Tandari Éva. És mondá a

Tandari Éva

És mondá a MESTER…

Tandari Éva: És mondá a Mester… I. kötet

Elébünk adatott egy Élet, és elébünk tárul annak ezer és ezer lehetséges Útja. De vajon melyik Út a Valódi, az Egyetlen, amelyen lépve reményünk lehet: ismét fel, visszatérni egykor elhagyott Égi Hazánkba? Hogyan, miként kell élnünk, hogy ismét részei és részesei lehessünk az oktalan-balga mód elvetett Örök EGYSÉG minden Áldásainak? E kérdésekre igyekszünk megtalálni a Választ: ám a Válasz is ezer és egy, a Valós Válaszhoz közel álló, ám mégis oly gyakran hamisnak bizonyuló válasz mögé rejtezik kutakodó értelmünk elől… Kezünkbe vesszük ezért a Bibliát, hogy az Új Szövetség Jézus Krisztusi Tanításait és Kinyilatkoztatásait kibontva: megkeressük, s meg is találjuk az Atyához vezető, Egyetlen Utat. Ám az Új Szövetség lapjain elénk kerülő Tanítások és Kinyilatkoztatások csak kevés ember számára válhatnak teljességgel értetté, s gyakran még csak nem is azért, mert azt oly gyakran átdolgozták, hogy a sorok közt eltűnt, elrejtezett a Lényeg, de mert az ember tudata más képekhez és más szavakhoz szokott, s az egyes fogalmak teljességgel mást mondanak néki a jelenben, mint amit mondtak a kétezer évvel ezelőtt élt emberiségnek. Ezt szeretné mindannyiunk számára érthetővé tenni Vezetőm, hogy „akinek füle van hallásra…” – az valóban hallhasson, s „akinek szeme van látásra” – valóban megláthassa azt, amit meg kell látnia. E könyv köteteiben mindama Tanítás benne szerepel majd, amelyet a Mester egykoron Tanítványai kezébe adott: azok is, amelyeket meghagytak az elröppent évezredek, s azok is, amelyek elvesztek valahol az Idő homályos sarkaiban. A Tanításokat, s azok magyarázatát igyekszem a lehető leghívebben tolmácsolni, úgy, akként, amiként azokat én magam is Vezetőmtől kapom… – Ím, itt vagyok ismét gyermekem, amint azt ígértem. Most egy olyan Útra hívlak el, amelyet előtted már százan is leírtak, de amelyet csak azok járhattak végig, akik egykoron maguk is ama korban éltek, amelyben ez Út a valóságban megesett, s még azok közül is csak kevesen: mi, a Mester által Kiválasztottak… A ti időszámítástok kezdetéhez lépünk vissza, s onnan csak egy pár esztendőt járunk végig: ama esztendőket, amelyek a Mester: Jézus Krisztus tanításainak esztendei voltak. Az azelőtt esett történéseket csak néhány szó, néhány kép erejéig említem, mert Utunk célja most nem annyira az Írás; tehát az Új Szövetség teljességgel való kibontása és magyarázása: csak a Tanítások esztendeinek, s maguknak a Tanításoknak figyelemmel követése és a ti korotok emberisége számára való kibontása és érthetővé tétele. Elsőként legalábbis, hisz Utunk nem ér, s nem is érhetne véget azon esztendők megmutatásával, mert nem volna teljes a kép, ha nem mutatnám meg az azt követő, vagyis a korai kereszténység esztendeit is. Azt tehát: hogyan, miként változott meg az emberiség élete a Tanítások révén úgy fizikai szinten, mint a fizikai síkról való távozást követően. Merthogy mindezek erősen összefüggenek a Megváltással (sőt: a Megváltás nélkül már nem is volnának lehetségesek, arra már korábbi utunkon utaltam!), azt felesleges is volna mondanom: mindannyian tudjátok. Sokan: sajnos szégyenletesen sokan vannak korotokban, akik egyes Tanítások érkeztét, s azok magyarázatát úgy igyekeznek testvéreik elé tárni: azok egyenesen a Mestertől érkeztek számukra. Nos; nem kívánom megmagyarázni ennek miértjét (itt, és most legalábbis nem, de a folyamatban lévő másik kötetben bizony szükséges lesz rátérnünk, s nem csak a miértjére, de e jelenség veszélyeire is!): azt azonban már most hadd tudatosítsuk azokban, akik e könyvet kezükbe veszik: nem a Mester kell megválaszoljon, s megmagyarázza egyes kétezer évvel ezelőtt esett szavait, s mind a körötte és/vagy általa esett történéseket és csodás eseményeket! Neked legalábbis nem lesz rá szükséged, hogy ekként adj nyomatékot mindannak, amit reád bízok: add tovább testvéreidnek, azok okulására, megerősítésére, és vigasztalására… A példabeszédek megmagyarázása, érthetővé tétele lesz jelen Utunk fő célja, éspedig nem is egyképpen, de megvizsgálva s megmutatva azoknak úgy kétezer évvel ezelőtt élt, mint a ti jelenetekben élő, s a távoli Jövőben testet öltő Testvéreinknek szóló értelmét is. Mert minden kor 2


embere számára mást és mást rejtett el ama példabeszédekbe a Mester, ami annál is inkább természetes, mert minden kor más és más, tehát az egyes kifejezések is másként és másként realizálódnak az emberek tudatában, lelkében, de még Szellemi Én-részeikben is. Másként, s még csak azt sem mondhatom: hibásan, hisz ki-ki a maga szintje szerint fogja, mert akként is kell, hogy értelmezze a Tanításokat, egészen addig, míg kellő erőt nem mondhat magáénak: egy teljességgel más, tehát egy magasabb szempontból megvizsgálni ugyanazon Tanításokat, kibontva azok felsőbb szintű értelmét. Ez még azoknál is gyakori, akik ismerői s némiképp értői is az eddig kezükbe adott Üzeneteknek. Vagy mert nem merik, amiként az Írás szavait sem merik kibontani önmagukban – önmaguk számára, vagy mert nem tudják: miként kellene ahhoz egyáltalán hozzákezdeniük, hisz azt tanulták: mindent el kell fogadniuk úgy, ahogyan van, ahogyan az kezükbe adatik, anélkül, hogy bárha csak meg is kísérelnék igazán, s a maga teljességében megvizsgálni az egyes kijelentéseket, közléseket, vagy akár a Tanításokat. Hogy is merészelnék egyházaik vagy felekezeteik vezetőinek erős (bár semmiképp sem jogos!) tilalma ellenében nagyító alá venni a Mester példabeszédekbe rejtett Tanításait? Nos, épp az ő érdekükben kell most ismét útra keljünk, hogy végig lépdeljünk ama esztendők minden útjain a Mester oldalán, a Mester árnyékában, hogy halljuk mindama szókat, de most olyképpen, hogy láthatjuk közben azt is: milyen körülmények és történések közepette mondotta ama szavakat a Mester. Mert a kijelentések mindig, minden esetben és minden korban erősen igazodtak az adott körülményekhez, tehát annak is mindig meg volt a maga oka: akkor és ott miért épp azt, s nem más Tanítást adott át nékünk a Mester. Aztán megvizsgáljuk: hogyan kellett értelmezzük a Tanításokat mi, akik az ÚR tanítványainak vallhattuk magunkat, aztán megvizsgáljuk azt is: hogyan, miként szólnak, s mit üzennek ugyanazok a Tanítások a ti körülményeitek közt élők számára, majd végül azt; hogyan, s miként kell majd értelmezze azokat egy, a ti dimenzionális szinteteknél már jóval feljebb emelkedhetett Föld emberisége. Igyekszem egy-egy Tanítás során (amely erre módot ad) még mindezen belül is kitérni majd arra: miként értelmezendőek e példabeszédek, tehát hogy mire akarnak rámutatni egy-egy jellegzetes, vagy inkább jellemző élethelyzetben. Mert az sem mindegy: milyen kísérőjelenségek, milyen gondok, problémák, vagy épp milyen boldogságok közt igyekszik valaki e Tanítások benső mondandóját kibontani önmaga számára. A „Ne lopj” égmagas tanítása, vagyis Parancsolata másként kell, s persze másként is fog megnyilvánulni egy éhező, otthontalan, vagy a háború poklában élő embernél, s más követelményeket is fog támasztani vele szemben, mint amilyen követelményeket egy békében, jólétben (vagy viszonylagos jólétben) élő emberrel szemben állít ugyanaz a Parancsolat. S itt most nem kibúvókat, nem kiskapukat igyekszünk találni és mutatni azok számára, akik a hátrányosabb fizikai körülmények közt élnek! Nem, de meg kívánom mutatni: mely Út az, amelyen lépve ők is a lehető legtökéletesebben betölthetik eme Parancsolatot. S persze: nem csak ezt, hanem mindahányat, amint azt is meg kívánnám mutatni: hogyan élhetik meg a Példabeszédekbe rejtett Üzeneteket az elébük álló gondok és bajok közt úgy, hogy a maguk lehetőségeihez mérten megvalósíthassák, s megélhessék a Tanítások lényegét. E kis bevezetőm után azt hiszem: lassan útra is kelhetünk. De tényleg csak lassan: most még valamiért (egy számomra ismert, ám számodra még az ismeretlenség mélyén rejtező oknál fogva) túlontúl nagy benned a bizonytalanság, amely fizikai szintű fáradtságban realizálódik. Így azt javaslom: most pihenj, s meditációs úton vesszük fel a kapcsolatot, hogy egy-két kérdésedre megfeleljek. Holnap aztán valóban útra kelünk, s visszalépünk Térben és Időben, méghozzá az én egykor volt Jelenembe, hogy akkortól kezdve az én szellemi árnyékomként maradj mellettem, árnyékként, amely csak akkor válik ismét külön egyéni Szellemi Én-résszé, amikor időről-időre feljebb emelkedünk, hogy az ígért magyarázatokat megadhassam számodra: hagy add át azt Testvéreinknek is. Az én magyarázataim mellett természetesen a benned megfogalmazódó gondolatokra és kérdésekre is megfelelek, ahogy azt egyébként is szoktuk. Most menj, pihenj: hamarosan ismét találkozunk… 3


Így tettem, s miután felvettem szokott meditációs testhelyzetemet, Vezetőm valóban jelentkezett. Útmutatásokkal, biztató szavakkal sietett segítségemre, s én hamarosan álomba is merültem: álmaim útján azonban folytatta imént félbehagyott magyarázatát, s egynéhány képet tárt elém: közeli történések képét, amelyek mindenképp meg kell legyenek. Persze: csakis a velem kapcsolatos történések egy-egy mozzanatát tárta elém, s ezt teljesen természetesnek éreztem, még álmomból ébredvén is. Kimerült, fáradt tudatom elé még az álom dimenziójában sem tárhat más képet, mint ami a saját további utammal van összefüggésben, hisz ilyenkor érzékenyebb, zaklatottabb a tudat, semhogy befogadhatná a globális történéseket. Reggelre kelve aztán ismét a régi, vagyis a megszokott hangulatban folytattam mindennapi teendőimet. Este azonban igyekeztem a szokottnál is (a mostanában megszokottnál!) pontosabb lenni. Vezetőm már várt reám, s hogy a gép mellé telepedtem, rövid fohász után megkezdtük újabb Utazásunkat Időn és Téren át; ahogy az is megszokott volt már számunkra. Miután felemelkedtünk az ilyenkor megszokott pontra (persze: most nem az előző Út végén használt pontra, tehát nem a harmadik és a negyedik szféra dimenzióközi magasságába, amelyen annak előtte a Föld szellemi burka zárta magába, s emelte a negyedik szférába a fizikai gömböt is, hanem a korábban használt dimenzió közeli, mégis minden dimenziótól független pontunkra, ami jelen esetben szintén érthető is, hisz most nem feljebb és előrébb, de visszább kell lépjünk Térben és Időben), Vezetőm beszélni kezdett… – A legelső talán, amit elmondanék, Urunk születése, s annak körülményei voltak. Igaz; ezt magatok is ismerhetitek az Írásokból, de nem a maga teljességében. Ezért most először azon körülményeket tartom szükségesnek kibontani és megmagyarázni, s persze: a Kisded világrajövetelekor bekövetkezett történésekre is rátérek. Viszont kihagyom Jézus nemzetségének számbavételét, amint kihagyom a fogantatás történésének leírását is. Előbbenit elsősorban azért, mert azt is fellelheti bárki az Evangélium oldalain, másodsorban pedig azért, mert nem tartom szükségszerűnek azzal hosszabbítani a készülő könyv oldalainak számát. Magának a fogantatásnak körülményeit pedig már kellő részletességgel elmondottam a Szavak... -sorozat lapjain: így arra sem térek rá ismét. Már csak a Gyermek világrajövetelétől kezdem tehát mondandómat, hogy amiként azt ígértem; végigvezesselek azon esztendők fontosabb Útjain, amelyek során az ÚR a világban járt, hogy oktassa az embereket, s átadja nékik végtelen Bölcsességének egy-egy szikráját. Jákób fia, József, és annak bejegyzett asszonya: Mária, mint tudjátok, a júdeai Betlehembe mentek Heródes parancsolatjára, hogy a nagy népszámlálás során összeírattassanak, amiként mindenki más is. Mint hogy Mária szülésének ideje esedékes volt, sőt már az úton megkezdődtek fájdalmai; József mindenképp igyekezett, hogy a városba érjenek, s hogy valami szállást kerítsen, ahol Mária világra hozhatja Egyszülöttjét. Nem elsőszülöttjét, amint azt oly tévesen fordították, hisz e szó már eleve feltételezné, hogy Mária nem csak az Úrnak, de még Őt követően más gyermekeknek is életet adott! Épp oly téves e fordítás, s félreértelmezhető, mint a ti Bibliátok ama része: „És nem ismeré őt, míg meg nem szülé az * ő elsőszülött fiát…” (Mát. 1.25 Luk. 2,7.) A félreértések eloszlatására: az után sem ismerte, nem is ismerhette, hisz esküvéssel fogadtak teljes és tökéletes tisztaságot, amelyet mindketten szentnek és megmásíthatatlannak éreztek, aminthogy az is volt. S a Biblia még csak nem is állítja, hogy a Gyermek megszületése után ismerte volna József a Szűz Anyát! (Azt is írja a Biblia, s pedig a Királyok Könyvében: „Mikolnak, Saul leányának nem született gyermeke halála napjáig”: de azt nem állítja az Írás, hogy halála után született volna!!) Nem is állíthatta volna az Írás, hisz mint köztudott: József már akkor élemedett korú volt, amikor eljegyezte Máriát: s ha nem így lett volna, nem is vehette volna magához Őt, hisz Mária a templom leánya volt, aki az oltár előtt fogadott holtig való Tisztaságot. Természetes tehát, hogy a templom papja is csak olyan férfiú házához engedhette, aki mellett nem kellett attól tartani: ez 4


Istennek ajánlott Tisztaság bármiképp is csorbát szenvedhet. Az erre való utalások (ti. azok, amelyek a Szeplőtelen Szűz további gyermekeiről szólanak) már csak a későbben élt emberek fantáziájában, képzeletében fogantak meg, s még csak nem is akként, mint felsőbb világbeli Üzenetek, vagy közlések! Az ellentét praktikáját kell ezen közlések mögött látnotok, mert bizony ő az, aki ily módon igyekszik sárfoltot vetni a Tiszta Szűzre, hogy benneteket is megkíséreljen eltéríteni, s a maga iránya felé terelni… (Hogy hogyan, s miként kell értelmezzétek ama szókat, amelyek Jézus testvéreire utalnak, már szintén elmagyaráztam a Szavak… - kötetekben.) Betlehembe érvén tehát József helyet keresett volna Máriának, s a bármely percben megszülethető Gyermeknek, majd hogy sehol sem akarták befogadni a szemmel láthatóan szenvedő asszonnyal; egy félreeső helyen álló kis istállóban húzták meg magukat. József fekhelyet készített a szenvedő Anyának, majd hogy lefektette, mécsvilágnál fohászkodni kezdett övéiért, kérve az Atyát: kit nékik küldött, a Gyermek minden baj nélkül szülessék meg. Távol voltak minden lakott épülettől, és egy nem volt az asszonyok között, aki felvállalta volna a bába szerepét, pedig bizony nem csak olyan akadt köztük, aki maga már több gyermeknek is életet adott, tehát ismerhette annak lefolyását, valamint az Újszülött, s az Anya ellátásának hogyanját s mikéntjét, de még olyan asszony is, aki kifejezetten mint bába kereste mindennapi kenyerét… És József mégis egymaga kellett szembenézzen a szüléssel, s persze: ez sem volt véletlen! Nem, hisz az ÚR nem volt, s nem is lehetett volna olyan, mint más újszülött, ennek híre azonban nem mehetett szét Betlehemben, mert akkor Heródes emberei abban a pillanatban vesztére törnek a kis Családnak, s azoknak nem lehetett volna érkezésük elmenekedhetni. Heródes ugyanis már előre tudta: érkeznie kell Valakinek e Föld színére, Valakinek, aki hatalmasabb lesz, mint ő. Ennek pontos idejét ugyan nem tudta, amint nem lehetett tisztában az Érkezés körülményeivel sem, de ha poroszlói hírül viszik neki, mily rendkívüli Gyermeknek adott életet Mária, Heródes azonnal tudta volna: a Gyermek az, akit az Írás lapjai megjövendöltek. S az összeírásig József semmiképp sem hagyhatta volna el Betlehem városát, amint maradnia kellett volna Máriának is a Gyermekkel. A többit nem kell részletezzem, hisz Heródes vak hatalomvágya és hatalomféltése napnál világosabban mutatkozik meg az Írás azon soraiban, amikor önnön gyermekeinek megöletéséről, vagy a kisdedek legyilkoltatásáról ír az Evangélium (Mát.2.16). Hogy mikor, a ti időszámítástok szerint mely év mely hónapján született az Úr; a ti szempontotokból nem lényeges. Azt sem sokan értenék meg, ha a Csillag megformálódását vázolnám, így arra sem fordítunk túl sok időt. Inkább csak annyit mondanék el ez utóbbiról (némi kiegészítéssel), amit a ti korotok emberisége is megismerhet, ha egy kicsit utána kutakodik a szakirodalomban: Kepler, s még sok csillagász és asztrológus szerint a Jupiter és a Szaturnusz együttállása adta a Betlehemi csillagot, amely kozmikus jelenség Jézus születése idején 12-ben, majd 7-ben is bekövetkezett. Ez az asztrológusok szerint mindenkor egy-egy király születését volt hivatott jelezni. Pontosabban: egy-egy olyan kimagasló, uralkodó személyiségét, amilyeneknek a királyokat tartották, s amilyen Jézus a maga valóságában volt is. Egyesek a Halley-üstökös felbukkanásáról beszélnek, amely szintén a ti időszámítástok előtt 12-ben jelent meg az Ég színén, megint mások más csillagok (szerintük véletlenszerű) együttállásáról. Abban az egyben megegyezik mindannyiuk véleménye, hogy az égi jelenség, tehát a Csillag Északról haladt Dél felé. S abban is megegyezik mindannyiuk véleménye, hogy a Csillag a Gyermek születésekor bukkant fel: holott ez nem így volt! Nem is lehetett volna így, hisz mint mondtam: a Gyermeknek időre volt szüksége, míg szellem-testét betölthette az emberi gondolatok sűrűbb energiájával. Ha ennek bekövetkezte előtt érnek oda a Bölcsek, tehát azon asztrológusok, akik a csillagokból következtettek egy hatalmas, egy minden addiginál hatalmasabb Szellem („király”) testet öltésére, s mediális úton, vagyis mint sugallatot, vagy mint álmot: azt is megtudhatták, hol kell az Újszülöttnek világra jönnie; az beláthatatlan következményekkel járhatott volna, hisz az emberi elme ingatag és befolyásolható, s egy ekkora élményt még egy tudós elme sem lett volna képes 5


magába zárni; azon mód világgá kürtölték volna, milyen testtel érkezett a Gyermek. (Meglehet, csak azért, hogy bizonyítsák: az Írások teljesedtek be, s Istennek Felkentje született meg!) S innen már nem is kell tovább mondjam; miféle veszély leselkedett volna nemcsak a Kisdedre, de Máriára és Józsefre is, s nemcsak Heródes, de még a felfuvalkodott, önhitt papság részéről is, akik azonmód meg kívánták volna szerezni a Gyermeket, s ez mindenképp lehetetlenné tette volna, hogy Jézus betöltse Messiási küldetését! Akár felmagasztalják, mint természetfölötti Lényt, akár meggyilkolják: ugyanevégett…! Az egyszerű, még az átlagosnál is tudatlanabb pásztorok nem jelentettek semmiféle veszedelmet számukra, hisz azok jószerivel fel sem fogták: miben, s miért más a Gyermek, s mire ők az istállóig értek, a Gyermek már félig-meddig materializálódott teste amúgy is be volt pólyálva: nem sokat láthattak belőle… Az, hogy pont Heródeshez tért be a bölcsek csoportja, nem véletlen: ismerték ők is az Írást, s az ókori próféciákat. Az Égi Jelek megvalósulásából épp azon próféciák bekövetkeztére következtethettek, ám a történés pontos helyét ők sem ismerhették. De mert az esemény oly hatalmas és jelentős, úgy vélekedtek: ha senki más, hát Heródes, akinek neves csillagjósai voltak; bizonnyal útbaigazítást adhat számukra. Messzi földről érkeztek, a Jordán folyótól Keletre eső vidékről, s a Holt tenger Keleti partja mellett fekvő városokból: nem tudhatták hát; miféle embertelen ember az, akihez segítségért fordultak! Amint azt sem tudták: kapnak-e Égi Jelt arról: hol született meg a zsidók Királya akkor, ha ők maguk nem e nemzetséghez tartoznak. Ám kaptak: a Szellemi Én-részeik révén nyilvánult meg előttük a Fény, amelynek nyomán aztán a házig értek. (Tehát lényegében a szellemi látásuk elé vetített „csillag” volt az, amelyet követniük kellett, hisz ha egy mindenki számára látható, kozmikus jelenség lett volna, maga Heródes is követi, s akkor mindenképp megöli, vagy megöleti a Kisdedet!) A házig, s nem a barmok szállásáig, mert midőn a Gyermek betöltötte a nyolcadik napot, s már bemutatták a templomban, sőt: körül is lett metélve az ősi héber Törvénynek megfelelően, már teljes jogú tagja volt a zsidó népnek, s ez akkoriban sem csak jogokat, de egymással szembeni kötelességeket is rótt a zsidóságra (amely kötelezettségeknek a ti időtökben, a millió felé szétszóródott népben is megtalálható, ha csak halványan is a nyoma). Így a Gyermek bemutatását és körülmetélését követően már volt, aki a házába fogadta őket, így annak házában várták be az összeírást, s készültek, hogy mihamarabb visszatérjenek otthonukba. Erre azonban nem került sor: mint tudod, Egyiptomba kellett meneküljön a Szent Család, ahol is Heródes halála napjáig éltek, s még azután sem térhettek vissza József szülőföldjére, hisz Heródes után annak fia: Archelaus volt az úr Betlehem földén. Csak miután Archelaust száműzte Augustus, s az a ti időtök francia földjére menekült a császár haragja elől; térhetett vissza a Szent Család, s akkor Názáretben telepedtek le. A Gyermek a Jesus nevet kapja, ami annyit tesz: Jehosusa; vagyis Jahve. Ennek rövidített változata a Jesus: vagyis Jézus. Vezetéknévként kapja a zsidó nyelvben mint címet, mint titulust ismert nevet: Moscach, vagyis Chrisztosz, ami Messiást, Felkentet jelent. Mintha Atyánk már ezzel: e név megválasztására adott késztetéssel is igazolni kívánta volna: Jézus az Ő Felkentje, szeretett Fia, aki Messiása, tehát Istentől küldött Királya lesz a zsidó népnek. Ennyi tán elég is egyelőre a lexikális tudnivalókból, legalábbis ami a te sokkalta líraibb beállítottságú tudatodat illeti. Az Atya rendelése volt tehát, hogy Heródes ne szerezhessen pontos értesülést a Gyermek születésének idejéről, amint az is, hogy a Gyermeket fellelő bölcs férfiak se vigyenek néki hírt: hol találták meg a Kisdedet. Ugyanis azt még maguk a tudósok, tehát a bölcsek sem tudhatták, hisz mint mondtam, ők sem lehettek azzal teljességgel tisztában: mely égi jelenség az igazi Jel. Azonban már erről is beszél a Máté szerint való Evangélium, így magam nem térek ki rá. Azt javaslom, haladjunk inkább tovább történetünkben, annál is inkább, mert gyakran teszik fel a 6


kérdést testvéreink: hol, s miként töltötte vajon az ÚR azon esztendőket, amelyek megelőzték működését. Amint mondtam: a korai esztendőket Egyiptom földjén, majd (amint az Ószövetség próféciái jelezték) Názáretben töltötte a Szent Család. A kisgyermek évekről mi magunk is csak azt és annyit tudhattunk akkor és ott, ami és amennyi Mária szavai nyomán tudomásunkra jutott. Bár most már teljes képünk van ezen esztendőkről, itt és most magam is csak a legfontosabb dolgokat mondom el. S persze: azt a képet mutatom még meg, amely a te szívednek oly kedves, s amely képet már meditációs utaid egyikén-másikán is láthattál. Azaz: a Kisded életének egyes főbb vonását mondom el, s az Ő végtelen kedvességű arcát, édes mosolyát mutatom meg ismét, amellyel Anyjára: Máriára, s mind a körötte élőkre árasztotta a Benne lévő Erőt és véghetetlen Szeretetet. Mindazokat a történéseket, amelyeket elmondok, akként mondom el néktek, amint azt maga Mária mesélte egykoron: – Jézus, miután szellemi testtel világra jött, hamar betöltekezett a Föld körül keringő gondolatenergiákkal, de még sokáig úgy érzett: a Gyermeknek nincs súlya. Ezt így akkor talán nem tudtam volna megfogalmazni magamnak, de valahogy mégis tudtam, hogy így van, hogy ez adja, hogy Fiam testecskéje szinte csak mintha egy halványezüst felhőcske volna, úgy lebegett a szalmára terített takarón. Szinte épp csak hogy láthatóvá lett teste, amikor József a karjára vette, s még a jászolban lévő szalma sem hajlott meg súlya alatt, csak amennyire azon anyagok meghajlították azt, amelyekbe József a csöppnyi testet bugyolálta. S még csak nem is annyira a hideg, mint inkább az avatatlan tekintetek elől kellett oly gondosan bebugyolálja, amelyek (attól tartottunk) bármely pillanatban behatolhattak volna az istálló nyitott oldalán, amelyet a (kor szokása szerint) itt is csak két oldalról fedtek, s még a tetejét, hogy az állatok széltől és esőtől egyaránt védelmet élvezzenek. Azt ugyan sejtettük: míg az emberek bizonyosra nem veszik, hogy a Gyermek már megszületett, nem kell attól tartanunk, hogy egyőjük is arrafelé jönne; azt viszont nem tudhattuk, milyenné lesz a Gyermek testecskéje, mennyire változik a mi testeinkhez hasonlatossá az elkövetkezendő órák, napok során. S hogy mennyire nem volt indokolatlan ezen elővigyázatosság, azt hamarosan tapasztalhattuk, amikor néhány óra múltán a környéken legeltető pásztorok toppantak be, mondván: egy Angyal szavára érkeztek, aki szólott hozzájuk. Egyszerű, szerény és szegény pásztorok voltak, akik miután a nyájaik amúgy is elnyugodtak, boldog örömmel jöttek el, hogy köszönthessék Őt… Tudtam, éreztem: tőlük nem kell féltsem Gyermekemet s a Titkot, de József azt mondta: nem csak ők, más épp úgy betoppanhat. Más, aki már nem ennyire egyszerű, s akinek szándéka tán nem ennyire tiszta, mint e pásztoroké volt… – Mária ugyan nyugodt volt, bízott az Atya gondoskodó Szeretetében, s abban: Atyánk megoltalmazza a Gyermeket, hisz Tőle érkezett. Épp oly mély nyugalom, és tiszta, gyermeki bizalom élt Benne, mint akkor, amikor az Angyal szólott véle, jelezve: Isten-Anyává leszesz… József azonban már egy kicsivel nyugtalanabb volt: no, ő sem hite és bizodalma gyengesége, mint inkább élemedett kora végett, amely korban már egyébként is több a tapasztalások adta aggódás az emberek tudatában. Abban a sötét korban, s épp Heródes uralma alatt élhetve ez persze természetes is volt! A Kisded teste néhány óra múlva látszólag semmiben sem különbözött a többi gyermek testétől, s ha nem oly könnyű: maguk a mellette álló szülők is azt vélhették volna: valamiféle káprázat játszott vélük, az láttatta oly áttetszőnek kezdetben a kis testet. Egy-két nap alatt azonban a testnek súlya lett, s akkortól kezdve a Gyermek csak úgy élt, s növekedett, amint a többi gyermek, így amikor be kellett mutatni Őt a templomban, már bátran vitték oda; csak ki a Beavatottak erejével bírt, érzékelhette: a Gyermek nem e világból való, s Reá nem e világ törvényei vonatkoznak! – Csak a hetedik napon kezdett enni – mondotta még Mária. – Addig magam sem tudtam: miféle energiákkal marad köztünk, s főként úgy, hogy a kis test szemmel láthatóan vált mind erősebbé és erősebbé. Amint teste valós formát öltött (tehát amikor a Kisded szellem-teste betöltekezett a 7


köröttük lévő világ gondolat-energia anyagával), szemei látásra nyíltak, majd nyomban elaludt, mint ha még érzékenyen érintette volna a tömör testekből álló világ, amelyre pillantása esett: a jászol, a szalma, a mi testeink, s a köröttünk álldogáló barmok: mind-mind egy idegen világ elemeiből álltak, amelyet meg kellett ismernie, hogy teljességében befogadhassa, s a maga testét a mellette álló ember-testekhez hasonlatossá tehesse. Ezt azonban már Szellemi tudatával vitte végbe, s ehhez nem volt szüksége rá, hogy a test tudatát is éber állapotban tartsa. Aludt, szinte egyfolytában aludt, majd hogy megéhezett, ismét rápillantott Máriára, gondolati úton jelezve felé kívánságát. Mária legalábbis így mondta: – Mindig megéreztem, mit kíván, így sohasem volt rá szüksége, hogy sírással jelezze azt. Tudtam, mikor éhes, mikor álmos, s mikor kívánja, hogy karra véve megtámogassam szívem szeretetének erejével. Sokat, s édesen mosolygott, bár szemében mindig ott maradt valami szomorkás árnyék, mintha előre látta volna: micsoda értetlenség fogja fogadni szavait, s mind a Tanításokat a későbbi évek során… – Igen: a göndör fürtű, lágy-meleg, barna szemű, hamvas bőrű s minden szempontból tökéletes testtel, és a kezdeti pillanattól tökéletes Tudattal bíró Gyermek tudta: Tanításai kőfalakba fognak ütközni! Az önzés, a szeretetlenség kőfalába, amelyet lerombolni tiszte volt, hogy azok helyére a maga legönzetlenebb, legtisztább Szeretetének energia-falát húzhassa fel: hadd rejtezzék el mögé mindaz, akit rémít a világ hidege… – A Gyermek szokatlanul korán nyílt meg e világra. – mondta még Mária – Esztendős sem volt, már járt, s hamarosan tökéletesen ki tudta fejezni magát. (S mindezek nem lassan, nem fokozatosan, de egyik pillanatról a másikra következtek be, tehát akkor, amikor ezen ismereteket kibontotta tudatában!) Nem csak kívánságait mondta el, de gyakran gondolatait is. Emellett azonban kevés szavú volt. Ritkán szólt, mintha nem tartaná szükségesnek hogy feleslegesen szóljon. Szava, hangja olyan volt, mint a csermely csobogása: tiszta és üde, s oly igaz és bölcs is, mint a csermely maga. Ha az udvaron járt, az állatok kivétel nélkül mind a nyomába szegődtek, s ha a kertben üldögélt gondolataiba merülten, szívesen heveredtek le mellé, mintha csak sütkérezni akarnának gondolatai fényében s melegében. Érintése jótékonyan hatott rájuk, s nem csak rájuk, de az emberek fájdalma is megszűnt, ha csak érintette őket kicsiny kezével. (Már akkor suttogni kezdték: valamiféle mágikus Erő lakozik Benne, s Mária csak most áldhatta igazán a Teremtőt, hogy Heródes, aki oly-igen vesztét kívánta a Gyermeknek: már a föld alatt porlad…) – Szilárd ételt sokáig nem vett magához, mintha nem lett volna képes befogadni a vad, durva energiákat közvetítő táplálékot, és húsételt sohasem fogyasztott már gyermeksége idején sem. Még ünnepeken sem, bár egyéb napokon mi magunk is tartózkodtunk a húsevéstől, így igazán nem is volt feltűnő: mennyire idegenkedik azoktól a fiúcska… – József, amint az akkoriban szokás volt a szegény iparos embereknél: korán munkára szoktatta a Gyermeket, aki figyelmesen hallgatta, s elsőre meg is jegyezte minden szavát. Úgy, akként jegyzett meg mindent, hogy nyilvánvalóvá lett: csak feledett, vagy feledni vélt ismereteket elevenítenek fel benne apja szavai. Mert Józsefet ő is apjaként nevezte, s szerette (Nem Atyjaként, apjaként! A két kifejezés közti különbséget megint csak a ti szóhasználatotok helytelen irányú változása, hadd ne mondjam: deformálódása törölte az emberi tudatok mélyéről!), s akként is szólott véle. Tisztelettel volt iránta, mint minden gyermek, egészen József földi halála napjáig. Ha jól, figyelmesen olvassátok az Írásokat, magatok is könnyűszerrel ráébredhettek: József nem sokáig maradhatott Mária és a lassan felnövekedő Jézus mellett. Mire Jézus ideje elérkezett, s 8


megkezdte Tanítói működését, József már rég a holtak birodalmában volt; vagyis visszatért földi feladata végeztével a Szellemi Hazába. Jézus József halálakor már a zsinagóga ismert és elismert tagja volt, olyan Ifjú, Akinek nagy jövendőt jósoltak bölcsessége miatt. E Bölcsesség azonban már kora gyermekségétől megnyilvánult, s nem akkor, amikor azon az emlékezetes zarándoklaton elmaradván tőlünk, szüleitől; a templomban oktatta az Írás (tehát a Tórák, a Mózesi Öt Könyv, a Talmud stb.) szavait, s azok értelmét! Annál sokkalta korábban, már Egyiptom földjén is, ami nem kis feltűnést keltett, hisz a Gyermek épp úgy nem részesedhetett kiemelt oktatásban, ahogy a kor többi szegény sorsú gyermeke sem, s a hitbéli Tanokból sem ismerhetett meg annyit, amennyinek tudásáról mégis ékes tanúbizonyságot tett szavaival. A Fiúcska oly magas szintű bölcsességet tanúsított, amire egyszerűen nem lehetett nem odafigyelni. Emellett igazságos volt, s nemcsak a korabeli gyermekek közt tett igazságot, de a felnőttek vitás kérdéseiben is mindenkor bölcsen nyilatkozott. Igaz: szemmel láthatóan kerülte, hogy szólnia kelljen, amiként az kicsinysége esztendeiben is szokása volt. Inkább hallgatta az idősebbek szavait, mint aki magába kíván zárni mindent, mi hasznára lehet a következő esztendők során. Mi ma már tudjuk: erre nem volt szüksége, hisz mindama Bölcsesség magvát magával hozta Szellemébe zártan, amelyet később az emberiség kezébe kívánt adni. Ezeket bontotta ki magában gyermeksége esztendeiben, hogy használhassa azokat, legalábbis azon a szinten, amilyen szinten erre a körötte élők szellemi fejlettsége módot és lehetőséget adott számára. (S még így is volt, hogy a felnőttek egyszerűen nem értették szavát, sem logikai, sem hittudományos okfejtéseit!) Ahogy a Szeplőtelen Anya mondotta: – A Gyermek gyakran vált teljességgel szótlanná, olykor napokra is magába fordulóvá, mint aki már akkor: kicsinysége évei alatt a későbbiekben bekövetkezendő történéseken töpreng, vagy mintha egy másik, egy mindannyiunk számára láthatatlan és elérhetetlen Világba lépett volna tudatával, majd hogy ismét szóra nyitotta ajkát: még nagyobb Bölcsességről tett tanúbizonyságot, mint annak előtte. – Mi ma már azt is tudjuk: Jézus olyankor csakugyan átemelte tudatát egy másik, egy nagyságrendekkel magasabb dimenzióba, hogy ott bonthassa ki apránként mindazon tudáselemeket, amelyeket magával hozott, s amelyeket már a fizikai test tudatának, pontosabban a földi, az emberi agynak határain belül kibontani módjában volt. Mert Ő sem terhelhette meg a viselhetőség határán túl a fizikai testében lévő agyat, s ehhez a fizikai törvényszerűséghez tartotta is magát mindenkoron. Ám még így is nagyobb Bölcsesség lakozott benne, mint azon papokban és írástudókban, akiket tizenkét esztendősen az Atya Törvényeire okított a templomban, Jeruzsálemben járván. Ahogyan azt az Írás is elmondja néktek: „És lőn, hogy harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, amint őket hallgatta, és kérdezgette őket.” (Luk. 2.46) – s itt a „doktorok” nem a ti orvosaitokra vonatkozó kifejezés, hanem a filozófia, s más tudományok (bölcselet, csillagászat, természettan, stb.) magasan képzett doktoraira utaló szó, amint az eredeti jelentése szerint hangzott.) S hogy mennyire nem csak kérdezett, hallgatott a gyermek Jézus, de okította is azon filozófusokat, a következő idézetből is kitűnik: „És mindnyájan, a kik őt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein.”(Luk. 2.47) S akkor még csak tizenkét esztendős volt: már ami fizikai szinten töltött évei számát illeti. Ezért is csodálkozom, hogy néhányan azt vélik közületek: Jézus a későbbiek során Egyiptomban kellett magába szívja a Tudás egyes elemeit! De mert hogy a Szavak… c. könyvben elmagyaráztam: a Napnak sem kell lámpás ahhoz, hogy világítani tudjon; e kérdésnél sem időzünk tovább… A zsinagógában hamarosan felfigyeltek az Ifjú mély bölcsességére, s szívesen hallgatták szavait. Eleinte… aztán, hogy bölcsességben fölébe emelkedett a zsinagóga véneinek, majd elöljáróinak is,

9


már kevésbé hallgatták szívesen. Talán mert úgy érezték: az „ács iskolázatlan fia” fölébük kerekedett, s megszégyeníti őket. Igen, gyermekem: ez volt az a perc, amikor Jézus először kellett szembenézzen az ember milyenségével: annak hatalom-, vagy inkább még csak tekintélyféltésével. S ekkor sem volt még több, mint tizenhat esztendős! Eztán az ifjú Jézus hamarosan útra kelt, hogy más országok mestereitől tanulja tovább az ács mesterség csínját-bínját. Messzi vidékekre ugyan nem kellett elvándorolnia, hisz akkoriban még gyalogszerrel kellett volna elérje a céljául kitűzött városokat, ahhoz azonban kellőképp eltávolodott, hogy egy időre eltűnjék Mária gondos, vigyázó Anyai tekintete elől. Mária nehezen viselte Egyszülöttje távollétét, de mert hogy reá maradt József gyermekeinek istápolása: nem sokat tépelődhetett. Akkor már özvegy volt, ám József gyermekei mellette maradtak, (akiket az Írás mint Jézus testvéreit jelöl, amely jelölés a sorozatos félreértéseket adta!) majd hogy az utolsó is családot alapított, a legifjabbal, vagyis a legkésőbb házasodottal osztotta meg a szerény, de tiszta hajlékot. József kívánsága volt ez, amelyet még távozása előtt kinyilvánított fiai előtt, akik mindenképp tiszteletben tartották apjuk utolsó akaratát, s mint hogy Jézust csak mint féltestvérüket vették: maguk közül jelölték ki azt, aki mint utolsóként házasodó, Mária oltalmazója kellesz legyen. (S e kérdésre még visszatérünk a Mester halála előtti pillanatok ismertetésénél!) De Jézus útjának más, sokkalta fontosabb oka is volt, mint a mesterség ismereteinek begyűjtése (hisz Neki erre sem lett volna szüksége!). Lényegében azt az útvonalat járta végig, amelyen a későbbiek során is végig szándékozott menni, s azon városokba tért be, ahol Tanításokat kívánt átadni az embereknek. Názáretből Szepphorisba, majd onnan Tiberiasba ment, innen Magdalán majd Genezáreten át tért Kafarnaumba. Innen egy halász csónakján kelve át a Jordán folyón Khorasinba ért, ahonnan hamarosan tovább indult Betsaidába. Lényegében a Jordán túlpartjának minden lakott helyén elidőzött valamelyest: Godarában, Dekapoliszban épp úgy megfordult, mint Szküthopoliszban, majd a Jordán folyón egy másik halász bárkájában egészen Szükharig ereszkedett le. Innen ismét gyalog folytatta útját a Gerizim hegy lábánál, Anthipariszig haladva. Itt elidőzött egy keveset, majd továbbhaladt Arimateán keresztül Szamária, majd Jerikó városáig. Jerikóban aztán majd egy fél esztendőt töltött, mielőtt Betsaidába, s onnan szülővárosába, azaz Betlehembe ment volna. Betlehemből Jeruzsálemen, majd Betlagén keresztül ért el útja valós céljához; vagyis Jerikó falaihoz, majd hogy itt is eltöltött egynémely időket, visszaindult Názáret felé. Amint már nem egyszer: most is egy halász bárkáján kelt útra a Jordán folyón. Aenonig maradt a halászokkal, aztán ismét gyalog folytatta az utat Szküthopoliszig. Itt viszont átkelt a Jordán túlpartjára, s Nainig ment, majd néhány hetes időzés után innen tért vissza Názáretbe, Mária mellé. Most ugyan még nem mint Mester járta végig ama városokat, de ez is természetes. Egyelőre még csak annyi volt útjának célja, hogy jártában magához vonzza, s (legalább némileg) megtisztítsa azon városok légterének és földjének energiáit: legyenek azok készen akkorra, amikor már majd egy sokkalta magasabb szintű energiát kell befogadniuk. Nem az emberek: kifejezetten a városok épületeinek, és maguknak a város körüli földeknek az energiaszintjét kellett egy optimális szintre felemelnie, mert ha a sűrű és sötét gondolat-energiák, amelyek az emberek tudatából áradtak, s szivárogtak a falak kövei, a föld rögei közé: hirtelen összeütközésbe kerülnek a magas rezgésszintű Erő elemeivel, az végzetes következményekkel járt volna! A házak falai leomlanak, s a föld kiég, azon akkortól még egy árva fűszál sem maradhatott volna életben… Tehát egy hasonló jelenség lépett volna fel, mint amelynek bekövetkeztét a krónika a Keresztáldozat napjáról megörökített (a templom kárpitja meghasadt, s a Nap egyszerűen a láthatatlan tartományba tűnt az emberi tekintetek elől a saját energiájánál százszor és ezerszer, s még ki tudja hányszor nagyobb szintű Isten-gyermeki ERŐ jelenlétére reagálva, s a Föld minden elemében megremegett az

10


összegyűlt sokaság lábai alatt stb.) csak még nagyobb méreteket öltött volna, mert a fizikai elemek még nem lettek volna felkészülve az Erő befogadására és elviselésére. Ezt kívánta megelőzni az útra kelt Ifjú, s miután ismét visszatért Názáretbe, hogy úgy mondjam, szögre akasztotta egy időre az ácsszerszámot: gyalut és vésőt, szegecset, árat és kalapácsot, készülve arra, hogy végre megkezdje működését, amelyért e Föld színére érkezett. Igaz; azonnal még nem kezdhette volna meg Tanítói Útját, mert még mindig nem érkezett el az Ő ideje. Visszatértekor mintegy húsz esztendőt számlált, vándorlása tehát mintegy négy esztendőt vett igénybe. Miután első vándorlását bevégezte, visszatért az atyai hajlékba: s ezzel lényegében magam is végére értem az ÚR gyermek- és ifjúi éveinek vázlatos ismertetésének. Ennél többet mi magunk sem tudhattunk akkor, s még ez a kevés is csak Mária szinte csak véletlenszerűen elejtett szavaiból, kijelentéseiből jutott tudomásunkra, bár azt ennyiből is tudhattuk: Urunk már gyermeknek, s ifjúnak is rendkívüli adottságokkal bírt. S ez így is volt, hisz szellemi energiája kezdettől hasonlíthatatlanul nagyobb szintű volt, mint bárki másé, bár folyamatosan arra törekedett, hogy kellőképp leárnyékolja magát. De még így is megesett, hogy amerre járt, a növényzet élénk növekedéssel reagált jelenléte energiájára, s az ég madarai fölötte-mellette szállongva kísérték, amerre ment. Ezeket a dolgokat azonban már nem is egy kedves Szellemtestvérünk ismertette veletek más médiumokon keresztül, így én most nem ismétlem meg az általuk közölteket. Ennyit is csak jelen utunk jellege végett közöltem. Talán annyit tennék még hozzá (s ezt is csupán azért, mert ez az egyik legfontosabb dolog, de amelyet egyes médiumaink igyekeztek nem leírni): az Úr már kicsinységétől fogva különösen gondos óvatossággal kerülte a hús fogyasztását. Az állatok egyébként is kivétel nélkül megérezték a benne rejtező hatalmas szellemi energiát, s gyakorta úgy követték, mint az árnyék, s érezhető szeretettel voltak iránta, megérezve, s viszonozva is a maguk oktalan ~ balga módján Szeretetének erejét. (Tehát különbek voltak, mint oly sok, szellemmel bíró lény; vagyis az Isteni szikrával bíró ember…) S még Mária szerepére hadd térjek rá egy rövid közlés erejéig, mielőtt tovább kísérnénk az ÚR Útját. Ha megfigyelted, több ízben utaltam rá: mi magunk is csak a Boldogságos Anya elejtett, szinte véletlenszerűen esett szavaiból ismerhettünk meg ennyit is Jézus gyermek- és ifjúi éveinek eseményeiből. Ennek oka az adott korban, s a zsidó népben keresendő, ahol az asszony mindenkor a háttérbe szorított szerepet kellett felvállalja s betöltse a család férfiai mellett. S ez alól Mária sem volt, mert nem lehetett volna kivétel, még akkor sem, ha Jézuson kívül senki sem élt e Föld színén, aki nálánál nagyobb szellemi magasságból öltött volna testet. S ő vállalta, és Jézus mindahányszor Hozzá tért meg, ha megfáradt útjában, vagy ha fájt Szívének az emberek vad szeretetlensége; és a Szent Szűz mindannyiszor átadott Néki a maga erejéből, s feltöltötte Szívét a maga Szívének olthatatlan és végtelen Szeretetével. Aztán hogy Jézus ismét útra kelt, tovább élte az egyszerű zsidó özvegyek eseménytelen mindennapjait, amint az vállalása szerint tiszte is volt… Gyermekéről csak a vándorkereskedők szavai nyomán tudta, hol, merre jár, vagy járt kevéssel korábban, s azt: hogyan, miként él a vándorúton lévő ifjú. Urunk egy időre tehát visszavonult, teljes mértékben elvonultan élt, s hogy a zsinagógában mindinkább igyekeztek Vele éreztetni: mennyire semmibe veszik személyét szegény származása végett; egyelőre ott sem adott át további Tanításokat. Igaz: azon Tanításokat, amelyeket akkor kezükbe adhatott volna, már még csak meg sem értették volna! A szombat-napot betartotta, amint betartotta mind a Törvényeket is: de már a maga Küldetésére készült, mind gyakrabban és gyakrabban távolodva el szellemével a földi világ síkjától, hogy a későbbiek során szükségessé váló Bölcsesség-elemekkel, s az Erővel töltekezzék. Tudta: az Idő közel: nagyon is közel…

11


Ekkortájt, vagy épp csak néhány esztendővel korábban kezdte meg tényleges működését Keresztelő János, akinek tiszte volt a Felkent előtt megtisztítani, előkészíteni az Utat. S most itt is álljunk meg egy pár szó erejéig. Annál is inkább, mert ez a szó: Felkent, már az adott korban fontos jelentőséggel bírt. A királyokat, a papokat illették e szóval az ősi idők férfiai, tehát azon személyeket, akiket Istennek ajánlottak fel. Azokat, akiket Isten után az első helyre állítva, mindenek fölött tiszteltek, a valóságban is elvégezve a megkenetés szertartását rajtuk. Jézust is e névvel illették, de az Ő neve előtt már azt jelentette a szó: az Isten Felkentje, tehát olyan férfiú, akit maga az Isten kent fel. Nem ember emelte tehát e magas tisztségre, aki a maga földi királyait illatos olajakkal kente fel: Jézusban az Isten által Felkent Messiás-királyt tisztelték az Ő szavát követők. S most azt javaslom; induljunk el tervezett utunkon, lépjünk vissza az Idő síkján, hogy végigjárjuk a Mester minden útait, időről-időre visszaemelkedve eme pontra, hogy egyes szavait, vagy a Példabeszédeket teljességgel érthetővé tegyem, amint az Utunk valós célja, s rendeltetése is, s amint azt ígértem is. Először még magam is csak mint külső szemlélő leszek jelen, egészen addig a percig, míg el nem érjük történetünkben azt a pontot, amelyen tanítványául fogadott, s elhívott az Úr az Ő követésére. Akkortól lesz olyan perc, amelyen épp úgy át kell éld, s át kell érezd a történéseket, ahogyan én magam is átéltem (s persze: átélem most ismét, minthogy a történésbe nem csak belepillantunk, de időről-időre bele is lényegülünk egészen), s akkor azokat úgy, akként is kell testvéreink elé tárnod, ahogyan érzed. Úgy tehát, amint azt én magam is érzem ~ éreztem, hisz szellemed most az én szellemem „társává” kell legyen egy bizonyos szintig, így érzéseid az én érzéseim, s gondolásaid az én gondolásaim lesznek. Lesz tehát olyan pontja is utunknak, amikor valóban az én egykor volt érzéseimet és gondolataimat kell tolmácsolnod: hol, mint a magam múltbéli emlékeit, s gondolásait, hol pedig úgy, akként, mint ha az egész történés egy jelen állapotú időben zajlana: akkor azonban én magam fogom testvéreink elé tárni a történéseket a segítségeddel, úgy, akként, ahogyan azok bennem megjelennek, hogy azokat te lefordíthasd a ti korotok emberiségének szavaira. Ne feledd: itt még inkább ügyelned kell (s épp az imént említett oknál fogva) arra, mikor melyikünk érzését kell tolmácsold, s még arra is: én magam is csak mint emlékező, vagy mint egyik-másik történésbe teljességgel visszalépő, s azt ismét mint a jelen valóságát átélő személy kívánok szólani általad. S itt most nem csak a szavak, a közlések tartalmi megfogalmazására, de azok idő-függvényére, tehát a szavak, a mondatok jelen, avagy múlt idejének különösképp való keveredésére gondolok (arra tehát, aminek miértjét testvéreink oly gyakran furcsának érzik, s kérdezik). Igaz: az eddigiektől eltérően mindig jelezni fogom számodra: mely pillanat, s mely történés az, amikor részlegesen függetlenedhetsz tőlem, s mely pillanat az, amikor egészen be kell olvadj szellemeddel az én Szellemi Én-részembe, s még egykor volt földi személyiségemet, annak tudatát is magadra kell vedd, be kell töltsd, hogy úgy élhesd meg, s úgy közölhesd a dolgokat, mint az itt és most történéseit, amelyek veled esnek meg éppen. Ugyan megesik majd az is, hogy nem az én tudatommal kell kapcsolódj, hanem egyik-másik testvérünk tudatával: attól függően, mire lesz leginkább szükséged, hogy értsd, s érthetővé is tedd az Úr egynémely Tanítását vagy csodatételét. A látható tartományba ugyan nem léphetsz be, mert személyesen, tehát jelen földi tudatoddal és testeddel nem lehetsz része az akkor volt történéseknek, amint azt eddig sem tehetted. Most is csak mint az események függőségében is független, passzív megfigyelője lehetsz jelen a magad fizikai szintje értelmében, ám most nem egy számodra teljességgel ismeretlen valaki Én-része mellé kell állnod, nem is önnön egykor volt, fizikai énjeinek Útját kell figyelemmel követned, mintegy visszalépve önmagadba, de én magam zárlak magamba: Szellemi Én-részedet, és test-tudatod egy bizonyos elemét, részét, hogy teljes és tökéletes képet kaphass nem csak magukról a történésekről, de arról is: hogyan, miképpen éltem meg magam egy-egy történést. Persze csak az empátia, az átérző és beleérző képesség révén, annak egy magasabb szintjén lehetsz képes az én egykori érzéseimet megélni és megérteni is, így amit nem érezhetsz át 12


igazán, s nem érthetsz meg a maga teljességében (tehát az én saját, legbensőbb gondolataimat, tudati reakcióimat, s persze a Tanításokhoz fűződő magyarázatokat), azt igyekszem én magam elmondani, veled együtt kiemelkedve egy-egy kurta időre az adott korból és időből csak úgy, mint amikor már majd a Példabeszédek értelmezését kívánom átadni néked, s rajtad keresztül Testvéreinknek. E lényegi eltéréseket te a magad szintjén kell jelezd, munkaeszközöd egyéni adottságait felhasználva, vagyis az írott jelek értelemszerű megváltoztatása révén, külön jelezve, ha a Mester szavait kell tolmácsold, s megint külön jelezve, ha a magad, vagy az én érzéseimet, gondolataimat, vagy a Mester tanításaihoz fűzött magyarázataimat rögzíted. Ez minden Testvérünk számára érthető jelzés lesz… Minderre természetesen az Úr mellett lépve, s már a későbbiek során, tehát a magam missziós Útján lépve kerül sor: előtte azonban még az adott sík dimenziójának szélén kell maradjunk, s már csak akkor ereszkedünk alá, amikor az én szerepem is kezdetét veszi. Akkortól viszont többnyire lent maradunk, s csak a magyarázatok idejére emelkedünk feljebb. S most, hogy mindezen intelmeket átadtam, tovább is léphetünk utunkon. Amint mondottam: először most még magam is csak mint külső megfigyelő leszek jelen, ám amint elérkezik a pillanat, jelezni fogom. Menjünk… Hirtelen úgy éreztem, mint ha csak most léptünk volna vissza igazán a Múltba: köröttem, s bennem fura, ismeretlen energiák kavarogtak, s bizony időbe tellett, míg képes voltam újra Vezetőm szavait ügyelni. Ezzel persze valószínűleg Ő maga is tisztában volt, mert egy ideig várt, mielőtt megszólalt volna: – Még most nem ereszkedünk teljességgel alá: még egy szinttel magasabb tartományban kell maradjunk, amint azt jeleztem is, hogy innen alápillantva mondhassam el mindazt, ami alant már számodra is láthatóvá lesz. Azon történéseket tehát, amelyeknél magam még nem szerepeltem az ÚR útjának értelmében. Legalábbis, mint konkrét személy; nem, mert hisz az ÚR már akkor, sőt, a Teremtés kezdetétől tudta: mi, s mikor lesz az én semminél alig nagyobb szerepem Mellette… S most hadd mondjam mindazt, amit látunk, hadd magyarázzam meg a látottakat, hogy teljességgel értetté tegyem mindannyiótok számára. – Urunk tehát útnak indult, amidőn betöltötte azt a kort, amikor is a mesterek mellé került ifjak útra kellett keljenek. Ettől a perctől kezdve egy időre úgyszólván teljességgel el kellett szakadnia földi családjától, annál is inkább, mert már maga az Út sem volt mindennapi. A Mester ezen Út során vonzotta magához mindama Tudást, amelyre a későbbiek során szüksége volt: s épp ezen Tudás-elemek segítségével, tehát már az Erő birtokában, s annak használata révén tisztította meg ama városok légterét és földjét, amelyeket felkeresett. De ezt most ne úgy értsétek, hogy más, földi, vagy akár szellemvilágbéli mesterektől tanult! Erre nem volt szüksége: önmagából, önnön legfelsőbb Lényegéből kellett levonzania, s földi szintű tudata számára kibontania ezen Tudás- és Erő-elemeket. Ennek révén azonban fizikai tudata (tehát agya) is teljességgel átformálódott, megváltozott, s erre nagyon is szüksége volt, hisz a közönséges földi agy kiégett volna az Erő közelségétől is, nem még hogy azt befogadni, magába zárni, s használni tudhatta volna. Agyának csaknem egészét a felsőbb szintű ÉN-egység töltötte be, épp csak annyi helyet hagyva a földi szintű tudat számára, amelyre feltétlen szükség volt ahhoz, hogy a Mester továbbra is megjeleníthesse önmagát, s átadhassa mindama Tanításokat, amelyeket átadni akkor és ott, tehát abban a kétezer évvel korábbi közegben átadni szükségesnek látott, s pedig úgy, hogy az adott kor emberisége érthesse is azokat, amiket elébe tárt. (Úgy, akként kellett tehát fizikai agyát koordinálja, hogy teste egészében a látható, fizikai tartományban maradjon, azon megköthesse magát egy bizonyos szintig a test tudatába íródott energiák által, amelyek meglétére a későbbiek során is szüksége lesz, hogy valóban mint ember 13


élhesse meg ama történéseket, amelyeket megélnie mindenképp szükségeltetik, hogy a MŰ egésszé legyen; de akkor már az ÉN-elemet állítva félre, azt függesztve fel egészen. S mielőtt félreértenétek szavaimat, hadd tegyem még hozzá: nem Jézus Szellemi Én-része kellett betöltse a földi szintű tudatot! Önnön Szellemének egy erősen leárnyékolt, ámde tökéletes mása, annak egy eleme, amely a Föld energia-mezejében nem okozhatott túlzottan nagy változást, de amely lehetővé tette a Mester számára: végbe vinni mindazokat, amelyekre sem előtte, sem pedig utána nem volt, mert nem lehetett képes senki a Föld színén, amint nem is lesz rá képes, egészen addig, míg a fizikai sík Törvényeit és törvényszerűségeit teljességgel ki nem bontotta, s lelki-szellemi Törvényekkel és törvényszerűségekkel fel nem cserélte az emberiség!) Ettől az időtől kezdve, sőt: már akkortól, hogy megkezdte első vándorlását, s már az út elején betöltekezett az Erő egy nagyobb mennyiségével, nem, vagy csak akkor vett magához élelmet, ha erre a külvilágra, a körötte-mellette lévő emberekre való tekintettel mindenképp szükség volt. Ám akkortól fogva a kezébe vett élelem belső anyagszerkezete megváltozott, s mire az szervezetébe került volna, már csak mintha energiát vett volna magához. Látszólag épp úgy elfogyasztotta, tehát megrágta és lenyelte az étkeket (s húst még ekkor sem vett magához!), ám mire azok testébe értek, már elemeikre bomlottak, hogy ismét energiává alakuljanak, azzá az energiává, amelyekből lényegében egykoron megformálódtak. No: nem a bukás felé indult Szellem-lények gondolatenergiájává: az Ősi tisztaságú Erő alkotóelemeivé. De mert hogy a bukott szellemek is csak az Ősi energiákat használhatták önnön gondolataik megfogalmazásához (mert hogy ezen kívül nincs, nem létezik semminemű Erő), azt tudhatták csak a maguk képére formálni, megfordítva annak pozitív rezgésirányát: e rezgésirányt állította vissza Jézus, abban a pillanatban, amikor az ételt kezébe vette. (Ennek nagy szerepe lesz még később, az úrfelmutatásnál, vagyis a kenyér és bor-áldozatnál, tehát erre akkor még majd visszatérünk. Én ugyan már most megadom számotokra a magyarázatot is a készülő kötettel párhuzamban íródó Szavak… VI. kötetének lapjain, de ama magyarázatot e Történés folyamán csak később íratom le veled, mert ezen Út értelmében annak csak később lesz szerepe.) Ennek azért volt kiemelkedő mértékben szerepe, mert hisz az Úr nem kapcsolódhatott volna oly magas szinten az Atyával, ha a Föld tisztátalan elemeit veszi magához, mint testi táplálékot. De erre, mint mondtam: hamarosan nem is volt szüksége, hisz tudata, s persze teste nagyobb része is az Erőből állott, annak egy, a mi kemény fizikai világunkban is érzékelhető tartományba levonzott elemeiből. (Ezért is volt, hogy amikor imádságba, vagy meditációba mélyedve sétált az udvaron, olykor még a fű sem hajlott meg lábai alatt. Nem, hisz testének rezgésenergiája oly magas szintre emelkedett, hogy teste félig sem volt fizikai testnek nevezhető, tehát nem volt súlya, nem volt konkrét, mérhető tömege: nem volt más, mint energia, amely a Föld rezgéstartományában realizálódott, tehát megnyilvánult a látható és hallható tartományban. S ez egyre gyakrabban esett meg, hisz az Úr készült a reá váró, hatalmas küldetés betöltésére… (Ennek is lesz még szerepe a későbbiekben, tehát még erre is visszatérünk.) Az Úr útját, mint tudjátok, Keresztelő János kellett előkészítse. Bár fogalmazhatnék úgy is: János, a magával hozott energiák révén szintén az akkori emberiség szellemi (és tudati!) energiaszintjét volt hivatott emelni, hogy azok az emberek mindinkább képesek legyenek befogadni ama Erőt, amelyet az Úr magához kellett vonzzon. János a Jerikótól délre fekvő hegyes vidéken prédikált, hirdette az Isten Igéjét: Ím az Ige testet vett, s már a Föld népével lakozik… Ő már kora gyermekségétől tudhatta: milyen céllal érkezett, s Ki lesz az, akinek Útját elő kell készítse. Megengedtetett számára ennek ismerete, még ha az fedve kellett is maradjon előtte: honnan, mely szférikus magasságból érkezett ő maga, hogy vállalását betöltse. Így természetesen azt sem tudhatta: honnan ered elméjében e Tudás, amellyel bír, s amellyel az Úr útjának előfutáraként ismerheti magát. Igaz viszont az is: e tudás hosszú időn át csak elméleti szinten volt

14


övé: ám amint megpillantotta Jézust, hasonló folyamat játszódott le benne, mint amikor Mária Erzsébet láthatására sietett, midőn hírét vette: az idős asszonyt gyermekkel áldja meg Isten. Az idős asszony méhében rejtező gyermek Szellemi Én-része, amely egy titkos szállal rá volt hangolódva, ha úgy tetszik az Úr szellemének rezgés-hullámaira, azon mód jelezte számára akkor is, s később is: Az került a közelébe, Aki néki az Utat adta, hogy szolgálatára és segítségére legyen a Nagy Mű kezdetén. „És lőn, mikor hallotta Erzsébet Mária köszöntését, a magzat repese az ő méhében; és betelék Erzsébet Szentlélekkel;…” (Luk. 1.41)

János ennek tudatában már gyermekségétől puritán életet élt, s mindenképp igyekezett megtartóztatni magát minden bűntől: s ennek követését hirdette és követelte azoktól, akik megérezve szavai igazságát, tanítványául szegődtek. Amikor keresztelt, úgy tűnt, mint ha az egész ember felfénylett volna, s ha imádkozott, vagy az Úr, a Messiás-király közeledtét hirdette, mint kiben lobot vetett a vér: amúgy csendes, visszahúzódó volt gyermekségétől. Alázatos és segítőkész, csak ha az Úr jöveteléről, s a tisztaság szükségességéről, a Keresztségről prédikált, változott meg egészen. „Kiáltónak szava a pusztában: Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek az ő ösvényeit.” (Ésa. 40,3.5.) Akkor, amikor a Vízkeresztség, s a Lélek keresztsége közti különbségről szólott. Vagy akkor, ha a farizeusoknak s a szadduceusoknak kellett szólania! Ezek képmutatását, azoknak pedig tisztátalanságát, anyagiasságát ostorozta, s bizony: nem éppen szelíd és alázatos szókkal, amelyek pedig oly-igen jellemzőek voltak rá kicsinységétől. „Viperák fajzati, kicsoda intett meg titeket, hogy a bekövetkező harag elől meneküljetek?” (Mát. 3,7-9) Amikor pedig elérkezett annak ideje, hogy Jézus felkeresse, s alávesse magát János által a Vízkeresztségnek, tehát a merítkezés szertartásának; szinte szárnyalt az egész ember. Mert ez a pillanat is elérkezett hamarosan, s lényegét tekintve ettől a pillanattól számíthatjuk az Úr működésének kezdetét. Ekkortól, hisz ekkor tett Róla tanúságot az Atya, midőn az ég magasából küldött szókban megjelentette: „Te vagy amaz én szerelmes Fiam, tebenned gyönyörködöm!” (Mát. 3,17.)

A szertartás Betániában történt, a Jordán folyó bal partján, mintegy 7 km-re a Holt-tengertől. A Szellem mint hónál fehérebb, tiszta galamb szállott le reá: s lényegében így fogalmazódott meg, s így nyilváníttatott ki a maga teljes és tökéletes voltában e Föld számára a Szentháromság! Az Atya égi hangja, a Szellem megjelenése, s a Fiú, Aki az Atya első Elhívásának; a Vízkeresztségnek (mint a testi tisztaság jelképének) alávetette magát. A Galamb megjelenése, s az Úrra való leszállása a Szellem keresztségére; a lélek tisztaságára utal: a hármas egységű Keresztség két első fokozatára, amelyet már csak a harmadik, a legnagyobb Keresztség követhet: vérnek Keresztsége, amely a Szellem teljes és tökéletes tisztaságát hivatott jelezni, amelyet meg nem szerzett senki, ki a Krisztussá lett Jézus ideje előtt élt. Senki, hanem csak az egy bírhatta eme Tisztaság egy szikráját: Keresztelő János, aki már az ÚR Szent Nevéért kellett halált lásson. Őt még százak és ezrek követték, de lényegében ő volt az, aki megnyitotta a felfelé vezető utat azok előtt, akik a Keresztért vállalták a vértanúságot, s akik a Hit oltárára tették le életüket. S itt most nem azokra gondolok, akik mint öntudatlan áldozatok: kellett halált érjenek, tehát nem azokra a kisgyermekekre, akik olykor már az eszmélésük előtt kellett meghaljanak, hisz ők nemcsak hogy nem kellett, de nem is vállalhatták volna fel a hitet, hisz még a földi tudat birtokában sem voltak! Ők is vértanúk valamilyen formában, de ők nem a hit, tehát nem a tudatosan felvállalt és magukénak érzett Krisztusi Út vértanúi, mint inkább az adott kor vértanúi, áldozatai, akik közül nem egy épp ezen az úton oldhatta fel valamely korábbi útjának karmikus kötését. Azokra gondolok, akik betöltve az Ige által, már teljes tudati és szellemi-tudati képességeik birtokában vallották magukat az Úr követőinek és Gyermekeinek, tehát azokra, akiknek Szellemi Én-része a Tiszta Út követését kapta feladatául, s ezt sikerrel el tudta fogadtatni a test tudatával is, dacára annak, hogy a test tudatában benne volt annak ismerete: milyen sors vár rá, ha ezen Útra lép. Bár ezekben az esetekben sem az volt a Szellemi Én-rész életfilmjébe írva, 15


hogy a Keresztért kínhalált kelljen felvállaltatnia a tudattal: magának a tisztaságnak, a hitnek, az igaz, tiszta alázatnak és a mindenki felé árasztott, feltétel nélküli Szeretetnek az elfogadása, felvállalása és mint egyedüli, tiszta, s a magasabb szintre vezető Útnak a betöltése volt a cél, a feladat, az viszont már a kor-eszméhez, a kor sötétségéhez tartozott, hogy aki eme Krisztusi Tanításokat követte, és valóban az Úr lába nyomában kívánt lépni: bizony, mindenképp halált kellett lásson. János tehát hirdette az igét, és keresztelt. S most itt is megállunk egy pillanatra! Azt mondtam: „keresztelt”: holott e szó is csak a Keresztáldozat után lépett életbe, tehát akkor fogalmazódott meg, míg a Jézusi időkben a merítkezés volt az a szó, amellyel magát a szertartást jelölték. A kor tisztább eszmeisége értelmében akik készek voltak igaz szívvel megbánni bűnös tetteiket, azok valamely folyó vizébe alámerítkezve azt jelezték: amiként testüket a víz, akként tisztítja meg lelküket az Isten ereje. Tehát maga a cselekvés egy komoly benső tartalommal bíró, szimbolikus testbeszéd volt, amelynek azonban még nem sok köze volt, hisz még nem is lehetett volna a Kereszthez, mint a Megváltás eszközéhez. Még fölöttes szinten is inkább annak volt jelentős szerepe, hogy a víz engramja 888, amely ugyanaz, mint a Krisztusi engram. Ha egy kicsit elvontan fogalmazom, azt mondhatom: a víz által Krisztus tisztítja meg azokat, akik alávetik magukat a merítkezés szertartásának. Persze nem egészen kisgyermek korban: már érett, s mérlegelni és dönteni képes felnőtt korban, akkor tehát, amikor már tudatosan vállalja a Krisztusi Tisztaság eszméjét, mint élete irányt adó elvét a merítkező. Persze: ez is csak a Krisztust követő esztendőktől bírt eme jelentéssel, mintegy visszautalásként arra: Jézus Krisztus is magára vállalta a merítkezést, bár ennek az ő esetében nem megtisztító szerepe volt. Ám ezzel is ki kívánta kifejezni alázatát, s az Atya iránti engedelmességét, példát adva a nyomába lépőknek e két, nagyon is fontos, sőt: egyedül fontos és üdvözítő érzületnek. (Annál is inkább mondom, hogy egyedül üdvözítő és követendő e két igazán gyermeki (Isten-gyermeki) tulajdonság felvállalása és annak mind tökéletesebb és tökéletesebb formában való megélése, mert épp ezek hiánya, ezek ellökése volt az Ősbukás oka és miértje. Ezek újbóli felvállalása az Atya iránti Szeretet legtökéletesebb módon való kifejezésének eszközei, hisz ezek jelzik az Atya Bölcsességének feltétel nélküli, engedelmes el- és befogadását.) E merítkezésnek már hosszú, ősidőkből való hagyománya volt a zsidó nép körében, s jóllehet: kezdetben még nem is annyira vallási, mint inkább kifejezetten higiéniai okai voltak, ezt a korábbi korok emberei nem igazán értették volna, épp úgy, mint azt: miért veszélyes reájuk nézve egyes étkek, mondjuk a sertés fogyasztása. Azon a környéken hatalmas volt a fertőzés veszélye: ezt azonban épp úgy nem értették volna az emberek, hisz még a legelemibb ismeretekkel sem bírtak a bakteriológia terén: nem értették volna, hogy az ínycsiklandó húsban kis kórokozók vannak, amelyek vesztükre lehetnek. Ezen intézkedéseket, s ezeknek az ismereteknek az átadását tehát így; a vallás formáiba öntve kellett a kezükbe adni, s ez még akkor is életben maradt a későbbi leszármazottak tudatában, amikor már úgy a higiéniai, mint az orvosi dolgokban sokkal inkább fejlettnek voltak nevezhetőek, mint egykor élt eleik, akik át kellett vegyék ezen ismereteket, méghozzá a maguk akkori szintjének megfelelő, tehát egy általuk érthető és elfogadható formában. Így, ekként vált maga a merítkezés a vallás elemévé, mint testet-lelket-szellemet megtisztító szertartás, amelyet az egykori, első emberiség tagjai kellett elültessenek távoli utódaik tudatában. S most lépjünk tovább. Jézus tehát maga is alámerítkezett, s hogy az Atya bizonyságot tett Róla, az emberek közül sokan hittek Benne. Ám Jézus még nem érezte elérkezettnek az időt, hogy megkezdje tényleges Tanítói működését: visszavonult, s néhány napot József (vagy inkább már Mária) házában időzött, hogy megerősítse magában a kozmikus energiát, amelyet az Atya árasztott Reá, galamb képében küldve le Hozzá a Szent szellem egy kicsinyke sugarát. Amint ezen Erő elemeit is beépítette, vagy inkább

16


befogadta, bezárta szelleme mélyére, elkövetkezett a negyven napos böjt, s a háromszori megkísértés ideje. Amint azt az Írás mondja: Jézust akkor elragadta a lélek, hogy a pusztába vigye. Ez alatt azt kell értenetek, hogy Jézus olyan magasságba emelte fel szellemét az Égből alászállt, s magába zárt energia által, hogy lényegében fizikai teste elemei is megemelkedtek. Megemelkedtek, s hamarosan egy másik ponton realizálódtak (vagy materializálódtak), a pusztának azon a pontján, ahol a saját testében lévő energiához hasonlatos energia volt jelen: ott tehát, ahol az Atya kijelölte számára egy alábocsájtott energianyalábbal: hol kell a kísértést elszenvednie. Akkor, azon az időn át (tehát míg a megkísértések ideje tartott) Jézus fizikai teste csak olyanná kellett legyen, mint bármely más, közönséges halandó teste. Ez azonban ismét csak nem ment egyik napról a másikra! Ahogy apránként kellett magához vonzania az Erő elemeit, amelyek által lényegében testének egésze is más anyagszerkezetűvé lett (fél-szellemi testté finomult): úgy kellett most kibontania magában az embert: lépésről-lépésre, szikráról-szikrára olvasztva be a testében lévő Kozmikus energiát az adott ponton reá várakozó Erő sugarába. Ha nem így cselekszik, ha egyik pillanatról a másikra veti ki testének sejtjeiből a Kozmikus energia elemeit, fizikai testének útja véget ér, mert Szelleme követte volna a nagy mennyiségű, s egyszerre kiáramló Erőt annak felfelé vezető pályáján. Apránként, fokról-fokra kellett tehát visszaminősítenie (lefokoznia) fizikai testét, hogy az alkalmas eszközzé lehessen az ellentét számára a megkísértéshez, de ne lehessen alkalmas semmiképp annak bizonyságára: valóban az Isten Fia az, akit az ellentét egy csatlósa megkísértett. Mert Satana tudta ugyan: Ki, micsoda Szellemi Hatalmasság öltött testet a Föld színén, de mert hogy az Atya minden védelmet megadott a Gyermeknek már a kezdet kezdetén, azzal nem lehetett teljességgel tisztában: vajon csak egy igen magas rangú Szellem érkezett a Földre, vagy valósággal az Istennek Fia, az ősidőktől ígért Messiás. Ezt kideríteni volt szándéka Satanának ama háromszoros kísértéssel is, aki persze azon mód elemésztette volna Jézust, ha az a legcsekélyebb mértékig meginog, de akkor is, ha tetteivel bizonyságot tesz arról: KI is Ő a Valóságban. Tehát abban az esetben, ha Jézus Atyja nevében visz végbe csodákat, de oly módon, hogy (átmenetileg) nem bír az Isten-gyermeki erő magával vitt, s azideig kibontott energiájával. (Tehát ama Erővel, amelyet, mint az imént mondtam, bele kellett olvasszon Szellemi ÉN-egységéből a kozmikus Erő sugarába, amely ezt követően vissza kellett húzódjon, fel kellett emelkedjen.) S ez volt talán az első igazán komoly próbatétel, amelyet Jézus mint ember kellett megálljon. A negyvenedik napon, amikorra teste teljességében anyagi, vagyis ember-testté lett annak minden fizikai szintű tulajdonság-elemével; a test heves, kínzó éhséget jelzett. (Ha Jézus nem veti el ama Kozmikus erőt sejtjeiből, ez sem következhetett volna be, hisz mint mondtam: már régóta nem vett magához semmiféle táplálékot a kozmikus energián kívül!) Satana csatlósa csak erre várt: a fizikai test igazán emberi érzetére azonnal megjelent, s azt mondta: „Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké.” (Mt. 4,3) Tehát az első alkalommal a legelemibb emberi kívánságot használta eszközül, ama emberi tulajdonságot, amelyet a mélységből kiemelkedő, s már tudattal: ön- és Én-tudattal bíró ember még az ösztönök világából hozott, és tart magában mind a mai napig (s még persze sokáig, míg a kívánt szellemi magasság birtokosává nem leszesz a teljes emberiség!) Erre az Úr azt felelte: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, a mely Istennek szájából származik.”(Mt.4,4) E szavakkal a szellem elsődlegességét kívánta jelezni Jézus: a Szellemét, amely az Igazság szavaival él, éltetve, s fenntartva a testet is, amint az majd ama távoli időkben lesz, amelyet az imént említettem, s amelyet már nem egyszer megmutattunk. Ekkor elragadá őt az ördög, s a Szent Városba, azaz Jeruzsálembe vivé, és odahelyezé a templom tetejére. És mondá néki: „Ha Isten fia vagy, vesd alá magadat; mert meg van írva: Az ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe.” (Mt. 4,6) Jézus erre azt felelte: 17


„Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” (Mt.4,7) Itt tehát már a második legsürgetőbb emberi tulajdonságot: az életösztön adta félelmet tolta előtérbe a kísértő, vélvén: annál fogva megbizonyosodhat Jézus kilétéről… A harmadik megkísértés során egy igen magas hegyre vivé fel Őt az ördög, és mutatván néki a világ minden országát és azok dicsőségét, azt mondta: „Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.”(Mt.4,9) Ekkor monda néki Jézus: „Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” (Mát.4,1 Itt már a hatalomvágyat helyezte előtérbe a kísértő, ám ezt is mindhiába: az Úr úgy, akként felelt meg tehát mindhárom kísértésre, azon szavakkal, amelyeket csak a legtisztább hit adhat, ám az ellentét számára ez még mindig nem szolgáltathatott kellő bizonyítékot: valóban Jézus az Istennek Fia, aki ellenére jött a Föld színére. Mert ellenére jött, még akkor is, ha az Úr végső győzelme lesz Satana önmaga fölötti győzelmének alapjául is, annak tehát, hogy Satana egyáltalán módot kaphat a majdani Visszatérésre a teljes és tökéletes EGY-ség állapotába: amely ellen még ma is oly igen küzd, s amely ellen persze még végeláthatatlan időkön át küzdeni is fog… A harmadik szóra is megfelelt tehát Jézus: és ekkor végre is elhagyta őt az ördög. S most még egy rövid magyarázatig maradjunk a megkísértésnél. Akkor, amikor Jézus megkísértése megkezdődött, az Úr ki kellett emelkedjék fizikai testéből, vagyis meditatív állapotba kellett kerüljön, hisz Satana nem mint konkrét, fizikai, de mint Szellem-lény közelített hozzá, hogy a fizikai test, s a test-tudatban realizálódó érzetek révén Jézus Szellemi ÉN-jével szálljon szembe. Jézus azonban le kellett fokozza önmagát: el kellett engedje Szellemi energiáját, tehát feljebb kellett emelje azt egy olyan magasságba, aholis nem férhet közelébe az ellentét, s a test-tudatban nem őrizhetett meg csak annyi szellemi energiát, amennyivel az adott kor emberei is bírtak. Ekként, eme erősen lefokozott energiával kellett felvállalja ember-önmagát, s ekként kellett tanúságot tegyen az Atya iránti feltétlen Szeretetéről és engedelmességéről. Így, eme lefokozott szellemi mivoltában csakúgy gyengévé és megkísérthetővé lett a testnek tudata, mint bárki másé, tehát csak oly hatalmas harcot kellett vívnia mindama heves vágyak ellen, amelyek e teljességében földivé degradálódott test-tudatot elárasztották, mint bármely körötte-mellette élő közönséges halandónak. Igazán, a maga teljes valóságában emberré, emberi adottságokkal, vágyakkal, félelmekkel és érzetekkel bíró emberré lett tehát, bebizonyítva: az igazán tiszta és mély Hit ereje a legegyszerűbb, legközönségesebb ember számára is lehetségessé teszi: ellene mondani a Kísértőnek, ha az a legvadabb, legdurvább támadásokkal ostromolja is. Mert mint mondottam: a harmadik kísértés nem csakis és kizárólag a hatalmat tárta a leárnyékolt tudat elé, de mindama földi kellemetességeket, amelyek a hatalommal együtt járnak, s amelyek után az emberi elme, s az emberi test oly-igen vágyakozik. S itt a tudati, az érzelmi, de még az érzéki javakra is gondolt az ellentét, anélkül, hogy minderre külön-külön ki kellett volna térnie, vagy akár csak utalnia kellett volna azokra. Ezek mint a földi hatalom kísérői: együtt jártak már abban az időben is magával a hatalommal, hisz aki bármely földi szintű hatalmasságot a magáénak tudhatta, mindeme élvezetekkel járó előnyöknek is tulajdonosává, részesévé lehetett, akár csak a ti jelenetekben, ahol pénzért minden kapható, amit a Föld világa megadhat. (Annál is inkább, mert aki vagyonosabb volt, több feleséggel bírhatott, mint a nálánál szegényebbek. Az egynejűség akkor a Mózesi Törvény szerint csak a papokra korlátozódott.) Ezzel tehát arra akarta késztetni Jézust az ellentét, hogy megtagadva mindent, amit az Atya parancsolt, s az ő útjára lépve, és elfogadva az általa kívánatosnak mutatott irányt: végül magát az Atyát is elhagyja. Nem véletlen persze, hogy itt és most ezt ennyire részletesen meg kellett magyarázzam, mert kell, hogy egyes tévtanításokat a helyére tegyünk. De szükséges ez mindenképp, mielőtt azok megmételyeznék a tisztaság felé törekvő Testvéreink tudatát, vagy megbotránkoztatnák őket, amint az Satana szándéka is, aki ama tisztátalan elemeket beépítette az egyébiránt tisztán leközvetített, s átadott Tanítások közé…

18


S most folytassuk az Írás kibontását ott, ahol egy pillanatra félbehagytuk. A negyven napos távollét, és az ellentét képviselőjének kényszerű távozása után Jézus ismét magához vonzotta a korábban megemelt, s a Kozmikus Energia-sugárba olvasztott Erőt, vagyis visszavette Isten-gyermeki Szellemi energiáját. Ezzel lényegében kezdetét vette Messiási küldetése, bár egy ideig még mindig nem kezdte meg a tényleges tanítói működését. Ezután hosszabb időt, mintegy két esztendőt Júdeában töltött. Tanítványai, vagy inkább követői már voltak, de a Tizenkettő elhívása még nem lett volna teljességében időszerű: nem, mert ahhoz bennünk is ki kellett forrjanak bizonyos érzések és gondolatok, hogy valóban szívvel-lélekkel követni tudjuk ŐT. Itt ugyan már adott át egyes tanításokat a körötte lévőknek, de még nem mint Isten Egyszülöttje, csak mint bölcs gondolkodású férfiú, aki a Tisztaság fontosságát oktatja, értve ezalatt a testi-lelki tisztaságot, amelyek megléte, bírhatása elengedhetetlen feltétele a legmagasabb rendű, tehát a Szellemi Tisztaságnak. (A Mózesi Törvényekre igyekezett felhívni a figyelmet, azokra a Törvényekre, amelyeknek teljes és tökéletes kibontása, s azoknak egy még magasabb szintre való emelése lett aztán tanítói működésének legfőbb, vagy inkább úgy mondanám: egyetlen irányvonala. A Mózesi Törvényeket emelte át az Igazság Törvényéből a Kegyelem Törvényébe, kibontva és egy magasabb aspektusból magyarázva a Törvények egyes elemeit, megkoronázva azokat önnön tiszta Isten-gyermeki Tanításával: a gyermeki hit, bizalom, Szeretet, alázat és szellemi Tisztaság Ég-magas Tanításaival, amelyek legfőbb Bizonyítéka volt maga a Kereszt, a Megváltás, s a Feltámadás. Mindez azonban még szintén odébb van.) Egy idő múltán, hogy egy ideig tanította a zsidók gyülekezeteit, ismét visszatért atyja házába, Názáretbe. Akkortól egy ideig újra mint ács működött, lelkében és Szellemében már a Nagy Küldetésre készülve. Igen, gyermekem! Az ÚR, aki a Mindent bírja; nem szégyellt teljességében emberi foglalatosságot gyakorolni, hogy biztosíthassa Mária, s a ház népének mindennapi megélhetését, holott Neki csak egy gondolatába került volna, s mind az a rendelkezésére áll, amire szüksége van. Ám nem véletlenül mondotta azt a kísértőnek: „ne kísértsd a te Uradat, Istenedet”: ezt a mindennapok során élte is, mint legfőbb Törvényt, amelyet épp Ő nem szegett, mert nem szeghetett, s persze szándékában sem volt megszegni. Élete ama részében minden szavával és cselekedetével épphogy a szorgos munka szükséges voltát kívánta példázni, hogy élete igazán mintául szolgálhasson nem csak a maga kora, de a távoli Holnapok embereinek is. Egy ideig anyja mellett élt tehát, s hamarosan hírül hozták Néki, amit amúgy is tudott, azt tehát; hogy Keresztelő Jánost börtönbe vetette Heródes, s azt még: mi a vád János ellen. (Amint tudjátok; János megfeddte Heródes negyedes fejedelmet, mert az bűnös kapcsolatra lépett testvére, Fülöp asszonyával: Heródiással.) Ugyan Jézus tudta: nem tehet semmit, mert szükséges, hogy János sorsa beteljesedjék, ám közelségével, s az Atyához küldött fohászokkal, illetve a fohászok és önnön kisugárzásának energiáival megerősítette János szellemi energiáit: s ennyi elégséges is volt János számára. Urunk tudván-tudta: ennyi, amit tehet érte, ám ennél többet semmiképp sem tehet, mert azzal megakadályozná, hogy Heródes éljen a maga szabad akaratával. Mert Heródes volt akkora hatalmasság a maga posztján, hogy választási lehetőséggel bírt: elengedi, avagy fogságban tartja, netán azonnal meg is öleti Jánost. Ez utóbbit Heródes nem merte megtenni; ám amit tett, még a történések későbbi részéhez tartozik, akkor majd kitérünk arra, pontosabban Heródes cselekedetének okára is. Minthogy lassan közeledett az Idő, amikor is Jézus meg kellett kezdje tanítói működését, Názáretből is tovább indult. Erre lényegében a Keresztelő börtönbe vetése adta meg a jelt. Kapernaumba ment, ahol a pogány népek közt élt egy rövid ideig, Zebulonnak és Naftalinak földjén, hogy amint azt Máté írja:

19


„A nép, a mely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot, és a kik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, azoknak világosság * támada.” (Mát.4.16) A Kapernaumban élő pogányok többsége még olyan szintjén sem állt a Tudásnak, mint a Föld többi, ismertebb és civilizáltabb népe. Ezért is ment elsősorban azok közé Jézus, hogy reájuk árassza a Benne lévő Világosság egy részét: annyit csak, amennyit azok már befogadhattak, de amennyi mégis a Fény volt a maga teljességében a mélységes sötétségben megrekedtek számára. Ez alatt az idő alatt itt is az általános ismereteket, a testi-lelki (még nem a szellemi: azt még annyira sem értették volna, mint a Júdeai zsidók!) tisztaság fontosságát, s annak egyes alapelemeit okította, biztosítva ezáltal azt, hogy a mélységből ekként, e Tanítások segítségével kiemeltetett emberek is megindulhassanak a fejlődés; egyelőre a földi szintű, majd ebből kiteljesedően a szellemi szintű fejlődés útján is. Ekkor, ebben az időszakban volt, hogy újra Egyiptom földjére ment, de nem mint fizikai személy, tehát nem akként, hogy valósággal is útra kelt volna: erre sem volt szüksége! Csupán egy ÉN-hologramot továbbított, amelynek segítségével nem csak egyes magas szintű szellemi ismeretelemeket vonzott magához a fáraók korából fennmaradt piramisokból, de azt is nyomon követhette: hogyan, s miként fogadták ~ fogadják az egyiptomiak mindama Tanításokat, amelyeknek többsége a karavánok utasaival való beszélgetések révén kellett elérjenek Egyiptom földjére. A piramisokból magához vonzott tudás lényegét tekintve természetesen nem a tudások konkrét elemeire szorítkozott, hanem az egykori Beavatottak kezébe adott Tudás-elemek energiájára: ezt vonzotta magához, hogy rövid úton tovább közvetítse azt a tibeti hegyek közt élő szerzetesek, vagyis az Őrizők felé, akik már felkészülten várták, s nem csak a most átközvetített, nagy mennyiségű energiát; de már korábban a Gyermek érkezését, hisz már a testet öltés során a Föld légterébe került energiát is ők kellett magukhoz vonzzák, s egyes ereklyékben elrejtve megőrizzék arra az időre, míg ismét szükségessé és lehetségessé nem válik azon erők mozgósítása. Ez, ennek bekövetkezte azonban még odébb van, még a ti jelenetektől is jócskán távolabb, mert az emberiség, s a Föld még akkor sincs azon az emelkedettségi szinten, amely már viselhetővé tenné számára a nagy mennyiségű pozitív energia befogadását és elviselését. Az emberek mind megszűnnének létezni, mert a testeik túlnyomó többségét adó negatív energia-elemek felbomlanának, s a Föld minden lélek-lénye kipusztulna, míg a Föld maga egészében terméketlen, s lakhatatlan sivataggá égne ki ugyanezen Erő jelenlétében. Ha jól megfigyelted: ahhoz, hogy a nagy mennyiségű pozitív energiát magához vonzhassa, s azt teljességgel biztonságba helyezhesse: a Föld egyik sötétségben maradt népét választotta az Úr! S ez nem véletlen: azok az emberek ugyanis még gondolataik útján sem jutottak el addig, hogy akár csak meg is kívánták volna a megérzett Erőt megszerezni, s birtokolni, mert még csak nem is tudták, nem is tudhatták: mi az, aminek jelenlétét érzik! Pedig hogy érzékelték, azt épp úgy bizonyítják Máté fentebbi szavai, mint azt: nem mindennapi ERŐ összpontosult hirtelen a Föld ama egyetlen pontján. Idézzük csak fel ismét, de már részeire bontva ama részletet: „A nép, a mely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot…” – Úgy, akként érzékelték eme Világosságot, mint az öntudatlan gyermekek, vagy mint a hirtelen megnyílt szemű vakon születettek: látták, s érzékelték a Fényt, s ez nem csak ama Tanítások fényére utalt, amelyek révén az ÚR világosságot gyújtott sötétben vergődő értelmükben: a Valós Fényt látták; de nem tudták értelemszerűen megfogalmazni maguknak, mit láttak, így betudták egy olyan jelenség fényének, amelyet ők még nem érthetnek meg. S most e mondat második felét figyeljük meg: „…és a kik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, azoknak világosság támada.” – azok számára tehát, akik már kiszabadultak a fizikai test börtönéből, szintén részükké lett a Fény; ám az ő számukra már értetté is vált annak mibenléte. (S nem véletlen, hogy azok a köztes szférában, vagy az alacsonyabb szellemi szféra valamely dimenziójában rálátással bírhattak az egykor volt testeik közelében megnyilvánuló Fény jelenlétére, mibenlétére, s annak erejére! Ők voltak ugyanis azok, akik Jézus Krisztus halála és 20


feltámadása után érkeztek ismét a Föld színére: már betöltekezve némileg a Fény ismeretének emlékével, s ezen emlék energiájával, amelynek révén sokkal hamarabb nyíltak meg a Tanítások felé, mint azok, akik akkor kortársaikká lettek. Ők lettek az első generációs keresztyének lelkiszellemi vezetői (azaz ahogy ti mondanátok: papjai), akik a Fény emlékének energiájával töltődve akár a vértanúságot is vállalták a Fent világában megérzett Igazságért, s épp a Fény utáni mérhetetlen vágyakozásuknak köszönhetően, amely még így: fizikai testeik által leárnyékolva is úgy, oly Szent Lánggal égett Szellemi Én-részeikben, hogy világított mindazoknak, akik készek voltak maguk is követni az Egyetlen Tiszta Igét. Próféták és látnokok születtek, s prédikátorok, akik az Isten Országát hirdették, nem egyszer még haláluk pillanatában is az ÚR Szent Nevét hirdetve, mint a Holnapok, de már a Valós Holnapok egyedüli és kizárólagos zálogát. Szavaik nyomán újabb százak és ezrek tértek meg, váltak a Felismerés birtokosaivá, mert e szavakban ott izzott ama Erő, amelynek jelenlét-emlékét ezen Útjaik kezdetén magukkal hozták Szellemi Énrészeikbe zártan.) Kafarnaumban egy ideig ismét tanított az Úr, majd hogy elérkezett a Perc, Genezáretbe ment. S itt, Utunk eme részén elérkeztünk az ÚR Útjának azon részéhez, amelyben már magam is valós szerepet kaphattam. Arra a percre értünk tehát, amikor az Úr elhívott bennünket: a Föld legegyszerűbb emberei közül véve maga mellé tizenkettőt, hogy társai, kísérői legyünk az Út során, s tanúivá lehessünk mindama Csodáknak, amelyeket tett, s tudói, legalábbis ismerői mindama Tanításoknak, szavaknak, amelyeket szólott. Innentől fogva erősen kell ügyelj: mikor, milyen formában érnek el hozzád: Szellemi Én-részed tudatához, s azon keresztül test-tudatodhoz a látott, hallott, megélt történések energiaelmei, hogy annak megfelelően közvetíthesd azokat Testvéreink felé. Én igyekszem minden segítséget megadni, hogy ne tévedj el az érzelmek útvesztőjében még akkor se, ha a magad érzéseiként kell fogadd az én érzéseimet, vagy a tanítványok valamelyikének érzéseit. Ha Urunk egy-egy Tanítását, vagy érzéseinek egy-egy szikráját, Sugarát kell tolmácsold, akkor semmiképp sem tévedhetsz el: az Ő kristálytisztaságú érzései és gondolatai ugyanis oly magas energiával bírtak, s bírnak még mind a mai napig is, hogy azok ereje még a kétezer éves távolságban sem keverhetőek össze senki más érzéseinek energiájával. Ezen intelmek, s tanácsok után Vezetőm ismét elindult, s véle indultam magam is. Először még mint teljességgel különálló Én-rész érzékeltem magam mellette, ám idővel éreztem: mint válunk lassan eggyé: Ő, mint ki most kezdi meg amaz Útját, legalábbis annak ama részét, amelyet az ÚR mellett élhetve a Föld színén töltött egykoron, s én, mint Szellemi Én-részének halovány, ámde elidegeníthetetlen árnyéka: így léptünk bele az adott Kor meghatározott pontjába, Vezetőm akkori fizikai szintű szerepét betöltve, mint ha egy rég lejátszódott filmet kívánnánk ismét eljátszani… A folyó vize meglehetősen hideg volt, de nem éreztem. Nem, mert a megfeszített munka elterelte róla a figyelmem. Ugyan nem sok halat fogtunk, de épp eleget ahhoz, hogy a háló súlyossá legyen, ami súlyos volt anélkül is, ha magába szívta a vizet. Most azonban félig volt hallal: súlya ekképpen megnövekedett. Andrással, testvéremmel együtt igyekeztünk azt kiemelni, majd hogy ezzel megvoltunk, a halászzsákmányt apánk házába vittük. Ezután ismét kimentünk a tengerre, hogy újból megmerítsük hálónkat, bízva: tán ismét segít bennünket az Isten Kegyelme. A part felé haladva pillantásom egy magas, szikár, kellemes arcvonású emberre esett, aki nagy figyelemmel szemlélte a vizet, láthatóan gondolataiba merülten. Arca valamiért ismerősnek tetszett, bár tudtam: előtte nem találkozhattunk, annál is inkább nem, mert a férfiú öltözéke szerint idegen volt, más környék szülötte, s én nem hagytam el a magam szülőföldjét két napi járóföldnél messzebb. Mindez egy pillanat alatt futott végig elmémen, aztán gondolataim visszatértek a magam feladatához. András valamivel előttem lépdelt, s előbb ért a csónak mellé. Már a csónakban állt, amikor utolértem, hát magam betaszítottam a csónakot a hullámok közé, majd

21


beszálltam András mellé. Öcsém már a hálót is kézbe vette, s szemével igyekezett vallatni a vizet: hol volna a leginkább érdemes bevetni a hálót. Ekkor hirtelen egy hangot hallottam, szinte egészen a közelemben. Én legalábbis úgy érzékeltem, mintha az, aki szólott: közvetlen mellettünk állna a csónakban. Ez persze lehetetlen volt, tudtam magam is, hisz ketten voltunk csak Andrással, s aki szólott, maga a parton állt. Arra fordítottam a fejem, hogy lássam annak arcát, aki szólított: az ismeretlen emberre esett pillantásom, s arca, termete mindjárt fogva is tartott. De nem csak tekintetemet tartotta fogva, hanem egész tudatomat, mintha azon keresztül akarna szólani vélem. És szólott is: láttam, hogy ajkai mozognak, s bár már meglehetősen eltávolodtunk a parttól, szavait is értettem. Igaz: azt nem értettem, miként érthetem meg ekkora távolságból, s hozzá ilyen tisztán és pontosan minden egyes szavát, de ezzel akkor nem is foglalkoztam. Csak a szavak értelme kötött le. Azt mondta: Kár tenéktek nap mint nap a halak halászatával töltenetek az időtöket. Jertek énvelem, s én emberek halászaivá teszlek benneteket… Először ugyan nem értettem: miként leszünk mi ember-halászokká, de mert hogy az ismeretlen hangjából valami végtelen és megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan Erő áradt, gondolkodás nélkül az evező után nyúltam, hogy visszakormányozzam a csónakot a partra. Hirtelen még arról is megfeledkeztem: nem vagyok egyedül, s öcsém véleményét is meg kellene hallgatnom. Aztán öcsém mozdulata eszembe idézte ezt, ám hogy a mozdulat szakasztott azt a szándékot tükrözte, mint amely az én kezem mozdulását is vezette, már percig sem tétováztam. Amint öcsém, úgy magam is evezni kezdtem, s a csónak csakhamar a part mellett állt. Miután kiszálltunk, s kikötöttük a csónakot, gondolkodás nélkül az ismeretlen mellé léptünk, ezzel is jelezve: készek vagyunk követni Őt, menjen Útja során bármerre is. Hogy mi volt oka e feltétlen bizalomnak, hogy mi volt az ismeretlen tekintetében, ami íly már-már mágikus erővel vonzott minket: nem tudtam, csak azt, hogy mindenképp Vele kell tartanom. Ugyanezt olvastam le öcsém arcáról is, ahogy egy pillantást vetettem rá, s miután az ismeretlen mégegyszer megismételte szavait: „Jertek, kövessetek engem, s én emberek halászaivá teszlek benneteket” – egyszerre feleltük: Követünk, Mester… Akkor elindult, s mi úgy lépdeltünk nyomában, mintha csak az árnyéka lettünk volna: készséggel és szótlanul, fürödve kisugárzásának erejében, amely jobban vonzott minket, mintha holmi kötelekkel kötött volna bennünket magához. Bár akkor még vajmi kevéssé értettem: honnan, miből van Benne ezen Erő, amint magának az Erőnek mibenlétéről sem tudtam. Ugyan hallottam már; miféle szókkal tanította az embereket, s hogyan intette őket: készüljetek, mert a Mennyek Országa, a Megígért Birodalom Hatalma: ím, elközelgett… – ám más volt ismerőseim ajkáról hallani e szókat, s megint más: megérezni azt a mérhetetlen nagyságú és tisztaságú Erőt, amelyet egyszerűen nem tudtam nem követni. Amint András is kellett: egyszerűen kellett, hogy kövesse a Mestert, s amint kellett kövessék Őt mindazok, akik hívó szavát meghallották. – Mire az est leszállt, s mi Magdalába értünk már négyen voltunk a Mester mellett: Jakabot és Jánost épp úgy a Genázáreti tó mellől hívta magával a Mester, mint bennünket, lévén hogy ők is halászok voltak. Aztán még hármat elhívott: egy Fülöp, s egy Bertalan nevű embert, majd végezetül egy Tamás nevű, komoly arcú, tétova pillantású ifjú férfit, így aztán másnap, mire a Nap igazán felkelhetett volna, már heten álltuk körül, s hallgattuk bölcs, megfontolt szavait. Eközben haladtunk, városról mentünk városra, Galilea földjén haladva, s hamarosan már tizenketten léptünk Véle. Mátét a vámosok közül emelte magához, Jakabot és Taddeust (egy mindig mosolygó, derűs férfiú, akit egyszerűen csak Tádénak neveztünk) szintén a halászok közül választotta maga mellé. Végezetül Simon és egy idegen, az Iskariót nevű városból érkezett férfiú: Júdás lett társunkká az Úton. Útközben meg-meg álltunk, s a Mester mindeneknek hirdette az Isten Országának Evangéliumát: az örömnek hírét, amelyet betölteni érkezett. Tanította, hirdette azt tereken és a zsinagógákban, s 22


mi mindenkor vele mentünk, s hallgattuk mindannyian a Mester szavait: ám hosszú időn át mit sem értettünk abból. Tudta ezt persze a Mester is, s így vigasztalt bennünket: ~~ Amit ma még nem ért elmétek, érzi azt szívetek. Ezért is, hogy épp titeket hívtalak el, s nem olyanokat, akiknek elméje kész befogadni az Evangélium igéit, mert azoknak csak elméje, s nem szíve érti azt meg. Akinek szívében van az Igazság, az az elméjében is részese leszesz annak, s aki csak elméjében őrzi az igazat, az nem viszi magával, csak szívének ürességét, midőn órája lesz távozásának e Föld színéről… Ezen is elgondolkodtunk, ám nem sok időnk volt tűnődeni: a Mester tovább indult, mert (amint mondotta) még sok helyütt, és sokak várták, hogy az egyetlen gyógyírt elvigye nékik: az Evangélium öröm-üzenetét, mely minden bajra gyógyulást ad azok számára, akik készek azt befogadni. Kapernaumból tehát Genezáretbe mentünk, majd Magdalába s onnan Tiberiasba. A szegények szinte özönlöttek nyomunkban: ki beteget hozott a Mester elé, ki maga volt nyomorult, s a maga bajára kért gyógyírt a Mestertől: s ha a Tanításokat nem értettük, azt még kevésbé értettük: hogyan, micsoda Erővel és Hatalommal képes meggyógyítani mindazokat, akik elébe álltak. Mert ezek közt nem egy volt, aki vakon látta meg e világot, vagy sántán, nyomorú testtel: s a Mester ezeket egyetlen érintéssel megigazítá, s többnyire anélkül, hogy egy szót is szólana hozzájuk. Csak olykor szól, ha valamely betegségben szenvedőnek a gyógyításon túl intelmet is kell mondjon a további élete tisztaságával kapcsolatosan. Ezeknek egyik, vagy másik vétkét említi, de nem mint nevén nevezett vétséget, mégis úgy, akként említve azt, hogy mi, akik az intelmet halljuk, tudjuk: a Mester pontosan tudja, mi volt a vétke annak, akit megfedett, s megintett, bár hogy mikor követte el ama vétket, amiért torz, beteg testtel kellett megszülessen…? Az, aki az intelmet kapta, maga sem tiltakozott, ami által nyilvánvalóvá lett: a feddés nagyon is megérdemelt volt. Gyakorta volt, hogy heteken át mentünk, hol egyik, hol a másik háznál szállva meg, gyakran épp egy olyan ember házánál, akit kevéssel előtte a Mester gyógyított (számunkra) ismeretlen Hatalma által. Mert senki sem tudta: honnan, miféle Erőből merít, miáltal viszi végbe a csodás gyógyításokat, s bár erősen furdalt volna bennünket a kíváncsiság; hogy a Mester nem magyarázta, mi sem kérdeztük. Egyszerűen elfogadtuk a valóságot, s egyre nagyobb áhítattal szívünkben követtük Őt, bármerre is ment. Igaz viszont az is: amennyire szerette, vagy inkább már bálványozta Őt az egyszerű emberek sokasága, (akiknek már egész serege kísérte lépteit, még messze a városokon túlra is, mielőtt visszatért volna ki-ki a maga hajlékába) annál kevésbé szerették a zsinagógák vezető emberei: a papok, s a tanítók úgyszólván mind ellenére szóltak: magam is nem egyszer hallottam, amikor Andrással, testvéremmel élelmet vettünk, hogy legyen, ha tovább kell indulnunk. Mert nem egyszer, s nem kétszer esett meg, hogy napokon át az utat koptattuk, anélkül hogy embert láttunk volna. Ilyenkor a szabad ég alatt, a puszta földön háltunk: Mesterünk csakúgy, mint mi magunk. Amint Galilea városait jártuk, mint mondottam: még egynéhány férfiút elhívott az Úr: Kövess engem… – és egy nem volt, aki ne engedelmeskedett volna hívó szavának. De nem is lehetett Néki nem engedelmeskedni! Akár még csak szó sem kellett volna ahhoz, hogy egyszeribe rabul ejtse az emberek szívét: oly tiszta, oly ragyogó volt a tekintete, valahányszor reánk pillantott! Barna, mindig mosolygó szemében a Végtelent véltem látni, de ott láttam benne mindahányszor valami kimondhatatlan, megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan, mélységesen mély szomorúságot is, mintha valami olyas gondolat árnya vetett volna magának fészket Mesterünk szívében, amit nem lehet kimondania, de amit el sem feledhet, soha, egyetlen percre sem. A Mester külleme egyébként mindenkor megnyerő volt. S nem csak avégett, mert mindannyiunknál magasabb volt, sőt: talán egy nem volt az Út során azok közt, akikkel találkoztunk, akinél ne lett volna magasabb, jó arasszal legalább, de egyébként is. Arcvonása tiszta és nyugodt volt mindig, azon sem haragot, sem másféle felindulást nem láttunk, ha csak nem az 23


áradó szeretet sugárzását. Haja mindig fényes volt, csillogó, s bár barna fürtökben omlott széles vállaira, enyhe vörösén mindahányszor szikrázott a Nap, olyan formán, mint ha magából a hajából áradt volna a Fény. Járása, mozdulása méltóságteljes: nem lassú, de nem is gyors, nem elhamarkodott, s öltözéke mindenkor vakító hófehér maradt, ha a puszta földön háltunk is. De még csak az út pora sem szállott reá: még az is mintha tisztelettel kerülte volna ki: be ne szennyezze Őt valamiképpen. Mi magunk olykor bizony szinte riasztó látványt nyújtottunk, ha eső után kellett valami szűk rejtekben meghúzzuk magunkat éjszakára, vagy ha több napi járóföldet tudhattunk magunk mögött: a Mester ruhája azonban ilyenkor sem szennyeződött el, holott semmivel sem kívánt magának különb körülményeket, mint ami nekünk osztályrészünkül jutott. Mindenben egy volt velünk, tán egyetlen dolgot kivéve: sokszor heteken át nem vett magához semmiféle táplálékot, s ha hosszas unszolásunkra mégis hajlandó volt enni, hát csak egy szem gyümölcsöt, s néhány korty tiszta vizet fogyasztott, de látnivaló volt: valóban csak a mi kedvünkért vesz még annyi élelmet is magához. Azt azonban mindenkor megérezte, ha mi magunk megéheztünk, vagy megszomjaztunk. Ilyenkor mindig megállított bennünket, majd miután megáldotta eledelünket, mély fohászokat küldve fel az Atyához: elsőként annak nyújtott egy darab kenyeret vagy lepényt, afelé, akinek éhségét leginkább megérezte, s annak adta át a vizezett borral töltött tömlőt, akit leginkább gyötört a szomjúság. Volt, hogy az út végtelen hosszúságúnak érzett számomra. Fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, s már valóban csak a Mester iránt érzett, mélységes szeretetem adott erőt: tovább követni Őt. Nem egyszer állt meg ilyenkor a Mester, s miután rám mosolygott, azt mondta: ~~ Álljunk meg, s pihenjünk meg egy kevéssé. Péter testvérünknek már sajog a lába, nehéz számára az út… Akkor aztán egy alkalmas helyen megpihentünk, s a Mester az Égi Hazáról mesélt mindahányszor, mintha testi fájdalmaimat a lelkemre cseppentett szavak gyógy-írével akarta volna orvosolni. S persze: orvosolta is mindahányszor, mert néhány percnyi pihenő után mindahányszor olyan frissnek és kipihentnek éreztem magam, mintha több napon át pihentem volna valamely pálmafa hűs árnyékában: holott csak alig néhány percet ültünk, s azt is a tűző napon, épp csak a sábeszdekli védelmét élvezve a napfény forró sugarai ellen. Az is megtörtént, és szintén nem volt ritka eset, hogy amint fáradtságot éreztünk, alig értünk végére a megérkezés vágyát sugárzó gondolatunknak, már feltűnt előttünk ama város első háza, amely felé iparkodtunk: holott a valóság szerint még többnapi járóföldre kellett volna lennünk attól! Ezt aztán megintcsak nem értettük, s hogy kérdeztük a Mestert, mosolyogva azt mondta: ~~ Sok van még, amit nem értetek, s amit még nem is érthetnétek, de egy percen minden világossá lesz előttetek is, mint a Nap. Egyébiránt nincs ebben semmi, mi csodálni való volna: gondolataitok ereje megtermette a maga gyümölcsét, s mert hogy áhítástok, vágyatok jogos volt, s tiszta, és abban sem lázadásnak, sem pedig az elégedetlenségnek nem volt nyoma, mint megvalósult történés állt elébetek. Ezen felül az én vágyakozásom is az volt: bár mielőbb elérnénk úticélunkat, hisz az idő rövid, s az elvetendő mag számos, ám a jó föld még kevés, ahol e tiszta kis magvak életre kelhetnének. Kevés, és nagy távolságokra helyezte azokat Atyám: így hát nagy távolságokat kell megtennünk e rövid idő alatt, hogy ahol lehet: elvethessük e magvakat, hadd szökjenek azok szárba, amíg Én köztetek vagyok… Így vándoroltunk, végig egész Galileán, betérve minden utunkba eső városba, olykor elidőzve azokban egy-két napot, mielőtt ismét tovább haladtunk volna. Hogy végül is mi a Mester úticélja: nem tudtuk, de nem is firtattuk. Mentünk, ha elindult, s megálltunk, ha Ő is megállt, s ezzel el is rendeztük magunkban a dolgot. Éreztük: útjának valós, és nagyon is határozott végcélja van, és éreztük azt is: bárhol legyen is e Cél, mi mindenképp követni fogjuk. S akkor is követtük volna, ha tudjuk: nincs végső, teljességében meghatározható cél, hanem a cél maga az ÚT, amint az a vándor tanítóknál mindahányszor megesik, ha csak meg nem állapodnak egy-egy városban, hogy attól kezdve már csak ama város lakóit oktassák tovább. De valahol megéreztük: Mesterünk nem állapodik, mert nem állapodhat meg sehol, mert az a Tanítás, amelyet Ő kívánt az emberek kezébe 24


adni, még sehol sem ismert, s Mesterünk küldetésének egyik fontos pontja épp az volt, hogy azt ismertté tegye mind a zsidó nemzetek előtt. Mentünk tehát, mert a Mester is ment, s mentünk azért is, mert a szíveinkben ébredt, s mind mélyebbé váló Szeretet és ragaszkodás nem is engedett volna másként cselekednünk. Így végül már nem is törődtünk vele: hová, merre, meddig és miért: ezt mind rábíztuk a Mesterre, mert éreztük, hogy ez így van jól. Néha, amikor egy-egy ismerősnek tetsző házat látva elkomorodtam, s haza gondoltam hátrahagyott asszonyomra, s a magam meleg és barátságos, bár meglehetősen szegényes, vagy inkább csak egyszerű házára (főként, ha kedvezőtlen időben kint ért bennünket az éj, s nem volt, ahol álomra hajthattuk volna a fejünket) szívem enyhe szomorúsággal telt: hisz hát milyen békésen ellehetnénk mindahányan, s akkor szeretett Mesteremnek sem kellene kint töltenie az éjt e rideg időben… Ilyenkor a Mester mindannyiszor félrevont társaimtól, s így szólott: ~~ Ládd, Simon: érzem, és értem is, hogy vágyakozol mindaz után, amit el kellett hagynod. De csak azért érzed ezt, mert még nem érted: ha elhagyod, amit a magadénak hiszel, eléred s meg is nyered azt, ami valóban a tiéd, de amiről mégcsak nem is tudsz. Megnyered, hogy már örök időkre a magadénak vallhasd, míg azt, amit most vélsz a magadénak: úgy hagyod magad mögött egy percen, mintha sosem is lett volna, s annak még az emléke sem lesz, mert nem lehet tiéd. Ma még e szavakat sem igazán értheted, de eljő a nap, amikor ezt, és még sok minden mást is megmagyarázok, hogy tudd, és értsd is. Akkor még inkább elcsodálkoztam, s egyre inkább hittem Benne, mert hisz azt mondta ki, amit én magam végiggondolni sem tudtam egészen. Mesterem értő szava mindahányszor a legteljesebb megnyugvást hozta nékem, de már az is megnyugvást hozott, ha nem szólt, nem magyarázott, csak megállt, és értő-kedvesen rám pillantott. Úgy éreztem, mintha valamiféle jótékony balzsamot cseppentett volna tudatomra, hogy gyógyítsa véle a felfakadni készülő, vagy már fel is fakadt sebet. Ez utóbbi akkor vált mind gyakoribbá, amikor azon kezdtem tanakodni: vajon méltó vagyok-e rá, hogy a Mester tanítványa legyek? Mert ezen is gyakorta tanakodtam, s az önmagamnak adott válasz bizony cseppet sem volt számomra hízelgő, ha őszintén szembeállítottam a magam milyenségét a Mester tökéletes tisztaságával, vagy akár ha azon Tanítások fényében igyekeztem megismerni önmagam, amelyeket szeretett Mesterem ajkáról hallottam. Ilyenkor persze elfogott a bizonytalanság, a kétség, s a szomorúság: hisz hogy is volnék képes én, a gyenge, tudatlan ember oly tisztává lenni, hogy méltóvá váljak Mesteremhez? Ilyenkor titkon sorra vettem azon testvéreimet, akik mellettem lépdeltek Mesterünk nyomában: s bizony, mindahányukat tisztábbnak ítéltem, mint magamat, de még azok is tisztábbak voltak nálamnál, akik csak ideig-óráig követték a Mestert, hogy aztán visszatérjenek a maguk mindennapi feladataihoz, a maguk otthonaiba. Én legalábbis így éreztem, annál is inkább, mert most talán első ízben volt alkalmam rá: igazán megvizsgálni önmagamat. Jó, a Törvényt mindenkor megtartottam, böjtöt nem szegtem, ünnepet nem mulasztottam, a Szombat szentségét vallottam, s még a zsinagógában is volt szavam a zsidó férfiak szava közt, és mégis. Éreztem, hogy a Törvény nem csak az, amit Mózes hagyott ránk, s nem csak az, ami a külső világ felé láthatóvá váló dolgokra vonatkozik: de inkább az, ami a saját benső Világom számára látható és érzékelhető, tehát amit senki más nem tudhat, mert nem láthat, nem hallhat és nem érezhet, hanem csakis maga az Isten: s az Ő ki nem mondott, le nem írott, Titkos Törvényeit szinte számolatlanul szegtem meg, s ez akkor is súllyal nehezedik rám, ha korunk nehéz, viharos esztendei indokolttá, legalábbis megindokolhatóvá tennék számomra azon vétkek elkövetését, s még akkor is, ha e vétkeket mindenki más is magára kellett vegye, ha élni akart e furává, kiismerhetetlenné, s a gyakori viszálykodások végett érthetetlenné lett világban. Mert a számos hatalmasság közti viszály a mi életeink történéseit is nagyban befolyásolják: ezt tudomásul kellett vennem. Én legalábbis mindeddig így vélekedtem, s ehhez igazítottam a magam dolgait, függetlenül attól: egyes dolgok bántották-e a lelkiismeretemet, avagy sem. Beletörődtem, hogy csak akkor maradhatok a felszínen, ha a kor szellemének megfelelően kormányozom életem kicsiny hajóját, s mert hogy a felszínen kívántam maradni (először még csak magamért, később már asszonyomért, s a családért is, amelynek terhei hamarosan az én vállamon nyugodtak, s amely terhek most 25


felnőtté lett rokonaimra hárultak) én is akként éltem, amint azt a köröttem lévők tették. Nem volt több vétkem, legalábbis a Törvények szavai szerint, mint másnak: s mégis több volt a magam lelkének szavai szerint. Erre azonban csak most, a Tiszta Mester nyomát követve ébredtem rá, s bizony: mélyre húzott súlyával a bűntudat, a megbánás. Ilyen napokon aztán lehajtott fővel, gondolataimba merülve lépdeltem, gyakran arra gondolva: jobb, s tisztességesebb volna, ha megfordulnék, hogy még a közelségemmel se szentségtelenítsem be Mesteremet, de még az Ő árnyékát se… – és ilyenkor állt meg a Mester, hogy kezemet megérintve, s szemembe pillantva tekintetével megsimítsa fájó lelkemet, elcsitítva annak minden viharát, s elsimítva tudatom mély, kemény és fájó ráncait. Nem kérdezett, nem is szólott: csak nézett reám értő szemmel, s mindent érző lélekkel, s ez a pillantás több volt minden szónál, minden magyarázó vigasztalásnál. Éreztem: szeretete nem mérlegel sem jelent, sem múltat, mert nem fogad el, csak az örök Holnapok egymásba olvadó láncolatát, amint éreztem azt is: minden tegnap árnyait lemoshatom lelkemről, ha kész, és képes is vagyok felvállalni a Holnapokat, de már a megismert Tisztaság útján végigjárandó Holnapokat: Vele, Mellette és Érette önmagamért, s másokért. E néma pillantás, s e kimondatlan Szeretet elcsitította bennem a félelmeket, a bűntudat fájdalmát, s Erővel töltött fel mindahányszor. Erővel, amely több és fontosabb lett számomra, mint maga az élet, mert az Maga volt az ÉLET… Már vagy fél esztendeje éltünk e szüntelen vándorlásban. Kaperneum, Genezáret és Magdala és Tiberias után Názáretbe mentünk, hogy egy rövid időre megpihenjünk a Mesternél, s persze: Máriánál. Máriánál, aki szótlan, csendes boldogsággal szívében fogadta visszatérő Egyszülöttjét, s véle minket is. Mária, mint a kor asszonyai: a csendességet, a nyugalmat, a békességet jelentették Jézus számára, a megnyugvást az utak viharai után. Mert viharok is voltak az úton, hisz ha a nép szívesen fogadott, s szívébe zárt is minden szót, amelyet a Mester szólott nékik: annál kevésbé fogadták azt szívesen az írástudók s a papok, hogy a farizeusokról vagy a szadduceusokról ne is beszéljek! Mert azok is megjelentek szinte mindannyiszor a zsinagógában, ahol egyik vagy másik szombatnapot tartottuk, hogy meghallgassák a Mester szavait. Ám ők már korántsem azért kívánták a Tanításokat hallani, hogy szíveikbe, s elméjükbe zárják azokat, de hogy kifordítsák, s félremagyarázzák azokat, úgy forgatva mindig a Mester szavait, ahogy az nékik előnyükre és kedvükre volt. S minél több helyen szólott a Mester, ezek a támadások annál súlyosabbakká, s persze annál számosabbakká lettek, annál is inkább, mert a Mestert egyre nagyobb tisztelet és megbecsülés övezte. Néhány nap pihenő után ismét útra keltünk. Most is betegek százai várták a Mestert a város határában, de már a városban is, így először reájuk vetett gondot Jézus: akit elébe hoztak, vagy aki elébe jött, egy érintéssel meggyógyította, nem nézve: honnan, mely városból érkezett, s miféle tisztséggel bírt a szenvedő. Mert a bennünket követő, s a később utánunk jött tömegben volt, aki a Tízvárosból érkezett, volt aki maga is Galilea valamely részének volt lakója, de érkeztek Jeruzsálemből: a Szent Városból, Júdeából, s még a Jordán túlsó partjáról: Khorasinból, vagy Betszaidából is, s más városokból is hoztak nyomorult testű, vagy a legkülönfélébb betegségekben szenvedőket. Júdás, aki maga is egy volt közülünk, nem egyszer intette a Mestert: jobban kellene vigyáznia magára, nehogy valami nyavalyával megfertőztessék; ám a Mester ilyenkor csak szótlan-szomorún rámosolygott, majd tovább gyógyította a Benne bízó, mert másban már nem bízható, nemegyszer halódó betegeket. Júdás aggódása mindahányszor feleslegesnek bizonyult, de nekem mindahányszor jól estek szavai: lám, milyen mély szeretettel szereti ő is a Mestert, mennyire aggódik drága egészségéért… – e gondolatok születtek meg elmémben, s valahol szégyelltem is, hogy bennem nem volt képes ugyanez megfogalmazódni. Én valamiért nem voltam képes elképzelni, hogy bármiféle veszedelem fenyegetné a Mestert, úgy éreztem: Ő magasan fölötte áll ezeknek a veszélyeknek, mint az emberi gyengeség kézzelfogható jelenségeinek. Ő Hatalommal, Erővel bír ezek felett, hát miért is volna ártalmára a gyengék érintése? E gondolat élt bennem, ám ennek ellenére is

26


szégyelltem magam, s annál inkább becsültem Júdást, aki olyannyira a szívén viseli Mesterünk egészségét… Egy álló napon át gyógyított a Mester, majd tovább indultunk, ám a tömeg követett bennünket. Náin mellett haladva a Tábor-hegy felé mentünk, vélve: a sokaság előbb-utóbb megfordul, ahogyan addig is tette, ám most nem ez történt. Jézus nyomában felkapaszkodtunk egy nagyobbacska sziklára, majd hogy letelepedtünk, a sokaság is letelepedett, s áhítatos szívvel figyelték a Mestert, aki kevéssel később beszélni kezdett. Halkan szólt, szava mégis elért a hely aljában letelepedett sokasághoz: az emberek teljességgel elcsendesedtek, úgy hallgatták a Tanítást. A Mester egy kérdéssel kezdte: ~~ Kik a Boldogok? Nemde bár vélnétek, hogy azok, kik egészségnek örvendenek, kik kényelmes, nagy házat, vagyont, jószágot, nagy családot, s mindenféle hatalmat mondhatnak magukénak… Vélnétek, azok mondhatják magukat boldognak, akiknek házában örökös vígság lakozik, akik mindenkor ki tudják harcolni a maguk igazságát, akik a Jog és a Törvény fölött állnak hatalmuk és erejük révén, vélve: ők maguk a Jog, és ők maguk a Törvény… Vélnétek: ezek a boldogok, aminthogy vélitek is, ám nem így van! Boldogok azok, akik lélekben szegények, mert az övék a Mennyeknek Országa… Boldogok a szomorkodók, mert ők megvigasztaltatnak… Boldogok a szelíd szívűek, mert ők öröklik mind a földet… Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az Igazságot, mert nékik Igazság adatik… Boldogok az irgalmas szívűek, mert ők irgalmasságot nyernek… Boldogok a tisztaszívűek, mert ők az Istent meglátják… Boldogok a békességre törekvőek, mert ők az Istennek fiai… Boldogok, akiket üldöznek az Igazság miatt, mert övék a Mennyeknek Országa… Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazug szókkal minden rosszat reátok fognak énérettem! Örüljetek akkor, mert ha örömös hűséggel viselitek ezt, jutalmatok bőséges a Mennyekben: hiszen így üldözték már a prófétákat is, tielőttetek… – S itt egy egészen rövid időre álljunk meg! – érzékeltem Vezetőm gondolathullámát, majd közvetlen utána azt is: mint emelkedünk feljebb, először együtt, majd már egymás mellett lebegve, mígnem a megszokott pontunkra értünk. – Amint azt előre jeleztem, meg kell magyarázzam a Mester szavait: azt, ahogyan azt azok kellett volna értsék, akik akkor a hegy lábánál ültek (s persze azok is, akikhez e Tanítás szavai eljutottak!), majd azt: hogy kell (azaz: sajnos csak kellene!) értse azt a ti emberiségtek, majd azt: hogyan kell értelmeznie egy eljövendő Kor emberiségének, azoknak, akik nem csak, sőt: elsősorban nem időben vannak távol mindkét, korábban megfogalmazódott emberiségtől, de inkább szellemi fejlettségi és test-tudati távolságban, amely távolság sokkalta fontosabb, s amelynek egyes elemei már mindkét történelmi kor emberiségeinek tudati és szellemi egységében jelen volt, és jelen van, mint a fejlődés elidegeníthetetlen része, s amely távolság ama távoli későbbi emberiségénél már mint teljesség; tehát tudati-lelki-szellemi adottság kell birtokában legyen az ember-szellemek mindegyikének. Minthogy e hatalmas Tanítás a ti korotoknak szóló kibontása már a Szavak… című munkánk III. kötetében (az első Boldogság a könyv 85. oldalán, majd a Tanítás folytatása a 95. oldaltól – eredeti változatban – a szerk.) megtörtént, így arra itt külön a maga teljességében nem térek rá: elégséges, ha azt a részt átemeled e könyvbe is, de már egy kissé magasabb szintre emelve, tehát kibővített formában, további magyarázatokkal: hadd olvassák azok is, akik a Szavak… című munkánkat nem kívánják olvasni. S most lépjünk tovább! Először is azt vizsgáljuk meg: mit értett e Tanítások alatt az adott kor embereire vonatkoztatva Jézus, majd a te korod emberisége számára elrejtett Üzenetet, végezetül a Holnapok, vagyis a magasabb szférákba elért emberiségnek szóló tartalmat bontjuk ki, egyenként véve sorra mindahány Boldogságot: 27


„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a Mennyek Országa” – szólt az Úr a legelső Boldogságban. Ennek jelentése a legfelsőbb szintű értelmét, tehát lényegét tekintve ugyanazt jelenti a Múlt, mint a második évezred embere számára. A két, egymástól oly nagy időbeni távolságban élt, élő emberiség tagjai szempontjából egyaránt fontos (vagy fontos lett volna), hogy megértse: e Tanítás a vagyon, a jólét, vagy egyszerűen csak az anyagi javak bármilyen szintű és mértékű birtoklásának benső tudati érzetére utal, arra tehát: mindazt, ami fizikai szinten a kezébe adatik egy-egy embernek, ne mint valós, elidegeníthetetlen, s tényleges értékkel bíró tulajdont, csak mint az Út végigjárhatásához kapott eszközt tekintse, amellyel nem csak a maga, és nem csak saját háza népe, de mindenki javát kell szolgálja, hogy segíthesse azon javak által ember-testvéreit a számukra szükségessé lett Út végigjárásában. Ehhez azonban az embernek elsősorban földi tudatát kell kiüresítenie minden földhöz kötöttségtől, hogy szabadon élhessen benne a lélek s a szellem. Nem szabad semmihez, főképp az anyagiakhoz ragaszkodnia: ezt mondja a lelki szegénység erénye. A „szegény” szónak persze nem csak, sőt elsősorban nem földi, de lelki-szellemi szintű értelme van. Szegények itt, ebben az értelemben mindama jámbor és alázatos szívűek, akik a világban kicsinynek, gyengének érzik magukat, ezért mindent, mi számukra igazán értékké lehet; Istentől várnak. A zsidó közösség tagjai akkoriban, kétezer évvel a ti jelenetek előtt még a Törvénynek, a Mózesi Öt Könyvben leírt Törvényeknek engedelmeskedtek, amelyek azonban csak azt voltak hivatottak konkrét és határozott formában meghatározni számukra: hogyan, miként kell el- és befogadniuk a maguk törzsébe tartozókat, amint megszabta azt is: miként kell viszonyulniuk az idegenekhez. Azt határozta meg tehát, mit és mennyit kell adniuk, s mi és mennyi az, amit ők maguk elvárhatnak a velük egy törzsbe tartozóktól vagy az idegenektől: az alázatos szívűek azonban, akiről Jézus szólott, nem az után törekednek, mert nem azt tartják fontosnak és értékesnek, amit embertársaiktól kaphatnak vagy remélhetnek, s nem a világi kincsek után törnek. Nem azt féltik, ami e Föld színén kezükbe adatott. Nem, mert csupán az jelent értéket, de már valós, igaz értéket számukra, ami javakat Istentől kaphatnak. A tisztaságot, a benső békességet, a szelíd alázatosságot, a lelki gazdagságot… E Kincsek után törekednek és ez után vágyakoznak, s csak ezt áhítják szüntelen valami megelégíthetetlen mohósággal, olyan megelégíthetetlen mohósággal, amely értéktelenné, mellékesé tudja tenni számukra mindazt, ami földi kincs, s olyan mély és igaz vágyakozással, hogy e Mennyei Kincsekért ha kell, a Föld minden értékeit készek és képesek odaadni; s még akkor is tudatában maradnak annak, mennyire csekély mindama Kincs, amelyet magukba képesek fogadni ahhoz a Kincshez viszonyítva, amely az Atya szívéből árad, egyre árad elesett, erőtlenné és szegénnyé lett, lelki-szellemi nyomorban élő Gyermekei felé. Ettől nem különül el a ti korotok emberiségének szóló, s az első Boldogság Tanításba rejtett Üzenet: ~ Boldogok azok – társadalmi, anyagi, és egyéb, földi szintű helyzettől függetlenül –, akik valóban függetleníteni tudják magukat az imént felsoroltaktól. Azok tehát, akik nem mint énjeik elidegeníthetetlen részét élik meg, csak használják mindazokat a javakat vagy pozíciókat, amelyek a ti világotokban részükül jutnak, anélkül hogy azonosítanák magukat azokkal. Tehát azok, akik tudatukban „szegények” tudnak maradni, függetlenül attól: mekkora földi vagyon, vagy hatalom jut osztályrészükül. A vagyon, a jólét, a politikai, vagy bármiféle hatalom, vagy mindezek ellentéte ugyanis nem azonos veletek: a ti saját, Valós Énetekkel. Azok, akik meg tudják keresni és találni magukban azt az Egyetlen Szikrát, amely Valós Én-eitek része, s amely kicsiny Szikra mindannyiótokban ott van, mint elvehetetlen és elidegeníthetetlen, Mennyei Rész, s azt egyeduralkodóvá, egyedül fontossá tudják tenni önmaguk számára, alárendelve annak nem csak vagyoni és társadalmi 28


helyzetüket, de életük minden egyes pillanatát is, s akik jelenlegi helyzetüket mint kívülálló megfigyelő (is) képesek megélni: valóban Boldognak mondhatják magukat. Azoknak nem kell attól rettegniük, hogy elveszíthetnek valakit vagy valamit, akihez vagy amihez ragaszkodnak, hisz senkihez és semmihez sem ragaszkodnak mindenáron, csak ahhoz a kis Fény-szikrához, amely bennük a Teremtő Erő része, vagyis amely saját, valós Én-jeik egy szikrája, amely az Atyától adatott minden teremtett szellem számára. Ezek az emberek a külső szemlélő szemével nézve valóban szegények, hisz úgy tűnhet: senki és semmi nem képes igazán szívükig hatolni, s ott fontossá válni. Pedig ők az igazán gazdagok, hisz az Egyetlen Valós Kincs fényében tudnak mindenki felé nyitottá válni anélkül, hogy bárki vagy bármi által megkötnék magukat abban a mély közegben, vagy másokat igyekeznének magukhoz láncolni, akiknek fájdalmát aztán ideátról kell szemléljék, már anélkül hogy bármit is tehetnének értük. Boldogok tehát, akiknek lelkében csupán az az egyetlen, s mások által gyakran meg sem látott, s valósnak el nem ismert Kincs van, hisz azáltal a Kincs által magát a Világmindenséget, vagyis a Teremtőt zárják szívükbe-lelkükbe s valós, tehát Szellemi ÉN-jeikbe, hogy a Mindenséget őrizzék holmi elveszíthető, s csak ideig-óráig bírható Kincsek helyett. A Teremtő Szeretetében a Mindenség Szeretetét bírhatják, s csak a Mindenséghez kötik önmagukat, amelynek a Valóság értelmében részei és részesei egyaránt. Ennek részességét és birtokosi jogát sohasem kell félteniük, mert nem elvehető, nem elveszíthető, nem gyengül, s nem értéktelenedik el a politikai vagy a társadalmi helyzet változásának hatására, és senki és semmi sem fog közéjük és a Mindenség közé állni, hogy elszakítsa őket az Atyától. Ezért mondta tehát Jézus, hogy boldogok a lélekben szegények: ők valóban a Mennyek Országának erejét hordozzák magukban, mert annak végtelen Tisztasága, és múlhatatlan Szeretete él bennük… Mindezt a negyedik szféra embere már úgy, akként kell megélje, hogy teljes és tökéletes mértékig tudatában kell legyen annak: mi az, ami a Valóság szempontjából fontos és szükséges a számára, majd azt is tudatosítania kell önmagában: amire igazán szüksége van, azt meg is kapja a Teremtő Erő által. Itt már még csak meg sem fogalmazódhat (s természetesen nem is fogalmazódik meg!) olyas kívánság, amely csak az egyén személyes előnyét, érdekét szolgálná: itt már mindennek megvan a maga konkrét és tényleges szerepe, vagyis minden az egymás mellett, egyazon fejlettségi szinten álló Szellem-csoport további útjának érdekeit figyelembe véve fogalmazódik meg. A „lelki szegénység”, tehát a magasabb rendű Én-rész és a test-tudat eltávolodása és függetlenedése a fizikai síkon birtokolt eszközöktől itt lényegét tekintve már nem mint erény, de mint alapadottság jelenik meg, hisz megszűnt a fogalom: enyém. Senkinek sincs több annál, mint amire valóban szüksége van, és senki sem fogja elkívánni a másét, vagy elrejteni a magáét, mert nincs „másé”, amint nincs „enyém” sem. Mindannyian tudatában vannak annak: mi és mennyi az, amire és amennyire szükségük van, s mi és mennyi az, amire és amennyire a mellettük élőnek szüksége van, vagy lesz a későbbiek során. Itt már az is természetes lesz, hogy ami az egyik Úton járónak szükséges, azt a mellette álló fogalmazza meg, s épp a kellő pillanatban, vagy épp megfordítva: számára fogalmaz meg valaki olyas tárgyat, amelyre hamarosan szüksége lesz, vagy lehet. Ez lényegében ahhoz is hozzásegíti e szint lakóit, hogy könnyebben felismerjék a következő feladatot, amelyet elvégezniük szükségeltetik. E szint lakói számára tehát természetes dolog lesz a teljes és tökéletes egyenlőség, amint természetes lesz ama ismeret is: minden, ami körülveszi őket, minden, ami rajtuk, vagy akár bennük van: a Végtelen jóságú Mennyei Atya adománya, amellyel csak élniük, s nem visszaélniük szabad; s amelyért hálaimákat küldenek az Ég felé, felismerve mindenben: minden tárgyban, minden eseményben, minden embertársukban, de még önmagukban is, az Út végigjárására rendelkezésükre álló testben is az Atya ajándékát, de felismerve azt is: mennyi még az, amit magukénak tudhatnak, ha elérnek egy még magasabb szellemi ébredtségi szintet. S ők akkor már ezen felismerés birtokában élik

29


mindennapjaikat: tudják, mi az, ami a Valóság értelmében az övék, s mi az, amit egykor elvesztettek balga lázadásuk, mindent akarásuk, engedetlenségük következtében… S most ne gondold azt gyermekem: ez utóbbi Felismerés nyomán ama szint lakóinak élete csak a keserű, mert (még) betölthetetlennek maradó vágyakozásból, s a bűnbánatból áll! Nem így van, de nem is lehetne így, mert tudván-tudják azt is: Atyánk készen nyújt feléjük mindent, mit egykor eltaszítottak maguktól: csak fel kell ébredniük, fel kell nőniük ahhoz, hogy apránként mindazt ismét a kezükbe vehessék, s a magukénak vallhassák. Szegények ők, szegényebbek, mint a ti szintetek bárha legszegényebb szelleme, mert teljes és tökéletes tudatában vannak annak: mit, mennyit vesztettek az EGY-ségből való eltávolodás során és révén, ámde övék e szegénység minden gazdagsága is, mert tudatában vannak a Visszatérésnek is: sokkal inkább, mint bárki is ott, a ti szinteteken testben élők közül. Ti ugyanis még mindig csak egy halvány árnyát láthatjátok és érzékelhetitek mindama Mennyei Csodának, amelyre a negyedik szint lakóinak sokkalta erősebb, vagy inkább tisztább rálátása van (s minél feljebb emelkedik a Szellem, e „szegény gazdagság” is annál fokozottabb mértékben válik igazzá, hisz a Szellem tisztánlátása is akként növekedik), s ez így van jól. Így, mert ha a ti mélybe zuhant szellemetek és test-tudatotok a maga teljes és tökéletes valóságában megélhetné ez óriási veszteséget: utatok végigjárhatatlanná lenne, mert a tudat s a szellem egyaránt kiégne a mérhetetlen vágyakozás energiájában. S most vegyük a második boldogságot. Amint már azt is mondottam, ezen első Boldogságra épült aztán Jézus tanításának, tehát a Hegyi beszédnek többi része, úgy nőve ki ez első Tanításból, mint fának az ága, mint hegynek a csúcsa, úgy következve abból, mint felhőből az éltető eső milljom lágy cseppje. Csak végig kell tudnotok lépni a Boldogságok minden egyes lépcsőfokán, s azok minden egyes, korszakonként kinyíló, s érthetővé, megélhetővé váló fokozatán, hogy Utaitok végére magatok is elérhessétek a Tökéletes Boldogság Lét-állapotát, amely aztán már tiétek lesz örökkön örökké… A második Boldogság ez: – ”Boldogok a szomorkodók, mert ők megvigasztaltatnak…” Itt azokra kívánt utalni Jézus, akik a Törvény (ti. a Mózes által kezükbe adott Törvény) s az Általa elébük tárt Igazság fényében felismerik, és szívükből-lelkükből bánják mind a bűnöket. Azokat elsősorban, amelyeket ők maguk követtek el a Teremtő Akarat ellen, de bánkódnak és szomorkodnak embertársaik minden bűne végett is, mert Jézus tanításaiból tudván-tudják: micsoda karmikus kötéseket vesznek magukra ama vétkesek, akik nem képesek meglátni, s megbánni önnön vétkeiket, s ahelyett hogy megigazulni kívánnának, csak egyre tetézik vétkeik és bűneik számát. Szomorkodnak, mert tudják: keserves könnyek jutnak azok osztályrészéül, mert hisz a Törvény, hogy a bűn büntetlen nem marad, mindenekre érvényes, s ha a Törvény ereje nem sújt le most az igaztalanságban élőkre, egy távolabbi Út során kell beteljesednie annak fölöttük. Ezért szomorkodnak tehát, s amikor azt mondja Jézus: „mert ők megvígasztaltatnak”; már a halál utáni állapotra gondolt, amikor is a köztes szférában a Felismerések birtokosává lesznek, tehát meg fogják érteni a Lent történései közti összefüggéseket, s mindazon törvényszerűségeket, amelyek még akkor is a javára fordítják a vétkesnek az ő vétkét, ha már a lélek ellen esett vétség terheli azt, amely vétség (amint mondotta az Úr) nem esik, mert nem eshet a Kegyelem által feloldható bűnök sorába. Azt is meg fogják érthetni a maga teljességében: akik most a vétkek szenvedő alanyai, mind Igazságot látnak, s megvigasztaltatnak, mert az Istent szeretőknek minden a javukra válik, s még csak nem is bizonyos, hogy ok, tehát előzmények, az előző utak során esett vétkeik és bűneik karmájaként kell részesei legyenek ama igaztalanságoknak, amelyek most az ő rovásukra esnek. Tehát a Törvény és a törvényszerűségek, valamint a történések összefüggésére nyernek rálátást, amelynek megismerése révén tudatosulhat bennük: bármi történik is a Föld színén, az mindenképp az ember-szellemek javára kell megtörténjék, hogy a történések által könnyebbé és gyorsabbá lehessen azok visszavezető útja a Fénybe, amelyből egykoron kiléptek. 30


Ez, ennek ismerete lesz azok számára az igazi Vigasztalás, akik most szomorkodnak a Világ vadsága, durvasága végett. S most nézzük: miként értelmezendő ugyanez a Tanítás a ti jelenetek, majd a távoli Holnapok emberiségei számára. Ez a Tanítás most sem a földi tudat múló kis szomorúságaira, hanem a lélek s a szellem őszinte és mély bánatára vonatkozik. Arra utal tehát, hogy aki képes meglátni vétkét és képes azt őszintén megbánni, majd Isten irgalmára bízni önmagát egészen, az bizton számíthat a vigasztalásra, mert a ti jelenetek emberisége már része, részese és ismerője a Kegyelem Törvényének: a valóban megbánt vétkek erejét feloldó Krisztusi Kegyelemnek, amely az egyedül valós Vigasztalás mindahány mélységbe zuhant Szellem-lény számára. A kétezer esztendővel előttetek élt emberek még nem bírhatták e Kegyelem valós és teljes ismeretét, s nem csak a Feltámadás előtt, de gyakorta azt követően sem, mert a test-tudatba még nem volt beépülve annak ismerete. Ott még épp csak mint halvány tudás-árny jelent meg a Kegyelem Törvényének létbelépése, amellyel Krisztus az Igazság törvényét kívánta felülírni, vagyis kiteljesíteni, vagy ahogyan Ő maga fogalmazott: Betölteni. Az emberek tudata azonban még a mózesi Igazság törvényével volt telítve, mert hisz abban nevelődött; csak aki a Szellem által lett érintve, válhatott igazán, a maga teljességében a Kegyelem Törvényének ismerőjévé és tudójává. Ezeket azonban hamar üldözni kezdték, így a többiek hosszú időn át még csak meg sem merték kísérelni az Új Út követését, s az Új Tanítás vallását, felvállalását… De visszatérve a ti jelenetekhez: Aki már képes földi gondjait félretéve a Valóság Ég-tiszta, s újra és újra elillanó Kincseit siratni, az képessé válik arra is, hogy vétkei fölött megpillantsa az Isteni Kegyelmet, amelynek egy-igaz záloga: a Kereszt szinte minden pontján ismertté vált a Földnek, s amely Kereszt legfontosabb Tanítása; a feltétel nélküli Szeretet már minden, a Tisztaság-elemekre épült vallási irányzat sarokköve, a továbblépés és a Visszatérés (vagyis az üdvösség) egyetlen feltétele. E Kegyelem ismerete az a valódi Vigasztalás, amely a fölöttes ÉN felé indul, hogy erővel töltse fel, s bizonyossággal: lett-légyen bármily mélységben is, a Kereszt érte is állott, s érte is történt a Feltámadás, hogy Élete, de már Valós Élete legyen Krisztusban. Ez a legtisztább, s már a Föld színén osztályrészetekül jutó (vagy jutható) Vigasztalás. Ugyanezt a Tanítást már egy sokkal magasabb szinten kell értelmezzék és megéljék azok, akik a dimenzióváltás során a magasabb (negyedik) szféra gyermekeivé lesznek. Ők már nem ismerik, nem ismerhetik a távoli korszakok vad történéseit, legalább is gyakorlati szinten nem. De ismerni fogják azt a végtelen vágyódást a Fent Tiszta világa után, amelyhez mérten a ti vágyódástok csak gyenge fuvallat lehet, annál is inkább, mert nektek még képessé kell lennetek a ti korszakotokban megeső, s a ti közeli Holnapjaitok során várható történések elviselésére is. Vagyis egy bizonyos szintig a tudatotokban jelen kell maradjanak mindama Mélység-elemek, amelyekkel körül vagytok véve; ez viszont nem, vagy csak ritkán ad lehetőséget számotokra kiemelkedni a Lent mélységéből, hogy a Fent Világának energiáival töltődhessetek. A sűrű, mély közeg fogságában tudatotok egy része is fogoly kell maradjon ahhoz, hogy utaitok ne csak a testi-lelki és szellemi kínok útvesztőjévé váljon, mert az előbb-utóbb meghasonláshoz vezetne a Szellemi Én-rész tudata, és a test-tudat között. A magasabb szinten testekbe öltözők már egyként élik meg a Fent ismeretét Szellemi Én-részeik és test-tudatuk által, így vágyódásuk hevesebb: ám már a test-tudat számára is vigasztalást ad annak tudata, hogy a Fent végtelenjének kapujában állnak, ott, ahonnét már csak felfelé vezet, mert másfelé nem vezethet az ÚT. Igaz: ez az ÚT mind hosszabbnak és hosszabbnak tűnik, minél közelebb ér a Célhoz a Szellem. Ez talán egy kicsit furcsán hangzik, de ha csak egy általad várt, földi szintű esemény bekövetkezésére gondolsz is: milyen hosszú tud lenni az utolsó néhány perc,

31


vagy néhány méter: mintha sohasem akarna véget érni, hogy az áhított Pillanat végre elébed álljon… A harmadik Boldogság így szól: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet…” Itt még kifejezetten az Ígéret Földjéről szólt Jézus: és mégsem arról. Tehát nem arról a földrajzi paraméterekhez köthető területről, amelyet a mi korunk emberei, s az egyes leírások nyomán a ti korotok emberisége is mint a Kánaánt, tehát az Ígéret Földjét ismertek! Ama Föld eszmei tartalmának: a benső békességnek, a nyugalomnak, a megelégedettségnek örökéről szólott, amely beköltözik minden szerény és alázatos szívű ember tudatába, ha le tudnak mondani a kor egyik legveszélyesebb jelenségéről: a mindig többet és többet akaró törtetésről, amely a szüntelen békétlenséget, elégedetlenséget, a mindig más után való vágyakozást adja, amelynek nyomán sorozatos háborúskodások, viszályok, perpatvarok nehezítették meg az egyes emberek életét csak úgy, mint a nemzetekét, teljességgel élhetetlenné téve az Életet Izráel egész földjén. Tehát nem csak Galileában, s a többi városban, hanem magán a Kánaánon, az Ígéret Földjén is. Boldogok a szelídek: azok, akik a legfőbb Krisztusi erény, a Szeretet oltárára képesek tenni önös vágyaikat, nem kérve, nem követelve az élettől többet, mint amennyit ád: ezek megnyugvással és békességgel élik életük napjait, s megvigasztaltatnak földi szenvedéseikért mindama Isteni Ajándék által, amelyet lelkükbe fogadhatnak. S most idézzük fel: mit sugall a ti korszakotok emberisége felé Jézus e Tanítás által: – „E tanítás átadása során nem a már eleve félénk természetű, vagy a megalázkodáshoz szokott emberekre gondolt Jézus! Azokra, akik akkor is szelídek és alázatosak tudnak maradni, ha tudván tudják: fizikai, földi-tudati, lelki avagy szellemi erő-fölényüknél fogva könnyedén győzedelmeskedhetnének azok fölött, akik ilyen vagy olyan módon ellenükre próbálnak tenni, vagy tesznek is. Azokra gondolt, akiknek szívében s tudatában nem kél harag, nem támad fel bosszúvágy, s nem érzik a mindenáron való késztetést, hogy megszégyenítsék, megalázzák azt, aki fölébük kerekedett, csakhogy bebizonyítsák ezzel önnön erejüket. Azokra, akik szelídek és alázatosak tudnak maradni akkor is, ha olyan helyzetbe, olyan pozícióba kerülnek, amely alkalmat adna nekik mások megalázására, de nem élnek, s főként nem élnek vissza e lehetőséggel. Jézus, az Egyszülött élő és ékes példát adott szelíd alázatosságból, amikor megmosta tanítványai lábát azon a bizonyos húsvéti vacsorán (még Júdásét is, kinek árulásáról tudott!). Csak aki Hozzá hasonlatossá tud (mer) válni, vallhatja magát Jézus igaz gyermekének s tanítványának. Az igazi Erő ugyanis nem a győzelemhez, de az arról való lemondáshoz kell, vagyis ahhoz, hogy akkor is tudjatok alázatos szívűek és szerények maradni, ha tudjátok: erőtök messze felülmúlja azét, aki által hagyjátok legyőzetni magatokat…” – E Tanítás a ti korotoknak szóló értelmezése persze egyes részeiben a mi korunk embereinek is szólt, s főként azok számára tartalmazott ilyen benső értelmet, akik követői kívántak lenni az Úrnak. S most, miként korábban is tettük: vizsgáljuk meg e Kinyilatkoztatás második felét külön is: „…mert ők öröklik a földet” - Nem abban az értelemben öröklik a földet, ahogy az a ti fogalom-táratokban szerepel. Tehát nem válnak a Föld új uraivá, s valamiképpen mégis: az Új Föld lesz örökük, mert szellemi erejük annak magasába fogja felemelhetni őket, hogy már a Valóság, tehát a Mennyek Országának „előcsarnoka” lehessen otthonukká, mint Jézus-gyermeki örökrész, juss. Azt az Örökrészt fogják bírhatni, amelyet Krisztus hagyott e Föld színén: azt a Szellemi Örökséget, amely máig el van 32


rejtve földön és föld alatt, vízen és víz alatt, légben, s a lég legfelsőbb rétegei fölött, hogy Életet adjon mind e föld lényeinek, de már az Örök Életet…” A magasabb szint gyermekeinek már nemcsak hogy érteniük, de életük minden percében élniük is kell mindeme tanítást, de (amint a többi Tanítást is) ezt is egy magasabb szinten kibontva s megélve. Itt ugyanis már eszébe sem fog jutni senkinek, hogy készakarva ártalmára legyen bárkinek is, s ha mégis valami kellemetlen történést kell megéljenek, annak okát megtalálhatják önmagukban. Akár egyes hibás cselekedeteik, gondolataik köszönnek vissza, akár egy Felismerés felé kívánja terelni őket az adott történés: az ok mindenképp önmagukban keresendő. Itt már a Felismerések megkeresését, megtalálását, tudatukba való beépítését kell gyakorolják: s ehhez kell a legnagyobb szelídség, mert olykor épp e Felismerések intik őket önmérsékletre, türelemre, ha egyes lépcsőfokokat átugorva kívánnának elérni a Valós Célig. Itt ugyanis már az van a tudatba kódolva, hogy az alsóbb szintek tudását messze felülmúlta: ez viszont óvatlanságra, vagy túlzott önbizalomra vezethet, ami bizony: nem egy alkalmat ad a tévedésekre. Annál is inkább, mert a tudat maga is átveszi a Szellemi Én-rész mérhetetlen vágyakozását, s mint saját test-tudati érzetét éli meg. Itt tehát már az önuralommal cserélhetném fel a szelídség szót, mert hisz csak az igazán szelíd ember képes teljes és tökéletes önuralomra, amely nélkül viszont elképzelhetetlen az Út teljességében tökéletes végigjárása. Annál is inkább meg kell változzon is a szó maga, mert itt, mint mondtam: a szándékos durvaság, de már még a figyelmetlenségből okozott fájdalom okozása is elképzelhetetlen. A negyedik Boldogság ez: „Boldogok akik éhezik és szomjúhozzák az Igazságot, mert ők megelégíttetnek…” – A kétezer évvel ezelőtt élt emberiség élete úgyszólván az igazságtalanságokra, vagy az áligazságokra épült. No: nem a Törvényekhez hű, s azokat teljességükben betartók törekedtek ekként bárminő előnyökhöz jutni! Akik a Mózesi Törvények szerint éltek, azok ragaszkodtak annak minden szavához, minden betűjéhez, még akkor is, ha ezzel hátrányosabb helyzetbe hozták magukat, vagy akár családjaikat. Ám Jézus itt is a magasabb rendű Igazságra kívánt utalni, amelyet minden embernek joga és kötelessége keresni és kutatni, s megélni, ha fellelte azt. Azokra gondolt, akik az Igazság Törvénye fölé tudták helyezni a Szeretet és az Irgalom Törvényét, tehát akkor is készek és képesek voltak a másik ember érdekeit figyelembe véve dönteni, ha az Igazság törvénye az ő javukra szólott! Ezek az emberek kiapadhatatlan mennyei kincsek birtokosaivá lettek, s az önmaguk fölött aratott győzelem boldogsága lett osztályrészük már a Föld színén is, amely boldogságot az erősebb, magasabb Törvény betartása adott számukra. S amint magad is tudod: a legnagyobb győzelmet akkor aratja az ember, ha önmagát képes legyőzni, s ha a maga „igazsága” elé képes helyezni az Isten Igazságát. S mi lehetne nagyobb Isteni Igazság, mint a Kegyelem Igazsága, amelynek alapja a Szeretet? Az a Szeretet, amelyet Jézus hozott le a Föld színére, hogy Ön-példájával bizonyítsa be annak mérhetetlen Erejét. A ti korotok emberiségének e Kinyilatkoztatásban elrejtett Jézusi Üzenete ez (s itt most teljességében idézzük a korábban leírt Tanítást!): –”Mindig, minden történést, minden élet-helyzetet, de még minden szavatokat és cselekedeteteket is úgy kell megvizsgáljátok, hogy az a leginkább megfeleljen az Isteni Törvények Igaz-ságának. Ennek elérésére kell törekednetek mindenáron, s ennek elengedhetetlen feltétele a Tíz Parancsolat mélyreható ismerete, s ezen ismeretek megélése kell elsődleges célotokká és feladatotokká legyen Útjaitok minden, már a Világosság s az Igaz-ság ismeretében megtett percében. Aki már az Isteni Igazság: vagyis a feltétel nélküli Szeretet, a gyermeki alázat, a mindenek felett vágyott és élt Tisztaság szellemében képes élni és dolgozni azon, hogy felépíthesse magában az 33


Isten Országát; a Valóságban is eléri a mennyei állapot tisztasági fokát, hogy felfelé szálló vágyakozása megelégítést nyerhessen. Akik tehát igazán éhezik és szomjazzák az Igazságot, csak az Isten, és a lelki és szellemi értékek után vágyódnak.” A magasabb szint lakói már nap mint nap a gyakorlatban megtapasztalhatják e Tanítás igazát: minél több ismeretet szívnak magukba, annál nagyobb lesz bennük a vágy: még több ismeretet, tehát lelki és szellemi értéket befogadhatni, s e vágyakozás nyomán mindig új, és mégújabb Tanítások érkeznek hozzájuk. Természetesen itt is kinek-kinek az egyéni tudati, és szellemi-tudati befogadóképességét figyelembe véve, ám annak tudata, hogy a mellettük élő gyorsabb fejlődésre képes, egyikük számára sem okoz gondot. Tisztában vannak azzal, hogy a maximumot kapják, annyit tehát, amennyit már valóban képesek megérteni, és gyakorlattá változtatva meg is élni. Ők tehát a folyamatos tudati éhség, s ugyanakkor a megelégítettség állapotában élve járják útjukat, hisz amint az új ismeretet befogadták, s beillesztették ismerettárukba, már az új tudásra éheznek: s akkor az adatik kezükbe… (Ez utóbbi jelenséget azonban már a magatok szintjén is megfigyelhetitek nem egy esetben…) A következő, tehát az ötödik Kinyilatkoztatás ekként szól: „Boldogok az irgalmas szívűek, mert ők irgalmasságot nyernek…” Ez ismét arra utalt a múlt embere számára, hogy ne a saját kicsinyes, s csak a földi szintű igazságait akarja megélni, ne azoknak kívánjon érvényt szerezni. A Mózesi Törvény ugyanis, amint már említettem, megfogalmazta: kinek miből mennyi jár, ki mit és mennyit követelhet embertársától egy bizonyos szolgáltatás, vagy annak tartozása fejében. E Törvény értelmében jártak el, s úgy vélték: teljességgel igazak és tiszták, hisz csak azt, és csak annyit követelnek, amit, és amennyit követelniük jogos. Igaz: adni is csak azt és csak annyit kötelesek, ami, és amennyi a Törvény szavai szerint megállapíttatott. S ezzel be is érték: ám az ÚR, aki a Törvények kiteljesítéséért jött, e Mózesi Törvényt is felülírta eme Kinyilatkoztatása által. Ő már nem azt kívánta: minden egyes cselekedetünk az Igazság, de hogy a Szeretet Törvénye szerint essék, s azt: ne az elme, de a szív, méghozzá a felemelt és megtisztított, mégpedig a Teremtő Szeretet áramában megtisztított szív szavát követve ítéljük meg… nem azt: kinek miből, mennyi jár, hanem azt: kinek mire, és mennyire van szüksége valójában. Jézus az emberek közti hatalmas különbségek, ti. az anyagi, vagyoni helyzetek közti különbséget kívánta megszüntetni, hogy minden ember hozzájuthasson ahhoz, amire Útja végigjárása érdekében igazán szüksége van, vagy lehet. Ez nem is volt olyan csekélység abban az időben, s hogy mennyire nem volt az, s hogy mennyire fontos, kiemelt szerepet kapott e kérdés a Jézusi Tanítások közt, arra az a későbbiekben adott Tanítás is utal, amelyben Jézus visszatért e kérdésre, s amelyben még ennél is tovább ment, azt mondván: „És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda * néki a felsőt is. És aki téged egy mérföldútra kényszerít, menj el vele kettőre. Aki tőled kér, adj néki; és aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” (Mát. 5,40-5,42) Ezzel lényegében mindent elmondott Jézus, bár e Tanításokban nem csak eme Igazságokat rejtette el. Minthogy azonban e Tanításokra még a későbbiek során visszatérünk, most nem fejtem ki bővebben, hogy ne ugorjunk előrébb az Út történéseiben. E Boldogságnak a ti korotok szerint szükséges és kívánatos, és (sajnos) egyre aktuálisabbá váló értelmezése ez: Boldogok azok, akik a legelesettebbek felé is készek és képesek ugyanazzal a törődő szeretettel fordulni, mint bármely más ember-társuk (vagy Lélek-testvérük) felé, hogy mindenféle 34


megkülönböztetés, bírálat és előítélet nélkül segítő jobbot nyújtsanak nekik akkor is, ha mindenki más elfordul tőlük. Sőt: akkor a leginkább, hisz azoknak van a leginkább szükségük arra, hogy megérezhessék a feléjük fordulók tetteiben és szavaiban, de még tudatukra sugárzott gondolataiban is az Isteni Irgalom Erejét és a Krisztusi Szeretet végtelen hatalmát. S még ennél is többet jelent a te jelened korában! Többet, mert néktek már nem csak embertársaitok, de a köröttetek élő lélek-lények felé is a legtisztább, legmélyebb Szeretettel kell fordulnotok, s meg kell érezzétek, ha azok valamiben szükséget szenvednek, s a tőletek telhető módon, a legjobb igyekezettel és akarattal kell segítsétek őket is, miként önnön fajtársaitokat. Észre kell vegyétek, de már mint természetes dolgot, hogy az állat és növényvilág egyedei, kik néktek Lélek-testvéreitek a közös Kozmikus Világ-lélek testvéri közösségének tagjai, s ekként kell viszonyulnotok hozzájuk. Ennek persze még vajmi kevés nyomát látjuk a Föld színén: ennek ellenkezőjét viszont sajnos nagyon is gyakran, amikor is mintha szántszándékkal igyekeznétek visszataszítani az állatokat a korábban már elhagyott, vagy sosem is érintett fejlődési szintekre. (Itt a saját fajtársaik testéből készített tápokkal etetett – vagy mondjam úgy inkább: mérgezett?! –, amúgy a növényevő állatok közé tartozó lényekre gondolok, akikről már szólottam a Szavak… - kötetek lapjain. De gondolhatnék a mesterséges úton kitenyésztett, s egymás elleni harcra kiképzett ebekre is, vagy a torreádorok pikái alatt kiszenvedő, s készakarva támadásra ingerelt bikákra, kakasokra… – soroljam még: hányszor, és hányféleképpen vétkezik fajotok az Irgalom, s ezáltal a Legfőbb Törvény: a Szeretet Törvénye ellen…?!) Tehát nem csak azokról szól ez a Tanítás, akik élhetnének, mert módjuk és alkalmuk volna élni a nekik adott, bár többnyire csak földi szintű hatalommal, s erről lemondanak embertársaik érdekében, hanem azokról is, vagy főként azokról, akik még ezen is tovább és túllépve: egyenlő félként, Testvérükként tudják tisztelni és szeretni legelesettebb ember-társukat, tudva: Bennük is ugyanaz az Isteni Szikra él, amelynek ők maguk is létüket köszönhetik, s akik egyenlő értékként tudják tisztelni a melléjük rendelt állat, és növényvilág tagjait is, megértve: azok csak mint segítők lettek melléjük adva. Vagy azért, hogy fizikai adottságuk és képességeik révén segítsék az ember munkáját, vagy pedig azért, hogy testeik „termékével” (tej, és az ebből készített tejtermékek ~ ha a tehén nem nevel maga is borjat, mert akkor annak van elsődlegesen szüksége anyja tejére ~, korlátozva a tojás, ~ az tehát, amely még nem rejti magában a faj új egyedének csíráját ~ a méhek által készített méz stb.) vagy (s ez már csakis és kizárólag a növényvilág egyes egyedeire vonatkozik!!) önnön testeikkel táplálják az embert, s az állatvilág egyedeit egyaránt, biztosítva számukra a nékik rendelt Út végigjárásához a ti szinteteken még elengedhetetlen energia, s az egyes ásványi anyagok felvételét, s ezzel fizikai testeik működését. A negyedik szféra lakói már mindezt mint a mindennapok természetes folyamatát kell megéljék. Ott, arra a szintre emelkedve már nyoma sem lehet az önzés, az egyéni érdek elsődlegessé válásának, de már nem is csak a legközelebbi embertársak érdekeit kell tekintsék a felfelé vágyakozók. De nem is a fizikai szint szerinti érdeket: a teljes Föld felsőbb szintű érdekeit kell előtérbe helyezzék az Új Föld színén testet öltő Szellem-lények. Úgy kell tehát viszonyulniuk minden egyes elébük álló kérdéshez, hogy vállalt feladataikat ne (csak) az egyes emberek, vagy ne az egyes lélek-lények pillanatnyi kívánalmainak megfelelően, de a bolygó teljességének távlati érdekeit kutatva és felismerve igyekezzenek a Valóság értelmében megoldani, elvégezni. A maguk korának ismeretében, s a múlt egyes történéseinek ismeretében meg kell találniuk a múlt történéseinek valós okát és szerepét a maguk történéseiben, s a maguk történéseinek utóhatását is ki kell tudják vetíteni az utánuk jövő nemzedékek emberiségének, s a Föld egészének történéseire, hogy csak olyas cselekedetek energiáját hagyják az utánuk következő korsza -kokra, amelyek az utánuk testekbe öltöző Szellem-lények útját segíthetik. (Ez szintén hiányzik a ti korszakotok emberiségéből, amelynek pedig már el kellett volna jutnia a számtalan negatív történés révén ama felismeréshez: háborúik, s a nyersanyag után való 35


kutatásaikhoz végzett robbantásaik utóhatásaként az utánuk következő nemzedékek egy lakhatatlanná tett bolygón kell végig járják „életnek” nevezett, élhetetlen életeiket… Fel kellett volna ismerjék: vadságuk csak felgyorsítja az apokaliptikus történések folyamatát, s még a vártnál, sőt: az elképzelhetőnél is nehezebbé teszi az Új Emberiség számára az újrakezdést, mert nem csak a bolygó halódását gyorsítják fel, de annak regenerálódását is lelassítják, mert a bolygó sokkalta több negatív energiától kell megtisztítsa önmagát, míg eléri azt az állapotot, ahol ismét fogadni tudja, s éltetni testének felszínén kegyetlenné lett gyermekeit, vagyis azok kései leszármazottait; az embereket…) A hatodik Boldogság ekként szól: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják.” E Kinyilatkoztatás lényegében két, egymással nagyon is szoros összefüggésben álló Tanítást adott az emberek kezébe. Az első, a fontosabbik az volt: akik szívükben igazán tiszták tudtak maradni, azok fel fogják ismerni Jézust, azok képesek lesznek megérezni és megérteni: Ő valóban az Istennek Fia: vagyis maga Isten, aki testet vett az emberek közt, hogy Megváltójukká legyen. Ez természetesen nem annyira Jézus földi életének korszakára, de már a Halála és Feltámadása utáni időszakra utal. Akik szívükben tiszták, azok meg fogják érteni az Áldozat, s a Feltámadás hatalmas misztériumát, amint képessé válnak a Tanítások legbenső Lényegét is felismerni és befogadni, beépíteni mindennapi életükbe, azaz földi tudatukba, miáltal e Felismerés elemei a Szellemi Én-részbe, ezen keresztül pedig az ÉN teljességébe is beépülhet. Akik igazán, s valóban tiszta szívvel igyekeznek a tökéletesség útjára lépni, fel kell, és fel is fogják ismerni az Egyetlen Vezetőt: a Jézus Krisztust, mert szíveik (és Szellemi Én-részeik) legbensőbb érzései együtt fognak rezegni az Igazság Szívének rezgésével. Meglátják, megérzik, megismerik, s mindennapjaik során megtapasztalják az Istent, s ez akkor és ott még mint személyesen megtapasztalható történés adatott az igazán tiszta szívvel, azaz a Szeretet felé kitárt, azt befogadni és megélni képes szívvel élő emberek kezébe. A ti emberiségetek tagjai ugyanezt a megtapasztalást már jobbára csak közvetve, de hasonló intenzitással élhetik meg. A Szeretet-adta cselekedeteik nyomán kélt Boldogság Élő és éltető Fénysugaraiban; a mellettük álló ember öröm-teli mosolyában, annak szívében ébredő mély és tiszta örömrezdüléseiben fogják azt megtapasztalhatni, abban fogják meglátni, megismerni és megélni, s önnön bensőjükbe és Szellemi Én-részükbe zárni magát az Istent. Meg fogják látni Őt mindenben és mindenkiben, ami és aki köröttük van, s elsősorban önmagukban, önnön felsőbbrendű, tehát Isteni Én-részeikkel való, mind tökéletesebbé váló kommunikációjuk révén. S kik lehetnek azoknál boldogabbak, mint akik mindig, mindenben és mindenkiben magát a Teremtőt képesek meglátni?! Erre azonban csak a valóban Tiszta emberek képesek, akiknek szívében nem él más, csak Krisztus, s azok a Tanítások, amelyeket Ő hozott le, hogy átadja azoknak, akik a Mennyek Országa után vágyakoznak. Boldogok, mert nem ismernek haragot, nem gyötri őket a gőg, a nagyra vágyás, a mindent-akarás, és nem kínozza őket a dolgok és történések fölötti értetlenség, hisz mindig, mindenben és mindenkor meg tudják érezni a Kegyelmet, s a Teremtő végtelen Erejét és gondoskodó Szeretetét, amely akkor is az ő javukat szolgálja, ha földi útjuk emberi szemmel nézve nehéznek és kilátástalannak tűnik. Nincs bennük félelem és kételkedés, mert nem csak mondják, de Hittel hiszik: Az Istent szeretőknek minden javukra válik. Boldogok, mert nem csak velük, de bennük: tudatuk, lelkük, szellemük, de még fizikai testük minden egyes atomjában is ott tudják a Teremtőt, amint az a Valóságban van is. Nekik tehát sem aggodalomra, sem félelemre nincs okuk, nem érnek magányt, s ha a test kínjai gyötrik is őket; képesek meglátni annak valós értelmét, s képesek megérezni abban Isten gondoskodását, Aki a test múló kínjaival tisztítja Szellemi ÉN-jeiket, hogy azok tisztává válva a Mennyek fiai közé emeltethessenek…

36


A magasabb szinten élők számára a Lét teljességének, sőt: magának a Létnek az egyetlen alapja és feltétele a szüntelen Istenben való lebegés. Ők már nemcsak hogy fel kell ismerjék a bennük köröttük - vélük élő Istent: készülniük kell minden erejükkel, minden tudásukkal arra, hogy levetkezve minden földi értelemben vett emberit; már a Teljes és Tökéletes Isteni Elvbe igazodjanak bele. Gondolatuk és érzésük teljességgel együtt kell rezegjen az Isteni Akarattal, mert csak akkor válhat Útjuk teljessé és betöltötté, ha már állapotszerű érzetté válik bennük minden egyes Tanítás, amelyet egykor Jézus Krisztus a Föld népének kezébe adott, s amely Tanítások nékik épp úgy kezükbe adatnak, de már nem mint követhető: mint követendő, s életük minden egyes percét, annak minden egyes történését keretbefoglaló, meghatározó követelmény. Ők lényegében már a Boldogság állapotában fognak élhetni, mert nemcsak hogy meglátják; de meg is élik az Istent, megélve, megvalósítva az Isteni Törvényeket, miáltal egyre nagyobb és nagyobb magasságokba emelkedhetnek, mind közelebb és közelebb érve Istenhez: az Egyetlen Célhoz… A fenti Boldogságok összegzése a hetedik és a nyolcadik Kinyilatkoztatás. A hetedik ekként szól: „Boldogok a békeségre igyekvők, mert ők az Isten fiai” E Tanítás megvalósítására, annak egyedül helyes irányára adott példát Jézus egész Életével, majd Halálával is. Példát mutatott Szeretetből, szelídségből, csendességből, s az Atya iránti, gyermeki alázatból. E Kinyilatkoztatás arra utal: aki kész, és képes is követni az elébe tárt Jézusi példát, tehát kész a feltétel nélküli Szeretet, a szelíd és engedelmes alázat útjára lépni: Isten gyermekévé válik, mert az Isten Ereje költözik abba. Az az Erő, amely nem a földi erőre, nem a földi hatalomra: egyedül a Mennyei Erőre, s a Szeretet hatalmára épül, amelynek révén a föld emberei közt kicsinnyé válva lesz naggyá: Isten gyermekévé az, aki a Jézusi Tanítások szellemét befogadja és követi. Aki viszont a Jézusi Tanítások szellemében él, az nem is kíván a Föld hatalmasságai közé emeltetni: az már egy másféle, egy sokkal magasabb rendű Hatalmasságra törekszik, s az nem a föld kincseit és javait, de bizony az Égi kincseket és javakat kívánja birtokolni, mert csak azok jelentik számára az igazi értéket. A kétezer évvel ezelőtt élt ember számára ez épp úgy nem volt könnyen elfogadható, mint a ti emberiségetek tagjai számára, annál is inkább, mert őket még meglehetősen szorosan tartotta fogságában a Mózesi Igazság Törvénye, megkötve tudatukat, lebéklyózva szellemüket. Akkor és ott még az Ég Ítéletének számított a földi szintű szegénység, amely büntetést egyes cselekedetek végett kell elszenvedjen az, akit az sújtott. Nem véletlen tehát, hogy akinek volt, még többet kívánt a magáénak mondhatni: ezzel is azt kívánta visszaigazolni hittestvérei felé: lám, őt a tenyerén hordozza Isten, tehát tiszta, s hű életű, vagyis igaz, Törvénytisztelő ember. A ti emberiségetek már ment ettől az erősen vallási színezetű felfogástól. A birtoklási vágy ettől függetlenül épp úgy élő valóság maradt, amint volt az minden egyes korábbi nemzedék tagjai közt, egészen az ősközösségi társadalomig visszanyúlóan, addig, amikor a megszerzett zsákmány, vagy a gyűjtögetéssel megszerzett élelem még közös elosztásra került. Attól kezdve, hogy az egyéni gyűjtögetés megvalósult, s szokássá lett, a megszerzett javak féltése is uralkodó emberi tulajdonsággá vált, hogy még hosszú évezredek múltán is irányítsa az ember gondolkodásának, de még érzelmeinek irányát is. A megszerzett javak védelme egyre durvább és durvább eszközök használatára adott késztetést, s a más javai után való vad vágyakozás hasonló érzéseket szült. A ti jelenetek idején épp úgy megtalálhatóak e vad késztetések, s azok épp úgy megtermik a maguk fekete, keserű gyümölcseit: de a ti korszakotokban már a kisgyermekek tudatában is ott él a többet, és mégtöbbet akarás, s ez bizony még koránt sem a szellemi javak után való vágyakozásra vonatkozik. De mint minden negatív gondolat: az elégedetlenség is vadságot; olykor kegyetlenségig menő vadságot szül. Ennek az elégedetlenségnek az eredményei a sorozatos, s egyre gyakoribbá váló háborúk: akinek nincs, az akar, s akinek van, az mégtöbbet akar, míg végül 37


élő elevenen áll elétek az ősidők vad és harácsoló, embernek még alig is nevezhető lénye… a saját emberiségetek tükörképén át vicsorítva felétek, de tán még önmaga felé is! A vesztes bosszút forral, s aki győztesként kerül ki egy-egy zsákmányszerző hadjáratból (sajnos: nem tudom még most sem másként jellemezni háborúitokat!) véli: fennen ragyog, fénylik az ő nagysága. Véli: hatalmassá és erőssé teszi őt a győzelem, s a győzelem révén magához ragadott kincsek (s itt most a maga országához csatolt területeket épp úgy értem, mint a különféle ásványi kincseket…) s mert hogy e hamis hitben ringatja magát, nem ismer el maga fölött sem Égi, sem földi hatalmat. S hogyan is tenné, amikor ő az, aki hatalmas, és ő az, akitől rettegnie kell a Föld minden népének…? A békességre igyekvők elsősorban e vad, az ős-időkből örökölt szerzési és birtoklási vágytól kell megszabaduljanak. Annál is inkább így van ez, mert csak akik függetleníteni tudják magukat a „Van” hamis hatalmától, akik készek, és képesek is meglátni önnön mélységüket, kicsinységüket és semmi-voltukat a Teremtő Erő Fénye, Végtelensége és Hatalma mellett… – Akik képesek arra is, hogy kérjék, elfogadják és minden erejüket megfeszítve kövessék a Kegyelem vezér-szálát; – Akik szelídek és alázatosak tudnak lenni, ahogyan azt Jézus tanította, önnön példájával állva eléjük; – Akik minden gondolatukkal, szavukkal, érzésükkel és cselekedetükkel az Isten Törvényeit igyekszenek megtalálni hogy az, és csakis az legyen Útjuknak irányadója; – Akik irgalmas Szeretettel és törődéssel fordulnak minden egyes embertársuk teste, lelke és szelleme felé, legyen az bár a legmélyebb mélység fogságába merülve is, hogy tetteikkel, példamutatásukkal és mély, áhítatos imádságukkal segíthessék azok emelkedését, tehát „Jól-létét”, lemondva önnön kicsinyes (bár „nagyra törő”) vágyaikról; csak azok mondhatják el magukról, hogy ők az Isten fiai, mert az Ő Tiszta és Igaz Törvényei szerint élnek. Boldogok tehát, akik mindenben a Békességet keresik, akik készek és képesek a Tiszta, Isteni Értékek után vágyakozva lemondani a Föld javairól, s a Föld népe fölötti uralom hamis dicsőségéről: ők a Valódi Megdicsőülés osztályosai lesznek, az Isten gyermekei, akik Atyjuk örökét tudhatják magukénak. Végezetül a nyolcadik Boldogság Kinyilatkoztatása, amelyet mondott a Mester: „Boldogok, akiket üldöznek az Igazság miatt, mert övék a Mennyeknek Országa…” A kétezer évvel ez előtt élt emberek életében ez nagyon is világos, s bizony: Krisztus Mennybemenetele után igen gyorsan megvalósuló, szinte előrejelzés, jóslatszerű Kinyilatkoztatás volt, amellyel arra akart felkészíteni bennünket a Mester, ami aztán be is következett. Amint azt magad is tudod: a Föld akkor élt hatalmasságai mind; szinte egy emberként vettek üldözőbe bennünket, függetlenül attól, hogy tudván - tudták: az Igazságot szóljuk, amikor a Mester szavait tolmácsoljuk, s ama Tanításokat igyekszünk tovább adni, amelyeket Ő hagyott reánk. Tudták, mert nem lehetett nem tudniuk: miféle Csodák estek a Mester által, s még a későbbiek során a Mester nevében általunk: Tanítványai, Általa felkent apostolai által is. A Mester mindeme távoli történéseket látta, s mert látta, megszomorodott az Ő Szívében; ám annál többet nem tehetett, mint hogy előre figyelmeztette övéit: milyen sors vár azokra, akik az Ő Nevét követik, s az Ő Tanításai nyomán kívánnak lépni. De nem is kellett volna, hogy tegyen, mert Ő nem csak azt látta: milyen földi szintű történések várnak az Őt követőkre, de látván - látta azt is: milyen Mennyei jutalomban, tehát mekkora Kegyelemben lesz részük azoknak, akik hűséggel kitartanak az Ő Útja mellett. Tudta, s bánatába ez beleszőtte a Végtelen Boldogságát: de tudta azt is, hogy nem mi, tehát nem a mi nemzedékünk lesz az utolsó, amelyet meghurcolnak az Ő Szent Nevéért, s Tanításaiért, de még száz és száz nemzedéken át kell üldöztetést, és hátrányos megkülönböztetést szenvedniük mindazoknak, akik valóban az Ő Tanításai szerint kívánnak élni. 38


S most nem véletlenül emeltettem ki véled e szót: valóban... Ugyanis már a mi jelenünk során fel-fel bukkantak, főként a kezdeti időkben olyanok, akik csak színleg, s csak szavaikban voltak követői a Mesternek. Főként azokban az években bukkantak fel ez álhívők, amelyek során az Úr Csodát tett Csoda után. Hamis tanítók és álprédikátorok, sarlatánok és szemfényvesztők járták akkor a Világot, azt állítva magukról: a Csodatévő Mester: Jézus nevében szólanak. Nem egy még azt is elhitette a hiszékeny emberekkel: ők maguk is képesek gyógyítani. Ezek persze csak a maguk érdekeit nézték, s bizony: gazdagon megfizettették „gyógyításaikat”, amelyekről később kiderült: nem volt az más, mint szemfényvesztés, csalás, amely az általatok is ismert szuggesztió alkalmazása révén vált hihetővé, hogy a tudat eszmélése után a beteg, s annak környezete ráébredjen: megcsalták és becsapták őket. Az ekként „meggyógyított” betegek az esetek többségében még mélyebben zuhantak bele a testüket, lelküket, tudatukat vagy szellemüket gyötrő kórba, s ez nem egyszer azok gyors halálát is jelentette. Hogy kinek a biztatására, kinek a felhatalmazására indultak el útjukra e hamis tanítók, s ezek az álgyógyítók: azt hiszem, fölösleges részleteznem! Igen, gyermekem: az ellentét már akkor minden erejét latba vetette, hogy hamisnak kiálttassa ki az emberekkel a Mester szavait, s mind, a Mester által végbe vitt Csodákat. Ez azonban a Mester életében nem sikerülhetett neki, mert a Mester szavaiban és Tanításaiban ragyogó fénnyel lángolt az Igazság, s a Mester által meggyógyítottak még hosszú életet éltek, amelynek során újra és újra bizonyságot tehettek arról: a Mester valóban Az volt, Akinek vallotta magát. Az Isten Fia, Aki a Végtelenből hozott Erővel gyógyította meg őket. A ti korotokban ebből a szempontból talán egy kicsit enyhült az Úr követőire nehezedő nyomás. Már ami a fizikai értelemben vett nyomást illeti. Lényegében már véget értek a keresztényüldözések, legalábbis nem terjednek ki a Föld teljességére (bár a vallási villongások még korotokban sem számítanak ismeretlen jelenségnek). A negyven esztendős tudati-szellemi rabság korszakát is magatok mögött tudhatjátok. Legalábbis, a te Hazádban, s azokban az országokban, amelyekben ugyanaz a tévútra vitt eszme volt az irányt adó. (Mert az eszme alapja, tehát az egyenlőség lényegét tekintve helyes volt: a globális EGY-ségérzetet, annak megteremtésének késztetését vitték magukkal azok, akik ama irányzat alapelveit megfogalmazták, de mert hogy ők csakis és kizárólag az anyagi világra építettek, s teljességgel száműzték eszméikből Istent: eszméik nem is lehettek életképesek. Annyit mindenesetre elértek általa, hogy a Globális EGY-ség alapjait megvetették, annak magvait elültették: azon magvak aztán majd egy percen életre kelnek, amint megérzik a Teremtő Szeretet Fényének Áldott, Tiszta Sugarát… Azonban már erről is beszéltem, így erre sem térek ki bővebben.) A kétezredik év természetesen még egyáltalán nem mentes ezektől a negatív előítéletektől: sőt! Ha az esetek többségében már nem is fizikai formában üldözik azokat, akik a Tanítás szavai szerint élik életüket, az üldöztetések koránt sem szűntek meg. Csak most más álarcot kapott az üldöztetés, s a hátrányos megkülönböztetés: most nem a fizikai test durva és erőszakos módon való megkínzása, esetleg a Tant követő életének elvétele: „csak” annak ellehetetlenítése, s a Valódi Hitben élő kigúnyolása, kihasználása adja az üldözés eszközeit. Aki igazán a Mester szavai szerint éli (vagy kívánja élni) életét, azt félre lökik, kihasználják, s amilyen mértékig csak lehet, igyekeznek a sárba taposni, s ha csak egy mód van rá, megszégyeníteni, visszaélve annak szelídségével, alázatával, Isten-kereső buzgalmával, s mindennel, amivel visszaélni egyáltalán lehetséges. Sokan: sajnos nagyon is sokan vannak azok, akik nem bírják a sorozatos tortúrát, nem tudják megemészteni, hogy jóval képességeik alatt foglalkoztatják őket, s ezáltal anyagi helyzetük is keservesebbé válik (főként akkor lesz ez utóbbi fontossá, ha már családot is alapított, s gyermekeket nevel az illető), hogy kigúnyolják legtisztább, legszentebb érzéseiket, gondolataikat, s őket magukat is benső tisztaságukért… – s ezek aztán hátat fordítanak az Útnak, vagy a legkülönfélébb megalkuvásokra vállalkoznak, végezetül is megölve önmagukban – önmagukat: saját felfelé igyekvő, tiszta Én-eiket, hogy beilleszkedjenek az őket körülvevő, nagyságrendekkel 39


tisztátalanabb világ keretei, s annak követelményei közé, mert úgy érzik: csak akkor tekinti őket embernek a társadalom, a család, a baráti kör, ha azonossá lesznek azzal, követik annak eszméit, s megfelelnek az őket körülvevő közeg durva követelményeinek. Visszalépnek tehát egy azt megelőző szellemi szintre, mit sem törődve azzal, hogy ezzel lehetetlenné teszik saját valós, tehát Szellemi Én-részeik számára az általa vállalt Út teljes és tökéletes végigjárását, amely által az ÉN teljessége emelkedhetne. Igaz: ezzel gyakorta még csak nincsenek is tisztában, mert nem képesek elszakadni az egyházak tanításaitól: vagy mert még nem eléggé ébredt fel hozzá bennük a Szellemi Én-rész, vagy mert a tudat fél elfogadni a magasabb rendű ismereteket (ha azok egyáltalán eljutnak hozzá!), még akkor is, ha a tudatukat irányító Szellemi Én-rész megadja (megadná) hozzá a kellő késztetést. A ti korszakotok, mint mondtam: már nem üldözi látványosan azokat, akik a kereszténység követői. Aki nem éli, csak hirdeti hitét, azt többnyire még azok a megkülönböztetések sem fenyegetik, mint amelyeket azok kell elszenvedjenek, akik valóban, szívvel - lélekkel Élik a Krisztusi Igéket. Sőt: a rendszerváltást követően valamilyen formában divat is lett vallásosnak lenni. Nem hívőnek, csupán vallásosnak, tehát olyan valakinek, aki minden vasár- és ünnepnapon lelkiismeretesen megjelenik a templomban, mert most ezt követeli tőle a kor-szellem… (Igaz: épp így kezd divattá válni „ezoterikusnak”, vagy éppen „spirituális gondolkodású”-nak lenni is: holott e kifejezések az esetek többségében sajnos már még csak nem is azzal a tartalommal bírnak, legalábbis a ti korotok emberei számára, mint amit azok valójában jelentenek! Erre azonban hamarosan visz-szatérek a Szavak… - készülő kötetében, így itt nem szükséges külön is megmagyaráznom.) A nyolcadik boldogság Tanítása a te jelened során elsősorban nem is annyira a különböző egyházak tagjaira, mint reátok: a Valóság ismerőire, s a felsőbb szintű Tanítások követőire és hirdetőire vonatkozik! Azokra, akik nemcsak hogy készek, és persze képesek is felvenni velünk: a Szellemvilág tagjaival a kapcsolatot, s nemcsak hogy képesek, de készek is kommunikálni velünk, de erről nyíltan beszélnek is testvéreiknek, átadva nékik mindama Üzeneteket, amelyeket átadniuk szükséges, hogy segíthessék általa ember-testvéreik útját, s most úgy az éppen járt, tehát fizikai szintű Útját értem ezalatt, mint azok Valós, tehát a Felsőbb szinten Szellemi ÉN-eik által végigjárandó Útját értve. Most ti vagytok azok, akik az adott korszakban felvállaljátok a legvadabb, legdurvább megkülönböztetést, nemegyszer még ama veszélynek is kitéve magatokat, hogy fizikai szabadságotokat is elveszíthetitek, vagyis egy elmebetegek számára létesített intézménybe zárattattok azok által, akiknek valamilyen oknál fogva kellemetlen és kényelmetlen, ha a Valóság Világából vett üzenetekkel kell szembesülniük. Ezen kívül még azt is el kell viseljétek, hogy a magukat ilyen vagy olyan „egyháznak” (s szinte kivétel nélkül „Egy-igaz Egyház-nak nevező) csoportosulások, vallási felekezetek vezetői kiátkoznak, megbélyegeznek, kitaszítanak tagjaik sorából. Ez szintén sokakat késztet meghátrálásra, mert a közösség, a valahová tartozás vágyának érzete (s itt a fizikai szintű kötődést értem) még túlon-túl fontos számukra, amint fontos számukra az is, hogy az adott közösségben egyenlőnek érezhessék magukat az adott csoportban lévőkkel. Ekkor inkább elvetik maguktól a magasabb szintű Igazságot, s visszalépnek a korábban megszokott, lényegesen kisebb (bár nem lényegtelen!) igazságok mellé, csak ne kelljen kitaszítottaknak, magányosaknak érezniük magukat. Nem egy Testvérünk a családján belül kell megvívja a maga harcát a felismert és befogadott, s általa minden körülmények közt követendőnek érzett Igazságért, sőt: nem egynek el is kell szakadnia a családjától, ha az Igazság Útját akarja követni… és ők vállalják, amint vállalod te magad is, hogy családodban, de még hivatásodban is egy bizonyos értelemben háttérbe szorított szerepet játszol. Egy olyan családtag, s egy olyan író szerepét, akit igazából nem is vesznek komolyan, mert „elszállt” dolgokkal foglalkozik, s azok Igaz és valós voltát nyíltan hirdeti… Ez sajnos így van: de vállalják ők is, amint vállalod magad is, mert tudod, amint tudják mindazok a Testvéreink, az Igaz Útért mellőztetést, megkülönböztetést kell szenvedjenek: a helyes 40


Úton járnak, s hű kitartásuknak bőséges jutalma lesz, mert lépteik a Teremtővel való EGY-ség felé vezetnek. S vajon van-e, lehet-e, és kell-e nagyobb „jutalom” annál, mint hogy egy percen visszaemelkedtek a Teremtő Szívébe? Amint látod, a ti jelenetek során is érvényes tehát a Jézusi Tanítás: akit üldöznek az általa meglátott, és befogadott Igazságért, minden korszakban szenvedést kell viseljen a Föld mélységében, hogy vigasztalást nyerhessen a Fent Világának Valóságában… E Tanításnak viszont már nincs, mert nem is lehetne érdemi tartalma a negyedik szféra magasába emelkedettek számára. Nem, hisz ott már mindannyian a Felismerések birtokában vannak, azon alap szintű Szellemi Igazságok ismerői, amelyek nélkül nem is lehettek volna képesek felemelkedni a mélység fogságából. Ezek tehát a nyolc Boldogságról szóló Kinyilatkoztatásoknak a magyarázatai. S most térjünk vissza ama pontra, amelyet az imént elhagytunk, hogy tovább folytathassuk Utunkat a Mester mellett… Mire Vezetőm végére ért ez utóbbi szavainak, éreztem: mint válok ismét eggyé véle, s mire ez az érzés megpihent Szellemi Én-részem tudatában, s persze egy bizonyos mértékig fizikai testem tudatában is, már ismét a Tábor hegyen voltunk. Mi félkörben ültünk a Mester mellett, aki egy kimagasló sziklán ült, s előtte, a hegy lábánál kezdődő, s a messze távolba húzódó puszta szélén letelepedett tömeg hallgatta, vagy inkább szívta magába a Tanításokat, vagy még inkább csak azok energiáit. A Mester ekképpen folytatta: még a sokaság előtt mondva, de érezhetően inkább már csak nékünk szánva szavait: ~~ Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek… A Mester e szók után várt egy keveset, s arcunkba pillantott, mintha azt akarná leolvasni: értjüke, amit mondott. De nem szólt, s hogy mi sem tettünk fel kérdést, így folytatta: ~~ Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényeskedjék mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy fényeskedjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti cselekedeteiteket, és dicsőítsék azokért a ti mennyei Atyátokat. Ti a világ: az emberek szemei előtt kell éljetek! Cselekedeteitek tehát még inkább kell tükrözzék azt: Kinek nevében, s Kinek Ereje által esnek, hogy meg ne csalatkozzanak bennetek az emberek. Ne gondoljátok, hogy a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére jöttem! Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy betű, egy vessző, vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is megront, hamissá, hiteltelenné tesz e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a Mennyeknek Országában a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a Mennyeknek Országában nagy lészen. Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a Mennyeknek Országába. – Hogyan értelmezzük tehát az Írás szavait, hogy méltókká váljunk a Mennyek Országára? Hogyan, mi módon kell éljük a törvényeket, hogy azt vallhassuk: már a kiteljesített Törvény szerint való a mi Igazságunk, s annak minden cselekedetei? – kérdezte szinte csak súgva valamelyikünk, mire a Mester így válaszolt: ~~ Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki ok nélkül haragszik az ő atyjafiára, méltó az ítéletre; aki pedig azt mondja az ő atyjafiának: Ráka (balga), méltó a főtörvényszékre; a ki pedig ezt mondja:

41


bolond, méltó a gyehenna tüzére, mert szavával haragot szült, s a harag mindig újabb haragot, majd még nagyobb haragot, végül gyűlöletet szül. Méltó eszközét a kárhozat szellemének… Azért, ha ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened; hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, s előbb békélj meg a te atyádfiával, és csak azután vidd fel ajándékodat az Úr Oltárára. Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, a míg az úton vagy vele, hogy ellenséged valamiképpen a bíró kezébe ne adjon, és a bíró oda ne adjon a poroszló kezébe, és tömlöcbe ne vessen téged. Mert bizony mondom néked: ki nem jössz onnét, mígnem megfizetsz az utolsó fillérig. Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében. Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. Megmondatott továbbá: Valaki elbocsátja feleségét, adjon néki elválásról való levelet. Én pedig azt mondom néktek: Valaki elbocsátja feleségét paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt; és a ki elbocsátott asszonyt vesz el, paráználkodik. Ismét hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Hamisan ne esküdjél, hanem teljesítsd az Úrnak tett esküidet. Én pedig azt mondom néktek: Teljességgel ne esküdjetek; se az égre, mert az az Istennek királyi széke; se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert a nagy Királynak városa, se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé. Hanem legyen a ti beszédetek: Igen – igen; nem – nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon. Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is. És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is, és aki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre. Aki tőled kér, adj néki; és aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól. Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket, hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, a ki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekeszik-é? És ha csak a ti atyátok fiait köszöntitek, mit cselekszetek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cselekszenek-é? Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes. Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, a hogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb; hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fenn állva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván. És 42


mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; Jöjjön el a te Országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; És ne engedj minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd minden Égi és földi hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen! Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket. Mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, a kik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek, hogy ők böjtölnek. Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat. Te pedig mikor böjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orcádat mosd meg; hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván. Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a Mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz, ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?! Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammon-nak. Azért azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-e az élet, mint az eledel, és a test mint az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-e azoknál? Kicsoda pedig az közületek, a ki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak és nem fonnak; de mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek füvét, a mely ma van és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább oltalmaz-e titeket a hidegnek ellenében, ti kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: mit együnk vagy mit igyunk, vagy mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek Országát és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja. 43


Mondva van: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vegyem ki a szálkát a te szemedből; holott ím; a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vedd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivedd a szálkát a te atyádfiának szeméből! Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket. Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Avagy ki az az ember közületek, aki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki? És ha halat kér: vajon kígyót ád-e néki? Ha pedig ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?! Amit akartok, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták. Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt. Őrizkedjetek a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon a tövisről szednek-e szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Ekképpen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik. Azért az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket. Nem mindenki, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a Mennyek Országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! – nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők. Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát: ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövenyre építette házát: ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összeomlott: és nagy lett annak romlása. Mikor Jézus befejezte beszédét, a sokaság álmélkodott bölcsességén, s a Tanításokon; ám érteni nem, vagy csak kevesen értették azt… De érezték mindannyian: a Mester másként oktat, nem mint a farizeusok s az írástudók: de az Ő szavában és tudásában Valós Hatalom rejtezik… Hogy a Mester végére ért beszédének, felállt, megadva ezzel számunkra is a jelet a továbbinduláshoz. Akkor aztán a tömeg is felszedelődzködött. Ekkor egy poklosságban, vagyis leprában megbetegedett Kitaszított omlott a Mester lábai elé, s alázatos hangon azt mondotta: 44


– Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem! Jézus akkor a torz arcú, daganatokkal és kelésekkel éktelenedett beteg teste fölé nyújtotta kezét, s azt mondta: ~~ Akarom: gyógyulj meg…! A kelések s a daganatok abban a pillanatban eltűntek az ember testéről: arcáról, kezéről, s rongyai alól kilátszó testrészein sem látszottak az imént még ott éktelenkedő, rút sebek. Erejére kapva állott fel, s áldotta az Úr Szent Nevét. Akkor a Mester elküldte őt: menjen Jeruzsálembe, mutassa meg magát a papok előtt, bizonyítva, hogy meggyógyult betegségéből, s mutassa be a Szent Áldozatokat, amelyek a Törvény szerint valóak, hogy visszavétessék azok által a zsidók közé, ama gyülekezetbe, amelyből a betegség támadásakor kivettetett. Ám akkor, azon a percen nem csak az az egy poklos nyerte el az olyannyira áhított gyógyulást! Sok olyan is felállt, akit betegen hoztak utánunk a rokonai, s akit a Mester testéből messzire kiáramló Erő gyógyított meg. Ezek akkor kezükbe véve mankóikat, vagy örömujjongással tartva fejük fölé az ágakból, deszkákból összetákolt hordágyat, amelyen kevéssel korábban szinte halódva hevertek; a nyomunkba szegődtek hozzátartozóikkal együtt, s már csak a Mester szavára fordultak vissza mind, hogy otthonaikba térjenek: ~~ Miért követtek minket? Vihar közeleg, s néktek az idegen városban nem lesz szállástok. Térjetek hát vissza otthonaitokba, nehogy a zord idő a szabadban érjen titeket… – mondta a Mester, s az emberek visszafordultak, bár még szikrázóan sütött a Nap, nyoma sem volt a viharnak. Csak miután mi magunk is fedél alá értünk, tört ki a vihar, amelyre a Mester figyelmeztette az embereket. De még akkor sem láttuk annak semmiféle nyomát, amikor egy testvérünk házához értünk: egyszerűen úgy tűnt, mint ha a hatalmas viharfellegek a semmiből kerültek volna fölénk hirtelen… – s ezen ismét mindannyian elcsodálkoztunk. De kérdezni nem kérdeztük Jézust, lassan kezdtük már megszokni, hogy Ő olyan dolgokat is tud és lát, amelyeket senki más nem tudhat és nem láthat. Másnap reggelre a viharnak nyoma sem volt, s mi továbbindultunk, mert még hosszú utat kellett megtegyünk Názáret városáig. Aztán a már említett, különös módon ez az Út is lerövidült: még alig a felénél tartottunk volna, ha a hagyományos módon haladunk, amikor már felbukkant előttünk Názáret első háza. A Mester most is csak mosolygott álmélkodásunkon, de nem felelt kérdésünkre: hogyan, miként érhettünk ide íly rövid idő alatt, amikor az út még egy teljes napon át kellett volna tartson… A ház, amelyben Mária lakott József legifjabb gyermekével, s annak családjával, nem volt nagy. Szerény, amint annak berendezése is egyszerű volt, de kényelmes, s nem egy olyan tárgy állt a falak mentén, amelyeket maga Jézus készített. Fekhelyek, kis asztalkák, gondosan megmunkált ülőalkalmatosságok, s más efféle: még puhafából készített gyermekjátékok is voltak ott egy sarokban: Jézus legifjabb féltestvére gyermekeinek játékai, amelyeket a Mester maga készített számukra. S mindenütt érezhető volt a gondos anyai kéz nyoma: rend és tisztaság fogadta a belépőt, bármely szakában tért is be a napnak. Jézus jól érezte magát itt, s persze mi is: szinte fürödtünk Mária szeretetének meleg fényében, annál is inkább, mert e Szeretetnek olyan ereje, s olyan biztonságot adó energiája volt, aminőt sehol másutt: még saját otthonainkban sem érezhettünk soha. Tudható volt, hogy itt, e házban soha, még árnya sem volt a haragnak, az indulatoknak, de a szenvedélynek sem. Leültünk a belső szobában, amely Jézus rendes tartózkodási helye volt azon ritka időszakokban, amelyeket anyja mellett töltött (mert az utóbbi esztendőkben ezek az időszakok bizony meglehetősen ritkák, s rövidek voltak) és arról beszélgettünk: micsoda lelkesedéssel volt a nép, míg Jézus Tanításait hallgatta. A Mester egy ideig hallgatott bennünket, majd hogy elcsendesedtünk, halk szóval beszélni kezdett: ~~ Ma megláthattátok az ember egyik arcát, s most aszerint mondtok véleményt. De be kell következzen a Perc, amikor ugyanezek az emberek hátat fordítanak, megtagadva az emberfiát, 45


hátat fordítva még néktek is, s eltagadva a most megtapasztalt, számotokra is csodának tűnő történéseket. És akkor majd aszerint mondotok véleményt. Holott sem most, sem ama távoli holnapban nem lesz igazatok. Nem, mert most is, s majd akkor is csak a pillanat szülte kép alapján ítéltek. Ám akiket most láttatok, s amilyennek most láttátok őket, vagy azok, akiket akkor látni fogtok, s amilyeneknek látni fogjátok: nem azonosak azokkal, akik és amilyenek a Valóságban. Csak egy részét ismerhetitek meg énjeiknek, s még az sem biztos: az a kép, amely elébetek tárul, valóban saját énjeik része. Nem, mert gyakran a környezet színét veszi fel a külső, mint a kaméleon, s nem képmutatásért, csak az önvédelem okán: a földi tudat produktuma ez, s nem a Valós Én-é, amely e szerepvállalások idején még inkább rejtve kell, s fog is maradni, hogy az általa felépített, s viselt test a körülményeknek megfelelő szerepet vehesse magára, s játszhassa el, biztosítva ezzel a tovább- és túlélést, ami felsőbb értelemben a benne rejtező Szellem útjának biztosítása is egyben. Ti most a lelkesedést, az örömöt láttátok rajtuk: akkor majd a heves gyűlöletet fogjátok látni, amellyel az emberfia ellen emelik fel szavuk. Sokan voltak azonban ezek közt az emberek közt, akiknek lelkesedése mögött a harag is ott izzott, a harag, amellyel minden számukra érthetetlen dolgot fogadnak. Ezek közül azonban nem egy lesz, aki együtt kér majd ítéletet ellenem a farizeusokkal s az írástudókkal: tudatában s lelkében mégis megbotránkozik, megbotránkozik önmagán és másokon egyaránt, mint minden olyan történésnél, amely emberéletet követel. S nem azért, mert az emberfia kell halált lásson, hanem mert egy ember kell haljon: s ezt az érzést ismerik, s mint ismertet, elvetik, s ennek nyomán a valódi szeretet és szánalom szikrái születnek meg lelkük s tudatuk mélyén. Ne ítéljetek hát soha a pillanatnyi látszat szerint, és ne ítéljetek saját gondolataitok szerint, mert ítéletetek nem lesz sem jogos, sem pedig igazságos, mert a felszín ismeretéből még nem ismerhetitek az egészet: s megítélni csak az egészet lehet, nem pedig a részt. S ugyan kik volnátok ti, kicsinyek, hogy azt állíthatnátok: a részből megismerni vagytok képesek az egészet? Nem vagytok, s nem is lehettek képesek, mert az egészet, a teljességet nem ismerheti, csak az Atya, s a Fiú, akinek mindeneket ismernie engedtetik az ő Atyja által… Azért mondom el mindezeket tenéktek, mert ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok azok, akikre a Tudás egy részét kell bízzam: szórjátok azt széjjel az emberek közt, hogy az éljen, és el ne vesszen semmiképp azok közül, akik készek azt befogadni elméjükbe és szívükbe. Ha ti elvesztitek magatoktól e Tudás elemeit: ugyan ki az, ki az emberek szívére árassza azokat? S ha ti elvetitek magatoktól a tudást, amelynek megtartását és továbbadását sorsotokul vállaltátok: betöltetlen maradt feladatotok tudatában ér-e még számotokra a hiábavalóvá lett út valamit? Nemde: elértéktelenedik az számotokra is, mint az ízét vesztett só, amely már mire sem használható? Ti vagytok a Föld sója, mert ti kell magatokba szívjátok mind azt, amelyeket Én tanítok néktek, hogy továbbadhassátok mindeme Tanításokat, mert Utatok célja és egyetlen lényege ez: a Tanítások éltetése és továbbítása, hogy akik azok birtokosaivá lesznek, maguk is továbbadhassák azt az utánuk lépők kezei közé. E szavak után elcsendesedett a Mester, olyként, mintha egészében kiszállt volna testéből: mi halkan beszélgettünk, olykor kérdést is intéztünk Hozzá, ám nem látszott hallani kérdéseinket. Nem felelt, de még Mária szólítására sem mozdult, nem is rezdült. Akkor pedig már ezen tűnődtünk el, s erről beszélgettünk: hol, merre jár Szelleme, amikor ennyire eltávolodik közülünk…? Nem tudtuk, de nem is tudhattuk: a Mester már a Holnapok árnyát érzi, s a holnapok vad rágalmait vetíti tudata elé… Akkor, azon a bizonyos napon persze hamar visszatért közénk. Ez amúgy is így volt mindenkor, ha anyja mellett volt. Hamarosan ismét ránk mosolygott, könnyedebbnek, felszabadultabbnak 46


láttuk, bár a szemében látott szomorúság árnya akkor is látható és érezhető volt kedves, lágy pillantásában. De már csak pillantásában láttam ez árnyat: szava ismét frissen és üdén csengett, mintha nem is Ő lett volna az, aki még csak az imént is a Holnapok árnyán lépdelt gondolatai közt járva. De mintha Mária mellett ezek a gondok, s ezek a bántó gondolatok elveszítették volna súlyukat és jelentőségüket. Így volt ez most is, s amikor Mária egy távoli rokon mennyegzőjéről szólott, Jézus szemmel látható örömmel készült, hogy elfogadja a rokon meghívását. A mennyegzőt a szomszédos Kána városában tartották, ott élt az ifjú, s oda vitte házába az asszonyt is, kit élete párjául választott. Az éjszakát mindannyian Mária házában töltöttük: a család tagjai a maguk kis hálókamráikban háltak, de a Mester velünk maradt a nagy, közös helyiségben, ahol étkezni s beszélgetni szokott összegyűlni a család, a barátok, vagy akár a szomszédság. Igaz: itt, ebben a helyiségben csak két fekhely volt, így csak a gyengébb testű testvérek feküdtek azokon, mi többiek pedig leheveredtünk a sarokba tett szőnyegekre. A Mester maga sem kívánt a fekhelyek egyikére sem feküdni, bár közénk sem feküdt: amikor álomra hunytam szemem, még az asztal mellett ült, homlokát összekulcsolt kezein nyugosztva: láthatólag imádságaiba mélyedt, s ugyanez a kép tárult elém akkor is, amikor hajnalban megébredtem mély, zavaros álmomból. Mert álmom akkor igen furcsa és nagyon fájdalmas képet vetített elém: azon szavak nyomán kélt álomlátás volt ez, amelyeket kevéssel korábban a Mester szólott, s én szinte biztosra vettem: nem is annyira álom volt ez, mint inkább a holnapok történéseinek előrevetítése, amelyek hivatottak felkészíteni mindarra, ami szeretett Mesteremre, majd kevéssel később reánk is vár. Hogy mennyire így volt, igazolták azt Mesterem szavai, aki miután látta, mennyire megdöbbentettek az álomban látott képek, mellém lépett s kezét vállamra téve azt mondta: ~~ Aminek meg kell lennie, az meg is lesz, Simon. De nekik még ne szólj róla, még hadd maradjanak meg a gyermekek öntudatlan biztonságában… Értettem és éreztem is Mesterem szavait, amint megértettem: mi az a mélységes fájdalom, melyet az első perctől fogva ott láttam a Mester tekintetében. Értettem, éreztem is, de mert hogy a Mester erre külön megkért; egyik testvéremmel sem osztottam meg a Titkot. Magamba zártam, de attól kezdve szinte szüntelen úgy éreztem, mint ha láthatatlan súlyokat cipelnék, súlyokat, amelyek megrogyasztják erős, munkában edzett vállamat, s megkötik lelkem-szellemem addig teljességében szabad szárnyalását. Értettem és éreztem is a Mester múlhatlan benső fájdalmának okát (ha akkor még nem is egészében, bár én véltem: akként érzem azt, s akként ismerem annak miértjét is) ha azt nem értettem is: amely szenvedést előre tud, ismer; miért nem hárítja el magától, s aztán tőlünk is, hogy a képek, amelyeket álmom elébem vetített, ne váljanak valósággá fölöttünk? Igaz: e kérdés már csak később fogalmazódott meg gondolataim közt, akkor, amikor a többiek is, s már maga Mária is felébredt, így már nem volt érkezésem választ kérni rá Jézustól. Ám Ő egy értő, szomorkás mosollyal felém bólintott, majd még a kezem is megszorította egy pillanatra, mint ha ezzel kívánná jelezni: érti gondolatomat, s meg is felel rá, amint elérkezik annak ideje. Ugyan nem mondta, de én tudtam: ezt jelenti a pillantás, s ezt jelenti a kézszorítás is: így hamarosan megnyugodtam abban a gondolatban, hogy a Mester tudja fel nem tett kérdésemre is a feleletet. S ha Ő tudja, akkor minden rendjén van, hisz nem is lehet, hogy ne így legyen… Kána tán ha egynapi járóföldre volt Názárettől, de mert hogy gyalogszerrel kívántuk megtenni az utat, s nem akartunk megfáradtan érkezni az ünneplők házához, már két nappal korábban útra keltünk. Igaz: nem magunk felől aggodalmaskodtunk, hisz szokva voltunk a hosszú utakhoz, de Mária végett nem akartuk egyvégtében megtenni az utat, hisz hát mégis asszony volt, aki nem bírhat annyit mint mi. Mentünk, időről-időre megálltunk, főként, hogy most is sok ember szegődött a nyomunkba: a pihenők alatt Jézus gyógyított, bár most inkább csak a testéből sugárzó 47


Erő által, s nem akként, hogy kezét a betegre, vagy a beteg fölé vetette, mint azt máskor szokta. Aztán lassan elmaradoztak tőlünk az emberek: visszafordultak, s akkortól már csak magunk lépdeltünk az út porában. Délidőben, amikor is a legnagyobb volt a hőség, egy kis facsoport árnyékában megpihentünk, néhány falatot ettünk is (most még a Mester is evett egy darabka lepényt, de csak hogy Anyjának kedvére tegyen), majd már csak akkor indultunk tovább, amikor a hőség alábbhagyott. Addig beszélgetésbe mélyedtünk, ám olyan is volt, aki köpönyegét fejére borítva aludt egy keveset. Vártam, hogy Mesterem végre félrevon, s választ ad a tudatomban megfogalmazódott kérdésre, de nem így történt: a Mester főként Anyjával beszélgetett, Őt kérdezgette a távol töltött idő alatt esett történések felől, s hogy Mária beszélt, teljes elméjével reá figyelmezett: s akkor ismét egy furcsa jelenséget figyeltem meg. Amint kettejüket figyeltem, a levegő rezegni látszott kettejük közt. Először még csak olyként, mint amikor a vízpára rezeg a földfelszín felett. Aztán ez a halványezüst pára színesebbé, áramlóbbá vált: már nem egyhelyben lebegett, de mintha körkörös áramlattá vált volna kettejük között, összekötve, eggyé olvasztva őket valamiképpen. A halvány lilás köd idővel rózsaszínné lett, s e szín egyre mélyebbé, egyre teltebbé vált, aztán ékes aranysugarak kezdtek keringeni benne, s akkor már mintha kettejük szívét kötötték volna egybe az aranysugarak: a Fiú szívéből áradó aranysugár szemmel láthatóan Mária szíve felé szökött, hogy beleolvadjon annak szívébe, míg az Anya szívének ékes sugarai a Fiú szívét simították; reszketőn, mégis magabiztosan áradva az Egyszülött szívére. – Akkor és ott még nem értettem, nem érthettem e jelenséget. Kevéssel később azonban világossá lett előttem e jelenség miértje: a két, nem e Világból való Szellem igyekezett ekként egymás felé áramoltatni a benne rejtező Kozmikus erőt, felkészítve és fel is erősítve egyben a másik földi erejét a hamarosan bekövetkező mérhetetlen megpróbáltatásra. Egy titkos lánc, egy titkos benső Szövetség megnyilvánulásának lehettem megfigyelője: ám e Szövetség mibenlétére még később sem kaptam teljességében választ, csak amikor már magam is visszatértem ama Utamról. Titok volt ez, az Ősi Erő Titka, amely váratlan elém tárta kelyhét, hogy lassan magam is erőt nyerhessek színéből s illatából. Kevéssel e megfigyelésem után ismét útra keltünk, majd az éj óráit egy ismerős helyen töltöttük. Számunkra legalábbis ismerős volt ama hely: nem egyszer, s nem kétszer töltöttük már ott az éjszakát, abban a kis, széltől óvott mélyedésben. Most persze Mária számára készítettünk abban kényelmes kis rejteket, mi magunk pedig tüzet gyújtottunk, s éberen virrasztva őriztük álmát. Egy darabig legalábbis mindannyian ébren voltunk, majd ki itt, ki ott burkolta be magát úti köpönyegébe már az éj felén túl, hogy hajnalig aludjék néhány órát. Végül már csak ketten virrasztottunk az egyre kisebbedő lánggal égő tűz mellett: a Mester és én, s akkor Mesterem végre rátért álmom, s az azt követő érzet magyarázatára: ~~ A holnapok történéseit láttad, Simon. A Holnapokét, amelyeket nem taszíthatunk el magunktól: sem te, sem pedig én. S nem azért, mert nincs meg bennünk hozzá az Erő: de épp azért kell felvállaljuk mindama történést, amelyek előrejelzését álomban láttad, mert megvan bennünk az Erő: felvállalni, s betölteni mindazokat, amiknek mindenképp be kell teljesedjenek. És nem magunkért, de másokért kell felvállaljuk egyéni Sorsunkat, amint felvállaltuk azt már az Út kezdete előtt: néked sokakért, s nékem… – mindenekért, hogy Holnapot: de már egy Valós, Tiszta Holnapot adhassak mindazok kezébe, akik ma még a Holnaptalanság peremén egyensúlyozva lépdelnek Útjukon. A Holnapot kell megkötnöm mindazon Szellemek számára, akiknek ez az egyetlen reménységük, hogy e Holnap révén egy percen visszatérhessenek mind az Örök Jelen Világába, oda, ahol nincs múlt, és nincs holnap, mert szükségtelenné, törvénytelenné lesz ez is és az is. Ne tűnődj hát azon, ha tudván tudom: mily történéseknek kell elébe nézzek, miért nem teszem, hogy ama történések ne találjanak rám! Azon viszont tűnődj el: kell-e Nékem… Szabad-e Nékem elvetni magamtól mind a szenvedést, amikor ez Áldozat révén mindeneknek megépíthetem az Utat

48


a Valós Lét Világa felé? Tűnődj el azon: kimondhatom-e az Atyának tett Ígérettel szemben most, az utolsó percben: Nem! Nem vállalom…?! Nemde hitszegővé és szószegővé válnék, s nem emberrel, de az Atyával szemben! S hogy lehetnék hitszegővé, szószegővé Atyámmal szemben Én: az Atyának Egyetlenje? Tűnődj el ezeken, s ami választ megfogalmazol magadban, zárd szíved rejtekére, hogy már csak akkor álljon elébed, ha bekövetkezik az az Utolsó Perc. Az Utolsó Perc, amely mégis: A Legelső Perc leszesz akkortól a Reménység Útján járóknak szívében s szellemében. Azzal a Mester ismét elhallgatott. Nem feleltem, mert tudtam: szavaira nem is vár feleletet. Imáimba s elmélkedéseimbe merültem, amiként Ő is, hogy már csak a hajnali derengés emeljen ki szinte kábult révületemből. Akkor még tán szólottam volna, hogy jelezzem Mesteremnek: megértettem mind a szavait, de mert hogy testvéreink ébredezni kezdtek, nem szóltam mégsem. Tudtam: a Mester tudja, milyen választ adnék, s ez számomra elégséges is volt. – És akkortól kezdve megértettem mind a Tanításokat, mintha a Mester szavai, s az elmélyült meditáció egy titkos kaput nyitott volna meg elmémben, egy Kaput, amely mögött korábbi, bár még a Titkok Mezején maradt Utaim során megszerzett Tudás rejtezett volna. Mert előző Utaimról, s az azon Utakon végzett feladataimról még mindig nem kaphattam képet, de már tudtam az Utak Titkát, amint tudatomba áramlottak az egykor volt Utak során megszerzett, s magaménak tudhatott Felismerések is. Úgy éreztem: évezredeket léptem át ezen egyetlen éj alatt, évezredeket, amelyek bár visszafelé vittek az Idő síkján, mégis előre haladtam általuk, egy távoli Holnapba, amely egyben maga volt a legrégibb Múlt, vagyis a Kezdet: Utaim hosszú, végeláthatatlan hosszúságú sorának kezdete. Látni nem láttam korábbi Utaimat, de éreztem azok erejét, s éreztem a Felismerésekbe rejtett Bölcsesség-atomokat, de úgy, olyan formán, hogy tudtam azt is: mind, a hosszú Utak során megszerzett Tudás is valóban csak egy kicsiny szikrája, semmi kis atomja a Végtelen Bölcsesség Teljességének: ama Bölcsességének, amelynek teljességével senki sem bír, hanem csak az Atya, s a Fiú, akinek e Bölcsesség Örök Részül adatott már a Teremtés kezdete előtt. Kánába érve már meglehetősen nagy vendégsereget találtunk a lakodalmas háznál. A zsinagóga elöljárói épp úgy megjelentek, mint a környék koldusai: előbbiek pompás lakomára, míg az utóbbiak tán csak valami szerény alamizsnára várva, s én hirtelen megláttam mindannyiuk valós Én-jét, azt az Isten-elemet, amely ott rejtezik mindannyiunkban, mindannyiunk tudatában ellökhetetlenül, de nem elnémíthatatlanul, Istenünk előtt elfedhetetlenül, de önmagunk számára elfedetten, rejtett Kincsként, amelyről még csak fogalmunk sincs, mert a Felismerések befogadásának egy bizonyos szintjéig nem is lehetne. Láttam a sok gazdag zsidó szürke, erősen besötétült, s erősen beárnyékolódott Isten-elemét, amint láttam nem is egy koldus fénylő tisztaságú Isten-elemét is: s akkor egy pillanatig úgy figyelhettem meg őket, szembeállítva egymással a külső s a belső Világ valóságát, azoknak képeit. A kép megfogalmazódásának, vagy inkább észlelésének pillanatában a Mester ismét félrevont, s azt mondta: ~~ Amit most látnod engedtetik, csak kevés számú kiválasztottnak adatik meg látnia. Te azonban kell, hogy e kiválasztottak közé emeltess, annál is inkább, hogy elmondhassam: sem az nem a Valós kép, amelyet mint földi képet látsz, sem pedig az nem a Valóság teljessége, amelyet mint Isten-elemet érzékelhetsz a testi képzetek mögé rejtve. Nem, mert az adott Útra minden egyes testben járó csak a számára adatott Isten-elem egy részét hozza le, s te csak azt lehetsz képes látni. A teljes Isteni Szikrát, vagyis a Szellemet magát azonban nem látod, nem láthatod, mert nem láthatja és nem ismerheti azt senki, hanem csakis az Atya és az emberfia, akinek a Teljesség a kezébe adatott Atyja által. Ne ítélj tehát se a fizikai, sem pedig a fizikai fölötti kép alapján, mert sem ez, sem az nem adhatja eléd a tökéletes képet arról, aki fölött véleményt próbálnál mondani! 49


Te csak fogadd el… fogadd el mindőjüket úgy, akként, hogy mind az Atyának gyermekei, útjukat tévesztett bárányai, akiknek te kell segíts mielőbb visszatérni az akolba, mielőtt a farkasok órája bekövetkezendő leszesz. Hogy ki hol áll a Valóság szempontjából, azt már ne firtasd, ne nézd: egyek vagytok mindannyian a Teremtő Szeretetben, s ez elég. Elég, mert elég kell hogy legyen tudatodban: egyként szeretni mindeneket, amint egyként szereti azokat Atyám, s amint egyként szeretem őket Én magam is. Ha nem így volna, nem vállalhatnám fel érettük mindazt, amit felvállalnom mindenképp szükséges lesz, aminek előképét az álom mezején járva meglátnod engedtetett. S most menjünk: testvéreink már várnak reánk… A hosszú asztalok mellé léptünk, amelyek a ház mellett, a szabadban lettek felállítva. A lakoma maga csendes volt, legalábbis eleinte, majd emelkedettebb lett a hangulat. Mindenki mindenkire mosolygott, s köszöntők hangzottak el és áldások az ifjú párra, áldások a házra s a Teremtőre, aki e kedves, szép napot megérnünk engedte. Jézus nem beszélt, bár váltig biztatták: csak mosolyát árasztotta az ifjú párra, s hallgatott, bár a zsinagógákban mondott beszédeinek ismerői szerették volna, ha most is szólani hallják. Ezt várták talán a kapu előtt ácsorgó szegények és koldusok is, akik bár már megkapták a maguk eleségét, s a nekik szánt drachmáikat, mégsem tágítottak, mint máskor tenni szokták. Csak álltak, mint akik valami bűvölet alatt vannak, s tán a Szóra vártak… – ám az is lehet: csak a Mesterből áradó Tiszta Erő áramában kívánták nyugtatni fájó lelkeiket… Aztán, amikor már sok órája tartott a lakodalom, Mária aggódva kezdett figyelni. Észrevette, hogy a vendégek egymás után akarnak tölteni a boroskancsókból: majd egymás után állítják vissza azokat csalódott arccal, mert hogy a kancsók üresek voltak, melyekből töltöttek volna. S már a hordókban sem volt több bor: már azokat is félregurították a szolgák, s ez bizony nem vetett jó fényt a háziakra. Hogy meg ne szégyenüljenek, Mária, aki maga is hallott Fia egyes csodatételeiről (s persze nem egynek tanúja is volt) most Jézushoz fordult: – Elfogyott a boruk, fiam! Segíts rajtuk… ~~ Mi dolgom véle, anyám! Nem jött még el az Én órám… – Ez annyit jelentett: Jézus még nem érezte elérkezettnek az időt arra, hogy a fizikai anyagok elem-szerkezeti egységeit is mozgásba lendítse sokak előtt. Addig is tett hatalmas csodákat, de a gyógyítások a fizikai test energia-burka és a test valós állapota közti egyenetlenségek és kóros elváltozások optimális mértékre való igazításán alapult. Most viszont az élettelen anyag elemeit kellett volna megváltoztassa, hogy az borrá legyen. A Kozmikus Energia elemeit, azok egységét kellett megbontsa, és más egységbe rendezze ahhoz, hogy ez megtörténhessék, s ennek valósággá lehetését még nem tartotta célszerűnek és időszerűnek felfedni a lakodalmas nép előtt. Aztán mégis csak intett az egyik szolgálónak, s miután az megtöltötte a közelünkben álló kővedreket, Jézus egy halk fohász után kezét egyenként a vedrek fölé tartotta, s egy ideig koncentrálni látszott, mire a vedrekben lévő víz színe kezdett megváltozni. Akkor aztán vitetett a szolgákkal a násznagynak, s az csodálkozva ízlelte meg a borrá változott vizet, anélkül, hogy tudomása lett volna: honnan merítette a szolga azt. Hogy mi volt oka annak, hogy mégis engedett Anyja kérésének? Elsősorban az a végtelen szeretet, amellyel Anyját szerette, másodsorban pedig az, hogy akik közt e csodát megcselekedte, bizonyosan nem foglalkoztak azzal: hogyan és honnan került elébük a bor. Egymással voltak elfoglalva s az ifjú párral, de ha a bor végképp elfogy, hát hamar széjjelszéledt volna a lakodalmas nép. Egy-egy ilyen lakodalom viszont hatalmas szeretet-energiát indított útjára a Föld légterébe, s ez bizony akkor is mindenekfelett szükséges volt, hisz amint mondottam: akkor is harcok zaja törte meg az éj csendjét, s egymást követő hatalmi villongások. Mindenki harcolt lényegében mindenki ellen, hogy önmagát előrébb s feljebb állónak érezhesse: sokszor épp csak néhány napig, de e néhány napi hatalomért emberéletek százait voltak képesek feláldozni. Tehát semmivel sem voltak különbek, mint a ti korotok emberei, azzal a különbséggel, hogy az adott kor hadakozóinak még nem állt rendelkezésére olyan nagymértékű pusztítást okozó fegyver, mint amilyennel a ti hatalomra éhes vezetőitek támadnak egymásra, emberek ezreit, vagy akár százezreit pusztítva el 50


egyazon óra leforgása alatt. (Vagy ha azokra az atomfegyverekre gondolsz, amelyeket már nem is egyszer fordítottak ember-testvéreik, s a Föld ellen, hát akár csak néhány perc leforgásáról kell beszélnünk…) A körülmények tehát adottak voltak, Jézus anélkül tudta végbevinni e csodát, hogy bárki is megkérdezte volna annak mikéntjét. Igaz: hamarosan nem is lett volna módja senkinek rákérdezni. Mesterünk ugyanis kevéssel később felállt, s hogy elindult, magunk is követtük. Ismét a Tábor-hegy irányába, azaz délnek indultunk, bár most nem a távoli hegy volt utunk célja. Igaz, azt magunk sem tudtuk, hová, merre vezet bennünket a Mester, de nem is igazán törődtünk vele; követtük, amint követtük volna bármikor s bárhová, mert tudtuk: Benne az Igazság Ereje lakozik… Elmentünk néhány nagyobb megművelt föld mellett, majd az elszórtan álló, kisebb kertek közé szorított tanyákat is magunk mögött hagytuk. Jócskán délutánra hajlott már az idő, amikor egy kisebb facsoportnál végre megálltunk. Mesterünk jelezte: ott is maradunk, s ott töltjük az éjt, hogy már csak a reggeli órákban induljunk tovább utunkon. Letelepedtünk tehát, s a tarisznyából előszedegettük a magunkkal hozott eleséget, hogy együnk. Minthogy a Mester egy falat ételt nem vett magához a lakomán, s még csak egy korty vizet vagy bort sem ivott, a nálam lévő lepényt kínáltam felé, majd a tömlőt: ám most sem kívánt sem ételt, sem pedig italt. Elmélkedéseibe mélyedt, míg mi csendesen eszegettünk, majd hogy befejeztük szerény vacsoránkat, Mesterünk váratlanul beszélni kezdett. Éreztem: hatalmas, bölcs Tanításokat fogunk hallani, s így is lett. – S most magam is ezen bölcs Tanításokat adom át néked, de már azon Tanításokkal együtt, amelyek a ti korszakotok emberiségének szólnak. Azon Közléseket, amelyek a ti korotok számára lesznek elküldve általad, külön kiemeljük az eddig is megkülönböztető céllal használt, hosszú kötőjellel jelezve azokat hogy teljességében elválaszthassuk őket azon Tanításoktól, amelyeket a Mester adott át nékünk (s amelyek továbbra is a két, egymást követő hullámos vonallal lesznek jelezve), anélkül, hogy minden alkalommal kilépnénk az Idő épp betöltött pontjáról. Tehát csak gondolati, s nem szellemi úton emelkedünk feljebb egy kissé, hogy testtudatod vehesse a néktek szóló üzeneteket, s be tudja azonosítani azok mibenlétét akkor is, ha azt nem minden esetben jelzem még külön is… – éreztem Vezetőm gondolat-hullámát, majd ismét egybe olvadt szellemi tudatom az Ő szellemi tudatával, hogy már ismét EGY-ségbe olvadva hallgassuk a Mester szavait. – A Mester a korábban mondott szavakkal kezdte beszédét: ~~ Ti vagytok a Föld sója… A só az Ős-bölcső: a Tenger kincse, amely nélkül nincs, mert nem lehetne Élet a Föld színén. E só van a vérben s a könnyben, mert ez a test éltetője, megtartója. Azon Tanítások által lesztek ti a Föld sójává, amelyet belőlem meríthettek, ha figyelmeztek az Én beszédeimre. Azok adják néktek az erőt, hogy a Föld ember-szellemeinek éltetőivé legyetek, miként a test éltetője a táplálék, s vajon mit ér táplálék a vér s a könnyek oly fontos eleme: a só nélkül? Ízetlenné és ehetetlenné lesz, s az ember teste elgyengül, mert nem képes befogadni az ízetlenné lett étket. Ekként kell megadjátok a Szellemi táplálékok ízét azon szellemi sókristályok által, amelyeket az Én bölcsességem tengeréből szerezhettek meg magatoknak, hogy széjjel oszthassátok azokat testvéreitek közt… Egy percig némán tűnődött Mesterünk, majd így folytatta: ~~ Ti vagytok, mert ti kell legyetek a világ világossága, a mérték és az irány, amelyhez igazodhat az ember-szellemek tévelygő kicsiny hajója. Amit most hallani fogtok, tovább kell adjátok egy percen, hogy az mindenki kincsévé lehessen. S nem csak szavakban, sőt: elsősorban nem szavakban, de tetteitek nyomán kell továbbadjátok e Tanítások legbenső Lényegét; szavatok csak bizonyságtétel kell legyen tetteitek mellett, s Mellettem, akinek Tanítása nyomán 51


cselekszetek. Épp úgy láthatóvá kell legyen tetteitekben szavaitok igazsága, amint a hegyen épített város is láthatóvá lesz mindenek előtt… Azt sem lehet elrejteni a kíváncsi pillantások előtt, hisz nyilvánvalóan látható annak léte, tehát valós volta. S kell, hogy láthatóvá, s ezáltal értetté is váljék általatok minden, mert hisz gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és világítson mindazoknak, akik a házban vannak. Hallgassátok ezért mindama magyarázatokat, amelyeket a Hegyen elmondott beszédeimhez fűzök, hogy értetté tegyem számotokra teljességgel mindazt, amit hallanotok engedtetett, de amit mindezidáig meg nem érthetett, ki nem bonthatott elmétek, hogy aztán már a Tiszta Tudás fénye ragyogjék tetteitekből és szavaitokból, de még gondolataitokból is egyaránt. Úgy kell fényeskedjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti cselekedeteiteket, és dicsőítsék azokért a ti mennyei Atyátokat, s azt, akit az Atya elküldött közétek s értetek. Mert cselekedeteitek még inkább kell tükrözzék azt: Kinek nevében, s kinek Ereje által esnek. Amint emlékeztek rá: azt mondottam: Nem azért jöttem, hogy a törvényeket vagy a próféták szavait eltöröljem! Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy kiteljesítsem azokat. A Törvény, s a Próféták szavát kell felemeljem, hogy már ne az Igazság, de bizony a Kegyelem Törvényének szintjére állítsam azokat, nem eltörölve, de kiteljesítve azon Igazságokat a magasabb rendű Igazság által. Mert bizony mondom néktek: a Törvényből egy vessző, vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik, még ha maga a Föld s az Ég elmúlik is, amely ma testeitek hordozója, s amely fejetek fölé borul. – Tán itt nyilvánította ki először a Mester teljes érthetőséggel: a Föld, az Ég, s minden test, mi ezek közt, vagy ezekben van, csak káprázat, elillanó kép, amely a Valós Lényeget, vagyis a Szellemet hivatott magába zárni, hogy az teljességgel megérthesse és betölthesse a Törvényt úgy, akképpen, amiként maga a Mester betöltötte azokat. Ezt azonban akár a Föld s az Ég nélkül is be kell fogadja, s be is kell töltse a szellem: mert egy szó, egy vessző, de még egy jelentéktelennek tűnő pontocska sem maradhat betöltetlenül mindabból, amit egykoron Törvénybe foglalt számára a Teremtő Hatalom. – A ti felelősségetek, s az utánatok következő Tanítók felelőssége azonban igen nagy! Mert aki közületek csak egyet is hamissá, hiteltelenné tesz e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, hogy élete s életének cselekedetei ellentmondanak az ő szavainak, s ezzel megbotránkoztatja azon kicsinyeket, akiknek vezetését felvállalta, s ezzel elfordítja azok szívét; lelkét; tudatát és szellemét a Törvény szavaitól, az Ítéletet is megfogalmazza magának tettei által. Aki pedig cselekszi amit a Törvény értelmében cselekednie kell, és úgy tanít, az is maga fogalmazza meg a maga Ítéletét, s tisztasága mértéke szerint emeltetik fel az emberfia által. Mert bizony, mondom néktek: hogy ha a ti igazságotok nem lesz több, és nem lesz tisztább az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a Mennyeknek Országába. – Hogyan értelmezzük tehát Tanításaid szavait, Mester? Hogyan, miképpen éljünk, hogy igazán méltókká váljunk a Mennyek Országára? Hogyan, mi módon kell élnünk Tanításaid szerint, hogy valóban hasznára, s ne ártalmára legyünk az embernek? – kérdezte valamelyikünk, mire a Mester így válaszolt: ~~ Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondottam néktek, hogy mindaz, aki ok nélkül haragszik az ő atyjafiára, méltó az ítéletre: mert a harag, a gyűlölet szülőanyja, s a gyűlölet az ölés atyja. Ezért tehát vessétek ki szíveitek rejtekéről mind a haragot, hogy az lelkek-szellemek gyilkosává ne lehessen. A harag ellentétes szókat szül, s e szók nyomán újabb harag kél, megmérgezve akörül még a beszívandó levegőt is, aki ellen harag ébredt bennetek. Annak lelke és szelleme megterheltetik a reáhulló harag ereje által: ám megterheli a harag azok lelkét és szellemét is, akiknek szívében s tudatában az felébredt, így sem egyik, sem pedig a másik nem képes felemelkedni ama Mélység-pontról, amelyen áll. Mert bizony, mondom néktek: nagy mélység foglya az, akiben oktalan harag kél felebarátja ellen… 52


S nem csak a harag: de a megalázás, a lekicsinylő szó, és e szóba rejtett ítélet is a Mélységtől való, ha mégoly jelentéktelennek érzitek is ama szókat. A Mélységtől valóak azok mégis, mert alkalmas eszközei az ellentétnek: megölni felebarátotokban a bizalmat – az önbizalmat s az Istenbe vetett bizodalmat egyaránt. S vajon végigjárható-e, betölthető-e a maga teljességében és tökéletességében egy Út, ha az Út elején már visszatartja, megköti lépteiteket az önbizalom, s az Égbe vetett Bizalom hiánya? Bizony mondom néktek: megreked az Útja kezdetén, akinek szívében mindezeket megölték, s akkor ama elvesztegetett, mert végig nem járt Út terhe annak szellemét fogja terhelni, aki e Bizalom virágait megölte felebarátjában. Ezt jelentette tehát az: „aki azt mondja az ő atyjafiának: Ráka (balga), méltó a főtörvényszékre: a ki pedig ezt mondja: bolond, méltó a gyehenna tüzére!” E jelzők ugyanis épp hogy a ti felebarátotok legfontosabb, sőt: egyetlen valós részének, az ő Szellemének, e Szellem épségének ítéletei. A Szellem ellenében pedig, amely Szellem az Istentől való, mert az bennetek, mi Isten részeivé és gyermekeivé tesz mindannyiótokat, nem szólhattok büntetlenül: szent és sérthetetlen kell az legyen, amint szent és sérthetetlen maga a Teremtő, akitől e Szikra mindannyiótok elméjébe olttatott. A második Tanítás szorosan kapcsolódik az imént elmondottakhoz: „Azért, ha ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, s előbb békélj meg a te atyádfiával, és csak azután vidd fel ajándékodat az Úr Oltárára.” Ha úgy érzed: vétkeztél a te felebarátod ellen, először önnön tudatoddal és lelkiismereteddel kell tisztázd: valóban vétettél-e ellene. Azután ha a magadban hordott benső Ítész szerint vétkeztél, bánd meg a te vétkedet teljes szívedből, lelkedből és elmédből. S már majd csak ezután, e teljes megbánással állj az elé, aki ellen vétettél, s úgy kövesd meg azt, töredelmes szívvel ismerve el: ebben vagy abban vétettél. Ezután kérd, s bízd reá az ő bocsánatát, s csak ha már ezt is bevégezted igaz hittel és alázattal: állj az Isten színe elé, hogy Tőle kaphasd meg vétkedre a végső feloldozást. Tedd le az Úr oltárára a te bűnbánatodat, majd engedd el azt: s már csak azután, tehát már megtisztított elmével, lélekkel és szellemmel tedd le a te áldozati ajándékaidat az Úr oltárára, hogy azok szívesen fogadott, Tiszta Ajándékká legyenek az Istennek színe előtt. De akkor is menj, hogy békességet szerezz felebarátoddal, ha úgy érzed: ő vétett a Szeretet törvényét áthágva teellened! Nem tudod, mert nem tudhatod: vajon valóban vétett-e ellened a legfelsőbb szintű Törvény szerint, amint nem tudhatod azt sem: miért vétett, ha vétett. Néked kell megtedd felé az első lépést, hogy annak szívében oldódhassék a harag csomója, feloldva ezzel a te szívedről is a reákérgesedni készülő, megbántottság szülte jeget. – Itt, a ti korszakotok embere már rég nem olyas' áldozati ajándékokat kell az Úr Oltárára vigyen, aminő a kétezer évvel ezelőtti ember ajándéka volt! Akkor ugyanis még elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki csakis lelki-szellemi ajándékkal hódoljon az Isten előtt. Akkor még úgy, akként élték meg az emberek az ajándékozás fogalmát, hogy ami nekik maguknak, a maguk fizikai fogalmai szerint értéket jelentett: azt kell az Istennek oltárára is tenniük, mert csak annak van valós értéke az Isten előtt is. Ez a csaknem teljességében anyagelvű gondolkodásra vezethető vissza, hisz akkor még a Lélek s a Szellem csak mint elvont fogalom léteztek, s mint ilyen: annak egyes megnyilvánulásait sem tekintették igaz értéknek, hisz nem volt kézzelfogható, s földi formában kifejezhető értékük. A sokaság számára még ez volt az ajándékozás valós formája, s még mi magunk is csak a Mester szavait követve tanultuk meg: mi is a Valódi Ajándék, amelyet méltán kér tőlünk Istenünk. A ti korotok emberisége (s már nem csak a kiválasztottak: az emberiség egésze!) már lelke szelleme és tudata ajándékait: szíve tiszta Szeretetét, mégpedig a mindenki felé egyaránt árasztott Szeretetét teheti, mint legfőbb és legfontosabb, mondhatni egyetlen Igaz Ajándékot az Úr oltárára. Persze itt már az oltár fogalma sem a konkrét, s emberkéz által megépített oltárra vonatkozik, hisz ti már tudatában lehettek annak: az Úr Oltára maga az Élet, amelyet úgy, akként kell élnetek, hogy annak minden perce, minden pillanata illeszkedjék a Törvénybe. Az Úr Oltára a Mindenség, 53


amelynek asztalára egyként tesztek le jót és rosszat: hogy aztán akként is vehessetek el arról jót és rosszat, amiként azt letettétek arra. Az áldozati ajándék persze itt sem szavakban, de tettekben, s pedig a Legtisztább Szeretet nevében esett tettekben kell megnyilvánuljon, tettekben, amelyeket egymásért tesztek: s ezek az Isten nevében – egymásért végbevitt tettek kerülnek aztán igazán az Úr oltárára! – ~~ Hallottátok még: „Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, amíg az úton vagy vele, hogy ellenséged valamiképpen a bíró kezébe ne adjon, és a bíró oda ne adjon a poroszló kezébe és tömlöcbe ne vessen téged. Mert bizony mondom néked: ki nem jössz onnét, mígnem megfizetsz az utolsó fillérig.” Ez pediglen ezt jelenti: Életeitek Útján számos megpróbáltatást kell viseljetek. Megpróbáltatásokat, amelyek reátok sem maradnak hatástalanok, hisz ember-testben éltek, emberi tudattal bírtok. Ám haragotok ha feltámad is: nem gyökerezhet meg, s nem telepedhet meg a ti szíveitekben s szellemeitekben, mert az Út végén, tehát midőn életetek gyertyája elaluszik, vissza kell térjetek, s pediglen azzal, aki ellen haragot őriztek: s e harag mindenképp visszaköszön, mert vissza kell köszönjön rátok a következő Út során, mert a tisztátalan elem lehetetlenné teszi, hogy szellemetek megszabaduljon a mélység fogságából. S nem csak a haragra; a féltésre, a féltékenységre, az irigységre, a tisztátalan kívánságokra, a hamis szóra: vagyis minden tisztátalan érzésre vonatkozik eme intelem, mert semmit sem hozhattok magatokkal az Útról, amit vissza ne kellene vigyetek a következő útra, hogy letisztíthassátok mindazt szellemetekről, ami azon tisztátalan elem. Nem, mert a Mennyei magasságokba csak a teljesen megtisztított Szellem képes visszaemelkedni, az tehát, amely már minden Út minden sarát, de még minden porszemét is letisztította magáról, letöltve az ő tartozását egészen. Hallottátok azt is, hogy megmondatott a régieknek: „Ne paráználkodjál!” Én pedig azt mondom néktek, hogy már maga a tisztátalan, erkölcstelen vágy szülte gondolat is paráznaság, mert a Gondolat a tett szülőatyja. A Teremtő Gondolat fogalmazta meg az Igét: amely Igéből minden származott, ami szép, jó és Tiszta volt a szó legnemesebb értelmében. Ha tehát valaki a maga gondolatát tisztátalanná teszi, már megfogalmazta a tisztátalan szó, s azon keresztül a tisztátalan tett alapját is. Ehhez kapcsolódnak a további Tanítások: „Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” – Ti ma már tudatában vagytok annak (legalábbis néhányan, s egyre többen): e szavak nem az épp Úton lévők fizikai szintű cselekvésére adnak utasítást. De mindenképp visszajelzések a későbbi Utak valamelyikén bekövetkező, vagy bekövetkezhető fizikai test milyenségének. Ha valaki „megbotránkozott az ő tekintetével”, tehát olyas kívánságok ébredtek fel – vagy olyas gondolatok – tudatában egy-egy személy, vagy dolog láttán, amely tisztátalanná tették elméje gondolatait, az a későbbiek során esetleg gyenge látással, vagy éppenséggel vakon kell leélje egyik vagy másik életét. Hasonlóképpen, ha keze adott okot szellemének a megbotránkozásra, tehát a tisztátalan késztetéseinek nem volt képes parancsolni, a következő Útjai egyikén mint sérült kezű ember fogja leélni életét, mert a Szellemi Én-rész „elveti” magától, azaz nem lesz képes megfogalmazni a test teljességét. Ha csak a Kegyelem meg nem gyorsítja számára a karmikus kötés oldásának ütemét, s nem még azon az Útján esik valami maradandó károsodás szemével, kezével, vagy egyéb testrészével, esetleg belső szervével, vagy a fizikai agy idegrendszerének egyik vagy másik idegszálával. Ezáltal betöltötté lehet a korábbi esztendők alatt megfogalmazott karma, ha a késleltetett történést képes beilleszteni a korábbi történés mellé, s ekként kész azt alázattal viselni, mint önmaga által – önmaga számára megfogalmazott büntetést, amelyet korábbi tette(i) révén fogalmazott meg, s úgy, akként tuja ezt fogadni, mint az Ég 54


kegyelmi ajándékát, amely megóvja őt attól, hogy tettének következményét, mint karmikus terhet kelljen visszatértekor magával vinnie Szellemi Én-részébe zártan. – ~~ Megmondatott továbbá: „Valaki elbocsátja feleségét, adjon néki elválásról való levelet. Én pedig azt mondom néktek: Valaki elbocsátja feleségét paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt; és a ki elbocsátott asszonyt vesz el, paráználkodik.” Ezt nem is kell részletesebben kibontsam előttetek, mert hisz e Törvény magáért beszél. Azt teszem még hozzá: ha valaki férfiember paráználkodik, épp oly vétkes az ő szívében, mint amiként parázna az ő asszonytársa, s amint az imént mondottam: e paráznaság nem csak a tettben, de már a gondolatban is az, ami, mert a gondolat a tett fészke, amelyből a tett kikel s útjára indul. S ti, akik tőlem vehetitek át a Tanítást, még ennél is tovább kell lépjetek! Néktek már tudnotok kell azt is: egy embernek egy asszony a párja, s megfordítva, nem amiként a régiek Törvénye mondja, amely egy embernek több asszonyt enged, mert egy Kozmikus elemnek is csak egy Kozmikus elemmel lehet kapcsolódása. S amint Fent él a Törvény, akként kell éljen az alant is… – A ti korszakotok emberének ezt (sajnos) már hiába is magyaráznám! Hiába, mert a párok váltogatása oly gyakorivá s oly általánossá lett, hogy már az számít kirívó példának, aki az Isten által (s már a valóban Isten által!) számára rendelt pár elfogadása után ahhoz holtáig hűséges kíván és tud is maradni anélkül, hogy engedne bárha egy pillanatig is a szebb, csinosabb arc, vagy testforma csábításának. Ez azonban annak a következménye, hogy valóban csak elvétve kerülnek egymás mellé azok, akiknek valóban egymás mellé is kell kerülniük, s pusztán csak azért, mert nem vagytok képesek kivárni azt az Egyet, akit igazán mellétek rendelt az Út, s ezen Út értelmében valósággal társul jelölt számotokra az ÉN, mielőtt a tudatotokat betöltő Én-részt útjára indította volna. Így lényegében csak papírforma szerinti házasságok: s nem valós Társi egyesülések, együtt- és egymásért élések jönnek létre, amelyek nem, vagy csak nehezen tarthatóak fenn hosszútávon, s még akkor sem minden esetben úgy, hogy mindkét fél tartja magát a gyakorta Isten színe előtt (vagyis: a templomaitok valamelyikében, ahol a ti fogalmaitok Istent elhelyezik!) tesznek erre esküvést. S hogy miért helytelen még bárminő esküvést tennetek? Nos, gyermekem: ennek magyarázatát is megtalálhatjátok Jézus Kinyilatkoztatásaiban. Meg, s főként papjaitoknak kellene azt megtalálniuk és teljességgel megfogadniuk! Ám ha ők készek tőletek esküszót venni: mit is kívánhatnánk tőletek, kik e papok vezetése alatt állotok…? – ~~ Ismét hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: „Hamisan ne esküdjél, hanem teljesítsd az Úrnak tett esküidet.” – idézte Jézus a Törvényt, majd így folytatta: ~~ Én pedig azt mondom néktek: „Teljességgel ne esküdjetek; se az égre, mert az az Istennek királyi széke; se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert az a nagy Királynak városa, se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé. Hanem legyen a ti beszédetek: Igen - igen; nem - nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.” S hogy értsétek is, amit hallottatok: A gonosztól van a hamissá lehető esküvés szava, mert a szó a gondolat szülötte, a tudat gondolatáé: az esküszó azonban már a tudat s a szellem egybecsengő gondolatának szava! Azt igen nagy előszeretettel ragadja meg az ellentét, hogy megmásítsa, hamis irányba fordítsa, mert ezzel bűnbe viszi, romlásba taszítja nem csak a test tudatát, vagyis az értelmet, de a szellemet is, amely óvatlan tett esküjét a kísértés ellenében meg nem tarthatta. A gonosz fegyvere tehát minden fölösen kiejtett szó, s kétélű fegyvere annak a hamissá tehető esküszó, a gonoszé, amely elkábítja, s esküszegésre készteti a gyenge ember-szellemet, így az vétke mellé még a megszegett esküvés súlyát is magára kell vegye s cipelje, míg le nem mossa magáról annak sarát.

55


Bizony, mondom néktek: ne esküdjetek, mert gyengék vagytok még: biztosan megállni a harcban, s még az erősek is gyengékké lehetnek, hisz ahol nagyobb az Erő, ott nagyobb lesz az ellentét kísértése is. Soha ne mondjátok, hogy soha, de azt sem: mindörökké, mert e két szó csak az Istennek szava lehet, Akié az Időtlen Lét Végtelenje… ~~ Hallottátok, hogy megmondatott: „Szemet szemért, és fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is. És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is, és aki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre. Aki tőled kér, adj néki; és aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” S hogy mit jelentenek e szavak? Ha megütik tehát a jobb orcádat, ne a harag, ne a visszavágás gondolata ébredjen fel a ti elmétekben! Gondolkodjatok el azonban azon: mikor, s mivel érdemeltétek ki az arculütést. Mert akár most, akár egy általatok már nem ismert múltban kell, hogy oka legyen annak, hisz semmi sem esik e világban véletlenül. Ha valaki megütötte a ti orcátokat, (tehát ellenetekre tett, ha nem is cselekedetben, de másképpen „ütve arcul” benneteket) bár annak okát nem tudjátok: csak valamely korábban esett vétket kíván megbüntetni. S mert hogy a büntetés ekként; e vad, durva módon, tehát testi-lelki avagy szellemi „pofon” által esik, bizonnyal a vétek is ehhez volt hasonlatos, s most megtermette a maga gyümölcsét, mert bűn büntetlen nem marad. ~~ „És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is, és aki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre. Aki tőled kér, adj néki; és aki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” Ha ellene szegültök azoknak, akik követelésekkel vannak felétek, csak a föld dolgaihoz való oktalan kötődésteket bizonyítjátok. Mert kötődéstek oktalan, hisz sem ruhátok, sem házatok, sem más vagyontárgyatok, de még testetek sem tiétek, azzal szabadon nem rendelkezhettek, mert hisz csak egy kurta ideig van azokra szükségetek: ám az Örök Hazába nem viszitek magatokkal sem ezt, sem pedig azt, csak mit szellemetekben őriztek, mint kincset. S vajon őrizhetnétek-e elvehetetlen, örök kincsként azok felszabadult gondolatát, akikkel szemben engedtetek, vagy őrizhetnétek-e azok hálatelt szavainak emlékét, amelyet azok küldenek az Ég felé, kiknek szorult helyzetét megsegítette a nékik adott kölcsön? Bizony, mondom: nem őrizhetnétek, csak azok haragját, fájdalmát, s azon átkok súlyát, amelyeket azok végettetek az Ég felé küldtek, s még annak keserű emlékét: az irántatok kélt harag sűrű, sötét energiái már az Idők végeztéig be lesznek írva a Föld légterébe, hogy azok összegyűlve hatalmas, keserves történésekhez szolgáljanak alapul az ellentét számára. – A ti korotok emberisége számára a Tanítás magyarázata némileg megváltozik, kibővül a ti jelenetek során megvalósult körülmények végett. A tárgyakhoz, vagy akár önmagatokhoz való mindenáron való ragaszkodás a ti jelenetekben sem hasznos, s értelme sincs, hisz minden, amitek ma van, holnap vagy holnap után már nem tiétek. Annak értelme, hogy ne álljatok ellent a gonosznak persze nem az, amint a mi időnkben sem az volt, hogy mindig és mindenben engednetek kell az ellentétnek! Ha olyasmit kér, vagy akár követel tőletek, amit tiszta lelkiismerettel nem tehettek meg, ami szabad akaratotokhoz való, s Istentől kapott jogotokat teljességében semmissé teszi, vagy ami mások ártalmára van: tudnotok kell nyugodt, de határozott hangon nemet mondani, s még a csábító figyelmét is fel kell hívjátok annak veszélyére: mi is az, amit elkövetni készül. Ha az továbbra is kitart a maga elhatározása mellett, akkor viszont el kell tudnotok lépni mellőle, s hagynotok kell, hogy a maga választotta utat járja, a maga törvénytelen törvényei szerint. – ~~ Hallottátok, hogy megmondatott: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.

56


Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket, hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, a ki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekeszik-é? És ha csak a ti atyátok fiait köszöntitek, mit cselekszetek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cselekszenek-é? Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” E Tanítás értelme ez: Legyetek tökéletesek önmagatokhoz képest minden erőtökkel növelve magatokban e tökéletesség erényét. Atyátok a Tökéletesség maga: s ti e Tökéletességre képes szellemmel vagytok teremtve s megáldva, ám e Tökéletesség minden kis szikráját ti magatok kell kibontsátok magatok számára: amint elvetni is ti magatok vetettétek el azon Tökéletesség-elemeket, amellyel pedig egykor bírhattatok. Ma az egykor volt Tökéletesség-elemek egy kicsiny szikráját vonzhatjátok magatokhoz, holnap vagy holnapután más szikrája lehet ismét tiétek. Így kell visszatérnetek az Atya Szívébe, lépésről-lépésre, Útról-Útra, fokról-fokra emelkedve fel azon a grádicson, amelyen lefelé is fokonként léptetek lefelé, hogy visszatérve ismét bírhassátok az Isteni Tökéletesség elhagyott szintjét és mértékét. – E Tanítás átadásával tehát nem azt kívánta Jézus, amint nem azt kívánja tőletek sem, hogy azon az egyetlen Úton belül teljességgel tökéletessé legyetek: de azt, hogy ki-ki a maga ereje szerint igyekezzék mindinkább közel kerülni az Atya Tökéletességének megismeréséhez, s hogy e Tökéletesség-elemek önmagukhoz képest lehető legmagasabb szinten megélésére törekedjék aztán. A Valódi Tökéletesség, vagyis a Megistenültségi Állapot eléréséhez semmiképp sem volna, de nem is lehetne elégséges egyetlen Út: amint hogy a mélység felé vezető Út sem egy, de több, egymással szorosan összefüggő, mégis teljességben különálló Útszakasz, vagyis több Élet nevű történés-sorozat során fogalmazódott meg minden mélység felé indult Szellem számára… – ~~ Azt is mondottam még: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, a hogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb; hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Ezt talán nem kell külön magyarázzam: aki egyes jócselekedeteiért elvárja, s meg is kapja az emberek dicséretét: mi jogon várna ugyanazon tettéért az Atyától is dicséretet? Az már kivette a maga részét abból, így tette megfizetetté vált a Föld színén, s a Föld mértéke szerint, amint azt kívánta is. Kivette a maga részét, eltaszítva egy sokkalta magasabb szintű dicséretet: a Teremtő dicséretét, amely nem emberi mivoltában emeli fel, de Szellemében azt, aki titkon tud segíteni azon és akként, akin szükséges, s amiképpen annak a segítségre szüksége van. Ezt jelenti az: még önmagad elől is fedd le, s még magad se dicsérd magad a te Atyád előtt, de várd ki illő alázattal, míg Atyád maga emel fel magához, hogy Szeretetében megfürösszön, s dicséretével elhalmozza a te szellemed… E Tanítás második része ekként hangzott: „Amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fenn állva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.”

57


A te belső szobád a te szíved: azt kell megtisztítsd minden bűntől, minden tisztátalan vágytól, érzéstől és gondolattól, majd szívedbe kell helyezd elméd és szellemed: magadba kell mélyedj, hogy a te megtisztított szíved, lelked és szellemed szavai szállhassanak az Ég Ura elé. A tisztátalan szívből a tudat s a szellem szavai is csak bemocskolódva emelkednek ki, s a mocskos imádság sohasem juthat el a Tisztaság Honába! Imádságod a te csendes órád idején essék, és szavaidat ne ajkad harsogja: lelked és szellemed súgja azt az Égig, mert a harsány szó elakad a gőg és az önteltség felhőjében: csak a lélek s a szellem néma, tiszta fohásza száll egészen a Mennyekig. Nem a zsinagógában, s nem az emberek előtt kell fohászod s alázatod bizonyítanod: de önmagaddal négyszemközt maradva a te Istened előtt bizonyítsd: mily hálatelt és alázatos szívvel tudsz szólani Hozzá… És még az sem biztos: mindenkor csak szó lehet az, amit mint szívbéli imádságot a te Teremtőd felé nyújthatsz! Bizony, mondom néktek: ékesebb Imádság a jó cselekedet, hogysem a beszéd vagy a gondolati úton égre szállt fohászok, mert a szó, a gondolat oly könnyen elszáll, elillan és semmivé lesz, ha árvák és özvegyek és nyomorultak jaj-szava és panasza kíséri azt az Égig...! E Tanítás ekként folytatódott: „És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben, szenteltessék meg a Te neved; Jöjjön el a Te Országod; legyen meg a Te Akaratod, mint a Mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; És ne engedj minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd minden Égi és földi hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen! Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Ezt sem kell külön magyarázzam: Atyátok tudja, mire van szükségetek, így kéréstek lényegében nem kell több, és nem kell másabb legyen, mint a gyermek kérése szülőjéhez. A szülő is tudja, mire van szüksége gyermekének az egyenletes fejlődéshez s azt meg is adja számára, de a szülőnek is jól esik, ha a gyermek megszólítja s kér, mert a megszólítás a szeretet jele, a kérésben pedig mindenkor ott rezeg a Bizalom, annak bizonyossága, hogy a szülő nem tagadja meg a kérés teljesítését. Ti tehát a legtökéletesebb gyermeki bizalomról, s az Atyába vetett, feltétel nélküli hitetekről tesztek tanúságot, ha ekként imádkoztok. Aki kérések özönével árasztja el az eget, az mohóságáról tesz tanúságot, s arról: nem bízik abban, hogy az Atya akkor is megad számára mindent, amire igazán szüksége van, ha csak a legszükségesebbet: a mindennapi kenyeret s a szerető oltalmat kéri Tőle. Imádságotok tehát ne kívánságok és követelések árama legyen: de legyen az szívetek Szeretetének kiáradása, hisz imáitokban Ahhoz szólhattok, Aki néktek a Szót adta, és Ahhoz emelhetitek fel szívetek szeretetét, Aki Maga A Szeretet… – A ti jelenetek során már nem kell feltétlen a kötött imádsághoz ragaszkodnotok (amiként te magad is a saját szíved és szellemed szavai szerint mondod ugyanezt az Imádságot), hisz már mindennek – amit Jézus akkor az imádsággal kapcsolatosan elmondott – tudatában vagytok. S számotokra már nem is annak bizonyítása a fontos: hittel, hanem hogy Bizonyossággal bírtok. Ez természetesen még nem mindannyiótokra, csak a Felsőbb Szint valós voltának elfogadóira, s a 58


Felismerések egy részének el- és befogadóira vonatkozik, bár ettől függetlenül a különböző egyházakhoz tartozók is szólhatnak Atyánkhoz a maguk közvetlen, gyermeki szavaival. Aki viszont úgy érzi: nem tud szólni, nem tud (vagy nincs bátorsága) a maga szavaival imádkozni, azok számára továbbra is tanácsos a Jézus által tanított, vagy akár a mások által megírt imádságok elmondása. S most figyeljük tovább a Mester magyarázó szavait… – ~~ Mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, a kik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek, hogy ők böjtölnek. – mondotta – Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat. Te pedig mikor böjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orcádat mosd meg; hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.” Ennek magyarázata pediglen ez: A böjt nem kényszer, még akkor sem, ha annak megszabott napjai vannak a Törvény lapjain! A Törvény még az Igazság törvénye volt, s Én már a Kegyelem Törvényét adom kezetekbe. E Második Törvény pedig azt mondja: ki böjtöt vállal, Szeretetből és gyermeki alázatból vállalja fel azt, vagy tisztulásért, vagy vállalásért, ne pedig kényszerűségből, mert a kényszerből nem születhet meg a valódi, tiszta Szeretet. A böjtre nem az Atyának: nektek van szükségetek, épp úgy, amint az imádságra is nektek van szükségetek, s nem az Atyának, mert ti kell, hogy tisztuljatok általa, és ti kell hogy felemelhessétek lelketek s szellemetek imádságaitokban az Atya Szívéig. Ha pedig a magatok érdekében böjtöltök; mi okotok volna rá, hogy azt siralmas arccal tegyétek, mint kik valami nehéz és kellemetlen feladatot kell bevégezzenek? Ha pedig ekként jelzitek a Világ felé a ti áldozatosságotokat, a Világ dicsérni fog titeket érte: akkor viszont miért várnátok, hogy Atyánk külön is megjutalmazzon ugyanazért…? – A ti egyházaitok, amint a Mózesi Törvény is: konkrétan meghatározza, mely napokon kell böjtöt tartanotok: s mégis csak kevesen vannak, akik valóban böjtölnek! S itt e megfogalmazásban nem arra akarok utalni: kevesen tartjátok be a megszabott böjt-napokat: de igen, betartjátok, ám az nem böjt! A valós böjt az (vagy az volna!), ha amikor éhezőt láttok, lemondtok az oly szívesen fogyasztott ételekről vagy italokról, hogy azt, vagy annak árát a nyomorultak megsegítésére fordítsátok. S még az sem kell, hogy teljességében éhgyomorral vágjatok neki a „böjtös napnak”: elég, ha a kívánt, de drágább élelem helyett egyszerűbb, olcsóbb étket tesztek a asztalra: de ugyanakkor ugyanabból tesztek a rászoruló elé is. Ezenkívül, s ezen túl „böjt értékű” felajánlás az is, ha egy szép, divatos ruháról, egy új luxuscikkről mondtok le valaki kedvéért, hogy annak létét, vagy akár puszta létbenmaradását segítsétek a vágyott ruhára vagy egyéb holmira félretett pénzzel, akár úgy, hogy élelmet adtok néki, akár más módon: aminő segítségre annak valójában szüksége van. S most lépjünk tovább… – A következő Tanítás, amelyet kezetekbe adtam, ekként szólt: ~~ Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket Mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” E Tanítás értelme ez: Az aranyat, gyémántot, jáspiskövet, s minden más földi ékességet s mi kincseket gyűjtött magának valaki, azt tolvajok elől kell rejtse, s mi szép és finom kelmét, azt a molytól kell féltenie, hogy megrágja; bármiként őrzi is azt. S ha sem tolvaj meg nem lopja, sem a moly vagy más kártevő nem rongálja meg amit magának gyűjtött: elveszíti azt mégis azon az utolsó percen, amikor a Halál érte nyújtja kezét, hogy megszakassza földi léte fonalát. Ám aki a 59


Valóság kincseit gyűjtötte magának, az sem tolvajtól, sem kártevőtől nem kell féltse az ő kincseit, mert a Valódi kincs nem ellopható, s nem megrongálható semmiféle kártékony féreg által. Annak még a halál sem árthat, mert ama Kincs övé marad a test pusztulása után is. Övé marad, mert lelkében s szellemében vannak ama Kincsek, s ott maradnak azok ama Másik Világban is, hogy ékesen ragyogjanak, ragyogó gazdaggá téve ama bölcs szellemet a Menny minden népei előtt. A Szeretet, a Békesség, a benső: a lelki és Szellemi Tisztaság… – ezek, s az ezekhez hasonlatos Kincsek azok, amelyek után mindenképp vágyakoznotok kell, s amelyet mindenképp meg kell szerezzetek magatoknak, ha igazán, s már örök időkre való Gazdagságot akartok a magatokénak tudni. Áhítanotok kell, meg kell szerezzétek mindenáron eme Kincseket, s e Kincseket kell továbbadjátok mindazoknak, akik veletek-mellettetek járják a Föld útjait, s azoknak is, akiknek létéről még csak hallomástok sincs. Távoli, sosem ismert földek népeinek, de azoknak is, akik már eltávoztak a Föld színéről, bevégezve Útjukat, s még azokért is, akik csak eztán kell érkezzenek e Föld színére, hogy folytassák vándorútjukat a következő Állomás felé. Cselekedeteitek, gondolataitok, érzéseitek s szavaitok révén, vagy imádságaitokban kell átadjátok e Kincseket a Föld minden Volt-Van-Lesz népének, hogy azok bő marékkal meríthessenek abból, könnyebbé téve általuk Útjukat. E kincseket kell kívánnotok, őriznetek szívetek és szellemetek mélyén mindenáron: de ezt kell két marékkal osszátok is, mint tékozló az ő aranyát, mert minél többet szórtok szét e Kincsekből, azok annál inkább megsokasodnak tenéktek. – Ekként szól e Tanítás a ti jelenetek emberének is! Nem az után kell vágyakoznotok, ami után sokak vágyakoznak, mert az a sokak csalódását fogja adni egy percen. De az után kell vágyakoznotok, amit csak kevesen mondanak a köröttetek élők közt valós és egyedüli Kincsnek, hogy ti meg ne csalatkozzatok Kincseitekben a Visszatérés percén… – A következő Tanítás ekként szólott: ~~ „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz, ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?!” Ezt így kell értelmezzétek: Az őszinte, s minden tekintetben tiszta életű ember felemelt fővel nézhet mindenki: még Isten szemébe is, mert az tekintetében hordja tisztaságát. A hamis ember azonban le kell süsse pilláját, mert szeméből kiolvassák: hamis szót szólt, hamisan cselekedett, gondolása és érzése tisztátalan volt… A szem a lélek tükre: abban mutatja meg magát a tudat s az öntudat, és abban mutatja meg magát a lélek: bármiként igyekezzetek is annak benső vívódását elrejteni Isten s az emberek előtt! Ha a tudat, s a tudatban megfogalmazódott szó titkolni kívánná is a test s a tudat hamisságát, a Szellem nem titkolja azt, nyíltan megmutatja bűntudatot ébresztve a lélekben, amely bűntudat árnya a szemből tükröz azok felé, akik belepillantanak. Igyekezzetek hát, hogy mindenkor békességben éljetek lelkiismeretetekkel, hogy békés fény áradhassék szemetekből is azokra, akikkel szólnotok kell, s ne kelljen szégyellve elfordítanotok arcotokat, s lesütnötök pillátokat az Isten előtt sem, ha csak nem a gyermeki alázat ad erre késztetést. Ezenkívül cselekedeteiteket, érzéseiteket és gondolataitokat is a Tisztaság vezérelje, s az őszinte Szeretet, hogy ne csak tekintetetek, de testetek is: szellemi testetek Tiszta lehessen, s ne kelljen annak tisztátalanságát szégyelljétek a ti Atyátok előtt ha Utatok végén Elébe álltok számot adni mind a szavakról, tettekről, érzésekről és gondolatokról… – A ti korszakotokban még inkább szükséges, hogy szavaitok tisztaságára ügyeljetek! Ti ugyanis már sokkal inkább ki vagytok téve a hamis szóra való késztetésnek, mert azzal a tudattal élhettek: hamis szavaitok mélysötét színét nem látja szemetekben az, akivel technikai eszközeiteken 60


keresztül beszéltek. S ez így is van: ők nem láthatják… – de látják azt azok a köztes szférában lévő Szellem-testvérek, akik Útjuk megkezdése előtt állnak. Épp úgy látják, amint látták azt a kétezer évvel korábban útra kelő Szellem-testvérek is, de mert hogy most nem kell magatokon érezzétek annak kutató pillantását, aki elől el akartok titkolni valamit, hogy az igazság helyett egy hamis szót mondjatok néki, sajnos a ti korszakotokban mind gyakrabban és gyakrabban láthatják ama tisztátalanság sötétjét az Útra készülők. S láthatják még azt is: milyen nyugodt, rezzenéstelen arccal szállnak útjukra e hamisságok, amelyekről úgy vélitek: semminő következménnyel nem járnak számotokra. Pedig minden tisztátalan szavatok, érzéstek, gondolatotok, s minden titkon esett, tisztátalan cselekedetetek látják! Valós, tehát Szellemi és lelki-testeitek tisztátalanságát látják ezek által, s ennek a képnek az emlék-lenyomata marad meg szellemi tudatuk mélyén. Ezzel indulnak aztán útra, s ezzel állnak elétek is egy percen: tiszteletlenül és durván, hamisan és cinikusan, visszatükrözve már a Föld színén felétek s számotokra mindazt, aminek emlékét magukkal hozták rólatok… S ti akkor nem értitek: miért olyanok, amilyenek, mert az eszetekbe sem jut: ő megismerhetett benneteket már érkezése előtt, s láthatta mindazt, amit földi szem nem láthatott. Láthatta titkos gondolataitok, hamis mosolyotok, s a távolból mondott kedveskedő szavaitok mögött a valós érzéseket: melyek voltak igazak és tiszták, s melyek voltak azok, amelyekben csak a tisztátalanság lapult, mint valami alattomos fenevad. Ne csak akkor szóljatok tehát nyílt őszinteséggel, ha szemtől-szembe kell szólanotok egymással: de érezzétek egymást akkor is, ha nagy távolság választ el benneteket egymástól, s érezzétek meg azt is: a Holnap Utazói is figyelnek, s ők még inkább, s még pontosabban látnak benneteket, mint az, aki közvetlen mellettetek áll… Épp így ügyeljetek tetteitek és gondolataitok és érzéseitek tisztaságára is: mert ezek tisztátalansága az, ami bemocskolja szellem-ruhátokat, s ezek azok is, amelyek már az Út megkezdése előtt beleoltják a tisztátalanságot az utánatok jövő nemzedékbe – ~~ „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammon-nak” – mondottam néktek a hegyen. Ennek jelentése pediglen ez: Kinek lehet két Szíve? Ki az, aki azt mondhatja magáról: egyként vágyódik az Atya után s a Föld ékességei után? És ki az, aki joggal kívánhatná a földi s a Mennyei dicsőséget? Bizony, mondom néktek: ki a Föld kincsei után vágyakozik, s a Föld ékességei és kincsei után tör, elveszti rangját és nevét a Mennyeknek Országában, hogy már névtelen koldusként bolyongjon az Ég peremén. Mert hamissá és hitszegővé válik annak lelke, s miközben a Föld ékességei és kincsei után tör: ajkáról csak hamis vallomások, tisztátalan fohászok szállhatnak az Ég felé, mert bemocskolja és elferdíti annak minden szavát, érzését, gondolatát és tettét is az, aki a földi hatalmat és uralmat a Föld kincseivel kezébe adja. Azért mondom tehát néktek: legyetek szerények és alázatosak, s bízzátok sorsotokat Arra, aki minden szükségetekben mellettetek van. Nézzétek amaz ágon azt a csöppnyi madárkát! Ni? Mily boldogan, s tisztán zeng annak éneke! Pedig sem kincse, sem holnapra eltett elesége, ellenségei száma pedig igen sok: dala mégis kedves és igaz, mert Azt dicséri, Ki minden napon átal emeli csöppnyi létét. Azért mondtam néktek a következő Tanítást, amely így szólt: „Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-e az élet mint az eledel, és a test mint az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-e azoknál? Kicsoda pedig az közületek, a ki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem

61


munkálkodnak, és nem fonnak; de mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek füvét, a mely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább oltalmaz-e titeket a hidegnek ellenében, ti kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: mit együnk, vagy: mit igyunk, vagy: mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek Országát, és az ő Igazságát; és ezek mind megadatnak néktek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” S már e Tanításban is benne van a magyarázat. Legyetek olyanok, mint az ég madarai, hogy azok önfeledt Boldogsága is osztályrészetekké lehessen! Nézzétek az embert: naphosszat fárad, töri magát, hogy csak egy hajszállal is jobb élete lehessen e Föld színén. Aggódása megkeseríti minden napját, de még a falatot is ízetlenné teszi, amelyet szájába vesz. S minél számosabb anyagi javakkal bír, annál inkább, mert amije van, az mindig kevés lesz, mert a másiknak még többje van, s mert a szerzés ördöge megbabonázza, elhitetve: nem csak a napi szükséges javak, s nem csak annyi, amennyivel a körötte élők bírnak, de minden az övé kell legyen, mert jussa az néki… A napi gondok taposómalma megfogalmazza tudatában a szerzés vágyát, megszüli számára a kapzsiságot, a törtetést. Nézzétek azt a kicsiny madárkát: nem fél, nem aggodalmaskodik: nem is gondol a holnappal. Vagy nézzétek e fákat, amelyek alatt ülünk: nemde szelíd alázattal fogadnak mindent, mit Atyátok jussául ad. Nem aggódnak a szárazság, a hőség miatt, s nem aggódnak, ha a Nap nem simítja őket lágy, meleg sugaraival. Elfogadják, ami van, s létük csendes boldogságban telik, mert életük nem a szüntelen akarással, de a hálás elfogadással telik. Egykedvűnek és érzéketlennek látjátok, mert úgy vélitek: nem is lehetne másmilyen, hisz csak egy gyökerekkel megkötött növény… – és nem volna igazatok! A fa, mint minden növény; épp úgy képes volna érzéseit az Ég felé megmutatni, mint ti magatok is, hisz lelkében épp úgy a Mindenséget hordja, mint ti. Ám bennük nincs semmi abból, ami a ti fájdalmas gondolataitokat szüli tudatotok számára. Nincs csak a legtisztább, a legtökéletesebb önátadás és gyermeki bizalom: amelynek hiánya a ti nagy-nagy akarásaitok, élet-keserítő törekvéseitek szülője, amely a holnapok gondját is szüli, amely gondok olyannyira megtöltik elméteket, hogy amellett nem fér meg az imádság, s az Ég felé szálló gondolat. – S ez még inkább érvényes a ti jelenetek emberére! Ha száll is az ég felé gondolat, vagy fohász, abban jóformán csak kérés és ismét kérés, vagy nem ritkán követelés és vád száll az Isten elé! A mindennapok sokasodó gondjait még magatok igyekeztek megterhelni, megsokasítani, olyasmi után vágyakozva, amire valójában nincs is szükségetek, s amit akár már másnap unva löktök félre, de mert a szomszédnak van, hát nektek is kell, hogy eldicsekedhessetek vele: nektek is van… hogy ti is vagytok olyan rátermettek, olyan életrevalóak, hogy megszerezzétek; s eközben a Valódi Életre elfeledtek készülni, elfeledtek arra Kincseket gyűjteni… mert fogalmatok sincs arról: mi is az, amire valóban szükségetek van! És ezt látják-tanulják tőletek gyermekeitek is! – A következő tanítás, s annak értelme ez: ~~ „Mondva van: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vegyem ki a szálkát a te szemedből; holott ím; a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vedd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivedd a szálkát a te atyádfiának szeméből!”

62


~~ Vétkek és bűnök ezrei közt éltek. Vétkek és bűnök terhelik test, lélek- és szellemtestét mindnek, ki e Föld színén kell éljen. Vétketek, bűnötök sokszor szemmel nem látható, füllel nem érzékelhető, mert az nem a tett, és nem a szó, de a gondolat és az érzés tartományában kelt életre bennetek. Aztán el is feledtétek, gondolván: Mit tűnődjem én azon, hisz senkinek sem ártottam véle?! De bizony, ártottatok, s gyakran még többet is, mint amennyit a tett, vagy a durva szó árthat, mert a titkon esett gondolat, vagy a rejtve maradt érzés ellen senki sem tud, nem is tudhat védekezni: csak ártó erejét érzi az, aki felé egyik vagy a másik szállt. Érzi azt testén és lelkén, és érzi főképpen szellemén; s mert érzi, s mert ezen érzetet nem tudja mire vélni, s mert nem tud véle megbirkózni; maga is igyekszik azt továbbadni, hogy mielőbb megszabaduljon a reá nehezedő nyomástól. S akkor már titkon esett gondolatotok és érzéstek tettekké válik; más tetteivé, amelyek azonban benneteket épp úgy terhelnek, mint a tett végrehajtóját, mert ama tett energiája tőletek indult romboló útjára. Álmaitok útján harcba szálltok: harcba minden és mindenki ellenében, majd ébredvén azt mondjátok: ez nékem nem vétkem, hisz csak az álomban cselekedtem… ezt mondjátok, mert nem hiszitek, nem fogadjátok el: az Álom világa épp hogy az Igazságot, a Valóság egy kis szegletét tárja elébetek, megmutatni kívánván egykor elkövetett, ám ez Út értelmében lefedett vétkeiteket, vagy tisztátalan, vétkes gondolataitokat és vágyaitokat. S még az álom földjén sem áll elétek minden múltból szellemeteken maradt sár és tisztátalanság… nem, mert azoknak súlyát már nem tudná elviselni a földi tudat s az öntudat… Önvizsgálatot tartotok és bűnbánatot, s aztán azt mondjátok: ímé, én most megtisztultam minden bűneim terhétől… Képmutatók! Képmutatók és önhittek: hát ki más láthatja és tudhatja mind a ti vétketek, ha nem csak az Isten? Ki látja elszállt, s elfeledett gondolataitokat, tisztátalan érzéseiteket is, amelyek bennetek már rég feledve vannak, de amelyek tovább élnek, már tőletek is függetlenedve, hogy bevégezzék a romboló munkát? Bizony, mondom néktek: nem láthatja azok mélysötét, rút árnyát senki, hanem csak az Isten, ki méltán megfizet minden gonoszat, és megjutalmaz minden jót. Csak az Isten, Aki látván-látja a legtisztább köntös alatt is az alsó ruha tisztátalanságait és annak foltjait, s Aki látván-látja a legmocskosabb köntös alá rejtett alsó ruha tiszta voltát, ha az valóban tiszta. De nem láthat a köntös alá embernek szeme, mert szorosan tapad az alsó ruhára: szenny ne érje azt, ha már egyszer tisztává lett… Csak az elétek álló kép alapján ítélhettek: ez ebben és ebben vétkes, de nem láthatjátok, mi a felszín alatt rejtezik! Sem magatokon, sem pedig másokon, míg meg nem adatik számotokra a Kegyelem, amely igazán látóvá teszi a ti szemeiteket… – E Tanítás lényegében teljességgel illeszkedik a ti korotok emberiségének tudati képeihez is. Ezért itt és most nem is térek rá ki bővebben. Talán csak annyit tennék hozzá: Aki megbocsájthatja mind a vétkeket s a bűnöket, mindig és mindenkor egyedül csak az Atya, s az Atya révén a Fiú, Akinek a bűnbocsánat a kezébe adatott, mert Ő az Egyetlen, Aki Tisztánlátás és a Kegyelem Erejével bír! Nem ember az tehát, akinek kezébe a Feloldozás adatott: hisz a tisztátalan víz is miként volna alkalmas arra, hogy a ruha tisztátalanságát abban kimossátok? – ~~ „Ne adjátok azt, a mi szent az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván meg ne szaggassanak titeket.” – mondottam néktek a Hegyen. S itt most hadd magyarázzam meg e példabeszédet egy másik példabeszéddel: A sárban és nyomorultságban fetrengőnek egy ember, ki azt szívéből megszánta, egy egész tálentumot adott kezéhez. Aztán egy gazdag ember házába betérvén már csak egy ezüst mine volt tarsolyában: azt tette le elébe az asztalra. A gazdag, miután vendége távozott, a szolgáknak vetette a számára mit sem érő ajándékot, míg a nyomorú sorsú, ki nem tudta értékét sem felbecsülni ama tálentumnak; eltékozolta azt egynémely más nyomorultakkal, majd hogy végére jártak a

63


tálentumnak: már csoportba verődve vártak, s lesből csaptak le a visszafelé haladóra, hogy erővel vegyék el azt, ami még esetleg nála maradt. A gazdag elmével bírónak mit sem mond, ha valaki a Törvények legkisebbjét akarja megtanítani néki: ám ugyanaz a Tanítás már túlon-túl sok lesz egy gyenge, képzetlen elme számára. A tudós elme gúnnyal fog mosolyogni ama balgán, aki oly nagy tudást vélt kezébe adni, ám a tudatlan elme még azt is kiveti magából, amit addig egybe gyűjtött, hogy már újra a legmélyebb tudatlanság dühével és haragjával támadjon arra, aki a számára fel nem érhető Tanítást akarta néki átadni: azt, amelynek révén megszégyenült önmaga s a Világ előtt, mert hogy nem volt ereje befogadni azt. S épp e benső szégyenérzet az, ami támadásra készteti őt, mert az önbecsülésén esett sebét nem tudja feledni… Mértékkel és bölcsességgel kell tehát széjjelosztanotok a földi s az Égi tudat minden kincseit egyaránt, gondosan ügyelve: kinek-kinek csak annyit adjatok át, amennyire valóban szüksége van, s amennyit már valóban képes befogadni. Épp így kell az ajándékot is mérlegelni: kinek mennyi az, amit valóban mint Értéket képes fogadni, s mennyi az, ami számára mit sem érő, mert már vagy még nem tudja kellőképpen értékelni azt. Tudatában kell legyetek annak: a pokol útjai is jó szándékkal vannak kikövezve, csak mert az emberi elme az ajándék értékét nem az adás tényében, s az adományozó tiszta szándékában, hanem annak mértékében keresi. Hosszú, nagyon hosszú még az Út, míg az elme elér ama szintre, aholis megérti: egyenlő értékkel bír a talentum a minével, ha azt egyazon szívbéli jóérzéssel adta az, aki adta… – Korotok embere is beleesik ebbe a csapdába, s még csak azt sem mondhatom (amint nem mondhatnám azt tiszta szívemből a kétezer évvel korábban élt emberre sem!), hogy minden esetben az válik fontossá számára: igaz segítséget adott-e annak, s valós Ajándékot, akit segíteni, vagy megajándékozni kívánt. Sokkal inkább fontos az, hogy azt mondhassa (legalább önmaga előtt): Lám, milyen jó is vagyok, hisz egy egész kis vagyont adtam annak a szerencsétlennek… Vagy azt: Senki sem vethet rám követ, hisz lám, én az utolsó filléremet is letettem a Barátság oltárára… S itt az egyetlen hangsúly azon van: ÉN… Ám az már mellékessé lesz, hogy az előbbinek még nem, a másiknak már nem jelent valós értéket a kapott segítség vagy ajándék! Pedig így van, mert ti (sajnos) még nem a segítő szándékot, és nem a baráti gesztust: csak az ajándék nagyságát tartjátok szem előtt (épp mint a múlt korok emberei!). S míg az előbbi még, úgy az utóbbi már nem fogja tudni értékelni azt, de még ellenetek is fordul. S ez nem csak az anyagi, de a tudati és Szellemi Ajándékokra is vonatkozik! Nem adhattok magas szintű Tanítást azok kezébe, akik még az alapismeretekkel sem bírnak. Színleg hálásak lesznek az elébük tárt Kincsekért: ám amint elfordultok, titkon ellenetek támadnak. Felfuvalkodottnak, ostoba képzelgőnek, vagy épp elméjében háborodottnak fognak titeket mondani: s gyakorta csak azért, hogy titkolják (tán még önmaguk előtt is): mennyire nem értették meg mindazt, ami Tudást kezükbe adtatok… Úgy és akként kell hát a Tanításokat, e Szellemi Kincseket is széjjel osztanotok, amint a kisgyermeknek a földi szintű ismereteket. Néki sem oktattok egyetemi szintű tananyagot, mert nem értené s nem tudná azokat valós értékük szerint befogadni, csak megzavarná amúgy helyes tudati fejlődésének irányát és ütemét, elvéve önbizalmát s merszét: egy percen, amikor már valóban éretté válna ama szintre, kinyújtani kezét ama Tudás elemei, majd annak teljessége után. Így jó szándéktok ellenkező irányba fordul, s ártalommá lesz: ami aztán ellenetek fordul, hogy az öntudat s az önbizalom egy számára elérhetőnek látszó formában igazolja önmagát – önmaga előtt, még akkor is, ha ez a bizonyítás tudottan helytelen irányt ad a tudat egészének, ha nem is tettek, de szavak és érzések és gondolatok formájában. Ezek negatív erejét és romboló hatását 64


azonban az imént vázoltam, nem érdemes tehát ismét visszatérnem rá. Kinek-kinek azt és annyit kell kezébe adni, amit és amennyit már kezelni is tud: s ehhez kell a valódi Bölcsesség, amelyet azonban csak a tiszta, szívbéli alázat adhat meg számotokra. – S most hallgassuk tovább a Mester magyarázatait… ~~ „Azt mondottam: Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Avagy ki az az ember közületek, aki ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki? És ha halat kér: vajon kígyót ád-e néki? Ha pedig ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?!” - így szólt a következő Tanítás. E szavakkal nem a földi, de bizony a Mennyei ajándékokra akartam utalni. A föld számotokra szükséges javait kérés nélkül is megkapjátok, ha valós hittel hiszitek: Atyátoknak gondja van reátok. A példabeszédben azonban a Valóság Kincseire akartam utalni: a Bölcsességre, amely kellő önismeretet ad, a Tisztaságra, amely megszüli bennetek a Valós Tisztaság kicsiny magvát, a Bizonyosságra, amely felfelé emeli mind a mélybe hullott ember-szellemeket, a Hitre, amely e Magasságban meg is tartja azokat… A Menny Kincseit: a Szellem Kenyerét s a Léleknek italát kell kérjétek, mert csak az, mi igazán érték, s az, mit valóban csak mint Ajándékot vehettek át Atyám kezéből. Ti sem adtok követ és epét fiatoknak, ha az éhes vagy szomjas, és hittel fordulva felétek: enni s inni kér! Atyám is méretlen osztja szét a vágyódók közt a Mennyek Eledelét s Italát, s amint ti megnyitván megnyitjátok kaputokat fiatok előtt: akként tár néktek kaput az Én Mennyei Atyám, de még asztalához is vezet, hogy teljetek mindama jóval, amelyet Ő ád elébetek. Aki igazán a Mennyek Országát keresi: meg is fogja találni azt, mert vágyakozásában vezetni fogja azt az Atya, s ha ki zörget a Magasságnak kapuján, hogy alázattal kérjen oda bebocsájtást: annak Atyám maga tárja szélesre ama bezáródott Kaput, hogy beengedje annak megfáradt szellemét a Valóság földére. – Eme Ég-magas Tanítás egyként szól Múlt, Jelen, s minden Jövendő emberének: így ehhez már valóban nincs mit hozzátennem. Akinek füle van hallásra: e szókból meg fogja hallani az Ősi, az Örök, az Egyedül-való Igazságot… – ~~ „Amit akartok, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták.” – mondottam néktek. S most elmondom, miként értsétek ezt… Egy kis történetben mondom el: Egy ember háza előtt megállt egyszer egy vándor. Szemmel láthatóan fáradt volt, ruháját s arcát por lepte be, s mert a hosszú út alatt elesége s vize elfogyott, éhes és szomjas volt. Bebocsátást kért a város szélén álló házhoz érve; ám elutasításra talált. A ház gazdája látta nyomorult állapotát, és így, ekként gondolkodott: – Ha beengedem, vizet kell adjak elébe, hogy lemoshassa magáról az út porát, enni és inni kell adjak elébe, hogy éhét-szomját csillapítsa, majd még fekhelyet is kell adjak néki, hogy megpihenjen… S mit ád ő nékem mindezért cserébe: veszteségem származik csak abból és kényelmetlenségem, ha beengedem… Magának köszönheti nyomorú állapotát, miért indult messzi útra gyalogszerrel, málhás állatok nélkül, amelyek hordozták volna őt is az úton, de még elegendő vizet és eleséget is rakhatott volna azokra? Ekként okoskodott, majd azt mondatta a szolgákkal: – A gazdánk nincs itthon, hát menj tovább békével, s keress szállást egy másik háznál… A vándor akkor továbbment, s a gazda megnyugodva tért álomra. S még csak vétkesnek sem érezte magát e csekély hamisság végett, úgy érezte: csak jogos önvédelemből cselekedett, mert hisz ki tudja mit forgatott a fejében az az idegen vándor?

65


Történt aztán, hogy egy napon a gazda maga is útra kellett induljon. Kellőképp felkészült az útra, s málhás állatok egész sorát rakatta meg szolgáival; legyen az Úton elég élelem s borral kevert víz úgy magának, mint kíséretének. Hogy ezzel rendjén elkészültek szolgái, nyugodt szívvel indult el, titkon eszébe idézve a korábbi vándort: lám, ha így vág neki az útnak, az sem teszi ki magát annyi kellemetlenségnek. Békésen haladt, s úgy vélte, semmi baj és semminő kényelmetlenség nem érheti útjában, ám a kis karavánt a sivatag rablói támadták meg, s a gazda bizony örülhetett, ha a puszta életét menthette. A kíséretében lévők maguk is csak a menekülésre gondoltak, ám mert hogy azok közelebb érezték az elhagyott várost, mint az Út célját, épp ellenkező irányba menekültek, s a gazda reggelre kelve rá kellett döbbenjen: magára maradt a sivatagban, és sem élelme, sem pedig vize nincs. A málhás állatokkal együtt azt is elvitték a rablók… És most neki kellett átvágnia a sivatagon, s ő volt az, aki a legközelebbi városba érve a legelső ház kapujáig vonszolta magát, hogy ott bebocsájtásért esedezzen, s legalább egy korty vizet, egy falásnyi lepényt kérjen… – amint ő volt az is, akinek láttán a ház gazdája épp csak kiüzent a szolgákkal: menjen egy házzal odébb szépszerivel, míg rá nem uszítják az udvaron dühödten csaholó ebeket… E kis meséből láthatjátok: miről is szól eme Tanítás. Nem mindig éri utol azonnal, még azon az Úton a tett s a gondolat keserű fizetsége azt, aki azt megteremtette a maga számára; ám az Utak végeláthatatlan során egyszer mindenképp le kell szakassza szeretetlenségének, önzésének keserű virágát, s gyakran akkor, amikor neki magának fogalma sem lehet arról: csak saját tette köszön vissza rá, hogy megvegye rajta amaz adósságot, ami egykor lelkének s szellemének terhére lett felírva. Ha értvén olvassátok a próféták szavait, mindenképp rátaláltok ama Igazságra, amely azt mondja: bűn pediglen büntetlen nem maradhat. – Akkor, abban a kétezer esztendővel korábbi alkonyon, amikor Mesterünk e Tanítás magyarázatát megadta, még nem, vagy csak alig értettük volna, ha nem ennyire földi példával igyekszik azt értetté tenni. Azok viszont, akik a ti jelenetek során már a Felismerések egy részének birtokában vannak, megértik e Tanítás magasabb szintű értelmét is: Amiként ti cselekszetek egymással, s amiként ti képesek vagytok megbocsájtani egymásnak a korábban esett sérelmeket, akként pártol benneteket a ti Mennyei Atyátok, s akként bocsájttatik meg Általa a ti vétketek is. Mert hisz ki az, aki az egyes történések hátterét láthatná, s ki az, aki meghatározhatná: ez és ez a vétség vagy bűn ilyen és ilyen mértékben és módon kell büntettessék? S ki az, aki azt mondhatja: bizonnyal önmagának köszönheti szorult helyzetét az, aki azt el kell szenvedje…? Még azt sem mondhatjátok: bizonnyal karmikus oka van annak, ami reá mérettetett a korábbi cselekedete által! Nem, mert senki sem láthat az okokba s a miértekbe, hanem csak az Atya s a Fiú, akinek látnia engedtetett az Atya által, hogy ő mondhasson mindannyiótok fölött Ítéletet. Nektek csak az a feladatotok, hogy akként cselekedjetek, amiként szeretnétek, hogy ha hasonló helyzetbe kerülve veletek cselekednének. Mert nem láthatjátok: mikor, miféle helyzet vagy történés állhat elébetek, s ha nem is ezen az Úton, hát egy ezt követőn, hogy igazán betöltötté legyen fölöttetek is a Törvény s a próféták minden szava… – ~~ Mondottam néktek: „Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A széles kapu a hamisságnak útja végére lett állítva, míg a szoros kapu az Igazság ösvényének végén vár reátok. A széles út mindig kényelmesebb, mert az ellentét kényelmessé teszi azt, kikövezve a földi jólét és gazdagság, fény, pompa és csillogás, és a hatalom minden hamis gyémántjával. Sokan, nagyon sokan vannak, akiket elcsábít és eltérít a keskeny ösvénytől e tökéletesnek látszó út, csak mert gyöngék és gyávák felvállalni a keskeny út ezernyi harcát és gyötrettetését. Inkább engedik, hogy a hamisságok és a féligazságok útján vezesse őket az ellentét, 66


amely az út végén aztán elégedett kárörömmel nézi: mint hull egymás után a sok balga lélek mélységbéli birodalmának fogságába azok közül, akik hallgattak álnok szavára. Az Igazság keskeny ösvénye sokkalta nehezebben járható: az ösvény minden tövise beleakad az úton járó öltözetébe, megszaggatva azt, de még a vakmerő bőrét is. A nehézségek s a kísértések ezernyi tövise az, amelyeket az ellentét szórt el végestelen végig az ösvényen, hogy elrettentse azokat, akik azon kívánnak haladni. Erősnek kell legyetek, ha a keskeny ösvényt választjátok: de azt kell választanotok, s azon kell végig lépdelnetek, ha egy percen be akartok lépni a szoros, ám de a Valós Életre vezető kapun. S minél messzebbre juttok az ösvényen, annál nehezebb lesz haladástok, mert a tövisek annál számosabbak és annál hosszabbak lesznek: végül már nem csak az öltözetet, s nem csak a testnek bőrét, de az élő húst is megszaggatja, csakhogy a könnyebben járható, ám csak a mélység felé vezető útra kényszerítsen benneteket. A széles út könnyed léptekkel végigjárható, ám a keskeny ösvényre lépők hatalmas terheket kell cipeljenek: az Út elején még csak a maguk terhét kell vállukon viseljék, ám ahogy haladnak, mind többet és többet kell felvállaljanak, hogy segítsék az utánuk jövők lépteit. Alázatos szív, erős és biztos hit, s mérhetetlen vágyakozás: e három dolog az, amely nélkül nem léphettek az ösvényre annak veszélye nélkül, hogy a legelső megpróbáltatás során eltántorít benneteket attól mézesálnok szavával az ellentét. Az a keskeny Út tehát, amelyre Én hívlak el benneteket, nehéz, s kemény megpróbáltatásokkal teli: ám ez az egyedül Haza vezető Út… – A ti korszakotokban még több, s még csábítóbb mindama hamis gyöngy, amelyekkel az ellentét a maga útjára kíván csábítani benneteket. A földi világ számos, s a tudat előtt értéknek számító eszközét tárja elétek, s adja is gyakorta kezetekbe, csakhogy minél távolabb kerüljetek a Tisztaság, az egyszerűség, a szerénység, a gyermeki odaadás és alázat, a Hit s a Bizonyosság Égtiszta ösvényétől. Attól az ösvénytől, amelynek valós Tisztaságát csak a szellem érzi, s amelynek valós voltát csak a szellem láthatja, de az is már csak akkor láthatja azt a maga felfénylő ragyogásában, ha belépve a szoros kapun; visszatekint az elhagyott, a sikerrel végigjárt Ösvényre. S akkor már amaz Ösvény válik szemei előtt gyémánt tisztaságúvá, míg az addig oly könnyen járhatónak és csillogónak érzett széles úton meglátja mind a reá hordott sarat és undokságokat, amelyek az ott lépők elől fedve vannak, csábító igézetek álorcájával vannak gonosz gondossággal letakarva: meg ne lássa valamiképp, s rá ne ébredjen még idejekorán tévedésére... Már ha meg kívánja látni bárki is azt azok közül, akik a föld kincseinek bűvöletébe estek: a kocsi, a nyaraló, a betétkönyv, a számos és súlyos arany és ezüst ékszerek, a siker, a magas hivatal… – felsorolni is hosszas volna, mennyi az, ami után akkor is törtök, ha még a föld valótlan valóságában sem volna rá igazán szükségetek. És itt lépünk vissza egy percre ama Boldogsághoz, amelyben azt tanította Jézus: „Boldogok a lelki szegények: mert övék a Mennyeknek Országa.” (Mát. 5.3) Bizony: boldogok, akik lelkükben szegények tudnak maradni, s nem kötődnek meg a Föld porában a jólét s a gazdagság révén! Mert van, akinek mindez a kezébe adatik, mert Útja során azzal feladata van: ám ezek száma kevés, s még ezek sem mindig válnak képessé rá, hogy valóban arra használják mind e földi javakat, aminek használatáért azok kezükbe adattak. Aki ezen eszközök használatát vállalta, gyakran esik a „van”, a vagyon hamis bűvöletébe, s gyakran véli úgy: e földi értékek fölébe emelik embertársaiknak… – s e gondolat révén már meg is indultak a széles úton, s még nagyobb léptekkel haladnak a mélység felé, mint más, mert eltérésük is nagyobb lesz a helyes iránytól, lévén hogy nagyobb erőt bírhatva nagyobb feladatra is vállalkoztak. S ez épp így érvényes azokra is, akik a népek vezetését vállalták, vagy akik lelkek és szellemek vezetését vették be Élet-filmjeikbe elvégzendő feladatul. Sőt: az ő felelősségük még nagyobb, lényegesen nagyobb, hisz ők azzal a feladattal érkeztek, hogy segítenek a gondjaira bízott embereknek, s ezzel ama emberek Szellemi Én-részeinek is: végigjárhatni Útjukat. S aki magasabb szintre emeltetik, nagyobbat fog zuhanni, ha nincs elég ereje: megmaradni a Tiszta Ösvényen. 67


~~ „Őrizkedjetek a hamis prófétáktól, a kik juhoknak ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon a tövisről szednek-e szőlőt, vagy a bojtorjánról fügét? Ekképpen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik. Azért az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket.” – ekként szóltak a következő Tanítások, amelyeket szóltam néktek. S bizony, nem véletlenül kellett intselek benneteket! Sokan, nagyon sokan jönnek majd az Én nevemben, ha már majd eltávozom mellőletek, hogy visszatérjek Atyám házába. Sokan jönnek, s közületek nem egy lesz, aki lelkesedéssel és szent hittel fogja azok szavát hallgatni, azt vélvén: valóságot szól az, aki az Én nevemben szól, mondván: az Én Üzeneteimet tolmácsolja felétek. S mégtöbben lesznek a kicsinyek közül, akik hitelt fognak adni azok szavának, oly erős lesz bennük az Irántam való vágyakozásuk. Ám ezek megcsalatnak és megtéveszttetnek az ő vágyakozásukban, ám mire észbe kapnának, már késő lesz: már befonja azok tudatát az ellentét küldötte, aki hamis köntösbe bújva az Én küldöttemnek adja ki magát, olyas tanokat adva át e kicsinyeknek, amelyek nem a Valóság, de bizony: a mélység Útjára vezetik azokat. Ezek a hamis tanítók maguk is „csodákat” fognak tenni, hogy elhitessék az embereket: ám „csodáik” csaláson alapuló szemfényvesztések lesznek csupán, amelyeknek ereje elszáll, semmivé lesz, s akkor a „meggyógyított” betegek még betegebbekké lesznek, s a megszállottak, akikben addig csak egy ördög lakott: már ördögök sokaságát, egész légiókat kell elszenvedjenek, akik a csalók által vonzattak oda, hogy az igézetben lévő betegbe költözhessenek. Így, e hamis „csodák” és áltanítások révén akarja hamisnak láttatni az ellentét majd azokat, akik valóban az Én nevemben szólnak, s az Én erőmmel töltekezve visznek végbe valós Csodákat, hogy a hamis prófétáktól s a hamis csodáktól megundorodott emberek ne fogadják el többé azok szavát s cselekedetét se, akik pedig valóban az Én küldötteim. S még közületek is nem egy lesz, akit épp e hamis prófétákban való megcsalatkozás végett fog elkergetni, netán fizikai bántalomnak is kitenni a becsapott emberek sokasága; fel kell vállaljátok mégis mindeme veszélyeket, hogy bizonyítsátok az Én Igazságom, s az ellentét hamissága közti különbséget. Aki az Én nevemben szól, hogy bizonyságot tegyen Rólam az emberek előtt, az nem csak szavaival: életével is bizonyságot kell tegyen mindarról, amiket szól, mert tettei és élete lesznek bizonyságául önéki az emberek előtt, hogy szavai és ereje Éntőlem valóak. Aki szavaival a Tisztaságot, a hitbéli Bizodalmat, az egyszerűséget hirdeti, s azt igyekszik bizonygatni, az Én erőmmel bír, de élete a féktelenségben, a pénz és siker hajszolásában, a tekintély megkövetelésében (vagy annak elfogadásában) telik el: annak élete igazolja, hogy amit mond, s amit cselekszik, nem az Én nevemben mondja, s nem az Én erőmmel töltekezve cselekszi, de bizony az ellentét parancsára, aki kezébe adta a maga minden fegyverét, hogy az Igazszívűeket megtévessze. Aki azért életével, testi, lelki és szellemi életével egyaránt az Igaz Útról tesz tanúbizonyságot, arról Én is bizonyságot teszek Atyám színe előtt, ám aki hamisságból és számításból rejtezik Nevem mögé, annak hamisságát Én is felfedem az emberek előtt, s Atyám előtt egyaránt. – A ti korotokban mindezek sokszorosan is igazzá lettek, s hogy az Idő lassan betelik fölöttetek; igazzá is lesznek még inkább. Annál is inkább, mert a természet Törvényének, s már még az Igazság és a Kegyelem Törvényeinek egyes felismerései is birtokotokba kerültek, s bizony nem csak olyan testvéreink kezébe, akik valóban Isten nevében kívánnak azokkal élni és hatni, hogy segítségére legyenek rászoruló embertársaiknak, de (sajnos többnyire) olyanok, akik csak visszaélni kívánnak ama törvényekkel, hogy egyéni jólétüket biztosíthassák ama Törvények ismerete révén. Ám az még az egyszerűbb eset, ha a Természet Törvényeit kívánják, s persze

68


gyakorta tudják is hamis, önző céllal használni! Sokkalta kisebb vétket követ el ugyanis az, aki a test gyógyítójának, mint az, aki a Szellemek s a lelkek gyógyítójának hirdeti magát! Bizony, gyermekeim: elérkezett az az idő és az a korszak, amikor hamis tanok és hamis tanítók és álpróféták sokasága nyüzsög közöttetek. Vannak, akik a Mester életének egyes történéseit igyekszenek hamis módon átadni embertársaiknak: ezeket azonban a józan ésszel gondolkodók hamar felismerik, s elfordulnak azoktól, elvetve azok „tanait” is. Egynéhányan azonban a médiumainknak leadott, s az azok által írott könyvekből merített Igazságok közé szövik be a maguk áligazságait, mint felsőbb szintekről hozzájuk érkezett „tanításokat”, ekként fogadtatva el Testvéreikkel mindazt, amely hamisságokat az ellentét mondat vélük! Ezek azonban már nem csak szavaikkal, de egyes cselekedetekkel is az ember-szellemek romlására törnek: csakrákat feszítenek fel, és energia-mezőket csonkítanak vagy éppen csapolnak meg, s úgy hatolnak be testvéreik tudatába, mint kés a vajba, hogy leárnyékolják és leblokkolják ama tudatokat, képtelenné téve azokat az általuk beléplántált hamis tanoktól való eltérésre. Lényegében tudati-lelki-szellemi „robotokká” silányítják őket, akik képtelenek a maguk elképzelése szerint haladni, élni és cselekedni, hanem csak az elébük tárt szabályok követésére alkalmasak, megkötve és megakasztva azok által valós, Szellemi Én-részeik által vállalt feladataik betöltésében. E fanatizált tömegek a Valóság ismereteinek egyes elemeit szívják magukba, de már eleve úgy, olyan formában, hogy az Igazság kicsiny morzsái mellé az ellentét „igazságának” egyes elemeit is magukba fogadják, megfertőztetve, majd teljességgel vakká téve azok által, csak mert nem tudják, s a kor teljes sötétsége végett gyakorta nem is tudhatják megkülönböztetni a Valós Tanokat a hamisaktól, s éppen azért nem, mert ahány „tanító” és ahány vallási vagy felekezeti irány: mind mást és mást tár elébük, mint „Egyedül üdvözítő Tant”. E hamis „tanok” persze kezdetben még igyekeznek az ember tudatának megfelelő irányt megmutatni, s csak ha már teljességében megkötötték és magukhoz láncolták azt, térnek rá a szellem megkötését irányzó tanításokra. Ezek a tanítások persze a megfelelő „körítéssel” vannak a tudat s a szellem elé tálalva, s olykor még csak nem is egykönnyen megfizethető úton juthat azokhoz a Valami és Valaki után vágyódó. Nem egy esetben még azokat a valóban Fentről küldött Tanításokat is bemocskolja az ellentét, amelyek a ti fejlődéstek, ébredéstek megkönnyítésére és meggyorsítására lettek átadva egyik vagy másik, valóban médiumi feladattal érkezett Testvéreteknek! Ám e Tanításokat még csak terjeszteni sem engedik azok, akiknek csak a valós Tanítások közé szőtt áltanítások terjesztése a feladatuk: vagyis azok, akik az ellentét képviseletében, annak megbízásából férkőznek egy-egy ilyen médium szorosabb környezetébe. Mint hogy azonban már ezekről a kérdésekről is gyakran s részletesen beszéltem, itt nem térek ki rá bővebben. Tán csak annyit teszek még hozzá, hogy földi tudatod egy kissé lecsitítsam: ama hamisságok, amelyeket a valós Tanítások közé szőtt az ellentét számos képviselője, egy közeli (s talán nagyon is közeli!) percen úgy hullanak a porba, mint a hervadt falevél, hogy akkortól már az Igazság ragyoghasson fennen s fényesen, vezetve és segítve mindazokat, akik készek és képesek is meglátni, megélni és igazán befogadni a Tiszta, a Krisztusi Fényt… ~~ A két utolsó Tanítás, mit kezetekbe adtam, s melyek egybefüggenek s egyhelyre foglalják mind eme Tanításokat, tán a legfontosabbak mind közül, amelyeket szóltam néktek. E két Tanítás pediglen ez volt: „Nem mindenki, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a Mennyek Országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! – nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” Sokan lesznek majd, s nem csak most, hanem még messze az Idők távolában is, akik fennhangon dicsőítik az Én nevemet, s még olyanok is lesznek ezek közt, akik csodákat tesznek az Én nevemben s az Én nevemmel ajkukon… ám Nevem csak ajkukon lesz, s Tanításaim is mind csak 69


ajkukon fognak élni, ám nem lesz Számomra hely azok szíveiben! Nem, mert szíveik önmaguk s a tudatukban megfogalmazódó gondolatok számára lesz fenntartva, és szavaik s tetteik csak e gondolatok értelmében esnek. Ezek lesznek azok, akik akként szólnak s cselekszenek nyilván, amiként azt tudatukkal helyesnek és célszerűnek (vagy éppen kifizetődőnek) tartják, vagy akképpen, amiképpen azt helyesnek tartja a köröttük lévők sokasága: ám szavaikban és tetteikben nyoma sem lesz az Én Atyám akaratának. Ama Akaratnak, amely rejtve lesz értelmük elől, mert ama Igazság az értelem számára nem: csak a szívnek nyílik meg, s csak annak számára válik megérthetővé. Ama Egyetlen Teremtő Akarat, amely nem kér s nem követel semmi mást, mint a Szeretetet! A feltétel nélküli Szeretetet minden és mindenki iránt. S ez a Szeretet az, amelyre utaltam, amikor azt mondottam: „…tökéletessé kell lennetek, amint Atyátok is tökéletes.” E Szeretet az, amelyben tökéletesítenetek kell magatokat, hogy az olyanná érlelődhessék bennetek, amilyen az Én Atyám Szívének Szeretete. E Szeretet sohasem latolgat, nem mérlegel és nem tesz különbséget: egyként árad kicsinyre és nagyra, méltóra és méltatlanra, amiképpen a Napnak sugára árad egyként jóra és gonoszra… Ez Atyám egyedüli, Legszentségesebb Akarata, amint ez kell legyen a ti szívetek-lelketek s szellemetek egyedüli akarata és célja is, hisz e Szeretet adta létetek, s ez töltötte meg azt tartalommal és benső lényeggel. A képmutatók szívében azonban nem lesz hely e Szeretet számára: s akkor azoknak szavai csak hitvány szóözönné lesznek, ha a legmagasztosabb tartalommal töltik is fel azokat, mert e tartalom csak tudatuk s nem szellemük számára lesz értékké, s tetteik is mind csak e Szeretet megcsúfolásaivá válnak, mert hiányozni fog azok felsőbb szintű Ereje: az egyetlen Erő, amely a legkisebb szót s a legegyszerűbb cselekedetet is betölti, amely valóban a Szívből áramló Szeretet révén kap formát a tudatban, s hangot az ajkakon. ~~ S végül az utolsó Tanítás értelme ez: „Valaki azért hallja éntőlem e beszédeket és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát: ömlött az eső és eljött az árvíz és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze, mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövenyre építette házát: ömlött az eső és eljött az árvíz és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összeomlott, és nagy lett annak romlása.” Azért mondom ezt néktek, mert mindeme Tanítások, amelyeket most kezetekbe adtam, Atyám végtelen Szeretetének kicsiny építőkövei, amelyekre építhet a szellem, hogy védve legyen a mélységből előáradó vad és kegyetlen szélviharok ellenében. Mert ezernyi vihar: nehézségek, megpróbáltatások, üldöztetések várnak reátok az Én Nevemért, s az Én Tanításaimért. Meggyaláznak és kigúnyolnak majd titeket az Én Utamért, azért az Útért, amelyre csak önként s csak tudatosan léphettek, s amelyen csak hittel s meggyőződéssel lehettek képesek kitartani: hittel és meggyőződéssel afelől, hogy a feltétel nélküli Szeretetnél nincs semmi fontosabb és nincs semmi értékesebb. Aki azonban e Szeretetre építi fel a maga szellemi lakát: valós kősziklára; az Egyetlen Biztos Alapra épített, s annak házát – ha a Szeretet valóban erős és élő benne – nem mossa el, s nem rongálja meg semminő vihar. – Ez is fokozott mértékben válik igazzá a ti jelenetek idején, s annál is inkább, mert az elétek álló kísértések is nagyobbak s számosabbak. A korábbiakban említett „próféták” és „csodatévők”, vagyis azok az álpróféták s azon gyógyítók, akik az ellentét energiáját használva viszik végbe csodásnak tűnő tetteiket, hogy általuk mind több és több megtévesztett ember-testvérük tudatának energiáját csapolhassák meg (amely energiára az ellentétnek van mind nagyobb szüksége!) szinte

70


kivétel nélkül a Krisztus nevével ajkukon tevékenykednek: épp ezáltal tévesztve meg a gyanútlan emberek sokaságát. Nem egy van s még lesz is közöttük, akik maguk sem tudják, kinek a javát szolgálják, amikor egyéni vágyaikat követve szólnak s cselekszenek, hogy elnyerjék az emberek dicséretét és megbecsülését, vagy nem egy esetben azért, hogy alázatoskodó szavaikkal párhuzamban végbevitt tetteik révén földi vagyonra tegyenek szert. Ezek azon az utolsó percen, amikor is a dimenzióváltás mint kiteljesedő történés bekövetkezik, szavaikra és cselekedeteikre fognak hivatkozni: vélve, tán fedve marad szavaik és tetteik mögött a benső gondolat, a szándék. Ezekre utal a ti jelenetek során e Jézusi Kinyilatkoztatás, annál is inkább, mert e hamis próféták és a negatív energiák révén a Törvények ellenében gyógyítók (akik gyakran a Szellem ártalmára gyógyítják a test egyes betegségeit, megakadályozva ezáltal a Szellemi Én-részt a karma törlesztésében vagy a vállalás betöltésében) mert az újabban leközvetített Tanok közt az is szerepel: „– s amit ingyen kaptatok kezetekhez, azt ingyen is adjátok tovább, hogy általuk a földi s a Felsőbb szintű Tudatot emelve segíthessétek embertársaitok lépteit, amely a Fény felé vezeti azok Szellemét.” Ám a helytelen útra tévedők ezt igyekeznek figyelmen kívül hagyni, s igyekszenek e Tanításról környezetük figyelmét is elterelni, hogy elérhessék a maguk elé tűzött célt, vagyis a Föld színén oly fontosnak vélt hírnév vagy anyagi eszközök megszerzését, amelyek által magukat még inkább fölötte érezhetik állani ember-testvéreiknek. Ezekre utalt Jézus, amikor azt mondotta: „És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” Hatalmas tehát mindazok felelőssége, akik médiumi avagy gyógyítói küldetéssel érkeznek a Föld színére: hatalmas, amint az is volt, s az is marad mindenkor! Ne feledjétek: ti is – amint egykoron mi magunk is – az emberek közt, tehát az emberek előtt kell éljétek mindennapjaitokat. S aminő példát mutattok életetekkel, olyan ítélettel lesz irántatok a Föld s az Ég is! Ha valaki csak szavaiban szólja az Igazságot, de tettei a mélység erejét szórják szét a Világban, az a mélység erejét kell magára vállalja a Valóság világában is. Tudatosan, de szívetek szavát követve kell felépítsétek magatokban lelki-szellemi életetek minden percét akként, hogy az valóban követendő példát mutathasson az emberek számára! S ez a szabad akarat helyes használata, mert ez adja meg a tudat, a lélek s a szellem teljes és tökéletes harmóniáját. Nem mondom, hisz nem is mondhatnám, hogy aki e benső harmóniában él, nem lesz kitéve az ellentét kísértéseinek! De bizony hogy ki lesz téve annak, s még inkább, mint más embertársai, mert az ellentét ereje ott összpontosul, ahol megérzi az Isteni Erő jelenlétét. Ez volt tehát a Hegyi Beszéd Tanításainak értelme: úgy a mi korunk, mint a ti jelenetek emberisége, s egyes részei a Holnap emberisége számára is kibontva. (Igaz, a Holnap emberiségére már egyes Tanítások nem, vagy nem minden esetben vonatkoznak: azokat nem is bontottam ki számotokra.) Azon Magyarázatok közt persze, amelyekkel a Mester érthetővé kívánta tenni számunkra korábbi szavait, nagyon sok van, ami a ti korotok emberisége számára is érvényes, tehát mindenképpen megszívlelendő Útmutatást tartalmaz. Annál is inkább, mert az ember nevű lény tudati fejlettsége (sajnos) csak tudományos és technikai, nem pediglen humán téren haladt előre óriási léptekkel, s ez a Felfelé vezető Úton való haladást is nagy mértékben lelassította az emberiség egésze számára. S most pihenj meg egy kissé, hamarosan teljességében visszatérünk a Mester mellé, hogy folytassuk Mellette megkezdett Utunkat…

71


Vége az első kötetnek… 2003. márc. 31.

Utószó helyett… „Sokan: sajnos szégyenletesen sokan vannak korotokban, akik egyes Tanítások érkeztét, s azok magyarázatát úgy igyekeznek testvéreik elé tárni: azok egyenesen a Mestertől érkeztek számukra. Nos; nem kívánom megmagyarázni ennek miértjét (itt és most legalábbis nem, de a folyamatban lévő másik kötetben bizony szükséges lesz rátérnünk, s nem csak a miértjére, de e jelenség veszélyeire is!) – azt azonban már most hadd tudatosítsuk azokban, akik e könyvet kezükbe veszik: nem a Mester kell megválaszoljon, s megmagyarázza egyes kétezer évvel ezelőtt esett szavait, s mind a körötte és/vagy általa esett történéseket és csodás eseményeket! Neked legalábbis nem lesz rá szükséged, hogy ekként adj nyomatékot mindannak, amit reád bízok – add tovább testvéreidnek, azok okulására, megerősítésére, és vigasztalására…” (Kiemelés e kötet negyedik oldaláról…)

72

Tandari Éva

És mondá a MESTER… II. kötet

Tandari Éva: És mondá a Mester… II. kötet

Előszó helyett – Ismét itt vagyok, gyermekem, amint azt ígértem, s folytatjuk megkezdett Utunkat a Mester mellett ama kétezer esztendővel ezelőtti korban, amelyben éltünk, s amelynek felülmúlhatatlan történéseiről már oly sok Tanítás, s persze áltanítás is napvilágot látott úgy szóban, mint nyomtatásban. Jelen Utunk célja lényegében épp ez utóbbiak, vagyis az egyes áltanítások helyére tétele, persze azon kívül és azon túl, hogy szeretnénk végre egy átfogó, teljes képet adni számotokra úgy ama három esztendő történéseiről, mint azokról a Tanításokról és Kinyilatkoztatásokról, amelyeket Mesterünk ajkáról hallhattunk. De amint ígértem, s amint azt idáig is tettem: nem csak a Tanításokat és a Kinyilatkoztatásokat, de azok magyarázatát is átadom; add tovább azokat mindazoknak, akik készek, s persze már valóban képesek is befogadni azokat. Amint az természetes: magam is a sokak által ismert, forgatott Újszövetséget veszem irányadóul munkánkhoz, ami annál is inkább érthető, mert hisz célom épp az Újszövetség újbóli kiteljesítése, hogy mindazoknak kezébe adhassam az Evangélium minden Üzenetét, akik igazán arra kíváncsiak, s arra kívánják felépíteni földi életüket, mert kell, hogy teljességében megismerhessék a Mester minden Tanítását, úgy, akként, amiként azokat egykoron mi, s még sokan megismerhettük, de amelyet ti (s a ti korotok előtti, több mint másfél évezred Útkeresői) már csak erősen lerövidített, hadd ne mondjam: megcsonkított formában vehettetek kezetekbe. Ennek oka és miértje is ismert, amint az is: milyen nagy szükség van s lesz arra, hogy végre az Evangélium teljességét ismerhesse meg amaz Útonjáró, akit a Föld színén EMBER-nek hívnak. E kis magyarázatot nem szándékoztam hozzáfűzni munkánkhoz. Azt hittem: a munkánk magáért beszél. De most úgy látom: mégis csak szükséges… Az előző kötet lapjai a Hegyi beszéd, s az azt követően elmondott Tanítások bővebb kifejtésével ért véget. Most tehát abba a korba, s arra a napra térünk vissza, hogy folytassuk utunkat a Mesterrel, s a Mester mellett lévő többi Tanítvánnyal… Mire Vezetőm végére ért köszöntő, bevezető szavainak, már ismét a korábbi Egység állapotát érzékeltem, s azt még: épp úgy a fa alatt ülünk, ahogy és ahol kevéssel korábban is ültünk. Köröttünk csend volt, csak a szél lebbentette meg olykor a fák levelét, amelyek alatt letelepedtünk, de már az a csöppnyi madár is fészkére tért, amelyet oly kedvvel figyeltünk az imént, s amelyről a Mester tanítása szólott. Bizonnyal a Mester is ama madárkára gondolt, mert halk hangon azt mondta: ~~ Lám, minden lénynek van hová térnie e Föld színén, s még a legnyomorultabb embereknek is adatik valami szállás, ahol meghúzódhatnak az éj óráin vagy a viharok idején… – azzal ismét gondolataiba merült, s én nem akartam megzavarni elmélkedéseiben. Bár tudtam: Mesterem nem vár feleletet szavaira, s hát mit is mondhatnék én ezen igazság fájdalmának enyhítésére? Hisz lényegében nem úgy értette ezt, nem akként érezte magát otthontalannak, amiként azt mi gondolnánk: nem fizikai értelemben mondotta, amit mondott. Ő már előre figyelt, az Idők távolán át tekintett, s arra kívánt utalni: mennyire nem lesz egy szív, egy elme, egy szellem, ahol Tanításai legbensőbb mondandója s Élete, mint az ember-szellemeknek adott Igaz Példa: valóban értetté válik, s Otthonra lelhet. Lelke és Szelleme volt „fedél nélkül”: a meg nem értettek, a sohasem hívottak, sohasem vártak, egészen soha be nem fogadottak magánya fájt olyannyira szívében, hogy fájdalma szavakat kapott ajkán… Nem szóltam hát, inkább magam is imáimba mélyedtem, majd hirtelen elnyomott az álom, oly váratlanul, hogy szinte nem is érzékeltem: mikor léptem át az ébrenlét s az álom határmezsgyéjét. Már erősen virradt, amikor megébredtem: Mesterem még akkor is ugyanúgy ült, egybekulcsolt kezeire támasztva homlokát, ahogyan a Hold világánál utoljára láttam. Látszólag elszunnyadt Ő is, de ez csak a látszat volt; én azonban tudtam, nem alszik. Nem alszik, de köztünk sincs, szelleme felemelkedett e Föld színéről, hogy egy másik, egy számomra s mindannyiunk számára

2


elérhetetlen magasságban időzzön. Akkor még nem tudtam: már a Holnapok történésére készíti fel magát ekképpen. Némán és mozdulatlanul figyeltem, míg a kelő Nap első sugara meg nem érintette csodás, békés arcát. Akkor aztán felemelte fejét egybekulcsolt kezeiről, s szomorkás mosollyal rám pillantott, mint aki szavak nélkül köszönt, vagy mint aki mondani kívánna valamit, amit mégsem… – még nem mondhat ki… Mozdulni szerettem volna, hogy a kezem nyújtsam Felé, de valami gátolt benne, hogy megmozduljak. Hogy mi volt az, ami mozdulásomat lehetetlenné tette, magam nem tudtam, ám Mesterem halkan, hogy ne zavarja hangos szóval a többiek lassan foszladozó álmát, megmagyarázta: ~~ Ha most hozzám érsz, ártalmadra lehet az érintés, mert szellemed s tested egyaránt gyenge elviselni az Erőt, amellyel töltekeztem szellemi távollétem idején. Mert töltekeznem kellett, hogy viselhessem mind a Föld bűnét s annak minden terheit, hogy valós és teljes testi erőmben érjem meg a Napot, amely egyre inkább közelít. Ma még tán te sem értheted e szókat, mert nem tudod: mekkora terhet kell majd viseljek, s ez így van jól. Így, mert most még nem volnál képes elhordozni ama fájdalmat, ami akkor reád is kell hogy hulljon. De akkor már meglesz benned is amaz Erő, amely át kell segítsen a fájdalmon, hogy Utad második részét is képes légy felvállalni, s maradéktalanul betölteni. Igaza volt Mesteremnek: nem igazán értettem szavait, de a hangjából reám hulló Erő megnyugvással, s benső békességgel töltött fel, mint addig is mindenkor. S már érkezésem sem lett volna, hogy megkérdezzem szavai értelmét: testvéreim ébredeztek, s valamiképpen éreztem, Mesterem nem akar előttük válaszolni a kérdésemre, s még azt is szívesebben venné, ha magát a kérdést sem hallanák. Ez azonban csak az én érzésem volt, ám hogy a Mester nem kezdett bele szavai magyarázatába, mindenképp jogosnak s valósnak éreztem e gondolataimat. Hamarosan nem is éreztem fontosnak, hogy választ kapjak e kifejezetten csak engem érintő kérdésre. Nem, mert lassan mindannyian ébren voltunk, s hogy ettünk néhány falatot, készülődni kezdtünk, hogy tovább induljunk. Eredetileg Délnek indultunk, hogy Jerikóba, majd onnan Jeruzsálembe térjünk, most mégis Észak felé vettük az irányt, mert hogy előtte Kapernaumba kívántunk menni, s hozzá minél előbb. Amikor már csaknem útra keltünk, híre jött, hogy asszonyom anyja betegágyban fekszik, s hogy asszonyom s a család minden tagja erősen aggódik érte. Kedves, tiszta teremtés volt, mindannyian kötődtünk hozzá: szerettem volna, ha a Mester legalább egy pillantást vet reá, mert tudtam: már az is gyógyulást hoz számára. Ám alighogy felszedelőzködtünk, emberek sokasága közeledett felénk, sokan azok közül, akik a Hegyen mondott beszédet is hallották, de volt aki Kánából, vagy éppen Nainból, s más, közelebb eső városból érkezett. Egy írástudó lépett ki a sokaságból, tán hogy magyarázatot adjon érkezésükre. Azt mondta: – Mester, követünk Téged, vezess minket... Jézus nem szólt, csak végignézett az embereken, akik helyeslően bólogattak az írástudó szavait hallva. Látszott rajtuk, hogy már napok óta úton vannak (többségük legalábbis) s a Mesternek a fáradt arcok láttán nem volt szíve szó nélkül továbbindulni. Máté, aki kicsit hátrébb állt tőlünk, csendesen méltatlankodott, amiért ennyien összegyűltek: miért fárasztják a Mestert? Minthogy gondolata főként az írástudó ellen kélt, Jézus akkor megállt, s reá nézve azt kérdezte: ~~ Emlékszel-e még, Máté: hol, s miként találkoztál Vélem? Eszedbe tudod-e idézni, miként volt, hogy követőmmé lettél? Máté lehajtotta a fejét. Igen, nagyon is jól emlékezett, honnan hívta magával a Mester! Lelki szemei előtt látta is az akkor lejátszódott történetet, amint láttam azt magam is: A vámszedő helyen voltunk, amikor Jézus megállított bennünket, s egy emberre pillantott, a kinek Máté volt a neve. Egy pillanatig csak nézte, majd azt mondta néki: ~~ Jöjj, és kövess engem! Az akkor felkelt, s egyetlen szó nélkül követte Őt. S Jézus most csöndesen azt kérdezte: 3


~~ Emlékszel-e: mily készséggel s örömmel követtél? Miért véled hát: e kicsinyeknek tiltva vagyon, hogy kövessenek? Miért véled: számukra nem okoz ugyanolyan örömet és megnyugvást, ha szavaim hallhatják? Máté egy ideig nem felelt, de aztán ráemelte tekintetét Jézusra, s az mindennél ékesszólóbban beszélt. Jézus elmosolyodott: annyi igaz s hű Szeretet volt Máté pillantásában, hogy nem tudta tovább dorgálni. Már csak annyit mondott néki halkan: ~~ Ne félj! Ha fáradok, az én Mennyei Atyám ismét megerősít engem. – azzal visszafordult a sokaság felé, akik egy kissé hátrébb húzódva kezdtek volna letelepedni, hogy hallgassák a Mester szavait. Minthogy azonban egyre többen és többen érkeztek, s a hely nem lett volna alkalmas, hogy akkora sokaság ott kényelmesen letelepedjék, a Mester szavára ismét felszedelőzködtek, s útnak indultak, hogy a Genezáreti tavon (vagy ahogy más néven nevezték: a Genesiai tengeren) átkelve a tó és Godara városa közt lévő síkon üssenek tábort. Azért is küldte előre őket Jézus, hogy mire magunk is átérünk, az emberek végére járhassanak a magukkal hozott eleségből való falatozásnak, s meg is pihenhessenek egy kissé. Ahogy a sokaság lassan eltávolodott, mi is elindultunk. Lassan, szinte csak sétálva mentünk, mert tudtuk: két testvérünk, az ifjabbik Jakab, és Iskariótes Júdás, aki a pénzt kezelte már kezdettől, a napnak eme szakában nem talál egykönnyen csónakot. Ugyan a halászok, akik a kora reggeli órákban visszatértek a halászatból, már bevontatták bárkáikat, de ilyenkor volt ideje a hálók vagy épp a bárka javításának, ha az szükségeltetett, s ami szabad vízi jármű volt, azt az előttünk indult sokaság foglalta le, hogy átkeljenek, amint a Mester mondta nékik. Lassan lépdeltünk hát: köröttünk mind több és több, a kora tavasz fényében fürdőző, dús lombú fa állott, s a fák ágain csodás hangú madarak köszöntötték dalukkal a Napot, az Életet… Jézus maga is kedvtelve hallgatta azok énekét, majd azt kérdezte: ~~ Vajon mit gondoltok, miért tud az ég ezer és ezer csöppnyi madara oly szépen dalolni? Mi teszi íly széppé azok dalát? Nem válaszoltunk, mert hisz hát mit is mondhattunk volna? A Mester egy ideig várt, majd Ő maga válaszolt meg feltett kérdésére: ~~ E kicsiny állatok dala a bennük lakozó tisztaság végett íly szép. Ők mindig arról dalolnak, ami kis szívükben van, s ott nincs más, mint a feltétel nélküli bizalom. Még ha valamely ragadozó vág is közébük, hogy kiemelje a csapatból a maga zsákmányát: a rémület múltán már ismét a Bizalom dalát zengik. A Bizalomét, a Holnapokba vetett hit tudatlanul is tudott, őszinte szavát zengi daluk. Mert e kicsiny lényekben nyoma nincs az álnokságnak, a hideg számításnak, a mindig mást és mindig többet akaró, rideg fontolgatásnak, mérlegelésnek. Élik a maguk egyszerű életét, napfényről és fészekről, a minden nap meglelt, mert Atyám terített asztalán számukra elhelyezett élelemről dalolnak: nem mint kívánságról, de mint bizonyosságról, amely bizonyosság aztán meg is adja nékik a mindennapi betevőt. S ők ezzel elégedettek is, boldoggá teszi őket a Szeretet tudattalan való megélése. Az ember, aki hallgatja daluk, persze minderre nem gondol, nem is tudja: mit tanítanak néki e kicsiny lények. Annál is inkább nem, mert mindennapi gondjai olyannyira betöltik elméjének minden kis szegletét, hogy nem csak megérteni, meghallani sincs ideje e kicsiny dalnokok Üzenetét. Pedig ha csak egy szikrája élne bennük e kis madárkák szívében élő Bizalomnak és igaz, tiszta Szeretetnek az Ég Ura iránt… A Mester itt félbeszakította mondandóját, s szomorkás mosollyal lépdelt tovább. Mi mellette – mögötte haladtunk, és szavai igazságán tűnődtünk. Így, gondolatainkba merülve értünk le a tó partjára. Amint sejtettük, két testvérünknek valóban nem volt egyszerű dolga: már csak akkor sikerült megállapodniuk az egyik bárka tulajdonosával, amikor Jakab megmondta: A Mester részére akarják elkérni a bárkát. Akkor aztán egy nagyobbacska vízi alkalmatosságot bocsájtott rendelkezésükre nékik egy idősebb, istenfélő zsidó, bár maga nem tarthatott velünk. A halakkal volt vesződsége, amelyeket fiai fogtak ki kevéssel előtte, azt válogatták asszonyával, s a két ifjabbik, még alighogy ifjúkorba cseperedett fiúval, hogy aztán mindjárt el is vigyék a zsákmányt a piactérre. A Mester köszöntötte a családot, majd néhány szót váltott velük. Azután megáldotta 4


őket, s a távollévő, két idősebb fiút is, akik a halászat után már a piactérre mentek, hogy helyet foglaljanak: ne akkor kelljen tülekedniük, ha apjuk s két ifjabb testvérük kiér a zsákmánnyal. A Mester ezután beszállt a bárkába, ahol Jakab és András, s még Taddeus és a Kananeusok földjéről való Simon már az evezőlapátot fogták. Az ég még ekkor is teljességgel derűs volt, bár enyhe szellő érzett, de ez még szerencsésnek is volt mondható, mert gyorsabbá tette a bárka haladását a gyengén fodrozódó vízen. Miután a Mester beszállt, mi, többiek is a bárkába szálltunk. A négy testvér óvatosan evezni kezdett: sok zátony volt a part közelében, nem akarták, hogy óvatlanságuk végett egyiken elakadjunk. Vagy négy órányi evezés után értünk partközelbe: még láttuk a nemrégiben rakott tüzek füstjét, majd hamarosan egynémely asszonyt is, akik a tóparton hajlongtak, bizonnyal a kicsinyek alá való rongyokat öblítették éppen: hadd száradjanak meg, mire ismét útra kelnek, hogy otthonukba térjenek. Aztán hogy felbukkanó bárkánkat meglátták, félbehagyták foglalatosságukat: futottak megvinni érkezésünk hírét. Az emberek valamivel távolabb telepedtek le a parttól, ahol néhány fa menedékül szolgálhatott számukra az egyre erősebbé váló napsütés ellen. Hogy a partra vontattuk a bárkát, magunk is igyekeztünk a hűsebb árnyékba érni. Mire a táborozók közelébe értünk, már vártak minket: mindannyian álltak, s mély meghajlással köszöntötték a Mestert, aztán ismét letelepedtek. Azok, akik beteget hoztak, vagy akik maguk betegek voltak, a kör szélénél, valamivel távolabb telepedtek le a többiektől: ezek állva maradtak, már aki tudott állni. Jézus elsőként ezekhez lépett, s kezét feléjük nyújtotta áldón: a betegek többsége azonnal megigazult testtel ugrott fel, s áldotta az Urat, majd közelebb húzódtak ama csoporthoz, ahol az egészségesek ültek. A külön maradottakhoz már egyenként lépett a Mester, s miután néhány szót váltott mindegyikükkel, azokat is megáldotta, feloldozván azokat bűneik kötelékéből, s ezzel a betegség kötelékét is elvágta, amely fogságában tartotta testeiket. Amikor ezek is közelebb húzódtak a többiekhez, Jézus egy magasabban álló domb felé indult, majd ott leülve tanítani kezdett. Beszélt a Szeretet mindent betöltő, éltető Erejéről, a testnek és szellemnek tisztaságáról, a bűn elvetésének fontosságáról, s az őszinte, töredelmes bűnbánatról is, ekképpen: ~~ Messzi földről jöttetek, mert gondok és betegségek gyötörtek titeket. És jöttetek azért is, hogy szavamat halljátok. De vajon mi vezette Felém lépteiteket? Miért, hogy nálam kerestetek enyhet szenvedéseitekre? A reménység, a bizalom, vagy a csüggedés, a kilátástalan holnapoktól, a betegségtől, vagy épp a haláltól való félelem? Bizony, hogy a csüggedés és a félelem, mert elmétekben ez rakott fészket. Aki betegen, mindenféle kóroktól, testi egyenetlenségektől gyötrötten kellett útra keljen, a gyógyulást várta Tőlem, s aki testében egészséges volt, azt a folytonos bizonytalanság indította útjára. Testnek és szellemnek betegeiként indultatok el hát mindahányan, mert Aki igazán gyógyírt adhatott volna kínjaitokra, s nyugovást: otthonaitokban nem leltétek. Nem, bár minden szombatnapon ott ültök a zsinagógában, s az Írások szavaival töltekeztek. Ám az Írások nem szívetek: csak elmétek ajtaján kopogtatott, s hogy a megpróbáltatások, a nehézségek, vagy épp a testnek betegségei támadtak ellenetekre: meghasonlott a ti üres szívetek elmétek szavával, s beteggé tette e benső harc testetek-lelketek, vagy épp Szellemetek. Ismeretet szívtatok magatokba az Írásokból, s a Talmud soraiból: ám hitetek nem ébredt fel, az aludt szívetek mélyén. A valódi, a Teremtő Atya irgalmába vetett, tiszta Szeretetről beszélek, ami az Igazi Hit legfőbb ismérve s alapja. A gyermek, aki enni kér szülőjétől, tökéletes bizalommal kéri azt, s nem csak azért, mert szereti szülőjét, de mert bizton tudja: szülője is szereti őt végtelen és hatalmas szeretettel. Ha pedig a ti kicsinyeitek ekkora hittel tudják hinni a ti irántuk való szereteteteket: miért nem hiszitek ti magatok: Atyátok, aki Létetek adta, százszor és ezerszer inkább szeret mindannyiótokat, s amit kértek, azt a kezetekre adja? Bizony, mondom néktek: ha csak szikrája élne bennetek saját kicsinyeitek hitének és bizonyosságának, mind az Egészség birtokosai maradtatok volna. Ám ezt lehetetlenné tette számotokra az, hogy meggyökeresedtetek a ti keményszívűségtekben! Mert keménnyé és hideggé tette bennetek szíveteket és szellemeteket a reárakódott kéreg, amelyet 5


bűneitek és vétkeitek sokasága vont azokra: ama bűnök és vétkek sokasága, amelyekkel éltek már az Idők kezdete óta, s amelyek ártó árnya most reátok hullott, megnehezítve számotokra a mindennapokat, megbetegítve testetek-lelketek s szellemetek. Akkor aztán tanakodni kezdtetek, s tűnődeni a ti elmétekben: mit tegyünk? Kihez forduljunk vigaszért és gyógyulásért? S most itt vagytok, s tőlem kértek gyógyírt: csak mert nem tudtok a Teremtőhöz fordulni; tiltja bennetek a félelem, amelyet bűneitek és vétkeitek végett viseltek. Mondom tehát néktek: tárjátok ki szíveteket a Teremtő Isten felé, hogy valóban, s már örök időkre, s még azon is túl, a Végtelenségig enyhet és békességet leljen a ti szellemetek az Atya Szívében. Olyan enyhet s olyan békességet, aminőt csak a kicsiny gyermek érezhet és élvezhet, ha Szívetek melegét érzi s élvezi. Mert Atyátok tenéktek valóban a Teremtő Atyátok, Aki nem kér mást, mint hogy tisztítsátok meg magatokat mind a bűnök s a vétkek sűrű, fekete sarától, tisztítsátok meg szívetek-lelketek és Szellemetek egészét, hogy már e megtisztított Lét-elemeket tárhassátok Felé: s akkor Ő fölébetek nyújtja az Ő óvó tenyerét, s megoltalmaz titeket mind a gondoktól s a bajoktól, s meggyógyítja mind a bennetek szunnyadó betegségeket, hogy azoknak többé ne lehessen hatalmuk fölöttetek. Ez a Valódi Boldogság elixírje, az a valós és örök Gyógyulást hozó szer, amelyért mindannyian útra keltetek, hogy megszerezhessétek azt szavaim s Erőm által. Én ezt most elétek adtam: akinek füle van hallásra, hallja meg szavaim, s akinek szeme van látásra, lássa a meggyógyítottakon az Istennek keze nyomát, Aki általam gyógyulást adott nékik. És akinek pediglen Szíve van, az tisztítsa meg az ő szívét mind a bűnöktől, s a vétkeknek árnyától, s úgy tárja azt már megtisztítottan a Teremtő felé, hogy Atyám megtölthesse azt az Ő végtelen Szeretetének balzsamával, s Szívébe zárhassa amaz szíveket: szél ne fújja, Nap ne perzselje, bánat ne érje, s hogy többé ne találhasson rá a gonosz, hogy ellene vesse az ő fegyvereit. Gyógyulni vágytatok, s Én néktek adom az Egyetlen Gyógyírt, amely minden bajt meggyógyít! Tanuljátok meg igaz szívvel keresni, meglelni, és valóban Szeretni Azt, Aki létetek adta, s Aki egyként oltalmazza minden teremtményét, ha az kész elfogadni alázatos szívvel ezen oltalmat. Éljétek, ne csak olvassátok a Törvényt, és éljétek a Valódi Szeretet Törvényét is, hogy megigazuljon a ti szívetek minden egyenetlensége, s elmúljék rólatok a Tegnapok súlya s magatok építette átka. Legyetek kicsinnyé e Föld színén, amint kicsinyek vagytok a ragyogó Nap alatt is, de kicsinyek, semmik vagytok a szikrázó Csillagok alatt is: s e kicsinység mégis naggyá és hatalmassá lesz bennetek, ha készek és képesek vagytok elfogadni kicsinységteket a Teremtő Isten végtelen nagysága mellett; mert csak az lesz naggyá, aki tudja: kicsinységéért megoltalmazza őt a Teremtő, Önnön Tiszta Erejét árasztva reá, hogy naggyá és erőssé lehessen az Atya Szívében az ő kicsinységében. Éljétek, és éltessétek is a Valódi Szeretetet! Ezt azonban sem megélni, sem pedig egymás szívén éltetni nem lehet képes az, aki nem tud megszabadulni a maga tisztátalanságának fogságából! Ha ki naggyá akar lenni e Föld színén, hogy ember-testvérein uralkodjék, az meglehet: naggyá is lészen itt… ám kicsinnyé, semmi kis porszemmé válik a Mennyeknek Országában, s azok, akiket itt most uralma alá tört, rajta fognak lépdelni, mint ők itt a semmi kis kavicsokon. Vessétek el magatoktól tehát a bűnt, töredelmes szívvel bánjátok meg azokat a ti Atyátok előtt, hogy elnyerjétek bocsánatát, s az Igazság Törvénye helyett már majd a Kegyelem Törvénye áraszttassék ki fölöttetek a Teremtő Isten Szívéből. Én azért jöttem e Föld színére, hogy szószólótok lehessek Atyám előtt. De azért is jöttem, hogy megmutassam néktek Atyám valós Országát, s megismertessem tevéletek annak minden Törvényeit. Térjetek meg hát a ti bűneitekből, töltekezzetek a legfőbb Törvény, a Szeretet Erejével, hogy méltókká legyetek a bűnbocsánatra, s majdan az Istennek Országára… Ezeket szólta a sokaság előtt a Mester, majd hogy beszédét bevégezte, felállt, s elindult Godara városa felé. Mi eddig is körötte ültünk, így mi is felálltunk, s követtük Őt. Egynéhányan utánunk jöttek, hogy figyelmeztessék a Mestert: az út, amely a városba vezet, nem biztonságos. – A város melletti temetőben két ember-forma tanyáz. Mindenre és mindenkire rátámadnak, s megölik azokat, akik elébük kerülnek. Roppant erejük van, mert ördögök erejével bírnak…

6


A Mester megállt, úgy hallgatta végig az intelmeket, majd mosolyogva még meg is köszönte azokat, aztán ismét rálépett a városba vivő Útra, hogy tovább haladjon. Akik a nyomunkban lépkedtek, egy idő múltán mind megálltak, s már csak messziről kiáltották: Fordulj vissza, Mester, nem biztos amaz út… A kiáltások egyre távolabbról hallatszottak, ám a Mester nem állt meg. Sőt: még mintha egyre gyorsabban lépdelt volna, várva, hogy végre elébe bukkanjon az emberek által említett két szerencsétlen megszállott. Már a temetőkert szélénél jártunk, amikor hörögve és tajtékos szájjal, rongyokká szaggatott öltözetben elénk bukkantak. Mi magunk dermedt-ijedten hőköltünk vissza láttukra, ám a Mester még közelebb lépdelt, s már csak egy lépés távolságra tőlük állt meg. Nem szólt, nem is kérdezte a nyomorult párákat, csak nézte őket, s még mindig szelíden mosolygott. Akkor az emberekben lakozó gonosz erő hirtelen földre teperte áldozatait, s azok valami fél-állati hangon üvölteni kezdtek: – Mit akarsz tőlünk? Mi közünk nékünk tevéled, Isten Fia? Azért jöttél tán, hogy meggyötörj bennünket? ~~ Nem jöttem a ti gyötréstekre, hanem hogy megszabadítsalak titeket: ezért jöttem. Ha engedtek szavamnak, megoldozom a ti láncaitokat, amellyel fogva vagytok e két emberszellemben… – S hová, merre mehetnénk, ha kiűzöl minket eme szállásról, amelyet vettünk magunknak e testekben? Kevéssel távolabb egy disznókonda legelt; arra pillantott Jézus, majd azt kérdezte: ~~ Miként nevezitek magatokat? – Légiónak – hangzott a felelet – mert hogy sokan vagyunk… A Mester erre azt mondta: ~~ Tehát Légió vagytok, mert hogy számosan vagytok. Jobb lesz akkor néktek ama tisztátalan disznókba költöznötök, amelyek szintén számosan vannak… Akkor a két nyomorult pára még néhányszor a földhöz verte magát keserves kínjában, amit a Légió szellemeikről való leszakadása okozott nékik: majd a Légió elhagyta azok testeit egészen, s hamarost már az addig nyugodtan legelésző s a földet túró disznókba költöztek. Az állatok azonnal megvadultak, s mint akiket vad darazsak marnak és szúrnak fullánkjaikkal: hirtelenjében a tó felé rohantak, s egy szálig a vízbe vetették magukat, hogy a bensőjükben megérzett idegen erőtől szabadulásuk legyen. A kondások, akik kissé távolabbról figyelték a történéseket, most közelebb jöttek. Látván látták: mint ül Jézus lábainál teljes békességgel és nyugodtan az ördögök által addig megszállott két férfi, s mert hogy e kép nem mindennapi Erő jelenlétét bizonyította számukra, nem mertek akként fellépni a Mesterrel szemben, amint azt tették volna bárki mással. Szinte szelíd és alázatos hangon kérték: – Menj el a város alól, mert ha az emberek rájönnek, miként pusztultak el az állatok, bizonnyal vad haragra gerjednek Teellened, és persze az embereid ellen is… A Mester ugyan nem tartott az emberek haragjától, de mert reánk tekintettel volt, megfogadta a kondások intelmét, s elindult amaz úton visszafelé, amerről az imént érkeztünk. Egy darabon a megszállottságából meggyógyított férfiak is követtek minket, majd Jézus szavára visszafordultak, hogy Godarába térve hazamenjenek ama házba, ahol megszállottságuk előtt laktak, s már rendes öltözéket véve magukra, folytassák korábbi életüket s mesterségüket, hirdetve mindenkinek: hogyan, s miként történt megszabadulásuk a Légió fogságából. Hamarosan ismét a bárka mellett álltunk, s bár én szerettem volna, ha a tó partján maradunk, ahol halat is foghattunk volna, lévén hogy már jócskán elmúlt a dél, ám Jézus úgy döntött, még aznap átkelünk a túlsó partra, hogy reggel haladéktalanul folytathassuk utunkat Kapernaum felé, ahol asszonyom már igen várhatott minket. Bárkába szálltunk hát, s most visszafelé eveztünk: most Máté, az idősebbik Jakab, Tamás és én kezdtünk evezni. Gyors, egyenletes csapásokkal eveztünk, hogy még az est beállta előtt a túlparton legyünk. A Mester, hogy az éj óráiban nem aludt, s a nap nagy részében gyógyított és tanított, most fáradtnak tűnt, s hamarosan le is dőlt, hogy megpihenjen kissé, míg a túlpartra nem érünk. Vagy két órája haladtunk tán: nagyjából fele 7


úton voltunk a két part között. Minthogy itt, a tó végénél még nem volt olyan széles a tó medre, úgy számítottuk: egy újabb másfél óra elteltével ismét a túlsó parton leszünk… A vihar hirtelen, s nagy erővel szakadt ránk, szinte a semmiből törve magának utat. Szakadni kezdett az eső, s a megvadult szélben hatalmas hullámok keltek a Tó addig csaknem tükör simaságú vizén, s úgy dobálták a bárkát, mint valami üres tojáshéjat. Egy ideig viaskodtunk a hatalmas hullámokkal, az erős széllel, ám úgy tűnt: mindhiába, itt kell elvesznünk Mesterünkkel együtt! Mesterünkkel, aki eközben békésen aludt, nem zavartatva a tomboló elemektől… Amidőn úgy látszott, végképp nincs menekvésünk, átadtam az evezőket Andrásnak, aztán a bárka szélébe kapaszkodva a hátsó részre mentem és felkeltettem a Mestert: – Segíts, Mester! Ments meg minket, mert egy szálig elveszünk! A Mester azonnal tökéletesen ébren volt, amint megérintettem a vállát, s miután végighallgatott, enyhe nehezteléssel hangjában azt mondta: ~~ Mit féltek, miért rettegtek? Hát ennyire kicsinyhitűek vagytok? – azzal felállt, s felemelt karral megálljt parancsolt a szélnek, s mind a fékevesztetten tajtékzó hullámoknak, mire a hatalmas vihar egy szempillantás alatt elcsitult, s akkortól épp oly nyugodtan folytathattuk utunkat, mint addig. Csak tán a suttogás lett erősebb, ahogy testvéreink azon tanakodtak: – Kicsoda is hát a mi Mesterünk, hogy még a szél s a hatalmas hullámok is engedelmeskednek parancsának…?! Miután szerencsésen kikötöttünk, s a bárkát visszaadtuk az idős halásznak, Mesterünk ismét váltott vélük néhány szót, majd újra megáldotta annak házát, s mind, a benne élőket, aztán továbbmentünk. Ugyan messzire nem mehettünk, mert lassan az éj órái közeledtek, de még a teljes sötétségig valahol élelmet kellett vegyünk, s szállás után is kellett néznünk. Miután egy háznál sajtot, egy tömlőben kecsketejet, s egy másik tömlőben vízzel kevert bort, s még néhány frissiben sütött lepényt is vettünk, újra a Genázáreti tó partján álló fák felé indultunk. Mesterünk, s persze magunk is jobb szerettünk a csillagos ég sátora alatt hálni, legalábbis akkor, amikor az esőzések hosszú hónapjai még messze jártak. Most is egy fákkal körülvett kis térségen telepedtünk le, majd miután ettünk, ki-ki nyugovóra tért, hogy kipihenje a hosszú nap, s persze a vihar fáradalmait. Jézus akkor, mikor testvéreink már elpihentek, ekként magyarázta el nekem az aznap esett történés értelmét: ~~ Akkor, amikor a bárkába szálltunk, már én tudtam: vihar lesz. Tudtam, hisz hát én magam akartam, hogy vihar legyen, hogy próbára tegyem hiteteket. Ám úgy tűnik: még mindig kevés, és gyenge a hit bennetek… Te ugyan már bírsz az Erő egy bizonyos fokával, ám amikor élni kéne azzal, te is gyenge leszel s bizonytalan, mert nincs elég hited… nem Bennem, hisz tudom: ha Bennem is gyenge lett volna a hited, nem ébresztesz fel. A te hited önmagadban kevés: ez azonban ugyanaz, mintha magában Istenben volna kevés a hited, hisz abban az Isteni Erőben nem tudsz vagy nem mersz megbízni, amely mindannyiótoknak a kezébe adatik, ha már mertek is azzal élni. A félelem azonban lehetetlenné teszi az erő uralását és használatát, épp mint a bűn, mert ezek mind leárnyékolják és elfedik a mindannyiótokban ott élő Isteni Szikrát. Légy tehát több bizalommal Isten felé, s több önbizalommal önmagad felé, hogy ne ragadhasson magával a félelem hullámverése… – Hallgattam, hisz mit is tehettem volna egyebet? Tudtam: Mesterem igazságot szólt, ami ellen nem védhettem magam semminő kifogással. Bár; egyébként sem állt szándékomban kifogásokat keresni félelmemre… Hát csak csendesen elmélkedtem, s igyekeztem helyére tenni elmémben mind a hallottakat. Sokáig ugyan nem tűnődhettem Mesterem szavain: néhány perc múltán hirtelen olyan mély, ólmos fáradtság vett erőt rajtam, hogy a szemem sem voltam képes nyitva tartani. Leheveredtem magam is társaim mellé, s abban a szempillantásban álomba merültem. Jócskán reggel volt már, 8


mire megébredtem, s bár nem tudtam volna megmondani, hová, merre vitt az álom, azt tudtam mégis: álmom megérlelte bennem Mesterem szavait, s értetté tette azokat egészen. Éreztem magamban a bátor Erőt, amely azoknak jut osztályrészül, akik az Igazságban élnek. Ugyan ez utóbbit ismét csak nem értettem, s tanakodtam is magamban; hogyan is lehetnék oly vakmerő, hogy azt állíthatnám magamról: az Igazságban élek…? – s mégis ez az érzés motoszkált bennem. Mesterem erre is megfelelt, ha nem is rögtön, s nem is közvetlen hozzám intézve szavait. Amikor már mindannyian ébren voltunk, s már meg is mosdóztunk a tó kristálytisztaságú vizében, ismét ettünk egy keveset, majd útra keltünk, hogy mielőbb Kapernaumba érjünk. Tudtam: asszonyom végtelenül aggódik idős anyja miatt, hát szerettem volna minél előbb odaérni, hogy aggodalma végre megszűnjék... Néhány napon át gyalog folytattuk utunkat, majd ismét bárkába szálltunk, s Genezáretig azzal folytattuk utunkat. Onnan ismét gyalog vágtunk neki a távolságnak, majd az éj leszálltával letelepedtünk az Isten szabad ege alatt. Attól a helytől, ahol az éjszakát töltöttük, tán ha félnapi járásra volt Kapernaum. De még be sem értünk a városba, amikor egy magas, vékony alakot pillantottunk meg. Egyenesen felénk tartott, s láthatólag sietős volt az útja, mert gyorsan közeledett. Amint közelebb ért, már az öltözékét, s arcát is láthattuk: a kapernaumi helyőrség századosa volt, látásból régről ismertem. Egész közel ugyan nem jött. Amikor Mesterem megállt (s mi magunk is), ő is megállt néhány lépésnyi távolságban, s azt mondta: – Mester! Az én szolgám betegen fekszik: gutaütés érte, s igen nagy kínjai vannak… Mesterünk erre így felelt: ~~ Menj előttem, s mutasd az utat! Elmegyek, s meggyógyítom őt. Azt vártuk volna, hogy a százados e szavak hallatán megfordul, s elindul előttünk, ám nem ez történt. Egy pillanatig némán állt, mintha tétovázna, majd azt mondta: – Uram! Nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj! De ha Te egy szót szólasz, meggyógyul az én szolgám, mert Szavadban Erő van, s Hatalom. Én magam is hatalommal bírok: s ha azt mondom az alám rendeltnek: jöjj! – az jön, s ha azt: menj! – az megy. Az én szolgámnak is, ha azt parancsolom: tedd ezt és ezt – megteszi, mert szavam parancs őfölötte, amint a Te szavad parancs mind, az Erők fölött… A Mester egy ideig tűnődni látszott, majd felénk fordulva azt mondta: ~~ Bizony mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet egész Izráelben, mint ami e férfiúban vagyon. De mondom néktek, hogy sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal a Mennyek Országában: és helyük lesz ott nékik. De jönnek majd sokan olyanok, akik az Izráel fiainak tartják magukat: ők pedig kivettetnek a külső sötétségre, ahol lesz sírásuk, s fogaiknak csikorgatása… Aztán a százados felé fordult, s néki ezt mondta: ~~ Menj el, és legyen néked a te hited szerint… – Itt először közölte velünk Jézus: a Megváltás nem csak egy kicsiny népért, de Mindenekért lesz. Erre akart utalni, amikor előre jelezte: sokan lesznek, akik idegen népek fiaiként kapják a Megváltó Kegyelmet, ám sokan lesznek a zsidó nép közül, akik nem lesznek méltóak rá, mert ők maguk lökik el azt maguktól. Ama jövendölés vagy előrejelzés: „ők pedig kivettetnek a külső sötétségre, ahol lesz sírásuk, s fogaiknak csikorgatása” – arra utal: amikor elkövetkezik a Nagy Kiválasztás, lesznek számosan a magukat az Isten fiainak, vagyis hívőknek és keresztényeknek vallók közül, aki a Mélység fogságába esnek, mert hitük csak álarc, amely mögé önnön sötét voltukat rejtik, s akik ez álarccal kívánják titkolni: kinek is szolgálnak voltaképpen, s akik közül sokan az energiáját vesztett Föld színén kell maradjanak, mint az apokaliptikus eseménysorozat túlélői: s bizony, akik akkor a Föld fizikai gömbjén maradnak, szívesebben vennék, ha inkább a Holtak birodalmában lehetnének… Ezt jelenti a külső sötétség (hisz amint tudod, a Föld elszakad a Naptól, tehát a szó szerinti értelemben lesz ama sötétség), s fogaknak csikorgatása (ami a szenvedésekre, a félelemre utal, 9


amelyet a túlélők meg kell éljenek, meg kell tapasztaljanak). Erre utal Jézus már kétezer évvel a ti jelenetek előtt… Amikor a százados távozott, mi is folytattuk utunkat, s hamarosan a házamhoz értünk. Úgy volt, ahogy hírül hozták: amikor beléptünk, asszonyom anyja ágyban feküdt, s oly magas láza volt, hogy senkit sem ismert meg. Félrebeszélt, s láthatatlan (bár nem érezhetetlen) erőkkel viaskodott, a víz patakokban folyt a homlokán, arcán, miközben láthatóan reszketett. Mesterem egy szót sem kérdett, csak a beteg ágya mellé lépett, s lágyan megfogta a kezét. A hatás szinte hihetetlen, lenyűgöző és csodálatos volt: napam először a heves reszketéstől szabadult meg, aztán lázas szavai is elcsitultak, majd felnyitván szemeit, kedvesen ránk mosolygott. Utána felült, s láthatóan csodálkozott: miként lehet ágyban, amikor lám, fényes nappal van! Azonmód felkelt, s miután rendbe szedte magát, tálakban vizet hozott, hogy lemoshassuk arcunkról s lábainkról az út porát, majd hogy asztal mellé ültünk, ételt tett elénk, s egy nagy kancsóban frissen fejt tejet. Hálásan néztem Mesteremre, mert hogy igen szerettem asszonyom anyját. – Mint mondottam: napam áldott jó asszony volt: kedves, mint a Nap, tiszta mint a csermely, hát érthető, hogy hálákat rebegtem Mesterem felé. E csodás gyógyulás csak még inkább megszilárdította abbéli hitemet: Istennek Fia Ő! Istennek Fia, aki lám; a Teremtő Erejével bír… – Hamarosan hírhozó jött a századostól is: maga a szolga, aki végett a százados elébünk jött, s aki épp úgy meggyógyult, mint a napam. E két rendkívüli történésnek aztán gyorsan híre ment: a szomszédok, akik gondolatban talán már el is temették szegény nőrokonomat, döbbenten látták, hogy egyik pillanatról a másikra meggyógyult, s már még a tejért is ő maga szaladt át az egyik házhoz, lévén hogy nekünk nem voltak kecskéink. Amikor aztán a százados szolgáját is jőni látták, s még azt is kikérdezték tőle: hogyan, s miképpen van, hogy szinte a halálos ágyán volt, s most jár-kel, mint azelőtt, s a szolga rendre elmondott mindent; ahány beteg csak volt Kapernaumban, hamarosan mind a házam körül voltak, reménykedve: tán vélük is csodát tesz a Mester… Minthogy rengeteg ember gyűlt egybe, s már nem csak a házam körül, de az egész út hosszában várakoztak, a Mester a városon túlra vezette őket. Sokan, nagyon sokan gyógyultak meg az órán, akik aztán (a Mester minden tiltása ellenére) elvitték gyógyulásuk hírét messzi földekre. Másnap estére ismét számtalan ember gyűlt az ajtó elé, mert még más városokból is egyre érkeztek a betegek, s azok kísérői. Ezeket ismét kivezette Mesterem a városból, s még a késői órákban is gyógyította őket: kezét a betegek fölé emelve sokakat meggyógyított, akik különféle betegségekben sínylődtek, és sok ördögöt kiűzött azokból, akik ördög által voltak megkötve. A tisztátalan szellemek fennhangon kezdtek kiáltozni, ám a Mester elcsendesítette azokat: tudta, hogy azok tudják, Ki Ő, ám nem akarta, hogy kimondják, mert a sokaságban nem csak betegek, de az ellene igyekvők is megjelentek, s még korai lett volna, ha azok is tudomást szereznek arról: Istennek Egyszülöttje Ő… Akkor, hogy az utolsó meggyógyított is eltávozott, már igen késő volt, s mert hogy Mesterünk korán tovább szándékozott menni, már nem tértünk vissza a városba. Inkább egy megfelelő helyet kezdtünk keresni, ahol az éj óráit eltölthetjük, amikor három ember állott elénk. Egyikük, ki szintén írástudó volt, azt mondotta: – Mester! Követlek, bárhová mégy is… – mire Jézus csendesen azt mondta: ~~ A rókáknak barlangjai vagynak, s a madaraknak fészkeik. Ám az emberfiának nincs hol lehajtania fejét… Itt sem a szálláshelyre gondolt a Mester! Ez abból is kiviláglik, hogy amikor ezeket szólta, az írástudó maga ajánlotta fel házát: térjen be hozzá a Mester, szálljon meg házánál – akkor Jézus csak a fejét csóválta meg: ~~ Lám, te sem érted, amit mondok! Hogy követhetnéd hát szavam, ha nem érted: mit követsz? 10


A másik ekként szólott: – Holnap én is követlek, Mester, de ma előbb még elmegyek, s eltemetem az én halottamat… Ennek ekként felelt Jézus: ~~ Kövess ma, és most, és hagyd, hogy a halottak eltemessék az ő halottaikat, mert az már nem a te dolgod… A harmadik ekként szólott: – Elbúcsúzom enyéimtől, s magam is melletted maradok… A Mester így felelt néki: ~~ Aki szántó-vető ember az eke szarvára vetette az ő kezeit, és hátra tekint mégis: nem méltó a Mennyeknek Országára… – E szavak magyarázata ez. Az elsőnek adott feleleté: Az emberfia nem lel igaz Hitet, ahol megnyugosztaná fáradt szellemét, mert mindenben és mindenkiben ott érzik a tisztátalanság. A másodiknak adott intelemé ez: a hit nélkül élők még holtak: ők kell temessék a holtakat. Aki az Igaz Hitre törekszik, az az Életet választotta: semmi dolga a holtakkal. Aki az Élő Isten Útjára kíván lépni, az a szándék valós megfogalmazódása pillanatától kell járja azt! Az már nem tekintgethet hátrafelé, elhagyott útja felé, mert ha akként tesz, ha érzelmei még a múlt útján tévelyegnek, nem méltóak rá, hogy a Mester követőinek mondják magukat. Azok oda már nem tartoznak, a Mester követői közé pedig még nem, mert egyik utat még gyengék teljességében elengedni, míg a másikat épp oly gyengék a maga teljességében felvállalni… Ez is képletes értelemben lett mondva, amint a harmadik intelem is, amely hasonlatos is ehhez: Aki az Úr aratásán dolgozik, akár az Igazság magvait kell elvesse, akár (már mint magasabb rangú Szellemi Vezető) a beérett Vetés betakarításán serénykedik, maga mögött kell hagyja a múltat: annak minden földi törekvését, Föld-adta örömét vagy bánatát, s le kell tegye életét egészen a Szent Cél Oltárára, hogy már csak előre nézve ne lebegjen előtte más, csak a Cél, amelyet elérnie szükségeltetik, s amit elérni vágy szíve s szelleme. Előre kell tekinteni, a Cél felé: úgy sem tehetünk semmissé egyetlen megtett lépést sem. Nem tehetünk semmissé, de emléke élő marad bennünk, s ha hibásan léptünk, az Út további részén kell hibáinkat megigazítanunk azáltal, hogy azon igyekszünk: többé ne vétsük el a lépést. E Tanítások belső és felsőbb szintű értelmezése épp úgy vonatkozott a múlt, mint a ti korotok emberiségének tagjaira, de már a magasabb szinteket elért szellemek testeinek tudatában sem lebeg, mert nem lebeghet, csak a Magasabb, az Egyetlen Cél, amelynek minden volt-van történés alá kell legyen rendelve, mint olyan történések, amelyek csak a Lesz, tehát a Cél elérhetésének szükségszerű velejárói, mint a Célhoz vezető Út kockakövei, amelyeken lépünk, de amelyekre szükségtelen, hiábavaló dolog visszanézni. – Amikor teljesen besötétedett, s már az éji csillagok hunyorogtak fölöttünk, mint kik titkos üzenetet vágynak küldeni hozzánk a Föld színére, végre nyugovóra tértünk. Addigra egy beteg nem maradt azok közül, akik a késő délutáni órán érkeztek: meggyógyította őket a Mester, s már haza is mentek rég mind, nem is egy azon intelemmel, amelyet a Mester szólott nékik: ~~ Menj, s többé ne vétkezz, hogy nagyobb betegség ne támadjon terád… Ahogy hazaküldte azt, elküldte véle ama hármat is, akik követőivé kívántak lenni, holott még nem volt érett bennük erre a tudat, a lélek s a szellem. Nyugovóra tértünk tehát, s elcsendesedett köröttünk a Világ. Kora hajnalban, amikor még épp csak szürkült az ég alja, megébredtem: szokásom volt korán kelni, hisz halászatra csak az éj, s a hajnal órái alkalmasak. Felkeltem, s elcsodálkoztam, mert ahogy a Mestert kerestem tekintetemmel, sehol sem láttam Őt. Gondoltam, biztos a közeli dombok mögött találom, ám ott sem leltem: de mind egyre éreztem az Erőt, amely Belőle áradt. Hamar felébresztettem testvéreimet, s elindultunk arra, amerre az imént megérzett Erő vezette lépteinket. A kis facsoporttól, ahol az éj óráit töltöttük, meglehetős nagy távolságban, jócskán a dombokon túl, egy puszta helyen pillantottuk meg Őt: két karját az Ég felé tárva állt, mint ki a születő Nap

11


első sugaraiban kívánja fürdetni arcát. Amint közelebb értünk, már halk, áhítatos hangját is hallhattuk: a Mester imádkozott. Soha még nem láttunk úgy imádkozni senkit, ahogyan a Mester imádkozott! Teste a Föld színén volt, de végtelen Boldogságtól sugárzó arcán láttuk: Szelleme magasan felszállt, fel, tán egészen az Atya Szent Szívéig, hogy eggyé olvadjon, eggyé lényegüljön Vele. Szava mintha nem is szó, de a Föld s a Menny közti ezüst-híd lett volna: szinte szemmel láthatóan ívelt a fellegek fölé, hogy összekösse az Eget a Földdel, betöltve és megemelve magát a vén bolygót is, mintha azt kívánná felmutatni Atyjának: ~~ Ím, Atyám: e Földért, s ennek kicsiny lényeiért küldöttél le Engem, s Én alázatos Gyermeki szívvel várom, míg a Perc elébem áll, hogy gyönyörűséget leljek a Te Szent Színed előtt: nem magamnak, s nem magamért, de e Földért, s azokért, akiket ide helyezett a Te Szereteted… Áldalak és dicsőítelek Téged Atyám, mert oltalmat szültél magadban mind, e kicsinyeknek, hogy életük lehessen, s el ne vesszenek a mélységben. Áldalak és dicsőítelek, mert Fényt küldtél általam nékik: hogy vakká lett szemmel is láthassák a Te Dicsőségedet. Mert a Te dicsőségedet fogják látni bennem, mert Te megdicsőítesz engem, aminthogy én dicsőítlek meg Téged, ha el jő a Perc… Ekként fohászkodott a Mester, majd szavak nélkül imádkozott tovább, s mi nem mertük megzavarni Őt áhítatában. Csak ámulva, s önfeledten figyeltük: miként fohászkodik a Mennyek Urához, majd önkéntelenül is felemelkedtek karjaink, s lelkünk átitatódott a Mester áhítatával: mi is fohászkodni kezdtünk, bár a mi fohászaink koránt sem emelkedhettek oly nagy magasságokba, mint Mesterünk fohásza. De ez természetes is volt, s utólag sem éreztük másként, mint hogy a mi szavunk nem is szállhatott volna fel olyannyira, mint a Mesteré: oly végtelen magasságban állt felettünk Ő…! Egy idő múltán két másik testvérünk, akik hiába várták visszatértünket, maguk is keresésére indultak a Mesternek, hisz ismét sokak várakoztak Reá. Amikor megtaláltak minket, azt mondták a Mesternek: Az imént a városban jártunk, hogy élelmet hozzunk az útra. Ott mindenki téged keres, hogy szavadon épüljenek, s hogy gyógyító Erőd áldását élvezhessék. – mire Jézus azt mondta: ~~ Ne térjünk vissza most mégsem! Akik el kellett vegyék a szavak erejét, s a gyógyulást meg kellett éljék: megkapták, s megélték azt. Mi azonban menjünk tovább a közel való városokba, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem, hogy mindenekhez eljuttathassam az Evangélium üzenetét. És tovább is mentünk, s az emberek minden városban, amerre csak jártunk, a Mester nyomába szegődtek, s a Mester prédikált nékik a városok terein és azok zsinagógáiban egész Galileában, gyógyított, és ördögöket űzött ki sokakból. Híre egyre messzebbre és messzebbre ért, s már nagy távolságokról is érkeztek a betegek s a megszállottak egyaránt. Amikor aztán ismét Genezáretbe értünk, egy poklosságban szenvedő, aki hosszú ideje szenvedett már az ő bajában, szintén leborult elébe, s azt mondta: – Mester, ha akarod, egyetlen szavad meggyógyíthat engem. Aztán a Mesterre emelte rémítő fekélyekkel borított arcát, amelyből oly ragyogó, oly hittel teli szempár nézett a Mesterre, aminőt csak az ártatlan kisgyermekeknél láttunk addig. A mester is e tekintetet nézte egy ideig, majd azt mondta: ~~ Akarom, tisztulj meg. – aztán hogy a férfi, ki bajából azonnal megtisztult, s a Mester szavára elment, hogy megvegye a templomba való áldozatot, s elvigye azt Jeruzsálembe a papoknak mind azt, amit Mózes parancsolt, bizonyságul nékik az ő megtisztulására, a Mester felénk fordult, s azt kérdezte: ~~ Mint vélekedtek, miért kellett ez embernek elszenvednie emez útálatos betegséget? Lelke tisztátalanságáért-e, avagy bizonyságul az Isten színe előtt?

12


Nem tudtunk felelni e kérdésre, mert hisz eleink hagyománya, s még egynémely próféták szava is arra engedett gondolnunk: bizony, vétkeiért érte utol e fertelmes betegség mindazokat, akik azt el kellett szenvedjék, kiközösítve és ellökve a zsidó gyülekezetekből, mint ótvarral és rühvel fertőztetett állat a tiszta nyájból. Mesterünk, aki látta elménknek mindeme gondolatát, így folytatta, felelve helyettünk a maga kérdésére: ~~ Azt vélitek: mindenki, aki e kór, vagy egyéb betegség fogsága alá vettetik, a maga vétkének köszönheti súlyos baját. Ez azonban nem így van: legalábbis, nem minden esetben van így. Sok van ezek közt, s az idők végezetén még számosabban lesznek azok, akik a maguk akaratából vállalják fel e kórt: hogy bizonyságot tegyenek Isten Kegyelméről és Szeretetéről gyógyulásuk által, vagy hogy a magukra vállalt sár elemeit igyekezzenek kiégetni és megtisztítani: segítve ezzel amaz utánuk megszületők Útját, akik az általuk megtisztított elemekből meríthetnek majd, nem lévén annyi szellemi erejük, hogy ők maguk égessék ki amaz elemek minden tisztátalanságait. Ez a Kegyelem törvényének egy eleme, mert Atyánk nem akarja, hogy bár ha egy is elvesszen azok közül, akiket Ő hívott létbe. Azért is mondtam néktek, amikor még Kapernaumban voltunk, s ti a puszta szélén állva hívtatok, mert hogy még sokan várakoztak reám, hogy gyógyulást vegyenek kezemből: akinek az rendeltetett, már megkapta a néki szóló Igét, s megkapta a gyógyulást is. Aki viszont maga vállalta mind a szenvedéseket, azt nem szabadíthattam volna meg bajától, hogy ne vétkezzek ellene, s Atyám Igazsága ellen. Mert vétettem volna a Szellem szabad akarata ellen, amellyel az magára, s a földön viselt testre egyaránt felvállalta a betegséget másokért: s a Szellem szabad akaratát megtörni, vagy megkötni még nékem sem adatott Hatalom és jog Atyámtól, mert ama jogot még Atyám sem gyakorolja soha, egyetlen teremtett Szellem fölött sem! Most még tán kevésbé értitek amit mondtam, annál is inkább, mert hogy e poklos tiszta tekintetét láttátok. Most nem tudja eldönteni elmétek: neki miért kellett felvennie e szenvedtető kórt, ha szeme tükrének tanúsága szerint lelke és szelleme oly tisztán maradt. Ő azok egyike, akiknek gyógyulása bizonyságul adatott elébetek és mindenek elé. Bizonyságul az Atya kegyelméről és Szeretetéről, de bizonyságul a Teremtő Gondolat erejéről is, amely gondolat e betegség elemeit képes volt felbontani, hogy a beteg testében visszaálljon a korábbi, tehát az egészséges állapot. Egy percen, ha már majd magatok is bírtok az erő egy bizonyos részével, nyilvánvalóvá és értetté válik számotokra is mindaz, amit most hallottatok - azzal tovább indult, mert még sok városban vártak Reá, s mi szótlanul, gondolatainkba merülve követtük. – Kevéssel később én megkérdeztem a Mestertől: miből állapítja meg, hogy az, aki valamely kór által gyötörtetik: mi okból kell azt elviselje, s elszenvedje? A Mester ekként válaszolt: ~~ Amint te láthattad Anyám szíve, s az Én szívem közt rezegni az Erőt, akként látom én magam azt mindannyiótok fölött. S ezen kívül is még sok az, amit Én láthatok, de amit még te sem láthatsz, mert a kor nem alkalmas rá, hogy annak tudományát kibonthasd magadban. De te is meg fogod érezni, s mindazon testvéreink, akik meg kell hogy kapjátok a gyógyító Erőt: mikor kell, mikor szabad, és mikor tilalmas használni azt néktek. – Ennek magyarázata pedig ez a ti korotok szintjére lefordítva, ez: Mindennek, ami van e Föld színén, más és más az energia szintje, vagyis a rezgésmagassága. Más az élő, s a holt tárgyaké, megint más az egészséges, és a beteg testeké. Épp, mint a fizikai síkon látható testeknek és tárgyaknak: a számotokra láthatatlan tartományban lebegő érzéseknek és gondolatoknak is más és más a rezgésmagassága: s e rezgésmagasság más és más színképtartományban nyilvánul meg, vagyis lesz láthatóvá azok számára, akik a látás adományával bírnak. Ez már mint természetes szellemi képesség adatik meg a magasabb szférák szintjét elért szellemiségűeknek: bárminő testeket kell is vegyenek egyik vagy másik bolygó színén. Arra azonban, hogy a fizikai test tudatában lévő Szellemi Én-részbe íródott feladatok és vállalások rezgésmagasságára következtethessen, mindezidáig egyedül a Mester volt képes és alkalmas, mert senki a Föld színén (s mind, a többi bolygón!) nem bírt, amint nem is fog bírhatni olyan szinten az Erővel, hogy erre alkalmassá lehetne. Az a mérhetetlen szellemi Erő ugyanis teljességgel kiégetné azt, aki azt bitorolni kívánná (aminthogy a Longinus lándzsája is el lett rejtve az avatatlanok elől, 13


holott abban csak az Erő egy kicsiny része volt Erre még a Szavak kötetben visszatérek, épp úgy, amint e könyvek végén, amikor arra kerül sor, így itt nem fejtem ki bővebben…) – Akkor, amikor e Tanítást adta nékünk a Mester, a Galilei tó túlfelére mentünk át: Khorasin városába, s onnan tértünk átal Ituraeába, onnan Philippibe, majd Cezareába. A meggyógyított emberek azonban mindenütt előttünk jártak, s mire egy-egy város határához értünk, már oly nagy tömeg gyülekezett össze, hogy képtelenség lett volna azokkal a városban szólania a Mesternek. Így mind-annyiszor kint maradtunk velük a puszta térségeken, hogy hallhassák mindnyájan a Mester szavait, aki a Szeretet egyedül való fontos voltát magyarázta nékik, s azt: micsoda Erő és Hatalom lakozik a Tiszta Szeretetben. A Szeretetben, ami a legelső és legfontosabb, sőt: Egyedül való Törvény, amely minden más Törvényt magában foglal. Gyógyított is mindahányszor sokakat, majd hogy Cezáreában végére ért mindennek, a folyón átkelve újra visszatértünk Kapernaumba. Ott is (mint mindenütt) hamar híre ment: az éj óráiban visszatért a Mester… Ez a hír aztán ismét nagy sokaságot vonzott oda, olyannyira nagy tömeget, hogy már az ajtó előtti előkertben sem fértek el: messze álltak kinn az utakon, s a Mester tanította őket is. – A Mesternek kellemes, lágy hangja volt, és sohasem emelte fel hangját: mégis mindenki tisztán és érthetően hallhatta szavait, még azok is, akik messze az Út végén, a tömeg szélénél álltak. Ezt is a légréteg energiájának megváltozása okozta, s a levegő rezgés-elemeinek átalakulása, s az még, hogy az emberek gyakran nem is annyira a fülükkel hallották a Mester szavait, mint inkább elméjükkel fogták azt, tehát telepatikus módon „vették” a magukénál milliószor és milliárdszor magasabb szintű Szellemből kiáramló Üzenetet, mint valami érzékeny műszer a Kozmoszban lévő műholdak adását. – A Mester tehát tanított, s gyógyította az embereket. Akik a közelében voltak, azokat egy egyszerű (vagyis: annak tűnő) kézmozdulattal, egy áldással, esetleg egy érintéssel gyógyította meg, s akik távolabb álltak, türelmesen várakoztak, hogy azok helyére léphessenek. Ám olyan hatalmas volt a tömeg, hogy még így sem lehettek biztosak abban: a Mester elé kerülhetnek. Talán épp az ettől való félelem adta a gondolatot annak a négy ifjúnak, akik egy gutaütöttet hozva, már rég óta várakoztak. Esteledett, s ők csak nem kerültek közelebb, nem férkőzhettek semmiképp azzal a Mester közelébe. Ezért amikor már bementünk a házba, azok felmásztak a ház tetejére, és megbontották a ház fedelét, majd hogy sikerült akkora rést csinálniuk, erős kötelekkel leeresztették a nyoszolyát, a melyben a gutaütött feküdt. Jézus pedig azoknak hitét látván, monda a gutaütöttnek: ~~ Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid. Volt ott néhány az írástudók közül is, a kik ott ültek a Mester közelében, s hallván e szókat, ekként tanakodtak egymás közt: – Mi dolog, hogy ez ilyen káromlásokat szól? Ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten? És Jézus azonnal megérezte lelkével, hogy azok magukban így okoskodnak, és azt kérdezte tőlük: ~~ Miért gondoljátok ezeket? Miért ébred fel szívetek haragja énellenem szavaim hallatán? Mi könnyebb: azt mondanom e gutaütöttnek; megbocsáttattak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani… - azzal azt monda a gutaütöttnek: Mondom néked, kelj föl, vedd fel nyoszolyádat, és menj haza. Az pedig azonnal fölkelt, felvette a hordozó ágyat, amelyen addig feküdt, s kiment az emberek közé. Ezen aztán mindannyian elálmélkodtak, s akkor már nem kérdeztek: már mindenki dicsőítette Istent, ezt mondván: Hatalmas, nagy csodák történnek itt! Sohasem láttunk még ilyet!

14


Ezután még két napot maradtunk Kapernaumban, majd amikor ismét útra indultunk, a sokaság, amely csak nem, és nem akart fogyatkozni, (de még mintha mindinkább gyarapodott volna!) egészen a tó partjáig követett bennünket. A Mester tehát ismét megállt, s egy magasabb dombra felkapaszkodva szólott vélük, s tanította őket. Eztán, hogy az idő már jócskán elmúlott, Mesterünk úgy határozott, hogy csak később kelünk útra. Tudta: mi reggel egy falást sem ettünk, s bizony, már erősen megéheztünk, ezért Máté közelben álló házába tértünk be. (Ama Máté, azaz Lévi házához, akit korábban a vámszedő helyről hívott el). Amint ott asztalhoz ültünk, Máté régi ismerősei közül is sokan letelepedtek a hosszú alkalmatosság mellé, s még bűnösök is sokan odaültek, akik megbánva az ő korábbi bűneiket, követték a Mestert, amiként magunk is. Amikor az írástudók és a farizeusok látták, hogy a Mester együtt eszik és iszik ezekkel, megkérdezték tőlünk: – Mi dolog, hogy Mesteretek a vámszedőkkel és a bűnösökkel eszik és iszik? Nem tudja talán: miféle népek közé ült le? Amikor ez Jézus meghallotta, felállt, közéjük lépett, s azt mondta nékik: ~~ Tudom, kik közt ülök! De nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Elmenvén pedig tanuljátok meg, mi az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Én nem azért jöttem, hogy igazakat; hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre – azzal visszaült az asztalhoz, s tovább evett azokkal, s közben beszélgettek: őket így oktatta Jézus, mert nekik ez volt a lelkükbe írva, s ha másképp, más közegben hallják ugyanazon szavakat, elfordulnak, s meg sem hallgatják azokat. Így, egy-egy falat közt azonban békességgel hallgatták a Mestert, s a Mester szavai utat találtak elméjük felé, ébresztve azok tudatát s szellemét. – Nem véletlen mondom: kinek - kinek a maga szintjén, s az általa megszokott formában kell átvennie a Tanításokat, hogy azok valóban utat találjanak szelleméhez! Ha egy számára idegen módon kéne befogadnia ugyanazokat az ismereteket, az csak meghasonlást, s lázadást szülne elméjében, amely még akkor is ártalmára volna, ha a kicsiny Igazság-morzsák a Szellemi Énrészhez eljutnak. Annak azonban nem volna akkora ereje, hogy a lázadó indulattal telített testtudatot az általa befogadott Igazság-elemek elfogadására és követésére késztethetné. Ha azonban a tudatban az ismert hely rezgése realizálódik, a lázadó gondolatok és érzések nem találnak utat hozzá, s nem erősítik fel annak negatív irányú erejét: tehát a Szellemi Én-rész nagyobb sikerrel tud hatni rá. Itt, e Tanításnál nyilvánította ki elsőként a Mester: nem az Áldozat, s nem az Igazság, de az Irgalom Törvényét jött betölteni, s nékünk adni…– Amint végére értünk az evésnek, már valóban útnak indultunk: a hét negyedik napján voltunk, s a Mester szeretett volna betérni szombatnapra Genezáretbe, hogy az ottani zsinagógában is oktathassa az istenfélő zsidókat, s azokat, akikre a zsidók lelki vezetése bízva volt, vagyis a zsinagóga elöljáróit és véneit, de szerette volna, ha marad ideje az útközbe eső településeken is tanítani. Ismét útra keltünk tehát, s mentünk a nap hátralévő részén, épp csak annyi időre állva meg, hogy ama települések lakóinak is Tanítást, s persze gyógyulást adhasson a Mester. S ez így zajlott estélig, de még akkor is mentünk, mikor fölöttünk már a csillagok ragyogtak. A Mester elgondolkodó arccal nézte azok szikrázó ragyogását, aztán megkérdezte: ~~ Mit gondoltok ti a csillagok felől? Mik azok valójában? Holt, üres és kihalt égitestek-e, avagy élet van azokban is, amint a ti Földetekben? Ismét csak nem tudtunk felelni, bár magunk is nemegyszer tűnődtünk ezen esős éjszakákon, amikor a házakból is alig lehetett kimenni. Akkor körbe ültük az asztalt, s beszélgettünk mindenről: erről is. Hogy hát hová lesznek, mivé lesznek ama csillagok, amelyek a nyári éjszakákon oly tündökletesen ragyognak? S mi adja, hogy azoknak oly erős a fényük, hogy az Ég magasából is látni őket? Ám hogy azok miként, s hogyan lettek, miből alkotta azokat a Teremtő Isten, azt épp úgy nem tudtuk, mint azt: van-e, lehet-e élet ama csillagokban, vagy a csillagokon. A Mester erre is megfelelt, bár előbb megvárta: hadd mondja el mindenki a maga véleményét. Ezek a vélemények persze megoszlottak, mert volt aki úgy vélte: azok a ragyogó csillagok mind15


mind az Atyának szemei, amikkel a Föld minden népeit figyeli, s volt, aki azt mondta: a csillagok testei egy-egy tűzgolyó, amelyen nem lehet semminő élet. A Mester mosolyogva hallgatta szavunkat, majd hogy már kifogytunk a szóból, Ő adott magyarázatot a kérdésre: ~~ Bizony: akként gondolkodtok ti azokról, hogy azok élettelen ékességei csak a Mennyboltozatnak, amelyek nem melegítenek, mint a Nap, s nem világítanak éj órán, miképpen a Hold, hát nem is lehet egyéb szerepük, mint ékítni az Eget, s megjövendölni az emberek sorsát, amiként a csillagjósok ama csillagok szavát megfejtik néktek. S ez így is van: de csak részben. Valóban ékei ők a Mennyboltozatnak, s a csillagokban valóban meg lehet találni kinek - kinek az útját, mit e Föld színén végig kell járjon, s még azt is: milyen tulajdonságokkal fog bírhatni egyik vagy másik ember. A csillagok azonban nem okozzák: csak jelzik, ki milyenné fog válni adott hajlandóságait követve, mire felnövekedik, hogy már jó előre figyelmeztethessen benneteket: mely rossz tulajdonságot kell elvetnetek magatoktól, s mely jót kell még inkább erősítenetek, hogy Utatok igazán az előrébb, és feljebblépést szolgálhassa, amint az az Utak szerepe is a Szellem életében. A gondolástok első felében azonban, miszerint a csillagok szép, ám élettelen égi tünemények, már nincs igazatok! Minden egyes Csillag, és minden egyes bolygó, de még a közeli, s a számotokra láthatatlan, távoli Napok is bírnak élettel, de azon élőlények egy olyan szellemi tartományban vannak, amelyet ti akkor sem láthatnátok, s nem fürkészhetnétek ki, ha a Csillagok, bolygók avagy Napok testén taposnátok. Nem, mert ti is, mint minden szint lakója: csak a magatok szintjén megnyilvánuló Életet lehettek képesek érzékelni: a fölöttetek álló szinteken megfogalmazódott Életet még nem, az alattatok megfogalmazódottat pedig már nem láthatjátok. S akkor még csak az égitestek felszínén, vagy épp azok felszíne alatt kialakult Életről szóltam. Ám nem csak az égitesteken: az égitestekben is Élet van, mert hisz minden mi van e Teremtett Világon: Atyám műve, Aki Önmagából, önnön erejéből alkotott meg mindeneket, mert azon elemek, amelyekből a mélybe hulló Szellemlények merítettek, hogy gondolataiknak formát adjanak: csak Atyám legfelsőbb szintű Szellemi ereje lehetett, lévén hogy más Erő nincs, nem volt, s nem is lesz soha. A Csillagok, a bolygók s egyéb égi tünemények tehát élnek, mert minden kis parányuk csak az Élő Erőből vétethetett: ezt az Erőt formálták át azon Szellem-lények, akik a mást-akarás és a mást-gondolás hatalmas kelepcéjébe esve ezen Erő-elemeket is másként állították egységbe, megtörve ezáltal azon ősi Teremtő elemek anyagtalan voltát, s belekényszerítve azokat az általuk megfogalmazott anyagi világ-képbe. Egy távoli percen azonban e rabságra vetett Teremtő Erő-elemek mind felszabadulnak, s ismét beleolvadnak a Kozmikus energia Áramlatába, hogy ott már a Valóság Törvénye szerint éljenek: mindegyik a maga életét élve, a maga rendeltetése szerint. Azon csodás Égi Gyémántok tehát élnek, s élni is fognak, mert ez is a Törvény: a Végtelen kiterjedésű Örökkön való Törvénye, amely Törvény értelmében nincs, ami múlandó volna, mert az a Végtelenség végéhez, a múlhatatlan Örökkévalóság felbomlásához vezetne. Nem biztos, hogy mindőtök érti már e magyarázatot, de egyelőre nem is szükséges azoknak érteniük, akik elől e szavak értelme és tartalma elrejtőzött. Egy távoli percen azok számára is értetté és ismertté válik mindaz, amit most mondottam… A Mester e Tanítás végeztével elcsendesülve lépdelt, s mert hogy láttuk: erősen gondolataiba merült, nem kérdezett egyikünk sem semmit: mi is csendesen lépdeltünk Mellette, s mi is gondolataink útján kalandoztunk, hogy (ki-ki a maga értelme szerint) kibontsuk az imént hallottakat. – S most bontsuk ki a ti jelenetek értelmezése szerint ugyanezt a Tanítást: Képzeljétek azt, hogy egy erdőben álltok. A fák ágain ugráló állatot figyelitek, majd lábaitokhoz pillantva egy sereg hangyát láttok. Ez is, és az is az erdő állata, az erdőben él: ám az erdő fája mégsem ugyanazt jelenti az egyiknek, amit a másiknak. Az ágakon ugráló kis lény láthatja, s persze: látja is a fák lombját, s még a fák fölött ragyogó eget is, s ha kedve tartja, faja szerint akár hegyek fölött is szállhat: ám ami alant van, már csak egységében létezik számára, nem tudván megkülönböztetni az egyes fűszálakat, mert a nagy magasság egybe mos elméjében minden alant 16


látott képet. De épp így egybemosódik elméjében az is, ami nagyon nagy magasságban, az ő korlátozott szemhatárán túl van. A fűszálak közt élő kis lény számára azonban az a közeg a „világ”, amelyben él. A föld milliárd apró röge számára egy-egy hatalmas hegy, s maguk a fűszálak olyként merednek fel előttük, mint az óriás fák, s ha mondaná nékik a fákon élő másik lény: mi csodák vannak az ő mélyben lévő világán felül; nem hinne néki, mert hisz tudata be van záródva a maga Világ-képébe. Ő ugyan-is már a fűszálak hegyét is csak mint egybemosódott tömeget, egységbe olvadó képzetet képes látni, lévén hogy az túl messze van ahhoz, hogy külön-külön is érzékelhesse a fölébe boruló fűszálboltozat egyes szálait. De nagyon is jól látja a Föld minden kis homokszemcséjét: ám elemeire bontva még ő sem láthatja azokat, az elemi világ képe tehát benne is csak mint egybemosódó közeg létezik. Ekként vagytok ti is a magatok „világával”: ami már túlon-túl nagy rezgésmagasságban van, sem hogy láthatnátok, azt képtelenek vagytok elfogadni, mint a Valóság egy elemét, mert látókörötök csak arra a kis Világ-szeletre, vagyis arra a rezgés-magasságra ad betekintést, amelyben éltek. A ti számotokra a Csillagok mind egyformán mérhetetlen magasságban látszanak állani: még akkor is, ha a Valóság értelmében azok egyike mélyebben lévő rezgéstartományban van mint a másik. Sőt: nemcsak hogy Csillag-társánál van mélyebben, de még a Földnél is jócskán mélyebb tartományban helyezkedik el. Ezt azonban a távolság végett nem érzékelitek, mert az emberi szem egybemosódó képet fogalmaz meg a tudat számára mindarról, amit az égben még, vagy már láthat, érzékelhet. Ha most e képeket lefordítom néktek a Valóság szavaira, akként mondhatnám el, miként állnak elétek az ég Csillagai: A magasabb szinten állók a ti szemetekkel nézve épp oly messziségben lévőnek tűnnek, mint azok, amelyek a Fent világának egy mélyebb rezgéstartományában vannak, s mint azok, amelyek a Lent rezgéstartományainak részei. Azon Csillagokat és Napokat, s más égitesteket, amelyek már kívül esnek a ti három dimenziós látómezőtökön: nem érzékelhetitek, tehát azok számotokra épp úgy nem léteznek, amint a kis hangya számára a fák lombja, s a fák csúcsa fölött lévő égbolt. Érzik annak hatását, hisz a falevelek takarják be a bolyt, hogy ne ázzon, ha az esős évszak beköszön, s az ég magasából aláhulló Napsugarak melegítik a bolyt, ha a nyár beköszönt. Érzik, de nem tudják: mi az, ami íly hatásokkal van létük fölött, s ha a fákon élő másik lény ezt érthetővé kívánná tenni számukra, hitetlenkedve fogadnák annak mondandóját. Épp oly hitetlenkedve, mint a fákon élő lény azt, hogy a Lent világa, tehát a Föld elemeire bontva is létezik. Pedig az Igazság egy része a fák csúcsa is, s az égbolt is, amint az igazság része minden egyes kis föld-labda, vagy porszem. A nagy mélységekben lévő Csillagokat és Napokat megint csak nem lehettek képesek érzékelni, mert azok már jócskán alatta vannak ama tartománynak, amelyet emberi elme még befoghat s befogadhat: amint a fákon élő lény sem érzékeli ama kis rögöket, amelyek a lent élő lény számára igaz valóságok. Felfelé is, és lefelé is csak egy bizonyos szintig lehettek képesek tehát érzékelni a köröttetek lévő Világmindenséget: csak azon dolgokat látjátok, amelyek még felfelé vagy lefelé az elérhető, a befogadható rezgéstartományban vannak számotokra. Amely dolgok: Csillagok, Napok és más égitestek túlontúl magas szellemi síkon rezegnek, azt még, s amelyek túlságosan alacsony szinten rezegnek, azokat már nem érzékelhetitek. Amikor aztán előrébb, s feljebb léptek, már a magasabban lévők közül sokat megláthattok, s megismerhetitek az azokon lévő Életet: viszont azon Csillagok közül, amelyeket most úgy csodáltok, sok merül el előletek a mélység már láthatatlanná váló tartományában. Ám a magasan fölöttetek, vagy épp alattatok: a magatok szintje fölött vagy alatt lévő rezgéstartományban lévő Csillagok hatását mindenképp érzékelitek, ha másképpen nem is, azoknak az idő változására gyakorolt hatásaiban. De érezhetitek önmagatokban is: ha a tisztább rezgésű csillagok uralkodnak az égbolton (még akkor is, ha azok egy számotokra még érzékelhetetlen rezgéstartományban vannak!), ti is nyugodtabbak vagytok, míg a durvább energiákkal bíró Csillagok hatásai benneteket is ingerlékenyebbé, harciasabbá tesznek. Amikor egy Szellemi Én-rész a Föld színén születendő test felé halad, magára veszi mindannak a Csillagnak a jellemző energiáit, amelyek akkor, abban a pillanatban a legnagyobb energiával 17


bírnak: s akkor aztán olyan lesz a későbbiekben megszülető gyermek, amilyen erőket magába fogadott annak szelleme. Akik a vadabb rezgéssel bíró Csillagok erejét hozzák, azok könnyebben fognak fegyvert, míg azok, akik a tisztább energiákkal bíró Csillagok és bolygók erejével töltekeztek, a szelídebb természetet bírják. Kinek-kinek olyan Csillagok együttállását kell megvárnia, amelyek együttes energiája a legmegfelelőbb számára a maga Útjának végigjárására. Ez persze nem azt jelenti, hogy amely szellem a vadabb energiákkal töltekezett, az joggal lehet vadabb, mert azok az energiák épültek be szellem-testébe! Sőt: épp hogy azokkal kell megküzdenie, s azokat kell legjobb képessége szerint lebírnia, hogy Útja valóban sikeresnek legyen mondható. A gyengének, aki a maga akaratát mindenkor képtelen volt felvállalni és megélni; a gyengébb rezgésenergiákkal bíró csillagok energiáját kell magához vonzza, hogy aztán annak ellenére is ki merjen állni a maga igazsága, a maga meggyőződése és hite mellett: számára ez jelenti a valódi győzelmet. Az a szellem viszont, aki nem volt képes levetkőzni magáról a parancsolgatás, a mindenáron való uralkodás késztetését: most is a durvább energiákkal kell töltekezzen, hogy aztán ezeket a durva energiákat legyőzve és megtisztítva élhesse meg a teljes és tökéletes módon végigjárt Út sikerét. Itt, a Föld színén élve természetesen csak a magatok egének Csillagai fogják meghatározni egy-egy emberszellem tulajdonságát, mert ahhoz még gyengék volnátok, hogy a túlzottan magas, vagy már túl alacsony rezgéssel bíró Csillagok energiáit viselhetnétek: ez pozitív, amaz pedig negatív energiájával égetné szét Szellemi Én-részeteket. A Kegyelem azonban meghúzta az alsó és a felső határt, kinek - kinek egyéni fejlettségi szintje, tehát Valós Szellemi Ereje szerint engedve úgy a magas, mint az alacsony csillagok energiájával való kapcsolódást és töltődést. A csillagok együttesen ható ereje fölött mindenkor ott van az az Erő, amelyet a Szellemi Én-rész az ÉN-ből visz magával: e két, egymással szinte minden esetben ellentétes irányú Erő, s még a fizikai test környezetének energiája száll harcba a test-tudatban: a Szellemi Én-részben lévő Erő először a maga köré vonzott kozmikus erőt, majd a közeg által irányított és befolyásolt tudat földi erejét kell legyőzze, hogy az ÉN akaratát érvényesíthesse. Ez persze nem könnyű feladat, még akkor sem, ha a Szellemi Én-rész egy könnyített Utat kap, mert a test-tudatba íródott késztetéseket gyakran még akkor sem könnyű felülírnia, ha az ÉN-től kapott feladathoz közel álló, tehát annak megfelelő energiával bíró Csillagok erejéből építhette ki a maga elsődleges energia-testét. Azt az energia-testet, amely nélkül képtelen lett volna aláereszkedni a Föld meglehetős mélységben lévő szintjéig, de amelyet meg kell őriznie, ha a tisztább erőkkel töltekezett, vagy meg kell tisztítania, ha a durvább energiákat kellett magára vennie, hogy az Út végén képes legyen a visszaemelkedés műveletét is zökkenőmentesen végrehajtani. A Holnap emberisége, tehát a magasabb szférába emelkedettek már úgy fognak olvasni az Ég csillagaiban, mint ti bármely nyitott könyvben. Annál is inkább, mert ők képességeik révén sokkalta nagyobb távolságra lévő Csillagokat is észlelhetnek, mint amelyeket ti eddig bármikor képesek voltatok akár a legérzékenyebb műszerrel is felfedezni: s minden egyes kis égitest egyegy újabb adalékkal szolgál számukra: igaz, nagyobb feladatokat is ró rájuk. Úgy, mint amikor egy könyvnek távolról csak a nagy kezdőbetűit lehettek képesek kiolvasni, s minél közelebb kerültük a könyvhöz, annál inkább válik olvashatóvá az apróbb betűs írás is, míg végül már nem csak a betűket láthatjátok tisztán, de még a papír kicsiny szemcséit is, amelyek a papír anyagát alkotják. S minél inkább megismerkedhettek egy-egy könyv tartalmával, a megismerés annál inkább kötelez benneteket is a megszerzett tudás hasznosítására. – Miközben Mesterünk beszélt, s akkor is, amikor már elmélkedéseibe mélyedt, továbbhaladtunk a csillagos ég alatt: olykor meg-meg állva, majd ismét továbblépkedve, s így, ha nem is valami gyorsan, de mégis közelebb jutottunk utunk céljához. Éjjel néhány órára megálltunk, hogy aludjunk egy keveset, de már a hajnal első fényénél továbbmentünk. Először ismét Genezáretbe tértünk be tehát, s mert hogy igen csak megéheztünk az úton, a város szélén álló kalászokat kezdtük tépni, hogy a telt szemekkel csillapítsuk valamelyest éhünket, hisz még az is bizonytalan volt: mikor jutunk élelemhez. Szombat-nap volt: az ajtók s az ablakok mind zárva. Törvény18


tisztelő zsidó ilyenkor nem tár ablakot a Világra, s csak a zsinagógába megy, máshová semmiképp, de nem is fogad sem vendéget, sem pedig vándort, mert a Törvény betűi tiltják néki azok kiszolgálását. Hát téptük a kalászt, és ettük, még maga a Mester is morzsolt egynémely kalászt. Hogy legnagyobb éhünket ekképpen elvertük, a város kútjához mentünk, s ittunk a kút vizéből, majd letelepedtünk a kút közelében egy fa alá. Még el sem helyezkedtünk, hogy mielőtt a zsinagógába térünk, egy kissé megpihentessük fáradt testünket, amikor a város felől két idősebb farizeust láttunk közeledni. Mesterünk mosolygott: Ő már tudta, miért közelednek felénk, ám még nem szólt, amint még akkor is csak a megszokott köszöntést mondotta, amikor azok már előttünk álltak. Köszöntését (s a miénket is) épp hogy csak viszonozták, majd olyként néztek ránk, mintha sohasem láttak volna minket a városban. Pedig láttak, tehát tudták: kivel vannak szemközt, de úgy tűnt: nem igazán akarnak visszaemlékezni a Mesterre. Aztán a fiatalabbik mégis csak szólásra nyitotta ajkát, s szavaiból kitűnt: nemcsak hogy nem felejtette el Mesterünket, de ismeri minden tettét is, amelyeknek híre egész Galileában szárnyra kelt. Szavait Jézusnak címezte, de nem Néki mondta, hanem olyasformán, mintha a mellette állóval tanakodna: – Közelednek városunk felé, s útjukban a kalászokat tépdesik, mint akik aratáson dolgoznak! – mondta méltatlankodva, majd így folytatta: Pedig úgy tudom: igaz hitű zsidó férfiak ők mind… De akkor miért művelték ezt vajon szombatnapon, amikor tudniuk kell, hogy nem szabad, hogy vétenek a Törvény szavai ellen? Az idősebbik farizeus nem felelt, bár talán készült felelni valamit. Ám Mesterünk megelőzte, s kérdéssel felelt a kérdésre: ~~ Sohasem olvastátok-e, mit művelt Dávid, mikor megéhezett egyszer társaival együtt? Olvastátok-e: miként ment be az Isten házába az Abiátár főpap idejében, és ette meg a szent kenyereket, a melyeket nem szabad megenni csak a papoknak… És nemcsak hogy evett Dávid azon kenyerekből, de adott azokból a társainak is! Vagy nem olvastátok-e azt is a Törvényben, hogy szombat-napon megtörik a papok a szombatot a templomban: és nem vétkeznek azzal? Én pedig azt mondom néktek, hogy a templomnál nagyobb van itt… A fiatalabb ismét méltatlankodni kezdett a Mester válaszát hallva, s mostmár egyenesen Néki felelt: – A Törvény akkor is Törvény: nem lehet megszegnetek, hogy tisztátalanná ne legyetek az Atya színe előtt! Mesterünk akkor rámosolygott, s azt mondta: ~~ A Törvényt ismerem. Ámde a szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért. Atyám úgy, akként rendelte el a szombat-napot, hogy az embereknek kedvezzen véle, hogy az ember megpihenjen minden dolgából azon az egy napján a hétnek, hogy élete legyen e földön, s majd az Atyában is. Ti meg kívánnátok fordítani a sort, és a rendet, s előrébb akarjátok helyezni a szót, sem hogy az embert, akiért Atyám a szót kimondotta. Bizony, mondom néktek: az emberfia ura a szombatnak is. A két farizeus erre már nem tudott mit felelni: hát csak visszafordultak a város felé, és sietve a zsinagógába mentek. Mi magunk is követtük őket hamarosan, s bár titkon azt vártam: a kettő majd ellenünk szól, nem ez történt. Nemcsak hogy nem szóltak, de mintha észre sem vették volna, hogy mi is beléptünk. Már csak akkor pillantottak reánk, amikor Mesterem szólni kezdett, hogy tanítsa őket. De akkor is csak épp hogy reánk pillantottak, majd ismét lehajtották fejüket, s kevéssel később távoztak is közülünk. Amint a Tanításnak, majd az imádságnak is vége lett, mi ismét útra keltünk: estére szerettük volna elérni Magdala városát, hogy ott töltsük az éjt. Enni a fákon talált gyümölcsöt ettük, s az út menti kalászokat, majd a tömlőnkből ittunk rá egy keveset, azzal megvolt. Mesterünk most sem kívánt enni, nem is fogyasztott, csak egy-két szem datolyát, s azt is csak azért, mert hogy olyerősen kínálta Őt Júdás:

19


~~ Az nem lehet, hogy semmit se egyél, Mester! Hamarosan el jő az Idő, amikor be kell töltsd ama hatalmas tisztséget, amelyért érkeztél: hogy leszesz egy nép Királya, Isten által küldött Felkentje, ha jártányi erőd sem lesz? – mondta, amikor egy kis patak, vagy inkább csak víz-ér mellett nőtt fák árnyékában délidőben megpihentünk egy kissé. A Mester nem felelt, bár tudta: miféle hatalomról beszél Júdás, mily hatalom az, amelynek betöltését Tőle várja, hogy kimenekedhessék szegénységéből, de nem magyarázta néki: nem e Föld dicsőségéért jöttem… - ehelyett inkább elfogadta a Júdás által felkínált gyümölcsöt, s lassan megeszegette. Bár még abból is többet vetett a madárkák elé, mint amennyit elfogyasztott. A fák ágain ugyanis most is számos kicsiny énekesmadár tanyázott, mint mindig, valahányszor Mesterünk letelepedett egy-egy fa ágai alá, s még a vállára sem féltek leszállni, mintha tudnák: sehol másutt nem volnának, nem lehetnének akkora biztonságban, mint a Mester közelében, s a Nap mindahány sugara sem melegíthetné őket annyira, mint a Mester szívéből áradó Szeretet energiája. Előtte - mellette ugrándoztak és csicseregtek, búgtak, miközben buzgó mohósággal kapkodták fel az elébük hullajtott élelmet, ha nem mindjárt a tenyeréről csipegették azt ki, mert még attól sem ijedtek vissza. Miután bevégeztük az evést, s már a nap sem tűzött oly irgalmatlan erővel, továbbmentünk, s estére elértünk Magdala városába. Itt a Mester egyik követőjénél szálltunk meg. A ház asszonya vizet adott, hogy lemoshassuk magunkról az út porát, majd ételt tett elénk. Aztán, hogy már ettünk, egy ideig még beszélgettünk: pontosabban csak a Mester, és a ház ura beszélgettek, mi többiek pedig hallgattuk szavaikat. Aztán közösen elmondtuk az estéli imádságot, s fáradtan nyugovóra tértünk. Az előző éjt ébren, s úton töltöttük, s még délben is csak egyikünk – másikunk heveredett le ott a fa alatt, ám a meleg őket sem hagyta pihenni. Így mindahányan fáradtak voltunk, a Mestert kivéve, akin meg sem látszott, hogy jószerivel két álló napja szüntelen úton van. Bár most még ő is ledőlt, de inkább csak azért, hogy ne különüljön el tőlünk még ebben sem, ám hogy aludt-e, avagy csendes meditációban töltötte az éjt…? - nem tudtuk. Mindenesetre Ő volt az első, aki talpon volt, s Júdás, aki mindig is kényelmesebb életről ábrándozott, az utolsó. Ő még akkor is aludt, amikor már útra készen álltunk, s már szerettünk volna tovább indulni. Már azon voltam: mellé lépek, s felköltöm, ám a Mester nem engedte: ~~ Hagyd, hadd lépje végig álmai útját – mondta – hátha hasznára válik egy percen, amit most az álmok közé rejtve lát… Hagytam hát, s úgy egy óra múlva Júdás magától is megébredt, majd hogy megmosta kezét s arcát, s evett is, már ő is útra készen állt, így végre továbbindulhattunk. Ugyan én arra gondoltam, hogy nap közben Tiberiason és Kánán áthaladva ismét a Tábor hegy felé vesszük utunkat, s titkon tán azt is reméltem: a Hegyen ismét Tanításokat ad át nékünk Jézus, de a Mester a városon átvágva egyenest a Galilei tó partjához ment. Hamarosan már egy nagyobb fajta csónakban ültünk, de most nem keltünk át a tavon: Délnek eveztünk, úgy értünk a hegy túlfelére. Itt ismét gyalogosan haladtunk egy ideig, míg ránk nem esteledett. Minthogy a hegy lábánál, a sűrűbben álló fák közt lépdeltünk, Mesterünk szavára kerestünk egy éji szállásra alkalmas helyet, ahol megpihenhettünk. Bár nem volt bátorságos dolog az erdőszélen tölteni az éjt, hisz az erdők vadjai ekkor indultak meg éji útjaikra, hogy megszerezzék a maguk zsákmányát a maguk törvénye szerint. Ezt említettem is a Mesternek, ám ő csak mosolygott: s mosolya jobban fájt, mintha könnyezni láttam volna. Aztán azt mondta: ~~ Ne az éji órák vadjaitól félj, amely csak ember-testekre vadászhat! De attól a vadtól, amely éjjel és nappal lesben áll, hogy ember-szellemeket ejtve szerezze meg a maga zsákmányát! Mert bizony, mondom néked: egy nincs oly ártalmas és félelmetes az éjnek vadjai közt, mint aminő reátok les éjnek és nappalnak óráján, mert az éji vad csak testetek halálát adja: amaz lelkeket s szellemeket követel magának véres eledelül. Ez csak egyszer öl egy éjen, s azzal beéri: amaz újra és újra gyilkol, s mégsem érez megelégedést: új, és mégújabb áldozatot akar, mert vadságában megelégíthetetlen, és étvágya nagy. Mondom tehát néked: féld inkább a lélek s a szellem ellen való fenevadat, mert ahhoz képest az éj mindahány vadja szelíd, mint a kezes bárányok.

20


– Hogyan ismerszik meg ama fenevad, akitől rettegnem kell, Mester? - kérdeztem, mire azt felelte: ~~ Ama fenevad felismerhetetlen! Fel nem készülhetsz rá, hogy támad, mert loppal áll eléd, olyankor, amikor a legkevésbé vagy éber, s olyan álorcát öltve, aminőre gondolni sem mersz. A legszebb alakot öltve léphet eléd, hogy szép orcájával elveszejtsen, s a barát szavával szól hozzád, és te nem tudod: a fenevad szavával már ellened is szólott. Éber és óvatos kell hát légy mindenkor; s nem az éji vadakkal szemben, mert azoktól csak azt kapod, amire számíthatsz is… E szavak után Mesterünk leült, s bár még szerettem volna kérdezni Tőle egynémely dolgot, nem szólítottam meg ismét, mert láttam: erősen gondolataiba merült. Akkor aztán egy darabig magamban elmélkedtem iménti szavain, majd az éj hangjait füleltem, míg el nem nyomott az öntudatlan álom. Jócskán éjjel volt már, amikor valami szokatlan hangra felneszeltem. Kinyitottam a szemem, s egy pillanatra megdermedtem: a Mester mellett két hatalmas fenevad hevert, egy harmadik pedig előtte sétált, mint aki hatalmas, csodás testét kívánja megmutatni a Hold ezüst-ragyogású fényénél. Már-már mozdultam, hogy botomat kézbe véve a Mester védelmére sietek, ám e mozdulás vágyat hamar felváltotta valami végtelen nyugalom és megkönnyebbülés: Mesterem keze az egyik mellette heverő, doromboló állat bundáján nyugodott, míg másik kezével a másik állat fejét simogatta, még mindig gondolataiba mélyedve, önfeledten. Védelmemre tehát semmi szükség nem lett volna, hisz a vadak szemlátomást teljesen meghunyászkodtak Előtte, mint akik elismerik az Ő felsőbbségét maguk fölött. Akkor aztán megnyugodva ismét álomba merültem, s bár reggel szerettem volna az éjszaka látottakra is rákérdezni; most sem tettem. Nem, mert a fel nem tett, de tudatomban már megfogalmazódott kérdésre hirtelen megtaláltam magamban a feleletet is. Az éji állatok az ERŐ jelenlétét megérezve közeledtek a Mester felé, hogy illő alázattal hódoljanak, s egy kurta időre megmeríthessék lélekelemeiket a Mesterből kiáradó, Tiszta Energia áramában. Aztán hogy ekként betöltekeztek, s megpihentek a sorsukul adatott harcok közepette, tovább indultak éji útjukon, hogy felvállalják és betöltsék kapott szerepüket egészen. E gondolat után úgy éreztem, mintha Mesterem gondolata cikázott volna keresztül agyamon: ~~ Lásd; ennyi csak a valódi, a tiszta gyermeki alázat! De hol van még ettől az ember…? Miközben e gondolatok foglalkoztattak, mindannyian útra készültünk. Egynémely erdei fa odvából mézet gyűjtöttünk, s vadon termett növényeket, hogy eledelül legyenek nékünk az úton, majd hamarosan továbbindultunk: Mesterünk szeretett volna mielőbb Nainba érni. – Ugyan, nem tudtam: mi cél vezet minket oda, de éreztem: Mesterem valamit tud, valaminek a bekövetkeztét érzi, egy olyan történés esett, amelynek fontos szerepe van Számára, s mindannyiunk számára. Hogy ez mennyire így volt, azt a következő történések igazolták… – Jónéhány órája haladtunk már. Közben egy alkalommal megálltunk, mert Mesterünk azt mondta ~~ Pihenjünk meg egy kissé, s egyetek, hogy erőtök legyen. E szavait Júdás fogadta a legnagyobb örömmel, aki amúgy is kevésbé bírta a fáradalmakat, bár nem volt gyengébb erőben, mint bármelyikünk. De szerette a kényelmet, s ez olyankor tűnt ki a leginkább, amikor egy-egy gazdagabb házból kellett továbbindulnunk. Akkor ő volt az, aki a legutolsóként kelt fel az asztal mellől, s lépett ki a házból, mint aki nem is szíve vágyának engedve, de valami megmagyarázhatatlan, benső kényszertől hajtva követi a Mestert. Most is elsőként telepedett le egy magasabb homokbuckára, hogy hamarosan elmerüljön az evésben, gondtalanul nézegetve közben a sivár, egyhangú tájat, s a nap fényében szikrázó homok-tengert. Aztán ő volt az utolsó, aki felállt, hogy folytassa mellettünk - velünk a megkezdett utat. Jócskán elmúlt dél is, mikorra Nain közelébe értünk. Először ugyan még nem láttuk a várost, de egyes jelek már arról szóltak: közel vagyunk kitűzött célunkhoz. A végtelen homoksivatagot először csak néhány fűszál élénkítette, majd e fűszálakból fűcsomók, aztán helyenként tenyérnyi, zöld fű-takaró lett, majd hamarosan néhány csenevész bokor is feltűnt. Ezekből a jelekből 21


következtethettünk arra: oázishoz, s az oázis köré épült városhoz közeledünk. Ez hamarosan be is igazolódott: a távolban először csak néhány magányosan álló fa, majd mind nagyobb facsoportok tűntek fel, aztán egy domb tetejére érve végtelennek tetsző kalász-tengert pillantottunk meg, amint hajladozott a gyenge, meg-meg rebbenő szélben. Sietősebbre fogtuk járásunkat: szerettünk volna már megpihenni, hisz mind-annyian elfáradtunk, ami nem is csoda: álló napon át a tűző Nap sugarai alatt haladtunk. A Mesteren nem látszott, hogy fáradt lett volna, ám a kedvünkért Ő maga is gyorsabb haladást diktált, így kevéssel később már Nain első épületeit is láthattuk. A lakóépületek néhány fa közt álltak, egy-némelyik csak föld-kunyhó, de volt amelyik fából és kövekből lett egybe róva, s volt egy pár állatbőrökkel bevont sátor-féle is, olyasfélék, amelyeket ma felhúznak, holnap pedig szükség szerint lebontanak, hogy valamivel távolabb ismét felállítsák őket, a pillanatnyi igény szerint. Ezek az állatokat őriző, s folytonos vándorlásban lévő pásztorok sátrai voltak, akik bizonnyal azért álltak meg Nain városában, hogy néhány állatot eladjanak, vagy becseréljenek a város lakóival. Ilyenkor néhány napig a városban időztek, hogy bemutathassák áldozataikat az Isten oltárán, s hogy esketések, vagy merítkezések eshessenek, ha olyan pár, vagy olyan korú ifjú volt a családban, aki házasodni kívánt, vagy éretté lett a felnőtté válást megelőző szertartásra. A városban most meglehetősen nyüzsgő élet volt: mindenki a dolgai után igyekezett, amelyek bevégzését felfüggesztették a hőség óráiban. S még ezen felül, és ezen túl is nyüzsgött és zsongott a város, legalábbis ott, azon az oldalán, ahol a város kapuját átléptük. Az első csoport, akiket megpillantottunk, egy népes temetési menet volt. A koporsóvivőkön mögött egy idősebb, talpig gyászba öltözött asszony lépdelt, s az asszony mögött is igen sokan voltak, akik mind a városban éltek. Az asszony a halott ifjú anyja volt, s özvegy már hosszú idő óta. E gyermek, aki egyetlen magzata volt, lett volna támaszul néki öregségében. Érthető keserűséggel ekként fohászkodott és siránkozott: – Mi lesz vélem, magasság Istene? Elvetted tőlem egyetlen támaszomat, egyetlen fiamat… Ki lesz immáron énvelem, hogy ne a koldusok nyomorúságával tengessem életemet: Óh, bár inkább vettél volna el engemet, sem hogy e jó gyermeket, ki nékem mindenkor csak örömömre volt…! Jézus megállított bennünket, s egy ideig némán figyelte a jelenetet. Először a gyászoló anyát nézte, majd a mögötte lépdelő sokaságot, aztán ismét elindult. Egyenesen a gyászoló mellé lépett, majd egy szót szólott a koporsót vivő embereknek, mire azok megállottak, s lebocsájtották vállukról az egyszerű koporsót, s tiszteletteljesen hátráltak egy lépést. Akkor a Mester a koporsóhoz lépett: még nem fedték be, még látható volt az ifjú tiszta vonású arca, amely olyan volt, mintha csak édes álomba merült volna. A Mester egy percig nézte, majd megérintette a halott orcáját: ~~ Mondom néked, ifjú: kelj fel! Az özvegy, aki eközben már csak csendesen siratta egyszülöttjét, most szinte felsikoltott örömében. A Mester szavára ugyanis az ifjú felült a koporsóban, s halk, de érthető szóval azt mondta: – Oly szép álmom volt, anyám… A Mester akkor kezét nyújtotta, s kisegítette az ifjút, aki persze álmélkodott: semmiképp sem értette, miként, s miért került a koporsóba. Jézus felé fordult, mint aki Tőle vár feleletet, ám a Mester nem felelt ki nem mondott kérdésére. Ehelyett az asszony felé fordult, s azt mondta: ~~ Vidd a te fiadat, asszony, s adj néki ennie, hogy egészen visszatérjen hozzád… Az asszony hálálkodni sem tudott nagy felindultságában, csak némán meghajolt a Mester felé háromszor, aztán kézen fogta az életbe visszalépett ifjút, s elindult, hogy a mester szava szerint ennie adjon. – Az életrekelt ifjú Szellemi Én-része még nem hagyta el egészen annak fizikai testét. A földi szintű életfunkciókért felelős agyi impulzusok ugyan már leálltak, tehát a test lényegében már élettelennek számított. Sem szívműködés, sem légzés, sem más testi megnyilvánulás nem volt érzékelhető, de a Szellemi Én-rész még kötődött a lélekszál által a test-tudathoz, vagyis még nem 22


állt be a teljes és végleges agy-halál. A Mester lényegében a lélekszál gondolati úton való érintésével állította vissza annak földi értelemben, a fizikai lét értelmében optimális helyzetét. A lélekszál (vagyis az ezüst-szalag) a fizikai test alap-funkcióinak megszűntekor ugyanis megnyúlik, hosszabbá és feszesebbé lesz a Szellemi Én-rész és a test-tudat közt, míg a Szellemi Én-rész és a felsőbb szintű ÉN közt egyre rövidebbé válik. Ahogy az ÉN a távozni kész Én-részt magához igyekszik vonzani, e lélekszál elpattan az agy és az Én-rész közt: vagyis bekövetkezik az agy teljes és végleges halála. Ekkor a Szellemi Én-rész még egy ideig a fizikai test fölött lebeg, s az elszakadt lélekszál olyképpen nyilvánul meg benne, mint az újszülött gyermek testén az épp csak elvágott köldökzsinór csonkja, amelynek másik csonkja még az anya testében van. E két végződés közti távolságot csökkentette a Mester, ismét egybeolvasztva az elszakadt végeket, vagyis visszaillesztve a Szellemi Én-részt a tudatba, miközben az Én-rész és az ÉN közt megnyújtotta a megrövidült lélekszálat. De mert hogy az ÉN és az Én-rész már felkészült az újbóli egyesülésre, az Én-rész számára meg kellett adja a késztetést a test életfunkcióinak ismételt irányítására. A szív ugyan már működött, amint a légzés is helyre állt: ezek azonban csak a vegetatív idegrendszer működését, s nem a tudatos agyi tevékenység beindulását jelezték. A táplálék-felvétel az egyik legnyilvánvalóbb testi tevékenység, amelynek folyamata épp úgy függ az agy akaratlagos, mint annak vegetatív rendszerétől: e kettő egyidejűleg való használata adta meg a késztetést az Énrésznek az Út folytatására, vagyis a fizikai test működtetésének újbóli felvállalására és betöltésére.– Ahogy az ifjú felült, a koporsót kísérő sokaság ámultan csendesedett el: aztán, amikor anyjával látták azt távozni, már az áhítat kiáltásai szálltak a tömegből. A gyászolni egybesereglett zsidók mind dicsőítették Istent, mondván: – Nagy próféta támadt miköztünk, és a mi Istenünk megtekintette az ő népét. – Ez volt az első alkalom, amikor a Mester teljességében fel kellett bontsa a fizikai világ törvényeit, hogy behelyettesítse azokat a maga Isten-gyermeki Erejével, s a Mennyei Törvényekkel. Vagyis: ez volt az első, hogy a Krisztusi Erőt használta, annak egy nagyobb mennyiségét vonzva magához gondolatenergiái révén. – Hogy a tömeg végre megnyugodott, s feloszlott, végre mi is folytathattuk utunkat. Ugyan haladásunk nem volt háborítatlannak mondható: a város minden betege és nyomorultja a nyomunkba szegődött, s mind gyógyírt várt a maga bajára: s a Mester egynek nem tudta azt mondani: fáradt vagyok, hagyj… Pedig arcának haloványságán láttam: most valóban kimerítette a nem mindennapi Csodatétel, amely még akkor is megterhelte fizikai testét, ha az nem teljességében fizikai elemekből állott. De mert hogy teljességgel az ember szerepét vette magára: az emberi test korlátai fogva tartották őt is egy bizonyos szintig. Maga a tény, a történés, hogy a Krisztusi Erő egy elemét magához vonta, hogy annak révén életre keltse az ifjút, aki pedig már csaknem egy teljes napja hogy halott volt: a test fizikai elemei számára mindenképp megterhelő volt. De Ő nem szólt, nem panaszkodott, amint addig sem, s aztán sem, soha. Mi kellett tehát hogy távol tartsuk (legalább egy kis időre) a sokaságot, hogy végre egy kissé megpihenhessen. Aztán már a város kútja mellett, hogy letelepedtünk, kivételesen a Mester is velünk evett egy kevéske lepényt, s némi gyümölcsöt, majd a fa árnyékában terítettem le néki köpönyegemet, s mellé ülve őriztem az álmát. Úgy egy órácskát, ha aludt, majd teljesen friss erővel ébredt. Akkorra már ismét körénk sereglettek a szegények s a betegek: s Jézus csak úgy gyógyította őket, mint addig. Mintegy két hetet töltöttünk el Nainban, s eközben mind-egyre a várost jártuk. Enni ott ettünk, és azt, ahol, és ami épp elébünk adatott, s aludni is idegenek házához tértünk. Azok, akiket a Mester meggyógyított, gyakorta nem engedtek tovább minket, s ott tartottak házuknál, ellátva minket 23


mindennel, amire csak szükségünk lehetett. Talán épp ez volt az, ami sokakat zavart, s ez volt annak oka, hogy János tanítványai, akik közül sokan kísérték a Mestert útjának ezen a szakaszán, egy ízben szinte vádlón kérdezték meg a Mestert: – Mondd, Rabbi, miért van, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig sohasem böjtölnek? Jézus erre ekként felelt meg nékik: ~~ Ti szomorkodtok és böjtöltök, mert hogy János; a keresztelő távol van tőletek. Érette szomorkodik szívetek, s érette vállaljátok magatokra a böjt szigorát. De az én tanítványaim nem kell még, hogy távol legyenek Tőlem. És vajon szomorkodhat-e a násznép amíg velük van a vőlegény? Ugye, hogy nem, hanem inkább még hogy helyet adnak az ő szívükben a vígságnak, s az örvendezésnek… Ám hamarosan eljönnek ama napok, a mikor távoznom kell közülük, s akkor akként fognak tenni, amiként ama násznép is tesz, amelyből eltávozott a vőlegény. Akkor böjtölni fognak ők is, megszaggatván az ő öltözetüket, és hamuval szórják meg fejeiket. Aztán, mikor a vőlegény ismét visszatér körükbe, ismét vígság és boldogság költözik majd szíveik minden szegletébe, s akként cselekszenek, amint annak előtte, és akként, amiként azt a vőlegény mondá őnékik. Ne ébredjen tehát harag a ti szívetekben azért, ha az én tanítványaim nem akként dicsérik Istent, amiként azt tenéktek az ősi Törvények szabják, hanem akként, amiként azt a Vőlegény Törvénye megírja őnékik. Senki, aki asszony-személyt ismertek, nem vet új posztóból foltot az ócska ruhára; mert amivel azt kitoldanák, még inkább elszakítja a ruhát, és a korábbi szakadás nagyobbá lesz. Ó tömlőbe sem tölt egyikőtök sem új bort, mert a forrni kezdő bor kirepeszti az ó tömlőt, s akkor a tömlő is kárba vész, s az új bor sem marad meg, italul a szomjazónak. Az Új Törvény adatik mostan elétek: s akik azt át kell vegyék kezemből, hogy majd eledelül adják mindenek szellemének, nem élhetik meg az Új Törvény örömünnepét az Ó Törvények szerint, mert e Törvénynek más a fénye, mint annak, amelyet egykor őseitek kezébe adott Atyám. Mert szükséges tenék-tek, hogy újjászülessetek, új emberekké legyetek az Új Törvény szerint egészen! – azzal visszafordult az asztalhoz, s tovább nem figyelmezett reájuk. Velünk beszélgetett, s a háziakkal napszállatig, azután nyugovóra tértünk. Akkor, amikor e Tanítást adta a Mester, a hétnek végén jártunk: másnap ismét szombat-nap volt, az a nap, amikor a Mester a zsinagógában készült új Tanítást adni a zsidók kezébe. Ama szombat-nap hajnalán a Mester korán elhagyta a házat, s bár szerettem volna utána menni, valami azt sugallta bennem: most jobb, ha nem háborgatom magányos imájában. Magam is imáimba merültem ama szőnyegen, amelyre az éj óráit tölteni leheveredtem, s fohászom oly pontig emelte fel szellemem, ahová már nem értek el iménti gondolataim, vágyódásom. Úgy egy óra múltán, mikor fohászkodásomból visszatértem önmagamhoz, Mesterem már a házban volt: nem vettem, de nem is vehettem volna észre, amikor visszatért, ám most kétszeres erővel lángolt fel bennem az öröm, s az Iránta érzett igaz, már-már gyermeki Szeretet. Érezte ezt Ő maga is, mert mellém lépett, s a fejemre tette kezét, épp, mint egy kisgyermeknek, ha éreztetni kívánjuk: vigyázva, és szeretve őrizzük minden percét, s minden ő lépéseit. Jézus tenyere hűs volt, mint a legtisztább hegyi patak, s olyan nyugalmas is, mint maguk a patak cseppjei, mégis élettel teli, s Erőt árasztó, amely Erő minden porcikámban ott rezgett. Úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, mintha érintésértől többé nem volnék… – nem lehetnék ugyanaz az ember, aki addig a percig voltam. Szerettem volna szólani, vagy legalább reápillantani, hogy megköszönjem Néki e benső újjászületést: ám nem csak szavam nem volt, még az arcom sem tudtam felemelni, hogy Reá vessem tekintetem. Éreztem a Csodát, ám éreztem azt is: mennyire méltatlan vagyok én e csodára, Mesterem végtelen, Tiszta Szeretet-áramára… Nem tekintettem hát Reá, s nem is szóltam, csak még inkább lehajtottam a fejem: ne lássa bűnbánat-ontotta könnyeim pergő áramát. Helyettem azonban a Mester szólott: ~~ Sírj csak, hogy a könnyek kimossák bensődből és szellemedből mind, a múlt utak vétkeinek morzsalékait, hogy már megtisztulva azoktól egészen: légy Mellettem, s légy majd egy percen Helyettem is, ha már Én nem léphetek közöttetek. Nem értheted még ez utóbbi szavaim, de még 24


nem is szükséges azokat értened. Eléd áll majd a perc, amikor nem csak előbukkannak e szavak elmédből, de értetté is válnak számodra. Értetté, hogy már a megértett szavak erejére támaszkodva, s azok erejével töltekezve járhasd tovább a felvállalt Utat, míg Haza nem szólít téged magadat is a Kegyelem… Való igaz: nem értettem Mesterem szavait, de hangja beleíródott tudatomba, lelkembe, szívembe és szellemembe, hogy ott is maradjon már örökkön. Hamarosan könnyeim árja is elapadt, s akkor már volt bennem annyi erő, hogy Reá emeljem könnyázott arcom, bár szólani még hosszan nem volt sem erőm, sem pedig merszem. Némán lépdeltem Mellette, miközben már a zsinagóga felé haladtunk, ahol a Mester sokak számára mondott új, bölcs Tanításokat. Már vége felé voltunk a szertartásnak, amikor egy sorvadá-sos kórban szenvedő koldus került a Mester közelébe. Amíg a Tanítás szavai hangzottak, illő alázattal a háttérben maradt, ám megérezve a Mester szavaiban rejtező Erőt: mégis csak rászánta magát, s valamiképp előrébb furakodott a hátulsó sorokból. A zsinagóga vénei, akik nem csak hallottak, de nem egy esetben maguk is meggyőződhettek róla: a Mester meggyógyítja a mindenféle betegségeket, alig is titkolt kíváncsisággal figyelték: vajon ezt is meggyógyítja-e szombatnapon? Akkor már minden felé ellenségei voltak Mesterünknek a zsinagógák elöljárói, s a farizeusok, s szerették volna olyasmin érni, amit felhozhatnának Ellene. A Mester mindezzel tisztában volt, hisz látván - látta a tudatukban forrongó indulatokat, hát mielőtt bár mit is cselekedett volna, megkérdezte azoktól: ~~ Szabad-e szombatnapon jót, vagy rosszat tenni? Lehet-e lelket menteni, vagy kioltani? Egy nem volt, aki szavaira válaszolt volna, ezért azt mondotta a sorvadásos embernek: ~~ Állj elém, ide középre… - amaz még közelebb lépett, s középre állt, amint azt a Mester rendelte néki. Akkor ismét szólott a Mester: ~~ Ha valamelyőtök fia, rokona, cselédje, vagy akár egy barma a verembe esik; nem-de: azonnal elindul, hogy kihúzza azt a veremből még akkor is, ha az szombatnapon történik? Mennyivel drágább pedig az ember a juhnál! Szabad tehát, és kell is szombat-napon is a jót megcselekedni. Ismét nem feleltek Néki, s láttam: mily mély bánatot okoz a Mesternek ezek szíveinek keménysége. De tovább nem szólott vélük, hanem a sorvadásosnak mondotta: ~~ Nyújtsd ki a kezedet a Fény felé. - az engedelmesen kinyújtotta nyomorodott kezét, arra, ahol a zsinagóga kicsiny ablakán hirtelen beszökött egy napsugár, s abban a pillanatban meggyógyult a sorvadásból, s olyanná lett, mint a másik keze, amely addig is ép volt. Ezt látva a farizeusok azonnal felálltak, s kimentek, hogy a Heródes-pártiakkal mindjárt tanácskozzanak, miként veszejthetnék el a Mestert, aki így megszégyenítette őket a zsinagóga férfiai előtt. Jézus pedig észrevette, amint ellene szövetkeztek, hát hamarosan eltávoztunk onnan. És nagy sokaság követte akkor is a Mestert: és ő meggyógyította mindnyájukat, hogy beteljesedjenek Ézsaiás próféta szavai: „Ímé, az én szolgám, akit választottam, akit én szeretek, és akiben gyönyörködöm. Az én Lelkemet adom őbelé, és ítéletet hirdet a pogányoknak. Nem civódik, és nem kiált, az utcákon senki sem hallja szavát. A megrepesztett nádszálat nem töri el és a pislákoló mécsest nem oltja ki, míg az igazságot diadalra nem viszi. Az ő nevében reménykednek a pogányok.” (Mt.12,18-21) Ezután visszatértünk ama emberrel, akinél szállásunk volt annak házához, s azon a napon már nem is mentünk ki. Odabent imádkoztunk Mesterünk vezetésével, méghozzá azokért, akik egymással szólottak korábban Mesterünk ellen. Azt, hogy miért épp érettük kell imádkoznunk, így magyarázta meg Mesterünk: ~~ Vannak, akiknek szemeik vakok: s azokat egy mozdulattal meg lehet gyógyítani az ő vakságukból. Azokat viszont, akik lelkükben és szellemükben vakok, nem lehet, csak a 25


legodaadóbb, legáhítatosabb fohásszal gyógyítani. S még akkor sem biztos, hogy gyógyulásuk azonnal látható lesz! Akiknek ugyanis szeme volt vak, azoknál mindjárt látszik, ha vakságukból meggyógyultak, mert nem tapogatnak, nem botladoznak többé az utakon, mert hogy a szem a test születésétől tudja az ő feladatát, s nem kell, hogy azt látni tanítsuk. Akiknek viszont a lelke és szelleme vak, az nem gyógyul meg azonnal: azok még hosszan kell a homályban, vagy akár a teljes sötétségben botorkáljanak, mert a léleknek s a szellemnek hosszú idő kell, míg azok megtanulnak látni: oly mélyen van beléjük íródva a mélység vaksága és sötétsége. Azokat az imádság vezeti vissza apránként a látók közé, hogy megbizonyosodhassanak arról: elmúlt fölülük a lélek s a szellem ellenségének sötétsége, s már ismét birtokuk lehet az Istennek Világossága. S ha erre úgy a lélek, mint a szellem ráébredt, már képessé válik ennek igazságát elfogadni a tudat is: s akkortól azt mondhatja az ember: Vak voltam, de az Istennek Ereje meggyógyította az én vakságomat, hogy látóvá legyek, s többé ne kelljen sötétben botorkálnom, tévelyegnem, újra és újra megbotlanom és elesnem jártomban. E szavakat értettük mindannyian, hát nem is kérdeztünk semmit: először közösen imádkoztunk, majd ki-ki belemerült a maga imádságába, már visszavonulva egy-egy félreeső pontra, hogy ne zavarjuk egymás imádságait. Akkor én a kertbe mentem: mindig is jobb szerettem az Istennek szabad Ege alatt fohászkodni, mint a házban, hát csak leültem a kert végében, s hátamat egy fának támasztva fohászkodtam a Mennyeknek Urához: tegyen engem mindenkor Látóvá, olyan emberré, aki lelkében s szellemében is a Látók közé emeltetik, hogy megszűnjék bennem a vakság, hogy ne botorkáljak, de lépjek a magam Útján, amiként azt Ő elrendelé számomra. Hosszan, nagyon hosszan merültem el imádságaimba, bár szavakkal nem tudnám megfogalmazni imáimat. Azok egy bizonyos ponton túl már inkább csak érzetek voltak, benső szellemi állapot, s annak tudatomban pergő képei, amelyek közül egyeseket megértettem, másokat pedig nem. Ez utóbbiakra szerettem volna magyarázatot kérni a Mestertől, amikor visszatértem a házba, ám Mesterünk alig észrevehetően intett fejével, majd halkan szólt is: ~~ Most ne kérdezz ama látott képekről, mert nem alkalmas a pillanat. Amikor alkalmas lesz, én magam fogok rátérni azok-ra, hogy megmagyarázzak egyet s mást… Bólintottam, s magamba zártam a kérdéseket, bárhogy is kikívánkoztak volna, hisz tudtam: a Mester nem ok nélkül intett hallgatásra. Aznap már nem is lett volna érkezésünk, hogy visszatérjünk a képekre, s azok magyarázatára, mert egy percig nem voltunk magunk, másnap pedig már korán útnak indultunk hogy Kánán és Tiberiason át mielőbb Magdala városába térjünk; akkor tehát ismét nem kaphattam választ. Igaz: hogy elindultunk, hamarosan meg is feledkeztem egy időre a tudatomat gyötrő kérdésekről; oly sok szánandó nyomorult sereglett együvé újra, akik mind a Mestertől vártak gyógyulást. S a Mester gyógyította is azokat mind Kánában, mint pedig Tiberiasban, majd hogy már mind, akik megélhették a gyógyulás Csodáját, részesei lettek annak, Jézus még egynéhány Tanítást is átadott nékik. E Tanítások az első és egyetlen hatalmas Parancsolatról szóltak: a Szeretetről, amelynél nincs, nem volt, és soha nem is lesz hatalmasabb, mert az az Élet, hozzá a Valódi Élet oka és alapja. ~~ Minden, mi van Égen, és Égben, Földön s a Földben, s bárhol a Teremtettség színén, e Szeretetből fakadt. E Szeretetet kell elfogadnotok, szívetekbe és szellemetekbe zárnotok, de ezt kell megélnetek is minden napon, hogy éljetek, s meg ne haljatok a halálnak halálával… Mikor már e szavakat mondta nékik, készen rá, hogy aztán elbocsájtsa őket, egy főembert láttunk közeledni. Akkor már annyian tolongtak körülöttünk, hogy a Mester jobbnak látta, ha a városon kívül gyógyít, s ott tanítja az embereket: oda tartott hát eme elöljáró férfiú, majd hogy a sok meggyógyított embert látta, akiket kevéssel korábban még maga is szánakozón figyelt, mint nyomorék, szenvedő párákat, most leborult a Mester előtt, azt mondván: – Mester! Az én leányom igen beteg, tán már halálán is van; jöjj vélem, s vesd reá a te kezedet, és akkor újra egészséges lesz… 26


Jézus épp csak egy pillantást vetett amaz emberre, s már állott is fel, készen rá, hogy kövesse őt. Mi is felálltunk, s véle együtt indultunk, vissza Kapernaum városa felé, mert hogy onnan jött a Mester után ama férfiú. A tömeg körülvett bennünket, úgy tért vissza velünk együtt Tiberiasba, merthogy onnan Észak felé indulva szándékoztunk továbbmenni Kapernaumba. Lépni alig tudtunk a sokaságban, s ez még hosszan így volt az úton, amint így volt akkor is, amikor Magdala városába értünk. Ott, a hatalmas tömegben Mesterünk egyszer csak megállt, s azt kérdezte: ~~ Ki érintette az én öltözékemet? Persze, elámultunk e kérdésen, hisz a sokaság nemcsak hogy érintette a Mestert, de nem is lehetett volna az, hogy meg ne érintsék, s nemcsak hogy köntösét, de Őt magát is. Mondtam is: – De hisz ennyi ember közül, bizonnyal kellett, hogy egyik - másik érintsen téged, Mester… ám Jézus azt mondta: ~~ Ez másként esett! Éreztem, hogy Erő árad ki testemből. Nem csak testével, de gondolatával is, s benső szándékával is érintett, aki végett amaz Erő az Én testemből kiáradt Akkor egy asszony, aki a második sorban állott, elébe lépett, térdre hullott, s azt mondta: – Én közelítettem hozzád, Mester! Tizen két éve szenvedek immár, s gyógyulást vágytam nyerhetni ezáltal… ~~ Tudom: mi kór gyötör! Ám ha gyógyulni kívántál a te bajodból, miért nem álltál elém, ahogyan a többiek is tették, s miért nem kérted, hogy meggyógyítsalak? – Azért, mert úgy éreztem: nem vagyok méltó rá, hisz tisztá-talan betegség gyötör. Nagyon sóvárogtam már a gyógyulás után, s már minden féle szereket megpróbáltam, s vagyonomat, mindenemet feláldoztam, hogy gyógyulást nyerjek. Ám hogy ama szerek nem segítettek, többé nem is reménykedtem. Most azonban bizonyos voltam abban, és tudván-tudtam: ha csak ruhád szegélyét érinthetem is meggyógyulok… A Mester maga is megilletődött az asszony szavain, s azon a mélységes hiten, amelyről szavai, s tette által bizonyságot tett. A kezét nyújtotta felé, s áldón feje fölé tartva azt mondta: ~~ Bízzál leányom; a te hited megtartott téged. És valóban meggyógyult az asszony még abban az órában, s többé nem kínozta őt betegsége. – Ugyanis vérfolyás gyötörte őt, ám ezt csak később tudtuk meg, s még csak nem is tőle: szégyellte volna annyi ember előtt kivallani, miféle kór az, ami gyötri, hisz szemérmes, tiszta asszony volt: azon az útján legalábbis, s e kór mint karmikus történés kellett elébe álljon. E karmikus kötést oldotta fel szelleme számára a Mester, hogy visszaadja az egészségét. Ameddig ugyanis a karma súlya a Szellemi Én-részre nehezedik, a test energiamezejét sem lehet visszaállítani az eredeti, tehát a fizikai test számára optimális rezgésszintre. Vagyis: lehetséges, s a ti jelenetekben sajnos nagyon is sokan élnek e módszerrel, anélkül, hogy egyáltalán tudatában volnának az egyes betegségek szellem-világbéli okának. Tehát úgy, akként fognak hozzá a test energiamezejét visszaállító praktikákhoz, hogy mit sem törődnek azzal: a Törvény értelmében joguk van-e megadni a fizikai test számára a gyógyulást. Ezzel azonban megakadályozzák azt, hogy a Szellemi Én-rész valóban letudhassa ama karmát, amelynek feloldását magára vette, s mint kötelmet, az élet-filmbe is beírta számára a felsőbbrendű ÉN, vagy azt gátolják ezzel, hogy az Énrész, s ezáltal az ÉN teljessége is birtokosává lehessen egy megtapasztalásnak, amelyet az elviselt betegség révén szerezhetett volna meg. Természetesen nem csak ezek a veszélyek állnak fenn, ezekre azonban most nem térek ki, hisz már szólottam róla máskor és másutt… Azt azonban még elmondom: néktek is megadatik a gyógyulás, ha annak valóban ideje van (tehát ha sem karma, sem más megkötés azt nem gátolja) ha igaz Hittel kéritek a gyógyulást: vagyis, ha hozzá mertek érni a Megváltó Irgalom köpönyegéhez szellemetekkel! Tehát ha igaz, és erős bennetek a hit, s a Krisztusban megérlelt bizonyosság!– Akkor aztán továbbhaladtunk utunkon, ám még mielőtt az út feléig, vagyis Genezáret városáig is érhettünk volna, a főember házából való emberek jöttek elénk: szolgák és szolgálók, a család

27


egynémely tagjai, s a Ka-pernaumi zsinagógából is néhányan. Előbbiek keserves könnyhullatással, jajongva, míg az utóbbiak e szavakkal: – Ne fáraszd tovább a Mestert, testvér... Leányod immáron halott: mit segíthetne már őrajta a Mester? Jézus hallotta e szavakat, s érezte az apa feltörő fájdalmát. Feléje fordult, s kezét annak karjára téve azt mondta: ~~ Ne félj, csak higyj. Az apa csendesen lehajtotta fejét, kétség és hit közt vergődött, ám a Mester már nem szentelt néki figyelmet. Tovább haladtunk utunkon, s mert hogy most sietős volt utunk, a Mester a már ismert módon lerövidítette azt, így másnap hajnalra Kaperna-umba értünk. Az elöljáró házának közelében aztán egy pillanatra megállt, s csak tekintetével jelezte: melyikünket kívánja maga mellé venni, akikkel belép majd a leányka szobájába, ahol az feküdt. Mellé léptünk tehát hárman: Jakab és János, aki Jakab testvére volt, s én, aztán tovább mentünk, s hamarosan elértük a házat. Ott már siratók jajongtak, s teljes volt a zavarodottság, hisz senki sem számított rá, hogy a leányka meghal, nem hitték, nem akarták, de tán nem is tudták elhinni, hogy oly súlyos az állapota. S mégis bekövetkezett a hihetetlen, a keserves tragédia… A Mester megállt, s mi is megálltunk mellette. Mesterünk megvárta, míg a siránkozók egy kissé elcsendesednek, majd így szólott: ~~ Miért siránkoztok, s miért jajongtok? A leány nem halt meg, hanem csak mély álomba merült. Aluszik… A körénksereglett gyászolók gúnyosan, hitetlenkedve, keserűn felnevettek, hisz hát a leányka csaknem két teljes napja, hogy halott volt, ám a Mester nem törődött velük. Kérte: vezessék a leánykához, s azok szinte egyszerre mozdultak: látni kívánták, mit cselekszik, ha meglátja hogy a leány tényleg meghalt. Ám a Mester nem engedte csak a leány apját, anyját, és minket belépni ama szobába, ahol a leány már lepellel letakarva feküdt. Ott aztán egy pillanatra az ég felé fordította arcát, majd egyszerűen megfogta a halott gyermek csuklóját, s azt mondta: ~~ Leányka, mondom néked: kelj föl… A leányka arca szemmel láthatóan változott meg: először mintha heves vértolulást kapott volna, majd lassan elhalványodott arcának pírja, Akkor aztán kinyitotta a szemét, majd felült, végül leszállott ágyáról, s elindult. Arcán és szemén még látszott: a szellem s az öntudat nem tért még vissza belé egészen, ezért a Mester (mint a Naini ifjúnál is tette) azt mondta az ámuló, örvendező szülőknek: ~~ Most menjetek, s adjatok enni e gyermeknek, hogy visz-szatérjen mellétek egészen… Amit most láttatok, maradjék titok, abból semmit el ne áruljatok az embereknek. - azzal megfordult, s kilépett a szobából, ki a házból is, s mi magunk is mögötte léptünk, hogy folytassuk megkezdett utunkat Mellette. A ház ura marasztalt ugyan, hogy töltsünk házánál annyi időt, amennyit akarunk, ám a Mester elhárította a meghívást: ~~ Sokan vannak még, akikhez el kell vinnem az Evangélium szavait, és sokan vannak, akik Tőlem várják gyógyulásukat. Akkor aztán az elöljáró sem tartóztatott minket tovább, de megtöltette tömlőinket, s eleséget adatott vélünk, hogy legyen az úton. Azzal mindannyiunkat megölelt: úgy bocsájtott utunkra. Akkor ismét útnak indultunk: szinte egész Galileát bejártuk, s nem volt egy város, ahol a Mester ne cselekedett volna csodát, s ne tanította volna a zsidókat. Kapernaumból először Genezá-retbe mentünk, onnan ismét vissza Magdalába, majd Szepphoriszba tértünk át, megállva a kisebb vízerek és oázisok mellé épült településeken. Szepphoriszban két teljes napot időztünk, s a Mester itt is a zsinagógában tanított, de másnap kora hajnalban már úton voltunk, visszaindultunk Názáretbe, hogy Mária mellett időzzünk, s pihenjünk néhány napot, akit rég nem látott Mesterünk. Ezután ismét útra keltünk, hogy visszatérjünk Kapernaumba. Kánáig gyalog haladtunk, aztán viszont a Genezáret taván bárkán mentünk tovább Tiberias városáig, ahol több napot időztünk: ezalatt 28


Mesterünk ismét úgyszólván éjjel - nappal tanított és gyógyított, olyan hihetetlen energiáról téve bizonyságot, aminőt még sohasem tapasztalhattunk egyetlen embernél sem. Innen Magdalába mentünk, ahol ismét a zsinagógában tanított Jézus. Másnap, hogy már a szombat-nap órái elmúltak, már hajnalban elindultunk, hogy ismét Kapernaumba térjünk. Közel két héten át tartott az út, míg Kánából a magam házáig értünk, ahol végre megpihentünk. Néhány napot itt szándékozott tölteni Mesterünk, hogy aztán a közelgő Húsvét ünnepére Jeruzsálembe menjünk. Még jóformán be sem léptünk a házba, amikor két vak embert láttunk közeledni. Ezek már messziről kiáltoztak: – Könyörülj rajtunk, Dávidnak Fia! A Mester felállott az asztal mellől, ahová csak nemrég ült le mellénk, s az ajtóig ment, majd hogy beengedte a vakokat, azok ismét azt mondták: – Könyörülj rajtunk, Mester: Dávidnak fia… Jézus akkor megkérdezte tőlük: ~~ Mit kívántok, hogy cselekedjem véletek? – Azt tedd vélünk, Mester, hogy lássunk… – mondták. ~~ Hiszitek-é, hogy én azt megcselekedhetem? – mire azok azt felelték: – Igen, Uram. Akkor a Mester szemeik elé tartá a kezét, s azt mondotta: ~~ Legyen néktek a ti hitetek szerint. A két vak szemei megnyíltak, s azok látóvá lettek. Áldották Istent, s dicsőítették a Mestert, aki vissza adta szemük látását. A Mester elbocsájtotta őket, szigorúan meghagyva nékik: senkinek se mondják el, miféle csoda történt vélük, hogy látóvá lettek. Ám azok hamarosan hírül adták: Ki által nyertek gyógyulást vakságukból, így hamarosan ismét nyomorultak és betegségekben szenvedők sereglettek a ház köré, várva: nékik is segít bajukon a Mester, aki lám: csodát cselekedett amaz vakokkal. Ezek közt egy ördögtől megnémított ember is volt, akiből a Mester kiűzte az ördögöt, s az megszólalt; s az emberek ismét csodálkoztak, mondván: Soha nem láttak ilyet Izráelben! A csodás gyógyulás hírére a környező falvak és települések minden betege Jézus elé állott, és Mesterünk ismét estélig gyógyított, majd nyugovóra tértünk. Másnap reggel azonban újból felkerekedtünk, annak ellenére, hogy pihenni kívántunk, mert a Mester azt mondta: ~~ Sok van még, akiken ma segíthetek, ám holnap már nem segíthetek rajtuk, mert már nem leszek mellettük, hogy segíthetnék. Most kell tehát megtennem, amit módomban áll, mert holnap már nem lesz sem órám, sem percem, hogy segítsem őket nyomorúságukban. Mentünk hát, s Mesterünk a környező városokban és településeken gyógyított, miközben ama városok zsinagógáiban és terein is, de még az egyes házaknál is tanított, hirdetvén az Isten Országának evangéliumát. Ördögöket és démoni lelkeket, kárhozott szellemeket űzött ki a megszállottakból. A zsinagógákban ülő farizeusok azt mondták: – Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket… Mesterünk ismerte azoknak gondolatait, és ekként válaszolt meg nékik eme lehetetlen vádaskodásra: ~~ Miképpen hathat vihar a vihar ellen? Miképpen gyengíthetitek szél által a szélvihart? Miképpen űzhetném ki az ördög által az ördögöt? Hisz az ördög a maga birodalma ellenére cselekedne, ha segítségemre volna abban, hogy csatlósait kiűzzem az emberekből?! Nem de; ez az ő birodalmának vesztét jelentené, hisz meghasonlik önmagával ama birodalom, amely maga ellen emel fegyvert, s a maga törvényeit semmisíti meg, hogy ellentétes törvények szerint éljen és cselekedjen. Ekként hasonlana meg az ördög birodalma is önmagával, ha a maga segítene kiűzni az ördögöt. S vajon ellensége-e közületek egy is önmagának, vagy a maga háza népének? Nem: nem ellensége. Épp így nem lesz ellensége önmagának, vagy a maga-fajtának az ördög sem, hogy élete legyen még egy ideig a maga birodalmában. És ha én Belzebub által űzöm ki az ördögöket: a ti fiaitok ki 29


által űzik ki? Azért ők maguk lesznek a ti bíráitok, mert szavaitok őreájuk szállnak. Ha pedig én Istennek Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten Országa. Erre a nagyon is világos magyarázatra aztán a farizeusok sem tudtak mit felelni. Rágalmaik elhallgattak, de maguk közt mind-inkább azon tanakodtak: miként tudnák tőrbe csalni, s rossz hírbe keverni a Mestert, aki ím: néhány egyszerű szóval, s néhány nagyon is tiszta és igaz érveléssel teszi gúny és nevetség tárgyává őket az emberek között. Mert ezt vélték, mit sem törődve azzal: nem a Mester teszi őket nevetség tárgyává, de ők maguk teszik azzá önmagukat, éspedig éppen azzal, hogy efféle koholt vádakat szórnak a Mesterre. Aztán tovább mentünk utunkon, most Jeruzsálem felé tartva. A Mester mindenfelé gyógyított: ördögöket űzött ki sokakból, s mindenféle erőtlenséget, testi fogyatkozást megigazított a Benne rejtező Erővel, és ezek közül is sokan követték Őt, köztük olyanok is, akiknek nem az volt a feladatuk. Ezek végett határozott úgy a Mester, hogy utunk utolsó szakaszát bárkába szállva tesszük meg, egészen Jeruzsálemig ereszkedve le a Jordánon. Jeruzsálemben, a Juh-kapunál, aholis a Betesda tava van, az öt oszlop közt vakok és bénák, s minden nemű betegségben szenvedők várták: mikor mozdul a tó vize. Ott időről - időre leszállott ugyanis az Úr angyala, s felkavarta a vizet, s aki ilyenkor elsőként lépett a vízbe, az mindenféle bajából meggyógyult. Volt ott egy ember, aki (a maga szava szerint) harmincnyolc esztendeje feküdt ott betegen: mozdulni sem bírt. Jézus, amint ott látta, mellé lépett, mert tudta ezt. S mert hogy annak ideje (már hogy betegségének esztendei) beteltek, megkérdezte tőle: ~~ Akarsz-e meggyógyulni? A beteg ember elcsodálkozott, de azért válaszolt: – Akarok, de nékem senkim sincs, aki beemeljen a tóba, s mire én magamtól odaérnék amidőn a víz felkavarodik, már más megelőz, más lép be előttem a tó vizébe. A Mester csak annyit mondott: ~~ Kelj fel tehát, vedd a te ágyadat, és járj! - mire a férfi felkelt fektéből, felemelte az ágyat, amelyen oly régóta feküdt, és járt. Aznap azonban szombat volt: a zsidók ezért megfeddték a gyógyultat: Szombat van, nem szabad tenéked azt az ágyat hordoznod! A férfi így felelt: – Az, aki meggyógyított engem, azt mondta: vedd az ágyadat, és járj! Ezen egy pillanatra elcsodálkoztak a zsidók, majd megkérdezték tőle: ki mondotta ezt néki, ám a férfi nem tudott felelni. Azt ugyanis, akinek csodás gyógyulását köszönhette, már sehol sem látta. S nem is láthatta volna: Mesterünk ugyanis félrevonult, s mi magunk is követtük: így az ember egyikünket sem láthatta a hatalmas tömegben. Már csak később találkoztunk véle a templomban, s akkor Jézus ekként intette őt: ~~ Most meggyógyultál, s élhetsz, mint más. De többé ne vétkezzél, hogy gonoszabb sorsra ne juss… Akkor az ember hírül adta a zsidóknak: – Megtaláltam! A templomban megtaláltam azt, aki meggyógyított - és mutatta nékik a Mestert, vélvén: tán köszönteni kívánják Őt mind, mert hogy igen nagy dolgot cselekedett ővéle. Ám nem így történt: Mesterünk nem köszönetet, de bizony, üldözést kapott e csodáért, mert hogy szombatnapon cselekedte azt. A Mester azonban nem félt tőlük, nem is törődött az ő haragjukkal, s hogy az imádság ideje elérkezett, nyugodtan belépett a templomba előttünk. Akkor ott mindjárt közrefogták, s vádolni kezdték, mondván: – Miért cselekszed azt, hogy szombaton gyógyítsz? Avagy nem ismered-é Atyáink törvényét, amely a szombati nyugovást parancsolja minden dologtól? A Mester ekként felelt meg nékik: ~~ Ismerem a ti törvényeiteket, ám én ismerem az én Atyám Törvényét is. Atyám mindenkoron szüntelen munkálkodik: akként én magam is kell, hogy szüntelen munkálkodjam… E szavakon aztán még inkább megütköztek, s még erősebben tanakodtak az ő elméjükben, hogy miképpen veszítsék el Őt, mert hogy nem csak a szombat ellen vétett, de a tulajdon Atyjának 30


nevezte Istent, és íly módon egyenlővé tette magát az Istennel. Ezt is a szemére vetették, ám a Mester ere is megfelelt nékik: ~~ Bizony, bizony: mondom néktek, a Fiú semmit sem tehet magától, hanem csak azt teheti, amiket az ő Atyjától lát cselekedni. Mert amiket az Atya cselekszik, azokat cselekszi a Fiú is. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat őnéki, amit ő maga cselekszik: és még ennél is nagyobb dolgokat mutat majd néktek, hogy csodálkozzatok azokon. Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat, akként eleveníti meg azokat a Fiú is, akiket akar, hogy éljenek e Földön. Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet a Fiúra bízta egészen, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, amint tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút elküldötte. Bizony, bizony: mondom néktek, hogy aki az Én beszédeimet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, s nem megy az ítéletre, hanem átmegy a halálból az örök Életre. Bizony, bizony; mondom néktek, hogy eljön az óra (s már el is jött) amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallják, élni fognak. Mert amint az én Atyámnak élete van önmagában, akként a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. És hatalmat adott néki az ítélettételre is, mert hogy ő az ember Fia. Ne csodálkozzatok efölött, mert eljön az óra, amikor a sírokban mind meghallják az ő szavát, s akkor kijönnek mind, akik jót cselekedtek, hogy feltámadjanak az életre, s azok is kijönnek, akik rosszat cselekedtek, hogy ők az ítéletre támadjanak fel. Én semmit sem cselekedhetek magamtól: amint Istentől hallom, csak akként ítélek. És az én ítéleteim igazságosak, mert hogy nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem. Ha én teszek bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem nem igaz: nincs annak hitele tibennetek. Ezért más tesz bizonyságot rólam, s az ő bizonyságtétele igaz lesz bennetek is. Ti elküldtetek Jánoshoz, és ő bizonyságot tett az igazságról. De én nem embertől nyerem a bizonyságtételt, hanem azért mondom tenéktek mindezeket, hogy üdvözüljetek. János égő fáklya volt, és fénylő szövétnek volt: de ti csak kevés ideig kívántátok az ő világosságát. Nékem nagyobb bizonyságom van, mint amaz Jánosé, méghozzá az én cselekedeteim azok, amelyeket reám bízott az én Atyám, hogy azokat megcselekedjem. Maguk a cselekedeteim tesznek bizonyságot arról, hogy engem az Atya küldött. És még maga az Atya is, aki engem elküldött, bizonyságot tett rólam. Sem nem láttátok, sem nem hallottátok soha, az ő igéje nincs maradandóan bennetek, mert nem hittetek annak, akit Ő elküldött. Vizsgáljátok az Írásokat, mert azt vélitek: azokban van a ti örök életetek: pedig amaz írások is rólam tesznek bizonyságot… – és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen! Dicsőséget emberektől nem fogadok el. Megismertelek benneteket, s tudván-tudom, hogy nincs bennetek Szeretet az Isten iránt. Én az én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok be engem: ha más jönne a maga nevében, azt befogadnátok. Mi módon tudnátok ti hinni, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely egyedül Istentől van: nem keresitek? Ne gondoljátok, hogy én vádollak majd titeket az Atyánál! Van, aki vádoljon majd: Mózes, akiben ti reménykedtek. Mert ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek, mert ő énrólam írt. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek: hogyan fogtok hinni az én beszédeimnek? Ezek után a Mester ott hagyta a zsidókat, és otthagyta a templomot is, s bár a zsidók szerették volna reá tenni az ő kezeiket, hogy megöljék, Ő egyik pillanatról a másikra eltűnt szemeik elől: nem is látták. Ezen aztán ismét elcsodálkoztak, hisz előtte ott volt, közöttük állt, s közöttük által nem ment, de nem is mehetett volna semmiképp, hisz oly szoros gyűrűt vontak köré. S Ő mégis eltűnt közülük: nyomát sem látták… – Jézus valóban eltűnt akkor közülük: egy magasabb rezgéstartományba emelkedett, s szépen kisétált a zsidók gyűrűjéből, anélkül, hogy érzékelték volna. Nyoma sem maradt: és ez úgy szó szerinti, mint elvont értelemben igaz volt: lelkük és szellemük mélyén legalábbis nyoma sem maradt mindannak, amit a Mester tudtukra adott. Nyoma maradt azonban tudatukban, mégpedig vad haragjukban, s mindinkább életrekelő gyűlölködésükben, amely érzéseket hatalmuk féltése 31


szült bennük. S akkor már nem csak a templom elöljáróiban, de mindazokban, akik látták hallották: micsoda Erővel bír Mesterünk, mert azok az Erőt kívánták volna magukénak tudni. A Mester tehát magukra hagyta őket, s egy félreeső helyen megvárta, míg mi is mellé érünk, Aztán így szólott: ~~ Menjünk, gyermekeim! Itt egyelőre nincs mit tennem, s nem akarom, hogy veszélybe keveredjetek, csak mert mellettem látnak benneteket. Lesz még olyan idő, amikor már nem láthatnak mellettetek engem: s ti mégis veszélyt kell lássatok énérettem, s az én szavaimért… – Ekként jövendölte meg Jézus azon üldöztetéseket, amelyekkel később szembe kell nézzünk. Ezt ugyan akkor még nem érthettük, de mert a veszély nagyon is valós volt éppen, szívesen indultunk tovább magunk is, bár mi inkább Őt féltettük: ha nagyobb tömeg támad reánk, nem tudhatjuk megvédeni, hisz Ő mindenkor tiltotta nékünk, hogy kardokkal övezzük fel derekunkat. – Jeruzsálemből Betlehemet érintve Júdeába mentünk át, s Mesterünk itt is sokakat meggyógyított. Igaz: itt magunk is bekapcsolódhattunk már munkájába, s míg Ő gyógyított, mi a merítkezés szertartását végeztük akként, amiként azt Mesterünk meghagyta. Aztán Mesterünk fülébe jutott egy s más szóbeszéd arról, hogy lám: Néki már több tanítványa van, mint Jánosnak, s hogy az ő tanítványai már többek alámerítését végzik, mint a Keresztelő tanítványai. Ez a szóbeszéd semmiképp sem tetszett Mesterünknek, így haladéktalanul továbbindultunk, s most ismét vissza; Kapernaum felé tartottunk. Amikor Júdeát elhagytuk, már délutánba hajlott az idő, hát nem is mentünk messzire. Hamarosan valami szállás után kellett nézzünk, mielőtt egészen besötétedett volna. No, nem valamiféle emberkéz-építette szállást, arra ama puszta vidéken nem is gondolhattunk: csak valami elszórtan álló fák tövénél kívántunk megpihenni, amilyen gyakran látható a pusztaság szélén, mielőtt a táj teljességgel egyhangú és sivár homok-tengerré válna, egészen ameddig a szem ellát, s még azon is túl. Miután elkészítettük a szálláshelyet, s még valami kis élelmet is készítettünk, hogy később elfogyasszuk, egy nagyobb csoportot láttunk közeledni. Még jócskán messze voltak, s vélhető volt, hogy maguk is szállást keresnek már, s nem jönnek tovább, hogy még az éj leszállta előtt utolérjenek minket. Mesterünk is a távoli csoport felé nézett, majd hogy mindnyájan elhelyezkedtünk körötte, azt mondta: ~~ Tudom, kik indultak nyomomba, s azt is tudom: miért. A János fiai azok (ti. tanítványai), akik nem értik: miért hagytuk oda oly váratlanul Júdeát, s még annak környékét is. Amint ti sem értitek azt, s amiképpen ők, akként ti is szeretnétek tudni annak okát. Most tehát elmondom néktek, hogy tudjátok, s hogy értsétek is. Hallottátok magatok is ama híresztelést, amely azt mondta: több tanítványom lett, s ti magatok többeket meríttek meg, mint János, s annak fiai. E beszédért kellett útra keljek, hogy megbotránkozás ne essék rajtunk. Mert e beszéd megbotránkozásra és irigykedésre ad alkalmat. Azok, akik most utánam indultak, épp úgy nem törődenek e beszéddel, mint ti, vagy amint én magam sem: ám azok, akik a Jordán partján maradtak, s akik Júdea földjén maradtak, még nem képesek nem megforgatni elméik mélyén mindeme szókat, mert minél inkább forgatják, annál inkább válik az ő értetlenségük bennük haraggá: bárhogy igyekeznek azt távol tartani maguktól. Őérettük keltem útra véletek, hogy tovább ne adjak okot nékik: elméjükben megfogant gondolataikkal foglalkozni, hogy ártalmára ne legyenek maguknak azzal. Mert az ellen a legtisztább emberben is képes elültetni a maga mérgezett virágait, s ezek egyike a büszkeség, a hiúság. Ezt azonban nem csak a földi, de a szellemi értékek birtoklása is képes kiváltani egynémelyekből, olyanokból, akik szellemi kincseikre épp oly féltékeny-büszkék, mint a gazdag ember az ő aranyára, vagy egyéb drágaságaira. Nem ismeretlen ez előttetek, hisz elégszer láthattátok már: mint kívánja magát egyik testi vagy szellemi vezető szerepét magáénak valló a másik fölé és elé helyezni, amint látni fogjátok ugyanezt akkor is, ha már Én nem leszek mellettetek. Sőt: akkor még inkább látni fogjátok ezt, s meg is fogjátok tapasztalni e nagyravágyásnak minden keservét. Azok közül, akik 32


színleg befogadják az Én tanításomat, azok lépnek ellenetek, akik a maguk „hite” szerinti Erőt kívánnák magukénak mondhatni, majd hogy ez nem adatik kezükbe, tőletek is elkívánják azt, s mert hogy másként azt el nem vehetik tőletek, ellenetek fordulnak egészen, ellenetek fordítva sokakat, elhitetve azokkal: tisztátalan úton gyógyíttok, s a szók, miket Tőlem kaptok, s adtok tovább, mind Istennek káromlásai. Azok, akik pedig nem fogadják be az Én tanításomat, még inkább ellenetek lesznek, s ők azt fogják a zsidók felé kiáltani: a Törvény, s a Próféták szavai ellen vagytok. Ezek is, és azok is ellenetekre lépnek, s csak kevesen lesznek, akik igaz lélekkel, s az Ég felé kitárt Szellemmel fogják magukba zárni mindazt, amit elmondanotok szükséges lesz az Én nevemben s az Én nevemért. De el kell mondjátok mindazt mégis, hogy Életetek: de már valós Életetek legyen Énbennem, ha földi utaitok végére értek. Ezek, akik most utánam jöttek, megértettek valamit abból, amiket láttak és hallottak: ezért jönnek utánam, hogy még többet lássanak és halljanak, mert éhezik és szomjúhozzák az Új Szövetséget: s kell, hogy megelégíttessenek, hogy aztán, ha betelik a Perc, ők is tovább tudják adni az Élet Kenyerét s Vizét mindazoknak, akik arra éheznek, s arra szomjúhoznak. Ki mennyit tud magába zárni, annyit ad majd tovább, s ki mennyit ad tovább abból, amit most magába zárt, akként lesz annak Élete a Mennyeknek Országában. Mert olyanok is lesznek, akik megértik és megérzik mindannak Igazságát, amit magukba zárnak, ám elrejtik azt az emberek elől, mint fösvény az ő aranyát: akkor azok akként fognak részesedni az Ég Kegyelméből is: elrejttetik, s elzáratik az előlük, hogy addig elébük ne legyen tárva, míg ők maguk ki nem tárják bennső önmaguk, hogy az elrejtett kincs mind napvilágra kerülhessen, hasznára és áldására a Föld minden lényének. Mindezeket azért mondtam most el néktek, hogy elmétekbe fogadjátok, szívetekbe zárhassátok, hogy felkészülve legyetek, amikor mindezek elébetek állnak. De ezekre most még nincs szükségtek: akkor viszont, amikor már szükségetek lesz rá, hogy mindezeket tudjátok, ezek eszetekbe fognak jutni, amint az is: soha, semmiképp se akarjatok ti magatok is ítélkezéssel felelni, ha ítélkezés alá vetnek benneteket, csak azért, mert ilyen vagy olyan földi bántalom ért titeket. Bízzátok az ítélkezést mindenkoron a Teremtőre, s ti csak egyre törekedjetek: szeretettel megbocsájtani mindazoknak, akik teellenetek vagynak, hogy néktek is megbocsájtassék aztán minden volt vétketek s bűnötök. Mert amiképp ti megbocsájttok, akként bocsájt meg néktek a ti Mennyei Atyátok is, amiként azt tanítottam néktek. E szavakkal aztán a Mester be is fejezte mondandóját, s mi nem kérdezgettük. Ki-ki gondolataiba merülve ült a helyén, majd kevéssel később mindannyian álomba merültünk. Csak tán a Mester virrasztott fölöttünk, de Ő sem az éber emberek virrasztásával, mert hisz szelleme ilyenkor végtelen magasságokba emelkedett, tehát lényegében épp úgy nem volt e Földön, amint az álomba merült ember sem ott él és jár. (Igaz: az álomba merült ember koránt sem érhet fel oly nagy magasságokba útrakelt Szellemi Én-részével, aminő magasságokba a Mester emelte fel a maga Szellem-elemét.) Alig virradt, amikor megébredtem: az esti órákban távolabb letelepedett emberek már szintén felébredtek, s mert hogy hamarosan láttuk, amint közelednek, Mesterünk szavára megvártuk, amint hozzánk értek. Ettől kezdve volt, hogy Keresztelő tanítványai közül néhányan követték a Mestert, s időről időre elmentek a Holt-tenger keleti partjára, Macherusz várához, hogy híreket vigyenek Jánosnak, aki még mindig fogságban sínylődött. Hamarosan már együtt keltünk tehát útra, hogy Betlehemen, Azótoszon, majd Lüddán átalmenve a Szamária felé vegyük utunkat, ahol szintén tanítani kívánt a Mester. Amiképpen azokban városokban is tanított és gyógyított, amelyeket utunkban érintettünk, s mind, a városok körül lévő falvakban és településeken is, s a János tanítványai nem győzték Őt csodálni, mondván: – Igazat szólott a Keresztelő, amikor azt mondta: nálamnál sokkalta nagyobb van itt, akinek Szava előbb volt, mintsem én megfogantam volna: Őrá figyelmezzetek…

33


Már csaknem elértük Szamáriát, de mert hogy élelmünk már elfogyott, a Mester leült a Sikár városának forrása mellé, amelyet a Jákób forrásának neveztek, s azt mondta: ~~ Menjetek be e városba, hogy élelmet vehessetek magatoknak. Én itt megvárom, amíg visszatértek. Bementünk hát a városba. János követői kevéssel előtte visszaindultak, hogy hírt vigyenek Jánosnak Jézusról, így újra csak mi voltunk a Mester mellett, tizenketten. Én ugyan szerettem volna, ha a Mester mellett maradhatok, hogy ne kelljen Őt egyedül hagynom, ám Ő mosolyogva azt kérdezte: ~~ Kitől is féltenél, gyermek? Ki az, aki most ártalmamra lehetne? Kissé kelletlenül indultam társaim után, aztán megnyugodtam: hisz tényleg nincs ember a Föld színén, aki árthatna szeretett Mesteremnek… – gondoltam, aztán egész belefeledkeztem magam is a vásárlásba, hisz az mindenkor élmény, mert nem csak áru és pénz; de az egyes hírek is gazdát cserélnek ilyenkor. A vásárlást, s az azzal járó alkudozást lényegében Júdás intézte: volt érzéke hozzá, ezért is bízta meg őt Mesterünk azzal, hogy a pénzt kezelje. Most elemében volt, látszott: született alkusz. Mi persze inkább a hírekre voltunk kíváncsiak, így míg Júdás az asszonyokkal alkudott, mi a férfiak híreit hallgattuk nagy figyelemmel. Aztán, amikor már visszatértünk, Mesterünktől egy asszony távozott, s hogy kérdeztük, Mesterünk egy különös történést mesélt el az asszonyról: ~~ Délidőn, amikor még épp hogy elindultatok, jött emez asszony-személy a forráshoz, hogy vizet merítsen. Szomjúhoztam, hát megszólítottam: Adj innom! Az asszony ámulva nézett rám, s azt kérdezte: – Hogy kérhetsz tőlem inni zsidó létedre, hiszen én szamáriai asszony vagyok…? Azt felelém néki: Ha ismernéd az Isten ajándékát, s hogy ki az, aki azt mondja néked: adj innom… - te kértél volna tőlem inni, s Én adtam volna néked Élő Vizet… Az asszony még inkább csodálkozott ezen: – Uram, hisz nincs mivel merítened, a kút pedig mély…! Honnét vennéd tehát az Élő Vizet, hogy innom ádj abból? Vagy tán te nagyobb vagy, a mi atyánknál: Jákóbnál, aki nékünk ezt a kutat adta, s aki maga is ebből ivott, s még fiai is, s minden jószága? Azt felelém néki: Mindenki, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de ha valaki abból a vízből iszik, amit én adok néki, soha többé meg nem szomjúhozik, mert az a víz az örök életre buzgó forrássá lesz benne. Az asszony ekként kérlelt: – Uram! add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjazzam, s ne kelljen ide járnom meríteni… Értettem, miért kéri, mert hogy szégyellt nappal a kútra járni, amikor az asszonyok szavai utolérték. Mondom hát néki: Menj el, hívd a te férjedet, s jöjj ide véle magad is! Az asszony akként felelt, amiként az az igazság szerint volt: Nincs férjem. Tudtam ezt, hát így folytattam: Jól mondád, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt már, és a mostani nem férjed, ezzel igazat szóltál. Az asszony ezt felelé: Uram, látom, hogy te próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, és ti azt mondjátok: Jeruzsálemben van az a hely, ahol az Istent imádni kell… ~~ Asszony! - mondottam - Hidd el nékem, hogy eljő az az óra, amikor sem ezen a helyen, sem pedig Jeruzsálemben nem imádjátok az Atyát. Előttetek ismeretlen imádatotok tárgya. Előttünk azonban ismeretes, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljő az óra, és már el is jött, amikor Isten igaz imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres. Az Isten Szellem: és akik Őt imádják, kell, hogy lelkükben és szellemükben imádják Őt. Az asszony ekként szólott erre: – Tudom, hogy eljő a Messiás (a Krisztus) s amikor Ő eljön, mindent megjelent nékünk. Akkor megmondtam néki: Én vagyok az, aki véled beszélek… - és épp e szavakat végeztem be véle, hogy visszatértetek. – Tán megrémült, hogy ennyi embert lát közeledni, s ezért szaladt a maga népe közé! Hisz lám: még a vedrét is itt hagyta - vélte Tamás. Mesterünk erre csak a fejét csóválta: ~~ Nem! Nem azért ment el, de hogy miért, hamarosan magatok is tudni fogjátok. 34


Ebben aztán mindannyian megnyugodtunk, s rendre kipakoltuk mindazt, amit hoztunk, hogy együnk. Kértük Mesterünket is: legalább egy keveset egyék velünk, de Ő szokása szerint nem kívánt ételt. Most azonban meg is magyarázta: ~~ Van nékem eledelem, amiről ti nem tudtok. Ismét Tamás volt, aki megszólalt: – Vajon a városból hozott néked eledelt valaki? - ám a Mester ismét megrázta fejét, s Tamásra mosolygott, majd azt mondta: ~~ Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, hogy az ő dolgait elvégezzem. Eközben már odaértek a város férfiai is, akik mind e szavakat hallották, s akik elmondták: miként tért vissza az asszony: Jertek, és lássatok egy embert, aki mindent megmondott nékem, amit én cselekedtem. Jertek, s mondjátok meg: vajon nem ez-e a Krisztus, akit a próféta jövendölt? A férfiak ezután sokáig hallgatták a Mester tanításait, majd hogy lassan esteledett, kérték: maradjon náluk egy ideig, s tanítsa még őket. Ott maradtunk tehát, még két teljes napon át, s a Mester tanította őket, s meggyógyította a betegeiket. Amikor indultunk, sokkal többen hittek Néki az Ő szavaiért és tetteiért. Mondták is az asszonynak: – Most már nem a te beszédedért hiszünk, mert hisz magunk is hallottuk a Mestert, s tudjuk, hogy Ő a Világ Megváltója… Két nap múlva ismét útra keltünk, hogy visszatérjünk Kaper-naumba. A Mester szerette volna, ha még az esőzés hónapjai előtt beérünk szeretett városába, így Szamáriától a Jordánig mentünk gyalogszerrel, onnan viszont bárkán haladtunk tovább, egészen a Tábor hegyig. Itt még betértünk Nainba, majd Názáretbe is, hogy a Mester meglátogassa anyját: Máriát, akit már rég nem látott. Mária boldog örömmel fogadta Egyszülöttjét, s persze bennünket is. Csodás mosolya gyógyír volt fáradtságunkra, erővel és nyugalommal töltött fel, s minden szava maga volt a Tiszta, Élő Szeretet; bármelyikünkhöz szólott is. Úgy éreztem: nem csak Mesterem Anyja Ő, de nékem is, s mindannyiunknak, még azoknak a vándoroknak is, akik ottlétünk két hetében szin-te naponta érkeztek, mint akik nem tudják megállni, hogy egy percre legalább be ne köszönjenek az Áldotthoz, hogy feltöltődjenek Szeretete tüzében. Mária közelében úgy éreztük: megállt az Idő. Nem számított sem eső, sem szél, s nem számított, hogy az esős hónapok komisz, szürke fellegei beborították fölöttünk az eget: számunkra mindig sütött a Nap: az anyai szív Szeretetének éltető napja. Két hét múlva bizony nem igen akaródzott tovább menni, de a Mester indulni akart mindenáron, így még János sem szólt, aki pedig mindannyiunknál inkább kötődött Máriához. Ennek is meg volt az oka, s egyikünknek sem jutott volna eszébe, hogy haragudjék, ha azt láttuk: Jánost még inkább beburkolja szeretetével maga Mária is, mintha most, az évek távolában kívánná annak szívére árasztani mindazt, amit a korai magáramaradott-ság elvett tőle egykor. Mindezekről persze csak János egy-egy elejtett szavából következtethettünk, ám hogy nem merült bele soha a részletekbe, mi sem kérdeztük, nehogy szavaink durva késével már begyógyult sebet fakasszunk fel ismét szívében. János egyébiránt a Mesterhez is igaz, gyermeki kötődéssel ragaszkodott, s ha tehette volna, soha, egy percre sem távozik mellőle, mintha fának lett volna gyenge ága, amely nem létezhet a fa nélkül, merthogy ama fa gyökere élteti és táplálja őt magát is. Mesterünk, aki mindannyiunknál inkább tudta: mi történt a múltban, s mily mély sebek égnek János szívének mélyén, maga is többet foglalkozott vele, s gyakran fordult felé, amikor a feltétel nélküli Szeretetről, s arról az Erőről tanított minket, amely minden sebre gyógyír: mintha nem is a tanítások szavát, de a szavak erejét kívánta volna János szívének mélyére ültetni, hogy gyógyítsa és erősítse azt egyszerre. – János ugyanis korán árvaságra jutott, és szüleit nem mindennapi körülmények közt kellett halni lássa. Ennek fájdalma élt benne, s hogy e fájdalom soha ne válhassék benne haraggá… azt a szellemében élő, Tiszta Szeretet gátolta, amellyel érkezett, s amelyet a Mester és Mária önnön 35


szeretetükkel csak még inkább megerősítettek benne. Emellett még csaknem a legifjabb is volt köztünk, de talán egyike volt azoknak, akik a legtöbb sors-vihart tudhatták maguk mögött. Ez utóbbit (tehát János ifjú voltát) még Júdás is tekintetbe vette: reá sohasem irigykedett, bármiként tüntette is ki a Mester egy-egy dicsérő szóval, mosolygó pillantással. – Tovább indultunk tehát, bár az idő most nem kedvezett nékünk. Ám amikor úton voltunk, mintha még a fellegek is elkerülték volna az eget, amerre jártunk: csak kisebb esőket kellett elviselnünk, s az út mind gyakrabban lett a már ismert módon rövidebbé, mint amire számítottunk. Mi legalábbis így éreztük, s bizonnyal így is volt, hisz még két napba sem tellett, amikor már Kánába értünk. (Annak a rokonnak házánál szálltunk meg, akinek mennyegzőjén a Mester a vizet borrá változtatta, tán ha esztendővel előtte.) Még be sem léptünk a házba, még jóformán le sem mostuk magunkról az út során reánk ragadt sarat, amikor egy királyi tisztviselő jött hozzánk. Pontosabban a Mesterhez, akinek érkezését egy kis gyerkőc tudatta véle, akivel az úton találkoztunk. A fiúcska épp vízért ment, ám hogy a Mestert meglátta, futott, hogy értesítse a századost, aki hetek óta reménykedőn várta: Mesterünk visszatér, hogy megpihenjen egy kissé, míg az esőzés hónapjai tartanak. Hogy Júdeából elindultunk, s hogy Galilea felé tartunk, már tudta azoknak szavából, akik maguk is Jeruzsálemben voltak az ünnepen, s akik állataik hátán már rég hazaértek. Ezért is, hogy elénk jött, ám a cudar idő végett nem jutott tovább Kána városánál. Aztán hamarosan azt is megtudtuk: mi oka volt, hogy oly igen várta a Mestert. Fia végett várta Őt, aki régóta beteg volt, s már a halálán volt. Mesterünk akkor azt mondta: ~~ Ha jeleket, és csodákat nem láttok, nem hisztek! – mire a tisztviselő azt mondta: – Uram, jöjj vélem, mielőtt meghal a gyermekem! – kérte esedezve az ember, s a Mester egy pillanatig tűnődni, vagy merengeni látszott, mintha át akarna nézni ama hatalmas távolságon, amely Kána és Kapernaum közt van, majd halk szóval azt mondta: ~~ Menj! A te fiad él! A szerencsétlen apa arca egyszeriben felderült: látható volt, hogy hitt a Mester szavának, s azonnal útnak indult, hogy mielőbb magához ölelje fiacskáját. A gyermek akkor mintegy tíz esztendős volt, s egyetlen gyermeke volt az idősödő embernek, és annak asszonyának. Még jóformán feléig sem ért az útnak, amikor szolgái jöttek elé az örömhírrel: a gyermek él, és hirtelen teljesen meggyógyult, s felkelt az ágyból. Az apa megkérdezte: mikor, mely órán lett jobban a fiúcska, majd amikor mondták néki, hogy előtte nap délutánján, az apa tudta: az az óra volt az, amelyen a Mester kijelentette: A te fiad él. Hazatérve ezt elbeszélte övéinek, s mind az egész háza népének, s attól fogva hitt ő maga is, s mindenki, aki a házához tartozott. E gyógyulásnak is híre ment, amint híre ment mindannak is, amik Jeruzsálemben történtek, így amint Kapernaum felé mentünk, mindenütt nagy sokaság várta a Mestert. Még az eső sem tudta visszatartani azokat, akik gyógyulást vártak, vagy a Mester szavait kívánták hallani, mindenfelől jöttek, s amint egy-egy városba értünk, rögtön közrefogtak bennünket. Ami a leginkább csodálkozást váltott ki az emberekből, tán nem is az volt: milyen sokan gyógyultak meg már attól is, hogy a Mester közelében lehettek. De az, hogy amerre jártunk, hirtelen megcsitultak az ég fellegei: ha esett is, korántsem olyan hatalmas erővel zúdult alá a víz: inkább csak csepegett az eső, mint olykor nyáridőben, amikor Isten a sivatagi vándoroknak kíván kedvezni. (Legalábbis: ez volt a néphit, hisz a nyáridőben érkező eső oly ritkaság volt, hogy azt Isten különös kegyelmének érezték mindenütt, s ha épp a rendkívüli esőt követően bukkant fel valami vándor a sivatag mélyéről, azt megkülönböztetett figyelemmel fogadták, vélvén: érette, az ő megmentéséért küldött esőt a földre Isten…) A másik, amin mi magunk sem győztünk csodálkozni (bár megszokhattuk az eltelt, csaknem egy esztendő alatt) hogy Mesterünk öltözete az esők okozta sár dacára mindenkor oly tiszta volt, oly ragyogó, mintha abban a pillanatban vette volna azt magára. Egy sárfolt azon nem volt, de még csak meg sem ázott: tán csak hullámos gesztenye-szín haján volt egy-két szikrázó vízcsepp, amelyek mintha csak ékül vágytak volna pompázni ott, méginkább kihangsúlyozva a Mester tökéletes szépségét, s érinthetetlen, tiszta voltát. 36


Amikor Kapernaumba értünk, ismét az én házamnál szálltunk meg mindahányan, bár volt a testvérek közt olyan, aki egy rövid időre eltávozott közülünk, hogy övéit meglátogassa. Ők aztán hamarosan, még az esős évszak vége előtt visszatértek, s akkortól ismét együtt maradtunk egy ideig. Jézus természetesnek vette, hogy azalatt az idő alatt is, amit Kapernaumban tölt, sorra járjuk a környező falvakat és a kisebb városokat, hogy tanításokat adhasson át az embereknek. Mert sokan vágyták és várták a Mester szavait, olyanok is, akik különböző okoknál fogva nem hagyhatták el lakhelyüket, s a Mester ezzel tökéletesen tisztában volt. Akik kicsiny gyermekeket neveltek, vagy idős szüleiket ápolták, esetleg maguk voltak az ápolásra szoruló idősek, azokhoz ha kellett, házról- házra járva ment el: ha megérezte a szíveikből Felé áramló, igaz vágyakozást. Nem egy, és nem két árván maradt öreg volt, akiknek keserves helyzete, szomorú magányossága épp e látogatások során jutott tudomására: ezek mellé aztán mindig kijelölt egy-egy ifjút, vagy fiatalabb párt, meghagyva nékik: viseljék gondját, mintha saját édes gyermekeik volnának. De ekként gondoskodott Mesterünk az utunkba kerülő, gazdátlanul kóborló állatokról is, akik mintha megérezték volna: Mellette igazán biztonságban vannak, úgy jöttek utána, s úgy simultak a lábaihoz, mintha születésüktől fogva mellette éltek volna. Az alig néhány hónapos kölykök, s a már kifejlett, s bizony: éhségtől elvadult állatok békésen követték, s minden szavának engedelmeskedtek, sőt: szinte remegtek a boldogságtól, ha teljesíthették egy-egy rövid utasítását. Persze, ezek nem afféle mutatványokra való felszólítások voltak, s minden esetben az állat érdekeit szolgálták, amely már nem volt képes a vadságba való visszahullás nélkül gondoskodni magáról. Ezeknek parancsolt aztán a számukra kijelölt gazdához való baráti hűséget, s engedelmességet, s azok a rettegéshez szokott, emberkerülővé vadult állatok úgy feküdtek le új gazdáik lába elé is, mintha e testbeszéddel fogadtak volna engedelmességet. Egy ilyen kóbor eb szegődött egy ízben a Mester nyomába. Ez ugyan nem merészkedett még a Mester közelébe sem, ha mások is jelen voltak, de amint Jézus félrevonult hogy imádkozzék, az eb azonnal mellette termett, s hangtalanul nyúlt el mellette, mintha érezné: nem szabad megzavarnia elmélkedéseiben és fohászában a Mestert. Tán két hétbe is beletellett, amíg annyira felbátorodott, hogy legalább a mi közelségünket elfogadta: s épp ez a kutya volt az, amelyre a legtöbb rosszat mondták, akik csak látták mellettünk. Nagy testű, inas-erős állat volt, és sorra-rendre támadta meg a kerteket, hogy egy-egy kisebb lábasjószágot elragadjon: s egyszer sem sikerült tőrbe csalni, hogy kártevését megakadályozzák. Akik csak látták, mind óvva intették Jézust: vigyázzon, mert a „bestia” nem átal akár az emberre is rátámadni. – Kiszámíthatatlan és vad, alattomos és kegyetlen – mondták rá, mire a Mester azt mondta, felénk fordulva: ~~ Ilyen ítélettel bír az ember! Csak azt látja meg, ami a maga érdekei ellen esik, ám hogy miért esik meg az, ami megesik, már számításon kívül hagyja! Ez az állat sem úgy, és olyannak született, amilyennek mondják. Ő is azzal a feladattal érkezett e Föld színére, hogy segítőtársául legyen az embernek, mint az állatok többsége, amely körötte-véle él. Ám az ember nem kért a segítségéből, ezzel szemben elárasztotta őt gyűlöletének és haragjának energiáival: s most, hogy ez az állat, mint valami hűséges és pontos tükör; megmutatja mindazt, amit az embertől magára vett, már átkozzák és kikiáltják mindennémű gyilkos és gáttalan vadállatnak. Holott ő csak azt adja vissza, amit kapott, s azt a képet mutatja, amit a maga gondolattalan gondolatai szerint az ember elvár tőle. Ha szeretetet kapott volna, amint az joggal megilleti: ő is a maga hűséges szeretetét és ragaszkodását adta volna, amint az a legbenső ösztönös késztetés szerint benne él. S ez nem csak erre az egy állatra vonatkozik, de a Természet minden lényére, hisz mind érző lélekkel élnek az ember mellett. Lelkeik olyanok, mint egy-egy üresen hagyott lap, vagy mint egy láthatatlan festékkel írott levél: csak az válik láthatóvá benne, amit az ember láthatóvá tesz, s amit maga az ember beleír. – ekkor magához emelt egy sovány, nyöszörgő macskakölyköt, amely tele volt mindenféle élősdikkel, s betegségekkel, s amely érintése nyomán egy pillanat alatt tisztult 37


meg minden féregtől, s szemmel láthatóan hagyta el testét mindennemű betegség is. Az a kis vakarék addig a „vérengző fenevad”: a hatalmas eb oldalához bújva remegett, ami megint csak okot adott az embereknek, elálmélkodni a Mester rendkívüliségén. Soha, még a maguk háza körül élő állatok közt sem tapasztalták, hogy a kutya és a macska ilyen szoros közelségbe merészkedett volna egymáshoz. A Mester ezt is elmagyarázta nékünk, amikor magunkra maradva megkérdeztük: hogyan lehetséges ez? ~~ Ez a két állat a ti, tehát az ember nevű lények gondolatainak irányát követi: ezért támad egymásra oly gyakran. Ám nem „ősi ellenségek” ők, amint azt ti oly tévesen gondoljátok! S nem is lehetnének azok, hisz egyazon Ősi Természet gyermekei, amelyek egyazon kozmikus Erőből merítenek: épp úgy, ahogyan egyazon Erővel bír minden egyes ember nevű lény is a Föld színén. Néktek sem kellene egymás ellenében hadakoznotok, hisz a legfelsőbb szintű Isteni Lényeg egy forrásból adatott mindőtöknek, amint ezen állatok benső, tehát lelki-lényege is ugyanabból a forrásból fakadt. Erről azonban most nem mondok többet, mert még ti sem értenétek, s azért nem, mert még nem érett meg rá az Idő, hogy e dolgok értetté válhassanak számotokra. De eljön majd az a perc is, amikor mindezeket elmagyarázom, ha nem is most, ezen az Úton. Amelyőtöknek mindezek már be vannak írva a szellemébe, az hamarosan maga is meg fogja érteni, mert elébe fog tárulni mindez, mint egykor megszerzett Igazság, aki pedig még nem bír ennek ismeretével, a megfelelő időben birtokosává lesz. – Később, már hónapok múlva tárta elém, s még két másik testvérünk elé a magyarázatot a Mester. No, nem így, amint most én továbbadom néktek: épp csak néhány emlékeztető jellegű szót szólva, amelyből mi azonban már kibonthattuk magunknak a teljes választ. Ama választ, amelynek tökéletes ismerete lassan be kell épüljön a ti korotok emberiségének tudatába is: Az állat- és növényvilág tagjai valóban nem ellenségei egymásnak, hisz egyazon Kozmikus Világlélekből merítenek mindahányan. (Amint ugyanabból a Kozmikus Világlélekből merít minden egyes ember Szellemi Én-része is, azáltal maradva összeköttetésben a Szellemi ÉN-nel, de azzal kötve meg magát a test-tudatban is, amint ama Világlélekből merít a Teremtettség e különváltan is az ősi, az Atyai EGY-ségben úton lévő, mindahány szellemesült, és szellemmel nem bíró lénye: ekként fogalmazva meg a mélybe hullott Világmindenség-elem alacsonyabb szintű EGY-ségét, amely épp annyira lesz ezáltal különálló Rész, mint amennyire elidegeníthetetlen és elválaszthatatlan része marad mégis az Ősi EGY-ségnek) E lélek-elemek mindig és mindenkor megalapozzák az egységet a lélek-lények között. E közösséget azonban menthetetlenül széjjelrombolta az ember gondolatainak iránya, s azon elvárások, amelyekben ezeknek a lélek-testvéreknek földi milyenségét és természetét megfogalmaztátok, s megfogalmazzátok mind a mai napig (s vélhetően még egy ideig, hisz a kép nem arra enged következtetni, hogy pozitív irányú változás felé törekedne, s haladna az emberiség: ha egyes emberek már készek, és képesek is erre!). Ha ti szeretettel, és csakis szeretettel volnátok egymás iránt, s ezt feltételeznétek az állatokról is, amelyek veletek egyazon Földön élnek: ők készséggel igazodnának ehhez az elváráshoz, hisz legbenső, legfelsőbb szintű késztetéseik is ezt diktálnák nékik. Tőletek azonban, mint a legérzékenyebb és legfinomabb kelme, vagy mint a szivacs: magukba szívják a bennetek élő erőket. Minthogy azonban ők nem bírnak az ítélet képességével, ama erőket szívják magukba, amely erők az ember egy korábbi, már rég elhagyott (vagyis: inkább csak elhagyni vélt) szintjét jellemzik, azt, amelyen állva még az ember sem volt különb, és nem volt másabb, mint eme szellemmel nem bíró lények. Tehát az ember volt-énjének jól-rosszul már lefedődött, de tudattalanjában (s részben még akár a szellemében is!) mindmáig megmaradt elemét, az ősi természet-törvények vad és torz energiáit vonzzák magukhoz, mert ők önmaguktól nem lehetnek jobbakká, mint a mellettük élő ember. Amint ti nem léphetitek át a magatok árnyékát, akként nem léphetik át az állatok sem a ti rejtett, ámde valós milyenségtek árnyékát. Mint a tükör: meg fogják mutatni mindenkor, kiben milyen érzések vannak elrejtve. S ez még akkor is így van, s még akkor is igaz képet fog adni, ha egy-egy durva vonás ezen az úton nem lesz nyilvánvalóvá abban az emberben, aki az állatok esetlegesen 38


durva, vagy épp „kegyetlen” viselkedésével szembe kell találkozzon: mert ott van annak számotokra láthatatlan árnyéka testeitek energia-burkába írva, ha még nem szabadult meg attól egészen valós ÉN-etek. Mindmáig nem vagytok képesek elhinni: az állatvilág legtöbb tagja fajtától függetlenül bír az auralátás adományával: azzal a képességgel, amely teljességében, vagy csaknem teljességében lefedődött az ember előtt: ne élhessen vissza azzal is, mint mindennel, ami a kezébe adatott egykoron. Az állat nem fog készakarva visszaélni e „tudásával”, mert agya nem rendszerező, és nem logikus gondolkodásra való, hisz nem bír Szellemi Én-résszel. Tehát ha az állat „tudja” is: milyen benső késztetések és ösztönszintű adottságok rejteznek egy-egy emberben, nem tudja, hogy tud… A tudás tudása, tehát az agy akaratlagos használata az ember kiváltsága, amelyet még a delfin: e fél-szellemi lény sem mondhat magáénak egészen, mert akkor eszébe nem jutna, hogy engedelmeskedjék, ha olyas feladatokra adtok néki parancsot, amely ártalmára van másoknak, vagy saját magának. A delfinben ugyanis nem csak a ti értelmezéstek szerinti tudás nincs meg: a gonoszság legkisebb eleme is hiányzik belőle…– Azt a kis macskakölyköt aztán egy asszony gondjaira bízta a Mester, míg a nagytestű ebet egy idősebb ember vette magához, akihez a kutya egy idő múltán látható bizalommal kezdett közeledni. Már nem szaladt el, ha meglátta, s nem morgott rá, s végül már azt is békésen tűrte, ha az ember a fejére tette a kezét, vagy széles hátát simogatta. Ekként elrendeződött tehát az ő sorsa is: kutya és gazda kiválasztották egymást, s egy nap az állat első szóra kész volt követni új gazdáját. Igaz: még meg-megállt, s visszanézett, mint aki a Mestert akarja hívni, ám hogy Jézus nem mozdult, végül beletörődött, hogy el kell őt hagynia az újonnan megismert embert, s a tőle kapható és néki visszaadható Szeretetet követve. Ennek oka persze a Mester gondolati irányításának hatása is lehetett, aki mindenképp szerette volna biztos helyen tudni az állatot, hisz hamarosan mindenképp el kellett volna szakadnunk attól. Az idő ugyanis mind kedvezőbbé lett, s mi is útra készülődtünk. Igaz, most Mesterünk egy rendkívüli feladattal bízott meg bennünket. Azzal, hogy egyes vidékeket bejárva már egyedül fogjunk hozzá a tanításhoz, s a betegségek gyógyításához. Akkor, hogy ismét útra keltünk, a Mester ismét végigjárta mindama városokat, amelyek Kapernaum és a Táborhegy közt épültek, s ismét tanította az embereket, és gyógyította betegeiket. Aztán a Táborhegy lábánál haladtunk végig, hogy az erdőkben élőkhöz is eljuthasson az Evangélium ereje. Erdei útjaink második napján, pihenő közben Mesterünk a nyomába szegődött embereket nézte, amint azok is letelepedtek a közelünkben, mind a Mester szavait szomjúhozva. Jézus egy ideig csendesen figyelte őket (lehettek vagy kétszázan férfiak, többségükben asszonyaikkal és gyermekeikkel), majd felénk fordult, s azt mondta: ~~ Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába. Kérjétek, hogy munkásainak fogadjon benneteket, hogy egy is el ne vesszen azokból, akik kévékbe kell köttessenek, majd csűrbe kell takaríttassanak, amint azt Atyám rendelé. Ímé: új feladatot és új Tanításokat adok néktek: menjetek el a zsidóknak házaihoz, hogy e Tanításokat átal adjátok őnékik, hogy mind, kinek szíve és szelleme befogadja e szókat, részesévé legyen az Evangélium minden Áldásának… E szavak után a Mester ismét tanítani kezdte az embereket, majd megáldotta, s hazaküldte őket. Azok össze is szedelőzködtek, s távoztak, mert hogy estefelé járt már, és sokan egy falást sem ettek aznap, vagy csak az erdők szabadon termő bogyóit, némi gombát, s a fák és bokrok ehető levélzetét rágták. Ahogy mind eltávoztak, a Mester újra felénk fordult, majd kivezetett mindannyiunkat a hegy lábától egészen a nyílt pusztaságba, hogy ne háborgassanak bennünket. Hogy mindannyian elhelyezkedtünk, Mesterünk e szókat szólta nékünk: ~~ Útra kell keljetek, ahogyan mondottam, hogy elvigyétek az Örömhírt, s amiket tanítottam néktek. S azért is el kell induljatok, hogy gyógyítsátok a testnek mindennemű betegségeit, és minden erőtlenséget, amiként azt tőlem láthattátok. Mert ím; Én most hatalmat adok néktek, és 39


Erőt adok az Én Erőmből, hogy halottakat támasszatok fel, s hogy ördögöket űzzetek a megszállottakból, s mindenféle tisztátalan szellemeket. Tanításaitokért és a csodás cselekedetekért azonban ne fogadjatok, s ne is várjatok semminő fizetséget, hisz nem a magatok szavát kell szóljátok s nem a magatok erejével gyógyíttok, de még csak nem is érdemeitekért kapjátok kezemből az Erőt, amely által mindezt végbevihetitek. Ingyen veszitek az Erőt, s minden Tanításomat: ingyen is adjátok azokat tovább, hogy Áldása legyen az mind az Izráel házainak, amely Áldásért Atyámat fogja dicsőíteni, akikkel ama csodák esnek, s azok, akik hallják, és befogadják szavatok, s befogadnak ama szavakért, Atyámért és Énérettem benneteket. A pogányok útjára ne menjetek, és a Samaritánusok városába se menjetek be, hanem menjetek inkább Izráel házának eltévelyedett juhaihoz. Elsőképpen az Evangéliumot adjátok kezükbe: arról prédikáljatok nékik; elközelített a Mennyeknek Országa. Ne szerezzetek aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt a ti erszényetekbe: de még csak erszényetek se legyen, hogy kísértésbe ne essetek: megtölthetni azt. Se útitáskát, se két ruhát, se sarut, se pálcát ne vigyetek magatokkal az útra, s ne gondoljatok azzal se: miből szerzitek meg mindezt, mert erről is gondoskodik Atyám, hisz méltó a munkás az ő táplálékára, s mindarra, amire szüksége lehet az úton. Amikor egy városba, faluba bementek, tudakozzátok meg, ki abban méltó; és ott maradjatok annak házánál, amíg tovább mehettek. Ott tanítsatok, s aki igaz szívvel vágyja hallani az Evangélium Igéit, az menjen ama házba, amely benneteket befogadni alkalmas volt, hogy a Szó, amelyet szóltok, mindenképp tiszta maradhasson. Ha nincs egy, aki útbaigazítást adjon néktek, hogy hol találtatik méltó ama városban, önnön benső érzésteket kövessétek, s ha bementek ama házba, amelyet kiválasztottatok, köszöntsétek annak lakóit a Békesség s a Szeretet szavaival, és ha valóban méltó ama ház, szálljon a ti békességtek reá, s mindazokra, akik abban lakoznak. Ha pedig nem méltó, a ti békességtek rátok szálljon vissza. Ha valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja a ti beszédeteket Énérettem, mikor kimentek abból a házból, vagy városból, lábaitokról is verjétek le ama város útjainak porát: ne legyen az teher számotokra többé az Úton. Mert lesz nem is egy város, ahol majd elűznek benneteket, s nem hallgatják meg szavaitokat, amelyeket szólanotok kell az Én nevemben. De bizony mondom néktek: Az ítélet napján könnyebb lesz a Sodoma és Gomora földjének dolga, mint annak a városnak. Íme: én most elbocsátlak titeket, akként bocsájtlak el, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelídek mint a galambok. Szeretve, de óvatosan közeledjetek az emberekhez, mert sok az, akik ma mézes szókkal szólnak hozzátok, ám már holnap törvényszékre adnak titeket, és az ő gyülekezeteikben megostoroznak titeket, és helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, s az én szavaimért, ha szavaitok ellenükre vannak, és a pogányoknak is ellenére, s felfedi az ő tisztátalanságaikat. Azon tisztátalanságaikat, amelyekkel még nincs erő bennük szembenézni, mert még hiszik: az az igazság és az a tisztaság, amit ők maguktól vallanak s amely hit szerint élnek. Okosan kell hát megmérnetek: ki mennyit tud már befogadni ama szavakból, amelyekkel közéjük érkeztetek, s még ama keveset is a szelídek alázatosságával kell elébük tárnotok, hogy meg ne rémüljenek, s rémületükben ellenetekre ne törjenek, elvetve maguktól még ama keveset is, amit pedig már szelíd szóval kezükbe adhattatok volna… Lesznek azonban olyan városok is, ahol minden szavatokat fogadják: színleg, ám amint lehet, ellenetek lépnek mégis, amint a kísértő megadja nékik erre az erőt. Mert sok lesz az, aki hamis mosolya mögül figyeli szavatok, miközben elméjét az ellen durva keze fogja. Akkor ne ellenkezzetek, s ne védekezzetek, és amikor átadnak titeket a véneknek, a poroszlóknak, vagy a maguk elöljáróinak; ne aggodalmaskodjatok azon, hogy mi módon, vagy mit szóljatok a magatok érdekében; mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert akkor, abban a percben már nem ti lesztek, akiknek szólnotok kell: Atyátoknak Lelke az, aki szól helyettetek a ti ajkaitokkal. Ha egy városban ellenetekre fordulnak, másik városba térjetek, hogy minél többek hallhassák az Evangélium Üzenetét.

40


Amit Én néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és a mit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek. És ne azoktól féljetek, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a szellemet, mind a testet elvesztheti, a mélységbe rántva azt a tisztaság útjáról. Mert szavaitokért ellenetekre lesznek: ellenetekre magatokért és Énérettem, ahogy ellenére lesz majd Érettem apjának a fiú, s fiúnak az ő apja, és halálra adja testvér a testvért. Gyűlölni fognak benneteket az Én nevemért, s mindazért, amit tanításokban át kell adjatok: de aki szavában és minden tettében hűséges marad mindvégig, megtarttatik. Tán most megrémít benneteket, hogy üldöztetésekről szólok, amelyekre fel kell készülnötök. De nem lehet különb a tanítvány az ő mesterénél, sem szolga feljebbvaló az ő uránál, s ha a Mestert, és az Urat gyűlölség várja és üldözés, és adják azt halálnak halálára: mennyivel inkább üldözni fogják, s halálra adni ama tanítványt, és ama szolgát, aki kisebb az ő Mesterénél és az ő Uránál, de aki kicsinységében is híven kíván szolgálni?! Bizony, mondom néktek: amint a Mester és az Úr elvállalta mind az üldözést, mind a halált a Kezdetek kezdetén, hogy az Igazság győzedelmeskedhessék – sokakért: a tanítvány s a szolga is fel kell vállalja azt a Mesteréért, az ő Uráért. Mindezekre pedig nem azért intelek titeket, hogy megfélemledjék a ti szívetek: hanem azért, hogy ne érjen készületlen, ha ellenetekre lépnek. De azért ne aggódjatok mégse: semmi sem történhet veletek, amiről a Mennyei Atyának tudomása ne volna! A Mester itt egy kis szünetet tartott, hogy mind befogadhassuk, amiket mondott. Közben a porban fürdő verebeket figyelte, majd így folytatta: ~~ Nemde, két verebecskét meg lehet venni egyetlen fillérért, hogy áldozatul legyenek, amiként azt a Törvény rendelé? És lám: egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül! Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok. Valaki azért hitet tesz én rólam az emberek előtt, arról én is hitet teszek az én mennyei Atyám előtt; aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az én mennyei Atyám előtt. Ne gondoljátok, hogy békességet szerezni jöttem a földre! Nem békességet szerezni jöttem, hanem harcot. Azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak ember és ember közt, s hogy az embernek ellensége legyen az ő háza népe. Aki inkább szereti atyját és anyját, mint engemet, nem méltó énhozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, mint engemet, nem méltó énhozzám. És aki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám. Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét énérettem, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, Aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát a próféta nevében, prófétának jutalmát veszi; és aki befogadja az igazat az igaznak nevében; az igaznak jutalmát veszi. És aki inni ád egynek a kicsinyek közül, csak egy pohár hideg vizet a tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát. Mert az akként cselekszi a jót, amiként azt a tanítványtól tanulta, s az akként adja néki a tanítást, amint azt a Mesterétől tanulta. Senki sem lehet nagyobb, mint az ő Mestere, hát nem is adhat nagyobb ajándékot, mint a Mester. De kisebb sem lehet a tanítvány mint az ő Mestere, mert a hű tanítvány mindenkor a Mester tükörképe, hogy betöltse szerepét egészen, amit a Mester reá bízott. Amely tanítvány kisebb, mint a Mester, az meghamisítja a Mestert, hiteltelenné téve annak szavát és tanításait: s akkor az a tanítvány akként veszi el az ő méltó bérét az ő Mestere kezéből, amikor a fizetség órája eljő… Ekként a tanított minket a Mester, hogy kellőképp felkészítsen mindőnket az Útra, majd kettesével elindultunk. Ki-ki azzal a testvérrel ment, akit a Mester jelölt társául, s arra a vidékre, amelyre küldve lettünk. Tudtuk; Mesterünk maga is útra kelt ismét, hogy tanítson és prédikáljon, amiként eddig is tette. Most a Keresztelő fiai közül voltak mellette mintegy harmincan, olyanok, akiknek még meg kellett tapasztalniuk sokmindent, mielőtt maguk is megbízást kaphattak volna a Mestertől. E harminc tanítványon kívül is vártunk még sokakat, akiknek érkezése már esedékes volt. Ennek tudatában nyugodt szívvel indulhattunk el, mert bár tudtuk: Mesterünk az Atya 41


oltalma alatt áll: nem egészen lettünk volna nyugodtak mégsem, ha úgy kell távoznunk Mellőle, azzal a gondolattal, hogy egészen egyedül kell hagyjuk. – És itt most álljunk meg egy kissé, gyermekem. Innen ugyanis egy ideig én sem kísérhettem tovább szeretett Mesteremet, hisz magam is útra kellett keljek testvéremmel: Andrással, hogy bejárjuk a Tenger partján fekvő városokat, azok közül is azokat, ahol zsidók éltek. Mesterünk, amint mondtam, nem maradt egyedül ama hónapokban sem: a János tanítványai közül volt véle néhány, akik igen aggódtak Jánosért. Aggódtak, mégsem maradtak mellette Macherusz váránál, mert érezték: Jánosnál nagyobb van itt, s ők Jézust kell kövessék, ha az Üdvösség földére kívánnak lépni. Minthogy most nem az én utam megmutatása a cél, nem vetítem eléd mindama történéseket, amelyeket akkor kellett megélnem testvéremmel együtt. Ehelyett most egy kissé kiemelkedünk a múltból, hogy ismét egy dimenzióval magasabban lévő pontról kövessük figyelemmel Jézus útjának eme részét. A Mestertől távol töltött időt egy másik tanítvány, név szerint Micheas testvér mellé szegődve tesszük meg, hogy az ő tudatán keresztül kövessük a Mester minden lépését, egészen addig, míg magam is meg nem jelentem Mellette ismét, hogy attól fogva többé ne is hagyjam magára. Mielőtt azonban folytatnánk az utat, vizsgáljuk meg: mit jelentettek a Mester iménti tanításai, mi volt szavainak benső értelme a mi számunkra, s a ti jelenetek, s még a távoli Holnapok emberei számára. Mert bármily furcsán hangzik is: a ti számotokra is, s még az ő számukra is van elrejtve a Mester fentebbi szavaiban egynémely olyan Üzenet, amelyet nem, vagy csak kevesen voltatok képesek kibontani a magatok, s persze: a köröttetek-mellettetek élők számára, a lelki-szellemi és tudati hasznára. Feljebb emelkedtünk tehát, s már ismét mint önálló, bár nem teljességében különálló szellemi elem lebegtem Vezetőm mellett. Nem teljesen különálló, hisz mint mindig: most is összekötött Vezetőmmel az az energia-szál, amelyet mi csak úgy hívtunk: a „Kozmikus köldökzsinór”. (Erre, ennek létére csak nemrég hívta fel figyelmemet Vezetőm, bár szavait csak tudatomban rögzítettem. Ott azonban annál is inkább, hisz e „köldökzsinór” épp az én védelmemet szolgálta, ha túl vakmerőnek bizonyultam meditációim közben.) – Vegyük sorra, Gyermekem, mindazon szavakat, amelyek jelentését megismernetek szükségeltetik. Először is a kiküldöttek, vagy ahogy a későbbi korokban nevezték (s nevezitek őket mind a mai napig is) a médiumok feladatára és szerepének fontos voltára térnék rá. „Hirdessétek mindenütt, hogy elközelgett a Mennyeknek Országa” – mondotta Mesterünk, s ezt a későbbiek során teljessé tette azáltal, hogy már nem csak a zsidók: minden nép házainál hirdetnünk kellett az Evangéliumot. Mindemellett előrevetítette a későbbiek során bekövetkező harcok és üldöztetések árnyát is, megmutatva nékünk: mi sem számíthatunk más ítéletre az emberek kezéből, mint aminőt Ő maga el kell viseljen. Megvallom: akkor még én magam sem tudtam; miféle szenvedésre gondol Mesterem, de amint számotokra, úgy a mi számunkra is teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy a Mestert, aki mindenkor csak a jót cselekedte, s oktatta, s aki százszor és ezerszer bizonyította: az atyának Fia Ő; képesek lesznek halálra adni ugyanazok, akikkel ama Csodákat cselekedte… Szavaival, amelyekkel mindeme történéseket előre megmondta, egyben bátorítást is akart adni nékünk. A Bizonyossággal élők bátorságát, azokét, akik mindenkoron képesek letenni életüket, s annak minden egyes percét, s mind, e percek minden történését az Atya kezébe. Azt a bátorságot adta nékünk, amely nélkül soha, egyetlen, a mélység felé elindult Szellem sem térhetett volna vissza, amint ezután sem térhet vissza az Atyához, hogy ismét részesedhessék a Véle való EGYség áldásában.

42


A ti korotok médiumai számára is ez adatott feladatul: az általunk átadott Tanítások továbbítása. S ehhez is a Mester szavaiból kell, mert máshonnan nem is lehet merítenetek az Erőt: a Bizonyossággal bírók erejét, s néktek is épp úgy le kell tudnotok tenni életeteket az Atya kezébe: hittel és bizakodón, amiként a kisgyermek bízza magát az ő anyjára. A médiumok most ugyan nem a Mestertől kell átvegyék mindazt, amit továbbadniuk szükségeltetik: legalábbis, nem közvetlenül, erről már igen gyakran szóltam, így nem térek vissza rá ismét. A médiumok szavai nem csakis és kizárólag egyetlen nép, vagy nemzet, s nem csak egyegy kisebb, avagy nagyobb csoport: minden ember számára küldetnek, tehát akként kell azt továbbítsák is, hogy ezen Üzenetek mindenki felé elérhessenek. (Annál is inkább, mert az Idő bizony, nagyon is közel van hozzátok!) Azonban nem erőszakkal, még csak nem is rábeszéléssel kell e Tanításokat továbbadnotok, de egyszerűen és nyíltan kell áramolniuk a Tanításoknak, hogy aki már kész, és képes is az azokba rejtett Üzeneteket el-, és befogadni: módot kaphasson arra. Mi minden esetben figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a ti korotok emberisége sokkalta rétegezettebb, s még inkább más és más szellemi síkokról vállal egy-egy Utat, mint a mi jelenünk ember-szellemei. Így természetesen magunk is arra törekszünk, hogy ki-ki a neki megfelelő módon és formában, s persze rezgésszinten juthasson hozzá az egyes Tanításokhoz, s mindig ahhoz és annyihoz, amire igazán szüksége van, s amennyit már be kell(ene) tudjon fogadni úgy test-tudata, mint Szellemi Én-része. A tanítások továbbadása persze a ti jelenetek során sem egyszerű: hisz az ellentét minden eszközt bevet, hogy gátolja ebbéli igyekezeteteket, nem egyszer úgy, hogy az általa kreált hamis tanításokkal „oltja be” a spirituális érdeklődésű emberek tudatát, s mert hogy az ő „üzenetei” mindenkor kedvezőbb színben tűnnek fel a nagyon is egocentrikus test-tudat számára; azok könnyűszerrel taszítják háttérbe a valós Üzeneteket, amelyek sohasem a test és a test-tudat pillanatnyi érdekét nézik, s nem aszerint szólnak, de mindenkor a Szellem Útját hivatottak segíteni és megkönnyíteni, nem egyszer akár a test érdekei ellenében is. Nektek meg kell próbálkoznotok azonban minden (számotokra) lehetséges módon továbbítani a közléseket, hogy azok segíthessék az ember-szellemek ébredését, s ezzel előrébb, és feljebblépését is a megkezdett Úton. A hozzátok érkezett Tanításokat mindenkor akként kell továbbadjátok, amint azt nékünk tanította a Mester. Hogy is mondta a Mester: „Ingyen veszitek az Erőt, s minden Tanításomat: ingyen is adjátok azokat tovább”… Főként fontos ez a ti jelenetekben, amikor mindennek megkérik az árát azok, akik csak az anyagi haszonszerzésre gondolnak. Ti azonban nem gondolhattok arra, hogy a mohóság ördöge el ne ragadjon titeket, tisztátalanná téve mindazt, ami kezetekbe adatik: adjátok azt tovább. Mert aki anyagi haszonért akar szólani, vagy aki a maga dicsőségét kívánja továbbadott szavaiért élvezni, könnyen lesz az ellentét zsákmányául, aki meghamisíttatja véle az elébe tárt Igazságokat, s mind a Tanításokat, és olyas dolgokat fog véle mondatni, mint „Mennyei Üzenetek”-et, amelyek hízelgőek ugyan az emberek tudata számára, mert egy kellemes, könnyen végigjárható, „széles utat” tárnak elébük; de amelyek épp ezért teljességgel értéktelenek, ha nem épp ártalmasak lesznek a Szellem, s a Szellemi Én-rész számára. Ne akként szóljatok tehát, amiként azt az emberek elvárják, s megkívánják tőletek, de akként, amiként szólanotok kell. Mert aki egyet is szándékoltan meghamisít ama Tanítások közül, amelyek kezébe adattak, mindenkor magukra veszi annak karmikus kötését, s ez nem csekély, hisz ha olyas áltanításokat ad testvérei kezébe, amelyek nem segítik, de mindinkább eltávolítják Istentől, megnehezítve az ember-szellemek visszatérését az Ősi EGY-ség állapotba; Lélek elleni bűnt követnek el, amelyre nincs bocsánat sem égben, sem a földön. Tudom: a ti korotok követelményei, az életfeltételek biztosítása mind több és több terhet rónak rátok: de ha hűségesek tudtok maradni mindenkor, Az, Aki e feladatot reátok bízta, épp úgy gondot visel reátok, amiként reánk is gondja volt mindenkor, s megadja néktek is mindazt, amire szükségtek van, amiként azt tapasztalhattad is. Ama mondatok alatt, amelyekben az üldöztetésekről szólott a Mester, már nem egészen azt az üldöztetést kell értsétek, ami reánk várt: többségében legalábbis nem. Ti már nem a test halálra 43


jutásától, „csak” a hátrányos megkülönböztetésektől, a negatív előítéletektől kell tartsatok. Attól tehát, hogy aki megvallja embertársai előtt: a megszokottá, vagy inkább ismét „divatossá” lett vallási irányzattól eltérően keresi az Igaz Istent, s ezen irány értelmében keresi a kapcsolódás útját és módját a felsőbb szintű Világgal, a Fent Törvényei szerint élve mindennapjait, azt megszólják, s nem éppen hízelgő jelzőkkel illetik, s bizony: gyakran nem csak a háta mögött. S ez még csak az első lépcsőfok. A következő az, amikor az Igazság-keresőt igyekeznek az élet minden, számukra lehetséges területén ellehetetleníteni és háttérbe szorítani. A végkifejlet azt hiszem az, amikor mint elmebeli képességétől megfoszttatottat: a valódi elmeháborodottak közé zárják, megfosztva őt személyi szabadságától is. Amint látod: nem kevés módja kínálkozik az ellentétnek a ti fejlettnek mondott korotokban sem: elfordítani a szellemvilágtól és a szellemi irányzatú Tanításoktól mindazokat, akik gyengének mutatkoznak. A harc gyakran kemény és kíméletlen, s bizony: erős kell legyen, aki mindvégig hűséges kíván maradni. De hogy is mondta a Mester: „… aki mindvégig megáll, megtarttatik…” Sokan: sajnos, nagyon is sokan lesznek azonban azok, akik színleg befogadják mindazt, amit elébük tártok (főként, ha az valamiféle előnnyel jár számukra!): hátulról azonban igyekeznek orvul belétek marni. „nincs oly rejtett dolog, ami napfényre ne jönne… ” - mondta a Mester, s ez is így van! Ha nem is a Föld színén, de a Visszatérés percén minden egyes ember-szellem szembe kell nézzen a maga milyenségével: s akiben az álnokság és a képmutatás és az alattomosság élt, azzal kell szembesüljön, s aszerint kell elvegye a maga bérét, hogy mindenkor érvényesüljön a Törvény. Ezért helyesebb, ha valaki nyíltan megmondja: nem érti, vagy nem kész (esetleg nem képes) elfogadni az általatok követett irányt: ez azonban még neki sem ad felhatalmazást arra, hogy a másféle gondolatok szerint élőket hátrányos helyzetbe hozza: amint nektek sem ad felhatalmazást, hogy őt ezért bármiben is gyengébbnek vagy méltatlanabbnak ítéljétek. Nem tudjátok: feladata szerinti, vagy valós gyengesége végett van, hogy távol igyekszik tartani magától mindazt, amit ti, mint Felismerést: elébe kívántok tárni. Akkor hagynotok kell, hogy a maga útját járja, a maga iránya szerint: s ti abban lehettek segítségére, hogy a maga iránya szerinti utat tehesse meg minél tisztábban. Ha mindenáron késztetni akarjátok, hogy az általatok elfogadott irányt és Tanításokat kövesse, s aszerint éljen; az ő személyi szabadságát, sza-bad önrendelkezési jogát sértitek meg, s esetleg bűnbe sodorjátok, kiváltva benne az irántatok érzett haragot, vagy akár a gyűlöletet is. Óvakodnotok kell tehát attól, hogy mindenáron titkolni akarjátok valós meggyőződéseteket, mást mutatva a külvilág felé, mint ami bennetek, mint Igazság: megfogalmazódott, s életre kelt, de óvakodnotok kell ugyanakkor a spirituális gőgtől is. Attól, hogy csak a magatok igazságát, s ezzel közvetve magatokat tartsátok tökéletesnek és tisztának. „Legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” - javasolja a Mester, amint én is ezt javaslom. Okosan, és megfontoltan, de teljes szívvel adjátok tovább mindazt, amit továbbadnotok szükséges: akkortól viszont bízzátok Istenre; ki hogyan képes befogadni azt, amit elébük tártatok. Visel-kedéstek legyen szerény, de soha álszent, vagy képmutató: óvakodjatok a fellengzősségtől, a farizeusságtól, a nyilvános „szenvedéstől”, a mások lekezelésétől, vagy gondolataik és szellemi meglátásaik már eleve hibásnak való kikiáltásától: nektek sem esne jól mindez, s ti már valóban csak azt adhatjátok tovább, nem csak fizikai, de szellemi formában is, amit ti magatok is szívesen fogadnátok azoktól, akik más úton igyekeznek megtalálni önmagukat, s a bennük (is) élő Istent. – Ha úgy érzitek: a mellettetek állók tudati, vagy lelki-szellemi milyensége vesztetekre van; – ha úgy látjátok: a körülményeitek olyannyira ellehetetlenedtek, hogy az általatok Tisztának megismert Út, vagy a teljes visszazuhanás közt kényszerültök választani: ne féljetek meggyőződéstek mellett kitartani, s ha más mód nem kínálkozik, akár „másik városba futni”: amint azt a Mester nekünk is tanácsolta. A magasabb rendű Cél érdekében tudnotok kell a kisebb, s csak arra az egy földi útra szóló, egyéni érdekeket feladni, mert ha meghasonlotok önmagatokkal, 44


életetek nem lesz teljes, és Utatok súlyát mint a kudarc árnyát fogja vonszolni visszatérő szellemetek… „Nem békességet szerezni jöttem a földre!” - mondta a Mester. Nem azért jött, hogy segítse a mindenáron való megalkuvást, de azért, hogy aki a sötétben jár, a Mesterre tekintve megláthassa önnön sötétbe zuhant voltát. Ez harcra készteti úgy a testtudatot, mint a szellemet: az emberek egymás közti harcát tehát már a szellem és a tudat egyéni „párharca” is súlyosbítja, s még inkább, mint a kétezer évvel ezelőtt élt ember esetében, hisz a ti jelenetek során már szinte kötelező a megalkuvás, vagy annak elviselése, hogy mások megalkuvóvá válnak köröttetek. Ti azonban mindenkor a tisztábbik, a Szellemi Én-etekre kell hallgassatok: s ez nem is kis harcot ád napjaitok során. Már nem is annyira egymás, mint inkább önmagatok ellen van tehát e harc: benső és földi Én-eitek közt, amelynek tétje azonban hatalmas! Mert a szülőt már nem, vagy csak kevéssé érdekli: milyen vallási vagy egyéb irányzatot követ gyermeke, amint mindegy ez a gyermek számára is, és lényegében mindegy a köröttetek élők számára is, amíg úgy nem érzik: veszélyeztetitek egyéni érdekeiket (ha csak nem az egyes nemzetek közt lángol fel újra a vallási indíttatású, bár gyakran más köpönyeg alá rejtett harc). Ám a magatok felsőbbrendű Én-része számára egyáltalán nem mindegy: mely úton indul el a tudat, s milyen elvek és eszmék szerint rendezi be magának a földi létet. Ha az a Szellemi ÉN léte ellenében, tehát annak érdekei ellen van, a Szellemi Én-rész harcba kezd: s bizony, a Szellemi Én-rész szavát: a lelkiismeretet elhallgattatni sem kis harc, még ha színleg úgy látszik is. De hogy megismételjem: „aki mindvégig hűséges marad, az megtarttatik”: aki el tudja fogadni a Szellemi Én-rész „szószólójának”: a lelkiismeretnek a szavát, s képes lemondani a maga győzelméről annak győzelméért: mindenkor nyertesévé lesz az önmagával, s a minden ember tudatát hatalmába keríteni kívánó ellentéttel szemben vívott harcnak. „És aki nem veszi fel értem az ő keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám…” – mondta a Mester, s ennek értelme szintén az volt a múltban, ami a ti jelenetekben: aki nem vállalja fel a harcot, s nem képes lemondani önmagáról Krisztusért, vagyis nem képes lemondani a maga kicsinyes, földi céljairól és előnyeiről a Kegyelem elnyerhetéséért: valóban nem méltó a Mesterhez. Épp úgy, mint aki nem vállalja, vagy meghamisítja, s egyéni céljait előtérbe helyezve végzi ama Vállalást, ami reá bízatott. Amint a Mester felvállalta a maga hatalmas és megismételhetetlen Feladatát: akként kell mindannyiótoknak felvállalnotok a magatok feladatát: s ha ez kellemetlenségekkel, megkülönböztetésekkel, gúnyolódó - értetlenkedéssel jár, csak a Keresztre kell feltekintenetek hittel és bizalommal: s a Krisztus mindenkor segítségetekre lesz, mert az Ő ereje árad a ti szívetekbe. De az is vétkessé lesz a maga keresztjének elvetésében, aki olyas feladatot vesz magára, amely nem, vagy nem az általa vélt formában adatott néki feladatul! Az, aki épp egyes, számára kedvezőnek vélt szerepet vesz magára, holott feladata épp az volna, hogy eme késztetést legyőzze magában…- és ez éppen a ti korotokban nagyon jellemző, mert hisz „médiumnak”, vagy „bio-energetikus gyógyítónak” lenni bizonyos körökben nemcsak hogy nem hátrány, hanem egyenesen „dicsőség” – legalábbis azok szemében, akik önkényesen veszik magukra e szerepet, akár azért, hogy a szavukat várók elismerését és barátságát nyerhessék meg a maguk számára, akár azért, hogy más, szintén csak földi előnyöket tudhassanak magukénak. Ezek a lemondás nagy és kemény harcát vetik el maguktól, olykor csak a test-tudat gyengeségének engedve, de mindenképp meghamisítva valós, vállalt feladatukat. „Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt, s aki elveszti az ő életét, megtalálja azt.” - mondta a Mester. Ennek jelentése nagyon is nyilvánvaló: aki a földi élet kellemetességeit, s a maga egyéni érdekeit részesíti előnyben, s minden lehetséges eszközzel csak azt szolgálja: a Szellemi érdekeit löki háttérbe, s Valós Életét veti el magától, s a Szellem minden Áldását, mert egyszerre két úrnak nem szolgálhattok. A földi élet kellemetességei azonban minden korban az anyagi javak megszerzésén múltak: aki a lelki - szellemi Kincsek után vágyakozott, s vágyakozik, s azokat igyekezett/igyekszik 45


megszerezni, nem törhet ugyanakkor a Föld kincsei után is: egyik kizárja a másikat, s vagy az egyiket, vagy a másikat el kell vetni. Ha pedig mégis mindkettőt bírhatni akarja valaki, az afféle „sem nem hideg, sem nem forró” állapotra, vagyis a hamisságba merül, s a „langyosakat pedig mindenkor kiköpi szájából”. Aki nem ismer Törvényt, az nem vétkezik: szokták mondani. Ám a ti korotok emberisége ismeri, sőt: egyre inkább megismerheti a Törvényt, tehát módjában áll, hogy válasszon. Aki azonban az anyag-világ törvénytelen törvényei után áhítozik: nem lehet részese a Szellem Törvényének, amely Törvény az Atya Törvénye. Életet nyerhet tehát magának a föld színén: elnyerheti a föld hatalmi jelvényeit, az emberek (ál, vagy valós, de csak földi énjének szóló) tiszteletét: de ezen értékeket ott kell hagyja: s akkor rádöbben, hogy szegénynél is szegényebb, koldusnál is koldusabb, halottnál is halottabb a Valóság értelmében. „Senki sem lehet nagyobb, mint az ő Mestere, hát nem is adhat nagyobb ajándékot, mint a Mester. De kisebb sem lehet a tanítvány mint az ő Mestere, mert a hű tanítvány mindenkor a Mester tükörképe, hogy betöltse szerepét egészen, amit a Mester reá bízott. Amely tanítvány kisebb, mint a Mester, az meghamisítja a Mestert, hiteltelenné téve annak szavát és tanításait: s akkor az a tanítvány akként veszi el az ő méltó bérét az ő Mestere kezéből, amikor a fizetség órája eljő…” Ez igen összetett kérdés a ti jelenetekben! Annál is inkább, mert mindazok, akik médiumi feladattal, vagy késztetésekkel bírnak, igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy a legmagasabb szintekről merítve adják át testvéreiknek azon Tanításokat, amelyek… - nos: amelyek gyakran, sőt: nagyon is gyakran az asztrál síkon megrekedt Szellemlények által vannak küldve, nem egyszer épp a „médium” erős, szinte már követelődző hívását követve. Az ilyen „vezetők” maguk is igyekeznek akként feltüntetni magukat, mint magas szférákban élő Szellem-lényeket: ám az általuk leadott közlések nem, vagy csak részben bírnak Igazság-elemekkel. Javarészt azonban csak az asztrál-világban megrekedt Szellem elképzeléseinek, homályos sejtéseinek és persze az ellentét hamis tanainak zagyvalékát tárják az őket megidézők tudata elé, s akkor még szerencsés, ha maga a földi tudat képes korrigálni valamennyire eme áltanításokat a korábban olvasott, s a valódi médiumok által megírt könyvekben olvasottak alapján. A ti korotok számára tehát e kijelentés azt jelzi: mindenki csak a maga Vezetőjének szintjéig emelkedhet fel, annál magasabb szintű Tanítást nem hoz le. Aki viszont egy magas rangú Szellemet jelöl meg, mint Vezetőt: az nem írhat hamis tanítást, mert abból azonnal kitetszik: Vezetője sem az, akit ő annak nevez, hanem egy annál alacsonyabb szinten álló Szellem-lény. „Amely tanítvány kisebb, mint a Mester, az meghamisítja a Mestert… ”: tehát az, aki hamis tanításokat ad le bármely magas szinten álló Szellem-testvér, vagy egyenesen a Mester, vagy Mária nevét tüntetve fel, mint a Tanítások küldőjét: meghamisítja és tisztátalanná teszi a cégérül maga elé tolt Szellem, Jézus, avagy Mária nevét, s mindazt, amit Ők valóban képviselnek. Azt hiszem: nem kell mondanom; milyen bért vesz el Mestere, vagyis Vezetője kezéből az, aki ekként igyekszik a maga dicsőségét megszerezni… Amint látod: e Tanítások is egymásba fonódnak, összefüggenek, mintegy: kiegészítik egymást, s jelentésük gyakran egy tőről fakad, de sokfelé ágazik, hogy mindenképp értetté legyen mindenki számára, bármely oldalról vizsgálja is a Tanításokat. A harc egybecseng a Kereszt felvállalásával, de kapcsolódik a bölcs megfontoltságra utalással is: hisz aki nem végzi bölcs, ámde alázatos szerénységgel és tisztasággal a maga feladatát, az nem is lesz képes azt elvégezni, tehát nem lesz képes felvenni az ő Keresztjét: ha a szándék esetleg meg is fogalmazódna benne. Azonban mindehhez szervesen kapcsolódik az is, hogy ki-ki csak a maga valós feladatát vállalhatja fel: a másét akkor sem, ha az bárminő földi szintű előnnyel kecsegtetné: pénz, siker, népszerűség, stb. A negyedik szféra emberisége számára mindez már sokkalta könnyebb feladat lesz: ott, arra a szintre felemelkedve ugyanis már minden egyes szellem azzal az adománnyal vesz testet magának a Föld, vagy más bolygó színén, hogy képes egyénileg is kapcsolódni a magasabb szintekkel. Itt 46


főként az egyéni, a „személyre szabott” Tanítások, és a továbbadandó, tehát a Globális (és később a Kozmikus) szinten szükséges Tanítások, Útmutatások vagy egyes tanácsok megkülönböztetése adja a feladat nehézségét, mert a test-tudat gyakran nem ismeri fel: mi az, ami valóban csak néki szóló Üzenet, s mi az, amit tovább kell adjon, hogy segíthesse ama közlés továbbításával a bolygó egészének további emelkedését. Ott, azon a szinten már nyoma sem lesz az üldöztetéseknek, s azoknak, akik mégsem tudják eldönteni: mi a teendőjük az egyes Üzenetekkel; már a Bolygó Tanács kell segítségére legyen. Igaz: azon a szinten is lesznek médiumi feladattal testet öltők, de azok érkezését már az egész bolygó tudni, s várni fogja, hogy átvegyék tőlük ama Tanításokat, amelyek átvétele még számukra sem lehetséges. Ezekről a Tanításokról most többet nem kívánok szólni: aki meg kívánja látni az elébe tárt tükörben önmagát, az meg is fogja látni, s aki inkább választja a vakság menedékét, az azt fogja választani, s akkor az akként kell viselje döntése súlyát. Térjünk mi most vissza a Mester mellé, amint mondottam, hogy most Micheas tudatával kapcsolódva követhessük figyelemmel a Mester útjának azon hónapjait, amikor én magam, s a többi tizenegy nem voltunk Mellette... – Miután lejjebb ereszkedtünk, s egy-egy csillogó energia-szállal csatolódtunk ama Micheas földi tudatával, szinte meglepő tisztasággal érzékeltem a Mester jelenlétét, csak úgy, mintha még mindig Vezetőmmel volnék egy rezgéshullámra kapcsolódva, holott tudtam: ez nem lehetséges, hisz Micheas sokkal távolabb áll tőlem, mint Vezetőm, mert Micheasszal a Teremtés pillanatától külön szellemcsoporthoz tartozunk. Hogy hogyan, miképpen ébredt fel bennem ennek ismerete, azt megint csak nem tudtam, de nem is töprengtem hosszan sem ezen, sem korábbi észlelésemen. A tényt betudtam annak, hogy Vezetőm tökéletesen tud kapcsolódni bármely szinten lévő szellemi elemmel, s én mindvégig kapcsolatban állok Vele: így az Ő észlelései megtámogatják azon észleléseket, amelyek bennem realizálódnak. Hamarosan el is feledkeztem minderről: már csak a Mestert figyeltem, aki még egy ideig az előbbi helyen állt, s a távozó tanítványok után nézett. Éreztem még az utánuk küldött Szeretetenergia hullámait is, amint éreztem azt is: mint tölti fel e hullám a távozókat azzal az erőtöbblettel, amely nélkül nem is egy már megbízatása elején visszafordul, nem bírván elviselni a folytonos kudarcot, amely első önálló útjukon részükül adatik. Hogy ez mennyire így van, arra a Mester szavaiból is következtethettem, aki a körötte álló követők felé fordulva azt mondta: ~~ Valóban a farkasok közé küldtem az én bárányaimat, ha ők ezzel nem lehetnek is tisztában. Farkasok közé, s ők azt vélik: meg van bennük a kellő erő, hogy legyőzzék azokat. De nincs nagyobb, és nincs veszedelmesebb fegyver, mint ami az ellentét kezében van, s amelyet ellenükre fog fordítani: nincs veszélyesebb fegyver, mint az emberi gőg és nagyot-akarás, amely tiltja az embernek: belátni kicsiny voltát, gyengeségét, s tiltja meglátnia azt, ha valaki nagyobb érkezik hozzá, hogy vezetést kínáljon néki a Valóság felé vezető Utak szövevényében. Ezek a magukra oly büszke, magukat bölcsnek, vagy éppen mindent tudónak tartó zsidók annak ellenére nem hisznek majd szavuknak, hogy látván-láthatták már nem egyszer mindama csodákat, amelyek kezem által előttük történtek, s annak ellenére, hogy most látni fogják ugyanazon dolgokat tanítványaim által is megtörténni; csakhogy ne kelljen a magasabb követelményeket elébük táró Új Szövetség szavait elfogadni. Annál inkább távol tartják magukat ama Igazságoktól, merthogy a Mózesi törvényeknél az szigorúbbnak, keményebbnek tűnik fel előttük. Megszokták, hogy ki mennyit ad, annyit követeljen, s ha azt mondják nékik: adniuk épp úgy kell, de már követelések vagy elvárások nélkül: lázadni fog bennük a maguk érdekének féltése. Nem tudják, mert még nincs erő bennük: tudni, hogy csak az lesz igazán az övék, amit elengednek, s amiről lemondanak, amihez pedig makacsul ragaszkodnak, az elvétetik tőlük egy percen. Nem tudják, mert még nem is akarják tudni: minden földi kincsük és vagyonuk nem ér, mert nem érhet annyit, mint az igaz, tiszta és alázatos szívvel befogadott Szeretet bárha legkisebb szikrája, amely valós ÉN-jeik 47


egyetlen, igaz Kincse úgy e Föld színén, mint a Mennyeknek Országában. Az Én útra küldött báránykáim most épp e vaksággal és értetlenséggel kell szembetalálkozzanak, s addig szükséges ezt megtapasztalniuk, amíg mellettük vagyok, hogy Erőmmel támogathassam őket. Ez az Út felkészítés számukra, hogy később már e megtapasztalások erejére hagyatkozva vállalhassák magukra ama Küldetést, amelyet vállalniuk és bevégezniük mindenképp szükséges lesz egy percen. E szavak után a Mester maga is elindult. Mintegy harminc tanítvány követte, a Keresztelő tanítványai közül mellészegődöttek; a többieket már korábban Jánoshoz irányította a Mester egynémely vigasztaló és bátorító szókkal. A Táborhegytől visszafelé indult el a megnövekedett csoport. Végig az úton, amerre ment, más emberek csatlakoztak hozzájuk, olyanok, akik az útba eső városokban, vagy falvakban éltek, s akik szavait vágyták hallhatni, de olyanok is, akik messzi földekről; Jeruzsálemből, Júdából, távoli városokból és falvakból érkeztek, de még Gázából is érkeztek, gyakorta betegeiket hozva a Mester elé: vesse reájuk az ő kezeit, hogy azok gyógyulást nyerhessenek Ereje által. Kapernaumban aztán megpihent végre a Mester, ám pihenése itt sem volt hosszú: hamarosan újra elindult, érezve az emberek szíveinek vágyódó-hívó szavát, amellyel szíveik szenvedésére vágytak orvoslást. Kapernaumból elsőként a Genezáreti tó felé indult a csoport, hogy a tavon átkelve Korazinba menjenek. Micheas haladt a Mester balján, mint János legifjabb tanítványa, aki még olyannyira fiatal volt, hogy épp csak kilépett a gyermekkorból, s alávethette magát a merítkezés szertartásának akkor, amikor János még szabadon volt. Ezután már nem is tért vissza a szülői házhoz: megérintette az elhívó Láng, s ő annak szavát követve János mellett maradt, majd hogy azt tömlöcbe vetették, a Szellem sugalmát követve csatlakozott azokhoz, akik Jézus mellé szegődtek. Mint legifjabb, akit még nem érintett meg ezen útján a föld semminő tisztátalanná tevő vágya és szenvedélye: különös figyelmet kapott a Mestertől, s ezt mindannyian, akik vélük voltak, természetesnek érezték. Mielőtt a várost elhagyták volna, a város szélénél, kissé már beljebb menve a puszta felé ismét megállt a Mester, hogy gyógyítsa és tanítsa mindazokat, akik köré sereglettek. Amikor a betegségben szenvedők gyógyítását bevégezte, letelepedett egy kis sziklatömbre, s ekként tanította az embereket, s János fiait: ~~ Egy Törvény van, amelyet mind szívetekbe és elmétekbe kell véssetek, s amelyet egybe kell olvasszatok szellemetekkel: és ez a Szeretet Törvénye. Ennél nagyobb Törvényt nem tárhatok elétek, mert ennél nagyobb Törvény nincs sem az Égben, sem a Föld színén, és nincs sehol a Teremtett Világban. Azt a Szeretetet kell megtaláljátok, s befogadjátok egészen, amely tiszta, mint a hegyeknek forrása, és fénylő, mint maga a Nap, amely mindenkor megbocsájtó, s mindenkor élő és éltető, s amely úgy, akként árad szíveitek közt, mint szél a pusztában: szabadon és minden akadályt legyőzve, s mind magasabbra és magasabbra szállva, míg el nem éri az Ég magasát… A Mester itt egy pillanatra elhallgatott, majd valami fura, kis fájdalmas fél-mosollyal ekképpen folytatta: Ma még készek, és képesek is vagytok ellökni magatoktól a szeretetet egészen, hogy más értékekkel helyettesítsétek azt be, amely értékek az elmétek számára fontos. De aztán eljön az a perc, amikor mindenetek odahagyjátok, ha csak távolról is megérzitek a Szeretet erejét, hogy bár koldusszegényen, éhezve és fázva, nyomorúságban élve földi életetek minden napját: magatokénak tudhassátok az egyetlen, valós Kincset. Ám ahogy most ti elléptek a Szeretet mellől, úgy, akként fog az elillanni előletek akkor, ha már áhítjátok: s ti futtok majd utána, és csalatkozni fogtok újra és újra. Csalatkozni fogtok, mert még csak a Föld könnyen és gyorsan elillanó szeretetét vágyjátok megszerezni, s magatokénak tudhatni, az Istennek Örök Szeretete helyett. Ma még vakok és süketek vagytok arra is, hogy az egymás felé nyújtható, s az egymástól kapható szeretetet valóban, a maga teljes erejében meglássátok: még elfedi előletek annak létét a pénz, amelyről vélitek: minden érzelemnél fontosabb és szükségesebb, s vélitek: holnapjaitokat csak azzal, s nem a szíveitekben ébredő szeretettel kell megalapozzátok, s arra kell építenetek. Aztán, ha már a Föld mindeme káprázatában csalatkoznotok kell, végre megérik bennetek a 48


Valóság utáni vágyakozás, s akkor már a szeretet fontosabbá válik minden kincsnél és aranynál. Akkor egy magasabb szintre léptek, oda, ahol már az egymás iránti szeretetre fogjátok építeni életeteket: ám akkor ismét csalatkoznotok kell. A föld minden érzése ugyanis elmúlik, elillan, épp csak nyomát, de nem Erejét hagyva szellemetek mélyén, mert ama szeretet még csak a tudatban s az érzékekben: nem a szellemben él, így része ugyan a Valóságnak, de semmiképp nem azonos azzal. Csak ha már az egyedül tiszta, Isteni Szeretetet fogjátok áhítani, ha már az lesz előttetek kívánatossá, s azt fogadjátok be szíveitekbe, hogy akkortól már egymás felé is azt, és csakis azt árasszátok tovább; lesz igazán boldoggá és megbékéltté bennetek szív és tudat és lélek és szellem egyaránt, s csak akkor mondhatjátok el: végre valóban ráléptetek az egyedül üdvözítő, Isten felé vezető Útra. Mert kell, sőt: elengedhetetlenül szükséges tenéktek, hogy szeretettel legyetek egymás iránt. De kell az még inkább, hogy e Szeretet Istentől való, Szent és Tiszta Szeretet legyen bennetek, amely nem kér és nem vár el, csak ad, aztán ismét ad, végül újra, és örökkön csak ad, anélkül, hogy bármit kérne: még a viszontszeretetet sem várja, mint néki jog szerint járó fizetséget, s ha azt mégis magáénak tudhatja, azt ismét a Szeretettel hálálja meg: A Mindenség Ura felé áramoltatott Szeretettel. A Mindenség Ura felé áramoltatott Szeretettel… – ami azt jelenti: minden egyes, köröttetek-mellettetek élő felé áramoltatott Szeretettel, hisz mind-mind része vagytok a Mindenség Hatalmas Urának, a Teremtőnek, Aki önnön Isteni lényegét oltotta egykoron mindannyiótokba. Azt a benső Lényeget, amelynek létetek köszönhetitek mind, s amely legbenső lényeg nem más, mint e Mindenség Urának, az Atyának Ős-örök, múlhatatlan Szeretete, amely létetek egyedüli forrása és alapja, s létetek egyedüli feltétele. Ezért mondom tehát: egyetlen Tanítás van, amelyet át kell vegyetek kezemből, s az a Szeretet tanítása, mert hisz a legmagasabb szintű Szeretet az, amely mint Teremtő Erő: létetek adta, mert ez a legfelsőbb szintű, legtökéletesebb Szeretet Maga Az Atya. Ne vágyakozzatok hát múló, mit sem érő földi kincsek után, és ne vágyakozzatok a test s a tudat összjátékából megfogalmazódó érzések betöltése után. De vágyakozzatok mindenkor ama Szeretet után, amelyet megteremttetéstek pillanatában néktek adott a ti Mennyei Atyátok, hogy éljetek és éltessetek általa és véle mindörökkön. Csak aki meg tudja találni, s meg tudja élni a maga teljességében a szellemében lakozó Isten-elemet: a Legtisztább Szeretetet, vallhatja magát valóban az Isten gyermekének… A mester e Tanítás végeztén felállt, s ismét elindult, hogy végre valóban Korazinba térjen, tudva: ott is sokak várják szavait. A köré sereglett emberek gondolataikba merülve indultak: ki a Mester nyomában lépdelt, ki visszatért otthonába, s a Mester kevéssel később azt mondta: ~~ Sokan, nagyon sokan vannak most haraggal irántam azok közül, akik iménti szavaimat hallgatták. Azon gazdagok ők, akik semmiképp sem értik: mint helyezhetnék a nékik mit sem érő, mert kézzel meg nem érinthető, ládáikba nem gyűjthető, s házaik tisztaszobájában, vagy imádkozótermében az oda belépők elkápráztatására el nem helyezhető Szeretetet, e szemnek láthatatlan Kincset a nagyon is kézzelfogható, ládáikban és erszényeikben összegyűjthető aranyak, vagy a házaik tisztaszobájában, vagy annak imádkozótermében jól látható helyre tehető ékességek elé. A csodákat, s a gyógyulásokat valósnak fogadják el: ám szavaimat már nem fogadják akként, mert tiltja azt számukra a vagyon féltése, s az, aki ez érzést tudatukba oltotta. Csak az utolsó percen, amikor maguk mögött kell hagyjanak mindent, amit összegyűjtöttek, s amikor üres kézzel kell a Valóság színén megállniuk, hogy számot adjanak Útjukról: fog beléjük villanni szavaim mély Igazsága. Mégsem érte hiába tudatukat mindaz, amit most hallottak, mert egy távolabbi Holnapban felidézi magában e szavakat a szellem, mielőtt ismét útnak indul. S akkor már e szavak ereje is segítségére lesz: így, ekként halad végig mindenki a számára rendelt Utakon, mind feljebb és feljebb léphetve, míg vissza nem emelkedik ama pontra, amelyről egykor elindult… E szavak után átkelt a tanítványokkal s az őt hűséggel követő emberek egy csoportjával a Genezáret taván, majd Korazinba ment vélük.

49


Korazin városa nem volt nagy, lényegében tán feleakkora sem volt, mint Kapernaum, mégis igen nagy tömeg várta a Mestert, akinek érkezéséről már hírt vittek azok a gyerekecskék, akik a Mester mögött haladó csoporthoz tartoztak, de akik gyakran hagyták ott szüleiket, hogy inkább a Mester mellé szegődjenek. Ezek a kisgyermekek futottak előre az úton, mint a szilaj, nyughatatlan kiscsikók, hogy hírül adják: maga a Mester közeleg, az a Mester, aki holtakat támaszt fel, és mindenféle nyavalyákat meggyógyít egy pillantással, egy szóval, vagy kezének egy könnyed érintésével. Az emberek persze tódultak a városkapuhoz, s még a kapun kívülre is. Volt, aki csak kíváncsi érdeklődésből állt a többiek közé, s volt, aki hitetlenkedve csóválta a fejét: többnyire azonban már hittek, mert hogy nem egyszer győződhettek meg a maguk szemével arról: a Mester valóban csodákra képes. Nem egy volt Korazinban, akit egy korábbi útján gyógyított meg Jézus. Ezek aztán rendre elmesélték: miféle kór gyötörte őket sokszor hosszú éveken át, s azt még: hogyan gyógyította ki őket ama kórból a Mester. Ezek történeteit persze már ismerték városszerte: mégis volt mindig, aki tátott szájjal hallgatta szavaikat. Azok, akik a történtek után költöztek oda valamely másik városból, vagy épp úton voltak, amikor Jézus a városban volt. Sok kereskedő élt ugyanis e városban, s ezek nem egyszer keltek útra, s gyakran tértek Egyiptom földjére is. Egyiptomba, ahol már szintén hallhattak a Csodatévő Mesterről: arról, akit most személyesen is látni kívántak. A várakozók láttán Jézus ismét elmosolyodott: Ő tudta, kit milyen szándék hozott a kapuhoz, amint tudta, ismerte mindannyiuk gondolatait is, hát egyenesen a Főtér felé vezette követőit, hogy ott letelepedve Korazin népét is tanítsa. Itt is a Szeretetről beszélt a sokaságnak, de mert hogy a tanítványok fáradtak voltak, most csak röviden szólott. Aztán egy-egy helybélire bízva a tanítványokat, akik kész örömmel vállalták, hogy szállást, s élelmet is adnak nékik, ő maga Micheas-szal, és még két másik tanítvánnyal, név szerint egy Tamás, és egy Máté nevű helybéli testvérpárral azok házába tért be. Ott az asszonyokon kívül néhány idős ember is élt, s apróbbnál is apróbb gyermekek, a legkisebb még a gerendára szerelt, háló formájú bölcsőben ringott, de a legidősebb is alig hogy járni kezdett. Rokonok és szolgálók gyermekei voltak, akik együtt nevelődtek a háziak gyermekeivel, s együtt játszadoztak, míg a szülők dolgukat végezték. Tamásék idősebb testvérének asszonya volt mellettük (az ő gyermekük volt a bölcsőben szunnyadó csöppség), s az gondozta őket két idősebb nőrokonnal együtt. A kicsik, amint a Mester belépett, szinte kivétel nélkül azon voltak, hogy a közelében lehessenek, de még az ölébe is felmásztak, bár amúgy nem volt szokásuk, inkább még hogy tartózkodóak voltak, ha egy-egy úton járó volt a házban. Maga az asszony is igyekezett őket olyankor a másik helyiségbe terelni: ne legyenek terhére a vándornak, aki bizonnyal amúgy is fáradt. Ám most semmiképp sem engedelmeskedtek néki: minduntalan vissza-visszaszaladtak. A zsivajra végül még a legkisebb is felébredt, és csendesen sírdogálni kezdett, de olyan halkan, hogy alig is lehetett hallani. A Mester mégis meghallotta (vagy inkább megérezte?), s mindjárt felállt, a függő alkalmatosság mellé lépett, s a karjára vette a gyermeket, majd visszatelepedett iménti helyére. A csöppség, amint a Mester keze érintette, megnyugodva elhallgatott, majd hogy a Mester a karján tartotta, s rámosolygott, kedvesen gőgicsélni kezdett, de valahogy úgy, olyasformán, mintha komoly szavakat szólna. Hangjának rendes üteme és hangsúlyai voltak, csak olyasformán, mint a felnőttek szavainak, mondatainak, s a Mester figyelmesen hallgatta, olykor bólintva, s egy-egy szóval válaszolva is, mint aki vissza kívánja igazolni: megértette a gyermek mondandóját. Csak később tudtuk meg: mennyire így volt ez! Hogy mit mondott a csöppség, s hogy mit válaszolt néki a Mester gondolatai, rövid szavai útján, azt nem tudtuk meg, ám azt igen: a számunkra érzékelhetetlen és érthetetlen (mind tartalmában, mind a közlési rendszer formájában érthetetlen, vagy inkább felfoghatatlan) kommunikáció valós dolog volt. Ezt a Mester mondta el, amikor az anya egy idő múltán átvette kezéből a babát, s átment vele a másik helyiségbe, hogy megszoptassa. A Mester maga kérte erre, mert (ahogy mondta) a csöppség éhségről panaszkodott. Hogy erre rákérdeztünk, így magyarázta meg a dolgot: ~~ Az épp csak földi utat kezdett gyermekek még csaknem teljességében kapcsolatban állnak a felső Világgal, s még bírnak ama képességgel, amellyel a felső Világ lakói is bírnak: vagyis 50


képesek a gondolatokat hallani és látni, amint képesek maguk is kiárasztani, s annak segítségével kommunikálni, ha nem is teljes és tökéletes szinten és formában. Még teljességében nyitott számukra a Fent s a Lent világát összekötő csatorna, így sokkal többet értenek és tudnak, semmint azt bármelyiktek gondolná. S nemcsak hogy értik a Fent Törvényeit, de igyekeznek mindazt tovább is adni, amit tudnak, mert annak már nem lehetnek ismeretében: mi, és mennyi az, amit továbbadhatnak azoknak, akik szoros kapcsolatba kerültek velük a Föld színén. Ismereteiket persze épp ezért nem adhatják át az általatok ismert módon, tehát szavak útján, hogy ne adhassanak át csupán szeretetből olyasmit, amit néktek nem szabad, vagy nem szükségeltetik megismernetek. Később már megkísérlik szavakba önteni ismereteiket, ám még csak a hang kibocsájtásának módját tudják: hangjuk azonban még mindig nem áll össze az általatok értett szavakká. Csak gőgicsélnek, ám ezek a hangsorok már akként érződnek a tudat számára, mint a tőletek hallott szavak, s nem értik: ti miért nem értitek azt, amit ők „mondanak” néktek. Mire azonban már valóságosan is megismerik a földi szavakat, s értelmi rendszerükbe beépül azok tartalma, és földi szintű jelentése, már maguk is el kell határolódjanak a Fent Világától, hogy attól fogva már csak a benső érzéseikkel közeledhessenek afelé, s még álmaik útján, amely álmok azonban csak ritkán fonódnak egybe tudatukban az ébrenlét történéseivel. S ha egybefonódnak is, eggyőtök sem veszi komolyan a kisgyermek szavait, akkor sem, ha azokban még a véletlenszerűen kibukkanó Igazság-elemek is jelen vannak. Szavaikat már csak a kicsinyek csacskaságának tudjátok be, amint akként figyelitek játékaikat is: holott egyik is, s a másik is tartalmaz olyan ismeretelemeket, amelyeket ti már egészében elfeledtetek. Minderről azonban most még nem szükséges többet mondanom, mert még ti sem érthetnétek szavaimat. Úgy, akként maradna fedve előttetek azok valóságtartalma, amiként azon gondolati úton átadott közlések tartalma, amelyeket az alig-született kicsinyek áramoltatnak felétek. De még ez is, és az is így van jól, hisz mindennek meg kell hagyni az időt, hogy teljességében beérhessen, amiként a gyümölcs, hogy már igazán éretté, tehát fogyaszthatóvá váljék. Amint a nem neki való étel megbetegíti a test egészét, akként betegítenék meg a tudatot is ama ismeretek, amelyek befogadásához még nem elég erős. De amikor annak lesz itt az ideje, ezt is megértitek majd… – Ennyi volt Mesterem magyarázata akkor, s ez akkor valóban elégséges is volt, mert ennél többet egyikünk sem érthetett volna meg: nem csak János tanítványai, de még mi magunk sem, akik pedig már hosszabb ideje jártunk a Mester mellett. A ti korotok embere azonban már egy fokkal előrébb lépett e téren is. Azt ugyanis már sokan képesek vagytok elfogadni, hogy a kicsinyek tudatában rejtező Én-rész, vagy ahogy a ti lélekbúváraitok nevezik: a tudatalatti bizonyos korábbi Utakból megmaradt emlékképet visz magával. Igaz: még ezek az emberek sem fogadják el azt, hogy a tudatban élő szellemi elem, s elsődlegesen a kicsinyek Szellemi Én-része képes belelátni úgy a múltba, mint a jövőbe, amint az is elfogadhatatlan számukra, hogy a csecsemő, vagy a kisgyermek a látott képeket továbbítja, tehát közli is valamilyen formában (legalábbis: megkísérli). Pedig így van: ők nem csak azt tudhatják (legalábbis részben) honnan, s miért érkeztek közétek, de azt is: mi a ti valós szerepetek az ő útjuk értelme szerint. Ám még mindig csak kevesen vannak a Föld színén olyanok, akik már ténylegesen is képesek megérteni a köröttük-mellettük élő kicsinyek egyes közlését, vagy előrejelzését, amelyek a Fent Világának Törvényeit, és törvényszerűségeit tárják fel, vagy amelyek az egyes várható történésekre vonatkoznak. Ez a képesség vagy adottság, amellyel a kicsinyek bírnak, annak köszönhető, hogy a koronacsakrán keresztül a tudatban rejtező Szellemi Én-rész még meglehetősen szoros összeköttetésben áll az útját, s egyúttal a fizikai test útját is figyelemmel kísérő Őrszellemmel, s rajta keresztül magával a szellemvilággal, vagy akár önnön felsőbb szintű ÉN-jével is. Így, ennek révén képesek látni a Holnapok egyes várható történéseit, és amint a múltban, most is megpróbálják közölni a köröttük lévőkkel mindeme ismeretüket, s a meglátott képeket, de mint akkor, most sem szavakkal. Gondolataik útján közlik mondandójukat, úgy, akként, ahogy te magad is „beszélgettél” a kis Marayamával, vagy más kicsinyekkel. Ám ahogy mondtam, a ti korotok felnőttei közül sem sokan érthetik e közléseket, s nem csak azért, mert nem is képesek elfogadni annak valós voltát! Sokkal inkább azért, mert már teljességében a 51


földi közlésmód érzékeléséhez szokott a tudat, s azért még, mert a saját Szellemi Én-részeitek előtt is rég bezáródtak azon csatornák, amelyekkel közvetlen kommunikációs kapcsolatban álltatok a Fent világával. De már még a tudatotok, és a tudatban lévő Szellemi Én-rész közti kapcsolatot is megnehezíti… …– nem csak az, hogy a tudat kettős, tehát Égi és földi voltát kétségbe vonjátok, de az is, hogy még csak meg sem próbáljátok földi tudatotokat megnyitni a magasabbrendű, tehát Isteni Énrészetek felé! Inkább hagyjátok, hogy a földi sík eszközei kerítsék azt hatalmukba még azon rövid időszakokban is, amikor a tudat épp nincs leterhelve a fizikai lét adta gondok és gondolatok révén. A kicsinyek azonban még mindent, ami velük, vagy köröttük zajlik, elsődlegesen a szellemi elem, tehát az Én-rész révén érzékelnek, hisz földi tudatuk jobbára még csak a test kívánságait, s a test közvetlen érzeteit képes érzékelni és jelezni. A szellemi elem látóköre azonban sokkal szélesebb, hisz nem csak a jelen, de a múlt, s még a jövő bizonyos képeit is látja, s valamilyen formában érzi is azokat. Ezért van, hogy a kicsinyek gyakran „ok nélkül”, és vigasztalhatatlanul sírnak, már jóval azelőtt, hogy egyes kellemetlen események bekövetkeznének. S ez lehet egy komolyabb vihar, vagy a földi tudat számára fájó esemény: haláleset, vagy betegség, vagy baleset – a gyermek Én-része „látja”, tehát beérzékeli azt, annak előrevetülő árnyát, s azt szeretné közölni, de mert más jelzést nem ismer a kellemetlen érzet kifejezésére, heves és kitartó sírásra készteti a testet. De épp így kivetítődik a test-tudat felszínére a korábban végigjárt Utakból esetlegesen előbukkanó szép, vagy kellemetlen élmények egyike vagy másika: s a kis test aszerint fog „ok nélkül” mosolyogni, vagy sírni, hogy a spirituális áthúzás révén felbukkanó élmény pozitív, vagy negatív érzetet adott az akkori tudat, vagy a Szellemi Én-rész számára az előző Út során. Ama öröm vagy bánat, siker vagy kudarc, békesség avagy rettegés érzeteinek mása, halvány emléke realizálódik a tudatban, de a gyenge, fejletlen, s még úgyszólván minden földi emlékképtől mentes test-tudat számára ezek a halvány árnyak is elégségesek ahhoz, hogy a boldog mosolyt, vagy az elkeseredett sírást kiválthassák, hisz a tudat még csak e két közlési rendszert ismeri, mint a kezdeti pillanattól használt jelrendszert, amellyel a külvilággal tudathatják a test pillanatnyi megelégedett, vagy elégedetlen voltát. A kicsinyek sokkal inkább „látják” és értik azt is, ami köröttük, vagy tőlük akár nagyobb távolságra is történik, vagy történni fog: még ha ti ezzel nem is vagytok tisztában. Ti is – amint az előttetek élt emberek is – mindenkor úgy gondoljátok: az épp csak közétek érkezett kicsinyek még nem sokkal többek és nem sokkal bölcsebbek, mint egy-egy öntudatlan kis lény, mint egy kis állat, amely csak az ösztöneivel él és érzékel. Tévedéstek sok fájdalmas emléket adhat e kicsinyeknek, akik már a magzati szakaszban megértik nem csak azt, ami történik, de még azt is: a történés milyen érzéseket, gondolatokat szül bennetek! Ezek aztán mint tudat alatti, kezdet előtti emlékek, nagyon is erős hatással vannak arra: hogyan sikerül a későbbiek során végigjárnia Útját a tudatban lévő Szellemi Én-résznek, hisz a szellem észleléseinek energiája mindenkor megmarad a tudat mélyén is. S ha az érzet kellemetlen, annak nyomán egy-egy kitörölhetetlen, nem egyszer fájdalmas emléket adó heg marad a tudatban. Ezek a hegek okozzák a későbbi indokolatlan félelmeket, vagy az ösztönös idegenkedést egyes személyektől, olyanoktól, akik „sohasem bántották” a gyermeket. De bántották, akár úgy, hogy érkezését nem tartották kívánatosnak, s nem fogadták úgy, akként, amint kellett volna, vagy úgy, hogy mást, esetleg épp a gyermekhez közel álló valakit bántottak, olyasvalakit, akire a gyermek szelleme is inkább rá van hangolódva. Ez nem egyszer szintén egy távolabbi út történései közt szerepelt, de ennek nyoma megmaradt a Szellemi Én-részben, s a heg, mint valami vészjelzés, visszautal ama korábbi történésre, méghozzá a fizikai test védelme érdekében. Ezért nem mindegy tehát, hogyan fogadjátok, s hogyan várjátok a megszületendő gyermeket, amint nem mindegy az sem, hogyan, miként beszéltek, gondolkodtok avagy éreztek akár a gyermek, akár a gyermeket szíve alatt hordó asszony előtt. Pontosabban: ezért sem mindegy, de ennek további összetevőire, gondolataitok és érzéseitek egyéb irányú hatásaira most nem térek ki. Volt, s lesz is még rá alkalmunk, s akkor majd visszatérek rá. –

52


Ez után a tanítás után János fiai kérdezgetni kezdték a Mestert: miként értelmezzék ama szavait, amelyek a Szellemvilágról, s az ahhoz vezető Útról szólnak? Hogyan, miként volna mód rá, hogy ők maguk is kapcsolódhassanak ama Világgal, ha már a szellemi elem elől el van zárva a Felfelé nyíló Csatorna: A Mester ekként válaszolt: ~~ Nincs semmi, ami egyszerűbb volna ennél. És mégis: nincs semmi, ami kivihetetlenebb volna, ha nem vagytok készek és képesek befogadni a Fényt. Ha életeteket megtisztítjátok minden földi hívságtól, s annak minden percét az Isten Szeretetének szentelitek, semmi sem lehetetlen számotokra. De ki az közületek, aki elmondhatja magáról: úgy él, úgy érez, úgy gondolkodik és úgy szól, hogy az mindig és mindenkor az Isten egyedülvaló Rendelése: a Szeretet hatalmas Parancsolata szerint való? Ahhoz viszont, hogy igazán képesek legyetek megérezni, és be is fogadni egészen a szüntelen reátok hulló Isteni Fényt: tisztává kell legyetek, és egyszerűvé, mint ezek a kisgyermekek. Akkor elmondhatjátok: meg tudjátok hallani az Istennek Szavát. Ahhoz azonban, hogy Isten felé is eljuthasson a ti szavatok, az kell, hogy gondolataitok és érzéseitek úgy, olyan egyszerű természetességgel szálljanak az Ég felé, amint a szél száll a rétek a az erdők fölött. Mert nem emberi szavakkal, nem hangos beszéddel kell Istenhez, s a felsőbb Világ Szellemlényeihez szólanotok: érzéseitekkel és gondolataitokkal kell feléjük fordulnotok, amint ők is érzések és gondolatok átadása révén fognak válaszolni néktek. Szíveitek legbensőbb érzéseinek áramát nem mondhatjátok el vad, hangos szavakkal, mert a hangos szó megöli és eldurvítja mind, a valóban tisztának született érzéseket. Imádságotok ne legyen más, mint éppen ezeknek a bennetek élő, tiszta érzéseknek az árama: s amilyen tiszták a szívetekből és szellemetekből kiáradó érzések, oly mértékben nyilváníttatik tisztának a ti imádságotok is. Az igazán tiszta szellemi érzet aztán mindenkor megtermi a maga gyümölcsét: a Fent világában élők maguk is hasonló Szeretetenergiákkal fognak válaszolni a feléjük küldött Szeretet-energiákra. Ha azonban a felfelé áramló gondolat, és érzet-energiák sötétek, s tisztátalanok, azok megrekednek az asztrál-síkban, ott, ahol a fejletlen szellemek lakoznak, s akkor azok fognak válaszolni a hozzájuk érkezett gondolat, és érzet-energia hullámaira: s ők is hasonlóval válaszolnak majd, mint aminőt tőletek kaptak. Sokan lesznek majd, amint az eddigi időkben is voltak, akik azzal a feladattal fognak érkezni, hogy a Fent világának Igazság-elemeit vegyék át, s továbbítsák testvéreik felé. Ám ők is csak olyan magasságból vehetnek át bizonyos közléseket, amilyen magasság elérésére éretté lesznek: és bizony, sokan lesznek ezek közt az elhívottak, de csak kevesen a kiválasztottak. Sokan fognak szavakat és mondatokat róni a papírosra, de csak kevés szó lesz az, amely az Igazság Törvénye szerint majd leírattatik. A többi a mélység különböző szintjeinek hamisságait fogja tükrözni: és sokan lesznek, akik azok nyomán a téves Út felé kezdenek haladni. Akik e téves útra lépnek, azok megigazíttatnak: de jaj azoknak, akik e téves Utakat kiépítették számukra, hogy tőrbe csalják, s elveszítsék őket. Ti még most csak tanuljátok a szavakat, s azok egyes betűit, amelyeket majd elmondanotok szükséges. Ahhoz azonban, hogy igazán képessé váljatok mindazok megértésére, amik tenéktek elmondatnak, teljességgel ki kell nyitnotok a ti szíveiteket, s meg kell nyitnotok a ti szellemeiteket: hogy süketek és vakok ne maradjatok, hogy ne akként akarjátok tanítani azokat, akik kezetek alá kerülnek, mert akkor jobb volna tenéktek, ha nemcsak süketek és vakok, de némák is volnátok, mert szavaitok nyomán süketté és vakká válnak azok is, akik azt hallják, s befogadják. Akinek füle van hallásra, hallja meg… – Bizony: gyakran hallom ma is, a ti korotok emberiségének tagjaitól a kérdést: hogyan, mi módon kell imádkoznunk, s miként léphetünk kapcsolatba a Szellem-világgal? Sokan azonban már nem is kérdik ezt: hanem oktatják, anélkül, hogy ők maguk tudnák, hogyan, s miként kell igazán imádkozni, s hogyan, miként léphetnek kapcsolatba velünk! Amit ti imának neveztek, a legtöbb esetben nem más, és nem több, mint egymásra dobált szavak halmaza. Azt vélitek: e szavak révén kell szólnotok, s persze: hogy tudhattok is szólani a Teremtőhöz, és Krisztushoz. Hányszor, de hányszor mondtam már el magam is: imádságotok – maga az életetek 53


kell legyen! Úgy, akként kell minden egyes cselekedeteteket végbevinnetek, hogy tudatában vagytok annak: a tettek érzelmi töltése maga az imádság. Úgy kell élnetek, hogy tudatában vagytok annak, amit a Mester mondott: veletek leszek minden percen. Ő valóban, s nem csak képletesen van veletek életetek minden egyes pillanatában: látja, amit láttok, hallja és érti minden szavatok, s érzi minden szavatok valós benső érzelmi irányát, mert ismeri minden érzéstek és gondolatotok. Fölösleges kimondanotok azokat, mert hisz veletek, sőt: bennetek él a Krisztus, s Ő imádságként fogad minden szeretettel esett tettet, de ostorcsapásként mindent, amit nem a valódi, a tiszta Szeretet cselekedtet véletek. Ezt ennél kimerítőbben én magam sem tudom elmondani, mert lehetetlen. Úgy, akként van veletek, akként árad ki egyenként mindannyiótokra az Ő léte, mint a sivatag homokszemeire a nyári Nap sugára: egyenként mindet beragyogja, legyen az a sivatagi dombon, vagy valamely mélyedésben, s betölti azt Ön-fényének erejével és melegével. Akként van veletek, mint rét fűszálaival a hajnali harmat cseppjei: megérinti, betölti, élteti azokat, s ragyogó cseppjével ékíti, hogy tündökletessé legyen: ha egy egyszerű, semmi kis fűszál is az. Akként van veletek, mint a fák közt illanó szél: megérint minden falevelet, megsimítja őket, legkisebbtől a legnagyobbig, s nem hagy ki egyet sem: így, ekként él bennetek Krisztus, Aki Az Atyával Egy: s Akinek Erejét hordozza minden egyes teremtett Szellem, s az útrakelt Szellemi Énrészek, amelyek épp úgy a Mindenségben vannak, mert annak elidegeníthetetlen, elvehetetlen alkotóelemei. Így, ekként kell hát megélnetek is a Megváltó Jelenlétét: s ha ezt meg tudjátok élni, már nem fogjátok megkérdezni: hogyan imádkozzunk Hozzá: tisztában lesztek azzal, hogy minden percetek, minden szavatok, érzésetek, gondolatotok egy-egy imádság, amely a mindig és mindenütt Jelenvaló Isten felé száll. A szellemek világával is mindannyian kapcsolódhattok, amint kapcsolódtok is egy bizonyos formában, s egy bizonyos fokig. De azt már ki-ki csak a maga valós szintje, s persze a valós feladata szerint fogja tudni érzékelni, amint egyes Üzeneteket is csak az vehet át, aki azzal a vállalással indult útjára. Sokan, sajnos nagyon is sokan vannak, akik nem vállalásuk, csupán egyéni, földi szintű akarásuk irányát követve kiáltják ki magukat médiumoknak: ezekre is vonatkozik azonban az, amit a Mester mondott. Ki-ki csak olyan magasságból vehet át bizonyos közléseket, amilyen magasság elérésére éretté lett: „és bizony, sokan lesznek ezek közt az elhívottak, de csak kevesen a kiválasztottak. Akinek füle van hallásra, hallja meg.” – Miközben az asztal körül beszélgettek, hol az egyik, hol a másik gyermek jött ki egy-egy pillanatra a másik szobából, nem egyszer csak azért, hogy kicsiny kezükkel megérintsék, megsimítsák a Mester ruháját, karját, vagy áldó-oltalmazón feléjük nyújtott kezét, mintha fel kívántak volna töltődni már most, egy egész életre a Belőle áradó, végtelen szeretet-energiával: segítse lépteiket majd amaz Erő végig az élet kiismerhetetlen, titokként a Holnapok mélyén rejtező útjain. A Mester kedvesen mosolygott mindegyikőjükre, bár homlokán néha a szomorúság s a fájdalom hulláma vonult át: mintha az előre látott-tudott történések fájdalmát érzékelte volna. S ez is így volt: ezt azonban már csak később, két nap múltán mondta el a Mester, amikor ismét útnak indult. Ama két napon át szüntelenül tanította az embereket: először Mátéék apjának házánál, a ház előtti térségen, majd szombatnapon a zsinagógában, ahol szintén sokan gyűltek együvé. A zsinagóga vénei, s a magukat oly bölcsnek gondoló papok ámulva hallgatták szavait, megérezve Benne az Erőt. Még akkor is Róla beszélgettek egymás közt, a zsinagóga előtt állva, amikor a Mester már távozott: – Bölcset küldött közénk a mi Atyánk! Bölcset, akinek bölcsessége vetekszik a Salamon bölcsességével, s Akinek Erő van szavában, és minden ő tetteiben… - mondották újra és újra, s magukban azon fohászkodtak: bárcsak megtelepedne a városban a Mester, hogy elűzze a város zsidói fölül mind a gondot, a betegséget, az erőtlenséget, s mind ama veszedelmet, amelyet az újra és újra kirobbanó villongások okoztak már hosszú ideje, szerte Galilea földjén, de az egész Keleten mindenütt. A Mester azonban nem szándékozott megtelepedni: sem Korazinban, sem pedig másutt, s még csak hosszabban időzni sem akart sehol. Hogy elmúlt a szombat, ismét indulni készült, mert úgy beszélte meg a tizenkettővel: távozásuk után három hónappal, tehát a 54


nyár derekán Názáretben, a Mester Anyjának házánál találkoznak, addig viszont még sok városba és faluba akart elmenni, hogy tanítsa az embereket, még olyan helyeket is felkeresve ismét, ahol már nemegyszer járt. Ennek miértjét is akkor magyarázta meg, amikor ama különös szomorúságra adott választ, amely a kicsinyek egyike-másika láttán olykor elővette. Ennek okát a fiatal Micheas kérdezte meg, s a Mester ekként válaszolt néki: ~~ Sok van, s még több is lesz majd, aminek okát nem érted, amint nem értik azt a többiek sem. E gyermekek holnapjait láttam, testeik szellemi burkába írva: az adta bennem ama szomorúságot. Bizony: nem egy, és nem kettő lesz a ma köztetek élő kicsinyek közül, akik most magukba szívják az Erőt, amelyet felnövekedvén mégis vad és nemtelen célokra fognak felhasználni, mert erre ad számukra késztetést az ellentét. De sok lesz közöttük olyan is, aki ezek áldozatául kell essen: s ha fel tudják vállalni a reájuk hulló szenvedést, megigazult szellemmel térhetnek meg a Fény Földjére. Sok lesz azonban azok száma is, akik a pillanatnyi érdekek oltárán fogják feláldozni a szenvedések tüzében megérlelhető Fényt. Amikor szomorúság töltött el, ennek árnyát láttam meglebbenni: ha nem is ama kicsinyek útján, de annak közelében fog lesben állni az ellentét, magához igyekezve rántani mindazok szellemét, akik gyengék lesznek felvállalni önmagukért: de már Valós ÉN-jeikért az önmagukkal szermben megvívandó harcot. S nem csak ez, és az ezt követő nemzedék lesz alávetve eme próbának! Nemzedékek hosszú sora kell, hogy megmérettessék, mielőtt a végső idők eljönnek. Akik addig méltónak bizonyulnak, megmenekednek, akik azonban elbuknak, aztán újra és újra elbuknak, meg kell tapasztalják a Teremtő haragjának súlyát magukon és ivadékaikon. S bizony, mondom néktek: meg nem szabadulnak addig Atyám haragvó tekintetétől, míg meg nem igazítják az ő szellemeiket, s el nem vetik maguktól az ő minden bűneiket, és bűnre való hajlandóságukat, mert Ez A Törvény: az Örök Fejlődés Törvénye. A kicsinyek még mentesek a Föld minden bűnétől, még tudatuk nem kész: megfogalmazni számukra, és kívánatossá tenni a bűnt. De szellemük már magában hordja mindama késztetést, amely elébük kell álljon egy percen, s ha egykor volt Én-jeik diadalmaskodnak, visszahullanak a mélységbe, amelyből most kiemeltettek. S az ármányos ellentét maga is ismeri: hol van e kicsinyek gyenge pontja, hol tudja azok szellemét ismét magához rántani, hogy megkösse azokat a maga Mélység-birodalmában, s ha e kicsinyek már felnövekedvén beleesnek az ellentét által elébük állított kelepcébe, az ellentét minden egyes, bennük lévő Erő-morzsát a maga céljaira fog felhasználni, olyas tettekre késztetve a testet, amely megfelel sötét és gonosz céljainak. Ezért is, hogy szándékom újra és újra felkeresni mindama városokat és falvakat, amelyekben már jártam, s azért kell, hogy újra és újra elmondjam mindama Tanításokat, amelyeket már korábban elmondtam, hogy azok ereje még inkább beíródhassék mindazok tudatába és szellemébe, akik szavaim hallgatták: ne tudja őket eltántorítani oly könnyűen az ellen, ha a megmérettetések ideje kezdetét veszi. – És mikor lesz az? Mikor veszi kezdetét ama megmérettetés? S hol leszel Te, Mester, amikor mindazok bekövetkeznek, amiket megmondtál? S ha nem leszel mellettünk: hol leszel, és ki lesz vélünk a nehéz órákban? – kérdezett ismét Micheas, szinte egyszerre árasztva a Mesterre eme kérdéseket, mire Jézus szomorkás mosollyal így válaszolt: ~~ Az emberfia kell először felvegye a Keresztet. Az lesz a Jel, hogy a megmérettetés ideje elkövetkezett, ha már a Hegyen álló, kiszáradt fa virágba borul. Mindezt még most nem értheted, de egy percen, s nem is olyan távoli percen megérted mindezeket. Akkor, amikor az Idő elébetek áll, Én már Atyám házában leszek. Atyám hajlékában, ahová eggyőtök sem futhat oltalomért, mert lábatok gyenge volna: felérni odáig, de ahová mégis mindannyian oltalomért kell forduljatok: Erőmet kérve szellemetek hangján. S Én akkor ismét közétek ereszkedem: Erőmet küldöm le közétek, hogy aki arra támaszkodik, s abban bizakodik, Erőt nyerhessen az Én erőmből, s el ne vesszen, de Élete legyen már mindörökkön. Távol leszek tőletek, s mégis: egészen közel, hogyha igazán Vélem akartok visszaemelkedni az Elhagyott Hazába: segíthessem szellemetek könnyű szárnyalását.

55


Micheas eltűnődött a Mester szavain, s aznap már nem is szólott, nem is kérdezett többet. Csak ballagott csendesen a Mester mellett, olykor a Mester arcára pillantva, mint aki a tiszta és nemes vonásokból kívánja kiolvasni az út során felbukkanó kérdésekre a feleletet. Korazinból először Bethszaidába ment a Mester, s a véle lévő emberek. A város széléhez érve a szabad ég alatt kívánt megpihenni a Mester, mielőtt a városba tér a kis csapat. Erre aztán Máté, aki ügyes kezű ember volt, néhány ágból kívánt némi árnyékot varázsolni, akként, hogy a letört, fiatal ágakat összefogva azokat leteríti az úti köpenyével. Ám még meg sem fogalmazódott benne igazán ennek gondolata, még hozzá sem láthatott, hogy zsenge ágakat messen le éles késével, a Mester hangja megállította őt: ~~ Ne tedd, Máté! Ne bántsd a fát, hisz ő sem ártott tenéked… – Máté egy kis értetlenkedéssel fordult Jézus felé, aki megismételte: – Ne tedd! Ne okozz szenvedést annak a fának, csak azért, hogy pillanatnyi kényelmet szerezz az ő kínja árán! Nem szolgált, de nem is szolgálhatott volna rá, hogy fájdalmat kelljen elszenvednie kezedből. Érd be azzal a kis árnyékkal, amelyet adni tud, hogy holnap már nagyobb árnyékot adhasson, s azzal örvendeztethesse meg azt, aki erre jár. Ha ma megfosztod attól a kevés ágától is, amivel bír, holnap nem lesz miből új ágakat növesszen: megszakad fejlődésének folyamatos lánca, s akkor soha, vagy csak hosszú idők múltán válik olyan fává, amelyen boldogan raknak fészket az égi madarak. Máté leengedett karral állt, majd visszadugta övébe a kést, s hogy a Mester letelepedett, maga is mellé ült. Tudta, vagy talán inkább csak érezte: e szavaknak folytatása is lesz. Ez így is történt. Amikor mindannyian elhelyezkedtek, akik most a Mesterrel voltak (néhányan ugyanis Korazinból egyenesen Jánoshoz mentek, hogy ismét sorsa felől tudakozódjanak ott lévő testvéreiktől, s ha lehet, hát magától Jánostól is), a Mester ekként szólott: ~~ Kár volna megfosztani a fát az ő ágaitól, amelyek a Holnap ígéretei. Ezek az ágak még számos ágat fognak nevelni, s ama ágak is mind árnyékot adnak majd annak, aki akkor erre jár, s oltalmat ama madaraknak, akik ez ágak közt építik meg fészkeiket, hogy utódaikat felneveljék azokban. És kár volna ez ágakért azért is, mert ha csak keveset is, de gyümölcsöt fognak teremhetni. S aztán, ha már majd felnevelték testükön az új ágakat, azok is gyümölcsöt nevelnek, örömére és enyhére az útonjárónak. Épp úgy van ez, mint az embereknél: ha kinek csak kicsiny hit adatott: vajon szabad-e azt megfosztani az ő kicsiny hitétől? Nem de: érdemesebb meghagyni néki azt, s megvárni, hogy a kicsiny és gyönge hit megerősödhessék, s megerősödve már erőssége, bátorítása és öröme legyen mindazoknak, akik a maguk gyöngeségével oltalmat keresnek ama megnövekedett, s hatalmassá gyarapodott Hit árnyékában? Bizony, mondom néktek: aki csak egy ágacskát tör is le a kicsinyhitűek hitéből, a Szent Szellem elleni vétekbe esett, mert attól fosztotta meg azt, ami a legfontosabb volt: a növekedéstől, a gyarapodástól: a Fény felé való felnövekedéstől. De megfosztotta még az Új Élet Termésének ágától is, amelyen az megszülhette, és felnevelhette volna azt a Gyümölcsöt, amelyből a Holnap fácskája kisarjadhatott volna, s amely gyümölcs enyhet és örömet adhatott volna mindazoknak, akik a felnövekedett fa alá igyekeznek az ő szorultságukban és gyengeségükben oltalomért… E szavak után a Mester egy kissé félrevonult, s míg a tanítványok falatoztak, Ő imádságaiba mélyedt. Így szállt le reájuk az alkony, majd lassan szikrázó csillagfénnyel az éjszaka is. A tanítványok már sorra nyugovóra tértek, ám a Mester még mindig imáiba merülve ült, valamivel távolabb tőlük. Ahogy a csoporttól elkülönülve ült, a sivatag állatai kezdtek köréje seregleni, majd le is heveredett mellé egyik-másik, tán hogy megmártózzanak a Mester testéből kiáradó Erőben. A Mester e lélek-lények jelenlétét érzékelve aztán ismét visszatért emelkedettségéből, s már gondolatai útján az állatok tudatát vizsgálta, szellemi erővel gyógyítva azok sebeit: az elpusztult társ, vagy más ragadozók áldozatául esett kölykök emlékét fedte be egy-egy jótékony energialepellel, feloldva véle az állat tudattalan tudatában lévő bosszúvágy görcsös kis csomóit, de gyógyította keze érintésével azok testét is, ha valamely betegség energiáját érezte bennük. Egy hatalmas ragadozó, egy hím oroszlán egyenesen azért lépett elé, hogy fájó mancsát mutassa: 56


megsebezte azt a hegyekben, hogy egy tövises bozótosba kellett zsákmánya után mennie, s már lázban lüktetett, mert nem tudta fogaival kirántani a tüskét. A Mester kezébe vette az állat mancsát, mire a tövis egyszeriben a porba hullott, s elemeire omlott széjjel. Mire ez lejátszódott, az állat lábán lévő, gyulladt seb is eltűnt, olyan nyomtalanul, mintha sohasem lett volna. A fenevad hálásan nyalta meg a Mester kezét, hogy a következő pillanatban el is tűnjön a sivatag végtelenjében, s a Mester felsóhajtott: ~~ Ezekbe az állatokba rejtetted el tehát, Atyám mindazt a hálát, amelyet az emberekben oly hiába is keresnék? Mert ez megnyalta a kezem hálája jeléül, mielőtt magamra hagyott volna. Az ember azonban majd korbáccsal fog végigsimítani testemen, s szellemével és tudatával már akkor el fog távolodni Mellőlem, amikor teste még mellettem lesz. Mellettem; de mégis csak ellenem lesz mind, akiknek épp úgy gyógyítottam meg testét, tudatát vagy szellemét, amint most e vérengzőnek kikiáltott állatnak, amely azonnal elszaladt, hogy betöltse a maga Törvényeit, de amely itt hagyta szívemben mégis az ő örömének és hálájának nyomát köszönete jeléül… – ezután a Mester a csillagokat figyelte, amelyek mintha százszoros erővel kezdtek volna szikrázni és hunyorogni fölötte, s kezével egy vemhes nőstény fejét simogatta, amely békésen aludt mellette. Már túl volt a vadászat és a táplálkozás nagy és nehéz folyamatán, s rendesen a vackára tért volna, hogy elrejtőzzön a közelgő nappal elől. De most oly jól esett néki a Mester közelében lenni, s oly megnyugvás töltötte el a simogató mozdulatoktól, hogy nem is gondolt arra: vissza kéne térjen vackára, mielőtt világos lesz. Aludt, s álmában olyan tájakon járt, amelyek már csak néha villantak elébe, ha a kölyökkorát, sőt: születését, fogantatását is megelőző időkre tért vissza az öntudatlan álmodás óráin: azokra az időkre, amikor még lelke szabadon szállt a végtelenben, a test és a testi lét minden megkötése nélkül. Abban a közegben lebegett, ahol nincs harc, nincs menekülés, nincs éhség, és szomjúságérzet, és nincs támadási kényszer sem, hogy a test kellemetlen érzeteit, vagy a test puszta létét fenyegető veszélyeket elhárítsa révén. Csak a végtelen van, az áradó megelégedettség és teljesség, a békesség és a nyugalom: maga a Mindenség, amelynek elemei közt lebeg, míg egy emberi gondolat le nem vonzza a Föld légterébe, ahol aztán egy épp csak megfogalmazódni készülő sejtegyüttesbe lényegül bele: felvéve a faj minden adottságát, de felvéve annak minden szenvedését és harcát, s azt a kevés, öntudatlan megélt boldogságot is, amely most sorsául adatott. Amikor e ponthoz ért álmai útján, lassan felnyitotta a szemét, majd felállt, nyújtózkodott, s készült, hogy visszaheveredjék a Mester mellé. Ám hogy Keleten már világosodni kezdett az ég alja, a Mester halkan, szinte szavak nélkül, csak gondolatai útján azt mondta: ~~ Menj most, hogy biztonságban légy a te ellenségeidtől. Menj: a nappal számodra veszélyes, hát rejtőzz el a magad vackán, hogy életed legyen, s hogy élete lehessen a kölyöknek is, amelyet hordasz… A nőstény ismét nyújtózott egyet, s a következő pillanatban nekiiramodott a távolságnak: a Mester még egy ideig figyelte kecses mozgását, telt alakját, amelyen már jól látszott: hamarosan elérkezik a fialás ideje. Még utánaküldött egy Szeretet-energia hullámot, aztán ismét gondolataiba mélyedt. Már csak Máté halk motozására emelte fel imára kulcsolt kezére hajtott homlokát. Máté szélesen rámosolygott, de nem szólt, hogy fel ne ébressze az alvókat. Óvatosan a Mester mellé ment, majd maga is leült: – Sosem szoktam sokáig aludni. Megtanultam, hogy a hajnal órái a legjobbak: akár imádkozni, akár elmélkedni, akár halászni akar az ember. E három valamiért, valamiképpen mindig egynek érződik számomra, s bennem. Talán mert a szellem éhe épp oly kínzó, oly fájó tud lenni bennem, mint a testnek éhe, főként ha nem a magam testének, de a köröttem élők testének éhét érzem. Hogy ez utóbbit miként érzem, nem tudom. De Te tudod, Mester, s ez nékem épp elég. Ha Te azt mondod: ez így van rendjén, én még csak okát sem kérdezem… – azzal ismét rámosolygott a Mesterre, majd fejét lehajtva maga is imádságába fogott, hogy beszámoljon az Atyának mindarról, ami épp elméjét foglalkoztatta: ahogyan azt a Mester tanította nékik. A sablonos szavak már rég nem elégítették ki tudatát, lelkét és szellemét, s most, hogy valóban azt adta át az Atyának, ami ő volt, s ami benne volt: érezte, mint töltődik fel új Erővel, s mint nyugszik meg tudata, amely oly 57


erősen sajgott a furcsa, keserű álomra gondolva. Mert álmában azt a száradt fát látta, amelyről a Mester szólott, hogy annak ki kell virágoznia: s a fa virágzott is, ámde két ágán csak olyan virágok nőttek, amelyeknek szirmán mint a vér: oly veres volt a hajnali harmatnak cseppje… Kevéssel később a többiek is felébredtek, majd hogy mindannyian elmondták reggeli fohászukat, s ettek is néhány falatot, ismét elindultak. Elöl a Mester haladt, mint mindig, Micheas-szal és Mátéval jobbján és balján, a többiek pedig utánuk lépdeltek: ki még most is imádságába merülten, ki beszélgetve, tréfálkozva a mellette haladóval. A Mester már csak Bethszaida határában állt meg, ahol a város kútja mellett telepedett le egy kis időre, hogy övéi a városba térve élelmet vehessenek maguknak. Míg a tanítványok egy része a városban járt, emberek jöttek a kúthoz: olyanok, akik már hallhatták a Mester Tanításait, de olyanok is, akikben most érett meg a vágy: meghallgatni azokat. És Jézus, bár fáradt volt maga is, hisz álló nap haladt övéivel a tűző napon: ismét tanítani kezdte őket, majd hogy egynémely beteget hoztak, azokat is meggyógyította. Miután a távollévők visszatértek, a tanítványok enni kezdtek. A Mester ismét csak nem kívánta az ételt, csak épp a frissen merített vízből ivott néhány kortyot, aztán mintha várakozón nézett volna a város felé. Ennek miértjére hamarosan meg lett a válasz: a város felől egy különös alak vonszolta testét a kút felé, s az ott letelepedettek felé, majd hogy keservesen odaért, kérlelni kezdte őket: – Mondjátok meg nékem: melyiktek ama Jézus, aki mindenkit meggyógyított, akit elébe hoztak? – a Mester akkor felállt, s melléje lépett: ~~ Én vagyok az… mit kívánsz tőlem? – s az emberre nézett. Az, hogy a Mester felállt, alig az övéig, hogy ért, pedig látszott, hogy amúgy hosszú ember volna. De valami rejtélyes kór göcsörtös faághoz tette hasonlatossá mindkét lábát, s háta, amely szinte derékszögben hajlott előre, még púpos is volt: két földre lógó keze fejére támaszkodott, hogy fel ne bukjon: csak ekként haladhatott, s ekként is csak nagy fájdalmak árán. Tudta ezt a Mester is, de tőle kívánta hallani: mit kíván. Az ember azt felelte: – Gyógyíts meg engem a Te erőddel, amiként másokat, akiket Eléd hoztak… A tanítványok maguk is figyelték a jelenetet, s várták: miként történik meg ismét a Csoda, a varázslatos gyógyulás, amelyet az imént nem is egyszer megfigyelhettek. Ám most nem ez történt. Most a Mester nem vetette kezét a nyomorult teste fölé, s másképpen sem gyógyította meg azt. Ehelyett azt kérdezte: ~~ Biztos vagy-e magadban, hogy ezt kéred tőlem? A beteg testű azt felelte: – Biztos, Uram… ~~ Ne légy te biztos önmagad felől, mert csalatkozol! Menj, s áldd a te Istenedet, hogy csak ennyit kell elviselj vétkedért… Imádkozz, s én is imádkozni fogok érted, hogy irgalmat nyerhess a te Mennyei Atyádtól – mondta néki a Mester, majd anélkül, hogy még egy szót is szólott volna, visszatért a tanítványok mellé, s ismét leült ama köpönyegre, amelyről az imént felállott. A tanítványok nem értették a jelenetet, így amikor a fura, s láthatóan erősen szenvedő ember elment, meg is kérdezték: – Miért nem gyógyítottad meg őt, Mester? S miféle vétke van, hogy így, ilyen testtel kell élnie? Hisz kicsinységétől ilyen ez: hát sem módja, sem pedig alkalma nem lett volna, hogy vétkezzen… ~~ Nem volt módja… – ezt helyesen mondtátok! De volt idő, amikor ti még nem voltatok, hogy volt módja vétkezni, és vétkezett is, s vétke már nem is vétek volt, de bűn, mert erős volt az ő gyűlölete, amely által cselekedett. Ha most gyógyulást vett volna kezemből, bizonnyal épp úgy bűnbe esett volna. Mert csak a test lett más: a szellem ugyanaz, s az abban lévő késztetések is ugyanazok, amelyekkel ama szellem az előző út során bírt. Ezért kell e testtel végigjárja ezt az útját: hogy szelleméről lecsiszolódhassék a rákövesült sár egy része. Akkor aztán ismét a tiétekhez hasonlatos testet vehet magára, hogy ismét megpróbálhasson ellene mondani a kísértőnek, amely épp a benne lévő hajlandóságot célozza majd meg, hogy ismét bűnre vigye. Kegyelmi út ez az ő szelleme számára, amely még akkor is boldog, ha e testben kell azt végigjárnia. Ha képes 58


megtagadni és elvetni magától ama vad haragot és gyűlöletet, amely benne él, s már kész és képes is lesz hálát adni a Teremtőnek ezért a csonka testért, s nyomorult koldus életéért is: szelleme nagy terhektől fog megszabadulhatni. Ám ameddig csak az elégedetlenség adta lázadás és gyűlölet energiáit képes az Ég felé árasztani: nem méltó sem a gyógyulásra, sem arra, hogy távozva ez Útról már egy másik Út terveit építgesse. A gyűlöletet hozta magával, azt hordozza görnyedten: azt kell elvetnie magától, hogy Élete lehessen. – A Mester e férfiúnak azért nem adhatta meg a gyógyulást, mert az még mindig fogva volt ama gyűlölet által, amelynek megtagadása lett volna a feladata. Ennek mélysötét áramát az ember szellemi energiájában látta meg Mesterünk, amint meglátta azt is: milyen tetteket fog végbevinni ez az ember, ha egészségessé lesz a teste. A harag, a bosszúállás a folyamatos megaláztatásokért, a szerzési vágy, a gyilkos ösztönök: mind-mind bele voltak írva, vagy inkább bele voltak égve szellemébe, s ez erősen látszott a test energia-burkában is, vagyis annak aurájában. Nem tehette meg tehát a Mester, hogy meggyógyítsa a testet, amíg a szellem a bűn ily nagyfokú betegségétől fertőzött, hogy ártalmára ne engedje lenni az embert másoknak: esetleg nagyon is sokaknak…– E történés, s a hozzá fűzött magyarázat után a Mester nagyon szótlanná lett. Követői és a tanítványok nem akarták Őt kérdéseikkel zavarni, de óvakodtak még attól is, hogy hangos beszéddel terhére legyenek. Szótlanul indultak tovább, és még akkor sem kérdeztek, amikor a Mester a Genezáret tava felé indult, ahelyett, hogy a városba tért volna. A tó partján állva azt mondta, szerezzenek vízi alkalmatosságokat, amelyeken mind átal mehetnek a tavon. Vagy tíz fiatalabb férfi azonnal elindult a parton, s kisvártatva négy, meglehetősen nagy bárka állott meg a tó vizén, közvetlenül a Mester, s a vele maradottak csoportja előtt. A Mester beszállt az egyikbe, vagy huszadmagával, míg a többiek, mintegy nyolcvan ember a többi, az elsőnél nagyobb méretű bárkába szállt. A bárkák evezősei és kormányosai aztán hamarosan átjuttatták az egész csoportot a túlsó partra. A Mester kívánsága szerint Magdalában értek partot, s ott nem egy hajós állt maga is a Mester követőinek sorába. Jézus ezen egy pillanatig eltűnődött, majd azt kérdezte tőlük: ~~ Miért álltatok be az engem követők közé? Tán mert hallottátok: miféle csodák esnek meg általam? Mit vártok, vágytok látni, miféle csodát, hogy önként odahagytátok a bárkáitokat, s a nyugalmas életet, amelyet a halászat ád tinéktek? Hisz meglehet: nem láttok semminő csodás történést, s ama kényelemért sem kaptok mást cserébe, mint végeláthatatlan utakat, fedél nélkül eltöltött éjszakákat, és sokszor bizony az éhséget és a szomjúságot, ami egy-egy út során, távol minden lakott helytől minden vándort utolér, ha még oly gondosan készül is fel az előtte álló útra. Mit vágytok hát látni, és mit kívántok kapni, amiért érdemesnek találtátok az Én követőimmé lenni? Hangja szomorkás volt, s valahogy mintha fáradt lett volna. Egy idősebb férfi, aki fiaival együtt állt be a Mestert követő csoportba, két szolga-félére bízva a bárkát, így válaszolt: – Nem csodákat kívánunk látni, hisz nem a kíváncsiság vezeti lépteink, amikor Melléd szegődünk, Mester! S mit érhetne a nyugalmas hajnali halászat, a biztos fedél, a kényelmes nyugvóhely, ha egybevetnénk azok értékét bárha egyetlen szóval, amelyet a Te ajkadról hallhatunk? Mi azért követünk, mert tudjuk: a Csoda… – TE magad vagy, s azért, mert érezzük és hisszük: az igaz érték a TE szavadban, és a TE tanításaidban rejtezik. Ez az oka annak tehát, hogy követőid közé álltunk, s nem a kíváncsiság, és nem is az, hogy bármit, ami a Föld színén ma értéknek neveztetik; azt birtokolhassuk. Egyetlen Kincset kívánunk birtokolni, s azok a TE szavaid és a TE Tanításaid: ezek minden hitvány kincsnél többet érnek, mert ezek vércseppjeinkbe íródnak bele, már elvehetetlenül. A Föld kincseit bárki megszerezheti, ám el is veszítheti. A TE Bölcsességeidet, amelyekkel az úton melletted lévőket táplálod s élteted: nem veheti el tőlünk soha senki… A Mester maga is elcsodálkozott e szavakra, majd átkarolta az idős ember vállát, s úgy felelt néki:

59


~~ Boldog lehet a te szíved, mert mindezt az Ég Ura nyilatkozta ki néked! Az Ő szava volt, és az Ő végtelen Szeretete, amely megérintette szemed, hogy látóvá tegye azt az Igazságra, és megérintette elméd, hogy felébressze abban a kívánást: magába fogadhatni az Egyetlen Valós Kincset, amely örökkön-örökké megmarad szellemedben. S még nagyobb Kegyelmet látsz a te Atyád előtt, mert hogy fiaidat is magaddal hoztad, hogy nékik is jussukul legyen mindaz, aminek értékét szíved és szellemed felismerte. A legnagyobb Kincset kívántad megszerezni nékik: és Én kezükbe adom azt teéretted, s a te hitedért… Ettől kezdve ama férfiú, s annak két fia hosszan a Mester mellett maradt, egészen addig, míg a tizenkettő vissza nem tért, s még azután is egy jó ideig. Amikor betöltődtek a Mesterből reájuk árasztott Kegyelemmel, s a Tudásból is sokat magukba szívtak, visszatértek övéikhez, hogy már nékik, s mindenkinek, aki Bethszaidában élt; továbbadják mindama Tanításokat, amelyeket a Mester bízott rájuk, s meséltek mindama csodás történésekről is, amelyek a Mester által estek, míg mellette voltak. Mert továbbra is történtek csodás gyógyulások, és még csodálatosabb megszabadulások és megtérések a Mester Tanításait hallgatók közt. Magdalából ismét Kapernaumba ment a csoport, ahol szombat lévén ismét a zsinagógába tért be a Mester, miután a véle lévők egy kicsit megpihentek, hogy tovább tanítsa az embereket. De tanította azokat egyéb napokon is, akár a tereken is, ahol olykor százával sereglettek köré, hogy szavait hallgassák. A sokaságban mindahányszor sok kisgyermek volt: ezek valami öntudatlan ösztöntől vezéreltetve igyekeztek mind közelebb jutni a Mesterhez, hogy ha mást nem is: egy szeretetteli pillantást, egy tiszta mosolyt, vagy egy simogatást kapjanak Tőle gyermeki mosolyukért, egy-egy ártatlan-tiszta szavukért, pillantásukért, érintésükért cserébe. Bár a kisebbek nem érték be ennyivel: ők szerettek volna a Mester karjába bújni, meghúzódni Szíve melegében, mintha tudták volna: jobb és biztosabb Menedéket nem is kívánhatnának maguknak. Kapernaumban most mintegy négy napot időzött Jézus. Eközben az emberek Iránta való szeretete nap mint nap nőtt… – épp úgy, ahogy egyre nőtt a farizeusok és a papok gyűlölete is Iránta, akik mind egyre azon tanakodtak: hogyan, mi módon törhetnének vesztére, vagy mi módon érhetnék el legalább azt, hogy elhagyja a várost, s ők ismét a nép egyedüli uralkodói és vezetői lehessenek. Tán ezeknek szólt a Mester ama néhány szava, amelyet szólott, mielőtt ismét indulásra hívta azokat, akik véle tartottak: ~~ A bárány megismeri a Pásztort, mert szeme nem vak annak látására, s füle sem süket: megismerni annak hangját. S A Pásztor mégis el kell váljon a nyájtól, mert annak terelőiként farkasok állnak, akik sem nem látják, sem pedig nem hallják: az Igaz Pásztor érkezett a nyájhoz, hogy Vezetőjévé legyen annak. Ma még a Pásztor átadja ezért az Ő helyét a farkasoknak: de jaj azoknak, ha tévútra, szakadékba csalják a bárányokat, csakhogy önnön hatalmukat megmutassák azok fölött! – Bizony: a ti korotokban is gyakran megesik, hogy a rókák és farkasok kívánják terelni a gyönge kis bárányok nyájait! De a ti farkasaitok és rókáitok már ravaszak, ravaszabbak, mint a korábbi évszázadok rókái és farkasai voltak, amelyeknek példáján nevelődtek! A régi korok álbárányai még gyorsan leleplezhetőek voltak, hisz valós Énjükről ékesen beszélt az, ahogyan az emberek közt éltek. Nyíltan fitogtatták erejüket, s ez ékesen vallott valós milyenségükről: mégha szavaik ájtatosnak hatottak is. De ájtatos szavaik mellett gátlástalanul törtek a legelső helyre úgy a zsinagógákban, mint a politika mezején, nem egyszer álnoksággal, nyílt hazugsággal, vagy aranycsörgéssel szerezve meg az első helyet itt, míg fegyverrel, vér és emberéletek árán amott. A ti legveszedelmesebb „farkasaitok” azonban, akik úrrá kívánnak lenni test, lélek és szellem felett egyaránt; többnyire már nem szemnek látható fegyverrel törnek uralomra! A szelíd bárányok bőrét öltik magukra, s gyakorta még a bárányokat is megtévesztik ama hamis álorcával, amelyet 60


magukra vontak. Szavuk édes, mint a méz: de ragadós is akként, s megfogja a gyanútlanokat, hogy tévútra csalja, s romlásba taszítsa azokat a maga kedvére. Szavuk bölcsességgel fedett hamisság, és rideg számítás, amelyek mögött mohó hatalomvágyuk lapul. Mert ez rejtezik bennük, bárha arcuk mindenkor szerénységet és alázatot mutat, és kegyes tisztaságot. De ez csak a felszín, amely elrejteni hivatott a valóságot. Mert valós életüket csak loppal, titkon élik, vélve: senki sem tudja sem tetteik, sem gondolataik, csak azt, és annyit azokból, amit, és amennyit ők maguk megmutatnak azoknak, akiket megtéveszteni kívánnak a külsőség, a látszat révén. S ekként meg is téveszthetik mind, a köröttük élőket… – ám nem téveszthették, s nem is téveszthetik meg soha A Nyájak Nagy Pásztorát! Nem, mert Ő látja mindenkor: ki rejtezik az álöltözet alatt, s amikor elérkezik a megmérettetés perce, kinek-kinek a valós énje szerint fizet, akként: bárány volt-e a Valóság mércéje szerint, avagy farkas. Bizony, gyermekem: sok kedves és ájtatos szó mögött lapul még a ti soraitokban is ellenséges szándék, vagy tisztátalan, mohó, vagy zsarnoki kívánság, önérdekű cél, amelyet épp e szép szavak, vagy az ájtatos szemforgatás révén kíván elérni a báránybőrbe öltözött farkas, nem tartva szem előtt, csak a maga vágyát és akaratát. Ám ezzel szemben sok keményen csattanó szó rejt igaz, és tiszta szándékot, amellyel ki szól, nem önmagáért, a maga előnyéért akar szólani, de az Isten szándéka szerint, még ha a szó maga azon a pillanaton fájdalmat okoz is annak, akinek adatik, csak mert nem tudja: a haragos szó nem ellene, de éppen érte, az ő érdekében esik. De ahogyan az aranyat sem lehet, csak lobogó lángban kiolvasztani, s az acélt sem lehet sem langyos lehelettel, sem szalmalánggal edzeni: akiből arany, vagy acél kell váljék, az el kell fogadja, és el kell viselje, ha tűzön olvasztják, vagy edzik, hogy salakmentes, tiszta Arannyá, vagy minden idők próbáját és terheit elbíró Acéllá nemesedhessék a lángban. Ekként méretik meg tehát a szó, s ekként méretik meg minden cselekedet is, hogy a várt ~ várható, Nagy Percen különválassza a Pásztor azokat, akik igazán és teljesen a nyájhoz tartoznak azoktól, akik csak mint betolakodók; a farkasok orcáját bírják saját arcukként: bármilyen szelíd bőr alá rejttetett is ama farkas-arc. Az arc ugyanis lehet a bárányé, amint a szó is, s olykor még a cselekedet is: ám a szándék, a szívbéli késztetés csak a farkasé marad, ha farkastól esik…– A Mester szavai végeztével hamarosan ismét útrakelt az Őt követőkkel. Most nem hagyott annyi embert a nyomába szegődni, hisz a nagy földmunkák minden erős és dolgos kezet nélkülözhetetlenné tettek. No, nem mindig a maguk városaiba küldte azokat, akik a földmunkálatokhoz a leginkább értettek! Ha tudta, hogy azoknak családjai nélkülük is elbírnak a munkával, beállította azokat az özvegyek, s az árván maradottak földjére: legyenek segítségükül, s nem bérért, de az Isten nevében. S azok, akiknek a Mester efféle feladatot adott, mind vállalták azt, s hozzá kész örömmel, mert tudták a Mester szavaiból: szívük önzetlen szeretete mindig, mindenkor visszaszáll hozzájuk, s megtermi a maga örökéletű kalászát, romolhatatlan gyümölcsét. Azok, akik nem értettek, vagy már nem voltak elég erősek a föld megműveléséhez, magával hívta, de még ezek közül is csak kevés volt az, akiket tovább engedett menni Kapernaum határánál. Akkor hazaküldte őket; meg ne törje gyönge egészségüket a hosszú vándorút: ~~ Messze megyek, s ti nem bírnátok az utat, hisz még visszafelé is meg kellene tennetek azt, ha ismét tieitek közé akarnátok jutni. De nem is szükséges tinéktek, hogy testben Vélem maradjatok, hisz ha igazán befogadtátok mindazt szívetek és szellemetek mélyére, amiket hallottatok, s láttatok idáig: már örökkön veletek maradok, mert bennetek élek. Menjetek hát, s vigyétek magatokkal az Én áldásomat, mely erőt ad néktek minden napon, amelyet e földi világban élnetek kell. Ezután a Mester megölelte, s útjukra bocsájtotta őket, majd hamarosan maga is továbbindult. János tanítványain kívül vagy húsz halász tartott még véle. Akkor Genezáreten, Magdalán és Tiberiason áthaladva Kánába tértek be, s a Mester újra tanított ott is, mint addig is mindenhol: de amilyen szívesen fogadták az emberek itt is, épp annyira acsarkodtak ellene a papok, s a farizeusok, így itt sem időzött hosszasan. Már másnap útrakelt, hogy Názáretbe menjen, Máriához. Ám még be sem lépett anyja házába, amikor János néhány tanítványa érkezett Hozzá. Miután 61


üdvözölték a Mestert, s mindazokat, akik Véle voltak, letelepedtek maguk is a kertben, ahol a Mester épp tartózkodott, s ekként szóltak: – Mester! János küldött hozzád bennünket. Azt kérdezi: Te vagy-é az Eljövendő, avagy mást várjunk? A Mester értette a kérdést, s kisvártatva így szólt Tamáshoz, a kőfaragóhoz, és Zákheushoz, aki annak előtte pásztor volt, hogy János mellé szegődött volna: ~~ Menjetek vissza Jánoshoz e testvéreitekkel, s mondjátok el mindazt, amiket láttatok és hallottatok az úton, míg Vélem voltatok. A vakok látnak, és a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak és a süketek hallanak, a halottak pedig feltámadnak, s a szegényeknek az Evangélium hirdettetik. Boldog az, aki Énbennem hisz, és meg nem botránkozik. Mert lesznek – fordult most a többiek felé – akik megbotránkoznak bennem egy napon, csak mert nem értik meg Tanításaim lényegét: nem önmagamért, és nem a magam földi dicsőségéért jöttem! Nem kevesekért, és kevesek boldogságért jöttem, de sokakért: mindenekért jöttem, s az Én hatalmam nem e Föld hatalma lesz, hanem az Én hatalmam Atyám hatalma lesz. Akinek füle van hallásra, hallja meg amit szóltam… – Elsősorban Júdásra gondolt Jézus, de gondolt mindazokra is, akik azt hitték: csodatévő Hatalmával és végtelen Bölcsességével a Mester egy percen majd magához fogja ragadni a hatalmat, hogy végre egyesítse, s hatalmas és minden népnél erősebb és gazdagabb néppé tegye a zsidók népét. Ez a tévhit élt Júdásban is, amint még sokakban, akik „megbotránkoztak”: vagyis csalódtak a Mesterben, amikor azt látták, hogy védekezés nélkül hagyja magát ostorozni, gyalázni, majd megfeszíteni is. Önnön képzeletükben csalódtak, amely képzelet képeibe igyekeztek mindenáron beilleszteni maguknak a Mestert, és a Mester szerepét, mert nem értették: mit is kíván nékik megmutatni a Mester az Evangélium Tanításaival. Épp úgy kellett csalódjanak, ahogyan a ti időtök embere is kell, hogy csalódjon, amikor azt várja: Krisztus majd földi segítséget nyújt néki, bármikor szükségét érzi annak… – ám a várt, s a csak szűk időkorlátok közt gondolkodó elme számára kívánatos segítség elmarad. Akkor gyakran kérdezitek: hát miért higyjek, ha az Isten magamra hagy? – pedig Krisztus soha senkit sem „hagy magára”: de nem mindig az a valódi segítség, ha a test útját egyengeti az Úr! Inkább hogy az, amikor a Szellem útját segíti, s ha kell, akár azon az áron is, hogy megengedi, hogy a testet, e kölcsön vett öltözéket az Út kis, és nagy viharai tépjék: amely testben, s annak tudatában a Szellem, tehát az ember valóságos ÉN-je kap segítséget a Felfelé vezető Úthoz e viharok révén. Itt tehát a „megbotránkozás” szó inkább a megütközést, a csalódottságot jelenti, amely úgy a múltban, mint minden korban és a mélyebb szintek mindegyikén utoléri azokat, akik fizikai síkra kívánták – kívánják lerángatni Krisztust, s csakis földi értelmük szerint értelmezik Tanításait, és Messiási szerepét, a maguk kicsinyes, földi céljai szerint gondolkodva. – Később visszaindultunk a ház felé, de nem jutottunk messzire. Az időközben odaért, s letelepedett tömeg, hogy indulni látta a Mestert, maga is újra felkerekedett, s a nyomába szegődött. Jézus akkor visszafordult, s látva, milyen kitartóan követik, megszánta őket, ahogy arcukra, szemeikbe pillantott. Az emberek szívei láthatóan el voltak gyötörve, és szétszórva, tömegben is szinte árván, s valami bizonytalankodó tanácstalansággal lépdelt mind, mint a pásztor nélkül való juhok. Itt voltak mind, akik e vidéken élők közül a János keresztségét felvették, s most elárvultnak érezték magukat. Ezért is szánta őket Jézus, mert tudta: közeledik már az a perc, amikor János elvétetik mellőlük egészen. Ismét letelepedett hát, de most egyenesen az emberek közt foglalt helyet: úgy oktatta őket, s úgy válaszolt azok kérdéseire. Már amelyikre válaszolt, mert volt, aki egyenesen azt kérdezte: hogyan, mi módon gyógyítja mindazokat a nyavalyákat, s hogyan tehetne szert maga is ama Erőre, hogy hasonlóképp gyógyítója lehessen sokaknak, amint a Mester. Jézus ennek csak annyit felelt: ~~ Ha ismernéd a Valódi Istent, s ha egy mákszemnyi tiszta Hit élne benned: nem kellene ilyes kérdésekkel elébem állnod. Akkor gyógyítanál magad is, anélkül, hogy felvetődne benned a 62


kérdés: hogyan, s miként cselekszed, hogy az embereknek gyógyulást tudsz adni. Ám amíg csak a magadba vetett hit, s a büszkélkedés a te vágyad mozgatórugója: semmiképp sem tehetsz szert gyógyító Erőre, mert az csak az igazán alázatos szívűeknek, s a Valódi Szeretettel bíróknak adatik kezébe. Tudom: szavam most haraggal tölt el, de ha őszinte vagy magaddal, azok igazságát semmiképp el nem vetheted, s el sem tagadhatod magad elől. Ezzel be is fejezte ama férfiú kérdésének megválaszolását, s már egy másik kérdezőre figyelt. Közben azonban látta: mint húzódik tőle mind távolabb és távolabb az iménti kérdező, s mint megy el, hogy hiú becsvágyát most a papok mellett próbálja meg kielégíteni, azok mellé állva, hogy már velük szövetkezzen – Ellene. Micheas maga is látta: mint oson el ama férfiú, s hogy végre magukra maradtak, említette is őt, s a vele kapcsolatos megfigyelését Jézusnak, mire a Mester csak annyit mondott: ~~ Ne aggódj végette, gyermekem! Sok lesz még, akinek szívében halott marad a Pásztor szava, ám annál élőbb lesz a farkasé: s ők az erősebb szót fogják követni: azt, amelyik élővé tudott lenni bennük. De te ne aggodalmaskodj ezen: eljő még az az idő, amikor igazán okod lesz aggodalmaskodni: ez az idő azonban még most nem érkezett el… Akkor viszont, amikor elérkezik, érezni fogod az Atya Szeretetét, amelyre bízvást támaszkodhatsz, hogy erőssé legyen benned is a Szeretet, amely mindenek fölött való. – Micheas ugyan nem sokat értett a Mester jövendöléséből, hisz még ifjú volt, s nem ismerte teljességében: mire képes az emberi gonoszság, így el sem tudta képzelni, hogy valaki, valaha is kezet merjen emelni a Mesterre. És Jézus tisztában volt azzal; miféle érzések és gondolatok lakoznak a félig még gyermek Micheasban. Nem szólott néki többet, hagyta: hadd maradjon meg még egy ideig a maga gyermeki tudatlanságában, Tudta: az Élet, s az eljövendő történések úgyis rá fogják nyitni szemét a Valóságra, s annak Igazságára is: mennyire fontos, hogy mindig és minden körülmények közt megbocsásson mindazoknak, akik ellene vétenek, vagy az ellen, akinek Neve a leginkább be van írva szívébe, hogy ne vétkezzen az Atya, s a legelső Törvény: a feltétel nélküli Szeretet Törvénye ellen. – Már néhány nap óta Mária házánál voltak. A Mester, amikor nem tanított, szívesen fogott hozzá, hogy egyes bútorokat megjavítson, miközben Anyjával beszélgetett. Ez annál is inkább különös dolog volt, mert az asszonyoknak akkoriban nem volt, s nem is lehetett szavuk. Így a Mester mellett lévő férfiak eleinte csodálkoztak is: miért beszél oly komoly kérdésekről Máriával, amelyekről ők maguk még sohasem szólottak asszonnyal, de még csak asszony előtt sem, ám az Anya szavait hallva maguk is megdöbbentek: micsoda mély bölcsesség lakik Benne. Akkortól aztán maguk is gyakrabban kérték ki Mária tanácsait, s nem csak kicsiny dolgokban, de olyan kérdésekben is, amelyek addig mély titokként éltek bennük, hisz olyannyira személyes dolgok voltak, hogy nem tartották illendőnek azzal fárasztani a Mestert: másra pedig nem bízták volna titkos gondolataikat. Mária előtt azonban a legzárkózottabb is megnyílt, s volt, amelyiknek Mária maga felelt meg egy-egy kimondatlan maradt kérdésére, csak úgy adva meg arra a feleletet a maga csendes hangján, mint aki csak magában elmélkedik egy gondolaton, egy gondon, s annak egyedül célszerű és tiszta megoldásán. Nem mondta ki tehát a kérdést ahelyett, aki mégis szégyellte azt feltenni, de említett egy esetet, majd annak megoldását is: s az említett eset mindenkor éppen az volt, amin a tapasztalatlan a fejét törte, s hogy a felelet is e csendes monológba volt rejtve, ki-ki megtalálhatta a maga kimondatlan kérdésére a választ. Egy-egy ilyen eset után Máriára is valami szent áhítattal tekintettek, megérezve Benne is a nem mindennapi Erőt, s megérezve Benne azt a hatalmas Szeretetet, amely egyként áradt Egyszülöttje, s minden ember felé. Azt a Szeretetet, amely nélkül nem is lett volna alkalmas arra, hogy a FIÚ Anyjává legyen… Micheas, aki Jánoshoz hasonlatosan igen közel került Máriához, azon a reggelen, amikor a Mester továbbindulásra határozta el magát, szomorkásan készülődött az útra. A Mester maga ajánlotta néki: maradjon egy ideig Mária mellett, ám Micheas erre sem volt képes. Rajongva, s 63


áhítatos Szeretettel szerette a Mestert is, és Máriát is: hát, bizony nehéz volt elhatároznia magát az indulásra épp úgy, mint a maradásra. Miközben ezen a kérdésen tűnődött, hogy valamiképp dönteni tudjon, két tanítvány érkezett Macherusz várából. A Mester már várta érkezésüket: tulajdonképp azért is nem indult még útnak, mert az ő érkezésüket várta. A két tanítvány végtelen szomorúsággal közeledett, Jézus hát elébük ment egy darabon. Nem szerette volna, ha a többiek előtt mondják el, amit elmondaniuk mindenképp szükséges. ~~ Ráérnek megtudni, ha annak érkezik el az ideje! – mondta anyjának, Máriának, akivel már korábban megbeszélte, kikre vár, s azok milyen hírt fognak hozni – Még most keveset tudnak Életről s halálról, s János sorsa kemény fájdalmat adna nékik. Szeretném őket felkészíteni előbb, hogy már értő szívvel fogadhassák, ha elébük tárom a hírt… Mária egyetértett véle, s amikor Jézus elhagyta a házat, hogy az érkezők elé menjen, Micheast ő maga tartotta vissza, amikor az utána akart menni, hogy mellette lehessen, s védelmezhesse mindenféle veszedelemtől: maradj, hisz mindjárt visszatér… Jézus a zsinagóga melletti téren találkozott össze a két tanítvánnyal, s ott a tér egy sarkán vallatta ki őket: mi, s hogyan történt. Nem mintha nem tudta volna mindazt azok elmondása nélkül is, de érezte: jobb nekik, ha kibeszélhetik magukból a fájdalmat, amit János halála adott. S a két tanítvány a zsinagóga-téren elhelyezett kőtömbökre ülve elmondta mind, ami a Mester által küldött válasz megérkeztét követően történt: – Amikor Rufus és Tobias, meg az a kettő, akik Tőled hozzájuk csatlakoztak, visszatértek a válaszoddal, s mindama Bizonysággal, amelyek elmondását rájuk bíztad, azonnal felkeresték Jánost, hogy beszámoljanak néki mindenről, amit láttak, hallottak. János a végtelenségig el volt már gyengülve, alig is ismerhették meg csonttá soványodott arcát, ahogy a tömlöc semmi kis ablakán beszéltek véle. De szemmel láthatóan erőre kapott a hír hallatán. Felállt a szűk kis lyukban, amelybe zárták, s azt mondta: – Akinek el kellett jönnie, megérkezett. Én tehát már nyugodtan távozom, mert betöltöttem ama feladatot, amely rám lett bízva az Atya által… – aztán imáiba mélyedt, s többet nem szólt a hírhozókkal. Hamarosan el is zavartak bennünket a tömlöc mellől, így a történtek további részét mi magunk is csak az őröktől tudjuk, akik János intelmét adták át Heródesnek. Mert még korábban, még az előtt, hogy tömlöcbe vetették volna, János feddő szókat üzent Heródesnek ama bűnért feddve meg azt, amelyet Te is ismersz, Uram. Hogy Heródes ezek után sem kívánta elküldeni magától Heródiást, a Fülöpnek, az ő testvérének asszonyát, hát Jánost vetette börtönbe: ne feddhesse meg ismét. Ám János a tömlöcből ismét elküldte üzenetét, megfenyítve Heródest: a kárhozatot építi magának, ha folytatja bűnös kapcsolatát Fülöp asszonyával. Ezt az intelmet azonban már Heródiás is hallotta, s attól kezdve acsargott János ellen. Mindenáron azon volt: ölesse meg őt Heródes, hogy eltakaríttassék az útból, ne legyen többé élő lelkiismeretül őnékik. Heródes persze óvakodott megöletni Jánost, mert a nép szerette őt, s Prófétaként tisztelték az ő személyét, aki az Istentől küldetett közéjük, hogy megmondja nékik mindazt, ami eljövendő. Nem tett hát ellene Heródes mindama napig, míg Salome, a Heródiás leánya egy napon, amikor Heródes születésének napján egy csodás tánccal örvendeztette meg Heródest, azt nem kérte tőle tánca jutalmául: tegye a lábai elé Keresztelő levágott fejét egy ezüsttálcán. Erre persze anyja: Heródiás okította ki, s a leány engedelmeskedett anyjának, így azt kérte, amit az meghagyott néki. Heródes nem akarta volna megcselekedni, ám adott szavát sem szeghette meg, hisz esküvéssel fogadta: bármit kér is, ő megadja. Még azon az órán lecsapatta János fejét, s egy ezüsttálcán a leány lábai elé tétette. Akkor, abban a pillanatban erős reszketés vett erőt Heródesen, és láz: de Heródiás örvendezett az ő gonosz szívében, mert többé nem üzenhette azt János: bűn tenéked a Fülöp feleségével élned… E hírt hoztuk hát eléd, Mester. Testvéreink is útrakelnek hamarosan. Még mielőtt elindultunk volna, kikértük Heródestől János testét, hogy illő módon eltemessük. Mi a temetési szertartás után 64


rögvest útnak indultunk, ám testvéreink még Jeruzsálembe mentek, a Templomba, hogy imádkozzanak: büntesse meg az Ég Heródest és Heródiást ama kegyetlenségért, amelyet elkövettek János ellen. ~~ Nem a bosszúért, de bizony azok megvilágosodásáért kellene inkább fohászkodniuk. János szerepe véget ért e Földön, hát távozott, amint az rendeltetett. Vagy azt véltétek talán: puha ágyban lesz vége életének, ha mindenkor a puszta földön hált, s selyemtakaró borítja testét, amelyet addig csak a mennybolt, s a csillagok takartak? Vagy azt véltétek: könnyebb dolga lesz a kicsinynek, aki a Nagyobb útját építeni érkezett, mint a Nagynak, aki végig kell lépdeljen az elébe adott úton? Bizony, mondom néktek: nem lehet könnyebb sorsa az útépítőnek, mint annak, aki majd ama Útra lép, hogy végigmenjen rajta értetek… E szavak után Jézus a tanítványok felé nyújtotta mindkét kezét, s azok, hogy megfogták a Mester kinyújtott kezeit, Erővel teltek meg, s sokat megértettek abból, amit a Mester mondott, s abból is, amit csak gondolatai útján sugallt nékik. Szívükbe békesség és nyugalom: az Atya Akaratában való megnyugvás költözött. Így mentek vissza aztán Mária házáig, ám hogy Jézus kérte őket, először még egy szót sem szóltak arról, ami Jánossal történt. Már csak a második napon, amikor mi is visszatértünk egy számunkra ismeretlen Hívásnak engedelmeskedve: mondta el a Mester mindazt, amit a két tanítványtól megtudott. Persze: Ő már nemcsak magukat a történéseket, de azok miértjét is elébünk tárta, hogy érthetővé tegye számunkra: miért kellett mindennek úgy történnie, ahogyan történt. Akkor János tanítványai csendes fohászkodásba merültek, s a Mester és Mária velük fohászkodtak. Valamivel később, hogy a Mester a ház mellett állt, egy názáreti ember ment mellé, s azt kérdezte: – Igaz-e a hír, hogy Jánost, a Keresztelőt meggyilkoltatta Heródes? Hogy hogyan, miként lett híre a dolognak, még nem tudtuk, ám a Mester visszatérve a házba elmondta: milyen kérdéssel állt elé az az ember, s miként mondta meg néki: igaz a hír. Aznap, már jócskán dél után, de még az est leszállta előtt ismét egy csoport érkezett Názáret városába: azok is e hírt hozták magukkal, több más hírrel együtt, amik a világban estek. Hogy a felzúdulásnak elejét vegye: Jézus ismét közéjük ment, hogy tanításokat adjon át nékik. A Szeretetről beszélt, de úgy, ahogyan még senki sem hallotta Őt beszélni. Szava egyként volt intő, feddő és vigasztaló, s ugyanakkor vigaszt csepegtetett a felzúdult lelkekre és elmékre: ~~ Megmondtam néktek: Szeressétek ellenségeiteket! Megmondtam, s ti elzártátok elmétek mélyére szavaimat: de csak elmétek mélyére, s nem szellemetek és lelketek, és nem szívetek mélyére, hogy valós Tudássá érlelődhetett volna az elmétekbe zárt Törvény. S most a szíveitekben kélt indulat egyszeriben elmossa, semmissé teszi az elmétekbe zárt szavakat, oly könnyen és gyorsan, amint fák leveléről mossa le az útról reászállott port az eső millió és millió cseppje. A ti tudástok is csak ilyen por, amelyet a Valós Szeretetről őriztetek elmétekben: s azt hamar lemosták a harag esőcseppjei, hogy kibukkanhasson alóla a régi Törvény, amely nem a Szeretet, és nem az Irgalom Törvénye: de bizony az évszázadok óta belétek ivódott Igazság törvénye. S most annak értelmében fejet kívánnátok látni, amint lehull ugyanazon kosárba, amelybe a Keresztelő feje hullott. Akkor kiegyenlítettnek érezné elmétek a tettet, még akkor is, ha a bosszúállás vadságának bűnét vennétek érte magatokra. Ám a bosszú újabb áldozatokat követelne, s az újabb bosszút szülne: s vége nem volna az öldöklésnek e Földön, míg csak egyetlen zsidó is él rajta! János ideje véget ért: feladatát bevégezte híven, s még többet is tett, mint amit mindenképp be kellett végezzen, mert nagy Kegyelem adatott őnéki. Ám úgy látom: élete, amelyet önkéntes áldozatul tett le a Szeretet örökkön égő Oltárára: hiába volt. Hiába, mert nem értettétek meg életének, szavainak, tanításainak lényegét, amellyel bűnbánatra hívott el benneteket. Mert mivégre mentetek ki a pusztába? Nádszálat vágytatok-é látni, amit a szél hajtogat? Mit akartatok látni ott künn? Puha ruhába öltözött embert? Ímé a kik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. 65


Hát mit kívántatok látni? Prófétát? Bizony, mondom néktek, prófétánál is nagyobbat! Mert ő az, a kiről meg van írva: „Íme; én elküldöm az én követemet a te orcád előtt, a ki megkészíti előtted a te útadat.” (Malak. 3,1.) Bizony mondom néktek: az asszonyoktól születettek között nem volt még e Föld színén nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki legkisebb a Mennyeknek Országában, nagyobb nálánál. Ő elébetek tárta mindazt, amit elmondania szükséges volt, s elébetek tárta azt is: Ő még csak a kiáltó, aki az Úr nevét kell kiáltsa, azét, Aki őutána jön, s Akinek neve Szeretet, mert a Szeretet küldte e Föld színére, e Szeretet foganta, s e Szeretet oltárára fogja letenni életét, hogy visszaemeltessék a Szeretetbe mind, aki kitépte magát onnan egykoron. E Szeretetet kívántam lelketekbe oltani: ám úgy tűnik; amint a János hiába szólott, az Én szavaim is csak pusztába kiáltott szavak, amelyeket messze fújt azóta a szél… Hát elismétlem néktek: Szeressétek azokat, akik ellenetekre tesznek. Ne támadjatok azokra, akik reátok támadnak, és kérjétek Isten megvilágosító Kegyelmét azokra, akik életetek ellen törnek. Imádkozzatok azokért, akik titeket átkoznak, hogy életetek lehessen a Mennyeknek Országaiban. Ez a Szeretet Törvénye, mely egyedül üdvözít! Később még hozzátette, amikor már csak magunk voltunk: ~~ Minek előtte János lett, erővel és erőszakkal kívánta magának minden nemzedék a Mennyek Országát, a maga törvényei szerint: s most is csak erővel lehet megszereznie azt, az Egyetlen Törvény által. Erővel, amely kell: elfogadni és elviselni, s élni amaz Egyetlen Törvényt, annak minden betűjét és annak minden pontját. S csak azért, mert mind a próféták, s még a Törvény is: csak az Igazság szavait szólták, s annak szellemében szólottak. János már a bűnbánatot hirdette nékik: s ők hajthatatlanok maradtak. Pedig ha hinni tudtak volna néki, tudhatták volna: Illés ő, akinek eljövetelét várták, mint Hírnökét, aki az Istenfiának útját készítni érkezik közéjük… De kihez hasonlítsam vajon ezt a nemzetséget? Hasonlatos a gyermekekhez, a kik a piacon ülnek, és kiáltoznak az ő társaiknak, s ezt mondják: Sípoltunk néktek, és nem táncoltatok; siralmas énekeket énekeltünk néktek, és nem sírtatok. Elvet e nemzedék mindent, mit kezébe adok néki, mint gyermek az unt játékot, hogy inkább a maga játékaival játsszék, a maga tetszése szerint: ha már tudván-tudja is: ártalmára lesz ama játék, akkor is. Nem fogad sem bűnbánatra hívást, sem Öröm-üzenetet, hanem inkább megmarad a maga sötétségében, nem fogadva a Fényt, hogy ne kelljen annak kötelmét is fogadnia… Mert miként is volt? Eljött közétek János, aki sem eszik, sem iszik, és azt mondjátok: Ördög van benne. Aztán eljött az emberfia, a ki eszik és iszik, és ezt mondják: Íme: a nagy étkű és részeges ember, a vámszedők és bűnösök barátja! Sem ezt, sem azt nem fogadtátok hát, mert ellene van a ti törvényeiteknek mindaz, amit János mondott, s az is, amit az emberfia mond, s cselekszik. De eljő az idő, amikor mindkettőnknek Igazsága megnyilvánul, s megvalósul ama fiakban, akik az Isten fiainak nyilváníttatnak, mert tanúságot tesznek mindarról, amit befogadtak. Mert mindarról, amiket láttok és hallotok, csak akkor tehettek bizonyosságot, ha befogadtátok azok Üzenetét… E szavak után a Mester a ház melletti rétre ment, s a tanítványok követték, majd még sokan mások is csatlakoztak hozzájuk. Jézus ott leült egy magas dombra, s mintha csak magában szólana, ekként folytatta beszédét: ~~ Jaj néked Korazin! Jaj néked Bethszaida! Mert ha Tirusban és Sidonban történtek volna azok a csodák, amelyek bennetek estek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban mind. De mondom néktek: Tirusnak és Sidonnak könnyebb dolga lesz az ítélet napján, mint néktek. És te is Kapernaum, aki az égig felmagasztaltattál: a pokolig fogsz megaláztatni. Mert ha Sodomában történnek volna azok a csodák, a melyek tebenned estek, az mind e mai napig megmaradt volna. De mondom néktek, hogy Sodoma földének könnyebb dolga lesz az ítélet napján, mintsem e városnak. E szavakat szólva elszomorodott, s egy ideig nem is szólott többet. Imádságaiba merült, s tanítványai féltőn őrizték: ne háborgassa Őt senki… 66


– Keresztelő János születése előtt azt hitték: aki a leginkább érvényt tud szerezni az Igazság Törvényének, az lesz a Mennyek Országának lakója. Ennek értelmében szinte folyamatos öldöklés folyt, hogy minden nép, vagy inkább csak népcsoport vezetője érvényt szerezzen az általa hangoztatott Igazságnak. János érkezésével lezárt egy mélysötét korszakot, s feljebb emelte az emberszellemek előtt a mércét. Ő azért kellett a Föld színére érkezzen, s azért kellett jóval a Mester előtt megkezdje működését, hogy születésével és munkálkodásával már egy új korszakot nyisson: az Atya színe előtti töredelmes bűnbánat korszakát, amelynek emberei képessé kell legyenek el- és befogadni az Evangélium Igéit, s nem csak elméjükkel, de szívükkel, lelkükkel és szellemükkel is. Amaz Igéket, amelyek már a Szeretet Törvénye értelmében szólnak, s a megbocsájtást, az igaz, gyermeki tisztaságot és alázatot hirdetik mindennemű harc ellenében. Amaz Igéket, amelyek mégis a legnagyobb, s egyedül jogos Harcot adják minden ember-szellem elé: az önmagával szemben, önnön mélységbe hullott volta, vad késztetései ellenében megvívandó harcot. Ez azonban, mint tudod: korántsem így történt. Továbbra is a korábbi időkben megszokott hatalmi harcok dúltak, mert az ember továbbra is a Föld színén vágyta meglelni a maga egyéni Mennyországát: s ez bizony mind a mai napig így van. Harcok és gyűlölet közepette kívánja meglelni és birtokba venni a maga külön kis „mennyországát” minden egyes nép, de még az egyes emberek is, amely „mennyország” azonban nem több, és nem más, mint az egyéni érvényesülés csúcsa, amelyről valami fölényes gőggel pillanthat le az alant állókra: míg le nem taszítják ama „mennyországból”, vagy míg véget nem ér ama fizikai útja, hogy igazán szembesüljön azzal: mi is volt az, és főként, hogy mi maradt meg abból a Valóság Világába lépve, amit oly önhitt-balgán felépített magának, ismét csak a földi szintű boldogságot keresve és vágyva, azt gondolván: azok bírhatása az igazi „mennyország”. „Bizony mondom néktek: az asszonyoktól születettek között nem volt még e Föld színén nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki legkisebb a Mennyeknek Országában, nagyobb nálánál.” – mondá a Mester. Éspedig azért, mert Ő tudta: rendkívüli vállalása végeztével János Szellemi Énrésze, már visszatérve az ÉN-be, egy magasabb szférába tért meg földi útjáról, mint ahonnan útrakelt. János, azaz Illés Szellemi ÉN-je ugyanis akkor, ama Út révén emelkedhetett fel az első mennyei szférába (vagyis az első Mennyországba, ahogy azt gyakorta fogalmazzátok). Annak előtte tehát valóban fölötte állt mind, aki már azon a szinten állt. ~~”Jaj néked Korazin! Jaj néked Bethszaida! Mert ha Tirusban és Sidonban történtek volna azok a csodák, amelyek bennetek estek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban mind.” – mondta a Mester keserűen, mert tudta: milyen sors vár ama városokra megátalkodottságuk miatt. S itt, ezesetben nem csak a város sötétségben megrögzült lakóira, de valóban magukra a városokra gondolt, amikor e szókat szólotta. Mert amint az az egyes ember-szellemeknél történik; az egyes városok sorsát is befolyásolta (s befolyásolja még a ti jelenetek során is) az: milyen energiák halmozódnak fel házainak falai közt, vagy akár a házak tégláiban, köveiben, agyagjában vagy fájában. A lakók milyensége azon erőket vonzza az épületek közé és fölé is, amelyek együtt rezegnek azzal: s ezeket az erőket érezte tökéletes pontossággal a Mester, amint érezte, vagy inkább tudta azt is: mikor, mely percen gyülemlik össze ama városok fölött a városokban felhalmozódott negatív energia tükörképe, vagyis annak a légtérben megfogalmazódó megfelelője, hogy akkor a városban élők tudatában lévő, a házakban már a korábbi évtizedek, vagy akár évszázadok alatt felhalmozódott, s a légtérben összesűrűsödött negatív energia egyesüljön, úgy, akként, olyan vad és hatalmas erővel, mint az egymáshoz csapódó mágnesek: s ez magával hozta a későbbiek során mindama történéseket, amelyek megtörténésére épp e negatív energiával túltelített közeg szükségeltetik. Nem egy város volt azok közt, amelyeket a Mester oly szomorún említett, amelyek kevéssel a Mester távozása után szinte nyomtalanul tűntek el a Föld színéről, s volt, amelynek romjain új 67


város épült, hogy aztán az is leromboltassék, s mind, az utána felépített emberi lakhelyek: míg végül elátkozottnak nyilváníttatott ama hely, s még az emlékét is igyekezett kilökni magából az emberi emlékezet… Az emberek ugyanis mindaddig „hittek”, amíg a Mester ott tartózkodott közöttük: ám amint eltávozott valamely városból, már visszatértek korábbi irányukra. S ez sajnos még a magam akkori szülővárosában: Kapernaumban sem volt másképpen, dacára annak, hogy az esőzés hosszú heteit jobbára ott, az én házamban töltöttük a Mesterrel, s onnan csak rövid utakra mentünk, a közeli falvakba, míg kedvezőbbre nem fordult az idő. No, nem mintha a Mestert zavarta volna az eső, hisz szinte vízcsepp sem érte, s a sár nem fröccsent rá, bármilyen úton jártunk is: de minket, s a Hozzá csatlakozó embereket akart oltalmazni, így inkább maga is vállalta a kényszerű pihenést, amikor is forró és mély imádságokban szólott Atyjával, s persze: bennünket oktatott, gyakorta elismételve mindazt, amiket már az úton elmondott, hogy kellőképp megragadhassanak mind a szavak tudatunkban. Márk testvérünk épp ezek alatt a hónapok alatt kezdett el egynémely feljegyzéseket készíteni, hogy el ne felejtődjenek, ki ne hulljanak elméjéből a Mester Tanításai. Ezeket aztán később rendszerezte, s együvé írta, hogy ezzel is segítse azokat, akik a Mester Tanításait kívánták megismerni, hogy útjukat már ama Tanítások értelmében folytassák tovább. Ez azonban még jócskán távolabb van e Történésektől…– A Keresztelő halálhírét hozó tanítványok érkezte után nem sokkal mi is visszatértünk a Mester mellé. Egyazon napon, s még tán órára is csaknem egyszerre értünk vissza, s amikor később szóba került: mi volt ennek oka, csodálkozva állapítottuk meg: mindannyian egy fura, benső érzetnek, egy sürgető késztetésnek engedve fordultunk meg, hogy visszatérjünk a Mester mellé. Aztán, hogy e dolgot a Mester elé tártuk, mosolyogva azt felelte: ~~ Tudtam, hogy hamarosan hír érkezik János felől. Én hívtalak vissza benneteket gondolataim útján, hogy visszatéréstek után ismét útra kelhessünk. Utamat folytathattam volna ugyan János fiaival, de vágytam már, hogy ismét mellettem legyetek… Megilletődötten hallgattuk e szavakat, amelyek azt bizonyították: Mesterünk épp úgy szeret bennünket, mint mi Őt. Akkor legalábbis ezt éreztük, mert még fogalmunk sem volt arról: Mesterünk irántunk, s mindenek iránt érzett Szeretete százszor és ezerszer nagyobb, sem hogy azt akár csak elgondolni is képesek volnánk, vagy ahogy azt valaha emberi értelem felfoghatná. Ám erre csak később döbbentünk rá, amint arra is: azt a végtelen nagyságú Szeretetet, amellyel a Mester szeret minket, s minden teremtett lényt: sem megköszönni, sem meghálálni nincs módunkban, nincs hatalmunkban, s még alázatos hálánkat is csak egyként fejezhetjük ki Mesterünk felé: ha a Tőle kapott Szeretetet igyekszünk magunk is továbbadni, önmagunkhoz képest tökéletesen megélni, amint azt mindenkor kérte, s Tanításai során oktatta is nékünk. Érkezésünkkor a Mester még egy napot Anyjánál kívánt tölteni. Noha Ő már szívesen indult volna, azt akarta, hogy egy kissé megpihenjünk utunk végén, s azt még, hogy János és Mária is örülhessenek egymásnak, mint messzi földre szakadt, s visszatért fiú örül az ő anyjának, s az aggódó, ám végre megnyugvó anya az ő fiának. Ekként éreztük mi magunk is, amikor János gyermeki szeretettel magához ölelte Máriát: mozdulatában oltalom volt, de az egészen kicsiny gyermekek oltalom-kérő, bizakodó szeretete is, amellyel anyjukhoz bújnak, vagy annak kezébe, szoknyájába kapaszkodnak, hogy érezhessék: velük semmi rossz, és semmi baj sem történhet, hisz szeretve vannak, s oltalomban élnek. Még Micheas is mosolygott, majd Jánoshoz lépett, s miután bensőséges, testvéri szeretettel megölelték egymást, azt mondta: – Sosem hittem volna, hogy egyszer bátyám születik! Mert az vagy te nékem: testvérem vagy, szív a szívemből, mert érzéseink egyek: s ez több, mint bárminő vérrokonság, amelyet oly gyakran nem kísér szeretet, csak a kénytelen és kényelmetlen szükségszerűség érzete. Ezután már egymás mellett lépdelve mentek a kert végébe, hogy maguk is leheveredjenek egy kissé az illatos szénára, ahol a többiek pihentek, beszélgetésbe merülve. Igaz: még csak nagy vonalakban mesélték el: ki hol, s merre járt, s mit tapasztalt, mert részletesen a Mester előtt 68


kívántak beszámolni végzett feladataikról. Ám a Mester még a házban volt, s anyjával beszélték: merre szándékozik menni, hogy minél több helyre eljuthasson az ünnepek előtt. Mert a húsvét ünnepét ismét Jeruzsálemben szándékozott tölteni, amint anyja is tette azt minden évben. Miután a részleteket megbeszélték, vagyis azt: hol tud csatlakozni a Mesterhez anyja is, a véle lévőkkel együtt, a Mester felállt, s rám pillantva azt mondta: ~~ Menjünk, Péter! Testvéreink már várnak, s úgy vélem, nem csak ők, de mások is… Ez így is volt: mielőtt kiértünk, számos ember gyűlt össze ismét a ház körül, s mert hogy a tanítványokat a hátsó kertben látták, egyenesen oda mentek, mert azt hitték: a Mestert is ott találják. Hogy hogyan láthatta őket a Mester, amikor a hátsó kertre nem lehetett rálátása a házból… - számomra is titok volt, s az is maradt. Nem kérdeztem rá később sem, elkönyveltem magamban akképpen, hogy ez is az egyik megfoghatatlan adottsága Mesteremnek, amelynek révén a vastag falakon át is lát, vagy legalábbis megérzi, ha bárki a ház közelébe ér. – Akkor még nem tudtam: mint érezte meg János két tanítványának érkezését jóval annak bekövetkezte előtt, tehát akkor, amikor azok még jó félnapi járóföldre voltak Názárettől. S még ennél is korábban: hisz már napok óta tudta: mikor fog bekövetkezni mindaz, amiről ők majd beszámolnak. Ezt már később beszélte el nékünk Mária, már jóval az után, hogy a Nagy Mű bevégeztetett… – Amint kiértünk a ház mögötti hátsó kertbe, azok, akik az imént érkeztek, esedezve fogták körül a Mestert. Volt köztük csonka lábú, és görbedt hátú, volt, akit valami titokzatos kór gyötört, s esténként igen magas hő kínozta, szinte széjjel égetve testét, s még vagy tucatnyi, mindenféle kóroktól és nyavalyáktól szenvedő. Ezekre épp csak kezét vetette a Mester, s hogy megáldotta őket, még azt mondta: ~~ Menjetek, de ne mondjátok senkinek, mi történt véletek! Nem csak olyan emberek élnek e földön, akik örülni tudnak a más örömének, de olyanok is, akiknek szívében az irigység ördöge fészkel. Nem volna jó tenéktek semmiképp, ha azok szava a hadragot szülné meg elmétekben. E szavak után ahhoz emberhez fordult, aki a többiek távozása után még ottmaradt: ez nem látott, és szólani sem szólhatott, mivel hogy vak, és néma volt. Ezt két ördögi lény tartotta megszállva: azok végett nem látott, s nem is szólhatott. A Mester nevén nevezte, s megintette a két sötétségből jött lényt, mire azok hamarosan elhagyták a megszállva tartott testet, hogy egy-egy állat testébe költözzenek, amint azt a Mester megparancsolta nékik. A vak szemek azonnal látásra, s a néma száj szólásra nyílott. Akkor azonban már egész nagy sokaság jött mindenfelől, azok szavára, akik a Mester intelme ellenére elhíresztelték: mint gyógyította meg őket a Mester. S most, hogy a vak, és néma egyszeriben boldogan felsóhajtott, mondván: – Istenem! Milyen szép is e Világ… - ámulatuk nem ismert határokat. Egymás közt egyre azt kérdezgették: – Talán csak nem ez a Dávid fia, akiről a próféták jövendölései szólanak? E szavak, s e kérdések azonban nem csak a mi fülünkig értek el, de bizony a farizeusok füléig is, akik a csodás gyógyulások hírére szintén a házhoz jöttek. Ezek azt mondták: – Nem lehet az! Ilyen kórságokat nem lehet Istentől való erővel gyógyítani! Csakis a sátán erejével gyógyít, s űz mindenféle ördögöt ez ember… A Mester ezeknek is azt felelte, amit a korábbi, ehhez hasonlatos vádaskodásokra mondott: ~~ Bizony, mondom néktek: megbomlik és semmibe hull ama birodalom, amely önmaga emel fegyvert - önmaga ellenében! A Sátán birodalma sem létezhetne, ha a maga erejét adná, hogy az által űzzem ki az ő népét, s törjem meg az ő hatalmát. - azzal elfordult tőlük, majd hogy azok sértett arccal elvonultak, egyszerűen letelepedett mellénk, hogy úgy hallgassa végig beszámolónkat. Amikor mindannyian elmondtuk: hogyan, milyen eredménnyel jártuk végig a reánk osztott városokat, s hogyan fogadták az Evangélium szavait azok, akikkel szólottunk, a mester ekként szólott: 69


~~ Lám: ismét csak a kicsinyek szívén nyílott kapu mindannak befogadására, amiknek elmondását reátok bíztam. Ám a hatalmasok szíve és füle zárt marad a szóra. Pedig tudhatnák, hisz azt is elmondtam már nem egyszer: aki az első akar lenni e Föld színén, utolsó lesz a Mennyeknek Országaiban, s aki az utolsó lesz e Föld színén, az elsők közé soroltatik majd a Mennyeknek Országaiban. Boldogok, akik kicsinnyé tudnak lenni, ha nagy feladatot ró is ki rájuk a Föld világa, mert vállalt, s megélt kicsinységük révén naggyá lesznek ők a Mennyeknek Országaiban. Ezt jelenti az a Tanítás is, amelyet kezetekbe adtam már rég: „boldogok a lélekben szegények…” E szavak után egy ideig még beszélgettünk, aztán Mesterünk vezetésével visszatértünk a házba mindannyian. Mária szomorú arccal pillantott ránk, s a háznál időző asszony beszámolt arról: még a házba is bement egy-két farizeus, és előttük is elismételték mindazt, amit előttünk már elmondtak. A Mester ezek után úgy határozott: anyja nyugalma érdekében azonnal elindulunk. Így is történt. Amint az ebédet bevégeztük, Mesterünk megcsókolta anyját, majd hogy mi is mindannyian búcsút vettünk tőle, s mind a ház népétől, hamarosan útra keltünk. Názáretből ismét Kána felé indultunk, és mint mindig, most is nagy sokaság követte a Mestert. Ám míg eddig jobbára férfiak voltak követői; most jóval több asszonyt láttunk az utánunk haladó csoportban. Ez mindannyiunkat meglepett, hisz egy asz-szony mindig is ki volt szolgáltatva a családnak: nem egyköny-nyen szabadult el a tűzhely, és a gyermekek mellől, s amelyik sem férjezett nem volt, hogy gyerekeket nevelt volna, sem idős szülői nem voltak, akiket istápolnia kellett, az is erősen meg kellett gondolja, ha útra akart kelni, ha csak nem a Jeruzsálemi ünnepekre igyekezett. Az út még egy férfi-ember számára is ezer veszélyt és nehézséget rejtett, nem még egy gyönge asszony-személynek. Ezek itt szinte kivétel nélkül asszonyok voltak: nem egy még kicsiny gyermekét is magával hozta, de semmiképp nem maradt otthon. Megkérdeztem a Mestert: való-e, hogy az asszony hátrahagyja az ő otthonát, s mint egy férfi: útra keljen a férfiakkal, holott épp a földmunkák végett férjeik még csak el sem kísérhették őket… A Mester így válaszolt: ~~ Nemcsak hogy helyén, de rendjén is való, hogy az asszonyok kövessék szavam. S nem csak azért, mert ők mindenkor az érzéseiket követik, de azért is, mert hisz ők a holnapok letéteményesei: ők nevelik a fiakat, akik egy percen majd harcosaimmá kell legyenek, és ők nevelik a leányokat is, akik szívükbe zárva az Igaz Szót: tovább kell adják azt majdan a saját gyermekeiknek. Így, ekként marad fenn minden Tanítás, mert ezek az asszonyok nem csak szavakban, de tettekben is igazolni fogják mindazt, amit most mondok nékik, s ami szavaim nyomán a lelkeikbe íródik. Ne értetlenkedj tehát, s ne is ütközz meg azon, hogy az asszonyok mindent és mindenkit hátrahagyva követő-immé lettek: inkább még hogy örvendezz ezen. Mert sokat segíthet majd néktek, ha az asszonyok értő szívvel fogadják szavam, amelyet majd tenéktek is tovább kell adnotok, amint sok keservet okozhatna, ha éppen ők: az asszonyok és az anyák ellenemre, s így majd ellenetekre is volnának. Mert az asszony-nép csak látszólag oly gyönge: de gyöngesége az ereje, amelynek révén a férfinépet kormányozza. S nem mindegy: a Valóság Útja, vagy a mélység útja felé tereli azt. – De mégsem való, hogy az asszony odahagyja a házat, s odahagyja férjét is, holott hűségeskü köti ahhoz, szigorú törvényben szabva meg mindazt, amit egy asszony tehet, s amit megtennie tiltott. Mihez mérje hát magát egy asszony, ha esküjéhez is hű kíván maradni, s Téged is követni kíván? ~~ Az asszony, amiként annak férje is: előbb esküdött örök hűséget az Istennek: természetes tehát, hogy az embernek adott esküt felülírja az erősebb, az Istennek tett eskü, amellyel mindannyian: férfiak és asszonyok is örökkön való hűséget fogadtatok az Atyának. És nem csak azért, mert az Atyának adott esküvés korábban esett… Ezt az esküvést megszegtétek egykor: másodszor már nem tehetitek, hogy bárminő földi esküvés érdekében megszegjétek azt. Ebben teljes egyenlőség van az asszony, s annak férje, avagy fia közt, hisz teljes egyenlőségben voltak, amikor esküjüket tették, s akkor is, amikor megszegték azt… Egyébként is; nagy feladat lesz az asszonyokra bízva, akik sok tekintetben olyannak maradnak, mint a kisgyermekek. Ők érzelmi lények lévén; inkább kapcsolódni tudnak a Szellemek Világával, mint a keményebb szerepre 70


rendeltetett férfinép. Szavakat hallók és álmokat látók lesznek, akik el kell mondják mindazt, amiket hallanak és látnak, hogy akkor is kezetekbe adat-hassék a Tudás egy-egy eleme, ha már Én nem leszek köztetek… Ezzel lényegében Mesterem le is zárta kérdéseim sorát: több kérdés ugyanis már nem merült fel bennem. A válaszokon töprengtem egy ideig, főként azon: miként lehetett egyenlőség az asszony, és az ő férje közt a Kezdet Kezdetén, ha ez egyenlőséget sehol sem említi az Írás, sem pedig a próféták. S hogyha egykor megvolt amaz egység: hová lett az, miért nem élik most is valós tényezőként azt az emberek? Aztán ez az utolsó kérdés is elhalványult elmémben, mintha valaki azt súgta volna nékem: fölösleges efféléken töprengenem, hisz ha annak lesz itt az ideje, e kérdésre is választ kapok Mesteremtől. Minthogy ebben mindenképp biztos voltam, már valóban nem foglalkoztam tovább a dologgal: viszont egészen másként kezdtem figyelni az asszonyok (jobbára csak egymás közt esett) halk szavaira. Eközben folyamatosan haladtunk tovább, épp csak néhány perces pihenőkkel szakítva meg utunkat, amelyeket épp az asszonyokra való tekintettel rendelt a Mester, hogy aki kicsiny gyermekkel szegődött nyomába, rendbe tehesse, s megetethesse gyermekét. Eközben meg is pihentek kissé, így zavartalanul folytathattuk tovább utunkat. Nain városának határától azonban az asszonyok, s mindazok, akik vélük voltak, letelepedtek: nem kívántak bejönni a városba, épp csak néhányan indultak el, hogy élelmet vásároljanak. A többiek a Mester szavait hallgatták, akként szívva magukba mind, a Tanításokat, mint a legpuhább pamutvászon, s még a kicsinyek is tágra nyílt szemmel, csendesen ültek, úgy hallgatták mindazt, amit a Mester nékik mondott. ~~ Egyetlen Törvény van, amelyet már születésetek percén magatokkal hoztatok, szívetek és szellemetek legmélyére rejtve, s amelyet ekként már sohasem kellett tanulnotok, hisz annak Tudásával érkeztetek mind e Föld színére. E Törvény a Szeretet Törvénye, amelynél nagyobb, fontosabb és szentebb nincs, s nem is volt sohasem. Ezért is, hogy épp arról beszélek néktek, mert hogy az öröktől a tiétek, mert Atyátoktól adatott az örök jussotokul, mint a Visszatérés egyetlen, Ősi Záloga. Aki tehát ezt a Szeretetet megtagadja tovább adni véle egy-testvér, mert egy Teremtőtől létbe érkezett embertársától, vagy aki ellöki oktalan-balgán a mások felé tárt, szeretni vágyó szívét; vétkessé lesz. Vétkessé az Isten színe előtt, de vétkessé önmaga előtt is, mert a Szellem csak az átadott s az elfogadott Szeretet kicsiny morzsáival táplálkozik, csak attól növekedhet és erősödhet, hogy ereje legyen a hosszú Útra, amely vissza - fel vezet az Atyához, Akitől egykor útra keltetek szellemeitek révén. De még aki eltagadja, vagy eltaszítja magától ember-testvérei szeretetét: sem vétkezik oly nagyot, és oly súlyos vétséggel, mint az, aki egy kisgyermek, vagy egy halódó szívében igyekszik megölni az alig ébredt, vagy a már távozni kész Szellem első, és utolsó földi megnyilvánulását: a Szeretetet. Mert amikor a gyermek megszületik, még ösztönösen éli e Szeretetet. Amikor pedig a test tudata bezáródni készül, a szellem már épp oly ösztönösen éli ugyanazt a Szeretetet. Egyiket is, s a másikat is halálos bűn tehát megölni, mert ez még, amaz pedig már az Isten felé nyitna utat a Szellem számára. S aki Isten s az ember-szellem közé áll, elvágva a kettejük közt lévő Szeretetszálat, a Szentlélek ellen vét, amelyre (amint már mondottam) nincs bocsánat sem az Égben, sem a Föld színén. Aki szeretetlenséggel pusztít, az maga is a szeretetlenség áldozatául lesz, s ha nem most, akkor egy későbbeni időben, egy másik Út során, mert bűn büntetlen nem maradhat, s a halálos bűnt még a Kegyelem törvénye sem oldja. Azt meg kell élni, s annak bérét el kell venni, hogy kiegyenlítetté tehesse ki-ki a maga által kibillentett mérleg nyelvét. Ama mérlegét, amelyen egyetlen súly van, s az csalhatatlan és pontos, s amely megmutatja híven: ki, mit és mennyit szórt ama mérleg serpenyőjébe, hogy azzal egyenlő mértékben kapja is vissza azt, amit beleszórt. Ezért mondom tehát néktek: Szeressetek, s hozzá mindenkit, azon a jogon, amely minden, az Atya által teremtett Szellemet megillet, hogy bántódás, folt ne essék általatok s miattatok soha a 71


Szereteten, mert az az Élet Egyedüli alapja, amely testetek és lelketek számára adatott, és az a ti Szellemetek Kenyere a Mennyeknek Országában, a Menny Urától: Atyátoktól öröktől fogva, s mind, a végtelen távolán át.

Vége a második kötetnek… (2003. máj. 2.)

72

Tandari Éva

És mondá a MESTER… III. kötet

Tandari Éva: És mondá a Mester… III. kötet

E szavak után Jézus még hosszan elbeszélgetett az asszonyokkal, akik kérdéseket tettek fel Néki: egészen egyszerű, mindennapi kérdéseket csak úgy, mint mély, filozofikus kérdéseket: s amint eltűnődtek az egyikre adott válaszon, akként tűnődtek el a másik feleleten is, egyként mérlegelve mindent, amit hallottak. Aztán pihentek, s egymás közt beszélték még egy ideig mindazt, amit hallottak, majd lassan készülődni kezdtek, hogy éji pihenőhelyet készítsenek legalább a kicsinyek, s az idősebbek számára. Sokan a János tanítványai közül is velük maradtak, hogy megoltalmazzák őket az éj veszedelmeitől. Mi magunk a Mesterrel a városba mentünk: no, nem a magunk gondolatát követve, mert Jézus maga is az asszonyok mellett kívánt volna maradni, tudva: jelenléte már maga megnyugvást ad azok számára. Ám alig valamivel iménti szavai után egy Simon nevű farizeus tért hozzánk a városból, hogy meghívja a Mestert, s bennünket is. – Mind jöhetnek, akik Veled vannak. Szállás is, élelem is jut nékik: ha megelégszenek azzal, amit szolgáim is kapnak. Te pedig, Mester, és a te tanítványaid; a házam vendégei vagytok… A Mester egy pillanatig mintha a távolságot fürkészte volna, aztán követte Simont, s mi véle mentünk. János tanítványai akkor két csoportra oszlottak, s azok, akik gyöngébb testűek voltak, szintén velünk tartottak, míg a másik csoport az asszonyok mellett maradt, amiként azt a Mester kívánta. Ezeknek az előbbiek vittek aztán ételt, hisz az asszonyok épp csak gyermekeiknek és maguknak tudta venni, mert hogy maguk sem a gazdagok, de bizony a szegényebbek közül valóak voltak. Simon háza csaknem a város főterén állt, s meglehetős tágas volt: látszott, hogy nagy házat vezet, aki lakja. Persze, Simon nem egyedül élt a házban: asszonya, annak szülei, s egy sereg belső szolga és szolgáló, s azok gyermekei éltek vele. Ez utóbbiak ilyenkor, a nagy munkák idején a földeken voltak, ott is háltak, amint az gyakorta megesett, ha a föld messze esett a háztól, vagy annyira nagy területű volt, hogy nem volt értelme hajnalonta kimenni, s késő este visszatérni. Inkább kis sátrakat állítottak, öszvér hátán szállítva maguk után a karókat és a bőröket, s persze az élelmet, s mindent, amire szükségük volt. Ilyenkor akár hetekig sem tértek a házhoz: egy-egy küldönc jött, aki néhány naponként beszámolt urának: hogy haladnak a föld megművelésével, vagy a termények betakarításával. Most is ekként volt: a szolgák és szolgálók nagy része távol volt, így csak magunk voltunk Simonnal, annak asszonyával, és a két idős szülővel. Simon ételt, és bort hozatott, majd erősen kínálgatott mindannyiunkat. Most még a Mester is evett velünk, hogy ne bántódjék meg Simon, amiért visszautasítja az ételt. Miután ettünk, még az asztal körül maradtunk mindnyájan, s még a szolgák is bejöttek, hogy a sarokban meghúzódva hallgassák a Mester szavait. Simon ugyanis kérdezgetni kezdte: – Hogyan, miképpen lehetséges, hogy meg tudod gyógyítani azokat, akik elébed állnak? Hogyan van, hogy néked még az ördögök, a démonok, s mind, az elkárhozott lelkek is engedelmeskednek, s egy szavadra elhagyják azt, akit évek óta gyötörtek, s akiből eddig még a papok sem tudták kiűzni azt, aki, vagy ami megszállva tartotta? – A Mesternek számtalanszor tették már fel e kérdést mások is, olyanok, akiknek nem válaszolt, mert (amint mondta) még nem érettek meg arra, hogy a válasz kezükbe adassék. Ám Simonnak válaszolt, s később meg is magyarázta nékünk, miért…– ~~ A tisztátalanságot csak a tisztaság űzheti el, amint a tisztaság is a tisztátalannak lesz áldozatául, s minél erősebb a szenny, annál erősebb szer kell hozzá, hogy a szenny eltűnjék: legyen az edényen, avagy ruhán. – mondá a Mester – Így van ez az emberek szelleménél, s azok lelkeinél is! Minél erősebb valakiben a tisztátalan, annál nagyobb erővel kell hasson a tiszta, hogy kiűzhesse, ami tisztátalanság amaz emberszellemben van. Senki sem fog szennyes vízben fehér kelmét mosni: épp így nem lehet, hogy bűn akarjon tisztátalan szellemet tisztítani, mert a kelme csak annyira lesz tiszta, aminő tiszta a víz, ahogyan az ember-szellemek és lelkek is hasonulnak, s olyanná lesznek, mint annak szelleme és lelke, aki tisztítani kívánja azokat.

2


De épp így: csak a tisztátalan tud besározni valamit, ami fehér: csak a tisztátalan erő tud tisztátalanná tenni bármely ember-szellemet! S az ellentét igyekszik is magához rántani minden Szellemet, és minden lelket is, hogy bemocskolja, s tisztátalanná tegye azokat, elrabolva azoktól mind, a bennük lévő tiszta Szellemi erőt. Akinek szelleme tisztátalan, azt épp csak érintenie kell: s ama szellem mindjárt azonosul vele, mert nincs ereje ellent mondani néki: abból játszva szippant ki minden csepp erőt, hogy aztán úgy játsszon véle, amint kedve tartja, s akként használja sötét céljaira, amint akarja. Ahol nincs tisztaság, ott az ellen nem is álcázza magát, mert a sötétségben élő nem érzékeli, ha egy árnyék még önnön sötétségébe hull. Ám amely szellem tiszta, ott már ravaszsággal és csellel igyekszik elérni célját, olyan csábításokat tárva a szellem elé, amelyek alkalmasak azt megkötni, hogy többé ne védhesse magát! Amint az erős ember házának kincseit is csak akként rabolhatja el bárki gonosztévő, ha megtéveszti, tőrbe csalja és megkötözi amaz erős embert: akként téveszti meg, csalja tőrbe, s kötözi meg az erős, ám mégsem kellő mértékig erős szellemet is az ellen, hogy kirabolhasson abból minden tisztaságot, a maga tisztátalanságát töltve abba. E kötelek, amelyekkel ama szellemek ellen tör, mindig kívánatosak a testi tudat előtt: a Föld minden javai és dicsőségei azok, amelyekkel elkápráztatja és elámítja a tudatot a mélység fejedelme; s a magát erősnek és biztosnak tartó ember-szellem úgy hull az elámított, s elgyengült tudat elé állított kelepcébe, mint valamely óvatlan erdei állat a veszedelmére állított csapdába. E köteleket kell feloldani ahhoz, hogy a Szellem szabadulást nyerjen az ellentét fogságából. Amint az okos asszony teszi, ha észre veszi: a víz már nem tiszta, amelyben mosni akar, vagy a szer nem elég erős: kiönti a tisztátalan vizet, s újat tölt a mosóedénybe, vagy új, az előzőnél erősebb szert vesz elő, s azzal lát neki a szenny eltávolításához. A megszállott szellem már nem elég tiszta, és nem elég erős, hogy önmagát is, s a tudatot is megtisztíthassa a tisztátalan elemektől: e szellemekre az Atya kristálynál tisztább Erejét árasztom, megtisztítva, s meg is erősítve azokat, hogy attól kezdve ismét a tisztaságban élhessenek. Amint az erős szer azonnal kioldja a ruhából mind a tisztátalan anyagot, akként oldja fel, s űzi ki a szellemből Atyám ereje mind a tisztátalan elemeket. Attól fogva azonban ismét a Szellem feladata: megóvni és megőrizni az ismét birtokába adott tisztaságot, hogy az ellen ne keríthesse újra hatalmába, hogy a mélység sarába rántsa. Úrrá kell tudjon lenni a tudat késztetései fölött, hogy a tudat már az ő, s ne az ellen szavát kövesse. – S az miként van, Rabbi, hogy aki egyszer megszabadult az őt megszálló erőtől; nemegyszer mélyebb állapotra zuhan vissza, mint amelyből egy időre kiemelkedett? Mesterünk egy pillanatig tűnődni látszott, mintha azt fontolgatná: hogyan, miképpen tegye érthetővé Simon számára mondandóját, majd így felelt néki: ~~ Ha valamely házba, amelyben egy rabló tanyáz, emberek mennek, s kiűzik azt onnan, akkor az a ház alkalmassá lesz rá, hogy gazdája ismét lakja azt. Akkor ama házat kitakarítják, és felékesítik örömükben, s lakoznak abban. Ám ha csak a gonosztévőt űzik ki, majd a házat megtisztítják és felékesítik, de nem hívják annak gazdáját, hogy ott lakjék, a ház üresen fog állani. Akkor ama gonosztévő maga mellé vesz még néhány, hozzá hasonlatos embert, s már azokkal együtt költözik be a házba: s akkor már sokkalta nagyobb rombolást visznek végbe, mint amikor csak egyedül tanyázott abban. Ha az ördög kiűzetik valamely szellemből, ám az késedelmeskedik befogadni az Istenfiát, s annak minden beszédét, s a Tanításokat, az ellen a kísértő démon ismét ellenére támad. De mert nem felejtette el: miként űzetett ki onnan, már nem egymagában, de több más ellentét-szellemet maga mellé véve támad, s a gazdátlan maradt szellemet, amely nem fogadta be a Szeretetet; már együttes erővel foglalják el, hogy bitorolják azt a maguk sötét törvényei szerint. S akkor annak az embernek ez utóbbi szellemi állapota rosszabb lesz az előzőnél, mert hogy sötétebb mélységekbe hull ama démoni erők által. Ha valaki tehát, aki Nevem által nyert szabadulást az őt fogságában tartó sötét erőtől, ám nem fogadja be az én Tanításaimat; annak jobb lett volna, ha sohasem lát szabadulást amaz egy ördögi személytől… Bizony, mondom néked: ez lesz a sorsa eme nemzedéknek is, amely az Én beszédimet el nem fogadja: jobb lett volna számukra, ha a sötétségben nem villan feléjük a Fény, hogysem a Fény 3


elvetésének bűnébe nem estek volna vakságukban. Mert aki nincs velem, az ellenem van, aki nem old, az megköt, amiként azt az ellen is teszi… E szavakat szólotta a Mester, majd elhallgatott, s láthatóan nem is kívánt már tovább beszélni. Simon is érezte ezt, így nem is tett fel több kérdést. Felállt, s hogy mi is felálltunk, kinek-kinek elrendezte, hogy hol aludjék, aztán mindannyian nyugovóra tértünk. Én ama szobában feküdtem le, amelyben Mesterem is szállva volt, így még sokáig láthattam: mint ül az asztal mellett, immár egyedül, hogy elmélkedéseibe mélyedjen. Aztán elnyomott az álom, így nem láthattam: lefeküdt-e egyáltalán Mesterem, vagy egész éjjel ébren, s ülve maradt az asztal mellett. Mindenesetre amikor hajnalban megébredtem, ugyanott ült, szinte teljesen ugyan úgy, egybe kulcsolt kezeire támasztott homlokkal, s bár szavát nem hallottam, tudtam, hogy nem alszik. Olyan hatalmas energia áramlott felőle reám, hogy bizonyos voltam benne: szelleme messze - magasan száll, ha teste ott van is az asztal mellett… Óvakodtam még megmozdulni is, nem még megszólalni, nehogy megzavarjam Őt áhítatában. Inkább magam is fohászba kezdtem, s hamarosan eltűnt körülem a szoba, amint elillant mellőlem az Idő, és minden fölösleges, földi gondolat, hogy magam is egy másik Világba emelkedjem szellemem szárnyán. Még akkor is imáinkba mélyedtünk, amikor a ház ébredezni kezdett. Én magam a legelső hangosabb neszre visszatértem: ám Mesterem olyannyira magasra emelkedett, hogy még csak nem is érzékelte a körötte lévő világ hangjait. Pedig ezek a hangok mind gyakoribbá, s mind erősebbé lettek. Ám Mesterem már csak akkor emelte fel imára kulcsolt kezeiről homlokát, amikor Simon, a ház gazdája belépett, s köszöntött minket. Simon nyomában Máté is belépett, majd sorban a többiek, végezetül Júdás is. Akkor Simon ismét ételt hozatott, hogy együnk. Ám Jézus most nem evett velünk: inkább beszélgetett Simonnal, de már csak teljesen köznapi dolgokról. A termésről, az időjárásról, s a cselédek közt olykor felbukkanó betegségekről: szóval mindenről, ami Simont, mint gazdaságot bíró embert érdekelte. Az esti kérdésekre, s azok válaszaira már nem tértek rá, amint nem tértek rá később sem, annak ellenére, hogy Simon kérésére csaknem egy hetet időztünk házában. Az ötödik napon azonban Mesterem mindenképp útra akart kelni. Ugyan most nem szándékozott folytatni Kána felé tervezett, s megkezdett útját (amelyről az asszonyok, de főként a kicsinyek végett kanyarodtunk rá végül is a közelebb fekvő Nain felé vezető útra): ehe-lyett vissza kívánt térni Názáretbe, hogy a zsinagógába menjünk a szombat-napi Isten-imádásra, amiként azt anyjának ígérte. Mielőtt útra keltünk volna, a Mester egybe szólította János tanítványait, akik körötte voltak, szám szerint hetvenen, mivel a többi már korábban útrakelt. Azt mondotta nékik: ~~ Tudom, hogy szívetek testvéreitek után húz benneteket. Én most elengedlek titeket immár: sőt, nem csak engedlek, hogy elmenjetek magatok is Jeruzsálembe, hogy imádkozzatok Jánosért, a ti vezetőtökért, de küldelek, mert hogy feladatot kívánok adni tenéktek. Azt a feladatot, hogy tanítsátok mindenütt az embereket, amerre jártok, majd hogy ismét útra keltek Jeruzsálemből, azután is járjátok be a városokat s a falvakat, hogy tanítsatok mindenütt, ahol igaz szívvel fogadnak benneteket, s mindazt, amit az Én nevemben mondotok. Úgy keljetek ti is útra, amint előttetek indult útra a tizenkettő: erszénytek, váltás ruhátok ne legyen, amint ne legyen egyebetek, mint tisztán megőrzött Hitetek és bizonyságotok, hogy hitet adhassatok az embereknek, s hogy bizonyságot tegyetek mindarról, amiket néktek mondottam, s arról is, amiket megtörténni láttatok kezem nyomán. Bototok is csak az út nehézségeit viselni legyen kezetekben, s nem azért, hogy azzal védjétek magatokat, ha ember vagy állat veszélyezteti létetek. Bizony, mondom néktek: megoltalmaz benneteket az én Atyám énérettem, s magatokért, hogy életetek lehessen, bevégezni a munkát, amellyel most megbízlak titeket. A hetven, akik János számos tanítványai közül hallgatták Jézus szavait, óra múltán valóban útra is keltek, azon tanakodva egymás közt: vajon honnan tudta a Mester titkos vágyódásukat, amikor egy szóval nem említették Néki: bizony, igen kívánkoznak útra kelni, hogy maguk is fohászkodhassanak Vezetőjükért: Jánosért a Templomban. Mesterem persze mosolyogta halk szavaikat, de nem mondta meg nékik: miként tudja, mit gondolnak már napok óta. Amikor ismét 4


magunk maradtunk, nékünk is csak néhány szóban említette: miként esett ez, s már csak akkor, amikor útra keltünk, hogy Názáretbe menjünk, amint tervezte Mesterünk, a Naini Simon minden marasztalása ellenére. Minthogy Mesterem hajthatatlan volt, s nem kívánta a szombat-napot a Naini zsinagógában tölteni, Simon maga is útrakelt, s ő is velünk tartott Názáretbe, mintha megérezte volna: a Mester ott is tanításokat fog átadni a zsidóknak. Ez így is történt. Miután a zsinagóga papja felolvasta a rendelt passzusokat a Talmudból, s az egyéb Írásokból, Mesterem vette kezébe a Szent Könyveket, majd maga is olvasott azokból. Aztán a könyveket félretolva a maga szavával kezdte oktatni a zsidókat: ~~ A Szeretetről már sokszor, és sokat szólottam. Ám arról nem beszéltem még: mi a Szeretet halála! Mi az, ami leginkább alkalmas rá, hogy megölje az ember-szívekben a Szeretetet. A harag az, s a gyűlölet, amely oka az, ha szívetekbe mérges tövist döf egy ellenetekre esett vétek, s ti gyengék vagytok rá, hogy az ellenetek esett bűn nyomán felébresszétek szívetekben ama bűn bocsánatát. Akkor a mérges tövis szívetekben marad, s mérge megfertőzi szíveteket egészen, megfertőzve elméteket is, amelyben mind nagyobbá és hatalmasabbá lesz ama gyűlölség a ti felebarátotok iránt. De vajon igazán szeret-e az, aki haragból gyűlöletet nevel felebarátja ellen az ő szívében? Nem-e, hogy csak annyit ér annak szeretete, amint a pogányoké, hisz azok is szeretik azt, aki nem vét ellenük, de még inkább hogy kedvez nékik mindenekben…! Bizony, mondom néktek, zsidó férfiak: nincs annak szívében szeretet, aki ekként szül haragot magában! Mózes ugye, azt mondja: szeresd barátodat, és gyűlöld a te ellenségeidet… – Nem a Mózesi Törvények mondták ezt: az esszénusok hangoztatták, s egy idő múltán ez beépült a Mózesi Törvények közé; legalábbis a zsidók tudat és érzésvilágában, mert a valóságban az egy percig nem volt: nem is lehetett a Mózesi öt Könyv része. Itt azonban nem a gyűlöletre vonatkoztatták e szavakat, hanem a saját népükhöz tartozók iránti kiemelt, megkülönböztetett szeretetre, amely szeretetet csak a maguk népéhez tartozók iránt kellett érezzenek, míg az idegenek, a jövevények csak a köteles tiszteletre tarthattak számot (gyűlöld = kevésbé szeresd). Az esszénusok tanítása azonban olyannyira meg-szokottá, és gyakorlottá lett, hogy a többség valóban úgy vélte: Mózes adta nékik ezt Törvénybe. Erre való tekintettel utalt e Törvényre a Mester is, aki tudta ugyan, hogy e szavak nem Mózestől származtak, de tudta azt is, hogy a zsidók akként értelmezik, s tartják számon…– ~~ Én most azt mondom: van ennél nagyobb Tanítás is, s ennél nagyobb Törvény, amely nagyobb, mint a Mózes Törvénye, mert az Istennek törvénye az. És ez ekként hangzik: Szeresd a te felebarátodat, mint te magadat, és bocsájts meg annak, aki vét teellened, hogy az Istennek Szeretetére és bűnbocsánatára méltóvá légy ekképpen. Bizony, mondom néktek: ha meg nem bocsájtjátok az ellenetek esett vétket, s nem szeretitek a ti szívetek igaz szeretetével azokat is, akik ellenetek vétkeztek, nem lesz helyetek a Mennyeknek Országaiban, ahol a Szeretet Istene az egyedülvaló ÚR, de inkább lesz helyetek tenéktek a pokol Országában, ahol a harag és a gyűlölség fejedelme az úr… Mert akinek szívén az ördög pecsétje van; nem megyen be a Mennyeknek Országaiba. Künn reked az a külső sötétségben: s bizony, lesz ott sírás és jajgatás, és fogcsikorgatás! E Tanítás után Mesterünk leült, s a zsidók összesúgtak egymás közt: – Vajon hol, s mikor tanulta ez mindezeket, amiket nékünk itt elmondott? Ki okította meg, hogy a végidőkről, s az Istennek parancsolatairól beszéljen? Hisz nem pap, sem nem is írástudó, hogy mindezekről tudással bírhatna…! Vagy nem-é: ez amaz Jézus, aki Máriának szülöttje, s akinek apja József volt: az ács? Ha pediglen valóban ő az; mi jogon tanít bennünket: maga is tanulatlan?

5


Ezután már haragos szavakkal támadták, s kérdőre vonták szavaiért. A Mester azonban nékik is megfelelt, mint annak előtte a Jeruzsálemi papoknak és írástudóknak: ~~ Atyám nevében szólottam, s csak azokat a szókat tártam elétek, amely szókat Atyám adott nékem, hogy szóljam néktek őket! Mert a Fiú nem magától, s nem magáért szól, de csak ama szavakat szólhatja, amiket az ő Atyjától tanult… E szavak hallatán a zsidók még inkább felmérgedtek Ellene, s meg akarták Őt ragadni, hogy a poroszlók kezére adják, mert hogy káromlást szólt. Ám a Mester a következő pillanatban eltűnt az ő szemeik elől: hiába keresték, sehol sem találták. Ezen még inkább elcsodálkoztak, hisz előtte még olyan szorosan állták körül: s Ő mégis elment közülük. Amikor Mesterünk után mentünk, elmondtuk Néki: milyen ámulással voltak mind a zsidók, akik Őt kezükre akarták venni, hogy ellene tegyenek. Mesterünk erre csendesen azt mondta: ~~ Sehol sincs a Prófétának kisebb becsülete, hanem hogy a tulajdon hazájában… – azzal elindult, s bár emberek követték most is: Názáret városában nem cselekedett nagy csodákat. Csupán néhány emberre tette reá az ő kezeit, hogy azok meggyógyuljanak bajukból, majd továbbment, s mi követtük Őt. – E Tanítás lényegében nem szorul külön magyarázatra a ti korotok emberiségének sem! Annyira egyértelmű, és annyira magáért beszél, hogy aki igazán meg akarja érteni, meg is érti minden külön magyarázat nélkül is! Akiben csak a „valamit–valamiért” - torz és hamis elméletén alapuló érzések képesek felébredni, annak szívében nincs, mert nem lehet szikrája sem a Valódi Szeretetnek! Nincs, csak a pogányok szíveiben, vagy inkább elméjében megfogalmazódott álszeretet, amely mindenkor maguk felé hajtja az ő kezeiket, hogy maguknak keressenek könnyebbséget, s maguknak akarják a tiszteletet, s a szeretetet egyaránt, míg ők nem, vagy csak pontosan meghatározott módon és esetben hajlandóak e szeretet legkisebb morzsáját is áramoltatni ember-testvéreik felé, s még akkor is csak olyan mértékben, amilyen mértékben az nékik maguknak osztályrészükül jut. Akinek szívében azonban nem, vagy csak e számítás-foganta szeretet él, annak szívében nem él az Isten sem, mert Isten mindenkor maga A Szeretet! S aki nem fogadta be szívébe az Istent: vajon kívánhatja-e, hogy Isten önként lépjen elé, s még ajándékaival is elhalmozza? Ha ti bölcs emberek vagytok, ha valamely háznál nem tárnak ajtót - kaput néktek, hogy beengedjenek, ha csendesen kopogtattok ott: nem fogjátok erővel verni az ajtót, hogy átadhassátok mindama ajándékokat, amelyet magatokkal vittetek. Inkább tovább mentek, hogy már majd egy olyan házba térjetek be, ahol igaz szívvel fogadnak, s ott tegyétek le a ti ajándékaitokat. Ilyen vendég az Isten is, és ilyen ajándék a Szeretet, amelyet befogadnotok és továbbadnotok mindenképp szükséges tenéktek is. De ha szívetekben harag és gyűlölet él, a Szeretetet nemcsak hogy nem lesztek képesek továbbadni, de meghal az a ti szívetekben, mert egy háznak nem lesz, mert nem lehet két gazdája. Vagy az egyik, vagy a másik el kell onnan távozzék, s mert hogy a Szeretet sohasem akaratos, nem erőszakos és nem makacs, el fog távozni szívetekből egészen, hogy átadja helyét a haragnak, s a gyűlöletnek: mert az, mint az ördög minden eszköze és szolgája; kemény, erőszakos és akaratos, tehát olyan házigazda, aki ragaszkodik a házhoz, ha már egyszer birtokának tudhatja azt. Csak ha szívetek harag nélkül való, s minden bűnt megbocsájtni tudó: mondhatjátok hittel, hogy az Istennek gyermekei vagytok, mert szíveteken ott lesz ama Pecsét, amellyel Isten elpecsételi magának mind, az ő fiait: a Valódi, tiszta Szeretet, amely Maga az Isten, Aki önmagát adja szíveitekre pecsétül, hogy az ellen abban szállást ne vehessen magának. Mondom tehát néktek is, amint minden kor ember-szellemeinek is csak ezt mondhatom, amiként a Mester maga is minden kor ember-szellemeinek szánta e Tanítást: Szeressetek mindenek felett, és szeressétek még azokat is, akik a Föld színén ártástokra vannak, hogy szállást ne vegyen a ti szívetek mélyén az ellen, hogy megpecsételje azt a maga sötétnél is sötétebb pecsétjével!

6


„Mert akinek szívén az ördög pecsétje van; nem megyen be a Mennyeknek Országaiba. Künn reked az a külső sötétségben: s bizony, lesz ott sírás és jajgatás, és fogcsikorgatás!” - mondta végezetül a Mester. S e szavak alatt ez értendő: aki nem képes elvetni magától a szellemét mélybehúzó gyűlöletet és haragot, nem lehet képes arra, hogy kiemelkedjék ama szintekről, amelyek ismérve épp a harag s a gyűlölet. Tehát nem léphet ki a mélységből, s a mélység urának fennhatósága alá eső szférikus és dimenzionális tartományokból: s ez most annál is inkább fontos és lényeges, mert hogy a közeli dimenzióváltást megelőző korszakot élitek. Ez az utolsó lehetőségtek: elvetni magatoktól a mélység eme két legveszedelmesebb eszközét, hogy már készek és képesek is legyetek ismét feltöltődni a Valódi Szeretettel, felismerve, befogadva és mindenek felé egyaránt áramoltatva azt; mert csak ekként lehettek képesek a mélység fogságából kiszakadni, hogy magasabb szintekre emeltethessetek a Krisztus által. – Minthogy szombat-nap volt, Mesterünk nem kívánt továbbmenni, így egyik követőjének házába tértünk be, aki hívott minket: – Jer hozzám tanítványaiddal, Mester! Az én házam kívül esik a városon, ott senki sem fog háborítani benneteket… A Mester elfogadta a követő ajánlatát, de ismét csak a ránk való tekintettel, hisz azt Napnál fényesebben bizonyította: Néki nem lehet ártalmára senki azok közül, akik ellenére vannak, s üldözik. Ott töltöttük tehát a szombatot, de másnap reggel tovább kívántunk volna menni, ám mire mi megébredtünk, már sokan várakoztak a házban is, s a ház körül is, mind ellepve a kertet, s az első udvart is, hogy a Mester szavait hallhassák. A Mester, amikor a kis hálókamrából kilépett, s midőn már reggeli fohászkodását is bevégezte, azonnal engedett az emberek kérésének: leült az asztal mellé, majd hogy az emberek is letelepedtek, beszélni kezdett. A Szeretetről, a tisztaságról, s még sok más dologról szólott nékik. Még beszélt, amikor szavai közben, hogy egy kis szünetet tartott, hogy a körötte lévők befogadhassák elméjükbe addigi szavait, egy ifjú azt mondta: – Mester! Anyád és testvéreid kinn várakoznak, s szólani kívánnának véled… A Mester így válaszolt néki: ~~ Miért mondod nékem: Anyád és fivéreid keresnek? Mert hisz ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Tudd: anyám és fivérem, és nőtestvérem nékem mindaz, aki cselekszi az Én Mennyei Atyám akaratát! – E szavakkal nem Máriát akarta megtagadni, vagy „kisebb szerepre kárhoztatni” a Mester, amint azt sokan gondolják, s mondják is! Ő tudta, hogy Mária aggódik érte, mert hogy nem tért be hozzá, s hogy hírét vette: hol tartózkodik Egyszülöttje, utána indult József gyermekeivel (akik ekként Jézus testvéreiként voltak nyilvántartva az ősi, zsidó Törvények szerint, amely még a befogadott, vagy megvásárolt gyermeket is a nemzetségtáblába írta be), s most néhány megnyugtató szóra várna. A Mester azonban elérkezettnek látta az időt, hogy nyilvánvalóvá tegye: mennyivel inkább valós a lelki-szellemi Testvéri - rokoni kötelék, amelynek révén valóban eggyek: Testvérek vagyunk az Atyában, semmint a földi kötelékek, amelyek gyakran csak egyetlen Út során kell összekössék az ember-szellemeket, hogy az Út végén mind tovább járja a maga Útját, amely felfelé kell vezessen, vissza az Örök EGY-ségbe, vagyis a Mennyeknek Országaiba, ahol nincs anya, és nincs testvér, és nincs nővér, amint más földi kötelék sem létezik, ahol mindannyian Testvérek vagyunk az EGY-ség által; a Végtelen Teremtő szívének szülöttei… Mária maga is megértette e szavak ki nem mondott tartalmát, s eszébe sem jutott megbántódni e szavak végett. Szellemében Ő is hordozta mind ez Igazságokat, azok kicsiny magjait, így Ő elsőre megértette: mit kíván mondani azokkal Egyszülöttje a sokaság okulására. – Miután a Mester bevégezte tanítását, s felállt, a sokaság széjjelszéledt: ki-ki hazatért, hogy otthonában morzsolgassa tovább az elméjébe hullott Igazság-morzsákat, ki-ki a maga szellemi szintje szerint azt, ami megérintette. Mi viszont elköszöntünk a háziaktól, s miután a Mester

7


megáldotta őket, ismét útra keltünk, hogy Északnak tartva már valóban Kánába, majd onnan mégtovább; Galileába menjünk. Názáretből a karaván-úton indultunk tovább, amely egy kissé elkanyarodik Kelet felé, de ahol (a Názáretet Kánával közvetlenül összekötő Kis Út-tól eltérően) nem volt ember-lakta hely több napi járóföldre, s ahol már csak a Táborhegy környékén, az erdős vidéken volt bátorságos megtelepednie az embernek s az állatnak egyaránt, lévén hogy ott egynémely patakocska is csörgedezett, amelyek vizet adtak ama Föld minden lényének; embernek - állatnak, s persze a növényeknek is. (A hegy lábánál, és alacsonyabban, a hegy oldalában hatalmas szőlőskertek voltak, s számtalan nyáj legelt ott, amelyek megélhetést is adtak mindazoknak, akik ott éltek.) Egy darabon egyedül haladtunk, ám egyszer, hogy már a pusztaságban haladtunk, azt mondja nékem a Mester: ~~ Nézz hátra, Péter! Mit látsz, kik jönnek nyomunkban? Megfordultam, s a távolban néhány aprónál is apróbb pontot láttam, amint egyre közeledtek, ám hogy kik, s miért szegődtek nyomunkba, azt ebből a távolságból nem tudtam megmondani. Épp úgy lehettek azok békés és jó szándékú utazók, mint a Mester üldözésével megbízott poroszlók. Mondtam is a Mesternek: – Valóban látszik valami, Mester, ám hogy ki, vagy mi közeleg; nem tudom. ~~ Názáret kicsinyei azok, Péter. Azok az emberek, akiknek szívébe elértek mindama szavak, amelyeket nékik mondottam. Ők követnek engem, s nem csak testben: lelkükkel és szíveikkel is követőimmé szegődtek, mert ha elméjük még nem értette is mindazt, amit elmondtam: szellemük nyitott volt befogadni, és megérezni szavaim Igazságát. Ők jönnek utánunk, s úgy vélem, meg kell várjuk őket: erőfeszítésük, amellyel mégtöbb Tanítás birtokosává kívánnak lenni, nem veszhet kárba azért, mert a zsinagóga elöljárói süketek és vakok maradtak mind az Igazság számára. Telepedjünk le hát itt, ahol vagyunk, s várjuk meg érkezésüket, hogy tanítsam őket. Aztán majd továbbmegyünk, ők pedig visszatérnek Názáretbe, hogy elszórják a lelkeikbe fogadott magokat… Letelepedtünk hát a pusztaságban, hogy bevárjuk az érkezőket. Úgy másfél, két óra múlva a hatalmas ember-csoport olyan közelségbe ért, hogy már öltözetüket is felismerhettem: valóban Názáret kicsinyei, azaz egyszerű zsidók voltak, de voltak köztük más városokból érkezettek is, akik mind a Mestert keresték, s mert hogy hírül vették: már eltávozott onnan, a nyomába indultak, hogy ha szavát nem hallhatják is, legalább egy pillantást vethessenek Rá. Tudták, már látásának is valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan ereje van, amelynek már sokak köszönhették az ő gyógyulásukat. Amikor mellénk értek, szószólójuk is erről tett bizonyságot, amikor azt mondta: – Téged kerestünk, Rabbi, hogy szólj nékünk a te igaz szavaddal… – mire Jézus azt mondta: ~~ Nem engem kell keresnetek, hanem Azt, Aki elküldött engem. Az Atyát, s az Ő Törvényeit, hogy életetek lehessen azokban, s azok által. - aztán vissza ült közénk, s tanítani kezdte az embereket, amiként máskor is tette. Szavai messze hallatszottak, s tisztán csengtek, mint valami ezüstcsengettyű, s a legtávolabb ülők is jól értették minden szavát: ~~ Arról a Földről, és arról a Világról kívántok hallani, amelyet nem láthattok, és nem is hallhattok, s amely után olthatatlan vágyakozással vágyakoztok; bár bennetek van. Bennetek van, részetek, amint ti magatok is részei vagytok annak örök időkre. És ama Igazságot kívánjátok tőlem hallani, amely létetek oka és alapja: s amely nélkül azt a Világot soha meg nem látjátok, ha azt földi szemmel, s nem a léleknek s a szellemnek szemével akarjátok meglátni, amint nem is hallhatjátok: mi szók érkeznek hozzátok, ha csak földi agyatokkal akarjátok azok benső tartalmát megérteni. Nem, mert a lélek s a szellem szeme vak bennetek, s vak is marad mindaddig, míg csak a Föld kincseit kívánjátok magatokénak tudhatni, mert addig csak azokat lesztek képesek meglátni is, amit igazán fontosnak éreztek. Csak ki már az Ég kincseit vágyja szívébe fogadni; lehet látóvá és hallóvá a Fent Világára, mert az előtt megnyílik a Végtelen. Vannak, és persze: lesznek is, akiknek mindez megadatik, s akik azért lesznek e Föld színére küldve, hogy irányt mutathassanak néktek akkor is, ha Én már nem leszek köztetek. Arról ismeritek fel majd őket, hogy igazán azokat szólják, amiket Én mondatok vélük, hogy nem 8


ellenem, de mellettem vallanak. Nem gyűlölségre, nem a földi kincsek gyűjtésére, de bizony a Szeretetre, s a Mennyei kincsek gyűjtésére fognak benneteket buzdítani. Abból majd látni, és tudni fogjátok: az Igazság nevében szólnak, mert aki nincs ellenem, az velem van. Aki nincs a Szeretet: az egyetlen Fő Törvény ellen, az velem van, s az nem szétszórni kívánja a szellemek csoportjait, de a Szeretet által köti kévébe őket, hogy egyhelyre kerüljön mind, ami egyhelyre való. Ám aki arra buzdít titeket, hogy a magatok javát keressétek mindenkor, a magatok kényelmét és jólétét, s a magatok egyéni boldogságát e Föld színén, az a Szeretet ellen szól… A Szeretet, s azok ellen, akik a Valódi Szeretet után törekednek. Ezeket üldözni fogják mindazok, aki az ellentét szolgálatában állnak: tehát a Szeretet útja mindig rögös lesz, kemény, s tövisekkel teli; ám csak e rögös Út felvállalásával és végigjárásával érhettek fel egy percen a Mennyeknek Országaiba, hogy hallhassátok a Teremtő Isten Szavát, s hogy gyönyörködhessék a ti lelketek és szellemetek mind az Ő végtelen Csodáiban, amelyeket tenéktek tart kezében, hogy az Út végén kezetekre adja azokat. Ne féljetek tehát felvállalni az Egyetlen Utat, amely Haza vezet: ha százannyira kemény és rögös is az, mert csak ki az Én nyomomba lép, s az Én Utamat vállalja fel, vállára véve a maga keresztjét, amint Én veszem majd vállamra a magam Keresztjét: érhet egy percen ama Országba, amelyet Atyám épített a Mennyben, hogy örökös lakozásuk legyen abban az Igazaknak… Ezeket tanította a Mester, s még más Tanításokat is átadott, hogy felkészítse az embereket mindarra, amiknek bekövetkeztét Ő már akkor tudta, s hogy megerősítse és állhatatossá tegye azok lelkét és szellemét, majd a Tanítás végén felállt, s miután a sokaságot megáldotta, s meggyógyította a betegeket, elbocsáj-totta az embereket: ~~ Térjetek vissza békével mind a városba, s adjátok tovább testvéreiteknek mindazt, amiket most hallottatok, hogy Élete legyen a Szónak, amiket szóltam, s hogy életük legyen általuk azoknak is, akik hallják, s befogadják azokat… Az emberek felszedelőzködtek, s visszatértek a városba, mi pedig tovább folytattuk utunkat. Kánába érve ismét nagy tömeg gyűlt egybe, hogy a Mester szavát hallják, ám most a Mester csak megáldotta őket: késő volt már, s mi hosszú időn át mentünk a forrón tűző napon: fáradtak voltunk hát, s mert hogy élelmünk is elfogyott, éhesek is meglehetősen. Így Mesterünk elsősorban élelmet és szállást keresett, hogy ehessünk, s néhány órára megpihentethessük fáradt testeinket. Ő maga azonban most is csak valami kis gyümölcsöt, s néhány korty vizet fogyasztott, aztán kiült ama ház oldalához, ahol szállást kaptunk, s mind az éjen át imáiba merülten ült a szikrázó csillagok alatt. Reggel, s a délelőtt óráiban aztán tanította a népet, amely ismét nagyszámban gyűlt egybe a ház előtt, s meggyógyította az elékerülő betegeket. Aztán hogy Júdás és Máté élelmet is vettek, ismét tovább indultunk. Utunk végcélja Galilea volt: itt kívánt Mesterünk egynémely napokat időzni, hogy aztán a Genezáreti tavon, majd a Jordánon végighajózva Jeruzsálembe térjen vissza az ünnepekre. Mintegy másfél nap alatt értünk el a Jordán partjára. Az úton, amerre mentünk, s még Kána városában is hatalmas tömeg csatlakozott hozzánk, s követett bennünket olyan állhatatos kitartással, hogy a Mesternek nem volt szíve otthagyni őket, s bárkába szállni anélkül, hogy ne teljesítette volna kívánságukat. Ugyan felszálltunk a bárkára, amelyet Timóteus, János egyik tanítványa, és Simon szereztek (aki épp úgy Kánaáni volt, mint amaz, akinél megszálltunk kevéssel korábban) de csak azért, hogy egy kissé beljebb evezve: a Mester onnan taníthassa a népet, akik a parton hallgatták szavait. ~~ Hét példázatot mondok tenéktek a Mennyek Országáról. Íme, az első: Kimegy földjére a vetni magvető, ám amikor ő vet, némely mag az útfélre esik; és madarak jönnek, s mind, felkapdossák azokat. Némely mag a köves helyekre esik, ahol nem sok föd fedi amaz köveket. Azok a magok hamar kikelnek, mivelhogy nem nyúlik mélyen a földbe azoknak a gyökere. Kikelnek, s még magasra is szöknek: de mikor a nap reájuk tűz, mind kiégnek, és 9


mivelhogy gyökerük nem volt, elszáradtak. Némely magocska a tövisek közé esett, és a tövisek, a zsenge hajtásokkal együtt, ám azoknál gyorsabban felnövekedvén, megfojtották azokat. Némely mag a jó földbe esett, szárba is szökkent, és gyümölcsöt termett, némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harminc annyi magot nevelve a Gazdának. A második példám ez: Hasonlatos a Mennyeknek Országa az emberhez, aki az ő földjébe jó magot vetett. De mikor az emberek, akik a földet őrizték, elaludtak, eljött amaz embernek ellensége és konkolyt vetett a búza közé, és aztán elment onnan. Mikor pedig felnövekedett a vetés, és már termést hozna, a konkoly is felnőtt azzal együtt: szemmel is jól látható volt már. A gazda szolgái pedig ekként szólanak az ő gazdájukhoz: – Uram, nemde, hogy tiszta magot vetettél a te földedbe? S most honnan van mégis benne a konkoly? Ő pedig mondta nékik: – Bizonnyal valamely ellenségem szórta a tiszta magok közé azt. A szolgák pedig megkérdék őt: – Akarod-e, hogy elmenjünk, s mind kiirtsuk onnan azokat? Ő pedig ekként felelt nékik: – Nem. Mert a mikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe… Ekként szól a harmadik példázat: Hasonlatos a Mennyeknek Országa a mustármaghoz, amelyet vévén az ember, elvetett az ő mezejében. A mustárnak magja kisebb ugyan minden magnál; de a mikor felnő, nagyobb lesz minden más veteménynél: fává lesz, annyira, hogy reá szállnak az égi madarak, és fészket raknak ágain. Íme, a negyedik példázat, amelyet mondok néktek: Hasonlatos a Mennyeknek Országa a maréknyi kovászhoz, amelyet az asszony, három mérce lisztbe elegyít: s attól a kevésnyi kovásztól aztán az egész liszt megkel, óriási tésztává dagad, amely betölti az egész dagasztóteknőt. Az ötödik példa ez: Hasonlatos a Mennyeknek Országa a szántóföldben elrejtett kincshez. A szántó-vető, amikor műveli kezdi a földet, amelyet bérel, megtalálja a földben rejtező kincset. Akkor ő is elrejti azt, majd hazasiet, hogy eladva mindenét, amije van, megvehesse azt a szántóföldet, amelyben a kincs rejtezik. A hatodik példa ekként szól: Hasonlatos a Mennyeknek Országa ahhoz a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres; sok gyöngyöt vett már, de egyszerre rábukkant egy csodás drágagyöngyre. Akkor aztán elment, és mindenét eladta, amije csak volt, és megvette azt az egy, ám az összes többinél egymagában is értékesebb drágagyöngyöt. S végezetül a hetedik példázat: Hasonlatos a Mennyeknek Országa a tengerbe vetett hálóhoz, amelybe mindenféle halfajtából került egyazon merítés során. Minekutána a háló egészen megtelt, a partra vonták azt a halászok, és leülvén, az enni jó halakat edényekbe gyűjtötték, a hitványak egy részét az ebek elé vetették, s amelyek már az ebeknek sem kellettek, azt kivetvén mind közül, ismét a tengernek vizébe hajítták. 10


Így lesz a világ végén is: Eljőnek majd az angyalok, és kiválasztják a gonoszokat az igazak közül. Akinek füle van hallásra, hallja meg mindazt, amit mondottam néktek… - azzal leült a Mester, s jelzett: indítsuk el a bárkát, s evezzünk át a Jordán túlpartjára: ne követhesse a sokaság, amely most értetlenkedve forgatta elméjében az iménti példabeszédeket. De nem csak az emberek: mi magunk is eltűnődtünk azon: vajon miért szólott példázatokkal Mesterünk ezekhez az emberekhez, s miért nem magyarázta meg nékik: mit jelentenek szavai? Ezt már csak akkor kérdeztük meg, amikor néhány óra múltán visszatértünk a Jordánon, hogy visszaadjuk a bárkát annak, akié volt, hogy az halászhasson róla az éj óráiban, ahogyan addig is tette. Akkor ismét gyalog folytattuk utunkat, s már jókora utat megtettünk, amikor János előállt a kérdéssel, amely mindannyiunkat foglalkoztatott: – Mondd, Mester! Mi végre, hogy azokban a példázatokban szóltál az emberekhez? Hisz látni való volt, hogy mit sem értettek szavaidból…! A Mester mosolyogva pillantott kedves tanítványára, majd vállára tette kezét, s azt mondta: ~~ Akinek értenie adatott, az megértette, ám aki még gyenge volt, hogy megértse szavaim, azt én sem akartam ideje-korán ébreszteni az Igazságban, mert annak még a gyengék sötétsége való. De amint erőssé lesz, már az is megérti mindazt, amit most hallott: ha nem is most, nem ez Út során, s már nem tőlem, és nem ekként kapva meg ama Tanításokat, amelyeket e példabeszédekbe rejtettem. Néktek azonban elmondom hamarosan: mit jelentettek az egyes példák, hogy tudván tudhassátok, s értvén értsétek is mind, az én szavaimat és Tanításaimat, mert ti már elég erősek vagytok a Fény megláthatására… És akinek van, annak adatik, és bővelkedik; de akinek nincs, az is elvétetik tőle, a mije van. Ha ki bírja az Erőt, annak mégtöbb Erő adatik szavaim által: ám akiben kevés és gyenge az Erő, abban még ama kevés is elvész, semmivé lesz, amivel addig bírt, ha még többet árasztok reá. Ezért kell hát, hogy példákkal szóljak vélük, hogy beteljék amit a próféta szólott, mondván: „Megnyitom az én számat példázatokra; és kitárom, amik e világ alapítása óta rejtve vannak.” (Zsolt. 78,2.) E szavak után tovább indult, s mi követtük, ahogyan addig is. Többször nem is kérdeztük, hisz tudtuk: amint elérkezettnek látja a pillanatot, Ő maga fog rátérni a kérdésre, s fog magyarázatot adni nékünk mindarra, amit hallottunk. Így is történt. Amikor ismét a Tábor hegy lábánál, az erdőben jártunk, Mesterünk mutatott egy alkalmas tisztást, ahol aztán letelepedhettünk, majd hogy ettünk egy keveset, s ittunk is rá a tisztás szélén csordogáló patak vizéből, Mesterünk szólani kezdett, s ezt mondotta: ~~ Azt kérdezitek tőlem: Mester! Miért szólasz az embereknek példázatokban? – s én erre azt felelem most tenéktek, hogy azért, mert néktek megadatott, hogy érthessétek a Mennyek Országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg. Még túlon-túl mélyen vannak a sötétségben, még ártásukra volna a Fény. Hosszú idő óta járok köztük, s Csodákat teszek előttük: de szellemük nem képes azokat felfogni és felismerni, hogy amiket látnak, az Istentől való dolgok. Azért szólok hát velük példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek, mert beteljesedett rajtok Ésaiás jövendölése, a mely ezt mondja: „Hallván halljatok, és ne értsetek; és látván lássatok, és ne ismerjetek” (Ésa. 6,9. 10.) Mert megkeményedett e népnek szíve és eltelt, megkövéredett az ő önteltségében, és füleikkel nehezen hallanak, és még szemeiket behunyják; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. De ti halljátok meg azért a magvető, s a többi példázat értelmét. Ha valaki hallja az igét a Mennyeknek Országáról és nem érti, nem fogadja be azt, ami néki adatik: ahhoz eljő a gonosz és elkapja azt, ami annak szívébe vettetett. Ez lesz aztán az a mag, amely az útfélre esett. Az, aki hallja az igét, és mindjárt örömmel fogadja; de a Szavaknak, amelyeket befogadott: nincs gyökere benne, hanem csak ideig való; mihelyt nyomorgatás vagy üldözés támad az ige miatt,

11


azonnal megbotránkozik, s még inkább elfordul attól, semmint annak előtte volt. Ez az a mag, amely a köves talajra hullott. Aki hallja az igét, de e világnak gondja és a gazdagságnak csalárdsága elfojtja benne a Tanításokat, abban gyümölcsöt nem terem az ige, mert az két urat kívánna szolgálni, hogy egyként bírhassa az Ég s a Föld minden kincseit: ez pedig, amint már mondottam, nem lehetséges. Vagy a mag, vagy a konkoly ki kell irtassék, hogy nyilvánvalóvá legyen ama föld szerepe… Aki hallja és érti az igét; s annak szavai szerint él, az ama ember, akinek szellemében a belé vetett Igazság-magvak gyümölcsöt is teremnek: némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harminc annyit; kiben mennyi erő van: felnevelni, s termővé tenni a kicsinyke magot. Aki igazán felismeri, és áhítja az Igét, az odahagyja mind, ami oly vonzó, oly csábító a föld emberének, hogy attól fogva már csak a Szellem kincseit igyekezzék megszerezni, s ha azokat magáénak tudhatja: a Boldogságot tudhatja magáénak. Ők azok a szántóvetők, akik eladják mindenüket, csakhogy ama Mennyei Birodalmat megszerezhessék, amelyben az Atya Szeretetét meglelték, amint ők azok a kereskedők is, akik az Egyetlen Igazgyöngyért mindenükről lemondanak: csak azt bírhassák egészen. De ők azok az asszonyok is, akik a kicsinyke kovászt lisztbe teszik: hogy attól az megkeljen, s az Igazság Kenyerévé dagadhasson számukra. A Tanítás további része már a Mindenség Törvényét tárja elétek, mert hiszen aki a jó magot veti, az az embernek Fia; a szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten Országának fiai; a konkoly a gonosznak fiai, az ellenség pedig, aki a konkolyt az Atya földjébe vetette, az ördög. Az aratás a világ vége; az aratók pedig az angyalok: Amiképpen összegyűjtik a konkolyt és megégetik a földeknek szélein, vagy azok határain túl, messze gyújtva meg azokat a jó kalászoktól; akképpen lesz a világnak végén. – A ti korotok embere már százannyi termést kéne hozzon az ő szívének és Szellemének termőföldjében, mert hogy százannyi a Mag is, amelyek abba hullanak! Számtalan Tanítás ért el mindmáig a Föld szinte minden népéhez, s ez főként az utóbbi kétszáz évre vonatkozik, amikor is médiumok tucatjai érkeztek a Földre, s kezdték meg működésüket, hogy ébreszthessék az emberiséget. Kezdetben, amikor az emberek tudata csak a Csodákkal volt megérinthető, Látó halló - beszélő transz-médiumok érkeztek le, most pedig, az utolsó időkben inspirációs médiumok kell közreadják a Tanításokat, méghozzá lehetőleg minél több nyelven, s minél több formában (versben, prózában, zenében, dalban, vagy éppen képek és szobrok megformálása által), hogy azok a lehető legtöbb embert megérinthessék. A Mesternek még arra is volt gondja, hogy a vallások és felekezetek szerint is lejuthassanak a legfontosabb Tanítások, azok, amelyek az Egyetlen Parancsolatot, amelyet a Fiú adott nékünk: a Feltétel nélküli Szeretet Nagy Parancsát közvetítik minden egyes vallási irányzat követői felé, mint az Üdvösség egyetlen, de mindenképp megkövetelt feltételét. De minden főbb Tanítás kezetekbe adatott, s a ti nemzetetek főként kiemelt helyen áll, amiként az indiai nép is: ti már az egyszerű közmondások révén rátalálhattok az Igazságra. (S ezt épp neked nem kell külön mondanom, hisz magad is felismerted ennek igaz voltát!) Azok, akikben az elvetett mag jó földre talál, s termést hoz, azok a magasabb szférába emeltetnek azon az utolsó percen: vagyis a dimenzióváltás bekövetkeztekor, míg a többiek a maguk mértékének megfelelő szintekre kerülnek, amint azt már oly sokszor elmondtam. Aki viszont az igazságot, s a hamis tanokat egyként fogadja be, akként téve azokat igazzá vagy igaztalanná a maga számára, amint azt egyéni, földi érdekei diktálják, ahhoz a szántóföldhöz hasonlatos, amely a magot s a konkolyt is felneveli. Az vissza kell térjen, hogy kiirtattassék belőle a konkoly, hogy ne maradjon meg benne, csak a tiszta mag… Az tény, hogy a különböző irányzatok (s itt most a vallási, felekezeti, vagy spirituális irányokat egyaránt értem) más és más Igazság-elemekkel segítik a feljebbemelkedést, ám az Egyetlen Parancsolat mindegyikben azonos, tehát mind segítségére lehet az ember-szellemeknek felfelé vezető Útjukon: amennyiben a Tanítások valóban tiszták, s nem az ellentét mesterkedései

12


rejteznek egy-egy tanítás hátterében, annak leple alá elrejtve, hogy még inkább visszarántsák a mélység birodalmába a már felfelé vágyakozó, ám óvatlan ember-szellemeket. (Hogy hogyan, miként fogjuk össze mindazokat a Tanításokat, amelyeket már leközvetítettünk, még a Szavak… c. sorozatunk most készülő kötetében bővebben is kifejtem. Legalábbis megkísérlem, de ismerve a benned önmagadról kialakult véleményt: nem vagyok biztos benne, hogy azt a közlést leírod…) A szántóvetőről való magyarázat, amint a kereskedőről és az asszonyról szóló is: épp úgy szól a ti korotok emberiségének, amint a mi korunk emberiségének is szólott. „Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő Országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, a kik gonoszságot cselekszenek, és bevetik őket a tüzes kemencébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuknak Országában.”(Mát.13,4-43) mondotta még a Mester. S ez is a végidőkre vonatkozik, amikor is az apokaliptikus történés végső, nagy eseményeinél távozók Szellemi Én-részeit az Ég tiszta Szellem-lényei fogják várni, hogy az őket megillető helyre kísérjék azokat. Vagyis: kiválogatják a méltókat ama hálóból, s visszadobják azt, ami nem üti meg a mértéket, vagy amelyek tisztátalanok, nem alkalmasak arra, hogy magasabb célra emeltessenek. Akik a mélységben megrekedtek közé zárják magukat, vagy akik a Föld maradvány-emberiségének túlélőiként kell folytassák Útjukat: egyként kell megtapasztalják mindazt, amit maguknak megformáltak: s az bizony egyik ponton sem lesz könnyű! Ott tényleg sírás lesz, és fogcsikorgatás, s boldogabbnak érezné magát mind, ha meg sem született volna, aki az egyik, vagy a másik ponton kell folytassa Útjait… „ Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuknak Országában.”: még nem a Mennyei szférákra gondolt a Mester, de mert hogy a negyedik szféra már kívül esik a mélység hatótávolságán: ama szellemi szinten már nem érvényesülhet a szellemnek sötétsége: a fizikai testek nemesebbé, könnyebb anyagszerkezetűvé, „fényesebbé” lesznek, amint a szellemi energiaburok, vagyis az aura is szemmel láthatóvá lesz egy bizonyos szint elérése után, s az mint valami glória: valóban ragyogni fog mindegyikük teste körül. – E Tanítások végén még megkérdezte a Mester: ~~ Megértettétek-é mindezeket? – Megértettük Rabbi… - mondtuk, s valóban akként is volt. (Legalább is: akkor és ott, számunkra úgy tetszett…) Ő pedig még ezt mondta: ~~ Annak okáért minden írástudó, aki a Mennyeknek Országa felől megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából, hogy vendégei elé adja. Érti a Mózes Törvényét is, de már értenie kell a Kegyelem Törvényét is, amelyet az emberfia hozott el, hogy mindenek kezébe adja azt. Aki viszont nem képes befogadni az Én szavaimat, ahhoz a gazdához hasonlatos, aki azt mondja: nem kívánok újat, mert jobb az ó… – Ezt most ne a saját körülményeitek szerint értsétek! Akkor és ott nem állt rendelkezésünkre megfelelő mennyiségű ivóvíz, így azt borral helyettesítettük, vagy azzal kevertük, hogy legyen mit innunk, különben a szomjazás réme fenyegetett volna bennünket. Az utakra is tanácsosabb volt borral kevert vizet vinni, mert az nem poshadt be oly hamar. Hígítani viszont csak az új bort volt tanácsos: az ó erre nem volt megfelelő, s azt csak magában lehetett fogyasztani, ami nagy mennyiségben az ismert, nemkívánt, részegítő hatást fejtette ki. Márpedig a tűző nap sugarai alatt élve lényegesen nagyobb a szervezet folyadék-igénye, mint más részein a Földnek…– A Mester e szavai után még üldögéltünk egy ideig, gondolatainkba merülve, majd hogy esti fohászkodásunkat bevégeztük, nyugovóra tértünk, mert hogy már jócskán beesteledett. Reggelre kelvén aztán ismét továbbindultunk. Mesterünk azt mondta: 13


~~ Bár tudom: sok helyen várják még szavam, és várják, hogy meggyógyítsam az ő minden betegségeiket, ám most mégsem megyünk a városok felé. A folyó mentén haladunk, egészen vissza, fel a Genezáret taváig, s ott bárkát veszünk (bérelünk) magunknak, hogy azzal keljünk által a tavon. A Galileaiak ugyan nem várnak engem, de én azért tudom: nekik sokkalta nagyobb szükségük van most az Én Erőmre, s mindama Tanításokra, amelyet kezükbe adhatok, mint a többi városok népeinek, lévén hogy őket most igen szorongatja a hatalom egynémely embere. Oda kell tehát most mennünk, s hozzá minél előbb, mielőtt a még megmenthető lelkek elvesznének egészen a maguk értetlensége és sötétsége végett. Fényt kell vigyek számukra, hogy látván lássanak, mert hogy most még erősen ragaszkodnak az ő sötétségükhöz, mert nem ismerik a Fényt. Nem ismerik, még akkor sem, ha már számtalanszor mutattam meg nékik: de akkor még nem volt érett és éber bennük a Szellem: felismerni azt, amit láttak… - azzal Mesterünk sietős léptekkel elindult, most az egyszer meg sem várva, hogy együnk. Csak úgy marokból faltunk néhány falat lepényt, s ami bogyókat az út menti bokrokról téphettünk, majd a tömlőkből ittunk rá, s azzal megvolt. Gyorsan is haladtunk ekként, főleg hogy Mesterünk ismét megrövidítette gondolati energiái segítségével az utat: estére már Kánában voltunk, s nemsokkal később a Genezáret tavánál álltunk, s bárkát igyekeztünk bérelni, hogy korán reggel tovább folytathassuk utunkat. Én ugyan vállalkoztam volna rá, hogy az éji csillagok fényénél, s a Hold világánál átevezzek, hisz ismertem a tavat, mint a tenyeremet, mert hogy egész fiatal legényke koromtól jártam azt: ám Mesterem nem kívánt éji órán útra kelni. Hogy miért, azt már csak néhány órával később tudtam meg, amikor is iszonytató nagy vihar támadt: olyan, amikor a parton álló már előre a vízen lévők lelkéért imádkozik, s nem a szerencsés visszatérésükért: arra ugyanis már esélye sem lehet a vakmerő, vagy épp óvatlan halásznak. E vihart látta meg szellemi úton Mesterünk, s ezért nem indult útnak, mert bár megtehette volna, hogy ismét, amint azt korábban is cselekedte: lecsendesíti a vihart, s mind a hatalmas hullámokat, de most azt felelte kérdésemre, amikor ezt felvetettem: ~~ Nem mindenkor tanácsos az Erő használata: van, hogy meg kell tudnunk nyugodni az Atya rendelésében, még akkor is, ha tudjuk: elháríthatnánk utunkból minden akadályt. De írva vagyon: ne kísértsd a te Uradat, Istenedet. S ez most erre a történésre erősen ráillik. Elégedjünk meg azzal, hogy tudtunk a vihar érkezéséről, mert Atyám figyelmeztetése elért bennünket, Aki mindenkor ügyel: bajunk ne essék, hogy mindannyian betölthessük a magunk tisztjét e Föld színén, ki-ki erejéhez mérten töltve be azt, amiért érkezett. Most tanácsosabb, ha békén ülve maradunk, s fohászkodunk azokért, akiket a nyílt vízen ért a vihar. - azzal homlokát imára kulcsolt kezeire hajtotta, s elmerült imájában. Mint hogy egyebet magam sem tehettem, követtem példáját, ahogyan többi testvéreim is, ha csak el nem nyomta őket addigra az álom. Azok viszont, akik elaludtak, olyan mély álomba zuhantak, hogy még a vihar tombolására sem riadtak fel, pedig hatalmas villámok cikáztak, s óriási mennydörgés reszkettette meg olyankor az eget, úgy, hogy néha azt véltem: mindenestül ránk szakad a mennybolt, annak minden, az éj feketéjébe vesző fellegével, s a fellegek mögé rejtezett csillagokkal együtt. Mire a vihar odébbállt, csaknem az éj felénél tartottunk, hát igazán nem lett volna értelme elindulni. Hogy köröttünk végre csend, és békesség honolt, magam is leterítettem köpönyegemet a sűrű bokrok közt, ahová testvéreim is rejtőztek a vihar, s az esetleges kellemetlen éji vendégek elől, s felével betakartam magam az éji órák hidege elleni védekezésül, majd hamarosan mély álomba merültem magam is. – Azokon a napokon, amikor a Mester a maga rejtélyes módján lerövidítette az út hosszát, mindannyian sokkalta fáradtabban értünk az út céljához, mintha teljességében végig kellett volna mennünk az úton. Ennek miértjét a Mester később így magyarázta: ~~ Amikor az Erőt használom, ti is belekerültök a magasabb rezgés-áramlatba, ami természetes is, hisz e nélkül csak a magam számára tehetném rövidebbé az utat: ti viszont, kívül maradva az energia-hullámon, egészében végig kéne járjátok azt. Így azonban el kellene szakadnunk egymástól. Ezért ti is alá vagytok vetve az Erőnek, s ti is ugyanabban a Tér-idő-görbü-letben 14


haladtok, amelyet én megfogalmazok. A használt energia rezgésszintje azonban még meglehetősen magas a ti sűrű fizikai testeitek számára: s ezt nem lehet teljességgel semmissé tenni számotokra. Nagyobb ártalom ugyan nem érhet benneteket, de a test energia-háztartása felborul, s a túlzott energia szint ugyanazt a hatást adja testeitekben, mint az alacsony energia szint. Tehát fokozott fáradtságot, s éhségérzetet. Persze: ez az éhség nem éhség igazán, hisz csak a lecsökkent energiájú testeknek kell élelmet felvennie, hogy energiához jussanak. Nektek azért szoktam olyankor a tömlőt kezetekbe adni, hogy igyatok néhány kortyot, hogy a kellemetlen érzet megszűnjék, s hogy a víz rezgés-energiája közömbösítse testeitekben valamelyest a szellemi Erőelemeket, amelyek feldolgozásához és elviseléséhez még túl gyönge, mert túlon-túl sűrű testekkel bírtok mindahányan. – Ez volt tehát a mi fáradtságunk titka, amint ez a titka annak is, hogyha ti a magatok szintjét meghaladó szellemi tevékenységet végzitek, például meditáltok, és túlon-túl magasra találtok emelkedni, magatok is szellemi frissességet, ugyanakkor gyakorta erős fizikai fáradtságot éreztek. Ezt megelőzendő: szoktalak én is az álom mezejére áttranszportálni egy-egy meditációs út végén (vagy már közben, ha a megengedettnél is magasabbra törsz, vagy ha fizikai tested a megszokottnál is gyengébb, fáradtabb) ahelyett, hogy hagynám: azonnal a teljes éberség állapotába hullj vissza. A két szint közti különbség-adta fáradalmakat ugyanis a te gyenge fizikumod még annyira sem viselné el, mint egy egészséges testű emberé: s még így is gyakran ébredsz fáradtan – ennek okát azonban magad is tudod, nem kell részletezzem, hisz már nem egyszer megtettem… – Miután mindannyian felébredtünk, bárkába szálltunk, s átkeltünk a tavon. Kapernaumnál kötöttünk ki, s miután biztonságba helyeztük a bárkát, gyalog folytattuk utunkat Galilea felé. A magam háza mellett megpihentünk egy kissé, de tényleg csak annyi időre, míg ettünk egy tál ételt, s feltöltöttük kiürült zsákja-inkat és tömlőinket: aztán már mentünk is tovább, bár asszonyom és napam erősen marasztaltak bennünket. Mesterünk azonban most hajthatatlan volt: ment, s mi követtük, amint addig is. A Galilea felé vezető utat majd egy hét alatt tettük meg, mert Mesterünk minden faluban és településen megállt, hogy tanítsa az ott élő embereket, miközben mi a merítkezésre jelentkezőkkel, s az esketésre, vagy éppen temetésre várókkal voltunk elfoglalva. Mert ez is, és az is akadt, bár az utóbbi, tehát a temetésre várók sokkalta nagyobb számban voltak, mint azok, akik az előbbeni Törvény betöltését kívánták megélni. Persze: a halottak többnyire már a földben, vagy a sziklasírokban nyugodtak: mi már csak ama síroknál imádkoztunk, s azokat áldottuk meg, ahogyan azt a Mestertől tanultuk, hogy a testétől eltávozott Szellemi Én-rész végre szabadulást leljen, s felemelkedhessék a Föld közeléből ama magasságba, amelyre a végigjárt Út értelmében felemelkednie törvényszerű volt. Sok, nagyon sok megkötözött szellemet segítettünk kiemelkedni a Föld légkörén túlra, ahol már vártak reájuk. (Ezt is a Mester nagyarázta el nékünk, s mi magunk is ekként magyaráztuk el később azoknak, akik erre már kellő érettséggel bírtak…) Galileában viharos állapotok uralkodtak: ámbátor ez nem volt ritkaság akkor sem. A különböző érdekek ütköztek, s ez gyakran vezetett fegyveres harcokhoz, mert az egymás melletti fejedelemségek mindenáron magukénak akarták tudni a szomszédos fejedelemséget is: teljességében, vagy csak részben, de a lényegen egyik sem, s a másik sem változtatott, mert hogy mindkettő harcokkal járt, amely harcok legfőbb szenvedői a szegénynél is szegényebb emberek voltak. Azok tehát, akik már addig is erejükön felül kellett viseljék a hatalmasok által rájuk rótt terheket, a megszabadulás, vagy a könnyebbség reménye nélkül. A Mester úgyszólván minden téren megállt, hogy Szeretetre, béketűrésre, alázatra, s az Atyába vetett, feltétel nélküli bizalomra oktassa és buzdítsa az embereket… – akik nemegyszer fordultak szavukkal épp a Mester ellen, szinte megszállottként követelve: álljon a nép élére, s mentse ki csodatévő hatalma által azt szorult helyzetéből. A Mester ilyenkor csak szomorúan hallgatott, majd hogy szavai itt is, és ott is süket

15


fülekre, bezárt szívekre, besötétült és elvadult lelkekre találtak; szó nélkül megfordult, s eltávozott mellőlük. Mi magunk is követtük, s tudtuk: az emberek azért követelték, hogy Mesterünk vállalja fel a nép vezetését, mert látták: micsoda Erővel gyógyítja betegeiket, olykor még azoknak is visz-szaadva az egészségét, akik pedig már régóta haldoklottak. Amikor már visszafelé jöttünk Galileából, ismét Kapernaum felé haladva, tehát Délnek folytattuk utunkat, Jeruzsálem felé. A Genezáreti tó partján Mesterünk jelezte: leülünk, hogy kissé megpihenjünk. Kerestünk hát egy alkalmas helyet, s ott letelepedtünk. Egy ideig szótlanul üldögéltünk: mindannyiunkat erősen megviselt mindaz, amit Galileában láttunk, s most azokon a dolgokon tűnődtünk. Mesterünk egyszer csak megszólalt. Hangja egy árnyalattal mintha mélyebb lett volna, mint lenni szokott, s szava lassú volt, és mély szomorúsággal teli, s orcáján nagy, forró könnycseppek peregtek alá amíg szólott: ~~ Sokaknak kívántam volna békességet szerezni, mert sokan vannak, akik azt nélkülözik. De mert nem volt szíveikben Hit, és nem volt szellemükben bizonyosság: csak haragjukat érezhettem, amint még inkább felizzik azok ellen, akiknek evilági szenvedéseiket köszönhetik. Én a Békességet tanítottam nékik, s a Szeretetet: ők vezérüknek akartak e Föld színén, hogy haragjuk és gyűlöletük eszközévé legyek azokkal szemben, akik ellenükre vannak. Nem tudják… nem értik: a saját haragjuk és gyűlöletük fordul ellenük, s minél inkább vesztét kívánják azoknak, akik ellenükre törtek: annál inkább veszniük kell, mert gyűlöletük vissza hull fejükre, s még ivadékaik fejére is. Ők földi vezetőt akartak bennem látni: csak mert nem fogadták be Atyám szavait, amelyeket elébük tártam, s az Igazság Törvényét akarták Erőm által megélni, mert vakok maradtak és süketek a Kegyelem Törvénye előtt. Szánom és siratom őket mind, mert nem tudják… nem értik szavaim igazát: és szánom őket, és siratom, mert vakságuk, amellyel elzárkóztak a Fény meglátása elől: később, egy távolabbi Út során százszoros és ezerszeres erővel fog nékik megfizetni. Bizony, mondom néktek: ha ki akkor kell felébredjen az Igazságban: sírván fog sírni mostani vakságáért, mert százszoros és ezerszeres kínokkal fog ráköszönni a Holnap, amelyek elől még annyi menedéke sem lesz, mint a ma viharai elől. S akkor is csak azt kell elvegyék, amit most adni kívánnak azoknak, akik ellenükre vannak, mert most is csak azt veszik el, amit egy korábbi Úton megfogalmaztak maguknak. Van, aki a ma zsarnokaihoz hasonlatos cselekedetekkel, s ember-életek árán vette meg magának jelenbeni sanyarú sorsát, de van, aki a sanyargatottak közt volt akkor is: de mint most; akkor sem tudta az Ég Urát segítségül hívni a mély és sötét átkok helyett, amelyeket zsarnokai fejére szórt. A kimondott szó, az Ég felé küldött átok, s mind, a tisztátalan gondolatok azonban megtermik a maguk keserű gyümölcseit, s ha azok beérnek, akkor azok, akik azoknak fáját elültették: bizony, le is kell szakasszák mindahány gyümölcsöt, mert joggal megilleti őket az. Ez a Karma törvénye, amelynek minden teremtett Szellem alá van vetve, amióta a mélység fogságát és rabságát választották a Teremtő Szabadsága helyett… S most azt kérnék tőlem: Atyám ereje által oszlassam el fejük fölül a Karmikus Viharok fellegeit: hogy aztán ők üljenek a hatalmasok székeibe, s ők nyomorgassák azokat, akik ma ellenükre vannak… – a Mester mélyet sóhajtott, s bár éreztem: volna még mit mondania, tovább nem szólott. Csendesen, könnyeit hullatva imádkozott, s mi nem akartuk kérdésekkel háborgatni imádságaiban. Úgy egy óra múltán Mesterünk ismét felemelte arcát, majd ránk pillantott. Már elapadt könnyeinek árja, s már hangja is jóval nyugodtabb volt, amint azt mondta: ~~ Induljunk, gyermekeim! Nagy út vár reánk még ma, s a többi napon is. Mert nem csak Galilea népe beteg: de bizony, beteg a Föld minden népének minden embere. Nem testeikben, de lelkeikben és szellemeikben betegek, ami sokkalta súlyosabb, és amelynek gyógyítása fontosabb, mint a testek mindahány betegségeinek gyógyítása, mert hogy ez utóbbi az előbbiből fakad: vagyis a szellem s a lélek betegségéből fakad a testnek betegsége. Csak kit belülről megtisztíthatunk, lesz képes igazán meggyógyulni kívül is, ám ha a benső tisztátalan marad és

16


beteg: azt hurcolja magával Útról - Útra, megbetegítve mindenkor a testet, míg csak meg nem tisztul az ő betegségéből. De nagy út vár ránk még más okból is, amelyet most nem tárok elétek: meglátja azt úgy is az, akinek meg kell látnia, aminek történnie kell… Akkor aztán mindannyian felálltunk, s ismét elindultunk. A Genezáreti tavon a bárkára szálltunk, s Kánáig hajóztunk, majd hogy visszaadtuk a bárkát, már gyalogszerrel vágtunk neki ismét az útnak. Még szinte el sem mentünk a városból, amikor egy asszony futott utánunk, és ekként kiáltott a Mester után: – Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik. A Mester gondolataiba volt merülve, s egy szót sem felelt néki, de tán nem is hallotta szavait. Akkor megfogtam a karját, s amikor rám tekintett, azt mondtam: – Bocsásd el ezt az asszonyt, Mester, mert utánunk kiált! A Mester akkor megállt, az asszony pedig odaérvén, leborult előtte, mondván: – Uram, légy segítségül nékem! Leányom igen beteg: gyógyítsd meg a Te Erőd által… – mire Jézus ekként felelt: ~~ Nem tisztem még mindeneket istápolni: csak az Izráel házának elveszett juhait, s nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni, míg azok be nem teltek azzal. Az asszony akkor reá emelte könnyes arcát, s így felelt: – Úgy van, Uram; de az ebek is esznek a morzsákból, amik a fiaknak asztaláról aláhullanak. S amiként az ebek megtarttatnak ama morzsáktól: leányom is megtarttatik a Te egyetlen szavadtól. Jézus akkor azt mondta néki: ~~ Nagy a te hited, asszony! Legyen néked a te akaratod szerint. Az asszony hálát adott Néki, s boldogan tért vissza a városba, tudva: leánya azon a percen meggyógyult, s ez így is volt. – Akkor még a Mester a Megdicsőülés előtt volt, vagyis még nem vonzotta magához azt az Istengyermeki erőt, amely lehetővé tette számára a későbbiek során, hogy szinte korlátlan mennyiségben árassza azt ki: az Egy-isten hiten lévő Izraelitákra épp úgy, épp olyan fokon, amint a bálványimádásban megrekedt népek fiaira. Bizonnyal épp ez az asszony volt az, akinek hite megérlelte a Mesterben amaz Erő felvételét, s az azzal való betöltekezést, az, hogy újra megtapasztalhatta: mekkora hit rejtezik azok közül is sokakban, akik nem a zsidó nép fiai. Azzal, hogy Jézus még inkább betöltekezett az Erővel, vállalása is sokkalta nehezebbé vált, hisz sokkal nagyobb Isten-gyermeki erőt kellett letegyen: hogy már csak a gyenge emberi erő birtokában vegye vállaira az ő Keresztjét. Ez a fizikai testre nézve (pontosabban fél-fizikai, hisz csak az Istengyermeki Erő letétele után sűrűsödött be teste csaknem teljességében, hogy mindenben hasonlatossá legyen az emberhez) óriási megterhelés lett volna akkor is, ha csak egy átlagember mindennapjainak terheit: nem a Világ minden bűneivel súlyosbított Keresztet kell felvennie, s hozzá sorozatos durva és kemény fizikai bántalmazások után és közepette…– Mi is tovább mentünk ezután: Dél felé mentünk, mindig szorosan a Jordán folyó mellett maradva, s csak mentünk álló napon át, majd kis pihenőkkel még mintegy két napon keresztül. Emberi lakhely itt, a hegy eme részén nem volt, s élelmünk már előző nap elfogyott, s még bogyókat sem igen lelhettünk az évnek eme szakában, hogy éhünket legalább valamelyest elverjük. Tudta ezt Mesterünk is, így amikor egy bárkát leltünk, amely az egyik parti fához volt kötve, azt mondta: ~~ Oldozzátok el ama bárkát, Péter, s menjetek ki a folyóra, hogy halat fogjatok, eledelül magatoknak… Andrással, testvéremmel, s Jakabbal, az Alfeus fiával bárkába szálltunk, míg Mesterünk, s a többiek a parton maradtak, hogy magyarázattal, s némi pénzzel szolgáljanak, ha idő közben a bárka gazdája előkerülne. Amikor eloldottuk a bárkát, s vízre szálltunk, kora délután volt, s bizony: már jócskán ránk esteledett, két igen sovány halacskán kívül semmit sem fogtunk, pedig 17


hol itt, hol ott vetettük be a hálót, amelyet a bárka aljában leltünk, gondosan az evezőpad alá göngyölítve. S ez így ment egészen másnap hajnalig. Amikor úgy láttuk: minden igyekezetünk teljességgel hiábavaló, visszaeveztünk a partra, s mutatjuk Mesterünknek a két semmire-jó halacskát. A Mester akkor beszállt mellénk a bárkába, s azt mondta: ~~ Evezzetek, s majd én megmondom, hol kell kivessétek a hálót! – De Mester, hisz hiába megyünk ki! E folyó kegyetlen hozzánk, s nem ád halat minékünk! Hisz egész nap, s még egész éjjel kint voltunk, s ím: e két satnya keszeg lett minden zsákmányunk! mondta Jakab, mire a Mester mosolyogva azt mondta: ~~ Higgy, és bizakodjál, gyermekem… – A Te szavadért kimegyünk mégegyszer… - mondtam, s ismét bárkára szálltam, s testvéreim és a Mester követték példámat. Mert most Jézus is velünk tartott, hogy megmutassa: hol vessük ki a hálót. András és jómagam mindjárt megfogtuk az evezőket, ám Jakab egyszerűen nem tudta magában feloldani a sikertelenség-adta feszültséget. Hozzá sem ért az evezőhöz, s mégis: igen hamar elértük azt a pontot, amelyet Mesterünk megjelölt, majd hogy az evezőket rögzítettük, ismét kivetettük a hálót, mint addig már vagy százszor is: s most egy szempillantás alatt megtelt hallal, de úgy, hogy képtelenek voltunk kihúzni. Még épp idejében ért a közelünkbe egy másik bárka: azok is a hajnali halászatról igyekeztek haza, s persze: azok sem fogtak semmit, így bárkájuk szinte üresen haladt lefelé a vízen. No, azoknak kiáltottunk át, majd hogy mellénk értek, együttesen már ki tudtuk húzni a hálót, majd a halakat a két bárkába tettük: mindkettő megtelt, s még a hálóban is maradt jócskán hal. Erre nem találtunk semmiképp magyarázatot, bár akkor még talán nem is kerestünk. Elköszöntünk a másik bárkában ülőktől, akik megfordultak, s már hazafelé igyekeztek, Kánába a rengeteg hallal, míg mi a part felé kormányoztuk a bárkát, hogy mielőbb süthessünk a halból, s ehessünk, mert hogy igen éhesek voltunk. Mesterünk, miközben mi a halak közt válogattunk, azt mondta: ~~ Látod, Péter! Azt mondottam egyszer néked, és a te testvérednek, Andrásnak: emberek halászaivá teszlek benneteket. Látod: ekként él az is, aki lelkek és szellemek halászaivá kell legyen! Mindig, még az utolsó pillanatban is, de még azután is hinnie kell, hogy a mélység fertőzött vizéből kiemelhet a Szeretet hálójával egynémely ember-szellemet. Ha az első, a második, a sokadik kudarc után feladjátok, s már kételkedtek abban, hogy érdemes kivetnetek a ti hálótokat: akkor is ki kell azt vetnetek, mert nem tudhatjátok; mikor terel arra a Kegyelem egynémely ember-szellemet, akiket kiemelhettek a mélység irgalmatlan vizéből. S ha hittel és bizakodással vetitek ki századszor, és százegyedszer is, majd utoljára, s aztán mégegyszer és még százegyszer a ti Szívetek Szeretetének hálóját: bízvást bízhattok abban, hogy Atyám megtölti azt tenéktek, amint lám: most is megtöltötte a ti hálótokat, amikor pedig már elszállt belőletek minden bizalom. Tudjátok meg: Ha önmagatokban csalódtok is, s ha mindenki másban is csalódnotok kell… Ha ellenetekre esküszik mind a Föld, s a Föld minden folyója, tava, Tengere, de még annak minden hegyei és völgyei is: az Atyában, s az Atya Kegyelmében és Szeretetében sohasem fogtok csalódni! Az mindig veletek ~ mellettetek lesz: csak meg kell tanulnotok abban hittel hinni, s meg kell tudnotok azt megérezni és meglátni, bármi körülményeket adjon is elétek a Föld, s annak lényei. Mert a Föld lényei nem oly állhatatosak, mint a ti Mennyei Atyátok, s azokban majd csalatkoznotok kell: ám e csalódások mögött is meg kell tudnotok látni az Atya felétek tárt Szívét, amelyben sohasem kell csalódnotok… Csak így lesztek igazán halászaivá azon ember-szellemeknek, akiket a gondjaitokra akarok bízni: emeljétek ki azokat a mélység vad vizeiből a ti hálótokkal, amelynek szemei a Szeretetből, a Türelemből, s az Atyába vetett feltétel nélküli Bizalomból kell köttessenek… Ahogy Mesterünk végére ért szavainak, hamarosan megjelent a bárka tulajdonosa, aki nem győzött csodálkozni: mennyi temérdek halat fogtunk, míg ő a másik, egy kisebb bárkába szállt át fiaival, hogy azzal próbáljon szerencsét. Persze: a kisebbik bárka is üres maradt, s már egészen el 18


voltak keseredve, mert hogy a halak eladásából éltek, s már napok óta üresen húzták ki hálóikat újra és újra, s aztán ismét csak újra. Nagy volt az öröme tehát, amikor a temérdek halat nekik ajándékozta Mesterünk, s miután segítettünk, hogy a halat elosszák a két bárkában, hogy a teli bárka el ne süllyedjen a vízben, mindjárt az evezők mellé is ült fiaival: a legkisebb, tánha tizenhat esztendős ifjú vele evezett, míg a két idősebb a másik bárkába szállt. Búcsúzóul a Mester mindegyiküket megáldotta, s hamarosan eltűntek a szemünk elől ott, ahol a folyó egy enyhe kanyarral fordult rá a Genezáreti tóhoz vezető egyenes szakaszra. Akkor mi is tüzet raktunk, s a forró kövekre fektettük a halak egy részét, amelyeket megtartottuk. Kevéssel később mindannyian jóllakva lepihentünk egy kissé, hisz András, Jakab és én egy percet sem aludtunk az éjszaka folyamán, s persze a többiek sem sokat, mert hogy nem hagyta őket aludni az éhség. Most tehát pihentünk néhány órát, de délután, hogy megsütöttük a maradék halakat is; ne romoljanak meg olyan hamar az úton, tovább folytattuk utunkat. Szküthorisz magasságában (bár az innenső parton) megálltunk, hogy ott töltsük az éjszakát, de hajnalban ismét útra keltünk, s most a sivatag felé vettük utunkat. Egy karaván-úton haladtunk tovább: itt már utazókkal is találkoztunk, akikkel Mesterünk hosszan beszélgetett, mindegyikkel azon a nyelven, amelyet használni szokott. Ezen persze ismét meglepődtünk, mert addig úgy tudtuk: Mesterünk sem beszéli azon nyelveket, s mégis: épp úgy beszélt az egyiptomiakkal, amint velünk szokott szólani, s azok láthatóan megértették minden szavát, amelyeket szólott nékik, amint Mesterünk is megértette azok kérdéseit és feleleteit egyaránt. S ez minden néphez, és minden nemzetiséghez tartozó utazóval ekként történt. Mint hogy minden előkészület nélkül vágtunk neki az útnak, s az este már a maradék halakat is megettük, Mesterünk élelmet és vizet is vett azoktól számunkra, mindegyiktől csak annyit, amennyit nélkülözni tudott, de annyit mindenképp, hogy az elég volt az úton végig. Szebaszte városába érve aztán egy pár napos pihenőt tartottunk, ami persze nem abból állt, hogy tétlenül hevertünk egy házban: a Mester tanított, és gyógyított, mi pedig a merítés szertartását végeztük, de most csak a város falain belül tevékenykedtünk, s ez számunkra már maga volt a pihenés a végeláthatatlan utak közt. Szebasztéból Szükharba mentünk, s ott szintén eltöltöttünk néhány napot, mielőtt onnan is tovább indultunk volna. Az utolsó nap reggelén, amelyet még Szükharban kívántunk tölteni, Mesterünk valahogy mintha a szokottnál is csendesebb lett volna. Szava, ha szólt, halk volt, lassú és megfontolt amúgy is, ám ez most még inkább feltűnt, s nem csak nekünk, de azon idegeneknek is, akikhez szólott, s azoknak is, akiknél megszálltunk: mintha valami reményteli várakozás rezgett volna minden szóban, s még a mozdulataiban is. Úgy déltájt, vagy kicsivel korábban indultunk tovább az Anti-pharisz irányába vezető úton; bár nem az a város volt következő úti célunk. A Szükhar külterületét alkotó kisebb településeken áthaladva Mesterünk nem, vagy csak egészen rövid időre állt meg, hogy egynémely betegeket meggyógyítson, aztán továbbindultunk, majd már a pusztaságba érve megállás nélkül haladtunk tovább a Gerizim hegy felé. Az utolsó település szélén, ahol még némi árnyékot adó növényzet, és víz is volt, Mesterünk jelezte: megpihenünk egy kissé. Amikor mindannyian letelepedtünk, s előszedtük az elemózsiát, hogy együnk, a Mester felállt, s azt mondta: ~~ Kis időre eltávozom közületek. Felmegyek ama hegyre, ott kissé távolabb, hogy imádkozzam az én Atyámhoz mind a Föld népéért. Néktek azonban nem szükséges most velem tartanotok, mert még sok helyre megyünk… Egyetek és pihenjetek, s én nemsokára visszatérek hozzátok… Minthogy nem ismertük a helyet, de mint minden hegyen, itt is meg volt a veszélye annak, hogy a fák közt kellemetlen emberek vertek tanyát, Júdás intette a Mestert: – Veszélyeknek teszed ki magad, Uram! Nem tanácsos, hogy egyedül vágj neki az elvadult erdőnek… - s már készült, hogy feláll, s a Mester mellé szegődik, hogy védelmére legyen, ha annak szüksége mutatkozik. A Mester mosolygott Júdás intelmén, majd intett néki: maradjon csak, s egyen, aztán hogy mégis megnyugtassa, intett Jakabnak, Jánosnak, és nékem, hogy bennünket kíván kíséretéül. Mi fel is álltunk, s azonnal mellé léptünk, majd hogy elindult, mi ketten Jánossal mellette lépdeltünk, míg

19


Jakab mögöttünk jött, nehogy hátulról valami támadás érhesse Mesterünket; amint azt Júdás javasolta. Mi tökéletesen biztosak voltunk abban, hogy Mesterünket semmiféle veszély nem fenyegeti, de jól esett mégis, hogy Mellette maradhattunk, hogy épp mi voltunk azok, akiket maga mellé választott: így vidáman lépdeltünk, s szinte meg sem éreztük, mint lesz az út egyre meredekebb, egyre sziklásabb. Júdás talán nem is bánta, hogy nem neki kell az újabb fáradalmakat viselnie: megnyugodva visszaült, s falatozni kezdett, mi pedig haladtunk a Mester mellett, mind távolabb és távolabb kerülve társainktól. Ahogy úgy két óra múlva a hegy közelébe értünk, a növényzet is felütötte fejét a homok-tengerből. Először itt is csak néhány satnya fűszál árválkodott, majd gyengécske, jobbára Nap-szítta fűcsomók tünedeztek elő, aztán már néhány bokor-féleség, majd mind több és több fa került utunkba, mintha jelezni akarnák: a föld mélyén afféle rejtett patak, vagy víz-ér csörgedez, s annak vize őket is nőni készteti. A Gerizim hegy egyébként nem volt magas; úgy hat-hétszáz méter, ha volt, de a csúcsáig vezető út mind meredekebb lett, s ahogy egyre feljebb és feljebb értünk, úgy lett a talaj is egyre keményebb, sziklásabb, s egyre kopárabb is, míg felérve a hegy tetejére, ott már egy simára, és viszonylag egyenesre kopott szikla-tányéron álltunk, ahonnét az egész vidéket láthattuk. Itt fenn már nyoma sem volt a hegyoldalban látott növényzetnek, inkább olyként festett, mintha a szél letarolt volna róla minden élőt, elvíve, lemetszve még a hegy csúcsát is, jó száz láb széles, s vagy százötven láb hosszú teraszt képezve ki a hegytetőn. Kényelmesen elfértünk tehát mind a négyen, s akár tíz-annyian is elfértünk volna. Mi magunk Mesterünk szavára a terasz szélénél maradtunk, egy kis bemélyedésben, míg Mesterünk a terasz közepére ment, s két karját az Ég felé tárva néma fohászba kezdett. Mi is imádkozni próbáltunk, de nem tudtuk levenni szemünket Mesterünk alakjáról, amely most mintha megnőtt, s teljesen légiessé vált volna, ahogy a lebukó Nap fényében imádkozott. Aztán a Nap utolsó sugarai is kihunytak, már csak messziről sejlett valami halovány derengés… …– és hirtelen szemet kápráztató, gyönyörűséges Fénysugár ereszkedett alá az Ég magasából, amely mintha a Mester fohászára érkezett volna válaszul. Amint a Fény a Mester alakjára hullott, Mesterünk teste is megváltozott egészen. Arca ragyogott, akár a Nap, haja ollyá lett, mint az olvadt arany folyama, míg ruházata ezüst színnel ragyogott, amiként a nyári Hold sugára ragyog, s termete most valóságosan is megnőtt. A Fényben ekkor hirtelen két másik alak tűnt fel: tündöklőn ők is, mintha testeiket egy-egy szikrázó csillagból metszette volna valaki Égi művész… A Fény-íven ereszkedtek alá, s hamarosan ott álltak a Mester mellett: alázatos tisztelettel, s oly mérhetetlen Szeretettel néztek fel rá, hogy a szívem beleremegett: nem hittem volna, hogy létezik a Szeretet íly magas foka is! A két Fény-alakban felismertük Illést és Mózest: Ők álltak a Mester mellett, akik dicsőségükben megjelenvén tiszteletteli hangon szólottak Véle: mintha a Nap mellé szegődött Élő Csillagok volnának, akként láttuk őket… Mindhárman közelebb léptünk Hozzájuk, bár nem is tudtuk, hogy lépünk, hisz azt sem vettük észre, hogy az áhítatos csodálkozás felállni késztetett bennünket. Amikor már csaknem Mesterünk mellett álltunk, mintha valami láthatatlan Kéz fogott volna vissza bennünket: nem léphettünk tovább. Miközben mi reájuk figyelmeztünk, ők a Mester haláláról, annak körülményeiről beszéltek Véle, amely Jeruzsálemben kell majd beteljesedjék, de mi nem értettük szavukat: bár a mi nyelvünkön szólottak, ám elménk el volt zárva a szavak elől. (Már csak akkor bukkantak elénk, s lettek megértetté a most hallott szavak, mikor már minden beteljesedett…) Valami sosem-érzett, mámoros boldogság járt át tetőtől - talpig, amely megemelt, s repítette lelkem és szellemem. Mesterem felé kívántam lépni, s elragadtatásomban azt mondtam:

20


– Áldott e hely, Uram! Oly jó itt lennünk, ne távozzunk el innét többé… Építünk három sátrat: Néked, Illésnek és Mózesnek: s Ti majd abban lakoztok, mi pedig őrizni fogunk Benneteket: szél se fújhasson reátok, ha Ti nem kívánjátok azt…! Miközben a Mester szavaimat ügyelte édes mosollyal, az Ég magasából egy fényes felleg ereszkedett alá, amely mindannyiunkat betakart, mint valami lágy és könnyű, puha és mennyei illatokkal telt takaró, s a felhőből Égi Szók hallatszottak: ~–~ Ez az Én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm! Őt hallgassátok… ~–~ Amikor a Szó felhangzott, arcra borultam, amiként két testvérem is. A Hangban olyan Erő rezgett, aminőt még sohasem éreztem, s amely mintha a csontjaimat is elemeire bontotta volna, hogy újra formázza azokat: én legalábbis ekként éreztem, s valami mély Bizonyosság ébredt bennem, olyan távoli történések árnyát vetítve tudatomra, lelkemre és szellememre, amelyektől megborzongtam: de amelyeket mégis akként fogadtam, mint az Isteni Kegyelem végtelenített áramát, amely beborítja, átitatja és megemeli a Föld teljességét. Az Atya hatalmas Szeretetét éreztem meg, azt a Szeretetet, amely minden Élet alapja, oka és okozója, amelyből lettünk, s amelybe visszatérünk, ha betelik fölöttünk a Perc… A Látomás, amely mégsem látomás volt, mert hisz maga volt a legtisztább, a legcsodálatosabb Valóság; mindössze néhány percig tartott. Én legalábbis annyi időn át éreztem az ezüst-felhőben rezgő Erő jelenlétét: de érzékelésem lényegében megszűnt, feloldódott e hatalmas Erő-áradatban, amint megszűnt és feloldódott abban a Tér, az Idő is: de minden más is, amit addig oly biztosnak, s oly örökkön lévőnek éreztem, hogy bizonyossággá legyen: semmi sem biztos, és semmi sem örök, hanem csakis az Isten az, s a Fiú: Aki az Istentől adatott nékünk Vigasztalóul, hogy Életünk lehessen Benne, Véle és Általa… Aztán az ezüst-felleg ismét felemelkedett: éreztem, mint hull vissza testemre és tudatomra a földi lét súlya: szinte egészében a sziklához szögezett egy hosszú másodpercre, a fejem sem emelhettem fel a hatalmas nyomás alatt, s mire erőm lett, hogy feltekintsek, Illés és Mózes is eltűnt. Már ismét csak magunk voltunk Mesterünkkel, aki maga is olyanná lett újra, mint addig volt. Akkor a Mester egyenként megérintett bennünket, s ez erőt adott nékünk, felemelkedhetni a földről, de még aztán is hosszan ültünk, elgyengülve és persze: elszomorodva, amiért Illés és Mózes elhagytak bennünket. A Mester akkor mellénk telepedett, s azt mondta: ~~ Senkinek se mondjátok e látomást, amelyet most láttatok. Az emberfiának fel kell mennie Jeruzsálembe, és sokat kell szenvednie a vénektől és a papoktól. Aztán meg kell öletnie, s harmadnapon fel kell támadnia a halálból, hogy halála Életet adhasson mindeneknek. Amíg ezek be nem következnek, ne beszéljétek el e látomást, de aztán már beszélhettek róla. Amit Mesterünk önmagáról: szenvedéseiről és megöletéséről mondott, olyannyira megrázott, hogy először szólni sem tudtam. Aztán csak megszólaltam: – Isten őrizz, Uram, hogy ezek megessenek tevéled! Hisz Melletted vagyunk: megvédünk, hogy bántódásod ne eshessék… A Mester akkor elfordította arcát, majd hátatfordított nékem egészen, úgy mondta: ~~ Távozz mellőlem, mert a Sátán szavát szólod! Botránkozásomra vagy nékem, mert nem úgy gondolkodol, amint az Isten, hanem amint az emberek. Isten akként gondolkodik, hogy szükséges mindannak bekövetkezte, amit itt most megjövendöltem néktek: ám az emberek, akik a Sátán fogságában vannak, akként gondolkodnak, amint azt a Sátán sugallja nékik! És belőled most az ember szólott, aki a Sátán szavaival szól, mert a Sátán fél attól, hogy mindaz bekövetkezzék, amit az Isten elrendelt, mert ellenére van az őnéki… - azzal még távolabb lépett, de végül megállt, s ismét felém fordulva rámnézett, s azt mondta: ~~ Ne gondold, hogy nem érzem, amit most érzel! De hidd el: ami meg fog történni, annak mindenképp meg is kell történnie. S most induljunk, hogy mielőbb visszatérjünk a többiekhez.

21


Akkor felálltam, s Mesterem után mentem, de nem emelt fővel, nem vidáman, mint idefelé jövet. Most lehajtottam a fejem, bár nem gyengeségem miatti szégyenletemben, hisz tudtam: Mesterem nem haragból mondta, amit mondott. De azért, mert fájt, hogy viselnem kell a Holnapok történéseinek tudatát anélkül, hogy tehetnék Mesteremért bármit is. Amikor visszaértünk társainkhoz, már jócskán az éj közepe felé járt, így mindjárt nyugovóra tértünk. Mi hárman legalábbis, Mesterünk azonban most is ébren maradt, mint oly gyakran, hogy csendes imával és elmélkedéssel töltse az éjt. Néhány órai alvás után felébredtem, s a Mester mellé mentem, aki a messzeséget fürkészte. Ahogy mozgásomat meghallottá, felém fordította arcát, majd rámmosolygott, s én úgy fürödtem mosolyában, mint újszülött fűszál a reggeli Nap sugarában. Amikor már mindannyian ébren voltunk, Mesterünk vezetésével továbbindultunk, s letérve az Antiparisz felé vezető útról; Szamária felé tartottunk, amely egyébként is úti célunk volt. Mesterünk csendesen lépdelt, pillantása mind egyre a távolságot fürkészte, hát mi sem nagyon szóltunk: csendesen lépkedtünk, s a szemhatárig, s még azon is túl húzódó puszta vidéket figyeltük. Bár… azon nem sok látnivaló akadt! A Gerizim hegye mellett elmenve (ahol Mesterünkkel csak nemrég voltunk, de amely utunkról mit sem szóltunk a többieknek) Mesterünk tanácsára néhány szem erdei gyümölcsöt, vadon termő, ehető bogyót gyűjtöttünk. Míg ezzel voltunk elfoglalva, János és Júdás kissé feljebb mentek, hogy a hegyen csörgedező patakocska vizével is megtoldják azt a kevéske borral elegy vizet, ami még tömlőinkben volt, mielőtt tovább indultunk volna, hogy elég legyen, míg ismét lakott helyre érünk. Aztán továbbmentünk, s a hegy lábától eltávolodva már valóban csak a pusz-taság terült el előttünk, csaknem egészen Szamária városáig. Olykor villant csak fel valamely elkésett, vadászó állat, amely szagot vehetett a szélben, s most a szag után loholt sebesen: de ez is ritka volt, hisz a napnak eme szakában a vadak is mind a rejtekben pihentek, elbújva az iszonytató hőség elől. Egy idő múltán Mesterünk ismét jelt adott: letelepszünk, hogy megpihenjünk, s együnk néhány falatot, igyunk egy-két korty borral elegyített vizet. Letelepedtünk hát, s előszedegettük amink még volt a zsákokban. Amint békésen eddegéltünk, jellegzetes kolomp-szót hozott felénk a gyenge, alig is mozduló szél. Leprások, vagy más néven poklosok kolompjának hangja volt az, amely nélkül nem járhattak még e kietlen pusztaságban sem, hogy az emberek messze kikerülhessék őket. A kolomp szava mind közelebbről és közelebbről hallatszott, mintha a kórtól gyötörtek megérezték volna, hogy ott vagyunk. Júdás volt az első, aki megmozdult, majd fel is állt, készen arra, hogy nyomban folytassa az utat, s mi is a Mesterre néztünk, ám úgy tűnt: Jézus nem szándékozik még továbbindulni. A kolomp már csaknem egészen a közelünkben hallatszott, s már a kórságban szenvedőket is láttuk. Júdás a Mester mellé lépett, s kezét a vállára téve azt mondta: – Jobb lesz minékünk eltávoznunk innét, mielőtt azok ideérnek, mert még mi is megfertőztetünk ama nyavalyával általuk… - ám a Mester csak ráemelte pillantását, s azt mondta: ~~ Mitől félsz? Mi lehet nagyobb ártalmára a testnek, hanem ha a szellem betegsége? Bizony, mondom néked: nincs oly rettegett kór, amely többet árthatna tenéked, vagy bárki más ember fiának, mint a szellem betegségei. Mert a test elmúlik, s akkor elmúlik arról minden kórság is: de a Szellem nem múlik el, s annak betegsége megmarad, a Szellembe íródva, míg a belé írott, szemnek láthatatlan betűket ki nem mossák belőle az új, és mégújabb utak könnycseppjei. Akik most felénk közelednek, bizonnyal szándékoltan jönnek hozzánk: meg kell várjuk őket, hogy szólhassak vélük. Júdás morgolódva bár, de ismét letelepedett, bár igyekezett minél távolabb ülni még tőlünk is: annyira félt a bajtól. A Mester viszont akkor felállt, s még elébe is ment a kis csoportnak néhány lépésnyit, úgy várta, hogy hozzánk érjenek. Akkor már egészen közel voltak, meg is tudtuk számolni őket: hét férfiú, és három asszony volt, mindnek elrútítva az ő ábrázatjuk a betegség által, s egy még szeme világát is elvesztette a rettenetes betegségben: azt kézen vezette egy társa.

22


Amikor egészen a közelünkbe értek, mintegy tíz lépésnyi távolságba, akkor megálltak, s onnan szólott az ő vezetőjük: – Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! A Mester még közelebb ment, majd felemelt kézzel megáldotta azokat, aztán megkérdezte: ~~ Hogyan találtatok nyomomra itt, e puszta helyen? A kórosok vezetője a vakultra mutatott, s ekként felelt: – Ez a társunk valami álmot látott, amelyben azt látta: itt kell keressünk Téged, s a gyógyulást, amely kezedből árad. A Mester azt kérdezte: ~~ És hiszitek-e erős hittel, hogy gyógyulástok lészen? - mire egyszerre feleltek mindannyian: – Hisszük, Rabbi…! A Mester így folytatta: ~~ Akkor most induljatok, s térjetek be előttünk a városba, és mutassátok meg magatokat a papoknak. Ha igazán erős a ti hitetek, amellyel hisztek, hitetek önmagáért fog tanúskodni mellettetek, hogy megtisztultatok. A tíz ember-forma mélyen meghajolt, s elindult a város felé, ahogy a Mester mondotta nékik. Kevéssel utóbb mi is felkerekedtünk, s folytattuk utunkat. Már jócskán beesteledett, amikor ismét megálltunk, hogy a szabad ég alatt töltsük az éjt, majd korán elindultunk ismét, hogy mielőbb Szamáriába érjünk. Még jószerivel útra sem keltünk, amikor egy férfi jött felénk nagy sietve. A város felől jött, s igen csak sietett: arca verejtékes volt, s úti köpönyege poros, amiként a saruja is: látszott, hogy már egyébként is hosszú út van mögötte, ezért nem is értettük elsőre: miért nem állt meg a városban, hogy megpihenjen, s megmosdjék a reá ragadt portól. Aztán hogy egészen mellénk ért, s hálálkodva, s Istent áldva borult le Jézus lábainál, megértettük: ez a férfiú egyike volt azoknak, akiket nemrég láttunk, s akiket a Mester küldött előre: mutassák meg magukat a papoknak, bizonyságul, hogy meggyógyultak bajukból. Ama tíz ember egyike volt ez: ám csak ez az egy fordult vissza, hogy mielőbb hálát adhasson a Mesternek csodás gyógyulásáért. – Amikor elértük a város határát, a mellettem lévőre pillantottam. Meg akartam kérdezni: bemerészkedjünk-e így a városba, vagy inkább várjunk még egy kissé, míg a várt csoda megesik mirajtunk. Akkor láttam, hogy annak arca, keze, s mind az egész teste teljesen tiszta. Eltűnt róla minden rút fekély, s a gennyedző kelések is. Megtapogattam a saját arcomat, s rácsodálkoztam az én kezeimre: lám, az arcom sima volt, mint annak előtte, s kezeim is tiszták és épek. Azonnal megfordultam, hogy hálám szavát tegyem le lábaid elé, Mester… ~~ S a többiek, akik meggyógyultak: miért nem tértek hozzám? Miért csak te jössz, aki idegen vagy? - kérdezte Jézus, bár érezhető volt: kérdésére nem vár, hisz nem is várhatna feleletet, mert hogy senki sem gazdája, tudója vagy irányítója a mások cselekedetének és gondolásainak. Akkor a Mester ismét kinyújtotta a kezét, hogy megáldja amaz embert: ~~ Kelj föl, és menj el a te házadba: a te hited megtartott téged. A férfi felállt, s eltávozott: mert hogy Szamáriabeli volt, azután, hogy megmutatta magát a papoknak, s a zsinagóga elöljáróinak, s bemutatta az áldozatot is, amelyet Mózes rendelt mindazoknak, akik e ragályos betegségből az Isten csodája által megszabadultak, hazatért asszonyához és családjához, s hangos szókkal áldotta ott is az Istent, aki megszabadította őt. – Ez az ember valóban, s teljességgel meggyógyult. Ez annyit tesz: nem csak testéről; szelleméről is eltűnt a betegség egészen. Ám a kilenc, akik nem tértek vissza, csak testi gyógyulást vehettek: ám a következő útjukon csak úgy meg kellett nyilvánuljon testeiken a Szellem betegsége, amely rajtuk maradt, mert azt nem tudta feloldani azokban a Kegyelem, amelynek révén a csodás gyógyulás esett. Kevélységük és önzésük megmaradt bennük, annak fogsága nem múlott el róluk: s annak gyümölcsét ismét el kellett vegyék a következő útjuk során. – Már igen közel jártunk a városhoz, amikor a város kapuján nagy sokaság özönlött ki. A Mester kissé meggyorsította lépteit, így épp akkor értünk a sokasághoz, amikor azok a magukkal hurcolt 23


asszonyt megkötözték, s a földre lökték. Aztán hogy Mesterünket észrevették, elébe állottak a sokasággal lévő farizeusok, s az írástudók. Már várták a Mester érkezését: azok, akiket meggyógyított az ő poklosságukból, már szólottak Róla, hogy találkoztak Véle az úton, s jelezték: hamarosan megérkezik. Tán épp ezért is választották azt a pillanatot, amikor kellő közelségbe értünk, hogy a városkapun kívülre rángassák az asszonyt. Persze, hogy asszony-személyről van szó, már csak később vált nyilvánvalóvá előttünk… A Mester egészen közel lépett a farizeusok és írástudók kis csoportjához, mi pedig megálltunk úgy tíz lépésnyi távolságban, vagy még annyira sem: úgy figyeltük a Mester és amazok párbeszédét. ~~ Miért kötöztétek meg emez asszonyt, s mi vétke van, hogy ennyien keltetek ellene? - kérdezte a Mester, mire azok szószólója ekként válaszolt: – Házasságtörésen érték ez asszony-személyt, s most arra készülünk, hogy betöltsük fölötte a büntetést. A Törvényben megparancsolta nékünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz? A Mester rájuk pillantott, s nem felelt. Ehelyett lehajolt, s az út porába írásjeleket kezdet rajzolni ujjával. Az írástudók egy kis ideig vártak, majd hogy a Mester nem válaszolt, ismét megkérdezték Tőle: – Te tán nem tartod helyesnek, hogy ez asszony bűnhődjék az ő vétkéért, amelyen érték? Erre a Mester felegyenesedett, s azt mondta: ~~ De! Helyesnek tartom. Amint helyesnek tartom azt is, hogy aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. - és újra lehajolt, s most más írásjeleket rajzolt a földre. Az írástudók s a farizeusok nem tudtak mit felelni e szavakra. De egy nem volt köztük, akiben kellő bátorság lett volna: követ venni a kezébe, hogy az asszonyra hajítsa azt. Egy ideig álltak, majd lehajtott fővel távoztak: egyenként mentek a kapu felé, hogy azon belépve sietve eltűnjenek a sokaságban, amely már a Mester szavait követően megfordult, s visszatért a város falain belülre; mert egy nem érezte magát tisztának a bűntől…! Ez volt az oka a farizeusok távozásának is: ők is érezték bűnös voltukat, hát távoztak, mert megérezték: a Mester tudja… látja az ő bűneiket, s nem kívánták, hogy a nyilvánosság előtt olvassa azokat fejükre. Inkább távoztak, de gondolatban, s később, már egymás közt ejtett szavaikban is azt latolgatták: miként tegyenek, hogy bosszút álljanak a Mesteren e csúfos megszégyenülésükért, amelyet szava nyomán kellett viseljenek. Amikor a Mester ismét felegyenesedett, az asszony egyedül állt előtte. Jézus megkérdezte tőle: ~~ Asszony, hol vannak a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott téged? Az pedig ekként felelt: – Senki, Uram! Jézus pedig monda néki: ~~ Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél! Az asszony a Mester lábaihoz borult, akként mondott köszönetet néki, mire Ő felemelte, s útjára bocsájtotta. Majd felénk fordulva megkérdezte: ~~ Melyőtök ítélt volna nyugodt lélekkel eme asszony fölött? Egyikünk sem válaszolt, hisz tudtuk mind: a Mesteren kívül egy nem találtatik köztünk, aki valóban tisztának és bűntelennek mondhatná magát. A Mester egy kis ideig várt, majd ekként folytatta: ~~ Ezek az emberek már megfogalmazták az ítéletet az asszony ellen az ő szívükben. Nem is azért kérdezték hát: mit tennék én, hogy az én szavam után cselekedjenek véle. De azért, hogy megkísértsenek, hogy később legyen mivel vádolniuk a zsinagógában, s a bírák előtt. De mert feleletemmel rájuk bíztam: vizsgálják meg önmagukat, s ha tiszta lelkiismerettel bírnak, hajtsák végre az ítéletüket; már egy nem mert a maga lelkiismeretének szavával szembeszállni, mert tudták, hogy ismerem mind a vétkeiket. S ez valóban így is van! Csak rájuk kellett pillanatom: testeik energia-burkában minden tettük, minden szavuk, de még minden gondolatuk is bele van 24


írva, s az olyan, mint egy kinyitott, kiteregetett pergamen: jól olvasható annak, aki ismeri amaz Írás jeleit. – S mit rajzoltál, Mester? Milyen írásjelek voltak azok, amelyeket a porba rajzoltál? - kérdezte Máté, mert hogy közelebb lépve semminő jelet nem láthattunk: összemosta a porszemeket a szél, így az írásjelek egyszeriben eltűntek. A Mester azt mond-ta: ~~ Elsőként amaz asszony vétkét, másodikként pedig ezeknek vétkeit róttam a porba. Így, ekként vannak számontartva a ti vétkeitek az Ég Könyveiben is. A porba írott vétket elfújja a szél, az Atya szívében élő Szeretet szele: nyoma sem marad. Ám minden jótett, minden tiszta és nemes szó, érzés vagy gondolat kőbe vagyon vésve Ott. Ekként kell néktek is ítéletet hozni: csak porba írva azt, ami ellenetek esett vétek, ámde kősziklába vésni azt, aminek igaz értéke van, hogy csak az maradhasson meg: a bűnt pedig hadd fújja el a ti szíveitekben élő szeretet szele. S a pornak is, amint a kősziklának: lelketek és elmétek mélyén kell lennie, hogy azokban is csak az maradjon meg örök emlékül, ami jót cselekedett véletek valaki ember-testvéretek, de eltűnjék nyom nélkül mindaz, amivel megbántottak. Ez a Kegyelem Törvényének legfontosabb alapköve: az újra és újra megszülető bűnbocsánat, amely akként lesz részetekké, amiként magatok is élni tudtok azzal. Ha valaki vét a Törvény ellen, vagy ellenetek, fedjétek meg azt négyszemközt, de adjatok néki lehetőséget, hogy megigazítsa vétkét. Ha továbbra is helytelenül cselekszik, fedjétek meg ismét, már tanúk, s végül a gyülekezet előtt, majd ha még ekkor sem tér el az ő cselekedetétől, lépjetek el mellőle, s hagyjátok: hadd járja a maga útját, s ne igyekezzetek tovább visszatartani, hogy ne szítsátok benne a lázadás tüzét, követni pedig mégke-vésbé se akarjátok, hogy bűnbe ne sodródjatok magatok is. De imádkozzatok érte, és szívetekben csak a szeretet-foganta imádság, ne a harag éljen. – S hányszor kell megbocsájtanunk, Mester? Ha valaki vét ellenünk, aztán újra, és újra, s tán már hetedszer is újra vét ellenünk: annak akkor hétszer is meg kell hogy bocsájtsunk? - kérdezte csendesen valamelyik testvérünk, de oly csendesen, hogy nem ismertem fel: ki volt a kérdező. A Mester bizonnyal tudta, ki kérdezett, de mert nem kívánta felfedni, hisz a kérdést bármelyikünk feltehette volna, nem nézett rá, úgy válaszolt: ~~ Bizony, mondom néktek: nem hogy hétszer, de hetvenszer hétszer is meg kell bocsájtanotok, amiként a ti Atyátok is megbocsájt, s megbocsájtott már nem is hétszer, s nem hetvenszer hétszer, de megszámlálhatatlanszor mindannyiótoknak, ahányszor csak ellene, s az Ő Örök Törvényei ellen vétettetek… Ezért aztán ti is meg kell bocsájtsatok a vétkezőnek, s a harag legkisebb szikrája sem élhet bennetek, még akkor sem, ha végül el kell lépnetek a vétkes mellől. Imáitok jelzik az Ég felé a ti bocsánatotokat, hogy szellemetek harag ne terhelje. Miután e szavakat szólta, bementünk a városba, s ott mindjárt a zsinagóga felé indultunk. Ott már sokan várták a Mestert: és a Mester tudta, hogy várják, azért is indult egyenesen oda. Ahogy beléptünk, az egyik férfiú, aki az ítélkezők közt volt az imént, megkérdezte a Mestertől: – Mondd, Rabbi ha mi nem voltunk méltóak az ítéletre: ki az, s miként kellett volna ítéljen amaz asszony fölött? És miként fog megítéltetni amaz asszony a Mennyeknek Országában, s miként ítéltetünk meg mi magunk? Vagy tán egy mértékkel leszünk-e megmérve: ama bűnben találtatott, és mi magunk? A Mester ekként válaszolt őnéki: ~~ Hasonlatos a Mennyeknek Országa ahhoz az urasághoz, aki számot akart vetni az ő szolgáival, hogy elszámoltassa azokat mind. Mikor pedig számvetést megkezdte, hoztak eléje egy szolgát, aki tízezer tálentommal volt néki adósa. Az nem tudott fizetni, hát megparancsolta az uraság, hogy adják el azt, de még annak feleségét és gyermekeit is, és mindenét, amije vala, és akként fizessenek az életükkel az ő tartozásukért. Akkor ama szolga leborult előtte, és könyörgött néki, mondván: Uram, légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked. Az úr pedig megszánva azt a szolgát, elbocsájtotta őt, és az adósságot is elengedte néki. A szolga nagy hálálkodással köszönte meg ura jóságát, majd elment.

25


Kimenvén az a szolga, találkozott eggyel az ő szolgatársai közül, aki száz dénárral volt néki adósa; és megragadván azt, keményen szorongatta, mondván: – Fizesd meg nékem, a mivel tartozol! Ám az ő szolgatársa nem tudott fizetni, így hát leborult az ő lábai elé, úgy könyörgött néki, mondván: – Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked. De ő nem akart könyörülni azon, hanem poroszlókat hívott, s börtönbe vetette az ő szolgatársát, hogy ott maradjon az, mígnem megfizeti, amivel tartozik. Látták mindezt az ő szolgatársaik, és felettébb elszomorodtak; azonnal elmentek, s mindent megjelentettek az ő uruknak akként, amiként azok történtek. Az uraság haragra lobbant, s ismét maga elé hívta őt, s azt mondta néki: – Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem néked, mivelhogy könyörögtél nékem: nem kellett volna-e néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amiképpen én is könyörültem te rajtad? – és haragjában átadta őt a hóhérok kezébe: vessék tömlöcbe, hogy ott maradjon, mígnem megfizeti mind, amivel tartozik. Ekképpen cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha ítélkezni akartok embertársaitok felett: magatok is bűnben élők, akik az Atya Kegyelmét kell reméljétek, hogy elengedi néktek mind, amivel Néki tartoztok. Mert ha ti meg nem bocsájtjátok embertársaitok vétkeit, néktek sem fog megbocsájtani a mennyei Atya: akkor tömlöcbe vettet az ő szolgáival, s bizony, mondom néktek: ki nem jöttök addig onnan, míg meg nem fizettétek minden tartozásotokat az utolsó fillérig… – Bizony: így igaz ez, kedves gyermekeim! Mind, akik valaha is kiléptünk a Teremtővel való EGY-ségből, mérhetetlen nagy tartozást vettünk magunkra: azzal a Szeretettel és gyermeki engedelmességgel tartozunk a mi Atyánknak, amelyet eltagadtunk Tőle, hátat fordítva Néki, hogy a magunk külön útjait járjuk, s Atyánk Kegyelme nélkül vajon remélhette-e, vagy remélhetné-e bárki is, hogy valaha is letörleszthetjük a mi hatalmas adósságunkat? Nemde: akként cselekedett vélünk is a mi Áldott Atyánk, amiként a példabéli uraság az ő szolgájával: megkönyörült rajtunk, s elengedte nékünk a mi adósságunkat, elébünk adva először az Igazság, majd a Kegyelem Törvényeit, amelyeknek Útjain járva visszatérhetünk Hozzá… Mert bizony: elengedte minden tartozásunkat: s akik e percben is a Föld, vagy más bolygó szintjén járják útjaikat, már „csak” az önmagukkal, valós Szellemi ÉN-eikkel szemben fennálló tartozást kell törlesszék útról lépve útra. Vagyis vissza kell szerezzék egykor volt Tisztaságukat, amelyet önmaguktól elloptak, felcserélve azt a mélység feketeségére és tisztátalanságaira. Ám ha útjaik során nem képesek megbocsájtani az ellenük esett vétket, ismét eltávolodnak az Atyától, mert az Atya Irgalmának Törvénye ellen vétenek, amely azért adatott elénk, hogy azt befogadva és megélve: egy percen valóban visszatérhessünk az Ő Szentséges Szívébe. Mind: még amaz utolsó egy is… Ama Irgalom ellen vétkeznek, amelynek Záloga volt a Fiú: az Atyának Egyetlenje, Aki Élete árán bizonyította: mily mérhetetlen nagyságú az Atya megbocsájtó Kegyelme, hogy Egyetlenjét is áldozatul engedi érettünk… S ha az Atya ekkora áldozatra képes azokért, akik a Valóság értelmében vétkeztek Ellene; a Mindenség Megfogalmazója, és Megteremtője ellen: vajon van-e jogunk nekünk, semmi kis porszemeknek szigorúbb mértékkel mérni egymást, mint teszi azt vélünk Az, Aki Nagy és Hatalmas, és Mindenható…? Tudom: óriási követelést támasztanak a semmi kis ember-szellemekkel szemben mindezek a szavak: Urunk még nem is az adott kor, de már inkább a ti korotok emberiségének szánta őket. Azt is tudom: még a ti számotokra is gyakran kivitelezhetetlennek tetszik e feladat: pedig a ti korotok embere számára már nem az! Legalább is: nem volna szabad, hogy az legyen… Annál is inkább, mert a Mester egy másik beszédében meg is indokolta ezt: „mert tökéletessé kell legyetek, amint a ti Atyátok tökéletes”.

26


Ez a Tanítás, s a Tanításban adott feladat éppen hogy az egyik lépcsőfoka a Tökéletességhez vezető Útnak. Oly lépcsőfoka, amelyre már fel kel… fel kellene tudjon állni a ti korotok emberisége!…– E tanítás után Mesterünk felállt, s elhagyta a zsinagóga épületét, megadva ezzel a jelet számunkra is. Újra elindultunk hát, s most Szamária városának egy másik részére mentünk. Amint a piactér közelében voltunk, egy írástudó lépett a Mester elé, s hívta: térjen be hozzá, s legyen vendégül házánál. Jézus egy pillanatig nem felelt, csak nézte ama férfiú arcát, majd elfogadta a meghívást. Merthogy a férfiú a Mesterrel együtt minket is hívott, mi is mögöttük léptünk, s vélük tértünk be az embernek házába. A hosszú asztal mellett sok teríték volt, s már néhány más írástudó és farizeus is várakozott, majd hogy beléptünk, az illendő köszöntések után elfoglaltuk helyeinket az asztal mellett, ahol a házigazda kijelölte azt számunkra. A Mester természetesen a házigazda mellett kapott helyet, míg mi elszórtan a többi vendég között. Más asztalok is voltak a teremben, s azoknál is vendégek voltak: tán tucatnyi szolga is sürgölődött, hogy kiszolgálják azokat, akik a fekvőszékeken helyet kaptak. A távolabbi asztalok mellett, miközben a Mester és a házigazda beszélgettek, valami szóbeszéd indult útjára. A Törvénytudók egyike szólott a mellette lévőhöz, az pedig felkapván annak szavát, tovább adta azt annak, aki őmellette volt, s a szó aztán még tovább szállott, míg el nem ért a mi asztalunkig is. Akkor az a farizeus, akinek füléig elért ama beszéd, már hangosan mondta ki azt, megkérdezve a Mestertől: – Mondd, Rabbi! Mi dolog az, hogy a te tanítványaid megszegik a vének rendeléseit? Miért nem mossák meg a kezeiket, mikor enni akarnak? A Mester kérdéssel felelt meg néki a kérdésre: ~~ Ti miért hágjátok át az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által? Nem az fertőzi meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az. Te számonkéred: miért nem tartják be tanítványaim, amit a hagyományok rendelnek. Én pedig számonkérem tőletek: miért nem tartjátok be, amit Az Isten rendelt tenéktek? Mert Isten ezt parancsolta mindannyiótoknak: Tiszteld atyádat és anyádat, és aki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal lakoljon. Ti pedig ezt mondjátok: Aki atyjának vagy anyjának ezt mondja: Templomi ajándék az, a mivel megsegíthetlek, az már nem is kötelezhető rá, hogy atyját és anyját segítse, hisz hát a Templom rovására volna az. És ezzel a tiáltalatok csinált törvénnyel erőtlenné tettétek az Isten parancsolatját a ti érdekeitek szerint. Képmutatók! Igazat prófétált felőletek Ésaiás, mondván: ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai. Halljátok és értsétek meg: Ismét elmondom néktek: nem az árt, ami a szájon bemegy, mert nem az lesz romlására igazán az embernek: de ami a szájon kijön, mert az a valós gondolatok és érzések szerint van, s azok mocska fertőztet meg titeket valóságosan. – azzal elfordult a kérdezőtől, s ismét a házigazdával beszélgetett, míg el nem indultunk onnan. Akkor Tamás Jézus mellé lépett, s azt kérdezte: – Tudod-e, Mester, hogy a farizeusok a Te beszédedet hallván, megbotránkoztak az ő szíveikben? Ő pedig ekként felelt néki: ~~ Minden palánta, a melyet nem az én mennyei Atyám ültetett el, kitépetik. Hagyjátok őket; vakoknak vak vezetői ők: ha pedig vak vezeti a vakot, mindketten a verembe esnek. Egy ideig tanakodtunk szavain, s a korábbi Tanításnak a jelentésén, majd hogy nem sikerült megfejtenünk, a Mester mellé léptem: ~~ Magyarázd meg nékünk azt a példázatot, amelyet a városban mondottál. – kértem, mire Ő szomorún nézett ránk: ~~ Hát ti is értelem nélkül vagytok még? Hosszú hónapok teltek el már, hogy mellettem jártok, s Tanításaimat hallgatjátok, mégsem értitek szavaim? – egy kis időre elhallgatott, majd magyarázni kezdte szavai értelmét: 27


~~ Minden, ami a szájon bemegy, a gyomorba jut, és a félreeső helyre kerül. Ami pedig a szájból jő ki, a szívből származik, és az fertőzi meg az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások. Ezek fertőzik meg az embert; de a mosdatlan kézzel való evés nem fertőzi meg az embert. – Itt Jézus nem a fizikai test betegségére gondolt: legalábbis, nem a ti fogalmaitok szerint gondolt arra. Arra gondolt, s arról szólott: a fizikai test betegségei mind a szellem „fertőzött” voltát jelzik, amelynek jele minden szó, ami a szájon kijön: attól lesz fertőzötté a szellem, s e fertőzést, mint test fertőzöttségét a kelések s a kiütések: mindenkor a szavak jelzik, s teszik nyilvánvalóvá és láthatóvá. Arra gondolt tehát, hogy ami a test ellen van, az csak a testnek árthat: ám ami a Szellem testét veszélyezteti, az a fizikai testnek is ártalmára lesz, mert a Szellemi Énrész a testen keresztül jelez a tudat felé, hogy védje magát, s ezáltal a Szellemi ÉN egészét is a „fertőzésektől”. Amint már mondtam: amint Fent, akként lent is; vagyis ha a Szellem beteg, a test is beteggé lesz, s épp azért, hogy a test betegsége figyelmeztessen titeket: helytelen úton jártok. A ti korotok emberisége (amint azt a Szavak c. kötetek lapjain már kifejtettem) már nem szavai, de cselekedetei által lesz „fertőzötté”, mert szavaitok külső értelme és benső, értelmi és érzelmi töltése erősen eltér egymástól, tehát más és más cselekedetekhez vezet egyikőtöknél is, s a másikótoknál is. A ti korotokban tehát a szavak benső rezgéstartományának színe, s az azokat követő cselekedetek a mérvadóak, nem pedig a puszta szavak. Erre egyébként a későbbiek során még rátérünk, amikor az engedelmes és az engedetlen ifjakról lesz szó…– E magyarázat után tovább indultunk. Elhagytuk Szamáriát, s most is Délnek haladtunk tovább, majd letértünk kissé Nyugatnak, s egy karavánnal először Betlagebe, majd Bethániába mentünk. A Mester Bethániában is sokakat meggyógyított, de mert hogy híre messzire eljutott, s az emberek sokasága mind egyre áramlott, végül itt is ki kellett menjen a város határain túlra, hogy a Kidrompatak melletti kertben gyógyítson, és tanítsa is az embereket. ~~ Új Tanítást adok néktek: a Kegyelem Törvényének Tanítását, amelynek betöltésére közétek küldött engem az Én Atyám. Ama Kegyelem Törvényét hoztam közétek, amelynek mindenki részese lehet, aki igaz szívvel bánja meg az ő minden vétkeit, megigazítva aztán minden ő tetteit, szavait, gondolatait, és szívének is minden érzéseit. Példákat mondok tenéktek, hogy értsétek: miként bocsájt meg néktek az Én Atyám, ha megfordultok a ti bűnös útjaitokról, hogy az Igazak útjára lépjetek. E szavakra a sokaságban lévő vámszedők és a bűnösök mind közelebb jöttek, hogy hallgassák őt. Ő pedig elsőként ezt a példázatot beszélte nékik: ~~ Egy embernek két fia volt. Együtt éltek atyjuk házánál, s végezték, amit az ő atyjuk parancsolt nékik. Ám egy nap az ifjabbik azt mondta atyjának: ~~ Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt, hogy a magam útjára léphessek! Az apa akkor megosztotta fiai közt a vagyont. Néhány nap múlva a kisebbik fiú összeszedte mindenét, ami az osztásnál részéül jutott, és messze vidékre költözött, gondolván: elmegyek, s a magam feje után élek eztán, s nagyobb gazdagságra teszek szert, mint az én atyám. E gondolattal indult, ám ott rossz társaságba tért, s azokkal eltékozolta vagyonát, mivelhogy tobzódva élt. Miután mindent elköltött, amije csak volt, nagy éhség támadt azon a vidéken, és ő kezdett szükséget látni. Akkor elment, s elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldte őt az ő mezeire disznókat legeltetni. A fiú örömest ment, gondolva: munkája béréül ételt kap majd; ám senki sem gondolt véle. Akkor nagy keservébe arra gondolt: majd abból a moslékból juttatnak néki, amelyet a disznók elé vetnek: mert már azt sem bánta volna, azt is elfogadta volna, oly nagy volt benne az éhség: és senki sem adott néki még abból sem. Egy ideig viselte az ő szenvedéseit, aztán magába szállt, s ekként kezdett gondolkodni:

28


– Az én atyámnak mily sok bérese bővelkedik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy! Amint ezt elgondolta, már valóságosan is felkelt, s elment az ő atyjához, hogy irgalmát kérje. Mikor még távol volt, meglátta őt az ő atyja, és megesett rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esett, és megölelte, s megcsókolgatta őt. Akkor azt monda néki a fia: ~~ Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam! Az atyja pedig e szavak hallatán azt mondta az ő szolgáinak: – Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És hozzátok elő a legkövérebb hízott tulkot is, vágjátok le, és együnk és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. A szolgák akkor örömmel engedelmeskedtek az ő uruknak: felöltöztették a fiút díszes, új ruhákba, ujjaira gyűrűt, s lábaira sarut húztak, majd előhozták, levágták és elkészítették a kövér tulkot is, aztán vigadni és örvendezni kezdtek A nagyobbik fiú ekkor a mezőn volt, és mikor hazatért, s közelgetett a házhoz, hallotta a zenét és táncot. Akkor előszólított egyet a szolgák közül, megtudakolta: mi dolog az, amit az ő atyja ünnepel? Az pedig ekként felelt néki: – A te öcséd jött meg; és atyád levágatta vélünk a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre az idősebb fiú megharagudék erős haraggal, és nem akart bemenni. Atyja ment ki érte, kérlelte és hívta őt, ám ő ekként szólott: ~~ Íme, atyám: ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat sem, hogy az én barátaimmal vigadjak. Most pedig, hogy ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat; levágattad néki a hízott tulkot. Az atyja így szólott akkor néki: – Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott. E szavak után a Mester egy kis ideig várt, hogy az emberek megemészthessék a hallottakat az ő elméjükben, majd ekként folytatta: ~~ Adok elétek más példázatot, hogy értsétek: mit jelentett az, amit most elmondtam néktek, s hogy megérthessétek: nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs szükségük megtérésre. Egy asszonynak tíz drachmája van, és egy drachmát elveszít, és sehol sem lelé. Akkor aztán gyertyát gyújt, és kisepré a házat, és keresi gondosan azt az egy elveszett drachmát, mígnem megtalálja. És amikor megtalálta, egybehívta az ő asszonybarátait és szomszédait, mondván: – Örüljetek én velem, mert megtaláltam a drachmát, melyet elvesztettem vala! Ekképpen van örvendezés az Isten angyalainak szívében is a Magasságos előtt egy bűnös ember megtérésén. Vagy melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt: nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, hogy az elveszett egy után menjen, s addig keresse, míg meg nem találja azt? De bizony, keresni fogja, s ha megtalálta, felveti a vállára nagy örömmel, és haza menvén egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: Örvendezzetek velem ti is, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett vala. Az emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Mert amiként az asszony, vagy a nyájnak gazdája: akképpen a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen 29


közületek. Akinek füle van hallásra: hallja meg, amiket mondottam tenéktek… - azzal a Mester megfordult, s távolabb ment a sokaságtól, mi pedig követtük őt. Amikor már jócskán eltávolodtunk az emberektől, s egy kisebb domb árnyékába kerültünk, a Mester leült egy kiemelkedő sziklára, s elmélkedéseibe merült. Aztán néhány óra múltán ránk emelte pillantását, s azt mondta: ~~ Térjünk most vissza a városba, hogy kissé megpihenjetek, mert fáradt és törődött a ti testetek… - azzal felállott, s elindult visszafelé. Mi szívesen követtük, mert valóban fáradtak voltunk, hisz órákon át a tűző napon voltunk, s a kert ama részében álltunk, ahol még csak egy fa, vagy egy csenevész bokor sem vetett árnyat, hogy az emberek az árnyasabb helyeken telepedhessenek le, mindjárt a folyó mellett. Igaz: Mesterünk is ott volt, ahol mi magunk, de rajta mintha nem fogott volna a Nap ereje: még frissebb, még erőteljesebb volt, valahányszor a nap-perzselte tájakon jártunk, mintha maga a Nap töltötte volna ki Reá a maga erejét is, örvendve, hogy szolgálhat Néki… Bethániában egy korábban meggyógyított ember hívott minket: töltsük nála a nap hátralévő részét, majd az éjt is, s hogy Mesterünk elfogadta annak hívását, kevéssel később már a házban ültünk. Az emberek persze hamarosan hírét vették; hol szálltunk meg, s rövidesen emberek tucatjai, majd százai verődtek össze: mind a Mester szavait kívánták volna hallani. Ezeket is tanította hát a Mester, de nekünk már nem engedte hogy mellette maradjunk a kertben, ahol letelepedett, így aztán a házban üldögéltünk, s pihentünk, míg vissza nem tért, majd estélig beszélgettünk a Mesterrel és a háziakkal, mielőtt nyugovóra tértünk volna. Másnap a zsinagógában kívánt tanítani Mesterünk, így hát felkelvén egyenesen oda mentünk, s a Mester a Mennyeknek Országáról tanította az embereket. Ezek közt is volt néhány írástudó és farizeus, akik elcsodálkoztak az Ő beszédén, majd azt mondták: – Mester! Jelt akarnánk látni tőled: mennyei jelt, hogy tudjuk, hogy valósággal az vagy akinek az emberek tartanak. Ő ekként felelt, jóformán nem is hozzájuk intézve, bár nékik szánva szavait: ~~ E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván; és nem adatik jel néki, hanemha Jónás prófétának jele. Mert amiképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a Föld gyomrában. – Ezt persze senki sem értette: még mi magunk sem, mert a Mester még előlünk is fedte mindazt, aminek be kellett következnie. Ezidáig egyszer prófétált csak arról: az emberek kezére kell adassék, hogy azok megkínozzák, majd meg is öljék: de még ezt sem igazán értettük (vagy inkább nem mertük érteni…): ám a mostani kinyilatkoztatását mégannyira sem értettük, hisz nem szólt még arról: halála után harmadnapon a Feltámadás Csodáját élhetjük meg Általa.– A Mester ekként folytatta szavait: ~~ Délnek királynője; Sába királynője nagyobb lesz e nemzedék fiainál! Elébük áll majd az Ítéletnek napján, hogy megítélje őket, mert ő eljött a világ másik végéről, hogy Salamon bölcsességeit hallja: s most, hogy nagyobb van itt mint Salamon, e nemzedék nem hallgatja Azt, aki Eljött. A ninivei férfiak együtt támadnak fel majd az ítéletre: s elítélik e nemzedéket, mert hogy ők megtértek a Jónás prédikálására, és ím: Jónásnál nagyobb van itt, de az Ő szava nem talál halló fülekre… A farizeusok és írástudók csakúgy hallgattak e szavak után, amint mindenki más is, s a Mester egy idő múltán ismét megszólalt: ~~ Én vagyok a Világ Világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek Világossága. Erre azt mondották néki a farizeusok: – Te magadról teszel bizonyságot; így a te bizonyságtételed nem igaz. Mondá nékik a Mester:

30


~~ Ha magam teszek is bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem igaz; mert tudom honnan jöttem és hová megyek; ti pedig nem tudjátok honnan jövök, és hová megyek. Ti test szerint ítéltek, én nem ítélek senkit. De ha ítélek is, az én ítéletem igaz; mert én nem egyedül vagyok, hanem én és az Atya, aki küldött engem. A ti törvényetekben is meg van pedig írva, hogy két ember bizonyságtétele igaz. Én vagyok aki bizonyságot teszek magamról, és bizonyságot tesz rólam az Atya, aki küldött engem. A farizeusok akkor ezt kérdezték: – Hol van a te Atyád? - mire a Mester ekként felelt ~~ Sem engem nem ismertek, sem az én Atyámat; ha engem ismernétek, az én Atyámat is ismernétek. De senki sem ismeri az Atyát, hanem csak a Fiú, aki Általa elküldetett. Ezek után azok igyekeztek volna, hogy rátehessék az ő kezeiket e beszédekért, de senki sem fogta meg őt: felállt, s elment közöttük anélkül, hogy észrevették volna. (Épp mint korábban: egy láthatatlan tartományba emelkedett, vagyis az egyik pillanatban még ott volt, s a következőben már senki sem láthatta.) Mi magunk akkor már kívül voltunk a zsinagógán: a Mester intett, hogy távozzunk, mert tudta, hogyha őt nem foghatják le, reánk vetik magukat, hogy rajtunk töltsék ki haragjukat. Így az utolsó szavaknál felálltunk, s elindultunk. Kissé eltávolodva a zsinagógától találkoztunk a Mesterrel, aki … – épp az ellenkező irányból jött felénk, mint amerre a zsinagóga állott, s ahol az imént Őt még magunk mögött tudhattuk, a zsinagóga falai közt. Két nappal később, szombat-napon Jeruzsálembe mentünk, mert Mesterünk a Templomban kívánt tanítani. Amikor a férfiak egybe gyűltek, sokakat láttam azok közül is, akik Bethániában a Mester ellenére voltak. Szólottam erről Néki is, ám ő csak annyit mondott: ~~ Ne félj! Még most nem vethetik reám az ő kezeiket, hogy ellenemre tegyenek, mert még nem érkezett el az én órám… - azzal lassú, egyenletes lépteivel a Templomba ment, s elfoglalta helyét a zsidó férfiak közt. Amikor reá került a sor, hogy felolvasson, kezébe vette a szent könyvet: Ésaiás próféta könyvét, s az annál a résznél nyílott meg kezében, amely oldalon ez állott: „Az Úrnak lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét. (* Ésa. 61,1. 2. 42,6. 7.) E szavakat felolvasva behajtotta, s átadta a könyvet a szolgának, aki mögötte állott, és ismét leült. A zsinagógában minden szem reá tekintett: a zsidók magyarázatot vártak, s Ő azt mondta ki nem mondott kérdéseikre válaszolva: ~~ Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra. A zsidók ezt nem értették, de nem értették azt testvéreink sem: csak mi értettük hárman, akik tanúi lehettünk az Ő megdicsőülésének: erről azonban továbbra sem szólhattunk senkinek, így titkunk titok is maradt. Akkor azok, akik már Bethániában is jelet kértek Tőle, zaklatni kezdték, követelve ismét: bizonyítsa mennyei jelekkel, hogy valóban Az, Akinek vallja magát. Mesterünk azonban most sem adott elébük jeleket, hisz számtalan jelet kaptak már, csodák sokaságának lehettek tanúi. E történésekre, s a később bekövetkezett történésre gondolhatott Mesterünk is, mert azt mondta: ~~ Most még itt vagyok, még láthattok Engem. De én hamarosan elmegyek, és kerestek majd engem, és nem találtok, mert ahová én megyek, ti nem jöhettek oda. És akkor sem fogtok hinni az Én szavaimban, sem pedig Annak szavában, Aki engem elküldött… A zsidók erre tanakodni kezdtek, és súgva kérdezték egymástól: – Vajon mit ért e szavak alatt? Hová készül menni, ahol mi nem találhatjuk őt? Tán a görögök közé szóródottakhoz akar menni, és a görögöket tanítani? Vagy megöli magát, s a halálba készül, hogy azt mondja: Ahová én megyek, ti nem jöhettek oda? 31


A Mester, bár nem hallhatta súgva mondott szavaikat, ismerte azokat mégis, mert látta azok gondolatait, akik ezeket kérdezték egymás közt, ezért így felelt meg nékik: ~~ Ti innét az alsó világból valók vagytok, én a Felső világból való vagyok; ti e világból valók vagytok, én nem vagyok e világból való. Azért mondtam néktek, hogy a ti bűneitekben haltok meg: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok Az, Akit az Atya elküldött, s én vagyok Az, Aki a Kegyelmet hoztam el tenéktek; meghaltok a ti bűneitekben, és hosszú lesz számotokra ama halál, míg ismét Életet vehettek magatoknak a ti szellemeitek által. A zsidók ekkor már kis ingerültséggel kérdezték: – Mondd meg igaz hitedre: ki vagy te? És felelé nékik Jézus: ~~ Amit eleitől fogva mondok is néktek, az vagyok. Sok beszélni és ítélni valóm van felőletek, hogy szavaitokat megigazítsam, s vétkeiteket elétek soroljam, mert hit nélkül valók és igaztalanok vagytok, és hamisságaitokat tárjátok a világ elé. De igaz az, aki küldött engem; és én azokat beszélem a világnak, amiket Tőle hallottam. – A zsidó férfiak nem vették észre, hogy az Atyáról szól nékik, mert hogy szellemeik még a sötétség fogságában voltak megkötve. Persze: ők a kor értelme szerint még így is az emelkedettebb népcsoport képviselői voltak, s szellemeik fölötte álltak a kor-átlagnak: a második szféra magasabb dimenzióiból testet öltött szellemmel bírók voltak, akik jóval fölötte álltak a környék bálványimádó embercsoportjainak az el, - és befogadott Egy Isten-hittel, amelyben nevelkedtek, s éltek. Ez azonban még mindig igen mély szellemi szint ahhoz, hogy az Igazság Fényét megláthassa, és a maga valóságában beazonosíthassa bármely, a testbe öltözött Szellemi Én-rész irányítása alatt lévő tudat. Isten létét és egyedülvalóságát, s a Mózesi Törvényeket már elfogadták, s lehetőség szerint még igyekeztek is betartani azokat, ámde a Kegyelem Törvénye számára még vak volt bennük szellem és tudat egyaránt, amint lelkeik és szíveik is vakok és süketek voltak a valódi, tehát a feltétel nélküli Szeretet számára, annak befogadására és megélésére. – A Mester e szavakkal folytatta: ~~ Most még nem hisztek nékem, de amikor felemelitek az emberfiát, mint Mózes a kígyót a pusztában, amelynek jele menekülést hozott néki, s az ő népének: akkor megismeritek, hogy én vagyok Az, Akit az Atya küldött, s Akiről a próféták jövendöltek néktek, és semmit sem cselekszem magamtól, hanem amint az Atya tanított engem, úgy szólok és cselekszem. Mert aki küldött engem, velem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek. Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne, s mindabban, amiket mondott, mert hogy látván látták mindazt, ami Csodák általa estek, s tudták: azok nem eshettek sem ember, sem az ördög, hanem csakis az Isten által, s az által, Akit az Isten elküldött, aminthogy a Mózes csodája is Istentől volt való. Ezek szavaikkal is bizonyságot tettek a Mesterről, mire Jézus ekként szólott vélük: ~~ Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok, és megismeritek az igazságot, és az igaz-ság szabaddá tesz titeket. Ezek egy kis ideig hallgattak, majd midőn értelmük fölött mégis csak úrrá lett az ő hiuságuk, ezt kérdezték: – Ábrahám magva vagyunk, és nem szolgáltunk soha senkinek: miért mondod hát, hogy „szabadokká lesztek”? Jézus akkor ekként szólott, de már nem is annyira a mellette tanúságot tévőkhöz, mint inkább az egybesereglett zsidókhoz intézve szavait: ~~ Bizony, bizony mondom néktek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. A szolga pedig nem marad mindörökké a házban: mert kiviláglik: kinek a szolgája valóban, s akkor a

32


maga urához küldetik, akit igazán szolgál. Ám a Fiú a házhoz tartozik, s a Fiú ott marad a házban mindörökké, mert öröke az a ház őnéki, mert örökéül adta azt néki az ő Atyja. Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám magva vagytok; de meg akartok engem ölni, mert az én beszédemnek nincs helye nálatok. Én azt beszé-lem, amit az én Atyámnál láttam, s ami az én Atyám Törvénye szerint való. De ti is azt cselekszitek, amit a ti atyátoknál láttatok, s amit az megparancsol tenéktek. Ekkor a zsidók közül már sokan felálltak, úgy feleltek néki: ~~ A mi atyánk Ábrahám! - erre a mester csendes szóval válaszolta: ~~ Ha Ábrahám gyermekei volnátok, az Ábrahám dolgait cselekednétek. Ámde meg akartok engem ölni: olyan embert, aki az igazságot beszéltem néktek, amelyet az Istentől hallottam. Ábrahám ezt nem cselekedte: ti pedig cselekszitek, így nem is lehet Ábrahám a ti atyátok. A ti atyátokat más néven nevezik, s ti annak dolgait cselekszitek, akinek ellenére vannak szavaim, s mind, az én tetteim, amiként ellenére voltak néki az Ábrahám szavai és tettei is. A zsidók továbbra is fennhangon szólottak: – Mi nem paráznaságból születtünk; egy atyánk van, az Isten. A Mester ekként válaszolt: ~~ Ha az Isten volna a ti Atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem; mert nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött engem. Mit gondoltok; miért nem értitek az én beszédemet? - kérdezte, s hogy senki sem felelt, maga válaszolta meg a kérdést: Azért, mert nem hallgatjátok az én szómat. Ti a ti ördögi atyátoktól valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni, s az ő szavait hallgatjátok, s fogadjátok el. Az pedig ember-ölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug, és a hazugság atyja. Mivel én igazságot szólok, nem hisztek nékem, mert csak a ti atyátok hazugságait fogadjátok el a ti igazságotokul. A Mester itt egy kis szünetet tartott, majd megkérdezte: ~~ Ki vádol engem közületek bűnnel? Ha pedig igazságot szólok: miért nem hisztek ti nékem? Aki az Istentől van, hallgatja az Isten beszédeit; és meg is érti azokat. De ti azért nem hallgatjátok, mert nem vagytok az Istentől valók: s ezért is, hogy nem értitek, amiket én az én Atyám szavaival mondok néktek. Ekkor már a zsidók többsége állt: haragos indulatukban felugrottak helyeikről, s egymás szavába vágva mondották: – Az Ábrahám fiait szidalmazod e szókkal! Hát nem jól mondjuk-e mi, hogy te Samaritánus vagy, és ördög van benned, akinek segedelmével az Ábrahám népe ellen törsz? A Mester szomorú, halk hangon felelt meg nékik: ~~ Nincs énbennem ördög; hanem tisztelem az én Atyámat, és ti gyaláztok engem. Pedig én nem keresem az én dicsőségemet: van aki keresi és megítéli. Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké. Azt felelék néki nagy felháborodással a zsidók: – Most lett nyilvánvalóvá, hogy ördög van benned. Ábrahám meghalt, a próféták is meghaltak mind; és te azt mondod: „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem kóstol halált soha örökké.” Avagy mit mondasz te, nagyobb vagy-e te a mi atyánknál; Ábrahámnál, aki meghalt? A próféták is meghaltak: kinek mondod hát te magadat? Jézus ekként felelt: ~~ Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi: az én Atyám az, aki dicsőít engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek. De ti nem ismeritek Őt: én azonban ismerem Őt; és ha azt mondom, hogy nem ismerem Őt, hozzátok hasonlóvá; hazuggá leszek. De én megvallom, hogy ismerem Őt, és az Ő Parancsolatait mindenkor megtartom. Ábrahám a ti atyátok örvendezett, minekelőtte közétek jöttem, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült. A zsidók értetlenkedve nézték Őt: 33


~~ Még ötven esztendős sem vagy, nem még hogy ezer éveket tudhatnál magadénak: és azt mondod: Ábrahámot láttad? - kérdezték, s gúnyos arccal várták a választ. A Mester ekként felelt: ~~ Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok. Erre a zsidók már nem tudtak mit felelni. Dühös haragjukban a Templom előtti térségre rohantak, s köveket szedtek fel a földről, hogy megkövezzék a Mestert: Ő pedig egy pillanat alatt eltűnt, köddé vált ámuló szemeik előtt, és kiment a Templomból. Ismét, mint már korábban is közöttük haladt át, s ők nem látták: mikor, és merre tűnt el a Templomból, amikor ott nagy sokaság volt, akik elállták a Templom bejáratát úgy, hogy semmiképp sem lehetett köztük észrevétlenül senki testben lévő embernek elmennie… Ezen aztán ismét elcsodálkoztak, s némelyek még inkább haragra gerjedtek, s terveket kovácsoltak Ellene, hogy megfogják és megöljék Őt: ám sokan hittek szavában, s keresni kezdték, ámde hiába. Akkor Mesterünk már a város utcáin volt, s amikor mi is mellé szegődtünk, elhagytuk a várost. – Amikor arról szólott a Mester: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra.”; a Hegyen történt Megdicsőülés végső kiteljesedésére utalt. E Kinyilatkoztatást azonban nem tette, de nem is tehette volna a zsinagógában, amint azt vélitek: csak a Jeruzsálemi Templomban, mert a Templomban gyűltek egybe a kor vallási vezetői; a Mester is ott tett tehát bizonyságot magáról és Isteni származásáról, hogy valós súlya legyen szavának az emberek előtt. (Abban a korban még egyetlen Templom volt, s az Jeruzsálemben épült: amúgy minden zsidók által lakott helyen csak kis imádkozó-házak, azaz zsinagógák voltak. Ott jöttek össze a szidók minden szombati és kisebb ünnepnapon, ám a főbb ünnepekre Jeruzsálembe zarándokoltak, hogy a Templomban tegyenek vallást hitükről.) Ám az emberek nem értették szavát, és nem értették azt sem, mire utalt akkor, amikor azt mondta: „Én a felső világból való vagyok”… „de amikor felemelitek az emberfiát, mint Mózes a kígyót a pusztában…”: A Mester itt egyértelműen utalt arra: minő halállal fog halni, ám az emberek ezt sem értették, amint nem értették azt sem: amiként Mózes népének menekülést adott akkor a boton felemelt kígyó, akként ad menekülést (de már valós, a végső megsemmisüléstől való menekülést!) mindeneknek a Kereszten felemelt Krisztus is… Amikor azt kérdezték Tőle: „még ötven esztendős sem vagy, nem még hogy évezredeket mondhatnál magadénak: s azt mondod: Ábrahámot láttad?” – arra utaltak e szavakkal, hogy az akkori zsidó Törvények szerint az igazi érettséget már csak ötven esztendő fölötti férfi-ember mondhatta magáénak. Ezért is volt, hogy csak az ötvenedik esztendejüket betöltött férfiak szolgálhattak a Templomban, s amikor kellő jártasságra tettek szert a Templomi műveletekben, mehettek be a Belső Szentélybe. Vagyis úgy hatvan esztendős koruk tájt, amikor már a bölcsesség olyan fokán álltak, hogy alkalmassá váltak erre. A Frigyláda mellé azonban még ezek sem léphettek, ha csak nem a papi rend tagjai voltak: ezek mintegy hetven esztendőt éltek, amikor a Frigyládára vethették az ő szemeiket, s hozzáérhettek a Szövetség Szent Ereklyéjéhez. Ezért mondták tehát a Mesternek: még ötven esztendős sem vagy… – vagyis, még a Bölcsesség első fokára sem léptél. A Mester azonban Örökkön-való voltára utalt, amint később is nemegyszer: ám ezt sem értették azok, akikhez szólt, – Jeruzsálemből útra kelve Betlehembe tértünk. A következő szombat-napot már ott kívánta tölteni Mesterünk, közben azonban a város környékén lévő kisebb településeken tanított, míg mi a merítkezés és a temetés szertartását végeztük, ahogy máskor is tettük. Szombat-nap reggelén aztán betértünk Betlehem városába. A Mester most is a város utcáit és tereit járta már kora reggeltől, tanítva a köréje sereglett sokaságot, majd hogy elérkezett az imádság órája, a zsinagóga felé tartottunk.

34


Kevéssel azelőtt, hogy a városba értünk volna, egy születése óta vak ember jött felénk. Mi, akik többet tanultunk a Mestertől az Utak Törvényeiről, megkérdeztük: – Mondd, Mester, ki vétkezett? Ez az ember, vagy ennek szülei, hogy vakon született? Jézus erre mosolyogva azt felelte: ~~ Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei. De fel kellett vállalja e sorsot, s e vakságot, hogy nyilvánvalóvá legyen benne az én Atyámnak dicsőséges ereje, amellyel cselekszem. Mert nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van, mert aztán eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik. Míg e világon vagyok, e világ Világossága vagyok, s ha távozom, e világra ismét az éjszaka köszönt rá. E szavak után a földre köpött, és az út porából és a maga nyálából sarat csinált, s azt aztán rákente a vak ember szemeire. Aztán azt mondta néki: ~~ Menj el Jeruzsálembe, és mosakodjál meg a Siloám tavában (ami azt jelenti: A Küldött tava). Elment akkor a vak, s Jeruzsálembe térve megmosta az ő arcát a Siloám vizében, amint azt Jézus mondta néki, és megnyíltak az ő szemei. Akkor visszatért Betlehembe, mert hogy ott lakott anyjával és apjával kicsinységétől fogva. Ott elmondta szüleinek az egészet, amint volt, s mindhárman megegyeztek abban: bizonnyal a Krisztus gyógyította meg őt, s abban is: ezt semmiképp sem mondhatják el, nehogy ellenük forduljanak a zsidók. A szomszédok, és mindazok, akik az előtt látták és ismerték, és tudták róla, hogy vak, most maguk is ámuldozva nézték a látóvá lett embert, s azt kérdezgették egymástól: – Nem ez az a vak, ki itt szokott ülni és koldulni? Némelyek azt mondák, hogy: igen, ez az. Mások hitetlenkedve nézték, s azt mondták: – Nem! Nem lehet ugyanaz, csak hasonlít hozzá az ábrázatja. A megnyitott szemű ember akkor azt mondta nékik: – De igen! Én vagyok az. Akkor azt kérdezgették tőle mind: – Hogyan, mi módon nyíltak meg a te szemeid? – Egy ember, akit Jézusnak szólítottak azok, akik vele voltak, és Mesternek, sarat készített az út porából és a maga nyálából, és rákente azt az én szemeimre, aztán azt mondta nékem: „Menj el a Siloám tavára és mosdj meg annak vizében.” Én hittem, hogy Csoda fog történni énvelem, ha szava szerint cselekszem, ezért elmentem, és miután megmostam az én arcomat, megnyíltak látásra az én szemeim… A szomszédok izgatottan kérdezték: – Hol van az a férfiú? - mire amaz így felelt: – Nem tudom. Akkor a szomszédok karon fogták az embert, aki kevéssel korábban még vak volt, a farizeusokhoz kísérték, hogy vallomást tehessen magáról, és arról, akinek látását köszönhette. ~ Amikor ugyanis Jézus a sarat csinálta, és azzal megnyitotta ennek szemeit, szombat volt, amint szombat volt akkor is, amikor az a Siloám tavához ment. Mindketten a tilalmas napon tették tehát, amit tettek, s erről kellett számot adjon a vakságából kimenekített ember. ~ Akkor a farizeusok is megkérdezték azért őt: hogyan, mi módon jött meg a látása? Ő pedig monda nékik is: – Az az ember, akinek neve Jézus, sarat tett az én szemeimre, és az ő szavai szerint megmosakodtam a Siloám vizében: és attól fogva látok. A farizeusok felzúdultak ennek hallatán. Először a meggyógyított embert szidalmazták, majd haragjuk Jézus ellen fordult: – Amaz ember nincsen Istentől, mert nem tartja meg a szombatot… – mire mások ezt kérdezték tőlük: – De hát miként tehetne bűnös ember ilyen csodákat? Bizony, hogy igaz kell az legyen, aki ilyen jellel igazolja az ő Igaz-ságát! Ezen heves vita kerekedett közöttük. Aztán ismét a vakot kérdezték:

35


– Te mit mondasz, ki volt az az ember, hogy meg tudta nyitni a te szemeidet? – s a vak gondolkodás nélkül felelte: – Próféta volt az… Sokan voltak más városokból is ott zsidók, akik a vitatkozók hangjára köréjük sereglettek. Ezek még azt sem hitték el, hogy ama férfiú valóban az, akinek mondja magát, sem pedig azt, hogy vak volt születésétől, s ím: most látóvá tette őt ama Jézus, akit ő prófétának mond. Erre aztán előhívták a vak szüleit, s megkérdezték őket: – Ez a ti fiatok, akiről azt mondjátok, hogy vakon született? Azok egy pillantást vetettek az emberre, s ekként feleltek: – Igen, ez a mi fiunk, és vakon született. – Hát akkor mi módon lát most? – faggatták őket tovább, ám erre már nem mertek felelni a szülők: – Hogy mi módon lát most, vagy hogy ki nyitotta meg a szemeit; mi nem tudjuk: de hát elég idős már ő; őt kérdezzétek; ő beszéljen magáról. Ezeket mondák annak szülei, majd távoztak is, mivelhogy féltek a zsidóktól: mert megegyeztek már a zsidók, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, rekesztessék ki a gyülekezetből. Ezért mondák annak szülei, hogy: Elég idős, őt kérdezzétek. Miután az idős szülők eltávoztak, másodszor is szólították az embert, és azt mondták néki: – Adj dicsőséget az Istennek; mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös, s te egy bűnössel érintkeztél. Dicsőséget kell hát adj Istennek, hogy igazold: te nem vagy bűnös, amiként amaz ember, aki érintett téged. Amaz vitába szállt velük: – Hogy bűnös-e, avagy sem: nem tudom. Egyet tudok, hogy noha vak voltam, most látok. Erre ismét faggatni kezdték: – Igaz hitedre mondd el: mit csinált veled? Miként nyitotta meg a szemeidet? A meggyógyított ingerülten felelt: – Már mondtam néktek és nem hittétek el az én szavaimat! Miért akarjátok hát újra hallani? Avagy ti is az ő tanítványai akartok lenni? E szavakra a farizeusok felzúdultak, s egy emberként támadtak rá mind a meggyógyított emberre: – Te vagy annak a tanítványa; mi pedig a Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózessel beszélt az Isten: erről pedig azt sem tudjuk, honnan való. Amaz ekként felelt meg nékik: – Bizony csodálatos az, hogy ti nem tudjátok honnan való, miközben olyan Erőt tárt elétek, amellyel az én szemeimet megnyitotta. Pedig ha igazán a Mózes tanítványai vagytok, tudnotok kell, hogy az Isten nem hallgatja meg a bűnösöket; hanem ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt hallgatja meg. Sohasem hallhattatok olyat, hogy egy vakon születettnek szemeit valaki megnyitotta volna. Ha ez ember nem az Istentől kegyelt volna, semmit sem cselekedhetett volna énvelem. Akkor azt mondták néki: – Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket? – azzal elűzték a gyülekezetből. Amikor a Mester hírét vette: miként vetették ki azt a farizeusok a gyülekezetből, találkozván vele megkérdezte tőle: ~~ Hiszel-e az Isten Fiában? Az kérdéssel válaszolt: – Ki az, Uram, hogy higyjek benne? Mondta néki Jézus: ~~ Immár látod is őt, mert aki beszél veled; az az. Az ember arca felderült, s a Mester lábához borult, úgy felelt nagy örömmel: – Hiszek, Uram… 36


Akkor azt mondta Jézus: – Ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak, lássanak; és akik látnak, vakok legyenek. Hallották a Mester eme szavait néhányan a farizeusok közül, akik akkor a közelünkbe értek, s azt kérdezték: – Avagy mi is vakok vagyunk-e? Jézus így felelt: ~~ Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad. – E szavak értelme pedig ez: aki sohasem hallott az Igazságról, azt nem is köti, csak a benne megfogalmazódó Törvény, vagyis a maga törvénye. Ám aki az Igazság ismeretével bír, azt már akként kötelezi az Isteni Törvény, amiként megismerte azt. Ez viszont még nem jelenti azt egyértelműen: ki mennyit hallott, annyit is kér számon rajta az, Aki a Törvénynek Atyja, hanem azt jelenti: ki mennyit tudott megérteni és befogadni ama Törvényből: akként lesz az rajta számon kérve. – Akkor már ismét sokak álltak köröttünk, s a Mester egy térre ment, hogy ott tanítsa azokat, akik köré sereglettek: ~~ Eljöttem, hogy világosságot hozzak közétek, mert nagy tibennetek még a sötétség. Akként hoztam el néktek a Fényt, amiként a pásztor visz lámpást a juhok aklába, hogy azok látván láthassák őt, s azt is, amit nékik eledelül ad, hogy életük legyen. A pásztor mindenkor az ajtón át lép be közéjük, mert hogy tiszta úton jár, és az ő szándékai is tiszták. Bizony, bizony mondom néktek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másunnan hatol be, tolvaj az és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az. Ennek a bojtár ajtót nyit; és a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevükön szólítja, és kivezeti őket, hogy a szabadságban legyenek. És mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy; és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját. Ezt a példázatot mondá nékik Jézus; de ők nem értették, mit jelent mindaz, amit szólott nékik. Ezért a Mester ekként folytatta: ~~ Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. Az idegen, aki nem pásztora a nyájnak, de akinek a juhok nem is tulajdonai, látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza a nyáj gyengéit, és elszéleszti a többi juhokat is. A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra. Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim. Amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól. – Itt, ez utolsó szavakkal is utal arra a Mester, aminek bekövetkeztét kezdettől (tehát már az elsőd-teremtettségű szellemcsoportok bukásától, s még annál is korábban: a Teremtés legelső pillanatától) tudta, vagyis haláláról és feltámadásáról. Itt azonban már egyértelműen tanúságot tesz Jézus arról is: nem csak a zsidóságért, de mindenekért érkezett, hogy aki befogadja a Fényt, amely Fény Ő maga; épp úgy részévé lesz az Ő nyájának, mint az Izráel fiai. De tanúságot tesz arról is: bír azzal az Erővel, amely szükséges ahhoz, hogy Mindenek Urává legyen; vagyis, már betöltekezett az Erővel, annak ama részével, amelyre a Föld színén szüksége van. De még ez a felfokozott Erő is csak egy töredéke annak, amelyet később kell magához vonzzon, amikor is a legmélyebb Mélységbe ereszkedik alá… 37


„Az idegen, aki nem pásztora a nyájnak, de akinek a juhok nem is tulajdonai, látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut” – mondá a Mester, s e szavakkal már előre utalt azokra, akik a nép élére állnak ugyan, hogy vezetőikké legyenek, (mármint hogy: lelki-szellemi vezetőikké), ám nem elhivatottságuk, csak számító érdekük szavát követve. Azokra a hitehagyó tanítókra (s későbben papokra) utalt, akik az üldöztetések hatására elvetették maguktól az ő vállalt tisztjeiket, s elhagyva a reájuk bízottakat: a maguk életét mentették, megtagadva még hitüket és Krisztusukat is, ha érdekeik úgy kívánták. Megszámlálhatatlanul sok ezeknek száma, s nem csak a korai kereszténység éveiben, és nem csak a háborúk éveiben: de bizony, mind a mai napig, amikor már nem az üldöztetés, csak az egyéni érdek adja a késztetést, hogy (ha nem is a külsőségek elvetésével, tehát a papi rend elhagyásával) sokak elvessék maguktól a tiszta Krisztusi Utat, s a maguk tisztátalan útjaira térjenek. Ezek lényegében épp úgy magára hagyják a reájuk hagyatkozó nyájat, mint azok, akik valósággal is elfutnak attól, mert ezek szellemükkel hagyják azt el: ha testileg és szavaikkal mellette maradnak is… „Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom…” – mondja, s ez nem csak a más hiten lévőkre, de még a más bolygókon élőkre is vonatkozik! – az Áldozat, s a Feltámadás ereje a Mindenséget betöltő Erő, amely egyként hat lenn és Fenn, s amely erőből minden mélybe hullott Szellem merít: álljon bárhol is a Visszatérés folyamatában. A mélyebb szinteken lévő bolygók, s más mélybe hullott Szellemmel bíró lények lakta égitesteken fizikai testekbe öltözött Szellem-lények még csak az erő létét érzékelik, anélkül, hogy tudatában lehetnének annak: mi is az az erő, amelyet éreznek, s amely szüntelen késztetéseiket adja: másként élni, s másként cselekedni, mint az azt megelőző Útjaikon tették, s ezáltal feljebb emelkedni egy-egy hajszálnyit az Utak végeláthatatlan során. Aztán a Föld színén testet öltve már tudatosan is kereshetik Azt, Akinek birtoka és Lényege amaz Erő. Persze: eleinte még nem, vagy nem a megfelelő helyen és módon keresik ŐT: ám egyszer mindannyian eljutnak a Felismerésig, hogy akkortól könnyebbé és járhatóbbá legyenek számukra az Utak. „… azokat is elő kell hoznom…” – mondá a Mester, s e szavakkal már arra is utalt: Távozása után tanítások és tanítók indulnak el a Teremtettség minden pontjára, hogy akár a Föld színén, akár más bolygókon megadják a szükséges útmutatást azok számára, akik készek és képesek is követni azokat. E Tanítások révén kívánja a Mester kihozni mindazokat a mélységből, akik más és más „akolban” bár, de egyként készek és érettek Szavának megértésére, befogadására és követésére. – E Tanítások hallatán a zsidók közt ismét viták kerekedtek. Sokan azt mondták: – Ördög van benne és bolondozik, mit hallgattok reá? Mások viszont ekként szóltak: – Ezek nem egy megszállottnak a beszédei. És vajon az ördög megnyithatja-e a vakok szemeit? E szavak hallatán még azt mondta nékik Jézus: ~~ Bizony, bizony mondom néktek, hogy én vagyok a juhoknak ajtaja. Mindazok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók: de nem hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtarttatik és bejár és kijár majd, és legelőt talál. A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővelkedjenek… - azzal megfordult, s elindult, mi pedig követtük őt, és követte vélünk az is, akinek a szemeit látásra nyitotta, s aki egy ideig aztán velünk járt a Mester nyomában. Betlehemből ismét Bethániába mentünk. A két város közti úton csak lassan, beszélgetve haladtunk, így egy puszta helyen esteledett ránk; hát megálltunk, hogy ott töltsük az éjt. Bár nem volt hideg, tüzet gyújtottunk mégis, részint az éji vadak távoltartására (sok volt köztünk, aki ugyan tudván tudta: a Mester parancsol az éj vadjainak is, s azok mind megjuhászodnak egyetlen szavára, de még kimondatlan gondolataira, a Belőle áradó Erő érzetére is, mégis kis szorongással voltak, ha ilyes puszta helyeken töltöttük az éjszakát), részint hogy ételt főzzünk a magunkkal

38


hozott gyökerekből, kevéske lisztből. A Mester ezalatt is gondolataiba mélyedt, s hogy ettünk, ismét beszélni kezdett. Megkérdezte: ~~ Megértettétek-e, amit a jó pásztorról tanítottam amaz embereknek? – Megértettük, Mester – feleltem, majd magyarázni kezdtem akként, amiként én értelmeztem ama szavakat: – Te vagy a jó pásztor, Aki a Teremtő Világosságát: a Szeretet Fényét hoztad el közénk, hogy aki azt befogadja, s éli, Életet nyerjen általa. Te vagy Az, Aki megismered tiéidet a szívükbe rejtett érzésekről: bárha mást mond is szájuk, mint ami az ő szíveiknek érzése, s elméiknek gondolása. Te vagy a juhoknak ajtaja: csak ki amaz ajtón átal megy, jut ama mezőre, ahol Életet találhat magának. Amaz ajtó pedig nem más, mint a Szeretet, amelyen át Tehozzád juthatnak mind, akik valós védelmet vágynak lelhetni Tebenned. Ama farkasok, akikről szólottál, ellene voltak, ellene vannak, s ellene is lesznek mindenkoron a szeretetnek, s mindazoknak, akik Tebenned: a Szeretetben bíznak és élnek. Azoknak szava édes, mint a méz: de csakhogy fogságba ejtsék a gyanútlan szíveket, amiként a semmi kis rovart a méz, amelybe beleragadva az halált lát… Ekként értelmezem én ama Tanítás szavait, Mester. – Helyesen értelmezted, Simon. - mondta, majd kis szünet után megkérdezte: ~~ Kinek tartanak engem az emberek? Tanítvány-társaimmal egymásra néztünk, s mondtuk: – Egyesek azt mondják: Illés vagy, de mások úgy vélik: János támadott fel a halálból, s az jött vissza a te személyedben. Sokan azt mondják: valamely próféta vagy… ~~ És kinek tartotok ti? – kérdezett ismét a Mester, s hogy a többiek nem szóltak, ismét én feleltem: – Te a Krisztus vagy! Az Élő Istennek Fia… Mesterünk felállt, s azt mondta: ~~ Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom néked, hogy te Péter vagy: kőszikla, és ezen a kősziklán építem fel az én földi Országomat, a Szeretet tiszta Honát, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És néked adom a Mennyek Országának kulcsait; amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen. Ezután azt mondta nékünk, hogy senkinek se mondjuk, hogy Ő A Jézus Krisztus. – „Mert nem a test és a vér jelentette meg néked…” – mondá a Mester. Ennek jelentését csak később értettem meg. A Felismerés kimondása pillanatában nem a földi tudatommal gondolkodtam, de a Szellemvilágból érkezett közlés vált bennem értetté, és az vált számomra világossá. De amint majd a későbbiekben látjátok: még én sem voltam, még e hatalmas Felismerés birtokában sem lehettem „levédve” az elbukás: tehát az ember-én megélése ellen… „Ezen a kősziklán építem fel az én földi Országomat” … - mondta a Mester. E kifejezés alatt a Globális és Univerzális Szeretetet értette (az egyház, mint kifejezés már jóval később fogalmazódott meg a kereszténység körében: amint maga a „keresztény” szó is…) vagyis azt az Eszmét, amely Benne vált, s válik még ma is, amint mindenkoron Élő Valósággá. Arra az egyetemes Szeretetre gondolt (mint Szellemi alapra, Ősi Teremtő Erőre), amelyet ideig-óráig bitorolhat: ám teljességében le nem győzhet, fel nem oldhat a maga sötét gyűlöletenergiájában az ellentét, mert hisz az Örök Élet fölött nem lehet úrrá semminő halál, amely nem bír az örökkévalósággal, mert nem része a végtelen Örök Mindenségnek, vagyis az Atya-Fiú-Szentlélek hármas EGY-ségének. „Amit megkötsz a földön, kötve lesz a mennyben is, és amit megoldasz a földön, az a mennyben is oldva lészen”… - mondotta, s ezzel már azt jelezte: bírni fogok ama képességgel, hogy a testek energia-burkát láthatom, vagyis meg tudom ítélni: mi az, 39


amit feloldhatok, s mi az, amit meg kell kötnöm. (Ez sem egészen arról szól tehát, amiről az egyházak papjai beszélnek, de mert hogy erről már szólottam a Szavak… című kötetek egyikében, erre sem térek ki külön, mert Utunk hosszú még…) „Legyen titokká még tibennetek, hogy én vagyok a Krisztus, és senkinek se szóljatok erről” ekként hangzott az intelem, s ezt épp a mi érdekünkben kérte tőlünk a Mester. Emez intelem egészen addig élt, s kötött bennünket, míg Ő fel nem támadott a halálból: akkortól viszont már tanúságot tehettünk mindarról, amit tudtunk. – E szavak után Mesterünk egy kissé eltávolodott tőlünk, s imádságaiba mélyedt. Bár magunk nem mentünk utána, hogy ne zavarjuk őt, de mert hogy most valóban csak néhány méternyire távolodott el mellőlünk, hallhattuk, amint emelkedettségében hangosan szólott az Atyához. Imádsága szárnyaló volt, és ragyogó áhítata fényessé tette a Mester testét, mintha önnön szavainak fényében fürdött volna, s az által emelkedett volna maga is. Teste, egész alakja jól kivehető, sőt: tisztán látható volt az éj sötétjében, s mintha két-olyan magassá lett volna, s haja valami titokzatos, lágy fuvallat által meg-meg rebbent arca és vállai körül, holott szél sem rebbent. Pilláit félig lehunyta, s e szavakat szólta: ~~ Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted. Mindent nékem adott az én Atyám: és senki sem tudja, kicsoda a Fiú, csak az Atya; és senki sem tudja: kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni. Aztán felénk fordult, s azt mondta: ~~ Boldogok a ti szemeitek, hogy látnak; és a ti füleitek, hogy hallanak. Mert bizony mondom néktek, hogy sok próféta és király kívánta látni, amiket ti láttok, és nem látták; és hallani vágyták volna, amiket ti hallotok, és nem hallották, mert szemeik vakok és füleik süketek voltak az Igazság előtt… E szavak után a Mester mégtávolabb ment, s letelepedett egy dombon, s reggelig ott maradt, imádságaiba és elmélkedéseibe merülten. Reggel azonban már a Nap első sugarainál mellénk lépett: magam már ébren voltam, ám testvéreim még mind aludtak, így a Mester azt mondta: költsük fel őket, hogy mielőbb útra kelhessünk. ~~ Sok helyre kell még menjünk, mert sokan várják, hogy hozzájuk is elérjen a Hajnalnak fénye… - mondta, s maga is keltegetni kezdte testvéreimet, halk, kedves szóval emelve ki őket az álom tengeréből. Kevéssel később mind ébren voltunk, s egy rövid fohász után útra keltünk. Enni most egyikünk sem kívánt, épp csak Júdás morzsolgatott egy darabka lepényt, de már ő is menet közben eszegetve, hogy mielőbb Bethániába érjünk. Elsőként a város területén kívül álló településeket jártuk sorra, s Mesterünk sokaknak adott gyógyulást, mielőtt a város kapuján beléptünk volna. A városba térve, már csaknem délidőben egy farizeus hívta Jézust: térjen be hozzá, s legyen vendégül házánál tanítványaival. A Mester a mi nevünkben is elfogadta a hívó szót, így mindannyian betértünk amaz emberhez. Sok volt, amit furcsának találtunk abban a házban, de mert hogy a Mester nem szólt, mi sem éreztük illendőnek hogy szóljunk. Elhelyezkedtünk az asztalok mellett, majd hogy a szolgálók élelmet tettek elénk, enni kezdtünk, miközben a Mester és a házigazda szavait figyeltük. Akkor egy asszony lépett be az ajtón. Fiatal volt, s nem hites asszonya senkinek, ám asszony mégis a maga törvényen kívüli élete törvényei szerint. Tehát egy bűnös asszony volt: fedetlen fején és kibontott haján ezt mindjárt láttuk, mert hogy azok jártak ekként, míg a tiszta asszonyok elfedték az ő fejeiket, hogy ártó, illetlen szem ne tekinthessen arra. E leány-asszony, e bűnben élő nő akkor a Mester mellé lépett, s ott térdre hullott. Akkor már omlottak könnyei, akként peregve a Mester fedetlen lábaira, mint egy-egy tűzforró zuhatag, amelyeknek nyomát hosszú haja fürtjeivel törölgette. Aztán, hogy kissé megcsillapodott könnyeinek árja, tán százszor is megcsókolta a Mester lábát, majd ruhája derekából egy szelencét 40


vett elő, és letörve ama szelence nyakát, a csodás illatú olajat, ami a szelencében volt, mind a Mester lábaira öntötte. A Mester egy szót sem szólt, sőt: úgy tűnt, mintha észre sem vette volna, ami történt, de ez nem így volt. Ám nem akart elsőként szólni, hogy lássa: miként vélekednek a történtekről a háziak, s azok még, akik szintén hivatalosak voltak a háznál. A farizeus, aki őt meghívta, azt mondta magában: – Ha az ember valósággal próféta volna, tudná: ki, és miféle asszony az, aki őt illeti: hogy bűnös. A Mester látván az ő gondolatát, ekként szólott hozzá: ~~ Simon, van valami mondani valóm néked. Az felelt néki: Mester, mondjad. ~~ Egy hitelezőnek két adósa volt: az egyik ötszáz pénzzel volt adósa, a másik pedig ötvennel. És mikor nem volt nékik miből megadni, mind a kettőnek elengedte a tartozását. E kettő közül mondd meg; melyik szereti őt jobban? Felelt Simon, s azt mondta: ~~ Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. Erre Mesterünk ekként felelt: ~~ Helyesen ítéltél… - azzal az asszony felé fordult, de még mindig Simonhoz intézte szavait: ~~ Látod-e ez asszonyt? Bejöttem a te házadba, de az én lábaimnak vizet nem adtál: ez pedig könnyeivel öntözte az én lábaimat, és fejének hajával törölte meg azokat. Te engem köszöntésül meg nem csókoltál: ez pedig az időtől fogva, hogy bejött, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni. Olajjal sem kented meg az én fejemet: ez pedig drága kenettel kente meg az én lábaimat… Ezért hát azt mondom néked: néki sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett; akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret. - aztán már az asszonyhoz intézte szavait: ~~ Megbocsáttattak néked a te bűneid. Menj, és többet ne vétkezzél. Akik együtt ültek vele az asztalnál, kezdték maguk közt mondani: – Ki ez, hogy a bűnöket is megbocsátja? A Mester hallotta szavaikat, de nem szólott vélük: csak az asszonyhoz beszélt: ~~ A te hited megtartott téged. Eredj el békességgel! Az asszony akkor kiment, de nem távozott el a ház mellől, s még aztán is hosszan velünk tartott, amikor már a várost is elhagytuk. – Mária Magdolna (vagyis Magdalai Mária, akire már csak a későbbi korok emberei ragasztották a Magdolna nevet) volt ama bűnös asszony, aki megérezve a Mesterből áradó Erőt, betért ama Simon házába, hogy bűneit igaz szívéből megbánva hitet tegyen a benne élő Szeretetről. Mesterünk azért is kívánt visszatérni Bethániába, mert megérezte: Magdalai Máriában megérett az Erő, hogy végre valósággal is felismerje, s megbánja bűneit. Őérte ment vissza a városba, s amint látható: nem hiába, mert Mária nem csak felismerni és megbánni, de elvetni is képes volt már akkor magától a bűnt. Róla azonban a szavak kötetben már szóltam, s még kívánok is majd szólni általad; így itt most nem írunk róla többet. – Bethániából Szamária felé indultunk, hogy onnan a Jordán folyón végig hajózva ismét Genezáretbe menjünk. Híre jött, hogy sokan várnak ott gyógyulásra, akiket ismét valami járvány tett beteggé. A Mester ezekhez akart mielőbb menni, így Jeruzsálemen (ahol a Mesternek nagyon ellenére voltak a farizeusok) épp csak átal mentünk, amint Jerikót is elkerültük, nem tértünk be. Ugyan a város falai alatt haladtunk, s ott töltöttük az éjt is, de már korán reggel ismét elindultunk. A Mester szerette volna, ha Magdalai Mária, és a vakságából meggyógyított ember visszafordul, ám azok rajongó Szeretetük szavát követve még egy ideig követték Őt. Azt már megbeszélték, hogy mivel az embernek egy ideig nem tanácsos hazatérnie, hogy ártására ne legyenek néki azok, akik kikergették és kitagadták őt; Mária testvéreinek, Lázárnak és Mártának házánál fog helyet és munkát kapni, hogy biztosítottá legyen mindennapi kenyere és 41


fedél is legyen fölötte. Minthogy közeledett az esős évszak, erre mindenképp szükség volt, s így a Mester is, és persze mi magunk is nyugodtabbak voltunk, hogy őt biztos helyen tudhattuk. Még alig hogy eltávolodtunk Jerikó falai alól, egy kis csoport indult nyomunkba, s mert hogy igen siettek, hamarosan utol is értek bennünket. Néhány fiatal férfiú volt, akik János tanítványai közül valók voltak, s egy éjszakára betértek a városba, s most folytatni kívánták útjukat. Tulajdonképpen épp a Mester keresésére indultak: részint, hogy új Tanításokat halljanak Tőle, részint pedig azért, hogy híreket vigyenek Néki a Holt-tenger vidékeiről, ahol jártak. – Főként Nabateában tartózkodtunk sokat, de más városokban is megfordultunk, hogy az alámerítés szertartását végezzük az emberek közt, s hogy eskessünk egynémely párt, amint azt János tanította nékünk. - mondta egyikük - Akkor, hogy utószor Makhariamban voltunk, egy ember jött a városba, aki a Te nevedben gyógyított meg sokakat, bár azt mondta: nem tartozik a tanítványaid közé. De ismerte sok Tanításodat, s valamiféle Erővel is bírt, hisz valósággal meggyógyultak azok, akikre a Te neveddel ajkán reátette az ő kezeit. Most hát azért kerestünk Téged, Mester, hogy megmondd: mit tegyünk amaz emberrel: Szabad-e őnéki a Te nevedben gyógyítania? Valóságban az Ég ereje által esnek-e azok a gyógyulások, vagy máshonnan kapja az erőt…? A Mester végig hallgatta mind a híreket s a kérdéseket is, majd ez utóbbiakra ekként válaszolt: ~~ Hagynotok kell, mert helyesen cselekszik az, aki az Én nevemben gyógyít. Az Erő, amelyre nevem által szert tesz, nem lehet gonosz erő, ekképpen ő sem gyógyít semmiféle gonosz erők által. S nem is gyógyíthatna, hisz a betegséget a kór nem gyógyíthatja meg: inkább hogy még betegebbé teszi, mert az ellentét ereje mindenkor maga az ártalom, mert ama erő szándékában is csak az van. S ha nem ismer is: ha szavaim és Tanításaim igazán élnek benne, ismer mégis, és követ, mert akként cselekszik, amiként én magam is cselekszem. Ha nem így volna, nem is gyógyíthatna az Én nevemmel ajkán, mert nem nyerne Igaz Erőt nevem által. Mondottam már: aki nincs velem, az ellenem van, ám aki nincs ellenem, az velem van. Velem van, amíg akként cselekszik, és akként szól, amiként én is cselekszem, és szólok. Ám de aki egyet is megront bárha a legkisebb Tanításokból, s akként adja azt tovább ember-testvéreinek, s megtéveszti azokat ama megrontott tanítások által, megrontva és tévútra vezetve bárha egyet is a köré sereglő kicsinyek közül, annak valósággal jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakába, hogy a tenger közepére vessék… – „Az Erő, amelyre nevem által szert tesz, nem lehet gonosz erő, ekképpen ő sem gyógyít semmiféle gonosz erők által.”: mondá a Mester, s ez akkor így is volt! A Mester jelenlét-energiája ugyanis ezt az adott korban (tehát működése esztendeiben!) teljességgel lehetetlenné tette. Ám ez erősen megváltozott a kétezer év alatt! Sokan: sajnos nagyon is sokan vannak a ti korotokban, s lesznek még a későbbiek során is, akik álarcul a Jézus Krisztus nevét borítják egyes „csodás” cselekvéseik fölé, hogy ne láthassátok: erejük mégiscsak az ellentét ereje (s teszik ezt épp az ellentét fejedelmének sugallatára, késztetésére)! Az ellentét ereje által avatkoznak bele a karma Törvényébe, meggátolva a Szellemi Én-részt, hogy a fizikai test betegsége révén egyes kötéseket megoldhasson, de az ellentét erejét használják akkor is, amikor a még Törvény szerint zárt csakrákat erővel felszakítják, hogy az ellentét azokon szabadon áramoltathassa a maga negatív energiáit, s szabadon szippanthassa ki a Szellemi Én-rész minden pozitív energiáját, amely aztán a fizikai test lét-funkcióinak megszakadásakor úgy szakad ki a fizikai testből, mint ha halálán volna maga is: erőtlenül, s képtelenné válva a felemelkedésre. Ha egyáltalán módja volna arra, hogy felfelé emelkedjék! Ha nem arra használná az ellentét a felszakított csakrákat, hogy a Szellemi Én-részt teljességében elerőtlenítve a maga akaratát és késztetéseit áramoltassa a test-tudat felé, olyas cselekedetekre késztetve ezáltal magát a testet, amelyek révén a Szellemi Én-rész nem hogy tisztábbá válna, s felfelé emelkedne, de még inkább bemocskolódva lefelé, a mélység felé hull, a mélység sarát fröcskölve az ÉN teljességére is ahelyett, hogy az ÉN-ből magával vitt sárfoltokat lecsiszolhatta volna magáról, hogy már a megtisztított energiát vihesse vissza, s építhesse be az ÉN teljességébe visszacsatolódása során. 42


„Ámde aki egyet is megront bárha a legkisebb Tanításokból, s akként adja azt tovább embertestvéreinek, s megtéveszti azokat ama megrontott tanítások által, megrontva és tévútra vezetve bárha egyet is a köré sereglő kicsinyek közül, annak valósággal jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakába, hogy a tenger közepére vessék…” E szavakkal arra utalt a Mester: jobb annak, ha már a Föld színén elveszi a büntetését az, aki hamis tanításokat ad át testvéreinek, mert ha hamisságban éli le életét, de a bűn büntetése nem éri utol még ama Út során; ama bűn már karmikus kötésként marad szellemén, amely karmát egy másik Út során kell letisztítsa magáról. Gyakran nem értitek ti sem: mi, miért ér utol benneteket, csak mert nem gondoltok arra: ami megesik rajtatok, nem egyszer az Út egy korábbi szakaszán esett vétketek kései visszahatása, vagy ha úgy tetszik: büntetése, amely történést épp azért enged megesni rajtatok a Kegyelem, hogy ne fogalmazódjon meg a korábbi tett nyomán olyan karmikus kötés, amely visszahúzhatná szellemeiteket az Úton. A Kegyelem az, amely lehetőséget ad az ÉN-nek: utólagos történéselemként beépíteni a karmikus történést már az adott Út történései közé, hogy az Én-rész alkalmat kaphasson általa az új sárfolt letisztítására. S főként fontos ez a ti korszakotokban, hisz (mint tudod) a dimenzióváltás kora az, amikor is elválasztódik egymástól a Fent és a Lent, a búza és az ocsú…– E szavakat már ismét menet közben mondta a Mester, majd szótlanná lett, s hogy gondolatai útján ne zavarjuk, mi egy kissé hátramaradtunk János tanítványaival, hogy csendesen beszélgessünk velük még egy ideig. Úgy déltájt, amikor a Jerikó és Szamária közti folyónál voltunk, letelepedtünk, majd néhány halat fogtunk, hogy megsüssük, s együnk. A Mester most velünk evett, de csak néhány falat lepényt, és pár korty vizet: azzal meg volt, a halhoz hozzá sem nyúlt, bárhogy kínáltuk. Bár inkább csak a János fiai akarták volna hogy egyék, mert hogy ők nem tudták: Mesterünk a mennyei Erőt veszi magához táplálékául is, s már ezt a keveset is csak az ő kedvükért, s az ő hosszas kérlelésüknek engedve fogyasztotta el. Mi azonban már tudtuk, hisz másfél esztendeje hogy szüntelen mellette voltunk, azt a néhány hónapot kivéve, amíg szavára útra keltünk. S tudtuk azért is, mert Ő maga magyarázta el: miért nem igényel táplálékot, s hogy miként élteti Őt az az energia, amelyet magához vonz. Miután magunk is jóllaktunk, egy kis ideig pihentünk, majd Mesterünk tanítani kezdett minket. ~~ Azt mondtátok: van valaki, aki az én nevemben gyógyít, s az én Tanításaimat tanítja: bárha nem ismer engem. Én pedig azt mondom néktek: ismer, mert megismerte az én szavaimat, hogy azok igazak, és megismert engem is az én szavaimban, hogy igaz vagyok, mert csak igazat szólok. Ekként kell néktek is megismernetek minden egyes szavamat, hogy továbbadhassátok azokat, hogy azok a szavak, amelyeket tovább adtok, mindenkor az Igazság erejével bírjanak. De nem elég csak szólanotok: egész életetekkel azon Igazságokat kell sugározzátok, hogy hitele legyen szavatoknak. Jaj annak, aki szavaiban szent, ámde életével megbotránkoztatja a kicsinyeket! Annak élete után fogják megítélni azokat a szavakat is, amelyeket szólott: s ha élete hamis, ama szavakat is hamisnak fogja kikiáltani az, aki hallja. Ezzel nem csak szavaimtól, nem csak a Tanításaimtól, amelyeket tőlem vett, fogja elfordítani ama kicsinyek szívét, tudatát és szellemét, de Tőlem és az Atyától is, mert igaztalannak láttat minket azokkal, akikhez szólt, s akik az ő életét figyelik. Szavatok és életetek egyaránt legyen hát tiszta mindenkor: és akkor az Erő is meg lesz úgy a ti szavaitokban, mint a tetteitekben, mert nem lesz gátja egyik a másiknak, hanem szavaitok igazolni fogják tetteiteket, s egész életeteket, és életetek is igazolni fogja minden kiejtett szavatokat. Így lesz nyilvánvalóvá, hogy az Isten gyermekei vagytok, s hogy az Istennek szavait szóljátok, amely szavak igazak. Ha taníttok, ne éreztessétek magatokat nagyobbaknak, mint akiket taníttok, hogy az ellen ne csalhassa a ti lelketeket a gőg csapdájába. Szavatok lehet bíráló, feddő is, ha arra van szükség, de sohasem elítélő, hogy akinek hibáját megmutatjátok, ne a bölcsességével hivalkodót lássa bennetek, de mindenkor a segíteni vágyó testvért: amiként az van is, mert testvérek vagytok mind, és Fentről nézve kicsinyek, akár a sivatag porszemei. Ha felülről figyelitek, a sivatag porszemei is egyformán kicsinyek, és bizony: erősen közelről kell azt nézzétek, hogy megláthassátok a különbséget azok közt. Azt csak a porszem látja önmagán, s a 43


nálánál kisebb, vagy épp nagyobb porszemen: ámde a Valóság magasából csak kicsiny, szinte semmi mindkettő. Szerények legyetek hát és alázatosak: ne alázatoskodók, és ne meghunyászkodók, mert az Igazság olykor erős hangot kíván, hogy kimondathassék. De ha a csendes szóval épp úgy eléritek, hogy a köröttetek állók meghallják az igazságot: fölösleges hangos szóval elriasztani azt, aki még nem elég erős azt elviselni… És türelmesek legyetek: amit Utak hosszú során kiépített magában a Szellem, olykor egy Út alatt lerombolhatja egyetlen türelmetlen szó. Az Igazság felé vezető Út épp oly hosszú, s még hosszabb is, mint az az Út, amely az Igazságtól idáig, s a mégmélyebb mélységekig elvezetett, akként, amiként a hegy csúcsáról is csak lefelé könnyű az út: vissza már csak keserves erőfeszítések árán kapaszkodhat, aki ismét ott akar állani. S nektek mind el kell jussatok a hegy csúcsára: amint úton is vagytok oda mind, ha nem is egyazon magasságban álltok ama hegynek oldalán. Aki csak a maga Útját kell járja, annak csak a maga lépteire kell ügyelnie. Aki viszont elvállalta, hogy lépni és haladni segít másokat, az már azok lépteit is kell ügyelje, akik vezetése reá van bízva. Ha valaki egymaga halad, s megcsúszik: csak önmagát sodorja veszélybe, tehát csak a maga lépteiért felel. Ám aki mások lépteit is kell ügyelje, minden egyes lépésért felel: a sajátjáért épp úgy, mint a reábízottak lépteiért: és jaj néki, és százszorosan is jaj, ha épp végette véti el a lépést bárha egy is, és végette zuhan vissza a hegy végeláthatatlan útjain! Szeretettel, csendes alázattal és végtelen türelemmel kell tehát bírnotok, ha ember-szellemek tanítását akarjátok magatokra vállalni, és végtelen bizalommal is az Isten felé, Aki minden lépéstek számontartja, hogy vigyázhasson rátok… E Tanítás után a Mester elköszönt János fiaitól, mert hogy azoknak másfelé vitt útjuk: ők Lüdda felé indultak, míg mi a Jordán folyóhoz mentünk, s ismét bárkát bérelve Genezáret felé hajóztunk. Út közben egy-egy helyen megszakítottuk utunkat, hogy Mesterünk gyógyítson, s tanítsa az embereket, majd ismét tovább hajóztunk. Genezáret tavánál aztán a Mester visszafordította a bárkát, s visszafordította véle a vakságából meggyógyítottat, s Magdalai Máriát is: térjenek meg Lázár, s Mária nővére: Márta mellé, mielőtt az esőzések megkezdődnek. Miután búcsút vettünk tőlük, ők a bárka evezőseivel el is indultak, amiként mi is elindultunk. Kánában voltunk ekkor, addig vitt el minket a bárka, de mert hogy ott is számosan voltak azok, akik várták a Mestert, a városba tértünk. A betegek, hogy érkezésének hírét vették, ismét nagy tömegben gyűltek együvé a város szélén, s még a város falain kívül is várakoztak. Sokan voltak, akik a városon kívül külön csoportban verődtek össze: ezekhez egy nem mert közelíteni a városban élők közül, mivel hogy poklosságban szenvedtek. Mesterünk elsőként épp ezek mellett állt meg, majd közéjük lépett: úgy gyógyította őket Júdás nagy riadalmára, aki mind egyre attól rettegett: a Mester elkapja tőlük a fertelmes betegséget. Szólott is erről Néki, ám a Mester már nem méltatta válaszra, hisz hiába való lett volna: Júdás félelme mélyebben gyökerezett, sem hogy az elébe táruló példák, vagy a Mester intelmei leérhettek volna azok gyökeréig. Miután a poklosságban lévőket egyenként érintette, amiként azok elébe kerültek, Jézus a többi beteg mellé lépett, s azokat is meggyógyította, ha csak nem volt olyan áthághatatlan akadálya a gyógyulásnak, amelynek megbontása többet ártott volna a betegségben szenvedő valós ÉN-jének, mint amilyen ártalmat és szenvedést annak földi teste kellett viseljen. Ezeknek minden esetben megmondta: ~~ Nem segíthetek terajtad, hogy nagyobb terhet ne kelljen felvállalnod ehelyett, amit most el kell szenvedned. Viseld alázattal és türelemmel a te betegségedet, s adj hálákat a te Atyádnak, hogy intő szándékú figyelmeztetést miért reád. Nem egynek azt mondta: ~~ Most még viselned kell egy ideig a te bajodat, de amikor az Idő betelik fölötted, Én visszatérek, hogy feloldjam a téged súlytó kór pecsétjét. Akkor aztán újra egészséges leszel, de csak addig, míg új vétek nem szennyezi a te utadat.

44


– Ezek az emberek gyakorta csalódottan távoztak, s tehetetlen haragjukban a Mester ellen szövetkező farizeusok és papok pártjára álltak, akik ugyan maguk sem tudhattak volna segíteni rajtuk, de akik együtt szidalmazták vélük a Mestert, bennünket, de olykor még azokat is, akiket Jézus meggyógyított. Mert nemegyszer azokat is szidalmazták, nem értve: miként van, hogy azok meggyógyulhattak a Mester egyetlen érintésétől, vagy akár csak egy pillantása, vagy a puszta jelenléte erejétől, még ha súlyosabb nyavalyákkal küszködtek is, míg őket „nem tudta” meggyógyítani Jézus. Az értetlenség haraggá lett elméjükben, mert nem értették meg az alázat, s a töredelmes bűnbánat fontos voltát: s ők életük végéig viselték is a maguk betegségeit, de már viselték a tudatukban megfogalmazódott harag, vagy épp a gyűlölet erejét is, amelynek révén egy újabb karmi-kus kötést vettek magukra… – Ezután Mesterünk egy ideig még tanította a mellettünk maradtakat, aztán elbocsájtotta őket, mert hogy elmúlott már dél, és azok reggeltől fogva a Mester érkezésére vártak. Innen még azon a napon tovább indultunk, hogy Tiberiasba menjünk. Másnap, a délelőtti órákban értünk a városba, miután Mesterünk a városhoz közelebb eső kis települések lakóit is felkereste, s ha kellett, azok betegeit is meggyógyította, majd az éjszakát a városban töltöttük, a Mester egyik követőjének házában, de már korahajnalban ismét úton voltunk. Magdalán átal menve egy puszta helyen pihentünk meg: Mesterünk nem kívánt a városban időzni, s így Magdala és Genezáret városa közt ért utól bennünket a következő éj. Így ott telepedtünk le, ahol épp voltunk, s miután ettünk egy keveset, s fohászkodással voltunk az Égi Atya felé, megköszönve Néki az eltelt napot, mély álomba merültünk. Mesterünk most is egy kissé távolabb telepedett le, hogy imádsággal töltse az éj óráit, s reggel Ő ébresztett mindannyiunkat. Miután reggeli fohászunkat is bevégeztük, tovább mentünk: dél sem volt még, még jócskán a Keleti égbolton függeszkedett a Nap, s már Genezáretben voltunk. Amint azt sejtettük; itt is igen sokan várták Mesterünk érkezését, annál is inkább, mert hogy azok, akik Magdalából előttünk keltek útra, hogy egynémely portékát vigyenek Genezáretbe, málhás állataik hátán már rég odaértek, s hírül adták: A Mester, a csodás Gyógyító hamarosan a város falai közé érkezik. Az emberek vagy három óra járásnyit is elénk jöttek: legalábbis azok, akik nem voltak betegek, csak betegeiket hozták a Mester elé. Akkor aztán azokkal együtt mentünk vissza, s amint megérkeztünk, emberek tucatjai gyógyultak meg már attól is, hogy a Mester közelségében voltak. Akiket erősebb, makacsabb kór gyötört, azokhoz itt is egyenként lépett oda Jézus, s kezét reájuk téve, vagy épp csak fölébük tartva parancsolt a kórnak: ~~ Távozz belőle, és többé ne háborgasd! - és az emberek egymás után ujjongtak fel, és hálát adtak, dicsőítve az Egek Urát, aki ilyen nagy prófétát, csodatévő Küldöttet adott nékik az ő jobbulásukra. Délután volt már, amikor Jézus az utolsót is meggyógyította, s akkor szemmel láthatóan fáradt lett. Akkor aztán ezeket is haza küldte, hogy egyenek és pihenjenek, hogy az erő végképp testeik részévé legyen. Most minket is velük küldött, hogy élelmet vehessünk a városban, s azt mondta: ~~ Átkelek a tavon, hogy imádkozzam az Én Mennyei Atyámhoz. Ti pedig, miután a városból kijöttök, menjetek ama hegy aljába, a völgybe, s ott várjatok majd, amíg visszatérek… Azzal a Genezáreti tó felé ment, (alig negyed órányira voltunk a parttól) ahol egy kisebb halászbárka állt, s hogy a Mester jelezte szándékát, a halász, akié a bárka volt, készséggel átevezett a túlsó partra, hogy átal vigye a Mestert, akinek cselekedetei, amelyeket maga is látott; ámulattal és hittel töltötték el az ő szívét és elméjét. Akkor aztán bementünk az emberekkel a városba, és hamar megvettünk mindent, amire szükségünk volt, majd visszatértünk, s elmentünk arra a helyre, ahol a Mester meghagyta, hogy Reá várakozzunk. Ez a hegy Genezáret városától egy kissé nyugatra esett, s már inkább a pusztaságban állt, így jó két órába tellett, amíg odaértünk. Akkor aztán letelepedtünk, s kis tüzet gyújtva elkészítettük, majd el is fogyasztottuk a szerény étket, aztán csendesen beszélgetve töltöttük az időt. Késő éjszakáig vártunk, majd hogy Mesterünk nem tért még vissza, lassan mindannyian köpönyegeinkbe burkolóztunk, s elaludtunk. Ugyan eszünkbe jutott, hogy elindulunk 45


a Mester után, de nem tettük, mert nem tudhattuk: nem a szokottól eltérő módon tér e vissza közénk, az Erőt használva az út megtételéhez. Reggel egyikünk - másikunk a hegy lábánál lévő erdőbe ment, hogy valami ehető bogyókat, gombát, és erdei gyümölcsöt gyűjtsön, aztán hogy visszatértek, tovább várakoztunk. Egyszer, amint ott ültünk, s beszélgettünk, hatalmas sokaságot láttunk, amint a karavánúton közeledtek, amely ott húzódott, nem messze attól a helytől, ahol voltunk, a hegy lábánál. Nem tudtuk ugyan: miféle csoport az, de gyanítottuk, hogy betegeket hoznak ők is, mert hogy hírét vették: Mesterünk Genezáretben van. Szepphorisz felől jött a sokaság: de sejtettük, hogy még más városokból is jönnek, s a városok melletti településekről. Ez később be is igazolódott: öltözetük, ahogy mind közelebb értek, elárulta, ki honnan érkezett. Sajnáltuk őket, mert hogy Mesterünk a tó túlsó partján van: most nem segíthet az ő bajaikon. Felálltunk, s úgy fogadtuk az érkezőket, akik közt rengeteg asszony és gyermek is volt. Elmondtuk nékik: Mesterünk a tó túlfelén van, ott imádkozik egymagában, s minket hátra hagyott, hogy várjuk meg. – Az lesz a legbölcsebb, ha ti is letelepedtek itt, s velünk várakoztok… Az emberek azonban nem hallgattak ránk: tovább indultak, arra, amerre mondtuk, hogy Mesterünk ment. Vagyis a tó felé indultak, bár arra még csak nem is gondolhattak, hogy ennyien képesek lesznek átkelni a tavon, főként, hogy sok beteg volt köztük. Mi persze velük tartottunk, hogy amennyire lehet, igyekezzünk segíteni nékik. De velük tartottunk azért is, mert lassan kezdtünk aggódni Mesterünkért, aki nem szokott ilyen hosszú időre eltávozni mellőlünk. A sokaság első soraiban haladtunk, titokban azért fohászkodva: bár sikerülne valamiképp értesítenünk a Mestert… Úgy fél úton voltunk a hegy és a tó közt, amikor mintha a semmiből állott volna elénk: szembe jött velünk a Mester. Alig húsz lépésnyi távolságban volt, amikor megpillantottuk, holott addig teremtett lelket nem láttunk közeledni. Az emberek elámultak ezen, amiként mi magunk is, pedig mi már tudtuk, hogy Mesterünk ura Térnek és Időnek egyaránt. Ez a történés azonban most bennünket is meglepett, mert más benne lenni, s ismét más mint külső szemlélő szembetalálkozni a jelenséggel. Mesterünk akkor megállt, s hogy eléje értünk, azt mondta: ~~ Megláttam, hogy közeledtek, s mert hogy szükségben vagytok, a segítségetekre jöttem. azzal szólott az embereknek, hogy üljenek le, maga pedig ismét gyógyítani kezdte azokat, akiket elébe vittek. Mostmár nyoma sem volt rajta annak a fáradtságnak, amelyet arcán láttam: ragyogott, szinte sugárzott Belőle az Erő: most is sokan voltak, akik anélkül gyógyultak meg, hogy a Mester elé kerültek volna, akiket már Jézus jelenléte, a testéből áradó Erő kisugárzása meggyógyított: s ezek közt nem egy volt, aki évek óta nyomorékként élt, vagy már akként is született. Az egyik asszony egy fiatal fiút állított elé, aki születésétől fogva siket volt és néma. A Mester egy kissé elfordult, Kelet felé fordítva a fiú arcát, majd ujját annak fülére helyezte, közvetlenül a fül járata fölé, befogva annak füleit. Aztán baljának középső ujját kissé megnyálazta, s érintette véle a fiú nyelvét. Aztán föltekintett az égre, fohászkodott, majd azt mondta: ~~ Nyíljatok meg… - akkor aztán a fiú érthető tisztán mindjárt megszólalt, és hálákat rebegett a Mesternek, s az Ég Urának. Aztán, mintha csak véletlen volna, két madárka szállott el fölöttünk, csivitelve és énekelve, s a fiú boldog mosollyal hallgatta: mily szépen cseng az ő daluk a fénylőmagas égben… A sokaságban, amely ámulva állott valamivel távolabb, egy asszony szaladt a Mester felé: rokona volt a fiúnak, akit igen kedvelt, s igen örvendett annak gyógyulásán. A Mester lábai elé omolt s fennhangon dicsőítette Istent, s ezt mondta: – Áldott a méh, amely Téged hordozott, és az emlők, amelyekből szoptál… A Mester kissé elcsodálkozott e szavakon, majd ekként felelt: ~~ Ne véld, hogy boldogság vár azokra: inkább még hogy szenvedés, s akkor ama méh kívánná: bár sosem hordozott volna, s az emlők, hogy bár soha se tápláltak volna, hogy oly kínt ne kellett

46


volna érniük érettem. De boldogok: százannyira boldogok azok, akik az Isten beszédeit hallgatják, és megtartják, mert azoknak nem fájdalom, de édes öröm adatik. Az asszony láthatólag nem értette e szavakat, amint mások sem: még tanítvány-társaink sem, csak mi, akik láttuk, mint ragyog az Istennek fényessége a Fiún, s akik hallhattuk: mint tett hitet Mellette az Atya. Mi értettük, minő szenvedésre gondol a Mester, mi lesz az a hatalmas fájdalom, ami ezt kívánni készteti majd Máriát: – Bár sosem szültem, sosem tápláltam volna őt, sem hogy most veszni lássam… – Mert a Szűz Anya elméjében e gondolat született meg akkor, hogy Egyetlenjét holtan tartotta ölében. E hatalmas Anyai kínra gondolt akkor a Mester, amikor e szavakat szólta. Erre azonban még majd visszatérek, amikor itt lesz az ideje…– Ezután még sokakat meggyógyított Jézus, s tanított is hosszan a Mennyeknek Országairól. Egészen besötétedett már, amikor szavai végére ért, s akkor János ekként szólott Néki: – Mester! Küldd el most a népet, hogy élelmet vegyenek a közeli településeken, mielőtt egészen leszállna reánk az éj sötétje. A Mester ekként felelt: ~~ Nem szükségeltetik őnékik eltávozniuk innen. Adjatok nékik ti enniük… János egy kissé gondolkodóba esett: nem értette, miként gondolja a Mester, majd azt mondta: – Nincsen mit adjunk nékik, hisz nekünk magunknak sincs, csak öt kis árpakenyerünk, és két halunk… A Mester azt mondta: ~~ Hozd azokat elém, hogy kézbe vegyem, az embereket pedig ültesd vissza a helyükre, csoportokra osztva őket. János ekként is cselekedett, persze a mi segítségünkkel: a már útra készülődő embereket visszaültettük korábbi helyeikre, s mondtuk nékik, hogy várakozzanak még egy kissé. Azok engedelmeskedtek szavunknak. Visszaültek, s várakozón függesztették tekintetüket a Mesterre. Tán azt várták: Mesterünk még valami Tanítást ad át nékik, ám ami történt, még nagyobb ámulásra késztette őket. Mesterünk a sokaság elé lépett, oda, ahová János a kenyereket, s a két halat vitte, s tette egy kisebb kősziklára, majd két kezét áldón a kenyerek s a halak fölé tartotta. Arcát égre emelve fohászkodott néhány pillanatig, majd kézbe vette az első kenyeret. A baljával fogta meg azt, s a jobb kezébe átvéve megtörte, s a darabot felénk nyújtotta, hogy adjuk tovább az embereknek; megszámlálhatatlanul sokszor tört ama egyetlen kenyérből, amire az végül elfogyott. Akkor aztán baljába emelte a következő kenyeret, ismét hálát adott, majd abból is jókora darabokat tört, s hasonlóképp adta nékünk tovább, hogy kiosszuk az embereknek. Amikor az ötödik kenyeret is felemelte, s annak utolsó darabját is tovább adta nékünk, ismét a szikla felé nyúlt: véltük hogy most a halakat akarja kézbe venni, s ez is történt. A halakat is darabokra törve nyújtotta felénk, s mi azokat is átadtuk az első sorokban ülőknek, s azok a mögöttük lévőknek, egészen addig, míg mindegyikük kezében ott nem volt a kenyér, és a hal. Azután nékünk is osztott a Mester: ugyanolyan kenyeret és halat, aminőt az emberek kezébe adott, s megkóstolva éreztük, hogy az eledelre jó: épp olyan, mint azok a kenyerek, és azok a halak voltak, amelyeket János a Mester elé tett, s amelyekből mi korábban már ettünk. – Amint tudod: Mesterünk a Kozmikus Erőből merítve hajtotta végre e csodás történést. Most nem az Isten-gyermeki Erő által, mert akkor a kenyerek s a halak is épp úgy energia-részeikre bomlottak volna kezében, mint akkor, amikor Ő „evett” azokból, vagy bármely más élelemből. Most a Kozmikus Erőt vonzotta le, a prána-energiát sűrítette gondolatenergiái révén, megfogalmazva a megalkotni kívánt tárgy, jelen esetben az élelem minden ismérvét: formáját, színét, állagát, de még azon kenyerek és halak ízét, illatát, s még a kémiai összetevőjét és atomszerkezetét is, hogy azok minden szempontból pontosan olyanok legyenek, s olyan hatással

47


bírjanak a fizikai testekben, mint azok a kenyerek és azok a halak, amelyekről gondolati úton „mintázta” e reprodukciókat. A Kozmikus Erő minden esetben (a ti esetetekben is!) a koronacsakrán árad a testbe. Ennek irányát aztán aszerint lehet módosítani, amilyen céllal az Erőt használni kívánjátok. Aki gyógyító céllal, vagy delejezésre: tehát energia-átadási céllal kéri, és kapja meg az Erő egy részét, többnyire mindkét tenyerén s az ujjvégeken áramoltatja azt tovább. A Mester a bal tenyerébe irányította az Erő-szálat, amely úgy folyt át testén, mint valami vékony vízsugár, vagy inkább mint egy vékony energia-pálca: e pálcából tört le mindig egy-egy darabot. Az energia feldúsította és megkettőzte ama kenyerek és halak atomjainak számát: a Mester jobbjában azonban a letört darabok visszaigazodtak a Föld szokott paramétereihez, vagyis az atomok száma visszarendeződött, s ezáltal le is vált a telep-tárgyról. Lényegében nem letörte, hanem kiemelte a leválasztott atomhalmazokat az egészről, s azt adta a mi kezünkbe, ahol tovább veszített éteri, vagyis kozmikus jellegéből, így mire az emberek kezébe, majd szervezetébe került, már csakolyan volt, mint az eredeti darab, amelyből vétetett. Lehet: ezt még egy kissé bonyolultnak tartják majd sokan a testvérek közül: nem is azért tértem ki rá részletesen, hogy ezt mint általuk is megvalósítható, vagy megvalósítandó ismeretet közöljem. Ez ugyanis a negyedik szférába emelkedett szellemiségűek ismeretei közé tartozik, amelynek megvalósítása után vágyakoznotok teljességgel fölösleges: ott, a ti szinteteken nem, vagy csak kivételes esetekben tudják létrehozni e jelenséget az arra kiválasztottak, s ők sem teljességgel spontán, tehát nem egészében a maguk által levonzott Kozmikus Erővel való magas szintű bánni tudásuknak köszönhetően, de bizony: a szellem-világ egyik-másik képviselőjének hathatós segítségével. Tehát lényegében ők is médiumok, csak ők nem író, nem beszélő vagy álmodó: ők cselekvő médiumok, épp úgy, mint azok, akik a puszta kezükkel műtik a hozzájuk forduló betegeket. Hogy mennyire az Erőt használják (vagyis használják rajtuk keresztül az erre kijelölt Szellem-testvérek), arra tanúság az is, hogy a „megműtöttek” az esetek túlnyomó többségében teljesen kigyógyulnak olyan betegségeikből, amelyek az áttétel révén egy közönséges földi műtét után akkor is halálukat okozzák, ha a műtét maga sikeres volt. – A Mester, miután bevégezte e csodát, letelepedett mellénk, mint ahogyan mindig is tette, s csendesen azt mondta: ~~ Ma még nem értik, mi történt most, s ez így van jól. Eljön majd az idő, amikor értetté lesz számukra minden. Ahogyan ti sem érthetitek még: hogyan esett, ami esett, de egy nap, egy távoli percen képessé lesztek megismételni azt, amit most megtörténni láttatok… - azzal egy fűszálat kezdett simogatni szinte dédelgető mozdulattal, s gondolataiba mélyedt: így mi nem kérdeztünk semmit. Amikor az emberek bevégezték az evést, a Mester azt mondta: ~~ Szedjétek össze a maradékot: semmi se maradjon félre. Összeszedtük tehát azt, ami megmaradt az ötezer férfi, s a számtalan asszony és gyermek kezébe adott kenyerekből és halakból, s egy helyre hordtuk, ahová a Mester parancsolta. Mint-egy tizenkét kosárra való élelem került így együvé: a hét kenyér, s a két hal maradékaiból. Akkor aztán az emberek nyugodni tértek, s a Mester azt mondta: ~~ Vigyétek távolabb a maradékokat, oda ama domb mögé, s hagyjátok ott azokat, aztán nyugodjatok el ti is, mert holnap tovább megyünk. Akként cselekedtünk, amiként mondta: néhány férfi és asz-szony segítségével távolabbra, a közelben lévő domb mögé hordtuk az együvé halmozott élelmet. Nekem közben az a gondolat motoszkált tudatomban: bizonyára az éji vadaknak szánja, azért hordatja távolabb; ne rémissze el az ételtől az emberek erős párája a jó szaglással bíró állatokat. Másnap reggelre valóban eltűnt az élelem: de úgy, hogy sem egy morzsányi kenyeret, sem pedig egy halszálkát azokból nem találtam, bár kíváncsiságom arra késztetett, hogy megnézzem: milyen nyomok maradtak az éj vadjai után. S nemcsak hogy a kenyérnek s a halnak nem találtam nyomát: még állati lábnyomokat sem leltem, akár hogy néztem, pedig a puha homok mindenképp megőrizte volna, ha csak egyetlen állat jár is arra. Ebből nagyjából kitaláltam: nem állatok 48


lakmároztak a félrehordott élelemből – ám hogy mi történt azzal, s hová lett az éj sűrű sötétjében…? – E kérdésre már csak jóval később: távozásom után kaptam választ, tehát akkor, amikor visszatértem ama Utamról. (Épp úgy, amiként az előbb adott magyarázatot is csak Utam végeztével kaptam meg.) A Mester maga mutatta meg: mint állt meg az étel-halom mellett, s mint tette fölé az ő kezeit. Akkor ismét fohászt mondott, s az élelem energia-elemeire bomlott, s mint a Kozmikus Erő része, visszacsatolódott oda, ahonnét a Mester levonzotta. De most nem a testén áramoltatta azt végig, mint az Erő érkezésekor, hanem a légtérben nyitott számára egy keskeny csatornát, hogy a Kozmikus Erő azon át hagyhassa el a Föld légterét, amellyel keveredve hatalmas robbanást idézhetett volna elő, hisz most nem a folyamatosan leáramló Erő kis mennyiségéről, hanem az egyszerre felbontott Kozmikus Erő nagy mennyiségéről volt szó. Ezért volt szükség arra, hogy egy külön energia-csatornán távolítsa el azt Mesterünk. E csatornát Gábriellel kommunikálva hozta létre, aki a csatorna másik végén állt, várva az energia-elemeket, hogy visszaközvetítse azokat ama pontra, ahol korábban voltak, amint azt a Rend Törvénye előírja. – Reggel az emberek elköszöntek tőlünk, aztán útra keltek: ki-ki a maga városába ment, anélkül, hogy konkrét emlékképei lettek volna arról: mi történt a szemük láttán, s miféle csodának köszönhetik, hogy nem éhgyomorral kellett nyugovóra térniük. Magunk is útra készülődtünk, s kevéssel utóbb már újra úton voltunk. Mi persze emlékeztünk a történésre, de valahogy: eszünkbe sem jutott, hogy rákérdezzünk a Mesterre, miként cselekedte meg a csodát. A pusztaságból ismét Galilea felé indultunk, s ott csaknem egy teljes napot időztünk. Először egy tér felé mentünk, ám hogy oda értünk volna, egy farizeus lépett elénk az utcán kavargó sokaságból, s megkérdezte: merre megyünk, mi a szándéka aznapra a Mesternek. Ahogy Jézus azt felelte, hogy aznap nincs sürgető dolga, hívott bennünket: térjünk be véle a házába, legyünk a vendégei. Sok mindenről hallott, sőt: szemtanúja is volt a korábban esett csodás gyógyulásoknak: ezért hívta a Mestert, tán remélve, hogy valamiképpen megfejtheti a gyógyulások titkát. – Sokan voltak, akik képtelenek voltak elhinni: valódi Csodát láttak, olyan történést, amelyet csak Az vihet végbe, Akiben az Istennek Ereje lakik. Ezek azt vélték: valami szemfényvesztés van a történések hátterében: noha a gyógyítások előttük mentek végbe, s a meggyógyítottak mindenkor egészségesek is maradtak, márpedig ha valami trükk lett volna ennek hátterében, az illuzórikus hatás azonnyomban szertefoszlik, amint a Mester távozik a meggyógyított közeléből: ez azonban egyetlen esetben sem következett be! Ennek ellenére keringtek ilyen rágalmak, még azután is, hogy a Mester halottakat támasztott fel, akik aztán meglehetősen hosszú életet éltek, s (mint a Naini ifjú) még utódokat is hagytak maguk után… – A Mester elfogadta a meghívást, így néhány órát ott időztünk ama házban, majd ismét felkerekedtünk, s útra keltünk, mert másnapra a Keleti Betszaidába akart érni mesterünk, ahhoz pedig még bárkát is kellett szerezzünk, hogy átkeljünk a Genezáret taván. Ez nem ment könnyen, mert hogy a halászok már az éjjeli halászatra készülődtek, ám hogy megmondtuk: kinek a nevében kérünk valami vízi alkalmatosságot, egy nagy bárkát bocsájtott rendelkezésünkre egy idősebb halász. Akkorra viszont már erősen esteledett, mikorra a bárkát megszereztük. Mondtuk is a Mesternek, hogy jó lesz mielőbb útra kelni: ne zavarjuk az éji halászok dolgát, mire Jézus azt mondta: ~~ Szálljatok be a bárkába mind, s menjetek át a tavon Betszaida felé. Aztán a parton várjatok meg: hamarosan utánatok megyek magam is, amint haza küldtem mind az embereket… Míg mi bárka után kutakodtunk, a Mester köré ismét nagy sokaság gyűlt: s Néki megintcsak nem volt szíve szó nélkül elküldeni azokat. Tanított még akkor is, amikor visszaértünk, s mert hogy a tanítást nem hagyhatta félbe, előre küldött minket.

49


Ugyan nem tudtuk: hogyan jön át, ki hozza Őt utánunk, de engedelmeskedtünk, s mind bárkába szálltunk, és hamarosan már messze jártunk a parttól. Akkor már egészen besötétedett: épp csak a félhold s a csillagok adtak némi fényt, amúgy sötét volt egészen. Engem nem zavart ugyan, hisz szokva voltam az éjszakai hajózáshoz, amint testvéreim többsége is, így nem is erről beszélgettünk. Én eközben szokásom szerint a vizet kémleltem, s a víztükörben meg-meg csillanó holdsugarakat, s a csillagok tükörképét, amikor valami igen furcsát pillantottam meg. Egy emberforma alak közelgett, de csak úgy, mint ha a szárazon jött volna felém. Mutatom társaimnak, akik rögtön elborzadtak: vélték, valamely vízbe-halt szelleme közeleg felénk. Kiáltozni kezdtünk, hogy elriasszuk a kárhozottat, és… … – és a legnagyobb megdöbbenésünkre a Mester hangját hallottuk: ~~ Ne rémüldözzetek, hisz én vagyok az… Hitetlenkedve, értetlenül csóváltam meg a fejem. Ugyan sok csodás, megmagyarázhatatlan történésnek voltam már szemtanúja, de hogy valaki a víz tetején járjon, mintha csak a szilárd földön lépdelne… – ezt már semmiképp sem tudtam feldolgozni elmémben. De mert hogy az árny, vagy alak, vagy bármi volt az, amit láttunk: a Mester hangján szólalt meg, valami más, valami különös érzés is motoszkálni kezdett bennem. A Mester egy ízben azt mondotta: „ha valaki Égi személyt láttok, vagy hallotok, kérjetek tőle jelt, hogy bizonyítsa: valóban az, akinek mondja, vagy érezteti magát…” Ez jutott eszembe, hát visszakiáltottam a sötétbe: – Uram! Ha valóban Te vagy, hát tett azt, hogy oda mehessek Hozzád a vízen által… Akkor a Mester azt felelte: ~~ Jöjj hát… Kiléptem a bárka oldalán, és legnagyobb megdöbbenésemre a víz olyként hatott, s úgy tartott hátán, mint valami szilárd szikla, vagy keményre döngölt föld. Lépdelni kezdtem, s már jódarabon haladtam is minden baj nélkül, amikor elfogott a rettegés. Feltámadt a szél, s az addig biztosnak hitt víz-tükör ingadozni kezdett alattam… Akkor egy pillanat alatt felbukkant bennem a kérdés: – De mi lesz, ha mégis elsüllyedek? Ki fog engem megmenteni ez irgalmatlan, s egyre sűrűbbé váló sötétségben? – és abban a pillanatban süllyedni kezdtem. Lábaim először bokáig, majd térdig merültek meg a vízben, s én elveszetten kiáltottam: – Uram! Ments meg engemet! A Mester, aki akkorra alig két könyöknyire volt tőlem, kinyújtotta felém a kezét, s megfogta a karomat, mire ismét a víz tetejére emelkedtem. Félve, s egy kicsit szégyenkezve fogtam meg a karját, amely biztonságot és menedéket adott, s most még korholó szavait sem bántam, amikor azt kérdezte: ~~ Miért kételkedtél? Hát ennyire kicsiny, ennyire gyenge még benned a Hit? - azzal engedve, hogy a karjába kapaszkodjam, elmentünk a vízen át a bárkáig, s beszálltunk. Én magam merő egy víz voltam: a Mesternek még a saruja sem vizeződött be… Testvéreim, akik a bárkából figyelték végig e nem mindennapi jelenetet, az áhítattól s a csodálattól szinte remegve borultak le a Mester előtt, s azt mondták: Valóban az Istennek Fia vagy! Magam is térdre hulltam, de szólni nem volt sem erőm, sem pedig merszem, mire a Mester megérintette a vállamat, s felemelt: mozdulata oly kedves, oly egyszerű, s mégis oly fenséges volt, hogy teljes és tökéletes nyugalom szállott reám, s kevéssel később már teljesen megnyugodva telepedtem le az evező mellé, hogy mielőbb a túlpartra evezzünk a bárkával. Amikor kikötöttünk, kerestünk egy nyugalmas, szélvédett helyet, ahol letelepedhettünk. Amikor már mindnyájan elhelyezkedtünk, testvéreim kérdezgetni kezdték a Mestert: hogyan, miként tudott a vízen lépni anélkül, hogy alámerült volna? S hogyan tartott meg aztán még engem is, hogy visszavezessen a bárkába? A Mester akkor azt mondta: ~~ Sok van, amit még nem ért elmétek, és sok, amit még nem is kell, hogy értsetek. Ez is ilyen dolog, de később, egy számotokra még nagyon is távolinak tűnő percen nemcsak hogy megértitek, de magatok is megcselekszitek ugyanezt, s még többet is. Ez azonban nem most lesz, és nem e 50


földi világban. Többet azonban erről ne kérdjetek, mert nem szólhatok a Holnapok minden titkairól tenéktek sem. Mikor megvirradt, mindannyian talpra szökkentünk. Olyan friss erőt éreztünk magunkban, mint már rég: mintha nem is mi lettünk volna azok, akik az éjjel esett hihetetlen ~ csodálatos történés részesei voltunk. Igaz: én magam még hosszan nem tudtam elaludni, csak forgolódtam, s mind egyre a történésen tűnődtem, s persze a Mester szavain. De aztán Jézus a vállamra tette a kezét, csak úgy, mint ott, a bárkában, s azt mondta: ~~ Aludj, Simon, s hagyd, hogy az álom helyére tegye benned mindazt, ami most még elmédben kavarog… Arra azonnal mély álomba merültem, s amikor megébredtem, úgy éreztem: mindent megértettem, s minden válasz ott pihen tudatom mélyén, még akkor is, ha azokat nem tudnám úgy szavakká formálni, hogy mások számára is érthetővé tegyem. Tudtam, hogy ez több, mint puszta érzés: maga a valóság, de tudtam azt is, hogy ez így is kell legyen. Az ember még nincs azon a szinten, hogy képes volna befogadni ama ismereteket, amelyek tudatom mélyére kerültek (vagy épp felbukkantak tudattalanom mélyéről?) az álom útján, s nékem sincs jogom azokat elébük tárni, hogy túl ne terheljem, meg ne feszítsem általa fejlődő tudatukat s szellemüket. Igaz: ez utóbbi gondolat már mintha nem egészen a magam gondolata lett volna: mintha ezt is úgy plántálta volna elmémbe egy láthatatlan Tudat, amelynek nem lehetett nem engedelmeskednem. Felkészültem hát magam is az útra, ahogy a többiek, ami mindössze annyiból állott (amint egyébkor is), hogy elmondtam reggeli fohászaimat, kezembe vettem a zsákomat, s azzal megvolt. Amikor mindannyian útra készen álltunk, a Mester elindult Betszaida városa felé, s mi körötte ~ mellette ~ mögötte lépdelve követtük. Magasan járt már fenn a Nap, amikor a városba értünk. Azonban még alig léptünk be a kapun, máris egy vak férfit vezettek a Mester elé, kérve: érintse meg azt, hogy látóvá tegye. Jézus kézen fogta a vakot, s kivezette azt a városka falain kívülre. Mi követtük, amint addig is, de egy pár lépés távolságban, ahol keze intésével jelezte, megálltunk: onnan figyeltük, mit cselekszik amaz emberrel. A Mester akkor maga felé fordította szemközt a vakot, s ujját megnyálazva érintette annak szemeit, majd kezét leengedve megkérdezte: ~~ Látsz-e valamit? - mire az ember ekként felelt: – Látom az embereidet, amint fel s alá járkálnak. Úgy, akként látom azokat, mint holmi járkáló fákat… Akkor a Mester ismét a férfi szemei fölé borította az ő tenyerét, egy ideig ott tartotta, majd elvette, s ismét megkérdezte: ~~ S most miként látod őket? – Akként, Mester, amiként valósággal is vannak. Látom az arcukat, szemüket, de látom öltözéküket is: ím, szürke az útnak porától… Akkor tehát már teljességgel megnyíltak az ő szemei, s mindent látott, és mindent fel is ismert, mert hogy annak előtte látó volt, mielőtt megvakult volna. Hogy mi okozta vakságát, nem mondta meg néki a Mester, de azt meghagyta néki: a városkába ne térjen vissza vélünk, menjen inkább egy másik, távolabb lévő városba, ahová egyébként is való volt. Az engedelmeskedett: mindjárt megfordult, s rálépvén az útra, a távolabb lévő Korazin felé indult. Akkor mi visszatértünk a városba, s az emberek kérdésére; hová lett akit reá bíztak, Mesterünk ekként felelt: ~~ Visszatért oda, ahonnét jött, hogy botránkozásba s bűnbe ne vigyék őt ismét az ő szemei… Azt már mi mondtuk el: a vak meggyógyult az ő vakságából, s már ismét mint látó, tért meg szülőföldjére, hogy attól fogva ott éljen. Az emberek megnyugodva, s csodálattal vették körbe a Mestert, aki a zsinagógába indult. Mi magunk is követtük: szorosan mellette lépdeltünk, mint mindig, hogy el ne szakadjunk Tőle a tömegben. A zsinagógába érve, hogy az Írás szavait felolvasta az egybe sereglett zsidók előtt az elöljáró, majd Mesterünk is olvasott azoknak 51


egynémely részt, a könyvet behajtva tanítani kezdte a zsidókat, akik nagy figyelemmel hallgatták szavait. A Mester először hozzánk fordult, s megkérdezte: ~~ Emlékeztek-e még a tékozló fiúról mondott beszédemre, amelyet a Kegyelemről mondottam néktek? Bólintottunk, s szóval is jeleztük: emlékszünk, Mester. Akkor Jézus azt mondta: ~~ Most más Tanításokat, már beszédeket mondok, hogy ezek az emberek is megérthessék a Kegyelem Törvényét… - azzal visszafordult az őt hallgató sokaság felé, s ekként tanította őket: ~~ Volt egy gazdag ember, akinek egy sáfár intézte minden ügyét annak birtokán. Ezt a sáfárt egy napon bevádolták az ő ura előtt, hogy eltékozolja az ő minden javait. A gazdag ember ezért maga elé hívatta őt, s mondá néki: – Mit hallok felőled? Adj számot előttem a te sáfárságodról; s ha a vádak beigazolódnak felőled, nem lehetsz tovább a szolgálatomban: elbocsájtalak. A sáfár meghajolt, s távozott azzal, hogy el kell készítse a számadást. Magában azonban ekként tanakodott: – Mit tegyek most? Ha bebizonyosodik, hogy nem jól gazdálkodtam az én uramnak javaival, az elveszi tőlem a sáfárságot. Akkor mitévő leszek? Kapálni nem tudok; koldulni szégyenlek! Ekként tanakodott magában, aztán azt mondta: Tudom mit tegyek, hogy mikor a sáfárságtól megfosztatom, befogadjanak engem házaikba az emberek… - azzal magához hivatta az ő urának minden egyes adósát, s megkérdé az elsőtől: – Mennyivel tartozol az én uramnak? Az pedig ekként felelt: – Száz bátus olajjal. A sáfár azt mondta: – Vedd a te adósleveled, és hamar írj ötvenet. Az megtette, s örömmel és hálával szívében távozott. Akkor egy másikat hívott maga elé, s most attól kérdezte meg: – Te mivel, s mennyivel tartozol? Az így felelt: – Száz kórus búzával. - annak is azt mondta: – Vedd a te adósleveled, és írj arra csak nyolcvanat. Akkor aztán elkészítette az ő számadását, hogy az ő ura elé tárja azt. Az azonban már ez utóbbi cselekedetéről is hallott, s amikor a sáfár elébe állt, hogy számot adjon néki munkálkodásáról, dicsérte a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett, mert e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében, s ekként a magukéhoz hasonlatos eszességet ismerik el. – Bölcsen tetted, hogy barátokat szereztél magadnak az én adósaim közt! Bölcsen, bárha az én káromra szerezted is őket… - mondta néki, majd elbocsájtotta. E Tanítást mondotta a Mester, majd még hozzá tette: ~~ Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba. – A hamis sáfár az ő urának vagyonából szerzett magának barátokat, akik aztán befogadták, amikor a gazda elküldte őt. Amikor azt mondja a Mester: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, arra gondolt: osszátok széjjel ti is azokat a hamis kincseket, amelyeket a föld fiai oly nagyra értékelnek, de amelyek nem egyebek, mint az ellentét eszközei, amelyek révén megkötni kívánja szabadságában a Szellemet, hogy ekként cselekedve, s ekként megtisztulva a mammon; a földi kincsek fogságából a Valóság Világának hajlékaiba, az örök hajlékokba: vagyis a magasabb szférákba emeltessetek bölcs cselekvéstek jutalmául. Ehhez, e Tanításhoz kapcsolódik még ama ifjú esete, akinek szintén ezt mondotta a Mester: oszd széjjel mindenedet, hogy követőmmé lehess… – s ez a követővé levés nem csak a földi síkon volt értendő, de akként is: hogy nyomomban járhass a Mennyeknek Országaiban, vagyis a magasabb szférák Útjain is. –

52


~~ Aki hű a kevesen, a sokon is hű az; és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. Ha azért a hamis mammonon hívek nem voltatok, ki bízná reátok az igazi kincset? És ha a másén hívek nem voltatok, ki adja oda néktek, ami a tiétek? – Tehát aki a hamis kincsekkel nem akként gazdálkodott, hogy azok Égi Kincsekké váljanak kezében, nem méltó sem arra, hogy nagyobb gazdagság bízassék rá a Föld színén, hogy azáltal testvérei segítségére lehessen, sem pedig arra, hogy a Valóság Birodalmának Igaz Kincsei reábízassanak… – E szavak után felénk fordult Mesterünk, s azt mondta: ~~ Mondottam már tenéktek: egy szolga sem szolgálhat két úrnak: mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak. E Tanítást végighallgatták a farizeusok is akik szintén a zsinagógában ültek, s akik erősen pénzszeretők voltak. Azok, hogy a Mester bevégezte szavait, csúfolódni kezdtek. Gúnyolódtak, hogy a Mester azért mond ilyes tanítást, mert hogy nem bír a föld kincseivel, s ekként akarja igazolni magát, amiért nem szerzett kincseket: – Hisz lám: milyen szegényes, milyen kopott a te tanítványaid gúnyája! Ha pénzed volna, illőbb ruhákban járnának: így azonban a béresemmel sem ülhetnének egy asztalhoz, mert az szégyene volna az én béresemnek… – mondta egyikük nagy fennhangon, mire a Mester ekként válaszolt néki, s persze a többinek is: – Nékem nincs miért igaznak láttatnom magam, s nem kell, hogy szavaim igazoljam: Aki előtt azok Igazsága nyilvánvalóvá kell legyen, Az előtt az is… Ti vagytok inkább azok, akik az emberek előtt magatokat igaznak kívánjátok láttatni földi kincseitek által, mondván: bezzeg minket szeret az Isten, mert tiszták vagyunk. Ha nem volnánk azok, nem halmozna el minket jutalmul minden földi jóval… – s az emberek, akik tőletek tanulják a ti hamis igazságaitokat, hitelt adnak álságos szavaitoknak, mert hisz azt tanítottátok nékik, hogy a szegénység mindenkor Isten büntetése az ő tisztátalanságukért… Őket félre tudtátok vezetni a látszattal: de az Isten ismeri a ti szíveteket: Őt nem tudjátok a föld mindahány kincseivel sem megtéveszteni, mert a mi az emberek közt magasztos, az Isten előtt útálatos… – azzal ismét a sokaság felé fordult: ~~ Még más példázatot is adok elétek, hogy ez utóbbi szavaimat is értetté tegyen teelőttetek. Volt egy gazdag ember, aki már kora reggel bíborba és patyolatba öltözött, s mindennap dúskált a föld javaiban, s vigadozott az ő házában a barátaival. És volt egy Lázár nevű koldus is, aki az ő kapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele. Az nyomorú sorsában megelégedett volna a morzsalékokkal is, amelyek lehullanak a gazdagnak asztaláról; de az ebek is eljöttek, s nyaldosták az ő sebeit. Egy napon aztán meghalt a koldus: és szellemét angyal-sere-gek várták, hogy felvigyék azt az Ábrahám kebelébe. Aztán meghalt a gazdag is, és eltemették; és a pokolban felemelte az ő szemeit kínokban lévén, és látta Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében. Akkor a gazdag kiáltván kiáltott: – Atyám Ábrahám! Könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ő ujjának hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet; mert erősen gyötrettetem e lángban. Ábrahám ekként felelt őnéki: – Fiam, emlékezzél meg róla, hogy te elvetted a te javaidat már életedben, hasonlóképen Lázár is elvette az ő bajait: most ez vigasztaltatik, te pedig gyötrettetel. És ha küldeném is: miköztünk és tiközöttetek nagy szakadék van, úgy, hogy akik akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek, akik veled vannak. A gazdag ekkor azt kérte: – Kérlek téged Atyám, hogy bocsásd el őt az én atyámnak házához. Van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nékik, hogy ők is ide, a gyötrelemnek e helyére ne jussanak. Ábrahám erre ekként felelt, méltán: 53


– Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat… A gazdag ekként győzködte: – Nem hajlanak arra, atyám Ábrahám; de ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, hogy intse őket: megtérnek! Ábrahám így válaszolt: – Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad… – Bontsuk most soraira a fenti tanítást: Lázár, a nyomorult koldus; szerény alázattal viselte az ő sorsát, holott még az ebek is ellenére tettek, hisz iszonyatos kínokat állt ki, ha azok sebeihez értek. Minthogy azonban ama Lázárnak ez vállalása volt, halála után ama szférába emeltetett, ahol Ábrahám volt. A gazdag ember szellemét, akinek ébresztésére Lázár vállalkozott, s aki megmakacsolta magát az ő sötétségében; az asztrál-sík vonta magához, ahol távozása, s a Szellemvilágban való ébredése után a legmélyebb sötétségben kellett lennie: ezért amikor a mellé rendelt oktató-szellem fényénél egy pillanatra rálátással bírt ama felsőbb szintre, az oktató távozása után egy halvány Reménység-sugarat, egy csöppnyi Fényt és energiát kért: küldje le azt néki Ábrahám ama Lázárral: vagyis hogy Lázár áramoltasson felé abból egy szikrányit. Ám amint ő nem nyújtott egy csöppnyi enyhet, könnyebbséget a kapuja elé vetett halódónak, akként nem nyújthatott az sem néki most enyhet, hisz a harmadik szférából, mint tudod: még nincs módja aláereszkedni a mélyebb szintekre, s főként nem az asztrál-világba egyetlen Szellemlénynek sem, mert ez már a magasabb szférák lakóinak kiváltsága. Azoké, akik közül egy, mint oktató-szellem igyekezett is felnyitni a mélybehullott szellem szemeit, hogy végre felismerhesse, s megbánhassa, majd az Irgalom Tenyerére tehesse az ő bűneit: ám az akkor még nem látta bűneit, csak a szenvedést, amelyet viselnie kellett. Ezt kívánta érthetővé tenni számára Ábrahám: te már elvetted amit akartál: most vedd el azt is, ami jár, amiként Lázár is elveszi, ami a Törvény szerint őt megilleti… Akkor már kezdett némi világosság támadni ama szellemben, mert azt kérte (s ez igen dicséretére vált, hisz földi útja alatt egyszer nem gondolt másokkal!), hogy küldjön Ábrahám holtnak szellemét: ébreszteni az ő háza népét, hogy még időben ráébredhessenek az ő hibájukra: ne kelljen az ő gyötrelmeit azoknak is viselniük, ha visszatérnek az Útról. Amit erre felelt Ábrahám, az már erősen a mi korunk (tehát a Krisztusi kor) emberének szólott, még ha maga a történet sokkalta korábban játszódott is le: Van nékik Mózesük és prófétáik… - mondta, s ezzel arra utalt a Mester: ha legalább azoknak szavait, a Mózes, s a Krisztusi kor előtt elküldött próféták szavait helyesen értelmeznék, és betartanák… - de a mammon, a gazdagság nem hagyta meglátniuk a szavak mélységét, csakis azoknak felszínét, s nem engedte megérteniük és betölteniük: csupán betanulniuk a szavakat, hogy azok szajkózása révén a tiszta, hitben élő ember színében láttathassák magukat a köröttük élőkkel. Ez persze nem csak a kétezer évvel ezelőtt élt emberek: de bizony a ti emberiségtek korában is így van… Az utolsó szavakban már félreérthetetlenül utalt Jézus mind-arra, ami később be is következett: ha valaki a halottak közül feltámad… - itt Önmagáról szólott, hisz előtte és utána senki sem volt, aki feltámadott volna halottaiból. De utal arra is: még akkor sem fogják elhinni az Ő szavait: amint az be is igazolódott! Nem csak elhinni, még megérteni is képtelen az ember, s nem csak a példabeszédeket, de a teljes nyíltsággal, érthető módon adott Tanításokat és Kinyilatkoztatásokat sem: bár szavaikban egyre zengik, csak zengik ama Igazságokat, hogy „hitüket” hihetővé tegyék embertársaik előtt, miközben már a Templomaik előtt ülő koldusba is belerúgnak, ha úgy vélik: senki sem látja őket. Mert ezt gondolják, hisz ember-szem valóban nem látja titkon esett tettüket, s Aki pedig mégis látja: annak létét csak szajkózzák, ámde nem hiszik, így elképzelni is képtelenek, hogy Isten valóban látja minden tettüket, amelyekért el is kell vegyék azt, ami megilleti őket méltán…– Amikor Mesterünk e tanítás végére ért, a farizeusok igen felkeltek ellenében. Vad, támadó szavakat szóltak, s mind egyre azt mondták egymás közt: 54


– Ki ez a férfiú, hogy ekként szól vélünk? Mi jogon mond ítéletet, amikor még a papság vezetői sem ítélnek el minket soha? Ki adott őnéki hatalmat, hogy az Atya nevében szóljon s okítson minket a Mennyek Országainak Törvényeiről? Mindezt már a zsinagóga előtti téren beszélték, csak egymás közt szólva, ám a Mester tudta azok szavait. Ezért azt kérdezte tőlük: ~~ Ha valaki az Atyának szavait szólja, s az Atyának erejével cselekszik: tesz-e ellenetek bármit is, amit az Isten Törvényeinek értelmében tennie tilalmas volna? Avagy nem hiszitek, hogy szavaim az Én Atyámtól valóak, amint Atyámtól való az Erő is, amellyel cselekszem…? Ha pedig nem hiszitek: mit hisztek, miért mondták azt a próféták: először Illés jön el, hogy elkészítse Annak Útját, aki eljövendő? Bizony, mondom néktek, hogy Illés már köztetek volt, de ti nem ismertétek fel Őt. S most Illésnél nagyobb van itt: de ti Azt sem ismeritek fel, Akit az Atya küldött: a Fiút… A farizeusok megértették: önmagáról szól, ám e felismerés csak még inkább haragot ébresztett bennük. Köveket ragadtak, hogy agyonkövezzék a Mestert, s véle minket is, ám mire a szándék cselekedetté vált volna, mi már nem voltunk ott. A Mester most nem csak önmagát, de minket is átemelt egy másik pontra, így mire időnk lett volna, hogy védekezni akarjunk, már a városon kívül, az úton álltunk mind. A Mester akkor elismételte minékünk: ~~ Bizony, mondom néktek: Illésnél nagyobb van itt, de nem ismeri fel e bűnös nemzedék, amint Illést sem ismerte fel, mert vakok még az ő szemeik a kicsinynek meglátására is, mert még a kicsiny is túlon-túl nagy őnékik, bárha az nincs oly távol tőlük, hogy láthatatlan lehetne. Hogy ne volna akkor szemeiknek láthatatlan az, ami annyira messze-távol van az ő szemeiktől… E szavak után elindult, s mi követtük, miközben iménti szavain tűnődtünk. Most is a Genezáreti tó partja felé mentünk: annak partján, majd a Jordán vizén Déli irányban haladva akart Mesterünk Jeruzsálembe menni, hogy a közelgő ünnepeken ismét a Templomban tanítson, amint azt már korábban eltervezte. Hát ismét bárkát vettünk magunknak, s két nappal később már a Tenger partján álltunk. Ugyan nem volt bátorságos dolog: ismét a város falai közé mennünk, s Júdás emlékeztette is a Mestert; miként fogadtak minket, s miként akarták ott Őt megölni akkor is, amikor legutóbb ott jártunk, ám a Mester most is azt mondta néki, amit már nem egyszer: ~~ Ne aggodalmaskodj! Most még nem árthatnak nékem, mert még nem jött el az Én időm… – Júdás ezt akként értelmezte: még nem lépnek a Mester ellen, de amikor eljő az Ő ideje, ellene fognak lépni, ám akkor Jézus megvédelmezi magát, s magához ragadja a hatalmat… –már hogy a földi hatalmat, mert hisz Júdás mind egyre abban reménykedett, hogy a Mester, akiről ő is tudta: az Igazi Felkent: a zsidóság élére fog állni, és csodatévő ereje által felemeli, s a Föld legelső és leghatalmasabb népévé teszi a zsidóságot. A zsidók ugyanis két Messiást vártak, két Felkentet, s a földi Felkent az Isten felkenje alá helyeztetett általuk: ezért vélte Júdás, hogy Jézus, akiről tudta, hogy az Istennek Felkentje, egy napon átvesz minden hatalmat, s akkor véget ér a vándorlások és tanítások ideje, s akkor végre ő is magas polcra, nagy gazdagsággal járó hivatalba kerül…– Akkor már Júdás is megnyugodott, s vidáman tréfálkozva lépdelt közöttünk, s még előre is ment, amikor a Város falai alá értünk, hogy a kapusokkal váltson néhány szót. A Mester szomorkás mosollyal figyelte, de nem szólt. Némán lépdelt nyomában, de szívében már a Holnapok mély fájdalma izzott, s amidőn a Falakon belülre értünk, alig hallhatóan felsóhajtott: ~~ Nagy perceket fognak még megérni e falak, mielőtt romlásuk lészen… Ezt most én sem értettem, bár én, hogy közvetlen mellette lépdeltem, hallottam az alig kiejtett, tán inkább csak gondolt sóhajt. Nem értettem, mert hisz a Városnak büszke, erős kőfalai voltak, amelyeket ezer esztendő is kevés volna, hogy leromboljon. Hallgattam hát, de szívembe elrejtettem e szavakat. Talán nem is tudatosan, s nem akarva, csak akként, amiként az elme is megjegyez olykor akaratlanul meghallott szavakat, vagy látott képeket, hogy egy nem várt percen azok elébukkanjanak, ha a szó, vagy a kép valósággá lesz…

55


– A Város képe semmit sem változott utóbbi ottlétünk óta. De ez természetes is volt: itt úgyszólván születésem óta egyforma volt mindig minden, s talán már annak előtte is olyan volt, s majd halálom után több száz évvel is olyan lesz, amilyennek megismerhettem. Az igazat megvallva: nem szerettem soká időzni a városban. Túlon-túl nagy, és hangos volt ott nékem minden, megszoktam Kapernaum kissé vidékies csendjét, időtlen lassúságát, s persze azt, hogy a Genezáreti tó épp csak nem a házam mellett volt. Nem is volt szokásom korábban, csak az Ünnepre felmenni. Most azonban nem zavart sem a lárma, sem más egyéb, hisz a Mester mellett voltam, s ez számomra mindennél többet ért. Pedig most bőséggel volt sokaság is, lárma is, hisz az év második sátoros ünnepe közelgett, s emellett a hét utolsó napja is volt, tehát az a nap, amikor az emberek igyekeztek mindent elvégezni, hogy másnap, vagyis szombat-napon megpihenhessenek az ő minden dolgaiktól, amint azt Mózes Törvényei megparancsolták. – Betértünk hát Jeruzsálembe, s Jézus egyenesen ama tanítványa háza felé ment, aki korábban mellette járt, s aki a János fiainak volt egyike, mielőtt a hetven közt a Mester útjára lépett. Ama férfiú (neve szerint Máté) nagy örömmel fogadott bennünket, s hosszasan beszélt a Mesterrel, s elmondta Néki: mit végzett, amióta nem találkoztunk. A Mester figyelemmel hallgatta, majd közös imában emeltük fel lelkeinket az Atyához. Aztán asztalhoz ültünk; éhesek voltunk mind, hisz már jócskán benne jártunk a délutánban, s még egy falat ételt nem vettünk magunkhoz. Mesterünk, míg mi ettünk, a ház melletti kertben volt: ott folytatta imádságát a virágok közt, s közben a madarak dalát hallgatta. A fiókák már felnőttek, el is repültek, hogy más vidéken, vagy épp csak más udvarok fáin verjenek tanyát, s ott készülődjenek a Nagy Útra, a maguk törvényei szerint. Miután ettünk, magunk is kimentünk még egy kicsit a ház mellé, s csendes beszélgetéssel múlattuk az időt estig, majd nyugovóra tértünk. Testvéreim többsége a házban hált, én azonban inkább a Mester mellett terítettem le köpönyegemet, ahogy megszoktam: egyik felére feküdtem, míg a másik felét magamra vontam takaróul, mert hogy az éj meglehetősen hűvös volt. Reggel szinte egyszerre ébredtünk mindannyian, s mint mindig, most is imádsággal kezdtük a napot, megköszönve Atyánknak az éji nyugovást. Ezután a Templomba mentünk, ahogy minden törvénytisztelő zsidó. A férfiak külön csoportokban jöttek, s ők az első ajtón mentek be a fiúgyermekekkel, míg az asszonyok a leányokkal s az egészen apró fiúcskákkal az oldalsó ajtón, amely lényegében ugyanabba az imaterembe, de az imatermet kettéválasztó kárpit mögötti részhez vezetett. Útközben a Mester ismét sokaknak adott gyógyulást, bár most sehol sem álltunk meg, hogy a betegek a Mester köré gyűlhessenek. De azok valamiképpen tudták: merre fog elhaladni a Mester, s maguk is arra mentek, s hogy a Mester meglátta őket, megesett rajtuk a szíve, s reájuk tette az ő kezét, hogy meggyógyuljanak érintésétől. Aztán elértünk a Templomhoz, s mi a többi férfi közt beléptünk az „első teremnek” nevezett részbe, majd elfoglaltuk a minket megillető helyeket. Miután a Templom papja az Írás szavait felolvasta, s már a zsidók s a farizeusok is hozzáfűzték a maguk mondandóját az idézett részhez, a Mester kezdett beszélni: ~~ Az Írás, amelyből most olvastatok, arról szólt: hogyan, s miként kell élnie annak, aki az Atyának kegyelmét akarja kiér-demelni. Aztán arról szóltatok, micsoda előjogokat élvez e nép, amellyel Isten szerződést kötött: mind, az összes többi néppel szemben, akikkel Isten nem kötött szerződést. Én is erről, s az Atyáról szólok hát véletek. Kihez hasonlítsam előttetek az Atyát? Hasonlatos az Atya ahhoz a gazdaemberhez, aki jókor reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon az ő szőlejébe. Megszerződött a munkásokkal napi tíz pénzben, elküldte őket az ő szőlejébe, hogy dolgozzanak. Aztán három óra tájban ismét látott más embereket, akik munkára várva a piacon álltak. Beszélt vélük, s azt mondta: – Menjetek el ti is a szőlőbe, és ami igazságos, megadom néktek. - mire azok is elmentek, mint az előttük indultak.

56


Hat és kilenc óra tájban ismét kiment, s ugyan úgy cselekedett más munkásokkal, mint a korábbiakkal, s azok is kimentek a szőlőbe, hogy dolgozzanak. Tizenegy óra tájban mégegyszer kiment: és ismét talált néhány embert, akik dolog nélkül álltak a piactéren. Megkérdezte azoktól: – Miért álltok itt egész napon át, dologtalanul? - mire azok ekként feleltek: – Mert senki sem fogadott meg minket. Ezeket is felfogadta, mondván: – Menjetek el ti is a szőlőbe, és ami igazságos, megkapjátok. Azok is kimentek hát, s dolgoztak estélig. Mikor pedig beesteledett, azt mondta a szőlőskert ura az ő vincellérjének: – Hívd elő a munkásokat, és add ki nékik a bért, az utolsóktól kezdve mind az elsőkig. És jöttek azok, akik tizenegy órakor mentek ki, s fejenként tíz-tíz pénzt kaptak bérükül. Azután az elsők jöttek, s látva: mennyit kaptak az utolsónak érkezettek, azt gondolták: ők többet kapnak. De ők is tíz-tíz pénzt kaptak fejenként. Amint pedig fölvették az ő bérüket, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: – Azok az utolsók egyetlen óráig munkálkodtak és egyenlőkké tetted azokat velünk, akik a napnak terhét és hőségét szenvedtük. Ő pedig felelvén, azt mondta egyiküknek: – Barátom, nem cselekszem igazságtalanul veled; avagy nem tíz pénzben szerződtél-e meg velem? Vedd, ami a tiéd, és menj el békességgel, s ne törd magad azon, ha én ennek az utolsónak is annyit akarok adni, mint néked. Avagy nem szabad-e nékem a magaméval azt tennem, amit akarok? Vagy a te szemedben vétkem az nékem, ha mással jó vagyok? S ha veled cselekednék ekképpen: akkor is háborognál…? Ekként vagytok ti is munkások a Atyának szőlőskertjében! Egyiktek már hajnaltól fárad, s hajladozik, míg a másiktok már csak a nap kései óráján kezd dolgozni: mégis egy bért kell vegyetek az Atyának kezéből, mert ez a Törvény… – Először is azzal kezdeném, ami a Mester mondandójának legfőbb lényege volt: azzal tehát, hogy az Atya kegyelmét nem lehet kiérdemelni, mert Ő azt ingyen, s nem érdem szerint árasztja minden gyermekére. A példabeszéd erről szólt, s arról még: Ugyan az elsőként érkezettek szerződést kötöttek a gazdával, mégis egyenlő bért kapnak, mint azok, akik később érkeztek, s csak a gazda méltányosságára hagyatkozhatnak, ha a napi minimális bér, vagyis az egy dénár megszerezhetésében reménykednek. Ám a gazda egyenlő bért ad mindenkinek: legyen az véle szerződést kötött, vagy később érkezett, szerződés nélkül való. Ezen kívül, és ezen túl még a zsidók önhittségére is rákívánt mutatni a Mester Arra, hogy bár a zsidó Ábrahámmal, s rajta keresztül a zsidó néppel szerződést kötött Isten: de az nem helyeztetik Isten szívében sem előrébb, sem feljebb, mint bármely más nép. Egyenlővé tett azokkal minden más népet az Atya, s ennek pecsétje is a Fiú Áldozatában rejlett, amely Áldozat mindenekért történt, tehát mindahány mélységbe hullott Szellem-lényért! Egyenlőséget tanított tehát Jézus, mégpedig a teljes és tökéletes, Testvéri egyenlőséget: amint az van is. E példabeszédnek azonban van mégegy, már magasabb szin-tű magyarázata is! Íme: Azok a szellemek, akik a mélységek mélységeibe zuhantak, azon a ponton, a „napnak” ama szakában kellett megkezdjék visszafelé vezető Útjukat, ahol még sötét volt a hajnal. Azok csaknem az éj sötétjében kellett megkezdjék a maguk munkálkodását, s folytatniuk kellett a történések viharait, tűző napsugarait, minden fáradalmait viselve, hogy méltókká legyenek ama bizonyos tíz pénzre, amely bérükül ígértetett. Akik ideje-korán, már a mélység felé vivő út elején megálltak, természetszerűleg kisebb utat is kellett megtegyenek a visszavezető úton: hogy ugyanoda érjenek, vagyis ugyanazt a bért vegyék, mint azok, akik a mélységből emelkednek fel: mert hisz egyazon pontról indultak mindahányan, az első mennyei szférából, amely a végső tisztasági szint volt, tehát az a szint, amelynél lejjebb már csak a Teremtő Törvényeinek elvetése, megszegése révén süllyedhetett a szellem. (Valahogy úgy képzeljétek ezt el, mint amikor egy 57


sereg ember elindul egy úton: az egyik néhány méter után megáll, a másik elmegy háromszáz métert, s negyedik egy kilométert, míg az utolsók egészen az út végéig mennek. S akkor meghallják a hívó szót. Azok, akik egészen az út végéig mentek, hosszú utat kell megtegyenek, míg visszaérnek, azok viszont, akik korábban megálltak, arányosan kevesebbet: mégis mind visszatérnek, és ugyan oda térnek vissza, ahonnan elindultak, s ahonnan a hívó szót hallották.) Atyánk tehát teljes igazságossággal cselekszik akkor, ha ugyanazt a bért adja a mélységből visszaemelkedetteknek, mint azoknak, akik csak a mélység felé vezető út feléig, vagy harmadáig süllyedtek, s ott megállva arra törekedtek, hogy mielőbb visszatérhessenek a Teremtő EGYségébe, vagyis az első mennyei szférába. – Még szinte ki sem mondta Mesterünk az utolsó szavakat, a zsidók méltatlankodni kezdtek, s igaztalannak bélyegezték Mes-terünk szavait: – Magam sem adok kevesebb munkáért olyan bért, mint aminőt a több munkáért fizetek! mondotta egyikük, s a többiek helyeslőn bólogattak, mire a Mester azt mondta: ~~ Kicsinyek vagytok még, s vakok, hogysem megérthetnétek az én beszédeimet, vagy hogy az Én Atyám dolgai fölött ítélkezzetek, s hogy az Ő tetteinek okát láthatnátok! De eljön majd az a perc, amikor mindezek értetté lesznek számotokra. Nem most, nem is holnap: egy távoli jövőben, amelyet még egyikőtök sem láthat, hanem csak az Atya, s azok, akik hűséggel Mellette maradtak. Akkor az iménti szóló ismét megszólalt: – Te vagy amaz ember, aki sokakat idejövet meggyógyítottál… De kérdem én tőled: ki adta néked a felhatalmazást, hogy taníts és gyógyíts? Honnan, kitől vetted mindehhez a hatalmat, és az erőt…? Jézus pedig ekként felelt nékik: ~~ Én is kérdek egy dolgot tőletek, amire ha megfeleltek nékem, én is megmondom néktek, micsoda hatalommal cselekszem ezeket. – a zsidók bólintottak: kérdezz csak… - mire a Mester megkérdezte: ~~ Mit gondoltok magatokban: János keresztsége honnan volt? A mennyből-e, vagy az emberektől? A zsidók vezetői összesúgva tanakodtak: – Ha azt mondjuk: mennyből, azt mondja majd nékünk: Miért nem hittetek tehát néki? Ha pedig azt mondjuk: emberektől; bajunk lehet, mert a sokaság reánk támad. Mert Jánost mindnyájan prófétának tartják, hát azt mondanák: Szent ember ellen vétettünk szavunkkal… Ismét a korábban szóló férfiú felelt Jézusnak, ekként: – Nem tudjuk. A Mester elmosolyodott, mert hisz ismerte gondolataikat, s ha halkan esett szavukat nem hallhatta is; tudta, miről tanakodtak. Akkor azt mondta nékik: ~~ Nem tudjátok, vagy inkább nem akarjátok tudni, hogy megmondani ne kelljen… Hát Én sem mondom meg néktek, micsoda hatalommal cselekszem ezeket… - azzal felállt, s elhagyta a Templomot, mi pedig követtük. A Templom előtti téren aztán megálltunk, hogy néhány szót váltsunk egynémely emberrel azok közül, akiket idejövet a Mester meggyógyított, s akik mind Reá vártak. Akkor az oldalsó ajtón elkezdtek kifelé jönni az asszonyok és a kicsiny gyermekek. Ezek közt volt egy asszony, akinek háta úgy meg volt görbülve, hogy csak kétrét hajolva tudott menni, botjaira támaszkodva. Ez a Mester mellett haladt el, egy kissé elkülönülve a többi nők csoportjától, ahogyan azt a sérült emberek óvatossága diktálta néki. Amint a Mester mellett elhaladt, az megállította, s maga elé hívta: ~~ Mióta szenvedsz a te betegségedben? - kérdezte, mire az asszony keservesen felpillantott: – Csaknem húsz esztendeje már annak, Uram! A Mester nem kérdezett többet. Reá tette tenyerét az asszony hátára, s azt mondta: ~~ Most megszabadultál a te betegségedből… Az asszony abban a pillanatban felegyenesedett, s áldotta Mesterünket, és dicsőítette az Istent.

58


– Ahogy a Mester az asszony hátára fektette tenyerét, abból magas szintű pozitív energia áradt ki, s az felülírta az asszony betegségét okozó ellentét energiáját, amely beáramolva a pozitív energia helyére, egyszeriben semmissé lett a Mester testét (részben) alkotó energia hatására, vagyis egyszerűen felszívódott az asszony testéből, s feloldódva pozitív energiává változott.– A zsidók mindezt a Templom ajtajában állva nézték, s még inkább haragra gerjedtek, mert ím: most a saját szemükkel láthatták, hogy a Mester valóban csodás Erővel bír, de nem felelt nékik: Ki Ő, s Honnan, Kitől veszi az Erőt… Visszaléptek a Templomba, s mostmár azon tanakodtak: miként tegyenek, hogy vesztét okozzák a Mesternek, amiért kisebbíti az ő tekintélyüket a zsidók előtt már a puszta jelenlétével is. Mesterünk e gondolatukat is tudta, de nem törődött velük: mégcsak vissza sem pillantott, s amikor egy farizeus magához hívta: legyen vendége, ebédeljen az ő házánál, elindult azzal annak háza felé. Mi persze mögöttük lépdeltünk, s egy idő múltán láttuk: három, vagy négy ember is azok közül, akik a Templomban a Mester ellen voltak, követ bennünket. Már szólni akartunk Jézusnak, hogy figyelmeztessük, amikor egy vízkóros ember bukkant elő az egyik házból. A Mester akkor megállt, s megállítva a vízkórost is hátrafordult, s egyenesen azokra nézett, akik követték: ~~ Szabad-e szombat-napon gyógyítani, vagy sem? Azok mélyen, nagyon mélyen hallgattak, mire a Mester reá tette az ő kezét a vízkóros ember fejére, s az menten meggyógyult az ő bajából. Akkor a Mester elbocsájtotta őt, s visszafordulva azt mondta az írástudóknak, akik követték: ~~ Magatok is segítségre siettek, ha valamelyőtök fia, vagy az ökre szombat-napon a kútba esik… Erre már nem tudtak mit felelni, hát megfordultak, s visszafelé indultak, a Templom irányába. Ők visszamentek, de akkorra már ismét nagy sokaság vett körül bennünket. A Mester felénk, s az emberek felé fordulva így szólt: ~~ Úgy törnek ellenemre, mintha valami pogány volnék! Miközben az Írás szavait olvassák, a maguk igaztalan igazságait dédelgetik az ő szíveikben, s átkaikat szórják rám az ő ajkaikkal… Viperák és mérges kígyók fajzatai! De hogyan is szólhatnának gonosz létükre jót, ha a szív teljességéből szól a száj? Mert a jó ember a maga jó kincseiből hozza elő a jókat: a gonosz pedig az ő gonoszságainak tárából ad elő minden gonoszat. De mondom néktek: minden gonosz és haszontalan beszédért számot adnak az emberek az Ítéletnek óráján, mert beszédeitekből ítélnek majd meg mindannyiótokat igaznak vagy bűnösnek… Az írástudók és a farizeusok a Mózes székébe kerültek. Ezért mindazt amit parancsolnak néktek, megtartsátok és megcselekedjétek; de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, hirdetik az Írás szavait, de nem cselekszik azokat. Nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira rakják mind a terheket; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni. Minden dolgukat csak azért és akként cselekszik, hogy lássák azt, és dicsérjék azokért őket az emberek, s egyebekben is a feltűnést keresik, s a maguk kiválóságát mutogatják. Megszélesítik az ő homlokszíjaikat; és megnagyobbítják az ő köntöseik peremét, és szeretik a lakomákon a főhelyet, és a gyülekezetekben az első sorokban ülnek. Elvárják a piacokon való köszöntéseket, és azt, hogy az emberek így hívják őket: Mester, Mester! - akkor Jézus felénk fordult, akként folytatta: Ezért mondottam néktek: ne hivassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok, és Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van: ti pedig testvérek legyetek mindenkor… – azzal ismét a Templom felé fordult, ahonnan akkor léptek ki (tán épp a Mester szavait hallva) az írástudók, a farizeusok és a papok, s ekként folytatta: Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert a Mennyeknek Országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, s akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be. 59


Jaj néktek, mert felemésztitek az özvegyek házát, de közben színből hosszan imádkoztok; ezért annál súlyosabb lesz a ti büntetésetek. Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a sötétség fiává teszitek őt, kétszerte inkább bemocskolva azt a bűnnel magatoknál. Jaj néktek vak vezérek, akik ezt mondjátok: Ha valaki a Templomra esküszik, semmi az; de ha valaki a Templom aranyára esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: hát melyik nagyobb: az arany-e, vagy a Templom, amely szentté teszi az aranyat? És azt mondjátok: Ha valaki az oltárra esküszik, semmi az; de ha valaki a rajta levő ajándékra esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: hát melyik nagyobb: az ajándék-e vagy az oltár, a mely szentté teszi az ajándékot? Aki az oltárra esküszik, esküszik arra, és mindazokra is, amik azon vannak. És aki a Templomra esküszik, esküszik arra, és Arra is, aki abban lakozik. És aki az égre esküszik, esküszik az Isten királyiszékére és arra, ki abban ül. Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! Dézsmát adtok a mentából, a kaporból és a köményből, s ezért fennen hirdetitek: ti megtartottátok a törvényt. De elhagyjátok amik nehezebbek a törvényben: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget! Pedig elsőként ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni. Vak vezérek, akik megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek. Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert megtisztítjátok a pohárnak és tálnak külsejét, belől pedig telve vannak azok tisztátalansággal és mértéktelenséggel. Így vagytok ti is: kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belől telve vagytok képmutatással és törvénytelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg előbb a pohár és tál belsejét, hogy külsejük is tiszta legyen. Tisztítsd meg a te szíved, elméd és szellemed, hogy is igazán tiszta légy! Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal vannak telve. Éppen így vagytok ti is, kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belül telve vagytok tisztátalansággal és undokságokkal: képmutatással és törvénytelenséggel. Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! Mert építitek a próféták sírjait, és ékesítgetitek az igazak síremlékeit, és azt mondjátok: Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérének kiontásában… De ezzel épp magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat. Töltsétek be ti is a ti atyáitoknak mértékét! Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését? – „Töltsétek be ti is a ti atyáitok mértékét” - mondta a Mester, s itt arra utalt: ők is, amint atyáik, az Ég Küldötte ellen: azaz Ellene fognak fordulni, s amint azok megölték a prófétákat, akként fogják megölni azon atyák fiai is Őt…– E szavak után Mesterünk elindult, s ama férfiú oldalán, aki magához hívta; betért annak házába. Mi követtük, s a hallottakon gondolkodtunk, majd hogy hamarosan másra terelődött a szó, már arra figyelmeztünk. Más farizeusok és írástudók is vendégeskedtek a háznál, akik azt kérdezték tőle: – Mint vélekedsz, Mester arról, amit Mózes az ember és az asszony együttéléséről mondott? Te, aki nem érintesz asszonyt, mint érted annak Törvényét? E kérdés már nem először, nem is másodszor bukkant elő, ami talán természetes is volt, hisz a házassági szerződés igen komoly kérdés volt egy-egy háznál. A Mester mindahányszor végtelen türelemmel válaszolt:

60


~~ Olvastátok ti is, hát tudjátok: a Teremtő kezdettől fogva férfiúnak és asszonynak teremtette az embert, s a férfiút erősebbé teremtette az ő testében, az asszonyt pedig oltalomra várónak és Életadónak. Az asszonyért elhagyja a férfiú az ő atyját és anyját; és ragaszkodik feleségéhez. Otthont építnek, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy többé nem két test ők, hanem egy test, és nem két akarat, de egy, hogy az asszony betölthesse Élet-adó hivatását. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza. Akkor az iménti kérdező ismét kérdezett: – Ha ez így van, Mester: miért rendelkezett akként Mózes, hogy váló levelet adva el szabad bocsájtanunk az asszonyt? A Mester akként válaszolt néki, amint a többieknek is, akik épp így a Mózesi rendeletre hivatkoztak: ~~ Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok; de kezdettől fogva nem így volt. Egy asszony rendeltetett minden férfiú mellé, amint egy asszony mellé is csak egy férfiú rendeltetett: ekként lesznek egyenlő felekké, amelyek a pontosan egybeszerkesztett egészet kiteszik, s a kettejük közös dolgai fölött csak az Isten rendelése adhat Törvényt. A hallgatag Taddeus hirtelen megszólalt: – Ha így van a férfi dolga az asszonnyal; nem jó megházasodni. A Mester nevetett, majd ekként válaszolt néki: ~~ Még nem mindenki érti meg, s tartja be ezt a beszédet, hanem a kinek adatott. Vannak azonban, akik még ennél is szigorúbb Törvényekhez igazítják magukat. Persze: ők sem mindenkor a maguk akarata szerint, mert vannak férfiatlan férfiak, akik anyjuk méhéből születtek így; és vannak heréltek, akiket az emberek tettek férfiatlanná. De vannak olyanok is, akik maguk mondtak le férfiúi mivoltuk megéléséről, hogy testeik tisztaságát ekként megőrizzék, felajánlva lemondásukat a Mennyeknek Országáért. – E magyarázat még a kétezer évvel ezelőtt élt ember szintjén volt megadva. Akkor ugyanis még hiába beszélt volna a Mester a duál-törvényről: csak fizikai testekben, s nem szellemekben gondolkodott az ember, s az asszonyt mindenkor alacsonyabb értékűnek tartották, amint azt már említettem. Ezért is volt, hogy a férfi több asszonyt is maga mellé vehetett (s itt most szó szerint értsétek, hogy vette, mert bizony: csak úgy vették asszonyaikat, mint más árucikket…), s minél nagyobb gazdagsággal bírt, annál többet, hogy a maga tekintélyét növelje asszonyainak száma által is. Itt, e Tanítás lényegében épp ennek megszüntetését célozta meg: ezért hangsúlyozta ki a Mester (Taddeus nagy megdöbbenésére): egy férfiembernek egy asz-szony a párja, s ahhoz egy életen át tartozni köteles. A ti emberiségetek idején ez már törvény: s mégsem jutottatok a ti törvényetek által előrébb, sem pedig feljebb, mert a megunt asszonyt könnyűszerrel (s egyre könnyebben) lecserélhetik azok férjei. Igaz: e téren már úgyszólván teljes az egyenlőség, hisz az asz-szonyok sem tesznek egyebet… Ennek oka mindenkor a rossz, téves párválasztásban rejlik, hisz még távol vagytok attól a szellemi fejlettségi szinttől, hogy képesek lehessetek beérzékelni: valóban ahhoz kötitek-e Életetek hajóját, akihez kell, tehát aki valóban Istentől mellétek rendelt párotok, Én-eitek kiegészítője, vagyis duál-fele, vagy akivel egy közös Cél érdekében egymás mellett kell végigjárjátok ama Utat, kölcsönösen segítve és emelve egymás szellemét. Ez azonban még nem is a ti szintetek követelményei közé tartozik. Az viszont igen, hogy legalább a kétezer évvel előttetek élt emberiség számára kötelező erkölcsi normákat betartsátok! Ám a helytelenül értelmezett szabadság minden benső korlátot ledöntött, s ami már kétezer évvel előttetek is bűn volt, a ti korotok férfiai és lányai - asszonyai egyaránt szinte erényként gyakorolják… A Mester válaszának második, tehát a Taddeus szavaira adott magyarázatát nem szükséges kibontanom. Talán csak annyit tennék hozzá: azt a Mester sem mondta, hogy aki Őt akarja követni, s az Ő nevében akarja oktatni - vezetni - szolgálni embertársait, köteles volna elvetni magától a társ és a család áldásait! Igaz: volt olyan korszak, amikor az üldöztetések végett előnyösebb volt, ha a tanítóknak, s a vezetőknek nem volt asszonya és gyermekei, de ez 61


mindenkor az egyéni meglátáson, s a bennső késztetésen: s nem a Mester parancsolatján, vagy akár célzott kívánságán múlott. A papi cölibátus a későbbi korok emberi rendelésén múlott, amelynek eredetileg szigorúan anyagi, s nem erkölcsi, vagy hitbéli oka és célja volt. –

A Mester szavai után egy ideig csend volt az étkezőteremben. Ki-ki igyekezett megforgatni elméjében a hallottakat, majd hogy egy írástudó újabb kérdést tett fel, már mindenki a Mester újabb válaszát várta - figyelte. – A Templomban az Atyáról, s a Mennyeknek Országáról tanítottál bennünket, Mester… De vajon honnan tudhatjuk: mikor, s hogyan lesz mindaz, amit elmondottál? A Mester azt mondta néki: ~~ Úgy, akként van Isten a Mennyek Országával, mint amikor az ember elveti a magot a földbe, s aztán megpihen egy időre az ő dolgától, mert tudja: akár alszik, akár ébren van, akár éjjel van, akár nappal: a mag kikel, és felnövekedik, maga a gazda sem tudja, hogyan, s mikorra. Mert magától nő a mag: először olyan csak, mint a fű, aztán kalásszá lesz, végül szemet terem minden kalász, amely arra alkalmas. Amikor pedig a termés beérett, a gazda sarlót vesz kezébe, mert az aratás ideje elérkezett… – E felelet magyarázata már kissé bonyolultabb, mert hisz a fenti válaszból sokan arra következtethettek: az Atya maga sem tudja: hogyan, s mikorra tér vissza eltévelyedett gyermekeinek serege, s végül amaz utolsó egy is. Tudja, ha tudása nem is fogalmazható meg a ti szinteteken teljes pontossággal. Inkább úgy mondanám: ismeri minden Út minden egyes lehetséges történését, amint ismeri azok hatásait is, akár így, akár úgy döntötök bárha a legkisebb kérdésben is. Ahogy ti magatok is képesek vagytok már számítógéppel kikalkulálni egyes történések megvalósulhatási esélyét, s ezzel ki tudjátok számítani egyes történések megeshetésének valószínűségét, akként tudja azokat az Atya is, bár Ő nem kalkulál, és nem számolgat: Ő tud. Tud, bár a történések végkifejletének időpontja, vagyis a ti kicsiny történéstek „kifutási ideje” számára lényegtelen, nem létező, mert hisz minden az örök és folyamatos MOST állapotában ismert Előtte. Ezt azonban még így hiába igyekezett volna megmagyarázni a Mester, aki természetesen épp úgy tudja mindezt, amint én, vagy ti magatok is. – Akkor egy fiatal férfiú szólott, aki tudottan gazdag ember volt. Azt kérdezte: – Jó Mester! Miként kell cselekedjem, hogy elnyerhessem az örök életet? Jézus ekként szólott: ~~ Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten. Ha pedig be akarsz menni az örök életre, tartsd meg a parancsolatokat. – Melyeket? - kérdezte amaz, mire Jézus így felelt: ~~ Ezeket: Ne ölj; ne paráználkodj; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tégy; tiszteld apádat s anyádat, és szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.… Amaz ekként felelt: – Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem? Mesterünk ismét elmosolyodott, s azt mondta: ~~ Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jöjj, s kövess engem. Az ifjú e beszédet hallva láthatóan elszomorodott, mert sok jószága, nagy gazdagsága volt. Nem is kérdezett többet, s hamarosan távozott is a házból. Kevéssel később mi is elbúcsúztunk a házigazdától, s az ott maradóktól, s útra keltünk,

62


Jeruzsálemből ismét Kapernaum felé indultunk. Közeledett az esőzések ideje, s Mesterünk a kedvelt városban kívánta a zord napokat eltölteni. Amint egy kissé eltávoztunk a háztól, Mesterünk megállt, s ránk pillantva azt mondta: ~~ Bizony mondom néktek, hogy a gazdag nehezen megy be a Mennyeknek Országába. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten Országába bejutni. Júdás, s még ketten-hárman csodálkozva néztek a Mesterre, s egyikünk még meg is kérdezte: – Kicsoda üdvözülhet hát, Mester? Jézus azt mondta: ~~ Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. Akkor már én is kíváncsi lettem, s azt mondtam: – Mester, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged: mink lesz hát minékünk? A Mester ekként felelt: ~~ Bizony, mondom néked: senki nincs, aki elhagyta házát, testvéreit, atyját vagy anyját, feleségét, gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, s az Istennek Országáért, aki száz annyit ne kapna most ebben az időben: házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a Jövendő Világon pedig örök életet. Ismét mondom néktek, hogy ti, akik követtetek engem, az újjá születéskor, amikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét. E szavak után továbbmentünk, s gondolatainkba merültünk. Egy idő múltán Júdás megkérdezte: – Mondd, Mester: miként értetted azt, hogy a gazdag embernek nehéz lesz üdvözülnie? A Mester rátekintett, s azt mondta: ~~ Most tenéked is egy példabeszéddel felelek meg, hogy értsd, amit mondok, s hogy eltávoztasd magadtól a telhetetlen-séget; mert nem a földi kincsekben való bővelkedésben van az embernek az ő élete. Egy gazdag embernek bőségesen termett a földje. Azért magában okoskodott: Mit cselekedjem? Nincs hová elraknom a termésemet. Aztán azt gondolta magában: Leromboltatom a csűreimet, és nagyobbakat építek; és azokba teszem minden gabonámat és az én javaimat. Azután megpihenek, hisz mire törekednék még? Sok javaim vannak hosszú esztendőkre eltéve. Mostmár kényelemben fogok élni, eszem, iszom, gyönyörködöm az élet szépségeiben… S akkor azt mondja néki Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; amiket pedig begyűjtöttél, s félretettél magadnak; kiéi lesznek? Így van hát dolga annak, aki földi kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag. Amaz ifjú, akinek azt mondottam: menj, s oszd széjjel mind, ami vagyonod van, épp úgy fontosabbnak érezte földi gazdagságát, mint a mennyei gazdagságot. Pedig az arany csak a földnek sarában termett: s sár fogsága van azon, s aki ahhoz ragaszkodik, hát azon is… – Azért mondotta e példabeszédet Júdásnak a Mester, mert tudta: mennyire szereti a pénzt, s mennyire áhítozik, hogy egyszer majd nagy gazdagságban élhessen. S azért még, mert hogy Júdás, aki kezdettől a pénzt őrizte, bizony: időnként megdézsmálta a nála lévő erszényt… – Mikorra Mesterünk e kis példabeszéd végére ért, már ismét sokan álltak körülöttünk, köztük farizeusok is, akik közt szintén nem egynek volt hatalmas vagyona. Ezek erősen haragudtak a Mesterre az Ő beszédeiért, s most, hogy e szavakat hallották, mind egyre azon voltak, hogy olyan kérdéseket tegyenek fel Néki, amelyek válaszában végre valami olyasmit találhatnak, ami végett beárulhatnák, s lefogathatnák a Mestert. Merthogy ez volt a szándékuk; a Napnál világosabb volt. Ám most a Mester nem válaszolt a kérdéseikre: legalábbis nem úgy, nem akként, ahogyan azt ők várták volna. Miután végighallgatta mind, a feltett kérdéseket, ekként szólt vélük: ~~ Képmutatók, néktek is mondom, amit Ésaiás prófétált terólatok, mondván: Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem…

63


Most még tisztelettel szóltok, s kérdeztek: de szavaitok fullánkja már megmérgezte a ti ajkaitokat, s megmérgezte a ti beszédeteket. Álságos és képmutató szavaitok mögött titkon oly erőkkel játsztok, amelyek által erőtlenné és hamissá teszitek az Isten parancsolatait és Törvényeit, csakhogy a magatok parancsolatjai, s a magatok törvénytelen törvényei uralkodhassanak a Föld minden népe felett! – azzal megfordult, s ismét útnak indult, úgy lépve el a döbbenten álló, és hallgató sokaságból, hogy egy ujjal sem ért hozzá senki azok közül, akik pedig oly-igen ellene fenekedtek. Attól fogva hosszúideig nem szóltunk. Mesterünk gondolataiba volt merülve, s mi egy hangos szóval sem akartuk Őt zavarni. Kevéssel később épp egy téren haladtunk keresztül, már majdnem a Város kapujánál, amikor a Mester néhány nyomorékra figyelt fel, akik az alamizsnából vett kenyéren osztozkodtak. Megállt, s egy ideg nézte: mint osztják igazságosan egyenlő részekre a kis kenyeret, majd hogyan tesz egy gyengébb kenyeréhez még a magáéból is mindegyikük egy-egy falásnyit, hogy valamiképpen életben tartsák annak elgyötört, gyönge testét. Akkor Mesterünk felénk fordult, s azt mondta: ~~ Látjátok! Erről beszélek én néktek, s mindeneknek… - azzal a kis csoport mellé lépett, s hogy kikérdezte őket rendre, kezeit fölébük tartva meggyógyította őket. Azok hálatelt szívvel borultak le elé, s áldották az Istent Őérte… A Mester nem időzött mellettük sokáig: hamarosan ismét úton voltunk, kifelé a városból. Már csaknem átléptük a kaput, amikor egy idősebb ember szaladt utánunk, fennhangon kiáltva, s amikor utol ért minket, térdre esett a Mester előtt, úgy könyörgött: – Uram, könyörülj az én fiamon, mert holdkóros és kegyetlenül szenved; mivelhogy gyakorta esik a tűzbe, és gyakorta a vízbe. Esztendeje elvittem őt a te tanítványaidhoz, és nem tudták őt meggyógyítani. Jézus akkor felsóhajtott: ~~ Óh hitetlen és elfajult nemzetség! Vajon meddig leszek veletek? Vajon meddig szenvedlek titeket? - majd az apához fordult: Hozzátok ide nékem a gyermeket. Az ember szaladván ment, s hamarosan egy vékonycsontú, riadt és zavaros szemű, tánha kilenc esztendős fiúcskával tért vissza. A gyermek azon az éjszakán épp túl volt egy rohamon, s még mindig a végtelenségig kimerült volt: jártányi ereje nem volt. A karjában hozta őt az apja, s úgy, a gyermekkel karján térdelt le ismét a Mester elé. Jézus akkor megkérdezte: ~~ Mióta szenved a gyermek? - mire az apa ezt felelte: – Kicsinységétől fogva, Uram… Akkor a Mester megérintette a gyermek arcát, homlokát, majd megsimítva annak feje tetejét, megdorgálta az őt kínzó ördögöt, mire az azonnal kiment belőle: a gyermek szemei egyszeriben tisztává és nyugodttá lettek, s rámosolygott a Mesterre, majd hogy a Mester ismét végigsimított sápadt arcocskáján, lehunyta pilláit, s mély erőt-adó álomba merült. Az apa hálakönnyeket ontva távozott, karján ringatva egyetlen fiacskáját. Akkor a Mesterhez fordultunk, s megkérdeztük: – Uram! Ez a férfiú valóban nálunk járt, s a fiúcskát is hozta… Meg is próbálkoztunk mindennel, amit Tőled tanultunk, ám semmire sem mentünk: a gyermek továbbra is csakolyan beteg volt, s csak úgy elővették őt azok a rettenetes rohamok, amelyek hol tűzbe, hol vízbe taszították minden holdtöltekor. Azt mi is tudtuk, hogy ördög lakozik szegényben, de mi miért nem tudtuk azt kiűzni? Jézus szomorú, dorgáló hangon válaszolt: ~~ A ti hitetlenségetek miatt. Mert bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok a hegyeknek: Menj innen amoda, azok elmennének. Ha igaz hitetek volna, semmi sem volna lehetetlen néktek. Szava fájdalmas volt: nem haragos, de inkább szomorú, s mi lehajtott fővel lépdeltünk nyomában, amikor elindult. Akkor Jeruzsálemet elhagyva ismét Betsaidába mentünk. Merthogy az úton senki sem tartóztatott fel bennünket, hamarosan oda is értünk, s ott egy Márta nevű asszony házába tértünk be. Ennek testvérhúga volt Mária Magdaléna (vagyis Magdalai Mária), aki korábban ama háznál megkente a 64


Mestert, s mióta a Mester feloldotta őt bűnei terhétől, itt élt, s többé nem tért vissza Magdalába, hogy újból bűnre ne vigyék, akik közt korábban élt. Ez most Jézus lábainál ült, s hallgatta az ő beszédét, Márta pedig azon volt, hogy eledelt tegyen az asztalra, s kiszolgáljon bennünket, s ez bizony sok dolgot adott néki, mert hogy sokan voltunk. Egy idő múlva a Mester felé fordult, s így szólt: – Uram, nincs az rendjén, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak, s te nem dorgálod meg őt ezért… Mondd néki, hogy segítsen nékem, mert egyedül nem bírok ennyi dologgal… A Mester így felelt néki: ~~ Márta, Márta: szorgalmas vagy és sokra igyekezel, hogy megfelelj asszonyi tisztednek, s ekként érdemeid legyenek. Ter-heket veszel magadra, s fáradsz, s haragot ébreszt szívedben, hogy Mária nem segít néked, ahogy azt várnád. De tudd: Mária a valóban szükséges cselekedetet választotta, s abban szorgalmas! Igaz, gyermeki érdemeket keres, amelyek valós értékkel bírnak, s amelyek el nem vétetnek tőle soha többé… - azzal visszafordult, már hozzánk intézve a szót, azt mondta: ~~ Sok van, mi fontos e Föld színén: ám csak egy van, ami igazán fontos, mert az az egy a Mennyek Országába visz… Kevéssel ezután haza jött a két nővér testvérbátyja: Lázár, akit néhány óra alatt igen megkedvelt a Mester, mert tiszta szívű, nyílt ember volt, s igen mély hit volt őbenne. Azzal beszélgettünk hát estélig, majd nyugovóra tértünk. Reggelre kelve folytattuk megkezdett utunkat. A Jordán folyóhoz tértünk, s annak partján haladtunk. Bár Mesterünk szeretett volna mielőbb Kapernaumba érni; mégis megálltunk mindenütt, ahol szükségeltetett, hogy a Mester meggyógyíthassa azokat, akiket szükséges, s persze lehetséges volt. (Azokat tehát, akiknek betegségei nem a karma törvénye értelmében valóak voltak.) Nem egy volt azonban, akiknek ágya mellett a Mester azt mondta: ~~ Gyermekem, viseld békén a te betegségedet, mert azon nékem sincs jogom segíteni. Ezeknek csak kínjain enyhített, ha az szükséges volt, aztán megáldotta őket a türelem s a szeretet áldásával, majd továbbmentünk. Volt, hogy az iméntinél sokkalta súlyosabb betegségből gyógyított ki embereket, akár két házzal odébb, s az emberek ezt semmiképp sem értették: miért nem gyógyította meg azt, akinek kisebb betegsége van, ha azt, akinek baja súlyosabb, egy mozdulattal meggyógyítja. Kérdezték tőle, ám azt felelte: ~~ Ma még nem felelek tenéktek, mert szükségtelen, még nem értenétek meg szavaim, mert még nem ismeritek az Atya mindahány Törvényét. Annyit mondok csak: ha meggyógyítom amaz embert, elvész az egészen. S az emberfia nem azért jött, hogy elveszítsen, de hogy megtartson… Ezt bizonyára mégannyira sem értették, de a Mester nem magyarázott tovább. Akiknek házánál gyógyulás esett, azok áldva követték, messze a városka határán is túl: azok viszont, akiknek betegeit nem gyógyította meg, már akkor ellenére keltek. A Mester tudván tudta ezt, s azt mondta: ~~ Ím, elvetettem az én töviseim magját, amelyekből ama tövisek kikelnek, hogy ártásomra legyenek. De ha nékem ártásomra lesznek is; áldása lesz mégis mindeneknek: még azoknak is, akiknek szívében azok most kikelnek… – Éreztem: most is bekövetkezendő haláláról szól, bár nem nyíltan szólott arról. Szívemben mégis szomorúság támadt: ekként követtem aztán, mintha megéreztem volna valamit abból a fájdalomból, amely Reá, s abból a mély szomorúságból és bánatból, amely reánk várt... – Tovább mentünk, s hogy gyorsabban teljék az idő, beszélgettünk. Természetesen azokat a dolgokat beszéltük, amelyeket a Mester mondott ama Lázár házánál. Vagyis az utolsó időkről, s az Isten-fiának újbóli eljöveteléről kérdezgettük a Mestert: – Hogyan, miként lesz az, amikről szóltál, Mester? - ám Jézus mindahány kérdésünket elhárította, mondván:

65


~~ Még most nem érkezett el a perc, amikor mindazt megérthetnétek. De amikor itt lesz az ideje, mindent elmondok néktek, amit már tudnotok lehet. Tamás, a Kettős tovább makacskodott: – Miért mondják tehát az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie? Jézus ekként felelt néki: ~~ Igazat mond az Írás, amikor azt mondja: Illés eljő előbb, és mindent helyreállít. De mondtam már néktek is, hogy Illés már eljött, és nem ismerték meg őt az emberek, s nem hajlottak szavára, hanem azt tettek vele, amit az ő sötétségükben tenni akartak. Ekképpen kell majd az emberfiának is szenvednie tőlük. Megértettük, hogy Keresztelő Jánosról szólt, s arról még: Néki is hasonló sorsot, a halált szánják azok, akik süketek és vakok maradtak szavai és cselekedetei előtt… Csaknem Júda városáig mentünk ekképpen, de aztán mégis eltértünk kissé nyugat felé, s először Betlehembe, majd onnan ismét Betlageba mentünk, ahol megszálltunk, s reggel a kisebb falvakon és településeken áthaladva Lüddába mentünk. Két napot töltöttünk ott, hogy a Mester gyógyítson, majd a kereskedelmi úton Szamáriába tértünk. Akkor szombat-nap volt éppen, s a Mester a zsinagóga felé vette útját. Júdás ugyan jobb szeretett volna először valami élelmet keríteni, de épp mert hogy szombat-nap volt, erre nem sok esélye volt. Kedvetlenül haladt hát mellettünk, s gondolatai még akkor is messze jártak, amikor már a zsinagógában voltunk, s az elöljáró az Írás szavait olvasta, de tán még akkor is, amikor a Mester tanítani kezdte az embereket. Azok megkérdezték Tőle: – Mondd, Mester! Ki lesz az, aki azon az utolsó napon bejuthat ama Mennyeknek Országaiba? Mondá nékik a Mester: ~~ Azok, akik cselekszik az Atyának akaratát. De mit gondoltok ti e példáról, amelyet mondok tenéktek: Vala egy embernek két fia, és odamenvén az elsőhöz, monda: – Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Az pedig felelvén, monda: – Nem megyek; de azután meggondolta magát, s elment. Akkor másikhoz is odament az ember, s ahhoz is hasonlóképen szólt: Eredj, fiam, és munkálkodjál ma az én szőlőmben. Az azt mondta: – Én elmegyek… – de mégsem ment el. E kettő közül melyik teljesítette az atya akaratát? Azt felelték néki: – Az első – mire Jézus ekként szólott: ~~ Bizony mondom néktek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten Országában. Mert eljött hozzátok János az igazság útján, és nem hittetek néki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek néki; ti pedig, akik ezt láttátok, azután sem tértetek meg, hogy hittetek volna néki. Azzal felállt, s otthagyta őket, mi pedig követtük Őt. A város terén jártunk, amikor egy-némelyek utolértek minket azok közül, akik az imént a zsinagógában voltak. Addigra már mások is körülöttünk álltak, s a Mester szavait hallgatták. Azok, akik később jöttek, előrébb furakodtak, hogy most a sokaság előtt kérdezzék a Mestert a Mennyeknek Országáról, s arról még: kik fognak üdvözülni. A Mester, mint mindenkor, most is példabeszédben válaszolt nékik: ~~ Hasonlatos a Mennyeknek Országa ahhoz a királyhoz, aki az ő fiának menyegzőjét kívánta megtartani. Elküldte hát az ő szolgáit, hogy meghívják azokat, a kik a menyegzőre hivatalosak voltak; de azok nem akartak elmenni. Ismét küldött hát más szolgákat, mondván: – Mondjátok meg a hivatalosoknak: Ímé, ebédemet elkészí-tettem, tulkaim és hizlalt állataim levágattam, és kész minden; jertek el a menyegzőre. 66


Ama szolgák is elmentek, s elmondták királyuk üzenetét, de azok nem törődtek velük. Inkább elmentek a maguk akarata szerint: az egyik a szántóföldjére, a másik a kereskedésébe, a harmadik otthon maradt, mert hogy feleséget vett… Ezek ezzel mentették ki magukat, s nem mentek. De voltak, akik megfogták a király szolgáit, bántalmazták, olykor még meg is ölték őket. Meghallotta ezt a király, megharagudott, és elküldve az ő hadait, a gyilkosokat leölette, és azoknak városait fölégettette. Akkor mondta az ő szolgáinak: – A menyegzői lakoma ugyan készen van, de a hivatalosok nem bizonyultak méltóknak, hogy eljöjjenek. Menjetek azért a keresztutakra, és akiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe. Kimentek akkor a szolgák az utakra, begyűjtötték mind, akiket ott találtak: jókat és gonoszokat egyaránt. És megtelt a menyegző vendégekkel. Amikor már megtelt a ház, bement a király, hogy megtekintse a vendégeket, s látott ott egy embert, akinek nem volt menyegzői ruhája. Kérdi tőle: – Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgatott, s nem válaszolt. Akkor azt mondta a király a szolgáknak: – Kötözzétek meg ennek a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás. Mondom néktek: sok első lesz utolsó, és sok utolsóból lesznek elsők. Mert sokan vannak az elhívottak, de csak kevesen a kiválasztottak… - azzal ismét elindult, s az emberek követték: de a zsinagógából utánunk jött farizeusok és az elöljárók nem követték. Azok a téren álltak, s egymás közt beszélték: miként lehetnének ellenére a Mesternek, mert megértették: nem csak nékik, de róluk szólt a példázat… – Valójában nem csak róluk, de minden, a származásával hivalkodó zsidóhoz szólt. Amint korábban már említettem: Jézus Születése, Halála és Feltámadása révén egyenlővé tett mindeneket, eltörölve ezzel minden nép és minden nemzetség vélt, vagy valós előjogát, vagyis kiterjesztve ama szerződést minden nép minden gyermekére, s még minden egyes mélybehullt Szellemre is, hogy igazán „egy akol legyen, s egy pásztor”. Azért tehát, hogy a kevés kiválasztottal egyenlővé legyen a sok elhívott. De még ezen az egységen belül is szólt a Mester mindazokról, akik hallják ugyan az elhívó szót: ámde nem hajlanak, követni azt! A mennyegzői ruha az elhívó szó: a Kegyelem fátyla, amelyet az Atya borít mindenekre. Vannak, akik letépik azt magukról, és elvetik azt maguktól: bár az elhívottak közé sorolják magukat, s vannak, akik szerény alázattal viselik azt, mint tudottan meg nem érdemelt, ámde érdemtelenül is részükül adott ajándékot. Az, aki befurakodott a kiválasztottak közé, holott nem viselte magán a mennyegzői ruhát, az a szellem, aki nem fogadta el a Kegyelmet, mégis jogosultnak érzi magát az Istennek asztalánál megjelenhetni. Ez vissza kellett vettessék az őt valósággal megillető szintre: míg azok, akik ugyan épp úgy nem volnának azon a szinten, hogy az Isten asztalához telepedjenek, de akiket a Kegyelem mégis alkalmassá tett erre, a maguk szintjénél sokkalta nagyobb magasságokba emeltetnek. Ez részben már utalás a ti korszakotokban várt-várható dimenzióváltásra is: ha valaki erőtlensége, s nem szelleme vadsága végett reked meg egy bizonyos szinten, még akkor is felemeltetik, s a magasabb szintre kerülhet, ha egyébként még annyira sem sikerült kiemelkednie a mélységből, mint a mellette lévő szellemnek, amely viszont erejénél fogva már sokkalta nagyobb magasságba emelkedhetett volna, ha kész és képes is elfogadni a Kegyelmet, mint a Teremtő Isten ajándékát. Mert amint azt egy versben is megírtad: a cél az, hogy ki-ki önmagához képest tökéletessé legyen, tehát a mega erejéhez mérten érje el az általa már elérhető legmagasabb szintet. Akiben nagy magasságok elérésére van erő, ámde megreked restsége végett egy alacsony szellemi tartományban, az bizonyította is egyben ezzel: nem fogadta el a Kegyelem mennyegzői fátylát, vagyis nem méltó rá, hogy a mennyegzői asztal mellett üljön…

67


Amely szellem viszont minden igyekezete ellenére sem emelkedik a kívánt szintre, mert külső körülményei mindenkor fokozottabb erőt kívánnának tőle, mint amennyivel bír, azt a Kegyelem emeli fel, s az Atya tölti be aztán a maga erejével, hogy további, felfelé vezető útja már e megnövelt erő által könnyebbé és egyenletesebbé lehessen … – Szamáriából még azon a napon távoztunk, s a Jordán partjához mentünk. Ott ismét bárkát béreltünk, s Észak felé hajóztunk. Aenonnál kikötöttünk, s a part mentén töltöttük az éjt, bár már meglehetősen hűvös volt. Mi azonban nem fáztunk: kis tüzet raktunk, s beszélgetésbe merültünk, hát nem is éreztük a hideget. Amikor a Mester azt mondta el: miről tanakodtak azok, akiket magunk mögött hagytunk, még melegünk is lett: felforrósította vérünket a harag azok ellen, akik a maguk szemével láthatták már a Csodákat: s mégis a Mester ellen szövetkeznek… Aztán a Mester egy-két kedves szavára ismét lecsitultunk, s hogy már igencsak későre járt, leheveredtünk a száraz fűbe, hogy néhány órára megpihentessük fáradt tagjainkat. Most a Mester is ledőlt közénk, de most is csak azért, hogy ezzel is jelezze: mennyire közel érzi magát hozzánk. Hajnalban viszont, amikor felébredtem, már nem volt köztünk: valamivel távolabb állt, s két karját az Ég felé nyújtva imádkozott. Magam is imáimba merültem, s hogy bevégeztem, halkan (meg ne zavarjam valamiképp áhítatában Mesteremet!) a folyóhoz mentem, hogy megmosdózzam. Mire azzal is megvoltam, testvéreim is ébredeztek: kevéssel később mindannyian megmosdva vártuk, hogy a Mester megadja a jelet az indulásra. Ez hamarosan meg is történt: ismét felszálltunk a bárkára, s tovább hajóztunk a Genezáreti tó felé. Szküthoriszban újból partra szálltunk, s a Mester elbocsájtotta a bárkást, mondván: onnan már gyalog megyünk tovább egy darabon. Az felfogadott egy evezőst, s visszaindult Szamáriába, mi pedig kis pihenő után nekivágtunk az útnak, amely Godara felé vezetett. A második nap értünk oda: szeles, esős nap volt már, hideg is meglehetősen, hát Mesterünk mindjárt egy régi hívéhez vezetett minket, hogy egy kissé átmelegedhessünk, s együnk is, mielőtt tovább indulnánk. Amikor az emberek hírét vették érkezésének, ismét sokan keresték fel, hogy gyógyulást és tanítást kapjanak Tőle. De persze nem csak ezek; a farizeusok is megtudták, hogy Jézus a házban van, s ők is megjelentek. Egy ideig figyelték a Mester szavait, amiket a Mennyek Országáról, s az Atyáról szólott (a gyógyítást érkeztük előtt már bevégezte a Mester, s immáron csak tanította a meggyógyítottakat, s azokat, akik azokkal jöttek). Amikor az utolsó Időkről beszélt, az emberek elálmélkodtak az Ő szavain, mert Erő volt azokban, és Hatalom. A farizeusok azonban gúnyosan mosolyogtak, s hamis-kedves hangon azt mondták: – Mutass nékünk, Mester mennyei jelt, hogy hihessük mind, amiket mondasz! Honnan tudjuk különben, hogy igaz valósággá lesznek mindazok, amiket jövendöltél? A Mester homloka borússá lett, akként mondta nékik: ~~ Amikor besötétedik, azt mondjátok: Szép idő lesz; mert csillagos az éj. Reggel pedig: Ma zivatar lesz; mert az ég borús és veres. Képmutatók, az ég jeleit meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok? - azzal kiment, s már nem is tért vissza, míg azok ott voltak. Amikor elmentek, akkor bejött, s még néhány szót váltott a házigazdával: eközben mi összeszedelőzködtünk, s felkészültünk az útra, s kevéssel utóbb útra is keltünk. Hogy mielőbb Kapernaumba érjünk, Mesterünk akként határozott, hogy a Godara melletti folyón, amely a Jordánba torkollott, leereszkedünk, majd átkelünk a Jordánon, s már Kánából folytatjuk utunkat. Ekként is történt: a házigazda maga ült az egyik csónakba, míg a másikba legidősebb testvére, hogy visszafelé könnyebb legyen az út, mivel a folyócskán, amely a Jordánba torkollott, sok zátony volt, vontatni nehézkes lett volna a csónakot akként, hogy a másik mögé kötözi azt. Így mi is hamar Kánába értünk, s érettük sem kellett aggódnunk: visszatérnek-e Godarába minden baj nélkül az egyre gyakoribbá váló szél-rohamok s viharok közepette… Kánában legnagyobb meglepetésünkre Mária; Jézus anyja várakozott a part közelében egy házban, József egyik fiával. Amikor a Mester hallotta értetlenkedő szavaink, csak mosolygott:

68


~~ Én hívtam ide Anyámat, mert már igen szerettem volna látni, ám hogy utunk is sürgős, magam nem mehettem volna most hozzá Názáretbe. Hogy hogyan, miként hívta, azt nem mondta el (akkor legalábbis még nem), azt viszont, ha üzen bárkivel is, mi is tudtuk volna. Ezért még inkább csodálkoztunk. Aztán valahogy feledésbe merült bennünk a kérdés, egy időre legalább is: olyannyira örültünk mi is Máriának, aki egy kicsit mintha mindannyiunk Édesanyja lett volna. Minket is a legtisztább örömmel, s a legmélyebb, anyai szeretettel köszöntött, s ölelt szívére: hát nem is lehetett volna nem akként éreznünk, mint ha tulajdon szülőanyánk ölelésében volnánk… Még Júdás, az örök elégedetlen, és Tamás: a kettős, aki mindenkor egy kis félszegséggel, egy kis idegenkedéssel közeledett az emberekhez: még ők is teljességgel felengedtek mindannyiszor, ha Mária közelében lehettek. Most is igaz, gyermeki szeretettel rajongták Őt körül, együtt örülve a Mesterrel Mária láttán. (Tamást azért nevezték Kettősnek, mert hogy iker volt, a kettő közül az ifjabb: ő indult el a Mesterrel, míg testvére otthon maradt, hogy szüleik támasza legyen. Az akkor már maga is családos ember volt, míg Tamás nem házasodott meg…) Azon az éjszakán ott is maradtunk abban a házban, amelyben Mária megpihent. A ház József egy rokonáé volt, aki maga is örült Jézusnak, s szívesen fogadta, bár a Tanításait már kevésbé értette, így a Mester nem is szólott őnéki sokat. De nem is azért voltunk ott: a Mester egy ideig közöttünk maradva beszélgetett anyjával, aztán lassan elhalkultak szavaik, s ők eltávoztak közülünk. No: nem testeikben, mert testben épp úgy köztünk ültek, de lélekben. Csak ültek egymással szemközt, alig karnyújtásnyira egymástól, s úgy rémlett: egymásba olvadó tekinteteik útján beszélgetnek. Nekem legalábbis ez volt az érzésem akkor, mert teljes volt ugyan a csend, egy szó nem törte meg azt, mégis éreztem a levegőben a kimondatlan szavak erejét. Amikor egészen besötétedett, s a ház asszonya lámpát gyújtott, szertefoszlott e varázslat: akkor Jézus és anyja egymásra mosolyogtak, mint akik egy befejezett beszélgetés végére tesznek pontot e mosollyal: aztán ismét hangosan szóltak, s már nem is annyira egymáshoz, mint inkább a rég látott rokonhoz, annak asszonyához és fiaihoz, s persze hozzánk is, akik mind egyre a Mester csodáit meséltük, valahogy akként, amiként egy kisgyermek dicsekszik valakinek az ő apja erejével és hatalmával. A Mester egy ideig hallgatta dicsekvő szavainkat, s nem szólt ránk: de aztán szerénységre intett bennünket, mondván: ~~ Aki nem látta: hogyan kel fel a Nap, annak úgy is hiába mesélitek, nem fogja azt tudni, csak ha a maga szemével is nem látja azt… Ebben igazat adtunk neki, s lassacskán elcsendesedtünk. Hosszú nap volt mögöttünk, fáradtak is voltunk, hát kevéssel utóbb nyugovóra is tértünk, miután az Anyával és Mesterünkkel bevégeztük estéli ájtatosságunkat. Előtte még ettünk néhány falatot, majd ki-ki ott hajtotta álomra a fejét, ahol azt a ház gazdája kijelölte számára. Reggel, vagy inkább még hajnalban, amikor még épp csak kezdett világosodni az ég alja, szokásom szerint felébredtem, s mert hogy Jánossal a Mester mellé voltunk elszállásolva, tekintetemmel mindjárt a Mestert kerestem, ám Ő nem volt a szobában. Akkor János felé pillantottam: ő még mélyen aludt, hát csak halkan mozdultam, nehogy felébresszem, s kimentem a ház elé, vélvén: ott fogom találni Jézust. Ekként is volt, de nem egymaga volt: Máriával álltak az ébredő Nap fényében, amely tán csak azért bukkant elő ezen a reggelen sűrű felhő-takarója mögül, hogy Őket beragyoghassa, megsimogathassa szikrázó arany sugaraival. Egymás mellett álltak, s arcuk az ég felé volt fordítva, s karjaik a mennybolt ékessége felé tárva: imádkoztak, de most csak szavak nélkül, úgy, akként, amiként az este egymással szólottak. Magam is imádkozni kezdtem, de aztán egy kis fájdalommal ejtettem le karjaimat: úgy éreztem, imádságom úgy zuhan vissza rám, mint tört szárnyú madár, amelyet gonosz nyíl sebzett meg. Arra gondoltam: hisz hát hol is érhetne az én fohászom valaha is olyan magasságokig, aminő magasságokig a Mester és az Anya imádságai szállanak…?! Egy kis keserűséggel álltam a ház ajtajában, imádkozni nem volt erőm, de mozdulni sem tudtam, hogy visszatérjek a házba; pedig mindkettőt szerettem volna, ám sem lelkem, sem testem nem mozdult, mintha az arany napsugarakban… - megfagytam, megdermedtem volna egészen. 69


A Mester és Mária szinte egyszerre engedték le karjukat, majd azonnal felém fordultak; s én nem tudtam reájuk emelni tekintetemet. Akkor a Mester mellém lépett, vállamra tette a kezét, s azt mondta: ~~ Ne légy kicsiny hitű, Péter! És ne méricskéld: fel száll-e a te imádságod azon magasságokba, ahová mi küldjük szellemünk szavát Anyámmal. Tudd: minden imádság addig a szintig száll, s azon magasságba, ahová annak szállnia, és érkeznie kell, de még a legkisebb, leggyengébb imádság is áldás azokra, akikhez az elér. S a legkisebb, a leggyengébb imádság is áldott lesz és szent, s meghallgatja azokat az én mennyei atyám, ha azok igaz és tiszta szívvel, s igazságos szándékkal lettek az Ég felé küldve. Meghallgattatik mindaz, ha a Törvény értelmében esetleg nem is érkezik arra válasz. De meghallja az én mennyei Atyám a te kicsinyhitűséged gondolatait is, amint meghallják azt mindazok, akikhez az ér fel a te tiszta imádságod helyett… Vesd el hát magadtól a kicsinyhitűséget: Nézd! Amott egy madár száll, egy óriás sas, amely most készül átrepülni a hegyek felett… Mit gondolsz: ha abban a sasban egyszer is feltámadt volna a te kételkedésed, amikor repülni tanult: ma átrepülhetne-e a hegyek felett? Nemde: megrekedne a földön, s a vadállatok martalékává lenne… A te szellemed is, ha félelmedben nem hagyod, hogy az szárnyait próbálgassa, megreked e mélységben, s a vadnak martalékává leszen… Szállj hát, amilyen magasságig már felszállhatsz szellemed szárnyán, hogy az mégerősebbé lehessen, s ne félj: sem túl alacsonyra, sem túl magasra nem szállasz, de amire már meg van benned az erő, azt teljességgel betöltheted. E szavakra mint ha valami béklyó hullott volna le rólam: már nemcsak hogy megtudtam mozdulni, de mosolyogni is tudtam: mosolyogtam könnyeimen át – megmosolyogva önnön könnye-imet, aztán hogy a Mester és Mária a házba mentek, magam álltam a tündöklő sugarak alá, hogy elmondjam az én imádságomat a Teremtőnek… Mintegy óra múltán testvéreim is felébredtek mind. Akkorra már magam is visszatértem a házba, s már a Mesterrel, s vendéglátónkkal beszélgettünk, míg Mária a konyhában segédkezett a ház asszonyának. Maga akarta elkészíteni egyszülöttjének étkét, mert bár tudta: Jézus igen ritkán fogyaszt bármit is, most mégis szerette volna látni, amint az elébe tett ételt elfogyasztja. S a Mester meg is tette ezt Anyja kedvéért, s evés közben kedvesen tréfálkozott véle. Amint végeztünk az evéssel, elköszöntünk a házigazdáinktól, s mindannyian elindultunk. Egy darabon elkísértük Máriát, és Józsefnek fiát, aki kísérőjéül volt, majd tőlük is búcsút vettünk, s ráfordultunk a Genezáreti tóhoz vezető legrövidebb útra. Mielőtt elváltunk volna, a Mester megígérte anyjának, hogy hamarosan ismét látják egymást, de akkor már Názáretben. Ott is szándékában állt még egy ízben tanítani: hátha felébreszthetné az alvókat a maga szülőföldjén is… Minthogy közben ismét feltámadt a szél, s épp hátszelet kaptunk, a járás is könnyebb volt, így hamarosan a tó partjára értünk. Ott Júdás elővonta az erszényt, s bárkát bérelt, hogy azon Kapernaumba térjünk: most nem volt akadálya ennek, hisz ilyen erős szélben nem igen jártak a halászok a vízen. Még bennünket is le akartak beszélni szándékunkról, ám amikor megtudták: ki kíván bárkára szállni, nem ellenkeztek tovább. Még élt a halászok emlékezetében annak híre: miként csendesítette le a Mester a vihart (ezt egyébként Júdás mesélte el egynémelyeknek ott, Kapernaumban, ahogy a piacra ment élelemért, s a hír könnyű szárnyakon szállt, mint a hírek általában…), így arra gondoltak: most is ekként cselekszik majd, ha a szükség úgy hozza. Szerencsére semmi ilyesmire nem volt szükség: amikor vízre szálltunk, a szél szinte azonnal lecsendesedett, épp csak annyira fújt, amennyi ahhoz kellett, hogy a bárka haladását segítse. Még dél sem volt, amikor már Kapernaumba értünk. Most is az én házamnál szálltunk meg, persze asszonyom s a háznép legnagyobb örömére. Aznap már a szél sem vált ismét erősebbé, s úgy tűnt: néhány napig csendesebb idő lesz. Ez egyébként gyakori volt errefelé: a hideg, szeles napokat néhány nyugodtabb követte, mielőtt mégzordabbá vált volna az idő, hogy aztán már heteken, hónapokon át ne is enyhüljön a szél, s ne tűnjenek el az égről a vihart hozó fellegek.

70


Minthogy másnap ünnepnap volt, a Mesterrel együtt a zsinagóga felé indultunk. Még be sem léptünk a házba, amikor oda jött hozzám két férfiú, akiket tisztük után két drachma szedőknek hívtak, s megkérdezték: – A ti mesteretek nem fizeti meg a két drachmát? (Ugyanis amikor bementünk, testvéreink valamiképpen leszakadtak mellőlünk, s elkeveredtek a sokaságban, s lévén hogy Júdásnál volt az erszény, tőle beszedték azt őérettük, így nekünk csak magunkért kellett fizessünk.) – De igen; megfizeti, amint az jár…- feleltem néki, majd a Mester után léptem, aki már a zsinagógában volt. Már azon voltam, hogy halkan szólok Néki, de Ő megelőzött, s azt kérdezte: ~~ Mit gondolsz Péter? A föld királyai kiktől szednek vámot vagy adót? A fiaiktól, vagy az idegenektől? Mondtam néki: – Az idegenektől. Mesterem akkor azt mondta: ~~ Tehát a fiak szabadok. De hogy őket meg ne botránkoztassuk, menj ki most a tengerre, vesd be a horgot, és húzd ki az első halat, amely ráakad. Nyisd fel akkor annak száját, egy státert találsz benne: vedd ki azt onnan, s add oda nékik érettem és magadért. Úgy tettem, amint mondta: még szinte be sem vetettem a horgot, máris ráakadt egy hal, s annak a szájában valóban ott volt a pénz, amint azt Mesterem mondta. A két drachma szedők, akik nem tudták mire vélni Mesterem szavait, mögöttem álltak, s hitetlenkedő csodálkozással nézték: mint veszem ki a hal szájából a pénzt, hogy átadjam nékik. Aztán visszatértünk a zsinagógába, s én hamarosan ismét Mesterem mellett ültem, s hogy az elöljáró befejezte az Írás szavainak felolvasását, s már a zsoltárt is elénekeltük rendjén, Jézus tanításait hallgattam, amint a többiek is. Aztán hazatérőben ismét elénk álltak mind a zsinagóga koldusai, s a közelben lakó nyomorultak, kérve: távoztassa el az ő betegségeiket a Mester: és Jézus egynek nem mondott nemet, viszont azt mindegyiküknek meghagyta: gyógyulásukról senkinek se beszéljenek. Ám ezt csak megígérni: s nem betartani volt könnyű, így már aznap is sokan jöttek a házhoz, akiket sorra meggyógyított Mesterünk. Sőt: nem csak a zsinagóga előtt meggyógyítottak szavára jöttek, de már ahogy kiszálltunk a hajóból, azonnal megismerték őt azok, akiket Jézus a korábbi ittléteink során meggyógyított. Azok akkor az egész környéket fellármázták, s az emberek kezdték hordani a Mester elé az ő betegeiket. Először a parton, majd a házban gyógyította azokat, de még másnap is egyre csak jöttek. A Mester akkor úgy döntött: ahogyan az előző esztendőben, akként most is sorra járja a környező falvakat és településeket, hogy gyógyítsa és tanítsa az embereket: ~~ Engedj, s ne tarts vissza ezektől az emberektől. Nem sokáig leszek már közöttük… - mondta, amikor asszonyom igyekezett Őt lebeszélni arról, hogy a zord időben útra keljen. Így aztán már másnap reggel elindult, és mi is véle, ahogyan addig is tettük. Híre mindenhol és mindenkor előtte járt, s az emberek kezdték betegeiket holmi ágy-féle tákolmányokon ide-oda hordozni: mindig arra menve, amerre a Róla kerengő hírek azt mondták: ott van, vagy épp oda tart. Ahová bementünk a falvakba vagy városokba vagy majorokba, a betegeket letették az utak szélére, vagy a piacokon, s ha megálltunk valahol, hát ott helyezték azokat Jézus lábai elé; és Ő meggyógyította őket. Azok, akik gyógyulást vettek kezéből, s azok is, akik azokkal voltak, továbbra is követték Őt, így végül már olyan sokan voltak, hogy számukat sem tudtuk volna megmondani. Amerre jártunk, az utak hosszában csak a Mestert követők haladtak. Amikor már nagyon nagy volt a tömeg, hajóba szálltunk, s a Galilei tó túlpartjára mentünk, a pusztaságba, ám a sokaság oda is követett minket. Akkor mégtávolabb mentünk a parttól (akkor már az emberekkel együtt), de Júdást és Jakabot hátrahagyta a Mester, s meghagyta nékik, hogy egy kis hajót tartsanak néki készen, a sokaság miatt, hogy elmehessen, ha ismét nagyon szorongatnák őt. Mert sokakat meggyógyított, s nem egyszer úgy hogy akiknek valami bajuk volt, reá rohantak, hogy legalább a ruhája szegélyét illethessék. És valahányan csak illeték, meggyógyultak. Volt ezek közt nyomorék és vak, süket és néma, s még mindenféle betegségben szenvedő, de volt 71


köztük igen sok megszállott is, akikben ördögök vagy tisztátalan szellemek lakoztak. A sokaság nem győzött csodálkozni: a némák beszélnek, a csonkák megépülnek, a sánták járnak, a vakok látnak: és ezek láttán dicsőítették Izráel Istenét. Az egyik megszállott, hogy már a sokaság nyugovóra tért, mellénk lépett, s a benne lakozó erők késztetésére így kiáltozott: – Mi dolgom van nékem veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts? Tudom, hogy ki vagy: Te az Istennek Fia vagy. A Mester nem akarta, hogy az emberek ezt meghallják, ezért erősen megdorgálta kárhozott szellemet: ~~ Némulj meg, és menj ki belőle. És a tisztátalan lélek megszaggatta azon embernek testét, s többször is földhöz vágta, aztán fennszóval kiáltva kiment belőle, s többé nem tért vissza abba. A Mester a pusztaságban is reggeltől estélig gyógyított, s bizony: napokon át, majd a harmadik napon, már a késői órákban azt mondta nékünk: ~~ Szánakozom e sokaságon, mert sokan három napja már, hogy velem vannak, és nincs mit enniük. Éhen pedig nem akarom őket elbocsátani, hogy valamiképpen ki ne dőljenek az úton. Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek? Értettük, mire gondol a Mester, de hát nekünk sem volt sem-mink: nem tudtuk, miképp segíthetnénk asz embereken. Mondtam is Néki: – Honnét volna e pusztában annyi kenyerünk, hogy megetethetnénk ily nagy sokaságot? Akkor a Mester megkérdezte: ~~ Hány kenyeretek van? - mire mondtuk Néki: – Nékünk nincs, de van itt egy fiúcska: annak van hét kis kenyere, és néhány hala. Akkor azt mondta a Mester: ~~ Kérjétek el tőle, és ültessétek le az embereket a földre, ötvenesével. Mindent úgy tettünk, ahogyan mondta: az embereket csoportokra osztva letelepítettük, majd a kenyereket és a halakat letettük elé, ahogy azt már egy ízben korábban is tettük, aztán várakoztunk. Akkor a Mester a kezébe vette a hét kenyér egyikét, s egy halat, és hálát adva az Atyának, törni kezdett azokból, s tovább adta nékünk, mi pedig az embereknek. Így vette sorra mind a hét kenyeret, s mind az öt halat, hogy megáldva kiossza azokat. Mindnyájan ettünk azokból, és jóllaktunk mind; aztán hogy fölszedtük a maradék darabokat, hét teli kosárral lett azokból. Akik ettek, úgy négyezren voltak akkor férfiak, az asszonyokon és gyermekeken kívül. Mikor még az emberek ettek, de mi már túl voltunk azon, beszélgetni kezdtünk egymás közt. Azokat a dolgokat igyekeztünk megbeszélni, amelyeket a Mestertől hallottunk, bízva: együtt tán könnyebben megértjük azokat. Egyszer csak felbukkant közöttünk a kérdés: – Vajon milyen mérték szerint dönti el az Atya: ki hol kell majd álljon közülünk a Mennyeknek Országaiban? E kérdést nem tudtuk eldönteni, ezért odamentünk a Mester mellé, aki egy kissé távolabb ült mindannyiunktól, s megkérdeztük: – Mondd, Mester: vajon közülünk ki lesz legnagyobb a Mennyeknek Országában? Jézus akkor felállt, s kézen vezetve elébünk hozott a sokaságból egy olyan kétéves-forma kisgyermeket, s közénk állítva azt mondta: ~~ Bizony mondom néktek, ha olyanok nem lesztek mint ez a kisgyermek, semmiképpen nem mentek be a Mennyeknek Országába. Aki megalázza magát, s oly gyermeki bizalommal adja át az ő életét az Atya kezébe, mint amilyen bizalommal ez a gyermek van mindenek iránt: az a nagyobb a Mennyeknek Országában. És aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be… – aztán tovább ügyet sem vetve ránk, beszélni kezdett a csöppséghez, s úgy, olyan lágyan dédelgette az ölében ringatva, hogy a kicsi a melléhez bújva hamarosan elszenderedett, mintha a Mester szíve dobbanásait hallgatná. Mosolygott álmában, s mosolygott még akkor is, amikor a Mester felállt, s visszavíve anyja ölébe fektette. 72


Kevéssel ezután, amikor már mindenki jóllakott, a Mester elbocsájtotta a sokaságot, s miután a maradék legkisebbjét is összeszedtük, minket is előre küldött a kis hajóhoz azzal, hogy szálljunk fel, s ott várjunk rá, ha pedig nem jönne, induljunk el, s térjünk Tiberiasba, s majd ott találkozunk. Elmentünk tehát, ő maga pedig visszamaradt egyedül: testvéreim ugyan nem tudták ennek okát, én azonban igen, mert még élénken emlékeztem rá: mint „tűnt” el korábban a tizenkét kosár élelem, míg mi aludtunk. Várakoztunk hát a Mesterre, amint azt meghagyta, de hogy nem jött, elindultunk, s kevéssel később kikötöttünk Tiberias partjainál, s hogy a hajót biztonságosan kikötöttük, tovább vártuk Mesterünket. Hogy mi, s hogyan történt, azt másnap a Mester mondta el, de csak néhány szóban: ~~ Amint eltávoztatok, s magam maradtam, bevégeztem azt, amiért visszamaradtam, majd utánatok indultam. A közelben akkor néhány embert láttam, akik azok közül valóak voltak, akik nemrég mellettem voltak. Tudtam, hogy reám várakoznak, amint azt is tudtam: miért. Elragadni akartak azok, hogy királyukká tegyenek a maguk földi képzelete szerint. Másnap a sokaság, amely a tó partján állott a Mesterre várva, látta, hogy nincs ott más hajó, csak az az egy, amelybe mi; tanítványok szálltunk, és hogy Jézus nem szállt be velünk, hanem csak magunk indultunk el, tanácstalan lett. Akkor jöttek más hajók Tiberiasból, s ahhoz a helyhez közel álltak meg, a hol azok négyezren a kenyeret ették; s azok is megerősítették, hogy mi ugyan áthajóztunk, partra is szálltunk Tiberiasban, ám a Mesterünk nem volt velünk. Ezután ama hajókkal visszatértek mind a Galilei tenger Nyugati partjára, vagyis Tiberiasba, ahol mi is voltunk; és ott találták a Mestert, amint épp velünk készült tovább indulni Názáret felé… Döbbent ámulattal kérdezték: – Mester, mikor jöttél ide? Már minden felé kerestünk a túlsó parton… Felelt nékik Jézus: ~~ Bizony, bizony mondom néktek: nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok. Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az emberfia ád majd néktek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten… – Mester: hogyan, s miként kaphatjuk meg Tőled azt a kenyeret, amelyben az örök Életet vesszük magunkhoz? - kérdezte egy a sokaságból. A Mester azt mondá néki: ~~ Én vagyok ama kenyér: ha ki engem befogad, az Életet fogadta be, s ha valaki elvet az ő kezéből, az Életet veti el általa… – azzal tovább ment, s mi követtük, míg a sokaság értetlenkedve ismételgette szavait.

Vége a harmadik kötetnek… (2003. máj.29.)

73

Tandari Éva

És mondá a MESTER… IV. kötet

Tandari Éva: És mondá a Mester… IV. kötet

– Én vagyok amaz élő kenyér…– mondta Tiberiásban a Mester, s ez azt jelenti: az a Szeretet, amely Benne él: Az Istennek Szeretete, amely minden Élőnek Kenyere, hisz az minden Lét oka és alapja, kiindulópontja: legyen annak bárminő megnyilvánulási formája. Aki nem fogadja be, s nem árasztja tovább szívéből e Szeretetet, nem is lehet képes rá, hogy megszabaduljon a legfőbb bűntől, amely épp a szeretetlenség, amely viszont minden mélység alapja. Aki e Szeretetet nem zárja magába, nem is képes szellemével kiemelkedni a szeretetlenség börtönéből: vagyis a mélybehullott szellemeket fogságában tartó sötétségből.– Miután Mesterünk e szavakat szólta, továbbindult megkezdett útján. Most nem állt meg, s nem magyarázott semmit: jóllehet ez is, és az is utánaszaladt, hogy kérdéseket tegyen fel néki: hogyan, miként kell értelmezni iménti szavait. Akkor Názáretbe tértünk, amint azt Mesterünk ígérte is Anyjának s miután köszöntöttük Máriát, a zsinagógába mentünk, hogy a Mester ott is taníthasson, ahogyan korábban eltervezte. Érkezésének hírére sokan összegyűltek akkor, s hallgatták szavait, de nem értő elmével, s nem nyílt szívvel: de gúnnyal fogadták azokat. Egyik-másik azt kérdezte a mellette állóktól: Nem-de: ez az a Jézus, a Mária és József fia, aki itt, a szemünk előtt nőtt fel…? Hisz emlékszem rá: nem tanult többet, mint a többi, hozzá hasonlatos gyermek: hogyan akar akkor mégis az Írás szavaival oktatni bennünket, akik száz-annyit tanultunk? Mesterünk akkor azt mondta nékik: ~~ Érzem és tudom: az én földemen nincs nékem szavam előttetek! Érzem és tudom, és bánattal és mély fájdalommal telik az én szívem értetek… Most bizonyára azt mondjátok nékem a ti gondolataitokban: Orvos, gyógyítsd meg magadat! Amiket hallottunk, hogy Kapernaumban történtek, itt a te hazádban is cselekedd meg azokat, hogy higyjünk. De egy Próféta sem lesz kedves az ő hazájában! És tudjátok magatok is ennek okát: hisz az Elizeus próféta idejében sok bélpoklos volt Izráelben; ám azok közül egy sem tisztult meg, csak a Siriából való Naámán. Sokan haragra gerjedtek a Mester ellen a zsinagógában, mikor ezeket hallották, mert hogy Naámán, akiről szólott, a pogány Siriában élt, maga is pogány: s a Mester most azt helyezte példájában eléjük: hitben nevelkedett zsidók elé… Erős haragra gerjedtek Ellene, s bárhogy igyekeztünk is Mesterünk védelmére lenni; kihurcolták magukkal a városon kívülre, majd ott megragadták, és annak a hegynek szélére vitték őt, amelyen az ő városuk épült, hogy onnan letaszítsák. A Mester egyetlen mozdulattal sem védekezett, ám amikor már a hegy szélén, a szakadék mellett álltak, egyszerűen átment köztük, s eltávozott anélkül, hogy látták volna; mikor, hogyan, s merre távozott közülük. Ez először értetlen haraggal, majd döbbenettel töltötte el őket: ám akkor sem nyílt meg az ő szívük, hogy ím: ismét csodát cselekedett az Úr, s hozzá az ő szemeik láttán… – A Siriában élő Naámán a nagy járvány idején az egyetlen méltó és tiszta ember volt, akinek épp e tisztaságáért kegyelmezett meg Isten, s azért még, hogy intse az akkori zsidóságot: nem a születés szerint magukénak mondott ~ vélt kiváltság, de a valós lelki - szellemi igyekezet és tisztaság az, ami Isten kegyeltjévé; Kiválasztottá teszi az embereket. Erre a tiszta emberre, s az akkori tisztátalanságban élő zsidóságra utalt a Mester, tehát azt mondotta ezzel: tisztátalanok vagytok, és hitetlenek, amint azok a poklosságban szenvedett Izráe-liták, akikre épp a maguk tisztátalansága végett szállott ama kór oly erővel, hogy még a csoda sem tisztíthatta meg attól őket, mert betegségük az ő szíveik hidegségében gyökerezett. S bizony: így van ez a ti jelenetek során is! Akik nem vállalásuk szerint, vagy nem megtapasztalás végett kell egy-egy gyógyíthatatlan betegséget elszenvedjenek, azoknak szelleme beteg: azt kellene gyógyítsák, s azt kellene először megtisztítaniuk az őket gyötrő kórtól: kevélységtől, irigységtől, haragtól, gyűlölettől, hamisságtól, vagy ami a legfőbb kór még ma is (sőt: egyre inkább!!) a szívekben: a szeretetlenségtől… – 2


Mire a Mester ellen kelt zsidók visszatértek a zsinagógához, mi már Máriától is búcsút vettünk, s útban voltunk, hogy visszatérjünk Kapernaumba. A következő szombat-napot mindenképp ott akarta tölteni ismét Mesterünk, mert tudta: sokan lesznek ott azok közül, akik ama kenyerekből ettek, s azokat akarta most elsősorban tanítani. Pénteken, a délutáni órákban értünk vissza. Akkorra az idő már ismét zordra fordult, s már visszavonhatatlanul beköszöntött a tél: hát nehezebben is haladtunk. De amint azt a Mester tervezte: szombaton már a zsinagógában ültünk, s hamarosan a Mester szavait hallgattuk, amint ekként tanította az embereket: ~~ Nemrég utánam jöttetek sokan, akik ama kenyerekből ettetek. Ha emlékeztek: akkor azt mondtam néktek: Ne a kenyérért, ne az evilági eledelért törjetek, ne az legyen a legfontosabb, mert aki azt eszi, megéhezik ismét. De keressétek és vágyjátok az Életnek Kenyerét, amely megmarad az örök életre. Ama Kenyérre, amelyet az emberfia ád néktek, amint az az Atyának rendelése is a Fiú számára Akit ő elpecsételt magának. – Mit csináljunk, hogy elnyerhessük az Életnek Kenyerét? - kérdezték akkor többen is, s a Mester azt mondta: ~~ Éljetek mindenkor az Istennek rendelései szerint! – S hogyan, miként kell éljünk, hogy egészen az Isten rendelései szerint éljünk? Mi az Istennek rendelése? - kérdezték ismét, mire a Mester ekként felelt: ~~ Az Isten rendelése szerint való cselekvés és élet az, hogy higyjetek abban, s annak Szavában, akit ő küldött. A farizeusok közül egy, aki nem volt ott a pusztában, megkérdezte: – Micsoda jelet mutatsz, hogy lássuk és higyjünk néked? Mit művelsz? A mi atyáink a mannát ették a pusztában; amint meg van írva: Mennyei kenyeret adott vala enniük az ő Mózesük. Mondá erre a Mester: ~~ Bizony, bizony mondom néktek: nem Mózes adta nékik a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely mennyből száll alá, és életet ád a világnak. Akkor azok egyike, akik a pusztában voltak, s ettek ama kenyérből, most azt kiáltotta: – Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret! Jézus pedig mondá néki: ~~ Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, sem-miképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjazik soha. De mondom néktek, hogy noha láttatok is engem, mégsem hisztek. Minden, amit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem. Mert nem azért szállottam le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát betöltsem, aki elküldött engem. Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem megtartsam mindenkor, s hogy feltámasszam azt az utolsó napon. Akkor a zsidók ismét zúgolódni kezdtek ellene, merthogy azt mondta: „Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállott alá.” Hangosan méltatlankodtak, s egymás közt ők is azt kérdezgették, amit néhány nap előtt a Názáretiek: – Nem ez-e ama Jézus, a Józsefnek fia, akinek mi is ismerjük atyját és anyját? Miként mondhatja hát, hogy: „A mennyből szállottam alá?” Jézus akkor azt mondta nékik: ~~ Ne zúgolódjatok egymás között! Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja, aki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, énhozzám jő. Bizony, bizony mondom néktek: Aki énbennem hisz, örök élete van annak. Én vagyok az Életnek Kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Én vagyok amaz Élő Kenyér, 3


amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, örökké él. Az a Kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért. E szavak hallatán a zsidók egymás között kezdtek tanakodni: – Vajon miként érti ezt? Miként adhatja nékünk a maga testét, hogy azt együk? Mondá nékik Jézus: ~~ Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az emberfiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él énáltalam. Ezeket mondta akkor, s bizony: azon tanítványok közül sokan, akik korábban mellette voltak, s azok közül, akik korábban János követői voltak mielőtt a Mester nyomába szegődtek, maguk is azt mondták: – Kemény beszéd ez; ki értheti meg, s ki fogadhatja el őket? Jézus tudta, hogy szavai miatt zúgolódnak azok a tanítványai, s megkérdezte tőlük: ~~ Titeket ez megbotránkoztat? Hát ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani oda, ahol korábban volt…?! - majd enyhültebb hangon ekként magyarázott nékik: ~~ A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én mondok néktek, Lélek és Élet. De vannak némelyek közöttetek, akik nem hisznek. Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki. (Mert eleitől fogva tudta Jézus, kik azok, akik valójában nem hisznek Benne, amint tudta azt is: ki lesz az, aki elárulja őt.) Ettől fogva sokan visszavonultak az ő tanítványai közül és nem jártak többé az Ő útján, hanem visszatértek az emberek közé, hogy ismét azoknak útjait járják, amint korábban. A Mester akkor felénk fordult, s megkérdezte: ~~ Vajon ti is el akartok menni? Megdöbbentett a kérdése, de tán nem is maga a kérdés, hanem az a mély fájdalom, amely a kérdésben rejtezett. Azt feleltem teljes szívemből: – Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad! Mi hisszük, hisz megtapasztaltuk, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. A mester szomorkásan rámmosolygott, s azt mondta: ~~ Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? És lám: egy közületek mégiscsak ördög… Akkor nem értettük ez utóbbi szavait, de később megértettük mind. Tán csak az az egy nem értette meg még az utolsó pillanatban sem, akiről akkor a Mester szólott… – A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én mondok néktek, Lélek és Élet. – mondá a Mester, s ez azt jelenti: nem a test az, ami az Élet lényegi alapja, hanem a szellem, hisz a test egy idő múltán elöregedik, majd létfunkciói megszűnnek: ám az Élet attól még nem szűnik meg a Valóság értelmében, hisz az, ami a gyorsan kopásnak induló, majd használhatatlanná váló „szerkezetet” működtette, tovább él, mert abban a Valós Élet lakozik, az az Élet, amelynek egy kicsiny sugara működtette a gépet, a szerves „gép” anyagszerkezeti törvénye szerint, annak elhasználódásáig, vagy egyes betegségek által bekövetkező meghibásodásáig és tönkremeneteléig. A Mester maga sem a földi-fizikai testére gondolt, amikor azt mondta: ha nem eszitek az én testem, s nem isszátok az én vérem… De arra benső lényegi Tartalomra, amely a Fiú szellemének benső lényege: a Szeretetre, amelyet elébünk ád, hogy ételül és italul legyen az szellemeink és lelkeink számára! Azt kell magunkhoz vennünk nap mint nap, hogy Életünk lehessen, mert hisz ahogyan a fizikai test is megköveteli a maga táplálékát, hogy megtarthassa alap-funkcióit: vagyis élete legyen a maga anyag-törvényei szerint, akként a szellem is 4


megköveteli a maga táplálékát, amely az Úr szellemének valós lényege, a legtisztább Szeretet, amely Lélek és Élet. És tulajdonképpen ez (volna) a ti egyházaitokban szokottá lett Úrfelmutatás lényegi tartalma is! Ama szertartásnak ezt kellene erősítenie bennetek: tehát nem magának a szertartásnak, hanem a szertartás lényegi tartalmának kellene céllá válnia, míg a szertartás csak mint emlékeztető, mint mementó kellene tudatotokba érjen, hisz nem az ostya vagy a kenyér, és nem a bor: az Eszme, az idea az, amit reátok (is) hagyott az Úr! De a helyzet sajnos nem ez! A szertartáson résztvevő, s olykor még könnyekre is fakadó ember nem egy, és nem két, és bizony: nem is ezer esetben megáll a szertartásnál, amelynek mondandóját nem tartja szükségesnek megvalósítani: holott ama szertartás egyedüli célja az! A szavak helyett a tartalmat kellene megtalálni, s nem megfordítva, hogy a szavak, s a szavak nyomán lett cselekedet, tehát az ostya és a bor felemelése valós értékükkel bírhassanak. Amikor ugyanis az ostyát s a kenyeret felemeli a pap, tulajdonképpen a Keresztet, s a Kereszten felemelt Krisztust szimbolizálja, s éppen azért, hogy emlékeztessen benneteket: miért vállalta fel az Isten Egyetlenje a Keresztet, a Halált, s miért merült alá a poklok mélységébe, miért támadt fel… tehát hogy mi volt az Áldozat mozgatórugója! S az nem volt más, mint a mindenek felé áradó, Tökéletes Szeretet: amelynek ti még csak halvány árnyát kellene tudjátok megélni… - de végre legalább azt meg kellene tudnotok élni, hogy Életetek legyen általa! Én tehát azt mondom néktek: csak az tartsa magát méltónak a szertartáson való részvételre (ha már mindenáron a külsőségekhez akartok ragaszkodni) aki előtte a gyakorlatban is bizonyította: megértette, mit tanított a Mester, amikor azt mondotta: egyétek az Én testemet, s igyátok az én véremet: vagyis, töltekezzetek mindannyian a Bennem élő Szeretettel, amely az Én Életem mozgatója, oka és célja, hogy eledelül és italul szolgáljon az néktek… – E szavak után Mesterünk ismét elindult. Ugyan most nem szándékozott azonnal útra kelni, inkább pihenni akart, míg a zord idő tart, hogy ne tegyen ki minket az időjárás viszontagságainak: ám most mégiscsak elindult, s én éreztem: a bensejében tomboló fájdalom késztetésére indul, hogy egy kissé megcsillapodjon az benne. Követtük mi is, amint követtük eddig is, s mit sem törődtünk az időjárással: csak még inkább beburkolóztunk köpönyegeinkbe, s mentünk, mert ment a mi szeretett Mesterünk is… Jó: nem mondhatnám, hogy ez mindannyiunkban ennyire egyértelműen fogalmazódott meg ekként! De még az sem emelte fel szavát az újabb út ellen, aki magában méltatlankodott az újabb erőpróba ellen: Júdásra gondolok, aki épp oly rendületlenül jött, amint mentünk mi magunk is, mert mind-egyre azt várta: mikor lép végre színre a Mester, vagyis mikor ragadja magához a hatalmat, amint azt ő (márhogy Júdás) kezdettől fogva remélte. S talán nem örültek a zord időben való útnak azok sem, akik János követői közül velünk tartottak, hogy ezzel is bizonyítsák: ők hívek maradtak a Mesterhez. Ők nem is bírták annyira az utat, hisz nem voltak szokva véle, így a Mester egyszerre megállott, alig valamivel a város utolsó házai után, s reájuk pillantva azt mondta: ~~ Érzem szíveitek igaz szeretetét, s ez erővel tölti fel szívemet. De most mégis szeretném, ha ti most visszafordulnátok. Nem rosszból kívánom, de azért, mert sokkal inkább segíthettek, ha visszatérve építgetni igyekeznétek azok hitét, akikben annak kicsiny téglája le lett rakva szavaim által. Építsetek nagy, és hatalmas palotát azok szívében s szellemében, akik már érettek erre, s építsetek kicsiny, ámde biztos kis kunyhókat azok szíveiben és szellemében, akik még csak arra erősek, hogy azokat megvédelmezhessék: ne rombolja le azt az első vihar… Menjetek, s legyetek hű tanítványok e kisebb feladatban, hogy megerősödhessetek ti magatok is lélekben, szellemben és tudatban, mert nagy feladat vár majd reátok, ha én már nem leszek köztetek. Akkor majd ti is útra kell keljetek, hogy Tanítóikká legyetek sokaknak. Ahhoz azonban meg kell tanulnotok nektek is az emberek nyelvén szólani, s az ő nyelvükön elmondani mindazt, amit eddig hallottatok, s még azt is, amiket majd ezután hallani fogtok. Mert visszatérek még, mielőtt az emberek kezére kell adassak, s akkor majd már magammal viszlek benneteket is, hogy hallván hallhassátok, s látván láthassátok, amiket majd tovább kell adjatok az embereknek, ha bizonyságot tesztek énrólam… – 5


azzal egyenként szívére ölelte, s arcul csókolta mindegyiküket, és még akkor is hosszan nézett utánuk, amikor azok megfordultak, s visszatértek a városba, vagy amelyikük más városban, vagy épp valamely faluban lakott, hát oda. Amikor már jócskán eltávolodtak tőlünk, halkan sóhajtott, s azt mondta: ~~ Sokan lesznek még köztük is, akiknek elveszi erejét, és elveszi hitét is a félelem, vagy az anyagi világ egynémely csábításai, s akkor majd azok is az ellen szavát fogják zúgni, amiként sokan azok közül is, akik ma még áldó szóval említik az én nevemet, s Azét, Aki elküldött, hogy menedékül legyek őnékik. - azzal megfordult, s folytatta a megkezdett utat. Genezáret felé haladtunk, majd hogy a városba értünk, annál a férfiúnál szálltunk meg, akit a Mester meggyógyított korábban a poklosságból. Az már mint ha várta volna a Mestert: elébünk jött az úton, s hogy meglátta mesterünket közeledni, az utolsó métereket már futva tette meg, hogy mielőbb Jézus közelében lehessen. Később, amikor megkérdeztük: hová indult, amikor találkoztunk, mire azt felelte: – Nem tudom! Igazából nem volt dolgom sehol, de amint a kertben dolgoztam, hirtelen erős vágyakozást éreztem. Úgy éreztem: mennem kell, mert valaki vár… mintha kötéllel vont volna magához valaki: egyszerűen nem tudtam nem elindulni. Valami végtelen boldogság járt át, s ahogy az útra tettem a lábam, e boldogság egyre fokozódott, s hogy a Mestert megláttam, mintha kiteljesedett volna egész benső valóm… – A Mester később elmondta, hogy amint haladtunk, hirtelen eszébe jutott (Nátánel) ama férfiú, s egy ideig reá gondolt. Ez azt jelenti, hogy a Mester gondolatenergiája olyan hatással volt Nátánel tudattalanjára, mint a mágnes: megadta számára a késztetést, hogy valamiképpen reagáljon rá, de mert nem volt mediális alkat, nem gondolati, azaz nem telepatikus úton igyekezett kapcsolódni a vonzó energia-hullámmal, de személyesen mozdult, hogy a hívogató - vonzó erővel mielőbb kapcsolódhassék. Amikor a Mestert megpillantotta, a vonzó erő még nagyobb lett: ez késztette a gyors, csaknem futó haladásra. Pedig a Mester nem kívánta magához hívni: épp csak felbukkant gondolatai közt ama ember…– Amikor már a házban voltunk, hirtelen vihar tört ki odakinn. Az ég egészen besötétült, mintha este lett volna, s goromba szél cibálta a házat, s a ház mellett álló fákat, majd a sötét fellegekből akként kezdett ömleni az eső, mint hajdan tán Noé idejében. Nekem legalábbis az jutott eszembe, s hogy az eső csak nem akart csillapodni, mindinkább ara gondoltam, s bizony; nem kis félelemmel. Egy kissé félrevonultam társaimtól, és imádkozni kezdtem, de valahogy olyan görcsös félelem vett erőt rajtam, hogy még az imádság szavaira sem tudtam odafigyelni. Egy ideig mondtam az imádságot, ahogyan a Mester tanította, aztán a szavak és sorok összekavarodtak elmémben, s mire észbe kaptam volna, már rég a magam szavaival szóltam az Atyához, sorolva néki félelmem, s annak okát is, kérve: csitítsa el a félelmetes vihart. Vagy egy órán át imádkoztam ekképpen, s amikor felemeltem arcomat, egész megdöbbentem: észre sem vettem, s a hirtelen jött vihar, amíg imádkoztam, valóban elcsitult, sőt: el is távozott, s ha csak halvány-félősen is, de már a Nap gyenge sugarait is láttam, amint beszöktek az ajtó alatti résen. Abban az évszakban ugyan nem volt ritkaság a vihar, a hirtelen támadó vihar sem, de ekkora viharra nem emlékeztem: de arra sem, hogy ebben az évszakban valaha is láttam volna a Nap sugarait előbukkanni az égen tanyázó sűrű fellegek közül… S most mindkettő egyszerre történt, mint valami furcsa, különös álomban, holott ébren voltam. Egy kissé megzavartak e történések, hát csendesen tűnődtem még rajtuk egy ideig, aztán visszatértem társaim és a Mester mellé. Jézus akkor rám emelte tekintetét: meleg, barna szeméből oly végtelen szeretet áradt, aminőt sohasem láttam még embernél, s azt mondta: ~~ Látod, Simon? Erre gondoltam, amikor azt tanítottam néktek: kérjetek, és adatik. Amit igaz szívvel kértek, s nem a magatok, de mások javára, amint te magad is az úton járókért kérted: fékezze meg Atyám az égnek heves viharát; kéréstek meghallgattatik az Ég Uránál… 6


Egy pillanatra eszembe villant: de hisz én nem is imádkoztam, hisz az én magam szavaival szóltam az Atyához, hogy az imádság szavai kiszöktek elmémből… Még végig sem pergettem agyamban ez újabb gondolatot, Mesterem ismét megszólalt: ~~ De bizony, hogy imádság volt minden szó, amely elmédben megfogant! S még tisztább is volt ez az imádság, mint ha akként szóltál volna az Ég Urához, amiként tanultad, mert ekként igazán önmagad tártad fel az Atya előtt, s azt adtad Néki, ami benned van. Ez a legtisztább, a legőszintébb gyermeki imádság, amely meghallgatásra is talált, amint azt látod. E szavak után Mesterem felállt, s mellém lépve a vállamra tette a kezét, mint aki érintésével is nyomatékot kíván adni iménti szavainak, majd így fejezte be mondandóját: ~~ Erős lélek lakozik tebenned, hát légy mindenkor bizakodó, de légy óvatos is: nehogy gondolatoddal mások ártására légy… - azzal kiment, hogy megszemlélje: milyen károkat okozott a kert élőlényei: a fák s a bokrok közt a hatalmas vihar. Miután távozott, még egy ideig szavain tűnődtem, de mert nem egészen értettem azokat, inkább csak eltettem elmémbe: egy napon talán megértetté válnak: aztán már testvéreimmel beszélgettem, s a viharnak hamarosan már csak az emléke élt bennem. Az emléke, és persze a Mester szavai, amelyek később számtalanszor villantak fel elmémben. Az éjszakát, s még a következő nap néhány óráját is Nátánel házában töltöttük: oda jöttek azok, akik valamiképp tudomást szereztek arról, hogy a Mester ott van, s gyógyulásért keresték Őt, vagy csakhogy szavait hallhassák, s élvezhessék a Belőle sugárzó, Tiszta Erőt. Nem volt még dél, amikor Mesterünk azt mondta: ~~ Igen sokan vagyunk már, s még odakinn is várakoznak. Induljunk hát, gyermekeim, hogy ne várakozzanak hiába ebben a hidegben… - azzal elindult, s mi, miután vállunkra kanyarítottuk köpönyegeinket, szintén eltávoztunk Nátánel házából. A város főterére mentünk Mesterünkkel, s a mögöttünk haladó emberekkel. Ott aztán megálltunk, s a Mester a sokasággal szembe állva áldón emelte fel két kezét, mire a betegek sokasága nyert gyógyulást. Volt, aki hordágyát hagyta el, s volt, aki mankóit dobta az út szélére, s nem egy megszállott kapott szabadulást, hogy attól fogva tisztult elmével és megkönnyebbült szellemmel élhessen. Ez után a Mester egyenként lépett azok mellé, akik még betegségeik fogságában maradtak: reájuk egyenként tette az ő kezeit, hogy egészséget nyerjenek. Közben mindannyiukhoz szólt néhány szót: intelmet mondott, baráti, segítő tanácsot adott, vagy akár szelíd hangon korholt is, ha arra volt szükség. Mire az utolsó beteget is érintette, már jócskán elmúlt dél, így hazaküldte a tömeget, nekünk pedig azt mondta: ~~ Vegyetek valahol úti eleséget, hogy továbbmehessünk. Tudom, nem könnyű ilyen időben útra kelni: de látjátok, mennyien vártak gyógyulást csak ebben az egy városban! Tovább kell hát menjünk, hogy még sokakat meggyógyíthassak, mielőtt a sátoros ünnepre ismét Jeruzsálembe térünk… E szavakból aztán nagyjából az útvonalat is kitalálhattuk. Legalábbis azt; merre kíván menni mesterünk, mert az, hogy végül is merre vezérli Őt szíve: még a Holnapok titkai közt lapult. Mindenesetre annyit már tudtunk, hogy a sátoros ünnepre fel kíván menni ismét Jeruzsálembe, s ez elég is volt. Lepényeket, kis árpakenyereket és szárított gyümölcsöt és sajtot vettünk, valamint feltöltöttük mindannyian a tömlőinket is: legyen mit innunk az úton. Mesterünk tanácsára most csak egyharmad vizet töltöttünk a kétharmad borhoz a hidegre való tekintettel, s hogy azzal is megvoltunk, várakozón néztünk Jézusra, aki bólintott, s már indult is, hogy mielőbb Magdalába érjünk. Amint Magdala felé haladtunk, betértünk minden lakott helyre, hogy Mesterünk gyógyulást és vigasztalást adhasson azoknak, akik elkülönülten éltek az emberektől. Merítettünk is egynémelyeket, de a zord időjárásra való tekintettel csak akként esett ez, amint a ti keresztelőitek, úgy tehát, hogy meghintettük a bűneiket megbánó merítkezőket egy maréknyi vízzel, amely fölött hosszan imádkoztunk előzőleg.

7


– Ebből a szertartásból maradt a későbbi korokra a szentelt víz: ugyanis amikor olyan helyeken hirdették az Igét: azaz a Fiú Igazságát az utánunk született Tanítók, ahol nem volt sem tó, sem folyó, vagy patak, tehát nem volt mód, hogy ezekben merítkezzenek, ez volt az egyedüli módja annak, hogy a bűnbánók mégis hozzájuthassanak a Szentséghez. No: nem mintha ez a külsőség elengedhetetlen volna ahhoz, hogy valaki megkapja a megtisztító Kegyelmet! Mesterünk azonban ekként magyarázta meg ennek szükségességét: ~~ Az ember, a megszokásokban megrögzött, csöppnyi lény még nagyon ragaszkodik bizonyos formaságokhoz, s ha nem mutattok néki valamiféle „varázslatos” ceremóniát; maga fog kitalálni magának valamit, hogy gyermekes képzelete táplálékot nyerjen. S amint azt az állat, - és emberáldozatok nagyon is híven mutatják; nem is mindig olyasmit, ami összeegyeztethető volna a Szeretet és a Kegyelem Törvényével. Az ember-áldozatot már eltörölte Mózes Törvénye: ám az állat-áldozatnak most kell eltöröltetnie, hogy az ember végre kiemelkedhessék a legmélyebb szintről, levetve magáról az Élet ellen való legdurvább késztetést, a gyilkolás vágyát. Hogy ne nyúljanak ismét e tisztátalan, és tisztátalanná tevő szertartásokhoz, meg kell tanítani őket egy mindannyiuk által elvégezhető ceremóniára, s erre a víz a legalkalmasabb, mert az mindenkor és mindenhol az Élet jele. Víz nélkül egy lény sem él meg e Föld színén, még akkor sem, ha azt nem közvetlenül, hanem mint az erszényes medve; a növények levelével együtt veszi magához. (Itt a koalákra gondolt a Mester, amely állat nálunk ugyan nem volt honos, de amelynek léte a Mester számára épp oly egyértelmű volt, mint számunkra a kecskék, s más állatok létezése…) Ha nem mutattok az embereknek valamiféle tiszta áldozatot, késztetésük és szellemeik besötétült volta az állat-áldozatok felé fogják terelni figyelmüket. Ez azonban épp úgy nem kívánatos, sőt: bűn, éspedig az ölésnek bűne, mint az ember-áldozatoknál az áldozatul kiválasztott ember legyilkolása, hisz az állatot is életétől fosztják meg, elszakítva annak lélek-szálát, azt a lélekszálat, amely az állatot épp úgy a Kozmikus Világlélekkel köti össze, amiként magát az embert, s minden növényt is. S ha a Kozmikus Világlélek egy ön, és Én-tudattal bíró tagját, vagyis egy értelemmel megáldott embert bűn megölnötök: mennyivel inkább az egy tudattalan állat lemészárlása, amely még csak védekezni sem tud, ha egyszer fogságtokba esett, hisz nincs tudatos értelme, amellyel az ő menekülésén gondolkodhatna… – De hisz az élelemül való állatokat is le kell ölni… Maga Mózes jelölte meg azt nékünk: mely állatok azok, amelyek tisztáknak mondattak, s eledelre jók, és melyek azok, amelyektől meg kell tartóztassuk magunkat, hogy ne legyünk hasonlatossá a pogányokhoz! – szólt közbe egy, aki a János követői közül kevéssel korábban a Mester mellé szegődött, mire Jézus ekként felelt néki: ~~ Mózes az emberek szíveinek keménysége, és értelmük gyengesége végett engedte egynémely állatok megölését, hogy azok áldozatul, vagy eleségül legyenek. Azok, akik Mózes idejében éltek, még ennyire sem értették volna; miért tilos nékik az állatok legyilkolása, hisz még az emberölés is mindennapos történés volt. Sőt: az emberiség egy része még azon a szinten állt, hogy egyként falta fel az állatok, és ellenségei testét. A Mózesi Törvény ez utóbbit már szigorúan tiltotta, s az emberi élet büntetésből való elvételét is igen szigorú feltételekhez, tehát valamely főbenjáró vétséghez kötötte. Ő akkor, abban az időben ennél többet nem tehetett, hogy ellene ne forduljon mindenki, elvetve minden Tanítást, amelyet ő kellett embertársai kezébe adjon. S ez akkor már így is egy hatalmas előre, és feljebblépés volt. Most azonban egy újabb lépés megtételéhez érkezett el az ember. Azt ugyan még sokáig nem fogja tudni megvalósítani, hogy az állatok húsának elfogyasztását teljességgel mellőzze, de azt már képes lesz megérteni: miért tilos néki az egyes szertartásaihoz használt oltár vérrel való bemocskolása és megszentségtelenítése. Igaz: még most sem az állatok élethez való jogát fogja beépíteni tudatába: ez azonban már majd a következő lépés lesz, amelyet a későbbi korok embere kell megtegyen, mielőtt egy magasabb szintre emeltetik a Föld. Erről most azonban még nem szólok, mert nem értenétek ti magatok sem, s még annak is, aki már érthetné, árnyékban kell maradjon szelleme, hogy képes legyen betölteni azt a feladatot, amelyet az Út megkezdése előtt felvállalt…

8


– Ez utóbbi szavakat sem mindannyian értettük, pedig Mesterünk már egynémelyszer utalt rá: Útjaink nem véletlenszerű történések sorozatai, de módszeres és alaposan átgondolt terv alapján épültek fel úgy, ahogyan most elénk állnak. De nem is lett volna könnyű: értenünk e dolgokat, hisz mind-annyian egyszerű, tanulatlan emberek voltunk, akik még a kor tudományában sem voltunk jártasak, s előző Útjaink ismeretei teljességgel le voltak fedve előttünk. Már csak később nyíltunk meg a Fent titkainak teljes (vagy csaknem teljes) megérthetésére, s még akkor sem mindannyian, még közülünk, a kiválasztott tizenkettő közül is csak kevesen. – Magdalába érve egy kissé megpihentünk, majd tovább indultunk, s hamarosan Tiberiasba értünk, ahol Mesterünkkel egyenesen a zsinagógába mentünk. Ugyan nem volt szombat, ám Mesterünk tanítani kívánt az esti Isten-imádás után, hogy aztán ismét továbbmenjünk Tiberias felé. A hírre, hogy Mesterünk a városban van, és a zsinagógába készül, sokan jöttek össze. Egyszerű zsidók csak úgy, mint írás, - és törvénytudók, s a farizeusok közül épp úgy jöttek, mint a szadduceusok csoportjából. A Zsoltár eléneklése, s az Írásból aznapra rendelt passzus felolvasása után az emberek beszélni kezdtek: egymás után emelkedtek szólásra, hogy ki-ki elmondja, amit érdemesnek talált a többi zsidó elé tárni. Amikor már mindenki szólt, aki beszélni akart (s akinek már beszélnie lehetett!) minden szem a Mester felé fordult, aki végig szó nélkül ült közöttünk. Akkor aztán azt mondta: ~~ Amint hallgattam szavaitokat, bizony arra kellett gondoljak: mennyire elbizakodottak is közületek néhányan! Mennyire kiemelik önnön tisztaságukat, amely pedig csak az ő szemükben, s az ő saját mértékeik szerint tisztaság, s mennyire kihangsúlyozzák a mások vétkes voltát, csakhogy még inkább láttassák: mennyire nagy is az ő tisztaságuk a tisztátalanok között… Hogy mindannyian megértsétek, mire gondolok, egy példát mondok tenéktek: Két ember ment fel Jeruzsálembe, hogy a templomban imádkozzon; az egyik egy farizeus, a másik pediglen egy vámszedő volt. A farizeus megállt a templomban a kárpit előtt, s égre emelve arcát, ily módon imádkozott magában: Istenem! Hálát adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek: ragadozók, hamisak, tisztátalan szavúak, paráznák, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer is egy héten; áldozatot teszek a Te Oltárodra, s papjaidnak is dézsmát adok mindenből, amit szerzek. Úgy élek tehát, amiként azt parancsoltad, s ekként méltóvá leszek az Üdvösségre… A vámszedő megállt a templom végében, egészen hátul, egy homályos sarokba rejtezve, s még a szemeit sem merte az égre emelni. Csak állt, lehajtott fővel, s a mellét verve ekként imádkozott magában: Hatalmas Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Bizony, mondom néktek, ez utóbbi megigazulva tért meg az ő házához! Sokkal inkább, mint ama farizeus, mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Aki tisztának érzi magát, s eltelve él önnön tisztaságától, annak majd elébe tárja az Atya az ő valós milyenségét azon a legelső percen, amikor átlépi a holtaknak küszöbét: s akkor az majd szégyenkezve kell verje a mellét: Hatalmas Isten: irgalmazz nékem, bűnösnek. S aki e Föld színén érzi, s szívéből bánja, s megigazítani próbálja minden erejével bűnös életét, s ezzel a bűnbánattal szívében tér Haza az Útról, arra Isten egy nem remélt, egy meg sem is álmodott tisztaságú, hónál fehérebb ruhát adat, ekként szólva véle: Íme, a te ruhád, amely valóságos öltözéked tenéked az Örök Életben… Az egyszerű zsidóknak igen tetszett, hogy Jézus a védelmükre kelt a magamutogató, önhitt emberekkel szemben, s elcsodálkoztak, mert szavai tiszták, igazak és érthetőek voltak: nem úgy beszélt tehát, mint az írástudók, s a törvénytudók, és nem is úgy, amiként a papok, akik érthetetlen szavak, és nehezen követhető fogalmak mögé rejtették mindenkor szavaik lényegét. Többen ezek közül az egyszerű emberek közül felálltak helyeikről, és áldották Istent, aki ilyen Tanítót küldött

9


közéjük, míg az írástudók s a farizeusok közül nem is egy volt, aki haraggal fordult ki a zsinagógából. Egy azok közül a törvénytudók közül, akik bennmaradtak, kevéssel később felállt, s megkérdezte: – Mester, miképpen kell élnem, s mit kell cselekedjem, hogy elnyerhessem az örök életet? A Mester tudta, miféle álnokság rejtezik a kérdés hátterében. Tudta: a törvénytudó bele akar kötni az ő szavaiért, azért kérdez ekként, tehát maga is kérdéssel felelt néki: ~~ A törvényben mi van megírva? Mint olvasod? Az ezt felelte: – Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből, és a te felebarátodat szeresd akként, mint magadat. Mondá a Mester: ~~ Jól feleltél; ezt cselekedd teljességében, és élsz. A törvénytudó kis ideig hallgatott, aztán azt kérdezte: – De hát ki az én felebarátom? A Mester ezt mondá néki: ~~ Látom, néked is példázattal kell szóljak, hogy érts… - s ezt a példát mondotta néki mindannyiunk okulására: Egy ember ment egykor alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe került, akik kifosztották, s hogy védekezett, súlyosan meg is sebesítették, majd elmentek, és ott hagyták őt félholtan. A történet szerint elsőként egy pap haladt el arra, ugyanazon az úton. Látta a sebesült, kifosztott embert, s magában azt mondta: – Istennek büntetése van ezen, én pedig nem avatkozhatom az Istennek dolgába… - azzal elment mellette, s még ki is kerülte: hozzá ne érjen valamiképp, mert hogy tisztátalan, akinek érintése bemocskolja őt… Kevéssel később egy Lévita is arra a helyre ért, még meg is állt, de aztán csak megrántotta a vállát, s azt mondta magában: – Szánom, szánom, de hát mit tehetnék? Semmit, hisz megvan nekem a magam baja e nélkül a nyomorult nélkül is… - azzal az is tovább ment a maga dolgai után. Utolsóként egy szamaritánus ment arrafelé, s hogy odaért, ahol a sérült ember feküdt az út porában, azonnal megállt, s szívében erős szánalommal lépett mellé, hogy megnézze: mit tehetne érte. Amikor látta, hogy az ember még él, mindjárt levette az ő alsó ruháját, amely testét fedte, s elszaggatva azt bekötözte annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; aztán felhelyezte a szamarára, amelyen eddig utazott, s elvitte egy vendégfogadó házhoz, és amíg ott volt, gondját viselte néki. Másnap pedig, mert hogy útja halaszthatatlan volt, elmenőben két ezüstpénzt vett elő, s a vendégfogadó ház gazdája elé tette, s így szólt hozzá: – El kell mennem, de a sebesültet nem vihetem magammal, mert azzal megölném őt. Kérlek: viselj gondot reá, és amit ezen fölül reáköltesz, én amikor visszatérek, megadom néked. Mit gondolsz: e három közül melyik volt felebarátja annak az embernek, aki a rablók kezébe esett? Az ezt felelte: – Az, a ki könyörült rajta. Mondá a Mester: ~~ Eredj hát el, és te is a képen cselekedjél mindenkor, és üdvösséged lészen… Az írástudó megköszönte a Tanítást, és erősen gondolataiba mélyedve távozott, ám a többi, akik még bent voltak, haraggal szívükben mentek ki, mondván: – Szavaid nyíltsága megszégyenít bennünket! Miért nem beszélsz úgy, ha közülünk szólasz egyhez, hogy mi megértsük, de az emberek előtt fedve legyen mondandód?!

10


A Mester nem felelt a kérdésre: legalábbis nem úgy, nem akként, amint azt azok várták volna, de bizony feddő szavakkal szólott ezeknek, s most még nyíltabban, mint amint azt a példabeszédben tette: ~~ Jaj néktek, törvénytudók! Megismertétek mind a Törvényeket, ám nem élitek azokat. Akik pedig élni kívánnák azokat, azok elől elrejtitek mind, az Istennek Törvényeit: rajta ne érjenek, hogy ti magatok is Törvény nélkül éltek, bárha ismervén ismeritek azokat mind. Elrejtettétek, hogy a magatok törvénytelen törvényeit tárhassátok az emberek elé: azokat, amelyek tisztának láttatnak titeket az emberek előtt, akik végettetek nem ismerhették meg a Valóban Tiszta Törvényeket! Mert azokat, amelyek valóban az Istennek Törvényei, elrejtettétek, hogy valamiképp ki ne derüljön a ti tisztátalanságtok! Oktalanok: vajon az Isten előtt elrejthetitek-e az Ő Törvényeit, amelyeket Ő adott tenéktek Mózes által? Nemde: lehetetlen ez a ti számotokra… Ám ha ez így van: miként gondoljátok, hogy elrejthetitek az Isten előtt a ti tisztátalanságtokat? Mikor e szavakat mondta, az írástudók és a farizeusok még inkább haragra lobbantak ellene, és attól fogva mind egyre azon voltak, amíg csak Tiberiasban voltunk, hogy mind több és több kérdést tehessenek fel néki: hátha valamely feleletében találhatnának valamit, ami végett bevádolhatnák, s a bírák kezére adhatnák Őt. Ezért a Mester hamarosan tovább indult, s mielőtt elhagytuk volna a várost, még felénk, s a nyomunkba szegődött sokaság felé fordult. s ezt mondta: ~~ A törvénytudóknak és az írástudóknak kemény volt az én szavam, mert az igazságot mondottam meg nékik, hogy láthassák magukon: milyenek is a valóságban. Ahelyett, hogy amint az az egy cselekedte: eltűnődnének szavaimon, ellenemre keltek, mert inkább tetszik nékik, hogy az emberek megbecsülését élvezzék, semhogy Atyám Irgalmára számot tartanának… E szavak után megfordult, s az útra igazította lábait: mi pedig követtük, amiként követték őt sokan az emberek közül is, annak ellenére, hogy meglehetősen hideg volt. A Mester egy idő múltán meg is állt, s a maga kedves módján hazaküldte az embereket: ~~ Forduljatok meg, s térjetek vissza a ti házaitokba, hogy beteggé ne tegyen benneteket az idő. Hamarosan visszatérek, s akkor ismét tanítlak benneteket, hogy tudottá legyenek számotokra az Istennek Törvényei… Az emberek meg is álltak, majd lassacskán megfordultak, s elindultak, visszafelé az úton, amerről az imént jöttünk. Mesterünk egy ideig nézte, amint távolodtak, majd halkan felsóhajtott, s azt mondta: ~~ Ezek a Föld kicsinyei, akikért Atyám elküldött engem. Ezek, s ezeket tévesztik meg azok, akik magukat a Föld nagy-jainak jelentették ki e kicsinyek előtt… De amint áldás lesz ezeknek az ő kicsinységük, akként lesz átokká azokon az ő nagyságuk, mert ez az Istentől adatott ezeknek: azok maguk kovácsolták ködből és szellőből az ő nagyságukat. Ködből és szellőből, s a köd elillan, ha Atyám Fénye reáhull, és szélből, ami egy nem várt percen tova illan megfoghatatlanul. S akkor majd ott állnak mezítelenül és szegényen, hogy elvegyék bérét a maguk-szülte nagyságnak… Tiberiasból Szepphoriszba, majd onnan Názáret városába mentünk. Mária már várt minket, amint mindig, ha betértünk, bármily váratlan esett is érkezésünk. Itt aztán néhány hétre megpihent Mesterünk, de mert hogy olyannyira ellene voltak a város népei, nem tanította őket, és csodákat sem tett közöttük. Még betegeiket is csak titkon, Mária házánál gyógyította, vagy ha a betegség természete nem engedte, hogy a szenvedőt kimozdítsák a házból, amelyben volt, maga ment oda, s ott tette rá kezeit, majd hogy gyógyulást vett, szigorúan meghagyta néki, hogy amíg a városban vagyunk, senkinek se említse, ami vele történt. A rokonság, és a közelebb lakó, tehát a házhoz bejáratos emberek unszolták ugyan, hogy tegyen csodákat Názáretben is, de Ő ekként felelt nékik ~~ Nem tanácsos az ebek elé vetni a kalácsot, sem a disznók közé szórni a gyöngyöket: hogy azok azt felfalván ellenünkre ne forduljanak, hogy széjjel tépjenek bennünket…

11


E szavakra megharagudtak akiknek szólott, s azt hitték: mindaz, ami előttük, vagy más házakban történt, nem más, mint a véletlenek összjátéka, amelyeket Jézus emberi ügyességgel párosít. Nem hittek Benne: sem a rokonok, sem pedig a szomszédok. Egyedül Mária, aki tudta: Fia az Istentől fogant méhében, maga is Isten, Aki általa vett testet magának, hogy megnyilvánulhassék az emberek előtt. Mert tudta ezt Mária, ha nem mondta is, hisz nem is lehetett nem tudnia: az Angyal maga jelentette meg ezt néki, amikor igaz, gyermeki alázattal felelt annak szavára: „Legyen nekem a te szavaid szerint…” - tudta, ám hogy a Mester kérte, nem állt szembe azokkal, akik ezt nem voltak képesek befogadni elméjükbe. Mert Jézus külön megkérte erre, hogy ezzel is védje szeretett Anyját, s az Anya maga is megértette: a Gyermeki törődés mondatja Egyetlenjével: ~~ Ne szólj nékik Anyám, hogy ellenedre ne forduljanak. Lesz majd idő, amikor e nélkül is ellenedre lesz mind, aki ma még Melletted van: akkor viszont más fiút: más gondoskodót rendelek melléd, mert kell, hogy biztonságban légy ezektől… Amikor Názáretből ismét útra keltünk, már valamelyest jobb idő volt, bár még most is szűnni nem akaró esők nehezítették utunkat. De az utak porát felkavaró szél már nem volt oly hűvös: Tél vége volt, lassan közeledett a tavasz, a nagy földmunkák ideje. Ez persze nem csak azt, sőt: elsősorban nem azt jelentette, hogy az emberek némi könnyebbséget érezhettek. Akik nem tartoztak a gazdagok közé azok ilyenkorra már kifogytak minden élelemből, s amikor kitavaszodott, uraik földjein robotoltak, gyakran oly szoros igába fogva, hogy saját tenyérnyi földjeiket (ha bírtak véle) nem volt sem idejük, sem pedig erejük művelni. Az a munka az asszonyokra és a nagyobb gyermekekre maradt sok helyütt. Az emberek tehát ingerlékenyek voltak, s szinte mindig fáradtak, agyongyötörtek, s nem csak testeikben, de elgyötört volt lelkük - szellemük is. Nem csoda hát, ha szüntelen zok-szavakkal feleltek a Mester tanításaira, olykor még azokban a városokban is, ahol egyébként értő szívvel s szomjúhozó szellemmel hallgatták Őt addig. Ezen eleinte megütköztünk, sehogy sem értettük: mitől lett más ugyanaz az ember, mint volt, aki csak tegnap is örömest hívta Mesterünket házához: térjen be hozzá, s övéihez, és beszéljen nékik az Istennek Országáról. Mesterünk ekként magyarázta nékünk a dolgot, amikor a kicsinyek zúgolódása közepette álltunk Nain városának főterén, a zsinagóga előtt. Názáretből ugyanis oda tértünk elsőként: ám az emberek szorosra zárt ajakkal hallgatták a Mester szavait, s hogy bevégezte beszédét, ekként kérdeztek: – Mire megyünk ezen Igazságokkal, Mester? Hisz látjuk: mint kedvez Isten azoknak, akik fölöttünk állanak, míg mi a mindennapi betevőt sem tudjuk fiaink kezébe adni… Mesterünk akkor nem felelt nékik, hisz hát; mit is felelhetett volna? De amikor mi magunk emeltünk szót, s feddtük meg az embereket, felénk fordult, és azt mondta: ~~ Nem való, hogy haraggal legyetek ez emberek iránt! Hisz tudjátok magatok is: idegen, pogány fejedelmek uralkodnak őrajtuk, akik nem veszik őket számba még annyira sem, mint az igavonó barmokat. Ők törik magukat, s fáradnak, robotolnak naphosszat, olykor falás kenyér nélkül, míg azok, akiknek vagyonát gyarapítják az ő törődésük által, fényűző palotáikban lakoznak, kényelmes, puha ágyakon nyugtatják testeiket, s nincs egyébre gondjuk, csak a nagy lakomákra: s közben hirdetik a maguk utolérhetetlen nagyságát, s mindenek fölött való tiszteletet és alázatosságot követelnek azoktól, akiknek jólétüket köszönhetik. S e kicsinyek még nem értik, amiket a Mennyei Törvényekről szólok nékik, így nem értik azt sem, ha az Atya igazságtételéről szólok. Csak azt értik, amit itt és most éreznek, s azt bizony nem könnyű viselhetniük. A kín, a nyomor, a szenvedés megtöri bennük a tiszta, gyermeki alázatot és hitet, s álmaikban mind a gazdagok asztalánál látják ülni magukat, s ébren csak a fölébük kerekedettek életét nézik vágyakozva, azon törekedve, hogy valamiképpen hasonlatossá váljanak azokhoz ők maguk is. De ti ne a hatalmasokhoz: inkább hogy a kicsinyekhez akarjatok hasonlatossá lenni, s az, aki a legnagyobb akar lenni teköztetek, legyen a legkisebbek szolgája. Követőimmé és tanítványaimmá

12


lettetek: kövessétek hát ebben is az Én példámat, mert az emberfia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, de bizony azért, hogy Ő szolgáljon, és Ő adja életét váltságul sokakért. Aztán a körötte álló zsidókra pillantva még hozzá tette: ~~ Bizony, mondom néktek: vannak az itt állók közül sokak, akik nem látnak halált mindaddig, míg nem látják jőni az Istennek Fiát, amikor feltámadva a halálból eljő közéjük ismét hatalommal… – Nem egészen értettük Mesterünk ez utolsó szavait, s később hosszan tanakodtunk egymás közt: mit jelent: feltámadni a halálból, de nem jutottunk semmire okoskodásainkkal. Azt azonban mindannyian megértettük; mire gondolt, amikor kihangsúlyozta: idegen, pogány fejedelmek uralkodnak fölöttük. Ugyanis azok a római urak semmibe vették a zsidókat, gúnyolták őket hitükért és szokásaikért, s mindent igyekeztek akként irányítani, hogy az uralmuk alá tartozó zsidók minél több szenvedést kelljen viseljenek, s akként, hogy azoknak ne legyen módjuk: Mózes Törvényei szerint élni. Nem tisztelték a szombati tilalmat, amely minden nehéz foglalatosságot tiltott, s ha tehették, épp szombat-napra rendelték el a legnehezebb robotot, hogy ezzel is belegázoljanak a zsidók hitébe, s ezzel lelkébe… S hogy miként értelmeztük azt, hogy: „vannak az itt állók közül sokak, akik nem látnak halált mindaddig…”? Nos: annak ellenére, hogy mi már megtanultunk egyet s mást a Mestertől a reinkarnáció törvényeiről és törvényszerűségeiről, még mindig a fizikai test halálára gondoltunk e szavak hallatán, s az fogalmazódott meg bennünk: ama áhított és vágyva-vágyott Mennyei Birodalom, amelynek eljöveteléről Mesterünk nemegyszer szólott, még a mi, de legkésőbb az utánunk következő nemzedék életében be fog következni. S persze: ezt hitték az emberek is! Ezért is unszolták a Mestert újra és újra: mutassa meg Ereje teljességét, legyen Urává és vezetőjévé a népnek: földi értelemben, mert más értelmezési módot még el sem tudtak képzelni. Mi magunk is csak akkor nyertünk rálátást Mesterünk szavainak valós, felsőbb szintű jelentésére, amikor a Lélek-keresztséget nyertük Általa…) Mintegy két napot töltöttünk Nainban. Ugyan Mesterünk hamarabb szeretett volna elindulni, de mert hogy meghívást kaptunk egy házhoz, ahol ünnepségre készültek, Mesterünk elfogadta a meghívást. Amikor a házhoz értünk, már sokan voltak együtt: a házigazda rokonai, ismerősei és barátai, akiket az szintén meghívott. Miután köszöntöttük a háziakat, megálltunk a bejárat mellett, s vártuk, hogy a ház gazdája megmutassa nékünk: hol lesz a helyünk az asztalok mellett. A többi vendég persze nem ekként cselekedett, de még inkább hogy válogattak a helyek közül, mind azon igyekezve, hogy a legjobb, a legméltóbb helyet szerezzék maguknak. Akkor a Mester közéjük lépett, s megfeddte őket, majd hogy nem értették szavát, egy példabeszédet mondott nékik: ~~ Mikor valaki lakodalomba hív, ne ülj a fő helyre; mert netalán náladnál nagyobb tiszteletben álló embert is hívott meg az, aki a lakodalmat tartja. Te kiválasztod magadnak a téged szerinted megillető helyet: ám belép a terembe az, aki téged is, s a többi vendéget is meghívta, oldalán egy náladnál érdemesebb emberrel, s ezt mondja majd néked: Engedd ennek a helyet, mert ezt illeti meg, hogy a főhelyre ültessem! Akkor aztán fel kell kelj ama helyről, s mert már minden más hely foglalt: szégyennel az utolsó helyre fogsz ülni. Hanem amikor meghívnak, menj el és ülj le az utolsó helyre, hogy mikor eljő az, aki téged is meghívott, ezt mondja néked: Barátom ülj feljebb! Akkor néked dicsőséged lesz azok előtt, akik veled együtt ülnek. Mert mindenki, aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik. A vendégek kis botránkozással hallgatták szavait, de tovább nem vetekedtek a helyekért. Bevárták, míg a házigazda mutatja meg: kinek hol a helye az asztalok mellett. Amikor mindannyian elhelyezkedtünk, Mesterünk a házigazda mellett kapott helyet: azzal beszélgetett, míg mi többiek ettünk. (Ő most is csak az illendőség kedvéért nyúlt a tálba, de még a maga elé tett ételt sem fogyasztotta el…) Az ember büszkélkedett Mesterünk előtt: lám, mennyi hatalmasság tiszteli meg az ő házát… - ám Mesterünk ekként intette őt:

13


~~ Mikor ebédet vagy vacsorát készítesz, ne hívd se a testvéreidet, se a rokonaidat, se a barátaidat, se gazdag szomszédaidat; mert ők viszonzásul szintén meghívnak majd téged, s akkor vissza lesz fizetve a te áldozatosságod. Hanem mikor lakomát készítesz, hívd a szegényeket, sántákat, vakokat: és akkor igazán boldog leszel; mivelhogy ők nem fizethetik vissza azt; s akkor a te áldozatosságod majd az igazak feltámadásakor fizettetik vissza néked, s az Isten Országában leszesz hivatalos az Úrnak asztalához. Hallotta e szavakat egy azok közül, akik a Mester közelében voltak, s így szólott: – Boldog az, aki bárha egy falás kenyeret eszik majdan az Isten Országában. A Mester akkor feléje fordult, s egy példabeszédet mondott néki: ~~ Egy ember nagy vacsorát készített, és sokakat meghívott a lakomára. Aztán elküldte szolgáját a vacsora napján, mondja meg a hivatalosoknak: Uram azt üzeni: gyertek el, mert immár minden kész! Ám a meghívottak egyenlőképen kezdték magokat mentegetni. Az első azt mondta néki: földet vettem, és ki kell mennem, hogy azt megnézzem; hát kérlek, ments ki engem a te uradnál! A másik meghívott ekként szólt: Öt iga ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam; kérlek téged, ments ki engem! S így tovább: mind talált valami kifogást, s nem ment el a vacsorára. Mikor a szolga haza ment, elmondta e kifogásokat az ő urának. Akkor a gazda megharagudott azokra, akik hivatalosak voltak, ám nem jöttek asztalához, ezért azt mondta az ő szolgájának: Eredj most, s menj hamar a város utcáira és a sikátorokba, és a szegényeket, sántákat és vakokat hozd be ide. Elment tehát a szolga, s akként tett, amint mondva lett néki, majd hogy bevégezte dolgát, ismét ura elé állt, s azt mondta: – Uram, meglett amint parancsoltad, és mégis van hely. Akkor monda az úr a szolgának: – Eredj el az utakra és a sövényekhez, és hívj be mindenkit, hogy megteljék az én házam. Mert mondom néked, hogy senki azok közül a hivatalos férfiak közül meg nem kóstolja az én vacsorámat. – Ez a Tanítás, amint látod: szorosan kapcsolódik két másikhoz. A királyi menyegzőhöz, ahol a király is az utcákról s a terekről szedte össze azokat, akik aztán asztalához ülhettek, s a másik, amelyen a király észreveszi: az egyik vendégen nincs mennyegzői ruha, holott lett volna ideje, hogy díszbe öltözzék. E három tanítás arra szolgál, hogy a zsidóság figyelmét felhívja arra: ha mint hivatalosak; nem foglalják el helyeiket, Isten másokkal, kiválasztottakkal fogja betölteni az üres helyeket. Tehát arra utalt, amint azt már mondottam is, hogy a zsidó nép Istennek Ábrahámmal kötött szerződése ellenére sem élvez semminő kiváltságot, s ha nem fogadja el a meghívást, épp úgy kirekeszti magát, amint bármely más nép fiai. Itt is (immáron harmadjára) a Krisztusi Tanítások el, és befogadásának, s azok gyakorlatbani megvalósításának elengedhetetlenül szükséges voltát igyekszik a Mester a zsidók elé tárni, amely nélkül nincs, mert nem lehet üdvösségük: vagyis, amelyek nélkül nem léphetnek sem előrébb, sem feljebb, de megrekednek az alsó szinteken, azokon, amelyeket ők választottak maguknak. S ez nemcsak a zsidókra: minden egyes ember-szellemre is vonatkozik, és fontossága éppen a ti jelenetekben van, amikor a menyegzői lakoma lassan kész, s a lakodalmas házba betérők után hosszú időre bezáródik ama háznak ajtaja…– A lakoma végeztével még egy éjszakát Nainban töltöttünk, de másnap már kora reggel továbbindultunk. Mesterünk Gali-leába kívánt menni, így visszafelé mentünk, de nem Kána, hanem a Táborhegy felé, hogy az erdő szélén élőket is meglátogathassa Mesterünk. Azoknál nem időztünk sokat, de erre nem is volt szükség: szerencsére a pásztorok, vagy épp a hegyoldalban lévő szőlő munkásai könnyebben viselték a zord időjárást, hisz védve voltak a hegy oldalában álló fák közt, s mert hogy jobbára szabad emberek voltak, a hatalmaskodóktól sem kellett annyit

14


szenvedjenek, mint a városokon élők. Így csak egynémely merítést végeztünk, aztán a Mester a Szeretet Országáról, s annak Uráról: az Atyáról szólott nékik. ~~ Kihez hasonlítsam néktek az Atyát? Hasonlatos a pásztorhoz, aki számontartja a leggyengébb bárányt is: s még azt őrzi leginkább, hogy óvja a fúvó széltől is, hogy élete lehessen. Hasonlatos ama szőlőműveshez, aki nem vágja ki a gyenge szőlőtőkét, hanem még inkább hogy locsolgatja, és saját kezével kötözgeti gyenge szárát a karóhoz: nehogy a fúvó szél kidöntse, s élettelenné tegye azt. Hasonlatos ama gazdához, aki a ház népét épp úgy számontartja, mint a legkisebb béres gyönge gyermekét, s ismeri mindnek örömét, bánatát, s azt még, ki miben lát szükséget: s akkor azt megadja néki, hogy áldás legyen az ő nevén övéi közt épp úgy, amint a béresek között. Az Atya az Ég minden bárányának Ura, amiként Ura azoknak a Fiú is, Akire a bárányokat az Atya bízta. S az Ég Ura minden szőlőtőkének is ura: amiként a Fiú, akire az Atya a szőlőtőkéket bízta, hogy gondozójukká és megtartójukká legyen azoknak. S amiként ti gondozzátok a ti bárányaitokat, a legerősebbtől a leggyengébbig, s amint ti figyelő szemmel vagytok a szőlőtőkékre, s gondos kézzel ápoljátok és kötözitek azokat, hogy mind biztonságban hozhassa meg az ő termését, mikor a szüret ideje eljő: akként gondoz titeket a Fiú, és akként ügyel, hogy mindegyikőtök meghozhassa a maga termését: a tőle várható gazdagsággal és bőséggel. Akkor aztán a nyájat betereli az akolba, amikor annak jő el az ideje: amint ti is akolba terelitek, ha a tél közeleg, s jaj annak a báránynak, amely mégis elkódorgott, s a fekete seregek urának földjét választotta, vélvén: ott dúsabb legelőt talál. S a szőlő tőkéiről leszedetik mind a szőlőnek fürtje: s jaj annak, amely a leggondosabb ápolás és művelés ellenére sem termett: az nem lesz jó másra, mint hogy a kemencébe vessék a tél idején, ahol kiég, s mássá lesz, mint addig volt. Ti vagytok az a nyáj, és ti vagytok ama szőlő tőkéi is: ügyeljetek hát, hogy meghalljátok a Szót, amelyet a Fiú szól tenéktek, hogy ne tévedjetek a sötétség urának legelőire: ki ne zárassatok az akolból, ha a tél rátok tör. És ügyeljetek, hogy megteremjétek mind a tőletek telhető gyümölcsöket: ki ne vágassatok a tőkék közül, hogy a szenvedések tüzén kelljen mássá lennetek, mint amik addig voltatok. – A hegyoldal lakói a maguk tiszta, józan gondolkodásával megértették e Tanítást, ha nem is a maga teljességében, hisz arról fogalmuk sem volt (s akkor még nem is lehetett) mire gondol a Mester, amikor a télire bezáródó akolról, vagy a szenvedések tüzén való teljes és tökéletes átalakulásról szólott nékik. A ti korotok emberiségének azonban már nem kell magyarázzam: a dimenzióváltás során történő eseményekre utalt, amely a ti korszakotokban lesz bekövetkezendő. S ha arra gondolsz: tán túl korán szólott nékik erről e példában a Mester, csak hadd idézzem gondolatodba azon Testvéreinket, akik… már az én koromban is, s már annál sokkalta korábban is a Föld lakói voltak! Bizony: igen pontosan tudta azt a Mester: nem lehet elég korán kiáltani a hegynek tetejéről, hogy a völgyben állók időben meghallhassák a szót, amelytől az Életük függ…! – A Táborhegytől a Genezáreti tóig mentünk, s ott bárkába szálltunk, és Kapernaumig hajóztunk. Minthogy aznap már nem lett volna értelme továbbindulni Galilea felé, az éjszakát most is házamnál töltöttük, de már a hajnali Nap első sugarai az úton találtak bennünket. Mint mindig, most is a kereskedel-mi úton haladtunk, s hamarosan egy karaván ért nyomunkba, amely félútról elkanyarodva, Ptolemaisz felé kívánt menni. Mesterünk hosszasan elbeszélgetett az emberekkel, akik közt izraeli épp úgy volt, mint görög származású, de más nációk tagjai is voltak vélük szépszámmal, akik a Föld sok részén megfordultak Egyiptomtól Főníciáig, s még azon is túl; s mint mindig, most is a saját nyelvükön szólította meg, s kérdezgette őket, s akként is válaszolt a néki feltett kérdésekre. Azok persze igen elcsodálkoztak, hisz nem hallottak még olyan emberről, aki ennyiféle nyelvet bírt volna, s mindet tökéletesen…

15


Úgy félúton lehettünk Kapernaum és Galilea közt, amikor az utazók elköszöntek, s letértek a nyugat felé vezető útra, mi magunk azonban tovább mentünk Galilea felé. Galileában még rosszabb volt a helyzet, mint amikor legutóbb itt jártunk. Az emberek nem csak testükben, de lelkeikben is betegek voltak, betegebbek, mint azon vidékek, ama városok és falvak emberei, akik közt Názáretből való elindulásunk óta jártunk. Ennek persze meg volt az oka… vagy inkább az okozója: Heródes Antipás, Galilea és Perea ura, vagy ahogy a nép nevezte: királya, aki tán minden más uralkodónál inkább gyötörte a népet, amely már e nélkül is hatalmas terheket viselt. Az időjárás nem volt kegyes hozzá, s a föld sem volt a legjobb: ám Heródes ennek ellenére újra és újra emelte az adót, a dézsmát, s a tizedet, s aki nem tudta időben beszolgáltatni a meg sem termett növény terméstől függetlenül megszabott mennyiségét, azt irgalmatlanul megbotoztatta, vagy rabságra vetette akár annak egész családjával együtt, hogy mint rabok dolgozzanak a földjein, vagy a bányáiban. S ha a botozás ellenére sem fizetett a nyomorult, de nem volt olyan állapotban, hogy dologra lehetett volna kényszeríteni, Antipás szemrebbenés nélkül legyilkoltatta embereivel. S most is az egész család kellett haljon, ha uruk szeszélye úgy akarta… Mesterünkkel házról - házra jártunk, s ott segítettük a rászorultakat, ahol lehetett. Itt és most nem a Tanítás, de bizony a cselekedet kellett: hát Mesterünk éjt nappallá téve gyógyított mindenféle kórt, s az erőtlenségeket, s nem egy, és nem két család volt, amelynek rozzant kunyhójában a „semmiből” tett le az asztalra egy egész kenyeret, s más élelmet, amire szükségük volt: ne az éhség végezzen velük. De még az állatok jászlait is feltöltötte, majd gyöngéden megsimította azokat, s azok (fajuk és nemük szerint) több tejet, tojást adtak, s az igavonó barmok nagyobb terhet tudtak elhordozni, mint ameny-nyit a bőség oly ritka időszakaiban bármikor … Persze mindennek híre eljutott Heródes fülébe is, aki annyit hallotta már Jézus nevét emlegetni, hogy maga is kíváncsi lett rá: ki lehet? Maga köré hívta belső embereit: azokat faggatta, s hogy azok beszéltek néki mindama csodákról, amelyek a Mester keze által estek, Heródes elszürkült arccal kérdezte: – Szerintetek ki ez az ember? Kinek tartja őt a nép? emberei ekként feleltek: – Egyesek azt mondják: Illés jött el közénk. Mások azt mondják: egy a próféták közül, mert hogy az Istennek Országáról szól nékik… - ám Heródes csendesen azt mondta: – Szavaitokat hallva, amelyekkel ama csodákat mesélitek, amelyeket cselekszik, bizonyos vagyok benne: amaz ember nem más, mint Keresztelő János, akit én lefejeztettem. Az tért vissza a holtaknak birodalmából, s tán ellenemre készül… E szavak után kis ideig hallgatott, azt mondta: – Hozzátok elém, amilyen gyorsan csak lehet, hogy meg-bizonyodhassam efelől! Az udvari emberek elszéledtek, hogy teljesítsék uruk parancsát, ám nem tudtak a Mester közelébe férkőzni. Pedig Mesterünk nem rejtőzött: minden nap járta a megszokott útját, ahogyan addig is, és amint azt az előző szombaton is tette; most is elment a zsinagógába, hogy tanításokat adjon: hátha szavai irgalomra indítanák azokat az embereket, akik játszva könnyíthettek volna szegény sorsú testvéreik életén. Amint a zsinagógában ültünk, s a zsoltár eléneklése után a pap felolvasását hallgattuk, valami mozgolódás támadt a hátsó sorokban, majd hogy a felolvasás véget ért, egy ember férkőzött a Mester közelébe, s halkan azt mondta: – Mester: hiszem, hogy az Igazság van véled: hát ezért szólok… Menj ki most a zsinagógából mindazokkal, akik véled vannak, s menj el Galileából, mert Heródes meg akar öletni téged… - a Mester félig megfordult, s azt mondta: ~~ Menjetek, s mondjátok meg annak a rókának, amit az emberfia üzen: Üzenem néki, hogy ördögöket űzök ki és gyógyítok még ma és holnap: s majd harmadnapon elvégeztetem. Hanem nékem még ma és holnap, s azután szüntelen úton kell lennem, hogy végezzem, amit az én Atyám

16


reám bízott. Aztán majd utolsó utamon a Városba térek: mert nem lehet, hogy az emberfia Jeruzsálemen kívül vesszen el… - azzal nyugodtan visszafordult, s tanítani kezdte az embereket. – Heródes valóban azt hitte: János tért vissza a holtak Országából: ezért is akarta maga elé citálni a Mestert, vélvén: akkor hatalma lesz fölötte. Heródes, aki rangjánál fogva magas tisztet töltött be a papságban is, nem csak a talmudot, de (mint a kor sok hatalmassága) a hitetlenek minden titkos írásait is ismerte, s nem csak imádkozással (sőt: elsőként nem azzal!), de olykor a tisztátalan erők révén is igyekezett a maga pártjára állítani a „szerencsét”. Most abban reménykedett: ha valóban egy visszatért halottal kell szembenéznie, a sötét tudományokkal könnyedén visszaküldheti azt a Halál birodalmába, ahonnan az (Heródes gondolásai szerint) visszatért, hogy számon kérje rajta életét. Amikor a Mester arról szólott: „ördögöket űzök és gyógyítok még ma és holnap: s majd harmadnapon elvégeztetem” - nem szó szerinti értelemben mondta a három napot: e három nap is szimbolikus jelentésű, visszautalás az Isteni hármas EGY-ségre. – Az emberek, akik a hírt hozták, hamarosan távoztak, s a Mester e szókat szólta a zsinagóga férfiainak, elsősorban a jómódú farizeusokhoz intézve szavait: ~~ Heródes, lám: ellenemre akar törni, mert fél, hogy ismét szembe kell néznie az Igazsággal… – és ti is ellenemre törtök majd, mert néktek is az Igazságot akarom tanítani: az Istennek Igazságát. Heródes sokak fejedelmének tudja magát, mert sokan rettegik kegyetlenségét, s azt hiszi: a félelem az, amely urává teszi a sokaságnak. Ti magatok csak keveseken uralkodtok: de mint Heródes, ti is kegyetlenek vagytok azokkal, akik alátok vannak rendelve. Heródes azonban egy napon el kell vegye bérét mindannak, amit a reábízottak ellen tett: amint ti is el kell vegyétek tetteitek bérét. Ti a Tórát, s a Talmudot, és a Mózes könyveit olvassátok, s még minden féle szent Írásokat. Ismeritek tehát az Atyát, s az Atya Törvényeit és Parancsolatait; s mégis a Heródes példáját követitek. Ám Heródes az Atya előtt kell számot adjon tetteiért: minden miatta hullott könnyért, amelyet a reábízottak sírtak el végtelen nyomorúságukban, s számot kell adjon minden általa kiontott, vagy kionttatott vércseppért is, amely zsarnoksága és telhetetlen, érzéketlen kapzsisága oltárára fröccsent a kicsinyek testeiből. Mindezzel ti magatok is tisztában vagytok: s ti mégis Heródes példáját, és Heródes szavát követitek ahelyett, hogy az Atya szavát, s az Ő példáját követnétek! Az Én Atyám egyként teremtette mindahány gyermekét: egyelőnek, akik szeretettel tartoznak Iránta, s egymás iránt: s ti mégis a Heródes szavát valljátok, aki azt mondja: csak az lehet egyenlő véle, aki egyezik véle erőben, hatalomban és gazdagságban… Szerintetek: melyiknek nagyobb a szava, s a hatalma: Heródesé-e, avagy az Istené? S ha az Istené: miért nem követitek azt, betartva legalább a legfőbb Parancsolatot: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből, teljes lelkedből, s csak Néki szolgálj, és szeresd a te felebarátodat, mint tenmagadat” Vagy szerintetek híven követitek e Parancsolatot, ha tétlenül nézitek: felebarátotok éhezik és fázik, s élete minden perce csak kín, és gyötrődés? S ha ekként gondolkodtok: miként szeretitek ti felebarátaitokat, ha nem fáj néktek minden kiontott könnycsepp, ha nem zavarja nyugodt álmaitokat minden felhangzó jaj? S mit gondoltok: ha majd az Ítélők elé kell állnotok, s ők ugyanazt a sorsot ítélik meg tetteitek béréül, mint aminőt most ti adtok a mellettetek élő kicsinyeknek: nem, hogy jogos lesz-e, ha Isten is szótlanul fogja hallgatni minden Felé szálló panaszotok, s megrendülés nélkül fogja szemlélni kihulló könnycseppjeitek áramát? Ébredjetek! Ébredjetek az Igazságban s az Igazságra, amíg nem késő! Mérjétek fel okos elmével: kinek a szavát, és kinek a parancsolatjait kell követnetek inkább: Istenét-e, avagy Heródesét, hogy a könnyen töltött, ámde kurta földi lét után ne legyen számotokra fájdalmas és keserves az ébredés Odaát, s hogy a bér, amelyet át kell vennetek, s egy nap vállaitokra véve el kell cipeljetek; ne legyen oly viselhetetlen teherré, amilyen viselhetetlen terhek foganják azokat számotokra. Mert minden bűn, és minden szeretetlenség megtermi a maga gyümölcsét: s bizony, mondom néktek: 17


addig fel nem emeli a ti szemeiteket Isten az Ő orcájának láthatására, míg minden keserves gyümölcsöt le nem szakítottatok ama kín-fáról, amelyet most elültettek… Itt Mesterünk várt egy kicsit, hátha kérdezni akar valaki azok közül, akiknek szólott, majd hogy senki sem kérdezett, ekként folytatta: ~~ Atyám Országában sok hely van: s minden hely egyforma, mert mindet Atyám végtelen Szeretete tölti be. Így aki azon helyekre léphet, egyenlő lesz mindennel és mindenkivel, mert egyenlő az Atyának szívében: egyetlen és megismételhetetlen. S ha a Hatalmas, a Végtelen Atya: Mennynek és Földnek Ura és Teremtője képes mindeneket ekként szeretni: néktek: semmi kis porszemeknek vajon van-e jogotok különbséget tenni ember és ember közt? Ha az Atya ég-tiszta szóval tanítja néktek az Ő mérhetetlen Szeretetét: miért követitek inkább a Heródes szavát, aki nem tanít tenéktek mást, mint a maga kicsinyes és szégyenletes gyűlöletét? Mire e szavak végére ért Mesterünk, a farizeusok, s a tehetős zsidók már álltak: haragvó arccal, s vérbeborult szemekkel álltak, s némelyik már a kezét is kinyújtotta, hogy megragadja a Mestert, s Heródes elé cipelje. Ám a Mester mosolyogva nézett rájuk, majd felállt, s csendesen azt mondta: ~~ Fontoljátok meg iménti szavaim! Mert ki nem jöttök a mélységnek völgyéből, míg meg nem fizettek mindenért, amit elkövettetek tegnap, elkövettek ma, s el kívántok követni még holnap is… – azzal elindult, s mi szinte élő falat alkotva körötte véle mozdultunk… – s a következő pillanatban már ismét az úton álltunk, azon az úton, amelyen alig egy hónapja, vagy még annyi sem: Galileába érkeztünk. Elcsendesülve ballagtunk. Sem erőnk, sem pedig kedvünk nem volt szólani, s hát: mit is mondhattunk volna: az ember ismét bebizonyította, mennyi értetlen vadság lakozik benne, mennyire a sötétség fogságába van még merülve… Azon is tűnődtünk magunkban: vajon mit jelentettek Mesterünk szavai: „harmadnapon elvégeztetem…” „Mert nem lehet, hogy az emberfia Jeruzsálemen kívül vesszen el”… Mesterünk egy idő múlva megállt, ránk emelte szomorú tekintetét, s azt mondta: ~~ Látom, amint erős gondolatok törik elmétek mélyét. Bizony, mondom néktek: akként lesz, amiként azt mondottam. Az emberfia emberek kezébe adatik, és megölik őt, de harmadnapon föltámad. Még mindig nem szóltunk, pedig még akkor sem értettük szavait, de féltünk Őt megkérdezni, hogy el ne szomorítsuk még inkább. Mesterünk persze ezt is tudta, s ekként folytatta szavait: ~~ Minekutána én távozom, s Atyám Országába térek, ti is üldöztetést kell szenvedjetek énérettem, mert nem lehet köny-nyebb dolga a tanítványnak, mint az ő mesterének. Bizony: ellenetek fog fordulni mind, aki ma még veletek van, és tán ti magatok is önmagatok ellen fogtok fordulni. De mondom néktek azt is barátaim: ha önmagatokban csalódtok is, s ha mindenki másban is csalódnotok kell… ha úgy érzitek már: ellenetekre esküdött mind a Föld, s a Föld minden folyója, tava, Tengere, de még annak minden hegyei is: az Atyában, s az Atya Kegyelmében és Szeretetében sohasem fogtok csalódni! E szavak után továbbindult, s mi valami végtelen boldogsággal követtük, amelynek hirtelenjében nem tudtuk volna megmondani okát… – Aztán később, amikor a Lélek ereje által megvilágosodtak előttünk szavai, megértettük: Mesterünk már nem tanítványainak, de barátainak nevezett bennünket, mintegy; azonos szintre emelt minket magával, s ez még akkor is végtelen boldogság volt, ha nem értettük, csak éreztük. Egyedül tán Júdás ballagott továbbra is komoran, s lehajtott fővel: őt egyáltalán nem érintette meg Mesterünk ismételten kinyilvánított Szeretete, mert a félelem, hogy a Mester szavai, miszerint mi épp úgy üldöztetést kell viseljünk, s épp úgy megölhetnek minket, sokkalta inkább elkeserítette, semhogy érzéseivel fel tudott volna emelkedni a keserűség s a félelem mélységeiből… –

18


Galileából visszatértünk Kapernaumba, s most két napra megszálltunk házamnál. Mesterünk akkor azt mondta: ~~ Ma és holnap utoljára járok e házban, aztán nem láttok addig, míg minden be nem teljesedett rajtam, aminek meg kell lennie. De azután ismét eljövök, hogy mégegyszer beszéljek e ház népével, mielőtt Atyámhoz térnék. – Azt, hogy „ma és holnap utoljára járok e házban” nem szó szerint értette a Mester, hisz ezt követően még nemegyszer időztünk ott. De valamiképpen az asszonyoknak is tudtára akarta adni: mi vár Rá, és mi vár ránk, és persze rájuk is, amint tudtukra akarta adni azt is; mielőtt a Mester visszatér az Atyával való EGY-ségbe, ők is megkapják a nékik rendelt fel-adatot. – Asszonyom és napam persze nem értették Mesterünk szavait, de valami csalhatatlan ösztönnel mintha mégis megérezték volna: mire gondol a Mester, s erősen kérték: maradjon nálunk, s ne távozzon el tőlünk már soha többé. Mesterünk csak mosolyogta kérésüket, s mikor fiaim is csatlakoztak az asszonyokhoz, s ők is kérlelni kezdték Őt, csendesen azt mondta: ~~ Nem tudjátok még, hogy lehetetlent kértek, mert kicsiny még bennetek a lélek. De egy percen, amikor ismét láttok, megértitek mindazt, ami ma még titok előttetek: s attól a perctől már nem élhettek tovább úgy, mint az öntudatlan gyermekek… – E szavak értelme sem volt világos az asszonyok számára, és fiaim sem értették, pedig akkor csaknem felnőttnek neveztettek már, hisz betöltötték a tizenkettedik évüket, tehát a közösség teljes jogú tagjának számítottak: ünnepekre Jeruzsálembe voltak kötelesek zarándokolni, s be kellett tartsák a böjtöt is, bár a teljes érettség kora még távol volt tőlük: az idősebb inasévei végén volt, erős, hirtelen nőtt fiatal, s épp a vándor-évekre készült, a kisebbik azonban még az asszonyok mellett volt, mert nem volt mester, aki inasául fogadta volna, merthogy alacsony, vékony csontú legényke volt. – A két nap alatt, amit Kapernaumban töltöttünk, ismét nagy tömeg kereste a Mestert, de mintha a föld lökte volna ki magából: úgy áramlott mindenfelől a sok-sok ember! Ezek közt is számtalan beteg volt, akik gyógyulást reméltek, s többnyire kaptak is a Mester csodás ereje által már az első napon, de még másnapra is maradtak jócskán betegek: ezek még a zsinagógába is követték a Mestert, és Jézus ott is sokakat meggyógyított a nép ámulására. A zsinagógafő egy ideig maga is ámuldozva figyelte a csodás történéseket, ám a körötte ülők szavaiért erősen megharagudott az emberekre, s tán még a Mesterre is. Azt vetették ugyanis szemére, hogy Jézus szombat-napon gyógyított, ami bűn, s hogy hagyja, részesévé lesz a bűnnek maga is. Akkor aztán kifelé kezdte tereltetni a szolgákkal az embereket, s azt mondta nékik: – Hat nap van, amelyen munkálkodni kell; azokon jöjjetek, és akkor gyógyíttassátok magatokat, és ne szombat-napon… A Mester csillapítólag a vállára tette kezét, s azt mondta néki: ~~ Mindenkoron munkálkodik az én Atyám: akként tehát én is munkálkodom szüntelen. De azért felelj nékem: melyikőtök az, aki szombatnapon nem oldja el az ő ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem viszi itatni, hogy az el ne pusztuljon? Hát akit a Sátán megkötözött: nem kell-e feloldanom ama kötélből szombat-napon, hogy élete lehessen? Amikor ezeket kérdezte, mindazok, akiknek szavára hallgatva a zsinagóga elöljárója ellene szólott, lehajtották fejüket szégyenükben, s egy szót nem szóltak. A nép azonban mind hangosabb lett: áldották Istent, és áldották a Mestert mindazokért a dicsőséges dolgokért, a melyek ő általa lettek. Hogy Mesterünk végére ért a gyógyításnak, ismét tanítani kezdett, ekként szólva mindazokhoz, akik a zsinagógában voltak: ~~ Az atyák kezébe adta egykoron Mózes a Törvényt, amelyet isten adott Őnéki a Sínai hegyen, hogy élete legyen mind a népnek. Az Igazság Törvényét adta át, amely erős és igazságos törvény 19


volt, amely nélkül a pusztában vándorlók egy szálig elpusztultak volna, s testeiket a puszta állatai vették volna eledelükül. Én most Új Törvényt hoztam közétek, hogy kezetekbe adjam, s ez a Kegyelem és az Irgalom Törvénye, amely felülírja és kiteljesíti amaz előző Törvényt. A Mózes Törvénye csak a test életét volt hivatott megőrizni: az a Törvény pedig, amelyet én hoztam le az én atyámtól, az Örök Életet hivatott megőrizni számotokra. Mert pusztában vándorló nép vagytok még ma is: ha testeitek már nyugovást talált is e Föld színén, szellemeitek még mindig a mélység birodalmának pusztaságaiban vándorolnak, s nem lelnek nyugovást, s nem lelnek egy csöppnyi enyhet, mert nem látják meg az Irgalom hűs árnyékát, amely alatt végre megpihenhetnének s erőre kaphatnának, hogy a nékik megígért földet végül elérhessék. Atyám végtelen Szeretete elküldte hát vélem az Irgalom Törvényét, hogy vak szemeitek elé tárjam: lássátok meg, hogy éljetek! Csodálkoztok szavaimon, de még inkább csodálkoztok cselekedeteimen, amelyeket előttetek vittem végbe. Pedig semmi mást nem teszek, mint amit a Szeretet és az Irgalom Istene: az én Mennyei Atyám nékem meghagyott, hogy azokat szóljam és tegyem az Ő nevében. Mert semmit sem tesz a Fiú, hanem csak amit az ő atyja megenged néki, s csak úgy cselekszi azokat, ahogyan azt az ő Atyjától látta. Ha az én cselekedeteimen megütköztök és megbotránkoztok tehát, annak cselekedetein ütköztök meg, s az botránkoztat meg tebenneteket, Aki engem elküldött, hogy épülésére legyek az embernek. Megütköztök és megbotránkoztok, de mondom néktek: még ma és holnap szótlanul kell maradjatok énvégettem, s harmadnap, amikor az emberfia az Ítélők kezére adatik: akkor már szólhattok ellenemben. Addig azonban teszem, amit énnékem az én Atyám tennem rendelt: s akkor majd ti is azt teszitek, amit tenéktek a ti atyátok tennetek rendel. E szavak végeztével Mesterünk felállt, s elhagyta a zsinagógát. Mi, s még az emberek nagy része követtük, de az elöljárók, a farizeusok, s a város más hatalmasságai a zsinagógában maradtak, hogy megdöbbenésük múltával a Mester ellen szóljanak egymás közt. Mesterünk eközben egy kisebb tér felé indult, hogy ott megállva még meggyógyítson egynéhány beteget, akik a nagy sokaság végett nem fértek be a zsinagóga épületébe. Már az utolsó betegek fölé emelte kezeit, hogy gyógyító erőt árasszon reájuk, amikor a tér sarkánál egynémely asszony közeledett felénk, kisgyermeküket hozva karjaikon, de még mellettük – köröttük is mindenféle korú gyerekecskék szaladoztak, vagy épp csak botladoztak anyáik szoknyájába fogódzva. A Mester a betegekre árasztotta az Erőt, majd az asszonyok felé fordult, akik eközben odaértek, s néhány lépésnyi távolságban megállva várták, hogy a Mester bevégezze amit megkezdett. Akkor aztán, hogy Jézus feléjük fordult, egy bátrabb asszony közelebb lépett, s karján gyermekével a Mester elé ment, kérve: áldja meg az ő gyermekét. Hogy ez az asszony szólott, már a többiek is bátorságra kaptak, s hamarosan egész sereg kisgyermek nyüzsgött Mesterünk körül. Én egy kissé haragosan figyeltem a jelenetet, mert hogy Mesterünk egész álló nap, s még az előző napon is szüntelen gyógyított, hát bizonnyal fáradt már. Mormogtam magamban, de nem szóltam. Ám szólt helyettem Júdás, az Iskarióti, s azt mondta az asszonyoknak: – Nem való, hogy ilyes dolgok végett háborgatjátok a Mestert, hisz pihennie is kell! Egész nap törte magát, fáradt, s ti most ilyes haszontalan kívánságokkal zaklatjátok… Júdás végére sem érhetett korholó szavainak, amikor Mesterünk félbeszakította: ~~ Engedd hozzám jönni e kicsinyeket, mert ilyeneké a Mennyeknek Országa… – azzal egyenként ölébe vette, s megáldotta a kicsinyeket, akik mind oly természetes bizalommal pillantottak arcába, mint akik már örök időktől ismerik a Mestert, s születésük percétől erre az egyetlen pillanatra vártak. Mesterünk sorra megáldotta mindahány apróságot, majd egy ideig még az asszonyokkal beszélgetett, s hogy azok távoztak, mi is elindultunk, s visszatértünk házamhoz, hogy pihenjünk a nap hátralévő részében, s persze az éj órái alatt. A harmadik nap reggelén már jókor korán ismét útra keltünk. Mesterünk Názáretbe vágyott, Máriához, hát oda mentünk. Mária, mint mindig, most is várta egyszülöttjét, s örömmel szorította szívére, amint bennünket is igaz, tiszta Szíve minden Szeretetével köszöntött. Miután ettünk, s 20


kissé meg is pihentünk, beszélgetésbe merülve ültünk az asztal körül. Bár mi magunk nem nagyon szóltunk, inkább csak hallgattuk Mesterünk és övéi beszélgetését. Mert érkezésének hírére József fiai és József lányainak férjei is megjelentek: sokmindent hallottak már beszélni Jézusról, de mert hogy Názáretben Mesterünk nem cselekedett csodákat, nem is hitték el, amiket hallottak. Ugyan látván - látták azokat ők maguk is, akiket Mesterünk egy kézmozdulattal meggyógyított, ám ez még nem volt elégséges bizonyíték számukra ahhoz, hogy valóban higyjenek csodatévő Hatalmában: azt pedig, hogy Jézus az Atyának Fia; mégannyira sem hitték el, hisz abban voltak: József fia Jézus, aminthogy azok az ő „féltestvérei” is. És Jézus nem igyekezett meggyőzni őket a maga igazságáról, sőt: még mintha szándékoltan kerülte volna a témát, s hogy mégis felmerült, csak annyit mondott: ~~ Akinek tudnia kell, honnan származom, Az tudja is, amiként tudom én magam is: s ennyi elég, nem szükséges, hogy ti ezzel foglalkozzatok. Ha majd meglátjátok a legnagyobb Csodát, amelynek betöltéséért érkeztem, tudni fogjátok: Ki küldött, s akkor hinni fogtok mindabban, amit most még képtelen befogadni a ti elmétek. Azok persze csak fejüket csóválták, s még akkor is sanda szemekkel néztek, amikor egynémely nyomorodott testű ember a délután óráiban bezörgetett, s kérve - kérte a Mestert: illesse őt bárha csak egy ujjal, hogy gyógyulást vehessenek érintése által – s hogy a Mesternek nem volt szíve elküldeni azokat, s akként tett, amiként azok kérték, s azok valóban meggyógyultak az ő nyomorékságukból, s már ép testtel távozva áldották az Istent. Minthogy közeledett a lombsátor ünnep, arról beszélgettek, mielőtt azok a betegtestű emberek zörgettek volna: hát azután is arra terelődött a szó. Mesterünk kifejezett kívánsága volt, hogy Mária abban az évben ne menjen fel Jeruzsálembe, bár okát nem adta. Sőt: ahogy mondta, még ő maga sem szándékozott felmenni, bár az minden zsidó férfi számára kötelező út volt (amint mondottam, a tizenkettedik esztendős kortól fogva). Testvérei, tehát József fiai és annak vejei váltig unszolták: – Ha valóban csodákat vagy képes cselekedni, s nem ámítás az, amiket itt most láttunk, mindenképp fel kell menj Jeruzsálembe, hogy ott is lássák mindazokat az emberek, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik titkon semmit, aki maga ismeretessé akar lenni. Ha ilyeneket cselekszel, mutasd meg magadat a világnak, hogy higyjenek benned az emberek. Jézus ekként felelt nékik: ~~ Az én időm még nincs itt; a ti időtök pedig mindig készen van. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak. Ti menjetek: de erre az ünnepre én még nem megyek fel, mert az én időm még nem tölt be. Ezek után nem is hívták többé, hagyták: hadd cselekedjék, amint jónak látja. Ők maguk időben elindultak, hogy már az első napon felérjenek öszvéreik hátán Jeruzsálembe, s ott időzzenek mind a nyolc nap alatt, amíg az ünnepség tartott. Miután elmentek, akkor Mesterünk is elbúcsúzott anyjától, azzal, hogy ha csak titkon is; mégis felmegy az ünnepekre. Akkor azt mondta Máriának: ~~ Nem látod többé a te fiadat, Anyám, míg el nem érkezik az ő órája, amelyért jött. De akkor majd látod, s kívánni fogod: bár ne látnád. Aztán ismét látni fogod őt, s akkor majd megvigasztalódik a te szíved… - azzal átölelte Anyját, aki kissé eltolva magától Egyszülöttjét, értő szemmel vizsgálta minden arcvonását. – Mária, az egyszerű asszony nem értette, mire gondol Jézus: de érezte, s ez többet ért, mint ha minden történését előre látta volna a Holnapoknak. Érezte, s míg Fia arcát nézte, mint aki magába akarja szívni a szeretett arc minden vonását, gondolatai útján szólt Fiával, hogy ne érezzük: micsoda fájdalmat ad néki mindaz, amit előre (egy esztendővel korábban!) megérzett azzal a csalhatatlan anyai ösztönnel, amely szívét látóvá, értővé és tudóvá tette. – Egy ideig álltak, szemben egymással, majd a háztól kissé eltávolodva egymás mellé álltak, ahogyan azon a reggelen, amikor engem megrótt Mesterem kicsinyhitűségemért, s mint akkor, most is az Ég felé emelték karjukat: úgy fohászkodtak az Atyához. Ezután Jézus utószor megcsókolta anyja arcát és kezét, majd elindult, s anélkül hogy egyszer is visszapillantott volna, elindult a Jeruzsálem felé vezető úton, s mi követtük.

21


Az út egy rövid szakaszát gyalog tettük meg, aztán Mesterünk bárkát béreltetett Júdással, így az ünnep harmadik napjának estéjére Júdeába érkeztünk. Minthogy Mesterünk titkon kívánta tartani ottlétét, nem tértünk be azonnal Jeruzsálembe: Júdeában maradtunk, egy tanítvány házánál. Annál, aki János követői közül való volt, mielőtt a Mester útjára lépett volna, megérezve Benne az Erőt. A férfiú aztán sokmindent elmondott, ami addig az ünnepen esett, többek között azt is: mennyire várták a zsidók, hogy a Mester egyszer csak felbukkan köztük. Még élénken emlékeztek rá: mint gyógyította meg a Bethesda-tónál a harmincnyolc éve magatehetetlenül fekvő bénát egyetlen pillanat alatt, anélkül, hogy bárha csak érintette is volna azt. De emlékeztek erre a farizeusok is, s az írástudók is, s azok elhatározták, hogy ha felbukkan, elfogják és a papi bíróság elé cipelik, mint olyan embert, aki a tisztátalan erők által gyógyít. – A zsidók nagyon kerestek téged az ünnepen, Mester! Mind egyre azt kérdezgették egymástól, s még tőlem is: Vajon hol lehetsz? Én persze nem tudtam nékik megfelelni, pusztán annyit mondtam: nem jártam Melletted mostanában. Akkor a sokaságban nagy beszéd támadt miattad. Némelyek azt mondták: – Jó, és igaz ember: Próféta az… - ám mások, s főként az írástudók ellenük szegültek, s azt mondták: nem vagy próféta, hanem a népnek hitetője. Mindamellett senki sem beszélt nyíltan felőled, ami érthető. A zsidók félnek a vezetőktől, akik azt mondták: halállal lakoljon az, aki azt vallja Rólad; a Messiás vagy, de még az is, aki Prófétának mond. De azért suttogva csak elmondja mind a maga véleményét, és vár: türelmetlen türelemmel vár… Mesterünk e szavak hallatán gondolataiba merült, hát nem zavartuk. Egyszer szólította csak meg a házigazda, amikor már az esti órákban asztalhoz hívta, ám Mesterünk nem kívánt enni. Felállt, s kiment a lassan sűrűsödő sötétségbe, hogy az Ég csillagai alatt elmélkedjék tovább, s ott is maradt reggelig. (Az éj ugyan még hűvös volt, de már nem volt hideg, és mesterünk addig sem érezte a hideget, amint nem érezte korábban a rekkenő hőséget sem, mintha teste egy másik világban lett volna, mint ahol mi jártuk az utat: mellette bár, mégis egy másik Lét-állapotban, pontosabban az adott sík egy másik megnyilvánulási pontján…) Korán reggel a Mester ébresztett bennünket, s amikor már mindannyian együtt voltunk, azt mondta: ~~ Most bemegyünk Jeruzsálembe, mert szükséges, hogy tanítást vehessenek át kezemből azok, akik reám várakoznak. - aztán egy kis félmosollyal még hozzá tette: S azok is, akik nem várnak reám… Elindultunk tehát, s hogy Mesterünk szeretett volna mielőbb a Városba érni, a szokott módon megrövidítette az utat, így hamarosan Jeruzsálemben voltunk. Egyenesen a Templomba mentünk, s Mesterünk tanítani kezdte az embereket. A Mózes Törvényeit magyarázta nékik, ekként: ~~ Mi az, amit a Mózes Törvényeiben olvastok? Mi az, amely szavakat az Isten szólta őnéki, a Sinai hegyen, hogy szerződött légyen Véle: a Hatalmassal az Izráel minden ivadéka? Elmondom tenéktek mind, s még sok mást is elmondok: „Én vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben, a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.” E szavakat olvassátok tehát a Mózesnek adott Törvényekben… – és házaitok bálványokkal teltek, s egyedül való istenetekül imádjátok amit megszerezhettetek, s bizony: könnyeken és véren szereztétek meg azokat, hogy Isten helyett azt imádjátok, amivel e Föld színén bírtok: s még önmagatokat, mert magatokat már az Istennek is fölébe helyeztétek! És Isten fölé helyeztétek a

22


nálatok vagyonukban nagyobbakat is, mert egy „istent” imádtok Isten helyett: a ti földi gazdagságotokat… A második parancsolat ekként oktat benneteket: Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi. És szavaitok hamis esküvéssel telnek, és Istent hívjátok tanúságul a ti hamis szavaitokhoz… Így szól az ezt követő Parancsolat: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belől van. Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent Ő minden dolgától. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.” – s ti dologra hajtjátok fiaitokat és leányaitokat, béreseiteket és szolgáitokat, hogy hasznot hozzon az ő munkájuk néktek… – miközben farizeus arccal veritek melleiteket: mi tartjuk a szombat-nap tilalmát… „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.” - mondja a következő Parancsolat: És a ti apáitok és anyáitok éhen kószálnak az utakon, mert azt mondjátok: csak az Oltárra való ajándékból adhatnátok nékik, szent eledelből, amely az Istené: és nem adtok… „Ne ölj.” - szól tovább a Törvény. És ím: kezeitek vérrel szennyezettek, és szavaitokkal is lelkeket öltök, amiként azt a pogányok teszik! „Ne paráználkodjál.” – és mégis asszonyok és hajadonok tisztessége ellen törtök, s bűnbe taszítjátok azokat… - aztán képmutató arccal megkövezitek, ha mással éritek azokat! „Ne lopj.” - olvassátok, és nincs házaitok falában egy kő, nincs magtáraitokban egy szem termény, amely tiszta úton került volna oda…! Árváktól és nyomorultaktól loptátok el azt mind, megkeserítve azok mindennapjait, hogy gazdagságtokat és hatalmatokat növeljétek! „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” – És csengő aranyért, ezüst-marháért megtagadjátok és megrágalmazzátok akár tulajdon szülőiteket is, méghozzá az Isten nevével ajkaitokon! „Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.” Ezt is az Isten mondta Mózesen keresztül mind, az Izrael népének: s ti nemcsak hogy kívánjátok, de el is ragadjátok mindazt, ami a másé, legyen az élő, avagy élettelen, s hamis vádakkal perelitek el felebarátaitoktól azt, amit erővel megszerezni képtelenek vagytok. Pedig emlékeznetek kell: azt is mondotta Mózesnek az Isten: „…megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.” Vak, és nyomorék és elfajzott ivadékokat szülnek asszonyaitok, és magatok mindenféle betegségektől és erőtlenségektől szenvedtek, s azt kérdezitek: miért? Miért büntet benneteket az Isten?! Balgák: nemde megmondotta tenéktek az Isten: vétkeitek és bűneitek kísérni fognak benneteket, s el nem törlődnek azok terólatok, míg meg nem igazítjátok magatokat, hogy az Istennek minden rendeléseit megtartsátok… S most nem szólok tevéletek az Új Parancsolatokról, amint nem mondok tenéktek nagyobb Tanításokat sem azoknál, mint amiket Isten szólott atyáitoknak, mert még azokat sem értitek, amelyek eddig kijelenttettek tenéktek. Balgák vagytok, vakok és süketek, amint atyáitok balgák 23


voltak és vakok és süketek. De néktek már értenetek kellene mindazt, és megtartanotok is, amely Parancsolatokat Izráel népének adott az Isten, hogy tanúságul legyetek önmagatokról: bölcsebbek és tisztábbak vagytok, mint atyáitok nemzedéke volt. Ámde ez a nemzedék kedvesebbnek találja, ha atyái vadságában és törvénytelenke-déseiben marad, hogysem igazolni igyekezne az Örök Isten előtt: méltó gyermeke Őnéki, aki hajlik az ő mennyei Atyjának minden szavára, amely egyedül jó és üdvös őnéki… Elmélkedjetek el hát mindezeken, s véssétek agyatokba a Törvény minden szavát, és véssétek fel azt a ti szíveitekbe is, hogy megtartsátok azokat, hogy életetek legyen általuk… A zsinagógában hatalmas csend volt végig, míg Mesterünk szavai szóltak, majd az írástudók (lévén hogy cáfolni nem tudták a Mester szavait) azt kezdték kérdezgetni egymástól: – Hogyan, honnan és kitől tudja ez az írásokat, holott nem tanulta?! (Tudták ugyanis, hogy a Mester egyikőjük iskolájában sem tanult: mégis oly pontosan idézte a Mózesi Törvények minden szavát, ahogyan még közülük is csak kevesen tudták volna.) Mondá nékik a Mester: ~~ Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki közétek küldött engem. Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajon Istentől van-e, vagy én magamtól szólok? Vajon nem helyesen mondtam-e: nem Mózes adta-e néktek a törvényt? És lám: senki sem teljesíti közületek a törvényt, hisz hogy vétkeiteket felsoroltam: eggyőtök sem merte magát védeni az Istennek Templomában! Ámde ha igazságot szóltam, amint igazságot cselekedtem is mindahányszor: miért akartok engem megölni? A farizeusok felmordultak e szavakra, amelyekkel a Mester ismét bebizonyította: gondolataikat úgy olvassa, mint valamely nyitott könyvet. Aztán ekként feleltek néki: Ördög van benned. (Vagyis: rémeket látsz, a rettegés ördöge hitet el véled ilyesmit.) Ki akar téged megölni? És mondá a Mester őnékik: ~~ Egy dolgot cselekedtem teelőttetek: meggyógyítottam szemetek előtt azt, aki betegségének fogságában vergődött: és mindnyájan ellenemre törtök érette, mert hogy szombat-napon esett az, és ünnepen. Mózes parancsolatba adta a ti atyáitoknak a körülmetélkedést, hogy óvja általa azokat, akik a pusztában jártak, hogy életük legyen; és ti szombaton körülmetélitek az embert. Ha körülmetélhető az ember szombaton, hogy a Mózes törvénye meg ne romoljon; én rám haragusztok-e, hogy egy embert egészen meggyógyítottam szombaton? Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek: akként, amiként értéke vagy kára van annak, amiket én teelőt-tetek cselekszem egy felebarátotokért! Akkor már a Jeruzsálemiek közül, akik a hátsó sorokban ültek, egynéhányan összesúgtak: – Nem ez az vajon, akit meg akarnak ölni? És lám: milyen nyíltan szól, és semmit sem szólnak néki. Talán bizony megismerték a főemberek, hogy ez valóban a Krisztus? De nem lehet, mert hisz erről az emberről mindannyian tudjuk: honnan való; amikor pedig eljő a Krisztus, arról senki sem fogja tudhatni: honnan való. – Ezt persze nem arra értették, hogy nem tudják, hogy Krisztus a Dávid leszármazottai közül, és Betlehem városából kell szülessen, de arra, hogy a Krisztusnak hirtelen, nagy csodával kell felbukkannia. Ők azonban csak valami látványos és azonnali csodát tudtak elképzelni, s azt is csak fizikai szinten, tehát akként, hogy a Messiás majd a nép élére áll, s megszabadítja őket a rómaiak zsarnokoskodó uralmától. Azt azonban, aminő Csodát a Mester tett, amelynek nyomán a Teremtettség minden egyes mélybehullott szellemlényét megmenekítette a végső megsemmisüléstől – vagyis az örök „kárhozattól” – meghozva mindenekért az Áldozatot, amelynek révén kiteljesedett, és tökéletes Valósággá lett a Kegyelem Törvénye; fel sem tudták volna fogni, amint még a ti korotok emberisége sem képes azt felfogni a maga teljességében,

24


egyszerűen azért, mert maga a tény olyan magas rezgésszintű, hogy egyszerűen még a ti szinteteken sem fogható fel annak nagysága és súlya! Mesterünk, aki ismerte még az emberek kimondatlan maradt gondolatait is, tudta, miről suttognak egymás közt, ezért ekként felelt meg súgva esett szavaikra: ~~ Azt mondjátok mind: ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan való vagyok; pedig nem tudjátok, mert ha tudnátok, hinnétek bennem, s tudnátok: Nem magamtól jöttem, de igaz Az, aki engem elküldött, s Akit ti nem ismertek. Én azonban ismerem Őt, mert Tőle vagyok, és Ő küldött engem. Amikor kifelé mentünk a templomból, az egyszerű zsidók közül sokan Jézus mellé álltak, és azt mondták: – Csakis akként lehet, amiként mondta, és valóban Ő a Krisztus! Mert abban az időben, amikor a Krisztus eljő: vajon tehetne-e több, s hatalmasabb csodát azoknál, amelyeket ez már eddig is tett? A farizeusok meghallották, amint a sokaság ezeket suttogja felőle; és szolgákat küldtek a Mester ellen, hogy fogják meg őt, de ahogy addig is: egy nem tudta reávetni az ő kezeit, mert még nem volt itt a megpróbáltatások órája. Mesterünk, mint addig is, egy másik tartományba emelkedve átment az ellene küldött emberek közt: egyik pillanatban még látták, még közöttük állt, alig karnyújtásnyira tőlük, ám a következő pillanatban egyszerűen eltűnt szemeik elől, mint valami káprázat: sehol sem látták. Hamarosan a Jordán partjánál álltunk mindahányan, s Júdás egy nagy bárkára alkudott ott egy halásszal, majd miután egyességre jött azzal, mindannyian beszálltunk a vízi alkalmatosságba, hogy a túlsó partra evezzünk. Már csak a túlparton jutott eszünkbe, hogy nem vettünk élelmet, s mert hogy a pusztaság szélénél kötöttünk ki, nem tudtuk: hogy jutunk leg-alább kenyérhez. Ezen töprengtünk, amikor Mesterünk azt mondta: ~~ Vigyázzatok, és őrizkedjetek a farizeusok és a szaddu-ceusok kovászától, hogy bajotok ne essék… Nem igazán értettük, mire gondol Mesterünk, hisz hát mi nagyobb bajunk lehetne annál, mint ha napokon át kell vándoroljunk a pusztában, míg lakott helyre érünk: és nincs, csak egyetlen kis árpakenyerünk… Ha valahogyan némi liszthez és kovászhoz juthatunk, izzó köveken lepényeket süthetünk, de így még erre sem gondolhatunk. Mesterünk hallotta, amint halk szóval ezen tanakodtunk, s azon: honnan szerezzünk valami élelmet. Akkor megkérdezte tőlünk: ~~ Mit tanakodtok magatok között azon, ti kicsinyhitűek, hogy mit fogtok enni a pusztaságban? Avagy elfeledtétek volna már az ötezernek adott kenyeret? Nem emlékeztek a négyezernek adott kenyérre sem?! Hány kenyeretek volt akkor? Hány férfi, asszony és gyermek lakott jól azokból? S hány kosárral szedtetek össze abból, ami a sokaság után maradt? Hogyan nem értitek hát, hogy nem a kenyérre gondoltam, amikor azt mondtam néktek, hogy őrizkedjetek a farizeusok és sadduczeusok kovászától!? Ekkor értettük meg, hogy valóban nem a kenyérsütéshez, nem a tészta kelesztéséhez szükséges kovásztól óv minket Mesterünk, hanem hogy a farizeusok és sadduczeusok tudományától, amelynek egy cseppje is megmérgezheti a Léleknek Kenyerét. – Ez a Tanítás mind fontosabbá válik a ti korotokban! A tiszta Tanítások mellé olyas tévtanítások keveredtek, amelyek tetszetősek, hangzatosak, alkalmasak az emberi tudat, lélek és szellem elámítására: ámde csak méreg van azokban, amely a Tiszta Tanítások közé keveredve megmérgezi a Tanításokat is. Erről már igen sokat szóltam: de bizony; mind egyre inkább úgy tűnik: hiába! Hiába, mert aki a hangzatos és divatos ezoterikus szólamok hálójába esett, már nem képes különbséget tenni többé tiszta és tisztátalan tanítások és irányzatok közt. S ez nem csak azokra vonatkozik, (sőt: elsősorban nem azokra!) akik még épp csak keresni kezdik az Igazságot! Az ellentét egyik legfőbb célja azok elámítása, akik már járják a helyes Utat: így nem egy esetben a 25


legmagasabb szellemtani ismeretekkel bírók is tévutakra térnek, miközben meg vannak győződve arról: az, és csakis az a helyes irány, és az a legtisztább út, amely Felfelé vezet. S épp ez az ellentét célja: tévútra vezető, ámde a tisztaság illúzióját adó tanításokkal, s a Fent Világának mielőbbi elérhetését ígérő szertartásokkal, tanfolya-mokkal, az asztrál-síkból leközvetített, s igazság-elemekkel kevert áltanításokkal elcsalogatja a Valódi Útról azokat, akik rátaláltak, hogy ezzel is gátolja azok visszatérését az Örök EGY-ség Honába. S azért épp a magasabb szintű Tanítások ismerőit (sőt: nemegyszer magukat a médiális képességgel vagy épp feladattal érkezett testvéreket!) ámítja el, mert azok addig megszerzett ismereteik birtokában vannak oly óvatlanok, hogy nem figyelnek fel az elébük állított csapdára, amelybe belehullva sokakat ránthatnak (és rántanak is!!) magukkal – az ellentét nagy örömére! Bizony, gyermekeim: „szadduceusok és írástudók” korát éli most az emberiség: és nagyon óvatosnak és ébernek kell lennie annak, aki el akarja kerülni a hamis kenyerek kovászát, hogy az a tiszta teknőbe, a gondosan megszitált liszt közé keveredve mérgezetté ne tegye azt a csöppnyi kis Élet-kenyeret, amelyet szelleme táplálékául készít, eledelül szellemének a pusztaságban megteendő Útra… Amikor kikötöttünk, dél felé járt a Nap állása után ítélve. A Makhariosz és a Jordánon túli Betszaida közti pusztaságnál értünk partot: a hirtelen támadt szél miatt nem evezhettünk tovább, így viszont távol voltunk minden lakott helytől. Amikor Mesterünk látta: megértettük Tanítását, amelyet a szaddu-ceusok álnok szavairól szólott, hirtelen elállt a szél, s a folyó olyan simává lett, mint valami finoman megcsiszolt tükör: így visszaszállhattunk a bárkába, s a Jordánon továbbhajózva hamarosan Betszaidába értünk. Ott egy idősebb özvegyasszony házánál kaptunk szállást és élelmet, s mert hogy éhesek és fáradtak voltunk, miután ettünk, azonnal lefeküdtünk, s álomba merültünk. Hosszan ugyan nem aludtunk, hisz még nappal volt, de annyit azért pihentünk, amennyit mindenképp szükséges volt. – Azt már csak később mesélte el a MESTER: miért tört ránk olykor egyik pillanatról a másikra valami megmagyarázhatatlan, ólmos fáradtság, amely mindannyiunkat levert a lábunkról. Ennek a korábban említetten, tehát a Mester által használt energia fizikai testeink számára nagy magasságú voltán kívül egyéb oka is volt. Mint már mondtam: földi értelemben nem voltunk tanult emberek. De hogy valamiképp mégis beépülhessen szellemünkbe, s persze egy bizonyos mértékig földi tudatunkba is mindaz a tanítás, amelyet Mesterünk adott, el kellett aludjunk, hogy Szellemi Én-részeink kiemelkedhessenek a test-tudatból, vagyis magából az agyból, s a köztes szférába, annak egy bizonyos meghatározott pontjára emelkedve rögzíthessék magukban mindazt, aminek ismeretére a későbbiek során szüksége lesz. Mire felébredtünk, a Szellemi Én-rész rögzítette magában az új információt, amelyet később leközvetített a tudat felé is, amikor annak jött el az ideje. Mivel mi még akkor nem tudtunk akaratlagos, tehát meditációs úton felemelkedni Szellemi Én-részeinkkel a köztes szféráig, ekként kellett szabad utat biztosítson a Szellemi Én-rész számára a fizikai test és az agy. Mint mondtam; Mesterünk a köztes szféránál százszorta magasabbra szintre emelte Szellemi ÉN-egységét (amint korábban ezt is mondtam: Ő nem Szellemi Én-résszel, hanem Szelleme teljességének egy tökéletes elemével érkezett a Föld színére) így sem alvásra, sem földi táplálékra nem volt valójában szüksége. Estefelé, vagy inkább még alkonyattájt mindannyian felébredtünk, s a háziakkal beszélgettünk. Az özvegy szótlanul tett - vett, s két fia, akik nemrég tértek haza Jeruzsálemből, a Templomban hallott tanítások felől kérdezgették a Mestert, s Ő egyszerű, érthető szavakkal felelt meg minden kérdésükre. Ezen persze a két férfiú is megdöbbent, hisz ők addig azt tapasztalták, hogy aki az Írásokat ismeri, igyekszik azok magyarázatát oly formán megadni, hogy rajtuk kívül ne érthesse azt meg senki az egyszerű zsidók közül.

26


– Ez volt egyébként az egyik legnagyobb gond: az emberek ismerték ugyan a Tóra, a Talmud s a többi Szent Írások szavait, sorait, de nem ismerték ama szavak és sorok értelmét, mert egy nem volt a vezetésüket felvállalt emberek közt, aki azokat valósággal érthetővé tette volna számukra. S ha valamire rákérdeztek, amit az írástudók titokként akartak kezelni, egy kurta választ kaptak mindahányszor: Téku… – vagyis kifürkészhetetlen, Isteni Titok, amelynek szavait vakon el kell fogadni, de amelynek valós értelmét kutatni bűn… Épp úgy történt tehát minden már akkor is, amint történik a ti jelenetek során, amikor is a papság képviselői (miután a Tanítások nagy részét egyszerűen törölték a korotok emberisége számára fennmaradt Evangéliumok szövegéből) az Írásban megmaradt Tanításokat mint vakon követendő útmutatókat tárják embertársaik elé, s ha valaki igazán megérteni kívánja ama tanításokat, bűnösnek kiáltják ki az egész gyülekezet előtt, ha pedig az „eltűnt” Tanítások után kutakodik, kitaszítják akár az egyházból is… (No: nem abból a Krisztusi Szeretetegyházból, amelyet a Mester hagyott ránk, s amelynek célja a Globális, a Galaktikus, a Kozmikus, majd a teljes és tökéletes Mennyei EGY-ség megfogalmazása és megteremtése! A maguk által és elődeik, tehát a korábbi, mintegy másfél évezred során élt papok által megformált „egyházakból”. A Valódi Egyházból ugyanis senkit sem lehet „kitaszítani”, mert annak legmagasabb szintje, tehát a Végtelen Szeretet nem más, mint maga az Atya, Akin kívüli állapot nincs, nem volt, és nem lesz, mert lehetetlen!) – Meglehetősen későre járt már, amikor elcsendesedett a ház, s mindannyian aludni tértünk. Csak Mesterünk imádkozott a csillagok halovány fényénél, a ház mögötti kertben, ahogyan azt addig is tette. Kora tavasz volt, az éj már szinte enyhe, s friss illatoktól dús, bár a valódi Tavasz, a minden élőt díszbe öltöztető, igazi Élet-indító még kissé távolabb volt… s mégis: amikor a két férfiú a kora reggeli órákban a ház mögötti kertbe ment, ahol a kert végében istállókban és ólakban az állatok is voltak, a megdöbbenéstől hangosan felkiáltottak. E kiáltásra riadtunk fel aztán magunk is, és sietve kimentünk, hogy megnézzük, mi történt. Mesterünk egy fügefacsemete mellett állt: még mindig imára tárt karokkal, s körötte szinte tombolt az Élet. A kert távoli részeinek fáin, s a szomszéd házak kertjeinek fáin még alig is látszott egy-két gyengécske rügy, de a Mester közelében lévő fák mind kilombosodtak, s üde zöld leveleik úgy susogtak a gyenge hajnali szellőben, mint kik ősi titkokat mesélnek. A virágok bimbót neveltek, s kinyíltak: egyetlen éjszaka alatt, s körül minden csupa zöld volt, mint Tavasz végén, amikor már teljes erejével tündököl a Megújulás; a Természet Örök Násza: az Újjászületés… Mesterünk mindebből eddig még mit sem vett észre: teste bár köztünk volt, de Szelleme messze magasan fenn járt, s még az sem zökkentette ki emelkedett áhítatából, hogy mi magunk is hangos kiáltással fogadtuk az elébünk táruló, kézzelfogható Csodát. – Mint minden egyszerű embernek, aki a Természet közelében él (még ha városon is, hisz az akkori város nem ugyanazt jelentette, mint a ti mostani betonrengetegeitek); mindig is a Természet volt a mérvadó, így az elébünk táruló Csoda (kis túlzással) többet jelentett nékünk, mint mindaz, amiket addig Mesterünk mellett láttunk s tapasztaltunk. Emlékszem: akkor magam is ég felé tártam két karom, hogy fohásszal köszönjem meg Atyánknak a Csodát: és ismét csak nem volt erőm a fohászhoz, mint ha az a hatalmas energia, amely Mesterünket körülvette, a földre szorította volna tudatomat s minden gondolatomat, nem engedve szállni, csak érzéseimet. Ahelyett, hogy emelkedtem volna, valami furcsa, boldogsággal kevert bűntudatot éreztem: megéreztem Mesterünk végtelen Nagyságát, de megéreztem ugyanakkor önnön kicsinységemet is, s e kettő közti különbség valami gyönyörűséges fájdalmat adott, amelynek meglétét testemben-lelkembenelmémben ott éreztem izzani. Leengedtem hát karomat: s akkor mintha a Mesterből áradó Erő felemelt, s ringatott volna. Lágyan, mégis határozottan, s én úsztam valami képzelhetetlen boldogságot adó közegben, a Föld színén állva, és mégsem a földön, de valami olyan mérhetetlen magasságban, ahová addig még nem juthattam fel soha …

27


Úgy egy óra múlva Mesterünk mélyet sóhajtott, majd leengedte karját, megfordult, s mosolyogva ránk pillantott. Mi, mint a rajongó gyermekek, vagy mint virágot a szédült-mámoros méhecskék, egyszeriben körbefogtuk, s bár szerettük volna megkérdezni mindennek okát és miértjét: kérdésekre nem volt hangunk, csak az elragadtatott kiáltásokra, és szeretetünk ezernyi, szinte értelmetlenül egyszerű szavára. – Miután Mesterünk visszatért közénk (szellemével), mindannyian megindultunk a ház felé. Mi ugyan szívesen maradtunk volna a kertben, de Mesterünk valami feszült izgalommal indult a ház felé, s mi nem tudtuk nem követni Őt. Aztán annak is meg lett a magyarázata: miért akart Mesterünk a házban lenni. Még szinte be sem értünk, amikor egy fiatal fiú zörgette meg a ház ajtaját. Üzenetet hozott Mesterünk számára Bethániából, éspedig Mártától és Mária Magdalénától. Néhány szó volt csupán: – Azt üzenik az asszonyok, Mester, hogy jöjj, ha teheted, mert akit Te szeretsz: Lázár igen beteg… Jézus, miután meghallgatta a fiút, azt mondta: ~~ Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia. Mesterünk igen szerette a három testvért: s mégsem indult azonnal útnak Lázár betegségének hírére. Sem azon a napon, sem pedig másnap nem hagyta el Bethszaidát: a város utcáit jártuk, s azokat gyógyította, akik Bethszaidában elébe kerültek. A harmadik napon azonban azt mondta: ~~ Menjünk ismét Júdeába, hogy felkeressem Lázárt. Szinte egyszerre feleltünk Néki: – Mester, most akartak téged megkövezni, megölni a júdeabeliek, és újra oda akarnál menni? Mesterünk erre ekként felelt: ~~ Hát nem tizenkét órája van a napnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világnak világosságát. De aki éjjel jár, megbotlik, mert nincsen abban világosság. Egy ideig várt, hogy megérthessük iménti szavait, majd így folytatta: Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt. Mi persze azt hittük: valós álomról szól, s ezért azt mondtuk: – Uram, ha elaludt, meggyógyul. (Gondoltuk, ha már úgyis jobban van, hát nem kell, hogy Mesterünk odamenjen, s esetleg újabb veszélyeknek tegye ki magát… Pedig Jézus Lázár bekövetkezett haláláról beszélt. Mesterünk persze maga is tudta: nem értettük meg szavát, ezért nyíltan is kimondta: ~~ Lázár meghalt; ezért mondtam néktek, hogy elaludt. Itt, a föld színén ugyanis „álomba merült”, hogy a Fent világában felébredhessen. Útja ugyanis, amint mindannyiótok útjai is a Szellem álmai, amelyeket álmodva tanul, s ráébred a Fent Törvényeire, amelyeket egykor elvetett magától. Aki az álombéli utakon jár, az a Szellem egy kicsiny része köré épített test, amelyben a Szellemi ÉN ama kis paránya végiglépdelhet a Szellem álmában szereplő Úton. Lázár tehát most álomba merült: kilépett e földi életből, hogy Szellemének kis paránya útra kelhessen, s visszatérhessen a maga kiindulási helyére, ébreszteni a Szellem egészét a Valóság Színén. És örülök, hogy nem voltam ott, ti érettetek, hogy higyjetek. Ám ha félelem van bennetek, nem kell, hogy velem tartsatok. Akkor várjátok meg itt, amíg én visszatérek hozzátok… Tamás, aki meg volt győződve róla, hogy most megölik Mesterünket, ha visszatér, azt mondta: – Ha a Mester megy, menjünk el mi is, hogy együtt haljunk Véle. Én legalábbis megyek… – s a Mester mellé lépett, aki szeretettel simította meg Tamás vállát, majd megfordult, s elindult, mi pedig vonakodás nélkül követtük. Amikor Bethszaidába értünk, Lázár már négy napja volt a sírban. A zsidók közül sokan mentek Márthához és Máriához, hogy vigasztalják őket gyászukban. Mártha, amikor meghallotta, hogy Jézus a városba ért, elébe sietett egy darabon, míg Mária otthon maradt. Még alig távolodtunk el a parttól, amikor Mártha elénk ért, s zokogva leborult a Mester lábaihoz. 28


– Ládd, Uram: ha te itt lettél volna, nem hal meg az én kedves bátyám… De tudom, hogy a mit csak kérsz az Istentől; Ő megadja tenéked. Jézus megérintette Mártha haját, s csendesen azt mondta: ~~ Ne sírj, gyermekem! Feltámad a te testvéred. Mártha a Mester érintésétől megnyugodva azt felelte: – Tudom, hogy feltámad; a feltámadáskor, az utolsó napon. És mondá néki a Mester: ~~ Én vagyok a Feltámadás és az Élet: aki hisz énbennem, ha meghalt is, él; És a ki csak él, és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt? Mártha ekként felelt: – Igen Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra volt jövendő vala. A Mester csak annyit felelt néki e vallástételre: ~~ Menj hát most haza, s mondd Máriának: jöjjön ide, mert szólni kívánok véle… Mártha, miután hitet tett a Mester mellett, felállt, s elsietett, s titkon, hogy mások ne hallhassák, Mária fülébe súgta: – A Mester a városban van, és hív téged. Mária Magdaléna azonnal felkelt ültéből, és a Mesterhez sietett, oda, ahol Mártha találkozott, s beszélt Véle. Mártha természetesen vele tartott, hogy a Mester elé vezesse őt. A zsidók, akik Mária mellett voltak, hogy vigasztalják, amikor látták, hogy az hirtelen felkel és távozik testvérével együtt, utánuk mentek egy darabon, s arra gondoltak: – Bizonyára a sírhoz mennek, hogy ott sírassák testvérüket… - akkor aztán némelyek visszafordultak, s ismét betértek a házba, hogy a bentmaradtakkal folytassák az imádságot az eltávozottért, míg a többiek Mária és Mártha mellé szegődtek, hogy ők is a sírhoz menjenek vélük. Mária, amikor Jézus elé ért, a lábaihoz borult, s ő is azt mondta, amit előtte Mártha: – Ó, Mester! Ha Te itt lettél volna, nem hal meg Lázár, akit annyira szerettél…! Jézus, amint látta, mily fájdalmasan sír Mária és Mártha, s hogy miként sírnak azok is, akik velük jöttek, maga is erősen elszomorodott, s mély megrendültséggel kérdezte: ~~ Hová helyeztétek őt? A zsidók elindultak a sír felé, s azt mondták: – Uram, jöjj, és lásd meg! Akkor már a Mester is könnyekre fakadt, úgy követte a zsidókat, és Máriát. Azok, akik mögötte, kissé távolabb mentek, könnyeit látva összesúgtak: – Lám; mennyire szerette őt! Némelyek azt mondták közülük: – De hát nem megtehette volna, Ő, a ki a vaknak szemét felnyitotta, hogy eljő, s megmenti Lázárt, hogy ne haljon meg? Ahogy a temetkező helyre értek, a hegyoldalhoz, a Mester könnyei ismét kicsordultak: nagy, forró cseppekkel gördültek végig arcán. A sírhoz lépett, amelyet Mária és Mártha mutatott néki. Lényegében nem sír volt az, hanem egy szikla-üreg, amelyet egy hatalmas kővel zártak el. Jézus akkor megállt a sír előtt, s azt mondta: ~~ Vegyétek el onnan azt a követ. Mártha döbbenten nézett rá: – Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos. Mondá néki a Mester: ~~ Nem mondtam-e néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét? Ha hiszed ezt, azt is el kell hidd: a hívőnek minden lehetséges… Akkor ismét szólott, mire néhány ember elhengerítette a követ a szikla-sír elől, ahol Lázár teste feküdt, Jézus pedig felemelte szemeit az égre, és azt mondta: ~~ Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Én tudtam, hogy Te mindenkor meghallgatsz engem, és csak a körülálló sokaságért akartam, hogy mindez meglegyen, hogy

29


elhigyjék, hogy te küldtél engem… - e rövid hálaadó imádság után fennhangon bekiáltott a sírüregbe: ~~ Lázár, jöjj ki! Egy perc sem telt bele, s a sír szájánál feltűnt Lázár: lábain és kezein kötelékekkel volt megkötözve, és az arca fehér kendővel volt leborítva. Akkor Jézus azt mondta a döbbent sokaságnak: ~~ Oldozzátok el a lábait, és hagyjátok menni. (Ezt azért mondta a Mester, hogy a vérkeringés ismét megindulhasson.) És Lázár, amikor leoldozták lábairól a kötelet, elindult. Először csak úgy lépett, mint valami báb, majd egyre lágyabbá lettek mozdulatai, ahogy az élet visszatért halálba-dermedt tagjaiba is. S ahogyan az élet mindinkább visszatért belé, akként tűnt el fokozatosan a rothadás szaga is testéből. Az arca szemmel láthatóan megszínesedett, s végül mosolyogva, örvendező arccal lépett a Mester elé, hogy köszöntse őt; s akkor már valami könnyű, kellemes illat áradt felőle, mintha nem is a sírboltból, de valamely ismeretlen virág kivonatával illatosított fürdőből lépett volna közénk. Örömmel ölelte meg a Mestert, bár azt nem értette: miért itt, a holtak e sivár és kietlen vidékén találkoznak, de a Mester szavára még nem mond-ták meg néki: őérte kellett odamenjenek. Csak amikor visszatértek a házhoz, s Lázár evett, mondta meg néki maga a Mester: negyednapos halálból tért vissza szavára… Attól fogva sokan hittek Jézusban azok közül a zsidók közül, akik akkor a háznál, majd a sírnál voltak, és a saját szemükkel látták, amit a Mester cselekedett. Némelyek azok közül elmentek a farizeusokhoz, s hogy bizonyságot tegyenek Mellette; elbeszélték nékik, amiket Jézus cselekedett, hogy szavaikkal igazolják: Igaz ő, és nincs Benne semmi hamisság, mert ha volna, nem támasztja fel egyetlen szavára a megholtat Isten, csak ha teljes az Igazság Őbenne. Egy ezek közül Kajafás szolgája volt: belső szolga, aki sokmindent látott és hallott, amiket aztán elmondott nékünk, hogy figyelmeztessen minket: Mesterünk veszélyben van, mert ellenére törnek a hatalmasságok. A szolga ekként mond-ta el: mi történt azután, hogy a bizonyságtevők eltávoztak: – A főpapok és a farizeusok korántsem úgy cselekedtek, amint azt a bizonyságtevők remélték. Színleg örvendtek, amikor a Csodát hallották, ám amikor azok eltávoztak, egybehívták a főtanácsot, és azon kezdtek tanakodni: – Mit cselekedjünk? Ez az ember sok csodát művel, s egyre többen követik szavát. Ha ekképpen hagyjuk őt, mindenki hinni fog ő benne, s mindenki az ő szavát fogja követni, s aszerint fog élni. Akkor viszont meg van a veszélye annak is, hogy eljönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk úgy e helyet, mint magát a népet. Egy közülük, Kajafás, aki főpap volt, azt mondta nékik: – Ti semmit sem értetek! Arra egyikőtök sem gondolt: vajon nem jobb-e nékünk, ha egy ember hal meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen…?! (Ezt nem véletlenül, s mégcsak nem is minden alap nélkül mondta: hanem mivelhogy abban az esztendőben főpap volt, jövendőt mondott arra vonatkozólag, hogy Jézus meg fog halni a népért; És nemcsak a népért, hanem azért is, hogy az Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse. Igaz: ő nem akként értelmezte a jóslat szavait, amiként azt a Mester értelmezte, mert ő nem a szellemben, csak a testben gondolkodott.) – S azóta azon vannak, hogy a Mestert megöljék…. – fejezte be szavait a szolga, majd sietve távozott: hátha kihallgathat még valamit, amivel segítségére lehet a Mesternek. Ugyan Mesterünk nem volt a közelben, amikor a szolga mindezeket tudtunkra adta, de tudta mégis: mire készülnek a főpapok, s azt mondta: ~~ Sokan acsarkodnak ellenemre, mint koncukat féltő ebek! Ám most még nem jött el annak az ideje, hogy az emberfia felemeltessék. A sakálok azonban már a nyomomba léptek, így végettetek jó lesz, ha egy kis időre eltávozunk innen: nehogy bántódás érjen titeket énérettem… 30


Hamarosan továbbindultunk tehát, s most egy távolabbi vidékre mentünk, a pusztához közel, egy Efrazim nevű városba, s néhány napig ott is maradtunk. A környező falvakban és városokban gyógyított mesterünk, s mi szokás szerint a merítésnél segédkeztünk. Szállásunk ama Simonnál volt, akit korábban poklosságból gyógyított ki a Mester (amint azt a másik férfiút is, akit szintén Simonnak hívtak, de aki Genezáretben élt övéivel). Simon, amikor Mesterünk néhány nap múltán jelezte: hamarosan tovább kíván utazni, összehívta barátait és ismerőseit, hogy egy beszélgetéssel fűszerezett lakomát rendezzen a Mester tiszteletére. E lakomára Lázár, és annak két testvére; Mártha és Mária is hivatalos volt. Simon is hallotta Lázár feltámasztásának hihetetlen – csodás történetét, s mert hogy tudta: mennyire szereti ama férfiút a Mester, küldöncöt menesztett érte, s a maga öszvérein hozatta ki őt és két testvérét a távol eső városkába. – Tulajdonképpen Efrazim már abban az időben sem számított városnak: méretei szerint inkább csak falu volt, de a kor emberei ott nem ismerték a falu szót: minden nagyobb települést városnak hívtak, vagy egyszerűen településnek, bár ez utóbbit inkább csak az ideiglenes sátor-csoportokra mondták. Legalábbis a magyar nyelv értelmezése szerint, mert nem minden szóra van helyes megfelelő magyar szó. Többek közt ez az egyik oka a sokszorosan helytelen fordításnak, míg a másik fő oka általatok is ismert, így arra nem térek rá…– Amikor már mindannyian elhelyezkedtünk, sőt: már a lakoma felénél tartottunk, Mária Magdolna, Lázár ifjabb testvére felállt, s ahogyan azt az első alkalommal is cselekedte, övszalagja alól egy alabástromból készült illatszeres üvegcsét vont elő, de most nem a lábaira töltötte ki az illatszert. Megállt a Mester háta mögött, s hogy letörte az üvegcse nyakát, az olajat a Mester hajára öntötte. Júdás most is morgolódott, de fennhangon nem mert szólni, mert tudta: Simon rossznéven venné korholó szavait, hisz a Mesternek köszönhette egészségét, s azt, hogy poklossága múltával ismét tagja lehetett a maga hitközségének. Így csak magában dohogott, s még később is szótlan maradt, amikor a vendégek már eltávoztak. A Mester nem szólt rá, sem akkor, sem pedig később, de láttuk: mennyire rosszul esik néki Júdás viselkedése, aki nem az ajándékozás tényét, és annak okát látta Magdaléna cselekedetében, csak az illatszer árát, amelyet bizonyára jobb szeretett volna magánál tudni. – Ez volt a Mester második megkenetése. A hiedelmekkel és hagyományokkal ellentétben ekkor is, amint az első és a harmadik alkalommal Magdalai Mária, vagyis Mária Magdolna volt az, aki az olajat a Mester testére öntötte. Erre hamarosan rátérek a Szavak… - című sorozatunk most készülő kötetében, hogy teljességgel értetté tegyem számotokra: így itt nem térek ki rá külön.– Mesterünk, amint az első esetnél, most is úgy tett, mint aki nem veszi észre Magdolna cselekedetét: s Magdaléna nem is tartott számot sem köszönetre, sem pedig dicséretre, hisz csak azt cselekedte, amit szíve diktált, s nem valami olyas szolgálatot végzett el, amelyért joggal várhatott volna bárha csak egy köszönő szót is. Ő legalábbis ekként érezte: s amikor az olajat a Mester fejére öntötte, épp oly csendesen, ahogyan a Mester háta mögé lépett, most ellépett onnan, s visszatért az asszonyok közé a konyhába, hogy segítsen az ételek betálalásánál. – Kevéssel a vacsora után beszélgettünk több más kérdés közt e dologról is Mesterünkkel, hát akként tudom: mit gondolt elméjében Magdolna… – Két nappal a lakoma után Mesterünk már a korareggeli órákban elköszönt Simontól, s amikor mi is elkészültünk az útra, s elköszöntünk a háziaktól, ismét útra keltünk, s most a Nyugati Tenger felé indultunk (ti ma Földközi Tenger néven ismeritek azt). Mesterünk most azokat a helyeket akarta végig járni, ahol mi jártunk, amikor útra küldött bennünket. Tehát a Tenger mellett épült városokat: Gázát, Joppét, és Cezareát kerestük fel: s a Mester már az ott élő pogányoknak is az Evangéliumot hirdette, amit korábban, tehát tanítása kezdetén csak Izráel fiainak hirdetett Ő is, amint mi magunk is. De most elérkezettnek látta az időt, hogy mindenek előtt nyilvánvalóvá 31


tegye: az Üdvösség mindannyiunk számára készül, függetlenül attól: mely nemzethez tartozónak vallják magukat. Mesterünk így beszélt e változás okáról: ~~ Az Üdvösség mindannyiótok számára készül, akik e Föld színére érkeztek. Ugyan egy nincs e pogányságban megrekedt népek közt, amely képes volna felfogni annak lényegét, hisz még a mélység mélyének törvénytelen törvényei szerint élnek, de érettük is kell, hogy az emberfia áldozatul legyen, mert egy Istennek vagytok gyermekei mind, még azokkal is, akik még azt a szintet sem érték el, mint a pogányok. Azok nem is e Föld színén lakoznak: más bolygó adatott nékik otthonukul, más bolygó, amelyeknek népei épp úgy részesednek a Megváltás Kegyelmében, amint a ti Földetek minden lakója is. De nem szólhattam előttük minderről korábban, hogy ki ne oltsák szavaim elméjükben ama csöppnyi fényt is, amit már megszerezhettek eddigi útjaik során. Ám most, hogy látták, minő csodákat tettetek az Én nevemben, s hogy hallhatták a ti szavaitokat is, amelyekkel vallást tettetek rólam, s hogy már hallották ama történések hírét is, amelyek azóta estek, hogy köztük jártatok, elméjük nyitva áll: s ha köztük is újabb, s az eddigieknél is hatalmasabb csodák esnek, ők már hinni és követni fogják szavamat, még inkább, mint azok, akikhez elsőként szólnunk kellett. Azok még akkor sem hisznek majd, amikor látják az emberfiát, amint a halál birodalmából kiemelkedik, s ismét az élők sorában jár! Hosszú: nagyon hosz-szú idő kell, míg mindazt megérthetik, amiket mondottam nékik, s ha naponta csodákat látnak, akkor sem Érettem hisznek majd, hanem magukért, vélvén: az ő hatalmas tisztaságuk végett tár elébük az Ég olyas Csodákat, amelyeket más emberek nem láthatnak. Pedig épp hogy azok kell csodák által meggyőzessenek, akik még a teljes sötétségben bolyonganak. Akik már látják a Fényt, s már képesek felismerni az Egyetlen Valós Csodát: az Atya feléjük tárt Szívét, s igyekeznek is elérni azt, hogy visszatérhessenek az egykor balgán ellökött EGY-ségbe; már nem kell, hogy egy csöppnyi mécses lángjánál lépjenek. Azt a mélységben élőknek kell adni, hogy meglássák és megtalálják az Utat, amelyen lépve már majd ők is megláthatják a Valódi Fényt. Akkor aztán egy ideig nem kell hogy csodákkal ébresszük őket. De mert most inkább választják a sötétséget, a Fény megpillantása után ismét vissza kell lépjenek önnön sötétségükbe, hogy már majd a maguk erejéből, s a maguk vágyakozásának engedve keressék, és találják meg ismét a Fényt. Amíg ezt meg nem teszik, a Valóság Fényét sem fogják hűséggel követni: csak ha már a maguk harcai, s e harcok sikerei és kudarcai kövezik ki számukra a Fény felé vezető egyetlen Utat, lesznek állhatatossá hűségükben, amely aztán egybeolvasztja szellemeiket az egykor ellökött Fény Élő Sugaraival. Ám amint mondtam néktek: ez hosszú időbe fog telleni. Mindannyian utak sokaságát kell végigjárják, amint eddig a pontig is utak sokasága vezette őket, míg a távolabb és mélyebben lévő bolygókon végigjárt Utak után módot és lehetőséget kaptak e Föld színén testekbe öltözhetni. Miután Cezareát is elhagytuk, a legtávolabbi városokba nem mentünk, mert Mesterünk nem akart túlságosan eltávolodni Jeruzsálemtől. Türoszba, és Ptolemaiszba tehát a János egynémely tanítványát küldte: menjenek, s hirdessék az Evangéliumot, és hogy gyógyítsanak a Tőle kapott Erő által. Akkor aztán egy időre elköszöntünk vélük egymástól, s elváltak útjaink: s akkor még nem tudtuk, hogy azok többé nem látják a Mestert… Mert Jézus ugyan már kétszer is megjövendölte: miként lesz rabbá, hogy megöljék, aztán miként támad fel a halálból: ám mi még most sem értettük, amint nem értettük azokat a célzásokat sem, amelyekkel mindeme történés időpontjára akart minket figyelmeztetni: ~~ Esztendő még, míg köztetek vagyok, aztán egy időre eltávozom közületek. Egy idő múltán azonban visszatérek, s akkor ismét veletek leszek a Szellem ébredéséig, majd Atyám-hoz megyek, s akkor majd hosszú időn át nem láttok. Úgy legalábbis nem, ahogyan most láthattok: de tudni fogjátok mindenkor, hogy veletek vagyok, még akkor is, ha nem láthattok a ti földi szemeitekkel. De itt leszek, mert ti is itt lesztek, s aki itt van, azzal Én is itt vagyok már a végső percig: az Idők végezetéig … – mondta, amikor a holnapok történéseiről szólott, ám mi e szavakat sem igazán értettük, mert nem tudtuk elválasztani a Szellemet a lélektől és a testtől.

32


Miután János fiaitól elváltunk, Mesterünk ismét Jeruzsálem felé indult, hogy az ünnepen a Templomba menve tanítsa az embereket. Mostmár nem csak Júdás, de mi magunk is igyekeztünk volna visszatartani Őt, mert nem egy ember jött, aki hírül hozta Pilátus legújabb kegyetlenkedéseinek hírét: – Úgy tűnik, Mester: az a fenevad egészen megveszekedetté lett! – és elmondták: mint ölette le Pilátus a Galileabelieket áldozatukkal elegyítve a legyilkoltak vérét. Jézus egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte őket: ~~ És mint vélekedtek ti mindezekről a történésekről? Gondoljátok, hogy ezek a Galileabéliek bűnösebbek voltak valamennyi Galileabelinél, mivelhogy ezeket szenvedték? Gondoljátok, hogy jelen vétkeikért érte őket utol tetteik következménye? – azok persze nem tudtak felelni e kérdésre, így a Mester ekként folytatta: ~~ Nem! Mondom néktek: nem voltak bűnösebbek, mint ti, vagy más emberek. Sőt inkább, ha meg nem tértek mindnyájan, hasonlóképpen elvesztek. Vagy az a tizennyolc, a kire rászakadt a torony Siloámban, és megölte őket, gondoljátok-e, hogy bűnösebb volt minden más Jeruzsálemben lakó embernél? Nem, mondom néktek: sőt inkább, ha meg nem tértek mindnyájan, hasonlóképpen elvesztek. – E szavak értelme megintcsak nem e Föld világában keresendő! Arra akart utalni a Mester általuk: azok, akikkel a két említett tragédia történt, korábbi útjaik során esett cselekedeteik karmikus történéseit kellett elvegyék. „…ha meg nem tértek mindnyájan, hasonlóképpen elvesztek” – mondta, s ez is utalás a karmikus kötésre, arra, hogy a hitetlenség, s mind a Szeretet ellen esett cselekedetek mindenképp elvetik a maguk fekete magjait, amelyeknek kalászait mindenképp le kell szakítsa az, aki azokat elvetette, s hozzá az utolsó szálig, ha tovább és feljebb akar lépni. – Mi természetesen még ezt a Tanítást sem értettük, de nem is érthettük volna: olyannyira megteltünk félelemmel, s a Mester iránt való aggodalommal, hát még inkább igyekeztünk Őt eltéríteni szándékától, ám minden könyörgés és rábeszélés eredménytelen volt. Mesterünk ment, s mert erősen aggódtunk érte, mentünk mi is, azzal az eltökélt szándékkal, hogy ha kell, hát puszta kézzel is megvédjük imádott Mesterünket. Fegyvert ugyanis nem engedett hordanunk. Mindannyiszor arra utalt: aki kardot fog, az ellen kardot fognak, s aki karddal öl, maga is kard által kell elvesszen. Hát nem kötöttünk kardot, és nem tűztünk késeket sem ruháink ujjába, de tudtuk: erős férfiak vagyunk mindannyian, olyan emberek, akik nem félnek puszta kézzel sem kiállni bármely fegyveres ember ellenében, s hogy a Mesterről volt szó, hát mégannyira sem tanakodtunk volna a dolgon, ha arra kerül a sor. Jeruzsálem felé most is kis kerülővel mentünk. Városokon és falvakon mentünk által, s Mesterünk mindenütt a Szeretet Törvényét tanította az embereknek, amint addig is. Már Szebaszte városában voltunk. Szombat-nap volt, hogy odaértünk, s már jócskán elmúlott dél, mert mielőtt a városba mentünk volna, Mesterünkkel a Szebaszte melletti pusztaság-ban imádkoztunk (mert hogy a szombat-napi Isten-imádásra már nem értünk volna be Szebaszte városába, hogy a zsina-gógába menjünk), s Mesterünk ott idézett nékünk Mózes Törvényeiből, meg is magyarázva minden szót, csak úgy, mintha a zsinagógában lettünk volna. Aztán hogy az aznapra rendelt zsoltárt is elénekeltük, továbbindultunk, s dél után mintegy két órával értük el a várost. Ahogy a város felé haladtunk, megkérdeztem a Mestertől: – Mondd, Uram! Az, hogy mi most nem egy zsinagóga megszentelt falai közt tartottuk a szombat-napi imádságot, egyenértékű-e azzal, mint ha időben Szebasztébe érünk, s a zsinagógában imádkozunk? A Mester egy pillanatra megállt, majd nevetett, s tovább lépett, én pedig válaszát várva követtem. Akkor Mesterem, megérezve a bennem feszülő kíváncsiságot, megkérdezte: ~~ Mondd, Simon! Ki építette a zsinagógát? És ki építette a Templomot? Isten-é, avagy az ember? 33


– Az ember, Uram… De hát miért kérded éntőlem? - kérdeztem kissé tétován, mert tudtam: Ő maga épp oly jól tudja a választ, akár én magam. A Mester azonban nem felelt kérdésemre. Ehelyett tovább kérdezett: ~~ Hát az Eget ki építette? A Természetet, amelyben most imádkoztunk: ki alkotta meg? Isten-é, avagy az emberek? – Az Isten… - feleltem, mire a Mester azt mondta: ~~ Isten Templomában imádkoztunk tehát… Abban, ame-lyet az Isten emelt egykoron. Miért volna hát bűn, ha az emberek temploma helyett az Istennek Templomából szállt az Ég felé a mi imádságunk? Miért volna az Isten Templomában elmondott imádság értéktelenebb, mint az, amelyet az embe-rek-építette templomban, vagy zsinagógában elmondhattunk volna? Avagy nem ismered-é, mit mondott Atyám: a Föld az Én lábaimnak zsámolya: hogyan akarnátok hát, ti kicsinyek azon Énnékem templomot építeni? Lehajtottam a fejem, s elgondolkodtam Mesterem szavain. Jézus egy ideig hagyta: hadd töprengjek azon, amit mondott, majd ismét megszólalt: ~~ Mindenképp egyenértékű, sőt: értékesebb volt a mi imádságunk, mintha egy zsinagógában mondtuk volna el azt. Ám ne hidd, hogy fölösleges dolog, hogy az emberek egy megadott időben egy megadott helyen gyűljenek össze! Nem fölösleges, de még inkább hogy áldásos, egészen addig, amíg az emberek tudatába az van beleírva, hogy az épület, amelyet e célra építettek, szent hely, mert valóban szentté is lesz az építők és a használók szándéka révén, ha a szándék valóban tiszta, és magasztos. Áldásos lesz, mert a felfelé vezető Út mindenkor csak egymást segítve járható, s akinek még kell a benső biztonságérzethez a tudat, hogy Isten házában van, annak meg is kell hagyni e tudatot, hogy meghasonlottá ne legyen önmagával és az Istennel. Erre gondoltam, amikor azt mondtam: aki az óbort issza, annak hiába kínálnád az új bort: talán megízleli, de mindenképp vissza fog térni a maga szokásaihoz, mondván: jobb az ó… Aki csak az ősök hitét képes befogadni, és elfogadni, annak hiába beszélnél az Új Törvényről: nemcsak hogy nem értené, de még a korábbi hitet is kiölnéd belőle, mert ezt még, azt pedig már nem tudná magáénak vallani. De épp így szent lesz minden pontja e Földnek, ahol imádságos szándékkal jönnek együvé az emberek, legyen az a hely erdő vagy rét, mező, avagy egy hegynek csúcsa, vagy a föld alatti üregek egyike, s a föld feletti házak valamely kis pontja. Az Istennek egyedülvaló, legfontosabb és legszentebb Temploma ugyanis sohasem a hely, de maga az ember: az ember-szellem, amely mindenestől Istené, mert Isten által teremttetett, s Istenben van örökkön. Azért tehát ha a ti elmétekben - lelketekben és Szellemi Én-részeitekben és testi tudatotokban valós imádságos áhítat van, ez áhítat Templom-rangot ad minden olyan helynek, vagy minden olyan építménynek, ahol az imádságos szívű emberek összejöttek. S ahol ketten vagy hárman összejöttök az Én nevemben: Én köztetek leszek! Mire Mesterünk e szavak végére ért, elértük Szebaszte városát, ahol egy téren megpihentünk. Élelmünk ugyan nem sok volt, de mi kevéssel is beértük. Ép csak néhány falat árpakenyeret ettünk, és tömlőinkből ittunk rá, s azzal megvolt. Akkor aztán már csak ültünk, s Mesterünk szavait figyeltük, egészen az esti imádság kezdetéig. Akkor mindannyian a zsinagógába mentünk, majd amikor a pap befejezte a Talmud aznapi passzusának felolvasását, s már a zsoltárt is elénekeltük, Mesterünk a Mennyek Országairól szólott mindannyiunknak. Amikor szavai végére ért, egy bátortalan, gyenge hang megkérdezte: – Uram, kevesen lesznek-e a kik üdvözülnek? Ő pedig azt mondta néki: ~~ Atyám hajlékában számtalan hely van. Mindazonáltal igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan lesznek azok, akik majd igyekeznek bemenni és nem mehetnek. Akkor lesz ez, amikor már a gazda felkél, s bezárja az ajtót. Akkor aztán azok, akik kívül állanak, az ajtót kezdik majd zörgetni, mondván: Uram! Uram! nyisd meg nékünk; és ő ezt mondja a kívül maradottaknak: – Menjetek innen: nem tudom honnét valók vagytok. Akkor azok azt mondják: – Te előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál… – ám az ismét ezt mondja azoknak: 34


– Mondom néktek, nem tudom honnét valók vagytok; távozzatok el éntőlem mindnyájan, kik hamisságot cselekszetek! S akkor azok kívül maradnak a külső sötétségben: s lesz ott sírás és fogcsikorgatás, amikor látják Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, és a prófétákat mind az Isten Országában, magukat pedig kirekesztve. Mert jönnek napkeletről és napnyugatról, és északról és délről sokak, akik nem az Izráel fiai: de akik letelepszenek akkor mégis az Isten Országában. Mert amiként mondottam tenéktek: vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsókká lesznek az ő engedetlenségük miatt… Akik szavait hallgatták, megint azon tanakodtak egymás közt: honnan tudja mindezeket, hisz sohasem tanulta…? Mesterünk ekként felelt halk szavaikra: ~~ Emlékeztek-e még, mit mondott tenéktek János, amikor még köztetek járt, s ti megkérdeztétek felőlem, s ő tanúságot tett Rólam előttetek? János már akkor megmondta néktek: „Az ember semmit sem vehet, hanem ha a Mennyből adatott néki. Ti magatok vagytok a bizonyságaim, hogy megmondtam: nem én vagyok a Krisztus, hanem Ő előtte küldettem el. Akinek jegyese van, vőlegény az; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának. Ez az én örömem immár betelt. Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom. Aki felülről jött, feljebb való mindenkinél. Aki a földről való, földi az és földieket szól; aki a Mennyből jött, feljebb való mindenkinél és arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott; és az ő bizonyságtételét senki sem fogadja be. Aki viszont az ő bizonyságtételét befogadja, az elfogadta magában, hogy az Isten igaz. Mert akit az Isten küldött, az az Isten beszédeit szólja; de ezeket csak kevesek értik, s gyakorta nem is azok, akiktől várni lehetne, hogy értsék, mivelhogy az Isten nem földi mérték szerint adja a Lelket. Az Atya szereti a Fiút, és az ő kezébe adott mindent. Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” – e szókat szólta néktek János, de ti már feledtétek azokat! Ha én a magam szavait, vagy a földnek szavait szólnám, igazságom volna előttetek! De mert hogy én az én Atyámnak szavait szólom, nincs becsülésem és nincs igazságom előttetek, mert én az én Atyám Tiszta Igazságait szembeállítom a ti igaztalan igazságaitokkal… – „Mert Isten nem földi mérték szerint adja a lelket…” – mondta János, s ez azt jelenti: a Valóság mértéke szerint, szelleméhez mérve (s ez nem azonos az értelemmel!!) meríthet ki-ki abból, ami elébe adatik, s aki túlon-túl nagyra értékeli magát, az többnyire csak a föld mértékei szerint ítéli magát nagynak. Így azonban csak a föld ítélete, s nem a Valóság szerint érhetnek el hozzá a Tanítások, annyi csak, amennyit már képes befogadni szelleme: a többit azonban még elveti magától a test-tudat, akkor is, ha olykor színleg befogadja a Tanításokat. Ám a hamis szerep előbb-utóbb mindenképp eltűnik, a magukra vett álarc lehull, s előbukkan mögüle saját arcuk, megmutatva nyíltan: mennyi az, amit meríteni tudhattak a Lélekből. Amint azt igen helyesen megállapítottad, a Tanítások elsőként a Lélekre, tehát az érzelmekre hatnak, s csak ha az érzelmi szálakat megrezdítették, válik lehetségessé (és szükségszerűvé), hogy az értelem is vizsgálni kezdje a Tanítást, hogy már ne csak megérzetté, de megértetté is lehessen azok magasabb szintű tartalma. Ez nem egészen azt jelenti: először el kell hinni, hogy megérthessétek! Inkább azt: meg kell érezni, hogy amit hallotok, vagy olvastok; része-e az Igazságnak. Mert sokan (így te magad is) az érzelmeket azok első heves lángjának ellobbanása után az értelmi síkra terelitek, mert nem csak megélni és elhinni akarjátok az elébetek álló érzéseket és Igazságokat, hanem megérteni is. S ez így helyes: a Gondolkodó Elme azért adatott, hogy annak segítségével elemezzétek ki mindazon lelki ráhatásokat, amelyek elébetek állnak és megérintenek benneteket. Jó: a Gondolat az alapja a tudománynak is, s a rendszerező elme. De az elme elsődleges szerepe nem a földi, hanem a magasabb szintű, tehát a Szellemi, a Mennyei dolgok elemzése, értékelése, befogadása avagy elvetése! Akiben a Lélek mozdulatlan és holt marad, az ugyan képessé válhat 35


értelmével vizsgálni a Tanításokat, ámde mert hogy valóban csak tudományos alapon teszi azt, nem is lehet képes el- és befogadni azokat a maguk teljességében, hisz minden egyes Tanítás legfőbb és legmagasabb szintű lényege a Szeretet, amelynek megérzése és befogadása, s Isten felé irányuló viszonzása nélkül nem lesz teljességgel sajátjává egyetlen ember-szellemnek sem a Fent Igazsága. János már a kezdet kezdetén megmondta azt is: „Aki a földről való, földi az és földieket szól; aki a Mennyből jött, feljebb való mindenkinél, és arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott; és az ő bizonyságtételét senki sem fogadja be…” János arra utalt: ő földi, tehát csak földi szavakat, és a Föld színén érvényes igazságokat mondhat, amit sokan be is fogadtak. Ám hogy a Mester már az Atya szavait szólja, és szavaival is az Atyáról, s az Atya Törvényeiről tesz bizonyságot, amint cselekedeteiben is azt mutatja meg, amit az Atya mellett látott (vagyis a Kozmikus és a Mennyei Teremtő Erővel való bánásmódot) az Ő szavait nem fogadják el, s arra, amit cselekszik, ráfogják: az ellentét ereje által cselekszi azokat, mert nincsenek tisztában az Atya Hatalmával, s ha hirdetik is; nem hiszik, hogy Mindenható, Akinek Ég s a Föld, s minden elemek egyaránt alá vannak rendelve, mert Belőle származik az az energia, amelyből mindezek létrejöttek (hogy hogyan, s miként jöttek létre, már szintén mondottam…). Ennek is megvan a maga jelentése a ti korotokban! Az ember-közeli, s az emberek tudatának kedvező szavak és mondatok mindenkor meghallgatásra találtak az emberek közt. Amint az Írás szavait is sokan befogadják, mert azok a részek, amelyek esetleg megütközést, vagy lelkifurdalást okozhatnának, már a korábbi egyházi vezetők törölték az Írás sorai, oldalai közül. Aki viszont a Fent világából kap Tanítást, s azt igyekszik közzétenni, hamar hamisnak, tévelygőnek, vagy „csak” álmodozónak, képzelgőnek, fantáziálónak titulálják, s azokat a szavakat, amelyeket leírt, elkönyvelik, hogy azok a fantázia termékei, amelyeket talán nem árt elolvasni: elhinni azonban olyan fokú balgaság volna, mint például a Csipkerózsika, vagy a Hófehérke meséjét szó szerint érteni, s elfogadni mint a Valóság elidegeníthetetlen, létező részét. Ám amiként a gyermek még valóságnak éli meg a fantázia-szülte meséket, mert ő még érzelmeivel, s nem értelmével mérlegel, akként kell ti is elsőként érzelmeitek rostáján átáramoltassátok a Tanításokat, hogy nyilvánvalóvá válhassék számotokra: mi az, ami már igazán meg tud érinteni benneteket. Akkor aztán azokat a Tanításokat, amelyek lelkeitekben megmozdították, s megszólaltatták az érzelmek láthatatlan kis csengettyűjét, tovább vizsgálhatjátok, hogy értelmetek, tehát földi tudatotok számára is elfogadottá lehessen, mert csak e két irány: az érzelem és az értelem együttes, egyirányú rezgése nyomán íródik be a Szellemi Én-részbe a Tanítások valós mondandója, s annak ereje, amely Erőt aztán a Szellemi Én-rész szükség esetén visszaáramoltathat a tudat (s gyakorta akár a fizikai test) felé, segítve általa annak feladatát. Aki érzelmi töltés nélkül, csak mint elméleti ismeretet olvassa, s dolgozza fel agyában a Tanításokat, az csak földi szintű ismereteit bővíti, s azokból a Szellemi Énrész csak annyit hozhat magával, ami teljességében sajátjává lett. S ezek közt a száraz elméleti ismeretek nem szerepelnek, bár azok sem vesznek kárba: de az ÉN további Útja értelmében nem bírnak döntő fontossággal, s a Kozmikus Tudattárba kerülnek, ahonnét az ÉN csak akkor kér le a korábbi ismeretekből, ha az a következő Út értelmében szükségesnek mutatkozik. Azonban itt is vigyáznotok kell: nem szabad, hogy csakis és kizárólag az érzelmeitekkel igyekezzetek megállapítani: mely Tanítások, vagy mely médiumi közlések származnak a Fent világából! Ugyanis az ellentét egyik legveszélyesebb fegyvere a ti korotokban éppen az, hogy az érzelmekre ható közléseket írat le a maga uralma alá vont, gyakran teljességgel gyanútlan emberekkel, s ezek mögé rejti azon tév-tanokat, amelyekre azonban csak a józan logika használata révén ismerhettek rá. Sőt: gyakran épp az válik feltűnővé, hogy az irományok érzelmi töltése minden eddiginél magasabb. Hogy egészen pontos legyek; ömlengések halmazát írja le a gyanútlan: miközben sorai hemzsegnek a meg-tévesztő, negatív elemektől, amelyek nem előrébb, s feljebb viszik a Szellemet, de tétlenségre és tespedésre kárhoztatják, elhitetve véle: minden a legnagyobb rendben van benne, véle és körötte, s a legjobb úton halad az Üdvösség felé. Pedig aki egy kicsit is józan ésszel mérlegel, s egy kis önismerettel is bír, tudván - tudja: ennek bizony „a fele sem igaz” – 36


Miután Mesterünk befejezte szavait, a zsidók ismét ellene keltek. Dühödten ugráltak fel helyeikről, s azzal vádolták: káromolta az Istent. Azért mondták ezt, mert hogy korholó szavakat szólt ellenük, s Istent a maga Atyjának nevezte. A Mester nyugodtan állt közöttük, s mosolygott, amikor feléje közeledtek, s amikor kinyújtották kezeiket, hogy megfogják, megint csak eltűnt előlük. Akkor azon kezdtek tanakodni: miként kellene mégis elfogniuk, hogy az ítélők elé állítsák. Egyike a jelenlévő főpapoknak azt mondta: Lázár, akit negyednapos halálból támasztott fel, bizonyságot tehet Róla! Így őt is meg kell fogni, s el kell veszejteni: ne legyenek szavai bizonyságul a nép előtt, hogy a nép, aki már anélkül is Prófétának hirdeti Jézust, ellenük ne forduljon, ha az ítélők elé állítják. E tanács nagy visszhangra talált köztük, merthogy mind-annyian féltek a nép bosszújától. Megállapodtak: amikor a Mester és Lázár együtt vannak, akkor fognak rájuk törni, s Lázárt legyilkolják, a Mestert pedig foglyul ejtik, s a Törvény elé viszik: ítéljen az fölötte. Mindezt a Mester mondta el, amikor már útra keltünk: holott akkor, amikor ez a tanácskozás zajlott, már több órányi út választotta el Őt, s azokat az embereket, akik ellenére szövetkeztek. Szebasztéból Szükharba mentünk: késő éjszaka volt már, amikor megérkeztünk, s mert hogy senkit sem akart zavarni Mesterünk a késői órán, a szabad ég alatt háltunk, mint már addig is annyiszor. Letelepedtünk, s ettünk is néhány falatot, majd fohászba merültünk: eközben ért utol bennünket egy férfiú, aki miután látta, hogy épp imáinkba merültünk, maga is fohászkodni kezdett, majd a fohász végén elmondta: ki ő, honnan, s miért követett bennünket: Nikodémus volt az: a farizeusok egyike, s épp Szebasztéban tartózkodott ugyanakkor, amikor mi. Ott volt tehát ő is, amikor a Mester a zsinagógában tanított, s mert hogy amúgy is vissza szándékozott már térni Jeruzsálembe, kevéssel utánunk maga is elindult, hogy figyelmeztessen minket: a főpapok, s a zsinagóga vezető emberei szövetkeztek a Mester és Lázár ellenében. Miután minderről beszámolt (teljességgel visszaigazolva mindazt, amit Jézus kevéssel előtte nékünk elmondott ama tanácskozásról!), ekként folytatta: – Mester, mi sokan tudjuk, hogy Te valóban az Istentől jöttél Tanítóul; mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, csak ha valóban az Isten van vele. Kérlek: taníts hát! Mondd el: hogyan lehetünk részesei az Üdvösségnek? Jézus azt mondta néki: ~~ Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten Országát. Nikodémus megdöbbent, s megkérdezte: – Mester, de hát mi módon születhetik újonnan az ember, ha vén? Vajon bemehet-e az ő anyjának méhébe másodszor, hogy ismét megszülessen? Felelt néki Jézus: ~~ Bizony, bizony mondom néked: ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten Országába. Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy azt mondám néked: szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, amikor és ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született. Nikodémus még most sem értette, hát ismét megkérdezte: – De hát mi módon lehetnek ezek? Jézus ránézett, s azt mondta: ~~ Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket… Bizony, bizony mondom néked, amit tudunk, azt mondjuk, és amit látunk, arról teszünk bizonyságot; te azt mondod, amit te tudsz, s arról teszel bizonyságot, amit te láttál. Én is azokat mondom, amiket én tudok, s arról teszek bizonyságot, amiket az én Atyámnál láttam. Amikor olyasmikről szóltam néktek, amik e Föld színén is vannak, s még meg is mutattam azokat tenéktek, mégsem hittetek: hogyan hisztek majd, ha a mennyeiekről szólok néktek?

37


– De hát honnan tudsz mindeme dolgokról, amelyekről még az írástudók sem tudnak, s hogyan ismered az Isten cselekedeteit, hogyan cselekszed meg azokat magad is? - kérdezte Nikodémus, és kérdésében oly gyermeki tisztaság volt, hogy Mesterünk felelt néki: ~~ Senki sincs, aki az Atyától jött volna, hanem csak az Atyának Fia, így senki sincs, aki ismerhetné az Atya Igazságait, s az Atya Cselekedeteit, csak egyedül a Fiú, Aki visszatér Oda, ahonnan érkezett. – De hát miképpen térsz te oda vissza? - kérdezte ismét Nikodémus, mire a Mester néki is megjövendölte mindazt, amit előttünk már kijelentett: ~~ Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie, hogy aki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen. – S ha tudod: mekkora veszély fenyegeti életed: miért nem állítod meg a feléd rohanó veszedelmet? Én tudom, hogy meg van hozzá az Erőd… - mondta Nikodémus, mire a Mester fájdalmasan elmosolyodott, akként felelt néki: ~~ Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát e földi világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtarttassék a világ általa. Aki hiszen ő benne, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Ez pedig a kárhoztatás, hogy a Világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a Világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek. Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek. – S mondd, Mester: miképpen ítéltetik meg, ki az, aki tiszta a Dicsőségre, s ki az, aki nem méltó arra, hogy a Mennyeknek Országaiba emeltessék? Avagy mindenkitől egyként kéri számon ugyanazt a Teremtő: a gyengébbtől csak annyit várva el, mint azoktól, akik erősebb szellemmel bírnak? A Mester egy pillanatig tűnődni látszott, majd ekként válaszolt: ~~ Szavaid jelzik: valóban érted mindazt, amiket eddig mondottam néked. Halld hát most az én válaszomat egy példázatban… Egy gazda-ember, aki hosszabb útra akart kelni, maga elé hívta szolgáit, és amije volt, átadta nékik. Az egyiknek öt tálentumot adott kezére, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet: tehát kinek-kinek az ő erejéhez képest, és meghagyta nékik: hűséggel sáfárkodjanak a reájuk bízott javakkal. Azok ígéretet tettek, s a gazda hamarosan útra is kelt. Amint a gazda eltávozott, elment az az ember, aki az öt tálentumot kapta, s kereskedett a pénzzel, és szerzett is ekként másik öt tálentumot. Akinél a két tálentum volt, az is kereskedni kezdett azzal, s az is másik két tálentumot nyert a reábízott pénzzel. Az viszont, aki az egy tálentumot kapta vala, elment, s a földbe rejtette az ő urának pénzét. Hosszú idő múltán megjött ama szolgáknak ura, és számot vetett velük. És elébe állott az, aki az öt tálentumot kapta, s a kapott pénz mellé hozott még öt tálentumot, mondván: – Uram, öt tálentumot adtál kezemre nékem; s én még öt tálentumot nyertem azokon. Az ő ura pedig mondá néki: – Jól van! Jó, és hűséges szolgám voltál nékem! S mert hogy a kevésen hű, és szorgalmas voltál, sokat bízok rád ezután; menj be a te uradnak örömébe. Akkor elébe állt az is, aki a két tálentumot kapta, s mondja: – Uram, két tálentumot adtál nékem; ímé más két tálentumot nyertem azokon. Mondta néki is az ő ura: – Jól van! Jó, és hű szolgám voltál, s mert a kevésen hű voltál, ezután sokat bízok majd terád is; menj be a te uradnak örömébe. Végül előjött az is, aki az egy tálentumot kapta vala, s az ekként szólt:

38


– Uram! Tudtam, hogy te erélyes ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem ültettél; ezért féltem, hogy valamiképp el ne veszítsem a te tálentu-modat, amelyet átadtál. Elmentem és elástam azt a földbe; ímé megvan, ami a tied. Az ő ura pedig felelvén, monda néki: – Gonosz és rest szolga vagy! Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is betakarítok minden termést, ahol nem ültettem; el kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjőve nyereséggel kaptam volna meg azt, amit reád bíztam. - akkor más szolgákhoz fordult, s azt mondta nékik: Vegyétek el tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás. – E Tanítás lényegi értelme ez: Isten kinek-kinek a maga erejéhez mérten engedi: felvállalni a maga feladatát. Aki több erővel bír, az többet vállalhat, s több is kéretik számon rajta, míg aki gyengébb, vagyis még nem áll olyan szinten a Visszatéréshez vezető Úton, kisebb feladatot vállalhat: de akár kisebb, akár nagyobb feladatot vehet magára a Szellem, egyként kell megtegyen mindent, ami tőle telik, hogy minél tökéletesebben bánjon a rendelkezésére álló erővel, s azon erő által a tőle telhető legmesszebbmenő tökéletességgel hajtsa végre ama feladatot, amelyet felvállalnia megengedtetett. Aki nagyobb Erőt hozhat magával, az nagyobb teljesítményt is kell nyújtson, s a ki kisebb erővel bír, arányosan kisebb feladatot kap: de ki-ki tökéleteset kell letegyen az asztalra önmagához mérten, amikor a számonkérés ideje elérkezik. De aki csak megőrizni, s nem gyarapítani kívánja a magával vitt Szellemi Erőt, azaz a kapott tálentumot, az visszaminősíti magát, mert „aki nincs velem, ellenem van; és aki velem nem gyűjt, tékozol.” A legtisztább Szellemi Kincs a Szeretet, amely minden Szellem sajátja, lévén hogy minden Szellem létének oka és alapja a Teremtő Szeretete. E Szeretetet, vagyis a Szeretni-tudást hozza magával (magában) minden egyes Szellemi Én-rész, mindegyik a maga fejlettségi szintjének megfelelő mértékben. És éppen ez az a Kincs, az a tálentum, amelyet mindenkinek gyarapítania kell a maga erejéhez mérten. Márpedig a Szeretet csak akkor gyarapszik, ha kiárasztjátok azt ember-testvéreitek, s a köröttetek lévő természeti lények, tehát az állat, - és növényvilág egyedeire, ahonnét válaszul a feléjük küldött Szeretet-energiára mind több és több, azonos rezgésirányú energia áramlik a Szellemi Én-rész felé. Aki magasabb szinten képes bánni a Szeretetenergiával, azt magasabb szinten is kell bánjon véle, s aki még a fejlődés (ti. a szellemi fejlődés) egy alacsonyabb fokán áll, az alacsonyabb szinten is kell éljen a Szeretet Erejével: de attól is épp úgy számon fogják kérni a tőle telhető maximumot, mint attól, aki már többel bír, s akire ezért több bízatott. „aki nincs velem, ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az tékozol… ” - mondá a Mester, s e szavak ekként értendőek: Krisztus Maga A Szeretet: s aki nincs a Szeretettel, (tehát nem él a Szeretet Törvényei szerint) az a Szeretet ellen van, s az nem csak nem árasztja ki a Szeretetet, de azt is megöli (eltékozolja), amit Isten, s a körötte élők feléje áramoltatnak. A Szeretet az az Erő, amely egyedül képes arra, hogy más Szellemi Én-részek (s a lélek-lények tudattalan tudatából kiáradó) szeretet-energiát magához vonzza, s begyűjtse, mert hogy a szeretetlen ember-szellemről a legtisztább, feléárasztott Szeretetenergia is lepattan, s mint céljához nem érő erő; elvész: vagyis mint eltékozolt Erő-elem nyilvánul meg, olyan erő, amely nem töltötte be valós célját és feladatát. Ezért mondja a Mester: aki nem gyűjti vélem a Szeretet-energiát, az tékozolja azt, mert szeretetlensége páncéljáról szétszóródik a felé áramoltatott Energia. Az tehát elrejtette a magával vitt Erőt, de ellökte magától azt is, amit begyűjthetett volna: s akkor az még ama kevésre is éretlen és méltatlan, amivel addig bírt, vagyis egy olyan bolygó, vagy bolygó-képzet színén kell további Útjait járnia, ahol még az a kevés sem fog rendelkezé-sére állni, amivel addig bírt, mert az ÉN nem építheti bele az Erőt a Szellemi Énrészbe. Vagyis a Szellemi Én-rész lefoko-zódik, besötétül, mert még nem érett meg benne igazán a Fény utáni vágyakozás. 39


E Tanítás a kétezer évvel ezelőtt élt ember számára épp úgy szólt, mint a ti korotok emberének, ha a ti korotok embere számára már sokkal fontosabb is, hogy megértse! Igen, mert a ti korotok az, amely már csaknem közvetlenül ott áll a kapuban: a dimenzióváltás kapujában, amikor már nincs rá mód, mert nincs rá idő: a Föld színén felvállalni egy olyan Utat, amelyen még egy utolsó próbát tehet a Szellem. Aki most vissza kell minősíttessen, az már az alsóbb szinteken megrekedtek sorsát vállalja, míg az, aki képes volt a magával vitt Erőt szétárasztani, s ezzel mégtöbb Erő birtokosává lehetett, már ahhoz is elég erőssé lesz, hogy a magasabb szinten, tehát már a negyedik szférában folytathassa Útját. Minél több Erő birtokosa ugyanis a Szellem, annál magasabb szintre emelked-het, lévén hogy a bűn révén besűrűsödött Szellem-test a magába zárt, tehát a befogadott Erő által lesz mind tisztábbá, mind könnyedebbé és légiesebbé, s azáltal válik alkalmassá arra is, hogy a Szellemi Én-rész számára mind könnyebb, mind légiesebb testeket formálhasson eszközül, amelyekben az a következő megtapasztalások (megvilágosodások) felé vezető Utakat végigjárhatja. Nikodémus akkor hálatelt szívvel köszönte meg Mesterünknek a Tanítást, s bár már jócskán elmúlott éjfél, mégis útrakelt, hogy Szebasztéba menjen, s onnan mielőbb továbbutazhasson Jeruzsálem felé. Hogy miért volt oly sürgős az útja, nem mondta, s mi nem kérdeztük, ám másnap reggel Mesterünk azt mondta: ~~ Nikodémus azon kevesek egyike a farizeusok népes táborában, akik valóban az Igazság útját keresik. Viszont ő az egyetlen, aki igazán rá is talált, s rá is lépett arra… – Hogy mit értett ezalatt Jézus, már csak akkor tudtuk meg, amikor az üldöztetések megkezdődtek. Akkor ugyanis nem egy volt a farizeusok közt, aki maga is a mi oldalunkra állt, és segített bennünket, amiben csak tudott: s ezek mind Nikodémus szavát követve értették meg: a Mester az Egyedüli Fény, amelyet követve maguk is a Fény Fiaivá lehetnek. – Reggel, miután mindannyian fohászban köszöntük meg az éj óráit az Atyának, magunk is továbbmentünk, hogy Szebasztéba érjünk még a nagy meleg beállta előtt. Mert akkor már meglehetősen melegek voltak a nappalok, ha az éjszakák olykor kifejezetten hűvösek voltak is. S nem csak a meleg végett igyekeztünk, de élelmünk is elfogyott, így mielőbb venni akartunk legalább néhány lepényt, vagy árpakenyeret. Most ugyan nem rövidítette le az utat Mesterünk, de így is Szebasztéba értünk hamarosan, s ahogy a városka határát átléptük, kenyeret is sikerült vennünk egy háznál: friss, meleg kenyeret, amelyet épp akkor vett ki a kemencéből egy középkorú zsidó asszony, s hogy éhségünket látta, ő maga ajánlotta: amennyivel többet sütött aznap, mint amennyire a ház népé-nek szüksége van, szívesen átengedi nékünk. Hogy miért sü-tött többet, s hogy miért pont aznap sütött többet, mint amennyit egyébkor szokott: ő maga sem tudta. Azt mondta: bizonyára megérezte, hogy ma éhes vándorok jönnek házához… Mesterünk mosolygott, s igazat adott az asszonynak: bizonnyal úgy lehet, hogy valamiképp megérezte, hogy felé közeledünk. Ebből viszont már kikövetkeztettem: nem véletlenül érezte meg azt az asszony… - ám hogy Mesterünk nem szólt a dologról többet, magam sem említettem, mire jöttem rá. Hálát adtunk Atyánknak, hogy ekként gondoskodott rólunk, majd miután a Mester is megáldotta a kenyereket, megtörtük, s elosztottuk egymás közt azokat, majd csendesen eszegetni kezdtük, csak úgy menet közben. Amíg mi ettünk, a Mester körül ismét gyülekezni kezdtek az emberek, s követték, mint valami árnyék: bár Ő nem állt meg, nem is szólt, meg sem érintett senkit… - és mégis: mint ha a Belőle áradó erőt megérezve született volna meg az emberekben a vágy: minél közelebb lenni Hozzá, hogy magukba szívhassák az Erőt, amelynek mibenlétére egyikőjük sem tudott volna felelni. Csak mentek mögötte, olykor még bennünket is elszakítva Tőle egy időre, majd hogy már sokan voltak, Mesterünk még-is csak megállt, s a sokaság felé fordulva megkérdezte:

40


~~ Miért követtek engem: Mit vártok, hogy szóljak, vagy cselekedjem teelőttetek? Vagy csak a kíváncsiság vonzott mellém benneteket? A sokaság első sorában állók közül egy idősebb asszony lépett előrébb, s azt mondta: – Magunk sem tudjuk, mi az, ami arra késztetett bennünket, hogy a nyomodba szegődjünk. Én magam legalábbis nem tudom. Csak azt tudom, hogy jó a te nyomodat követni, mert közeledben eltűnik minden, ami fáj, s amit addig nem értettem, egyszeriben megértetté vált előttem. Ebből tudom, hogy Erő van tebenned. Olyan Erő, amely csak az Istentől adatik ember számára, olyan Erő, amelyben a Bölcsesség virága nyílik… A Mestert meghatották az egyszerű, őszinte szavak. Jobbjával átkarolta az idős asszony roskadt, kor, s az élet terhei-törte vállát, s maga mellett tartva beszélni kezdett az embereknek: ~~ Akként léptetek nyomomba, amiként a csöppnyi kisvirág nyújtózik az áldott, éltető Nap felé. Akként követtetek, amiként a szomjas szarvas követi a szellőt, amely az éltető víz szagát hozta felé. Akként követtetek, amiként a csöpp gyermek követi szülőjét, tudva: az megoltalmazza őt minden bajtól, minden keserűségtől. Akként követtetek, amint a szerelmes legény követi az ő választott mátkáját, tudva: nem lesz, mert nem lehet nélküle sem teljes, sem boldog emberré e Föld színén… Ekként követtetek, s én azt mondom: helyesen tettétek! Helyesen, mert az emberfia értetek jött a Földre, hogy aki követi Őt, el ne vesszék az Utak tengerében. Mert az emberfia azért jött, hogy jel, és lámpás legyen, amely az egyetlen Útra vezet, ama Útra, amely egyedül alkalmas rá, hogy az Istennek Országába vezesse kicsinyded lépteiteket. Jöjjetek hát hozzám mind, akik megfáradtatok, és jöjjetek hozzám mind, akiket megtörtek az Élet viharai. Én megnyugosztlak, s meggyógyítlak benneteket, hogy Életetek legyen Bennem és Általam örökkön örökké. Én vagyok az, aki a Tiszta Forrás vagyok a szomjazóknak, s én vagyok az, aki az Örök Eledel vagyok minden éhezőnek. Aki az Én nyomomban jár, biztos révbe talál: hányódjon bárhol is Léte kicsiny csónakja az Örökkévalóság beláthatatlan tengerén. Én vagyok az Út, az Igazság, és én vagyok az Élet, hogy aki Engem követ, megtarttassék, és Élete legyen Bennem és Általam az Atya végtelen Birodalmában. Mondom tehát tenéktek: jöjjetek Hozzám mind, akik megfáradtatok, és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű… Az emberek áhítattal hallgatták a Mester szavait, s amíg a Mester beszélt, mind többen és többen lettek: az elsősorban sánták, vakok, és lázbetegek állottak, akik megérezve az Erőt, maguk is a sokaság felé indultak, s mire a Mester végére ért szavainak, már előre jöttek, mindjárt a legelső sorba, hogy ott hallgassák Őt. Akkor a Mester áldásra emelte kezeit, s azok, akik az imént még mankóikra támaszkodtak, most ámulva tették az útfélre mankóikat, s akik vakok voltak, boldog örömmel csodálták a házak tövében nyíló virágokat: mily pompázatos színnel tündökölnek a Nap sugaraiban… A Mester akkor tovább indult, még mindig maga mellett tartva ama idős asszonyt, aki mind egyre hívta: szálljon meg nála, s pihenje ki az Út fáradalmait azokkal, akik vele vannak. Oly kedves egyszerűséggel, s oly szívesen invitálta őt, hogy a Mester nem tudott ellenállni kérésének: részint az asszony szavai végett, részint a mi fáradtságunkra való tekintettel elfogadta a meghívást, így mindannyian követtük az asszonyt. Az asszony a város szélén, egy kicsiny házban élt, évek óta özvegységének napjait morzsolgatva, gyermektelenül. A ház, mint mondtam, kicsinyke volt, és szegényes is, de tiszta, s körötte a kertben minden féle termény nőtt, amit az idős asszony meg tudott termelni a maga kis erejével. A legkülönfélébb kerti növények ágyásai közt rengeteg állat tanyázott. Ezek közt volt madár, amelynek korábban megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni: ilyenekből volt vagy hat, s amikor beléptünk, épp a kert kis padkáin kuporogtak, s ott csipegettek valami magvakat az elébük tett tálkákból. De kutyák és macskák, emlős állatok és rágcsálók: szinte minden állatfaj megtalálható volt, s mind valamilyen sérülést szenvedtek, mielőtt az özvegy magához vette volna 41


őket, hogy gondos ápolással, kitartó türelemmel, és mindenek előtt Szeretettel, s az Élet mindennemű megnyilvánulási formája iránti tisztelettel gyógyítgassa őket. Amelyik még ezután sem vált alkalmassá arra, hogy ismét önálló életet éljen, az asszony mellett maradt, s (ahogy az asszony nevetve mesélte) télire egyszerűen beköltözött mellé a házba. Júdás, miután maga is végighallgatta: mely állat hogyan került az özvegy házához, megkérdezte: – De hát mivégre veszi magához ezeket az állatokat? Mi haszna abból, ha ezeket ápolgatja? - az asszony valami gyermeki egyszerűséggel vonta fel két vállát: – Hasznom? Miféle hasznom is lehetne belőle, fiam…! De nem is azért vannak itt, hogy abból hasznom legyen. Csak azért fogadom őket magamhoz, s azért gyógyítgatom, etetgetem őket, mert nekik is joguk van az életükhöz, mint bármely más élőlénynek. Én így érzem… A Mester arca mindennél beszédesebben ragyogott, amikor azt mondta: ~~ Erről a Szeretetről… erről az öt tálentumról szóltam az imént! Ez az egyszerű asszony felismerte az Élet célját és lényegét: azt, hogy a Szeretet minden és mindenki felé egyként árasztható, és árasztandó. S ő még többet is tett, mint azok, akik ember-testvéreik felé árasztják a bennük rejtező Szeretetet, mert ő a legelesettebbeket: a sérült, s így életképtelenné lett állatokat karolta fel, hogy azok felé sugározhassa a szívében lévő Szeretetet. Azon lények felé, amelyek élik és érzik: de sem megérteni, sem elhárítani nem tudják a szenvedést. Tudtam, hogy egy percen elébem fogja hozni az Út ezt az asszonyt, s méghozzá azért, hogy megmutathassam néktek: mire gondoltam akkor, amikor a kicsinyek hatalmas tetteiről szólottam. Ezek az emberek a Föld szürke porában rejtező gyémántok, akiket nem csak megkeresnetek, és megtalálnotok kell, de akiktől megtanulhatjátok: hogyan lehet ragyogni úgy, hogy csak az Isten színe előtt legyen látottá e ragyogás. Mert sokan vannak, akik az emberek színe előtt ragyognak: ám kevés azok száma, akik az Isten színe előtt ragyognak, nem törődve azzal: az emberek kigúnyolják és lenézik őket azon tetteikért, amelyek előttük érthetetlenek, s mint ilyen: értéktelenek is. Aki e kiszolgáltatott lények szívét és lelkét megérti: megértette mindazt, amiért az Isten egykor megteremtette, s az emberszellemek birtokába adta a Földet, mondván: éljetek azon. Ám az emberek többsége élni nem: csak visszaélni tud mindmáig a Kegyelem által részükül adott Földön, s ez így van már hosszú évezredek óta, amint így lesz még évezredek múlva is. E szavak után a Mester a ház felé indult, s amikor az özvegy a házba lépett, maga is követte. Ám előtte még megállt, s egyenként végignézett az állatokon. Én (és talán testvéreim is) azt vártam: pillantásától a sérült állatok mind meggyógyulnak, s ki-ki a maga Ős-törvénye szerint elszáll, elsiklik, vagy épp elszalad, ám nem ez történt. Igaz: az állatok teste erősebbé, és szemmel láthatóan egészségesebbé lett, de egyébként mind megmaradt a maga korábbi állapotában: és ezt semmiképp sem értettem! Mesterem után mentem, és szerettem volna megkérdezni tőle ennek okát, ám ő megelőzve kérdésemet azt mondta: ~~ Most ne szólj, s ne is kérdezz semmit, Simon! Majd elmagyarázok mindent, amikor annak lesz itt az ideje. - azzal leült az asztal mellé, s hogy az asszony egy csupor tejet, s egy darab árpakenyeret tett mindannyiunk elé, a Mester épp úgy elfogyasztotta az elé tett ételt, ahogyan mi magunk is (holott amint mondtam: a Mester nem, vagy csak igen ritkán, és igen keveset evett, s akkor is inkább csak gyümölcsöt, s némi vizet vett magához). Ezt ismét csak nem értettem, de Mesterem keze egy intésével jelezte: majd megválaszol e kérdésemre is, hogy eloszlassa bennem az értetlenség-szülte homályt. Erre csak két nappal később került sor, amikor elköszönve az özvegytől, továbbindultunk. Most Júdea felé haladtunk: a következő szombat-napot már ott kívánta tölteni Mesterünk, hogy ismét a zsinagógában tanítson. Ahogy Szebaszte városát elhagytuk, egy darabig némán haladtunk utunkon. Aztán Mes-terünk egy helyen azt mondta: telepedjünk le, míg a legna-gyobb hőség órái elmúlnak, s csak aztán menjünk tovább. Ekként is cselekedtünk, s hogy néhány csenevész bokor ágaira terítve úti köpenyeinket még egy kis árnyékot is sikerült varázsolnunk, letelepedtünk, s a Mester beszélni kezdett.

42


~~ Tudom: Simon erősen elcsodálkozott azon, hogy az állatokat nem gyógyítottam meg, holott előtte kevéssel azoknál sokkalta betegebb emberek vehettek gyógyulást kezemből. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy az állatok korábbi útjaik vadságát, annak következményeit kellett elszenvedjék: s minthogy ők nem bírnak szellemmel, azon lélek-elemeket, amelyeket magukkal hoztak a Kozmikus Világlélekből, s amely lélek-elemek azonosak ama lélek-elemekkel, amelyeket előző életeikben ők maguk fertőztek meg a maguk vadságával, nekik teljességében meg kell tisztítaniuk. Minthogy ők nem bírnak szellemmel, rajtuk örök Törvény marad az Igazság Törvénye, amelyet nem oldhat számukra a Kegyelem, mert a Kegyelem Törvénye egyedül a szellemmel bíró lények (úgy a Föld-lakók, mint a többi bolygók és Csillagok Szellemmel bíró lényei) számára adatik. Ők ugyanis értelemmel nem: csak érzelemmel bírnak, tehát az általuk elkövetett vad cselekedeteket is érzelmi úton oldhatják, megtapasztalva, vagy inkább csak átélve mindazt, amit egykor ők okoztak más, náluknál gyöngébb léleklényeknek. Ez nem a lét fenntartásához ma, és ezen a szinten még elengedhetetlenül szükséges zsákmányszerzésre, de az oktalan kegyetlenségre vonatkozik, amelyet már ezen állatoknak is le kellett tudniuk tenni a maguk Törvénye szerint. No, nem az olyas oktalan kegyetlenségre gondolok, amely az emberek szemével nézve az, mert nem egy esetben épp e léleklények kell eszközül legyenek a szellemmel bíró ember számára egyes karmikus kötés feloldásához. Azon kegyetlenségekre gondolok, amelyek már az ő Törvényeik, s a Fejlődés Örök Törvénye értelmében is annak számítanak, mert nem okkal vagy céllal, csak a vadság mámorának mind teljesebb kiélési vágyától indíttatva esnek, még inkább tisztátalanná téve azon lélek-elemet, amelyet már eleve tisztátalanul vonzottak magukhoz, hogy a maguk akaratlan és tudatlan tisztaságával megtisztítsák azokat. Mert az állatok, amelyek a mélység felé haladó Szellem korábbi gondolatainak produktumai, csak azon lélekelemekből meríthetnek, amelyeknek jelenbeni és korábbi, tehát a fokozatokkal alacsonyabb szinten álló énjeik létét köszönhették. Ezekből merítenek, de már nekik is a Lélek, tehát a Szeretet Törvényét kell betöltsék, hisz már nem csak a Szellemmel bíró lények legdurvább, de már azok tisztultabb gondolat-energiáival is töltekeznek létbelépésük előtt, s ösztön szinten bár, de ők is el kell határolják a szükséges vadságot, tehát a táplálékuk megszerzéséhez, vagy utódaik, avagy élőhelyeik védelméhez nélkülözhetetlen cselekedeteket a szükségtelen, s csak kedvtelésből elkövetett vad cselekvésektől. A bennük rezgő lélek-elemek ugyan mindmáig (és még hosszú évezredeken át) függenek a köröttük-mellettük élő ember-csoportok gondolatenergiáinak irányultságától, mert e lélekelemek átveszik ama gondolatok rezgésének irányát és energiaszintjét, de már ők is csak annyit vonhatnak magukhoz a vad késztetést adó gondo-latenergiákból, amennyi a létben maradásukhoz szükséges táplálék megszerzéséhez elegendő. Ezen felül és ezen túl azonban már a szintén magukhoz vonzott pozitív energia kell áthassa őket, vagyis engedniük kell, hogy a pozitív energia hasson és működjék bennük, megszabva, s a helyes irányba terelve fejlődésük irányát. Amely állat túljut e feladaton, már egy másik, egy tisztább állat-testben folytathatja útját, hisz akkor már a megtisztított lélek-elemmel töltekezhet, amely a Törvény értelmében tisztább test felvételét is jelenti. Akkor már azok az emberek is a tisztább szellemmel bírók közül fognak melléjük kerülni, akik akkor gazdáikká lesznek. Annak oka és célja, hogy ez az egyszerű asszony épp ezt vállalta feladatául: az állatok, tehát az ember mellett élő lélek-lények elesettebbjeinek felkarolását, ápolását és védelmét, az volt, hogy életével és tetteivel megkísérelje rányitni embertársai szemét arra: hogyan is kellene bánniuk a melléjük adott léleklényekkel. Az ő tiszta szeretete, amelyet e sérült állatok iránt érez, meg kéne értesse az emberekkel: ők maguk is az állatok mellé, s nem az állatok ellen vannak rendelve, s azokkal is meg kell(ene) tanuljanak békességben és szeretetben együtt élni, ha azt akarják: az állatok is békességben éljenek velük, s a többi állattal is. Ez ugyan még korai e percen, ám ahhoz, hogy ennek valósággá lehetése beíródhassék a Kozmikus Tudattárba, kell, hogy valaki végigéljen egy életet, végigjárjon egy Utat, amelynek ismeretelemei rögződhetnek a Tudattárban. A későbbi korok azon Szellemi Én-részei, amelyekkel egy-egy „állatbarát” kell megkezdje, s végigélje a maga Útját, már ebből az ismeretanyagból fog meríteni, hogy vállalását teljességében betölthesse. Amint mondtam, ha egy olyan Útra érkezik valaki a Föld színére, amelyhez hasonlót más már korábban végigjárt, 43


könnyebb lesz végrehajtania a vállalt feladatot, mintha egy, még meg nem fogalmazott feladat elemeit kellene megformálnia, anélkül, hogy azon történés-elemek már létező valósággá váltak volna valaha. Ez utóbbira csak a nagyon erős szellemek vállalkozhatnak, azok, akik az adott kor átlagos szellemi szintjénél jóval magasabb szintet tudhatnak magukénak. Amiként ez az igénytelen életet élő, s külsőre is egyszerű asszony, aki egy magasabb szférában, egy másik bolygón végigjárt Út után vállalta: testet ölt a Föld színén, hogy Valósággá tegye azt, ami a felsőbb szinten már még csak nem is merül fel, mint kérdés. A másik dolog, amire választ szerettél volna kapni, az az volt: miért, hogy az özvegy által elém tett ételt elfogadtam, s szó nélkül el is fogyasztottam, holott máskor visszautasítom azt. Ennek oka az volt: bármily szegényes, egyszerű volt is amaz eledel, amellyel az özvegy kínált: a világ legtökéletesebb tápláléka volt mégis, hisz ő lényegében nem is a tejet s a kenyeret tette le elénk, de bizony szívének tiszta, igaz Szeretetét. Azt a Szeretetet, amelyet olyannyira hiányolok, valahányszor étellel, vagy itallal kínálnak valamely gazdag ember házánál. Azon eledelekben ugyanis nem a Szeretet, csak a gazdagság energiája rejtezik, amelyet az egyszerű test nem érzékel, mert az nem érzékeli, csak az étel által nyerhető energiát, amit kivon az ételből, hogy az saját energiájává legyen. Épp úgy nem érzi meg benne a gazdagság energiáját, ahogyan a ti fizikai testeitek sem az özvegy által adott ételben lévő Szeretet-energiát dolgozta fel, csak az abban lévő nyers fizikai energiát. Épp e képesség hiánya az, ami a ti testeiteket az energia felszívása után a használhatatlannak maradó anyagok eltávolítására készteti, mert ha az anyagok elemeinek rezgésirányát már képesek volnátok a pozitív érték felé visszafordítani, nem, vagy csak elenyésző mennyiség maradna, amit a test nem képes a maga teljességében mint pozitív energiát befogadni s feldolgozni. A Föld minden terményei ugyanis épp úgy az ellentétes spirális irányúvá változtatott, ámde végered-ményképpen mégiscsak pozitív energiák halmazai, amint minden más a Teremtettségben, az a kis mennyiség pedig, ami mindenképp meg kell hogy maradjon a testetekben, azok gondolat-energiáiból tevődik hozzá, akik kínnal és keserűséggel termelik meg a növényt. Az az árpa, amelyből az asszony a kenyereket sütötte, a magvak elvetésétől egész az árpa learatásáig, s a kenyerek megsütéséig; az asszony szívének Szeretetét szívták magukba, aki nem valami szükséges, ámde kellemetlen, mert nehéz fizikai munkát adó feladatnak, hanem kedves elfoglaltságnak érzi a növényekkel való bánást csak úgy, ahogyan az állatokkal való bánást is… – De hát azokat az állatokat nem azért tartja, hogy élelemül legyenek neki! Hogy szeretheti akkor egyként őket: a növényeit, s az azok közt tanyázó mindenféle állatot? – kérdeztem, mire a Mester elmosolyodott, s azt mondta: ~~ A magasabb szférákban is kell, hogy egy ideig még a növények testét fogyassza az ott testet vett lény táplálékául. De már a növények maguk is tevékeny részesei ennek a folyamatnak, s amikor terményeik megértek az aratásra, maguk jelzik azt afelé, aki elültette őket. Vagyis akkor már a növénynek is könnyebbség, ha megszabadul az érett szemektől, vagy a gyümölcsfa a megérett gyümölcstől, így semmi fájdalmat nem okoz néki, ha az elszáradt szárat learatják, vagy letépik ágairól az érett gyümölcsöt. A Természet már ma kész volna rá, hogy önként adja kezetekbe mindazt, amit az Atya gondoskodó Szeretetének erejével tenéktek nevelt: ám az ember még nem jutott el arra a szintre, hogy képes volna megérezni a fák s a termények érzéseit, amelyeken keresztül üzen: kész-e már termései átadására. Épp ez az oka annak, hogy a növények teljes és tökéletes érésük előtt szedetnek, vagy épp arattatnak le, fájdalmat okozva ezzel magának a növénynek is. Így a földművesek verejtékes, szenvedésekkel teli munkájának fájdalom-energiája mellé még az idejekorán learatott kalászok fájdalma is az azokból készült kenyerekbe kerül, s a fák minden egyes korán leszaggatott gyümölcsébe ugyanaz a fájdalom-energia íródik bele. – A magasabb szférákban élők testei számára már ezek a fájdalomenergiák épp úgy betegségek okozói volnának, ahogy a teljességében éretlen gyümölcs okozója volt a mi egyes megbetegedéseinknek, (s okozója még a ti betegségeiteknek is) vagy ahogyan a ti szervezeteteket betegítik meg azok a trágyázásra használt szerek, amelyekkel gyorsabb növekedésre kívánjátok késztetni a növényeket, vagy amelyekkel az egyes kártevőnek kikiáltott rovarokat igyekeztek 44


kipusztítani, vagy akár csak távoltartani a növényeitektől. De épp így betegség okozója a negyedik szférában a legyilkolt állatok húsában megrekedő félelem- és halál-energia, sőt; már annál alacsonyabb szinteken is okozhat (és okoz is!!) betegségeket, hisz már a ti korotokban is kezdenek ráébredni a „túlzott mértékű húsfogyasztás veszélyeire”. Ettől már lényegében csak egy lépés választ el benneteket attól, hogy végre ráébredjetek: a Törvény ellen, s az Élet ellen való cselekedet minden egyes Lélek-lény társatok legyilkolása, s a kannibalizmus egyik durva formája azok holttá tett testeinek felfalása. Amíg erre képtelenek vagytok ráébredni, s amíg képtelenek vagytok felhagyni lélek-lény társaitok elpusztításával, addig a köröttetek élő állatok sem lesznek, mert nem is lehetnek képesek felhagyni állat-testvéreik megölésével és azok testeinek felfalásával, mert hisz ők a ti gondolataitok és érzéseitek, tehát tudati-lelki-szellemi milyenségetek hű tükörképei: csak azt mutatják felétek, milyenek is vagytok a Valóság szintjéről nézve… – E magyarázat után továbbindultunk, s először Szükharba mentünk, majd onnan a Jordánon hajóztunk tovább, és Jerikónál szálltunk partra, de nem a folyó nyugati, hanem annak keleti oldalán, tehát a Perea és a Másik Betszaida közti pusztaságba értünk. Innen gyalog mentünk tovább, de Betszaidában azért megálltunk egy fél napra, részint azért, hogy Mesterünk gyógyíthasson, s taníthassa az embereket, részint pedig azért, hogy feltölthessük erősen kiürült élelmiszer és víz-készletün-ket. Akkor aztán tovább mentünk, s a Jordán másik partjára evezve Jerikó és Jeruzsálem közt szálltunk partra, majd az éjszakát is ott töltöttük a folyó partján. Fogtunk néhány halat, s megsütöttük, majd egy ideig még a Betszaidában látott dolgokról beszélgettünk, aztán nyugovóra tértünk. Testvéreim legalábbis hamar álomba merültek, ám én, és János még hosszan üldögéltünk a Mester mellett. Egy ideig szótlanul ültünk, majd Mesterünk megkérdezte: ~~ Mit gondoltok: e Föld színén kinek a munkája a legnehezebb? És kié a legfontosabb? Azé-e, aki a test élelméül szolgáló magot ülteti s aratja? Vagy azé-e, aki arról gondoskodik, hogy a test mezítelenségét eltakarhassátok, s védekezzetek a hideg ellen? Vagy azé-e, aki házakat épít, hogy azok otthonaitokká legyenek: ne éljetek szabadon, s csak barlangokba rejtezve, mint a vadak? Vagy azé, aki a Föld aranyát és ezüstjét megmunkálja, hogy ékességül legyen az asszonyok számára, s fizetőeszközül a férfiúnak, ha az élelmet, ruhát, házat akar venni? Vagy kié a legfontosabb? Nem tudtunk felelni, bár János is mondott valamit, s magam is, de éreztük mindketten: egyikünk válasza sem helyes. Akkor aztán azt mondtam: – Azt hiszem, Mester: ezek mind nehéz és fontos munkák, hisz egyik nélkül épp úgy nem élhetne az ember e Föld színén, amiként a másik nélkül. ~~ S a Mennyek lakói: vajon vetnek-é, és aratnak, öltözködnek-é hideg ellen, és szeméremből, ékesítik-e magukat arannyal - ezüsttel, s fizetnek-é azokkal mindama javakért, amely nékik részükül adatik? E kérdésre aztán végképp nem tudtunk felelni. Hallgattunk, így a Mester felelt meg helyettünk: ~~ Mondom néktek: a Mennyek Országaiban nem vetnek, nem is aratnak, s másként sem szereznek maguknak eleséget, s mégis inkább bővelkednek minden jóban, mint a legdúsabb asztal mellett ülő emberek. Öltözni sem öltöznek, mégis ékesebbek, mint a Föld legpompázatosabb köntösében hivalkodó királyai. Gazdagabbak, mint Krőzus: s mégsem kell nékik sem arany, sem ezüst, hogy mindama javakért fizessenek, amely részükül adatik. Bővelkednek minden jóban, mert a Legfelsőbb Jó: az Atya Szeretete az ő táplálékuk, amelynél éltetőbb és édesebb nincs e Földön, és sehol a Teremtettségben. Öltözékük az Istennek Mosolya, amely ékesebb, mint a legdrágább rubintokkal ékített királyi palást, s amelybe öltözve ők a legékesebbek. Otthonuk a Teremtő Végtelen Szíve, amelynél melegebb és biztonságosabb Otthon nincs: és mindezért nem arannyal, és nem ezüsttel fizetnek: de Szeretetükkel, amelyet az Atya felé árasztanak a Végtelen kezdetétől az Örökkévalóságon át. Az ő ételük soha el nem fogyó étel, s az ő öltözékük meg nem kopó, el nem avuló öltözék, házuk soha romba nem dől, mert erős és Igaz téglákból épült az, és Szeretetük, amellyel mindezekért fizetnek, soha el nem fogyó Szeretet, mert az Atyából merítik azt, hogy Őhozzá áramoltassák vissza. Mert Hozzá árasztják mindenkor: ha egymás felé árasztják is, mert 45


részei és részesei az Atyának, hisz Szeretetének részei és részesei, amely Szeretet nem múlik és nem gyöngül, mert él Öröktől - Örökig. Az ember élelme elfogy, s aki megéhezik, fáradtságos unkával kell megkeresse kenyerét. A földi öltözet, még a legékesebb is: megkopik, és elrongyolódik, s ahelyett is csak kemény, fáradtságos munkával lehet másat szerezni. A Föld házai, amelyben laktok, egyszer mind leomlanak, s azok helyébe is újat kell építsetek, hogy védtelen ne legyetek, ha a tél rátok köszön, vagy ha vadak járják a maguk útjait. Igazatok van hát, ha azt mondjátok: mind-mind fontos és értékes munka, amelyeket felsoroltam. De a legfontosabb az mégis, hogy önmagatokat: saját szellemeiteket megmunkáljátok, s a Szívetek minden kalászát learassátok, örök eleségül a ti Szellemetek számára. A legfontosabb, hogy az Isten dicsőségének vásznát szőjétek: ékes, és soha el nem kopó, és meg sem fakuló kelmévé legyen az szellemetek számára mindenkor. A legfontosabb, hogy az Atya Szeretetének kicsiny építőköveit begyűjtsétek, hogy abból örökkön való Otthont teremtsetek szellemeitek számára… Az ember balga, mint egy tudatlan kisgyermek, s nem cselekszi a legfontosabbat, mert el van rejtve előle mindeme Igazság: ő maga rejtette el ezeket önmaga elől engedetlenségével, s most hiszi erős hittel: a föld megművelése, a test öltözékének elkészítése, a biztonságot ígérő ház felépítése, s az ékül és fizetőeszközül lehető arany és ezüst megmunkálása a legfontosabb. Hiszi, mert véli: azok által nyer életet… A legfontosabb, és a legnehezebb feladata annak van tehát, aki meg kell mutassa az embernek tévedését épp úgy, mint azon dolgokat, amelyek igazán fontosak. A tudat, a szív, a lélek és a szellem ébresztése, s a helyes irányra való vezetése a legfontosabb, de a legnehezebb munka is egyben, mert az ember elismeri, ha nem ért a földműveléshez, a vászonszövéshez, a házépítéshez, vagy az ékszer és pénz készítéséhez. De azt soha el nem fogja ismerni, ha nem ért a Haza vezető Út felkutatásához, felismeréséhez, s ha nem tudja: miként kell azon végigmennie, hogy visszatérhessen a Mennyeknek Országaiba, hogy visszakapja a Teremtőtől ama jussait, amelyeket balgán elévetett magától, hogy most hamis és tisztátalan értékekkel igyekezzék azt helyettesíteni. Azt mondtam néktek, Simon, amikor elhívtalak benneteket testvéreddel, Andrással: lelkek halászává teszlek benneteket. Ez így igaz: lelkek halászaivá lesztek, amint testvéreitek is. Ám ezzel azt is mondtam egyben: a Föld legnehezebb, és legfontosabb munkáját bízom rátok. S ez is így igaz, hisz épp e tévedések sötét tengeréből kell kiemelnetek Szíveitek hálójával azokat az ember-szellemeket, amelyek még ma sem ébredtek rá: mit löktek el maguktól balgán, s mit utasítanak vissza még most is nap mint nap a Teremtő Kezéből, amikor a Föld hamis kincsei után rohannak ahelyett, hogy a lefelé vezető Úton elszórt, s a Valóság Világából származó Kincseket igyekeznének begyűjteni, lépésről lépésre haladva azokért a Vissza vezető Úton. Mert azt a millió és millió Szeretet-szilánkot kell felleljétek és begyűjtsétek, amelyek az Úton, amelyet visszafelé is meg kell tennetek, máig is megmaradtak, hogy éltetőtökké legyenek már majd az Örökkévalóságon át. Mesterünk e szavak után elhallgatott, s mert hogy homlokát egybekulcsolt kezeire hajtotta, véltük: elmélyült imáiban. Hát nem kérdeztünk semmit, bár még nem egészen értettük: miként lesz egy tanító munkája nehezebb, mint mondjuk egy földművesé, igyekeztünk csendesen testvéreink mellé menni, hogy magunk is ledőljünk, s már úgy pergessük át gondolataink mezején mesterünk iménti szavait. Elmélkedés közben észrevétlenül elnyomott az álom. Utolsó, félig öntudatlan gondolatom az volt: reggel megkérdezem szavai értelméről a Mestert, ám hogy felébredtem, eszembe sem jutott kérdéseket feltenni. Valahogy úgy éreztem, mint ha az álom mezején valaki helyére tette volna bennem a kérdéseket, s azok válaszát is, majd lefedte egy időre, hogy már csak akkor álljon elém kérdés és felelet egyaránt, amikor már a gyakorlatban válik fontossá ez is, és az is. Igen korán volt még, hogy megébredtünk, de mert hogy már mindannyian ébren voltunk, én sem heverésztem tovább. Hamar a vízpartra mentem, amiként testvéreim, s megmosdottam a hideg 46


vízben, aztán hogy fohászomat elmondtam, egy darabka lepényt vettem elő. Az oldalamon lógó tömlőből ittam néhány kortyot, de a lepényt már csak menet közben kezdtem el eszegetni, ahogyan a többiek is tették. A láthatáron még csak akkor kezdett kiemelkedni felhő-párnái mögül a Nap: a bíborló sugarak meg-megcsillantak a sivatag homokjának aranyszemcséin, valami káprázatos színt adva a végeláthatatlan homoktengernek, s valahol az Ég és a Föld találkozásánál, mint valami homályos sejtelem, vagy káprázat képeit; néhány fát véltem felfedezni. A távolban egy-egy vackára térő állat teste villant fel, olyik még zsákmányát szájában tartva inalt, hogy egy pillanat alatt eltűnjön valamelyik homok-bucka mögött. Mesterünk vezetésével elhaladtunk Jeruzsálem városa mellett, s Betszaidába mentünk. Ott Lázár házánál szálltunk meg azzal, hogy néhány napot ott töltünk. Onnan másnap már korán reggel Júdeába mentünk Lázárral és Mária Magdalénával, hogy Mesterünk (szándékához híven) a Júdeai zsinagógában tanítson. Ugyan Lázár, és mi magunk is igyekeztünk lebeszélni erről, ám Jézus azt mondta: ~~ Nem sok időt leszek már köztetek! Utam hamarosan véget ér, ám addig be kell végezzem mindazt, amiért jöttem. Ne tartóztassatok hát, mert nem lehet, hogy elvetetlen maradjanak a magok, amelyeket Atyám rám bízott, hogy földjein elvessem azokat: hadd keljenek ki, s hadd szökjenek szárba idején, hogy kalászaik beérhessenek, mire az aratás ideje eljő… Nem győzködtük hát tovább, de amikor indultunk, sem Lázárt, sem pedig Magdolnát nem tudtuk lebeszélni az útról: mindenáron a Mester mellett akartak maradni. Márta is jött volna, ám valaki mégis kellett, hogy otthon maradjon, hogy a házra ügyeljen, s ételt készítsen, mire visszatérünk. Minthogy öszvéreken keltünk útra, hamarosan Júdea városába értünk. Ott Lázár Tamással, s még négy másik testvérünkkel egy házhoz vezették az állatokat, majd amikor visszatértek mellénk, a zsinagógába indultunk. Ahogy a zsinagóga felé haladtunk, nagy sokaság jött felénk, akik aztán a Mester mellé szegődve visszakísérték Őt a zsinagógába. Az emberek szavaiból kivettem: mi volt az oka ennek. Azok az emberek, akik már akkor is a Mester mellett voltak, amikor a Mester kihívta Lázárt a koporsóból és feltámasztotta őt a halálból, bizonyságot tettek mellette, akként vallva mindenkinek, hogy bizony: Az Istennek Fia Ő. Azért is jött elébe a sokaság, mivel hallotta azoktól, hogy ezt a csodát cselekedte, amint hallották azt is: a Mesterrel ama Lázár is ott lesz, akit visszahívott a Halálnak birodalmából. Ott, a sokaságban találkozott Fülöp egy régi barátjával, Nátánaellel. Az már csak később csatlakozott a zsinagóga felé tartó csoporthoz, így már vajmi keveset hallhatott mindabból, amit az emberek kevéssel korábban beszéltek. Fülöp örvendett régi ismerősének, s egy kissé le is maradt mellőlünk, amikor megpillantotta őt a sokaságban, hogy köszönthessék egymást, s amikor Nátánael kérdezte sorát, elmondta néki: – A názáreti Jézussal, Józsefnek fiával járunk. Ő az, aki felől Mózes írt a törvényben, és akiről mind a próféták is írtak… Őt követjük, mert hogy igaz Ő. Nátánael tanácstalan, kétkedő hangon kérdezte: – De hát Názáretből támadhat-e valami jó? Fülöp nevetett, s azt mondta: – Jöjj vélünk, és lásd meg a saját szemeiddel…! Jézus látta Fülöp oldalán Nátánaelt, amint felé közeledett, és azt mondta felőle: ~~ Ímé egy igaz Izráelita, akiben semmi hamisság nincsen. Hallotta e szavakat Nátánael is, s amint a Mester elé ért, megkérdezte: – Honnan ismersz engem? Jézus azt monda néki: ~~ Mielőtt meglátott, s hívott volna téged Fülöp, már láttalak téged, amint a fügefa alatt voltál. Nátánael elcsodálkozott ezen, hisz a fügefa jócskán távolabb volt, semhogy látni lehetett volna: egy ház háta mögött ültették, mégpedig a város egy másik részén. Akkor azt mondta: – Rabbi, te vagy az Isten Fia, az Izráel Királya! 47


Jézus mosolygott, majd azt mondta néki: ~~ Hogy azt mondtam néked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Hidd el: nagyobbakat is látsz majd ennél. – aztán az emberek felé fordult, s ekként folytatta szavát: ~~ Bizony, bizony mondom néktek: hamarosan meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára… Az emberek dicsőítették Őt, amint dicsőítették az Atyát is, ám a farizeusok ismét haragra lobbantak. De ahogyan korábban tették; most is csak egymás közt, súgva háborogtak. Vezetőjük ekként korholta társait: – Lám, hát ezért mondom én néktek, hogy semmit sem értetek! A Világ mind ezt követi… (Ezt talán azért is mondta, mert hogy egynéhány görög is volt a városban, akik maguk is azért érkeztek, hogy Jézust láthassák s hallhassák. Ezek közül is nem egy kérte Fülöp segítségét, hogy bárha egy szót is válthasson a Mesterrel, méghozzá Nátánaelen keresztül, akinek vendégei voltak. Tudták: Nátánael ismeri Fülöpöt, aki Jézus tanítványa…) Ezután folytattuk utunkat a zsinagóga felé. Amint mondtam; már az úton sok ember vette körül a Mestert, s mind egyre azon voltak, hogy valamiképp a közelébe férkőzzenek. Ezek közt sok beteg volt, de bizony olyanok is voltak, akik ellenére akartak tenni a Mesternek. Így aztán szorosan közrefogtuk, hogy senki sem érinthette. Bár erre a betegeknek nem is volt szükségük: a szemünk láttán gyógyult meg nem is egy, csak attól, hogy a Mester rájuk pillantott, így aztán már nem is tört más a Mester felé, csak aki vad szándékkal akarta megközelíteni. Aztán már ezek is elmaradoztak, látva: semmiképp sem vethetik Rá kezeiket. (Akkor már híre ment, hogy Heródes pénzt ad annak, aki kezére adja Őt: sokan épp ezért akarták elfogni…). A zsinagógában már szép számmal egybegyűltek a zsidó férfiak, s a függöny mögötti részen sok asszony és gyermek várta a szertartás kezdetét. A főpapok közül is voltak ott vagy hárman, akik hallva, hogy a Mester Júdeába indult, maguk is útra keltek, hogy meghallgassák szavait. A zsinagóga papja, aki maga is a papi rend vénei közé tartozott, akkor szokás szerint felolvasta a Talmud aznapra rendelt passzusát, majd a Tórából: a Titkos Könyvből olvasott. A zsoltár után minden szem a Mesterre szegeződött, várva: szóljon. S A Mester beszélni kezdett, bár tudta: még ott, a zsinagógában is sokan vannak, akik reá lesnek, hogy elfogják őt. (A főpapok és az írástudók szolgái voltak, s egyes farizeusok emberei, akiket uraik épp ezért küldtek oda.) ~~ Azt várjátok, hogy a Mennyek Országáról szóljak, és hogy Atyám Igazságait oktassam néktek. Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi elme el nem képzelheti, s az ember szívéig fel nem hatolhat mindama Csoda, amit Atyám készített azoknak, akik őt szeretik! A sokaságból egy mély hang már ekkor közbevágott: – Gyalázatos szókat szól! Hisz ki az, aki a maga Atyjának nevezhetné az Istent? A Mester akkor felállott, s egész közel lépve ahhoz, aki szólott, ekként folytatta: ~~ Ti is elküldtétek a ti követeiteket Jánoshoz: és János előttetek is bizonyságot tett az Igazságról. De mondom néktek is: Én nem embertől nyerem a bizonyságtételt, és nem ember adja a számba a szavakat, amelyeket szólnom kell, hanem ezeket azért mondom, hogy ti megtartassatok. János az égő és fénylő szövétnek volt, akit követnetek kellett volna, hogy Rám találjatok: ti pedig csak egy ideig akartatok örvendezni az ő világosságában, majd hogy már meg kellett volna cselekednetek mindazt, amiket ő mondott néktek, elléptetek mellőle, s meggyilkoltátok őt, hogy a magatok megszokott sötétségében járjatok tovább. Pedig nem csak János, de Aki elküldött engem: maga az Atya is bizonyságot tett rólam. De ti nem ismeritek az Atyát sem: sem hangját nem hallottátok soha, sem ábrázatát nem láttátok, mert nem látta és nem hallotta azt más, csak egyedül az emberfia, aki az Atyától küldetett közétek, hogy az Atyának szavait szólja, s az Atya cselekedeteit cselekedje. De látom: az ő Törvényei sincsenek maradandóan bennetek: mert akit Ő elküldött, ti annak nem hisztek…

48


Vizsgáljátok fáradhatatlanul az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek az Írások azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam, s ti mégsem akartok Hozzám jönni, hogy életetek legyen! Tudom, bár nem mondjátok: dicsőséget közöttetek nem nyerek, mert szavaim mások, mint ami a ti gondolatotok, s mert nem azokat mondom, amiket ti hallani akartok, szavaim bezárt, süket fülekre találnak nálatok. De ebből is megismerlek benneteket, s ebből is tudom, hogy az Istennek szeretete nincs meg bennetek, mert nem fogadjátok el azokat, amiket Atyám mondat vélem tenéktek. Mert én az én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok be engem; ha más jőne a maga nevében, azt befogadnátok, mert az nem az Isten szavait szólná, hanem az ember szavait, amely szavak visszhangra találnának elmétek, s lelkeitek mélyén. Azt dicsőítenétek, míg engem, aki az Atyától jöttem, nem tudtok elfogadni. Mi módon hihetitek hát ti, hogy a Mennyek Országaira leszesz jussotok, ha egymástól nyertek s egymásnak adtok dicsőséget, s közben azt a dicsőséget, amely az Egy Istentől van, nem keresitek? Aki hisz bennem, nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem, és aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben, aki én bennem hisz. Ezért szólok hát véletek az én Atyámnak Törvényeiről, s ezért szólok tenéktek az én Atyám Országáról, a Mennyek Országairól. Ám ha valaki hallja az én beszédeimet és nem hisz, azt én nem kárhoztatom: mert nem azért jöttem a Földre, hogy kárhoztassam, hanem hogy megtartsam a világot. Aki megvet engem és nem fogadja el, mint Igazságot az én szavaimat: van annak, aki őt kárhoztassa! Maga az Igazság, amelyet szólottam; az kárhoztatja azt az utolsó napon. Mert én nem magamtól szólok, amiként eddig sem magamtól szóltam; hanem az Atya, aki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak, és miről beszéljek teelőttetek. Én tudom, hogy az ő parancsolata Örök Élet, mert én annak Igazságait szólom tenéktek. Mindent, amit mondok, úgy mondom, amint azt az Atya mondotta nékem. Az Atya szereti a Fiút, és az ő kezébe adott mindent. Aki hisz a Fiúban, örök élete van annak; aki pedig nem hajlik a Fiúnak szavára, nem lát életet, mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és megeleveníti, úgy a Fiú is akiket akar, megelevenít. Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta: ezért kell hát tenéktek, hogy úgy tiszteljétek a Fiút, amiként tisztelitek az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem, aki elküldte őt. Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre. Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most van, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek. Mert a miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában. És hatalmat adott néki az ítélettételre is az emberek felett, mivelhogy embernek fia. Ne csodálkozzatok ezen: mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát… – Jézus, mint földi testben megjelenő Isten teljességgel érti és érzi mindama gondokat, amelyek az embereket gyötrik, s mert hogy ismeri mind a kísértéseket is (hisz háromszor is megkísértette Őt a sátán a pusztában, s hozzá a három legalapvetőbb és legerősebb kísértést tárta elé, azokat, amelyeken az ember leginkább elbukik, de amelyeket hiába tárt Jézus elé: Ő állhatatos maradt mindvégig. Ám Jézus tudta, s tudja mind a mai napig is: amit ő végbevihetett, azt a gyenge, erőtlen ember-szellem gyakorta nem képes végbe vinni, s amely kísértéseknek Ő ellene tudott mondani, az gyakran viszi tévútra, vagy akár bűnbe is az ember-szellemeket. Tudja, hisz látvánlátta a kétezer évvel ezelőtti emberiség tagjai közt, amely bizony cseppet sem volt tisztább, békésebb, erkölcsösebb, és cseppet sem volt kevésbé fogva az anyagi javak által, mint a ti korotok emberisége. Tudja, ismeri tehát mind a buktatókat, de tudja azt is: mi az, amit már meg kellene tudjon állni egyik vagy másik emberszellem, tehát mely próbák sikeres teljesítésére van meg már abban a kellő erő. Így, kinek-kinek az egyéni szellemi erejét mércéül véve ítél, a gyengébb szellemeket is, s az erősebbeket is a magukhoz rendelt mérték szerint mérve és ítélve. S ez (azt 49


hiszem, tán mondanom sem kéne!) így a tökéletes és így az igazságos, mert egy alacsonyabb ébredtségi szintet elért Szellemtől nem várható el, hogy ugyanazon akadályokat ugyanúgy, ugyanolyan biztonsággal vegye, mint a magasabb szintre elért Szellem-testvérei. Hogy is van abban a versedben: „Nem kérek a balgától bölcset, de nem tűröm a bölcstől a balgát”… – ez tökéletesen kifejezi azt az Igazságot, amelyről a Mester szólott. Amikor azt mondta: „mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát…” – ismétcsak nem arra gondolt, hogy a halottak fizikai értelemben, tehát egykor volt testi füleikkel hallják meg szavait, de arra, hogy azok eltávozott Szellemi Én-részei hallják mindazt, amiket szól, hogy következő Útjuk előtt okulásukra legyenek nékik is a Mester szavai. – E szavakon még inkább feldühödtek, s még inkább meg akarták Őt ölni a farizeusok és főpapok szolgái. Azt kiáltozták nagy haraggal: nem csak a szombatot rontotta meg azzal, hogy gyógyított, miközben a zsinagóga felé tartott (nem egy meggyógyított ugyanis a zsinagógában is ott volt, s mielőtt az imádság órái elkezdődtek, vallomást tettek arról: ki által nyerték csodás, hihetetlen gyógyulásukat), hanem egyenlővé akarja tenni magát az Istennel; az Istent saját Atyjának mondván. Ekként lázadoztak tehát Ellene, de sokan voltak, akik hittek őnéki, ha másért nem is, hát a feltámasztott Lázárért, aki most mellette ült, s azokért, akiket addig meggyógyított, s akik közül (amint mondtam) sokan most is körötte ültek. Ezek többen voltak, mint azok, akik ellenére akartak cselekedni, s az ezektől való félelem miatt az ellene mozdulók végül semmit sem tettek. De még a szolgák és a farizeusok közt is sok volt, akik hittek benne. Ezek közül kérdezte meg aztán egy: – Mester! Mely cselekedetek azok, amelyek jónak nevezendőek, s amely tettekért elnyerheti az ember az Üdvösséget? Én minden Törvényt betartok, amit Mózes rendelt: ezekért tehát már bizonnyal méltóvá leszek az Örök Életre… A Mester egy pillanatra elmosolyodott, de aztán már komolyra vált arccal fordult a kérdező felé, s ekként felelt néki: ~~ Ne hivalkodj a te cselekedeteiddel, mert mit sem ér tenéked a te hivalkodásod azokkal…! – akkor a többiek felé fordult, s már akként folytatta, mindannyiukhoz intézve szavait: Kicsoda közületek az, akinek ha egy szolgája van, és az szánt vagy legeltet, tüstént azt mondja annak, mihelyt az a mezőről megjön: Jöjj hamar, s ülj asztalhoz, s én majd szolgálok néked, hogy egyél és igyál, s megpihenj a fárasztó munka után? Nemde, hogy inkább azt mondjátok néki: ~~ Készíts vacsorát, és felövezvén magadat, szolgálj nékem, míg én eszem és iszom; és azután egyél és igyál te? A szolga persze engedelmeskedik, és megcselekszi, amit parancsoltatok néki. S ha ekként van: vajon ti megköszönitek-e annak a szolgának, hogy azt tette, amit parancsoltatok néki? Nem gondolom, amiként azt sem, hogy a szolga ezt elvárná. Ezenképpen ti is, ha mindazokat megcselekedtétek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: haszontalan szolgák vagyunk, mert csak amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük. Mert ez az igazság! Nem szereztek érdemeket tehát, mert ami kötelessége az embernek, azt meg kell cselekedjétek, s az nem érdem: de aki megcselekszi, amit kell, részese lesz a Kegyelem minden áldásának, amelyet Atyám az Őt szeretőknek jussukul ad. Ahogy Mesterünk bevégezte szavait, egy ideig még együtt maradtunk, s már a zsinagóga előtt állva beszélgettünk. A Mestert többnyire épp az ellenére küldött, de az Ő szavaiban hívő szolgák vették körül, hogy még kérdezgessék egy, s más dolog felől. Ezek aztán visszatértek uraikhoz, s beszámoltak nékik mindenről, mire azok megkérdezték: – Hallottátok tehát mindazt, amiket mondott… Miért nem hoztátok el őt, hogy kérdőre vonhatnánk szavaiért? A szolgák ekként feleltek: – Soha ember még úgy, azzal az Igaz Erővel nem szólott, mint ez az ember! A farizeusok akkor már haragosan kérdezték: 50


– Vajon ti is elhiszitek mindazt, amit mondott tenéktek? Vagy nem elég káromlás az tenéktek, ha valaki azt állítja, hogy Atyja őnéki az Isten? Mit gondoltok: vajon a főemberek vagy a farizeusok közül hitt-e benne valaki, aki szavait hallotta? Nem: nem hittek néki, mert azok ismerik a Törvényt s az Írásokat. De a sokaság, amely nem ismeri a Törvényt, átkozott az ő hitetlenségében, átkozott és balga, mert nem hisz a Törvény ismerőinek, de mindent elhisz, amit ez ember mond néki! Nikodémus, aki előtte éjjel a Mesternél járt, s aki egy volt a farizeusok közül, most azt kérdezte: – Vajon a mi törvényünk kárhoztatja-e az embert, ha előbb ki nem hallgatja és nem tudja, hogy mit cselekszik? Egy pillanatra döbbent csend támadt, majd már Nikodé-must is kérdőre vonták: – Vajon te is Galileai vagy, hogy ennyire pártját fogod? Vagy nem emlékszel már az Írás szavaira? Olvasd el hát ismét mind az Írásokat: azok szavaiból magad is megbizonyosodhatsz afelől, hogy Galileából nem támad próféta. Nikodémus persze hallgatott: nem akart, vagy inkább nem mert nyíltan ujjat húzni a papokkal, mert bár hitt a Mester szavaiban, de erősen élt még benne a kicsinyes, földhöz ragadt „ember”, aki fél posztja, s ezzel jövedelme elvesztésétől. E szavak elhangzásakor (amelyekről már később, egy belső szolga révén értesültünk) mi már ismét úton voltunk, hogy visszatérjünk Lázár házához, ahol eredetileg néhány napot kívánt eltölteni a Mester, de hogy veszedelmet ne hozzon Lázárra, s annak két nőtestvérére, még aznap továbbindultunk. Először a Holt tengeren keltünk át, hogy Hokarianba, majd Nabateába menjünk, ahol Mesterünk szavára sokan tértek meg az ő hitetlenségükből, s ahol sok ördögöt űzött ki Mesterünk. Nabateából a Tengeren átkelve Maszadóba mentünk: e városban is tanított Jézus, s mi a merítés szertartását végeztük mintegy két teljes napon át, mielőtt ismét útnak indultunk volna. Akkor sokan akartak a Mester nyomába szegődni, ám Jézus ekként szólott hozzájuk: ~~ Nem jöhettek most vélem, mert az én utam már rövid, s a feladat még számos. Inkább menjetek azokba a távolabb eső városokba, ahol ismerőseitek és rokonaitok élnek, hogy nékik is elmondjátok mindazt, amiket az Isten Országairól szóltam tenéktek, hogy Életük lehessen az Atyában… De vigyázzatok, hogy azt szóljátok, és azt cselekedjétek mindenkor, amit mondottam néktek, hogy akként ne legyen sorsotok, amiként a hűtlen szolgának volt. Mert kicsoda a hű és bölcs szolga? Az, akit az ő ura gondviselővé tett az ő háza népén, meghagyva néki, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt. Bizony: boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor haza tér útjáról, ily munkában talál. Bizony mondom néktek, hogy minden jószága fölött gondviselővé teszi őt. Ha pedig a szolga gonosz és rest, s az ő urának szavát csak színleg fogadja, majd azt gondolván magában: Halogatja még az én uram a hazajövetelt – verni kezdené szolgatársait, a részegesekkel pedig enni és inni kezdene: mit gondoltok, mi sors vár reá, ha a gazda váratlan toppan be házába? Amikor megjön annak a szolgának az ura, amely napon nem várja és amely órában nem gondolja, és tiltott cselekvésben találja, amelyet nem tagadhat, mert nyilvánvalóvá lett az egészen. Akkor ketté vágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja, kivettetvén a külső sötétségbe, ahol a többi gonosztévők vannak; ott lészen sírás és fogcsikorgatás. - azzal megáldotta, s elbocsájtotta őket. Sokan közülük még akkor útra keltek, de olyan is volt, akiben a Mester szavai nyomán fellobbant láng hirtelen kihűlt, amint a kedve ellen való utasítást hallotta: azok aztán nemcsak hogy nem indultak el, hogy távol élő rokonaiknak és ismerőseiknek továbbadják a Tanításokat, de még maguk is feledték azok minden szavát, mintha nem is ők lettek volna azok, akik még csak az imént is mindenáron a Mester nyomába kívántak volna szegődni. Jézus, amikor már ismét egy bárkában ültünk, hogy a Tengeren, majd a Jordánon végighajózva ismét Kapernaumba érjünk, említést tett róluk, majd azt mondta:

51


~~ Erről szólt az a tanítás, amelyet a szántó-vetőről mondottam néktek! Ezeknek szíve és lelke nem fogadta be szavaimat, s mert hogy elhárítottam magamtól az ő dicsőségüket, sőt: megmutattam nékik, micsoda felelősséget vállal magára az, aki az Én munkásom akar lenni, még tudatukból is száműzték azokat a Tanításokat, amelyeket hallottak. A mag tehát köves talajra hullott: kikelt, ám a Nap heve hamar kiégette annak gyökerét, így az elpusztult, mielőtt kalászba szökhetett, s termést hozhatott volna. Sajnálom őket, mert így akkor is sötétben bolyongva kell végigjárják Útjukat, ha mellettük villant fel a Fény, amelyet ha magukba fogadnak, s szellemeik mélyére zárnak, a Fényben járhattak volna végig, míg véget nem érnek mind az Utak, amelyek a Mennyek Országaiba vezetik szellemüket. Ekként hagyom hát tenéktek is meg, hogy az én szavaimat továbbvigyétek azoknak, akik még alusznak, hogy ébredésük legyen általa. Aki felvállalja, azon számon kérem az ő vállalását, s aki nem vállalja, azt nem rovom meg, mert az maga sem értette meg, amiket tenéktek mondottam. Bár mindvégig a vízen haladtunk, még így kis négy teljes napba tellett, míg kisebb-nagyobb pihenőkkel Kapernaumba értünk; épp csak annyi időre állva meg, míg élelmet vettünk a folyó menti városokban. Mesterünk eközben meggyógyította azokat a betegeket, akiket elébe hoztak, bár hogy honnan tudták meg, hogy a Jordán mellett van, nem tudtuk. – Ma már tudom: a Mester testéből kiáramló Erőt érezték meg a betegek, s mert hogy ez az Erő vonzotta őket, a folyó partjára vitették magukat, arra tehát, amerre haladva fájdalmaik enyhülése haladni késztette őket. Ahogy a beteg állatkák is ösztönösen mennek a gyógyulást adó füvek felé, vagy ahogy a szomjazó állatok ösztönüktől vezéreltetve érzik meg a víz közelségét; akként haladtak ők is az enyhet adó Erő forrása felé, mind közelebb érve az Erő központjához, vagyis a Mesterhez.– Amikor Kapernaumba értünk, a Mester szavára pihentünk, s csak másnap mentünk el a zsinagógába, ahol a Mester tanította az embereket. Érkezésének hírére ismét nagy sokaság gyűlt egybe, s a környező városok és falvak szinte minden lakója a zsinagógában, s a zsinagóga előtti térségen gyűlt össze. Akikkel később beszéltem, azon álmélkodtak: bár távol álltak a zsinagógától, s természetszerűleg még csak nem is láthatták a Mestert: mégis minden egyes szavát oly tisztán hallották, mintha közvetlen közel állva beszélt volna hozzájuk… ~~ Nemrég arról szólottam, s majd még szólok is tenéktek: miként lesz az Ítéletnek napján. Arról azonban nem szóltam, s nem is szólok: mikor lesz mindaz, amit néktek elmondottam. Nem, mert nem tudhatjátok sem a napot, sem pedig az órát, amint nem tudhatja azt senki, még az emberfia sem, hanem csakis az Isten, aki az Atya. Azt azonban már most mondom tenéktek: Isten hosszútűrő és irgalmas, s nem akarja, hogy egy is elvesszen azok közül, akik az Ő nyájához tartoznak. De mondom azt is néktek: akként kell néktek is türelmet gyakorolnotok a ti testvéreitekkel, amiként az Atya gyakorol türelmet minden bűnbe esett szellemmel. S most miként is mutassam meg néktek: mily végtelen türelmű az atya? Egy példázatot mondok tenéktek, hogy értsetek: Volt egy embernek egy fügefája a szőlejébe ültetve. Egy alkalommal a szőlőskertben járt, s hogy megéhezett, a fához lépett, hogy azon gyümölcsöt keressen, de nem talált. Minthogy az a fa már hosszú évek óta nem termett, azt mondta az ő vincellérjének: – Íme, három esztendeje járok e szőlőskertbe, s azóta minden évben próbálok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok! Vágd ki hát; ez már többé úgysem terem, miért foglalja a földet hiába? A vincellér azt mondta: – Uram, hagyjuk meg a fát még ez esztendőben! Majd ismét megkapálom és megtrágyázom körös-körül: talán mégis terem valami gyümölcsöt. Majd ha még ezután sem terem, akkor vágasd ki azt…

52


Lám, ekként kegyelmez meg tenéktek is minden esztendőben az én Mennyei Atyám: bár évről évre ti gyümölcsöt nem teremtek, mert szavaitok csak szavak, s nincs azokban semmi Élet. De az Atya az utolsó lehetőséget is megadta tenéktek, s elküldött, hogy mint gondos kertész: kapáljam körül szellemetek gyökerét, s az Igaz Élet Igéjével tegyem azt élővé: tánha mégis teremne… – s ha nem, akkor kivágattatik mindaz, ami nem termett, hogy még a földet se foglalja hiába. De ne gondoljátok azt a ti elmétekben, hogy én vagyok az első, akit az én Atyám közétek küldött! Sok Tanító, és sok próféta járt már köztetek énelőttem, ám ti süketek és vakok maradtatok azok szavaira. Akkor aztán elküldött engem az én mennyei Atyám: tánha az én szavamra megnyílnának süketté lett füleitek a hallásra, és megtisztulnának elvakult szemeitek a látásra. Úgy van ez, mint amikor egy gazda, aki szőlőt ültetett, és azt gyepűvel körül is kerítette, s még pincét és préselő házat is ásott le benne, és azok fölé tornyot is épített, aztán kiadta az ő szőlőskertjét munkásoknak és elutazott. Amikor elérkezett a gyümölcs érésének ideje, elküldte az ő szolgáit a munkásokhoz, hogy vegyék át az ő gyümölcsét. Ám a munkások megfogták az ő szolgáit, s az egyiket megkötözték, a másikat megverték, a harmadikat pedig megkövezték. Ismét küldött más szolgákat, többet mint előbb; és azokkal is úgy cselekedtek. Utoljára az a gazda elküldte azokhoz a munkásokhoz a maga fiát, ezt mondván magában: – A fiamat meg fogják becsülni… De a munkások, meglátva a fiút, azt mondták egymás közt: – Ez az örökös; gyertek, öljük meg őt és foglaljuk el az örökségét! – és megfogták őt, kivitték a szőlőn kívülre és megölték. Ekként vertétek meg és köveztétek meg mindazokat, akik előttem jártak, s most, hogy az én Atyám engem elküldött közétek, már készítitek szívetekben a gondolatot, hogy engem elveszejtsetek, vélve: akkor tiétek lehet minden, amit nékem adott az én Atyám. De mit gondoltok: amikor megjön a szőlőnek ura, mit cselekszik ezekkel a munkásokkal? Némelyek ekként feleltek néki: – Mint gonoszokat; elveszejti őket, a szőlőt pedig kiadja más munkásoknak, olyanoknak, akik beadják majd néki a gyümölcsöt annak idejében. Felelé nékik Jézus: ~~ Úgy van. Ezért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek Országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. Avagy sohasem olvastátok-e az írásokban: amely követ az építők megvetettek, s az útfélre dobtak: az lett a szegletnek feje? És aki e kőre esik, szétzúzatik általa; akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt. De hogy mindannyian megérthessétek, mekkora is az Atya türelme és odafigyelő Szeretete teirántatok, halljatok más példázatot is: Volt egy bíró egy városban, a ki Istent nem félt és embert nem becsült. Volt ugyanabban a városban egy özvegyasszony is, aki elment hozzá, s előadva az ő panaszát, azt mondta néki: Szerezz igazságot énnékem az én ellenségemmel szemben! Az nem akart segíteni néki egy ideig; de azután azt mondta magában: Jól lehet Istent nem félek és embert nem becsülök; mindazonáltal mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, aki örökkön háborgat az ő panaszával, igazságot szerzek néki, s bosszút állok az ő ellenségén, hogy ne gyötörjön engem szüntelen. A példázat végén azt mondta a Mester: Halljátok, mit mond e hamis bíró! De mit gondoltok a ti elmétekben: az Isten vajon nem áll-é bosszút az ő választottaiért, akik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántatok? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar. S még így is: vajon ha az embernek Fia ismét eljő, vajon talál-e igaz, tiszta hitet e Földön? A zsidók csendesen hallgattak, ám a főpapok és farizeusok, akik szintén hallották e példázatokat, megértették, hogy róluk szól. Szinte egy emberként mozdultak, de mikor meg akarták őt fogni, megrettentek a sokaságtól, mivelhogy úgy tisztelték őt, mint prófétát. Így hát nem cselekedtek

53


semmit ellenében, de maguk közt mind erősebb szándékkal bosszút forraltak, hogy halálra adják Őt, amiért íly nyíltan szólott róluk az emberek előtt. – Ez a tanítás, és ez az intelem minden kor minden népé-nek szól! A ti korotok embere, amelynek tagjai már hosszú ezerévek óta járják a maguk útjait, már kimerítették az Atya türelmének minden cseppjét: s még mindig elvetik maguktól Krisztust, aki „szegletkővé”, vagy inkább „zárókővé” tétetett az Atya által. Szegletkővé és zárókővé, amelyet a mi nemzedékünk már akkor elvetett magától, elvetve a Mester minden szavát, minden Tanítását is: ám az Atya más népek által, amelyek e szavakat és Tanításokat mégis befogadták: a Mennyek Országának legfontosabb elemévé tette. Szegletkővé és zárókővé, amelyet… a ti nemzedéktek épp úgy elvet magától mind a mai napig, mert ha olvassátok is: nem élitek az Igét, szavaitok viszont nem érnek többet, mint a hó pelyhei, amelyet a szél elfúj, s a Nap leggyöngébb sugára megolvaszt. Pedig értenetek kellene a Mester szavait, hisz a Mester maga mondta: senki sem juthat az Atyához, hanem csakis énáltalam: vagyis csak úgy, ha az én szavaimat, és az én tanításaimat teszi élete minden napjának középpontjává, s aszerint, azok tartalmát megvalósítva él, ám aki elveti azokat magától, s cselekedet helyett csak puszta szavakat mormol, vélve: az épp úgy üdvözít, az maga írja meg a maga ítéletét. Amikor azt mondta ugyanis Jézus: hanem csakis énáltalam; nem azt mondta, hogy szavai, hanem hogy szavai tartalma, azok jelentése által: tehát a feltétel nélküli Szeretet által, amely Szeretet a Mester minden szavának, minden tettének, de még minden gondolatának is az alapja, sarkalatos pontja, amely csak gyakorlatban, s nem üres szavakban adja ki teljes és tökéletes értékét, úgy, akként élve meg azon szavakat, amiként a Mester azt a maga Életének példájával megmutatta! – A Mester, bár tudta, hogy a farizeusok és a papok ellene készülnek, nem törődött haragjukkal. Ehelyett inkább annak a kérdezőnek felelt, aki azt kérdezte: miért van, hogy egyesek, minden áldott napon imádkoznak, mégsem tekint le reájuk Isten, hogy ne kelljen szenvedniük az ő végtelen nyomorúságukban. – Ki az, Mester, akinek szava felhallik az Atya trónusáig? - kérdezte, s a Mester ekként válaszolt: ~~ E kérdésre ismét egy példabeszéddel felelek tenéked. Ki az közületek, akinek ha egy barátja van, aki hozzá megy éjfélkor, és ezt mondja néki: Barátom, adj nékem kölcsön három kenyeret, mert az én barátom jött hozzám hosszú útról, és nincs mit adjak ennie; – az bentről azt mondaná: ne bánts és ne háborgass engem: immár az ajtó be van zárva, és már ágyban vagyok az én gyermekeimmel együtt: nem kelhetek hát fel, és nem adhatok néked? Ugye, hogy van köztetek ilyen… De mondom néktek; ha azért nem fog is felkelni és adni néki, mert az, aki kért tőle, a barátja, de annak kitartása miatt végül mégiscsak felkel és ad néki, amennyi kell, mert hogy oly kitartóan kéri. Ezért mondom én is néktek: kérjetek és megadatik; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Legyetek mindenkor állhatatosak a ti imádságaitokban, s amit kértek, megadja néktek az én mennyei Atyám a ti állhatatosságotokért. Mindent, amire valóban szükségetek van, vagy lehet… Egy másik férfiú azt kérdezte: miként lesz az, amikor az emberek közül kiválaszttatik: ki méltó rá, hogy a Mennyek Országába menjen, s ki lesz az, aki kívül kell maradjon onnan. A Mester ennek is egy példázattal felelt meg: ~~ Hasonlatos lesz a Mennyeknek Országába való felemeltetés ama történethez, amely tíz szűzről szól: Ez a példázatbeli tíz szűz, amikor hírét vették, hogy a vőlegény közeleg, elővették mind az ő lámpásaikat, hogy kimenjenek elébe, mert hogy nem tudták: a napnak mely órájá-ban érkezik. Öt közülök eszes volt, és öt balga. Akik balgák voltak, mikor lámpásaikat elővették, nem vittek magukkal olajat; az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat is vittek kis edényeikben.

54


Késett akkor a vőlegény, s már sötét éjszaka volt: mindannyian elszunnyadtak. Éjfélkor azonban hangos kiáltásra ébredtek: Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe! Akkor felkeltek mind a szüzek, és elkészítették az ő lámpásaikat. A balgáknak csak akkor jutott eszébe: nem hoztak olajat, hát mondták az eszeseknek: adjatok nékünk a ti olajotokból, mert a mi lámpásainkban kevés van, s azok kialusznak, mire ideér a vőlegény. Az eszesek ekként feleltek nékik: nem adunk, mert nem lenne elegendő nékünk is és néktek is! Menjetek inkább az árusokhoz, és vegyetek magatoknak. Azok elindultak, ám ameddig távol jártak, megérkezett a vőlegény, és akik készen várták, mind bementek véle a menyegzőbe, és amikor megtelt vélük a ház, a vőlegény bezáratta azok mögött az ajtót. Később a többi szüzek is megjöttek, s kiáltozni kezdtek a bezárt ajtó előtt, mondván: Uram! Uram! Nyisd ki nékünk! Ő pedig azt mondta nékik: Bizony mondom néktek, nem ismerlek titeket. Ekként mondom hát én is néktek: Vigyázzatok, hogy lámpásaitokban mindig legyen olaj, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, a melyen az embernek Fia eljő. – Erről a példabeszédről szól az a nagyon is igaz mondás: „Éljetek úgy, mintha örökké élnétek, de éljetek mégis úgy, mintha a következő perc már életetek utolsó perce volna.” Azt hiszem: ennél kimerítőbb és érthetőbb magyarázat nem szükségeltetik…! – Ahogy Mesterünk végére ért szavainak, a zsidók szedelőzködni kezdtek, s mindannyian hazatértek, mert hogy már jócskán elmúlott dél, s a reggel messze volt, hát megéheztek. Néhányukkal azonban még hosszan beszélt Jézus, s közben az eléálló nyomorultakat is érintette, hogy azok gyógyulást vehessenek érintése által. A papok, akik szintén a közelben álltak egynéhány farizeus és szadduceus társaságában, tudták: cselekedeteiért nem foghatják le, hogy a poroszlók kezére adják, hisz tettei jók és Istennek tetszőek, bárha szombatnapon estek is. (Emlékeztek ugyanis mind arra, amikor a Mester megfeddte őket: hisz ti is mind megitatjátok az öszvéreiteket, ha szombatnap van is…!) Tanácskoztak hát egymással, s arra jutottak, hogy majd szavaiban keresnek valami olyast', amibe beleakadhatnak, hogy tőrbe ejtsék őt. Délután, amikor már mindannyian túl voltunk az ebéden, s a Mester mellett ülve az Ő szavait hallgattuk, a farizeusok néhány tanítványa tért be hozzánk a Heródes-pártiakkal, akik tettetett alázatossággal hangjukban ezt mondták: – Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és az Isten útját igazán tanítod, és nem törődsz senkivel, mert embereknek személyére nem nézel. Mondd meg azért nékünk, mit gondolsz: Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? A Mester átlátta az ő álnokságukat, ezért azt monda: ~~ Miért akartok megkísérteni, képmutatók? Mutassatok nékem egy adópénzt. Egyikük akkor a Mester felé nyújtott egy dénárt. Mesterünk természetesen nem érintette a pénzt (addig sem, s azután sem érintett pénzt soha), csak rápillantott, s hogy azon egy arcképet látott, s körül a feliratot, megkérdezte: ~~ Kinek a képe van e pénzen, s miféle felírás? Mondták néki: – A császár arcmása, és a császár neve. Akkor mondá nékik: ~~ Adjátok meg a császárnak ami a császáré; és ami az Istené, azt az Istennek… – azzal elfordult tőlük, s visszaült közénk, hogy folytassa szavait, ahol a hívatlan látogatók félbeszakították. Azok egy pillanatig csodálkozva álltak, majd megfordultak, s elmentek azokhoz, akik küldték őket, dolguk-végezetlen. Alig telt el azonban néhány óra, amikor szadduceusok jöttek a házhoz, akik a feltámadást tagadják, és megkérdezték őt: – Mester; Mózes azt mondotta: ha valaki utódok nélkül hal meg, annak testvére vegye el annak feleségét, és támasszon utódot az ő elhalt testvérének. De mit szólsz te a következő esethez: Van minálunk hét testvér: az első feleséget vett magának, aztán kevéssel később meghalt, és mivelhogy nem volt magzata, feleségét a testvérére hagyta. Akkor a második is, a harmadik is, mind a heten 55


ekként jártak: mind asszonyául vette az elsőről maradott asszonyt, de egynek sem született tőle utódja. Legutoljára pedig az asszony is meghalt. A feltámadáskor azért a hét közül melyiké lesz az asszony? Mert hát hogy mindegyiknek asszonya volt… Jézus azt monda nékik: ~~ Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát. Mert a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben. A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-e, amit az Isten mondott néktek, így szólván: Én vagyok az Ábrahám Istene és az Izsák Istene és a Jákób Istene. Ugye, az Ábrahám, Jákób, Izsák: mind meghaltak e földön. S én mégis azt mondom néktek: élnek ők, mert az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene. A szadduceusok erre egy szót sem felelhettek, mert hát ez is igaz volt. Ők is megfordultak hát, s távoztak, mint előttük a farizeusok tanítványai. Másnap azonban a farizeusok jöttek már korán reggel (s éppen azok, akik előző napon a tanítványaikat küldték el, s akik hallották, miként némította el a Mester a szadduceusokat is) s egyikük megkérdezte a Mestert: – Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus pedig mondá néki: ~~ Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes szellemedből. Ez az első, a Nagy Parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény, és a próféták minden szavai. A farizeusok épp úgy nem találtak semmi kivetnivalót a Mester szavaiban, ahogy az előttük érkezők sem, így ők is távoztak. Ám a Mester megelégelte, hogy szüntelen zaklatják, s hogy mindenképp kísérteni igyekeznek őt, hát eltávozott a házból, s a pusztaság szélén álló hegyre ment, hogy ott egymagában imádkozzék az Atyához. Mi a házban és a ház körül voltunk: imáinkba merülten töltöttük mi is a nap jó részét, aztán hogy esteledni kezdett, már aggódni kezdtünk a Mesterért: tán csak nem tettek valamit azok, akik olyannyira ellene vannak…? Én nem sokáig bírtam a tétlen várakozást, felkerekedtem, s még mielőtt besötétedett volna, elindultam a hegyre. Felérve ott találtam szeretett Mesteremet, még mindig imádságaiba merülten. Egy ideig vártam, majd hogy egyre sötétebb lett, megérintettem a vállát, mire Mesterem felemelte arcát, s rámnézett, de valahogy úgy, mint aki nem lát, vagy nem azt látja, akit, és amit néz. Teste ébren volt tehát, szelleme mégis messze járt, s bizony; időbe tellett, míg visszaszállt a földi síkra. Akkor aztán elmosolyodott, s azt mondta: ~~ Lám, milyen gyermek vagy te, Simon! Egy órát nem bírsz ki nélkülem, s utánam jössz… – már csak akkor nézett körül, s maga is meglepődött, hogy fényes reggel volt, amikor a hegyre indult, s most lám: lassan egészen besötétedik. Hogy hívtam, mindjárt felállt, s elindultunk vissza, a ház felé: ne aggódjanak tovább testvéreim és a ház népe. Ahogy a hegy aljára, a hegy alatt húzódó útra értünk, hirtelen erősen megéheztem, s hogy a ház felé vezető úton egy fügefát láttam, amely tele volt levéllel, feléje szaladtam azzal a reménnyel: tán már fügét is találok rajta, hogy kínzó éhségemet csitítsam véle, mert bár még nem volt itt a füge érésének ideje, de valamiképpen megcsalt a hirtelen támadt vágyakozás. Ám hogy odaértem, egy szem gyümölcsöt nem leltem, pedig hát nyári éj volt, s még nem volt olyan mély a sötétség, mint a hegy fái közt: hát bizton meglátom, ha van rajta bárha egy szem is. Elkeseredtem: hogy mesteremért aggódtam, enni sem tudtam, s most igencsak elővett az éhség. Bosszúsan megfordultam, majd egy lépés után megálltam, s visszafordulva a fa felé kiáltottam: – Száradj el, és többé senki ember fia a te ágaidról gyümölcsöt ne szakasszon, de még a leveled is hulljon el, s többé az se nőjön rajtad, hogy lássa aki erre jár: haszontalan, semmire jó fa vagy te… – s a fa abban a pillanatban elhullajtotta minden egyes levelét, de még az ágai is elszáradtak, semmi élet nem volt azokban. A Mester abban a pillanatban lépett mellém, s hogy látta a fa állapotát, s hallotta előbbi szavaimat is, feddőn, s valami mély fájdalommal hangjában rám kiáltott:

56


~~ Mit tettél, Simon? – azzal két karját a fa felé nyújtotta, s hosszan imádkozott, majd hogy fohászát bevégezte, szó nélkül lépett el mellettem: úgy ment tovább, a ház felé. Én szégyenemben mozdulni sem bírtam, bántam már, hogy átkot szórtam a fára, amely azután lám: teljességgel halottá lett… A Mester, amikor észrevette, hogy nem lépek mellette, megállt, s megfordulva rám nézett, majd maga mellé szólított, s a vállam átkarolva azt mondta: ~~ Ne szólj soha indulattal, Simon, mert még nem tudod: minő lélek, és minő szellem lakozik tebenned! Míg meg nem ismered önmagad, s meg nem tanulsz bánni a benned rejtező Erővel, ügyeld minden kiejtett szavad, mert azoknak Hatalmuk van! Ha pedig már megismerted önmagad, s megtanultál bánni az Erővel; akkor már eszedbe sem fog jutni, hogy egy szót is szólj, amelyet nem a Szeretet hat át… Szavait ugyan nem hallhatták testvéreink, de mert hogy a fa elég közel állt a házhoz, s ők a ház mellett állva várták, hogy visszatérjünk, a fa romlását láthatták. (Most ugyanis nem az én házamnál, hanem a város túlfelén, a város szélén volt szállásunk, s pedig a Mester kívánságára.) S látták is mind és nem értették, de a Mester most nem magyarázta el nékik, én pedig valami mérhetetlen fáradtságot éreztem, így nem is kérdeztek, nem is kérdezhettek, mert amint a házba léptünk, a legelső sarokba vetettem köpönyegemet, s leheveredve azonnal álomba merültem. Másnap Mesterünkkel egy házhoz indultunk, amely épp ama hegy oldalán épült, amelyen előttenap Mesterünk fohászkodott, s ahol egy kis küldönc gyerek által üzenve egy újszülötthöz hívták Őt. Arrafelé mentünk tehát, amerre a fa volt, amely oly hirtelen vált holttá szavam nyomán… – s én most is csak lehajtott fejjel tudtam követni Mesteremet, s szégyenkezve hallgattam testvéreim élénk beszélgetését. Hamarosan azonban én is felkaptam fejemet, mert nem akartam elhinni testvéreim csodálkozó, álmélkodó kiáltásainak. Úgy éreztem: félrehallottam szavaikat… – de nem! A fa, amely durva szavam nyomán holttá lett, reggelre ismét életre kelt, s kizöldült, s még dúsabb és pompázatosabb lombkoronával ragyogott a felkelő Nap fényében, mint előtte. Nem értettem a dolgot, s a Mester magyarázatát vártam, mert azt tudtam: az ő imádsága adta vissza a holttá lett fa életét, de hogy hogyan, miként, azt nem tudtam, amint nem tudták azt testvéreim sem. Ők meg is kérdezték a Mestert, ám a Mester most nem adott magyarázatot a jelenségre. Csupán annyit mondott: ~~ Amikor annak jő el az ideje, hogy egynémely dolgot értetté tegyek előttetek, akkor azt kapjátok meg kezemből. De most még gyenge volna bennetek az értelem, s túlontúl leárnyékolt a szellem, sem hogy megérthetnétek, mégha a legegyszerűbb magyarázatot adnám is. Egyelőre fogadjátok el ezt a történést is úgy, akként, amiként a Lázár feltámadását elfogadtátok: téku – titok, amelyre ma még nem lelhettek feleletet, mert az Idő még nem érett arra… De amikor az Idő elérkezik, bizony mondom néktek, ha van hitetek és nem kételkedtek, nemcsak azt cselekszitek meg majd, ami e fügefán esett, hanem ha azt mondjátok e hegynek: kelj fel és zuhanj a tengerbe, az is meglészen a ti hitetekért. Ebben aztán mindannyian megnyugodtunk, bár egy nem volt köztünk, akinek ne az a felismerés érett volna meg mindinkább tudatában: Hatalmas Úr a mi Istenünk, s hatalmas az Ő egyszülöttje, a Mester, akinek mi a lába nyomába sem vagyunk méltóak lépni… A házhoz érve, amelybe hivatalosak voltunk, a Mestert igen szívvel fogadták, s hogy a körülmetélés, és azzal egybekötve ősi szokás szerint a névadás ünnepét tartották, elkísértük őket a zsinagógába is, ahol a szertartásnak meg kellett lennie, majd hogy visszatértünk a házhoz, mindjárt az asztalfőre vezette Mesterünket a házigazda. Egy ideig a gyermekről, s a nagyobb gyermekekről esett szó, majd néhány egyszerű, mindennapos dologról, amelyeket mindenki megérthetett. Aztán magasabb szintű kérdésekre terelődött a beszélgetés, amit már nem sokan értettek, s hogy azok kisebb csoportokban a maguk dolgait beszélték tovább, Mesterünk és a házigazda hamarosan egy kettejük közt folyó beszélgetésbe merültek, beszélve Életről és Halálról, 57


s mind a Föld valóban fontos és lényeges dolgairól. Az Út, vagyis az Élet céljáról és okáról, a történések és események szükséges és törvényszerű voltáról, de még a Halál állapotának mibenlétéről is. Ez úgy esett, hogy hol a ház gazdája kérdezett, s a Mester felelt néki, hol pedig a Mester tett fel annak kérdéseket, s akkor a férfiú válaszolt a maga elméjéből felelve meg a kérdésekre teljes nyíltsággal és őszinteséggel. Amiután elköszöntünk, s eltávolodtunk a háztól, a Mester ekként szólott: ~~ Ím, most láthattatok egy embert, aki kisebb ugyan, mint János volt, de nagyobb, mint a Föld bármely királya és császára, mert az Élő Igazság szikráit tudhatja magáénak. Boldog lehet ama Szellem, akinek Én-része az ő házánál építhette fel magának az ő fizikai testét, hogy mellette nevelődhessék majdan emberré. És boldog is lesz, ha a tudat kész lesz alávetni magát a Szellemi Én minden késztetésének, s képessé lesz gyakorlattá változtatni mindazt, amiket e házban e férfiútól tanulhat. – Azt lényegében értettük már: arról a fiúcskáról szól Mesterünk, akit most vezettek be a szertartás révén a maga közösségébe, bár amit a Szellemi Én-részről mondott, még mindig egy kissé idegennek hatott számunkra; bár már nem először szólott nékünk arról. De akkor még nem voltunk képesek teljességében tudatunkba zárni egyes Tanításait, mert Szellemi Én-részeink még erősen le voltak, s le is kellett legyenek fedve, hogy ne előzzük meg, ne lépjük túl a saját akkor és ott érvényes korlátainkat. Ne feledd: akkor és ott mi még nem voltunk többek, és nem voltunk mások: egyszerű, iskolázatlan emberek, akik az Írásokból is csak azt, és csak annyit ismerhettünk, amit papjaink elénk tártak, vagy amit már Mesterünk szavaiból megérthettünk. Már csak amikor a Szentlelket megkaptuk, tűnhettek el előlünk, pontosabban Szellemi Én-részünk és földi tudatunk körül ama korlátok, s csak akkor válhattak valósággal is megértetté a Mester koráb-bi szavai és Tanításai. Addig csak éreztük szavai Igazságát, és éreztük, mert hisz az egyes történések révén megtapasztaltuk szavai Erejét: érteni azonban nem érthettünk mindent, mert még gyenge volt bennünk a lélek, és gyenge volt bennünk a tudat egyaránt. – Akkor aztán továbbmentünk, hogy az éjszakát még Kaperna-umban töltsük, onnan azonban ismét tovább kívánt menni Mesterünk: ~~ Sok betegség van még az emberekben, amelyek nem a testnek, de a Léleknek és a Szellemnek betegségei. Azokat kell gyógyítsam, míg el nem érkezik a perc, hogy a test is gyógyulást vehessen a Lélek s a Szellem gyógyulása után, hogy élete legyen; végig járni az Utat, amelyet végigjárni vállalt. Amiként ti is a Szellem gyógyulásán, s a Lélek gyógyulásán kell majd munkálkodjatok, ha már majd nem leszek köztetek. De csak annak kezétől gyógyulhat bármely Lélek és Szellem, akinek Lelke és Szelleme ép, mert ha valaki maga is betegen lát a gyógyításhoz, nem hogy gyógyulást nem adhat testvéreinek, csak a maga betegségét is átárasztja azokra, még inkább megbetegítve azokat is akiket gyógyítani akar. – Bizony: hány és hány „csodás erővel gyógyító” testvér van a ti korotok emberei közt is, akik nem hogy másnak: még önmaguknak sem lehetnek képesek a gyógyulást: a lelki-szellemi gyógyulást megadni, de ekként tetszelegnek a világ előtt, nem törődve azzal: földi sikerük építgetése közben bizony azokat a karmákat is építik, amelyek egy percen elébük kell, s elébük is fognak állni…! (S itt most nem a földi tudat, tehát az agyi idegrendszer gyengeségével küszködőkre gondolok, de kifejezetten azokra, akikben a Lélek és a Szellem, tehát a két Felsőbbrendű Én-elem beteg. Azok tisztátalanságára gondolok, mert hisz épp a tisztátalanság a Lélek s a Szellem egyedüli betegsége, amely tisztátalanság oly gyakran fizikai testeitek egyes betegségeiben, de már az általatok ismert, orvosi értelemben vett betegségeiben (is) jelentkezik.) Ám ezekről az önjelölt „gyógyítókról” már sokszor, és sok helyütt írtam, így itt és most nem ismétlem meg korábbi intelmeimet. Talán csak annyit tennék még hozzá: aki tudatlanul kerül ilyen sarlatánok hálójába, nem vétkes tévedésében. Ám aki már a Felsőbb szintű Tudás kicsiny 58


morzsáinak birtokosa, s már az Igazság-elemek birtokában hagyja magát elámítani, s megtéveszteni tőlük, maga is vétkes, épp mint az, aki azt elámította! – Reggel, vagy inkább még hajnalban tehát tovább is mentünk s a Genezáreti tavon átkelve Khorazinba mentünk. A város szélénél jártunk még, amikor egy középkorú férfiú jött velünk szemben az úton, már messziről hadonászva kezeivel. Nem értettük, mit akar, s azt mégkevésbé: ha már közölni akar valamit, miért nem kiált inkább, hogy érthessük, hisz már nem volt tőlünk olyan nagy távolságra, hogy ne hallhattuk volna meg kiáltását. Ám az továbbra is csak kezeivel mutogatott, s ebből hamarosan arra következtettünk: azért nem kiált, mert hogy nem tud kiáltani. Így is volt, s hogy a férfi egészen közel ért, már tudhattuk: néma a szerencsétlen. Már egymással szemben álltunk, ő még mindig csak kézjelekkel igyekezett értésünkre adni: mit kíván Mesterünktől. Mert neki mutogatott, s a Mester azonnal meg is értette kívánságát. Egy ördögtől volt megszállva, s azért nem szólhatott, hát Jézus szembe fordította őt magával, s szólt néki: tátsa ki a száját, majd hogy az engedelmeskedett, belefújt a néma szájába, mire megszólalt benne az ördög, s reszketeg, szinte vén hangon kezdett kiáltozni: – Mit ártottam én tenéked, Istennek Fia, hogy most elűzöl kényelmes szállásomból? A Mester csendre intette, s megdorgálta az ördögöt: ~~ Nem jogod tenéked a Föld világában lenni! Eredj ki ez emberből, s hagyd őt szólani, te pedig menj, s térj vissza még egy időre ahhoz, aki téged elküldött! Az ördögi lény szinte szemmel láthatóan hagyta el a férfi testét: amikor az egy nagyot, mélyet sóhajtott, szájából mint valami szürkén gomolygó füst, szállt ki, és hihetetlen gyorsasággal igyekezett minél messzebb kerülni a Mestertől, mire azonnal, s már a maga kellemes, mély, férfias hangján megszólalt a némaságból szabadult, és áldotta Istent, s Jézust, leborulván örömében annak lábaihoz. A Mester megfogta a karját, s felemelve őt megkérdezte: ~~ Tudod-e, miért kellett éveken át a némaságot viselned? Tudod-e, mely vétkeddel vonzottad magadhoz amaz ördögi lényt, aki most eltávozott tőled? A férfi lehajtotta a fejét, s már sokkal halkabban szólva, mint az imént, azt felelte: – Tudom, Mester… ~~ Ha tudod, akkor jól van. Menj, és többé ne véts a te szavaddal, hogy nagyobb baj ne érjen… azzal elbocsájtotta őt, ám a férfi nem sietett előre, hanem velünk együtt tért vissza a városba, s hogy beértünk, hangos szóval áldotta Istent, s a Mestert, amiként gyógyulása percén is tette: ekként tett bizonyságot gyógyulásáról, s a Mesterről, aki által a gyógyulást nyerte. A férfiú áldó szavait hallva (akiről tudott volt a városban, hogy öt esztendeje hirtelen néma lett) mindenfelől seregleni kezdtek a város lakói. Azok is, akiket korábban meggyógyított a Mester, de olyanok is, akik most kívántak gyógyulást venni kezétől. Mintegy két héten át tartózkodtunk Khorazin városában, de mert hogy az idő meleg volt, egy háznál sem szálltunk meg. Kint töltöttük az éjt a pusztaságban, s nem egyszer még az éj óráiban is hatalmas sokaság vette körül a Mestert, néha oly erősen szorongatva Őt, hogy még mi magunk sem tudtunk a közelébe férni, ha valamiért el kellett távolodjunk mellőle. A Mester úgyszólván éjjel és nappal szüntelen talpon volt, hol gyógyította az újonnan jött, s nemegyszer bizony több napi járóföldről érkezett betegeket, hol tanította a köré sereglett sokaságot: mindeniknek a maga szintje szerint adva át a Tanításokat, egy-egy csoportnak azt, amire már valóban nyitott volt bennük a tudat, a lélek és a szellem. A második hét végére mi már alig álltunk a lábunkon a fáradtságtól, pedig hát erős, egészséges emberek voltunk mindannyian, ahogy a halászok általában: most mégis gyengének bizonyultunk, s nem csak testünk volt fáradt, de tudatunk is olyanná lett, mint ha kicsavartak volna abból minden csepp erőt és tudást. Az sem volt ritka, hogy a legegyszerűbb, földi kérdésre sem tudtunk felelni: hogy is beszélhettünk volna az embereknek olyas dolgokról, amelyekről a Mester szólott nékik, s amelyeket, ha nem értették, tőlünk is megkérdeztek, magyarázatot várva. A második hét végén aztán azt mondta Mesterünk: 59


~~ Menjünk egy kissé távolabb az emberektől gyermekeim, hogy valamit mondhassak néktek! azzal megindult előttünk. Könnyed, puha, mégis energikus léptekkel haladt, mint aki egy hosszú, pihentető álom végén kel útra: mi viszont épp csak vánszorogtunk, úgy követtük Őt. Amikor megállt, s leült egy kiemelkedő homok-buckára, úgy rogytunk le mellé, mint akik mázsás terhet cipeltek több napon át egyfolytában. A Mester szánakozva, és végtelen mély szeretettel nézett ránk, majd egy kis idő múltán megkérdezte: ~~ Tudjátok-e, miért merült ki testetek és tudatotok minden erőtartaléka? Tudjátok-e, mi okozza azt a mérhetetlen fáradtságot, amely most olyannyira meggyötri egész valótokat? Bólintottunk, hogy tudjuk, hát persze, hogy tudjuk! Én még mondtam is: – Ez a két heti szüntelen szolgálat szívta ki belőlünk min-den erőnket, Mester! De nem is csoda; hisz nem vagyunk szokva, hogy két héten át szinte éjjel - nappal ekkora sokaság közt legyünk, készen állva a nap minden percén, hogy szolgálatára álljunk mindenkinek, aki hozzánk fordul… A Mester lassan, de nagyon határozottan megrázta a fejét, majd szavaival is megcáfolta szavaimat: ~~ Nem, Simon, nincs igazad! Nem a túlzottan erős terhelés az, ami e mély fáradtságot adja. De az, hogy e terhelést a magatok erejével akartátok felvállalni és viselni, anélkül, hogy kértétek, és valóban elfogadtátok volna azt a mennyei energiát, amely pedig mindenkor a rendelkezésetekre áll. Ha az Istenre, és az Isten erejére támaszkodtok, nem gyűr le benneteket semminő teher, ha száz napon át kell is azt viselnetek. De ti csak a magatok gyönge emberi erejét használtátok, s az valóban elfogyott. Tanuljátok meg, és használjátok az Égi Erőt; akkor nem lesz teher, amit el ne viselnétek a Szeretetért! Nem tudtunk mit felelni e szavakra. Júdás ugyan mormogott valamit, hogy hát könnyű a Mesternek, aki képes a mennyei energiákat magához vonni, míg mi erre nem vagyunk képesek, ám a Mester most nem figyelmezett szavaira. Két karját az ég felé tárva rövid, áhítatos fohászt mondott, majd kezeit tenyérrel felénk fordítva áldón felénk nyújtotta: s egy szempillantás alatt eltűnt belőlünk a fáradtság, de még annak az emléke is! Megélénkülve és felfrissülve hallgattuk Mesterünk szavait, aki azt mondta: ~~ Ha igaz szívvel, és tökéletes, gyermeki bizalommal kéritek, ti is magatokhoz vonhatjátok az Erőt: annyit, amennyire valóban szükségetek van, s amennyit szellemi erőtök által magatokhoz tudtok vonni. S még az is, aki maga nem képes magához vonni az Erőt, részesedhet abból, ha igaz Hittel kéri, mert a mellé rendelt, vagy inkább a védelmét felvállaló Őriző Szellem rendelkezésére bocsájthat annyi magasabb szintű energiát, amennyire valóban szüksége van, s amennyit a Törvény értelmében részéül adhat. Az Erő mibenlétét most még hiába magyaráznám néktek, nem értenétek, hisz még szavatok sincs arra a magasságra, és a Végtelennek arra a szintjére, ahonnan ennek ellenére is képesek lehettek az Erő egy bizonyos mennyiségét levonzani. Elégedjetek meg egyelőre annyival, hogy képesek vagytok rá. Ha hisztek szavamban, hisztek önmagatokban, és hisztek abban, hogy a Mennyei seregek mindenkor a segítségetekre sietnek, ahányszor igazán szükségetek van arra, és ahányszor teljes hittel és meggyőződéssel kéritek az Ő segítségüket, a segítség nem fog elmaradni. Az a mély, fájdalomszerű fáradtság, amelyet az imént éreztetek, a ti gyenge hitetek végett, s a ti földhöz és testhez, s test elsődleges fontosságának hiedelméhez ragadt tudatotok végett ért utol benneteket. Erősítsétek meg hát a ti hiteteket, és emelkedjetek fölül a test egyedülvalóságának képzetén, hogy igazán kérni és fogadni tudjátok a magasabb rendű Erő elemeit. Júdás, aki láthatóan még nálunk is inkább éberré lett, s akit (tán épp ezért) szerfelett érdekelt a Titokzatos erő mibenléte, megkérdezte: – Mondd, Mester! Miféle Erő az, amelyről szólsz…? Milyen csodás dolgokat cselekedhetünk meg általa, ha birtoko-saivá leszünk? És mikor avatsz be minket amaz Erő eredetének titkába…? A Mester szomorúan nézett rá, hisz Júdás hangjából egyszerűen nem lehetett nem kiérezni a kapzsiság felhangját. Azt felelte néki:

60


~~ Csak a tiszta szándék megvalósítására alkalmas amaz Erő, s nem arra, aminő képek most elmédben forognak. Az Erő ugyanis nem önmagától áramlik, s aki kapja, nem önmagáért kapja. Nem arra, hogy a maga önző érdekeit megvalósíthassa általuk. S majd csak akkor nyílhat rálátástok az Erő Titkára, amikor annak ideje elérkezik, és csak azoknak nyílik arra rálátásuk, akiket majd akkor igazán alkalmasnak találok rá, hogy az Erő birtokosaivá legyenek. Légy azért te is türelmes, szerény, alázatos, és légy mindenek felett szeretni, és szolgálni kész, hogy azok közt légy, akiket a Titok birtokosává avatok azon a percen. Júdásnak szemmel láthatóan nem tetszett a Mester válasza, de most valóban csak magában mormogott valamit, amit mi nem érthettünk. Mesterünk azonban bizonnyal tudta: miféle gondolatokat őröl elméjében, mert arca még borúsabbá vált, de már Ő is csak annyit mondott: ~~ Hamarosan eljő a te időd is! Ám most még várnod kell… – Ez utóbbi szavakat nem is egészen Júdásnak mondta a Mester, de már az ellentét képviselőjének, aki már akkor, sőt: már annál jóval korábban birtokába vette Júdás tudatát. Az volt az, aki Júdásnak a késztetést adta: igyekezzék mindenáron kitudni az erő Titkát, s az volt az, aki a haragot ébresztette Júdás elméjében, hogy terve mégsem sikerült. Annak felelte a Mester: „hamarosan el jő a te időd is…” - ugyanis Jézus kezdettől tudta, mely perc lesz az, amikor az ellentét végképp átveszi Júdás tudata fölött a hatalmat, s megadja Júdásnak a késztetést, hogy ellene tegyen. – E szavak után Mesterünk felállt, s visszafelé indult, s mi a nyomában lépdeltünk, de úgy, mintha nem is mi lettünk volna azok, akik egy órája (sőt: még annyi sem) végsőkig kimerülve vonszoltuk magunkat mögötte. Most élénken beszélgetve tértünk vissza az emberekhez, és segítettünk a Mesternek, s azoknak, akik segítségért fordultak hozzánk. Akkor, az alatt a két hét alatt számtalan embert gyógyított meg a Mester, amint sokan voltak azok is, akik a merítés szertartásában részesedhettek. A meggyógyítottak aztán hazamentek, ám helyükre nem csak újabb betegek, de hitetlenkedő és elégedetlenkedő farizeusok is érkeztek, amint ott voltak a város főterén is, ahol szintén sokakat gyógyított meg Mesterünk. Ezek eleinte némán figyelték: mint lesz a sántán és bénán született, vagy a későbbiek során nyomorékká lett egyszeriben ép, egészséges emberré, s még akkor sem szóltak, amikor az addig vakon, süketen, némán élők hirtelen látókká, hallókká, s szólni tudó emberekké lettek. De amikor a Mester a szemük láttán űzött ki ördögöt egy erősen megszállott emberből, már nem rejtették véka alá a véleményüket. Az embert addig egy ház hátsó helyiségében őrizték, erősen megkötözve, s még így is gyakori volt, hogy valami emberfölötti erővel szerteszaggatta a kötelékeit: olyankor ember és állat egyaránt veszélyben volt, míg el nem fogták, s ismét meg nem kötözték a dühöngőt. Végül kényszerűségből erős láncokkal cserélték le a köteleket, s akkortól viszonylagos nyugalomban lehettek tőle: nem kellett, csak tomboló őrjöngését hallgatniuk, amely azonban még több utcával messzebb is hallható volt. Ezt az embert vezették láncon a mester elé, kérve: tegyen valami csodát, hogy a megszállott eszére térjen. Egy öreg pár egyetlen fia volt az ember, s mint ilyen, az idős szülők támasza, s azok halála után minden földi vagyonuk örököse kellett volna legyen. A férfi akkor is üvöltött, s minden féle trágár szavakat kiabált, amikor a Mester elé vezették, vagy inkább vonszolták, mert minél közelebb értek vele a Mesterhez, az annál inkább megmakacsolta magát, s habos szájjal tombolt. Végül a földre vetette magát, így már valóban úgy vonszolták a Mester elé, aztán láncait erősen fogva tartották: neki ne rohanjon a sokaságnak, amely most mindinkább igyekezett a Mester háta mögé kerülni, hogy biztonságban legyen a dühöngő őrült esetleges támadása ellen. A Mester teljes nyugalommal a tomboló felé lépett, majd lehajolt, s az emberek legnagyobb rémületére és persze: ámulatára eloldozta annak láncait. Az, mint valami csapdából szabadult ragadozó; menten felugrott, s már attól tartottunk: egyenesen nekiront a Mesternek, 61


hogy szerteszaggassa. Amúgy is hatalmas testű férfi volt, s az őrület még fokozta is nem mindennapi fizikai erejét: rongyai alatt dagadó izmok táncoltak, s a szemei vérben forogtak: ám a Mester csak szelíden felemelte előtte balját, mire a hatalmas testű férfi azonnal lecsitult, bár a megkezdett mozdulat lendülete a földre rántotta. Akkor aztán ottmaradt: láncok nélkül, szinte békésen feküdt Jézus lábai előtt, bár hangja még erős volt, s reszelős, mély torokhang, olyan, mint egy vadállat végső halálhördülése, amikor artikulátlan hangon a Mester felé dörögte: – Mit akarsz tőlem? Mi dolgom van nékem tevéled, Názáreti Jézus? Tudom, ki vagy, és tudom, hogy ellenemre jöttél a Földre! Hagyj békén, menj el innen, hogy élhessek ez emberben a magam törvényei szerint… A Mester ismét felemelte a kezét, mire a férfi elcsendesedett, s már csak vérben forgó szemei árulkodtak a benne tomboló ördög haragjáról. Akkor a Mester lehajolt, s csendesen azt mondta: ~~ Ne kínozd tovább ezt az embert. Az időd lejárt, amit a Földön tölthettél. Most emelkedj ki testéből az Én szavamért, s térj vissza a Baál birodalmába, amely a te hazád, míg ébredésed perce el nem jő. Akkor aztán ismét testet vehetsz magadnak a Föld színén: már saját testet, hogy élj az akkor benned rejtező Törvény szerint itt is, ahogy élsz a mostani Törvényed szerint a Baálnak birodalmában. Azt mondod: tudod, ki vagyok. De én is mondom néked: én is tudom, ki vagy te, s ha most neveden szólítlak, megsemmisül a magaddal hozott, s a Baáltól nyert erőd egészen. Akkor nem térhetsz vissza többé a te uradnak birodalmába, de itt sem lelhetsz magadnak szállást többé egy élőlény testében sem. A lent sötét birodalma, és a Föld szintjei közt fogsz kóborolni a végtelen e kis szegletén, míg az Idő be nem telik fölötted is, amint a Baál fölött fog betelni az. Most távozz tőle hát, hogy a magad világába térhess, s a magadfajtája közt légy még egy ideig, s még egy fél ideig, s ne kelljen kóbor, fekete árnyként lebegned a minden és a semmi közt, ahol nem találsz talajra, amelyre állj, ha itt lesz a felállás perce. Az ember akkor hevesen rángatózni kezdett, s még az iméntinél is hangosabban kezdett üvölteni, majd a benne rejtező ördögi lény kétszer megemelte, s teljes erejéből a földhöz vágta a rángatódzó, hatalmas testet, de úgy, hogy azt hittük: tán egy épp csont nem maradt abban. Akkor aztán a test elnyugodott, s akként hevert a Mester előtt, mint valami túlméretezett, élettelen báb. A Mester ismét fölé hajolt, s kezét a férfi feje tetejére tette, majd az égre emelte tekintetét, s azt mondta: ~~ Köszönöm néked, atyám, hogy meghallgattad szavamat. - azzal ismét felállt, s elfordult az embertől, aki abban a pillanatban kinyitotta a szemét, és felült. Félelmetes volt ugyan ránézni, de minden szem reá szegeződött: felemelt kezeit s a csuklóját vizsgálgatta, amelyeken ha kinyitva is, de ott voltak a láncok, majd felemelte arcát, s a Mestert kezdte nézni. Tekintete tiszta volt, és szinte ártatlan, mint egy kisgyermeké, s valami földön túli Boldogság szikrázott benne. Aztán egy pillanatra ismét elkomorult, s szemeit könnyek lepték el: úgy szólalt meg, s könnyes arccal áldotta Istent, aki megszabadította az őt kínzó, s őt rabságában tartó ördögi lénytől. A férfi hangja, amely az imént még semmiben sem különbözött a vadállatok hörgésétől, most meleg volt, lágy és dallamos, bár kissé reszketett a nagy megindultságtól, majd el is halt, hogy már csak a boldogságadta zokogás hangjai hagyják el ajkát. Amikor egy kissé lecsillapodott, felállt, s a Mester elé lépett, s ott azonmód térdre hullt, hogy szavakba öntse a szívében élő hála alázatos szavait. A farizeusok, akik mindezt végignézték, haragosan távoztak, s távoztukban hangosan, hogy sokak hallhassák, csak azt mondták ők is, amit már előttük is annyian, akik nem értették az Istennek Titkos dolgait: – Az ördögök fejedelme van segítségére emez embernek! Annak ereje által űzte ki az ördögöt e megszállottból! Az emberek persze nem hittek nékik, s nem egy volt, aki hangosan ki is nevette őket. Ez aztán még inkább haragra lobbantotta őket Mesterünk iránt, aki szó nélkül fogadta szavaikat és haragjukat egyaránt. Helyettük inkább a megszabadulttal törődött: kezeit reávetve meggyógyította a testén éktelenkedő sebeket: úgy a most esett sérüléseket, mint azokat, amelyek korábbi tombolásai során estek rajta, s amelyek közül nem is egy már olyannyira elgennyesedett, hogy szó 62


szerint rothadásnak indult. A Mester épp csak érintette e sebeket, mire azok nyomtalanul eltűntek. Közben beszélt az emberhez, s tanácsokat adott néki: hogy élje eztán életét, s miként éljen birtokában lévő hatalmas fizikai erővel, hogy az mindenkinek áldására, és senkinek kárára ne legyen még véletlenül se. Az ember komoly arccal hallgatta a Mester szavait, majd megkérdezte: – Mester, nem tarthatnék-e veled, amint a Te többi tanítványod? - mire Jézus szelíden rámosolygott, s azt mondta: ~~ Mellettem nem lehetne akkora haszna a te rendkívüli testi erődnek, mint ha a tiéid szolgálatába állítod azt: hát tedd, ami a te dolgod, s én is teszem, ami pedig nékem feladatom. A férfi bólintott, majd hogy a Mester átadta őt szüleinek, távozott a két öreg oldalán, óvón karolva át azok kor és aggodalom hajlította hátát. – A Mester tudta: ha ama férfiú a közelben van akkor, amikor a poroszlók ellene jönnek, sokaknak volna ártalmára: az ő védelmében bizony nem egynek oltaná ki akár az életét is. Ezt akarta megelőzni, hogy a nyers fizikai erő, s a rajongó szeretet ártalmára ne legyen úgy ama férfiúnak, mint azoknak, akik ellene törnek akkor. S ezt szellemi szinten épp úgy értsd, mint fizikai szinten. Mert afelől, hogy a küzdelem mindenképp a túlerő győzelmével, vagyis a férfiú halálával végződne, afelől bizonyos volt, ahogyan afelől is, hogy a férfi hatalmas karmát venne magára azzal, ha ereje révén életet vesz el, még ha az Ő védelmére cselekszi is azt. De a férfi közbeavatkozása nagymértékben megnehezítette volna azt a hatalmas Feladatot is, ami amúgy is emberfölötti nehézséggel állott elébe, s amit be kellett teljesítsen minden-képpen, hogy általa Életet adjon mindeneknek… – Amikor a család eltávozott, mi is továbbindultunk, és körüljártuk Jézus oldalán a városokat és a falvakat. Khorasinból a Keleti Betszaidába, onnan Trakonitosba, majd Ituraeába mentünk, végezetül Cezáreában álltunk meg egy kis időre, majd hogy ott is bevégezte Mesterünk, amiért odament, a Jordánon és a Galilei tengeren a Godarai pusztaságig hajóztunk, hogy Mesterünk Godarába is elmehessen mégegyszer. A Mester végig az út során tanította az embereket: a tere-ken s az utakon épp úgy, ahogyan a városok zsinagógáiban, és hirdette az Isten Országának evangéliumát, és gyógyította a betegségeket és erőtlenségeket. Már jócskán véget ért a nyár, majd az ősz is beköszöntött, amikor ismét Kapernaumba mentünk. Most ugyan az én házamnál szálltunk meg, de mert hogy a késő éji órák vetettek minket haza, s a hajnal már ismét úton talált minket, nem találkoztunk házam népével: épp csak napam, aki kora végett amúgy is keveset aludt, várt reánk, de még ő is bóbiskolt a széken, amelyen ült, így hamar aludni küldte őt a Mester. Mindössze két napot töltöttünk Kapernaumban, de mert hogy a sátoros ünnepre Mesterünk mindenképp Jeruzsálembe akart menni, idejekorán útra keltünk, hogy az útba eső városokban is megállhassunk még egy-egy napra, vagy akár csak néhány órára. Utunk ezzel együtt sem tartott sokáig: alig két hét alatt tettük meg utunkat, mert ha a Mester a nap egy részét gyógyítással és tanítással töltötte, még éjjel is úton voltunk, s a csillagos ég alatt eveztünk, hogy mindenképp Jeruzsálemben lehessünk az ünnep kezdetére. Igaz: még így is csak a harmadik napon, tehát a második nap előestéjén értünk a város falai alá, ám amint odaértünk, Mesterünkkel mindjárt a Templomba mentünk, ahol a nagy vándorlás emlékére már meggyújtották a tüzet, hogy égjen az, míg az ünnep utolsó napja is be nem köszönt. A termés igen jó volt azon az éven, s mert hogy annak hálaadó ünnepe is akkor volt, az emberek igazán örömmel ünnepeltek. Tán soha olyan fényesnek nem tetszett előttem a tűz, mint éppen akkor, s magamban én is hálaimákat rebegtem, áldva az Atyát a kétszeres megszabadítás áldásáért: azért, amellyel kihozta az ő népét Egyiptomnak földjéről, s megszabadította őket a kegyetlen rabságból, s azért is, amely-lyel most a téli hónapok nyomorúságából megszabadította, rég nem látott, jó termést adva a földekből élőknek csak úgy, mint azoknak, akik szintén igen jó esztendőt tudhattak maguk mögött a folyókon s a 63


tengereken való halászat révén. (Igaz: a halászok szinte egész évben munkálkodtak, hisz a tél nem azt jelentette, amit a ti értelmezésetek szerinti, faggyal és hóval beköszöntő tél…) Mesterünk egy ideig figyelte az embereket, akik szinte új életre látszottak kelni a tűz fényénél, majd hogy a fel-fel csapó lángnyelvek táncának és fényességének szépségéről szólot-tam, megismételte előttünk, amit már korábban is mondott: ~~ Hamis fények körül álltok, és semmit sem láttok igazán, bár vélitek: jól láttok mindent. De Én vagyok a Világ Világossága… Minthogy egészen közel álltam Hozzá, értettem szavait, és hirtelen megértettem azok valós, benső tartalmát, jelentését is. Szívember mégnagyobb hála ébredt, amiért része és részese lehetek a Valóság Világosságának, s amiért fürdethetem lelkem a Mester Élő Fényének áldó és áldott sugaraiban. Már azon voltam: megosztom felismerésemet testvéreimmel, ám a Mester halkan azt mondta: ~~ Ne beszélj még vélük, Simon! Hagyd, hogy ők is akként találhassanak rá e szavak Igazságára, amiként te rátalálhattál, mert csak akkor lesz igazán övék, ha ők is maguktól találnak rá a bennük fellobbanó Valódi Fényre. Nem szóltam hát, de bizony, szólt az a zsidó férfiú, aki szintén a Mester közelében állt, így maga is hallhatta, amint a Mester tanúságot tett róla, hogy Ő a Világnak Világossága. Ő viszont már fennhangon kérdezte meg: – Rabbi! Miként értelmezzem szavaidat? - azzal elismételte az imént csak véletlen meghallott szavakat. Erre az ünneplő zsidók egyszeriben körülfogták a Mestert, s már mind válaszát várták. Jézus akkor azt mondotta: ~~ A Földnek világosságai, s a Földnek mindahány tüzei csak azt világítják meg, ami földi: ám nem ér el azok fénye és ereje a Mennyeknek Országáig. Akik az Én Fényességemet követik, azok a Mennyek örömeit, s a Mennyek dolgait láthatják, s már azokon lesz örvendezésük. Az iménti kérdező erős megütközéssel tette fel újabb kérdését: – Miféle örömet adhat a te fényed, Rabbi, ami több, mint a Szabadság, és a bőség öröme? Hisz e kettőn áll az Élet … ~~ Igen: e Föld színén ebből áll egybe a ti boldogságotok! - felelt néki Jézus - De ti csak a Föld örömeit keresitek. Ám akik a Mennyeknek Örömét keresik, azok elvetik a ti örömeiteket, s elvetik a ti semmi kis fényeiteket is az Igaz Boldogságért, s a Világnak Világosságáért. Ezek méltókká lesznek, hogy ama Világot elvegyék, és méltókká lesznek, hogy elvegyék véle a Szabadság és a Bőség minden áldását, amely azoktól soha el nem múlik. Mert a ti örömötöket elveszi a halál: mert ha mind életetek minden napját, de még annak minden percét is a bőség és szabadság hiedelmében töltitek is; a halálnak rabságát el nem vethetitek magatoktól. Akik pedig a Világ Világosságát keresik, s abban élnek, elnyerik a halálból való feltámadást, s az Örök Világosságot. Ti házasodtok, éltek, és halált láttok. Azok viszont sem nem házasodnak, sem férjhez nem adatnak, és meg sem halhatnak többé: mert hasonlók az angyalokhoz; az Istennek fiai, mivelhogy a Feltámadásnak fiai. Azt pedig, hogy a halottak feltámadnak - fordult most a Mester az egyik szadduceus felé, aki már szóra nyitotta ajkát, hogy ezt megkérdezze a Mestertől - Mózes is megjelentette a csipkebokornál, mikor az Urat Ábrahám Istenének és Izsák Istenének és Jákób Istenének mondja. Avagy nem tudod-é magad is: Ábrahám és Izsák csak úgy halált látott e Föld színén, mint más ember. És mégis élnek, mert az Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene: mert mindenek élnek ő néki örökkön, mert hogy Örök Isten Ő… Az írástudók közül akkor néhányan eltűnődtek szavain, majd azt mondták: – Mester, jól mondád! És aznap már semmit sem kérdeztek tőle, amikor pedig cselekedeteit is látták, még inkább a háttérbe vonultak. Mert a Mester a templom előtt üldögélő nyomorékokhoz ment, miután e

64


szavakat bevégezte, s azokkal szólott néhány szót, majd kezeit fölébük tartva meggyógyította azokat, akik méltóak és alkalmasak voltak erre. – A templom udvarában gyújtott tüzet a kis, földi boldogság gyújtatta a zsidókkal minden esztendőben. Annak fényénél láthatták egymást; de még csak egymást, és csak kicsiny, emberi örömüket. Amikor a Mester azt mondta; „Én vagyok a Világ Világossága”, arra utalt: aki az Én Fényességemnél örvend, s az Én fényességemmel töltekezve mond hálákat, nem csak a kis, földi útért, s nem csak a kurta, földi év terméséért, de a Mennyek Országaiba tett Útért, s a Kegyelem minden terméséért adhat hálákat a Teremtőnek. De ahhoz igazán meg kell látni, s igazán, a maga teljességében be kell fogadni a Fényt, hogy annak világosságánál felismertté legyenek mind, a Haza vezető Utak, s azon Utak minden termése, minden áldása is, amelyek nélkül nem volna Szabadság, és nem volna Bőség egyetlen mélybe hullott Szellem számára sem. Ezeket az Utakat, s a Visszatérés lehetőségének Kegyelmét világítja meg számunkra a Mester: a Világ Világossága. S még az utolsó sorhoz egy rövid magyarázatot hadd fűzzek hozzá: „meggyógyította azokat, akik méltóak és alkalmasak voltak erre”: azokat gyógyította meg tehát Jézus, akikben az igaz bűnbánatot érezte, s azokat, akiknek karmikus kötés sem adta, hogy betegségeiket életük végéig viseljék – ahogyan azt addig is tette mindenkor. – A csodás gyógyulások láttán ismét sokan voltak egész Jeruzsálemben, akik hittek az ő nevében látván az ő jeleit, a melyeket cselekedett előttük. Sokan hívták is házukhoz: töltse vélük az ünnep napjait, ám Jézus nem fogadta el egyikőjük meghívását sem, s nem azért, mert János, és jómagam intettük: vigyázzon e kétnyelvű néppel, hogy ellene ne tegyenek. (Hisz épp azok hívták leginkább, akik az imént a kérdéseket feltették, bizonyságot téve kérdéseikkel az ő hitetlenségükről!) De Jézus maga is ismerte mindegyiküket: tudta, hogy hitük lángja, ha fellobban is, csak addig ég, amíg ég a szalmának lángja: tehát addig, míg emlékezetükből ki nem hullanak mind ama csodák, amelyek történtek. Nem volt rá szüksége, hogy mi, vagy bárki más figyelmeztesse arra: mily forgandó az emberi elme működése, s mily ingatag talaj abban a hit; mert hisz magától is tudta, mi lakozik az emberben. Inkább felkerekedtünk, s egy bárkába szállva a Jordán túlsó partjára mentünk, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott töltöttük el a nap egy részét. Sokan követték Őt oda is, olyan egyszerű emberek, akik azt mondták: – János nem tett ugyan semmi csodát; de mindaz, amit János e felől az ember felől nékünk mondott, igaz. A Mester végtelen türelemmel tanította őket ott is, s hogy a Mennyek Országairól kérdezték, s arról: miként lehetnek részesei az Üdvösségnek, nékik is azt mondta: ~~ Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. Aki Engem követ, az Üdvösség földjére ér. Jöjjetek hát hozzám mind, akik megfáradtatok az földnek útjain, s én nyugovást adok tenéktek. Vegyétek fel magatokra az én igámat, s tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek, mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű… Ezt persze megintcsak nem értették, de a Mester nem magyarázott nékik tovább. Az ünnep következő napjaiban a Mester mind egyre gyógyított a Templomban, s a Templom előtt, de már fohászkodni inkább kivonult az emberek közül a pusztaságba: még bennünket sem vitt magával, így mi is csak magunkban imádkoztunk, míg vissza nem tért. Az ünnep utolsó napján aztán, amikor ismét együvé gyűltek mind a farizeusok, kérdezgették a Mestert: kinek az ereje által cselekszi mindazt, amiket végbe visz. A Mester akként felelt nékik, amint eddig is mindenkor mindazoknak, akik e kérdést feltették: ~~ Én az én Atyámnak ereje által cselekszem. – Hol van a te atyád, Mester? Mondd meg, hogy ki ő, s hogy hol lakik, hogy elmenjünk, s láthassuk…!

65


~~ Nem mondom meg, hol van, mert nem hisztek nékem! S ha mondanám is: mégsem láthatnátok Őt, mert az Istent soha, senki sem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya Szívében van, az jelentette ki Őt, és senki sem mehet az Atyához, hanem csakis Énáltalam. Ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám, és igyék, Aki énbennem hisz, amint az Írás is mondja tenéktek, élő víznek folyamai áradnak abból… E szavak hallatán ismét sokan elcsodálkoztak, s legfőbbképpen a farizeusok, s egymás közt ismét azon tanakodtak: – Vajon honnan ismeri ilyen pontosan az Írásokat, ha sohasem tanulta őket? Vagy volna egy titkos tanító, aki kioktatta őt mindenről, ami az Írásokban található? Az egyszerű zsidók között is suttogás kélt. Egyesek ugyanis azt mondták: – Bizony, hatalmas Próféta ő… - mások azonban még ennél is messzebb mentek következtetéseikben, s akként vélekedtek: – Ez lesz ama Krisztus, akit az Írás ígért… Ezeket aztán hamar lehurrogták: – De hiszen csak nem Galileából jön el a Krisztus? Nemde, az Írás is azt mondja, hogy Dávidnak magjából, a Betlehemnek városából kell eljöjjön a Krisztus, ahol egykoron Dávid volt övéivel? Ezen aztán összeszólalkoztak: voltak, akik Jézus mellett tettek hitet, de olyan is volt, aki ellene szólt, s szentségtelennek nevezte, mert hogy a saját Atyjának vallotta Istent: ezek szerették volna elfogni, hogy a poroszlók kezére adják, de még most sem mert kezet emelni Rá senki, mert az Idő még mindig távol volt, hogy ezt megtehették volna. A leghangosabban persze most is a farizeusok lázadtak ellene, akik épp úgy láthatták mindama csodákat, amik történtek, ahogy bárki az egyszerű zsidók közül. Amikor már igen erős volt a hangjuk, a Mester közéjük lépett, s megkérdezte tőlük: ~~ Miért vagytok oly haraggal irántam, mert megvallottam magamról: Az Istennek Egyszülöttje vagyok? S ha énnékem nem hisztek, miképpen vélekedtek ti a Krisztus felől? Kinek a fia? Azok egy pillanatig tűnődtek, hogy mit válaszoljanak, de aztán akként feleltek, amiként az Írásban is állott: – A Dávidé. Annak a fia Krisztus… Akkor a Mester ismét megkérdezte: Ha Dávidnak a fia: miképpen hívja őt Dávid lélekben Urának, ezt mondván: „Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul.” Ha tehát Dávid Urának hívja őt, mi módon fia? Erre már végképp nem tudtak felelni. A Mester egy kis ideig várt, majd hangjában mély szomorúsággal azt mondta: ~~ Nem tudtok felelni, s ellenemre sem tudtok mit mondani, mert tudjátok, hogy én igaz vagyok! De mégis ellenem fordultok, és ellenem lázítjátok a kicsinyeket is, akiknek vezetése reátok bízatott, mert nem értitek szavamat, és nem hiszitek el az Írás szavait sem, amelyben próféták írnak tenéktek rólam! Ellenem fordultok, s még ellenemre is szóltok, s ellenem is tennétek, ha meg volna már a bátorság bennetek, hogy kezeteket felemeljétek: pedig csak tegnap volt még, hogy oly szívesen hívtatok a házaitokhoz… Mérges kígyóknak fajzatai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését, amelyet méltán érdemeltek a ti vakságotokért és hitetlenségetekért? Vagy elfeledtétek, miről beszélnek tenéktek az Írások: „Annak okáért ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok: és azok közül némelyeket megöltök, és megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok és városról-városra üldöztök. Hogy reátok szálljon minden igaz vér, amely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit a templom és az oltár között megöltetek.” Bizony mondom néktek, mindezek reá következnek erre a nemzetségre, amint reá száll majd a Bárány kiömlött Vére is.

66


A farizeusok mélyen hallgattak, szinte szemüket sem emelték fel, mert megérezték: Igaza van a Mesternek. Jézus egy ideig várta, hogy valamit mégis csak felelnek, majd keserű hangon felkiáltott: ~~ Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kiscsirkéit szárnya alá; és te nem akartad… Akkor egy ideig hallgatott, amint hallgattak azok is, akik a Templom terén voltak. Csak a tűz pattogása hallatszott, s néha egy-egy mély sóhajtás. A Mester végezetül azt mondta: ~~ Most itt hagylak benneteket, s egy ideig nem térek vissza hozzátok. Mert bizony, mondom néktek: mostantól fogva nem láttok engem mind addig, míg ezt nem mondjátok: Áldott, aki jő az Úr nevében!

Vége a negyedik kötetnek… (2003. jún.23)

67

Tandari Éva

És mondá a MESTER… V. kötet

Tandari Éva: És mondá a Mester… V. kötet

E szavak után Mesterünk elindult, s néhányan követték, persze; csak az egyszerűbb emberek közül, jobbára azok, akik korábban gyógyító Erőit vehették, hogy Életük legyen. Ezek boldogan, felszabadulva beszélgettek, s a Mester által esett csodákat emlegették, és hangjukból, derűs nevetésükből érezhető volt: nemcsak hogy nem értették; nem is vették igazán komolyan a Mester iménti szavait. Őket azonban hamar visszafordította a Mester, nem akarva, hogy ellenük keljenek azok, akik ellene szóltak az imént: ártásukra ne legyenek, amiért nyomába indultak… Magunk is követtük Őt, de mi bizony már döbbenten, s szavak nélkül haladtunk mögötte, annál is inkább, mert mi tudtuk: nem véletlenül mondotta mindazt, amit mondott. Tudtuk: Mesterünk látja a Holnapokat, s azok minden történéseit is, így minden szavát akként kell értsük, amiként azok mondva lettek általa. Egy ideig szinte megnémulva követtük hát, s később, amikor valamelyest csitult bennünk jövendölésszerű szavainak súlya, hogy Mesterünk borús kedvét is enyhítsük, a környező házak, s a természet szépségeit kezdtük dicsértük, ám Ő ismét csak azt mondta, mint akkor, amikor a Templom faragott köveit mutattuk: ~ Látom mindezeket magam is. Ám ti vajon tényleg nem látjátok-e, amik be fognak következni? Bizony mondom néktek: nem marad e Városban kő kövön, amely le nem romboltatik, és nem marad fa, amelyet gyökerestül ki ne irtanának, s még örülhet e nép, ha hírmondók maradnak belőlük, s ha házai helyét nem sóval veti be az, aki ellenére támad… Bizony, mondom néktek: nincs már olyan messze a nagy Jeruzsálem pusztulása, mint azt ti vélnétek! Látszólag ugyan bevehetetlenek mind a falak, amelyekkel körbe van az véve: de a sas sem kérdezi, hogy átrepülhet-e a falakon, ha egyszer szárny adatott néki. S ha a Természet képes olyast produkálni, ami játszi könnyedséggel beveszi e bevehetetlen falakat: az emberi elme ne volna képes győzni az elébe álló akadályt, amely gondolkodni, és alkotni adatott az embernek? De bizony, hogy képes, s mert az ellen megadja néki rá a késztetést is, hogy mindent magáénak szerezzen meg, ami csak e falak mögött van, rá fogja vezetni a módra is, ahogyan ezt végbeviheti. Nem sok idő már, s akiket most irigyelnek a kicsiny falvak lakói, mert hogy a városban élhetnek, s a Templom, s a legfőbb szentélyek közelében; maguk fogják irigyelni azokat, akiket sorsuk az eldugott pusztai oázisok mellett épült kicsiny falvakban késztet élni, s akkor már bújnának bárha a legkisebb üregbe is tetszetősen megépített házaik helyett, de hiába. E szavak után mi sem szóltunk többet. Ismét némán mentünk a Mester mellett, csak gondolataink száguldoztak; s azok sem sokáig. Miként a gyermekek: mi is félre löktük gyorsan, ami elménk számára érthetetlen, azzal: de hisz mellettünk van Az, aki érti e dolgokat, s aki ha szükséges, cselekszik, vagy legalábbis megmondja: mit kell cselekedjünk mi magunk… Amikor ezt ilyen szépen rendeztük magunkban, már ismét vidámabban lépdeltünk, s Mesterünk mosolygott, amikor időről - időre megtréfáltuk egymást. – Hogy mi volt az oka annak, hogy oly hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra feledni tudtuk mind, ami nyomasztó teherként feszült tudatunknak, arról persze fogalmunk sem volt. Csak később tudtuk meg: Mesterünk volt az, aki elsimította az elménkben kavargó viharok hullámait, mert nem akarta, hogy időnek előtte megterheljen bennünket mindaz, amit hallottunk, de érteni még nem érthettünk. Ő terítette Szeretete jótékony fátyolát reánk, lefedve, s tudatalattinkba ágyazva mélyen a Holnapok gondjait mind, hogy kis időre még élvezhessük a szellem s az elme teljes, szinte öntudatlan szabadságát. Pedig így volt, ám ezt már csak Utam végén, itt, e Másik Világban tudtam meg magam is…– Jeruzsálemből távozva először Jerikó felé indultunk, de mert hogy az idő hirtelen esősre fordult, a Jordánon átkelve a Keleti Bethszaidába mentünk, ahol egy tanítvány házánál időztünk néhány napot. E férfiú is a Mester kezéből vehetett gyógyulást, tán ha esztendővel, vagy még annyival sem korábban, s Mesterünk láttán igaz öröm ragyogott fel arcán. Ugyan nem mindent fogadott el, amit a Mester mondott néki, hisz még nem is érthetett mindent, amikor legutóbb ott jártunk, de 2


szíve tiszta és nyitott volt már akkor is, s a legfontosabb Tanítást; a Szeretet elsődlegességét maga is vallotta, s persze: élte is minden napon. Ez elég is volt ahhoz, hogy Mesterünk is szívesen időzzön társaságában, s most, hogy egy kisebb családi összejövetelen a család többi tagját is megismertük, még inkább örömmel voltunk a háznál. Ugyan mi azon tanakodtunk: nem volna - e illendő inkább továbbmenni, hogy ne zavarjuk a családot, ám amikor Joakim, a házigazda meghallotta: miről beszélünk egymás közt, épp csak haragra nem lobbant ellenünk. Aztán Mesterünk egy szavára ismét megnyugodott, s már a régi, kedves mosollyal mutatta be övéit. A család estére már együtt ülte körül az asztalt, s mi közöttük ültünk: ekként hallgattuk együtt mindannyiukkal a Mester szavait. Bár egyébként nem volt szokás: a Mester kérésére most az asszonyok is bent maradtak, s a kisebb gyermekeket ölükben ringatva hallgatták ők is mindazt, amit a Mester tanított. A Szeretetről, mint az Élet egyedül való forrásáról és értelméről szólott nékik a Mester. Arról: miként kell szeretniük egymást, az idegen embereket, de még az állatokat és a növényeket is. Érdekes módon épp a kicsinyek hallgatták a legodaadóbb érdeklődéssel a Mester szavait, s Jézus azt mondta, amikor már anyáik lefektették őket: ~~ Vélnétek: ezek a gyermekek még mit sem értettek mind-abból, amit most hallottak… - de tévedtek! A kicsinyek elméje, mint a legpuhább kelme, most mindent magába szívott, s amikor szükségük lesz rá, az akként fog tudatukból előbukkanni, amiként most hallották. Több mindent jegyeztek meg a kicsinyek, semmint közületek egy is, s amit megértettek, mélyebben íródott lelkükbe, mert olyan az, mint valami üres pergamen, amelyre még nem írt senki. A ti lelkeitek már megteltek e föld világának ezernyi gondjával és gondolatával: nem is fér el benne annyi, mint egy üres, de minden szép és tiszta iránt nyitott, gyermeki lélekben. Ezért mondtam hát: ha nem lesztek olyanná, mint a gyermekek, ha nem fogadjátok oly nyílt, és tiszta lélekkel a Szeretet Tanításait, az nem íródhat be lelketek könyvébe: anélkül pedig nem mehettek be a Mennyek Országaiba, ahol az egyetlen és legfontosabb Tanítás, és a legmagasabb rendű Törvény a Szeretet. Bízzátok hát magatokat az Atyára, amint e kicsinyek bízzák magukat reátok, s tudva tudjátok és higgyétek: az Atya szeretete végtelen, s elűz minden bajt, és minden gondot, ami közétek, s a Mennyek Országa közé állhat. Mert ne gondoljátok: azok az igazi gondok, amelyeket a Föld népe annak tart, vagy amelyet ti magatok e Földön járva annak éreztek: de bizony azok, amelyeket gyakran észre sem vesztek, mert nem zavarják meg mindennapjaitok megszokott menetét, mert még nem bukkannak fel akként elmétekben, mint égetően szükséges, ám hiányzó dolgok. Olyan nélkülözhetetlen kincs mind-az, amelynek mindegyike a bennetek rejtező Szellemi elemnek kenyere, ruhája, és fedele. Ama Szellemi elemnek, amely a ti legnagyobb bővelkedéstek közepette is a legteljesebb nyomorúságban él, ha ama dolgokat nélkülöznie kell. S azok a dolgok, azok a Valódi Kincsek azok, amelyeket most elmondtam néktek: a Szeretet, és minden egyes cselekvéstek, amelyek e Szeretet nevében esnek. E szavakkal Mesterünk végét is vetette a tanításnak, mint-egy: kitéve a nap végére a pontot, de megadva már előre a holnapok legfontosabb feladatát, s meghatározva az elmélkedés szükséges irányát is. Amikor mindannyian lefeküdtünk, Mesterünk a ház melletti kertbe ment, s ott imádkozott egy ideig, majd visszatért, hogy már bent folytassa megkezdett fohászát mindannyiunkért, akik a házban tartózkodtunk. Három nappal később ismét útra keltünk, mégpedig Joakim társaságában, akit a Mester hívott magával: tartson velünk, hogy látván láthassa mindazokat, amelyek keze nyomán történnek. Joakim örömest jött, mert amúgy is dolga lett volna Cezáreában, s mi épp oda szándékoztunk menni. Utunk végcélja legalább is az volt, s ekként, hogy vélünk együtt indult; Joakim sem volt rákényszerítve, hogy egymagában tegye meg a hosszú utat. Akkor tehát visszatértünk a Jordán nyugati partjára, Jerikót útba ejtve, ahol egy ismerős asszonyt keresett fel a Mester. Az asszony hosszú ideje özvegységre jutott, s igen agg volt már. A Mester tudta: távozóban van e Föld színéről, s már csak arra vár, hogy még egyszer láthassa a Mestert, s áldást vehessen kezéből. Ezért is üzent a Mesternek, s bár a hírnök, akit elküldött, hogy továbbítsa kérését a Mester felé, azt

3


mondta: tán csak napjai lehetnek hátra, de lehet, hogy mire odaérünk, már elköltözik ez árnyékvilágból; Mesterünk megnyugtatott bennünket: ~~ Él, és élni is fog, míg oda nem érek, s nem szólok véle… Hogy ezt hogyan, miképpen tudta Jézus, magam sem tudtam kiokoskodni, de már annyi csodálatos dolgot láttunk, amelyeket megcselekedett, hogy eszemben sem volt, hogy bárha egy pillanatig is kételkedjem szavában. Annál inkább kételkedett Júdás, s még Tamás is csak a vállát vonogatta, amikor Júdás megjegyezte: – Hisz minek is megyünk most bele az újabb veszedelembe? Lehet; már rég a holtak birodalmában van amaz asszony, s mi már csak annak sírját kereshetjük fel, s hozzá ezer támadásnak kitéve! Célszerűbb volna Jerikónak még a környékét is elkerülni, nem hogy egyenest besétálni a tűzbe csak azért, hogy egy holtat rejtő szikla-üreg előtt ácsoroghassunk… A Mester nem szólt, bár Júdás igyekezett olyan hangosan súgni szavait, hogy a Mester is jól hallhassa őket. De mert hogy a Mester nem reagált mondandójára, végül Júdás is elcsendesedett. Joakim, aki nem volt szokva Júdás egyéni felfogásához és viselkedéséhez, döbbenten hallgatta annak egyéni monológját, s már szóra nyitotta ajkait, hogy megfeddje őt, ám a Mester azt mondta néki: ~~ Hagyd, Joakim! Ne szólj, hisz olyan még mint a gyermek, aki nem tudja, mit beszél… És valósággal nem tudja, mert nem tudhatja, hisz bár mellettem jár; nem ismeri az Én erőmet, és nem ismeri az Én Atyámnak erejét sem, aki engem elküldött… – A Mester szavai Júdáséival ellentétben igen halkan estek, úgy, hogy Júdás, aki mögöttünk kullogott, még véletlenül se hallhassa meg, nehogy megbántódjék, amiért a Mester tudatlan gyermeknek nevezte. No, nem mintha az bántó lehetett volna, hisz valóban az volt, amint azok voltunk mindannyian, főképpen ha a Mester bölcsességéhez igyekeztünk volna mérni magunkat. Még én magam is csak egy bizakodó, de a végtelenségig buta kisgyermek voltam Mellette: ha ez nem így lett volna, magamtól is rájövök, mit takarnak a Mester jóslatnak tűnő szavai… – amelyek egyáltalán nem jóslatok voltak, de a legkézzelfoghatóbb tények! A Mester, tudva: nem siethet azonnal az özvegyhez, hogy az búcsút vehessen, s áldást kaphasson Tőle, amint azt kívánta volna a Visszafelé vezető Út előtt, a maga lélek-szálát erősítette az özvegy igencsak gyenge, s bármely pillanatban elszakadható lélekszálához, hogy a Föld színén tartsa, míg óhaját be nem töltheti. S épp végettünk kellett késedelmeskedjék a Mester, hisz épp a ránk való tekintettel változtatta meg útitervét, s tért Jerikó helyett Bethszaidába, hogy védett helyen várhassuk ki, míg az esős napok elmúlnak. Bár megtehette volna, hogy parancsol a felhőknek, vagy más módon gondoskodik arról: védelmet is élvezzünk, de közben az alig negyednapi járóföldre lévő Jerikóba is elérjünk: megtehette volna, de Ő ha csak egy mód volt rá, nem avatkozott bele a Természet ősi rendjébe, s tán nem csak az Írás szavai végett, amelyek azt mondják: ne kísértsd a te Uradat, Istenedet. De azért sem, hogy ne boruljon fel a Természet egyensúlya, amely az Istengyermeki Erő által való ráhatástól mindenképp kibillen szokásos medréből, ahogy azt a hirtelen - váratlan virágba borult kert, s az egyetlen éj folyamán dús lombot nevelő fák is mutatták, vagy ama természeti jelenségek, amelyek szinte lépten-nyomon megestek, amerre Mesterünk megfordult. Mert nem az az egy kert, s nem csak annak növényei válaszoltak a Mesterből áradó jelenlét-energiára oly hevesen! Amint mondtam, már kisgyermek korában nem egy ízben megesett, hogy a nap perzselte, elszáradt fű kizöldült, amerre elmélkedéseibe merülten ellépdelt: s akkor még csak a növényekről szólottam, pedig hát talán nem is azok voltak a legcsodálatosabb jelenségek, de mert hogy az állatok rendkívüli viselkedéséről, a vadállatok szelíd báránnyá válásáról már szóltam, most nem szólok azokról. Igaz: az utolsó, nagyjából fél esztendőben e jelek megsokasodtak: azokat viszont még eztán mondom el, így azoknak sem vágok elébe.– Miután bárkát béreltünk, s átkeltünk a Jordánon, már megállás nélkül mentünk az özvegy házához. Ott csak egy kis cselédlány fogadott minket, egy szegénynél is szegényebb lány, aki az idős rokon ápolását vállalta, természetesen csupán szeretetből, hisz az özvegy (ha lehet) még nálánál is szegényebb volt. A ház maga nem volt más, és nem volt több, mint egy düledező, épp 4


csak nem romnak nevezhető kunyhó, amelynek mindössze egyetlen szobája volt. Itt aludtak, főztek, s itt is tartózkodtak naphosszat, az özvegy, és a lányka. Már amíg az özvegy még képes volt enni, de ahogy a lányka mesélte, amióta a küldönc elindult, épp csak néhány korty vizet vett magához naponta, semmi mást. – Csoda, Uram, hogy még egyáltalán él szegény… Olyan gyenge, hogy felkelni, de már még csak felülni sem tud, csak fekszik naphosszat, s vagy alszik, vagy valamiféle ősi imát mormol, olyat, amit még sohasem hallottam. De úgy tűnik, mintha abból az imádságból merítene mindannyiszor új erőt, mert ahányszor a végére ér, megfordítja a fejét, s az ajtót nézi vágyakozón: aztán csak visszafordul, a fal felé, s akkor vagy alszik, vagy újra belefog az imájába. A Mester megköszönte a leány felvilágosítását, majd maga mellé vette Tamást, Joakimot és engem, aztán belépett a ház egyetlen szobájába. A szoba hátsó falánál, a sarokban valami ágyfélén feküdt a halódó. Ezt elsőre nem is láthattuk, merthogy a szobában teljességgel sötét volt, épp csak az ajtó mellett pislákolt egy kicsinyke mécses, de amint beléptünk, a fal mellett megnyikordult a rozzant tákolmány. Amikor szemünk megszokta a sötétséget, láttuk: az özvegy felült, majd hirtelen erőre kapva fel is állt, s mire Mesterünk megelőzhette volna, s maga lépett volna a sarokban álló fekhely mellé, a hajlott hátú, árnyszerűen vékony asszony tétován, lassan elindult az ajtó felé. Látni ő sem láthatott minket, legalábbis az arcunkat nem láthatta, mert még az a semmi kis mécses is csaknem a földön, épp csak egy fatuskóra volt állítva, tehát épp csak a lábunkat világította meg valamennyire. Ám ő mégis felismerte Jézust, s amikor a Mester közelebb lépett, hogy visszatámogassa a fekhelyhez, reszkető hangján azt mondta: – Vártalak, Uram! Vártalak, és tudtam: nem várok hiába, mert Te mindenképp eljössz, hogy segíts átlépnem azon az utolsó küszöbön, amely még a Fent Világától elválaszt… Ahogy e szavakat mondta, hirtelen valami ismeretlen, nem evilági fény árasztotta el a szobát. A Mester arcából sugárzott e fény, de olyan erővel, hogy tisztán láthattunk mindent, ami és aki a szobában volt. Ugyan rajtunk, és az özvegyen kívül más élő nem volt a szobában, de láthattuk a rozzant ágyat, a szürke, omladozó falakat, a kortól megfeketedett marhahólyaggal fedett ablakot, amelyen semminő fény nem jutott a szobába tán már évek óta, és láthattuk magát az özvegyet, aki a Mester közelségétől mintha megifjodott volna. Hajlott háta egyszeriben kiegyenesedett, s arca felderült, s azon a legtündöklőbb mosoly úgy, akként keveredett össze az asszony arcán végigpergő, boldogság fakasztotta könnyekkel, amiként a nyári zivatar cseppje a Nap ragyogó sugaraival. A Mester átkarolta az asszony vállát, majd maga felé fordította, s azt mondta: ~~ Hívtál, s mert szíved tiszta Szeretetét éreztem hívásodban, eljöttem. Eljöttem, hogy láthass, s hogy megáldjalak, mielőtt visszatérsz a Szellem-hazába. Életed, amiként hívó szavad: tiszta volt, s minden bűnös gondolattól és szándéktól ment; így békességgel bocsájtlak utadra. A te magad békessége az, amellyel elbocsájtlak, s az Én békességem is, amely részeddé lesz, mert te magad része voltál annak mind, ez Út során. Akkor visszavezette, s ágyba fektette az özvegyet, majd gyöngéd kézzel betakargatta, mintha a tulajdon gyermeke lett volna néki, aztán két kezét áldón fölébe emelve ekként folytatta szavait: ~~ Utad nehéz volt, kemény és rögös, mert te kívántad, hogy ilyen legyen. Kívántad, és végig is jártad azt híven. Most megáldalak immár, s elengedlek: menj békével, s áldásom kísérje szellemed mind a szférákon át, mígnem meglátod azokat, akik reád várakoznak a Végtelen Honában… Amint Mesterünk bevégezte utolsó szavát, az özvegy egy mélyet, s nagyon halkat sóhajtott, mint amikor valaki egy hatalmas tehertől szabadul (amelyet örömmel, s önként cipelt bár, de már nem bánja mégsem, hogy végre leteheti) arcán az iméntinél is ragyogóbb mosoly tündökölt fel, s szemeit lehunyta: úgy nyújtotta kezét még utószor a Mester felé, s hogy a Mester megérintette az ezer-ránc, megfáradt kezet, fejét félrebillentette, s többé nem mozdult. Nem, de fölötte egy halvány-ezüst színű árny jelent meg, majd a Mester egy áldó mozdulatára eltűnt: mintha a ház tetején lebbent volna át, hogy a kéklő ég felé vegye útját. Még akkor is látni véltem, amikor pedig ez lehetetlenség lett volna: mintha a ház teteje egyszeriben eltűnt, vagy áttetszővé vált volna: 5


akként láttam, amint egyre magasabbra és magasabbra száll. Egy pillanatra megrémültem, hisz ilyesmit még sosem láttam ezelőtt. A Mester elbocsájtotta az eltávozott asszony kezét, s kezét nyugtatólag vállamra téve azt mondta: ~~ A Lélek-szál, ím elszakadt, s a földi Út ezzel véget ért. amit láttál, nem káprázat volt: a testből valóban láthatóan emelkedett ki a Szellem-elem, hogy új Útra lépjen, arra az Útra, amelyet számtalanszor tett már meg, de amely mégis új és egyetlen mindahányszor, mert amiként lefelé is csak egyszer indul el minden egyes Útra, akként visszafelé is csak egyszer járhatja végig azt. Ám csak magad lehettél ennek szemtanúja: testvéreid nem láthatták, mert még teljességgel zárt bennük a szellem. Sőt: nemcsak hogy nem látták, de el sem hinnék szavaid, ha elmondanád nékik, amit most tapasztaltál. Akkor Tamásra és Joakimra pillantottam, várva: mit szólnak ők mindehhez; ám ők csak álltak, de valahogy úgy, mintha kívül estek volna Téren és Időn. Egy szóval, egy mozdulattal sem reagáltak a Mester iménti szavaira, csak az ágyon fekvő, immáron gazdátlanná, s így mozdulatlanná lett testet nézték, s ajkaik halk fohászt mormoltak. Döbbenetemet látva a Mester azt mondta: ~~ Egy percen ennek okát és miértjét is megmagyarázom, hogy értsd is, amit most láttál… azzal kinyújtott jobbjával megérintette először Tamás, majd Joakim vállát: ~~ Menjünk, gyermekeim! Itt már nincs több dolgunk, a holtat eltemetik majd a holtak. Nékünk az Élők Útját kell tovább járjuk… - azzal elindult, s kilépve a házból a leányt kereste. Az testvéreink, s néhány szomszéd mellett állt, s várakozott. Akkor Mesterünk tudtul adta: az özvegy végleg lehunyta szemét, s hogy legyen miből illő módon eltemetnie: néhány ezüstöt adatott néki Júdással, aki mindenkoron a pénzes erszényt kezelte. Az, bár igen nemszeretem arccal, de átnyújtotta a Mester által mondott pénzt, aztán ismét elindultunk: nem volt egyéb dolgunk Jerikó városában… – Később, amikor már a Lélek keresztségét is megkaptuk, s teljességgel értetté lettek bennem a Mester szavai, ismét magam elé idéztem ezt a történést: s akkor döbbentem rá: nem csak Tamás és Joakim, de én magam is teljességgel vak szemmel figyeltem mindazt, ami történt. Igen, mert ha nem így lett volna, ha nem csak földi szememmel látom mindazt, ami előttem ment végbe, arra is rálátással bírtam volna: a Mester nem az asszony rég-zárt, s pedig a kortól elfedődött földi tudatához intézte elbocsájtó szavait, hisz az már nem foghatta volna a szavak, de még a legegyszerűbb szavak értelmét sem. Nem, hanem a tudatban lévő Szellemi Én-rész számára szóltak a Mester szavai, amely várta, és fogadta is azokat, s amely a késztetést adta a tudatnak: egy pillanatra még megnyílni a külvilág felé, annyi időre csak, míg a leánnyal szót vált: menesszen küldöncöt a Mester után. Aztán a földi tudat ismét bezáródott, s már csak a Szellemi Én-rész késztetése tartotta életben, amint az asszony végtelenségig megvénhedt testét is. E Szellemi Énrészt bocsájtotta útjára a Mester, amely azután ki is emelkedett a tudatból, megszüntetve ezzel annak működését is már egészen. Akkor értettem meg azt is: miként lehetett, hogy sem Tamás, sem pedig Joakim nem voltak tanúi annak, amit én magam a saját szememmel láttam. A történés pillanatában a Mester hármunkat gondolatenergiai úton megemelt, s már csak Szellemi Én-részeink, Mesterünknek pedig a földi útra magával hozott Szellemi Eleme volt jelen: ugyanabban a szobában bár, de egy másik Tér-IdőTér síkon, ahol az egész jelenség lényegi része lezajlott. Tamás és Joakim eközben a Föld fizikai síkjának Tér-Idő-pontján maradtak, ahol mindenki más is, mert nem voltak, de még nem is lehettek képesek arra, hogy csupán szellemenergiai úton mellénk emelkedhessenek. Ők tehát csak az özvegy fizikai testének történéseit látták, amint láthatták a Mester, s az én fizikai testemet is, nem tudva: valóban csak testeinket látják, amelyekből a lélek-szál segítségével szellemi elemeink kiemelkedtek, hogy a Valóság egy magasabb rezgésszintű pontján végezzék be a távozás és az elbocsájtás lényegi részét. Akkor értettem meg, amint azt a Mester a történések után jelezte is, de megértettem azt is: továbbra sem mondhatom el a történést testvéreimnek, mert bár ők is részesei lettek a Lélek-keresztségnek, még mindig nem álltak azon a szellemi magaslaton, hogy 6


teljességgel megérthették volna a szférák s a dimenziók minden egyes elméletét, nem még hogy a gyakorlatban is képesek lehettek volna azok közt közlekedni. Igaz: amikor az özvegy Szellemi Énrészének a Föld dimenzionális és szférikus síkról való kiemelkedését követtük figyelemmel, még én is csak a Mester segítségével emelkedhettem ki a saját szintemről, vagyis a fizikai síkról, később azonban olykor, ha sürgős, de túlontúl hosszú út várt rám, én is kellett alkalmazzam a TérIdő-Tér összevonás elméletét csak úgy, mint egyes nem kívánatos veszély elhárítása érdekében a dimenzióközi ugrást. – Jerikóból ismét útra keltünk tehát, s most Cezarea felé indultunk, amint az a Mester tervei közt szerepelt is. Bár szerettünk volna még megállni, hogy a zsinagógába térve imádkozzunk az eltávozottért, de most Mesterünk volt az, aki azt mondta: ~~ Nem volna tanácsos magunkra vonni azok figyelmét, akik ellenemre törnek; nehogy végettem benneteket is támadjanak. Ne feledjétek: ők sokan vannak, mert az ellentét már sokakat a maga oldalára állított, s bár ezer-annyitól is megvédene az én Mennyei Atyám bennünket, mert még nem érkezett el a perc, amikor az ellentét csatlósai kezet kell kapjanak az emberfia fölött; nem élhetünk mindenkor az Erővel, ha másképp is elháríthatjuk, vagy elkerülhetjük a veszedelmet. Menjünk inkább, s útközben fohászkodjunk amaz asszony szelleméért. Így is tettünk, s nemcsak hogy menet közben fohászkodtunk, de hogy néhány óra múlva, mintha csak fohászainkra akarna válaszolni, kisütött a nap, még meg is álltunk, s letelepedtünk egy időre, s akkor a Mester fohászát hallgattuk mély áhítattal… Tánha egy órát pihentünk, s a Mester fohásza után magunk is imáinkba merültünk, aztán továbbmentünk, s Szamária városába tértünk. Itt is egy tanítvány házánál szálltunk meg, de amint az emberek hírét vették: a Mester a városban van, sokasával jöttek, hogy kezéből gyógyulást, s ajkáról vigasztaló szavakat vegyenek, így az éji nyugovásból, bizony: nem sok lett. Reggel ennek ellenére meglehetős korán indultunk tovább, hogy már csak a Gerizim hegy lábánál álljunk meg ismét. Sokan követték a Mestert azok közül is, akik akkor este gyógyulást nyertek általa, s a Mester nem akarta, hogy kimerítse az embereket az út, így ott, az erdő fái alatt mindannyian le is telepedtünk. Mi kevéssel később Andrással, a testvéremmel, és Taddeusszal elindultunk a Jordán folyó felé, hogy bárkát szerezzünk, merthogy Mesterünk azzal kívánta volna folytatni az utat. Bár még csak az elején jártunk az ősznek, tudtuk: az esőzések már nem váratnak magukra sokáig, hát Mesterünk szerette volna, ha annak beálltáig elérünk Cezáreába. A téli Templom-szentelési ünnepre ugyanis vissza szándékozott térni Júdeába, s Cezáreában sokan várták érkezését; nem késlekedhettünk tehát. Amint Mesterünk előre jelezte is: hamarosan rábukkantunk egy rozoga halászkunyhóra, amely mellett mindjárt két bárka is állt, egyelőre még csak rövidre kötve, tehát még nem hosszú kötélen, ahogyan azt halászatra előkészítve szokás. Az egyik, a nagyobbik bárka szemmel láthatóan régebb óta használaton kívül volt, míg a kisebbiken a rendszeres használat nyomait láttuk. Ennek magyarázatát az az öreg halász adta meg, aki asszonyával a rozzant kunyhót lakta, s aki a két bárka gazdája is volt: – A fiam asszonyt vett, s azzal a városba költözött. - mondta fáradt, reszelős hangon - Hívott ugyan minket is, de már mi nem élünk meg, ha elszakítanak bennünket a folyótól! A víz nélkül csak úgy elpusztulunk, mint a szárazra vetett hal… Így aztán itt maradtunk, de már én egymagam nem boldogulok a nagy bárkával, meg aztán nincs is annyi halra szükségünk, mint azelőtt. Hát csak a kisebbik bárkával járok a vízen. Ha kell, hát a nagyobbikat átengedem: használjátok, amíg szükségetek van rá, s ha már nem kell, visszahozzátok. De ha nem hozzátok vissza: az sem baj már… hisz minek is egy magamfajta vénségnek két bárka? Míg élek, ez az egy kiszolgál, aztán csak úgy marad itt ez is, ahogy ez a rozzant kunyhó: nem lesz, aki igényt tartana rá… Szavaiban annyi szomorúság, annyi keserű fájdalom volt, hogy hallatán könnybe lábadt a szemem is. Elfordultam hát; ne lássa az öreg a szemembe toluló könnyeket, s némán fohászkodtam magamban: bár itt volna most a Mester, hogy vigaszt csepegtetne ez öreg fájó, fáradt szívére. Aztán csak sóhajtottam, hisz lehetetlenségnek éreztem kívánságomat. 7


– Minek is jönne utánunk a Mester, ha másként vagyunk megállapodva. - gondoltam - De ha Ő nem jöhet, meg kell próbáljak én valamiképpen vigaszt nyújtani az öregnek, ha másképp nem is, hát legalább néhány biztató szó erejéig. Amikor ezt ilyen szépen elterveztem, s már szívem szánalom-szülte indulatja is lecsitult kissé, visszafordultam az öreg felé. Az még mindig a hálóval foglalatoskodott, a hálóval, amely talán épp oly vén volt, mint ő maga is, s amelyen több volt a szakadás, mint az ép felület. Ezt csomózgatta az öreg, hát letelepedtem a földre magam is, szemben az öreggel, s kézbe véve a hálót, meg a javításhoz használt kötéldarabokat, magam is hozzáfogtam a kötözéshez, hogy mielőbb elkészülhessen a háló. Közben a Mester szavait idéztem, és a Mester cselekedeteit meséltem néki. Taddeus és András eközben a bárkákat hozták rendbe: már amennyire még lehetett, hisz lassan kezdett sötétedni, így végül már inkább csak érezték, semmint látták, mit csinálnak. Később abba is hagyták, de akkorra már útra készen állt mindkét bárka. A nagyobbik is, amelyikkel mi kívántunk útra kelni, s a kisebbik is: abból már csak a háló hiányzott, amit épp javítgattunk: egyébként rendben volt az is. A deszkák közti repedéseket viaszos kóccal betömték, s új deszkát szögeltek a régi, korhadt ülőpad helyére, s még egy darab vászonnal be is fedték, kócot gyűrve a vászon alá is: hadd essék minél kényelmesebb ülése rajta az öregnek… Az öreg egy ideig csendesen figyelt: először csak kezem mozdulatait figyelte, amint a hálót foltoztam, majd később az arcomat fürkészte, aztán egy ideig Andrásékat nézte, amint serényen igyekeztek kihasználni a nappal meglévő perceit. Aztán ismét az én arcomat kezdte figyelni, s akkor már szemmel láthatóan a szavaimra is ügyelt. Úgy két órán át tartott, míg elkészült a háló, s akkorra a bárkák is készen álltak. Akkor vettem csak észre: mialatt mi a magunk dolgával voltunk elfoglalva, az öreg felesége is kimerészkedett a kunyhóból, s egy nagyobb fatuskóra telepedve hallgatta mindazt, amit a Szeretet Országáról: a Mennyek Birodalmáról beszéltem, s azt, amit e Birodalom Uráról: a Mesterről mondottam, aki most köztünk jár. De tán még akkor sem vettem volna észre az asszonyt, hisz (amint mondtam) mire végeztünk a hálóval, s a bárkák is rendben várták további sorsukat, meglehetősen besötétedett. De az asszony megszólalt: hangja néki is mély volt és rekedtes, mint aki esztendők óta nem szólalt: – Derék emberek vagytok! Szeretném mielőbb látni azt is, akit ti Mesteretekül tiszteltek, mert tudom: méltó az minden dicséretre. Mert ha nem volna az, ti sem volnátok azok, mert a tanítvány azt teszi, amit a mesterétől tanult. Ekként tudom hát, hogy a ti Mesteretek Igaz, és Tiszta, mert ti is Igazságról és Tisztaságról tettetek tanúságot, s nem csak szavaitokban, amiként a papok… Akkor hátra fordultam, hogy megnézzem magamnak az asszonyt, aki íly bölcsességről tett bizonyságot, de a sötétség végett csak egy elmosódott árnyat láttam, amint épp feláll, s visszasiet a kunyhóba, hogy kevéssel később ismét kilépjen, kezében egy kis mécsessel, s egy kosárkával, amelyben némi élelmet tett le a földre, leterítve azt egy darab vászonnal. Ez volt nékik asztal gyanánt, mert hisz a kis kunyhóban el sem fért volna egy asztal, s kint, a ház mellett sem láttam ilyesmit. Aztán ennek okát is megtudtuk, amikor mi is kipakolva szegényes tarisznyánkból minden élelmet, ami csak nálunk volt, majd néhány halat fogtunk, s azokat tűz fölött sütni kezdtük. Az öreg akkor beszélte el: – Ez a kis kunyhó maradt mindenünk, meg a két bárka, amikor vagy esztendeje hirtelen vihar támadt. A ház maga is romos volt: azt össze is döntötte a vihar, annak maradékából tákoltam ezt a kis kunyhót, hogy legyen hol meghúzni magunkat az éj óráiban. Akkor mindenünk oda lett: hát ezért hívott minket a fiam, de már mi csak itt maradtunk, itt is fogunk meghalni, mert itt van a mi otthonunk. A folyó: az a mi otthonunk, és az a mi anyánk is, amely táplál minket… - mondta, s az asszony a háta mögül helyeselte minden szavát. Erre persze már nem tudtunk mit felelni, így miután végeztünk az evéssel, s elmondtuk estéli fohászunkat az öregek fohászába szőve a magunk szavait, leheveredtünk a kunyhó szélvédett oldalába, s hajnalig aludtunk. A két öreg ugyan váltig ajánlgatta: menjünk be a kunyhóba, s majd ők kint maradnak, de ezt semmiképp sem fogadhattuk volna el. Hajnalban aztán megébredtem, s mert hogy társaim, s az öregek még aludtak, felkeltettem Andrást, s a kisebbik bárkába szállva kieveztünk, egy kis hajnali halászatra. Egy óra 8


sem telt bele, s a kis bárka szinte rogyásig tele volt hallal. Akkor aztán a part felé kormányoztuk a bárkát, s kikötöttük, majd a halakat kezdtük válogatni, ahogy otthon is tettük volna. A kosarakat már előző nap láttuk a ház mögötti fa ágaira aggatva, hát elhoztuk őket, s azokba válogattuk széjjel a zsákmányt fajta és méret szerint. Akkor már Taddeus is ébren volt, s ő is segített, így mire igazán megvirradt volna, s az öreg felébredt, hogy halászni induljon, már mindennel készen voltunk. Nagy volt persze az öreg öröme, hisz a halak árából akár egy hónapig is megélhettek kettecskén az asszonnyal. Mondta is: amíg nem kell kimennie a vízre, ráér egy kicsit rendbe szedni a kunyhót: ne vigye el azt is az első komolyabb szél. Már bennem volt, hogy kimondom: nem kell ahhoz még csak az sem, hogy az a szél igazán „komoly” legyen: megteszi azt egy nagyobb szellő is, hogy elviszi a fedelet, de tán még a falakat is. De nem szóltam, mert amint szóltam volna, a Mestert, testvéreimet, és a Mester nyomában maradt embereket láttam felbukkanni az úton. Elébük szaladtam, s örömmel újságoltam: van bárka, s addig használhatjuk, ameddig szükséges. A Mester bólintott, majd megállt, s a düledező viskót nézte, aztán pillantása az öregre, s a házból épp kilépő öregasszonyra siklott. Arcán talán valami döbbenet-félét, szemében hirtelen ébredt szomorúságot láttam, s mintha még a gondolatait is éreztem volna; lám, ezek a Föld valódi kicsinyei, s nincs egy sem, aki gondolna vélük… De nem szólt, e gondolatát legalábbis nem mondta ki hangosan, de amikor indultunk, azok felé fordult, akik követték az úton, s azt mondta: ~~ Innen már nem jöhettek velem, mert nem férnétek el a bárkán. De ha akarjátok, Én veletek leszek továbbra is, ha nem is testi értelemben. Ám aki hallotta, és meg is értette mindazt, amit Szamáriában, és az erdő fái alatt mondtam tenéktek a valódi Szeretetről, s aki nem csak hallotta, és nem csak elméjébe zárta el szavaim, de élni is képes azok szerint, amiket szavaimból tanult, azzal mindörökkön ott vagyok, mert ott van abban a Szeretet, amellyel Én szeretlek mindannyiótokat olyan mély Szeretettel, hogy Életemet adom majd teértetek… - e szavak után a Mester a két öreg felé fordult, majd hogy vélük is váltott néhány szót, tőlük is elköszönt, s a bárka felé ment. Már csak akkor pillantott vissza, amikor a bárkába szállt, hogy lássa: mennyit értettek meg iménti szavaiból azok, akik idáig oly kitartóan követték. Az emberek egy része akkor már úton volt visszafelé, ám egy kisebb csoport a parton állt, s az öreggel tanácskozott valamiről. Azt persze nem volt nehéz kitalálni: miről, mert beszéd közben egyre a romos házra, majd az erdő felé mutogattak. A Mester elmosolyodott, s azt mondta: ~~ Ha minden városban csak ennyi szívben nyílna ki a Valódi Szeretet Virága… Ha minden városban csak ennyien volnának, akik megértették: miről is szólnak a valóságban azok a Tanítások, amelyeket kezükbe adtam… - nem folytatta tovább, de mi így is értettük, mit akart mondani. Gondolatban egy hálás fohászt küldtem az Ég Urához, aki lám: máris állított segítőkész embereket a két magáramaradott, s szinte a teljes és tökéletes nincstelenségben vergődő öreg mellé… és egy halk fohászt küldtem azért is: bár minden városban volna legalább ennyi, aki a szegények, a nyomorultak mellé áll… Eközben meglehetős jó iramban haladtunk, észak felé evezve a folyón, így mire a Nap délidőt jelzett, már Gerasza vonalában, tehát azzal egy magasságban, de még valamivel Aenon előtt jártunk. Akkor egy kis időre kikötöttünk, s hogy néhány halat is fogtunk, azokat megsütöttük, s ettünk. Testvéreim ugyanis úgy indultak el a Mester társaságában, hogy nem vesztegették az időt még evésre sem. Éhesek sem voltak úgy igazán, mert azok, akik a Mester nyomába szegődtek, hoztak magukkal jócskán élelmet is, s abból őket is megkínálták, mielőtt éji nyugovóra tértek. De mostanra már megéheztek, így Mesterünk kis pihenőt javasolt, hogy ehessünk. Közben mi is elbeszéltük mindazt, amit az öregtől megtudtunk, s nem a Mester, de testvéreink végett, hisz azt tudtuk: Mesterünk tudja, ismeri a két öreg sorsát, s annak miértjét, még jobban is, mint mi, akik az öregtől hallottuk. Ennek magyarázatát sem találtuk meg akkor, hisz még mi sem értettük a maga teljességében: mit tesz, az Isten Egyetlenjének lenni… - de később ez is, és az is értetté vált számunkra…

9


Ahogy végeztünk az evéssel, s egy kissé meg is pihentünk, ismét bárkára szálltunk, s már estig nem is kötöttünk ki sehol. Akkorra viszont elértük a Genezáreti tavat, így egy kis mellék folyón leereszkedve Godara városánál kötöttünk ki, s szálltunk partra. Máté egy régi ismerősénél szálltunk meg, aki távoli rokona is volt néki, s aki igen szívesen fogadott mindannyiunkat. A Mester híre már rég elért hozzá, amint azt is tudta: Máté véle jár egy úton, hát természetes kis kíváncsiság is volt benne, s hogy ettünk, s már kissé meg is pihentünk, kérdezgetni kezdte a Mestert, s Jézus néki is a testi - lelki - tudati és szellemi tisztaságról, s a Szeretetről beszélt. Mire Mesterünk végére ért tanításának, a szoba, amely egyébként hatalmas volt, zsúfolásig megtelt emberekkel: a szomszédok és a közelebb lakó rokonok gyűltek össze, de még a város túlfeléről is érkeztek férfiak, amikor megtudták: Jézus, a Csodatévő Mester van vendégségben a háznál… Amikor Mesterünk a Mennyek Országáról tanította őket, egyikük, aki a farizeusok tanításait érezte közel magához, megkérdezte: – Mondd, Mester: mikor jő el az Isten Országa? S mi miből fogjuk azt tudni: elérkezett a Fény Birodalma, amelyről szólottál? A Mester a kérdezőre pillantott, majd azt felelte néki: ~~ Az Isten Országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják akkor: ím; itt, vagy amott van; mert az Isten Országa; amiként önnön sötétségetek is: bennetek van…. – E Tanítás hatalmas fontossággal bír! E szavakkal ugyanis Jézus bizonyságot tett arról: a Fény egy szikrája, vagyis az Isten-elem minden Szellemmel bíró lényben jelen van, s amikor már készek, és képesek is lesztek azt kibontani és megélni magatokban, amikor már az ember-én helyett engeditek, hogy az Isteni Én-rész, s azon keresztül a felsőbbrendű ÉN éljen bennetek: akkor fogalmazódik meg bennetek; és számotokra a Mennyeknek Országa, mert már annak elemei, és annak elméletei fogják működtetni nem csak az emberi tudatot, de mindent, ami az emberi tudatnak van alárendelve. Azt tehát, aminek az emberi tudat, az emberi elme gondolatenergiáinak milyenségével harmonizálva kell letisztuljon: az állatvilág egyedei, amelyek épp olyan mértékben függenek az emberi elme kisugárzásaitól, amilyen mértékben (egy bizonyos formában) befolyásolják, de jellemzik is azt, megmutatva és visszaigazolva az ember nevű lénynek önnön fejlettségi szintjét, szellemi hovatartozását, természetesen nem (csak) egyedi: inkább még globális szinten, annak ellenére, hogy már az egyes egyedek szellemi milyensége is lemérhető a mellettük élő, s az általuk „nevelt” állatok milyenségén. Egy vad indulatokkal, durva késztetésekkel bíró ember csak olyanná nevelheti a mellette élő állatot, amilyen késztetések és indulatok benne vannak: s ez alatt most nem a test-tudat gyakran akarattalanul is magára vett indulatait: de a valódi ÉN; a test-tudatban rejtező Én-rész felsőbb szintű milyenségét értem, mert az állat nem is annyira a tudati, mint inkább a lelki - szellemi milyenséget reagálja le, s annak megfelelően lesz szelíd, szinte ártalmatlan jószággá akár a legvadabbnak kikiáltott, sőt: épp hogy a vad késztetések betöltése érdekében kitenyésztett állat (például egyes kutyafajták), aminthogy eszerint válhat a legnyugodtabb fajtához tartozó állat is vérengzővé. Ti magatok is hányszor álltok egy-egy megmagyarázhatatlan jelenség előtt értetlenül: pedig ez, és ennyi „csak” annak miértje. Ha már majd a Szellemi - lelki és tudati Én-etek egyaránt a Fénnyel töltekezik, s ha már majd bennetek sem lesz sem fizikai, sem szellemi szinten a jelenleg meglévő vadság emberi és szellemi milyenségtek meghatározó eleme, a köröttetek élő állatok, de még maga a természet is megváltozik, s beigazodik a ti valós milyenségtek szintjére. Értem ezalatt a természeti erőket: a viharok megszűnnek oly vad, tomboló haraggal támadni, s a Föld vulkánjai és maguk a tektonikus Föld-lemezek is lecsitulnak, tehát sem vulkánkitörések, sem pedig a korotokban oly gyakori heves földmozgások és földrengések nem fogják veszélyeztetni léteteket, s a Föld Tengerei és folyói is szelíd és segítő, s nem kiszámíthatatlan, haragos, vad arcukat tárják elétek. Mindez persze még nem a ti korszakotok emberiségének idején: de bizony jóval később, már majd az ezeréves Krisztusi Korszakot megelőzően lesz valósággá, hogy az ezer esztendő alatt megfogalmazódjék és kiteljesedjék a béke és a nyugalom. Aztán egy kis időre még vissza kell térjen mindaz, ami a ti korszakotokra jellemző, hogy az akkor ember-testet kapó, az alacsonyabb szinteken megrekedt 10


szellemek egy utolsó próbát tehessenek, amelynek során eldől: a Magasság, vagy a mélység vonzása erősebb bennük. De azért is, hogy a Föld kilökhesse magából a vad erők utolsó szikráit is. Aztán a negyedik szférába emelkedő bolygótest, amely a korábban felemeltetett szellemi gömbbe kell ismételten beilleszkedjen, többé nem zuhan vissza az azt megelőző állapotba, vagyis a korábbi történések szintjére, lévén hogy az akkori emberiség Szellemi - lelki és test-tudati energiái már nem afelé fognak irányulni. Ezt értette tehát a Mester azon szavak alatt: „a Mennyek Országa bennetek van” - igen: bennetek van, s csak rajtatok múlik: mikorra érik meg bennetek az a mély, gyermeki alázat, amely képessé tesz benneteket rá: kibontani, megélni, s a köröttetek élő lényekkel is elfogadtatni, és a mindennapok során megvalósítani a Mennyei állapotot: vagyis azt a Szellemi magasságot, amelyen már nincs, mert nem lehet hatalma egyetlen élő fölött sem az ellentétnek. A férfiú, aki a kérdést feltette, a válasz hallatán egy pillanatra meghökkent, de nem szólt, nem tett fel újabb kérdést. Ehelyett egy kissé hátrébb húzódott, majd észrevétlenül kisurrant az ajtón. A Mester (amint én magam is, s gondolom; még rajtam kívül is sokan) észrevette a férfi távozását, de egy szemrebbenéssel sem jelezte, hogy furcsának, vagy zavarónak találná, hogy az ekként reagált szavaira. Egy pár szót még szólt az egybesereglett férfiakkal, aztán a maga kedves, szelíd módján, aho-gyan mindenkor szólott, elköszönt tőlük, s haza küldte őket. ~~ Hosszú út vár még reánk, s tanítványaimnak pihenniük kell, hogy viselni tudják az út fáradalmait… - mondta, s ezt mindannyian elfogadták, s távoztak. Legalábbis egy időre, mert reggel, amikor ismét útra akartunk kelni, sokan visszatértek, de akkor már olyanok is érkeztek vélük, akik előző este nem jöttek el. Ők már az este jelen-voltak elmondásából tudtak a Mester Tanításairól, s nem egy volt köztük, aki valami makacs elszánással mondta: a Mester mellett maradnak, s viselik az út minden fáradalmait. Mire a Jordán partjához értünk, hogy ismét bárkára szállva folytassuk utunkat, már a Genezáreti tavon végighajózva, hogy Korazinba térjünk, rengeteg ember jött mögöttünk. Ezek egy része maga is bárkát kívánt bérelni, hogy (amint tervezték) valóban a Mester nyomában maradjanak, más része viszont, akik különféle betegségeik végett követték Őt, a folyó és a Genezá-reti tó torkolatánál megálltak: úgy kérték a Mestert; emelje föléjük az ő kezeit, hogy bajukból szabadulást nyerjenek. A Mes-ter akkor a bárkába szállt, s már a bárkában állva áldásra emelte két kezét, mire a betegek többsége egy pillanat alatt meggyógyult. Most is voltak köztük vakok és sánták, görbedt hátúak, és vízkórosok, s ki tudja még: miféle kórságtól gyötörtek, akik abban a percben meggyógyultak, s hangos szóval áldották Istent, és Jézust, az Istennek hatalmas Prófétáját, akit lám: Igazán szeret az Isten, mert egy intésére leoldotta róluk mind, a betegségek súlyos láncait. Ezeket aztán a Mester felemelt kézzel lecsendesítette, s miután ismét megáldotta; haza küldte őket. Azoknak viszont, akik mindenképp követni akarták Őt, azt mondta: ~~ Nehéz keresztet vesztek vállatokra, ha követni akartok Engem! Mert ha valaki Hozzám jő, és nem érzi hátrébb valónak nálamnál az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az Én tanítványom. És valaki nem hordozza az ő keresztjét, bár Énutánam jő, nem lehet az Én tanítványom. Csak az kövessen hát közületek, aki biztos abban: meg van benne az erő, és meg van benne az igaz, alázatteli Szeretet; felvállalni az Én Utamat úgy, akként, amiként azt most elébetek tártam. Mert könnyű azt mondani: Követlek, Mester… de mint mindent, ezt is meg kell gondolnotok, hogy kudarcba és keserűségbe ne fulladjon vállalkozástok, amelyet most oly nagy lelkesedéssel vesztek magatokra. Nem de; ha közületek valaki tornyot akar építeni, először leül és kiszámítja a költséget, hogy van-e annyija, amivel azt elvégezze? Nem kívánná azt egyikőtök sem, hogy miután a ház alapját megépítette, a tervek hiányában csak később vegye észre: nem bír annyival, amiből be is fejezhetné az építkezést. Nem, mert azt tudjátok mind: aki látná kudarcát, csúfolni kezdené őt mind, mondván: Lám: ez a nagyot akaró ember elkezdette az építést, és nem bírta véghez vinni! De bizony, hogy

11


számot vettek előbb, s ha tudjátok: nem vagytok képesek tervetek végrehajtására, inkább lemondtok az építkezés szándékáról, hogy csúfságban ne maradjatok az emberek előtt. Vagy melyikőtök hallott már olyan királyról, aki mikor háborúba megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, nem ül le előtte tanácskozni az ő fő embereivel, hogy a maga tízezer katonájával szembeszállhat-e az ellenséggel, aki ő ellene húszezer katonával jött? De bizony, hogy leül, és tanácskozik, s ha ereje kevés, inkább lemond az ő hadviselési szándékáról, s követséget küld az ő ellenségéhez, hogy megkérdezze attól a békefeltételeket, hogy gúny tárgyává ne legyen a meggondolatlanul felvállalt, s elbukott hadakozás miatt. Ti is ekként kell számot vessetek azzal: valóban meg van -e bennetek az Erő és a Hit, hogy követőimmé legyetek, s csak ha bizonyosak vagytok magatokban, szabad bárkába szállnotok, hogy hátrahagyva mindenetek: mellettem maradjatok. Mert bizony, mondom néktek: aki velem jár, de előrébb valónak érzi az ő anyját, apját, fiát vagy leányát nálamnál, nem lehet az Én tanítványom! Ha igazán vélem akartok járni, s egy Úton kívántok lépni Énvelem, le kell tegyétek mind, ami bennetek van: a gőgöt, a nagyra vágyást, és le kell tegyétek a földiekhez való ragaszkodást, hogy már csak az élhessen bennetek, ami az Én szavaim, s az Én Tanításaim nyomán bennetek életre kel. Mert aki közületek búcsút nem vesz minden földi javaitól, és nem rendeli alá minden földi hozzátartozóját az Egyetlen Kincsnek, és az Egyetlen hozzátartozónak: az Istennek, nem lehet az én tanítványom. Az emberek némán hallgatták a Mester szavait, s egy nem volt, aki felelt volna. A Mester akkor elfordult tőlük, s leült, s e mozdulatban volt valami, ami azt jelentette: Ím, én szóltam, s most reátok bízom, hogy cselekedjetek, amint azt helyénvalónak érzitek… A Mester a vizet nézte, én, és még Tamás azonban egy-egy pillantást vetettünk a parton állók felé: lopva csak, evezés közben a karjaink alól visszapillantva, hogy az emberek ne érezzék úgy: figyeljük őket. Azok egy darabig álltak, vélhetően számba vették: mi mindent kellene hátrahagyniuk, ha a Mester követőivé akarnának lenni, majd lassan, szinte szégyellve, hogy mozdulnak, elindultak vissza, a város felé. Egyenként szállingóztak el, míg végül egy nem maradt, aki igazán végiggondolva a Mester szavait: bárkát bérelt volna, hogy utánunk evezzen. Pedig még csak gyorsan sem haladtunk, tehát akiben igazán komoly lett volna a szándék, mindenképp utolérhetett volna minket, hogy attól fogva vélünk tarthasson, amint azt tervezte. A Mester tudta, hogy senki sem követ minket, így amikor az utolsó férfi is eltűnt a városba vezető úton, azt mondta: ~~ Haladjunk gyorsabban, barátaim, hogy mielőbb Khora-sinba érjünk. Ott is vannak még, akik Reám várnak. Mert várni sokan várják: követni azonban félnek az emberfiát, mert látják az emberfia fölött tornyosuló viharnak fellegeit, ha azok értelmét és miértjét nem értik is. Ti azonban értitek azt, mert megmondottam néktek: mit hordoznak magukban ellenemre mind, a holnapok, amint azt is megmondtam: aminő sorsa van a Mes-ternek, annál különb sorsra a tanítvány sem számíthat, mert nem különb, és nem másabb a tanítvány, mint az ő Mestere… Szótlanul eveztünk tovább, s néhány óra múltán kikötöttünk Khorazin partjainál. Miután a bárkát biztonságba helyeztük, s az evezőket is kellőképp rögzítettük az evező-pad alá, nehogy egy nagyobb hullám elragadja azokat, letelepedtünk egy kis időre. Tamás, Máté és Taddeus már útközben fogtak néhány halat, amelyeket hamar megsütöttünk, s bár kenyerünk nem volt, csak két szikkadt rozslepényünk, mindannyian ettünk egy keveset. A Mester persze most sem kívánt enni, bár váltig kínálgattuk: még mindig szokatlan volt számunkra, hogy gyakran heteken át csak néhány korty vizet, s esetleg egy kis gyümölcsöt fogyaszt, de mint mindig: most is kénytelenek voltunk beletörődni, hogy nem kíván enni. Akkor aztán megettük, amink volt, majd egy órácskát pihentünk, mielőtt Khorasin városába tértünk volna. Jócskán benne jártunk már a délutánban, s másnap szombat-nap volt, így ha még valami élelmet akartunk venni, igyekeznünk kellett, mert estétől minden üzlet, de még minden ház is bezárul, hogy a szombat törvényének eleget legyen téve. (Akkor már szállást sem találhattunk volna egykönnyen, mert a hithű zsidó péntek estétől szombat estig zárva tartotta az ő házát, és senki 12


látogatót, vagy vándorlót azon a napon be nem engedett, s még ő maga is csak a zsinagógába ment szombaton, hogy ott imádkozzék, amiként azt Mózes elrendelte.) Épp csakhogy elhelyeztük a bárkát, s elindultunk, hogy valahol szállást keressünk, amikor egy asszony-féle személyt láttunk közeledni. Messze volt még, így elsőre nem tudtuk megállapítani: valóban asszony, vagy egy idősebb, fejét erősen lehajtva haladó férfiú, mert hogy mint mondtam, már sötétedett is, így abból a távolságból csak az alak körvonalait láthattuk. Ahogy közelebb értünk egymáshoz, már láthattuk: valóban asszony az, méghozzá javakorabeli, s láthattuk azt is: vállai, de még egész teste is rázkódott a keserves zokogástól. Azért is volt oly mélyen lehajtva annak feje; ne lássa illetéktelen szem lehulló könnyeit… - s tán még azért is, mert nem bírta volna keserűsége súlyát másként elhordozni. A Mester előre küldött, látva az asszony mély fájdalmát: támogassam azt mellé, hogy az elmondhassa néki, ami szívét nyomja. Akként is tettem, s egy gyors, rövid futamodással az időről - időre megtorpanó, majd valami benső késztetésre ismét nekiinduló asszony mellett teremtem, s átkarolva annak reszkető vállát, a Mester felé vezettem. Az asszony úgy, akként hagyta magát vezetni, amiként egy öntudatlan kisgyermek, s láthatóan még csak nem is érzékelte: valaki mellé lépett, s felkarolta, hogy irányt adjon tétova, tán sehová sem vezető lépteinek. Ahogy Jézus elé értünk, megálltunk, de nem volt bátorságom elengedni az asszonyt, attól féltem, ott rogy össze, hogy már a léptek lendülete nem viszi előre. Hát csak álltam mellette, s szinte emeltem, úgy tartottam egy ideig, majd hogy a Mester a vállára tette kezét, s az asszony csodás módon erőt merített amaz egyetlen, lágy érintésből, már elengedtem, s magam is a mester mellé álltam, ahogyan azt testvéreim is tették: úgy figyeltem kettejük párbeszédét, amely rövid, gyors, lényegre törő volt. ~~ Mondd el, asszony: mi bánt, hogy segítsek, ha módomban áll… - mondta a Mester, s az asszony lassan felemelte a fejét. Addig nem tudta, de tán még csak nem is sejtette: ki az, aki előtt áll, s akinek érintése oly csodás módon megerősítette, de hogy fejét felemelve a Mester arcára tekintett, mintha a felismerés egy halvány árnyát láttam volna végigsuhanni vonásain. Arcát millió ránc szabdalta, amitől az mintha darabokra töredezett, majd ismét együvé ragasztott cserépkorsóhoz lett volna hasonlatossá, de szemeiben volt valami különös, szinte gyermeki báj, ami megvilágította nem csak az arcát, de szinte egész, megroskadt alakját is. Hangja halk volt, félénk, mint a sokat szenvedett embereké általában: – Nagy bánat gyötör engem, Uram! Egy gyermeket szültem, s már azt is vénségemre adta nékem az Isten. Aztán férjem kevéssel utóbb távozott is az Árnyak birodalmába, s azóta csak kettesben élek az én gyermekemmel. De bár ne adta volna őt az Isten, semhogy a szenvedését kelljen néznem, s hozzá tehetetlenül…! Álmot láttam most az éjjel, hát elindultam, hogy Rád találjak, amint azt az álmom megjövendölte nékem. S most kérlek: térj be hozzám, s vesd a te kezeidet az én egyszülöttemre, hogy az meggyógyulhasson általa az ő betegségéből, amely szinte születésétől fogva kínozza őt… A Mester nem válaszolt, de most Ő fogta át az öregasszony vállát, s Ő vezette azt a ház felé, amelyben az gyermekével élt, anélkül, hogy megkérdezte volna tőle: mely ház felé kell haladjanak. Mi persze szó nélkül követtük őket, de az asszony tudomást sem vett rólunk. Csak ment, ahogy a Mester vezette, s hogy a házhoz értek, szó nélkül nyitotta a Mester előtt annak ajtaját, majd hogy maga is belépett, már meg is feledkezett arról, hogy azt behajtsa maga mögött. Mi is beléptünk hát, s az ajtót is behajtottuk. Már az első pillanatban meghallottuk a beteg fájdalmas nyöszörgését, amely mintha nem is emberi lénytől, de egy csapdába esett, riadt és szenvedő állattól származott volna. A beteget ugyan még nem láthattuk, mert az a ház belső szobájában volt, de amikor az asszony elhúzta a belső szobát emettől elválasztó vastag függönyt, már láttuk is: bár akkor már inkább kívántuk volna (én legalább is!), ha nem láthatjuk… Egy deszkákból álló, s kerekekre szerelt hord-szék félén egy embernek alig is nevezhető, fura lény kuporgott. Nem ült, azt nem lehetett volna mondani, mert ahhoz, hogy üljön, egyenes gerinc kellett volna, s az a lény, amelyre pillantásom esett, szinte hétrét volt görnyedve. Gerince láthatóan több helyen is deformálódott volt, így olybá tűnt: az egész lény csak púpok halmazából áll, amelyek nem csak testének elülső, tehát a mellkasi, s a hátsó, a gerinc oldalán, de jobbról és 13


balról is kitüremkedtek, mint amikor a gerinc mellé még minden egyes borda is eltorzul, eldeformálódik valami fejlődési rendellenesség következtében. Minden oldalára púpos volt tehát, s emellé karjai és lábai is göcsörtösek voltak, mint a vén erdei fák csomós ágai. Fején néhány gyér hajszál lebbent, ahogy a függöny mozdulása felkavarta a levegőt, s hogy fejét esdeklőn felemelte, egy sosem látott csúfságú, mindenféle bibircsókoktól és fertelmes kelésektől torz arcból tekintett ránk a két értelemtől csillogó, de most szenvedés-homályosította szem. A vastag, véresre mart és sebek borította ajkak közül valami hörgő és bugyborékoló hang tört fel, amely épp annyira lehetett esdeklő könyörgés, mint kín-szülte, vad átok: érthetetlen és idegenszerű szó-áradat, amelynek mi hiába is próbáltuk volna megfejteni értelmét. A Mester azonban szemmel láthatólag megértette őket. Közelebb lépett a nyomorult párához: s ugyanabban a pillanatban véle mozdultam én is, s mellé léptem, mintha mozdulatommal óvni akartam volna valami képzelhetetlen erejű támadástól. Nem akaratlagos, inkább ösztönös volt mozdulásom, amint ösztönösen torpantam is meg, amikor a Mesterem arcáról alápergő, hatalmas könnycseppeket megláttam. Mert a Mester arcán nagy, forró könnycseppek peregtek, amint állt, s a nyomorodott testű ember szemeibe pillantott. Aztán hogy kissé csendesedett könnyeinek árja, azt mondta a szenvedőnek: ~~ Végtelen teirántad szívemnek szánalma: és mégsem segíthetek rajtad! Tudod, hogy megvan hozzá bennem az Erő, mert nem lehet azt nem tudnod. De tudod azt is, hogy ennek ellenére sem gyógyíthatlak ki a te betegségedből: mert ha az Erő megadatott is nékem az én Mennyei Atyámtól, nem adatott meg a jog, hogy a te vállalásodat elvegyem terólad, hogy ne ártsak többet, mint amennyit segíthetnék tettemmel. Ezt azonban te magad is tudod… – a nyomorult lassan, keservesen bólintott, s hogy a Mester egy könnyű érintésétől kínjai csillapodtak valamelyest, ismét valamiféle hangsor hagyta el ajkát, amelyre a Mester így válaszolt: ~~ Ennyi, és nem több, amit elvehetek a te szenvedéseidből. Ha nagyobb mértékben nyúlnék bele a karmikus vállalásba, utad, amelyet egy korábbi Út értelmében te magad vállaltál ekként végigjárni, fölöslegesen megtett úttá válna. De te ezt is tudod, mert tudod azt is: mely Út mely történései azok, amelyekért most e testben kell élj, hogy kiegyenlítetté legyenek azon tetteid, amelyek akkor estek általad… A nyomorult most ismét bólintott, s ismét hörgött valamit, mire a Mester szeméből újra forró és hatalmas könnycseppek hulltak alá. Könnyek közt felelt az érthetetlen hörgő hangokra: ~~ Nem mondom, mert nem mondhatom meg: meddig kell még viseld sorsodat! Annyit mondhatok csak: viselned kell azt békén, és igaz, gyermeki alázattal, akként, amiként az emberfia is viselni fogja az általa felvett terhet mind, amelyeket magára kellett vegyen a Világ minden bűneiért… A torz alakzat most mintha egy kissé kiegyenesedett volna hordszékében, s az iménti hangot egy új, már-már érthető hang váltotta fel, amelyet érezhetően fűtött át a mély, benső izgalom. A hangáradat végén a Mester csupán annyit felelt: ~~ Ismered Őt, s tudod, ki az: Aki veled beszél; az az… A nyomorult rút arca e szavakra szinte ragyogni kezdett a boldogságtól. Szemei teljességgel tisztává lettek, s vastag ajkai alig is felismerhető mosolyra húzódtak, s hangjában a hála, a végtelen megnyugvás, s valami tiszta, gyermeki öröm csendült, miközben göcsörtös karjait szinte esdeklően emelte fel, mint aki azért esdekel: csonka ujjaival bárha csak egy pillanatra is megérinthesse a Mestert, vagy akár csak köntösét, mely testét fedi. Jézus maga is megértette és megérezte a nyomorult mély, benső vágyódását, s mellé lépett egészen, majd lehajolt, aztán le is guggolt mellé, s úgy, olyan igaz Szeretettel ölelte át, mint addig is a Föld bármely gyermekét, hogy szívére szorítsa őt, majd vállára húzta annak fejét, s halkan, nyugtatgató hangon beszélt hozzá: s most a nyomorult szeméből is peregni kezdtek a könnyek, de már nem a fájdalom, hanem a megkönnyebbülés, és a gyermeki hála és alázat könnycseppjei, amelyek úgy, akként keveredtek a Mester szeméből aláhulló könnycseppekkel, amint a folyó vize keveredik az őt magába fogadó Tenger vizének cseppjeivel. Vagy fél órán át beszélt a nyomorodott testű emberhez Jézus, aztán ismét felállt, s anyja gondjaira bízta őt: az, hogy már nem hallotta a Mester édes, megnyugtató hangját, úgy tűnt: 14


hirtelen mély és nyugodt álomba merült, épp csak fejét hajtva egymásba kulcsolt, göbös ujjú kezeire. Igazából azonban nem aludt: tanúságul szolgált erre az a halk mormogás, amit még annyira sem érthettünk, mint a korábban hallott hangokat, de amelyek hallatán mégis olyan érzésem volt: a szerencsétlen áhítatos, mély imádságot mormol. Hogy ez mennyire így volt, arra Mesterem szavaiból következtethettem, aki azt mondta búcsúzóul az asszonynak: ~~ Ha ismét elővennék őt azok a hatalmas fájdalmak, már tudni fogja: miként viselheti el őket. De imádkozz véle, és érte magad is, s kérd az Egek Urát: bocsájtsa meg néki emez Útért minden ő bűneit… – azzal elindult, s bár az asszony láthatóan még kérdezni kívánt volna, mert nem értette: miféle bűnei lehetnek az ő egyszülöttjének, aki kicsinységétől rabja e testnek, s e test minden szenvedésének; többé egy szót nem szólt véle. Elgondolkodva lépett ki a házból, s akként is haladt aztán előttünk, mígnem egyszer megállt, s az égre emelve karjait alig hallhatóan belesuttogta a lassan leszálló sötétségbe: ~~ Áldalak és dicsőítelek Téged, mennyei Atyám, Aki oly igen tudod: miképp rejtsd el az Igazságot a „szépek” elől, hogy megjelentsd azt azoknak, akiket már rúttá tett egykor az ő szépségük, hogy önnön rútságuk mögött végre megláthassák mindama Szépséget, amelyet Te oltottál beléjük egykoron… Többet nem szólt, s én még hosszan eltűnődtem e szavai értelmén, de igaz feleletet már csak napokkal később kaptam rá, amikor egy másik házból voltunk távozóban, abból a házból, amelybe alig néhány perccel később egy másik ismeretlen hívott minket. Mert amikor távoztunk, még mindig nem tudtuk: hol fogjuk tölteni az éjt, s a rákövetkező napot. Igaz: akkor hirtelen eszemben sem volt ezen tűnődni, oly erősen foglalkoztatta elmémet mindaz, amit láttam, hallottam, megtapasztaltam, s főképpen erősen foglalkoztatta az a rövid hálaadó fohász, amelyet Mesterem küldött az Atyához. Annál inkább foglalkoztatta a kérdés Júdást, aki előrement, s örvendező arccal tért vissza, oldalán egy férfiúval, aki igen szíves hangon hívta a Mestert: szálljon meg házánál kíséretével együtt. Amint hamarosan megtudtuk, a férfiút Sámuelnek hívták, s ha nem volt is valami mély, és tiszta benne a hit, azért nem volt hitetlenebb, mint a kor emberei általában. – Megtartom a szombat-napot és a böjtöt, tizedet adok minden terményemből, s alamizsnát osztok a szegényeknek minden nagyobb ünnepen: a többi nem az én gondom! Megvan nékem a magam gondja anélkül is, hogysem abba ártanám magam, ami egyébként is a papok feladata… – magyarázta, amikor már a vacsorán, s a hálaadó imádságon is túl voltunk, s lefekvéshez készülődtünk. A Mester egy szót sem szólt e szavakra: sem helyeslő, sem pedig feddő szót, így mi sem tartottuk illendőnek, hogy szóljunk. De azért eszembe jutott: mit tenne vajon ez az ember, ha úgy, akként, és olyan testben kellene élnie, mint az az ember, akinél az imént jártunk, vagy ha legkedvesebb hozzátartozóját kellene úgy, akként látnia nap mint nap, s ellátnia is, mert rajta kívül ember nem merné érinteni annak magatehetetlen testét, ahogy az az idős özvegy gondozta torz gyermekét. Főként akkor gondoltam erre, s akkor volt bennem igen erős a vágy: megfogni ama férfiú karját, s elvinni az özvegy házához, hogy láthassa, mi is az igazi szenvedés, amikor megtudtam: mi az, amire azt mondta, amikor már a vacsorán is túljutva beszélgetett a Mesterrel: „megvan nékem a magam gondja”. De Mesterem egy gyönge érintésére lecsitult bennem az imént fellobbant, szinte haragos indulat. Akkor már tudtam: Mesterem nem fogja egészen szó nélkül hagyni a dolgot, s úgy is volt. Másnap, ahogy a zsinagógában tanította az embereket, a szenvedés mértékéről és értékéről szólt: ~~ Azt mondjátok: az ember élete szenvedés, s azt még: ki mennyit szenved, akként lesz annak jutalma az ő szenvedéseiért, és vigasztalása a Mennyek Országaiban. Hogy ez mennyire nem igaz, azt viszont nem mondjátok, mert nem is gondoljátok: esetleg igaztalan lehet a ti gondolástok. Egy favágóról és egy gazdag kereskedőről mondok néktek most egy példázatot, hogy értsétek, amit mondok tenéktek, mert érzem elmétekben a lázadást, amely most szavaim nyomán kelt bennetek. 15


Volt valamikor egy szegény favágó, aki az erdőben élt. És volt egy gazdag ember is, aki a városban lakott. A favágó reggeltől estélig szüntelen munkálkodott, döntötte a hatalmas fákat, mégsem tudott minden napon kenyeret adni övéi kezébe. S nemcsak hogy kenyeret, de ruhát és sarut sem vehetett nékik, s hogy egész álló napon át csak dolgozott, a maga házát sem volt érkezése megjavítani, amikor egy heves szél megrongálta, így az eső mind beszivárgott a tetőn, s a szél befújt minden hasadékon, hiába tömte azokat be az asszony időről-időre mohával: csak nem ért az semmit. Nagy nyomorúságban éltek hát, de a rozzant kunyhóból mégis minden este hálaadó imádság szavai szálltak az Istennek trónusa felé. A favágó megköszönte a fát, amelyet kivágott, a kenyeret, ha néhanap került abból elegendő, hogy éhüket elverjék, s ha nem, hát az éhséget köszönte meg, ahogy megköszönte, ha betegség látogatta meg őket nyomorú kis viskójukban, mert az sem volt ritkaság. Élte és érezte az Istennek szeretetét és törődő aggódását jóban és sorscsapásban egyaránt, és eszébe nem volt, hogy bármin is zúgolódjék. A gazdag ember fényes, nagy házban élt övéivel, ahol nemcsak hogy kenyér, de sült és jófajta bor is került naponta az asztalra, s nemcsak a háziak, s azok mindennapos vendégei elé, de még az asztalok alatt tanyázó ebek is sültet faltak, ha megéheztek. De a gazdag ember házából sohasem szállt e földi javakért egyetlen hálás fohász sem az Ég Urához: természetesnek érezték, hogy Isten minden földi javakkal gazdagon ellássa őket. Annál gyakrabban szállt a zúgolódás s a zokszó, ha a szomszédos ház gazdája csak egy dénárral is olcsóbban jutott új földekhez, vagy aranyhoz, amellyel házát, s házának asszonyait, leányait ékíthette, de már akkor is zúgolódtak, ha kedvteléseikben megakadályozta őket a nekik nem tetsző időjárás. Olyankor átkok és vádak szálltak az Istennek trónusa felé. Egy napon a gazdag ember az erdőt járta, s vadászott. Eközben valahogy elkeveredett vadásztársaitól, s összetalálkozott a favágóval, aki akkor is szorgalmas munkában volt. A gazdag ember először csak állt, s nézte a sovány, rongyos ember igyekezetét, majd hogy az leengedte a fejszéjét, s verejtékes homlokát megtörölve hazafelé indult, mert hogy már erősen esteledett, mellészegődött, s hazáig kísérte. Útközben beszélgettek, s a favágó eldicsekedett vele: mennyire szereti őt Isten: – Fedelet is adott, ahol fejünket lehajtsuk, ha jő az éj, s ennünk is ád annyit, amennyire igazán szükségünk van. Hát nem panaszkodhatunk. Ha néha egyikünk megbetegszik, Isten segítségével rátalálunk arra a szerre, ami könnyebbséget ad, viselni a betegség adta szenvedést, s ha nem, akkor saját erejét adja, hogy viselhessük mégis, ha a mi gyenge emberi erőnk már fogytán van… A dicsekvő, vagy inkább csak csendes, de igaz boldogságot sugárzó szavakra a gazdag sorolni kezdte a maga panaszait: – Ugyan nékem is van házam, de hát mi az én házam a szomszédaim házához képest? Rozoga ól, amelyben még vendégséget sem igen adhatok, ha nem akarok szégyenben maradni a vendégek előtt. Ennünk is van mit, de bizony: akik hozzám jönnek, mind azt sorolják: hányféle fogást ettek a szomszéd uraságnál, s olyankor nekem csak a szégyenkezés jut osztályrészemül. Ha pedig mi szeretnénk vendégségbe menni, az asszonyaim és a leányaim kell szégyelljék ócska ruháikat, kopott, fényüket vesztett ékszereiket… Én tehát nem mondhatom, amit te: hogy engem is oly nagyon szeretne az Isten, mint téged, hisz néked lám: minden kívánságod megelégíti, míg nékem minden vágyam betöltetlen hagyja… E két ember közül melyik szenvedett, s melyikük volt boldog? – kérdezte, s bizony az egybegyűlt zsidók nem tudtak, de tán csak nem akartak felelni, mert a felelet, amelyet adniuk kellett volna, ha csak egy kicsit is törekszenek rá, hogy igazat szóljanak, még számukra is meglepő volt. A Mester maga felelt meg helyettük: ~~ A szegény ember volt a boldogabb, mert az ő Kincsei az ő szívében lakoztak, s a gazdag ember volt az, aki igazán szegény maradt élete utolsó percéig, s még azon is túl. A gazdag, aki soha, élete egyetlen pillanatában sem volt, mert nem lehetett sem igazán boldog, sem pedig megelégedett, mert kívánságai mindig nagyobbak voltak, mint amennyi a Föld javaiból megadatott néki. Ezzel szemben a szegény favágó mindenkor csak annyit akart magáénak tudhatni, amennyit Isten jussául rendelt, s mert hogy hittel hitte: azt meg is kapja mindenkor az Ég 16


Urától, napjai elégedettségben és csöndes boldogságban teltek. S épp ezért a csöndes boldogságért, ezért az Istenben bízó megelégedettségéért veszi el az ő jutalmát, mert ezt a hatalmas Kincset magával vitte a Mennyeknek Országába is, hogy az már örök jussául lehessen őnéki. A szüntelen elégedetlenkedő, „keserves” sorsát Istennek ezerszer is felpanaszoló gazdag a maga telhetetlenségének és mindig többet és jobbat akarásának jutalmát veszi el, mert ő az örök elégedetlenséget, a telhetetlenséget és a nagyravágyást viszi magával szellemében, hogy az égesse és gyötörje szüntelen, míg be nem telik fölötte az Idő, s míg rá nem ébred: valóban a Föld legszegényebb embere volt, mert egy szikráját sem tudhatta magáénak a Mennyek Kincseinek: a benső békességnek, a megelégedettségnek, amelyeket csak a szerénység, az alázat, s az Istenbe vetett, hitt-teli bizodalom adhattak volna őnéki. Ez tehát a különbség a szegény és a gazdag közt, a szenvedő és a megelégedett közt itt, a Föld színén csak úgy, mint az Örök Isten Birodalmában. Ha ti sokra törtök, és sokat akartok e Föld színén, a Mennyek Kincseit lökitek sárba, s vetitek el magatoktól, mert amint taníttam már néktek: két úrnak nem szolgálhattok egyszerre! Nem lehettek a mammonnak is és az Istennek is igaz szolgái, mert vagy az egyiket, vagy a másikat el kell vessétek, s meg kell tagadjátok egészen. S ki a mammont választja az ő urának: vajon kívánhatjae, hogy azt fiának és szolgájának vallja, s a Mennyei Birodalomba fogadja az én Mennyei Atyám, akit ő elvetett és megtagadott? Bizony, mondom néktek: nem várhatja, s nem is lesz jussa annak a Mennyek Birodalmához, de kivettetik az a külső sötétségre, s lesz ott sírás, és fogcsikorgatás, míg nem az Idő betelik őfölötte… A gazdag zsidók és a farizeusok szinte egyszerre zúdultak fel e tanítás hallatán, s ismét azon voltak, hogy megragadják, s a papi bírók elé hurcolják a Mestert, de nem mertek kezet emelni reá, mert hogy igen sok volt ott, aki a szegényebbek (vagy épp a nyomorultak) közé tartozott, s azok végett, hogy azok rájuk ne támadjanak, nem árthattak Jézusnak. Amikor kiléptünk a zsinagógából, e szegények közrefogták a Mestert, s mert hogy igen sok volt köztük, akit valami betegség gyötört, a Mester reájuk tette kezét, s azok abban a pillanatban meggyógyultak. Persze, nem csak a szegények, de a farizeusok is összegyülekeztek a zsinagóga előtti téren, s ők is körbe fogták, hogy tetteit lássák és szavait hallják, de ezek ismét csak azért: hátha szól valami olyast, amibe végre beleakaszkodhatnának… Mintegy négy héten át voltunk Cezáreában, de persze nem csak a városban, hanem a város körüli falvakban és kisebb településeken is megfordultunk, ahogy az Mesterünk szándéka is volt, s a Mester mindenütt hirdette az Örömhírt; a Evangélium igéit, mi pedig a merítést, s bizony: nem egyszer a temetést végeztük. Merthogy járvány dúlt akkor a környéken (Mesterünk ezért is akart épp itt tanítani) amely járvány még nem ért el ugyan a városba, de már nem volt messze annak bekövetkezte sem. Enni azt ettük, amit a házak gazdái jó szívvel adtak, s hálni ott háltunk, ahol épp voltunk, s ha sehol sem volt helyünk, hát az ég alatt aludtunk, mit sem törődve az éjszakák egyre keményebbé váló hidegével. Nem egyszer épp olyan házaknál ért bennünket az éj, ahol a betegségben szenvedők éltek: olyankor Mesterünk szavára ott kértünk magunknak egy kis helyet éjszakára, Júdás nagy riadalmára, aki mind egyre azon rettegett: még mi is elkapjuk a kórt. (Ő egyébként is félt a betegségektől, s ez nem egyszer adott alkalmat némi derültségre, merthogy már nem is egyszer megtréfáltuk. Most nem volt ugyan kedvünk tréfálkozni, mert a helyzet nagyon is komoly volt, de azért így is megmosolyogtuk örökös félelmeiért, s azért, hogy még a Mester szavára is csak vonakodva terítette le a szoba földjére a köpenyét, s dőlt le, hogy aztán úgyszólván egész éjjel álmatlanul forgolódjon, míg mi nyugodtan és békésen aludtunk…) Négy héttel később, amikor a járvány már a városba is elért, s nemcsak hogy elért, de lassan múlóban is volt, Mesterünk azt mondta: ~~ Közeleg a tél, s én szeretnék a Templomszentelés idején már Júdeában lenni. Útközben még sokfelé meg kell álljunk, mert az emberek sok helyen betegek még, ha nem is testeikben, de 17


lelkükben s szellemükben. Induljunk hát, hogy ők is gyógyulást kaphassanak az Ígéret szavai által, mielőtt Júdeába térnénk. Elindultunk tehát, de nem Dél felé, mint gondoltuk, hanem még északabbra, a Herman hegy lábánál épült falvakba mentünk először. A Mester itt is tanított, s mi is végeztük a merítést, de még egy körülmetélési és névadási szertartáson is ott voltunk, mert hogy a fiúcska szülei oly igen kérték a Mestert. Már csak úgy két héttel később indultunk el Déli irányba. Először Ituraeában, majd Trakonitoszban töltöttük egy-egy napot, s csak aztán fordultunk ismét a Khorazin felé vezető útra. Minthogy a szombat-nap épp úton ért bennünket, aznap nem is mentünk tovább, hanem tábort vertünk ott, ahol a péntek este ránk köszönt, s már csak két nappal később folytattuk megkezdett utunkat. Khorazin határában táboroztunk, a szabad ég alatt, amint szombat-napi imáinkat is ott mondtuk el a Mester vezetésével, s az ég alatt szálltak Isten felé az aznapi zsoltár hangjai is. Bár nem ez volt az első eset, hogy a szabadban töltöttük a szombatot, de azt hiszem: ilyen szép, és ilyen ragyogó még egyszer sem volt a fölénk boruló égbolt, mint most, s az éji csillagok sem szikráztak soha oly fényesen, mint épp akkor. Szívemben mély hála, és mérhetetlen boldogság ébredt, olyan hála és boldogság, hogy egyszerűen nem voltak szavaim, amelyekkel elmondhattam volna a Mennyek Urának: hát csak csendesen csorogni kezdtek könnyeim, s én hagytam; hadd peregjenek végig arcomon. A Mester mellettem állt, de már csak akkor szólt, mikor könnyeim árja kissé megcsitult. Akkor kezeit vállamra téve azt mondta: ~~ Sírj csak, Simon! Sírd el előre minden könnyed, a mely lelkedben van, hogy akkor erős légy és biztos, amikor a küzdelem órái elkövetkeznek. Mert most még az áhítatos öröm könnyeit sírod: akkor viszont már a tehetetlenség és a keserűség könnyeit kellene elsírnod, s ha mindeneknek joguk lesz is akkor gyöngének mutatkozni: te nem lehetsz azzá, hogy magával ne ragadjon az ellen. Mert megkörnyékez, meg is ingatja majd a te lelkedet, de ha meginogsz is: el nem eshetsz, hogy magaddal ne rántsd azokat, akik akkor melletted lesznek. A sátán kikért benneteket, hogy megrostáljon, s az én mennyei Atyám kézre ad néki titeket, hogy bizonyossággá legyen; ki az, aki mindvégig állhatatos marad. Néked is meg kell botlanod, hisz ember vagy; de el nem eshetsz: meg kell tudj fogódzni még idején az Én Szeretetemben. Lesz ugyanis olyan, aki mindenestől elveti majd az Én Szeretetemet, amint elveti magától mind azt is, amit taníttam őnéki, hogy teljességgel az ellentét kezére adja magát. S néked akkor kell a legerősebb légy, amikor ő gyengének mutatkozik, s akkor, amikor már majd úgy érzed: a félelem minden csepp erőt kiszívott belőled: tagjaidból, elmédből és lelkedből. Akkor kell tudj a Szellem erejére hagyatkozni, s akkor már nem lesz helye a könnynek, sem a fájdalom-szülte sóhajoknak. Mire szavait bevégezte, könnyeim is elapadtak. Akkor aztán azt mondta: ~~ Így, ekként van ez rendjén. S most aludj, és pihenj, mert hosszú még az Út, amelyet végig kell járnunk. Hosszú, mert messzire, s magasba visz: ha a Föld értelme szerint sem az Út, sem pedig az Idő, amely alatt amaz Utat végigjárjuk, nem lesz is hosszú… Akkor úgy éreztem: Mesterem egy puhánál is puhább, meleg takarót terített rám. Azonnal elaludtam, bár fél-éber gondolataim közt még felbukkant egy homályos kérdés: vajon miként van az, hogy ha a Mester mellettünk van, egyikünk sem érzi az éjszaka hidegét, de amint eltávolodik mellőlünk, mindannyian szenvedünk attól…? - kérdésem persze kérdés is maradt, nem volt időm, hogy megkeressem, s meg is találjam rá a választ elmémnek mélyén. Az álom magába szippantott, mint valami lágy és édes örvény, s bár valóban csak néhány órát aludtam, teljesen frissnek és kipihentnek éreztem magam, amikor hajnalban felébredtem. Mesterem még mindig mellettem volt; ott ült a földre terített köpönyegen, s fejét imára kulcsolt kezeire hajtva fohászkodott, vagy inkább mintha néma beszélgetésbe merült volna az Égi Seregekkel, akiknek jelenlétét csak éreztem: látni nem láthattam senkit, csak imádott Mesteremet. Ő, amikor megérezte: arcát fürkészem figyelőn, felemelte fejét, s rámmosolygott, majd szólt, hogy ébresszem fel testvéreimet is, hogy együnk, s aztán mindjárt elindulhassunk. Akként is cselekedtem, amiként meghagyta nékem, s mikor már fohászunkat is elmondtuk, s ettünk is néhány falatot, valóban felkerekedtünk, s tovább indultunk. 18


Miután a Keletre eső, Khorazinba vezető útra tértünk, valamelyest megváltozott, téliesre fordult az idő. Mesterünk ezért gyorsabb haladásra ösztönzött minket, s még az utat is lerövidítette, amiként szokta, hogy mielőbb lakott helyre érjünk. Amikorra a városba értünk, a szél hatalmas eső-felhőket terelt fölénk, így az első házba betértünk, amelyben helyet kínáltak a Mesternek és nékünk, ahol kivárhatjuk a vihar végét. Amikor a ház ajtaját átléptük, szinte úgy tűnt: leszakadt az ég: sötét lett, s olyan vad eső-hullámok, olyan szél korbácsolta a házat, s a ház körül álló fákat bokrokat, hogy félő volt: a ház tetejét felkapja, mint valami semmi kis homokszemet, de még a fákat s a bokrokat is kitépi tövestől, hogy messze repítse őket, túl a hegyeken, amelyeknek csúcsa most a felhők sűrűjébe rejtezett, mint szégyenlős ara az ő fátylaiba: ne lássa avatatlan szem az ő orcáját. A ház ajtaja be volt zárva, s az ablakok elé még egy vastag vásznat is felakasztott a gondos háziasszony, mégis úgy, olyan élesen hallottuk a tomboló viharban álló fák sikoltásszerű hangjait, hogy a szívünk is beléremegett. Magam szinte érezni véltem a fák s a növényzet minden kínját: halkan fohászkodni kezdtem az Ég Urához: csitítsa el a szörnyű vihart, mielőtt az igazán kárt tehetne e természeti lények testében, vagy akár azok puszta létét is veszélybe sodorná. Hamarosan megéreztem: imáim nem magányosan szállnak az Ég felé, valaki imádságainak energiája csatlakozott az én fohászaim gyöngécske erejéhez, hogy megtámogassák és emeljék azokat. Hálásan pillantottam Mesteremre. Tudtam: Ő fohászkodik vélem, hogy kérésem meghallgatásra találjon az egek Ura előtt. Ez hamarosan be is következett: néhány perccel később a szél hirtelen elnémult, tovább nem járta szédült, vad táncát a ház körül, s az eső is csendesebbé, szinte alázatossá lett, mintha csak simogatná a lombjuk-vesztett fákat és bokrokat, hogy megengesztelje őket az imént okozott fájdalomért és riadalomért. Bár azt most teljességgel éreztem: ez utóbbi gondolataim csak a magam elméjében fogalmazódtak meg, az érzés, hogy ez így lehetett, mégis bele írta magát érzéseim közé. A Mester mosolygott, s tudtam azt is valami megfogalmazhatatlan, inkább csak ösztönös tudással: imént ébredt gondolataimat mosolyogja. Hogy ez mennyire így volt, arra a következőkben mondott szavaiból is következtethettem: ~~ Tudod, Simon: a Föld világa nagymértékben olyanná lesz, amilyenné azt az emberi gondolatok formálják. Ha a Föld minden szellemmel bíró lénye, tehát minden ember csak szép, költői, tiszta gondolatokat fogalmazna meg elméjében, azok válnának valósággá, s a Föld minden egyes lélek-lénye azokhoz igazodva jelenne meg a Föld színén. De sajnos még sokkalta több a vad és durva gondolat, így egyelőre még azok, s a durva érzések és kívánságok határozzák meg: hol áll a Föld emberisége, s mely szinthez kell igazodjanak azon lélek-lények, amelyek itt kell végigéljenek egy-egy életet. Ha már az emberiség többsége akként fogja hallani és értelmezni a szél, s az esőcseppek szavát, amiként azt most te megfogalmaztad magadban, de ekként fogja megfogalmazni és értelmezni is a körötte lévő Világot is: maga a Világ is hasonlatossá lesz a többség érzéseihez és gondolataihoz. Ez aztán segítségére lesz azoknak is, akik még a durvább gondolatenergiákkal bírnak: felismerni és beazonosítani önnön gondolataik forrását, s megigazítani azokat, elvetve az ellentét energiáit tudatukból, hogy már maguk is a tiszta gondolatenergiákkal igyekezzenek töltődni, s az által fogalmazva meg a maguk gondolatait, már akként tudjanak hatni a köröttük lévő világ-elemekre, amiként előttük lépő testvéreik is teszik. Mindez azonban még messze: szinte felmérhetetlenül messze van, legalábbis ami az Utak s az Idő földi értelmezését illeti. De kell már most, hogy a tiédhez hasonlatos gondolatok fogalmazódjanak meg, amint kellett az már évekkel, évszázadokkal korábban is, apáitok apáinak idejében, hogy alapja legyen e tiszta gondolatoknak, amelyre, és amelyből a tiszta gondolatok építménye felépülhet egykor… E szavakon ismét elgondolkodtam, ám hogy az idő megcsendesedett, Mesterünk nem hagyott túl sok időt a tépelődésre. Ugyan az éjt a háznál töltöttük, amelyben a vihar elől menedékre leltünk, korán hajnalban azonban ismét útra keltünk, s hogy a Genezáreti tó vize teljességgel csendesnek és nyugodtnak mutatta magát, a bárkával indultunk tovább. Csak most örültünk igazán korábbi előrelátásunknak, amiért a bárkát minden eshetőségre számítva oly gondos alapossággal helyeztük biztonságba, mert bizony: azt tele fújta a vad szél vízzel, s mindenféle lehullott falevelekkel, s ha nincs a bárka evezőpadjához rögzítve a két evező, bizonnyal az sem volna már sehol: a szél 19


korbácsolta hullámok úgy vitték volna tova, mint a hervadt leveleket, amelyek még mindig a víz tetején úsztak forogva - pörögve, ha egy-egy kisebb örvény elkapta őket. Hamarjában rendbe szedtük a bárkát: kimeregettük belőle a vizet, s kiszórtuk az ázott faleveleket, aztán hogy egy pár helyen a tömítést is kimosta a víz, némi viasszal kevert mohát és szurkot használva ismét biztonságossá tettük. Ez utóbbit egy halászembertől kaptunk, akit régebbről, még a vándorlás évei előttről ismertem. Miközben a bárkát javítgattuk, beszélgettünk is néhány szót, s bizony: amit hallottam, megreszkettette egy pillanatra a szívemet. Régi, közös ismerősökről mondott híreket: ki halt meg, mióta nem jártam sem Kapernaumban, sem Khorazinban, ki gyengélkedik, s kinél várható hamarosan nász, vagy épp gyermekáldás. Mert ez is, és az is várható volt nem egy helyen, hisz az Idő nem állt meg. A gyermekek felnőttek, s maguk is családot alapítottak, miközben az öregek rendre távoztak, ha már annak jött el számukra az ideje. Még akkor is e híreken tűnődtem, amikor a bárkába szálltunk, s Mesterünk, aki ismerte csendessé válásom okát, azt mondta: ~~ Hagyd most a földiekre mindazt, ami földi, Simon. Te az Ég munkása vagy, hát az Égiekkel kell törődj. Akinek távoznia kell, vagy kellett, az távozik, vagy már távozott, s aki érkezendő, az is megérkezik rendjén, amikor itt lesz annak a perce. De most néked nincs dolgod sem ezzel, sem pedig azzal. Aztán ha ismét feladatod lesz a föld dolgaival foglalkozni, akkor arra fogják vezetni a te lépteidet a történések mind, de már akkor is úgy, akképpen, hogy a föld, s a földiek dolgait is az Ég munkásaként szemlélhesd, s intézhesd, hogy az mindeneknek javára: s már a Valóság értelmében is javára és épülésére szolgáljon. Többet nem is szólt, s én valóban igyekeztem túltenni magam a földi híreken, amit nagy mértékben megkönnyített testvéreim beszélgetése, akik arról kezdték faggatni a Mestert: miként értelmezzék, amiket a gondolatok erejéről, s azok valóság-teremtő hatalmáról mondott. A Mester végighallgatta kérdéseiket, de aztán csak annyit válaszolt: ~~ Még hiába magyaráznám el néktek azok okát és miértjét, mert nem értenétek. Még nem ismeritek eléggé a bennetek lakozó lelket és szellemi erőket, semhogy élhetnétek is a megszerzett tudással. Annak pedig, hogy a rosszul megértett Tudás-elemeket rosszul is használjátok fel, nincs értelme, kára viszont annál több lehet, s nem csak számotokra, de mindenek számára. Most még elégedjetek meg azzal, hogy a magatok tudása szerint használjátok a magatok gondolat-energiáit, úgy és akként, ahogy, és amiként azt legbenső késztetéseitek diktálják. Sokan közületek így is akként fogják használni a maguk gondolati erejét, amiként az helyénvaló, és Törvényszerű, de kell, hogy az is lehetőséget kapjon a maga gondolatenergiáinak használatára, aki már most sem úgy, és akként használja azt, ahogyan azt a többiek teszik. Hogy ennek miért van elsődlegesen fontossága, majd akkor magyarázom el, amikor annak érkezik el az ideje. S ez az idő már nincs olyan messze, mint azt gondolnátok… Ebben aztán meg is nyugodtak mindannyian, s hogy a kérdés mindennapos, egyszerű dolgokra terelődött, hamarosan feledésbe is merült az iménti kérdés, egy időre legalább is. Egyedül tán Júdás volt az, az Iskariótes, akit csak nem, és nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy a maga gondolataival is irányíthatná az eseményeket, ha ismerné annak hogyanját és mikéntjét. Ő még felfel tett egy-egy halk kérdést, ám hogy Mesterünk néki is csak azt mondta, amit az imént mindannyiunknak, hogy várja ki a megfelelő időt, végül ő sem kérdezett többet, de hogy elméje továbbra is e kérdéssel foglalkozott, azt szokatlan csendessége is mutatta. Mi persze nem foglalkoztunk vele, hagytuk: hadd merüljön el a maga gondolataiban, épp csak egy kicsit halkabban folytattuk beszélgetésünket és tréfálkozásunkat, hogy ne zavarjuk őt elmélkedései közepette. A Tavon eközben csendesen siklott a bárka. Egy kissé Dél-nyugati irányba eveztünk, a Gerizimhegy felé, pontosabban arra, ahol az öreg pár kunyhója állt, akitől a bárkát kölcsön kaptuk, s akiknek rozoga kunyhója mellett azok maradtak elindulásunkkor, akik igazán megértették, amit Mesterünk a Szeretetről tanított nékik korábban Szamária városában, majd a hegy lábánál, az erdő fái alatt ülve. Amikor az ismerős környékre értünk, magunk is elcsodálkoztunk azon a változáson, 20


amit láttunk. Most nyoma sem volt már a rozoga, épp csak jól - rosszul összetákolt kunyhónak. Helyette takaros kis gerenda-ház emelkedett, nem messze a folyóparttól, s a ház alja még kövekkel is körül volt hordva: ki ne mossa a földbe ásott gerendákat az eső, vagy a váratlanul kiáradó folyó vize. A ház amúgy valamivel magasabbra volt építve, mint az egyébként szokás volt, s három lépcső vezetett a ház ajtajáig, ahol most egy középkorú asszony ült, s kötényéből szedegetve valami zöldségfélét tisztogatott. Közeledtünkre felállt, s szemérmesen visszavonult a ház mélyére. Helyette az öreg halász lépett ki az ajtón, s hogy megismert minket, mosolyogva indult elénk, erősen fogódzva a lépcső melletti korlátba: meg ne szédüljön, míg a lépcső aljába ér. Azt már a fiatalabbik asszonytól tudtuk meg, hogy bizony, megesett ez, s hozzá épp akkor, amikor először látott bárkát kikötni. Minthogy látása is egyre gyengült, nem tudta megállapítani: nem bennünket lát-e visszatérni, s mert hogy élt a gyanúperrel: mi tértünk vissza, oly-igen igyekezett volna elénk, hogy megszédült, s ha nincs mellette az építésnél segédkező ember egyik idősebb, s jó erőben lévő fia, bizony: arcra esik, s azt nem igen élte volna túl. Akkor legalábbis nem, hisz olyan elgyötört és legyengült állapotban volt, hogy a legkisebb betegség elég lett volna, hogy elvigye. Most valamivel erősebbnek látszott, a sze-mei sem voltak annyira beesve üregükben, bár most sokkal erősebben hunyorgott, ami arra utalt: a látása azóta is sokat gyengült. – Hiába - mondta, amikor erre terelődött a szó - az én koromban már minden nappal gyengébb lesz a test, hogy köny-nyebben megtalálja rajta a kiutat a lélek, ha ideje van az ő távozásának. Ez, és ennyi volt csupán, amit a halálról, s a távozásról mondott, de még e szavakban is valami csendes örömet, s nem a távozástól való félelmet érzett az, aki hallotta. Ahogy a ház elé ért, nagy örömmel ölelte meg Mesterünket, aki közben már kiszállt a bárkából, s elébe ment, majd hogy mi is kiszálltunk, s már a bárkát is visszakötöttük korábbi helyére, bennünket is egyenként magához ölelt. Aztán a házba hívott minket, s büszkén mutatta: milyen szép ágyat készített nékik az egyik Szamáriai ácsmester, milyen erős széket, asztalt, de még az ajtó fáját is oly örömös szeretettel simogatta, mint egy kisgyermek, aki nem, és nem tud betelni a kincsekkel, amelyeket kapott. S még szava is olyan volt, mint a gyermeké, aki a kapott játékkal dicsekszik valamely felnőtt előtt. A Mester mosolyogva hallgatta, majd az asszony mellé lépett, aki szólni sem tudott örömében, hogy újra láthatja azt a férfiút, akinek mindezt: a biztonságos és meleg Otthont, a kényelmes fekhelyet, s még a melléjük álló, s őket igaz Szeretettel gondozó embereket is köszönheti, s aki nélkül bizonyára már nem is élnének… aztán amikor megtalálta hangját, csak a szívbéli hála szavait volt képes ismételgetni, míg mesterünk félbe nem szakította: ~~ Hagyd ezt, s ne dicsérj engem! Nem én, hanem az én mennyei Atyám az, akit dicsérned kell, és áldanod szüntelen, aki a Szeretet egy cseppjét oltotta minden egyes gyermekébe: Néki tartozol hát köszönettel, s nem énnékem. Én csak megmutattam ama elrejtett kis Isten-cseppecskét azoknak, akik már elég erősek voltak meglátni magukban is, és másokban is azt, s megtanítottam őket: hogyan kell azt használniuk, hogy úgy, akként éljenek azzal, amiként azt a mennyeknek Ura rendelte azt számukra. A többi már az ő erejükön és emberségükön múlott, amiért viszont őket illeti dicséret. Mesterünk szerény szavai még az eddigieknél is inkább meglepték a két öreget, de még azt az asszonyt is, aki szintén bejött, miután a közelben lévőket értesítette: a Mester újra itt van. Azok is eljöttek a Mester köszöntésére, s ők is elcsodálkoztak Mesterünk halk, szerény beszédén, amellyel nem önmagát, hanem a Teremtő Atyát, s az Atya igazságos Törvényének egy kis szikráját felismerő és teljesítő testvérekre; azaz rájuk irányította a hálálkodás és a köszönet szavait. S megvallom: egy kicsit még minket is meglepett a Mester beszéde, pedig mi évek óta ismertük, s tudtuk: amilyen Hatalommal bír, olyan hatalmas benne az ő szelíd alázata is, amellyel mindenkor a maga szavai elé helyezi az Atyának szavát és az Atyának minden egyes Parancsolatait. De mi emberként gondolkodtunk, s a magunk mértéke szerint: így mindenkor csodáltuk a Mester szelídségét, egyszerűségét és igaz, gyermeki alázatát, megérezve valahol lelkeink mélyén: éppen ez az, ami annyival fölénk emeli Őt, s ez az, ami annyival hatalmasabbá teszi nálunk, hogy úgy álljon előttünk Példaként, amiként a hatalmas hegy-óriás áll a semmi kis homokdomb előtt, amely 21


bámulva és csodálva nézi a hatalmas Testvért, s törekedik rá mindenképp, hogy hasonlatossá legyen Hozzá, akiről tudja mégis: ha hasonlatossá lesz is: olyanná sosem lehet, mint az, mert azt mindig magasabbra és magasabbra emeli a benne rejtező Szeretet ereje – amely Szeretet épp érte: semmi kis homokdomb iránt, de még a domb aljában húzódó völgy és a völgy alatt lévő szakadék iránt ébredt és él a végtelen magasságba nyújtózó Hegy minden kis szikrájában… Néhány napig az öreg pár házánál időztünk, de aztán, hogy erősen közeledett a Templomszentelés ünnepe, a Mester ismét útra készülődött. Mi természetesen Vele tartottunk, de már az öreget nem engedte útra kelni. Úgy legalábbis nem, ahogy mi mentünk, hisz mi, mint az esetek többségében most is gyalog-szerrel indultunk. De igen valószínű volt, hogy az öreg nem bírná ki a gyaloglással járó fáradalmakat, még akkor sem, ha az út maga lényegében nem volt hosszú (mi is csak azért haladtunk mindenkor oly lassan, mert Mesterünk szinte minden kis és nagy településen, de még a magányosan épült házaknál vagy ház-csoportoknál is megállt, hogy egy ne maradjon, aki ne hallhatta az Evangélium igéit, s akinek ne adatott volna meg a mód: attól fogva annak szellemében élni és irányítani a maga életét). Ha nehezen is, de rábeszélte: várja meg inkább, míg azok, akik a házához jártak, maguk is elindulnak, s öszvéreik hátán őt is felviszik az ünnepre. (Erről egyébként már korábban is esett szó, kevéssel azután, hogy a házhoz értünk, s kevéssel utánunk ama ifjabbik asszony férje is megérkezett, aki érkezésünkkor a zöldségfélét tisztította a ház előtt. Azzal a férfiúval beszélt Jézus, tudva már előre: mennyire igyekezni fog az öreg, hogy felmehessen a többnapos ünnepekre, s tudva azt is: hátralévő életében ez lesz az utolsó alkalom, hogy ezt megteheti. Ezt el is mondta ama férfiúnak, aki értette a Mester szavait, s ígéretet is tett rá, hogy felviszi az öreget, s ott ügyel rá mindenképp, hogy semmiben se lásson szükséget, s túl se hajszolja magát. Erre a férfiúra kellett tehát várjon az öreg, aki ugyan tudott a Mester s a férfiú közt esett beszélgetésről, de makacsul egyre azt hajtogatta: ő a Mester közelében akar lenni mindvégig. Olyan volt, mint egy akaratos gyermek, aki kedvelt szülőjét akarja követni mindenáron, nem törődve sem fáradtsággal, sem veszéllyel…) Elindultunk tehát Mesterünk vezetésével, s az ünnep első napjára valóban Jeruzsálembe is értünk. Akkorra már nagy sokaság gyűlt ott össze, csaknem akkora, mint más esztendőkben a húsvéti ünnepeken, s az egybegyűltek egy része épp a Mester láthatására érkezett. Hogy utoljára Bethszaidában voltunk, s Lázár házánál szálltunk meg, természetes volt, hogy Lázár is velünk tartott: őt is látni akarták az emberek, mert akik tanúi voltak annak: miként támasztotta fel azt negyednapos halálából Jézus, rendre elmesélték a történteket, az emberek tehát méltán voltak kíváncsiak mindkettejükre. Amiként a legutóbbi ünnepen, most is voltak szép számmal görögök az érkezettek közül, részint azok, akik legutóbb is ott voltak, részint azok, akik ezekkel tartottak, hogy maguk is megbizonyosodhassanak arról: a hír igaz, Lázár (akinek halálhíre hamar elterjedt) valóban él, s az a férfiú, aki őt visszahívta a Halál birodalmából, valóban nagyobb Erő birtokosa, mint bármely más ember, akit ezideig mint prófétát tiszteltek a zsidóság körében. Mint akkor; most is Fülöp közreműködését kérték, hogy a Mester közelébe kerülhessenek: s a Mester, mint akkor; most is igyekezett távolmaradni az őt csodáló, szinte már bálványozó emberektől, megérezve: mennyire semmi e nagy lelkesedésben a valódi hit. Amikor Simon házánál megszálltunk, mondta is: ~~ Ma még mint prófétát emlegetnek és tisztelnek az emberek. De hamarosan meglátjátok: milyen gyorsan tűnik semmibe, s fordul a legmélyebb gyűlöletbe az ő „tiszteletük”, amellyel most fogadtak! Már most ellenemre fordulnak sokan ezek közül, s a most szíveikbe fúródó fekete harag-szilánkok hamar szárba szöknek, hogy megteremjék az ő mérges töviseiket ellenemre. De kell, hogy mindezek meglegyenek: ezért is, hogy ismét közéjük kell most lépjek, bár nem szándékoztam, majd csak az utolsó napokban közéjük jönni. De sok van még, aki bizonytalankodik az ő szívében, nem tudván eldönteni: mellettem, avagy ellenem szóljon, ha 22


szólnia kell. S mindez azért van, mert az ember gyenge és állhatatlan, aki a pillanatnyi érdeket mindig is előbbre helyezte magában a valós értékeknél… Tudtuk, hogy Mesterünk ismeri mind a holnapok várható történéseit, de most valahogy nem tartottuk teljességgel valószínűnek, hogy keserű szavai valaha is beigazolódnának. Annak ellenére sem, hogy már az első napon, amikor is Jézus a Templomban, a Salamon tornácán volt, körbevették Őt a zsidók, és durva, szinte követelő szavakkal faggatni kezdték. Mi egy kissé hátrébb álltunk, és sehogy sem tudtunk közelebb jutni, hogy eltávolítsuk onnan az ellenére kelt embereket, így szavaikat is csak messzebbről hallgattuk: ~~ Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nékünk nyíltan, hogy tudjuk! - követelték egymás szavába vágva, mire Jézus azt felelte nékik: ~~ Megmondtam néktek már kezdetben: Ki vagyok! Nem mondom most el ismét, hiszen a cselekedetek, amelyeket az én Atyám nevében cselekszem, bizonyságot tesznek rólam. De ti nem hisztek sem szavamban, sem pedig cselekedeteimben, hogy az én Atyámtól van azokhoz nékem erőm, mert ti nem az én juhaim közül vagytok. Amint megmondtam néktek azt is: az én juhaim hallják az én szavamat, és ismernek engem. És én is ismerem őket, és azok követnek engem, mert tudják és hiszik: én örök életet adok nékik, és soha el nem vesznek, és többé senki ki nem ragadja őket az én kezemből. – Milyen jogon jelented ki mindezt? Ki adott néked hatalmat, hogy mindezeket megcselekedd, amiket előttünk cselekedtél, és ki adta néked a szót, amellyel a te hatalmadról szólasz? – kérdezték ismét, de mostmár sokkal hevesebb indulattal, mint ahogyan az előbbi kérdést feltették, ám a Mester továbbra is nyugodt hangon válaszolt nékik: ~~ Az én mennyei Atyám az, aki azokat nékem adta. Ő nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből, így az Én kezemből sem. Mert Én és az Atya egy vagyunk. A zsidók erre hangosan lázadtak, Istenkáromlónak mondták, és sokan köveket ragadtak, hogy megkövezzék őt. Jézus teljes nyugalommal állt köztük, bár hangjában szomorúság volt, amikor azt mondta: ~~ Sok csodás dolgot mutattam néktek az én Atyámtól; azok közül melyik dologért akartok megkövezni engem? A zsidók egy pillanatra megdöbbentek, de aztán csak még hangosabban kezdtek kiáltozni. Egyikük a többi helyett is válaszolva azt mondta: – Jó dologért nem kövezünk meg téged: de bizony, megkövezünk a káromlásért… Azért, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat, s azt mondod: Atyád tenéked a Teremtő … Jézus kérdéssel felelt néki szavaira: ~~ Nincs-e megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok? Ha azokat Isteneknek mondják a törvények, akikhez az Isten beszéde szólt: arról mondjátok-e ti, akit az Atya megszentelt, és elküldött teértetek e világra: káromlást szólsz; mivelhogy azt mondottam: Az Isten Fia vagyok?! – ekkor kis szünetet tartott, s várta: miként felelnek néki a zsidók, majd hogy egyikük sem szólt, ekként folytatta: ~~ Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higyjetek nékem! Ha pedig azokat cselekszem, ha nékem nem hisztek is, higyjetek a cselekedeteknek: hogy megtudjátok és elhigyjétek, hogy az Atya én bennem van, és én ő benne vagyok… A zsidók erre ismét csak nem tudtak mit felelni; s most már tehetetlenségük is szította dühüket. Akkor már nem is azon voltak, hogy megkövezzék, de azon, hogy megfogják, s a poroszlók kezére adják, akik majd átadják Őt a papok törvényszékének, hogy az ítélkezzék fölötte, de most sem tudták elfogni: Mesterünk egyik pillanatban még közöttük állt, a következőben azonban eltűnt szemeik elől. Ezt megint csak nem értették, így még inkább haragra gerjedtek, olyannyira, hogy végül már egymást is hibáztatták, amiért nem tudták megfogni. Mi akkor már eltávoztunk a sokaságból, s a Templom elé mentünk, remélve: ott találjuk Mesterünket. Így is volt: míg a Templomban a gazdagabb zsidók és a farizeusok még mindig egymást okolták, a Mester a 23


Templom mellett kuporgó koldusok közé ment, hogy akinek lehetett, gyógyulást adjon, s akinek nem lehetett, az legalább enyhet és vigasztalást nyerjen ereje és szavai által. Amikor mi is mellé léptünk, a Jordánhoz mentünk, s hogy a bárkák ott álltak, amelyeken a távolabb élő zsidók érkeztek, az egyikkel a folyó túlpartjára eveztünk, Béthabara mellé, tehát oda, ahol már nem is egyszer jártunk, s ahol János maga is sokakat merített korábban, s ahol sok híve volt a Mesternek. De most köztük sem vágyott lenni: csak mi voltunk mellette, amikor a város mellett egy elhagyatottabb helyre ment, s imáiba merült. Később, hogy imáit bevégezte, egy ideig még beszélgettünk. Addigra már sokan gyűltek körénk, olyanok, akik a bárkás szavait követve maguk is átkeltek a folyón. Ezek mind egyszerű zsidók voltak, olyanok, akik igaz szívvel vonzódtak a Mesterhez: egy ideig ezekkel beszélt tehát Jézus, majd felállt, azzal a szándékkal, hogy visszatérjen a Jordán túlpartjára. Most ugyan nem Jeruzsálembe akart menni, mi mégis aggódtunk, s igyekeztünk Őt lebeszélni szándékáról, attól tartva: azok, akik ellene voltak, lesben állnak, s csak arra várnak, hogy kezükre kerítsék. A Mester nagyon nyugodt hangon azt mondta: ~~ Ne aggodalmaskodjatok énérettem! Most még semmi bántódásom sem eshet, s amikor annak jő el az ideje, hogy gyötrettetéseknek legyek kitéve, úgy sem tehettek semmit az ellen, aminek meglennie mindenképp szükséges e Világért. Nyugodt szavai bennünket is megnyugtattak, így aztán átkeltünk a folyón, s ismét Bethszaidába mentünk. Minthogy Lázár is velünk volt, szinte természetes lett volna, hogy ismét az ő házánál szálljunk meg, ám a Mester azt mondta néki: ~~ Jobb lesz most, ha távolabb megyünk, amint te is helyesebben teszed, ha egy ideig másutt szállsz meg, nem a magad házánál. A főpapok ugyanis ellened is fenekednek, hisz élő bizonyság vagy őellenük, hogy ők igaztalanul törnek rám, mert én valóban az Istennek Erejével cselekszem. Még senki ember vissza nem hozott más embert a holtaknak birodalmából, s azt ők is tudván tudják: ez a csoda valóban csak az Istennek ereje által volt lehetséges. Ezért hát ellenedre vannak, s azon vannak, hogy megfogjanak, s megöljenek téged is, mert amíg az emberek közt jársz, bizonyságul vagy énmellettem, de őellenük… Lázár akkor egy rokonához szállt, mi pedig egy tanítvány házához mentünk, s ott töltöttük az éjt, de a Mester már korán reggel elindult, hogy a másnapi szertartáson is ott legyen, s tanítsa az embereket. Mi ugyan ismét aggódtunk, de már nem szóltunk: tudtuk, hogy Mesterünk nem teszi ki magát (és persze bennünket sem) fölösleges veszedelmeknek, tehát ha Ő azt mondja, hogy megyünk, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Ahogyan az előző napon: most is sokan szorongtak a Templomban, s még a Templom udvarán is, de a Templom előtt is számtalan ember gyűlt össze. Ezek mind gyógyulást vágytak a Mester kezéből kaphatni, s volt olyan is, nem is egy, aki már a puszta látásától, a Mester közelségétől teljességgel kigyógyult bajából. Ezek aztán mind fennhangon dicsérték a Mestert, s áldották érte Istent: s a farizeusok mostmár végképp nem mertek kezet emelni ellene. De mert nem múlott el iránta az ő haragjuk, kérdésekkel ostromolták, s azon voltak, hogy szavaiban fogják valami igaztalanságon, ám a Mester mindahány kérdésükre megfelelt, s hozzá olyan jól, olyan tökéletes bizonyságot téve róla: ismeri, s még náluk inkább ismeri mind a Mózesnek Törvényeit, hogy nem szólhattak ellenére. Akkor viszont, hogy az utolsó kérdést is feltették, s a válasz után már nem volt bátorságuk tovább kérdezgetni Őt, hogy még inkább szégyenben ne maradjanak az egyszerű zsidók előtt, Mesterünk újra a Templom előtti térre ment, ahol ismét sok beteg gyűlt együvé, s egy ideig csendesen munkálkodott köztük, s gyógyította azokat. Amikor már az utolsó gyógyulni vágyót is érintette, hirtelen a farizeusok és a papok felé fordult, akik egy kissé távolabb állva figyelték minden szavát, s minden mozdulatát, és egy kérdést intézett hozzájuk: ~~ Miképpen vélekedtek ti a Krisztus felől? Kinek a fia? Azok egy pillanatig döbbent-értetlenül nézték, majd egyikük így válaszolt: – A Dávidé. Mesterünk elmosolyodott, majd ismét kérdezett:

24


~~ Akkor most tőletek is megkérdem: ha a Dávidnak fia, miképpen lehetséges, hogy Urának nevezi őt Dávid a Zsoltárokban? Ti miként értelmezitek azt, amikor arról szóltok, hogy a Krisztus Dávidnak fia, ha egyszer maga Dávid nevezi őt Urának? Hogy is szól erről a Zsoltár? „Monda az Úr az én Uramnak, ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul.” Ha pedig ekként szól a Zsoltár: mi módon lehet fia, de ugyanakkor Ura is őnéki a Krisztus? Erre a kérdésre egyikük sem tudott felelni, ahogy azok, akiknek korábban feltette e kérdést a Mester. Ezek is némán, s tűnődve álltak egy ideig, majd lassan elindultak, de szinte látni lehetett: mint forr egyre inkább a harag és a gyűlölet szíveikben Mesterünk iránt, aki lám: még utószor is szégyenbe hozta őket az egyszerű zsidók előtt. Mert haragjuk szinte kézzelfoghatóan forrt szívükben; de semmit sem tehettek a Mester ellen, aki ezután ismét más emberek felé fordult, hogy azokkal szóljon néhány szót, mielőtt eltávozna a Templomtól. Az utolsó napon, hogy épp az Istenimádás ideje volt, s mi kissé később értünk a Templomba, a Mester a persellyel átellenben, egy kissé félreeső helyre ült: onnan figyelte aztán, mint vetnek a perselybe már kifelé menet pénzt azok, akik a tehetősebbek, vagy épp a gazdagok közé számíttattak. Magasra emelt fővel, s büszkén körbe hordozva az ő tekintetüket, jól láthatóan tették bele a csillogó aranyakat, még egy kissé meg is csörgetve némelyikük, hogy a többi zsidó jól hallhassa: milyen nagy adományt adtak ők a Templomnak. Aztán hogy a gazdagok önelégült ábrázattal kimentek, egy kopottas öltözékű asszony is a persely mellé lépett, s szemét lesütve gyors-titkon ő is belevetette a maga adományát: két nyomorú fillért, mivel csak annyija volt. A Mester nagyot, mélyet sóhajtott, s azt kérdezte: ~~ Láttátok-e: mint adakozott nehéz aranyakat a sok tehetős ember? - s mi azt feleltük: – Láttuk, Mester… Akkor megkérdezte azt is: ~~ Azt láttátok-e: mennyit vetett a perselybe amaz asszony, aki most utolsóként lépett oda? – s mi most is azt feleltük: – Láttuk, Mester… Jézus akkor egészen felénk fordult, s azt mondta: ~~ Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény özvegy asszony többet adott, mint a többi együttvéve, akik a perselybe vetették az ő adományaikat. Mert azok mindnyájan az ő fölöslegükből dobtak a perselybe; ez pedig az ő szegénységéből, amije csak volt, mind bedobta az ő egész vagyonát. Azoknak nem hiányzik az, amit adtak, s még maradt is nékik bőséggel: emez pedig mindenét feláldozta, holott azt sem tudja: mit fog enni ma, avagy hogy mit fog enni holnap… Ez a különbség a képmutatás, és a valós Áldozat között, s ekként méretik meg a Mennyeknek Országában a csillogó arany, amely nem érhet fel ama nyomorú két fillérrel: mert az is a maga valós mértéke és értéke szerint mérettetik majd. – Ennek a Tanításnak is meg van az értelme a ti jelenetek során, s bizony: nem is kicsiny jelentéssel bír! S hogy az emberek közt ismét nagyobb mértékben bukkan fel a nincstelenség, a Tanítás jelentése mind fontosabbá válik. Ahogy azt te magad megfogalmaztad: a nyomor legmélyebb mélysége az, ahol az emberi kicsinység s az emberi nagyság igazán megnyilvánulhat, s ami megmutathatja: kiben mi lakozik valójában. Az a nyomorult, aki erővel elveszi, vagy csellel megszerzi a másik nyomorult utolsó darab kenyerét, nem méltó enyhébb ítéletre, mint az, aki milliókat húz ki mások zsebéből: de az, aki egy darab, bárha a szemétből kiemelt kenyeret is ketté tud törni, hogy a nálánál is nyomorultabb kezébe adja, százszor és ezerszer nagyobbat cselekedett az Ítélet értelmében, mint az, aki a korábban megszerzett vagyonból iskolákat épít, vagy abból jótékony célra adakozik; ha az, aki a darab kenyeret ketté törve megosztotta társával, nem azért tette amit tett, hogy a maga értékét növelje annak szemében! – amint hatalmas értékkel bír annak cselekedete is, aki az iskolát nem úgy, nem akként építtette, vagy nem a maga dicsőségét keresve 25


adakozott ama jótékony célokra, mint aki a magáéból áldozott, de úgy, akként, mint aki olyan anyagi eszközből gazdálkodva cselekedte ezeket, amelyeket rábízott az Égiek kegyelme, s éppen azért, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő módon tovább adja azt oda, ahol arra a leginkább szükség van, de aki a rábízott vagyon őrizete mellett is meg tud maradni egyszerű, szerény embernek, olyannak, aki a birtokában lévő vagyon révén (vagy által) semminő kiváltságot nem kér, nem követel, de nem is fogad el másoktól. E tanításhoz ugyanis szervesen hozzá tartozik egy másik: „boldogok a lelkükben szegények…”. Ha a nyomorult a magáénak, azaz kizárólagos tulajdonának érezte azt a darab kenyeret, s azért osztotta meg azt mással, hogy ő maga várjon aztán tettéért személyes dicsőséget, vagy későbbeni hasznot: mit sem ér az ő cselekedete, ha az látszólag nemes és önzetlen volt is, mert hisz csupán a haszon reményében cselekedett, s nem magáért a cselekedetért. Amiként a vendégséget adónak is azt mondta a Mester: hívd a sántákat és a csonkákat, akik nem tudják visszahívással meghálálni tenéked a te meghívásodat: s akkor majd a Mennyek Országában fizetnek meg tenéked a te cselekedetedért… – Hányan, de hányan vannak, akik ismerik, mert olvasták az Írás eme Tanítását: s mégis elvárják, hogy a médiák világgá kürtöljék az ő neveiket, s azt, micsoda hatalmas jót cselekedtek: de ezek azok, akikre azt mondta a Mester: bizony, mondom néked: elvették az ő jutalmukat… S itt most nem azokra gondolok, akik azért kell, hogy tudatosítsák embertársaikban azt: hogyan, s miként segítettek másokon, hogy példát adjanak másoknak: miként segíthetik ők is elesett embertársaikat, hisz sokan (talán épp e példán felbuzdulva) maguk is megmozdulnak, és segítenek azokon, amint addig is segítettek volna, ha tudják annak mikéntjét! Azokra gondoltam, akik csakis és kizárólag a maguk hírnevének növelése, vagy ama hírnév megalapozása érdekében cselekszenek. E kettő közti különbséget persze nehéz volna ott, a ti szinteteken megállapítani: mi azonban tökéletesen látjuk a legmélyebben elrejtett és elfedett valós indítékokat is, s aszerint kerül aztán „mérlegre” egy-egy cselekedet, ami a szív, s a tudat legbenső szándékaiban van. Ekként lett megkülönböztetve tehát az adományok értéke, s ekként lett kisebbé és értéktelenebbé a gazdagok gőgös, és becsvágyó szívvel adott aranya a szegény asszony lopva, de tiszta szívvel, s valós áldozati szándékkal adott két fillérjéhez mérten. – Az özvegy távozása, és Mesterünk eme Tanítása után mi is távoztunk a templomból, ahol állottunk, s mert hogy idő közben ismét esni kezdett, a külső oszlopcsarnokban várakoztunk: hátha megcsendesedik az eső, s végre tovább indulhatunk utunkon, amiként azt Mesterünk tervezte. Ahogy ott várakoztunk, néhányan a főpapok szolgái közül, s még egy páran a farizeusok közül is, akik még szintén nem távoztak el a templomból, újra körülvettek minket, s kérdezgették a Mestert; hol, s miként tett szert ekkora jártasságra a Mózesi Törvényekben. Ez volt ugyanis az egyik legnagyobb titok számukra, s erősen feltételezték: van valahol egy titkos Tanító, aki maga is az Írás ismerője: tán az okította a Mestert ifjabb éveiben. Ám ebbéli hitüket hamar eloszlatta Jézus egyenes, nyílt válasza: ~~ Az Egyetlen Istennek Törvényeit szóltam tenéktek úgy, akként, amiként ama szókat az én mennyei Atyámtól vettem, s amiként elétek is adta azokat Mózesen keresztül. Az Egy Igaz Isten Igéit, Akit szeretni, s Akiért mindeneket szeretni többet ér bárminő áldozatnál … Erre ismét csak nem tudtak mit felelni, így kissé távolabb húzódtak, hogy már maguk közt beszéljenek tovább. Egyikük, egy írástudó azonban még tőlük is külön vált, s egymagában tűnődött a Mester feleletén. Ez kevéssel később közelebb jött, s a Mester szemébe nézve azt mondta: – Jól, s igazán mondád, Mester, hogy egy Isten van, és nincsen Kívüle más, és szeretni őt teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből, teljes erőből, és teljes szellemből, valamint szeretni Őérette az embernek felebarátját, mint önmagát; többet ér minden égő áldozatnál és véres áldozatnál. Jézus a bölcs szavak hallatán elmosolyodott, s baljával átkarolva az írástudó vállát, azt monda néki:

26


~~ Ha igaz hittel hiszed, amit most mondottál, s igyekszel szavaidat mindennapjaid során megvalósítani is: nem vagy messze az Isten Országától. Az egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd ismét a Mester szemébe pillantott, de már nem szólt: pillantása azonban többet mondott a Mesternek bárminő, üres ígérgetésnél, vagy fogadkozásnál. Akkor eltávozott, s többé nem találkozott a Mesterrel: itt, e földi Úton legalábbis nem, s amikor ismét a Mester közelébe került, már csak a Mester halott orcájára, hunyt pilláira vethette tekintetét. – Ez az írástudó Arimateai József volt, akiről későbben még szólok. Azután, hogy mellénk lépett, s végighallgathattuk rövid, de annál lényegesebb párbeszédét a Mesterrel, már azt is tudtam: épp e szavakat kellett megvárjuk, ezeknek kellett megfogalmazódniuk a férfiú fejében, s kellett, hogy ki is mondhassa őket a Mester előtt. (Hogy miért van oly nagy fontossága annak, hogy a gondolatok kimondott szavakká váljanak, már többször elmondtam néked – ha csak szóban is –, s még visszatérek rá a későbbiekben, egy másik kötet lapjain, hogy testvéreink által is tudottá lehessen annak oka, így itt most nem részletezem.) Szavakká kellett formálnia, s ki kellett mondania tehát gondolatait, ez pedig az ő helyzetében, s az ő pozíciójában lévő embernek nem is volt oly egyszerű feladat, hisz e szavakkal lényegében szembefordult nemcsak a papokkal, de a maga társaival is, tehát mindahány írástudóval, akik képtelenek lettek volna nemcsak kimondani, megvallani, de akár csak megfogalmazni is magukban ama szavakat, amelyeket ő kimondani is elég erős és bátor; vagy inkább úgy mondanám: elég alázatos volt. Mesterünk tudta: ennek a vallomásnak be kell következnie, éspedig most kell bekövetkeznie, amikor a férfi az Igazság tükrében pillanthatja meg önmagát, s tarthat önvizsgálatot, hogy tudja: ki mer-e állani (ha csak néhány halkan elmondott szó erejéig is) a maga meggyőződése mellett: mert ha ezt elszalasztja, később már nem lesz hozzá sem ereje, sem pedig bátorsága. Később, amikor Pilátus elé kellett állnia nem mindennapi kívánságával: épp e vallomástétel erejéből, és a Mester szavainak erejéből merített… – Hamarosan valóban csendesedett valamicskét az eső, s mi végre elindulhattunk. Ugyan nem féltünk volna az eső ellenére sem útra kelni, de mert hogy Mesterünk kifejezett kívánsága volt, hogy várjunk egy kissé, hát vártunk. De talán mondanom sem kell: mennyire megkönnyebbültünk, amikor végre ismét utat éreztünk a lábunk alatt! Utat, amely ugyan síkossá lett az esőtől, de amely messzebb vitt azoktól, akik a számtalan, megmagyarázhatatlan Csoda ellenére is képesek voltak Mesterünk ellen szólni… Most mintha még Mesterünk is megkönnyebbült volna, amikor maga mögött tudhatta Jeruzsálem városát. Minthogy úti célunk most is, mint már annyiszor: Galilea volt, Jerikó felé indultunk. Egy kisebb csoport végett, amely minden ellenkezésünk dacára a Mester nyomába szegődött, és semmiképp sem akart visszafordulni, még a szokottnál is lassabban haladtunk. Mert mi igyekeztünk volna amaz embereket lebeszélni szándékukról, hogy télidőn útra keljenek, mert hogy asszonyok is voltak vélük, de ők hajthatatlanok voltak. Sőt: úgy tűnt, a Mesternek sincs ellenére, hogy velünk tartsanak, bár azt előre megmondta nékik: Jerikó városától vissza kell forduljanak, hogy bajuk ne essék. Az emberek s asszonyaik tehát követtek minket, és sehogy sem tudták megérteni: hogy lehet, hogy amint a Mester elindult, egy szem eső nem sok: annyi sem esett, holott más esztendőkön ebben az évszakban szinte egy óra nem múlik el eső nélkül. Ugyan magyaráztuk nékik, hogy a Mester az ég minden fellegének, a szeleknek, de még a Napnak is képes parancsolni, mert meg van hozzá az Erő Őbenne: ezt azonban mégannyira sem értették, így fel is hagytunk a hiába való kísérlettel, hogy érthetővé tegyük számukra azt, amit lényegében mi magunk is csak mint tényt fogadtunk el, anélkül, hogy annak miértjét ismertük volna. E megérthetetlen maradó tény azonban szintén a Mester Isteni eredetét igazolta számunkra, azt, hogy Ő valóban az Istennek Fia, amiként azt mondja: ezt azonban még annyira sem értették volna azok az egyszerű, tudatlan emberek, akik mögöttünk, mellettünk léptek, de tán még meg is köveznek mindannyiunkat, ha erről szólunk vélük. Ők nem is ezért, ennek felismerése, de a csodák végett szegődtek Jézus nyomába, úgy, akként követve a mesterből áradó Erő vonzását, 27


mint vágyódó gyermek az ő szülőjét, aki a biztonságot, nyugalmat és szeretetet jelenti számára mindenkor. Jerikóban egy kis időre megálltunk, mielőtt Mesterünk visszafordította, s hazaküldte volna az embereket, hogy azok megpihenhessenek, mielőtt visszafelé is megteszik ugyanazt az utat. Mesterünk most János egy régebbi tanítványához tért be annak hívó szavára, s hogy az emberek oda is követték, leültette őket a hátsó kertben, majd beszélni kezdett. Hozzájuk fordult ugyan, de kicsit az volt az érzésem: szavai inkább hozzánk szólnak, hisz az emberek még annyira sem érhették azokat, mint mi, akik már sokmindent megtanulhattunk, mióta a Mester mellett járunk: ~~ Hihetetlen dolgokat, csodás gyógyulásokat láttatok, s most kíváncsiak vagytok azok magyarázatára. De néktek sem mondok mást, mint amit már sokaknak elmondtam: a Szeretet minden történés oka és alapja. A Szeretet, amely oka és alapja, s egyedülvaló értelme a ti léteteknek is. A Legmagasabb szintű Isteni Szeretet, amely mint gondolatot: fogalmazta meg mindannyiótok elsődleges valóját, azt a Szellemet, amelyet az Atya keltett életre. Hogy is mondja tenéktek a Mózes legelső Parancsolatában Isten: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, szellemedből, és csak Néki szolgálj!” Ezzel nem mint személyt: de mint a legmagasabb rangú Szeretetet állította Magát elétek Isten! Amikor tehát azt parancsolja: csak nékem szolgálj, azt parancsolja: csakis és kizárólag a Szeretetnek légy szolgálója, s minden te cselekedeted és gondolatod csak a Szeretet szolgálatában álljék, háttérbe szorítva minden más érzést, vágyat és gondolatot, még akkor is, ha az tenéked, mint földi embernek hátrányodra van másokkal szemben. Mert lehet, hogy a Szeretet nevében esett cselekedetetek révén el kell veszítsétek ama dolgokat, amelyekhez ragaszkodtok: de megnyeritek általa az Istennek Szeretetét, ama végtelen és örök Szeretetet, amellyel Isten válaszol a te szeretetetekre, néktek adva újra, amit elvetettetek magatoktól: a Mennyeknek Országát. – A ti korotok emberének épp úgy szól e Tanítás, ahogyan nékünk szólt egykor, s a ti korotokban talán még fontosabb ennek mélyreható ismerete, hisz ti abban a korban éltek, amikor is közelít a perc, amelyen el kell választódjék a Fent és a Lent. És abban a korban is, ahol tán mégismeretlenebb fogalommá lett a Boldogság, mint a mi korunkban, s mert ismeretlenné, s valamiképp tán elérhetetlenebbnek érzetté is lett, így mégnagyobb bennetek a vágyakozás; ismét elérhetni, magatokénak tudhatni azt. Azzal már egyre többen tisztában vagytok: mit taszítottatok el magatoktól egykor, ám azt még csak kevesen vagytok képesek elfogadni: csak rajtatok áll, hogy szíveteket kitárva a Valódi Szeretet felé; egy percen ismét elnyerhessétek a legteljesebb Boldogság érzését, amely (mint minden kor, s minden ember esetében) képletesen fogalmazva csak egy karnyújtásnyira van tőletek. Azt a végtelen Boldogságot nyerhetitek, amelyben felemelkedik és feloldódik minden, ami nyers és nehéz, hogy könnyűvé és lággyá legyen: a legmagasabb szintű Szeretet-energiában való létezés állapotát, amely már oly magas szintű, hogy felold, s önmagává lényegít minden más erőt és anyagot, hogy azok is könnyűvé és anyagtalanná legyenek, egy anyagtalan anyagot őrizve meg csupán: az adott és kapott Szeretet áramának energiáját, amely maga a Teremtő Erő, vagyis, amely Maga A Teremtő, mert Ő amaz Erő, s Rajta kívül nincs más Erő, amely a Valóság része volna. Ez a Szeretet a legmagasabb rendű Bölcsesség, a Tökéletesség, amelyet el kell érjetek, s mind magasabb fokon kell elérjetek, hogy betöltötté legyen, amit a Mester mondott: Mert Tökéletessé kell legyetek, amint a ti Atyátok Tökéletes. Ezen Erő egy részét hozta magával a Fiú: az Istennek végtelen és Örök Szeretetéből árasztott azokra, akik már gyógyulást vehetnek ezen Erő által. A Mester ezt ekként mondta akkor: ~~ „A Szeretet erejét használom: más Erő, amely nagyobb volna ennél, nincs, hisz ez minden Lét alapja….” Ti is, amiképpen, s amilyen mértékig bírtok a Szeretettel, mint legbenső lelki és szellemi tulajdonsággal, akként lehettek, s lesztek is egy percen képesek használni azt, mint Valóságteremtő Erőt. De csak a Valóság-elemeket teremthetitek meg általa: s mert hogy a Valóság mindenkor maga a Tökéletes Isten; amit megfogalmazhattok amaz Erő által, az is a Tökéletes 28


pozitív erő egy kicsiny szikrája, amely ellensúlyozza a tökéletlenséget. Ha tehát valamely test működésében hiba keletkezik, azt képesek lesztek a reá árasztott Szeretet erejével felülírni, s megfordítani azt az ellentétes energiát, amelyet az valamiképpen magához vonzott, s magába fogadott, felbontva ezáltal a benne lévő pozitív energia mennyiségének ideális (reá nézve ideális, hisz ez is minden egyes fizikai létező számára más és más értékkel bír!) egységét, annak optimális szintjét. De amint mondottam: még ennek ismerete és gyakorlata is a távoli Holnapokban rejtezik, s ti nem, vagy csak igen csekély mértékben bírhattok az Erő használatának képességével. Ezt azonban már bővebben is kifejtettem a Szavak… - c. sorozatunkban, így itt most nem taglalom tovább. Amint az várható is volt: az emberek többsége enyhén értetlenkedve hallgatta a Mester szavait, s talán bővebb magyarázatra vártak, ám hiába. Mesterünk egy kissé távolabb ment tőlünk, s fohászba kezdett: nem magyarázta meg szavait, így sokan már akkor visszafordultak, hogy Jeruzsálembe menjenek, de volt, aki még mellettünk maradt, s bennünket igyekezett kérdezgetni. Ugyan mi sem adhattunk bővebb magyarázatot (annál is inkább, mert hisz akkor még mi sem igazán értettük a Mester szavait), de annyit mindenképp megtehettünk, s meg is tettünk, hogy együtt igyekeztünk megfejteni a szavak értelmét, míg Mesterünk fohászaiba mélyedt. Amikor ismét közénk lépett, igyekezett rábeszélni az embereket: térjenek vissza ők is, ám azok elhatározták, hogy Jerikó túlfeléig kísérik Őt, s majd csak aztán indulnak haza, Jeruzsálembe, ha mi már túl leszünk Jerikó határán. Ennek oka talán az volt: féltették ők is a Mestert, hisz a Jerikói papok sem voltak sokkal jobbak, mint a Jeruzsálemiek… Elindultunk tehát, ám még alig hogy elhagytuk Jerikó Északi kapuját, a városból kivezető út mentén két középkorúnál valamivel fiatalabb, de már nem egészen fiatal vak koldus üldögélt. Beszélgetve haladtunk el mellettük, s ők hallották; mint szólítjuk a Mestert, s mert hogy igen sokat hallottak már arról: hány csodás gyógyulás esett a Mester keze által, hangosan kiáltozni kezdtek: – Mester! Dávidnak Fia: könyörülj rajtunk… A Mester léptei meglassúdtak, de nem állt meg. Akkor ismét kiáltozni kezdtek, s az emberek, akik velünk voltak, csitítgatták őket: ne szóljanak, ne fárasszák a Mestert, hisz már így is oly sok csodát cselekedett azon a napon… - ám azok mind egyre kiáltoztak, s a Mester megállva feléjük fordult, majd melléjük is lépett, s megkérdezte: ~~ Itt vagyok! Miért kiáltotok? Azok ismét mondták: – Uram, Dávidnak Fia, könyörülj rajtunk! ~~ Mit akartok, hogy cselekedjem veletek? - kérdezte tőlük a Mester, mire azt felelték: – Tégy csodát, Uram, hogy megnyíljanak a mi szemeink, és lássunk. Jézus megsajnálta őket, s az ő állhatatosságukért, hogy nem szűntek meg utána kiáltozni, bárha az emberek már erős szókkal igyekeztek őket elhallgattatni, ujjaival gyengéden megérintette lehunyt pillájú szemeiket, majd mondá nékik: ~~ Nyissátok ki a szemeteket… Azok engedelmeskedtek, és egy pillanat múltán már ujjongó örömmel áldották az Istent, s a Mestert: mindketten láttak, s ez nem csak őket, de mindenkit végtelen örömmel töltött el, akik a közelében voltunk. A két, vakságából gyógyult egy újszülött rácsodálkozásával ismerkedett a köröttük lévő, s eddig csak tapintásból, vagy hangokból ismert világgal, majd hogy el akartunk köszönni tőlük, hogy folytassuk megkezdett utunkat, ők is a Mester nyomába szegődtek. Akkor aztán együtt haladtunk tovább egészen Szamária városáig, de már azokat, akik Jeruzsálemben csatlakoztak hozzánk, a Mester kedves, de határozott szóval hazaküldte: ~~ E két ember szokva van az időjárás viszontagságaihoz, amint tanítványaim is. Ti azonban könnyen megbetegedhettek: térjetek hát vissza, hogy makacsságtok ne legyen ártalmatokra. Az emberek kis morgolódás közepette bár, de valóban visszafordultak, mire a Mester még annyit szólt utánuk szomorkás hangon: ~~ Hamarosan ismét láttok… 29


E szavakat nem magyarázta, nem mondta: mikor, amint azt sem, miért lett oly szomorú a hangja, de az emberek talán nem is várták, hogy megmagyarázza. A fejük fölé pillantottak, s hogy az égen ismét hatalmas fellegek gyülekeztek, sietve elindultak, amiként mi magunk is elindultunk, hogy mielőbb Szamária városában legyünk. Mire a város határába értünk, már nagy cseppekkel esett, bár még csak elvétve esett ránk egy-két csepp. Amikorra azonban végre fedél volt fölöttünk, úgy kezdett zuhogni az eső, mintha egy tömlőből öntötte volna valaki az ég magasából. Nem is esett, de szinte függönyt alkotva folyt a fellegek könnye: a ház ajtajából már a közelben álló fákat sem lehetett látni, csak vizet és vizet, s aztán ismét csak vizet, de még a mélysötét felhőket sem, amelyekből az özönvízszerű eső aláomlott… Mintegy két nap, két éjjel esett egyfolytában, megállás nélkül. Egy ideig vártuk: hátha elállna. Közben csendesen imádkoztunk azokért, akiket úton ért az ítéletidő, s azokért is, akiknek házait elöntéssel fenyegették a folyók, amelyek most bizonnyal megáradnak, s kitörnek majd medreikből. Aztán az állatokért imádkoztunk, akik nem csak élelmet, de biztos menedéket is nehezen találnak maguknak, hisz a föld alatti üregeket most mind beönti a víz: az égből hulló eső vize épp úgy, mint a talajvíz, amely most szintén felgyülemlik a föld színe alatt, annál is inkább, mert a föld már amúgy is elégnél több vizet kapott: sokkalta többet, mint az előző években. Most ez is veszélyeztette tehát az üregekben, a föld alá ásott vackokban élő állatokat, így értük is mély fohászokat küldtünk az Ég felé. Amikor fohászainkat bevégeztük, beszélgetni kezdtünk. Vagyis; inkább csak Mesterünk beszélt, mert hogy az Ítélet nap-járól faggatták közülünk néhányan, különösen Fülöp és Bertalan. Bertalan amúgy igen csendes, elmélkedő hajlandóságú volt: ritkán szólt, még ritkábban kérdezett, s a kapott feleleteken órákat, vagy épp napokat volt képes töprengeni, mielőtt a következő kérdését is feltette volna. Nem elméjének gyenge, vagy lassú volta miatt esett ez így, de azért, mert szerette a kérdéseket minden oldalukról alaposan megvizsgálni, mielőtt újabb kérdéssel állt volna elő, vagy mielőtt azt mondta volna: Igen, ezt már teljességében értem. De amikor ez utóbbi mondatig jutott, biztosak lehettünk abban: valóban úgy is van, amiként mondja, amint abban is, hogy helyesen értelmezte a Mester válaszait. Olyan férfiú volt tehát, akinek megfontolt szavában sohasem kellett kételkednie annak, aki követni akarta azt… Az utolsó Ítéletről kérdezte tehát ő is a Mestert, aki ekként válaszolt: hozzá, és Fülöphöz fordulva, de érezhetően mind-annyiunkhoz intézve szavait: ~~ Most még nem szólok hosszan néktek azokról, amik el kell majd következzenek, mert az Idő még nem érett meg rá, hogy az Ítélet percéről szóljak. De annyit elmondok tenéktek: amiként Noé napjaiban lett, úgy lesz az ember Fiának napjaiban is. Az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, s úgy éltek mindama napig, amelyen Noé a bárkába bement az Istennek rendelése szerint, ahogyan addig azt megszokták, s mit sem törődtek Noé intelmeivel. Aztán egy percen, mikor Noé, és a reá bízottak már a bárkában voltak, jött az özönvíz, és mindent elpusztított, ami élt: emberek és asszonyok sokaságát, s a lelkes állatok ezreit. Hasonlóképen ahogyan az Lót napjaiban is történt; ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek, de azon a napon, amelyen Lót kiment Sodomából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett! Ekképpen lesz azon a napon is, melyen az embernek Fia megjelenik. Azt kérdezitek hát: miről ismeritek meg annak jelét, hogy az emberfia visszatér, s azt még: mik az Utolsó Idők jelei… Azt mondom néktek: a fügefáról kell vegyétek a példát: mikor az ága már zsendül, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár: azonképpen ti is, mikor mindezeket a jeleket látjátok, tudjátok meg, hogy az Idő közel van, az ajtó előtt. S most ennyi elég néktek, de eljő majd a perc, amikor többet is mondok… Bertalan egy darabig hallgatott, majd megkérdezte: – Mire gondoltál akkor, Mester, amikor Jeruzsálem pusztulását megmondottad nékünk? Miképp pusztulhat el egy oly hatalmas és erős város, mint Jeruzsálem…? A Mester ismét rápillantott, s ekként felelt néki:

30


~~ Amikor a Templomot dicsérték közületek néhányan, s a házak mesterien kimunkált köveit, és arról szólottatok: minő ajándékokkal vannak azok felékesítve, nemde azt mondtam néktek: Jönnek napok, melyekben kő kövön nem marad, és építmény nem lesz, amely le ne romboltatnék… Ezek bizony mind meglesznek, mert meg kell lenniük érettem e hitetlen nemzedéken s e hitetlen népen. Azért mondottam mindezt néktek, mert én már láttam ama pusztulást, amint láttam annak utolsó nyomait is; bár sem ti, sem pedig más nem láthatta azt rajtam kívül. Senki, aki most a Föld színén éli életét. De majd ti is látni fogjátok mindazt, amit megmondtam tenéktek, és amikor majd látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudni fogjátok magatok is, hogy elközelgett az ő pusztulása. Akkor intsétek a népet (akik még a Föld színén lesztek): akik akkor Júdeában lesznek, fussanak a hegyek közé, és akik a Város közepén vannak, menjenek ki abból, akik pedig a mezőkön vannak, adjanak hálát az Egek Urának, s ne térjenek vissza a városba, hogy otthagyott holmijaikat mentsék. Azok lesznek a bosszúállásnak napjai, hogy beteljesedjenek mindazok, amik a próféták által előre megírattak. Jaj a terhes és szoptató asszonyoknak azokban a napokban; mert nagy háborúság, és nagy ínség lesz e földön, és harag e népen. Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen: akkor azok, akik Júdeában lesznek, meneküljenek ki onnan mindenképpen, s még a ház tetején lévő se szálljon alá, hogy házából valamit kivigyen, és a mezőn levő se térjen vissza, hogy az ő ruháját elvigye. Imádkozzatok, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon: mert akkor olyan nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha. És igen sokan elhullanak fegyvernek éle által, és mégtöbben vitetnek közülük rabságba minden pogányok közé; és Jeruzsálem megtapodtatik a pogányoktól, míglen betelik a pogányok ideje. S ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen egy sem menekülhetne meg közülük; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok. – A Jeruzsálemre zúdult, hatalmas árvizet jövendölte meg itt a Mester, amely kevéssel távozása után tört rá a Szent városra, s azokat a háborúkat, amelyek szintén bekövetkeztek. Amikor azt mondta: „Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon: mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha.” arra célzott, hogy télen az esők végett volt lehetetlen menekülni a városból, szombat-napon pedig azért, mert egy km - nél hosz-szabb útra nem lehetett indulni a Mózesi Törvény értelmében. Pedig akkor inkább kívánt volna menekülni mindenki: a termést s a házakat elvitte az ár, s a kincseket az ellenség rabolta el. Valóban sok állapotos és szoptatós asszony vesztét okozta a nyomorúság: a várandósok elvetéltek s a kicsinyek anyáik karjában haltak éhen, mert hogy az anyák nem tudták szoptatni őket. Sírás és jajveszékelés töltötte meg akkor Jeruzsálem, s mind az egész Júdea földjét! Sokan kerültek akkor idegen földre, hogy rabszolgái, rabszolganői, vagy rosszabb esetben akár ágyasai is legyenek az idegen embereknek. Mindezeket előre megmondta Mesterünk, s mi dermedten, s tán kissé hitetlenkedve hallgattuk. Hitetlenkedve is: oly borzasztó volt, amiket megmondott már akkor, hosszú évekkel előre, hogy képtelenek voltunk elhinni… – ~~ Mielőtt azonban ezek meglesznek, nékem el kell távoznom közületek, hogy az én Atyámhoz térjek, Aki elküldött engem, hogy teljesítetté legyen az én Atyámnak akarata, amint a próféták is megjövendölték azt tenéktek jó előre… - fejezte be fentebbi jövendölésszerű szavait a Mester. – És ha Te elhagysz: mi módon bukkanhatunk rád, hogy ismét Veled lehessünk? Hisz a mi földünk nagy: mi módon találunk rád azon? S ha megtalálunk: hol fogunk élni, hogy a főpap, s annak emberei ne törjenek ellenünkre? Ki lesz az, aki be mer fogadni minket az ő házába, amikor tudott, hogy az is veszélybe kerül, aki Téged, s bennünket befogad? - kérdezett most szinte megállás nélkül, s hangjában érezhető félelemmel Jakab, az Alfeusnak fia, s ha az iménti kérdés válaszát feszült figyelemmel hallgattuk: most még inkább figyeltünk. A Mester mellé lépett, s csitítólag téve kezét Jakab vállára azt mondta: ~~ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van. Ha nem így volna, mondtam volna-é tenéktek: elmegyek, 31


hogy helyet készítsek számotokra? És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok. Ekkor Tamás vágott közbe, és szomorú hangon azt mondta: – Uram, nem tudjuk hová mégy; mi módon tudhatnánk akkor a Hozzád vezető utat? Mondá néki Jézus: ~~ De tudjátok, mert hisz már mondottam: Az Atyához megyek, s ti rajtam által jöttök utánam: mert Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; s bizony, mondom tenéktek: mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt. Akkor ismét Fülöp szólt közbe: – Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és az elég nékünk! Jézus halkan felsóhajtott, majd megkérdezte tőle: ~~ Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Fülöp? Hisz csak az imént is mondtam néktek: aki engem látott, látta az Atyát; miért mondod hát, miképpen érted: mutassam meg néktek az Atyát? Avagy nem elég bizonyság vagyok tenéked, s az én cselekedeteim mind, amelyeket az én Atyám ereje által cselekedtem? Vajon te is oly értetlen figyeltél csak mindent, amiként a pogányok; a farizeusok, s a néphitető papság tagjai? Avagy te mégsem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem a magam földi bölcsességéből mondom, amint cselekedeteim sem az ember cselekedetei; hisz akkor ti is, és bárki más szólhatnátok ama bölcsességeket, amelyeket tőlem hallottatok, és megcselekedhetnétek mindazt, amit tőlem láttatok…! De Én az Atya bölcsességével szólok, s az Atya, aki én bennem lakik: ő cselekszi mind ama dolgokat, amelyeket látván láttatok! Higyjetek nékem, és értsétek, amit mondok, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem hisztek az én szavamnak, magukért a cselekedetekért higyjetek nékem, mert azok az Atya ereje által vannak: anélkül semmiképp sem mehettek volna végbe azon csodás történések, amelyeknek ti mind tanúi voltatok. – Bizony: nem volt könnyű dolga vélünk a Mesternek! Csak most, amikor a városra készülő veszedelmek hallatán mind oly rémültek voltunk, bizonyosodott be igazán: milyen oktalan, tanulatlan emberek voltunk mi mind! S nemcsak hogy tudatlanok és tanulatlanok voltunk, de még azt is elfelejtettük rémületünkben, amit addig a Mestertől megtanultunk, mert erősebb volt bennünk az ember, s az emberi, semhogy felül tudtunk volna emelkedni a fizikai sík várható történésein, hogy megláthassuk azok mögött és azok fölött a Mester igazi arcát: az Atya arcát, Aki Maga Volt a Fiú… – mert így volt az valósággal! Nem véletlen mondta a Mester: Én, és az Atya EGY VAGYUNK! A Fiú az Atya egy elidegeníthetetlen ÉN-eleme, annak Fiú princípiuma: ezt viszont még nem jelenthette ki nékünk, mert még annyira sem értettük volna, mint azt: az Atyának Fia Ő… Én azonban már sokat szóltam erről Néktek a Szavak - c. könyvek lapjain, így itt nem térek ki rá ismét, hisz akit közelebbről érdekel, azon könyvek lapjain utána olvashat mindennek.– A Mester ismét kis szünetet tartott, hogy befogadhassuk szavait, majd ekként folytatta: ~~ Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek, és akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban, ha engem szerettek, s az én parancsolataimat megtartjátok. És én kérem teértetek az Atyát, és Ő más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét küldöm el hozzátok, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok a Lélek képében és annak Erejében, hogy veletek legyek már örökkön. – S miképpen jössz vissza Uram, milyen jeleket kell figyelnünk, hogy meg ne csalatkozzunk? kérdezte Máté, aki eddig csendesen ült, s hallgatta a Mester szavait. A Mester elégedetten 32


pillantott rá, mint aki azt mondja: Lám, még él benned az éberség, ami nélkül nem is álltad volna meg a helyed a vámszedők között… (mert tudni kell, hogy azok közül némelyek még egymást is megcsalták, ha módjukban állt…!) Hangosan azonban ekként szólott: ~~ Bizony, óvatosnak és ébernek kell lennetek, hogy valaki el ne hitessen titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: „én vagyok a Krisztus”… Sokan, és sokakat elhitetnek: még a választottakat is! Mielőtt visszatérnék, még sokmindent meg kell érnetek! De amint mondtam: mindezekről még most nem szólok: ám eljő annak perce is, amikor majd mindezeket elmondom. Addig várjatok türelemmel, s ne kérdezősködjetek… - azzal távolabb lépett mellőlünk, és ismét imáiba mélyedt, s mi nem akartuk elmélkedései és fohászai közben háborgatni. Aztán egy időre ki is estek elménkből mind e kérdések és gondolatok. A ház gazdája lépett be: azzal kezdtünk beszélgetni, majd kevéssel később az asszony is bejött, s egy tálon ételt tett le elénk. Minthogy éhesek voltunk, hozzáláttunk a ház urával falatozni, s mire végeztünk, a korábbi kérdéseket mintha az ablak előtt, s a falakon túl zúgó szél fújta volna ki elménkből. Mesterünk (bár a házigazda váltig biztatta) most sem kívánt enni, így csak magunkban költöttük el az ételt, majd hogy az út, s a vad időjárás meglehetősen kifárasztott mindannyiunkat, egy gyors fohász után kimerülten dőltünk le, ki-ki ott vetve a földre szórt szalmára a köpönyegét, ahol a ház gazdája mutatta néki. Kevéssel később a háziak is nyugovóra tértek, de még most Mesterünk is ledőlt, mégpedig közvetlen mellettünk. A ház gazdasszonya ugyan átadott néki egy kis hálókamrát, hogy kényelmesen pihenhessen, Ő azonban inkább köztünk kívánta tölteni az éjt. János és énközém feküdt le egy takaróra, s úgy őrizte álmunkat (hisz ő nem, vagy csak igen ritkán hunyta álomra szemeit!), mintha puszta fizikai közelségével is erőt és nyugalmat kívánt volna árasztani ránk az éj órái alatt. Reggel mindannyian frissen és kipihenten ébredtünk, s Mesterünk mosolyogva figyelte: miként fröcsköljük egymást a mosdótálnál, mint valami vásott kis kölykök. Az előző napi aggodalomnak és félelemnek nyoma sem maradt, s olyan jó kedvünk volt, mintha csakugyan apró kölyköcskék lettünk volna, akiket nem rémít a Holnapok gondja, csak élnek a mindenkori Ma apró örömeiben, s örömeinek. Aztán persze komolyságot erőltettünk magunkra, de még nap közben is ki-ki pukkant belőlünk a nevetés, anélkül, hogy arra komolyabb okunk lett volna. Tehát tényleg olyanok voltunk, mint a fékük vesztett kiscsikók, s ez így ment egész álló napon át, annak ellenére, hogy kint még mindig szakadt az eső, mintha soha többé el sem akarna állni. De aztán estefelé mégiscsak elapadt a fellegek könnye, s a szél szabadon kószálva szárította az utakat, így minden reményünk meg volt arra, hogy reggel továbbindulhatunk. Ez így is lett: elköszöntünk a háziaktól, s bár kint meglehetősen hideg volt, s a szél sem állt el egészen: ismét nyakunkba vettük a Világot. Messzire ugyan nem kívánt Mesterünk aznap elérni, mert hisz az út még mindig ragadós volt a mély sártól, ha megfújta is kissé az éjszakai szél. Így csak Szükharig mentünk, de még így is álló nap mentünk, s a Gerizim hegy fái közt eltöltött éjszaka után még másnap is, s még akkor is már jócskán benne jártunk a délutánban, mire ismét fedelet tudhattunk fejünk fölött. Egy Irene nevű özvegy házában leltünk menedékre, aki épp háza előtt állt, amikor megérkeztünk. Rögtön megismerte a Mestert, s hívta: térjen be hozzá, hogy megpihenjen. Persze: minket is szíves hangon hívott, így Mesterünk elfogadta a meghívást. Irene hosszú évek óta élt szomorú özvegységben, s a sok gyermek közül, akiknek életet adott, már csak egy élt véle: a legidősebb fia, aki születésétől béna volt, s mint ilyen, nem is gondolhatott rá, hogy valaha is megházasodjék, és a maga útját járja. De nem zúgolódott evégett: nagyon jól megvolt özvegy anyjával, s az ő házuk soha egy hangos szót, egy haragos pillantást nem hallott s nem látott, mióta az asszony férje meghalt. Mert csak azóta volt ez a békesség a háznál: az asszony férje nem vetette meg a bort, s bizony: olykor erősen a hatása alá került, s akkor aztán nem tudta: mit cselekszik! Épp egy ilyen esetnek lett az áldozata az első gyermek is, tehát apja egy önkívületi pillanatának eredménye volt az ő bénasága; de ezt sem emlegették soha, nem rótták fel bűnéül az eltávozottnak. Egyszerűen elfogadták, hogy ez van, és eszerint kell berendezniük mindennapi életüket. Igaz: azt is a bornak köszönhette az ember, hogy időnek előtte távoznia 33


kellett családja mellől, amint az özvegy is annak köszönhette, hogy egymaga kellett aztán szembenézzen a gyermekek felnevelésével járó nehézségekkel. S ezt sem emlegették soha: sem az asszony, sem pedig a gyermekek, s ha egy szomszéd véletlenül megemlítette, a legkisebb gyermek is szinte erélyesen szólt rá: – Ne szidd, hisz nem tudhatod: mi lakott a szívében, mekkora bánata volt, ami a bor mellé kergette! Akkortól a szomszédok sem szóltak, bár azt nagyon is jól tudták: az ember már legénykorában is gyakorta nyúlt a pohár után, akkor, amikor még nem nehezedett a vállára a család gondja, s másféle gond sem, mert hogy apja meglehetős jómódban élt, s tisztességgel nevelte őt is, amiként a többi gyermeket. S a többi nem is lett ilyen elfajzott: csak ez az egy… Ám nem csak a szomszédok tudták ezt, de tudta valamiképpen Mesterünk is, amint tudta azt is: mily féltő gonddal őrzik szívük mélyén, s mily nagy szeretettel az eltávozott emlékét. Így amikor a férfi elé került, vállát megsimítva azt mondta néki: ~~ Szép és nemes dolog, hogy apád emléke oly tiszta a te szívedben. Tisztább, mint a nyári égen úszó, parányi fellegek. Nagy terhet tettél le ezzel, hogy nem élesztettél magadban haragot iránta! Nagy terhet, amelyet hamarosan letehetsz a te vállaidról, mert betöltötté lesz az idő, amelyet magadra kellett vállalj egykoron. Ama Út emlékei bele íródtak életed könyvébe: de mielőtt ismét útra kelnénk, Én kitörlöm onnan végleg, hogy könnyű legyen lelked, mint a madár… A férfi mosolygott, bár még egy szót sem értett mindabból, amit a Mester szólott, s ez így volt rendjén. A Mester nem is magyarázta meg néki szavait, hisz hiábavaló lett volna. Csendesen ellépett mellőle, s a ház asszonyával kezdett beszélgetni, de csak mindennapos apróságokról, olyasmiről, amiről mindenki mással beszéltünk mi magunk is. A hatalmas esőről, a termésről, az uraknak fizetett adóról, a zsinagóga papjának fizetett tizedről: tehát mindenről, ami gond egy özvegy vállait nyomja, még nagyobb súllyal, mint egy olyan asszonyét, aki mellett ott van a férje, s ott vannak az erős, egészséges gyermekek, hogy segítsék. Az asszony egy szóval nem panaszkodott, nem hibáztatta sem az urakat, sem a papot, sem pedig a rossz termést, vagy a hihetetlen, szinte már áradatnak tűnő esőzést: mindent és mindenkit elfogadott úgy, ahogyan volt, azt mondván: – Ez az Istennek rendelése, s én elfogadom azt… E háznál csaknem három napig időztünk. Akkorra már az utak is szárazabbak lettek, s Mesterünk indulni akart. Előtte azonban ismét maga elé hozatta a nyomorék férfiút, s két kezét annak vállaira téve azt mondta: ~~ Amint ígértem; most leveszem rólad ama terhet, amelyet magadra vettél, s türelmes alázattal cipeltél eddig. Mondom néked: kelj fel, és járj… A férfi két karja és mindkét lába nyomorodott volt: most egy pillanat alatt olyanná lett, mint bármelyikünké, s akkor megfogta székének karfáját, felállt, s anyja elé lépett, majd kezét kezébe fogta, lehajolt, s megcsókolta az örökkön érte dolgozó, őt gondozó - ápoló kezet. Aztán ismét a Mester elé állt, s térdre hullva azt mondta: – Mester, hatalmas a Te Erőd, és hatalmas csodát tettél vélem. De nem érdemlem meg, hisz semmivel sem szolgáltam rá… A Mester elhomályosult szemmel hallgatta az alázatos szavakat, majd azt mondta: ~~ Rászolgáltál, s még rá is fogsz szolgálni! Rá, mert most te fogod istápolni anyádat, amint segíteni fogod azokat is, akik hozzád hasonlatos testben kell éljenek, s akiknek gyógyulása még nem érett meg, mert lelkükben még megmaradt a korábbi bűn nyoma. A te lelkedből már kiégett az egészen: s most volt annak perce, amikor az egészen megtisztult, te már ezért nyerhettél gyógyulást kezemből. Menj tehát a nyomorékok és bénák közé, mutasd meg magadat őnékik, s beszéld el nékik: hogyan, s főként: miért vehettél kezemből gyógyulást. Intsd őket: bánják meg szívükből az ő bűneiket, még ha nem tudják is: mi volt ama korábbi bűn, amelyért most beteg testben kell éljenek. Isten Törvénye szerint van ez, s ember nem ismeri az Isten minden Törvényét: mégis Igaz és Valós az. El kell hát fogadják, amint el kell fogadják azt is: nem ok nélkül kellett 34


ilyen testet venniük szellemeiknek, mert Isten ok nélkül nem engedi egy teremtményét sem a szenvedésbe. Ha már azt megértik: oka volt mindannak, amit meg kell éljenek, megértik majd azt is: meg kell bánják azt a bűnt, ami e sorsra kárhoztatta őket. Meg fogják érteni: nem Isten, de a korábbi bűn adta nékik nyomorú testüket és nyomorú életüket, s csak ha meg tudják bánni ama bűnüket egészen, s ha hozzád hasonlatos alázattal tudják viselni jelen sorsukat, az Isten ellen való lázadás nélkül: lehet reményük, hogy egy percen, vagy egy távolabbi Úton már ők is letehessék az ő terheiket, amiként most te letehetted azt. E szavak után a Mester megáldotta a férfit, az özvegyet, majd kilépve az egész házat is, aztán elindult, s mi követtük, ahogyan addig is. Követtük, s az imént hallott szavakon tűnődtünk. Egy idő múltán, hogy a gondolataim közt felbukkant kérdések egyike nem hagyott nyugodni, a Mester mellé léptem, s megkérdeztem: – Mester! Vajon mind a korábbi Utak bűnét, annak nyomát viselik, akik nyomorú testekben, vagy értelmüktől megfosztva kell éljenek e Földön? A Mester egy pillanatra megállt, s hogy testvéreink is mind mellénk értek, azt mondta: ~~ Nem, Simon! Nem mind vezeklésül kell viseljék a maguk sorsát: vannak közöttük olyanok, akiknek meg kell tapasztalniuk: milyen, ha megfoszttatnak testi vagy értelmi Egészségüktől, s vannak, akik még csak nem is annak megismerése végett viselik nyomorék testeiket. Ezek ugyan kevesen vannak, de nagy vállalás az övék, mert hogy ezek Szeretetből: Isten, és a többi ember iránti Szeretetből vállalják úgy útjukat, hogy azt nyomorú testben, vagy értelem nélkül való elmével járják végig. Aki az értelem birtoklásáról mond le, az a körötte élőkért vállalja, hogy azok alkalmat kapjanak rá: bebizonyítani önnön emberségüket, nemes és tisztaszívű és lelkű voltukat. De akármelyik cél: a karmikus kötés oldása, áldozatvállalás, vagy egy addig ismeretlen maradt Út megismerése: mindenkor nagy feladat az, amelyet csak kevés szellem mer felvállalni, de amelyet mindegyik fel kell vállaljon egy percen, ha azt mint karmát: ő maga fogalmazta meg magának. Hogy egyszerűbben mondjam néked: ha hibát, vétket vagy bűnt követ el valaki, az már eleve úgy követi el, hogy tudja: azokért büntetés jár, a bűn nagyságának mértéke szerint. A Föld színén még ki tudhat bújni valamiképp a földi büntetés alól: ám bűnét magával viszi szellemébe írva, s a bűn büntetését is, amely nem lesz semmissé a test halála által. A föld színén azonban már nem bünteti meg senki azért, amit egy korábbi úton elkövetett. A bűn nyomát, annak sárfoltját azonban mégis le kell mossa valamiképpen magáról a szellem, hisz épp a bűnök sűrű és sötét sara az, amely nem engedi feljebb emelkedni. Akkor egy olyan Utat vállal, amelyhez csonka testet épít ki magának, s mint magára mért büntetést: viseli ama torz, nyomorék, vagy épp földi értelem nélkül való testnek minden szenvedését, hogy ama szenvedések által letisztulhassék róla a korábbi úton magával vitt bűn sara. Van azonban, aki ép testtel, s ép elmével, ámde végtelen nyomorúságban élve kell végigjárja Útját, ugyanezen okok végett. Aki vállalással vesz magára efféle testet, az az emberszellemek ősi Bűnéért veszi azt magára áldozatul, hogy megkönnyítse e Szeretet-áldozat révén a mélybe hullott szellemek visszatérését, aki pedig a körötte élőkért vállalja akár a beteg testet, hibás, torz értelmet, vagy a végtelen és kiúttalan szegénységet, az azok dolgát akarja megkönnyíteni, akikkel egy Úton jár, biztosítva számukra a mindennapi jótett, az irgalmasság, az együttérzés, s a feltétel nélküli Szeretet gyakorlását. E három az ugyanis: az irgalom, az együttérzés és a Szeretet az, amely csiszolja és nemesíti úgy a földi tudatot, mint a lelket s a szellemet. S most menjünk tovább, mert a nap rövid, és utunk hosszú még, míg ismét fedél lesz fölöttünk… – fejezte be mosolyogva, s újra elindult, mi pedig még az iméntinél is inkább elgondolkodva követtük. Magam is gondolataimba merültem, bár már nem is annyira azon töprengtem, amit Mesterem mondott, és valamiképpen mégiscsak azon. Végigvettem egész addigi életem, s igyekeztem feleleveníteni emlékezetemben: vajon megtettem-e mindenkor a köröttem élő, vagy inkább csak elébem kerülő nyomorultakért mindent, amit megtehettem, hogy életük legalább egy kicsivel könnyebb, s tán boldogabb is lehessen…? Még akkor is ezen tűnődtem, amikor a Jordán partjára értünk. Meglepődtem, mert olyannyira elmerengtem, hogy észre sem vettem: a folyó felé tartunk, s most, hogy már közvetlenül a folyó partján álltunk, nem igazán tudtam elképzelni, mit akarunk itt, ebben az évszakban. A folyó 35


annyira megáradt, hogy lehetetlenségnek tűnt hajóval vagy bárkával továbbjutni, s hogy Mesterünk mégis azt mondta, szerezzünk bárkát, amellyel tovább megyünk, azt hittem: rosszul hallok, vagy Mesterünk (szokásával ellentétben) tréfál velünk. De nem: a Mester másodszor is, immár nyomatékosan kérte: szerezzünk bárkát, s amikor a zord időjárást említettük, halkan csak annyit kérdezett: ~~ Emlékeztek még: miként keltünk át, s miként csendesedett meg a vihar akkor, a Genezáreti tavon? Miért vagytok hát íly kicsinyhitűek…? Tovább nem ellenkeztünk: főként én emlékeztem nagyon is élénken arra a viharra, s azzal kapcsolatosan arra is: miként jött hozzánk a Mester a vízen át; így már eszemben sem volt kételkedni abban: ha Mesterem most akar a vízen útra kelni, tudatában van mindama veszélynek, amely ilyenkor, télidőben a hajósokra leselkedik, s el is hárítja azokat, ha arra lesz szükség. Ezzel a tudattal mentem Júdás társaságában, hogy bárkát béreljünk, s kevéssel később vissza is tértünk. Megvolt a bárka, bár a halász, akitől azt bérbe vettük, maga is döbbenten hallgatta kérésünket. Őt is csak az nyugtatta meg valamelyest, amikor megmondtam: Jézus, a csodatévő Mester kíván azzal útra kelni. Akkor viszont már készségesen átengedte a bárkát, s maga is velünk tartott, hogy segítsen az evezésben, de erre semmi szükség nem volt. Mivel a bárka tél végéig vesztegelt volna, Mesterünk a tél idejére béreltette Júdással a bárkát, azzal a szándékkal, hogy a bárkával együtt térünk majd vissza, ha a húsvéti ünnepekre ismét Jeruzsálembe indulunk. Egy óra sem telt bele, s valóban vízbe merültek evezőink. A folyó megáradt vize vadul igyekezett ugyan, hogy az ellenkező irányba, tehát Dél felé ragadja a bárkát, de nekifeszültünk az evezőknek, s legyőztük a víz sodrását. Ha a Mester nincs velünk, bizonnyal nem győzhettünk volna a mindig haragos, makacs folyó fölött: most azonban szinte gyerekjátéknak tetszett az evezés, s nemcsak hogy nem sodródtunk vissza az árral, de minket is meglepett: mily gyors iramban haladtunk előre, Észak felé. Attól a ponttól, ahol vízre szálltunk, nem egész négy óra leforgása alatt elértük Aenont, majd újabb néhány óra múltán Szküthoriszt, ahol is kikötöttünk, hogy szállást keressünk az éj óráira. No, nem az egyre erősödő hideg ellen kerestünk menedéket, hisz mint mondtam: ha a Mester közelében voltunk, nem éreztük a hideget, ahogy nem bántott minket a nyári nap legerősebb sugara sem. Ennek okát és miértjét ugyan még mindig nem értettük, de azt hiszem: egyikünk sem gondolkodott rajta sokáig. Egyszerűen elfogadtuk, tudomásul vettük, hogy a Mester mellett minden más, minden könnyű és egyszerű, s mint a gyermekek: valami természetes egyszerűséggel hagyatkoztunk Rá, elfogadva közelségének minden Áldását. De az órákon át tartó evezés kifárasztott minket (bár felváltva eveztünk), s mert hogy az özvegytől nem fogadtunk el élelmet, bizony: alaposan meg is éheztünk, így mindenképp ki kellett kössünk, hogy élelmet vegyünk, s egy kissé megpihenjünk. Teozus, az egyik görög házánál szálltunk meg, aki még János szavára építve kezdte keresni Istent. János merítette alá, amikor annak is elérkezett az ideje, s Teozus egy ideig, míg asszonyt nem választott, követője és tanítványa is volt néki. Ő volt az egyike azoknak, akik Fülöpöt kérték: mutassa meg nékik a Mestert, s ő volt azok egyike is, akik attól kezdve szinte rajongtak a Mesterért, s hirdették mindazt, amit akkor Jeruzsálemben Tőle hallhattak. Az, hogy nem vált végül is a Mester követőjévé, az indokolta, hogy asszonya esztendőre gyermeket szült, s mert hogy gyenge egészségű volt, Teozus nem hagyta magára egy percre sem. A gyermek szépen, egyenletesen fejlődött, de valahogy úgy, mintha minden erőt szegény anyjától vett volna el, aki a gyermek erősödésével egyenes arányban lett mind gyengébb és gyengébb. Amikor a házhoz értünk, szinte jártányi ereje sem volt: a fiúcska, akinek életet adott, viszont épp akkor állt lábra, s már az első tétova lépésekkel kísérletezett, bár még szorosan apja, vagy az apa anyjának ujjába fogódzva. Mindezek persze köztudottak voltak városszerte, s már akkor elbeszélték nékünk a szomszédok, amikor a ház felé tartottunk. Annál nagyobb volt hát a csodálkozásunk (s nem csak a miénk, és Teozusé, de a mindig, mindenre kíváncsi szomszédoké is), amikor alig fél órával azután, hogy Mesterünk a házba lépett, a fiatalasszony egyszerűen felkelt, s a konyhába sietett, hogy utána 36


nézzen: a szolgáló rendjén elkészítette - e az ételt, amelyet a Mester elé rendelt tenni Teozus. Hogy minden rendben a hatalmas fatálcán volt, néhány pohárral, s a kenyeret tartalmazó kosárkával maga is bejött közénk, hogy maga szolgáljon ki minket, és persze a férjét, ahogyan azt bármely más, erős és egészséges asszony tette. Igaz: ő sem erősnek, sem pedig egészségesnek nem volt nevezhető: szemre legalábbis nem. Olyan vékony volt, hogy a legkisebb szellő könnyűszerrel elfújta volna, ha a ház elé lép, s áttetsző bőre alatt minden eret meg lehetett számolni. Tán csak két hatalmas szeme élt igazán; de azok úgy ragyogtak, mint két fekete gyémánt, ahogy hol a Mesterre nézett, hol kicsiny fiacskájára, aki természetes, magától értetődő módon telepedett a Mester ölébe, s ott szép csendesen el is szunnyadt. Az asszony fel akarta emelni a gyermeket, hogy az ágyába vigye, ám a Mester rámosolygott, s azt mondta: ~~ Hagyd őt, asszony! Hisz a virág is a Nap felé nyújtózik, ha élni akar…! - aztán kis szünet után felénk, s az érkezése hírére egybesereglett emberek felé fordult, s elismételte, amit korábban már mondott nékünk: ~~ Bizony, mondom néktek: ha olyanná nem lesztek, mint a kicsiny gyermekek, nem mentek be a Mennyeknek Országába, s nem tudjátok meg: milyen a Valódi Nap Áldott Fénye… - azzal figyelme ismét Teozusra fordult, aki Jánosról, s a mellette töltött időről beszélt épp, amikor a fiatalasszony a szobába lépett. Ugyan hangja most érezhetően remegett az izgalomtól, mert hogy ő sem tudta elképzelni: miféle csoda történt, hogy asszonya, akiről már úgyszólván teljességében lemondtak, most ismét erőre kapott, s hozzá ilyen hirtelen, egyik óráról a másikra. A Mester persze érezte benne a kimondatlan kérdést, így amikor Teozus bevégezte szavait, ismét a Mester szólalt meg: ~~ Azon töprengsz magadban, s az ittlévők is mind: azon tanakodnak, miképpen lehet, hogy asszonyod hirtelen erőre kapott. De hisz a virág is feléled, ha szárát, gyökerét vízzel öntözitek: az ő szelleme is ekként kapott erőre, megérezve az Én erőmet, azt az Erőt, amelyet az Atyától hoztam le közétek, hogy életetek lehessen. Azt a Tiszta Erőt érezte meg, amelyet csak az igazán tisztának maradt emberek éreznek, amilyen ő maga is, s amilyen e gyermek, aki lám: azóta alszik, hogy beléptem. Mindkettejük tudatában a Szeretet az egyetlen, valós érzés, s e Szeretet ereje egyező a Valódi Szeretet: az Atya végtelen Szeretetének áramával, mert hogy abból vétetett. A kicsinyek öntudatlan Szeretete, s az anyák Szeretete az Égből meríttetik, mert érdeknélküli, mint az Atyának Szeretete. Ez a két, egymással harmóniában álló Erő sokszorozta meg az asszony erejét, de ez ringatta álomba e csöppnyi gyermeket is, aki még a maga módján válaszolt az Erő jelenlétére, s azt teszi annak hatására, ami a számára fontos. Alszik, hogy növekedjék, mint a virág, amely először összezárja szirmait, míg azok gyengék a Nap fényét viselni, de teljességgel kitárja, ha kifejlődött, hogy minél több érhesse az őt éltető sugarakból. Így az asszony is, s a gyermek is annyit vonz magához az Erőből, amennyire szüksége van, s amennyit képes elviselni. Ti azonban bezártátok lelkeiteket, s csak tudatotok: az örök kíváncsi, emberi tudat van teljességgel kitárva: az adta a késztetést néktek, hogy eljöjjetek, hallva: ide érkeztem enyéimmel. Ez azonban csak a tudatnak, s nem a léleknek s a szellemnek ad segítséget, így ti nem mondhatjátok: Velem, csak azt: mellettem voltatok, mert lelketek s szellemetek nem tudott ráhangolódni az Én erőmre, amiként ez asszony, és e gyermek lelke és szelleme hangolódott rá arra… E szavak után Mesterünk már csak az ébredezni kezdő gyermekkel törődött, s láthatóan tudomást sem vett a szobában álldogáló férfiakról, így azok hamarosan távoztak is. Akkor magunkra maradtunk Teozusszal, annak asszonyával, és persze anyjával, aki nem tudott hová lenni örömében, hogy menyét ismét gyógyultan láthatja. Szerette a fiát, s szerette a fia asszonyát is, s erősen aggódott érte. Most viszont, hogy talpon láthatja, olyan örömmel töltötte el, hogy azt sem tudta: mivel kedveskedjék néki. Mi már szinte észre sem vétettünk általa: annyira azon volt, hogy menyét kényelembe helyezze, s mindenképp igyekezzék rávenni: egyen néhány falatot, hogy ez az Égi Kegyként jött Erő megmaradhassék benne… – Azt hitte szegény: ezt is, mint a földi - fizikai erőt, a föld táplálékával tarthatja meg a fiatalasszonyban… - s ez abban a korban nem is volt csoda, hisz még a hit legmélyebb 37


értelmezését, annak Erejét, s valós mibenlétét sem ismerték: hogyan is ismerhették volna a Szellem erejét, amely már a bizonyosságokra épül, s azokból táplálja újra és újra az emberszellemben égő, Isten után vágyakozó, olthatatlan Tüzet? Abban a korban még csak a megszokásnak, a neveltetésnek engedve mormolták el mindennapi imáikat és zsoltáraikat az emberek: honnan is tudhattak volna a meditáció, a tudatot - lelket - Szellemi Én-részt összekapcsoló, s azokat e hármas EGY-ségbe emelve az Ég felé emelő áhítatról, s annak Erőt; de már valós, Mennyei Erőt adó voltáról? … ahogyan az sajnos még a ti korotok emberénél is van!! Mert ti is csak arra ügyeltek: szeretteitek megfelelően, s kellő mennyiségben táplálkoznak-e, öltözékük az időjárásnak megfelelő-e, s otthona minden (földi) kényelmet biztosít-e számára. Azzal azonban, hogy a test tápláléka, s annak jóléte és kényelme mellett (vagy akár annak rovására is!!) Szellemi jóllétét is igyekezzetek biztosítani: már kevésbé, vagy egyáltalán nem törődtök, mert hisz a Szellem szenvedése nem látható a ti földi szemetek számára, s ha az mégis látható, tehát testi tünetekkel jelentkezik, a testet, s nem a szellem betegségét orvosoljátok, nem a Szellemi Én-rész jogos igényeit igyekeztek kielégíteni: pedig az volna a fontosabb, hadd ne mondjam: az az egyedül fontos, mert ha a Szellemi Én-rész jól érzi magát, a test is a neki megfelelő módon fog „működni”. Elsőként tehát a Szellemi Én-rész táplálékát: az Isteni Erőt kell biztosítsátok, mert az adja egyedül az Út minden nehézségeinek viseléséhez, s az ellentét által elétek gördített akadályok leküzdéséhez szükséges Erőt: azután kell sort kerítenetek a testi tünetek orvoslására, ami a ti korotok emberénél bizony az esetek többségében elengedhetetlen. Ama akadályok leküzdésére gondolok, amelyek gyakorta nem is a test, s a test tudatának, vagyis az egónak céljai elé, de a valós ÉN: a Szellem céljai elé gördülnek. (Sőt: az esetek többségében épp a test, s a testtudat kicsinyes kívánságainak kielégítését szolgálják azon történések, amelyek teljességgel ellehetetlenítik, hogy a Szellemi Én-rész a maga Célja, az Egyetlen Valós Cél felé haladhasson!!) Nem véletlenül mondotta a Mester: „kérjetek, és adatik, zörgessetek, és megnyittatik”… Nem véletlenül, de nem arra utalt: egyéni, kicsinyes földi kéréseiteket soroljátok nap mint nap, várva: Isten majd teljesíti minden kívánságtokat! De arra: kérjétek a Valódi Erőt, amely minden gondon és bajon átemel titeket, hogy a Föld kicsiny gondjai fölött végre megláthassátok az Egyetlen Célt: az Atyát, megmutatva néktek azt is: az Egyetlen Cél mellett mennyire aprók, mennyire semmik mindazok a földi kívánságok, amelyek mindennapjaitok során újra és újra felbukkannak gondolataitok közt, hogy eltereljék tudatotok figyelmét a bennetek élő Szellemi Én-rész egyetlen vágyáról: az Atya iránti, végtelen vágyakozásról. Ám ha igazán el tudtok merülni áhítatos imáitokban és meditációban fel tudtok emelkedni a tudat, lélek és Szellemi Én-rész egyesítésének szintjéig, birtokotok lehet az Egyetlen Erő, s pedig abban a mértékben, amilyen mértékben arra igazán szükségetek van. Az az Erő, amelyet csak az Ég Ura felé irányuló teljes és tökéletes Szeretet és az igaz, gyermeki önátadás végtelen pillanataiban érezhet meg, s nyerhet el az Útonjáró, mint Egyetlen Valós, Isteni Ajándékot: Szellemének kenyerét, amely nélkül az nem él, mert nem élhet, legfeljebb végigvegetálhatja az Élni kapott, földi Utat… – Mesterünk, bár figyelmét látszólag a karjaiban szunnyadó gyermek foglalta le, olyannyira, hogy mindnyájan azt hittük: rajta kívül semmire sem figyel, most váratlanul megszólalt: ~~ Ne aggódj érte, Anna! Hogy Tőlem nyerte az Erőt, az meg is marad benne, mert nem testével, de szívével és szellemével vonta azt magához. Az éltetni fogja, míg el nem érkezik valós ideje az ő távozásának, amint a virágot élteti a Nap, míg az ősz szele meg nem simítja az ő lélek-burkát. Akkor aztán távozik, mert ez a virágok Törvénye… Anna, Teozus anyja nem egészen értette bár e szavak magasabb szintű értelmét, megértette azonban a virágok természetéről, azok életéről szóló hasonlatot. Egy kissé eltűnődött, majd bölcsen megkérdezte: – Hát ha a virágoknak is meg van a maguk Égi Törvénye: akkor mi mind vétünk ama Törvény ellen, amikor leszakasztjuk, s házaink, vagy oltáraink ékítésére használjuk őket?

38


~~ Bizony, így igaz! Véttek mind a Törvény ellen, annál is inkább, mert a növények testeit körül vevő, s azokat e Föld színén, de még minden más bolygó színén is éltető lélek-szálakat vágjátok el, azt a lélek-szálat, amely épp úgy a Kozmikus Világlélekből adatik a virágnak, ahogyan a körötte lévő embereknek és állatoknak is. Lélek-testvéreitek ők néktek, tehát megölésük épp úgy testvér-gyilkosságnak számít, ha szellemmel nem is bírnak, mert azzal egyedül az ember bír e Föld színén. Anna ismét gondolkodott e szavakon, s ismét kérdezett: – Akkor ama növények, melyek eledelül vannak nékünk: szintén az ölés tilalma alá esnek? S az állatok, amelyeknek húsát fogyasztanunk engedte a Mózesnek Törvénye: szintén? A Mester egy ideig hallgatott, mint ki arra vár: tán még többet is kérdez az asszony, majd hogy az már nem szólt, de érezhetően a válaszra várt, azt mondta: ~~ Korábban már beszéltem némelyeknek e dolgokról, bár te nem tudhatsz róla, mert hogy nem itt szólottam azokkal, nem e városban. Azok a növények, amelyek eledelül szolgálnak, önként szolgálnak tenéktek, amikor már elérkezett a termés átadásának ideje számukra. Ha annál korábban arattok, vagy húzzátok ki a Föld testéből az ott növekedő termést; igen is véttek az ölés tilalma ellen. Amikor viszont a termés teljes és tökéletes módon beérett, maga a növény jelzi azt felétek: kész megválni termésétől, hogy az betölthesse másodlagos szerepét, az emberi és állati testek táplálását és ekként való létbentartását. Az állatok szintén önként adják mindazt, ami testeik termése: a marha és az egyéb négylábúak az ő tejüket, s a baromfi az ő tojásait, de csak akkor, ha a marha nem hord, vagy nevel éppen fiat maga is, s ha a tojás nem rejt utódokat, mert akkor ellenükre és az utódok ellenére egyaránt cselekszetek, vagyis veszélyeztetitek a faj további fennmaradását. Mózes azért kellett egyes állatok testének fogyasztását mint törvényes cselekedetet megjelölje, mert az ő korának embere semmiképp sem fogadta volna el, ha mindennemű állat leölését tiltja számukra. Ne feledd: akkor még az ember-áldozat is szokása volt az embernek: s Mózes feladata épp az volt e téren, hogy a szellemmel bíró ember legyilkolását, s teste húsának elfogyasztását mindennél erősebb tilalom alá vegye. Mert persze: nem csak ez volt Mózes Törvényeinek szerepe, ám ennél többet még az adott kor emberei nem fogadtak volna el: inkább még magát Mózest is feláldozták volna önnön vadságuk fekete oltárán. Ma azonban már szükséges tudnotok, s lassan meg is tanulnotok: az állatok épp úgy a tilalom alá esnek, amint az emberek, mert amint mondtam: azonos helyről, s pedig a Kozmikus Világ-lélekből merítik lélekelemeiket, mint ti magatok is. Azon kártévők viszont, amelyek az emberi, az állati vagy a növényi élet ellehetetlenítésének árán szerzik meg a maguk táplálékát, nem bírnak lélek-elemekkel, mert hogy azok a korábban élt, s a jelenben élő emberek gondolat-energiáiból lépnek a lét színére. Ezeket, hogy ártástokra ne legyenek: szükségszerű lehet elpusztítanotok, de még ezeket is gyors és minél kisebb fájdalmat okozó módon, hisz testeik fizikai elemei közt valamilyen mértékig szerepelnek az érző idegszálak, vagyis épp úgy fájdalmat okoz nékik a kínzás, mint a lélekkel bíró lényeknek, s ha az ő szenvedésük nem íródik is be tudatukba, mert hisz nem bírnak tudattal: beleíródnak a Kozmikus Világlélekbe, amelyből merítve azokat magatokkal hozzátok, hogy magatok is megélve ama szenvedéseket: letisztítsátok és feloldjátok azokat a görcsös kis csomókat a Világ-lélek egészéből, amelyek végettetek, a ti hibás, és gyakorta szükségtelenül vad cselekedeteitek révén kerülnek oda. Az asszony ismét gondolataiba mélyedt, s bár mi vártuk, hogy ismét megszólal, tovább nem kérdezte a Mestert. Csendesen beszélgetve üldögéltünk hát még egy ideig, majd hogy a gyermek felébredt, mi is megélénkültünk egy kissé. Éhünket már elvertük, s a kellemes meleg is jól esett fáradt tagjainknak, hát a kicsivel játszódtunk, míg azt a nagyanyja el nem vitte közülünk, hogy megetesse, s azután álomba ringassa. Akkor mi is nyugovóra tértünk, s elcsendesedett a ház: csak az újra feltámadó szél, s az eső hangjai zavarták meg e csendet, de az is csak olyanképpen, mint valami nagyon távoli, szinte valószerűtlen hang, amely része mégis az éjszakának.

39


Reggel, bár az idő ismét szeles - esős volt: útra keltünk. Most ugyan már nem a bárkával mentünk tovább. Azt biztos helyen kikötve hátrahagytuk, s gyalogszerrel folytattuk utunkat, mert az időjárás most tényleg nem kedvezett volna nékünk, s Mesterünk sem jelezte: sürgős volna útja. (Merthogy éppen a fiatalasszony végett akart mielőbb Szükharba érni, afelől szinte bizonyos voltam, azért, hogy a benne rejtező ERŐ által feltöltve: megtartsa a kicsiny gyermeknek az anyját, s az idősödő asszonynak a menyét, akit az oly-igen szeretett. Ez annál is bizonyosabb, mert hamarosan, alig esztendő múltával hírét vettük: Teozus halálát lelte a Tengeren, mert hogy hajósnak állott, hogy övéi megélhetését biztosítsa. Elindult, amint máskor is tette, s egy napon nem tért vissza többé, így a gyermek felnevelése lényegében az asszonyra maradt, amint reá maradt az idős asszony gondozása is: ám ő a Szeretet által mindvégig életben tartott Erő birtokában volt, s megküzdött a nem egészen neki való feladattal is…) Testvéreim szótlanul ballagtak, amiként magam is, s bár azt nem tudom: nekik mi foglalkoztatta elméjüket; én mind egyre azokon a szavakon tűnődtem, amelyeket Mesterünk az este mondott. Egy ideig csak magamban őröltem kimondatlan kérdéseimet, aztán csak nem álltam meg szó nélkül. Mesterem mellé léptem, s megkérdeztem: – Mester! Ha az állatok húsának fogyasztása, amint mondtad: vétségnek számít, s hozzá nem is kis vétségnek, de az ölés bűne csak úgy, mint valamely szellemmel bíró embertársunk megölése: vajon a halak: e hidegvérű, érzéketlen állatok is a tilalom alá esnek-e? A Mester nem nézett rám, szeme a messzeséget, s az égboltot fürkészte, úgy felelt: ~~ Hamarosan Dekapoliszba érünk, s ott ismét megállunk egy kis időre, mert dolgom lesz ott. Akkor majd felelek néked. Addig igyekezz te magad feleletet találni kérdésedre, s mielőtt felelnék, elmondod nékem: mire jutottál a magad okfejtésével… Ugyan nem volt ínyemre ez a változat, hisz szerettem volna mielőbb a Mester válaszát hallani, de megértettem, miért határozott ekként a Mester. Magam is beláttam: könnyű dolog mindig, mindenben csak Reá hagyatkozni, de amilyen könnyű, épp annyira veszélyes is, hisz ha mindig, minden kérdésre készen kapjuk meg a választ, teljességgel elrenyhül elménk, míg végül a legegyszerűbb dologban is a mások tanácsaira, a mások útmutatására és irányítására leszünk szorulva. Tovább töprengtem hát, de a válasz, amely bennem megfogalmazódott, valahogy nagyon is egyszerűnek, s valamiféle ön-igazolásnak tűnt előttem. Én ugyanis nem tudtam bűnnek érezni, de még csak véteknek sem azt, ha a vízből kifogott halat élelemként tekintem csupán, de e válasz igen könnyen születhetett abból a körülményből, hogy életem szinte minden napján halat ettem kicsinységemtől fogva, lévén hogy apám, de már apám apja, s már annak apja is halászemberek voltak, amint magam is azzal kerestem meg a mindennapi betevőt először csak a magam, majd asszonyom és gyermekeim számára is, egészen addig a napig, míg a Mester mellé nem szegődtem. Így az én okoskodásom nagy mértékben függött életvitelemtől, megszokásaimtól, s mint ilyet: nem is tartottam mérvadónak. Annál inkább vártam hát, hogy végre Dekapoliszba érjünk, s megszálljunk valahol, hogy végre hallhassam mesterem válaszát. Amikor végre a városba értünk, s már szállást is kaptunk egy idős pár otthonában, nem győztem kivárni, míg Mesterem magától tér rá feltett kérdésemre, így újra elé álltam, de még mielőtt megszólalhattam volna, a Mester felemelt jobbjával hallgatásra intett, ekként szólva: ~~ Várj még, Simon! Mondtam, hogy mielőtt válaszolnék a te kérdésedre, dolgom lesz, mert nem véletlenül álltam meg már itt, e városban, amikor estig Godarába is elérhettünk volna. Hamarosan megfelelek néked, addig viszont légy egy kis türelemmel… Mit tehettem egyebet: tovább várakoztam, bár megvallom: a türelem nem tartozott éppen az erősségeim közé. Már azon voltam: tovább őrlöm magamban a kérdést, ám a történések hamarosan elterelték róla a figyelmemet. Az idős pár háza meglehetősen kiesett a város központi részétől, tehát a város szélén, csaknem a legelők mellett állt, hátulról egy kisebb, a godaraiak által hegynek titulált, magasabb domb, s a dombon nőtt kicsiny erdő, jobb oldalról, tehát észak felől pedig egy kis folyó határolta. Kevesen jártak arra ebben az évszakban, s amint később megtudtuk, nem csak azért, mert a folyócska 40


áradása megnehezítette a ház, s a ház közvetlen környékének, tehát a legelőnek, vagy akár a kis erdőnek megközelítését. Inkább az volt az oka ennek (amint annak is, hogy e házhoz még nyári időszakban is csak ritkán jött bárki is (inkább a távolabb eső réten legeltették az állatokat), bár a két öreg rászorult volna, hogy hitközségének fiatalabb tagjai segítsék őket!) hogy a házban időről időre felbukkant az idős pár egyetlen gyermeke, akit már nem egészen fiatalon szült az asszony. Egy jól megtermett, úgy harminc év körüli férfiú, s hogy szóba került, az öregember összekulcsolt kézzel mondotta: – Ne vegye bűnömül Isten, de bár inkább sose adta volna nékünk azt a gyermeket! Az asszony, bár látszott rajta: belül titkon egyetért férjével, hangosan azt mondta: – Ne mondj ilyet! Akármilyen is, mégis a mi egyszülött fiunk, aki továbbviszi az ősi vért… Hogy mi volt e mély elkeseredés oka, azt persze hamarosan megtudhattuk, amint megtudtuk azt is: miért volt oly fontos a Mesternek, hogy épp akkor, s épp annál a háznál legyünk, ahol megszálltunk. Érkezésünk után kevéssel, még alig is hogy egy órácskát pihentünk, kívülről valami fertelmes lármát, hátborzongató káromkodást hallottunk. A két öreg egyszeriben megmerevedett, s az asszony sietve odasúgta a Mesternek: – Jobb volna, ha távoznátok, uram! Ha a fiam itt talál benneteket, nem biztos, hogy sértetlenül maradtok. Ugyanis rettentő erő, és még rettentőbb indulat van benne: kétannyi emberrel elbánik egymaga, mint amennyien ti vagytok, főként, ha ingerült kedvében van. S most úgy hallom: igencsak dühöng… Olyankor szól ily ocsmány szavakat, hogy már attól a hideg futkos rajtunk. A Mester nyugtatólag tette kezét az asszony reszkető kezére, mint amikor egy rettegő kisgyermeket nyugtatgat az ember, majd azt mondta: ~~ Ne aggódj értünk, s ettől a perctől fogva magatokért se aggódj… – ennyit mondott mindössze, s még csak meg sem magyarázta szavait, bár erre nem is lett volna ideje. Amint az utolsó szót kimondta, a ház ajtaja rettenetes erővel vágódott ki, s az ajtóban megjelent az imént leírt, szinte óriásnak tűnő ember. Bár látta, hogy mi is a házban vagyunk, továbbra is torka szakadtából ordított, s olyan trágár módon, hogy még mi is belesápadtunk. Amint a férfi belépett, vagy inkább berontott a házba, mindannyian felálltunk, hogy védelmezőn a Mester és a két gyámoltalan öreg elé álljunk, ám Mesterünk halkan nyugalomra intett bennünket, s szinte szigorúan ránk parancsolt: üljünk vissza a helyünkre, s maradjunk veszteg. Ha nem is nagy meggyőződéssel, de engedelmeskedtünk szavának, ám minden pillanatban ugrásra készen álltunk, hogy mégis nekirontsunk az ember-hegynek, ha csak a kezét is felemeli a Mester, vagy a két öreg ellen. Az asszony is felugrott, hogy kiszolgálja a fiát, s elébe tegye azt a kevéske élelmet, ami a háznál volt, de a Mester néki is szólt: üljön vissza. Az asszony ugyan nem ült le, de egy ideig nem is mozdult, aztán mégiscsak a hatalmas ember elé lépett, s most úgy állt vele szemben, mint semmi kis homokdomb a hegyek aljában: törékeny és kiszolgáltatott, szinte esetleges és valószerűtlen volt az ő csöpp, törékeny alakja a fiú hatalmas, masszív teste mellett. Az egy mozdulattal félretolta őt, majd a ház hátsó része felé nyomult, ahol egy kopott, fiókos asztalka állt, s már emelte kezét, hogy a fiókot kihúzva a földre borítsa annak tartalmát, tán pénzt sejtve abban, amikor a Mester halk hangja megállította mozdulatát: ~~ Mit cselekszel? Az ifjú láthatóan meg volt lepődve, hogy bárki meg meri őt szólítani. Hirtelen megfordult, s valami képzelhetetlenül vad gyűlölettel nézett a Mesterre, aki teljes nyugodtsággal ismét megkérdezte: ~~ Mit cselekszel? Tudod-e egyáltalán, mi az, amit épp teszel? S ha igen: azt vajon tudod-e: mi lesz a bére a te cselekedetednek? Nem is annyira vad és istentelen szavaidra gondolok: de azt tudod-e, mit cselekszel, s mi lesz annak bére? A hatalmas ember egy tétova lépést tett a Mester felé, majd még egyet; már valamivel határozottabbat, aztán még egyet: szemmel látható volt, hogy e lassú, majd fokozatosan gyorsuló mozgással szándékoltan hergeli magát, s hogy Mesterünk szemrebbenés nélkül, a legteljesebb nyugalommal állt tovább, végül sikerült magát a végsőkig felhergelnie. Akkor a Mester felé ugrott, s már kezét is emelte, hogy megüsse… aztán mint aki egy láthatatlan falnak ütközött; 41


hirtelen megtorpant, s még kezét is leengedte, aztán csak állt, s valami fura, már-már fájdalmas fintort vágott. Vártuk, hogy ismét kezdi trágárságait, vagy legalább egy szóval válaszol: de nem. Szája csukva maradt, mint a durcás kisgyerekeké, és egy szót, egy hangot nem hallatott, csak bámult a Mesterre, mintha megbabonázták volna. A Mester elmosolyodott, de hangja komoly volt, bár szelíd továbbra is, s lágy, mint a tavaszi szellő, amikor harmadszorra is megkérdezte: ~~ Tudod-e, meggondoltad-e valaha is: mit, miért cselekszel, s hogy mi lesz annak bére, ha a tulajdon szülőd ellen emelsz kezet? Avagy nem ez asszonynak köszönheted, hogy most itt élhetsz, e Föld színén? S nem ez embernek köszönheted, aki nemzett téged? Miért cselekszel hát ellenükre, amikor ők a legtöbbet adták tenéked, amit ember embernek csak adhat e Föld színén? Avagy nem ismered az Írás szavait: Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess e Földön…?! Vagy ismered, de nem érted, s mint meg nem értettet: elveted magadtól e Parancsolatot, amelyet Mózesen keresztül adott Isten mindazoknak, akik e Föld színén élnek? S ha nem érted, mert elméd túlontúl zárt, semhogy efféle Tanokat befogadhasson: miért nem veszel példát az erdőnek vadjairól, akik ok nélkül még az idegen lényt sem támadják meg, szülőjüket pedig felismerik azok szagáról, s inkább odébbállnak: nem bántják azokat, ha a kényszerűség nem diktál nékik mást? Téged semminő kényszerűség nem hajt, ha csak végtelen önzésedet nem számítod annak! Erős vagy, bárminő dologra képes, s elmédben sem vagy háborodott: miért cselekszel hát azok ellen, akik tenéked testet nemzettek, s szültek e Föld színén, hogy Életed lehessen? Vigyázz! Erősen vigyázz, mert ha többet nem is: azt mindenképp tudnod kell, hogy bűn büntetlen nem marad. S nem árt azt is tudnod: senki sem vét nagyobbat a Legfőbb Törvény: a Szeretet Törvénye ellen, mint aki önnön szülőjét és nemzőjét támadja. Jaj annak, aki ismeri: mégis megszegi az Istennek Rendeléseit! De kétszeresen és tízszeresen és ezerszeresen is jaj annak, aki ellen önnön szülője vagy nemzője kell panasz-szókat küldjön az Ég Urához: a Teremtő Istenhez! És te ismered, merthogy tanultad gyermekséged idején a Mózesnek Törvényeit: s most mégis olyas cselekedeteket teszel, s akként éled életed, hogy szülőid jajszavai nap mint nap kell tevégetted az Ég felé szálljanak! E jajszók hullanak utadra, hogy egy percen megfizessenek néked, amint azt érdemled, s ha még nem is most: bűn azért büntetlen nem marad semmiképpen! – Hatalmas igazság volt ez már akkor is, amikor még a Mózesnek adott Törvény nem, vagy csak alig írta felül az ősidőkből megmaradt ösztönt, s amikor az emberiség egy része még ki sem emelkedett a kannibalizmusból! Mennyire igaz ez akkor a ti korotok emberiségénél, ahol már Isteni és emberi törvények egyaránt védik az élethez, méghozzá az igazán emberi Élethez való Jogot! … - de ezt talán nem is kellene magyarázzam. És mégis: hány és hány olyan történetet hallotok ti magatok is, amikor szinte szemmel láthatóan lép vissza egyikőtök vagy másikótok arra a szintre, amelyet már az állatok is túlléptek, s hozzá nem most, de már rég, még évezredekkel a ti Jelennek megélt korszakotok előtt! Hisz, ha nem kölykeik védelmében, vagy nem párjuk, esetleg vadászó területük és otthonuk védelmében teszik… S mi van ezzel szemben a ti korotokban? A szülők tisztességgel felnevelik gyermeküket, vagy gyermekeiket (és gyakorta nem is egy-két, de meglehetősen sok gyermeket!), s végül az aggok otthonában, az úgynevezett „szeretetotthonokban” kell bevégezzék földi útjukat, s mégcsak nem is mindig azért, hogy valamely korábbi útjuk karmikus kötését oldják ezzel! Csupán felnőtté lett gyermekeik érzéketlen, harácsoló, törtető önzése végett, akik nemcsak hogy gondozni nem kívánják az esetleg már magatehetetlenné lett öreg szülőt (vagy szülőket), de annak halálát sem képesek kivárni…! Hiszen ha több nem is marad hátra az elaggott szülő halálakor, többnyire örökül marad utánuk egy kis zug (talán éppen az, amelyben az anya nékik is életet adott, s amelyben gyakran könnyek és aggodalmak és keserűségek árán a szülők felnevelték őket!), amelyet mielőbb szeretnének birtokolni, vagy ha nagyobb örökség várható: hát azért igyekszenek eltávolítani a szülőt (vagy szülőket), s ha az már nem képes magáról gondoskodni, a fent említett módon, azaz egy „szeretetotthonba” kényszerítve azt/azokat, akik tán épp ennek köszönhetik, hogy életük utolsó éveit végtelen keserűségek közepette kell leéljék. S tán nem is ez a legborzasztóbb, hisz ezek a „gyermekek” legalább valamilyen formában gondoskodnak az öreg szülők fizikai alapellátásáról. Ennél szomorúbb, amikor a fentihez hasonlóan, tehát amiként az a Mester elé állt férfiú esetében 42


is történt: minden lehetséges (és olykor már szinte lehetetlen!) módon igyekszenek megkeseríteni a szülő(k) életét, hogy azokat végül a bánat, a keserűség, vagy éppen a szégyen öli meg; ha elkeseredettségükben nem maguk vetnek véget kilátástalanná és értelmetlenné vált életüknek, amely igazából, a szó szoros értelmében (persze földi-pszichikai értelmében!) már nem is nevezhető életnek, bár még halálnak sem, mert hisz a test fizikai működése, s az agy létfunkciót biztosító képességei élnek: a szülő lélegzik, táplálkozik és emészt (ha még képes enni egyáltalán!), alszik, lát, hall, s mindenek előtt érez: de már csak a keserűséget, vagy nemegyszer a rettegést érzi, a saját gyermekétől való rettegést, amelynél számára (és szerinte) akár a halál is jobb és kevésbé félelmetes, mint az az Életnek már nem, vagy alig is nevezhető vegetáció, amelybe önnön gyermeke (vagy gyermekei) kényszerítik őt/őket. Ilyen esetekben is bűn persze az Élet eldobása, tehát az öngyilkosság: de egészen más elbírálás alá esik, mint azok öngyilkossága, akik más, ennél sokkalta profánabb dolgok miatt vetnek véget életüknek. Ám nem csak a szülő szempontjából lesz ez másként megítélve: de ama gyermek szempontjából is, aki végett a szülő végül is a halált látja egyetlen lehetséges kiútnak. Ha a szülő/k életkörülményei valóban olyannyira ellehetetlenedtek a gyermek viselkedése, nemtörődömsége, szeretetlen, vagy éppen gyűlölködő volta, netán harácsolása, követelődzése stb. következtében, az Út törvénytelen módon való megszakításának terhét javarészt a gyermek, tehát az ellehetetlenedett körülmények megfogalmazója és okozója kell viselje! S itt most nem véletlen emeltem ki a valóban szócskát: mert van, hogy a szülő maga is változtathatna a beállt, áldatlan helyzeten, amely esetleg csak az ő nagyon is földi megítélése szerint megoldhatatlan. Ez azonban már mindenkor egyéni elbírálás alá esik, hisz nem vagytok egyformák, más és más tudati-lelki-szellemi adottságokkal, más és más pszichikummal bír minden egyes ember, tehát más és más reakciót fog kiváltani mindannyiótokból egy és ugyanaz a helyzet, szituáció még akkor is, ha esetleg anyagi helyzetetekben és fizikai adottságaitokban külsőleg semmiféle eltérés nem látható. (Tehát ha ugyanolyan anyagi körülmények közt, s ugyanolyan, vagy erősen hasonló egészségben élhettek.) A szülővel való durva és szeretetlen bánásmód tehát mindenkor, minden körülmények közt megtermi a maga keserű, fekete gyümölcsét, s amilyen mértékben árasztja valaki a benne élő ellenérzéseket arra, aki biztosította Szellemi Én-részének a földi Út megtételéhez szükséges fizikai testet, (s itt és most főképpen az anyákra gondolok, de az apák is az Istennek oltalma alatt állnak, hisz a test kettejük „összmunkája” következtében fogan meg) olyan mértékben kell leszakassza azon keserű gyümölcsöket, mert ez a Törvény. Amikor ekként fogalmazott Isten a Mózesnek adott Törvény szavaiban: „hogy hosszú életű lehess ama földön” – nem arra gondolt, hogy az a testi Út hosszú lehessen, hisz azok is magas kort érhettek meg, akik megkeserítették szülőjük életét, de haltak meg fiatalságuk virágjában olyanok is, akik szüleik szeme fénye és (földi) reménysége voltak, mint például a Naini ifjú, aki épp úgy egyetlen gyermeke volt özvegy anyjának, s így egyetlen támasza is. Az utalást arra kell értsétek: aki vét e Törvény ellen, aztán egy következő Út során, amikor ismét próbát tehet: megint elköveti eme vétséget (vagy inkább bűnt, mert ez már lényegesen több, mint vétség!), s a harmadik próbánál is elbukik; a Föld színén hosszú időn keresztül nem kaphat alkalmat újabb testet öltésre, lévén hogy a háromszoros kudarc mindenképp a Szellemi Én-rész, vagyis a Szellem gyenge, s még erősen besötétedett voltát jelzi. S hogy miért kap ilyen esetben is háromszori próbálkozási lehetőséget ama Szellem, aki elsőre, s még másodszorra is elbukik, ugyanabban a feladatban bizonyulva gyengének? Nos: ez is az Isteni hármas EGY-ségre való visszautalás, amely mindenképp alátámasztja, s a Szellem előtt is visszaigazolja a Nagy Rendező, tehát Krisztus ítéletének helyes és törvényes voltát. Mert ne higgyétek, hogy azon Szellemek, akik ekként kell idegen (már hogy számotokra idegen) bolygókon, vagy akár egyik-másik „hideg” csillagon testet fogalmazzanak meg útra küldendő Én-részeik számára: nem méltatlankodnának, ha várakozásukkal ellentétben nem engedtetik meg nékik, hogy ismét a Föld színén járassák végig Én-részeikkel a következő Utat! De bizony, hogy méltatlankodnának: ám a hármas kudarc előttük is bizonyítja önnön gyengeségüket. Ez biztosítja, hogy mindenképp alávessék magukat a Törvénynek, amely a Krisztus Szava: a Krisztusé, aki maga is példát mutatott az embernek, amikor a Föld színén élve kezébe vette a vésőt s a gyalut, hogy Mária megélhetését biztosítsa, s 43


hozzá ugyanúgy, tehát fáradságos, verejtékes munkával, ahogyan bárki más a körötte élők közül. Mert megtehette volna, hogy az Isten-gyermeki Erő használatával, gondolati-akarati úton teremtse elő mindazt, amire Anyjának, s a ház népének szüksége volt: ám nem tette, éppen azért, hogy példát mutasson az embernek ebben is! – A hatalmas férfi döbbent-szótlanul állt. Eddig egyszer nem fordult elő, hogy bárki megrótta volna viselkedéséért: amíg kicsiny volt, azért nem, mert szülei titkolták viselt dolgait az idegenek előtt, s csak a szép és jó tulajdonságait hozták fel, ha szóba került az emberek közt, ami természetes is volt, hisz más is ekként tesz, míg komolyabb, már bűnnek nevezhető tettekre nem ragadtatja magát a gyermek, hisz kisebb csínyeket mind elkövetnek (s épp arra hivatkozva: hisz magunk is elkövettük gyakran pont ugyanazokat, amíg gyermekek voltunk!). Ám ők még akkor is titokban tartottak mindent, amikor a történések túllépték azt a bizonyos határt, ami a gyermekes csínyt a valós bűntől elválasztja, annál is inkább, mert a gyermek korához képest oly erővel bírt, hogy már az első komolyabb történés idején is féltek, rettegtek tőle. Aztán a fiú egy időre eltűnt, s mire ismét felbukkant a városban, olyan hatalmas erővel bírt, hogy ember nem volt, aki lebírhatta volna. Akkor már mindenki rettegett tőle, s azok voltak a nyugalmas időszakok, amikor egy időre eltávozott a városból, hogy néhány hozzá hasonlatos durva fickó élére állva a maga törvénytelen törvényei szerint éljen. Ám olykor, ha rosszul mentek a dolgai, újra megjelent a szülői háznál: dühöngve és követelőzve jött mindahányszor, s bár látván látta, mint lesznek szegény szülei napról napra gyengébbek, az utolsó falat élelmüket is felhabzsolta, s az utolsó ezüst, de még az utolsó rézpénzt is elvitte, ami csak a háznál volt, s még így is őrjöngött, s a zsákmányt kevesellve támadt a két, reszkető öregre. (Mindezt persze csak később tudtuk meg, amikor a városba mentünk, hogy a Júdásnál lévő pénzből kissé feltöltsük a két öreg éléstárát: ne nélkülözzenek, míg a fiú keresethez nem jut valamelyik távolabbi kikötőben. Merthogy azt most is a pénztelenség hajtotta haza, hisz a házakhoz nem volt tanácsos bemennie, útra meg úgyszólván senki sem indult ilyenkor.) Most a Mester előtt állt, s szótlanul hallgatta a Mester csendes, dorgáló szavait, aki ekként folytatta: ~~ Tudom: nem magadtól cselekszed mindazt, amit cselekszel. Démonok tartanak megszállva, démonok, akikkel (úgy érzed) nem vagy képes megküzdeni, s ha durva, vad tettekre vagy szavakra ösztönöznek, nem vagy képes ellene szegülni parancsaiknak. Ám homályosan azt is érzed: képes volnál, ha egyáltalán megpróbálnád. De néked könnyebb, ha meg sem próbálod, ha hagyod, hogy közéd és Isten közé álljanak, mert nem ismersz el más Törvényt, csak a magad törvénytelen törvényét, hisz az kedvez a benned lévő restségnek és tunyaságnak, amelyekbe viszont a démonok is bele tudnak kapaszkodni, egyre mélyebbre és mélyebbre rángatva a magad választotta úton, míg veszted nem okozzák! Ébredj hát: ébredj ember-voltod tudatára, hogy végre valóban Életed legyen e Föld színén, s majd a Mennyeknek Országaiban is. A férfiú még egy darabig makacs szótlanságba burkolózva állt, alig két lépésnyire a Mester előtt, aki beszéd közben mind közelebb és közelebb ment hozzá, végül olyannyira a közelébe érve, hogy mi mind erős aggodalommal ugrottunk fel helyünkről, hogy az első pillanatban közbeavatkozhassunk, ha szükséges. De nem volt rá szükség, még akkor sem, amikor a férfi is lépett egyet. Mert a hosszúra nyúlt szünetet egy mozdulat, egy lépés törte meg. Ám ez a lépés már korántsem volt fenyegető: inkább még hogy lassú, tétova, szinte gyámoltalan. A férfiú akkor már egészen a Mester előtt állt, így a Mester kinyújtotta a kezét, s megérintette a férfi mellkasát, annak szíve fölé helyezve balját, mintha csak ekként akarná abban megtörni a szeretetlenség és a vadság szülte jeget, amely az önzésben leélt esztendők alatt fagyott arra. Talán így is volt, talán épp ennek lehettünk tanúi mind. A férfi az érintéstől ugyanis enyhén megborzongott, majd felemelte fejét, s hosszan a Mester szemébe nézett. Jézus állta a pillantását, s kezét sem vette el a férfi mellkasától, még akkor sem, amikor az hatalmas, durva ujjait a kezére

44


tette. Ez az érintés azonban lágy volt: tán élete első, tudatosan lágy mozdulata e durvaságban és testi-lelki-szellemi sárban élt embernek, amint lágy volt a hangja is, amikor megkérdezte: – És most mit akarsz, hogy cselekedjem? Mit cselekedhetek én egyáltalán, amivel jóvá tehetem mindazt a bűnt, amelyet eddigi életemben elkövettem? És hogyan, miként tudhatsz Te: éppen Te tanácsot adni nékem, aki idegen vagy errefelé, s még csak nem is tudhatod: miféle cselekedetek terhelnek… ~~ Ismerlek, ha te nem ismersz is Engem, amint ismerem a bűneid és vétkeid is mind! – szakította félbe a Mester, mire a férfi döbbenten nézett rá: – Azt mondod: ismersz, és tudod, miket cselekedtem, s mégsem féltél elém állni, hogy szólj vélem? Ki vagy Te, hogy ennyi Erő és bölcsesség él Benned? Mert hogy Erővel bírsz, azt tanúsította az is, hogy nem tudtam a közeledbe férkőzni, amikor pedig szándékomban volt… ~~ Tudom, és tudtam is, amint azt is tudtam: még a vad és támadó erő késztetésére indulsz felém. Meg kellett hát állítsalak, és bizony: kissé meg is kellett gátoljam azt is, hogy egyszerűen kirohanj a házból, amint azt a te démonaid parancsolták, míg meg nem érintik szavaim tudatodat, hogy Ébredésed lehessen. Mert szavaim közben ez a szándék is megfogalmazódott benned… A férfi hirtelen szólni sem tudott a döbbenettől, majd kevéssel később megkérdezte: – Honnan tudod az én szándékaimat? Avagy Te vagy Az, akiről oly sokan beszélnek: az Istennek hatalmas Prófétája, aki a holtakat is feltámasztja? A Mester nem felelt e kérdésre, figyelmen kívül hagyta. Ehelyett inkább az előző kérdés megválaszolását folytatta: ~~ Azt kérdezted: miképpen teheted jóvá mindazt, amit elkövettél. Egy szó csupán, és mégis: maga a Minden: Szeretettel! Ha életed minden percén e szót követed, s hagyod, hogy ez irányítsa szavaid és gondolataid, érzéseid és tetteid; ez egyetlen Szó követéséért megbocsáttatik néked minden eddigi bűnöd és vétked. Azt viszont, hogy mit kell cselekedj e Szó értelmében, már magadnak kell eldöntened, amiként az vállalásod is. Ha e Szót tartod szívedben s elmédben, többé nem térhetnek vissza hozzád ama démoni lények, akik fogságukban tartottak, de az Istennek kegyelme lesz tebenned. Az Istennek kegyelme, amely erőt ád: mindazt megcselekedni, amit e Szó értelmében megcselekedned szükséges. Ha engeded, hogy e Szó legyen életed minden percének irányítója, a Szó maga fogja megmutatni mindenkor: mit kell cselekedj, hogy a Szó valós Tartalommal töltődhessék fel. A földi erőd megvan mindahhoz, amit tenned kell: s ha e Szó él és ég ettől a perctől tebenned: lelked és szellemed is bírni fog azzal az Erővel, amely szükségeltetik, mert e Szó, ha igazán úgy, akként közelítesz hozzá, amiként a Valóság értelmében kell: maga az Erő, amely társadul és segítődül szegődik… E szavak után Mesterünk kedvesen rámosolygott a hatalmas emberre, majd a két öreget szívére ölelve az ajtó felé indult, hogy távozzék. Mi is elbúcsúztunk a két öregtől, majd hogy a megcsendesedve álldogáló férfiúnak is köszöntünk, követtük Mesterünket, aki már a ház előtt állva várt reánk. Bár a történtek egy kissé még bennünket is megviseltek (sőt: meg is leptek, nem gondoltuk volna, hogy ez a nagydarab „vadember” egyszeriben ilyen csendessé lesz!), azért viszonylag fürgén lépdeltünk az úton. Ugyan nem tudtuk: hová, s milyen céllal indult el Mesterünk alig valamivel a sötétség beállta előtt, de mentünk, mert Ő ment: és ennyi elég is volt nekünk ahhoz, hogy eszünkbe se jusson kérdésekkel zaklatni Őt. Csak mind egyre inkább csodáltuk, és mindinkább eltöltött minket az Iránta érzett Szeretet. Egy ideig így haladtunk: teljes csendességben, szótlanul, csak gondolataink közt bolyongva, amikor hatalmas, harsogó hang reszkettette meg egész bensőnket. A lassan sűrűsödő sötétségben az „ember-hegy” harsány kiáltása szállt utánunk az úton: – Jó uram, várj meg, én is veletek tartok egy darabon…! Jézus mosolyogva állt meg, s még vissza is fordult, s halkan azt mondta: ~~ Tudtam… már vártam e kiáltást! Azt jelenti: az első csatát, amelyet már az Én erőmtől távol kellett megvívnia, megnyerte. Merthogy távoztunk, az Erőt vissza kellett vonjam, hogy egészen a maga erejére támaszkodva, abból merítve hozhassa meg az első és legfontosabb döntését: az Én szavamat követi, vagy a tudatában ismét munkálkodni kezdő démonok szavát, amelyek hogy 45


felszabadultak a reájuk terített energia fátylának fogságából, azonnal munkálkodni kezdtek, hogy még az emlékét is kitörüljék az addig uralmuk alatt tartott elméből mindannak, amit elmondtam, s még annak is, ami gondolatok szavaim hatására abban megfogalmazódtak. De e vad férfiú elég erős volt, hogy leküzdje az ismételt késztetést, pedig az most minden eddiginél erősebb volt, mert erősebb kellett hogy legyen, hisz a tudatban kélt gondolatok is tisztábbak voltak minden más, eddig megfogalmazódott gondolatnál. De győzött, s ez a győzelem nagyobb, mintha egy megvadult farkashordát győzött volna le. Mire Mesterünk mindezt elmondta, a férfiú is utolért bennünket. Egy kissé lihegett még, hisz vagy tíz percnyi távolságot gyűrt le alig két perc alatt, aztán hogy ismét egyenletesebben szedte a levegőt, megismételte iménti szavait: – Egy darabon veletek tartanék, Uram, ha nem bánod… E városban ugyan hiába is keresnék munkát: itt senki sem fogadna fel, olyan hírem van az emberek közt. De talán másutt, ahol még nem ismernek annyira… ~~ Ne aggodalmaskodj, hamarosan találsz olyan embert, aki nemcsak hogy szívesen fogad, de épp egy olyan emberre vár, amilyen te vagy. – mondta a Mester, majd még hozzátette: Csak menj most egyenesen Bethszaidába, ott térj be a város szélétől számolva a harmadik házba, és mondd meg: a Mester küldött. Arról tudni fogják: ha te nem, senki más nem végzi el azt a munkát, ami félre maradt, mert senkiben nem volt erő: megbírni azt. Menj, s az Én Áldásom és a Szeretet minden Ereje legyen veled! A férfiú egy pillanatig némán állt, majd váratlanul térdre hullt a Mester előtt, s azt mondta: – Tudom, hogy sok vétek terhel, Mester! De tudom azt is: ha Te árasztod ki rám a bűnbocsánat erejét, Teérted az Isten is megbocsájt énnékem, mert az Ő Prófétája vagy Te, Aki közébünk küldettél általa. Mostmár egészen bizonyos vagyok benne, hogy Te vagy az…! – azzal ismét hatalmas markába vette a Mester kecses, bár munkától izmos kezét, s mire a Mester megakadályozhatta volna, lelkes és hálás szívvel megcsókolta. Hirtelen úgy láttam: még a levegő is fényes lett köröttük. A férfi arca szinte ragyogott, s arcán hatalmas könnycseppek gördültek alá, s Mesterünk lágyan, mosolyogva emelte fel, hogy ugyanazzal a mozdulattal szívére szorítsa őt is, mint kevéssel korábban a két öreget. S a Mester mellett a hatalmas darab ember… valahogy kicsinek, jelentéktelennek tűnt, mint egy alig élt gyerekecske az apja mellett, akihez oltalomért bújik reszketőn. Így álltak egymás mellett, s a férfiú könnyeinek árja csak nem és nem akart elapadni, ám Mesterünk nem vigasztalta, amint azt vártuk volna, de inkább még hogy azt mondta: ~~ Sírj csak, gyermekem… sírd ki magadból a bűn adta kínokat mind, hogy már könnyeid által tisztára mosott szívvel és lélekkel, s könnyeidtől megerősödött szellemmel nézhess a reád váró Holnapok szemébe… A férfiút egy ideig hangtalan zokogás rázta, majd lassan elcsendesedett. Akkor Mesterünk kissé távolabb tolta magától, s azt mondta: ~~ Anyádék végett nem kell aggódj! Gondoskodom róluk, hogy a tél hátralévő részében ne lássanak szükséget. Akkortól viszont már néked kell gondolj rájuk, amíg még melletted lehetnek. S ha már végére érnek földi Útjuknak: mindig lesz valaki, akit elébed hoz az Út: s te már tudni fogod, miként kell cselekedj, hogy hűséges maradhass a Legszentebb Szóhoz: a Szeretethez, hogy az mindörökkön Élő maradhasson valódban. A férfiú némán bólintott, s ennyi elég is volt: a Mesternek sohasem kellettek szavak, sem erős bizonykodás ahhoz, hogy tudja: valóban megértetté váltak-e szavai. Most is ekként volt: Ő is bólintott, csak aprót, szinte szemmel nem is láthatót, aztán karon fogta az embert: így indultunk el ismét, már együtt róva az utat, aztán mi megálltunk az egyik ház előtt, ahol egy kereskedő élt, s hogy elköszöntünk tőle; a férfiú tovább ballagott a maga útján, hogy mielőbb Bethszaidába érjen. A Mester akkor ismét bólintott, mint aki egy befejezett, de legalábbis ígéretesen alakuló tényt nyugtáz, majd beléptünk a kereskedő házába, ahol hamarosan minden szükséges élelmet megvettünk, majd sietve visszaindultunk a két öreg házához: ne az éj közepén zavarjuk őket, hátha álomba ringatja őket mindaz, amit azon a napon átéltek. 46


Ébren voltak még, amikor visszaértünk, s hogy ebbéli örömömnek adtam hangot, az asszony fáradtan elmosolyodott, s azt mondta: – Bizony, kedves: a magunkfajta öreget már nem elaltatja, de inkább még hogy ébren tartja minden nem várt történés, nem úgy, ahogy a korodbeli fiatalokat! (Mellesleg: én magam is túl voltam akkor már az ifjúkoron: negyvenes éveimet tapostam, így megmosolyogtatott, hogy az asszony ifjúnak nevezett. De nem szóltam, hisz hozzájuk képest valóban fiatalnak számítottam, ha felnőtt, vagy csaknem teljességében felnőtt fiaim voltak is…) A házban épp csak egy hitványka mécses égett, így szinte teljesen sötét volt. A Mester útmutatása szerint elhelyeztük a magunkkal vitt élelmet: lisztet és kovászt, olajat és bort, s mindazt, amit még ezeken kívül vettünk, majd hogy azzal megvoltunk, letelepedtünk még egy kis időre az asztal mellé, hogy beszélgessünk a két öreggel. Az asszony, hogy az élelmet meglátta, örömében sírdogált egy sort, majd hozzá akart látni, hogy valami ételt készítsen, ám a Mester nem engedte: ~~ Magatoknak készíts csak, hisz mi nem vagyunk éhesek… Buzgón helyeseltünk, egyrészt, mert megértettük: a Mester nem akarja, hogy abból a kevésből, amit hirtelenjében vehettünk a Júdásnál lévő pénzből, még ránk is áldozzon az asszony, hisz a tél vége még odébb volt, s nekik abból kell legyenek, amit vittünk. Másrészt azért is helyeseltünk, mert valóban nem éreztünk éhséget. Így az asszony csak a párja elé tett valami kis élelmet: darabka kenyeret, illatos sajtot, majd poharakat vett elő, s elénk egy kancsó vízzel kevert bort állított az asztalra: abból az illendőség kedvéért ittunk egy-egy pohárkával, s most még Mesterünk sem utasította azt vissza: oly igaz szívvel kínálta őt az asszony. Aztán hogy a Mester szavára az asszony is közénk ült, mindjárt a Mester mellé, Mesterünk az asszony enyhén reszkető kezére téve kezét megszólalt: ~~ Gondolataid a fiad körül forognak. Azon tűnődsz: hová, s miért ment el ismét oly hirtelen, s azon még: az a szelídség, amelyet megtapasztaltál nála: vajon meddig fog tartani. De nyugtasd meg szívedet: többé nem okoz néktek fájdalmat. Tudom, hisz ismerem szívének minden érzését, jobban, mint te magad: bárha te vagy néki szülője. S mégis azt mondom: én ismerem őt, s tudom, hogy igaz, és valós benne az a változás, amit láttál, s ami oly igen meglepett. Elméjét ugyanis bitorolhatták ama démonok: szívének legmélyebb rejtekét, s a tudatát kormányozó szellemet azonban sohasem tudták igazán hatalmukba keríteni. A Mester itt egy kis szünetet tartott, majd az apa felé fordult, s ismét megszólalt: ~~ Ha nem így volna, már ő sem élne, mert mindennél durvább tettekre ösztönözték volna, olyasmikre, amelyeknek bére még a Föld törvényei szerint is halál. De semmi ilyesmit nem követett el, s ha bűnös volt is: vér nem tapadt az ő kezéhez. Azért mondom ezt el néked, mert a te gondolataid e kérdés körül forogtak, s bizony: rettegtél a gondolattól, ami elmédet gyötörte. Nyugodjon meg hát szívetek, s bízzatok isten Erejében: amint fiatok is Abban bízik, s töltekezzetek azzal magatok is, amiként ő tette szavamra… Akkor ismét csend borult a kis házra, s mindannyian gondolatainkba merültünk. Egészen addig tartott e csend, míg Mesterünk meg nem törte, bár úgy, olyanformán szólalva meg a csendben, hogy szava inkább volt rokon a csenddel, mintha csak szíveink mélyén szólalt volna meg hangja, ahogyan halkan imádkozni kezdett: ~~ Áldott vagy Atyám, Mindenség ura! Szívet-lelket-szellemet, minden gondolatot, vágyat és tervet, s minden érzést ismerő Isten vagy Te, aki kiterjesztetted a Te végtelen Szeretetedet mindazokra, akik Belőled születtek, s kiterjesztetted végtelen irgalmadat is reájuk, még azelőtt, hogy az Idő megszülethetett volna fölöttük. Mert kiterjeszted Te a Te végtelen Szeretetedet élőkre és holtakra: azokra, akik megmaradtak Véled az Örök Élet Egységében, s azokra is, akik aláhullottak, hogy most a holtaknak sötét birodalmaiban vívják meg harcaikat: elnyerhetni a Te Kegyelmedet, amely egyedül vezeti vissza őket az Örök Életnek Birodalmába: a Te felséges Szívedbe. Áldalak Téged, mennyei Atyám, mert megnyitottad előttem minden szíveknek rejtekét, hogy mint hűséges és odaadó orvos: gyógyíthassam azokat Teérted és Teáltalad: az egyedül üdvözítő Szeretetért, s e Szeretet egyedül Éltető és megtartó ereje által. Áldalak, mert elébem 47


küldöd mindazokat, akiknek tovább kell adjam a Te Szereteted meghívó szavát, és áldalak, mert elém hozod majd azokat is, akik még gyengék befogadni és megtartani mind a Te áldott Szavaidat. Igen, Atyám: érettük is áldalak, bár tudom: azok ellenem fordulnak majd… De lehulló vércseppjeim mind az Élet Virága lesznek e Föld színén, amaz Örök Élet Virágai, amelyek az Egyetlen Út mentén fognak nyílani s tündökölni: amaz Út mentén, amely Tehozzád vezet. Érettük küldtél a Föld színére, s Én érettük vállaltam Szent Kezedből Utamat, hogy léptem világítsa meg előttük az ösvényt: el ne tévedjenek a Mélység útvesztőiben. Mert így volt néked kedves, Atyám, hogy Egyetlened küldd érettük, és így volt Néked kedves, hogy az ő holttá tevő sötétségük fölött bizonyítsd a Te Élő Fényességedet. Dicsőítelek és áldlak, Atyám, mert közeleg a Perc, amelyért elküldtél, hogy betöltötté tegyem a Te Szent Akaratodat: hogy megkeressem, megtaláljam, megtartsam és visszavezessem hozzád mind az eltévedt bárányokat. A Te Erődet hoztam magammal, és a Te Szent tüzed segíti minden én léptemet és minden cselekedetemet, s a Te Szent Szavaidat szólom, ha szólnom kell, hogy ismertté tegyem a Te első és legmagasabb Törvényedet: a Szeretet Ős-örök Törvényét, amely Törvény Te magad vagy, s amelyből minden más Törvény fakad, mert Rajtad kívül nincs Törvény és nincs Erő: csak a Te végtelen Szereteted az, amely maga az Élet. Dicsőítelek és áldalak, és Te megdicsőítesz engem, ha megérik a Pillanat, hogy alázatomért mindenek dicsőítsék a Te Szent Nevedet attólan kezdve már mindörökkön örökké. Ámen. Áhítatos, mély csendben hallgattuk imáját, s még aztán sem szólaltunk meg sokáig. Szentségtörésnek éreztük: bárha egy szót is szólani. S hát mit is tudhattunk volna mondani a Mester égbeszálló imádsága után…? Úgy egy óra múltán a Mester maga volt az, aki a házra ereszkedett csendet megtörte. Ő is csak halkan szólt, s csupán néhány egyszerű szót mondott az idős párnak: hangjából Szeretet áradt, s végtelen gyöngédség, amikor azt mondta nékik: ~~ Fáradtak vagytok. Érzem, s meg is értem, hát szeretném, ha most nyugovóra térnétek, hogy az Álom síkján néhány kérdés még a helyére kerülhessen elmétekben. A két öreg, megfáradt ember szóval nem ellenkezett. Felálltak, s miután halkan, szinte szavak nélkül, vagy csak fáradt fél-szavakkal elköszöntek, valóban nyugovóra tértek. A Mester akkor felénk fordult, akként folytatta: ~~ Térjetek nyugovóra ti is! Későre jár, s holnap korán folytatjuk utunkat. Akkor – fordult hirtelen felém – választ adok ama kérdésre is, amelyet feltettél… Nyugovóra tértünk hát, de bennem még egy ideig az motozott, szinte csak tudattalanom mélyén: mennyi mindenre kiterjed a Mester figyelme! Hisz én magam szinte már el is feledkeztem kérdésemről, s ha nem említi, meglehet: teljességgel feledésbe merül elmémben… Aztán hirtelen, szinte meglepetésszerűen hullott le reám is az álom, olyan hirtelen és olyan puhán, mint felszántott földre az első lágy, tavaszi esőnek cseppjei. Álmom messze-túl vitt a Föld színén, túl még a Napnak sugarain is, de hogy hol, merre jártam, s hogy mit láttam és tapasztaltam az álom útjain lépdelve: ébredvén hiába is erőltettem agyam, semmiképp sem tudtam visszaidézni, csak az érzés maradt meg bennem: ott, ahol jártam, minden oly szép, oly csodálatos volt, s oly ragyogó… – ennyit, s nem többet őrzött meg elmém az álombéli Útról, s tán még egy kis benső fájdalmat: mily kár, hogy nem az az Álombéli Világ az én valóságom, hanem ez a vad és durva, földi közeg, amely (lám) most, hogy az álom súlytalan szépségeit megízlelhettem, úgy, akként zuhan rám, mint valami hatalmas, kemény kőszikla… Aztán gondolatban legyintettem: eh! Gyerekség, hisz minek vágyódom nemlétező Világ után, ha itt kell éljem életem? Már-már azt a mély, vágyódó gondolatot, s még magát az álmot is elengedtem, hogy az is belehullhasson a feledés jótékony vizébe, amikor a Mester megállt mellettem, s kezét a vállamra téve azt mondta:

48


~~ Lásd, most nincs igazad, Simon! Ha az ember mindig beérné azzal, ami körülveszi… Ha sohasem vágyódott volna valami jobb, valami magasabb és tisztább, valami nemesebb után, nem volna fejlődés, és nem volna előbbre, s feljebblépés, amint nem volna sem tudomány, sem pedig művészet. Az a világ, amelyben az Álom útján jártál, nem képzeleted szülötte, hisz ahhoz, hogy képzelődj, éber kellett volna legyen elméd. Valóság volt az, amint valóság volt az is, amit láttál, s megéltél, ha nem is tested; csak szellemed kellett ama utakon lépjen. Az ő útját követted figyelemmel, de mert hogy elmédnek az „itt és most” törvényeiben és törvényszerűségeiben kell megtalálnia a maga útját, a Szellemi Én-rész útja lefedődött előled. Épp csak mint halvány, s inkább érzelmeidre ható emléket áramoltatta tudatod felé az Út emlékét a Szellemi Én-rész, s éppen azért, hogy megmutassa: van ennél szebb és jobb Világ is, s még az sem a Szépség és a Jóság teljessége, még az is csak a Tökéletes halvány kis árnyéka, ha a te jelenbeni valótlan Valóságodnál nagyságrendekkel szebb és tisztább is. S ne hidd, hogy az a Világ nem tiéd! De igen: tiéd az is, amint a Világok mindegyike tiéd, épp úgy, ahogy mindenki másé is, bár mindig csak az válik valóságossá, amelyben élsz és jársz, s az válik elképzelhetővé, lehetségessé, amelynek felfedezéséhez már elég erős és elég tiszta benned (vagy másban) a szellem. Akkor azok a Világok megnyílnak, bár az elme véli: csak fantázia-kép az, csak ábránd, káprázat: pedig nem az, hanem a Valóság egy-egy parányi szikrája, amely a szellem tisztaságát, s a tudat vágyódását követve, s éppen azok együttrezgését, mozdulásának harmóniáját követve elétek áll. A művészek több Világba nyernek betekintést, mert hisz ők azok, akik fel kell ébresszék sokak tudatában a vágyódást valami szebb, valami jobb és nagyszerűbb iránt, hogy e felébredt elméket már képessé lehessen irányítani a benne rejtező Szellemi Én-rész, amely igyekszik mindig afelé az irány felé terelni az elmét, s ezzel többnyire magát a fizikai testet is, amerre ő maga is haladni szeretne, vagyis azok felé a magasabb régiók felé próbálja nyitni, amerre néki is haladnia kell. Ezen kívül, és ezen túl az ÉN is elindíthatja az Én-részt, hogy azt akár korábban végigjárt Utakon, akár a későbbiekben még elébe álló (vagy elébe állható) Utakra terelje, s ezek emlékképei is rögződnek valamilyen formában és valamilyen szinten a testnek tudatában, amikor a Szellemi Én-rész visszatér, s a tudat kiemelkedik az álom, vagyis az alvás állapotából. E kettő közt a Szellemi Énrész ismét lefedődik, a tudat viszont már félig éber, így nem, vagy nem teljesen áramlik át a szellemben lévő emlékkép a test tudatába, vagyis az álomkép töredékessé és pontatlanná lesz, esetleg az álom tényleges mondandóját elfedő elemek csatolódnak hozzá, vagy épp törlődnek ki annak teljes tartalmából. Erre mindenképp szükség van, s mindenkor sor is kerül rá, ha csak az Álom nem konkrét, médiumi Üzenetet akar a test tudata felé elküldeni. Ez igen ritka, s az álomkép még ilyenkor sem teljes, nem tökéletes (még ha úgy érzi is az ébredő tudat), mert hisz a Szellemi Én-rész és az irányítása alatt álló tudat közt nincs, de nem is lehet mód a teljes és tökéletes érintkezésre és párbeszédre, mert ez is a Törvény része. Ne értékeld le, de ne is kergesd hiába tehát az elillant álmot. De tartsd meg emlékezetedben, mint egy Másik Világ hírnökét és Ígéretét: hidd el, igen sokszor segítségedre lehet egy-egy Álomba rejtett, s eleinte talán érdektelennek vélt Üzenet, ha már úgy érzed: nincs kiút valamely élethelyzetből. Akkor a Szellemi Én-rész lesz az, aki a tudatból már többnyire törlődött képet vagy szót, esetleg csak érzést ismét feleleveníti, élő valósággá teszi a tudat számára, segítve annak feladatát, ha az nyitott és kész elfogadni az Én-rész által felkínált segítséget. S most készüljünk, hogy indulhassunk, amint házigazdáink is felébredtek. Erre hamarosan sor került. A két idős ember szinte egyazon pillanatban ébredt fel, majd hogy rendbe szedték magukat, s kimosták szemeikből ők is az álom maradékát, elköszöntünk tőlük, s még mielőtt az idős asszony tüzet rakhatott volna, hogy akár némi kedves könyörgés árán is belénk diktáljon valami reggelit, mi már úton voltunk a Mesterrel. Alig távolodtunk el a háztól úgy két kőhajításnyira, a Mester maga mellé hívott, s karomat megérintve beszélni kezdett: ~~ Azt kérdezted tőlem, Simon, hogy vajon a halak húsának elfogyasztása is az ölés vétségei közé számítható-e, s akkor (a már ismert okok miatt) nem felelhettem néked. De most felelek, bár lehet: még nem egészen fogod érteni a feleletemet, hisz mondandóm olyan elemeket is 49


tartalmazhat, amelyeket nem csak te: Rajtam kívül egyetlen ember sem ismerhet e Föld színén. Megpróbálom mindazonáltal mégis érthetővé tenni mindazt, amit mondok, s ha valamely szavam nem világos, szólj, hogy azt is megmagyarázhassam. Legalábbis: amennyire a Kor s az Idő ezt megengedi. Kérdésedre két válaszom van: igen és nem. Igen: bűn a halak megölése is, hisz lényegében bűn mindennemű élőlény életének kioltása, amely Lélek-elemmel bír. (Nem a kártévőkre gondolok tehát, mert azok – amint már mondottam – csak a gondolat-energia elemekkel bírnak, mert fizikai tömegük is abból áll.) A leölt állatok rettegő félelmének és a halál előtti fizikai szenvedésnek energiája beíródik nem csak az őket meggyilkoló személy szellemi energia-tárába, de a Föld egészének energia-gömbjébe is, épp úgy, ahogyan a növényeknek okozott, és gyakorta megindokolhatatlan szenvedés energiája megmarad abban. (És itt sem a szükségből megmetszett növények fájdalmára gondolok, hisz ha a növény távolabbi érdekében cselekszetek, ez a tény is, ennek pozitív energiája is benne rezeg a fájdalmat okozó mozdulatban, lényegesen csökkentve a növény szenvedését!) Nem véletlen azonban, hogy az Isteni gondviselés egy olyan állatot helyezett a Föld lényegét tekintve legtisztább elemébe, amelynek teste az emberi szervezet számára leginkább szükséges anyagokat tartalmazza. A víz rezgésszintje egy számotokra még érthetetlen, mennyei rezgéselemmel azonos, így alkalmas arra, hogy az állat fizikai testének elemeit megtisztítsa. Ezen felül és ezen túl a hal az egyik olyan élőlény, amely egyáltalán nem bír az értelem s a szó valós értelmében vett érzelem legkisebb szikrájával sem. Épp csak a párosodás és az utódok létbehívásának, valamint a táplálékszerzésnek ösztöne, esetleg ősidők óta ellenségének ismert lények felbukkanásakor a menekülési ösztön egy gyengébb foka él bennük. A legegyszerűbb, s még csak nem is valami fejlett értelemmel bíró állatként ismert lények többsége, például az egér: megkeresi a maga párját, s ha az utódok nemzése megtörtént, a nőstény már jó előre gondoskodik arról a rejtekről, amelyben kicsinyeit világra hozza. Aztán ha a kicsinyek megszületnek, szoptatja és tisztogatja, később tanítgatja őket, mielőtt azok önálló életet kezdenének. A hal ívás idején betölti a maga tisztét, bár a két különnemű állat közt még ekkor sincs semmiféle közelebbi kapcsolat. A nőstény kibocsájtja az ikráit, s többé nem törődik azokkal. A hím az ikrákra fecskendezi a maga váladékát, amely megtermékenyíti az ikrákat: aztán az sem törődik tovább azok sorsával. Más halaknál ugyan a megszokott módon fogannak az utódok, de amikor azok világra jönnek, a nőstény azokkal sem törődik tovább, ha csak nem annyiból, hogy ő maga falja fel azok egy részét, hisz akkortól kezdve azok is csak mint lehetséges táplálék, zsákmány bukkannak fel tudattalan és értelem nélkül való… – nem elméjében, mert ilyen a halnak lényegét tekintve nincs, mert ha volna, az legalábbis az alap szintű, ösztönös érzelmet; a gondoskodási késztetést megadná számára. Csak ösztön-képei közt, hisz nem önnön ivadékait, csupán valamiképpen elébe került, kicsiny, tehát könnyen legyőzhető zsákmány-állatkákat lát a tulajdon ivadékaiban is! Ez a tisztátalan elem, vagyis a maga faján, s a maga ivadékainak kárára bekövetkező kannibalizmus lényegében az egyetlen olyan tisztátalan elem, ami igazán ártalmára lehetne mindazoknak, akik a halak húsát a későbbiekben elfogyasztják, de… – És itt mutatkozik meg az Isten végtelen Kegyelme! Isten ugyanis időlegesen feloldotta számotokra e bűnt annak valós volta alól, Isten, Aki e ma még számotokra, a ti fizikai testeitek számára elengedhetetlen és pótolhatatlan elemeket testében hordó élőlényeket a vízbe, a Föld legtisztább közegébe helyezte, amint azt már mondtam. A víz alkalmas rá, hogy felülírja a halak testeiben felgyülemlő ártalmatokra lehető energiákat, s mert hogy a halak érző idegpályákkal sem, vagy csak csökevényes formában bírnak, a fizikai fájdalmat sem érzékelik olyan szinten, mint más, náluk nagyságrendekkel fejlettebb lélek-elemmel bíró, tehát az alapszintű ösztön-életnél magasabb, már érzelmi életre is képes és alkalmas állatok. És épp a lélek-elemek fejlettségi szintje és tisztasági foka, pontosabban az azok közti, s a különböző élőlény-fajtáknál jelentős eltérés az oka annak, hogy itt, az időleges mentelmi Törvénynél kifejezetten csak a halakra gondolok, s nem mindazokra a vízben élő emlősökre, amelyeknek csak élőhelyük egyezik a halakéval: minden másban különböznek azoktól. Épp ez az 50


eltérés az oka annak, hogy a vízi emlősök épp úgy oltalmat kell élvezzenek, mint szárazföldi társaik, s mint a madarak, amelyek e két állatfaj közt foglalnak helyet a Lélek-lények csoportjaiban. A szárnyasok nagytöbbsége tojásokat rak, majd fészkén ülve olykor heteken át kotlik, majd még azután is hosszú időn át gondosan táplálja és tanítgatja fiókáit, s nem egy még akkor is felismeri a maga utódait, ha azok már kirepültek a fészekből, s önálló életet kezdtek. Ők tehát gondoskodási ösztönnel is bírnak, amely rokon-érzés a szellemmel bíró lények, tehát az emberek Szeretet-érzetével. Nem is beszélve az emlősökről, amelyek már-már emberi (vagy gyakorta az embert is megszégyenítő) ragaszkodást tanúsítanak kicsinyeik iránt. Ekként van hát, hogy amennyire bűn mindennemű élet kioltása, annyira mentelmi jogot ad néktek az Ég kegyelme a halak esetében. Ma még legalábbis, hisz a későbbi korok emberisége már nem lesz rákényszerülve, hogy az egyes ásványi anyagokat, s az erősen besűrűsödött ember-test számára még hosszú időn át nélkülözhetetlen elemeket a hal testének elfogyasztása révén vegye magához. De az a kor még nagyon messze van: a ti fogalmaitok szerint legalábbis, hisz mint tudod: az Örökkévalóságban nem csak néhány ezer év, de akár néhány évmillió is semmi, mert ott nincs, nem volt, és nem is lesz Idő… – Itt most nem kifejezetten arra utalt a Mester, ami már a ti korotok emberei számára is lehetővé teszi, hogy a húsfogyasztást teljességgel mellőzzétek. Tehát nem a kémiai módszerekkel előállított tablettákra és pótszerekre akart utalni, hisz jórészt azok is az élőlények testeiből, azok elemeinek felhasználása révén készülnek. Arra gondolt, amikor az ember a Kozmikus Erővel fog tudni töltekezni, vagyis amikor képessé váltok testeiteket a prána-energiával létben tartani. Ez azonban még a ti korotok emberisége számára is a Holnapok távolában, s persze a szellemi Szférák, s azok dimenzióinak beláthatatlan magasságaiban rejtezik. De ott van, mint a Holnapok ígérete, s hogy ez bizonyossággá lehessen számotokra, már ma is élnek köztetek olyanok, akik már ott, azon a fizikai szinten is képesek a felsőbb szintű Erővel töltekezni, abból „táplálkozni”. Igaz: még csak elvétve, s többnyire még azok is kell, hogy legalább gyümölcsöt és vizet vegyenek magukhoz, nehogy túlságosan lerövidítsék fizikai testeik lét-idejét azáltal, hogy egy nem a ti korotok számára „írott” törvény szerint élnek, mert hisz fizikai testeik anyaga ugyanazokból a besűrűsödött elemekből áll, mint bármely embertársuké. Ám ők sem a maguk érdemeinek kell köszönjék ama adottságot, amellyel bírnak, de mindenképp az Isten Kegyelmének, Aki méltónak ítélte őket rá: életük egy bizonyos pontján felvállalni a feladatot, hogy bizonyítékul szolgálnak a köröttük lévők előtt a magasabb szintek Törvényeinek létéről, azok valóságáról és fontosságáról is egyben. Az ő életük kellene ösztönözze az emberiséget, hogy a vadság, a harácsolás, a törtetés sehová sem vezető útja helyett a Szellem felfelé vezető Útját keressék, s azon igyekezzenek mind messzebb és feljebb jutni, hogy visszatérhessenek a Végtelen Teremtő Tökéletes EGY-ségébe. Amikor azt mondta a Mester: „A víz rezgésszintje egy számotokra még érthetetlen, mennyei rezgés-elemmel azonos” - arra utalt, hogy a víz engramja ugyanaz, mint az Ő saját szellemi engramja, vagyis 888 (ahogyan azt már a Szavak…- c. könyvek egyikében leírtuk). Minthogy azonban víz mindenben megtalálható, ha csak elemeiben is: Krisztus szellemi ereje is bele van íródva mindenbe, ami csak létezik a Föld, s mindahány bolygó, vagy Csillag, s minden egyéb égitest színén, vagy azok fizikai gömbjeibe zárva. – Miközben a Mester magyarázatát hallgattuk, természetesen haladtunk tovább megkezdett utunkon, s mert hogy most még az út és az időjárás is kedvezett, hisz az évszakhoz képest az út nem volt túl sárosnak, s az idő túl szelesnek mondható; így hamarosan elértük Godara városát. Itt kissé megpihentünk. Minthogy másnap szombat-nap volt, nem is indulhattunk volna tovább, így ismét egy ismerős férfiú házánál kaptunk szállást. A férfiú legalábbis ismerte a Mestert, s Rajta keresztül bennünket is, ha bennünket csak látásból is, akként, hogy mindahányszor Mellette látott minket, valahányszor Őt a Templomban látta és hallotta. Tán épp, mert hogy beszédeit és tanításait hallotta: hívta meg a Mestert: térjen be hozzá azokkal, akik Véle vannak (azaz velünk). 51


A Mester elfogadta a szíves hívást, így kevéssel később már Matias házában ültünk, s felszabadultan beszélgettünk a háziakkal. Beszélgetés közben valamiképp szóba került az a fiatal férfiú is, aki kevéssel előttünk indult útra, hogy (amint Mesterünk mondotta néki) Bethszaidába menjen, ama házhoz. Mint kiderült, a férfiú előttünk két nappal szállt meg ugyanennél a háznál, s mert hogy fizetni nem tudott a szállásért, cserébe néhány zsák lisztet és egyéb őrleményt hozott haza nékik a kereskedőtől, csak úgy a vállaira vetve. – No, olyan izmokat sem igen láttam még életemben! – mondta a házigazda. – Két-két zsák fért el széles vállain, s úgy hozta azokat, mint a pelyhet, s még csak nem is szuszogott. Egy-két óra alatt az egész évi termést áthordta, amit őröltetni vittem korábban a kereskedő házához, aki egyben a város molnárja is. Pedig hát annak háza nem is itt van a közelben, de majdnem a város szélén, ám az a férfiú csak ment és jött, s mire igazán felocsúdhattunk volna, már a végére is járt a dolognak. No, éppen hogy az a magasságos Úristen küldte őt az én házamhoz, mert hogy az öszvérem hasas, s már lassan fialás előtt áll: nem tudtam volna egy nap alatt sem végezni a termények áthordásával, ha csak nem akarom agyonterhelni szegény párát, s még akár az eső is az úton érhetett volna, s akkor bizony mind csirizzé ázik a sok drága liszt! Akkor viszont beköszöntött volna házamba az ínség… De az a férfiú egy csapásra megoldotta a gondot, s úgy, hogy még csak nem is kértem tőle semmit a szállás fejében. Csak valahogy épp akkor toppant be, amikor erről a nehéz kérdésről beszélgettünk az asszonnyal, s bizonyára meghallotta: miben fő a fejünk. Akkor aztán maga mellé vette a legidősebb fiacskámat, aki a ház mellett játszott a többi gyermekkel, s elkísértette magát a kereskedőhöz, aztán mire észbe kaptam, hogy mit is tesz, már vissza is tért a zsákokkal, majd a kölyköt a nyakába kapva nyargalt vissza a következő zsákokért. Mondta is: hívja őt magához a molnár erősen, s még jó bért is ígért, hogy legyen szolgája őnéki, de nemet mondott azzal, hogy Te, Uram mást mondottál őnéki, s ő ama házhoz akar térni, ahová Te küldötted… Mindjárt korán reggel útnak is indult, s azóta már bizonnyal meg is érkezett oda… Bizony, jól esett mindannyiunknak, hogy ilyen kedvező hírt hallottunk a fiatalemberről! De Mesterünk nem beszélt róla egyebet, mint azt, hogy valóban találkoztunk véle, s mert hogy nem volt munkája, ama Bethszaidai embert ajánlotta néki, akihez olyannyira igyekezett. Hogy hogyan, s milyen körülmények közt esett e találkozás, még akkor sem mondta volna el, ha kérdezik, ám nem kérdezték, s hamarosan másra terelődött a szó. Egyszerű, mindennapi dolgokra, de Mesterünk bölcsessége ezekben is bizonyságot nyert tanácsai és útmutatásai révén. Közben, míg beszélgettünk, a ház apró lakói is előmerészkedtek, s nem csak a gyermekek, de a kis és nagy, a házban élő állatok is, s mind a Mester körül csoportosultak, mint akik melegedni kívánnak a Belőle kiáradó Erő sugaraiban. Mint oly gyakran, ha gyermekes házhoz vezetett utunk; a legkisebb gyerekecske (azok közül persze, akik már járni, vagy legalábbis mászni tudtak) mindjárt felkéredzkedett a Mester ölébe. Ez a kicsi most mászva közeledett, majd amikor a Mester lábai elé ért, a Mester köpönyegébe fogódzva felállt, s teli szájjal, édesen ránevetett, majd egy kézzel még fogódzva, s a másikat a Mester felé nyújtva magyarázott a maga külön kis nyelvén. A Mester figyelmesen hallgatta a kicsi „mondandóját”, majd bólintott, mint aki egy kérdésre, vagy inkább konkrét, határozott formában előadott kérésre válaszol, aztán gyöngéden felemelte, s a karjaira fektette a gyermeket. A csöppség mégegyszer rámosolygott, még gagyarászott valamit, aztán elcsendesedett, s néhány pillanat múlva álomba is merült, úgy bújva meg a Mester dédelgető karjaiban, mint csöppnyi madárfióka a biztonságot jelentő fészek ölén, anyja szárnyainak oltalmában. A gyermek anyja ugyan itt is pironkodva igyekezett megszabadítani a vendéget a csöppségtől, ám a Mester néki is azt mondta, amit más anyáknak: ~~ Hagyd őt: hidd el, nem teher nékem, és hidd el azt is: ő nagyon is jól tudja, kinek a karjára kívánkozott, s hogy miért! Ha bennetek annyi bölcsesség, és annyi tisztánlátás élne, mint e kisgyermekben, nem kellene, hogy a legnagyobb Áldozatot is meghozzam teértetek. S bizony, mondom néktek: ha nem igyekszetek elérni a kicsinyek hatalmasnál is nagyobb Bölcsességét: nem mentek be a Mennyeknek Országaiba! Legyetek tehát olyanná, mint e kisgyermek: éljetek a

52


feltétel nélküli Szeretet és Bizalom minden gátat elsöprő, s minden gondot feloldó Erejével, s az Örökkévalóság gyermekeinek neveztettek majd… Az asszony nem felelt, bár elgondolkodó arcán látszott: értette a Mester szavait. Tovább nem is igyekezett, hogy a gyermeket elvegye a Mester karjáról, így Mesterünk már az alvó csöppséggel karjában folytatta megkezdett beszélgetését, miközben a házban élő kisebb-nagyobb gyerekek, s a házhoz tartozó mindenféle állatok szinte egymással versengve igyekeztek mind közelebb és közelebb kerülni Hozzá. Érkezésünk után alig egy órával már a ház minden gyermeke és négylábú állata (a kutyák és a macskák) a Mester körül ült, s odaadó figyelemmel lesték minden szavát, bár érteni bizonnyal nem sokat érthettek azokból, hisz a vetésről, az aratásról, a terményekről volt szó, s még arról: hogy volna a legcélszerűbb megerősíteni a ház tetőszerkezetét, hogy az minél erősebb legyen, s ne fújja el egy váratlanul érkező, goromba, téli szélroham. Mert most még bizony meglehetősen gyenge volt, hallani lehetett, ahogy időről időre recsegni, ropogni kezd: Mesterünk egy kis sót öntve az asztalra ujjával rajzolta fel: hol, s miként kell elhelyezni azokat a gyámgerendákat, amelyek alkalmazásával biztonságossá és erőssé tehető a leggyengébb födém is. Az ember figyelmesen nézte a rajzot, s szemmel láthatóan igyekezett emlékezetébe vésni, majd hogy ez semmiképp sem sikerült, egy elszenesedett fadarabbal lemásolta a rajzot a kályha melletti falra, hogy megmaradjon. – Én ehhez nem értek, de majd az ács tudni fogja: mit kezdjen vele. Így látomra azt kell mondjam: az elgondolás jó, s mert te, amint mondod: magad is ácsmesterséget tanultál, hát bizonyos, hogy hasznos lesz a tanácsod. – mondta. Aztán ismét más témákra terelődött a szó: s estig ki sem fogytunk a témából. Vagyis: mi inkább csak hallgattunk, s figyeltük a Mester és Matias beszélgetését, vagy egymás közt beszélgettünk. Este aztán ettünk a háziakkal, majd mindannyian pihenni tértünk. Addigra már a kicsi is rég felébredt, s akkor anyja karjára kéretődzött, de miután a fiatalasszony rendezte, amit rendezni kellett, s megetette, a kicsi csak visszamászott a Mester mellé, hogy újra az ő ölében helyezkedjen el, s ott hallgassa a Mester szavait, olykor maga is közbe kottyitva a maga „igazságait” a saját nyelvén. Mint mondtam: estig ekként telt az idő, s amikor nyugovóra tértünk, Mesterünk ülve maradt az asztal mellett, s ahogyan azt oly gyakran tette, most is imádságaiba merülten töltötte az éjszakát. Reggel aztán mindannyian (tehát a férfiak) felszedelőzködtünk, hogy az Istenimádás órájára a zsinagógába érjünk. Miután a zsinagóga papja végére ért az aznapi imádságok felolvasásának, s már a zsoltárokat is elénekeltük, a Mester tanítani kezdett, s az emberek figyelmesen hallgatták az Ő szavait. Hogy érkezésének hírére sok beteg és nyomorodott testű gyűlt össze a zsinagóga előtti téren, s Ő kezeit áldásra emelve meggyógyította azokat, az emberek az eddiginél is kíváncsibban figyelték Tanításait, érezve: hatalmas Erő van benne, az Istennek Ereje. Erről suttogtak, mielőtt a zsinagógába léptek, s főként azok, akik egyik pillanatról a másikra meggyógyultak, bárha a Mester egy ujjal sem érintette őket. Erről, s még sok más dologról szólott hát a Mester: ~~ Értetlen-csodálkozón figyelték közületek sokan azokat a csodás gyógyulásokat, amelyek a szemük láttán estek olyanokon, akiket hosszú idő óta senki sem tudott meggyógyítani. Azon tanakodtok magatokban: vajon miféle Erő által cselekszem… Az Istennek Ereje által, s az Istennek rendelése szerint, akként, amiként azt megparancsolta nékem, hogy bizonyítottá tegyem előttetek az Ő hatalmát és véghetetlen Szeretetét. Mert végtelen az Ő Szeretete teirántatok; bárha ti hitetlenséggel és szeretetlenséggel, vadsággal és törtetéssel töltitek a ti szíveiteket kezdettől mind mostanáig, amint azzal fogjátok tölteni eztán is: holott már látták a ti szemeitek mindama Csodát, amelyek az Istennek Ereje által lettek Valósággá! S ti mégis ellenemre lesztek: még azok is, akik most gyógyulást vehettek kezemből, mert még vad és sűrű tebenetek a lélek és a szellem: s ama sűrű vadságon, annak kemény falán még nem képes áttörni a Szeretet Élő Fénysugara. Most még tiszteltek, s áldón ejtitek ki nevemet, ám amikor elérkezik a Perc, mind ellenemre fordultok. 53


Ellenemre, mert nem tudja még szívetek: önmagatok ellen cselekszetek. Érzitek és élvezitek az Istennek Kegyelmét: s amely percen az teljességgel betöltötté lesz, s amikor a Kegyelem Fénye teljességgel reátok hull; ismét érzéketlenné és vakká lesz a te szívetek és lelketek, amint annak lennie is kell, mert ha teljességében kellene éreznetek a Kegyelem Fényét, elégnétek ama Fényben. Akkor majd a kísértő hálójába fogtok futni, mert arra fog benneteket hajszolni az életetekért való aggódás, és besötétült tudattal fogjátok kiáltani mind a kísértő által sugallt szót, megtagadva az emberfiát, nem tudva: Valós Életeteket tagadjátok meg, elvetve magatoktól a könnyebb Út lehetőségét, hogy attól kezdve már sötétben botorkálva keressétek ama könnyebb Út nyomát, megfosztva a Fénytől, amely vezethetne benneteket. Ez is meg kell azonban legyen, mert ma még a mélységben és a sötétségben jártok: s abból csak lassan, fokozatosan érhettek a Fényre, hogy Utatok egyetlen Állomását el ne kerüljétek, betöltetlen ne hagyjátok. Én hamarosan távozom közületek, s az Atyához térek: s ti elindultok akkor majd utánam, de néktek hosszúnál is hosszabb, s számosnál is számosabb Utakat kell bejárjatok, míg megtaláljátok lábaim nyomát, amelyet már híven követve ti is visszatérhettek az Atyához, a Mennyeknek Birodalmaiba. Nem azért mondom mindezt tenéktek, hogy most igaznak érzett, hamis szavakkal bizonykodjatok: hisztek énbennem, hanem azért, hogyha már majd nem leszek köztetek, s aztán mégis ismét visszatérek egy olyan Világból, ahonnét előttem senki sem térhetett vissza: elgondolkodhassatok azon, amiket most láttatok, és azokon is, amiket most megmondtam tenéktek. Amit láttatok, csak egy szikrája volt annak, amit még majd mutatok előttetek: s ti már ezt a keveset sem értitek! Nem, mert felfoghatatlan a gyenge, emberi elme számára az Istennek valós nagysága. Mert nagy, és erős Istenetek tenéktek Ő, olyan Isten, aki előtt semmi nincs, ami lehetetlen volna… – S ha akkora Erő van az Atyában, mint mondod, hogy sem elménk, sem szellemünk azt meg nem bírhatja: miképpen mondod akkor azt: Atyád tenéked a Teremtő? Hisz te magad is egy vagy közülünk: ember vagy, amint mi magunk is! – kiáltott közbe egy férfi, aki bizonnyal megkésve érkezett, így nem láthatta magát a Csodát, ha a meggyógyított embereket látta is maga mellett. A Mester reá pillantott, s azt felelte: ~~ Ha ismernél engem, tudnád, hogy igazság az, amit szólok. De nem ismersz, és nem ismered az én Atyámat sem, mert ha engem ismernél, ráismernél az Én Erőmben az Atyának Erejére: s vajon az emberek kinek adják tovább azt, ami legféltettebb kincsük? Az idegeneknek, avagy a fiaknak? Bizony, mondom néked: csak a fiaknak adják át mind az ő kincseiket, s az idegenek elől gondosan elzárják azokat. Ekként adta át nékem az én Mennyei Atyám is mind az ő Kincseit, az Ő Erejét és Bölcsességét, hogy megmutassam azokat tenéktek, hogy higgyetek. De ti nem hisztek, mert a gyengeség mindig hamisságnak kiáltja ki az Erőt, és nem hisztek, mert az oktalanság is hamisnak kiáltja ki a Valós Bölcsességet. Én az én Atyám Erejét és Bölcsességét hoztam közétek: s ez az Erő nem más, mint a Végtelen Teremtő Szeretetének Ereje és Bölcsessége. De ti sem ezt, sem pedig amazt nem hiszitek, mert a gyengék és oktalanok sötétségében éltek. Olvassátok a Mózesnek Törvényeit, a Talmud és a Tóra szavait: és nem értitek azokat… Nem, mert ha értenétek, betöltötté tennétek mind, a Parancsolatokat, amelyeket Isten Mózesnek adott egykor a Sínai hegyen. De szavaitok üresen szállnak az ég felé, és életetek minden tette a bűnök és vétkek sarától megsűrűsödve kiált az Ég felé. Én azért jöttem közétek, hogy megmutassam néktek az Atyát, s hogy szavaim, tetteim: egész életem által megmutassam, mit jelent: az Atyának Akarata szerint élni. Csak aki engem követ, s csak aki hozzám lesz hasonlatossá minden szavában, gondolatában, érzésében és cselekedetében: emeltetik fel majd egykor a Mennyeknek Országaiba. Aki viszont elveti, s megtagadja az Én Utamat, s nem jár azon, vettetik a külső sötétségre az Ítéletnek napján, hogy ott maradjon szenvedései közt ideig s még egy fél ideig, míg meg nem látja a Világosságnak Fiait, akik azért mennek, hogy ama mélységben szenvedőknek Ébredésük lehessen. Aki most velem jár, s az Én utamat járja, mellém emeltetik a Fény Világába, mert az én Atyám kegyelmez azoknak énérettem, mert ÉN vagyok a Világ Világossága. Még egy kevés ideig veletek van a világosság. Járjatok hát, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket: mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Míg a világosságotok megvan, higyjetek a világosságban, hogy a világosság fiainak neveztessetek. 54


Akkor egy másik férfiú kiáltott közbe: – Furcsa, érthetetlen szavakat szólsz: miként hihetnénk azokban? Mutasd meg nékünk az Atyát, akitől (amint mondád) az Erőt kapod, amely által cselekszel: és akkor hiszünk benned mind… sokan helyeslőleg mormogtak e közbeszólásra, ám a Mester csak ennyit felelt a haragos szavakra: ~~ Aki énbennem hisz, nem énbennem hisz, hanem Abban, aki elküldött engem. Mondottam már: aki engem lát, az látja az én Atyámat is, Aki küldött engem. Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben, hanem hogy aki énbennem hisz, a Fényesség Útját járja általam. Lám: Én hatalmas jeleket mutattam tenéktek: és ti mégsem hisztek bennem, s még mindig jeleket várnátok! Azért van ez, hogy beteljesedjék Ésaiás próféta beszéde: „Uram, ki hitt a mi tanításunknak? És az Úr karja kinek jelentetett meg?” Ez ekként is van: mert ki az közületek, aki hisz az én szavaimban? Az Úrnak karja: az Ő Örökkön élő Igazságai kinek jelennek meg, hogy azokat látva: befogadja, s kövesse azokat…? Ezért mondom tenéktek: aki hiszi az Én szavaimat, az követi, és éli az Istennek Igazságát, s az Istennek Igazsága is éltetni fogja azt, s aki nem hisz nékem, a sötétség fogságában marad. Egy azok közül, akik az Istenimádás kezdete előtt nyertek gyógyulást, most a Mester mellé furakodott a sokaságban, hogy megkérdezze, amit már előtte is sokan, és sokszor kérdeztek: – Mondd, Mester! Mit kell cselekednem, hogyan kell élnem, hogy a Mennyeknek Országába emeljen engem Isten, ha életem véget ér? A Mester most az ő szemébe pillantott bele, s egy kis szünet után azt mondta: ~~ Látlak téged, amint láttalak már előbb is, és ismerlek is, s nem mostantól ismerlek. Légy alázatos és csendes, és adj hálát minden napon Istennek a te gyógyulásodért. Egyelőre még ne kívánj magasabb szintre törni, hisz még ez a szint is magas néked! Ha nem így, nem ekként volna: viselted volna-e a te betegségedet oly sok esztendőn keresztül? Az Istennek Ereje által most gyógyulást nyertél: de alázattal és imádsággal kell letisztítsd magadról ama vétek sarának maradékát is, amelyért keserves sorsodat viselned kellett, kérve a Megszabadító Istent, hogy többé ne hulljon rád ama betegség fátyla. S most tenéked mondom: ha meg nem tisztítod magad egészen ama korábbi bűntől, ha le nem tisztítod szellemedről ama sár legkisebb morzsáját, de még annak nyomát is: nem szabadulsz a bűn-szülte karmától. Most egészséges testet vettél kezem által, hogy mindinkább dolgozhass szellemed megtisztításáért, ám ha az ismét sárral terhelten kell visszatérjen, megint csak nem lesz módja megtisztított energiákat használni, amikor következő testedet kell felépítse magának otthonául. Akkor ismét valamely betegség fog elnyomorítani, hogy restséged megfizethessen önmagának. Légy tehát szerény, csendes és alázatos, és légy mindenek fölött hűséges gyermeke az Istennek, hogy segítő Atyád lehessen néked Ő is, amint azt Ő maga szeretné. E szavak után Mesterünk felállt, s bár még kérdések sokasága szállott felé; többé egyikre sem válaszolt, távozott a zsinagógából. Már csak akkor magyarázta meg szavait, amikor Ma-tias mellett visszatértünk annak házához, s a szobában mind az asztal mellé telepedtünk. ~~ Az emberek látták a gyógyulásokat, de amit láttak, nem ért le tudatuk felszíne alá, amint hogy szavaim sem: még azok is csak elméjük felszínét érték, s ahogy a zsinagógából távoznak, hogy otthonaikba térjenek, minden kitörlődik abból, mintha csak az utakon fújó szél törölné azt ki onnan. S persze nem csak azok feledik gyorsan minden szavamat, akik most látták és hallották tetteim és szavaim: de bizony azok közül is sokan, akik már majd a Holnapok szülöttei lesznek. Mert sokan fogják leírni minden szavam, és minden tettemet, és még többen olvassák majd mindazt, amik le lesznek írva, ám igazán megérteni, és követni már csak kevesen fogják szavaim. Mert kevesen fogják igazán befogadni szavaim, s még ennél is kevesebb lesz azok száma, akik elég erőssé lesznek az Igaz-ságban ahhoz, hogy az Én Erőmet kapják, amely által testvéreik gyógyítóivá lehetnek… Kevesen lesznek, de sokan fogják hirdetni: a kevesekhez tartoznak, mert a ti sötétségeteket fogják örökül venni a ti fiaitok, hogy azt adják tovább maguk is, mind-addig, míg

55


meg nem látják az Istennek Fényét. Ama Fényt, amely most elébetek adatott, hogy látván láthassátok azt… Emlékeztek rá: miként írt rólam Ésaiás? Megjövendölte nék-tek mindazt, amit most láttatok, de megjövendölte az emberek szíveinek keménységét is: „Megvakította az ő szemeiket, és megkeményítette az ő szívüket; hogy szemeikkel ne lássanak és szívükkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” Mert ezeket mondta Ésaiás, és Énrólam szólotta mindezeket, mert ő már látta az Én dicsőségemet, de látta az emberek sötétségét is, amelynek inkább tetszik: az ellentét sötét útján járni, s hagyni: az megvakítsa az ő szemeiket, és szíveiket, hogy ne lássanak, s ne értsenek, mint elfogadni, s megtartani a Fényt. De ezek értelmét még néktek is csak később bontom ki a maga teljességében - fordult felénk, majd a szoba távolabbi részébe húzódott, s imádságaiba mélyedt. Akkortól egyikünk sem akar-ta őt háborgatni, bár a háziak is, és persze mi magunk is tele voltunk kérdésekkel. Ezeket azonban csak egymás közt tettük fel halkan, s megkíséreltünk rájuk közösen választ is találni, ami úgy-ahogy sikerült is. Bár az emberek értetlenkedésének és hitetlenségének kérdésére együtt sem találtunk választ. Mert sokmindent nem értettünk, de amit a legfőképp nem értettünk, épp az volt: miként lehet, hogy a Csoda láttán is maradt az emberek közt kételkedő? Mert érteni mi magunk sem értettük még akkor sem: hogyan, mi módon mennek végbe ama csodák, amelyek pedig általunk, a mi közreműködésünkkel is megestek, amikor a Mester kiküldött bennünket a Tenger melletti városokba, hogy tanítsuk és gyógyítsuk az embereket, de ha cselekedtünk is csodás dolgokat; megértenünk nem sikerült azok hogyanját. De a tény attól még tény maradt, a Csoda akkor is Istentől való, ha az emberi elme nem látja annak mikéntjét…! Nos: ezen törtem legtovább a fejem, ám semmiképp sem találtam meg a választ, így félre is tettem elmémben: majd Mesterem elmagyarázza, ha szükséges tudnom rá a feleletet. Inkább imádságaimba mélyedtem magam is, s kevéssel később már csak mint távoli tenger mormolása: ért el lassan bezáródó tuda-tomhoz testvéreim, s a háziak hangja, majd később el is enyészett egészen, hogy attól kezdve ne létezzen számomra más, csak az Istennek felénk tárt, szerető Szíve. – A Mester szavai bizony még most: az utolsó időkben is igazak: és igen szomorú, hogy ez így van! Bizony; még csak elméitek felszínét érintik meg az Írás szavai épp úgy, amiként a néktek leküldött Tanítások, Üzenetek és Intelmek szavai! Vakon álltok az Igazság szavai előtt, s épp oly vakon léptek is el azok mellett, keresve és kutatva bár az Igazságot, amelyet vak szemmel és besötétült szellemmel nem láttatok, és vak szívvel nem éreztetek meg, hogy aztán ellentét által küldött hamis „tanítások” felé lépjetek, azt kiáltva ki magatok, és mások előtt is „igazságnak”, csak azért, mert azok (épp hamisságuk végett!) inkább rezegnek együtt elmétekkel, lelketekkel és szellemetekkel, mert még abban is több a hamis, mint a tiszta Erő! Ezért van hát, hogy olyannyira terjed minden, ami tisztátalan, s szoríttatik a háttérbe az, ami valóban Tiszta. Ezért, és ezért fogadják el (és be) oly sokan a hamis „tanításokat”, amelyek még akkor is csak a mélység felé terelik szellemeitek egészét, ha a tisztátalan elemek közé néhány Igazság-morzsát is szór néktek (csalétekül!) az ellen. Mert ez van, ekként téveszti meg vak elmétek és vak szellemetek, és annál könnyebben teszi ezt, mert valójában nem az Igazságra: csak valami hangzatos, és könnyen követhető, mert igazából semmire sem kötelező irányra van szükségetek, s csak azt vagytok hajlandóak követni, mert nem vagytok képesek elhinni: az Igazság: de már a Valódi Igazság el, és befogadása, s a Valós Tanítások követése nélkül megrekedtek a mélység fogságában, s már nincs idő, hogy újabb próbát tegyetek: képesek vagytok-e kiemelkedni onnan!? – Néhány órával később, amikor visszazökkentem az „itt és most” tudatállapotába, s már ismét érzékeltem a köröttem lévő Világot, ismét testvéreim szavaira figyeltem. Nem lehetett más-ként tennem, ugyanis a közelgő Húsvéti ünnepekről beszélgettek. Később már Mesterünk is bevégezte 56


imádságát, s akkortól Ő is az ő szavaikat hallgatta. Aztán melléjük lépett, majd le is telepedett közéjük, s hogy intett, magam is oda telepedtem, tudva: Mesterünk valami fontosat akar közölni velünk. Ez így is volt. Amikor már mindannyian körötte ültünk, azt mondta: ~~ Sokszor szólottam már e szavakkal hozzátok, s most ismét szólok, hogy meg ne rémüljetek, amikor mindazok be kell következzenek, amiket mondok tenéktek. Még egy kevés idő és a Világ nem lát engem többé. Akkor egy kis időre magatok maradtok, és a Világ kigúnyol majd titeket énérettem. Akkor azonban még hamarosan visszatérek, s azon a napon megtudjátok majd hogy élek, mert szemeitekkel láttok majd, és elmétekkel is érteni fogjátok szavamat. Akkor sokmindent megért-tek majd, amit most még nem érthettek, bár még akkor is sok minden lesz, ami érthetetlen marad előttetek. Aztán ismét magatokra kell hagyjalak, és mégsem maradtok magatok: amint mondtam, a Lélek jő közétek helyettem, hogy tudjátok: én az én Atyámban vagyok, és ti én bennem, és én ti bennetek. Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, és én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak, s betöltöm azt a Lélekkel, hogy Élete legyen Énbennem. Ama vigasztaló pedig, a Lélek, akit az én nevemben küld el néktek az Atya, mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek. Akkor majd tanítani és gyógyítani fogjátok az embereket, úgy, amiként azt tőlem láttátok, hogy bizonyságot tegyetek az Istennek Erejéről, s Rólam: arról, hogy élek, s hogy az én Atyámnál vagyok, míg el nem érkezik amaz Idő, amikor ideje lesz az én visszatérésemnek e Föld min-den népei közé. De akkor már nem akként jövök el, mint egyszerű kisgyermek, s nem is akként, mint Tanító: de mint a Világ Ura, Aki Az Atyának Erejével Bír… Azt mondottam egyszer: az Én békémet adom néktek. Pedig nem azért jöttem, hogy békességet, hanem hogy benső harcot hozzak a Földre: a lélek és a szellem harcát a tudat ellen minden emberben. Ekként hát tüzet bocsájtok a földre: a Szeretet vágyakozásának és áhításának Szent Tüzét; s mennyire szeretném, ha az már lángolna! De előttem van még Utam legnagyobb harca: vérnek keresztsége, amellyel meg kell keresztelkednem. Vélitek tán: én nem szorongok avégett? De bizony, szorongok: ám meg kell legyen mindenképp, hogy Élete legyen mindeneknek általa… Az Én Keresztségemért fordul majd anya a lánya ellen, s apa avégett veti el magától az ő fiát: hát nem lesz békesség a Föld színén, míg ki-ki meg nem vívja Mellettem a maga harcát az ellentéttel szemben, amely szembe állani késztet mindeneket az Én szavammal, s minden Tanításommal. Ám az is elérkezik az utolsó idők végén, amelyekről már szólottam, s amelyek be kell következzenek. – S miként lesz az? Milyen jelek lesznek, amikből majd tudni fogjuk: elérkezett ama Pillanat? kérdeztem Tőle, mert igen szerettem volna tudni: mikor, s hogyan esnek meg mindazok, amelyekre már oly gyakran célzott. A Mester akkor egy pillanatig elgondolkodva nézett reánk, egyenként pillantva valamennyiünk szemébe, arcába, majd halványan elmosolyodott, s ismét beszélni kezdett: ~~ Hasonlatos lesz ama történés, mint amelyet Jeruzsálem pusztulásáról mondottam. De csak hasonlatos, s mégsem olyan, mert ami Jeruzsálemmel történni fog, olyas lesz csak azon történésekhez képest, mint kicsiny, nyári zápor a tél minden viharával szemben. S míg a Jeruzsálem lerombolása hamar meglesz: ezek, amiket most elmondok, hosszú időt ölelnek majd magukba. Hosszú időt, amikor a Föld népe azt is elfelejti: milyen, amikor a Föld színén teljes és tökéletes Béke honol. Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: hol itt, hol pedig ott száll majd föl a Háború gyilkos madara, de akkor meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniük ugyan, de még nem az lesz a végső perc. Nemzet támad majd nemzet ellen, és ország kél ország ellen. Ezek előtt, alatt, és után éhínségek támadnak, és nagy nyomorúság, járványok és mindenféle halálos betegségek lesznek, amelyek meggyötörnek embert és állatot egyaránt, s már nem csak háborúk, de a viszonylagos béke idején is. A Föld teste maga is ellene fordul majd az embernek: árvizek és földindulások lesznek mindenfelé, s a hegyek vulkánjai kitörnek. S akkor még mintha az ember is önmaga ellen fordulna: a kezeik által alkotott gépek sokak vesztét okozzák majd, megfizetve a telhetetlenségért, amellyel „istent” akar-nak játszani: s nem csak a vétkeseknek, de a vétlennek 57


látszóknak; asszonyoknak, aggoknak és kicsinyeknek is veszniük kell, ha korábbi Útjaik Törvénye ekként rendeli nékik. Az emberek értetlenül fognak állni az egyes történések előtt, amelyek sok nyomorúságnak lesznek kezdeti hírnökei. Aztán újabb háborúk lesznek, és sokakat üldözni fognak, és meg is ölnek majd közületek, és tanítványaitok, s azok utódai közül is sokakat, és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért. Akkor sokan tagadják majd meg a hitet, amelyet addig vallottak, és sokan elárulják az Ábrahám nemzetségét, amelyhez születtek, és sokan gyűlölik majd egymást az egy nemzetséghez tartozók közt is. Hosszú ideig; éveken át tart majd ez, és nagyon sokan kell halált lássanak, míg a mélység minden erői egy időre megcsitulnak. Azután a viszonylagos Béke korszakában ismét sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek, mivelhogy a gonoszság megsokasodik, s a szeretet sokakban halvánnyá és hideggé lesz, s egy időre meg is hal; ezért nem veszik észre, hogy az ellentét hálójába estek, s a gyűlölet eszközéül adták magukat: még a szeretetet hirdetve ajkukkal, de már csupa utálatosságot és gonoszságot cselekedve, mert nem ismerik a Valódi Szeretet cselekedeteit és Tanításait. Akkor egy újabb Világégés, s aztán egy újabb Ébredés időszaka jő, amelynek végén az Ég küldöttei jelennek meg a Föld színén, és az Isten Országának az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el az utolsó perc. Akkor, mert a Föld népei már nem fogják befogadni a Valós Evangélium Igéit, mert szemeik vakká lesznek, s szíveik süketté és halottá… – és akkor sohasem látott viharok és minden féle iszonyatos méretű katasztrófák lesznek. Az utolsó napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről az Ég elsötétedik, és az egeknek erősségei: a kozmikus erőterek és erővonalak mind megrendülnek, amelyek most a maga helyén tartják megállva a Földet, s a Föld gyökerei elszakadnak. Az ellentét erői akkor újra hatásuk alá vonják mind a Földet, és sosem látott nyomorúság lesz részéül mindazoknak, akik akkor a Föld színén élnek. Sötétség lesz, és káosz hosszú időn át, amint kezdetben volt, és az ember fény nélkül fog élni, a föld mélyébe rejtezve… Akkor elválasztódik egymástól a Fent s a Lent, és akik a Föld színén maradnak, hosszan nem látnak sem eget, sem napot, sem holdat: csak a mélység feketeségét, és nem érzik az Isten szívének melegét, csak a mélység mindent holttá tevő hidegét. A Mester itt egy kis szünetet tartott, bizonnyal azért, hogy mind megérthessük, amiket mondott, majd ekként folytatta: ~~ A legnehezebb a kezdeti, s az utolsó időkben lesz. Alig valamivel azután, hogy visszatérek az én Mennyei Atyámhoz, áltanítók sokasága lép közétek, akiket az ellentét küld majd az emberek sokaságának megtévesztésére, akik titeket kiáltanak ki hamisnak, hogy magukat és megbízóikat leplezzék (s ekként tesz majd akkor is, ha már az utolsó Idők elkövetkeznek!). De hamis próféták jönnek azért is, hogy titeket elhitessenek, s eltántorítsanak az Útról, amelyre Én küldelek akkor benneteket! Ezért ha valaki azt mondja akkor néktek: íme: itt a Krisztus, vagy amott; ne higyjétek. Mert ahogy mondtam: ezek a hamis „Krisztusok” és álpróféták nagy jeleket és csodákat tesznek, hogy elhitessenek titeket is: de azok az ellentét praktikáit tárják majd elétek, hogy hamis útra csaljanak titeket. Idézzétek akkor eszetekbe: Ím; előre megmondottam néktek: vigyázzatok! Azért ha azt mondják majd néktek: a pusztában vagyok; ne menjetek ki, s ha azt: a belső szobákban; ne higyjétek el. Sokan lesznek akkor majd ellenetek, de ti ne féljetek, mert megmondottam: aki Mellettem marad, azt az én Atyám megtartja Énvégettem… Az utolsó időkben hasonlóképpen lesz. Az utolsó napok előtt újra feltámad a sok hamisság, és álnokság: a mélység egy utolsó próbát tesz, hogy magához fordítsa azokat, akik még gyengék: megállani a Tisztaságban. De ez már nem tart sokáig. Akkor azokat, akik hívek maradnak Hozzám, ismét megkísérti a mélység, hamis hírnököket küldve közébük, akik hamis irányba csábítják őket. Hamis prófétákat és hamis „Krisztusokat” küld, és hamis tanítókat és médiumokat, hogy elhitesse az embereket, és tév-tanaival a mélység sarába rántsa mind, akit még lehet. Akkor újra kétfelé válik az emberiség, s lesznek, akik a Tisztaság, és lesznek, akik a mélység sara felé 58


hajlanak, s azt követik. De akkor már többen lesznek azok, akik ismerni fogják az emberfiának minden Jeleit. Mert amiképpen mondtam néktek: ahogyan a villámlás napkeletről támad, és ellátszik egész napnyugtáig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is. Noét említettem néktek, hogy amiként az ő napjaiban volt, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is. Mert az özönvíz előtt való napokban ettek és ittak, házasodtak és férjhez mentek. Úgy éltek hát az emberek, mint addig a napig, amelyen Noé a bárkába ment, egészen addig, mígnem az özönvíz mindnyájukat el nem ragadta: és akkortól nem ettek és nem ittak, férjhez sem mentek, és nem is házasodtak, mert lezúdult rájuk a víznek árja, s elmosta őket, hogy alig is menekülhettek meg közülük némelyek. Ekképpen lesz az ember Fiának eljövetele is. Akkor ketten lesznek a mezőn; az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Két asszony őröl a malomban; az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. Ketten alszanak egy ágyon: s az egyik közülük felemeltetik, a másik pedig ott hagyatik… Vigyázzatok hát, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok. Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik szakában jő el a tolvaj: vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön. Azért legyetek készen ti is életetek minden egyes percében; mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia. És amikor feltetszik az ember Fiának jele az égen, és sír a föld minden nemzetsége; ki boldog örömében, ki rettegő félelmében ontja majd könnyeit, és meglátják az embernek Fiát eljönni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel. És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik… – Azt mondtad, Mester: hosszú idő, míg mindezek meglesznek… Hogyan hát, hogy mindezeket nékünk elmondod? Hisz ha ezek az idők távolában fognak majd bekövetkezni, akkor mi már rég nem leszünk az élők sorában? - kezdett értetlenkedni Júdás, mire a Mester mosolyogva felelte: ~~ Bizony mondom néktek, el nem múlik ez a nemzetség, mígnem mindezek meglesznek. Mert az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak, s ha nem most, de egy percen néhányan még szembe fogtok találkozni mindazzal, amiket most megmondtam néktek. Mert van, ami most kell meglegyen, s van, ami valóban csak az idők mélyén válik valósággá: de ahogy mondtam: nem múlik el addig e nemzetség, míg minden meg nem lett, amiről most hallottatok. Reátok bízom hát mindezt, hogy megőrizzétek tudatotokban, de reátok hagyom azért is, hogy továbbadva életben tartsátok mindazokat, amiket elmondtam néktek. S hogy pontosan mikor lesz az a perc, amikor az Istennek Fia ismét eljő, hogy Úr legyen mindenek felett? Erről is szólottam már, nem is oly rég! Megmondottam, amiként most is mondom: arról a napról és óráról senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül. – Ez utolsó részben nem a ti korszakotok végére gondolt a Mester: vagyis, nem csak arra! A ti korotokban is számtalan tévút van, s még több, akik az ellentét szolgálatában e tévutakat hirdetik, mint egyedül való „igazságot”: de ekként lesz az Utolsó Időkben is, tehát az ezer éves Krisztusi Birodalom végén, amikor is az ellentét még egy utolsó lehetőséget kap: magához vonzani és magához láncolni azon szellemeket, amelyek még nem voltak képesek teljességében el, és befogadni, tehát ön-részükké tenni az Egyetlen Igazságot… – Ahogy bevégezte szavait, ismét felállt, s eltávozott közülünk, de most nem a szoba távolabbi részébe ment, mint korábban. A ház melletti kertbe indult, s bizony: volt min töprengenünk, míg le nem szállt az est sötétje. Akkor aztán Mesterünk visszatért, s egy pillanat alatt mintha az ajtón beáradó léghullám söpörte volna ki gondolataimat, amelyeken addig töprengtem. Hirtelen úgy éreztem: minden világossá és érthetővé lett agyamban. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s hogy testvéreimen is hasonló megkönnyebbülést láttam, tréfálkozni kezdtünk, majd egy ideig a háziakkal beszélgettünk. Később ettünk egy keveset, majd lefeküdtünk: Mesterünk korán reggel tovább szándékozott indulni, hát ki szerettük volna pihenni magunkat egy kissé, hisz tudtuk: hamarosan nem lesz rá módunk, hogy pihenjünk. Mesterünk ugyanis a következő szombat-napot már Galileában akarta tartani, s ha az út nem is volt oly vészesen hosszú, hosszúvá tette az évszak, a maga sarat és lucskot-szülő, örökös esőivel. 59


– Hányszor érezted már magad is (és persze: nem csak te!), hogy ha valami erősen foglalkoztatta elmédet: a kérdés, minél tovább igyekeztél azt megfejteni, annál bonyolultabbá, annál érthetetlenebbé vált, hogy aztán, egy nem várt pillanatban a pillanat egy tört része alatt megvilágosodjék előtted. Van, hogy álmaid mezején bukkansz rá a feleletre, s van, hogy egy véletlen meghallott szó adja kezedbe a megoldás kulcsát, vagy akár magát a teljes megoldást. Az sem ritkaság, hogy mégcsak nem is fogalmazod meg magadban a választ: egyszerűen úgy érzed, hogy nincs már rá szükséged, mert a kérdés a helyére került benned. Ez utóbbi történt velünk is. Ilyenkor a kérdés alámerül a tudat felszíne alá: ahol tényleg választ lel rá a Szellemi Én-rész, amely választ azonban meg is tart magában, a kérdéssel együtt, hogy már csak akkor engedje a kérdést ismételten megfogalmazódni a tudatban, amikor arra valóban szükség van: de már úgy, akként, hogy a feleletet is megfogalmazza a tudat felszínén. Így az már lényegében nem is mint kérdés, de mint meglelt bölcsesség-elem fog kibomlani a tudatban, nagy segítséget adva a tudatnak, s ezáltal a testnek is: meglépni valamely következő lépést, s meghozni egy bizonyos fontos döntést. Ilyenkor a Szellemi Én-rész kell, hogy bírjon bizonyos mennyiségű többletenergiával, s ha ez benne magában nincs meg, az Őrszellem, vagy a Szellemi Vezető áramoltatja reá a művelet végrehajtásához nélkülözhetetlen mennyiséget. A mi esetünkben a Mesterből kiáramló Erő volt az, amely megadta Szellemi Én-részeinknek azt a többlet-energiát, amelyre szükség volt, s a Mester segítette Én-részeinket a kérdés lefedésének műveletében, hogy megkönnyítse utunk ama szakaszát: ne terhelje tudatunkat a megoldatlan maradt kérdések sora. Aztán később, amikor betöltekezhettünk a Lélekkel; vált értetté tudatunk számára is mindaz, amin most annyit töprengtünk. Úgy nyílt ki az ismeretelem elméinkben, mint valami ékes rózsaszál, ha a hajnali harmat után a Nap éltető sugarai megérintik szirmait… – Godarából tehát korán reggel útnak indultunk, hogy mielőbb Galileába érjünk. Az út most nehéznek érzett: a sár mintha szándékoltan igyekezett volna visszatartani, s a szél is szemből fújt, így hát alaposan nekifeszültünk az útnak, nem sok kedvünk volt beszélgetni. Ki-ki gondolataiba mélyedve lépkedett, küzdött a sárral: csak tán Mesterünk léptei voltak most is köny-nyedek, mintha nem is azon a földön lépne, ahol mi, hanem afölött, a levegőben. Sem egy sárpötty, sem az eső cseppje nem szennyezte be öltözetét, s a szél sem borzolta össze hullámos fürtjeit: titkon rá-rá pillantottam, csodálva Őt, és szívemben egyre mélyült és mélyült az Iránta érzett csodálat és Szeretet. Arca és pillantása nyugodt volt, bár szemében most is láttam azt az ismeretlen eredetű kis szomorú sugarat, amely nem szűnt meg tekintetéből áradni még akkor sem, ha velünk, vagy valamely ház kicsinyeivel szólott, nem egyszer kacagva és tréfálkozva… Mentünk tehát, s ha csak lassan is, de haladtunk előre utunkon, mind közelebb és közelebb érve Bethszaida városához, ahová Mesterünk azt a fiatal férfiút küldte, akiről Godarában oly kedvező hírt hallottunk. Most ugyan felmerült bennünk a kérdés, vagy inkább a kétkedés, s Tamás ki is mondta, amire gondoltunk. No, nem készakarva; inkább csak önkéntelenül szólalva meg: – Vajon ide ért-e már az a férfiú? S ha igen: vajon itt milyen hír vár minket róla? Arra gondolt, s arra utalt, amire magunk is gondoltunk: új seprű jól söpör… - lehet, hogy amíg frissen éltek benne a Mester szavai, valóban meg tudta tagadni önmagát, s a belérögzült durvaságot, de éppen így lehet az is, hogy mostanra már kifújták azokat belőle az út szelei, s ő ismét a megszokott életét folytatja, amely sokkal kevesebb fáradtsággal jár, mint a tisztábbik Út követése. Mert ezen tanakodtunk mindannyian. Tamás szavait követően vártam, hogy Mesterem szól valamit, de hiába. Jézus csak lépdelt, gondolataiba merülten és szótlanul, ahogyan addig is, bár biztos voltam benne: hallotta Tamás szavait, s ismeri a mi gondolatainkat is… Ez aztán bizonyossággá is lett, s visszaigazolódott, amikor a város szélétől számolva a harmadik házhoz, vagyis ama házhoz értünk, ahová a Mester a férfiút irányította. Amint a házhoz értünk, önkéntelenül is a férfiút kerestem tekintetemmel, majd amikor sehol sem láttam, gondolatban azt mondtam: lám, hisz a vér csak nem vált vízzé benne! Ha igazán fogadni tudta volna a Mester szavait, most itt volna, s lám: sehol nincs… 60


Még szinte végére sem értem gondolatomnak, amikor a ház gazdája jött elénk, már messziről köszöntve a Mestert, majd hogy közelebb ért, magához is ölelte Őt, olyan szeretettel, mint-ha rég nem látott édestestvérét szorítaná szívére. Ezután bennünket is üdvözölt, majd a Mester mellé lépve, s kezét annak karjára téve a ház felé indult véle. Közben beszélt, s mi ámulva hallgattuk minden szavát: – Csoda történt itt mostanában, testvérem! Valóságos, égi Csoda! A minap egy ifjú érkezett házamhoz, s Reád hivatkozva munkát és szállást kért tőlem. Hát szállást mindjárt adtam néki Teérted, a Te szavadért, de már amikor megkérdeztem: mihez ért, s miféle munkára gondolt, csak a vállát vonogatta. Nem dolgozott még soha, hát nem is ért semmihez… - mondta, így én azt feleltem néki: néhány napra, amíg egy kissé megpihen, s míg az idő is kedvezőbbre nem fordul, megszállhat a házam melletti pajtában, mert hogy másutt már nincs helyem, de aztán tovább kell menjen. Ezt megértheted magad is, hisz tudod: megvan nékem a bajom így is, nem még hogy egy felnőttet tanítgassak, aki még sosem dolgozott, s akiben bizonyára a kitartás sincs meg, mert azt csak a gyakorlat adja meg az embernek… Én legalábbis ekként gondolkodtam, és mondhatom: kellemesen csalódtam eme gondolásomban. Tudod, ugye: miféle gondok gyötörtek, amikor a legutóbb találkoztunk. Ember nem volt, aki két méternél lejjebb tudott volna ásni e sziklákkal bélelt földben, hogy hozzájuthassunk a sziklák alatti vízhez, s a legközelebbi forrás két napi járásra van ide: onnan kellett a vizet fuvarozzam, ha el akarom látni az embereket, s persze az állatokat és a kertet is. Márpedig ember és állat mindenkor van nálam bőven, utóbbi épp az előbbiek végett oly számos, de mert hogy az előbbiek jobbára a környék nyomorultjai: alig volt egy-két használható emberem, aki vizet fuvarozzon a házhoz a többiek ellátására. No, ez a fiú (én már csak ekként nevezem őt!) mindjárt hajnalban befogott, s mire mi felébredtünk, elindult egy másik férfiúval, hogy vizet fuvarozzon a házhoz. Az öszvérek persze elakadtak visszafelé jövet a mély sárban (ezt persze nem ő, hanem a véle tartó szolgám mondta el), s hogy ne essék késedelem, leszedte mind a vizes tömlőket, s által hordta a mély kátyún, aztán még szolgatársát is felemelte, s átvitte, végül visszatért, és maga is befogta magát a két öszvér elé: úgy segített azoknak áthúzni a kocsit a sáron. Azt mondja az az én szolgám: az öszvérek szinte meg sem érezték a nehézséget: oly erővel húzta őket is a fiú, hogy szinte csak átszaladtak a dágványon. Akkor aztán a fiú visszarámolta a tömlőket, s kevéssel később meg is érkeztek a vízzel. Mondja a szolgám, hogy akart ő is segíteni néki, de a fiú nem engedte. Persze, nem is sokat segíthetett volna, hisz az is csak afféle beteges, gyönge ember, akit csak szánalmam hív szolgának, mert hogy rosszul esne szegénynek, ha akként venném számba, mint másokat: a testükben elnyomorodott szerencsétleneket. Hát amint megérkeznek a vízzel, elébem áll az a fiú azzal, hogy hát ő kifaggatta az én szolgámat: miért, hogy ily messziről kell vizet hordani ott, ahol tízannyi is kevés volna napjában. Az mondta néki: miféle megoldhatatlan gondom van nékem azzal a megáshatatlan kúttal, s hát ő úgy véli: ha másra nem is, arra mindenképp használhatom, amíg házamnál van, hogy engedem: hadd próbálkozzék meg a kúttal, hátha több szerencséje lesz. Este, amikor már magam is sokalltam, hogy csak nem tér vissza, elküldtem érte ama szolgát: hívja haza, hisz épp csak egy darabka lepényt vitt magával, hát bizonnyal éhes már. Az el is ment, majd kacagva, s örömmel tért vissza, s azzal: menjek véle, s vigyek egy fuvar üres tömlőt is, aztán töltsem meg a magam kútjánál. Hogy hogyan, s miként csinálta: nem tudom, ne is kérdezd. De amikor hitetlenkedve kimentem (nem is vittem én semminő tömlőt!), hogy hát már csak megnézem: miféle gonosz kis tréfát eszeltek ki ezek ketten ellenemre, a fiú egy irdatlan mélységű gödör mellett ült, amely köré felállogatta mind, a földből kiemelt, hatalmas kőtömböket. Szólni nem tudtam a döbbenettől, de ez nem csoda, hisz akkorák voltak azok a kövek, hogy két ember nem bírta volna őket megemelni: ez meg csak kiásta, aztán egymásra hajigálta őket, majd hogy a vízig ért, s az hirtelen feltört, kiugrott a kútból, s hogy valaki ember, vagy az éj vadjai bele ne essenek, még a kövekkel körbe is állogatta. Ha egy kicsit megpihensz, megmutatom: nincs messze, néhány perc csupán, ott, ama kis halom mögött. Addigra tán ő is visz-szatér, merthogy épp vízért indult, mielőtt érkeztél, s némi fáért: legyen, amivel fűtök és főzetek az embereknek. Meg valami szállást is akar csinálni, ahol az 61


én nyomorultjaim ellehetnek. Ugyan igyekeztem őt lebeszélni ez utóbbiról, de azzal tért ki, amivel eddig is: hogy legalább valami hasznát veszem addig is, amíg itt van. Ezt felelte akkor is, amikor felajánlottam néki: megfizetem az ásást, ahogy illik, s még annál is jobban, mert hogy olyan munkát végzett el, ami igen fontos már régóta, de amit öt ember sem vállalt fel együtt, mondván: nem lehet azt elvégezni… A Mester valami angyali türelemmel hallgatta végig a házigazda áradozásait, s közben pillantása a házban lévőkön nyugodott. Ismerte ezeket az embereket mind: olyan betegek, és olyan nyomorultak voltak, akiknek a Törvény értelmében még Ő sem adhatott gyógyulást, de hogy életük lehessen: ez korábbi Úton, még Jeruzsálemben járva bízott erre az emberre, ismerve áldozatkész szívét, és valós szánakozását e nyomorultak fölött. Akkor elmagyarázta néki: miért nem teheti meg, hogy elvegye tőlük az ő betegségeiket, s miért kell beérje annyival, hogy szenvedéseiket enyhíti, amennyire azt a Törvény értelmében megteheti, majd útnak indította őket, áldását adva reájuk s vélük, mint minden bajtól oltalmazó, igaz Segítő Erőt. A házigazda akkor ételt és friss vizet tétetett elénk az asztalra, s Mesterünk elé (akiről maga is tudta, hogy jószerivel semmi élelmet el nem fogyaszt) néhány szem friss, és néhány szem aszalt gyümölcsöt, nagy maréknyi aszalt mazsola-szőlőt, majd mosolyogva nézte, amint jóízűen falatozunk, egy-egy falatot a nyomorultak gyermekeinek is oda nyújtva, akik mind a házban éltek. Mert a legvénebbek, az anyák és a gyermekek a házban kaptak szállást, a férfiak többsége pedig (az ápolásra szorulókat kivéve) a ház melletti pajtában, ahol egyik oldalt ők húzták meg magukat, míg a másik oldalon a tejet adó kecskék, és a tyúkok tanyáztak, s az a jó néhány, ki tudja: honnan odakeveredett eb, akik szintén ott vészelték át az esős hónapokat, hogy aztán ismét meginduljanak a maguk útján: tán rátalálnak arra az egyetlen emberre, akit gazdául rendelt nékik a Sors. Ezen kívül és ezen felül megszámlálhatatlan macska: ki már itt született, kit a nyomorúság hozott ide, hogy aztán meg is telepedjenek a háznál, élve amint lehetett: hol a konyháról kérincsélve (s persze kapva is) élelmet, hol a réten s a mezőn vadászva, a mezei rágcsálók, és egyéb kártévők nem kis rémületére… – Igen: a házhoz került ebek amint tehették, szinte kivétel nélkül útra keltek, ha már az időjárás engedte, hogy megtalálják a maguk Gazdáit, akihez Sorsuk rendelése szerint tartozniuk kellett. Mert mind azt keresték, s azt keresik ma is a kitaszított, vagy épp valahonnan, valamely háztól önként megszökött kutyák szerte a Föld színén! Azt az egyetlen embert, akinek számára ők is az egyetlen Kutya lehetnének, az egyetlen olyan társ, aki hűségével és ragaszkodó szeretetével hálálja meg minden kedves szavukat, s aki farok-behúzó, fejlógatós szégyenkezéssel fogadja a dorgálást, ha arra szolgálnak rá kisebb csínytevéseikért. Azt az Egyetlen Gazdát keresték - keresik, akinek kezéből édes a legsoványabb falat is, s aki szívével képes megérteni az ő minden egyes „szavakba” öntött örömüket és bánatukat egyaránt, úgy, ahogy nem érti azt senki más: csak az az Egy… – … ahogy sajnos egyre ritkábban érti azt bárki is, mert nem a Szív: csak a divat és a kivagyiság az, ami ma egy embert gazdájává tesz egy-egy kutyának, olyan urává és parancsolójává, aki nemcsak hogy nem érti; nem is kíváncsi arra: milyen mondandót, tehát milyen érzést, milyen vágyat takar egy-egy ugatás, morrantás, vagy fájó - vágyódó vinnyogás… – Miután végeztünk az evéssel, s már egy kissé meg is pihentünk, valóban felkerekedtünk, s néhány perccel később ott álltunk a kút mellett. Mi egy kissé hátrébb álltunk meg, s bizony: erősen szégyelltük az úton felbukkant, kétkedő gondolatainkat. A Mester bizonnyal megérezte; milyen kínosan érezzük magunkat, mert ahogy ott álltunk, egyszer csak hátra fordult, s reánk pillantva azt mondta: ~~ Látjátok! Hát erről szól ama Tanítás: ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél magad is! Láthatjátok az embert, ismerhetitek annak korábbi életét, de nem ismerhetitek szívének s lelkének, de legfőbbképpen Szellemének legmélyét, mert nem ismerheti azt más, hanem csak a Teremtő, s a 62


Fiú, akinek az Atya megengedte: ismerni azt, s mind azt, ami abban lakik. E példa legyen néktek okulásul, hogy értsétek: mi van a Tanítások mélyén, s mi azok tényleges mondandója. Bár még ez is csak egy része ama Tanítás lényegének: de nagyon is fontos része, míg a Föld színén éltek… fejezte be, aztán ránk mosolygott, s e mosolytól egyszeriben leolvadt szívünkről a szégyenkezés, nem hagyva maga után mást, csak a tudatunkba égett tanulságot. Akkor már magunk is közelebb léptünk, s hogy visszafelé indultunk, már arra is volt erőnk, hogy megmagyarázzuk: miféle gondolatainkra felelt a Mester azokkal a szavakkal. A fiatal férfi végig hallgatta szavainkat, majd azt mondta: – Nem haragszom rátok, mert hogy azokat gondoltátok rólam… Megvallom: magam sem gondoltam volna mást, ha a ti helyetekben vagyok. De én már hozzá tettem volna: s ha valóban így esett, vajon miért esett így? Hozzá tettem volna, mert én már belülről ismerem ezt a képet, míg ti csak a kép felszínét láthattátok. Igaz: az meglehetősen rút és riasztó volt; magam is szégyellem magam érte, s kérem Istent: adjon rá módot, hogy jóvátegyem mindazt a szenvedést, és mind azt a szégyent, ame-lyet szegény szülőimnek végettem el kellett viseljenek. Ezzel aztán végére is értünk a témának, annál is inkább, mert hogy közben visszaértünk a házhoz. Akkor az ifjú a Mesternek kezdte magyarázni: miképpen gondolta ő ama ház megépítését, amelyről már házigazdánk is szólott. Akkor aztán egy ideig azzal voltunk elfoglalva, hogy a terveket figyeltük, s ebéd után segítettünk fát vágni és szállítani a domboldalon nőtt erdőből: ennyivel is hadd legyen előrébb a dolog, bár az építés megkezdésével várni kellett a tavasz beköszöntéig. Estig ezzel is eltöltöttük az időt, majd hogy lemostuk magunkról az izzadtságot és az erdő sarát, s jóízűen megvacsoráztunk, nyugovóra tértünk. A pajta lakói is megkapták a maguk esti élelmét, s a Mester is szólott még hozzájuk, aztán ők is elcsendesedtek egészen. Már nem is volt fenn más, mint a Mester, s a felhők közül olykor előkandikáló, kíváncsi Hold, s a kicsiny, szikrázó csillagok, s tán még azok a négylábú „Szeretet-koldusok”, akik kiosonva a pajta melegéből mind a Mester lábai elé heveredtek, hogy töltekezzenek a Belőle áradó, Végtelen Szeretet-hullámokkal… Reggel ismét tovább indultunk. Most kevésbé fújt a szél, mint az előző napon, ennek viszont megvolt az a hátránya, hogy az út sarát sem volt, ami legalább valamennyire megszárítsa, s a fellegeket sem volt ami elfújja fejünk fölül. Ennek ellenére egyenletes tempóban haladtunk, s még a délelőtt folyamán megérkeztünk Khorazin városába. Onnan már az egyik halász bárkáján keltünk át a folyó túlpartjára, s a délutáni órákban érkeztünk meg Galileába. Itt már a parton nagy sokaság várta a Mestert, bár hogy honnan tudták meg: mikor érkezik, ismét csak titok volt számunkra, de tán csak azért, mert még mindig nem voltunk képesek megérteni a Gondolat Erejét, s annak hatalmát. Anna, egy fiatal, magas asszony állt a sokaság élén, szemmel láthatóan ő vezette az embereket a folyó partjára, s most is ő volt az, aki elsőként megszólalt, amikor a sokaság örvendő üdvrivalgása végre szólni engedte: – Vártunk már, Mester! Vártunk, mert sok van, aki szenved, s aki csak a Te kezed érintésétől remélhet enyhülést. Kérlek: térj be házamba, s pihenj meg nálam tanítványaiddal. Aztán hadd vezesselek azokhoz, ahol a leginkább szükség van a Te erődre… Galileában (mint oly gyakran) járvány volt, ami nem is csoda. A sorozatos háborúk áldozatai gyakorta maradtak temetetlenül, s most, hogy az esős tél is beköszöntött, ez még nagyobb veszélyt jelentett. Az év többi szakában, amikor a vadaknak a párzás, majd az utódok hordása és nevelése végett több zsákmányra volt szükségük mint egyébkor, jobbára eltakarították a harcok után maradt állati, de még az emberi tetemeket is. Most azonban ott maradtak a város melletti pusztaságban, s az iszonyatos bűz mellett (amelyet a szelek mintha készakarva hoztak volna épp a város fölé, s a város házainak falai közé) a fertőzést is terjesztették, ha másként nem is, hát akként, hogy a tetemekből lakmározó patkányok testükön hordták be a városok utcáira, tereire. Akkor követtük 63


Annát, majd hogy pihentünk úgy egy órát, Mesterünkkel, s persze Annával az élen elindultunk, hogy házról - házra járva gyógyítsa Mesterünk mindazokat, akiket lehetett. Mi a temetések körül foglalatoskodtunk, s bizony: sajnos sok dolgunk akadt, merthogy igen sok volt már akkorra a megholtak száma, mire a városba értünk. Késő estig jártuk Mesterünk nyomában a házakat, majd kora hajnalban folytattuk a megkezdett munkát. Mesterünk megállás nélkül gyógyított, de a betegek száma nem fogyott: inkább még mintha egyre többen és többen lettek volna. Dél tájt a Mester egy pillanatra megállt, majd hogy a soron következő halottat is eltemettük, s mellé értünk, azt mondta: ~~ Hagyjátok, hogy az emberek elvégezzék halottaik temetését maguk. Ti inkább az élők gyógyítását végezzétek, ahogy magam is teszem. Megáldalak titeket az Erővel, hogy az Atya gyógyító Erejével cselekedhessetek. Menjetek külön utakon, kettesével indulva el, s este Anna házánál találkozunk. Akkor elmondjátok, mit végeztetek, s hogyan tudtatok élni az Erővel… Mesterünk ezután áldásra emelte fejünk fölött az ő kezeit, egyenként érintve meg bennünket, aztán egyedül indult el, már csak Anna oldalán folytatva útját házról - házra, s mi kettesével szintén elindultunk. Valóban úgy tűnt: hatékonyabban halad így a munka, s hogy mind több és több, csodás gyógyítást tudtunk mi magunk is végbe vinni, már szinte örömmel léptünk be a házakhoz, előre örülve az anyák örömének, akiknek gyermekeit gyógyítottuk meg a halálos kórból, vagy a gyermekek ujjongó örömének, akik édesanyjukat, vagy apjukat kapták vissza Istentől a mi közreműködésünk által. Estére mind fáradtak voltunk ugyan, de mit sem törődtünk ezzel, hisz nem is számított! Csak az számított: mennyi öröm, mennyi megkönnyebbült, hálás sóhaj szállt az Ég felé, amerre csak jártunk. Igaz: halottakkal is találkoztunk jócskán: ezeket is mi göngyöltük be abba a vászonlepelbe, amelyben aztán a hozzátartozók eltemethették őket: ne kelljen hozzáérniük a testekhez, nehogy megkapják a halálos kórt, amely tán éppen így: a bomlásnak induló testeken keresztül fertőzött a leginkább. Mi védelmet élveztünk; a Mester áldásának oltalma alatt voltunk, az emberek viszont nem bírtak eme védelemmel, hát mi kellett védjük őket, ahogyan módunkban állt. Nem egy, és nem két magára maradott gyermeket kellett elvinnünk más házakhoz, akik már csak szüleik hűlt teste mellett sírdogáltak, de olyan is volt, hogy a halott anya mellől kellett kiemeljük annak kicsiny gyermekét, aki még mindig szopni igyekezett volna, nem is tudva: esetleg már csak a Halált szívhatja magába halott anyja melléből. Ezeket a kicsiket mindjárt Anna házához vittük, s ott a szolgálók gondjaira bíztuk, tudva: ha már megkapták a kórt, Mesterünk megmenti őket, hogy Életük lehessen, s ha a kór még csak lesben áll, s majd csak eztán készül alig élt életük ellen támadni; Mesterünk a védelmet is biztosíthatja számukra, már előre bevonva testecskéiket az oltalmazó Erő szemnek láthatatlan burkával. Akkortól persze Anna is otthon maradt a csöppségekkel, s pedig a Mester kívánságára, mert a kicsinyek egyre többen voltak, s kellett melléjük a gondos asszonyi kéz. Én tudom nélkülözni a segítségedet, hisz a betegség maga jelzi felém: hol dühöng a leginkább, s akkor arra indulok el. Itt azonban nélkülözhetetlen a te segítséged, hisz e kicsinyeknek nem csak testét: szívét és lelkét is ápolnotok kell, s azt a leginkább, hisz anyjuk elvesztése azt tette beteggé. Néktek: asszonyoknak kell azt gyógyítsátok, s minél többen vagytok, annál nagyobb gondot tudtok fordítani egy-egy kicsire,. Igaz: a legjobb az volna, ha mindegyikükre külön ügyelhetnétek, de erre most nincs mód, ám amire van, azt meg is kell tegyétek, hogy felnövekedvén egészséges lelkű, és tiszta szívű; s ne fájdalmuktól már most: kicsinységüktől fogva megkeseredett emberekké legyenek. Három napja voltunk a városban, s azóta szinte megállás nélkül az utcákat jártuk. Már úgyszólván minden házban megfordultunk, így a harmadik nap estéjére gyógyulást nyerhetett mind, akit nem kötött vállalás, vagy karma. Azokat, akik meg kellett maradjanak a betegségben, hogy áldozatául lehessenek annak, egy külön épületben helyeztette el a Mester, s néhány asszonyra bízta ápolásukat, akik a Mester iránti hálás, gyermeki Szeretetnek engedve készséggel vállalták magukra e nem mindennapi lelki és fizikai erőt igénylő feladatot. Természetesen ők 64


maguk a Mester oltalmát élvezték, így nem kellett magától a betegségtől félniük: de még így is hatalmas vállalást vittek végbe, míg az utolsó beteget is átkísérték imáikkal a Túlsó Partra. Mi ismét a halottak temetését végeztük, de ezt javarészt elvégezték a hozzátartozók, vagy ha ilyenek nem voltak, akkor azok a szomszédok, akik az elhunyt közelében éltek. Mire a pénteki veszteglés órái beköszöntek, szinte teljességében végét vetettük Mesterünk Erejével a járványnak, még azelőtt, mielőtt az teljességgel tombolni kezdett volna. Sok száz volt a halottak, s még több a meggyógyítottak száma, akik másnap seregestől érkeztek a zsinagógába, tudva: Mesterünk is ott lesz. Hálájukat és ragaszkodásukat akarták volna elmondani a Mesternek, ám a Mester csak annyit mondott szavaikat félbeszakítva: ~~ Atyámé a dicsőség, akinek erejével gyógyulást adtam tenéktek. Őt dicsérje hát szavatok, s Néki szóljon minden hálás és alázat teli fohászotok! S ne csak most áldjátok Őt, s ne csak most szálljon Felé a ti minden imádságotok, de életetek minden napján, annak minden percén, még azon az utolsón is, amelyen átlépitek amaz utolsó Kaput… És imáitok ne merüljenek ki hitvány, mit sem érő szavakban: de keressétek, s találjátok meg a reátok váró feladatot, hogy tetteitekkel is leróhassátok hálátokat az Istennek színe előtt! Hisz gyermekek sokasága maradt árván, akik mind szerető szívre várnak… Imádkozzatok hát akként, hogy az Isten Szívéből reátok hullott Szeretetsugarakat e kis árvák szíveire, s azok Útjára árasztjátok: éltethesse őket is az Isten Élő Fénye: a Szeretet Tiszta Fényessége... – mondta, azzal a hátsó padok egyikéhez indult, hogy ott rejtőzzék el a lámpák fénykörén kívül az újra és újra köré gyülekezők elől. Mi is követtük, majd hogy az egyik homályos sarokban végre menedéket leltünk, már háborítatlanul hallgathattuk végig a zsinagóga vén papjának felolvasását, s hogy a zsoltároknak is végére ért a gyülekezet, az egyik kis oldalajtón sietve távoztunk. Nem is álltunk meg, már csak Anna házánál, s tudtuk: oda egy nem fog követni bennünket azok közül, akik a zsinagógában oly rajongva igyekeztek a Mester közelébe férkőzni. S ennek is meg volt a maga miértje. Anna éveken át mint tisztátalan asszony élt Galileában, olyan asszonyként, akihez nem lépett be senki, ha csak nem tisztátalan szándékban járt maga is. Tudta ezt a Mester már akkor is, amikor megpillantotta Annát, amint tudta azt is: senki; egyetlen egy nem sietett a szenvedők segítségére az egész városban, csak egyedül Anna, akit lenéztek és kitaszítottak maguk közül az emberek, s aki ennek ellenére is félre tudta tenni magában az ő sértett haragját, hogy a betegek közé menve enyhítsen azok szenvedésein, mit sem törődve azzal: holnap talán ő lesz az, akit ledönt lábáról, s tán magával is ragad a halálos kór. Amikor a házba értünk, Anna (aki be sem tehette volna lábát a zsinagógába!) elénk jött, hogy asztalhoz vezessen minket. Amikor már az asztal mellett voltunk, a Mester Anna szemébe nézett, s azt mondta: ~~ Sok vétek terhelt téged, Anna! De a te szereteted is sok, és tiszta: s e Szeretetért feloldom benned mind, a te vétkeid súlyát, ne húzzák vissza azok szellemed, ha már majd útra kell kelnie. A te vágyódó gondolatod hívott a városba: vágyódásod, hogy bár meggyógyíthatnád azokat, akik most szenvednek. Mert ez volt a te gondolatod: s ezt hallottam meg, azért is, hogy sietve elindultam enyéimmel, mert gondolataidból éreztem azt is: kívánságod jogos, s hogy igazán nagy baj, nagy keserűség gyötri Galilea népét, amely keserűség a te szívedet is meggyötörte. Tudom: most azon tűnődsz: miként bocsájthatom meg Én mindama bűnöket, amelyeket a tisztaság ellen elkövettél, s azon még: miként van, hogy azok nem tudnak megbocsájtani néked, akiknek házába menve vállaltad a veszélyeket, csakhogy kínjaikon enyhíts? Tudd meg, és értsd is, amit mondok, Anna: e Föld népe nem csak a te vétkeidet és a te bűnödet: az én tisztaságomat és ártatlanságomat sem bocsájtja meg soha. S ha nékem fel kell vegyem majd az én keresztemet az én tisztaságomban, hogy életem adjam a mások tisztátalanságáért: néked is fel kell vegyed, s el kell viseljed a te keresztedet a te vétkeidért, amelyek akkor is élő valóság maradnak az emberek előtt, ha maga az Istennek Fia mondja néked: Megbocsájttattak a te vétkeid. Én, és Atyám megbocsájtunk: s néked Utánam kell lépj, s magadért is, de Érettem is fel kell vállald a te keresztedet alázattal, s már a tisztaságban élve, hogy hitet tégy rólam az emberek előtt, hogy Utad végén Hozzám térj meg, s általam az én mennyei Atyámhoz… 65


Mert bizony, barátaim - fordult most felénk - hamarosan elérkezik a Perc, amelyről már szóltam néktek: ama Perc, amikor ismét, s már utószor Jeruzsálembe kell menjünk. Az emberfia ott a poroszlók által elfogatik, s a vének és a főpapok kezére adatik. Azok kigúnyolnak és meggyaláznak Engem, és sok szenvedésen keresztül kell mennem: meggyötrik testem és lelkem, s megölnek akkor. De harmadnapon feltámadok, hogy Hitet tegyek tenéktek az Én Atyám felől, hogy az Örök Életnek forrása Ő, ama Életnek forrása, amely semmissé teszi a Halál minden erejét, hogy diadalmaskodjék az Élet: a Szeretet Ereje, az Egyetlen Isten, Aki Maga Az Élet örökkön Örökké… Vége az ötödik kötetnek… (2003. júl. 21-22)

66

Tandari Éva

És mondá a MESTER… VI. kötet

Tandari Éva: És mondá a Mester… VI. kötet

– Amint hallottátok, kedves Gyermekeim: a Mester harmadszor jelentette meg kínszenvedését, halálát és feltámadását. Ugyan addig is utalt rá többször, hogy teljességében felkészítsen minket mindarra, ami Reá vár, de ekként, ilyen határozott formában mindösszesen háromszor mondta el: mire készülnek ellene Jeruzsálemben, micsoda szenvedéseket, s mily gyötrelmes halált kell lásson, s azt még: miként támad fel aztán harmadnapon, hogy örök időkre elvágja a Halál köteleit minden teremtett Szellem fölött. S itt most egy kissé félbeszakítom az Út leírását, mert fel szeretnélek készíteni Benneteket (és kis „eszközömet” is) arra: mostani kötetünkben egy bizonyos ponttól ismét a régi módszert fogom alkalmazni. Azt tehát, hogy időről - időre kiemelkedem munkatársam Szellemi Én-részével az adott helyszínről, részint, hogy ő is megpihenjen a történések közepette, részint hogy egyes résztvevők cselekedeteinek miértjére választ adjak. Mindkettőre erősen szükség lesz: kis „eszközöm” Szellemi Én-része ugyanis teljességgel le kell közvetítse a jelenbeni test tudata felé mindazt, amit lát, s amit nemcsak hogy lát, tehát mint külső szemlélő kell megfigyeljen, de bennem, az én akkor-volt tudatomba ágyazódva át is kell élje mindazt, amit én magam átéltem egykoron. Ez mindenképp erős megterhelést jelent, s még akkor is megterhelő volna, ha egy ép idegzetű, tehát nyugodt és kiegyensúlyozott ember volna, hisz azok a napok, és azok az órák minden érzéssel bíró ember tudatát meggyötörnék, főként, ha azzal a gondolattal kell mindezt átélnie: nem segíthet a Mesteren, kénytelen mint nagyon is élő, ámde teljes passzivitásra kényszerített személy végignézni a Mester minden szenvedését. (Akik ismeritek munkatársamat, tudjátok: őrá sokmindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nyugodt, vagy érzéketlen volna…) A másik ok az, hogy szeretném, ha a cselekedetek mellett megismernétek magukat a cselekvőket is, és cselekedeteik hátterét, annak indítékait is… S most folytassuk utunkat ott, ahol félbehagytuk. – Mesterünk utolsó szavait hallva Anna felugrott ültéből, s fennhangon tiltakozott: – Nem eshet az meg Tevéled, Mester! Hát minek van Melletted ennyi erős tanítvány, ha nem képesek megvédeni Téged: ne illethessen ártó szándékkal senki… Ha ők nem: majd magam kísérlek fel az ünnepekre, s majd én megvédelek, ha kell; mindjárt az életem árán is… A Mester szomorúan elmosolyodott, majd halkan azt mondta: ~~ Mit sem tehetnek az én tanítványaim, és mit sem tehetnél te magad az ellen, aminek mindenképp meg kell lennie… Mert meg kell lennie mindannak amit mondottam, hogy az én halálom árán Életet nyerjenek mindenek, akik kitépték magukat egykor Atyám Szent, oltalmazó Szívéből, hogy az Ő szava, és az Ő Törvényei helyett a maguk gondolatát kövessék, megfogalmazva maguknak az ő törvénytelen törvényeiket. Megbontották az Ős-örök EGYSÉG állapotát, hogy külön Világot, és külön egységet teremtsenek maguknak, olyan Világot, és olyan egységet, amely már nem Atyám, de az ő szavaikból épül fel, s az ő gyengécske, erőtlen gondolatenergiáikból. – Ha az Atya EGYSÉG-birodalma örök, mint mondád: miképpen lehet az, hogy mégis kiszakadtak abból Szellemeink, hogy a maguk útjára térjenek? - kérdezte most Taddeus, és a Mester csak kis szünet után azt mondta: ~~ Felelnék, de még túlontúl gyengék vagytok, semhogy a választ elhordozhatnátok. Egy percen azonban elmondok néktek mindent: nem itt, s nem is ezen az Úton, hanem majd akkor, ha magatok is visszatértek eme Útról, hogy mellém emelkedve hallgassátok végig, amit ma még nem csak elhordozni, földi értelmetekkel megérteni is gyengék volnátok. Aztán majd az Idő egy távolabbi pontján épp közületek egy kell továbbadja mindazt, amit én elmondok, hogy azon Úton járók, akik akkor fognak a Föld színén élhetni, már az Igazság ismeretével folytathassák Útjukat, még inkább igyekezve visszaemelkedni az ellökött EGY-ség szintjére, vagyis az Atya Szívébe, ahonnan mindahányan elindultatok egykoron. – S ez a perc a ti korszakotokban érkezett el, Gyermekem! Itt és most adom meg ugyan a választ, de minthogy hangvételénél, stílusánál fogva nem egészen illik e kötet lapjai, sorai közé, át kell azt emeld ama könyvbe, amelyet ezzel párhuzamosan írunk, tehát a Szavak... - c. sorozatunk soron következő kötetébe. –

2


Galileában mintegy két hétig maradtunk még, s ez alatt úgyszólván minden másnap más és más településre vagy kis falucskába mentünk, attól függően: hol volt újabb beteg, akit a Mester meg akart gyógyítani, hogy elejét vegye a betegség újbóli fellángolásának és elterjedésének. Amikor az utolsó beteget is meggyógyította, Khorasinba mentünk, átkelve ismét a folyón, s mert hogy ismét csak pénteki napon indultunk, a szombat-napot is ott töltöttük, s csak aztán indultunk tovább, hogy Iturareába, s onnan a Herman-hegy lábánál, s a hegy oldalában élőkhöz is betérjünk. Mesterünk még utószor szólni akart az ott élőkhöz, mielőtt Jeruzsálem felé indulunk, hogy a húsvéti ünnepet ott töltsük. Minthogy az idő egyre kedvezőbbé vált, s napról napra közelített a Tavasz; mi is mind vidámabban, s mind gondtalanabbul lépdeltünk. Elménk már rég feledte a Mester szavait, amelyekkel a reá váró szenvedésekről szólott, hisz tán nem is hittük igazán: lehetséges, hogy mind az valósággá váljon, amiket mondott. S miként is hihettük volna, hogy bár ki is komolyan Ellene fordul, amikor Útja során csak jót, és aztán ismét csak jót cselekedett, bebizonyítva mindahányszor az emberek előtt csodás cselekedeteivel: olyan Erő, és olyan Hatalom birtokosa, amelyet senki más nem mondhat a magáénak, bebizonyítva ezzel azt is: valóban az Istennek Fia Ő… Tudatlanok voltunk, s naivak, mert azt képzeltük: tengernyi jóságáért végül elnyeri az emberek igaz szeretetét és tiszteletét, amiként az megilleti Őt… Amikor az Iturareában élők, majd pár napos ott tartózkodás után a Herman-hegyiek közül is eltávoztunk, visszafelé Cesareában álltunk meg ismét, s most ott tanított a Mester, mert hogy ott ért bennünket a szombat. Ugyan szállásunk nem volt, de nem sokat törődtünk véle. Egyszerűen letáboroztunk a város határában, s csak az Isten-imádásra tértünk be a városba, hogy a zsinagógába menjünk, aztán visszatértünk táborhelyünkre, s estig csendes meditálással töltöttük az időt. Másnap reggel onnan is továbbmentünk, s bár betérhettünk volna újra Iturarea városába, Mesterünk inkább a szétszórtan élő pásztorokhoz indult, hogy azokhoz is elvigye az Istennek Szavát, mindenhol annyit adva át az embereknek az Igazságból, amennyire már érett volt bennük a lélek és a szellem. Miközben Mesterünk tanított, és gyógyított is, ha arra volt szükség, mi szokás szerint a merítkezni vágyókkal foglalatoskodtunk, s a holtak sírjait áldottuk meg úgy, akként, amiként azt a Mesterünk tanította nékünk. Így értünk el Trakonitosba, majd egy napos pihenő után onnan is tovább haladtunk Dél felé. Bethszaidában ismét sokan várakoztak a Mesterre. Bizonnyal ama karaván utasai jelezték érkezését, amellyel néhány nappal korábban találkoztunk, s amely szintén Bethszaida felé kívánt továbbmenni, aholis felfrissíthették kissé élelem és víz-készleteiket, s ahol néhány árút szerettek volna venni is, és eladni is. Ezekkel is a Mester szólott, ahogyan az eddig elénk került, s többnyire idegen ajkúakból álló karavánok vezetőivel, s azok utazóival is, ahogyan az is megszokottá vált számunkra: mindegyikükkel olyan nyelven, amelyen azok is beszéltek. (Ez utóbbit még mindig nem értettük, pedig hát Mesterünk nemegyszer megmagyarázta: miként bontja szavakká azok gondolatait, s miként építi fel a válasz szavait a Kozmikus Erő; az Isteni Ős-bölcsesség elemeiből elméje mélyén, hogy aztán azok már szavakká válva legyenek gondolatokká, s a gondolatokból szavakká.) Tehát már sokan várták a Mester érkezését, kijőve elébe a város határán is túlra, hogy mielőbb szólhassanak Véle, vagy épp kérhessék Őt: árassza reájuk a Benne lévő, véghetetlen Erő bárha egy parányát, hogy betegségeikből gyógyulást nyerhessenek. Amikor Mesterünk meglátta az elébe érkező sokaságot, egy pillanatra elkomorult, majd arca újra nyugodttá és mosolygóssá lett. Bár mosolya is fájdalmas volt valamiképpen; édes mégis, mert ahogy az is gyakorta megesett: a csoporttal lévő, már nagyobbacska gyerekek szaladtak elé, hogy kevéssel később kicsiny szíveik minden szeretetével elhalmozzák, s úgy bújjanak meg karjában, mint zsenge fűszál a bokor takarásában: szél ne érje, Nap ne égesse gyenge testét. Aztán a felnőttek is a Mester elé értek, s akkor a Mester feléjük tárta áldón két karját, hogy a Szívéből kiáradó Erő hullámai gyógyulást adhassanak azoknak, akik e gyógyulásért jöttek elébe. S a Csoda most sem maradt el: számtalan volt, aki egyik pillanatról a másikra kigyógyult az őt kínzó betegségből, ahogyan az addig is 3


történt minden alkalommal. Az emberek kacagtak és sírtak örömükben, s áldották az Istent, és Mesterünket, s olyan áhítatos arccal borultak le Előtte, hogy már végképp hihetetlennek tűnt: ugyanezek az emberek képesek lesznek Ellene fordulni, vagy akár csak nem egy emberként kiállni Mellette és Érette, ha a hatalom emberei, a papság és az írástudók valóban Ellene fordulnának. Én magam legalábbis egyáltalán nem tartottam ezt valószínűnek: annyira logikátlan és embertelen lett volna, ha nem ekként cselekszenek. Még a fejem is megráztam, amikor e gondolat felbukkant elmémben, ám a Mester a karomra tette jobbját, s azt mondta: ~~ Soha ne ítélj az ember fölött a magad gondolatai szerint, Simon: mert csalatkozni fogsz! Az ember ugyanis nem az, aminek látszik, de bizony az, ami a látható felszín alatt lapul. Így van ez most is, amikor még azt látod: öröm könnyeket sírnak, s amikor azt hallod: áldón ejtik ki Atyám nevét, s az enyémet is. De így lesz az majd akkor is, amikor már a gyűlöletet fogod látni arcukon, s az áldó szót az átok szava váltja fel ajkaikon: akkor se a felszín után akard megismerni őket, hanem annak alapján, ami akkor a felszín alá rejtezik. Bizony, így van ez! Az ember kettős lény: Fent és Lent egyaránt megtalálható benne, s te mindig csak az egyik arcát láthatod, sohasem együtt, magát az embert, mert nem láthatod az elméje mélyén élő két urat: az Isten-adta Szellem kicsiny szikráját, s az ellentét képviselőjét, aki épp a Szellemi Én-rész ellenében telepszik meg a tudatban, hogy a maga iránya felé hajlítsa a tudatot, s azáltal magát a testet, vagyis a cselekvő, szóló, érző, gondolkodó embert. Ha az Isteni Szikra nyomát látod testvéredben, véled: nincs is abban más, csak szépség, tisztaság, emberi nagyság, vagyis mindama Isteni tulajdonságok, amikkel akkor szembe találod magad. Akkor az ellentét képviselője elrejtezik, s legyőzetve egy kurta időre a sebeit ápolgatja, miközben erőt gyűjt a következő történésre: hátha akkor ő kerekedhetne felül. Amikor viszont a gyűlölettel, a vadsággal, a rombolással, a hamissággal, a tisztátalansággal, a paráznasággal találod szembe magad, akként vélekedsz: amaz emberben nincs, nem is lehet egyetlen tiszta, Isteni tulajdonság sem, mert hisz annak akkor nyomát sem látod. Nem, mert amíg az ellen üli tomboló öröm-ünnepét a tudatban, s a test cselekedeteiben éli győzelme perceit, addig a Szellemi Én-rész kell elrejtőzzék, hogy védje magát az ellene irányuló negatív erők áramától, s hogy erőt gyűjtsön: kiragadni még egyszer (tán már utószor!) a sötétség kelepcéjébe esett tudatot, s a tudat által irányított embert, hogy ismét a maga iránya felé késztesse azt fordulni s haladni. Most a magasabb rendű embert látod: holnap a Mélység-béli Én-je áll eléd, az, amelyik az ellentét szavára hajlik, s azt követi, mert az kínál néki nagyobb, s a tudat számára értékesebbnek tűnő javakat. Aztán, ha már mindennek vége lesz, s az ember egyedül marad – önmagával; ismét képes lesz meghallani tán az ellentét szava mellett önnön valós Én-je szavát is: s akkor ismét az lesz tudata fölött az uralkodó elem, s az ember már szánni és bánni fogja a kimondott Szót, amely szemei láttán lesz Valósággá, hogy betöltse tisztét egészen az ellen uralma alá hajolt Gondolat. Mesterem ezután ismét az emberek felé fordult, s én erősen elgondolkodtam iménti szavain: Vajon tényleg ennyire állhatatlan volna az ember? Vajon lehetséges, hogy mindig, mindenkor arra hajlik, amerre az erősebb szél fújja, amiként a gyenge nádszálak? Tapasztaltam ugyan magam is olykor az emberi gyarlóság egynémely jeleit, mielőtt még a Mesterrel kezdtem járni az Ő Útjait, de nem gondoltam a jelenségre úgy, akként, hogy az, mint általános jelenség: része volna az elmének, csak úgy, mint egyéni gyöngeségre, amelyet később megbán az, akit kelepcébe csalt, s hamisságra késztetett. Én magam legalábbis ekként gondolkodtam, s el sem tudtam képzelni: valóban így lesz, így lehet, hogy azok, akik most áldják Mesteremet: holnap, vagy holnapután Ellene fognak szólni, bárha egy szóval is … Merthogy e kérdést csak nem tudtam helyére tenni értelmem mezején; elengedtem egy időre azzal: bizonnyal nem most kell azt megértenem, hanem a későbbiek során, a holnapok távolában: s akkor majd Mesterem segít nékem megérteni mindent, amit értenem akkor szükséges lesz. E gondolattal hagytam félbe töprengésem a nem mindennapi kérdés fölött, nem is sejtve: milyen hamar, s milyen közelről kell szembe találkozzam véle ismét…

4


Annál is inkább nem foglalkoztam a kérdéssel tovább, mert közben beértünk a városba, s mert hogy a sokaság csak nem akart tágítani, Mesterem a város piacterére vezette őket, hogy ott tanítsa az embereket. ~~ Sokan vannak köztetek, akik gyógyulást vágyva jöttek elém. Olyanok, akiknek teste betegedett meg. Mégtöbben voltak azonban azok, akik nem ezért kerestek, mert úgy vélték: semminő betegség nem kínozza őket. Ezeket csupán a kíváncsiság késztette elébem jönni, vagy a testeikben beteg ismerőseikért, rokonaikért való aggódás. Nem is sejtették: nékik még inkább szükséges volna meggyógyulniuk az ő láthatatlan, és földi értelemben érzékelhetetlen betegségeikből, mint azoknak az ő testeik betegségéből, akiken jól látható volt az ő beteg, elnyomorodott állapotuk. Ezeken nem mutatkozik semmi jele az ő betegségüknek: testük és elméjük ép: de lelkük beteg, mert szellemük is beteg, mert a test csak önös vágyait igyekszik elérni, hisz az elme is csak afelé tör, nem nézve: kin, és min kell keresztül törjön, hogy célját elérje, s nem nézve azt sem: céljáért mit dob el cserébe ő maga, nap mint nap, mint valami értéktelen holmit, amely az általa látható és tapintható valóság szintjén nem is létezik. Számára legalábbis nem, mert nem veheti kézbe, nem ékítheti véle házát, asszonyát, leányait, s a kincses ládába sem teheti, mint a csillogó aranyakat. Pedig minden aranynál, minden drágakőnél értékesebb kincset dob el öntudatlan balgaságában! Az Egyetlen Kincset, amely örök időkre övé lehetne, ha képes volna azt felkutatni, s szelleme legmélyére zárni: hadd árassza onnan tündöklő fényét szerte e Világban. A Szeretetre gondolok, az Atya Ég-tiszta, végtelen Szeretetére, amelyet mindőtök felé elküld az én Atyám minden napon… - de amelyet mégsem fogadtok, mert vakká lett tebennetek a lélek és a szellem: megláthatni azt. S már nemcsak hogy nem láthatjátok: nem is akarjátok látni, pedig az az egyetlen Kincs, amely nélkül beteg a lélek és a szellem tebennetek: betegebb, mint annak teste, akinek a legfertelmesebb kelések borítják teste minden kis pontját, betegebb, mint az, aki mozdulni sem tud az ő testének nyomorodottsága végett… S nem csak betegek, és nyomorodottak; szegényebbek vagytok a legnyomorultabb utcai koldusnál is, hisz annak csak vet némely irgalmas lélek holmi rézpénzeket, s ha nem, hát ennie ád az erdő fája, bokra, vagy gyökerekkel maga a Föld, s viharos időben a Kegyelem mutat annak csöppnyi rejteket, ahol meghúzhatja magát. A Szeretet nélkül élő, azt sem fogadni, sem kiárasztani nem tudó lélek és szellem szenved, hisz a tudat nem kéri, s nem is fogadja az Istennek felé árasztott Kincsét: anélkül pedig, hogy a koldus kérne: vajon melyikőtök állna meg amellett, hogy akár erővel is adjon néki, kényszerítve rá, hogy elfogadja, amit adni akar néki, ha az mindenáron kitér előle? Egyikőtök sem: és épp így nem adhat erővel éhező és szomjazó, fázó és rettegő lelketeknek és szellemeteknek sem senki a Mennyek fiai közül az Atya Kincseiből, ha újra és újra kitértek a Fény elől, amint nem adhat néktek abból Atyám sem, mert a te szabad akaratotok ellen cselekednie senkinek sem lehet, még a Mennyeknek Országaiban sem, amint nem cselekszik az ellen az én Atyám sem. Ama Szeretet Fénye utatokra hull minden lépésteknél: és csak terajtatok áll; mikor vagytok készek és képesek meglátni azt, hogy lelketek s szellemetek szomjazón kitárva: önként befogadjátok, hogy Életetek legyen általa. Én is e Fényt hoztam el közétek, hogy Világosságul legyek néktek a te sötétségtekben. Kérnetek kell, és el kell fogadnotok önként azon mennyei Kincset, amelyet Atyám tár elétek, hogy amiként az alamizsnát kérő, s azt elfogadó koldusnak élete lesz az alamizsna által; lehessen élete lelketeknek és szellemeteknek ama Szeretet-energia cseppek által, amelyek először még valóban csak mint kicsiny, édes cseppek, de aztán mint a legfénylőbb, legdrágább és legédesebb áradat: érik el lelketek és szellemetek felszínét, s annak mélyét is, Új Életre keltve azt egészen, hogy amaz Új Életből lehessen aztán átlépéstek a Mennyeknek Országaiba, hogy Örök Életet vehessetek az én Atyámnak kezéből. Ébredjetek hát, s halljátok meg szenvedő, nincstelen és nyomorult lelketek s szellemetek elmétek felé küldött, tán már végső segély-kiáltásait! Ébredjetek, s fogadjátok be az Ég Szeretetét, hogy továbbáramoltathassátok azt azok felé, akik maguk is e Fénytelen, rideg

5


közegben élnek, hogy ők is felébredhessenek az Egyedül-való Isteni Szeretet iránti vágyakozásban, annak felismerésében, elfogadásában, és továbbadásában. – Ez ismét egy olyan Tanítás, amely a ti korotok emberére is érvényes; sőt… S annál is inkább érvényes épp a ti korotok emberiségére, mert ti a korábban élt nemzedékekkel ellentétben már bírhattok az elétek adott Igazság-elemek ismeretével! Soha, egy kor emberei nem kaptak akkora segítséget, s annyi felsőbb szintű Erőt, mint éppen ti, akik az utolsó idők Föld-lakói vagytok! Tanítások és tanácsok sokasága segíti visszavezető lépteiteket: de úgy tűnik, ez kevés tenéktek! Kevés, mert azok közül, akiknek kezéhez eljutnak e Tanítások, s akik tanácsot kérnek (s többnyire kapnak is); csak kevesen képesek azt a maga teljességében el, és befogadni, s csak kevesen készek rá, hogy hagyják: az Istennek Szeretete legyen életük vezér-fonala, egyedül való Iránymutatója és segítője! Inkább haladnak a maguk-választotta Úton, színleg, és szavaikban hangoztatva, ám érzéseik, gondolataik és főként cselekedeteik egész sorával újra és újra sárba lökve minden Tiszta Igazság-elemet, vagy becserélve azokat egynémely áligazságra, amely tetszetősebb, s könnyebben végigjárható utat kínál, függetlenül attól, hogy tudják, mert az Igazság ismeretében nem lehet nem tudniuk: azok az álutak sehová sem vezetnek, ha csak nem a mélység felé… Mert tudnia kell ezt mindenkinek, aki megértette a Tanításokat: de vajon hányan vannak köztetek, akik igazán elmondhatják magukról, hogy megértették az olvasott szavakat? Sajnos: kevesen, mert csak kevesekben nyitott és tiszta a lélek és a szellem annyira, hogy igazán értetté lehet számukra az, amit mint felsőbb szintű segítséget, vagy ha úgy tetszik: lelki - szellemi vezetést elétek adunk. Ha nem így volna, nem volna oly gyakori, hogy a tiszta Tanítások mellé az ellentét által továbbított áltanítások is beszivároghatnak tudatotok mezejére, megteremtve ott a teljes és tökéletes káoszt, az ellentét s az ő szolgáinak kényelmes tanyát adva az elme egészében. S mi még ekkor sem tehetünk semmit, mert nincs jogunk beleavatkozni döntésetekbe, mert az már a szabad akarat megsértésének legdurvább formája: a tudat, az elme szabad akaratának megsértése volna! Amiként a Mester is mondta: mi felkínálhatjuk, s ha kéritek: kezetekbe is adhatjuk (és örömmel kezetekbe is adjuk!) a segítséget, ama lelki – szellemi Kincseket, amelyek megtámogatják gyengécske lépteiteket, ám hogy éljetek is a segítséggel; arra senki sem kényszeríthet egyikőtöket sem! Az már teljességében rajtatok múlik, s ha ti a felsőbb szintek, és tulajdon Szellemi Én-részeitek szavát figyelmen kívül hagyva rohantok önnön vesztetek felé; senkinek sincs joga megállítani benneteket a mélység felé vezető úton. Arról csak saját szabad akaratotokból, a magatok jól felfogott érdekében térhettek le, hogy már lelkeitekbe és szellemeitekbe fogadva mindazon Tanításokat, amelyek tenéktek adatnak: a mélység útja helyett az Isten felé vezető, Egyetlen Útra léphessetek, arra az Útra, amelyen ma is fényesen látszik a Krisztus lába nyoma… –

Az emberek morogva távoztak: nem egészen tetszett nékik, s nem is értették annak okát, hogy a Mester betegnek, szegénynek, nyomorodottnak mondta őket: mi viszont megértettük, miként értette szavait, s bizony: a halkan elmormolt szó-töredékekből úgy ítéltük meg: Mesterünk elevenébe talált náluk, mert hisz akit nem ér a nyíl, nem is sziszeg… Alig néhány ember maradt a piactéren az iménti sokaságból, s a Mester akkor felém fordult, s azt mondta: ~~ Látod, Simon! Erre gondoltam az imént, amikor az emberi elme állhatatlanságáról szóltam. Amíg kedvük szerint volt minden, s látták a hihetetlent, még áldón szóltak hozzám, s rólam: mostanra azonban már áldó szavaik a feledés homályába hulltak, s az ellen már leírta holnapi átkaik szavának első betűjét az ő elméjük lapjára. E szavak után elindult, s mi követtük. Akként gondoltuk: valamely házhoz kíván betérni, hogy megpihenhessünk, hisz aznap már nem mehettünk volna messzire, de nem így történt. A városon 6


túl ment, s már csak a pusztaságban állott meg, jelezve: ott maradunk, s ott pihenünk meg egy kissé, mielőtt folytatnánk utunkat Dél felé. Akkor már sejtettük: Jeruzsálem felé szándékszik menni, hogy mindenképp ott lehessünk a Húsvéti ünnepeken, ám hogy ezen kívül még merre lesz haladásunk… - nos; ezt inkább csak találgathattuk volna, ha egyáltalán érdekel bennünket. Ám nem érdekelt, hisz a Mester mellett voltunk itt is, és ott is, és csak ez volt a fontos. Talán egyedül Júdást érdekelte volna, ám hogy egyikünk sem tett fel kérdéseket, ő is jobbnak látta magába fojtani fel-feltörő, kíváncsiság-szülte kérdéseit. De kedve mind mordabb lett, s egyre kevesebbet szólt, s ha szólt is, csak visszafogottan, szinte csak fogai közt szűrve a szavakat, hogy alig is érthettük mondandóját. De ez ritkaságszámba ment, amint mondtam, s bár morcossága okát nem értettük, gondoltuk: majd megbékél, ha nem háborgatjuk. Nem tudtuk, nem tudhattuk: miféle indulatok forrnak benne, ám ha tudjuk; sem tehettünk volna azok ellen semmit… Amikor tábort vertünk (ami csupán annyiból állt, hogy leteregettük köpönyegeinket a legalkalmasabbnak látszó, s legalább némileg védett helyen, s kis tüzet raktunk az útfélen talált, mindenféle hulladékból, hogy valami ételt készíthessünk) Mesterünk is közénk telepedett, s halk, szinte fájdalmas hangon szólott: ~~ Ugye; azt mondottam néktek, amikor először útra kellett keljetek az Én nevemben: ha valamely városban nem fogadnak be titeket az Én szavamért, és az Én nevemért, hagyjátok el ama várost, s még a port is rázzátok le, amely sarutokra tapadt ama városban… Bólintottunk, hogy igen, valóban ezt mondta, hisz emlékeztünk erre mindannyian, mire Mesterünk ekként folytatta szavait: ~~ Ekként hagytam el most én is Bethszaida városát: leráztam még a port is, ami az én sarumra tapadt ama város utcáin. Mert csodáimért fogadtak volna: ámde szavaimat, amelyekkel az Atyáról szólottam nékik, s a Szeretet Törvényéről; már elvetették, s elvetettek ama szavakért és intelmekért engem magamat is, csak mert kényelmesebb megmaradniuk a bűnben, s a lelki szellemi nyomorúságban, mint testeik jólétét azok valós Jól Létéért feláldozni, s követni az én elhívó szavamat, amelyekkel az Istennek Országába hívtam őket. Lesznek, és már vannak is néhányan, akik keresésemre indultak, s azok reggelre mellénk is érnek, hogy egy időre kövessék lépteim. De őket is el kell majd küldjem magam mellől, minek előtte a Városba térnék: ne kelljen szégyenkezniük, ha a történésektől megrémülve ők maguk szaladnak el mellőlem. Mert ekként esnék, s akkor szégyenük végül haraggá érne, olyan haraggá, amely ellenem, s az én Tanításaim ellen fordítaná őket, s akkor ti egészen támasz nélkül és segítség nélkül kellene maradjatok, ha elérkezik az az utolsó nap, amint magatok kéne folytassátok az általam megkezdett munkát akkor is, ha az én Atyámhoz térek közületek. E szavak után nem szólt többet, s nem szóltunk mi magunk sem. No; nem mintha nem lett volna kérdésünk, de valamiképp megéreztük: Mesterünk maga kíván maradni gondolataival, s szeretné, ha nem háborgatnánk. Ugyan most nem lépett távolabb tőlünk, hogy elmélkedéseibe merüljön, de mert mozdulatai szavak nélkül is „beszéltek”: nem lehetett nem értenünk azokat. Később pedig már hiába is szóltunk volna Hozzá: köztünk ült bár, mégis nagyon messzire távolodott közülünk. Arca átszellemült, szinte felfénylett, ajkai önkéntelenül is mosolyra húzódtak s két szeme csillogott a belső Boldogságtól. Hangok nélkül, és mozdulatok nélkül fohászkodott, de tán nem is fohászkodott: inkább beszélt valakivel, vagy valakikkel, akiket mi nem láthattunk, de akiknek üde, s mégis erős energiáját igen jól érezhettük. Mintegy fél órán át tartott ez az emelkedett állapot, aztán Mesterünk összekulcsolt kezeire hajtotta homlokát, s már akként fohászkodott tovább. Alakja, amelyet az imént megnőttnek láttunk, már ismét olyan volt, mint lenni szokott. Nagyobb volt így is mindannyiunknál, de most nem éreztük úgy: a végtelenbe ér, mintha testének nem volnának határozott körvonalai, de végigáradna a Mindenségen, magába zárva, magába ölelve mindent és mindenkit, aki, és ami a Teremtettségben van… Amikor Mesterünk ismét felemelte fejét, arca mintha a szokottnál fáradtabbnak tűnt volna. Igen: most először éreztem úgy; Mesterünk fáradt. Eddig sohasem éreztem, de nem is érezhettem volna 7


ehhez hasonlót, ám ennek okát Mesterünk csak később magyarázta meg, már Júdea felé menet. Most szótlanul ült köztünk, s tevékenységünket figyelte, amelyet félbehagytunk, hogy magunk is fohászkodni kezdjünk, amikor Mesterünk erős elragadtatását láttuk. Egyszerűen nem tudtunk nem akként tenni, erre késztetett mindannyiunkat a Felőle és Belőle áradó, s szinte égig emelő Erő. Aztán hogy az Erő szintje ismét a megszokottra csökkent, visszatértünk korábban félbehagyott foglalatosságunkhoz. Ételt készítettünk, ezt figyelte Mesterünk, de amikor az elkészült étellel kínáltuk, ismét csak nem kívánt enni. Így aztán elosztottuk egymás közt az ételt, majd egy gyors fohász után éhesen nekiláttunk. Evés után leheveredtünk, s a Természet örök hangjait hallgattuk, míg el nem nyomott minket az álom. Kora hajnal volt, amikor felébredtem, s akkor mindjárt ijedten ugrottam is fel. Mesteremet kerestem első pillantásommal, s megrémített, hogy nem látom. Felültem, s hogy még akkor sem láttam, fel is álltam, majd tétován elindultam a hajnali szürkületben, hogy megkeressem. Úgy két kőhajításnyira tőlem egy csoport közepén állt: láttam, ahogy kimagaslott az emberek közül, (ezer közül megismertem volna hullámos haját, szépen ívelt homlokát), hát közelebb mentem, s kis távolságban megálltam. Nem akartam zavarni a megkezdett beszélgetést, de azt akartam: az idegen, számomra ismeretlen emberek láthassák: Mesterem nincs egyedül. Hogy miért volt ez hirtelen annyira fontos számomra, nem tudom, hisz már számtalanszor megbizonyosodhattam róla: Mesterem a benne lévő csodás Erő révén bármikor kimegy az ellene mozdulók közül, ha azok száz-annyian vannak is, mint ez a kis csoport. Talán az a fura, fáradt vonás volt aggodalmam oka, amelyet Mesterem arcán láttam? Lehet, hisz mint mondtam: Mesteremet még sohasem láttam fáradtnak, amint éhségről sem panaszkodott soha, sem pedig szomjúságról. Ha megállt, csak miattunk tette, s ha ételt, vagy italt fogadott el, hát azok kedvéért fogadta el azt, akik kínálták: meg ne bántsa őket a visszautasítással. Ott ácsorogtam egy ideig, s már azon voltam: megfordulok, s visszatérek társaimhoz, amikor a Mester felém fordult, s maga mellé hívott. Közelebb mentem, s már közelről is szemügyre vettem azokat, akik közt állt. Egyikre sem emlékeztem, hogy láttam volna valaha is, pedig mindenkor igen jól elmémbe véstem annak arcát, akit bárha csak egyszer is láttam. Ezek azonban ismeretlenek, és láthatóan idegenek is voltak: még öltözékük is eltért nem csak a Bethszaidai férfiak öltözékétől, de minden más, addig látott ruhafélétől is, amelyeken minden városban volt valami kis eltérés, mintha az emberek ezzel is jelezni akarták volna: hol, mely táján élnek Izráel Földjének. Ezeknek öltözéke azonban ismeretlen volt előttem, így fogalmam sem volt: honnan, merről érkeztek. Amit még igen furcsállottam, az az volt, hogy bár láthatóan nem környékbeliek voltak, sem egy úti alkalmatosságot, sem egy málhás, vagy hátas állatot nem láttam: az idegenek ruhája és saruja azonban nem volt poros, s nem látszott rajta, hogy messziről érkeztek volna. Ez csak akként lehetséges - tűnődtem magamban - ha Bethszaidában szálltak meg, s miután megpihentek, s rendbe szedték magukat, a Mester után jöttek, hallva, hogy errefelé indulva hagyta el a várost. Igen ám; de ha ők eljöttek: miért nem tartottak vélük azok is, akiknek érkezését a Mester már tegnap jelezte? - tűnődtem tovább, majd hogy semmiképp sem leltem kérdéseimre feleletet, elhessegettem azokat elmémből, s igyekeztem inkább a mellettem folyó beszélgetésre figyelni. No, arra aztán figyelhettem! Ugyan nem tudom, milyen nyelven szólottak egymással a Mester, s azok a fura idegenek: én bizony egyetlen szót sem értettem abból. Hát csak álltam ott mint valami tévedésből odakeveredett vándor, s az idegenek arcát, szemét kezdtem figyelni. Azon is volt mit néznem: soha még olyan furcsa arcokat, oly hatalmas szemeket nem láttam, s mintha arcuk bőre is más lett volna, mint az enyém, vagy bárki másé. Ennek okára aztán rájöttem: azért tűnt oly furcsának, mert egyikükön sem volt a borostának még csak nyoma sem, olyan bőrük volt, mint egy leánynak, annak ellenére, hogy jól megtermett volt mindahány. Egy ideig még azon a fura nyelven beszéltek, aztán arámi nyelvre fordították a szót: s akkortól én is értettem azokat. Ama dolgokról beszéltek, amelyeket Mesterünk már háromszor megmondott minékünk, s amelyeknek Jeruzsálemben kell meglegyenek.

8


Érdekes: ha máskor, testvéreim közt állva hallottam ezekről a dolgokról szólni Mesteremet, mindahányszor heves indulatot váltottak ki belőlem szavai, olyannyira, hogy kedvem lett volna azonnal elindulni, hogy nekitámadjak mindazoknak, akik akár csak a szavukat, vagy kezeiket felemelhetik imádott Mesterem ellen valaha is. Most azonban csendesen, s tökéletes nyugodtsággal úgy, akként hallgattam ugyanazokat a jövendöléseket, mint eleve elrendelt, tudott, és nagyon is rendjén való, mert elkerülhetetlen szükségességű dolgokat. Olyan benső békesség, és valami számomra ismeretlen bölcs belenyugvás volt bennem, amit még sohasem éreztem. Tudtam, hogy ami történni fog, annak meg kell lennie, mert az úgy a rendjén való, úgy része a Törvénynek, mert ismert és tudott dolgok azok a Kezdettől, attól a pillanattól, amikor az Atyában megfogalmazódott a Fiú. – Mert valóban a Kezdettől volt tudott mindaz, aminek be kellett következnie! Atyánk már a legelső pillanattól tudta: hogyan fognak alakulni mind, a történések, ha megfogalmazza Önmagában – Önmagát, s ezzel megfogalmazza Önmagában a Fiút. Látta mindahány történést, hisz az már ott volt Benne a Kezdet Kezdetétől, ha még nem is mint kibontott, és megadott rendszerbe zárt, de már mint valós Isten-elem. És Benne volt, Benne létezett ezen Isten-elemek majdani Útja is: s ez mégsem illik bele az általatok felépített: „eleve elrendeltetés” - elméletébe, mert Atyánk a Kezdetet és a Véget: tehát Önmagát, az Alfát és az Omegát látta és ismerte, azt TUDTA: minden más, ami e kettő közt van, szerves része a kettő közé zárt Egésznek, s mert hogy Ő AZ EGÉSZ: lényegében nem is lehetett volna, hogy ne ismerje minden egyes részét, hisz ÖNMAGÁT mindenestül ismerte örökkön, az ÓM első rezzenésétől a végtelenségen át, amelynek nem volt, nem lehetett kezdeti, és nem lesz utolsó pillanata, mert örök, amiként az Isten maga Örök. – Egy ideig tehát ekként beszélgettek, s én most is csak hallgattam, s mégsem éreztem úgy: csak mint megfigyelő hallgatom szavaikat, de úgy, akként éreztem, mintha maguk a gondolataim, az érzéseim kapcsolódtak volna hozzá minden kiejtett szavukhoz. Aztán Mesterem elköszönt tőlük, s karomat megérintve szinte vezetett visszafelé, miközben beszélt hozzám. ~~ Hamarosan megtudod, Simon: kik voltak azok, akikkel most szóltam, amint megtudod azt is: miképpen, milyen nyelven beszéltünk, s hogy miről. Most azonban még néked sem mondom meg, mert az Idő még nem érett meg rá … Miközben Mesterem beszélt, egy futó pillantást vetettem hátrafelé, amerre az idegeneket hagytuk, s amerre vélekedésem szerint indulniuk kellett, de bár az út messze-távolba veszően sima, egyenletes volt: sehol sem láttam őket, mintha csak a hajnali köddel emelkedtek volna fel. (Fogalmam sem volt róla: mennyire közel járok e gondolatommal a valósághoz…!) Kevéssel azután hogy visszaértünk, társaim is ébredezni kezdtek, s amikor már mindannyian ébren voltak, s egy csendes, áhítatos, közös imában az éji nyugovást is megköszöntük Istennek; mind törtünk egy-egy darabka rizslepényt, majd ittunk egy kevéske vízzel kevert bort (nem sok volt már tömlőinkben, mert hogy Bethszaidában nem töltöttük meg azokat), de már a lepényt csak menet közben kezdtük enni. Még jószerivel el sem indultunk, amikor Mesterünk azt mondta: ~~ Álljunk meg ismét egy kissé, hogy utolérhessenek minket azok, akik utánam indultak, amiként az este mondtam néktek. Megálltunk tehát, bár hiába kémleltük az utat: sehol sem láttunk közeledni senkit. Azonban tudtuk: nem hiába szólt Mesterünk, s ha Ő azt mondja: várnunk kell, mert valakik követik Őt, akkor az úgy is van. Amiként ez kevéssel később be is igazolódott! Egy ideig az út mentén álldogáltunk, majd le is telepedtünk, s beszélgetésünkbe merültünk. Ám alig merültünk bele a beszélgetésbe, Máté hirtelen felállt, s felemelt kézzel csendre intett mindannyiunkat. Tudtuk: nem véletlen tesz ekként, amúgy is néki volt a legélesebb hallása mindannyiunk közül, így hirtelen elhallgattunk. Máté egy kis fülelés után azt mondta: Jönnek. Nem sokan vannak, de már nincsenek messze…

9


Erre a hírre ismét felálltunk, s kevéssel később magunk is láthattuk, amint néhány kis pont közeleg a távolban. Egy darabon elébük mentünk, így hamarosan már azt is láthattuk: mintegy tíz férfiú, s két, alig serdült fiú közeledik felénk. A Mester mosolyogva köszöntötte őket, s még mielőtt rátérhettek volna: mi céllal indultak nyomába, vezetőjüket karon fogva tovább indult azzal, hogy jövetelük okát menet közben is elmondhatja ama férfiú. Mi egy pár lépéssel hátrébb maradva beszélgettünk a többiekkel, hogy ne zavarjuk kettejük társalgását. Mivel Mesterünk mielőbb Godarába kívánt érni, most nem a karaván út, hanem a Galilei tó felé indultunk. ~~ Ott most indul útjára egy kisebb halászcsoport: azokat kérem meg, s akkor áteveznek velünk a tó túlsó végéig. Onnan már játszi könnyedséggel haladhatunk Godara városáig. Az év első, igazán komoly halászatára készültek a hajósok s a bárkások: ezekről szólott a Mester, bár hogy honnan tudta: azok épp aznapra tervezték az első nagy, közös kerítő-halásza-tukat; magam sem tudtam, hisz az mindenkor az időjárástól függött, de a helyi szokásoktól, s a vén, tapasztalt halászok szavától is, akik egy-egy ilyen halászat vezetői is voltak. Magam is gyakorta vettem már részt hasonlóban, hát ismertem minden fortélyát, amiként ismertem a lázas készülődés izgalmát is: egy nem volt a halászok közt, aki ilyen napon utazókat vett volna fel, ezért kisé gyanakodva néztem a történések elé. Mesterem bizonyára tudta; miféle gondolatok kerengnek elmémben, mert karomra téve kezét azt mondta: ~~ Ne aggodalmaskodj, Simon! Most lesz, aki elvigyen bennünket, s annak még arra is lesz ideje, hogy hálóit kivesse… Amiként mondta; akként is történt minden. Még szinte oda sem értünk a partra, máris volt egy ifjú halász, aki két társával hajlandó volt kiválni a halászatra induló csoportból, s bárkáján átvinni mindannyiunkat a tavon, bár most még csak fizetni sem tudtunk nékik, legalábbis nem sokat: a Júdásnál lévő erszényben alig csörgött valami kis pénz. Az ifjú azonban, aki elsőként kivált a közös halászatra induló csoportból (s aki e másik két ifjúnak lehetett afféle vezetője, mindenesetre erősen hallgattak szavára) szemmel láthatólag nem bánta, örült, hogy a Mester segítségére lehetett társaival, akinek hírét már maguk is gyakorta hallották, s hogy Mesterünk még azt is megmondta nékik: hol érdemes kivetnie hálójukat, még azt a kevésnyi pénzt is vissza akarta adni, amit adhattunk, mondván: Ha ott vetnek hálót, ahol a Mester mondta, elégnél is több halat fognak, s az bőven kárpótolja őket a kiesett időért. (Később hallottuk: ők hárman (három ifjú, tehát tapasztalatlan halász) csaknem annyi halat fogtak, mint társaik együtt véve. Kétszer is fordultak azon a napon: bőséggel volt rá idejük napszállatig, pedig még széjjel is kellett válogassák a kifogott halakat, hogy családjaik asszonyai, s a kisebb fiúgyermekek a piacra vihessék azokat eladni…) Alig egy órával azután, hogy partra szálltunk, már Godara városában voltunk. Ott sem időztünk azonban sokáig. Mesterünk mindössze ama férfiút kereste fel, akit korábban megszabadított az őt megszállva tartó ördögi és démoni lényektől, hogy intse: ne kövesse el ismét azt a hibát, amely megszállottságához vezetett, mert a korábbinál nagyobb veszedelemnek teszi ki magát. Ennyi volt mindössze, amit mondott néki, ám a férfiú úgy tűnik: ebből is értette, mire gondol a Mester. Fejét lehajtva állt előtte, s csendesen kérdezte: – Mit tegyek, Mester? ~~ Menj, és békülj meg mindazokkal, akikkel haragot vetettél, hogy le ne kelljen aratnod a te haragod minden termését. A férfiú azonnal útra készülődött, s valamivel előttünk eltávozott a városból. Mi még feltöltöttük élelem és víz-készletünket, ha nem is valami bőségesen, annyira legalább, hogy egy-két napra elegendő legyen mindannyiunknak, aztán magunk is továbbindultunk. Most Dekapoliszon át Szküthoriszba kívánt elérni Mesterünk, hogy az otthagyott bárkán folytassuk utunkat Dél felé. Jócskán benne voltunk már az éjszakában, amikor megérkeztünk Szküthorisz városa alá, s mert hogy senki éji nyugovását nem akartuk zavarni, most is a szabadban telepedtünk le, néhány rügyezni kezdő fa alá, amelyek kellőképp sűrűn álltak egymás mellett ahhoz, hogy felfogják a szelet: el ne fújja azt a csöppnyi tüzet, amelyet raktunk: világítson nékünk, míg rendesen 10


elhelyezkedünk, s eszünk is néhány falatot. Aztán még Mesterünk vezetésével elmondtuk estéli fohászunkat, az Ég oltalmát kérve az éj óráira, majd köpönyegeinkbe burkolódzva álomba merültünk. Csak Mesterünk virrasztott, mint mindig, hogy az Égi seregekkel töltse az éjt, közéjük emelve lelkét és szellemét… Hajnalban, vagy inkább már kora reggel ismét én ébredtem elsőként, s szinte azonnal az a nemrég látott kép jutott eszembe: a Mester, amint a furcsa idegenekkel beszélget. Most azonban Mesterem mellettem ült, s körötte hiába is kerestem azok nyomát. Kicsit tán csalódott is voltam, szerettem volna ismét viszontlátni azokat a fura, sima arcú, hatalmas szemű embereket. Igaz: csalódottságomba azért némi megkönnyebbülés is vegyült, hisz azt sem feledtem el: mennyire aggódtam első pillanatban szeretett Mesteremért, amikor ébredvén sehol sem láttam Őt. Mesterem megvárta, míg mindeme gondolatok és érzetek végig hullámzanak elmémen s lelkemen, majd hogy végre egészen kiemelkedtem az álom utáni, fél-kába állapotból, helyet mutatott maga mellett, amiből arra következtettem: szólni kíván vélem. Ez így is volt. Miután egy maréknyi vízzel felfrissítettem arcomat, s mellé telepedtem, azt mondta: ~~ Gondolataid mezején ama férfiak jelentek meg, akiket nemrég láthattál az én társaságomban, s akik közé magad is állhattál. Hogy ez utóbbi miért bír akkora fontossággal, hogy külön is kiemelem előtted; magad fogsz ráébredni egy percen, amikor majd ismét láthatóvá lesznek számodra. Nem idegenek ők tenéked, amiként ők is ismernek téged, s nem mostantól, de már régtől fogva, bár nem a Föld szülöttei. Hamarosan, ha már majd távozom közületek, ismét találkozni fogsz vélük: ha nem is úgy, nem is akként, amiként most találkoztál vélük. Akkor majd mindegyikükre ráismersz, mert mindnek neve be vagyon írva lelkedbe, s szellemedbe. Már korábban is érezni fogod jelenlétüket, de látni majd csak az utolsó utáni percen látod őket. Így most hiába is várnád, hogy felbukkanjanak. Rövidre szabott időre elegendő Erőt hoztak csak magukkal, majd annak fogytán le kellett vessék ama test-képzeteket, amelyeket láttál, azért nem láttad őket, amikor visszapillantottál, bár akkor még ugyan ott álltak, ahol elváltunk tőlük. Azóta visszatértek a maguk Hazájába, hogy bevégezzék a feladatot, amelyet rájuk bíztam, még mielőtt a Nap éretté lenne mindazok bekövetkeztére, amelyekről már szólottam néktek. Egyelőre ennyivel kell beérd, s majd ha magad is végére érsz a te vállalt feladatodnak: minden titoknak tudójává teszlek, amik most még fedve kell maradjanak előtted. – Meg kell mondanom őszintén: nem sokat értettem Mesterem magyarázatából. Akkor és ott legalábbis nem, s még később is, amikor a Lélek betöltött minket; alig valamit sikerült megfejtenem titokzatos szavaiból. Még annál is később, tehát Visszatérésem után persze magam is megmosolyogtam földi énem értetlenségét; amiként ti magatok is mosolyogni fogtok azon: egyszerű dolgok mily érthetetlennek (sőt: olykor értelmetlennek is!) tűntek földi tudatotok számára. Olyan dolgok, amelyek pedig belétek vannak írva az Idők kezdetétől: s amelyek ismét elétek kell álljanak egy másik Út során (bár sokatoknak már nem is a Föld színén), hogy mint teljességében ki nem bontott, s így gyakorlattá sem változtatott elemeket: ismét felvegyétek Úti tervetekbe, hogy megértsétek, s meg is valósítsátok azokat, már valóban beleírva ama ismeretek energiáját a Szellemi Én-részeitekbe, s ezáltal Szellemeitek teljességébe, mint konkrét, egyéni LÉT-elemmé vált Felismeréseket.– Még vártam volna: Mesterem tovább magyaráz, s egy kissé jobban érthetővé teszi számomra szavait, ám Ő hallgatott, amint hallgattam én magam is, s egy ideig a hallottakon tűnődtem. Aztán hogy társaim is mozgolódni, s ébredezni kezdtek, mintegy varázsütésre elillantak agyamból a kérdések, de még Mesterem szavai is, mintha nem is szólt volna, mintha némán, elmélkedéseinkbe merülve ültünk volna egymás mellett mindeddig. Csak szavainak ereje rezgett bennem, de már tartalmukra nem lettem volna képes visszaemlékezni, épp úgy, mint amikor álmainkból ébredve emlékszünk vissza az álom hatására, anélkül, hogy az álom valós tartalmát fel tudnánk idézni

11


emlékezetünkben. S utólag már abban sem voltam biztos: vajon igazán szólt vélem Mesterem? Vagy valóban csak egy fura álom emléke rezgett bennem mindvégig, mialatt Mellette ültem? Miután társaim, s a Mester követőivé szegődöttek is mind felébredtek, a szokásos fohász után ettünk néhány falatot, s csak azután kerekedtünk fel, hogy Szküthoriszba térjünk, ahol korábban a bárkát hagytuk a kedvezőtlen, téli időjárás végett. Amikor a város szélére értünk, utunk a külső városnak nevezett részen, vagyis a szegények kunyhói mellett vitt el. Itt egy kis időre megálltunk, s a házakból kiszüremlő hangokat hallgattuk: s bizony: szomorúan hallgattuk azokat! Az éhségtől felsíró gyermekek, s az őket tehetetlenségükben káromló szavakkal elhallgattató, vagy épp velük együtt zokogó asszonyok hangjai voltak azok… Egy kis ideig döbbenten álltunk, aztán kényszeredetten ismét elindultunk, hisz a nálunk lévő, semminél alig is több pénz kevés lett volna: betömni az éhes szájakat, s megnyugtatni a sajgó szíveket. Amink volt, mind letettük a legnyomorúságosabb kunyhónál, s mert hogy a kunyhónak még ajtaja sem volt: halkan az ajtót helyettesítő rongy mögé dugtuk be, amit adhattunk. Aztán várakozón Mesterünkre pillantottunk, várva: tán tesz valami Csodát, hogy az alvók álma végre békésebb vizekre érhessen. Ő azonban végtelen szomorúsággal nézett ránk vissza, s halkan csak annyit mondott: ~~ Itt nem nékem kell, hogy cselekedjem, hanem azoknak, akik mellé e nyomorultak helyezve lettek. Ha most helyettük cselekednék, ők még inkább restté válnának az ő szíveikben. Az én feladatom azokkal lesz hát, s nem ezekkel… - azzal lassú, láthatóan nehezen megtett léptekkel továbbindult, s mi követtük Őt. Tovább haladva a város házai közé értünk. Még aludt a város: s itt már az álma is nyugalmas volt az emberek többségének, a házakból nem a nyomorúság hangjait hallottuk. Alig egy-néhány kereskedő, s néhány halász volt csak ébren. A kereskedők már, mert hogy ők ilyenkor kezdték a napot, a halászok viszont még, mert hogy ők ilyenkor végeztek az éji halászattal. Már amelyikük e nagyon is kora tavaszi, vagy inkább még tél végi éjen kimerészkedett a vízre, hogy a Folyó irgalmát remélve megkíséreljék megtölteni bárkájukat (ha nem is színültig; valamennyire legalább) a Tenger felé igyekvő, bár ilyenkor még csak kisebb csoportokban aláereszkedő, s a korai ívásra gyülekező halfajokkal. Annál is inkább szükséges volt ez, hisz a téli hónapokban szinte minden háznál elfogyott a liszt, a rizs, az aszalt gyümölcs, s a bor és az olaj is, hisz amit az év többi hónapjaiban megkeresetek, annak nagy részét elvitte az adó, a tized, a dézsma, s a kötelező ünnepi ajándékok, amelyek mind az urak, a gazdagok, s a papság gazdagságát voltak hivatottak növelni - a szegények, a nincstelenek kárára. Ezektől béreltünk aztán a meglévő mellé még egy kisebb bárkát, hisz annyian nem fértünk volna el abban az egyetlen bárkában, s Mesterünknek nem volt szíve visszafordítani azokat, akik oly lelkesen, és oly boldogan szegődtek nyomába. Minthogy azok is hoztak magukkal némi pénzt az útra, nem volt gond: miből béreljünk bárkát, így hamarosan úton voltunk mindahányan Aenon felé. Estefelé járt már, amikor kikötöttünk a város alatt, de mert hogy most igen sokan voltunk, meg sem kíséreltük, hogy valamely háznál szállást kérjünk. Csak a folyó partján táboroztunk le, s ahogyan az előző éjen is tettük: a szabadban aludtunk, majd reggel a folyóban mosdottunk le: úgy tértünk be aztán a városba, felfrissülve a folyó hideg vizétől, s kipihenten az éjszakai nyugovástól. A piactér felé tartottunk, de még szinte be sem léptünk a városba, már vagy száz ember, s egy seregnyi, mindenféle korú gyermek szegődött a nyomunkba, várva: Mesterünk tanítani fogja őket. Ám Jézus most nem szólt, épp csak kezét tette egynéhány beteg fölé, akik elébe kerültek, hogy azok gyógyulást vehessenek Ereje által. Már csak akkor állt meg, amikor erősen megnövekedett az utána sereglők száma. Akkor megfordult, s kedvesen azt mondta: ~~ Menjetek ma még utatokra, hogy dolgaitokkal végezzetek, mire a Nap a láthatár mögé bukik, hogy holnap ne lássátok kárát mai tétlenségteknek. Holnap a zsinagógában leszek magam is enyéimmel: s akkor majd tanítlak benneteket, és szólok tenéktek az Istennek Törvényeiről, s a Mennyeknek Országáról. Az emberek lassan tényleg elindultak, hogy bevégezzék aznapi dolgaikat, mert hogy másnap szombatnap volt, így péntek napnyugtától szombat napnyugtáig semmi dologba nem foghattak, 12


ami nem volt létfontosságú. (Az állatok ellátása, s a maguk élelmének elkészítése volt lényegében csak engedélyezett, míg minden másféle cselekedett tilalom alá esett e napon.) Mi magunk a Mester egyik régi, kedvelt tanítványát kerestük fel, egy középkorú férfiút, aki családja mellett maradva bár; mégis a Mester Tanításait hirdette, elsőként övéit oktatva, s meglehetősen kiterjedt rokonságnak tagjait, de tanítva szinte minden felé, amerre csak járt, s ez sem volt kevés, mert hogy kereskedő volt, aki kézi szövésű kelmét, de más használati tárgyat is árult, méltányos árat kérve árujáért, s azon igyekezve, hogy a maga hivatását is mindenkor a Mester tanításai szerint végezze, nem károsítva meg, és nem csalva meg senkit: mégha az százszor megcsalt is már sokakat. Akkor is a Mester szavait tartotta szem előtt, s hagyta: az illető maga rendezze számadását önnön lelkiismeretével, s majd a Mennyeknek Urával. E férfiú házához mentünk tehát, s épp jókor mentünk, mert hogy a férfi is otthon tartózkodott. Ilyenkor persze az egész család összegyűlt, hogy a messzi földeket bejáró férfiú szavait hallgassák, aki oly kedvesen, s oly érdekesen tudott mesélni az idegen, s számukra ismeretlen földekről, s a furcsa, barna, meg fekete, vagy éppen sárga bőrű emberekről, hogy szavait egyszerűen nem lehetett nem szájtátva hallgatni. Csodálatos építményekről, és kicsiny, bambuszból készült kunyhókról beszélt, és furcsa emberi szokásokról, néha le is rajzolva a házakat, vagy az ünnepi díszbe öltözött, minden féle embereket egy-egy nyolcadrét pergamenre, vagy akár csak a falra, darabka elszenesedett fát használva íróeszközéül. Ezek a rajzok aztán ott ékeskedtek mindenütt a házban, tanúságul: hol, merre járt már a ház gazdája, s tanúságul arról is: hol, merre szólt már az embereknek mindarról, amit a Mestertől látott s hallott. Már; ahol meg tudta értetni magát, hisz más dolog egy alkut megkötni, s megint más komoly dolgokról szólani, mert míg az előbbihez olykor a mutogatás, a jelbeszéd is elégséges, az utóbbihoz néha a nyelv teljes és tökéletes ismerete is kevés, mert hogy az előbbihez csak néhány számot, s néhány száraz tényt kell közölni a másik emberrel, az utóbbihoz viszont a benső érzéseket is tolmácsolni kéne, a lélek mély rezdüléseit; s arra bizony még az azonos nyelvet beszélők közt is csak kevesen képesek úgy, hogy mondandójuk igazán átsugározzék annak szívébe - lelkébe - tudata és szelleme mélyére, akihez a beszélő szólni kíván. Épp egy idegenben esett történetet beszélt, amikor beléptünk a kertbe, s mert hogy félbe akarta hagyni a történetet, Mesterünk felemelt kézzel intett: folytassa csak, mi is szívesen meghallgatjuk mondandóját. Aztán nékünk intett, s nékünk is csak szavak nélkül: telepedjünk le mi is a zsenge fűbe, az együvé sereglett hallgatóság közé (akik közt jócskán voltak szomszéd gyermekek és ifjak is a háziak közé keveredve), majd maga is közénk ült az egyik leterített köpönyegre, s szemmel látható élvezettel hallgatta a férfi elbeszélését, aki még nagyobb kedvvel folytatta beszámolóját az idegen földön tett útjáról. Amikor azonban története végére ért, felállt, s a Mester köszöntésére sietett: – Rég óta várlak, Mester! Hisz annyi ideje nem láttalak… ~~ Magad is tudod: sokan vannak, akik várják, és vágyják az Igét; nem hagyhattam lelküket s szellemüket szomjúhozni. De nem feledkeztem el rólad, és tiéidről! Legutóbb azonban amikor e városban jártam: te nem voltál idehaza, Aminas… Ekként beszélgettek hát: A Mester, és az idegennek számító Aminas, akinek ősei messzi földre szakadt zsidók voltak, akik alig két nemzedéket tudhattak Izráel földjén születettnek: amúgy már valamikor a pusztai vándorlás évei alatt elszakadtak az ősi törzsektől, s másutt telepedtek le, mintegy százan, amikor törzsük vezetője halálán volt. Az ősapa sírjának közelében maradtak, majd hogy ne kelljen idegen vérrel keveredniük, ismét felkerekedtek, s egyéb szórványnemzetségekkel kapcsolódtak, olyan zsidókkal, akik maguk is hasonló okokból szakadtak le annak idején a Mózes vezette nép teljességéről. Aminas már Izráel földjének szülötte volt, amint apja és apjának apja is, s ősi Izráelita családból vett magának asszonyt: de még a maga szakadár őseinek hagyományai szerint, tehát egyet-len feleséget, amint ágyast sem vett magának, s nem is engedett be ágyas-házába, vagyis hálókamrájába soha. E benső tisztaság végett kedvelte őt a Mester: pontosabban ezért is, s még 13


sok másért, hisz Aminas nem csak tisztaságával, de ösztönös bölcsességével s még tanultságával is kivált kora átlagos emberei közül. Esztendeig szolgált valamely írástudó házánál ifjúsága idején, s az alatt az idő alatt megtanulta a betűvetést, amely tudományt mások hosszú éveken át tanulnak (nem egyszer hiába), s oly tökéletes szintre fejlesztette elméjét az Írások megismerésében is, aminőt a papok közül is csak kevesek mondhattak magukénak. Emellett az idegen földeken is hatalmas tudásra tett szert, s nem egy nép írásjeleit is képes volt megfejteni. Amikor azonban felajánlották néki: lépjen papi szolgálatra, nemet mondott, s hogy sértésnek ne vegyék elhatározását; egészségi állapotára hivatkozott, amely nem tette alkalmassá a szent tisztség betöltésére. Ugyan azt magam sem tudom: miféle kór gyötörte, szemre egészségesnek látszott, de a papság elfogadta indoklását, s attól kezdve nem háborgatták. Csak egynémely idegen nyelven megszerkesztett írást vittek néki olykor, s ha otthon érték, lefordíttatták véle maguknak. A Mester ugyan csak egyszer találkozott véle, (hisz mint mondta: hiába érdeklődött felőle, mert hogy épp úton volt) de megejtette Őt a férfiúban lévő egyszerűség, s az az alázatosság, amellyel egyéni képességeiről szólott, azt mondván: – Isten ajándéka az bennem, s énnékem semmi érdemem nincsen abban! Ezért is, hogy méltatlannak éreztem magam: az Istennek Oltára elé állani, s a Hatalmas szolgájává lenni. Inkább csak a hívek seregében van helyen énnékem, s még ott is csak a leghátsó sorban, mint minden jövevénynek. A Mester Tanításainak mély és valós Tisztasága és Mesterünk minden szavának Igazsága azonban oly nagy erővel ragadta meg, hogy attól kezdve, hogy először hallotta Őt szólani, s tanítani a Templomban; minden alkalmat megragadott, hogy a hallottakat másoknak is tovább adja: kinek élő szóban, kinek pergamenre írva; hadd örökítődjék a Tanítás annak fiaira és leányaira is, s hadd másolják le azt, ha tehetik minél többen. Ha a szó szigorú értelmében vesszük, tán épp Aminas volt az első, akinek kezéből messze földre is eljutottak a Mester szavai és Tanításai, bár ő meg sem próbálkozott azzal, hogy gyógyítsa, vagy a merítés szertartásának is alávesse azokat, akik közé a Tanítások egyes részeit eljuttatta. Estélig beszélgettünk Aminas házában, s hogy kérte; az éjszakát is ott töltöttük. Mi legalábbis, míg a Mester követői más házaknál találtak maguknak szállást azzal, hogy reggel ismét csatlakoznak hozzánk. Mesterünkkel tehát Aminas házában maradtunk, s amint megvirradt, a ház férfiaival közösen mondtuk el szombat-napi fohászunkat, amely Fohász vezetője természetesen Mesterünk volt. Aztán a zsinagóga felé indultunk, s Mesterünk (amint az megillette Őt) a zsinagóga első sorában foglalt helyet, mi pedig hátrébb maradtunk Aminas, és az ő fiainak társaságában, bár csak annyira távol, hogy mégis Mesterünk közelében lehessünk, hogy kéznél legyünk, ha szükségeltetik. Amikor a pap a Talmud, majd a Tóra sorait bevégezte, s a közös imádságnak is, s a zsoltárnak is végére értünk, minden szem a Mesterre szegeződött, s mindenki az Ő szavait várta. ~~ Miként beszéljek néktek a Mennyeknek Uráról? És mit mondjak néktek a Mennyek Országairól? És miként tanítsam tenéktek az Egyetlen Nagy Parancsolatot? – kezdte Mesterünk, anélkül, hogy felállt volna ültéből. Erre amúgy sem volt szüksége: így is kimagaslott a mellette körötte ülők közül, úgy, hogy arcát, meleg-barna szemét jól láthatták hallgatói… – Immáron közel három esztendeje, hogy közétek léptem: három esztendeje, hogy kezetekbe adom nap mint nap az én Atyámnak Világosságát, s mindama Tiszta Tanításokat, amelyek szerint élnetek, s lépnetek kellene életetek minden Útjain: de ti csak jártok továbbra is a magatok sötétségében, mert szemetek vak, fületek süket, és szívetek holt: meglátni, meghallani és megérezni az Istennek Igazságait. A Szeretet: Isten Szeretetének Nagy Törvényét és Parancsolatát tárom elétek: s ti megmaradtok a magatok vad és vak gyűlöletében. Az alázatosság Tanítását tárom elétek; s ti dölyfösek és kevélyek vagytok, s megmaradtok a ti felfuvalkodottságotokban, elé tolva magatokat mindennek és mindenkinek: még az Istennek is! Szegényeitek és özvegyetek és árváitok éheznek és szomjaznak és fáznak, s az ő segélykiáltásuk reszketteti meg nap mint nap a Mennyek erősségeit, és könnyeik rendítik meg az Istennek Szívét tevéget-tetek: s ti csak szavakkal éltek, mert cselekedeteitek meghalnak már a kimondatlan maradt szándékban. Mit tanítsak hát még 14


néktek, miként mutassam meg: miről szólnak az Atyának Igazságai? Miként tudnék beszélni holtaknak az Éltről, ha azok csak a Halál igazságait ismerik, s zengik? Miként szóljak néktek az Örökkön Élő Istenről: ha csak a magatok holttá-tevő, testet és elmét, lelket és szellemet ölő „isteneteknek” szavát értitek, mert csak azt fogadni tanultátok meg? Mondottam tenéktek, mint mondotta Mózesnek az Isten: Szeresd a te Uradat, Istenedet, s csak néki szolgálj… Ez az első, a Nagy Parancsolat. De vajon tudja-e a ti elmétek: mit jelentenek e szavak? Tudja-e a ti szívetek: KI a te Istenetek, s hogy miképpen kell szolgálnotok, ha valósággal ŐT akarjátok szolgálni? Isten maga a SZERETET: az EGYETLEN BÖLCSESSÉG, amely éltet és megtart benneteket, s minden élőt: legyen az a Föld színén, vagy bárhol a Teremtett Világban. E Szereteten kívül nincs más, ami valós Bölcsesség volna, mert nincs más, ami ellene szegülhetne a ti lelketek s szellemetek Halálának. Ezt kell hát szolgálnotok, s mert a valódi, Tiszta Szeretet másféle szolgálatot el nem fogad, s el nem ismer, mint aminővel Ő szolgálja Létetek: akként kell szolgáljátok, hogy szerettek… Szerettek mindenek felett! Ezért is, hogy az első, a Nagy Parancsolat második része ekként int titeket: „és szeresd a te felebarátodat, mint tenmagadat.” Mert ki az, aki magára ne napfényt, s ne áldást: de bizony az Istennek Igazságát, s a méltán megérdemelt büntetést kérné, amit igazán jussolnia kellene, ha megvizsgálná az ő szívének-lelkének mélyét, vagy csak mindennapjainak óráit? Egyikőtök sem, hisz mind akként vélekedtek: bűneitek csak semmiségek, amelyeket méltányosan néz, s szelíd orcával az én Atyám. Ám ha másokon látjátok ugyan ama vétségek rút sárpettyeit; méltatlankodástok s haragotok szava, s mind a vétkesre szórt átkok az égig érnek, az Istennek haragos ostorát, s az Ég tüzes villámait kérve a vétkesre. Ekként éltek az Istennek árnyékában: mégis meg sem látva az Istent, s meg sem hallva az Ő intő-figyelmeztető-óvó szavát. Hát miként kiáltsam én fületekbe az Istennek Igazságát, ha ti szándékkal vagytok süketek, és miként mutassam meg néktek a Mennyek Országainak Élő Fényességét, ha akaratotok szerint vakítjátok meg a ti elmétek, lelketek és szellemeitek szemeit? Most megütköztök szavaimon. Azt vártátok: tán ékes, lágy szókat fogtok hallani ajkaimról. Ámde láttam jöttömben tanítványaimmal a ti városotok szélén álló kunyhókat, és látván láttam a ti szegényeitek mély és keserves nyomorúságát, és hallottam az özvegyek s az árvák zokogását, s ezernyi jogos panaszát: hát nem szólhatok néktek szelíd szókkal, csak mint az Igazság villáma; ostorozhatom a bennetek élő sötétséget. Ébredjetek az Istennek Igazságában, s töltsétek be ama Parancsolatot, amelyet atyáitoknak rendelt az Isten, hogy életetek legyen e Földön, s majdan a Mennyeknek Országaiban is. Akinek füle van hallásra, hallja meg, s akinek szeme van látásra: lássa meg az Én Igazságomat, akinek pedig elméje van: értse is az Én szavaim Üzenetét… Az emberek nyugtalanul pillogtak egymásra, de nem szóltak. Most nem, de amikor Mesterünk felállt, s távozott a zsinagógából, mi, ahogy mögötte haladtunk, még hallhattuk néhány méltatlankodó szavukat. Hallottuk, de nem törődtünk vele, s mit is felelhettünk volna nékik? Semmit, ha csak azt nem: magunk is láttuk, amit ők már talán észre sem vesznek, s hallottuk is, amit ők soha, egy percre sem voltak képesek meghallani. Mert méltatlankodó szavaikból erre következtettem, s bizonyára testvéreim is, s azok is, akik vélünk voltak, s maguk is látták és hallották a végtelen nyomor arcát, s hallották annak keserves hangjait. Aminas, ahogy haza értünk, mindjárt meneszteni is akarta néhány szolgáját: vigyenek némi élelmet ama kunyhókhoz, s osszák széjjel a nyomorultak közt, ahogyan addig is tették, ám Mesterünk megállította szavát: ~~ Amit mondtam, nem terád vonatkozott! Tudom, barátom: te mindenkor igyekszel, hogy enyhítsd azok nyomorúságát, akikről szólottam. Ám nem csak a te feladatod: vélük törődeni, hanem mindenkié, aki e városban él, s ha te mindahányszor megelőzöd őket: már meg sem próbálják, hogy ők maguk is megmozduljanak. Várj még, s ha egy sem cselekszik közülük, küldd el a te szolgáidat. Mert tenéked akként lesz jussod a Mennyek Országaiban, amiként te cselekszel, s már oly sokszor cselekedtél is; és nékik is akként, amiként ők cselekszenek.

15


Aminas igazat adott a Mesternek, s visszatartotta még egy kevés időre szolgáit. Még egy kis ideig beszélgettünk, aztán Mesterünk kívánságára elindultunk Andrással és Jakabbal, hogy előkészítsük az útra a bárkát. No, ez nem sokból állt, mindössze egy-némely rést kellett csak rendesen, már szurkozott kóccal betömni, azzal indultunk is, hogy szóljunk Mesterünknek: indulhatunk. A part felé menet a nyomorultak viskói közt haladtunk: ott ugyan nyomát sem láttuk, hogy bárki is élelmet vitt volna nékik! A gyerekecskék a kunyhók előtt a porban guggoltak, de úgy, mintha nem is gyerekek, de kicsiny aggastyánok volnának: szomorú, éhes-sápadt arcocskájukban csak hatalmas szemeik éltek, s azok is valami néma könyörgéssel villantak felénk, majd reményvesztetten siklottak alakunkról ismét a poros földre, látva: üres kézzel járunk, magunk is kopott, szegényes köpönyegben. Visszafelé azonban már a piactéren át mentünk, akként közelítettük meg Aminas házát, amely a piactértől kissé távolasan állt, s ekként hallottuk: miről beszélnek egymás közt az emberek. No; ugyan egy szó nem esett sem Mesterünk szavainak igazságáról, s még annál is kevesebb a város szélén élők megsegítéséről. Arról viszont annál több: miként lehetne megakadályozni, hogy azok a városba jöjjenek, s élelmet kolduljanak. Mindezekről persze nem beszéltünk Mesterünknek, s Aminasnak sem, de hát Mesterünk ismerte még kimondatlan gondolatainkat is, Aminas pedig valamiképp leolvashatta komor arcunkról: mit tapasztaltunk kurta utunkon, míg a folyópartra értünk, s vissza. Akkor már Mesterünk sem ellenezte, így távozva magunk is segítettünk Aminas szolgáinak a kunyhókig szállítani az élelmet, amelyet a nyomorgóknak küldött. Ő maga nem tartott velünk, már háza kertjének kapujában elbúcsúzott Mesterünktől, s azt mondta: – Nem kell, hogy tudják: kinek a házából kapnak élelmet! Hisz bárhonnan lesz is az küldve: csak az Isten segíti meg őket, hát Néki kell köszönetet mondjanak, nem nékem… - s keserédes hangon nevetett, mint aki egy jól sikerült csínyt nevet, egy csínyt; amelyre bár ne volna oly égető szükség a város ama részén… Mesterünk maga is elmosolyodott, s szívére ölelve azt mondta: ~~ Nagy, bölcs és nemes lélek lakozik benned, Aminas. Vigaszul vagy te az Én fájó szívemnek e halott városban: egyetlen Élő a Holtaknak birodalmában… - azzal arcon csókolta, s elindult a part irányába. Mi Aminas szolgáival követtük, miután Aminas nékünk is a lelkünkre kötötte, amit szolgái már rég utasításba kaptak tőle: – Ha kérdik, hogy ki küldi az élelmet, hát csak mondjátok: az Isten egy gyermeke, amiként Isten parancsolta azt őnéki, hogy áldják mind az Istennek szent nevét örökkön… Talán mondanom sem kell: mekkora volt az öröm! A szegények most megkönnyebbült örömükben sírtak: s nem is sírtak, egyenesen zokogtak, úgy öleltek szívükre minden egyes lepényt, s minden fiola olajat, úgy forgatták a Nap fénye felé tartva a lisztet, rizst, mifélét tartalmazó zsákocskákat, mint akik félnek: tán elillan előlük a Látomás; hát legalább kedvükre kigyönyörködik magukat annak képében, legyen miből táplálkozzék már reményét vesztett szívük, ha a látomás tovaillan. Hogy miként történt: senki sem tudta. Sem a Mester követőivé szegődöttek, sem pedig Aminas szolgái, de amikor a két szolga osztani kezdte az élelmet, amelyet egy helyre tettünk le, ahová Mesterünk mutatta, az csak nem akart elfogyni, míg mindenkinek nem jutott belőle elégséges, hogy a tél maradékát átvészeljék. Mi akkor már persze messze jártunk, s e Csodának csak később vettük hírét, amikor Szükhar városába értünk. Mert még ott is e történetet mesélték azok, akik akkor Aenonban jártak, amint sok más városban is: de már arról, hogy Mesterünk ott járt, s hogy mit tanított az embereknek a zsinagógában, s annak mennyi eredménye volt: nem szóltak az elbeszélők történetei… Ismét bárkába szálltunk hát, amint a Mester nyomába szegődöttek is, s elindultunk Szükhar városa felé, ahol korábban a bárkát béreltük. Azt akartuk most visszaadni, hisz csak a tél idejére vettük bérbe, s innen kívánta Mesterünk visszafordítani azokat is, akik mellészegődtek: térjenek haza a maguk családjaihoz, hogy már övéikkel indulhassanak Jeruzsálembe, az Ünnepekre. Azok 16


persze nehezen álltak rá, szerettek volna az Ünnepek alatt is végig a Mester mellett maradni, ám Mesterünk erősen ragaszkodott ahhoz, hogy csak mi maradjunk véle: tizenketten. Ekként is történt, ama férfiak végül is belátták: Mesterünknek igaza van, ha azt mondja: az Ünnepek alatt nékik asszonyaikra és gyermekeikre kell ügyeljenek: bajuk ne essék a Város nyüzsgő sokaságában. Szükharba érve, hogy már a bárkát is visszaadtuk gazdájának, még egy éjszakát töltöttünk a követők társaságában. Mesterünk akkor sok Tanítást ismételt el nékik, hogy továbbadhassák azt övéiknek, s mindazoknak az embereknek, akik a későbbiek során mellettük lesznek. Amikor ennek végére ért, s az Imádság szavait is megtanította vélük, ama Imádságét, amelyet egykor a Tábor hegyen nékünk, s még sokaknak megtanított; mindannyian nyugovóra tértünk. Reggel a Mester megáldotta, s egyenként megölelte őket, a felnőtteket csak úgy, mint a két fiúcskát, majd útjukra bocsájtotta őket, aztán egy ideig a parton állva figyelte: mint tűnik el a kis vízi-alkalmatosság a folyó hátán ringva a messzeségben. Aztán felénk fordult, s szomorú mosollyal azt mondta: ~~ Ismét magunk vagyunk hát, Én és ti: akiket választottam magam mellé, hogy kísérőimmé és követőimmé legyetek Utamon. Mert kísérőim és követőim vagytok, s lesztek is, amint Utam végének okozója is közületek kell legyen egy: de őt is magam választottam, hogy teljesedhessék az Írás, amiként annak lennie kell. - aztán elindult, már csak gyalogszerrel, s bár véltük: megállunk egy kis időre Szükhar városában, hogy megnézzük: miként alakult az özvegy Irene, s az ő fiának sorsa; Mesterünk elkerülte a várost, s most Észak-nyugat felé tartva Szebaszte városának tartott. Mi persze követtük, mint mindig, s azon tanakodtunk egymás közt: vajon mit értett Mesterünk utóbbi szavai alatt? Mit jelent az: Utam végének okozója…? Miként fogja közülünk egy a Mester Útjának végét okozni? Tán ráveszi valamelyikünk, hogy megtelepedjék egy városban, s akkortól már ott éljen, s ott tanítsa és gyógyítsa az embereket? – Semmit…! Az ég adta egy világon semmit sem értettünk! S ez is így volt rendjén, így, mert Mesterünk ekként akarta, hogy ne forduljunk az ellen az egy ellen, amiként az történt volna, ha csak sejtjük is: melyikünk lesz az az egy, s hogy miként okozza Útjának végét… – Szebasztéban épp csak egy éjszakát időztünk, s Mesterünk máris tovább indult, valahogy úgy, akként, mintha valami benső tűz hajtotta volna: mind több helyre elmenni még az Ünnepek előtt, ahol korábban már jártunk. Engem egy szülőföldjétől búcsúzó emberre emlékeztetett, aki messzi földre kell menjen, ahonnan tán sohasem tér vissza. Hogy miért villant belém e kép… - ki tudja. Talán társaim gondolatai közt is ez fogalmazódott meg: ezt sem tudhattam, nem beszéltünk róla sem akkor, sem pedig később. Csak mentünk, mert Mesterünk is ment, s egyre szótlanabbakká lettünk, mintha a Mesterben megérzett szomorúság a mi lelkeinkre is rányomta volna a maga bélyegét. Bizonyára Mesterünk is észrevette a bennünk esett változást, mert megpróbált vidám dolgokról szólani, s egy-némely kedves emléket feleleveníteni: ez azonban még inkább növelte tudatomban a búcsúzkodás nehéz érzetét, s még inkább elvette szavam, amint társaimét is. Tán borús kedvünk oldásának vágya, talán más volt oka annak, hogy Mesterünk oly nagy örömmel fogadta Simon meghívását, aki épp úton volt, s már visszafelé igyekezett Bethániába. E férfiú hívta Mesterünket: térjen be hozzá, s el ne kerülje házát, még az ünnepek előtt. Nagy lakomát rendez akkor, és szeretné, ha a Mester, s mi mind ott lennénk azon az ünnepi lakomán. Mesterünk tehát ígéretet tett néki, aztán folytattuk utunkat. Most Antiparisz közelében jártunk: oda tértünk hát be, hogy a másnapi szombat-nap ne úton találjon bennünket. Ugyan Mesterünk nem kívánt egy háznál sem megszállni, hát csak a város határáig mentünk, s ott letelepedtünk, amit (őszintén szólva) mi magunk sem bántunk, mert hisz ha csak lassan is, de már a Valódi Tavasz íze lebbent minden szellő-suhanásban, s a madárkák Élet-igenlő dala szállt a hajnali légben; s mi semmiért nem cseréltük volna fel szívesen a Békesség eme édes perceit, amikor csak magunk lehettünk Mesterünkkel, s Véle csodálhattuk a felkelő Nap fényének első, még bátortalan, 17


máris édes és ékes sugarait, s Véle küldhettük Atyánk felé boldog örömtől remegő szívünk minden mély fohászát, hála-adó imádságát. Amint letelepedtünk, Júdás, Máté és Bertalan társaságában a városba ment, hogy élelmet vegyenek, de siettek is aztán vissza: semmiképp nem lelték kedvüket a város zsivajában, amely szokott volt a szombat-nap előtti, utolsó órákban. Amint visszatértek, ettünk, majd ki-ki leheveredett leterített köpönyegére. Ugyan sem fáradtságot, sem álmosságot nem éreztünk, mégis afféle félálomszerű kábulatban töltöttük az időt az est leszálltáig. Akkor aztán ismét megélénkültünk: ideje volt a zsoltárok eléneklésének, a fohásznak, s a csendes, befelé forduló meditálásnak, mint minden szombat-nap előestéjén. Most is Mesterünk vezette a zsoltáréneklést csak úgy, amiként a közös fohászt is, aztán ki-ki félre vonult, hogy magányosságban merülhessen el meditációjában. Én szokásomhoz híven igyekeztem a lehető legközelebb maradni Mesterünkhöz, amiként azt János is tette, míg testvéreink kissé távolabb húzódtak: ne zavarjuk egymás elmélyülését egy hanggal, egy sóhajjal, vagy erősebb mozdulással. Ezt is Mesterünktől tanultuk, aki azt mondta: ~~ Már az is elég az emelkedettség megbontására, ha a mellettetek lévő szellemi rezgése a magatok szellemének rezgésáramával keveredik. Egyikőtök szellemi energiája ugyanis gyengébb (s ez nem jelenti azt: alacsonyabb!), míg a másikótoké magasabb: s ha a két, egymástól eltérő rezgésszint üti egymást, megzavarhatja mindkét szellem, s ezzel a földi tudat áhítatát is. Imádság közben ezen energiák erősítik egymást, mert a tudat kész rá, hogy ráhangolódjék a közös imádságra, ám csendes meditáció közben egyik szellemi energia leárnyékolja a másikat, mert nincs két egyforma rezgés, amint nincs két egyforma Szellem sem. Bár a Teremtett Világ minden egyes Szelleme a Teremtő Erejét hordozza magában, hisz más Erő nincs, nem létezik: mégis más mind, amiként a ti elmétek gondolatai is mind mások és mások, azok közt sincs két egyforma, s azok energiája is akként változik, amiként változik maga a gondolat. Így különböztette meg Atyám mind, a Szellem-világ lakóit, amiként a ti Szellemeitek, s ezzel Szellemi Én-részetek és földi tudatotok is Égi Jelt visel magán: ama Szellem nyomát, amely az Én-részt útjára küldte; töltse be a gondolat megfogalmazására alkalmas elmét… E magyarázat után megszokássá lett, hogy elmélkedéseinket egymástól kis távolságban végeztük: de most sem Jánosnak, sem nékem nem volt erőnk, hogy igazán eltávolodjunk Mesterünktől, mintha megéreztük volna: nem sokáig lehetünk már Mellette. – Igen: bár gyakran említette: miféle sors vár Reá, hogy kellő időben, s kellő alapossággal felkészítsen bennünket a várható történésekre; még mindig nem voltunk képesek szavait valóságként elfogadni, nem voltunk képesek azokat mint tényt, rögzíteni elménkben. Ekként valóban nem tudtuk: csak megéreztük, hogy hamarosan el kell váljunk Tőle: ha ezt így nem is tudtuk… nem is mertük volna még csak megfogalmazni sem, nem hogy kimondani! Később, már a történtek lejátszódása után aztán azt is megtudhattuk: mi volt ennek oka, hisz sem értetlennek, sem nemtörődömnek nem voltunk nevezhetőek, tehát megértettük volna Mesterünk minden egyes szavát, amelyet a Holnapokról szól, ha… s mégsem értettük, mert nem volt szabad értenünk! – A Mester közelében maradtunk hát, mit sem törődve azzal: fel tudjuk-e emelni lelkünket. Csak a Mester volt fontos, csak az Ő közelségét vágytuk, s hogy a közelében lehettünk, mindennél nagyobb Ajándék volt számunkra. Emellett persze tudtuk: ha Mesterünk mellett vagyunk, lelkeink s szellemeink rákapcsolódnak az Ő Ég-tiszta szellemi áramára; s akkor Véle szállunk fel, egyre feljebb és feljebb, mert a Belőle áradó Erő emel, éltet és megtart bennünket. A legteljesebb és legtökéletesebb elragadtatás perceit élhettük át Mellette akkor, s úgy, akként, hogy Mesterünk tudatában volt nem csak közelségünknek, de annak is: az Ő Szellemi ereje révén olyan magasságokba emelkedtünk fel, amilyenre sem azelőtt, sem pedig az után nem voltunk, de nem is lehettünk volna képesek felemelkedni a magunk erejéből. Hosszú perceken át lebegtünk a Végtelen peremén, majd lassan, fokozatosan ereszkedtünk vissza: aztán hirtelen úgy tűnt, mintha magunkra maradtunk volna, valahol a Fent és a Lent közt, 18


úgy félúton. Mesterünk Szellemi Eleme visszakísérte a mi gyengécske szellemi és lélekelemeinket, s amikor már egy számunkra is biztonságos magasságban tudott minket, ismét visszaemelkedett a Fent szédítő magasába: tán egészen az Atyához emelve fel Szellemét, de már úgy, hogy mi véletlen se tudjuk követni, hogy bajunk ne essék. Akkortól egyedül folytattuk utunkat a saját, elhagyott szintünkre, s hamarosan már csak Mesterünk sugárzó alakja s fénylő, tiszta arca mesélt nékünk a Fent Valóságáról, amelyben egy pillanatra megfürdethettük, s feltölthettük az Erő végtelen tisztaságú áramával lelkünk s szellemünk. Amikor Mesterünk is visszatért mellénk, felénk fordult, majd jobbjával intett: lépjünk közelebb Hozzá. Akként is tettünk, s hogy letelepedett, mi is mellé telepedtünk, s vártuk: mit készül mondani. Egy kis szünet után szólalt csak meg, s oly halkan beszélt, mint amikor az ember egy beteg ágya mellett szól: ~~ Amit most megtapasztaltatok, csak kicsiny része volt ama Magasságnak, ahová szellemetek egy nap vissza kell térjen. Csak egy kicsinyke része, a Végtelen Magasság egy töredéke. Hamarosan azonban ennél is magasabbra emeltettek mindahányan. Ki előbb, ki utóbb; még az az egy is, aki végett nékem be kell végezzem Utam, mert nem lehet, hogy bárha csak egy is elvesszen azok közül, akik egykor Nevet kaptak az Atyától. Amaz egy Útja, amint az őt mozdulásra késztető ellen' útja is; végeláthatatlan hosszúságúnak tűnik: de az ő Nevük is fel van jegyezve az én Atyámnál; hát nem lehet, hogy vissza ne térjenek. Addig azonban Utak és ezer évek hosszú sora áll előttük, amint azok előtt is, akik az ő nyomába lépnek, s megtagadják az emberfiát, s addig járják útjaikat, míg fel nem ébrednek az Igazságban, hogy felismerve, megértve és megérezve, teljességgel betöltötté tegyék az Egyetlen Törvényt: a Szeretet Ős-örök Törvényét, amely az Atyának Örök Törvénye. Most még keveset értenétek abból, amit elmondok majd néktek, ám ha elérkezik annak ideje, már érteni fogjátok mindazt, amit értenetek szükségeltetik. S most térjünk vissza a többiekhez: érzem gondolataik erejét, amint hív, hogy elmondjuk az estéli fohászt is, mielőtt nyugovóra tértek… - azzal felállt, s lassú léptekkel elindult, hogy követhessük. Mi is felálltunk tehát, s a nyomában haladtunk: már csaknem egészen besötétedett, s nem messze, kis tűz fénye mellett valóban ott láthattuk testvéreinket, amint csendesen várakoznak, tán ki-ki még az elmélkedése közben látott képeken tűnődve. Mesterünk halk léptei neszére aztán mind boldog mosollyal álltak fel, s hogy odaértünk, kezeik imára kulcsolva állva is maradtak: ekként hallgatták Mesterünk imádságát, mellyel nyugalmas, éji pihenést kért az Atyától, majd hogy együtt mondtuk az imádság végén az Áment, már mindannyian leheveredtünk, s mire a csöppnyi tűz lángjai utolsót lobbantak, mi is álomba merültünk, elindulva Álom-útjaink végeláthatatlan szövevényén át Valamerre, olyan tájak, és olyan történések felé, amelyekre reggelre csak egy kósza, még fel - fel villanó kép, egy-egy tovatűnő gondolat, vagy tán annyi sem maradt: csak egy emlék, egy érzés, egy hangulat, amely nem volt több, s nem volt másabb, mint az esti órán rakott kis tűz már hideggé lett, mégis meleg-emlékezetű hamuja… Amikor mindannyian kiemelkedtünk álmaink mezejéről, s már teljességgel visszatértünk a mi valótlan valóságunkba, egy-egy maréknyi vízzel felfrissítettük arcunkat, s köpönyegeinket kirázva, s ismét vállunkra terítve elmondtuk szokott hálaadó imánkat, megköszönve az éji nyugovást, majd a városba indultunk, hogy a zsinagógába térjünk a szombat napi Isten-imádásra. Az úton most is (mint szinte mindig) beteg emberek sokasága jött Mesterünk elé, s Ő rájuk téve kezeit, meggyógyította őket. Most még csak meg sem lepődtünk, amikor a szánandó, kórságoktól gyötört emberek egész kis seregét megláttuk, mert hogy tudták: Mesterünk a város mellett telepedett le vélünk, hisz amiként mondtam: testvéreink a városban vettek élelmet. Így akik látták, s megismerték őket, szóltak azoknak, akik már várták a Mestert, s azok a hajnal első órájában a város szélére sereglettek. Sokan, nagyon sokan kapták vissza erejüket és egészségüket akkor, azon a rövidke úton, amely a város szélétől a zsinagógáig vezetett, de bár bizonnyal azt várták: Mesterünk tanítást is szól majd nékik; Mesterünk csak az egyik oldalsó padhoz ment, ami annyit jelentett: azon a napon nem kíván szólni. Mi mögé, és mellé álltunk, János pedig a Mester baljára 19


telepedett a padon, hogy ekként is oltalmazza őt az esetleges zaklatásoktól. Mesterünk ekként teljes elmerültséggel hallgathatta végig a pap által felolvasott Írásokat, majd az imádság végét jelentő szavakat is, aztán csendesen felállt, s vissza sem nézve távozott a zsinagógából, s hamarosan magunk mögött hagytuk magát a várost is. Arimatea felé indultunk, bár messzire nem mentünk, mert Mesterünk nem kívánt oda betérni, Lüdda pedig messze lett volna, messzebb, mint amekkora távolság megtételét a Törvény engedi. Így ismét a szabadban ütöttünk tanyát, de hajnalban már úton voltunk Lüdda felé… Az út mentén, ahogy a város felé közeledtünk, megszámlálhatatlan kicsiny virág dugta ki fejecskéjét, s a Mester feje körül a dalos madarak serege szálldosott, meg-megtelepedve a Mester széles vállán, kinyújtott jobbján. Ekként értünk be a városba, ott azonban a madárkák szinte riadtan rebbentek el, hogy visszatérjenek a maguk fészkeire. Már amelyik végzett már fészke megépítésével, mert volt, amelyik még csak eztán látott hozzá, hogy a jövő nemzedék otthonáról gondoskodjék. Amelyik pedig már tojást is rakott, csak messziről csivitelte a Mester felé az ő kis szíve örömét, s Mesterünk mosolyogva hallgatta: mint dalolják az új fészek, az új nász, az új fiókák üzenetét néki az Ég kis dalnokai. Aztán hogy a város lármája váltotta fel, s nyomta el egészen a madárdalt, Mesterünk visszapillantott, s azt mondta: ~~ Mire a fészkek új kis lakói is e világba lépnek; már nem leszek köztetek… Többet nem szólt, s e szavakat is halkan mondta, így csak János és én hallottuk, akik közvetlen Mellette léptünk. János a Tavasz ezernyi, Élet-igenlő hangjától s jelétől nekividámodva felelt néki: – De itt leszel, Mester! Hisz hogy is hagyhatnál magunkra bennünket éppen most, amikor minden, de minden az Újjászületésről dalol mellettünk s köröttünk, de (érzem) bennünk is! Maga a Föld dalol, s a Föld ujjong minden kis madárcsicsergésben, s a Föld ékíti magát a milljomnyi virággal: az Életet ünnepli Ő is, a Tavaszt, amely a Télnek halála… Mesterünk hosszan hallgatott, majd azt felelte, de már igazán olyan halkan szólva, hogy még János se hallja: ~~ Mire a Tél utolsó szikrája is meghal e Földön; az emberfiának sem lesz több Hajnala azon… Úgy éreztem: hozzám, nékem szólnak e szavak, de úgy, akként, hogy nem szólnak hozzám mégsem igazán, mert a Mindenség felé szállnak. Aztán Mesterem, mint aki megbánta, hogy ismét a Holnapok történéseire gondol, váratlanul ellépett mellőlem, s gyorsabb iramot diktálva haladt át a városon. Már csak a piac-térnél állt meg, s megvárta, míg Júdás élelmet vásárol. Várakozás közben beszélgetni kezdett néhány utazóval, s hogy fontos mondandója volt számukra, egy darabon el is kísértük őket. Azok Joppé felé iparkodtak, hogy még visszafelé is megtehessék az utat az ünnepek előtt. Pogányok voltak, akik elhagyván ősi, pogány isteneiket az Egy Isten hitre tértek át, s a zsidó városokkal kereskedtek. Amúgy nem volt semmiféle egyéb közösség köztük, és az Izráel népe közt, nem vettek zsidó lányt asszonyul, de nem is adtak a maguk leányai közül feleséget zsidó férfiúnak, s még egy-egy különcnek tűnő részletben a szertartásaik is eltértek a zsidó szokásoktól, másként fohászkodtak, s az ős-időktől megszokott nemzetségi törvények egy része is fennmaradt házaikban, de amit az Egy Isten hívőktől átvettek, azt híven tartották, s gyakorolták. Ilyen volt a Húsvét ünneplése is, amely ünnepre ők is a Városba zarándokoltak, hogy a Templomba menjenek, a hálaadási ünnepségre. Erről beszélgetett vélük a Mester: többek közt, mert persze ezen kívül még sok más dologról is, átadva nékik a Tanítások egy részét is, azt, amelyet ők is meg kellett értsenek, s be kellett fogadjanak az ő szíveikbe s elméjükbe. Mintegy két nap alatt értük el Joppé városát, majd hogy a Mester azonnal vissza kívánt indulni, a kereskedők néhány hátas állatot bocsájtottak rendelkezésünkre. Azokkal, s azok vezetőivel aztán hamarosan elértünk Szamária városába, majd egy éjszakai pihenő után a Jordán partjára. Mesterünk még a Gerizim hegy oldalán élőkhöz is be kívánt térni, mielőtt Simonnak tett ígéretét teljesíti, s annak házához indul vélünk, hogy az általa rendezendő lakomán megjelenjen. A hegy lábától visszafordította az állatokat, s azok vezetőit, megáldva őket, aztán a hegyoldalon lévő erdő fái közé ment, ahol a favágók s a pásztorok kis kunyhói álltak. Azokkal is szólott, s bizony: 20


hosszan beszélt vélük, mert halottjuk is, de újszülöttjük is volt. Ezért is kívánt vélük szólni a Mester: mert hogy akit elvesztettek, igen nagy tiszteletnek örvendett köztük, ám aki érkezett, annak csak kevéssé tudtak örülni, mert hogy nem várt, beteges kinézetű, s meglehetősen fura küllemű fiúcska volt, akit szülői legszívesebben elrejtettek volna az emberek vizslató tekintete elől. Ezekről szólott hát a Mester, hogy intse őket: ~~ Tudom: most nehéz elfogadnotok azt, amit mondani kívánok tenéktek, mert hogy szívetek s elmétek fájdalommal és riadalommal van teli. Mégis meg kell halljátok, s meg is kell értsétek, amit mondok. S én most azt mondom néktek, akik gyászoltok: ne kötődjetek az anyaghoz, de legyetek hűek az Istennel, s azzal, ami Lényeget Isten testeitekbe rejtett. Ne a test halálát sirassátok: mert csak anyag az, amely veszendő, s eltűnik, ha letelik az ideje. Akkor kiszabadul abból az anyag fogságában élt Szellemi rész, hogy visszatérjen az Életbe: ama Szellemhez, amely útra küldte, hogy már azzal egyesülve emelkedhessék fel a Teremtő Szívéig. Ne a halott anyagot sirassátok hát, de a Szellem Életének örvendezzetek inkább, amely örökkön él. Engedjétek el azt magatok mellől, hogy szállhasson szabadon, s imádkozzatok: emelje magához azt a Teremtő, amiként Útja során azt kiérdemelte, vagy bocsájtsa meg annak gyengeségét, ha Útja során sarat fröcskölt rá a gyenge erővel irányított test s a tudat. Imáitok, mert igaz szívvel, s tiszta Szeretettel külditek azokat az Ég Urának színe elé: meghallgatásra találnak, ha a Valós Lényegért vannak küldve. Ámha csak a veszendő testért imádkoztok, imátok erejét vesztve hull vissza, mint minden fölöslegesen ejtett szó. Ezt tartsátok szem előtt, ha arra gondoltok, és azért fohászkodtok, aki eltávozott közületek. Ha viszont azért kezdtek fohászba, aki csak most érkezett közétek; az érkezett Szellem-testvért kell lássátok benne, s azt kell köszönje és köszöntse szavatok és szívetek: bárminő testet vett is magának eme Útjára! Ne a test küllemét; de a testet irányító Szellemet vegyétek egyedül fontos és lényeges dolognak, mert nem tudjátok: nem tudhatjátok; minő lélek és minő Szellem lakozik abban! S ne vádjaitokat szórjátok már most Útjára, s ne panaszos szavaitokat, mert azoktól elgyengül a legerősebb szellem is, s a lélek már az első percben meghal, ha nem élteti Szeretetetek ereje! Segítsétek hát szíveitek melegével, és fohászkodjatok azért: tudjon mindenkor élni és hatni a magával hozott Erővel, hogy Útja teljes és tökéletes lehessen a maga mértéke szerint. Mert a test csinossága, annak mutatós külseje múlandó, s bizony: nem egyszer ártalmas dolog. A csinos testű ember gyakorta lép tévútra, s maga is csak a szép test, a csinos orca érdekeit helyezi előtérbe: de megfeledkezik a szellemről s a lélekről, s e kettő csak mint fölösleges, száműzött kolonc; vergődi végig az élni és tanulni kapott Utat, ha nincs meg bennük a kellő Erő: a Szellem tervei szerint kormányozni a tudatot. Aztán a test szépsége elhervad, miként a rét virágai, ha az Ősz keze végigsimít rajtuk, a csinos arc megráncosodik, s akkor a tudat megkésve döbben rá (ha rádöbben valaha is!) élete és Útja hiábavalóságokkal telt, s kincsei, amiket magáénak tudhat: semmire sem jó ócskasággá váltak, s ő ott maradt koldusnál szegényebben, mert a szemet gyönyörködtető, testnek kellemes semmiségekért ellökte magától (tán észre sem vette!) az Igaz Kincseket, amelyek begyűjtéséért, megszerzéséért valójában érkezett. Akkor az egykor csinos arcú, de már megvénhedt és megcsúfult ember is halni tér: s Szellemi Én-része keservesen és fáradtan a hiábavaló harctól; visszatér a Szellemhez, amely útra küldte őt, de zsákjában csak a semmit, vagy épp a kudarcok, s a vétkek sokaságát viszi, amelyek lehúzzák, hogy alig is haladhat terhétől. Engedjétek el hát a megholtnak lelkét és szellemét: hadd pihenjen meg a hosszú út után, s csak hálás fohászt küldjetek utána: megköszönve néki, s a Mennyek Urának, hogy eddig is köztetek időzhetett, s kérve a Mennyek Urát: emelje Szívéig ama Szellemet, vagy bocsájtsa meg vétkét, ha volt. Aztán köszöntsétek a közétek érkezett gyermek Szellemét, s köszönjétek őt a Mennyek Urának, kérve rá az Ő minden áldását, hogy egy percen az ő Útját is így: ilyen mély Szeretettel köszönhessék meg majd azok, akik közé Útja vezeti, s akik közül el kell lépjen szelleme, hogy számot adhasson végzett feladatáról. Az emberek (azok is, akik az elholt körül voltak, s azok is, akiknek kunyhójában az újszülött volt) lehajtott fejjel hallgatták a Mester szavait, s láthatóan gondolkodóba estek. Aztán Mesterünk 21


szavára a hegyoldalban lévő, már elkészített szikla-sírba kísérték a halott testét, ahol Mesterünk útjára bocsájtotta annak távozni kész szellemét, majd hogy a sziklasír elé gördült a hatalmas kőhenger, visszatértünk a házhoz, hogy csendes elmélkedéssel búcsúzzunk az eltávozottól. Estefelé, amikor már a Hold vékony sarlója függeszkedett az égen, Mesterünk mécsest gyújttatott, s csendes szóval ismét beszélni kezdett: ~~ Éreztem: néhányan még mindig igyekeztetek volna visszahívni az eltávozottat. Ne tegyétek, mert csak a megfáradt szellem dolgát nehezítitek meg azzal, ha visszahívó szavaitokkal újra és újra a Föld energia-burkához láncoljátok! Engedjétek el, de már egészen, hogy útja szabad és könnyű legyen. Sok van még, amit most nem mondhatok el néktek a távozással kapcsolatosan, hisz még e keveset sem értitek. De ha nem értitek is: el kell fogadjátok, és meg kell fogadjátok szavam, ha igazán szerettétek az eltávozottat. Higgyétek el: az a Szeretet, amely összeköt titeket véle: nem múlt el azzal, hogy egy időre el kellett váljatok egymástól! Sőt: az ő szeretete csak most kap igazán Erőt, s most válik igazán Arannyá benne: olyan Arannyá, amely el nem fogy, amelynek csillogása meg nem fakul, s amelynek fénye reátok hull eztán már éltetek minden percén, s még azon is túl: már az Örökkévalóságon át… E szavak után Mesterünk felállt, s magukra hagyta a gyászolókat: hadd tűnődjenek el e szavakon is, mielőtt az álom útjaira térnének. A házat körbevevő fák közé ment, s mi követtük, majd hogy némi száraz gallyból tüzet raktunk egy kis tisztáson, s letelepedtünk, magunk is gondolatainkba merültünk. E dolgok, amelyeket a halálról megtudtunk, még nékünk is újak voltak; hát volt min töprengenünk… – Amint azt magatok is tudjátok: a halál nevű fizikai folyamat nem a vége: éppen hogy a kezdete az Életnek, hisz a felsőbbrendű ÉN a fizikai test halálakor, s a Szellemi Én-résznek a testből való kiemelkedésekor kezd ébredezni, s amikor az Útjára küldött Én-rész visszacsatolódik az ÉN egészébe; lesz az ismét teljességgel éber, vagyis Élő, s a Valóság Világának (önmaga mértéke szerint) teljes erejű tagja. Amint mondtam már néked, Gyermekem, a Szellemi Én-rész bizonyos formában még negyven napon át a Föld közelében van. No nem maga a Szellemi Én-rész: a tudattól már elszakadt, de még a Föld energia-burkával kapcsolódó Lélek-szál, amely azonban magán viseli a Szellemi Én-rész minden jegyét: azt szólíthatjátok meg még negyven napon át, ha fel tudjátok emelni tudatotok, lelketek és szellemetek legalább annyira, ahol e Lélek-elem már megérintheti azokat. Akkor gyakran még egyes közléseket is vehettek (legalábbis azok, akik bírnak az ehhez szükséges mediális képességekkel), vagy megfigyelhettek egyes jelenségeket, amelyekkel a távozóban lévő Szellemi elem üzen a Föld színén maradóknak, ha az Őrszellem erre lehetőséget ad néki. E Lélek-szálat vonzotta vissza a Mester is mindahányszor, amikor a holtakat ismét életre keltette. E Lélek-szál ugyanis épp a benne rezgő szellemi Erő révén nemcsak a Föld energia-burkával, de a felemelkedett Szellemi Én-résszel is összeköttetésben marad, s amikor a Mester a Lélek-szálat ismét rögzítette a tudatban, az a Mester gondolat-energiájának megfelelően mind rövidebbé és rövidebbé vált lefelé; tehát az agy felé, de felfelé, vagyis a Szellemi Én-rész felé is. Ekként megrövidülve magához vonta a Szellemi Én-részt is, s ismét visszakapcsolta azt a tudatba, megindítva ezzel az agy alapszintű működését is. A fizikai test akkor még csak a vegetatív utasítások szerint „működött”, mint egy ismét bekapcsolt, de még be nem programozott gép: ezért kellett mindahányszor az egyik legősibb cselekvést végeztetni a testtel, tehát ezért mondta mindahányszor a Mester: „adjatok ennie…” A táplálkozási, s a szervezetbe bejutó élelem felbontási műveletét indította újra ezzel az agyban, amely művelet nyomán szinte automatikusan indultak be a többi életfunkciók is, akként, ahogyan azok egy rövid időre félbeszakadtak. Így, ekként maradhat tehát még negyven napon át övéi közelében az eltávozott, hogy egyes jeleket, vagy intelmeket küldhessen, ha annak igazán szükségét érzi az Én-rész mellé rendelt, vagy amellett feladatot vállaló Őrszellem. Negyven nap alatt azonban a lélek-szál olyannyira megnyúlik és elvékonyodik (sőt: ez már a hetedik napon bekövetkezik), hogy többé nem lehet megfordítani a 22


folyamatot. A lélek-szál végül el kell, hogy szakadjon, hogy a Szellemi Én-rész teljességében felemelkedhessék. Akkor a lélek-szál először a Szellemi Én-részhez csatolódik, tehát abba lényegül bele, majd ha azt az ÉN már magához vonzotta; arról leválva a Kozmikus Világlélekkel egyesül. Ám ha megkötni igyekeztek az eltávozottat, és könnyeitekkel, panaszos szavaitokkal visszatartjátok; a lélek-szál nem tud visszacsatolódni a Szellemi Én-részhez, addig viszont le sem válhat arról, hogy visszaemeltessék a Kozmikus Világlélekbe, de maga az Én-rész is kötve marad általa: az sem emelkedhet fel az ÉN egészébe. El kell tehát engedjétek mindahányszor a távozót egészen: bárhogy fáj is az elválás! Mert a tudatnak s a léleknek fáj, de a bennetek élő Szellemi Énrész mindenkor igyekszik oldani a fájdalom súlyát, hisz az ismeri nem csak magát a folyamatot, de a visszatérés csodás Boldogságát is, főként, ha a Visszatérés egy sikerrel végigjárt Út végén következhet be. – Reggel aztán a másik kunyhóhoz mentünk, hogy az újszülöttet is lássuk, s Mesterünk megáldotta őt is és annak szüleit is. Akkor már a szülők, s mind a rokonság megnyugodtak, s nem említették, de tán már nem is látták a csöppség szokottól eltérő vonásait. Pedig a gyermek tényleg nem hasonlított az átlagos kicsinyekre, azokra legalábbis nem, akiket én addig láthattam, mert azok kicsi testű, kerek fejformájú, vörös, ráncos arcú gyerekecskék voltak, míg ez hosszú, vékony testű volt, s feje inkább valamely megnyújtott tojás-formához hasonlított. Ébren volt, amikor odaértünk, s bár még alig egy hetes volt; már szinte érdeklődve nézelődött, s hogy Mesterünk fölé hajolt, mintha szándékosan tenné; széles-kedvesen elmosolyodott. Talán épp ez a mosoly volt az, ami igazán beírta őt övéi szívébe: mert ez sem egy szokványos dolog, s ennek mindenképp valamiféle jelentést tulajdonítottak az emberek. A Mester akkor karjára vette a gyermeket, bár ez sem volt szokásban, hisz még körül sem volt metélve, s addig nem számított a hitközség tagjai közé, tehát „tisztátalannak” mondták, s óvakodtak bárha érinteni is, vagy egy pillantást is vetni reá. Még a tulajdon apáik is csak a szertartás után nézték meg: ez a gyermek azonban már az első pillanattól más volt, így másképp is állt hozzá mindenki. Mesterünk akkor hosszan, s nagyon halkan beszélt a csöppséghez, aki olyan figyelemmel nézte ajka mozdulását, mint aki minden egyes szót ért, s mind el akarja azt tenni emlékezete mélyére. Hogy ez mennyire így volt, már csak akkor mondta el Mesterünk, amikor a kicsi álomba merült karján, s ő visszafektette azt egy idősebb asszony karjára, akitől az imént átvette. Akkor aztán visszatért a ház elé, ahol a közeli kunyhókban élők egy csoportja várakozott mellettünk, csak a nyitva maradt ajtón át figyelve: mint szól a Mester az alig élt gyermekhez. Szavait ugyan egyikünk sem értette, azon viszont elcsodálkoztunk: milyen komolyan beszél néki a Mester. Amikor közénk lépett, Mesterünk a közeli tisztás felé vezetett minket, majd letelepedett egy kidőlt fa törzsére, s hogy mi is köré telepedtünk, most hozzánk kezdett szólni: épp oly csendesen, ahogy az imént a gyermekhez szólott: ~~ Azon tanakodtatok az imént: vajon mit mondok a gyermeknek, s hogy abból, amit mondok néki: vajon megért-e bárha egy szót is. Nos: nemcsak hogy megértette, de értette már azokat a szavakat és azokat a gondolatokat és érzéseket is, amelyek akkor fogalmazódtak meg övéi, s a mellette állók tudatában, szívében és lelkében, amikor még meg sem született. Amit mondtam néki, nemcsak hogy megértette, de magába is zárta, s Útja későbbi részében abból meríthet erőt, hogy feledni tudja azt a haragos, félelemteli érzést, amelyet tudatotok és szíveitek mélyén megérzett. Mert el kell feledje, és megértvén annak okát; el kell temesse magában azokat: ne a harag és a gyűlölet legyen az első érzés, amelyből táplálkozhat a benne élő lélek, s amelyből Holnapjait építeni kezdi az idejekorán megrémített ön- és Én-tudat. – Amikor a Mester arról szólott: a kicsi megértette szavait, amiként megértette a világrajövetele előtt kimondott, vagy akár csak gondolati-érzelmi úton megfogalmazott szavakat is, tökéletes képet festett arról: miként zajlik a fogantatás a valóságban. Az Értelem ugyanis nem akkor nyílik meg, amikor a tudat a Föld világának ismeretei felé nyit, s azokat képes magába zárni. Az csak a test-tudat, vagyis az elme értelmének ébredése: ám a valóság értelmében az Értelem a legelső pillanattól fogva él, amikor a test, mint majdan megszületendő elem az asszony méhében 23


megfogan, hisz attól a pillanattól él benne a Szellemi Én-rész: amelynek érkezése és jelenléte nélkül a test meg sem foganhatna, hisz az a lelki Erő, tehát a tudatot, az Én-részt s az ÉN-t összekötő lélekszálban rezgő kozmikus energia, amelyet az Én-rész magával hoz; lesz az az összekötő elem, amely a férfi és a női Erőket összeköti, hogy azokból egy új test fogalmazódhassék meg, s fejlődhessék ki a maga törvénye szerint. (Az állat- és növényvilág újszülött lélek-lényeinél is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a megszületés előtti szak nem a léleklény tudatába íródik be, annál is inkább, mert az anyaállat, vagy a fiat hajtó növény nem készül tudatosan utódja érkezésére, így tudatos gondolati-érzelmi elemeket sem közvetíthet a testében lévő kis test lélek-szála felé. Ám a születendő állat leendő gazdái gondolatainak energiáját nagyon is jól és pontosan beérzékeli, s magába zárja, s ezek a kezdeti időkben magába szívott érzelmi erők a későbbiek során gyakran „köszönnek vissza”, amikor az állat „ok nélkül” vaddá és kiszámíthatatlanná válik, esetleg támad is. S olyankor még csak nem is tudatosan és akaratlagosan támad, hisz nem azt támadja, aki annak idején vad gondolatokat fogalmazott meg ellene, de többnyire ártatlan embereket, vagy épp oly ártatlan léleklény társakat, akik valamiképpen mégis felidézik benne ama fájdalom emlékét, amely a lélek-elemben megmaradt. Gyakori, hogy a megtámadott egy korábbi útján maga is hasonló gondolatot fogalmazott meg egy másik léleklénnyel, tehát egy állattal kapcsolatban, s annak kiégetlen energiája mint karmikus elem: még mindig ott rezeg a Szellemi Én-részben, magához vonzva a történést is, vagyis a késleltetett támadást, amely az előző Út értelmében kell utolérje, megtisztítva a Szellemi Én-rész ama kis felületét a reáragadt, s lehozott szennytől, vagyis negatív elemtől. (Ez a karmikus elem persze lehet kisebb és lehet nagyobb, attól függően: az ellentétes szándék csak mint gondolat fogalmazódott-e meg, vagy cselekedetté is vált. Többnyire ehhez igazodik az állat ösztönös reakciója is, s ez elsősorban a kutyák és a macskák esetében igaz, amelyek mindmáig bírnak az auralátás adományával. Persze, ez nem azt jelenti: minden ember jó, akit a kutyák s a macskák elfogadnak (vagy csak elviselnek), és mind rossz, akit előszeretettel támadnak, hisz a kutyák és macskák nem csak az aurát látják, de a félelem-energiát is, márpedig ahol azt érzékelik, ott szívesen támadnak, mert a zsákmányszerző ösztön azt sugallja számukra, hogy az illető félelme azonos a gyengeséggel, ami nagyon alkalmassá teszi a kiszolgáltatott zsákmány szerepére. Ez alól (amint azt szintén megfigyelhettétek) kivételt képeznek a gyermekek, s ~ egyes eseteket kivéve ~ az elesett, magatehetetlen, beteg emberek, akik inkább az állatok gondoskodási ösztönét ébresztik fel. A Lélek-szál Ereje az, amellyel a megfogott mag nemcsak az anya testéhez, de annak lelkéhez is köti magát, egészen beleírva önnön energiáját az anya lelkébe, s az anya lélek-energiáját a saját lelkébe, ekként kovácsolva eggyé a két testet s a két lelket, amely lelki kötelék mint erő-elem már örök időkre megmarad a Szellemben is. Ama gyermek Szellemi Én-része nagyon is tudatában volt annak: miért kellett olyan testet formálnia magának, amilyet, amint Mesterünk szavaiból azt is megértette: miért van, hogy ennyire idegenkedve fogadták a megszokottól eltérő test-formát a körötte élők. De tudta azt is: épp az lesz az a test, amely későbbi feladata betöltéséhez segíti; vagy segítheti, attól függően: milyen segítséget kap még ezen kívül is feladata bevégzéséhez – a körötte élőktől! S ez minden egyes újszülött ember-palántára vonatkozik!! Mert lehet, és gyakorta van is, hogy a test-ruha tökéletesen alkalmas a feladat elvégzéséhez, és lehet az is, hogy a szellemi energia is kellő mértékű és erejű egy megfelelő környezetben növekedő gyermek esetében: de ha a környezet erőteljesen igyekszik másfelé terelni a tudatot, az hajlik rá, hogy a szellemi elem, vagyis az Énrész késztetésével ellentétes irányt válassza, ha azzal meg tud felelni a környezet határozott, vagy kimondatlan elvárásainak. Hogy ki milyen feladattal érkezik, azt persze nem tudjátok, nem is tudhatjátok: azt viszont tudnotok kell, hogy mindenkor csak a bölcs Szeretet vezetheti a valós Útra a mellétek helyezett embert, amint csak az adhatja meg számára az erőt: végig is járni a maga útját! S mint tudjátok: az igazán bölcs Szeretet az, amely sem felmagasztalni, sem lealázni nem akarja az útja kezdetén álló gyermeket, s nem kívánja helyette járni az Utat (amint azt sem várja: az ő egykor volt álmait töltse be ahelyett, hogy a saját Útjára lépne!), de akként veszi, mint 24


irányításra és útmutatásra váró, ám egyéni érzésekkel és gondolatokkal, s egyéni Úttal, vagyis egyéni feladatokkal érkezett Szellem-testvért, aki (meglehet) egy korábbi Út során maga kellett egy hasonló történetben eljátssza a vezető, az irányt-mutató szülő, vagy bármely felnőtt szerepét azok Szellemi Én-része mellett, akikhez mint testbe zárt Isten-elem: most ő maga érkezett.– Miután Mesterünk rövid magyarázatának végére ért, azt mondta: ~~ Tudjátok, hogy nemsokára Húsvét ünnepe lészen, amikor is Jeruzsálembe kell menjek, hogy az Írás szavai betöltötté lehessenek. Menjünk most, hogy fohászkodjam az Én Atyámhoz: adja nékem az Ő Szent Erejét: viselhetni mindazt, aminek meglennie mindenképp szükségeltetik teértetek…– azzal ismét felállt, s a hegy teteje felé indult, oda, ahová egy ízben már Jakabbal és Jánossal magam is felkísérhettem, akkor, amikor az a (máig hihetetlennek érzett) csodás történés esett, amelyről már szóltam. Most mindannyian követtük Őt, s még a köröttünk lévők közül is jó néhányan; bár azok egy szót nem értettek abból, aminek bekövetkezésére Mesterünk utalt. De szerettek Véle lenni, mert szavából, s egész testéből Erő áradt, és valami mély, biztonságot adó nyugalom. Mesterünk most nem szólt rájuk, s nem fordította vissza őket, így mi sem szóltunk. Csendesen lépdeltünk nyomában, s közben az erdő hangjait hallgattuk. Már csak a hegytetőre érve fordult meg Mesterünk, hogy megállásra intse az embereket, s most még bennünket sem engedett egészen a közelébe menni. Megvárta, míg mindahányan letelepszünk, aztán ő maga néhány lépéssel távolabb ment, s ahogyan akkor tette: most is Ég felé nyújtotta karját, akként fohászkodott a Teremtőhöz. Magunk is imádkozni kezdtünk, ám közben le nem vettük tekintetünket a Mesterről. Előttünk állt, tán ha tíz lépésnyi távolságban tőlünk, mégis az volt az érzésem egy idő múltán: ezer méterrel távolodott el tőlünk, olyannyira felemelte néma fohászának ereje. Az orcája most is ragyogott, de most valami végtelen mély szomorúságot éreztem áramlani belőle. Már-már azon voltam: mégis csak felállok, s mellé lépek, amikor megszólalt: ~~ Az Idő, ím: lassan elérkezik! Atyám: dicsőítsd meg a te Fiadat! – s mint azon a tán két esztendővel korábbi napon, most is valami ezüst és arany szálakkal áttört lepel kezdett aláereszkedni az Ég magasából. Ám most senki sem lépett a Mester mellé, mint azt vártam volna. Akkor megnyílott fölöttünk az ég, s az égből egy magányos, csodálatos zengésű Hang szállott alá, amely maga volt az Erő, és maga volt a Végtelen: egy Hang szólt: teljességgel hasonlatos ahhoz, amelyet egyszer már hallottunk: ~–~ Megdicsőítettem, s ismét megdicsőítem Őt… ~–~ Testvéreimmel arcra borultunk, amint az emberek egy része is ekként tett, és némelyek azok közül áhítattal rebegték: – Angyal szólott Véle… A többiek, akik nem értették a SZÓT; továbbra is álltak. Ők az eget kémlelték, mondván: tán az ég zengett, s vihar készül… Amikor ismét felpillantottam, az ezüst-arany felhő már eltűnt: Mesterünk leengedett karral, s lehajtott fővel állt, majd hogy felálltam, s mellé léptem, rám pillantott, s azt mondta: ~~ Szomorú az én lelkem, Simon! Szomorú már mindhalálig. Aztán lassú léptekkel elindult, már lefelé haladva a hegyről, s hogy a hegy aljába értünk, ismét leült a kidőlt fatörzsre, majd azt mondta: ~~ Adj innom, Simon, mert szomjazom… Egy pillanatra megdöbbentem, hisz addig soha, egyetlen egyszer sem panaszkodott szomjúságra, amint éhségre, és fáradtságra sem. Mindazonáltal rögtön a közelben lévő forráshoz siettem, hogy friss vizet töltsek kis tömlőmbe, majd egy csuprot kérve a legközelebbi kunyhóban, azt teletöltöttem, s átnyújtottam néki. Mesterem ivott, majd hogy már a csuprot is visszaadtam annak, akitől kaptam, újra felállt, s elköszönt az emberektől: ~~ Útra kell keljünk, s többé nem találkozunk. Itt legalábbis nem, de egyszer még szólok véletek, ha már Jeruzsálemben leszek, s ti magatok is feljöttök az Ünnepre. Most induljatok, hogy 25


bemutathassátok a gyermeket idején, s mire az ünnep napjai elérkeznek, én is ott leszek enyéimmel… – azzal még megölelte, s megáldotta őket, aztán az útra igazítva lábát elindult, s mi követtük. Az emberek még hosszan néztek utánunk: hallottam hangjaikat, majd hogy az erdőből kiértünk, s már a Szamária felé tartó útra léptünk, hangjuk is elhalt mögöttünk. Minthogy dél jócskán elmúlott, amikor a Gerizim hegyét magunk mögött hagytuk, jócskán benne jártunk a délutánban, amikor Szamária közelébe értünk. Ahogy a városhoz közeledtünk, ismét nagy sokaság közeledett, így Mesterünk megállt a városon túl, s hogy az emberek elébe értek, s kérték; mindannyiukat meggyógyította, mielőtt a városba mentünk volna. Ám amikor végre elértük a város határát, azok a betegek, akiknek jártányi erejük sem volt, de akiket nem volt, aki a többiek után vigye, ismét csak megállították halk, könyörgő szókkal: – Mester! Mester…: szánj meg minket, s ádj nékünk gyógyító Erőt a te szívedből… – és a Mester azok mellett is megállt, s kinyújtott jobbjával érintve azokat őket is meggyógyította mind. Amikor az utolsó is eltávozott, akit érintett, letelepedett a város kútjánál, s azt mondta: ~~ Fáradt és gyenge most az én testem. Menjetek, s hozzatok ételt, hogy egyem, s ismét erőre kapjak… Ezen most már nem csak én, de mindannyian elcsodálkoztunk. Taddeus csak mormogott valamit, ám Júdás hangosan is kifakadt: – Mert nem hallgatsz rám! Eltékozolod az Erődet, Mester! Azt az Erőt, amelyet a Szent Cél érdekében hoztál, hogy királya légy mind az Izráel népeinek, s a Föld mindahány népének… A Mester nem szólt, fel sem nézett Júdás szavaira, ám amikor az csak dohogott tovább, rápillantva azt mondta: ~~ Másként szól a te ajkad, mint amiként a te szíved! – arra aztán Júdás is elcsendesedett, s nem szólt többé, hanem elindult Mátéval, hogy a piactéren élelmet vásároljon. Miután ettünk, s meg is pihentünk egy kissé, a Mester ismét csak útra készült, de most csak a város határán túlra akart menni, hogy tábort üssünk az éj óráira. Esteledett, hát nem is lett volna értelme továbbmenni, reggel azonban ismét jókor korán elindultunk, hogy a megbeszélt napon Bethánia városában lehessünk. Még el sem hagytuk szinte Szamária utolsó házait, Lázár és néhány vele lévő ember és asszony ért utol minket. Mesterünk örömmel üdvözölte mindannyiukat, s Lázárral kezdett beszélgetni, aki maga is Szamáriában járt egy rokonnál, s most az ismerős emberekhez csatlakozva hazafelé igyekezett. Mesterünk is elmondta: hová, merre kíván még menni, mielőtt Simon házához térnénk, s Lázár felajánlotta: kísérőjéül szegődik. Ugyan Lázárnak nem engedte a Mester, hogy vele tartson, de már néhány asszonyt hiába próbált lebeszélni az utazásról: Mária Magdaléna, (akiből hét ördög ment ki azon a percen, amikor a Mestert megpillantotta) egy Johanna nevezetű, aki Khúzának, Heródes gondviselőjének felesége volt, egy Zsuzsanna asszony, s még vagy három-négy asszony, akiket szintén tisztátalan lelkektől szabadított meg, vagy betegségeikből gyógyított meg korábban a Mester. Ezek tehát semmiképp nem akartak elszakadni a Mestertől, s napokon át követték, amerre csak mentünk, s akik a Mester minden intelme ellenére a vagyonukból szolgáltak néki. (Ezt persze ne úgy értsétek, hogy valósággal vagyonokból látták el: mindabból, amit magukénak mondhattak, igyekeztek gondoskodni a Mesterről és rólunk is, hogy a mindennapi kenyerünk, s a fedelünk meglegyen. S ez a vagyon bizony nem volt sok: legalábbis az adott kor mértéke szerint…) Már csak akkor távoztak mellőlünk, amikor Mesterünkkel Bethániába mentünk, Simon házához. Ők akkor Jeruzsálembe tartottak, így utjaink kis időre elváltak egymástól. Akkor legalábbis úgy vélték: csak egy rövid időre szakadnak el a Mestertől, hisz nem tudták, nem is tudhatták: Mesterünk következő Jeruzsálemi útja… az utolsó lesz, amelyet e Föld színén e Föld lakójaként megtesz… Mesterünk természetesen most is megállt minden kis faluban, s minden lakott helyen, hogy gyógyítsa és tanítsa az embereket, de persze nem csak a kis falvakba, hanem a városokba is betértünk, mindenkor olyan helyen állva meg, ahol korábban már megfordultunk. Ismét a szülőföldjétől búcsúzó ember jutott eszembe, s nem is állhattam meg szó nélkül. Egyik este, már 26


nem nagy távolságra Bethánia városától Mesterem mellé telepedtem, amikor testvéreim már nyugovóra tértek, s csendesen elmondtam néki, mire gondolok, amikor látom: mint jár városról városra, faluról - falura. Mesterem szó nélkül hallgatta végig mondandómat, majd ekként válaszolt: ~~ Igazad van, Simon: Valóban búcsúzom. De van még egyéb oka is annak, hogy ismét sorra járom véletek azon helyeket, ahol már jártunk. Ennek jelentését azonban most még hiába is igyekeznék megmagyarázni: még te sem értenéd! Eljön azonban az a perc, amikor mindezek értetté lesznek számodra anélkül is, hogy mondanám. – Amint Mesterünk mondta, akként is lett. Akkor, amikor a Lélek-keresztséget megkaptuk, mint valami fényes villám: vágott belém a Felismerés! Mesterünk valóban nem csak búcsúzott, de a benne lévő Isten-gyermeki Erő egy részét is ama városokra áramoltatta, amelyekben megfordultunk. Azok többsége ugyanis közel esett Jeruzsálem városához: nem minden esetben földrajzi értelemben, de mindenkor Szellem-energiai hullámhosszát, vagyis rezgés-ívét tekintve. Ezeket kellett megerősítse annak az Erőnek egy részével, amelyet mindvégig, tehát az utolsó pillanatig magánál tartott. Ezen Erő nagy részét felközvetítette akkor, amikor a Gerizim hegyén voltunk, egy részét pedig azok a „fura arcú emberek” kellett átvegyék Tőle, akikkel korábban beszélt, s akik aztán oly hirtelen tűntek el előlem. Az Erő további részét akkor közvetítette fel, amikor Pilátus előtt utoljára is megerősítette vállalását, azt felelvén Pilátus kérdésére: „Magad mondád…” Erre azonban még a továbbiak során kívánok rátérni, így itt nem szólok róla többet… – Reggel ismét továbbmentünk, s mert hogy elérkezett a megbeszélt nap, amikorra Mesterünk Simon házába ígérkezett (hisz az Ünnepekig alig három hét: vagy már annyi sem volt hátra), oda tartottunk, hogy részt vegyünk az ünnepi lakomán. Bethániában természetesen ismét sokak várakoztak a Mesterre, hisz tudták: Simon házához hivatalos. De nem csak Bethá-niaiak: Betlagei, Júdeai, s más városbéli emberek is odasereglettek, tudva: Mesterünk kezéből gyógyulást vehetnek. Ekként is történt: a Mester úgy árasztotta reájuk a csodás energiákat, mint tékozló az ő aranyát; bár aki nem volt rá méltó, vagy akinek még a Törvény értelmében nem volt időszerű a gyógyulása, most is meg kellett maradjon az ő betegségében, de még ezek is nagy megkönnyebbülésről, benső békességről szóltak annak, aki kérdezte őket. Mire minden beteg megkapta a maga mértéke szerint a gyógyulást, vagy a könnyebbséget, már bizony erősen délutánba hajlott: ideje volt tehát, hogy Simon házához menjünk, aki már csak a Mesterre, és reánk várakozott. Csak amikor mi is a házba léptünk, kezdte meg a vendégek elhelyezését, balja felől jelölve meg a Mester helyét, jelezve ezzel is: mennyire értékes számára a Mester barátsága, s nem csak azért, mert ő maga is a Mestertől kapott gyógyulást poklosságából… Jobbján viszont örömünkre Lázár foglalhatott helyet, s ez a tény már maga megszabta későbbi beszélgetésük irányát is. Mi magunk is elfoglaltuk a számunkra megjelölt helyeket, s megkezdődött a lakoma. Most Mesterünk sem utasította vissza az ételt, bár húsfélét továbbra sem fogyasztott, mindössze némi gyümölccsel és egy kevéske kaláccsal csillapította éhét, s erősen vizezett borral szomját. Eközben természetesen Simonnal, s a közelében heverő férfiakkal beszélgetett. Tán felénél voltunk a lakomának, amikor az asszonyok terméből Magdalai Mária tért be közénk, Lázár testvére, s szemét a földre szegezve egyenesen a Mester kerevete felé igyekezett, majd először megállt, aztán le is térdelt a kerevet mellett, szemben a Mesterrel, s ruhája derekából egy illatos nárdus olajjal telt alabástrom üveget vont elő, s a Mester arcába - szemébe pillantott, mint aki engedélyt kér: megkezdeni a szertartásnak is beillő cselekedetet. Amikor Mesterünk alig észrevehetően bólintott, Mária letörte az alabástrom üvegcse nyakát, s az illatos olajat vigyázó kézzel a Mester fejére öntötte abból. Az üvegben mintegy egyfontnyi olaj lehetett; s mi ámulva néztük az asszonyt, majd Júdás váratlanul megtörte az étkezőteremre ereszkedett csendet: 27


– Miért tűröd ezt a tékozlást, Mester? Hisz ha eladjuk az olajat, amit ez az asszony a fejedre töltött, megkaptunk volna érte akár háromszáz dénárt is! Azt mind széjjel oszthattuk volna a szegények közt, hogy életük legyen, s áldják érte a Te nevedet… Még szinte végére sem ért mondandójának, amikor a Mester felemelt kézzel hallgatásra intette, majd hogy Mária felemelkedett mellőle, azt mondta: ~~ Nem a szegényekre van tenéked gondod, Júdás, s ezt magad is tudod! Ám ha azokkal akarsz gondolni; a szegények mindenkor veletek lesznek: Én azonban nem leszek veletek. Ezért mondom hát néked: ne bándd, hogy Mária ekként cselekedett énvélem: néki üdvére válik, amit cselekedett, engem pedig az én halálomra kent meg. Bizony, mondom néked: mire a Hold orcája egészen betöltté lesz, ellépek közületek, s akkor nem lesz, aki megkenje az én testemet. Az ő nevét viszont feljegyzé majd az Emlékezet, hogy ekként cselekedett énvélem. Az emberi emlékezet is, s az Én Atyám emlékezete is megőrzi e pillanatot, mert hogy most tisztult meg minden ő vétkeitől, s még azok árnyától is egészen, hogy helye lehessen majd a Mennyeknek Országaiban… - azzal elbocsájtotta Máriát, s ismét Simonnal és Lázárral kezdett beszélgetni, Mária pedig akkortól maga is a vendégek kiszolgálásában serénykedett, amint az ő testvére; Márta tette. Amikor az éj csillagai már fennen ragyogtak az ég bársony baldachinján, s már az utolsó vendégek is eltávoztak, Mesterünk is indulni akart, hogy az utolsónak maradt Lázárral, s annak két nővérével azok házához menjünk, ám Simon oly szívé-lyesen marasztalta, hogy kedvéért a háznál maradtunk. Természetesen Lázárral együtt, míg Máriát és Mártát a szolgák gondjaira bízva haza küldte Lázár: ne maradjanak túl sokáig távol a háztól. Másnap maga Lázár is távozott, mi viszont még két teljes napot töltöttünk Simon házánál, s csak aztán indultunk el, hogy Simon útra küldött szolgáival együtt a Tenger partjához menjünk. Simon más szolgái akkor tértek vissza; emberei azok elé indultak, mi viszont Mesterünk kívánságára ismét bárkát vettünk, hogy Mesterünk még egyszer (s már utószor!) Szükho-poliszba térhessen. Ott ugyan nem sokáig időztünk; épp csak annyi időt maradtunk, amely elégséges volt, hogy Mesterünk János egy régi tanítványát felkeresse, akinek családjában valami (akkor még) ismeretlen kór ütötte fel a fejét. Ezt kívánta még meggyógyítani a Mester, aztán (minden marasztalás ellenére) ismét útrakeltünk. Mesterünket továbbra is mintha valami benső tűz hajtotta volna mind tovább, vissza Jeruzsálem felé; de mert hogy messzire már nem mehettünk az est leszállta előtt, az Aenon és Godara közti pusztaságban ütöttünk tábort, s ott töltöttük az éjt. Mesterünk, mint mostanában szinte mindig; közvetlen mellettünk maradt. Bár az éj óráinak nagy részét továbbra is imádságok közt töltötte, hajnal felé rendszerint elszunnyadt, hogy virradatig pihenjék egy keveset. Most is ekként történt. Mi már rég nyugovóra tértünk, még az álom s az ébrenlét határán láttam Mesterem sziluettjét, amint az éji égboltra rajzolódott: imára kulcsolt kézzel, s homlokát kezeire hajtva épp mellettem ült, s a háttérben ragyogó Hold csillogó szálai mintha ezüst-dicsfényt fontak volna feje köré. Ez a kép maradt meg bennem, ezt vittem magammal az álom mezejére, majd amikor felébredtem, ismét arrafelé pillantottam, amerre e képet láttam. Mesterem már nem ült ott, amiként a Hold is vége felé járt éji útjának. Magam mellé pillantottam: éreztem, hogy Mesterem mellettem van, s ez ekként is volt. Az oldalán nyugodott, balját nyitott tenyérrel arca alá téve, s én nem tudtam nem gyönyörködve figyelni húnyt pillájú, végtelen tisztaságú arcát, amely még a két ágra nyíló, s arcát keretező szakáll ellenére is olyan volt, mint egy gyermek arca, s magas, nyílt homloka szinte világított a hajnali derengésben. Hullámos, gesztenye-szín haja úgy omlott a köpönyegre orcája mellett, mint valami élő selyem-zuhatag, s ajkain lágy, önkéntelen mosoly játszott, amint az Álmok vizein suhant szelleme hófehér, gyémánt-vitorlájú csónakán… Óvatosan fordultam Felé; akként néztem kisimult vonásait, amelyeken most nyomát sem láttam annak a borúnak, amely mostanában oly gyakori volt arcán, s mély-meleg, barna szemében. Igyekeztem nem mozdulni: fel ne keltsem óvatlanságommal, el ne illanjon előlem valamiképp e kedves, tökéletes kép… Úgy fél óra múltán azonban minden óvatosságom ellenére Mesterem megmozdult, s ugyan abban a pillanatban tökéletesen éberré lett. Rám pillantott, halványan el is mosolyodott, majd 28


felült, s kezének fejével megsimította homlokát, majd egy kevés vízzel felfrissítette arcát, s ivott is egy pár kortyot. Aztán felállt, s amikor magam is mellé álltam, együtt mondtuk el reggeli hálaadó fohászunkat. Eközben lassan testvéreim is ébredezni kezdtek, s ők is bekapcsolódtak a korareggeli ájtatosságba. Júdás, mint mindig; most is utolsóként ébredt, s mire közénk állt, hogy fohászkodjék, már épp csak az Áment mondta vélünk. De persze eszébe nem volt, hogy külön kezdjen fohászkodni: beérte azzal, hogy egy pillanatra bekapcsolódhatott a Mester fohászába, s azzal letudottnak érezte az imádságát. Mesterünk persze nem rótta meg ezért, amiként mi magunk sem szóltunk, bár ha egyébkor közülünk valaki ébredt utolsóként, mi ha megkésve is, de rendjén megköszöntük Atyánknak az éji nyugodalmat, s ilyenkor a többiek, de még Mesterünk is halkan, s türelmesen várakozott, míg a később ébredő is végére ér a maga fohászának. Júdás azonban ebben is (mint még sok minden egyébben) másként gondolkodott, mint mi; s ezt nem róhattuk bűnéül, hisz másféle neveltetésben részesült gyermeksége és ifjúsága idején, mint mi, akik szinte kivétel nélkül egyszerű halászok fiai voltunk. Miután bevégeztük fohászunkat, s már ettünk is egy keveset, Mesterünk ismét útra kelt, bár most csak Szükharig haladva bárkán, amely onnan visszafordult, hogy tulajdonosa mielőbb Godarába érjen, ahol rokonai éltek: azokat akarta elhozni az Ünnep hetére, így mi attól kezdve gyalog folytattuk a Jeruzsálem felé vezető utat. Útközben még egyszer meg is álltunk egy kis időre, s ismét ettünk, s pihentünk is egy keveset, így bizony már erősen délutánba hajlott, amikor a messzeségben feltűntek Szamária első házai. Mesterünk akkor előre küldött hármunkat: Jakabot, Jánost és engem: térjünk be az egyik szamaritánusok lakta falucskába, s kérjünk néki, és magunknak valahol szállást, ahol az éjszakát eltölthetjük. (Ez közvetlen Szamária mellett épült, s mindössze néhány házból és gazdasági épületből állott. Így lényegében nem is volt falunak nevezhető, hisz neve sem volt, inkább Szamária külső területéhez tartozott még, bár az ott lakók erősen hangoztatták függetlenségüket és különvalóságukat Szamáriától.) Előre is mentünk, hogy szóljunk az egyik gazdával, ám aki csak meghallotta, hogy Jeruzsálem felé igyekszünk, hogy az Ünnep napjait ott tölthessük; mind továbbküldtek, s nem adtak nékünk szállást. Amikor már az ötödik, vagy hatodik háztól is csalódottan kellett eljönnünk, visszatértünk Mesterünk mellé, hogy elmondjuk: nincs senki, aki befogadna ott bennünket, csak mert Jeruzsálembe igyekszünk. Jakab egy ideig magában morgott, majd kifakadt: – Uram, hát elfeledték ezek mind, ami jót cselekedtél vélük? – mire Mesterünk maga is kérdéssel felelt néki: ~~ Hallottad-e, hogy valaha is másképpen esett volna? A jót hamar elfeledi az emlékezet: csak a haragot és a sértést őrzi, még akkor is, ha százszor is megbosszulta azt… Jakab ismét kifakadt, s azt kérdezte: – Akarod-e, Mester hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, ahogyan egykor Illés is cselekedett? A Mester megállt egy pillanatra, s szinte döbbenten nézett rá, majd kezét vállára téve azt mondta: ~~ Sohase kívánjatok ilyet, s nem csak ilyet, de semmi más egyebet se, ami ártására lehetne bárkinek is! Se te, se más közületek, mert nem tudjátok milyen lélek van ti bennetek! Emlékezzetek vissza: mi történt, amikor Simon szavára kiszáradott ama fügefa az útszélen… Ekként pusztulna el szavatok nyomán e falucska is! És mondtam már tenéktek: az ember Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa. Jakab kis magaszégyenléssel hajtotta le fejét, amiért ennyire elragadta az indulat, ám hogy Mesterünk továbbra is vállán tartotta jobbját, lassanként megnyugodott, s akkor már azon kezdett töprengeni: merre is volna tanácsos indulni, ahol mégis fedél lehet mindannyiunk feje fölött. Ez egyébként nem lett volna olyan fontos, de tán egy órája gyengén szemerkélni kezdett az eső, s ismertük már ezeket a jelentéktelennek induló esőket: hirtelen úgy szakad le az Ég a gyanútlan és óvatlan vándorra, hogy néhány perc alatt bőrig ázik. Igaz; aztán amilyen hirtelen megered, olyan hirtelen alább is hagy a vastag, sűrű zuhatag, ám hogy éjszaka közeledett, nem volt kedvünk

29


tönkreázottan kint tölteni az éjszakát, mert azért az éj még meglehetősen hűvös, így a tél és a Tavasz közti átmenet idején. Hamarosan újabb házcsoport tűnt fel előttünk, s ott végre szállást is kaptunk, így elkerültük az esőt, amely pár perccel azután, hogy beléptünk Mesterünkkel a házba, valóban lezúdult az alant lévő Világra. Reggel viszont ismét korán indultunk: igencsak közeledett az Ünnep, s bár nem voltunk már messze Jeruzsálemtől, Mesterünk szavára sietősebbre vettük lépteinket. Amint Jerikó felé tartottunk, hogy áthaladjunk azon, hatalmas tömeg özönlött felénk, olyan hatalmas tömeg, hogy az egész Jerikó felé vezető utat ellepték. Sokan, akik látni kívánták volna a Mestert, de épp e sokaság végett nem láthatták; az út menti fák ágaira kapaszkodtak fel, hogy ha csak a magasból is; mégis vethessenek Rá egy pillantást. Ezek egyike volt az a Zákheus nevű férfiú is, aki nem csak a sokadalom, de rendkívül alacsony termete végett sem láthatta a Mestert. Hát ő is egy fa ágai közé kapaszkodott fel, hogy láthassa a Mestert, akiről már oly sok csodás dolgot hallott beszélni. Amikor Mesterünkkel ama fa alá értünk, amelynek ágai közt e férfiú volt, Mesterünk intésére megálltunk, s akkor Mesterünk felpillantott a fa ágai közé, s azt mondta: ~~ Szállj le onnan az ágak magasából, Zákheus, és állj elém, mert ma a te házadnál kell megálljak egy időre. Zákheus persze azon nyomban lesiklott a fáról, s köszöntvén a Mestert, s minket is; maga is megfogta a szamárcsikó kötőfékjét, s akként vezetett minket házához. A farizeusok, akik persze látták: mint tér be Mesterünk a fővámszedő házába, hangos szóval dohogtak: – Mi dolog, hogy ama tisztátalan ember házához tér? A Mester nem törődött szavaikkal, bár azok szándékosan úgy beszéltek, hogy nem lehetett nem meghallani szavaikat. Nyugodtan betért Zákheus házába, hogy kissé megpihenjék, s mi követtük példáját. Már vagy egy órája voltunk a házban, s már ettünk is mindannyian, így Mesterünk már csak beszélgetett a házigazdával, s mi, és a ház népe figyeltük szavaikat. Bár; jobbára inkább csak Mesterünk beszélt, míg Zákheus értőn hallgatta az Igaz Szeretetről, a valódi Hitről, az áldozatosságról, s az irgalmasságról szóló Tanításokat. Amikor Mesterünk végezetül még hozzátette: csak aki e szívbéli erények és kincsek birtokosa, emeltethet fel a Mennyeknek Országába, Zákheus szemmel láthatóan elgondolkodott. Már azt vártuk; ő is, amiként előtte sokan, majd megkérdezi: mit cselekedjék, hogy részese lehessen az Üdvösségnek, ám Zákheus nem kérdezett semmit. Ezzel szemben miután végére ért töprengéseinek, ő maga adta meg a feleletet önmagának, bár Mesterünkhöz intézve szavait: – Méltányosnak érzem, Uram, hogy vagyonom felét a szegényeknek adjam, amiként azt is: ha kit megcsaltam és megzsaroltam, annak négyannyit adjak vissza, mint amennyit tisztátalan úton tőle elvettem… Szavai oly egyszerűséggel, oly természetességgel, s benső, tán a múlt időkből megőrzött, gyermeki tisztasággal szóltak, hogy Mesterünk nem tudta nem magához ölelni egy pillanatra. Aztán hangos szóval ekként szólt nékünk, s azoknak, akik még az étkezőteremben voltak: ~~ Ma lett üdvössége e háznak, mert ma lett bizonyossá: Ő is Ábrahám fia. Bárha mindenki ekként felelne szavamra, s tanításomra! Mert az ember Fia azért jött, hogy megkeresse, és meg is tartsa, ami elveszett… Ez után még egy ideig beszélgetésbe merülve pihentünk, aztán Mesterünk megadta a jelet: tovább megyünk. Felszedelődzködtünk tehát, s ismét útrakeltünk. Jerikó külső kerületein már épp csak átmentünk, s nem álltunk meg, így hamarosan Jeruzsálem közelébe értünk. A távolban már láttuk is a város széli házakat, bár még csak mint kis, sötétlő pontokat a messzeségben. A Mester akkor ismét előre küldött minket, s azt mondta: ~~ Amott, ama távolban álló házak egyike előtt, egy fához kötve találtok egy szamarat, s mellette annak első vemhességéből született csikaját. Oldjátok el ama szamár kötelékét, s vezessétek elém, a csikóval együtt. Ha kérdi bárki: miért cselekszitek, mondjátok meg: a Mester

30


parancsolta ekként, mert szüksége van reájuk. Akkor senki sem fog megakadályozni benneteket abban, hogy megcselekedjétek, amit mondottam néktek. Jakab és Máté indultak előre, mert hogy igen gyors lábúak voltak, s mikor az Olajfák hegyéhez értünk Mesterünkkel, már ott várakoztak a két állattal. Ám nem csak ők voltak ott: még egynémely férfiú várakozott vélük, akik látva Mesterünket, igen megörültek, s hogy Mesterünk jelezte: a szamárnak vemhén kíván bevonulni a Városba, mert hogy azon még senki sem ült Őelőtte; levették köpönyegeiket, s az útra terítették, mi pedig a szamárcsikó hátára tettük a magunk köpönyegeit: hadd essék kényelmes ülése rajta Mesterünknek. Amikor ezzel megvoltunk, Mesterünk felült az állat hátára, s János és én kötőféken vezettük azt, már Jeruzsálem városa felé. Már csaknem elértük Jeruzsálem kapuit, amikor a Város előtt kevéssel Mesterünk ismét megállított bennünket, s a város erős falait nézte. Nézte azt szomorún, mintha már annak romjait látná, azt, amilyenné lesz ez az erős, és bevehetetlennek, lerombolhatatlannak tűnő fal, s maga a Város is, amiként azt megmondta. Aztán nagyot, mélyet sóhajtott, s szemeit, arcát ha-talmas könnyek borították, s halk hangon ekként szólt: ~~ Ó, hatalmas város: Jeruzsálem! Bár megismertél volna Engem, amikor még időd volt reá! S bár megismernél most, bárha az utolsó percen, amíg még nem késő, hogy megérthesd szavaimban mindazt, ami a békességre való… De minden, amit tanítottam néked, rejtve maradt előtted, mert nem hittél Nékem s Bennem; így rejtve és titkon maradtak előtted az Én szavaim mind, s te mit sem érthettél meg abból, s már nem is fogsz azokból semmit megérteni. Mert jönnek rád keserves napok, amikor ellenségeid sáncot húznak köréd, körülfognak, s mindenfelől megszorongatnak, majd le is győznek téged, s mind, a te benned lévő fiaidat, hogy életük ne legyen, mert nem ismerted fel a te meglátogatásod idejét. Könnyei már elapadtak, már csak valami mély szomorúság égett hangjában. Néhány perc múlva intett: menjünk tovább, s immár térjünk be a városba. Tovább indultunk tehát, akként, amiként azt Mesterünk kívánta: s az emberek ismét eléje özön-löttek, s ruháikat az útra terítve, s az útra olajágakat, s virágot hintve kiáltoztak önfeledt boldogsággal: – Hozsanna Dávid Fiának! Áldott, Aki jő az ÚR nevében… – Hozsánna a magasságban! – Ifjak és vének, felnőttek és gyermekek fogadták Őt ekként, s én véltem: végre felismerték Őt, s megértették mind, az Igéket, amelyeket már oly sokszor tanított nékik! Véltem, és reménykedtem: tán mégsem eshetnek, s nem is esnek meg ama szörnyűségek imádott Mesteremmel, amelyeknek bekövetkeztét mondta… Véltem, és reménykedtem, mert nem ismertem az embert: az álnok, a ma lelkesedő és rajongó; ám holnap ugyan ilyen erővel gyűlölni képes (és kész) fenevadat: az embert, aki ma felemel, hogy holnap annál mélyebb sárba taszítson mindent, ami nálánál tisztább és szentebb: s ha azt kész, és képes meghurcolni és eltaposni, ami nálánál bárha csak egy fokkal jobb, nemesebb és tisztább: hogy ne tenné Azzal, Aki Maga A Jóság, A Nemesség és A Tisztaság…?! De balga voltam, s hittem: a Valódi Szeretet szól ajkaikról… Hozsanna Dávid Fiának… - zúgta, harsogta a nép ezertorkú hangja. Ugyanaz a hang, amely de másként is szólott, alig néhány nappal későbben…!! – Ekként vonult be tehát Mesterünk a Szent Városba, s mi valami boldog, gyerekes büszkeséggel, emelt fővel ballagtunk az emberek közt, mint az a gyermek, aki erős és nagy apja oldalán lépdel, büszkén az ő apjára, s mosolyogva vezettük a szamárcsikót, s akkor még eszünkbe sem jutott azon tanakodni: miért épp így kívánt a Városba érkezni Mesterünk? Mi volt ennek az oka, a jelentése. Később persze már tudtuk: azért kellett mindennek ekként lennie, hogy Mesterünk példát adhasson az Alázatról, s ekként beteljesedjék a próféta mondása, aki így szólott: „…mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén…”

31


Amikor már Jeruzsálem belső utcáin jártunk, felfigyelt Mes-terünk érkezésére, s az Őt köszöntő és dicsőítő szavak hars áramára az egész Város, s azok az emberek, akik messzi vidékekről sereglettek együvé, s még nem ismerték Őt; a Jeruzsálemben élőket, s egymást kérdezgették: Kicsoda ez? Azok közül néhányan, akik már látták és hallották Őt, a jól értesültek magabiztosságával, szinte büszkén feleltek nékik: – Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta. Eközben egyre özönlött a sokaság a Városba. Soha még annyi embert nem láttunk együtt, mint azon a napon. Ez persze a kegyszer-árusoknak is kedvező volt: sátrak és asztalok álltak minden felé, s nem csak a fő, de a mellékutakon is, és kenyér-osztó sátrak, bormérő sátrak, s minden féle pecsenyesütők… - s az emberek nyüzsögtek és lármáztak, s aki csak tehette, számolatlan szórta a pénzt, aki viszont nem tehette, a kenyér és bor-osztó sátrak körül zsibongott, ahol a papok és az írástudók, s a nép világi vezetőinek parancsára ingyen osztották nékik a kenyeret és a bort. (Ennek is szerepe volt a későbbi történésben, bár akkor aligha gondoltunk bármire is…!) Ahogy azt előzetesen megbeszéltük Mesterünkkel; a sokadalmon átvágva egyenesen a Templom felé haladtunk, hogy annak udvarában legalább valamennyire mentesítve legyünk a nyüzsgő lármázó emberek tömegétől. A Templom előtt Mesterünk leszállott a szamár-csikó hátáról, s kedvesen megsimogatva annak hátát, s fejét; visszaküldte egy fiúcskával gazdája házához, persze a szamárral együtt, hisz az végig követte csikaját, s ekként bennünket is. A gyerek összefogta a két kötőféket, majd a Júdástól kapott dénárt zsebébe dugva vidáman útnak indult, hogy visszavezesse az állatokat, mi pedig Mesterünk oldalán beléptünk a Templom előterébe. Ahogy mondtam, a sokaságra való tekintettel a portékájukat kínálók is számosabbak voltak, mint egyébkor, s ez azt is jelentette, hogy nem csak az utcákon kínálgatták áldozati cikkeiket, de még a Templom előterébe is bemerészkedett nem is egy: ott is egy sor asztal volt most felállítva, s azokon a kisebb áldozati állatok kalitkái és ketrecei, míg az asztalok közt a nagyobb áldozati állatok várták sorsuk beteljesedését. Mesterünk egy pillanatra döbbenten megállt, aztán az egyik asztalról felkapott egy ostort (amelyet bizonyára az állatok tereléséhez használt, akié volt) s egyszerűen kikergette az árusokat, s a nagyobb állatokat, a pénzváltók asztalait, s a galambárusok székeit felborította. Tettében nem az indulatot, de a jogos haragot éreztem, amiként szavaiban is, amikor azt mondta a zúgolódni kezdő galambárusoknak, portékájukra mutatva: ~~ Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárság házává. Avagy nem ismeritek-e az Írást? Mert hisz meg van írva: „Az én házam imádság házának mondatik…” Ti pedig latroknak barlangjává tettétek azt! Azok megszégyenülve pakolták össze, s hordták ki minden árujukat, az asztalokkal s székekkel együtt, mire Mesterünk már ismét teljes nyugodtsággal lépett a Templom belseje felé. – Később, amikor e történetet felidéztük magunk közt, eszünkbe jutott az Írás egy másik része, amely ezt a jelenetet is előre vetítette prófécia formájában: „A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem… ” - mondja a prófécia, s lám: az a mi szemeink előtt lett valósággá: amiként oly sok minden az előtt is, s az után is… A zsidók közül néhányan, hogy az árusok s a pénzváltók panaszait hallották, beléptek Mesterünk után a Templomba, s az előtérbe hívva szinte vádlón kérdezték meg tőle: – Ki vagy te, hogy ekként cselekszel? S micsoda jelet mutatsz nékünk, hogy igazold: jogos vagy rá, hogy ezeket megtehesd? Mesterünk halk szóval felelt nékik: ~~ Hogy Ki vagyok: már sokszor megmondtam tenéktek, s nem hittétek el szavam. S hogy jelet kértek; hát romboljátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt, hogy Jelet adjak tenéktek: jogom és Fiúi kötelességem is azt tenni, amit cselekedtem… 32


A zsidók gúnyosan kérdezték: – Negyvenhat esztendeig épült ez a Templom, és te három nap alatt megépíted azt? - s nevetve és fejcsóválva mentek ki a Templomból, hogy odakint elmondják a Mester szavait. – Mesterünk akkor nem felelt nékik, hisz amit felelhetett volna, azt úgy sem értették volna meg. S akkor még mi sem értettük, de amikor halála, és feltámadása után eszünkbe idéztük eme szavait, rájöttünk: akkor és ott a saját testéről, Szellemének templomáról szólt. Ám ez is csak később jutott eszünkbe, amikor halála után ismét mellénk állt: s az éppen három nappal későbben volt… Akkor már hittünk az Írásnak, a Próféciáknak, mert megértettük: igaz és hatalmas mindaz, amit Jézus korábban nékünk mondott. Amikor a zsidók távoztak, vakok és sánták jöttek a templomba, és a Mester meggyógyította őket. A főpapok, és néhány írástudó a templomban maradva látták a csodákat; ám egy szót sem szóltak. Amikor azonban a meggyógyítottak szavára gyermekek szaladtak be, hogy most a Templomban kiáltsák: „Hozsánna Dávid fiának…”; már haragra gerjedtek, s haragos arccal fordultak a Mester felé is, hogy kérdőre vonják: – Hallod, mit mondanak ezek? Jézus maga tökéletes nyugodtsággal válaszolt nékik: ~~ Hallom, de ez így is van rendjén. Vagy ti sohasem olvastátok-e a prófécia szavait: „A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget?” E szavakra aztán elhallgattak, s el is fordultak tőle azok, s végre nyugodtan fohászkodhattunk a Teremtőhöz. Amikor fohászunk végére értünk, elhagytuk a Templomot, s még Jeruzsálemet is, és Bethániába mentünk, hogy Lázár házához térjünk, amiként azt kevéssel korábban, amikor Simonnál elváltunk egymástól: Mesterünk Lázárnak ígérte. Akkor éjjel már ott is maradtunk, s másnap már Lázárral és annak háza népével indultunk vissza, hogy részt vegyünk az aznapi szertartáson. A zsidók közül sokan, és meglepő gyorsan értesültek arról, hogy Mesterünk ismét a Templomban van, így sokan jöttek el a szertartásra, hogy láthassák Őt, és persze hogy Lázárt is lássák, akit feltámasztott a halálból. Mesterünk, amikor a főpap végére ért a szertartásnak, a templom udvarába ment, s mert hogy oda is sokan követték Őt, és Lázárt: egy kőre ülve tanítani kezdte az embereket. Hozzánk intézte ugyan szavait, de érezhető volt: Tanítása mindazoknak szól, akik azt hallották. ~~ Sokszor kérdeztétek, így sokszor is szóltam már tenéktek arról: miként lesznek mindazok, amelyeknek történniük kell, midőn az Ítélet elkövetkezik. Szóltam néktek a háborúkról, s a háborúk híréről, az éhínségről, s mind, a fertelmes és rút betegségekről és járványokról, amint szóltam a földrengésekről és áradásokról is, amelyek sokak pusztulását okozzák majd. Mindezeknek meg kell lenniük, hogy ekként megtisztítsa Előttem az Ég Törvénye az Utat, amidőn visszatérek e Föld színére. Mert amikor ezek mind meglettek, felbukkan az ember Fiának jele, s az ellátszik Napkeletről Napnyugatig, Északtól Délig, mind az egész Föld színén. Akkor, ama Jelből tudjátok majd, hogy elkövetkezett az Ítélet Perce. Akkor eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és véle mind a szent angyalok, s az ember Fia akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe, hogy uralkodjék mindenek felett. S akkor elébe gyűjtetnek mind a népek, és ő elválasztja őket egymástól, amiként a pásztor választja el a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig balja felől állítja. Akkor ezt mondja a jobboldalt állóknak: – Gyertek Hozzám, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez Országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor majd megkérdik Tőle az igazak: 33


– Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, hogy tápláltunk volna? Vagy mikor láttuk, hogy szomjúhoztál, hogy innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, hogy befogadtunk volna? Vagy mikor esett az, hogy mezítelen voltál, és mi felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg, vagy fogoly voltál, hogy hozzád mentünk volna? És a király azt mondja majd nékik: – Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel a legkisebbek közül, Énvelem cselekedtétek meg azokat. Aztán szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: – Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az Élő tűzre, amely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem. És akkor ezek is megkérdik majd: – Uram; mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjúhoztál, hogy enned, s innod ne adtunk volna? S mikor esett, hogy jövevény voltál, hogy házainkba be ne fogadtunk volna? Avagy mikor volt az, hogy mezítelen, vagy beteg, avagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk Tenéked? Akkor felel majd nékik is: – Bizony mondom néktek, ha nem cselekedtétek meg eggyel a legkisebbek közül: Énvelem nem cselekedtétek meg. És akkor int majd, s ezek elmennek a gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre. Azok, akik köröttünk álltak, megértették a Mester szavait. Legalább is; elsőre úgy tűnt: megértették. De később bizonyossággá lett: inkább csak elhitték, semmint megértették azokat. De elhitték, hisz nem elhinni egyszerűen képtelenek voltak, mert hogy Lázár is a Mester mellett volt, mint Élő Bizonyság; hogy a Halálból támasztotta fel őt a Mester. Ezért aztán hittek szavának, s ujjongva hirdették az emberek között: – Nagy, hatalmas Prófétát adott az Isten Izráel fiainak… – Merthogy Jeruzsálemben voltunk, ahol az emberek a Messiás eljövetelét várták, sokan úgy vélekedtek; az Istennek Országa azonnal eljő. De persze ők nem úgy, nem akként gondolták az Isten Országát, amiként azt a Valóságban képzelniük kellett volna. Nem Szellemi Hatalmasságot áhítottak, így nem is a Szellemi értelemben vett Messiást, de valamiféle földi, politikai vezetőt vártak érkezni, aki majd megszabadítja Izráel népét a rómaiak zsarnoksága alól, s egyedüli Urává lesz minden népnek és nemzetnek, nagy, és hatalmas néppé téve az Izráel népét is minden népek felett. A papi fejedelmek és az írástudók is hallották azoknak dicsőítő szavait, akik a Mester szavait hallgatták, s tudták: miként vélekednek Felőle az emberek. Emellett persze látták azokat is, akiket a Mester meggyógyított. De a legnagyobb riadalmat az váltotta ki belőlük, hogy látták Mellette Lázárt is, aki több volt, mint Élő Bizonyság. Tudták tehát, hogy a Mester nem mindennapi, s főként: nem földi, és nem emberi ERŐ birtokosa: ám ők is azt vélték: Mesterünk politikai céllal kívánja felhasználni az Erőt, amellyel bír, s ez igen megrémítette őket, hisz egy esetleges hatalomátvétel során ők akár kegyvesztetté is lehetnek, s akkor befellegzett kényelmes, jól jövedelmező állásaiknak! Bizonnyal ez volt a legfőbb oka annak, hogy oly erősen elhatározták, hogy ellenére tesznek. Hát ismét azon kezdtek tanakodni, hogy elsőként Lázárt kell megöletniük, mert ameddig ő él, mindenkor bizonyságul szolgálhat a Mester mellett, s addig nem tehetnek Ellene semmit, mert a sokaság mindenképp a Mester mellé áll, ha másért nem, hát épp Lázárért… – Még a Templom udvarában voltunk, amikor Jakab és János a Mester mellé léptek, s ekként szólottak: – Mester, kérnénk Tőled valamit… 34


A Mester rájuk tekintett, s kissé elfelhősödött homlokkal, borús hangon mondá nékik: ~~ Mit kívántok, hogy tegyek veletek? Mondjátok meg, s ha módomban áll, teljesítem kérésteket. Akkor Jakab felelt kettejük helyett: – Add meg nékünk, hogy egyikünk jobb kezed felől, másikunk pedig bal kezed felől üljön a te dicsőségedben. ~~ Nem tudjátok, mit kértek. – mondá nékik a Mester – Mert vajon kiihatjátok-e ama keserű poharat, amelyet én kiiszom; és megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem? Azok szinte gondolkodás nélkül felelték: – Megtehetjük, Mester. Jézus akkor látta: még mindig nem értik: miféle szenvedésekről szólott, hisz akkor válaszuk nem lett volna ennyire egyértelmű, könnyed és gyors. Mindazonáltal ekként felelt nékik: ~~ Azt a keserű poharat ugyan, amelyet én ki kell igyak, ti is kiisszátok majd, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem: magatok is megkeresztelkedtek! De az én jobb, és bal kezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, mert azoké lesz az, akiknek elkészíttetett az én Atyám által az Időknek kezdetén… Jakab és János kissé pironkodva vonultak hátrébb, bár erre semmi okuk nem volt. A Mester részéről legalábbis nem, bár mi nehezteltünk rájuk egy kissé, hogy ilyes kéréssel állottak a Mester elé, mintha ki akarták volna emelni magukat közülünk. Mi méltánytalannak éreztük kérésüket, hisz semmivel sem éreztük magunkat rosszabbnak náluk, így nem értettük: miként várják, hogy a legfőbb helyekre kerüljenek az Úr oldalán. Aztán haragunk persze akként szállt is el, amiként felbukkant bennünk, s néhány perc múltán már szinte nem is emlékeztünk (ha csak nem mosolyogva) a különös kívánságra. Annál is inkább nem, mert egészen más kötötte le figyelmünket. Az egyik fiatal férfiú, aki maga is Názáretben élt, megpillantva Mesterünket, sietve mellé lépett, hogy elmondja: Mária, a Mester édesanyja és József fiai és leányai is Jeruzsálemben vannak. Ez ugyan tudott volt, hisz Mesterünk ekként is akarta, hogy majd az Ünnepeken találkozik Anyjával. Azt viszont csodáltuk: miért nem kereste meg Mária Mesterünket, miért így: közvetítő révén kell megtudjuk: a városban van. De mert hogy Mesterünk nem kérdezett rá az ifjútól, mi sem tartottuk illőnek, hogy kérdezzük, s az hamarosan elment mellőlünk, hogy visszatérjen azokhoz, akikkel érkezett. Mert Mesterünk egyetlen szóval sem érdeklődött afelől: hol, merre, s kinél szállt meg Anyja. Ezt is furcsállottuk, azt pedig még inkább, hogy Mesterünk attól fogva mintha szándékosan igyekezett volna mind több időt a városon kívül tölteni, mint aki attól tart: valamiképp összetalálkozik Anyjával… – Nem is sejtettük: mennyire így van ez! Mesterünk akkor szándékoltan kerülte a találkozást Anyjával, mert nem akart néki több fájdalmat okozni, mint amennyi mindenképp elkerülhetetlen volt. És Mária maga is ekként tett! Ugyan minden alkalommal ott volt a sokaságban, amikor Fiát szólani hallhatta, s ha csak messziről is, de láthatta őt: ám amennyire kereste, épp annyira kerülte is a találkozást Egyszülöttjével. Eljött, mert nem volt ereje nem eljönni, s a tömegbe rejtezve hallgatta Gyermekét, de nem is hallgatta: szívta magába Fia szavait. Nem magukat a szavakat, hisz azoknak nem volt ismeretlen jelentése, vagy tartalma számára, hisz ha soha, senki; ő bizton tudta: Fia az Istentől fogant az Ő méhében, s minden szava az Istennek egy-egy Kinyilatkoztatása. Ezeket tudta, és csak Ő tudta igazán Egyszülöttjén kívül; de ezen ismeretektől függetlenül Anya volt a szó legegyszerűbb (és legnagyszerűbb) értelmében. Szívta magába Gyermeke hangját, szavainak ízét, ritmusát, dallamát, hogy megőrizze azok emlékét, mint aki már most tudja: hamarosan nem hallhatja többi szólani Gyermekét. Mert ezt az egyet még Ő sem tudta! Nem tudhatta: legfeljebb az anyák csalhatatlan ösztönével megérezhette a közeli tragédiát, s tán épp ezen a megérzésen töprengett, miközben felidézte 35


magában: mint ízlelgette a szavakat a Gyermek, amikor még apró volt, s léptei tétován ~ kedvesen vitték Őt anyja kitárt karjai közé. Most a Gyermek már felnőtt, olyan férfiúvá érett, akinek bátor, nyílt, és mindenkor Igaz szavainak ereje és súlya volt, és Isten-gyermekké nőtt, aki Életet adott, s Boldogságot minden Szóval, amit kiejtett; s amelyek kezdeti kis magocskáit tőle hallhatta először, hogy aztán maga is kimondja azokat, más értelmet és más tartalmat adva minden Szónak: egy magasabb szintre emelve azokat, hogy a Szavak betölthessék valós szerepüket a Föld színén. E képek, s e gondolatok kavarogtak az anya elméjében, aki reszketve állott mindahányszor, meghúzódva az ezerarcú tömeg láthatatlanná tevő paravánja mögött: nem tudva, de érezve; micsoda iszonyatos gyorsasággal száguld Egyetlenje felé a megsejtett Végzet, amely ellen most nem védi, mert nem védheti meg az Ő szívének mély, és tiszta Szeretete, s nem oltalmazhatja meg Feléje tárt karja, mint régen, még kicsinysége idején, mikor Ő oltalmazta gyenge testét: ne fújja azt szél, s ne égesse a Nap ezernyi, izzó nyila… Hallgatta, és büszkén hallgatta minden Ő szavát, és boldog volt… ~ s közben ezerszer ölte meg benne a Boldogságot az aggódó féltés, s a tehetetlenség érzése: nem óvhatja meg Őt a reá leselkedő, ismeretlen veszedelemtől… Mert Mária szelleme tudta: mi vár Krisztusra! Tudta, s épp ezért minden erejét latba kellett vetnie, hogy e Tudást elfedje a test-tudat elől, amelynek épp úgy, épp olyan mély fájdalommal kellett viselnie minden történést, ahogyan azt más földi anyáknak viselniük kellett volna. S a tudat elől el is fedhette mindazt, ami már meg volt írva a Holnapok történései közt: de nem fedhette el az anyai Szív előtt, amely percenként százszor és ezerszer szakadt meg az ismeretlenül is ismerős rettegés súlya alatt… – Mesterünk attól kezdve egyetlen meghívást sem fogadott el, egyetlen háznál sem szállt meg éjszakára. Ehelyett a Város keleti lejtőjénél csordogáló Kidron partjára tértünk, valahányszor eltávoztunk a Templomból, s ott egy kis kert árnyat adó fái alatt telepedtünk le. Reggelente mindahányszor visszatértünk a Városba, hogy Mesterünk a Templomban gyógyítson és tanítson: esténként viszont ama kertben ültünk, s miközben az ég kicsiny, hunyorgó - szikrázó csillagait néztük, s a Hold játékát a patak lágy habjain; Mesterünk szavait hallgattuk. Boldog gyermeki gondtalansággal hallgattuk szavait, s hittük: tán sohasem lesz vége e Boldog napoknak: bár belülről tán mindannyian tudatában voltunk annak, hogy ez nem így van… nem lehet így, mert ekkora Boldogság nem élhet a végtelenségig e Föld színén… Hamarosan rá kellett ébredjünk: mennyire igaza van a tudatunk mélyén felsikoltó Szónak, amely e Boldogság végtelenségét tagadta, éles-hegyes kín-szilánkokkal tiltakozva minden öncsalás ellen, amelyben úgy igyekezett elrejtőzni a pillanatok látszat-képével árnyékolt, elámított tudat, mint valami riadt kisgyerek, aki a sötétben megsejtett rém-alakok elől szorosra zárt szemhéjai mögé menekül, vélve: ha nem látja az ijesztő képeket, azok a valóságban már nem is léteznek, mert nem létezhetnek… A Mester szavai lebbentették el elménk e kegyes csalással magára húzott fátyolát: csak lassan, óvatos kézzel; de visszavonhatatlanul. Az utolsó hét első napján voltunk; a szombatnap esti imádság után Mesterünk nem kívánt az emberekkel szólani, így mindjárt a szertartás után elhagytuk a Templomot, hogy szokott helyünkre térjünk, a Kidron patak melletti kis kertbe. Ott aztán letelepedtünk, s Mesterünk kis hallgatás után megszólalt: ~~ Tudjátok, hogy két nap múlva a húsvétnak ünnepe lészen, és az ember Fia elárultatik, hogy megfeszíttessék. Már egybesereglettek a hóhérok, akik az ártatlan vérre szomjaznak… Elkomorodtunk, mint mindig, ha Mesterünk erről beszélt: oly fájdalmas volt még a gondolata is annak, hogy bárki is kezet vethet Mesterünkre. Aztán csak megnyugtatott minket (ha csak rövid időre is) ama gondolat, hogy a számtalan Csoda láttán bizonnyal nem lesz egy sem, aki Ellene merne tenni, ha mégoly gonosz terveket szőnek is maguk közt. A másik, amiben reménykedtünk, 36


az az volt, hogy hiszen hamarosan vége a Kivonulási Ünnep napjainak, s akkor aztán ismét útnak indulunk, s magunk mögött hagyjuk a Várost, annak minden leselkedő veszedelmével… – Mesterünk látta ugyan gondolatainkat, de nem szólt arról, ami Ellene már megkezdődött. Ő ugyanis tudta: már egybegyűltek a főpapok, az írástudók és a nép vénei a főpapnak; Kajafásnak házába, és tanácsot tartottak, hogy valami álnoksággal megfogják, és megöljék őt. S ez ekként is volt, ámde azt mondták egymás közt: Ne az ünnepen tegyünk ellene, hogy zendülés ne legyen a nép között. – Akkor, hogy Mesterünk ezt mondta, Júdás váratlanul eltűnt közülünk. Senkinek sem mondta: hová, s miért megy: egyáltalán, még csak nem is szólt, mint máskor. Hogy ezt említettük, Mesterünk azt mondta: ~~ Hagyjátok, s ne faggassátok. Értelme vagyon: hát tudnia kell, s tudja is: mit, és miért cselekszik… Azt már mi magunk is csak később tudtuk meg: Júdás halála után: hol is járt azon a napon. Mesterünk tudta, de nem mondta, hogy meg ne akadályozzuk Júdást az ő gondolatának valóra váltásában… Júdás ugyanis, hogy Mesterünktől ekképpen megtudta: hol találhatja a főpapokat, Kajafás házához sietett, s azt mondta: – Mondjátok meg, mit akartok nékem adni, ha a kezetekbe adom őt? Kajafás harminc ezüstpénzt: harminc nyomorult sékelt kínált néki, s Júdás készséggel ráállt az egyességre. – Az Istennek Fia tehát annyit ért a főpapoknak, de magának Júdásnak is, mint egy közönséges… – rabszolga! Ennyiért vehetett ugyanis bárki rabszolgát: s most a Leghatalmasabbat, a Legdrágábbat, a Legszentebbet adta el harminc nyomorú sékelért egyike azoknak, akik mindvégig Mellette lehettek!! És a Mester tudta ezt: tudta az első pillanattól, amiként tudta már azelőtt, hogy a Föld színére jött volna! Ugyan Júdásnak is meg volt a választási lehetősége, ő is visszafordulhatott volna az utolsó pillanatban is: de a hatalomvágy és a mérhetetlen pénzéhség erősebb volt, mint a benne (is) élő, s még az utolsó pillanatban is ellenkező késztetést sugalló Szellemi Én-rész mindannyi ereje. S még tán nem is ez volt Júdás legmélyebb pontja, amelyre süllyedt. Ez azonban még a későbbiekhez tartozik…– Júdás tehát alkut kötött Kajafással, s még a vérdíj összegében is megállapodott azzal… – és ezek után olyan nyugodt ábrázattal tért vissza, hogy nékünk akkor sem jut eszünkbe faggatni: hol, s miért járt, ha Mesterünk nem szól ránk már jó előre: ne faggassuk, hisz tudja: mit, miért cselekszik… Júdás attól kezdve ismét köztünk volt, velünk evett, és velünk járt a Mester mellett, s nem tudtuk: csak alkalmat keres, amikor elárulhatja, s a papság kezére adhatja ŐT. Azon a napon már nem sok szó esett köztünk, s hogy estéli imádságunkat bevégeztük, amiként szoktuk, korán aludni tértünk. Mesterünk másnap korán a Templomban kívánt lenni, s mi valamennyien fáradtak voltunk, bár hogy mi okozta testeink és elméink mérhetetlen fáradtságát; nem tudhattuk. Mély, pihentető álomba merültünk: csak Mesterünk virrasztott, ahogyan máskor is tette, bár most még a hajnal óráin sem tért nyugovóra. Ébredvén ugyan úgy találtam Őt, mint amiként az esti órán láttam: homlokát imádságra kulcsolt kezein nyugtatta, bár alakját már nem a Hold sugára, hanem a kelő Nap arany-bíbor sugarai burkolták be lágyan… Óvatosan felültem, hogy ne zavarjam meg áhítatát, majd egy ideig még gyönyörködtem az elébem tárult kép látványában, majd hogy Mesterem még mindig nem mozdult, magam is imádságaimba merültem. Lassan testvéreim is ébredtek, s ők is imádkozni kezdtek, majd hogy 37


mindannyian végére értünk fohászunknak, ettünk egy-egy darab rizslepényt, s ittunk rá tömlőinkből. Amikor Mesterünk is visszatért közénk Szelleme Útjáról, Néki is kínáltunk ételt, de nem kívánt enni. Ehelyett azonnal felemelkedett, megadva a jelet ezzel az indulásra. Mi is felszedelőzködtünk tehát, s a Templomba mentünk, hogy a kora reggeli szertartáson jelen lehessünk. Amikor a főpapok megpillantották Mesterünket, összesúgtak maguk közt, aztán ismét lehajtották fejüket, mint kik mélyen el vannak merülve ájtatosságaikban. Mesterünk maga is látta ez önkéntelen összehajlást, de nem szólt. Amikor azonban véget ért a szertartás, s a szolgálattevő pap a szolga kezébe adta a szent könyveket, Mesterünk felé fordult, s még mielőtt az emberek elhagyhatták volna a Templomot, ekként szólott Hozzá: – Láttuk mind, ama hihetetlen Csodákat, amelyek kezed által estek! Mondd meg végre hát: ki vagy, miféle Erő van tebenned, hogy tudjuk mind… A Mester szinte csak súgva válaszolt néki: ~~ Megmondtam már tenéktek igen sokszor, KI Vagyok! S nem csak én mondottam azt, de aki elküldött engem: maga az Atya is bizonyságot tett rólam. Ám ti sem hangját nem hallottátok soha, sem ábrázatát nem láttátok, de nem is hallhattátok, és nem is láthattátok, mert nem tiszta a te szívetek! Az Istennek egy igéje, s egyetlen Parancsolatja sincs bennetek: mert akit ő elküldött, ti annak nem hisztek. Néhányan a padsorokban ülő jeruzsálemiek közül összesúgtak, akként kérdezgették egymást: – Ki ez a férfiú? Nem ez az, akit meg akarnak ölni? - mások feleltek nékik, bizonygatva: – De bizony, hogy Ő az…! Akkor az előbbiek ismét szóltak, már értetlenkedve: – Hogy lehet, hogy mégis ilyen nyíltan szól, és semmit sem szólnak néki? Talán végre ráébredtek a főemberek, hogy Ő ama Krisztus, akit oly rég vár Izráel népe? Mesterünk maga is hallotta e hangos sugdolózásokat, mert azt mondta, már az emberek felé fordulva: ~~ Ha valaki szomjúhozik, jöjjön Hozzám, s igyék, s aki éhezi az Igazságot, Hozzám térjen, s én táplálom azt. Némelyek azok közül, akik addig még nem hallották a Mester szavait, amint e szavakat hallgatták, maguk is azt mondták, amit korábban a Jeruzsálemiek: – Bizonnyal ez lesz ama Próféta, akiről az Írások szólnak. Ez a Krisztus, akit Isten ígért az Ő népének… Mások azonban hitetlenkedve csóválták fejüket: – Hát mégsem Galileából jön el a Krisztus? Az írás azt mondja, hogy a Dávid magvából, és Betlehem városából jön el a Krisztus… Mesterünk e szavakat is tudta: ha nem hallotta is, ismerte az emberek gondolatait, ezért ekként felelt azoknak: ~~ Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. Járjatok hát vélem, hogy ne éljetek a sötétségben, s hogy a Világosság fiainak nevezzenek titeket az emberek. Mert amiként megmondtam: senki sem mehet az Atyához, hanem csak Én általam, mert Én vagyok az Út, az Igazság, és az Élet. E Világ világossága vagyok: a ti Világosságtok, és nélkülem csak a sötétség útjain jártok, s eltévedtek az Életnek minden Útjain… E szavak után kiment a Templomból, s mi követtük őt. De nem csak mi; az emberek is követték, s nem csak azok, akiknek szívéig ért Szava! Sokan voltak köztük olyanok is, akik felháborodtak beszédén, s ezek azon voltak, hogy megfogják, és a papok poroszlóinak kezébe adják, de még most sem vetette Rá senki az ő kezeit, mert még mindig nem érkezett el a Perc. Akkor még nem… Elhagytuk hát a Templomot, de Mesterünk csak a Templom udvaráig ment, ahol ismét sok beteg és nyomorodott testű ember várakozott Reá: Izráel fiai épp úgy, amiként a pogányok városainak nyomorultjai: s Ő kezeit föléjük nyújtva megáldotta őket az Atyának szavával: és Szavában ERŐ

38


volt, s mind meggyógyultak, akikre ez ÉGI ERŐ áradt. Azok aztán hangos szóval áldani kezdték Istent, s Mesterünket, akként kiáltva maguk is, mint korábban a sokaság: – Hozsanna Dávid Fiának! Hozsanna a Magasságban… A főpapok és a farizeusok haragosan figyelték Mesterünk csodáit, majd az emberek szavát hallva felé fordultak, s azt mondták: – Fedd meg ez embereket, s csitítsd el őket! Avagy nem hallod: mit kiáltanak? Jézus csendesen mosolyogva azt mondta: ~~ Ha ezek nem kiáltanak, a kövek fognak megszólalni… – azzal letelepedett egy kőre, s ismét beszélni kezdett a köré sereglett emberekhez: ~~ Hamarosan eljő az óra, hogy megdicsőíttessék az ember Fia. De ami történik majd, meg kell legyen teértetek! Mert bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy a világ megtartassék általa. Akkor már kezdtük érteni: mire gondol, de hát csak a mi egyszerű, emberi eszünk szerint, így megkérdeztük: – Vajon szükséges-e, hogy mindazok meglegyenek, amiket jövendöltél, Mester? Hisz itt vagyunk, tizenketten! Erős, ép férfiak: megvédelmezünk, bárki támadjon is ellenedre! - mondtuk, mire a Mester szomorú mosollyal azt mondta: ~~ Látom, még mindig nem értitek az Én Áldozatom okát és lényegét! Pedig ekként kell majd közületek is egyeseknek áldozatul adnia az ő életét, hogy hasonlatossá legyenek hozzám. S át kell azt adniuk akkor zokszó nélkül, mert amiként már nem egyszer mondottam: aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki elveti a maga életét e világon, az örök életre tartja meg azt. Aki hisz bennem, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. A kárhozat jele pedig az, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik, és az ő szíveik gonoszak és sötétek voltak. És mindenki, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek; inkább a sötétségben él, hogy fedve tudja az ő sötétségét. Aki az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedeteiről nyilvánvaló legyen, hogy Isten szerint való cselekedetek azok. Aki nékem szolgál, engem kell kövessen; hogy ahol én vagyok, ott legyen az én szolgám is: mert aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya énérettem. E szavak után a közelben ácsorgó papokhoz fordult, s már hozzájuk intézte szavait: ~~ Azt kérdeztétek tőlem: ki vagyok, s ki tesz bizonyságot felőle, hogy az vagyok igazán, akinek mondám magam. Most én azt felelem néktek is, amit másoknak feleltem: az Én Atyám tesz énrólam bizonyságot, amiként már bizonyságot is tett énrólam. Bizonyságot tett rólam, s hogy megdicsőíti az Ő Fiát, amiként én is megdicsőítem Őt, amiként Ő már megdicsőített köztetek engem! Atyám szavát szólom most, mert Ő mondotta mindezeket: és nem én érettem lett az Ő Szava, hanem ti érettetek. Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme: és Én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok, hogy mindenek felemeltessenek az utolsó Utáni napon. A sokaságból néhányan, akiket megzavartak a Mester szavai, most megkérdezték: – Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökké megmarad: hogyan mondod hát te, hogy az emberfiának fel kell emeltetnie? Kicsoda ez az emberfia? A Mester rájuk pillantva ismét azt mondta nékik: ~~ Aki hisz én bennem, nem én bennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem, és aki engem lát, azt látja, aki küldött. Mondottam már tenéktek azt is: ha valaki hallja az én beszédeimet és még akkor sem hisz, én nem kárhoztatom azt: mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot. S nem kárhoztatom azért sem, mert lesz annak, aki kárhoztassa: 39


a szavak, amelyeknek nem hitt, és önmaga: ezek fogják azt kárhoztatni. Mert tudjátok azt is, hisz már sokszor elmondtam: én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, aki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mond-jak. És tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amiket azért én beszélek, úgy beszélem, amint azt az én Atyám mondta nékem. És most ismét elmondom néktek: még egy kevés ideig veletek vagyok; ekként veletek van a világosság. Járjatok hát, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket: mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Míg a ti világosságotok megvan, higyjetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek. Akinek füle van hallásra; hallja meg szómat! Az emberek vegyes érzésekkel indultak ki a Templom-kertből. Volt, aki teljes szívével a Mester mellett volt, de bizony; sokan voltak, akik mit sem értettek a Mester szavaiból, s hogy értetlenségüket álcázzák; haragjuk mögé rejtették azt, míg végül nem is maradt elméjük és szíveik mélyén egyéb, mint ez a sértett harag… Mindazáltal a főemberek közül is sokan hittek a Mesterben: de a farizeusok miatt nem vallhatták ezt be, hogy ki ne rekesztessenek a gyülekezetből. Ezek csak egymás közt susogták újra és újra a Mester szavait, de amikor már nyíltan színt kellett volna valljanak: nem volt bennük annyi bátorság, hogy kiálltak volna a Mester mellett… Ez után mi is visszatértünk az Olajfák hegyére, s napszállatig ottmaradtunk. Akkor viszont ismét visszatértünk a Templomba, s az esti imádság óráját ott töltöttük, de bár az emberek érezhetően várták; Mesterünk most nem szólott hozzájuk, s a Templom-kertbe sem mentünk, mint addig. Épp csak a Templom előtt üldögélő, s ki tudja: honnan odakeveredett nyomorultakat gyógyította meg Mesterünk, aztán azonnal visszatértünk a kertbe. Mesterünk már csak akkor szólott nékünk, s még néhány embernek, akik oda is követtek bennünket. – Szavai igazság szerint csak nékünk szóltak: mégis mindenkinek tartogat Üzenetet, még a ti korotok emberei közül is, aki kész, és képes befogadni, megérteni, és megélvén: gyakorlattá változtatni is az Ő szavait… – ~~ Mondottam előttetek példázatot ama szőlőművesről, s a szőlő tőkéről, és annak vesszőiről. S most halljátok annak magyarázatát is, hogy értvén értsétek: Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek. Maradjatok énbennem és én is ti bennetek. Amiképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem csak ha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem teremhettek: csak ha én bennem maradtok. Mert Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki énbennem marad, én pedig ő benne, az sok gyümölcsöt terem: de nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek. Ha én bennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek. Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremtek; és kell is, hogy ekként legyen, mert csak ekként lehettek az Én tanítványaim. Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg ebben az én szeretetemben, s ezzel a szeretettel szeressétek az Istent, s egymást is. Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; én is megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és ekként megmaradok az ő szeretetében. Ez az én Új, és Leghatalmasabb Parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket. És nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki az életét adja az ő barátaiért. Ezeket tanítottam, s tanítom most ismét néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek; s Én az Életemet adom teértetek. 40


Igen, fiaim: a barátaim vagytok! Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek, s ti ismeritek ekként minden szavam és tettem okát. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én arra rendeltelek titeket, hogy elmenvén tanítsátok a Földnek minden népeit, és gyümölcsöt teremjetek, hogy a ti gyümölcsötök megmaradjon… Mondottam néktek azt is: ne a Világ szeretetét és tiszteletét keressétek, mert nem lehet más sorsa a tanítványnak, mint amilyet Mestere el kell viseljen. Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e világból volnátok, s e világ törvényei szerint élnétek, szeretet és tisztelet övezne titeket, mert a világ szereti azt, ami az övé, s ami belőle fakadt; de mivelhogy nem vagytok e világból, mert én kiválasztottalak magamnak titeket e világból; a világ gyűlöl, s gyűlölni is fog titeket. Emlékezzetek meg ama szavakról, amelyeket én mondtam, s mondok is néktek: nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd: de ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik Azt, Aki küldött engem. Mert nem ismerik az Atyát, sem pedig az Ő Törvényeit. Én elébük léptem az Én atyámtól, hogy szóljak vélük, és tudottá tegyem bennük az Istennek Törvényeit. Ha nem jöttem volna, és nem beszéltem volna nékik, s ha ama csodás Jeleket nem adtam volna elébük azon cselekedetek által, amelyeket senki más nem cselekedett meg szemeik láttán előttem; nem volna bűnük. De mostmár hallották is az Én szavaimat, és látták is az én cselekedeteimet; s még így is gyűlöltek, és ekként már nincs őnékik menedékük, mint a tudatlanságban maradtaknak, akik sem nem hallották, sem nem látták, amiket szóltam, s előttük cselekedtem. S ezt is tudják; ezért vannak irántam oly mérhetetlen gyűlölettel. Ám aki engem gyűlöl, gyűlöli az én Atyámat is. De azért kell, hogy mindez így legyen, hogy beteljesedjék a mondás, amely megíratott az ő törvényükben: Ok nélkül gyűlöltek engem. Ma még bizonyságot kérnek tőlem: s én bizonyságot adok nékik szavaim és tetteim által. Bizonyságot, amelyet azonban nem fogadnak el tőlem. Én azonban hamarosan távozom közületek, s akkor bizonyságot kérnek majd tőletek is, hogy bizonyítsátok: igaz szavak azok, amelyeket szólani Tőlem tanultatok: és ti bizonyságot is kell tegyetek, mert kezdettől fogva velem vagytok; ismeritek Tanításaimat és cselekedeteimet is. De a ti bizonyságotokat sem fogják elfogadni. Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot. Mindezeket most azért mondom meg néktek előre, hogy meg ne rémüljetek, és meg ne botránkozzatok. A gyülekezetekből kirekesztenek titeket énérettem, s a ti bizonyságtételetekért; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy Istennek tetsző, tiszta dolgot cselekszik. És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Azért szólok véletek mindezekről már most, hogy amikor eljön az az idő, amikor mindezek be kell következzenek fölöttetek, emlékezzetek rá: én megmondtam néktek mind azt, amire fel kell készülnötök. Ám mindezeket nem mondhattam el eddig, mivelhogy veletek voltam. Most viszont elmegyek ahhoz, aki küldött engem; és senki sem kérdezi tőlem közületek: hová mégy? Nem, mert hogy ezeket mondtam, s néktek a szomorúság s a félelem töltötte el a ti szíveteket. Bizony, bizony mondom néktek, hogy azon a napon, amikor elmegyek közületek, ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül: ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul. Mint ahogyan az asszony: az is, amikor szül, szomorúságban van, mert eljött az ő szenvedéseinek órája. De amikor a gyermek megszületik, többé nem emlékezik a kínra; csak a boldogságot érzi, hogy megszülte az ő gyermekét. Ti, amikor elmegyek közületek, ugyanúgy szomorúságban lesztek, de aztán ha ismét eljövök, s ti látni fogtok, amiként én is látlak majd titeket, már örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömötöket. És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről. De most szólnom kellett néktek mindezekről. És tudnotok kell azt is: jobb néktek, ha elmegyek, mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló, ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok. És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűnei végett az Igazság és az Ítélet erejével. Mert bűne e világnak s 41


e nemzedéknek, hogy nem hisznek énbennem. Az Igazság lelke bizonyságot tesz akkor arról, hogy én az én Atyámhoz tértem, és bizonyságot tesz arról is, hogy e világnak fejedelme, aki ura a mélység minden ő lelkének: megítéltetett. Ezzel bizonyságot tesz arról is, hogy igazság mindaz, amit ti szóltok az én nevemben, mert hogy akként szóltok, amiként tőlem hallottátok és tanultátok azt. – Megjövendölte tehát Mesterünk mindazt, amit az Ő nyomába lépők, az Ő nyomát keresők, s az Ő szavában bízók el kellett szenvedjenek a Kereszthalál bekövetkeztétől napjaitokig, s még a ti Holnapjaitokban is. S itt most nem azokra gondolok, akik a meghamisított evangéliumok, vagy az ellentét által elébetek tárt irányzatok követőinek vallják magukat! Azokra, akik valóban a Krisztusi Igéket keresik, s valóban annak szellemében akarják, s próbálják is megélni életüket. S ezek nem csakis és kizárólag a keresztény, de bizony a más felekezethez tartozók közt is szép számmal akadnak, mert hisz az Igazság, és a legfontosabb Törvények minden nép, minden felekezet, minden társadalmi vagy kulturális csoport szintjén le lettek adva, hogy aki képes felismerni ama Tanítások Igaz, és egyedül Üdvözítő voltát: követhesse az Egyetlen Tiszta Irányt, amely az Istennek Szíve felé vezeti lépteit. S ezeket épp úgy üldözni fogják, amiként üldözték mindezidáig is, csak mert Élet-elveik szerint nem törnek az élre, nem taszítják sárba önnön érdekeikért ember-testvéreiket, mert Szeretettel, toleranciával és megértéssel viseltetnek embertársaik, de minden köröttük, mellettük lévő élőlény iránt is: tehát nem úgy, nem akként élik életüket, amint azt a köröttük lévők teszik, mert „nem a világból valóak” sem érzéseik, sem gondolataik, sem pedig cselekedeteik, tehát egyetlen, a Szellemi Én-rész felelőssége és irányítása alá tartozó Lét-megnyilvánulásuk sem. Ezeket sokáig a szó fizikai értelmében is gyilkolták: először a Kereszt végett, majd a Tanítások meghamisítása után: már a Kereszt nevével ajkaikon, de már csak a sátán bélyegével szívükön-lelkükön és szellemükön. Ma beérik azzal, ha egyszerűen a háttérbe taszítják, és kigúnyolják az egyetlen Igazság keresőit, s azokat, akik ezen Igazságot szívükbe-elméjükbe-lelkükbe és szellemükbe zárva, s ahhoz hűséggel maradva élik mindennapi életüket. Erről azonban már sok helyütt szóltam, így itt nem térek ki rá ismét… „Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.” - mondá a Mester. Amint tudjátok: ez még nem a mi korunk átlag-emberének szólt, hisz akkor még csak mi: tizenketten vehettük át Tőle a Szent Lelket, s még a mi kezünkből is csak kevesek részesedhettek a Lélek-keresztség Áldásában, mert hogy kevesen voltak, akik igazán méltóknak bizonyultak rá. Hogy e kevesek száma is mennyire megcsappant a ti Jelenetek idejére, tán mondanom sem kell, hisz tudjátok azt is: aki a ti korotokban vehet testet magának a Föld színén, többségében nehéz karmikus kötésekkel teszi azt, s ha a mellettetek járt Útja értelmében tisztának és bűntelennek látjátok is: nem tudjátok, milyen karmikus terheket hordoz földi álarca alá rejtve. (Ez azonban fordítva is igaz: aki a ti szemetekben tisztátalan, és a ti fogalmaitok szerint méltatlan a Kegyelemre; nem egyszer az utolsó, bárha hatalmasnak tűnő sárrögöt kell letisztítsa Szelleméről, vagy akár azt sem, csak egy bizonyos vállalás értelmében kell végigjátssza a magára vállalt szerepet. Ez a „Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél magad is” - tanításának lényegi oka és alapja!) „És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűnei végett az Igazság és az Ítélet erejével. Mert bűne e világnak s e nemzedéknek, hogy nem hisznek énbennem. Az Igazság lelke bizonyságot tesz akkor arról, hogy én az én Atyámhoz tértem, és bizonyságot tesz arról is, hogy e világnak fejedelme, aki ura a mélység minden ő lelkének: megítéltetett…” - mondá a Mester: s ez is a ti korotok, vagyis az Utolsó Idők emberiségének szól! Az Igazság Lelke és az Ítélet Lelke már hozzátok tért, hogy kiszűrje mindazt, ami valóban Tiszta, s azt is, aki e Tisztaságban él. Az Igazság Lelke lesz az, amely valós Bizonysággá teszi számotokra a Feltámadás valós voltát, s azt: a Krisztus, legyőzve a mélység minden erejét, visszatérvén az Atyához; tovább, s immáron Örökkön ÉL az Atyában, az Atyával, az Atya által, s az Atyáért… – és Értetek is: mindenekért, akik a Teremtettség színén

42


léteztek, vagy eztán Lét-be léphettek, legyetek bármely pontján a Végtelen, Örök Mindenségnek… S éppen hogy az Ítélet lelke lesz az, amely az atya Törvénye és a Krisztus mértéke szerint ítéli meg azokat, akiket megítélnie rendeltetett „hogy kiszűrje azt, ami tiszta”, s elválassza azt a tisztátalantól. A dimenzióváltás korát rajzolta meg már akkor a Mester! Azt a kort, és azt a pillanatot, amikor az Igazság Lelke által külön választtatik a „fent” és a „lent”; amikor a fizikai síkon a bennük maradt Mélység-energiák szerint helyeztetnek jobb, vagy bal kéz felől mind, a mélység különböző Útjain és szintjein lévő Szellemek: a Végső Ítélet ama napján, amikor megmérettetésük ideje megérik fölöttük. – De mikor lesznek meg mindezek, amikről szólasz, Mester? - kérdezte egy azok közül, akik a kertbe is követték Őt. Ez János tanítványai közül való volt, egyike annak a hetven tanítványnak, akiket utánunk küldött útra a Mester, hogy tanítsák és gyógyítsák az embereket. Mesterünk reá pillantott, majd ismét felénk fordulva ekként felelt néki: ~~ Mondottam már az írástudóknak s a véneknek is: még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé; de ti azután ismét megláttok engem: mert én élek, és ti is élni fogtok. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, s ne féljen! Nem hagylak titeket árván; eljövök hozzátok a Lélek képében és annak Erejében, hogy veletek legyek már örökkön. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, ti énbennem, és én tibennetek. Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, és én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak. Bizony, bizony mondom néktek: aki befogadja, akit Én elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én Parancsolataimat, amelyek az Atya parancsolatai: mert mondtam néktek azt is; nem magamtól adom e Parancsokat, hanem akként, amiként azt az én Atyám mondotta nékem. Azokat az Igazságokat, és azokat a Parancsolatokat tanítottam néktek, amíg veletek voltam. Hallottátok azt is, már nem egyszer: elmegyek, s egy kis időre távol leszek tőletek, de aztán ismét eljövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örvendeznétek, hogy azt mondtam: elmegyek az Atyához; mert az én Atyám nagyobb nálamnál. Azért mondtam el ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok Bennem, és abban: én meggyőztem a világot. Amikor eljő az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém: azért mondám, hogy az enyémből vesz, és megjelenti néktek. Az iménti kérdező ismét megszólalt, s azt mondta: – Íme; most nyíltan beszélsz és semmi példázatot nem mondasz. Minden szavadat értjük, és tudjuk, hogy te mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki téged megkérdezzen, mert a fel nem tett kérdésre is előbb megfelelsz: ebből is tudjuk, hogy az Istentől jöttél ki. Mondá a Mester; ~~ Most hiszitek? Mondottam néktek: eljő az óra, és immár eljött, hogy szétoszoljatok ki-ki az övéihez, és engem egyedül kell hagyjatok. De nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Mondottam már azt is; még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. Igen: valóban sok van, amit példázatokban mondottam néktek; de eljő az idő, mikor nem példázatokban, hanem nyíltan beszélek néktek az Atyáról. Akkor aztán sorra megölelte, s elbocsájtotta azokat, mi pedig, miután azok mind eltávoztak, szorosan Mellé telepedtünk: úgy mondtuk el estéli fohászunkat, aztán nyugovóra tértünk, hisz másnap korán kellett keljünk. Mi ugyanis a Mózes naptára szerint ültük az Ünnepet, így korábban kellett gondoskodjunk az ünnepi bárányról, s még a helyiségről is, ahol azt megehettük Mesterünkkel. 43


– Ennek is nagy szerepe lesz a későbbi történésekben; bár inkább csak szimbolikus értelemben. Akkor majd részletesen is kifejtem mindezt… Az előbbi sorokban azt olvashattátok: „és kijelentem magamat annak”. Ennek értelme a ti korotokban vált teljessé és tökéletessé, hisz azokban az Üzenetekben és Tanításokban, amelyeket (fokról - fokra, apránkint, mindenkor a kor szellemi és tudati szintjéhez már megfelelő módon és mértékben) továbbítottunk, a Mester valós, Isteni Lényegét, eme Isteni Lényeg egy magasabb rendű, már számotokra is befogadható (tehát még mindig nem a legmagasabb szintű!) aspektusát, s ezzel összefüggésben a Teremtett Világok szellemi tulajdonságait ismerhettétek meg. Amiként az természetes is: minden kor szülöttei új, és mégújabb, s mindig egy fokkal magasabb szinten ismerhették meg az Istenfiát; amint egy fokkal magasabbra is kellett lépjenek a bennük lévő Istenelem megismerése, s ama Isten-elem követelményeinek elfogadása és betöltése lépcsőfokain. Azaz: gyakorta úgy tűnik; e fokokon csak kéne haladnotok, ám a haladás iránya szellemi és lelki értelemben arányosan lassabb, mint amilyen gyors a technikai és tudományos előrehaladás, sőt: nem egyszer akként tűnhet (legalábbis a ti számotokra ekként tűnhet, hisz mi Ideát egészen másképpen, más szemszögből, és más távlatból láthatunk mindent, ami a ti világaitokban történik, úgy egyéni, mint galaktikus, metagalaktikus, vagy akár kozmikus szinten); míg az utóbbiak fejlődnek, az előbbiek csupán visszafejlődnek. Ez nem egészen így van, de erről már sokszor szóltam, s még majd szólok is, így itt nem térek ki rá bővebben. – Másnap valóban korán ébredtünk, s Mesterünkkel elmondott reggeli ájtatosságunkat bevégezve azonnal a Templomba siettünk. A Mózes törvényeihez hű zsidók aznap végezték a szertartást; arra igyekeztünk, s Mesterünkkel mindjárt az elsők közt értünk oda. Ennek ellenére Mesterünk nem kívánt az első sorba ülni: meghúzódtunk hát mindannyian az egyik fél-homályos sarokban, s ott hallgattuk végig a Talmud szavait, majd amikor a szertartást vezető pap már a Tórából is idézett a hagyományoknak megfelelően, sietve elhagytuk a Templomot, de még a várost is. Ismét a Kidron patak melletti kertbe mentünk, s ott maradtunk délig. Dél alig hogy elmúlt, Júdás megkérdezte: – Mester! Hol kívánod elfogyasztani az ünnepi bárányt? Mondd meg, hogy elmenjünk, s mindent előkészíthessünk rendjén… A Mester Júdás felé fordult, aztán Jánost és engem maga mellé vont, s azt mondta: ~~ Induljatok a város felé. Az úton láttok majd egy férfiút, aki egy korsó vizet visz a vállán. Menjetek utána, s amely házba az belép, ti is térjetek be, s mondjátok meg a ház urának: Mesterünk azt üzeni, hogy a te házadnál költi el övéivel az ünnepi étket. Akkor az mutat majd néktek egy termet, a vacsorához berendezve. Ott készítsétek el az ünnepi ételt… Elmentünk tehát, s mindent akként tettünk, amiként azt Mesterünk meghagyta nékünk. Ugyan el nem tudtam képzelni: miként fog a Mester a húsvéti bárányból enni, hisz sohasem evett húst; de mert hogy Júdás erősen győzködött, csak megvettük, s a ház asszonyával el is készíttettük. Mert Júdás (aki szintén velünk kellett tartson, hisz ő volt mindenkor a pénzes erszény őrizője és kezelője) arra hivatkozott: – Most bizonyára kivételt tesz a Mester! Ne feledjétek: eddig más ételt sem evett, s most gyakran eszik velünk, amint aludni sem kívánt soha, s most hajnalonta csak alszik mellettünk néhány órát. Hát ha a teste ekként változott: miért ne enné meg most a bárányt, ha azt Ősi Törvényeink is úgy rendelik? Szaván egy kissé eltűnődtünk, s végül is megvettük, és elkészíttettük a bárányt, de már az asztalra tenni nem volt bátorságunk. Így csak a bort, a gyümölcspéppel telitöltött tálat, s a kelyheket tettük az asztalra, valamint a kovásztalan kenyeret, s a keserű salátát. Aztán hogy ezzel megvoltunk, visszatértünk a Mester mellé, hogy jelentsük: mindent rendben elvégeztünk, amiként azt meghagyta. – Amikor a bárányt, s a lakomához szükséges dolgokat megvettük, Júdás is velünk tartott, de ahogy mindent behordtunk a házba, hogy elkészítsük az étkeket, Júdást vissza küldtük a 44


Mesterhez, amiként azt Ő meghagyta nékünk. Mert nem akarta elvenni a tisztséget Júdástól, s nem akarta azt sem: pénzzel szennyezzük be kezeinket. De azt meg főképp nem akarta, hogy épp Júdás készítsen néki eledelt: s ennek okát azt hiszem: nem kell magyarázzam… – Amikor visszatértünk, Mesterünk egy fának támasztott háttal ült, s a fölötte lévő fa lombjának játékában gyönyörködött. A Nap lassan nyugodni készült, már épp csak bíbor-sugarakkal csókolta a fák ágait, a fészkükre szállt madarakat, s mind, az egész Földet, megsimítva Mesterünk arcát is, mint ki utószor vigasztalni kívánja Őt mindazért, amit a Föld hálátlan gyermekétől hamarosan el kell szenvednie… Amikor jeleztük: minden elkészült, s már csak a Mesterre vár, Mesterünk fáradt, lassú mozdulattal felállott, s pillantásával még egyszer megcirógatva a kert fáit, virágait, s a Kidron patak csobogó habjait, elindult. Mi követtük, majd mögötte léptünk be a házba, aztán a terembe is, és miután mindannyiunknak kijelölte a nékünk szánt helyet, leheveredtünk az asztal melletti kerevetekre. A terem hosszú, de hosszúságához képest meglehetősen keskeny volt. Érthető hát, hogy a ház gazdája mindössze egyetlen, hosszú asztalt állíttatott csak benne, s aköré tétette a kereveteket. Ekként pont ki volt töltve a tér, s így lehetett megoldani, hogy többen tartózkodjanak odabent egyszerre. Az ajtóval szembeni falon két viaszosvászonnal elfedett ablak volt: az egyiken már félre volt vonva a vászon, hogy a friss levegő átjárhassa a termet. A terem egyik végében kandalló-féle volt; legyen mivel melegíteni, ha hűvös időben kívánnak ott lakomát tartani, míg a másik végébe a kő-vedrek, s két közepes méretű tál lett állítva, egy, amelyben a kezünket megmoshattuk; az mindjárt a fal melletti padkára volt téve, egy másik pedig a padka mellé: az a lábaink megmosására szolgált. Most ugyan nem jutott eszünkbe, hogy lábainkat is leöblítsük, hisz a patak mellől jöttünk, s a ház nem volt attól messzire. Épp csak kezeinket öblítettük hát le az ősi szokások szerint, s miután mindannyian elfoglaltuk a nékünk kijelölt helyet, Mesterünk beszélni kezdett. Az ünnep történetét beszélte el, a Mózes kivonulását, s az azt megelőző történéseket, a fáraóra, s annak népére; az egyiptomi népre méretett tíz csapásokat, kezdve a sáskajárással, s végezve az egyiptomiakat ért, legnagyobb csa-pással, amely alól csak az Izráel nemzetsége menekedett meg azáltal, hogy házaik szemöldökfája be volt kenve az áldozati báránynak vérével. ~~ E vér volt a Szövetségnek Jele, s erre emlékszik minden igaz zsidó azóta minden esztendőben. És ez lesz az ÚJ SZÖVETSÉG JELE IS! Mert Új Szövetséget köt most az Isten: de már nem csak az Izráel népéért fog kiontatni a Bárány Vére, amint az egykoron esett, de mindenekért. Ez lesz a Jel, hogy az Isten szeret benneteket, és ez lesz a Jel, hogy egyek vagytok: Testvérek, akik egyként a Bárány Vérével vagytok felszentelve és megjelölve: hogy halála ne essen közületek egynek sem, akiket az Atya reám bízott, hogy Vérem által váltsam meg azokat a Halálnak árnyékából. E szavakat ismét csak nem értettük; s Mesterünk tudta is ezt, de most nem magyarázta meg szavait. Legalább is: szavakkal nem, de amit cselekedett, az minden beszédnél ékesszólóbb volt. Felállott az asztal mellől, s köntösét és felső ruháját levetve a terem bal felébe ment, s az alsó tálat, amely lábainknak volt előkészítve, kétharmadig töltötte vízzel, aztán a törlőkendőt a derék-öve mellé gyűrve a tálat az asztal melletti legszélső kerevethez hozta, és sorra kezdte mosni a mi lábainkat, mint a legutolsó cseléd, vagy szolgáló, vagy a rabszolgák legkisebbike. Testvéreim szólni sem tudtak döbbenetükben: ekként haladt a Mester, s mosta meg mindőjük lábát, s törölgette is meg aztán a dereka mellé tett kendővel, az asztal alsó végén kezdve a sort, s folytatva, míg amellé a kerevet mellé nem ért a tállal, amelyen nékem mutatott helyet. Magam is elhűlten

45


figyeltem a történéseket, de bizony, mikor mellém ért, s már kezdte volna az én lábaimat is megmosni, csak felugrottam, s mindkét sarkamat magam alá szedve hevesen kifakadtam: – De hát, Mesterem, mit cselekszel? Hisz csak nem TE mosod meg az én lábaimat, mikor fordítva volna rendjén… ~~ Amit én cselekszem, azt most még nem érted, de ezután majd megmagyarázom, s akkor megérted magad is… - felelte, s várta, hogy ismét elheveredjem a kereveten: de arra bizony hiába várt! Szavai nem hogy nem nyugtattak meg: még inkább szították bennem az értetlenség tüzét, úgy hogy már fel is ugrottam, s azon voltam, hogy felemeljem Őt a földről, miközben lázas magam-szégyenléssel, de bizony: heves, megrendült indulattal is szívemben azt mondtam: – Az én lábaimat ugyan nem mosod meg soha! A Mester akkor felpillantott, s szemében végtelen mély, és tiszta Szeretet csillogott, s valami megfoghatatlan bánat is, amidőn azt felelte: ~~ Bizony, mondom néked: ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám. E felelet még magánál a történésnél is inkább meglepett, de meg is rémített, hát visszaültem a kerevetre, és sietve azt mondtam: – Ha ez ekként van, Uram, akkor ne csak a lábaimat, hanem a fejemet, s az én kezeimet is mosd meg! A Mester elmosolyodta magát szavaimra, majd ismét elkomolyodva azt mondta: ~~ Aki megfürdött, annak nincs egyébre szüksége, mint hogy az ő lábait megmossa, mert különben tiszta az egészen. Ti is tiszták vagytok, hisz az Igazság vizében fürdettelek benneteket, hát tiszták vagytok azért, de nem mindannyian… Nem mindnyájatokról szólok hát; de tudom én, kiket választottam hogy beteljesedjék az írás: „Aki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem.” Tudom, hogy hamarosan eljő az én órám, hogy átmenjek e világból az Atyához. Azt akarom, hogy tudjátok: szerettelek benneteket, mert enyéim voltatok ti e világon, mindvégig enyéim, s én mindvégig szerettelek titeket. Akkor aztán megmosott, majd megmosta János lábát is, aki mindjárt mellette kapott helyet, aztán felső ruháit ismét felvéve visszatért az asztalfőn álló kerevethez. Nem dőlt le, amiként mi magunk is ültünk már akkor: úgy figyeltük Őt, tudva; most magyarázatot kapunk tőle arra, ami történt. Ekként is lett, s amikor már maga is az asztal mellett ült ismét, megkérdezte: ~~ Értitek-e, hogy mit cselekedtem veletek? Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek: a szolga nem nagyobb az ő Uránál, és a követ sem nagyobb annál, aki azt küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, s ha nem csak tudjátok, de cselekszitek is ezeket, boldogságtok kiteljesedik, s jussotokul lesz az az Örökön való Mennyei Hazában is. – És itt most nem kifejezetten a lábmosás tényére, de a legtökéletesebb Szeretetre akart utalni a Mester! Arra a Szeretetre, amely nem riad vissza semmitől, nem mérlegel, és nem érez megalázónak, önmagához méltatlannak semmit, amivel a szeretett személy szolgálatára vagy segítségére lehet. S hogy ez mennyire kell vonatkozzon mindenkire, függetlenül attól: terheli-e a másik embert, s milyen súllyal vétek, amelyet ellenetek, vagy bárki más ellen elkövetett, vagy elkövetni készül, arra az a tény utal, hogy a Mester nem csak a mi lábunkat mosta meg, akikről tudván - tudta: hűséggel és töretlen Szeretettel vagyunk Iránta! Az első, akinek lábait megmosta, éppen hogy Júdás volt, akiről tudta: hamarosan halálra adja őt…!! Júdás ugyanis az asztal másik oldalán, a Mesterrel szemközt kapott helyet, egyrészt, hogy kiemelt helyen érezhesse magát, másrészt hogy amikor távozni akar, könnyű szerrel tehesse azt, ne kelljen kerülgetnie a mi fekvő-székeinket. Emellett még az az előnye is megvolt annak a helynek, hogy egy kissé távolabb esett a gyertya fénykörén, így Júdásnak alkalmat adott egy 46


bizonyos fokú elszigetelődésre, hogy még egyszer, s már utoljára végiggondolhassa: helyes-e, amit tenni készül. Mert Júdás attól fogva, hogy Kajafás házában járt, s egyességet kötött a főpappal, újra és újra némaságba burkolódzott. Elméje mind egyre a várható történéseket őrölte, s ha akként vélte: nem helyes, amit tenni készül, hallgatása hosszúra nyúlt, mintha ki akarná szakítani magát általa közülünk, ha pedig döntése várható előnyeit ecsetelte magának, hallgatása váratlanul jókedvű fecsegésbe váltott. Aztán ismét feltámadtak benne a kétségek; vagyis: Szellemi Én-része ismét mozgósította minden erejét és erő-tartalékát, hogy felülírja a tudatban megfogalmazódott, csak a hatalom-vágy és a hihetetlen pénzéhség: az ellentét e két, legveszedelmesebb eszköze szülte késztetést, amely az árulás gondolatát adta néki, mint egyedül célra vezető (de csak az általa várt-remélt, hamis és tisztátalan cél felé vezető!!) utat. E ténynek, hogy a Mester elsőként épp az ő lábait mosta meg, s az után ugyanabban a vízben mosta végig mindannyiunk lábát, még egy szimbolikus jelentése is van. A Júdás bűne, annak rezgésenergiája bizonyos mértékben mindannyiunkra rászállott: ha mi magunk tiszták voltunk is annak bűnétől, mindenképp részei és részesei voltunk valamilyen formában. Amint ti magatok is részei és részesei: okai, vagy okozói vagytok mindahány történésnek, amely köröttetek - veletek történik, hisz ha szavaitokkal, tetteitekkel nem is (vagy nem minden esetben); érzéseitekkel, gondolataitokkal, olykor spontán reakcióitokkal megfogalmazzátok azoknak energia-hátterét. Megfogalmaztátok a múlt utak során, és megfogalmazzátok jelen Útjaitokon, s azok az energiák (ha nem is azonnal, ha nem is a ti jelenetek során, vagy nem a ti személyetekkel és utatokkal kapcsolatosan) mint ártó erő: mindenképp a ti szinteteken fog realizálódni, vagyis mint cselekvés, vagy mint személyektől és egyéni akaratoktól független is bekövetkező esemény; baleset, esők okozta árvíz, földrengés, vonat, vagy repülőgép szerencsétlenség, vagy másféle katasztrófa. Az esetek többségében azonban nem szükséges, hogy a természeti csapásokban, vagy egyéb katasztrófákban égjenek ki az általatok megfogalmazott negatív energiák: „Káinok és Júdások” százai és ezrei (és sajnos: milliói) vonzzák magukhoz azon erőket, hogy saját negatív késztetéseiket megtámogatva azok által: már tettekké érleljék vad és durva és embertelen (és gyakorta teljességgel elember-telenítő) gondolataikat és vágyaikat. Erre a tényre is utalt maga a történés, ha mi ezt akkor még nem tudhattuk is. És persze: nem tudtuk, hisz nemcsak hogy a spirituális filozófiáról; de a lélektanról s a pszichológiáról sem volt még csak fogalmunk sem, lévén hogy akkor még egyik sem létezett: a Föld színén legalábbis nem. Ez a tény, a történés eme jelentése is a ti korotok emberének szól: és szól bizony mind erősebben, mert ahogy közeledik a Végső Pillanat, úgy lesz a gondolati és érzelmi energiáknak is mind nagyobb szerepe, mert úgy válik mind fontosabb energia-forrássá az ellentét, és annak csatlósai számára… – Mesterünk eme szavai után zsoltárokat énekeltünk; hálaadó zsoltárokat: „Dicsérjétek az Urat! Boldog ember az, aki az Urat féli…”; „Amikor Izráel kivonult Egyiptom földjéről Jákób háza népe az idegen nyelvű nép közül…”; „Izráel, az Úrban bízzál! Segítséged, s pajzsod Ő… ” „Dicsérjétek az Urat mind, ti népek, dicsőítsétek mind, ti nemzetek! Mert nagy az Ő szeretete irántunk, az Úr hűsége örökké tart. Dicsérjétek az Urat!” (zsolt.112; 114;115; 117.)

47


Ahogy a zsoltároknak is végére értünk, Máté és Jakab a konyhába ment, hogy a ház asszonya segítségére legyen. Ugyan a gyümölcs-pépet, s a vacsora többi kellékét már az asztalra készítettük, de be kellett hozzák a töretlen csontú bárányt, s azt nem akarták a gazdasszonyra hagyni, mert hogy az meglehetősen idős volt már. Inkább maguk mentek érte, hogy kíméljék őt, így a gazdasszony már csak a tálakat hozta, amelyeket elénk tett, aztán ismét kiment, épp csak egy pillantással simítva meg fia arcát. – Szinte éreztem a szívében felizzó Szeretetet, amellyel Márkra pillantott. Ugyanis (s ezt mi a férfiút követve nem tudtuk, hisz nem ismertük sem a házat, sem ama szolgát) Mesterünk szavát követve épp Márk anyjának házához tértünk, s a házigazda, akivel szólnunk kellett; Márk apja volt. Persze: mi őt sem ismertük, így aztán még számunkra is meglepetés volt, amikor Márk és szülei köszöntötték egymást. Csak Mesterünk tudta: kinek házához küldött bennünket, és kedvesen mosolygott meglepett arcunk láttán…– Ahogy a bárány az asztalközépre került, Mesterünk arca fájdalmasan megrándult, egy percig némán nézte a leölt, s elkészített állatot, majd halkan azt mondta: ~~ Erősen kívántam a húsvéti lakomát megenni veletek, mielőtt én szenvednék: ha nem is ekként gondoltam azt. De ekként kellett legyen, s én meghajlok Atyám rendelése előtt, amellyel elébem adta Holnapom szimbólumát: a legyilkolt Bárányt. - azzal kezeit a bárány fölé helyezte, s erősen fohászkodott, majd visszatelepedett az asztalfőn lévő kerevetre, s néhány percig némaságba merült. – Mesterünk a legyilkolt állat láttán önnön szenvedéseit látta előrevetítődni. De érezte ugyanakkor az állat szenvedéseit is: azért is fohászkodott oly erősen, hogy a bárány lélek-elemeit megtisztítsa a beléíródott szenvedés energia-elemeitől. Azzal persze, hogy az áldozati étek fölé helyezte kezeit, magának az ételnek belső szerkezeti elemeit is megtisztította, s a negatív spirális forgás-irányú energia-elemeket pozitív irányúvá változtatva semlegesítette az ételbe íródott Halálenergiát, s az állat halál-félelmének és utolsó, kétségbeesett, szenvedés-teli vergődésének kemény, és erősen negatív irányú energiáját is. Vagyis most nem csak a maga által kézbe vett, s elfogyasztásra váró étket minősítette át, s emelte a kozmikus energia rezgésszintjére: az áldozati bárány egészét, s még azon étkekét is, amelyek az asztalra lettek helyezve. Ennek erős fontossága volt, méghozzá két szempontból is. Egyrészt az, hogy Júdás ne vonzzon magához még több negatív energiát, hisz már a benne lévővel sem tudott megvívni Szellemi Én-része, másrészt pedig az, hogy a magunkhoz vett étel immáron pozitív energiája segítségünkre lehessen: viselni, s épp ésszel viselni mindazon történést, amelynek hamarosan tanúi kellett legyünk…– Miközben Mesterünk az áldozati állat fölé helyezett kézzel fohászkodott, Júdás, aki addig szinte magába roskadtan kuporgott a helyén, hirtelen megélénkült, mint aki egy súlyos tehertől szabadult meg. Addig szavát sem lehetett venni: amint azonban az áldozati bárányt megpillantotta az asztalon, mint akit kicseréltek: élénk lett, s kedvesen tréfálkozott, bár szava még mindig halkabb volt a szokottnál. De a változás épp oly szembeszökő volt, mint Mesterünk váratlan elkomorodása. – Az volt az a pillanat, amikor Iskáriótes Júdás tudatában és szívében végképp megérett, és megszilárdult az elhatározás: a főpapok kezébe adja Jézust. S most, amiként a kötet elején mondtam, olykor fel kell emelkedjünk egy kissé, amikor magyarázataimat adom, hogy a történések sűrű áramában megpihenhessen és megnyugodhasson benned szív és lélek, s hogy szellemed is nyugovást leljen. Érzem már most benned azt a végtelen erős feszültséget, s emellett észlelem azt a testi gyengeséget is, amely újra és újra hatalmába kerít: ezentúl tehát az én magyarázataim idejére feljebb emelkedünk, hogy magyarázatom alatt kissé töltődhess a Végtelenben áramló Mennyei energiákkal…

48


Nos, amint mondtam: Júdás szinte végtelen becsvágytól, hatalom, és pénzéhségtől fűtve követte Mesterünket. Ő szentül hitte, hogy a Mester egy percen majd a nép élére áll, s elűzve a hatalmaskodó rómaiakat; maga veszi át a nép vezetését, amely nép aztán a Mester csodás erejével a Föld minden népe fölé fog emelkedni, hogy urává legyen azoknak. Ő talán egy percig sem hitte: Mesterünk nem a földi, de a Szellemi Királyságról szól, így amikor Mesterünk az atya hatalmáról, a maga hatalmáról, s az Őt követőkre váró mennyei hatalomról és dicsőségről szólott: ő mindezeket földi hatalommá és földi dicsőséggé minősítette, s már alig várta, hogy kezébe kaparinthassa a vágyva - vágyott hatalmat. Ez persze nem jelenti azt: Júdás ne értette volna a Mester szavait és Tanításait! Értette, hisz nem mindennapi elmével volt megáldva: de amit megértett, igyekezett a maga szája íze szerint értelmezni, s mert ő túlságosan elvontnak és esetlegesnek vélte a Mennyei hatalmat, inkább a fizikai síkon képzelte el a maga számára, hisz képtelen volt megbékélni azzal az Igazsággal, hogy nem a földi - fizikai; de bizony a lelki szellemi LÉT a Valóság, s ami a Föld színén elébe áll, csak a látszat, amely a Valóság lerombolt (s épp Szellemeink által lerombolt) falának ismételten való felépítésére szolgál. Ő a Föld színén akart naggyá, hatalmassá és gazdaggá lenni: amiként az a ti korotok emberénél is van az emberek többsége esetén. Még azok is a fizikai világban való érvényesülésüket építgetik, és földi vagyonuk gyarapítására törekednek (olykor akár mások rovására is), akik nem csak a hagyományos értelemben vett hittételeknek, de a Felismeréseknek is birtokában vannak (vagyis: csak volnának, hisz amíg nem váltja valóra a test és a test-tudat az elébe álló Felismeréseket, azok nem is válhatnak a Szellemi Én-rész valós részévé. Megmaradnak tudati ismeretnek, amely úgy hull a porba a fizikai test tényleges halála, azaz az agyhalál pillanatában, mint ha sohasem lettek volna. A Felismerések energiájának egy bizonyos rezgés szintje megmarad ugyan a Szellemi Én-részben, de a Felismerés maga épp oly ismeretlen marad számára, amint korábban volt. Júdás tehát hallotta, értette: de a maga szája íze, a maga elképzelései szerint értelmezte a Mester Tanításait, s hogy vágyai késtek valósággá lenni; ő maga akarta azokat közelebb hozni magának. A bárány látványa megerősítette benne a fényűző életmód iránti vágyakozást, hisz mást sem kívánt, mint nap mint nap dúsan terített asztal mellett heverészni, s a földi jólétben dúskálva földi hatalommal és gyönyörökkel telten élni; erre azonban érzése szerint csak akkor kerülhetett sor, ha olyan történések elé, s olyan kényszerítő körülmények közé állítja a Mestert, amikor végre színt kell vallania. Úgy vélte: ha közvetlen veszély-helyzet áll elő, a Mesternek mindenképp használnia kell a benne lévő Erőt: de már akként, amiként azt ő, tehát Júdás elgondolta. Hogy ez az elhatározás végérvényesen megérett benne, a jólét utáni vágyakozás tetőfokára hágásának volt az eredménye: s hogy a tudatban megkövült a cselekedet végrehajtásának szükségessége, már az ellentét sem gyötörte tovább. Már csak az elhatározás „nagyszerű” és „célravezető” voltának érzetét kellett táplálja benne, s erre épp a dúsan megrakott asztal mellett volt a leginkább módja, újra és újra azt sugallva Júdásnak: ilyen, s ennél százszor nagyobb pompa és jólét és bőség vár rád, ha végre rábírod a Mestert: valljon színt, s vegye át a hatalmat azoktól, akik azt bitorolják. Ha késedelmeskedsz, csak a vándorutak végtelenje, az esőben és sárban, fedél nélkül töltött éjszakák hosszú sora, a száraz, dohos rizslepény és az erősen vizezett, poshadt bor: vagy még az sem, az éhség s a szomjúság lesz osztályrészed… - ekként győzködte őt az ellentét, s hogy végre sikerült legyőznie Júdás Szellemi Én-részének minden józan és logikus ellenérvét, már csak a bőség és a gazdagság kívánatos voltát erősítette benne, azok elérhetését tárva elé, mint közeli, ám csak az ő „ügyessége és ravaszsága” révén elérhető javakat. S most ereszkedjünk vissza, hogy a későbbi történéseknek is tanúja lehess…– A Mester csak hosszú percek múltán szólalt meg ismét, s hangja fájdalommal volt teli, amikor azt mondta: ~~ Szomorú az én lelkem, szomorú már mindhalálig. Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy ti közületek elárul engem. Hitetlenkedve pillantottunk egymásra. Nem értettük Mesterünk szavait, s el nem tudtuk képzelni: melyikünkre gondol. Hisz magunk felől nyugodtak voltunk, tudtuk: mi képtelenek 49


volnánk rá, hogy bárha egy szóval, egy gondolattal is ártalmára legyünk: de ha én nem; vajon melyikünk lesz az? - tettük fel magunknak a kérdést. Csak tán Júdás nem törte magát efféle gondolatokkal, hisz ő az asztal túlfelén ülve nem hallhatta Mesterünk szavait. Olyannyira el volt merülve önnön bölcsességének csodálatában, hogy eszébe sem jutott a Mester halkan esett szavait ügyelni. Minthogy János egészen közel volt a Mesterhez, e szavaknál úgy bújt Mesterünk szívére, mint egy megriadt kisgyerek, aki nem önmagát félti, de aki bízik abban: ha egész szorosan oda bújik szeretett szülőjéhez: azt sem érheti semmiféle veszedelem, hisz azt is megóvja az ő szívének szeretete. A mozdulat, amellyel Mesterünkhöz bújt, legalábbis ez ösztön-fogalmazta gondolatokról beszélt; s nekünk nem volt erőnk megtörni a visszahozhatatlan és megismételhetetlen pillanat varázsát. Később, amikor János kissé megnyugodott, azért halkan odasúgtam: – Kérdezd meg a Mestert: melyikünk lesz az? János egy pillanatig értetlenül nézett rám, aztán visszazökkenve az „itt és most” realitásai közé valóban megkérdezte. Maga is csak súgva szólott, amiként Mesterünk is igen csendesen felelt néki: ~~ Az, akinek elsőként nyújtom majd a bemártott falatot… - azzal kibontakozott János gyermeki öleléséből, felállt, s egy darab kovásztalan kenyeret mártva a gyümölcspéppel teli tálkába… – Júdás felé nyújtotta azt. Az elvette kezéből, és a szájához emelte; de közben nem volt ereje a Mester szemeibe pillantani. A Mester eközben visszatért a tálhoz, készen rá, hogy a mozdulatot megismételje, hisz szokás volt, hogy a családfő adjon egy-egy falatot övéinek, igazolva irántuk való törődő, gondoskodó szeretetét. Mielőtt azonban ismét kezébe vette volna a kenyeret, hogy törjön abból, azt mondta: ~~ Amint végére érünk a lakomának, visszatérünk a patak partjára. Szeretnék még egyszer a csillagok alatt szólani véletek. Júdás, mint aki valamiféle végszót hallott, nyugtalanul kezdett fészkelődni a helyén, majd fel is állt, de valahogy nem tudta rászánni magát, hogy elinduljon. Mert hogy ki akar menni a teremből, az nyilvánvaló volt, bár hogy mit akarhat kint e kései, sötét órán…? Bizonyára a sötétség volt az, ami tétovázásra késztette. Mi legalábbis erre gondoltunk. Mesterünk azonban felé fordulva azt mondta: ~~ Menj hát, s gyorsan cselekedd, ami a te szándékodban van. Júdás abban a pillanatban elindult; de nem is elindult, inkább meglódult az ajtó irányába, s úgy ugrott ki a külső sötétségbe, mint valami vackáról felriasztott nyúl. Akkortól egy ideig nem láttuk, már nem tért vissza közénk a lakomához, inkább lemondott róla, semhogy szembe kelljen néznie a Mesterrel, azok után hogy árulójává lett Néki… Mi persze nem sokat törődtünk véle, véltük: majd visszatér, ha elvégezte, amire mesterünk célzott. Azt hittük; az ünnepekre kell vegyen még valamit, valamelyik háznál, vagy azt kérte tőle mesterünk: adjon a nála lévő erszényből valami kis alamizsnát azoknak a szegényeknek, akikkel idefelé jövet találkoztunk, s akik a hegyoldalban ütöttek tanyát… Amikor Júdás kilépett az ajtón, a Mester azt mondta: ~~ Ím: most dicsőíttetik meg az embernek Fia, s az Isten is megdicsőíttetik ezért ő benne. Az én Atyám mindent hatalmamba adott nékem, és mert az Istentől jöttem: az Istenhez térek vissza. Az embernek Fia jóllehet elmegy most e Föld színéről, amint meg van írva felőle, de jaj annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem született volna. – Ennél érthetőbb, nyíltabb szavakkal nem is szólhatott volna arról: mi történt, hová, s miért rohant el nagy hirtelenjében Júdás… – és mi mégsem értettük! Fogalmunk sem volt róla; hogyan, miképpen dicsőíttetik meg, hová, és miért, s főképpen: miként megy el a Föld színéről… - és ez sem volt véletlen! Le kellett legyen fedve előttünk a későbbi történések minden egyes perce, s minden egyes mozzanata, hisz ha tudatában vagyunk annak: mi készül Ellene; közbeavatkozásunkkal megváltoztattuk volna a dolgok menetét, s ha semmissé nem is tehettük volna mindazt, aminek mindenképp be kellett következnie: meglehetősen megnehezíthettük volna, 50


hogy Mesterünk betöltse az Írás szavait, amelyek hosszú évezredekkel, sőt: már a szellemek mélybehullásának pillanatában magától az Istentől megmondattak: „És ellenségeskedést szerzek közted és az asszony közt. A te magod között, és az ő magva között. Az néked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod…” (Móz. 1.3,15.) Mert az Ószövetség e két, mindennél hatalmasabb mondata a Fiú Ígérete volt, a Megváltó Krisztusé, akit várva - várt az Izráel népe: s Akire mégsem ismert rá senki, még mi sem, akik három hosszú esztendőn át Mellette éltünk, s egy Úton léptünk Véle… Júdás távozását nem voltunk képesek összekötni azzal a ténnyel, amelyet Mesterünk teljes nyíltsággal megmondott nékünk: hogy Júdás lesz az, aki elárulja. A tényt magát értettük, de azt még csak elképzelni sem tudtuk, hogy épp most, a Kivonulás Ünnepén teszi azt meg. Ezért hittük tehát, hogy Mesterünk bízta őt meg valamivel, amiről mi nem tudunk, s azt ment sietve teljesíteni. Nyugodtan heveredtünk vissza kereveteinkre, s már csak akkor ültünk fel ismét, amikor a Mester kezébe vette a kenyeret, hálát adott érte az Istennek, majd megtörte, s felénk nyújtott egy-egy falatot, miközben e szavakat szólta: ~~ Vegyétek, és egyétek ezt mindnyájan: ez az Én Testem… Elvettük a felénk nyújtott kenyeret, s bár nem értettük, miért mondja Mesterünk: „ez az Én Testem” - megettük mindnyájan a nékünk adott falatot, s lényegében ezzel vette kezdetét maga a lakoma. A bárányt is Mesterünk osztotta szét, az első kehely bort azonban nékem, a másodikat Jánosnak kellett kitöltenie. Mesterünk ugyan az előtte lévő tálkába is tett egy kis darabot a bárányból, s az el is tűnt onnan: azt azonban egyikünk sem látta, hogy abból bárha egy falatot is evett volna. – És nem is láthattuk, mert hogy Mesterünk hozzá sem ért az állat húsához. Kezeit fölébe helyezve egyszerűen elemeire bontotta, s azon elemeket visszaközvetítette a Mindenségbe, amelyből vétettek, mint minden Erő…– Amikor a vége felé jártunk a lakomának, Mesterünk ismét felállt, s kezébe véve a kelyhet, amely előtte állt, harmadszor is megtöltötte azt, majd ismét hálát adott a lakomáért, majd azt mondta: ~~ Bizony, mondom néktek: mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mindaddig, míg újan nem iszom azt tevéletek az én Atyámnak Országában… - azzal ivott egy kortyot a kehelybe töltött borból, aztán a borral telt kelyhet a mellette ülő János felé nyújtva azt mondta: ~~ Vegyétek, és igyatok ebből mindannyian. Ez az én vérem, az Új, és Örök Szövetség Pecsétje, amely értetek és sokakért kionttatik a bűnök bocsánatára. János átvette a Mester kezéből a kelyhet, s miután ő is ivott abból egy kortyot, tovább adta azt nékem, s hogy én is ittam, magam is tovább adtam. Így járt a kehely kézről - kézre, majd Tamás, aki utolsóként ivott abból, visszavitte a Mesterhez, s kezébe adta azt. A kehelyben még volt egy kevéske bor: azt ismét Mesterünk itta ki, mintegy: bezárva ezzel a kört, aztán intett Máténak: töltse ki a negyedik kehely bort, már mindenkinek a maga kelyhébe. Amikor ez is megtörtént, s Máté is visszatelepedett a maga helyére, Mesterünk ekként szólott: ~~ Amit most tettem, sokan és sokszor fogják még megcselekedni az Én Emlékezetemre anélkül, hogy tudnák: mit is jelent ez a szimbolikus cselekedet a valóságban. Ti Jelként kaptátok tőlem mindezt, hogy amikor szükségetek lesz arra; e cselekedet révén Rám ismerhessetek. Az emberek számára viszont Üzenet, amelynek nem mozdulatát kéne megismételniük, de a szimbólum jelentését kellene megélniük nap mint nap, újra és újra és újra. Azt tanítottam néktek, s még sokaknak: Az Én testem bizony étel, és az Én vérem bizony ital, s aki azt veszi magába, sem meg nem éhezik, sem meg nem szomjazik, mert az Örökkön Élő Kenyér táplálja azt, s bensejében az Örök Életnek folyama fog áramolni már mindenkor, az Idők végtelenjén túl is. Az Én testem itt marad a Föld Színén: és az lesz az, hogy azt cselekedjétek mindenkor, amiket tanítottam néktek, mert az 51


Én Tanításom az Én testem: mert lelkem minden rezdülése abban, és azon keresztül válik számotokra láthatóvá és érthetővé, és minden Én Tanításom azon által válik betöltött Igévé, amely Igét belétek oltok, hogy Életetek legyen Énbennem és Énáltalam. Az Én Igéimet kell tehát mindenkor éhezze szívetek, s az én Tanításaim után kell szomjúhozzon a ti lelketek és szellemetek: ezt kell cselekedjétek, hogy Életet nyerhessetek e Föld színén, s majd a Mennyeknek Országaiban. Bizony, mondom néktek: ha valaki szívében az Én Igém nem lesz az Életnek Kenyerévé, s ha valaki lelkében s szellemében az Én Tanításaim nem lesznek az Örök Élet borává: nem látja meg, s nem bírhatja örökéül az Én Atyámnak Országát… – A kenyér és a bor: a Szeretet, a türelem, a gyermeki Bizalom, a tisztaság és a tökéletes Gyermeki alázat (vagy inkább reáhagyatkozás, kicsinységtek mindenkor való elismerése és elfogadása a Végtelen Teremtőben), a tökéletes hit (vagy inkább bizonyosság!)… - ezek voltak a Mester Tanításainak legfontosabb elemei. Ezekről tett Bizonyságot élete minden percében, s erről szólott Halála, a Kereszt felvállalása is, mert ez volt ama Tanításokban a Végső Igazság: a megélt és bizonysággá tett IGE, amelyek csak puszta szavak, üres frázisok maradnak, ha kiejtésüket, vagy gondolati úton való megfogalmazásukat nem követi, nem teljesíti ki a cselekedet!! A Krisztus Igéit (s már Általa betöltött, valós Élet-elemmé nemesített Igéit!) kell cselekednetek, tehát ezt kell megélnetek és megvalósítanotok életetek minden percén, hogy valóban elmondhassátok: végbevittétek az Áldozatot, megcselekedtétek azt mindenkor az ÚR emlékezetére… Ezzel szemben mit tesztek? A szavakat és a szimbólumot ismételgetitek újra és újra, valami egészen más jelentést adva és tulajdonítva a puszta szavaknak és mozdulatoknak, anélkül hogy bárha egy pillanatra eszetekbe jutna azt vizsgálni: Vajon valóban a kenyér (ostya) és bor magamhoz vétele által emlékezem meg az én Krisztusomról? Vagy valami titkos, benső Tartalmat rejtett ez egyszerű mozdulatok alá, s a mozdulatot kísérő szavak mögé? Pedig ez utóbbit kellene tegyétek! A mozdulatok alatti, s a szavak mögötti, nyíltan is rejtve maradt tartalmat kellene megtalálnotok és megélnetek, hogy az Úrfelmutatásnál ne az ostyát és a bort: de bizony magát az URAT mutathassátok az Ég felé, bebizonyítva ezzel: Megtaláltátok, s szívetekbe zártátok az Istenfiát! Ez azonban messze: bizony, nagyon messze van tőletek. Nem mondom, hogy mindannyiótoktól, s még csak nem is mindenkor azoktól áll messze, akik egyáltalán nem vesznek részt az úrfelmutatási ceremónián…! – E szavak után kis ideig elcsendesedve hevertünk, s az utolsó kehely bort szopogattuk, amikor Mesterünk ismét megszólalt: ~~ Fiaim, egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem; de amiként a zsidóknak mondám, hogy: ahová én megyek, ti nem jöhettek; most néktek is mondom. Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. Minthogy még mindig nem értettem szavait, megkérdeztem: – Uram, hová mégy? Jézus így felelt: ~~ Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz énutánam; később azonban utánam jössz. Zavart ez a felelet, nem szerettem Mesterem nélkül maradni, hát kérlelő hangon tovább kérdezgettem: – Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet adom teérted! A Mester kissé keserűen elmosolyodott, úgy kérdezett vissza: ~~ Az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom néked, még mielőtt a kakas megszólalna: háromszor tagadsz meg engem. Döbbenten hallgattam szavait, fájt, hogy ekként vélekedik rólam, s azt feleltem: – Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged. 52


Testvéreim maguk is ekként szóltak, ám Mesterünk ismét azt mondta: ~~ Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok énbennem. Mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai. De föltámadásom után előttetek megyek majd Galileába. Ezeket beszélte Jézus, majd szemeit az ég felé emelte, és akként folytatta szavait, már a Teremtőhöz szólva imádságával: ~~ Atyám, eljött az óra; dicsőítsd meg a Te Fiadat, hogy a Te Fiad is dicsőítsen téged. Te hatalmat adtál néki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, amit néki adtál. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelynek elvégzését reám bíztad. És most te dicsőíts meg engem Atyám magadnál azzal a dicsőséggel, amely enyém volt Teelőtted már a világ Létbeemelése előtt. Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál: tiéid voltak, és nékem adtad azokat, és azok a te beszédedet megtartották. Most értették meg, hogy mindaz Tőled van, amit nékem adtál. Mert ama Igéket, amelyeket nékem adtál, őnékik adtam; és ők befogadták, és igazán megismerték, hogy én Tőled jöttem, és elhitték, hogy Te küldtél engem. Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tiéid azok már örökkön. És az enyémek mind a Tiéid, és a Tiéid az enyémek: és megdicsőíttetem ő bennük. Én nem leszek többé e világon, de ők a világban maradnak, én pedig Hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a Te Áldott nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Amíg velük voltam e földi világon, én megtartottam őket a Te nevedben, megőriztem őket, és senki el nem veszett közülük, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön. Most pedig Hozzád megyek; és erről szólok őnékik is, hogy az én örömemet teljesen bírják magokban. Te tudod, Atyám: most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Ember-énem azt kérné könyörgő alázattal: Atyám, ments meg engem ettől az órától. De nem kérem; hisz azért jutottam ez órára, hogy betöltsem azt egészen. Nem magamért, de enyéimért kérlek hát, hogy tedd nékik, amit kérek számukra. Én a te Igédet nékik adtam; és a világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Szenteld meg őket a Te Igaz-ságoddal: mert egyedül a Te Igéd Az Igazság. Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világba, és én ő érettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az Igazságban. De nemcsak ő érettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavaikért hisznek majd énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek; amint Te én bennem, Atyám, és én Te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ, hogy Te küldtél engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi EGY vagyunk. Én bennük vagyok ettől fogva, amint Te énbennem vagy öröktől fogva és én Tebenned, s amiként bennük is vagy általam már örökkön, hogy ekként tökéletesen eggyé legyenek Véled, hogy értvén megértse és elfogadja a világ az Igazságot: hogy Te küldtél engem érettük, mind, a Világért, mert hogy szeretted őket, amiként engem szerettél. Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet. Ama dicsőséget, amelyet nékem adtál: mert szerettél engem e világ alapjának letétele előtt. Igazságos Atyám! E világ nem ismert téged, de én ismertelek téged; s immáron ezek is tudják, hogy te küldtél engem, mert én megismertettem velük a Te nevedet, és megismertettem velük a Te Szeretetedet. Tedd, Áldott Atyám, hogy az a Szeretet legyen bennük örökkön, amellyel engem Szerettél. E csodás Fohász után ismét csendesség lett a vacsoráló teremben. Mi nem szóltunk, mert szíveinket meghatódottság, de aggodalom és szomorúság is gyötörte, Mesterünk pedig láthatóan

53


másutt járt gondolatban. Aztán ismét megszólalt, s szavai igazolták: mennyire belelátott szíveinkbe s elménkbe: ~~ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne lázadjon a ti elmétek! Higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem. - mondta, s ekként folytatta: Mondottam már néktek: ha szerettek; megtartjátok az én parancsolataimat, és én kérem akkor az Atyát, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Ama vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, majd mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja, s megértetté teszi mindazokat, amiket mondottam néktek. Békességet hagyok rátok; az én békességemet adom néktek: és nem úgy adom azt néktek, amint a világ adja. Az Igazságnak ama Lelkét küldöm el néktek: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek majd őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad. Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok akkor az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Aki hisz én- bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál az én nevemért. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen. Azon a napon az én nevemben kértek majd: és nem mondom néktek, hogy én fogom kérni az Atyát ti érettetek. Ti magatok fogjátok kérni az Atyát, s Ő meghallja a ti szavatok, mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem, és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem közétek. Mert közétek jöttem az Atyától e világba: s most ismét elhagyom e világot, és elmegyek az Atyához, hogy Életem árán Életet vegyek mindeneknek a sötét hatalmak fölött. Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme: de énbennem nincsen semmije: sem ereje, sem szava, sem sötét bölcsessége, és nincs bennem semmi ő vágyódása. De, hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és úgy cselekszem, amint az én Atyám parancsolta nékem, betöltöm az én Atyám akaratát. S most keljetek fel, és menjünk el innen. Felkeltünk hát helyeinkről, s a Mester után mentünk. Út közben zsoltárokat, és szent énekeket énekelve haladtunk, míg el nem értük Kidron patakát, s a Gecsemáné kertjét. Ott aztán ismét letelepedtünk. Mesterünk egy fának támasztotta hátát, s szemközt ült a Hold izzó, kerek ábrázatjával, mi pedig körben helyezkedtünk el Mellette, s együtt mondtuk Véle imádságunkat. Ahogy imáinkat bevégeztük, Mesterünk arcán végtelen szomorúság, és erős feszültség, már-már félelem nyomait láttam a Hold fényében. S hogy mennyire nem érzékcsalódás volt, amit láttam, arról szavai árulkodtak nékem (s bizonnyal testvéreimnek is) amikor azt mondta: ~~ Erősen gyötrődöm, barátaim, és igen mély szomorúság ébredt az én szívemben. Maradjatok itt együtt, míg én egy kissé távolabb megyek, hogy imádkozzam az én Atyámhoz… - azzal felállt, majd intett Jakabnak, Jánosnak és nékem, hogy kövessük. Mi is felálltunk tehát, s követtük, ám egy kis távolságra érve társainktól azt mondta: ~~ Üljetek le itt, és imádkozzatok, és virrasszatok vélem s fölöttem… - azzal még távolabb ment, majd megtörten térdre hullt, s két karját az Ég felé tárva fohászkodott: ~~ Atyám! Ha lehetséges, múljék el éntőlem e pohár. De ne úgy legyen, amiként azt én akarom, hanem amiként Te akarád. Hirtelen mintha valami szédítő örvénybe kerültem volna! Ébren akartam maradni, erőlködtem, hogy nyitva tartsam mind-untalan lezáródni készülő pilláimat, és szinte erőlködve mormoltam tovább és tovább megkezdett imádságomat, amiként azt Mesterem kívánta… - aztán már csak véltem, vagy tán álmodtam, hogy nyitva tartom szemeim, és mondom, egyre csak mondom a megkezdett imádságot. Az örvény, amely köröttem, vagy tán bennem kavargott, úgy szippantott magába, mint semmi kis tollpihét a víznek örvénye, s én belehulltam, szinte beleájultam az álom

54


végtelen mélységeibe. Ekként lehetett, mert már csak Mesterem hangjára eszméltem ismét, amint azt mondta, egyenként rázva meg mindhármunk vállát: ~~ Hát nem bírtatok virrasztani, s imádkozni velem egy óráig sem!? Ébredjetek hát, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essem; mert jóllehet a lélek s a szellem kész a szenvedésre, de a test s az elme még erőtlen. Erősen szégyenkezve ültünk fel, s ismét imádkozni kezdtünk mindhárman, s Mesterünk ismét magunkra hagyott bennünket. Újra csak távolabb ment, s hamarosan ismét hallottuk (ha csak messziről, s gyöngén is) az Atyához szálló fohász szavait. E szavakban valami hatalmas félelem, de valami még hatalmasabb, gyermeki odaadás is volt, amikor azt mondta: ~~ Atyám! Ha el nem kerülhetem, hogy kiigyam a gyűlölet e méreggel telt poharát; legyen meg a te akaratod. Csak Erődet add: megviselhetni mind, a reám váró szenvedést… S az előbbi jelenség megismétlődött: a szédítő, tudattalanító örvény ismét felkapott, s megpörgetett, mint gyermek a facsigát, s én újra csak úgy hullottam bele az álom fekete vizébe, mint valami öntudatlan, tört fadarab. Amikor Mesterünk ismét mellénk lépett, ismét mély álomba zuhanva talált mindhármunkat. Akkor azonban már nem ébresztett fel minket, bár mintha az ébrenlét s az álom határán valamiképp érzékeltem volna szavait, amelyeket reánk pillantva mondott: ~~ Aludjatok, s nyugodjatok immár, mint az öntudatlan gyermekek, kik a vész idején is álomra hajtják az ő fejüket, hogy elkerüljék a vész minden kínját s terheit… Hogy e szavak mennyire voltak az Álom, s mennyire az ébrenlét részei, már csak később tudtam meg, amint azt is: Mesterünk ez után ismét félre húzódott, hogy harmadszor is imádkozzék az Égi Atyához: ~~ Nagy rettegés tölt el engem, Atyám. Ezért ha lehetséges: múljék el fölülem e veszedelem, de ne akként legyen, amiként én akarom, hanem amiként azt Te akarod… Kevéssel később visszatért hozzánk, s akkor már felkeltett bennünket, e szavakkal: ~~ Ébredjetek, barátaim. Ím; elközelgett az az óra, amelyen az ember Fia a bűnösök kezébe adatik… Még szinte végig sem mondta a mondatot, még ki sem emelkedtünk igazán az álom vizéből, még épp csak felálltunk, hogy riadtan mellé álljunk, amikor az Olajfák hegyének addig szinte tökéletes csendjét fegyverek csörgése, s katonák, és minden féle emberek durva hangja törte széjjel, mint elhajított kő a gyönge, vékony üvegtükröt. Hamarosan már láthattuk is: kik voltak a zaj okozói. Júdás volt az, aki maga is ismerte azt a helyet, hisz hát az utóbbi napokban sokat voltunk ott, s akkor ő is velünk (vagy tán már csak mellettünk) volt. Miután a katonai csapat élére állt, és a papi fejedelmek, és a farizeusok házainál szolgákat is gyűjtött maga mellé szépszámmal, de még a papság és az írástudók által feltüzelt tömegből is kiválasztott vagy két tucatnyi erős, fáklyákkal, lámpásokkal és minden féle fegyverekkel és vastag botokkal felszerelkezett férfiút, a Gecsemáni kertbe vezette azokat. Akkor az őt követő sokaságtól körülvéve, s a fegyveresekkel háta mögött a kertbe lépett, és egyenesen a Mester elé ment. Minthogy megállapodása szerint azt kellett a katonáknak megfogniuk, s megkötözve Kajafás elé cipelniük, akinek orcáját akkor csókkal illeti, Mesterünk mellé lépve hamis hangon köszöntötte: – Üdvöz légy, Mester… - mondta, majd arcon csókolta Őt, bevégezve gaz művét egészen. Mesterünk egy pillanatig némán, s hunyt szemel állt, majd reá pillantva szelíd hangon megkérdezte: ~~ Hát ezért jöttél, barátom? S mi dolog az, hogy csókkal árulod el az emberfiát…?

55


Júdás nem felelt, s már nem is lett volna érkezése, hogy bárha egy szót szóljon. A katonák, akik véle voltak, szinte durván tolták félre az útjukból, s most ők léptek a Mester elé, mire a Mester most hozzájuk intézte kérdését: ~~ Kit kerestek? Egyikük szinte hetykén felelte: – A názáreti Jézust. Mondá néki a Mester: ~~ Én vagyok… Amint e két szót kimondta: Én vagyok; akik ellene jöttek, egy pillanatra hátrahőköltek, mintha valaki erősen megtaszította volna őket, s nem egy közülük a földre esett. A Mester akkor ismét megkérdezte őket: ~~ Kit kerestek? Azok újra azt felelték: – A názáreti Jézust. Mondá nékik a Mester: ~~ Mondtam már néktek, hogy én vagyok az. A csapat akkor szorosan közre fogta, s az ezredes és a zsidók szolgái készen álltak, hogy megkötözzék. Ezt látva, egy azok közül, akik a Mester oldalán álltak, s most mellénk lépve figyelték a történteket, kirántott szablyával rohant a Mestert őrizők csoportjára, és közébük csapott. A szablya a Kajafás egyik szolgáját találta; bizonyos Málkus nevűt, s levágta annak egyik fülét. A Mester mindjárt a sérült mellé lépett, kezét annak fejéhez emelve meggyógyította a csaknem teljességében lemetszett testrészt, s mikor kezét leengedte, az olyanná lett, mint annak előtte volt. Akkor megfordult s csendesen korholta a férfiút: ~~ Tedd helyére szablyádat, s többé ne használd, mert akik fegyvert fognak, fegyver által kell veszniük. Avagy azt gondolod, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál? De mi módon teljesednének be az írások, amelyeknek mindenképp meg kell lenniük? Aztán a sokaság felé fordult, s már azokhoz szólott: ~~ Mint valami latorra, úgy jöttetek ide: fegyverekkel és fustélyokkal, hogy megfogjatok engem! Naponként nálatok ültem, tanítván a templomban, és nem fogtatok meg engem. Miként vélekedtek: miként lehetséges ez? Azért, hogy beteljesedjenek a próféták írásai, amelyekkel rólam jövendöltek néktek. Akkor a katonák felé fordult, s azok, bár látván látták: sem menekülni, sem pedig védekezni nem próbál, közre fogták, s megkötözték Őt: akként hurcolták magukkal, hogy elsőként Annás elé vigyék, amiként az meg volt parancsolva őnékik. Annás, aki egyébiránt Kajafás ipa, tehát Kajafás asszonyának apja volt, maga akarta ezt ekként, mert elsőként akart szólani a Mesterrel. Mi, amikor láttuk: mint kötözik meg a Mestert, s láttuk: Ő semmit sem tesz, nem él a Benne lévő ERŐ-vel, hogy mentse magát, rémülten futottunk el onnan, vélvén: minket is megfognak, s megkötöznek. Az én riadalmam oka inkább az volt: féltem, hogy ha engem is lefognak, nem tehetek semmit Mesteremért. Néhány métert futottam, s hogy kívül kerültem a fáklyák fénykörén, ismét megálltam, s hogy azok elindultak, Mesteremet közre fogva, magam is követtem őket. Társaim azonban tovább szaladtak, ahányan voltak, annyi felé, s aztán egy ideig nem láttam őket. Úgy surrantam a távolodó csoport után, mint valami éber róka; egy valaki mégis észre vett, s lassítva leszakadt a sokaságról, majd hogy azok már tőle is távolabb értek, csendesen nevemen szólított. Akkor közelebb léptem hozzá, mert megismertem halk hangját: Arimateai József volt, a Mester egyik titkos követője, azon kevesek egyike a Tanácsban, akik ha csak titokban is, de hitték, s igyekeztek követni a Mester Tanításait. Amint mellé értem, azt mondta: – Most utánuk kell mennem, mert hogy Kajafás személyesen jelölt ki e nemtelen, gaz feladatra, így a Mesterrel együtt kell Annás, majd Kajafás elé is mennem. Utánuk megyek hát, de kövess 56


bennünket te is, s hogy a kapuhoz érsz, várj egy kis ideig. Amint tehetem, kimegyek érted, s beviszlek: ott elrejtőzhetsz a szolgák közt, s amint megtudok valamit arról: mivel vádolják a Mestert, kimegyek, és tudatom véled, hogy te is tudathasd testvéreinkkel, hogy megnyugodjatok. (József ugyanis maga sem tudta: mivel vádolják a Mestert, mert bár jóllehet: tagja volt a tanácsnak; azon a tanácskozáson nem vett részt, amelyen a Mester ellen szövetkeztek a zsidók…) Ekként is történt: József akkor eliramodott, s hamarosan utol érte a csoportot, magam pedig észrevétlen követtem őket, majd megálltam a kapu mellett, az egyik kő-szeglet takarásában. Ismét a nevemet hallva léptem csak elő onnan, s akkor már magam is beléptem József oldalán az udvarba. Annás hosszan beszélt a Mesterrel; amint később megtudtuk, akkor a főpapok is Annás házában voltak, s azok igyekeztek mind több vádat és rágalmat felhozni a Mester ellen. Ezek azonban olyan átlátszó hazugságok voltak, hogy Mesterünk még csak nem is válaszolt reájuk. Pedig a papok igen sok hamis tanút fizettek, hogy akár egy olyan vádat sikerüljön felhozni a Mester ellen, amelyért aztán másnap reggel a papi bíróság elé citálhatják. Tán a két utolsó ember vallomása szolgált nékik erre alappal, akik ekként vallottak: – Ez az ember azt mondta: Leronthatom az Isten templomát, és három nap alatt felépíthetem azt. És fölkelvén a főpap, monda néki: Semmit sem felelsz-e? Micsoda tanúbizonyságot tesznek ezek ellened? Jézus most is hallgatott, hisz hát mit is felelhetett volna? (Amint emlékezhettek rá: nem az Istennek Templomáról, vagyis nem a Jeruzsálemi Templomról; de önnön Szellemének templomáról, vagyis a maga testéről szólt, ezzel szemben a két hamis tanú akként forgatta ki a Mester szavait, mintha a zsidóság egyetlen Templomáról szólott volna.) Mivel Mesterünk nem szólt, s nem próbálta magát védeni, Annás intett a poroszlóknak, s azok ismét megragadták a Mestert, majd a Kajafás háza felé taszigálták, s ott a ház alatti tömlöcök felé cipelték, belökték az egyik cellába, a rothadt, bűzlő szalmára, aztán rázárva a tömlöc nehéz, vastag ajtaját, magára hagyták. Ott töltötte az éj hátralévő részét drága Mesterünk: a Legnagyobb Tisztaság – a legocsmányabb mocsokba lökve, amely mocsok mégis tisztább volt, mint azok szíve és lelke, akik ellenére keltek, hogy megöljék ŐT… Miközben a házban Mesteremet vallatták, én az udvaron várakoztam, s mert hogy az éji levegő egyre hűvösebb lett, lassan a tűz felé mentem, hogy egy kissé felmelegedjem. Amint ott melegedtem, s vártam Arimateai József híradását, egy szolgálóleány lépett mellém, s erősen az arcomba nézve azt mondta: – Te is a Názáreti Jézussal voltál… … én pedig mindenki füle hallatára megtagadtam ŐT…! Hogy hogyan, miként történt ez: megírtam már néktek s mert hogy annál hívebben most sem tudnám elmondani: azt a húsvéti Üzenetet, pontosabban annak egy részét idézzük fel azok számára, akikhez nem juthatott el ama Üzenetem: „Lassan leszállt az éj, hűvös volt. A palota cselédei még fenn jártak, hisz még Kajafás, s a Tanács tagjai is fennvoltak: a Mester dolgát beszélték. Magam az udvaron ültem, kissé távolabb, s egy kis szolgaleány, hogy megpillantott, mellém lépett, s azt mondta: – Te is a Galilei Jézussal voltál! Nem kérdezte, hanem állította, s én erős rettegéssel feleltem: – Nem tudom, mit beszélsz… - azzal felálltam, s a kapuhoz mentem, vélve: így kikerülhetek tekintetük kereszttüzéből, s tán elfeledkeznek rólam, s a cselédlány szavairól is. Ott azonban egy másik szolgálólány állt: őrségben lévő kedvesével beszélgetett épp, ám hogy meglátott, az is e szavakkal szólott, hozzám fordulva, de még kedveséhez intézve szavait: 57


– Ez is a Názáreti Jézussal volt! S én ismét tagadtam! Esküvel tagadtam: nem ismerem amaz embert… Kevéssel utóbb néhányan mellém léptek, s azt mondták: – Bizony, hogy közülük való vagy te is, hisz kiejtésed elárul téged! És én ismét, immár erős esküvéssel esküdtem: – Nem! Nem ismerem amaz embert … … - s még végére sem értem szavaimnak, amikor megszólalt a kakas… Megszólalt, s hangja mint ha vádolt volna, beigazolva Mesterem szavát: ~~ Bizony, mondom néked… Úgy éreztem, köröttem, s bennem minden összetört! Összetört a magamról megfogalmazott kép, összetört az a benső tükör, amely oly erősnek és tisztának láttatott – önmagam előtt, hogy végre elébem álljon valós ember-énem: az a gyenge és ingatag, földi ember, aki e csillogó tükör mögé rejtezve élt bennem: ama tükörképpel állva szemközt, amely csak addig élhetett, míg a veszély órái el nem következtek, ám akkor el kellett tűnjön, mint a kelő Nap fényében a hajnali köd fátyla, amely mögött nem látni tisztán a tájat... Fájdalmam, és tudottá lett gyengeségem könnyeket szült, s én sirattam a Mestert, Akit elárultam, megtagadtam, és sirattam önmagam is: tisztának és erősnek és hűségesnek vélt önmagam, akit félre tudott lökni, el tudott taposni a tükör mögött élő másik ember… Sírtam és zokogtam, s vádoltam magam, utálkozva meglátott gyöngeségem és gyarló, emberi félelmem fölött…” Igen: ekként történt, s bizony: hosszan nem voltam képes kiheverni azt a mély fájdalmat, ami akkor ébredt bennem! Mesteremet épp akkor kísérték át Kajafás házának tömlöcébe, amikor harmadik tagadásom is elhagyta ajkamat, s megszólalt a kakas. Egy pillanatra akkor meg is torpant, s szomorú szemmel szemembe nézett: és pillantása égetett, miként a tűz, pedig még csak vádló sem volt! De az a mély bánat, amely pillantásában égett, szinte belém égette gyengeségem, semmiségem tudatát, s én nem tudtam nem sírni és zokogni, és már szívesebben láttam volna magamat is Mellé kötözve, sem hogy ekként, hisz ezzel lényegében magam is elárultam, ŐT: a Legszentebbet! Még akkor is e seb sajgott szinte egész bensőmben, amikor Mesteremet először pillantottam meg Feltámadása után, s még akkor is felsajdult bennem, amikor Mesterem háromszor megkérdezte: Szeretsz-e Engem… - azonban ez is a későbbi történések közé tartozik: akkor és ott majd szólok erről is… Amint Mesterünket Kajafás házába kísérték, s már a szolgák is kezdtek szállásaik felé szállingózni, hogy nyugovóra térjenek, nékem is el kellett hagynom az udvart. Akkor Márk házához mentem, gondolva: ott találom társaimat, tán épp abban a teremben, ahol csak nemrég Mesterünkkel voltunk, s az áldozati bárány mellett az Ő szavait, az Ő Tanításait hallgattuk, s mindazon szavakat, amelyekkel mindezeket megmondta nékünk. Amint gondoltam, akként is volt: ott ültek mind az asztal körül (persze: Júdást, az árulót kivéve!), s a Mester keserves sorsán tanakodtak, s azon még: miként tudnának Mesterünk közelébe férkőzni, hogy kimentsék őt a papok karmai közül. Akkor beszámoltam nékik mindenről, s mert hogy arra a megállapításra jutottunk: aznap már mit sem tehetünk Mesterünk kiszabadításáért, imádkozni kezdtünk, majd csak úgy; az asztal lapjára hajtva fejünket, nyugtalan, rövid álomba merültünk. – Ami ez után következik, azt több pontról megfigyelve kell elétek tárjam, hisz a tárgyaláson nem lehettem jelen, amiként akkor sem, amikor Mesterünket Pilátus elé kísérték. Jóllehet: Pilátus házáig ismét követtem Mesteremet, de oda már nem tudtam bejutni; bárhogy igyekeztem, így ami odabent zajlott, azt magam is csak egyes titkon súgott szavakból tudtam, s persze akkor is csak nagyjából, pontatlanul. Hogy mi, miként esett valójában, azt már Utam végére érve, s visszatérve a 58


Szellemhazába; tudhattam meg én is, amiként testvéreim is. Ezeket a történéseket tehát így: e magasabb szintre emelkedve mondom el, mint ahogy Júdás további útját, s az ő útjának miértjeit és e miértek magyarázatát is itt adom át néked; add tovább Testvéreinknek. Aztán ismét visszatérünk az imént elhagyott, kétezer évvel ezelőtti korba, s már ismét ott folytatjuk a történtek ismételt végigélését, amiként azt eddig tettük. – Amint mondtam: az Áldott mester egy szűk, bűzlő és dohos, mocskos szalmával borított tömlöcben töltötte az éj hátra lévő részét, az első hajnali kakasszótól. Mesterünk, amikor végre magára maradt, imádsággal töltötte az éjt. Tudta: mindez, amit eddig át kellett éljen; még csak a kezdete volt a Reá váró szenvedéseknek és megaláztatásoknak. Természetesen élt benne a félelem, mert már teljességében magára kellett vegye az ember-lét minden testi - tudati - és lelki velejáróját, s ezek legerősebbike épp az életösztön, az élethez való ragaszkodás, amely mindenkiben feltámad: még abban is, aki önként választja (akár önfeláldozó Szeretetből, akár balgaságból, vagy ostobaságból) a halált. Az utolsó pillanatig él ez a tudat legmélyén rejtező, s az emberi akarattól teljességgel független, s minden más akarásnál nagyságrendekkel erősebb érzés. Tudta, hisz nem lehetett nem tudnia: az utolsó pillanatig vállalni fogja Sorsát, amelyet mint Tökéletes Áldozatot: az Atya rendelt Néki felvállalni. De a tudat is teljességgel emberi lett benne, mert azzá kellett legyen, hogy az Áldozatot mint Tökéletes ember hozza meg, majd alá szállva a mélységbe; már ismét mint Tökéletes Isten végezze be. Imádsága nem is azért szállott immár a Teremtő felé, hogy az Atya elfordítsa Tőle a várható szenvedéseket: a Világért könyörgött! Erőért fohászkodott, amellyel a Világért való Áldozatot meggyőzhesse, s Erőért, amely Erő által megláthatják, és szívükből megbánhatják bűnüket azok, akik most Ellene cselekszenek, vagy ellene készülnek cselekedni. Igen: már akkor, azon a percen azokért fohászkodott, akik kezétől a szenvedéseket kell viselje, s azokért, akik megfeszítik. Imájában csak a végtelen Szeretet és a szánalom égett értük, s e Szeretet és szánalom mindenekre kiterjedt, aki és ami a Teremtettség e mélybe hullott kis szeletén csak létezett. Mert nem csak a mi korunk emberéért: de már értetek, s a távolabbi korok emberéért is szóltak és szálltak e fohászok, s mindazon Szellem-lényekért, akik a mélység útvesztőit járják más bolygók és Csillagok testén. Másnap reggel ismét érte mentek, s anélkül, hogy egy szót is szóltak volna Hozzá, vagy akár egy korty vizet is adtak volna Néki, felkísérték Kajafás, a papok és a nép véneinek tanácsa elé. Kajafás és a papok kezdettől azon voltak, hogy őt megöljék. A főpapok, és az egész tanács hamis bizonyságot kerestek Jézus ellen, hogy meggyőzhessék a nép véneit is, mert hogy azok szava is kellett ahhoz, hogy kimondassék Mesterünk fölött a legsúlyosabb ítélet. Ismét hamis tanuk sokaságát hallgatták végig, de mert hogy Mesterünk most sem szólott semmit feleletül a Reá szórt, igaztalan vádakra; a vének nem találták kellő mértékűnek a vádak súlyát ahhoz, hogy halálra adják Őt. Akkor Kajafás felállt, s a Mester felé fordulva azt mondta: – Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, te vagy-e a Krisztus, az Istennek Fia? E kérdésre már felelt a Mester: ~~ Te mondád. Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az emberfiát a hatalmas Istennek jobbján ülni, és meglátjátok majd eljőni az égnek felhőiben. Ekkor a főpap megszaggatta a ruháit, és ekként kiáltott a vének felé: – Káromlást szólott. Mi szükségünk van még bizonyságokra? Íme most ti magatok is hallottátok az ő káromlását. Mit gondoltok hát felőle? Azok pedig ekként feleltek néki: – Méltó a halálra. Ez után ismét a poroszlók kezére adták Őt, meghagyván nékik titkon: bánjanak Véle oly keményen, ahogy csak tudnak. Azok hangos, torz röhögéssel fogadták az utasítást, s durván lökdösni kezdték, majd hogy az udvarra értek Vele; az udvarban felhalmozott rőzse legszúrósabb ágait kiválogatva koszorúba tekerték azt, és erősen a fejére tették. Mesterünk forró, piros vére kicsordult, szemébe s az arcára hullt. Akkor, hogy ön-vére által elvakítva állt előttük, a szemébe köptek, és arcul ütötték: nem egyszer, nem kétszer, de talán százszor is, mások pedig botokkal 59


verték hátát, oldalát, lábát: ahol érték, miközben gúnyos hangon, s valami iszonytató módon szidalmazva őt egyre azt mondták: – Prófétáld meg nékünk Krisztus, kicsoda az, aki üt téged? Egy valaki kopott bíbor-palástot kerített, s azt vállára borította, majd kezébe nádszálat adott, és szintén, de már másképpen kezdte gúnyolni ŐT: – Üdvözlégy, ó, zsidók Királya… És az Úr egyetlen szó nélkül tűrt gúnyt, szidalmat és ütleget egyaránt, s miközben azok mind kegyetlenebb dolgokat igyekeztek kitalálni, hogy minél inkább meggyötörjék, és megalázzák; Ő érettük fohászkodott némán, csak gondolatai útján esdve az Atyához: ~~ Atyám, ne ródd fel nékik bűnükül amiket cselekszenek, mert olyanok csak, mint a megtévesztett gyermek, aki cselekszi bár a rosszat, de nem tudja elméjében, hogy rossz az, amit cselekszik. Amiként a kisgyermek bocsánatot lel az ő apjának szemei előtt az ő kicsinysége miatt: nyerjenek ők is bocsánatot Teelőtted, a maguk kicsinysége végett… Amikor a katonák kedvükre kigonoszkodták magukat, ismét a tömlöcbe taszították az Urat azzal, hogy másnap, vagyis csütörtökön átkísérik Pilátus elé. Ekként is tettek. Reggelre virradván ismét megkötözték Őt, és elvitték, hogy átadják őt Poncius Pilátusnak; a helytartónak. Kajafás tömlöcéből az udvar Északi kapuján kísérték ki a Mestert, s hogy még inkább megszégyenítsék Őt a nép előtt; a város közepén hurcolták át, elmenve a Védők Tornya, majd a Templom előtt is. Itt a katonák kis időre megálltak, s az agyon gyötört Mesterhez szóltak gúnnyal: – Ím, az Istennek Temploma! Ha valósággal le akarod rombolni, hát most megteheted, s aztán három nap alatt fel is építheted azt, amiként azt mondád… A Mester most sem felelt szavaikra. Pillantása egy arcon nyugodott, egy ember arcán, aki szinte kővé dermedve nézett vissza Rá. A Mester tekintetében nem volt sem harag, sem vád: mégis megrendítette azt, akit nézett. Ama férfiú nem bírta sokáig elviselni a Mester ártatlan, tiszta pillantását, földre sütötte szemeit: akként rohant el még a közelből is. Júdás volt az az ember! Júdás, aki a váltságul kapott pénzzel zsebében a város utcáin kóborolt, mint valami űzött, erdei vad, s hol azon töprengett: mit vegyen a kapott, s a már korábban is az erszényben tartogatott pénzből, hol kétségek közt gyötrődött, mindig akként, amiként a sátáni erők, vagy önnön tisztábbik Én-je szavait őrölgette elméje mélyén. Az ellentét sötét erői akként szóltak: --- Végy magadnak egy kezet, amely kiszolgál, hogy ne néked kelljen fáradnod eztán, ha dolgaidat intézned kell… Ha rabszolgád van, tudásodhoz illő hivatalt is könnyebben kapsz, hisz látja, akivel szólasz: nem vagy akárki, nem vagy a legnyomorultabb, földhöz ragadt szegények egyike, hisz akkor nem is tarthatnál magadnak rabszolgát. Akkor tisztes jövedelemhez, s kényelmes szálláshoz is juthatsz. Tedd meg ezt önmagadért, hisz megérdemled, hogy megpihenj végre, mert hosszú volt tenéked e három esztendei gyötrődés és nélkülözés… Amikor azonban önnön tisztábbik, vagyis Szellemi Én-része jutott ismét szóhoz, ekként őrlődött magában: – El kell vesd magadtól azt a pénzt, s még azt is, amely tisztátalan úton jutott a te kezeidhez! Menj, s add vissza az ezüstöket ama papoknak, s vallj az Áldott Úr mellett, hisz tudod, hogy Igaz Ő! Ha meg nem mentheted is a szenvedésektől, amelyeket Reá idéztél: még mindig megkönnyítheted számára, hogy viselhesse azokat… E gondolatok közt őrlődve járta a város utcáit és útjait, s hogy a Templom mellé ért, kimerülten támaszkodott meg a Templom kertjében álló fák egyikének törzséhez, úgy, akként, mint akiből minden csepp erő elszállt. Nem is volt képes továbblépni, mintha valami titokzatos Erő a fa mellé láncolta volna. Csak állt, hol egykedvű mélasággal elméjében, hol a legerősebb viharokkal, és várt, bár fogalma sem volt arról, hogy vár, amint azt sem tudta volna megmondani, ha a várakozás 60


ténye tudottá válik elméjében: kire, vagy mire vár egyáltalán. Aztán hogy a katonák gúnyos hangját, s a köréjük, és a Mester mellé csapódott csőcselék hangját meghallotta, már tudatosodott benne, s akkor már szeretett volna esze nélkül elszaladni, tovább, s távolabb rohanni az úton, de nem volt ereje megmozdulni. Csak állt, s még pillantását sem volt képes akaratával irányítani: rá kellett nézzen a Mesterre, viselnie kellett annak tiszta pillantását, akit elárult, s meg kellett éreznie a Mester szeméből felé áradó érzések és gondolatok néki, és akkor és ott egyedül csak néki szóló Üzenetét… … vagyis: csak kellett volna, de amint a Mester szemeibe pillantott, elméje mélyén ismét feltámadt, s újul erővel lépett harcba a tudatába kövült ellentét, hogy süketté tegye szívét és elméjét a belé sugárzott érzésekre és gondolatokra, amelyek már akkor megadták néki a feloldozást, s a szívébe igyekeztek oltani a Bizonyosságot: ha őszinte, igaz és mély benne a bűnbánat, a Kegyelem az utolsó pillanatban is érte - utána nyúl, hogy Élete lehessen általa. Mert ezt sugallta felé a Mester pillantása, ezt, ennek felismerését igyekezett szívébe és elméjébe oltani, ám amikor Júdás, kiszakítva tekintetét a Mester pillantásának mágikus erejű fogságából: a Mester már tudta; hiába… Akit még akkor, önnön szenvedései és megaláztatásai közepette is igyekezett visszaterelni az egyedül helyes Útra, s akit pillantása és gondolatai útján igyekezett megtámogatni és megerősíteni a felé áramoltatott Szeretet-energia-sugarakkal; most is, s immár végképp kivonta magát ama Tiszta Áramlat alól, hogy újra elmerüljön a benne élő, a benne tomboló sötétségben. A Szellemi Én-rész ugyan merített valamicskét a tudatba áramló Erősugarakból, s az még egy utolsó próbát tett: meggyőzni, s visszafordítani Júdást a mélység felé vezető útról, s eleinte úgy tűnt; erőfeszítése nem is lesz hiábavaló. Júdás tudatában ugyanis, amikor a Mester agyon gyötört arcára, a homlokából arcára hullott, s reá száradt vércseppekre, a gúnyolódók által vállaira borított, kopott katonai bársonyköpönyegre, a kezébe adott nádszálra tekintett, majd pillantása a Mester mezítelen, portól és önnön vérétől feketéllő lábaira siklott, a szégyen, a bűnbánat, a lelkifurdalás és a megbánás szikrái villantak fel. Érezte, mert nem lehetett nem éreznie a Mester tekintetéből felé sugárzó, töretlen és örök, megbocsájtó Szeretetet; s erre az Ég-tiszta Szeretetre az ő szíve sem felelhetett mással, csak szeretettel. Mert Júdás a maga módján szerette a Mestert. De jobban szerette a hatalmat, amelyet épp Általa várt megszerezhetni: s tulajdonképpen ez a mérhetetlen hatalomvágy volt árulásának oka is! Vélte: ha ő kényszerhelyzet elé állítja a Mestert, az kénytelen lesz feladni addig hirdetett és követett elveit, s hogy életét mentse: kénytelen lesz kinyújtani kezét végre a Hatalom, a politikai uralom felé, s kénytelen lesz felcserélni a Szellemi Királyságot (amelynek mibenléte Júdás előtt örökkön homályos, s mint ilyen; lényegileg nem létező, csupán a fantázia-szülte álomkép maradt) a földi királyságra, amely a zsidó nép, majd a Föld minden népének Urává teszi Őt; amely uralomból maga Júdás is részesedhetni remélt. Most azonban, hogy látván - látta: a Mester még a szenvedést, a gúnyt is kész felvállalni azért az Igazságért, amelyről éveken át hallhatta ŐT beszélni, s kész talán még a halált is felvállalni, hogy azzal is bizonyságot tegyen az Egyetlen Istenhez való Hűségéről; végre tudatára ébredt annak: mekkora bűnt követett el Ellene. Azt ugyan még mindig nem értette: mit is tesz, mire is gondolt a Mester, amikor azt mondta: a Mindenségért adja Életét, amiként azzal sem volt tisztában, mit akart mondani azzal Jézus: Bocsáss meg azoknak, akik ellened vétenek, hogy néked is megbocsájtson a te Teremtő Atyád… Nem! Ezek akkor sem értek el elméjéhez, s ha elértek is: épp oly távoli, idegen és érthetetlen szavak voltak számára, amiként a Mester többi Tanítása, s mind, a Parancsolatok. De valami, a benne élő, gyönge, emberi szeretet, s a bűntudat mégis megmozdultak elméje és szíve rejtekén. Ez arra ösztönözte, hogy a fa törzsétől végre elszakítva magát berohanjon a Templomba, ahol még mindig együtt voltak a papok, s a nép vezető emberei. Ezek közé rontott be az áruló, akkor már erősen felhevülve, s a kapott pénzzel teli erszényt kezébe fogva szinte felsikoltott, amiként mondta: – Vétkeztem, mert elárultam az ártatlan vért… Vegyétek vissza az ezüstöket, és ítéljetek immár az Igazság szerint! Azok kinevették, s azt mondták néki:

61


– Mi közünk hozzá? Ha vétkeztél, a vétek téged terhel, néked kell felelj érte az Istennek színe előtt! Júdás akkor a Templom kövezetére hajította az ezüstökkel teli erszényt, s az ezüstök csengve bongva gurultak széjjel abból; de már nem törődött véle, tán nem is hallotta szinte kárörvendő csendülésüket. Kirohant a Templomból, majd a Juh-kapun át ki még a Városból is, s az Olajfák hegye felé tartva, s azt félkörívben megkerülve a Kidron patak felé vette útját. Ekkor már ismét nem volt ura önmagának. A Szellemi Én-rész magába szívott ereje csak e vallomás megtételéhez volt elegendő; aztán ismét hatalmába kerítette őt az ellentét, amely egyre inkább gyötörte az uralma alatt tartott embert, hogy bosszút álljon az iménti vallomásért: --- Hatalmas a te bűnöd! - sziszegte elméje mélyén a mélység hangja - Hatalmas, amelyre soha, sem Égben sem a Földön nem lesz, mert nem lehet bűnbocsánat. A poklok mélysége vár: s ezt te is tudod! És tudom én is: minden kínt, minden gyötrelmet meg kell próbálj kezemből, mert bűnödért meg kell lakolj! Én a hatalmas, a bosszúálló Isten nevében szólok, s az Ő nevében mondom mindazt tenéked, amit el kell szenvedj, mert elárultad az Igaz Vért! Bűnöd arcodra vésem, bőrödbe, szívedbe, lelkedbe égetem, és ki nem mossa azt onnan többé semmi! Nincs kegyelem, és nincs irgalom számodra! Ismered az Írást: szemet szemért! Készülj fel hát a leggyötrelmesebb kínokra: mert azokkal kell fizess tettedért az örökkévalóság végtelenjén át… E hamis szavakat sziszegte egyre az áruló tudatába, s Júdás már azért is rohant: hátha valamiképp elhagyhatná az elméjét tépő, iszonytató szavakat sugalló hangot; ám semmiképp sem menekedhett meg attól. Űzte és üldözte, és Júdás rohant előle, nem tudva, nem is sejtve: nem menekülhet tőle! Ekként nem, csak ha mély és alázatos imádsággal borul le a Magasságos Isten Színe előtt, töredelmesen megvallva bűnét az Atyának, s megbánva azt teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes elméjéből, s felvállalva illő alázattal azt a sorsot, amelyet megfogalmazott magának tettével. De Júdás nem hitt a Bűnök bocsánatában, nem hitt azok karmikus úton való kiegyenlítésében, nem hitt a Teremtő végtelen Kegyelmében és Öröktől-Örökig ÉLŐ SZERETETÉBEN: nem hitt, csak a tudatában sziszegő sátáni hangban, amely rémült rohanásra késztette, s végül győzedelmesen véste bele elméje legrejtettebb zugába is: Vérrel kell fizess a VÉRÉRT, amely miattad kionttatott… Mert már nem csak mint a későbbiekben bekövetkezendő, de már mint megtörtént, valós eseményt mutatta meg az ellentét az Egyszülött halálát, képekben festve Júdás elméjének vetítővásznára a Mester élettelen arcát, újra és újra elméje mélyére sziszegve a maga vészjósló szavait: Átkozott leszesz a kiontott VÉRÉRT, s minden egyes vércseppért kínok és jajok ezreivel kell fizess az Idők végtelenjén át… Futása olyan volt, mint a sivatagi vad menekülése, amely a hátára kapaszkodott, s agyarait a nyakbőrébe mélyesztő fenevad elől menekül; reménytelenségében is reménykedve tán az utolsó pillanatig. Futott teljes erejéből, olykor fel-felbukva, majd ismét talpra szökkenve, aztán egy gazdátlan csónakba vetette magát, gondolván: akként gyorsabban haladhat, s tán akkor megmenekül üldözője elől. Órákon át evezett, mind vadabbul, szinte már eszméletét vesztve, őrült futásra késztetve a csónakot. A Kidron hamarosan a Jordánba ömlött; s ő még mindig evezett, de a sötét és kemény hang követte, agyában motozott, bár akkor már azt sziszegte fülébe: --- Itt mély a víz, s a folyó sodrása erős: vesd bele magad, hogy haláloddal lemoshasd magadról a bűn fekete árnyát… - sziszegte, zúgta benne az eltaszíthatatlan, elhallgattathatatlan hang, oly erős késztetést adva néki, hogy engedelmeskedjék, hogy megrémült. Akkor tán utolsó eszmélésével még a parthoz kormányozta a csónakot, s abból kiugorva folytatta eszeveszett rohanását. A Gerizim hegy lábánál, vagy attól kis távolságra ugrott partra, s nem nézve: hová, merre rohan, egyenesen a hegy felé tartott, majd bevetette magát az erdő fái közé; tán azt remélve, ott elrejtőzhet valahol a tudatában tomboló orkán elől. Mert már akként élte meg a hang múlhatatlan zúgás - sziszegését, mintha valami őrjítő orkán szelének tombolását kéne agyának minden kis részében hordania, amely már mintha agyában, de teste körül is örvénylett - kavargott volna. Ám a hang nem hagyta el, nem is csitult, s ő mind feljebb és feljebb rohant, míg a hegy csúcsára nem 62


ért. S akkor a hang egy csapásra mintha megszelídült volna! Már nem tombolt, csak susogott, amiként azt sugallta elméjében: --- Vesd le magad e sziklákról! Nézd: milyen békésen pihen alant a völgy. Vesd bele magad e békességbe, hogy békességet lelj magad is. Ha engedsz szavamnak, letisztítod magadról a bűn nyomát, s megszabadulsz a reád hulló vércseppek átkától. Akkor része és részese leszel a békességnek, amely lásd: halk, puha szóval, kitárt karral hív… mind egyre csak hív… A tudatban zúgó, szinte már kedveskedő hangot hirtelen egy másik; egy sokkal hangosabb és erőteljesebb Hang írta felül. A Szellemi Én-rész hangja, amely a hegytetőn áramló Erővel ismét töltekezve, épp az ellenkező utasítás elfogadására akarta rábírni az elmét: – Ne hallgass rá! Csak a vesztedet akarja! Menj le a völgybe, s térj vissza a városba, hogy leborulhass az Oltár előtt, s őszinte szívvel megbánva bűnödet; felvállalhasd sorsodat. Csak így menekedhetsz meg a mélység fogságából! Emlékezz: mit tanított a Mester! Emlékezz, s kövesd az Egyetlen Tiszta Szót, amelyet Ő mondott néked, hogy Életed lehessen… Az ellentét hangja kissé felerősödött, s gúnyos hangon felelt a tudatot meggyőzni igyekvő Hangra: --- Ne hallgass rá! Nékem higyj… Ha az ő szavára hallgatsz, sohasem érnek véget a szenvedéseid. Én könnyebbséget kínálok néked, békés, nyugodt álmot; ő pedig ellenedre van, mert azt akarja, hogy a szenvedések végtelen sorát vedd magadra. Hát melyikünkre érdemes inkább hallgatnod? Mit érdemes inkább választanod:? Hisz magad is ismered az Írást, tudhatod: bűn büntetlen nem marad. A Kegyelem…?! Hisz a Mester is mondta: nem hagy bűnt büntetlenül Isten! Mosd le hát magadról az Ártatlan Vért, hogy tisztán állhass aztán az Isten elébe… És akkor az iménti, kissé erőteljesebb Hang már nem szólt többé. A Szellemi Én-rész feladta a harcot, amely teljes és tökéletes vereségével végződött. Mert már nem csak a tudatban élő hang: maga a tudat is azt bizonygatta: nincs Kegyelem, és nincs Bűnbocsánat, s az Igaz vér csak vér árán fizethető meg. Júdás lassan felállt a kőről, amelyre az elméjében dúló harc alatt lerogyott, s már ismét nem nézve: hová, s merre lép, ment előre, egyre csak ment, míg lábai alól el nem fogyott a föld, aztán már csak zuhant, úgy csapódva a hegyoldal kiálló szikláihoz, mint egy gyermekek által lehajított rongy-bábú. Akként találtak rá aztán a favágók, hogy szinte egyetlen ép csont nem maradt testében. Arca viszont csodás módon felismerhető maradt, így felismerték, s mert hogy tudták: a Mesterrel Jeruzsálem felé tartott, amikor legutóbb látták, egy taligára téve oda vitték az összetört, élettelen testet. A papok, amint látták; Júdás már nem tér vissza, hogy mégis magához vegye a néki ítélt pénzt, felszedették azt a templomszolgával (maguk a világért nem értek volna hozzá, hisz vérdíj volt az, s mint ilyen: tisztátalan pénz, amelyet a Templom pénzei közé sem lehetett tenniük), majd tanakodni kezdtek: mihez kezdjenek véle. Alamizsnaként nem oszthatták széjjel a szegények közt, hisz akkor mindazokat tisztátalanná tették volna, akik abból részesednek. Így végül megállapodtak abban: idegennek kell adni a pénzt, olyas valakinek, aki nem tartozik az Izráel fiai közé, de akitől nékik fontos és szükséges dolgot kaphatnak cserébe érte. Végül az egyik fazekasnak árúba bocsájtott mezejét vásárolták azon, hogy azt az idegenek temetkezési helyéül használhassák. Azt a mezőt a Vér mezejének hívják azóta is. Még jószerivel meg sem köttetett az alku, amikor a Gerizim-hegyiek, akik maguk is a könnyebb és gyorsabb vízi utat választották, bárkájukon végig haladván a Jordán, majd a Kidron vizén; Jeruzsálembe értek az áruló tetemével. Először azon döbbentek meg: micsoda lázas hangulatban van a nép, másodszor viszont azon, ami ezt a lázas (vagy inkább lázadó) hangulatot okozta. Az utcákon minden felé tolongott a nép: ez mondjuk még csak nem is lett volna szokatlan, hisz az új naptár, s a Hold állása szerint a következő nap estéjén kellett, hogy az áldozati bárány az asztalokra kerüljön, így minden háznál sütöttek - főztek az asszonyok, s a szolgák olykor még az utolsó órákban is fűszerek, s illatos - zamatos borok után rohangáltak. A sokadalomban azonban 63


most úgyszólván egy szót sem lehetett hallani az ilyenkor szokásos gondokról: annál többet a Galileai Rabbiról, akit két nappal előtte lefogtak, s akit immáron Pilátus elé hurcoltak, mert hogy a nép vénei is kimondták fölötte az Ítéletet. Akkor a Gerizim-hegyiek kis puhatolódzás után úgy döntöttek: a papok gondjaira bízzák az élettelen testet, s maguk a lehető leggyorsabban visszatérnek övéikhez. Ők a régi naptár szerint már bevégezték az Áldozati lakomát; és sem kedvük, sem pedig erejük nem volt hozzá, hogy részt vegyenek a véres drámában, amelynek szenvedője a Mester volt: ugyanaz a Mester, aki csak nemrég járt náluk, s Akinek egyetlen szava többet jelentett számukra, mint a papság mindahány ékes, ám mit sem érő, és mit sem mondó szónoklata. Amiként eltervezték, akként is cselekedtek, s hogy ily módon megszabadultak az áruló testétől, igyekeztek vissza, hogy megvigyék a fájdalmas hírt: a Mestert tömlöcbe vetették, s másnap tán már végre is hajtják Fölötte az ítéletet: attól függően, miként rendelkezik ez ügyben Pilátus. Minthogy kitudták azt is: Heródes maga is a Városban van, szinte bizonyosak lehettek afelől: a rettegettnek is lesz beleszólása e döntésbe: ekként az utolsó szó szinte már nem is volt kérdéses. (Ám a végső szót mégsem Heródes, s még csak nem is Pilátus mondta ki! Legalább is: nem önként, tehát nem a maga, hanem a nép: a megtévesztett, a megvásárolt nép szavát követve…) Amikor az áruló tetemét meglátták, a papok közt kis zűrzavar támadt. Volt, aki azt mondta: – Ím, ez a szerencsétlen a maga élete árán igazolja: valóban ártatlan amaz ember, akit lefogtunk, s a Pilátus kezére adtunk. Ezek azonban csak magukban, vagy szigorúan csak a hozzájuk hasonlóképpen vélekedők közt merték kinyilvánítani eme véleményüket, míg azok, akik még mindig vérszomjas hörgéssel kívánták a Mester megfeszíttetését, Júdás önkéntes halálát ekként vették tudomásul, méghozzá nagy, erős hangon hirdetve véleményüket: – Lám, ez a nyomorult pára belátta: hiába is menne, hogy Pilátus előtt tegyen bizonyságot arról, akit megtévesztett és becsapott társaival Mestereként követett, mert hisz úgysem tudna mit felhozni mentségére. S hogy hasonló sorsra ne jusson, inkább maga lépett végzete elébe! Mert eszerint erősen tarthatott attól, hogy ő is hasonló véget lát: s hogy ez mennyire jogos is lett volna, arról épp önnön cselekedetével tett tanúbizonyságot. Ám ezzel ama Krisztus ellen is vallott, hisz ha magát halálra méltónak ítélte, s még attól sem riadt vissza, hogy önkezével hajtsa végre a maga által megfogalmazott ítéletet: mennyire inkább bűnösnek ítélhette magában azt, akinek ő még így is csak semmi kis árnyéka volt… Ezt a véleményt igyekeztek aztán megfogalmazóik mind többet és többet hangoztatni a nép előtt, még szolgáikat is kioktatva: miként kell szóljanak azok közt, akik közé küldték őket. Mert szolgáik már javában járták a várost, s miközben e szavakat ismételték el a köréjük sereglő emberek előtt (persze: már mint a saját, józan és érett megfontolás után megalkotott véleményüket!), igyekeztek a puszta szavakon túl némi kézzelfogható javakkal is hatni az emberekre: kit néhány dénárral, kit kenyérrel és borral, kit pedig halálos fenyegetésekkel igyekeztek „jobb belátásra” bírni, erősen kihangsúlyozva mindenhol: mit, milyen szavakat vár el az emberektől a papság. Persze: nem hivatkoztak a papságra, mert az emberek könnyen átláthattak volna ravaszkodásukon. De az Igaz Hit védelmét szajkózták, erősen kihangsúlyozva: aki a bűn mellett emeli fel hangját, bűnössé lesz maga is, s azt is méltán éri, és semmiképp el nem kerüli a büntetés… Hogy ez mit jelentett; már senkinek sem kellett külön megmagyarázni. Az emberek persze így is sejtették: kiknek a véleményét szajkózzák ama szolgák, de a kapott javak süketté tették az ő füleiket a mondottak hamisságának meghallására, és vakká az ő szemeiket a dénárok, a kenyér és a bor adományozásának valós hátterének meglátására. Hogy mit jelentett abban a nyomorúságos időben egy-két „égi ajándék”-ként érkező dénár, vagy mit jelentett a gyakran éhezni kényszeredő nép számára a kenyér, vagy a bor; a ti korotok embereinek sem igazán kell magyarázzam… Most azonban egy egészen rövid időre visszatérünk az adott korba, amiként azt ígértem. –

64


Miközben mindezek a városban lezajlottak, testvéreim továbbra is Márk anyjának házánál rejtőztek, mi pedig Jánossal elindultunk, hogy kövessük a Mestert. Ugyan szerettem volna, ha János is a többiekkel marad, mert féltettem: fiatalsága valami meggondolatlanságra ragadtatja, de mert hogy olyannyira ragaszkodott hozzá, hogy a Mester közelében lehessen, nem tudtam rábeszélni a maradásra. Emellett azt is tudtam: Mesterünk kedvelt tanítványa volt ő mindenkor, s ő szinte apjaként szerette a Mestert: hát nem is lett volna jogom, hogy eltiltani próbáljam az úttól. Ugyan csak titkon, s meglehetős távolságból, de követtük Mesterünket, Aki vagy egy tucat fegyverestől körülvéve, s már ismét a maga ruházatába, a maga köpönyegébe öltöztetve, fáradtan, éhség és szomjúság által erősen gyötrettetve, s az elszenvedett ütlegek nyomától szenvedve; mégis Igazsága biztos tudatában emelt fővel lépdelt őrizői között. Dél felé járt az idő, vagy tán egy kissé korábban: nem tudom. Eszünkbe sem volt olyas csekélységekkel törődeni, mint a megállíthatatlan órák múlása. Az őrök, és drága Foglyuk a Templom mellett elhaladva Észak felé, az Antónia erőd felé haladtak, s hamarosan odaértek. Mivel ők bementek, nékünk viszont kívül kellett maradnunk, a Pilátus által lefolytatott kihallgatásról nem, vagy csak igen keveset tudhattunk meg. (Akkor legalábbis, mert amiként említettem: visszatérvén Utunkról; a Szellemi síkra emelkedve már mindent megtudhattunk…) Most ismét feljebb emelkedünk hát, hogy egy másik, egy magasabb szintről figyelhessük végig az akkori történéseket, egészen addig a pillanatig, míg Mesterünket Heródes elé nem kísérik… Amint az erőd kapuján beléptek, az őrök nyomban jelentéstételre mentek Pilátus elé, aki azonnal maga elé kérette a Mestert. Az őrök rohanvást igyekeztek, hogy érte menjenek, majd hogy átvették Őt kísérőitől, mindjárt felkísérték Pilátus elé, aki már a Tanácskozási teremben várakozott bársonyszékében ülve. Addigra persze már a főpapok és a vének is ott voltak, s Pilátus kérdésére: – Micsoda vádat hoztok fel amaz ember ellen? – ekként feleltek néki: – Ha gonosztevő nem volna, nem adtuk volna őt a te kezedbe. Pilátus, akit zavart, hogy a zsidók dolgaiba kell ártsa magát, azt mondta: – Vigyétek el, és ítéljétek meg őt a ti törvényeitek szerint! A zsidók szinte sértett haraggal válaszoltak: – Mi nem ítélhetünk fölötte akként, amiként akarnánk, s amiként megérdemelné! Hisz tudod magad is: nékünk senkit sem szabad megölnünk… – Ezzel lényegében beteljesedett a Mester szava, amikor megmondta előre: milyen halállal kell majd meghalnia. A rómaiaknál ugyanis a keresztre feszítés volt a szokott kivégzési mód, amelynek végrehajtása előtt rendre megkorbácsolták azt, akit a császár elleni szövetkezéssel, vagy a császár (illetve a császárság) elleni izgatással vádoltak, s e vádban bűnösnek ítéltek. A papok már előzetesen: már a kora reggeli órákban beszámoltak a helytartónak arról: kit, és miért fogtak perbe, s hogy miként ítéltek róla; Pilátus azonban szeretett volna kibújni a reá háruló felelősség alól. – Pilátus tehát már felkészülten várta a Mestert, s hogy végre maga előtt látta, felszólította a főpapokat és az írástudókat: ismételjék el újra vádjaikat, hogy Jézus megfelelhessen azokra. Azok persze készséggel mondták el ismét mindahány hamis vádjukat, szinte lángolva a bennük izzó gyűlölettől, ám a Mester, hogy Pilátus már felé fordulva védekezését, vagy magyarázatát várta; egy szót sem felelt az Ellene felhozott hamis vádakra. Pilátus egy ideig várt, majd hogy hiába, némi ingerültséggel hangjában megkérdezte: – Hallottad-e, hogy miféle vádakat mondanak ellened? Egy szóval sem véded magad? A Mester most sem szólott, de állta Pilátus tekintetét, aki viszont egyre inkább zavarba jött a Mester tiszta, nyílt tekintetétől. Felállt, s egy lépéssel közelebb menve a Mesterhez, már egész határozott formában kérdezte meg: 65


– Te vagy-e a zsidók királya? Erre már felelt a Mester, s szava tisztán csengett, mint a pendülő érc: ~~ Magad mondád… – E két szó igen mély jelentéssel bír, hisz ha más mondja ezt, Pilátus vélelmezheti, hogy e szavak nem felelnek meg a valóságnak. Azzal viszont, hogy ő maga mondta ki azokat; már nem lehetnek kétségei a szavak tisztasága fölött, mert ha más szavát megkérdőjelezi is bárki emberfia: a sajátjában többnyire senki sem szokott kételkedni. Ezért felelt ekként néki a Mester. E két szó kibontott értelme tehát ez: ha a magad szavával mondod ezt, akkor azt el kell fogadd igaznak, hisz a magad értelméből fakadt a szó… – E szavakra a főpapok egyike ismét vádaskodni kezdett, még további vádakkal támogatva meg korábban elmondott vádjaikat: – Úgy találtuk, hogy ez az ember félrevezeti a népet, és tiltja a császár adójának fizetését, mivelhogy ő magát ama király Krisztusnak mondja. – Igazat szólnak-e felőled a te vádlóid? – kérdezte ismét Pilátus, ám a Mester most sem válaszolt, mire Pilátus kiküldte a főpapokat, ki a véneket, de még a poroszlókat is: – Eredjetek! Magam akarok maradni véle, s ha szólítlak benneteket, majd visszatérhettek, s akkor megmondom: miként ítéltem e felől az ember felől. Azok kényszeredett arccal bár, de mindannyian elhagyták a Tanácskozás Termét, hogy már csak a másik teremben állva igyekezzenek néhány szót elfogni a vastag ajtószőnyegen kiszüremlő beszélgetésből, de láthatóan nem sok sikerrel. A Mester és Pilátus ugyanis halk hangon beszéltek. – Nos: most csak ketten vagyunk! Felelj hát nékem a te igaz lelkedre: igazat szóltak e felőled a vének, s a te néped papjai? Valóban arra uszítod-e az embereket, hogy tagadják meg az adó megfizetését, amint az jár, a császárnak? A Mester akkor elmondta: mint kísértették meg Őt egy ízben, s miként válaszolt nékik, amikor elébe tartottak egy adópénzt: ~~ Azt feleltem nékik, amit mindenkinek is felelnék; hogy adják meg a császárnak, ami a császárt illeti meg, de adják meg az Istennek is, ami az Istent illeti meg. A gyermeki Szeretetet, az engedelmességet és az alázatot: mert ez megilleti az Istent, és egyedül csak az Istent illeti meg! – Ezek szerint ez a legfőbb vád hamis… – mormogott magában Pilátus, azzal kiment a zsidókhoz, s azt mondta nékik: – Én nem találok benne semmi bűnt. Azért ha ti mégis bűnösnek találjátok, ítéljétek meg a ti Törvényeitek szerint, amiként az imént is mondtam. A zsidók ismét zúgni kezdtek, s már követelték, hogy hozzon ítéletet ügyükben. Pilátus visszatért hát a Mester mellé, s újra megkérdezte: – Valóban Te vagy a zsidók királya? S ha királynak vallod magad: miből áll ez a te királyságod? Mit értesz te ama szók alatt: a zsidóknak királya? A Mester maga is kérdéssel felelt néki: ~~ Magadtól mondod ezt, vagy mások beszélték néked felőlem? Pilátus megütközve nézett Rá: – Miként mondhatnék én ilyest? Hát zsidó vagyok én? A te néped, és a papi fejedelmek adtak téged az én kezembe… Mit cselekedtél? És ha igazán király vagy, amiként mondják: hol, merre van a Te királyságod, az országod, ahol mint királyát; tisztel a Te néped? ~~ Magad mondád, hogy a zsidóknak királya vagyok; és ez ekként is van. Azonban ha akként tudnád, mit jelent a Valóságban: zsidónak lenni, a zsidó nép fiai közül származni, amiként nem tudod, nem kérdeztél volna arról, mit tesz a zsidók Királyának lenni! Nem ismered e nép hitét, és hitünknek hagyományait, így nem ismered az Ősi Szövetséget sem, amelyet Isten a zsidó néppel kötött. Ha ismernéd, és ismernéd mind a próféták jövendöléseit is, amelyek rólam beszélnek, magad is Rám ismernél, s akkor tudnád: igazán a Királya vagyok e népnek, amiként azt nékem az én Atyám jussomul és örökömül adta, hogy az Legyek. – Az Atyád? Ki hát a Te Atyád, aki ekként rendelte néked, és hol van ez a te királyságod? 66


~~ Az én Atyám nem e Világból való: bár e Világ Belőle származtatott. Ezenképpen az Én Királyságom, az Én Birodalmam sem e Világból való, s nem e Világban van: bár ami ebből kiszakad, és felemelkedik, ama Világba és ama Királyságba származtatik át, mert hogy ahhoz tartozik, mert abból ereszkedett alá az Időnek kezdete előtt… De az én Országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én Országom, az én szolgáim harcolnának, hogy át ne adassam a zsidóknak: amiként azt más földi királyok szolgái teszik, akik vér árán akarnak győzedelmeskedni mások fölött. Ámde az én Országom nem e világból való. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az emberek közt az Igazságról. Mindaz, aki az Igazságot keresi, s az után vágyakozik, hallgat az én szavamra, és megérti azt. Pilátus ingerülten legyintett: – Micsoda az igazság? Maszlag, képzelgés, aminek nincs helye a Földön, mert nincs benne Erő, és nincsen abban Hatalom… – s ismét legyintett: – Kemény dolgok ezek énnékem! Nem értek én a ti hitbéli dolgaitokkal! – mormogott bosszúsan, majd félhangosan ekként morfondírozott: – Ha a te királyságod nem e világban van, és a te birodalmad nem fenyegeti a Császárnak birodalmát; ekként nem cselekedhetsz, és nem is uszíthatsz a császár ellenében, tehát ez a vád is hamis, mint az előtte lévő többi. Én legalábbis ekként vélekedem. Hogy aztán a ti hitvitáitokban melyikteknek van igaza…? Nos, az már nem reám tartozik! – azzal felemelt egy kis ezüstcsengettyűt, megrázta, mire az ajtónállók beléptek, s ezekkel aztán bevezettette a főpapokat és a véneket, majd ekként nyilatkozott előttük: – Ismét csak azt mondom: én semmi bűnt nem találok ez emberben… A papok szinte felhördültek e szavakra, hisz ezek a Mester mellett szóltak, az ő ellenükben. Döbbenten, s kemény igyekezettel visszafojtott haraggal álltak egy pillanatig, majd az iméntinél is erősebben igyekeztek meggyőzni a maguk igazáról Pilátust: – Miként van, hogy nem találsz benne semmi bűnt, amikor az egész népet fellázítja tanításaival! Az egész Júdeában vallják, és követik az ő tanításait, Galileától Jeruzsálemig, s még azon is túl! Pilátus, aki már végtelenül fárasztónak és megterhelőnek érezte e vitát, s e vad vádaskodást, úgy kapott a „Galilea” szó után, mint fuldokló a mentőöv után: – Hogy-hogy? Hát galileai ember ő? – és ismét Jézus felé fordult, hogy megkérdezze: – Honnét való vagy te? – de Jézus most nem felelt néki. Pilátus egy ideig várt, majd ingerülten szólt: – Hát nem felelsz nékem? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra is, hogy szabadon bocsássalak? E szavakra már felelt Jézus: ~~ Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked: nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem. Pilátus ekkor a zsidók felé fordult, s akkor aztán a papok részletesen elmondták: hol, mely városban született Jézus, s hol, mely városban nevelkedett, Pilátus szinte megkönnyebbülten sóhajtott fel: – De hiszen akkor az ő ügye Heródes elé tartozik: menjetek, s vigyétek Őt Heródes színe elé, mert néki kell az Ítélet utolsó szavát kimondja őfölötte. S amiként ő ítél, akként kell tegyetek Ővéle. Még most szerencsétek is van, mert hogy Heródes is a Városban tartózkodik, míg a ti ünnepetek tart… A papok, akik nagyon is jól tudták: Pilátus csak a fölös gondot akarja lerázni magáról, ismét közre fogatták a poroszlókkal a Mestert, s még azon az órán átkísérték Heródes elé. (Heródes palotája az Antónia erődtől délre, a Védők Tornyának közelében állt: oda kísérték hát Mesterünket, s mi oda is követtük, bár ide még annyira sem tudhattunk bejutni, mint Pilátushoz, az Antónia erődbe. Itt is kívül kellett hát várakozzunk, abban reménykedve: tán valami szolgát foghatunk, aki „fül” lesz a számunkra: ám hiába…) 67


Heródes, aki szinte a Mester működésének kezdete óta látni szerette volna Őt, mivelhogy sokat hallott felőle, szinte örömmel fogadta érkezését. Titokban bizonyára azt remélte, a Mester, hogy kegyeit elnyerje, csodás dolgokat fog cselekedni előtte, s tán meg is magyarázza azokat. Ám ha erre várt, hiába várt, mert a Mester egyáltalán nem úgy, nem akként állott elé, mint más, az életéért reszkető vádlott, de emelt fővel, s a szemébe tekintve néki is, amiként előtte Pilátusnak. S nemcsak hogy semminő csodát nem tett őelőtte, de amikor a papok és az írástudók, s a nép vénei előtte is vádaskodni kezdtek ellene: egy szóval sem felelt a vádakra. Heródes akkor hasonlóképpen cselekedett, amiként Pilátus, s elküldvén az embereket; maga maradt a Mesterrel, ám a Mester néki is csak azokat mondta el, amiket már Pilátusnak is vallott. Mert Heródes kérdései épp úgy, vagy még égőbb kíváncsisággal záporoztak a Mester felé, mint Pilátus kérdései: – Miként mondják azt: a zsidóknak királya vagy? Hol, merre van a Te Országod, miféle kincseid vannak ott, s honnan veszed azt a sok tudományt, amivel azokat megcselekszed, amikről magam is hallottam? ~~ Az Én Országom nem e világból való – felelte néki is a Mester –, amint én sem e világból való vagyok. Aki hozzám akar jönni, hogy az Én Országomban kaphasson Örökkön való szállást, el kell hagynia mindent, ami e világhoz köti, s hasonlatossá kell lennie énhozzám, hogy bemehessen az Atyának Örökébe. És az Én kincseim soha el nem tűnő, és soha el nem fogyó Kincsek, amelyekhez azonban nem juthat az, aki e világ kincseit vágyja. Az Erő pedig, amellyel cselekedtem mindenkor, az Atyának ereje, Aki elküldött engem, hogy szóljam és cselekedjem mindazokat az Izráel háza népe előtt, amiket ő nékem szólani és cselekedni parancsolt… – Mutass nékem valami csodát, hogy elhigyjem: valóban bírsz amaz Erővel, amelyről szólasz, és hogy elhigyjem: nem ámítás mindaz, amiket felőled hallottam, hogy te cselekedted… ~~ Ha ismernél, tudhatnád, hogy Ki vagyok, s hogy milyen Erő által cselekedtem mindazt, amit Atyám cselekednem rendelt. De nem ismersz, és nem ismered az Írást sem, amely akként szól: „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet…”. Ám én ismerem e Parancsolatot, s megtartom mindenkor… – végezte be szavait, és hiába unszolta, fenyegette Őt Heródes: semmit sem látott a Mester csodás tettei közül. Heródes aztán elunta a hiábavaló kérlelést, s a fenyegetőzést, ezért ismét behívatta az embereket, s nagy hanggal megjegyezte: – No, ettől az embertől aztán nem kell tartanotok! Amit mond, csak szó, és aztán megint szó, és szavakkal még senki sem tört sem egy császár, sem annak jól felszerelt serege ellen. A csodái pedig… – hát ha valóban bírna azzal a csodatévő erővel, amelyről annyit hallottam mesélni… de az sem más, mint légből kapott beszéd, amelynek semminő igazsága nincs. Ha volna, előttem is csodákat cselekedett volna: ezzel szemben üres szavakat szórt elém. Vigyétek csak vissza Pilátus elé, és mondjátok meg néki: ártalmatlan, játszadozó gyermektől rettegtek, akinek szava az egyetlen bűne: amúgy pedig bűntelen, mint minden más gyermek. De hogy valami mulatságom is legyen: öltöztessük immár ékes ruhákba e királyi gyermeket, s hódoljunk előtte… Akkor a katonák ékes öltözetet hoztak, amely Heródes háza népének ruházatai közül volt kiválogatva, majd abba öltöztették a Mestert, s gúnyos hajbókolással mondogatták: – Üdvözlet a ház fényes vendégének: a zsidók királyának… Egy ideig elszórakoztak e kicsinyes és sekélyes tréfával, s elszórakoztatták véle kenyéradó gazdájukat is, majd amikor Heródes jelezte: elég, unja már a mókát, ismét a maga ruhájába öltöztették foglyukat, s visszakísérték Pilátushoz, amiként mondva lett nékik. Pilátus lényegében örvendett, amikor Heródes üzenetét átadták néki a foglyot kísérő katonák, mert hogy igen szerette volna megkímélni Jézus életét. Immáron ötödik esztendeje volt helytartó, de kezdettől gyűlölte a zsidókat, és főként azok papjait, s lenézte őket és tudta: azok is gyűlölik őt, hát semmiképp sem akart kívánságuk szerint tenni. Voltaképp ezért is esett, hogy oly kimerítő alapossággal kérdezte ki az elé állított vádlottat, s amikor megbizonyosodott róla: annak egyáltalán nem áll szándékában a császár ellen törni, igyekezett, hogy a papok döntését megmásítva megmentse az életét. Ez volt az oka annak is, hogy másnap reggelre újabb 68


kihallgatást rendelt: a Mestert tehát ismét a cellába lökték, bár most már Pilátus parancsára valami kevés rizslepényt, s ecettel savanyított vizet is adtak néki. Másnap reggelig tehát hiába is várakoztunk, s reménykedtünk volna, hogy megtudjuk: miként ítél fölötte Pilátus. Ennek hírét véve szomorúan tértünk vissza társainkhoz, hogy beszámoljunk nékik mindarról, ami addig történt, s arról a kevésről, amit sikerült megtudnunk. Ez valóban nem sok volt, épp csak annyi, amennyivel elkábíthattuk rettegő szíveink s lelkeink, ringatva magunkban a csalóka reményt: hátha… Miután Heródes visszaküldte Jézust Pilátus elé, az másnap, tehát Nagypénteken, már a kora reggeli órában maga elé állíttatta Őt. Amint mondtam; szándékában volt egy ismételt, s már komolyabb kihallgatást lefolytatni, mert hogy mindenképp szerette volna megkímélni életét. Ennek persze több oka is volt. S már nemcsak az, hogy ő maga, s már Heródes is ártatlannak találta, de azért is, vagy azért még inkább, mert hogy asszonya, Prokula üzent néki, megüzenvén: rettenetes álmot látott az éjjel, s ha azt akarja, hogy az álom valamiképp be ne teljesedjék, ne emeljen kezet ama fogoly ellen, akit most házának tömlöcében őriz. Prokula szavai, amelyeket üzent néki, megdöbbentették, s kissé meg is rémítették, hisz egyszer nem volt, hogy az asszony álom-látásai hamisnak, tévesnek bizonyultak volna, így Pilátus mindenkor igyekezett megfogadni asszonya tanácsát, ha az egynémely álmára hivatkozva szólt, vagy üzent őnéki: s mindenkor bebizonyosodott a későbbi történések során, hogy helyesen cselekedett… Ezen felül, és ezen túl oka volt persze ennek az is, hogy Pilátus a legelső pillanattól valami izzó gyűlölettel gyűlölte a zsidókat. De tán nem is csakhogy gyűlölte: egyszerűen lenézte és megvetette őket, amiért annyira mások voltak, mint ők: rómaiak. Gyűlölte gondolkodás- és életmódjukat, és gyűlölte vallásukat és vallási szokásaikat is, de leginkább a papságot gyűlölte, s aki kicsit is ellene szegült a papságnak, már számíthatott a helytartó jóindulatára, arra, hogy enyhébb elbírálásban részesül, mint mások, akik esetleg épp a papság védelmét élvezték ilyen-olyan okokból. Ezek az okok mindenkor változtak, de egyszer, egyetlen esetben sem érdekelték Pilátust: elég volt számára annyi, hogy az illető (tehát a vádlott) mellett bárha egyetlen pap emelte fel szavát; ha mást nem is, azt mindenképp bűnéül rótta fel néki (persze titkon, csak magában fogalmazva meg e véleményét), s akkor már annak fényénél kezdte az ügy vizsgálatát, s aszerint hozta is meg ítéletét. E mostani eset kedvére volt, legalábbis annyiból, hogy Jézust épp a papok vádolták: s Pilátusnak kedvére volt mindenkor, hogy ellenükre tegyen, s szóljon. S mert hogy a vád politikai vonatkozásai teljességgel hamisaknak bizonyultak, s az egész ügy inkább csak afféle helyi hitvitának bizonyult; még inkább kedve volt egy kicsit megfricskázni az öntelt papság hiúságát. A második tárgyalás során tehát sokkal alaposabban járt el, és sokkal részletesebben kérdezte ki a Mestert, ám válaszaitól most sem lett okosabb. Most azonban épp a főpapok egyike volt, aki egy rövid szünetet indítványozott azzal: négyszemközt akar szólani Pilátussal. Pilátusban persze feltámadt a kíváncsiság: vajon mit hoz még fel a per vádlottja ellen a zsidók e hitvezére? Az, miután mindenki eltávozott a Tárgyalási Teremből, azonnal a tárgyra térve azt mondta: – Ha most ellenünk szólasz, s ítélsz: nem vagy a császár barátja, s ezt rövid úton maga a császár is tudni fogja! Hallottad magad is, ha csak hírből is: miként tanítja a népet ez az ember! Az egyik tanítása, amelyet előtted is vallott, ekként szól: „A Én Országom nem e világból való”… Mondja még azt is: „Nem szolgálhattok egyszerre két úrnak…” Mi ez szerinted, ha nem a legtökéletesebb lázítás? Hiszen azt mondja ez utóbbi szavaival: nem szolgálhattok a császárnak is és nékem is… Azoknak, akik őt szolgálják, Égi kincseket, mérhetetlen boldogságot, és a legtökéletesebb szabadságot ígéri. Ne feledd, Pilátus: e földön sok rabszolgák, szolgák, és mindenféle jövevénynépek is élnek, s ezek is a császár alattvalói! Mi lesz, ha ezek fellázadnak, s elhagyva otthonaikat családostul elvándorolnak, hogy Őt kövessék abba az országba, amelynek hollétéről ugyan nem vall tenéked sem; de amely mégiscsak itt kell legyen valahol a Föld színén, mert hisz másutt nem is lehetne?! Ember Ő is. Akkor viszont az országa is 69


itt kell legyen, mert az ember a Föld szülöttje: nem él, csak lelke az égnek fellegei fölött, testben oda fel nem érhet, s onnan le sem is jöhet, csak mint kóborló lélek… És ha az emberek a Csodák Országába vágyakoznak, s követik Őt: ki fizet adót a császárnak, vagy akár néked magadnak? Senki! Hatalmas sokaság tér az ő Országába, hogy ők is megtanulják azokat a csodákat és jeleket, amelyeket Tőle láttak, és amelyeket (és ezt magad is tudod!) a császár alatt élve lehetetlen megtanulniuk. Pilátust meglepték e szavak. Tudta ugyan: ez az álnok pap kifordítva igyekszik megmagyarázni a Mester minden Tanítását, s minden cselekedetét, de tudta azt is: ha e szavakat ugyanígy Tiberius elé tárja; az a korlátolt zsarnok hitelt fog adni azoknak, s akkor ő tényleg veszedelembe kerül, mint a lázadó pártolója. Ezzel akkor nem csak jól jövedelmező állását, nem csak fényűző palotáit; de még puszta életét is kockáztathatja… Miközben ekként töprengett, a pap folytatta szavait: – Ugyan tudjuk: hol született e férfiú. De ne feledd: kicsinysége éveiben idegen földön élt Józseffel, aki apja őnéki, s aki már nem él, és Máriával, aki asszonya volt Józsefnek, s aki viszont még él… ki tudja, miféle népekkel kerültek ők ott egybe, akik tán már akkor kiválasztották Őt maguknak (Őt, vagy apját: Józsefet, aki örökül hagyta Reá amaz országot…), s most népet gyűjt maga köré, hogy odavezesse azokat, akik követik. Erről úgy vélem: jó lesz még eme férfiú anyját is alaposan kivallatnotok, mert hát nem lehetetlen az sem: amaz ország népei kerekednek fel, s indulnak meg egy percen, hogy megkeressék választott Királyukat! S ha azok is ilyen erőkkel bírnak; a Magasságos Ég óvja meg a császárt, s ezt a népet is! – Részben ez volt az oka annak, hogy Mária a pusztában kellett rejtőzködjön. A másik oka pediglen az, hogy József fiai és leányai, akik mindig is az idegen asszonyt látták Máriában, aki a „szégyenfára” jutott Fiú szülője volt; mindenki másnál inkább Mária ellen voltak. Annál is inkább, mert szinte biztosra vették: Jézus nem az idős József ágyékából fogant, tehát teljességgel idegen, s tán épp ama királyság fejének leszármazottja, amelyről annyiszor szólott... A Szeplőtelen fogantatást hiába is magyarázták volna nékik: amint a ti korotok emberei, akként ők sem értették, s ekként el sem hitték volna, annál is inkább, mert érteni lényegében még maga Mária sem értette: csak igaz, gyermeki Hittel és alázattal elfogadta, s élte magát a tényt, anélkül hogy annak magyarázatát ismerte, vagy egy pillanatig is kutatta volna. E dolgokat (tehát József fiainak szavait) is mind a helytartó elé tárta az őt mindenáron meggyőzni igyekező pap, és Pilátus ezeket hallva maga is eltűnődött mindezen, s elhatározta: maga elé hozatja Máriát, s kivallatja, hol, merre, kiknél éltek a gyermek megszületése utáni években. A Mester azonban ismerte Pilátus minden gondolatát, s mert hogy vallatási módszereit is megismerte, természetesen féltette, s meg kívánta óvni anyját a kegyetlenkedésektől, attól tartva: akár meg is kínozzák, meg is ölik őt… Gondolati úton sugalmazta tehát Máténak (tudva: János és én a közelében akarunk maradni): keressék meg, s rejtsék el Anyját, s őrizzék, míg János vissza nem tér közéjük. Akkortól már János ügyelt rá, amint azt a Mester a Kereszten függve meghagyta néki. S nem csak a Kereszten bízta rá: feltámadása után konkrétan megmondta: hol, s mennyi ideig kell őrizze Anyját János, míg fel nem emeli maga mellé. Hogy miért nem emelte fel magához azonnal? Nos: erre is megadom majd a választ, amikor annak jön el az ideje… – Pilátus erősen gondolkodóba esett a pap gonosz logikával megformált szavain, majd hogy maga nem jutott eredményre, asszonyának üzent, hogy várjon reá; kevés idő múltán felkeresi. Ekként is tett: anélkül, hogy megmondta volna hová igyekszik, vagy hogy meddig marad távol, a papokat elbocsájtotta, az őrizőket és a Mestert pedig egyszerűen magukra hagyta. Igaz: hamarosan visszatért Prokula lakosztályából, s akkor már gondnak szemmel láthatóan nyoma sem volt arcán. Ismét behívta a katonák ezredesét, s azt mondta:

70


– Mivel egyéb vétséget nem találtam ez emberben, mint az izgatás vétségét, úgy vélem elégséges, ha megkorbácsoltatom. Fogjátok, s kössétek a cölöphöz: mielőbb legyen végrehajtva az ítélet, mert nemsokára a néphez kell szólanom… Az ezredes könnyedén meghajolt, majd kimenve intett embereinek: hozzátok a foglyot. Azok tehát ismét megragadták a Mestert, s követték véle parancsnokukat. Amikor a kínzóoszlophoz értek, már tudták: miként ítélkezett Pilátus, s bizony, nem egy volt köztük, akinek a cölöp láttán a hideg borzongott végig tagjain. Ez ugyan még mindig irgalmasabb volt, mint a halálos ítélet, de épp csak egy hajszállal, hisz nem egy ember épp az ostorozásba, annak iszonytató kínjaiba pusztult bele, s olykor már ott, a cölöphöz kötve. Szánakozva néztek foglyukra, bár csak loppal, nehogy maguk is hasonló ítélet alá essenek, csak mert szánni merészelnek egy elítéltet. Ilyesmihez nekik, mint katonáknak nem volt joguk. Akkor átadták a Mestert az ítéletvégrehajtónak és két emberének, akik már minden részvét nélkül rángatták le a Mester ruháit, majd hogy derékig lemeztelenítették, a derékig (vagy még addig sem, hisz a Mester az átlagnál jóval magasabb volt) érő cölöpre kötözték oly módon, hogy összekötözött kezeit a cölöp aljában rögzített vaskarikához láncolták. Aztán elővették korbácsaikat: egy-egy három-négy ágú, vastag, erős bőrből készült korbácsot, amelyen minden szíj végére ólom és vasdarabok, éles-hegyes, állati csontok voltak erősítve. E kegyetlen eszközökkel kezdték aztán ütlegelni a Mester ívben kifeszített hátát, míg csak bele nem fáradt karjuk az ütlegekbe. Közben időnként megnézték áldozatukat, él-e még, s ha úgy találták, él, csak eszméletét vesztette a kínoktól, egy-egy vedernyi hidegvízzel életre locsolták, majd amikor eszméletére tért, folytatták az alig is élő áldozat ostorozását… Az ítéletet Pilátus palotájának udvarán hajtották végre, mégpedig akként, hogy a palota előtt ácsorgó tömeg is láthassa azt. Amikor a Mestert kivezették őrei, mi magunk is közelebb mentünk, hisz fogalmunk sem volt: mi céllal hozták ki Őt, s amikor láttuk, hogy a kőoszlopra kötözik, és láttuk, amint korbácsolni kezdik, s láttuk: mint hasad meg hátának bőre, s mint ömlik az udvar porába Áldott, Tiszta Vére; már jobb szerettük volna nem látni azt, amit azonban mégis látnunk kellett, mert nem menekülhettünk, nem futhattunk a kapuból, mert fogva tartott minket a szorosan körbefogó tömeg… János a vállamra borult, s ott zokogott szívet tépően, s magam is lehajtottam fejem: ha már a korbácsok csattogását nem zárhatom ki elmémből; legalább látnom ne kelljen szeretett Mesterem kínszenvedését. Nem, nem sírtam, én nem engedhettem meg magamnak, hogy könnyekbe fojtsam szívem és lelkem iszonytató fájdalmát: csak befelé zokogtam, mert nékem erősnek kellett látszanom, hogy valamennyire tartani tudjam a lelket Jánosban is: meg ne bomoljék elméje a Mester sorsának láttán, s önnön tehetetlenségének tudatában. Halkan elsuttogott szavakkal csitítgattam, aztán mégis elhallgattam: ne érezze meg hangom reszketésén se a bennem dúló indulatokat, s a szívemben zokogó, tehetetlen kínt. Akkor már csak tartottam, erősen, hogy össze ne rogyjon a reászakadt fájdalom súlya alatt; magam is alig bírva, de őt mégis kitartó, dacos akarással emelve… Már másodszorra hallottam: mint zúdítanak vizet a Mester alélt testére, amikor János hirtelen megrázkódott, majd felemelte fejét vállamról, s akkor már karomon sem éreztem testének súlyát. Reá pillantottam, ijedten, s megdöbbentem: a gyermekarcú fiatal férfi hirtelen mintha felnőtté érett volna. Egyenesen állt, mint a szálfa, arca kemény, erős akaratot tükröző lett, szemei pedig mintha szikrákat szórtak volna. Épp csak álla ideges rángása maradt meg egy ideig, aztán az is eltűnt; ajkait már szorosan préselte egymáshoz: már-már attól tartottam, a heves indulat támadásra készteti, s a következő pillanatban az udvarra ront, hogy kiszabadítsa Mesterünket a kíméletlen és kegyetlen hóhérok kezei közül. Ezt éreztem, s tudtam: ha így van, ha ezt a gondolatot, és ezt a cselekedetet őrölgeti elméjében; vissza nem tarthatom, de nem csak én: nincs a Földön olyan Erő, amely visszatarthatná, ha támadni akar, hogy a Mestert védje. És tudtam azt is: nemcsak hogy nem tudnám, de nem is akarnám visszatartani. Mert azt is tudtam, nagyon is tudtam: ha csak egy lépést tesz is, nem teszi meg azt egyedül, s ha ott hal meg a kínzóoszlop mellett: mellette halok meg magam is.

71


Miközben mindez a kemény és kegyetlen történés zajlott a palota udvarán, Pilátus ismét Prokulához sietett, s azt mondta néki: – Akként tettem, amiként javasoltad. Megkorbácsoltatom, aztán az emberek elé állítom ama gonosztevővel: tán csak megesik a szívük rajta, ha agyongyötörten látják. Mert te is tudod: a korbácsolás nem éppen szelíd dolog, aki azt elszenvedi, inkább lesz halott, semmint élő… És amint hallom; a hóhérok ma igencsak kitesznek magukért, dühíti őket, hogy még ma is, amikor egyébként ők maguk is el szoktak vegyülni a tömegben, hogy kedvükre leigyák magukat; az ítélet végrehajtásával kell törődjenek, s mindezt avégett a néhány korlátolt, ostoba pap végett. Hát most minden dühüket azon a Krisztus nevű emberen tombolják ki. Azt hiszem; bármilyen erős is azokban a nyomorult papokban iránta a gyűlölet: ember nincs, aki meg ne szánná. S ha a papok továbbra is halálra akarják adni, a nép megkönyörül majd rajta… Bár… a hangokból ítélve ez is erősen kétséges; úgy látszik, az emberek ellene vannak tüzelve. Ha pedig a nép is a halálát kívánja emez embernek: mit tanácsolsz, miként cselekedjem? Prokula egy ideig töprengett, aztán mindössze néhány szót szólt, s Pilátus ismét megkönnyebbülve távozott az asszony lakótermeiből, hogy az udvarra siessen, mielőtt a két nekibőszült hóhér halálát okozná annak, akit ő meg akart volna menteni. Miután ismét, s immáron vagy negyedszerre is eszméletére térítették a Mestert, Pilátus jelent meg az udvaron. Némán felsóhajtottam, hisz ez többnyire a korbácsolás végét is jelezte. Így is történt: Mesterünket leoldozták a kínzócölöpről, s amikor már meg tudott állni a maga lábán, Pilátus elé vezették. Az intett, mire a Mestert vádoló papok egyszeriben előtte teremtek, mintha a földből bújtak volna elő. Akkor Pilátus azt mondta: – Azt hiszem, ennyi elégséges büntetés ez embernek azért, hogy izgatta a népet. Nem hiszem, hogy halálra kellene őt adjam ama vétségért… A papok szinte kórusban kezdtek el zúgni: – Akaszttasd fel! Ha nem cselekszed meg, nem vagy a császár hű embere, s ezt hamarosan maga a császár is meg fogja tudni. Akkor majd együtt lóghatsz a kereszten kedvelt védenceddel…! Ez utóbbi szavak ismét megtették a maguk hatását. Pilátus elbocsájtotta a papokat, s a törvénytevő székbe ült, hogy ott hozzon ítéletet, azon a helyen, amelyet Gabbatának is neveztek. Akkor a papok helyett a Mestert állíttatta maga elé, s a tömlöcből is felhozatott egy rabot, aki rablásért és számtalan gyilkosságért lett lefogva, és szintén a halálos ítéletét várta ott. Őt Heródes tömlöcében őrizték mind eme napig, mert hogy az ünnepen akarták a keresztre szegezni, két másikkal együtt. Pilátus, amikor a Mester és a gonosztevő már mellette állt, ekként szólt a palota udvarára sereglett néphez: – Szokás, hogy ezen a ti ünnepeteken egy foglyot szabadon bocsájtsunk azok közül, akik a tömlöcben vannak. Melyiket akarjátok hát, hogy szabadon engedjem e kettő közül? A nép eközben hatalmas tömeggé nőtt. Mi is ott álltuk az emberek közt, de már nem csak ketten voltunk: mire a népítélet megkezdődött, testvéreink is odaértek, méghozzá Máriával és néhány asszonnyal együtt, mégpedig Mária határozott kérésére. Most azonban a tömeg szélén álltunk, hogy veszély esetén azonnal menekülhessünk az Anyával. De úgy tűnt: egyelőre nem fenyegeti Őt veszedelem, Pilátus kisebb gondja is nagyobb most, sem hogy véle foglalkozzék. Mária, ahogy Egyszülöttjét meglátta, szívet tépő zokogásban tört ki, s láttam rajta: szólni szeretne, de szava nem volt, egyszerűen nem jött hang a torkára a keserves könnyektől. János úgy, akként karolta Őt, amiként én karoltam kevéssel előtte Jánost: de ez már mintha nem is ugyanaz a fiatal férfiú lett volna. Háta és válla egyenes, nézése határozott és kemény volt, bár szemében néki is (ahogy mindannyiunknak) égő könnyek csillogtak. Azonban hogy Mesterem siralmas állapotát megláttam, bennem is az a reménység kezdett éledezni, ami Pilátusban élt: ha ekként látja drága Mesteremet a nép, amely közt csak nem rég is oly sok csodát tett, megszánják, s végre szabadon engedtetik őt. Így amikor Pilátus feltette az ilyenkor szokásos kérdést, azt vártam: az emberek egy hangon, egy emberként fogják kiáltani Mesterem nevét. Ám nem így történt. Amikor Pilátus 72


megkérdezte: melyiket bocsássam el tenéktek, a bor-mámoros tömeg egy hangon hörögte valami elbutított, vérszomjas hörrenéssel: – A Barabbást...! Add ki nékünk a Barabbást… Azt hittem, nem jól hallok, vagy megzavarodtam elmémben, s tébolyom hallatja velem, hogy az emberek a gyilkos szabadon engedését követelik. Csak már amikor másodjára tette fel Pilátus a kérdést, döbbentem rá: nem így van! Valóban azt üvöltötték valami állati, s eltorzult hangon, amit hallottam. Mert Pilátus, aki maga is döbbenten hőkölt vissza a csőcselék hangja hallatán, ismét kérdést intézett az alant állókhoz: – De hát mit vétett néktek ez? Ama másik embereket gyilkolt, rabolt, fosztogatott, gyújtogatott: százszor is méltó a halálra! A nép, amely már valóban csőcselékké aljasodott, mind erősebben üvöltötte: – Add ki a Barabbást, amaz meg vesszen… Pilátus akkor néhány percre visszavonult a kihallgatási terem mélyére. Mögötte ott állt Prokula, az asszonya; amellé lépett vissza, s attól kérdezte: – Mit tegyek most? Hallod, mit üvölt a nép… Nem lehet, hogy az akaratuk ellen cselekedjem, hisz tudod, mennyire tiszteletben kell tartanom vallási szokásaikat! Az én kezemet is köti a császári rendelet: hát nem tehetek akként, amiként az álmod javasolja… Prokula ismét csak néhány halk szót mondott, mire Pilátus visszatért az erkélyre, s újra megszólalt: – Ismét, s immár harmadszorra kérdezem tőletek: melyiket akarjátok, hogy szabadon bocsájtsam néktek? … – És a csőcselék mint kiéhezett hiénák hordája ismét felhördült: A Barabbást… Pilátus egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd ismét felemelve megkérdezte: – És mit akartok: mi legyen e másikkal? S az egyhangú üvöltés most azt harsogta: – Feszítsd meg! Feszítsd meg!!! Pilátus akkor intett a háta mögött álló szolgáknak, akik egy tálat, s egy kancsó vizet vittek az erkélyre, s Pilátus a nép szeme láttán jelképesen megmosta az ő kezeit, majd azt mondta: – Én mosom kezeimet emez ártatlan vérétől… A sokaság gondolkodás nélkül zúgta: – Az ő vére rajtunk és gyermekeinken…

Vége a hatodik kötetnek… (2003. aug.12.)

73

Tandari Éva

És mondá a MESTER… VII. kötet

Tandari Éva: És mondá a Mester… VII. kötet

– Pilátus ezzel lényegében eleget tett a háromszori felszólítási kötelezettségének, s hogy szertartásos kézmosást végzett, a felelősséget egészen a népre hárította. A szokások, a hagyományok értelmében legalábbis elhárította magától a további események felelősségét: de nem a Valóság Törvénye értelmében! Ennek további magyarázatát azonban nem itt, hanem a Szavak… készülő kötetében bontom ki alaposabban is. Ezek után Pilátus intett a foglyokat őrző katonáknak, s azok levették a láncokat Barrabás kezeiről és lábairól, és elengedték. A Mestert azonban az udvar közepén őrizték, míg Pilátus visszavonult, hogy megszerkessze és megírassa a szégyentáblát, amelyet az elítéltnek kellett vinnie, míg a keresztre feszítés helyére, azaz a Koponyák hegyére nem ér. A tábla szövegén nem sokat töprengett, ami tán érthető is, hisz még mindig az asszony álma járt fejében, s azon töprengett: vajon valóban mentesíti e jelképes cselekedet azok alól a történések alól, amelyek az asszony álmában szerepeltek? Amikor a táblát készítők megkérdezték: mit írjanak arra, azt felelte: – Írjátok: Ez a Jézus Krisztus, a zsidók királya… Azok rövid időn belül el is készítették a táblát, majd Pilátus elé vitték, aki bólintott: igen, ekként képzelte. Akkor aztán testőrei kíséretében maga is az udvarra ment, készen rá, hogy gyaloghintóba szállva a Golgotára vitesse magát. A papok elégedetten nézték a készülődést. Már az udvar közepén hevert a Kereszt, közvetlenül az Áldozat mellett, Aki szinte egykedvű fásultsággal állt, fejét felemelve, szemeit félig lehunyva. Csak akik ismerték, tudták: a Mester e pillanatban is imádkozik. Mi Máriával továbbra is a sokaság szélén álltunk. Az Anya már nem sírt. Úgy tűnt: a tömeg gyűlöletteli hangja megdermesztette, megfagyasztotta benne a gondolatokat, az érzéseket, megállította, s valamiképpen visszafelé forgatta számára az Időt. Gyermekét nézte: az agyongyötört, kiszolgáltatott, a megalázott és halálra adott Egyetlent; de talán a Kisdedet látta, a karján ringatott Gyermeket. Ekként lehetett, mert szorosra zárt ajkai mögül olykor régi altatódalok halk foszlányait véltem hallani, és szemei valami mámoros, boldog fénnyel ragyogtak… – aztán ismét beléhasított az „Itt és Most” tudata: s akkor újra csak könnyek borították el szemét, s fájdalmasan felsírt, vagy inkább szűkölt a szívébe-lelkébe maró rettegéstől valami olyan rémült hangon, mint egy csapdába esett, riadt kis állat. A MINDENSÉG legnagyobb tudati-lelki-szellemi kínját, legnagyobb fájdalmát élte meg, azt a fájdalmat, amikor a LÉT önmagában retteg önmagáért… – önmagától: a LÉTTŐL, kisodródva a NEMLÉT peremére; oda, arra a pontra, ahol a LÉT teljessége meghasonlik önmagával önmagában és felbomlik önnön erejétől. A TEREMTÉS és ROMBOLÁS: e két, egymásnak teljesen és tökéletesen ellentmondó, egymással mindenképpen és mindenben szembenálló állapotot élte meg egyazon pillanatban, megfogalmazva magában a Fent még viselhető, legmagasabb szintjét csakúgy, mint a Lent legvégső határát, azt, ahol rendszerint már megbomlik, s elszakad az Elme és az elmében rejtező Szellemi Én-rész közti harmónia utolsó, hajszálnál vékonyabb szála is. Egyszerre élt és izzott és lüktetett Benne a teljes és tökéletes FENT és a LENT azok közt a szintek közt mozogva, amelyeket MÁR és MÉG valaha is elért, sajátjának mondhatott, vagy mondhat valaha is bárki EMBER nevű lény a Föld színén. Hol olyas Tanításokat súgott nékünk, amelyeket addig csak Mesterünk ajkáról hallhattunk, hol pedig az öntudatvesztésig mély letargiába hullott; e kettő közt látszólag sem összefüggés, sem átmenet nem volt, mintha a szél lebegtette volna elméjén az Ősi Bölcsesség s az őrület vékony takaróit, hol egyiket, hol pedig a másikat borítva az elme fölé.

2


Eközben a katonák menete megindult a Golgota felé vezető úton. Két jól megtermett ember a Mester vállára emelte az irdatlan Keresztet, amely nagyobb volt, mint bármely más, eddig látott kereszt, mintha készítői, gyönyörködve a megmunkálásra váró fa tökéletes szépségében: sajnálták volna bárha egy arasszal is megrövidíteni annak hosszát, vagy ujjnyival is vékonyabbra gyalulni, mint amennyire a forma eléréséhez feltétlenül szükséges volt. Hogy mennyivel nagyobb volt a Kereszt az átlagosnál, a mellette heverő, s a másik két elítéltnek szánt kereszt méretén is látható volt. S ezt a legnagyobb, legsúlyosabb Keresztet emelték a Mester vállára, hogy alig két napja is délceg, egyenes alakja meggörbedt, szinte összeroskadt a mérhetetlen teher alatt… És a Mester, két kezével erősen megfogva a Keresztnek fáját, mint ki kapaszkodni akar abban; egyetlen szó, egyetlen jajdulás nélkül kezdte azt vonszolni, s ment, csak ment a végeláthatatlan hosszúságúnak tűnő Úton, korbács-szaggatta vállán cipelve… – a Mindenség Bűneit… Igen: ekként volt, bár mi akkor csak a Keresztet láttuk, s csak annak fizikai súlyát tudhattuk megmondani, ám hogy mi volt az, Amit valóságosan vállaira vett az ATYÁNAK EGYETLENJE, s hogy mekkora volt ama teher valós súlya: sem akkor nem tudtuk, sem azóta nem tudhatja azt teremtett Szellem, mert nem tudhatja azt más soha a Teremtettség színén, hanem csak az ATYA, és a FIÚ. Az ATYA, aki Maga lépdelt előttünk a FIÚ testébe öltözötten, hogy megmentse azokat, akiket végtelen SZERETETE fogalmazott meg, s akiket mérhetetlen Vágyódása és Akarata emelt a LÉT szintjére; s akik a maguk kicsinyes és vad és öntelt, s már „tökéletesnek” és „utolérhetetlen bölcsességű”- nek hitt… – mégis gyenge és sekélyes gondolatának engedve elfordultak TŐLE, hogy mind mélyebbre és mélyebbre hullva adjanak teret maguk fölött s magukban az ellenkezés és a szeretetlenség ereje által megfogalmazott mélységnek. Amikor a tömeg hullámzani kezdett, s lassacskán megindult, hogy kövesse a Golgota csúcsa felé tartó, meggyötört Áldozatot, magunk is elindultunk, s a sokaság szinte öntudatlanul nyitott utat előttünk. Az Anya ekként hamarosan Egyszülöttje mögött lépdelt; de talán nem is látta ŐT: földi értelemben legalábbis, hisz még mindig a Mélység és a Magasság közt lebegett, s hol Gyermeke után akart szaladni, hogy leemelje válláról a Keresztet, egyszerűen fel sem fogva: miként került az a mérhetetlen teher Egyetlenje vállaira, hol haza akart szaladni, hogy ételt készítsen, mire Egyszülöttje haza ér… Aztán ismét visszalépett tudata a valós történések szintjére; ám olyankor azt kívántuk: bár fedné el tudatát s lelkét a fel-fel lobbanó, inkább önkívületi, semmint tébolyodott, ám ahhoz igen közelinek tűnő állapot. Mert akkor maga is összegörnyedt, megrogyott, mintha néki magának is viselnie kellene a hatalmas Kereszt súlyát, s orcáin hatalmas, forró könnyek peregtek, miközben Istent szólongatta, hol halkan, alig is érthetően könyörögve, esdve, rimánkodva; hol hangosan, szinte már vádlón követelve: oltalmazza meg Egyszülöttjét, s inkább őt sújtsa, semmint Gyermekét. Igen: Mária, az Egyetlen Tökéletes Anya százszor inkább vállalta volna mindazt a kínszenvedést, amelyet Egyszülöttjének kellett viselnie, mintsem ŐT szenvedni lássa… A Golgotán haladt a sokaság, mind feljebb érve. A Mester homlokáról hatalmas verejtékcseppek hullottak alá, majd hogy az erőlködéstől a homlokán lévő, a tövisek tépte sebek is felfakadtak, a verejtékcseppek közé vöröslő vércseppek keveredtek, szinte elborítva arcát-szemét, hogy alig látta az utat, amelyen lépnie kellett: lépnie mindenekért. Hátán, s egész testén bőrére tapadt az ing, s a felső ruhák csatakossá lettek kiomló vérétől, s a verejtéktől. Lába tétován, tapogatózva kereste az utat, meg-megrogyva, míg fel nem mondta a szolgálatot. Akkor megroggyant térddel a porba hullott, s az iszonytató súlyú Kereszt testére zuhant. Mária felsikoltott, vélvén: Gyermeke belepusztult a mérhetetlen szenvedésekbe; ám

3


amikor két poroszló leemelte a Mester eszméletlen testéről a Keresztet, s egyikük tömlőjéből kevéske vizet locsolt arcába, Krisztus még felállt. Látható volt: már nincs abban az állapotban, hogy elbírja a Keresztet, így az első sorokban haladók közül egy vállas, magas férfiút cibáltak mellé, s most annak vállára emelték a Keresztet: vigye, míg az Áldozat kissé megpihen. Idegen volt ama férfiú, öltözékén is látszott, hogy nem Izráel fiai közül való; tán azért is, hogy épp őt választották ki a sokaságból, hisz nem valószínű, hogy a zsidók közül bárha egy is, akár ha kényszerítik is: egy ujjal is illette volna a Keresztet, amelyen az általuk bűnösnek, tehát „tisztátalannak” kikiáltott Áldozat vére vöröslött. Ekként egy darabon amaz Simon cipelte a Keresztet, aki Cirenne szülöttje volt. Ám az sem bírta sokáig az irdatlan súlyt. Megállt, s lihegve vetette le azt a porba, s tovább nem vitte, így a katonák ismét a Mester vállaira tették azt. És a Mester, az Áldott Úr tovább cipelte, minden erejét megfeszítve, hogy betöltötté tegye a próféták szavát, s mindazt, amikről Ő maga is annyiszor szólott, hogy azoknak meg kell lenniük, be kell teljesedniük Fölötte... Az egyik kis elágazáshoz érve néhány asszony, akik a sokaságot megkerülve haladtak a Golgota hegyének csúcsa felé, most épp szembetalálkoztak a Kereszt súlya alatt görnyedővel. Dermedt-rémülten álltak meg, elsőre fel sem ismerték volna a Mestert, s ha nem tudják: Ő Az, tán azon kezdenek tanakodni; vajon miféle bűn terheli a szenvedőt, amiért ekkora büntetést kell elszenvedjen. De tudták: Kit ítélt a népharag e kemény és kegyetlen sorsra, hát csak álltak, s könnyeiket törölgetve nézték a Mestert, tudva: életükkel fizetnek, ha megpróbálnak enyhíteni szenvedésein. Hát csak álltak, s könnyeztek a Mester sorsa fölött. A Mester akkor egy pillanatra megállt, s anélkül, hogy a vállára súlyosodó terhet letette volna, reájuk pillantott, s gyenge, de tökéletesen érthető hangon azt mondta nékik: ~~ Jeruzsálem leányai, ne én végettem sírjatok, s ne az én szenvedéseimen keseregjetek, hanem magatok végett sírjatok, és a ti magzataitok végett. Mert hamarosan jönnek reátok olyan napok, amelyeket már megmondtam tenéktek, s amelyeken ezt mondják: Boldogok a meddők, és amely méhek nem szültek, és az emlők, melyek nem szoptattak! Akkor majd azt mondjátok a hegyeknek ti is, és mind, az Izráel fiai: essetek reánk; és a halmoknak fogtok könyörögni: borítsatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt művelik, mi esik majd a száraz, élettelen fával? – azzal ismét az útra szegezte tekintetét, s ment tovább, ment, rogyadozó lábbal, halálos fáradtsággal és kimerültséggel, de ment, míg emelni tudta az Ő lábait. Ment, ámbár a teher már akként feszült elgyötört testére, hogy a mérhetetlen erőfeszítéstől homlokán és nyakán, s testének minden pontján pattanásig feszültek az erek, az orra vérezni kezdett és szemei előtt hatalmas tüzes karikák táncoltak. Aztán hogy ereje végképp cserbenhagyta, ismét a porba rogyott, s homlokát a Föld testére hajtotta, mint ki a hidegnek és élettelennek mondott rögöktől kér némi enyhet, cseppnyi irgalmat... Az Anya mellett, kissé jobbról haladva egy Veronika nevű szűz haladt; segítve és támogatva maga is Máriát, s óvva Őt: földre ne nyomja a szívében hordozott Kereszt, amiként Egyetlenjét a vállára tett Kereszt. E szűz, amikor a Mester homlokáról, arcáról, majd az orrából is vércseppeket látott a porba hullani, s mikor a Mestert magát is lerogyni látta az irdatlan Kereszt súlya alatt, megnedvesítette kendőjét a Máté oldalán lógó tömlőben lévő, már igencsak állott vízzel, s a Mester mellé lépve gyöngéden letörölte arcáról, szeméről a vért, s az izzadságcseppeket. A katonák egyike felé ugrott, szemében szinte lángoló harag és megindokolhatatlan gyűlölet izzott, ám félúton megtorpant, ahogy a szűz feltekintett reá, mintha a leány tekintetében lévő vád és részvét béklyóba kötötte volna. Akkor aztán lecsitult, s nem mozdult, csak mikor már Veronika ismét visszalépett a Mester mellől, hogy tovább támogassa, vagy inkább vezesse a fájdalomba révült Anyát, azt az egyetlen szót mormolgatva magában, amelyet a Mester szólt néki:

4


~~ Köszönöm… – Igen, gyermekeim! A Szenvedő; az ártatlan Áldozat még ott: a Kínoknak Útján is megköszönte azt az egyszerű, emberi mozdulatot, amelyet Veronikán kívül egynek nem jutott eszébe, vagy csak nem volt mersze megtenni! AZ EGY-IGAZ KRISZTUS; Akinek mi kellene alázatos szívvel hálát adjunk és köszönetet mondjunk nap mint nap, sőt: Létünk minden percében, annak minden egyes pillanatában azért a hatalmas ÁLDOZATÉRT, amelyet értünk hozott! Mi: igen, mindannyian, mindahány teremtett Szellem, aki csak volt, van, vagy eztán fogalmazódik meg a Végtelen Mindenségben; meg kell köszönje hálatelt, alázatos-nagy köszönettel… De amiként Veronika cselekedetének: amaz egyszerű, mégis nemes, és bátor cselekedetnek értékét nem képes felmérni egyetlen földi elme; akként nem tudja, mert hisz nem is tudhatja a Krisztusi Áldozat valós értékét felmérni egyetlen Szellem sem, legyen bármely pontján a Teremtettségnek! Hisz ki is tudhatná azt felmérni, vagy akár csak megközelítőleg is pontosan szavakba öntve elmondani; mit tesz az: AZ ISTENNEK EGYETLENJE, AKI MAGA AZ ATYA – ÉLETÉT ADTA ÉRTÜNK: semmi kis Lét-morzsákért!? Senki, mert nem csak a szavak, és nem csak a földi érzések: a Szellemi Érzések sem érhetnek fel olyan magasságba, amelyen már képessé lehetünk akár csak megközelítőleg is pontos képet festeni e hatalmas történésről, amelynek a Föld színén kellett végbemennie, s amelyben a FIÚ, s a FIÚBAN AZ ATYA tett bizonyságot ama SZÓ valós jelentéséről és tartalmáról: SZERETET… – Ahogy Veronika visszalépett Mária mellé, a Mester ismét felállt, s elindult. Ez után hamarosan a Koponyák hegyére értünk, ama helyre, ahol az Áldozat meg kellett legyen. A másik úton haladók, akik a két latorral közeledtek, már szintén odaértek. Azoknak kezük még mindig meg volt kötözve erős láncokkal, s kissé távolabb, szigorú őrizet mellett várakoztak, míg keresztjeik (amelyeket nem ők, hanem egy-egy öszvér hozott a hegyre) az előre megásott gödrök szélén várták a maguk sorsának beteljesedését. A hegyre érve az Áldozat válláról is leemelték a Keresztet, s a földre ejtették, majd elléptek a Mester mellől, Aki maga is a földre rogyott, s halálos kimerülten hajtotta fejét a Kereszt fájára. Mária, aki hirtelen teljesen eszméletére tért, azonnal Egyszülöttjéhez akart rohanni, de nem tehette: a katonák szigorúan taszigáltak hátrébb bennünket, élő falat alkotva köztünk, s a Mester között, lehetetlenné téve, hogy bárha egy korty vízzel megitassuk, enyhítve azzal kissé szenvedését; de ők maguk sem gondoltak véle, hogy megitassák a végsőkig elgyötört, s a sebek okozta láztól is gyötrődő embert. Néhány perc várakozás után (miután a katonák jót húztak az oldalukon függő, bár a szabályzat szerint csak ecettel kevert vizet rejthető; most mégis borral telt tömlőikből, s egymással évődve egy kissé kifújták magukat) két-két ember lépett a Mester mellé jobbról és balról, s karjait megragadva a Keresztre lökték: egy ötödik ember pedig a Mester két lábát fogta. Aztán mint közömbös iparos-emberek, akik épp csak egy asztalt, vagy széket készítenek; a Mester kezeit kezdték a Keresztnek fájához szögelni ütemes, hangos koppanásokkal, amelyek betöltötték a hegytetőt, a hegyet, de tán a Földet, s az egész Teremtett világot, hírül adva mindeneknek az ember nevű lény végtelen kegyetlenségét és ostobaságát, de hírül adva az EMBERFIÁNAK; AZ ISTEN EGYETLENJÉNEK mérhetetlen, önfeláldozó SZERETETÉT is.

5


Az ítéletvégrehajtók egykedvűen, vagy tán egy csepp ingerültséggel végezték dolgukat, magukban morogva, hogy még az ünnep előkészületi napján is fáradozniuk kell. Mesterünk akkor váratlanul megszólalt, s azok, akik körötte álltak, először még gúnyos mosollyal; aztán teljes döbbenettel figyelték szavait. Gúnnyal először, mert vélték: az Áldozat tán könyörögni fog nékik, vagy jajgatni kezd a kíntól, amiként azt más elítéltek tették addig szinte mindenkor, vagy talán szitkokkal árasztja el őket, hisz az sem volt ritkaság. Ám Mesterünk fohászkodott, és épp érettük fohászkodott; s ez meglepte őket. Ezért aztán némán álltak, még az ítéletvégrehajtók is megdermedtek egy percre; úgy figyelték a halk, Ég felé szálló fohászt: ~~ Atyám: bocsásd meg nékik az ő vétküket, mert hisz olyanok, mint az oktalan gyermek: nem tudják, mit cselekszenek… Az ütemes koppanások hatására Mária ismét zokogni kezdett: egyszerűen nem volt képes elhinni, hogy ez igaz, hogy ez lehetséges, hogy az ember ezt teheti az Ő Egyetlenjével… Erősen fogtuk, de még így is földre húzta Őt a mérhetetlen fájdalom, s már akként zokogott, s könnye épp úgy hullt a porba, mint Szent Fiának élő, izzó vércseppjei, mintha a két emberi test-elem ekként akart volna üzenni egymásnak még utószor, s ekként akart volna egymásba olvadni, egymásba folyni az irgalmas porszemeken át, hogy a két nem evilági, s mégis közénk lépett ISTEN-EMBER szíveinek utolsó erőtartalékát áramoltassa egymás felé, az ANYA szívének erejével támogatva meg a FIÚT, kissé tán enyhítve annak iszonytató kínjait, s az ANYA szíve felé áramoltatva a FIÚ szívében lüktető, halálig, s még azon is túl; Örökkön Élő Szeretetének éltető-megtartó Erejét, megérintve az ANYA fájdalom dúlta öntudatát, s megsimítva ezernyi tövis sebezte, s a fájdalmak izzó tőre járta Szeplőtelen Szívét… Tán épp ez az utolsó erősugár volt az, amelynek hatására Mária könnyeinek árja csillapodni látszott. Már csak csendesen sírt, és tudatában egymást váltotta a Fogantatás pillanatában Benne élő, feltétel nélküli gyermeki alázat és önátadás az Itt és Most történései közben törvényszerűen felbuggyanó, értetlenség és kín szülte, védekező támadással. Hol fohászt motyogott halkan, érthetetlenül, hol ugyanolyan halkan kérdezgette: – – Hol? Hol van ilyenkor az Isten, Aki nékem adta ŐT? Miért veszi el tőlem, s miért nem segít, hogy oltalmazzam… – vagy Véle haljak én magam is…? Aztán e szavak is elillantak, meghaltak egy percen, s nem maradt, csak a kiapadhatatlannak látszó, már csendes könnyek árama. Ahogy ismét odapillantottunk, Áldott Mesterünket már egészen a fára szegezték, majd hogy kevés híján dél volt már, s szerették volna, ha estig bekövetkezik a halál, méreggel elegyített ecetet kínáltak néki inni; de Mesterünk épp csak megízlelte azt, s nem akart inni belőle. Akkor négy erős, s még viszonylag józan katona lépett a Kereszt mellé, s azon erőlködött, hogy felemeljék a Keresztet, rajta az Áldozattal, s a Kereszt végét az előre megásott gödrök egyikébe: a középsőbe illesszék. Akkorra már a Mester feje fölött volt a tábla is, amelyet eddig a testén kellett vigyen, rajta a Pilátus által fogalmazott, s görög, római és héber betűkkel is megszerkesztett írással: „Ez a Jézus Krisztus, a zsidók Királya…” A kereszttől kissé távolabb épített emelvény mellett, amelyen Pilátus, Heródes, s még néhány magasrangú római ült, a papok és az írástudók épp e felírás végett zajongtak Pilátus körül, ám az úgy hessegette el őket magától, mint az alkalmatlankodó legyeket szokás: – Amit írtam, írtam! Annak már akként kell maradnia! – mondta haragosan, s a papok nem tehettek mást; bele kellett nyugodniuk a megváltoztathatatlanba. A katonák tehát felállítani igyekeztek a Keresztet, majd hogy ez nagy nehezen sikerült, két másik lapátolni kezdte, s végül még jól le is döngölte a földet, aztán akként szemlélték művüket, amiként a kertész nézheti elégedett szemmel a frissiben elültetett gyümölcsfát…

6


nem tudva, s nem is tudhatva: valóban Gyümölcsfát ültettek, Az Örök Élet Gyümölcsének Fáját. Amikor a Kereszt már állt, a katonák nem akadályozták meg többé, hogy előrébb lépjünk. Ők a Kereszt tövében álltak, s épp a Mester ruháin marakodtak, s mert hogy az egy darabban megszőtt köpönyeget nem lett volna érdemes széjjelszabdalni; arra sorsot vetettek, akként döntve el: kié legyen, hogy beteljesedjék a próféta jövendölése: „Megosztoznak az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetnek.” Mi Jánossal és Máriával, s még néhány asszonnyal közelebb is mentünk: és nem volt szavunk, csak könnyünk, és nem volt már gondolatunk sem, amely ne azt sikoltotta volna Isten felé: Miért? Miért…? MIÉRT???! Az arra menők szidalmazták, gúnyolták ŐT, s fejüket meghajtva ezeket mondták: – Üdvözlet a zsidók nagy Királyának! Hozsanna a Dávid Fiának! – és otrombán röhögve ekként folytatták: Te, aki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magad! Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! A főpapok az írástudókkal és a vénekkel együtt hasonlóképpen is csúfolódtak, ezt mondják vala: – Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya és az Istennek Fia: szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki. Bízott az Istenben; mentse meg most őt az Isten, ha akarja! Mert hisz azt mondta: az Isten Fia vagyok. A Mester nem figyelt szavaikra: anyján nyugodott tekintete, aki a Kereszt közelében állott, s könnyes szemmel nézte, mind egyre csak nézte Egyszülöttjét. Arcára a legmélyebb szenvedés véste fel az ő jegyeit, s szava már nem volt: némán viselte azt a szemnek láthatatlan töviskoszorút, amely Egyszülöttje szenvedése láttán szívét koronázta: hű mása volt az a Fiú homlokát övező töviskoszorúnak, s minden tövise annak mélyen szívébe fúródott. A Mester akkor (még akkor is!) láthatóan és érezhetően azon volt, hogy anyja szenvedéseit enyhítse. Szívéből egy láthatatlan Sugár szökött a Szent Szűz Anya szívéig, s szava oly mély, és oly tiszta Gyermeki szeretetről árulkodott, amilyen mély és Tiszta Szeretetet csak az Ő Szent Szívében élt mind, a Világok Kezdetétől, s él a Világok végtelenjén át, amikor halk, de tiszta hangon Anyjához és a kedvelt Tanítványhoz, Jánoshoz szólott, aki az Anya mellett állt, s karolta Őt: el ne aléljon fájdalmában. – Fiút ígértem magam helyett, aki oltalmaz, míg érted nem küldök, Anyám. S néked, János: anyát ígértem az elvesztett helyett. Íme, anyám: a Te fiad – s íme, gyermek: a te Anyád… Többet nem szólt, de ezzel mindent elmondott. Ugyanakkor a két latrot is megfeszítették a Mesterrel együtt: egyiket jobb, a másikat bal kéz felől. Ezek hangos szitkozódással voltak sorsuk végett, s míg szenvedés adta dühük engedte, a közelben állókat szidalmazták durva, trágár szavakkal, kemény haraggal, míg ki nem merültek, s némává nem tette őket is a fájdalom, s az egyre növekvő légszomj. Aztán hogy ismét erőre kaptak valami kis légfuvallattól, már nem az alant ácsorgókra: a középen álló Kereszten függő Úrra irányult figyelmük, s azokra, amiket az emberek mondottak, ahányszor csak elmentek a Kereszt alatt. Mert a Koponyák hegyén, csakúgy, mint a város bármely más pontján, ahol sokadalom van, megjelentek a sátorok is, ahol egy-két dénárért urasan mulathatott bárki. De fel voltak állítva az ingyenes bort mérők sátrai is, csakúgy, mint a városban, és a kenyereket is csakúgy osztogatták, mintha nem is a Halálnak hegyén, de valamiféle köznapi helyen volnának, valamely látványosságra kíváncsian. S az emberek éltek is a lehetőséggel: az ingyen bor és kenyér méretlen és számolatlan fogyott, s a hangulat az elfogyasztott bor mennyiségének

7


növekedésével egyenes arányban emelkedett. A három kereszt alatt járkáltak, mint valami sétálóutcában, s bár a latrok szitkozódásaira ügyet sem vetettek, azt azért egy sem állta meg, hogy a középső Kereszten függő, néma Mester előtt meg ne álljon egy-egy pillanatra. A szidalmak áradata ekként szinte egy percre sem szünetelt, s a gúnyolódók fejüket meghajtva, hamis alázattal és hamis ájtatossággal szólongatták a Mestert, vagy tovább szidalmazták; mindenkor egyéni kedvük, s az elfogyasztott bor mennyisége szerint. A felfüggesztett gonosztevők közül az egyik; a bal kéz felől lévő maga is szidalmazta a Mestert, mondván: – Ha igazán te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, s minket is! Hol van ilyenkor az Isten, aki Fiának mondod magadat, hogy nem siet megszabadítani Téged? A Mester szemei zárva voltak, s ajkai meg-megvonaglottak a kíntól, s egy szóval sem felelt. De felelt helyette a másik: a jobbja felől függő, aki kevéssel előtte hirtelen elcsendesedett, s többé nem szólt, csak az emberek szavait hallgatta, s a Mester halk, szinte leheletszerű sóhajtásait, amelyek épp úgy megdöbbentették, miként a Mester beletörődő alázatossága. Látta ő is, még esztendőnek előtte a Mester egy-két csodás cselekedetét, s most eltűnődött: vajon mi oka, hogy a Mester mindeneket megszabadított az ő szenvedéseiktől: önmagáért pedig mit sem tesz? Halványan valamiféle fénysugár kezdett ébredezni elméjében, s ez erőre kapott, amikor a véle együtt elfogott s halálra ítélt gonosztevő durva szavait hallotta. Akkor nem is volt képes megállni, hogy vissza ne szóljon annak: – Hát te már az Istent sem féled? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy, mint Az, akit szidalmazol! És mi méltán kaptuk a magunk ítéletét, mert mi cselekedeteinknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. Ez után a Mester felé fordította fejét, s Néki szólott: – Uram; tudom, hogy sok bűn terhel engem, amelyekért most lakolnom kell. Én kérlek mégis: emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te Országodban, s az Égi Ítéletnél vedd számba vezeklésemet, amelyekkel bűneim kell lemossam magamról! A Mester e szavakra ismét felnyitotta szemeit, s még utószor megfordította arcát, hogy a beszélőre pillantson, majd amikor annak szemébe nézett, csak annyit mondott: ~~ Bizony mondom néked: még ma velem leszel a Mennyeknek Országaiban. Mintegy két és fél órája függött már Mesterünk a Kereszten. Arca két oldalán erős, mély árkok keletkeztek a szenvedéstől, mellkasa erőlködve emelkedett s süllyedt, amiként levegő után kapkodott, ám mindhiába: a nyak izmai megfeszültek, s hogy már nem volt ereje tartani magát, egyre inkább gyötörte a légszomj. Aztán hogy egy pillanatnyi enyhet érzett, elhaló hangon susogta János felé: ~~ Eredj innen! Menj, s vidd el innen Anyámat: ne lássa fia utolsó perceit… János akként akart tenni, amiként Mesterünk mondta, ám Mária megmakacsolta magát. Ő az utolsó pillanatig Fia mellett akart lenni, s ezt János sem szép szóval, sem könyörgéssel meg nem akadályozhatta. Aztán már János sem győzködte tovább: néki magának is alig volt annyi ereje, hogy visszafogja magát: dühében s fájdalmában neki ne ugorjék a Kereszt alatt ácsorgó, s hangosan csevegő őröknek. Csak állt, s a Mester mindinkább elváltozó arcát figyelte: nem akarta nézni, de képtelen volt levenni szemét a szeretett Arcról, mintha magába akarta volna szívni örök időkre az imádott arc minden vonását, s e vonások minden kis rezdülését. Akkor már a Mester sem szólott, nem akarta többé elküldeni sem anyját, sem Jánost: már semmit sem akart, mert nem volt ereje akarni egyebet, mint egy korty levegőt. Mellkasa már alig mozdult, s teste meg-megrándult, ahogy az agy vergődött az oxigén veszedelmesen csekély voltától. Aztán néha másodpercekre megmerevedett az egész test, s mi azt hittük: vége… A Halál angyalával való viaskodás végső, befejező szakasza mintegy fél órán át tartott: fél végtelen hosszúságúnak érzett órán át, amely hosszabb volt, mint egy nap, mint egy év… tán hosszabb, mint az örökkévalóság…

8


Aztán Mesterünk még egy utolsó erőfeszítést téve megfeszítette testét, felnyitotta szemeit, s az Égre pillantott, s erős, könyörgő hangon kiáltotta: ~~ Atyám! Miként hagysz engem e percen… Áldj meg, hogy Fiad is áldottá tehessen Téged… Akik a közelben álltak, hirtelenjében fel sem fogták: mily szókat hallottak, s azoknak, akik távolabb állva kíváncsiskodtak, azt mondták: Talán Illést hívja… Újabb néhány perc múltán Mesterünk elhaló, gyönge hangon szólott: ~~ Szomjúhozom… A sokaság most is ott állt: egy fiatalabb fiú ezek közül azonnal előre furakodott, s egy ecetes vízzel teli izsópot emelt fel egy náddal a Mester ajkáig, hogy megitassa. A többiek igyekeztek ellökdösni őt onnan, ezt mondván: – Hagyd el, lássuk: eljő-e Illés, hogy megszabadítsa őt? A fiú nem hallgatott rájuk, mire durván eltaszították a Kereszt alól. Máté fogta fel; rá ne essen Máriára, s aztán már magunk mellett is tartottuk: ne legyen kitéve a tömeg indokolatlan, vad durvaságának, amiért a Szenvedő segítségére sietett. Még vagy öt perc: tán annyi sem telt el azután. Mesterünk ismét hangtalanul viaskodott, csak a légcső hörgése jelezte: él még. Akkor aztán teste ismét megfeszült, s hangosan, s már tökéletesen érthetően felkiáltott: ~~ Bevégeztetett…!!! … és Teste minden izma és ina elgyengült, s feje a mellére horgadt. Szemei már zárva voltak, s ajkai szorosan egymáshoz préselődtek: de a Végső Szó úgy, akként szállt és kavargott még hosszan a Hegy fölött, amiként a szél az Óceánok és Tengerek vizei fölött – szabadon és megállíthatatlanul, megköthetetlenül, s immáron megmásíthatatlanul. A Mester szelleme kiszakadt az agyból, s lelke felemelkedvén magára hagyta a drága testet. Az élettelen test úgy, akként függött a Kereszten, mint elhagyott, szélfútta, s egy Fa ágára sodródott, megviselt öltözet… Az emberek egy végtelenül hosszú pillanatra döbbenten álltak meg: aztán a történések oly gyorsan követték egymást, hogy felfogni is alig volt érkezésünk azokat. A Föld mintha alapjaiban rendült volna meg: hullámzani kezdett, miként a Tenger, s a hatalmas kősziklák hangos dörrenéssel robbantak ketté. Még épp csak elmúlott három óra, de az Ég hirtelen teljességgel sötét lett, miként téli éjszakákon, s még annál is sötétebb, hisz sem a Hold, sem egy csillag nem árasztott parányi fénysugarat sem. Az emberek, akik épp a városban voltak, most a városból vezető úton rohantak felénk, rémült hangon kiáltva: – Leszakadt az Istennek haragja az Izráel fiaira! Ránk borul az Ég, és magába zár a Föld: mind elveszünk… A hatalmas riadalom oka az volt, hogy a Föld a városban is megmozdult, s erősen rengett, a templom kárpitja pedig meghasadt, s kétfelé vált egészen, s az első sorokban ülők székei halomban hevertek összetörve, mintha egy gigászi kéz morzsolta volna össze valamennyit. A sötétség aztán három hosszú óráig borult fölénk: az emberek fáklyákkal jártak, ha jártak egyáltalán, többnyire azonban behúzódtak házaikba. Már aki tehette, mert bizony: a Hegyen lévők közül sokakat tiport el a pánikba esett sokaság. Aztán, hogy a sötétség kezdett engedni, a kíváncsiság csak visszahajtotta az embereket: látni akarták még egyszer a Keresztet, bár erősen rettegtek azok végett, amik történtek. Ezen felül szerették volna látni: milyen állapotban vannak az elítéltek, mert szerették volna, ha a három elítélt teste nem marad tovább a kereszteken, mert hogy péntek este volt, szombat előestéje, amikor is tiltott a halottak eltemetése. S a zsidók nem akarták, hogy a testek szombat-napon a keresztfán maradjanak, annál is inkább, mert az év ama egy szombatja még a többi szombatnál is nagyobb, kiemelt Ünnep volt.

9


Minthogy Pilátus már visszatért palotájába, nyelvet szalasztottak hozzá azzal: parancsolja meg katonáinak, hogy eltörjék a felfeszítettek lábszárcsontját, mert hogy az tudvalevőleg meggyorsította a halál beálltát. Pilátus meg is adta az engedélyt, így a két lator lábainak csontját menten eltörték: s akkor azoknál is megkezdődött a haláltusa. Az a százados, aki addig mindvégig a Mester mellett állt, neve szerint egy Longinus nevű férfiú – aki még a föld rengése közepette sem távozott el helyéről azok láttán, amik a Mester halála percén történtek – nem engedte eltörni az ő csontjait, de inkább még hogy hitet tett Mellette: – Immáron tudom, hogy ez ember tiszta volt a bűntől, amivel vádolták Őt. Bizony, az Istennek Fia volt: mert hisz ki másért tett volna ilyen Jeleket előttünk az Isten?! Nem szabad megtörni hát az Ő csontját, és nem is kell, mert hisz halott immár… – s hogy szavait igazolja, lándzsáját az Áldozat oldalába döfte, majd hogy kihúzta onnan, az Áldozat oldalából vérrel elegy víz ömlött ki. Ezek után ismét nyelvet küldtek Pilátushoz, hogy megüzenjék: teljesítették, amit rendelt, s azt is, amit Longinus lándzsaszúrása nyomán tapasztaltak. Pilátus erősen elcsodálkozott, amikor jelentették néki: a két lator lábszárcsontját eltörték, de a középső Megfeszítettét nem, mert az akkorra már halott volt. Ezen aztán eltűnődött, majd betudta annak, hogy az Áldozat már megfeszítése előtt hatalmas szenvedéseken ment keresztül: ez okozhatta a halál gyors beálltát. De már a különös Jelet semmiképp sem tudta hová tenni elméje mélyén. De mert hogy az valamiképp összefüggött Prokula álmával, hát erős félelem töltötte el… Akkor, azon az órán sokan tértek meg azok közül, akik látták mindazt, amik történtek: bár azoknak okát senki sem tudta volna megmondani. – Sokan az akkori csillagvizsgálók közül azt mondták: napfogyatkozást láttak, de aztán elvetették; az nem tart teljes három órán át, és semmikor sem okoz teljes sötétséget; de hogy mivel magyarázhatják a jelenséget, s a többit is mind, elképzelni sem tudták, s nem is tudhatták. Most azonban időszerű, hogy megmagyarázzam, ám mert hogy e magyarázat sem illik e téma és szövegkörnyezetbe, készülő másik kötetünkben térek ki rá, hogy értetté tegyem számotokra… – Alighogy mindezek megtörténtek, s alighogy a küldönc eltávozott, ismét belépett az őrség egyik tagja Pilátushoz azzal: Arimateai József kíván szólani véle. Pilátus szívélyesen fogadta őt, örülve, hogy végre nem a zsidó papokkal, s az ő dolgaikkal kell törődnie; s bizony, alaposan meglepődött, amikor József kérését meghallotta. Az ugyanis azt kérte: adja néki ama Krisztus nevű ember testét, hogy még azon az órán végtisztességet tehessen azzal, amiként az szokás. József kellő becsben állt Pilátus előtt, s nem csak azért, mert hogy a tanács tagjai közé tartozott. De Pilátus szerette az ő tisztaságát és őszinteségét, s azt a bátor határozottságot, amellyel mindenkor kiállt az Igazságért, s nem csak a tanács döntéseivel, de akár vele szemben is megvédte igazát, ha arra volt szükség. József ugyan maga is zsidók lakta városban élt (Arimatea ugyanis zsidó város volt), de igyekezett mindenkor távoltartani magát mindenféle túlkapástól, akár a zsidók, akár a rómaiak, vagy bármely más nemzetűek érdekét szolgálta volna az. Most sem vett részt a tanácsban, s ha a zsidók végett nem vallotta is be nyíltan: maga is Krisztus követői közé tartozott, hisz a Mester tanításai egyeztek a magában megfogalmazott képpel, s ő maga is az Isten Országának és Isten uralmának eljövetelét várta. Pilátus végighallgatta tehát kérését, s rendelkezésére bocsájtotta Krisztus testét: cselekedjék azzal saját belátása szerint. József tehát visszatért, immáron emberei társaságában a Golgotára, s levéve a Mester testét, intézkedett: készítsenek elő egy sziklasírt, s hozzanak

10


fehér gyolcsot, hogy legalább ideiglenesen nyugvóhelyére vitethesse a drága testet, hogy a szombat-nap utáni napon, már megkenve és bebalzsamozva végső nyugovást adhasson néki. Amikor a két ember, akit ezzel József megbízott: óvatos kézzel leemelte a Mester testét, s két másik felnyújtott kezébe engedte, azok a Kereszt alól ellépve Mária elé vitték. A Szent Szűz Anya ugyanis mindvégig Egyszülöttje mellett maradt, s amiképpen a föld mozgása, s a sötétség órái alatt; akképpen most is ott volt. Ahogy Gyermeke élettelen testét leemelték a Keresztről, egyszeriben a földre roskadt: ekként mellé fektették a Gyermeket, annak tövissel koronázott fejét ölébe fektetve, s az Áldott Anya úgy simította homlokát, csókolta lezárt szemeit, mintha csak álomba merült volna: eközben azonban szüntelenül hulltak, egyre hulltak könnyei Egyszülöttje arcára. Keze tétován igazgatta, simítgatta az Egyetlen homlokából a drága hajfürtöket, s könnyei közt is valami lágy, csendes altatót dúdolt, talán éppen azt, amellyel először álomba ringatta Gyermekét, nem tudva még, nem is sejtve: Mire fogant méhében, s micsoda keserves sorsra növekedett a Szentlélektől kapott, Égi Magzat. Mi körötte álltunk, s akkor úgy éreztem, megpattan agyam minden egyes kis ere, minden idegszála; nem tudtam, nem akartam, egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy ez mind igaz, hogy mindez lehetséges egyáltalán, hogy mindez valósággal megtörténhetett imádott Mesteremmel! Üvölteni szerettem volna, rá szerettem volna kiáltani Mesteremre, hogy ilyen nincs, ez nem igaz, hogy ez nem a Valóság része, hogy keljen fel, vegye magára köpenyét, s álljon kis csoportunk élére, hogy tovább vezessen bennünket az Úton, amiként eddig is tette… Őrjöngeni szerettem volna és tombolni, és zokogni: és egyiket sem tettem, mert nem tehettem, ha csak nem akarom még izzóbbá tenni az Anya szívének fájdalmát. S én nem akartam, meg akartam óvni Őt: legalább Őt, ha már imádott Mesteremet nem óvhattam meg. S most újult erővel tört fel bennem ama percek szégyene, amikor Annás és Kajafás palotájának közös udvarában állva… – megtagadtam ŐT: a Legszentebbet… a Legdrágábbat: az imádott Mestert, az Istennek Fiát… Úgy, olyan élesen hasított szívembe, agyamba, lelkembe, s tán minden egyes sejtembe ennek feltörő kínja, hogy távolabb kellett lépjek, mert könnyeim akaratomon kívül buggyantak ki szememből, s kevéssel később heves és csillapíthatatlan zokogás rázta egész testemet. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot, de egyszer csak mintha Mesterem kezeit éreztem volna vállamon, s mintha hangját: oly sokszor hallott, drága hangját hallottam volna agyam mélyén szólani: ~~ Ne sírj, Simon! Nyugodj meg; ami történt, annak meg kellett történnie, s az ellen nem tehettél volna. Majd hamarosan megmagyarázom, mi és miért történt. Addig azonban erősnek kell lenned, s le kell tudnod tenni fájdalmad és szégyened égő kínját, s annak hatalmas súlyát Keresztem tövébe, hogy folytathasd, amit megkezdtél, s amivel ÉN megbíztalak téged… Fölemeltem a fejem, tán azzal a balga reménykedéssel: ami történt, nem más, mint valami rémítő, oktalan álom, s most, hogy abból végre megébredek: Mesterem mögöttem áll, és segít, hogy kitisztíthassam elmémből a rémálom utolsó kis morzsalékát is. Ugyan tudatom mélyén homályosan éreztem: nem valósággal, tehát nem fizikai hallással hallottam Mesterem iménti szavait; ám a zaklatott elme, s a fájó öntudat csalfán azt sugallta: hátha mégis… Aztán már ráébredtem a valóságra, s hogy elmém mélyén ismét végigpergettem az imént hallott szavakat, igyekeztem is erőt venni a bennem tomboló fájdalmon, s az erős felindultságon, ám ez csak lassan, fokozatosan sikerült. De aztán mégis megnyugodtam, majd hogy arra gondoltam: nem maradhatok távol, mert az Anyának szüksége lehet rám; már egészen összeszedtem magam, s visszatértem Mária mellé, és akkortól ismét Mellette álltam, míg egyéb feladat nem állott elém.

11


Amikor Arimateai József emberei visszatértek, s hozták a frissiben vásárolt, temetésre való hófehér gyolcsokat, Nikodémus (a Mester másik titkos követője) is megjelent a maga szolgáival. Azok mintegy száz fontnyi, aloéból és mirhából kevert kenetet hoztak. Akkor gyengéden elemelték a Mester testét Mária karjai közül, majd a közeli kertbe vitték, ahol egy frissiben készített sír volt: a szombat közelsége végett abba tették a Mester testét azzal; amint a szombat-nap véget ér, s már a hét első napja virrad, ismét eljönnek, hogy végleges helyére vigyék, s ott temessék el ŐT. A sziklasír padján a fehér gyolcsra fektették, s a szokásoknak megfelelően megkenték a testet, majd a Mester orcáját külön lepellel lefedve, a test alatti gyolcsot pedig a test köré borították. Ezután a négy szolga a sír szája elé gördítette a követ, amely a sír szájának befedésére szolgált, azzal eltávoztak onnan, s magunk is követtük őket. Akkor azok az asszonyok, akik mindeddig velünk voltak, s figyelték, hol helyezzük el a Mester testét, most elköszöntek, s elindultak, hogy végre a maguk otthonaiba térjenek. Ezek közt volt Magdalai Mária is: amikor a többi asszony mind távozott, ő még velünk maradt egy ideig, hogy szállásunkig kísérjen bennünket – kéznél legyen, ha az Anyának szüksége volna rá. Ismét Márk anyjának házához mentünk most mindannyian, tehát már a Szűz Anyával együtt. Őt el sem engedte maga mellől többé János, amint Mária sem akart eltávozni mellőle, s tán még nem is azért nem, mert hogy önmaga helyett rendelte azt mellé Szent Fia; de gyenge volt benne már a lélek, és gyenge volt a test is, a tudat is: bármit is akarni. Csak lépett, mert vezettük, s mert az agy tudattalan, ösztönös mozdulásra késztette, de tán nem is tudta, nem is látta hol, merre járunk, amint nem tudta azt sem: ki van mellette, ki vezeti szinte kezén fogva, amiként a kicsiny gyermeket szokás. János a házba kísérte, ahol Márk idős anyja már várt bennünket, s hogy odaértünk, mindjárt lefektette Máriát, s még valami erős gyógyfőzettel meg is itatgatta, amelytől az Anya hamarosan mély álomba merült. Akkor aztán mindannyian letelepedtünk a ház elülső szobájában, s miután Mária Magdolna is elköszönt, s Márk anyja is visszahúzódott, hogy az anya mellett maradva őrizze annak álmát, kesergő szívvel bár, de hozzáfogtunk, hogy a Mózes törvényeinek és parancsolatainak megfelelően elmondjuk a péntek esti imádságokat. Ahhoz, hogy a Zsoltárokat elénekeljük, túlontúl fájó volt bennünk a lélek, ezért csak az imádságok szavait próbáltuk elmondani: ám szavaink minduntalan könnyes zokogásba fúltak, így a hálaadó imádságok akként hatottak, mint valami temetési fohász: s talán nem is volt egyéb, hisz egy idő múlva alighanem mind ráébredtünk: már rég nem a hálaadás szövegét, de szíveink kesergő szavait mondjuk, hol egyikünk, hol pedig másikunk küldve fájó sóhaját az Atyának trónusa felé. Aztán anélkül, hogy akartuk volna, egymás után hajtottuk le fejünket az asztalon nyugtatott karjainkra, hogy nyugtalan, rövid álomba merüljünk. Ekként virradt reánk a szombat. Még aludt a város, amikor felébredtünk, aludt Mária, s a csöpp hálókamrában az Anya mellett egy széken kuporogva, s fejét az ágy melletti asztalkán nyugtatott karjára hajtva aludt Márk anyja is. Elsőként én ébredtem fel, majd közvetlen utánam János, aztán lassan a többiek is. Amikor már mindannyian ébren voltunk, csak ültünk tovább, immáron némán, s könnytelen, s kinekkinek tán álma járt elméjében: de talán semmi. Én magam legalábbis semmire sem tudtam gondolni, s egy percét nem lettem volna képes megtervezni az előttem álló napnak, tán mert nem is érdekelt: hoz-e valamit, s ha igen, mit. Egyszerűen mintha a Mester távozásával meghalt volna bennem minden gondolat, minden terv, mintha elillant volna előlem a Holnapok minden perce, mint szükségtelenné és értelmetlenné vált Lét-elem, amelynek csak addig volt értelme, míg Mesterem mellett lehettem. Aztán fiaim jutottak eszembe, s asszonyom, de ő már csak akként, amiként egy régi barátjára, vagy kedves testvérére emlékezik az ember. Tudtam: többé nem tudnék visszatérni hozzá, vagy legalábbis nem úgy, nem akként, mint férje, s ha egymás mellett kell is leélnünk hátralévő éveinket: az már valóban csak a testvérek közös élete, s nem a házastársaké lehet. Hogy mi változott meg

12


bennem, magam sem tudtam, de igazán szólva nem is érdekelt. Szerettem az asszonyt, amiként mindenki mást is: de igazán akként, s nem másként, mint bárki mást. S ez nem azt jelentette: távolabb, hanem éppen azt, hogy közelebb éreztem őt magamhoz, amiként közelebb éreztem magamhoz a többi embert is. – Mindezt ugyan még nem lettem volna képes ekként megfogalmazni magamnak, de amikor később, már asszonyom mellett állva, s néki magyarázva ismét felidéztem az első reggel érzéseit, e szavak bukkantak fel elmémben. Ez azonban még jócskán odébb volt: akkor és ott még semmi jelentőségük nem volt, legalábbis számomra, mert ezek a homályos érzések csak akként kavarogtak bennem, miként füst a szélben: megfoghatatlanul, s minden cél nélkül…– Azt a szombat-napot együtt töltöttük: és mégis; mintha mind-mind magányosan ültünk volna a szobában, bezárva önnön fájdalmunk és önnön félelmünk börtönébe. Mert amiként a fájdalom, úgy a félelem is élt bennünk, ha még csak nyomaiban is, hisz ismertük mind a papokat! Tudtuk: mit várhatunk tőlük, s hogy mindenkor a Mester mellett láttak minket, már felkészülve vártuk, hogy megjelennek, s magukkal cipelnek bennünket is. Aznap ugyan még nem kellett ettől tartanunk, de a következő nap semmi jót nem ígért, így amikor egy kissé kívül tudtunk emelkedni fájdalmunk keményen szorító láncai alól, néhány szóval megegyeztünk abban: még aznap este útra kelünk Máriával, hogy minél távolabb tudhassuk Őt is és magunkat is a papoktól. Ha nem vagyunk a szemük előtt, tán megfeledkeznek rólunk… – Főként Máriáért aggódtunk, hisz tudtuk: nem véletlen, hogy a Mester Jánosra, s nem József gyermekeire bízta Őt, bár ennek határozott okát egyikünk sem tudta. Akkor legalábbis még nem. – Eközben a főpapok és a farizeusok már a kora reggeli órában összegyűltek, s ismét Pilátus színe elé mentek, s ekként szóltak véle: – Uram! Bizonyos forrásból tudjuk mindannyian, hogy az a hitető még életében azt mondotta az ő embereinek: Harmadnapra föltámadok… (Júdás, az áruló mondta el nékik ezt…) Parancsold meg hát, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, nehogy az ő tanítványai éjjel odamenjenek, ellopják őt, és aztán azt mondják a népnek: Feltámadott a halálból. Ez az utolsó hitetés gonoszabb lenne az elsőnél. Pilátus megrántotta a vállát, s azt felelte: – Van őrségetek; menjetek, őriztessétek, amint tudjátok: nékem nincs gondom erre. Akkor a papok elmentek, s lepecsételték a sír kövét, majd a sírt, s még a kertet is őrizet alá helyezték, meghagyva: éjjel-nappal két fegyveres álljon a sír mellett, s a kertben is cirkáljon kettő, míg a három nap el nem telik. Amint ezzel megvoltak, már nyugodtan néztek a következő, vagyis a harmadik nap elé, mert bizonyosak voltak abban: ha a sírt feltárják, az emberek meggyőződhetnek arról, hogy a Mester szava nem volt valós, mert hogy teste ugyanott lesz, s ekként bárki láthatja: nem támadott fel halálából, amiként azt mondta, s ezzel többi Tanításait is hamisnak nyilváníthatják a Templomban, hogy visszaszerezzék hatalmukat az emberek fölött… Amikor az ünnepi Isten-imádás órája közelgett, mi, tizenegyen a ház hátsó ajtaján át hagytuk el a házat, s úgy igyekeztünk a Templomba térni, hogy ne találkozzunk össze se a papokkal, se Pilátus embereivel. A legutolsók közt léptünk be a Templomba, s mert hogy igen sokan voltak, csak a leghátsó sorokban húztuk meg magunkat; onnan hallgattuk a Szent Írások szövegét: már amennyire képesek voltunk azokra odafigyelni. Aztán a szertartás végén sietve távoztunk, hogy mielőbb visszatérjünk Mária és Márk idős anyja mellé, akik e kis időre

13


maguk maradtak a házban, mert hogy Márk apja is a Templomba ment, mint hithű zsidó, hogy részt vegyen a Kivonulási ünnepi szertartáson. Ő valamivel utánunk érkezett haza, s hogy asszonya az asztalra tette az ünnepi étket, tettetett szigorral parancsolt ránk, hogy legalább néhány falatot együnk. Ugyanezt tette asszonya Máriával a konyhában: ám ugyanúgy sikertelenül, hisz az Anya fájdalma nem csitult, de mintha még keservesebbé lett volna… Ekként telt el a második nap, majd a második éj is, amelyet a Mester megöletése után el kellett viselnünk… – A következő hét első napján, vagyis vasárnap, amikor ismét mindannyian együtt ültünk, és Mesterünk keserves sorsán tűnődtünk, valami váratlan és hihetetlen esemény történt. Valami olyasmi, amit szintén megmondott Mesterünk, de amit épp úgy nem voltunk képesek megérteni s elfogadni, mint azokat a történéseket, amelyek aztán mind a szemünk láttán kellett beteljesedjenek. Mivel ezek egy része szintén tőlünk távolabb történt, most ismét feljebb emelkedünk, hogy mint külső szemlélők: pontosan megfigyelhessük mindazt, ami esett, (s amik oly zavarosan és egymásnak ellentmondásos módon lettek aztán elétek tárva az átírt ~ s nem is egyszer, de bizony többszörösen is átírt, s ekként kellőképpen megcsonkított! ~ Evangéliumokban) majd tovább haladunk megkezdett utunkon. – – Alant tehát a tizenegy, azaz mi ültünk akkor Márk anyjának házánál, de már ismét abban az étkezőszobában, ahol Mesterünkkel ültünk. Sorsunkról tanakodtunk, ahogyan előttenap is, míg Márk anyja és Mária Magdaléna az Anyával a házban maradtak. Márk anyja épp ételt készített, s az Anyára Magdaléna s annak ismerőse ügyeltek, aki maga is a közelünkben volt, amikor mindazok megestek, amiről az imént írtunk. Amikor az Anya kissé elszenderedett a kimerültségtől s a könnyektől, Magdaléna s annak asszonytársa Márk anyjára bízták Őt, s elindultak, hogy egy pillantást vessenek legalább a Mester sírjára, s egy halk fohászt elmondjanak ott Érte. Némán, gondolataikba merülve mentek. Ha nem mondták is, mindketten azon tűnődtek: mily jó volna legalább egy pillantást vetni a Mester orcájára, de hiába is mondták volna, hisz tudták: lehetetlen, hisz a sírt elzáró követ a négy izmos szolga is csak nehezen tudta a sír elé gurítani, hogy is akarhatnák ők ketten: két gyönge asszony bárha csak megmozdítani is azt. Arra persze nem számítottak, hogy a sírt katonákkal őriztetik a papok. Mert hogy a papság őriztette azt és nem Pilátus, az a katonák öltözetéből is világosan kitűnt. Ettől függetlenül odamentek, hogy ha csak távolabb állva is, egy imát mégiscsak elmondjanak, mielőtt visszatérnek. Még jóformán el sem értek a sírtól kis távolságra lévő cserjékig, amikor ismét, bár most sokkalta gyengébben, mint az előző napon, vagyis pénteken: megmozdult lábuk alatt a föld. Ők még meg tudtak fogódzni a cserjék ágaiban, de már a sír előtt álló katonák, akik csak a sima sziklafalat érhették el, elveszítették egyensúlyukat, s megtántorodva a földre estek. A kő, amellyel a sziklasír fedve volt, s amely viasszal le volt pecsételve, megmozdult, s anélkül, hogy ahhoz bárki is hozzáért volna, elhengeredett a helyéről, teljességgel nyitottá téve a sírt. A katonák akkor felugrottak, s már azon voltak, hogy elszaladnak, de mert hogy Kajafás a legsúlyosabb büntetést helyezte számukra kilátásba, nem mozdultak helyükről. Az asszonyok viszont elszaladtak, s rémülten tértek vissza a házba. Ott azonban Máriára való tekintettel nem szóltak arról, ami történt. – Hogy mi is történt valójában, s mitől indult meg ismét a Föld, azt mi magunk is csak később, már Ideát tudhattuk meg, amikor végignéztük magát a történést… Krisztus Szellemi Eleme azon a percen, amikor a Kereszten felkiáltva: Bevégeztetett! – kiszakadt a test-tudatból, s azután, hogy felemelkedvén magához vonzotta az Isten-gyermeki Örök Rész egy bizonyos, már meglehetősen megemelt mennyiségét, a magához vonzott

14


Erővel töltekezve az ellenkező irányba, azaz a mélység felé indult. A Föld szellemi és szférikus szintjét átlépve (azokat lenyitva) az alsó szférák felé haladt, mind nagyobb ívben térve el az abszolút pozitív rezgésiránytól: Szellemében az Abszolút Pozitív Szellemi Erővel. A két, egymással éles ellentétben álló Erő közti hatalmas különbség fizikai szinten is érzékelhető volt, mint nyomáskülönbségen alapuló jelenség, hisz míg a legmagasabb rendű erő tisztán és tökéletesen Szellemi, addig a mélység által megfogalmazott Erő fizikai, amelynek lehetetlen, hogy ne lett volna hatása egy jobbára fizikai elemekből álló, s azok által ható és működő közegre. Így a Föld, mint fizikai elem maga is reagált a Lent energiájának erősen vonzó hatására, s hogy a Föld nem zuhant bele, nem lényegült bele a legmélyebb mélységbe, az (amint már mondtam) a Kegyelem Megtartó Erejének volt köszönhető. Éspedig a Teremtő és a FIÚ közös Kegyelmi Energiájának, hisz az Atya felülről és kívülről, míg a FIÚ alulról, a mélység felől zárta azt a szférát az ellentét hatása elől, amelyen maga a Föld, annak fizikai gömbje akkor állt. Ha a kívülről érkező negatív energia, vagy az alsóbb szférák emberszem számára már még csillagok, égitestek formájában sem érzékelhető szintjéről érkező energiák áttörnek akár a Föld testét és annak energia-burkát védő Kegyelmi sávon (vagyis a már említett, második burkon, amelyről a Szavak… - c. kötetben írtunk) a Föld, mint Mindenség-elem: megszűnik létezni a maga addigi szintjén, hogy a mélységbe zuhanva már mint az ellentét birodalmának része létezzen tovább. Lényegében éppen ez: a Föld egészének védelme, s annak megtartása volt a Megváltás tervének első része. Ám a Mester mind mélyebben és mélyebben hatolt le az alsó szférák egyes dimenzióiban, útja közben ébresztve azon Szellem-lényeket, amelyek képesek voltak az Ébredésre, eközben mindig új és új dimenziókban árasztva szét a magával vitt Isten-gyermeki ERŐ Fénysugarait; vagyis a legtisztább, a legmagasabb szintű Szellemi Fényt, amely nem más, mint a minden élőt és létezőt megfogalmazó Isteni Szeretet; tehát a Lélek, s a minden élőt LÉT-be emelő Ősörök, Isteni Akarat, vagyis a Legmagasabb rendű Teremtő Szellem Ereje. A mélységek mélységébe érve, oda, arra a mélységre ereszkedve alá, amelyre Előtte egyedül csak a duálegységét megőrző Satana volt képes aláereszkedni, a Mester és Satana közt megkezdődött a harc: a két egymással ellentétes irányú Erő harca. A negatív energia birtokosa, tehát Satana azon volt, hogy a pozitív energiát bekebelezve megsemmisítse az Erő birtokosát is: vagyis a Krisztus-szellemet, míg a Krisztus-szellem azon, hogy a magával vitt Erő egy jelentős részét elárassza és megkösse a mélység legvégső pontján, egy olyan hatalmas mennyiségét, amelynek feloldásához, vagy áttöréséhez Satana minden energiája is kevés volna, még akkor is, ha a Mindenség e kis, gömbbe zárt részéből magához vonzaná a belőle kiáradt Mélységenergia elemeket. Erre azonban már nem is gondolhatott, hisz a Krisztus-szellem, amint mondtam: lefelé vezető útján már előre „elszigetelte” a legalsó szférákat előle, tudva, hogy Satana megkísérli majd összegyűjteni, s egyetlen, hatalmas támadásban bevetni minden negatív energiáját. Satana a legvadabb, s a legmélyebb gyűlölettel harcolt: a Krisztus-szellem tiszta, lágy Szeretet-energiával árasztotta el őt, s ez hatásosabb fegyver volt, mintha a Krisztus-szellem maga is mint támadó eszközt használta volna az Erőt ellene! (Erről szól ama tanítás: „…és ne álljatok ellent a Gonosznak” – tehát ne vad akarással akarjatok harcolni ellene, de gyöngéd Szeretet éljen bennetek akkor is, amikor elfordultok tőle, mert a Kísértő a bennetek lévő indulatok: a dac, a félelem, a harag energiáival még inkább betöltekezik, s támadásának ereje nemhogy csökkenne, de még fokozottabbá válik!) S hogy miről is szólt tulajdonképpen már a Valóság értelmében ez a hatalmas történés? Később, amikor Mesterünk már ismét mellettünk állt, s egyes Tanításokat kibontott számunkra, erről is szó esett, s ezeket akkor, amikor esedékessé válnak, e könyv lapjain is szeretném átadni néktek. Addig azonban az eddig leadott Tanításokat a Szavak… készülő kötetében kell rögzítsd, majd visszatérünk e kötet folytatásához…

15


Amikor Magdalai Mária, és annak asszonytársa a sziklasír felé haladtak, a Mester Szellemi Eleme lényegében már kiemelkedőben volt a mélységből, s amikor a sír közelébe értek, ki is emelkedett abból, vagyis visszaemelkedett az elhagyott szintre, az elhagyott helyre: de egy kevéssel korábbi időpontra! Összevonta a SZÓ kimondása, és a mélységbe való aláereszkedése közt eltelt Időt: ezért is, hogy amikor a később érkező asszonyok, majd a Mester testének őrizetével megbízott katonák is a sírba pillantottak: összehajtogatva és tisztán, tehát korábbi, még a test megkenetését és a sírban való elhelyezését megelőző állapotban találták a kendőket; úgy, akként, amiként azokat Arimateai József szolgái a Koponyák hegyére vitték. Magdalai Mária és annak ismerőse, Johanna tehát visszatértek, s egy szóval sem említették a történést, amelyet tapasztaltak, de később csak nem bírták megállni szó nélkül. Igaz, még nem nekünk mondták el, amit láttak, de elmondták azt azoknak az asszonyoknak, akik már pénteken is mellettünk voltak, s most is eljöttek, hogy megnézzék: nincs-e valamire szüksége Máriának. Ugyan félve jöttek, mert nem tudhatták, nem állítottak-e őrizőket a papok, vagy akár maga Pilátus, s hogy azok nem fognak-e le mindenkit, aki a közelünkbe merészkedik, de szíveik szeretete semmissé tette e félelmet, s ők felkerekedtek a Szeretet szavára. Akkor aztán Magdaléna és Johanna elmondták, amit láttak, s hogy az asszonyok hajlottak rá, megbeszélték, hogy ismét elindulnak, s már együtt nézik meg a sírt s a Mester testét: nem esett-e bántódása a földindulás, vagy bárminő, emberi kéz által esett bántalom végett. Amiképpen megbeszélték, akként is cselekedtek, s hamarosan a sír mellett álltak. A két őr még mindig ott volt, s a sírt őrizte, bár most néhány lépésnyire eltávolodtak a sírtól: onnan figyelték a sír száját, amely a szemük láttára nyílt meg, hogy a Föld megmozdult. Nagyon is élénken emlékeztek még arra, micsoda történések estek, amikor a sírban nyugvó kilehelte az ő lelkét: hát nem volt bátorságuk egészen mellette maradni; féltek, hogy azok az események megismétlődnek. Igaz: azóta semmi sem történt, de a félelem nem csitult bennük. Hát csak álltak, s tágra nyílt szemmel a sír száját nézték, ami ha másra nem volt is jó, arra mindenképpen, hogy élő ember meg nem közelíthette volna a sírt: nem még hogy a halott testének elvitelére gondolhatott volna bárki is… Amikor Magdaléna és az asszonyok odaértek, a két poszt szemmel láthatóan megkönnyebbült. Igaz: az érkezők csak asszonyszemélyek, de már nincsenek egyedül, s ez bizony nagy szó volt az ő esetükben. Már valami kis bátorság is költözött beléjük, s akként kérdezték az asszonyoktól: mi dolguk arra. Magdaléna felelt mindannyiuk helyett: – Egy pillantást akarnánk vetni a testre, hogy megnézzük: nem esett-e bántódása. Ha már úgyis nyitva a sír, megengedhetitek nékünk, hogy a sírba pillantsunk: aztán megyünk is… Az asszonyok láttán a két katona is nekibátorodott, s nemcsak hogy megengedték, hogy Magdaléna és a többi asszony megnézze a Mester testét, de még ők is közelebb léptek, hogy (ha csak önmaguk megnyugtatására is) maguk is megnézzék: a halott rendjén fekszik a sírboltban, amint más halottak. Mária Magdaléna volt az első, aki bepillantott, de épp csak egy pillantást vetett a sziklasír belsejébe, aztán halott-halvánnyá válva fordult társai felé: – Nincs itt! Azok persze elsőre nem hittek szavának, s maguk is odaléptek, hogy egymás vállai fölött belessenek, s akkor már ők is azt mondták: – Nincs itt, valaki elvitte innen… – azzal elszaladtak, amiként elszaladtak az őrizettel megbízott emberek is (ez utóbbiak azért, mert hisz ők tudván tudták: senki sem vitte, mert nem vihette el a Mester testét, ekként csak az történhetett azzal, amit a Mester előre megmondott).

16


Csak Mária Magdaléna maradt ott, s könnyezve kutakodott mindenfelé, vallatóra fogva a cserjék lehajló ágait, s a sziklafal tán minden nagyobb repedését. Aztán hogy sehol sem találta a Mester testét, hát csak megállott a sziklasír előtt, s keserves könnyeket hullatott. Ahogy egy kissé megnyugodott, ismét, még búcsúzóul bepillantott a sírba, arra gondolva: aztán visszatér Mária mellé, s értesíti a tanítványokat is arról, ami esett. Ahogy a sírba hajolt, s még be is lépett, hogy ismét, s most alaposabban is megnézze legalább a helyet, ahol a Mester drága teste pihent, a sír hátsó kamrájában, a kőpadon, amelyre a Mester testét fektették, most két férfiút látott, hónál is fehérebb ruhában. Ott ültek, egyikük fejtől, másikuk pedig lábtól, ahol a Jézus teste feküdt, s kedves arccal pillantottak reá. Magdolna persze nem ismerte fel, hogy nem testi, de szellemi lények azok, de igazán nem is törődött vélük: ismét könnyek borították el a szemeit, mert akármint is nézte, a Mester teste sehogyan sem volt a sírban. Akkor a két ifjú egyike megszólalt, s megkérdezte tőle: – Asszony, miért sírsz? Magdolna egyre sűrűbben hulló könnyek közt, csak akadozva felelte: – Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. Itt nincs: hát megyek, s immár addig keresem, amíg meg nem találom! – azzal megfordult, hogy akként tegyen, amiként mondta, ám akkor újra egy férfiút pillantott meg maga mögött. (Jézust látta ott állani, de nem tudta, hogy Jézus az…) Egyszerre megállt mozdulatában, neki ne ütközzék valamiképpen, s akkor az is, mint az iménti ifjú megkérdezte: ~~ Asszony, miért sírsz? És kit keresel itt? Magdaléna, aki hirtelen azt gondolta: a kertész az, ekként kezdett rimánkodni néki: – Az én Uramat keresem, akit ide helyeztünk… Kérlek, jóember: ha te vitted el Őt, mondd meg nékem, hová tetted testét, és én elviszem azt, hogy méltó helyre temessem. A férfiú halványan elmosolyodott, s akkor a nevén szólította őt: ~~ Mária! Úgy, akként zengett ez az egyetlen szó, ez a név, ahogy Mária még soha mást szólani nem hallott. Akkor már egészen megfordult, s az ember orcájára pillantva szinte felsikoltott végtelen boldogságában: – Mester! Én Áldott, Drága Mesterem… – s levetette magát a Mester lábai elé, karjait kitárta, hogy megölelje a Mester lábait, ám Krisztus hátrébb lépett, s azt mondta néki: ~~ Még ne érints meg engem, mert még nem mentem fel az én Atyámhoz! Most menj vissza az én tanítványaimhoz és mondd nékik, hogy ezt üzenem: ~~ Felmegyek az Én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az Én Istenemhez és a ti Istenetekhez. De induljatok el Galilea felé, s amiként mondottam néktek: előttetek megyek fel oda… Magdaléna mélyen, s áhítatosan meghajolt, és szíve ujjongó örömmel és végtelen Boldogsággal telt, hogy ismét látja és hallja az Imádott Mestert. Hogy mi történt, s hogy hogyan történt… nem tudta, nem is tudhatta, de talán meg sem fogalmazódtak benne e kérdések: nem lett volna szikrányi helyük sem az asszony szívében és lelkében és tudatában a végtelen Öröm mellett, hogy a Mester ÉL: hogy itt van, hogy szól, hogy üzen, hogy többé soha, de soha nem hagyja őket magukra… Csengett és dalolt a szíve, s arca ragyogott az örömtől, s hogy a Mester csendesen ismét szólott: ~~ No, menj, s vidd el a te örömödet azoknak is, akik még most szomorkodnak, hogy az ő szomorúságuk is örömre változzon… – ismét meghajolt, s elindult kacagva és vidáman, mint valami nyomasztó teher alól szabadult gyermek. Tudta, hogy amikor elindultak az asszonyokkal, mi az asztal mellett ültünk; azonnal ama terem felé vette hát ő is útját, s amint belépett, már mondta is: miként keresték a Mestert, s miként nem találták, miként futott el a többi asszony, s hogy miként beszélt ő a két ifjúval, majd a Mesterrel is. Végezetül azt is elmondta: milyen üzenetet küldött véle a Mester.

17


Mi némán és szomorúan hallgattuk szavait, azt hittük: tán eszét vette szegénynek a fájdalom, s azért támadnak víziói. Igaz: az én fejembe szöget ütöttek utolsó szavai, hisz honnan is tudhatná, miként szőhette volna megbomlott elméje látomásába azon szavakat, amelyeket csak nékünk mondott a Mester? Azt hiszem, éppen ez volt az, ami aztán arra késztetett, hogy felugorjak ültömből, és rohanvást a sírhoz siessek: tán mégis igaz, amit Mária mesélt, s tán én is láthatom újra drága Mesteremet… Szaladtam, ahogyan csak erőmből tellett, és szaladt nyomomban János is, majd messze le is előzött, hisz feleannyi idős ha volt, mint én. Mire én is a sír mellé értem, János már ott volt… és nem volt ott rajta kívül senki, és János – megrettenve a gondolattól, hogy a Mester hűlt testét fogja mégiscsak viszontlátni – nem mert benézni a sírba. Az én lépteim is meglassúdtak, s hogy János csalódottan állt, bennem is feltámadt egyszeriben minden kétség: bizonnyal mégsem igaz, amit Mária mondott, s akkor mégis elméje bomlottsága szólott őbelőle… Mindazonáltal én már behajoltam a sírba… – és sehol sem láttam a Mester testét! Csak a leplek voltak a kőpadkán, mégpedig tökéletes rendben, akként, amiként azokat a rőfös üzletéből elhozták. Csak az a kisebb lepel volt azoktól külön, amellyel a Mester orcáját külön is betakartuk, s azon még a Mester Áldott Vérének cseppjei is ott barnállottak, míg a többi lepel olyan volt, mintha sohasem használta volna azokat senki. – Akkor nem néztem meg alaposabban a Leplet, épp csak összehajtottam, hogy magammal vigyem – emlékeztetőül imádott Mesteremre. Ezért nem is láthattam azon mást, pontosabban: nem is vélhettem, hogy azon bármi mást is láthatnék, mint a barnává száradt vércseppeket. De összehajtottam a Leplet, azt az egyet, s magammal vittem, s útközben mind egyre azon tűnődtem: hová lett Mesterem teste? Vajon ki vitte el, és hová rejtette azt…? Nem tudtam, de nem tudta azt közülünk egy sem: mit értett e szavak alatt a Mester: harmadnapon feltámadok. Hát csak akként vélekedtem, amiként aztán testvéreim is: valaki elvitte a Mester testét, miután az magára hagyva pihent a sírban. Természetesen nem zsidó emberre gyanakodtunk, hisz a szombat-nap ezt lehetetlenné tette volna igazhitű zsidó számára: így Pilátusra, vagy valamely más rómaira, esetleg a görögök valamelyikére gyanakodhattunk. De túl fájó volt szívünk, s e történés csak még inkább feltépte a még be sem hegedt, a még nagyon is élő vércseppeket vajúdó sebeket, s e történés csak még mélyebbé tette fájdalmunkat: így erőnk sem lett volna, hogy felidézve Mesterünk e szavait, akár csak meg is próbáljuk megérteni azok valós tartalmát. Akkor már egyébként is inkább azon tanakodtunk: hogyan bukkanhatnánk rá Mesterünk testére, s hogyan szerezhetnénk azt vissza, hogy illően, s már biztonságos helyre temethessük: hadd legyen békés nyugovása… – Mária Magdaléna, amint a Mester Üzenetét átadta, mindjárt magunkra hagyott minket, s azonmód átfutott, hogy asszonytársainak is megvigye az Örömhírt. Persze: azok sem hittek néki sokkal inkább, mint mi, így a Nagy Titok, a Kincs még egy ideig egyedül az övé volt, mert ő volt az egy, aki tudván-tudta: A Mester ÉL: Feltámadott halálából, amiként azt mondta… Tán két nappal később esett az a történés, amely már bennünket is csaknem meggyőzött Magdaléna szavainak igaz voltáról. Ama szavak igazságáról, amelyekről természetesen egyetlen szót sem szóltunk az Anyának, aki mégis: mintha megérezte volna, hogy Egyszülöttje Él! Alighogy visszatértünk Jánossal, Mária maga lépett közénk a vacsoráló házba, mégpedig egy tál ételt hozva, s olyan kedvesen kezdett bennünket vigasztalni, s biztatni, hogy nem tudtunk hová lenni ámulatunkban. Persze, hisz kevéssel előtte, tán ha egy órával korábban még éppen Ő volt az, aki égő könnyekkel siratta Gyermekét, s éppen Ő volt az, akit már attól

18


féltettünk: belepusztul a szívét mardosó, mérhetetlen fájdalomba: most pedig Ő az, aki vigasztal és bátorít minket, és Ő az, aki azt mondja: – Fiamnak nem holt tanítványok kellenek, de élők, akik segítik, és továbbviszik az Ő hatalmas munkáját… – azzal mindannyiunk elé letett egy tál ételt, s ott őrködött fölöttünk, míg meg nem ettük azt az utolsó falatig. Akkor aztán mosolyogva elvette előlünk a tálakat, s egyenes derékkal, felemelt fejjel vitte ki azokat: Ő, aki órával azelőtt még meggörnyedt a reá nehezedő fájdalom súlya alatt, s nemhogy menni: lépni is alig tudott attól… Ami ezután esett, már még csak nem is Jeruzsálemben, hanem az emmauszi úton esett: e történés híre ért el aztán hozzánk. A Mester két követője haladt arra, s épp azokról a dolgokról beszélgettek egymás közt, amiknek tanúi voltak az ünnepek alatt. Ami történt, ők maguk sem egészen értették, hát közösen próbáltak meg valamiképp eredményre jutni, amikor egy Férfi lépett melléjük. Ugyan nem vették észre, hogy bárki is haladna mögöttük, de ezt betudták annak, hogy igen el voltak merülve a beszélgetésben. Illően köszöntötték egymást, s ők magukban megállapították: nem látták még azelőtt a Férfiút. De mert hogy egyirányban vitt az útjuk, szinte természetes volt, hogy attól fogva hárman mentek tovább. Azok tovább beszélgettek, mire a Férfiú megkérdezte: mi oka, hogy oly borús az arcuk, mi az a téma, amelyről szóltak egymással, s amely ennyire elszomorította mindkettejüket; szinte megütközve néztek Rá. Aztán Kleofás felsóhajtott, s azt mondta: – Persze, hisz te idegen vagy… Hát nem tudod, mik estek most a Városban – mire az Ismeretlen megkérdezte: ~~ Micsoda dolgok? Akkor Kleofás rendre elmesélte, mik estek ama názáretbeli Jézuson. Akkor az Idegen arra is rákérdezett: ~~ Ki volt ő, hogy annyira foglalkoztat titeket az ő sorsa? Kleofás akkor csendes szóval így felelt: – Próféta volt, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt, és az egész nép előtt. A főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre adták és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő lesz az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek. – Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, akik korán reggel a sírnál jártak – mondta most a társa, s Kleofás ismét átvéve a szót, ekként folytatta: – Elmentek néhányan, hogy megnézzék a Prófétát, hogy lássák: miféle keneteket kell vigyenek, mert hogy péntek volt akkor, amikor egy sírba tették, s mert hogy az idő már előre volt, tán nem volt érkezésük a test rendes megkenésére. Legalábbis a mi asszonyaink nem tudnak róla, hogy az megtörtént volna, hát gondolták: majd ők megkenik azt, amiként illik, s már majd úgy temetik el. No, elmentek a sírhoz, s ott a kő már el volt hengerítve. Gondolták: tán az őrök tették azt, akiket a papok oda rendeltek. De most az őröket sem találták, és a testet sem. Csak valami angyalokról szóltak, amikor hazajöttek. Azt mondták: angyalok jelenését látták, s hogy az angyalok azt mondták, hogy akit keresnek, immár újra él. Persze, egyikünk sem hitt nékik, mert hát mi az asszonybeszéd? Szélfúvás és patakcsobogás, ma hallom, holnap már nem hallom. De azért néhány férfi is elment a sírhoz, és amikor visszatértek, hát csak azt mondták azok is, hogy a test nincs a sírban. Ezt tehát el lehet hinni, de hogy hová lett, ki vitte el azt onnan? Az ismeretlen ember akkor felsóhajtott, s azt mondta: ~~ Balga és vak és süket a ti szívetek mindazokat elhinni, amiket a próféták tenéktek szóltak! Mert hisz ezt mondta el a próféta is tenéktek, amiket ti most nékem elmondtatok! Vagy nem ezeket kellett-e elszenvedni a Krisztusnak a próféták szavai szerint is, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És Mózestől és minden prófétáktól fogva magyarázta azon jövendöléseket, amelyek minden írásokban Krisztus felől megírattak.

19


Eközben elérték Emmauszt, azt a falut, ahová a két ember igyekezett, az Ismeretlen pedig tovább akart menni. A kettő győzködni kezdte: – Maradj velünk, nézd: lassan beesteledik, már a Nap is lehanyatlott! Akkor az ismeretlen hajlott a szóra, s elfogadva azok meghívását, betért velük a házba, amelyben laktak, mert hogy testvérek voltak. Kevéssel később, amikor már az asztal mellett ültek, az Idegen a kenyérre, s a borral telt kancsóra emelte pillantását, s azt mondta: ~~ Bizony, mondom néktek, hogy aki nem eszi az Én Testemet, és nem issza az Én Véremet: nem megy be a Mennyeknek Országaiba… A két férfiú, akik maguk is ott voltak, amikor a Mester e Tanítást mondta a nép előtt, e szavaknál hirtelen ráismert, s akkor már örömmel ugrottak fel helyeikről, s a Mester abban a pillanatban eltűnt előlük… Persze, elszomorodtak, ám ujjongtak is ugyanakkor, mert hisz, lám: Igaz! A Mester él, amiként azt az asszonyok mondták, akiket ők bolondnak véltek, hogy azt állították: az angyalok erről szólottak ővélük… (S most egy igen kicsiny időre ismét álljunk meg. Az Evangéliumok fordítói akként igyekeztek elmondani mindezt, hogy: „És lőn, mikor leült velük, a kenyeret vévén, megáldá, és megszegvén, nékik adá. És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerék őt; de ő eltűnt előlük.”: Ha ki ismeri az Írást, azonnal rá kell ébredjen, mennyire el van ferdítve eme rész (is)! Ugyanis a fenti szertartást csak nékünk mutatta meg a Mester, ha tehát ezeket cselekszi, csak mi, tizenegyen ismerhettünk volna Rá: nem olyan tanítványok, akik ama húsvéti lakomán nem voltak, s nem is lehettek jelen…! Igaz, e „bakit” azzal igyekeztek korrigálni az Írás (el)fordítói, hogy azt írták nem is egy helyen: sokan voltunk jelen azon az Utolsó vacsorán, ám ez sem igaz! Egy-egy ünnepi lakomán 10, legfeljebb 20 fő gyűlt össze. S egy ilyen lakomán tán természetes, ha a Mester csak azok közt kívánt lenni, akiket Ő maga mellé választott…) Mindezekről persze még azon a napon tudomást szereztünk, hisz a testvérek még azon az órán ismét felkerekedtek, s Jeruzsálembe érve mindjárt felkerestek bennünket az Örömhírrel. Elbeszélték, mi történt az úton, s azt még: miként ismertek Rá a Tanítás szavai által… Mi csak hallgattuk vidám, izgatott szavaikat, s egyszerűen képtelenek voltunk elhinni abból bárha egy szót is: annyira túl szépnek, túl csodálatosnak éreztük, hogy képtelenek voltunk bár ha percig is hitelt adni szavaiknak. Titkon, valahol tudatunk, vagy inkább csak a lelkünk mélyén azonban mégis éledezni kezdett a Remény: hátha… Miután a két ifjú eltávozott, erről a halványnál is gyengébb Reménységről beszéltünk, majd Taddeus megfontoltan azt mondta: – Azt mondom, testvéreim: ha biztosat akarunk tudni, magunk kell utánajárjunk mindennek. Akként kell hát tegyünk, amiként Magdaléna mondta. S ő azt mondta, hogy az Úr azt üzente: menjünk mind Galileába. Vegyünk magunkhoz élelmet, s mindent, ami kell, hogy Mária semmiképp se lásson szükséget, aztán menjünk Galilea felé. Ott legalább biztonságban tudhatjuk az Anyát is, hisz senki sem fogja tudni: hol, mely háznál szálltunk meg… Gondolata, terve mindannyiunknak kedvére volt, hát felkészültünk az útra, s felkészítettük arra Máriát is, aki most örömmel tartott velünk, mint aki rejtett Titoknak tudója. Taddeus és Máté előrementek a Jordán partjára, s mire mi odaértünk, bárkát béreltek: azzal indultunk tovább, épp csak Aenonnál állva meg néhány órára, hogy Mária kissé megpihenhessen: amúgy egyvégtében tettük meg az utat a Galileai tóig. Ott a bárkás visszafordult, s mi egy másik bárkával keltünk át a tavon: az már egy régi ismerősömé volt, így annak nem kellett fizessünk: még örömére is szolgált, hogy segítségünkre lehet mielőbb biztos helyre menekíteni Máriát.

20


Ahogy partot értünk Kapernaum közelében (a városba nem volt merszünk bemenni, mert hogy ott is voltak olyan papok, akik erősen ellene voltak a Mesternek, s nem tudhattuk: nem támadnak-e Máriára Ővégette), kis tanakodás után egy elhagyatott ház felé indultunk. Egy vén halászember élt ott egymagában; annál szálltunk meg, s hogy annak még használható állapotban lévő ladikja is volt, és élelmünk már erősen fogytán volt, amiként pénzünk is, hamarosan azt mondtam: – Elmegyek halászni, s a halat eladja nékünk az öreg a városban. Annak árából megvehetünk mindent, amire szükségünk van. Testvéreim helyeselték a dolgot, s azt mondták: – Veled megyünk mi is… Megállapodtunk, hogy ne mindannyian menjünk, hisz kell, hogy valaki Máriával is maradjon. Így aztán hatan keltünk útra: Nátánáel, Jakab és János (akik igen ügyes halászoknak bizonyultak már nemegyszer) Taddeus és a Kánaából való Simon, s persze én magam. Elmentünk és azonnal ladikba is szálltunk, s vízen voltunk hosszú órákon át, ám azon az éjszakán nem fogtunk semmit. Már virradt, s meglehetősen világos volt, amikor egy magas, vállas férfiút pillantottunk meg a parton. Ugyan nem sokat törődtünk véle, hisz ismeretlenforma volt, így meglepődtünk, amikor megszólított bennünket ekként: ~~ Fiaim! Van-e valami ennivalótok? Feleltünk néki nagy bosszúsan: – Nincsen! Hisz láthatod: üres a csónak, s minden hálónk is egészen… Akkor az Ismeretlen azt mondta: ~~ Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől, és találtok. Ugyan nem sokat adtunk a szavára, de azért akként tettünk: kivetettük a hálót a hajó jobb oldala felől, de bizony kihúzni már nem bírtuk, annyi hal volt abban. János egyszeriben felugrott, hogy majd' felborult vélünk az ingatag ladik, s szinte eszét vesztve kiáltott: – Péter! De hiszen az Úr van ott! Hirtelen nékem is eszembe villant az első perc, amikor a Mesterrel találkoztam: akkor is halásztunk testvéremmel, és akkor sem fogtunk semmit. S akkor… – már végig sem gondoltam, mi is történt akkor! Magamra kaptam a felső ruhámat (mivelhogy azt levetettem, ne gátoljon a mozgásban), s mert hogy nem volt türelmem kivárni, míg a ladik partot ér, s a víz oly alacsony volt, hogy derékig sem ért, siettemben belegázoltam, s az utolsó két-három futamodásnyi utat már akként tettem meg, hogy mielőbb a Mester mellé érjek. Testvéreim persze nem hagyhatták oda a csónakot, így ők azon értek nyomomba. Mert bizony: a nyomomba értek, mert ahogy a parthoz értem, egyszeriben elment a bátorságom, hogy közeledjem az idegen kinézetű emberhez. Féltem, vagy inkább szinte rettegtem attól: hátha mégsem az, hátha megcsalt minket a szívünk-lelkünk, és elménk betöltő, mérhetetlen vágyakozás. Ahogy testvéreim is partra szálltak, már együtt léptünk közelebb ahhoz a helyhez, ahol ama Férfiú állott. Mellette kis parázs volt, s azon hal, és valami kenyérféle sült. A Férfiú akkor megszólalt: ~~ Hozzatok azokból a halakból, amelyeket most fogtatok! Felszálltam hát Taddeussal ismét a ladikba, és kivontuk a hálót a partra, amely tele volt nagy halakkal. Amikor kiszedtük azokat a hálóból, szokás szerint meg is számoltuk: százötvenhárom nagy hal volt, és noha ennyi volt, mégsem látszott, hogy bárhol is elszakadt volna az öreg, agyonkoptatott háló. Akkor azokból is, azok kisebbjeiből tett néhányat a tűz fölé az Ismeretlen, s hogy megsültek, kedvesen hívott minket: ~~ Gyertek, s egyetek… Közelebb léptünk, s bár még akkor sem ismertük fel, egyikünk sem kérdezte meg: ki vagy te? Akkor nem, s mire erőt vettünk volna magunknak és bátorságot, hogy megkérdezzük, az

21


ismeretlen férfiú már sehol sem volt. Eltűnt, egyszeriben elillant mellőlünk, mint valami látomás, vagy nyár eleji ködpára, s ha nem látjuk a temérdek halat, hát véltük volna: csak álmot láttunk, csak a káprázat játszott vélünk, s az csalt meg bennünket. Akkor aztán partra húztuk a csónakot, s a házhoz vittük a halakat, és mire mindezzel végeztünk, teljességgel feledtük: hogyan, miképpen esett a reggeli halfogás… Úgy, akként esett ki minden a tudatunkból, mintha valaki kitörölt volna onnan minden szót, minden képet, s minden történést, nem hagyva meg, csak a hatalmas zsákmányt, amelyről azonban már úgy véltük: az éj során került a hálónkba… Kevéssel később, amikor már a házban voltunk, néhány jeruzsálemi asszony és vagy két férfiú lépett be a házba. Hogy honnan, kitől tudták meg, hogy ott szálltunk meg? Nos, ismét egy olyan titok, amelyet nem tudtunk volna megmagyarázni. Igaz: nem is lett volna időnk, hogy efféle semmiségen törjük a fejünket, mert hogy azok is hírt hoztak, s nem is akármilyen hírt. Simontól hoztak üzenetet, és e szavakkal toppantak be hozzánk: – Feltámadott az Úr! Mostmár bizonnyal ekként van, mert megjelent Simonnak! – és sírtak, kacagtak örömükben, mi azonban csak hallgattunk, valahogy akként, amiként gyászoló hallgat a lakodalmas háznál, amikor… … amikor fényes, suhogó, hónál is fehérebb öltözékben hirtelen megjelent a szobában, az üresen hagyott asztalfőn álló szék mellett a Mester, s ismert, szeretett, kedves-lágy hangján köszöntött minket: ~~ Békesség néktek! Persze megrémültünk, hisz elsőre azt hittük, az őt idéző szavak nyomán mint holt lélek, állott közénk, ám Mesterünk riadalmunkat látva ekként folytatta szavait: ~~ Miért rémültetek meg, és miért támadnak szívetekben kételkedő érzések? Nézzétek meg az én kezeimet és lábaimat, hogy tudhassátok: igazán én magam vagyok az, aki közétek léptem! Tapogassatok meg engem, és lássatok, mert a léleknek nincs húsa és csontja, ám amint látjátok, nékem van! És ezeket mondva mellénk lépett, s egyenként megmutatta kezeit és lábait. És akkor már örömünkben nem voltunk képesek elhinni: igaz lehet, amit a saját két szemünkkel látunk, amit a saját kezünkkel tapinthatunk… Mesterünk látva, hogy most az ellenkező végletbe csap bennünk minden érzés, mosolygott, s megkérdezte: ~~ Van-e itt valami ennivalótok? Egy darab sült halunk volt (a többit még akkor nem készítettük el: egy része még hálóstól a vízben maradt, hogy frissen tartsuk, nagyobbik részét azonban Tamás és az öreg vitték a városba, hogy eladják), és valami lépes mézünk; azt adtuk hát Elé, s Ő leült szokott helyére, az asztalfőre, majd kezeit az étel fölé helyezve megáldotta azt, s előttünk evett azokból. Akkor aztán végre felocsúdtunk kábulatunkból, s felugrálva helyeinkről Mellé sereglettünk: János és én kétfelől vetettük magunkat térdre, és szorosan hozzábújtunk, nem győzve betelni arca, szeme, haja, puszta léte látásával, kezének érintésével, és könnyeink, amelyeket a felszabadult öröm, az addig kiállott szenvedés, a szorongás, a legtisztább gyermeki áhítat, s a végtelen Boldogság ontatott vélünk, úgy peregtek köpönyege két szárnyára, mint májusi eső cseppjei a rétnek szomjazó füvére. Csak sírtunk és zokogtunk, hol jajongva, hol pedig kacagva, mintha tényleg eszünket vette volna az öröm… Ahogy egy kissé lecsillapodtunk, Mesterünk azt mondta: ~~ Ezek voltak mindazok a történések, amelyekről annyiszor szóltam néktek, mikor még veletek voltam, hogy tudjátok: szükséges beteljesedni mindazoknak, amik megírattak már rég a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban énfelőlem. Kellett, hogy poroszlók kezére adassam, és kellett, hogy a papok ellenemre fordulva: halálra adjanak, mert kellett, hogy a Megváltás Művét egészen befejezzem. És kellett az is, hogy feltámadva visszatérjek

22


közétek, s még egy rövid időt véletek töltsek, hogy felkészíthesselek azokra titeket is, amik terátok várnak, s amiket tenéktek kell akként betöltenetek, amiként Én töltöttem be a magam feladatát Teértetek és Mindenekért… Ahogy Mesterünk e szavak végére ért, lassan felállott, s az ajtó felé fordult. Látható volt, hogy valakit vár. Az ajtó függönye lassan, gyöngén meglebbent, majd Mária lépett be. De csak belépett: még nem jött be, csak állt az ajtóban, s nézte, egyre csak nézte Egyetlenjét, nézte Őt halvány, félős kis mosollyal, nézte könnyein át, aztán már nem is csak szemeivel, de szinte egész testével, testének minden porcikájával, ruhái alatt hol örömmel, hol gyöngéd rémülettel dobbanó szívével nézte Gyermekét, és nézte Őt lelkével, egész meggyötört, fájó Valójával… És a Gyermek is ekként nézte imádott Anyját, tudva és ismerve, s mindenekfelett Szeretve Őt, Aki annyira volt EGY véle, miként fával egy az ő ága, mint ággal egy az ő minden kis hajtása: egy rezgésben létezve Véle, mert egy Pont által lépve összeköttetésbe, egy Ég-magas Pont által, amelyre nem ér, és nem lát fel senki teremtett halandó, mert csak Övék ama Pont, s Azé, Akinek Szavára felvállalták és betöltötték Szerepeiket e hatalmas, mindent felülmúló, mégis valahol, valamiért, valamiképpen szégyenletes színjátékban, amelyben Ők az Erő, az Igazság, és akiért a Darab íródott, maga a szégyen; a szégyen, amelynek Hatalmassá kell nőnie mégis egy percen, hogy igazolja: nem hiába esett érte mindama Áldozat, amelyet a Teremtő Isten e színjátékba megírt, hogy Ők ketten, mint a Teremtés Tökéletes Színészei: eljátsszák azt érettük… Mária kissé megrebbent, véltem: mozdult tán, vagy mégsem… hangja nem is hang volt, tán csak egy erősebb gondolat suhogása: – – Vártalak, Fiam… Tudtam, hogy visszatérsz, ha tudod: mily hatalmas vágyakozással vár anyád… A Mester közelebb lépett, de tán nem is lépett, csak lebbent, s a következő pillanatban már szívére szorítva tartotta karjában Anyját: e sokat, s még annál is többet szenvedett, s néki oly mérhetetlenül kedves asszonyt, aki méhében hordta, s akit Ő Szellemébe zárva hord Örök Idők óta. Nem szólt, nem válaszolt: szavakkal nem, de beszélt helyette Szíve, amelynek dobbanásait Mária úgy, akként hallgatta, mint a legtökéletesebben megfogalmazott SZÓT, mint a legédesebb, Mennyei Muzsikát, mint az Ősi Igazság Örökkön zengő Himnuszát… E jelenet, e történés mindannyiunkat mélyen megrázott: könnyeink már együtt hullottak Mária könnyeivel, de már rég nem keserveink könnyeit hullattuk! Hol voltak azok már akkor? Nem is emlékeztünk azokra… Ha mély és eltörölhetetlen nyomot hagytak is szíveinkben s lelkeink mélyén; felülírta, s jótékonyan betakarta azokat a tény: Mesterünk, az Ezerszer Áldott, imádott Mester itt van! Visszatért közénk, hogy enyhet és vigaszt leljenek szíveink, s Bizonyságot a sajgó, a lassan kétkedésbe merült, fáradt agysejtek: van, mert lennie kell Feltámadásnak, visszatérésnek a Halál megdönthetetlennek hitt, sötét birodalmából; van, mert a Mester megnyitotta a Visszavezető Utat mindenek előtt… Kevéssel később, amikor már mindannyian megnyugodtunk, Mesterünk szelíden eltolta magától Anyját, János mellé állította, majd ekként szólt: ~~ Most kevés időre ismét magatokra kell hagyjalak benneteket. Ama házhoz térek, ahol mindezidáig voltam, míg reátok várakoztam. Hisz mondottam néktek: előttetek jövök fel Galileába, hogy itt találkozhassunk… Aztán visszatérek, s akkor már véletek is maradok ismét egy kis időre, míg fel nem emelkedem, hogy újra, s már örökre egyesüljek Atyámmal egészen. Ezt most még ti nem értitek: ezért is kell még egy kevés időt véletek töltsek, hogy ezt, és még igen sok mindent kibontsak, s érthetővé tegyek számotokra… – azzal alakja lassan

23


halványodni kezdett, s mire szólhattunk volna, mire kérhettük volna: maradjon még…! – már eltűnt mellőlünk. János akkor magához ölelte Máriát, hogy most ő szorítsa szívére az Istenfiától kapott Édesanyát, olyan igaz, gyermeki szeretettel, ahogy egykor saját édesanyját ölelte, azt, akit oly zsenge korban szólított el mellőle a halál. Jakab, Jánosnak fivére mosolygó-könnyes szemmel nézte őket, s bizonnyal ő is az egykor oly igen szeretett, gyenge, törékeny asszonyra gondolt, arra, aki néki is Életet adott, s aki János világrahozatala után már sosem lett egészségessé. Nem a szülés betegítette meg anyjukat; akörül semmi gond nem volt, de kevéssel később, még tisztátalansága napjaiban valami betegséget kapott, amelyet többé már nem tudott kiheverni. Ezek a dolgok, s a mind gyengébbé és gyengébbé váló asszony képe juthattak eszébe, mert egy hosszút, s igen mélyet sóhajtott, majd Mária és János mellé lépett, s az Anyát gyöngéden a Mester székébe ültette, az asztalfőre, míg Jánost ugyanúgy, bal kéz felől, amiként az utolsó vacsorán is ült, ama Jeruzsálemi teremben… Akkor Tamás is megérkezett az öreggel, s míg az öreg hozzálátott, hogy néhány halat megsüssön, Tamás hozzánk jött, hogy beszámoljon a városban tett útról. Érkezése persze mindannyiunkat felrázott a hirtelen ránk törő kábulatból (amint Mesterünk ezt később elmagyarázta: a hirtelen energiaszint csökkenés okozta a kábult érzést, majd a fokozott feszültség oszlatta azt el), s akkor már egymás szavába vágva meséltük el: – Él…! Él a mi drága Mesterünk! Most már bizonyos, hogy így van, hisz itt járt… Itt volt, a maga helyére ülve még evett is, hogy lássuk: nem valami holt lélek Ő, de igaz, Élő Valóság… Tamás összehúzott szemmel figyelt bennünket, majd Máriára pillantott, s az Ő boldogságtól tündöklő arcát figyelte, aztán fejét megrázva azt mondta: – Ha nem látom Őt magam is, s ha nem látom az Ő kezein a szegek helyeit, és ujjaimmal meg nem tapintom a szegek helyét, és kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem, amit mondotok. – Azzal letelepedett a helyére, s aznap már egy szót nem szólt: még az út történéseit is az öreg mesélte el, Tamás annyira hallgatásba merült. Tudtuk: azt hiszi, mind megbolondultunk, eszünket vette a fájdalom, vagy épp véle akarunk valami rút és kegyetlen tréfát űzni: pedig hát eszünkbe nem lett volna, még csak hasonló sem. De ezt hiába is igyekeztünk volna megmagyarázni néki; hát nem is próbáltuk, tudtuk: majd ha a maga szemével láthatja a Mestert, az mindenképp meggyőzi arról: sem bolondok nem vagyunk, sem tréfálni nem akartunk, ilyen komoly, szívbe és lélekbe vágó dologgal pedig főképpen nem… Ez persze ekként is lett, méghozzá nem is olyan sokára. Amint az öreg behozta a halat, mindannyian jó étvággyal láttunk hozzá, s kevéssel azután, hogy imádságunkat elmondtuk az étek fölött, amiként azt Mesterünktől tanultuk; már csak egynémely hal-váz árulkodott arról, mennyire éhesek voltunk. Akkor aztán ismét közös fohászban köszöntük meg az eledelt, majd az eltelt napot is, azzal ki-ki félrevonult, hogy nyugovóra térjen. Mária a ház egyetlen hálókamrájában tért nyugovóra, bár váltig szabadkozott, hogy semmiképp sem akarja elvenni az öreg fekhelyét; az bizonnyal egy percet nem tudott volna aludni azzal a gondolattal, hogy egy asszony kényelmetlenkedik az ő házában, miközben ő kényelmesen nyugszik a megszokott ágyon. Ezt már az első pillanatban meg is mondta, így Mária bele kellett nyugodjon, hogy az öreg mellettünk hál, maga is a külső szoba földjére szórva egy kevésnyi szalmát, s arra terítve a köpönyegét, amiként azt mi magunk is tettük. Másnap korán ébredtem, ahogyan az szokásom volt, s mert hogy a házban még mindenki aludt (az öreget kivéve, aki addigra nemcsak hogy fenn volt, de nyomát sem láttam, tán már a tó vizét szelte, mint dolgos élete minden napján, mióta csak elég erőssé és ügyessé vált egy csónak irányítására); magam is kiléptem a házból, hogy az ébredező Nap első sugarainál küldjem Ég felé fohászomat. S ez a Fohász most nem jajokkal volt tele, mint a Mester

24


távozása óta minden reggeli fohászom, de már a végtelen Boldogság és hála szavait rebegtem Atyám felé, aki lám: Élő Bizonyságát adta az Ő végtelen Nagyságának és Hatalmának. (Mert bár eddigi fohászaim is a gyermeki, s az Atya rendelését elfogadó alázattal indítottam útjukra: azért csak benne rezgett minden kimondott és kimondatlan szóban és gondolatban az a mérhetetlen fájdalom, amelyet Mesterem elvesztése fölött éreztem.) Még végére sem értem fohászomnak, még lelkem fennen szárnyalt valahol az Ég magasában, messzire lebegve Ég és Föld között, amikor váratlanul egy ismerős ERŐ közelségét éreztem. Bár nem ereszkedtem alá a magam megszokott fizikai síkjára, s nem nyitottam ki szemem: tudtam mégis, Mesterem áll mellettem, s amiként az már nemegyszer történt, vélem együtt fohászkodik, s én az Ő mérhetetlenül magas szellemi Erejének egy kicsiny, mégis hatalmas energiát képviselő sugarának áramát érzem, az emel. Ahogy fohászom végére értem, meg is bizonyosodhattam erről. Mesterem ugyanis még mindig mellettem állt, s két karját az Ég felé tárva szállt, egyre csak szállt szelleme szárnyán szabadon, akár a szél, mind feljebb és feljebb. Amint Ő is végére ért fohászának, leengedte karjait, majd arcát felém fordítva, kedvesen rám mosolygott, s azt mondta: ~~ Térjünk be a házba, Simon! Lesz még egy kis dolgom odabenn, mielőtt hozzáfognék, hogy amiként ígértem: egyes Tanításokat átadjak néktek… – azzal karját vállamra téve a ház felé vezetett, s mindketten letelepedtünk az asztal mellé, hogy megvárjuk Mária és testvéreim ébredését. Erre nem is kellett hosszasan várakoznunk. Az Anya, mint aki megérezte Egyszülöttje közelségét, szinte azonnal a szobában termett, s miután köszöntötték egymást a Mesterrel, leült ő is, szorosan Gyermeke mellé, s hogy a Mester intett néki, csendben várakozott vélünk. Aztán egyenként testvéreim is kiemelkedtek az álom ölelő karjai közül; ki könnyebben, ki egy kissé nehezebben vonva be evezőit, amelyekkel az álmok vizén hajtotta előre tudata és szelleme kicsiny csónakát. Most Tamás ébredt utolsóként, de ő valahogy úgy, mint akit ébredése után is fogva tart az álom, nem engedve, hogy azonnal kivonja magát foglyul ejtő hálójának szálai közül: morcos volt, és nyugtalan, s még mindig ott rezgett körötte a benső fájdalom erős hulláma. Ebből arra következtettem: tán épp Mesterünk mellett állt álmai mezején; azért nem akaródzik visszatérnie onnan, s belépni a valóság rideg tényei közé. Aztán már ő is teljességgel közénk lépett. Közben, hogy testvéreim ébredezni kezdtek, a Mester tűnt el mellőlem, bár továbbra is éreztem Jelenlétének erő-áramát. Mellettem volt tehát, és valamiképpen mégsem, mert egy számunkra láthatatlan tartományba lényegítette át testét, akként, hogy csak Ő láthasson, miközben Ő maga nem látszik. Miután Tamás is bevégezte szokásos fohászát (ő is a ház elé lépett, s csak fohásza végén tért vissza közénk), mindannyian az asztal mellé telepedtünk. Ugyan testvéreim csodálkoztak, hogy Mária üresen hagyja az asztalfőn álló széket, amelyet elfoglalni (érzésünk szerint) Rajta kívül egyikünk sem lett volna méltó, de mert hogy én nem szóltam, ők sem tették ezt szóvá. Akik tegnap a szobában voltak, azért nem, mert hisz ők sejtették: a Mester számára van már az a hely fenntartva, Tamás pedig el volt merülve gondolataiban, ő azért nem, s talán észre sem vette: most nem arra a székre kell üljön, amelyet előtte-nap helyéül tudhatott. Az öreg (aki eközben már visszatért hajnali halászatáról, s aki maga is sejthette: valami készül) szintén egyetlen szó nélkül hozta be, s tette az asztalközépre a hallal, majd a gyümölcsökkel megrakott tálakat, aztán még visszatért, s néhány hideg rizslepényt hozott, azzal maga is az asztal mellé ült. A furcsa tán csak annyi volt az egészben, hogy míg máskor csak az ajtót fedő függönyt igazította a helyére, most az ajtót is gondosan becsukta, mintha valaki súgta volna néki, hogy ekként cselekedjék. Az ajtó tehát zárva volt, s meg sem nyílott: és a Mester mégis megjelent, éspedig alig valamivel távolabb, mint ahol Tamás ült. Az csak tágra nyílt szemmel nézte, egyre nézte a „semmiből” ott termett alakot, s még mindig képtelen volt elhinni: igaz, amit lát! A Mester akkor megszólalt, s köszöntött bennünket, amiként szokta:

25


~~ Békesség néktek! – majd Tamás felé fordult, s azt mondta: Jöjj hozzám, Tamás, és illesd ujjaiddal az én kezeimet, és bocsássad kezedet az én oldalamba, hogy elhidd: igazán ÉN vagyok az, s nem valamiféle látomás… Tamás félve bár, de engedelmeskedett: igaz, a Mester oldalán lévő sebet már nem érintette, a Mester kezén lévő, szögtépte seb kellő bizonyság volt számára is. Akkor végre leborult, s boldogan rebegte: – Én Uram, én Mesterem! Én Áldott Istenem! A Mester lehajolt, s felemelte őt a földről, ahová áhítatosan borult, s kis korholással a helyére vezette, s ismét leültette őt: ~~ Ládd, Tamás: láttál és érintettél, s most boldog vagy. De tudd: boldogabbak azok, akik nem látnak, és akként hisznek. E szavak után Mesterünk is elfoglalta iménti helyét az asztalfőn, s miután megáldotta étkünket, örömmel nézte: mily jóízűen falatozunk. Ő maga nem evett, de elmondta: már előző napon is csak a mi kedvünkért nyúlt ételhez, amúgy az ő testének nincs szüksége arra, amint hogy vízre sem, még olyan kis mennyiségben sem, mint volt annak előtte, amikor ha többre nem is, némi gyümölcsre, kevéske folyadékra mégiscsak szüksége volt. ~~ Később ezt is megmagyarázom részletesebben is: már ha még szükség lesz rá. De azokból, amiket tanítani akarok néktek, magatoktól is meg fogjátok találni ennek okát. Amint végeztünk az evéssel, Magdalai Mária lépett be az ajtón, s örömtől könnyezve köszöntötte a Mestert, majd azt mondta: – Álomban mintha Melletted álltam volna, Uram, s Te hívtál volna: Jöjj, s légy Anyám mellett, míg Én fiaimmal szólok egy-két fontos dologról, amelyet tudniuk kell, mielőtt végleg távozom e Föld színéről… ~~ Álmodtad, valóban álmodtad, és mégsem, mert valóban hívtalak. Anyám szolgálatára kell légy, s nemcsak most, de mindaddig, míg érte nem küldöm az Én angyalaimat. Addig mellette kell légy, bármerre lesz is, aztán ha Anyám is Mellém emeltetik, a te további feladatodat is megtudod. Magdaléna boldog engedelmességgel hajolt meg, majd Máriát átkarolva a kertbe vezette Őt; szívjon egy kis friss levegőt, s pihenjen meg a Nap áldott sugarainak meleg áramában. Attól kezdve Mária Magdaléna az Anya mellett volt, s amikor Mesterünk elküldte Anyját Jánossal, Magdaléna, s még vagy két másik asszony is velük tartott a Júdeai pusztaságba, valamint a Mester néhány híve, hogy legyen, aki gondoskodik Róla, s megoltalmazza, ha a zsidók, vagy akár Pilátus, vagy épp Heródes emberei nyomukra bukkannának. – Mindez, amint mondtam, nem volt véletlen, amiként az sem véletlen, hogy János nem maradhatott az Anyával a városokban, vagy a városok közelében lévő falvakban, hanem a Júdeai pusztaságba kellett mennie Véle, s még ott is egy olyan csöppnyi oázishoz, amely teljességgel kívül esett minden karavánok járta útvonalon. Mesterünk, aki nemcsak hogy ismerte az embert, de látta már akkor Pilátus, Heródes, és a zsidó főemberek mindahány gondolatát is, tudta, hogy egy percen Anyja keresésére indulnak, hogy szavai nyomán felkutassanak és leigázzanak… egy olyan Országot, amely a Föld valótlan fogalmai szerint lényegében nincs, nem létezik, mert csak a Szellemek Valós Világában találhatnák meg azt, amely azonban még az ő számukra nem volt, mert sötétségük végett nem is lehetett volna a Valóság része. Egy Égi Világot, s egy Mennyei Birodalmat akartak volna megkeresni és uralmuk alá gyűrni a Föld színén, s bizony: nem valami irgalmas eszközökkel, de a legdurvább fegyverekkel, amelyek nem az Életet, de a Halált szolgálták mindenkor, s nem a fejlődést és az előrébb és feljebb lépést, de a pusztítást, a rombolást, amelyek a mélység céljai voltak, s maradnak is mindenkor. –

26


Tán ha a fele telt el ama napnak (ismét csak nem ügyeltünk az időre, hisz Mellette ilyesmi nem létezett), amikor újabb kedves látogatónk érkezett, Arimateai József személyében. Ő is inkább csak ösztöneinek, megérzéseinek vezettetésével talált ránk, amint mondta, s lényegében ez ekként is volt: a Mester magas szellemi rezgését követte a tudatában lévő Szellemi Én-rész, mint jó mágnest a vaspor; ekként ha nem akart volna is, ránk talál. Hogy szándéka még erősítette is Szellemi Én-része jelzését, minden kérdezősködés nélkül egyenesen arrafelé indult, amerre amúgy eszébe nem jutott volna, mégpedig Kapernaum külterületének tán legelhagyatottabbnak és legromosabbnak ismert épülete felé. A ház előtt egy pillanatra még meg is állt, mint aki maga sem érti: mit is keres ott, aztán csak benyitott, s amikor végre bent volt, boldog örömmel, áhítatos megilletődöttséggel üdvözölte a Mestert. Aztán bennünket is üdvözölt, majd rátért látogatása voltaképpeni céljára. Híreket hozott, s nem is akármilyen híreket. Épp ama hírek voltak aztán, amelyeknek köszönhetően Jánosnak a tervezettnél (ti. az általa tervezettnél) korábban kellett elindulnia az Anyával, s nem várhatta meg, míg a Mester az Atyához emelkedik. (Igaz: arra a hatalmas történésre visszatértek Máriával, majd ismét belevetették magukat a pusztaságba…) Először Magdaléna beszélte el Józsefnek: hogyan indult a sziklasírhoz asszony-barátaival, s hogyan tértek vissza az asszonyok, miközben ő egymaga maradt a sír mellett, majd azt is elmondta: hogyan találkozott első ízben (és Feltámadását követően elsőként!) a Mesterrel. Aztán József vette át a szót, s egynémely tanácsbéli történésről szólott. – Azon a napon, amelyről most szólottál, a katonák, akik a sír őrizetével voltak megbízva, erős rettegéssel tértek vissza, s hozzá jóval korábban, mintsem őrségük ideje letellett volna. A papok persze először szidalmazni kezdték őket, amiért odahagyták őrhelyeiket, ám amikor azok megjelentették mindama történéseket, amelyek estek; a földindulástól a sír szájának megnyílásáig, s az üres sír látványáig: mind megrémültek. Alighanem akkor egy pillanatra gondolkodóba estek, aztán mégis győzött a józan ész fölött a hatalom féltése, mert hirtelenjében tanácsot tartottak a nép véneivel, aztán már egészen más szavakkal kezdtek szólni a katonákhoz. Egész pontosan maga Kajafás szólott vélük, bár mindannyiuk: az egész tanács nevében, már akik épp jelen voltak ama tanácskozáson. Mert én magam (amiként azt sejthetitek) nem voltam ott, amiként távolmaradt Nikodémus is, mint Attól a naptól kezdve mindig. De ott volt egy-két jó emberünk, s azok részletesen beszámoltak mindenről. Azok ekként mondták el a történteket: „Kajafás behívatta a vitézeket, akik addig odakünn várakoztak, míg a tanácskozás folyt. Mi magunk, és a többi tanácstag is a teremben maradtunk a katonák visszatérte után is, így Kajafás a mi füleink hallatára mondta e szavakat: – Ha bárki kérdezi, mondjátok azt: elszunnyadtunk éj órán a nagy csendességben, s míg aludtunk, ama Krisztus tanítványai jártak ott, és ellopták a testet, s elrejtették, hogy azt hazudhassák az embereknek: íme, feltámadott, amiként jövendölte… Ha ekként szóltok, nemcsak hogy kimentünk titeket a helytartó előtt, de szép összeggel meg is jutalmazzuk szavaitokat, hogy házat és földet vehessetek, s szolgákat, akik szolgáljanak néktek. Akkor megszabadultok a katonáskodástól is, s a magatok uraivá lesztek. A helytartótól, mondtam: nem kell tartanotok, azt mi meggyőzzük a ti ártatlanságotokról. Kell, hogy mindezek ekként terjedjenek el az emberek közt, hogy lázadás ne essék. Tehát amit kérek, magasabb érdekből kérem, s ha engedelmeskedtek, ti is a magasabb célt szolgáljátok, s ekként méltán megillet titeket a bőséges javadalmazás… – mondta, azzal valóban egy-egy zacskó aranyat adott a katonáknak azzal, hogy ha bölcs értelemmel szólanak az emberek közt, s mindenhol, ahol kérdezik őket, még meg is tetézi jutalmukat. Azzal elbocsájtotta őket, s azoknak attól kezdve nem kellett többé sem őrségbe állniuk, sem pedig szolgálniuk: szabadokká lettek egészen, de (ami szintén az alkuhoz tartozott) csak addig a pillanatig, míg ki nem fecsegik: mi is történt valójában. – Hát, gondolhatjátok: egynek nem fog eszébe jutni bárha egy szóval is felfedni a titkot! – tette hozzá József, majd ekként folytatta az eset elbeszélését:

27


Kajafás aztán Pilátushoz ment, s néki is elmesélte a történteket: persze, már a maga fogalmazta változatot. Hogy Pilátus miként fogadta a dolgot… – ki tudja. De az tény, hogy Kajafás azóta titkon keresést folytat embereivel, mert hogy mindenképp szeretné kitudni: hová lett a Mester. – Mert hogy valósággá lett mindaz, amit jövendöltél – fordult most közvetlenül a Mester felé – azt maga is nagyon pontosan tudja, ha nem érti is: miként lehetséges visszatérni a Holtak birodalmából. S épp ez az, amit erősen szeretne megtudni, tán azt vélve: a Titok birtokában örök élete lehet e Földön. Persze Pilátus is hamar átlátott a szitán, főként hogy kémei és besúgói jelentették: miféle titkos nyomozást folytat Kajafás, s a többi Tanács-urak (mert mind kutatni kezdett, ki-ki a maga lehetőségei szerint fizetve a hírekért). Akkor aztán ő is nyomokat kezdett kerestetni, de ő már nem csak Utánad kutat. Amint rájött: mindama történések, amelyek testi halálod percén estek, Égi eredetű történések voltak, s amikor egyes csodás hatásokról hallott, amelyek a Hegyen voltak tapasztalhatóak a történtek percén, s tapasztalhatóak még most is; a Kereszt után is nyomoztatni kezdett, s még ama Longinus után is, aki dárdájával általdöfte oldaladat, bizonyítva: nem szükséges, hogy megtörjék a te lábaid csontját, mert hogy már nincs benned Élet. De Pilátus sem a Keresztet, sem pedig ama Longinust, vagy akár annak lándzsáját nem lelé: pedig már az utóbbival is beérné. Meg van győződve ugyanis arról, hogy ama csodás Erők egy része, amelyek azokat a hatalmas történéseket okozták, nem evilági Erők voltak, s mint ilyenek: bele kellett ivódjanak a Keresztnek fájába, s mert hogy Longinus lándzsája kevéssel azután érte testedet: az is fel kellett vegyen abból valamennyit. De mint mondtam: sem a Keresztet, sem pedig Longinust, vagy annak lándzsáját nem találják, pedig azóta szüntelen az után kutakodnak. Pilátus tajtékzik, mind egyre azt mondja: lehetetlenség, hogy egy akkora hatalmas Keresztet csak úgy elfújjon a szél, elnyeljen a Föld, vagy úgy vigyen el valaki egyik helyről a másikra, hogy annak tanúja ne legyen. Hogy ennek mi lesz a vége: nem tudom… Először jót derültünk a történeten, aztán bosszankodtunk is rajta egy sort. Derültünk, hisz ez a történet azt is jelentette: a papok maguk bizonyították be, senki sem vitte el a Mester testét, hanem Feltámadt az valósággal. És bosszankodtunk is, mert ugyanez azt is jelentette: Mária már most nincs biztonságban attól az álnok seregtől, amely mindenképp a Mester nyomára akar bukkanni. Azt tudtuk, hogy József kellő óvatossággal volt, őt tehát nem követhették, de tudtuk azt is: nem élhetjük le egész életünket akként, amiként az üregbe rejtezett nyulak. Nem magunk végett aggódtunk, csupán Máriát féltettük, s ha Őt biztonságban tudjuk: mit bántuk volna, ha Pilátus és Kajafás, és minden álnok róka egyszerre indul is nyomunkba…! Mesterünk is erre gondolhatott, mert kevés idő múltán Jánoshoz fordult, s ekként szólott néki: ~~ Két napon át még véletek leszek e házban, addig tehát tökéletes biztonságban vagytok magatok is. Utána azonban el kell indulj, hogy biztos helyre vidd Anyámat. Az úton, amely a helyhez visz, amelyet megjelölök néked, nem kell aggódj semmiért: őrizni fogják minden léptetek azok az Égi seregek, akiket akkor mellétek rendelek. És azután sem kell aggódj, mert amíg ott vagytok, senki sem fog nyomotokra akadni, és biztonságban lehettek, míg Anyámért nem küldök. Hogy ezen felül és ezen túl mi lesz még a te egyéni feladatod, azt már majd ott mondom meg tenéked is, s Anyámnak is. Mert elmegyek hozzátok, hogy lássalak titeket, s hogy ti is lássatok engem. Ez, és ennyi volt mindössze, amit a Mester Jánosnak mondott, s az mindjárt készülődni kezdett, persze Máriával együtt, aki maga is tudta: ha Fia mond valamit, nem véletlenül mondja. Mária Magdaléna magától értetődően készült maga is, hogy az Anya kísérőjéül és gondviselőjéül legyen azon túl.

28


Arimateai József hamarosan eltávozott, mi pedig azon kezdtünk tanakodni (persze, csak magunkban): miért mondta azt Mesterünk: két napig… – hová megy azután, s vajon miért hagy ismét magunkra minket…? Még mielőtt belemerülhettünk volna e kérdésbe, Mesterünk megválaszolta azt nékünk, anélkül, hogy hangosan is megkérdeztük volna: ~~ Ne aggodalmaskodjatok! Elhagyom ugyan e házat, de ti is elhagyjátok azt, s útrakelvén tanítani fogjátok az embereket. Én mindvégig mellettetek leszek, ha nem is láttok mindenkor. De ott leszek, és ti tudni és érezni is fogjátok, hogy ott vagyok. Aztán az éjeknek óráin, ha csak magunkban leszünk, sok fontos dologra tanítalak meg benneteket, amelyekkel meg kell ismerkedjetek, még mielőtt visszatérek az Én Atyámhoz, s a ti Atyátokhoz. Azután nem sokkal, hogy Atyámhoz térek, részetekül adom – amint ígértem – a Szent Lelket, s akkortól Az lesz véletek, s ti továbbra sem lesztek egyedül. Utatok végén pedig Én várlak majd mindannyiótokat, mert akarom, hogy ahol ÉN vagyok: ott legyetek ti is. – „Én mindvégig mellettetek leszek, ha nem is láttok mindenkor.” … Ez annyit jelentett, hogy Mesterünk olykor, ha a helyzet akként kívánta, feljebb emelkedett egy olyan dimenzióba, amelybe a Föld színén élők már (és még) nem láthattak át, ám ha arra volt szükség, hogy jelenlétével tegyen bizonyságot a Feltámadás valós voltáról, ismét belépett a látható tartományba, nem kis megdöbbenésére azoknak, akik kevéssel előtte látván-látták Őt, amint holtan függ a Kereszten… – Mária, János és Magdalai Mária tehát készülődni kezdtek, amiként mi magunk is: bár a mi készülődésünk csak olyan volt, mint máskor. Épp csak némi élelmet tettünk zsákjainkba, s megtöltöttük tömlőinket, aztán már csak köpönyegünket kellett vállainkra teríteni, s azzal megvolt. A két nap, amelyről Mesterünk szólott, az öntudatlan gyermekek Boldogságában telt. Mesterünk mellettünk volt a nap minden percén, s Anyja mellett, olykor még éjszaka is bebepillantva hozzá, hogy megsimítsa arcát egy pillantással, egy Szeretetteli gondolattal, hogy aztán ismét mellénk telepedjen le, s a szokott módon merüljön el imádságaiban. Amiként mondta: sem ételre, sem italra, sem pedig alvásra nem volt szüksége: azok nélkül is erősebb és fáradhatatlanabb volt, mint bármelyikünk, beleértve a mindig nyüzsgő, s csak kevés időt alvással töltő vén halászt is. Vélünk volt, s mi Véle a szó legtökéletesebb formájában: ismerte kimondatlan szavaink, s megfelelt rájuk, s még az sem volt ritka, hogy megtréfált minket, aztán olyan jóízűen kacagott velünk, ahogy azelőtt tán egyszer sem, még gyermeksége idején sem kacagott. A két nap ekként gyorsan tovaillant, s mert hogy Mária láthatóan nehezen vált el Egyszülöttjétől, Akit még épp csak visszakapott a Halál irgalmatlan markából, Mesterünk akként határozott, hogy egy darabon elkísérjük Őt, és persze Jánost, aki szintén nehezen vált meg a Mestertől. Ekként aztán együtt keltünk útra. Mesterünk megölelte az öreg halászt, s kétfelől megcsókolta annak ráncok barázdálta arcát, majd hogy mi is elköszöntünk, még azt mondta néki Mesterünk: ~~ Éjjel, ha halászni mégy, figyeld: melyik csillag szikrázik s hunyorog leginkább fejed fölött. Ahhoz igazodj, amikor beveted a hálót, s örömed lesz, mire a Nap megébred… Az öreg bólintott, majd visszatért a házba: nem szerette, nem is volt szokása a hosszas búcsúzkodás; ahogyan egyetlen zsidó férfiúnak sem akkoriban, mert a könnyek joga egyedül az asszonyokat és leányokat illette meg igazán. De mert hogy könnyei akarattalanul is gyűlni kezdtek szemében, inkább visszavonult, s már háza falai közt engedett szabad folyást azoknak. Magunk az útra igazítottuk lábainkat, s napszállatig egyfolytában mentünk. Mert hogy tanácsosabb volt elkerülnünk minden emberlakta helyet, amíg Mária és János is mellettünk volt. Kapernaum városát megkerülve a Genezáret és Magdala közt lévő puszta

29


helyek felé kerültünk, majd onnan az éj óráiban Kánába tértünk; ott a kora hajnali órákban bárkát béreltünk Mátéval, amelyen aztán tovább mehettünk, dél felé tartva, s jobbára az éj óráit használva utazáshoz. Mi csak a Tábor-hegyig kísértük Máriát, Józsefet és Magdalénát: ott azonban már várt reájuk az a három férfiú, akiket a Mester kiválasztott: legyenek ők is Anyja szolgálatára, amíg szükséges. A három, nálam tán tíz esztendővel is fiatalabb férfi boldog örömmel vállalta a Mester által reájuk testált tisztséget, majd miután áldást vettek a Mestertől, hamarjában hozzáláttak a saját bárkájuk előkészítéséhez, hogy már azzal folytassák tovább az utat a Jordánon hajózva egészen a Gerizim-hegy magasságáig. A tervek szerint (amelyet a legidősebb férfiú mondott el Mesterünknek) onnan már a hegyet megkerülve, s a hegyi emberektől állatokat, s mindenféle szükséges holmit vásárolva a szárazon közelítik meg a Lüddától délre lévő kis oázist. Mesterünk, hogy az útitervet meghallgatta, jóváhagyólag bólintott, majd elbúcsúzott Anyjától, s hogy a másik bárka már útra készen állt, magunk is elköszöntünk Tőle és Jánoséktól, aztán egy ideig még a parton állva figyeltük az egyre távolodó bárkát, amely mind kisebbé és kisebbé lett, míg egy kisebb kanyarulatban egészen el nem tűnt a szemünk elől. Akkor aztán magunk is folytattuk utunkat, bár mi már nem bárkán mentünk tovább. Azt egy negyedik emberre, és annak testvérére bízta Mesterünk: vigyék vissza ama férfiúnak, akitől mi Mátéval kibéreltük, s aztán térjenek vissza a hegyre, ahol élnek. Azok is elmentek tehát, s mi gyalog folytattuk utunkat, s hamarosan a Tábor-hegy lábánál, s a hegyoldalban élő pásztorok közt voltunk. Akkor persze már csak magunk, mert Mesterünk, amiként azt előre jelezte; már egy másik dimenzióból figyelte a történéseket. Úgy volt, amiként azt előre megmondta: mi éreztük, hogy mellettünk van, de nem láttuk, amint nem látták Őt azok sem, akikkel szólnunk kellett. A pásztorok körbevettek minket, s szíveik tisztaságával hallgatták azokat a Tanításokat, amelyeket szóltunk nékik, s amelyeket szólnunk a Mesterünktől tanultuk. Tanításaink mindenkor egyszerűek és érthetőek voltak, hisz a Szeretetről, a test s a lélek tisztaságáról, annak mérhetetlen fontosságáról szóltak, s ezeket ember nincs, aki meg ne értené: legfeljebb olyan, aki nem fogadja el… Így jártuk végig a Hegy szinte minden nagyobb házcsoportját, majd a hegy közelében épült kis településeket is. Azok közül, akik ott voltak a Jeruzsálemi drámánál, nem is egy kérdezte meg tőlünk: miként van, hogy még mindig azt hirdetjük, amit a Mester mondott nékünk, holott magunk is láthattuk: meghalt, ekként semmiképp sem lehetett az Istennek Fia, akinek állította magát. Ezeknek a Feltámadásról szóltunk, s arról: – Immáron bizonyos, s épp maguk a papok tették bizonyossá, hogy van Feltámadás, mert hisz Mesterünk feltámadt: ha a papok ezt titkolni akarják is. – S hogy elmeséltük nékik, amit, s amennyit József szavaiból elmesélhettünk, már azok is akként vélekedtek: bizony, a papság önnön csapdájába sétált bele. A Tábor-hegy után Nainba tértünk, (itt megmutatta magát Mesterünk az emberek közt is, méghozzá két ízben is: egyszer ama háznál, ahol működése kezdetén az első Csodát tette, s itt az azóta született fiúcskát, s az alig pár hetes kisleánykát meg is áldotta, s megdajkálgatta egy cseppet, majd másodszorra már a zsinagógában, de ott már akként, hogy az emberek csak a legutolsó pillanatban döbbentek rá: Ki is Az, Akinek szavát, s Tanítását hallották az Istenimádás végeztével… de mire erre rádöbbenhettek, mi már úton voltunk, s a szokott Tér-Idő összevonás segítségével hamarosan a Gerizim-hegyiekhez értünk. Ezek még a Táborhegyieknél is nyitottabb szívvel hallgatták szavaink, hisz jól emlékeztek a Mester minden egyes szavára, s hogy szavaink végére értünk, szinte egyszerre sóhajtottak fel: bárha egyszer is láthatnánk Őt… … s mire a mondat végére értek, Mesterünk halkan rájuk köszönt, amiként mindig is: ~~ Békesség tenéktek… Az emberek öröme határtalan volt, bár csak lassan értették meg: miként lehet, hogy egyik pillanatban még sehol sem látták a Mestert, a következőben pedig köztük ül, s nyugodt hangon köszönti őket; holott épp előtte siratták keserves sorsát…

30


Mesterünk akkor csak mosolygott kérdésükre, s mindössze annyit felelt: ~~ Mondottam már tenéktek, gyermekeim: ami az embernek lehetetlen, az mind lehetséges az Istennek. Ma még hiába is mondanék ennél többet: nem értenétek. És nem is kell, hogy értsétek, mert majd annak is eljő a maga ideje Útjaitok során. Most elégséges, ha szívetekből tudtok Szeretni mindeneket, úgy, akként, amiként Én szeretlek benneteket. Úgy tűnt: az emberek valóban beérték ezzel a válasszal, s akkortól már csak a maguk ügyesbajos dolgait mesélték a Mesternek, ahogyan az a legutóbbi alkalommal is történt. Estefelé aztán elbúcsúztunk tőlük, s elindultunk, de csak a legközelebbi tisztásig mentünk. Ott aztán letelepedtünk, s miután ettünk, Mesterünk beszélni kezdett: ~~ Azt ígértem néktek: tanítani foglak titeket, épp úgy, amiként ti tanítjátok az embereket. Nos, itt az alkalom, s itt van mindjárt az első, amit tudnotok kell. Mert magatok is erősen tanakodtok azon: hogyan lehetséges, hogy visszatértem a Halálból az Életbe… Nos, ahhoz, hogy válaszomat megértsétek, először azt kell tudnotok: mi a Halál, és mi az Élet. Mert egyik sem az, ami, vagy aminek vélitek, mégpedig azért nem, mert a Halál – az Élet, és amit ti Életnek gondoltok, az a Halál. Ugyan legtöbben korábbi Útjaitokon már meglehetős közel emelkedtetek ennek az Igazságnak a Felismeréséhez, és mégis oly távol vagytok a valós Felismeréstől, mint völgy a hegyoromtól. Igen, barátaim, méghozzá azért, mert még nem vagytok teljesen tisztában az Utak Törvényével, s azok okával. – S most hadd szúrjam Mesterem szavai közé: amely Tanításokat most át kívánok adni, már le kell fordíttassam munkatársammal a ti korotok nyelvezetére, hogy számotokra is érthetővé tegyem a Tanítások magasabb szintű, legbensőbb Lényegét. E Tanításokat mi még egy sokkal egyszerűbb megfogalmazásban, bár tartalmában az alábbi közlésektől semmiképp sem eltérő módon vehettük át a Mestertől, hisz még szavaink és szóképeink is egyszerűbbek, ha úgy tetszik: kezdetlegesebbek voltak. Ha úgy, akként mondta volna el Tanításait, amiként azt munkatársam át kell néktek adja, még annyira sem értettük volna, mint a mi saját szintünk nyelvezetén: amiként ti sem értenétek egy szót sem mindebből, ha e Tanítást úgy, akként adnám át néktek, ahogyan mi kétezer évvel korábban, mint Tanítást: átvehettük. S nem csak nyelvezete végett kellett sokkal egyszerűbb formában kapnunk e Tanításokat, de azért is, mert a Föld egésze még épp csak kiemeltetett a második szférából, míg a Föld teljes emberiségének szellemisége épp csak a második szféra egyes szintjeiig volt képes felemelkedni. Legalábbis az átlag, de mert hogy „a kivétel erősíti a szabályt”: mi is olyan formában kellett megkapjuk a Tanítást, ahogyan azt tovább kellett adjuk, hogy érthetővé tehessük a reánk bízott Testvérek (vagy inkább azok Szellemi Én-része) számára. De ti már akként kell kapjátok, amiként az a ti Szellemi Én-részeitek, és a ti tudatotok számára megfelelő. S most folytatom tehát a magyarázatot, de már a ti fogalmaitok, a ti szavaitok, s a ti szellemtani ismereteitek szintjéhez igazítva az adott Tanítások megfogalmazási módját és azok rezgésmagasságát, mégis úgy, akként, hogy megmaradjunk azon a szinten, amely már mindannyiótok számára érthető, vagy könnyen megérthető lehet. ~~ Amint mondtam: a Szellem az Atya Ős-tisztaságában, mint az Atya legmasabbrendű Bölcsesség-eleme, a Teremtő Gondolat Erejében lépett Létbe. Hogy ez mikor, hány százmillió éve, vagy hány százmilliárd éve történt: ma sem lényeges, mert hogy a Teremtő fogalmai szerint nincs, és nem is volt Idő, amiképpen nem is lesz soha, mert Ő A Végtelen és Örök, s a Mindenható. Az Atya legelső meglátott Gondolata, amelyet kimondott, hogy megfogalmazza a Mindenséget, mint Valóságot, tehát Önmagát: a Fiú. A Fiú is megfogalmazta aztán önmagában az Atyát, s e két, egymás felé irányuló SZÓ: a Szeretet legmagasabb rezgésű eleme, a LÉLEK maga is Létbe emelkedett, hogy összekötő elem, de

31


egyben harmadik Személy is legyen az Atya és a Fiú közt, de szorosan be is olvadva az Atya és a FIÚ megbonthatatlan EGY-ségébe. Aztán a Fiú is megfogalmazta… – nem önmagát, de már azt, amit mint létezhető Valóságot az Atyában meglátott, s mert hogy Szelleme közepéből, ha úgy tetszik: szívéből fakadtak e képek, azt mondta: Legyen… – és Szíve e gondolatának végtelen sokaságú kis sugara kiáradt a Mindenségben, megrezegtetve ezzel a Mindenség-elemek egy részét, amelyek a Gondolattól telítődve Szellem-szülöttekké, Embrió-szellemekké lettek. Az Atya, aki meglátva az önmagáról megfogalmazott, s kimondott SZÓT: létbe emelte (önmagába sugározta) a Fiút; most ama kis Embrió-szellemeket is meglátta, s szerette őket, mert azok Ő voltak: rész voltak egészéből, és rész voltak a Fiúból, aki EGY Ővéle, s ekként Maga Az Atya. Az Atya meglátta tehát e kis Szellem-lényeket, s Bölcsességével felismerte azokat, hogy azok Belőle, Benne és Általa Léteznek. E Felismerés révén, s mérhetetlen Szeretete Ereje által feltöltötte azokat Önmagával, kiemelve azokat embrió állapotukból, hogy elindulhasson mind a Legmagasabb Rendű Bölcsesség felé, tehát arra a szellemi szintre, amelyen már képesek lesznek felismerni az Atyában önmagukat, és önmagukban a Teremtőt, és felismerve egyidejűleg mindahány Rész-ben Önmagukat is, az Atyát is és a Fiút is, aki Létüket megfogalmazta, meglátva őket, mint lehetséges Létezőket, s felismerve az Atya és a FIÚ Szívében rezgő Szeretetet is, aki a LÉLEK. Az Örök Fejlődés Törvénye értelmében ez számtalanszor ismétlődött újra és újra és újra, s ismétlődik még ma is, amiként ismétlődni is fog a végtelenségen át. Aztán az Elsőd-teremtettségű Szellem-lények el is érték azt a Bölcsességi fokot, amikor már meglátták Önmagukat a Teremtőben, meglátták és megérezték a Fiúban a Teremtőt, s a Teremtőben a Fiút, s meglátták e Kettőben a Lelket, a Harmadik Isten-elemet, és meglátták önmagukban és egymásban is az EGY-et, és a Teremtett Szellemek mindegyikét az EGY-ben. S nem csak meglátták: meg is értették a Teremtés, s a Mindenség legmagasabb szintű, legbensőbb LÉNYEGÉT. Ez volt az a Bölcsességi szint, amikor már módot kaphattak arra, hogy megértve, felismerve, majd meg is érinthetve a bennük rezgő, s mindenkor az Isteni EGY-ség felé szökő Szeretet energia-szálával az Atya és a Fiú közt Létbe emelkedett harmadik Isten-elemet: a Lelket is, s annak erejével töltekezve már maguk is képessé váltak arra, hogy meglássák, s megfogalmazzák a maguk külön világait az EGY-ségben, vagyis a Végtelen Teremtőben. Ők a maguk gondolat-energia lényeit elsőként a Fiú, majd a Fiún keresztül az Atya elé kellett tárják, hogy az Atya betölthesse azokat a Harmadik Elemmel: a Szentlélekkel, vagyis kettejük, az Atya és a Fiú legmagasabb rendű, legbensőbb Lét-lényegével, amelynek egy eleme csak így, ekként íródhatott az újszülött gondolati Lét-elemekbe, de amely Szent és Éltető Erő ott élt bennük és mellettük és köröttük, hisz az volt szellemi Ételük és az volt szellemi Italuk. Attól, és az által éltek az Atyában és a Fiúban. Azonban ezen Elsődök egy bizonyos csoportja meg akarta kerülni az Atyát és a Fiút, hogy azok a Létbe emelt Szellem-gyermekek ne a Végtelen Teremtőben, csupán bennük magukban létezzenek, az ő kis Rész-elemeiket ismerve meg, s azt fogadva el Mindenségnek, hogy ezáltal nagyobbá, és erősebbé váljanak a Végtelen Mindenségen belül, mint bárki más; akár mint maga az Atya és a Fiú. Ehhez azonban arra lett volna szükségük, hogy az Atyát és a Fiút megkerülve: közvetlen merítsenek Embrió-szellemeik számára a Harmadik Isten-elemből, amely nélkül egyetlen Élő sem léphet létbe. Ez volt az a bizonyos „Tiltott Gyümölcs”: Az Atya és a Fiú közt örökkön létezett Szeretet első Gyümölcse: Isten-elem maga is, amely nélkül épp úgy nincs, mert nem lehet ÉLET a Szó egyetlen egy formájában sem, amiként nem lehetne a Fiú – az Atya nélkül, de nem lehetne az Atya sem a Fiú nélkül, hisz a Fiú az Atya önfelismerésének első és egyetlen Élő Tükörképe,

32


az Atya LÉT-kinyilvánításának első rezdülése. Aki (vagy még csak ami) nem tudja önmagáról, hogy van, az nincs a Szó valódi értelmében, mert bár létezik: léte öntörvényű, terméketlen és értelmetlen, mert csak önmagáért való, de akaratától független, hisz még nem bír, nem is bírhat akarattal. Ahhoz ugyanis, hogy valamit akarjunk, rendelkeznünk kell Létismerettel, Lét-tudattal, egyéni individuummal, azzal, ami mi magunk vagyunk, s amihez igazítani akarjuk azt a valamit, amit akarunk. Már maga a szó: „Akarom” jelzi: ki az, aki akar bármit is. (És itt a szót már szellemtani értelemben felbontva már megkapjuk akaratunk egyetlen helyes irányát: AKAR-OM! Amely akaratunk megegyezik az Atya és a Fiú legbensőbb LÉT-LÉNYEGÉVEL, az ÓM-mal, tehát a legmagasabb szintű, a tökéletes Szeretettel, amely az egyedül helyes irány és Cél felé vezeti Létünk kicsiny hajóját!) A teremtmények ezt akként élték meg, amiként a Valóságban volt. Akként tehát, hogy a saját létezésükről megalkotott ismeret, felismerés egy és ugyanaz volt az Atya és a Fiú Létezéséről való felismeréssel. Az Ő és a Vagyok egyazon értékkel élt és rezgett bennük, s e Rezgés volt számukra (és bennük) az elsődleges LÉT-ELEM, mert ez tette EGY-gyé őket az Atyával és a Fiúval. E LÉT-ELEMET a Harmadik Isteni Személy tartotta, s tartja mind az Örökkévalóságon át örök körforgásban az Atya, a Fiú, és minden egyes ISTEN-RÉSZ, vagyis Teremtmény között, de összeköti a TELJESSÉGET Önmagával is, mert hisz abban áramlik, abban lüktet és pulzál: az Atya és a Fiú közt, mint MAGA A LÉTEZÉS-TUDAT, A SZELLEMI ERŐ, s a TEREMTŐ AKARAT, míg az ISTENI EGY-ség és a Teremtmények közt úgy, akként, mint millió és trillió és qadrillió és végtelen számú Energia-sugár, amely nemcsak az Atya és a Fiú Legfelsőbb szintű LÉNYEGÉVEL tartja őket örökös kapcsolódásban, de egymással is, kiáradva a Végtelenben, mint megállíthatatlan és megköthetetlen és soha el nem gyengülő ISTENI SZERETET-SUGÁR. Az Elsődök egy része tehát e harmadik ISTENI SZEMÉLYBŐL: az ISTENI TEREMTŐ ERŐBŐL akart meríteni, s mert ezt másként nem tehették volna, úgy akként próbálták meg azt, hogy magukba zárva a folyamatosan áramló ERŐT, azt nem továbbították a lánc soron következő eleme felé. S ezzel átlépték az egyetlen határt, kiszakítva magukat a BÖLCSESSÉG örök körforgásából, megszakítva a láncot, amely a Valóság értelmében nem szakadt meg, mert nem szakadhatott meg, de mert hogy a TÖRVÉNYT áthágva, a Bölcsesség Teljességétől eltérő irányú gondolat megvalósítására akarták használni a Tökéletes Bölcsesség Energiáját, a disszonancia rezgése ellentétes irányú spirális forgó mozgás felvételére késztette a tökéletes pozitív ERŐT. (A Törvény, amely a Legmagasabb szintű Isteni Bölcsesség ugyanis a Mindenségben áradó Szeretet-energia szüntelen befogadását és annak szüntelen továbbadását mondja ki, hogy fennmaradjon az Örök Körforgás, a szüntelen mozgás, ami a Lét alapja, mert mozgás nélkül nincs, nem létezik fejlődés, anélkül pedig nem létezik maga a LÉT sem…) Így, ekként megfogalmazták maguknak a Tökéletes Pozitív Elv ellentétét: a tökéletes negatív elv lehetőségét. De még csak annak lehetőségét fogalmazták meg, s még visszatérhettek volna, ha a Törvény értelmében továbbítják az ERŐT, visszatérve a Teremtő Elv tökéletes formában (bár még meglehetősen alacsony szinten, de már akkor is Tökéletes Módon) való megéléséhez, ahogyan azt sok meg is cselekedte. Akadt azonban olyan is, s nem is kevés (bár még így is csak csepp a Végtelen Mindenség Óceánjában!) aki továbbra is ragaszkodni akart a maga fogalmazta „Teremtő elv”-hez, ezzel lényegében már magát az elszakadást, az Egyetemes Ő VAGYOK TUDAT-ból való kiszakadást is megfogalmazva magában; ÉN VAGYOK érzetté változtatva az Ő VAGYOK tudatállapotot. S itt a lényegi különbség tán éppen az, hogy ameddig az Ő VAGYOK: TUDAT-ÁLLAPOT, addig az ÉN VAGYOK már csak TUDAT-ÉRZET. Már nem tudta a szellem, csak akként érezte, érzékelte, hogy külön vált, s teljességében függetlenedett tette által az Atyától, s minél

33


mélyebbé vált benne ez az érzet, annál mélyebb nyomot hagyott tökéletes Szellemi Tudatában, s annál mélyebben nyomta tudatát a hamis kép, mind lejjebb és mind távolabb sodorva a Tökéletestől a tökéletlen, a hibás (a bűnös) felé. S ebben a hamis érzetben már meg tudta fogalmazni a maga utódait, a maga teremtményeit, de már nem a Teremtő Erőből; csupán a saját tudatából, vagy a mellette haladó, s szintén a helytelen irányba haladó tudatából merítve az ehhez szükséges többletenergiát. Ez az energia azonban mind gyengébb, és mind sűrűbb lett, merthogy az ellentétes irányba fordult Szellem attól kezdve nem akart az Atya energiájából meríteni, s ha az ERŐ, amely továbbra is áradt felé, betöltötte a mindinkább önmagába záródó Szellemet; annak is minden részét átlényegítette a maga elképzelése, a maga új Világ-képe szerint. Aztán a Szellem elért egy bizonyos pontot, egy bizonyos tűrés-vonalat, amelyet azonban nem léphetett át a Teremtő ELV-től való teljes és végleges elszakadás nélkül, amely tűrésvonal alá ereszkedve a Szellem felbontotta volna önmagát, s ismét mint megfogalmazásra váró Mindenség-elem: részeire bomolva lebegett volna a Mindenségben, továbbra is az Atya és a Fiú részeként, s a harmadik Isten-Elem által táplálva, de már megfosztva Ő-vagyok állapotától, egyéni individuumától, már csak mint az Ő része, de már a VAGYOK joga és annak ismerete nélkül. Azon a bizonyos ponton tehát a Teremtő Akarat a Kegyelem Törvénye értelmében lefedte, leárnyékolta a kiszakadni készülő Szellemet: s az már csak az önmagáról megfogalmazott, új ÉN-Vagyok-érzet képében folytathatta megkezdett útját. Ezek az ÉN-képek, vagyis a Szellem-lét utolsó fázisa alá süllyedt, de még a mélység, tehát a fizikai lét legfelső szintjén lebegő Szellemi képzetek; vagyis a felsőbbrendű ÉN-ek (amelyek mint mondtam: a fizikai síkok legfelső szintjén álltak, így későbbi Én-képeik felsőbbrendű; de már a Szellem alacsonyabb rendű, mert már fizikai elemekkel terhelt megfogalmazódásai voltak!) egy ponton felbontották Ön-Egy-ségüket is, azaz megbontották duál-állapotukat, amely állapot lényegében az Atya és a Fiú Isten-elemeit foglalva magában megadta és kitöltötte az Ő VAGYOK TUDAT egészét, teljessé és tökéletessé téve a Szellemet. Ekkor a dualitásukból kilépett Szellemi ÉN-felek megfogalmazták a MI vagyok létállapot-képet, vélvén: ha összefognak ÉN-párjaikkal, s már külön-külön, de még közösen, egy cél érdekében igyekeznek energiához jutni, több energiát nyernek, tehát többet is tudnak a maguk gondolati irányához igazítani, s így végül erősebbé válnak, mint a Teremtő. Aztán hogy ez sem járt sikerrel, kezdett felbomlani a második Isteni Lét szint is, amelyen még a MI állapot keveredett az ÉN-érzettel, s nem maradt belőle más, mint az ÉN, de már az is csak megbontott, s önmagával, önnön duál-felével is meghasonlott állapotban, tehát már önmaga ellen is fordulva, önnön másik felének támadásával. Innen, erről a szintről az ÉN-felek már csak egy-egy Szellemi Én-részt indíthattak tovább, engedve azokat abba a mélységbe hullani, amelyen az ÉN - fél (tehát az útra küldött Én-rész felsőbbrendű ÉN-je) képessé vált felismerni a veszélyt, s képessé vált visszafordulni a hibás útról, hogy visszaemelkedjék… - de már akkor egy bizonyos pont után nem tudta: hová akar visszaemelkedni, mert a FENT - tudat is lefedődött benne, így egy ponton megrekedve várakozott, míg le nem nyúlt érte a Kegyelem, vagyis míg egy-egy Szellem-testvér el nem indult, hogy felébressze benne a FENT ismeretét, annak egy kicsinyke, s mindenkor az adott mélységnek megfelelő részét. Akkor azonban már nem volt többé lehetősége rá, hogy visszaforduljon: azonnal legalábbis nem, de mert a mélység felé való vágyakozás indította el jelen Útjára; először meg kellett ismerkedjen a mélységgel, vagyis azzal a közeggel, amelyet megfogalmazott magának. A karma Törvénye tehát hatni és működni kezdett, s attól kezdve az Én egy önmaga által létbe-hívott, tehát önmagából leválasztott, és útra küldött Én-rész révén, azon keresztül indulva Útjára először le, a mélységek mélysége felé. A szellemi LÉT legmélyebb ellentétéből: a fizikai nem-lét állapotából kellett aztán elindulnia, hogy fokról fokra kiemelkedjék a nem-lét állapotból, s belépve a fizikai lét állapotába: már abban haladjon, fejlődjön, s emelkedjék egyre feljebb és feljebb.

34


Amikor az Én-rész útra kel, az ÉN mély, szinte „halál-értékű” állapotba kell merüljön, s míg az Én-rész a fizikai síkok valamelyikén, egy-egy fizikai testbe zártan „él”, az ÉN lényegileg nem él, mert az Én-részhez csatolt energia hiánya olyannyira elgyengíti, hogy léte valóban csak lét, de nem Élet a szó magasabb rendű értelmében. Aztán ha a test működése leáll, vagyis a fizikai lény meghal, a Szellemi Én-rész kiemelkedik abból, s a megtapasztalások, vagy a (bármilyen okból) vállalt feladatok energiáit magával víve ismét felemelkedik, hogy egy bizonyos idő múltán ismét az ÉN egészéhez csatolódva beírja az ÚT mindahány eredményét az ÉN egyéni tudattárába. Amikor tehát a fizikai test „él”: a Szellem, pontosabban annak mélybe süllyedt, megosztott ÉN-képe nem él, lényegét tekintve „halott”, s amikor a fizikai test tudata átlép a Halál állapotába, a valós ÉN életre kel, de már a korábbitól eltérő, s éppen az Én-rész által bevégzett, vagy megoldatlan maradt Élet-film energiája szerint; magasabb, vagy a korábbinál is alacsonyabb szinten. Ezeket a szinteket (az egyes szférákat, s azok dimenzióit) is a mélybe vezető Út során fogalmazták meg az Ő VAGYOK állapotból kiszakadt, majd az ÉN vagyok-érzetbe süllyedt, s mind lejjebb és lejjebb ereszkedett ÉNképek, először még valóban ők, aztán már az útra küldött Én-részek, amelyek hosszú időn át követték azt az Elsődöt, amely először fogalmazta meg a maga helytelen Lét-irányát: vagyis Satanát, aki az ellentét fejedelme mind a mai napig. Tudom (fejezte be Tanítását a Mester) most még több olyasmi ért el elmétekhez, amit nem vagytok, mert nem lehettek képesek megérteni: de ez ekként is van rendjén. Most egyelőre legalábbis még igen. Amikor azonban részesei lesztek a Lélek Keresztségének, rálátással fogtok bírni korábbi Útjaitokra: s akkor már egy nem lesz közületek, akiben értetté ne válna mind az, amit most elmondtam. – Mi akkor és ott mosolyogtunk, hisz elképzelhetetlennek éreztük, hogy ne értenénk mindazt, amit a Mester tanított. Ez annál is inkább érthető, mert ha a Lélek keresztségét még nem tudhattuk is a magunkénak; a Mesterünk tudatából kiáramló Erő oly magas szintű volt, hogy betöltötte elménket egészen. Így, ekként persze egyszerű és érthető volt minden szó, és minden szó-kép tisztán és világosan villant benső látásunk elé, tökéletesen képbe állítva számunkra a Nagy egészet: és mégis… Hogy mennyire kevés volt az, amit mindebből igazán, a maga teljes valóságában megértettünk, már csak akkor tudatosodott bennünk, amikor a Lélek által megvilágosodva idéztük fel e Tanítás egyes szavait, mondatait. Akkor már képessé váltunk kibontani magunkban azon dolgokat, amelyek már korábbi Útjaink során beleíródtak szellemünkbe. Ezen Felismerések azonban az Út kezdetén még zárva kellett legyenek előttünk ahhoz, hogy Utunkat az adott korban végigjárhassuk. Amikor a Tanítás végére értünk, még elmondtuk Mesterünkkel estéli fohászunkat, majd mindannyian nyugovóra tértünk. Én ugyan még egy ideig a Mester mellett ültem, s a szikrázó csillagokban, a Hold sugarainak fenséges táncában gyönyörködtem, éreztem, éltem és élveztem a Mesterből felém áradó ERŐT. Aztán magam is leheveredtem, s hagytam: hadd ragadjon magával az Álom gátat és határt és legyőzhetetlen nehézséget nem ismerő árama, s repítsen el, és fel: mind messzebb és mind magasabbra: tán a Teremtő Szívéig, ahonnét egykor balga fővel kiszakítottam magam. Én is: amiként annyi más Testvérem, akikkel most egyazon Úton lépek lassan, de lépek megállíthatatlanul az elhagyott, Ősi EGY-ség felé, hogy Rész legyek abban, s hogy az Egésze legyen énem mindahány, bárha legkisebb részének is. Amikor megvirradt, szokásom szerint felébredtem, s első pillantásommal mindjárt Mesteremet kerestem, ám hiába! Felültem, majd fel is álltam, s már úgy vallattam tekintetemmel a fákat: hátha meglátom Mesterem hónál fehérebb, habkönnyű öltözékét a fák sötétlő törzsei közt, majd el is indultam, hogy megkeressem, amikor váratlanul megszólalt. Ott állt közvetlenül mellettem: a kezem sem kellett volna kinyújtanom, hogy elérjem. Nem értettem, hisz csak az előtte lévő pillanatban is tekintgettem arra, s akkor még nem volt ott, most pedig… - aztán hogy mosolygó arcát láttam, magam is elmosolyodtam, bár továbbra

35


sem értettem a dolgot. De minthogy már nem először tapasztalhattam meg e megmagyarázhatatlan jelenséget, úgy véltem: ha meg kell hogy értsem, Mesterem úgy is megmagyarázza. Ekként is lett. Mesterem letelepedett egy kidőlt fa törzsére, s helyet mutatott maga mellett, majd azt mondta: ~~ Ne csodálkozz, ha látván-látod; s mégsem érted ami történt. Nem is értheted, mert földi ember-éned, s annak tudata még túlságosan foglya az anyag mindenhatóságának. S te már még csak nem is olyan mértékben vagy e tévhit foglya, mint más, hisz nemcsak hogy Mellettem jársz, s ekként birtokod lett számtalan Felismerés, de korábbi Utadon is azt kerested, ami az anyag fölött és mögött van. Akkor még nem találtad meg az elemek Törvényét, mert ugyan egy másik Világban kerested azt: még mindig nem Ott, ahol ama Törvény megíratott! Nem az Atyánál, és nem Nálam kerested: s ez is így volt rendjén akkor, mert nem segítettél volna véle a Föld, de a Teremtettség egyetlen szellemcsoportján sem, ha olyan ismereteket hozol le, s adsz ember-testvéreid kezébe, amelyre sem ők, sem pedig az Idő nem érett meg. Most azonban már majd kinyílik számodra ama Törvény kapuja, hogy ismerhesd az Elemek szerkezeti felbontásának és újbóli felépítésének módját. Bár még most sem élhetsz majd korlátlan szabadsággal e Bölcsesség-elemmel: de amikor tiltott lesz azzal élned, mert olyan feladat elől menekülnél el általa, amelyet pedig felvállalnod mindenképp szükséges, meg fogod azt érezni. Akkor azonban már önként kell tudj lemondani ama Bölcsesség-elem használatáról, hogy igazán, a maga teljességében tölthesd be korábbi Vállalásodat. Mindezekről azonban most még nem szükségeltetik többet tudnod, ám ha annak lesz itt az ideje, mindent megtudsz a Tér, az Idő és az Erő mibenlétéről. Mesterem itt egy kis szünetet tartott. Én véltem: már csendességbe merülve akarja megvárni, míg testvéreim is felébrednek, ám nem ez történt. Váratlanul ismét megszólalt, s ezeket mondta: ~~ Az ember (s itt már nem rólad, és még csak nem is testvéreidről szólok) fura elmével bír. Véli: Igaz, és mély Hittel él; de csak azt fogadja el a valóság részének, amit lát, amit pedig nem lát, az nem is létezik számára. S ez gyakorta még akkor is így van, ha az elme már befogadta a Tudás egyes elemeit, mert csak azon Tanításokat és Igazságokat és Törvényeket képes elfogadni, amelyeket (jól-rosszul) maga is meg tud magyarázni, s elő tud idézni. Ez így volt kezdettől, s így lesz még hosszú időn át, mert csak lassan, fokozatosan lehetnek képesek felismerni, s mint Igazságot: elfogadni az Ősi Bölcsesség mindahány elemét, s ezt a folyamatot nem gyorsíthatjuk fel számukra, hogy az ekként megszerzett Ismeretek ne hiányosan ragadjanak meg Szellemeik mélyén. Korlátok közé vannak tehát szorítva: önnön gyermeteg voltuk korlátai közé, s ezt a korlátot csak kevesen fogják tudni lebontani elméjükben: akik viszont képessé válnak erre, s az általuk megismert-meglátott Világ Igazságairól és Törvényeiről, vagy ama másik Világban látott képekről, az ott (vagy onnan) hallott hangokról fognak szólani, azokat fantasztának, képzelgőnek, vagy épp elméjükben háborodottnak fogják mondani, csak mert amit látnak, hallanak, tapasztalnak: nem tudják meggyőző módon embertársaik elé tárni; s éppen azért, mert embertestvéreik elméje még zárt a Fent Világa felé. Ekként van ez a dimenziók közti kapcsolódással is. Az emberek idejük egy részét már most az azon való töprengéssel és álmodozással töltik: vajon elképzelhető-e az, hogy más Világok lakói térnek hozzájuk, s ha igen: miként tudnának azokkal szólni, vagy miként láthatnák azokat. Különböző elképzeléseik vannak ugyan, viszont ha azt mondanád nékik, hogy a Föld színén, vagy bármely más pontján a Teremtettségnek valósággal is léteznek ama Lények, s azokkal fel lehet, és fel is kell vennie az emberiségnek a kapcsolatot; mint ördögöktől megszállottat kezelnének. Pedig ekként van! Sem a Föld színén, sem másutt a Teremtettségben soha, egyetlen Szellem, vagy egyetlen Lélek-lény sincs egyedül, mert mindenkor számára (még) láthatatlan Szellemlények és Szellemi elemek sokasága veszi körül: de ha ezt mint Igazságot, elébük tárnád, már most háborodottnak mondanának, amikor

36


pedig még élénken kell hogy éljen az emberek elméjében mindannak emléke, amelyeket fizikai testem halálakor tapasztaltak, s amelyek egészen nyilvánvalóvá tehették volna számukra a Fent világának Valósságát, s a maguk fizikai törvényeit felülíró Törvények erejének elsődleges voltát. Mert a Valóság része, sőt: Törvénye, hogy sohasem vagytok, mert nem lehettek magatok. Sőt: amikor a leginkább egyedül érzi magát egy-egy ember; akkor vannak körötte a legtöbben a Fent Világának képviselői közül! A sokaságban ugyanis egyetlen elme sem képes elmerülni önmagában, s nem képes önnön benső világával foglalkozni. Sokaságban az elme tisztábbik része zárt, s csak a vadabbik, a durvábbik része nyitott: ekként védi magát a tudatba ágyazódott Én-rész. Ennek élő példáját, bizonyságát láthattad és hallhattad, amikor a tömeg szinte egy emberként kiáltotta: Feszítsd meg! Ha ezt a tömeget elemeire, tehát egyénekre bontva kérdezték volna meg – mondjuk egy csendes elmélkedéssel eltöltött óra után –, talán egy nem lett volna, aki azt akarja: ama Barabbást engedjék szabadon. Ám a tömeg már ezt akarta, mert a tömeg mindig is inkább befolyásolható, mert tömegben elsiklik, kisebbnek látszik az Egyén felelőssége úgy az egyes cselekedetekért, mint a kimondott Szóért. Ezzel természetesen az ellentét is tisztában van: hisz ő maga is már csak akkor mert nyíltan a Teremtő ellen fordulni, amikor többeket el tudott hitetni a benne megfogalmazódott áligazság valós és tiszta, előrébb és feljebb; a Teremtő Szintjéig vivő voltával. Ha egymaga kellett volna elinduljon mélybe vezető Útján, el sem indul, de ott maradt volna benne a Gondolat: el kellene induljon, hogy teljességében hasonlatossá, vagy akár nagyobbá is legyen, mint maga a Teremtő. Ez végül mindenképp megszülte volna a maga keserű gyümölcsét, ha nem előbb, hát később, s később talán még nagyobb Szellem-tömeget vont volna magához, s akkor még több negatív energiát termel, megnehezítve úgy önmaga, mint a megtévesztett Szellem-lények számára a Visszatérést. Tehát amikor magatok vagytok: vagytok a legkevésbé magatok: ezt azonban már képtelen volna igazságként fogadni a földi elme, mert a fizikai szintű magány fájdalma még akkor is lehetetlenné tenné számára, hogy megérezze a körötte lévő Szellem-lények és Szellemi elemek jelenlétét, ha igazán tudatában volna azok létezésének, s ha a dimenziók közti átjárás lehetőségét is képes volna elfogadni mint a Valóság részét. Pedig az is a Valóság része; ennek ékes bizonyítéka, hogy amikor kerestél, sehol sem láttál, s amikor megéreztem Gondolataid erős vágyakozását, azok hívó erejét: visszaléptem melléd, hogy láss, halj, s akár meg is érinthess. Ez persze nem azt jelenti: bárki, aki a ti szinteteken, testbe zártan él, szabadon közlekedhetne az egyes dimenziók között! A ti szintetek még nem ad módot erre, mert még erősebb benne (és persze szellemeitekben is!) a mélység, semmint a Magasság vonzó ereje. Fölfelé tehát nem léphettek, mert gyengék még szellemi erőitek: lefelé lépni, vagy akár csak látni viszont a Kegyelem nem enged titeket, hogy oltalmazza szellemetek egészét a mélység ártó energiáitól. A magasabb szinteken élők, vagy a két testet-öltés közt lévő, de már szintén magasabb fejlettségi szintet elért Szellemek azonban gyakorta kapnak olyan megbízást, amelynek során hosszabb-rövidebb időt töltenek egy, a maguk szintjeinél alacsonyabb szinten, ha nem is testben: mint szemnek láthatatlan, fülnek halhatatlan Szellemi segítők, vagy akár testet öltés előtt álló megfigyelők. Ezek a Szellem-lények vesznek körül mindent és mindenkit a Föld színén is: veletek bár, s mégis a maguk külön Világában, az adott dimenzió egy másik síkján, s csak kivételes esetekben válnak láthatóvá és hallhatóvá, arra pedig, hogy érinthetővé is váljanak, tehát hogy a ti szinteteknek megfelelő sűrűségű fizikai testeket építhessenek ki maguknak: csak elvétve, s csak igen komoly esetben lehet módja annak, aki e feladatot felvállalhatja. Ahhoz azonban, hogy ezt megértsd, ismerned kell a Szférák törvényeit is.

37


E szavak után újra hallgatásba merültünk, s már akként vártuk, hogy a többiek is ébredezni kezdjenek. A Nap első sugarai már félénken simogatták a Földet: csókolták a fák magasba szökő csúcsát, eljátszadoztak az ágakon ringó levelekkel, bekukkantottak az ágak közt rejtező fészkekbe, felébresztve a madár-népet, akik éhes-álmos csivogással üdvözölték a Fényt, hogy kevéssel később, feledve minden álmot, már csak az élelem megszerzésén munkálkodjanak, életben tartva kimeríthetetlen szorgalommal a csöppnyi fiókákat: a Holnap letéteményeseit. Miután testvéreim is felébredtek, s már fohászunkat is bevégeztük Mesterünkkel, még tovább mentünk. Mesterünk most Szamária felé indult, ám a várostól nem messze, de még a pusztaságban szólt: telepedjünk le, s készítsünk magunknak ételt, hogy a test igényei ne tereljék el figyelmünket azokról a dolgokról, amelyeket mondani akar. Ekként tettünk hát, s kevéssel később már az evésen is túljutva Mesterünk köré telepedtünk, akként hallgattuk Tanításait. ~~ Fiaim. Már nem sokáig leszek köztetek. Hamarosan elérkezik a perc, amikor visszatérek Atyámhoz, Akitől közétek jöttem. Mert ím, akként lett, amiként megjövendöltem néktek! Az ember fia felemeltetett, miként a Mózes kígyója egykor a pusztában, és győzelmet vettem a Halál felett. Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. S e Hatalomból adok most tenéktek is: fiaimnak és barátaimnak, hogy elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, és megtanítsátok őket arra, amiket Tőlem tanultatok, késztetve azokat, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Amiként mondtam, akként is lesz, és ha ketten vagy hárman összejöttök az Én nevemben, Én köztetek leszek. Sok van, amit még tudnotok kell, de még több, amit most még ti sem tudhattok. Először egy-két olyan kérdésre felelek néktek, amely elmétek mélyén már megérett, ha nem is tettétek fel, mert még a magatok számára sem fogalmaztátok meg azokat egészen. Most persze csak rövid feleletet adok rá, de eljő az a kor, amikor mindazt, amit most hallotok, részletesen is kibontom számotokra. Aztán egy még távolabbi időben át kell adjátok azon Tanításokat az utánatok jövő emberiségnek. Elsőként arra felelek: miért nem emelem magamhoz már most Anyámat. Amint tudjátok: anyám fizikai teste még a Föld törvényei szerint fogant: nem szellemi úton tehát, amiként az én testem, amelyet Anyám a Lélektől: s nem férfitől fogant az ő méhében. Annál is inkább nem, mert Anyám sem azelőtt, sem azóta nem ismert, s nem is ismerhetett volna férfit. Az ő fizikai teste viszont kellett, hogy a megszokott módon, bár hetedíziglen megtisztított anyától szülessen. Ez azonban azzal is jár, hogy Anyám szellemi és lelki elemeibe is beíródott a fizikai sík minden szülöttének sötét öröksége: az Ős-bukás, az eredendő bűn energiája. Ezt kell még feloldja, s ezt nem lett volna képes megtenni azelőtt, hogysem én meghoztam ama Áldozatot. Most viszont már megélte, elszenvedte és fel is oldotta magában a minden Anyák legnagyobb keservét: így már csak a benne élő Szellemi és lelki elemek végső megtisztítása maradt. Azt követően érte küldöm az én Szellem-szolgáimat (akit ti is még mint angyalokat neveztek meg a ti földi fogalmaitok szerint); s akkor ők felemelik, s a test fizikai elemeit is felbontják, fokról fokra változtatva azokat vissza először Kozmikus, majd Mennyei Energiává. Erről egyelőre elégséges is lesz ennyi, a lényeget ebből is megérthettétek. Egy másik kérdésetek még a Nagy Nap előtt fogalmazódott meg bennetek (és persze: még sok más ember tudatában is!) az volt: vajon mit értek ama szavak alatt: „Romboljátok le a templomot, s én három nap alatt felépítem azt…” Hogy a végeredménye mi lett, tehát azt, hogy három nap alatt visszatértem közétek a Mélység birodalmából, magatok is láthatjátok. Ám ezzel a kérdés még mindig nincs teljességében megválaszolva, mert még mindig nem vagytok tudatában a történések hogyanjának…

38


A halál bekövetkezte pillanatában kiemelkedett Szellemem testemből, s hogy alámerülhessen a mélységbe; először fel kellett emelkedjék, hogy a Föld és az Ég határán várakozó Szellem-lényektől átvehesse a készenlétben tartott Isten-gyermeki ERŐT. Ez segített alámerülnöm a mélységbe, amiként ez segített vállalásom bevégzése után kiemelkedni is onnan. Akkor amaz Erővel, s a Teremtő Bölcsességével töltekezve ismét elindítottam a test alap szintű életfunkcióit: de az akkor még csak olyas cselekedetek bevégzésére vált alkalmassá, amelyek addig is a Szellem irányítása alá tartoztak. Gondolatokat fogalmaztam meg, és szóltam Magdalai Máriával: de még a test lelki és fizikai cselekvéseit nem indítottam újra, mert a Lélek-szálat teljes egészében el kellett bontanom, hogy ne vigyem Szellememhez tapadva, ne meríthessen abból energiát az ellentét. Azt felközvetítettem már a test halálakor azon Szellem-lényeknek, akik egy magasabb ponton álltak. Ahhoz viszont, hogy a lélek-szál, vagy Lélek-elem ismételten Szellememhez csatolódhassék, egy magasabb szintű ERŐ, s egy hatalmas Akarat segítségére volt szükségem, olyas valaki segítségére, aki nagyobb nálamnál. S amiként mondottam tenéktek: az Én Atyám nagyobb nálamnál, mert Ő A Teremtő ERŐ és A legmagasabb rendű Akarat! Az Ő segítségével csatolódhatott aztán vissza, s lett ismét eggyé a tudatomat betöltő Szellemi Elemmel a hozzá csatolódott Lélek-elem. Akkor már közétek jöhettem, s ti meg is érinthettetek, sőt: ettem is teelőttetek, s tehettem ezt azért, mert a Test teljes EGY-ségének újjáépítése, a Test - Lélek - és Szellem hármas egységének visszaállítása megtörtént. Erről is ez, és ennyi azonban, amit most elmondok néktek: később aztán ezt is kibontom, ha már részeseivé lesztek a Lélek Keresztségének: s akkor érteni fogjátok azokat… Mit jelent az a kifejezés: legyőzte a Sátánt? - tettétek fel gondolataitok közt a következő kérdést, amelynek magyarázata ez: Satana, aki az Ősi EGY-ség állapotából, vagyis a Mennyei Szintről kiszakadó Szellemlények vezetője, a kezdeti perctől folyamatosan halad a maga-fogalmazta mélység felé. Ez ekként is kell legyen, hisz minden, ami él, ami létezik, szüntelen, folyamatos mozgásban kell legyen, ellenkező esetben megszűnik létezni. Ha az ellentétes irányban is, de kell tehát, hogy Satana, s az ő Mélység-birodalma is állandó mozgásban legyen, s mert késztetései erre teszik alkalmassá: a Fent világával ellentétes irányban végzi folytonos mozgását. Ám míg a Fent világa felé korlátlan szabadsággal közlekedhet a Szellem; a Lent világát meg kellett állítanom, mielőtt átlépi azt a határ-vonalat, amely a Fent tökéletes ellentéte, s amely után nincs hová haladnia a maga megkezdett irányában. Amiként tudjátok: a Teremtettség eme kicsiny részét (amely a ti Mélység-birodalomhoz tartozó szintjeiteket is magában foglalja), már a kezdeti pillanattól, tehát attól a pillanattól, hogy a Szellemek megfogalmazták és útra engedték az ÉN-t, vagyis önmaguk (ha úgy tetszik) árnyképeit; az árny-képek által betöltött, majd fokról fokra mélyebbé és mélyebbé tett pontot egy megbonthatatlan Mennyei Szeretet-energia gömbbe zárta a Teremtő Kegyelem. Ennek végső pontját (ha úgy tetszik: e gömb falát) érte el most Satana, s hogy tovább ne mélyíthesse önnön birodalmát, aláereszkedvén a mélység legmélyére: a magammal vitt Szeretet-energiával, vagyis a sátáni energia tökéletes ellentétével árasztottam el a mélység legmélyebb pontját, olyan Erővel árasztva el azt, amelyet már képtelen volna legyőzni, és a maga iránya szerinti mozgásra késztetni Satana. Vagyis… Legyőzni éppenséggel képessé lehetne, mert felülírhatná azt: egy mégmagasabb szintű Mennyei Szeretetenergiával… - ha bírna, ha bírhatna olyannal. De mert hogy benne csak a gyűlölet energiája él, mert (egyelőre!) csak azt képes megfogalmazni, s azzal képes csak elárasztani birodalmát is: nem vehet erőt az Egyetlen Valós Erőn: a legmagasabb szintű Szeretet Erején. Amint tudjátok: a Tökéletes Szeretet - maga az Örökkön való Élet, míg annak ellentéte, vagyis a gyűlölet sötét produktuma a Halál. Az egész történés igencsak leegyszerűsített

39


magyarázata tehát ez: a fizikai elem halálát felülírtam a Szellemi elem Életével, felemelve a fizikai elemet is a Halál szintjéről az Élet szintjére. Azt hiszem: egyelőre erről sem kell most többet mondanom. S most hadd térjek rá egynémely olyan Tanításra, amelyeket mindenképp át akarok adni néktek, hogy értvén értsetek: mert kevés, ha csak szíveitek érzéseire hagyatkoztok, s azt nem kíséri, s nem támogatja meg az Elme Ereje! A kettő mindenkor EGY-ségben kell működjön, hogy utatok végén azt mondhassátok: teljességgel, s már a szó valós értelmében Teljességgel végére jártatok vállalt feladataitoknak. Az első, amit tudnotok kell, az a Szellem-világ e részének tör-ténete, annak legfontosabb elemei, s azok kibontása: korról- korra. Az Elsődök bukását, vagyis az Ős-bűnt már kibontottam számotokra; arra már nem térek rá ismét. A Tisztaságban megmaradt Elsődök, amint mondtam: fejlettségük szerint kaptak módot arra, hogy megfogalmazzák a maguk Világait; ki-ki azon a ponton, amelyen kellő emelkedettségi szintet ért el ahhoz, hogy erre módot kaphasson. A másod-teremtettségű Szellem-lényeket, vagyis az Elsődök gondolataiban meglátottá, s megfogalmazottá lett Embrió-szellemeket a Fiú emelte LÉT-be az Atya Teremtő Erejének használatával, befejezve, s kiteljesítve ezzel amaz Elsődök művét egészen. Az Akasa-lemezeken, vagyis a Mennyei Tudattárban ekkor már nyoma volt az Ős-bukásnak, mint ismeretelemnek, ám ezzel az újonnan LÉT-be emelt Szellem-lények nem ismerkedhettek meg mindama pillanatig, míg maguk is el nem értek egy bizonyos fejlettségi szintet, hisz még gyengék lettek volna ama hatalmas történések okainak és következményeinek megértéséhez. Ám annyi ismerettel mindenképp bírhattak, amennyit a mélység felé vezető Út legelső lépcsőfokán megállt, s onnan az EGY-ségbe visszaemelkedett Szellemek tudatából magukhoz vonzhattak. S ezt ők nem mint figyelmeztetést élték meg, de mintha azt mondták volna: majd én megmutatom, hol követtétek el a hibát! Majd én bebizonyítom, hogy végre lehet hajtani az elszakadást a maga teljességében… S e tév-hit nyomán elindulva köztük is megfogalmazódott egyes Szellem-gyermekekben a negatív érzelmi irány, és megfogalmazódott e vágy betöltésének, tehát követésének akarása: s annak hatására azok szinte teljes hűséggel lemásolva ismételték meg eleik hibáját. Kiléptek, vagy inkább kiszakították magukat az Ősi EGY-ség állapotából, s megindultak a lefelé vezető Úton: amiként eleik is tették, megismételve az Ős-bukás mindahány fázisát. Ezek közt is volt olyan, aki az első, bizonytalan lépések megtétele után képes volt felébredni az Igazságban, s visszafordulni a meglátott, hibás Útról, de olyanok is voltak, akik csaknem olyan mélységig ereszkedtek alá, mint maga Satana: de csak majdnem, hisz őket már az utolsó pillanatban, tehát még a mélység legmélyének elérése előtt intette eleik példája. Akkor azok is megálltak, s igyekeztek visszatérni az elhagyott Ős-Egységbe: de már ők sem vonhatták ki magukat tettük karmikus következményei alól. Ők is meg kellett kezdjék a maguk Mélység-iskoláit, hogy osztályról osztályra végig járják azokat, s ha a negatív erő vonzása nagyobbnak bizonyult bennük, mint a Fent világának vonzása: az addig megtett útnál is lejjebb süllyedtek, s nem egy végképp elfogadva Satana hízelkedő szavát: megkötötte magát a Mélység birodalmában, vélve: az, és csakis az az egyedül üdvözítő Lét-elv, amelyet új uruk tárt eléjük, s amelynek elfogadására Satana ígérgetésekkel és hízelgéssel, később azonban már megfélemlítéssel, az engedetlenségért járó (Satana szavai szerint épp a Végtelen jóságú, Megbocsájtó, s mindenek fölött Szerető, Teremtő Atya kezéből részükül jutó!) büntetések ecsetelésével kényszerítve maga mellé, a saját szolgálatára. Persze: ezek közt is voltak olyanok, aki a legmélyebb pontba való belelényegülés előtti szinten már képessé váltak a mélység uralmának megtagadására: ezek azonban már valóban el kellett vegyék engedetlenségük büntetését… – Satana kezéből, aki ekként akarta meggátolni, hogy mégtöbb másodte-remtettségű Szellemlény épp úton lévő Én-része forduljon vissza az ő birodalmából.

40


Tudom: ez így, ekként elmondva riasztóan hangzik, s ti joggal teszitek fel ama kérdést: miért nem akadályozta meg Atyám a bukást, vagy legalább annak megismétlődését. Nos; amiként mondtam: Atyám egyetlen ponton felfüggesztette Mindenhatóságát, s éppen azért, hogy megfogalmazhassa, s a maga teljességében meg is adhassa mindahány Szellemgyermekének a szabad akarathoz való jogot. Törvényt állított fel, s léptetett életbe … – Önmaga számára, egy olyan Tilalmat, amelyet még Ő maga sem hághat át: sőt! Ő maga az, aki azt egyszer sem hághatja, s nem is hágta át, mert akkor azzal Önnön Törvényét sértette volna meg. S ha valamely Birodalom Feje, legelső Uralkodója maga hágja át a maga által megfogalmazott Törvényt: alattvalóitól sem várhat mást, hisz amint Fent, akképpen Lent is… Az Atya természetesen már a legelső előtti percen: vagyis Kezdettől tudta, hogy mindezek, amik bekövetkeztek: valósággá lehetnek egy pontján a Végtelennek, az Örökkévalóságnak, mert hisz nem lehetett nem tudnia, mert hogy mindahány történés, mint bekövetkezhető Történés-elem meg volt Benne, mint energia-elem: s ezen elemeket állították aztán össze, rendezték egységgé a maguk számára már eleve hibás módon azon Elsődök, akik a mélység létének megfogalmazói voltak. A másodteremtettség Szellem-lényei már e kész ellentét-elem ismeretekből, azok lenyomatából merítve indultak el a maguk Útján: és Atyám akkor sem avatkozott bele, s nem gátolta őket, hogy ne sértse meg a maga-fogalmazta Törvényt. Természetes, hogy az ellentétes gondolat-energiákat megfogalmazó Elsődök elé tárta már a legelső pillanatban mindazon eshetőségeket, amelyek a hibásan megválasztott Út követése során elébük állhatnak, ám azok semmibe vették az intő, Atyai Szót, s mert hogy azt vélték: az Atya a maga Mindenhatósága védelmében ijesztgeti őket: csak azért is elindultak a magukalkotta Úton; hogy elébe lépjenek mindazon történéseknek, amelyek bekövetkezhetését Atyám megmutatta nékik. Amint mondottam: a másodteremtettség Szellem-lényeinek egy csoportja híven megismételte az Elsődök bukását, s ezek közül is nem egy vált aztán teljességében a mélység foglyává, és Satana szolgájává. Igaz: ezek közt már lényegesen kevesebb akadt, aki valóban elkötelezetten szolgálta volna (vagy szolgálná még ezen a percen is!) Satanát, de ez a történteken nem, vagy épp csak egy árnyalatnyit változtat, hisz azok épp úgy végre kell hajtsák Satana mindahány parancsát, mint az elkötelezettek. Azok azonban, akik meg tudtak állni egy magasabb ponton, a bennük lévő, ámbár a semminél alig valamivel magasabb rezgés által alkalmassá váltak arra, hogy a legmélyebb mélységben lévők számára bizonyságot tegyenek egy másik Világ létezéséről. Akkor a mélység legmélyén élők közül sokan döbbentek rá: hová, mely mélységbe zuhantak, és sokban ébredt fel a vágyakozás a meglátott, magasabb rezgés szint, vagyis a magukénál élőbb és tündöklőbb Fény után. Azok felébredtek tehát a Mélység-mámorból, s ébredésük ereje azonnal feljebb is emelte őket: de még csak egy árnyalatnyit, épp csak annyira, hogy Satana ne nyúlhasson utánuk. És Satana (akkor még) nem is akart utánuk nyúlni, hisz még azokban is a Mélység-energiák lüktettek, s neki (és ezt már akkor is világosan látta!) a Fent energia-elemeire volt szüksége, amelyből meríthetve a maga Mélység-energiáit gyarapíthatta volna, áttranszformálva a pozitív energiát a maga tökéletesen negatív irányára. Igaz: akkor még azzal a szándékkal, hogy ilyen módon több energia birtokosává legyen, mint maga az Atya, és ereje révén átvehesse a Mindenség fölötti, korlátlan uralmat. Amikor a Mélység-mámorból felébredt Szellem-lények kiemelkedtek Satana fogságából, még egy időre az anyag-világ fogságába kellett átlényegüljenek, átemeltessenek, amely anyag-elemekben aztán meglehetősen hosszú időszakokat (hosszú Föld-történeti korszakokat!) kellett eltöltsenek, míg a legmélyebb mélység energiái „kikoptak” a szellemi elemet útjára küldött ÉN egészéből. Akkor egy fokkal ismét magasabb szintre lépve indíthatta útjára a Szellemi Én-részt annak megfogalmazója, s gyakran már nem is a Föld, de egyik másik, az illető ÉN-ben rezgő szellemi elemekkel telítődött bolygó, vagy Csillag felszínén, hogy ott tovább emelkedve már alkalmassá legyen olyan testek megfogalmazására, amelyek

41


külsejükben tán nem sokban különböztek az adott bolygó legfejletlenebbnek számító, állati szinten, s csak megalkotóik gondolat-energiájával, vagy a legalacsonyabb rezgésszintű lélekelemmel bíró lényeitől. Az egyetlen, bárha Ég-magas különbség az volt ama lények, és a mélységből kiemelkedni kezdő Szellem által megfogalmazott lény közt, hogy utóbbi Szellemi elemmel, tehát Én-résszel bírt, így a Fejlődés egyetlen letéteményese és annak valóra váltója lehetett. Igaz: a Szellemi Én-részt a test teljességében fejletlen, még épp csak a fizikai test fennmaradását biztosító ösztön szintű késztetések kialakítására alkalmas, tudatnak még nem is nevezhető valamit összekötő lélek-szál ugyan olyan mély rezgésenergiával bírt, mint amilyenek a lélek-lények testeit működtető lélek-elemek voltak. A Szellemi Én-résszel bíró lények ez után egy sor kemény és fájdalmas; s számukra mégis természetes, mert meg nem értett történésen kellett keresztül menjenek: ám ezek elengedhetetlenek voltak számára ahhoz, hogy a mélység legdurvább elemeit lecsiszolják az erősen besötétedett ÉN felületéről. Ám minél több Utat járhattak végig, ez annál sikeresebbnek bizonyult, s ahogy az ÉN-t fedő sárréteg vékonyodott, úgy vált lehetségessé, hogy az Én-rész az ÉN tisztultsági fokának megfelelő regésmagasságú energiákat vihessen magával a soron következő Útra. Ez ekként tart azóta is: a mélység legmélyéről kiemelkedett Én-rész mind magasabb és magasabb szinten fogalmazhatja meg önnön következő Úton használandó testeit, szorosan követve az előtte lévő dimenziók lakóit, miközben már az ő nyomában is útra keltek azok az Új Ébredők, akik már az általa elért szellemi szinteket érzik magasabb rendűnek és követendőnek. – Természetesen nem csak a Teremtés: de a bukás is ismételte önmagát. Ez alatt azt értem: nem csak az Elsődök kaptak módot arra, hogy a szellemi fejlettség, azaz érettség egy bizonyos fokán megfogalmazzák a maguk világait, hogy a Fiú által azok LÉT-be emeltethessenek: ezt a lehetőséget az ekként megteremtett Szellemek is magukénak tudhatták, amikor ők is felemelkedetek az ehhez szükséges Mennyei Szférikus magasságba: vagyis amikor maguk is éretté lettek a legmagasabb szintű, tehát a Teremtő Gondolat-energia (önmagukhoz mérten tökéletes formában való) megfogalmazására, s annak használatára. Erről bővebbet azonban már a Szavak most elkészült kötetében adok át néktek…– Miután Mesterünk végére ért e Tanításnak, ismét felkerekedtünk, hogy Szamária városába menjünk. Minthogy nem voltunk nagy távolságra, hamarosan meg is érkeztünk. A város szélén Mesterünk ismét megállt, s azt mondta: ~~ Innen már magatok kell betérjetek a városba, s ennek több oka is van. A város, amely néhány napja nem fogadta az emberfiát, telítve van az akkori elvetés energiáival, s ártalmára volna, ha most betérnék. Legalább is; ha ugyanazon a pontján lépnék be a dimenziójába, amely ponton maga a város áll. Ezért én egy fokkal feljebb emelkedem, és sem ti, sem pedig az emberek nem fognak látni. Ti azonban érezni fogjátok Jelenlétem erejét, s tudni fogjátok, hogy nem hagytalak magatokra benneteket. Ezt eddig is ekként tettem, s most még inkább ekként kell cselekedjem, hisz ama városok, amelyekbe még be akarok térni véletek, mind telítve vannak az emberek gondolataiból kiáramló negatív energiákkal. Hogy valamiképpen kitudódott: miként tűnt el testem a sírboltból, most mind egymást vádolják, és egymást okolják megfeszíttetésemért: s ezzel épp úgy negatív energiákat termelnek, s mozgatnak meg, mint korábbi szavaikkal, hisz még mindig nem arra törekszenek, hogy ha már felismerték: valóban az Istennek Fia vagyok; kövessék azon Tanításokat, amelyeket kezükbe adtam! Még csak egymás okolásáig, és a fokozottabb gyűlölködésig jutottak el, vélve: ha ők lerázzák magukról, és másokra igyekeznek szórni a kimondott Szó felelősségét, ők maguk mentesek lesznek annak ártó súlyától. Gondolják, mert fogalmuk sincs a csoport-karmáról. Ennek mibenlétét ugyan még ti sem tudjátok pontosan, de amikor elhagyjátok e várost, s Én ismét

42


mellétek ereszkedem, erre is rátérek, mert fontos azt tudnotok. Most induljunk: e városban már tanítanotok kell majd a körétek sereglő embereket, és gyógyítanotok is kell, méghozzá a Tőlem kapott Erő által. Hogy mit kell tanítsatok, s mily szavakat kell szóljatok az embereknek: afelől ne gondolkodjatok. Ma még itt vagyok, még veletek vagyok, s ha szólani kell, én fogok szólni ajkaitokkal. Később pedig, amiként azt ígértem: a Lélek siet segítségetekre, ha arra szükségetek lesz. De ti magatok is tudni fogjátok: hol, mely embereknek miről kell beszélnetek, hogy szavaitok valóban előrébb és feljebb lépésüket szolgálják. S most induljatok: ama másik ponton magam is követlek benneteket: hát ne féljetek… - azzal Mesterünk eltűnt, vagy inkább elillant mellőlünk, valahogy olyanképpen, mint a lassan felszálló, hajnali ködpára: egyik pillanatban még ott állt, a másikban már csak halványan láttuk testének körvonalait, a harmadik pillanatban már sehol sem láttuk, már valóban csak Jelenlétének erőt és merszet adó energiáját éreztük. Elindultunk tehát, s kevéssel később már Szamária városának kicsiny piac-terén beszéltünk az emberekkel. Pontosabban: akkor még csak én szóltam, míg testvéreim köröttem álltak, s ha beteg állt eléjük, kezeiket föléjük vetve meggyógyították azt: ekként téve bizonyságot a Mestertől tanult szavaim Igaz voltáról: – Amit mondok néktek, nem magamtól szólom! De az a Krisztus tanította azokat nékem, akit halálra adott a felsőbbség hatalom-féltése, és az oktalan népharag. Az ő szavai pediglen ezek: Szeressétek egymást, és szeressétek Istent, a ti Teremtőtöket. Az egymás felé árasztott gyűlölet visszatér hozzátok: mindig ahhoz térve vissza, aki azt kiárasztotta, mert annak elméjében fogant meg az ártó gondolat, amely gondolat mindig az őt kibocsájtó elme erejét keresi, s ha felleli azt, visszaköltözik abba, s valósággá váltja a benne foglalt átkot annak testében és lelkében és elméjében, aki életre keltette. Ekként végére jár rendeltetésének, mert gondolat betöltetlen nem maradhat. Szeressétek hát egymást, s ne azt méregessétek: kinek mekkora felelőssége volt abban, amit együtt követtetek el! A közös akarattal kimondott Szó közösen learatandó vetéssé is vált: s ha azt még az egymás felé árasztott harag és gyűlölet erejével is tetézitek, a mélység birodalma felé hajtjátok létetek kicsiny hajóit, s ekként Szellemi Létetek hajóját is, mind mélyebb és mind vadabb vizekre kergetve azt a gyűlölet szélvihara által. Béküljetek meg hát egymással, s együtt kérjétek a ti Atyátok bocsánatát. Kérjétek: tudatlanságból elkövetett vétketek súlyát emelje le Szellemeitekről az Ő Kegyelmének ereje által, hogy Életetek lehessen Ővéle, s a Fiúval, aki most közétek küldött minket, hogy szóljuk néktek az Ő irántatok való Szeretetének és megbocsájtásának szavait, s hogy intsünk titeket az Ő Szent Szavaival: Szeressetek… Szeressétek egymást, az Atyát és a Fiút mindenek felett, amiként az Atya szeret benneteket, Aki lám: Egyszülöttjét adta teértetek. Mert Értetek jött e világba a Fiú, és értetek adta Életét, Szent, és makulátlan tisztaságú Vérét, hogy Életet vegyen néktek immáron Örök Időkre… A Feltámadott Krisztus nevében szólok hozzátok, aki lám: valóban felépítette harmadnapra az Ő Templomát; felépítvén köztetek Szellemének porba döntött, földi lakát: s az Ő szavai ezek: Szeressetek tiszta szívetekből, teljes lelketekből, elmétek minden gondolatával és Szellemeitek minden sugarával e Szeretet betöltésén fáradozzatok, mert ez az Egyetlen, az Új Parancsolat. Szeressetek mindeneket, amiként mindeneket szeret a Fiú is, Aki Életét adta e Szeretetért, hogy néktek Életet vehessen Szent vére árán. – Miként érted azt: ez az egyetlen, az Új Parancsolat? Ha ezt az egyet betartom: már nem is kell törődenem a Mózes Parancsolataival? - kérdezte valaki, közbe kiáltva a körénk gyűlt sokaságból, s én hirtelen nem tudtam: mint feleljek néki. Ez azonban csak egy pillanatig tartott, aztán mintha kinyílt volna egy kis ablak elmém mélyén: oly világosan láttam, mely szók-kal kell megválaszoljak e valóban logikus kérdésre: Az első Parancsolat az a Törvényben: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, telkes lelkedből, teljes elmédből és teljes szellemedből, és csak néki szolgálj.” E Parancsolat betartása azt jelenti: mindenképp szeresd a Te Istenedet: márpedig mindannyian az Istennek

43


Teremtményei: az Ő gyermekei vagyunk, Rész vagyunk Egészéből. Ezért tehát ha igazán, és tökéletesen akarod szeretni Istent, szeretni fogod azt is, aki Belőle származtatott; a Fiút, és szeretni fogod azt is, aki Általa teremttetett: minden ember-testvéredet, s még azt is, ami az embereken kívül körül vesz, hisz minden, ami létezik: az Istennek keze nyomát dicséri, mert hogy az Ő alkotása minden, ami csak létezik. Avagy mondhatod-é, testvérem, hogy a Föld nem a Teremtő alkotása? Nem mondhatod, ekként viszont azt sem mondhatod, hogy a Föld bármely szellemi, vagy lelkes lényét nem szereted, mert minden, ami a Föld hátán él: épp úgy a Teremtő kezének műve, az Ő Erejéből sarjadt ki. Ha tehát igazán be akarod tartani az Új, és Egyetlen Parancsolatot; már Mózes mindahány Parancsát betartottad, hisz ha mindeneket igaz szeretettel szeretsz, már nem teszel, nem mondasz, nem érzel, s még csak nem is gondolsz semmi olyast, amellyel a Szeretet: ezen Hatalmas Parancsolat ellen vétenél. Ezért mondá a Mester: Szeressetek… Szeressetek mindenek felett! S ne csak a te Atyád fiát, és ne csak a te barátaidat szeresd: mindent és mindenkit, amiben és akiben a Teremtő Végtelen Szeretetének Ereje lobog. A kérdező nem szólt újra, amiként más sem tett fel új kérdéseket, s mert hogy én sem éreztem tovább késztetést, hogy szólanom kéne, már elcsendesedve álltam testvéreim közt, s vártam, hogy az utolsó beteget is meggyógyítsák, s aztán tovább indulhassunk. Amikor ez is meglett, s már az útra tettük lábainkat, hogy tovább induljunk, a Mester egy régi tanítványa szegődött mellénk. Mátyás volt az, aki addig is gyakorta volt mellettünk, amíg az Áldozat napja el nem következett, s akit csak családi nehézségei tartottak vissza attól, hogy mindenkor a Mester mellett maradjon. Mátyás szülei idős és beteg emberek voltak, s Mátyás gondoskodott róluk, ám amikor csak tehette, a Mester nyomait kereste, s ha ránk lelt vándorlásaink közben, mellettünk is maradt, amíg csak lehetett. Megörültünk néki, bár az egy kissé elszomorított, amit hallottunk tőle. Szülei (egyik a másikát követve) sírba szálltak, s ő ekként már csak önmagára kellett gondoljon. Merthogy szándéka igen erős volt, nem bántuk, ha vélünk marad, s ezen igen örvendett, bár amikor azt mondtuk: hamarosan a Mestert is megkérdezzük, úgy pillantott ránk, mint ha kissé tébolyodottnak vélne minket. Mi persze csak mosolyogtuk, s alig vártuk, hogy kellő távolságra kerüljünk a várostól. Tudtuk: Mesterünk akkor ismét mellénk lép, s akkor lesz csak igazán min ámulnia és örvendeznie Mátyásnak! Ekként is történt. Tán ha két szombat-napi járóföldre lehettünk, amikor Mátyás ijedten felkiáltott, s szinte kővé váltan állt meg egy pillanatra. A Mester ugyanis épp mellette lépett vissza a mi síkunkra, s kezét Mátyás vállára téve kedvesen köszöntötte: ~~ Békesség néked, barátom… Mátyás oldalt pillantott, hogy lássa: ki köszönti őt ekként, s hogy Mesterünket pillantotta meg maga mellett, s az Ő kezét érezte vállán, mint már annyiszor, ijedt kis kiáltás hagyta el ajkait, s döbbenete nem engedte tovább lépni. Mindez persze csupán egy pillanatig tartott: aztán már örömtől könnyezve borult a Mester keblére, egyetlen mondatot ismételgetve újra és újra: – Hát élsz, én drága Mesterem… Nem kérdés volt ez, bár talán nem is felkiáltás: a szavak csak dadogva hagyták el ajkát, s bizony: jó időbe telt, míg lecsillapodott. Akkor aztán ismét felegyenesedett, s már kiáltva mondta: Élsz, én drága Mesterem! Valósággal élsz… A Mester aztán karon fogta: nem tért rá, milyen módon végeztük el a reánk bízott feladatot, igaz: Mátyástól sem kérdezett semmit. Csak mellette volt, s hagyta: hadd szóljon maga Mátyás mindarról, ami szívében van. Aztán hogy az befejezte, egyetlen kérdést tett fel néki a Mester: ~~ Hiszed-e igazán, Mátyás, hogy Én legyőztem a Halált? Mátyás most a kérdés fölötti döbbenettől állt meg, s akként felelt: – Hiszem, Mester! De hisz ki volna oly balga, hogy ne hinné, ha Téged lát, ha melletted lép, Aki még tíz napja sincs: holtan feküdtél egy szikla-sír mélyén, s most élőbb vagy minden élőnél…?

44


A Mester mosolygott a logikus válaszon, de azért megkérdezte: ~~ S ha látván - látod, hogy van Élet a halál után: szomorkodik-e még a te szíved azokért, akik el kellett lépjenek mellőled? Mátyás egy pillanatig tűnődött, majd azt mondta: – A szívemben élő seb még sajog: de elmémben már békesség honol. Mert az ember fájlalja, ha azok nélkül kell éljen, akik addig mellette éltek, s akiket szeretett. De már az ember bölcsessége tudja: mert Általad bizonyítottá lett, hogy azok, akik ellépnek mellőle, egy másik Világban épp úgy élnek, ha ő nem látja is megszokott - szeretett arcukat, s nem foghatja meg kezüket. Furcsa, kettős érzés él hát bennem, mert amiként sajog az elvesztés fájdalmának sebe, akként él bennem a Reménység is, hogy ama Másik Világban jobb, szebb és nemesebb Életük lesz, mint aminőt a Föld színe adott számukra. Ne érts félre Mester: soha, egyetlen szóval nem panaszkodtak, s nem zúgolódtak az Istennek rendelése ellen: azért én tudom mégis, hogy nem adhattam meg nékik mindenkor azt, amit szerettem volna, s amire szükségük, és joguk is lett volna, hogy megkapják. Ekként érzek hát! - fejezte be szavait, majd a Mester arcába, szemeibe pillantott, és szemében a mély meggyőződés ereje szinte lángolt. A Mester ismét mosolygott, majd újra magához vonta őt egy pillanatra, s azt mondta: ~~ Helyesen érzel, helyesen gondolkodsz, és helyesen mondtad is el érzésed is, és gondolatod is. Vaj' ha minden követőm és munkásom ekként szólna majd, amikor szólnia kell az általa megérzett és tudott Igazságról… Mátyás attól kezdve velünk maradt, így ismét tizenketten jártunk a Mesterrel. (Később ugyan még Barsabás is csatlakozott hozzánk, de az egy későbbi történés: akkor majd szólok róla…) Együtt jártunk, méghozzá csaknem úgy, ahogy annak előtte, hisz esténként csakúgy tizenketten hallgattuk szavait. Igaz: most, ha egy-egy városba tértünk, Mesterünk mindannyiszor ellépett mellőlünk, hogy egy másik, egy magasabb szintről figyelje csak tevékenységünket. Ritkán, s csak igen komoly esetben mutatta meg magát az emberek közt, olyankor, ha egy-egy betegséggel mi nem voltunk képesek megbirkózni a segítsége nélkül. De még ilyenkor is csak a beteg, és a házban élők előtt mutatkozott, majd szigorúan meghagyta nékik: egy ideig még ne szóljanak arról, hogy látták Őt, hogy bajuk ne essék. A papok ugyanis már hírét vették: a Mester visszatért, s újra Izráel fiai közt jár, hogy tanítsa és gyógyítsa azokat. Ezt persze tagadták a papok, amiként tagadták az írástudók, s a vének is, s minden alkalmat igyekeztek megragadni, hogy e tényt cáfolni igyekezzenek, de arra is, hogy üldözőbe vegyék mindazokat, akik ezt terjesztették. Később már az is elégséges volt vad dühük felébresztéséhez, ha bárki akárcsak a száján is kiejtett ilyesmit, még később pedig már a Mester nevének említéséért is halállal lakolt az, aki a drága, áldott Nevet kimondta… Mindezek az üldöztetések persze még csak titkon, s a papság által épp úgy tagadva történtek, de hírük azért hozzánk is eljutott. És persze Mesterünkhöz, aki azt mondta, amikor kis időre letelepedtünk Szamária határán túl, hogy együnk és pihenjünk: ~~ Lám; amiket megmondottam, hogy meglesznek az Én Nevemért: már most valósággá kezdenek lenni az Izráel fiain. Ekként lesz majd igazzá az is, amit tenéktek mondottam: üldözni és bántalmazni fognak titeket is Énérettem, és börtönbe vetnek, és halálra is adnak némelyeket közületek, mert nem lehet egyéb sorsa a tanítványnak, mint az ő Mesterének. De azt is mondom most tenéktek: ha kiben félelem ébredt mindezek hallatán, inkább most forduljon meg, s lépjen el mellőlem, mint később, amikor már a Vigasztaló közétek küldetett. Mert aki csak a maga gyenge, emberi erejével bír, s akként fordul el mellőlem, még mindig kisebb vétket követ el, mint aki már a Lélekkel jár, s akként tesz, vagy szól Ellenem, s mind az Én Tanításaim ellen. Természetesen egy nem volt köztünk, aki ekként cselekedett volna, vagy akiben bárha pillanatra is felbukkant volna a gondolat, vagy a vágy: ellépni a Mester mellől, vagy a Mester-

45


mutatta Útról. De döbbenten hallgattuk Mesterünk e beszédét, annál is inkább, mert szavaiban sem meglepődést, sem haragot, de még a fájdalom legkisebb nyomát sem éreztük, mintha mindaz, amiket mondott, s még annak lehetősége is, hogy bármelyikünk is Ellene fordul, vagy akárcsak ellép Mellőle, hogy visszahúzódva korábbi életébe: a világ legtermészetesebb dolga lenne, amin nem lehet, s tán nem is kell változtatni. Mesterünk bizonnyal látta gondolatainkat, mert ekként folytatta: ~~ Bizony, mondom néktek: sokan, és mégtöbben lesznek majd, akik ma még Igéimet vallják, s hirdetik, de később ellenemre fordulnak, hogy életüket: múlandó földi létüket mentsék. Minthogy ismerlek titeket, s megláttam a ti szívetek minden érzését és indulatját, tudom: ti mindvégig hűséggel lesztek Hozzám, s az Atyához: de lesznek olyanok is, akikben megrendíti, s akár meg is öli a bizonytalan talajra épült hitet a támadások sokasága, s a várható szenvedésektől való félelem: azok aztán megfordulnak, s ellépnek az Útról. Sőt: olyan is lesz, nem is egy, aki az ellentét seregéhez pártol át, hogy életét és földi kincseit mentse, s tán hogy még nagyobb földi gazdagságra tehessen szert tette által. Nem Júdás volt ugyanis az egyetlen: de ő volt az első, amiként ő lehetett volna azok közt is az első, aki az utolsó pillanatban meglátja és felismeri vétkét, és visszatér az Atyának Szívére, bízva az Ő véghetetlen Irgalmában és mindenek fölött való, megbocsájtó Szeretetében. Júdás lehetett volna az első: amiként vállalása értelmében első is kellett volna legyen. Igaz: az Áldozat akkor is meg kellett volna legyen Teértetek és mindenekért, mert kell, hogy az Írás szavai valósággá legyenek. De nem ez volt az egyedüli mód arra, hogy az Írás szavai valósággá legyenek! Júdás önmagáért, önnön előrébb, és feljebb lépéséért vállalta, hogy szembe néz e hatalmas feladattal, s legyőzi a tudatát uraló ellentétet, feloldva és semmissé téve ezáltal egy korábbi kötést, melyet az ellentét fejedelmeivel szerzett, Szelleme ellenére cselekedve ezzel. Ő maga kérte és vállalta emez Útját, s azzal a magabízó gondolattal indult el, hogy mindenképp győzedelmeskedni fog. S tehette ezt annál is inkább, mert a Kegyelem révén még a győzelemhez szükséges Erőt is magával hozhatta Én-részébe zártan. Sokak számára lehetett volna támaszul és megerősítésül az ő győzelme a köztes szférában várakozó, testet öltés előtt álló Én-részek közül. Olyanok számára adhatott volna megerősítést, akik maguk is hasonló feladattal érkeznek a Föld színére, és olyanok számára is, akik már a Föld színén élve, mint újra és újra elbukó, bűnben heverő, és bűnbe ragadt emberek: nem bizakodnak abban: bűneikre valaha is lesz Bűnbocsánat… Ha Júdás az utolsó pillanatban képes felismerni, és igaz szívéből megbánva cselekedetét az Atya felé fordulni, s Hozzá esdeni bűnbocsánatért: már feloldotta volna a mélység uralmát maga fölött. De ő inkább a halál karjaiba menekült, bizonyítva ezzel: annyi hite nem volt, s annyi Istene felé áradó Szeretete, mint a mustárnak magja. Mert erről tett bizonyságot, amikor a minden bűnt, minden vétket feloldó Atyai Szeretetet semmisnek, nem létezőnek nyilvánítva a halálba menekült. Ennél ékesszólóbb bizonyságát nem is adhatta volna a benne élő, s ismét Én-része fölé kerekedő sötétségnek; s ezzel ismét magára vette a mélységnek hámjait, hogy számotokra beláthatatlan időn át annak szolgája legyen, addig, míg ismét meg nem érik benne a Fent világa utáni, igaz vágyakozás, s ismét módot nem kaphat rá, hogy megpróbálja lerázni magáról a Szellemére tapadt sár legnagyobb, legdurvább göröngyeit. Érzem - fejezte be szavait a Mester - elmétekben egyes szavaim, amelyeket a szférákkal kapcsolatosan mondtam, még az ismeretlenség homályában rejteznek. Este, ha ismét letelepszünk, a szférákról, vagyis az egyes Szellemi energia szintekről is szólni fogok néktek, hogy értsétek szavaim - azzal felállt, megadva számunkra is a jelet: tovább indulunk. Mesterünk tervei szerint Lüdda érintésével Betlageba, majd Jeruzsálemet megkerülve Bethániába tartottunk, éspedig Lázárhoz, aki (amiként Mesterünk mondta) már igen várta a Mester érkezését. Ha mindenki más kételkedett is a felröppent hírek igaz voltában: Lázárban egy percre sem ébredt fel a kételkedés egy szikrája sem. Ő nemcsak hogy hitte: tudván - tudta, hogy a Mester valóban él, amiként azt is tudta: hozzá is betér majd hamarosan.

46


Lüddában most nem időztünk hosszasan. Amiként azt Mesterünk meghagyta nékünk, mielőtt elváltunk volna, a Szeretetről és a bűnbocsánatról szóltunk, majd hogy gyógyítást csak kevesen kértek, néhány óra múltán tovább is indultunk Betlage felé. Mesterünk már az úton csatlakozott hozzánk, de mert hogy erősen gondolataiba merült, nem háborgattuk sem kéréssel, sem pedig kérdésekkel. Pedig kérdésem lett volna… Amikor ismét letelepedtünk, hogy a város előtt, egy kedves, fákkal és bokrokkal körül vett kis ligetecskében töltsük az éjt, Mesterem meglepetésemre épp a gondolataim közt motozó kérdésre felelt meg először: ~~ Azon tanakodsz, Simon: vajon értették-e, és egyáltalán: kíváncsiak voltak-e valójában az emberek mindarra, amit elmondtatok nékik… vagy csak azért hallgatták végig az általatok átadott Tanításokat, mert hogy a Megfeszített tanítványai vagytok? S ha ez utóbbi tartozik az igazsághoz: vajon érdemes volt-e egyáltalán megállnotok ama városban, s beszélni a bezártszívűeknek…? Nos: ezek a kérdések fogalmazódtak meg elmédben, s Én magam is arra gondoltam: milyen szomorúan sivár volt amaz emberek szíve, akikhez szóltatok… Mert erre gondoltam, s még arra: vajon hány utat kell még bejárjon egy-egy ilyen alvó Szellem, mire az Éltető Nap sugara felébreszti… De hogy a gondolataidban megfogant kérdésekre feleljek: Ha nem is értették elméjükkel, s ha nem is szavaitokra: csupán személyetekre voltak kíváncsiak; azért nem voltak fölöslegesen elmondott szavak, amelyeket szólanotok kellett! Nem, mert ha az elme még zárt is; valamilyen szinten mégis beáramlott azokba a szavak ereje, s amaz Erő már a Szellemi Én-részekbe épül be, s az, ha nem is ezen az Úton, de egy későbbi Út során mindenképp hasznára és segítségére lesz az Én-részeknek. Amely szókat egyetlen tudat sem vonz magához: még azok sem hiába elmondott szavak. Egy-egy ilyen Tanítás során ugyanis nem csak azok vesznek körül benneteket, akit fizikai értelemben láttok: de olyan Testvéreitek is módot kapnak szavaitok meghallgatására, akik még nem e Föld lakói, hogy szavaitok erejével töltekezve, s az Igazság Energiáit magukba szívva kezdhessék meg következő Útjukat akár a Föld színén, akár egy másik bolygó, vagy Csillag testén. Tehát munkátok soha, egy percig nem kell, és nem is szabad fölöslegesnek éreznetek, mert ha nem is a Föld értelmezése szerint; de mindenkor hasznos és szükséges, mert hogy a Szeretetet, annak ismeretét növelitek a köröttetek lévő Szellemi lényekben; legyenek azok testben, avagy még testeken kívül. S most, amiként ígértem, még két dologról szeretnék szólni tenéktek: az egyik a Karma, és a csoport-karma. Lényeges mindkét Törvény ismerete, és egyik sem lényegtelenebb a másiknál, annál is inkább, mert a kettő többnyire szervesen kapcsolódik egymáshoz. A legelső, és legnagyobb Karmát: a bűnbeesést, vagyis a Teremtő EGY-ségéből való kiszakadást, s az Attól való, fokozatos eltávolodást minden, a Mélység felé elindult Szellemlény magára vette, s éppen elfordulása által. Ez az Ős-bűn, amelynek tisztátalan foltját mindannyian le kell tisztítsátok magatokról egészen, hogy már megtisztulva; visszaemelkedhessetek az Ős-Tisztaságba, vagyis a Tökéletes Istenbe; azaz a Mennyeknek Országaiba, ahogyan ezt ti megfogalmaztátok magatoknak. (S később még erre is rátérek…) A mélység felé vezető Út mindahány állomásán új, és mégújabb karmikus kötéseket vett magára a lefelé tartó ÉN, majd az a Szellemi Én-rész, amely az ÉN egészéből kilépve tovább mélyítette önmaga számára e mélységet, követve az előtte mélybe lépőket. Aztán, hogy egyegy szinten megálltak (vagy inkább megrekedtek) a Szellemi Én-részek, lényegében a Szellem mindinkább való besötétedése is megállt azon a szinten, amely szintig ama sötétség az ÉN-ben, s ezen keresztül a Szellemben magában megfogalmazódott. Az ÉN-ben, s ekként a Szellemben is lefedődött, s „elfelejtődött” tehát mindama Isteni Bölcsesség-elem, amelyeket lefelé vezető útján maga mögött (vagy inkább maga fölött!) hagyott, s mindenkor csak az épp betöltött szint Bölcsesség-elemei maradtak meg benne és számára, mint a létező Valóság

47


elemei. Minél mélyebbre zuhant az ÉN, s az Én-rész: annál alacsonyabb rendű Bölcsességelemeket őrizhetett meg magában, vélve: a Bölcsesség teljességével bír… Amikor az Én-rész megállapodott egy ponton, hosszú időre ott ragadt, hogy kellőképpen beteljék ama pont sötétségével, mielőtt hozzá kezdhetett volna az Út visszafelé való megtételéhez. Ez a pont többnyire a teljességében anyagi elemekből álló fizikai sík, tehát a szervetlen anyagok világa, azok szintje volt, mert hogy az ÉN-ben csak azon elemek megfogalmazásához volt elegendő az Ősi, Isteni Bölcsesség Ereje: így a Szellemi Én-részek az élettelen (vagyis: a ti fogalmaitok szerint annak mondott) természeti képződmények, az ásványok fogságába kerültek, s azokból csak lassan, hosszú idő elteltével voltak képesek kiemelkedni. Nem ritka, hogy már csak akkor, amikor maga a fizikai képződmény elemeire bomlott, hogy egy új, már magasabb rezgésű formációba rendeződve megkezdje vándorútját az élettelen képződmény szintjétől a szerves anyag szintjéig. Tehát az élettelen ásvány alkotóelemeire bomlott, s az elemek másféle rendeződése élő, szerves elemek megfogalmazódását eredményezte. Ez természetesen az ÉN egy halvány árnyalattal világosabbá válását is jelentette, mert az ásvány minden egyes elemét az ÉN-ből útnak indított Én-részek egyike vagy másika töltötte be. Ezek idővel kiemelkedhettek az anyagtalan elemből, s visszatérve az ÉN teljességébe, magukkal vitték mindama információt, amelyet az anyagtalan Lét törvényeiből magukba szívtak. Az ÉN ezt magába zárta, s mint a legmélyebb, a leginkább leárnyékolt Isteni Bölcsesség-elemet: felismerte, s ezzel bizonyos mértékű emelkedésre tett szert: s akkor szembe találta magát egy mégmagasabb rezgésszintű Bölcsesség-elemmel. Akkor már az után kellett lépnie, hogy azt is kibonthassa önmagában. Akkor viszont már egy magasabb szellemi energia szinten állt, tehát már abból meríthetett, s azt a magasabb rezgésű energiát küldhette az Én-résszel, hogy az ismét megfogalmazhassa az Erő mértékének megfelelő testet, amelyben Útját végigjárja: már az előző Út során megszerzett megtapasztalás többleterejével, s az új Felismerés iránti vágyakozással. Hosszú: földi - fizikai értelemben nagyon hosszú Út-sorozatot kellett megtennie mindahány mélybe zuhant szellemi Én-résznek, míg az ásványok szintjéről felemelkedhetett a gondolkodni képes lény szintjére! Ezt most nem is bontom ki számotokra, mert szükségtelen volna: a valós Fejlődés lényegében ugyanis attól a szinttől indult meg, amikor az ÉN már értelemmel bíró Lény megfogalmazására vált képessé, s már e képesség Erejével küldhette útjára az Én-részt. Attól a perctől fogva azonban, hogy az Értelem, mint a Valóság része: (ha az Isteni Bölcsességhez viszonyítva még igencsak kezdetleges szinten is!) maga is beléphetett az ÉN ismeret-tárába, mint lehetségessé és megfogalmazhatóvá vált Lét-elem: az Én-rész által megfogalmazott test cselekedeteiért is felelőssé vált az Én-rész. Amíg az állatok ösztön szintű késztetéseivel bírt az elme, vagyis a fizikai agy, annak felelőssége sem volt, s nem is lehetett volna nagyobb, mint a test körül élő, bár csak kezdetleges és durva lélek-elemekkel bíró állatoké. Azzal a különbséggel tán, hogy a testtel esett történések, vagy a test mellett történő események mint emlékképek: már beíródtak az ÉN tudattárába, de már nem akként, mint az ásványi lét emlékképei, de már akként, mint a megtapasztalások első, látszólag jelentéktelen, mégis a születő (vagy születendő) lény-csoport fennmaradásának és továbbfejlődésének nélkülözhetetlen ismeretelemei. Ezen ismeretelemeket aztán az Én-rész magával vitte: s ennek következtében az ösztönös menekülési vágy tudatos rejtőzéssé, majd cselekvő védekezéssé vált, amely viszont már a gondolat első csíráit hordozta magában. Az élőlény (e Föld színén az ember) tehát kiemelkedett a körötte élő, s Szellemi Én-résszel nem bíró állatok közül, hogy a Gondolat erejének: azaz a Szellemi Erőnek mind magasabb és magasabb fokát kezdje megismerni. Ennek egyetlen járható útja a fizikai sík elemeinek mind tökéletesebb és tökéletesebb megismerése, s azok használata volt. (Amíg ugyanis a fizikai sík minden egyes Törvényét és törvényszerűségét ki nem bontotta, s meg nem ismerte az Elme, s az elmét uraló, azt irányító ÉN: nem léphet tovább, hogy a fél-

48


anyagi, majd az anyagtalan Világ Törvényeit is teljességében megismerhesse. Egyes Részismeretekre szert tehet, de azon ismeretek is szoros összeköttetésben állnak az anyag világával, vagyis a fizikai síkkal.) Ám a fizikai sík, s a fizikai elemek megismerése mindenkor egybe kapcsolódott a tudati fejlődéssel: s e fejlődés irányát az ÉN kellett megszabja, amiként meg is szabta, mindenkor a maga ébredtségi szintje szerint… Ám a tudat; az Elme akaratlagos használatával egy időben az ellentét is működésbe lépett, s mindenkor azon volt, hogy elterelje az ÉN által meghatározott Útról a már értelemmel bíró elmét, s megadja annak a késztetést az ő irányának követésére. És ettől a szinttől, ezzel egyidejűleg fogalmazódott meg az egyéni karma Törvénye minden ÉN, s azok Én-része felett! Amikor az elme, a tudat a Szellemi Én-rész, és az ellentét küzdő-terévé lett, az ÉN mindenkor igyekezett olyan Életfeladatokat beiktatni az Én-rész Élet-filmjébe, amelyek már hatalmas (legalább is: az ÉN Ébredtségi szintjéhez „méretezetten” hatalmas) feladatok elé állították az Én-részt, de mindenkor csak olyan feladatokat, amelyek elvégzéséhez már a szükséges Erőt is képes volt az útnak indított Én-részbe áramoltatni. Ha az Én-rész még a benne lévő erő ellenére is gyengének bizonyult, s elvesztette ellenőrzési és irányítási jogát a tudat fölött; a tudat irányítása alatt álló test olyas cselekedeteket hajtott végre, amelyek az Ellentét parancsaira estek, s annak érdekeit szolgálták az ÉN késztetéseivel és érdekeivel ellentétben. Ez esetben az Én-rész, s ezzel lényegében maga az ÉN elbukott, s a sikertelen Út mindahány eleme mint karmikus elem; íródott be az ÉN egészébe, amely elemeket az Én-rész egy következő útján magával kellett vigyen, hogy a helytelen cselekvések negatív energiáját felül írva: közömbösítse, azaz kiegyenlítse az ÉN egészében. Ez az egyéni karma Törvénye. Amiként mondtam: a Szellem-lények egész csoportjai követték azt az egyet, akinek gondolatai közt elsőként megfogalmazódott az elszakadás, a Teremtőtől való elfordulás gondolata. Bár a történés során az az Egy volt az, amelyik elsőként egyéni karmát vett magára: az őt követők is magukra vették a maguk karmáját: s ez volt az első csoport-karma, amellett, hogy itt még minden egyes Szellem is dönthetett, hisz meg volt benne az Erő: megmarad-e az EGY-ségben, vagy követi a kísértő szót. Amelyik ez utóbbi mellett döntött, épp úgy felelős volt tehát egyéni sorsáért, ezzel szemben viszont Satanát is épp úgy terheli az egyéni karmán túl a csoport-karma is, amelynek elindítója volt. A legelső bűn, az Ős-bűn tehát épp úgy eredményezett egyéni, mint csoport-karmát mindazon Szellem-lények számára, akik elkövették azt. A csoport-karma lényegében nem is olyan egyszerű dolog, mint elsőre látszik. Vélhetnétek: azok, akik sokad-magukkal cselekszenek a Törvény ellenében, részesei a bűnnek, tehát egyként kell magukra vegyék tetteik karmikus megkötését is. Ez ekként is van, de… S most hadd idézzem önmagam korábbi szavait, amelyek épp e Tanításhoz tartoznak: Sokaságban egyetlen elme sem képes elmerülni önmagában, s nem képes önnön benső világával foglalkozni. Sokaságban az elme tisztábbik része zárt, s csak a vadabbik, a durvábbik része nyitott: ekként védi magát a tudatba ágyazódott Én-rész. Ennek élő példáját, bizonyságát láthattátok és hallhattátok, amikor a tömeg szinte egy emberként kiáltotta: Feszítsd meg! Ha ezt a tömeget elemeire, tehát egyénekre bontva kérdezték volna meg, mondjuk egy csendes elmélkedéssel eltöltött óra után, talán egy nem lett volna, aki az akarja: ama Barabbást engedjék szabadon. Ám a tömeg már ezt akarta, mert a tömeg mindig is inkább befolyásolható, mert tömegben elsiklik, kisebbnek látszik az Egyén felelőssége úgy az egyes cselekedetekért, mint a kimondott Szóért. Azért mondtam, hogy önnön szavaimat ismétlem el, mert hogy erről, s még más dolgokról is már szóltam Simonnak, így számára már nem ismeretlen e kérdés. Az viszont igen, hogy a csoportosan elkövetett vétek által megfogalmazódott karmikus kötést is csakis így; csoportosan fogják tudni feloldhatni azok, akik annak részeseivé lettek. Igaz: ez esetben az elbutított, a tévútra terelt, a fanatizált, vagy akár megfélemlített tömeg vétkét, annak egy

49


részét azok kell magukra vegyék, akik azokat a helytelen útra csalták, vagy kényszerítették. S ekként lesz ez azokkal is, s még inkább, akik nem a testet, de már a tudatot, s azon keresztül a Szellemi Én-részt vezetik félre, letérítve azt az Isten felé vezető Útról: azok bűne már a Lélek elleni bűn: s amiként mondtam; a Lélek elleni bűnre nincs bocsánat sem Égben, sem a Föld színén. Tehát ha a kisebb vétségek vagy bűnök karmikus kötését oldja is a Kegyelem Törvénye, a Lélek elleni bűnt csak a betöltött karma teheti semmissé a Szellem számára. Egyelőre ennyi, amit a karmikus kötésekről tudnotok kell, és lehet. S most rátérek ama szellemi sík megmutatására, amelyet „Mennyek Országainak”; vagy egyszerűen csak Mennyországnak ismertek. Ez egyidejűleg a magatok világainak ismertetése is lesz, hisz a kettő itt is egymásba kapcsolódik. Most tehát a Szférák, s azok dimenzióinak kérdésére adok választ néktek, amelyek ismerete szintén fontos lesz számotokra az Út további részében. Nem mondom, mert ma még nem mondhatnám, hogy e Tanításokat már most teljességében kibontom számotokra, amiként azt sem mondom: e rész-ismeretek teljességét tovább kell adjátok mindazoknak, akikhez szólnotok kell: sőt! De azt már most mondom, hogy ki kell válasszatok magatok mellé olyanokat, akik e Tanítások magját, annak legbensőbb Lényegét továbbviszik, s amikor elérkezik a Perc: szétszórják azokat a Föld színén, mint az esőnek cseppjeit az ég fellegei, hogy termékennyé legyen általuk a Szellem, ha a magasabb szintű Tanítások, mint elvetett magok, abba beléhullanak, mert kell, hogy azon magvak már jó földbe esve: életre kelhessenek… Lehet, hogy nem általatok, de mindenképp a ti közreműködésetekkel; amelynek hogyanjára is választ kaptok a Szférák és dimenziók megismerése során. A Teremtettség Szellem-lényeinek egy része (amiként mondtam) a fejlődés egy bizonyos szintjére érve akként kezdte érezni: kevés az az Erő, és kevés az a Hatalom, amely a kezébe adatott. Azon a szinten, ahol már tudatában voltak, mert tudatában lehettek annak: mely magasság az, amelyet elérhetnek, s amelyet el is kell érjenek, s tudatában voltak annak is: milyen szintű Teremtő Erővel fognak rendelkezni ama szinten. Ezen ismeretekhez természetesen hozzájárult az is, hogy tudták: sok Bölcsesség-elemet kell még megismerniük és beépíteniük önvalójukba (Szellemi Lényeg-elemeikbe) ahhoz, hogy birtokosaivá lehessenek amaz Erőknek, s hogy kellő érettséggel legyenek képesek bánni azokkal. A Szellem-lények többsége alá is vetette magát az Örök Fejlődés Törvényének, amely szigorú szabályokhoz kötötte az Erő birtoklásának jogát. Egy részük azonban túlon-túl lassúnak érezte a tempót, s túlzottaknak tartotta a követelményeket, amelyeket az Atya támasztott velük szemben. Ezek egy idő múltán vezetőjükkel; a Fénylátóval az élen elégedetlenkedni, majd lázadozni kezdtek. Az első lázadó gondolat megfogalmazója Fénylátó volt, aki az elsőd teremtettségű szellemek közt is az elsők közé számíttatott, s aki (amiként neve is mutatja) közelebb emelkedhetett a Teremtőhöz, ezért inkább ismerte a Fényt: s mivel jobban ismerte, jobban vágyta is megszerezhetni, s magáénak tudhatni azt. Ő először csak áhítattal nézte, majd már hatalmas, mindent elsöprő birtoklási vággyal a Fent végtelen energia-hullámait, annak vágyával, hogy magába zárva az Erő legmagasabb elemeit: megfogalmazhassa a maga világait, a maga elképzelései szerint. Érezte magában a képességet, amely alkalmassá teszi az erő birtoklására és használatára: holott a szükséges Bölcsesség-elemeknek még egy töredékével sem bírt. De mert hogy az a kevés is sokkal több volt, mint amennyivel korábban bírt, s mert nem volt, de nem is lehetett konkrét tudati képe: mekkora Bölcsességgel is bír a Teremtő; vélte, hogy az a Bölcsességi szint, amelyet ő magáénak tudhat, már elegendő a Legmagasabb Szintű Teremtő erők birtoklására. Az Atya, ismerve Fénylátó nagyra törő vágyait, határozott „tilalomfát” állított elé, és minden Teremtett Szellem-lény elé, amely megszabta a felső határt, megakadályozva, hogy Teremtményei nagyobb energiamennyiség megszerzésével próbálkozzanak, mint amennyit a

50


Valóság értelmében képesek voltak uralni. Fénylátó, aki nem értette, hogy e tilalom épp az ő érdekükben hozatott, először megpróbált a nagyobb rezgésszintű energia közelébe férkőzni, hogy azzal töltekezzék, s hogy ez nem járt sikerrel, a maga módján igyekezett mind több és több energiához jutni: a reá bízott Erőt nem továbbította Szellem-testvérei felé, hanem magába olvasztotta, s ekként nagyságrendekkel magasabb rezgésszintre emelkedett, mint a körötte lévő Szellem-lények. Azok egy része, látva Fénylátó ekként való megerősödését, maguk is elkezdték a hozzájuk áramló erő-elemek visszatartását, épp csak a hozzájuk hasonló érzelmű Szellem-lények felé árasztva, eközben azonban minden más Szellem-lény felől magukba szívva az érkező Energia-sugarakat. Ennek eredményeképpen persze az ő rezgésszintjük is megnövekedett, s mert az ekként kevesebb energiához jutó Szellemtestvéreikhez képest valóban erőseknek látszottak, vélték: valóban erősek és hatalmasak. S ez így is volt: de az Erő-elemek visszatartásának nem csak rezgésszintjük növekedése lett az eredménye, de az is, hogy a magukba szívott energia, amelyhez nem a Törvény értelmében, s nem a Törvény szerint jutottak hozzá, ahelyett, hogy magasabb szintre emelte volna Szellem-lényük és Szellem-lényegük egészét; elnehezítette őket, s egy szinttel alacsonyabb pont betöltésére kárhoztatta őket. Egy olyan pont betöltésére, amelyet korábban már elhagytak, s ekként nagyobbak és erősebbek; ugyanakkor mélyebbek is lettek. Aki még idején érzékelte e változást, s felismerte annak okát is, és szerette volna ismét magáénak érezhetni a korábbi könnyedséget, sietve továbbáramoltatta az ekként magába zárt Energiaelemeket. Ezek aztán ismét visszanyerve korábbi rezgés szintjüket, újra az oktalan mód elhagyott szintre emelkedtek, hogy már Szellemtestvéreikkel együtt folytassák a Felfelé vezető Utat. Sokan azonban nem fordultak vissza: épp ellenkezőleg! Még több energiát igyekeztek magukhoz vonzani, s mert hogy a Testvéreiktől elorozható energia mennyisége már kevés volt megnövekedett voltukhoz: egyenest a legmagasabb rendű ERŐ-ből akartak töltekezni, vagyis a Mindenségben áramló Világ-lélek energiaszálait igyekeztek titkon magukhoz vonzani. Ők legalábbis akként vélték: tettük majd titkon esik, s arról senki sem szerezhet tudomást egészen addig, míg kellő Erőt nem gyűjtöttek ahhoz, hogy a legmagasabb, vagyis az Isteni Szintre emelkedhessenek. Mert Fénylátó terve és vágya az volt: felemelkedni a Teremtő szintjére, hogy azonos rangú társként vegyen részt Mellette a Teremtésben. Kezdetben legalábbis ez volt a vágya. Aztán hogy a magához harácsolt, s magába olvasztott Erő még inkább visszafelé vitte, egy még korábbi szintre, már megfordult gondolatai iránya. Akkor már azt kezdte mondogatni követőinek: az Atya száműzi őket a korábbi energia-síkokra, mert hogy félti a hatalmát, az egyeduralkodói mivoltát; hát el akarja őket távolítani az Erő központjától, nehogy annyit meríthessenek abból, amelynek révén valóban Fölébe kerekedhetnek. Most is voltak, akik nem adtak hitelt szavának, s megindultak az elhagyott EGY-ség szintje felé, hogy ott (ha sokkalta nehezebben is, mint a korábbi síkról visszafordultak) újra beleolvadjanak a Szellem-lények Nagy Központi Családjába, vagyis az EGY-ség, az „Ő vagyok” állapotába. Viszont még így is sokan maradtak Fénylátó mellett, aki ekkor taktikát változtatott, s már meg sem próbált a Fent energiáiból meríteni. Ha csak kis mértékben is, de képet alkothatott magának a Fent és a Lent fogalmáról, ha összehasonlította az Atya, s az Atyával való EGY-ség állapotában lévők szintjét a maga szintjével, s mert hogy érzékelte a két irány közti különbséget, s azt, hogy az EGY-ségben maradók mindenkor az Atya irányát követik, ő megfordulva épp az ellenkező irányba kezdett haladni. Megtagadta tehát az egyedül helyes irányt: s ezzel a benne rezgő gondolat-energia iránya is ellentétes, a pozitív spirális forgásirány helyett már a negatív spirális forgás-irányt vette fel, mert birtoklójának szellemi irányultsága is a feltétel nélküli Szeretet ellentétes iránya felé kezdett tendálni. Nem; azt még ekkor nem mondhatnánk, hogy Fénylátó gyűlölettel lett volna a Teremtő felé! De már engedelmességét és gyermeki Szeretetét feltételekhez kötötte, s mert hogy a Teremtő nem

51


teljesítette ezen feltételeit, igyekezett minél távolabb kerülni Tőle. Viselkedése inkább még olyan volt, mint a szülőjét zsarolni akaró kisgyereké, aki hátat fordít az ő szülőjének és duzzog, vélve: akkor hamarabb kezébe adják a megkívánt játékszert. Ez azonban megintcsak nem vezetett eredményre. A Teremtő ugyan figyelmeztette őt: térjen vissza, s igyekezzék, hogy méltóvá legyen elérhetni a kívánt Erőt, amelyhez most még gyönge, ám Fénylátó erre már haraggal válaszolt. Minthogy a Fent síkjáról már nem, vagy csak alig valamicske energiát volt képes magához vonzani, a benne és követőiben lévő energia egymás közti áramoltatásával biztosította energia szintjének fennmaradását. Ekkor már a legalsó Bölcsességi szinten álltak az EGY-ségből kilépő Szellem-lények. Ez volt az utolsó pont, amelyen még megállhattak volna, hogy még mint Szellem-lények indulhassanak vissza az EGY-ség felé. Ám Fénylátó az utolsó figyelmeztetésre is akként válaszolt, amiként a korábbiakra, tehát még inkább igyekezett eltávolodni követőivel a Teremtővel való EGY-ség szintjétől. Mivel azonban a megteremttetésénél mélyebb szintre nem léphetett volna vissza egyetlen Szellem-lény sem annak veszélye nélkül, hogy ismét Teremtő energia-elemeire ne bomlana, a Kegyelem meg kellett állítsa őket azon a szinten, ahol mint gondolati képek, vagyis Embrió-szellemek: megindultak a LÉT felé. Akkor a Szellem megfogalmazta a maga ÉN-képeit, hogy a birtokául adott (s visszavonhatatlanul néki adott!) Szabad akaratot azok révén tölthesse be, s akkortól már azokat küldte tovább a maga által követendőnek vélt irányba, míg őt magát leárnyékolta a Kegyelem, nem engedve tovább a gondolataik közt megfogalmazódott irányba, de nem engedve már a Felfelé vezető irányba sem. Nem, mert a kezdeti pont, vagyis a Szellemi Határ átlépése már magával hozta; amiként mondtam; az első karmikus kötést: s azt már az ÉN kellett kiegyenlítse. Fénylátó és követői tehát már csak mint ÉN-képek folytathatták, s persze: folytatták is lefelé vezető Útjukat. Ettől a szinttől kezdve már valós ellentét ébredt Fénylátóban, olyan ellentét, amely a gyűlölet csíráját hordozta magában. Nem hogy nem fordult meg, de nevét is Satanára változtatta, s mert hogy mindenben az Atya ellenére akart cselekedni, a Lent; vagyis a Mélység Fejedelmének nevezte magát, s ekként neveztette magát az őt követőkkel is. A maga iránya szerint fogalmazta meg a maga energiáját, s ekként tettek követői is. Satana igyekezett mindenben pontosan megfogalmazni a Fent világának hű mását; de már a maga irányát követve, s mert hogy a Fent Világa hét, egymástól csak rezgés-energia szintjén elkülöníthető fejlődési állomásból, azaz szférából áll, amelyeket további hét-hét kisebb fejlődési szakasz bont részekre; ő is arra törekedett, hogy megfogalmazza a maga szféráit, de már a mélység felé építve ki azokat. S mert hogy a Teremtő jóval a hetedik szféra fölötti magasságban, mint Egyeduralkodó: az Isteni Szint birtokosa, ő is megfogalmazta magának a Lent legmélyebb pontját (amelyet mint poklot szoktatok emlegetni, holott az még nem, vagyis: nem egészen az), ahol csak ő van, amelyet ő tölt be önmagával. Amiként azt mondtam; a Szellem-lények mindegyike duális egységben teremttetett: adó és elfogadó elvből. E két Szellemi elem közt áramlik a Mennyei Energia; de e két Szellemi elem adó-eleme az is, amely a fejlődés egy bizonyos szintjét elérve maga is tovább kellett tudja áramoltatni Szellem-testvérei, majd már a Teremtő felé is a benne lévő: a magába szívott, de be nem épített, s a már megszerzett Bölcsesség-elemek segítségével általa megfogalmazott Erőt, amiként a másik: a befogadó fél (vagyis Szellemi elem) feladata ezen érkező Erők begyűjtése, felosztása, s a fölöslegnek az adó felé való áramoltatása volt. Satana tanácsára követői megbontották e duális egységet, vélve: megosztva önmagukat, több ellentétes irányú energiát lesznek képesek megteremteni. Satana viszont csak a tanácsot adta: ő maga megmaradt a kezdeti duál-állapotban, s ekként sokkal több energiával is bírt, mint dualitásukat megbontott követői. Ekként sokkal mélyebb szintre is tudott aláereszkedni a maga által megfogalmazott Mélység-birodalomban, bár még ő is csak a legalsó, tehát a hetedik mélységi pont legaljára: annál lejjebb ő sem léphetett, mert a mélység energiáiból megfogalmazott szinteket a legmagasabbtól, vagyis a Fent világától eltérő gondolat-

52


energiából megfogalmazott szinttől azok legalsó szintjéig egy erős Szellemi Energia Burokba zárta a Kegyelem Törvénye, amelyen túl a Mindenség lobog. Az a pontja tehát a Végtelennek, amelyen a Mennyei Teremtő Erő elemi részecskéi vannak: tehát az a pont (vagy inkább az az állapot), amelybe érve a mélység minden egyes energiája alkotó elemeire bomlik. S mert hogy Satana már ama gömb falát kezdte el (hogy úgy mondjam) döngetni, Engem küldött le Atyám, hogy a mélység birodalmának legvégső pontján kiárasztva a Szellememben magammal vitt Isten-gyermeki ERŐT: megakadályozzam Satana, s az ő világainak, s az őt követő Szellem-lényeknek, azok ÉN-jeinek (később már csak Én-részeinek) tömeges felbomlását és kiáradását a Végtelenben. Az Én-részek, amiként maga Satana is; meg kell tegyék tehát a maguk által megfogalmazott mélységi szintek mindegyikét: s mert hogy a mélység (ahogy mondtam) hű tükörképe, vagy inkább sötét árnyéka a Fent Világának; a hét felfelé vezető szféra mindannyiszor hét-hét dimenzióját végig kell járnia a mélységbe hullott Szellemnek, aszerint: ki milyen mélyen fogalmazta meg önmaga számára a mélységet. Mert aki a legmélyebb pontra süllyedt, annak az a pont a legmélyebb: ám aki már egy korábbi szinten képes volt megállni, annak az a legmélyebb szint, hisz az alsóbb szintekről nincs, nem is lehet tudati tapasztalati ismerete. A Fent világának legfelső szintjére, tehát a hetedik Mennyei Szféra (vagyis: a Hetedik Bölcsességi Szint) elérésére kevés Szellemnek van esélye. Egyelőre legalábbis; ám az Isteni Szintre nem érhet fel senki, hisz az Örök Fejlődés Törvénye ott is hat, mert nem lehet másként, hisz fejlődés nélkül megáll, pang, majd elerőtlenedik minden, amiben ÉLET van, s akkor az Élet megszűnik létezni. Az Örök és Végtelen Teremtőben azonban nemcsak hogy minden ÉL; tehát minden egyes szellemi energia-elem része, és részese az Életnek, de az is volt, s az is marad örökkön-örökké. Azt hiszem: egyelőre a szférákról is elég ennyit tudnotok. Maguknak a szellemeknek, s a Szellemi Én-részeknek fejlődését már megmutattam: legalábbis egy bizonyos mértékig, s amikor éretté lesz a Perc, többet is elmondok tenéktek ezeknél, hogy értsétek. S mára egyelőre elég is ennyi, hisz későre jár, s a ti fizikai testeiteknek nyugovásra van szüksége. Aludjatok, s pihenjetek tehát, hogy reggel friss erővel indulhassunk tovább. Most csak egy gyors, rövid fohászt mondtunk, majd hogy az Éj valóban úr volt az Est fölött már rég; mindannyian leterítettük köpönyegeinket, s nyugovóra tértünk. Reggel szokásom szerint korán ébredtem. Mesterem mellettem ült, s a felkelő Nap sugaraiban gyönyörködött. Mellé telepedtem hát magam is, s bár lett volna kérdésem, tán száz is: valamiképp nem éreztem magamban késztetést, hogy megszólaljak. Inkább élveztem a hajnali Csendet, a Mesterem melletti, végtelen békességet, s élveztem a Mesterből áradó jótékony, simogató Erőt. Mesterem sem vágyott szólni; hát csak csendesen várakoztunk Testvéreim ébredésére, a magunk gondolataiba merülten. Nékem még mindig az éji órán kapott Tanítások motoztak elmémben, Mesterem talán már a Végtelen Mindenségben járt, de talán Anyjánál időzött gondolatai útján… Hogy mennyire igaz volt ez utóbbi gondolatom, arra a Mester maga válaszolt meg, amikor Testvéreim is felébredtek. Júdás (Jakab csendes, és ritkaszavú fia) mint aki épp csak magában sóhajt egyet, azt mondta: – Fura álmom volt… Vajon mi lehet Máriával és Jánosékkal… Jakab, az apja épp oly csendesen felelt néki: – Ne aggódj végettük, fiam! Ha szükség lesz rá, hogy odamenvén megoltalmazzuk Őket: a Mester mindenképp tudni fogja, s akkor majd Ő maga vezet bennünket, hogy a segítségükre siessünk. Mesterünk mellettük állt, hát minden szót hallott, s nem csak hallott, de hogy a reggeli fohászunkat elmondtuk Véle, intett, hogy telepedjünk le. Ismét letelepedtünk hát, amiként az éji órákban tettük. Tudtuk: szólani kíván vélünk, hát figyelő szemmel vártuk szavait.

53


~~ Jakab fia, Júdás Anyám felől kérdez, s aggodalmaskodik érette. Én most azt mondom néki, amit apja is mondott: ne aggodalmaskodj. De azt már nem mondom: Én magam foglak vezetni benneteket, ha baj törne rájuk, bárminő veszedelem, hogy védelmükre vezesselek titeket! Nem, mert bízom az Atyában, abban, hogy Ő megoltalmazza Anyámat, és megoltalmazza Jánost is, s mindazokat, akik vélük vannak. Megoltalmazza őket Énérettem, Anyámért, és megoltalmazza azokat önmagukért is. Semmi sem eshet vélük, aminek ne kellene bekövetkeznie. S mert hogy Anyám lelkében és tudatában még mindig izzón fáj, és lüktet a seb, hogy halni kellett lássa Egyszülöttjét: Reá fokozottan árad ki az Atya oltalmazó Kegyelme, hogy mielőbb begyógyulhasson a Szívén esett seb. Mindezt azért mondom el tenéktek, hogy emlékezetetekbe idézzem: amiként Anyámat oltalmazza az én Atyám Kegyelme, akként oltalmaz titeket is Énérettem. Sok szenvedésen kell majd keresztülmennetek, és az üldöztetés sem lesz ismeretlen teelőttetek, amiként azt mondottam. De soha, egyetlen pillanatra se támadjon fel bennetek a kétségeskedés, se a hiába való aggodalmaskodás, mert az nemcsak hogy az Atyába vetett Hit, és gyermeki önátadás, bizalom hiányáról tesz tanúságot, de a kétségeskedés és az aggodalmaskodás erejét mindenkor az ellentét szolgái szívják magukba, hogy azon energiákkal töltekezve: még inkább ellene forduljanak annak, aki az energiát kibocsájtotta, hisz az energiába már eleve bele van írva az azt kibocsájtó gyengesége, s hitének és bizodalmának gyengesége is. Ekként sokkal támadhatóbbnak fogja azt vélni az ellentét: és ebben igazsága is lesz, hisz az aggódó elme nem képes teljességgel az Ég felé fordulni, s nem képes betöltekezni egészen a Fent tiszta energiájával sem, mert az aggodalom elzárja, elfedi előle a Fent Igazságainak teljességét, hogy a maga rémképeit ültesse azok helyett az elme mélyére. Bízzátok hát magatokat mindenkor az Atya Kegyelmére, és bízzátok Reá azokat is, akik közel állnak hozzátok: Amiként Anyámat oltalmazza a Mindenség Ura Énérettem; akként fogja oltalmazni szeretteiteket is teértetek. Nem mondom, mert nem mondhatom, hogy testi életük mindenkor ment lesz a veszélyektől, vagy a szenvedésektől: de szellemeik mindenkor Oltalom alatt állnak, s a test csak test: s csak a szellem és a lélek, ami fontos, mert csak az lépi át a fent s a Lent határvonalát. Ezt akartam most elmondani. Egyetek, s ha végeztetek az evéssel, ismét tovább indulunk. Érzem: Lázár már türelmetlen türelemmel vár… Akként tettünk hát, amiként Mesterünk mondta. Ettünk valami keveset, majd néhány korty borral elegyített vizet is ittunk, aztán ismét útra keltünk. Lévén, hogy szombat-nap közeledett, betértünk Jeruzsálem városába. Bár Mesterünk akkor is vélünk volt, de amiként addig is; most is egy magasabb szintű rezgéstartományba emelkedett: akként követett bennünket. A Templomba ugyan nem tért be vélünk, amiként nem éreztem Jelenlétének erejét a Templom udvarában sem, ahová egy pillanatra benéztünk, de már elhagyva a Templomot; ismét éreztem jelenlétének Erejét: ezt az édes, lágy, megnyugtató, mégis biztonságérzetet adó Erőt. Akkortól örömmel lépdeltem tovább, s ez az öröm csak még inkább fokozódott bennem, amikor Lázárt láttam kifelé indulni, s otthona felé tartani. Tudtam, mennyire várja a Mestert, s azt vártam: tán kérdezősködni fog; hol marad mellőlünk Krisztus (hisz tudta, hogy Feltámadott!), s már előre örültem annak: mily öröm lesz felragyogó szemeibe pillantani, ha kérdésére elmondjuk: a Mester velünk van, ha nem is a mi fizikai síkunkon… Ám Lázár egyáltalában nem kérdezett semmit, épp csak megállapította: most hozzám kell betérjetek! - aztán már el is indult útján, hogy mielőbb házába érjen. Ott aztán megállt a nagyobbik, vagyis az elfogadó szoba közepén, s a világ legtermészetesebb és legcsöndesebb hangján azt mondta: – Lépj mellém, én Drága Mesterem! - és a Mester abban a percben materializálódott mellette, s lágy-kedvesen átölelve Lázárt, azt mondta: ~~ Igyekeztem, hogy mielőbb láthass. Tudtam: szellemeddel már láttál, még mielőtt megszólítottál volna, amiként tudom ennek okát is…

54


Lázár csak bólintott, mi azonban értetlenkedve álltunk, mire Mesterünk ekként magyarázta iménti szavait: ~~ Lázár testvérünk Szellemi Én-részébe még mindig, s immáron evilági Útja végeztéig bele van íródva a Halál, de bele van írva a Megújult Élet rezgésenergiája is. Az ő Szellemi Én-részének halál-emléke reagált az Én Szellememben lévő Feltámadás-szülte Erő jelenlétére. Ekként tudhatta tehát nem csak azt, hogy jelen vagyok, de azt is: nemcsak mint Szellemi, de mint fizikai lény is feltámadtam. Még mindig nem sokat értettünk az egészből, ám Mesterünk nem magyarázott tovább. Aztán hogy asztalhoz telepedtünk, már mi sem igazán akartunk kérdezni. A friss kenyérrel, juhsajttal, s mindenféle gyümölccsel először tekintetünket lakattuk jól, aztán nekiláttunk, s magunk is a Mester és Lázár beszélgetését ügyelve, enni kezdtünk. Mesterünk és Lázár szavaiból ugyan most sem sok mindent fogott elménk, de ha nem értettük is: éreztük a hallottak igazságát. Nem tudnám megmondani: miként. Tán a szavak erejéből, a hangok áradásából, vagy a szavak közé ékelődött Csendek beszédes lágyságából… - erre nem találtam, nem is vágytam feleletet találni, csak (amiként testvéreim is) élveztem a hangokat, a szavakat s a Csendeket… – Mesterünk arról szólt Lázárnak: miként érzékelte Szellemi eleme a fizikai test szívének utolsó dobbanását, s miként emelkedett ki abból abban a pillanatban, hogy elvágva az Őt a test tudatához, vagyis az agyhoz kötő lélekszálat, haladéktalanul felemelkedjék a magasabb szférákba. Lázárnak ugyan nem szólt a további történésekről, tehát nem mondta el néki a Megváltás Szellem-energetikai folyamatát, de szükségtelen is lett volna, hisz mostani mondandója nem Lázár Szellemi Én-részéhez szólt: a test tudatának, amely még mindig nem értette a saját feltámasztásának történéseit sem. Annyi maradt meg csupán benne, hogy érzi a halál közelségét, majd érzékeli a halál első pillanatát: aztán a tulajdon asztala mellett a saját kerevetén van, és eszik. A két pillanat közti történés egyszerűen lefedődött benne: semminő emlékképe nem volt a Fent birodalmáról, vagy a köztes állapotról: arról, amikor Szellemi Énrésze már a test tudatától távol, a Lélek-szál révén mégis szoros összeköttetésben maradva azzal a test fölött, de már a Föld egy másik dimenziójában lebeg, készen rá, hogy a lélek-szál megnyúlásának mértéke szerint mind feljebb és feljebb emelkedjék. S nemcsak hogy nem értette az egészet, de a történések sorrendje is össze volt zavarodva benne, s hogy övéi akkor elmondták a teljes történetet, szinte el sem akarta hinni, hogy ez vele: hogy pont ővele megesett…! Mesterünk tehát ezekről szólt néki, éspedig a saját halála és feltámadása révén történtek által bizonyítva be a Lázárral esett, visszafordított folyamat valóságos voltát, majd hogy Lázár lassan kezdte felfogni; azzal fejezte be mondandóját: ~~ Ami után Én ismét elhagyom e Föld színét, hogy már visszatérjek az Én Atyám Szívébe, te is, s még sokan azok közül, akik ma a Földön élnek, követtek majd engem. Sokan lesznek azonban azok is, akik az utolsó pillanatban megrémülnek, s megtagadják Nevem és minden Tanításom, hogy életüket mentsék. Nem tudják: épp azzal vetik el maguktól az Életet, s választják még hosszú időre maguk fölött a Sötétséget… E szavak után kis időre teljes csend borult az étkezőszobára. Ez a csend azonban már nem az a korábbi, szavak közti, lágy Csend volt. Ennek már súlya volt, és éle, s ez már nem ébresztette elméink mélyén az ezüst-szín ragyogás képzetét: már nehéz és fáradt színekkel volt terhes, s a súly, s a mély-sötét képzetek egy pillanatra teljes valónkra rányomták a maguk keserves bélyegét. S még csak nem is az volt a legfájdalmasabb az egészben, hogy Mesterünk a mi közeli sorsunkat jövendölte meg! Annál sokkalta inkább fájt, hogy újbóli, s immáron végleges távozásáról szólott, hisz rá kellett döbbennünk: az Idő bizony nem állt meg, s Mesterünk alig több, mint egy hetet lesz mellettünk. Ugyan tudtuk, értettük már: ez az elválás nem valóságos, amiként tudtuk azt is: Mesterünk most az Atyához tér, hogy Véle egyesüljön,

55


amiként az mindenkor volt is: de fájt mégis a gondolat, hogy nem látjuk szeretett arcát, nem látjuk kezének mozdulását, ahogy egy-egy szavát kiemeli és megtámogatja általa, nem látjuk, amikor áldásra emeli kezeit, s nem halljuk kedves, lágy, mégis Erőt őrző hangját, nem halljuk csengő kacagását… ember-éneinkben fájt az elválás gondolata, ha Szellemi Én-részeink érezték és értették is: mily hatalmas megkoronázása lesz az a teljes Krisztusi MŰ-nek… Mesterünk most nem szólt, nem igyekezett kiemelni bennünket a szomorúság ránk dőlő sziklatömbjei alól. Érezhetően várt, várta, hogy magunk emelkedjünk fölül tudatunk keserves hullámverésén, hogy a hullámok tetejére álló Tudattal a „víz színén lépve” találjunk Rá ismét: s immáron örökre. – Mert ez volt annak a Galilei tavon esett történésnek a mondandója, amikor a viharban a bárka végében szunnyadó Mestert felébresztettem: „– Segíts, Mester! Ments meg minket, mert egy szálig elveszünk!” Nincs, mert nem lehet akkora vihar sem a tudatban, sem a szívben, sem a lélekben, amelynél nagyobb és erősebb ne volna az Istenbe vetett Bizalom. Ez a Bizalom kell átsegítsen benneteket minden Sors-viharon! Tudnotok kell azt mindenkor: nem lehet akkora hullámverés tudatotok, lelketek avagy Szellemi Én-jeitek mélyén, hogy fel ne tudnátok ébreszteni magatokban Krisztust: az Örökkön „bárkáitokon” szunnyadó, s csak egy kérő és hívó szóra váró Megmentőt…! Ez volt ama történés jelentése a mi korunk emberisége számára, de ez a jelentése a ti számotokra, s minden egyes Teremtett Szellem számára is. Fel kell ismernetek, és ki is kell tudjátok mondani: A vihart mi magunk kavartuk azon a bizonyos Mindenség-tavon; hát nékünk is kell viselnünk annak minden hullámait. És a Mester a mi csendességünk végett szunnyadt el a mi „bárkáinkon”: hát nékünk kell Őt felébresztenünk is! Ha fel tudjuk ébreszteni a Szívünkben alvó Krisztust, Ő elcsendesít köröttünk-bennünk-számunkra minden vihart: legyen az bárminő hatalmas és vészes is! Csak ki kell tudni mondani hittel és bizalommal: Kelj fel Szívemben s lelkemben, én Mesterem, mert Nélküled elveszek! De szép is volna (de szép is lesz!), ha már ott tartanánk, hogy minden, az EGY-ségből magát kiszakított Szellem-lény kész, és képes is volna felébreszteni magában az Áldott Mestert: az Egy-Igaz, ÉLŐ FÉNYT!!! De ez a Pillanat is eljő egyszer, s akkor minden, a mélységek felé indult Szellem „bárkáján” (ama bizonyos Utolsó Egy-én is!) a FIÚ áll majd, hogy az Ő Áldott oltalmát élvezve evezzen vissza a Mindenség Szívének Örökkön Békés Vizeire… Szomorúságunk tán ha egy negyedórán át tartott: aztán ismét Jakab mindig szótlan fia; Júdás volt az, aki elsőként megrázta magát, mint aki valóságosan is a vízből emelkedik ki, s azt mondta: – Ugyan már, Testvéreim; hisz mit szomorkodunk! Évmilliók óta a mi oktalan bölcsességeinkben tévelyegtünk: hát azt a néhány kurta esztendőt már csak kibírjuk, amelyet a Mester Bölcs Tanításainak birtokában még itt töltünk! Aztán mind a Mester mellé emeltetünk, s már hét málhás öszvér sem von el Mellőle többet, egyikünket sem… Júdás tréfás, mégis érezhetően, s szinte könnyesen komoly hangja lelket öntött mindannyiunkba. Fellélegeztünk, hisz a fiatalembernek (aki alig három évvel volt idősebb, mint János, aki a legifjabb volt miköztünk) igaza volt. Hamarosan beszélgetésbe merülve hevertünk kereveteinken, s ha szíveink mélyén még sajgott is a seb: már nem vérzett, már gyógyírt adott arra a Holnapokba vetett Reménykedés…

56


Lázár házánál töltöttük a szombat-napot, majd a rákövetkező napot is, aztán ismét elindultunk: Mesterünk még szülővárosába, Betlehembe, s egy-két korábban gyakorta látogatott városba akart betérni vélünk. Mi, ahogyan eddig is tettük, magunkban tértünk be minden városba, s tanítottuk és gyógyítottuk az embereket a Mester nevével, míg Mesterünk egy másik dimenzióba emelkedve ügyelt fölöttünk. A látható tartományba továbbra sem lépett, csak ha arra feltétlen szükség volt, de olykor még abban az esetben sem. Ha egyikmásik megszállott fogvatartója, tehát a beléköltözött ördögi, vagy démoni lény semmiképp sem távozott szavunkra, még akként sem, ha a Krisztus nevével ajkunkon parancsoltuk azt néki, s már azon voltunk, hogy azt mondjuk a hozzá tartozó embereknek: sajnos, ezzel a gonosszal bírhatni a mi minden erőnk kevés… - amikor a Fent magasából egy gyenge fuvallat indult el, s megérintette a megszállva tartottat, mire a benne tanyát vert sátáni elem, vagy ördögi, démoni lény hangos szóval kiáltva elhagyta annak testét, hogy a mélységbe meneküljön. Akkortól az az ember ismét olyanná lett, mint korábban, megszállottsága előtt volt, és hangos szóval áldotta Istent, és a Fiút: a Megszabadítót. Amikor Betlage, majd Betlehem városát is magunk mögött hagytuk, Mesterünk a pusztaság felé indult. Bár nem mondta, tudtuk mégis: Anyjához, Máriához igyekszik. Akkor már közeledett a perc, amelyről szólott, hogy azon a percen felemelkedik az Atyához, s előtte szólani akart Anyjával, s azokkal, akik Véle voltak a pusztaságban. Bár gyalogszerrel keltünk útra, a Júdeai pusztaság Dél felé eső részén, Maszadó városától kissé Nyugati irányban lévő oázisig, amely vagy két teljes napi járóföldre lett volna; néhány óra leforgása alatt tettük meg az utat. Mária már várta Egyszülöttjét. A néhány szál füge- és másfajta fából álló kis ligetben állt: akként várta Fiát, majd boldog mosollyal ölelte szívére. Aztán leültek egymással szemközt, a fák közé állított fapadkára, amelyet János készített az Anyának, s mi köréjük telepedtünk, az árnyékot adó fácskák alá húzódva. Mesterünk és Édesanyja sokáig hallgattak, s egy szót sem váltottak: beszélgettek mégis, de gondolataik útján, emberi fül számára hallhatatlanul. Aztán Mesterünk (bizonnyal reánk való tekintettel) mégis megszólalt: ~~ Hatalmas fájdalom éles tőrei járták át a Te szívedet, Anyám! De a seb már gyógyul, s be is forr hamarosan, mert meggyógyítja azt a Mindenek felé áradó, végtelen Szeretet, amely Szívedet éri, de amely Szívedből is árad, árad egyre mindenek felé. Most egy kicsiny ideig még itt kell rejtőzz, aztán, ha elérkezik a perc, Jánossal ama helyre térsz, ahol én azt megjelölöm néktek, s akkor az Én mennyei szolgáim visszaemelnek mellém, hogy Vélem légy akkortól a Végtelenen át, ahogyan az öröktől fogva is volt. Nem a földiek bölcsessége: de a Szellem bölcsessége, és Szíved Szeretete lesz az, ami felemel majd téged, mert e kettő az Benned, ami Istentől való, míg a Föld minden bölcsessége, és az emberek bölcsessége nem Istentől való. Ha az emberek bölcsességét bírnád, s az emberek szeretete élne szívedben, emberként kellene távozz e Föld színéről. Benned azonban az Istennek Bölcsessége, és az Istennek Szeretete lobog olthatatlan lánggal: ezáltal emeltetsz majd fel, hogy azzá légy ismét, Aki mindig is Voltál, Vagy és Leszel, a Végtelenen át. Most el kell búcsúzzam tőletek: ezért is jöttem. Tőled nem búcsúzom, hisz Te velem maradsz akkor is, ha Én már felemelkedem e Föld színéről. De el kell búcsúzzam azoktól, akikre bíztalak, hogy Pilátus és Heródes elől elmenekítsenek. Jánost elviszem mellőled egynéhány napra, hogy részese lehessen testvéreivel mindannak, amiket ígértem nékik, s azért is, hogy feladatára felkészítsem. Aztán visszatér melléd, Anyám, s te elmesélsz néki mindent, amikre emlékezel, hogy azok Énvélem megestek, hogy lejegyezvén emlékül hagyhassa azokra, akik lábam nyomát keresik majd. De el kell mondj mindent azért is, hogy a Föld minden emlékei kiéghessenek elmédből és Szellemedből. János ezen túl is kap még bevégzendő feladatot: arra is kell, hogy felkészítsem, hát magammal viszem most néhány napra. S ha mindazok meglesznek, amiknek meg kell lenniük, visszatér melléd, hogy már távozásodig Véled is maradjon. Mária most sem szólalt meg: némán bólintott, majd hogy Mesterünk szólott a Szent Szűz Anya szolgálatára és őrizetére bízottakkal is, még mindig szavak nélkül ölelte újra szívére

57


Egyetlenjét, majd Jánost is megáldotta, amiként azt minden Anya teszi útra induló fiával, aztán minket is megölelt, s megáldott: ekként engedett ismét útra, hogy visszatérhessünk a városokba. Mesterünk most Jeruzsálembe indult; s a visszavezető utat csakúgy megrövidítette, amiként az idevezető utat, aztán hogy az Általa megjelölt szállásra tértünk, s már ételt is hozattunk a ház gazdájával, a bezárt ajtók mögött Mesterünk is közénk ereszkedett, s hogy mi az asztal körül ültünk, elfoglalta helyét köztünk, az asztalfőre ülve, ahogyan mindenkor, majd étkeinket megáldva egy ideig nézte, amiként falatoztunk. Amikor már csaknem végére értünk az evésnek, váratlanul megszólalt: ~~ Néhány nap még, s akkortól nem leszek mellettetek e Földön. Atyámhoz térek, és akkor majd a Vigasztaló Ereje tér hozzátok, amiként ígértem. Mielőtt azonban távozom, egy-két dolgot meg kell még mondjak tenéktek, hogy azok tudottá legyenek bennetek. Ezek egyike, s éppen hogy a legfontosabbika annak ismerete: miként kell imádkozzatok. Tudom: emlékeztek még mindannyian a Tábor hegyén tanított Imádságra. Azonban én mást is mondok tenéktek: azt, hogy szavaitok magukban még nem imádságok, legyenek azok bármily szépen egymás mellé is szerkesztve, s legyenek e szépen szerkesztett szavak bárha a legájtatosabb szívvel is elmondva. Természetesen az imádságnak (éppen a szavak mélyén rezgő Tiszta Erő végett) hatalmas szerepük van, de… – de hiába van minden szó, és minden imádság, ha cselekedeteitekkel is nem imádkoztok a nap minden percében, minden pillanatában! S nem csak a ti cselekedeteitek, de még minden mozdulástok, minden gondolatotok, minden lélegzetvételetek is egy-egy imádság kell hogy legyen; és én még ennél is tovább megyek! Egész életetek nem szabad, hogy más legyen, mint egyetlen hatalmas, hálaadó Imádság, amellyel hálákat rebegtek az Atyának azon Kegyelemért, hogy testekbe öltözhetett sárba hullt Szellemetek, hogy megkísérelje letisztítani magáról a reá ragadt sarat, amely cselekvés nélkül nem térhetnétek vissza az EGY-ség honába, a Teremtő szívébe. Hálaadó imádság kell legyen életetek minden perce, és testeitek kell legyenek e hálaadás oltárai, amiként szíveitek kell legyenek e hálaadó imádság helyei: Lelketek és Szellemetek Templomai, ahol az elméteket irányító Én-rész bemutathatja a maga Áldozatát, s elrebegheti a maga háládatos fohászait. Szellemi Én-részeitek e fohászai az Ég felé mint alázat-teli, gyermeki erő kell szálljanak; ám a Föld népei közt mint tiszta szavak, vágyak és gondolatok, és mindenekelőtt mint szeretetteli cselekvések kell zengjenek: ekként tehettek tanúságot Istengyermeki alázatosságotokról az Atya előtt, de ekként tehettek bizonyságot az Atyáról és Rólam az emberek között is: ha látják és hallják, és a mindennapok során tapasztalják is, hogy betöltitek amaz egyetlen Parancsolatot, amelyet parancsoltam néktek. Hogy egymást szeressétek, amiként Én szerettelek, és szeretlek benneteket mindenkor, és hogy szeressetek mindeneket: azokat is, akik ellenetekre fordulnak majd, azokat is akként szeressétek, amiként egymást szeretitek Énérettem, s amiként Engem szerettek az Én Atyámért, és Értem magamért. Erről tudja meg mindenki, hogy az Istennek fiai, s az Én kiválasztott apostolaim vagytok. Mondottam néktek: bármit kértek is az Én nevemben; az Atya megadja azt tenéktek Érettem. És mondottam néktek azt is: ha ketten, vagy hárman összejöttök az Én nevemben, Én köztetek leszek, ha ti egy akarattal lesztek együtt. Ez ekként lesz, ha a Szeretet nevében kértek, s a Szeretetben lesz egy a ti akarástok… E szavak után fohászainkba mélyedtünk, s ki-ki a maga szintje szerint igyekezett megérteni és befogadni Mesterünk szavait. Aztán nyugovóra tértünk, mert Mesterünk másnap korán útra kívánt kelni, hogy távozása előtt még a Tengeren túli Bethszaidába, és Geroszába is ellátogasson egy-egy rövid időre. Ekként is lett: a hajnal első fénye már ébren talált minket, s kevéssel később úton voltunk. A Jordánon keltünk át, s Déli irányba térve elsőként Bethszaidába, majd Geroszába mentünk. E két helyen Mesterünk a láthatatlan tartományban maradt, míg mi a Feltámadásról tettünk bizonyságot az emberek között. Este ismét a Bethszaida és Perea közti sík vidéken telepedtünk le, majd újra bárkába szálltunk, s visszatértünk a túlsó partra. A bárkás Jerikó városa közelében tett partra minket, s akkor

58


Jerikóba is bementünk. Itt most nem is annyira gyógyítani, és tanítani akartunk, mint inkább híreket hallani, s persze élelmiszerkészletünket felfrissíteni. Ezért tehát egyenest a piactérre mentünk, s miközben néhány kisebb kenyeret, szárított gyümölcsöt, és zöldségféléket vettünk, az emberek közti szóbeszédre füleltünk. A hírek meglehetősen dermesztőek voltak: Heródes és Pilátus mind kegyetlenebbé váló tetteiről beszéltek a népek, ama tettekről, amelyek már akkor a Mester Tanításait vallók ellen irányultak. Komor hangulatban mentünk tovább, majd a városból kiérve, hogy Mesterünk ismét mellénk lépett, Taddeus megkérdezte: – Mit tehetünk, Mester, hogy könnyítsünk azok sorsán, akik Heródes és Pilátus tömlöceiben szenvednek? Nem kérdezte meg, hisz tudta: Mesterünk épp úgy tud mindarról, amiről mi tudomást szereztünk, de már hogy mit tehetnénk, ő maga sem tudta. Mesterünk válaszát várta, amiképpen mi magunk is, olyannyira, hogy még meg is álltunk, s akként figyeltük a Mester szavait: ~~ fizikai értelemben nem sok az, amit tehettek értük, hisz Heródes és Pilátus e Föld síkjának hatalmasságai közé számoltatnak, s erejük (épp hatalmuknál fogva) jelentős, hisz fizetett fegyverekkel támogatják meg azt. És mégis tehettek értük! Imáitokkal segíthetitek a tömlöcbe zártak tudatát, lelkét és szellemét: s ez a legtöbb, amit csak ember emberért tehet! Imádkozzatok hát értük, s helyezzétek az ő sorsukat az Atya irgalmas, oltalmazó tenyerére: ennél többet, és ennél nagyszerűbbet még egy anya sem tehetne az ő gyermekéért, mert ez a Szeretet legmagasabb szintje: ha az Atyára bízzátok azokat, akik be vannak írva a ti szíveitekbe és lelkeitekbe. Imádkozni kezdtünk hát, s már ekként: imádkozva tértünk vissza Jeruzsálem városába, hogy korábbi szállásunkra térjünk. Mesterünk természetesen már jóval a Város elérése előtt feljebb emelkedett, de mindvégig éreztük fohászainak hatalmas energiáit. De nem csak mi éreztük meg azt: a természeti lények, s a gyermekek is! A növények színe több árnyalattal mélyült, s a napszítta, sápadt-sárguló fűszálak új Életre keltek, az állatok pedig seregestől jöttek nyomunkba, amiként az utcákon játszadozó gyerekek is. Mi persze tudtuk: a Mesterből áradó Erő jelenlétére reagált ekként a Föld minden tisztának nevezhető lénye, és a tudatukban még a Fent világához közel álló gyermekek: de már az emberek értetlenül álltak a jelenség előtt, s elképzelni sem tudták: hová megyünk, s miért követnek bennünket a gyermekek, s az utcákon csatangoló, mindenféle állatok. Még a madárkák is köröttünk-fölöttünk röpködtek, mind magasabbra igyekezve szállni, mint akik töltekezni akarnak a megérzett Erő édes, éltető áramában… Aztán becsukódott mögöttünk a ház ajtaja, s már Mesterünk is visszatért mellénk, hogy mellettünk állva fejezze be megkezdett fohászát. Amikor imáinak végére ért, s már szellemével is közénk ereszkedett, a gyerekek s az állatok lassan elszéledtek a ház elől, ahol addig várakoztak: bár sejtelmük sem lehetett arról, mire is várnak egyáltalán. Akkor aztán ismét csend borult az utcára, s mi a Mesterrel az asztal mellé telepedtünk. Délidő ugyan már jócskán elmúlott, de mert hogy a Jerikóban hallott hírek hatására igazán nem volt kedvünk enni, most meglehetősen éhesek voltunk. (S persze a reggeli órákban sem ettünk, merthogy nem volt nálunk épp csak egy kevéske elemózsia, annyi csak, amennyit mindenkor meghagytunk: hátha szegény, nyomorult vándorlót, vagy kiéhezett állatot vezet elénk Istenünk, hát legyen mivel megsegíteni azt, hogy ha csak egy hajszállal, de közelebb juthasson a Holnapokhoz, azok elérhetéséhez…) Miután ettünk, Mesterünk ekként szólott: ~~ Fiaim! Utam köztetek holnap véget ér, s amiként mondtam, visszaemelkedem közületek az Én Atyám mellé. Ti maradjatok Jeruzsálemben: ne féljetek, még nem kezdődnek meg azok a történések, amelyek bekövetkeztét megmondtam tenéktek! Most csak tizenegyen vagytok azok, akiket ÉN választottam ki magam mellé. Most ti kell válasszatok magatok mellé még

59


egy férfiút, aki véletek veszi el majd a Lelket az áruló helyett, hogy ekként is beteljesedjenek mind az Írások, amelyeket Dávid megjövendölt: „Legyen az ő lakóhelye puszta, és ne legyen lakó abban, és az ő püspökségét más vegye el.” Ugyan megtehetném, hogy én magam jelölök ki közétek egyet azok közül, akik kezdettől az Én Utamat járták, s ekként Enyéimnek vallhatják magukat. De nem teszem, mert az már reátok van bízva, hogy megtaláljátok az egyedül helyes módot ama személy kiválasztására, aki véletek apostolommá lesz. Mert apostolaim lesztek, amiként már azt is mondottam: vezetői a mellétek kerülő kicsinyeknek. De azt is mondottam tenéktek: aki a legnagyobb akar lenni köztetek, legyen a legkisebb, s legyen a többieknek szolgája. Vezetéstek tehát ne akként legyen, amiként azt a föld vezetői értik, s élik: ne a magatok hasznát, és ne a magatok dicsőségét keressétek a nagy feladatban; mert minél nagyobb a feladat, annál kisebb kell legyen annak bevégzője, hogy a Valóság szintjén a bevégzett feladat emelje őt ama szintre, amelyre a feladat mértéke és valós értéke szerint emeltetnie kell. Legyetek hát azért szerények és alázatosak: ne alázatoskodók, s ne a Nagyok előtt csendesek, de mindenkor a kicsinyeket szolgálók, s azok közt csendesek, hogy ne a te szavatokat hallják, hanem annak Szavát, aki elküldött benneteket. Az ÉN szavam fog szólani általatok, s a te ajkaitokról: s a te szavaitok fölé fog emelkedni: ekként az ÉN szavammal kell tanítsátok és vezessétek a reátok bízott ember-szellemeket mind, az Izráel földjein, s a Föld teljességén. Ha pedig e Föld hatalmasságai előtt kell szólanotok, ne féljetek! Ígértem néktek, s meg is tartom, hogy akkor a Lélek megmondja néktek, mit kell szóljatok: Arra hagyatkozzatok hát, s amiket Az sugall tenéktek, mindenkor azt mondjátok, hogy szavatokkal is el ne tévedjetek a Haza vezető Úton. És akkor is Reá hagyatkozzatok, ha nem az ellenetek támadók, de a kicsinyek: Testvéreitek közt kell szóljatok. Ha azokat szóljátok, amely szavakat nem Éntőlem hallottatok, de amelyeket a Lélek mond tenéktek, mindenkor a Szívetek s az Értelmetek együttvaló jelzését kell figyeljétek: mert mondottam tenéktek, hogy az Ellentét sem alszik! Az is megkísérli majd a Lélek szavai közé szőni a maga szavait, olykor hangzatos, édes: mégis tisztátalan szavakat sugallva elméiteknek, hogy tévútra vezessen titeket, s mindazokat is, akikhez szóltok. Amikor Testvéreitek közt álltok, ne azt nézzétek, ti mennyit akartok átadni nékik az általatok megismert Igazságokból; de azt nézzétek mindenkor: mennyi az, amit igazán képes el-, és befogadni az, akihez szóltok, hogy valóban Áldására, s ne romlására legyenek annak szavaitok. Mert amiként a gyógyír is méreggé lesz, ha a szükségesnél és Törvényesnél nagyobb adagban veszi magához valaki, s testének halálát okozhatja általa, akként a tudatnak, s léleknek s a tudatban élő Én-résznek is vesztére és halálára volna az, ha a lehetségesnél és (számára) szükségesnél nagyobb Tanítást akartok néki átadni. A tudat s a szív ellenetekre mozdul, a lélek parányi Szeretet-szikrája is hamvába hal, s a tudatban élő Én-rész teljességgel besötétül, még azt a kevés Felismerést is ellökve magától, amelyet addig magába zárt. Tanításkor tehát ne a magatok „bölcsességét” akarjátok megmutatni, de az Istennek Bölcsességét. És Isten Bölcsessége az, hogy a kicsinyeknek szóló Tanítást a kicsinyléptűekhez igazítja Szent Szíve Szeretete által, s még azt sem kéri számon azokon, ha azok nem tudják azt befogadni, de alkalmat ad nékik megélni a maga teljességében kicsinységüket, hogy ha már megérlelték magukban ekként az Erőt, már maguk nyújthassák ki kezüket a magasabb szintű Bölcsesség-elemek után. – Ezek a Tanítások bizony: nagyon is komoly figyelmeztetések a ti soraitokban élő médiumi, vagy tanítói feladattal érkezettek számára is! A médium, ha nincs „állandó, kiépített” kommunikációs csatornája Vezetőjével, mindenkor a Jézus Krisztus nevében kell kérje, hogy az Üzenetet leközvetítő Szellem megnevezze, s visszaigazolja önmagát. S még ekkor is ügyelnie kell, mert az ellentét, s az ő csatlósai egyre nagyobb előszeretettel használják a magasabb szellemi szférákban élők nevét, de használják Jézus Krisztus, Mária, vagy akár a Teremtő Nevét is, hogy – tetszetős és emberi elme számára hízelgő szavaik közé

60


szőve az ellentét fejedelmének áltanításait – minél több ember-szellemet letérítsenek a Valós Tisztaság felé vezető Útról, olyas közléseket adva azoknak, amelyek csak a mélység birodalma felé vezetnek. Ekként érvényes e Tanítás (amiként mondottam) azokra is, akik tanítói feladattal érkeznek a Föld színére. Ezek elsősorban (sőt: szinte kivétel nélkül!) a médiumok kezébe adott Tanításokat kell továbbítsák. Tehát nem ők maguk kell Üzeneteket kapjanak a Fent Világából; de nékik is meg kell vizsgálják mindenkor a hozzájuk elérő Tanításokat és Üzeneteket, s csak ha minden szempontból tisztának érzik azt, adhatják tovább Testvéreiknek. Hatalmas feladat, és hatalmas felelősség is úgy a médiumi, mint a Tanítói, mert mindkettő nagy veszélyeket rejt magában. Csak az igazán alázatos szívvel fogadott; emellett azonban a józan értelemmel és logikával is megvizsgált és megmért Tanítások és Üzenetek lehetnek azok, amelyeket továbbadhat úgy a médium, mint a Tanító, hogy meg ne tévesszen másokat, s hogy el ne tévedjen ő maga is az ellentét által eléje tárt útvesztőben: amiként az korotok sok médiumával, s még több, magát Tanítónak nevező Testvéretek esetében is van! (Mert még csak azt sem mondhatom, hogy mind médium, és Tanító, aki annak vallja, netán annak is hiszi magát!) E kérdésről azonban már sokszor, és sokat szóltam tenéktek máskor, s máshol is; így itt és most nem is folytatom. Csak annyit még: legyetek nagyon óvatosak! Legalább olyan óvatosak, amilyen… – ravasz az ellentét! Mesterünk egy kis ideig várt, hogy mindannyian befogadhassuk értelmünkbe szavait, majd ekként folytatta: ~~ Mondottam néktek: János vízzel keresztelt, ti azonban már a Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni amiként azt ígértem. Akkor csodás Erőt kaptok, hogy mindenféle betegségeket gyógyíthassatok, s hogy ördögöket és démoni lényeket űzzetek az ÉN nevemben, akként, amiként azt Tőlem tanultátok; de már akként, hogy nem leszek a közeletekben. A Szentlélek jő le reátok, s betölt benneteket egészen, és ti mind tanúim lesztek úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában, és mindenfelé a Föld végső határáig. Mert a Föld teljességén tanúim kell legyetek, mert azon tettek híre, amelyeket az Én nevemben fogtok cselekedni, a Föld színén hírül fognak adatni. Hogy ez miként lesz: ne kérdezzétek. Amiként az ÉN szavaim, s az általam esett csodás dolgok ismertté lesznek egykor mind, a Föld egészén, akként lesznek ismertté a ti szavaitok és cselekedeteitek is, hogy ébresztve legyen a Föld alvó népe Északtól Délig, és Keltről Nyugatig mindenfelé… A néhány napja ismét Mesterünk mellé szegődött Barsabás megkérdezte: – Uram, csak nem azon a napon állítod helyre az országot Izráelnek? A Mester reá pillantott, s azt mondta: ~~ Tanítottam már néktek: nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmában tartott. Több szót nem szólt e kérdésre, s hát szükségtelen is lett volna. A mi szempontunkból legalábbis, hisz mi tudtuk: Izráel országa nem e Föld színén, nem a mi fogalmaink szerint állíttatik helyre: kinek - kinek a szívében, amiként azt felajánlja az Istennek, ahogyan Izráel népe, s annak földje volt Őnéki felszentelve és felajánlva. Akkor az Isten maga mellé emeli, s a Maga dicsőségébe öltözteti azon Izráelita-szívűeket, hogy elfogadva azok felajánlását; betöltse és megszentelje azokat, s megjelölje azokat magának… Aznap már nem sok szó esett köztünk. Ha nem is szomorúság, s valamiképpen mégiscsak az töltötte be szívünk, s elménk, így imáinkba mélyedtünk. Mesterünk Jánossal szólott; s ha nem értettük is, miért szól véle külön, nem is csodálkoztunk rajta. Hisz Jánosra volt bízva Mária, s János kicsit mindig is közelebb állt a Mesterhez, bizonnyal ifjú kora végett, s a Mester akként bánt véle, amiként én magam bántam mondjuk a kisebbik, gyöngébbik, s tán épp ezért érzékenyebb szívű fiammal. Ezzel persze mind ekként voltunk: János valamiképp mindannyiunkban a gondoskodó apát ébresztette fel, aki büszkén figyeli: mint válik igazi Férfi a legénykéből…

61


Bár János már nem az volt, aki a Nagy Áldozat előtt volt! Amiként mondtam, a szemem láttán lépte át az ifjú, s a férfikor küszöbét; s valahogy bennem mégis az maradt egy kicsit, akinek három esztendeje megismertem. Kicsit riadt, „elveszett” gyerek, hosszúra nőtt, vékony csontú, de izmos legény, aki hatalmas, szomorú, csodálkozó szemmel figyeli a Világot. A Föld Világát, amely máris annyi fájdalmat rakott reá… Ők tehát beszélgetésbe, mi imáinkba merültünk, míg le nem szállt az este. Akkor ismét ettünk egy keveset, mielőtt nyugovóra térünk. Ahogy az evéssel végeztünk, Mesterem mellém lépett, s kezeit vállamra téve, mély pillantású, meleg-barna szemeivel szemembe pillantva megkérdezte: ~~ Tőled kérdezem, Jóna fia, Simon: Jobban szeretsz-e Engem, mint amiként az embereket? Kérdése meglepett, meg is döbbentett, de feleltem: – Igen, Uram! Te tudod; mennyire szeretlek… Válaszom után kis csend telepedett közénk, majd Mesterem azt mondta: ~~ Legeltesd az én bárányaimat! - s akkor ismét gondolataiba mélyedt. Kevés idő múltán másodszor is megkérdezte: ~~ Tőled kérdem, Jóna fia, Simon: Jobban szeretsz-e, mint amiként tiéidet szereted? – Igen, uram! Te tudod: miképpen szeretlek Téged! - mondtam most gondolkodás nélkül, mire Mesterem azt mondta: ~~ Őrizd az én juhaimat! - aztán ismét kis hallgatásba merült, mielőtt harmadszor is megszólalt volna: ~~ Tőled kérdem, Jóna fia, Simon: Szeretsz-e akként, amiként Én szeretlek téged? Akkor kis szomorúság fogott el, hogy most nem felelhetek akként, amiként szeretnék, aztán szemébe nézve teljes őszinteséggel feleltem: – Uram! Te mindent tudsz: tudod, minő szeretet lakozik bennem Irántad… A Mester arcán könnyű kis mosoly suhant át, s már vállam átkarolva mondta: ~~ Legeltesd az én juhaimat! – Szeretsz-e engem: e kérdést nem véletlen tette fel háromszor egymás után a Mester. Nem csak az volt oka ennek, hogy válaszaim súlya felülírja a háromszori tagadás energiájának súlyát: az is, és még valami. A Szeretet szó első értelmezésében még az Értelemmel való szeretetre vonatkozott, hisz Testvéreimet azok minden fura, gyakran számomra érthetetlen szokásaikkal együtt elsősorban az Értelmem révén tudtam elfogadni, és szeretni. Enyéimet; fiaimat, asszonyomat, s a hozzám közelállókat már szívemmel szerettem, s szívemmel fogadtam el akként, amiként voltak: hibájukat már még annyira sem vettem észre, mint Testvéreim hibáját, akik, bár három esztendeje úgyszólván folyamatosan mellettem voltak: idegenek maradtak mégis, nem választott társai szívemnek, mint asszonyom, s nem is vér az én véremből, amiként fiaim. A harmadik kérdés viszont már a tökéletes szintű, a lélekből s a szellemből fakadó Szeretetre utalt, arra az Isteni Szeretetre, amellyel e Föld színén nem bírt senki más, csakis az Isten, és a FIÚ, Akit az Isten a Föld színére engedett jönni érettünk. Az Értelem, a Szív, s a Szellem Szeretetét kérdezte tehát, s én a kettőre igennel felelhettem, de ha teljesen őszinte akarok maradni magamhoz is, és a Mesterhez is, be kellett látnom, és ki is kellett tudnom mondani: a Szellem Szeretetéhez még túlontúl gyenge, túlontúl ember vagyok. Ember-énem teljességével Szerettem Őt: de azt nem mondhattam, hogy akként tudok szeretni egyáltalán, amiként Ő szeret: hisz ha ezt állítom, egy szintre helyezem a magam gyarló, gyenge kis lényét Véle. S teszem azt éppen én, aki a legkisebb vész esetén is megfutamodom, mert annyira gyenge még a bennem élő EMBER: s teszem ezt azok után, hogy háromszor is megtagadtam egymás után. Nem azért fájt szívemben és elmémben tehát, hogy Mesterem háromszor kérdezett rá: minő szeretet lakozik énbennem Iránta, mert hogy Mesterem bizalmatlan voltát éreztem volna ki abból, amiként azt a gyakorta (el)fordított Írások jelzik. De tudott és

62


meglátott emberi gyengeségem fájt, amely nem adott jogot rá: a harmadszori kérdésre ekként felelnem: Igen, Uram! Hisz ismered Szeretetem teljes voltát Teirántad… Csak akként felelhettem: tudod: miképpen (tehát a Szeretet mely szintjén, annak mely lelki szellemi fokán) Szeretlek. A tökéletes Szeretet ugyanis a Szellemi és lelki Szeretet, amely egyesíti magában a Bölcsesség, az alázat, és a gyermeki Önátadás szülte, tökéletes tisztaságú és erejű SZERETETET: amiként a Mester szereti az Atyát, és minket is: a Teremtettség egészét, meglátva és megismerve mindenben, mindenkiben és mindenkor az Atyát. Amikor tehát a harmadik kérdés is elhangzott, a Mester már lényegében nem, vagy nem kizárólag azt kérdezte: szeretem-e Őt; hanem azt: szeretem-e Őt mindenben, mindenkiben és mindenkor! Meg tudom-e látni, érezni mindenben és mindenkiben, és mindenek ellenére is ŐT, s tudom-e mindenkor ŐT szeretni a köröttem lévő, s az előttem ismeretlennek maradó Világban; amiként Ő szereti mindenben és mindenkiben az Atyát: minden kín és szenvedés ellenére is, amelyet el kellett viselnie érettünk és végettünk! (Sőt: ama mérhetetlen szenvedések és megaláztatások közepette is, hisz még akkor is kínzóiért, a gúnyolódókért, s a Teremtett Világ egészéért fohászkodott!!) Az sem volt véletlen, hogy mindháromszor akként kezdte kérdését: Tőled kérdem, Jóna fia, Simon”… Ezzel akarta felhívni a figyelmem, hogy válaszom egyenértékű az esküvéssel, mert hogy tudatom teljes birtokában felelek, s szavam súlya az enyém, amiként minden felnőtt férfiúé; de enyém azok terhe is, hisz a magam nevében, a magam akaratából szólok. Szavai után ellépett mellőlem, majd testvéreimmel is váltott néhány szót, aztán közös imába kezdtünk: de szavaink mintha nem is szavak lettek volna: csak érzések és gondolatok kavargó árama, amely érezhetően emelte fel, mind feljebb és feljebb lelkünk és szellemünk és szívünk és elménk: fel, egészen az Ég végtelen magasáig, fel, tán egyenest az Atyának Szívéig, hogy ott megpihenjünk egy végtelenül hosszú Lét-másodpercre, mielőtt Mesterünk lassan, óvatosan vissza nem kísért bennünket a földi síkra. Én legalábbis akként érzékeltem, mintha egy Csodás Utazás részese lettem volna; s testvéreim elragadtatott arcán láttam: nem vagyok magam e hatalmas érzéssel. Akkor már hála-szókat rebegtem szívemből Teremtőm felé, majd már csak könnyes szótöredékeket dadogtam csupán, mert nem volt szavam; kifejezni a szívemben élő Szeretetet és hálát, amiért e három esztendő részesévé engedett lennem, amelyet Egyetlenje mellett tölthettem… Amikor kissé megnyugodtam, hirtelen mély, s furcsa Álom szállott le reám. Mintha ismét az Ég magasaiban lebegtem volna, messze fenn, a Föld síkja fölött, de alattam tisztán látszott a Föld, s azon én magam. Ébredvén már nem tudtam volna megfogalmazni: mi, mely történések voltak azok, amelyekre a Fent világából ráláthattam, de azt biztosan tudtam: azokat a történéseket láttam, amelyek még reám várnak a Föld színén. Láttam, éreztem is valamiképp a történéseket, mintha azok tényleg megestek volna vélem, de sem félelmet, sem bizonytalanságot nem éreztem sem akkor, sem pedig ébredvén fura, látomásszerű álmomból. Még akkor is tökéletes nyugalom élt szívemben és elmémben, amikor Mesterem megszólalt: ~~ Induljunk, barátaim! Elérkezett a Perc, amikor az emberfia az Ég magasaiba kell emeltessen! Érzem: Atyám hív, és vár: Utam tehát véget ért teköztetek… Akkor már mind ébren voltunk, s Körötte álltunk: mind, az Általa magamellé választott tizenegy, míg Barsabás és Mátyás még az igazak álmát aludták. Tudtuk: ez sem véletlen. Ugyan Jakab már mozdult, hogy őket is ébreszti, ám a Mester visszatartotta, s azt mondta: ~~ Hagyd őket most! Én titeket hívtalak: jertek, s legyetek tanúi az ÉN Megdicsőülésemnek, amiként tanúi kellett legyetek kínszenvedésemnek és megaláztatásomnak is. Titeket hívtalak; amiként Utamra is titeket választottalak, hát azt akarom, hogy most is ti legyetek mellettem… – azzal lassú, egyenletes lépteivel elindult, s mi követtük, ahogyan már nem egyszer, nem százszor; de ezerszer és ezerszer, s ahogy többé nem követhetjük e Föld színén. Fizikai

63


értelemben legalábbis nem: de követhetjük, és követnünk kell Őt szellemeink szárnyán, és követnünk kell szívünk és elménk teljességével, azokon az Utakon lépve, amelyeken Véle léptünk, s azokat a szavakat szólva, amelyeket Ő szólott nékünk, s amelyeket szólani Ő tanított minket. Követtük, s ő ment, már nem emelkedve feljebb, de nyíltan megmutatva magát a Jeruzsálem népének, azoknak, akik nemrég halálra adták Őt: s akik (véltük) most riadt magaszégyenléssel fedik majd el az ő arcukat, nem bírván elviselni Tiszta Tekintetének erejét… De semmi ilyesmi nem történt: az emberek ránk pillantottak, de mintha csak bennünket látnának: ŐT még csak észre sem vették. Korán volt még; a Nap épp csak ébredezett a szemhatár fölött. Azok, akik a Mestert most láthatták, kevesen voltak, s bár azt hittem: úgy, mint rég, majd most is nyomába szegődnek; egy nem volt, aki követett volna bennünket. Magunk léptünk csak ki a város kapuján (a kapuőrizők sem törődtek vélünk). Ebből aztán arra következtettem: csak a mi számunkra maradt Mesterünk a látható tartományban, megnyitva elménk egy addig zárt kis kapuját, míg az emberek valóban nem látták; azért is nem takarták el az ő szemeiket, de nem is követték ŐT, mint korábban tették. – Amiként ti is vagytok! Csak ha megnyitjátok elméitek és szíveitek mélyén azt a kicsiny kaput: lehettek képesek igazán meglátni ŐT… - de bizony: elmétek még zárt, és zárt a te szívetek is; tán ha hajszálnyira nyílott meg csupán Felé, és így arcaitokat sem takarjátok el szégyenletetekben, de nem is követitek Őt bizakodón; akként vagytok hát, mint a Jeruzsálemi emberek, vakon és mozdulatlan: látni és követni ŐT… Magunk léptünk csak ki a kapun, amiként az úton is magunkban lépdeltünk Bethszaida felé. Amikor a két város közti puszta helyen jártunk, Mesterünk megállt, majd mellém lépve még azt mondta: ~~ Nagy terhet tettem most a te vállaidra, és nagy felelősséget bíztam reád. Ne véld, hogy Utad könnyű lesz, s azt se: mindenkor megőrizheted magad. Bizony, bizony mondom néked, amikor fiatal voltál, felövezted magadat a te imaszíjaiddal, és odamentél, ahová menni akartál. Amikor pedig megöregszel, kinyújtod a kezedet, és akkor majd más övez fel téged, másféle szíjakkal, és oda visz, ahová nem akarod… Ez lesz számodra a Holnap, ha vállalod. S most kövess Engem! Éreztem: e szóban nem csak a jelenre vonatkozó, közvetlen felszólítás van, de a Holnapokra vonatkozó Utasítás is, amely egyben jelzi azt is: mindenkor, mindenképp, s mindenben követnem kell ŐT… Meghajtottam hát fejem: mélyen és alázattal, hogy jelezzem: értem szavait, s követem, bármi áron kell is tennem azt. Aztán Mesterem elindult, s én mögötte lépdeltem, míg János alig két lépés távolságban mögöttem lépdelt. Hogy tudtam: mily erős kötelékkel kötődik a Mesterhez, megkérdeztem: – Mester; Jánossal miként lesz? Nem annyira az emberi kíváncsiság kérdezte ezt bennem, s valamilyen fokon mégis. Azt szerettem volna tudni: miként alakul majd János sorsa? Vajon egybe fonódik-e az én sorsommal, s néki is akként kell bevégeznie földi útját, amiként azt (ha csak rejtve is) elébem festette Mesterem. Ám Mesterem megállt, s azt felelte: ~~ Az ő sorsa, s az ő Útja az Övé: néki kell majd megbírnia azt. Ha akként kell legyen, hogy ő megmaradjon; akként is lesz az meg őfölötte! Ne foglalkozz hát véle, mert nem feladatod az tenéked, hogy az ő Holnapjait ismerd s tudd… Én tenéked mondtam: Kövess ENGEM! Akkorra már testvéreim is utolértek minket, s hogy Mesterünk tovább indult, mindannyian mögötte léptünk. Ám egyszer úgy éreztem: tovább nem léphetünk! Mintha valami belső

64


sorompó állta volna utamat, valami tudati, vagy lelki Fal, amely nemcsak lépnem nem engedett, de arra ösztönzött, hogy testvéreimet is megállásra intsem. Megtorpantam, s felemeltem jobbom, mire a mögöttem lépők is mind megálltak. Mesterünk azonban még néhány lépést tett, s ekként egy kissé eltávolodott mellőlünk. Akkor megállt, arcát az Ég felé fordította, s karjait magasba tartva, mint ki a kelő Nap sugarait, vagy mindjárt magát a Napot kívánja szívére ölelni; egy percig csak állt, és arca ragyogott, szemei félig lecsukódtak, s öltözéke szinte szikrázni látszott: oly fehér, oly sejtelmesen tündökletes volt. Egy percig ekként állt, majd felénk fordult, s akkor karjai már felénk voltak áldón kitárva. Térdre hullottunk, s magunk is az Ég felé tártuk karjainkat: úgy hallgattuk Mesterünk utolsó, búcsúzó Fohászát, amely szavakat előttünk az Ő Atyjához: Mindenek Teremtő Atyjához szólott: ~~ Dicsőíts meg engem immár, Áldott Atyám, amiként Én is megdicsőítettelek Téged az emberek között. Fiad műve immáron kész: amiért elküldtél, s amiért Én eljöttem, végbevittem: megismertettem és megdicsőítettem a Te Szent Neved mindenek előtt, hogy Életük legyen Tebenned immár Örökkön Örökké. Enyéim közül indulok, Atyám: azok közül, akiket Nékem adtál, mert hogy a Tiéid voltak, s Te Nékem adtad azokat, hogy az Enyéim legyenek. Értük szólok most Atyám, azokért, akiknek szívébe és lelkébe és Szellemébe beírtam a Te Áldott Nevedet: nézz le reájuk, s fogadd őket oltalmadba Énérettem… Nézd: elméjük és szellemük érti az Út Végét, de szívükben az ember örök fájdalma zokog. Mert elméjük és szellemük telt immáron a Tudásnak Erejével, de szívükben az elvesztés félelme és fájdalma dobog; riadtan, mint rémek közé űzött gyermek szíve… Nézz le hát reájuk, s áraszd el őket a Te Békéddel, hogy szívük szomorú dobbanását már a Boldogság dobbanása váltsa fel. Mert kell, hogy szíveikkel is értsék és lássák: a Mű immáron Bevégeztetett. Mert ekként volt Néked kedves, Atyám: hogy elküldj Engem a holtak Országaiba hullottakért, hogy Vérem árán vegyek azoknak Új Életet, s hogy győzedelmeskedjem őérettük a halál zsarnoksága felett. Amit reám bíztál, ím: bevégeztem híven; most halld meg Egyetlened kérését, s áraszd enyéim szívére a Te mérhetetlen Boldogságod kicsiny sugárát, hogy békesség éljen szíveikben is, amiként békesség él értelmük s szellemük mélyén. Aztán tárd ki a Te Áldott Szívedet, hogy felemelkedvén eggyé olvadhassak Véled immáron Örök Időkre, amiként az volt a Kezdetek kezdetén, s a Kezdetek előtt is, öröktől fogva. Mert hallom Hívó Szód, s ím, elindulok szavadért, amiként elindultam, amikor Útra küldtél engem. Elindulok, de enyéim még itt maradnak: hát őértük szólok, s őérettük könyörgöm… – Miközben Mesterünk lágy, mégis Erőt és Hatalmat sugárzó szavai szálltak, hirtelen úgy éreztem: valaki gyöngéd kézzel simít végig háborgó szívemen, s az egyszeriben felujjongott, mint fogságból szabadult kismadár. Az Erő emelt, hát felálltam, bár talán nem is tudtam mozdulásomat; csak szívem-lelkem-szellemem szárnyalását érezni. Mert repestem és szárnyaltam boldogságomban; de csak álltam tovább is mozdulatlanul, némán, és Mesterem szavait hallgattam… ~~ A Perc, s a Pillanat immáron betelt: Fogadd magadhoz Egyetlened, Atyám! Aztán a Mester kettőt lépett. Lassan csak, miként járni tanuló kisgyermek, s én akként láttam: nem előre, de mintha felfelé lépdelt volna, a kéklő Ég felé. Aztán lépte mind biztosabbá lett, s Útja csakugyan felfelé vezetett: mi tágra nyílt szemmel néztük, figyeltük a Csodát; közben Mesterünk drága, imádott alakja felfénylett, ragyogott és tündökölt: a Nap immáron izzó sugarai elhalványultak alakja mellett; nem is látszottak, bár körös-körül világosság volt, de e Fény már nem a Nap ereje, Mesterünk testének Élő Fénye volt. Csak álltunk, s néztük a Ragyogást, amely erős volt, mégis kellemes, s amely ezüst és arany szikrákra bomlott, amiként Mesterünk mind feljebb és feljebb emelkedett. Még egy pillanatig mintha hallottam volna kedves hangját:

65


~~ Nem hagylak el titeket! Szívemben éltek, amiként Én is a te szíveitekben élek, s visszatérek közétek a Léleknek sugarában, amiként ígértem… – aztán a Hang is elhalványult, elfoszlott valahol a szélben, s az arany és ezüst Fény-szikrák is eltűntek, mind messzebb és messzebb, a végtelen magasságba emelkedve. Mi csak álltunk továbbra is, s felfelé néztünk, arra, amerre Mesterünket felszállani láttuk. Hirtelen lépni, s rohanni vágytam volna Felé, hogy kövessem magam is: de testem nem engedelmeskedett szívem és elmém szavának; nem voltam képes mozdulni, de tekintetem sem voltam képes elfordítani ama pontról, ahol ŐT eltűnni láttam a kéklő Ég végtelenjében… Testvéreim hozzám hasonlatosan álltak, s bár Mesterünk alakja, de már az arany és ezüstszikrák egyre halványodó és ritkuló fénye is tovatűnt, s már csak a Nap sugarai tűztek le ránk szinte bántón és hegyesen, könnyeket csalva szemeinkbe (vagy tán nem is a Nap millió és millió sugara ontatta vélünk könnyeink?); s ahogy ekként álltunk, s az Ég magasát vallattuk, mintha a Messzeségtől kérnénk számon Mesterünket, aki ím: most már valóban ellépett mellőlünk, mintha a semmiből, vagy a testeinket körülfolyó levegőből kelt volna életre, két hófehér ruhás férfiú állt meg mellettünk. Nem látta egyikünk sem; honnan, merről érkeztek, egyszer csak ott voltak, s egyikük megkérdezte: – Miért álltok itt, az Ég magasait vallatva? Aki elment; köztetek ÉL, s amiként elment, lesz hozzátok majd ismét eljövendő… Térjetek vissza a Városba, amiként meghagyta néktek, hogy készen várjátok Annak Érkezését, Akit az Istennek Krisztusa néktek ígért, hogy közétek küldi Azt… Akkor egymásra, majd a fehér ruhás alakokra pillantottunk, majd ismét egymásra; s amikor újra az ismeretlenek felé fordítottuk arcunkat, már senkit sem láttunk. Mintha csak álmodtuk volna őket… mintha csak a Nap sugaraitól káprázó szemünk csalt volna meg mindannyiunkat – bár tudtuk: ez lehetetlen. Tudtuk, hisz szavaik még fülünkben, de nem is fülünkben, inkább szíveinkben csengtek: Aki elment, köztetek ÉL, s amiként elment, lesz hozzátok ismét eljövendő… –… és könnyeink azonnal felszáradtak, s ajkainkon a végtelen Öröm és a Hála ujjongása éledt, és hálaimákat rebegve indultunk el, egymásba fogódzva, hogy ama helyre térjünk, ahol Mesterünkkel oly gyakran voltunk együtt: a Kidron patak mellé. Ott leültünk azon a helyen, ahol utoljára ülhettünk Véle, s emlékeinket idéztük, majd hogy elfáradt bennünk kép s a szó, s elménk és szívünk túlcsordult a Boldogságtól (amelyben még ott rezgett ugyan az elválás fájdalma, de már csak mint ékes virágnak halovány árnyéka…); fejünket lehajtva fohászkodni kezdtünk. Tán dél felé járt: vagy messzebb szaladt köröttünk az Időnek fürge lábú hírnöke? Nem tudom, s nem tudtam akkor sem, de amiként akkor nem törődtem az órák múlásával; ma sem érdekes az már. Köröttem tán már egy árnyalattal sötétebb lett a lég, s a Nap tán nyugovóra készült: de bennem, szívemben még mindig ragyogott a FÉNY, s e FÉNY betöltött egészen. Tán nem is láttam, inkább egy látáson túli érzékeléssel érzékeltem; Mátyás és Barsabás is mellettünk vannak, s bár nem értik elragadtatásunk okát, amiként azt sem: miként van, hogy a Mester nélkül vagyunk, azért imáikba mélyedtek ők is. Aztán épp ők voltak azok, akik kiemeltek minket az Időtlenné lett Világ-érzetből, bár csak halkan szólalva, mint alvó, vagy lázban égő mellett szól az ember: – Ideje visszatérnünk a városba, testvérek, hogy egyetek… S talán már a Mester is keres minket azóta, hogy elétek indultunk… Akkor egy pillanatig értetlenül néztünk rájuk, majd szinte egyszerre kezdtünk el beszélni, egymás szavába vágva mondtuk el mind azt, amit láttunk, aminek részesei voltunk. Barsabás és Mátyás akkor már vélünk ujjongtak, s vélünk rebegtek Hozsannát az Ég felé…

66


Aztán, hogy egy kissé lecsillapodtunk, valóban elindultunk, s visszatértünk a városba, hogy szállásunkra menjünk. Ott már terített asztal várt reánk, de olyannyira telve voltunk a Csodával, hogy nem tudtunk, s még csak nem is kívántunk enni. De azért letelepedtünk az asztal köré: igaz, az étkeket félretettük, épp csak némi gyümölcsöt hagyva a középen, s egy kancsó vízzel kevert bort, majd ismét imáinkba mélyedtünk: már ki-ki magában fohászkodva az Ég Urához, s a Fiúhoz, Akinek ha csak gyengén is, de újra éreztük jelenlétét, amiként éreztük azt azután is mindenkor. S ez nem is lehetett volna másként, hisz ha eltávozott is; köztünk... bennünk maradt mégis: szíveinkben véve magának szállást, hogy ott lakozzék annak utolsó dobbanásáig, s még azután is: Szellemeink mélyére rejtezve, annak Egyedülvaló Lényegét adva Örökkön Örökké… – Eddig tartott hát Utunk, amelyet a Mesterrel jártunk, s ezek a Történések estek akkor: alig kétezer esztendővel az általatok élt Jelenkor előtt. Legalább is; ez volt az a három esztendő, amelyet akként élhettünk át, hogy a fizikai síkon is magunk mellett tudhattuk ŐT, mert hisz (amiként ígérte) azután is mindenkor velünk, mellettünk volt. Amiként Veletek, és Mellettetek is ott volt, s ott is van mindenkor, életetek minden percén, annak minden pillanatában, s ott van, és kezetek fogja amaz élet minden Útjain, hogy Életetek legyen Benne, Véle és Általa, s hogy el ne tévedjetek az ellentét által elébetek állított útvesztőben, s el ne essetek amaz Egyetlen Igaz Út kemény, de mindenkor áldott rögein, de egyenes gerinccel, állva érhessetek Elé, s akként állhassatok meg Előtte egy percen, ha Utatok a Föld színén véget ér, hogy Szellemeitek mélyén meg tudjátok mutatni Néki a Szíveitekből magatokkal vitt, Tisztán ragyogó Képet; amely az Ő Képe, s amelyet az Ő Áldott Szíve rajzolt szívetekbe, hogy Életetek lehessen Érte és Véle már Örökkön - Örökké. Még néhány szóban, és néhány képben a Pünkösd Hatalmas Csodáját, s az Áldott Szűz Égbeemelését is elmondom Tenéktek, amiként azt ígértem. De mert hogy jelen Utunk a Mester mellett eltöltött esztendők megmutatására volt hivatott; az utána esett történéseket már valóban csak vázlatosan (bár híven azokat is!) kívánom megmutatni. Aztán új Utakra lépek munkatársammal, hogy óvó, s vigyázó kézzel tovább vezesselek Benneteket a magatok Útjain, oly óvón, s oly odafigyelő Szeretettel, amiként Mesterünk tette ezt vélünk mindenkor, s amiként azt magam is Tőle tanultam egykoron… – Visszatértünk tehát Jeruzsálembe, ama házba, ahol szállásunk volt, s az asztal körül ülve imáinkba merültünk. Már jócskán benne jártunk az éjszakában, amikor nyugovóra tértünk. Ettünk néhány szem gyümölcsöt, majd lepihentünk, és álmaink útjain ismét a Mester mellett álltunk. Én legalábbis, s még reggel is emlékeztem szavaira, amelyeket álmom útján lépve szólott: ~~ Menjetek a Templomba, s adjátok hírül az embereknek: Az emberfia, aki Egyetlenje az Atyának: feltámadott, s szemeitek előtt emeltetett fel a Mennyeknek Országaiba, amiként az Írások azt megjövendölték Felőle. Ne féljetek, és ne aggodalmaskodjatok: amiként Énreám nem vethették az ő kezeiket, amíg az Idő be nem érett arra, akként néktek sem lesz bántódástok, míg a Lélek be nem tölt titeket. Akkor majd a Lélek által kaptok Erőt, hogy viselhessétek azokat, amik reátok várnak: addig azonban nem tehetnek ellenetek. Mesterünk Üzenetét elmondtam testvéreimnek is, aztán hogy ettünk néhány falatot, akként tettünk, amiként azt Mesterünk az álomban meghagyta nékünk. Már a reggeli Istenimádás óráján a Templomba siettünk, hogy mielőbb tudtul adjuk az Örömhírt azoknak, akik a Templomban voltak. Az emberek, hogy megismertek bennünket, most sokasával sereglettek körénk, amikor az Imádság órája után a Templom-kertbe tértünk, s ámulva hallgatták Tanúságtételünket mindarról, amik a szemünk láttán estek. Ugyan hinni még nem akarták szavainkat, de mert hogy már erősen nagy híre volt: Mesterünk testét nem mi vittük el ama

67


sírkamrából, s hogy Heródes és Pilátus egyként keresik azóta is Őt; már valami kis ereje mégiscsak volt szavunknak. Amiután beszédeink végére értünk, egynémely nyomorékot láttam, amint a Templom kertje felé, az együvé sereglett emberekhez igyekeznek jutni: tánha akad számukra valami kevés alamizsna. Elébük mentem hát, s megállítottam őket, majd hogy az emberek is mögénk értek, s megálltak mögöttem, beszélni kezdtem azoknak is Krisztusról, aki a Földön járt, de már az Atyához tért. Szavaim végén megkérdeztem őket: – Hiszi-e a te szívetek mindazokat, amiket most elmondtam? – s egy nem volt köztük, aki ne felelt volna ekként: – Hisszük… Akkor szemeimet az Ég felé emeltem, s ekként fohászkodtam az Atyához: – Áldott Atyánk, Mindenható Isten! Te, Aki a kicsinyek és gyengék pártolója vagy: tedd Szent Fiad Áldott Nevéért, hogy akik Benned bíznak, s akik Tereád hagyatkoznak: meggyógyuljanak az ő bajukból, s testükben is épek legyenek, ha szívük-lelkük s szellemük ép… – azzal megérintettem azokat egyenként, s mire az utolsót is érintettem, már álltak, akik addig nem tudtak állni, és láttak, akik előtt addig az éj sötétje honolt. Álltak és láttak, s karjaik tárva az Ég felé hangos szóval áldották Istent, és dicsőítették az Ő Szent Fiát, Akinek Nevéért gyógyulást vehettek az Atyának Erejétől. Kevéssel később a meggyógyítottak távoztak, amiként távoztunk magunk is, míg az Imádság után mellettünk maradók, s szavunkat halló, és mindeme csodás történést a tulajdon szemeikkel látók még visszamaradtak egy ideig, s már a Templom előtt gyülekezve beszélték egymás közt e dolgokat. Az esti Imádás óráján sokakat viszontláttam azok közül. Most nem a Templom udvarában, de mindjárt a Templomban szóltunk vélük. Most a mindenkor megfontolt Taddeus szólt, s mi az emberek arcát figyeltük, hogy meglássuk azon: mi kél fel az ő szíveikben Taddeus Bizonyságtétele hallatán. De bizony; csak azokon láttam a Reménység s a Hit fel-felragyogó Sugarát, akik a reggeli Imádáson is jelen voltak, s még az után is, amikor a csodás gyógyulások estek. Kissé meglepett, s fájt is az emberek hitetlensége, de hamar megvigasztalódtam: hisz hát ha az Áldott Mester szavait és Tanításait hallva sem nyíltak meg az emberek szívei három hosszú esztendő alatt; miként nyílhatnának meg most azok egyetlen nap alatt, ha a sötétség hétszer hét lakattal zárja le azokat? Majd eljő egyszer az a Perc, amikor minden szívekről leolvad a jég, és lehullanak mind a lakatok, s akkor a szívek kitárulnak majd a FÉNY felé, hogy megérezvén annak Édességét, s Áldott melegét: már érezzék, s értsék is a Krisztus Szeretetét, és minden Ő Igazságait… Ekként vigasztalódtam meg hát, de tudtam: nem a magam bölcsességéből fakadtak mindeme gondolatok! Mesterem árasztotta azokat elmém, és szívem felé, hogy könnyebbséget és bátorságot adjon nékem. Akkor testvéreimnek is elmondtam mindeme gondolatokat és érzéseket, hogy ők is vigasztalást, és erőt nyerjenek Mesterünk hangtalan sugallt Vigasza által. Megnyugodva és megvigasztalódva tértünk vissza szállásunkra, s hogy ettünk, ismét fohászainkba mélyedtünk. Reggel, s aztán napokon át mindenkor megjelentünk a Templomban, s akkor már nem csak az Örömhírt adtuk tudtukul az embereknek, de Mesterünk Tanításait is; azokat, amelyeket átadnunk engedett. Mert sok volt, amit csak nékünk mondott el, de már hozzátéve: azon Tanításai csak nékünk lettek mondva, hogy szellemünkbe írva megőrizhessük azt a magunk megerősítésére, s azért még, hogy egy percen továbbadhassuk majd. Akkor, ha az emberek Szelleme kellőképp nyitottá lesz amaz Igazságok befogadására és megértésére. – S ez az Idő a ti korotok: arra utalt a Mester, amiként azt már mondtam! Ezért is, hogy akkora támadásnak vagytok kitéve az Ellentét, s az ő csatlósai által, mert hogy azok a Tanítások éppen hogy róluk rántják le a leplet, hogy végre tisztán lássátok és felismerjétek őket, s minden cselekedetüket is, hogy elháríthassátok azokat magatoktól: lépve már csak az

68


Igazság keskeny, de Egyedül Célba vezető, Áldott Ösvényén Krisztusunk Áldott, Tündöklő Szívéig… – Tán hat hete, hogy Mesterünk visszatért az Atyával való EGY-ségbe, amikor éji nyugvásom alatt ismét Álom szállott reám, s miként az első éjjelen; most is Mesterem mellett léptem. Ekkor a vállamra tette kezét, s azt mondta: ~~ Hamarosan elérkezik a Perc, hogy a Lélek közétek szálljon, amiként ígértem néktek: hozzátok fel hát Jánost és Anyámat: Máriát, s azokat, akik vélük vannak, mert kell, hogy János is betöltekezzék a Lélekkel, amint kell, hogy Anyám is merítsen az Erőből. Hamarosan az Ő ideje is betelik köztetek; s amiként azt is mondottam, akkor érte küldöm az ÉN angyalaimat, hogy Szívembe emeljem Őt… – azzal Mesterünk eltűnt, s én hirtelen felébredve csak valami édes és csodálatos illatot éreztem, olyat, amilyet még addig sohasem. Amikor testvéreim is felébredtek, újra elmondtam a Mester álmombéli Üzenetét, s hogy szavaimat bevégeztem, Jakabot, annak fiát; Júdást, és Mátét jelöltem ki: keljenek útra, s kísérjék szállásunkra Máriát, s azokat akik Véle vannak. Testvéreim mindjárt fel is készültek, majd hogy ettek vélünk, s fohászkodtunk együtt, útra is keltek, hogy amikor az Új Termés ünnepe eljő: ők is köztünk legyenek ismét, de már Máriával, és Jánosékkal együtt. Ez aztán akként is lett: de nem csak az Áldott Anya és János érkezett meg arra a napra, hanem még sokan mások is. Nem is fértünk volna el a magunk szerény szállásán: ama teremben gyűltünk össze, ahol már az utolsó hetekben gyakran tanítottuk az embereket. Mert bizony; amiként azt az első percen sugallta nékem az én Áldott Mesterem: az emberek szívei lassan kezdtek megnyílni. Először csak kettesével-hármasával szegődtek mellénk, amikor a Templomból távoztunk, kérve: tanítsuk őket. Aztán mind többen és többen jöttek, így végül egy nagy termet kellett béreljünk, ahol összegyűlhettünk. (Igaz: a termet csak névleg béreltük: amúgy egy testvérünk bocsájtotta azt rendelkezésünkre, aki maga is az Ébredők egyike volt…) Az Új termés hálaadó ünnepén már mind együtt voltunk tehát. Az asszonyok mind az Anya köré sereglettek: Magdalai Mária, aki Véle együtt érkezett, már-már attól tartott, összenyomják az Anya kedves, törékeny alakját… Ilyesmitől ugyan nem kellett tartani, de valóban akként fogták Őt körül, mint fázó emberek a tűz lángját, hogy melegedhessenek a Belőle áradó Szeretet melegében. (Mária igen megváltozott, mióta nem láttam! Teste szinte leheletnyi volt; oly könnyű, oly légies, hogy szinte súlya sem volt. Nem volt sovány; és mégis ekként éreztem, s amikor szívére ölelt, az álom után érzetthez hasonlatos, lágy illatot véltem érezni, amely nem felőle, de mintha belőle: arcából, hajából, egész testéből áradt volna. Először azt hittem: tán érzékcsalódás áldozata vagyok, de nem: testvéreim is említették, hát valóság kellett legyen…) Együtt mentünk azon a reggelen a Templomba, majd a szokott imádkozóterembe is akként tértünk. Akkor még csak magunk voltunk, mintegy húszan, de mert hogy többek érkezését is vártuk, nem lett volna értelme, hogy szállásunkra térjünk. A kisebbik teremben gyülekeztünk össze, s mert hogy tudtuk: hamarosan elérkezik ama Perc, amelyről Mesterünk szólott, ekként szóltam Testvéreimhez: – Elérkezett annak ideje, hogy megválasszuk magunk mellé, amiként azt Mesterünk meghagyta: a Tizenkettediket, aki az áruló helyett kell az Úr apostolává legyen. Mesterünk akként rendelte, hogy mi válasszunk. Mátyás és Barsabás testvéreink közt kellene válasszunk, mert ők azok, akik mindenkor a Mester szavai szerint éltek, s akik az Ő Tanításait adták át azoknak, akik közt jártak, s éltek azóta. Imádkozzunk hát, Testvéreim, hogy töltse be elménket az Úr az Ő végtelen Bölcsességével… Imádkozni kezdtünk hát, de hogy semmiképp se a mi gondolataink szerint essék, hanem az Ég akarata szerint tudjunk választani, kezeim az Ég felé tárva imádkozni kezdtem:

69


– Áldott Uram, aki minden Gyermeked szívét és lelkét ismered, s tudod szellemének Igaz Szándékát: mutasd meg e kettő közül azt, akit kiválasztottál, hogy elnyerje az osztályrészét e szolgálatnak és apostolságnak… E rövid imádság végén egy tudatomtól független Gondolatot éreztem megfogalmazódni elmében; hát arra hallgatva sorsot vetettünk, hogy annak révén Isten kinyilváníthassa az Ő Akaratát, s a sors Mátyásra jutott: attól kezdve közénk tartozott ő egészen, amiként az az Istennek akaratában volt. Ezután továbbra is a kisebbik teremben maradtunk, s ott mondtuk közös hálaadó fohászunkat, amikor hirtelen mintha hatalmas szélvihar zúgását hallottuk volna. Máté felkelt helyéről, s az ajtóhoz lépett, hogy egy pillanatra kitekintsen. Aztán döbbent arccal tért vissza, s azt mondta: – Kintről jő ugyan a zúgó szél hangja: de semmi szél nincs künn! A fák, de még a fűszálak is mozdulatlan állnak, mintha megdermedtek volna… Értetlenkedve pillantottunk egymásra, de mert hogy Mária csak csendesen mosolygott, mi is megnyugodtunk, s folytattuk fohászunkat, ahol félbe hagytuk. – Mária mosolya amúgy is megnyugtatott bennünket mindenkor, s most még inkább: hisz arca, de egész alakja mintha felragyogott volna a boldog örömtől: hát nem lehetett nem tudnunk, hogy Fia közelségét érzi. S ez ekként is volt: hisz a Lélek, amely felénk szállt, EGY a FIÚVAL, amiként a FIÚ is EGY a Lélekkel, s egy az Atyával is, amiként azt mondtam…– A zúgás mindinkább közeledett, de amiként közeledett, egyre halkabbá is lett, majd amikor elhalt egészen, ismét egymásra pillantottunk: de már szinte nem is láttuk egymást, amiként nem láttuk a köröttünk lévőket sem, mintha minden és mindenki eltűnt volna mellőlünk, s már mind egymagunk állnánk valami fénylő, tiszta Áradatban, eltávolodva még egymástól is egy időre: majd a testeinket körülölelő, fénylő Áradat egybe olvadt, s akkortól ismét érezhettük egymás közelségét. De még mindig csak egymásét, valahogy akként, mintha a Világ eltűnt volna körülünk, s mi egy közös kis Világban volnánk, csak magunk. Aztán egy másik Fényfolyamban feltűntek előttünk azok, akikkel addig voltunk: Mária, és azok, akik Véle érkeztek, majd azok is, akik a külső, a nagyobbik teremben gyülekeztek össze, s végül azok is, akik a zúgó hangot követve a ház előtt gyűltek egybe, mindenféle nép és nemzet fiai és lányai, akik a Hangot követték, s most értetlenkedve álltak, nem tudván mire vélni, hogy a Hang oly hirtelen egészen elcsendesedett, amint a házhoz ért. Egymásra pillantottunk ismét, s egy pillanatig döbbenten néztük egymást, néztük a vélünk szemben álló fölött megjelenő, kettős Fény-nyelvet, amely miként a gyertyának lángja: lobogott. Ez ekként tartott egy kevés ideig, aztán mintha a Láng a fejem tetején beáradva tűnt volna el testemben: hogy már ott érezzem azt lobogni Élő Tűzzel. Lelkem az Ég magasáig emelkedett, s valami sohasem érzett, végtelen hála és mondhatatlan, leírhatatlan Boldogság lett úrrá bennem. Éreztem: az Istenben vagyok, s az Isten bennem van, s a Lélek szárnyai emelnek mind feljebb és feljebb, egészen az atyának Szívéig, hogy egy pillanatra megmerítkezhessem a Tökéletes Szeretet Végtelen Rezgésáramában, Amely Maga Az Isten: Az ATYA, A FIÚ, s a LÉLEK; az EGY, Amely Három, s amely mégis maga a TÖKÉLETES EGY: amellyel egy pillanatra EGGYÉ váltam magam is… – aztán a Lélek visszahelyezett a magam szintjére, de többé nem távozott el tőlem, amiként azt gondoltam. Mindenkor éreztem: mint ég, mint lobog bennem Áldott Lángja, s mint kereng ereimben Áldott Ereje, miként vörös vérem millió és millió cseppje… És attól kezdve én… – nem én voltam, mert a Lélek Élt énbennem: az Istennek, és az Isten Krisztusának Áldott Lelke, amely Élt helyettem, bennem, s amely attól kezdve soha el nem távozott tőlem! Nem tudtam többé nem akként szeretni Mindeneket, hogy ne tudjam: Az

70


ISTEN egy-egy elidegeníthetetlen, Öröktől fogva létező, Tökéletes elemét szeretem mindenben és mindenkiben. Nem tudtam többé, mi az: félelem, hanem csak azt: mi az: félni attól, hogy valaha is megbántsam a Bennem, és Értem Élő Istent! – Persze: kicsiny, emberi riadalmak ébredtek bennem, amiként felébredt bennem az Életösztön félelme is, amikor Utam végén épp úgy halálra adtak, amiként az én Drága, Imádott Mesteremet: de emberi félelmeim mögött, s azok fölött mindenkor éreztem azt a végtelen nyugalmat is, amely akkor betöltött, s már tudtam akként is nézni önmagam; földi énemet, mint valamely rajtam kívül lévő, tőlem: Valós lényemtől, annak legbensőbb Isteni Lényegétől független tárgyat, egy eszközt, amelyet ideig-óráig használnom kell, majd tudnom kell arról könnyedén és zokszó nélkül lemondani, hogy már minden teher, és minden fölösleges súly nélkül az Úr Szent Színe elé álljak, hogy számot adjak mindarról, amit az eszközömül kapott test segítségével bevégeztem, amiként azt Ő meghagyta nékem. – Amikor a Lélek áradását éreztem egész valómban, úgy éreztem: nem tarthatom magamban e végtelen Boldogságot, de az emberek elé kell állnom, és szólanom kell nékik az Úrnak minden Ő Szent Igéit. Elébük léptem tehát, s bár még nem tudtam: hogyan, s miként mondjam el nékik, hogy mind megértsék szavaimat, beszélni kezdtem. Beszélni, mégpedig egy idegen, általam sohasem hallott, különös nyelven, amelyet szemmel láthatóan mindannyian megértettek, holott amint mondtam; igen sokféle nép és nemzet tagjai voltak. Miután szavaim bevégeztem, testvéreim is szólottak az emberekhez, s ők is idegen nyelven: s az ő szavaikat is értették mind, akik csak hallották azt, mert nem maguktól szóltak, amiként én sem magamtól szóltam; de a Lélek adta nékünk a nyelvet, és a Lélek adta nékünk a Szavakat is, amiket szólanunk kellett. Volt, aki térdre hullt, s imádta Istent, és áldotta s dicsőítette az Ő Szent Nevét, de olyan is volt, aki gúnyos arccal fordított hátat, ekként szólva a körötte állókhoz: – Mit hallgatjátok ezeket! Hisz részegítő italt ittak: azért szólanak ekként… Akkor azok el is távoztak, de sok idegen földön élő, s ekként idegen nyelveken szóló zsidó maradt ott, nem tudván megérteni; inkább csak megérezni: igazán az Istennek hatalmát látják, amikor a maguk nyelvén hallják mindazt, amiket szólunk nékik. Hogy közülünk már mindenki szólott, néhány szóval elmondtam az együvé sereglett, s mind nagyobbá váló tömegnek: miként lehetséges az, hogy mind értik is, amit hallanak, s hogy miként él közöttünk és bennünk már örökkön az ÚR, hogy Szerető Szívének Erejét adja mindazoknak, akik követik az Ő hívó szavát… Ettől kezdve igen sokfelé mentünk, bár még csak Jeruzsálem házaihoz, s a közeli városokba: hívtak is, s a bennünk élő Lélek is késztetett minket, hogy menjünk, így sokfelé vittük el a Mester szavait, amelyeket Tőle tanultunk. Az Evangélium hírét vittük az emberek közé, s a bűnbocsánatról beszéltünk nékik, biztatva őket: bánják meg az ő bűneiket, s fordítsák Isten felé az ő szíveiket, hogy attól kezdve már ne bűnben, de bűn nélkül éljenek. Sokakat megkereszteltünk akkor a Krisztusnak nevében, és mind többen és többen lettek azok, akik a Lélek Erejével is töltekezhettek, hogy attól kezdve ők is prédikálhassák az Istenfiának Szentségét, és Győzelmét, amelyet Vére árán vett a Mélység fejedelme felett, s gyógyítottak is a Krisztus nevében, és Nevével. – Az, hogy a „Lélek Erejével töltekezhettek” nem azt jelenti, amit néhányan e szavak alatt értenek! Mi ugyanis valóban a bennünk áradó, s kifogyhatatlan Erő egy-egy Sugarát adhattuk át azoknak, akiket erre méltóknak találtunk, s akkor azok is képesek voltak szólani és gyógyítani amaz Erő által. De nem voltak, mert nem lehettek képesek továbbadni azt az Erőt! Arra csak mi kaptunk jogot a Fiútól: Krisztustól, hogy a Lélek Erejének egy részét kiárasszuk azokra, akiket igazán méltóaknak találtunk erre: de e jogot már nem adhattuk tovább, hisz a

71


jog mindenkor Krisztusé maradt, s mi is csak élni lehettünk képesek véle: de nem rendelkezhettünk fölötte szabadon! – (Erre, s ezzel kapcsolatosan még néhány tévhitre a Szavak… következő; VIII. kötetében még szintén rátérek.) Heródes és Pilátus eközben szinte minden követ megmozgatott a Mester, s az ERŐT rejtő tárgyak, valamint Longinus után, aki a Mester halálakor titokzatos körülmények közt maga is eltűnt. (Ennek okáról és hogyanjáról is a Szavak új kötetében szólok, amiként azt már jeleztem…) Bennünket még nem, vagy még csak szavakban támadtak, s annál messzebb, hogy olykor maga elé citált Pilátus, hogy vallatóra fogjon (persze még ezt is csak szavakban, s nem kínzók által); még nem mentek. Igaz; Pilátus (s később Heródes) szavai mindinkább fenyegetőek voltak, ezért már az első napokban visszaküldtük Máriát Jánossal: rejtezzen el ismét a pusztában, míg Mesterünk maga mellé nem emeli Őt is; bántódása ne essék. Mi magunk persze tovább folytattuk megkezdett munkánkat, amiként mondtam. Azok közül, akik korábban a Mester tanításai ellen voltak, most százak és százak tértek meg. Mi ugyanis Mária és János, valamint a vélük lévők távozása után útra keltünk, akként amiként a Mester útra küldött bennünket egykor: kettesével, ritkán hárman lépdelve egymás mellett az úton, de még túl hosszú utakra nem mentünk, hogy hetente összejöhessünk, s a szombatnapokat együtt tölthessük. Testvéreim ilyenkor elmondták: hol, merre jártak, kiknek, s mit tudtak átadni az Igaz Szóból, amelyet a Mester szólanunk meghagyott, s elmondták azt is: milyen tapasztalatokat gyűjtöttek egy-egy helyen. S bizony: e tapasztalatok épp annyi örömet adtak, mint amennyi szomorúságot, hisz a SZÓ követői nemcsak hogy napról napra többen lettek, de üldözőik támadó kedve és ereje is nőttön nőtt. Amint tudjátok: hamarosan már csak rejtve jöhettek össze, s az Ige követői nem szavakkal, de egy lassan közismertté lett – legalábbis köztünk azzá lett! – JEL által ismerték fel egymást. – Hogy a kétszeri halfogás Csodáját elmeséltük, s szóltunk a Mester ama Tanításáról is, amely a lélek-lények legyilkolását, s a kegyetlen mód lemészárolt állatok húsának elfogyasztását tiltja, nem nevezve meg csak a halat, amely tisztaságánál fogva kívül áll e tilalmi szabályon; az emberek szinte ösztönösen választották jelükül a halat, mint a tudati lelki szellemi Tisztaság jelképét. – Nem mondom, mert nem mondhatom, hogy a hús fogyasztását már határozottan megtiltottuk volna, vagy akár tilalmassá tette volna ezt maga a Mester, hisz akkor és ott még nem lehetett volna egyik napról a másikra megkövetelni a húsételek elvetését az emberektől: azoktól, akiknek tudatában még erősen keveredtek az Egy-isten hit, s a véráldozat durva elemei, épp csak annyira szakítva ez utóbbival, hogy már nem ember-áldozatok estek oltáraikon, s éppen ISTEN: vagyis az ÖRÖKKÖN VALÓ ÉLET „tiszteletére”… De elmondtuk nékik mindazt, amit a Mestertől hallottunk s tanultunk, s többségük már szavaink nyomán igyekezett szakítani a húsevéssel. Persze azok az öregek akiknek teste már telítődött az ártó energiákkal, nehéz lett volna károsodás nélkül megvonni azokat testüktől. Igaz: ők már tudatukkal is nehezebben fogadták el, hogy valósággal ártalmas lehet, amit pedig oly igen megszoktak. Azoknak azt tanítottuk meg: miként igyekezzenek a lehető legnagyobb mértékben megtisztítani azon hús-ételeket, amelyeket magukhoz vesznek, hogy azok révén minél kevesebb halál-energiát vonzzanak magukhoz. – Amiként mondtam a JEL követőit is mindinkább üldözték; ám mi újra és újra útrakeltünk, s vállaltuk, amit vállalnunk kellett (s amiről az Apostolok cselekedetei meglehetős pontossággal számol be: ha nem is túl részletesen, de nem érzem, hogy arra szükség volna!

72


Hogy miért nem, arra a Szavakban majd kitérek…); egészen addig, míg Jánostól meg nem érkezett a várva - várt üzenet, amiként abban távozásuk előtt megállapodtunk. Épp együtt voltunk mind; szombat-nap előtti nap volt, s ép korareggeli imánkat mondtuk, amikor a hír elért hozzánk. Azonnal felkerekedtünk, s útnak indultunk. Igaz: volt bennünk egy csöppnyi nyugtalanság, hogy későn találunk érkezni, s nem búcsúzhatunk el még utószor az Áldott Anyától, hát sietősre fogtuk lépteinket. S még így sem értünk volna oda napszállat, de még másnap, sőt: harmadnap reggel sem: ám az út, mint oly gyakran, míg Mesterünk mellett jártunk; most is megrövidült előttünk. Még szinte el sem indultunk, s már meg is érkeztünk: ebből viszont tudván tudtuk: Mesterünk sietett segítségünkre. Hálás szívvel rebegtünk Felé köszönetet, majd hogy már Mária előtt álltunk, s már köszöntöttük is, Néki is elmondtuk: miként esett, hogy ilyen gyorsan elértünk Hozzá. Az Anya most is csak mosolygott, akként mondta: – – Tudom! Tudom, hisz láttalak benneteket, amiként az úton közeledtetek, mind Jeruzsálemtől fogva. Fiam megmutatta: miként siettek, hogy búcsút vehessek tőletek. De én sem hagylak magatokra! Ha eltávozom is most a Föld színéről; mindenkor véletek maradok, s a Föld minden népeivel, míg az Idő be nem telik azok fölött. Szállást veszek magamnak a kicsinyek szívében, hogy segítsem, s óvjam lépteik, de azért is, hogy azoktól óvjam FöldAnyátokat, akik „nagyoknak és hatalmasaknak” érzik magukat e Föld színén, ha azok már Ellene is mozdulni készülnek… Tán még ti sem értitek e szavakat: de lesz majd idő, amikor mindezek épp úgy értetté lesznek, amiként azzá kell legyenek Fiam minden Ő Tanításai is. Értetté és befogadottá, hogy az Idő egy mégtávolibb pontján már ne csak értsék, és ne csak befogadni tudják; de Élni is mindazt, amit Fiam tanított, s amiket én most mondottam néktek. S most búcsúzzunk el: Fiam vár, s az Ő angyalai már közelednek; érzem az Erőt, amely Belőlük árad. Fiam Erejét hozzák, hogy segítsék lépteim, amelyek immáron az Örök Hazába vezetnek… Akkor Mária megölelt, s megáldott mindannyiunkat az Ő Legtisztább Anyai Áldásával, majd elindult előttünk könnyedén, s mi követtük kedves alakját. Aztán ismét akként éreztem, mint Mesterem távozásakor, mintha egy láthatatlan Fal állta volna utamat: nem léphettem, nem közelíthettem az Áldott Szűzanya felé. Hát csak álltam mozdulatlanul, amiként álltak mind az addig mögöttem haladók is: akként figyeltük az Anya alakját. Mária megállt, s egy pillanatra visszatekintett reánk: arcán édes mosoly fénylett, de szemeiből könnyek árja pergett. Nem értettem, nem is érthettem volna: nem az elválást fájlalja, de a Föld sorsát siratja, amelynek annyit, de annyit kell még viselnie és szenvednie értünk és végettünk: akiknek Otthont ád testén, s akiket táplál testéből… Ekként maradt meg bennem az Áldott Szűz alakja. Amiként áll, mindentől és mindenkitől eltávolodva, könnyeit mégis mindenért és mindenkiért hullatva, de már felemelt karral és felemelt szívvel, felmosolyogva az Égre, ahol már tán akkor Egyszülöttjét látta, amint Reá várakozik. Szívem mély, és tiszta fohászra nyitotta elmémet, de fohászom nem csak elmémből: lelkemből, s lelkemmel szállott fel, egyre feljebb és feljebb, és mintha az Anya törékeny, Tiszta Teste is fohászommal együtt szállt volna: mind feljebb és feljebb emelkedett. A vállára terített, kopottas köpeny lassan Ég-színű lett, s arra ezüst-port szitált az ég, ruháját mintha fellegek gyapjából szőtték volna, lábán csöppnyi saruk ragyogtak fel mint izzó vérszínű rubin cseppek, hullámos haján, amely most vállaira omlott, s amelyek színe olyan volt, mint melegbarna bársony; a Nap sugaraiból fonott, s a Föld legszebb gyémántjaival ékített korona tündökölt. Ekként emelkedett mind feljebb és feljebb, s alakja egyre halványabban látszott, majd egy ki tudja; honnan került, vakító tisztaságú felleg fedte el előlünk, s amikor a felleg, amiként jött, hirtelen semmivé lett, már hiába faggattam pillantásommal az eget: Mária, az

73


Áldott Szent Szűz Anya eltűnt, hogy már csak Fia Szeretetébe olvadva pillantson le a Föld színére, alábocsájtva még utószor a Fájdalom ezer tőre sebezte, Áldott Szívének édes Szeretet-sugarait. Akkor már a felleg (amely nem is felleg volt tán igazán) semmivé lett, eső sem volt már rég: ám az Ég magasából egy kecses szivárvány-híd indult el, hogy átszökkenve a mérhetetlen távolságon, összekössön Eget és Földet, s mi tudván tudtuk: az Anya Szívét köti az össze a Föld Szívével. A szivárvány íve, annak egyik vége magasan az Égben volt, míg a másik vége valahol a Föld egy távoli pontjára hullt, olyként, mintha a Föld izzó magjáig hajolt volna, hogy az Ég Erejével töltse fel azt egy messzi, előttünk (akkor még) ismeretlen ponton olvadva bele a Föld Szívébe; és mégis tudtam: egy-egy sugár mindannyiunk szívéhez is elér, hogy érezhetővé tegye mindenek számára Mária végtelenből aláhulló, Örök Anyai Szeretetének áldó, és áldott Erejét. – Ekként emelkedett hát fel e Föld színéről Mária: a Legtökéletesebb Anya, itt hagyva mégis Szívének Sugarait, mint örök időkre szóló Ígéretet, amely a Föld Szívén beáradva a Föld testében mindenhol ott rezeg, hogy az Anya Erejével lépjenek egy Tiszta Holnap, s az Ígért, Új Világ felé mindenek: egy Új Világ felé, amely Egyedül Örök, s amelyet oly vágyva vágynak, de amelyet oly hiába keresnek mégis a Föld porában az Ég magasából egykor kilépett Szellemek… – Eddig tartott, Kedves Gyermekem az az Út, amelyen végig akartalak vezetni, hogy látván láss, és értvén érts, s hogy elmondhasd híven mindazt, amelyek egykor a Föld színén estek. Eddig tartott, mert bár a mi utunk még folytatódott a Földön; nem szándékom, hogy tovább vezessem Szellemed. Ami vélünk történt, amiként mondottam: már sokan, és sok helyütt leírták, s ha a leírások kívánnivalót hagynak is maguk után: nem fontos mindent kielemezni és leírni azokból a napokból és évekből. S nem is tiszted az most néked, hisz még sok, amit el kell majd mondj, s meg kell hogy mutass, hogy értsenek mind a Lelkek, s hogy Visszatérvén te is híven bevégzettnek tudhasd és vallhasd Az Egyetlen Mester: Krisztus Színe előtt Utad… VÉGE… (2003. szept. 2)

74

Tandari Éva. És mondá a

Recommend Documents