Ignácz rózsa
Született Moldovában Regény
II. kötet
2011
1. Ezerkilencszázharmincnyolc volt, október. A lapályra épült Bucureştire akadály nélkül zúdult az orosz sztyeppékről az őszi szél. A skatulyaházak lapos tetejét kormos fellegek súrolták. A boulevardok csengtek, dudáltak. A város fülsiketítő lármában, mohó sietséggel építkezett. A Take Jonescu körút egyik oldala már teljesen kiépült. Tízemeletes üzletházak, csupa üveg- és fehér-fémdíszű bérházak kínos-pontosan kirajzolt sora vakította a szemet, Szemközt még csak most bontották gyors csákányok a régi város apró palotáit. Téglahalmok mellett égig kúszó kőműves állványokon fürge mesterlegények álltak. Labdázó mozdulattal kapkodták a téglát egymás kezéből. Vakoltak, vezényszavakat kiabáltak, néhol énekeltek. Az emberi hang, mint gyenge verébcsipogás, úgy veszett el a törőgépek brummogó lármájában, a kacskaringós állványokon trappoló, siető lábdobogásban. Az épületek oldalán anyagszállító, láncos felvonó zakatolt, a feltúrt talajon oltott mészgödrök keserű szaga csípte a szemet. Lázas hangyabolyként kapaszkodtak, nyüzsögtek, törtettek dolgozó emberek fürtjei a szörnyű kőhalmokon. Siettek, hogy elkészüljenek, mielőtt beállna a tél. Niculai a Take Jonescu boulevardon, az „Aro” előtt várakozott. Az amerikai méretű moziban Jorga professzor, a hosszú és szakállas nemzeti apostol tartott előadást. A csillogó terem erkélyein hivatalból kivezényelt, zajosan helyeslő egyetemisták szorongtak. Niculai nem ment be a terembe, mert unta a hivatalos hazafias ünnepeket és a kötelező lelkesedést. Jorga professzorról is megvolt a maga véleménye: Jorga ellenlábasánál, Giuleşti tanárnál hallgatott történelmet; Gusti profes�7
szor etnográfiai szemináriumában dolgozott s ez éppen elég ok volt arra, hogy Jorgát egyszerűen „szent dilettáns”-nak tartsa. Az első bucureşti év alatt sokat fejlődött a fiú. Tizenhét éves volt, mikor most egy éve felkerült, mert ezekben az években hét gimnázium után lehetett érettségizniük. A pillanatok alatt átváltozó, alakuló, vajúdó főváros irama első hetekben valósággal lenyűgözte a kisvárosból idecsöppent diákot, de Niculai nem az az ember volt, aki soká és tartósan álmélkodik. Kívülálló, szegény diák módján nézte eleinte a várost, aminek roppant gazdagságából csak morzsák jutottak neki. Délelőttönként előadásokat látogatott, a koradélutáni órákban priváttanítóskodott, estefelé a szemináriumban buzgólkodott, Éjjel a várost nézte, ha csak tehette. Járt politikai összejövetelekre. Figyelte a kocsmák életét. Másodéves korára már ösztöndíjat szerzett neki Gusti professzor s így megengedhette magának, hogy abból, amit tanítványaitól keresett, különszobát tartson fönn az egyik kültelken. Hamar és mohón kívánt érvényesülni. A kiéhezett vad sóvárgásával szimatolta körül a kínálkozó alkalmakat. Az egyetem segítségét alaposan igénybe vette, tanult keményen, tanított, hogy zsebpénze legyen, de mindezt szánalmasan kis eredménynek tartotta vágyaihoz mérten. Megnézett mindent, amihez hozzájuthatott, szenvedélyes rendszerességgel figyelte a város életét és csakhamar úgy érezte, hogy fölismeri végre az élet iramát lendítő erőket. A hatalomért folyik itt a verseny s ebben a versengésben nem a céltudatos építő munkával tesznek túl egymáson a különböző törtető csoportok. A város építkezésében, emberi életformában, politikai magatartásban egyaránt a meglepő lendületnek és a megdöbbentő, vakmerő újításnak van a legnagyobb 8
sikere. Úgy érezte, hogy Bucureştinek már-már hagyományává kezd válni az örökös újjáformálódás. Szegény volt, alulról jött, társtalan volt és fölfelé törekedett. Körülnézett és úgy találta okosnak, ha a leggyökeresebb változást ígérő, legmozgalmasabb irányhoz csatlakozik. Alig hathetes bucureşti tartózkodás után a Vasgárda nevű politikai szervezet tagja lett. Mikor belépett, éppen delelőjén állt a Mozgalom. 1938 eleje volt, a választáson előretört a párt. A Dâmbovita-parti székházban alvezérektől feketéllő, nyüzsgő sokadalomban a hatalom átvételére készült a körülrajongott vezér, akit Kapitánynak neveztek a gárda tagjai. Niculai mindjárt jelentkezése elején megbízást kapott az egyetemi szervezkedésekre. Gyerekkorában ugyan nem vezért keresett elveihez, hanem maga vágyott vezérkedésre, de felnőtt fiúvá serdülve belátta, hogy célja eléréséhez lépcsőzetes út vezet. A szervezői feladat, amellyel megbízta a Kapitány, egyszerre fölébe emelte megszervezendő diáktársainak. Alig néhány hónap alatt azonban a Mozgalom förgetegesen hullámzó árja hullámvölgybe zuhant. A pártot feloszlatták és börtönbe vetették a Kapitányt. De Niculait ekkor már végérvényesen rabul ejtették a Kapitány eszméi, a Mozgalom hanyatlását átmenetinek tekintette. A földalatti szervezkedés csökönyös híve lett és fanatikus kitartással hitte, hogy ügyük ismét hullámhegyre kapaszkodik. S csak rajtuk áll, hogy ott fönt kezükbe ragadják és megtartsák a hatalmat. Ha van hatalom, akkor jöhet az alkotás. Céltudatos, építő munka, ország szervezés… Ahogy gyerekkorában álmodta mindig, ahogy barátainak szavalta éveken át: „hogy ne legyenek odahaza Ungureniben tetvesek az unokatestvéreim…” Csak most már, a férfikor küszöbén, elsza9
kadva a kicsinyes, partialis szemlélettől, országos viszonylatban dolgozva, sok és alapos tudással… A kapitány elszánt hitével és Gusti professzor szakszerű terveivel. Hatalomvágy és tudományszomj egymással birkózva lobogott Niculaiban és keményen kellett fékeznie magát, hogy egyensúlyban tarthassa az életét. Mert gyakran úgy tapasztalta, hogy az alapos tudás csökkenti a forradalmi hevet, a fanatikus forradalmiság viszont elfogulttá teszi, korlátok közé kényszeríti és kiszorítja fejéből a tárgyilagos tudást. A Mozgalom letörésének kezdetén elszántan tanulásba fogott, de mostanában úgy érezte, hogy ismét a tudománynak kell háttérbe szorulnia, mert a földalatti szervezkedés új erőre kapott és nagy célokat tűzött ki maga elé. Ezen az októberi napon Ludu nevű barátját várta a mozi előtt, akivel az esti titkos gyűlés részleteit kellett megbeszélniük. Őt bízta meg, hogy az előadáson résztvevő fiúkat, a gyűlés színhelyéről értesítse. Mióta mozgalmuk vezére, a Kapitány, tízévi kényszermunkára ítélten fegyházban ült, azóta fokozott óvatossággal működtek a „Gárda” tagjai. Niculai elővigyázatos volt. Hírközlő munkára Ludut küldte maga helyett rendszerint vagy más valakit barátai közül, például Pompit, a kövér gyógyszerésztan-hallgatót, akit Piatrán csak úgy neveztek, a 116-os. A piatrai fiúk közül többen tanultak Bucureştiben. Púpos Gheorghe a képzőművészeti főiskola, a Belearte hallgatója lett. Az előkelő és gazdag Vlád katonatiszti iskolába járt. Dávid filozopter volt a régiségtan és ókori történelem szakán, 116-os, Gheorghe, Vlád, Dávid… Niculai a mozi piros betűs plakátját nézte és arra gondolt, hogy régi barátai közül mindenkit sikerült megtartania. Ma is mindnyájan Niculai köréhez tartoztak azok, akik már gyermekko10
rukban is értek valamit s továbbtanultak, Csak Chelea nem, a csángó. Az Jorga tanítvány és alkotmánytisztelő. – A hű honpolgár – gondolta Niculai megvetéssel és ös�szedörzsölte kesztyűtlen kezeit. Fázott. Sovány, sápadt fiú lett belőle, mióta Bucureştibe került. Régen piros-barna arca sárgászöldre hókadt. Csillogó fekete szemei lefogyott arcában nagyra nőttek. Báránybőrkucsmát, oroszosan magas nyakú, hímzett parasztinget viselt. Ingét polgári divatú esőnadrágba bújtatta s fölébe villámzáras, szürke pulóvert húzott. Kabátja ócska raglán, a bucureşti bolhapiacon vette ötven leiért. Cipőjét tegnap fejeltette. Egyik zsebében három lei, kiflimorzsa, törlőgumi. Másikban vaskos jegyzet. Jorga már háromnegyed óra óta beszélt odabenn. Niculai egy óraműves-kereskedés „pontos idő”-jét nézte. Úgy határozott, hogy még tíz percig várakozik. A hirdető oszlopnak vetette hátát, zsebre dugott kezekkel, magasra tartott fejjel. Agyában zajló gondolatsorok pihentek el. Szeme figyelően összeszűkült. Mintha magaslaton állana, úgy nézte lefelé tekintő szemmel, hidegen a várost. A régies, keskeny Calea Victoriei felől éppen hosszú autósor kanyarodott a mozi felé. Feketére lakkozott, büszke bérkocsik serege, valami húsz. A kocsikban nyitott rádiók szavalták, dalolták és trombitálták Párizs, Berlin, London, Bucureşti hangjait. A sárkányokra fonnyadt virágfüzérek csavarodtak s a kocsik tetején, alkalmas tartókba szorítva, karvastagságú, méteres szentelt viaszgyertyák lobogtak. Az autósor templomból jövő násznépet szállított a Take Jonescu-divatos fényképészhez. Vállukra vetett rúdon, elől-hátul lógó kosárral utcai gyümölcsárusok trappogtak a lépésben szuszogó autók mellett. A lapos kosár fenekében banánt árultak meg mogyoróbelet, pálci11
kákra szurkált mézes mandulát és madzagra fűzött szőlő gerezdeket. – Trei cu zecee! Alune! Trei lingure cu zecee! – énekelték dallamosan. Kávéskanalanként mérték a vásárlóknak a mogyoróbelet. Puttonyos vándorkereskedő rikító színű női fehérneműt ajánlgatott, de árult japán legyezőt, citromcsavarót és melltűt is. A zöldesszürkére festett villamos emberfürtösen és harsány csilingeléssel préselődött az autósorok között előre. A járdák szélén üres fiákerek várakoztak, bakjukon eunuch arcú kocsisok ültek, nagy darab, bamba emberek, lapát kezekkel, földig érő fekete bársony muzsik ruhában, derekukon vastagon lógó fehér kötéllel. Egy-egy leeresztett tetejű fiákerben agyonöltözött, térkép-tarkára festett dáma pompázott. A kiöltözött dáma látni és láttatni végig hajtatott a déli Bucureşti legforgalmasabb útvonalain. A forgalom pedig óriási volt, ha ugyan illik forgalomnak nevezni a bucureşti utca szüntelenül áradó kavargását. Mindenki sietett, de nem igyekezett sehová, csak nyüzsgött, topogott, lökdösődött, álldogált, megint megindult. Bucureşti az utcán élt egyszerűen. Ezen az októberi délelőttön még a szokottnál is több nép hömpölygött az aszfaltokon. A királyi palota irányából, a Fundaţia Carol Regele impozáns épülete elől kékezüstbe és hófehér rojtbabojtba bújt katonazenészek vidám játékát hozta a szél. A körutak utcára szolgáló, félig nyílt lacikonyháiban pörkölődő, roston sült húsok sisteregtek. A csípős őszi szélben felelőtlen vidámság, benzinszag, bódító parfümillat és égett zsír bűze repült Bucur csobán városa fölött. Bucur csobánra gondolt Niculai e pillanatban, a meggazdagodott paraszt pásztorra, aki kisgimnazisták iskolakönyvének mondája szerint Bucureşti várost alapított egykoron. Mocsár, 12
ingovány és erdő terült el valaha a felhőkarcolós Bucureşti helyén s az első kőből rakott templomot a zsíros hajú, bőröves aranypásztor emelte. Hányszor olvasta e gyermekmesét Niculai! Álmai elődjét látta a városalapító Bucurban és Bucureştit mindig úgy képzelte el, mint csupa hatalomhoz jutott erős és tehetséges népi sarj szabad és viruló városát. Paraszt sarj élt elég a fővárosban s a honi viselet sem volt idegen a „bauhausok és blokkházak” között, de Niculai gyerekkori képzetei nem fedték azért tökéletesen a valót. Mert volt itt idegen is elég. Cigány meg török, albán, görög, bolgár meg magyar és zsidó is töméntelen. Niculai nem látott más fővárost eddig, de olvasmányai nyomán úgy képzelte el, hogy Buureşti tarkasága nem a nyugati nemzetközi fővárosok tarkaságával azonos. Mert húsz féle faj ellenére is volt Bucureşti lakóinak valamely hasonlíthatatlanul közös bélyege, valami fekete, zsíros, zsúfolt, tülekedő jelleg, keleties zajongás és gyermekies izgékonyság. Valami, ami együttesen, faji tarkítottság ellenére is sajátosan románt jelentett. Nézte a harsány sétálókat, a kíváncsi, mohó, minden gondolatot eláruló és mégis titokzatoskodó emberi arcokat és egyik olvasmányára gondolt. Egy francia közíró írta azt a mai Romániáról. Paléologue oroszországi francia nagykövetet idézte, aki szerint a románok: „orientálisan naivak és gyermekien ravaszok.” Niculai mohón szívott magába hazájáról minden külföldi véleményt. Kapzsi kíváncsisággal és sértődötten s mintegy azonnali vitára készen. Többnyire csak önmagával vitatkozott, barátai előtt már leszűrt ellenvéleménnyel jelentkezett. Egyszer valahol, a helyre már nem emlékezett pontosan – Poincaré szavait olvasta megdöbbenve, aki azt mondta volna: „a románok nem tudnak gondolkozni és nincsen judiciumuk.” 13
