Vadas András
Udvari––––– zsidók Pénzemberek az uralkodóiu dvarokban
A kora újkori nyugat-európai udvarokban a 16–17. századtól gyakran találunk olyan befolyásos zsidó családokat, amelyek komoly jelentőségre tettek szert az egyes államok gazdaságpolitikájának irányításában, összefoglalóan ezeket a családokat szokás udvari zsidóknak (Hofjuden) nevezni. Rendszeresen nyújtottak anyagi segítséget és tanácsokat mind katolikus, mind protestáns uralkodói, hercegi udvarokban, a német területektől Portugáliáig.
Udvari zsidónak lenni lehetőséget biztosított arra, hogy a nagyvárosokból a középkor végén száműzött családok visszatérjenek a valódi gazdasági, kereskedelmi központokba, azokra a településekre, ahonnan gyakran három-négyszáz évvel korábban száműzték felmenőiket. A viszonylag jó anyagi helyzetben lévő néhány tucat família, amely már a kora újkor első évtizedeiben is jól forgatta tőkéjét, a kereskedelem nagyobb központjaihoz közel egyre jobb gazdasági helyzetbe került, s hamarosan megkerülhetetlen tényezővé vált a pénzpiacon és más területeken.
Haggáda (18. század) A Haggáda olyan, évezredekkel ezelŒtt keletkezett Szentírás-magyarázat, amelyet a pészah, azaz a kivonulás ünnepének elŒestéjén rendezett vacsorán, az úgynevezett széderen olvasnak fel.
Zsinagógában használatos imakönyv (18. század) Ezt a különleges technikával készült kéziratos imakönyvet Simon Wolff Oppenheimer rendelte meg családja számára. Az imakönyv ezen oldalán a férj és a feleség címere jelenik meg, mindkettejük állatattribútumával, a fólió alján pedig a kézirat illuminátora köszöni meg Istennek, hogy sikerült befejeznie a munkát.
Anonymus) 1115 körül írott krónikájában azt olvashatjuk, hogy Csehországi Judit, I. Ulászló Herman lengyel király felesége a zsidóktól kikényszerített pénzen váltott ki fogságban lévő keresztényeket. Szintén a 12. században a luc cai Ka lony mos ben Meir I. Barbarossza Fri gyes német-római császárnak, a korabeli Európa talán legnagyobb hatalmú uralkodójának nyújtott kölcsönt.
PÉNZEMBEREK, ORVOSOK, DIPLOMATÁK
A
zsidók jelenléte a királyi udvarokban vagy azok tágabb környezetében, az uralko dói, püspöki városokban igen korai időktől adatolható közép- és nyugat-európai területeken egyaránt. Jámbor Lajos Karoling uralkodó udvarában is tudunk zsidókról, már a 9. században. Prá gai Cosmas (megh. 1125) a cseh uralko dó környezetében említ egy gazdag zsidót, bizonyos Jacobus Apellanust, az első olyan zsidót a királyságban, akinek sikerült bekerülnie az udvarba. Természetesen ez azzal
18
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
járt, hogy Jacobus felvette a keresztény hitet – ettől függetlenül még a kora újkori cseh krónikások is zsidóként említik. Apellanus kikeresztelkedett volta olyannyira beépült a cseh történeti hagyományba, hogy egy historikus a 18. században még tudni vélte, melyik prágai templom kápolnájában keresztelték meg Jacobust. A Lengyel Királyságban a 12. század elejéről van adatunk az udvar környezetében előforduló zsidókról. Igaz, itt kevésbé a békés együttélés lesz a meghatározó – a „Névtelen Gall” (Gallus
Az udvar környezetében tevékenykedő zsidók többnyire kereskedelemmel és mindenekelőtt pénzügyletekkel foglalkoztak. A középkori ma gyar, cseh, lengyel és német területek mellett ez jellemző a korabeli Angliára és Franciaországra egyaránt. Néhány országban, így például az Ibériai-félszigeten a diplomáciai érintkezések egy része is valamilyen formában a zsidósághoz kapcsolódott. Közülük néhányan a keresztény királyságok és az arabok, valamint az udvarokon kívül élő zsidók és az udvar közötti közvetítőtevékenység révén tettek szert hírnévre s nemegyszer jelentős vagyonra. Emellett a tudományos életben is találunk zsidó vallásúakat, sok esetben a kulturális érintkezésekben is szerephez jutottak – számos klasszikus mű átörökítésében vettek részt az ibériai zsidók, eljuttatva arab kódexeket a keresztény területekre. Az Ibériai-félsziget zsidó lakossága a 8. századtól kezdve évszázadokon keresztül élt arab fennhatóság alatt. Sokáig hangsúlyozta a történetírás, hogy az iszlám területeken folyamatosan meglévő vallási türelemmel szemben a keresztény királyságokban az „inkvizíció rémével” kellett szembenézniük a kereszténységre áttérni nem hajlandó zsidó családoknak. Ez a kép ma már korántsem meghatározó – mind a keresz-
tény királyságokban, mind az arab uralom alatt álló területeken jellemzőbb volt a viszonylag békés együttélés, mint az erőszakos asszimiláció vagy az üldözés, ugyanakkor mindkét oldalon a zsidó lakosság beolvasztása volt a remélt végcél. Az Ibériai-félsziget arabok lakta vidékein komoly pozíciókhoz jutottak a zsidó lakosok. Egyrészt a mezőgazdaságot kivéve a gazdasági élet szinte minden színterén jelen voltak, ahogyan a félsziget keresztény államaiban is. Másrészt komoly szerephez jutottak a kultúra és a tudomány bizonyos szektoraiban – így például a fizika és az orvostudomány területén. E nem mindenhol jellemző tevékenységek mellett a zsidók Ibéria keresztény részein szintén jelen voltak a pénzügyi szférában, különösen a kölcsönzés területén, egészen 1492-ben történt kiűzésükig. Részvételük olyannyira meghatározó volt a pénzügyek irányításában, hogy a „katolikus királyok”, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella még 1488-ban is kineveztek egy segoviai illetőségű, zsidó sorból származó Ábrahámot (Don Abraham Seneor) a városok rendvédelmével foglalkozó, Szent Testvériségnek nevezett szerv kincstárának vezetőjévé. A kinevezés szövege szerint a királyi pár korábbi szolgálatai elismeréseként nevezte ki e pozícióra a biblikus névvel rendelkező, a pénzügyekhez feltehetően jól értő szakembert. Annak ellenére, hogy az európai középkor későbbi szakaszában is találunk a pénzügyi igazgatásban tevékenykedő zsidókat, jelenlétük az uralkodók körül nem volt folytonos. A nyugateurópai országokból a középkor bizonyos időszakaiban száműzték a zsidó családokat (az újonnan alakuló ibériai királysá gokat [Ara gónia, Kasztília, León] kivéve, ahol erre csak 1492-ben került sor, a spanyol korona egyesítése után). A száműzetés alól nem voltak kivételek a jelentős vagyonnal rendelkező, az uralkodók közvetlen környezetében élő, őket tanácsokkal ellátó pénzügyi szakemberek sem. Az uralkodók körül élő zsidókat is száműzték például Angliából, Franciaországból, valamint a német és olasz területek bizonyos részeiről. Ez egyben azt is jelentette, hogy Közép-Európában jelentősebb számban jelentek meg a zsidók. A cseh és lengyel területekre, valamint a Baltikumba a 13. század végétől érkezett jelentősebb zsidó néptömeg. A kitiltás persze nem jelentette azt, hogy ezt követően az adott országok-
ban nem éltek zsidó származású, némely esetben zsidó vallású emberek. Nem egy forrásunk van például arról, hogy Angliában a száműzetés évei, azaz 1290 és 1656 között – többségében titokban, de akár nyíltan is – éltek zsidók. A legkézenfekvőbb módja annak, hogy továbbra is Angliában élhessenek, a kikeresztelkedés volt. III. Henrik angol király még a kitiltást megelőzően, 1232-ben alapította az ilyen családok részére Londonban az úgynevezett Kikeresztelkedettek Házát, amely eleinte nyolcvan családnak adott menedéket, s évszázadokon át fennmaradt. Habár ez lehetővé tette volna a vagyonosabb zsidók számára is, hogy az országban maradjanak, nem tudunk arról, hogy a gazdagabb családok sarjai közül bárki
is ezt az életet választotta volna – alighanem mindegyikük elhagyta Angliát. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a rá következő több mint háromszáz esztendőből ne ismernénk tucatnyi olyan fizikust, orvost vagy más szakmát űző zsidót, aki uralko dói enge déllyel nyert bebocsátást az országba hosszabb-rövidebb időre. Elias Sabot (Elijah ben Sabbetai) 1410-ben éppen IV. Henrik angol királytól kapott engedélyt arra, hogy két esztendeig az országban tartózkodjon. A bolognai illetőségű orvos feladata az uralko dó gyó - Orvosborbély által végzett operációk gyítása volt. Két évvel később egy má- és gyógyszertár sik, nem bizonyosan, de a (15. század) neve alapján feltételezhe-
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
19
LINCOLNI ÁRON A 12. századi Anglia egyik, ha nem a leggazdagabb polgárát Lincolni Áronnak hívták. Nem tudjuk, mikor született, hol és hogyan nevelkedett, és arról sem maradt fenn irat, hogy mitŒl lett ilyen vagyonos. Az elsŒ forrás, amelybŒl értesülünk róla, 1166-ból származik, amikor okleveles adatok alapján már igen gazdag emberként tınik elénk. Áron, mint arról neve is árulkodik, Lincolnból származott – ez a ma csendes angol kisváros a középkorban a legnagyobb települések közé tartozott, komoly kereskedelemmel, piacokkal, iparral és zsidó közösséggel, amelynek elsŒ tagjai közé tartozhattak Áron felmenŒi is. A család szinte egyedüli ismert alakja, Áron valamikor az 1120-as, 1130-as években születhetett, de erre csak közvetett bizonyítékaink vannak. Az életérŒl fennmaradt elsŒ források arról tanúskodnak, hogy nem egymaga tett szert hatalmas vagyonára. Áron az 1160-as
A leggazdagabb zsidó a 12. századi Angliában években már II. Henrik egyik legfŒbb kölcsönzŒjeként kapta meg Lincoln megye adóbevételeit (adott félévi jövedelmét). Henrik ráadásul nemcsak ezen város és környéke félévi jövedelmeit adta Áronnak adósságai fejében, hanem másik hét megye adóit is az ekkorra pénzkölcsönzésre szakosodott lincolni zsidó hajthatta be, ez pedig igen jelentŒs összeg volt. Az ekkor még nem idŒskorú Áron kizárólag saját pénzkölcsönzŒi tevékenysége révén aligha tehetett volna szert ilyen összegekre. Hogy mennyire meghatározó volt a korszakban a zsidó hitelezŒi tevékenység Angliában, azt jól illusztrálja, hogy Áron legnagyobb vetélytársa, egy bizonyos Londoni Izsák (egy Josce vagy József nevı rabbi fia) fél Anglia megyéinek jövedelmét kapta meg a királyi adósságok fejében. Egészen sajátos hálózatot dolgozott ki a pénzkölcsönzést országos szinten ızŒ két zsidó. MindkettŒjüknek számos, szin-
tően zsidó származású luccai fizikus és orvos, David de Nigarellis nyert bebocsátást Angliába és az udvarba. Engedélyt kapott az országban való letelepedésre, és miután a királyi pénzverde felügyelőjévé nevezte ki a király, földbirtoklásra is jogot szerzett, amit az uralkodók az összes nyugat-európai országban tiltottak a zsidóságnak a középkorban. A két említett, Angliában letelepedő orvos egyike sem volt lakója a Kikeresztelkedettek Házának, és náluk valamivel kevésbé magas pozícióig jutó zsidó bevándorlókat is hiába keresünk a ház lakói közt. Közéjük tartozik egy bizonyos Jób és fia, akik mint patikusok kértek és kaptak bebocsátást az országba a 15. század elején, s amennyire tudjuk, sosem voltak a ház lakói. Nem Anglia volt az egyetlen ország ebben az időben, ahol az uralkodó mellett zsidó orvos működött. Kasztília 15. századi statútumai rögzítik, hogy zsidó
20
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tén zsidó származású ügynök dolgozott szerte a megyékben, és az uralkodói adók nemegyszer kétszeres áttéten keresztül jutottak Áron vagy éppen Izsák zsebébe. Az így kiépített professzionális hálózat révén tudták behajtani kintlévŒségeiket a Lincolntól és Londontól gyakran távol esŒ megyékben. Áron kényesen ügyelt arra, hogy jó viszonyt ápoljon a társadalmi élet meghatározó tagjaival. Minthogy tevékenységének megítélése a középkori keresztény gondolkodásban igen negatív volt – az uzsoráról a 12–15. században gyakran polemizáltak angol és más szerzŒk –, nem tehette meg, hogy mindig a lehetŒ legnagyobb hasznot húzza üzleti tranzakcióiból. KölcsöneibŒl nemcsak a királyi család részesült, hanem a korabeli világi társadalom legelŒkelŒbb családjai – többek között Leicester és Chester earlje –, a jelentŒs városok és az egyházi társadalom színe-java. Több olyan példát tudunk, ami-
nem foglalkozhat sebészettel és fizikával, kivéve az uralkodó orvosát. A késő középkorban a tudomány területén tevékenykedő zsidók, annak ellenére, hogy a különböző uralkodói statútumok ezt nem tették lehetővé, mégis bebocsátást nyertek egyes országokba, és érdekes módon éppen a legszűkebb elit életéhez, a királyi udvarokhoz, az uralkodói családokhoz kötődtek. A források tehát ezekben az években is folyamatos zsidó jelenlétről tesznek tanúbizonyságot a nyugat- és közép-európai udvarokban.
HÁBORÚK FINANSZÍROZÁSA A kora újkorban – párhuzamosan a nyugati típusú kapitalizmus kiépülésének kezdeteivel – fokozatosan jelentős szerepre tett szert a kortársaknál nagyobb anyagi erőforrással rendelkező néhány zsidó család. Mind a szefárd,
kor kolostorokat segített ki, részben hitelezve számukra, részben akár jelentŒsebb összegeket engedve el tartozásukból. A meaux-i apátság szerzetesei ezért nevezték krónikájukban Áront a „zsidók között az elsŒnek és legnagyobbnak”. II. Henrik még Áron életében szemet vetett a hatalmas vagyonra. Nem engedte, hogy az Áron által nyújtott hitelek visszafizetési kötelezettségét annak fia örökölhesse, Henrik maga akarta felhasználni ezen pénzeket – az ügyletek bonyolítására külön királyi embert nevezett ki. ErŒfeszítéseit csak részben koronázta siker,pedig igen fontos lett volna ez a jövedelem a keresztes háborúk növekvŒ költségei és a gyér uralkodói jövedelmek miatt szorult helyzetben lévŒ angol uralkodók számára. Jól mutatja ezt, hogy Földnélküli János még az 1200-as évek elején is az Áron hiteleihez kapcsolódó tartozások behajtásán fáradozott.
mind az askenázi zsidók közt találunk ilyen, a pénzgazdaságban és a kereskedelemben komolyan érdekelt famíliákat. Előbbiek – az Ibériai-félszigetről a középkor végén kiűzött és NyugatEurópa több orszá gában, illetve az Oszmán Birodalom területén letelepedett zsidók – elsősorban az atlanti kereskedelemben váltak érdekeltté, míg utóbbiak – a német és azzal szomszédos területek zsidósága – a kontinentális kereskedelemben lettek igen jelentős tényezők. Utóbbi területeken váltak a zsidó befektetők fontos szereplőkké a 16–17. század folyamán. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békét (1648) követően majd háromszáz kisebb fejedelemségre és hercegségre széteső Német-római Birodalom államaiban igen nagy szükség volt a magántőkére, a pénzpiac fejlesztésére. A kora újkori háborúk elképesztő mennyiségű pénzt emésztettek fel, ezért nemcsak a kisebb hercegségek
fejei voltak rászorulva a továbbra is kívülállóként kezelt zsidó befektetők pénzére, hanem a Habsburg uralkodók is. Nem csak a pénztelenség tette nélkülözhetetlenné a zsidó bankárokat és befektetőket a birodalom egykori területén. Az uralkodók, felismerve, hogy rendelkezésre álló tőkéjüket pro fesszionális befektetőkre bízva jelentős anyagi haszonra tehetnek szert, az udvar környezetében élő zsidó családokhoz fordultak segítségért. A zsidókkal szemben a kora újkorban is folyamatosan jelen volt az ellenszenv és a bizalmatlanság. Ez bizonyos esetekben ismét a kiűzésükhöz vezetett, mint például 1669–1670ben Bécsben, amikor az udvarban igen nagy befolyást szerző Kollonich Lipót tanácsára döntött úgy az uralkodó, I. Lipót, hogy a zsidó lakosságnak el kell hagynia a várost. A bécsi polgárok támogatták a zsidók elűzését – átvállalták az általuk fizetendő egyösszegű adót. Ám a jelentékeny összeget mégsem sikerült kifizetniük, és az elha gyott zsidónegye det sem tudták benépesíteni. Így nem is annyira meglepő, hogy a zsidókat hamar visszahívta az uralko dó, és 1677-ben Oppenheimer Sámuel már az uralkodó egyik legfőbb támogatójaként és hadi vállalkozásainak fő finanszírozójaként szerepel a bécsi udvarban. A gazdag zsidó pénzügyi szakember az oszmánok elleni háború legfőbb hitelezőjévé vált. Érdemei elismeréseként az uralko dó a háborús ügyek egyik legfőbb ágensévé tette, s „háborús ügyekért felelős római császári fenségnek” és az „udvar zsidójának” neveztette őt. A Habsburgok első udvari zsidója olyan fokon élvezte az uralkodó bizalmát, hogy a diplomáciai érintkezésben is szerephez jutott. Nemcsak az udvarhoz közel álló zsidók térhettek ekkor vissza a városba, hanem nyomukban sok tucat más család is, újra benépesítve a zsidónegyedet. Köztük voltak olyan fontos pénzügyi befektetők, akik nélkül a török elleni háborúk alighanem kudarccal végződtek volna. Minthogy gyakorlatilag Oppenheimer vált a sereg legfőbb élelmiszer-ellátójává, I. Lipót hatalmas összegekkel tartozott neki. A török visszafoglaló háborúk során kiürült államkincstár nem tette lehetővé, hogy Oppenhei-
mer ezen befektetései megtérülhessenek, pedig nemcsak saját, hanem további befektetők tucatjainak pénzét is mozgatta. Így az, hogy a Habsburgok egyre mélyebb pénzügyi válságba kerültek, komolyan veszélyeztette Európa szélesebb területeinek pénzpiacát. A Habsburgok által Oppenheimernek visszafizetendő összegek állandó feszültséget generáltak a bécsi politikai körökben és a város szélesebb ré-
Jost Liebmann portréja (18. század)
tegeiben egyaránt. Ez legmarkánsabban az 1700. július 21-i bécsi pogromban jutott kifejezésre, amelynek Oppenheimer háza is áldozatul esett. Az állandósuló Habsburg-háborúk (a török háborúk első szakasza után szinte azonnal megindult a spanyol örökösödési háború) világossá tették, hogy a felvett kölcsönöket az udvar nem fogja tudni visszafizetni, és hiába kopogtattak Oppenheimernél a hadikölcsönökbe befektető más zsidó családok, a korabeli Európa talán leggazda gabb embere fizetésképtelenné vált. Amikor 1703-ban meghalt, a „18. század Fuggere” szinte semmilyen vagyont nem tudott a fiára hagyni.
A NÉMET FEJEDELMEK UDVARI ZSIDÓI
I. Frigyes brandenburgi választófejedelem (majd porosz király) udvarában is találunk egy zsidó pénzügyi szakembert a 17. század végén, bizonyos Israel Áront. Az uralkodó maximális bizalmát élvező Israel mindent elkövetett azért, hogy más jelentősebb zsidó család ne férkőzhessen be a berlini udvarba. Ez nem jelenti azt, hogy idővel ne jelentek volna meg további befekte tőcsaládok az uralkodó környezetében. Ezek egyikének tagja, bizonyos Jost Liebmann egyre növekvő jelentőségre tett szert. Egy 17. századi hamburgi zsidó kereskedő által készített krónikában ezt olvassuk róla: „Olyan nagyra tartja őt a választófejedelem – övezze őt dicsfény –, és oly sokat üzletelt vele, hogy szerintem, ha Isten – áldott legyen a neve – nem fordul ellene, egész Askenázia leggaz dagabb embereként fog meghalni.” Az udvari zsidók körében kiemelt jelentőségűek voltak a házassági kapcsolatok. Ezek lehetőséget teremtettek erős kereskedelmi kapcsolatok és biztos társadalmi háttér kialakítására a birodalom különböző pontjain. Ennek megfelelően házaso dott Jost Liebmann is, aki nem mást, mint Israel Áron özvegyét vette feleségül. Sok szempontból szokatlan volt ez a házasság. Egyrészt kettejük közül Eszter, Israel özvegye, Liebmann (második) felesége állt biztosabb lábakon Berlinben. Eszter még Israellel való házassága idejéből jól ismerte magát a fejedelmet, s ennek az ismeretségnek köszönhette egyebek mellett az oltalomlevelét is. Ez biztosította számára, hogy teljes nyugalomban élhessen Berlinben – ezt ki tudta terjeszteni új férjére, Liebmannra is. Liebmann bevonta az üzletbe feleségét, alighanem mert Eszter jobb társadalmi kapcsolatokkal rendelkezett, mint ő maga. Együtt építették tovább kapcsolati hálójukat előbb Brandenburgban, majd a biro dalom más ré szein. Az uralkodó ebben az időben – Jost Liebmann és felesége közbenjárására – számos, az egész zsidósá got érintő kedvezményt biztosított. Ezek közé tartozott a zsinagóga működtetésének engedélye. Az imahely éppen a RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
21
Sokatmondó egy másik jól ismert zsidó befektető, Joseph Süss Oppenheimer története is. Oppenheimer pénzügyletekkel is foglalkozó magántőkésből néhány év alatt a Württembergi Hercegség (a Német-római Birodalom délnyugati részén fekvő kora újkori állam) pénzügypolitikájának leg-
Samson Wertheimer portréja (18. század) Wertheimer a 18. század elsŒ negyedének egyik leggazdagabb zsidó bankár-kereskedŒje volt. Oppenheimer Sámuel mellett kezdett el dolgozni, majd néhány év múltán önálló üzletbe fogott. Egyre nagyobb befolyást szerzett mind a Habsburg-udvarban, mind pedig a közép-európai zsidó közösségekben. Komoly rabbinikus mıveltségének köszönhette, hogy Eisenstadt rabbijává választották és több német város, így szülŒvárosa, Worms közössége is tiszteletbeli rabbi címet adományozott neki. Tekintélyét jelzi, hogy az 1716-ban megalakult magyar országos fŒrabbihivatal is Œt tette meg fŒrabbinak. (balra) ••• Egy berlini zsinagóga (18. század) A kora újkori német államokban a mindennapi élet egyre több területén kerültek kapcsolatba zsidók és keresztények, s ennek következményei a mıvészetben is tükrözŒdtek. A képen látható zsinagóga tóraszekrényének (a kép hátsó részén) számos eleme barokk mintázatokat követ. (lent)
Liebmann házaspár házában volt, egyértelművé téve ezáltal a Liebmann család elsőbbségét más zsidó vetélytársakkal szemben. Saját maguk is különböző privilégiumokra tettek szert, amelyek egy része alapvető jelentőségű volt a család hosszú távú gazdagsága szempontjából, mint például a pénzverési jog, melyet I. Frigyes hosszú időre bérbe adott a családnak. Jost és felesége együtt vettek részt a jelentős vásárokon Lip csétől Frankfurtig, és miután Eszter újból megözvegyült, ő vitte tovább Liebmann vállalkozását is. A Liebmannokhoz hasonlóan jó anyagi, társadalmi helyzetben volt generációkon keresztül a Hannoverben élő Behrens família. A család bizonyos tagjai olyan megbecsültségnek örvendtek, hogy bekerültek a városi tanácsba. Az, hogy a szűk és általában igen zárt városi elit beengedte a Behrens családot,
22
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
egyrészt elismerésről, másrészt óriási vagyonról árulkodik. Azonban a 18. század elején a család egyik leggazdagabb tagját, Leffmann Behrenst hatalmas anyagi károk érték amiatt, hogy a Hannover család áttette székhelyét Hannoverből Angliába, miután I. György lett a Brit Birodalom uralkodója. Ennek következményeként a Behrens családi vagyon jelentős része elolvadt, és Leffmann fiai, Gumpert és Izsák már a tönk szélére kerültek. A két fiút Hannoverben ezt követően csődhelyzet szándékos előidézésével vádolták meg, amiért előbb öt év börtönnel sújtották, majd száműzték a városból az ekkorra földönfutóvá vált testvérpárt. Azaz a Behrens család, a Hannover társadalmi elitjéhez tartozó gazdag famíliák egyike két generáció leforgása alatt a társadalom peremén találta magát.
Ünnepi függŒlámpa (17–18. század) A zsidó csillagot szimbolizáló függŒlámpa egy régi középkori formát idéz, amelynek használata a frankfurti közösségben a kora újkor folyamán sem szınt megi. Az ötvösremeket sabbat idején és más ünnepnapokon használták egy zsidó otthonban.
főbb irányítójává nőtte ki magát. Károly Sándor uralkodása idején teljes bizalmat élvezett, s idővel gyakorlatilag az állam első emberévé vált. Ugyanakkor a herceg váratlan halála után ezt a hirtelen felívelő karriert gyors bukás követte. Oppenheimert az elhunyt uralkodó fia mellé rendelt régens parancsára szinte azonnal bebörtönözték, majd olyan koholt vádakkal, mint az állam pénzének hűtlen kezelése és árulás, halálra ítélték, s kevesebb mint egy évvel legfőbb támogatója, Károly Sándor halála után felakasztották. A történetet számos formában feldolgozták, nemegyszer propagandisztikus céllal, például a hitleri Németországban, de jelen téma szempontjából talán fontosabb, hogy az ügy rávilágít a zsidó pénzemberek magas, ugyanakkor igen labilis társadalmi státuszára a korabeli Európában. A harmincéves háború lezárását követően családi és más kapcsolatok felhasználásával jelentős kereskedőhálózatok épültek ki. Ezek létrehozásában részt vettek egyrészt olyan nagy hatalmú családok, mint az Oppenheimer, a Behrens vagy a Liebmann, másrészt kisebb rokonsággal és vagyonnal rendelkező zsidók is. Számos birodalmi városban és az osztrák örökös tartomá-
nyokban az udvari zsidók közbenjárása és jelentős anyagi áldozata révén évti ze dek re biz to sít va volt a zsi dó ság helyzete. Ez a politikai és gazdasá gi befolyás ugyanakkor sokkal gyorsabban meg tudott szűnni, mint ahogyan kialakult. Oppenheimer Sámuel vagyonát vesztve hunyt el, Joseph Süss Oppenheimert lefejezték. A Behrens család gyermekei évekig börtönben sínylődtek, ahogyan Eszter Liebmann-nak is a fog ság ju tott osz tály ré szé ül támogatója, I. Frigyes halála után. Az udvari zsidó családok a legritkább esetben tud ták két-há rom ge ne rá ció nál hosszabb ideig megőrizni gazdasá gi erejüket, politikai szerepüket. A ritka kivételek közé tartozik a ma is igen jól ismert, sok tucat ágra szakadt Rothschild család.
Haggádaillusztráció (18. század) A biblikus szövegekhez festett miniatúrák gyakran erŒsen eltértek a klasszikus formáktól, így például nemegyszer elŒfordult, hogy Ábrahámot barokk kastélyudvarban ábrázolták, de a kora újkorban használatos hintók is rendre feltıntek hasonló kéziratos Haggádákban. (fent) ••• Tóra-szalag (18. század) A Tóra a zsidó Szentírás elsŒ öt, Mózesnek tulajdonított része. Szövegét pergamentekercsekre írták, s írják mindmáig. Ezen tekercsek mindig kéziratos formájúak, ennek megfelelŒen igen értékes részei a zsinagógák felszerelésének. A tekercseket szalaggal kötötték át és ezek, akárcsak a tekercsek, gyakran igen díszes kézmıvesremekek voltak, mint az itt látható darab is, amely részletgazdagon ábrázolja a 18. századi vagyonosabb zsidóság mindennapi életét. (lent)
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
23
