© Spitzer Gyöngyi, 2008
Illusztrációk: © Szolnoki Rita Borzoj Szerkesztette: Borító: Tipográfia és tördelés: Borítófotó:
Borus Judit Czeizel Balázs Kerényi Attila Szipál Martin
ISBN 978 963 9710 41 2
Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedély nélkül közölni.
Megjelent a Sanoma Budapest Kiadói Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9. Tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Könyvkiadás: Szemere Gabriella Képfeldolgozás: Sanoma Repro
Készült a Szekszárdi Nyomdában 2008-ban Felelős vezető: Vadász József
Előszó Két és fél év telt el azóta, hogy megjelent Soma első válogatáskötete a hozzá írt Nők Lapja Cafés levelekből. Már akkor is nagyon sokan várták, hogy ezeket az összegyűjtött írásokat bármikor le lehessen venni a polcról és átfutni, hogy egy-egy hasonló élethelyzettel küzdő társuk anno milyen tanácsot kapott a problémájára. A beérkező levelek száma azóta sem csökkent. Hétről hétre folyamatosan jönnek az újabb és újabb tanácskérő e-mailek, drámai élethelyzetek tárulnak fel, és nehéz választani, hogy mikor ki legyen az, aki segítséget kap. Közhely, de igaz: a legkacifántosabb helyzeteket, melyekből látszatra nincs kiút, remekül alakítjuk saját magunknak. Viszont rengetegen kudarcként élik meg és nehezen küzdik le azt a kényszerképzetet, hogy mindent egyedül kell megoldani, ezért nem mernek segítőhöz fordulni, vagy csak az utolsó pillanatban. Pedig vannak hiteles szakemberek, akik az életüket mások segítésére tették fel, módszerek, melyek rendelkezésünkre állnak, hogy megerősödjünk és le tudjuk küzdeni a nehézségeket. Az anonimitás lehetősége mögé bújva azonban könnyebb tanácsot kérni, elismerni, hogy elakadtunk. Név nélkül könnyebb írni olyan tabu témákról is, melyeket sokszor magunk előtt is szégyellünk. Kriston Andrea szokta mondogatni intimtorna-tanfolyamain, hogy bár tangában járunk, a fejünkben mintha még mindig bundabugyit hordanánk. Nem lehet elég erőfeszítést tenni az ébresztgetés érdekében. Soma levelein keresztül számtalan olyan dologról esik szó, ami megérdemli, hogy teret és ismertséget kapjon: terápiák, lehetőségek, könyvek, módszerek, amelyek segítségével mindenki elindulhat az önismeret végtelen útján. Megteheti az első lépést a „Ki vagyok én?” megválaszolása felé, ami hozzásegítheti ahhoz, hogy a körülötte lévőket is jobban megértse, és megtalálja helyét, szerepét a világban. Hiszen furcsa módon, míg eddzük a testünket, rendszeresen szervizbe viszszük az autót, időközönként kifestjük a lakást, valahogy a lelkünkkel és az elménk működésének megismerésével elfelejtünk törődni. Mintha ezek fejlődnének maguktól, erőfeszítés, odafigyelés, tanulás nélkül. Sajnos ez óriási tévedés. A lelki békét, a külső-belső harmóniát nem adják ingyen – muszáj megküzdeni érte. Erőfeszítéseinkért cserébe viszont kapunk tapasztalatokat, felismeréseket és örömöket, no és azt az érzést, hogy élünk! Nem az ablakon át nézzük, hogy esik az eső, hanem kint táncolunk benne. 5
Két és fél év..., így kimondva nem olyan hosszú időszak, mégis rengeteg minden történt közben velünk. Ebből a legfontosabb, hogy idén tavasszal megújult a Nők Lapja Cafe kívül-belül. Színt cseréltünk, elhagytuk a rózsaszín külsőt, elegánsabb kávészínre váltva. Felfrissítettük a rovatokat és a szolgáltatásokat is. A legnépszerűbb női online kávézó közönsége pedig azóta nemcsak virtuálisan találkozik, hanem minden hónap utolsó szerdáján a valóságban is, a Nők Lapja Cafe Klubban. Fontos, húsbavágó témákról esik szó, lehetőséget adva arra, hogy ami fórumozóinkat izgatja, arról valós eszmecsere folyhasson, vendégek, szakemberek bevonásával; háziasszonyunk szintén Soma volt. Az évek során, menet közben felmerült az az ötlet is, hogy néhány tanácskérővel érdemes lenne Somának személyesen találkoznia. Így született meg egy olyan rovat ötlete, amely ezeknek a találkozásoknak a tanulságait foglalja össze, és amelynek a Nők Lapja ad otthont. Közben pedig Soma fáradhatatlanul írt. Az egyetem és a különböző csinnadrattás produkciók közepette is folyamatosan igyekezett és igyekszik tanácsot adni a hozzá fordulóknak, megosztani velük mindazt a tudást és tapasztalatot, amit ő megszerzett az útja során. Végtelen türelemmel ismétli el minden alkalommal azokat a módszereket, melyekben ő hisz és neki beváltak. Rengeteg szó esik a női lét örök kérdéseiről, az ősi női energiáról, olyan tulajdonságokról, mint gyengédség, befogadás, lágyság. Ezt felébreszteni és helyére tenni magunkban a kiindulópont ahhoz, hogy mi is jól legyünk, és olyan minőséget képviselhessünk a világban, amely a férfiaknak is segítő, boldogító lehet. Esélyt adva arra, hogy lassan, de biztosan visszabillenhessünk az egyensúlyi állapot felé. Mostanra értünk oda, hogy újra időszerűvé vált a válaszokból egy gyűjteményt összeválogatni. A levelek és a válaszok hű lenyomatai annak, hogy milyen is itt és most nőnek lenni, nőként élni, a nőiség különböző szakaszainak kérdéseivel szembesülni. A könyv lehetőséget ad arra, hogy inspirációt meríthessünk, ha valahol megtorpannánk. Átmeneti mankót kapunk, míg újra tanulunk járni. Segítség, hogy az alvajárás helyett az életünket éberen élhessük. Örömökben és tapasztalatokban gazdag ébredezést kívánok mindenkinek! 2008. október Jakab Kriszta, a Nők Lapja Cafe főszerkesztője
KEDVES OLVASÓM! Két és fél éve, 2006 áprilisában jelent meg a Nők Lapja Cafés válogatott leveleim első kötete, az Ébresztő. Az azóta eltelt idő alatt velem és bennem történtek nyilván a válaszaimban is érződnek. Ebből a szempontból számomra az elmúlt évek négy legmeghatározóbb élménye – ami az emberi problémák meglátásába is újat hozott – a pszichológia tanulmányaim, a közel két éve a Nők Lapjának köszönhetően hozzám fordulókkal való személyes találkozásaim, a Hellinger-terápia és a jelenben levés egyre tudatosabb megélése volt. A klasszikus pszichológia sok ösztönös tudásomat segített felszínre hozni, tudatosította a belső folyamatokat. (Ennek hátránya a „címkézés” lehet, amit mindenképpen szeretnék elkerülni.) A pszichológiának köszönhetően megismertem a különféle terápiás módszereket, és persze önismeretemben is új felismeréseket, kalandokat éltem meg. Nyilvánvaló, hogy az elkövetkező években ebből a rengeteg friss, tömény információból sok minden le fog tisztulni, és majd személyiségem és tudatom szűrőjén át lecsapódva beépül vagy kihullik, de az biztos, hogy sokat adtak ezek a tanulóévek. Az elmúlt közel két év alatt a Nők Lapja számára végzett munkám kapcsán körülbelül 1200 levelet olvastam el, és többségében válaszoltam meg. (Az nlcafe.hu-ra máig százával jönnek a levelek havonta.) Az én feladatom az, hogy a hozzám befutó, átlagban havi 80-100 levélből kiválasszam azt az egyet, akinek az írójával személyesen is találkozom, akinek segíteni próbálok, majd ezt egy rövid válaszban megírom. A háromhat órás beszélgetések során azelőtt soha nem látott emberek nyíltak meg előttem, kiterítve szégyellt nyavalyáikat, titkaikat, sebeiket, beleláttatva a problémagyártás és a boldogságkeresés végtelen változataiba. 7
Egyre inkább beszippant, érdekel és foglalkoztatja az elmémet az a probléma is, hogy miként jelenik meg az életünkben a sors és a szabad akarat, és mit tehetek egyéni és környezetem boldogságáért. Úgy gondolom, hogy bizonyos szempontból van, más szempontból viszont nincs „egyéni”, vagyis totálisan individuális, autonóm. Láthatatlan „szálakon” mindannyian össze vagyunk egymással kapcsolva. Legszorosabban a mikroközösségek, a szűk család, aztán egyre táguló körben a nagyobb család, más szinteken nézve a munkahelyi közösségek, a nemzet, a földrész, és végül a bolygó minden embere, információja ott „zizeg” valamennyiőnk kollektív tudattalanjában. Ezt korábban is tudtam – sőt, gyakran éreztem is –, de a Hellingerterápia, vagy más néven a családállítás módszere mutatta meg nekem (számtalan példán keresztül) ennek az összekötöttségnek, egymásra hatásnak sok-sok fajtáját és következményét. Az elmúlt két évben jó néhány családállításon voltam – segítőként és résztvevőként egyaránt –, több terapeutát is „kipróbáltam” – és még kis fogok –, és szinte minden alkalom katartikus volt számomra. Rengeteg „megbéklyózott” emberi sors nyílt meg előttem, rengeteg hozott fájdalmat, hiábavaló küzdelmet, félelmet láttam és éltem meg mások által! És persze tisztulást, katarzist, változást is, ami erőt adott, reményt, hogy egyszer valamikor globálisan is boldogabb lehet az emberiség. Úgy gondolom, hogy ez rajtunk múlik. Ehhez meg kell tanulnunk felismerni, majd kilépni az elménk gyártotta rabságból. A gondolataink és az érzéseink nem mi vagyunk. (Gondoljunk csak bele, hányszor cseréltük már a „szemüvegünket” akár egy ugyanazon dologgal kapcsolatban...) Az Én, a valódi Én mélyebben van. És abban a mélységben nyugalom, béke és szeretet honol, amire mindannyian annyira vágyunk. Ez izgat, ide eljutni, vagyis a jelenben lenni. A jelenben nincs szorongás, elvárás, a tiszta, feltétel nélküli „vanás” van. Sokféle meditációs technikával el lehet jutni ide, de maga a szeretettel végzett tevékenység, az emberi kapcsolatok, a természettel való egybeolvadás is hozhatja ezt az érzést. Ezt mindannyian megtapasztaltuk már, még ha csak percekre is, és furcsa, hogy többségében mégsem ezt választjuk. Hanem a problémagyártást, ami általában abból adódik, hogy egónk által különféle elvárásokat és illúziókat gyártunk a világ dolgaival, embertársainkkal szemben. És mivel ezek nem 8
„engedelmeskednek” nekünk (mint egy toporzékoló kisgyerek, amikor valami nem úgy történik, ahogy ő akarja), hát szenvedünk. És ez a sok szenvedés kimegy a közös térbe, és akarva-akaratlanul valamennyiőnké lesz. „Fertőzzük” vele egymást. De épp így „fertőzhetjük” az életörömöt is! Mindig lenyűgöz, amikor egészen könnyed, derűs, napfényes emberekkel találkozom, akikből csak úgy sugárzik az életigenlés. Napocskák, bohócok, játszó felnőtt gyermekek, akik valamit nagyon tudnak, a lényeget: a jelenben lenni. Sokan nem is tettek ezért az állapotért semmit, nem küzdöttek érte, nem törekedtek – ami egy ponton túl nyilván már nem segít, hanem akadályoz, hiszen „hiperszándékkal” épp azt ellenkezőjét érjük el –, csak egyszerűen ilyennek születtek, és valami hozott őstudással ezt meg is tudták tartani. Néha azt játszom, hogy elképzelem: ők a „korai fecskék”. És hogy egyszer csak ilyenek lesznek majd az emberek, mosolygósak, az életnek, egymásnak örülni tudók, az energiával, szabad akarattal tudatosan bánók. Úgy gondolom, ehhez nagyon fontos, hogy globálisan is, a kritikus tömeget elérve, felébredjünk. Hogy ne másra mutogatva, mástól függővé téve, kívülről várjuk a boldogságot, hanem ráébredjünk, hogy csakis rajtunk múlik, a saját elménk felszabadításán. És ha minket nem úgy „dobott ki a gép”, hogy nyílt, napfényes, örülni tudó emberek legyünk, akkor tudjuk azt, hogy a lehetőség és képesség ott van bennünk, hogy azzá váljunk; és van választásunk, hogy megkeressük, megteremtsük az odavezető utat. Rengeteg módszer van, amely segít feldolgozni a múltat, segít az önismeretben, a belső erők megsokszorozásában, és segít abban, hogy végre megélhessük a jelent, a maga hiánytalan, gazdag-pazar, egyszerű-tökéletes valójában. És megérezzük azt, hogy nem vagyunk egyedül. Mert tökéletesen működnek a tökéletes törvények, az isteni gondviselés, a lélek öngyógyító tevékenysége, és mindannyian megélhetjük – és meg is éljük – az isteni „EGY”-ben való feloldódást.
SPITZER GYÖNGYI
9
