Sarah Mason. Partiszezon

Sarah Mason

Partiszezon Isabel Serranti számára az egész élet egy nagy rendezvény: egészen addig, míg egy alkalommal fel nem bukkan Simon Monkwell... A híres-hírhedt nagybirtokos és üzletember Simon Monkwell és a rendezvényszervezı Isabel Serranti gyermekkoruk óta ismerik egymást. Simon 13 évesen pokollá tette a 11 éves lány életét. Isabel idıközben felnıtt, 26 évesen a Simonról hallott pletykák meggyızik arról, hogy a férfi mit sem változott. Ezért, mikor Izzy felkérést kap Simon édesapjától, Montytól a Monkwell birtokon megrendezésre kerülı jótékonysági bál szervezésére, vegyes érzései támadnak. Nem akar foglalkozni a múlt eseményeivel, egyébként is úgy tudja, hogy Simon üzleti úton van az Egyesült Államokban. Izzyt újra elbővöli a különc család, és fokozatosan nyilvánvalóvá válik számára, hogy gyermekkori emlékei egyáltalán nem olyan pontosak, mint gondolta...

1. fejezet

Meglehetısen bonyolult dolog egy vikinggel társalogni. Ugyanakkor hihetetlenül szórakoztató is, tekintve, hogy a sisakján lévı kis tollbóbita szinte remegett az idegességtıl, amint gallérját az arcom elıtt rázta. – Egyszerően úgy érzem, hogy nem adsz nekem elegendı kelléket. Mégis hogyan várhatod el, hogy ilyen szegényes felszereléssel hitelesen eljátsszam a szerepemet? – kérdezte, miközben tompa kis mőanyag kardjával az orrom elıtt hadonászott. – Hogy lelheti meg valaki a mélyében lakozó skandináv énjét? Hm? El tudod mondani? És miért van az, hogy mindig Olivier kapja meg a csákányt és a kalapácsot, én meg ezt az esetlen kardot? Pillantásom Olivierre esik, aki egy skandinávtól meglehetısen szokatlan módon türelmesen várakozott az ajtóban. Talán azt remélte, hogy nemsokára véget érnek szenvedései. Közben lemondóan rágyújt egy cigarettára. Visszafordulok a dühös vikinghez és halkan csak ennyit mondok: – Nos, Sean, nagyon jól tudod, hogy sokkal fontosabb szerepet játszol a történetben, mint Olivier. Mindössze arra gondoltam, hogy ha további kellékeket adunk a kezébe, talán nem érzi úgy, hogy kihagytuk valamibıl. Sean kivételével mindenki számára világos volt, hogy Oliviernek nem volt beleszólása abba: kihagyják-e valamibıl vagy sem. Sean kissé talán kiengesztelıdött idıközben. – Igazad van, Izzy. Köszönöm, hogy ilyen ıszinte vagy hozzám. De úgy gondolom, hogy… szólhatnál Oliviernek, hogy fogyjon néhány kilót – folytatta suttogva.

– Végül is egy viking nem eszik bıségesen, igaz? Talán egy kis zöldfélére és néhanapján csirkére futja neki. Mégsem nézhet úgy ki, mint aki felfalt egy szakácskönyvírót az összes mővével együtt. – Ó, de hiszen Olivier nem az a harcos viking. Inkább amolyan háttérben álló fajta. – Inkább osztogat, mint fosztogat? – Valahogy úgy. Sean egyetértıen bólint, miközben gonosz pillantást vet a gyanútlan Olivierre. – Annyit gondolkodtam már ezen – mormogja az orra alatt. Biztatóan megérintem a karját, azonban mielıtt elmenekülhetnék, hozzáteszi: – Még egy apróság, Izzy. Arra gondoltam, hogy mostantól hívhatnál, mondjuk Arnognak. – Arnognak? – Biztos sokat segítene abban, hogy jobban beleéljem magam a szerepbe. Erıltetetten mosolygok, és alig tudok ellenállni a csábításnak, hogy titokban újra az órámra pillantsak. Már több, mint két órája itt vagyunk, és Aidan alig várja, hogy hozzáfoghasson a ruhapróbához – ugyanebben a helyiségben. Boswell asszony Skandináv Jégünnepe korántsem olyan egyszerő, mint elıször gondoltam, és még mindig többhetes tervezés áll elıttem. – Nos, rendben, Arnog. Ahogy jónak látod. Vegyük újra végig? Ujjaim között figyelem, ahogy felveszik a pozícióikat. Az ajtó közben résnyire nyílik, és Aidan belopakodik. Egy pillanatra körülnéz, aztán a fal mellett lábujjhegyen hozzám sompolyog. – Hogy haladtok? – kérdezi, ám grimaszoló arckifejezése elárulja, hogy szerinte borzasztóan rosszul. – Borzasztóan rosszul – húzom el a számat. – Szerintem rossz itt a feng shui. Mostanában az én próbáim is rosszul alakultak. A mozgás felgyorsul. Olivér már az elsı két másodpercben majdnem kiveri Sean szemét a csákánnyal, de nehéz megállapítani, hogy ez szándékos volt, vagy csupán a véletlen mőve. Mindenesetre úgy látom, hogy a vikingek bizonyára nagyon örültek, hogy sisak védi a fejüket. A

skandináv darab gyorsan francia bohózattá kezdi kinıni magát. A vad csatakiáltások és kardforgatás mellett néhány ember medvebır szınyegekre zuhan két „Bocsika!” között, ketten fordítva vették fel a sisakjukat, ráadásul Olivier vadul megragadja Seant, lerántja a földre, és a köpenyével fojtogatja. Aidan odahajol hozzám, és a fülembe súgja: – Drágám, attól tartok, ez nem csupán a rossz feng shui hatása. Az én próbáim azért ennyire nem szoktak elfajulni. Mintha üldözne téged a balszerencse. – Nagyon úgy tőnik – sóhajtok fel, miközben azt nézem, vajon Sean mennyi ideig bírja ki levegı nélkül. – Kedvesem, mindössze néhány hete tart az egész. Kénytelen vagy néhány bált levezényelni, ha már kirúgott a pasid. Ez természetes. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz. Már pont két perce sikerült nem gondolni a romokban heverı magánéletemre. Úgy vélem, Sean talán már eleget szenvedett, ezért odarohanok, hogy megmentsem.

Próbatermünk a vállalat tulajdonában álló hatalmas, György-korabeli ház alagsorában található. Dél-Kensingtonban itt a téren csupa hasonló ház áll, és csupán a Kerekasztal feliratú elegáns kis réztáblácska árul el bennünket. Tulajdonképpen sokféle rendezvényt szervezünk: esküvıket, termékbemutatókat, vállalati rendezvényeket, húszfıs koktélpartikat, négyszáz fıs álarcosbálokat, bármely elképzelhetı helyszínen. Aidan, aki kollégám és egyben barátom is, a partivilág Salvador Dalíjaként ismert: szervezett különbözı partikat már indián sátorban, tengeralattjárón, istállóban, de még bútorgyárban is. Nem látom sok értelmét egy újabb próbának, ezért szélnek engedem a társaságot. Úgy rohannak ki a terembıl, mint a diákok a nyári szünet kezdetekor. Nagyszerő, hogy ilyen jó hatással vagyok a beosztottaimra… Éberen ırködök, miközben a kellékeket visszapakolják a szomszéd helyiségben megbújó raktárba, ahol elképesztı készleteket sikerült felhalmoznunk. Van itt színházi felszerelés, üveg- és agyagedények, evıeszközök, üléshuzatok, asztalterítık, szalvéták és még számos

elengedhetetlen tartozék. A kosztümöket egy életnagyságú BOSWELL ASSZONY SKANDINÁV JÉGÜNNEPE feliratú sínre akasztják fel. Elindulok a két emelettel feljebb található irodám felé. Még az elsı emeleten sem járok, amikor Aidan utánam kiabál: – Nehogy eláruld Geraldnak, hol vagyok! Gerald a mi rettenetes ügyvezetı igazgatónk, aki nem rajong Aidan mővészi hajlamaiért. – Aidan! Gerald pontosan tudja, hol vagy. A próbán! – üvöltök vissza. – Nehogy leengedd ide! Nem vagyok hajlandó szóba állni vele! – Hát jó. Megpróbálom visszatartani – sóhajtok, és megyek tovább. A vállalat recepciója és az irodák az épület felsı két szintjét foglalják el. A földszinten berendezett konyhában készítik az ínycsiklandozó ételeket, melyeket hőtıautóink szállítanak ki a különféle helyszínekre. A szakácsok nem vetik meg a nıket, ezért nem merészkedem túl közel hozzájuk. Végre feljutok az utolsó lépcsısoron is, amely a „Kerekasztal” fıhadiszállásának belsı szentélye. Stephanie, a recepciós lázasan dolgozik. – Keresett valaki? – kérdezem, csupán megszokásból. Valójában azt remélem, hogy nincs egy árva üzenetem sem. Stephanie a ha fontos, úgyis visszahívnak filozófiát követi. Gondolkodóan felvonja a szemöldökét, szájából füstfelhıt ereget. Az irodában tilos a dohányzás, és Gerald rendszeresen írásban figyelmezteti a szabály megszegıit. Stephanie pedig – füstölgı bagóval a szájában – le is gépeli. Csakhogy Stephanie olyan elmélyült ismeretekkel rendelkezik a sztárvilág eseményeit illetıen, hogy Gerald nem teszi ki, hiszen ez a tudás sajnálatos módon rendkívül fontos a mi szakmánkban. – Valaki keresett, de nem tőnt kifejezetten érdekesnek, úgyhogy nem írtam fel. – Nagyszerő. – Boswell asszony bejön valamikor a délután folyamán. – Szeretném, ha nem ismétlıdne meg a múltkori eset. – Vén szipirtyó – duzzog Stephanie. – Lehet, hogy így van. De hihetetlenül gazdag vén szipirtyó, és az egyik legjobb ügyfelünk. – Remélem, meghől a kis jégünnepélyén.

– Hát, ahogy a dolgok alakulnak, még ez is elıfordulhat. Stephanie figyelmét ismét az elıtte heverı nıi magazin köti le, így végre eljuthatok az asztalomig. Az egész elsı emelet nyitott irodát képez. Tele van szórva dekorációmintákkal, színházi kellékekkel (ezeknek az alagsorban lenne a helyük, de Aidan ragaszkodik hozzá, hogy fenn tartsuk – mondván, ıt ez inspirálja), egy Yogi névre hallgató óriásmedve, mely Davy Crockett partijáról maradt meg, a múlt heti rendezvény virágkölteményei, továbbá szalvéta- és szalagminták sokasága, millióféle váza és gyertyatartó – és végül a kötelezı számítógépek és laptopok. Minden lehetséges felületet papír- és meghívóhegyek borítanak. Épphogy odaérek az asztalomhoz, kivágódik az ügyvezetı ajtaja. – ISABEL! GYERE BE! – kiáltja be a kezében szorongatott mikrofonba. Ragaszkodik a technikához akkor is, ha olyan közel állok hozzá, hogy megfoghatná a karomat. Gerald a negyvenes évei vége felé járó, markáns arcú férfi. Sötét haja mindig rendezetten csillog, kis pocakja alig látható. A mi sokat pocskondiázott ügyvezetı igazgatónk – de megérdemli. Életemben nem találkoztam még nála durvább, szarkasztikusabb emberrel. Nem szeret feleslegesen beszélni, udvariaskodni, hiszen az túl unalmas lenne. Tıle nem is várhatunk „Jó reggelt! Hogy vagy?” és ehhez hasonló megjegyzéseket. Belépek az oroszlán barlangjába, és becsukom magam mögött az ajtót. – Hogy sikerült a próba? – kérdezi, míg a kávéfızıhöz hátrasétálva töltök magamnak egy csésze kávét. – Borzasztó volt. Sean az összes kellékét el akarta cserélni Olivierrel. Csak reménykedhetünk. – Egész nap a Jégünnepéllyel vagy elfoglalva? – Sajnos igen. Boswell asszony késıbb még bejön. Hosszú nap elébe nézünk. – Aidan hol van? – A próbateremben. A saját részét próbálgatja. – Próbálok nem túl feltőnıen vigyorogni – Aidan mindig a próbaterembe menekül Gerald kínos kérdései elıl. – Már megint túllépett a költségvetésen? – Az egekig.

– Fogalmam sincs, miért tölt annyi idıt költségtervezéssel. Gerald az utolsó mondat után kérdın néz rám. A cégnél mindenki nagyon jól tudja, hogy Aidan soha nem fogja halálra dolgozni magát holmi költségtervezéssel. Szerintem Gerald is pontosan tudja, hogy az összeesett én készítem. – Én sem tudom – vetem oda flegmán. – Valahányszor rákérdezek a költségekre, rohamot kap. – Hmmm. Ez nagyjából annyit jelent, hogy Aidan ledobja magát a legközelebbi kanapéra és jajgatni kezd: mindig csak a kérdések. Miért van erre szükség? Néha Picassóhoz vagy Bachhoz hasonlítja magát, ezzel igazolva elméletét, hogy a zsenik önkifejezésének szabad teret kell engedni. – Beszélek vele, ha gondolod. – Azért hálás lennék. Próbáljatok meg lefaragni valahol a költségekbıl. – Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit. – Túljutottál már a szakításon? Nem tőnsz túlságosan felvillanyozottnak. Geralddal való kapcsolatomba sajnos nem fér bele, hogy kisírjam magam a vállán, úgyhogy csak annyit válaszolok, hogy már jól vagyok.

Aidan újra felbukkan az ebédszünetben. Felül az íróasztalomra, és keresztbe teszi Versace-cipıbe bújtatott lábait. Az irodában Aidan a legjobb barátom. Mikor elkezdtem a vállalatnál dolgozni, egy évig az asszisztense voltam, és csak utána léptem elı rendezvényszervezıvé. Már ısidık óta itt tevékenykedik, és ı a cégünk legkeresettebb munkatársa. Amint gyakran fel is hívja rá a figyelmünket, óriási kreativitással van megáldva. Ez az egyetlen ütıkártyája Geraldnál. A legkisebb vétséget is kreativitása javára könyvelik el. Aidan négy ügyfelet megfojtott egy terítıvel? – Ó, ez is csak azt mutatja, mennyire kreatív. – Milyen napod van ma? – érdeklıdik. – Még nem is tudtunk beszélgetni. A kérdést élénk mimika is kíséri. Lehetetlen Aidannal úgy beszélgetni, hogy közben ne fintorogna folyamatosan. Abból lehet észrevenni, hogy túl

sok idıt töltöttél vele, ha már te sem tudsz egy mondatot sem kinyögni szájnyalogatás, szemforgatás és vakarózás nélkül. – Nagyszerő! – mosolygok, és próbálok visszahúzódni. – Nem tőnsz boldognak. – Nem tudom tovább tartani magam. – Reggel történt valami a metrón – mesélem elhaló hangon. –Azt hitték, kisbabát várok, és átadták a helyet. – Ó. – Ne merj nevetni, Aidan! – förmedek rá, mivel látom, hogy az ajkába harapott. – Ez egész egyszerően nem vicces! – Egyáltalán nem nevetek, Isabel. Egyszerően csak… – És mit csináltál? – Mit tehettem volna? Meséljem el, hogy azért van kicsit nagyobb hasam, mert Rob kidobott, és jégkrémbe fojtottam bánatom? Nem tehettem mást, mint szépen megköszöntem és leültem. Aidan bátorítóan felém nyújtja kezét. – Kedvesem, tudod jól, hogy a felesleg soha nem a melledre rakódik, hanem a hasadra. A természet undokul elbánt velünk. – Miért nem lehet ıszintén elmondani, hogy felszedtem néhány kilót, amióta a barátom lelépett? Hosszasan taglalhattuk volna a Testkontroll és az Atkins-diéta elınyeit és hátrányait, és mindenki jól érezte volna magát. De nem, én túlságosan is brit vagyok. Ha valaki azt hiszi, hogy várandós vagyok, eszembe sem jut tiltakozni. – Ugyan már, Izzy. Még csak három hete történt. Különben is, szerintem kifejezetten hasznos hasra hízni. Legalább nem hátrafelé kúszik, és nem a fenekedre rakódik le alattomosan, miközben észre sem veszed. – De akkor legalább nem hiszik azt az emberek, hogy terhes vagy. – Tényleg nem. Akkor egyszerően azt gondolják, hogy nagy a feneked. – Köszönöm szépen. Miért nem tartozhatom azon nık közé, akik négy ruhaméretnyit fogynak, ha a pasijuk kidobja ıket? – Azért, mert az nem te lennél. Én úgy szeretlek, ahogy vagy, eltekintve természetesen a rohadt költségtervezéstıl. – Bárcsak tudnám, Rob miért szakított velem. Olyan csodálatos volt vele lenni. Talán túlbuzgó voltam, Aidan.

Aidan gúnyosan felhorkan. – Kedvesem, már kinıttünk az óvodás korból. – Szerinted kínos, ha felhívom és megkérdezem tıle? – Na ne. Ezen már túlvagyunk. Telefonon szakított veled, és ne feledkezz meg arról az aprócska tényrıl sem, hogy olyan idıpontban hívott, amikor általában az üzenetrögzítıd van bekapcsolva, mivel egyszerően arra sem vette a fáradságot, hogy beszéljen veled. Ez a férfi egyáltalán nem ér annyit, hogy egy percig is foglalkozz vele. Továbbá felhívnám a figyelmed arra, hogy privát, ráadásul szakítós üzenetet hagyni a céges üzenetrögzítıdön a leggyávább és legundorítóbb dolog, amirıl valaha is hallottam. – Tudom – mormolom remegı hangon. Ebben a pillanatban égı cigarettával a kezében odalép hozzánk Stephanie, ami ismét belénk fojtja a szót. – Megérkezett a tuskó vendéged. – Stephanie! – sziszegem, miközben felállók és végigsimítom a szoknyámat. – Hányszor kérjelek meg arra, hogy légy szíves ne hívd ıt így. Leültetted a tárgyalóban? – Igen. – Köszönöm. Felkapom a mappámat, mély lélegzetet veszek, és a recepció felé masírozok, le az egy emelettel feljebb található tárgyalóba. Boswell asszony úgy ül az asztalnál, mint aki karót nyelt. Egyik keze elegánsan az ölében nyugszik, a másik az esernyıjét tartja, ami nélkül ki sem mozdulna otthonról. – Boswell asszony! Örülök, hogy újra látom. Stephanie megkínálta kávéval? Boswell asszony úgy néz rám, mintha egy csésze macskahányással kínáltam volna, melybe néhány teáskanál férget is belekevertek. – Kávét, Isabel? Nagyon jól tudja, hogy délután soha nem iszom kávét. Manapság minden a kávé körül forog. Tele van a város azokkal a rettenetes kávéházakkal. Boswell asszony tipikus példája idısebb ügyfeleinknek. Makacsul ragaszkodik a szabályokhoz, ráadásul rettenetesen sovány, ami még visszataszítóbbá teszi. Ma tengerészkék kosztümöt és hozzá illı harisnyát,

illetve kesztyőt visel. Hatalmas kézitáskáját mindenhova magával cipeli, és állítólag nagyot csap rá, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezte. Nos, ezért vagyok olyan ideges az Északi Jégünnepély miatt. Kinyitom a mappámat, és közben a szemem sarkából látom, amint lebiggyeszti cseresznyepiros rúzzsal szokás szerint agyonfestett ajkait. – Nos, hogyan halad a szervezéssel? A vikingek tényleg vikingnek fognak kinézni? Nem engedhetem meg magamnak, hogy Sneddon-Wells túltegyen rajtam. Londonban a mai napig emlegetik a partiját. Itt megáll, hogy levegıhöz jusson, majd kritikusan végigmér. – Csak nem hízott egy kicsit, Isabel?

2. fejezet

Eredetileg nem rendezvényszervezéssel foglalkoztam. Bárcsak hivatkozhatnék arra, hogy gyermekkoromban annyi, de annyi csillogó eseményen volt alkalmam részt venni, hogy kedvet kaptam hozzá, de valójában az egyetlen izgalmas emlékem, mikor édesapám elvitt Don MacLean koncertjére tizenkét éves koromban. Katasztrofális volt, ezért már a szünetben eljöttünk. Édesapám úgy vélte, az irányítás kezd kicsúszni a felelıs emberek kezébıl, miután mindenki fagyistölcséreket dobált a színpadra. Mivel édesapánk katona volt, nıvéremmel, Sophie-val sehol nem maradhattunk túl sokáig, idırıl idıre tovább kellett költöznünk a világ másik végére. Talán szigorú katolikus neveltetésem az oka, hogy mindig nagyon szilárd karrierrıl álmodoztam. Mikor befejeztem az egyetemet, erıt vett rajtam a pénz és siker utáni vágy, ezért pénzügyi elemzıi gyakornokként helyezkedtem el. Úgy gondoltam, semmi nem szilárdabb, mint a számoszlopok és táblázatok. A gyakornoki idıszak lejáratakor saját irodát kaptam egy kedves belvárosi cégtıl, és azt reméltem, hogy ez boldoggá fog tenni. Az elsı munkanapon kidugtam a fejem az irodámból, hátha látok valahol egy barátságos arcot, akivel talán elmajszolhatnánk egy szendvicset az ebédszünetben. De az egész irodában mindenki a telefonkagylóhoz ragadva próbálta elfogyasztani ebédjét. Így aztán visszakúsztam az irodámba, és ugyanezt tettem. Nem számít – gondoltam –, ha a kollégáim ilyen keményen dolgoznak, biztosan keményen fognak játszani is. Mire hatot üt az óra, mindannyian a sörözıben leszünk. Teltek-múltak a napok,

de ez nem következett be. Még a McDonald’s-ba sem ültünk be. Valójában egyetlen ember volt, aki egyáltalán szóba állt velem: a szendvicsárus lány. Egyre csak múltak a napok, és végül rá kellett jönnöm, hogy irigylem a szendvicsárus lányt. Irigyeltem, hogy nincs helyhez kötve. Irigyeltem, hogy könnyedén beszélget az emberekkel. Irigyeltem rugalmas munkaideje miatt is. A mélypontot az jelentette, amikor néhány látogatót vezettem végig az épületben. Az elnök éppen kilépett irodájából. Miután mindenkivel kezet rázott, hozzám fordult, és kedélyesen megjegyezte: remélem, a látottak lenyőgözték önt! Azt hitte, hogy én is a látogatókhoz tartozom. Ekkor kezdett szöget ütni a fejembe, hogy talán rosszul döntöttem. Hogyan értékelhetnék a munkámat, ha a cég elnöke még azt sem tudja ki vagyok? Nehéz, határozatlan idıszak következett, míg egy nap egy középkorú kollégám elmesélte, hogy egyáltalán nem akart a pénzügyi osztályon dolgozni. Tizennyolc évvel ezelıtt átmeneti munkaként vállalta el, és azért nem váltott késıbb, mert nem tudta, mi mást csinálhatna. Különös, hogy egy ilyen beszélgetés mekkora hatással lehet valaki életére. Nem akartam az ı sorsára jutni tizennyolc év múlva. Így aztán összecsomagoltam a növényeimet és a fényképeimet, és otthagytam biztonságos kis belvárosi irodámat. Szerencsére jelentkeztem a Kerekasztal egyik hirdetésére, és a többi már történelem. Ami nem volt benne a rendezvényszervezı cég „adminisztrátort keresünk” hirdetésében: minden új alkalmazott köteles egy hónapos konyhai tréningen részt venni, ami leginkább egy újonckiképzı táborra emlékeztet. Nevetségesen korán talpon voltam, végeláthatatlan zöldségkupacokat hámoztam meg és készítettem elı. Két kifejezetten vonzó kék vendéglátós köpeny mindig kéznél volt (ez a hónap nem mozdította elı a szerelmi életemet). Ellenben megtanultam az alapszószok elkészítésének csínját-bínját, megismerkedtem a legkülönbözıbb alapanyagokkal, elsajátítottam a legtöbb hal és hús legegyszerőbb elkészítési módját; röviden, megtanultam kicsit érezni az ételeket. Nem mintha elıtte távol állt volna tılem a konyhamővészet, mindig azonnal tudtam, ha valahol a közelben csokis keksz rejtızött, azonban itt azt is megtanultam ösztönösen érezni, milyen ízek illenek össze. Matematikai tudásomnak a rendezvényszervezés alapjainál vettem igazán hasznát. Bármely esemény alapköltségeibıl szép kis táblázatot

tudtam összedobni, így a belváros magányossága nélkül is megtarthattam biztonságot nyújtó fizetésemet. Talán néhány év múlva lehetıségem nyílik saját cégem megalapítására is, mivel úgy gondolom, megalapozott háttértudásommal el is tudom vezetni. Ráadásul soha nem gondoltam volna, hogy a munka ilyen szórakoztató is lehet! Még egy ilyen kilátástalan napon is, mint a mai. Valahogy ellentmondásosnak tőnik. Dübörögve megyek fel a lakásomhoz vezetı lépcsın. Meglehetısen rossz hangulatban és türelmetlenül rátenyerelek a csengıre. Tudom, hogy lakótársam, Dom már otthon van – mint mindig –, és semmi kedvem a táskámban kutatni a kulcscsomóm után. Ez kifejezetten idegesíti Domot, de tudom, hogy be fog engedni. A múltkor – mikor egyszerően beleordította a kaputelefonba, hogy „Nem engedlek be, te lusta lotyó!” – megtanulta a leckét. Lawrence asszony mindössze néhány szórólapot akart éppen akkor bedobni a postaládákba. Jó néhány csokor virágba került, mire újra szóba állt Dommal. – Tessék. – Szia Dom, én vagyok. – Hol van a kulcsod? – zsémbeskedik. – Nem tudom. Légyszi engedj be. – Nem. – Gyerünk, Dom. – Na jó, rendben. Kedvetlenül megnyomja a gombot, de csak egy másodpercnyi idıre, így a könyökömmel lököm be az ajtót. Felrohanok a másodikra, miközben átkozom a nıi magazint, ami azt javasolta, hogy két lépcsıt lépjek egyszerre, különben akkora fenekem lesz, mint Kína, és végre benyitok a lakásba. Még akkor vettem ezt a lakást, amikor jobban kerestem. Dominic az albérlım. Sajnos pénzes állásom idején nem tudtam eléggé berendezni a lakást, de Dom azt állítja, hogy úgyis tetszik neki a minimál stílus. Kiválóan kiválasztott kiegészítıink a penészes pirítós tányéron, a haldokló virág és a félig üres bögre. A hálószobák a folyosóról nyílnak, a köztük lévı fürdıszobát közösen használjuk. Az a szabály, hogy aki reggel elıször átteszi bármely testrészét a fürdıszobaküszöbön, azé az elsıbbség. Ez reggel hétkor veszélyes sebességrobbanáshoz és néha rögbicselekhez vezet.

Dom áttivornyázott éjszakák után képes a kádban aludni, csakhogy biztosítsa a helyét. A hangszórókból dübörög a zene, melybe szinte beleolvad a konyhából hallható edénycsörömpölés hangja. Dom már egy órája itthon lehet. Domot a munkám révén ismertem meg. Nagynénje, Agnes koktélpartit adott – ez volt az elsı saját koktélpartim. Az esemény közepe táján Dominic odakúszott hozzám, és elmondta, hogy nagynénje vegetáriánus, míg a szendvicseim határozottan nem. A vér kiszállt a fejembıl, és még pont idıben megláttam, amint Agnes néni éppen egy húsimádó szendvics után nyúl. Dominic odaugrott, mielıtt a szájához emelhette volna a falatot, kitépte a kezébıl, és csámcsogva befalta. Közben én begyőjtöttem a maradékot, és a pincérnı kezébe nyomtam, mielıtt a megrettent Agnes néni újabb szendvicset választhatott volna. Dominic a konyhában ért utol, ahol a félelemtıl mozdulni sem tudtam. Azon tőnıdtem, vajon a konyhai személyzet hogyan tehetett ilyet, és vajon észreveszi-e valaki, hogy kétszáz szendvicscsel mínuszban vagyunk. Dominic egész egyszerően leszedegette a Pármai sonkát a tetejükrıl, a szájába tömte, majd visszaküldte a pincérnıvel a most már vegetáriánus szendvicseket. Így kezdıdött a barátságunk. İ a legmacerásabb legjobb barátom, akit az ember csak kívánhat magának. Kétségkívül furcsa párost alkotunk. Míg én csinosan öltözöm, Dom nem törıdik a ruháival. Én meghalnék filofax nélkül, Dom a tenyerét és egy golyóstollat használ jegyzetelésre. Én megszervezem a házimunkát, Dom azt hiszi, hogy a poháralátéteket a szörfözéshez használják. Mindenesetre én csodálom ıt, és szeretném azt hinni, hogy ez fordítva is igaz. Dominic egy biztosítótársaság igénybejelentı osztályán dolgozik, kiegészítendı küzdelmes írói karrierjét (a küzdelmeset arra értem, hogy próbál nagy nehezen írni valamit). Dom imádja ezt a fajta irodai munkát. Nincs semmi felelısség a vállán – nincs promóciós versengés, túlórázás, sem hosszú távú célok, mivel a nap végén minden véget ér. Valamikor kilenc után ér be az irodába, és csak annyit dolgozik, hogy még éppen ne rúgják ki, de elég keveset ahhoz, hogy észrevegyék: vagyis borotvaélen táncol. Pontban ötkor már indul is haza. Minden napra úgy tekint, mint egy kalandra, és lenyőgözı módon képes mindenben megtalálni az örömet. „Ha küld nekem egy doboz bonbont a keddi postával, odafigyelek

az igénybejelentésére” ígéreteit már az egész vállalat jól ismeri. És ez nem vet jó fényt a munkájára. – Hello, Édes! – Szia! – Ledobom a táskámat és a bır aktatáskát a konyhaasztalra. – Mit csinálsz? – kérdezem. – Nem te vagy soron a mosogatásban. Dom szélesen vigyorog a mosogatószerhab-hegy mögül. Azon ritka alkalmakkor, amikor Dom mégis elmosogat, egy fél flakon mosogatószert elhasznál. Még a haja is csupa hab. – Nem találtam tiszta bögrét. Az élet néha olyan kegyetlen tud lenni – sóhajt fel drámaian. – Hogy érzed magad? – Borzasztóan. És te? – Kiválóan. Fel akartalak hívni a munkahelyeden. – Tényleg? Sosem hívtál még ott. – Igen, mert sosem engeded meg, hogy felhívjalak az irodában. – Dom, ha megengedném, félóránként felhívnál. De ma eszembe jutottál napközben. – Valóban? Arra gondoltál, hogy Dom hiányzik? – Nem. Gerald érdeklıdött utánad. – Igazán? – Igen, és Aidan is. Miért kedvelnek téged hirtelen ennyire a kollégáim? – Azért, mert annyira szeretetreméltó vagyok. Gúnyosan felhorkanok. – Aligha vagy szeretetreméltó. Csak azért szeretnek, mert folyton bajba sodorsz engem. Gerald a mai napig cukkol az ételmérgezés miatt, mivel hála neked, azt hiszi, hogy másnapos voltam. – Az is voltál. – Ó, hát persze. Látod, Dom: ezért nem engedem meg, hogy felhívj a munkahelyemen. Még a végén ugyanilyen beszélgetésekbe bonyolódnánk. Eljössz velem Winnie nénihez a hétvégén? Dom már sokszor ellátogatott velem Winnie nénihez, aki szinte már családtagnak tekinti. – Majd szombaton utánad megyek. Péntek este legénybúcsú lesz.

– Legénybúcsú? Még sosem voltál ilyenen. – Ja, csak néhány kollégámmal beülünk valahova. – Kivel? – Nem ismered ıket. – És mikor lesz az esküvı? – Nemsokára. – Szóval legénybúcsú? Csak férfiak? – kérdezem gyanakodva. – Miért, van másféle is? Mellesleg kaptál egy képeslapot a családodtól. – Az asztalon heverı levélkupac felé bólint. – Elengedem a meglepetésszerő legénybúcsú gondolatát, és a hongkongi kikötı éjszakai látképét tanulmányozom. A hátoldalon édesanyám ismerıs macskakaparása. Épp most indulunk egy újabb borzalmas diplomatapartira. Egyszerően nem értem, hogy vagy képes egész nap ezt csinálni. Édesapád szeretettel üdvözöl. Megpróbállak hamarosan felhívni, de sajnos nem emlékszem rá, hogy melyik irányba kellene számolnom az idıeltolódást. Ha találkozol Sophie-val, ıt is üdvözöljük. Szeretettel: anya Visszadobom a kupac tetejére, és felsóhajtok. Annyira más világban élünk. Az ı valóságuk fényévekre van az enyémtıl. – Elolvastad? – érdeklıdik Dom. – Igen. – Azt hittem, hamarosan eljönnek meglátogatni Sophie-t és bennünket is. – Attól tartok, valami közbejött apa munkája miatt. Már egy vállrándítással elintézem az egészet. Rá kellett jönnöm, hogy a szüleim nem éppen megbízható mintapéldányok. – Tehát mi történt ma veled? – faggat Dom. Már szóra nyitnám a szám, hogy válaszoljak, mikor megcsörren a telefon. Odarohanok, hogy felvegyem. Valahol a szívem mélyén még mindig azt remélem, talán Rob lesz az. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

– IZZY! – dörgi egy ismerıs hang. Mióta Rob szakított velem, Winnie néni majdnem mindennap felhív. – Már otthon vagy? Azt reméltem, kedélyesen elbeszélgethetek Dommal, de attól tartok, hogy ez rád marad. – Nos, mi végtére is rokonok lennénk, Winnie néni. Míg Dominic nem a rokonod. – Az a zsarnok fınököd végre hazaengedett, ugye? Meggyızıdésem, hogy marxista ideológiákat vall, Izzy. Erre figyelj majd oda. Még a végén kommunistát csinál belıled anélkül, hogy észrevennéd! – Szerintem most nem ez az, ami igazán foglalkoztat téged, Winnie néni. – Ó, ne is higgy nekem! – válaszolja bölcsen. – Lehet, hogy beletesznek valamit az italodba! – Próbálok nem inni csapvizet. – Jól van, kislányom. Jó nevelésben részesültetek. Szívesen megkérdezném, hogy vagy, de tudod jól, mennyire utálok mások egészségérıl szóló történeteket hallgatni. – Hogy van a plébános? – vágok közbe. A plébános ugyanis Winnie néni új hobbija. Komoly teológiai vitákat folytatnak, és ezt Winnie néni rendkívül élvezi. Rettenetesen sajnálom szegény embert, mert nem tudja, kivel van dolga. Emlékszem, hogy a Cápák címő filmben is voltak hasonló figyelmeztetések, és lám: mégis milyen csúnya vége lett. – Éppen a templomba kerülı vágott virágokról vitatkoznak. Harrison asszony múlt héten olyan kompozíciót készített, amelybe rengeteg padlizsán került. Nyilván úgy gondolta, hogy ez nagyon divatos, de valójában egyáltalán nem való templomba. Sok fallikusan domborodó lila némi szerencsétlen mákfejjel kombinálva. Azt hittem, hogy a plébános a helyszínen szívinfarktust kap. Azóta nem nevettem ilyen jót, mióta a hittanos gyerekek hozzátőzték a reverendáját a harangkötélhez. – Winnie néni, te tényleg szörnyő vagy! – kuncogok. – Igazából nagyon örülök, hogy elértelek. Ha Domnak mesélem el a történetet, kissé átdolgozva jut el hozzád. Nem fogod kitalálni, kivel találkoztam ma! – Hát nem. – Na! Legalább próbáld meg!

– Hm. George Clooneyval? – kérdezem bizakodóan, miközben azért imádkozom, hogy most nála csücsül egy hatalmas lakatra zárt ajtó mögött. – George kicsodával? – Clooneyval. – Loonyval? – CLOONEY. Egy film…, mindegy. Inkább meséld el, kivel is találkoztál! – Charlesty asszonnyal! Nem említhetı egy napon George Clooneyval. – Nem hiszem el! – Pedig így történt. – Valóban? – Igen… Most gúnyolódsz, igaz? Nos, mivel nem meséltem el neked, miért olyan nagy dolog ez, megbocsátok. A Bury St. Edmunds-i hentesnél voltam éppen. Tudod, itt a faluban bezárt néhány napra a hentes, mivel az egész család influenzás lett. De miattam nem kell aggódnod, beoltattam magam. – Hála istennek – jegyzem meg szárazon, azon tőnıdve, eljutunk-e valaha a lényegig. – Szóval be kellett mennem Burybe, és belebotlottam. Mindent elmeséltem neki rólad és a munkádról. Teljesen elbővölted. – Ez minden? Mégis mivel bővöltem el? – érdeklıdök. – Hát persze, hogy elbővölted! Rendkívül érdekes a munkád, és én nagyon büszke vagyok a lányaimra. Nos, befejezted a felmosást? – Dom felmentést kapott azon feladat alól, hogy itt üljön mellettem a kanapén, és unott varázslóként papír zsebkendıket húzzon ki egy dobozból. Erre gondoltál? Winnie néni ezt hatalmas elırelépésként értékeli. – Nagyszerő! Szuper! – harsogja. – Dom munkája nem túl strapás, ugye? Sajnálatos, hogy Domon keresztül ismertem meg Rob Gillinghamet. A Domot foglalkoztató biztosítótársaság a Gillingham család tulajdonában van. Néhány éven belül Rob átveszi édesapjától a cég irányítását. A cég fennállásának 150. évfordulója alkalmából rendezett szmokingos partin találkoztam Robbal. Nem annyira kisegítı személyzetként, hanem inkább

Dom vendégeként voltam jelen. Rob nem jóképő férfi a szó hagyományos értelmében, de sármos – ehhez nem fér kétség. Rögtön bedıltem neki. – Nem tudom. Sosem beszél róla. – Ezt nem hiszem el – horkan fel Winnie néni. – Fel a fejjel, és ha úgy érzed, fel kellene hívnod Robot, inkább hívj engem! Dom közben befejezte a mosogatást és éppen egy kannányi teát fız. – Ki volt az? – érdeklıdik. – Winnie néni – huppanok le az asztalhoz. Két újonnan elmosogatott bögrébe tölti a teát. – Mit akart? – Beszélgetni. Közben egy röpke pillantást vetek a hasamra, eszembe jut a baleset a metrón. Fájdalomtól összerándult arccal jelentem ki: – Most már ideje lenne fogyókúráznom. Dom pillantása árnyékként követi az enyémet. – Igen, egy kicsit – mondja ıszintén. – Nem hiszem, hogy pont ma este bele tudnék vágni, annyira szörnyő napom volt. – Boswell asszony? – kérdezi Dom megértıen. – Igen, Boswell asszony. – Nos, azt hiszem, ma estére szükségállapotot hirdetünk. De holnap este személyesen fogom kidobálni az összes jégkrémet, és utána elmegyünk fehérrépáért. Vagy mit tudom én mit esznek a nık ilyen fogyókúráknál. – Ó, istenem! Odasétál az üresen kongó palacktartóhoz, és elıhúz egy üveg bort. – Eljössz velem a konditerembe is? – könyörgök. – Konditerembe? – kérdezi, miközben kihúzza a dugót az üvegbıl. – Tényleg szükség van erre? Na jó – enyhül meg esedezı arcomat látva. – Azt hiszem, rám fér egy kis testmozgás. De maratont nem vagyok hajlandó futni! – A testem egy templom. Ez lesz az új mantránk! – Inkább legyen: a testem egy raktár. Mindent beledobálok, és évente egyszer jól kiürítem.

Koccintunk. – Egészségedre! Az új életre! Csendben kortyolgatjuk a nemes nedőt, majd hirtelen megszólalok: – Dom! Történt ma velem valami a metrón. – Micsoda? – Ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni…

3. fejezet

Másnap reggel még rosszabb hangulatban ébredek. Napszemüveg mögé bújok, és a South Ken metróállomástól elsétálok az irodáig. Hál’ istennek, az idıjárás nem tükrözi a hangulatomat. Állítólag már nyár eleje van, de most látom ennek elsı kézzelfogható bizonyítékát. A nap kétségbeesetten próbálja felmelegíteni a langyos levegıt, mintha be akarná hozni a lemaradást, és a fénysugarak árnyékot vetnek az ébredezı utcákra. Az egész világ hirtelen éles fókuszba kerül, így még inkább úgy érzem magam, mint akit kimostak és kicentrifugáztak. Lopott pillantást vetettem tükörképemre az egyik kirakatban. Vállig érı barna hajamra igazán ráférne egy kis melírozás… a szemem továbbsiklik a hasamra, amit gyorsan be is húzok. Igen, valószínőleg jobban oda kellene figyelnem magamra. Az irodában rátenyerelek a csengıre, mintha már hosszú ideje várakoznék. Stephanie enged be. – Elkéstél – köszönt, amint felérek a lépcsı tetejére. – Tudom. Gerald benn van már? – Már fél órája. Vigyázz vele ma reggel. – Miért? Vicces kedvében van? Lemondóan megvonja a vállát. – Szerintem a tegnapi koktélpartin valami balul üthetett ki. Egyébként borzasztóan nézel ki. Éppen Gerald ajtaja elıtt próbálok elosonni, remélem, hogy eljutok az asztalomig. Szétszórhatnám a papírjaimat, és általánosságban úgy tehetnék, mintha már órák óta benn lennék. Az ajtó azonban kivágódik, és én Geralddal szemben találom magam. Kihúzom magam és megpróbálok intelligens arcot vágni.

Nem igazán sikerül, mivel minden mozdulat fáj. Az arcomra van írva, hogy tegnap éjjel buliztunk. – Gerald! – köszöntöm, mosolyt erıltetve az arcomra. Istenem, de fáj. – Isabel. Kedves tıled, hogy bejössz dolgozni. – Igazán sajnálom, hogy elkéstem. Gondom volt a… mmm-mmm… – A szomszéd macskájával? A postással? A kilinccsel? – Nem. Elvesztettem a… – Járóképességedet? A metróbérletedet? A fejedet? – Nézd csak, megérkeztek a szendvicsmintáim! – kiáltok fel boldogan. Aidan, hál’ istennek, Gerald mögött felbukkanva egy kis tálcát nyújt át nekem. – Bocsánat, Gerald. A szakács azt mondta, hogy Izzynek forrón kell megkóstolnia. Mindketten türelmesen mosolygunk Geraldra. Mindketten rettegünk a konyhamestertıl, így ez biztonságos húzásnak tőnik. – Igazán? – kérdezi Gerald. – Nos, megkóstolod, Izzy? – Hm. Igen, hát persze! Sietısen elveszek egyet, és a számba tömöm. Jéghideg, és mintha lazacíze lenne. – Nagyon finom! Azon tőnıdöm, vajon észreveszik-e, ha csendben lehányom a cipıjüket. Gerald már szóra nyitná a száját, majd meggondolja magát. Becsukja a szemét, és a kezébe temeti fejét, mintha azt mondaná: Istenem, segíts! Egy kis csend köszönt ránk. Ezután Gerald nyilván úgy dönt, nincs több ideje arra, hogy velünk foglalkozzon, ezért türelmetlenül legyint egyet, majd visszatér az irodájába. Megkönnyebbülten sóhajtunk fel. – Köszönöm, Aidan – mormolom. – Elnézést a szendvicsekért, szerencsére csak tegnapiak. Kérsz kávét? – Igen – makogom. Beesek az asztalom mögé, még a kabátomat sincs energiám levenni. Fejemet a kényelmes támlán nyugtatom, amit valamilyen kedves ember odatett. Talán nem ez volt a célja, de mindenesetre hálás vagyok neki. Beletelik néhány percbe, mire Aidan visszatér az isteni fızettel a kezében. Kedvetlenül felülök, és sikerül néhány korty szíverısítıt innom.

Aidan szilárd támasznak bizonyult az elmúlt három hét során. Nagyon jól tudja, hogy a mostani zilált állapot mennyire távol áll tılem. Normál esetben hihetetlenül szervezett és hatékony vagyok. – Mi történt veled? Mi a fenét csináltál? Legalább izgalmas volt? – Csak Dominic és én – suttogom, és elhúzom a számat. – A drága Dominic – jegyzi meg kedvesen. – Hogy van? – Remélem, hogy jól. – Izzy, kedvesem. Tudom, hogy ez a Rob-ügy teljesen kiborított, de mikor kapjuk vissza a régi Isabelünket? Az analitikus, mindennek-megvana-helye Isabelt? – Azt hittem, utálod azt az Isabelt – mormogom az üléstámlának dılve. – Ó, nem olyan rossz ı. Mellesleg sehogy sem jön ki a költségösszesítésem. – Csak tedd le az asztalomra. Ha visszanyerem a vizuális képességeimet, megnézem. Kit kaptál ma estére? – Pritch-Bonnington asszony Arab Éjszakák partiját. És te? – Szerdáig néma csend van – emelem fel a fejem a támláról. –Ha bárki keresne telefonon, mondd meg, hogy meghaltam. Mellesleg ez nincs messze az igazságtól. A következı fél órában mindössze az zavar meg, hogy Dom e-mailben leírja, hogyan tudna öngyilkosságot elkövetni egy gemkapoccsal és egy öntapadó jegyzetlappal. Nyilván ı is rosszul érzi magát. Jól van, mosolygok magamban, amint a fejem visszaesik a támlára. A délelıtt folyamán összegyőlünk a tárgyalóban a szokásos kéthetes vezetıségi értekezletre. Itt beszéljük meg a jövıbeli projektek kiosztását egymás között, hacsak nem ragaszkodik az ügyfél kifejezetten egy rendezvényszervezıhöz, és átbeszéljük az esetleges problémákat vagy ötleteket. Általában az egész délelıtt rámegy, ám a legtöbb idı azzal megy el, hogy eldöntsük: ki mit szeretne a szomszédos kávéházból. Nélkülem kezdik el, mivel egy végeláthatatlan telefonbeszélgetésbe bonyolódtam egy ügyféllel, aki arról hírhedt, hogy egy szál zöldséget sem tőr meg a rendezvényein. Egyetlen olívabogyót sem. Amint benyitok a tárgyalóba, Gerald éppen leszid valakit, de ahogy meglát, elterelıdik a figyelme.

– Nos, most, hogy Isabel visszatért az anyahajóra, térjünk át az új projektekre. Mondd, Isabel, mond neked valamit a Monkwell név? Felhúzom a szemöldököm. Túlságosan is sokat mond. Gyermekkorom nagy része ehhez a névhez kötıdik. – Isabel! – Igen? – A Monkwell név… – Hát persze, hogy ismerem a Monkwell nevet! Hiszen mindenki ismeri! – Személyesen gondoltam. Egy kis szünetet tartok. Gerald nagyon komolyan méreget. Bizonyára kiszivárgott valahonnan, hogy meglehetısen közeli kapcsolatban álltam a Monkwell családdal. Bár sosem említettem elıtte, ebben az üzletágban minden a kapcsolatokon múlik. És a Monkwell név NAGY üzletet jelent. – Évek óta nem találkoztam velük – válaszolom elhaló hangon. – Simon Monkwell? – veti közbe Stephanie csodálkozva. – Az a Simon Monkwell? Te ismered ıt? – kérdezi vádlóan. Mindig pocsék hangulata van ezeken a hétfıi értekezleteken, mivel Gerald megtiltotta, hogy itt dohányozzon. Ez azután az ominózus eset után történt, hogy rákérdezett, meg tudná-e valaki dobni egy cigivel, mire Aidan odavágtatott hozzá, hogy „már itt is vagyok, drágám!”. Gerald fél órán keresztül semmit sem tudott kihúzni belılük. – Ismerem valamennyire. – Valamennyire? – erısködik Gerald. – Gyermekként ismertem a családját. A Monkwell család birtokán nıttem fel. Miért kérdezed? – játszom az ártatlant. – Egy Monty Monkwell nevő úr hívott ma engem. – Tényleg? İ Simon édesapja. – Igen. Winnie nénikédtıl – aki mellesleg azt hiszi, hogy én kommunista vagyok – megtudta, hogy rendezvényszervezéssel foglalkozol. Winnie nénit mindenki jól ismeri a Kerekasztalnál. Bárkivel órákig elbeszélget telefonon, aki szerencsétlenségére felveszi a kagylót. – Winnie nénikémtıl? – fintorgok. Winnie néni említette volna, ha bármelyik Monkwell-lel találkozott.

– Nos, nem pontosan Winnie nénitıl. Egy bizonyos Charlesty asszonyon keresztül, aki beszélt Winnie nénikéddel. Minden részlet megvan. Egy jótékonysági bált akarnak szervezni a… birtokon. –…Pantiles – egészítem ki a mondatát. – Igen, a Pantiles-birtokon. Arra gondoltam, igazán kimehetnél segíteni. Nem ajánlott ugyan túl sok pénzt, de ha jól végzed a dolgod, ráadásul valójában ismered is a családot – közben bután bámul rám – betehetjük a lábunkat egy vállalati szerzıdéssel Simon Monkwell cégéhez. Mondanom sem kell, milyen jól jövedelmezı üzlet lenne. A The Times múlt heti száma az ország legjobb vállalkozójának választotta. – És az egyik nıi magazin ötvenes facér férfi listáján is igen elıkelı helyezést ért el. Olyan álomszerő az egész ember… Ott az a hatalmas birtok. Gondolj bele, mennyi pénze lehet – Stephanie révedten bámul a messzeségbe. – Mivel is foglalkozik pontosan? – kérdezi valaki. – Felvásárol vállalatokat, részegységeire bontja azokat, majd eladja. Akár kapott rá engedélyt, akár nem. Nagyon kegyetlen hírnévnek örvend. – Nemcsak a hírneve az – mormolom magamban. A beszélgetés egyre élénkebbé válik, mindenki elıredılve várja, hogy hozzáadja a maga részét. – Ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen rúgja ki a felvásárolt cégek vezetıségét? – Mit tudtok arról, hogy milyen kárörvendı tekintettel nézi végig a bukásukat? – Nem ı volt az, aki ezer munkást bocsátott el az utolsó cégtıl? – Jól van, emberek. Való igaz, hogy az úr nem éppen patyolattiszta, de ettıl még a pénz az pénz – szakítja félbe az elfajuló vitát Gerald. – Ha minden meglévı ügyfelünket erkölcsi alapon vizsgálnánk, talán kettı maradna fenn a rostán. Izzy, miért nem említetted nekem soha, hogy ismered a Monkwell családot? – Nem jöttünk ki Simonnal – vonom meg a vállam, és a jegyzetfüzetemre bámulok. Simon és én a legjobb barátok voltunk. Voltunk. – Hány évesek voltatok? – Tizenegy.

– Mi volt a gond kettıtök között? Elloptad a fruttiját? Azon vitatkoztatok, hogy ki használta a görkorit utoljára? Kötve hiszem, hogy felróná ezeket. – Mikor lesz a bál? Felütöm a rendezvényszervezık hőséges barátját, vastag mappámat a december hónapnál. – Következı hónapban. – Tessék?! – kérdezem riadtan. – Úgy tőnik, a jótékonysági bálnak az utolsó pillanatban új helyszínt kellett keresni, és a birtokra esett a választás. Monty Monkwell ezért számít a segítségedre. – De nincs elég idı. Képtelenség egy hónap leforgása alatt megszervezni egy bált! – A szervezés nagy részén már valószínőleg túlvannak. Hétfıre kértem neked egy egyeztetı idıpontot. Szóval menj ki, és nézd meg, milyen tennivalók vannak hátra. A hétvégén meglátogatom Winnie nénit. Úgyis a közelben lakik, talán kivisz hozzájuk. Nincs ugyanis autóm, és Gerald költségekhez való puritán hozzáállása mindannyiunkon mély nyomot hagyott. – Monty Monkwell azt mondta, hogy még soha nem rendeztek ilyen nagyszabású eseményt a birtokon. Ez az elsı hivatalos rendezvényük. – Azon a birtokon sohasem volt nyílt rendezvény. A ház és a kert szigorúan magáncélokat szolgál. Nem tudom elképzelni, amint Simon Monkwell tárt karokkal fogadja a vendégeket. – Nos, Simon Monkwell külföldön van, úgyhogy vele nem fogsz találkozni. – Nagyszerő. A Pantiles-birtok. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer visszatérek oda. Elöntenek az emlékképek. Milyen gyönyörő hely is volt… A Monkwell családé a birtok, a falu és még néhány ezer hektár földterület körülötte. Nyolcéves voltam, amikor visszaköltöztünk Angliába, és a nagy háztól néhány percnyire lévı kis kunyhóban kötöttünk ki. Tizenegy éves koromig Monty és Elizabeth, Simon és Will Monkwell töltötték ki az életemet. Mindig is csodáltam azt a nagyszerő családot. – Ha ez az elsı alkalom, hogy ilyen mulatságot szerveznek, nagyon jól jövedelmezı üzlet elébe nézünk – szakítja félbe gondolataimat Gerald. – A

bál elıtti héten tedd magad szabaddá, mindig közbejöhet valami. Monty Monkwell azt mondta, nyugodtan ellakhatsz náluk, nem kell oda-vissza utazgatnod Londonba. Még sohasem hallottam ilyet. Rengeteg útiköltséget megtakaríthatnánk ezzel. Suffolk melyik részén található a birtok? – Egy Pantiles nevő kis faluban. Bury St. Edmunds mellett. – Monty Monkwell alig várja, hogy újra lásson. Isten tudja, miért nem beszéltél eddig ezekrıl az emberekrıl. – Már említettem. Nem tudtam kijönni Simonnal. Valójában nem túlzás azt állítani, hogy utál engem. – Miért? Meglehetısen ártalmatlan vagy. Ez Geraldtól bóknak számít. Megvonom a vállamat. – Nem tudom. Tényleg nem. – Nyilván valami triviális dolog lehet, ahogy a gyerekeket ismerem. Mi a helyzet a család többi részével? Velük jól kijöttél? Vagy ne kérdezzek ilyeneket? Mi a helyzet Monty Monkwell-lel? – Igen, a család többi részét imádtam. De leginkább a fiúkat szerettem. Mivel nem volt fiútestvérem, és édesapám is elég gyakran távol volt, hihetetlenül jól éreztem magam a fiúk között. Simonnal eleinte nagyon jól kijöttünk, úgy bánt velem, mintha a húga lennék. Minden együtt töltött percet élveztem. Állandóan együtt lógtunk, és az általunk kitalált halandzsa nyelven beszéltünk, majdnem az ırületbe kergetve ezzel a szüleinket. – Egyáltalán, szabad vagy aznap? – kérdezi Gerald. Felütöm a mappámat, és felhúzom a szemöldökömet. – Cherington asszony koktélpartija van beírva. – Aidan, át tudnád venni? – Még mit nem! A házsártos vénasszonyt! Inkább… – Azonban Gerald arckifejezését látva visszavonulót fúj. – Igen, természetesen átveszem. – Nagyszerő! Simon Monkwell titkárnıje faxon várja az önéletrajzodat és az aláírt titoktartási szerzıdést. – Titoktartási szerzıdést? Miért? Egy magasrangú esemény esetén természetesnek számít a titoktartási megállapodás. De egy jótékonysági bálon?

– Feltehetıen azért, mert bizalmas információk birtokába fogsz jutni – mondja Gerald idióta hangon, közben sóhajtozva a mennyezetre emeli tekintetét. – Isabel, valószínőleg elkerülte a figyelmedet, hogy Simon Monkwell egy óriási gyártócéget akar megszerezni nem túl tisztességes eszközökkel mostanában. Gondolom a család aggódik, hogy meghallhatsz valamit, ami nem a te fülednek szól. Az isten szerelmére, húzd meg magad. Nagyon jól tudod, mi vár rád. Geraldra pillantok, végül is igaza van. Aidan két lábbal toppan be a fura csendbe. – Jé! – kiált fel. – Itt az ananászillatú radírom! Már mindenhol kerestem! Ismét az íróasztalomnál ülök. Próbálok Boswell asszony Északi Jégünnepélyének ültetési tervére koncentrálni, de gondolataim folyamatosan Simon Monkwell körül forognak. Bár már rég elfelejtettem az elszenvedett sérelmeket, pusztán nevének említése újra felszakította a sebeket. Simon Monkwell nyolcéves koromban a legjobb barátom volt, és valahogy a mi barátságunk hozta össze a két családot is. Valószínőleg nem töltöttek volna annyi idıt együtt, ha Simonnal nem kerülünk ilyen közeli barátságba. Azonban mikor Simont bentlakásos iskolába küldték, a dolgok változni kezdtek. Az elsı otthon töltött hétvégék még jó hangulatban teltek. Horgásztunk, bicikliztünk, tévéztünk. Azonban Simon fokozatosan befelé forduló, duzzogó és rosszindulatú lett. Kegyetlen kis tréfákat őzött velem, bezárt egy használaton kívüli szobába, vagy például az éjszaka közepén otthagyott az erdı közepén. Simon két évvel volt idısebb nálam, és talán kinıtte ezt a barátságot. Akárhogy is történt, viselkedése a kétségbeesésbe kergetett engem. Olyan szintre jutottam, hogy a Monkwell családhoz tervezett látogatás puszta gondolatától könnyekben törtem ki, és könyörögtem édesanyámnak, hogy otthon maradhassak. Nem tudtam elmondani neki, miért vált ilyen feszültté a kapcsolatunk. Azon az ıszön szertefoszlott a Pantiles-birtokot övezı varázslat, még az erdı is gúnyosnak tőnt. A következı nyáron édesapám új állást kapott Olaszországban, ezért Sophie-val Winnie nénihez költöztünk, hogy továbbra is angol iskolába járhassunk. Mindkét család fogadkozott, hogy továbbra is tartjuk a

kapcsolatot. Will és Monty könyörögtek Sophie-nak és nekem, hogy gyakran látogassuk meg ıket, ha már szüleink úgyis a távoli Olaszországban lesznek. Én Simon miatt tartózkodóan viselkedtem, ám valahányszor Sophie felvetette az ötletet Winnie néninek, valami mindig közbejött, hogy ne tudjunk elmenni. Így fokozatosan elfeledkeztünk az egész látogatásról. Az elmúlt évek során el is feledkeztem Simonról, míg az újságok el nem kezdtek róla cikkezni. Nem kívánt élni a származása adta jogokkal, inkább az üzleti életben próbált szerencsét. Az újságok eleinte „káprázatos” üzleti érzékérıl, vállalkozó szellemérıl, lenyőgözı pénzügyi érzékérıl írtak. Kezdeti pozitív szerepe azonban gyengülni kezdett, és az újabb riportok már egészen más színben tüntették fel. Több ezer munkást bocsátott el az egyik gyárból. Ésszerőtlen követeléseket támasztott az igazgatótanáccsal szemben. Elhanyagolta családi szerepeit. Néhány hónappal ezelıtt láttam egy fogadáson. Komolyan gondolkoztam, hogy odamegyek üdvözölni, végtére már mindketten felnıttünk. De pont ezen gondolataim közepette észrevettem, hogy rám néz, majd rögtön elfordul. Aidan izgatottan ül asztalom szélén. A legújabb fejleményekrıl szeretne csevegni. – Életem, a szemem elıtt látom, amint Simon Monkwell mellett nıttél fel. Kíváncsi vagyok, tényleg olyan undok-e, mint mondják. Nagyon remélem. – Hm – rágcsálom a körmöm. – Milyen ember? – Kamaszkora elıtt kifejezetten kedves volt, aztán olyan lett, mint most, csak egy kicsit fiatalabb kiadásban. – Gonosz, ugye? Bólintok. – Igen, nagyon gonosz. – Mennyi idıt töltöttél a birtokon? – Nagyjából három vagy négy évet. Nyolcéves voltam, amikor odaköltöztünk, és tizenegy vagy tizenkettı, amikor eljöttünk. – Istenem, gyermekkorod legszebb évei. Biztos rengeteg emléked köt oda. Furcsa lesz visszamenni, nem? Ránézek. – Igen, nagyon furcsa.

4. fejezet

Winnie néni, muszáj nekünk mindenhova százötvennel menni? – kérdezem. Idegesen tiltakozom, amikor Winnie néni versenypályának nézi az országúti sávokat. Még csak tíz perce ülünk az autóban, és azóta többnyire csukott szemmel rettegek, miközben néha összerándítom az arcomat, ami valamiért létfontosságúnak tőnik, ha biztonságban oda akarok érni az úti célunkhoz. Többnyire Dommal szoktam idejönni. Harmadszorra ment át a forgalmi vizsgán, és valószínőleg bekerülhetne a Guinness-rekordok könyvébe, a hogyan buktam meg egy pillanat alatt fejezetbe, amint az „akkor úgy csináljam, ahogy ön szokott vezetni?” kérdést intézte az oktatóhoz az elsı vizsgán, alighogy kihajtottak a vizsgaközpontból. Mindenesetre elég jól vezet, és nem kell azon tőnıdnöm közben, hogy vajon a fehérnemőm színe illik-e a ruhámhoz. Már jó ideje nem ültem Winnie néni mellett, és most szinte sokkot kaptam. Gyermekként beletelt egy kis idıbe, mire rájöttem, hogy a tehenek és a birkák nem az út szélén álldogáló elmosódott, riadt képő fekete-fehér alakzatok. – Jaj, ne viselkedj már úgy, mint egy unalmas vén szivar – dörmögi Winnie néni. Jameson az elsı ülésrıl a válla fölött olyan pillantást vetett rám, ami azt sugallta, hogy vagy befogom a számat, vagy kiraknak. Winnie néni kinyújtja a karját az ablakon, jelezve, hogy balra fogunk fordulni, még ha cigánygyerekek potyognak is az égbıl. – Mondd csak, Winnie néni, nem kell újra vizsgáznod valamikor autóvezetésbıl? – kérdezem, azt remélve, hogy már lejárt a jogosítványa.

Ez esetben csak egy mondatot kell elejtenem a megfelelı helyen, és talán örökre eltiltják a vezetéstıl. Az éles balkanyar közben mindkét kezemmel szorosan megmarkolom az utasülés támláját, hogy a mentıcsapatok könnyebben megtaláljanak a roncs között, ha még mindig azon lógok. – Ez aztán SZEMTELENSÉG! – ordítja. – Nem vagyok olyan öreg. Még hosszú évekig érvényes a jogosítványom! Jameson megfordul, és ismételten megvetı pillantást vet rám az elsı ülésrıl. Válaszul kinyújtom a nyelvem. Legalább most már tudom, hogy jól mőködik a biztonsági öve. Ez a tragacs olyan régi, hogy még manuálisan állítható biztonsági öv van benne. Ennyi erıvel egy nejlonharisnyával is beköthetném magam. Arra gondoltam, hogy este sok más elgyötört péntek esti ingázóval együtt én is elérhetném a vonatot a King's Cross állomásnál, mivel Dom ugyebár a legénybúcsún van, és én mindenféleképpen vonattal megyek vissza, miután hétfın találkoztam Monty Monkwell-lel. Winnie néni most vett fel az állomásnál, és éppen a szupermarketbe tartunk, hogy megvásároljuk a legszükségesebbeket. Winnie néni megpróbál megkerülni egy parkoló autót, közben én beverem a fejem a kapaszkodóba, amelyet mindkét kézzel szorongatnom kellett volna. Jameson sikeresen megússza sérülések nélkül, mivel a kanyarokban automatikusan bedıl. Vonakodva elengedem az egyik kezemmel a fejtámlát, hogy megtapogassam a dudort. – Nem akartál bemenni a szupermarketbe? – kérdezem Winnie nénit, mivel könyörtelenül száguldunk tovább a következı körforgalom felé. – Csirkefogó! – kiáltja Winnie néni. Ezután nem túl szabályos módon 360 fokos fordulatot tesz, mindenféle kézi vagy más jelzés nélkül, és megcélozza a szupermarket parkolóját. Elkövetem azt a hibát, hogy kikapcsolom a biztonsági övemet, még mielıtt teljesen megállnánk. Ezért kemény árat fizetek: beszorulok az elsı ülések közé, az orrom elıtt kísértetiesen közel isten tudja hány évnyi morzsa, szösz és kutyaszır. Jameson együttérzése jeléül megnyalja a fülemet. – Jameson! Azonnal hagyd abba! – tiltakozom a mélybıl. – Isabel! Hagyd már békén Jamesont! Még a végén felizgatod! – szól rám Winnie néni, és erısen megrántja a karomat.

– Jó napot, Roffe asszony! – kiáltja oda egy mellettünk elsétáló hölgynek. Winnie nénit már jól ismerik Hadleighben. Egy fényes borsózöld Mini, az elsı ülésén egy óriás labradorral – nehéz nem észrevenni. De bizonyára úgy gondolják, hogy a látvány, amint egy magas, barna hajú nıt rángat ki az elülsı ülések közül, bizonyára nagy érdeklıdésre tartott volna számot. – Nem ültethetnénk Jamesont a hátsó ülésre a visszaúton? –kérdezem még mindig beszorulva. – Ne légy nevetséges, Izzy, Jameson ehhez túl nagy – füstölög. – Miért, én mi vagyok? Egy törpe? – Nem, Isabel. Gyerünk, erıltesd már meg magad! A FENEKED miatt van az egész! – ordítja. Hadleigh békés lakói még mindig nem gyülekeznek az autó körül. Zsémbesen fészkelıdök tovább. – Ennek semmi köze a FENEKEMHEZ! – jegyzem meg mogorván, miközben felegyenesedek és lesimítom a ruhámat. – Biztos, hogy nem fogsz késıbb csontritkulásban szenvedni? – faggat Winnie néni, míg bezárja az autót, és nagy léptekkel átvág a parkolón. – Neked is van ezzel gondod. Felnevet és átkarol. Megnyugszom, én is elmosolyodom, majd a legnagyobb békében sétálunk a szupermarket felé. Winnie nénit nehéz nem észrevenni. Ez fıleg kis termetéhez képest erıteljes hangjának tudható be. Talán azért van ez, mert imád a friss levegın sétálgatni, de mindig úgy beszélget, mintha a másik fél 400 méterre lenne egy orkán közepén. Azonban a magasságbeli hiányosságait viselkedésével kompenzálja. Túlzás lenne azt állítani, hogy durva, de… na jó, mégiscsak durva. Amióta csak ismerem Winnie nénit, tetıtıl talpig különbözı árnyalatú tweedruhákat hordott, masszív, lapos sarkú cipıt viselt, amitıl egyáltalán nem tőnt magasabbnak, s mindezt eklektikus győjteményébıl egy hetyke kalappal toldotta meg. Ma egy vadászkalapot visel, melybıl néhány szemtelen fácántoll kiáll oldalra, melyek a magasabb emberek orrába állandóan beleakadnak szinte minden alkalommal, amikor megfordul. Megjelenését rövidre vágott, fiús frizurája és nyakában lógó, Miki egeres tapasszal megragasztott szemüvege teszi teljessé. Winnie néni emberemlékezet óta a második anyám volt.

Gyermekként Sophie-val együtt Winnie néni megbízhatóságát és kedvességét élveztük az iskolai szemeszter ideje alatt, míg a nyári szünetben szüleink extravagáns partijaira jártunk, akárhol legyenek is megtartva. De végül is Winnie néni nevelt fel bennünket. Mindig hozzá futottunk minden problémánkkal. Édesanyám nıvére, de még két ilyen különbözı testvért soha nem hordott a hátán a föld. Ahol édesanyám sodródott, ott Winnie néni a sarkára állt. Ahol édesanyám megálljt parancsolt, Winnie néni csak hahotázott. Egy szerencsétlen fiatalkori szerelmi kapcsolat miatt soha nem ment férjhez – ezt késıbb édesanyámtól tudtam meg (errıl természetesen soha nem szabad beszélni) – így aztán érzelmileg és fizikailag is beleillettünk az életébe. Szerencsénkre. İ számunkra a menedék, aki mindig hazavár. A szüleim soha nem jelentettek számunkra biztos pontot. Édesapám gondolatai mindig csak a munka körül forogtak, édesanyámat csak a partik és vendéglisták érdekelték – Sophie-ra és rám már nem jutott ideje. Nem lennék meglepve, ha lenne még néhány kóbor lánytestvérünk, akiket egyszerően elfelejtettek elhozni az iskolából. Emlékszem, mikor felhívtam ıket Olaszországban, hogy elújságoljam a vizsgaeredményeimet: csupa négyes és hármas. Édesanyám teljesen ellágyult egy pillanatra a gyönyörőségtıl, aztán megkérdezte, hogy ez valójában mit is jelent. A mai napig elhiszi azt a butaságot, amit akkor beadtam neki. Ellenben Winnie nénit mindenki egyszerően óriásinak tartotta. Az egyik szülıi értekezleten egyik tanárunk rákérdezett a nevére. – Winnie? – kérdezte – milyen különös. Aztán párhuzamot kívánt vonni Winnie néni neve és egy mesehıs között, de nem járt sikerrel. Sajnos Winnie néni ugyanúgy közlekedik a bevásárlókocsival, mint az utakon. A folyosók között rohanva kiabál vissza, hogy miket dobáljak be a kocsiba, de egy pillanatra sem lassítana le, így végül egy folyosónyi hátránnyal küszködve próbálom a kutyaeledel-konzerveket egy mintegy hatvan km/óra sebességgel mozgó célpontba beledobálni. A boltvezetı fellélegzik, amikor sikerül úgy távoznunk, hogy nem tettünk kárt sem magunkban, sem másban. Visszamászom az ıskori tragacsba, átmászok Jamesonon, aki úgy csinál, mintha észre sem venne, tüntetıen bámul kifelé az ablakon, és beülök a hátsó ülésre. Elképesztı, hogyan győlik össze egy autóban többéves szemét. A hátsó ülésen

csokipapír, bevásárlólisták, egy plüssmaci lába, amiért még hosszú évekkel ezelıtt küzdöttünk Sophie-val, különbözı hajgumik és eltőnt idıkbe illı kiegészítık, többek között egy punkos ezüstszínő rúzs is. Winnie néni szárnyai alatt felnıni további elınyöket is jelentett, bár ezt akkoriban nem igazán értékeltük. Hihetetlen fegyelmet tartott köztünk, különösen tinedzseréveinkben. Ez nagyrészt a mai napig a bejárati ajtó mellett pihenı golfütıinek volt köszönhetı. A családban az a legenda járja, hogy Winnie néni már ölt golfütıvel (bár ı azt állítja, hogy csupán kiütötte ıket, teljesen véletlenül). Elég volt, ha Winnie néni csupán az ütık felé nézett, és Sophie-val máris úgy viselkedtünk, mint a kisangyalok. Nyilván a plébánossal szemben is bevetette ezt a trükköt, amikor nem akarta Winnie néni hófehér elefántcsont székét a legjobb helyre tenni a falusi ünnepségen, és állítása szerint a módszer újfent bevált. Csak felnıttként döbbentem rá, hogy Winnie néni mennyi mindent tett értünk. Az étkezéseket az órarendünkhöz igazította, a kirándulásokat és egyéb programokat az iskolai szünetekhez, az ısrégi Mini miatt úgy vitatkoztunk, mintha saját tulajdonunk lenne. Amikor édesanyám megkérte Winnie nénit, hogy meséljen nekünk az élet értelmérıl, órákon át tanított bennünket pókerezni – és whiskyt vedelni. Felhajtunk Winnie néni házának kocsibejárójához, és csikorogva megállunk. Jameson végre kiugorhat, és fel-alá rohangál, ugatva a kertben, elijesztve a távollétét kihasználó kóbor madarakat. Kivesszük a szatyrokat a csomagtartóból, és a keskeny kerti úton próbáljuk megközelíteni a házat. A garázstól a hátsó ajtóig vezetı út a zöldségágyás, majd a gyümölcsös mellett vezetett el. Ilyenkor titokban mindig leszakítottunk egy-egy epret vagy egy hüvely borsót. A lenyugvó nap sugarai meleg fénnyel világították be a ház elıtt álló fákat. Csak állok és várok, míg Winnie néni a kulcsokkal birkózik. Erıset csap az ajtóra (mindig beragad), és beesik a folyosóra. Szokás szerint magában mormol: Most már tényleg meg kellene javítanom… Erre inkább nem válaszolok semmit. Tudni kell, hogy Winnie nénitıl igencsak távol áll a barkácsolás. Nem csoda, ha sokáig abban a tévhitben voltam, hogy a kalapácsot csirkefogónak hívják. – Na jól van – jelenti ki határozottan. – Vacsoraidı van. Utána meg tövirıl hegyire elmeséled nekem ezt a Monkwell-történetet.

Felhívtam ugyanis Winnie nénit, hogy ki tudna-e vinni a Monkwellbirtokra hétfın autóval, de a részletekrıl nem tájékoztattam. – Hát nem elképesztı, hogy Charlesty asszony csak úgy felhívja Monty Monkwellt ezzel az információval? Nem is tudtam, hogy még ennyi év után is tartják a kapcsolatot. Bizonyára tudott a Pantiles-birtokon megrendezésre kerülı bálról, és úgy gondolta, te lennél a legjobb erre a feladatra! Winnie néni arca ragyog a megelégedettségtıl. Nyilván rendkívül boldog, hogy összehozta ezt azt üzletet. Jameson erısen a bal oldalamhoz bújik, mintha tapadócsiga lenne, miközben bontogatom a kutyaeledeles konzerveket. Pástétomot fogunk falatozni – a helyi pékségbıl származó friss, omlós kenyérsarokkal. Persze megkenjük elıtte egy kis vajjal is – feltéve, ha a lepattogzott vajtartóban találunk (Winnie néni nem problémázik holmi szerves olívaolajjal). Végre a konyhaasztalnál ülünk, egymással szemben. – Nos? – kíváncsiskodik. – Mit szeretnél tudni? – Izzy, ne légy nevetséges! Légy szíves, mesélj inkább a Pantilesbirtokról. Milyen megbízást kaptál? – Már majdnem mindent elmondtam telefonon. – Semmit nem mondtál el. – Te is pontosan ugyanannyit tudsz, amennyit én. Hamarosan egy jótékonysági bált tartanak. – Monty rendes volt veled? Mondott bármit is Simonról? Vele is fogsz találkozni? – Simon külföldön van – válaszolom kurtán. Fáradt vagyok, és nem igazán szeretnék mélyreható kérdésekre válaszolni, különösen nem Simon Monkwell-lel kapcsolatban. Már olyan távolinak tőnik az egész. Pont most meséljem el Winnie néninek, hogy miért ment tönkre annak idején a barátságunk? – Igazán? – kérdezi Winnie néni jelentıségteljesen. Két pofára tömöm magamba az ételt, és közben megpróbálom kerülni érdeklıdı pillantását. Fogalmam sincs, miért nem meséltem annak idején senkinek Simon idióta viselkedésérıl. Nyilván mindenki észrevette, hogy összerúgtuk a port, de valószínőleg gyerekes ellentétnek tudták be. Bizonyára féltem a

megtorlástól, vagy attól, hogy sértıdékenynek néznek. Úgy éreztem, a terror az én hibám, amiért nem állok ki magamért. – Hogy érzed magad? – próbálkozik újra Winnie néni. Nem merek a szemébe nézni. – Nem szeretnék börtönbe esni abban a házban, ha Simon játssza az uraság szerepét. – De hiszen egykor olyan közel álltatok egymáshoz. – Kizárólag kamaszkorunk elıtt. Winnie néni bólint. – Azt kell mondanom, hogy a médiában tett nyilatkozatai alapján nem tőnik túl jó embernek. Pontosabban fantasztikusan butának tőnik! De a sajtó nem a legmegbízhatóbb információforrás. – Véleményem szerint a tények magukért beszélnek. Mellesleg gyereknek sem volt túl jó. Ez alkalommal egyenesen a szemébe nézek. Winnie néni felhúzza a szemöldökét. – Emlékszem, édesapád említette, hogy a két fiú közül az egyik meglehetısen undokká vált. Csak arra nem emlékeztem, hogy Simonról vagy Willrıl beszélt. – Simonról volt szó – jelentem ki határozottan – természetesen Simonról. Még azelıtt történt, hogy hozzád költöztünk volna, ezért nem emlékszel rá. – A szüleid tudnak errıl? – Nem igazán. – És Sophie? – Ezer éve nem találkoztam vele. Lejön most hétvégén? – kérdezem abban a reményben, hogy végre témát válthatunk, és kissé kényelmesebb talajon lavírozhatok tovább. Sophie kicsit fiatalabb nálam. A belvárosban dolgozik, valamilyen határidıs és opciós valutaügyletekkel van elfoglalva. Már kétszer is elmagyarázta, hogy ez mit is jelent, de harmadszorra már nem merek rákérdezni. Velem ellentétben kiválóan elboldogul a belvárosban. A személyiségünk sok mindenben hasonlít, de úgy tőnik, neki minden jóból több jutott. Szeretem azt hinni, hogy az én emberi kapcsolataim sokkal jobbak, de tudom, hogy kiterjedt baráti köre azonnal rácáfolna erre a szépen felépített ideológiára. Abba az álomba ringatom

magam, hogy kreatívabb is vagyok, azonban Notting Hill-i lakásának mesébe illı virágkompozícióit Sophie Serranti saját kezőleg készítette és rendezte el. Mindezek ellenére feltételek nélkül szeretjük egymást, és szívem mélyén tudom, hogy soha nem cserélnék vele – még akkor sem, ha tudom, hogy rengeteget keres, és a szekrénye tele van híres divattervezık ruhakölteményeivel. – Nem, lemondta. Valami közbejött. Winnie néni közben kitölt két csésze teát. – Hm – meglepetésként ér a hír. Lehet, hogy túlérzékeny vagyok, de úgy érzem, mintha a húgom kerülne mostanában. Általában szívesen lejön, hogy Dommal és velem töltse a hétvégét, de már hetek óta nem láttam. Biztos csak képzelıdöm. Nem emlékszem, hogy megbántottam volna valamivel. – Mit érzel Robbal kapcsolatban? – Szerintem már sokkal jobban vagyok. – Lehet, hogy kifejezetten jót fog neked tenni a Pantiles-bál? – Jó lesz egy kicsit kiszakadni Londonból. Átmeneti menedékként fogom fel. Úgy értem, visszatérek gyermekkorom mentsvárába. – Igen, azt hiszem, igazad van. Csöndbe burkolózunk. Winnie néni bizonyára bölcs szavaimon elmélkedik. Olyan elgondolkozott arcot vág. – Drágám, milyen színő ruha van rajtad? – böki ki. – Tessék? – Milyen színő a ruhád? Hogy hívják ezt manapság? – Pink. – Szerintem, jobb lenne kerülnöd ezt a színt. Úgy festesz benne, mint egy gyümölcscukorreklám.

5. fejezet

Izzy, drágám! Gyere értem, légy szíves. Itt vagyok ezen a lepukkant vasútállomáson. Az egyetlen taxira lecsapott egy ırült ír apáca, aki már a King's Cross-i állomás óta próbált megtéríteni. A kemény drogosnak látszó hordár azt mondja, hogy holnap indul a következı busz. Úgyhogy kénytelen leszel értem jönni. És ne csellengj sokáig. Itt mindenki vagy sántikál, vagy bandzsa. Mindjárt bepisilek, de nem merek elmenni a mosdóba, mert nyilván nem stimmel valami itt a vízzel. Ez volt az utolsó alkalom, hogy tömegközlekedéssel utaztam. Izzy, itt vagy még? – Hát persze, Dominic. Itt vagyok. – Eljössz értem? – Mindjárt ott vagyok. Kivéve, ha Winnie néni még be akar szerezni néhány hasznos dolgot. – Isabel, ha nem akarod, hogy én is sánta legyek, GYERE AZONNAL IDE! – Igenis, anyu! Na jól van, csak vicceltem. Öt perc múlva ott vagyok. Mosolyogva teszem le a kagylót. Szombat délelıtt van, és bár tudtam, hogy Dominic ma érkezik, nem említette, mikor és hogyan, nekem pedig eszembe sem jutott megkérdezni. A konyhán átsétálva felkapok egy almát. – Winnie néni! – szólok két falat között – Dominic a vasútállomáson van. – Ez nagyszerő, drágám. – Hm – néhány percig csendesen eszegetek. – Szerintem elhozhatnánk autóval.

– Több, mint húsz percet késtél – sziszegte Dominic, miközben eltaposta a csikkjét. Megpuszilja Winnie nénit, és megsimogatja Jamesont. – Kénytelen voltam használni az állomáson lévı klotyót. Nézd csak, én is bandzsa lettem – húzza fel egyik szemét a drámai hatás kedvéért. – Miért nem jöttél autóval? – Múltkor olyan szörnyő volt a forgalom, hogy úgy gondoltam, a vonattal jobban járok. De anyám sosem mondta el, milyen veszélyes dolog ír apácákkal utazgatni. – ír akcentussal folytatja: – Dicsıséges gyermekem, itt ez a nagyszerő pasi, mint Jézus. Bolond lenni, ha nem akarni a közelében lenni. Olvasni már a Könyvet? – Majd visszavált normál akcentusra. – Természetesen azt válaszoltam, hogy Milyen könyvet? – mintha vörös posztót lengetnék egy bika elıtt. Látod, ilyen a tömegközlekedés. Kiteszed magad ilyen hittérítı ír apácás beszélgetéseknek. Nem gondolod, hogy figyelmeztetı feliratokat kellene kitenniük mindenhova? – És mi a helyzet a metróval? Bepréseljük magunkat a Mini hátsó részébe. Dominic is tiszteletben tartja Jameson igényét az elsı ülésre. – Nagyszerő fajta ez az ír, nem igaz? – kérdezi Winnie néni. – Egyszer egy ír pasival szemben ültem egy háromórás vonat-úton. Elıvett egy ötezer darabos kirakósjátékot, elkezdte összerakni, majd az utazás végén az egészet visszasöpörte a dobozba. Magamon kívül voltam. Nagyon jó fej ember volt. – Olvastam az újságban egy írrıl, aki már öt napja halott volt, mire a kollégái rátaláltak az íróasztalánál – teszi hozzá Dom. –Valószínőleg nagyon mérges vagy másnapos volt, és mindig fejét a kezébe temetve ült a helyén. Csak szombaton vették észre, hogy már nem él, ugyanis sohasem ment be hétvégén dolgozni. Szívesebben dolgoznék ilyen cégnél, mint a maffiás exbarátod apjánál. Nos, Winnie néni, a plébános szóba áll már veled újra? Winnie néni gúnyosan elvigyorodik, majd bizalmas felvilágosítást tart nekünk a faluban történt szerencsétlenségekrıl, melyek csúcspontját az jelenti, hogy majdnem elütötte a plébánost. Úgy tőnik, Winnie néni új sportot talált magának: a plébános gyötrését. A falu új, jóhiszemő plébánosa, Jason hat hónappal ezelıtt érkezett hozzájuk, ám elkövette azt a hibát, hogy már az elsı héten meglátogatta Winnie nénit. Most már nem

olyan boldog; mint volt – valójában az idegösszeomlás határán van. Winnie néni szerint isten bizonyára nem irigyel tıle egy kis ártatlan mulatságot, különösen mióta a BBC törölte mősoráról az Eldorádót. Begördülünk a kávéház elé, mivel Dominic kijelenti, hogy képtelen végigülni a háromperces utat egy ital közbeiktatása nélkül. A Tölgyes kocsma kandallója melletti padon foglalunk helyet. Jameson vezetett ide minket, nagyon is jól tudja, hol van itt a kedvenc helye. Winnie néni az óriási whiskyválasztékból próbálja kiválasztani a legmegfelelıbbet. A tulajdonos segítıkészen ABC-sorrendbe szedte ıket. Winnie néni rajong a whiskyért, innen ered Jameson neve is, és újra meg újra végigböngészi az itallapot. – Azt hiszem, hogy az I-nél tartottam, Izzy. Te mire emlékszel? – Szerintem is, az Islay-rıl beszélgettünk. – Igen, igen. Akkor valami J-betőset kérek, Dom. És egy zacskó rágcsálnivalót Jamesonnak. Sajtos-hagymásat. – Kívánsága számomra parancs. Dom hozzám fordul. – Izzy? – Ööö… – Mindig lebénulok, ha a kocsmában iszogatunk. Sosem tudom, mit is válasszak. Egy kis fröccsöt inni ilyen idült alkoholisták között, mint Winnie néni és Dom… – Amit ti isztok – vágom rá bátran, bár rögtön meg is bánom. Dominic a bárhoz sétál. Egy kis szünet támad. – Winnie néni… – kezdek bele mondókámba, mivel az egész Monkwellügy kezdete óta zavar valami – miért költöztünk annak idején albérlet helyett a Pantiles-birtokra? Anya miatt? Hihetetlen, milyen kérdéseket teszek fel a gyermekkorommal kapcsolatban. Emlékszem, hogy tízévesek voltunk, amikor a szüleink olyan bögréket vásároltak, amin rajta volt a nevünk. Mivel az Isabel feliratú bögrék már elfogytak, vettek helyette egy Isaac-osat, és azt mondták, hogy a nevem franciául ezt jelenti. Ha megnézzük, milyen könnyen túljártak borotvaéles tudatosságomon, bizonyára megértik, vajon miért nem jutott soha eszembe a Pantiles-birtokra költözés felıl kérdezısködni. Winnie néni megvonja a vállát.

– Szüleid úgy gondolták, jót tenne nektek, ha vidéken nınétek fel. Emlékszem, mennyire szerettél lovagolni. – Micsoda? Én lovagolni? – hitetlenkedek. – Bizonyára összetéveszt egy másik Isabellel… vagy Isaac-kal. Ez az Isabel/Isaac nem akar egy méternél közelebb férkızni egy ilyen büdös, patával tipró állathoz. – Anyád sokat lovagolt, és te is a fejedbe vetted, hogy lovagolni akarsz. De egyszer leestél a lóról, és soha többé nem akartál újra felmászni. Kíváncsian elırehajolok. – Gyorsan vágtáztunk, mikor leestem? Esetleg ugrattunk? – Nem, kedvesem. A ló akkor egy helyben állt az udvaron. Egyszerően elveszítetted az egyensúlyodat. – Aha. Talán ezért töröltem ki az egész történetet az emlékezetembıl. Az érzést és a szagokat is. – De hogy ismerték meg a szüleim a Monk… – erısködöm, de Dominic visszatérése félbeszakítja beszélgetésünket. – Az apáca annyira inspirált, hogy egy Guinness-t rendeltem – mondja. – Utálom a Guinness-t. – Tudom, neked Drambuie-t és gyömbérsört kértem. Ez egyértelmő. Teketória nélkül leteszi a két poharat az asztalra, majd visszasétál a sörért, amit éppen lehaboznak vagy mi a fene. – Izzy, biztos vagy benne, hogy az I betőnél tartottam? – kérdezi Winnie néni. – Talán T bető volt? – Mindegy, egy strigulával több. Koccintunk, és próbaképpen belekortyolok az italomba. Érdekes ízkombináció. Dominicra pillantok, aki élénken beszélget a tulajdonossal. Fejét hátradobva nevet, és azon kapom magam, hogy én is vigyorgok. Dom nevetése a legnagyobb, legragadósabb fajta, amit valaha is láttam. Jól néz ki, bár kicsit piperkıc, nem igazán az én esetem, de nagyon vonzó, ha valaki az olyan nyílt és kedves embereket kedveli, mint Dom. Sötétszıke hajáról eleinte azt hittem, szándékosan hordja szinte mővészien kócosan, de idıközben rájöttem, hogy egész egyszerően csak kócos.

Dom egyébként sudár termető, és elbővölı arca van. Ráadásul rendkívül jó kapcsolatai vannak: családját jól ismerik az elıkelı londoni körökben, és Dom jó partinak számít. De még ha én magam szeretném is bekötni a fejét, akkor is kötve hiszem, hogy tárt karokra találnék nála. Tudják, pont most jöttem rá, hogy meleg. Dominic nem szőkölködik rajongókban, de már megfigyeltem a kapcsolataiban kirajzolódó mintát. Sohasem üldözte ezeket a lányokat. Anges nénikéje feltehetıen sóvárogva várja már az unokaöcsiket és unokahugokat, ezért rendszeresen szebbnél szebb lányokat terel az útjába. Dom illedelmesen fut velük néhány kört, míg végül udvariasan búcsút vesz tılük. A kolléganıi, lányok a metrón vagy a helyi kávéházban, számtalanszor csúsztatták a telefonszámukat a kezébe, és szinte könyörögtek neki, hogy hívja fel ıket. Azonban mindez nem tette nagyképővé és nem fektette ıket az ágyába, hanem elvitte mindegyiket szórakozni, kirándulni, meghallgatta a problémáikat, majd szépen hazavitte ıket. Soha nem vájkáltam a magánéletében, mivel nem könnyő ezt a témát felhozni az ember barátjának, aki történetesen hímnemő. Mindenesetre feltételezem, hogy némelyiket csúnyát átverte, de nem tudhatom biztosra, hiszen soha senkit nem hozott haza. Sajnos megtudtam, hogy Dom ereiben rózsaszínő vér csörgedezik. Ebben biztos vagyok. Hogy miért? Mert az egyik volt barátnıje megsúgta. Épp egy koktélparti kellıs közepén ácsorogtam, amikor egy Cecily nevő lány lépett oda hozzám, és bemutatkozott. Néhány percig kedélyesen elcsevegtünk, aztán a fülembe súgta: „Olyan kár Dominicért, nem?” Eltőnıdtem, hogy már megint mit tehetett, amikor rájöttem, hogy a reakciómra vár. Régi trükk. Így aztán lezseren bólogattam, tényleg, milyen kár érte, majd jelentıségteljesen a lány szemébe néztem. Ekkor egy szuszra kiszakadt belıle – hogyan mesélte el neki Dominic, hogy valójában meleg, de még nincs tisztában az érzéseivel, és megkérte a lányt, hogy ne beszéljen errıl senkinek. Ezt természetesen nem tudta megállni. Teljesen lebénultam a sokktól. Nem attól a ténytıl, hogy Dominic meleg, ez egyáltalán nem érdekelt. Az esett nagyon rosszul, hogy miért nem avatott be a titokba. Szeretem azt hinni, hogy én vagyok a legjobb barátja, és egy szót sem szólt errıl. Ám ekkor elkezdett összeállni a kép. Ezért nincs barátnıje, ezért főzi olyan furcsa kapcsolat

Kyliehoz, ezért hord ódivatú fürdıpapucsot, ezért elemez ki mindent magában, és ezért olyan SZÉP. Ordítottak a jelek, de én vak voltam, semmit nem vettem észre. Ez szinte pontosan négy hete történt. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert Rob másnap szakított velem, amitıl minden más megvilágításba került. Sokkal fontosabb dolgokon törtem a fejem, mint hogy Dom meleg-e vagy sem. Most már lenyugodtam, de soha nem kínálkozik kedvezı alkalom, hogy leüljünk beszélgetni. Mégsem mondhatom vacsora közben, hogy „add már ide a sót, légy szíves… egyébként mikor jöttél rá?” Emellett ez az ı magánügye, és úgy gondolom, ha készen áll a beszélgetésre, magától fogja felhozni a témát. Dom visszasétál hozzánk. Zsebei mélyén cigaretta után kutat, mobilján Batman dallama csendül fel, amint elıhúzza a farzsebébıl. A telefonján különbözı csengıhangokat lehet a nevekhez hozzárendelni. Például hozzám valami hülye kínai zenét rendelt. Örökre bánni fogom, hogy elmeséltem neki egy történetet: az irodában beakadt a nyakláncom az irattartó szekrénybe, és több mint tíz percbe telt, mire kiszabadítottak. – Halló! – üdvözli ismerısként. Kétségtelenül érzéketlen vagyok bizonyos esetekben, de a beszélgetések hangulatát kiválóan megérzem. És az biztos, hogy Dom és a vonal végén álló titokzatos idegen között nagyon közeli kapcsolat áll fenn. Ezt csak alátámasztja a tény, hogy Dom külön csengıhangot rendelt ehhez a névhez. Jamesonnal együtt hegyezzük a fülünket. Kezdem azt hinni, hogy ıt is rendkívüli módon izgatja Dominic szerelmi élete, de valójában csak Scooby, a kocsmáros macskája somfordált be az ajtón. Elszántan figyelek, miközben látszólag a poháralátéttel játszom, de hiába. Még Morse, Frost vagy Poirot is aligha bogozna ki bármit a „Hm… igen, szerintem is… hm, igen…” szófordulatokból. Végül Dom kisétál a telefonnal, hogy nyugodtan tudjon beszélni. – Hallottad ezt, Winnie néni? – suttogom drámai hangon. – Mit kellett volna hallanom? – Azt. – Mit is? – Dom beszélgetését Batmannel. – Nem sok minden lehetett belıle hallani… – Szerintem randizik valakivel.

– Hogy az ördögbe jutottál erre a következtetésre a hallott beszélgetés alapján? – kérdezi Winnie néni töprengve. – Most, hogy belegondolok, némi titokzatosság lengte körül mostanában. Hirtelen leteszi a kagylót, ha benyitok a szobába, és azt mondja, rossz számot hívott. – Miért titkolná elıtted, ha lenne valakije? Azt hittem, mindent megbeszéltek egymással. PUFF! Ökölbe szorított kézzel az asztalra csapok. – Pontosan ez itt a kérdés, Winnie néni. Miért nem mondja el? – Hát, nem is tudom. Én is ezt kérdeztem. Már szóra nyílik a szám, hogy megosszam szörnyő sejtelmem Winnie nénivel, de rájövök, Dominic valószínőleg nem értékelné, fıleg mivel én sem elsı kézbıl tudom amit tudok. Beszélgetésünket szerencsére félbeszakítják. – Ki volt az? – kérdezem ártatlanul, amikor Dominic visszaül mellém. – Ó, csak Pete. – Bólogatok, hát persze, hogy csak Pete volt… – Mit ebédelünk, Winnie néni? – kérdezi Dominic. Az italok után hazafelé irányítjuk lépteinket. Winnie néni grillezett kolbászt készít, míg Dom és én házi készítéső bort választunk hozzá Winnie néni pazar kollekciójából. Van itt minden: gyömbér-, málna-, almabor… Végül a rebarbarabor mellett döntünk. – Két vagy három szál kolbászt kérsz, Dominic? – kérdezi Winnie néni. – Kettı elég lesz, köszönöm. Természetesen vegetáriánus kolbászt kérek. Már megszoktuk Dominic vegetáriánus hóbortjait – amelyek meglehetısen szelektívnek és idıszakosnak mondhatók. Úgy tőnik, azt gondolja, ha kisebb adag húsokat eszik, akkor ı vegetáriánus. Csupán figyelemfelkeltı tulajdonságának köszönheti, hogy repülıutakon mindig ıt szolgálják ki elıször. Sokáig a „Meg tudná mondani kérem, hogy mennyi az idı?” kérdésre is azt válaszolta: „Sajnálom, de vegetáriánus vagyok”. Dominickal elégedett sóhajok közepette az ablak mellé helyezkedünk borospoharaink társaságában. Óvatosan megnézem, Jameson nem rejtett-e újabb jól megrágcsált csontot a párnák közé, a múltkor is háromszor kellett

kitisztíttatnom a kedvenc lila nadrágomat, az istennek nem akart belıle kijönni a zsírfolt. Miután minden szemetet eltakarítottam, a falnak támasztom a hátam, lábaim Dominic ölében nyugtatom. Dom rágyújt, az üres cigisdobozt használja hamutartónak, és próbaképpen belekortyol a rebarbaraboromba. – Atyaisten, Winnie néni! – kiáltok fel, amint lélegzethez jutok. Már emlékszem, a múltkor is ez volt az, ami elvonta a figyelmemet a zsírfoltról. – Isteni! – pislog meglepetten Dominic. – Tiszta tőz és kén. Iszonyúan fejbe kólint. – Igen, azt én is nagyon szeretem – büszkélkedik Winnie néni. Mindannyian egyetértünk abban, hogy amennyiben Winnie néni megunja nyugdíjaséveit, borászként fantasztikus karrier áll elıtte. – Hogy megy a munka, Dominic? – érdeklıdik Winnie néni. Dom összeráncolja az orrát és grimaszol. – Azt hiszem, feladom. Ez számomra is újdonság. Felülök. – Mióta töröd ezen a fejed? – Már egy ideje. Nem néz a szemembe és egyértelmő, hogy külsı benyomás érte… Valószínőleg egy Batman formájában… – Azt hiszem, ideje kicsit komolyabban venni a regényemet. Ha nem dolgoznék az irodában, egész nap csak írhatnék. – És mibıl fogsz megélni? – faggatom. – Nos, arra gondoltam, dolgozhatnék néhány rendezvényeden, Izzy. Napközben írnék, esténként dolgoznék. Kicsit besegítenél itt-ott, ugye? Dominic némi pluszjuttatás fejében gyakran kisegít egy-egy rendezvényemen. Rendkívül elbővölı személyiségének köszönhetıen a társaság kedvence. – Megnéznéd, hogy tudsz-e nekem valami munkát szerezni a Monkwell-bálon? Annyira szeretném megnézni a Pantiles-birkot! – Természetesen – mondom, de a gondolataim máshol járnak. Attól tartok, végleg elveszítem a kapcsolatot Robbal.

Hétfı reggel a laptopom elıtt kellene görnyednem, ehelyett valójában félóránként átöltözök. – Mit szólsz ehhez, Winnie néni? – kérdezem a lépcsısor tetejérıl.' Épp a golfütéseit gyakorolja a hallban. Jameson hál’ istennek eltőnt. – Izzy drágám, kezdenek olyan egyformának tőnni… – Azért, mert ezt már láttad, ezt vettem fel reggel elsıként. Az információt hallva kicsit kimerültnek látszik. – A lényeg az, hogy ne vegyél fel virágmintás ruhát, és akkor jó lesz. Ha elmondanád, mit akarsz elérni, könnyebben tudnék segíteni. Abbahagyja az ütéseket, és a golfbotra támaszkodik. – Hatékonynak szeretnék tőnni. – Akkor a második ruhát javaslom. Megkönnyebbültnek tőnik a nyilvánvaló és azonnali döntés után. Hajdanában órákig tartott egy fontos esemény elıtti készülıdés. Újra kézbe veszi az ütıt. – És a második nıies is? Nem akarok túl agresszív külsıt! Winnie néni tetteti, hogy számításba veszi az igényeimet, de nyilvánvalóan már körülbelül fél órája elvesztette a téma iránti érdeklıdését. Már én is kezdem unni saját magamat. – Akkor a harmadikat. Bólintok, és eltőnök átöltözni. Nem tudom felfogni, miért vagyok ennyire ideges. Végül is újra találkozom a Monkwell családdal, és mindenáron jó benyomást akarok tenni rájuk. Winnie néni második sebességbe kapcsol és új sebességtávlatokat nyit a Mini elıtt. Behunyom a szemem, és pozitív mondatokat ismételgetek magamban, amelyeket majd Monty Monkwell-nek szeretnék elmondani. Idegességemben sajnos képes vagyok az elsı dolgot kibökni, ami eszembe jut. Életem elsı állásinterjúján arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy mit szeretek csinálni a szabadidımben. Teljesen elvesztettem az önuralmamat, és azt válaszoltam: „Pirítóst majszolni”. Nem túl profi. – Winnie néni! Találkoztál mostanában a Monkwell család bármelyik tagjával?

– Csak Simon fényképeivel az újságban. Nem láttam ıket, amióta elköltöztetek a Pantiles-birtokról. Tudsz róla, hogy az édesanyjuk, Elizabeth meghalt? – Igen, anya mondta. Már jó pár éve történt, ugye? Bólogat, és gondolataiba merülve bámul kifelé az ablakon. – Már tizenöt éve nem láttuk a Pantiles-birtokot. Bár csupán harminc perc autóval Winnie néni házától, akár a világ másik végén is lehetne. Végül leereszkedünk a Monkwell-völgybe. Valóban az övék, akárcsak minden, ameddig a szem ellát. Frissen ültetett erdık és elszórt kunyhók tarkítják a gyönyörő tájat kelet felé, néha omladozó kıfalakkal elválasztva. Jobbra pillantva nagyot sóhajtok. Mint a Jurassic Parkban, állatok tarkítják a legelıt. – Nézd, Winnie néni! Szarvasok! – kiáltok fel. Winnie néni meghökkenve néz rám a visszapillantó tükörben. Egyedül erre használja. – Tényleg, kedvesem? – Nem erre, arra! – az elsı ülések közé hajolok, és jobbra mutatok. – Úgy értem, szarvasokat tartanak! Hiba volt Winnie néni figyelmét elvonni vezetés közben. Lemegyünk az útról, egy darabig harmincfokos szögben haladunk, majd visszahuppanunk az aszfaltra. – Bizonyára némi pénzt akarnak bekasszírozni a birtokból – mondom, mintha mi sem történt volna. – Nos, Simon született üzletember! A szarvasbikák egyébként igen veszélyesek tudnak lenni. Nem szívesen kerülnék egy ilyen állat karmai közé az erdı közepén! Winnie nénire pillantok. Minden állatról ugyanazt mondja: lehet az ló, disznó vagy akár tehén. Szerintem imádják Donunkkal nézni, ahogy séta közben elrohanok bármilyen vadállat láttán. Sosem tudom eldönteni, mikor beszél komolyan. Pantiles festıi szépségő városába érkezünk. Az itt álló házak is a Monkwell család tulajdonát képezik. Érdeklıdve nézek körül, végül is éveken át ez jelentette számomra a környéket. Elképesztı, de Pantiles városát alig érintette a változás szele. Fejem jobbra-balra forog, amint felfedezem a rég ismert dolgokat. Elöntenek az emlékek. A kis bolt

kétszeresére dagadt, nagyobb, mint a posta, ahol egykor Sophie-val, a tulajdonossal, Stephens asszonnyal azon alkudoztunk, hogy mennyi édességet tudunk venni a zsebpénzünkbıl. Az egész város zöldell az óriási cseresznyefáktól. Több mint ötven éve történt, hogy az akkori plébános egy rózsaszínen virágzó cseresznyefa felét átoltotta fehéren virágzóvá, és évrıl évre a fa közepét rózsaszín, a szélén győrőszerőén szétszóródva pedig fehér virágok díszítik. A fa alatt egy göcsörtös pad pihen, az úgynevezett menyasszonyi pad. Valószínőleg azért hívják így, mert a fa egy bizonyos szögbıl nézve menyasszonyi formát ölt. Ha egy pár leül a padra, a legenda szerint összeházasodnak. Valójában a tény, hogy minimum egy kiló, a helyi erdıben bıségesen termı bolondgombát kellene enni, hogy a hasonlóságot felfedezzük, teljesen elkerülte a helyiek figyelmét. A posta mellett áll a kis szász templom, vele szemben egy óriási kovácsoltvas kapu, melyet emlékeim szerint a vadırök minden este bezártak. Ez a kapu a birtokot körülölelı fal egyetlen bejáratát jelenti. Elıredılök, amint áthaladunk a kapun, majd felugratunk a kis dombra, kígyózunk a kátyúk között. Az utat nyárfák szegélyezik. Tavasszal sárga nárciszok lengedeznek az út mentén, ameddig a szem ellát, de azok már rég elhervadtak. Végre felérünk a hegyre, már látszik a ház is. Az útról itt jobbra egy kis elágazás indul, mely az erdıben megbúvó kis házunkhoz vezet. Ezt persze többnyire senki sem vette észre, mivel nehéz volt levenni a szemünket a Monkwell házról. Egy kis szünet következik, mivel Winnie néni nem találja a megfelelı sebességet. Elvakult szeretettel szemlélem az óriási kúriát, míg Winnie néni oda-vissza rángatja a sebességváltót. Az emlékezésben csak az zavar, hogy Winnie néni a jobb fülembe üvölt: „Gyerünk már, te szemét autó!” – és most elıre támadunk, már száguldunk is le a hegyrıl. A házat Lutyens egyik diákja tervezte, és most kristálytisztán látom rajta a mester stílusának kézjegyeit. Egy szép kis völgy hasadékában lévı tökéletes beugróba fekszik, védve a szilaj elemektıl, mégsincs rejtve a nap melegítı sugarai elıl. A kert kecsesen lejt, míg a többtucatnyi ablaktáblában a tökéletesen nyírt gyep tükrözıdik. Winnie néni felszáguld az autófelhajtón. Az árkádok alatt begördülünk a ház mögött elterülı macskaköves udvarra. Az elülsı ajtót csak hivatalos

alkalmakkor használták, de attól tartok, ez most nem az. Az udvar másik oldalán van a láthatóan elhagyatott istálló. – Úgy tőnik, nem tartanak már lovakat, Winnie néni – mondom, és az udvar felé mutatok. – Simon mind eladta Elizabeth halála után – horkant fel. – Itt várlak. Sok szerencsét. Winnie néni kinyitja az utasoldali ajtót, kioldja Jameson biztonsági övét, és kilöki az autóból. Vonakodva kászálódok ki utána.

6. fejezet

Finoman behúzott hassal állok a hátsó bejárat elıtt. Az ötnapos fogyókúrának köszönhetıen majdnem két kilót fogytam, és tényleg látom a különbséget. Elle MacPherson persze nem lettem, de senki sem fog takarítónınek nézni. Megfordulok, kétségbeesetten tekintek Winnie nénire, aki számára a visszafogottság hangos operabömböltetést jelent. Próbálok integetni neki, de szemmel láthatólag nem látja. Az ajtó csikorogva kitárul, úgyhogy vissza kell fordulnom. Egy magas, vékony ajkú hölgy tekint rám várakozóan. – Jó napot kívánok! Monty Monkwellhez jöttem – mosolygok. – Valóban? – A nevem Isabel Serranti. Monkwell úr már vár rám. Mosolyogni próbál, de valójában csak széthúzza ajkát, és kicsit kilátszanak a fogai. – Kövessen, Serranti kisasszony. Utunk a konyhán keresztül vezet. Most látom csak, milyen vékony és csontos a teste. A sors akarta úgy, hogy ne jöjjünk ki egymással. Sötét haját szigorú kontyba fogva hordja. Talán negyvenéves lehet. Jól körbenézek az óriási konyhában, és meglepve észlelem, hogy egyetlen dísztárgy sem változott az évek során. Citromsárga falaival és függönyeivel, rusztikus, tanyasi bútoraival frissnek és modernnek tőnt – gyermekkoromban. Most azonban fakó és elnyőtt, de lehet, hogy csak felnıttem, és akadékoskodó szemem miatt látom így. A hatalmas szoba közepén még mindig az óriás tölgyfa asztal áll, különbözı mérető és stílusú székekkel övezve. A helyiségben terjengı ismerıs illat egy pillanat alatt visszarepít a gyermekkoromba – élénkebben bármilyen fényképnél.

Egyfajta kutyaszag, egy bizonyos mosópor és kenyérsütés illata keveredik. Egy falka kutya akadályozza továbbhaladásunkat. Megsimogatom ıket, próbálok egy fehéret is elérni, akit a többiek mindig félrelöknek. – Helyetekre! – rivall rájuk a házvezetını. Mindannyian ugrunk egyet rémületünkben, majd a kutyák eloldalognak. Kísértésbe esek, hogy kövessem ıket. – Erre tessék – mutatja az utat, majd szinte eltőnik elıttem egy labirintusszerő folyosórengetegben. Futnom kell, ha lépést akarok tartani vele. – Régóta dolgozik a Monkwell családnál? – kérdezem udvariasan, mikor utolérem. – Meglehetısen. Próbálok kissé ártalmatlanabb kérdést feltenni. – Hogy is hívják? – Delaney asszony vagyok. Nyilván nem fogunk tegezıdni. – Én vagyok a házvezetını. Már nyolc éve. Álla felfelé billen, amint bizalmatlanul méreget. Némi kihívást vélek felfedezni a szavaiban. – Nos, Delaney asszony, nagyon örvendek. Azt hiszem, a jótékonysági bálig még sokszor fogunk találkozni. – Vidáman mosolygok, próbálom sejtetni, milyen fantasztikus is lesz ez mindkettınknek. – Delaney asszony horkanva jelzi a jótékonysági bálról alkotott véleményét, mintha azt mondaná: egy frászt. – Ilyesmirıl szó sem lehetne, ha az úrnı még élne. – Tudom. Elizabeth mindig ragaszkodott a birtok privát jellegéhez – emlékeztetem édesen arra, hogy nekem is van némi múltam ezen a helyen. Éles pillantást vet rám, de a továbbiakban egy szót sem szól a témáról. Winnie nénikém csillagos ötöst kaphatna durvaságból, de legalább bájosságával próbálja kompenzálni. Attól tartok, Delaney asszonyból ez utóbbi hiányzik. Csendbe burkolózunk, míg áthaladunk a véget érni nem akaró szobák során. Végre elérjük a ház szívét: az épületszárnyakat összekötı hatalmas csarnokot. Még a lélegzetem is eláll, és önkéntelenül is

lelassulok. Gyermekkoromban azt hittem, ez a világ leghatalmasabb helyisége. Íves, székesegyházakra jellemzı mennyezetét tölgyfa gerendák metszik. A hall közepén óriási lépcsısor indul felfelé, majd az elsı emeleten kettéágazik. A szürkemárvány kandalló legalább 2 méter magas és 3 méter hosszú. Ám emlékeimben a hall melegséget és szeretetet árasztott, élénk színő bársonyfüggönyei és párnái hívogattak, és sok-sok növény telítette élettel a helyiséget. Most viszont hideg és kopár. A kandalló elhagyatottnak tőnik, rég nem használta senki. Eltőntek a növények, a bársony kifakult, és dohos szag terjeng a levegıben. Felnézek. Van itt valami zavaró. Valami, amit nem tudok meghatározni. – Serranti kisasszony? – néz rám kérdın Delaney asszony. Egy ajtó elıtt áll, keze a kilincsen nyugszik. – Elnézést – rebegem, és míg ı kopog, próbálom utolérni. – Tessék! – mondja egy hang bentrıl. – Serranti kisasszony megérkezett, Monty. Kissé meglepıdöm, hogy a keresztnevén szólítja a ház urát, de már nincs itt Elizabeth, hogy közbeszóljon. Delaney asszony félreáll, hogy beléphessek a könyvtárba. Monty jócskán megöregedett, mióta utoljára láttam. Sietısen összehajtogatja újságját, és kikászálódik a fotelból. Olyan, mintha összement volna, pedig csak én nıttem meg. – Izzy, drágám! – tárja ki karját. – Annyira örülök, hogy újra látlak! Már reggel óta rád várok. Kedvesen megpuszil. – Gyönyörő fiatal hölgy lett belıled! Kicsit elpirulok remélem ez kecsessé, nem pedig klimaxossá tesz. Monty szörnyen elıkelı. Gyermekként egyszerre csodáltam és féltem is tıle, de mindig volt egy-két kedves szava hozzánk, és nagyon kellemes kisugárzása volt. Winnie nénihez hasonlóan Monty is imádja a gyapjúholmikat. A haja sokkal rövidebb, mint amire emlékeztem – régebben szívesen járt slamposan – de még mindig nagyon dús. Fakó kordnadrágot, kigombolt kockás inget, pulóvert, és a könyökén megfoltozott gyapjúkabátot visel, mintha elfelejtette volna, milyen idı is van odakint. A szoba túlsó végén lévı ablakfülkén beáradnak a napsugarak, megvilágítják az antik íróasztal felett táncoló porvihart.

– Fogadd részvétemet Elizabeth halála miatt – mondom gyengéden. – Szörnyő lehetett. Csak csóválja a fejét, és szomorúan néz maga elé. – Már jó néhány éve történt. Az idı minden sebet begyógyít. Belém karol, és a szoba közepe felé sétálunk. – Kérhetünk egy kis kávét, Delaney asszony? – kérdezi a válla fölött. – Izzy, te is kérsz kávét? Vagy inkább teát szeretnél? – Köszönöm, a kávé nagyszerő lesz – mosolygok Delaney asszonyra, aki bezárja maga mögött az ajtót, és eltőnik. Ha olyan összejövetelt szervezünk, ahol idegenek is lesznek, mindent megteszünk azért, hogy távol tartsuk a fı eseményektıl. Hosszú távon kevesebb gonddal meg lehet így úszni. Fogalmam sincs, hogy vigyem ezt véghez Delaney asszonnyal. Monty a megrakott, de meg nem gyújtott tőz elıtti karosszékre ültet le, majd helyet foglal velem szemben. A könyvtár egy kicsi, de annál gyönyörőbb helyiség, tölgyfa berakásokkal és égig érı könyvespolcokkal. Egy kis ideig kényeztetem a Monty széke mellett heverı öreg labradort. Nem tud felkelni, de lelkesen csóválja a farkát. – Biztos nem emlékszel már az öreg Jasperre. A többi kutyát kizárom a konyhába, hogy egy kis nyugta legyen. Már nem igazán szereti a nyüzsgést. A kutyafáját! Még meg sem született, amikor elköltöztetek. Tényleg ilyen régen volt, Izzy? – Már jó ideje – mosolygok. – Visszajönnek a régi emlékek most, hogy itt vagy, ugye? – Rengeteg! Ha tudná, hogy mennyi emlékem főzıdik a szájhıs fiához… – Mesélj, mi történt veled azóta, hogy elköltöztél? Hogy vannak a szüleid? És Sophie? – kérdezi csillogó szemekkel. Elkezdem akadozva mesélni a család egészségi krónikáját, de Delaney asszony már hozza is a kávét. A nagy tálca roskadozik a különbözı porceláncsészék, egy nagy kancsó tej és egy tál zabkeksz alatt. Nem néz egyikünk szemébe sem, lerakja a tálcát a kis dohányzóasztalra, és már ott sincs. – Köszönjük, Delaney asszony! – mondja Monty, de már nincs kinek megköszönni.

– Köszönöm! – visszhangzóm én is. Az asztalhoz visszafordulva megvizsgálja a tálcát, majd összedörzsöli a kezét. – Keksz! Jó hangulata van az öreglánynak! Komolyan mondom. Istenem, segíts rajtunk. Persze cukor az nincs – fanyalog. – Én úgysem kérek – próbálom menteni a helyzetet. – Nagyszerő. Megkönnyebbültnek tőnik. Fogalmam sincs, milyen esélyeim lettek volna, ha mégis kérek. Nyilván egyikünk sem mert kérni. Még csevegünk egy kicsit az én családomról, aztán vonakodva rákérdezek: mi van Will-lel? – Will? Most itt dolgozik a birtokon. – Valóban? – kiáltok fel meglepetten. Mindig azt hittem, valami ırülten izgalmas dologba kezd. İ volt a legkalandvágyóbb mindannyiunk között. – Igen, most ı igazgatja a gazdaságot. Egy éve jött haza a világ körüli útjáról. – Azt hittem, Willbıl őrhajós, mélytengeri búvár vagy valami ilyesmi lesz. – Kissé vad volt régebben, de már megszelídült. Arról nem is beszélve, milyen nagy szükségünk volt valakire, aki intézi a gazdaság ügyeit. Bizonyára te is tudod, hogy Simon most inkább a különbözı cégekkel van elfoglalva, nem ér rá a Pantiles-birtok-kal foglalkozni. – Igen… olvastam az újságokban. Zavaromban a kávéscsészémre pillantok. – Nem olyan rossz ı, mint amilyennek megpróbálják beállítani, Izzy. A sajtó mindig eltúlozza a dolgokat. Legszívesebben világgá kiáltanám, hogy sajnos nekem elsı kézbıl is vannak információim a viselkedésérıl. Sıt, megkockáztatom, hogy számos tömeggyilkos szülei a tőzbe tennék a kezüket gyermekükért. – Kiválóan végzi a munkáját – mormolom inkább. – Merre utazgatott Will? – kérdezem, csakhogy témát váltsunk. – Mindenfelé. Nézzük csak: küldött képeslapot Afrikából, DélAmerikából – elment valami elveszett városhoz is, hihetetlen, hogy olyan ritka levegıben hogy tudtak ekkora kıtömböket összehordani. Aztán

továbbrepült Indonéziába, Thaiföldre, majd Ausztráliába. Biztos szívesen elbeszélgetne veled ezekrıl a helyekrıl! – Igen, az nagyszerő lenne! Én is jártam ezek közül egy-két helyen, talán még halványan emlékszem rájuk, bár már nyolcéves koromban visszaköltöztünk Angliába. És veled mi a helyzet, Monty? Még mindig a birtokkal vagy elfoglalva? – Nem, már évek óta nem én vezetem. Elizabeth halála után képtelen voltam ezzel foglalkozni. Simont bíztam meg, végül is az ı öröksége! Zavaromban ismét a kávéskészletet bámulom. Teljesen nyilvánvaló számomra – és a kínos csendbıl ítélve Monty számára is, hogy Simon Monkwell egy fabatkát sem tett az örökségéért. Végül Monty töri meg a csendet: – Azt hiszem, ideje témát váltani. Beszéljünk errıl a jótékonysági bálról! – Rendben! – vágom rá lelkesen. Már nyúlok is a jegyzeteimért. – Nagyon boldog voltam, amikor a cégnél mondták, hogy ráérsz – folytatja Monty. – Amikor Charlesty asszony elmesélte, hogy rendezvényszervezéssel foglalkozol, azonnal tudtam, hogy vagy te, vagy senki más! Igazán sajnálom, hogy ilyen jelképes összeget tudtunk csak felajánlani. Mivel szorít az idı, Simontól kellett engedélyt kérnem, és ı azt mondta, ez elegendı lesz. – Elegendı – ez nem a megfelelı szó. – Mivel jótékonyságról van szó, nem akartam több pénzt kihúzni a zsebükbıl. Szerencsések, hogy Simon nincs itthon – gondolom magamban. – Emiatt egy percig se aggódj! – mondom fennhangon. – Gerald, az ügyvezetı igazgatónk nagyon boldog volt a rendezvény híre hallatán. Miért mentél bele, hogy rendezvényt tarts itt a birtokon? Régebben ez elképzelhetetlen lett volna! Mindig is azt hittem, a Pantiles-birtok szigorúan magánterület. – Simon már egy ideje próbál meggyızni arról, hogy a Pantilesbirtokból kereskedelmi hasznot is lehetne húzni, és mivel nem kerestük túl aktívan a lehetıségeket, nem akartam elszalasztani pont azt, ami az ölünkbe pottyant. Legalább egy ilyen vénembernek, mint én is, lesz egy kis dolga vele. Gondoltam, jó mulatság lesz! Kételkedve nézek rá. – Milyen információt kaptál a jótékonysági egylettıl? – Nagyjából ötszáz vendégre számíthatunk.

– Akkor sátrat állítunk fel a kertben, ugye? – Mondd, hogy lefoglalták. Mondd, hogy lefoglalták, kérlek. – Egy olyan cégtıl bérlik a sátrat, amely egy másik rendezvényükön közremőködött. – Hú, de megkönnyebbültem. – És pontosan mit várnak tılünk? – Mindent. – Mindent? – Igen. Adtak egy listát is. Néhány másodperc alatt átkutatja belsı zsebeit. – Itt van! Étkeztetést – adtak rá egy adagárat –, dekorációt, asztalokat, székeket, evıeszközt, tányérokat, poharakat és szórakoztatást. Lefirkálom. – Tehát nem sokat – sóhajtok fel, majd összevetem a kívánságlistát standard kérdéssorommal. – Túl sokat kérek tıled? – aggódik Monty. – Nem – nyugtatom meg. – Csak minden percünk ki van számolva. – De azért meg tudod csinálni? – kérdi még mindig aggódva. Gerald teljes jogkörrel felhatalmazott, hogy elvállaljak bármilyen megbízást. Normál esetben kétszer is meggondolnám, hogy elvállaljak-e egy ilyet, de most habozás nélkül rávágom: – Természetesen! Jutalmam Monty megkönnyebbült arckifejezése. – Nem lesz elég a pénz, amit kapsz, ugye? – Ne aggódj! Az ötszáz fıs tömeg etetésével szerencsére nem kell törıdnöm, erre igazán nem számítottam. Leülhetnék beszélni a jótékonysági egylettel, hogy a részleteket megvitassuk? Némi kétségbeesést vélek felfedezni a saját hangomban. Ez az, amit az ügyfelek utálnak. – Csütörtökre már bátorkodtam megbeszélni egy találkozót. A sátras cég pénteken jön. Még nem látták a helyszínt. Ragaszkodom hozzá, hogy átmenetileg hozzánk költözz, Izzy. Azonnal beköltözök, gondolom magamban.

– Köszönöm, Monty. Ez nagy segítség. London nincs túl közel ahhoz, hogy ingázzak. – Jaj, majd elfelejtettem mondani, hogy cirkuszt is szeretnének. – Tessék? – Tudod, olyan nagy sátras izét. Cirkuszt! Attól tartok, ezt már az én segítségem nélkül kell megoldaniuk. – Pompás! – mosolygok. Vajon még mi fog az eszükbe jutni? Nem sokat tehetek, míg nem ülök le beszélni a jótékonysági céggel, úgyhogy felkelünk, és a konyha felé vesszük utunkat. – Hátul parkoltál? – kérdezi Monty. – Igen, Winnie néni hozott el. – Winnie? Hát miért nem mondtad? Be is bejöhetett volna! – Elnézést, de mindig elfelejtem, hogy egy-két alkalommal találkoztatok! Végigrobogunk a folyosókon. Monty hosszú léptekkel átvág a konyhán, és szélesre tárja a hátsó ajtót. A borsózöld Miniben még mindig tombol az opera, és Monty hangosan bekopog a bal elsı ablakon. Winni néni ijedtében megrezzen, de arcán hamarosan széles mosoly terül szét, és már ugrik is ki az autóból. – Monty, te öreg csavargó! – kiáltja. – Winnie, kedvesem, hogy az ördögben vagy? – búgja Monty. Istenem, mintha a süketnémák találkozóján lennék. Nem ismerik egymást túl jól, de Winnie néni mindig jó benyomást tesz. Ott téblábolok fel-alá, míg fennhangon megbeszélik egészségügyi állapotukat, és egész jól összebarátkoznak. Monty egyszer csak így szól: – Mondtam Izzynek, hogy hétvégén töltsön néhány napot nálunk, hogy összeállítsa ezt a jótékonysági marhaságot. Lenne kedved valamelyik nap velünk vacsorázni? – Nagyon is! Csak ne legyen sertéshús. Azt ki nem állhatom. – Rendben, sertéshús törölve! Majd szólok Delaney asszonynak. Mondjuk csütörtökön? – Tökéletes! – Szerda este is itt alhatsz, hogy friss és kipihent legyél a csütörtöki megbeszélésen.

– Köszönöm, Monty. Ez nagyszerő lenne. Másnap kora reggel bemegyek az irodába. Ezer dolgom van, mielıtt a hét végén visszavonulok a Pantiles-birtokra. Mivel a jótékonysági rendezvénnyel rengeteg munka lesz, az összes többi függı ügyemet Aidanra bízom, kivéve Boswell asszony Skandináv Jégünnepét. Ezt még fejvesztés terhe mellett sem vállalná el rajtam kívül senki. Aidan egyébként sem lesz túl boldog, némelyik ügyfél szörnyként tud viselkedni. Stephanie épp egy cigarettát pöfékel, és meglehetısen csüggedten veri egy ujjával a billentyőzetet, közben a Daily Mail újságot próbálja olvasni. – Jó reggelt! – üdvözlöm élénken. – Keresett valaki? – Hol voltál? – Suffolkban. – Értem. – Keresett valaki? – kérdezem ingerülten. – Az üzeneteidet letettem az asztalodra. – Az asztalomra? Ez meglepı, mivel a múltkor a teáskanna mellett bukkantam rájuk. Az ég felé emeli szemöldökét, és Hitlerrıl mormog valamit, de úgy teszek, mintha nem is hallanám. Átsétálok az iroda központi részén. Aidan érdekfeszítı társalgást folytat valakivel a sarokban, és körbelóbál valamit, amit nem tudok egyértelmően beazonosítani. Bekapcsolom a számítógépem, és leülök. Aidan kiszúrta, hogy megérkeztem. Már fut is felém, még mindig a ruháit lóbálja. – Izzy! Mit esznek a svájciak? – Egy pillanatra behunyom a szemem, és próbálom megerıltetni az agyam. – Toblerone-t. – És még mit? – követelızik. – Mit tudom én. Fondüt? Bécsi szeletet? Vagy az német kaja? Miért kérdezed? – Egy új svájci sajt bevezetı kampányán dolgozunk, és próbálok ötleteket győjteni a bevezetı rendezvényre. A VIP vendégeket jódlival fogadjuk. Nemsokára érkezik egy pár meghallgatásra – kuncog, és leül velem szemben. – Milyen volt a birtokon? Olyan, mint régen?

– Szerintem valójában tönkrement. Olyan… elhanyagoltnak tőnik. Ha a magánvéleményemet kérdezed, Simon kicsit többet foglalkozhatna a saját házával, mint mások cégeinek felvásárlásával. De ezt csak én gondolom így. Minden elfogulatlanság nélkül. – Szerintem annyira szerencsés vagy, hogy megkaptad azt a projektet. Mit nem adnék érte! – Aidan, ez egy ötszáz fıs bál, és egy cirkuszt szeretnének a helyszínen látni. – Micsodát? – csügged el Aidan, és már nem is szeretne velem annyira cserélni. – Egy cirkuszt? Ilyen rövid határidıvel? Melyik hülye találta ezt ki? – Nem tudom, de Dominicra és rám jó nehéz munka vár. – Dominic fog kisegíteni? – Igen, megkérem majd, hogy legyen a küldöncöm, feltéve, ha Gerald beleegyezik. Gyanakodva méregetem Aidant. – Miért kérdezed? – Á, csak úgy. Hogy van egyébként mostanában? – Kitőnıen. Majd szólok neki, hogy érdeklıdtél a hogyléte iránt. Aidan titokban elmosolyodik. – Add át neki jókívánságaimat. Már szóra nyitnám a szám, hogy kifaggassam Aidant, de megcsörren a telefonom. – Drágám! Annyira örülök, hogy elértelek! – Az anyám hív Hongkongból. Még nem jött rá, hogy hála a modern technológiáknak nem kell úgy ordítani a telefonba, mintha a vén, süket nagyanyjával beszélne. A kulcsszavakat tagoltan mondja, rendkívül lassan és hangosan beszél. – A recepciósotok, hogy is hívják? Clementine? Fogalmam sincs, hogy csinált a Stephanie-ból Clementine-t. – Meg sem várja a válaszomat, hadar tovább. – Azt mondta, egész délelıtt házon kívül voltál. Az a lényeg, hogy… apád közben vadul gesztikulál… szóval nem tudod, ki nyerte a mai meccset?

– Sajnos nem. – Kezével letakarja a kagylót, és odakiált apámnak: – Drágám, nem tudja, hagyjuk ezt… Na jó, megkérdezem. És már itt is van a vonal végén újfent. – Azt akarja tudni, ki nyerte a Bajnokok Ligája döntıjét. – Anya, azt sem tudom, milyen csapatok játszanak a döntıben, azt meg pláne nem, hogy ki nyerte meg. Kinn nem lehet angol újságokat kapni? – Dehogynem. De mindig csak napokkal késıbb, és elfelejtettük' megnézni. Egy óvatlan pillanatban sajnos elhasználtam krumplipucoláshoz. Ismét letakarja a kagylót, és apámat gyızködi. Kezd az idegeimre menni ez a háromszög játék. Minden telefonbeszélgetésünk így zajlik, csak akkor tudunk rendesen beszélgetni, ha apám nincs a közelében. – Nem tudja, szívem… akarsz beszélni vele?… akkor fogd már be. – Egyébként jól vagy, kicsim? – fordul ismét hozzám. Egy pillanatig habozok. Elmondhatnám neki, hogy a Pantiles-birtokon jártam, de a háromszög-párbeszéd egy óráig is eltartana, és nem hiszem, hogy túlélném. Azt sincs értelme elmesélni, hogy szakítottunk Robbal – hiszen arról sem tudtak, hogy járunk. Nem csupán a néhány ezer kilométernyi távolság választ el bennünket egymástól. – Nagyszerően! – hazudok. – Hogy alakulnak a dolgok veletek? – Színfalak elıtt: Káosz. Darth Vole jön hozzánk vacsorázni. Színfalak mögött: Igazából nem pont így hívják. – Kirıl van szó? – Színfalak elıtt: A helyi kínai fıméltóság. Színfalak mögött: Estére meg kell tanulnom a nevét. – Mit készítesz: angol vagy kínai vacsit? – próbálom fenntartani a beszélgetést. – Színfalak elıtt: Kínait, sajnos. Még nem tudok igazán pálcikával enni. Tegnap este mindössze három szem n'zsí tudtam megenni, de azt is csak azért, mert szabálytalankodtam. Színfalak mögött: Nem Sophie-val beszélek, hanem Isabellel. – Anya, vissza tudsz hívni jövı héten? – Tudom, amikor nincs itt apád.

– Add át neki üdvözletemet. – Szia, kicsim! Még le sem tettem a kagylót, mikor Gerald kidugja a fejét az irodájából és harsogja: – Isabel! Gyere be! Fogom a mappámat és a tollamat, s indulok Gerald irodája felé. Mivel bezárta az ajtót maga mögött, kénytelen vagyok kopogni, mielıtt belépek. Kétségbeesetten firkál a táblára. – Jól vagy? – kérdezem. – Kissé… feszültnek tőnsz. Úgy néz ki, mint egy nyuszi a reflektorfényben. – Nem, csak éber vagyok. Túl sokat éjszakáztam mostanában, és kicsit túlzásba vittem a kávézást. Milyen volt a tegnapi napod? – Jó. Röviden összefoglalom a találkozó fıbb pontjait. – Meg tudod csinálni ilyen rövid idı alatt? – Az összes többi munkát átadtam Aidannek. – Jézusom Izzy, muszáj volt? Minden eddiginél hisztérikusabbá fog válni. Mi a helyzet Boswell asszony Skandináv Jégünnepével? – Senki sem vállalja. Te sem tennéd… – Ebben igazad van – vágja rá tanácstalanul. – Azt valahogy bele kell préselni a programodba. Úgy néz ki, néhány napot a Pantiles-birtokon kell töltened. Tartok tıle, hogy a felajánlott díj nem fogja fedezni a költségeinket. – Néhány dolgot már megrendeltek máshol. Vissza akarok menni a Pantiles-birtokra, nem érdekel, menynyi munka vár ott rám. – Ha gondolod, most rögtön megcsinálom a költségkalkulációt. Lássuk, hogy megvalósítható-e az adott keretbıl. – Legalább a te kalkulációidban megbízhatok. – Köszönöm. Attól tartok, szükségem lesz egy küldöncre. – Feltétlenül fontos ez?

– Egy nagyszabású bálról van szó, ahol cirkuszt szeretnének felállítani. 500 fı étkezését kell megoldani, amire nem számítottunk, úgyhogy igazán megengedhetünk magunknak egy futárt. – Addig nyaggatsz ezzel, míg bele nem egyezem, igaz? –duzzogja. – De ne felejtsd, hogy a te fejedet vesszük, ha bármi is rosszul sül el. Elmosolyodok. Fel kell hívnom Dominicet, hogy vegyen ki néhány nap szabadságot. A jódlimeghallgatások után mindenki jódlizva akar beszélgetni, és az egész iroda úgy vihog, mintha az ovisok a bulin túl sok narancslevet ittak volna. Otthagyom ıket, és hazabaktatok. Hihetetlen elıvigyázatosságból már a metrón elıkeresem lakáskulcsaimat. Dominic a nappaliban telefonál, amikor hazaérek. Amint meglát, sietve mormol valamit a telefonba, majd lerakja. – Szia! – üdvözöl. – Milyen volt ma benn? – Szuper! Kivel beszéltél az imént? – érdeklıdöm. – Miért nem használod a vonalas telefont? – Ja, senkivel. Csak az… anyámmal. Ravasz tekintettel figyel. Dom édesanyja szorgalmas teremtés, sokat adakozik jótékonysági célokra. Lopva az órámra pillantok. Kizárt dolog, hogy hazaért volna a délutáni megbeszélésérıl, de azért bólintok. – Van elég szabadságod, hogy a futárom légy? – Naná! Már alig várom! Gondolj csak bele, Izz! Végre megláthatom a helyet, ahogy Sophie-val felnıttetek! – Nem igazán értem, hogy ez miért olyan jó neki, de elengedem a megjegyzést a fülem mellett. – Lehet, hogy felmondok egyidejőleg, még nem tudom – folytatja Dom. – Valahogy nincs kedvem már ott dolgozni. Amikor Robbal szakítottunk, Dominic tiltakozásképpen be akarta adni a felmondását. Kedves ajánlat volt, de fıbérlıként tudtam, hogy elsıként én húznám a rövidebbet. Majdnem felhívom a figyelmét rá, hogy sosem szeretett igazán Rob cégénél dolgozni, de attól tartok, ez most kıszívőség lenne. Rob említése alig ráz meg. Bármit is kell tennem a Pantiles-birtokon, jó hatással van rám.

– Remélem, Simon nem ér vissza mostanában – harapok idegesen az ajkaimba. – Tudod, Izzy… lehet, hogy már rég elfelejtette azt a buta gyerekkori esetet. – De én nem – komorodik el az arcom. – Ne aggódj. Szemmel láthatóan egy óriási felvásárlás kellıs közepén van. Minden újság címlapsztorija. Még jó idıbe telik, hogy elıkerüljön. Dominic az ég felé nyújtózik, s közben nagyot ásít. – Szerinted mit együnk a salátához, Izz? Gondolkodom. Fogynak az ötleteim. – Mit szólnál egy kis tésztához? A tiédet természetesen sajt nélkül? – javasolja Dominic. Méltányoló hangokat hallatok. Már csak néhány kilót kell leadnom. Dominic beveszi magát a konyhába. – Új nadrágod van? – kérdezem. Lenéz. – Ez? Néhány hete vettem. Gyere, mesélj a Pantiles-birtokról. Különös telefonbeszélgetések? Új ruhák? Hamarosan mesélni fog… remélem.

7. fejezet

Szerda este kiviszem rendezetlen cókmókjaimat a King's Cross-i vasútállomásra, és felszállok a következı Bury St. Edmundsba induló vonatra. Rádöbbentem, hogy reménytelenül rosszul vagyok ellátva vidéki birtokra illı ruhadarabokból. Ha Winnie nénivel sétálni indulunk, csak felkapunk valamit az ı ruhásszekrényébıl. Nem túl csini, de megteszi, bár bizonyítottan ijesztı hatással bír a tehenek, disznók és egyéb, utunkba tévedı vadállatok számára. Remélhetıleg a Pantiles-birtokon is ez a rendszer mőködik, mivel se gumicsizmám, se szabadidıruhám. Rájövök, hogy alig van csomagom. Ha elég elırelátó vagyok, Sophie-tól kérhettem volna kölcsön néhány dolgot. Dominickal összedobtuk az összes útitáskánkat, de ezeket valószínőleg tévesen nevezték el így, mivel alig fér beléjük valami. Ott álldogálok egy rakás táska mellett. Bury St. Edmundsban leszállok. Monty az állomásépület elıtt vár rám. Land Roverje igencsak lestrapáltnak tőnik a Londonban futkározó, fogságban született példányokhoz képest. Bedobálom hátra a csomagjaimat, és nem túl elegánsan behúzom magam az autóba. Ez nem egyszerő mutatvány egy rövid és szők szoknyában, de három hete ma volt az elsı nap, hogy belefértem, úgyhogy nem hagyhattam ki. – Szia, Monty! Köszönöm, hogy kijöttél elém! – Nagyon szívesen! Jól utaztál? – Igen, köszönöm. – Sajnos nem tudtam tisztább autóval jönni, a Pantiles-birtokon FIFOelv alapján dolgozunk. – Ez mintha a gumicsizma hiányát erısítené bennem. – Flo elvitte a Bentley-t.

– Flo? İ kicsoda? – kérdezem udvariasan. Furán néz rám. – Most jöttem rá, hogy még sosem találkoztál vele. – Fogalmam sincs. Nem emlékszem rá. – Ha találkoztál volna vele, biztosan emlékeznél rá! Flo a nıvérem! Elizabeth halála után költözött hozzánk. Élete nagy részét külföldön töltötte. Mikor még a Pantiles-birtokon laktál, nem nagyon látogatott el hozzánk. – Nem hiszem. Kis szünet után bátortalanul rákérdezek: – Simon hazaért már? – Tessék? Ja, nem. Még nem. Kissé megkönnyebbülve sóhajtok fel, és elıhúzom hosszú kérdıívemet. Ki kell kérdeznem Montyt az elektromos hálózatról, az alkalmazottakról és a bálhoz kapcsolódó számos triviális dologról. – Megígértem, hogy hazafelé begyőjtjük Willt is. A szarvasoknál van – jelenti be, ahogy elérjük az autófelhajtót. – Nagyszerő! – mosolygok, bár sokkal szívesebben mondtam volna, hogy – A francba! Már száguldunk is le a dombról. Elkeseredve kapaszkodók a plafonról lelógó bırszíjba, és az életemért imádkozom. A négy kerék ritkán van egy idıben a földön. Winnie néni hétvégi sofır ehhez képest. Úgy tőnik, Monty pontosan tudja, hol vannak a nagy kátyúk és hogy zökkenjen bele, ha a legtöbb idıt akarjuk a föld feletti „lebegéssel” tölteni. A világ bizonyos részein ezt fantasztikus teljesítménynek tekintik… bizonyára. Ha ezt tudom, inkább a sportmelltartómat veszem fel. Erısen zihálok, nem tudom eldönteni, hogy a kimerültség vagy a halálfélelem miatt. – Végül az utolsó utáni pillanatban megállunk. Kitámolygok az utasülésrıl, sétálok egy kicsit, majd megállok. Próbálom meggyızni a gyomromat, hogy jöjjön vissza a csizmámból. Remélem, nem fogok hányni. Nem vagyok kirobbanó formában, az biztos. Ráadásul egy rendkívül jóképő férfi sétál felém. – Jézus Mária! – kiált fel. – Tényleg te vagy az, Isabel? – Will?

Közben odaér hozzám, és barnára sült kezével megragadja a vállam, majd megpuszil. Kísértetiesen hasonlít Simonra. Jóképő, nagy szemekkel, hosszú szempillákkal és hosszú, rendezetlen barna hajjal. Az egyetlen ordító különbség az, hogy Willt személyisége sokkal vonzóbbá teszi Simonnál. – De jó, hogy újra itt vagy! Sophie hogy van? És a szüleid? – Mindenki jól van, köszönöm. Csak mosolygok és mosolygok. A világ ismét egy békés hellyé vált. – Nem hittem a fülemnek, mikor apa elmesélte, hogy visszajössz! Ráadásul rendezvényszervezıként! Ellestél egy-két trükköt a piknikeinken régen, ugye? Könyökével gyengéden oldalba bök, és én is nevetek. Monty az egyik munkáshoz sétál, és néhány szót vált vele. Will belém karol, és a kerítéshez vezet, amit akkor vizsgált, amikor megérkeztünk. – Hogy megnıttél, mióta utoljára láttalak! – Köszönöm. Te is! Magamban persze hálálkodom Domnak, amiért rávett a fogyókúrára. Magas sarkú cipım még így is jócskán belesüllyed a földbe. Ha kövérebb lennék, a derekamra csavart kötél segítségével tudnának csak a Land Roverrel kihúzni a földbıl. – Annyira örülök, hogy itt vagy! Milyennek találod a birtokot? Így élt az emlékeidben? Az elıttünk elterülı tájra mutat. Lélegzetelállító a látvány. Mesébe illı zöld, dús legelı, ısi tölgyfákkal, ameddig a szem ellát. Friss fő és nyári levegı semmihez nem hasonlatos keverékét lélegzem be. Pontosan emlékszem erre az illatra. – Csodálatos. Monty is csatlakozik hozzánk a kerítésnél. – Láttad a szarvasokat? – kérdezi, egy távoli erdısávra mutatva. Csak homályos foltokat látok. – Épp csak hogy. Mióta tartasz szarvasokat is? – Nemrég kaptuk ıket. Simon új vállalkozása. – És miért tartjátok ıket? – kérdem ártatlanul, a tengerparti szamaragolásra gondolva.

– A húsukért. – Levágjátok ıket? – szörnyedek el. Lelki szemeim elıtt már látom a kis Bambik fejét a kés alatt. Én is a lakosság azon részéhez tartozom, akik örömmel esznek húst – feltéve, ha fóliázott, tálcás húsról van szó, ami egyáltalán nem emlékeztet magára az állatra. – Másképp hogyan hoznának hasznot? – Milyen szarvasok ezek? – Nos, nem a legtökéletesebbek. Atyaúristen! Nem elég, hogy ártatlan egészséges állatokat ölnek le, Simon nyomorék állatokkal teszi mindezt, amelyek még elszaladni sem tudnak. Biztos olcsón hozzájut, gondolom magamban komoran. – Nyomorékok? Úgy érted, csökkent értelmi vagy fizikai képességőek? – suttogom. – Nincs farkuk vagy talán egyszemőek? Esetleg csak három lábuk van? – Isabel, nem úgy értettem, hogy fogyatékosok, hanem hogy színtelenek, azaz feketék – mondja Will gyengéden. Érzem, hogy elönt a forróság. Mindketten hahotázásban törnek ki. Én nem tartom ezt a helyzetet olyan viccesnek, csak nézem ıket, amint potyog a könnyük a nevetéstıl. Bátortalanul kuncogok én is, hogy ne lógjak ki a sorból. Istenem, mikor hagyják már abba? – Drága Izzy, megéred a pénzedet! Mégis mit hittél, hogy tele van a birtok tolókocsis rámpákkal? – kérdezi végül Will, levegı után kapkodva. – Nem – felelem akadozva, mintha ilyen gondolat sohasem fordult volna meg a fejemben. – Ott vannak a karámok. A K-A-R-Á-M-O-K Isabel, tudod, ahol alszanak. Nem akarom, hogy ópiumbarlangra vagy valami hasonlóra gondolj. – Hahaha… – Na jól van, menjünk vissza a házba. Farkaséhes vagyok. Will elégedetten dörzsölgeti a kezét. – Remélem, Delaney asszony valami különlegeset fızött a tiszteletedre, Izzy. – Hát… én errıl nem vagyok meggyızıdve.

A házba visszaérve Will felviszi az emeletre a csomagjaimat, Monty pedig egy hatalmas pohár bort tölt, míg én a kutyusokat simogatom. Delaney asszony sárgarépát pucol a mosogatónál, ezért udvariasan megkérdezem, hogy segíthetek-e. Jutalmam egy óriási tál pucolandó bab. Monty a falnak támaszkodik, és még most is cseveg. Will ledobta koszos ruháit, és most frissen vasalt ingben és koptatott farmerban van. Egy hölgy kíséretében tér vissza, gondolom ı lehet Flo. Amint belép a terembe, karját szélesre tárja, ami ıszintén szólva kissé ijesztınek tőnik. Felém sétál, még mindig kitárt karokkal, a vállamra teszi kezét és megpuszil. – Isabel, kedvesem! Már annyit hallottam rólad és a családodról! Nagyszerő, hogy végre személyesen is megismerhettelek! Csodálatos fátyolos hangja és romantikus illata van, talán jázmin és ilang-ilang keverékét viseli. Hihetetlenül sok, ısz haja van, óriási kontyba tőzve, de néhány tincs szabadon övezi arcát. Ruháit a párizsi kifutókon is megirigyelhetnék, fenségesen könnyed anyagokból készültek. Nyakában egy óriási türkizkék kı virít, kezén karperecek és győrők tömkelege. A legegzotikusabb teremtmény, akit életemben láttam, pedig a munkám során valóban érdekes embereket ismerhetek meg. – Sajnos nem tudtam itt lenni, amikor megérkeztél. Kinn sétáltam az erdıben, és elvesztettem az idıérzékemet. A bogarak párzását figyeltem. Elbővölı. Láttál már ilyet? – Nem, szerintem még sosem. – Csodálatos. Egyfajta táncot járnak. Legközelebb neked is megmutatom! – Nagyszerő! – Ragaszkodom hozzá, hogy a fiúkhoz hasonlóan te is Flonak szólíts. Végtére is családtag vagy! Boldogan elmosolyodok. Miután végeztem a babbal – ami a konyhában töltött gyakorlat után semmiségnek tőnt – kiosonok a mosdóba valami ürüggyel – mintha csak a sminkemet szeretném felfrissíteni. Flo mellett határozottan slamposnak érzem magam. – Csak kiszaladok a mosdóba! – szólok. – Még mindig a…? – Nem, Izzy. Leköltöztették a fenébe.

A könyvtár mellé. Mikor visszatérek, Delaney asszony már tálalja is a coő au vin-t a tányérokra, Will megteríti az asztalt, rátesz néhány alátétet, a konyhai törlıpapírból szalvétát hajtogat, majd egy kupacba halmozza az evıeszközöket. Monty rám néz: – Izzy, ugye megbocsátasz a családias légkörért? Tudom, hogy Elizabeth teljesen ledöbbenne ezen a lezserségen! – Persze, teljesen jó lesz így – tiltakozom – nem akarok semmi felfordulást okozni! Kedves tıletek, hogy egyáltalán megengedtétek, hogy néhány napot itt töltsek! Nagyon tetszik az egész családias lazaság, és nemcsak azért, mert egész nap az ellenkezıjét látom és tapasztalom. Leülünk, és miután körbeadtuk a zöldséget és az evıeszközöket, a fı téma a jótékonysági bál lesz. – Azt kell, hogy mondjam: szörnyen izgatott vagyok! – vallja be Flo. – De mi lesz a következı lépés, Flo? – szakítja félbe Will. – Simon már egy ideje mondogatja, hogy a Pantiles-birtokból több kereskedelmi bevételt is ki lehet szedni, de ha egyszer elindul a lavina, senki sem állíthatja meg! Már vízisíelést is tervez a tóra! Egy motorcsónakot is vett hozzá! Mi lesz a következı vad ötlete? Talán egy vidámpark létrehozása? – Simon sosem tenne ilyet! – Ebben ne legyél olyan biztos! – Pontosan mikor jön haza? – kérdezem két falat között. A vacsora fantasztikusan finom, különösen a hét során elfogyasztott salátahegy után. Elismerıen mosolygok Delaney asszonyra. – Az elıbb beszéltem vele telefonon. Jelenleg éppen Chicagóban van – meséli Monty. – Valamikor jövı héten jön haza. Még nem tudta pontosan megmondani, hogy mikor. Hihetetlen, de máris elillan a jókedvem. Olyan, mintha magamnak akarnám megtartani a családot, erre nem hazajön és elrontja az egészet! – Ez a felvásárlás teljesen felırli! – Múlt héten jelentették be, ugye? – kérdezem, mintha csak az újságban olvastam volna. Valójában Stephanie-tıl kértem bennfentes információt, mielıtt eljöttem volna az irodából. Így legalább nem virít rólam a tájékozatlanság. – Egy termelı vállalat, ugye?

– Ezért van az Egyesült Államokban. A részvényeseket akarja meggyızni, hogy ruházzák rá a részesedésüket – sorolja Monty. – Erıszakos átvételrıl van szó. – Ez egészen pontosan mit jelent? – Nos, nem vagyok a téma szakértıje. Simon valami olyasmit mondott, hogy olyan felvásárlást jelent, amikor a céget akarata ellenére vásárolják fel. – Ez törvényesen végrehajtható? Hogy lehet egy vállalatot akarata ellenére megvásárolni? – Ez tipikusan Simonnak való munka. A cégeket is kicsinálja… Ha a részvények többsége a kezedben van, tetszés szerint bármit megtehetsz. Simontól eltérıen nem vagyok üzletember, de azt értem, hogy cége a tızsdén vásárolt az adott cég részvényeibıl. Egy adott százalék elérése után be kell jelenteniük az erıszakos felvásárlás szándékát – ezért született a sajtócikk. Most megkörnyékezi a további részvényeseket, és a tızsdei árfolyamnál lényegesen kedvezıbb ajánlatot tesz részvényeik felvásárlására. – Ezek az emberek el fogják adni Simonnak a részvényeiket? – Nem kötelesek, de az általa megvásárolni kívánt vállalat pénzügyi nehézségekkel küzd. Nemrég hatodik alkalommal jelentették be, hogy komoly pénzügyi problémáik vannak, ezért értelemszerően a részvényárfolyam is zuhanásnak indult. Hosszú távon a cég csıdbe juthat, és akkor a részvényesek semmit sem kapnak az értékpapírjaikért cserébe. Jobban járnak, ha most eladják azokat Simonnak – vonja meg a vállát Monty. – De miért akar Simon egy kátyúban lévı vállalatot megvásárolni? – Mert lát benne fantáziát, még fel tudná futtatni. Azt hiszem, a vállalat jövıbeli nyereségének egy részét ajánlja fel a részvényeseknek. Nyilván sok változtatásra lesz szükség. Elsı lépésben ki kell tenni a teljes vezetıséget az összes igazgatóval együtt. Ha a cég újra nyereséges lesz, a részvényárak felmennek, Simon fokozatosan eladja részvényeit – óriási árfolyamnyereség realizálása mellett. Nem kis vállalkozás: Simon cége számos bank támogatását élvezi, és a reklámügynökségek számlái milliós összegre rúgnak.

– Milliókra? – visszhangzóm hitetlenkedve. Ezek a ravasz EU-politikusok az éj leple alatt lírára változtatták a pénznemünket? – Óriási összeget akaszthat belıle, az eddigi legnagyobb fogása lehet. Persze nagyon kockázatos is egyben… – kortyol bele a borba Monty. – Megkértem Tomot, hogy éjszakára zárja be a kapukat – mondja Will. – Az újságírók már a ház körül szaglásznak. A múltkori cikkben Delaney asszony szavait idézték! – Soha többé nem állok szóba újságírókkal – mondja Delaney asszony komoran. Akaratlanul is összerezzenek. Annyira sajnálom ıket. – Csak annyit mondtam nekik, hogy fogalmam sincs arról, Simon mikor jön haza. – Izzy, ha jövı héten Simon hazajön, ne hozd szóba ezeket a dolgokat, kérlek! – esedezik Flo, aki nyilván unja már a témát. –Mesélj inkább a bálról! Hallottam, hogy cirkuszt akarnak felállítani itt! Sokat nevetünk az este során. Még Delaney asszony is néha felfelé kerekíti a szája szélét. Folyik a bor és fogy a sajt. Will és Monty kirobbanó formában vannak. Éjszakára nem húzom össze a függönyt. Felesleges – itt nincsenek utcai lámpák, amik megzavarnák álmomat. Bemászok a hatalmas ágyba, és az államig húzom a takarót. Nézem a hatalmas tölgyfák ringadozását a távolban, és hallgatom a baglyok huhogását. Bármilyen nyomorúságos hónap áll mögöttem, mégis boldognak érzem magam. Belebújok a jó meleg ágyba, és lehunyom a szemem. Nyugodttá tesz a tudat, hogy a város mocska és zaja helyett az angol paradicsom zöldjére ébredhetek. Ráadásul Simon sem jön egyelıre haza, hogy tönkretegye ezt az álmot.

8. fejezet

Másnap hajnali hatkor arra ébredek, hogy Monty fel-alá járkál és természetesen azt szeretné, ha mások is vele tartanának – alvás helyett. Már rég elfelejtettem ezt a szokását… Bizonyára felmerül önben a kérdés, hogyan tud egyetlen ember egy teljes házat felébreszteni, különösen egy ekkora kúriát. Nos, egész egyszerően. A „Tegyünk Mindenkit Szerencsétlenné” klub tagjai is tanulhatnának tıle – elsı pont: csapj be minden ajtót, függetlenül attól, hogy átmész-e rajta vagy sem. Ezután kapcsolj be minden fellelhetı televíziót és rádiót, és dúdold hangosan a dalokat. Mellette persze dobolhatsz is, de nem kell feltétlenül odafigyelned a ritmusra. Ha azt akarod, hogy mindenki felhúzza az orrát, fogd a hordozható rádiót, és mindenkinek az ablaka elıtt próbálj néhány új trükköt tanítani a kutyádnak. Húsz perc után arra a megállapításra jutok, hogy ezt nem lehet tovább kibírni. Résnyire nyitott szemmel kitámolygok az ágyból. Általában pólóban alszom – szívesen lennék én is amolyan selyemköntösben tündöklı csodanı, de reggelre mindig rájövök, hogy a pántok mélyen bevágtak a bırömbe. Kész csoda, hogy a vérkeringésemet nem szorította el. Az elsı kezembe akadó ruhadarabot megragadom – ez pont az elızı napi szők szoknya lett – és lemegyek a szalonba egy kis teáért. – Jó reggelt, Isabel! – köszönt a makulátlanul öltözött Will. Szemmel láthatólag már órák óta ébren van. Elnyomok egy ásítást, és kicsit tágabbra nyitom a szemem. Nem számítottam rá, hogy találkozni fogok valakivel. – Jó reggelt! – mormolom. Zavarban vagyok kissé eklektikus hálóruhám miatt. Pólómon a rendezvényszervezık egész éjjel talpon vannak felirat díszeleg… Gerald

gyártatta a tavalyi karácsonyi partira. Nem feltétlenül ilyen benyomást szerettem volna kelteni Willben. – Pont kávét fızök. Kérsz te is? – kérdezi a konyha felé sétálva. A nyomában baktatok. Azonnal kutyák tucatjai ugranak nekem, majdnem a földre terítenek. Szerencsére sikerül megkapaszkodnom a konyhaasztalban, kihúzok egy széket és rázuhanok. – Miért keltél fel ilyen korán? – kérdezem. – Nincs elég emberünk a birtokon. Simon mindig morgolódik a munkabérköltség miatt, ezért kénytelen vagyok túlórázni. Van kedved este kirándulni egyet? – Nagyon jól hangzik! – kiáltok fel lelkesen. Hátat fordít nekem, míg elkészíti a kávét. Kihasználom a pillanatot. Átgereblyézem a hajamat és letörlöm a szemem alatt elkenıdött szemfestékmaszatot. Az asztalra teszi a kávéstálcát. Ráncolom a homlokomat, amint észreveszem a poháralátétek égbekiáltó hiányát. Vajon Delaney asszony mindkettınket meglincsel ezért? – Apa ébresztett fel? – kérdezi, miközben kiveszi a tejet a hőtıbıl. – Nem, már fenn voltam. – Tudom, hogy ı volt. – Na jó, igazad van. Még most is hallom Monty hamis énekét a kertbıl. Töltök a kávéból. – Monty mesélte, hogy sokat utazgattál. – Igen. Amikor befejeztem az iskolát Cirencesterben, azonnal nyakamba vettem a világot. – Cirencester – ez milyen iskola volt? – Mezıgazdasági Fıiskola. Világéletemben farmer szerettem volna lenni. A kézimunkát szeretem. Kétértelmőén mosolyog, és felhúzza a szemöldökét. Istenem, fél hét van, és még bele sem néztem a tükörbe, a fogaimat sem mostam meg. Vajon vidéken más is így csinálja? A kávésbögre fülével játszom. – Jártál egyetemre, Izzy? – kérdezi Will. – Igen. Nottinghambe. De én utána nem utazgattam. Addigra már elegem volt belıle.

– Sophie-val sokat költöztetek, ugye? Nézd, meg kell etetni a szarvasokat. Ha van kedved velem tartani, bújj bele valami kényelmesebb ruhába. Akkor folytathatnánk a beszélgetést. Nagyon tetszik a pólód, de valami melegebb ruhára lenne szükség. Nyolcra simán visszaérünk. Egy másodpercig habozok, majd bólintok. Tíz perccel késıbb szabadidıruhában és sportcipıben érek vissza a konyhába. Will keres nekem egy pár gumicsizmát a szekrényben, és kilépünk a friss hajnali levegıre. Szénaáztatás és a gabonák lemérése közben helyrekerülnek a kirakósjáték darabjai, ami az elmúlt évek eseményeit illeti. Gyerekként nem jöttem ki különösebben jól Willel, de mindig viccesnek és sármosnak tartottam. İ volt az, aki mindig veszélyes ötletekkel jött elı, és egytıl-egyig meg is valósította azokat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó társaság lehet. Ígéretéhez híven Will fél kilenc után kitesz a háznál, és vacsoráig elbúcsúzik. A hátsó ajtón át sétálok be a konyhába. Iszonyúan bőzlök. Egy éles hang förmed rám: – Hello! Kicsit büdös vagy. Elragadó. Egy alacsony, vörös hajú, cserkészruhás fiú ül az asztalnál. Egy pohár tej és némi reggeli van elıtte. Hajszínét illetıen nem az ıszi falevelek rozsdabarna színére gondolok, hanem fénylı, foszforeszkáló narancssárgára. – Hello! Te ki vagy? – Harrynek hívnak. Ennél kicsit több információra vártam, de ennyi jutott. – Isabel vagyok. – A rendezvényszervezı – fejezi be magabiztosan. Jól értesültnek tőnik. – Elvágtad a kezed. Lenézek a Will hófehér zsebkendıjébe burkolt kezemre (micsoda úriember, nem hagyta ám konyhai papírtörlıbe betekerni). A kerítésen akartam átugrani, hogy felvághassak atlétikai képességeimmel… Kis vágás volt, de folyamatosan vérzett. – Igen, a szögesdrót kerítés volt a hibás. – Akarod, hogy kitisztítsam a sebed? Végeztem egészségügyi tanfolyamot.

– Nem, köszönöm. – Biztos? – Igen. – Kiszívjam? – Micsoda? – Kígyóharapásnál igen hatásos. – Sok kígyóharapásos esettel találkoztál itt a Pantiles-birtokon? – kérdezem, elvégre ideje kideríteni a birtokon állomásozó kígyópopuláció méretét. – Mióta Geoffrey Stoats ráült egy viperára a kiránduláson, ezt is bevették a tanfolyami anyagba. – Szegény Geoffrey. – Hát, jól feldagadt a feneke. Majdnem akkora lett, mint… (Harry tekintetével hasonló mérető tárgyat keres a szobában)… mint a tiéd. Komoly arckifejezéssel, tágra nyílt szemekkel néz rám, biztos benne, hogy kiválóan illusztrálta érvelését. – Valóban? Csodálkozom, hogy egyáltalán túlélte – jegyzem meg szárazon. – Én is – kortyol bele a tejbe Harry, szemmel láthatólag megfeledkezve a tapintatlanságáról. Istenem, kis csevegésünk után már azon sem lepıdnék meg, ha kint egy sor lánycserkész várna arra, hogy ez az ékesszóló sármır levegye ıket a lábukról. Delaney asszony lép be a szobába. – Remélem, Harry nem alkalmatlankodott – mosolyog rám ajkát lebiggyesztve. A konyhai mosogató alól elkezdi kiszedegetni a keféket és vödröket. – Nem. Egyáltalán nem. Harry…? – Igen, a fiam. Most már minden világos. Harry nyilván édesanyja csodálatos természetét örökölte. Remélhetıleg édesapjától az égıvörös hajkoronán túl mást is örökölt. Most, hogy belegondolok, még nem láttam itt a házban olyan férfit, aki Delaney asszony férje lehetne. Esélyem sincs a további kérdezısködésre, mivel Delaney asszony egyértelmően érezteti velem, hogy semmi közöm a dolgaihoz. Forró vizet enged a vödörbe, miközben Harry megissza a maradék tejet.

– Szünet van a suliban, Harry? Boldogan bólint. – Jövı héten kezdıdik a gyakorlat. Le akarom gyızni az egyik osztálytársamat. Tavaly majdnem ötven fontot keresett. Adsz majd nekem munkát? – Persze, biztosan találok majd valamit. – Harry, hagyd már békén Serranti kisasszonyt! – vág közbe édesanyja, aki közben elkezdte felsikálni a konyhapadlót. – Ó, egyáltalán nem zavar. Kérem szólítson egyébként Isabelnek. – Rendben, Isabel – egyezik bele komoran. – Mindketten itt laktok a házban? – kérdezem elgondolkozva. – Anya szobája az enyémmel együtt az épület keleti szárnyában van. De többnyire nem vagyunk ott. Inkább itt eszünk Montyval, Floval és Willel. – Elég volt, Harry. A fenébe, pont most kezdett érdekessé válni a történet. Tehát nincs itt az apja. Sajnos kifogytam a gond nélkül feltehetı kérdésekbıl. – Felmegyek átöltözni – mondom csak úgy magamnak, és a hátsó lépcsı felé somfordálok. Delaney asszony hosszan utánam néz. Próbálok nem rálépni a frissen mosott padlóra. Lábujjhegyen ugrándozok, ami nem sokat segít, de legalább úgy tőnik, mintha kínosan vigyáznék a munkájára. – Hoppá… bocsánat….öööö…. elnézést – lihegem. Csak félúton döbbenek rá, hogy használhattam volna a konyha túloldalán lévı elülsı lépcsısort is. – Már majdnem félúton jár – jegyzi meg Delaney asszony szarkasztikusan, mikor megállok, és bizonytalanul rápillantok. Be kell vallanom, hogy nem igazán szeretem, amikor valaki sértıdötten motyog maga elé. – Ráadásul a gumicsizmájában – suttogja alig hallhatóan. – Igaza van. Elnézést. A hátsó lépcsıhöz futok, leülök a legalsó lépcsıfokra, és próbálom lerángatni lábamról a gumicsizmát. Úgy tőnik, ráolvadt a lábamra. Majdnem megkérdezem Harryt, hogy milyen érdemei vannak a csizmalehúzás területén, de hirtelen lejönnek, és én hálásan elrohanok. Szobám biztonságában végre lezuhanyozok, és munkaruhába bújok: fekete

szoknyát és piros felsıt választok ki. Néhány ecsetvonás – ami sérült ujjal nem kis mővészet –, összeszedem az irataimat, és irány a konyha. A földszinten idıközben Monty és Flo már a reggelizıasztalnál ülnek – Harry és Delaney asszony társaságában. Monty a reggeli lapot olvasgatja. Valószínőleg rögtön a gyászjelentésekhez lapozott, mert hirtelen felkiált: – Úristen Flo! Josephine Bradshaw meghalt! – Jo Bradshaw? Meghalt? Biztos vagy benne? – Remélem, mivel eltemették. – Jó reggelt! – köszönt Flo. Monty is lejjebb engedi az újságját. – Izzy! Szép napot! Jól aludtál, kedvesem? Remélem, nem fáztál! Kérsz még egy kutyát? – Nem, köszönöm. Elég meleg volt. – Jasper bármilyen forró vizes palackon túltesz. – Észben fogom tartani… – Mit csinálsz ma, Izzy? A báli terveken dolgozol? – horkan fel valaki a mosogatónál. Mindannyian odanézünk. Delaney asszony ártatlan arccal mosogatja az edényeket háttal nekünk. Visszanézek Montyra. – Montyval együtt a jótékonysági egylet képviselıit fogadjuk – válaszolom. – Milyen izgalmas! – kiált fel Flo. Újabb horkantás Delaney asszony irányából. Ez felháborító. – Izzy, pirítóst kérsz vagy inkább gabonapelyhet? – kínál Monty. Ismét a mosogató felé pillantok. Semmi hangeffektus? Gabonapelyhet veszek. Pontban kilenckor megérkeznek a vendégek. Montyval együtt az elegáns, halvány rózsaszínő szalonban fogadjuk ıket, melynek, a legtöbb szobához hasonlóan, egyik falát impozáns kandalló díszíti. A helyiség olyan hatalmas, hogy több kanapé és dohányzóasztal is van a különbözı sarkaiban. Egyik végén óriási erkélyajtók nyílnak a teraszra. Gyermekként soha nem jöhettünk be ide, mivel telis-tele van törékeny porcelánnal és egylábon, bizonytalanul ingadozó kecses asztalkákkal. Valaki elırelátóan egy vázányi rózsát szedett a kertben, és a kandalló elıtti kis asztalra tette.

Delaney asszony bevezeti a jótékonysági egylet képviselıit, akiket állva fogadunk. Aggódva követem a tekintetemmel, amint elhagyja a szobát. Félek, hogy alkalmasnak találja a pillanatot egy gúnyos megjegyzésre vagy valamilyen alkalmatlankodásra. Szerencsére incidens nélkül távozik. Mindenkit bemutatnak mindenkinek – a hölgyeket Rose-nak és Marynek hívják –, és leülünk. Nem sok idım volt, hogy felkészüljek erre a tárgyalásra, de összekapartam néhány menümintát. Még a cirkusztéma kidolgozására sem volt igazán lehetıségem, de az ügyfelek elvárásainak biztos tudatában ez is bizonyára sokkal könnyebb lesz. – Vágj bele, Izzy – mondja Monty. – Te tudod, mit szeretnél kérdezni. – Tudom, hogy szorítja az idı, Isabel – vág közbe Rose, mielıtt szóra nyithatnám a számat – de reméljük, hogy ötleteink nagy része mégiscsak megvalósítható. – Én is remélem – mosolygok. Rose és Mary egy nagy, gyermekekkel foglalkozó jótékonysági intézményt képviselnek. Még sosem dolgoztam ilyen céggel. Ha elégedettek lesznek, talán állandó megbízást kapok tılük. – Sajnos a rendezvényszervezınk az elızı helyszín alkalmazottja volt – folytatja Rose. – Annyira hálásak vagyunk, hogy Monty révén megismerhetjük önt, különben nem tudom, hova kaptunk volna. Ez a birtok megmentette az életünket! – Megkérdezhetem, hogy mi történt az elızı helyszínnel? Miért mondták le a rendezvényt? – Kisebb tőz ütött ki a konyhájukban. Szerencsére senki sem sérült meg, de néhány berendezést le kell cserélniük, ami valószínőleg a bálig nem fog megtörténni. A sok vendég miatt úgy gondolták, hogy jobb lesz új helyszín után néznünk. – Monty mesélte, hogy ötszáz vendéget várnak. Ennyien igazolták vissza a részvételi szándékukat? – Már több mint ötszáz jegyet eladtunk, fıleg nagyvállalatoknak – válaszolja Mary. – A rendezvényig ez a szám felmehet akár ötszázötvenre is. – Van valamilyen elképzelésük a fogásokat illetıen? Összeállítottam önöknek néhány menümintát.

A mappámért nyúlok. Nagyjából húsz percig a menüt tanulmányozzuk… Monty vezetésével éles vitát folytatunk a vegetáriánus és ételallergiás vendégekrıl. – Megbeszéljük a cirkuszt is? – kérdezem végül. – Ez fontos lehet a többi program miatt. – Nos, a megbízott sátras cég hoz néhány bővészt és zsonglırt, és a másik helyszínen voltak szórakoztatóiparban dolgozó emberek. Majd elkérem a telefonszámukat. – Köszönöm. Hogy akarják letenni a sátrakat? Főrészporgyőrőt tegyünk középre az elıadóknak, és köréállítsuk az asztalokat? – Az csodálatos lenne! – sóhajt fel Mary. – Gratulálok, Izzy. Nincs még elég dolgod egyébként is, még holmi főrészport is kitalálsz. Legközelebb már elıadóként is jelentkezni fogsz? – Lehetne egy rögtönzött cirkuszigazgatót is kérni piros frakkban és cilinderben? – Áss csak tovább, Izzy. – Mi a helyzet a fényes fekete csizmákkal? – kiált fel Rose izgatottan. Monty aggódó pillantást vet rá. Sajnos pillanatnyilag nincsenek túl jó ötleteim. – Jegyszedınık? Vacsora után osztogathatnának pattogatott kukoricát és fagyit. Esetleg vattacukorgép? – Évek óta nem ettem vattacukrot! – A lehetı leggyorsabban szükségem van az elıadók elérhetıségeire. Talán még egyet hozzávehetnénk: egy asztaltól asztalig sétáló bővészt vagy karikaturistát. Milyen korosztályba tartoznak a vendégek? – Majd megkérdezem a jegyárusítókat – írja fel Rose a naptárába. – Rendben. Mi a helyzet az aperitiffel? – Valami vicceset szeretnénk! – Semmi gond! Sokféleképpen meg lehet oldani. Például mini pezsgısüveg szívószállal? Vagy inkább egy koktélbár? Majd összeírok néhány javaslatot. – Köszönjük! Nagyszerően hangzik! Megbeszéljük az asztali dekorációt, az ültetési tervet, az étkészletet, az italokat, az öltözıt, a mobil vécéket és még száz apróságot, ami egy ilyen

bálnál elengedhetetlenül fontos. Rengeteg munka lesz vele… Egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy vajon Dominickal megbírkózunk-e ezzel? Miután jövı hétre idıpontot egyeztetünk a hölgyekkel, Monty kikíséri ıket. Bár igen szőkös keretbıl gazdálkodhatok, mégis mindig minden rendezvénybıl a maximumot akarom kihozni. Befejezem a jegyzetelést, és az erkélyajtóhoz sétálok. Három hét múlva egy ötszáz férıhelyes óriássátor áll majd itt a gyepen. Az utolsó ilyen mérető rendezvényt egy évig szerveztem, és az ügyfél édesanyja a mai napig képeslapot küld a születésnapomra. Aggódva harapdálom a szám szélét. – Ez rengeteg munkának tőnik, Izzy! Meg tudod csinálni? –szakítja félbe gondolataimat Monty. – Végül is Dominic is itt lesz. A futárom – magyarázom. Monty észreveszi csüggedt arckifejezésemet, hozzám hajol, és megsimítja a karomat. – Ne aggódj, Izzy. Segíteni fogunk mindannyian. Tudom, hogy túl sokat kérünk tıled. Szívesen adnék melléd segítıket, de sajnos más célokra kell fordítanunk a bálból befolyó összeget. – Tényleg? – kérdezem megdöbbenve. – Simon nem ad túl sok pénzt a háztartásra, és Delaney asszonynak szüksége van néhány új konyhagépre. A hőtı gyakorlatilag bármelyik pillanatban széteshet! Remélem, hogy Simon engedélyez némi költekezést. – Monty nagyon kellemetlenül érzi magát. – Tudod egy idegennek nem mesélnék el ilyen dolgokat, de te mindig közel álltál a családhoz. Ezért könnyebbültem meg, amikor megtudtam, hogy te fogsz jönni… – Szavai elhalnak, és csalódottan néz le használt, de fényesen csillogó cipıjére. Hirtelen fellobban Simon iránt érzett haragom, amiért ilyen nyomorúságos helyzetbe hozta édesapját. – Ne aggódj! – nyugtatgatom elszántabban, mint valaha. –Megoldjuk, bármi történjen is.

9. fejezet

A nap hátralévı részében a könyvtárban dolgozom, próbálom formába önteni a jótékonysági bált. Este hat órára jár az idı, mire eszembe jut, hogy Will el akart vinni kirándulni, és Winnie néni is átjön vacsorára. Lezárom a laptopomat, és felrohanok átöltözni. A hallban megállok, és egy percig szótlanul bámulom a kandallót. Van benne valami zavaró, de nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Furcsa érzés a gyermekkorom jelentıs részét kitevı házban dolgozni. Látni a szekrényeket, amikbe elbújtunk, a szobákat, ahol játszottunk. Különösen bizarr, hogy a szobák nagy része az elmúlt tizenöt év során alig változott. Az ültetési terven és a programon töröm a fejem, amikor véletlenül észreveszek egy horpadást a falon: még Simon golfütıjétıl keletkezett kb. húsz éve. Vagy az erkélyajtóban lévı csereüveg: emlékszem, milyen szilárdan hittük, hogy amennyiben elég gyorsan nekifutunk, egy másik világba léphetünk át rajta, mintha idıkapu lenne. Milyen más érzéseket vált ki ugyanaz a hely… ez nagyon zavaró. Mikor felérek, nesztelenül átsuhanok a hallon, és tennivalóimat átgondolandó, elnyúlok egy kád meleg vízben. Ezután vászonnadrágba bújok, magamra rántok egy V-nyakú felsıt és egy hímzett kardigánt, gyorsan felfrissítem a sminkemet, parfümfelhıbe burkolózom, majd lesietek a többiekhez. Körülnézek óvatosan a konyha körül, tudni akarom, hogy Delaney asszony itthon van-e, azonban az egyik kutya odaszalad hozzám, és elkezd csaholni – máris elárult. Szerencsére Delaney asszony nincs itt. Valószínőleg az emeleten a woodoo-babámba szurkálja a tőket. Finom illat

tölti be a levegıt. Remélem, hogy a mi vacsoránké, nem pedig a kutyáké – szerintem sokszor százszor jobb ételeket esznek, mint mi. Harry és Will az asztalnál ülnek. Nagyon vadnak tőnı, számomra ismeretlen játékot játszanak. Harry ahelyett, hogy óvatosan ellenırizne minden egyes téglát, majd finoman kihúzna egyet, egy öt másodperces blokk áll rendelkezésére, hogy eldöntse, melyiket is szedje ki. Szemmel láthatóan az is a játék elengedhetetlen részét képezi, hogy a kiszedett téglákat a vállukon át hátradobják. A kutyák már minden lehetséges búvóhelyet elfoglaltak, beleolvadtak a szekrényekbe, gumicsizmák mögött lapulnak, az asztal alatt húzták meg magukat. – Szia, Izzy! – köszönt Will. – Mindjárt legyızöm Harryt, aztán máris a tiéd vagyok. Addig válassz magadnak egy szimpatikus gumicsizmát. – Ráérsz – nyugtatom meg. Átmegyek a tárolóba, begyőjtöm a szarvaslátogatásnál használt csizmát, és belebújok. Will közben hagyja, hogy Harry nyerjen. Felkel az asztaltól, a farmerzsebébe túr, és egy pénzérmét nyújt át az elégedett Harrynek. – Ígéretem szerint még egy font a nyári keresetedhez, Harry. Keményen kialkudtad. Harry sugárzik a boldogságtól. – Indulhatunk, Izzy? Jó éjszakát kívánunk Harrynek, és a hátsó ajtó felé indulunk. – Édesapád meghívta Winnie nénit vacsorára, úgyhogy nyolc körül vissza kell érnünk – emlékeztetem. – Nem gond – feleli Will könnyedén. – Remélem, nem ugyanattól az oktatótól tanultál vezetni, mint édesapád… Megfontoltan haladunk a sáros úton. Will rám néz és elvigyorodik. – Nem! Ijesztı élmény volt, ugye? Nézd csak, ott egy régi főrészmalom. Régebben a Pantiles-birtoknak saját faipara is volt. – És most? – Az erdészet kijön, és elvégzi a kért munkát, majd eladja nekünk a végterméket. A birtok területének egyik felét erdı borítja. – Mi a helyzet a másik felével?

– Nagyrészt helyi farmereknek adtuk ki haszonbérbe. A maradékon mi gazdálkodunk. – Élvezed a birtok igazgatását? – Élvezném, ha tényleg az enyém lenne. – Hogy érted ezt? – Simoné az egész. – Az egész? Ez nem tőnik igazságosnak. – Igen, az egész. Mindent az elsıszülött fiútestvér örököl. Hangjába mintha keserőség vegyülne, de ezért aligha hibáztathatom. Rám néz, és megvonja a vállát. A sáros út végére érünk, átmegyünk egy fakapun, majd kiérünk egy macskaköves útra. Will mutat egy másik utat is: – Nagyjából tíz kis ház van arrafelé. Sajnos a bérlık egy része holnap kiköltözik, mivel Simon kilakoltatta ıket. Nem akarok arra menni, mert félı, hogy megdobálnak bennünket rothadt paradicsommal. – Miért tette ki ıket az utcára? – Állítása szerint kevés bérleti díjat fizettek. Ezek a családok már hét éve boldogan éltek itt… – Istenem, ez kicsit kegyetlennek tőnik. – Szerintem is az, de ismered Simont. – De még mennyire, hogy emlékszem a viselkedésére. – Keményen bánt veled gyermekkorunkban, igaz? Rám pillant. Megvonom a vállam, és próbálok úgy csinálni, mintha nem emlékeznék már azokra a régi dolgokra. – Gondolom. Balra kanyarodunk a macskaköves útról, és ismét egy fakapu elıtt állunk. Lelkesen kiugrok az autóból, hogy kinyissam a kaput. Szeretném megmutatni, hogy egy városi lány is kiválóan elboldogul vidéken, de annyira koncentrálok arra, hogy lenyőgözzem Willt, hogy nem figyelek a talajra, és egy tehénlepényen landolok. – Fúj! Olyan lett a csizmám! – siránkozok. Will odahajol hozzám, és elmosolyodik. – Ne haragudj, Izzy! Itt terelik át a teheneket. Elfelejtettem mondani neked. De ne aggódj, vidéken mindenki ilyen szagokat húz maga után…

A fekália szaga elsıbbségért viaskodik elegáns parfümömmel, majd rövid csata után simán gyız. Komor arcot vágok. Miért kell itt vidéken mindennek ilyen büdösnek lenni? – Egy darabig küzdök a kapuval – minimum asztrofizikusnak kéne lennem ahhoz, hogy ki tudjam számolni a bonyolult csappantyú nyitási együtthatóját. Will végül odasétál hozzám, és egyetlen pöccintessél kinyitja a kaput. Végre folytathatjuk utunkat. – Mi történt a rengeteg lóval, amit édesanyád tartott? – kérdezem, nyugtázva az üres istálló látványát. – El kellett adni mindet. Túl drága mulatság lovakat tartani. Simonnak köszönhetıen igencsak szők keretbıl gazdálkodunk, és most ı kezeli a család pénzügyeit. Természetesen arra futja a családi kasszából, hogy egy óriási BMW-t tartson az udvaron. Ezt senki sem használhatja, annak ellenére, hogy a családban mindenki az éppen elérhetı autóba ül be. Elképesztı, hogy a gazdag emberek mindig a legzsugoribbak. – Micsoda szégyen! – Nekem is hiányoznak. Ezt a földterületet egészen a mezıig bérbe adjuk – mutat a horizonton a távolba. – Simon rögtön középiskola után itt kezdett dolgozni? – Nem, elıször egyetemre ment. – Melyikre? – A Cambridge-i Egyetemre természetesen. A második évben befejezte. – Miért? – Anya akkor halt meg. Apa az egész birtokot Simonra irattá át, attól tartott, hogy anya támogatása nélkül képtelen lenne egyedül irányítani. Azt szerette volna, ha Simon elıször lediplomázik, azonban Simon úgy döntött, nem vár addig. Egyszerően összecsomagolt, és hazajött. Alig várta, hogy belevághasson, mégis hamarosan az üzleti életbe nyergelt át. Untatja a Pantiles-birtok. Körülnézek a gyönyörő vidéki tájon, a zöld erdı a lenyugvó nap fényében és melegében fürdik. El sem tudom képzelni, hogyan untathat valakit egy ilyen látvány.

– Miután visszatértem világ körüli utamról, Simon úgy döntött, hogy szüksége van valakire, aki igazgatja a birtokot. Én lettem a szerencsés kiválasztott. Remélem, egy nap saját farmom lesz. – Nem kaphatnád meg a birtokon lévı farmot? – Talán bérletre – sóhajt fel. – Soha nem osztanák fel a Pantiles-birtokot. Ez nem tisztességes, de meglehetısen ésszerő döntés. A birtok értéke egyben a legnagyobb. – Ez nagyon gyakorlatiasan hangzik, éppen a te szádból. – Mi mást mondhatna egy másodszülött fiú? Elérjük a falut, Will áthajt a másik oldalra, és kiugrik az autóból. Én is követem. A smaragdzöld gyepen sétálunk. Will integet néhány embernek, míg én a háttérben diszkréten próbálom eltávolítani a tehénürüléket a csizmámról. – Erıs közösségérzés tapasztalható a faluban? – kérdezem Willtıl. – Nem igazán. Csak addig mőködött, amíg a birtokon dolgoztak. Sokan elköltöztek újabb munkalehetıségek után kutatva, ezért a birtok egyre nehezebb helyzetbe kerül. Egy virágba borult cseresznyefa alá telepedünk le. – Meg kéne ezt ismételnünk, Izzy… – mondja Will elgondolkodva. – Igen, csodálatos ez a hely! – helyeslek. – Nagyon pihentetı. – Esténként körbemegyek az egész birtokon. Meglátogatom az itt élı embereket stb. – Ez nem Simon feladata lenne? – Én vagyok a birtok igazgatója, úgyhogy ez az én feladatom. Míg anya élt, ı csinálta, bár szerintem ı sokkal inkább kötelességének tekintette. – Nézd csak, Izzy! – kiált fel, mielıtt válaszolni tudnék. –A menyasszonyi fa alatt ülünk! Most már kénytelen leszel hozzám jönni feleségül! A házba visszatérve megkönnyebbülten nyugtázom, hogy Winnie néni még nem érkezett meg. Aljas dolog lenne a Monkwell család kényekedvének kiszolgáltatva egyedül hagynom ıt. Végtére is alig ismeri ıket, és nem akarom, hogy korai következtetéseket vonjon le a Will-lel tett kirándulásomat illetıen. Bár az az érzésem, hogy amint megpillantja ezt a jóképő férfit, ez elkerülhetetlenné válik.

Monty és Flo zöldségpucolás közben mohón nézegetik a gin-tonikos pohár fenekét, és kedélyesen elcsevegnek. Feltételezem, hogy Harryt már lefektették. Mindketten felnéznek, amint belépünk. – Jól sikerült a kiruccanás? – kérdezi Flo. – Csodásan! – Izzy drágám, tölts magadnak egy italt! A hőtıben találsz bort, vagy ha inkább gint szeretnél inni, az a bárszekrényben rejtızik. Kibújok a gumicsizmából, és gyorsan kezet mosok. Töltök egy-egy nagy pohár bort, és kiveszek két poháralátétet a fiókból – Delaney asszony elismerı tekintete mellett. A hátsó ajtón valaki vadul dörömböl. Ez valószínőleg Winnie néni érkezését jelzi. Várakozás nélkül beront a konyhába, és rögtön betölti azt. Még Delaney asszony is lenyőgözötten bámul. Legszívesebben odarohannék hozzá egy önelégült ı-az-énrokonom mosollyal az arcomon. Ehelyett adok neki két puszit, és gyorsan bemutatok mindenkit mindenkinek. Melegen megöleli Montyt, és egy üveg bort (megkönnyebbülve látom, hogy nem házibort) és egy kis saját termesztéső gyümölcsöt nyújt át neki. Mindenkivel kezet ráz. Flo és Winnie vidáman állnak egymás mellett. Égbekiáltó a különbség a ruhájukat illetıen. Winnie néni pamutblúzban, tweedszoknyában, vastag világoszöld harisnyában és szolid cipıben virít. Flo ellenben fodros sifonruhát visel harisnya nélkül. Miközben üdvözlik egymást, Monty odahajol hozzám, és a fülembe súgja: – Szerinted nem kéne szólni Flonak, hogy még mindig a köntös van rajta? Jót mulatok Monty megjegyzésén. Találóan rámutat a szuperdivatos gyapjúkardigánra is, amit Flo a ruha fölé húzott. – Szerintem ez egy kardigán, Monty – suttogom. – Egy kardigán? Biztos vagy te ebben? Nagyon különös. Tölt Winnie néninek egy pohár bort, még mindig meglepve mormogja magában a kardigán szót. Bármilyen feltőnı is az ellentét a ruházatuk között, Flo és Winnie néni kiválóan megértik egymást. Egész este nem szakadnak el egymástól (kiderül, hogy mindketten imádják a bogarakat). Közben Delaney asszony mesés halas ételkölteményébıl és isteni gyümölcspudingjából is falatoznak. Mióta Monty mesélt a szőkös háztartási kiadásokról, minden részletre

odafigyelek. A hőtı valóban majd’ szétesik, a teáskannáról nem is beszélve. Megdöbbenve konstatálom, hogy mosogatógépnek nyoma sincs. Tegnap éjjel olyan fáradt voltam, hogy minden piszkos edényt az asztalon hagytam. Eszembe sem jutott, hogy valakinek el is kéne azokat mosogatnia. Delaney asszony bizonyára ezt sem vette jó néven. Az is feltőnik, hogy a zöldségek és a gyümölcs is a konyhakertbıl származnak. Kicsit késıbb Winnie nénibe botlok a folyosón. – Tudod, hol van a mosdó? – kérdezem. – Igen. Megvárja, míg odaérek, majd a fülembe súgja: – Izzy, elmesélted a szüleidnek, hogy visszatérsz a Pantiles-birtokra? – Még nem volt rá lehetıségem – füllentek. Meglep a hangjában tapasztalt komolyság. – Miért kérdezed? – Szerintem el kellene mondanod nekik, ennyi. – De miért, Winnie néni? – Meséld csak el nekik, Isabel – jelenti ki elképesztıen nyers hangsúllyal, majd továbbsétál. Csak állok és bámulok utána.

10. fejezet

Másnap a sátras céggel folytatott megbeszélés és vad méricskélés után Monty kivisz a vasútállomásra. Megpuszil, és megígéri, hogy jövı kedd éjszaka értem jön, hogy idıben kiérjek a szerdai jótékonysági tárgyalásra. Néhány napig a városban kell maradnom, hogy lebonyolítsam a zenészek kiválogatását, ezért Dominic is velem tart. Miután biztonságban feljutottam a Londonba tartó vonatra, és kiraktam az asztalra a laptopomat és jegyzeteimet, már tárcsázom is az irodát. – Kerekasztal… – veszi fel a kagylót türelmetlenül Stephanie. Kétségkívül megzavartam valami roppant izgalmas bulvárcikk olvasása közben. – Szia Stephanie! Én vagyok az. – Igen. Figyelme nyilván visszatért az újságcikkhez. – Hogy mennek a dolgok? – érdeklıdöm udvariasan. Elıször szeretem kitapasztalni Stephanie hangulatát, hogy elkerüljem a kellemetlen meglepetéseket. Meglepı, mennyi gondot tud okozni még akkor is, ha bent sem vagyok az irodában. – Minden rendben. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és kényelmesen hátradılök. – Gerald mérges rád. Ismét az asztal fölé görnyedek. – Mégis miért? – Azt mondja, még sosem hallott ilyen elvadult ötletet. – Melyikre gondolsz?

– A Polinéz-banketten nem tudták elfogni az egyik galambodat, amely végül a házigazda italába pottyant. – Te jó ég! Ezt nem mondod komolyan! Próbálok nem hangosan felnevetni, mivel tudom, hogy Geraldhoz minden hír visszajut. – Mérgesek voltak? – Kicsit, de nem annyira, mint Gerald. – Azt hiszem beszélnem kellene vele. – Máris kapcsollak. Türelmesen várok, míg Gerald felveszi a kagylót. Mindössze ennyit mond: – Nocsak, a tündérke megint betér hozzánk. Hú, szerencsére nem olyan dühös, mint ahogy Stephanie feltüntette. – Ugyan Gerald, nem hibáztathatsz engem egy galamb viselkedése miatt. – Egy jó rendezvényszervezı mindenért felelıs. – Ez meglehetısen nagy felelısség lenne. – Úton vagy már? – Igen, most indultam el. – Rendben. Átfogó jelentést kérek. A fıhadiszállásra visszatérve ismerıs hangulat fogad. Minden sarkon a káosz kirobbanása fenyeget. Még Stephanie is elfoglaltabb az átlagosnál. Két újság is nyitva van elıtte, miközben szívószállal szürcsöli a kávéját. Felhorkan, és kihúzza a szívószálat a szájából. – Itt bolondokháza van! – jegyzi meg, majd teljes figyelmével visszafordul az újságjához. – Van üzenetem? – kérdezem reménykedve, íróasztalom felé bólint, ami nem kecsegtet túl sok jóval, és hozzáteszi: – Boswell asszony keresett. Mondtam neki, hogy Simon Monkwell birtokán dolgozol. Ezután fél órán keresztül hallgattam a vén szipirtyót. Elmesélte, hogy egyszer találkozott Simon Monkwell-lel. Állítása szerint csodálatos ember, és nagyon szeretné, ha megjelenne az ı rendezvényén is. – Istenem, ennél nagyobb sorscsapást el sem tudnék képzelni Boswell asszony számára, de igazán megérdemli – mormogom magamban.

Besétálok a központi irodába, ahol az emberek szemmel láthatóan megbolondultak. Aidan egy asztal tetején áll, és meredten bámul a kezében tartott vezetékdarabra. Úgy tőnik, mintha fel akarná vele akasztani magát. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Yogi, a kitömött maci is mellette ül az asztalon. Áthatolok a labirintusszerő szék- és asztaldzsungelen, próbálok nem átesni az asztalok alatt kúszó-mászó, különbözı állatjelmezekbe öltözött embereket felvételiztetı kollégáimon. – Szia, Aidan! – Hello! – dörmögi. – Véget akarsz vetni mindennek? – Istenem, bárki véget vetne már ennek a borzalomnak! Gerald szörnyő hangulatban van – hallottál a galambos esetrıl? Tényleg megitta a koktélt, amibe belepottyant? – Nem hinném. Kétlem. – Én is ezt próbáltam mindenkinek elmagyarázni. Leugrik az asztalról. – Van a héten más dolgod is, vagy csak a Pantiles-birtokkal leszel elfoglalva? Megrázom a fejem. – Hála istennek csak a Skandináv Jégünnep néhány apró-cseprı elintéznivalója. Épp elég tennivalóm akad ezzel a bállal. – Mesélj! Milyen a birtok? Hogy alakul a bál? Hogy jössz ki a híreshírhedt Simon Monkwell-lel? – Még nem ért haza amerikai útjáról. – De nyilván fogtok találkozni? – követelızik. – Persze, nemsokára – meredek magam elé. Aidan leül velem szembe, és a gondolataiba merül. – És mi a helyzet a család többi tagjával? Velük minden rendben? Széles mosoly terül el arcomon. – Igen, ık nagyszerő emberek. Késıbb még mesélek róluk. Lepakolom a laptopomat, letelepedek az asztalomhoz, és belefogok a jelentés összeállításába. Gerald valóban nagyon rossz hangulatban lehet, egész délután üvöltözik. Egy kezdı rendezvényszervezı jóvá akarta hagyatni vele egy

gyerekzsúr menüjét, de ıt is ordítva zavarja ki irodájából: „Nincs ebben semmi ehetı! Gyere vissza akkor, ha olyat találtál, amit az emberek szívesen meg is esznek.” Azonnal az irodájába rendel. Mire becsukom magam mögött az ajtót, már a székébe zuhant. – Annyira könyörtelen dolog, nem? – Micsoda? – Ez a mese habbal történet. Állandóan csak ezt hallgatom. Hogy haladsz a Monkwell-projekttel? Van valami érdekes, amirıl tudnom kellene? – Nem, minden a legnagyobb rendben zajlik. – Sikerül nem felbosszantani a Monkwell-családot? – Úgy érzem. – Dominic mikor csatlakozik hozzád? – Jövı héten. – Szeretném, ha ı sem idegesítené fel ıket. Sose felejtsd, hogy egy csukott szájból nem lehet gondod. De ha a szád nyitva van… –… akkor nem tanulsz semmit – fejezem be a mondatot helyette. – Dominic nem könnyő eset, nem lehet elég sokszor felhívni figyelmét az ilyen finom dolgokra. Sosem fogom elfelejteni, mikor egy yacht-partin azt találta mondani egy kövér vendégnek, hogy a saját érdekében ne maradjon ott túl sokáig, mert elıfordulhat, hogy bálnának nézik, és szigonnyal levadásszák. – Az egy nagyon idegesítı nı volt, és Dominic csak a bajsza alatt mormolta ezt. – Akkor a hölgynek különösen jó hallása lehetett, mivel pontosan emlékszik minden szóra. Egyébként hogy van Dominic? Az a sanda gyanúm, hogy Gerald kedveli Dominicot. – Jól, köszönöm. Miért kérdezed? – Csak úgy. Remélem ez a bál további üzleti lehetıségeket nyit meg számunkra, Izzy. Olyan érzésem van, mintha ezer éve csak ezen dolgoznál. Aidan ügyfelei hanyatlásnak indultak… – Tényleg? – kérdezem ártatlan arccal. – Lehet, hogy kivett néhány szabadnapot.

– Több mint egy hétig nem is láttam. Nos, hogy haladnak a bál elıkészületei? Belegondolok, milyen rengeteg munkával is jár – a cirkusz, az ötszáz fıs vacsora és a még elintézésre váró többmillió apróság. – Nagyszerően! – vágom rá határozottan. – Találkoztál már Simon Monkwell-lel? – Még nem. Talán jövı héten… – Rákérdeznél majd a céges szerzıdésre? – Amennyiben lehetıségem nyílik rá… – nyugtatom meg, bár biztos vagyok benne, hogy erre nem fogom rávenni magam. Nincs az a pénz, amiért Simon Monkwell-lel hajlandó lennék üzletet kötni. – Hogy is hívják a nagynénédet… tudod, aki azt hiszi, hogy kommunista vagyok? – Winnie. – Igen. Talán ı lehet az ütıkártyád. Nagyon kérlek, légy kedves Simon Monkwellhez jövı héten. – Megpróbálom. Délutánra már egész jól érzem magam. Annak ellenére, hogy egy szörnyőséges alak Skandináv Jégünnepét szervezgetem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy este hétkor mindenféleképpen leléphetek, ha kı kövön nem marad, akkor is. Többnyire csütörtökön és pénteken dolgozunk a legtovább, mivel sok ember a hétvégére utazik ki vidéki házaiba. Mindenki azt hiszi, hogy a mi munkánk roppant szórakoztató, ami sok esetben igaz is. Abba viszont senki sem gondol bele, milyen az, amikor az ültetési terv az istennek sem akar összejönni, és addig nem lehet ám hazamenni, míg rá nem jössz a tökéletes megoldásra. A délután nagy részében a jégbeszállítóval telefonálgatok, a jégbár okozta problémákat próbálom elsimítani. Ezután újabb próbára hívom össze a vikingeket, és idıpontot egyeztetek Boswell asszonnyal. Természetesen megint próbálkozik Simon Monkwell meghívásával, de sikerül idıben befejeznem a beszélgetést, úgyhogy szerencsére nem kell meghívót küldenem Simon részére. Amint hazaérek, Dominic már indul is valahova, feltőnıen kiöltözve. Állítása szerint egy kollégájával megy moziba, de szerintem inkább randija van, különben engem is meghívott volna.

Úgy döntök, hogy inkább kiveszek egy videofilmet a kölcsönzıbıl. Kedvenc szabadidıruhámba bújok, mielıtt elindulnék a kölcsönzıbe. Épp a kulcscsomómat keresem, amikor megszólal a kaputelefon. Dominic bizonyára itt felejtett valamit. – Igen? – Szia. Ez nem Dominic hangja, és a hirtelen felismerés hihetetlenül felkavar. – Igen? – Isabel! Rob vagyok, kérlek, engedj be.

11. fejezet

Néhány pillanatig habozok, végül kinyitom a kaput. Hallom lépteit, és egyszer csak elıttem áll az ajtóban. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ezért inkább csendben maradok. Elsı gondolatom a sminkem állapota körül forog: vajon maradt-e belıle valami a nap végére. Második gondolatom az, hogy bizonyára itt felejtett valamit, amit most szeretne elvinni. Aztán meglátom a kezében a pezsgısüveget. Gyomrom izgatottan kavarog. Próbáljak úgy tenni, mintha nem láttam volna? Szemtelenül az ajtókeretnek támaszkodva kérdezi: – Bemehetek? – Persze – vágom rá automatikusan, és oldalra lépek. A nappaliban telepedünk le. Sietısen összekapkodom a dohányzóasztalon heverı bögréket, és kiviszem a konyhába. Mire visszaérek, Rob már leszedte a fóliát a pezsgısüvegrıl. Égnek áll a hajam az önteltségétıl. – Ki akarod most nyitni? Milyen alkalomból? – kérdezem. – Van pezsgıspoharad? – Nincs. – Ugyan már, Izzy… – nevet rám. – Igyunk meg egy üveg pezsgıt a régi szép idık kedvéért. A konyha és a nappali között vacillálok, de be kell ismernem, hogy szemtelen, lezser mosolya levesz a lábamról. – Rendben. Visszamegyek a konyhába, és elıások két borospoharat. Csendben ülünk egymás mellett, míg gyakorlott kézzel kitölti a pezsgıt. Koccintunk,

egy pillanatra a szemembe néz, majd visszatelepedik a kanapéra. Veszélyesen eufórikus érzést okoz a jelenléte. – Mesélj Isabel! Mi történt veled mostanában? – Mindenféle. Rob, mire megy ki a játék? Elızetes bejelentés nélkül csak úgy felbukkansz egy üveg pezsgıvel… Megvonja a vállát, de nem mer a szemembe nézni. – Attól féltem, hogy elutasítasz, ha idetelefonálok elıtte. – Igazad van, ez könnyen megeshetett volna. – Látod, ezért. Lefegyverzıen mosolyog rám, amit próbálok figyelmen kívül hagyni. – Mégis miért jöttél ide? – Tudod, Izzy, mostanában rengeteget gondolkodtam azon, milyen boldogok is voltunk együtt… még egy kis pezsgıt? Ismét színültig tölti a poharakat. – Arra a következtetésre jutottam, hogy kissé elhamarkodottan döntöttem. – Elhamarkodottan? – Hiányzol… Behunyom a szemem, így próbálok védıpajzsot alkotni az arcátlan irónia ellen. Mit nem adtam volna ezért néhány héttel ezelıtt. – Ugyan már, Izzy – folytatja lágyan. – Hibáztam. Nagyon sajnálom. De pusztán büszkeségbıl ne kövess el te is egy hibát. Habozok. Rob pont a megfelelı hangokat ütötte meg. Tényleg valami értékeset készülök eldobni merı sértettségbıl? Végül is hol hibázott? Nem csalt meg. Nem dobáltunk tányérokat, és nem szidtuk egymás felmenıit. Csupán megijedtünk az elkötelezettségtıl, de Rob beismerte, hogy tévedett. Iszom még egy korty pezsgıt. Rob mellém ül, és megfogja a kezem. Kellemes érzés jár át, amint ujjaival a tenyeremet simogatja. – Elvihetlek holnap vacsorázni? – Sajnos programom van. – Mi a helyzet a jövı héttel? – Vidéken dolgozom. Suffolkban.

– Te jó ég, mit csinálsz olyan messze? – A Pantiles-birtokon van egy kis dolgom. Simon Monkwell birtokán – teszem hozzá a hatás kedvéért. Ez bejött. – Simon Monkwell? Ez igen! – hitetlenkedik Rob, miközben még közelebb húzódik hozzám. – Mit csinálsz ott? – Egy bált szervezek. – Ez csodálatos munka, Izzy. – Igen, tényleg szuper. Ráadásul ismerem a családot régebbrıl. – Komolyan? Keze fölfelé kúszik a karomon… – Látod, Izzy tudtam én, hogy hibát követtem el. Úgy tőnik, te minden fontos embert ismersz. Mosolyát régen elragadóan vonzónak találtam, de mintha megváltozott volna a helyzet. – Nem lehet egyszerő munka. Azt hallottam, hogy nem túl jó a modora – folytatja Rob, miközben visszadıl a kanapéra, és még egy kis pezsgıt kortyol. – Hogy jössz ki vele? – Még nem találkoztunk. Jelen pillanatban Chicagóban tárgyal. De valóban nem túl kedves ember. – Honnan tudod, ha még nem is találkoztatok? – gúnyolódik. Halvány mosolyra húzódik a szája. Újra elkezdi simogatni a karomat. – Minden ok nélkül kilakoltatja a bérlıket, és szándékosan kevés pénzt ad a háztartási költségekre. – Az egyik ügyvédjével jár, ugye? Metszı tekintettel nézek rá. – Ezt meg hol hallottad? Megvonja a vállait. – Ezt pletykálják. – Fogalmam sincs, hogy ki a szeretıje, de nem is érdekel – felelem kimérten. – Akkor most a birtokon fogsz lakni? Tudunk találkozni jövı héten? – Igen, egy darabig a birtokon fogok élni.

Agyamat még mindig az újdonság varázsa hatja át. Most vajon újra összejövünk Robbal? Biztos, hogy akarom ezt? Kézfejem helyett ismét a karomat kezdi simogatni. İrjítı érzés. – Hét közben haza tudsz jönni? – Gondolom. Ujjaival most már a hajfürtjeimet simogatja. – Szegénykém. Szörnyő lehet ezekkel a falusi fajankókkal vacsorázni. Mirıl tudtok egyáltalán beszélgetni? – Bogarakról. Gazdálkodásról. Ilyesmi. Kedélyesen felnevet. Azt hiszi, viccelek. Felém hajol, hogy megcsókoljon. – Borzasztó. Ennél rosszabbra gondolni sem tudok – mormolja. Ebben a pillanatban megcsörren a mobilom, ami kizökkent a transzszerő állapotból. A dohányzóasztalon fekvı telefon után nyúlok. A kijelzın egy Pantilestelefonszám villog. – Tessék! – Izzy? Will vagyok. – Szia Will! Hogy vagy? – kérdezem megkönnyebbülve. – Jól. Csak azt szeretném megkérdezni, hogy kedden melyik vonattal jössz ki. Kimennék érted az állomásra. A táskámban turkálok a határidınaplóm után, és elhadarom az idıpontot. Will már alig várja, hogy találkozzunk. Leteszem a kagylót. Egy másodpercig csak bámulok a telefonra. – Rob, gondolkodhatnék ezen egy kicsit? – kérdezem határozottan. Zavarba esik, de hamar magához tér. – Természetesen, Izzy! Bizonyára nagyon hirtelen jött ez az egész. – Igen. Felugrok és az ajtóhoz sétálok. Egy pillanatig csak néz rám, aztán jön ı is. – Felhívhatlak? – Nem, majd én hívlak. Nem akarok beleugrani semmibe. Ezzel adok neki két puszit, és határozottan kitessékelem a lakásból.

Dominic szabályosan ırjöng, amikor értesül Rob látogatásáról. Aggódva kortyolgatom a pezsgı maradványait. Nagyon örülök, hogy Domba is sikerült betuszkolnom egy pohárral. – Rob olyan megtörtnek látszott – gyızködöm bizonytalanul. – Rob? Megtörtnek? Izzy, ezek a szavak nem illenek egy mondatba, kivéve ha közétesszük a cseppet sem jelzıt. – De igenis az volt! Mi másért jött volna át? Dominic gúnyosan megvonja a vállát. – Talán szeretkezni akart. – Nos, ez nem jött be neki – válaszolom kimérten. – Történt valami? – Semmi! – tiltakozom sértıdötten. – Izzy… – erısködik Dom. Nyitott könyv vagyok elıtte. – Nos… történhetett volna, ha Will nem telefonál ide. – Will Monkwell? A Pantiles-birtokról? – kérdezi izgatottan. – Igen, Will. – A híresen jóképő Will? – Igen – válaszolom bosszúsan. Már bánom, hogy ennyit meséltem róla Domnak. – Miért keresett? Azt hittem, Montyval üzletelsz. – Csak azt szerette volna tudni, mikor érkezem kedden az állomásra. – Tehát érted megy. İmiatta nem történt semmi közted és Rob között? – Közvetve igen. – Szerintem Freud ezt másképp fogalmazná meg. Látom magam elıtt az egész jelenetet. Rob feléd hajol, hogy megcsókoljon. Megszólal a telefon. Will van a vonalban. Hirtelen eltőnik a szikra. Hm. Teringettét! Csak nem a növények mögé rejtızve leskelıdött? – Fejezd be Dom! Bárki lehetett volna a vonal másik végén. – Szerinted ez a Will kedvel téged? – Nem is tudom. – Nahát, milyen izgalmas! Jövı héten én is találkozom vele!

Megdöbbenve nézek rá. Teljesen elfelejtettem, hogy Dominic jövı héten velem tart a Pantiles-birtokra. Nem túl jó elıjel. Dom mindig tudja, hova talál Ámor nyila. Hiába hazudoznak az emberek összevissza. Lesújtó pillantást vetek rá. – Dom, azonnal felejtsd el, hogy valaha is beszéltem neked Willrıl. – Ugyan már, Izzy. Sokat segíthetek neked. – Azzal segítenél a legtöbbet, ha most azonnal elfelejtenéd az egész történetet. – Hogy tehetném, amikor a legjobb barátom beleszeretett egy sármos farmerbe? – Nem szerettem bele, és mellékesen megjegyezném, hogy nem ı az örökös, hanem Simon. Felvonja a szemöldökét. – Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél? Hozzávágok egy párnát. Amikor kedd este Bury St. Edmundsba érek, a koszos Land Rover már az állomás elıtt várakozik. – Will! – köszöntöm boldogan, amint kinyitom az ajtót és felkapaszkodom. Jutalmul megpuszil, és kedvesen rám mosolyog. – Hogy vagy? – Kiválóan. És te? – Jól. Mindened megvan? Sebességbe teszi az autót, és elszáguldunk. Szórakozottan elcsevegünk az idıjárásról, aztán a családra terelıdik a szó. – Hogy van Flo? – Nagyon jól megvannak apával. Rám néz. Simon holnap érkezik. – Tényleg? – kérdezem közönyösséget szimulálva. – Ne aggódj! – nyugtat Will, bizonyára látta az arcomon átsuhanó felhıket. – Nem sokat fogjuk látni. Megnyugtat ez a többes szám, és visszamosolygok rá.

Monty letámad másnap reggel. – Isabel, kedvesem – zihálja. – Annyira örülök, hogy még utolértelek! Will azt mondja, bemész Bury St. Edmundsba. – Tegnap este kölcsönkértem Willtıl a Land Rovert, hogy el tudjak menni a sátras céghez tárgyalni. A végsı terveket kellene jóváhagynom. – Értem. Szükséged van valamire? – Elkísérhetnélek? – Természetesen. – És Flo? – Hogyne, semmi akadálya. – Mikor indulsz? – Azonnal. – Menjünk az én autómmal, a régi Jaguárral. Hozd elıre a ház elé, én addig megkeresem Flot. Visszaadom Willnek a kulcsait, és felkapom a csomagjaimat. – Be vagyok biztosítva? – kérdezem Montyt. – Szerintem egyikünk sincs, kedvesem. – Minden autón van felelısségbiztosítás – mosolyog Will értetlenségemen. – Delaney asszony! Majdnem elfelejtettem mondani, hogy a futárom, Dominic ma délelıtt érkezik. Tizenegytıl felvételizteti az elıadókat. Ha ideérne, mielıtt visszajövök, megmutatná a szobáját? Ma éjjel itt alszik. – Természetesen – vágja rá anélkül, hogy rám nézne. Szerintem titokban reszket a gondolattól, hogy egész délelıtt távol leszek. Szertefoszlottak a mai tervei. Óvatosan a ház elé kormányzom Monty régi autóját. Amint odaérek, Monty és Flo is felbukkannak – három kutya társaságában. Kinyitom a másik oldalon az ajtókat és Flo már be is szállt. – Monty, akarsz te vezetni? – kiabálok ki. – Nem, kedvesem. Te vezetsz, én vigyázok a kutyákra. Megvárja, míg a kutyák elhelyezkednek a hátsó ülésen, majd melléjük préseli magát. – Jó reggelt, Flo. Hogy vagy? – üdvözlöm.

– Kitőnıen drágám. Csak a térdem bolondozik egy kicsit. – Mi a gond vele? – Mit kérdeztél? – AZT KÉRDEZTEM, HOGY MI A BAJ A TÉRDEDDEL? – Ízületi gyulladás, kedvesem. Na ezt már Monty sem bírja cérnával. – Izületi gyulladás… azt sem tudja, mit jelent ez a szó. – Ne motyogj már, úgyis hallja mindenki – szól hátra Flo. – A szelektív hallásod miatt kellene felkeresned az orvost, nem pedig a térded miatt. – Az orvos szerint szörnyő fájdalmaim lehetnek. Szerintem sokkal jobban fáj, mint a te lábad. – A lábad? – kérdezem Montyt aggódva. Máris megbántam, hogy ebbe az irányba tereltem a beszélgetés fonalát. – Régi háborús sérülés. Alig tudok rálépni. – Méghogy háborús sérülés! A pincelépcsırıl estél le! Részegen… – főzi hozzá Flo. – Vonja vissza, hölgyem! – Nos – próbálom elterelni a szót, mielıtt még egymásnak esnének – van valami különleges oka annak, hogy a kutyák is velünk tartanak, Monty? Az elsı ülések közé hajol. – Az állatorvoshoz kell vinnem ıket. Most látom, hogy a kis westie-t nem hagyják békén a nagyok. – Hogy hívják? – kérdezem a westie felé bólintva. – Meg. Nincs túl régóta nálunk. Az egyik munkás találta. Szeretném megnézetni az állatorvossal, hogy minden rendben van-e vele. – Szegényke. Montyval és Floval nagyon könnyő eltársalogni. Most is folyamatosan elcsevegnek, én közben át tudom legalább gondolni a tennivalóim listáját. Beérünk Bury St. Edmundsba, és megbeszéljük, hogy egy óra múlva találkozunk az autónál. Az elkövetkezı egy órában kételkedve szemlélem a sátor rajzait, és azért imádkozom, hogy ne temesse maga alá az ötszáz

vendéget – na és persze engem sem. Mire visszaérek az autóhoz, Monty és Flo már várnak rám. – Hogy van Meg? – kérdezem, miközben beszállok. Monty a hátsó ülésre szállt be, nyilván azt szeretné, ha továbbra is én játszanám a sofır szerepét. – Teljesen rendben van. – Mit vettél, Flo? – mutatok a nagy mőanyag szatyorra, amit a biztonsági övet keresve fedeztem fel. – Szöcskéket. Csak pislogok. – Jézusom, ne haragudj. Azt hittem szöcskéket mondtál. Kiengedem a kéziféket, kitolatok a parkolóból, és hazafelé indulok. – Jól hallottad. Szöcskéket vettem. – Mihez kellenek? – A tarantellám kedvenc csemegéje. Majdnem elütök néhány járókelıt. – Te tarantellát tartasz otthon? Úgy néz rám, mintha én is azonnali kivizsgálást igénylı hallásproblémákkal küszködnék. – Igen. Poppetnek hívják. A piros lámpánál várakozva gyorsan körülnézek, hogy Flo magával hozta-e házi kedvencét a kirándulásra. – Poppet? Sosem meséltél róla. – Sokan félnek tıle. – Igazán? Nem is értem. – Attól tartottam, hogy nem szívesen jönnél át hozzám teázni, ha elmesélem. Milyen igaza van. – Miért? Szabadon mászkál a szobádban? – Tessék? – AZT KÉRDEZTEM, HOGY SZABADON MÁSZKÁL A SZOBÁDBAN? – Nem, egy terráriumban tartom. Néha kimászik belıle.

Mikor megkéri rá? Vagy a kisgyerekeket eszi meg? – Tényleg? – kérdezem elhaló hangon. Vadul keresek bármilyen kedvezı tulajdonságot, ami egy Poppet nevő tarantellapókra ráillik. Bizonyára megvigasztal… nem, ezt talán mégsem kellene. – Lehetıleg ne engedd ki, ha Simon is itthon van! – elız meg Monty. – Bezárom a szobámba. – Ha megszökne, ránk szakad az ég. Simon nem tud Poppet létezésérıl – vallja be Monty nekem. Ránézek a visszapillantó tükörbıl. Simon szerencséjére. – Nem fogom elmondani neki – ígérem meg. – Legjobb lenne, ha egyátalán nem engednéd ki, amíg ki nem ürült a ház. Miután én is hazaköltöztem végleg. Délelıtt tizenegy óra tájban érünk haza. Mindannyian – a kutyákat is beleértve – a konyha felé indulunk el. Éppen viccesen figyelmeztetni akarom, hogy Flo, nehogy elejtsd a szöcskéket amikor az egyik kutyában felbukik, és elıreesik. Kikapom a kezébıl a szöcskés szatyrot, és megkönnyebbülten fellélegzem, amint látom, hogy nekitámaszkodik a konyhaasztalnak. Odarohanok, hogy megnézzem, nem sérült-e meg. Megbotlok az egyik kutyában, és a szatyor messzire elrepül. Néhány másodpercig hitetlenkedve bámulok utána, míg a száz szöcske szerencséjükön meglepıdve, elkezd villámgyorsan kiugrálni a karanténból. Pillanatok alatt káosz lesz úrrá a terepen: a kutyák az életükért küzdve menekülnek a szélrózsa minden irányába, Delaney asszony sikoltozva felugrik egy székre, Harry teljesen átszellemülten figyel; mindenki más négykézlábra ereszkedik, és próbáljuk összeszedni a csirkefogókat. – Kitőnı! – kiált fel Harry. – Mennyit adtok darabjáért? – Mozgás, Harry! – kiált rá édesanyja a rejtekhelyérıl. Normál esetben, ha valaki szöcskéket akarna mutogatni nekem, bizonyára ilyesmiket mondanék: De szép vagy Ez ugye egy koktél neve? vagy valami hasonló sületlenséget. Eszembe sem jutna elırerohanni, és összefogdosni szerencsétlen jószágokat. Mégis itt vagyok, és több száz izét próbálok összefogdosni, amelyek rakétasebességgel mentik az irhájukat… – Felkapok egy serpenyıt és a fedıjét az edényszárítóról, hogy legyen mibe tenni az elfogott példányokat. Oda-vissza ugrándozunk, ırülten

zihálunk, teljesen kifáraszt bennünket a nyomorult kis fenevadak utáni hajsza. Egy hang szakítja félbe a nyomo– MI AZ ÖRDÖG FOLYIK ITT? MÉG A DOLGOZÓSZOBÁMBA IS FELHALLATSZIK A LÁRMA! Mindannyian felegyenesedünk. Simon Monkwell hazaért.

12. fejezet

Simon türelmetlenül beletúr a hajába. Frizurája akárcsak Hugh Granté – oldalt rövid, a feje tetején hosszú. Magas termete, sötét haja – megszólalásig hasonlít Willre, de kisugárzása arrogáns és hideg. Halvány olívazöld kordnadrágot, ujjánál feltőrt vékony pulóvert visel. Feltőnik, hogy a haja vizes. Bizonyára fürdött, gondolom magamban. De utána átrepült az Atlanti-óceánon, igazán lett volna ideje megszáradni… Kezemet öt fickándozó szöcskével egyetemben a kabátzsebembe csúsztatom, majd összezárom a markom. Nagyot nyelek, próbálok nem gondolni a szöcskeürülékre és a tisztítási költségekre. – Elképesztı, milyen gyorsan szét tudnak szóródni a szöcskék. Hihetetlen. Bizonyára van egy vezérük, aki elkiáltotta magát: Gyorsan! Fussatok, fiúk, ha kedves az életetek! A serpenyıben mindössze harmincan lapulnak, ami azt jelenti, hogy legalább hetven, vagy még több van szabadlábon. Talán hármat látok közülük. Örömmel konstatálom, hogy Simon kifejezetten zavarban van, amikor engem is a kis csoport közepén talál. Felém fordul. – Isabel? Tényleg te vagy az? Apa mondta, hogy visszajössz. Annyira örülök, hogy újra látlak! Hangja kifejezetten furcsán visszhangzik a helyiségben. Nyilván fogalma sincs arról, hogy kezet fogjon-e velem, de mivel a jobb kezemben öt szöcskét szorongatok, inkább odalépek, és adok neki két puszit. – Kellemes volt a repülıút? – kérdezem gyorsan. – A szokásos, de rendben volt minden. Ezután sorra üdvözli rokonait is.

Miután ezen túlvagyunk, oldalra billentem fejem, felhúzom a szemöldököm, és érdeklıdı arcot vágok: – Mi újság? – Mi történik itt? – vág vissza Simon. Mivel Simon nem is tud Poppet létezésérıl, remegı hangon válaszolok: – Mi éppen…ööö… mi csak… ööö… Egyértelmő, hogy idıt próbálok nyerni, ez mindenki számára világos. Ha folytatom, talán mindenki elfelejti az eredeti kérdést. Mindannyian Simon tekintetét követjük. Persze, hogy kiszúrt egy különösen lusta szöcskét, amely kedvetlenül ugrál volt fogolytársai után. – Szöcskeverseny – szakít félbe Monty. – IGEN, SZÖCSKEVERSENY! – ordítom elismerıen. Ez zseniális ötlet volt. – Szöcskeverseny… – ismétli Simon kissé hitetlenkedve. –Jól van, csak szöcskeversenyt rendeztünk – jelenti ki Monty. – Mindenki benne volt. Kivéve természetesen Delaney asszonyt. Delaney asszony ugyanis hamuszürke arccal áll egy szék tetején, nem mondhatjuk, hogy ı is élvezte a mókát. – Nem lehetne ezeket az izéket egy kicsit halkabban versenyeztetni? – kérdezi szárazon. – Vissza kell mennem dolgozni. Találkozunk a vacsoránál. Jó lenne beszélgetni, mi történt azóta, hogy nem találkoztunk, Isabel. Ezt mindenféle érzelem nélkül jelenti ki, és szó nélkül elhagyja a szobát. Lassan visszafordulok a többiekhez. A szöcskék már régen meglógtak. – Egyre ráléptem – vallja be Flo szomorú arccal. – Úgyis vacsoraként akartad feltálalni ıket a pókodnak, akkor miért van lelkiismeret-furdalásod, amiért egyet agyontapostál? – kérdezi Monty némi szemrehányással a hangjában. – Igazad van! – bólogat beleegyezıen Flo. Ajkaimba harapok. Valahol egy szöcske magányosan ciripel. Körbenézek, és mindannyian elkezdünk kuncogni. Dominic nemsokára megérkezik. Szerencsére egy családtag sincs a közelben, ezért gyorsan átterelem a tárgyalószobába.

Gyorsan elhadarom neki a felvételizı elıadók listáját, teljesen ledöbben, mennyi tennivaló vár rá. Sem idım, sem kedvem nincs vigasztalgatni, ezért megcirógatom a térdét, majd visszavonulok a könyvtárba a terveimhez. Sajnos elfelejtettem, milyen fontos Dominic számára az étkezés. Komolyan azt hiszi, hogy valami förtelmes dolog történik vele, amennyiben néhány órát kihagy. Mindig van egy zacskó keksz az éjjeliszekrényén: „hátha szükség lesz rá”. Alacsony lenne a vércukorszintje? Egyáltalán nem ér meglepetésként, hogy a nap során felfedezi a konyhát, és összebarátkozik a ház legfontosabb lakójával, Delaney asszonnyal. Töretlenül szellemeskedik vele. Mikor a Simonnal elköltendı vacsora elıtti aperitif reményében a konyhába érkezem, Dominic már az asztalon ül, mellette egy csomag keksz és egy pohár bor. Delaney asszony szeme boldogan csillog. Dominic még poháralátétet sem használ. – Jó estét, Izzy! – köszönt vidáman. Arcán széles mosoly terül el. – Pont most mesélem Delaney asszonynak, milyen csodálatosnak tartom a vidéki életet. Még a postát is kihozzák! Fantasztikus! Kekszet? – nyújtja felém a csomagot. Csak rázom a fejem, és felvonom a szemöldököm. Dominic nem sokszor tette ki a lábát Londonból. Harrods közelében látta meg a napvilágot, és a teheneket csak a margarinreklámok vendégszereplıiként ismeri. Egyszer valaki viccbıl azt mondta neki, hogy vidéken nincsenek pénzkiadó automaták, és szerintem Dominic elhitte. – Milyenek voltak az elıadók? – kérdezem. – Volt köztük jó is? – Lehengerlıek voltak! Fıleg a gólyalábas tetszett! Bár a csillár majdnem kiverte a szemét. Leszerzıdtettem a zsonglırökkel és az egykerekő biciklistával együtt. Plusz az elızı helyszínen kiválasztott elıadókat is. Ne aggódj, Izzy, mindent feljegyeztem, hogy be tudd írni a kis táblázataidba. Kissé megnyugszom. Egész nap az étel-ital kiválasztásával, az öltözıkkel, mosdókkal és egyéb apróságokkal foglalkoztam. Csupán az asztali virágdíszek megrendelése egyórás telefonbeszélgetésbe került. A gyakorlati részleteket még egyeztetnem kell Delaney asszonnyal. Nem sok kedvem van hozzá. Will és Monty együtt sétálnak be a hátsó ajtón – frissen és energikusan. Olyan éhesek, hogy az asztalt is megennék – mondják nevetve.

A szükséges bemutatások után elıjönnek a férfias magamutogatásokkal. Hozok a hőtıbıl egy-egy üveg sört Willnek és Montynak. Dominic szégyenlısen nézegeti a kezében lévı borospoharat. – Ti ketten elég jól ismeritek egymást, ugye? – kérdezi Will. – Dominic meg én lakótársak vagyunk. Érzem magamon Dominic szúrós tekintetét, de próbálok nem törıdni vele. Szerencsére Monty beszélgetésbe elegyedik vele a mai elıadókról. – Milyen volt a napod, Izzy? – kérdezi Will. – Nagyszerő. És a tiéd? – Szintén nagyszerő. Gondolom, még nem sokat beszélgettél a terméshozamokról. – Tényleg nem. Jók lettek? – A beszélgetések vagy a terméshozamok? – Mindkettı. – Ami a terméshozamokat illeti, az átlagosnak megfelelıen alakultak. Beszélgetni szívesebben beszélgetek veled. – Nem sokat tudok mondani a terméshozamokról, attól tartok – felelem elpirulva. – Ahogy más mezıgazdasági témáról sem. – Ez az én szerencsém! Alig találkozom olyan emberrel, akinek ne lenne véleménye a birtokról és annak megfelelı igazgatásáról! Hozhatok neked még egy italt? – kérdezi majdnem üres poharamat látva. – Köszönöm – nyújtom át a poharat. Dominic oldalba bök a könyökével, és sokat sejtetıen felhúzza a szemöldökét. Lesújtó pillantást vetek rá. – Jó estét mindenkinek! – mondja egy halk, parancsoló hang a hátunk mögött. Megfordulunk. Simon áll az ajtóban. Will máris odafut hozzá kezet fogni. – Szia, Simon! Jól utaztál? – kérdezi. – Igen, köszönöm. Hogy vagy? –Jól. Sört? Hővösen és közönyösen beszélnek egymással. Az a benyomásom, hogy nem túl rózsás a kapcsolatuk. Will a hőtıhöz sétál sörért, Monty pedig bemutatja Dominicot Simonnak. – Mi a helyzet a birtokon? – kérdezi Simon Willt, miközben Will átnyújtja az üveg sört. Will rám pillant.

– Semmi különös – válaszolja kurtán, és felém nyújtja ismét – színültig teli borospoharamat. Simon is odajön és letelepedik mellénk. – Isabel, hogyan haladsz a bál szervezésével? Meg kell hogy mondjam, nagyon meglepıdtem, amikor apa elmesélte, hogy te szervezed. – A bállal minden a legnagyobb rendben van. Elboldogulunk vele – válaszolom határozottan. – Mikor is lesz? – Szombathoz két hétre. – Mikor kezdıdik a tényleges zőrzavar? – Csak néhány nappal a rendezvény elıtt, a fısátor felállításakor. Furcsa érzés ilyen hivatalos hangnemben beszélgetni valakivel, aki egykor oly közel állt hozzám. Tudom, hogy van egy sebhely a vádliján, ahonnan egy szálkát szedtek ki. Azt is tudom, hogy utálja a gombát, kivéve, ha egészen apróra van felvágva. Monopolyban mindig a cipıvel akar lenni. Kisírta a szemét, mikor az elsı kutyája elpusztult. Mégis itt ülünk és úgy beszélgetünk, mintha ma reggel találkoztunk volna elıször. – Néhány hónappal ezelıtt láttalak a Gilderson Telecom estélyen – vágok közbe hirtelen. Ez volt az a fogadás, ahol átnézett rajtam. Egy pillanatig elgondolkozik. – Valóban ott voltam. A te céged szervezte azt is? – Én szerveztem személyesen. – Tényleg? – néz rám megdöbbenve. – Te is ott voltál? – Igen, láttalak is téged. – Igazán rám köszönhettél volna. – Szerettem volna, de úgy tőnt, nem ismersz meg. – Bocsáss meg, de tizenegy éves korodban láttalak utoljára. – Ez igaz. Hú, de hülyének érzem magam. Nem ismert meg, ezért nem mondott akkor semmit. Flo megjelenése eltereli a figyelmet. Pálmaházi virágként libben be a szabadföldi évelık közé. Dominicnak nagyon tetszik az egzotikus hölgyemény, és zajosan üdvözlik egymást. Flo odalibeg hozzánk, és finoman Simon vállára teszi a kezét.

– Kikapcsoltál már abból a szörnyő munka üzemmódból, Simon drágám? Simon elmosolyodik, és nagyot kortyol a sörbıl. – Bármirıl beszélgethetünk, Flo. Flo a szomszédos széken foglal helyet. – Sosem lesz komoly barátnıd, ha mindig csak a munkáddal vagy elfoglalva. – Egyelıre nincsenek ilyen terveim. – Az a pletyka járja, hogy te meg egy fiatal ügyvédnı… – kezdi Flo vidáman csillogó szemekkel. – Igazán? – kérdezi mosolygó szemekkel, de szigorú arccal. – Izzy, te jársz valakivel? Még nem is kérdeztük! – kérdezi Flo. Meglepıdöm, nem számítottam rá, hogy hirtelen reflektorfénybe kerülhetek. – Pont most lett vége egy kapcsolatomnak. A fenébe, ez borzasztó komolynak hangzik. Mintha legalábbis el lettünk volna jegyezve. – Nem volt komoly – teszem hozzá – inkább csak jól éreztük magunkat együtt. – A szórakozás szó pajzánul lóg a levegıben. Kissé feslett nınek tőnhetek. – Túl sokat dolgozott – magyarázkodom. – Rob Gillinghamrıl van szó. David Gillingham, a biztosítótársaság tulajdonosának fia. Úgy tőnhet, hogy fel akarok vágni. Könyörgöm, valaki lıjön le! – Ismerem ıket – mondja Monty. – Hatalmas cég a belvárosban. – Igen, róluk van szó – könnyebbülök meg, és hatalmasat kortyolok a borból. – Sikeres volt az utad, Simon? – kérdezi Monty, talán érzi, milyen kellemetlenül érintett a kis intermezzo. – Nagyon remélem. Jövı héten néhány fejes iderepül, hogy tetı alá hozzuk az üzletet. Elkezdi részletezni az eseményeket, de nagyon is tudatában van annak, hogy idegen van a házban. Idırıl idıre rám pillant. Annyira bizalmatlan

vagyok vele szemben, hogy alig merek levegıt venni. Legszívesebben önvédelembıl összefonnám a karomat magam elıtt. Will tereli el figyelmemet egyre növekvı idegességemrıl. – Mi lesz a vacsora, Delaney asszony? Mi ez az isteni illat? –kérdezi, letépve a sörösüvegrıl a címkét. Delaney asszony mindig nagyon finomakat fız. Csodás illat , terjeng a levegıben. Az asztalra teszi az ételt. – Dominic azt mondta, hogy vegetáriánus, ezért készítettem egy kis babpörköltet. Kínos csend tölti be a szobát. Ebben a házban bőnnek számít vegetáriánusnak lenni. Dominic tekintetét keresem. Rémülten néz körbe. Még soha senki nem vette ennyire komolyan a szavait. – Babpörköltet? – kérdezi Will megvetıen. – Biztos vagy benne, hogy vegetáriánus vagy? – kérdezem Dominictól csípısen. – Vagy talán nem is vagy vegetáriánus? – Nos, azt hittem, az vagyok. De ebben sosem lehet biztos az ember. Delaney asszony szintén mereven bámulja Domot, aki hol egyikünkre, hol másikunkra néz. Mi pedig dühösen rá. Kiváló érzékkel a legnagyobb szánalomra okot adó oldalt választja. – A babpörkölt a kedvencem! – Úgy néz ki, mintha valaki ráhányt volna a tányéromra – dünnyög Monty, amikor megkapja az adagját. A szobában ı az egyetlen ember, aki megengedhet magának egy ilyen megjegyzést, Delaney asszony mégis szúrós szemmel néz rá. Alig tudom visszafojtani a nevetésemet. – Harry mit kapott? – kérdezi Will sóvárogva. – Halrudacskákat. – Ó! Halrudacskákat… – Will, Delaney asszony sokat veszıdött azért, hogy egyik vendégünk kedvében járjon – jelenti ki Simon. Will neheztelve néz Simonra leereszkedı megjegyzése miatt. – Isabel! Körülnéztél már a birtokon? Olyan, amilyennek emlékeidben élt? – mosolyog rám Simon. – Pontosan ugyanolyan – válaszolom kurtán.

– El kell mennünk a tóhoz, amíg itt vagy. Annyit horgásztunk ott régen. – Valóban? – kérdezem udvariasan. Szó sem lehet arról, hogy érzelgısen beszélgessünk az emlékeinkrıl Simonnal, mintha mi sem történt volna. Sokkal közvetlenebb módon lesz kénytelen megnyugtatni a lelkiismeretét. Például bocsánatot kérhetne. Simon nyugtázza hővös reakciómat, és témát vált. A kötelezı vegetáriánus fogás ellenére a vacsora kellemesen zajlik. Monty kinyit még néhány üveg bort, és folyik a társalgás. Monty és Will között ülhetek, ami kétségkívül a legelınyösebb helyek egyike. Simon hirtelen közbeszól: – Csak egy dolgot szeretnék kérdezni. Elképzelhetı, hogy megmenekült néhány szöcske, amelyet versenyeztettetek? Montyra szegezi tekintetét. Persze utána rám is. Will és Dominic megfelelıen titokzatos arcot vágnak. Attól tartok, Monty megtörik a nyomás alatt, ezért hirtelen felugrok. – Az udvaron szabadon engedtük ıket, ugye Monty? Monty lelkesen bólogat. – Miért kérdezed? – érdeklıdöm, de azonnal megbánom. – Olyan, mintha folyamatosan hallanám a hangjukat. Hirtelen mindannyiunknak különbözı hallásproblémái alakulnak ki. – Hallod ıket? Úgy érted, a szöcskéket? – Én nem hallok semmit! – Tessék? – Mirıl van szó? Mindannyian kérdıen nézünk Simonra. – Egyfajta éneklés. Mint amit a tücskök is csinálnak. Simon végignéz kis csapatunkon. Rövid szünet támad, majd hirtelen elırukkolunk a megoldással. – Tinnitus! – kiáltok fel mámorosan. – TINNITUS – kiáltok fel még hangosabban. – Tinnitus? – kérdez vissza. Hirtelen mindenki észbe kap, és ráugrik a témára. – Biztosan a stressz miatt van.

– Fülcsengést okoz. – Túl sokat dolgozol. – A mobiltelefonok mellékhatása, szörnyő! Hirtelen mindenki belemerül a desszertjébe. Olyan, mintha sosem ettünk volna ilyen finom fagyit. – Isteni ez a fagylalt, Delaney asszony! – kiáltok fel. – Fantasztikus! – csatlakozik hozzám Flo, élvezettel falatozva. – Honnan szerezte, Delaney asszony? – kérdezi Monty. Delaney asszony zavarban van. – A szupermarketbıl. Nem túl hitelesen adja elı. – Csodálatos! Annyira nagyon… nagyon… krémes. Ezen a ponton Simon a munkára hivatkozva kimenti magát. Szemmel láthatóan megnyugszom. – Tényleg Izzy! Hogy van Sophie? – kérdezi Monty. – Neki van barátja? – Sophie-nak? Dehogy. A munkájának él, nincs ideje férfiakra. – Milyen gyakran találkoztok? – Néhány hetente szoktunk, de mostanában mindketten túlságosan elfoglaltak voltunk. Rég nem láttam már ıt. Monty lejjebb engedi a hangját. – Nagyon hiányoztatok, amikor elköltöztetek. Szerintem a fiúknak is. Az utóbbi mondatot sietısen teszi hozzá. – Igazán szégyen, hogy megszakadt a kapcsolatunk. Elmosolyodik és a kezére néz. – Szerintem is de néhány dolgot jobb nem bolygatni. Mesélj inkább Winnie nénikédrıl. – Elkezdek mesélni, de gondolataim továbbra is Monty megjegyzése körül forognak. Néhány dolgot jobb nem bolygatni… Vajon mire célozhatott?

13. fejezet

Péntek reggel korán kelek, fejemben a nap tennivalói kavarognak. Rose és Mary egy másik tárgyalásról érkeznek, ezért sietısen letusolok, és egy elegáns halszálkamintás kosztümbe bújok. Fogom a mappámat, majd az ajtóm elıtt várakozó Meg és Westie kíséretében levonulok a konyhába. – Jó reggelt, Delaney asszony! – üdvözlöm vidáman. – Jó reggelt, Isabel! – Hogy van ezen a csodálatos napon? Furcsa pillantást vet rám. – Sok dolgom van. Rengeteg mindent kell megterveznem a bál elıtt, ráadásul még Bury St. Edmundsba is be kell mennem. Bizonyára a Kínzóklub ülésére… Talán csütörtökönként találkoznak a városházán. – Vásárolnom kell – mondja nyomatékosan, és mereven fixíroz. A reggeli rajtaütésszerő támadáshoz hasonlít a Monkwell-birtokon. Többnyire a szakács hangulatától függ, ami szerintem nem túl jó, tekintve, hogy a reggelizıasztalon gabonapelyhes zacskók vannak. Szedek egy tálnyit, és mohón befalom. Próbálok felébredni. – Jó reggelt, Izzy! Jó reggelt, Delaney asszony! Hogy vagyunk? Dominic szörnyen frissen és éberen táncol fel-alá. – Gyönyörő napunk van ma, nem igaz? – Jól aludtál, Dominic? – mosolyog rá Delaney asszony. – Tudja nem is tudtam, hogy vidéken ilyen zajos az élet. Szerintem minimum egy fél állatkert tanyázik az ablakom alatt. Aztán az éjszaka közepén szörnyő sikolyokat hallottam. Azt hittem, Izzy, hogy

megerıszakoltak és megöltek! Már éppen be akartam törni a szobád ajtaját, mikor rájöttem, hogy a hangok kívülrıl jönnek. – Mi van akkor, ha a kertben próbálnak megerıszakolni és megölni? – Hát… erre nem is gondoltam. De nyilván nem ezt történt, igaz? Végtére is egészen frissnek tőnsz. Na jó, lehet hogy mégsem vagy olyan friss. De itt vagy, és ez a lényeg. Reggelente nagyon provokatív módon tud viselkedni, mert tudja, hogy nincs elég erım ahhoz, hogy orrba vágjam. – Biztos egy nıstény róka volt – mondja Delaney asszony. – Tehát mégis te voltál, Izzy – mondja Dominic nevetve. Nem találom mulatságosnak a viccet. Delaney asszony már most is azt hiszi, hogy egy szajha vagyok. Az elmúlt néhány napban olyan furcsán méregette Willt és engem is. – Szükséged van ma rám, Izz? – kérdezi Dominic. – Csak néhány feladat hárulna rád. Fel kell hívni az elektromos mőveket, hogy milyen követelményeik vannak a hálózatra csatlakozással kapcsolatban. Le kellene továbbá rajzolni a sátor körvonalát. Írtam egy listát is… Elıbányászom a papírjaim közül, és odaadom Domnak. Harry közben bejön, leül az asztalhoz, és szed egy kis gabonapelyhet. – Tudsz ma segíteni nekem, Harry? – kérdezi Dominic. – Természetesen nem ingyen gondoltam! – Hát persze, nagyon szívesen! – Akkor hamarosan munkára fel! A megbeszélés Rose-zal és Maryvel az egész délelıttömet felırli. Délután egy körül távoznak. Most legalább van idım válaszolni a Skandináv Jégünneppel kapcsolatban érkezett többtucatnyi e-mailre, azután irány a konyha. Talán találok még egy kis ebédmaradékot. Szerencsére tiszta a levegı. Készítek egy sonkás szendvicset és leülök falatozni. Aztán meggondolom magam, felkapom a szendvicset, és kimegyek a kertbe. Még meg sem néztem a régi házunkat, mióta visszatértem a Pantiles-birtokra, és hirtelen elfog a vágyakozás. Elindulok fel a hegyre, útközben mohón falom az ebédet. Öt perc séta után a hegyoromról már látótávolságba kerül a ház. Eláll a lélegzetem. Maga a ház fekete-fehérre festett fából épült. Fészekként

húzódik meg az erdı szélén. Ez utóbbi miatt a ház hátsó végében elhelyezkedı hálószobánk nagyon komornak hatott az állandó sötétség miatt. A paplan alá bújva esténként elemlámpával kísértetekrıl olvastunk, majd az éjszaka hátralévı részét halálra rémülten töltöttük, és foggalkörömmel ragaszkodtunk Hector macskához: legalább ı aludjon velünk (most, hogy utólag belegondolok, nem sok hasznát vettük volna, ha a farkasember közeleg – maximum elıételként szolgálhatott volna a fıétkezés elıtt). Nyáron Simon kis kavicsokat dobott az ablakomra az éjszaka közepén, ami jelzés volt. Azonnal a gondosan kikészített ruhákba bújtam, kiugrottam az ablakon a garázstetıre, és horgászni indultunk édeskettesben a holdfényben. Szerintem nagyon jól tudta, hogy félek az erdıben, mert mindig megvárta, hogy visszamásszak a szobám ablakán, és el nem indult volna, míg nem intek, hogy minden rendben. Amint felsétálok a bejárati ajtóhoz, további emlékek törnek rám. Megpróbálok belesni az ablakon, hogy ne okozzak a bérlıknek szívrohamot, de meglepetésemre a ház kong az ürességtıl. A koszos ablaktáblának nyomom arcomat, de csak üres szobákat és szanaszét szórt régi dobozokat, újságpapírokat látok. Beleborzongok a lehangoló látványba. Sarkon fordulok, ennyi bıven sok volt. Mire visszaérek a házba, Willt undok hangulatban találom. Simon ugyanis ráparancsolt, hogy fızzön neki egy teát. İrjöngve csapkodja a teáskannát és a bögréket. Úgy látszik, a Pantiles-birtokon még mindig él a kvótarendszer. Miután én is kapok egy csésze teát, Delaney asszony felvilágosít, hogy az az én fejadagom. Mikor Dominic közli, hogy sürgısen szüksége van egy cigire, boldogan elkísérem. Alig tudunk betelni a késı délutáni balzsamos levegı illatával, nagyot sétálunk a kertben. Gyerekként ez a fallal körülölelt kertrész volt a kedvenc helyem, és néhány napja bukkantam rá ismét, amikor a nagysátor helyét méregettem. Úgy tőnik, a természet néha szabadon garázdálkodhat. Bár a gyepet nemrég lenyírták, a virágágyásokban óriási zőrzavar uralkodik. Itt aztán mindenféle meglepetéssel találkozhatunk: itt egy elveszett levendula, amott egy lázadozó fügefa. Gyönyörő. Ha lenne rá idım, ezer örömmel felfedném a kert által kínált kincseket. Emlékeim szerint Elizabeth Monkwell órákat töltött itt.

Dominic rágyújt, és letüdızi a füstöt. – Mennyivel jobban érzem így magam! Még csak három szálat szívtam el, amióta itt vagyunk! – Eldöntötted már, hogy kilépsz a munkahelyedrıl? – Egyelıre kivettem néhány nap szabadságot. Talán jövı héten felmondok, hogy utána visszajöhessek segíteni neked. – Nem kell majd ledolgozni a felmondási idıdet? – Általában azonnal hazazavarnak ilyen esetben. Ha mégsem, van még két hét szabadságom. Újabb mély szippantás a cigibıl… – Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni a bál elıtti hetet ilyen kevés cigivel! – Most könnyen le tudnál szokni… úgyis mindig azt hajtogatod, hogy le akarsz szokni, tessék, itt a lehetıség! – De akkor biztosan meghíznék! Egész nap ropogtatnék valamit! – Hosszabb távon néhány kilót igazán megér, nem gondolod? – Hagyd már abba, Izzy. Különben is neked mindegy, te úgysem jársz sen… – harapja el a mondat végét. – Senkivel? Miért, te igen? – kérdezem ártatlanul. Habozva nyitja szóra a száját. – Tudod, Izzy van valami, illetve valaki, akirıl beszélni szeretnék veled… De nem tudja folytatni a történetet, mivel léptek zaját halljuk a közelben. – A cigid! – sziszegek Dominicnak. Azt gondoltam, hogy beledobja a csikket a virágágyásba, és imádkozik, nehogy tüzet fogjon az egész. De erre a következtetésre csak egy okos és érett személyiség juthat. Ehelyett Dominic bepánikol, és a kezembe nyomja a cigit (tartok tıle, hogy ezt még sokszor felemlegetem), és én elég hülye vagyok ahhoz, hogy elvegyem. Gerald borzasztóan megfenyegetett mindannyiunkat, hogy ne dohányozzunk az ügyfelek közelében. Szerinte a dohányzás abszolút összeegyeztethetetlen egy rendezvényszervezı cég képviselıjével. Ebben a pillanatban Simon lép be a fallal körülvett kertbe, oldalán egy szemüveges, komoly fiatal férfival. Felmérik az eléjük táruló jelenetet.

Gyorsan a földbe taposom a cigit, de nem akarom, hogy a birtok gazdája megharagudjon, ezért felveszem a csikket. – Sziasztok! – köszönt bennünket Simon mézes-mázos hangon. – Szia! – válaszolok kurtán-furcsán. Az egyik lábamról a másikra állok, mint egy tizenkét éves kislány, akit éppen rajtakaptak valamilyen rosszaságon. – Nem is tudtam, hogy dohányzói, Isabel… – Öööö… Minden tekintet rám szegezıdik, és egy szó sem jön ki a torkomon. Néha azt kívánom, bárcsak születtem volna franciának: egy kis vállvonogatás, kézlegyintés és grimaszolás megtenné, nem kellene magyarázkodni semmiért. Dominic természetesen úgy érzi, illene kisegítenie szorult helyzetembıl, ezért gyorsan rávágja: – Mint egy gyárkémény! Elérte a kívánt hatást. Nem vagyok hajlandó a továbbiakban Dommal barátkozni. Simon egy pillanatig meredten bámul rám, mintha próbálná beilleszteni ezt az információdarabot a rólam alkotott képbe, majd a mellette álló fiatalemberhez fordul. – Bocsáss meg, be sem mutattalak. Sam, ez itt Isabel és Dominic. A jótékonysági bál szervezése miatt vannak itt. Sam pedig a kollégám. Sam szélesen elmosolyodik, és szívélyesen kezet nyújt mindkettınknek. – Régebben én is dohányoztam. Napi két doboz elfogyott – jegyzi meg. Amilyen kedvesnek és barátságosnak tőnt elsı ránézésre, ez a megjegyzése rögtön a mindenbe-beleüti-az-orrát kategóriába sorolja át. – Igazán? – kérdezem udvariasan, nem akarom elmérgesíteni a viszonyt. – Sosem láttalak dohányozni, Isabel – szól ismét Simon. Te jó ég, még mindig ez a téma? – Most próbálok leszokni! – improvizálok. Simon felvonja a szemöldökét. – Jó ötlet! – bátorít. – Ugye? Szerintem is!

Miért nem beszélhetünk már végre másról? – Nagyon örülök, hogy megpróbálod végleg letenni! Sam bátorítólag végigsimítja a karomat, és együttérzıen a szemembe néz. Nemcsak errıl szeretnék leszokni. – Tényleg visszamész ma este Londonba, Isabel? – érdeklıdik Simon. – Ööö… igen – felelem még mindig háborogva. – Mindketten visszautazunk, de jövı héten ismét itt töltünk néhány napot, nem is beszélve a bál elıtti teljes hétrıl. – Nos, kellemes utat kívánok nektek, ha addig nem találkoznánk. – Köszönjük – mormogom. Tovasétálnak, hangjuk is tovatőnik a szélben… – ha az amerikaiak betartják ígéretüket… – Te idióta! – támadok váratlanul a hangtalanul vihogó Domra, amint Simonék eltőnnek a kert végében. – De Izzy! Olyan vicces volt! – Dom! Nem tudsz felelısségteljesen viselkedni! – mérgelıdöm. – Hogy én felelıtlen lennék? Micsoda ostobaság? Nagyon jól viselem a felelısséget. Az általános iskolában én feleltem az iskolatejért. Különben is jobb, ha téged kapnak rajta, mint engem. Én könnyen áldozatul esnék egy ilyen kis balesetnek. – Azt hiszi rólam, hogy fegyelmezetlen vagyok. Megpróbálok olyan benyomást tenni, mintha… – Mintha milyen lennél? – Nem tudom. Higgadt? Tapasztalt? – De nem vagy az. Dominic most már teljesen össze van zavarodva. – Tudom – sziszegem a fogaim között –, ı viszont nem. Ha elmeséli ezt a kis cigis malırt Geraldnak, nekem annyi. Dominic megragadja a karomat, mélyen a szemembe néz, és fájdalmas hangon megszólal: – Annyira örülök, hogy megpróbálsz leszokni! Most már én is nevetek. Visszasétálunk a házba, és el is felejtem megkérdezni Domot: mit akart mesélni.

Dominic a hétvégén teljesen eltőnik. Én Boswell asszony Skandináv Jégünnepén debütálok, ami meglepıen jól sikerül. Sean és Olivier már az elején csúnyán összevesznek, de legalább az est hátralévı részében elkerülik egymást. A jégbár és a vodkás szánkó elsöprı sikert aratnak. Az egyetlen csapás az este során akkor sújt le, amikor Boswell asszony karja hozzáragad egy gyönyörő szoborhoz. Senkit sem hibáztathat még akkor sem, ha a húsa is ki fog látszani: mindenkit elıre figyelmeztettünk a leselkedı veszélyre. A hét elején minden keveredik: Aidan, szalagok, virágok és kávé. Mivel az elkövetkezendı hetekben rengeteg elintéznivalóm van, próbálom rávenni Geraldot, hogy béreljen nekem egy autót. Csütörtökön térek majd vissza a Pantiles-birtokra. Szerda éjjel összecsomagolom a bıröndömet, és vadonatúj Smart autómmal Winnie nénihez indulok. Egy napot nála töltök, és csak utána megyek tovább a Pantiles-birtokra. Winnie néni kártyapartit szervez, segítek neki szendvicseket készíteni, mert nyilván nem lesz idejük rendesen étkezni közben. Az est hátralévı részét a szobámba számőzve töltöm Jameson és egy nıi magazin társaságában. Másnap reggel mintás köntösbe bújva sétálok le a földszintre. Winnie néni és Jameson már bementek a városba újságért és kifliért. Fızök egy csésze teát, és kisétálok a kertbe, élvezem a nap simogató sugarait. Hangos kutyaugatás jelzi, hogy Jameson hazaért. Ez nem jelenti azt, hogy Winnie néni is megérkezett. Megfordulok és látom, hogy felém ugrándozik az autófeljárón, mögötte Winnie néni piheg. Integetek neki. Visszainteget. Ismét int. Felhúzom a szemöldököm: kicsit korán van még az ilyen hülyéskedéshez, nem? Visszaintegetek egyfajta láttalak jelzést leadva, mire ı dühösen visszaint. Elég sokáig tart, mire rájövök: nem a szabadidejét akarja ezzel eltölteni. – Winnie néni, jól vagy? – kérdezem. Képtelen megszólalni, ami nem is csoda. Igencsak meredek a faluból a hegyre felfutó út, és Winnie néni nincs éppen csúcsformában. Még mindig szinte mániákusan integet az újságjával. Végre ideér, és lihegések és fújtatások közepette a kezembe nyomja a Daily Telegraph mai példányát. A szalagcím: METRÓSZTRÁJK: MEGBÉNULT AZ ELET A FİVÁROSBAN. – Busszal is be tudok menni dolgozni, Winnie néni. Nem gond.

Fogcsikorgatva rázza a fejét. Nagyon türelmetlen. Odahajol, egyik karját a combjára fekteti, és még mindig levegı után kapkodva a második oldalra mutat. Legalábbis így értelmezem. A második oldalra lapozok. A lap közepénél óriási szalagcím: MEGTORPANT A MONKWELL-FÉLE ELLENSÉGES CÉGFELVÁSÁRLÁS. – Úristen! – kiáltok fel. – Olvasd tovább! – mutatja. Olvasom. – Szenzációs meglepetés: egy hajszálon múlhat, hogy Simon Monkwell üzleti vállalkozása sikerre vagy kudarcra van-e ítélve. Egy magát megnevezni nem kívánó amerikai befektetési bank a Simon Monkwell által felvásárolni kívánt gyenge lábakon álló cég támogatása mellett döntött, miután Monkwell üzleti és személyes magatartását illetıen napvilágot látott kétes hírek miatt a bank megkérdıjelezte az üzleti tranzakcióhoz kapcsolódó ígéretek és feltételek teljesülését. A Monkwell család közeli ismerıse szerint: „Simon Monkwell olyan ember, aki fogja magát, és kidobja a bérlıit szülıházukból. Hagyja, hogy családja nélkülözzön. Ráadásul a család ügyvédjének szeretıje, ezért az ügyvédnıben sem igazán lehet megbízni.” – Jézusom! – ismétlem. Az almafa alatti gyepre telepedek le. Alig veszem észre, hogy a fő még mindig nedves. Winnie néni közben visszanyerte lélekjelenlétét, és mellém térdel: – Igaz ez? – Igen, de az újság bolhából elefántot csinált. Az ügyvédnırıl nem tudok semmit. Talán Flo említett valamit egyik este. De kinek mi köze van hozzá? Ennek semmi köze nincs a vállalat felvásárlásához! – Szerintem ez a politikusok magánéletéhez hasonlít. Vitatható, hogy van-e bármi köze a munkájukhoz, mégis jó képet ad becsületességükrıl. – Lehetséges. Nem rajongok Simonért, de ez azért túlzás. Fel kell hívnom a Pantiles-birtokot: ez akár még a bál szervezésére is hatással lehet. Ezzel a lendülettel felállok és besétálok a házba. Megcsörren a mobilom. Már ugrok is, hogy felvegyem. Gyomrom fel-alá liftezik. Nagyon rossz elıérzetem van, bár nem tudnám megmagyarázni az okát. Will van a vonal túlsó végén. – Szia! Olvastad az újságot? – kérdezem idegesen. – Igen, egy órával ezelıtt kaptuk meg. Izzy, vissza kellene jönnöd…

Hangja távolinak és bátortalannak tőnik. – Pont most akartam elindulni. Szörnyő ez az egész, nem? – Igen. Valójában sokkal rosszabb a helyzet. Simon állítólag tudja, ki szivárogtatta ki az információt. – Igazán? – Igen. Azt mondja, te voltál.

14. fejezet

Legszívesebben a legközelebbi repülıtérre menekülnék, de Winnie néni rábeszélésére visszatérek a Pantiles-birtokra. Nem mintha a világ legbátrabb embere lennék. Winnie néni megfenyeget, hogy erıszakkal is odavisz. A múltban már folyamodott ilyen eszközökhöz (bár most már jóval nehezebb vagyok, mégis ı van fölényben). Ráadásul a golfütıi felé mutat, ezért inkább beadom a derekamat. Szerencsére elıtte megreggelizhetek – így legalább egy kis idıt nyerek. Winnie néni szalonnát süt (abban a tévhitben él, hogy az ébredéshez legalább háromezer kalóriát kell magamhoz vennem). Hányingerem van ettıl a szagtól. Talán Jameson táljába hányhatnék, fel sem tőnne senkinek. Winnie néni élénken rázogatja a serpenyıt. – Mibıl gondolja Simon, hogy te dobtad fel a sajtónak? Megszólal a tőzjelzı. Én csak az asztalon lévı vajtartót nézem meredten, kezem Jameson fején pihen. Már elfoglalta pozícióját arra az esetre, ha erre is jönne egy kis moslék. – Halványlila fogalmam sincs, Winnie néni – mondom elcsigázottan. Borzalmas reggel ez a mai. Még nyolc óra sincs. Felkelek, és egy halszelettel lecsapom a tőzjelzıt – mint egy ırült. – Talán azt hiszi, így akarok bosszút állni rajta. Egyértelmő, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Winnie néni lekicsinylıen felhorkan. – Kétlem, Izzy. Sokan állnak elıtted a sorban… – Igen, de csak engem engedett be a házába.

Winnie néni egy fél disznót pakol be négy vaskos szelet kenyér közé, elém teszi a tányért, és egyik kezét a térdemre téve leül. – Nem te voltál, ugye? Nyilván nem hívtad fel a Daily Telegraph szerkesztıségét egy kis csevegésre, hogy aztán véletlenül elmesélj néhány dolgot? – Mi az ördögért hívnám fel a Telegraph szerkesztıségét? – Nem tudom. Talán a munkád miatt – védekezik. Rászegezem a szemem. – Nem. Természetesen nem. Csak azon tőnıdöm, Simon miért olyan biztos magában. – Will nem azt mondta, hogy Simon engem gyanúsít. Simon állítólag tudja, hogy én voltam. Titoktartási megállapodást írtam alá velük. – Nem perelhet be, ha nem te voltál! – jelenti ki Winnie néni felháborodva, és visszatér a tőzhelyhez. – Fogadjunk? – mormogom, és Jameson tányérjára söpröm a fél tonna szalonnát. Borzalmas érzés a birtok felé vezetni. Útközben felhívom Dominicot és tíz perc leforgása alatt összefüggéstelenül eldarálom neki a történetet. Kezdeti megállás nélküli szóáradatom után megállok levegıt venni, és Dominic kihasználja a pillanatnyi szünetet. – Izzy, kicsit összekeveredtem. Mibıl gondolja, hogy te szivárogtattad ki a híreket? – ERRİL beszélek, Dom. Miért? Amiért nem jöttünk ki túl jól gyermekkorunkban? Ha ilyen bizalmatlan, miért engedett be egyáltalán a házába? – Nos, valójában Monty engedett be. Eltekintek ettıl az akadékoskodó részlettıl. – Komolyan azt hiszi, hogy ennyi év után is neheztelek rá? Nem vagyunk mindannyian olyan csökött agyúak, mint ı! – ırjöngök hisztérikusan. – Ráadásul sohasem tennék ilyet a családjával! Dominic mostanra már bizonyára a körmeit piszkálja vagy pasziánszozik a számítógépén. – Izzy, ne fújd fel ennyire a dolgot. Elképzelhetı, hogy csupán az elmúlt néhány hét során a birtokra besétáló embereket veszi sorra. Feltehetıleg te vagy az egyetlen, aki szóba jött.

– Mi a helyzet veled? – Bennem mindig megbíznak az emberek. Olyan bizalomgerjesztı arcom van. Te sokkal hamisabban nézel ki. – Nos, lehet, hogy egyszerően le fog lıni! – Talán. Vidéken farkastörvények uralkodnak, igaz? Izzy, menj oda, és járj a dolgok végére. Lehet, hogy csak egy buta félreértésrıl van szó. Leteszem a telefont. Sokkal jobban érzem magam, egyszerően kiengedtem a gızt. De amint közeledek a házhoz, úgy fogy a bátorságom. Legszívesebben azt kiáltanám, hogy Gyere vissza! Hova lett a régi tőz? Térj magadhoz, kérlek. Inkább besétálok az oroszlán barlangjába. Lassan hatalmába kerít a félelem. Hogy fogom megvédeni magam? Vajon az egész család osztozik Simon véleményén? Mind azt hiszik, hogy megbízhatatlan köpönyegforgató vagyok? Ezt már nem tudnám elviselni, túl sok lenne. Még ha sikerül is meggyıznöm ıket arról, hogy nem én voltam, a birtokon töltött idı hátralévı része mindenképpen borzasztóan fog eltelni. Valójában úgy érzem, képtelen leszek ott maradni. Gerald kénytelen lesz valaki mást odaküldeni, és én soha többé be nem teszem a lábam a Pantiles-birtokra. Miért fáj ennyire a gondolat? A birtok kapui zárva vannak. Daniel, a vadır hallja meg kiabálásomat, és beenged. Felvánszorgok az autófeljárón, és egy kis ideig fel-alá kószálok, mielıtt a hátsó bejárathoz vonszolom magam. Néhány másodpercig a köszönést gyakorlom, attól tartok, hogy egy hang sem jön ki a torkomon. Éppen kopogni készülök, mikor kitárul az ajtó, és Will áll elıttem. Istenem, milyen hihetetlenül komolynak tőnik. Szinte gyászos képet vág. – Szia, Izzy! Hallottuk, hogy megérkeztél – köszönt kimérten, és zavartan félrenéz. – Szia! – suttogom, valószínőleg bőntudattal teli arcot vágva. Félreáll, és én bevánszorgok. Az egész család a konyhaasztal körül ül. Na ez azért már egy kicsit sok, nem? Nem úgy van, hogy mindenkit ártatlannak tekintenek, míg be nem bizonyosodik, hogy bőnös? Jasper az egyetlen kutya a helyiségben, és az egyetlen élılény, aki örül, hogy újra lát. Monty próbál mosolyogni, de szemei komorak maradnak. Olyan furcsák az emberek, nem mernek a szemembe nézni. Sarkon fordulok, és

gyorsan végigfutok a folyosón. A hallban rövid idıre megállok, és megrökönyödve nézek körül. Hova tőntek a bútorok? Betörtek a házba? Vajon a rendırséget értesítették már? Ez magyarázatul szolgálna a konyhában látott barátságtalan arcokra. A dolgozószoba ajtajához rohanok, és feltépem. Ez is kong az ürességtıl, csupán néhány dolog maradt kupacokba dobálva, mint egy kiárusításon. Simon az ablakpárkánynak támaszkodva bámul a semmibe. Felemeli tekintetét, amint belépek a szobába. – Szia, Isabel! Hát visszajöttél! – Simon, ez szörnyő! Kiraboltak benneteket! A rendırség úton van már? – Mégis mire gondoltál? – kérdezi lágy hangon. Nyilván nem akar a betörésrıl társalogni, ráadásul ettıl még rosszabb kedve van. – Hogy érted? – suttogom, az üres szobát méregetve. – Úgy értem, hogy MI A FENÉRE GONDOLTÁL? Hangja veszélyesen megemelkedik. Szemei villámokat szórnak rám. Teljesen megırült. – Fogalmam sincs, honnan jutott a sajtó tudomására ez a kényes információ. Semmi közöm az egészhez! – Ugyan már Isabel! Nem lehetsz ennyire ostoba! – Nem értem, mire célzol. A számba harapok, és próbálom elfojtani feltörı könnyeimet. Nem akarok túl szánalmasnak tőnni. – Meglepı, hogy volt képed még idejönni! – De hiszen én nem csináltam semmit! Hangomba egy kis felháborodás vegyül. Hál’ istennek. Simon bizonyára fel fog idegesíteni. – Szerinted honnan értesült az újság a birtokon zajló eseményekrıl? – Én… én nem tudom. – Felelıtlenség volt tıled, hogy elhallgattad. Még mindig vannak kapcsolataid a céggel. Gondolom, csak a pénz érdekelt. Mibıl gondoltad, hogy nem fogok rájönni? – Simon, ıszintén szólva nem tudom, mirıl beszélsz! – Igazán?

– Igazán. Én is meghökkenve olvastam az újságcikket ma reggel. – Mi a helyzet a volt barátoddal? Bár kétlem a múlt idı létjogosultságát. Meglepıdött? – A volt barátom? – Robert Gillingham. A szám szélébe harapok. – Rob? De hiszen egy hónapja már, hogy szakítottunk. Egyik este meséltem is… – suttogom. – Miért kérdezed? Mi köze van az újsághoz? – Találkoztál vele mostanában? – Igen, talán egy hete történt. Próbálom felfogni az összefüggést. – Tényleg nem érted? – kérdezi, miközben gyanakodva méreget. – Nem hittem el, hogy csak véletlen egybeesésrıl van szó, de úgy tőnik, mégis. Csodálkoztam rajta, hogy miért említed meg ıt feltőnıen elıttem. Azt hittem, így akarsz visszavágni. – Micsoda? – reszket a hangom. – Mit nem értek? Simon szemmel láthatólag lenyugodott. – Egyik este meséltél nekem a Gillingham családról. Bólintok, bár még mindig nem látom, hova akar kilyukadni. – Napok óta azon gondolkodom, hol láttam már ezt a nevet. Apa azt mondta, csak azért tőnik ismerısnek, mert egy óriási cég, de tudtam, hogy láttam már ezt a nevet valahol leírva. Tegnap éjjel ugrott be, hogy Rob Gillingham a Wings nevő cégnél fontos vezetıi pozíciót tölt be. Én pont a Wings céget akartam felvásárolni… Összerezzenek a múlt idı hallatán… – Mit jelentsen ez? – kérdezem, bár a gyanú kezdi mardosni a szívem. – Azt jelenti, hogy Rob Gillingham a Wings igazgatótanácsának tagja. Nem dolgozik ténylegesen a cégnek, de részt vesz a havonta megrendezésre kerülı igazgatótanácsi üléseken, és busás fizetést kap ezért a néhány óráért. Nem áll érdekében, hogy felvásároljam a céget, hiszen ilyen esetekben kirúgják az igazgatótanácsi tagokat. Mikor múlt héten találkoztatok, kérdezett bármit is a birtokkal kapcsolatban? Esetleg rólam? – kérdezi csendesen. Próbálok visszaemlékezni. – Igen, lehet, hogy feltett néhány kérdést, nem igazán emlékszem már.

– Említetted neki, hogy Chicagóban vagyok? – Elképzelhetı – hal el a hangom. – Miért kérdezed? – Mivel a Wings megtudta, melyik részvényessel tárgyaltunk. – De hiszen Rob kifejezetten meglepettnek tőnt, amikor meg-dta, hogy nektek dolgozom. – Ezt kétlem. – Hogy érted ezt? – Tudatosan próbálta meg kiszedni belıled az összes információt. – De honnan tudhatta meg, hogy itt töltöm napjaim nagy részét? – Közös ismerısöktıl, üzleti kapcsolatok révén, nem tudom… Találékony, bizonyára megtalálta a módját. – De azért jött át, hogy… Nehezemre esik errıl beszélni. –…azért látogatott meg, hogy kezdjük újra – fejezem be a gondolatban. – Mert hibát követett el. – Miért látogatott meg? Elvörösödök. – Semmi különös. Szóval azt mondod, csak azért ugrott be, ogy információt húzzon ki belılem? – Szemét! Hogy lehettem ilyen ostoba? Az a férfi, aki hangüzenet révén szakít a barátnıjével, aligha bukkan fel a következı löveggel: Sajnálom! Fogalmam sincs, hogy gondolhattam! Még mindig szeretlek! Bosszúsan konstatálom: legalább nem voltam olyan hülye, hogy visszafogadjam. Hál’ istennek! Akkor vajon még mit tett volna? Addig jártunk volna, míg meg nem tud mindent, amit kar? – De nem tılem származnak az információk, amelyeket az újság ma leközölt! Talán a bérlık kilakoltatásáról meséltem neki, de semmi több! – PR-ügynökségünk szerint a bérlık enyhén szólva kissé mogorvák voltak. Bizonyára örömmel kikotyogták, milyen szörnyőség történt velük. – De Rob csak tılem hallhatott a létezésükrıl. Istenem, fogalmam sem volt, hogy mire készül. Azt gondoltam, hogy a munkám iránt érdeklıdik. Nem rossz szándékkal meséltem neki a bérlıkrıl, és a felvásárlást meg sem említettem. Sosem tennék ilyet – elvégre titoktartási megállapodást kötöttünk.

Gratulálok, Izzy. Hozd csak fel a témát. Talán már el is felejtette, de te rögtön emlékeztetted rá. Ennyi erıvel akár egy KÉRLEK, PERELJ BE! feliratot is akaszthatnál a nyakadba. Gyorsan témát váltok. – Csupán néhány kérdést tett fel. Nem lehetne tájékoztatni minderrıl az újságot? Elérhetnénk, hogy visszavonják a történetet? – Isabel, a cikk minden szava igaz. Igazad van, talán nem a legszebb színben tüntet fel engem, de van benne igazság. Csendbe burkolózunk. Simon két babzsákot húz elı a sarokból, és azokra telepedünk le. Az egyik babzsákon kis malackák vannak körbekörbe. Olyan ismerısnek tőnik. – Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Egyszerően képtelen voltam elhinni, hogy véletlen egybeesésrıl van szó. Apa állította, hogy sosem tennél ilyet. – Igaza van. Sosem tennék ilyet. Nagyon kínosan érzem magam Rob miatt. Tényleg nem tudtam, mit tervezget. Kínos a csend. – Mikor vettétek észre a betörést? – kérdezem hirtelen. – Isabel, itt szó nincs semmmiféle betörésrıl. A bútorokat a bank által kirendelt bírósági végrehajtók vitték el. – Micsoda? Bírósági végrehajtók? Bank? – Igen. Több mint félmillió bankhiteltartozásunk van. – Ezt nem mondod komolyan! – suttogom. Szomorúan bólogat, és folytatja. – Amikor olvasták az újságban, hogy kudarcba fulladt a vállalat felvásárlása, nem tudtam ıket továbbra is távol tartani. Már kora hajnalban itt voltak. A bútoraink egy része igen értékes. – Ez az én hibám… – Jól vagy, Isabel? – aggodalmaskodik. – Úgy nézel ki, mintha rosszullét környékezne. Válaszként elpityeredem. Simon feláll, és a sarokban lévı kupachoz sétál. Kivesz belıle egy csomagot, és az ölembe dobja. – Nikotintapaszok. Megkértem apát, hogy vegyen néhányat. Talán így könnyebb lesz leszoknod. Szerencsére a bank erre nem tette rá a kezét – mosolyog, és leül velem szemben.

– Miért nem teszel fel máris egyet? – kérdezi némi szünet után. – Most biztosan jólesne egy cigi. Hát persze. Nemdohányzóként tényleg szükségem lenne egy cigire. Sıt, egy italra is. Remegve elıveszek két tapaszt, és a térdeimre ragasztom azokat. Csodálkozom, hogy Simon ennyire lehiggadt. – Honnan származik ez az óriási bankhiteltartozás? Nem lehetett volna a házat vagy valamely más ingatlant jelzáloggal terhelni inkább? – kérdezem. – Már van rajta jelzálog. Sokszorosan. Ha nem tudjuk kiokoskodni, mibıl fizessük a további részleteket, a bank elárverezi a fejünk fölül. Meghökkent tekintetemet látva tovább folytatja. – Isabel, mikor édesanyám meghalt, egyetemista voltam. A második szemeszter közepén jártam, és remekül éreztem magam: haverok, buli, lányok… Anyát szívroham vitte el hirtelen, és én azonnal hazajöttem. Teljesen megsemmisültem – ahogy mindannyian –, és apa nem akart a továbbiakban a birtok ügyeivel foglalkozni, egyszerően feladta. Arra gondoltam, hogy felvehetnénk valakit a gazdaság irányítására, amíg befejezem az egyetemet, és utána átvenném a feladatait. Hirtelen elhallgat, valaki kopogtat az ajtón. Delaney asszony egy csésze kávét hoz. Természetesen Simonnak, naná, hogy nem nekem. Vajon volt-e annyi elırelátása, hogy egy kis konyakot is öntsön bele? – Egy perc, Delaney asszony – mosolyog rá. – Hála istennek a konyhabútorokra nem tették rá a kezüket, Delaney asszony, nyilván már túlságosan elhasználtak. – Még az a szerencse – vágja rá Delaney asszony kimérten, a padlót bámulva. – Különben mi a fenén fıznék? – Folytasd! – sürgetem Simont, miután a házvezetını a távozás mezejére lépett. Most már az egész történetet ismernem kell. Simon felém nyújta a kávéscsészét. Közben keze véletlenül hozzám ér, és én öntudatlanul is összerándulok. Tekintetünk összefonódik. Simon szemmel láthatóan zavarban van. – Folytasd! – ismétlen, hogy oldjam a kínos csendet. – Mi történt azután? – Nos, belenéztem a könyvelésbe, és nem hittem a szememnek. Szerencsére tanultam közgazdaságtant az egyetemen, különben már

évekkel ezelıtt kidobtak volna bennünket innen. Hirtelen rájöttem, hogy a birtok nem hozza, sokkal inkább viszi a pénzt. A házat többszörös jelzálog terheli. Úgy tőnt, sosem fogunk kikeveredni a hiteltúllépésbıl. Apa nem vérbeli üzletember, inkább jótékonykodik, de nem az ı hibája volt, hogy idáig jutottunk. Az elmúlt ötven év során a mezıgazdaság jelentısen visszaesett. Nem beszélve a száj- és körömfájásjárványról, ami még gyorsabban a csıd szélére taszította a Pantiles-birtokot. – Csak nézek magam elé, és bólogatok a szörnyő hírek hallatán. Hallottam errıl az állatbetegségrıl, láttam tv-tudósításokat, de még sosem érintett közvetlenül. – A birtok területének nagy része mezıgazdasági terület – folytatja Simon. – Nagy részét kiadjuk haszonbérbe, de mikor a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni, apa jószívően csökkentette a bérleti díjakat. Továbbá az elmúlt húsz év során egyszer sem emelte a kis házak bérleti díjait. Bevételeink csekély hányada erdıgazdálkodásból származik, ami szintén jelentısen visszaesett az évek során. Eszembe jut az elhagyott főrészmalom, amit a Will-lel tett kirándulás alkalmával láttam. – Ha mindezt összerakod, gyakorlatilag nem volt semmilyen bevételünk sem. Mikor erre rádöbbentem, tudtam, hogy nem mehetek vissza az egyetemre. Ha belegondolok, milyen gondtalanul töltöttem egyetemista éveimet… Fogalmam sincs, én hasonló helyzetben hogyan döntöttem volna. Akkor sem ismertem volna fel egy mérleget, ha a salátástálam közepén hevert volna. – Nem merült fel benned a gondolat, hogy eladd az egészet? – Sokat töprengtem ezen. De tudtam, hogy összetörném apa szívét, és ezt nem tehettem meg vele, hiszen pont akkor veszítette el anyát is. Annyi emberre kellett gondolnom: apa magánkívül volt a gyásztól, Will éppen Cirencesterbe készült, aztán Flo is ideköltözött hozzánk. Mindannyiuk élete a birtoktól függött. Ráadásul úgy gondoltam, vissza tudom fordítani a folyamatot. Senkinek nem mondtam el, milyen kemény helyzet elıtt állunk. A személyzetet szélnek engedtem, amiért mindenki megutált a faluban, aztán azon kezdtem gondolkozni, hogyan tovább. Rövid távon nem lehet drasztikusan megreformálni a mezıgazdaságot és az erdıgazdálkodást, ezért megpróbáltam kiadni a kis házakat. Sajnos jelentıs

felújításra szorultak. Néhányat sikerült helyrehozni, de utána ki kellett lakoltatnom azokat a bérlıket, akik nem voltak hajlandóak piaci bérleti díjat fizetni érte. Különbözı ötletek jutottak eszembe. Fácánvadászat, koncertek az udvaron… De amikor utánaszámoltam, kiderült, hogy ezekhez rengeteg indulótıke szükséges. – Mi a helyzet a jótékonysági bálhoz hasonló rendezvényekkel? Az nem kevés pénzt hoz a konyhára. – Szinte alig van rajta hasznunk, Isabel. Ha rendszeressé akarod tenni az ilyen rendezvényeket, akkor reklámozni is kell, ami sok pénzt felemészt. Ráadásul ezek nem hullanak csak úgy az öledbe. Nem is akartam senkit túl közel engedni a házhoz, mert rögtön kiderült volna, milyen sokat kellene rákölteni. – Én azt hittem egyszerően elhanyagoltátok. – A fenntartási költségek a csillagos eget verdesik, ezért úgy gondoltam, ideje egy kis pénzt keresni. Jó üzleti érzékem van, ezért arra gondoltam, ha csupán néhány százezret sikerül összelapátolni, máris elég pénzünk lenne a túléléshez. Kezdetben nem volt vesztenivalóm, ezért sokat kockáztattam. Jól alakultak a dolgok, és rájöttem, hogy értek a cégegyesítésekhez és felvásárlásokhoz. Megvásárolod az anyagi nehézségekkel küszködı cégeket, részegységeire bontod, majd eladod. Látod, Isabel, nagyon óvatosan felépített terv volt. A bankok a birtokon tett látogatás után örömmel fektették be a pénzüket. Csak meglengettem az egyetemi egyenruhámat, és máris dılt a pénz. Bankhitelekbıl finanszíroztam a felvásárlásokat, ami a bankok számára is busás profittal kecsegtetett. – Nem segítettek volna a birtok felvirágoztatásában? Egy sokszínőbb tevékenységi kör kialakításában? – Akkor betekintést szerettek volna nyerni a ház ügyeibe, és rögtön kiderül, mekkora bajban vagyunk. Szóba sem álltak volna velem többé. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy minél több ingatlanod van, annál több pénz lapul a zsebedben. Szerencsénk volt, Will visszatért világ körüli útjáról, és átvette a birtok irányítását. Felvette Delaney asszonyt, aki boldogan megelégedett egy csekélyebb fizetéssel a bentlakás fejében. Hála neki, a bútorok ragyognak, ám a tetı gyakorlatilag majd’ a fejünkre esik. Néhány épületszárnyat lezártunk, nem találtunk jobb megoldást. A kert megırzésérıl gondoskodom, az öreg Fred ápolgatja egy kis házért cserébe.

Én pedig BMW-vel járok, divatos öltönyökben – mint egy sikeres üzletember. Kívülrıl minden tökéletesnek látszik. – Fogalmam sem volt errıl – suttogom. – Honnan lett volna? Senki sem sejti. – De más cégeket is felvásároltál. Az újságban olvastam. – A megszerzett nyereséget azonnal visszaforgattam a következı felvásárlásba, illetve a birtokon is próbáltam kisebb változásokat végrehajtani. Felújíttattam például néhány kisebb házat, ilyesmik. Ez volt az utolsó üzleti vállalkozásom. A vállalat minden pénzét belefektettem. Elég profitot hozna ahhoz, hogy új lappal indítsunk, visszavásároljuk a házat, és megalapozzuk a jövınket. A padlót bámulja. Elgyengít ez az információáradat. Felnéz, félreérti az arckifejezésemet. – Ne aggódj, Isabel. Nem foglak beperelni. A munkahelyedet sem értesítem. – Emiatt egy percig sem aggódtam. Csak attól tartok, hogy összeroppanok a bőn súlya alatt. Csak évek múltán fognak rábukkanni holttestemre, ami palacsintavékonyra lapult, mint egy rajzfilmhısé. Milyen önzı vagyok, te jó ég! – De az újságok! – hajtogatom. – Mindig arról áradoztak, hogy milyen sikeres és tehetıs vagy… – Ó, az újságok. Az egy másik átgondoltan felépített terv része. Amikor elıször félreértelmezték az adatokat, rájöttem, mennyivel megkönnyítették az életemet. A tárgyalások már nem egy bírósági meghallgatáshoz hasonlítottak. Olyan voltam, mint a régi idık hadvezérei: annyira megrémisztették az ellenfeleiket, hogy már az elsı kardforgatás elıtt megnyerték a csatát. Hírnevem messze megelızött. Az emberek egymással versengve kínálták fel a pénzüket. A legjobb helyen és idıben „megszellıztetett” történetek révén, amint besétáltam egy igazgatótanácsi ülésre, már fel is vonták a fehér zászlót. – Tényleg kútba esett a felvásárlási kísérlet? – Amennyiben az amerikai részvényesek a Wings mellé állnak, akkor az üzletnek befellegzett. A felvásárláshoz szükségem van az ı részvényeikre is. A vezetıjük visszahívását várom. – Mit mondasz majd neki?

– Még nem tudom. Meg kell gyıznöm ıket, hogy a történtek ellenére érdemes eladniuk a részvényeiket. Ha csak egy pillanatra is úgy gondolják, hogy nem fogom teljesíteni az ígéreteimet, akkor a Wings mellé állnak a szebb jövı reményében. Feláll, és kinéz az ablakon. – A média hamarosan megérkezik. Egész délelıtt megállás nélkül csörgött a telefon. Látni fogják, hogy itt jártak a végrehajtók, és holnapra minden újság tele lesz a hírrel. Úgy fog tőnni, hogy egyetlen részvényre sincs pénzem, nemhogy félmillióm lenne, teljesen mindegy, hogy a támogatóim mit állítanak. Meglátod majd, hogy a végrehajtástól micsoda pánikba esnek az emberek. Valójában egyáltalán nem lepıdnék meg. Nevük puszta említésétıl kirázott a hideg. Simon mosolyogva visszafordul felém. Elképesztı. Hogy lehet ilyen nyugodt, mikor kis világa éppen most esett darabokra? – Bizonyos módon az én hibám az egész – mondja kimerülten. – Veszélyes játszmát játszottam a sajtóval. Nagyon odafigyeltünk arra, hogy milyen híreket juttassunk el hozzájuk, de csak idı kérdése volt, hogy elkezdjenek kutatni, és találjanak valamit. Rob Gillingham tálcán kínálta a meglepı információt. Miért pont most kellett ennek megtörténnie? – Egy következı felvásárlásig van mibıl kifizetned a házra felvett hitelek törlesztırészleteit? – kérdezem kétségbeesetten keresve a megoldást. – Ez évekbe telhet – a kezdetekhez szükséges némi indulótıke. Ráadásul minden pénzünket beleöltem a mostani üzletbe. Arról nem is beszélve, hogy ha ennyit számít a hírnév, vajon az enyém mennyit fog érni ezek után? A végrehajtók minden bútoromat elvitték. Mosolya egyre halványodik. – Isabel, ez nem a te gondod. Nem, nem és nem. Nem megyek sehová, amíg jobban nem érzem magam. Márpedig amíg nem segítettem, nem fogom jobban érezni magam. Egy pillanatig ironikusnak tőnik, hogy pont Simonnak sietek a segítségére, de be kell ismernem, hogy viselkedése messze felülmúlja várakozásaimat. – Simon, ebben a házban nıttem fel. Talán nem mindig voltam itt maradéktalanul boldog, de még mindig felelısnek érzem magam a

boldogságotokért. Ráadásul Rob miatt részben az én hibám, hogy így alakultak a dolgok. – Máshonnan is megszerezte volna ezt az információt, Izzy. Mióta megérkeztem, elıször szólít a keresztnevemen. – Tıled vagy mástól. – Megkönnyítettem a helyzetét – mondom nyomorúságosan. – Gyere, menjünk ki a konyhába. Kissé megkönnyebbültem, hogy most már a család is tud mindenrıl. Sosem akartam azzal nyugtalanítani ıket, hogy milyen rosszul mennek a dolgok. Szegények bizonyára azt gondolták, hogy zsugori vagyok. Nem értették, miért kell a kutyákat pipihusi helyett konzervkajával etetni. Csak Will tudta az igazságot – mosolyog erıltetetten. – Will tudta? Simon kíváncsian méreget. – Igen, rájött. Próbáltam elıtte is titkolózni, de végül is ı a birtok vezetıje. Lehetetlen volt titokban tartani elıtte. – De azt mondta, hogy mennyire… – Mennyire micsoda? – Semmi. Nézem, amint Simon kisétál a szobából. Will mindent tudott, mégis hagyta, hogy azt higgyem: Simon olyan gonosz, amilyennek az emberek beállítják. Érdekes. Követem Simont, de elgondolkodva megállok a hallban, és tekintetem a kandalló fölötti üres helyre téved. Pontosan tudom, mi hiányzik onnan. Egy festmény. Egy nagyon értékes festmény. Természetesen az elsıként eladandó termékek listájára került. Belépek a konyhába, ahol még mindig gyászos hangulat uralkodik. – Van kedved horgászni, Harry? – kérdezi Simon. Harry buzgón bólogat. A hangulat enyhén szólva nyomasztó. Harry felugrik az asztaltól, és összegyőjti a szükséges felszereléseket. Remélem, a végrehajtók nem vitték el azt is. – Mi lesz a telefonhívásoddal, Simon? – kérdezem. – Mobilon elérnek – ütögeti meg a zsebét. Harryvel együtt már ki is sétálnak a gyönyörő napsütésbe.

15. fejezet

A konyhában maradunk. – Izzy, mit húztál magadra reggel? – kérdezi Flo. Bár családi fészkét bármelyik pillanatban lefoglalhatják, Flo ráér a ruházatommal foglalkozni. Egyszerően nem hiszem el… Lenézek magamra. Mivel reggel gondolataimat a ruhásszekrény helyett a küszöbönálló katasztrófa kötötte le, eklektikus ruhakölteményt varázsoltam magamra. Okosan összeválogattam minden össze nem illı ruhadarabomat, és mind felhúztam. Egy fodros-bodros miniszoknya – teniszpólóval (ami ráadásul nem is az enyém). – Nos, reggel mással voltam elfoglalva – motyogom. Legszívesebben visszavonulnék a kuckómba, és a sebeimet nyalogatnám, de a családtagok minden információt ki akarnak préselni belılem. Szerencsére a végrehajtók a konyhához nem nagyon nyúltak. Monty javaslatára elıhúzok egy széket, és beleroskadok – Simon azt hitte, még mindig Rob Gillinghammel jársz – kezd bele Monty. – Tudom, pedig már nagyjából egy hónapja szakítottunk. Valóban találkoztam Robbal a múlt héten, és ı megpróbált Simonról kérdezısködni. De azt hittem, csupán érdeklıdik. – Látod? – kiált fel Flo diadalittasan. – Mondtam én Simonnak, hogy itt valami félreértésrıl van szó! De folyamatosan azt emlegette, hogy történt valami köztetek még gyermekkorotokban… – Az újság olyan dolgokról ír, amiket nem én meséltem el Robnak – nyomatékosítom sietve. – Simon úgy gondolja, hogy Rob a kilakoltatott bérlıkkel beszélhetett, majd tájékoztatta az újságot. Kis szünet áll be, mindenki az elhangzottakat emészti.

– Fızök egy kis kávét. Mindannyian annyira magatokba vagytok roskadva – áll fel Delaney asszony, és a kávéfızı felé sétál. Milyen kedvesek is tudnak lenni az emberek! – Köszönöm – mormolom a fogaim közt. – Én vagyok az oka mindennek – jelenti be végül Monty, méltóságteljesen megtörve a csendet. Delaney asszony közben egy tálcán friss kávét helyez az asztalra, és egy tiszta csészét elém. – Ha a Pantiles-birtok nem lett volna ilyen rossz helyzetben, Simon nem ment volna bele a felvásárlásba. Sosem voltam túl jó üzletember. – Nem tudhattad, hogy a mezıgazdaság ilyen drámaian rossz helyzetbe fog kerülni, kedvesem. Te egyszerően jószívő voltál a falusiakkal, hagytad, hogy a kis házakban lakjanak – teszi Flo Monty kezére az övét. – Mindig is a kötelességemnek éreztem, hogy segítsek a falubéli embereken. – Ugyan már, apa! Egyikünk sem tudta, milyen rossz helyzetben vagyunk – vigasztalja Will. Azon kapom magam, hogy megdöbbenve szemlélem Willt. Azonnal elvörösödik. Tudja, hogy tudom. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. És ı is tudja, hogy tudom, stb., stb. Már nem a jóképő férfit látom benne. Egy ijedt kisfiút látok, aki dühös a bátyjára. – Még mindig a tiétek a ház – érvelek, próbálom leplezni zavarát. – Vajon meddig? Már most is szétesıben van, ráadásul a jelzáloghitelt is vissza kell fizetnünk. – Mostanáig mibıl fizettétek? – Simon üzleteinek profitjából. Úgy tőnik, ez a forrás most végleg elapad. Szörnyen érzem magam. Flo észreveszi szorult helyzetemet, és bátorítólag megpaskolja a térdemet. – Szerinted a jótékonysági bált mindezek ellenére megszervezhetem? – kérdezem általánosságban. – Nem hagyhatjuk cserben az egyletet. Ráadásul igen nagy szükségünk van most arra a pénzre! – jelenti ki Monty. – Van ma tárgyalásod, Izzy? – Délután, de átteszem máskorra.

Hangos kopogás hallatszik a hátsó ajtó felıl, és mindannyian felugrunk. Dominic kukucskál be az ajtón. – Bejöhetek? Hihetetlen, hogy vidéken nyitva hagyják az ajtókat. Szürkületkor akarjátok Izzyt kivégezni? – Dominic, kérlek! – ugrok fel, és szorosan átölelem. – Még soha életemben nem örültem neked ennyire! – Pedig kaja sincs nálam! Megdöbbentı! – Mit csinálsz te itt? – Beadtam a felmondásomat. Egyszerően kisétáltam, és egyenesen ide jöttem. – Dom, ezt nem kellett volna! – Ne aggódj. Miután telefonáltál, nagyon unalmas délelıttöm volt. Legalább változik az életem, és ezt neked köszönhetem. Különben is, gondoltam hasznomat veszed itt. Egyébként nagyszerően érzem magam! – jelenti ki. – Végignéz a lehangolt arcokon. – Természetesen nem a felvásárlási botrány miatt. Az borzasztó, egyszerően borzasztó. Dominic próbál nem túl életvidámnak tőnni, nem sok sikerrel. Valójában mindenki boldog, hogy újra köztünk van. Monty és Will vállon veregetik, Flo pedig csókot cuppant az arcára. – Csukd be rendesen az ajtót – szól rá Flo. – Sokan nem csukják be rendesen, és a postás tegnap beesett rajta. A kutyák annyira meglepıdtek, hogy nem tudtak vele mit kezdeni. – Mi történt? – kérdezi Dominic. Gyorsan elmesélem a felvásárlás és Rob közötti kapcsolatot. Dominic teljesen felbıszülve hallgatja a történetet. – Nagyon örülök, hogy felmondtam annak a szemétnek! Képtelen lettem volna továbbra is neki dolgozni. Micsoda tető! – Te Robnak dolgoztál? – kérdezi Monty zavartan. – Az igénybejelentı osztályon, de csak a látszat és a pénz kedvéért. Valójában regényt szeretnék írni. – Igazán? Mirıl? – kérdezi Flo csevegve. – Nem említetted Robnak, hogy itt dolgozom, ugye? – vágok közbe.

Dominic kissé kellemetlenül érzi magát. – Nos, neki közvetlenül nem. De elképzelhetı, hogy meséltem róla az irodában. Szerencsére nem tudta, hogy én is itt dolgozom. Nem tudom, mit mondtam volna különben. Mindannyian hallgatunk. Végül én szólalok meg. – Szerinted Simon mihez kezd most? Mindenki üres tekintettel néz a másikra. Kimentem magam, felkapom az ajtóban várakozó bıröndömet, és felmegyek a szobámba. Egy darabig csak toporgok, kipakolok a táskámból, kifestem a lábujjkörmeimet, és gondolkodom. Rob csak az információim miatt jött vissza hozzám. Kihasznált. Ezt ismételgetem magamban újra meg újra. Kihasznált, hogy biztosítsa helyét az igazgatótanácsban. Tudtam, hogy ambiciózus, de hogy ennyire az lenne? Mindenen és mindenkin átgázol a cél érdekében? Még rajtam is? Rob bizonyára a cimboráival ünnepel most. Látom magam elıtt, amint elégedett vigyorral az arcán kihúzza a dugót a pezsgısüvegbıl. Azzal fog dicsekedni, hogy fél kézzel elbánt a nagy Simon Monkwell-lel. Majdnem, mivel egy kis szerepet én is játszottam benne. Oldalt fekszem az ágyamon, és a szobámat vizslatom. Táskám az ágy mellett fekszik, és hirtelen lendülettel magamhoz húzom. Kihúzom pénztárcámat, melyben Rob fényképe lapul. Eddig még nem volt szívem kidobni – még a lakásából csentem el. Utálta nézegetni, és mikor kidobta, kiszedtem a szemetesbıl, míg ı pisilt. Dominic pont most nyit be. – Hello, napsugaram! A család most mesélte el a végrehajtós sztorit! Kissé rosszabb a helyzet, mint elsı látásra tőnt. Ha ez egyáltalán lehetséges. Leül az ágyam szélére. – Hogy érzed magad? – grimaszol, jelezve, hogy valószínőleg a válasz a nem túl jól lesz. – Nem túl jól. – Melyik része zavar jobban? Az, hogy az expasid csak információéhségbıl ugrott rád, vagy pedig az, hogy egy egész birodalmat sikerült romba döntened? Dominic néha egyáltalán nem vicces. – Kicsit mindkettı.

– Dupla átok, igaz? – Miután megmagyaráztam a történteket, Simon sokkal kedvesebben reagált, mint gondoltam volna. Pszintén szólva biztos voltam benne, hogy ırjöngeni fog, és azonnal kirúg. – Nos, megtehette volna. Szerinted Robnak megfordult a fejében ez a lehetıség? Ez nem igazán kérdés, csupán a Rob iránt érzett utálatot próbálja növelni bennem. A fényképre esik a pillantása. – Add ide azt a fotót, Izzy. Add nekem. – Mit akarsz vele csinálni? – Elégetem. Nem fogom hagyni, hogy egy megvetésre méltó lakkal foglalkozz. – Nem foglalkozom vele. Csak próbálom összerakni a mozaikképeket – duzzogok. – İrjöngened kellene! – Kicsit mérges vagyok rá! – morgolódok. Közben felülök és Dom mellé húzódom. – Kicsit? – üvölt fel Dom. – Minimum azt kellene érezned, hogy legszívesebben darabokra tépnéd. Jézusom, én is darabokra akarom tépni azt a szemétládát! Ha nem most léptem volna ki a buzi cégétıl, akkor meg is tenném! Remélem, nem hagyod, ogy megússza ezt a szemétséget! Valójában pontosan ezt terveztem. – Nem – válaszolom elhaló hangon, és ismét pozíciót változtok. – De igen, ismerlek! Hova tőnt a harcias viselkedésed? Hm? – Mit tehetnék? – Nem tudom! Küldhetnél neki néhány zsáknyi szemetet, összefújhatnád festékspray-vel az autóját, bármit! – Nem akarok ilyenekre vetemedni! Egyébként igazad van, nem lenne szabad elengednem – felelem kissé felbıszülve. – Na, majd kitaláljuk. Sokféleképpen meg tudjuk oldani, édes bosszú lesz. – Jól van, égessük el a fotót! – kiáltok fel lelkesen. – Ez a beszéd, kislány! – ugrik fel Dominic.

– Felkapja a szoba túlsó végébıl a fémszemetest, majd a térde közé fogja. – Rendben. Gyújtsd meg te! – nyomja a kezembe a fényképet és az öngyújtót. – Na jó! – mondom széles vigyorral az arcomon. Meggyújtom a fotó alsó sarkát, és boldogan figyelem, amint a lángnyelvek nyaldossák a papírt. Rob arca már akkor kigyúl, amikor a lángok még el sem érték. Megelégedve dobom a szemétkosárba. – Sajnálatos módon a körömlakklemosóval átitatott vattapamacsaim is lángra gyulladnak. – Istenem, segíts! – kiált fel Dominic miniatőr Pokoli tornyunkat bámulva, és gyorsan eldobja a szemetest. – Úristen! – ismétlem én is. – Gyorsan, Izzy! Segíts! Felugrok és körülnézek a szobában, hátha találok valamit, amivel elolthatnánk a tüzet. Sarokról sarokra szaladok, de még egy nyamvadt portörlı rongyot sem találok. – Izzy! Gyorsan, gyorsan! – kiáltja Dominic a látványtól kıvé dermedve. – Három nedves bugyit húzok elı bıröndöm mélyérıl. Még indulás elıtt mostam ki ıket, és már rohantam is. Azon tőnıdöm, melyik hiánya fájna legkevésbé, ám Dominic kitépi a kezembıl az egész kupacot, és a lángokra dobja. Lemondóan figyelem, amint a leggyönyörőbb fehérnemőim sikeresen eloltják a tüzet. – Hála a nagy fenekednek, Izzy! – kiált fel Dominic vidáman. Hát ez a mai tényleg nem az én napom… Maratoni duzzogás után végre beleegyezek, hogy visszamenjünk a földszintre. Dominic érvelése szerint csak ott juthatunk hozzá valami rendes innivalóhoz. Hozom a mobilomat is. Egy kis holland bátorító ital talán elég erıt ad szembesülni Gerald minden bizonnyal dühös üzeneteivel. Biztosra veszem, hogy olvasta a reggeli híreket, és azonnal tudni akarja a sikertelen felvásárlás következményeit. Dominickal együtt a konyha felé sétálunk. – Attól tartok, jobb lesz, ha a szobádban történt kis tüzecskérıl nem mesélünk senkinek. A család még a végén azt hinné, hogy utálod ıket. Nem elég, hogy meghiúsítottad a felvásárlást, megpróbáltad felgyújtani a

házukat is. Talán csengıt kéne szerelni a bokádra, hogy figyelmeztesse az embereket, ha közeledsz. Oda sem figyelek arra, amit mond. A jótékonysági egyletet hívom, hogy lemondjam a mai találkozónkat. Megígérem Rose-nak, hogy amint rendezıdnek a dolgok, jelentkezni fogok, majd gyorsan leteszem a kagylót, mielıtt bármit is kérdezhetne. Kikapcsolom a mobilom. Még nem vagyok kész a Geralddal való beszélgetésre. Inkább Dominic után megyek a konyhába. Harry és Simon kivételével – akik feltehetıen még mindig horgásznak – az egész család úgy ül a konyhaasztal körül, ahogy hagytuk ıket. – Visszamentek Londonba? – kérdezi Flo, alighogy belépünk a helyiségbe. Már régóta motoszkálhatott a fejében a gondolat. A család többi része várakozóan néz rám. – Hol tartod majd a bállal kapcsolatos tárgyalásokat? – Majd kitalálunk valamit. Rose és Mary bejöhetne például Bury St. Edmunds-ba holnap. De amennyiben Simon nem akar bennünket itt látni, visszautazhatunk Londonba, és majd az irodából megszervezünk mindent. Különben szívesen maradunk, és segítünk mindenben – hadarom félszegen. Dominic mélyen a szemembe néz, és bólintással jelzi egyetértését. Talán akarattal sem tudnám innen elszakítani – az egész család imádja. Az ajtó hirtelen kitárul. Simon és Harry masíroznak be kissé ziláltan. Mindannyian felélénkülünk. – Eszembe jutott valami – jelenti be Simon. – Lehet, hogy nem jön be, de megérné kipróbálni. Ki kér egy italt? Zseni ez az ember. Egy lélegzetvételre két nyerı mondattal sikerült elırukkolnia. A családon szinte ünnepi hangulat lesz úrrá. Monty felugrik, kezét összedörzsölgetve elıhozza rejtekhelyérıl a húszéves söröcskéjét. Én Delaney asszony segítségére sietek, és gyorsan elıveszek néhány poharat a konyhaszekrénybıl. – Mi van a térdeden, Izzy? – kérdezi Harry nikotintapaszaimra mutatva. – Szívesen elláttam volna a sebeidet. Végeztem elsısegélynyújtó tanfolyamot.

Elpirulok, és dühösen a sértı tapaszokra nézek. Már el is feledkeztem róluk. Éppen sebtapaszt akarok mondani, de Simon közbevág: – Nikotintapaszok. Izzy megpróbál leszokni a dohányzásról. Az egész család meglepetten néz rám. – Te dohányoztál, Izzy? – kérdezi Will. Szóra nyitnám a számat, de Dominic megelız. – Mint egy gyárkémény – kiált fel. Kezemmel akaratlanul is szorosabban fogom a poharat. Legszívesebben agyonütném vele. Monty whiskyt tölt a poharakba. Egy húzásra megiszom. Máris jobban érzem magam, bár könnyezek tıle. Úgy érzem, a nikotintapaszok jó hatással vannak rám: kellemesen felvidultam. Csendesen kortyolgatjuk a whiskyt. Monty végül is rákérdez: – Megosztanád velünk, hogy mit találtál ki, Simon? Várakozóan tekintünk Simonra. – Nincs rá garancia, hogy mőködni fog. Meghívtam az amerikai részvényeseket a Pantiles-birtokra. Talán mégis nyélbe üthetnénk a felvásárlást. – Idehívtad ıket? – visszhangozza Monty. – De hát a bútorok… – akadékoskodik Flo. – Itt jön a ti szerepetek. Holnapra be kell rendeznünk az egész házat. – Holnapra? – Igen. Majd értesítem a PR-ügynökséget, hogy csıdítsék ide holnapra a sajtó képviselıit. Azt akarom, hogy a saját szemükkel lássák: nem járt itt semmiféle végrehajtó. Az amerikaiak ebédidı körül érkeznek. Komolyan néz végig rajtunk. – De hiszen ez lehetetlen! – kételkedik Will. – Pontosan ezért fog mőködni. Minél gyorsabban visszájára tudjuk fordítani a dolgokat, annál kevesebben gyanítják majd, mi van a háttérben. Ha az újságírók látják a teljesen berendezett házat, egyikük sem meri majd megírni, hogy végrehajtók jártak a birtokon, még akkor sem, ha a falusiak az ellenkezıjét állítják. Az amerikaiak érkezése minden pletykára rácáfol majd, az ı agyukban is, és egyidejőleg tetı alá hozhatjuk a felvásárlást is. Van valakinek kérdése? – néz körül a szobában.

Több tucat kérdést tehetnék fel, de nem tehetem, végül is én okoztam ezt az egész felfordulást. Kihívásokkal kecsegtetı feladat lesz mindez a két nyolcvanéves emberbıl, egy kiscserkészbıl és egy undok házvezetınıbıl álló csapat számára. Ne feledjük Dominicot sem, aki a megbízhatóság szobra – mindig számíthat rá az ember. Szerintem a többiek megkukultak, s ezt Simon a beleegyezés jeleként értelmezi. – Nagyszerő! Rengeteg tennivalónk van! Az embereim már úton vannak Londonból. Izzy, Dominic, biztos, hogy maradni szeretnétek? – kérdezi Simon, mielıtt elhagyná a helyiséget. Mivel Dominic teljesen megrettent a forgatókönyv hallatán, Simon felém fordul. Meglepve azon kapom magam, hogy lelkesen bólogatok. Próbál mosolyogni, bólint egyet, majd eltőnik. Mi pedig kettesben maradunk a feladattal: holnapra be kell bútorozni a házat! Egy darabka papírt és egy tollat keresek, abban a reményben, hogy elárasztanak majd a jobbnál jobb ötletek. – Rendben – szólal fel Monty – vissza kell szereznünk a bútorokat! – Rendben! – mondjuk kórusban. – Rendben! – mondja Monty. Egy pillanatig zavartan nézünk egymásra. Szórakozottan firkálok a papíromra. Csönd áll be, és érzem, hogy a csapat hangulata egy defektes kerékhez hasonlóan percrıl percre apad. – Képtelenségnek tartom, hogy a végrehajtóktól visszaszerezzük a bútorokat! – kockáztatom meg. – Erre semmi esély, míg Simon össze nem kaparja a pénzt a banknak. – Csak a hallt, az étkezıt és a tárgyalót kell berendeznünk a látogatóknak. A könyvtár és a többi szoba maradhatnak, ahogy vannak. – A hálószobák is rendben vannak a mostani állapotukban, ugye? Azokat érintetlenül hagyták, remélem! – Igen, a hálószobákban minden bútor megmaradt. – Mi lenne, ha bútorokat bérelnénk? – javaslom. Monty izgatottan az asztalra csap. – Igen! Bérelni fogunk! Izz, hozz gyorsan egy telefonkönyvet! Lerohanok a dolgozószobába, csendben benyitok. Simon éppen élénken magyaráz valamit a telefonba. Kihúzom a telefonkönyvet a sarokban lévı szemétkupacból, és visszarohanok vele a konyhába. Felütjük a bútorbérlés címszónál. Jó néhány bejegyzés eleve kiesik, mivel idıszakosan bérelhetı

bútorokat keresünk. Végül rábukkanunk a Merritt cég diszkrét hirdetésére, akik jó minıségő antik bútorokat ígérnek. Monty már tárcsázza is a számukat. Izgatottan várjuk az eredményt. Hihetı történetet talál ki: egy másik cég cserbenhagyta, és holnapra három báltermet kell berendeznie. Válaszaiból kikövetkeztetjük, hogy ez nem jelent problémát, és a cég holnapra le tudja szállítani a bútorokat. Megkönnyebbülten nézünk egymásra, legszívesebben hátradılnék a székemben. Amint azonban Monty próbálja meggyızni ıket, hogy a saját teherautónkkal mennénk el a bútorokért, megváltozik a tárgyalás hangneme. A fenébe! Monty megígéri, hogy visszahívja ıket, majd leteszi a kagylót. – Nem engedik, hogy elmenjünk a bútorért, mert látni akarják, hogy hova kerül. Bármit mondhatnánk, aztán egyszerően lelépünk az egésszel. Ráadásul, ha mi hozzuk el, nem biztosítják a szállítmányt. – Miért nem hozhatnák ki ık? – kérdezi Flo. – Nem akarjuk, hogy lássák a helyszínt, még a végén kiszivárogtatnának valamit a sajtónak. Ráadásul, ha a falubéliek és az újságírók meglátják a feliratozott teherautót behajtani a birtokra, rögtön összerakják a képet. – Hogyan kerüljük el ezt a problémát, ha mi megyünk el a bútorokért? – Arra gondoltam, hogy bérelhetnénk egy teherautót, és a falut elkerülve hoznánk fel a szállítmányt. Például az erdei úton. – A bútorkölcsönzı cég autója miért nem jöhet fel az erdei úton? – Mert elmondhatják az újságíróknak. Ráadásul igen gyanús lenne arra kérni ıket, hogy az erdın át közelítsék meg a birtokot. Rögtön megtudnák, hogy a Pantiles-birtokra érkeztek. Ismét csend borul a konyhára. Senki sem mondja ki, de mindannyian ezen törjük a fejünket: tényleg véghez tudjuk ezt vinni?

16. fejezet

Három körül (amit éjfélnek érzek) Sam dugja be a fejét az ajtón. Azt tudakolja, hogy bevihetné-e az órák óta a dolgozószoba fogságába esett mentıcsapatnak szánt üdítıket. Hatalmas tálakon gızölög a kávé, Delaney asszony még kekszet és egy kis süteményt is talált. Beviszem a tálcát a dolgozószobába. A csípımmel lököm be az ajtót. Odabenn mártírpofájú ügyvédek, könyvelık és még isten tudja kicsodák gubbasztanak a földön. Nem akarom tudni, Simon mivel magyarázta meg a bútorok nyilvánvaló hiányát, de nagyon remélem, hogy engem kihagyott belıle. – Köszönjük, Izzy – néz fel Simon, és bólint. – Elıbb-utóbb meg fogtok éhezni. Hozzak egy kis harapnivalót is? – Igen, az nagyon jó lenne! Delaney asszonynak biztos van egy kis tartalékja. Bólintok, és kimenekülök a szobából. Mikor végre egy kis szünetet tartunk a bútorbérlési megbeszélés közben, megragadom az alkalmat, és felhívom Geraldot. Lehallgatom a hangpostámat: naná, hogy próbált már hívni. Hét üzenetet hagyott, az utolsóban már nyilvános lincseléssel is fenyeget. Újra megvakarom a nikotintapaszaimat, és kissé remegı kézzel tárcsázom az iroda számát. Stephanie még arra sem veszi a fáradságot, hogy figyelmeztessen, mekkora bajban vagyok. – Jézusom! – kiált fel, és már kapcsol is tovább. – Hol az ördögben voltál? – ordítja Gerald elviselhetetlen hangon, el kell tartanom a telefont a fülemtıl, ha nem akarok megsüketülni. – Gerald, nyugodj meg, kérlek.

– Tudod, hányszor próbáltalak hívni? – Csak most kapcsoltam be a mobilomat. – Végre megtaláltad a bekapcsolás gombot? Vannak még csodák. – Rengeteg munka van most a birtokon. – Nem gondolod, hogy alkalomadtán betelefonálhatnál az irodába? – Nos, amint az újságokban bizonyára olvastad, zajlanak az események… – Megtartják mindezek ellenére a jótékonysági bált? Mi az ördög folyik ott? Boswell asszony óránként hívogat. Nincs kedvem elmagyarázni a birtokon uralkodó kétségbeesett helyzetet. – İszintén szólva nincs semmi érdekes. Ez az Izzy, kábítsd el a tudománnyal. – Az újságok rosszul értesültek, a felvásárlás még mindig folyamatban van. Ez természetesen azt jelenti, hogy a bált is megtartják. Simon még arra is megkért, hogy segítsek a holnap érkezı amerikai vendégek fogadásának megszervezésében, úgyhogy ég a kezem alatt a munka! Mindezt ellentmondást nem tőrı, ne-zavarj-már-tovább hangon adom elı. Ismerem Geraldot: tetszeni fog neki az extra céges munka, úgyhogy mindent bedobok, és reménykedem… A trükk bejön, és kifogja a szelet Gerald vitorláiból. – Azt elhiszem, a média kavarja csak a dolgokat! Tudhattam volna. Legközelebb esetleg betelefonálhatnál az irodába, ha ilyesmi történik! Tudod, a munkahelyedre, emlékszel? Egy jó rendezvényszervezı kiválóan tud kommunikálni. – Hát persze – vágom rá, nagyon bízom benne, hogy nem lesz legközelebb. – Ez azt jelenti, hogy nem megyek vissza pénteken. Hogy állnak a dolgok az irodában? – kérdezem gyorsan. – Kiválóan, kivéve azt az aprócska tényt, hogy Dawsonék bejelentették: további száz vendéget hívnak a partira. A te ügyfeleid, jól elkényeztethetted ıket… Mindenki füstölög és káromkodik: mintha a pokolban szerveznénk partit. Hogy van Dominic egyébként? Milyen behatóan érdeklıdik mindenki Dominic egészsége iránt… – Kitőnıen.

– Hogy jön ki az emberekkel? Sikerült már valakit felbosszantania? – Nem, a család egyszerően imádja. – Jól van. Remélem, ez így is marad. Végre letesszük a kagylót. Kifejezetten hálás vagyok, hogy nem gyarapítóm a munkanélküliek táborát. Visszamegyek a konyhába, ahol Monty és Flo éppen azon vitatkoznak, hogy melyikük szenvedte el a legrosszabb méhcsípést. Mindketten allergiásak ugyanis a méhcsípésre. Delaney asszony tonhalas szendviccsel traktálja Harryt azzal az ürüggyel, hogy a ronda marslakók is csak ezt eszik, míg Dominic a földön ülve tömi a kutyákat süteménnyel – elıtte persze kieszi belıle a tölteléket. – Megoldottad a bútorproblémát? – kérdezem Dominicot, remélve, hogy ez az anarchia kialakulásának oka. – Micsoda? Ja, nem, rád vártunk. Nem is tudtam, hogy nélkülem nem születhet megoldás, azt hiszem, erre innom kell egyet. Éber kis csapatunk ismét a konyhaasztal köré tömörül. – Jól van, hol is tartottunk? – kérdezi Monty. – Nem tudjuk visszaszerezni a végrehajtóktól az eredeti bútorokat, és megpróbálkoztunk egy bútorkölcsönzı céggel. – Van valakinek használható ötlete? Nem tudok másra gondolni, csak Simont látom lelki szemeim elıtt, amint a guillotine alá fektet, és lesújt – végtére is nem tudtam neki bútort szerezni. Mindenki úgy tesz, mintha vadul gondolkodna, szinte hallani az agytekervények csikorgását. Tíz perccel késıbb még mindig fogalmunk sincs a megoldásról. Will visszatér a falubéli tényfeltáró expedíciójáról. Felülök. Végre valami eltereli a figyelmemet. – Mi történt? Will nagyon lehangoltnak tőnik. – Lényeg az, hogy a falusiak látták a bútorainkat elszállító teherautókat, és ezt örömmel elújságolták a médiának is. Az elülsı kapunál már ólálkodik néhány újságíró. Daniel végigjárja a birtok határait, remélem egynek sem sikerül bejutnia.

Nem pont ezeket a híreket akartam hallani. – Legjobb lesz, ha megyek, és elmondom Simonnak. Felállok. – Készítek nekik néhány szendvicset. Ha vársz néhány percet, bemehetünk együtt. Delaney asszonnyal egy nagy kupac tonhalas szendvicset dobunk össze, és Will segítségével bevisszük a könyvtárba. A csoportot elmélyült beszélgetés közepette találjuk. Will félrehúzza Simont, és gyorsan tájékoztatja az eseményekrıl. Simon engem is odahív. – Hogy állunk a bútorokkal? – suttogja. – Hm… – Izzy, nem érdekel, hogyan oldod meg, de hozass ide holnapra bútorokat. PR-cégünk már elindult, hogy a sajtó gondját viselje. – Meglesz, ne aggódj! – nyugtatom ıt is, magamat is. Megszólal a mobilom, de nem akarom itt felvenni. Inkább kisétálok a folyosóra. – Halló! – hangom furcsán visszahangzik az üres térben. – Kicsim, én vagyok! Annyira aggódtam már érted, gondoltam felhívlak. Mi volt Simonnal? Úgy hallom, még életben vagy, feltételezem, hogy Simon nem kegyetlenkedett veled – harsogja Winnie néni. Felsétálok a lépcsın, leülök egy lépcsıfokra, és megpróbálom Winnie néninek elmesélni az elmúlt öt óra történéseit. –… és fogalmam sincs, honnan szerezhetnék három gigantikus szobát kitöltı bútorokat, ráadásul a bállal is kell foglalkoznom, és Simon amerikai vendégei holnap érkeznek, ami nagyon fontos a felvásárlás miatt. Hangom a mondat vége felé veszélyesen felemelkedik. Most, hogy elmeséltem Winnie néninek az elıttem tornyosuló feladatokat, rádöbbentem, mekkora fába vágtam a fejszémet. Kezd eluralkodni rajtam a hisztéria. – Értem a problémádat, kedvesem. A régi balszerencse. Régi? Balszerencse? Balszerencse, hogy véletlenül Anglia legszemetebb emberével jártam, aki bármire kész volt, hogy biztosítsa az igazgatótanácsban elfoglalt helyét? Balszerencse, hogy a ház többmilliárd fonttal tartozik a banknak, és elvitték az összes bútorukat? Vagy talán az, hogy holnap egy busznyi külföldi látogató fogja elözönleni a házat?

– Támadt egy ötletem. Az öreg agykerekek teljes sebességgel forognak – vágja rá Winnie néni, mielıtt válaszolhatnék a kérdéseire. – Visszahívhatlak? – Persze! – lepıdök meg, és bekapok néhány falatot. A tonhalas szendvics után mindig sokkal szebb színben látom a világot. Éppen a harmadik szendvicset készülök befalni, amikor megcsörren a telefonom. Winnie néni van a vonalban. – Drágám, azt hiszem, megtaláltam a megoldást! Egy pillanat mőve volt az egész! – kiabálja a fülembe. Nem kell senkinek elmesélnem a részleteket, mivel az egész konyha pontosan hallja, mit mond. – Éppen Hugh Scully mősorát néztem! Fantasztikus egy pasas! – Hova akarsz kilyukadni? – Egy percig se aggódj. Ma este elviszem a szükséges bútorokat. – Biztosra kell mennünk, Winnie néni. – Biztosra veheted. Melyik szobákról lenne pontosan szó? Van valami különleges elvárásotok? Átadom Montynak a telefont, hogy letisztázhassák a részleteket. Hálát adok az égnek Winnie néniért. Igazán kár, hogy nem klónozható. Az egész kormányba ilyen emberek kellenének. – Elképesztı egy asszony – mondja Monty, miután lerakja a kagylót. – Azt állítja, hogy éjszaka idehozza, amit kértünk. Mondtam neki, hogy eszébe ne jusson a fıbejárathoz jönni. Valamelyikünknek le kell mennie az erdei kapuhoz, hogy beengedje. – Honnan tud bútort szerezni? – hitetlenkedik Will. Csak rázom a fejem. – Fogalmam sincs. Nem is igazán akarom tudni, vallom be magamnak. A délután hátralévı részét a külföldi vendégek szobáinak elıkészítésével töltjük. A szobák is kicsit elhanyagoltnak tőnnek, ezért szedek egy kis virágot meg zöldet a kertbıl, hogy felvidítsam ıket. Dominic és én is visszaköltözünk régi hálószobánkba – a ház másik szárnyában található kétágyas szobába. Micsoda öröm! Este nyolc körül kisétálok a fallal körülvett kertbe, hogy nyugodtan átgondolhassam a dolgokat.

– Adakozna a szegények javára? Megfordulok, és Simont fedezem fel a kert sarkában. Egy rozmaringágat morzsolgatva próbálom átgondolni tennivalóim fontossági sorrendjét. Lassan felém sétál, próbálok rámosolyogni. Bárcsak békén hagyna… Szeretném rendezni kavargó gondolataimat. Egyedül. Tovább babrálom a rozmaringot, remélem elég egyértelmő a jelzés, hogy egyedül szeretnék lenni, különösen, ha ismét sarokba akar szorítani. Tudom, hogy megérdemlem, de talán késıbbre halaszthatnánk. – Rozmaring… – jegyzi meg. – Emlékeztet valamire? – Hozhatok neked valamit? – próbálom a társalgást kellemesebb irányba terelni. Megrázza a fejét. – Apa azt mondja, hogy elrendezted a bútorutánpótlást. Bólintok, mire folytatja. – Elmentek az emberek. Az amerikai befektetık holnap terv szerint érkeznek. Simon megsemmisültnek tőnik. – Nézd, Simon. Dominickal eredetileg úgy terveztük, hogy holnap visszamegyünk Londonba. Szeretnéd, ha inkább itt maradnánk, és segítenénk a vendégek kiszolgálásában? Úgy értem, ez a munkánk vagy mi a szösz. – De hiszen ez a hétvégére esik. – Tudom, nem számít. Nincs más dolgunk, és hétfın egyébként is visszajöttünk volna, úgyhogy az irodában senkinek nem kell megtudnia. Tudom, hogy Delaney asszony már gondoskodott az élelemrıl, én az általános háttér biztosítására gondoltam. Lehetnék akár a nap hostesse. – Ez valóban kitőnı lenne! – Dominic pedig néhány napra komornyikot játszhatna. Sokkal kedvezıbb képet mutatna a birtokról… – Beleegyezett? – İ javasolta! Dominic életében nem tett ilyet, de a cigis eset után igazán megérdemli…

– Beszaladok Bury St. Edmundsba reggel, és kölcsönzık neki egy szmokingot. – Köszönöm. Simon is a rozmaringbokorhoz sétál, és letép egy ágat. Visszasétál hozzám a kezében tartott ágat vizsgálva. – Ez édesanyám kertje volt. Minden szabad percét itt töltötte. Néha úgy gondolom, hogy jobban szerette a kertjét, mint bennünket! – Látszik, milyen nagy gonddal óvták régen – jegyzem meg, körbepillantva az egykor oly gyönyörő iszalagra és loncra, melyek most kíméletlenül leigáznak minden útjukba kerülı növényt. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy így elburjánozzon. – Csak egy kis odafigyelést kíván – próbálom menteni a helyzetet. Simon olyan reményvesztettnek tőnik egy pillanatra. Bármi is történt köztünk, úgy érzem, megkedveltem. Akár tetszik, akár nem, a múltam jelentıs része ehhez a férfihez kötıdik. Felnézek Simonra, és a tekintetében egy pillanatra átsuhan valami, amit érzek, de nem tudom szavakba önteni. Aztán hirtelen eltőnik, mintha sosem létezett volna. – Van kedved elsétálni a szarvasokhoz? – kérdezi. – Nem hiszem, hogy ez ebben a nyaktörı tősarkú cipıben jó ötlet lenne. – Szívesen megvárlak, ha át szeretnél öltözni. Egy pillanatra kísértésbe esek. Elkaptam egy futó pillantását, amelyben annyi melegség és kedvesség lakozott. Könnyen hatalmába tudna keríteni ez az érzés. Aztán eszembe jut, mi minden következett régen is utána. – Sajnálom Simon, de még rengeteg tennivalóm van. Mosolyogva fürkészi a tekintetem. – Én is igazán sajnálom – mondja kedvesen, majd megfordul, és elindul az ellenkezı irányba, én meg csak bámulok utána. Felmegyek a szobámba, és teniszpólómat egy szők rózsaszínő felsıre cserélem. Meg kutya és Dominic tőnnek fel az ajtóban. – Hova készülsz? – kérdezi Dom. Naná, hogy rögtön kiszúrta az új ruháimat. – Titokzatos küldetés? – Dehogy, csak olyan piszkosnak éreztem magam. Gondoltam, átöltözöm a vacsorához.

– Akkor miért sminkelsz vadul? – Szeretem sminkelni magam. – Ha velem vagy, akkor soha. Persze, mert te meleg vagy… majdnem kimondom, de ennek vajon mi köze az egészhez? – Beszéltél Simonnal a hétvégérıl? Szeretnék, ha itt maradnánk? – érdeklıdik Dominic. – Pont most kérdeztem tıle. Nagyszerő ötletnek tartotta. Volt valami programod a hétvégére? A csodálatos komornyikos hírt inkább késıbbre tartogatom, amikor lesz idınk Dominic hisztériáira. – Ezen változtathatunk. Majd megmondom a… izének, hogy tegyük át máskorra. Meg fogja érteni. – Dom, engem egyáltalán nem érdekel, kivel jársz. – Egy kicsit hm… másfajta emberrıl van szó. – Kedvesem, bárkivel is jársz, én szeretni fogom. Remélem, hogy megérti a mondanivalóm lényegét: bármit is tesz, én kedvelem. – Majd hamarosan beszélünk róla, megígérem. Kicsit zavarban vagyok, még mindig annyira friss a Rob okozta seb. – Tudom. Lejössz egy italra? – Azt hiszem, szívesebben elmerülnék egy kád forró vízben. – Ahogy gondolod. Késıbb találkozunk! Leszököm a földszintre, nem értem, Dominic miért ilyen visszahúzódó. Talán azt hiszi, hogy meg fog változni a kapcsolatunk? Egy darabig a hallban nézelıdöm, aztán felrohanok a mobilomért. Megerısítésre van szükségem, azt hiszem, felhívom a szüleimet. Mivel Hongkongot kell tárcsáznom, megkérem ıket, hogy hívjanak vissza a vezetékes vonalon. Már rohanok is a könyvtárba. Amint megcsörren a telefon, már ugrok is, hogy felvegyem. – Halló! – szólok bele óvatosan arra az esetre, ha mégsem ık lennének a vonalban. – Kicsim! – Anya!

– Milyen csodálatos meglepetés! Már próbáltunk hívni otthon, hol bujkáltál? Apád kérdezi, hogy hol vagy most? A körzetszám Pantiles közelét jelzi, a Monkwell-birtok környékét. Emlékszel? Ahol a lovak voltak! – Igen, emlékszem. Valójában pontosan ott vagyok. – Hol? – A Pantiles-birtokon. Vágni lehetne a csendet. Valószínőleg lerogyott egy székre, és apámnak is elújságolja a jó hírt. Türelmesen megvárom, míg magához tér. – Mi az ördögöt csinálsz te ott? – Elég érdekes történet. Partit szervezek Simon Monkwell részére. Nem úgy fogadják a hírt, ahogy számítottam. Azt hittem, elıször majd hüledeznek meg ámuldoznak, majd elcseverészünk az emlékeinkrıl, és utána végre mesélhetek. De nem. Csak a csend honol a vonal túlsó végén. – Anya, jól vagy? – Kitőnıen, drágám. Visszahívhatunk késıbb? – Mikor? – Egy-két nap múlva. – Persze, de minden rendben van? – Igen! – vágja rá olyan mesterkélten magas hangon, ami egyértelmően azt jelenti, hogy nem! – Rendben. Hamarosan beszélünk! Szia! De a vonal már süket. Egészen addig a kagylót bámulom, amíg Harry értem nem jön vacsora elıtt.

17. fejezet

Éjfél elıtt Will-lel elindulunk az erdı mélyére, elemlámpákkal és egy kutyával felszerelkezve. Meg helyett egy Albert nevő vad terriert viszünk magunkkal arra az esetre, ha támadás érne bennünket. Egyrészt roppant izgalmasnak tőnik a kaland, másrészt viszont olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben ledılnék aludni. De örülök, hogy alkalmam nyílik Will-lel beszélgetni. Majdnem telihold van, és a hold korongja olyan fényesen ragyog az égen, hogy az elemlámpára az erdıig egyáltalán nincs szükségünk. Egy szót sem szóltunk, mióta kiléptünk a házból, de amint bekapcsoljuk az elemlámpát, a beszélgetés elengedhetetlennek tőnik. – Micsoda sokk, nem igaz? – suttogom Willnek, tekintetemmel az elıttünk ugrándozó Albertet kísérem, olyan megnyugtató a jelenléte. Az erdı olyan, mint emlékeimben élt: hátborzongató. Idınként felhuhog egy bagoly, és az egész erdı visszhangzik a szokatlan hangoktól. Határozottan mondogatom magamnak, hogy csak Albertet hallom, és próbálok ellenállni a kísértésnek, hogy Will megnyugtató karjaiba vessem magam. Will furcsán néz rám. – Valójában sejtettem, Izzy. Nem ismertem minden apró részletet, de tudtam, hogy baj van – kanyarodik vissza egy korábbi beszélgetésünkhöz. – De hiszen pont te mesélted nekem, hogy Simon milyen zsugori, és kidobta a bérlıket a kis házakból. – Nem mondhattam el neked az igazat. Mellesleg a Simont övezı mítoszt is fenn kellett tartanom. Nem hiszem el, hogy ilyen határozottan kellett volna megörökítened a mítoszt, gondolom magamban. Ismét zavart csendbe burkolózunk.

– Attól tartok, hogy féltékeny is voltam Simonra – vallja be végül. – Valóban? – kérdezem óvatosan. – Mindenrıl gondoskodnia kellett – mutat körbe a csendes fákra. – Hogy érted ezt? – Amíg én az alantas napi feladataimat végzem, Simon egyfajta… szuperhıst játszik. Kellemetlenül köszörülöm a torkom. Határozottan férfias, testvéri rivalizálás területére tévedtünk. – Nem hiszem, hogy ez olyan jópofa játék lett volna. Úgy értem, sokkal nagyobb szabásúnak tőnik, mint amekkora valójában. – Ráadásul mérges voltam, amiért évekig titkolta elıttem a birtok tényleges helyzetét, mintha nem tartott volna elég erısnek ahhoz, hogy felfogjam a jelentıségét. – Azt akarta, hogy Cirencesterbe járj. Utána már talán túl késı is volt – vetem fel, bár fogalmam sincs, miért kardoskodom Simon mellett. – Épp hogy visszaértem a birtokra, mikor elkezdıdött a sajtókampány. Nem könnyő szembesülni a ténnyel, hogy a sajtó olyan embert istenít, akire nagyon haragszol. Aztán elkezdték szellıztetni a gyanús ügyleteit is, aminek kifejezetten örültem. Elgondolkodtató ez a beszélgetés. Valami változik bennem, és ennek nem örülök. Will még mindig ugyanolyan kisfiú, mint amilyennek tizenöt éve láttam. Nem akarom elhinni, hogy valóban kevesebb lenne a bátyjánál, de sajnos kezd úgy viselkedni. – Tehát úgy gondolod, hogy a sajtó mostanában nem túl tisztességesen bánt Simonnal? – faggatom. – Nem kétlem, hogy kissé kegyetlenül viselkedett, de ekkora megtorlásra nem számítottam volna! A jelzálogbank folyamatosan a nyomunkban van. Simon mesélt arról, hogy a PR-cég szándékosan építette fel a háborús hıs arculatot. Kellemetlen gondolat kavarog az agyamban: Simont végül mégis igazolják a tettei – talán egy kicsit mégis nemes szívet rejt a zord külsı? – Mindig is kegyetlen volt, már gyermekkorában is – teszem hozzá, csakhogy visszaereszkedjünk a földre.

Nem akarom, hogy bármelyikünk – fıleg én – elfelejtsem, hogy-mirıl is beszélgettünk. – Szerintem nagyon undok volt veled annak idején. – Igen, az volt! – suttogom diadalittasan. Boldog vagyok, hogy beigazolódott: ezt nem csak álmodtam. – Bőnösnek érzem magam. Rengeteget kritizáltam, titokban azt hittem, sokkal jobban gondját viselném a birtoknak. Szerintem csak azért terjesztettem róla a gonosz kis pletykákat, hogy több idıt tölthessek veled. Attól féltem, hogy amint Simon hazatér, minden visszaáll a régi kerékvágásba, ahogyan gyermekkorunkban volt. Természetesen a kis összezördülésetektıl eltekintve. – Hogy érted ezt? – érdeklıdöm. – Külön kis klikket alkottatok, Izzy. Egy kétszemélyes exkluzív klubot. Állandóan kizavartatok bennünket Sophie-val. Még a sötétben is érzem búskomorságát. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire érzékenyen reagál mindenre. Megérintem a karját. – Will, igazán sajnálom. Sosem tudatosult bennem. Mielıtt válaszolni tudna, egy hatalmas fehér teherautót látunk meg. Az ablakából egy kéz nyúlik ki, és nekünk integet. – Ez hihetetlen! – sóhajt fel Will. Winnie néni mászik le a vezetıoldalon, arcán elégedett mosollyal. Állati nagy ez a teherautó, és ı egyedül vezette idáig, lejött vele a térképrıl, hogy antik bútorokat hozzon – nekem, és mellesleg megmentse az életemet. Átugrok a kerítésen, odafutok hozzá, és a nyakába borulok. – Szia! – Ez jó buli volt, Izzy! Szia Will! Will is odahajol, és egy puszit nyom Winnie néni arcára. Mindent beleadott az öreglány: királykék munkásruhában (szerintem utoljára az iskolai sportnapon láttam nadrágban, úgyhogy ez igazi látványosság) és hetyke sapkában pompázik. Will elıhúz egy kulcscsomót, én tartom az elemlámpát, miközben megpróbálják megtalálni a lakatba illı kulcsot. – Minden rendben volt? – tudakolom Winnie nénitıl. – Tökéletesen! Bár a sávok kicsit szőkek errefelé.

– Erre fogadni mernék. Szerintem még sosem jött fel ide ekkora teherautó. A birtok hátsó részéhez vezetı út kis országutakon és rögös földutakon át halad. – Kedvesem, mit aggattál magadra? A ruhámra pillantok. – Ruhát. – Mit mondtam neked a pinkrıl? – De hiszen sok pink színő ruhám van. – Szerintem nem lenne szabad ilyet hordanod. Nagyszerő. Káprázatos. Will végül sikeresen kinyitja a kaput, amit a lehetı legszélesebbre tárunk. – Visszamenjek a teherautóval, Winnie néni? – ajánlja fel. – Szó sem lehet róla! – Szálljatok be! Majd én bezárom a kaput. Winnie néni visszamászik a vezetıülésbe, míg én kétségbeesetten próbálok az utasülésre feljutni. Enyhén szólva trükkös feladat. Az elsı két lépcsıvel nem is lenne semmi gond, azonban az ülésen fekve, égnek ágaskodó fenékkel elakadok. Albert már alig várja, hogy újra a Winnie néni mellett pihenı Jameson társaságában legyen, és létraként engem használva próbál beugrani az autóba. – Gyerünk Izzy, kislányom! Hagyd már a csudába azt a kutyát! Kezd eluralkodni rajtam a hisztéria. Talán szükségem lenne egy nikotintapaszra. Mostanában egyre többször eszembe jut, hogy jólesne rágyújtani. Ez lenne a tapaszok mellékhatása? Winnie néni beindítja a motort, ami fülsüketítı zajt jelent a csendes éjszakában, én pedig a sebességváltóba kapaszkodva húzom fel magam az utasfülkébe. Albert már elfoglalta a helyemet, és éppen a fejemet lökdösi. Becsapom az ajtót. – Na végre! – kiáltok fel diadalmasan, mintha most másztam volna meg az Everestet, és lehuppanok a kutyák mellé. Winnie néni elnyom egy széles vigyort, és egyesbe vált. Begördülünk a birtokra, és félreállunk, míg Will

bezárja a kaput, és beugrik mellénk. İ bezzeg simán fel tudott mászni az autóba, nem bénázott annyit, mint én. Séta közben fel sem tőnt, milyen hepehupás az út, ezen most csodálkozom csak igazán. Az autó riasztóan kileng elıre-hátra, és alkalmanként azon csodálkozom, vajon miért nem borulunk fel. Egy mukkot sem szólunk. Winnie néni minden erejével azon van, hogy biztonságban hazajussunk. Csak néha áll el a lélegzetem, amikor a semmibıl egyszer csak faágak bukkannak elı. Mikor végre elérjük a kocsifelhajtó biztonságos közelségét, és Winnie néni másodikba kapcsol, kiengedem a lélegzetet, amirıl fel sem tőnt, hogy eddig visszatartottam. Néhány perc múlva már az udvarban vagyunk. Amint Winnie néni leállítja a motort, a konyhaajtó már tárva-nyitva áll. Erıs fénysugár világítja be az udvart. Will már ki is ugrott az autóból. – Légy kedves Simonhoz – kérlelem sofırünket suttogva. –Annyi mindenen ment át mostanában. Winnie néni nem éppen arról híres, hogy kedvesen viselkedik az általa elítélt emberekkel, és nem volt még idım felvilágosítani. Óvatosan kimászom a vezetıfülkébıl, vigyáznom kell, mert ha elvétem a lépcsıt, nagyot zuhanhatok. Albert gondolkodás nélkül még elıttem kiugrik, Jameson gyorsan követi. A teherautó mögé sietek, ahol Monty, Delaney asszony, Dominic, Flo, Simon és Will (Harry feltehetıen már alszik) gyülekeznek. Miután Winnie néni a sötétbe suttogva üdvözölte az összes családtagot (ami elég idétlennek hangzik, de mi, angolok mindig adunk az etikettre), megnyom egy gombot, és a teherautó hátsó ajtaja liftszerően lenyílik. Elemlámpáink fényében profi módon becsomagolt bútorkupacot láthatunk. Le vagyok nyőgözve. – Honnan szerezted ezeket a bútorokat, Winnie néni? – faggatja Simon. – A felét kölcsönöztem, a nehéz darabok nagy része az enyém. – De honnan az ördögbıl tudtál ilyen gyorsan bútort kölcsönözni? – hüledezek. – A faluból. Azt mondtam mindenkinek, hogy az Antik Bútor-kiállításra viszem. Pont akkor mutatták a tévében, amikor telefonon beszéltünk, Izzy. A következıt állítólag Norwichben tartják, úgyhogy azt mondtam az embereknek, hogy oda kell a bútor. Monty alig tudja elfojtani pukkadozó nevetését.

– Nem mondod! – hitetlenkedek. – Pedig így történt! Betáncoltam a nappalijukba egy antik bútorkatalógussal a hónom alatt, és ami megtetszett, azt elhoztam. A lelkész és Tommy segítettek felpakolni a teherautóra. A faluban szinte minden házból hoztam valamit. Nyilván, ha nem látnak a kiállítási standon, akkor azt hiszik, hogy leléptem az összessel, de majd kiötlök addig valamit. – Elképesztı vagy! – jegyzi meg Simon találóan. Winnie néni egy pillanatra nagyon zavarba jön, majd félszegen csak ennyit mond: – Vigyük be inkább ezeket az izéket. – De én komolyan gondoltam – vág közbe Monty, közben elemlámpáját az idıs hölgyre irányítja – elképesztı vagy. Winnie néni most már nem bírja tovább, fülig vörösödik. Miközben a férfiak behordják a súlyos bútorokat, mi nık a kisebb darabokat ragadjuk meg. Szép kis teljesítmény a hátsó ajtón behordani mindent – a fıbejáratot nem használhatjuk, mert bárki megláthatná. Így aztán a konyhán és a hallon át kell becipelni a berendezést. A három szobát próbáljuk nagyjából rendbe szedni – egyáltalán nem úgy néznek ki, mint korábban, de legalább nem látszik, hogy a végrehajtók nemrég hagyták el a házat. A stílusok és korszakok bizarr keveredésének köszönhetıen a helyiségek úgy festenek, mintha egy különc hölgy bútorozta volna be, ami félig-meddig igaz is. A hall szinte kong az ürességtıl, de olyan óriási tere van, hogy képtelenség betölteni. Az emeleti hálószobákból hozunk le karcsú asztalokat, és a fal mellé dobáljuk. – Ez az! – kiált fel Flo. – Egész jól néz ki, nem? Hajnali kettı felé jár az idı; nekem már a szoba közepére állított, formaldehidben konzervált birka látványa is gyönyörő lenne, de mindannyian egyetértünk abban, hogy kihoztuk a rendelkezésünkre álló bútorokból a maximumot, és kivánszorgunk a konyhába egy teáért. Will kimegy, hogy beálljon a teherautóval az egyik istállóba. – Itt alszol, ugye? – kérdezi Winnie nénit. – Feltehetıen nem mehetsz haza, ha a szomszédaid úgy tudják, hogy a kiállításra mentél. – Úgy volt, hogy egy barátomnál alszom. – Maradj itt, Winnie! – kérleli Monty.

Már éppen szóra nyitnám a szám, hogy én is gyızködjem, de nincs rá szükség. Montyra néz, és elmosolyodik. – Rendben. Különben sem akarok lemaradni az izgalmakról! Egy kis bonyodalom támad a teherautóba zárt neszesszere miatt – Willnek csupán tíz percébe telt, hogy betolasson vele az istállóba – Delaney asszony és Winnie néni eltőnnek az emeleten, hogy megfelelı hálószobát találjanak Winnie néninek. Simon elmeséli, hogy a sajtó képviselıi reggel kilenc körül várhatók, a PR-cég gondoskodik majd róluk. Ha bármilyen újságíróval összefutnánk, mosolyogjunk, de semmi esetre se nyilatkozzunk. Simon eközben hosszan és keményen Montyra és Flora szegezi a tekintetét. Mindannyian nyugovóra térünk. Meg szemmel láthatóan úgy döntött, hogy mivel Albert már korábban csatlakozott hozzánk, ı is az én szobámban alszik. Ezzel nincs is semmi baj, örülök egy kis társaságnak. Mikor visszaérek a szobámba, az ablakok tárva-nyitva állnak. Fagyos hideg van, és még mindig égett fehérnemőszag hatja át a levegıt. Hihetetlen, hogy ma reggel égettem el Rob fényképét, olyan, mintha legalább egy hete történt volna. Hullafáradtan mászok be az ágyba, de pánikba esek. Mi van, ha egy ırült bemászott az ablakon, miközben a bútorokat pakolásztuk, és most a szekrényemben lapul? Egy fogassal kinyitom a szekrényt. Nincs benne ırült. Visszamászok az ágyba, és azonnal édes álomba merülök. Néhány perc elteltével az ébresztıóra hat órát jelez. Azonnal felülök az ágyban, és azon tőnıdöm hogy vajon miért érzem magam ilyen pocsékul. Aztán halványan elıkúsznak az elmúlt napok eseményei, és elnyomok egy sóhajtást. Legszívesebben azonnal visszamásznék a takaró alá, és mély apátiába süllyednék. A bőntudat súlya mélyre húz: szörnyő felfordulást okoztam. Szerencsére Dominic és Winnie néni is itt vannak velem, remélem, Winnie néni a golfütıit is magával hozta. Annak rendje és módja szerint készülıdök a fürdıszobában. Meg bezzeg sokkal hamarabb végzett: egy kis nyújtózás és ásítás – mindössze húsz másodperc. Következı életemben most már biztos, hogy inkább kutya szeretnék lenni. Összecsomagolok, lehúzom az ágynemőt, mivel ma este közös szobába költözünk Dommal, majd Meggel lemegyünk a földszintre egy kis mesterséges stimulálószerért. Monty látszólag gyorsan összeszedte magát ma reggel: már a konyhaasztalnál beszélget a legnagyobb nyugalomban

Winnie nénivel. Hogy lehet az, hogy az idıs rokonok bármilyen késın fekszenek le este, ık kelnek fel a legkorábban másnap reggel? Úgy érzem, túl korán van még egy nikotintapaszhoz, így elfogadom Winnie néni méregerıs kávéját. Ráadásul fogalmam sincs, hogy magyarázzam meg Winnie néninek a nikotintapaszok jelenlétét a térdemen – valószínőleg csak annyit mondok majd, hogy ragtapasz. Mikor már megbizonyosodtam arról, hogy a koffein eljutott a véráramomba, kiszedem a Smart csomagtartójából a dossziémat és a laptopomat, fogok még egy csésze kávét, és a könyvtárba sétálok. Teljesen kiment a fejembıl, hogy kong az ürességtıl… Kinyitom az ajtót, és csak bámulom az üres könyvtárat, aztán megvonom a vállam, és a társalgóban keresek egy használható asztalt, aminél dolgozhatnék. A dolgozószoba szóba sem jöhet, mivel Simon megparancsolta, hogy hozzanak ide egy asztalt és egy forgószéket. Még mindig annyi munka van ezzel a hülye bállal. Eltart egy kis ideig, míg visszalendülök a ritmusba, és egy riasztóan hosszú tennivalólistát állítok össze a mai napra. Ez már az ötödik alkalom az elmúlt néhány hét során, hogy üzenetet hagyok Sophie mobilján. – Én vagyok az, Isabel – teszem hozzá arra az esetre, ha a mobilom eltorzítaná a hangomat. – Egyszer sem hívtál vissza, kezdek aggódni. Kérlek, csörgess meg! Igazából a saját problémáimról akarok beszélni vele, de nem akarok önzınek tőnni. Nyolc körül nagy léptekkel a konyhába vágtatok. Készen állok a zsarnok delegáció fogadására. Harry éppen katapultálni készül, bár nem tudom, mi közöm van hozzá. Szerencsére a család nagy része már lenn van, és a konyhaasztalnál reggelizik. Delaney asszonnyal megvitatjuk az amerikai vendégekkel kapcsolatos tennivalókat. Talán tudok neki segíteni. A tegnapi drámának köszönhetıen vagy annak ellenére, megenyhült velem kapcsolatban, és meglehetısen civilizált módon tudunk társalogni. Az adható pénzjutalomról szóló elhúzódó tárgyalások után (szerintem három bıven elég, de Harry ragaszkodik a négyhez) Harry és Winnie néni eltőnnek az emeleten, hogy rendbe hozzák a vendégszobákat, míg Dominic és én a virágdekorációt készítjük elı. – Hogy vagy? – suttogja Dominic. Bólogatok, mintha egész jól érezném magam.

– Jézusom, biztosan nyomorúságosan érzed magad. Úgy értem, a Rob által kavart problémák, ráadásul még ez a szörnyő hangulat, ami tegnap itt fogadott… Dominicra nézek, és véletlenül már le is téptem egy liliom fejét. Fogalmam sincs, mit akar elérni. Ha fel akar idegesíteni, a legjobb úton halad. – Legalább itt lehetek melletted. Szórakozottan táncolgat fel-alá elıttem. – Ez egyáltalán nem olyan vicces. – A világ minden kincséért sem hagynám ki! Simon tegnap félrehúzott, és aláíratott velem egy titoktartási megállapodást. Azt mondta, hogy ha csak egy szót is kiszivárogtatok abból, ami itt folyik, kitekeri a nyakamat! Dominic halálra van rémülve ettıl a lehetıségtıl. De megmondtam neki, hogy sosem beszélnék errıl senkinek. Nem tőnt úgy, hogy sikerült volna meggyıznöm – talán mivel nem túl jók a tapasztalatai veled. Gyilkos pillantást vetek rá. – Izzy, biztos vagy benne, hogy olyan undok volt gyerekkorotokban? Úgy értem, nem igazán tudom összeegyeztetni a mostani viselkedésével. Tudom, hogy néha kicsit nyers – nem lehet, hogy csak errıl volt szó? – Halálbiztos. Kitőnıen emlékszem rosszindulatú viselkedésére. De igazad van. Valóban furcsa ez az egész. Simon tiszteletreméltó viselkedése szíven ütött. Végtére is nagyon megnehezíthette volna az életedet a Robnak kiszivárogtatott hírek miatt. Akár be is perelhetett volna! Pontosan mi történt tizenegy éves korotokban? – faggat, miközben néhány szál rózsát próbál ötletszerően elrendezni egy vázában. Egy másodpercre eláll a lélegzetem. Nincs kedvem felfedni elıtte titkaimat, de aztán belevágok, és abba sem tudom hagyni. A játékokat, a gúnyolódást… Dominic szóhoz sem jut a döbbenettıl. – Ó!… – Attól tartok, ezek nem igazán tudhatók be nyers stílusának. – Nem. Sajnálom, Izzy. Nem gondoltam volna. Csendben folytatjuk munkánkat.

– Domnak igaza van, gondolom magamban. Simon jelenlegi viselkedése egyáltalán nem illik bele az emlékeimben élı képbe. Nincs idım ezen töprengeni, mert a média már itt is van, és éppen körbevezetik ıket a házon. Hallom a PR-os kollegina beszédfoszlányait: –…Mark Twain egyszer azt nyilatkozta: halálom híre csupán túlzás. Amint láthatják, hölgyeim és uraim, semmilyen bútort nem vittek el a házból. A furgonok tegnap csupán Monkwell úr kérésére szállítottak el néhány dolgot. İszintén remélem, hogy Isten nem figyel oda erre a maszlagra, és nem sújtja büntetésül villámcsapással a házat… – Monkwell úr az amerikai befektetési bank képviselıit látja vendégül ma délelıtt, hogy folytassák a Wings gyártócég felvásárlásáról folytatott tárgyalássorozatot… Visszamegyek a társalgóba, hogy lerakjam a virágokat, de megállok: Simon éppen kilép a dolgozószobájából, hogy a sajtó képviselıivel találkozzon. Ma még nem is találkoztunk. Megjelenése nagyon eredeti – gyönyörő öltöny, makulátlanul vasalt lila ing és hozzá illı nyakkendı – kiválóan illik hozzá. Vajon ezeket a darabokat az ügyvéd barátnıje válogatta össze? Ez ugyanaz a férfi, aki tizenöt évvel ezelıtt olyan szemét módon elbánt velem. Tényleg megváltozhat valaki? Biztos vagyok benne, hogy gyermekkori viselkedésünk meghatározó marad, és végigkísér egész életünk során. Megrázom a fejem. Domnak igaza van. Ellentmondásos ez a helyzet. Nincs most idım vizsgálatot tartani, mert az amerikai bankárok nemsokára megérkeznek az ebédre. Egy félórás telefonbeszélgetés, és Rose már meg is nyugodott. Jövı hétre tesszük át báli megbeszélésünket, hogy teljes figyelmemet a látogatóknak szentelhessem. Delaney asszony pármai sonkás salátát szeretne felszolgálni áfonyával, majd utána fésőkagylót gyömbéres szezámmagos szószban, végül csokis pitét és körtepudingot. A ma esti ünnepély legalább olyan fényőzı, mint a család terve, ráadásul Dominic és én is itt eszünk. Kétségbeejtı óra következik, Delaney asszony már-már összeomlik a rohanó idı súlya alatt, én azért idegeskedem, mert Will elfelejtette elhozni Harryt a cserkészkirándulásról, majd Dominic fakad ki, amiért mindenbıl kihagytuk. Éppen fel akarok rohanni a szobámba dél körül átvedleni, amikor Simonba botlok a folyosón.

– Hát itt vagy! Éppen kerestelek! – mondja, miközben mosolyogva fürkész barna szemével. – A vendégek hamarosan megérkeznek. Köszönöm, hogy gondoskodsz róluk. – Ez természetes, szinte mindennap ezt teszem! Mellesleg Delaney asszony meg tudja fızni ezt a rengeteg ételt? Némelyik recept igencsak összetett. – Persze! – mosolyog vidáman Simon. – Minden rendben lesz. Egy oxfordi étteremben volt fıszakácsnı. – Komolyan? Most elıször kezd foglalkoztatni Delaney asszony múltja, és még mindig nyitva maradt a kérdés: hogy került ide? – Winnie néni a keze alá dolgozik, bár remélem, Delaney asszony nem engedi túl közel az ételekhez, mert mindenbe túl sok Tabasco-szószt tesz. Édesapád is ott van. – Isten szerelmére, ne engedd a látogatók közelébe. Rögeszmésen csak a betegségeivel tud mostanában foglalkozni. – Tudom, már részletesen elmesélte a riportereknek, menynyi baj van a bütykeivel. Simon elmosolyodik. – Istenem… Remélem nem volt túl zavaró. – Nem, mindenki igazán készséges volt. Harry és pontgyőjtı akciója pedig igazi jótéteménynek bizonyult. Most elıször adok hálát Harry kis játékaiért. – Én is, bár néha tényleg az idegeimre megy vele. – Minden készen áll? – Igen. Eltekintve az elıre nem látható katasztrófáktól! – Ebben a családomra is számítasz? – Nos… Na most jól elkapott. Fogalmam sincs, mit válaszolhatnék erre, talán durva lenne azt mondani, hogy: jó ég, rájuk aztán mindig számíthatsz ilyen esetekben! De barna szemével kacsint, nyilván csak viccel, de ez a viselkedése még jobban összezavar. Olyan, mintha flörtölne velem. Talán én is flörtölök vele. Még mindig engem néz, arcán halovány mosoly játszik.

Mi a fene történik itt? Hála az égnek folytatja a beszélgetést, mivel én már teljesen elfelejtettem, hol is tartottunk. – Izzy, valójában köszönetet akartam mondani neked. Mindenért. Winnie nénikéd is egyszerően elképesztı. Mereven nézem az asztal sarkát. – Nos… ne felejtsük el, hogy közvetve én okoztam ezt az egész galibát. – Nem igazán. Nem tudtad, hogy Rob Gillingham ekkora szemétláda. Dühömben elvörösödök. Örülök, hogy nekem megbocsátott, de ennek ellenére az egész olyan ironikusan hangzik Simon szájából. Rob tényleg egy utolsó szemétláda. Remélem, hogy a felvásárlást nyélbe ütik, és Simon kivágja az igazgatótanácsból. Dominicnak megint igaza volt, édes a bosszú. – Meg tudod gyızni az amerikaiakat? – kérdezem, hirtelen nagyon fontosnak tartom, hogy gyızzön. – Nem tudom, de egy próbálkozást igazán megér, nem gondolod?

18. fejezet

Új szobám rejtekében egy elegáns lila kosztümöt húzok fel. Kifestem magam, emiatt sajnos fekete blúzra kell cserélnem a fehéret, mert azon nem mutat jól az alapozó… Dominic is beoldalog, ásít egyet, és ledobja magát az egyik ágyra. – Van egy cigid, Izz? Lesújtó pillantást vetek rá. – Cigim az nincs, nikotintapaszom viszont van. Ami egészen különös egy nemdohányzónál… – Most mit csináljak, ha ilyen hülye helyzetbe keveredtél. Van most rajtad egy? – Igen. – Könyököm fölé húzva ruhám ujját bebizonyítom a tapasz jelenlétét. – Nagyon szeretem. Állati jó kedvem van tıle. Szerintem ideje lenne átvedlened a komornyikjelmezbe. Elhoztad, ugye? Tegnap beküldtem Bury St. Edmundsba, hogy kölcsönözzön egy öltönyt. – Azt hiszem, fel kellene próbálnom. – Felpróbálni? Úgy érted nem bújtál még bele? – Kellett volna? – Jézusom Dominic! Próbáld fel! Most azonnal! Az ajtó mögé akasztott öltönyhöz oldalog, letépi a mőanyag védıhuzatot, és kihúzza belıle a nadrágot. Legalább hat mérettel nagyobb a kelleténél, ráadásul óriási lyuk tátong az egyik szárán, ahol egy hálás moly kirágta. Elıhúzza a zakót is, ami szintén minimum tíz mérettel

nagyobb nála. Most már nincs idı a varrásra, Bury St. Edmundsba végképp nem tudjuk visszavinni az öltönyt. Szorongatom a kezem, bár legszívesebben Dominic nyakát szorongatnám. Lerohanok a dolgozószobába, felforgatom a sarokban lévı szemétkupacot, és egy tőzıgépet csattogtatva rohanok vissza a szobánkba. Összetőzöm a zakó ujját és a nadrág szárát, és egy vastag fekete filctollal tíz centiméter széles sávban feketére festem Dom lábszárát a lyuk alatt. Megvizsgálom, hogy milyen munkát végeztem, Dominic fel-alá ugrál a szobában, így minden pozícióból ellenırzöm, hogy kikandikál-e hófehér lábszára valahol a nadrágból. Képtelen vagyok elég hosszú ideig odakoncentrálni, hogy kiderüljön: látszik-e a lyuk a nadrág szárán. – Ne álldogálj sokáig egy helyben, akkor biztos nem veszik észre. – Rendben. Izzy? – Igen? – Szerinted jó ír lenne belılem? – Micsoda? – Ír. Mindig is ír szerettem volna lenni. Felvehetnem a Dominic O'Leary nevet! Az amerikaiak imádják az íreket! – Dominic, egy csepp józan eszed sem maradt? – Ugyan már, Izzy! Hova tőnt a humorérzéked? – Néhány nappal ezelıtt elveszítettem valahol. Ha meghallom, hogy ír akcentussal beszélsz, esküszöm, hogy a két kezemmel fojtalak meg! Az amerikaiak szeme láttára. – Szegény öreg tehén. – Fantasztikus. Egy ír hentes, aki Mr. Bean jelmezébe bújt. Dominic a lehetı legférfiasabban vonul le a földszintre túlméretezett öltönyében. Feszélyezetten álldogálunk a hallban. Az amerikai bankárok érkezését várjuk. Simon tanácsadói finoman fogalmazva aggódó arcot vágnak. Simon csendesen félreállt, és hátratett kézzel, gondolataiban elmélyülve fixírozza a padlót. Óriási feszültség telepedett a helyiségre, és hirtelen hatalmas megkönnyebbülést érzek, amiért nem nekem kell mindezzel szembenéznem, és felvállalnom a történtekért a felelısséget. Simon valószínőleg megérezte, hogy ıt nézem, mert felpillant, és rám mosolyog. Samhez sétálok beszélgetni.

– Hello! Hogy vagy? – suttogom, mert olyan fagyos a hangulat, mintha egy templomcsarnokban lennénk. Sam elmosolyodik és idegesen babrálja a szemüvegét. – Kitőnıen, köszönöm. – Van kész tervetek? Ezt a rendezvényszervezı énem mondatja velem. Mindig tudni akarom, hogy van-e tervünk. – Ööö… Felhúzza a szemöldökét, és még mindig a szemüvegével játszik, talán azon töri a fejét, hogy mennyit tudhatok az egész helyzetrıl. – Nyugodj meg, a család barátja vagyok – nyugtatom meg, de nem teszem hozzá, hogy – az a kedves ismerıs, aki ekkora bajba sodorta ıket. Finoman bólogat, aztán megvonja vállait. – Megpróbáljuk meggyızni ıket arról, hogy nem is vagyunk olyan gonosz emberek. Kipuhatoljuk, hogy mit tudtak meg a Wingstıl, és a mi oldalunkra állítjuk ıket. – Gondolom ez nem lesz egyszerő. – A sajtó olyan rossz képet festett Simonról… kemény dió lesz. Lehet, hogy közvetlenül Rob Gillinghammel is beszéltek. Majdnem összerezzenek e név hallatán, olyan furcsa, hogy ilyen könnyedén szalad ki Sam száján. – A Wings vezetıi tisztséget be nem töltı igazgatója – magyarázza –, véleményünk szerint miatta győlt meg a bajunk a sajtóval. A meglepetéstıl szóhoz sem tudok jutni, csak némán bólogatok. Valamelyest megkönnyebbültem. Simon nem mondta el az alkalmazottainak, hogy az információ kiszivárogtatásában milyen szerepet játszottam. Ez a pipogya alak szerencsére nem tudja összerakni a mozaikdarabkákat, különben már az elsı oszlopon lógnék. – Nos, ez a Gillingham mindenféle butaságokat hordott össze nekik. A mi feladatunk az, hogy helyreállítsuk a cégünkbe és a felvásárlás feltételeinek teljesülésébe vetett bizalmukat. – Mi olyan bonyolult egy részvényeladásban? Miért kell ez a körítés?

– Ez nem olyan egyszerő. Az eladás fejében különbözı feltételeket támasztanak, és meg akarnak bizonyosodni arról, hogy képesek leszünk azokat teljesíteni. – Nincs több idım kérdezısködni, mert a rádió életre kel, és a kapuır bejelenti a látogatók érkezését. Az újságírók folyamatosan a birtok körül ólálkodnak, ezért kulcsra és lakatra zárva tartjuk az elülsı kaput. Nem is lenne ezzel gond, ha az ember nem felejti a vajat lenn a faluban, ahogy én is tettem ma reggel. Simon ragaszkodott hozzá, hogy a látszat kedvéért továbbra is a falusi boltba járjunk vásárolni. Nem vagyok meggyızıdve arról, hogy amint az idegösszeomlás szélén végigvonszoltam magam a boltba és ijedten összerezzentem, valahányszor hozzám szóltak, javított volna a birtok megítélésén. – Dominic szélesre tárja az impozáns ajtókat, és a két limuzin felgördül a ház elıtti autófeljáróra. A sofırök kiszállnak, és az utasoldali ajtók kinyitása után elkezdik kipakolni a bıröndöket a csomagtartóból. Öt úriember száll ki az autókból. Dominic kezét-lábát törve rohan le a lépcsırıl a segítségükre sietve. Az öt férfi úgy sétál felfelé a lépcsın, mint a cowboyok a mozivásznon. Elsı benyomásra nem tőnnek túl vidámnak. Valójában mintha mindegyiknek olyan szörnyő hete lett volna, mint nekem. A forró napsütés látszólag egyáltalán nem zavarja ıket. Simon a csoportvezetı mellett áll, akit azt hiszem, Berryman úrnak hívnak. Olívazöld öltönyéhez narancssárga nyakkendıt kötött, és egy kis fadobozt szorongat. Simon sorra bemutatja a vendégeket. Egyszer csak hozzám ér: – İ Isabel, aki gondoskodni fog önökrıl itt-tartózkodásuk ideje alatt. Ha bármire szükségük lenne, Isabelt keressék. Kezet fogok Berryman úrral. – Üdvözlöm! – mormolom. – Felvihetem a szobájába? – mutatok a kezében lévı kis dobozkára. Habozik. – Persze. De vigyázzon rá, nagyon értékes számomra. Próbálok meggyızıen mosolyogni, ami Dominic szerint ırülten démoni hatást vált ki az emberekbıl. Dominic éppen most ért be, ezért ellentmondást nem tőrı hangon megparancsolom neki, hogy vigye fel a dobozt Berryman úr szobájába, és úgy vigyázzon rá, mint a szeme fényére.

Simon a tárgyalóba vezeti az urakat. Miután felszolgáltam a frissítıket, a konyhába rohanok. Dominic még mindig a csomagokat hurcolja az emeletre, és most, hogy már kitisztult a levegı, Will is a segítségére siet. Winnie néni vidáman évıdik Monty-val, miközben zöldbabot vág a kagyló mellé, és Delaney asszony már a masszív tölgyfa asztalon sorakozó tányérokra púpozza a salátát. – Szia, Izzy! Megérkeztek a vendégek? – csap le rám Winnie néni. – Igen. Éppen most jöttek. Eldöntötted már, hogy velük ebédelsz? – kérdezem, már csak az ültetési terv miatt is tudnom kellene. – Isten ments! – kiált fel Monty. – Az egész ház idegenektıl hemzseg. Látnom kell, hogy mit mővelnek! És ha velük ebédelek, erre vajmi kevés esélyem kínálkozik. – Montyval együtt körbejárunk majd a házban – jelenti ki Winnie néni. – Fantasztikus! Megtennétek, hogy egyidejőleg bezárjátok a használaton kívüli szobákat is? Nem örülnék, ha bármelyik vendégünk véletlenül benyitna egy ürességtıl kongó szobába. Igencsak elcsodálkozna, hogy mi az ördög folyik itt! – Szerintem így is csodálkoznak – gondolkodik hangosan Winnie néni. – Be kell szegeznünk az ajtókat, és az ablakon át fogunk kilógni, öreglány – viccelıdik Monty. Nem tudom eldönteni, hogy ezt jó bulinak tartja-e, vagy az itteni ajtókat egyszerően nem lehet kulcsra zárni. Gyorsan megköszönöm a szerencsecsillagomnak, hogy nem ebédelnek a vendégekkel, és még egyszer leellenırzöm az ültetési rendet. Az ebéd simán zajlik, a látogatók nem túl beszédesek, de úgy tőnik ízlik nekik az étel, ami szerintem is olyan, mint az istenek eledele. Mindenki alig várja már, hogy az üzletrıl legyen szó, ezért amint véget ér az ebéd, megrohanják a tárgyalót. Az elkövetkezı egy órában a vacsorához rendezem át az asztalokat. Néhány pluszhelyet készítek a családtagoknak, majd a piszkos térítıket kiviszem a konyhába. A tárgyalást négy órakor teaszünet szakítja félbe, és Dominic egy hatalmas tálcával próbálja megközelíteni a tárgyalót. Delaney asszony kitőnı házi süteményeket sütött. Simon úgy öt perc elteltével sétál ki a konyhába. Az ajtókeretnek támaszkodva ásít tátott szájjal, fehér fogsora csak úgy csillog.

– Hogy haladtok? – kérdezem. – Nos, még mindig itt vannak. Azt hiszem, a körülményekhez képest minden rendben. Most egy tízperces teaszünetet tartunk. Csak azért jöttem, hogy megdicsérjem az ínycsiklandozó ebédet, Delaney asszony. – Ó, igazán köszönöm. – Fáradt vagy? – kérdezem Simont. – Inkább csak megviselt. És te? – Én is. Nem hoztam túl sok ruhát magammal, hiszen csak néhány napra készültem. Kapkodni kezdek, fogalmam sincs, mit vegyek fel a mai vacsorához. Szerencsére elhoztam az egyetlen márkás kosztümömet, amit születésnapomra kaptam Sophie-tól. Egy hófehér Versace nadrágkosztüm, csak felsım nincs hozzá. Legalábbis tiszta nincs. Átmegyek Hóhoz a ház másik szárnyába, hátha tıle kölcsönkérhetek valamit. Általában nem csinálok ekkora ügyet az öltözködésbıl, de Flonak nem mindennapi ruhagyőjteménye van. Kopogtatok az ajtaján. – Gyere be! – szól ki dallamos hangján. – Ó, Isabel, kedvesem! Örülök, hogy látlak! Kerülj beljebb! Leteszi a könyvet, melyet olvasott, és olvasószemüvegén át méreget. – Hogy vagy? – Köszönöm, jól vagyok Flo. És te? – Még sosem voltam jobban! Csak Monty jelenlétében versenyeznek az egészségügyi problémáikkal. – Hogy jössz ki az amerikaiakkal? – Nagyon jól. Elégedettnek tőnnek. – Tessék? – AZT MONDTAM, HOGY ELÉGEDETTNEK TpNNEK. – Talán Simon vissza tudja fordítani a folyamatot. – Talán. – Ha valaki képes rá, az Simon. Figyelemreméltó fiatalember. – Igen, valóban az – vágom rá gondolkodás nélkül.

– Mindig is azt mondtam, hogy a lányok Willel akarnak járni, de Simonhoz akarnak feleségül menni. Nem is mutattam meg neked a bogarak násztáncát, ugye? – Nem, nem mutattad meg. Próbálok csalódottnak tőnni, miközben a bogarak és az esküvı közötti kapcsot próbálom átlátni. – Ha már a vadvilágról beszélünk, hogy van Poppet? Kiengedted, vagy éppen a délutáni szunyókálását tölti? – A terráriumban van. Szeretnéd megnézni? – Jaj, ne! Nyilván szüksége van a pihenésre. Csak az érdekelt, hogy bent van-e – nehogy rálépjek vagy valami. – Képzeld ma reggel véletlenül meghallottam, hogy Will telefonon beszélt valakivel. Akárki is volt a vonal túlsó végén, meglehetısen intim beszélgetésnek tőnt – emeli fel jelentıségteljesen szemöldökét. Pszintén szólva érdekel Will szerelmi élete, ezért én is felhúzom a szemöldököm: – Tényleg? – Tessék? – AZT KÉRDEZTEM, HOGY TÉNYLEG? – üvöltöm, bár a hangsúly nagy része a kiabálás miatt elvész, és Flo úgy néz rám, mintha azt mondaná, hogy: pont most mondtam. Úgy tőnik, ezzel le is zárta a témát. Megköszörülöm a torkomat. – Flo! Azért látogattalak meg, mert szeretnék tıled kölcsönkérni egy felsıt a ma esti vacsorára, ami illene a kosztümömhöz. Nem hoztam elég ruhát magammal Londonból, mivel csak néhány napra pakoltam be. – Megmutatom neki a karomon lévı fehér nadrágkosztümöt. Felugrik. – Hát persze! Gyere be a hálószobába. Valójában már nekem is készülıdnöm kellene. Milyen gyönyörő kosztüm! Próbáld fel, kérlek, hadd lássam rajtad! Miközben átöltözöm, Flo a ruhásszekrényét böngészi. Visszatér, és egy pillanatig rajtam felejti a szemét. Drágám, miért nem hordod ezt csak úgy magában? Kétkedıen nézek rá. – A kosztümkabát alatt semmi nincs rajtam, Flo.

– Viszont ha begombolod az összes gombot, akkor nem látszik ki a melltartód. Így teszek, és a kabát kivágása éppen a melltartóm fölé esik. De éppen csak. Dekoltázsomra pillantok… – Nem, ezt nem tehetem! – Dehogynem! Nagyon vadítóan nézel ki benne! Próbáld fel hozzá ezt a nyakláncot. – Öltözködıasztalkájához sétál, kinyit egy dobozt, kihúz egy nyakéket, és a nyakam köré fonja. A tökéletes igazgyöngy csábítóan lóg alá. – Van hozzá fülbevalóm is! Feltőzzük a hajadat, és a pántos szandáloddal tökéletes lesz az összhatás! Hagyom, hogy megcsinálja a hajamat, felveszem az ékszereket, és az eredmény tényleg nem olyan rossz. A konyhába érve látom, hogy Dominic éppen a poharakat pakolja ki a vacsorához. – Nahát! Elragadó vagy! – kiált fel. – Komolyan gondolod? – kérdezem idegesen, a kabátot lesimítva. Mobilja a batmanes csengıhangon szólal meg, amitıl mindketten megugrunk. A kijelzıre pillant. – Magántelefonszám – mormogja, és kisétál az udvarra. Tudom, hogy Dominic ugyanannál a telefontársaságnál van, ahol én is, és az én telefonom kiválóan mőködik itt. Bár sem az idı, sem a hely nem a legmegfelelıbb, de legszívesebben utánakiabálnék: – Dominic, tudom, hogy homokos vagy, de én akkor is szeretlek! Ehelyett zöld citromszeleteket vágok a Margherita's koktélba, és azon tőnıdöm, miért nem meri elmondani nekem az igazságot. Túl konzervatívnak tartana ehhez? Fél órával késıbb mindannyian a tárgyalóban kortyolgatjuk koktéljainkat, mintha az életünk függne tıle. Will mellém lopódzik. – Gyönyörő vagy! – suttogja a fülembe. – Köszönöm. Will válla fölött Simont figyelem, amint belép a szobába. Rám mosolyog, aztán az egyik amerikaihoz fordul. Továbbra is az én feladatom az amerikaiak szórakoztatása. Ahogy körbesétálok a szobán, egyszer csak

Simon mellett találom magam. Udvariasan megvárja, hogy befejezzem a beszélgetést. – Szia! – húz félre a csoporttól. – Minden rendben? – Igen, és veled? – Jól vagyok. Egy másodpercig zavartan álldogálunk. Éppen indulnék tovább, mikor Simon megszólal: – El akartam mondani, hogy tegnap rábukkantam a régi barlangunkra. – Tényleg? – érdeklıdöm udvariasan. Hirtelen gyanakodni kezdek. Kezdem kissé kellemesebben érezni magam a társaságában, és nem szeretném felkavarni a szövevényes múltat. – Igen. Elemlámpát kerestem neked a… kiránduláshoz, és a lépcsı alá is benéztem. Nem tudom, honnan jött az ötlet, már évek óta nem kerestem ott semmit. Tudsz róla, hogy még a könyveink nagy része is ott van? Meg kellene nézned egyszer. Hirtelen elmosolyodik, és karomnál fogva magához húz. Ösztönösen hátralépek, valószínőleg reflexbıl. Lefagy az arcáról a mosoly. – Jó, rendben – préselem ki magamból. – Egyszer majd megnézem. Most azonban vissza kell mennem a vendégeidhez – próbálom kinyögni mosolyogva, majd szótlanul távozom. Dominic, Meg és én is korán lefekszünk, miután segítettünk összepakolni. Dominic és én egy franciaágyban alszunk, és az estérıl csevegünk, amelyhez a kéményben lakó tücsök zenei aláfestést is biztosít. Dom rágyújt utolsó cigarettájára, amibıl én is sokat beszívok. Meg Dominic könyökénél fekszik, úgy tőnik, hozzánk pártolt. – Visszavihetnénk magunkkal Londonba? – kérdezi Dom. – Nem a miénk. Nagyon szívesen magammal vinném, de Londonban kutyát tartani, különösen, miután ilyen szabad élete volt… nem lenne tisztességes. – Olyan rengeteg kutya van itt, hogy talán észre sem vennék. – Hova vinnénk le sétálni? – A Lower Richmond Road közelében van egy szép kis erdı. Szerinted hiányozna neki a vidéki táj? – Valószínő.

– Szerezhetnénk neki egy erdıt ábrázoló posztert is. – Az jó lenne – sóhajtok fel ismét. – Fújj ide egy kis füstöt, Dom! – Nem, te nem is dohányzol. Egy utolsót szippant, és elnyomja a cigit. – Oké, villanyoltás! Ettıl komolyan égnek áll a hajam. Szeretek este elalvás elıtt olvasgatni egy kicsit, de ez minden esetben gondot jelent, ha Dominic és én egy szobában alszunk. – Egy kicsit még olvasnék. – Na, Izzy. Képtelen vagyok egy fényárban úszó szobában elaludni. – Akkor húzd a fejedre a takarót. Próbálok minél tovább olvasni (muszáj ébren maradnom, hogy Domot felbosszantsam), de szemem lassan lecsukódik, és mély álomba merülök. Rob, Simon és az egész család jelen van: cirkuszban vagyunk. Winnie néni kitőnıen játssza a cirkuszigazgató szerepét. Másnap reggel, amikor Simon egész csapatával együtt néhány feltétel teljesülésének hatásait vitatja a tárgyalóba behúzódva, Will és Daniel társaságában levisszük a látogatókat a kis tóhoz. A birtokra érkezésem óta elıször nyílik lehetıségem a tóhoz látogatni. Még mindig ugyanolyan elbővölı, mint tizenöt évvel ezelıtt. Sőrő sás burjánzik a tó és a partján pihenı ódon csónakház körül, mellette húsz méter hosszú pontonhíd nyúlik be a tükörsima víztükörre. Gyermekkorunkban tilos volt ide betenni a lábunkat, hacsak nem akartunk egy évre szobafogságba kerülni. Berryman úr és kollégái szemmel láthatólag lenyugodtak tegnap óta. A tegnap esti vacsora bizonyára sokáig elhúzódott, megpuhította a szívüket, és talán rájöttek, hogy nem is vagyunk olyan borzasztóan rossz üzleti partnerek. A ma reggeli újságok is jóval pozitívabban nyilatkoznak Simonról, miután az újságírók is itt jártak. A reggeli közben felvetett egyórás kirándulás és vízisíelés ötlete mindenkit óriási lelkesedéssel töltött el. Mindenki kezét-lábát törve rohant átöltözni a szobájába, és már itt is vagyunk. Ragyogóan süt a nap. Kockás takarókat terítek le a parton, és lábamat magam alá győrve próbálok elegánsan letelepedni rá. Kicsomagolom a mőanyag poharakat, a forró tejes és kávés termoszokat, a Delaney asszony által becsomagolt fehér csokoládét és a diós süteményt. Várakozó álláspontra helyezkedek. Fred főnyírójának morajlását hallom a

messzi távolból. Will a pontonhídon áll a látogatókkal, pont a csónakház elıtt, melyet Daniel az imént nyitott ki. Mivel nem akarnak elmozdulni, kénytelen vagyok én odaballagni hozzájuk. A csónakházban a régi kis evezıs csónak mellett legnagyobb meglepetésemre egy James Bondfilmbéli hiper-szuper motorcsónakot is felfedezek. Daniel az egyik amerikai látogatót próbálja rábeszélni a vízisíelésre. – Hogy került ide ez a motorcsónak? – suttogom Willnek. – Simon egy külsısök számára is hozzáférhetı vízisíközpontot akart itt létrehozni. Daniel már meg is szerezte hozzá a szükséges jogosítványt, és Simon meggyızte a motorcsónak forgalmazóját, hogy néhány hónapra telepítsék le a járgányt, mielıtt megvennénk. Daniel hangja kihallatszik a csoportból. – Izzy remekül tud vízisízni. Majd ı megmutatja, hogyan kell csinálni! Minden tekintet rám szegezıdik. –Én? – Igen. Simon azt mondta, hogy te profi vagy. Hirtelen észbe kapok. Dominic javaslatára beleírtam a vízisízést is a hobbijaim közé, mert szerinte egyébként túl unalmas vagyok, és különben is 300 kilométerre vagyunk a legközelebbi tengerparttól. Domot tartom felelısnek mindenért, ami ma itt velem megtörténik. – Ó, nem megy olyan jól. Csak az engedélyem van meg rá. Ha-ha-ha! – Gyerünk Izzy! Tyler úr nyugodtabban belevágna, ha elsıként te is mennél egy kört. Kétségbeesett tárgyalások folynak, de én hajthatatlan vagyok, semminemő hajlandóságot nem mutatok a vízzel közelebbi kapcsolatba lépni. Végül belemegyek abba, hogy a partról osztogassam jótanácsaimat Tyler produkciójához. Kollégáit rémülettel tölti el a lehetıség, hogy Tyler vizes lesz, megalázó helyzetbe kerülhet, és izgatottan beszélgetnek, miközben visszavonulnak a pikniktakarókhoz. A pontonhídon várakozom, míg Tyler felveszi a mentımellényt. Daniel a hajóval és a vízisível veszıdik, de pont mire mély unalomba zuhannék, a motor életre kel. Tyler kicsit beúszik a tóba, és vár… a sílécek utasításom szerint kissé elıtte nyúlnak el a víz tükrén, indulásra készen. Némi megerısítésért rám néz, ezért elkezdem bátorítani: – Tökéletes, Tyler úr! Mint egy igazi profi! Még akkor is ezt kiabálnám, ha már a tóban fuldokolna…

Néhányszor újra rajtol, s összevissza hadonászik a vízben. Folyamatosan biztatom: A térdét tartsa behajlítva, és helyezze elıre a testsúlyát! Persze közben hevesen gesztikulálok, és gyakorlati bemutatót tartok a parton. Teljesen hihetınek tőnik, bár a normál síelésben szerzett tapasztalataimra épül. Mégis sikerül azt a benyomást keltenem, mintha… A tömeg a parton áll, majdnem a vízben, és ırülten ordítozik. Úgy figyelem ıket, mint egy aggódó anya, remélem, elég óvatosak. Még az hiányzik, hogy megfürdessek egy izgatott amerikait. Talán nem kellett volna kora reggel Delaney asszony süteményeivel teletömni ıket. Figyelmemet újra Tylerre fordítom, aki immár ötödik alkalommal vág bele a mutatványba – legalább egy milliszekundu-mig próbál egyenesen maradni. – Ez az, Tyler úr! Meg tudja csinálni! – üvöltöm a meglepıen vidáman integetı figurának. Daniel beindítja a motort, és már indulnak is egy újabb körre. Tyler bizonyára megfogadta bölcs tanácsaimat, vagy talán inkább figyelmen kívül hagyta azokat, mert egy meglehetısen rázós start után újra visszanyeri egyensúlyát. A partvonalról hangos üdvrivalgás hallatszik, lelkesen kiabálom én is a pontonhíd felé futva, hogy: Gratulálok! Ez nagyszerő, Tyler úr! Ám lerohanok a pontonhídról, és… egyenesen a sás közé zuhanok. A lehetı legméltóságteljesebben cuppogva bemasírozok a konyhába. Porig aláztam magam. Mindenesetre az amerikaiak nagyon mulatságosnak találják az egészet. Monty felnéz a keresztrejtvényébıl. – Izzy! Mi történt veled? Ajka gyanúsan megrándul. – Te jó ég, Izzy! Nem kéne öngyilkosságot elkövetned! – szól közbe Winnie néni. – Mindent meg tudunk oldani! – Csak a tóba estem bele – vetem oda mogorván. – Bőzlesz! – fintorog Monty. Épp egy csípıs választ akarok az orra alá dörgölni, de nem jön ki egy szó sem a számon. Gúnyos horkantást hallatok, remélem, ez is hően közvetíti az érzéseimet. Egy mezıgazdaságból élı családban nıttem fel, ez kicsit durvának tőnik.

Simon a legjobb pillanatban toppan be a konyhába. – Izzy! Mi történt veled? – Beleestem a tóba. – Hogy az ördögbe sikerült? – Tyler urat tanítottam vízisízni. – Valóban? Hangja bizalmatlanul cseng. – Így akartad bemutatni? – Beestem a pontonhíd végénél a tóba. – Ó, ezek a trükkös pontonhidak. Egyik pillanatban ott van, a másikban eltőnik – rázza a fejét sokatmondóan. – Beleestem a sás közepébe. Tele volt madárürülékkel és döglött példányokkal. – Ez megmagyarázza a bőzt, amit árasztasz. Didergek a hidegtıl, ezért Simon felvisz az emeletre átöltözni. Most már tényleg szívesen rágyújtanék.

19. fejezet

Feltehetıleg teljes menetfelszerelésben a tóba zuhanni pontosan egy problémás vállalatfelvásárlás zökkenımentes lebonyolításának egyik módja. Bár a tankönyvekben aligha tanítják. Miután hajat mostam, átöltöztem, és már a gondolattól is kínosan elpirultam, lerohanok az ebédet megszervezni. Delaney asszony a konyhában készíti elı a tengeri herkentyőkbıl, majonézes tormából és kaporból, jeruzsálemi articsóka és burgonyaágyon tálalt roston sült pisztrángból, fehér csokoládészósszal leöntött (és természetesen mentaágakkal díszített) gyümölcssalátából álló ebédet. Hiába, Delaney asszony szakácsnıként dolgozott. Bár már egy kicsit jobban ismerem, még mindig tartok tıle. Sıt, talán még jobban, mint valaha. Tapasztalataim szerint a szakácsok trükkös, csapodár, húsvágó bárddal hadonászó élılények. A vendégek már visszaértek a tótól, és most aperitifet kortyolgatnak a tárgyalóban. Will ujjongva újságolja el, hogy a tóba pottyanásom teljesen összekovácsolta a csapatot, és miután elrohantam a tett helyszínérıl, mindenki vízisíelni akart. Valójában a tárgyalóban uralkodó hangulatot már akár egy partin is megirigyelhetnék. A jövıbeli rendezvényekhez még jól jöhet ez az infó. Az ebédnél már rég elveszett barátként üdvözölnek. Az amerikaiak a karomat szorongatják egymás után, és jól szórakoznak. Talán az én kontómra, de mindezt kitörı lelkesedéssel fogadom. Nehéz lenne másképp viselkedni, annyira jó kedvük van. Megkönnyebbülve surranok ki a konyhába. Flo ma estére kölcsönadta egyik meseszép fekete ruháját. Elıszır úgy gondoltam, jó lesz óvatosnak lenni egy nyolcvanéves hölgy ruhatárával, de

a ruha egyszerően gyönyörő, kimondhatatlanul elegáns, és teljesen idıtálló. Pántjai finom ezüstláncok, melyek nyakpántban végzıdnek és a hátamra lógnak alá, gyémánt formájú kövekben végzıdnek, melyek minden lépésemnél finoman a lapockámnak ütıdnek. A ruha egyébként teljesen diszkrét és páratlanul elegáns vonalú, szoknyarésze kétoldalt egészen a combomig fel van vágva. Kicsit csúszásban vagyunk, kezdek aggódni. Delaney asszony annyira feldúlt, hogy semmivel sem törıdve csapkodja az edényeket a konyhában. Monty óriási hőhót csap a vacsorából, Winnie néni majdnem kénytelen a szobájába bezárni, hogy végre átöltözzön. Azóta nem láttam Flot, hogy kora reggel behozta a ruhámat. Remélem, Poppet nem falta fel… Sietısen felöltözök, feltőzöm a hajam, és felveszem gyönyörő pántos szandálomat. Ez a szandi volt rajtam akkor is, amikor Robot megismertem, gondolom szomorúan. Leülök és egészen a vádlimig feltekerem a szandál pántjait. A háttérben Meg zörög a szekrényben, éppen egy másik mőcsontot próbál nagy gonddal elásni. A jobb lábamra próbálom felhúzni a cipıt, és vörösre lakkozott lábujjkörmeimben gyönyörködöm, amikor a távolból a nevemet hallom, és Dominic robban be a szobába. Köszönés nélkül megragadja a karomat, felrángat az ágyról, és vontatóhajóként kivonszol a folyosóra. Erısen ellenállok, cipısarkamat a szınyegbe fúrom, de hiába. – Dominic, mi az ördögöt csinálsz? – Izzy, velem kell jönnöd. Most – nyomatékosítja, és már húz is magával. Ez nem kis feladat, nem vagyok elvégre pillekönnyő. – Mi a baj? – kérdezem riadtan. – Floval történt valami? Jól van? – Flo kitőnıen érzi magát. Viszont a póknak nyoma veszett. – Eltőnt? Ezt hogy érted? – visítom gyáván. – Elment a kocsmába inni a haverjaival. TERMÉSZETESEN ÚGY ÉRTEM, HOGY SZİRÉN-SZÁLÁN ELTŐNT. Flo már egész nap kereste. – Jézusom! Ennyi idı alatt bárhova eljuthatott! Tombolva sántikálok végig a folyosón, egyik cipımmel a kezemben. – De nem ez az egyetlen probléma. – Tényleg? Biztos vagy benne? Mert úgy tőnik, mintha baj lenne a…

– Nem, felmentem segíteni megkeresni… – kapkod levegı után, amint áttörjük a folyosó végén lévı ajtót, mely a Monty és Flo szobáihoz vezetı szárny kapuja – és tombolt. Feltehetıen kiengedte sétálni, és egész egyszerően eltőnt… Flo ajtaja elé érünk, és bekopogunk. – És mi lenne a másik probléma? – sürgetem. – Gyere és nézd meg a saját szemeddel – mogorváskodik. Flo ebben a pillanatban kinyitja az ajtót. – Kedvesem, ez a ruha fantasztikusan áll rajtad! Most látom, hogy Harry a sarokban térdel. – Tíz fontot ígértem neki, ha megtalálja – vallja be Dominic. – Fél cipıben? Ez a legújabb divat? – méreget Flo. Felmutatom a másik fél pár cipımet: – Flo, jól hallottam, hogy Poppet eltőnt? – Tessék? – AZT KÉRDEZTEM, HOGY TÉNYLEG ELTŐNT A PÓKOD? – Pszt! – sziszeg Dominic. – Még a végén meghallja valaki. – Igen, már korábban is elıfordult – vallja be Flo. – Valóban? – suttogom halkan. – Mostanában történt? Az elmúlt néhány hét során esetleg? Egyszer olvastam, hogy évente átlagosan tíz pókot nyelünk le álmunkban. Az a nevetséges gondolat tölti be az agyamat, hogy véletlenül öntudatlan állapotban lenyeltem Poppetet. Már megint a saját irhámat féltem. Dominic élesen a bordáim közé bök a könyökével. – Minden reggel megsétáltatom. Újabb idétlen kép villan fel elıttem, amint Flo vörös pórázon sétáltatja pókját a kertben. – Tessék? – AZT MONDTAM, HOGY MINDEN REGGEL MEGSÉTÁLTATOM. – Pszt! – szisszen fel ismét Dominic. Sietısen a bugyimba tőröm ruhám egy részét, miközben fél lábon egyensúlyozok. Nem akarom, hogy Poppet összetévesszen egy mászókerettel. Dominic ismét gyengéden oldalba bök.

– Nem ez az egyetlen probléma – suttogja. – Nézd meg ezt! Egy komódhoz vezet, majd megáll elıtte. Óvatosan felemelem a lábam a földrıl. – Mi ez? – kérdezem. – Ott – suttogja, és egy meglehetısen ártalmatlan kinézető urnára mutat. – Mi van vele? – Már láttam valahol. Dom teljesen megbolondult? – Láttad? – hitetlenkedek, és közben körbe-körbe nézek, egyelıre sokkal jobban aggódom a szabadlábon garázdálkodó pókszörnyeteg miatt, nem annyira érdekel, hová akar Dominic ezzel az urnával kilyukadni. – Berryman úr szobájába vittem fel. Most már tényleg elvesztettem a fonalat. – És? Neki is pont ilyen urnája volt. Furcsa, hogy itt is ilyet látok, de… – Ez ugyanaz – suttogja Dominic. – Honnan tudod? – Én cipeltem azt az istenverte urnát, te bolond. Te kértél meg rá. Pont ez volt benne, nézd meg… Óvatosan elırehajolok, ı pedig felemeli az urna fedelét. A belsejében furcsa szürke valami van. – Az édesanyja hamvai. Korábban mesélte, hogy mindenhová magával viszi. Félrehúzott és megkérdezte, hogy biztonságos-e a ház. Dominic tágja nyílt szemmel várja, hogy vajon az utolsó mondatra milyen reakcióm lesz. – Atyaúristen! İrült robajjal zuhan ki a kezembıl az urna fedele. Flo felé fordulok, aki a padlón görnyedve kutat a pók földi maradványai után. – Flo! – Még mindig nem találom sehol… – mormolja. – Flo! – szólok rá ismét. – Igen. Egyáltalán nem figyel rám, ezért kénytelen vagyok mellé térdelni a padlóra. Akár le is fekhetnék, de jó lenne!

– Flo! Honnan szerezted azt a gyönyörő urnát? – kérdezem a padlón fekve. – Melyiket? Azt? Találtam. Ugye milyen szép? – Mikor találtad? – Ma, miközben Poppetet kerestem. Egy fadobozban volt. Dominic, légy oly kedves és emeld meg a kanapét! Magára hagyom Dominicot és lerohanok a földszintre. – Simont és embereit a tárgyalóban találom. Megdöbbenve bámulnak rám, amint berontok hozzájuk, de az én gondolataim teljesen máshol járnak. – Simon! Beszélhetnénk egy percre? – Persze. – Négyszemközt. A szemöldökök még magasabbra emelkednek. A hallból berohanok az ürességtıl kongó dolgozószobába, és lehuppanok egy babzsákra. Miközben kétségbeesetten próbálom felhúzni a cipımet, elhadarom Simonnak az egész szomorú történetet, persze Poppet eltőnésérıl egy szót sem szólok. – Biztos vagyok benne, hogy nem akarta ellopni. Vagy elvenni. Nem akart vele semmit. Igazán nem akarom megvádolni Simon kedves és közeli rokonát – nem tudhatom, hogy fog minderre reagálni. – Sajnos van egy ilyen rossz szokása, szeret begyőjteni mindenfélét – mormolja. – Idegesen pislogok. – Hogy érted azt, hogy rossz szokása? Mint egy kleptomániás? – Ha már a pontos definíciót akarod ráhúzni, ám legyen. Havonta egyszer kihozzuk a holminkat a szobájából. – Kleptomániás? – Minden családban van egy hóbortos ember. – Ezt te hóbortnak tartod? Most, ha belegondolok, eltőnt a fehér melltartóm. – Tényleg? – villan fel a szeme.

– Nem gondolod, hogy figyelmeztetned kellett volna erre? –bököm ki, hogy továbbugorjunk végre a melltartó témáról. Simon meglepettnek tőnik. – Teljesen elfelejtettem. Már annyira megszoktuk. Valójában szerintem minden idıs nagynéni hasonlóan viselkedik. – Winnie néni sosem tenne ilyet! – Nos, ı nem egy mindennapi nagynéni, ebben egyetértünk. – Még sosem emelt el semmit! – Ezt nem mondanám. Háromszobányi antik bútort győjtött be. – Nem ellopta, hanem kölcsönvette, hogy megmentse az életeteket! Erre már felvonja a szemöldökét. – Na meg a tiédet is! Alig tudom visszafojtani a feltörı kacagásomat. Valahogy félresiklott ez a beszélgetés. Gyorsan visszaterelem az eredeti mederbe: – Nem fogok szırszálhasogató magyarázkodásba bonyolódni veled holmi nagynénikrıl. Mit csináljunk az urnával? – Tényleg, az urna. – Hol vannak a vendégek? – tudakolom. – Kinn vannak a kertben. Sétálnak egyet vacsora elıtt. Néhányan talán már felmentek átöltözni. – Tehát Berryman úr már lehet, hogy észre is vette az urna eltőnését. – De az is lehet, hogy még nem vette észre. – Ez nem tesz túl jó benyomást a családra nézve. Lába kél a kincsnek, melyet oly féltı gonddal ıriz. – Egy biztos: óriási botrány kerekedhet, ha ez kiderül. – Még a végén kihívja a rendırséget: nagyon értékesnek tőnik az urnája. – Ez hidegzuhanyként érné a felvásárlást. Dom sipítozva lép be a szobába. – Vissza kell csempésznünk valahogy! – Rendben. De mi van, ha már felfedezte a bőntényt? – Nos, Flo kivette a fadobozából, ami feltehetıen még mindig ott van. Ha nem kukkantott be a dobozba, nem tőnt fel neki semmi. Különben is ha észrevette volna, már bizonyára szóvá tette volna. Ha rajtakap, amint

visszacsempészed, még mindig mondhatjuk, hogy véletlenül elvittük… takarítás közben. Az elhadart szóáradatból mindössze egy ragadja meg a figyelmemet. – Hogy érted ezt? Én nem vagyok hajlandó visszacsempészni. – Képtelen vagyok úgy tenni, mintha takarítás közben véletlenül elemeltem volna. Végtére is nekem mutatta meg, hogy az édesanyja hamvait tartja benne – hajtogatja Dominic. Micsoda gyenge kifogás. Teljesen le vagyok döbbenve. – Én? Miért pont én? Harry miért ne tehetné vissza? Legalább tíz fontot adnék érte – remeg a hangom, ahogy ezt kimondom. Nem vagyok egy szörnyen bátor ember, de egy ártatlan cserkészfiút minden további nélkül beküldenék az oroszlán barlangjába. – Túl fiatal – szakít félbe Simon. – Mi a helyzet Montyval? – folytatom hajthatatlanul. – Túl idıs már ehhez. – Delaney asszony? – Túlságosan elfoglalt. Húsz fıre fız vacsorát. – Én viszont túl félıs vagyok. És nyugtalan. Ez nem számít? – Ugyan már, Izzy! Nincs ebben semmi bonyolult! – bátorít Dominic. – Flo? – ellenkezem. – Ha kiszedte, vissza is tudja tenni! – Még a végén megfújna valami mást, ha beengedjük a szobába – húzza el a száját Simon. – Mi lenne, ha te vinnéd vissza? – állok elı egy képtelen javaslattal. – Nem kaphatnak rajta egy vendég szobájában. – Ez rendkívül kényelmes helyzet – szakítom félbe. – Felpofozzalak, Izzy? – fenyegetızik Dominic. – Kicsit hisztérikusan viselkedsz. Gyilkos pillantást vetek Domra, jobb lesz, ha meg sem fordul ilyesmi a fejében… – Gyerünk Izzy! – A két férfi talpra állít. – Mi van, ha elkapnak? Mit mondjak neki? – kényeskedem.

– Mondd meg neki, hogy a földszinten találtad, tudtad, hogy az övé, és rájöttél, hogy véletlenül lehoztuk a szobájából. – Most már két kézzel tolnak ki a hallba. – Hova tegyem? Hol hagyta utoljára? – Az ágy melletti szekrényen álló fadobozba, legalábbis én annak idején ott tettem le az egészet – hadarja Dominic. – Az ajtó elıtt ırködök, és fütyülök, ha bárki közeledik. Meg kell várnunk, míg lemegy vacsorázni. – Köszönöm Izzy. Megmented az életünket! – sóhajt fel Simon, miközben szinte kirángat a folyosóra. – Vigyázok addig Flora, míg ti itt tevékenykedtek! – NE! – kiáltjuk Dommal együtt, és a kis társaságban megfagy á levegı. – Oöö… – Dommal egymásra nézünk. Simon nem tud a pókról. – Egyszerően jobb lenne, ha nekünk segítene, és nem a házban folytatná a győjtögetést – mormolom. – Nos… Azon gondolkodom, mivel fedezhetném Flot, de úgy érzem, hogy egy tarantella pók és egy édesanya hamvai túl soknak bizonyulnának egy estére. Ha Poppet folytatja házfelfedezı túráját, jobb, ha Simon is tud róla. – Flo háziállatot tart. – Milyen háziállatot? – Egyfajta pókot. – Egy pókot? – Nos, valójában egy tarantella pókot. – Poppet? Jézusom! Mondtam már neki, hogy dobja ki azt a szemetet! – Bizonyára magányos. Az idıs embereknek szükségük van háziállatokra! – kelek Flo védelmére. – Isabel, szerinted hogy lehetne bárki is magányos ebben a házban? Az éjszakai alvástól eltekintve mikor volt egy magányos pillanatod? Bizonyára elkerülte a figyelmedet, hogy legalább ezer kutyánk van szanaszét a birtokon. A póknak menni kellett volna, mivel Delaney asszony nem hajlandó azóta takarítani Flo szobájában, és mindig hisztériás rohamot kapott, ha Poppet sétálni indult. – Már itt is a következı téma ideje. – Vicces, hogy pont te említed.

– Már megint megszökött, igaz? Simon valóban elcsigázottnak tőnik. – Igen. – Mindig ezt csinálja. – Talán utálja a Poppet nevet, nem gondolod? Mégsem egy kegyetlen, utcai harcos tarantulához illik… – vág közbe Dominic. – Istenem, vidéken mi minden történik. A városi élet ehhez képest mennyivel egyszerőbb! – Győjtıd az anyagokat a novelládhoz? – kérdezem epésen. – Már rengeteg forrásanyag összegyőlt. – Nagyszerő – zárja le a vitát Simon. – Ti ketten felmentek és visszacsempészitek az urnát, én pedig meglátogatom Flot. Miután hosszú éveken át London egyik legnevesebb rendezvényszervezı cégénél dolgoztam, itt ólálkodok gyanúsan egy vendég szobája elıtt, két kezemmel egy hamvakkal teli urnát szorongatok. Az élet mindig tartogat meglepetéseket. Dommal úgy teszünk, mintha valami rendkívül fontos eseményt figyelnénk az ablakból. – Miért hurcolja Berryman úr mindenhova magával az édesanyja hamvait? – faggatom Domot. – Jó kérdés, Izzy, és más körülmények között szívesen kivesézném veled ezt a témát. Egyelıre inkább a feladatunkra koncentráljunk, ne térjünk le a csapásról. Bármi is legyen Berryman indítéka, a lényeg az, hogy visszarakd a dobozába, és akkor nyugodtan hurcolhatja magával tovább bárhová… – Igazad van. – Biztos vagy benne, hogy mi a dolgod? – Naná! Végül is… – Mi a baj? – Túl egyszerőnek tőnik ez a terv. – Izzy, drágám, tudom, hogy mindig túlbonyolítasz mindent. Ezt majd késıbb megvitatjuk, de a terv azért egyszerő, mert a feladat is az. Tehát ismétlésképpen: itt maradok kint ırködni, és ha látok valakit, fütyülök. – Én addig belógok a szobába. – Van kérdésed? – Igen.

Dominic mormog valamit magában, és közben forgatja a szemét. Nem tudom feltenni neki a listámon várakozó ezer kérdést, mert Berryman úr kijön a lakosztályából, és a folyosón felénk sétál. Hangosan elkezdem magyarázni Domnak a kerti teendıket. Szerencsére már szürkület van, és Berryman úrnak nem tőnik fel, hogy tetıtıl-talpig ki vagyok öltözve. Az urna az egyik függöny mögött lapul. Ünnepélyesen köszöntjük egymást – kézfogások, és persze nem hagyja ki, hogy a vízisíelést is szóba hozza. Remélhetıleg nem vette észre, hogy édesanyjának nyoma veszett. Amint eltőnik a látóterünkbıl, máris az ajtaja elıtt állok. Dominic zsebkendıjével kezdi törölgetni a port a dísztárgyakról. Óvatosan benyitok Berryman szobájába, bekúszók, és hangtalanul behajtom magam mögött az ajtót. Az ágy melletti szekrényhez rohanok, becsúsztatom az urnát a fadobozba, és már mehetnék is, de hirtelen eszement ötletem támad, amit nagyon utálok. Vajon van itt bármi, ami segíthetne a felvásárlással kapcsolatban? Kisegíthetném Simont valamivel? Már látom magamat, hogy egyedül megmentem a Pantiles-birtokot, és ez feloldoz minden bőnöm alól… Megvan, találtam egy fekete bırmappát a szekrény tetején. Gyorsan belenézek, ugyan mi baj lehetne belıle? Hirtelen ötlettıl vezérelve egy széket húzok a szekrény elé. Tősarkaimon egyensúlyozva próbálom leemelni a mappát, amikor egy test nélküli hang szólal meg a semmibıl: – Hogy haladsz? Ijedtemben hangos visítozás közepette lezuhanok a földre. – Jézusom, Dominic! – mordulok rá. A padlón ülve vakargatom a vállamat. Istenem, mi ütött ezekbe az emberekbe? Úgy nézek ki, mint akinek további idegölı eseményekre van szüksége? – Mi az ördögöt csinálsz itt? – Csak bekukkantottam, hogy megnézzem: jól vagy-e. Azt hittem, áttértél a buddhizmusra, annyi idıt töltöttél már bent. – Bele akartam nézni ebbe a mappába – sziszegem – hátha találok benne valami hasznos információt Simon részére. – Izzy, te jó ég! Ez fantasztikusan jó ötlet! Folytasd! – Menj vissza ırködni!

Gyorsan ismét a folyosón terem, én közben visszamászom a székre. A háttérben néhány tücsök már elkezdte a bemelegítést, ahogy így estefelé szokásuk. Csendben megátkozom ıket, és folytatom, amibe belefogtam. Néha-néha az ajtóra pillantok közben. Leszedem a mappát, és megpróbálom kinyitni. Be van zárva, a fenébe! Miután visszateszem a helyére, próbálok a lehetı legfinomabban lemászni a székrıl, visszateszem az eredeti helyére, és gyorsan körülnézek. Már majdnem feladom, amikor valami nagyon különösre leszek figyelmes. Az ágy lábánál van egy kis szırcsomóra emlékeztetı izé. Mellétérdelek, és ösztönösen kinyúlok, hogy megfogjam. Összerándul. Azt a mindenit! Ez Poppet!

20. fejezet

Sikolyomat hallva Dominic beront a szobába. – Jézusom Izzy! Mi az ördög történt veled? Karomat szorosan a testemhez szorítva próbálok a lehetı legtávolabb ugrani az ágytól. Mint egy ırült, az ágy felé mutogatok – némán. Megbénít a rettegés. Nem rajongok sem a közönséges, sem a kerti pókokért, különösen nem az ökölnagyságú, Poppet névre hallgató egyedért. – Mit kellene látnom? Ez valami táncprodukció? Semmit sem látok. Mit találtál? Mutatóujjammal Poppet irányába bökök, míg Dominic végre veszi az üzenetet, és óvatosan lefekszik a padlóra. – JÉZUS! – kiált fel és mellém ugrik. – Most mit csináljunk? – Simon! – nyögöm ki végre, és háromlábú rongybábuként mászunk az ajtó felé. Higgyék el, nagyon gyorsan tudok futni, ha nyomós okom van rá. Hát most volt. Amikor a dolgozószobához érünk, Simon éppen a mobilján beszél valakivel. Már biztosan találkozott Floval. Sürgetıen rángatom az ingujját, amit nem vesz jó néven. Néhány másodpercig ırült módon rángatózok, míg ı mindenféle tızsdei zsargonnal cseveg. Istenem! Majdnem megfogtam azt a szörnyeteget! Lehet, hogy a pillanat hevében meg is csípett, csak nem vettem észre. Méregfogak nyomát keresem aggódva a kézfejemen. Simon idegesen rám pillant, de a világ minden kincséért sem fejezné be a beszélgetést. Ismét idegesítıen elkezdem rángatni az ingét.

– Simonsimonsimonsimonnnn – sziszegem, mintha mindjárt bepisilnék. Valószínőleg megérzi hangszínemen a sürgısséget, mert végre elköszön és leteszi a telefont. – Mi történt? – Poppetrıl van szó. Berryman úr szobájában találtunk rá. – Biztos vagy benne? – Teljesen. Majdnem benyelte a fél karomat. – Miért nem kaptad el? Úgy nézek rá, mintha kínaiul beszélne. Biztos, hogy egy bolygón vagyunk? – Elkapni? Én? – Például egy pohárral… – Egy pohárral? Simon, ez a pók akkora, mint a kézfejem. Mégis, mekkora pohárra gondoltál? – Nem tudtad volna egyszerően megragadni a grabancát? – Én csak Isabel vagyok. Bizonyára a Pókszelídítı Bátor Isabelre gondoltál. Én ugyan nem megyek a pók közelébe. – Istenem! Ezt is nekem kell megoldani… Felpattan és kirohan a szobából. Most miért ilyen hálátlan? Dominic után rohanva követem gyors lépteit, hármasával veszi a lépcsıfokokat. A folyosón érjük utol. Halkan bekopog Berryman úr szobájába, aztán határozottan benyit. Hátranéz ránk. – Én itt maradok – jelenti ki Dominic. – Majd fütyülök, ha erre tévedne valaki. – Fütyülni én is tudok – tiltakozom. – De nem olyan jól, mint én – erısködik Dominic, és határozottan Poppet felé lök. – Mi lenne, ha együtt fütyülnénk? – vetem fel. – Ne csináld már, Izzy! Szükségem van a segítségedre – jelenti ki Simon, és a karomnál fogva behúz a szobába. Segítségre? Öt méter távolságból is tudok segíteni? Remélem, mert mindössze erre van képesítésem. Óvatosan besétálunk a szoba közepére. – Hol láttad utoljára? – suttogja Simon.

– Az ágy lábánál – suttogom vissza. – Az ágy felé kúszunk – a többes számot itt nem kell szó szerint érteni, mivel én alig mozdulok meg. – Hol? – suttogja felém fordulva. – Izzy, gyere ide! Nem fog megcsípni! Egyáltalán nem az érdekel, hogy megcsíp-e, hanem az, hogy sétál, ül, mozog, egyáltalán létezik. Ez idegesít, ezért csak néhány centivel bújok közelebb Simonhoz. – Ott van az ágy lábánál – sziszegem, ám ekkor félreérthetetlenülfütyülést hallunk. Hisztérikus fütyülést. Tekintetünk egy pillanatra összefonódik. – Gyorsan, jön valaki! Be az ágy alá! Az ágy alá? Megırült? Én ugyan nem akarok egy pókkal társbérletben élni. Sajnos a fütyülés egyre erısödik, majd zümmögésre vált át. – Na jó, akkor a ruhásszekrénybe! A szekrényhez rohanunk. Hanyag módon beugrok, és Simon is követi példámat. Gyakorlatilag rám esik, majd gyorsan behúzza az ajtót. Néhány másodpercbe telik, hogy elrendezzem a végtagjaim, és még néhány másodperc kell ahhoz, hogy rádöbbenjek: nagyon rosszul csináltam. A nyakam majd’ kitörik, arcom a szekrény falának nyomódik, orromat a molyirtó szaga csiklandozza. Ráadásul a szekrény nem éppen extra mérető, nyilván nem két felnıtt részére tervezték. Lábszáramat magam alá hajtogattam, és a ruhám a nyakamban van. Próbálok hangtalanul lélegezni és nyugton maradni, de ehelyett kapkodom a levegıt, és végtagjaim rángatja a görcs. Közben Istenhez, Buddhához, Allahhoz és minden egyéb éppen soros istenséghez imádkozom, hogy Berryman úrnak nehogy eszébe jusson bekukkantani a saját szekrényébe. Mit mondunk majd neki, ha ránk nyit?! Ez megint kitőnıen alakult! Megint kezd eluralkodni rajtam a hisztéria. Minél jobban próbálom elnyomni, annál erısebben tör rám. Ez nem igazság… Sajnos elég nehéz a szekrény falának préselt arccal optimistának maradni. Végül is ez nem éppen meditációs póz… Egyre hangosabban kapkodom a levegıt. Muszáj Simonra is gondolnom, nyilván nagyon utálja ezt a helyzetet. Halálosan komoly a dolog. Ha Berryman úr szeme láttára kell a szekrénybıl elımásznunk, akkor a felvásárlásnak garantáltan lıttek. Hirtelen érzem, hogy Simon

egyik lába megrázkódik. Aztán a másik is. Egyfajta remegés. Hirtelen rádöbbenek, mirıl van szó, és a hisztériahullám teljesen eláraszt. Kétségbeesetten próbálja visszafojtani nevetését. Mélyen és egy ütemre vesszük a levegıt, keze az enyémet keresi. Megfogja és megszorítja a kezem, hogy kicsit megnyugodjak. Én is megszorítom a kezét, valamilyen anyagba temetem az arcom és feloldozásért fohászkodok. Dominic érkezik megmentésünkre. Habozva kinyitja a szekrényajtót és suttogja: – Izzy? Simon? Itt vagytok? Végre szabadon lélegezhetünk, és kiengedhetjük mindenféle kis gyomorhangjainkat. Elsıként Simon kúszik elı, hanyagul beletérdel a solar plexusomba, majd a padlóra zuhan. Hisztérikusan nevetek magamban, és gyakorlatilag ki kell, hogy emeljenek, mivel átmenetileg elveszítettem az ellenırzést a lábam felett, és alig kapok levegıt. Dominic és Simon a hónaljam alá nyúlva, tiszta szívbıl nevetve rángatnak ki a szekrénybıl. – Berryman úr itt járt? – érdeklıdik Simon. Dom bólint. – Szerencsére néhány perc után távozott. Nem tudom, mihez kezdtetek volna, ha ledıl egy kicsit szunyókálni. Mindannyian a padlón ülve próbálunk lenyugodni. Végül erıt győjtünk a felkeléshez, lesöpörjük magunkról a koszt, és átváltozunk komoly pókkeresıkké. Simon Poppetet vizsgálgatja, míg Dom és én tisztes távolságra várakozunk. Egyre közelebb és közelebb hatol, végül kinyúl és felkapja a pókot. Majd’ kiesnek a szemeim. Hogy lehet valaki ilyen határtalanul bátor? Mintha félisten lenne, senkitıl és semmitıl sem fél. – Izzy, milyen közelrıl láttad a pókot? – lengeti meg vadul Poppetet. – Nem vagyok annyira oda az öreglányért, de azért mégsem kellene Simonnak ilyen vadul rángatni azt a pókot. Még a végén feldühíti. – Végre le tudom venni a szemem a himbálózó alakról. – Simon, szerintem nem kéne így lengetned. Flonak nem fog tetszeni… – Megnézted egyáltalán, hogy mi ez? Közelrıl is? – Persze, hogy megnéztem. Hiszen majdnem megcsípett! Simon felém nyújtja Poppetet.

– Izzy, ez itt egy kisebb paróka. Berryman úr parókája. Megfontoltan teszek egy lépést elıre, és a Simon kezében lévı ismeretlen tárgyat bámulom. Tényleg valamilyen fodrásztermék. – Ó! – Sóhajtva visszateszi a helyére. – Nem tőnt fel, hogy Berryman parókát hord? Domra nézek, aki magában kuncog. – Nem igazán. – Simon széles vigyorral az arcán sétál ki a szobából. Mintha az ostoba, kicseszett és pofára esett szavakat hallanám, de lehet, hogy tévedek. – Itt az ideje a gyógykezelésnek, Izzy! – viccelıdik Dom. Zavaromban hátul kullogok. Dom ezt még évekig fogja emlegetni. Egy paróka? Megesküdtem volna, hogy mozgott. Remélem, senki nem emlékszik arra, hogy meggyanúsítottam a parókát azzal, hogy megcsípett. Az órámra nézek. Szent isten! Már fél hat van. Remélem, távollétemben is volt, aki itassa a vendégeket. Szerencsére Simon csapatának nagy része a vendégekkel volt, Montyról nem is beszélve. Domot az italoknál hagyom, és a konyhába rohanok. Vajon Delaney asszony hol tart a vacsorával? Bizonyára nagyon megviselt, hiszen már túl van a reggelin, ebéden, ötórai teán. – Delaney asszony! Itt van valahol? A konyha kong az ürességtıl. Körbesétálok, de mindenhol csak nyitott szakácskönyvek és félkész ételek látványa fogad. Tíz perccel késıbb kezdek kicsit aggódni. Gyorsan benézek az asztal alá, hátha csak szunyókál egy kicsit. Már a keresésére akarok indulni, amikor Simon betoppan. Elegáns öltönyt kapott magára, és foszlányokban érzem finom kölnije illatát is. Vidáman rámosolygok, de a mosoly ráfagy az arcomra, amikor meglátom arckifejezését. – Mi van? Mi a baj? – Delaney asszony most telefonált. – Honnan? A mosdóból? – kérdezem meglehetısen zavartan. – Nem, még ennél is rosszabb. A kocsmából. Csodálom a szakácsnı vakmerıségét.

– Tényleg? Ejha! Ennyit a süllyedı hajóról. Miért ment olyan messzire egy kis italért? Itt talán nincs elég? – Beállított a férje. – Delaney asszony férje? – Igen. – Delaney asszony férje? – kérdezem ismét, egyszerően nem hiszek a fülemnek. – Igen. Delaney úr. – Nyilván Delaney asszony férje Delaney úr. – Tudom, de azt hittem, már nincsenek együtt. – Nem is voltak. Oxfordban látták egymást utoljára évekkel ezelıtt. – És a férj egyszer csak felbukkant? – Igen. Szerintem Delaney asszony kicsit meglepıdött. – És rögtön a kocsmában ment? Érthetı, hogy úgy kiszáradt a szája, hogy az itt lévı italok már nem csillapították a szomját… – A férje vitte le a kocsmába – szerintem Delaney asszony sokkos állapotba került. Megígérte, hogy visszajön fızni, de ezt mégsem várhatom el tıle. – Ezt hogy érted? – Szerintem a pasi még Harry létezésérıl sem tud. Kilenc éve találkoztak utoljára, és Harry mindössze nyolcéves. Lehet, hogy elkel ott néhány pohár alkohol… Különben sem tőnik úgy, hogy mostanában éppen fızni lenne kedve. – Harry hol van? – Szerencsére már lefeküdt aludni. – Mihez kezdünk most? Végszóra Dominic is belép a konyhába. – Nem tudjátok véletlenül, hánykor lesz vacsora? Úgy látom, kezdenek nyugtalankodni az emberek. Csak néz egyikünkrıl a másikunkra. – Hová tőnt Delaney asszony? – Elment a kocsmába – felelem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Hova ment? – hitetlenkedik Dominic. – Ez kicsit kemény, nem gondoljátok? – Majd késıbb elmagyarázom, Dom. Simon, most mi legyen? – Delaney asszony azt mondta, hogy a sütemény és a sajttál már a kamrában van. A kamraajtóhoz sietünk, benyitunk, és tényleg… ott vannak az ételek. Két óriási, szılıvel, zellerrel és egressel díszített sajttál sorakozik a polcon, három tepsi sütemény és három tál tejszín. A dolgok úgy tőnik, kezdenek végre jóra fordulni. – Elıétel és fıétel is legyen? – kérdezem. Simon bonyolult magyarázkodásba kezd, legszívesebben én is a kocsmában töltenem az estémet. – Kétlem, hogy egy órán belül meg tudnék fızni egy húszfıs vacsorát. Az elıétellel még elboldogulnék, de a fıétel… Simon felkapja a slusszkulcsát. – Dominic, menj le a faluba a szupermarketbe. Tudod hol találod? Simon sietve az órájára pillant. – Még pont odaérsz. Vegyél mindenféle egyszerően elkészíthetı vacsoránakvalót. Salátát, mit tudom én. Itt a hitelkártyám. Vegyél fel róla pénzt. Gyorsan elhadarja a PIN kódját is. Dominic zavartan néz maga elé. – Pénzt? Honnan? – Az automatából. – Itt van automata? – Igen. – Lenn vidéken? – Igen – ismétli Simon elképesztı türelemmel. – A bank elıtt. Dominic úgy néz ránk, mintha ugratnánk, de aztán határozottan megragadja a kulcsokat, és eliszkol. – Majd arra hivatkozunk, hogy megbetegedett a szakácsnı. Simon a raktárhelyiség ajtajához megy, kihúz valamit, és a kezembe nyomja. – Tessék! Itt egy kötény. Nem venném a szívemre, ha összekennéd azt a gyönyörő ruhádat. Egyébként elragadóan nézel ki!

– Valóban? Nem tudok hinni neki. Az átélt élmények után kétlem, hogy a dezodorom beváltja a hozzá főzött reményeim. Megrázom a kötényt, és magam köré csavarom. – Poppet elıkerült már? – kérdezem. Nem lenne túl elegáns, ha vacsora alatt végiglejtene az asztal közepén. Simon éppen a konyhaszekrényben matat. A vállai fölött rám mosolyog utolsó kis kalandunkra gondolva. – Flo és Winnie együtt indultak a nyomába. Gondoltam, elég gyanús lenne, ha az egész családból senki sem képviselteti magát a vacsorán. – Mit keresel? – A fızı sherryt. Delaney asszony valahol itt rejtegeti. Á, megvan! Gyere, igyál belıle egy kicsit! Állati jópofa, ahogy kihúzza a dugót az üvegbıl és mohón belekortyol. Gyorsan beleszürcsölök én is, és visszaadom az üveget Simonnak. Érdekes, ahogy gondosan letörli az üveg nyakát, mielıtt újra belekortyolna. – Én a helyedben felragasztanék gyorsan egy tapaszt, Izz. – Már túlvagyok rajta – húzom fel a ruhámat, hogy megmutassam neki a térdem fölött éktelenkedı foltot. Ha kedvem tartja, felragasztok még egyet. Te is kérsz egyet? – kérdezem halálkomolyan. Rekedt hangon nevet, közben visszatuszkolja a dugót az üvegbe. Miért ne hordhatna egy nemdohányzó is nikotintapaszt? Futólag csókot lehel az arcomra, és Csodálatos vagy, Izzy! felkiáltással kisétál a konyhából, én meg úgy szipogok, mint egy kamaszsrác, mikor elıször használ arcszeszt. A mai este nem fog kolosszális sikersztoriként bevonulni a világtörténelembe, az már biztos. A folyosón a tépızáras hajcsavarókba burkolt Meg névre hallgató Westie kutyánk fogadja a vendégeket (a hajcsavaró az enyém, de állandóan el akarja ásni). Egy közönyösen ugrándozó szöcske útját követi a hallon át. Flo és Winnie néni sem nyújtanak épületes látványt négykézláb kutatva a kanapé alatt. Winnie néni sárga gumikesztyőt húzott, és egy ruhafogast lóbál. Meglehetısen elavult módszer a pókok ellen. Merem állítani, hogy az Amazonas környékén élı bennszülöttek öltöznek így. Simon az étkezı felé terelgeti az amerikaiakat, és beadagolja nekik, hogy Winnie néni elveszítette a szemüvegét. Pedig inkább úgy tőnt, mintha az üveggolyóit hagyta volna el.

Látogatóink zsémbeskednek az elromlott sütı miatt (ez félig-meddig igaz is, Delaney asszony viselkedését hibaként is felfoghatjuk), de engem már úgy felbátorított a kis sherry és az ünnepség ígérete, hogy csak egy kis salátával tudom ıket majd megkínálni. Nagy nehezen összedobom az elıételt. Egyfajta távol-keleti tengeri étel csilivel, friss korianderrel és kókusztejjel, de hogy Delaney asszony honnan szedte a receptjét – senki nem tudná megmondani. Viszont fenséges íze van. A sütemény és a sajttál már sokkal kedvezıbb fogadtatásban részesül, és mire véget ér a vacsora, én is megkönnyebbülten felsóhajthatok. Miután összepakoltam a konyhában, a tárgyalóba visszatérve mindenütt kimerült és megviselt arcokat látok. A látogatók már szedelıdzködnek, ideje nyugovóra térni. Monty három üveg bort bontott fel, melynek tartalmával mindenki közelebbrıl is megismerkedett. Töltök magamnak is egy pohárkával, lehuppanok egy fotelbe, melyet Winnie néni szerzett valahonnan. A sarokban arról folyik a vita, hogy a faluban melyik a legízlésesebb ház. – Tudod, Izzy – dörmögi Winnie néni – rájöttem, hogy a plébánosnak szüksége van egy asszonyra. Egy feleségre. Elképesztı stíluskavalkád uralkodik a házában. Belestem a konyhájába is, ahol egymás hegyén-hátán sorakoztak a dolgok. Elhatároztam, hogy találok neki egy kedves teremtést. – Szerencsétlen flótás. Isten folyamatos megpróbáltatásoknak veti alá. Delaney asszony szégyenlısen vonul végig a tárgyalón. Simon szélesen elvigyorodik. – Hogy van, Delaney asszony? Jöjjön, foglaljon helyet. Delaney asszonynak jó oka lenne arra, hogy mentegetızzön, ám sokáig csak a padlót bámulja némán. – Köszönöm, minden rendben. Csak szerettem volna elnézést kérni. Minden tiltakozás ellenére végül is letelepedik az egyik kanapéra. – Szinte sokkot kaptam, amikor megláttam. Nyilván valamelyik újságcikkben engem is említhettek a felvásárlási cirkusz kapcsán, ezért idejött megnézni, hogy tényleg rólam van-e szó. Bár szerintem ennyi év után már aligha érdekelhetem. – És Harry?

– Nem tudta, hogy kisbabát várok. İt is sokként érte a hír, hogy van egy fia – mosolyodik el félénken. Kezdek kíváncsivá válni, és elıredılök, hogy jobban tudjak figyelni. Érdekelne, hogy miért hagyta el annak idején a férjét, de nem merek rákérdezni. – Annyira sajnálom, hogy cserbenhagytalak benneteket! Legnagyobb meglepetésemre hatalmas könnycsepp gördül le az arcán. – Annyi mindent köszönhetek nektek, és ez a hála… Simon felkel, Delaney asszony mellé ül, és átnyújt neki egy zsebkendıt. Most már patakokban folynak a házvezetını könnyei. – Mindazok után, amit érted tettünk? Azt elfelejted, hogy te mennyi mindent tettél értünk? Többet dolgozol mint egy orvos, alig kapsz érte fizetést, ráadásul elég sok emberrıl kell gondoskodnod. Egyáltalán nem hagytál bennünket cserben. Egyébként úgy fızöl, mint egy angyal! Már éjfél is elmúlt. Ez a férfi tucatnyi problémával is megbirkózik. A nyakán van a furfangos felvásárlási história, a családi birtok forog kockán, mégis van ideje a házvezetınıt megvigasztalni. Hova tőnt az a szörnyő Simon, akire én emlékszem? – Harry jól van? – kérdezem. – Igen. Egyszer már megnéztem, és Flo is benézett hozzá. Minden rendben, fel sem ébredt. – Hol van Delaney úr? – érdeklıdik élénken Monty. – A fogadóban tölti az éjszakát. – Miért nem pihentek már le? Jól végeztétek a dolgotokat. Simon Delaney asszony térdére csap, majd felkel, és jólesıen nyújtózik egyet. – Szívesen lesétálnék a tóhoz. Kitisztítaná a fejemet. Az ajtóhoz megy. Monty Delaney asszony mellé telepedik a kanapén, és lassú, nyugtató hangon beszél hozzá. – Van kedved sétálni egyet, Izzy? – kérdezi Simon lezseren, fejét alig fordítja felém. Hogy van-e kedvem sétálni? Magam is meglepıdöm rajta, de igenis van. Leteszem a poharamat és felállók. – Nos, miért ne? Nagyon kellemes az idı odakint.

A folyosón át közelítjük meg a konyhát. Polárfelsıbe bújunk, majd kiszabadítjuk Meget és az összes többi kutyát. Szegények, egész este be voltak zárva. Meget magunkkal visszük, Simon felkap egy elemlámpát, és irány az éjszaka. A kertben mélyen magamba szívom a hővös éjszakai levegıt, és felnézek a csillagokra. A hold fényesen ragyog, mindent titokzatos félhomályba burkol. Kellemes szellı simogatja arcomat. Meg magabiztosan szökdécsel elıttünk. Néhány perc után kezd kínossá válni a csend, ezért gyorsan témát keresek. Köszörülöm a torkom. – Mozgalmas napjaink voltak… – Borzasztóan. – Ideges vagy a felvásárlás miatt? – Igen, bár már nincs messze az a pont, ahol egyáltalán nem fog érdekelni az egész. Meg teljesen átpártolt hozzád – mutat a kutyára, amely boldogan szökell a holdfényben. Nyuszik után szimatol, bokrokat fedez fel és idırıl idıre hátrapillant, hogy ott vagyunk-e még. – Igen, rossz érzés lesz elszakadni tıle. – Mesélj arról, hogy mi történt veled, mióta elmentél a birtokról – kérlel Simon. Istenem, ízekre akarja szedni a Rob Gillingham sztorit. – Nos, visszamentem Londonba és… – Nem, én az elmúlt tizenöt évedre gondoltam. – Vagy úgy. Meglep a kérdés, és egy kis ideig azon gondolkozom, mi is történt velem az elmúlt tizenöt évben. – Mikor anya és apa Olaszországba utaztak, Sophie-val Winnie nénihez költöztünk. – Winnie néni nagyon kedves teremtés. Mi történt utána? Jártál egyetemre? – Igen, a Nottinghamre. Földrajzot tanultam. Nem akarom ezt bıvebben kifejteni, mert nem emlékszem, hogy mit írtunk Dominic segítségével az önéletrajzomba. Jobb lesz inkább témát váltani.

– Csak közgazdaságtant tanultál az egyetemen? – hallom a saját hangomat, és akaratlanul is felnyögök. Akkor szokás ilyen buta kérdéseket feltenni, ha éppen hazautazol a nyári szünetben a szüleidhez, és egy koktélpartin összezárnak az egyetlen korban hozzád illı fiúval. – Igen, csak közgazdaságtant. – És milyen… Próbálok valami érdekeset mondani, de bizonyára azt hiszi, hogy teljesen hülye vagyok. – Mi van Sophie-val? – A belvárosban dolgozik. Roppant sikeres. – Van valakije? – Tudtommal nincs; egyelıre csak a karrierjének él. – Hogy kerültél a rendezvényszervezı szakmába? Néhány perc alatt elhadarom a belvárosi cégnél kapott állásomat, amit annyira utáltam. Közben felérünk a dombra, és egy pillanatra megállok, és levegı után kapkodok. – Innen szánkóztunk le régen, emlékszel? – kérdezi Simon. – Mi ketten Will és Sophie ellen. Mindig mi nyertünk. – Mindig bezsíroztuk a szánkót, ráadásul nehezebbek is voltunk. – Azért annyival nem is voltunk nehezebbek – méltatlankodom. – Természetesen miattam volt. Kizárólag. – Biztos a rengeteg burgonya miatt, amit magadba tömtél. Mikor a srácok nálunk vacsoráztak, anyám mindig rengeteg krumplit beléjük tömött. Szerinte az elfogyasztott krumpli mennyiségébıl meg lehetett állapítani a kisfiúk (ami neki nem volt) és a kislányok (melybıl két igen keménykötéső is jutott neki) közötti különbséget. – Édesanyád úgy gondolta, hogy a fiúknak minden étkezés alkalmával egy kisebb teherautónyi burgonyát meg kell enniük a túléléshez – mosolyog rám. Meleg, kedves mosolya beragyogja egész arcát, és módfelett jóképővé teszi. Visszamosolygok rá, és a beszélgetés hirtelen gördülékennyé válik. Gondosan elkerüljük a késıbbi problémás éveket. Mennyire másképp viselkedik, mint amire emlékszem. Most éppen a horgásztúráinkat

boncolgatja, melynek tétje az volt, vajon milyen hamar esek bele a tóba? Ha nem ismerném ezer éve, nagyon vonzó embernek tartanám. Visszakanyarodunk az egyetemi témához. – Tartod a kapcsolatot az egyetemi csoporttársaiddal? Megvonja a vállát. – Egy darabig tartottam. A barátaim gyakran ellátogattak a birtokra, de egy idı után már nem volt közös témánk. Számukra még mindig az ivás és a csajozás volt a legfontosabb – hozzátenném, hogy ebben én is jó voltam –, de nekem hirtelen a nyakamba szakadt a családi fészek megmentésének felelıssége is. Ez jelentısen átrendezte a fontossági sorrendet az életemben. Ismét kedvesen rám mosolyog, és most fogom csak fel, mekkora áldozatot hozott. Feladta a felelısségtıl mentes egyetemi éveit, az életre szóló barátságok és egyetemi szerelmek-csalódások lehetıségeit. Mindent feladott, de miért? Hogy mindent elveszítsen? Odaérünk a tóhoz, és csendben kisétálunk a pontonhíd végére. Simon keresztbe tett lábbal leül a híd végében. – Gyere, ülj ide – mutat a mellette lévı falécekre. – Mesélj még. A munkádról. Próbálok elegánsan mellé heveredni. – A munkámról? – Igen. Hogy telnek a napjaid? Mivel foglalkoztál a jótékonysági bál elıtt? – Boswell asszony Skandináv Jégünnepét szerveztem. – Ez borzalmasan hangzik! Azt hiszem, volt már szerencsém a hölgyhöz. Egy csontsovány, ijesztı teremtés. – Szörnyő. Elmesélem neki Sean és Olivier kétségbeesett harcát a próbákon. Együtt kacagunk, Meg pedig a lábamhoz fekszik. – Hogy alakul a bál? Sok dolgod van még vele? – Rengeteg. Jövı hét elején érkezik a sátor. És te mit csinálsz a héten? Összerezzenek. Micsoda ostoba kérdés. Ó, semmi különös, Izzy. Csak a felvásárlás, illetve a megmentésre váró családi otthon. – Úgy értem, hogy sokat leszel távol?

– Utazgatnom kell majd. Az amerikaiak nem biztos, hogy a hét végéig döntenek. Kifuthatunk a határidıbıl. – Milyen határidıbıl? – Hétfıhöz egy hétre, délben lejár a határidı. A Wing felvásárlására tett minden ajánlat határideje akkor jár le. Ha az amerikaiak nem fogadják el javaslatunkat, minden kezdıdik elölrıl. Tekintve azonban anyagi helyzetünket, nem engedhetjük meg magunknak, hogy újrakezdjük a tárgyalásokat, és a helyzet robbanni fog. Egy héten belül lezárul a történet, így vagy úgy. – Istenem! Szerinted mi lesz? – Nehéz elıre megmondani. Itt leszel egész héten? – Holnap vissza kell ugranom Londonba néhány ruháért, de aztán a szombati bálig ki sem teszem innen a lábam. – Jövı szombaton tartjuk? – lepıdik meg. Bólintok. Utána soha többé nem jöhetek a Pantiles-birtokra. Visszaindulunk a ház felé. Simon jót mulat azon, ahogy Berryman úr hajkoronáját fürkésztem egész este. Szerinte nagyon odafigyeltem a részletekre. A hátsó ajtóhoz érve Simon a kilincsre teszi a kezét és felém fordul. – Visszaértünk. Nagyon jól éreztem magam veled. Meglepı, de teljesen egyetértek vele. – Itt most elválnak útjaink. Mosolyától a szívem a torkomban dobog. Remélem, nem hallja, amint majdnem áttöri a kulcscsontomat. Lassan felém hajol, miközben a szemembe néz, alig kapok levegıt. Meg fog csókolni? Ad egy finom puszit a homlokomra, megsimogatja a hajam, és jó éjt! kíván. Csak nézem, ahogy távolodik. Miért érzek ekkora csalódottságot?

21. fejezet

Hol csatangoltál tegnap éjjel, hm? – bök gyengéden valaki oldalba. Álmosan kinyitom a szemem, hunyorogva az elkövetıre nézek, és elfordulok. – Hagyj békén. – Szó sem lehet róla, amíg el nem meséled, hogy mi történt – jelenik meg Dominic az ágy másik végén. – Hány óra van? Teát kérek! Dominic messze eltartja a csészét kinyújtott karomtól. – Egy kortyot sem kapsz, míg nem mesélsz. – Dominic, még nagyon korán van. Hadd igyak elıször, utána mindenrıl részletesen beszámolok. Néhány percig némán mérlegeli a helyzetet, végül odaadja a teámat. A fejtámlának dılve élvezettel kortyolgatom az éltetı folyadékot. Dom pontosan három kortyot engedélyez. – Tehát? – követelızik. – Hova mentetek Simonnal? Az egész család meglepıdött ezen a kis késı esti sétátokon. Azt hittem, Flo rángógörcsöt kapott, olyan erısen kacsingatott Winnie nénire. – Nincs mit mesélnem – vágom rá. – Lesétáltunk a tóhoz, elcsevegtünk, visszasétáltunk a házhoz, kaptam egy puszit a homlokomra, és megsimogatta a hajamat. – Biztos azt akarta megnézni, nem paróka-e. Semmi smacizás? A kezedet sem fogta meg? – Semmi. – Gondolom nem ellenkeztél volna, ha lehetıség adódik rá…

Egy kézzel gyúrom az ágytámlát. – Nem errıl van szó. Különben is Simonról beszélünk. A mi történetünk pedig nem túl egyszerő. Dominic izgatottan felugrik. – Tudtam! Harry öt fonttal tartozik nekem! Megdöbbenve nézek rá. – Képes lennél pénzt elszedni Harrytıl? Mégis miért? – A család fogadást kötött arra, hogy te és Simon… érted – bök ismét az oldalamba. – De én tudtam, hogy nem vonzódsz hozzá. – Simon és én? Mégis mire alapozták ezt? – Gyerekként olyan közel álltatok egymáshoz. De az én bennfentes információim különösen hasznosnak bizonyultak, és városi kifinomultsággal maximális hasznot húztam belıle. Mondd, miért ne fogadhatnék el pénzt Harrytıl? – Dom! – Jól van, elengedem neki. De csak azért, mert vidéken vagyunk – nyúlik el az ágyon. – Mégis milyen leckére tanítjuk, ha elengedjük az adósságát? Figyelmen kívül hagyom ezt a gusztustalan erkölcsi prédikációt. – Mégis hogy gondoltad, hogy Harryvel pénzben fogadsz? Az egész család azt hiszi, hogy odavagyok Simonért? Flo is? –kérdezem, eszembe jut a ruha és az ékszerkollekció, amit kölcsönadott. – Istenem, azt gondoltam, hogy a felvásárlás miatt ennél sokkal fontosabb dolgokon törik a fejüket! – Ugyan már, Izzy! Ez sokkal szórakoztatóbb! – és ezzel a felkiáltással az ágyra ugrik. – Nos, nem szeretek rossz híreket hozni, de Simon nem kedvel engem. Dom, a homlokomra adott puszit. Megsimogatta a hajamat. Szerinted egy elvakultan szerelmes férfi így viselkedik? – Hát… talán nem. De te is mondtad, hogy jelenleg rengeteg dolga van. Talán a felvásárlás után teljesen másképp fog rád tekinteni! – Nem tartom valószínőnek – mormogom, és határozottan kortyolgatom a teámat. Miközben Dominic saját magával van elfoglalva, az elızı estén merengek. Milyen jól éreztük magunkat Simonnal… Furcsa érzés, de nem

akarok erre gondolni, ezért inkább felkelek és lezuhanyozom. Szők nadrágot és fekete felsıt húzok fel, és lemegyek reggelizni. A család már az asztalnál ül. Az elmúlt néhány nap során szokatlanul korán keltünk mindannyian, hogy segítsünk Delaney asszonynak a látogatók ellátásában. Simon feltehetıleg már keményen dolgozik, erre kizárólag a vendégek ébredése elıtt van lehetısége. – Hát itt vagy, Izzy! Éppen hozzá akartunk látni a reggelihez! – kiált fel Winnie néni. Delaney asszony életét is megkönnyíti, ráadásul nekünk sem rossz, hogy ugyanazt reggelizzük, mint az amerikaiak. El kell ismernem, hogy Delaney asszony kitőnıen tud fızni. A tegnapi összeomlás nyomai kitörölhetetlenül felvésıdtek a homlokára. – Mit eszünk? – kérdezem Harry mellé ülve, és az elıttem lévı kotyvalékot bámulva. – Friss füge, méz és ricotta! – feleli Delaney asszony, mintha a hét minden napján ezt reggeliznénk. Harry rémült arccal néz rám. – Anya! – kiált fel. Nyilván teljesen más fogalmai vannak a reggelirıl. – Kicsim, Londonban ilyet reggeliznek. – Most már értem – vágja rá Dominic. – Most ıszintén, ezek a londoniak mivel fognak legközelebb elırukkolni? Mindegy, legalább vegetáriánus étel. Az egész asztal egy emberként néz meghökkenve Domra. – Dom, tegnap kolbászt csemegéztél – vág közbe Monty. – Igen. Vegetáriánus kolbászt. – Ezt mibıl gondolod? – kérdezem. – A disznó, amibıl készült végül is vegetáriánus étrenden tengette életét… – Izzy, miért vagy ilyen ellenséges? – Nem vagyok ellenséges. – Hallom a hangodon. – Akkor süket is vagy. – Szerintem ideje lenne feltenned egy újabb nikotintapaszt. Nagyon liberálisan viselkedsz, mióta ilyeneket hordasz.

– Nem vagyok biztos benne, hogy a tapaszok miatt van – mormogom, próbálom elengedni a fülem mellett Dom megjegyzését. – Harry, ez nagyon finom kaja. Legalább kóstold meg. Mindenki óvatosan megemeli villáját, én példamutatóan turkálom a fenséges ételkölteményt. Dom bekap egy falatot, a torkához kap, majd lezuhan a székérıl. Jót kuncogunk rajta. De miután összezúzta a fügekeveréket, pirítósra kente, megszórta cukorral és banánszeleteket fektetett rá, már Harry is hajlandó megenni. – Mi dolgod van ma, Isabel? – faggat Harry két falat között. – Most éppen semmi, köszönöm kérdésed. Holnap viszont egy perc nyugtom sem lesz. Harry néhány font reményében megnyírta Meg kutyát, mert már túl meleggé vált a bundája. Most reszketve baktat fel-alá, mintha majdnem belehalt volna a kopasztásba. A hallban lévı falióra minden órában tizet üt, pedig Monty kérésére Harrynak csak esténként kellene felhúznia. Ezért mielıtt megkérném bármire is, elegendı idıt hagyok az esetleges hibák korrigálására. – Stoutsba utazol holnap? – kérdem. Harry bólogat. – Nem is kérdezed meg, hogy van az osztálytársam? – Hát persze, hogy megkérdezem! – kiált felháborodva. – Hány heted van még hátra? – Egy, de Godrey mindig több pénzt keres a szünetben – édesapja vízvezeték-szerelı, és a krikettcsapat kapitánya, ezért mindig van munkája bıven. Anya sosem engedne egyedül a városba munkát keresni. – Akad itt bıven tennivaló. – Sosem fogok nyerni, ha mindig elveszítem a fogadásokat – mondja komoran. Domra pillantok, aki ártatlan arccal néz rám. – Dominic nem nyúlt le, ugye? – Nem. De Flo azt mondta, hogy ezután nem fogadhatok semmire. – Mi után? – A közös fogadásunk után. Felvont szemöldökkel ismét Dominicra pillantok. – Dom? Milyen fogadásról van itt szó?

Hirtelen mindenki elcsendesedik az asztalnál. – ELMONDTAD nekik, igaz? – Izzy, szerintem ahogy a hajtincseidet csavargatod, mindent elárul. Egyértelmően flörtölésre utal – veti közbe Winnie néni. – Nem mondtam nekik semmi ilyesmit, Izzy. Csak jelentettem. – Jelentettél? – İk küldtek – vallja be. – Istenem, hát itt senkinek sincs magánélete? Hiszen csak sétálni mentünk. – Kedvesem, ha magánéletre vágysz, nem jó családba csöppentél- jegyzi meg Flo. – Gondolj bele, mennyivel egyszerőbb lenne, ha bogárnak születsz. – De akkor nem tetszene neki Simon – veti közbe Dom segítıkészen. – Dehogynem, ha Simon is bogár lenne. – A bogarak tetszenek egymásnak? – kérdezi Winnie néni. – Persze! Láttam ıket párosodni. – Simon nem bogár, és különben sem tetszem neki! – jegyzem meg csípısen. – De az volt! – köti az ebet a karóhoz Dominic. – Akkor Izzynek nem tetszene, ha bogár lenne. – De igen, ha ı meg lánybogár lenne. – Nem vagyok bogár, és egyáltalán nem rajongok Simonért – szólok közbe. – A halántékom lüktet, túl messzire mentem ezzel a beszélgetéssel. Késı délelıtt, miután elbúcsúztunk amerikai vendégeinktıl, akik a lelkemre kötötték, hogy feltétlenül keressem fel ıket, ha Chicagóban járok, a tárgyalóba sétálok át. Bizonyára mindenkire ráférne egy kávé. Simon ügyvédeivel és könyvelıivel egyezkedik. Jelenlétemet bólintással nyugtázzák, majd mindannyian visszatérnek jegyzeteikhez, Simon szavai teljesen lekötik ıket. Egy másodperc törtrésze alatt megváltozik Simonról alkotott véleményem. A szobában szinte vágni lehet a csendet. Nem tudom, mit ad elı Simon, de óriási átéléssel teszi. Egy kukkot sem értek belıle, de elképesztıen lenyőgözınek hangzik. Hol a csudában tanulta ezt Simon? Az egyetemen? Lenyőgözve szívom magamba szavait.

Néhány perc után megállapítom, hogy lassan rájuk férne már egy kávészünet, és visszabandukolok a konyhába. – Teát? – kínál Delaney asszony. – Most forrt fel a víz. Köszönetem jeléül bólintok. Ez az elsı alkalom, hogy együtt teázunk Delaney asszonnyal. Velem szemben telepedik le, és lisztes kézzel tölti ki a gızölgı teát egy óriási barna teáskannából. – Hogy érzi magát? – érdeklıdöm udvariasan. – Már jobban, köszönöm. – Olyan érzésem van, hogy szívesen mesélne a történtekrıl. – A tegnapi nap bizonyára sokként érte. – Igen, nagyon megdöbbentem. Szörnyen érzem magam az egész miatt. Akár hiszed, akár nem, nagyon fiatalon mentem férjhez – néz a szemembe erıltetett mosollyal az arcán. Már tiltakozni akarok, de még idıben rájövök, hogy bármit is mondok, rosszul sülhet el, ezért inkább csendben maradok. Már folytatja is: – Olyan gödörbe került a kapcsolatunk Tómmal, hogy mindketten jónak láttunk egy hónapos különköltözést, hogy átgondolhassunk mindent. Nem akartam, hogy csak azért folytassunk mindent, mert kisbabát várok, tudtam, hogy minden megváltozik, ha elárulom neki. Elképzeltem a szörnyő légkört, ami a kisbabára várt, és meggyıztem magam, hogy jobb lesz nekünk egyedül. Ezért elköltöztem. Védekezıen néz rám, attól tart, hogy túl keményen fogom megítélni. Próbálok bátorítólag mosolyogni rá. – Azt sem mondta el neki, hogy kisbabát vár? – Nem. Borzalmas érzés. Sosem tudtam kitörölni a bőntudatot a szívembıl. Ahogy telt az idı, egyre kínosabb lett volna elmondani, és meggyıztem magam, hogy úgysem mőködött a kapcsolatunk. Belegondoltam az apukás hétvégékbe. Ráadásul anyagi gondjaim is adódtak, és ebbıl mindenáron ki akartam hagyni Tomot. – Ezután jött ide dolgozni? – Mivel nincs családom, egyedül kellett gondoskodnom Harryrıl. Ráadásul a Monkwell család teljesen befogadott. – Ezt én is így látom. Delaney asszony elmosolyodik.

– Megnyugodtam, hogy Tom most már tud mindenrıl. Remélem, jó apja lesz Harrynek, és nem zavarja össze. – Bizonyára nagyszerő apa lesz belıle. Egy gyermeknek szüksége van az apjára. – Így gondolod? – Igen – vágom rá gyorsan, saját ritkán látott apámra gondolva. – Nem hiszem, hogy megbánná, hogy visszaengedte Tomot az életébe. – Néhány hét múlva találkozunk vele ismét. Megígértem neki, hogy elviszem Harryt Oxfordba egy napra. – Harry viszont szeretı családra lelt itt a birtokon. Mindenki imádja. Delaney asszony elmosolyodik. A meleg, barátságos mosoly teljesen beragyogja az arcát. – Nagy szerencsém volt, hogy rájuk bukkantam. Annyira kedvesek voltak hozzám. Bárki boldognak mondhatja magát, aki bekerül ebbe a családba. Nagyon sajnálom, hogy ilyen védekezı álláspontot vettem fel velük szemben. – Ez érthetı. Egy pillanatra a kézfejére néz. – Most, hogy tudom, Tom milyen kétségbeesetten kutatott utánam, még nagyobb lelkiismeret-furdalásom van. – De megtalálta önt. Most már csak ez számít. Gyorsan üzenetet hagyok a sátras cégnek, hogy holnap feltétlenül kezdjék el a munkát, és felhívom a figyelmüket, hogy semmi esetre se hagyjanak fontos feladatot egy tejfölösszájú, vörös hajú fiúra. Ezután felrohanok a szobámba, és összecsomagolok. Összetrombitáltam egy megbeszélést délutánra Maryvel és Rose-zal, ezután visszaautózom Londonba. Terveim szerint holnap délután térek vissza a Pantiles-birtokra. Nemsokára Dominic is megérkezik. Az ágyon fekve szemléli, ahogy pakolok. – Visszajössz velem Londonba? – érdeklıdöm. Ma este igazán jólesne egy üveg bort elkortyolgatni egy kellemes beszélgetés közben. – Nem, meg akarok látogatni valakit. Monty kölcsönadta az autóját. Dominic nem mer a szemembe nézni. Egy pillanatra meredten bámulok rá.

– Dominic, mi az ördög folyik itt? Egy kis ideig a táskám cipzárjával játszik. Le nem venném a tekintetemet az arcáról. – Nehéz eset, Izzy. Nem akarlak felbosszantani. – Nem fogsz fel… Nem tudom befejezni a mondatot, mert valaki kopog az ajtón. Odasétálok és kinyitom. – Szia Harry! – kiáltok fel meglepetésemben. – A földszinten felejtetted a kardigánodat. Gondoltam, szükséged lehet rá. – Ó, nagyon köszönöm. Átnyújtja, és továbbra is idegesen toporog az ajtóban. – Szeretnél bejönni? – kérdezem, bár érzem, hogy a válasz egyértelmő igen lesz. Megvonja a vállát, és végül besétál. Folytatom a pakolást. Dominic feltápászkodik. – Indulnom kell, Izzy. Holnap beszélünk. Pillantásunk találkozik. Megpuszil, beletúr Harry hajába, és már el is tőnik. Harry bejön, és az ágyamra ülve lóbálja a lábát. – Szegény kölyök, neked sem volt könnyő heted. Holnap rengeteg segítségre lesz szükségem, természetesen honorálnám is… – Nagyon szívesen segítek, Isabel! – kiált fel lelkesen. – Jól van. – A ruháimat igazgatom, de a szemem sarkából látom, hogy Harry kíváncsian vizslat. Nem tudom, hogy az apjáról szeretne-e beszélgetni, vagy én nézek ki úgy, mint egy marslakó. Megköszörülöm a torkom. – Találkoztál édesapáddal tegnap? – dobom fel óvatosan a témát, bár elıtte valószínőleg nem ártott volna egy gyorstalpaló tanácsadói tanfolyamot is elvégezni. Harry egy darabig csak a kezét tördeli. – Most láttam elıször… – Tényleg? – próbálok meglepetést színlelni. – És hogy sikerült? Jó lenne, ha legalább értelmes mondatokat tudnék kinyögni.

– Kedves volt – meséli vidáman, mintha fel sem fogná, hogy ez az esemény fenekestül felforgatja eddigi nyugodt kis életét. – Mikor találkoztok ismét? – Két hét múlva Oxfordba utazunk a mamával. – De hiszen egy csodálatos! – Izzz-zeee – húzza a szavakat Harry. – Igen? – Honnan tudod, hogy mikor… – babrálja a gombjait. – Mit? – Mibıl tudod, hogy szeretsz valakit? Kezem félúton a táskám felé megáll. Általában ez az erısségem – Dommal képes vagyok órákig elrágódni a kapcsolataimon. De amikor egy nyolcéves kissrác nekem szegezi a kérdést, tudom, hogy nem kellene belebonyolódnom a témába. – Egészen pontosan van valaki, akire gondolsz? Harry fülig elpirul, ami répaszínő hajával nem mutat túl elınyösen. – Emily – nyögi ki, legalábbis én így értem. Nem volt könnyő megfejteni. – Emily? İrülten bólogat. – Nos… Valami értelmeset kellene mondanom. – Szeretsz a közelében lenni? – Imádok! – kiált fel lelkesen. – A legtöbb lány olyan ostoba. Mindig csak sutyorognak és vihognak, de Emilyvel tudok beszélgetni. Neki sincs apukája. Olyan fura érzésem van. A gyomromban – néz rám magyarázatra várva. Istenem, ha tudná, hogy én vagyok az utolsó ember a földön, aki értelmes magyarázattal tudna szolgálni erre a kérdésre. Legszívesebben azt mondanám neki, hogy romlott ételt evett, és majd elmúlik, de sajnos a saját tapasztalatomból tudom, hogy ez nem így van. – A gyomrodban? – érdeklıdöm, hirtelen rádöbbenve valamire. – Igen. Te is szoktál ilyet érezni? – Mintha pillangókat látnál?

– Igen! Hirtelen Harry mellé huppanok. Valójában számomra is nagyon ismerıs az érzés. Nem is túl rég történt. Rob miatt? Vagy inkább Will miatt éreztem ezt? A hirtelen felismerés fejbe kólint. – A fenébe! – Izzy! – Igen, Harry? – Szerinted mi lesz Emilyvel és velem? – Nos, nekem úgy tőnik, hogy nagyon kedveled ıt. Bólint, és elégedettnek tőnik az egyáltalán nem kielégítı válasszal. Bárcsak hozzátehetnék valami megnyugtatót, de sajnos nem tudok. Karórámra pillantva rájövök, hogy ideje indulni, különben elkésem a találkozóról. Egyébként is szeretném egyedül átgondolni az új fejleményeket. – Gyere, keressünk neked egy jégkrémet – állok fel, kezem Harry felé nyújtva. Szépen lesétálunk a konyhába. Látszólag gondtalanul sétálok, de a szívem vadul kalapál. Azzal nyugtatom magamat, hogy ez a hirtelen fordulat csupán a végtelen fáradtságnak és kimerültségnek tudható be. Elvégre néhány nappal ezelıtt még utáltam ezt az embert, és legszívesebben belerúgtam volna. Bezzeg most… Harryt Monty és Winnie néni gondjaira bízom, és a kezébe nyomok egy jégkrémet. A lépcsı alján egy pillanatra habozok. – Izzy! – harsogja egy ismerıs hang a hátam mögött. Megfordulok. Simon sietısen lépked felém. – Szia, Simon! – erıltetek kényszeredett mosolyt magamra. Megáll elıttem, és felvonja a szemöldökét. – Mi van veled? – Velem? – Igen, olyan furcsa arcot vágsz. – Furcsa arcot? – Mindent meg fogsz ismételni, amit mondok? – Nem, dehogyis. Teljesen jól vagyok, de tényleg. – Tényleg? – Látod, most meg te ismételgetsz.

– Hova indultál? Arra gondoltam, hátha van kedved lesétálni a szarvasokhoz… Sétálni? Már megint? Mi ez, valami vidéki divat? – Nem tudok. Vissza kell mennem Londonba. – Mikor jössz vissza? – Holnap. Csalódottnak tőnik. – Jövı hét végéig folyamatosan itt leszek, de szívesen segítek a szombati bálon, ha gondolod. – Nagyszerő, köszönöm szépen! Késıbb találkozunk! Megfordulok, és felmasírozok a lépcsın. Úgy érzem, muszáj minél nagyobb távolságra kerülni a Pantiles-birtoktól. Nagyon felkavart ez a hirtelen fordulat. Nagyon felkavart… Összeszedem a ruháimat a szobában, és a hátsó lépcsın át rohanok le a konyhába. Hagyok egy búcsúlevelet a családnak, megsimogatom Meg kutyát, és kimenekülök az autóhoz. Minél távolabbra kerülök a birtoktól, annál jobban oldódik a klausztrofóbiám is. Mire gondolok? Hova tettem azt a kis agyamat? Miért nem Will tetszik nekem? Na igen, Will. Kiköpött a bátyja, de mégsem eredeti. Jó vele lenni, de hiányzik belıle annak karizmatikus, végzetes vonzereje. Pontosan itt van a kutya elásva. Kínos lesz, ha a történelem megismétli önmagát. Olyan, mintha lopva megnéztem volna a vizsgakérdéseket, és most tudnám a válaszokat. Már most tudom, hogy fog az egész végzıdni. Nem túl szépen. Bury St. Edmundsban gyorsan befejezem a megbeszélést Maryvel és Rose-zal, és Londonba száguldók. Agyamban egyetlenegy gondolat kavarog. Felrohanok a lakásomhoz vezetı lépcsın, és már tárcsázom is Aidan számát. Bár vasárnap van, megbeszélünk egy találkozót a Kerekasztal által oly kedvelt Kings Road-i kis olasz étterembe. A pincérek már jól ismernek bennünket, és mindig próbálnak néhány olasz szóra megtanítani, míg mi az angol nyelv rejtelmeibe próbáljuk bevezetni ıket. Miután ırült módon repkednek a Ciao Bella megszólítások, felülünk a felettébb kényelmetlen bárszékekre, és egy üveg házi fehérbor kíséretében elkezdek mesélni Aidannak, aki már türelmetlenül nyaggat. Valószínőleg

kicsit eltéved a bútorlopás, gyilkos pókok és hamvakat ırzı urnák labirintusában. A csapások sorozata a Simonnal tett holdfényes sétánkon csúcsosodik ki, arról nem is beszélve, hogy legszívesebben letépném a ruháját. – Úgy érted, Willrıl – javít ki Aidan. Szerintem nem is figyelt rám. – Nem, Simonról beszélek. Meghökkenten néz rám. – De hiszen Dominic azt mondta, hogy Will az, aki tetszik neked. – Mikor beszéltél Dommal? – kérdezem gyanakodva. – Miért számít ez? Azt állította, hogy Willt kedveled. – Neeem – sziszegem, közben türelmetlenül lóbálom a karomat tiltakozásom jeléül. Majdnem sikerül pofonvágni az egyik vendéget. – Simon nagyon bejönne… Nem tetszik a hangnem, ahogy ezt elıadom, ráadásul a közelünkben ülı vendégek is élénken koncentrálnak a részletekre. Giuseppe, a fıpincér már szóra nyitná a száját, de egyetlen gyilkos pillantás elég ahhoz, hogy eltérítsem eredeti szándékától. – Simon? Simonba zúgtál bele? Nem Willbe? – hitetlenkedik Aidan. Most már az ajtónál ülı vendégek is élénken figyelnek. – Próbálok nem gondolni rá – mormogom. – Ezt könnyebb persze mondani, mint megvalósítani. Az egész Pantilesbirtokról csak Simon csodálatos kisugárzása jut eszembe. Mennyire szereti a családját! Milyen keményen dolgozik a családi otthon megmentésén! Mennyire szerettem ıt valaha… – Atyaisten! – ad hangot megdöbbenésének Aidan, majd tanulmányozni kezdi a poharában lévı bort. Mikor végre magához tér a meglepetésbıl, csalódva konstatálom, hogy a borosüveg kiürült. Mielıtt újat rendelhetnék, Giuseppe már le is tett egyet az asztalunkra. – A házra! – jelenti be ünnepélyesen. Attól tartok, bármilyen szemfényvesztınél olcsóbb elıadást produkáltam. Talán táblát kellene akasztani a nyakamba a következı felirattal: esküvıkre is.

Mindkét poharat színültig töltöm, és Aidan válaszára várok. – Azt hittem, utálod ıt… – Utáltam is. De kissé megváltozott a helyzet. Valójában nagyon kedves ember. Megfontolt. Ráadásul nagyon nemes cél érdekében ugrott bele a felvásárlásokba: családi fészkét szerette volna megmenteni. – És? – Kezdtem megkedvelni. Valóban megkedvelni. Elıredılök, hogy nyomatékot adjak az utolsó mondatnak, de majdnem leesek a székrıl. Nagy nehezen visszaküzdöm magam. – De hiszen Simonnak van barátnıje, nem? – kérdezi Aidan. Giuseppe megdöbbenve bámul ránk, szerintem ma este már nem hajlandó semmit felszolgálni. Próbálok nem venni róla tudomást. – Azt hiszem. Egy ügyvédnı. – Még mindig vele jár? – rázza a fejét hitetlenkedve Aidan. Guiseppe képtelen csendben maradni, csak rázza a fejét, és azt mondogatja, hogy: – Ugyan már… Mindketten dermedten ránézünk, mire kezével nagylelkően mutatja, hogy folytassuk. – Rákérdeztél már erre? – Isten ments! Nem akarok rátelepedni! – Hogyan szeretnéd folytatni a történetet? – Félretehetnénk a múltat, és utána… – Letepernéd? Olyan faragatlanul tud viselkedni. – Még nem tudom, mit akarok. Lehet, hogy csak letudom ezt a bált, és visszajövök Londonba. – De félreteszed a múltat? – Ez nagyon zavarba ejt. Úgy értem, nagyon utálatosan bánt velem, amikor gyerekek voltunk. – Hát igen, már hosszú évek óta ismered – gondolkodik el Aidan. – Igen, nagyon régóta… – ismétlem fennhangon, hogy a háttérben üldögélı emberek ne tartsanak egy utolsó kis ribancnak.

– Gyermekkorában mindenki elkövet egy-két ostobaságot – teszi hozzá Giuseppe. Egyszer levágtam az alvó húgom haját és… – Ez több volt egy gyermekkori csínytevésnél, Giuseppe. Meglehetısen intenzív bosszúhadjáratot folytatott ellenem. Giuseppe a hallottakon rágódva tölt magának is egy pohár bort. A többi pincér rohamtempóban hordja ki az ételeket és italokat, és undok pillantásokat vetnek Guiseppére, de én tényleg kíváncsi vagyok az ı véleményére is. – Mondj egy példát – kérlel. Elmesélem neki, hogy Simon egyszer összegyőjtötte az összes fellelhetı bogarat, beleértve néhány jól megtermett pókfajtát is, rám dobta ıket, majd bezárt a konyhaszekrénybe néhány órácskára. Valósággal sóbálvánnyá meredtem a rémülettıl. – Jézusom! – kiált fel a történet végén. – Ez nem hangzik túl barátságosan, Izzy – helyesel Aidan is. – Szerintetek változnak az emberek? – folytatom, egyikrıl a másikra nézve. – Igen! – vágja rá Aidan. – Szerintem nem – húzza el a száját Giuseppe. – Szerintem megkérdezni, miért olyan undok lenni! – teszi hozzá segítıkészen. – Azért, mert megutált? – kérdezem elhaló hangon. – Egy percre csend borul ránk. Látom, hogy kétségbeesetten kutatnak az agyukban, erre vajon milyen pozitív választ adhatnának. – Hogy van Dominic? – vágja ki magát Aidan. – Az a gazember? Kutya baja! – üvöltök fel, az erılködéstıl megint majdnem a földön kötök ki. – Miért érdekel mindenkit Dominic ennyire? – Miért, ki érdeklıdik még iránta? – Tessék? Alkohollal átitatott agyam nem fogja fel a szavakat… – Ki érdeklıdik még iránta? – MINDENKI tudni akarja, mi van vele. Miért van ez? – bámulok Aidanra. – Féltékeny vagy? Nem randizol vele, ugye?

– Nem vagyok féltékeny, Izzy. Csak… nos, ezt bonyolult lenne elmagyarázni. Úgy tőnik, nem mesélte el neked, úgyhogy én sem teszem – teszi keresztbe a karját. Guiseppét ez a téma már abszolút hidegen hagyja, ezért eltőnik a bárpult mögött egy újabb üveg bor után kutatva. Másnap reggel nem tudom, hogy az elmúlt éjszaka eseményei vagy az elfogyasztott tetemes mennyiségő alkohol miatt érzem olyan kutyául magamat. Semmi kedvem bemenni dolgozni. Gerald úgy tesz, mintha kiárusítást tartanánk, és ragaszkodik az iroda teljes kiürítéséhez, hogy elég profinak tőnjön. Mikrofonjába kiabálja az utasításokat, mi pedig a nap legértékesebb óráiban fel-alá rohangálunk a lépcsın, és minden kelléket lehordunk a pincébe. Hárman tudjuk csak Yogi mackót lecipelni, és minden alkalommal, amikor elmegyek a konyha elıtt, fokhagymás illat csapja meg az orromat. Felfordul tıle a gyomrom. Miután Yogi mackót elhelyeztük természetes környezetében, le kell dılnöm az alagsorban öt percre. Aidan nyilván ugyanolyan rosszul van, mint én. Nem hajlandó belebújni Top Gun repülıs jelmezébe, ezért senki sem tudja eldönteni, hogy egyáltalán nem figyel, vagy már szundikál is. Ha elmegyünk a kávéautomata mellett, mindig hozunk a másiknak is egy csészével, csendesen adózva az együtt töltött éjszaka emlékének. Gerald egy percre sem hagyja abba az ugráltatást, ezért beugrók a konyhába, hogy a báli menü utolsó részleteit is egyeztessük, összekapom magam, és elindulok a Pantiles-birtokra. Az autópályán táskám mélyén kutatok a mobilom után, végül a táska teljes tartalmát az utasülésre borítom, miközben veszélyesen kerülgetem a teherautókat. A mobilom sehol. Arra a következtetésre jutok, hogy bizonyára az íróasztalomon hagytam. Gerald meg fog ölni. A következı benzinkútnál megállok és egy telefonfülkébıl megcsörgetem. Aidan veszi fel. A fenébe! Megígértetem vele, hogy gyorspostával azonnal utánam küldi a birtokra. Egy másodpercig habozok, hogy felhívjam-e Domot a mobilján. Csak szólni akarok neki, hogy már úton vagyok. Különben is jó lenne elıre értesülni egy esetleges tragédiáról, ami a távollétemben történt a birtokon. A második csengetésre veszi fel. – Dominic, én vagyok az. – Kedvesem! Hogy vagy?

– Kitőnıen. – Tudom, hogy nagyon nehéz helyzetben vagy. – Ó, Dominic, ebben igazad van – suttogom megkönnyebbülve, nem is tudtam, hogy Dom hatodik érzéke ilyen fejlett. – Este megígértem, hogy ma mindent elmondok Isabelnek. Megígérem – folytatja. – Néma csend. – Én vagyok Isabel – nyögöm ki. Most a vonal másik végén van néma csend. Végül megszólal: – Izzy? Végigmérem magam, biztos, ami biztos, és csak ennyit mondok: – Igen. – Ez nem a te csengıhangod. Honnan hívsz? De én már nem is figyelek rá. Azon gondolkozom, kinek a hangja hasonlít megtévesztésig az enyémre. Egyetlen ilyen ember él a földön.

22. fejezet

Dominic, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezem abban a pillanatban, mikor meglátom. A család nagy része a konyhaasztalnál kártyázik. Harry elıtt hatalmas kupac aprópénz magasodik. Egy nagy lekvárosüvegnyi apróval játszanak, melyet gyerekkorunkban még mi is használtunk. Delaney asszony a háttérben szorgoskodik. Dom felnéz a kártyáiból. – Ráérne egy percre, Izzy? Csak amíg… – Nem, nem ér rá. – Megtaláltuk Poppetet! – trillázik Harry. – Hála az égnek, már aggódtam a kéményemben lakó szöcske életéért, a sajátomról nem is beszélve. – Az emeleten találtam rá. Tíz fontot kaptam érte! – Ez nagyszerő, Harry! Dominic némán követ a hátsó lépcsıhöz. Különbözı folyosókon keresztül jutunk el a szobánkig. Megfordulok, hogy a szemébe nézhessek. – Dom, igazán elmondhattad volna. Szégyenében a földet nézi. – Próbáltam a múltkor a kertben a témára térni, de megzavartak bennünket. Tudod, olyan egyforma a hangotok a telefonban. Hátborzongató. – Mióta tart ez az egész? – Nagyjából hat hete. – Hat hete! Ez tényleg stimmel. Azt hittem, azt akarod elújságolni, hogy a fiúkat szereted! – Erre már felkapja a fejét.

– Én? A fiúkat? Bólintok. Fel-alá járkál idegesen. – Hogy sikerült erre a következtetésre jutnod? – Azt hittem, Aidannel jársz! Állandóan felıled kérdezısködött! – Aidan tudott mindenrıl. – Aidan tudta? Hogy lehet az, hogy neki elmondtad, nekem viszont nem? – Nem mondtam el neki. Néhány hete a Lacey-Steele fogadáson voltunk, emlékszel? Próbálok visszagondolni rá. – Igen, valamennyire. – Éppen szakítottatok Robbal. Eltőntél az irodában valamit megkeresni, én pedig a mobilomon beszéltem. Aidan kiszedte a kezembıl, mert azt hitte, veled beszélek. Csak akkor jött rá, hogy tévedett. Csak a vonal túlsó végén lévı hölgy hangja volt szakasztott olyan, mint a tiéd. Kénytelen voltam beavatni. – Gondolom Geraldnak is elmesélte, ugyanis mostanában mindketten élénken érdeklıdtek irántad. – Csak nem nézek ki melegnek? – aggodalmaskodik Dominic. – Nos, annyi lánnyal randiztál, és egyikkel sem feküdtél le… – Izzy, az, hogy nem feküdtem le velük, még nem jelenti azt, hogy homokos vagyok. Egyébként volt olyan, akivel lefeküdtem. – Tényleg? Melyikkel? – érdeklıdöm hevesen. Már majdnem válaszol, de aztán konstatálva új szerelméhez főzıdı rokoni szálamat, inkább befogja a száját. – Szóval végig azt hitted, hogy ezzel fogok elırukkolni? – Cecily azt mondta, hogy homokos vagy. – Cecily? – zuhan le az ágyra. – Igen, egy koktélpartin futottunk össze. – Te jó ég! Cecily… Meghívott magához vacsorázni – rettenetes randi volt, ezt is a nagynéném szervezte. Az este során egyszer csak úgy érezte, hogy nagyon vonzódik hozzám. Kimentem pisilni, és mire visszaértem, már félmeztelen volt.

– Levette a melltartóját is? Kuncogva bólogat. – Úristen! Valósággal sokkot kaptam! Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Visszaültem az asztalhoz, de hiába. Rámászıtt az asztalra, a mellbimbói vadul himbálóztak, és én pánikba estem. Beadtam neki, hogy meleg vagyok, de már évek óta küzdök ellene. Úgy éreztem, hogy csak így kerülhetek ki onnan élve! Nem akartam megbántani az érzéseit, ráadásul rendkívül kínos volt egy félmeztelen nı társaságában üldögélni. Megkértem, hogy tartsa titokban, amíg én elı nem rukkolok vele egy társaságban. Istenem, mekkora esélye volt annak, hogy pont beléd botlik egy partin? – Nemegyszer elıfordult, hogy jóképő pasikat mutattál nekem… – Csak Robról akartam elterelni hihetetlenül szők látókörödet. – De miért nem mesélted el, hogy Sophie és te… – Hiszen a húgodról van szó! Gondoltam, nem örülnél neki. – Nem értettem, miért került mostanában. – Meg akartam várni, hogy mennyire gondolja komolyan, nem akartam elıre inni a medve bırére. – Mennyire komoly ez az egész? – Elég komoly. Ráadásul meglehetısen zavarba ejtı is: miért pont ı tetszik nekem, és nem te? – Jó kérdés. Vicces, hogy mennyire zavarban van. – Nem tudom – feleli elhaló hangon. – Talán mert mi már túl jól ismerjük egymást? Különben is, neked nem tetszem. Biztos talajra érve hangja is magabiztosabbá válik. – Mibıl gondolod, hogy nem tetszel nekem? – kapaszkodom két kézzel a témába. – Nem, ebben biztos vagyok. – Igazad van, tényleg nem vonzódom hozzád. Hogy kezdıdött a románcotok? – A Winnie néninél töltött hétvégék során egyre jobban megismertük egymást. Aztán egyik este, amikor már elvonultatok aludni… – vonja meg

a vállát, és zavartan pislog – beszélgettünk és… nem is tudom… valahogy elkezdtünk csókolózni. – NEM VAGYOK KÍVÁNCSI A RÉSZLETEKRE! – kiáltok fel, kezemet a fülemre szorítva. Befogja a száját, és vigyorog. Próbaképpen leveszem a kezemet a fülemrıl, és az ablakhoz sétálok. Sophie és Dom! Ki hitte volna? Szemem megtelik könnyel, és egy legördülı könnycseppet letörlök az arcomról. Dominic kiszúrja a mozdulatot és átölel. – Nehogy azt mondd, hogy idegesít! – Egyáltalán nem vagyok mérges rátok. Sıt, nagyon örülök nektek! – ölelem át. – Fantasztikusnak tartom ezt az egészet, bár egy kicsit szokatlan még. De miért nem árultad el? – Sajnálom, hogy eltitkoltam elıled. Azt is sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Jelenleg van éppen elég dolgod. Mi a helyzet a felvásárlással? – Nem sokat tudok róla, de mindenki nagyon levert miatta. Én is csak egy órája értem vissza. Kopognak az ajtón. – Izzy, drágám! – kiabál Winnie néni az ajtó mögül. Odasétálok az ajtóhoz, és beengedem – Jamesont is. – Elmondtad neki? – támadja le Domot. – Winnie néni! – üdvözli. – Nehogy felizgasd magad, de lehet, hogy rokonok leszünk! – A teringettét! – ájuldozik Winnie néni. Jó néhány kortyot elfogyaszt a fızésre használt sherrybıl, amit akkor mentettem ki a konyhából, amikor Delaney asszony éppen nem figyelt. Meg kell nyugtatni, hogy valójában Sophie és Dom bimbózó románcáról van szó, nem pedig rólunk (bár lehet, hogy fordítva jobban tetszett volna neki). Végül sikerül mélyen tisztelt idıs rokonunkat kihozni a transzszerő állapotból, és elég távol helyezni az üvegtıl is. – Miért kerestél, Winnie néni? – tudakolom. – Csak köszönni akartam és megkérdezni, hogy beszéltél-e a szüléiddel? – Mindjárt visszahívnak. – Mindenképpen beszélj velük! Ezzel felkel és az ajtóhoz megy. – Megkeresem Montyt – jelenti ki, és kivonul a szobából.

– Hívhatlak anyának? – kiáltja utána Dominic. Winnie néni visszafordul, és meredten bámul Domra. – Úgy hívsz, ahogy csak akarsz. Akár anyakirálynınek is hívhatsz! Gyorsan elrohan az elkövetkezı néhány nap. Rose és Mary otthonosan berendezkednek a házban. Míg én az áramellátással, a hülye elıadókkal és pincérekkel bajlódom, akiknek életében felbukkant a soha vissza nem térı alkalom, hogy Afrikába utazhassanak és ugye nem bánjuk? Miért is bánnánk… Dominic a próbákat felügyeli, és próbálja megértetni a tőzijátékot készítı céggel, hogy az általuk választott helyszín túlságosan közel esik a házhoz. Sajnos nem tudok Simonnal beszélgetni, mivel ı is keményen dolgozik a felvásárláson. Persze nemcsak mi járjuk le térdig a lábunkat. Fred, a kertész is látástól vakulásig dolgozik, hogy a kertbıl a lehetı legtöbbet hozza ki. A tervek szerint az aperitifet a gyepen szolgálják fel – ha az idıjárás is megengedi. Delaney asszony ırült iramban fız. Már nemcsak a családot eteti, de Simon ügyvédeit és könyvelıit is. Szerintem Delaney úr még mindig a falusi fogadóban lakik. Harry és Delaney asszony tegnap éjjel is kilógtak hozzá. Végül sikerül elérnem Sophie-t telefonon, és hosszasan elcseverészünk. Óriási megkönnyebbülés, hogy megint tudok vele beszélni, fel sem fogtam, mekkora nyomás nehezedett a kapcsolatunkra. Annyira lefoglalja a Dommal való románc, hogy nem akarom az én depressziós sztorimmal terhelni. Péntek reggel korán felkelek, hogy a mobil WC-k érkezésekor már ott legyek az udvaron. Csak hajnali kiszállítást vállalnak, és ha nem figyelünk oda, képesek a sátortól egy kilométerre lepakolni mindet. Derült az ég, de hővös van odakint. Dominic meg sem moccan, amíg felöltözöm. Meg félálomban rám néz, de aztán mégis Dominic mellett marad. Még Monty is az igazak álmát alussza. A szállítmány átvétele után a konyhába megyek. Próbálok elsiklani nikotintapaszaim segélykiáltásai felett. Simon már a konyhaasztalnál ülve olvassa a tegnapi újságokat. Lejjebb engedi a lapot, amikor belépek. – Izzy! Mi az ördögért keltél fel ilyen istentelen korán? Csak bámulok rá. Egy régi farmer és egy V-nyakú pulóver van rajta. Kellemes látvány…

– Semmi különös, tényleg. Most érkeztek meg a mobil WC-k. Megmutattam, hol tudnak leparkolni a teherautóval. Te mit csinálsz? – kérdezem. Megvonja a vállát. – Semmit. Nem tudok aludni. – Ideges vagy? – Kicsit. Gyere ülj ide mellém, és meséld el, hogy halad a bál. Mintha már napok óta nem láttalak volna! Tudok valamiben segíteni? Nem merek a szemébe nézni. – Nem, köszönöm. Minden rendben van. – Holnap szombat van. Ha akarod, egész nap ráérek. Azt teszel velem, amit csak akarsz… – Jól hangzik – álmodozom. – Úgy értem, igazán hasznos lenne. A bál napjára virrad, és az ablakhoz rohanva bámulok ki a függöny mögül. Megkönnyebbülten felsóhajtok: szép idınk van ma, legalábbis egyelıre úgy tőnik. Felébresztem Domot, s felöltözöm. Felteszek két nikotintapaszt, és vitába bocsátkozom Dommal, hogy miért is nem hozok neki egy csésze teát, majd a mappámmal együtt lerohanok a földszintre. Adrenalinszintem az egekben van. Egy óriási parti elıtt mindig ez a mősor. – Miben lehetek ma a segítségedre? – kérdezi Monty, miközben a konyhában teázunk. Már meggyıztem arról, hogy nem érdemes Jaspert arra megtanítani, hogy kezdjen ugatni a Richard és Judy elhangzásakor. Nem beszélve arról, hogy ez rendkívül zavaró is lenne, például egy esküvın. A mappámra pillantok. – A parkolófiú dél körül érkezik meg. Megmutatnád neki, hova parkolja az autókat? És kérlek készíts néhány kártyát is a vendégeknek. – Rendben. – Elıveszem a listámat, és kipipálom ezt a két tételt. – Annyira izgalmas Izzy, nem? – Hát… – Isten tudja, mit szólna ehhez az egészhez Elizabeth. – Szerinted áldását adta volna rá?

– Úgy gondolta, hogy idegeneknek semmi keresnivalójuk a birtokon. Soha nem engedett volna senkit a ház közelébe. De haladni kell a korral, nem igaz? Egy kis csend támad, teljesen belemerülök a tennivalóim listájába. Monty szakítja félbe gondolatmenetemet. – Izzy? Tudom, hogy semmi közöm hozzá… – Mihez? Látom, hogy nagy kı van a szívén. – Te és Simon. Van köztetek…? Mert ha igen, az csodálatos lenne! Mire válaszolni tudnék, Albert, a terrier dugja be a fejét a konyhába, egyméteres magasságban. Tudom, hogy Simon keze van a dologban, mert gyermekkorunkban is így vidítottuk fel egymást. Szélesen elmosolyodom, amikor néhány másodperccel késıbb Simon is felbukkan. – Jó reggelt! – köszönt vidáman, és leteszi Albertet. – Hogy vagytok? Izzy? Apa? – Nagyon korán felkeltél! – csodálkozik Monty. – Megígértem, hogy segítek. Albert és én már készen vagyunk! Nem tehetek róla, minden porcikáját szeretem. – Köszönöm, igazán kedves tıletek – mosolygok. – Izzy, annyit segítettél az amerikai vendégek ellátásában. Próbálok kicsit viszonozni ebbıl. – De hiszen az katasztrófa volt! – tiltakozom. – Lehetett volna sokkal rosszabb is. Szerintem egészen simán megúsztuk. – Egy teát? – mutatok a kancsóra. – Igen, köszönöm. Hol vannak a poháralátétek, Izzy? Úgy mosolyog, mintha bögrék és tejesüvegek aknamezejét térképeznénk fel. – Teljesen kiment a fejembıl. – Teljes az anarchia Delaney asszony konyháján. Bizonyára a tapaszaid miatt van.

– Hogy alakul a felvásárlás? – kérdezem bögre után kutatva. Kitöltöm a teáját. Arcán aggodalommal teli felhı suhan át. – Az amerikai befektetık hétfı reggelre ígérik a döntést. – Nem hétfı volt a határidı? – Dehogynem. Mindent egy kockára tettem fel. Visszavonultak a döntéshozatal elıtt, ezért ma kiveszek egy szabadnapot a Pantiles-birtok elsı rendezvénye tiszteletére. Holnap egész nap a hétfıi sajtótájékoztatóra készülünk. De legyen ebbıl ennyi elég. Kivel mész a bálra, apa? Monty köszörüli a torkát. – Arra gondoltam, megkérdezem Winniet, lenne-e kedve elkísérni. Aggódva figyeli a reakciómat. – Mi a véleményed? – kérdezi. – Nagyszerőnek tartom az ötletet! – Szerintem is az! – mosolyog Simon is. – Delaney asszony is eljön? – Nem tudom, szerintem Delaney úr még mindig itt van a faluban. – İt is elhozhatná. – Majd szólok neki. – Gyere Izzy, csapjunk a lovak közé! Majd késıbb megreggelizünk a többiekkel. Monty a konyhában marad, Simon és én kimegyünk az udvarra, Albert és Meg mögöttünk ugrabugrál, míg a sátorhoz sétálunk. – Ti is kiöltöztök Dommal? – Igen, kifejezetten erre az alkalomra választottam egy ruhát. Ilyen alkalmakra mindig ezt viselem, a Sophie Serranti Alapítvány jóvoltából. Remélem, Dominic kitisztíttatta az utolsó bál után! – Dominic még mindig lustálkodik? – Már felébresztettem, és remélem, hogy nem aludt vissza. Majdnem annyi tennivalója van ma, mint nekem! Nem jó érzés Domra gondolni. Kezdeti eufóriám után csak abban reménykedem, hogy nem leszek féltékeny Sophie és Dominic bimbózó románcára. Dominic és én olyan közel voltunk egymáshoz mostanában, és most olyan, mintha elvennék tılem. – Mi a baj? – fürkészi Simon a tekintetemet.

– Semmi. Dominic pont most mesélte el, hogy Sophie-val jár. – Dominic és Sophie? Úgy érted, hogy a húgod? Bólintok. – Azt hittem, Dominic arról akar beszámolni, hogy homokos lett. – Dominic? Meleg? Megkérdezhettél volna errıl engem is. Én megmondtam volna neked, hogy nem homokos. Istenem, ez fantasztikus! A családban marad. Bár bizonyára furcsa érzés – olyan sokáig a tiéd volt. Felkapom a fejem erre az éles megfigyelésre. Simon nyitva tartja a sátor bejáratát, és rámmosolyog. Hirtelen rádöbbenek, hogy tizenöt évvel ezelıtt ránk is illett volna ez a mondás. Szerintem ma lesz a legszebb bál elıtti napom. Ahogy elnézem ezt a nyugodt, tehetséges férfit, rájövök, hogy milyen ijesztı ellenfél lehet a tárgyalóban. Feleannyi idı alatt, feleannyi felfordulás közepette végeztünk mindennel. Mikor délelıtt megérkezik a zenekar, és bejelentik, hogy kevés a generátoraink által biztosított áram, Simon szeme meg se rebben. Egyszerően felemeli a kagylót, és fél órán belül itt a tartalék generátor. Nem kiabál senkivel, nem vitatkozik (bezzeg én gyakran üvöltözöm az ilyen elıkészülıs napokon), Simon nyugodtan osztogatja az utasításokat, és mindenki örömmel végzi a dolgát. Kétségkívül egy nagyon tehetséges embert figyelhetek meg munkája közben, amitıl még vonzóbbnak tőnik. Nagyon szexis, ha egy férfi ért ahhoz, amit csinál. – Mi a következı a listádon, Izz? – kérdezi, miután meggyızi az egyik elıadót, hogy nem pont ma este kellene kipróbálni a biztosítókötél nélküli táncot. A nagysátor gyönyörően néz ki, lenyőgöz a végeredmény. Egy valódi cirkuszigazgatót hívtunk meg ma estére, kipödört bajusszal és fényes, fekete csizmával (Rose imádni fogja). Sikerült felrakni a kifeszített kötelet és a trapézt, ahol a vacsora szüneteiben az elıadók felléphetnek. Az asztalokat a sátor közepén lévı főrészporos győrő körül helyezték el, dekorációként szebbnél szebb színes virágok szolgáltak, melyek jól illenek a cirkuszhoz. Míg az alkalmazottak megterítik az asztalokat, Winnie néni, Monty és Harry helyezik el a karamellizált almákat, a zsonglırlabdákat és a sorsjegyeket. Néhány másodpercig nézem, ahogy csevegnek és jól érzik magukat.

Szerintem mindig lesz mit felvenniük, az ország gyapjúkészlete az ı szekrényükben van. Simon a fülembe súg valamit, és én felnevetek. – Rég láttam apát ilyen boldognak, fıleg, hogy ennyi gond van a ház körül. Winnie néni sosem volt férjnél, ugye? – Nem, szerintem annyira lefoglalta Sophie és az én nevelésem, hogy nem jutott rá ideje. Anyám említette ugyan, hogy volt egyszer valakije. – Mi történt? – Nem tudom. Sosem beszéltünk errıl, tabutémának számított. Az egyik pincér jelenti, hogy a Kerekasztal teherautói megérkeztek. Kimegyünk köszönteni ıket. Megmutatjuk nekik az étkezısátrat, és azonnal elkezdik ellenırizni a berendezéseket. Az órámra pillantok. Már öt óra van. – Hogy állunk? – érdeklıdik Simon. – Nagyon jól. Csak a virágcsokrokat kell még elrendezni. Az elıbb láttam, hogy néhol igen hiányosak, de elıször átveszem az árut. – Azt én is meg tudom csinálni. Van ellenırzılistád? – Köszönöm, Simon. Annyira örülök, hogy ma mellettem van. Átlapozom a mappámat, és átnyújtom neki a rakodási listát. – A kertben leszek a zöldségágynál. Utána fel kell mennem átöltözni. – Semmi gond. Útjaink különválnak, én a kertbe sétálok ki. Egy óriási babérbokor bújik meg a ház mögött. Pont ilyen levelekre lenne szükségem, ezért ırülten nekiesek szerencsétlennek; szegény Fred biztos szívrohamot kapna, ha ezt látná. A sátorba visszaérve Simont már sehol sem látom. Miután sietve eligazítom a virágokat, még egyszer egyeztetek a személyzettel és a szakáccsal, és felrohanok átöltözni. Amint leemelem a ruhámat a fogasról, látom, hogy Dominic öltönye már nincs a helyén. Megnyugtató érzés, hogy valaki van itt rajtam kívül a cégtıl. Bár nem veszem túl sok hasznát, mégis itt van velem. Ruhám az egekig tornássza fel az önbizalmamat, és minden alkalommal szívem mélyébıl hálát adok Sophie-nak, amikor csak felhúzom. Egy jóhírő

divatház terméke ez az alak vonalát követı, csodálatos luxusruha, de a márkáját sem rendesen kiejteni, sem megjegyezni nem tudom. A felsırész egyik vállamon átvetve nyugszik, a ruha eleje egészen a combomig fel van hasítva, az alján finom horgolt csipkeszegély. Külön ehhez a ruhához vásárolt igazgyöngy fülbevalót teszek a fülembe, és egy Winnie nénitıl kapott karkötıt pattintok a karomra. Hajamat a fejem tetejére tőzöm fel. Remegı kézzel vékonyan kihúzom a szemem fekete szemceruzával, egy fültisztító pálcikával elmaszatolom, végül vörös rúzst kenek az ajkamra. Rose és Mary már a sátorban ácsorognak, ünnepélyesen felöltözve. Amikor visszaérek, éppen izgatott beszélgetést folytatnak Dommal. A szokásos hőha felkiáltások közepette üdvözöljük egymást, hiába, mégiscsak a ruha teszi az embert, majd beljebb megyünk. – Egyszerően fennséges! – sóhajt fel Rose a hatalmas üres tér láttán. – Köszönöm. – Minden készen áll? – Nos, Dominic és én az utolsó ellenırzéseknél tartunk – mosolygok rájuk. – De miért nem töltenek maguknak egy kis üdítıt? A vendégek fél óra múlva elkezdenek szállingózni. Rose és Mary sebbel-lobbal távozik az italok irányába, útközben megcsodálják a teljes harci díszben pompázó cirkuszigazgatót. Dom rádióösszeköttetésben áll a személyzet tagjaival, ez jelentheti számára az est fénypontját. Ragaszkodik hozzá, hogy mindenkinél legyen adó-vevı, én pedig magukra hagyom ıket. Ellenırzöm az asztalokat, még egyszer utoljára beszélek a szakácsokkal. A hátsó kertbe sétálok, vajon az italok és a szendvicsek felszolgálásra készen állnak-e már a vendégek fogadásához. Vadul keresek valamit az egyik tálalóasztal alatt, amikor valaki finoman megsimítja a vállamat. Sarkon fordulva Simont látom magam elıtt, ezért gyorsan feltápászkodom. Nem szeretném, ha térdelve, összepréselt mellekkel és lötyögı popsival látna. – Simon! – kiáltok fel örömömben. – Te milyen gyorsan elkészültél! – Izzy, nálam gyorsabban senki sem vetkızik… – Tényleg? – hal el a hangom, próbálom kitörölni a lelki szemeim elıtt felbukkanó képkockákat. – Nem emlékszel, mikor a tóban úsztunk? – Nem… nem igazán…

A gyerekeknek tényleg hallgatniuk kellene a szüleikre. Oda kellett volna figyelnem, mikor anyám arra kért: legyek résen. – Nagyon csinos vagy! Gyönyörő a ruhád is! – Köszönöm – válaszolom félszegen. – Te is jól nézel ki. – A család nagy része bármelyik pillanatban itt lehet. Tudok neked segíteni? – Nem, minden rendben. Érezd jól magad! – Egész éjjel dolgozni fogsz? – Késıbb talán fél órára el tudok szabadulni. – Szeretnék egyet táncolni majd veled. De mindenképpen egyél is valamit. – Megpróbálok – válaszolom, miközben hirtelen boldogsághullám árad szét a testemben. Már nagyon régóta nem érdekelt senkit, hogy eszek-e vagy sem. – Késıbb találkozunk! – teszi hozzá, mielıtt zsebre dugott kézzel tovasétálna Will felé, aki pont most jelent meg a sátor bejáratánál. A vendégek két-három fıs csoportokban kezdenek szállingózni. Winnie nénin akad meg a tekintetem, aki ragyogóan néz ki borvörös taftruhájában. Monty nagyon büszkén áll mellette. Integetnek nekem. Még Delaney asszony és egy vörös hajú, jóképő férfi is, aki feltehetıleg Delaney úr lehet. Boldogan ragyognak, szemmel láthatóan jól érzik magukat. Hirtelen a vendégek hatalmas hullámokban kezdenek özönleni, és innentıl felgyorsulnak az események. Valaki eltör egy poharat, és elvágja vele a kezét. A fıszakács tajtékzik a dühtıl, mivel az emberek nem elég gyorsan jutnak be a sátorba, ezért az elsı fogásának annyi. Az egyik artista rosszul érzi magát, és nem akar fellépni. Dominic és én fokozatosan a sátor felé terelgetjük a tömeget, mielıtt a fıszakács idegösszeroppanást kap. Nem készítettünk ültetési tefvet, mivel egy-egy cég kapott egy asztalt. A pincérek és pincérnık fel-alá rohangálnak az elsı fogással, míg néhány szerencsétlen hátul kullogva zárja a sort. – Ez minden – súgja Dominic a fülembe. Elhúzott szájjal nézek körbe a sátorban. – Ki foglalta le azokat a helyeket? – mutatok két üres asztalra. Dominic a mappájába pillant. – Egy Maida nevő biztosítótársaság. Talán késıbb jönnek.

Megvonom a vállam, és a Monkwell család asztalához baktatok. Csípımet vadul tekergetve jutok át a bútordzsungelen, és már messzirıl látom, hogy kiválóan érzik magukat. İszintén szólva elég egy kis finom étel és némi alkohol ahhoz, hogy a Monkwell család jól szórakozzon. Will rendkívül jóképő, de bátyját nem tudja túlszárnyalni. Végre odakeveredek az asztalhoz, ahol Simon már mosolyogva fogad. – Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt az egészet te szervezted! – Elképesztı! Szerinted jobban sikerült, mint Boswell asszony Skandináv Jégünnepe? – Határozottan! – mosolygok vissza rá elismerıen. – Köszönöm szépen! – csak ennyit tudok kinyögni. – Elfáradtál? – Majd leszakadnak a lábaim? – Izzy? – Igen? Flora néz, aki nekünk háttal fordulva is élénken figyel minden szavunkra. – Tudtad, hogy Gussie barátnıd egy cicát keres? – kérdezi Simon miközben le nem venné rólam a szemét. Hirtelen leesik a tantusz. Simon a régi titkos nyelvünkön beszél. Elképesztı. Már tizenöt éve nem hallottam, és ı még mindig kristálytisztán emlékszik rá. Gussie bennünket jelent. Bármely macskára történı hivatkozás azt jelenti, hogy beszélnünk kell (bár a macska és a beszélgetés közötti összefüggésre már nem emlékszem). – Mikor találkozol Gussiéval? – kérdezem, hogy megtudjam, mikor és hol találkozunk. Mosolyog, és megfogja a kezem. Testemben tombolva áramlik az adrenalin. De arcáról lefagy a mosoly, és hirtelen elengedi a kezem. Mögöttem bámul valamit, ezért megfordulok, hogy én is lássam. Eláll a lélegzetem, mert az üres asztalnál fekete öltönyben és csokornyakkendıben, a legteljesebb nyugalomban Rob Gillingham foglal helyet.

23. fejezet

Dominic úgy szalad felém, mint egy ırült. Arca holtsápadt. Izzy – sziszegi – Rob itt van. – Tudom – förmedek rá –, láttam. Simon feláll. – Milyen cégnév alatt foglaltak asztalt, Dom? Fejét Dominic mappája felé hajtja. – Maida biztosítótársaság címen futnak. – Ez rá vall – figyelem, ahogy az asztal kezd benépesedni. Ez Rob. – Néhányukat ismerem – suttogja Dom. – Az egész Gillingham vezérkar – vágja rá Simon komoran. – Megpróbálnak megfélemlíteni. Az én cégemtıl bezzeg nincs itt senki. Szemétláda. – Biztos vettek jegyet – csodálkozom. – Már régóta tervezhetik ezt. Kis szóváltásunk alatt Rob körülnéz a sátorban. Amint kiszúr bennünket, elkezd integetni, mintha a legjobb haverok lennénk, majd feláll. – Jézusom! Képes idejönni – hitetlenkedik Dominic. Simonra nézek. Nyugodtnak tőnik, de a nyakizma rángatózik. Nagyon okos ember. Micsoda szemétség Simont pont a legérzékenyebb pontján, családi fészkében megtámadni, amikor nincsenek itt a kollégái, hogy megvédjék, ráadásul hétvégén, amikor pihenni és szórakozni szeretne… elképesztı. – Simon, Isabel és Dominic – köszönt bennünket Rob. – Annyira örülök, hogy találkoztunk! Kezét Simon felé nyújtja, aki komoran kezet ráz vele. – Hívhatlak Simonnak? – Miért jöttél ide?

– Gondoltam, ideje szórakozni egyet. Az elmúlt néhány hét nagyon stresszes volt. Megünnepelhetnénk a felvásárlási szándékod meghiúsulását, Simon. Ugye azt mondtad, hívhatlak Simonnak? Próbálok közelebb húzódni Simonhoz. Érzem, ahogy testének minden izma megfeszül, és egy szörnyő pillanatban mindjárt lesújt Robra. – Amikor ugyanis – folytatja Rob kissé kevésbé magabiztosan – Isabel megígérte, hogy tud jegyet szerezni nekünk is, úgy gondoltuk, végre búcsút inthetünk ennek a nevetséges ötletnek. – Mit mondtál? – hebegek. – Nem javasoltam neked semmit az égvilágon. – Tudod, még sosem láttalak szerepelni, Izzy – nevet fel. –Legalábbis nem közönség elıtt, drágám. De meg kell, hogy mondjam: lenyőgözı vagy – néz körbe a sátorban. – Az elmúlt néhány hét során igazi kis gyémánt voltál. Tudod, Simon, nem hiszem, hogy enélkül a kis gyémánt nélkül lett volna esélyünk megnyerni a felvásárlást. – Ebben a játszmában nincsenek nyertesek – feleli Simon rezzenéstelenül. – Majd meglátjuk – hajtogatja Rob –, majd meglátjuk. Ezzel fogja magát, és visszamegy asztalához. Simon felé fordulok. – Simon, esküszöm neked, hogy nem beszéltem Rob Gillinghammel, amióta csúnyán átvert. Egyszerően… – Nem tudom befejezni a mondatot, mert a család Simon köré győlt. Tudni akarják, ki volt Rob, és mit akart. Ekkor az egyik szakács odajön és szól, hogy valami gond adódott a konyhában. Az est hátralévı része homályba borul. Legszívesebben odamennék Robhoz, és jól ágyékon rúgnám, de a hatodik érzékem azt súgja, hogy ezzel nem segítenék Simon felvásárlási ügyében. Próbálok nem venni tudomást Rob jelenlétérıl, bár ı arcátlanul minden alkalommal felém emeli poharát, amint elsétálok asztaluk mellett. A Monkwell család asztalánál határozottan feszült a hangulat, de mindenki tartja magát. Amikor végre akad öt szabad percem, idegesen odamegyek hozzájuk. – Simon, beszélhetnék veled? – Mirıl? – Rob Gillinghamrıl természetesen.

– Izzy, ki vagyok merülve, és nem akarom megadni Rob Gillinghamnek a lehetıséget, hogy lásson bennünket veszekedni. Nem tehetnénk át holnapra? Bár nagyon szeretném tisztázni a félreértést, Simonnak igaza van. Rob máris nagy érdeklıdéssel szemlél bennünket. Bólintok, és visszatérek a munkámhoz. Rob az este késıbbi részében mégis elkap. Amikor el akarok sétálni mellette, elém ugrik, és elzárja az utat. – Izzy, fel sem hívtál – mondja gyászosan, de látszik, hogy heccel. – Rob, te szemétláda. Nem hiszem el, hogy… – Izzy, ne csináld. A végén még szájukra vesznek az emberek – kérlel, kezét a karomra téve. Oldalra nézve látom, hogy Rose és Mary érdeklıdve figyelnek. Erısen koncentrálva sikerül rájuk mosolyognom. Ettıl megnyugszanak, visszamosolyognak majd újabb témát keresnek. – Mi van közted és Simon Monkwell között? – Miért kérdezed? Gyorsan felhívod az újságokat ezzel az információval is? – Ne légy megkeseredett, Izzy. Csak azt tettem, amit tennem kellett. A helyemben te is így cselekedtél volna. – Kétlem, Rob. Képtelen lennék még egyszer ágyba bújni veled, bármi legyen is a tét. – Ne mondd ezt. Egyébként a szeretıd már keres. Válla fölött látom, hogy Simon messzirıl bámul minket. Meg sem próbálja palástolni ellenszenvét. Hajnali négyre jár az idı. Már végigvezényeltem az általános rendrakást, de hiába vagyok hullafáradt, mégsem tudok elaludni. Dominic már akkor horkol, amint belépek a szobába. Magamban újra meg újra átgondolom Rob szavait, próbálom elképzelni, hogy mit mondhatnék Simonnak, és ı hogyan reagál minderre. Vajon valóban azt gondolja, hogy mindenrıl beszámólok Robnak? A nap már magasan jár az égen, amikor könnyő álomba merülök. Másnap reggel levánszorgok reggelizni a konyhába. Flo teljesen másnapos, ellenben Winnie néni és Monty ijesztıen vidámak. Képtelen vagyok a szemükbe nézni.

– Szia, Izzy! Milyen csodálatos partit szerveztél! Gratulálok! – köszönt Winnie néni. – Megırült? Ugyanazon a partin jártunk mi egyáltalán? – Robtól eltekintve persze. Az szörnyő volt. Szegény Simon. Én biztos odamentem volna behúzni neki egyet. – Bárcsak megtetted volna – válaszolok rosszkedvően. – Simon nem hajlandó beszélni róla. Csak annyit mondott, hogy ne foglalkozzunk velük. – Rólam nem mondott semmit? – reménykedem. Ez eddig biztató. – Nem. De mit láttál te valaha ebben a Robban? Rettenetesen néz ki. Lecsúszok az asztal alá. Pont erre van szükségem – egy vidám fél órára, mely arra emlékeztet, hol rontottam el a szerelmi életemet. – Jól vagy, Izzy? – kérdezi Winnie néni aggódva. – Igen, kitőnıen. – Nem úgy nézel ki – szól közbe Monty. – Beteg vagy? Winnie, melyik lány betegeskedett mindig? – Jól vagyok. – Izzy volt az, aki mindig elöl ült az autóban, hogy ne legyen rosszul? – Sosem voltam rosszul az autóban. – Nem tudom, mert mindketten hátul ültek velem. Izzy, te szoktál rosszul lenni? – Sosem voltam rosszul autóban. – Kis hipochonder, akárcsak Flo. Milyen megnyerı. – De nem szoktam rosszul lenni az autóban. – Szerintem inkább Sophie lehetett az, Monty drágám. De igazad van, Izzy nem néz ki túl jól. Ültél ma autóban, Izzy? – HAGYJATOK MÁR BÉKÉN! Szeretném tisztázni a helyzetet: azért nézek ki így, mert mindig felhúznak valamivel. Mindketten meglepıdve néznek rám. – Vissza akarsz feküdni? – Winnie néni, hiába szeretnék visszafeküdni az ágyamba, és örökre ott maradni, muszáj segítenem a pakolásban.

Ezt annyi méltósággal próbálom mondani, amennyit össze tudok szedni. Az pedig nem sok. – Rántottát csinálok Simon embereinek, Izzy. Kérsz te is? –kérdezi Delaney asszony. – Simon embereinek? Ezt hogy érti? – A tárgyalóban vannak – meséli Monty. – Szerintem a holnapi sajtótájékoztatóra készülnek. Egyébként csodálatosan megszervezted a tegnap estét. Évek óta nem szórakoztam ilyen jól! A többiek hangosan fejezik ki egyetértésüket. Delaney asszony térül-fordul, és már hozza is a rántottamat, de én csak duzzogok. Alig várom, hogy beszélni tudjak Simonnal, ha csak egy percre is; de fogalmam sincs, mennyi ideig lesz még bezárkózva a tárgyalóba. A délelıtt gyorsan elszalad. Felügyelnem kell a sátor kiürítését, és a berendezések elszállítását is. Gerald már hívott, hogy jelentést kér. Reménykedve sétálok fel s alá a hatalmas faajtó elıtt abban a reményben, hogy Simon talán kijön, és tudok vele beszélni. A lehetıség elég késın érkezik: meglátom Simont, amint éppen eltőnik a konyhában. Lépteimet felgyorsítva utánakiáltok: – Simon! Az elıttem álló alak habozik, majd megfordul. A testbeszéde nem sok jót sejtet. Félszeg és ijesztı. – Isabel. Jó reggelt! – Jó reggelt! – állok meg elıtte. – Simon, szeretnék beszélni veled a tegnap este történtekrıl. Felsóhajt. – Elıbb-utóbb túl kell esnünk rajta. Gyere. Lemondóan megfogja a könyökömet, és a kihalt konyhába vezet. Leülünk az asztalnál. Idegesen tekintgetek körbe-körbe. A konyha nem a legjobb hely. Sosem marad túl sokáig üresen, különösen, ha Dom is itt van a házban. Én kezdem a beszélgetést. – Simon, ugye nem hittél el mindent, amit Rob Gillingham összehordott tegnap éjjel?

Simon szeme továbbra is a padlót pásztázza. Elvakultan fixíroz egy lyukat a padlón. – Nem tudom – böki ki végül. – Mondd el – néz rám várakozóan. – Természetesen egy szava sem igaz! Azok után, amin az elmúlt néhány hét alatt keresztülmentünk, szerinted még szóba állnék vele? Csak a kedélyeket akarta felkavarni! – Isabel, hadd kérdezzek tıled valamit. Mielıtt visszajöttél a Pantilesbirtokra, mit gondoltál rólam? Kérlek, válaszolj ıszintén! Csak pislogok, ez a kérdés nagyon váratlanul ért. – Nos, azt hiszem, hogy én… izé… Szemét egy pillanatra sem veszi le rólam. – Nem igazán kedveltelek – válaszolom elhaló hangon. – Tényleg, Izzy? Egyszerően csak nem kedveltél? Ez kicsit enyhe kifejezés egy olyan erıs jellemtıl, amilyen te vagy. Biztos vagy benne, hogy nem utáltál? Ne felejtsd el, hogy gyerekkorunkban is adódtak nézeteltéréseink. Én is emlékszem rá. Alig kapok levegıt. Most elıször beszélünk nyíltan a hülye viselkedésérıl. – Rendben, utáltalak. Ezt akartad hallani? Szerinted ez elég volt ahhoz, hogy információkat szivárogtassak ki Rob Gillinghamnek? – Volt ilyen célod? – Hogy érted ezt? – Azért jöttél vissza a Pantiles-birtokra, hogy egyfajta melo-dramatikus bosszút állj rajtam? Úgy értem, hogy elég nagy véletlen egybeesés, hogy pont annak a cégnek az igazgatótanácsi tagjával jártál, amelyet fel akartam vásárolni. – Már a szakítás után kerültem ide, és igen, valóban véletlen egybeesés volt. Ezt el kell fogadnod. Azt akarod mondani, hogy szándékosan szerveztem ide ezt az ötszáz fıs bált is? – Csak azt akarom mondani, hogy Rob és te jó lehetıséget láthattatok ebben. Ami mindkettıtök számára elınyös. Tudod, Izzy, nem hibáztatnálak érte. Tényleg nem. – Mit akarsz ezzel mondani? Hogy szerepet játszottam?

A szívem a torkomban dobog. Nem tetszik, hogy ilyen fordulatot vett ez a beszélgetés, nagyon veszélyes irányba haladunk. – Talán nem. Talán igaz volt minden. Talán Rob és te nem is terveztetek semmit. – Nem is terveztünk! – De az az igazság, hogy valahol a szívem mélyén nem hiszek neked, Izzy. – Nem hiszel nekem? – kérdezem hitetlenkedve. – Igen, és emiatt elég rendes bőntudatom is van. A közös múltunk miatt. A tizenöt évvel ezelıtt történtek miatt. Nagyon szemét voltam veled, de valahogy mégsem tudok hinni a szavaidnak. – Képtelen vagyok felfogni. Szerinted tényleg megtennék ilyet a családoddal? – Sajnálom, nem tehetek róla. – Rossz nyomon jársz! – csattanok fel. Ezen kicsit meghökken, én pedig szégyenemben a padlót bámulom némán. – Sosem fog már ez elmúlni, ugye? – kérdezi csendesen. –Mindig valami hibát fogsz keresni a jellememben. Egy átgondolatlan tettet, ami a régi idıkre emlékeztet. Csak egy másodperc töredékéig habozok – telibe talált. – Én a te helyedben ezt tenném – teszi hozzá. – De miért, Simon? Miért történt mindaz tizenöt évvel ezelıtt? Sokáig csak néz, aztán elırehajol, és megsimítja az arcomat. – Reménykedve mosolygok. – Nincs mit mondanom, Izzy – vágja ki magát, és kisétál a konyhából. Beletelik néhány másodpercbe, hogy összekaparjam magam, és felmeneküljek a szobába. Meg a nyomomban rohan. A tükör elıtt állva nézem az arcomat. Egy nagyon sápadt és ijedt Isabel tekint vissza rám. Ne sírj, nyugtatom magam, ne merészelj. Meg kellene keresni Domot vagy Winnie nénit, de ha el kell mesélnem nekik az egész sztorit, akkor biztosan bıgni fogok. Eddig azt hittem, hogy van valami Simon és köztem. Ugyanazt a közelséget éreztem, mint tizenöt évvel ezelıtt, mielıtt elkezdett volna

piszkálni – melynek máig nem tudom az okát. Talán csak képzelıdöm és álmodozom? Lehet, hogy az emberek mégsem változnak? Most mihez fogok kezdeni? Hazamész – mondja egy belsı hang. Ahol kisírhatod a szemed, és annyi jégkrémet tömhetsz magadba, amennyi csak beléd fér. Csukott szemmel a hideg tükörre hajtom a homlokom. Van ezzel egy kis gond. Mégpedig az, hogy szeretem Simont. Majdnem annyira, mint régen, bár egy kicsit másképp. Sokkal intenzívebben, sokkal hevesebben. De az eszem azt mondja, hogy tizenöt éve is szerettem, és lám, mi lett a vége. Biztosan meg kell ezt újra kockáztatni? Persze ez még nem elég önmagában, a családját is nagyon megszerettem. Nemcsak ıt akarom, hanem az egész családját is magaménak akarom tudni. De mégis hogyan, Izzy? Úgy tőnik, Winnie néni és Monty mintha egyre közelebb kerülnének egymáshoz, úgyhogy alkalmanként kénytelen leszel visszatérni a birtokra Simonhoz. Látni fogod, ahogy megnısül, ahogy felnınek a gyerekei, kedélyesen elcsevegsz majd Floval, és közben végig azt kívánod, bárcsak te lennél annak a nınek a helyében. Ökölbe szorítom a kezem. Ez már túl sok, ezt nem bírom elviselni. Eldılök az ágyamon. Meg is felugrik, és elégedett sóhajjal befészkeli magát a térdhajlatomba. Az elkövetkezı fél órában mozdulatlanul fekszem, némán bámulom a mennyezetet, élvezem a hozzám simuló kis szırös test szeretetét. Végül betakarózom és behunyom a szemem, hátha az segít felejteni. Biztosan elaludtam – isten tudja, milyen keveset aludtam az elmúlt néhány nap során – mert arra ébredek, hogy valaki kopog az ajtón. Nehezen feltápászkodok. – Izzy! Dominic vagyok. Bejöhetek? – kérdezi. – Persze. Bedugja a fejét az ajtón. – Hát ide bújtál! Már mindenhol kerestelek! Mi történt? – kérdezi látva nyomorúságos arcomat. – Simon – suttogom. – Mi van vele? Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Dominic leül mellém az ágyra és átölel. Ez már túl sok a jóból, nem tudom tartani magam tovább.

Amikor be tudom fejezni a szipogást, Dom elmesélteti velem az egész történetet. – Tehát ha jól értem, Simon a gyerekkori neheztelés miatt nem akar veled járni. – Egy szóval sem mondta, hogy velem szeretne lenni – szakítom félbe. – Ó! De még ha szeretné, akkor sem lehet a múlt miatt. – Szerintem így gondolja. – És te mit gondolsz? – Nem tudom. – Tudnál újra bízni benne? – Csúnyán a lelkembe gázolt. Valójában összetörte a szívemet. Szerintem igaza van, nem járhatunk együtt. Újra könnyek szöknek a szemembe. – A múlt örökké kísérteni fog, ugye? – És most mihez kezdesz? – Szerintem hazamegyek. – Ez okos döntésnek tőnik. – Úgy gondolod? – Ha visszaérünk Londonba, veszek neked egy jégkrémet. Megütögeti a térdem, és végül rákérdez: – Vegyek neked valahol egy kis csokit? – Tessék. Látod, ezért gondoltam, hogy meleg vagy. – Csupán elıtérbe került a nıies oldalam – közli velem méltóságteljesen, és már indul is. Nıies oldala bizonyára úgy gondolja, nem kell megvárnia, mit válaszolok a csokis kérdésére. Szerintem soha életemben nem voltam még ilyen nyomorúságos helyzetben. Hogy én milyen ostoba vagyok. Hát persze, hogy voltam.

24. fejezet

Borzalmas este következik. Simon nem hajlandó a szemembe nézni, még akkor sem, amikor Flo élı vitát kezdeményez a rövid és hosszú hajú férfiak vonzerejérıl. Kis idı után magukra hagyom ıket az érvelésükkel, és felmegyek aludni. Hajnali négyig álmatlanul forgolódok, a hallban lévı falióra tiktakolását hallgatom, késın döbbenek rá, hogy a végrehajtók azt is magukkal vitték. Ez annyira felizgat, hogy felkapcsolom a lámpát, megnézem, hány óra van. Fel-alá járkálok a szobában Meg kíséretében, és gyızködöm magam, hogy az elmúlt néhány nap eseményei még nem szolgáltatnak elengedı indokot arra, hogy rászokjak a dohányzásra. Bár Dom édesen szunyókál, egy szöcskét sikerül fellármáznom, aki örömmel kezd ciripelni. Úgy érzem, mintha egy óriás kirakósjáték részeit látnám magam elıtt, csak néhány darabja még hiányzik. Ha tudnám, mi hiányzik, talán minden rendben lenne. Elıbb-utóbb csak sikerült elaludni, mert amikor felébredek, Dominic ágya már üresen tátong, ágynemője összepakolva, csomagjai az ágy lábánál összekészítve sorakoznak. Kopognak, és Meg ront be a szobába. Dom követi egy csésze teával. – Tudod, nekem hiányozni fog ez a hely. Ezek után üresnek fog tőnni a lakásunk. – Mihez kezdesz most? – kérdezem, tudatában átmeneti munkanélküli státusának. – Megírom a regényemet, és felélem a megtakarított pénzemet. – Tehát egész nap otthon leszel? – kortyolok bele a teába. – Rákérdezzek, hogy magunkkal vihetjük-e Meget?

– Pont erre gondoltam én is – mosolygok, nagyon örülnék, ha hozzánk kerülne ez a kutya, különben még egy tetemes veszteséggel kell szembenéznem. – Már megyek is. Öltözz fel, és pakolj össze, mire visszajövök. – Ki van lenn a konyhában? – kérdezem, mert el akarom kerülni a Simonnal való találkozást. – Az egész család, persze Simon kivételével. İ a ma reggeli sajtótájékoztatóra készül. Segítünk felpakolni a bútorokat Winnie néni teherautójára, utána pedig szerintem te bemész az irodába, én meg haza. Mosolyog és magamra hagy. Miután felöltözöm, elkezdem összeszedni a holmimat, és utána csak bámulok ki az ablakon. Határozottan nyugtatom magam, hogy amint kiteszem a lábam ebbıl a házból, minden könnyebb lesz. Kopognak. – Máris jövök – kiáltok Domnak, majd ırült tempóval tömöm a ruháimat a bıröndömbe. – Én vagyok az, Izzy. Bejöhetek? – kérdezi Winnie néni. Kinyitom az ajtót. Winnie néni és Jameson gyakorlatilag beesnek rajta. – Szia, drágám! Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e? Annyira aggódtam érted. – Jól vagyok, köszönöm szépen. Éppen pakolok. Meg játszani szeretne Jamesonnal, de Jameson, mint az öregebb és bölcsebb, nem kér belıle. Méltóságteljesen elnyúlik a sarokban. Winnie néni becsukja a háta mögött az ajtót, és leül az ágyamra. Hatalmas hőhót csapok a ruhák hajtogatása körül, pedig máskor egyszerően behajigálom ıket a bıröndömbe. Semmi bajom nincs, míg meg nem szólal. – Tehát elmész, kicsim… Érzem, hogy a könnyeimtıl alig kapok levegıt. – Mi mást tehetnék? – kérdezem, alig tudom kordában tartani kitörni készülı érzelmeimet. Winnie néni azt hiszi, hogy fuldoklóm, és néhányszor jól hátba vág. Nagyon figyelnem kell, nehogy kipróbálja rajtam a Heimlich-féle mőfogást. Visszaül az ágyra. – Igazán maradhatnál. Majd meglátjuk, mi lesz.

– Beszéltem Simonnal. Nem tartjuk jó ötletnek. – Jó ötletnek? – horkan fel Winnie néni. – Sok minden eszembe jut rólad, de hogy jó ötleteid lennének… Felvont szemöldökkel ránézek. Biztos, hogy ezt akarta mondani? – Nézd, Izzy. Miután feljöttél tegnap este, Dom elmesélte, mi történt. – Mi mikor történt? Az a baj, hogy túl sok esemény kötıdik egy helyhez, és összekeverednek a szálak, aztán ember legyen a talpán, aki kibogozza ıket. –…Amikor te és Simon gyerekek voltatok. – Oh… – Szerintem Dominic aggódott érted, ezért kérte ki az én véleményemet is. Éreztem, hogy volt egy törés akkor régen. Úgy értem, mindig furcsán viselkedtél, ha Simon neve elhangzott, és soha nem akartál visszatérni erre a birtokra látogatóba. – Mi a véleményed? – A múlt furcsa dolog, Izzy. Ha néhány hete találkoztál volna életedben elıször Simon Monkwell-lel, szerinted ugyanebbe a helyzetbe csöppentél volna? Úgy értem, akkor is vele szeretnél lenni? Vagy talán egy teljesen más embert látnál benne? – Nem is tudom. Hova akarsz ezzel kilyukadni, Winnie néni? Mi a célod ezzel? Igazán megspórolhatnánk a filozófiaórát. – Gondolj csak az iskolai barátaidra. Eszembe jut néhány régi iskolatárs, mikor Sophie és én Winnie néninél laktunk. – Ha most találkoznál veiül elıször, szerinted most is barátok lennétek? Vagy csupán a közös emlékek kötnének össze benneteket? – Arra vagy kíváncsi, hogy mit érzek Simon iránt? – próbálok kilyukadni a kérdés lényegére. Megkönnyebbülten bólogat. Leülök mellé az ágyra. – Winnie néni, szeretem Simont, mivel olyan nagyon jól ismerem. Nem csupán a közös emlékeink miatt. Valójában a közös emlékeink inkább eltávolítanak bennünket egymástól. Winnie néni megsimogatja a kezem, és a padlóra néz.

– Izzy, ha már a közös emlékekrıl beszélgetünk, szeretnék elmondani neked valamit. – Bizonytalanul méregetem. Megtaláltam volna a hiányzó láncszemet? Ami rögtön világossá tesz mindent? – Már régóta el akartam mondani neked. – Mit? – Na, ezt nem akartam ilyen bántóan kérdezni… – Nos, Monty és én régebben… hogy is mondjam? Randizgattunk. Felborul az idıérzékem, és megdöbbenve ráförmedek: – Viszonyotok volt? – Dehogy! Ez még azelıtt volt, hogy megnısült. Máris megkönnyebbültem. – Így ismertük meg a Monkwell családot. – Mi történt? – Ostobaság volt, tényleg. Túl fiatalok voltunk mindketten. A húszas éveink elején jártunk. Nem, Izzy, nem a háború alatt. Mindenesetre mindkét család ellenezte a kapcsolatunkat, és ez igencsak megnehezítette az életünket. Egy nap csúnyán összevesztünk, már fogalmam sincs, hogy min. Mindenesetre abban a korban ez a világ végét jelentette számomra, rátámadtam, és közöltem vele, hogy soha többé nem akarom látni. Éppen amerikai rokonaimhoz készültem egy kéthetes látogatásra, és olyan mérges voltam, hogy el sem búcsúztam tıle. Ez volt életem legrosszabb döntése. Mire hazaértem, már eljegyezte Elizabethet. Olyan kristálytisztán emlékszem mindenre – réved el a gondolataiban. – Forró nyári nap volt, akárcsak ma. Álomszép ruhában, gyöngysorral a nyakamban táncoltam ki a birtokra, alig vártam, hogy találkozzunk. Úgy gondoltam, már rég elfelejtette ostoba kis vitánkat. És ott volt Elizabeth. Egy pikniktakaró közepén ült a gyepen, és pezsgıt kortyolgatott a családtagokkal. Csak késıbb tudtam meg, hogy akkor már jegyesek voltak. A család kifejezetten utált engem. Úgy gondolták, züllesztı hatással vagyok rájuk. Akkoriban ugyanis elég vad teremtés voltam – suttogja a fülembe. – Nyereg nélkül ültem meg a lovat, és meztelenül úsztam a medencében. – Volt medencéjük is? – Elizabeth elsı dolga volt, hogy felásassa, és rózsakertet telepítsen a helyére. Persze akkori viselkedésem ma már nem számít feltőnınek, de

abban az idıben nem ezt várták el egy leendı úrnıtıl. A Monkwell család olyan feleséget akart Monty mellett látni, aki méltóságteljes. Aki szolgaként bánik a szolgákkal, nem pletykál el velük a konyhakertben. Elizabeth tökéletesen beleillett ebbe a képbe. Az egész család imádta, és olyan keményen noszogatták Montyt, hogy eljegyezte a lányt anélkül, hogy tudatában lett volna tette súlyának. Szegénykém, olyan kábultnak is tőnt aznap. – Mi történt, amikor meglátott téged? – Nem látott meg. A ház tövében sétáltam, amikor megláttam ıket a gyepen. Monty háttal ült nekem, és Elizabeth kezét fogta… Fogtam magam és elfutottam. Képtelen lettem volna odamenni hozzá az egész család szeme láttára – túl kínos lett volna. Számára szerintem sosem derült ki, hogy ott jártam. Édesanyja meglátott, de szerintem sosem említette neki. Néha eltőnıdöm, vajon változott volna valami, ha akkor meglát engem? – Nem próbáltad felvenni vele a kapcsolatot? – Büszkeség, Izzy drágám. Oly sok kapcsolat megrontója. Annyira dühös voltam rá, hogy nem gondoltam volna, tényleg feleségül kéri azt a lányt. Ha komolyan veszem, akkor biztos harcolok érte. De fiatalon még nem tudod, hogy egy döntésed milyen hatással van az egész hátralévı életedre. – Szerinted szerette Elizabethet? Elmélázva bámul a messzeségbe, majd halkan ennyit mond csak: – Szerintem igen. Megszülettek a fiúk, aztán megszülettél te, végül Sophie, életem legszebb napjai. Egyre kevesebbet hallottam róluk. Elveszítettem a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik meséltek róluk. Mindannyiunk felett eljárt az idı. Megszorítom a kezét bátorításom jeléül. – Sosem mentél férjhez, Winnie néni. Hirtelen rádöbbenek, hogy ez az a szerencsétlen viszony, amirıl az édesanyám mindig is beszélt. Montyról volt szó. Winnie néni némán nézi az asztalt. – Nem, de azt hiszem, hogy nem lettünk volna boldogok együtt. Mostanra már lehiggadtunk mindketten, de akkoriban nagyon harciasak voltunk, állandóan martuk egymást. Elizabeth nyugtató hatással volt rá. Minden kapcsolatban szükség van egy kısziklára.

– Ez nagyon gyakorlatiasan hangzik, Winnie néni. – Nem álmodozhatsz egész életedben. Meg kell ragadni a kínálkozó lehetıséget, és a lehetı legjobban kiaknázni, amíg ott van. – Miért költöztek a szüleim a Pantiles-birtokra? – Mert én mazochista vagyok. Mikor édesapád itt állomásozott, anyád keresett egy helyet a lovainak ezért javasoltam neki a Maxvell-birtokot. Kifogásra volt szükségem, hogy néhanapján idejöhessek és lássam, hogy telik az életük. Így a szüleid letelepedtek itt néhány évre, és természetesen a Monkwell család ragyogóan boldogult nélkülem is. Mindenesetre örülök, hogy végre elmondhattam neked. Már évek óta szerettem volna, de sosem találtam rá megfelelı pillanatot. Csak ülünk és némán nézünk magunk elé. Sajnálom, hogy ez a történet nem a Simon-féle kirakósjáték darabjai közé tartozik. Mégis megmagyarázza a családtagok furcsa viselkedését. – Érdekes, hogy két család ilyen kibogozhatatlanul összekapcsolódik, nem? Monty és te, Simon és én. Egyik sem mőködött, igaz, Winnie néni? – Ez nem minden, Izzy – rázza a fejét. – Hogy érted ezt? – Itt maradsz a sajtótájékoztató végéig? Bólintok. Winnie néni felugrik, én pedig folytatom a pakolást. Az utolsó reggeli a birtokon – nagyon levert hangulatban zajlik. Mindenki felfokozott hangulatban van a felvásárlási tárgyalások miatt. Valahányszor megcsörren a telefon, mindannyian felugrunk, remélve, hogy az amerikai befektetık még a határidı elıtt döntenek. De többnyire Harry cserkésztársai, egy Simonra vadászó riporter, vagy egy Will után érdeklıdı izgatott nıi hang van (nem gondoltam volna, hogy ennyi rajongója van) a vonal másik végén. Igazán hálás vagyok a fojtogató hangulatért, legalább minden kommentár nélkül beleolvadhatok én is. Flo éppen visszatér Poppettel tett sétájáról – nehogy elfelejtsem átkutatni a csomagjaimat, még a végén bemászik a ruháim közé. Winnie nénivel folytatott beszélgetés után más szemmel nézek Montyra. Próbálom elképzelni, milyenek lehettek fiatalkorukban, de nem sikerül. Csak a mostani külsejüket, feladataikat és hozzáállásukat látom. Nem tudom elképzelni ıket gondtalannak és fiatalnak. Winnie nénire nézek. Nem, nem megy. Képtelen vagyok rá.

A sajtótájékoztató délelıtt tizenegykor lesz. Simon PR-cége úgy gondolta, jó ötlet a házban tartani, hogy örökre eltemessék a végrehajtókról szóló pletykákat. Dominic és én nem kaptunk szerepet, mindent a PR-cég intéz. Egy Victoria nevő sajtkukac lány rohangál ki-be a konyhába, míg mi az asztal körül üldögélünk és kávézgatunk, a hírekre várva. Delaney asszony édes teasüteményeket süt az újságíróknak, aminek semmi értelme, de ı szemmel láthatóan nagyon élvezi. Óvatosan körbenézek. Dominic Winnie nénivel társalog, Delaney asszony, Harry és Flo Will-lel mentek el valahova. Csak Monty és én üldögélünk az asztal körül. – Beszéltem ma reggel Winnie nénivel – súgom oda neki. – Igen, említette – feleli. – Furcsa, de ennyi év után sem változott egy cseppet sem. – Azt mondta, régebben kicsit hevesebb volt. – Kicsit? Minden második nap összevesztünk! Mostanában csak hetente egyszer. – Mostanában? – kapom fel a fejem. – Nos, majd meglátjuk, hogyan alakul. – Úgy érted, többet fogtok találkozni? – Jövı héten randizunk. Meghívtam vacsorázni. Nem örülsz neki? – Dehogynem! Nagyon is! – Ez a legjobb hír, amit az elmúlt 48 órában hallottam. – Dominic megkérdezte, hogy örökbe fogadhatnátok-e Meget. Semmi akadálya – szerintem nagyon megkedvelt benneteket! Pedig azt reméltem, hogy ezek után kicsit sőrőbben látjuk majd egymást… – néz rám sokat sejtetıen. Finoman rázom a fejem. – Köszönjük Meg nevében is. Ezzel felugrok és kisétálok a kertbe telefonálni. Az iroda számát tárcsázom. – Szia, Stephanie! – mondom elcsigázottan. Hallom, hogy egy egész füstfelhıt fúj ki. Vagy talán eddig visszatartotta a lélegzetét? – Geraldot keresed?

– Igen, ha bent van. Végül Gerald van a vonal végén. – Bejössz még ma az irodába, vagy azt hiszed, hogy munkaszüneti nap van? – El kell intéznem néhány dolgot, majd késıbb beugrók. Szükséged van rám? – Szerintem a biztosítótársaságunk nem fog a továbbiakban biztosítani téged. Te is a vis maior eseteket fogod gazdagítani más természeti katasztrófák mellett. – Gerald, kérlek ne légy ilyen. – Hogy van Dominic? – Sophie-val jár. – Elmondta neked? – Tehát tudtad. – Aidan mesélte. – Azt hittem, Dominic homokos, és ezt akarja bevallani. – Dominic? Homokos? Megırültél, Izzy? – Elképzelhetı. Aidan viszont homokos, ugye? – Abszolút mértékben. – Tényleg, erre a hétvégére nincs partim beírva a naptárba, ugye? – Nincs. Gondoltam, rád fér már egy szabad hétvége. – Köszönöm, Gerald. – Most már elég legyen. Fel ne merészelj hívni, ha szükséged van valamire. Inkább tárcsázd a szamaritánusok vonalát. Jót mosolygok ezen, és leteszem a telefont. – Van valami újság? – faggatom Montyt a konyhába visszatérve. – Igen, Sam pont most volt itt. Az amerikaiak ki szeretnék tolni a határidıt, hogy több idejük legyen a döntésre. – Ez baj? – Nem tudom, de Sam nem tőnt túl elégedettnek. Mindenesetre megtartják a sajtótájékoztatót. Az elsı újságírók már felbukkantak. Belopakodjunk a hátsó sorokba?

Háromnegyed tizenegy körül besétálunk a tárgyalóba, ahol a PR-cég egy óriási asztal köré tizenöt széket rendezett el a szoba elejében, majd rá merılegesen széksorokat. Már most nyüzsög az egész szoba, akár egy hangyaboly. Az emberek összebújva kortyolgatják italukat, és mohón tömik magukba Delaney asszony süteményét. Az órási büféasztalról Dominic és én is kiszolgáljuk magunkat. A szoba percrıl percre egyre zsúfoltabbá válik, végül már szinte kiabálnunk kell, ha hallani akarjuk egymás szavát ebben a fültépı lármában. Flo és Will is csatlakozik hozzánk, mindketten meglepıen komoly arcot vágnak. – Jól vagy? – kérdezem Flot aggódva. – Igen, drágám. Csak kicsit aggódom Simonért. – Szerintem megoldott már nagyobb horderejő problémákat is – bátorítom. – Igen, de én még egynek sem voltam részese. Akár a házunkat is elvehetik, Izzy. Ez utóbbit a fülembe suttogja. – Meg fogja oldani! – harsogom, bár ez alkalommal egyáltalán nem vagyok ebben olyan biztos. A család idegesen álldogál, míg Simon bevonul a szobába, büszkén, magasra emelt fejjel. Eláll a lélegzetem. Fantasztikusan jól néz ki. Nagyon rövidre vágatta a haját, és ezzel az új frizurával… – Jézusom! – nyög fel Flo. – Olyan, mint Sámson. Elveszíti minden erejét. – Bizonyára ma reggel volt fodrásznál – mormogja Dominic. Ez a hirtelen Simon utáni vágyakozás váratlanul ér. Mit nem adnék érte, ha mindenkin átgázolva a karjába vethetném magam! Gyomromban érzem ezt a megmagyarázhatatlan, de nagyon jó érzést, nézem, ahogy Simon leül, és az egyik kollégája fülébe súg valamit. Annyira Simonra koncentrálok, hogy észre sem veszem, kik lépnek még be a szobába. A PR-os lány, Victoria csábító pillantásokat vet Simonra. Tősarkú cipıben és egy gyönyörő Jackie Onassis-stílusú kosztümben billeg fel-alá. Hirtelen lenézek a saját ruhámra. Egy fekete horgolt szoknya, tősarkú szilvakék szarvasbır csizma és egy hímzett, szilvakék felsı. – Istenem! – sóhajt fel Dom.

– Látom. Szerinted honnan szedte ezeket a göncöket? Domra nézek, és hirtelen rájövök, hogy nem Victoriát nézi. – Tekintete egészen máshol jár. Ösztönösen érzem, kirıl lehet szó, és a látvány alátámasztja szörnyő gyanúmat. – A rohadék! – Úgy érzem, mindjárt felrobbanok.

25. fejezet

Nem akarom, hogy Rob meglásson, ezért eloldalgok, és lehuppanok egy üres székre. Dom gyorsan követi a példámat. – Hihetetlen. Bárhová is megyek, Rob mindenhol ott van – panaszkodok. – Miért jött ide? – Nyilván a Wings egyik igazgatójaként van jelen. – De hiszen ı csak igazgatótanácsi tag… – Igen, de ı felel az egészért, nem igaz? – Hogy fogunk innen kimenekülni? Az ajtó felé tekintek. Lehetetlen úgy kimenni, hogy ne hívnánk fel magunkra mindenki figyelmét, és ne keltsük a menekülés látszatát. – Csendben megvárjuk a sajtótájékoztató végét, és kisomfordálunk a többiekkel – jelentem ki határozottan. – Ezt biztos meg tudom csinálni. Ülj csendben, és húzd össze magad – ismétlem magamban. Igazából tényleg ezt szeretném csinálni. Eltemetni magam az egész undorító társaság elıl. Valaki majd kiás néhány év múlva. A sajtótájékoztató elején a PR-ügynökség egyik tagja bemutatja az asztalnál ülıket. Még mélyebbre süllyedek a széken. Simon feláll, és elmondja, szerinte megfelelı vezetéssel a Wings milyen jó cég lenne, majd röviden körvonalazza a vállalattal kapcsolatos terveit. Elmagyarázza, hogy az amerikai befektetıknél vannak a döntı részvények, akik szeretnék meghosszabbítani a határidıt, hogy jól átgondolhassák döntésüket. – Tehát még nem sikerült meggyıznie ıket – súgja Dom. –Nagy bajban van.

– Talán más forrásból is meg tudná oldani a tıkeemelést – suttogom vissza. Dom furcsán néz rám. – Talán igen. Az elıttünk ülı emberek hátranéznek, és komor pillantást vetnek rám. Hát ennyi lenne? Még egy feszült hét áll elıttünk. Csakhogy gond lesz a bútorokkal. Winnie néninek még ma vissza kell vinnie, és a bank keselyőként fogja figyelni a birtokot. Domnak igaza van. Simon tényleg nagy bajban van. Még mélyebbre süllyedek a széken. Ha belegondolok, menynyit tettek ezért a birtokért – Monty, Will, Delaney asszony, még Winnie néni és Dominic is fontos szerepet játszottak. Ha belegondolok, mennyi mindenen ment Simon keresztül, hogy megtartsa a családi fészket. És mindhiába minden. Csak azért, mert Rob Gillingham foggal-körömmel ragaszkodik az igazgatótanácsban betöltött pozíciójához. Odapillantok. Rob nagyon önelégültnek tőnik, saját tükörképét bámulja az ablakban. Vigyorog, amíg az amerikai bank képviselıje körvonalazza a késedelmes döntés hátterében meghúzódó okokat, közvetve utalnak az újságcikkre is. Rob tudja, hogy nyert ügye van. Mindenki érzi. Istenem, miért ilyen igazságtalan az élet? Elkezdenek záporozni az újságírók kérdései. Simon visszadob néhány ostoba kérdést, melyek arra irányulnak, hány embert rúgna ki a Wings átvétele esetén. Aztán valaki a Wings igazgatóit kérdezi, hogy milyen terveik vannak a jövıre nézve, ha nem sikerül a felvásárlás. Rob a talpára ugrik. – Hadd válaszoljak én erre a kérdésre. Szeretném elmondani, hogy a Wings igazgatótanácsának tagjaként mind azért harcolunk, hogy ez az ellenséges felvásárlás ne jöhessen létre. Véleményünk szerint a jelenlegi vezetıség által biztosított jövı mindenféleképpen kedvezıbb, mint amit Simon Monkwell cége felajánlott. Igaz, hogy a részvényeseink által elvárt profitot nem tudtuk felmutatni, de bízunk abban, hogy amerikai partnereink, akik már a cég alapításától kezdve mellettünk állnak, a továbbiakban is kitartanak mellettünk. Óriási terveink vannak a céggel, melyet részvényeseinknek is bemutattunk. Meggyızıdésem, hogy a Wings cég profitja elfogadható nyereséget jelent majd számukra is. Garantáljuk, hogy nem lesznek elbocsátások. Sokak nevében beszélek, amikor kijelentem, hogy Simon Monkwell minden érintett számára a lehetı legrosszabb választás lenne – legyen szó részvényesrıl vagy

alkalmazottról. A média valós tényeket közölt le róla. Nem szavahihetı ember! Sosem tartja be az ígéreteit! – HOGY MONDHATSZ ILYET? – üvöltök fel. Fel sem tőnik, hogy hangosan beszélek, ezért nagyon meglepıdöm, mikor minden fej felém fordul. Ráadásul már fel is ugrottam a helyemrıl… Próbálok gyorsan leülni. Biztos vagyok benne, hogy hamar túllépünk ezen, mindenki figyelmét próbálom elterelni oly módon, hogy kifelé mutatok az ablakon. De Dominic nem enged újra leülni. İrült kapálózásba kezdek. – Gyerünk, Izzy! Menj elıre! – noszogat, ráadásul úgy meglök, hogy a sor szélén találom magam. Óvatosan fürkészem a rám szegezett kíváncsi tekinteteket. Simon szúrósan, ám érdeklıdve figyel, Monty és Flo szája tátva maradt a csodálkozástól. Simon csapata teljesen le van döbbenve, Victoria felém rohan. Vajon túl késı lenne most elájulni? Mi az ördög ütött belém? Teljesen elveszítettem a fejemet. Robra pillantok, és elhatározásom megszilárdul. Hirtelen ırjítı düh kerít hatalmába. Félrelököm Victoria kezét, és határozottan a szoba elsı felébe nyomulok. Mielıtt bárki is megszólalhatna, már be is jelentem: – Rob Gillingham szándékosan arra használt engem, hogy információt szerezzen a Simon Monkwell-féle vállalat felvásárlásával kapcsolatban. Tudta, hogy a birtokon fogok dolgozni, és elhitette velem, hogy… Ajkam remeg, miközben Domra nézek, aki bátorítóan bólint felém. –…elhitette velem, hogy teljesen odavan értem. Én ártatlanul elmeséltem neki néhány dolgot, amit rögtön kiszivárogtatott az újságoknak, hogy megtévessze a részvényeseket. Tisztességtelen és hazug, és az utolsó ember a földön, aki betartja az ígéreteit. Tulajdonképpen egy kígyó. Kígyó? Igen, egy kígyó. – Simon Monkwell vele szemben a legtisztességesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Mindig betartja az ígéreteit – teszem hozzá a hatás kedvéért. A másodperc törtrésze alatt felmérem a szobában kialakult helyzetet, ám egy fényképezıgép vakuja magamhoz térít. Még egy utolsó pillantást vetek Simon megdöbbent arcára, majd a maradék méltóságomat összeszedve kivonulok a terembıl. A hallból egyenesen a konyhába menekülök.

– Izzy! – kiált utánam Delaney asszony – mi a baj? De én meg sem állok a kertig. Levetem magam a földre, a kezem még mindig remeg a testemben szétáramló adrenalintól. Életemben nem hoztam még magam ilyen kínos helyzetbe. Kezemmel eltakarom a szemem. Mit fog Simon gondolni rólam? Dom néhány másodperc késéssel megérkezik. – Istenem! – vigyorog. – Nagyon idétlen voltam? – idegeskedem. – Fogalmazzunk úgy, hogy szerintem Delaney asszony nem fog felkérni bébiszitternek. De nagyszerően viselkedtél! Annyira büszke vagyok rád! – Jaj, Dominic, annyira szörnyő volt. Mi a fene ütött belém? Miért nem tudtam befogni a számat? – Mert igazad volt, Izzy. Amit Robról és Simonról elmondtál, mind igaz volt. – Mit mondtak az emberek, miután kirohantam a terembıl? – Elszabadultak az indulatok. Az újságírók kérdésekkel bombáztak mindenkit, de akkor már én is kijöttem. Will, Monty és Flo még mindig benn vannak. Majd ık mindent elmesélnek? –telepedik le mellém a földre. – Van egy cigid? – Izzy, te nem dohányzói. – Kérlek, adj egy cigit! Dominic megvonja a vállát, és zsebébıl elıhúz egy cigis-dobozt. Meggyújtom és letüdızöm a füstöt. Csodálatos érzés. Pont erre van szükségem, hogy leszokjak a dilis nikotintapaszokról. – Simon kérdezett valamit? – bököm ki végül. Dominic a fejét rázza. – Szerinted haragszik rám? Mindent tönkretettem? – Hogy tettél volna bármit is tönkre? Rob itt a rosszfiú… – Erre volt szükségem. Egy kis extra megalázásra és idegesítésre. Mehetünk, Dom? – Össze kell pakolnunk a bútorokat, de elıbb meg kell várni, hogy a vendégek elmenjenek. – Mennyi ideig tart? – esedezem. – Néhány órácskát.

– Addig itt maradok, és belehalok a zavaromba. Ha isten kegyes, most azonnal magához emel. – Rendben. Megyek és hozok neked egy kis kávét. – Hozz még mást is légyszi! – kiáltok távolodó alakja után. Felemelt kézzel jelzi, hogy vette az adást. Csak ülök és bámulom a földet, térdem köré font karral, a cigi hihetetlenül megnyugtat. Mire végig ég, óvatosan beletaposom a földbe, és azon tőnıdöm, mi az ördögöt csinálnak ennyi ideig odabent. Domnak igaza van, kis csengıket kellene rám aggatni, hogy figyelmeztesse az embereket a közeledtemre, és arra, hogy legalábbis kössenek felelısségbiztosítást. Az órámra pillantok – már fél tizenkettı van. Az amerikaiaknak még harminc perc áll rendelkezésükre, hogy elfogadják az ajánlatot. Talán pont az én kis beszédem lesz az, ami felgyorsítja az eseményeket. Sajnos valószínőbb, hogy inkább el szeretnék felejteni az egész felvásárlást. Olyan feszült vagyok. Képtelenség így üldögélni még egy fél óráig. Felpattanok és körülkémlelek. Növényrıl növényre haladok, tépkedem a leveleiket, a virágjaikat. Találok egy bazsarózsát, melyet már majdnem megfojtott egy lonc. Néhány indájától megszabadítom, hogy szegény rózsa legalább egy kis levegıhöz jusson. Továbbhaladva találok még rozmaringot, zsályát és citromfüvet is. Istenem! Hova a pokolba tőnt Dom? Ilyen bonyolult lenne egy csésze kávét kihozni a kertbe? Már igazán ideje lenne, hogy megmentsen. Mindjárt összeesek a mai koffeinadagom nélkül. – Izzy? – hallok egy távoli hangot. Na ez nem Dom lesz. –Izzy? Már látom is Winnie nénit, amint reménykedve kutat utánam. – Winnie néni! – szólok neki, persze nem vesz észre. – WINNIE NÉNI! – szólok ismét. Felém fordul, én pedig óvatosan odaintek neki. Végre meglát. Visszainteget, és lábujjhegyen felém rohan, próbál titokban maradni. – Izzy, drágám! Dom mondta, hogy itt kint megtalállak! – kiáltja arra az esetre, ha az ıt követı kémek eltévesztették volna az irányt. Végre odaér és megpuszil. Mindketten leülünk. – Mi történt? – faggatom. – Nos, azok a Purrer-lányok… – PR-lányok – javítom ki. – Én is ezt mondtam.

– Nem, te Purrer-lányokat mondtál, de annak semmi értelme. A PR egy rövidítés, annyit tesz, mint… – Izzy, most hallani akarod, hogy mi történt, vagy nem? – Persze, bocsánat. – Nos, ezek a Purrer-lányok ki akarják dobni az újságírókat, de nem sok sikerrel. Nagyon szeretnék tudni, hogy ki is vagy te. – Hol van Simon? – A többiekkel együtt eltőnt a tárgyalóban. Az egyik Purrer-lány meg akart keresni, hogy nyilatkozz a sajtónak, de azt mondtuk, hogy nem találunk. Ezért inkább Simonhoz fordult. – Mérgesnek tőnt? – Nem. – Bosszúsnak? – Nem. – Mogorvának? – Inkább kicsit zavartnak. – Zavartnak? – Elég érdekes témát adtál az újságoknak! Egy ellenséges felvásárlás célpontjául szolgáló cég igazgatótanácsi tagja egy partiszervezıt használ fel információforrásként! – Nem partiszervezı vagyok, hanem rendezvényszervezı. Remélem, ez a hülye PR-os lány nem fogja azt mondani nekik, hogy partiszervezı vagyok, mert Gerald kinyírja! Szerinted benne leszek az újságokban? – Erre mérget vehetsz. – Gerald most már biztosan ki fog rúgni. Nem vet rám jó fényt más ügyfelek szemében. – Hát… ez elképzelhetı. – Még el sem meséltem neki, hogy Rob milyen módszerekkel szedte ki belılem az információkat. Féltem, hogy kiborul. – Most már biztos ki fog borulni! Emlékszem, néhány évvel ezelıtt írtam egy listát, hogy mit szeretnék elérni az életemben. Egy rendes társ és egy sikerrel kecsegtetı, izgalmas munka – ezek szerepeltek rajta. Hogy tudtam egyszerre mindkettıt elszúrni?

– Indulhatunk? – noszogat Winnie néni. – Nem pakolhatjuk ki a bútorokat, míg haza nem takarodtak az emberek. – Megvárhatlak a házadnál? – Persze! De nem szeretnél elköszönni a családtól? – Majd küldök nekik köszönıkártyát! – nyögöm ki szánalmasan. – Vagy virágot. Esetleg desszertet. Mellesleg, jövı héten úgyis találkozom Montyval. – Izzy, szerintem el fogják veszíteni a birtokot. Igazán elköszönhetnél tılük. Simontól persze nem muszáj – teszi hozzá nyugtatóan. Három gızölgı csésze kávéval a kezében Dom tőnik fel az ajtóban. – Sajnálom, Izzy! Mindenki engem akart faggatni. De tartottam magam. Egy szót sem árultam el. Még akkor sem, mikor lefogtak, és elkezdtek bökdösni – vigyorog. – Mellesleg Delaney asszony ezt neked küldte – húz elı néhány darabokra tört kekszet dzsekije zsebébıl. Próbálok visszamosolyogni rá. – Nem mondtad el nekik, hol dolgozom… ugye? Megrázza a fejét. – Ha nem tudják meg, talán Gerald sem fog kirúgni. – Asszem, az egyik PR-os lány kikotvogta… Halálra válva nézek Domra. Mi jöhet meg? Dominic megvonja a vállát. – Talán Gerald nem bánja az ingyenreklámot. – Üzletünk alapját a titoktartási kötelezettség képezi! Szóhoz sem jutok. Ez már csak a hab a tortán, hogy elveszítem az állásomat, és egyhamar aligha találok helyette másikat. Könnyek szöknek a szemembe. Türelmetlenül törölgetem a könnycseppeket. Unom már a sírást. – Otthon megvárlak, Winnie néni. Végre felfogják, hogy ha a fejük tetejére állnak, akkor sem maradok itt egy perccel sem tovább. Berontok a házba, felvágtatok a lépcsın, ahol Meg már vár. Dacosan becsapom magam mögött az ajtót – persze a kívánt hatás elmarad. Ebben a házban ugyanúgy megszokták már az ajtó-csapkodást, mint a szöcskéket. Fogom a bıröndömet, és az ajtóhoz sétálok. Csomagjaimmal felpakolva levánszorgok a lépcsın, Meggel a nyomomban. Csorba esett a

büszkeségemen, ez már magában eléggé megnehezíti a lelkemet. Nem bírja már a sok év alatt felgyőlt sérelmeket. Sikeresen eljutok az autómig, elkerülve az összes családtagot. Delaney asszony mellett úgy vánszorgok el az udvaron, mintha a kocsikulcsaimat keresném a bıröndöm mélyén. Bedobálom a gönceimet a csomagtartóba, Megnek kinyitom az utasoldali ajtót, és beszállok az elsı ülésre. Annyira remeg a kezem, hogy alig tudom beindítani az autót. Végre sebességbe teszem, és felnézek. Egy nı és egy férfi áll az autó elıtt. Most, hogy közelebbrıl megnézem ıket: a szüleim…

26. fejezet

Megdöbbenek a meglepetéstıl. Sajnos a lábam megcsúszik a kuplungon, az autó elıreugrik, és majdnem elütöm ıket. Megrémülve ugranak hátra. – Istenem, annyira sajnálom – pattanok ki az autóból, anyám ugyanis alig kap levegıt az ijedtségtıl. – Mi az ördögöt csináltok ti itt? Komoly arccal, kötelességtudóan megpuszilnak és átölelnek. – Mit kerestek itt? – ismétlem meg. – Izzy, Winnie néni hívott ide bennünket – sorolja anyám. –Az elsı géppel már repültünk is. Te jó ég! Winnie néni tényleg halálosan komolyan veszi a szerelmi életemet. – Túlleszek rajta – vágom rá automatikusan. – Nem, nem errıl van szó – szólal meg végre apám is. – Tudunk valahol nyugodt körülmények között beszélgetni? Egyetlen ilyen helyet tudok, ez pedig a rózsakert. A kitaposott ösvényen Meg és én haladunk elöl. Mit keresnek itt? Meghalt volna valaki a családból? Hála égnek a rózsakertben nincs senki, szüleim az elvetemedett kerti padon foglalnak helyet. Én a földön telepedek le, Meg pedig mellém kucorodik. Várakozva fürkészem az arcukat. – Winnie néni hívott benneteket? – hajtogatom hitetlenkedve. Egymásra néznek, és anyám mély levegıt vesz. – Igen, azt mesélte, hogy egész közel kerültél Simon Monkwellhez. – Már vége – vágom rá. Apám szigorú arccal néz fel. – Tényleg? – és anyámra néz.

– Mi folyik itt? – kérdezem, egyikrıl a másikra nézve. – Nos, most már lehet, hogy semmi – tőnıdik apám, miközben anyámat fürkészi, és mintha szavak nélkül is kommunikálnának… – Mi köze van ehhez Simonnak? – csattanok fel. – Nagyon hálás lennék, ha elmondanátok – feltéve, ha van mit. – Szoros a kapcsolatotok? – Az volt. Reméltem, hogy ismét az lesz – vallom be. – De most már nem úgy tőnik. Egy örökkévalóságnak tőnik, míg a szüleim szótlanul egymást nézik. – Mirıl van szó? Igazán elmondhatnátok. – Már elég idıs hozzá. Meg fogja érteni. Apám bólint, mintha döntött volna, és felém fordul. – Izzy, el kell mondanom neked valamit, ami nem lesz egyszerő. Reméltem, hogy sosem kell megtudnod, mert nagyon szégyellem magam miatta. – Mit akar ez jelenteni? – ájuldozom. – Csak azért mondom el, mert kapcsolatban vagy, voltál és leszel Simon Monkwell-lel, ezért jogod van tudni. Nem akartuk, hogy tıle tudd meg. Mély levegıt vesz és folytatja: – A birtokon éltünk. Te nagyjából tizenegy éves lehettél, amikor viszonyom volt Elizabeth Monkwell-lel. Mélyen a szemembe néz, és figyeli a szavai által kiváltott hatást. – Viszonyod? – kerekedik el a szemem. – Igen. – Milyen viszonyod? Tanácstalanul néz rám, majd az anyámra. – Hát… OLYAN viszonyom. Megrázom a fejem, ezt egyszerően képtelen vagyok elhinni. Megsimogatom Meg bundáját, és némán figyelem a szavak rám gyakorolt hatását. Még a kezem is remeg, ez egyszerően hihetetlen. – Mennyi ideig tartott? – kérdezem.

– Nem sokáig, néhány hétig talán. Izzy, tudod, anyád és én éppen egy hullámvölgyben voltunk. Természetesen ez nem kifıgás szörnyő tettemre. Nem tudom megmagyarázni, miért tettem. Ez nagyon kemény lehet az én lehengerlıén tisztességes apám számára. – De mégis mit csináltál? – erısködöm. – Emlékszel, mikor anyád elment a nagyit ápolni? – Homályosan. – Csak arra emlékszem, hogy mindig hideg kaját ettünk. – Nem boldogultam egyszerre a munkámmal és két gyerekkel is. Winnie néni anyáddal volt, így rá sem számíthattam. Képtelen voltam felfogni, miért van a nagyinak mindkettıjükre szüksége. Lelkesen bólogatok. Kíváncsian várom, mikor tér végre a lényegre. – Elizabeth átjött esténként vacsorát fızni, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. – Értem – vágom rá, érzem, hogy megerısítésre vár. – Egyik nap fenn voltam a Monkwell-házban, csak be akartam adni valamit. Néhány percig kedélyesen elcsevegtünk Elizabeth-tel a társalgóban, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy… csókolózunk. Megremegek. Remélem, nem kell lépésrıl lépésre végighallgatnom az egész románcot. Jó lenne rágyújtani. Biztos vettek cigit a repülıtéren, de szerintem faragatlanság lenne pont most rákérdezni. – Hogy jön Simon a képbe? – riadok meg, hogy valamilyen köze lehet hozzá. Nem látom át, hogy idıben mi mikor történt, de nem örülnék, ha kiderülne: Simon és én valójában féltestvérek vagyunk. – Nos, Simon egy szép napon ránk nyitott. – Besétált? – Igen. Meglátott bennünket. – Hogy reagált? – Csak bámult egy darabig, aztán kiment. Nagyon zaklatottá váltunk. Elizabeth utánarohant, de szerintem sosem tudtak errıl igazán beszélni. – Mi történt késıbb? – Amikor édesanyád visszajött a birtokra, mindent elmondtam neki, és megegyeztünk abban, hogy jobb lesz odébbállni. Elfogadtam a következı

állásajánlatot, ami történetesen Olaszországban volt, ti pedig Winnie nénihez költöztetek az iskola idejére. – Ennyi volt? Semmi csattanó? – Igen, ennyi volt az egész. – Winnie néni tudott róla? – Igen. Muszáj volt elmondani neki, mert mindenáron azt akarta, hogy Angliában maradjunk, amíg ti iskolába jártok. – Simon vajon mit gondolhatott? İ mondott valamit? Apám a fejét rázza. – Sosem derült ki. Szerintem Elizabeth sosem tudott errıl beszélni vele. Ráadásul Simon hamarosan bentlakásos iskolába költözött. De úgy gondoltuk, hogy tudnod kell ezekrıl, mielıtt még szorosabbá válna a kapcsolatotok. Bólogatok, próbálom összerendezni cikázó gondolataim. – Ez a nyári szünet vége felé lehetett. Emlékszem, Elizabeth segített születésnapi képeslapot írni nektek. De csak a rákövetkezı évben költöztetek Olaszországba. – Akkor kaptam új állásajánlatot. – De pont azon az ıszön történt, hogy… Anyám elırehajol. – Mi történt? Bárcsak világosabban tudnék gondolkodni. Simon viselkedése pont ezen az ıszön változott meg. Lassan fokozódó győlölettel fordult felém, amely karácsonyra tetıfokára hágott. – Simon nagyon undok módon viselkedett velem. Azon az ıszön történt. Nem lehet véletlen egybeesés. – De miért tette volna? Sophie-val is gonoszkodott? – hitetlenkedik anyám. – Nem, csak velem – rázom a fejemet. Apám majd összeroppan a bőn súlya alatt. – Miért nem mondtad el nekünk? – csattan fel dühösen. – Talán Isabelen töltötte ki a haragját – magyarázza anyám apámnak. Apám is bólogat, de szemmel láthatóan nagyon idegesíti ez a lehetıség.

– Miért pont énrajtam kellett bosszút állnia? – Ezt tıle kellene megkérdezned – nyugtatgat anyám. –Végül is most már mindketten felnıttek vagytok. Megsimítom apám karját, annyira zavarban van a váratlan fordulat miatt. – Mekkora felfordulást okoztam. Igazán sajnálom, Izzy. Fogalmam sem volt errıl – fogja meg a kezem, amit még sosem tett meg az elmúlt huszonhat évben. És pont emiatt? Hirtelen felugrók, muszáj beszélnem Simonnal. – Izzy? – méreget anyám aggódó tekintettel. – Jól vagy? – Tessék? – Izzy? Nem ítélsz el bennünket, ugye? – Szerintetek… Simon azt gondolta, hogy… Szavaim elszállnak a szélben, összezavarodott agyam próbálja helyretenni a történteket. – Hány óra van? – kérdezem végül. – Ideje lefeküdni? Fél egy felé jár az idı… – kételkedik apám. – Jól vagy? – Mennem kell! – rohanok ki a rózsakertbıl. – Izzy! Sajnálom, hogy így rád zúdítottuk ezt az egészet! Hátrafordulva kiabálom: – Ez volt életem legjobb híre! Majd kiküldım hozzátok Winnie nénit! Meggel együtt határozottan lépkedünk a ház felé, be a konyhán át a hosszú folyosóra. – A szüleim a rózsakertben vannak! – szólok a kıvé dermedt Winnie néninek. A hall felé haladva kiszúrom Victoriát. – Victoria! Hol találom Simont? – A tárgyalóban. Szerintem most nem kellene… Szavai el sem jutnak hozzám, mert berúgom az ajtót, és berobogok a terembe. Döbbent tekintetek hada mered rám. Meglátom Simont, aki már talpra is ugrott.

– Izzy? – néz rám, mintha marslakó lennék. – Simon, beszélhetnék veled négyszemközt? Elképedve néz az elıtte álló félırült nıre, de hamar észhez tér. Micsoda profi! – Hogyne, persze. Sam, folytatnád, kérlek? Mindenkitıl elnézést kérek, nemsokára visszajövök! Kivezet a szobából, és benyit a könyvtárba, ami természetesen az ı utasításának megfelelıen zárva van. Másik ajtót próbál meg. Az is zárva van, természetesen ez is az ı utasításának megfelelıen. Zavarában Victoria mellett elhaladva a lépcsı alatti tárolóhoz vezet, és belök. Csak egy pillanatra áll meg, felkapcsolja a világítást, és már benn is van, bezárva az ajtót maga mögött. – A régi búvóhelyünk! – kiáltok fel meglepetésemben. – Igen, Izzy. Nem szívesen sürgetlek, de nem térhetnénk a lényegre? Nagyon furcsa ilyen körülmények között beszélgetni. A helyiség olyan alacsony, hogy egy felnıtt nem tud teljesen felegyenesedni, ezért fejünket kényelmetlen szögben tartjuk. – Mindent tudok, Simon. – Mi mindent? – Mindent. – Ki mesélt el mindent? Izzy, ne húzd az idıd, fáj a nyakam ebben a kitekert pózban. – A szüleim. Iderepültek Hongkongból tegnap este. Elmondták, hogy apámnak viszonya volt anyáddal. Próbálom tompítani a diadalmámort, melyet szívem mélyén érzek. – Nem akartad elmondani, hogy viszonyuk volt egymással… de miért nem? Szótlanul mered rám. – Képtelen voltam rá, pedig annyiszor akartam. Megutáltál volna, ha tılem tudod meg. A pillanat törtrészéig szótlanul fonódik össze a tekintetünk. Mintha mosolyogna, bár ebbıl a szögbıl ezt nem túl könnyő megállapítani. Gyorsan lehajol, és a sarokból elıhúz két faládát. Lehet, hogy ezek

ugyanazok, amelyen gyerekkorunkban üldögéltünk? Sajnos felnıttkoromra meglehetısen finnyássá váltam, ráadásul félek a pókoktól is, különösen Poppettıl. Esélyem sincs elmondani, hogy szívesebben álldogálnék, mert Simon már le is ültetett az egyik ládára. Szerencsére megfogja a kezem, és ez eltereli a figyelmemet a kúszó-mászó állatokról. – Ostoba voltam, azt akartam, hogy sose tudd meg. De hála az égnek, a szüleidnek több esze volt! – Ezért voltál olyan undok velem akkor régen? – Tudod, Izzy, nem tudom, mit mondjak erre. Tizenhárom éves voltam. Nagyon jól tudtam, mi az a szex, és mikor megláttam ıket, tudtam, mire megy ki a játék. – Nem tartott sokáig, mindössze néhány hétrıl van szó. – Most már tudom. Anyám pár évvel késıbb elmondta részletesen. Miután Sophie és te már rég elköltöztetek tılünk a birtokról. Istenem, ha tudta volna, mit mővelek veled, biztos nem várt volna vele ilyen sokáig. – Miért rajtam álltál bosszút az apámért? – Úgy tekintettem az egészre, mintha te lennél az oka mindennek. Tinédzserkorban nagyon nehéz a felnıtteket hibáztatni bármiért is. Még mindig istenszerő teremtménynek tőnnek, akiknek mindig mindenben igazuk van, ezért más bőnbakot kellett keresnem. Emlékeztem arra, hogy elsısorban miattad költözött az egész család a birtokra, mert lovagolni szerettél volna. Ezért téged hibáztattalak szüleink viszonyáért, a saját boldogtalanságomért. Akkoriban ez teljesen racionálisnak tőnt. Úgy gondoltam, azért alakulhatott ki közöttük bármi is, mivel mi ketten nagyon jóban voltunk egymással, és ez összehozta ıket is. Sokszor meg akartalak keresni, hogy bocsánatot kérjek, de sosem tudtam megmagyarázni neked akkori viselkedésem igazi okát. Most, hogy az elmúlt néhány hét során kezdtünk újra közelebb kerülni egymáshoz, egyre nehezebbnek tőnt felhozni ezt a témát. Nem tudtam mivel megmagyarázni a történteket, és képtelen voltam elmesélni neked, hogy anyám és apád között mi is volt. Izzy, annyira sajnálom! – Ne aggódj, Simon. Most már tudom, és csak ez számít. De nagyon keményen ítéltelek meg. Simon megvonja a vállát.

– Úgy gondoltam, sokkal jobb, ha engem utálsz, és nem az apádat. Iszonyú bőntudatom volt, hogy így bánok egy régi barátommal, de mi mást tehettem volna. Bizonyos értelemben magamat is büntettem ezzel. Szinte fáj nézni, hogy ez a büszke és erıs férfi ennyire zavarban van. – Ha nem így történt volna, talán örökre csak barátok maradunk, esélyünk sem lett volna bármi többre – próbálom vigasztalni. Ismét rám mosolyog. – Nem egészen így értettem. Szerintem sokkal jobb most így. – Határozottan. Akár kétszer is hajlandó lennék átélni annak a szörnyő ısznek a borzalmait, ha végül a tiéd lehetnék. – Megígérem, hogy kárpótolni foglak mindenért. Nagyon szimpatikusán hangzik. Mosolya még szebb lesz, ahogy közelebb hajol felém. Ez nyilván az a pillanat, amikor minden rendbe jön. Végül is minden jó, ha a vége jó. Szinte fáj a közelsége – érzem keze melegét, gyönyörő szeme mélyen az én szemembe néz. Még közelebb húzódik, az arcunk egyre közeledik, míg… A hallból egy éles hang szakítja félbe az idillt. – A tárolóban vannak? A teringettét, mi az ördögrıl beszélsz? Úgy érted benn a tárolóban? Az én fiaim sosem tennének ilyet… És már tárva-nyitva is van a tároló ajtaja. – Szia Izzy… Simon… Mi az ördögöt csináltok ti itt? – kerekedik el Monty szeme. – Szerinted mit csinálunk, apa? – Nos, nem is tudom. Ti ketten rengeteg idıt vagytok képesek eltölteni ilyen szők helyen. Talán terápiára kellene járnotok, ez nem normális… Monty mellett Flo is felbukkan az ajtóban, és megrántja a karját. – Gyere már innen. Zavarjuk ıket. Monty hagyja magát elvezetni, és Flo csendesen behajtja az ajtót. Bentrıl is halljuk Monty dübörgı hangját, mely az egész hallt betölti: – Miben zavarjuk ıket? A kis szünetben próbálom összeszedni a gondolataimat. Hirtelen rádöbbenek, hogy a legfontosabb problémájára rá sem kérdeztem. – Simon, mi lett a felvásárlással? Elveszítettétek a házat? Minden rendben lesz, majd megoldjuk valahogy…

– Elképesztı elıadást tartottál a sajtótájékoztatón – mondja kezemet simogatva. – Micsoda? Hogy bolondot csináltam magamból? Ebben már kezdek igazán profivá válni. – Rob Gilligham volt az egyetlen bolond a teremben. Délben a Wings igazgatótanácsa elveszítette irányítását a cég felett. – Úgy érted, hogy sikerült? – ájuldozom. – Az amerikai bank végül elfogadta az ajánlatunkat, és eladták nekem a részvényeiket. A te kis elıadásod után nem is tehettek mást. – Tehát nem veszett el a ház? Megrázza a fejét. – Remélhetıleg nem. Szerintem meg tudom gyızni a bankot, hogy adjanak egy kis haladékot. Csak addig, míg eladom a Wings egy részét, helyreállítom a cég maradékát, és újra olyan nyereségessé teszem, mint valaha volt. Az amerikaiaknak elıvásárlási joguk van a részvényeikre. – Mennyi ideig tarthat ez az egész? – Minimum tizenkettı, maximum tizennyolc hónapig. Persze semmit sem tudok garantálni, de néhány támogató segítségével némi pénzt tudunk belepumpálni. Nem sokat, de megélünk belıle, és még a bútorainkat is visszakaphatjuk. – Sok embert el kell majd bocsátanod? – Izzy, néhány embernek mennie kell, mivel a vállalat sajnos veszteséges. De sokkal kevesebbnek, mint amennyit a jelenlegi igazgatótanács kirakott volna. – De hiszen Rob megígérte, hogy nem lesznek elbocsátások. – Hazudott. Nézz mélyen magadba, Rob nem éppen az ıszinteségérıl híres, nem igaz? Nagyon bánt, hogy elhittem: információkat szivárogtatsz ki neki. Szerintem kezdtem paranoiássá válni. Ez a felvásárlás olyan sokat jelentett, mindent egy kockára tettem fel. Amint elkezdtél ırült módon tiltakozni, rájöttem, hogy hatalmasat tévedtem. Ahogy Simon mosolyog, a szívem majd kiugrik a helyérıl. – Szerinted Gerald megengedné, hogy itt a birtokon dolgozz? – Feltéve, ha van még állásom.

– Meggyızıdésem, hogy van, fıleg ha megtudja, mennyi tennivaló van még itt. Szeretném megnyitni a házat a nyilvánosság elıtt, kialakíthatnánk egy teázót, néhány szabadtéri koncertet is szervezhetnénk, ilyesmik. Tökéletes lenne számodra. Szerintem a jótékonysági bál után tolongani fognak a cégek, hogy itt tarthassák az összejöveteleiket. Aztán végleg visszavonulhatnék a felvásárlásoktól. Az egyik farmot pedig odaadnám Willnek. – Ez fantasztikus lenne! Kicsit sajnálom Willt. – Muszáj most pont róla beszélgetnünk? Most már tényleg megcsókol. Abba sem akarja hagyni, közben próbálunk kényelmesen elhelyezkedni a faládákon, ami nem túl egyszerő feladat. Egyik karjával átölel, és szorosan magához von. Végül elszakadunk, és csak nézzük egymást. Még sosem láttam férfit ilyen szexisnek. – Simon, mi van azzal az ügyvédlánnyal, akirıl annyit pletykálnak? Van barátnıd? – kérdezem hirtelen észbe kapva. – Nem igazán. Szúrós tekintettel nézek rá. – Nézd, Izzy, nem vagyok szerzetes. De ıszintén mondhatom, hogy amióta feltőntél a színen, nem láttam és nem is beszéltem vele. Gyerünk – emel fel. – Hova megyünk? – Azt nem tudom, hogy te hova mész, de nekem még van egy kis dolgom ezzel a felvásárlással. Delaney asszonyt elsöpörve mászunk ki a tárolóból, ráadásul a nappali fény hirtelen el is vakít bennünket. – Delaney asszony? Hát ön mi az ördögöt csinál itt? – förmed rá Simon. – Vigyázok rátok – dühöng. – Monty és Flo azt mondta, hogy mindketten bent vagytok és ı… – mutat a kıvé meredt Samre – meg akart zavarni benneteket. – Ó, igazán köszönöm, Delaney asszony. – Nagyon szívesen – vonul vissza a konyhába. – Jössz, Simon? – kérdezi Sam. – Egy pillanat.

Sam elırerohan, zavarában fülig vörösödve. – Tudod, hogy miattad vágattam le rövidre a hajamat? – kérdezi Simon, amint kéz a kézben sétálunk vissza a tárgyalóterem felé. – Tényleg? – Igen. Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy mennyire tetszenek neked a rövid hajú férfiak. – Nagyon jóképő vagy. – Szerinted ki fogsz jönni a családommal? Tudom, hogy sok bosszúságot okoznak, de mégis hozzám tartoznak. – Imádom a családodat – tiltakozom. – Szerencséd van, mert mostantól kezdve életünk minden pillanatának részesei lesznek. Együtt fogjuk keresni a mérges pókokat, heti hét napon át megosztjuk egymással ágyunkat, és Harry az éjszaka közepén fog belógni egy-két fontot kunyerálni. –Kuncogok. – Ötven fontot adtam Harrynek, hogy ragasszon egy füstölt heringet Rob Porschéjának motorháztetejére. – Viccelsz? – Most már biztosan ı lesz a verseny gyıztese. Különben sosem lenne vége. – Már kicsit én is untam ezt a játékot. – Talán nem a legjobb idıszakot választottad a leszokásra. – Valójában nem dohányzom. – Tényleg? Kérsz egy cigit? – Miért, van nálad? – Látod, lebuktál! – Nem, tényleg nem dohányzom. Sosem gyújtottam rá. Dominic cigizik. Végszóra megérkezik Dom is. A mobilommal a kezében. – Izzy, elnézést, de valaki mindenáron téged akar. – Ki az? – hüledezek. – Boswell asszony. Simon megáll a tárgyaló elıtt. – Boswell asszony? – ismétli. – A Skandináv Jégünneprıl?

Tekintetünk találkozik. Bizonyára gondolatolvasó, mert kiveszi Dominic kezébıl a telefont. – Boswell asszony? Simon Monkwell vagyok… – üdvözli kedvesen, megszorítja a kezem, és becsukja maga mögött az ajtót.