SARAH DESSEN FIGYELJ RÁM!
Annabel Greene harmadikos gimnazista, és megvan mindene, amiről csak egy lány álmodhat: divatos ruhák, menő barátnők, jó jegyek és a suli leghelyesebb sráca… Mindez azonban csak abban a tévéreklámban igaz, melyet nyáron forgatott vele egy áruházlánc. Annabel valódi élete már kevésbé irigylésre méltó. Elege van a modellkedésből, legjobb barátnője ellene fordult, az iskolában magányos, és otthon sem érzi jól magát igazán. Egyik nővére, a nagyszájú, életvidám Kirsten, New Yorkba költözött, míg Whitney, a középső nővér, egész nap otthon gubbaszt és súlyos anorexiával küzd. Szülői szeretetben elvileg nincs hiány, csakhogy az apja nem az a lelkizős fajta, anyja pedig annyira élvezi lánya modellkedését, hogy észre sem veszi, Annabelnek mennyire elege van mindebből. A lány már meg sem próbál beszélni családjával a problémáiról, inkább hazudik, vagy egyszerűen csak hallgat, hogy elkerülje a veszekedéseket, megkímélje egykor súlyos depresszióval küzdő anyját a csalódástól és az újabb megrázkódtatásoktól. Aztán egy újbarátság jelentős változást hoz: Annabel megismerkedik fura, magányos iskolatársával, Owen Armstronggal, akinek a fülében mindig ott az iPod. Owent már olyan sokszor sodorta bajba agresszív viselkedése, hogy dühterápiára ítélték. Az ott tanultakat és a zenét segítségül hívva, a fiú lassan rávezeti Annabelt, hogyan lépjen ki a hazugságok világából. De vajon lesz–e elég bátorsága, hogy elmondja, mi történt valójában a nyáron, miért lett vége legjobb barátnőjéhez fűződő barátságának? A kiadás alapja: Sarah Dessen: Justlisten Penguin Fordította Kecskés Eszter Szerkesztette GYETVAI NIKOLETT ISBN 978–963–9667–81–5 Minden jog fenntartva! © Sarah Dessen © Hungarian translation Kecskés Eszter © Hungarian edition Kelly Kft.
Kiadja a Kelly Kft. Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató
A legjobb kiút mindig az, amelyet végigjársz. Robert Frost
Első fejezet A reklámot még áprilisban, a történtek előtt forgattam, és azon nyomban el is felejtkeztem róla. Néhány hete aztán elkezdte játszani a tévé, és én hirtelen ott voltam mindenütt. Az egymás után sorakozó képernyőkön az edzőteremben a futógépek fölött. Azon a monitoron a postán, amelynek elvileg el kellene terelnie az ember figyelmét arról, milyen régóta vár a sorára. És most itt, a szobám tévéjén, miközben az ágyam szélén kuporogtam ökölbe szorított kézzel, és próbáltam rávenni magam, hogy felálljak és elinduljak. Újra eljött az évnek az az időszaka... Meredten néztem az öt hónappal ezelőtti önmagamat a képernyőn. Kerestem a különbségeket, valami látható bizonyítékát annak, ami történt velem. Ám először annak furcsasága döbbentett meg, hogy tükör vagy fénykép segítsége nélkül látom viszont magam. Soha nem tudtam hozzászokni, még ennyi idő után sem. Focimeccsek. – Néztem, ahogy beszélek. A pompom lányok egyenruháját viseltem, babakék színben, a hajam szoros lófarokban lógott, és egy hatalmas megafont szorongattam, azt a fajtát, amelyet már senki nem használt, rajta egy felfestett K betűvel. Magolás. – Vágás után egy komoly skót kockás szoknya volt rajtam meg egy barna, rövid derekú pulóver. Eszembe jutott, mennyire viszkettem tőle, és milyen rosszul éreztem magam benne, hiszen akkor épp kezdett végre melegebb lenni. És persze társasági élet. – Előrehajolva néztem a képernyőn lévő magamat, aki most farmerben és csillogó felsőben ült egy padon. A kamera felé fordulva beszéltem, miközben egy csoport lány némán traccsolt mögöttem. Az üde arcú rendező, a filmes iskola egyik friss végzőse, elmagyarázta nekem a reklám koncepcióját. Az alkotását. A lány, akinek mindene megvan – mondta, és kezével egy kört rajzolt a levegőbe, mintha mindössze ennyiből állna bemutatni valami hatalmas, arról már nem is beszélve, hogy megfoghatatlan dolgot. Nyilván egy megafon, némi sütnivaló meg egy nagy halom barát szükségeltetik hozzá. Hát, az utóbbi határozottan ironikus voltán elidőztem volna, de képernyős énem már folytatta is. Ez mind idén történik – mondtam. Ekkor már egy rózsaszín estélyi ruha volt rajtam, átvetve rajta egy BÁLKIRÁLYNŐ feliratú selyemszalag. Egy szmokingos fiú lépett hozzám, és kinyújtotta a karját. Én elfogadtam, és
széles mosollyal néztem rá. A srác másodéves volt a helyi egyetemen, és jórészt magában gubbasztott a forgatáson, habár később, amikor már indulóban voltam, elkérte a telefonszámomat. Hogy felejthettem el mindezt? A legjobb idők – mondta ekkor a képernyős énem. – A legjobb emlékek. És mindegyikhez megtalálhatod a megfelelő ruhát a Kopf Áruházban. A kamera egyre jobban rám közelített, végül már csak az arcomat lehetett látni, minden más a távolba veszett. Ez még az előtt a bizonyos este előtt volt: a Sophie–val történtek előtt, és ez előtt a hosszú, magányos, titkokkal és csenddel teli nyár előtt. Felfordult az életem, ám ezzel a lánnyal a képernyőn – vele minden rendben volt. Mindez tisztán látszott abból, amilyen magabiztossággal nézett rám és a világra, miközben újra beszélni kezdett. Tedd ezt az évedet az eddigi legjobbá! – mondta, én pedig éreztem, hogy elakadó lélegzettel várom a következő mondatot, azt az utolsót, amely ezúttal végre igaz is volt. – Ideje visszamenni a suliba. A képkocka kimerevedett, és megjelent alattam a Kopf lógója. Néhány pillanat, és már jön is egy fagyasztott gofri reklám, vagy az időjárás– jelentés, és ez a tizenöt másodperc tökéletes átmenettel ad majd helyet egy újabbnak, csakhogy ezt már nem vártam meg. Felkaptam a távirányítót, kikapcsoltam magam és az ajtó felé indultam. Több, mint három hónapom volt felkészülni a Sophie–val való találkozásra. Azonban most, hogy eljött az idő, még mindig nem álltam készen. Az első csengetés előtt érteni a parkolóba, és próbáltam elég erőt összekaparni ahhoz, hogy képes legyek kiszállni a kocsiból és hagyni, hogy hivatalosan is kezdetét vegye az év. Beszélgető és nevetgélő emberek özönlöttek el mellettem az iskolaudvar felé, én pedig továbbra is a talánokon tépelődtem: talán már túltette magát rajta. Talán történt a nyáron valami más, ami jobban elfoglalta, mint a mi kis drámánk. Talán sosem volt olyan súlyos a dolog, ahogyan hittem. Mindez elég valószínűtlen volt, mégis lehetséges. A lehető legutolsó pillanatig ültem ott, mielőtt levettem a gyújtást és kivettem a kulcsot. Amikor aztán megragadtam az ajtó fogantyúját és az ablakom felé fordultam, hirtelen ott állt Sophie. Egy pillanatig csak bámultuk egymást. Azonnal észrevettem rajta a változásokat: sötét, göndör haja rövidebb lett, és új fülbevalót viselt. Lefogyott, már ha ez egyáltalán lehetséges volt, és megszabadult a vastag
szemkihúzótól, amit előző tavasszal kezdett használni. Természetesebbre cserélte a megjelenését, csupa bronzra meg rózsaszínre. Míg álltam az első pillantását, eltűnődtem, hogy vajon bennem mi változott. Épp ez járt a fejemben, amikor Sophie kinyitotta tökéletes száját, majd összeszűkült tekintetét rám emelte, és meghozta az ítéletet, amire egész nyáron vártam: – Kurva. A köztünk lévő üveg nem tompította a hangokat, sem az elhaladó emberek reakcióját. Láttam, ahogy egy lány a tavalyi angolórámról sandán néz, egy másik lány pedig, egy idegen, hangosan felnevet. Sophie azonban kifejezéstelen arccal fordult sarkon, átvetette a táskáját a vállán, és elindult az iskolaudvar felé. Arcomba vér szökött, éreztem magamon az emberek tekintetét. Nem álltam készen erre, bár valószínűleg soha nem is állnék, és a tanévkezdés, mint oly sok más, nem fog várni. Nem volt inas választásom, mint kiszállni az autómból a figyelő tekintelek kereszttüzében, és nekivágni, eltökélten és egyedül. így tettem tehát. Négy évvel ezelőtt találkoztam először Sophie–val; a hatodik osztály után, a nyár elején. A közeli strandon ácsorogtam a büfénél, a kezemben két nedves egydollárossal, amiből egy kólát akartam venni, amikor éreztem, hogy valaki mögém lép. Hátranéztem, és ott állt ez a vadidegen lány, parányi narancssárga bikiniben és hozzáillő, vastag talpú strandpapucsban. Olajbarna bőre volt, sűrű, göndör haját magas lófarokban fogta hátra, fekete napszemüveget viselt és unott, türelmetlen arckifejezést. A mi környékünkön, ahol mindenki ismert mindenkit, olyan volt, mintha az égből pottyant volna oda. Nem akartam megbámulni, de úgy tűnt, ez nem sikerült. Mi az? – kérdezte. Láttam visszatükröződni magam kicsiben és eltorzulva a napszemüvegében. – Te meg mit bámulsz? Éreztem, hogy az arcomba vér szökik, mint mindig, amikor valaki emelt hangon beszélt hozzám. Túlérzékeny voltam az emberek hanghordozására, még a tévé bírósági műsorai is fel tudtak zaklatni – mindig csatornát kellett váltanom, amikor a bíró ráripakodott valakire. – Semmit – feleltem és visszafordultam. Egy pillanattal később a büfében dolgozó gimnazista fiú fáradtan intett, hogy rajtam a sor. Kitöltötte az italomat, és én éreztem magam mögött a lányt. Jelenléte súlyként nehezedett rám, miközben kisimítottam a két bankjegyet az ujjaim alatti üvegen, és ügyeltem rá, hogy minden egyes kis gyűrődést eltüntessek. Fizettem, majd elsétáltam, és görcsösen a rücskös betonútra szegeztem a tekintetemet a visszaúton. Megkerültem a medence
mélyvizes végét, és odamentem, ahol a barátnőm, Clarke Reynolds várakozott. Whitney azt üzeni, hogy hazament – mondta Clarke, és kifújta az orrát, miközben óvatosan letettem a kólát a napozószékem melletti járdára. – Mondtam neki, hogy haza tudunk sétálni. Rendben – feleltem. A nővérem, Whitney, épp akkoriban szerezte meg a jogosítványát, ami azzal járt, hogy engem kellett furikáznia mindenfelé. A hazajutás feladata azonban már rám hárult, akár a strandról kellett hazamennem, ami rövid séta volt, akár az egy várossal odébb álló bevásárlóközpontból, ami nem. Whitney már akkoriban is magának való lány volt. Az őt körülvevő tér egésze az ő személyes tere volt, amibe az ember már puszta létezésével is betolakodott. Csak akkor engedélyeztem magamnak egy újabb pillantást a narancssárga bikinis lányra, miután leültem. Addigra eljött a büfétől és a medence velünk szemközti részén állt, egyik kezében a törülközőjével, a másikban az italával, és a padok és napozó– székek elrendezését szemlélte. – Tessék – mondta Clarke, és átadta a kezében tartott pakli kártyát. – Te osztasz. Clarke hatéves korunk óta volt a legjobb barátnőm. Rengeteg gyerek lakott a környékünkön. Valamilyen oknál fogva a legtöbbjük tinédzser volt, mint a nővéreim, vagy négyéves, sőt fiatalabb, a néhány évvel korábbi bébibumm eredményeként. Amikor Clarke családja ideköltözött Washington D.C.–ből, az anyukáink összetalálkoztak egy polgárőrséggyűlésen. Amint rájöttek, hogy egyidősek vagyunk, összeboronáltak minket, és mi azóta is együtt voltunk. Clarke Kínában született, és féléves volt, amikor Reynoldsék örökbe fogadták. Ugyanolyan magasak voltunk, de itt nagyjából ki is fújtak a köztünk lévő hasonlóságok. Én szőke voltam és kék szemű, tipikus Greene. Neki olyan sötét és csillogó haja volt, amilyet még soha nem láttam, sötétbarna szeme pedig szinte már feketébe hajlott. Míg én félénk voltam, és buzgón igyekeztem az emberek kedvében járni, Clarke sokkal komolyabb volt. A hanghordozása, a személyisége és a megjelenése mind kimértségről és átgondoltságról árulkodott. Én idejét sem tudom, mióta modellkedtem, követve a nővéreim által kitaposott utat; Clarke viszont igazi fiús lány volt: ő focizott a legjobban a háztömbünkben, arról már nem is beszélve, mekkora mestere volt a kártyajátékoknak, különösen a gin röminek, amiben egész nyáron át, sorozatban megvert.
Kérhetek egy kortyot az italodból? – kérdezte Clarke. Aztán tüsszentett egyet – Dögmeleg van itt. Bólintottam, és már nyúltam is a pohárért. Clarke–ot egész évben gyötörték a mindenféle allergiák, de a tünetek nyáron voltak igazán erejük teljében. Áprilistól októberig Clarke orra vagy be volt dugulva, vagy folyt, ő pedig állandóan trombitált, és ezen semmilyen mennyiségű injekció vagy tabletta sem tudott segíteni. Réges–rég hozzászoktam a náthás hangjához csakúgy, mint a papírzsepik állandó jelenlétéhez a zsebében vagy a kezében. A strandolók szervezett hierarchia szerint foglaltak helyet az úszómedence körül: az életmentők a büfé közelében álló piknikasztaloknál ejtőztek, míg az anyukák meg a kisebb gyerkőcök nem tágítottak a baba– (értsd: pisi–) medence sekély vége körüli részről. Clarke meg én inkább a gyerekcsúszdák mögötti, félig árnyékban álló területet kedveltük. A menőbb gimis fiúk pedig – mint például Chris Pennington, aki nálam három évvel idősebb volt, emellett pedig kiemelkedően a környék, sőt ahogy akkor gondoltam, talán az egész világ leghelyesebb fiúja – a mélyvíznél lógtak. A kitüntetett hely a büfé és az úszósáv között húzódó széksor volt, melyet általában a legnépszerűbb gimis lányok foglaltak el. Az idősebb nővérem, Kirsten, itt heverészett egy napozóágyon egy rikító rózsaszín bikiniben, és egy Glamour magazinnal legyezgette magát. Miután leosztottam a lapokat, meglepetten láttam, hogy a narancssárgába öltözött lány odasétál, ahol Kirsten pihen, és elfoglalja a mellette lévő széket. Molly Clayton, Kirsten legjobb barátnője, aki a másik oldalán ült, megböködte a nővéremet, majd a lány felé biccentett. Kirsten felnézett, aztán vállat vont, visszafeküdt, és karját az arca elé emelte. Annabel? – Clarke már felvette a lapjait és türelmetlenül várta, hogy elkezdhessen megverni. – Te húzol. Oh – mondtam, és visszafordultam felé. – Persze. Másnap délután a lány újra ott volt, ezúttal ezüstszínű fürdőruhában. Amikor megérkeztem, ő már berendezkedett ugyanabban a székben, amit előző nap még a nővérem foglalt el: kiterített törülköző, üveg ásványvíz, magazin az ölben. Clarke teniszórára ment, így egyedül voltam, amikor Kirsten és a barátnői megjelentek a strandon, úgy egy órával később. Szokás szerint hangosan trappoltak be, a cipőjükkel végigcsattogva a betonúton. Amikor odaértek a szokásos helyükhöz és meglátták a lányt, lelassítottak, majd egymásra néztek. Molly Clayton ingerültnek tűnt, de Kirsten egyszerűen csak négy székkel arrébb ment, és ott vert tanyát. A következő néhány napon néztem, ahogy az új lány makacsul fenntartotta azon igyekezetét, hogy beépüljön a nővérem társaságába. Ami
kezdetben pusztán székfoglalással indult, az a harmadik napra odáig fokozódott, hogy már a büféhez is követte őket. Másnap délután másodpercekkel utánuk ugrott a medencébe, és tőlük alig félméternyire taposta a vizet a fal mellett, míg ók lubickoltak, beszélgettek és egymást fröcskölték. A hét végére már szüntelenül a nyomukban járt, élő árnyékként követte őket. Igazán idegesítő lehetett. Láttam, hogy Molly vet rá néhány gonosz pillantást, és még Kirsten is megkérte, hogy legyen kedves, tartsa a távolságot, amikor egy kicsit túl közel merészkedett hozzájuk a mély vízben. A lányt azonban mindez látszólag nem izgatta. Sőt mi több, újult igyekezettel folytatta a dollgot, mintha nem számítana, mit mondanak neki, amennyiben szóba állnak vele, és kész. – Szóval – mondta Anyu az egyik vacsora alatt –, hallottam, hogy új család költözött Daughtryék házába a Sycamore utcában. – Daughtryék elköltöztek? – kérdezte Apu. Anyu bólintott. – Még júniusban. Toledóba. Nem emlékszel? Apu elgondolkozott egy pillanatra. – Ja igen – mondta végül bólogatva. – Toledo. – Azt is hallottam – folytatta Anyu, és átadta a tésztás tálat Whitney–nek, aki azonnal továbbadta nekem –, hogy van egy te korodbéli kislányuk, Annabel. Azt hiszem, láttam is a minap, amikor átmentem Margie–hoz. – Tényleg? – kérdeztem. Anyu bólintott. – Sötét haja van, és egy kicsit magasabb nálad, biztos láttad már a környéken. Gondolkoztam egy kicsit. – Nem is tudom... – Szóval ő az a csaj! – kiáltott fel hirtelen Kirsten. Nagy csörömpöléssel tette le a villáját. – Az a zaklató a strandról. Istenem, tudtam, hogy tuti sokkal fiatalabb nálunk. – Várjunk csak! – Apu hirtelen felkapta a fejét. – Egy zaklató mászkál a strandon? Nagyon remélem, hogy nem! – mondta Anyu aggodalmasan. Nem olyan zaklató – mondta Kirsten. – Csak egy csajszi, aki folyton körülöttünk lóg. Tisztára kiakaszt. Folyton mellénk ül le, meg követ minket mindenhová, és egy szót se szól, de folyton fülel, hogy miről beszélünk. Mondtam neki, hogy kopjon le, de tökre nem figyel rám. Jézusom! Nem tudom elhinni, hogy csak tizenkét éves! Ettől csak még rémesebb az egész. Micsoda dráma! – motyogta Whitney, és a villájára szúrt egy darabka salátalevelet.
Persze igaza volt. Kirsten volt a mi kis drámakirálynőnk. Az érzelmei mindig teljes hőfokon égtek, a nyelve pedig mindig teljes sebességgel forgott. Egy pillanatra se fogta be a száját, még akkor se, ha teljességgel tisztában volt vele, hogy senki nem figyel rá. Ezzel szemben Whitney hallgatag volt, aminek az volt a következménye, hogy az a kevés szó, amit kiejtett a száján, mindig nagyobb jelentőséggel bírt. Kirsten – mondta ekkor Anyu –, légy kedves! Anyu, én próbáltam! De ha látnád a csajt, megértenéd. Fura az egész. Anyu ivott egy korty bort. – Nehéz dolog ám új helyre költözni, tudod? Talán nem tudja, hogyan barátkozzon... Ez tök egyértelmű – felelte Kirsten. ... ami azt jelenti, hogy a te feladatod, hogy elébe menj a dolognak – fejezte be Anyu. Tizenkét éves! – mondta Kirsten, mintha ez egyet jelentene azzal, hogy beteg vagy lángokban állna. Akárcsak a húgod – hívta fel rá Apu a figyelmét. Kirsten felkapta a villáját és Apura mutatott. – Pontosan! – mondta. Whitney felhorkant mellettem. Anyu persze máris rám irányította a figyelmét. – Nos, Annabel – mondta –, talán meghozhatnád ezt a kis erőfeszítést, ha találkozol vele. Odaköszönhetnél neki, vagy valami. Nem árultam el, hogy már találkoztam az új lánnyal, főként azért, mert elszörnyedt volna, ha megtudja, milyen modortalanul viselkedett. Na nem mintha ez változtatott volna a velem szembeni elvárásain. Anyu híresen jó modorú volt, és tőlünk is megkövetelte ugyanezt, függetlenül a körülményektől. Szerinte az életünknek az erkölcsi belátásról illenék szólnia. – Oké. Talán megteszem. – Jó kislány – mondta Anyu. És én reméltem, hogy ezzel le is tudtuk az ügyet. Másnap délután azonban, amikor Clarke meg én odaértünk a strandra, Kirsten már ott volt. A napozóágya egyik oldalán Molly, a másikon pedig az új lány feküdt. Igyekeztem ezt észre sem venni, miközben helyet kerestünk magunknak, de végül odatévedt a tekintetem, és láttam, hogy Kirsten engem néz. Így tudtam mit kell tennem, amikor egy perccel később felállt, sokatmondó pillantást lövellt felém, majd elindult a büfé irányába, nyomában az új lánnyal. Egy perc, és itt vagyok – mondtam Clarke–nak, aki egy Stephen King– regényt olvasott és az orrát fújta. – Oké – felelte.
Felkeltem, megkerültem a medencét a mélyvizes végénél, és összefontam a karom, amikor elhaladtam Chris Pennington mellett. Egy napozóágyon feküdt, törülközővel a szemén, míg néhány haverja a medence szélén birkózott. Ahelyett, hogy lopva őt nézhettem volna – ami az úszás és a kártyavereségek elszenvedése mellett a fő elfoglaltságom volt a strandon azon a nyáron –, felkészülhettem rá, hogy újra leráznak majd, csak inert Anyu ragaszkodott hozzá, hogy a lányaiból igazi jó szamaritánusokat neveljen. Szuper. Beszámolhattam volna Kirstennek a korábbi kis összetűzésemről ezzel a lánnyal, de okosabb voltam ennél. Velem ellenlétben, ő nem riadt vissza egy kis konfrontációtól – épp ellenkezőleg, száguldott felé, csak hogy aztán teljesen maga mögött tudja. A családban a puskaporos hordó szerepét töltötte be, és meg sem tudom mondani, hányszor húzódtam félre és hunyászkodtam meg pironkodva, miközben ő az eladók, a többi autóvezető vagy az exbarátok tudtára hozta nemtetszésének különféle okait. Nagyon szerettem őt, de az az igazság, hogy néha megrémített. Whitney ellenben rendszerint csendesen füstölgött magában. Soha nem közölte az emberrel, ha valamiért dühös volt rá. Egyszerűen csak tudtuk. Az arckifejezéséből, a szeme acélos összeszűküléséből, a nehézkes, tagolt sóhajaiból, amelyek olyan becsmérlőek tudtak lenni, hogy bármilyen szó felüdülés lett volna hozzájuk képest. Amikor Kirstennel veszekedtek – ami, tekintettel arra, hogy csupán két év korkülönbség volt köztük, elég gyakran megesett –, az eleinte mindig egyoldalú vitának tűnt. Csak Kirstent lehetett hallani, ahogy véget nem érően sorolja a vádakat és sértéseket. Ha azonban jobban odafigyelt az ember, észrevette Whitney jéghideg, súlyos csendjeit és visszavágásait, melyek ritkaságuk ellenére mindig jóval kíméletlenebbül találtak telibe, mint Kirsten kavargó, örvénylő litániája. Egyikük nyitott volt, a másik zárt. Nem csoda, hogy az első kép, ami eszembe jutott, amikor a nővéreimre gondoltam, egy– egy ajtó volt. Kirsten esetében a házunk bejárati ajtaja, amelyiken át ki–be járt, többnyire egy mondat közepén, nyomában a barátnői seregletével. Whitney a szobájába vezető ajtó volt, amit előszeretettel tartott csukva, hogy mindenkor elválassza magát tőlünk, többiektől. Ami engem illet, én valahová a nővéreim meg az ő erős személyiségük közé estem, az őket elválasztó hatalmas szürke terület megtestesítőjeként. Nem voltam se merész és szókimondó, se csendes és kimért. Fogalmam sincs, hogyan tudna engem bárki is jellemezni, vagy, hogy mi juthat az emberek eszébe a nevem hallatán. Egyszerűen csak Annabel voltam.
Anyu, aki szintén ellenezte a konfliktusokat, gyűlölte, amikor a nővéreim hajba kaptak. – Miért nem tudtok egyszerűen kedvesek lenni egymáshoz? – rimánkodott Anyu. Meglehet, hogy Kirsten és Whitney csak a szemüket forgatták, de bennem nyomot hagyott az üzenet: a kedvesség az eszménykép, mert akkor az emberek nem hangoskodnak, illetve nem hallgatnak el annyira, hogy az már ijesztő. Ha az ember képes egyszerűen kedves lenni, akkor egyáltalán nem kell viták miatt aggódnia. De a kedvesség nem megy olyan könnyen, ahogy az ember gondolná, különösen, mert a világ többi része annyira aljas. Mire odaértem a büféhez, Kirsten már eltűnt (természetesen), de a lány még ott volt és várta, hogy a srác a pult mögött odaadja a csokiját. Na jó, gondoltam, ahogy odaléptem hozzá. Jöjjön a nagy semmi. – Szia! – mondtam. Ő csak rám nézett, de semmit sem lehetett kiolvasni az arcáról. – Izé, én Annabel vagyok. Most költöztetek ide ugye? Végtelenségnek tűnő idő telt el, de ő egy szót sem szólt. Eközben Kirsten kisétált a lány mögött lévő női vécéből és megállt, .miikor meglátta, hogy „beszélgetünk". – Én – folytattam, és még kellemetlenebbül éreztem magam , – én, hát, azt hiszem, ugyanabba az évfolyamba járunk. A lány felemelte a kezét, és még feljebb tolta a napszemüveget az orrán. – És? – kérdezte ugyanolyan éles, rosszindulatú hangon, mint amikor először szólt hozzám. Én csak arra gondoltam – mondtam –, hogy mivel, tudod, egyidősek vagyunk, esetleg lóghatnánk együtt. Vagy ilyesmi. Újabb csend. Majd a lány megszólalt, mintegy tisztázva a hallottakat. – Azt akarod, hogy együtt lógjak. Veled. Az ő szájából mindez olyan röhejesen hangzott, hogy azonnal elkezdtem meghátrálni. – Mármint, nem muszáj – mondtam. – Én csak... Nem – szakított félbe határozottan. Aztán hátradöntött fejjel felnevetett. – Totál ki van zárva! Az a helyzet, hogy ha csak én lettem volna ott, ezzel vége is lett volna az ügynek. Sarkon fordultam volna, vörösödő fejjel, és visszamentem volna Clarke–hoz, letudva a vesztett meccset. De nem csak én voltam ott. Na várjunk csak – mondta Kirsten jó hangosan. – Mit mondtál? A lány hátrafordult. Amikor meglátta a nővéremet, tágra nyílt a szeme. – Tessék? – kérdezte, és óhatatlanul is feltűnt, mennyire más a hangja most, hogy nem hozzám beszélt.
Azt kérdeztem – ismételte Kirsten, és most az ő hangja vált élessé –, hogy mit mondtál neki? Ajjaj, gondoltam. Semmit – felelte a lány. – Én csak... Ez itt a kishúgom – mondta Kirsten, és rám mutatott. – Te meg igazi kis szemétláda voltál vele. Mire idáig jutottak, már alaposan meghunyászkodtam, az arcom pedig tűzvörösre váltott. Kirsten azonban csípőre tette a kezét, ami azt jelentette, hogy még csak most kezdi. Nem voltam szemétláda – mondta a lány, és levette a napszemüvegét. – Én csak... Az voltál, és ezt te is tudod – mondta Kirsten, félbeszakítva a mondatát. – Úgyhogy szépen abba lehet hagyni a mellébeszélést. Meg azt is, hogy folyton a nyomomban kullogsz, oké? Teljesen kész vagyok tőled. Gyere, menjünk, Annabel! A földbe gyökerezett a lábam, amint megpillantottam a lány arcát. A napszemüvege nélkül, ezzel a megsebzett arckifejezéssel, hirtelen tényleg tizenkettőnek látszott. Csak bámult ránk, miközben Kirsten megragadott a csuklómnál fogva és elráncigált vissza oda, ahol ő meg a barátai ejtőztek. Hihetetlen! – ismételgette, én meg a medence túloldalára nézve láttam, ahogy Clarke értetlenül néz rám, miközben Kirsten lehúzott a napozóágyára. Molly pislogva felült, és felkapta a kezét, hogy a testén tartsa kikötözött bikinifelsőjét. Mi történt? – kérdezte, és ahogy Kirsten belekezdett a beszámolójába, visszanéztem a büfé felé, de a lánynak már csak hűlt helyét láttam. Aztán felfedeztem a mögöttem húzódó kerítés túloldalán. Mezítláb gyalogolt át a parkolón, és a fejét lógatta. Az összes holmiját otthagyta a mellettem lévő napozóágyon – a törülközőjét, a cipőjét, a táskáját a magazinjával meg a tárcájával, és egy rózsaszín hajkefét. Vártam, hátha eszébe jutnak a cuccai és visszafordul. Hát nem fordult. Egész délután ott voltak a dolgai: azután is, hogy visszamentem Clarke– hoz és elmeséltem neki mindent. Azután is, hogy több játszma römit lejátszottunk, és addig úsztunk, míg az ujjunkon a bőr kiázott és ráncos nem lett. Azután is, hogy Kirsten és Molly elmentek, és mások foglalták el a helyüket. Egészen addig, míg az úszómester végül belefújt a sípjába, kihirdetve, hogy eljött a záróra, és Clarke meg én összepakoltunk és távozóban végigsétáltunk a medence szélén, leégve és éhesen. Tudtam, hogy nem az én gondom ez a lány. Goromba volt velem kétszer is, így aztán nem érdemelte meg a sajnálatomat,és azt, hogy a segítségére
siessek. De ahogy elmentünk a napozóágya előtt, Clarke megtorpant. – Nem hagyhatjuk itt ezeket csak úgy – mondta és lehajolt, hogy felvegye a cipőt és betette a táskába. – Ráadásul útba is esik a házuk. Vitába szállhattam volna vele, de aztán megint eszembe jutott, ahogy a lány a parkolón át gyalogol mezítláb, egymagában. Így inkább lehúztam a törülközőt a támláról, és az enyém tetejére fektettem. – Jól van – mondtam. – Oké. Am amikor Daughtryék házához értünk, megkönnyebbülten láttam, hogy az ablakok sötéten tátonganak, és nem áll autó a felhajtón. Így egyszerűen csak ott hagyhattuk a lány dolgait, és ezzel le is tudhattuk az ügyet. Ám amikor Clarke lehajolt, hogy a bejárati ajtónak támassza a táskát, az kinyílt, és hirtelen ott állt a lány. Levágott végű rövidnadrág volt rajta meg egy piros póló, és a haja lófarokban lógott. Semmi napszemüveg. Semmi magas sarkú szandál. Amikor meglátott minket, elvörösödött. Hello – mondta Clarke, egy kis kínos csend után. Aztán tüsszentett, mielőtt még hozzátette: – Elhoztuk a cuccaidat. A lány egy pillanatig csak bámult rá, mintha nem értené, amit mond. Clarke bedugult orrának köszönhetően ez valószínűleg így is volt. Előrehajoltam, felkaptam a táskát és átnyújtottam neki. – Ezt elhagytad – mondtam. A táskára nézett, majd rám, és óvatos kifejezés ült ki az arcára. – Oh – mondta és elvette. – Köszi. Elhúzott mögöttünk néhány kölyök a bringáján, és közben hangosan kiabáltak egymásnak. Aztán újra csend lett. Édesem! – hallottam egy hangot a lány mögötti sötét folyosóról. – Jött valaki? Minden oké – szólt vissza a lány a válla fölött. Aztán lépett egyet előre, becsukta maga mögött az ajtót, és kijött a verandára. Gyorsan haladt el mellettünk, mégis kiszúrtam, hogy a szeme vörös és dagadt. Sírt. És hirtelen, mint oly sokszor, meghallottam a fejemben Anyu hangját: Nehéz dolog ám új helyre költözni. Talán nem tudja, hogyan barátkozzon. Figyelj! – mondtam. – Ami a nővéremmel történt... Semmi baj – szakított félbe. – Jól vagyok. – De közben a hangja elcsuklott egy leheletnyit, majd hátat fordított nekünk, és a szájához emelte a kezét. Csak álltam ott, és fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Clarke–ra néztem és láttam, hogy ő már a rövidnadrágja zsebében kotorászik, hogy előbányássza onnan az örökké jelen lévő tízes csomag papírzsepijét.
Előhúzott egyet, majd a lány felé nyúlt, és felajánlotta neki. Egy pillanattal később a lány elvette a zsebkendőt és az arcához szorította. Clarke vagyok – mondta Clarke. – Ez meg itt Annabel. Az elkövetkező években mindig ehhez a pillanathoz tértem vissza. Én és Clarke, a hatodik osztály utáni nyáron ott állunk a lány mögött, aki hátat fordít nekünk. Annyi minden alakulhatott volna másképp az életemben, mindannyiunk életében, ha akkor valami más történt volna. Akkor és ott azonban, ez is csak olyan volt, mint bármelyik pillanat: tovasuhanó és jelentéktelen. A lány visszafordult felénk, már nem sírt – valójában meglepően jól összeszedte magát – és ránk nézett. Sziasztok! – mondta. – Sophie vagyok.
Második fejezet – Sophie! Végre elérkezett az ebédidő, ami azt jelentette, hogy legalább a felén túljutottam már az első, iskolában töltött napnak. Körülöttem a folyosó zsúfolt volt és zsibongó, de még az öltözőszekrények ajtóinak becsapódásán és a hangosbemondó különféle bejelentéseinek búgásán át is kristálytisztán hallottam Emily Shuster hangját. Végignéztem a folyosón a főlépcső felé, és naná, hogy épp felém tartott. Vörös haja fel–le ringott a tömegben. Amikor végre előbukkant úgy fél méterre tőlem, összetalálkozott a tekinteniük, de csak futólag. Aztán gyorsan továbbment, végig a folyosón, oda, ahol Sophie várt rá. Emily az én barátnőm volt először, ezért azt gondoltam, hogy talán, de csak talán, még most is az. De láthatóan nem. A vonalakat meghúzták, és most már biztosan tudtam, hogy kívül rekedtem rajtuk. Természetesen voltak más barátaim. Emberek, akiket az óráimról ismertem, meg a Lakeview Modellügynökségről, ahová már évek óta jártam. Azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a nyár alatt magamra kirótt önkéntes elszigeteltség hatékonyabbra sikeredett, mint korábban hittem. A történtek után azonnal teljesen elvágtam magam mindenkitől. Úgy okoskodtam, hogy ez sokkal biztonságosabb, mint megkockáztatni, hogy az emberek elítéljenek. Nem fogadtam a telefonhívásokat és kitértem az ismerősök elől, amikor összefutottam velük a bevásárlóközpontban vagy a moziban. Nem akartam beszélni a történtekről, és a legbiztonságosabbnak az tűnt, ha egyáltalán nem beszélek. Azonban mindez azt eredményezte, hogy egész délelőtt, amikor megálltam odaköszönni ismerős lányoknak vagy odamentem a csoportokban beszélgetőkhöz, azonnal a hűvösségüket éreztem. Távolságtartásuk kitartott egészen addig, amíg valamilyen ürüggyel odébb nem álltam. Májusban az volt az egyetlen vágyam, hogy magamban lehessek. Hát most teljesült a kívánságom. Na persze szemernyit sem segített, hogy eddig Sophie–val barátkoztam. Azzal, hogy együtt lógtam vele, én is részese lettem minden sértésnek, durvaságnak és más bűnnek, amit elkövetett – márpedig ezekből akadt bőven –, így a legtöbb diák nem sietett azzal, hogy a keblére öleljen. Azoknak a lányoknak a szemében, akiket Sophie inzultált és kiközösített, miközben én csak álltam ott és nem tettem ellene semmit, teljesen megérdemeltnek tűnt, hogy most én is megkapjam. Ha Sophie–t nem tudták kiközösíteni, hát beérték velem is. A nagy előcsarnok felé indultam, és megálltam az iskolaudvarra néző üvegajtók hosszú sora előtt. A különféle klikkek – a sportőrültek, a
művészetimádó lányok, a politika megszállottjai, a nihilisták – a füves területen és az utakon szóródtak szét. Mindenkinek megvolt a helye, és egykor én is tudtam, hol van az enyém: a hosszú fapadon a nagy sétány mellett, ahol most Sophie és Emily ültek. Most viszont már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kimenjek–e. – Újra eljött az évnek az az időszaka – szólalt meg valaki mögöttem fejhangon. Kirobbanó nevetés követte, és amikor megfordultam, egy csapat focijátékost láttam, akik az elülső irodánál tébláboltak. Egy magas, rasztahajú fiú azt utánozta, ahogy kinyújtottam a kezem a srácnak a reklámban, míg a többiek vihogtak. Tudtam, hogy csak hülyéskednek, és máskor talán nem is zavart volna. De most éreztem, hogy elvörösödik a fejem, ahogy kilöktem az ajtót magam előtt és kiléptem. A jobb oldalamon egy hosszú fal húzódott, így elindultam afelé, helyet, bármilyen helyet keresve, ahová leülhetnék. Csak két ember ült a fal tetején, és a köztük húzódó távolság épp elég nagy volt, hogy egyértelmű legyen, nincsenek együtt. Az egyikük Clarke Reynolds volt, a másik pedig Owen Armstrong. Nem volt túl sok választásom ülőhely vagy társaság tekintetében, így leültem közéjük. Éreztem a téglák melegét a csupasz lábamon, miközben elfoglaltam magam az Anyu által készített elemózsia kicsomagolásával: pulykahús egy szelet kenyéren, ásványvíz meg egy kopasz őszibarack. Lecsavartam az ásványvizes üveg kupakját, jó nagyot kortyoltam, és végül engedélyeztem magamnak, hogy odanézzek. Amint a padra pillantottam, láttam, hogy Sophie engem néz. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, szűk mosolyra húzta a száját, megrázta a fejét, majd félrenézett. Szánalmas, hallottam a hangját magamban, de aztán félrelöktem ezt a gondolatot. Éppenséggel én sem akartam mellette ülni. Igaz, ami igaz, azt se hittem volna soha, hogy a jelenlegi társaságban találom magam. Egyik oldalamon Clarke–kal, a másikon a Suli Legdühösebb Srácával. Clarke–ot legalább ismertem. Régebben, legalábbis. Viszont Owen Armstronggal kapcsolatos összes információimat a távolból gyűjtöttem be. Mint például azt, hogy magas és jó kötésű, széles vállakkal és izmos bicepsszel. Továbbá hogy mindig vastag gumitalpú bakancsban jár, amitől még termetesebbnek tűnt, a léptei pedig még nehézkesebbé váltak. Sötét haja rövidre volt vágva és a feje tetején kicsit felállt. Soha nem láttam az iPodja és a fülhallgatója nélkül: nála voltak itt kint, odabent, órán és óra után is. És bár tudtam, hogy egész biztosan kell, hogy legyenek barátai, soha nem láttam beszélni senkivel.
Aztán jött az a verekedés. Előző januárban történt a parkolóban, első csengetés előtt. Épp kiszálltam az autómból, amikor megláttam Owent, aki hátizsákjával a vállán, és mint mindig, fülhallgatóval a fülében, a főépület felé tartott. Útközben elhaladt Ronnie Waterman mellett, aki az autójának dőlve beszélgetett néhány haverjával. Minden iskolának megvan a maga Ronnie–ja – a legnagyobb seggfej, aki arról híres, hogy elgáncsolja az embereket a folyosón. Az a fajta srác, aki utánad kiáltja, hogy „Jó a segged!", amikor elmész mellette. A bátyja, Luke, tökéletes ellentéte volt. A focicsapat és a diáktestület is elnökének választotta, kedves és közkedvelt volt, ebből kifolyólag pedig az emberek megpróbálták valahogy elviselni az idegesítő öcsikéjét. De Luke előző évben végzett, és Ronnie immár magára maradt. Owen csak lépkedett a gondolataiba merülve, Ronnie meg odakiáltott neki valamit. Amikor Owen nem felelt, Ronnie ellökte magát az autójától, és Owen útjába állt. Még ahol én álltam, onnan is látszott, milyen elfuserált az ötlet. Ronnie nem volt kis termetű, de Owen Armstronghoz képest, aki legalább egy fejjel magasabb volt nála, ráadásul szélesebb is, egész pöttömnek nézett ki. Ronnie–nak azonban mindez láthatóan nem tűnt fel. Odaszólt még valamit Owennek, Owen meg csak ránézett egy pillanatra, majd ellépett mellette. Ahogy folytatta volna az útját, Ronnie állon vágta. Owen megingott, de éppen hogy csak. Ledobta a táskáját, hátrahúzta a másik karját, aztán szép ívben visszatolta, és az ökle egyenesen Ronnie arcának a közepén landolt. Hallottam. Azt, ahogyan az ököl nekicsapódik a húsnak. Még onnan is, ahol álltam. Ronnie pár pillanat múlva már elterült a földön – először a törzse, összerogyó térdekkel, majd a vállai, amit a feje követett, utóbbi kissé visszapattant, miután becsapódott a talajba. Owen a maga részéről leejtette a kezét, halálos nyugalommal átlépett fölötte, majd felkapta a táskáját és továbbment. Az összegyűlt tömeg gyorsan utat nyitott neki, hogy átengedjék. Ronnie körül már gyülekeztek a barátai, valaki hívta a parkolóőrt, de én csak arra emlékeztem, ahogyan Owen elsétált – ugyanabban a tempóban, ugyanolyan léptekkel, mint korábban, mintha semmi sem történt volna. Akkoriban Owen még viszonylag új fiúnak számított, még csak egy hónapja járt az iskolánkba. Ezen kis incidens eredményeként aztán újabb egy hónap felfüggesztést kapott. Amikor visszajött, mindenki róla beszélt. Azt hallottam, hogy megjárta már a fiatalkorúak börtönét, az előző sulijából kirúgták, és bandatag volt. Annyi szóbeszéd keringett róla, hogy néhány hónappal később, amikor azt rebesgették, hogy a hétvégén letartóztatták egy
szórakozóhelyen kitört verekedés után, egyszerűen azt gondoltam, nem igaz. De aztán eltűnt, és vissza se jött a suliba. Egészen mostanáig. Közelről azonban Owen igazán nem látszott szörnyetegnek. Csak ült ott, napszemüvegben és egy piros pólóban, a térdein dobolt az ujjaival és zenét hallgatott. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy legjobb lesz, ha nem bámulom meg. Miután kicsomagoltam a szendvicsemet és beleharaptam, nagy levegőt vettem, és a figyelmemet a jobb oldalamra, Clarke felé fordítottam. Ő a fal távolabbi végén üldögélt, az ölében egy nyitott jegyzetfüzettel, egyik kezében az almáját tartotta, míg a másikkal firkálgatott. A haját egyszerűen összefogta hátul, egy sima fehér póló volt rajta, katonai nadrág és strandpapucs, no meg a szemüveg, amit előző évben kezdett hordani, kicsi, teknőckeretes, magasan orrán. Kisvártatva felnézett rám. Egészen biztosan hallotta, mi történt tavaly májusban. Mindenki hallotta. Ahogy teltek a másodpercek, és ő nem fordult el, már kezdtem azt hinni, hogy talán végre megbocsátott nekem. Talán a másik barátság nemrégiben történt megszakadásával helyrehozhat egy régi törést. Igazán illő lenne most, hogy Sophie immár mindkettőnket került. Újra volt bennünk valami közös. MÉG mindig engem nézett. Letettem a szendvicsemet, és nagy levegőt vettem. Annyit kellett tennem csupán, hogy mondjak neki valamit, valami nagyszerűt, valamit, ami talán... De ekkor hirtelen elfordult. Begyömöszölte a füzetét a táskájába, behúzta rajta a cipzárt. A testbeszéde merev volt, a könyöke éles szögben meredezett felém. Aztán leugrott a falról, a vállára vetette a táskáját, és eliramodott. Lenéztem a félig megevett szendvicsemre és éreztem, ahogy a gombóc dagad a torkomban. Igazán hülye dolog volt, hiszen Clarke már vagy ezer éve utált. Ez legalább nem volt újdonság. Az, ebédszünet hátralevő részén csak ültem ott, és szándékosan nem néztem senkire. Amikor az órámra pillantottam, és láttam, hogy már csak öt percem van, azt hittem, a nehezén már túl vagyok. Tévedtem. Épp az ásványvizes üvegemet próbáltam bepréselni a táskámba, amikor hallottam, hogy egy autó áll meg a fal végén lévő fordulónál. Odanéztem és láttam, hogy egy piros dzsip félreáll a járda mellé. Kinyílt az utasoldal ajtaja, és egy sötét hajú fiú kászálódott ki rajta. Egy cigarettát dugott a füle mögé, majd lehajolt és mondott még valamit a kormány mögött ülőnek. Amikor becsapta a kocsiajtót és elindult, megláttam a sofőrt. Will Cash volt az.
Éreztem, hogy a gyomrom szó szerint zuhanni kezd, akár egy kő valami nagy magasságból. Minden összeszűkült, a körülöttem lévő hangok elhaltak, a tenyerem izzadni kezdett, és a szívem hangosan zakatolt a fülemben. Ta– tam, ta–tam, ta–tam. Nem tudtam levenni róla a szemem. Csak ült ott, egyik kezével a kormányon, és várta, hogy az előtte álló autó – egy kombi, amiből egy lány egy csellót vagy valami más nagyméretű hangszert vett ki éppen – megmozduljon. Egy pillanattal később ingerülten megrázta a fejét. Pszt, Annabel. Csak én vagyok az. Az elmúlt néhány hónapban a piros dzsipek milliói húzhattak el a szemem előtt, és én akaratlanul is mindegyikben az ő arcát kerestem. Ezt az arcot. De csak itt és most ült tényleg ő az autóban. És bár azt mondogattam magamnak, hogy így, világos nappal, erős és bátor tudok lenni, mégis épp olyan tehetetlennek éreztem magam, mint aznap este. Mintha még a szabadban, fényes nappal sem lennék biztonságban. A lány végre kivette a hangszertokot a kombiból, majd odaintett a sofőrnek és becsapta a kocsiajtót. Ahogy az autó előrearaszolt, Will az iskolaudvarra pillantott. Néztem, ahogy a tekintete végigsiklik az embereken, és szinte senkin nem akad meg. És aztán rám nézett. Csak bámultam rá, és a szívem a torkomban kalapált. Csak egy pillanat volt az egész, és nem láttam rajta a felismerést. Nem ült semmi az arcán, csak egy üres tekintet, mintha idegen lennék, egy akárki. Aztán elindult, az autóból csak egy piros folt maradt, és már vége is volt. Hirtelen megint tudatosult bennem a körülöttem lévő zaj és felbolydulás: az emberek tolongva siettek a következő órájukra, odakiáltottak egymásnak, és egy közeli szemetesbe dobálták a szemetet. Én azonban még mindig a dzsipen tartottam a tekintetemet. Néztem, ahogy felér a főútra vezető dombra, és lassanként vánszorogva távolodik tőlem. És ekkor, a nagy zsibongás és a hangok, a mozgolódás közepette, elfordítottam a fejem, az egyik kezemet a szám elé kaptam, aztán a mögöttem lévő fűre hánytam. Amikor pár pillanattal később visszafordultam, az iskolaudvar már szinte teljesen kiürült. A sportőrültek már eltűntek a másik falról, a fák alatti füves rész üres volt, és Emily meg Sophie sem ültek már a padon. Csak miután letöröltem a számat és oldalra néztem, akkor fedeztem fel, hogy Owen Armstrong még mindig ott ül, és engem néz. Sötét és mély tekintete volt, és annyira meghökkentem, hogy gyorsan félrekaptam a tekintetem. Amikor egy perc múlva visszanéztem, már nem volt ott. Sophie utált. Clarke utált. Mindenki utált. Vagy talán mégsem mindenki.
– A Mooskhka emberei imádták a képeidet! – mondta Anyu, a hangja abszolút ellentéte volt annak, ahogyan éreztem, ahogy ültem a hosszú kocsisorban, és igyekeztem ki a parkolóból a hetedik óra végeztével. – Lindy azt mondta imádtak, és csakúgy áradoztak neki rólad. – Tényleg? – kérdeztem, és áttettem a telefont a másik fülem – remek. Próbáltam lelkesnek hangzani, de igazság szerint teljesen elfeledkeztem arról, hogy pár nappal korábban Anyu mondta, hogy az ügynököm átküldte a képeimet egy helyi fürdőruhacégnek, a Mooshka szörfruházatnak. Éppen az új reklámkampányukhoz. kerestek modelleket. Legyen elég annyi, hogy a modellkarrierem nem állt épp a figyelmem központjában mostanában. – Viszont – folytatta – Lindy azt mondja, hogy személyesen is szeretnének látni. – Oké – mondtam, miközben a kocsisor újabb két centit araszoltam előre. – Oké. Mikor? – Hát – felelte Anyu –, tulajdonképpen... ma. – Ma? – kérdeztem, miközben Amanda Cheeker, aki úgy tűnt, egy vadiúj BMW–t vezetett, totál bevágott elém, és még csak hátra sem nézett, miközben bepofátlankodott. – Igen. Állítólag itt van a városban az egyik vezetőjük, de ma már menne is tovább. – Anyu... – Centinként araszoltam előre, és a nyakamat nyújtogatva iparkodtam felfedezni, mi okozza a forgalmi akadályt. – Nem megy. Nagyon szar napom volt, és... – Tudom, édesem – mondta, mintha tényleg tudná, pedig a leghalványabb fogalma sem volt. Három leánygyermek felnevelésének köszönhetően Anyu kellőképp ki volt művelve a lányos ügyekből, ami megkönnyítette a dolgom, amikor el kellett magyaráznom Sophie hirtelen és teljes eltűnését az életemből. A szokványos „mostanában egyszerűen tök furán viselkedik" meg a „gőzöm nincs, mi történt" kifogásokat vetettem be. Amennyire Anyu tudta, Sophie meg én egyszerűen elsodródtunk egymás mellől; el se tudtam képzelni, mit gondolt volna, ha elmondom, mi történt valójában. Ami azt illeti, el tudtam képzelni, és éppen ezért nem árultam el neki, és nem szándékoztam valaha is beszélni róla. – De Lindy azt mondja, hogy igazán felkeltetted az érdeklődésüket. Az oldalsó tükrömbe néztem, szemrevételeztem a kipirult arcom, a lapos hajam és a szemem körül a szemfesték nyomait, annak eredményeként, hogy a hatodik óra után végül eltörött nálam a mécses a mosdóban. Éppen olyan rosszul festettem, ahogyan éreztem magam. – Nem érted – mondtam,
és épp hogy csak egy autóhossznyival jutottam előrébb. – Nem aludtam jól tegnap éjjel, nagyon fáradtnak látszom, és tiszta izzadt vagyok... Oh, Annabel – mondta Anyu, és éreztem, hogy egyre inkább elszorul a torkom, mert azonnali reakciót váltott ki belőlem a puha, megértő hangja, ami annyira jólesett ez után a hosszú, rettenetes nap után. – Tudom, kicsikém. De csupán ez az egy dolog van, és már meg is vagy. Anyu... – A nap a szemembe sütött, és a kipufogógázon kívül nem éreztem mást. – Én csak... Ide hallgass – mondta. – Ehhez mit szólsz? Hazajössz, gyorsan lezuhanyzol, készítek neked egy szendvicset, és megcsinálom a sminkedet. Aztán elviszlek, letudjuk a dolgot, és el is felejtheted az egészet. Rendben? Anyu már csak ilyen volt. Nála mindig volt egy Ehhez Mit Szólsz. Egy alku, amit szépen legyártott és eladott az embernek, és ami bár nem különbözött túlzottan az eredeti javaslattól, legalább jobban hangzott. Az imént még nyugodtan mondhattam volna nemet. Ha most teszem, azzal ésszerűtlennek tűnnék. Jól van – mondtam, és a kocsisor lassan rendes tempóban kezdett haladni. Valamivel előrébb láttam egy biztonsági őrt, aki egy összezúzott lökhárítójú kék Toyota kikerülésére buzdította az embereket. – Hánykor van a találkozó? Négykor. Az órámra pillantottam. – Anyu, már fél négy van, és még a parkolóból sem értem ki. Hol van az irodájuk? Lássuk csak... – mondta. Papírzizegést hallottam. – A Mayor's Village– nél. Az még jó húszpercnyire volt. Szerencsém, ha időben odaérek, még ha azonnal el is indulok, de még így is erősen rászorulok a jelzőlámpák könyörületére. – Szuper – mondtam – Az, kizárt. Tudtam, hogy csak akadékoskodom, sőt mi több, kellemetlenkedem. Mint ahogy azt is tudtam, hogy el fogok menni a találkozóra, és jó képet vágok majd a dologhoz, mert ha Anyuról volt szó, az akadékoskodásnál és kellemetlenkedésnél soha nem mentem messzebb. Végső soron én voltam a kedves gyerek. – Hát – mondta erre vékonyka hangján – felhívhatom épp Lindyt, ha szeretnéd, hogy egyszerűen nem érsz oda. Boldogan megteszem. – Nem – mondtam, végre elértem a parkoló kijáratához, és lehajtottam a napellenzőt. – Minden oké. Elmegyek.
Amióta csak az eszemet tudom, modellkedem. Tulajdonképpen már az előtt is. Az első fotózásom kilenc hónapos koromban történt, amikor babaruhákat viseltem egy SmartMart Sunday prospektushoz. Akkor kaptam ezt a munkát, amikor Anyunak magával kellett vinnie Whitney nővérem egyik modell megbeszélésére, mert a babysittere megbetegedett. A felvételis nő megkérdezte, hogy elérhető vagyok–e, Anyu igent mondott, és ezzel le is tudták a dolgot. Ez az egész modellkedés azonban Kirstennel kezdődött. Nyolcéves volt, amikor egy tehetségkutató ügynök odalépett Anyuhoz és Apuhoz a parkolóban Kirsten balettórája után. Átnyújtotta nekik a névjegykártyáját és azt mondta, hívják fel. Apu nevetett, mert azt gondolta, csak vicc az egész, de Anyunak kellőképp feltámadt az érdeklődése ahhoz, hogy bevigye Ki istent egy találkozóra. Az ügynök azonnal elküldte a nővéremet egy válogatásra egy helyi autókereskedő reklámjához, amit nem kapott meg. Ezután következett a válogatás a Lakeview Bevásárlóközpont húsvéti vígasságait hirdető szórólap reklámjához, amit megkapott. Az én modellkarrierem babaruhákkal kezdődött, Kirsten viszont nyuszikat tudott felmutatni, de legalábbis egy nagyon nagyot, aki előrehajolva tett egy fényes tojást a testvérem kosarába, miközben ő a kamerába mosolygott egy fehér, habos ruhában. Amint Kirsten elkezdett rendszeresen megbízásokat kapni, Whitney is meg akarta próbálni a dolgot, és hamarosan mindketten bekerültek a körforgásba, sőt gyakran ugyanarra a munkára jelentkeztek, ami csak tovább növelte köztük a már így is meglévő súrlódást. A kinézetük azonban legalább olyan könnyen megkülönböztethető és eltérő volt, mint a vérmérsékletük. Whitney volt a szépség, tökéletes csontozattal és felejthetetlen tekintettel, míg Kirsten valamiképp képes volt egyetlen pillantásával visszaadni pezsgő személyiségét. Whitney jobban mutatott nyomtatásban, Kirsten viszont uralta a képernyőt. És így tovább. Éppen ezért, mire én is belevágtam a modellkedésbe, a családomat már jól ismerték a helyi körökben. Az itteni munkák jórészt üzletek és diszkontáruházak nyomtatott hirdetéseiből és helyi modellekkel forgatott reklámokból álltak. Míg Apu úgy döntött, távol tartja magát a munkánktól – mint ahogyan minden más kicsit is lányos dologtól, kezdve a tamponoktól egészen az összetört szívekig Anyu élt–halt érte. Imádott bennünket a fotózásokra fuvarozni, üzleti megbeszéléseket folytatni telefonon Lindyvel és összegyűjteni a képeinket, hogy frissítse a portfóliónkat. De amikor erről kérdezték, elsőként mindig azt hangsúlyozta, hogy mindez a mi választásunk volt, nem az övé. „Akkor is boldog lettem volna, ha sárból
sütnek sütit a kertben – hallottam mondogatni az embereknek vagy milliószor –, de ők ezt akarták csinálni." Igazság szerint azonban Anyu is imádta a modellkedést, még ha nem is akarta beismerni. Én meg úgy éreztem, ennél is többről volt szó. Szerintem ez valamiképp megmentette őt. Természetesen nem rögvest. Számára kezdetben a mi modellkedésünk csak egy szórakoztató hobbi volt, valami, amivel elfoglalhatta magát, amikor épp nem kellett Apu irodájában dolgoznia, amit mi viccesen csak a világ legtermékenyebb helyének neveztünk. A titkárnők ugyanis rendre terhesek lettek, így Anyura hárult, hogy felvegye a telefont, míg Apu talált a helyükre valakit. De aztán, abban az évben, amikor kilencéves lettem, meghalt a nagymamám, és valami megváltozott. A nagymamámról nagyon távoli, hangtalan emlékeim vannak, melyek inkább a családi fényképekhez kapcsolódnak, mint bármely valós eseményhez. Anyu egyke volt, és nagyon közel állt az anyukájához, noha az ország két ellentétes végén éltek, és évente csak néhány alkalommal látták egymást, azonban minden délelőtt beszéltek telefonon, általában olyankor, amikor Anyu a tízórai kávéját kortyolgatta. Órát lehetett volna igazítani hozzájuk. Ha az ember délelőtt fél tizenegy körül lement a konyhába, ott találta Anyut az ablakkal szemközti széken, amint a tejszínt kevergeti a kávéjában, és a telefont közben a füle és válla között tartja. Nekem ezek mindig a világ legunalmasabb beszélgetéseinek tűntek, csupa olyan emberről, akiket nem ismertem, vagy arról, hogy épp mit főzött Anyu előző este. Sőt, néha még az én kis életemről is beszéltek, ami szintén szörnyen egyhangúnak hallatszott ebben az előadásban. Anyunak azonban mindez más volt. Létfontosságú. Hogy valójában mennyire, arra csak akkor jöttünk rá, miután a nagyink eltávozott. Na nem mintha Anyu valaha is az erő pillére lett volna. Csendes asszony volt, halk szavú, jóságos arcú – az a fajta ember, akihez mindenki fordulna, ha nyilvános helyen valami rossz történne vele. Azonnali vigaszt nyújtana. Én mindig éppen ezt vártam Anyutól, pontosan azt, amilyen volt, ezért volt olyan különös a nagymamám temetése utáni hetekben beálló változás. Egyszerűen... csendesebb lett. Még inkább. Hirtelen lett az arcában valami zavaros és fáradt, és ez olyan nyilvánvaló volt, hogy meg én is, a kilencéves fejemmel, észrevettem. Apu először egyszerűen megnyugtatott bennünket, hogy ez a gyász normális folyamata, hogy Anyu csak fáradt, de majd rendbe jön. De csak telt múlt az idő, és ő nem lett jobban. Egyre később kezdett viszont felkelni, majd még később, míg néha már egyáltalán
fel sem kelt. Amikor mégis kikecmergett az ágyból, néha, amikor délelőtt beléptem a konyhába, ugyanabban a székben találtam, kezében egy üres csészével, amint kibámul az ablakon. – Anyu – mondtam neki ilyenkor, de ő nem válaszolt, így elismételtem. Néha három próbálkozásomba telt, mire lassan felem fordította a fejét, de amikor eljutott idáig, hirtelen annyira megijedtem, hogy inkább mégsem akartam látni az arcát. Mintha abban a néhány pillanatban megváltoztatta volna, és még mélyebbre süllyedt volna valamibe, amit nem ismertem fel. A nővéreim jobban emlékeztek erre az időszakra, mint én, mivel idősebbek voltak, így több dologról volt tudomásuk. És persze mindkettőjüknek megvolt a maga jellegzetes módszere arra, hogy megbirkózzon ezzel. Kirstenre hárult, hogy elvégezze az olyan ház körüli teendőket, mint a takarítás vagy az ebéd elkészítése, amikor Anyu éppen nem hajlott ezekre. Mindezt a szokásos virtusával csinálta, mintha a világon semmi baj nem lenne. Whitney–t viszont gyakran találtam Anyu félig csukott hálószobaajtaja előtt hallgatózni vagy bekukucskálni, de mindig odébbállt, amikor megláttam, és nem nézett a szemembe. Leg– fiatalabbként nem tudtam biztosan, hogyan is kéne reagálnom. Mindössze azon igyekeztem, hogy ne csináljak semmi bajt, és ne tegyek fel túl sok kérdést. Rövidesen Anyu állapota kezdett diktálni az életünkben. Ez volt a barométer, amihez minden mást mértünk. Az én fejemben minden attól az első futó pillantástól függött, amit reggelente vetettem rá. Ha rendes időben felkelt és felöltözött, aztán reggelit csinált, akkor minden rendben ment. De ha nem, és helyette Aput találtam a konyhában, amint hideg búzapehelyből és kétszersültből igyekszik a legjobbat kihozni, vagy ami még rosszabb, ha egyiküket sem láttam, akkor tudtam, hogy aznap nem mennek majd jól a dolgok. Meglehet, hogy kezdetleges szisztéma volt, de többé–kevésbé működött, és éppenséggel nem volt semmi több, amiből kiindulhattam volna. – Az anyátok nem érzi jól magát. – Apu mindössze ennyit mondott, amikor Anyu felől érdeklődtünk, miközben körülültük az étkezőasztalt, és az ő helye szembeszökően üresen maradt. Vagy amikor egész nap ki se dugta az orrát a hálószobájából, és csupán a paplan alatti kidudorodást láttuk belőle, azt is csak alig a behúzott sötétítő mögül beszivárgó fénycsíkban. – Csupán a tőlünk telhető legjobban igyekeznünk kell megkönnyíteni a dolgát. Rendben? Emlékszem, hogy bólogatok, és látom, hogy a nővéreim ugyanezt csinálják. Ám az már egy egészen más kérdés volt, hogy hogyan is tegyük. Fogalmam se volt, hogyan könnyítsem meg a dolgokat, vagy hogy
egyáltalán tettem–e valamit, amivel megnehezítettem volna a helyzetet. Annak rendkívüli fontosságát azonban megértettem, hogy meg kell óvnunk Anyut mindentől, ami esetleg felzaklathatná, még ha abban sem voltam egészen biztos, hogy mik ezek. Így beletanultam egy újabb szisztémába: ha kételkedsz, tartsd kívül – hallótávolságom kívül, a házon kívül –, még ha ez valójában azt jelenti is, hogy magamban kell tartanom valamit. Anyu depressziója, esetleg depressziós epizódja, vagy bármi volt, – soha nem árultak el nekem semmilyen kézzelfogható megnevezést, amitől az egészet még nehezebb volt meghatározni, – úgy három hónapja tartott már, amikor Apu rávette, hogy keressen fel egy pszichológust. Anyu először vonakodva járt a kezelésre, és néhány foglalkozás után feladta, de aztán újrakezdte, ezúttal kitartott mellette, és egy teljes évig csinálta is. Nem állt be hirtelen változás – nem jött el a nap, amikor délelőtt fél tizenegykor a konyhába léptem, és ő ott állt vidáman és élénken, mintha azt várta volna, mikor jelenek már meg. Inkább lassú folyamat volt, apró előrelépésekkel, mintha napi fél millimétert tett volna meg, és a haladást csak egy bizonyos távolságból lehetne látni. Először felhagyott az egész nap átalvásával, majd elkezdett délelőtt felkelni, és végül bizonyos gyakorisággal már reggelit is készített. A hallgatagsága, ami annyira észrevehető volt az étkezőasztalnál és mindenhol máshol, lassacskán egyre rövidebb ideig tartott, meg– megszakította egy rövid beszélgetéssel itt, egy megjegyzéssel ott. Végül azonban a modellkedés volt az, ami meggyőzött arról, hogy túl vagyunk a nehezén. Anyu volt az, aki elvitt minket a fotózásokra és megtárgyalta Lindyvel az időbeosztásokat és a változtatásokat, ezért mindhárman sokkal kevesebbet dolgoztunk, míg beteg volt. Apu elvitte Whitney–t néhány munkára, és én is voltam egy fotózáson, ami már jó előre meg volt beszélve, de a dolgok határozottan lelassultak. Eléggé ahhoz, hogy amikor egyik nap Lindy telefonált egy találkozóval kapcsolatban, még ő is azt feltételezte, hogy passzolni fogunk. Valószínűleg még így a legjobb – mondta Apu és visszanézett ránk az asztal körül, mielőtt messzebb ment volna a telefonnal a konyhában. – Egyszerűen csak nem hiszem, hogy megfelelő lenne az idő. Kirsten, aki egy darab kenyéren nyámmogott, megkérdezte: – Megfelelő mire? Egy munkára – mondta neki Whitney kifejezéstelen hangon. – Mi másért keresné Lindy vacsoraidőben? Apu a telefon melletti fiókban kotorászott, és végre előhalászott egy ceruzát. – Hát, rendben – mondta és felkapott egy füzetet a közeléből. – Leírom a részleteket, de nem valószínű, hogy... rendben. Mi is volt a cím?
Mindkét nővérem Aput nézte, miközben írt, és valószínűleg azon tanakodtak, mi lehet a munka, és melyiküket kérhették fel rá. Én viszont Anyut néztem, aki szintén Apun tartotta a tekintetét, még akkor is, amikor felkapta a szalvétáját az öléből és megtörölte a szája szélét. Amikor Apu visszatért, leült a székébe és felemelte a villáját. Arra számítottam, hogy a nővéreim kérdeznek majd rá a részletekre, ám Anyu szólalt meg elsőként. Szóval miről is van szó? Apu ránézett. – Oh – mondta –, csak egy válogatás holnap. Lindy azt gondolta, talán érdekelhet minket. Minket? – kérdezett vissza Kirsten. Téged – felelte neki Apu, és felszúrt néhány babot a villájára. – Mondtam neki, hogy valószínűleg nem jó az időpont. Délelőtt van, és nekem az irodában kell lennem... Elhallgatott, nem is vesződött azzal, hogy befejezze – na nem mintha szükség lett volna rá. Apu építész volt, és épp eléggé lefoglalta a saját munkája meg az, hogy gondját viselje Anyunak és a háznak, anélkül is, hogy még a mi fuvarozgatásunkkal is törődjön. Kirsten tudta ezt, bár nyilvánvaló volt, hogy csalódott. De aztán a csendben, ahogy mind folytattuk az étkezést, hallottam, hogy Anyu nagy levegőt vesz. Én el tudom vinni – mondta. Mind ránéztünk. – Úgy értem, ha akar menni. Tényleg? – kérdezte Kirsten. – Mert az nagyon... – Grace! – szólt közbe aggodalmas hangon Apu. Kirsten visszaült a székbe, és elhallgatott. –Nem kell megtenned. – Tudom. – Anyu elmosolyodott, halovány kis mosollyal, de mosoly volt! – De csak egy napról van szó. Egy fotózásra szeretném elvinni. Így aztán másnap Anyu fent volt a reggelinél – erre tisztán emlékszem – és amikor Whitney–vel elindultunk az iskolába, ők elindultak a válogatásra egy helyi bowling–klub reklámfilmjéhez. Kirsten megkapta a munkát. Semmi esetre sem volt az első reklámja, és nem is volt túl jelentős, a többihez képest. Később azonban minden egyes alkalommal, amikor leadta a tévé, és láttam Kirsten tökéletes gurítását (amit bevágtak, hisz a nővérem rettenetesen bowlingozott: a félregurult golyók királynője volt), erre az estére gondoltam, és arra, hogy végre úgy tűnt, a dolgok talán visszatérnek a rendes kerékvágásba. Így is lett, többé–kevésbé. Anyu újra elkezdett hordozni bennünket a válogatásokra, és bár nem volt mindig vidám és eleven, talán igazából soha nem is volt az. Azt talán, mint annyi mást, csak képzeltem vagy feltételeztem. És mégis, ahogy telt–múlt az év, nehezemre esett bízni benne,
hogy a dolgok tényleg jóra fordulnak. Bármennyire is szerettem volna reménykedni, mindig úgy éreztem, mintha visszatartott lélegzettel várakoznék, biztosra véve, hogy nem fog kitartani. És amikor sikerült is elhinnem, az, hogy ami Anyuval történt, olyan hirtelen tört ránk, mindenféle kezdet vagy igazi befejezés nélkül, sokkal valószínűbbé tette, hogy újra felbukkan majd ugyanígy. Akkoriban mindig úgy éreztem, hogy csupán egyetlen kellemetlen esemény kell, egyetlen csalódás, és Anyu újra magunkra hagy minket. Talán azóta is így érzem. Hz volt az oka, hogy még mindig nem szóltam Anyunak, hogy szeretném abbahagyni a modellkedést. Igazság szerint egész nyáron, amikor találkozókra jártam, furán éreztem magam. Ideges voltam, ahogyan azelőtt sosem. Nem szerettem a fürkész tekinteteket, azt, hogy emberek előtt kell járkálnom, és idegenek bámulnak. Egy júniusi fürdőruhapróbán mindig összerándultam, valahányszor a stylist igazítani próbált a fürdőruhámon, aztán elszoruló torokkal kértem bocsánatot, és mondtam, hogy jól vagyok. Ám minden egyes alkalommal, amikor közel kerültem ahhoz, hogy beszéljek erről Anyunak, történt valami, ami megállított. Most már csak én modellkedtem a családban. Épp elég nehéz egy embertől elvenni valami olyat, ami boldoggá teszi, és még nehezebb, amikor úgy tűnik, az az egyetlen dolog. Ezért volt, hogy amikor negyed órával később a Mayor's Village–hez értem, meg sem lepődtem, hogy ott találtam Anyut. Rám várt. Ahogy megláttam, szíven ütött, mint mindig, hogy milyen apró teremtés. Bár igaz, ami igaz, kissé eltorzult a nézőpontom, hiszen én százhetven centi magas voltam, de még így is a legalacsonyabb a testvéreim között: Kirsten egy centivel magasabb volt nálam, Whitney pedig százhetvenöt centis. Apu mindannyiunk fölé tornyosult a maga száznyolcvanöt centijével, így Anyu mindig kissé különösen mutatott, amikor mind együtt voltunk. Pont mint azok a „melyik nem olyan, mint a többi" feladványok, amiket még általánosban csináltunk. Miután leparkoltam Anyu kocsija mellé, megláttam Whitney–t az utasülésen, karba font kézzel. Ingerültnek tűnt, ami se meglepő nem volt, se újdonság, így nem is rágódtam rajta. Kikaptam a sminkes táskámat a retikülömből és körbementem, hogy üdvözöljem Anyut, aki a lökhárítónál álldogált a nyitott csomagtartónál. Nem kellett volna idejönnöd – mondtam.
Tudom – felelte, és fel sem nézett, ahogy átadott egy műanyag dobozt, a tetején egy műanyag villát egyensúlyozva. – Gyümölcssaláta. Nem volt időm szendvicset csinálni. Ülj le! Leültem, majd kinyitottam a dobozt, és belemélyesztettem a villát, hogy egyek egy falatot. Ráébredtem, hogy majd éhen halok, ami érthető is volt, tekintettel arra, hogy kihánytam azt a kevés ebédet, amit sikerült magamba erőltetnem. Istenem, micsoda borzalmas nap! Anyu elvette tőlem a sminkes táskát és elkezdett benne kotorászni, majd kivette belőle a szemfestékes tégelyt és a púderemet. – Whitney – szólt oda a testvéremnek –, add hátra azokat a ruhákat, kérlek! Whitney hangosan felsóhajtott, majd megfordult, és a mögötte lévő ajtón lógó felsők után nyúlt. – Tessék – mondta kifejezéstelen hangon, alig nyújtva messzebb a ruhákat a hátsó ülésnél. Anyu értük nyúlt, de nem érte el őket, így megfordultam, és én vettem el helyette. Ahogy megragadtam az akasztókat és megpróbáltam magam felé húzni, Whitney még egy pillanatig tartotta őket, meglepően erős szorítással, és ekkor összetalálkozott a tekintetünk. Aztán hirtelen elengedte a ruhákat, és visszaült. Igyekeztem türelmes lenni a testvéremmel. Emlékezni rá, hogy ilyenkor nem ő az, akire haragszom, hanem a táplálkozási zavara. De ilyenkor a táplálkozási zavar nagyon is úgy nézett ki, mint Whitney, és viszont, így nehéz volt a kettőt megkülönböztetni. – Igyál egy kicsit! – mondta ekkor Anyu, és odanyújtott egy nyitott üveget, miközben elvette tőlem a felsőket. – És nézz ide! Kortyoltam egyet a vízből, és mozdulatlan maradtam, míg ő bepúderezte az arcomat. Aztán lehunytam a szemem, hallgattam, ahogy elhúznak mögöttünk az autók az autópályán, és ő kifestette és kihúzta a szememet, majd végignézte a ruhákat, egymásnak verve az akasztókat. Amikor kinyitottam a szemeimet, egy rózsaszín szarvasbőr felsőt nyújtott felém. Pszt, Annabel. Csak én vagyok az. – Nem – mondtam. Keményebben hangzott, mint terveztem, a hangom élesen szólt. Nagy levegőt vettem, kényszerítettem magam, hogy normálisabb hangon beszéljek, és hozzátettem. – Azt ne. Anyu meglepetten nézett. Ránézett a ruhára, majd vissza rám. – Biztos vagy benne? Csodásan áll rajtad. Azt hittem, szereted. Megráztam a fejem, majd gyorsan félrenéztem, és egy elhaladó kisbuszra fókuszáltam. Azok közé tartozott, melyeknek a hátsó ablakára egy KITŰNŐ TANULÓ A GYEREKEM matricát ragasztottak. – Nem – mondtam újra. Még mindig engem nézett, így hozzátettem. – Furcsán bevág valahogy.
– Oh – mondta. Felajánlott helyette egy másikat, egy kéket, széles nyakkivágással. – Tessék – mondta, és ahogy közelebbről szemügyre vettem, láttam, hogy egy árcédula himbálódzik rajta. – Ugorj be és öltözz át. Tíz perc múlva négy! Bólintottam, majd leszálltam a lökhárítóról, odasétáltam a hátsó üléshez, és kinyitottam az ajtaját. Bemásztam, lehajoltam, hogy levegyem a pólómat, és megdermedtem. – Anyu! – szóltam. Igen? Nincs rajtam melltartó. Hallottam a cipőtalpai neszezését, ahogy megkerülte az autót. – Nincs? Megráztam a fejem, és próbáltam nem felegyenesedni az ülésen. – Ujjatlan trikó volt rajtam, és annak van egy beépített melltartórésze. Anyu elgondolkodott egy pillanatra. – Whitney – mondta –, add csak... Whitney megrázta a fejét. – Kizárt. Most Anyun volt a sor, hogy sóhajtozni kezdjen. – Drágaságom, kérlek – mondta. – Segíts ki minket, jó? Így aztán, pont ahogyan az elmúlt úgy kilenc hónapban, most is aggódva kellett várnunk Whitney–re. Egy hosszúnak tűnő csönd után végül aztán beügyeskedte a karjait a pólója alá, matatott egy kicsit, aztán a gallérján át előhúzott egy bézs színű melltartót, és leejtette maga mögé. Felkaptam a földről, felvettem. Nem voltunk éppen egyazon méret, de jobb volt, mint a semmi, aztán felhúztam rá a felsőt. – Köszi – mondtam, de persze rám se hederített. Nyolc perc múlva négy – mondta Anyu. – Menjünk, édesem! Kiszálltam az autóból, majd hátramentem oda, ahol várt, kezében a táskámmal. Miközben átadta, még egy utolsó pillantást vetett az arcomra, és megvizsgálta az alkotását. – Csukd be a szemed! – mondta, és óvatosan letörölt egy darabka szemfestéket az egyik szempillámról. Amikor kinyitottam a szemem, mosolygott rám. – Csodaszép vagy! Igen, persze – mondtam, de erre elhúzta a száját, így még hozzátettem: – Köszönöm. Megkocogtatta az óráját. – Menj csak! Megvárunk. Nem kell itt maradnotok! Rendben leszek. Hirtelen felmordult az autó motorja, ahogy Whitney elfordította az indítókulcsot, majd letekerte az ablakot és kilógatta rajta a karját. Hosszú ujjú volt rajta, mint mindig, de így is látni lehetett a csuklóit. Halványak voltak és borzasztó vékonyak. Az autó oldalán dobolt az ujjaival. Anyu ránézett, majd vissza rám. Hát, azt legalább megvárom, míg bemész – mondta. – Oké?
Bólintottam, majd odahajoltam, hogy adjak egy puszit, kicsivel az arca fölött, nehogy elkenjem a rúzsomat. – Oké. Amikor odaértem az épülethez, visszafordultam. Felemelte a kezét, integetett, és miközben én ugyanezt tettem, elnéztem mellette Whitney–re, akinek az oldalsó tükör keretébe foglalva láttam az arcát. Ő is engem nézett, kifejezéstelen tekintettel, és mint mostanában oly gyakran, megrezdültem, és valami összerándult a gyomromban. Sok szerencsét! – kiáltott utánam Anyu, én meg bólintottam, majd visszanéztem Whitney–re. De ő már lejjebb csúszott az ülésén és eltűnt a szemem elől, üresen hagyva a tükröt.
Harmadik fejezet Whitney mindig is vékony volt. Míg Kirsten érzékien telt idomokkal lett megáldva, én pedig izmos, sportos alkat vagyok, a középső testvérem igazi modelltesttel született. Magas volt és nádszál karcsú. Kirsten meg én mindig azt hallgattuk a fotósoktól, hogy bár szép az arcunk, de túlságosan gömbölydedek, illetve túlontúl alacsonyak vagyunk ahhoz, hogy komoly nyomtatott munkát kapjunk. Az viszont már a kezdetektől világos volt, hogy Whitney igazi modelladottságokkal bír. így aztán az tűnt logikus lépésnek, hogy az utolsó gimnáziumi éve után Whitney New Yorkba menjen szerencsét próbálni a modellkedéssel. Kirsten ugyanezt már két évvel korábban megtette. Miután könyörögve kérte a szüleimet, hogy engedjék összeköltözni két idősebb lánnyal, akiket még a modellügynökségünkről ismert, Apu és Anyu azzal a feltétellel adták áldásukat, hogy Kirsten beiratkozik néhány főiskolai órára is. A nővérem kezdetben tartotta az egyensúlyt, de amint kapott nyomtatott munkát és néhány reklámfotózást, az iskola alulmaradt. Ám hiába voltak ezek a munkák, a pénze nagy részét pincérnősködéssel és hostessmunkákkal kereste meg. Na nem mintha ez különösebben zavarta volna. A gimnázium óta, amikor felfedezte magának a fiúkat és a sört – nem feltétlenül ebben a sorrendben Kirsten érdeklődése jelentősen megcsappant a modellkedés iránt. Míg Whitney mindig gondoskodott róla, hogy jó sokat tudjon aludni egy munka előtt, és kivétel nélkül mindig pontosan érkezett, Kirsten sokkal nagyobb valószínűséggel futott be késve, elaludt hajjal és másnaposan. Egyszer akkora kiszívott folttal jelent meg a bőrén a Kopf egy báliruha–fotózásán, hogy még sminkkel sem tudták teljesen eltüntetni. Amikor a hirdetések megjelentek, nevetve mutatta: egy barna foltocska volt, amit épphogy észre lehetett venni, amint kikandikál a hercegnőhöz illő estélyi ruhájának pántja alól. Anyu nagyobb reményeket fűzött Whitney–hez. Az iskola befejezése után két héttel felpakolták a holmijait, és felautóztak New Yorkba, hogy beköltöztessék abba a lakásba, ahol ekkor Kirsten már egyedül lakott. Nekem kezdettől rossz ötletnek tűnt ez az együttélés. Anyu és Apu azonban határozottak voltak: Whitney épp betöltötte a tizennyolcat, így szüksége volt egy családtagra, aki vigyáz rá. A szüleim már így is beszálltak az albérlet díjába, így Kirstennek valójában egy szava sem lehetett. (De persze azért mégis panaszkodott.) Különben is, mondta Anyu, a nővéreim már nagyobbak voltak, és maguk mögött hagyták a különféle konfliktusaikat.
Miután Whitney beköltözött, Anyu ott maradt náluk egy darabig, amíg Whitney megállapodott: beíratta néhány órára, és elkísérte az ügynökségekkel való első találkozókra. Minden este telefonált vacsora után, hogy beszámoljon Apunak meg nekem a történtekről, és boldogabb volt a hangja, mint azelőtt bármikor, ahogyan elmesélte, hogyan láttak hírességeket, találkoztak ügynökökkel, és milyen zaklatott, hihetetlen tempóban zajlottak az események New Yorkban. Egy hétbe sem telt, és Whitney már mehetett az első megbeszélésére, ami után rövidesen meg is kapta az első munkáját. Mire egy hónappal később Anyu hazajött, már sokkal többet dolgozott, mint Kirsten addig összesen. Minden pontosan, a tervek szerint alakult... egy ideig. A nővéreim úgy négy hónapja éltek együtt, amikor Kirsten elkezdte azzal hívogatni Anyut, hogy Whitney furán viselkedik. Hogy lefogyott, és úgy tűnik, szinte egyáltalán nem eszik, és hogy hirtelen haragra gerjed, valahányszor Kirsten szóba hozza e témák bármelyikét is. Eleinte úgy tűnt, nincs túl sok ok az aggodalomra. Whitney hangulata mindig is ingadozó volt, és még a szüleim se számítottak arra, hogy az együttélésük teljesen zökkenőmentesen fog zajlani. Anyu úgy okoskodott, hogy Kirsten minden bizonnyal eltúlozta a dolgokat, és ha Whitney leadott pár kilót, hát végső soron egy igazán versengő szakmában dolgozik, ami jókora nyomást helyez a külső megjelenésére. Amint szert tesz némi magabiztosságra, majd helyreállnak a dolgok. Csakhogy amikor legközelebb viszontláttuk Whitney–t, a változás szembetűnő volt. Azelőtt karcsú volt és elegáns; most sovány, ráadásul a nyakára nehezedő feje túl nagynak tűnt a testéhez képest. Kirstennel együtt repültek haza hálaadásra, és amikor felvettük őket a reptéren, riasztó volt, mekkora a különbség köztük. Megjelent Kirsten a telt arcával és tiszta, kék szemével, halvány rózsaszín pulcsiban. Karján a bőr melegen simult az enyémhez, amikor átölelt, és sikongatott, hogy mennyire hiányoztunk neki. Mellette pedig feltűnt Whitney, tréningnadrágban, hosszú ujjú, fekete garbóban, smink nélküli, sápadt arccal. Megdöbbentő látvány volt, de először senki nem mondott semmit. Jöttek inkább a köszönések, ölelések, meg a szokásos „milyen volt az út" kérdezősködés. Ám amikor besétáltunk a poggyászkiadóba, Anyu végül megtört. Whitney, édesem – mondta. – Kimerültnek látszol. Még mindig nem múlt el az a nátha, amit elkaptál? Jól vagyok – mondta Whitney. Nem, nincs jól – közölte velünk Kirsten kereken, és leemelte a bőröndjét a futószalagról. – Nem eszik. Soha. Megöli magát.
A szüleim egymásra néztek. – Oh, nem, csak beteg volt – mondta Anyu és Whitney–re nézett, aki dühösen meredt Kirstenre. – Igaz, édesem? Nem igaz – felelt helyette Kirsten. Whitney–nek pedig azt mondta: – Ahogy azt a repülőn is megbeszéltük, vagy te mondod el nekik, vagy elmondom én. Hallgass! – mondta Whitney összeszorított szájjal. Gyerekek, gyerekek – mondta Apu. – Csak szerezzük meg a bőröndöket. Mindez tipikus volt. Apu, egyetlen hímneműként az ösztrogénnel túlterhelt háztartásunkban, mindig úgy próbált megbirkózni minden érzelemmel túlfűtött helyzettel vagy konfliktussal, hogy valami konkrét, megfogható dologba kezdett. Ha a görcsöket és az erős vérzést vitattuk meg a reggelizőasztalnál? Ő már fel is pattant, és kiment olajat cserélni az egyik autónkban. Ha könnyek közt jöttünk haza valamiért, amiről nem akartunk beszélni? Már ment is, és készített nekünk egy olvasztott sajtos szendvicset, amit aztán végül általában ő evett meg. Ha családi krízis tört ki egy nyilvános helyen? Bőröndök! Meg kell szerezni a bőröndöket. Anyu még mindig Whitney–t figyelte aggodalmas arccal. – Édesem? – kérdezte lágy hangon, miközben Apu lerántotta a másik bőröndöt a szalagról. – Igaz ez? Valami baj van? Jól vagyok – mondta újra Whitney. – Kirsten csak irigykedik, amiért olyan sokat dolgozom. Ugyan már! – mondta Kirsten. – Azt totál leszarom, és ezt te is tudod. Anyu szeme elkerekedett, és én újra arra gondoltam, milyen kicsi és törékeny ő köztünk. – Vigyázz, hogy beszélsz! – mondta Apu Kirstennek. Apu, nem érted! – méltatlankodott Kirsten. – Ez komoly dolog. Whitney anorexiás! Ha nem kap segítséget, meg fog... Fogd be! – rikácsolta Whitney, és a hangja hirtelen élessé vált. – Kuss legyen! Ez a kitörése annyira meghökkentő volt – csak ahhoz voltunk hozzászokva, amikor Kirstennél szabadulnak el az indulatok –, hogy mind csak álltunk ott egy pillanatig, mintha azt mérlegelnénk, hogy mindez valóban megtörtént–e. De aztán láttam, hogy a tömegből felénk fordulnak az emberek, és ezzel egyértelművé vált a dolog. Anyura néztem: szégyenkezve elpirult. Andrew – szólt oda Apunak, és közelebb lépett hozzá –, én nem... Menjünk az autóhoz – mondta Apu, és felkapta Whitney bőröndjét. – Most.
És mi mentünk. Anyu és Apu némán haladtak elöl, Apu karjával Anyu vállán, Whitney mögöttük lépkedett, lehajtott fejjel az enyhe szellőben, míg Kirsten meg én mentünk leghátul. Séta közben Kirsten lecsúsztatta a kezét, és megfogta az enyémet. A tenyere finom meleg volt a hidegben. – Tudniuk kell róla – mondta, de amikor felé fordítottam a fejem, nem rám nézett, és eltűnődtem, hogy vajon hozzám beszélt–e egyáltalán. – Ez a helyes dolog. Meg kell tennem. Amikor beszálltunk az autóba, senki sem szólalt meg. Akkor sem, amikor kigurultunk a reptérről és akkor sem, amikor ráhajtottunk az autópályára. A hátsó ülésen, a két nővérem közé préselődve, újra és újra éreztem, hogy Kirsten nagy levegőt vesz, mintha készülne mondani valamit, de aztán csak nem jöttek a szavak. A másik oldalamon Whitney az ablaknak dőlt, kinézett rajta, és kezét az ölében tartotta. Állandóan a csuklójára pillantottam, ami vékonynak, bütykösnek és haloványnak tűnt a fekete tréningnadrágján. Elöl a szüleim mindketten maguk elé bámultak, de néha láttam, hogy Apu válla megmozdul, és tudtam, hogy Anyu kezét paskolgatja, vigasztalásképp. Amint beálltunk a garázsba, Whitney kilökte a kocsi ajtaját. Másodperceken belül megtette a konyhába nyíló ajtóhoz vezető néhány métert, eltűnt odabent és becsapta maga mögött az ajtót. Kirsten felsóhajtott mellettem. – Jól van – mondta csendesen, miközben Apu leállította a motort. – Beszélnünk kell. Beszéltek is, de nekem nem engedték meg, hogy meghallgassam, amit mondanak. Nyilvánvalóvá tették a számomra („Annabel, menj és írd a házi feladatod!"), hogy nem leszek résztvevője a diskurzusnak. Helyette a szobámban maradtam, ölemben a nyitott matekkönyvvel, és feszülten figyeltem, hátha ki tudok venni valamit abból, ami odalent zajlik. Hallottam Apu mély és Anyu magasabb hangját, és időnként azt, ahogyan Kirsten hangja méltatlankodóra vált. A fal másik oldalán, Whitney szobájában, néma csend honolt. Végül Anyu feljött, és a szobám előtt elhaladva bekopogtatott Whitney ajtaján. Amikor nem érkezett válasz, azt mondta: – Whitney, édesem. Engedj be! – Semmi. Úgy tűnt, egy vagy két teljes percig állt ott, amikor hirtelen hallottam, hogy elfordul a kulcs a zárban, az ajtó kinyílik, majd újra becsukódik. Lementem, és Kirstent a konyhaasztalnál ülve találtam Apuval, előtte egy érintetlen olvasztott sajtos szendviccsel. – Nézd – mondta éppen, amikor kinyitottam a konyhaszekrényt, hogy kivegyek egy poharat –, az egészet nagyon jól meg tudja magyarázni. Három másodperc alatt elkábítja Anyut!
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz – mondta neki Apu. – Bízz kicsit anyádban! Kirsten megrázta a fejét. – Whitney beteg, Apu. Szinte soha nem eszik, és amikor mégis, akkor is nagyon furán viselkedik. Reggelire megeszik egyetlen gerezd almát, vagy például három kekszet ebédre. És állandóan tornázik. A sarki edzőterem napi huszonnégy órában nyitva van, és néha, amikor felébredek éjszaka, nincs otthon, és tudom, hogy ott van. De lehet, hogy nem – mondta Apu. Követtem néhányszor. Órákon át fut a futógépen. Nézd, volt egy barátnőm, amikor először költöztem be a városba, és az ő szobatársa volt ilyen. Valami harmincöt kilóra fogyott le; kórházba kellett vinni. Ez komoly dolog! Apu egy pillanatig szótlan volt. – Előbb hallgassuk meg, ő hogy látja a dolgot – mondta végül. – És aztán meglátjuk, hol állunk. És Annabel! Felugrottam. – Igen? Talán ha felmennél befejezni a házidat? Oké – mondtam. Felhajtottam a vizemet, majd a mosogatógépbe tettem a poharam, és elindultam vissza, felfelé. Kényszerítettem magam, hogy foglalkozzak a paralelogrammákkal, és közben hallottam, ahogy Anyu halk, megnyugtató hangon beszél Whitney–hez a szomszéd szobában. Már majdnem befejeztem a házi feladatomat, amikor kinyílt Whitney szobájának ajtaja. Tudom – mondta Anyu. – Mit szólnál ehhez: zuhanyozz le, szunyókálj egyet, és majd felébresztelek a vacsorához. Oké? Akkor majd minden jobbnak fog tűnni. Hallottam egy szipogást, ami feltételezésem szerint Whitney beleegyezése lehetett, majd Anyu újra elsétált az ajtóm előtt. Ezúttal benézett hozzám. Minden rendben van – mondta. – Ne aggódj! Így visszaemlékezve nem kételkedem, hogy Anyu hitt is benne akkor. Később tudtam meg, hogy Whitney teljesen megnyugtatta. Azt mondta, egyszerűen túl sokat dolgozott és nagyon elfáradt. Igaz ugyan, hogy többet edzett és kevesebbet evett, mert azt látta, hogy egy kicsit termetesebb, mint azok a lányok, akikkel versenybe száll a munkákért, de mindez semmi esetre sem öltött szélsőséges mértéket. Ha Kirsten azt gondolta, hogy ő nem eszik, erősködött, az azért van, mert teljesen eltérő az életritmusuk, hiszen Kirsten este dolgozik, ő pedig napközben. Személy szerint, mondta, ő úgy érzi, hogy többről van itt szó egyszerű aggodalomnál. Mióta megérkezett
New Yorkba, egyértelműen többet dolgozott, mint Kirsten valaha, és talán ez a baj. Talán Kirsten féltékeny volt. – Nem vagyok féltékeny! – hallottam Kirsten dühödt tiltakozását pár perccel azután, hogy Anyu lement. – Hát nem látod, hogy átvert? Nyisd márki a szemed! Ezt további szóváltás is követte, természetesen, de azt már nem hallottam. Mire egy órával később lehívtak vacsorázni, bármi történt is, arra már pontot tettek, és mi visszatértünk a Greene család standard módozatába. Azaz úgy tettünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. És biztosra vettem, hogy kívülről így is látszott. A házunkat Apu tervezte, és akkoriban ez volt a környéken a legmodernebb ház. Mindenki úgy nevezte, „Az üvegház", bár igazából nem volt az egész üvegből, csak az eleje. Kívülről lehetett látni a teljes alsó szintet: a nappalit, amit a hatalmas, kőből készült kandalló osztott ketté, mögötte a konyhát, és a mögött az úszómedencét a hátsó kertben. A lépcsők is látszódtak, meg a felső szint egy része – az én és Whitney szobájába nyíló ajtók, és köztük a kis folyosó, amit a kémény vágott ketté. A maradék rejtve maradt a szem elől. Így aztán, habár úgy tűnt, mintha az ember mindent látna, valójában nem így volt. Csak apró részletek látszódtak, amelyek egésznek tűntek. Az ebédlő viszont pont a ház elején volt, ezért mindig teljesen szem előtt voltunk, amikor vacsoráztunk. A székemről az asztal mellől mindig láttam, ahogy az elhaladó autók kissé lelassítanak, és a sofőrök benéznek ránk ezért a kis pillanatfelvételért: egy boldog család körülüli a bőséges eledelt. De mindenki tudja, hogy a látszat néha csal. Aznap este Whitney megette a vacsoráját; ez volt az első alkalom, de semmi esetre sem az utolsó, hogy ez szemet szúrt. Kirsten túl sok bort ivott, és Anyu folyton azt ismételgette, milyen csodás, hogy végre mind együtt vagyunk. Aztán a következő három napban is ugyanezt szajkózta. Aznap reggel, amikor elmentek, leültette mindkettőjüket a konyhaasztalhoz és megkérte őket, hogy ígérjenek meg valamit. Azt akarta, hogy Whitney figyeljen oda magára jobban, aludjon többet, és egyen egészségesen. Kirstent arra kérte, hogy tartsa a szemét Whitney–n, és próbáljon megértőbb lenni a nyomással szemben, amit az új város és a kemény munka jelentett. – Rendben? – kérdezte, és egyikről a másikra nézett, majd vissza. Rendben – mondta Whitney. – ígérem. Kirsten ellenben csak a fejét rázta. – Nem csak kitaláltam – mondta Anyunak, hátralökte a székét és felállt. – Figyelmeztettelek. Csak ennyit
akarok mondani. Szóltam neked, és te úgy döntöttél, hogy nem hallgatsz rám. Én csak szeretném, ha ez mindenki számára világos lenne. Kirsten – mondta Anyu, de a nővérem már ott sem volt. Kisétált a garázsba, ahol Apu épp a bőröndöket pakolta az autóba. Ne aggódj! – mondta Whitney, felállt és adott egy puszit Anyunak. – Minden rendben. Egy ideig úgy tűnt, valóban minden rendben. Whitney egyre– másra kapta a munkákat, köztük egy fotózást a New York magazin számára, ami az addigi legnagyobb munkája volt. Kirsten kapott egy hostessi állást egy nagyon híres étteremben, valamint egy kábeltévés reklámfotózást. Ha nem is jöttek ki egymással, hát arról mi nem hallottunk. A szokásos heti egy telefonhívás helyett, amikor még egymásnak adogatták a kagylót, most már mindketten külön telefonáltak, Kirsten általában késő délelőtt, Whitney pedig estefelé. Aztán, úgy egy héttel azelőtt, hogy hazavártuk őket karácsonyra, kaptunk egy hívást vacsora közben. Elnézést, hogy mondja? – kérdezte Anyu telefonnal a fülén, miközben a konyhából az étkezőbe vezető ajtóban állt. Apu felnézett rá, amikor Anyu felemelte a másik kezét, és letakarta vele a szabad fülét, hogy jobban halljon. – Mit mondott? Gracie? – Apu hátratolta a székét és felállt. – Mi az? Anyu megrázta a fejét. – Nem tudom – mondta, és átadta a telefont. – Én nem... Halló? – szólt a telefonba Apu. – Kivel beszélek?... Oh... Értem... Igen... Nos, biztos vagyok benne, hogy tévedés történt... Tartsa, kérem, megkeresem a helyes információt. Ahogy félretette a telefont, Anyu megszólalt. – Én nem értettem a nőt. Mit akart? Van egy kis gond Whitney egészségügyi biztosítási kártyájával – felelte Apu. – Állítólag ma bent volt a kórházban. A kórházban? – Anyu hangja egy oktávval magasabbra szökött, ijesztő lett és reszketeg, és ettől az én szívem is azonnal hevesebben kezdett verni. – Jól van? Mi történt? Nem tudom – mondta Apu. – Már hazaengedték, csak a számlázással van valami baj. Meg kell keresnem a kártyáját... Ahogy Apu felment az irodájába a kártyát keresni, Anyu felvette a kagylót és megpróbált némi információt kiszedni a nőből a vonal végén. Ám a nő az orvosi titoktartásra hivatkozva nem árult el túl sokat, csak annyit, hogy Whitney–t aznap délelőtt a mentő vitte be, és hogy néhány órája
távozott. Abban a minutumban, hogy tisztázta a számlázási kérdést, Apu tárcsázta Kirsten és Whitney lakását. Kirsten vette fel. Én próbáltam szólni nektek! – Mindössze ennyit mondott. Onnan is hallottam a hangját, ahol ültem. – Én próbáltam. Add a húgodat! – mondta Apu. – Most! Whitney átvette a telefont, és hallottam, hogy hadarva beszél, magas, vidám hangon, miközben a szüleim mindketten a kagylóhoz nyomták a fejüket és hallgatták, amit mond. Később megtudtam, milyen mesét adott elő nekik: hogy nem volt nagy ügy, csak nagyon kiszáradt – egy elhúzódó arcüreggyulladás eredményeként –, és elájult egy fotózáson. Hogy az egész súlyosabbnak hangzik, mint amilyen valójában volt, és a mentőt csak azért hívták ki, mert valaki túlzottan aggodalmaskodott. Hogy azért nem szólt nekünk, mert nem akarta, hogy Anyu megijedjen, és hogy semmiség volt az egész, tényleg csak semmiség. Talán oda kéne mennem – mondta Anyu. – Biztos, ami biztos. Nem, mondta Whitney, nincs semmi értelme, két hét múlva úgyis hazajönnek karácsonyra, és neki mindössze ennyi kellett, egy igazi pihenés, hogy kialudhassa magát, és teljesen jól lesz újra. – Biztos vagy benne? – kérdezte Anyu. Igen. Biztos volt benne. Mielőtt letették, Apu szólt, hogy akar még beszélni Kirsten–nel. – Jól van a húgod? – kérdezte tőle. Nem – felelte Kirsten. – Nincs. Ám Anyu mégsem ment el. Ez volt a legnagyobb rejtély. Az, amit soha nem tudtam megérteni. Bármi volt is az oka, úgy döntött, hogy hisz Whitney–nek. Hiba volt. Amikor Whitney hazarepült karácsonyra, egyedül jött, mert Kirstennek maradnia kellett még pár napot a munkája miatt. Apu ment ki érte a reptérre, és Anyu meg én a konyhában készítettük a vacsorát, amikor megérkeztek. Amikor először pillantottam a nővéremre, nem hittem a szememnek. Annyira vékony volt! Kórosan sovány. Ez egyértelműen látszott, dacára annak, hogy még a múltkorinál is buggyosabb ruhában volt, és még több réteget viselt. A szeme beesettnek tűnt az arcán, és lehetett látni a nyakán az inakat, amelyek úgy mozogtak, mint a marionettbábuk zsinórjai, valahányszor megmozdította a fejét. Csak meresztettem rá a szemem. Annabel – mondta ingerülten –, gyere és ölelj meg! Letettem a zöldséghámozót, majd bizonytalan léptekkel elindultam felé. Amikor a karjaimba zártam, úgy éreztem, mindjárt összemorzsolom, olyan
törékeny volt. Apu mögötte állt a bőröndjével, és ahogy az arcára néztem, tudtam, hogy őt is megdöbbentette az egy hónap alatt végbement változás. Anyu mindebből semmit nem tett szóvá, hangosan legalábbis nem. Helyette, amint elengedtem Whitney–t, mosolyogva odalépett hozzá és magához szorította. – Oh, édesem – mondta. – Annyira keményen dolgozol! Ahogy Anyu vállára hajtotta a fejét, Whitney lassan lehunyta a szemét. A szemhéja csaknem áttetsző volt. Megborzongtam. Majd mi helyrehozunk – mondta Anyu. – És most rögtön neki is látunk. Menj, frissítsd fel magad, aztán leülünk vacsorázni. Oh, nem vagyok éhes – mondta Whitney. – Ettem, amíg a repülőre vártam. Tényleg? – Anyu sértettnek látszott. Egész nap főzött. – Hát, egy kis zöldséglevest biztos tudsz enni. Direkt neked csináltam, és pont erre van most szükséged, hogy megerősítsd az immunrendszered. Tényleg csak aludni szeretnék – mondta Whitney. – Nagyon fáradt vagyok. Anyu Apura nézett, aki még mindig Whitney–t bámulta komoly képpel. – Nos, rendben, akkor talán dőlj le egy kicsit. Majd eszel, amikor felébredsz, rendben? De Whitney nem evett. Sem aznap este, amit úgy, ahogy volt végigaludt: egyszer sem moccant meg, amikor Anyu bement hozzá egy tálcával; sem másnap reggel. Már hajnalok hajnalán fenn volt, és azt állította, hogy már megreggelizett, amikor Apu, a ház legkorábban kelője, lejött elkészíteni a kávéját. Ebédkor megint csak aludt. Végül vacsoránál Anyu rávette, hogy üljön le velünk. Abban a minutumban elkezdődött, hogy Apu nekilátott a tálalásnak. Whitney mellettem ült, és ahogy Apu szeletelni kezdte a sült marhát, és a darabokat a tányérokra tenni, egyértelművé vált a számomra, hogy a nővérem képtelen nyugton ülni. Idegesen rángatózott, és a buggyos pulóvere ujjának végét húzkodta. Keresztbe tette a lábát, majd újra letette, ivott egy korty vizet, és megint húzogatni kezdte a pulóvere ujját. Éreztem a belőle áradó feszültséget. Szinte tapintható volt. Aztán amikor Apu letette elé a teli tányért, rajta a felhalmozott hússal, krumplival, zöldbabbal és egy nagy szelettel Anyu híres fokhagymás kenyeréből, nem bírta tovább. Tényleg nem vagyok éhes – mondta gyorsan, és eltolta magától a tányért. – Tényleg nem. Whitney – mondta Apu. – Edd meg az ételed!
Nem akarom! – mondta a nővérem mérgesen, miközben az asztal másik oldalán Anyu annyira megbántva nézett, hogy alig tudtam elviselni. – Kirsten miatt van az egész, ugye? Ő mondta nektek, hogy csináljátok ezt. Nem – mondta Anyu. – Miattad van, édesem. Rendbe kell jönnöd. Nem vagyok beteg – mondta Whitney. – Jól vagyok. Egyszerűen kimerültem, és nem fogok enni, ha egyszer nem vagyok éhes. Nem! Nem kényszeríthettek. Mind csak ültünk ott és néztük, ahogy a pulcsiujját húzogatja megint, szemét az asztalra szegezve. – Whitney – mondta Apu. – Túl vékony vagy. Szükséged van egy kis... Te csak ne mondd meg nekem, mire van szükségem – mondta, hátralökte a székét és felállt. – Fogalmad sincs, mire van szükségem. Ha lenne, eleve nem is beszélnénk erről. Édesem, segíteni szeretnénk – mondta Anyu halkan. – Azt szeretnénk, ha... Akkor hagyjatok békén! – Az asztal széléhez vágta a széket, mire az összes tányér megcsörrent, majd kiviharzott. Egy pillanattal később hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, majd becsukódik, és már ott sem volt. Miután Apu tőle telhetően megnyugtatta Anyut, autóba pattant és elment, hogy megkeresse Whitney–t. Anyu az előszobában ült kitartóan egy széken, arra az esetre, ha esetleg Apu mégse találná meg Whitney–t. Én meg gyorsan befejeztem a vacsorámat, aztán mindenkinek befóliáztam és hűtőbe tettem a tányérját, végül elmosogattam. Épp végeztem, amikor megláttam Apu kocsiját beállni a felhajtóra. Amikor ő és Whitney bejöttek, a nővérem nem nézett senkire. Inkább csak lógatta a fejét, a szemét a földre szegezte. Eközben Apu elmagyarázta, hogy Whitney enni fog egy keveset, és aztán visszamegy aludni, annak reményében, hogy másnap jobban mennek majd a dolgok. Az alkut nem bocsátották vitára, mint ahogyan azt sem árulták el, miként állapodtak meg ebben. Már eldöntötték. Anyu megkért, hogy menjek fel, így nem láttam, ahogy Whitney megvacsorázik, és azt sem hallottam, támadt–e ebből további vita. Később viszont, amikor a ház már olyan csendes volt, hogy tudtam, mindenki alszik, lementem. Egy tányér maradt csak a háromból a befóliázottak közül, és bár úgy tűnt, azóta megpiszkálta valaki, közel sem volt üres. Szereztem egy kis rágcsálnivalót, aztán bementem a tévés szobába, ahol megnéztem egy átváltoztató valóságshow ismétlését meg a helyi hírek egy részét. Amikor végül visszaindultam az emeletre, az éjszakának épp az a
fura időszaka volt, amikor a hold igazán erősen ragyog az üvegen át, és mindent bevilágít. Mindig volt abban valami furcsa, hogy ennyi holdfényt látni a házon belül, és ahogy átléptem rajta, eltakartam a szemem. Az a folyosó is be volt világítva, ami az én szobámhoz és Whitney–éhez vezetett, egyedül a középső részére vetett árnyékot a kémény. Ahogy beléptem a hirtelen sötétbe, megcsapta az orrom a gőz szaga. Vagy csak éreztem. Hirtelen olyan volt, mintha maga a levegő változott volna meg. Nehezebb lett és nedvesebb, és egy pillanatig csak álltam ott, és az orromba szívtam. A fürdőszoba a folyosó másik végén volt, és nem szűrődött ki fény az ajtó alatt, de ahogy közeledtem felé, a gőz sűrűbb lett, áthatóbb szagú, és csobogó víz hangját is hallottam. Ez elég bizarrnak tűnt. Azt még csak el tudtam képzelni, hogy valaki nyitva felejti a csapot, de a zuhanyt? Igaz, ami igaz, Whitney furán viselkedett, amióta hazajött, így bármi lehetséges volt. Végre odaértem a félig nyitott ajtóhoz, és belöktem. Azonnal nekiütődött valaminek, és visszacsapódott nekem. Újra toltam rajta egy keveset, mire a gőz az arcomba vágott, és már le is csapódott a bőrömre. Nem láttam semmit, és csak a vizet hallottam, így vakon a jobb oldalamra nyúltam, és a kezemmel addig tapogattam a falat, míg meg nem találtam a villanykapcsolót. Whitney a földön hevert, a lábamnál. A válla volt az, aminek nekiütközött az ajtó, amikor először próbáltam kinyitni. Összekucorodva feküdt, magára csavart törülközőben, arca a linóleumon pihent. A zuhany, ahogy gyanítottam, teljes erővel zubogott, és a kád alján felgyülemlett némi víz, amivel a lefolyó már nem tudott megbirkózni. – Whitney? – szóltam, és lekuporodtam mellé. El sem tudtam képzelni, mit csinálhat itt a sötétben, egyedül, ilyen késő éjjel. – Jól...? És ekkor megláttam a vécét. Fel volt hajtva az ülőkéje, és belül valami sárgás egyveleg úszott, megfestve valami pirossal, amiről valahogyan tudtam, első pillantásra, hogy vér. Whitney! – A kezemet az arcára tettem. A bőre forró volt, nedves, és verdestek a szemhéjai. Megragadtam, és megráztam a vállát. – Whitney! Ébredj fel! Nem ébredt. De megmozdult. Épp csak annyira, hogy a törülköző kilazuljon. És akkor végre megláttam, mit művelt magával a nővérem. Csupa csont és bőr volt. Ez volt az első gondolatom. Csont és bütyök, a gerince minden kis göbe kidudorodott és láthatóvá vált. A csípője furcsa szögben állt, a térde szikár volt és halovány. Lehetetlennek tűnt, hogy ennyire vézna testtel még életben legyen, és még ennél is hihetetlenebb, hogy el tudott rejteni valami ilyesmit. Amikor azonban újra megmoccant,
megláttam. Azt az egyetlen dolgot, amit soha nem fogok tudni elfelejteni: a lapockacsontjai élességét, ahogy kiemelkedtek a bőréből. Úgy néztek ki, mint annak a halott fiókának a szárnyai, amit egyszer a kertünkben találtam. Tollatlan volt, alighogy megszületett, és máris kettétört. Apu! – sikoltottam. A hangom csak úgy zengett a csöpp kis fürdőszobában. – Apu! Az éjszaka maradék részére csak töredékekben emlékszem. Apura, ahogy a szemüvegével bajlódva rohan végig a folyosón a pizsamájában. Mögötte Anyura, ahogy abban az egy fénynyalábban áll a folyosó másik végén, megvilágítva, arca elé emelt kézzel, és ahogy aztán félrelök engem, leguggol Whitney mellé, és a fülét a mellkasára teszi. A mentőautóra, a villódzó fényekre, amitől az egész ház úgy nézett ki, mint valami kaleidoszkóp. És aztán a csöndre, amint a mentő elment, benne Whitney–vel és Anyuval. Apu az autójával követte őket. Nekem azt mondták, maradjak, ahol vagyok, és várjam a híradásukat. Nem tudtam, mitévő legyek, így visszamentem a fürdőbe és kitakarítottam. Lehúztam a vécét, közben félrenéztem, aztán feltöröltem a földre fröcskölődött vizet, majd levittem az ehhez elhasznált törülközőket a mosógéphez és betettem őket. Utána a nappaliba mentem, leültem a holdfényben és vártam. Apu volt az, aki két órával később végre telefonált. A megcsörrenő telefon hangjára ébredtem, és ahogy felkaptam a kagylót, a nap épp felemelkedett a ház elején, és az eget rózsaszín és vörös csíkok tarkították. – A nővéred rendben lesz – mondta. – Amikor hazaérünk, elmondjuk, mi történik. Visszamentem a szobámba, bemásztam az ágyamba, és újabb két órát aludtam, mire meghallottam, hogy kinyílik a garázsajtó. Tudtam, hogy itthon vannak. Amikor lementem a konyhába, Anyu épp feltett egy kávét. Háttal állt nekem. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint előző este, és kócos volt a haja. Anyu? – szóltam. Megfordult, és amikor megláttam az arcát, összeszorult a gyomrom. Úgy nézett ki, mint megannyi évvel ezelőtt: az arca nagyon fáradt volt, a szeme be volt dagadva a sok sírástól, az arcvonásai zavarodottak voltak. A hirtelen rám törő pánik hatására legszívesebben egész testemmel bebugyoláltam volna Anyut, hogy távol tartsam tőle a világot és mindazt, amit tehet vele, velem és mindannyiunkkal. És aztán megtörtént. Anyu pityeregni kezdett. A szeme megtelt könnyel, lenézett reszkető kezére, és aztán sírva fakadt. A konyha csendjében nagyon
hangosnak tűnt a zokogása. Léptem egyet előre, de nem tudtam, hogyan is kéne reagálnom. Szerencsére, nem kellett sehogyan. Grace. – Apu a dolgozószobájához vezető folyosó ajtajában állt. – Drágám. Minden rendben. Anyu válla rázkódott, ahogy nagy levegőt vett. – Oh, Istenem, Andrew. Mit tettünk! Apu ekkor átsétált a szobán, odalépett hozzá, a karjaiba zárta, egész testével körülölelte. Anyu Apu mellébe temette az arcát, és Apu inge elfojtotta sírásának hangját. Én kihátráltam, át a küszöb felett, eltűntem szem elől, és leültem az étkezőben. Még mindig hallottam Anyu zokogását, és a hang rettenetes volt. A látvány azonban még rettenetesebb. Végül Apunak sikerült megnyugtatnia Anyut, és felküldte, hogy zuhanyozzon le és próbáljon lepihenni. Aztán visszajött, és leült velem szemben. A nővéred nagyon beteg – mondta. – Szörnyű, mennyi súlyt vesztett, és úgy tűnik, már hónapok óta nem evett rendesen. A szervezete tegnap este egyszerűen feladta. Meggyógyul? – kérdeztem. Egyik kezével végigszántott az arcán, és egy pillanatig szótlan volt. Az orvosok szerint – kezdte – azonnal kezelőintézetbe kell vonulnia. Anyád és én... – Elhallgatott, és a fejem fölött elnézve az úszómedencénk felé vándorolt a tekintete. – Mi csak azt akarjuk, ami Whitney–nek a legjobb. Szóval akkor nem jön vissza? Nem rögtön – felelte. – Ez egy folyamat. Ki kell várnunk, hogyan alakulnak a dolgok. Lenéztem az asztalra simuló kezeimre, és éreztem bőrömön a fa hűvösét. – Tegnap éjjel – mondtam –, amikor először megláttam, én csak... Tudom. – Hátratolta a székét, és felállt. – De most majd megkapja a segítséget. Oké? Bólintottam. Nyilvánvaló volt, hogy Apu nem kívánta megvitatni a történtek érzelmi hatását. Megosztotta velem a tényeket, a várható prognózist, és ennél többre nem számíthattam. Néhány, kórházban töltött nap után Whitney–t átvitték egy gyógykezelő központba, amit annyira utált, hogy kezdetben nem volt hajlandó szóba állni a szüleimmel, amikor meglátogatták. Viszont jót tett neki, hiszen elkezdett némi súlyt magára szedni, apránként, napról napra. Ami Kirstent illeti, amikor szenteste hazaérkezett, azt kellett látnia, hogy a szüleim kimerültek
és agyonhajszoltak, én egyszerűen igyekszem nem útban lenni, és az ünnepi hangulat reménye teljesen elszállt. Ami nem akadályozta meg abban, hogy ledobja a maga bombáját... Döntöttem – jelentette be, amikor aznap este leültünk vacsorázni. – Nem folytatom a modellkedést. Anyu, aki az asztal végénél ült, letette a villáját. – Tessék? Egyszerűen nem vonz már – mondta Kirsten, és belekortyolt a borába. – Igazság szerint, már egy ideje így voltam vele. És különben se mondhatnám, hogy valami sokat dolgoztam volna. De úgy döntöttem, hogy hivatalosan is bejelentem. Anyura sandítottam. Már így is annyira fáradt és szomorú volt, ez pedig nyilvánvalóan nem segített. Apu is őt nézte, majd azt mondta: – Ne kapkodj el semmit, Kirsten! Nem is. Sokat gondolkoztam ezen. – Négyünk közül ő volt az egyetlen, aki még mindig evett. Fellapátolt a villájára egy nagy adag krumplit, és folytatta. – Meg hát, lássuk be, soha nem leszek negyvenöt kilós. Vagy százhetvenöt centis, ha már itt tartunk. így is épp elég munkát kaptál – mondta Anyu. Némi munkát – javította ki Kirsten. – Semmi esetre sem eleget a megélhetéshez. Nyolcéves korom óta csinálom ezt. Már elmúltam huszonkettő. Valami máshoz akarok kezdeni. Mint például? – tudakolta Apu. Kirsten vállat vont. – Még nem tudom. Van az a hostess meló az étteremben, meg az egyik barátomnak van egy bemutatóterme, és felajánlott egy recepciós állást. Szóval a számlákat nagyrészt ki tudom majd fizetni. Arra gondoltam, hogy talán beiratkozom néhány órára, vagy ilyesmi. Apu felvonta a szemöldökét. – Iskola? Ne vágj már ilyen meglepett képet! – felelte Kirsten, habár be kell vallanom, ez számomra is meghökkentő volt. Már azelőtt se volt oda a tanulásért, hogy otthagyta az óráit New Yorkban. Azokat az órákat, amiket épp nem kellett kihagynia a modellkedés miatt a gimiben, rendszerint ellógta. Általában jobb szerette az idejét az épp aktuális rossz külsejű, szabadszellemű barátjával tölteni. – A legtöbb korombéli csajszi már lediplomázott és elkezdett egy igazi munkát. Úgy érzem, hogy én nagyon sok mindenről lemaradtam, tudjátok? Szeretnék diplomát szerezni. Bejárhatnál az órákra, és mellette ugyanúgy modellkedhetnél – mondta Anyu. – Nem kell csak az egyik vagy a másik mellett döntened. De igen! – felelte Kirsten. – Nekem igen.
Más körülmények között a szüleim talán tovább erőltették volna a dolgot. De most fáradtak voltak, és míg Kirsten valószínűleg az egyenességéről volt a leghíresebb, a makacssága szorosan a második helyen állt. Különben sem kellett volna meglepődnünk, hiszen már évek óta szinte egyáltalán nem érdekelte a modellkedés. Azonban az, hogy mindez Whitney ájulásához olyan közel történt, többletjelentéssel bírt. Különösen számomra, habár ez akkor még nem tudatosult bennem. Whitney harminc napig maradt az intézetben, és ezalatt négy és fél kilót szedett fel. Szeretett volna visszamenni New Yorkba, amint kiengedték, de a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy inkább költözzön haza. Az orvosok ugyanis meggyőződéssel állították, hogy a modellkedéshez való visszatérés kockáztatná az addig vagy azután elérteket. Ez még januárban volt, és azóta Whitney járni kezdett egy ambuláns betegellátó programra, hetente kétszer felkeresett egy külön terapeutát, amúgy meg otthon duzzogott. Eközben Kirsten állta a szavát, beiratkozott néhány órára egy New York–i főiskolán, és ezzel egy időben a másik két munkájával is zsonglőrködött. Ismerve a gimnáziumi éveit, meglepő volt, mennyire imádta a főiskolát, és hétvégenként boldogan csacsogott a telefonban az órái részleteiről, meg arról, amiket éppen tanult. A nővéreim ismét csak a két végleten álltak, ugyanakkor hasonlítottak is: mindketten újrakezdték, de csak egyikük önszántából. Voltak hetek, amikor úgy tűnt, Whitney tényleg egyre jobban van: felszedett némi súlyt, és láthatóan jó úton haladt. De aztán jöttek azok a hetek, amikor nem volt hajlandó megenni a reggelijét, vagy rajtakaptuk, amint titokban felüléseket csinál a szobájában késő éjszaka. Ilyenkor Anyuék csak azzal értek el valamit, ha megfenyegették, hogy visszaviszik a kórházba, és kényszertáplálásnak vetik alá. Ám volt valami, ami mindvégig változatlan maradt: Kirstennel nem volt hajlandó szóba állni. Sem akkor, amikor telefonált, sem akkor, amikor tavasszal hazajött egy hétvégére. Kirstent eleinte bántotta a dolog, később dühítette, végül aztán a saját hallgatásával vágott vissza. Mi, többiek, megrekedtünk kettejük közt, és igyekeztünk a kínos csendeket csevegéssel kitölteni, noha ez soha nem tűnt elégnek. Azóta, miközben Anyu és Apu is többször felutazott, hogy meglátogassa, Kirsten nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne jöjjön haza. Furcsa volt. Gyerekként mindig utáltam, amikor a nővéreim veszekedtek, de az, hogy egyáltalán nem beszélnek, ennél is rosszabb volt. Az egymással való kommunikációjuk teljes hiánya, amely immár kilenc hónapja tartott, ijesztő volt, mert annyira véglegesnek éreztem.
A nővéreimmel az elmúlt évben történt változások mind egyértelműek és érezhetőek voltak. Az egyiket lehetetlen volt nem észrevenni első pillantásra, míg a másikat azonnal hallani lehetett, amint hallótávolságon belül került az ember, ha akarta, ha nem. Ami engem illet, ott találtam magam, ahol mindig is voltam: megrekedve valahol középen. De én is változáson estem át, még ha ennek csakis én voltam a megmondhatója. Másmilyen lettem. Annyira más, amennyire aznap este, amikor elkezdődött, a családom különbözött attól, aminek az odakint elhaladók szemében látszott – öten együtt, egy boldog család, amint együtt fogyasztják el a vacsorát az üvegházukban.
Negyedik fejezet Az iskola első hetében Sophie teljesen levegőnek nézett. Nehezen viseltem. Aztán amikor végre beszélni kezdett hozzám, gyorsan rájöttem, hogy a hallgatása sokkal jobb volt. – Kurva. Mindig csak egy szó volt. Egyetlen szó, amit tisztán ejtett ki, és elegendő gyűlölettel ahhoz, hogy belém marjon. Néha mögülem hangzott fel, a vállam felett úszva, amikor nem is számítottam rá. Máskor láttam, ahogy közeledik, és egyenesen az arcomba kaptam. Az egyetlen dolog, ami sohasem változott, Sophie tökéletes időzítése volt. Amint elkezdtem magam egy kicsit jobban érezni, vagy volt egy félig–meddig tűrhető pillanatom egy kibírható napon, azonnal ott termett, és gondoskodott róla, hogy a jó érzés ne tartson sokáig. Ezúttal akkor sétált el mellettem, amikor a falon ültem ebédidőben. Emily vele volt – Emily mindig vele volt mostanában –, és rájuk se néztem, inkább az ölemben lévő füzetre koncentráltam meg a történelem fogalmazásomra, amin épp dolgoztam. Épp a megszállás szót írtam le, és az oldalon tartva a tollam, elkezdtem befeketíteni a két „á"–t, míg Emily és Sophie elhaladtak mellettem. Volt az egésznek egy karmikus oldala is, habár nem szerettem ebbe belegondolni. Igazság szerint nem is volt olyan rég, hogy én voltam az, aki Sophie oldalán lépkedett, miközben ő a piszkos kis ügyeit intézte. Én voltam az, aki bár nem vett részt a szidalmazásokban, de nem is állította le őket soha. Például Clarke–kal sem. Épp ez járt az eszemben, amikor felemeltem a fejem, és addig fürkésztem az iskolaudvart, amíg fel nem fedeztem őt az egyik piknikasztal mellett, néhány barátja társaságában. A pad végén ült, előtte egy nyitott tankönyvvel, és fél füllel hallgatta a mellette ülő lányok fecsegését, miközben a könyvet lapozgatta. Nyilvánvalóvá vált, hogy első nap ő a saját választásából üldögélt egyedül. Azóta nem jött a közelébe se a falnak, se nekem. Owen Armstrong viszont maradt. Mások jöttek–mentek a falunknál, néhányan csoportosan, mások egyedül, de csak mi ketten voltunk ott minden áldott nap. Mindig tartottuk az egyezményes távolságot egymás között – úgy két métert, plusz-mínusz öt–tíz centit –, amit az épp másodikként érkező gondosan tiszteletben tartott, amikor helyet foglalt. Volt néhány egyéb állandó is. Ő soha nem evett, legalábbis a szemem előtt; én viszont mindig kiadós ebédet fogyasztottam el, hála Anyunak. Úgy tűnt,
ő egyáltalán nem volt tudatában, vagy nem érdekelte, hogy mások mit csinálnak, míg én abban a meggyőződésben töltöttem a szünetet, hogy mindenki engem bámul, rólam beszél. Én a házimat csináltam; ő zenét hallgatott. És soha, de soha nem szóltunk egymáshoz. Talán azért volt, mert olyan sok időt töltöttem egyedül. Vagy azért, mert egy teljes órát mégsem üthettem el a házimmal. Bármi volt is az oka, némileg megigézett Owen Armstrong. Minden áldott nap külön hangsúlyt helyeztem arra, hogy néhányszor lopva ránézzek, és katalogizáljak valami újat a megjelenésével vagy a szokásaival kapcsolatban. Már elég szép mennyiségű információt begyűjtöttem. Ott voltak például a fülhallgatók. Úgy tűnt, soha nem veszi ki őket a füléből. Egyértelműen szerette a zenét, és az iPodja vagy a zsebében volt, vagy a kezében, esetleg a falon feküdt mellette. Azt is észrevettem, hogy zenehallgatás közben váltakoznak a reakciói. Általában teljesen némán ült, és csak a fejét mozgatta le–föl, lassan, szinte észrevétlenül. Alkalomadtán a térdén dobolt az ujjaival, és nagy ritkán dúdolta a dallamot, számomra alig hallhatóan, és azt is csak akkor, amikor senki nem haladt el vagy beszélgetett a közelben. Ezen alkalmakkal tűnődtem el leginkább, hogy vajon mit hallgathat, habár úgy képzeltem, hogy a zene is olyan lehet, mint ő: sötét, haragos és hangos. Aztán ott volt a kinézete. Természetesen a termete szúrt először szemet: a magassága, a nagy csuklója, puszta jelenlétének monumentális volta. De apró dolgok is voltak, mint a sötét szeme, amely zöld volt, vagy barna, és a két egyforma gyűrű – mindkettő lapos, széles és ezüst –, amelyeket a két középső ujján viselt. Most, ahogy ránéztem, nyújtott lábbal ült, és a tenyerére támaszkodva hátradőlt. Egy napsugár pont az arcára esett, bent voltak a fülhallgatói, valamicskét mozgott a feje, a szemét behunyta. Egy papírtáblát cipelő lány sétált el mellettem, majd lelassított, ahogy közelebb ért Owenhez, és figyeltem, ahogy óvatosan átlép a lábai felett, akárcsak a kisfiú tette Az égig érő paszulyban a háromfejű alvó sárkánnyal. Owen meg se rezzent, és a lány tovasietett. Valamikor persze én is így éreztem Owen iránt. Mint mindenki. De volt valami a napi közelségünkben, amitől ellazultam, legalábbis nem hőköltem hátra minden egyes alkalommal, amikor felém nézett. Mostanában jobban aggódtam Sophie miatt, aki valós fenyegetés volt, vagy épp Clarke miatt, aki világossá tette, hogy igen, még mindig utál. Különösnek látszott, hogy Owen Armstrong valamiképp megbízhatóbbnak tűnt, mint a valaha volt két legjobb barátnőm. Kezdtem
azonban belátni, hogy nem mindig az ismeretlentől kell a legjobban tartani. Azok, akik a legalaposabban ismerik az embert, veszélyesebbek tudnak lenni, mert a szavak, amiket hozzánk vágnak, vagy a dolgok, amiket gondolnak, potenciálisan nemcsak hogy megsebezhetnek, de igazak is lehetnek. Owennel nem volt közös múltam. De Sophie és Clarke más volt. Velük volt már egyfajta minta, valamiféle kapcsolat, még ha én ezt nem is akartam látni. Nem tűnt jogosnak vagy helyesnek, de óhatatlanul is eltűnődtem, hogy vajon ez az egész valóban a véletlen műve volt–e. Talán éppen ezt érdemeltem. Az után az este után, amikor Clarke–kal visszavittük a holmiját a házához, Sophie elkezdett együtt lógni velünk. Nem kapott külön meghívót, inkább csak lassan beépült közénk. Hirtelen lett egy harmadik napozószék, egy újabb leosztás a kártyában, egy újabb kóla, amit cipelhetett az, aki épp italt hozott a többieknek. Clarke és én olyan rég voltunk jó barátok, hogy valahol még jól is esett, hogy friss szemszögből láthatjuk a dolgokat, és Sophie ezt határozottan megadta. A sok bikinijével meg a sminkjével, a tömérdek sztorijával a fiúkról, akikkel még Dallasban randizott, Sophie teljes mértékben különbözött tőlünk. Hangos is volt és merész, és cseppet sem félt szóba állni a fiúkkal. Vagy felvenni azt, amihez épp kedve volt. Vagy kimondani bármit, amit gondolt. Ebben a tekintetben nem különbözött Kirstentől, de míg a nővérem nyíltságától mindig kényelmetlenül éreztem magam, Sophie–é más volt. Az övét kedveltem, talán még irigyeltem is. Én nem tudtam kimondani, mit akarok, de arra mindig számíthattam, hogy ő majd kinyitja a száját. Az események pedig, amiket beindított, mindig kissé kockázatosak voltak, legalábbis nekem, de közben remekül szórakoztam. Olyasmik voltak, amikben soha nem lett volna részem a magam erejéből. És mégis, voltak pillanatok, amikor kényelmetlenül éreztem magam Sophie mellett, bár nehéz volt megállapítanom, hogy pontosan miért is. Bármennyit lógtunk is együtt, és bármennyire részévé vált a mindennapi életemnek, nem tudtam elfelejteni, milyen utálatos volt velem azon az első napon a büfénél. Néha csak néztem őt, miközben valami sztorit mesélt, vagy a körmeit lakkozta az ágyam végén heverve, és azon tűnődtem, vajon miért tette. A következő pillanatban pedig azon, hogy meg– tenné–e újra. Én azonban minden harciassága ellenére tudtam, hogy Sophie–nak is megvoltak a maga problémái. A szülei nemrég váltak el, és míg Sophie újra és újra szóba hozta azokat a dolgokat, amiket az apja vett neki, amikor még
Texasban éltek – ruhákat, ékszert, mindent, amit csak akart –, egyszer meghallottam, amint Anyu és az egyik barátnője a válásról beszélnek, ami állítólag nagyon csúnyán zajlott. Sophie apja egy sokkal fiatalabb nő miatt ment el, és elkeseredett küzdelem folyt a dallasi házukért. Mr. Rawlins állítólag egyáltalán nem tartotta a kapcsolatot Sophie–val vagy Sophie anyukájával. De Sophie erről soha nem beszélt, én pedig nem kérdeztem rá. Úgy gondoltam, ha akar róla beszélni, majd fog. Ezen kívül viszont szinte semmilyen téma nem volt, amit megtartott volna magának. Állandóan azt mondogatta például nekem és Clarke–nak, hogy éretlenek vagyunk. Láthatóan minden rossz volt: a ruháink (annyira gyerekesek), az elfoglaltságaink (unalmasak) és a tapasztalataink (nem létezőek). Míg az én modellkedésem foglalkoztatta és odavolt a nővéreimért – akik gyakorlatilag semmibe vették, akárcsak engem Clarke–ot soha nem hagyta békén. Úgy nézel ki, mint egy fiú – mondta neki egy nap, amikor hármasban elmentünk a bevásárlóközpontba. – Nagyon helyes lehetnél, ha tennél érte. Miért nem viselsz sminket, vagy valami? Nem engedik meg – mondta Clarke, és kifújta az orrát. Ugyan már! – felelte Sophie. – A szüleidnek nem is kell róla tudniuk. Csak tedd fel, amikor elmész, és mosd le, mielőtt hazamész. De Clarke nem volt ilyen, és én tudtam ezt. Jól kijött az anyukájával és apukájával, és soha nem hazudott volna nekik. Sophie azonban nem engedett. Ha épp nem Clarke sminkjének hiányáról volt szó, akkor a ruháira került a sor, vagy az állandó prüszkölésére, vagy arra, hogy hamarabb otthon kellett lennie, mint nekünk. Ez azzal járt, hogy bármit csináltunk is hármasban, mindig hamarabb be kellett fejeznünk, hogy Clarke biztosan haza tudjon érni. Ha jobban figyeltem volna, talán észrevettem volna, mi történik. Csakhogy a helyzet az volt, hogy mindezt annak tudtam be, hogy mindnyájan próbálunk összeszokni, és úgy gondoltam, hogy végül majd minden helyreáll – legalábbis addig a július eleji estéig. Szombat volt, és Clarke–éknál töltöttük az estét. A szülei elmentek valami szimfonikus koncertre, így az egész ház a miénk volt, hogy fagyasztott pizzát süssünk és filmeket nézzünk. Tipikus szombat este volt. Előmelegítettük a sütőt, Clarke pedig azt nézegette, milyen filmeket kínál a fizetős csatorna, amikor Sophie megérkezett. Egy farmer miniszoknya volt rajta, egy fehér ujjatlan póló, ami kiemelte a napbarnítottságát, és egy pár fehér, magas sarkú szandál. Hűha – mondtam, ahogy belépett, és a sarka a padlón kopogott. –Jól nézel ki.
Köszi – felelte, míg én mentem utána a konyhába.
– Jól kiöltöztél a pizzához – mondta Clarke, és tüsszentett egyet. Sophie elmosolyodott. – Ezeket nem a pizzához vettem fel – felelte. Clarke–kal egymásra néztünk. Én szólaltam meg. – Akkor mihez? Fiúkhoz – válaszolta. Fiúkhoz? – kérdezett vissza Clarke. Aha. – Sophie felpattant a konyhapultra, és keresztbe tette a lábát. – Találkoztam ma néhány fiúval hazafelé a strandról. Azt mondták, ma este ott lesznek, és hogy menjünk mi is. A strand zárva van este – mondta Clarke, és egy sütőpapírra csúsztatta a pizzát. És? – kérdezte Sophie. – Mindenki odamegy. Nem nagy ügy– Tudtam azonnal, hogy Clarke nem fog ebbe belemenni. Először is, mert a szülei megölnék, ha rájönnének. Másodszor, mert mindig betartotta a szabályokat, még azokat is, amikre senki rá sem hederített. Például azt, hogy a medencébe lépés előtt le kell zuhanyozni, és hogy azonnal ki kell jönni a vízből, amint az úszómester bejelenti a felnőtt úszást. – Nem tudom – mondtam, ahogy végiggondoltam ezt. – Nem hiszem, hogy jó ötlet. Oh, gyerünk már, Annabel – mondta Sophie. – Ne légy ilyen kis beszari. Különben is, az egyik fiú külön utánad érdeklődött. Látott minket együtt, és megkérdezte, hogy ott leszel–e. Én? – csodálkoztam. Sophie bólintott. – Igen. És tök helyes. A neve Chris Pen–valami. Penner? Penning... Pennington! – mondtam. Éreztem magamon Clarke tekintetét; ő volt az egyetlen, aki tudta, mit érzek iránta, aki tudott az ezeréves rajongásomról. – Chris Pennington? Ő az! – mondta Sophie bólogatva. – Ismered? Clarke–ra néztem, aki ekkor szándékosan azzal kezdett foglalatoskodni, hogy betegye a pizzát a sütőbe, és beállítsa a rácsot. – Ismerjük őt – mondtam. – Ugye, Clarke? Annyira szexi – mondta Sophie. – Azt mondták, nyolc körülre mennek, és hogy lesz náluk sör. Sör? – kérdeztem vissza. Úristen, nyugi! – mondta Sophie nevetve. – Nem kell innod, ha nem akarsz. Clarke nagy csapódással csukta be a sütő ajtaját. – Én nem tudok menni – mondta.
Oh, dehogynem tudsz – mondta Sophie. – A szüleid soha nem fogják megtudni. Nem akarok menni – zárta le a témát Clarke. – Én itthon maradok. Én csak néztem rá, és tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de valamilyen oknál fogva egy szó sem jött ki a számon. Valószínűleg azért, mert csak Chris Penningtonra tudtam gondolni, akit millió délutánon át néztem a strandon, és aki rólam érdeklődött. – Hát – mondtam, kényszerítve magam, hogy megszólaljak –, talán... Akkor én és Annabel megyünk – mondta Sophie, és leugrott a konyhapultról. – Nem nagy ügy. Ugye, Annabel? Most Clarke–on volt a sor, hogy rám nézzen. Felém fordította a fejét, és éreztem, ahogy az a sötét szempár rám szegeződik. Hirtelen megéreztem az egyensúlyhiányt, a hármasunk egyenlőtlenségét. Rám maradt, hogy eldöntsem, merre tartok. Az egyik oldalon ott volt Clarke, a legjobb barátnőm, és a kialakult szokásaink, mindaz, amit mindig tettünk és tudtunk. A másikon nem csak Sophie és Chris Pennington, de ez az egész új világ, feltérképezetlenül és kitárulkozva, legalábbis egy kis időre, erre az egy estére. Menni akartam. Clarke – mondtam, és tettem felé egy lépést. – Menjünk el csak egy kis időre, mondjuk egy fél órára. Aztán visszajövünk és pizzát eszünk, filmet nézünk, meg minden. Oké? Clarke nem volt érzelmes ember. Sokkal inkább volt született sztoikus, és rendkívül logikus. Az élethez való közelítése teljes egészében a problémák felderítéséből, a megoldások megfogalmazásából és a továbblépésből állt. De abban a pillanatban, amint ezt kimondtam, megláttam valami ritkaságszámba menőt az arcán: meghökkenést, amit a megsebzettség követett. Mindez azonban annyira váratlan volt, és olyan gyorsan véget ért, hogy nehéz volt eldönteni, valóban ezt láttam–e egyáltalán. Nem – mondta. – Én nem megyek. – Majd fogta magát, átsétált a szobán egész a kanapéig, leült és felvette a távirányítót. Egy pillanattal később már a csatornák közt keresgélt. A képek és színek ott villództak a képernyőn. – Jól van akkor – mondta Sophie egy vállrándítás kíséretében. Aztán felém fordult. – Menjünk! – szólt. Elindult az ajtó felé, én meg csak álltam ott egy darabig. A Reynolds család konyhájával, meg ezzel az estével kapcsolatban minden olyan ismerős volt: a pizza szaga a sütőben, a kétliteres kóla a pulton, Clarke a szokott helyén a kanapén, mellette az én helyem üresen, hívogatóan. De
aztán végignéztem a folyosón, át Sophie–ra, aki ekkor már az ajtóban állt. Mögötte épphogy csak besötétedett, pislákoltak az utcai lámpák, és mielőtt meggondolhattam volna magam, elindultam felé, és kiléptem. Évekkel később is tisztán emlékeztem arra az estére. Arra, milyen érzés volt átmászni a strand kerítésének egy résén, átsétálni a sötét autóparkolón, oda Chris Penningtonhoz, aki rám mosolygott és hangosan a nevemen szólított. És arra, milyen íze volt a sörnek, amit hozott, ahogyan belekóstoltam az első habzó, lágy kortyba. Aztán hogy később, miután elvezetett a strand hátuljához, milyen érzés volt megcsókolni őt. Az ajkai melegen érintették a számat, a hátam a mögöttem lévő hideg falnak simult. Vagy ahogyan hallottam Sophie–t felnevetni a távolból, és ahogy a tükörsima felületű víz elhozta a hangját onnan, ahol épp a legjobb barátjával trécselt, egy Bill nevű sráccal, aki annak a nyárnak a végén költözött el. Mindezen dolgok megmaradtak, de van egy kép, egy pillanat, ami mind fölé emelkedik. Ez később történt: amikor a strand kerítése felé néztem, láttam, hogy áll valaki az utca túloldalán, egy lámpa alatt. Egy apró lány, barna hajjal, rövidnadrágban, smink nélkül, aki hallotta a hangunkat, de nem látott minket. Annabel – kiáltotta el magát. – Gyerünk, késő van. Mind elhallgattunk. Láttam, ahogy Chris hunyorogva a sötétségbe mered. – Ez meg mivolt? Pszt – mondta Bill. – Van ott valaki. Nem valaki – mondta Sophie és a szemét meresztgette. – Clarke az. Ca–micsoda? – kérdezte Bill nevetve. Sophie felemelte a kezét, és két ujjal összeszorította az orrát. – Clarke – ismételte, és a hangja annyira emlékeztetett Clarke bedugult orrhangjára, hogy az ijesztő volt. Nyilallást éreztem a mellkasomban, ahogy mindenki felnevetett. Megint visszanéztem Clarke–ra. Pontosan tudtam, hogy hallott bennünket. Még mindig ott volt, az utca túloldalán, a lámpa alatt, de tudtam, hogy nem jönne közelebb, és hogy most rajtam a sor, hogy elinduljak és odamenjek hozzá. Azt hiszem, jobb, ha én most... – kezdtem, és tettem egy lépést előre. Annabel! – Sophie rám emelte a tekintetét. Akkor ez még új volt, de később megtanultam felismerni ezt a kifejezését: az ingerültség és türelmetlenség keverékét. Az a pillantás volt ez, amit az évek során milliószor megkaptam tőle, valahányszor nem azt tettem, amit akart. – Mit művelsz? Chris és Bill minket néztek. – Hát csak... – kezdtem, de aztán elhallgattam. – Egyszerűen mennem kéne.
Nem – mondta Sophie. – Nem kéne.
Csak el kellett volna jönnöm. Sophie–tól, az egésztől, és meg kellett volna tennem a helyes dolgot. De nem tettem. Később azt mondtam magamnak, hogy azért volt, mert Chris Pennington a hátamon tartotta a kezét, és nyár volt, és korábban, amikor az ajkai a számon voltak, a keze pedig a hajamban, azt suttogta, hogy gyönyörű vagyok. Igazság szerint azonban, ez a pillanat volt az Sophie–val, és a félelem, hogy mi történne, ha szembe– szállnék vele, ami megállított. És ami miatt aztán éveken át szégyenkeztem. Így aztán ott maradtam, ahol voltam, Clarke pedig hazament. Később, amikor megpróbáltam visszamenni a házukhoz, már nem égett a villany, és zárva volt az ajtó. Én azért is az ajtóhoz léptem, de ellentétben azzal az estével, amikor Sophie–hoz mentünk, az ajtó nem nyílt ki. Clarke csak hagyta, hogy várjak, ahogyan én is csináltam vele. Végül aztán hazamentem. Tudtam, hogy igazán dühös rám. De azt gondoltam, valahogyan majd megoldjuk. Csupán egy este volt – hibát követtem el; majd belátja. De másnap, amikor odamentem hozzá a strandon, még csak rám nézni sem volt hajlandó. Ügyet sem vetett az ismételt köszönésemre, és elfordult, amikor leültem mellé egy székre. Ugyan már! – mondtam. Semmi válasz. – Hülye voltam, hogy elmentem. Sajnálom, oké? De nyilvánvalóan nem volt oké, mert továbbra sem nézett rám, és csak az éles profilját nézhettem. Annyira dühös volt, és én annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudtam tovább ott ülni, így felálltam és eljöttem. Na és? – kérdezte Sophie, amikor elmentem a házukhoz és elmondtam neki, mi történt. – Miért érdekel egyáltalán, hogy ki van bukva? Ő a legjobb barátnőm – mondtam. – És most utál. Még csak egy kölyök – felelte. Az ágyán ültem, és néztem, ahogy a szekrénybe épített tükre előtt áll. Felkapta a hajkeféjét, és néhányszor végighúzta a haján. – És őszintén szólva, elég gáz a csaj, Annabel. Úgy értem, tényleg így akarod tölteni a nyarad? Kártyázni akarsz és hallgatni, ahogy szortyog? Ugyan már! Tegnap este összejöttél Chris Penningtonnal. Boldognak kéne lenned. Az vagyok – feleltem, bár rögtön azután, hogy kimondtam, már nem is voltam biztos benne, hogy ez igaz is. Helyes. – Letette a hajkefét, majd megfordult és rám nézett. – És most gyerünk. Menjünk el a plázába, vagy valami.
És ennyi volt. A sokéves barátságnak, mindazoknak a kártyacsatáknak és pizzaestéknek és ottalvásoknak, kevesebb, mint huszonnégy óra alatt vége szakadt. Visszatekintve, talán ha újra megpróbálkozom Clarke–nál, rendezhettük volna a dolgot. De nem próbálkoztam. Olyan volt, mintha a múló idő és a bűntudatom meg a szégyenkezésem felnyitott volna egy egyre szélesebbé váló szakadékot. Először talán át tudtam volna ugrani rajta, de végül olyan messzi távolba került a másik oldal, hogy már látni sem lehetett, nemhogy utat találni hozzá. Clarke meg én persze újra összefutottunk. Ugyanazon a környéken laktunk, ugyanazzal a busszal utaztunk, ugyanabba a suliba jártunk. De soha nem beszéltünk egymással. Sophie lett a legjobb barátnőm, habár Chris Penningtonnal nem történt semmi több. Dacára mindannak, amit az éjszaka sötétjében duruzsolt a fülembe, soha nem szólt hozzám többet. Ami Clarke– ot illeti, új barátokra lelt a focicsapatban, amibe ősszel állt be, mint kezdő csatár. Végül már annyira mások voltunk, és olyan eltérő körökben forogtunk, hogy nehéz volt elhinni, hogy egyáltalán valaha közel álltunk egymáshoz. A fényképalbumaimban viszont oldalakon át sorakozott a bizonyíték – mi ketten kerti sütögetéseken, biciklizve, az első lépcső előtt pózolva, és köztünk az örökké jelen lévő csomag zsepi. Sophie előtt az emberek tudták ugyan, hogy ki vagyok, a nővéreim és a modellkedésem miatt, de népszerűvé csak akkor váltam, amikor az ő barátja lettem. És volt némi különbség. Sophie sajátságos, félelmet nem ismerő viselkedése tökéletesen működött a felső tagozat és a gimnázium klikkjei és számos drámája közti lavírozáskor. A parancsolgató lányok és a suttogott megjegyzések, amelyek engem mindig elbátortalanítottak, őt cseppet sem zavarták. Úgy éreztem, hogy sokkal könnyebb átlépni a különféle társasági akadályokat, miután ő már szétrobbantotta őket helyettem. Hirtelen mindaz, amit mindig is a távolból néztem és irigyeltem – az emberek, a bulik és különösen a fiúk –, nemcsak hogy közelebb került, de végre lehetségessé vált, teljes egészében Sophie miatt. A többi dolog, amiket el kellett viselnem, mint a hangulatváltozásai meg minden, ami Clarke–kal történt, szinte megérte. Szinte. Bárhogyan is, a dolgok velem, Clarke–kal és Sophie–val vagy ezer éve történtek. De ezen a nyáron azon kaptam magam, hogy sokszor jut eszembe Clarke, főként olyankor, amikor egyedül voltam a strandon. Annyi minden máshogy alakult volna, ha egyszerűen csak vele maradtam volna aznap este. Ha elfoglaltam volna mellette a helyem a kanapén, és hagytam volna, hogy Sophie nélkülem menjen el. Csakhogy meghoztam a döntésem, és nem csinálhattam vissza. Habár néha, késő délután, amikor becsuktam a szemem,
és kezdtem elbóbiskolni, miközben hallgattam, ahogy a gyerekek a vízben pancsolnak és az úszómester a sípját fújja, szinte úgy tűnt, mintha semmi nem változott volna. Legalábbis kicsit későbbig, amikor hirtelen felriadtam, és az árnyékban találtam magam, a hirtelen lehűlt levegőn, és rég haza kellett volna mennem. Amikor hazaértem a suliból, a ház üresen tátongott, és villogott a fény az üzenetrögzítőn. Kivettem egy almát a hűtőből, kifényesítettem a pólómon, és a szoba másik végébe mentem, hogy lejátsszam az üzeneteket. Az elsőt Lindy, az ügynököm hagyta: Szia, Grace, én vagyok az, csak most tudtalak visszahívni. Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott, de felmondott az asszisztensem, és egy hasznavehetetlen gyakornok ugrott be a hívásokat kezelni, kész rettenet az egész. Na mindegy. Nincs még hír, de telefonon hagytam egy üzenetet a Mooshka irodában, úgyhogy remélhetőleg hamarosan hallunk felőlük. Értesítelek, ha van valami, remélem, minden rendben van, puszilom Annabelt. Viszlát! Pitty. Napok óta eszembe se jutott a Mooshka találkozója, de anyám láthatóan észben tartotta. Most sem akartam erre gondolni, így a következő üzenetre léptem, ami Kirstentől érkezett. A nővérem híres volt a hosszú, csapongó üzeneteiről, és gyakran újra kellett hívnia minket a második rész miatt, mert az üzenetrögzítő félbeszakította, így amint meghallottam a hangját, kihúztam egy széket. Én vagyok az – kezdte –, és csak azért telefonálok, hogy beköszönjek és megtudjam, mi van otthon. Én épp ebben a percben megyek egy órára; gyönyörű napunk van itt... Nem tudom, hogy mondtam–e már nektek, de ebben a félévben jelentkeztem egy kommunikációs órára, amit nagyon ajánlott egy barátom, és egyszerűn imádom. A pszichológia szemszögéből tanítják, és annyit tanulok... És a tanársegéd, aki az órát tartja, egyszerűen zseniális. Úgy értem, tök sokszor egyszerűen kikapcsolok az előadások alatt, még akkor is, ha érdekel az anyag, de Brian, hát ő egyszerűen szenzációs. Komolyan. Még azt is elérte, hogy fontolóra vegyem a kommunikáció felvételét melléktárgyként, csak mert olyan sok mindent tanulok az óráján... De közben ott van a filmkészítő órám is, ami nagyon érdekel, szóval nem is tudom. Na de mindjárt ott vagyok a teremben, remélem veletek minden oké, hiányoztok és szeretlek titeket, sziasztok! Kirsten annyira hozzá volt szokva, hogy a masina félbeszakítja, hogy az üzenetei vége felé mindig belehúzott, úgyhogy az utolsó mondatokat általában már hadarta, és épphogy csak elkerülte a pittyegést. Az
üzenetrögzítő felé nyúltam, lenyomtam a MENTÉS gombot, és a házban újra csend lett. Felálltam, felvettem az almámat, és átmentem az étkezőbe. Amikor a folyosóra értem, megálltam, ahogyan gyakran tettem, hogy felnézzek a nagy, fekete–fehér fényképre, ami a bejárati ajtóval szemben lógott. Egy hosszúkás kép volt Anyuról és hármunkról, lányokról, amint a nagybátyám nyaralójához közeli kőgáton állunk. Mind a négyen fehérben voltunk: Kirsten fehér farmerben és sima, V kivágású pólóban, Anyu nyári ruhában, Whitney fürdőruhafelsőben és zsinóros nadrágban, én pedig ujjatlan pólóban és hosszú szoknyában. Mind napbarnítottak voltunk, és mögöttünk szélesen terült el a víz a képkeret sarkai felé. A kép három évvel korábban készült, az egyik nagy családi tengerparti strandoláskor; a fotós Apu egy barátjának a barátja volt. Akkoriban spontánnak tűnt az egész. A fotós mellékesen előhozakodott azzal, hogy álljunk a kamerája elé, ám valójában Apu hetek óta tervezte a dolgot karácsonyi ajándékként Anyunak. Emlékszem, ahogy mentünk a fotós után, egy magas, vékony férfi után, akinek a nevére már nem is emlékszem, át a homokon, ki a kőgáthoz. Kirsten lépett fel rá elsőként, majd kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Anyut, míg Whitney és én zártuk a sort. A kövek közt nehézkes volt lavírozni, és eszembe jutott, hogyan vezette Kirsten Anyut a csipkézett élű kövek között, míg végre egy lapos helyre értünk, és egymás mellé álltunk. A képen mind egymáshoz kapcsolódunk: Kirsten és Anyu ujjai összefonódnak, Whitney Anyu vállára fekteti a karját, én pedig elöl állok, szintén Anyu felé hajolva, karommal a derekán. Anyu mosolyog, akárcsak Kirsten, míg Whitney csak bámul a kamerába, és a szépsége szokás szerint lélegzetelállító. Habár emlékeztem, hogy mosolyogtam minden alkalommal, amikor felvillant a vaku, az arckifejezésemet a fotón nem ismertem fel. Az arcom valahol Kirsten széles vigyora és Whitney gyönyörűségesen riadt tekintete közt ragadt meg. A kép viszont gyönyörű volt, a kompozíció pedig tökéletes. Az emberek soha nem hagyták szó nélkül, mivel ez volt az első dolog, amit az ajtón belépve megláttak. Az elmúlt néhány hónapban azonban kezdett kicsit kísérteties jelleget ölteni a szememben. Mintha nem is láttam volna a fehér és fekete finom kontrasztját, vagy azt, ahogyan a vonásaink eltérő mértékben bár, de mindig hasonlóan ismétlődnek az arcunkon. Ehelyett, amikor nézegettem, más dolgokat vettem észre. Azt például, milyen közel állt egymáshoz Whitney és Kirsten, semmi űr nem volt köztük. Azt, ahogyan az én arcom másképp nézett ki, sokkal nyugodtabb volt. És hogy
Anyu milyen kicsinek tűnt így, hogy mind köré hajoltunk, közelebb húztuk, és a testünkkel oltalmaztuk, mintha legalábbis egyszerűen elrepülne, ha mi nem tartanánk lent. Felkaptam az almámat és újra beleharaptam, épp mikor Anyu kocsija beállt a garázsba. Egy pillanattal később ajtócsapódást hallottam, aztán hangokat, ahogy Anyu és Whitney bejöttek. Szia! – köszönt rám Anyu, amikor meglátott, és hangos puffanással letette a kezéből a bevásárlószatyrát. – Milyen volt az iskola? Jó – mondtam, és tettem egy lépést hátra, ahogy Whitney eliramodott mellettem, egyetlen szóra sem méltatva. Gyorsan befordult a sarkon és már el is tűnt az emeleten. Szerda volt, ami azt jelentette, hogy most jött meg a pszichológusától, ami mindig levertté tette. Én azt hittem, hogy a terapeuta látogatásának épp az a lényege, hogy az ember jobban érezze magát, nem pedig rosszabbul, de úgy látszik, ennél bonyolultabb volt a dolog. Igaz, ami igaz: Whitney–nek valahogy minden bonyolultabb volt. Lindy hagyott egy üzenetet – mondtam Anyunak. Mit mondott? A Mooshka emberei még nem telefonáltak. Anyu csalódottnak tűnt, de csak egy pillanatra. – Nos, hát, biztos vagyok benne, hogy majd hívnak. – A mosogatóhoz lépett, kinyitotta a csapot, behabozta a kezét a folyékony szappannal, és közben az ablakon át az úszómedencét nézte. A délutáni fényben valahogy fáradtnak tűnt – a szerda rajta is nyomot hagyott. És Kirsten is telefonált. Hagyott egy hosszú üzenetet – mondtam. Anyu elmosolyodott. – Csak nem? A lényeg – mondtam –, hogy szereti az óráit. Hát, ezt jó hallani – mondta, és megszárította a kezét egy konyharuhával. Összehajtogatta, visszatette a mosogató mellé, majd odajött hozzám, és leült mellém. – Szóval. Mesélj valamit, ami veled történt ma. Valami jót. Jót. Egy pillanatig arra gondoltam, ami Sophie–val folyik, aztán a napi megfigyeléseimre Owen Armstrongról, és végül arra, hogy Clarke még mindig utál. Ezen dolgok egyike sem illett ebbe a kategóriába, vagy akár csak a közelébe. Ahogy teltek a másodpercek, éreztem, hogy hamarosan pánikba esem. Észvesztőén kerestem valamit, amit felkínálhatnék Anyunak, hogy ellensúlyozzam a Mooshka embereit, Whitney rosszkedvét, meg minden egyebet. Anyu továbbra is várt. Van egy srác a tesiórámon – böktem ki végül. – Elég helyes, és ma beszélt velem.
Tényleg? – kérdezte és mosolygott. Telitalálat. – Mi a neve? Peter Matchinsky – feleltem. – Felsős.
Ez nem volt hazugság. Peter Matchinsky valóban a tesiórámra járt, tulajdonképpen helyes is volt, és tényleg felsős. És beszélt is velem aznap, bár csak azt kérdezte meg, mit mondott Erlenbach edző a soron következő úszásvizsgáról. Rendes körülmények között nem szépítettem meg az igazságot Anyunak, de az elmúlt néhány hónapban megtanultam megbocsátani magamnak ezekért az apró vétkekért, hiszen boldogabbá tették Anyut. Szemben a valós igazsággal, amit semmiképp sem szeretne hallani. Egy helyes felsős – mondta és hátradőlt a fotelben. – Nos, mesélj erről még egy kicsit. És én meséltem. Dacára annak, hogy nem nagyon volt más mesélnivaló. Ha kellett, hát kipárnáztam a sztori szegleteit, elég tartalmassá téve ahhoz, hogy ki tudjam elégíteni Anyu éhségét, hogy legalább az én életem legyen valamiképp normális. A legrosszabb az volt, hogy voltak dolgok, amiket szerettem volna elmondani neki, megszámlálhatatlanul sok, de egyiket se fogadta volna könnyen. Túl sok mindent élt meg a nővéreimmel – nem nehezíthettem én is a dolgát. így inkább megtettem minden tőlem telhetőt, hogy kiegyensúlyozzam az életét, apránként, szavanként, sztorinként, még ha ezek egyike sem volt igaz. * Hétköznap reggelente többnyire csak Anyu és én ültünk a reggelizőasztalnál, és Apu csak akkor csatlakozott hozzánk, ha aznap későn kezdte a munkát. Whitney, ha nem volt muszáj, sosem kelt ki az ágyból tizenegy előtt. így amikor néhány héttel később arra jöttem le, hogy már lezuhanyozott, felöltözött és az asztalnál ült, előtte az én kocsim kulcsával, volt egy olyan érzésem, hogy készülőben van valami. Igazam is lett. Ma a nővéred visz el az iskolába – mondta Anyu. – Aztán elviszi az autódat és vásárolgat kicsit, beül egy moziba, délután pedig elmegy érted. Oké? Whitney–re néztem. Egész vékonyra szorította össze a száját, és úgy meredt rám. – Persze – feleltem. Anyu elmosolyodott, majd a nővéremről rám, aztán ismét a nővéremre nézett. – Nagyszerű – mondta. – Minden megoldódik. Minden erejével azon volt, hogy úgy hangozzék, mint aki mindezt félvállról mondja, de a hangjából nyilvánvaló volt, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz. Mióta Whitney hazajött a kórházból, Anyu szerette őt lefoglalni, és egyben szem előtt tartani. Ezért volt az, hogy a nővéremet
állandóan magával cipelte az ügyei intézéséhez és a megbeszéléseire. Whitney állandóan több szabadságért harcolt, de Anyu aggódott, hogy ha megkapná, akkor túlenné magát, vagy kihányna mindent, esetleg tornázna, vagy valami egyéb tiltott dolgot művelne. Nyilvánvaló volt, hogy valami megváltozott, de hogy mi, vagy miért, arról fogalmam sem volt. Amikor kimentünk az autóhoz, automatikusan a sofőroldal felé indultam, majd megálltam, amikor megláttam, hogy Whitney ugyanezt teszi. Egy pillanatig mindketten csak álltunk ott. Aztán ő szólalt meg. – Én vezetek. Oké – mondtam. – Rendben. Az autóút kínos volt. Egészen addig, míg ki nem értünk az autóútra, rá se döbbentem, milyen sok idő telt el valójában, mióta legutóbb kettesben voltam Whitney–vel. Fogalmam se volt, hogy mit mondjak neki. Kérdezhetnék valamit a vásárlásról, de azzal előtérbe kerülhetnek a testképével kapcsolatos dolgok, így megpróbáltam más témával előhozakodni. Mozi? Közlekedés? Semmi ötletem nem volt. így csak ültem ott, némán. Whitney szintén hallgatott. Láttam rajta, hogy jó ideje nem ült a volán mögött. Nagyon odafigyelt, a stoptábláknál a kelleténél mindig egy leheletnyivel tovább várt, és beengedte elénk az embereket. Egy piros lámpánál oldalra néztem, és két üzletembert láttam egy autóban, akik őt bámulták. Mindketten öltönyt viseltek – egyikük a húszas éveiben járhatott, a másik Apuval lehetett egyidős –, és én azonnal meg akartam őt védeni, oltalmazni, habár tudtam, hogy utálná a helyzetet, ha tudna róla. Csakhogy aztán rájöttem, hogy nem azért nézik, mert sovány, hanem mert annyira gyönyörű. Már el is felejtettem, hogy egykor a nővérem volt a legszebb lány, akit valaha láttam. A világ, de legalábbis egy része, úgy tűnik, még mindig így érzett. Úgy másfél kilométerre lehettünk a sulitól, amikor végül úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom egy kis beszélgetéssel. Szóval – kezdtem –, izgatott vagy a mai nap miatt? Rám nézett, majd vissza az útra. Izgatott? – ismételte. – Miért lennék izgatott? Hát, nem tudom – feleltem, miközben befordultunk az iskola elé. – Talán mert, tudod, az egész nap a tiéd. Egy pillanatig nem felelt, helyette inkább a járda mellé állásra koncentrált. – Egyetlen nap – mondta végül. – Azelőtt teljes életem volt. Nem igazán tudtam, erre mit mondhatnék. Az „Oké, hát, akkor viszlát később!" sekélyesnek tűnt, sőt egyenesen nem helyénvalónak. Így inkább csak kilöktem a kocsiajtót, és hátranyúltam a táskámért.
Fél négyre jövök érted – mondta. Oké – feleltem.
Lehajtotta a napellenzőt, és a válla felett nézett hátra. Becsaptam az ajtót, ő meg visszaállt a forgalomba és elhajtott. A nap hátralévő részében nagyjából el is felejtkeztem Whitney–ről, mivel délután angoldolgozatot kellett írnom, ami miatt rettentően izgultam. Aztán kiderült, hogy minden okom meg is volt rá. Az előző éjszaka nagy részét áttanultam és elmentem az ismétlő órára is, amit Mrs. Gingher az ebédszünetben tartott, mégis volt néhány kérdés, ami teljesen kifogott rajtam. Nem tehettem mást, mint hogy ott ültem, meredten néztem a kérdéseket, és totál idiótának éreztem magam, míg a tanárnő be nem jelentette, hogy nincs több időnk, és be kellett adnom a papíromat. Ahogy elindultam lefelé a lépcsőn a főépület bejárata felé, ahol Whitney– vel kellett találkoznom, előbányásztam a jegyzeteimet, és elkezdtem átlapozni őket, hogy rájöjjek, miket hagytam ki. Az autófordulónál jókora tömeg gyűlt össze, és én annyira elmerültem a papírjaimban, hogy addig észre sem vettem a parkoló piros dzsipet, míg elé nem léptem. Az egyik percben még a déli irodalomról szóló jegyzeteimet pásztáztam, és próbáltam megtalálni az idézetet, ami a világért sem jutott az eszembe; a következőben egyenesen Will Cashsel találtam magam szembe. Ezúttal ő látott meg először. Egyenesen engem bámult. Gyorsan félrenéztem, és megszaporáztam a lépteimet, ahogy ellépdeltem a lökhárítója előtt. Már majdnem a járdánál voltam, amikor utánam szólt. – Annabel – mondta. Tudtam, hogy egyszerűen levegőnek kéne néznem. De még javában ez a gondolat járt az eszemben, amikor a fejem már fordult is felé, mintegy ösztönösen. Ott ült, kockás ingben, borostásan, a homlokára feltolt napszemüveggel, ami mintha bármelyik percben lecsúszhatott volna. Üdv – mondta. Ekkor már elég közel voltam az autójához, hogy érezzem, ahogy a légkondi alig érezhetően fújja ki a levegőt a lehúzott ablakon át. Szia. – Egyetlen szó volt csupán, de egészen eltorzulva hangzott el; ijesztően szétmarcangolódott, mire kipréselődött a torkomon. Cash láthatóan egyáltalán nem vette észre, mennyire ideges vagyok. Kidugta a könyökét az ablakon, majd a mögöttem lévő iskolaudvarra nézett. – Mostanában nem láttalak a bulikon – mondta. – Eljárogatsz még? Ekkor egy kis szellő belekapott a jegyzeteim szélébe, és meglobogtatta őket. Olyan volt a hangjuk, mintha kicsiny szárnyak verdestek volna.
Összeszorítottam az ujjaim a papírokon. – Nem – nyögtem ki. – Nem igazán. Éreztem, hogy jeges érzés kúszik fel a nyakamon, és már azon tűnődtem, vajon el fogok–e ájulni. Nem tudtam ránézni, így a földre szegeztem a tekintetemet, de a szemem sarkából észleltem a kezét, ahogy a lehúzott ablakban nyugszik, és azon kaptam magam, hogy azt bámulom. A hosszú, elkeskenyedő ujjakat, ahogy lustán dobolnak a dzsip ajtaján. Pszt, Annabel. Csak én vagyok az. Hát – mondta. – Akkor majd valamikor látjuk egymást. Bólintottam, és akkor végre sarkon fordultam és elmentem. Nagy levegőt vettem, és próbáltam emlékeztetni magam, hogy körbevesznek az emberek, hogy itt biztonságban vagyok. De akkor megéreztem. A végső bizonyítékot, ami ellene szólt annak, amit magamban ismételgettem. A gyomrom kavarogni kezdett, és emelkedni. Ezen az egy reakciómon soha nem tudtam úrrá lenni. Oh, Istenem, gondoltam, és gyorsan begyűrtem a papírjaimat a táskám tetejébe, majd a vállamra kaptam, és nem is vesződtem azzal, hogy becipzározzam. Elindultam a legközelebbi épület felé, közben azért fohászkodva, hogy kibírjam addig, amíg a mosdóba érek. Vagy legalábbis amíg nem leszek már szem előtt. De nem jutottam ilyen messzire. Ez meg mi volt? Sophie volt az. Ott állt épp mögöttem. Megálltam, de az epe egyre csak emelkedett bennem. Miután olyan sokszor hallottam tőle csupán egyetlen szót, ez a négy szó megsemmisítő volt. És aztán tovább beszélt. Mégis mit képzelsz, mi a francot művelsz, Annabel? – kérdezte. Két fiatalabb lány suhant el mellettem tágra nyílt szemmel. Összeszorítottam a kezem a hátizsákom pántján, és nagyot nyeltem. Hát nem kaptál eleget aznap éjjel? Még több kell, vagy mi van? Valahogyan újra elindultam. Ne kezdj el hányni, ne nézz vissza, ne csinálj semmit, hajtogattam magamban, de a torkomat nyirkosnak éreztem, és megszédültem. El ne sétálj előlem! – kiáltotta ekkor Sophie. – Fordulj meg, te ringyó! Mindössze azt akartam – mindig is csak ennyit akartam –, hogy eltűnhessek. Hogy valami szűkös kis helyen lehessek, ahol összehúzódhatok és biztonságban érezhetem magam. Ahol mind a négy fal körém zárul, és senki sem bámul meg, mutogat rám vagy kiabál velem. De itt voltam, kint a szabad ég alatt, mindenki szeme előtt. Talán meg is adtam volna magam, és hagytam volna, hogy csináljon, amit csak akar, ahogy már hetek óta tettem, de aztán történt valami. Felém nyúlt és megragadta a vállam.
És akkor valami elpattant bennem. Keményen, mint egy csont, egy faág, egy nyílt törés. Mielőtt tudatában lettem volna annak, mit is teszek, megperdültem, ott álltam vele szemben. Felemeltem a kezeimet, amelyekről nem is tudtam biztosan, hogy hozzám tartoznak–e, és eltaszítottam őt. A tenyeremmel ütöttem a mellére, és úgy hátralöktem, hogy megbotlott. Valami ősi és azonnali reakció volt, ami mindkettőnket meglepett, leginkább engem. Sophie elvesztette az egyensúlyát, elkerekedett a szeme, de aztán gyorsan kiegyenesedett és újra felém indult. Fekete szoknya és élénksárga, ujjatlan póló volt rajta. A karja napbarnított és izmos volt, és a haja szabadon hullt alá a vállára. – Jézusom – mondta halkan, és én valahogy hátrafelé mozdultam, merev lábakon. – Jobban teszed, ha... A lökdösődő tömeg ekkor elkezdett bezárulni körülöttünk. A kiszűrődő hangok mellett hallottam a közeledő biztonsági őr golfautójának berregését. – Hagyjátok abba! – szólt ránk. – Menjetek tovább a parkolóba vagy a buszokhoz! Sophie közelebb lépett hozzám. – Kurva vagy – mondta halkan, és valahonnan sziszegést hallottam, egy halk ooooh–t, amit a biztonsági őr hangja követett: a második figyelmeztetése. – Tartsd távol magad a barátomtól! – mondta halkan. – Hallod, amit mondok? Csak álltam ott. Még mindig éreztem a melle ellenállását a tenyeremen, hogy milyen érzés volt meglökni, ahogy valami kemény megadja magát. – Sophie... – mondtam. Megrázta a fejét, majd előrelépett és elsietett mellettem. A válla nekiütközött az enyémnek. Keményen. Megbicsaklott a lábam, és nekimentem valakinek, aki mögöttem állt, mielőtt újra megtaláltam az egyensúlyom. Mindenki csak bámult. Elmosódott arcok hullámoztak, fodrozódtak előttem, miközben Sophie elhaladt közöttük, és aztán a tekintetek mind felém fordultak. Átfurakodtam a mellettem állók között, egyik kezemet a szám elé tartva. Hallottam az embereket beszélni, nevetni, ahogy a tömeg apránként utat engedett, és én végre kiverekedtem magam az emberek gyűrűjéből. A főépület épp előttem állt, magas bokrok sora vette körül, amely elvezetett az épület hátsó oldaláig. Azok felé futottam. Tüskés leveleik felhorzsolták a kezem, ahogy átfurakodtam rajtuk. Nem jutottam messzire, és csak abban reménykedtem, hogy senki nem lát már, ahogy lehajoltam, egyik kezemmel a gyomromat szorítva. A fűre hánytam, köhögve és köpködve, fülemben az erőlködés nyers hangjaival.
Amikor befejeztem, nyirkosnak éreztem a bőröm, és a szemembe könnyek gyűltek. Szörnyű volt és szégyenteli. Azoknak a pillanatoknak az egyike, amikor az ember mindennél jobban szeretne egyedül lenni. Különösen, miután hirtelen ráébred, hogy nincs egyedül. Nem hallottam a lépteket. Az árnyékot sem láttam. Viszont onnan, ahol összegörnyedtem, és a fű zöldjén kívül szinte semmit sem láttam, az első dolog, amit kivettem, két kéz volt. Mindkettő középső ujján egy–egy lapos ezüstgyűrűvel. Az egyik a jegyzeteimet fogta. A másik felém nyúlt
Ötödik fejezet Owen Armstrong úgy nézett ki, mint egy óriás, és felém nyúló keze hatalmasnak tűnt. Valahogy azon kaptam magam, hogy felé nyújtom a kezem, mire ő az ujjaimba fonta az ujjait, és talpra segített. Nagyjából egy másodpercig állhattam biztosan, mielőtt megszédültem és meginogtam. Hé! – mondta, és felém kapott, hogy megtámasszon. – Várj! Jobb, ha leülsz. Segített hátralépnem kétlépésnyit, és éreztem a téglák hidegét a hátamon. Lassan lecsúsztam a fal mellett, míg a füvön nem találtam magam. Ebből az új nézőpontból Owen még nagyobbnak tűnt. Hirtelen ledobta a válláról a hátizsákját, ami megcsörrent, amikor földet ért. Aztán Owen lekuporodott mellé, és elkezdett benne kotorászni. Hallottam, ahogy egymásnak verődnek a tárgyak, amikor megmozdítja őket, és felrémlett bennem, hogy talán aggódnom kellene emiatt. Végül abbahagyta a turkálást és lazán hátradőlt. Minden eshetőségre felkészültem, amikor nehézkesen kihúzta a kezét a táskából és lassan elővett... egy csomag zsebkendőt. Egy kicsi, hajlott és gyűrött csomagot, amit odaszorított a mellkasához – ami Istenem, de hatalmas volt –, kisimított, majd kihúzott belőle egy papír zsebkendőt, és átnyújtotta. Ugyanúgy fogadtam el ezt is, mint a kezét – hitetlenkedve és nagyon óvatosan. Tiéd lehet az egész csomag – mondta. – Ha akarod. Arra nem lesz szükség. – A szavaim rekedten törtek elő. – Egy elég. – A számhoz szorítottam, és azon keresztül vettem a levegőt. Owen azért mégis letette a csomagot a lábam elé. – Köszönöm – mondtam. Semmi gond. Leült a fűre, a táskája mellé. Ebédidő alatt azon a bizonyos ismétlő órán voltam, ezért egész nap nem láttam, de voltaképp ugyanúgy nézett ki, mint mindig: farmer volt rajta, egy szegélyénél foszladozó póló, vastag talpú, fekete, kemény orrú cipő és fülhallgató. Közelről – vagyis még közelebbről – azt is láttam, hogy van néhány szeplője, és hogy a szeme zöld, nem barna. Hallottam, amint az iskolaudvarról hangok szállnak fel; olyan volt, mintha a fejünk fölött úsztak volna el. Szóval, ööö – mondta –, jól vagy? Bólintottam; a reakcióm azonnali volt. – Aha – mondtam. – Csak hirtelen rosszul lettem, nem is tudom... Láttam, mi történt – mondta. Oh – mondtam. Éreztem, hogy elpirulok. Na ennyit a méltóságom megőrzéséről. – Igen. Hát az... elég durva volt.
Vállat vont. – Lehetett volna rosszabb is. Gondolod? Persze. – A hangja nem morajló volt, ahogyan képzeltem, inkább mély és kimért. Szinte már puha. – Be is húzhattál volna neki egyet. Bólintottam. – Igen – mondtam. – Azt hiszem, igazad van. De azért jó, hogy nem tetted. Nem érte volna meg. Nem? – kérdeztem, habár őszintén szólva, ez eszembe se jutott. Nem. Még akkor sem, ha abban a pillanatban jó érzés lett volna – mondta. – Hidd el nekem! A legfurább az volt, hogy így is tettem. Hittem neki, mármint. Lenéztem a csomag zsepire, amit adott, felvettem, és kivettem belőle még egy papír zsebkendőt. És ekkor búgást hallottam a hátizsákomból. A telefonomat. Előhúztam és a hívásazonosítóra pillantottam. Anyu volt az, és egy másodpercig viaskodtam magammal, hogy felvegyem–e. Úgy értem, már az is épp elég fura volt, hogy itt ültem Owennel, nem kellett, hogy még Anyut is belekeverjem. Bár igaz, ami igaz, ezen a ponton nem igazán volt már vesztenivalóm, tekintettel arra, hogy Owen látott már hányni – voltaképp kétszer is –, és ahogyan a diákság fele előtt elveszítettem a fejem. Túl voltunk már a formaságokon. így felvettem. Halló? Szia, kicsikém! – Hangosan beszélt. Annyira, hogy eltűnődtem, vajon Owen is hallja–e. Közelebb szorítottam a telefont a fülemhez. – Milyen volt a napod? Ekkorra kiszúrtam az ideges, éles hangszínt, ami olyankor kúszott a hangjába, amikor aggódott vagy úgy tett, mintha nem aggódna. Jó volt – mondtam. – Jól vagyok. Mi a helyzet? Hát – kezdte –, Whitney még a plázában van. Talált néhány nagyon jó leárazást, és lekéste a filmet. És nagyon szerette volna megnézni, úgyhogy felhívott, hogy tovább marad. Áttettem a telefont a másik fülemre, mivel az épület oldalánál hangoskodás tört ki. Owen feléjük nézett, egy másodperccel később már ott sem voltak. Szóval akkor nem jön el értem? Hát, végül úgy alakult, hogy nem – felelte. Az csak természetes, hogy Whitney kitolta a határokat rögtön a legelső nap, hogy visszakapta a szabadságát. És az is természetes, hogy Anyu azt mondta, oh, igen, maradj tovább, semmi gond, és aztán teljesen kiborult. – De én el tudok menni érted – mondta ekkor. – Vagy talán megkérhetnéd valamelyik barátodat.
Valamelyik barátomat. Na persze. Megráztam a fejem, majd kezemmel végigszántottam a hajamon. – Anyu – mondtam, és próbáltam kimérten beszélni –, csak tudod, már elég késő van, és... Oh, rendben! Azonnal indulok érted! – mondta. – Negyed óra és ott vagyok. Nem akart értem jönni, és ezt mindketten tudtuk. Lehet, hogy közben Whitney telefonál, vagy hazamegy. Vagy ami még rosszabb, nem megy haza. Nem ez volt az első alkalom, hogy azt kívántam, bárcsak mindketten kimondhatnánk, amit gondolunk. De ez, mint oly sok minden más, lehetetlen volt. Semmi gond – feleltem. – Szerzek egy fuvart. Biztos vagy benne? – kérdezte, de a hangjában már hallottam is, ahogy megkönnyebbül, hogy legalább ez a probléma megoldódott. Igen. Felhívlak, ha mégse sikerülne. Tedd azt – mondta. És ekkor, amikor már épp kezdtem volna mérges lenni, még hozzátette: – Köszönöm, Annabel. Amikor letettem, csak ültem ott, kezemben a telefonnal. Ismét csak minden Whitney körül forgott. Lehet, hogy neki ez csak egy nap volt a sok közül, de nekem ez a mai igazán betett. És most gyalogolhatok haza. Visszanéztem Owenre. Míg én ezen a legújabb problémán tépelődtem, elővette az iPodját, és azt nyomogatta. – Szóval szükséged van egy fuvarra – mondta, de rám se nézett. Oh, nem – mondtam gyorsan, és megráztam a fejem. – Csak épp a nővérem... bajt kavar. Életem története – mondta. Lenyomott még egy utolsó gombot, majd visszacsúsztatta az iPodot a zsebébe, felállt és leporolta a farmerját. Lenyúlt a táskájáért, megragadta és a vállára vetette. – Gyere! Az iskolaév kezdete óta sok szemtelenül vizslató tekintetet kellett elviselnem. De mindaz semmi volt azokhoz a tekintetekhez képest, amiket Owen és én akkor kaptunk, amikor átsétáltunk a parkolóba. Minden egyes ember, aki mellett elhaladtunk, megbámult minket, a legtöbben nyíltan, és akadtak néhányan, akik sugdolózni kezdtek „Jézusom, láttad ezt?" mielőtt még hallótávolságon kívül kerültünk volna. Owen azonban, úgy tűnt, ebből mit sem vett észre, miközben odavezetett régimódi, kék Land Cruiseréhez, aminek úgy húsz CD hevert az utasülésén. Beült a kormány mögé, majd eltakarította őket és az utastéren átnyúlva kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltam, majd a biztonsági öv után nyúltam. Épp áthúztam volna magam előtt, amikor Owen megszólalt. – Várj! Az kicsit bekrepált – és
intett, hogy adjam át neki. Amikor megtettem, áthúzta előttem – szemet szúrt, milyen hivatalos és udvarias távolságban tartja közben a kezét a hasamtól –, majd megdöntött szögben felrántotta a csatot az ülésemnél, és belecsúsztatta az övet. Aztán a saját ajtaja zsebéből elővett egy kis kalapácsot. Riadt arcot vághattam – egy diáklányt (17) holtan találtak az iskolai parkolóban –, mert rám nézett és azt mondta: – Csak így működik. – Háromszor ráütött a csat közepére a kalapáccsal, majd megrántotta az övet, hogy lássa, tart–e. Amikor látta, hogy igen, visszatette a kalapácsot a zsebbe, és beindította a motort. Hűha – mondtam, megragadtam az övet és megrángattam egy picit. Nem lazult meg. – Hogy lehet levenni? – Csak megnyomod a gombot – mondta. – Az a része egyszerű. Ahogy elkezdtünk gurulni a parkolóban, Owen letekerte az ablakát, feltámasztotta a könyökét, én pedig körülnéztem az autó belsejében. A kesztyűtartó kopott volt, a bőr az üléseken itt– ott repedezett. Plusz, kicsit cigiszag volt, bár láttam, hogy a félig kihúzott hamutál tiszta, és aprópénz van benne, nem cigarettacsikkek. A hátsó ülésen volt néhány fejhallgató, egy pár vörös Doc Martens bakancs, meg néhány magazin. De leginkább CD–ket láttam. Rengeteg CD–t. Nem csak azokat, amiket eltakarított az ülésemről, és a hátsó ülés előtti padlórészre dobott, de egy halom további CD–t is, néhány boltit, és még több szemmel láthatóan otthon másoltat. Nagy összevisszaságban hevertek egymás hegyén–hátán az üléseken és a padlón. Újra magam elé néztem a kesztyűtartóra. Míg az autó régi volt, a sztereó gyakorlatilag vadiújnak tűnt, ráadásul modernnek. Egy sor kis fény villódzott rajta. Épp ez járt a fejemben, amikor odaértünk a parkoló végében álló stoptáblához, Owen lehajtotta a napellenzőjét és jobbra–balra körülnézett. Aztán a sztereó felé nyúlt, és hüvelykujja oldalával feltekerte a hangerőgombot, majd jobbra fordult. Dacára a sok ebédnek, amelyek során tanulmányoztam, és a rengeteg részletnek, amiket sikerült begyűjtenem róla, még mindig volt egy ismeretlen, mégpedig Owen zenéje. Voltak azért megérzéseim, így felkészítettem magam a punk rockra, vagy thrash métálra, valami gyorsra és hangosra. Csakhogy némi statikus csend után nem más hangzott fel, mint... ciripelés. Sok–sok ciripelés, mintha egy tücsökkórust hallgattam volna. Ezt egy pillanattal később egy számomra ismeretlen nyelven való kántálás követte. A ciripelés hangosabb lett, majd még hangosabb, a kántálás
szintúgy, így olyan volt, mintha egymást szólongatnák, oda–vissza. Mellettem Owen csak vezetett, közben finoman bólogatott a fejével. Úgy másfél perc múlva győzött a kíváncsiságom. – Szóval – mondtam –, mi ez? Rám nézett. – Maja spirituális kántálás – mondta. Mi? – kérdeztem, és hangosan beszéltem, hogy hallható legyek a ciripelés mellett, amely ekkorra már teljesen elszabadult. Maja spirituális kántálás – ismételte. – Szájhagyomány útján adják tovább egymásnak. Oh – mondtam. A kántálás már olyan hangos volt, hogy a rikácsolás határát súrolta. – Honnan szerezted? Előrenyúlt és kicsit lejjebb tekerte a hangerőt. – Az egyetem könyvtárából – mondta. – A hangok és kultúrák gyűjteményből kölcsönöztem ki. Áh – mondtam. Szóval Owen Armstrong spiritualista. Ki hitte volna? Bár igazság szerint, ki hitte volna, hogy egyáltalán az autójában fogok egyszer ülni, és kántálást hallgatok vele? Én nem. Senki sem. És mégis itt voltunk. Szóval akkor biztos nagyon szereted a zenét – mondtam, és hátranéztem a sok kupac CD–re. Te nem? – kérdezte és sávot váltott. Persze – mondtam. – Úgy értem, mindenki szereti a zenét, nem? Nem – felelte kategorikusan. Nem? Megrázta a fejét. – Néhány ember azt hiszi, hogy szereti a zenét, de fogalmuk sincs, hogy valójában mi a zene. Becsapják önmagukat. Aztán vannak olyanok, akik rajonganak a zenéért, de nem a megfelelő dolgokat hallgatják. Ők félre vannak vezetve. És aztán vannak olyanok, mint én. Csak ültem ott egy pillanatig, és őt néztem. Még mindig kikönyökölt az ablakon, hátradőlt az ülésén, és a feje majdnem súrolta az utastér tetejét. Közelről nézve ráébredtem, hogy még mindig elég ijesztő, de más okból. A mérete miatt, igen, de más dolgok miatt is – ott volt például az a sötét szempár, vagy az izmos karok, plusz az átható pillantása, amit most egy pillanatra rám irányított, mielőtt visszanézett volna az útra. Az olyanok, mint te – mondtam. – Azok milyen emberek? Újra felhajtotta a napellenzőt és lelassított. Kicsit előrébb láttam a régi iskolámat, aminek a parkolójából épp most állt ki egy sárga iskolabusz. Olyanok, akik a zenéért élnek, és állandóan azt keresik, ahol csak lehet. Akik nem tudják elképzelni az életüket zene nélkül. Akik felvilágosultak.
Áh – mondtam, mintha értettem volna, amit mondott. Mármint, ha jobban belegondolsz – folytatta –, a zene a nagy egyesítő.
Elképesztő erő. Olyasmi, ami még az olyanokban is közös lehet, akik mindenben, de mindenben különböznek. Bólintottam, és nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre. Plusz azt se felejtsük el – tette hozzá, egyértelművé téve, hogy amúgy sem számít a válaszomra hogy a zene egy igazi állandó. Ezért kapcsolódunk hozzá ilyen erős zsigeri alapon, tudod? Mert egy dal azonnal visszarepíthet egy pillanatba, egy helyre, de még egy emberhez is. Nem számít, mi más változott meg a világodban, az az egy dal ugyanaz marad, épp mint az a pillanat. Ami egészen elképesztő, ha jobban belegondolsz. Valóban egészen elképesztő volt. Csakúgy, mint ez a beszélgetés, ami annyira különbözött mindentől, amit valaha is képzeltem volna. Igen – mondtam lassan. – Az. Egy pillanatig némán hajtottunk tovább. A kántálást leszámítva. Ezzel azt akarom mondani – szólalt meg –, hogy igen. Szeretem a zenét. Értem – mondtam. És most – mondta, ahogy befordultunk az iskola elé –, előre is elnézést kérek. Elnézést? Miért? Lelassított, és végül megállt a járda mellett. – A kishúgomért. Jó néhány lány álldogált a Lakeview Iskola főbejárata körül, és én gyorsan végignéztem az arcukon, hogy kitaláljam, melyikük lehet Owen testvére. A lány a hangszertokkal és a copffal, aki nyitott könyvvel a kezében a falnak támaszkodott? Vagy a magas szőke a nagy Nike iskolatáskával és a hokiütővel, aki épp kóla lightot szürcsölgetett? Vagy ami a legvalószínűbb: a sötét, egészen rövidre vágott hajú lány, tiszta feketében, aki egy közeli padon feküdt, karját szorosan összefonva a mellén, és fájdalmas arccal az eget kémlelte? Ám ekkor valaki megzörgette az ablakomat. Amikor odafordultam, egy apró, vékonyka, sötét hajú kislányt láttam, aki tetőtől talpig rózsaszínbe volt öltözve: a lófarkát rózsaszín masnival fogta össze, fényes rózsaszín ajakfényt viselt, élénk rózsaszín pólót, farmert és egy vastag talpú, rózsaszín strandpapucsot. Amikor meglátott, felvisított. Úristen! – habogta, és hangját tompította a köztünk lévő üveg. – Te vagy az! Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de mielőtt megtehettem volna, eltűnt az ablakból egy kis rózsaszín felhőben. Egy pillanattal később
nyikorogva kinyílt a hátsó ajtó, és betápászkodott. – Owen, úristen! – mondta még mindig teli tüdőből, izgatottan. – Nem mondtad, hogy barátok vagytok, és te Annabel Greene! Owen a visszapillantó tükrön át nézett rá. – Mallory – mondta. – Vegyél vissza egy kicsit! Épp fordultam volna hátra, hogy köszönjek, de a kislány már előre is hajolt, és kidugta a fejét az én ülésem és Owené között, olyan közel hozzám, hogy éreztem a rágógumi–illatú leheletét. Ez hihetetlen – mondta. – Úgy értem, te vagy az! Szia – mondtam. Szia – visította, majd egy ideig le–föl ugrált az ülésén. – Úristen, imádom a munkáidat! Tényleg imádom. A munkáit? – kérdezett vissza Owen. Owen, gyerünk már! – sóhajtott fel Mallory. – Ő egy Lakeview Modell, hahó? És tök sok helyi hirdetésben volt. Meg abban a reklámban, amit úgy szeretek, a lánnyal a pompom– ruhában, tudod! Nem – felelte Owen. Ő az! El se hiszem. Alig várom, hogy elmondjam Shelley–nek meg Courtney–nak, úristen! – Mallory megragadta a táskáját, kicipzározta, és elővette a mobiltelefonját. – Oh! Talán köszönhetsz nekik, az annyira király lenne, és... Owen hátrafordult az ülésében. – Mallory. Egy pillanat – mondta a kislány, és lenyomott néhány gombot. – Csak szeretném, ha... Mallory. – Owen hangja most mélyebb és szigorúbb lett. Várj, Owen, oké? Owen elvette tőle a telefont. A kislány tágra nyílt szemmel nézte, ahogy eltűnik a kezéből, majd felnézett a bátyjára. – Gyerünk már! Én csak azt akartam, hogy köszönjön Courtney–nak. Nem – mondta Owen, és a kettőnk közti konzolra tette a mobilt. Owen! Kapcsold be a biztonsági öved! – mondta neki Owen, és kiállt a járda mellől. – És lélegezz. Rövid szünet után Mallory megtette mindkettőt, méghozzá jól hallhatóan. Amikor újra hátranéztem, ott ült, maximálisan bevetve a duzzogó módot, mellkasán keresztbe font karral. Amikor ránéztem, azonnal felvidult. – Az egy Lanoler pulcsi? Egy micsoda?
Előrehajolt, és végigsimított az ujjaival a sárga kardigánon, amit aznap reggel magamra kaptam. – Ez itt. Fantasztikus! Lanoler? Tudod – mondtam én nem... A galléromhoz emelte a kezét, és lehúzta, hogy megnézze a bevarrt címkét. – Az! Tudtam. Úristen, olyan nagyon szeretnék egy Lanoler pulcsit, mindig is... Mallory – mondta Owen ne légy a márkák kurvája! Mallory az ölébe ejtette a kezét. – Owen! – mondta. – Á.Ú. Owen mérgesen nézett rá a visszapillantó tükörből. Aztán jó hangosan felsóhajtott. – Azt akartam mondani, Mallory – mondta fájdalmas hangon –, hogy aggasztónak találom a megszállottságod a márkákkal és az anyagi javakkal. Köszönöm – felelte a kislány. – Továbbá megértem és értékelem az aggodalmad. De, ahogy tudod, a divat az életem. Owenre néztem. – Á.Ú? Átfogalmaz és Újrairányít – magyarázta Mallory. – Része a dühterápiájának. Ha mond valami lázítót, megmondhatjuk neki, hogy megbántotta az érzéseinket, és akkor el kell mondania máshogy. Owen a visszapillantóból nézte a testvérét, arcán üres kifejezéssel. – Köszönöm, Mallory – mondta. Szívesen – felelt a kislány. Aztán hatalmas mosolyt villantott rám és újra pattogni kezdett az ülésén. Egy pillanatig némán autóztunk, így időt nyertem, hogy felzárkózzam, vagy legalábbis megpróbálkozzak felzárkózni mindezekkel az újdonsült információkkal Owen Armstrong magánéletéről. Eddig csak az nem ért meglepetésként, hogy valamikor dühterápiára járt. Mallory, a zene és persze az, hogy tudomást szereztem ezek bármelyikéről, a szó legszorosabb értelmében sokkolóan hatott rám. Másfelől viszont nem is igazán tudtam, mégis mit vártam. Mármint, kellett, hogy legyen családja és élete. Csak épp soha nem vettem a fáradságot, hogy megpróbáljam elképzelni. Olyan volt, mint mikor kisgyerekként az ember összefut a tanárával vagy a könyvtárosával a zöldségesnél vagy a közértben, és az egész olyan meghökkentő, mert azelőtt fel sem merült bennünk, hogy ők az iskolán kívül is léteznek. Szóval igazán nagyra értékelem, hogy hazaviszel – mondtam Owennek. – Nem tudom, máskülönben hogy jutottam volna haza. Nem gond – felelte. – Csak kell tennem néhány... Ezt a gondolatát azonban félbeszakította a hang, ahogy Mallorynak elakadt a lélegzete. – Úristen! – mondta. – Látni fogom a házatokat?
Nem – mondta Owen kurtán. De hát hazavisszük őt! És én itt vagyok! Téged teszünk ki elsőnek – közölte vele Owen. Miért? – kérdezte a kislány. Azért – mondta Owen, miközben áthaladtunk egy kereszteződésen és
lefordultunk a főútról –, mert be kell ugranom a rádióhoz, és Anyu megkért, hogy vigyelek be az üzletbe. Mallory felsóhajtott, és sebzettnek tűnt. – De Owen... Csak semmi de – mondta. – Már el van döntve. Újabb puffanás hallatszott, ahogy Mallory nagy drámaisággal és búskomoran visszahuppant az ülésére. – Ez annyira igazságtalan! – mondta egy pillanattal később. Az élet igazságtalan – mondta neki Owen. – Szokj hozzá! Á.Ú! – jött a válasz. Nem – tiltakozott Owen. Majd előrenyúlt, feltekerte a hangerő– szabályozót a rádión, és újra elkezdődött a ciripelés. Néhány percig csupán a maja kántálásra autóztunk, ami nekem elég idő volt ahhoz, hogy már kezdjek hozzászokni. Aztán hirtelen éreztem, ahogy a fülembe lehelnek. – Amikor azt a reklámot csináltad – kérdezte Mallory –, megtarthattad utána a ruhákat? Mallory! – mondta Owen. Mi van? Nem tudnál kicsit lenyugodni és hallgatni a zenét? Ez nem zene! Ez csak pár tücsök meg üvöltözés. – Nekem pedig azt mondta: – Owen totál zenei diktátor. Senkinek nem hagyja, hogy mást hallgasson, mint az ő elszállt dolgait, amiket a rádióműsorán játszik. Neked van egy rádióműsorod? – kérdeztem Owent. Csak egy helyi adás – felelte. Ez az élete – mondta Mallory színpadiasan. – Egész héten arra készülődik, amiatt aggódik, pedig akkor van adásban, amikor a normális emberek még fel sem keltek. Én nem a normális embereknek játszok zenét – mondta Owen. – Azoknak játszok zenét, akik... Felvilágosultak, tudjuk – mondta Mallory a szemét forgatva. – Én személy szerint a 104Z–t hallgatom. Ők lejátsszák az összes top40 dalt, csomó tök jó számot, amikre táncolni lehet. Én Bitsy Bondot szeretem. Ő a kedvenc énekesnőm. Múlt nyáron voltam a koncertjén a barátaimmal. Tök király volt! Ismered a Piramis című számát? Hát – mondtam – nem tudom.
Mallory jobban kihúzta magát, és felszegte a fejét. – „Pakold magasra, jó magasra, ragyogjon tüzesen fel a napra, csókolj engem, hogy lássam is, baby, zuhanok, piramis!" Owen megrándult. – Bitsy Bond nem énekesnő, Mallory. Ő egy termék. Nem valódi. Nincs lelke; nem képvisel semmit. – És? És – felelte Owen – híresebb a köldökéről, mint a zenéjéről. Hát – mondta Mallory –, tényleg nagyon szép a köldöke. Owen csak megrázta a fejét, és láthatóan felzaklatta a dolog. Lefordult a főútról egy kisebb parkolóba. Balra egy sor üzlet látszott, és Owen beállt az egyik helyre egy üzlet elé, aminek a kirakatában egy ponchót meg egy lenge, földszínű nadrágot viselő próbababa volt. Az ajtón az Álomszövő felirat állt. – Oké – mondta Owen. – Megérkeztünk. Mallory elhúzta a száját. – Szuper – mondta gúnyosan. – Újabb délután az üzletben. A szüléidé ez a bolt? – kérdeztem. Igen – morogta Mallory, miközben Owen felkapta a kishúga telefonját a központi konzolról és visszaadta neki. – Annyira igazságtalan. Itt vagyok én, a ruhák megszállottja, és anyukámnak van egy ruhaüzlete. De csupa olyan cucc, amit soha, de soha nem vennék fel. Akkor se, ha halott lennék! Ha halott lennél – mondta neki Owen –, akkor nagyobb problémáid lennének annál, mint hogy mit vegyél fel. Mallory ekkor komor arccal rám nézett. – Annabel, most komolyan. Az egész, tudod, csupa természetes anyag meg rost, tibeti batikolás és vega cipők. Vega cipők? – kérdeztem. Borzasztóak – suttogta. – Borzasztóak. Még csak nem is hegyesek. Mallory – mondta Owen kérlek, szállj ki az autóból. Megyek már, megyek. – De azért alaposan elhúzta az időt a táskája összeszedésével, a biztonsági öve kikapcsolásával és az ajtó kinyitásával. – Igazán nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta nekem. Én is – feleltem. Kicsusszant, becsapta maga mögött az ajtót és besietett a boltba. Amikor belökte az üzlet ajtaját, még egyszer visszanézett, majd izgatottan odaintegetett nekem, olyan sebesen, hogy a keze csak egy folt volt. Visszaintegettem, és aztán Owen kiállt, vissza a főútra. Mallory nélkül az autó kisebbnek tűnt, arról már nem is beszélve, hogy csendesebbnek is. Még egyszer – mondta Owen, ahogy lelassítottunk egy piros lámpánál – sajnálom.
Ne tedd! – mondtam neki. – Aranyos kislány. Te nem élsz vele. És a zenéjét sem kell hallgatnod. 104Z – mondtam. – „Az összes sláger, a szöveg nem kell." Te azt az adót hallgatod? Régebben hallgattam – mondtam. – Főleg, amikor alsóba jártam.
Megrázta a fejét. – Más lenne a dolog, ha nem lenne hozzáférése jó zenéhez. Ha meg lenne fosztva a kultúrától. De egy tonna CD–t csináltam neki. Meg se hallgatja őket. Inkább úgy dönt, hogy azzal a vacak popzenével tölti meg a fejét, és olyan adót hallgat, ahol néha leadnak egy számot a reklámok között. Szóval a te műsorodban – mondtam – ez másképp megy? Naná. – Rám pillantott, és sebességet váltott, ahogy visszaértünk a főútra. – Úgy értem, az egy közösségi rádió, szóval nincsenek reklámok. De szerintem az embernek felelősnek kell lennie azért, amit meghallgattat másokkal. Ha a szennyezés vagy a művészet a két lehetőség, miért ne válasszuk a művészetet? Csak néztem rá. Nyilvánvalóan tévesen ítéltem meg Owen Armstrongot. Nem igazán tudtam, kinek gondoltam, de biztosan nem a mellettem ülő embernek. Szóval hol laksz? – kérdezte, és sávot váltott, ahogy közeledtünk a piroshoz. A Lugasban – mondtam. – Néhány kilométer a plázától; ha befordulsz a... Ismerem – mondta. – A rádió csak néhány háztömb onnan. Be kell ugranom oda egy percre, ha nem gond. Persze – mondtam. – Oké. A közösségi rádió egy zömök, kocka alakú épületben kapott helyet, amely valamikor bankként működött. Volt mellette egy fémtorony, meg egy valamelyest kókadt transzparens a főbejárat felett. WRUS, állt rajta nagy fekete betűkkel. KÖZÖSSÉGI RÁDIÓ: A MI RÁDIÓNK. Elöl egy nagy kirakatüveg állt, aminek a másik oldalán láttam egy férfit a közvetítőfülkében ülni, fején fejhallgatóval. Egy mikrofonba beszélt. Az ablak sarkában világító jel volt, melyen az állt: A ÁSBAN; a D betű láthatóan kiégett. Owen közvetlenül ez elé parkolta le az autóját, majd lekapcsolta a motort és hátrafordult az ülésén, hogy felvegyen pár CD–t a padlóról. Miután összeszedett néhányat, kirúgta az ajtaját. – Egy perc és itt vagyok – mondta. Bólintottam. – Oké.
Amint eltűnt odabent, elkezdtem nézegetni a CD–tokok kézzel írt címeit, amelyek közül egyet se ismertem: a zizzentek (válogatás), jeremiah reeves (korai anyagok), igazság osztag (opusz). Hirtelen autódudát hallottam, és amikor megfordultam, láttam, hogy egy Honda Civic áll be a mellettem lévő helyre. Ami valójában nem is lett volna figyelemreméltó, csakhogy a sofőrön egy nagy piros sisak volt. Nem pont az a fajta volt, amit az amerikai focijátékosok viselnek, hanem valamivel nagyobb, több kipárnázással. A srác, aki viselte, velem egykorúnak tűnt, és fekete pulcsiban meg farmerben volt. Odaintett nekem, én pedig bizonytalanul visszaintettem, mire letekerte az ablakát. Szia – mondta. – Owen bent van? Igen – válaszoltam lassan. Az arclemeze apró kivágásán át a szeme nagy volt, kék, hosszú szempillákkal. Válla alá érő haját összefogta egy lófarokba, ami kikandikált a sisak alól. – Azt mondta, egy perc és itt van. Bólintott. – Király – mondta és hátradőlt az ülésén. Igyekeztem nem megbámulni, bár ez elég nehéz volt. – Amúgy Rolly vagyok – mutatkozott be. Oh. Szia. Annabel. Örvendek. – Lenyúlt a pohártartójához, felemelt egy papírpoharat, amiből egy szívószál lógott ki, és ivott egy kortyot. Épp tette vissza, amikor Owen kilépett az épületből. Hé – kiáltott ki neki Rolly. – Épp erre autóztam, és megláttam a kocsidat. Azt hittem, ma dolgoznod kell. Hatkor – felelte Owen. Oh. Hát az okés – mondta Rolly, és egy vállrándítással hátradőlt. – Talán beugrók, vagy valami. Tedd azt! És... Rolly? Igen? Ugye tudod, hogy még rajtad van a sisakod? Rolly szeme elkerekedett, és óvatosan a fejéhez emelte a kezét. Aztán elvörösödött, csaknem olyan színűre, mint a sisakja. – Oh – mondta, és levette. Alatta a haja lelapult, és a homlokán gyűrődések húzódtak. – Oké. Köszi. Semmi gond. Hamarosan találkozunk. Oké. – Rolly letette a sisakot az ülésre maga mellé, és egyik kezével végigsimított a haján, miközben Owen visszamászott a kormány mögé. Ahogy kiálltunk, újra odaintegettem a fiúnak, aki bólintott, elmosolyodott, és közben az arca még mindig kissé vörösben játszott.
Amikor visszaértünk a főútra, egy percbe telt, mire Owen megszólalt. – A munkájához kell. Csak hogy tudd. A sisak? – kérdeztem a rend kedvéért. Igen. Egy önvédelmi teremben dolgozik. 0 a támadó. A támadó? Az, akin a többiek gyakorolnak – magyarázta. – Tudod, amin megtanulják a technikákat. Ezért van szükség a kipárnázásra. Oh – mondtam. – Szóval... ti ketten együtt dolgoztok? Nem. Én pizzafutár vagyok. Ez az, ugye? – kérdezte, amikor megérkeztünk a lakónegyedem bejáratához. Bólintottam, mire ő lehajtotta a napellenzőjét és befordult. – Együtt csináljuk a rádióműsort. A Jacksonba jár? Nem. A Fountain Iskolába. A Fountain Iskola egy „alternatív tanulási hely" volt, amit Hippi Iskolaként is emlegettek. Nagyon kevés diákja volt, és a hangsúlyt az önkifejezésre fektették, választható tantárgyként meg olyasmiket kínáltak, mint batikolás vagy Abszolút Frizbi. Kirsten randizott onnan néhány rossz arcú sráccal hajdanán. Jobbra vagy balra? – kérdezte Owen, amikor egy stoptáblához értünk. Egyenesen. Egy darabig – feleltem. Amint egyre tovább hajtottunk a lakónegyedembe, hallgatagon, ugyanaz az érzés tört rám, mint amit aznap reggel éltem át Whitney–vel, mintha legalábbis meg kéne próbálkoznom a beszélgetéssel. – Szóval – mondtam végül hogyan lett rádióműsorod? Valahol mindig is érdekelt az ilyesmi – mondta Owen. – És közvetlen azután, hogy ideköltöztem, hallottam egy tanfolyamról, amit a rádiónál tartanak, és ahol megtanítanak az alapokra. Miután elvégzi az ember, írhat egy műsortervet. Ha jóváhagyják, kapsz egy meghallgatást, és ha tetszik nekik, amit csinálsz, kapsz műsoridőt. Én és Rolly múlt télen kaptuk meg a miénket. De aztán letartóztattak. Szóval az egy kicsit visszavetett minket. Mindezt olyan nyugalommal mondta, mintha egy Grand Canyonba tett vakációról mesélne, vagy egy esküvői mulatságról. – Letartóztattak? – kérdeztem. Igen. – Lelassított egy újabb stoplámpánál. – Verekedésbe keveredtem egy klubban. Egy fickóval a parkolóból. Oh – mondtam. – Persze. Hallottál róla? Talán valamit – mondtam. Akkor miért kérdezted?
Éreztem, hogy kezdek elpirulni. Egy merész kérdés után ne lepődjünk meg, ha mi is kapunk egyet. – Nem tudom – mondtam. – Te elhiszel mindent, amit hallasz? Nem – mondta. Aztán egy pillanatra rám nézett, majd vissza az útra. – Nem mindent. Áhá, gondoltam. Oké. Szóval nem én voltam az egyetlen, aki pletykákat hallott. Bár így igazságos. Én mindenféléket feltételeztem Owenről azok alapján, amiket mondtak róla, de az fel sem merült bennem, hogy rólam is keringett némi szóbeszéd. Vagy legalábbis egy. Némán hajtottunk tovább a következő két stoptáblán. Aztán végül nagy levegőt vettem, és megszólaltam. – Nem igaz, ha esetleg érdekel. Visszaváltott, és a motor felnyögött, ahogy bevettünk egy kanyart. – Mi nem? Amit rólam hallottál. Nem hallottam rólad semmit. Persze, persze – mondtam. Tényleg nem – mondta Owen. – Elmondanám, ha nem így lenne. Igazán? Igen – felelte. Elég kétkedően nézhettem erre, mert még hozzátette. – Nem szoktam hazudni. Nem szoktál hazudni? – kérdeztem vissza. Ezt mondtam. Soha? Nem. Na persze, hogy nem, gondoltam. – Hát – mondtam. – Ez jó kis elv. Ha ki tudsz tartani mellette. Nincs más választásom – felelte. – Nálam nem igazán működik, ha magamban tartom a dolgokat. A nehezebbik úton tanultam ezt meg. Felvillant előttem Ronnie Waterman képe, amint a földre zuhan a parkolóban, és a feje visszapattan a kavicsokról. – Szóval mindig őszinte vagy? – kérdeztem. Te nem? Nem – feleltem. Olyan könnyen és gyorsan bukott ki belőlem, hogy meg kellett volna, hogy lepjen. De valamiért nem lepett meg. – Nem vagyok. Hát – mondta, ahogy újabb stoptáblához közeledtünk – ezt jó tudni, azt hiszem. Nem azt mondom, hogy hazudozó vagyok – mondtam. Felvonta a szemöldökét. – Legalábbis nem így értettem.
Akkor hogy értetted?
Tudtam, hogy egyre kínosabb helyzetbe hozom magam, de akkor is próbáltam kimagyarázni a dolgot. – Én csak... nem mindig mondom ki, amit érzek. Miért nem? Mert az igazság néha fáj – mondtam. Aha – mondtam. – De a hazugság is. Én nem... – mondtam, majd elhallgattam, és nem igazán tudtam, hogyan fogalmazzak. – Én egyszerűen nem szeretem megbántani az embereket. Vagy felzaklatni őket. így néha, tudod, nem egészen azt mondom, amit gondolok, hogy megkíméljem őket. – Ebben az volt az ironikus, hogy ennek kimondása volt a legőszintébb dolog, amit időtlen idők óta tettem. Ha nem valaha. De attól még hazugság – mondta. – Akkor is, ha jót akarsz vele. Tudod – feleltem –, igazán nehezen hiszem, hogy te mindig őszinte vagy. Hidd csak el. Ez az igazság. Felé fordultam. – Szóval, ha megkérdezném, hogy kövérnek látszom–e ebben a ruhában – mondtam –, és te azt gondolnád, hogy igen, meg is mondanád? Igen – felelte. Nem tennéd. De igen. Lehet, hogy nem egészen így mondanám, de ha azt gondolnám, hogy nem nézel ki jól... Kizárt – mondtam kategorikusan. ...és te rákérdeznél – folytatta megmondanám neked. De magamtól nem hozakodnék elő vele. Nem vagyok gyűlölködő. De ha a véleményemet kérdeznéd, megmondanám. Megráztam a fejem és továbbra se hittem neki. Figyelj – mondta –, ahogy mondtam, nekem rosszul jön ki, ha nem mondom ki, mit érzek, ha rosszul érzem magam. így nem teszem. Nézd így: lehet, hogy azt mondom, kövér vagy, de legalább nem húzok be neked egyet. Csak ez a két lehetőség van? – kérdeztem. Nem mindig – felelte. – Csak néha. És jó, ha az ember tudja, milyen lehetőségei vannak, nem? Éreztem, hogy mindjárt elmosolyodom, ami annyira furcsa volt, hogy elfordítottam a fejem, ahogy újabb stoptáblához értünk. Egy autó parkolt az
utcán előttünk félúton, szemben velünk. Egy pillanattal később rádöbbentem, hogy az én autóm az. Még mindig egyenesen? – kérdezte Owen. Ööö, nem – mondtam, és közelebb hajoltam az üveghez. És igen, Whitney ült a kormány mögött. Egyik kezét az arca elé emelte, szétnyitott ujjakkal, hogy letakarja a szemeit. Akkor... merre? Jobbra? Balra? – kérdezte Owen. Levette a kezét a kormányról. – Mi a baj? Újra Whitney–re néztem, és azon tanakodtam, mit csinálhat ilyen közel a házunkhoz, leparkolva. – Az ott a nővérem – mondtam, és az autó felé biccentettem. Owen előrehajolt és ránézett. – És... és jól van? Nem – mondtam. Talán ragályos volt az igazmondás; a válasz automatikusan hagyta el a számat, mielőtt más szavakat választhattam volna a magyarázathoz. – Nincs jól. Oh – mondta Owen. Egy pillanatig hallgatott. – Hát, akarod, hogy... ? Megráztam a fejem. – Nem – mondtam. – Fordulj jobbra! Befordult, és én kissé lejjebb csúsztam az ülésemen. Ahogy elhaladtunk Whitney mellett, nyilvánvaló volt, hogy sír. Vékonyka vállai rázkódtak, és a kezét még mindig az arcához szorította. Éreztem, hogy valami elakad a torkomon, de aztán már ott sem voltunk, magunk mögött hagytuk őt. Éreztem, hogy Owen engem néz, ahogy elértünk a következő stoptáblához. – Beteg – mondtam. – Már jó ideje. Sajnálom – mondta. Ez az, amit ilyenkor mondani illik. Amit bárki mondana. A fura az volt, hogy mindazok után, amiket Owen elmondott nekem, tudtam, hogy komolyan is gondolja. Valóban őszinte volt. Melyik a tiétek? – kérdezett ekkor, ahogy befordultunk az utcánkba. Az üvegház – mondtam. Az üveg... – kezdte, majd elhallgatott, ahogy a szeme elé tárult. – Oh. Igen. A napnak az a szaka volt, amikor a napsugarak éppen úgy vetődtek az üvegre, hogy az emeleti ablakokban szinte tökéletesen visszatükröződött a golfpálya. Az alsó szinten láttam Anyut, ahogy a konyhapultnál áll. Elindult az ajtó felé, amikor leparkoltunk, de megállt, amikor látta, hogy csak én vagyok az, nem pedig Whitney. A nővéremre gondoltam, aki két utcával arrébb ült, és Anyura, aki itthon aggódik, és éreztem a gyomromban azt az ismerős rángást, a szomorúság és a kötelezettség keverékét.
A mindenit! – mondta Owen, ahogy felnézett a házra. – Ez aztán nem semmi! Ha üvegházban élsz, ne dobálózz kővel – mondtam. Visszanéztem Anyura, aki még mindig a pultnál állt, és minket nézett. Eltűnődtem, vajon kíváncsi–e Owenre, vagy túlságosan másutt járnak a gondolatai ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye: olyan autóban ülök, amit nem ismer, a fiút pedig még kevésbé. Talán azt gondolta, Peter Matchinsky az, az a helyes felsős a tesiórámról. Hát – mondtam, és a táskámért nyúltam. – Köszönöm a fuvart. Meg mindent. Nem gond – felelte. Hallottam, hogy egy autó jön mögöttünk, és egy pillanattal később Whitney állt be a felhajtóra. Csak miután leparkolt és kiszállt, akkor nézett fel és vett észre engem és Owent. Felemeltem a kezem és odaintettem, de ránk se hederített. Előre tudtam, mi következik majd, amikor bemegyek. Whitney toporzékolni fog, és ügyet sem vet majd Anyu vidám és puhatolódzó kérdéseire. Végül aztán elege lesz, felviharzik, bevágja maga mögött az ajtót, és aztán Anyu zaklatott lesz, de úgy tesz, mintha nem lenne az. Én azonban így is aggódom majd miatta, míg Apu haza nem ér, amikorra majd mind leülünk a vacsoraasztalhoz, és úgy teszünk, mintha minden rendben volna. Ezzel a gondolattal a fejemben visszafordultam Owen felé. – Szóval mikor van? – kérdeztem. – A rádióműsorod. Vasárnaponként – felelte. – Hétkor. Hallgatni fogom – mondtam. Reggel – tette hozzá. Reggel hétkor? – hüledeztem. – Tényleg? Aha – felelte, és a kormányt piszkálta. – Nem ez a tökéletes idősáv, de az ember elfogadja, amit kínálnak neki. De legalább az álmatlanságban szenvedők biztosan hallgatnak. A felvilágosult álmatlanok – mondtam. Egy pillanatig csak nézett rám, mintha valamiképp meglepetést okoztam volna azzal, hogy ezt mondtam. – Igen – mondta, és elmosolyodott. – Pontosan. Ki hitte volna, gondoltam. Owen Armstrong mosolyog. Az egész bizarr napomon ez volt eddig a legmeglepőbb. – Hát – mondtam –, azt hiszem, akkor megyek is. – Oké. Majd találkozunk.
Bólintottam, majd kioldottam a biztonsági övemet. És igen: egyetlen kattanás, és már szabad is voltam. Nehezebb bejutni, mint ki. Kevés dologgal van ez így. Becsaptam magam mögött a kocsiajtót, Owen pedig beindította az autót, és egyszer feldudált, ahogy elhajtott. Na és persze, ahogy a ház felé fordultam, Whitney már épp felfelé ment a lépcsőn, és kettesével vette a fokokat. Anyu még mindig a konyhában volt, és a hátsó ablakon bámult kifelé. Nem szoktam hazudni, mondta Owen, ugyanazzal a kategorikus bizonyossággal, ahogyan más arról beszélne, hogy nem eszik húst vagy, hogy tud vezetni. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán fel tudom–e fogni, de akkor is irigyeltem Owen–től a könnyed szókimondását, a képességét, hogy megnyissa magát a világ előtt ahelyett, hogy még mélyebben magába zárkózzon. Különösen most, ahogy elindultam befelé, ahol Anyu várt rám.
Hatodik fejezet – Jól van, lányok, csendet kérek. Figyelem! Készen állunk a kezdésre, úgyhogy figyeljetek a nevetekre... Tizenöt éves korom óta dolgoztam a Lakeview Modellnél. Minden nyáron meghallgatásokat tartottak. Ilyenkor kiválasztottak tizenhat lányt, akik majd bevásárlóközpontok promócióira járnak, hogy együtt álljanak a kamerák előtt a kiscserkészekkel a Pinewood Derbin, vagy lufikat osszanak a szüreti fesztivál állatkerti simogatóján. A modellek nyomtatott hirdetésekben is feltűntek, divatbemutatókon jelentek meg, és helyet kaptak az éves Lakeview Pláza naptárban, amit az új telefonkönyvvel együtt osztottak ki minden évben. Ennek a fotózásán voltunk ma. Már előző nap végeznünk kellett volna, de a fotós lassan dolgozott, így most, vasárnap délután, mindnyájunkat visszahívtak, hogy befejezzük. Ásítottam egyet, majd nekidőltem a mögöttem lévő cserepes növénynek, és körbenéztem a teremben. A legújabb lányok mind egy sarokban csoportosultak, és túl hangosan csacsogtak. Néhányan, akiket ismertem az előző évekből, valami buliról pletykáltak. A két végzős lány külön ült mindenkitől, az egyik hátrahajtott fejjel, csukott szemmel, a másik egy vizsgafelkészítő könyvet lapozgatva. És végül, a szoba másik sarkában, magában üldögélve, ott volt Emily Shuster. Emilyvel a legutóbbi naptárfotózáson találkoztam először. Egy évvel fiatalabb volt nálam, és nemrég költözött a városba. Nem ismert senkit, és míg mindenki várakozott, odajött és leült mellém. Elkezdtünk beszélgetni, és hipp–hopp, már barátok is voltunk. Emily, egy szóval, édes volt. Rövid, vörös haja és szív alakú arca volt, és amikor elhívtam, hogy tartson velem és Sophie–val aznap este a fotózás után, egészen felvillanyozódott. Amikor leparkoltam a házuk előtt, már kint várt, és a hűvös levegő kicsípte az arcát, mintha már egy ideje ott ácsorgott volna. Sophie már kevésbé volt lelkes. Egyszerűen fogalmazva, gondja volt más lányokkal, különösen a csinosakkal, habár ő maga is káprázatosan nézett ki. Valahányszor a Lakeview Modell–lel volt dolgom vagy kaptam egy nagyobb munkát, mindig egy kicsit zaklatottabb lett. De neki is voltak dolgai, amik meg engem zavartak. Például az, ahogyan néhányszor beszólt nekem, vagy úgy tett, mintha hülye lennék. Gyakran nem volt valami kedves másokkal, hacsak nem volt rá jó oka – és néha még akkor sem. Az az igazság, hogy a Sophie–val való barátságom elég komplikált volt. Néha eltűnődtem, vajon miért ő a legjobb barátnőm, mikor túlontúl gyakran megesett, hogy lábujjhegyen kellett pipiskednem körülötte, vagy egyik
goromba megjegyzést kellett a másik után elengednem a fülem mellett. De aztán mindig végiggondoltam, hogy mennyi minden változott meg az életemben, mióta barátok lettünk – attól az estétől kezdve, Chris Penningtonnal, annyi minden történt, amit másképp soha nem éltem volna át. És különben is, ha jobban belegondoltam, nem volt senki másom. Sophie erről is gondoskodott. Aznap este, amikor találkoztam Emilyvel, egy buliba készültünk az A– Vázba, egy házba a városon kívül, amit néhány fiú bérelt. A Perkins Day– be, a helyi magániskolába jártak néhány évvel korábban. Volt egy zenekaruk, a Másnap, és a gimnázium után is együtt maradtak, klubokba jártak zenélni és próbáltak lemezszerződéshez jutni. De addig is szinte minden hétvégén buli volt náluk, ami odavonzotta a gimnazistákat és más helyieket egyaránt. Attól a pillanattól kezdve, hogy a hármasunk besétált aznap este a buliba, éreztem, hogy az emberek Emilyt nézik. Tényleg gyönyörű lány volt, de az, hogy velünk volt – különösen Sophie–val, aki nagy ismertségnek örvendett nemcsak a mi sulinkban, de a Perkins Day–ben is –, hirtelen még sokkal figyelemreméltóbbá tette. Még félúton sem jártunk a sörcsaphoz, amikor Greg Nichols, egy ellenszenves harmadéves, elindult egyenesen felénk. – Helló csajok – mondta. – Mizújs? Menj el, Greg – vetette oda Sophie a válla felett. – Nem érdekelsz minket. Beszélj a saját nevedben! – mondta Greg eltántoríthatatlanul. – Ki a barátnőd? Sophie felsóhajtott, és megrázta a fejét. Én szólaltam meg. – Ööh, ez itt Emily. Szia – mondta Emily elpirulva. Hel–ló – felelte Greg. – Engedd meg, hogy hozzak neked egy sört. Oké – mondta Emily. Ahogy Greg elsétált, közben visszanézve rá, tágra nyílt szemmel felém fordult. – Úristen! – mondta. – Tök jól néz ki! Nem – mondta Sophie. – Nem néz ki jól. És csak azért beszél veled, mert itt már mindenkivel kikezdett. Emily tekintete elcsüggedt. – Oh – mondta. Sophie! – mondtam. – Na de igazán! Mi van? – kérdezett vissza, lepöckölt valami porszemet a pulcsijáról, és közben a tömeget fürkészte. – Ez az igazság. Ez valószínűleg így is volt. De az még nem jelentette azt, hogy ki is kellett mondania. Ám ez jellemző volt Sophie–ra. Úgy gondolta, hogy mindenkinek megvan a maga helye, és az ő feladata gondoskodni róla, hogy
tudjuk is, a miénk hol van. Megtette Clarke–kal. Megtette velem. És most Emilyre került a sor. De míg annyi évvel korábban csak álltam mellette, ezúttal úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Ha másért nem is, hát azért, mert én voltam az oka, hogy Emily egyáltalán itt volt. – Gyere – mondtam neki. – Menjünk el sörért. Sophie, te is kérsz? Nem – felelte kurtán, és elfordult tőlem. Mire italt szereztem, és a keresésére indultam, már eltűnt. Szóval berágott, gondoltam. Nincs ebben semmi újdonság, egy szempillantás alatt elsimítom. De ekkor újra megjelent Greg Nichols, és nem akartam Emilyt egyedül hagyni vele. Húsz percünkbe telt, mire szabadulni tudtunk, amikor is otthagytam Emilyt néhány lánnyal, akiket ismert, és végre Sophie keresésére indultam. A hátsó verandán bukkantam rá, ahol egyedül cigizett. Szia – mondtam, de rám se hederített. Belekortyoltam a sörömbe, és lenéztem az alattunk lévő úszómedencére. Üres volt, es levelek fedték, az alján meg egy kerti szék állt. Hol van a barátnőd? – kérdezte. Sophie – mondtam. – Ne csináld! Mit? Csak egy kérdést tettem fel. Odabent van – mondtam. – És a te barátnőd is. Nem – mondta felhorkanva. – Az enyém nem. Miért nem kedveled? Elsős, Annabel. És... – Elhallgatott, és újra beleszívott a cigarettájába. – Nézd, ha szeretnél vele lenni, menj csak. Én nem. Miért nem? Egyszerűen nem. – Megfordult és rám nézett. – Mi van? Tudod, nem kell, hogy csípőnél össze legyünk nőve. Nem kell mindig azt tenned, amit én csinálok. Tudom – mondtam. Igazán? – Kifújta a füstöt, ami nagy felhőben hömpölygött közöttünk. – Mert igazából soha nem csinálsz nélkülem semmit. Attól a naptól kezdve, hogy találkoztunk, én vagyok az, aki megszerezte a srácokat, és tudott az összes buliról. Mielőtt találkoztál velem, csak elüldögéltél, és adogattad a zsepiket Clarke Rebboldsnak. Újra kortyoltam egyet a poharamból. Utáltam, amikor Sophie ilyen volt – utálatos, csupa maró éllel. Még jobban utáltam, amikor úgy éreztem, az egész az én hibám, és ez egyértelműen az volt. – Nézd – mondtam –, csak azért hívtam el Emilyt, mert nem ismer senkit. Téged ismer – felelte. – És most már Greg Nicholsot is. Nagyon vicces.
Nem viccelek – felelte. – Csak a tényeket mondom. Nem kedvelem a csajt. Ha te szeretnél vele lenni, hajrá. Engem nem érdekel. – Aztán a fapadlóra ejtette a cigarettáját, elnyomta a csizmájával, sarkon fordult és bement. Kényelmetlenül éreztem magam, ahogy néztem, hogy elmegy, és ideges lettem. Mintha talán igaza lett volna, mintha nélküle tényleg semmi lennék. Az egyik felem tudta, hogy ez nem igaz, de megmaradt bennem a kétség apró szikrája, és tüskeként piszkált. Sophie–val csupa mindent, vagy semmit helyzetet éltem meg. Az ember vagy vele volt – vagy még pontosabban, követte őt –, vagy ellene. Nem volt köztes állapot. így bár gyakran nehéz volt a barátjának lenni, a rossz oldalán állni még sokkal, sokkal rosszabb lett volna. Az órámra pillantottam és rádöbbentem, hogy Emilynek hamarosan otthon kell lennie, így bementem, hogy megkeressem. Átvergődtem egy csomó emberen, mire rátaláltam. Épp a modellek közül beszélgetett egy lánnyal. Egy darabig együtt voltam velük, és hagytam Sophie–t lecsillapodni. Mire indulnunk kellett, azt gondoltam, már biztos elszállt a rossz kedve. De amikor elkezdtem keresni, újra eltűnt. Nem volt kint. Sem a konyhában. Végül befordultam egy folyosón, és megláttam a másik végén, amint benyit egy ajtón. Ő is meglátott, aztán elfordult és beslisszolt az ajtón. Nagy levegőt vettem, az ajtóhoz mentem és kétszer bekopogtam. Sophie – mondtam. – Ideje indulnunk. Semmi válasz. Felsóhajtottam, keresztbe tettem a karomat a mellemen, és közelebb léptem az ajtóhoz. – Jól van – mondtam. – Tudom, hogy haragszol rám, de menjünk, és aztán később megbeszélhetjük. Rendben? Továbbra is semmi. Újra az órámra néztem. Ha nem indulunk hamarosan, Emily nem ér haza időben. – Sophie – mondtam, és a kilincs felé nyúltam. Az ajtó nem volt bezárva, így lassan belöktem és már majdnem beléptem. – Csak... Elhallgattam, és félbeszakadt a mozdulatom is. Csak álltam ott a félig nyitott ajtóban, és Sophie–t bámultam, aki a szemben lévő falnak dőlt, miközben egy fiú simult hozzá. A srác egyik keze Sophie pólója alatt volt, a másikat a combján húzta lefelé. A fejét lehajtotta, a szája Sophie nyakán volt. Ahogy visszarándultam a küszöb felett, riadtan, a fiú megfordult és rám nézett. Will Cash volt az. Nem érünk rá – mondta mély hangon. A szeme vörös volt, és az ajkai néhány centire voltak Sophie vállától. Én... – dadogtam –, sajnálom...
Menj haza, Annabel! – mondta Sophie, és felemelt kezével beletúrt Will hajába, ujjaival végigszántva a göndör tincseken, kicsivel a gallérja fölött. – Csak menj haza! Visszaléptem, becsuktam az ajtót, és csak álltam a folyosón. Will Cash az egyik Perkins Day–es fiú volt. Gitározott a zenekarban, és abban az évben már felsős volt. Noha helyes volt – nagyon helyes, az a fajta srác, akit nem lehetett nem észrevenni –, elég nagy seggfej hírében állt, amellett sorozatrandizó is volt, legalábbis rövidtávon. Mindig járt valakivel, de sohasem sokáig. Sophie a maga részéről jobban szerette a sportos alakokat és a rendes fazonokat, és utált mindenkit, aki csak kicsit is alternatív volt. Ám most nyilvánvalóan kivételt tett. Legalábbis átmenetileg. Aznap éjjel többször is próbáltam hívni, de egyszer sem vette föl. Másnap dél körül, amikor végre telefonált, meg sem említette Emilyt vagy azt, ami köztünk történt. Semmi másról nem akart beszélni, csak Will Cashről. Fantasztikus! – mondta. Korábban épp csak a lényeget mondta el, mielőtt bejelentette, hogy átjön, mintha ez a téma túl nagy lett volna egy egyszerű telefonbeszélgetéshez. Most az ágyamon ült, és egy régi Vogue magazint lapozgatott. – Mindenkit ismer, zseniális gitáros és baromi okos. Na és persze tök szexi. Egész éjjel tudtam volna csókolni. Boldognak látszottál – mondtam. Az voltam. Az vagyok – mondta, majd lapozott, és közelebb hajolt, hogy szemügyre vegyen egy cipőreklámot. – Éppen ő az, akire most szükségem van. Szóval akkor – mondtam, nem elfelejtkezve Will cserben– hagyásos randizó stílusáról –, fogsz még vele találkozni? Hát persze – mondta, mintha ez valami ostoba kérdés lett volna. – Ma este. A zenekar a Bendóban játszik. Bendo? Felsóhajtott, és egyik kezével hátrahúzta a haját a nyakánál. – Egy klub a Finley–nél – mondta. – Gyerünk már, Annabel, hallanod kellett a Bendóról! Oh – mondtam, pedig nem hallottam róla. – Ja. Tízkor lépnek fel – mondta, és újra lapozott egyet. – Jöhetsz te is, ha akarsz. Nem nézett rám, amikor ezt mondta, és a hangja monoton volt, mindenféle érzelem nélküli. – Nem – mondtam. – Nem tudok. Holnap korán kell kelnem. Ahogy gondolod – mondta.
Így aztán aznap este egyedül ültem otthon, Sophie pedig elment a Bendóba, hogy megnézze a zenekart, ami után, ahogy később hallottam, visszament az A–Vázba, és lefeküdt Will–lel. Minden kérkedése és hencegése ellenére Sophie–nak Will volt az első, és onnantól csakis Will érdekelte. Nekem azonban kicsit nehezemre esett látni a vonzalma okát. Noha Sophie azt állította, hogy Will édes volt és vicces és szexi és okos (és még millió további melléknév), nekem ezek egyike sem jutott az eszembe, amikor szemtől szembe találtam magam vele. Will valóban jóképű volt, és hihetetlenül népszerű. De emellett nehéz volt kiismerni. Az a fajta fiú volt, aki épp annyira vonzó, hogy szinte kötelező lett volna a barátságos személyiség ahhoz, hogy megközelíthető legyen. Csakhogy Will–ben ez nem volt meg. Inkább kicsit kimért volt, és ijesztően heves. Valahányszor azon kaptam magam, hogy muszáj vele beszélgetnem – az autóban, amikor Sophie beszaladt kifizetni a benzint vagy bulikon, amikor mindketten Sophie–t kerestük –, ideges lettem. Nagyon is tudatában voltam annak, ahogy bámul és hagyja, hogy hosszú, kínos csöndek telepedjenek közénk. Ám ennél is rosszabb volt, hogy úgy tűnt, tudja, hogy zavarba hoz, és mintha még élvezte is volna ezt. Általában azzal igyekeztem ellensúlyozni a kényelmetlen érzésemet, hogy túl sokat vagy túl hangosan beszéltem, esetleg mindkettőt egyszerre. Ilyenkor Will épphogy csak a szemembe nézett, arca kifejezéstelen volt, én meg vég nélkül hablatyoltam összevissza, míg aztán dadogva el nem hallgattam. Biztosra vettem, hogy azt hiszi, teljesen hibbant vagyok. Hibbantnak hallatszottam, mint valami kislány, aki túlságosan erőlködik, hogy jó benyomást keltsen. Bárhogyan is: minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem Willt, bár ez nem volt mindig megoldható. Más lányoknak azonban, úgy tűnt, nem volt ilyen problémájuk, ezért aztán a Will–lel való randizás főállású munkának bizonyult, még az olyan keményen dolgozó lánynak is, mint Sophie. A kezdet kezdetétől pletykák keringtek, és látszólag bárhova mentek, Will ismert ott valakit, általában lányokat. Ráadásul más–más iskolába jártak, ezért a sztorikat, amiket másod– vagy harmadkézből hallottunk az elkalandozó tekintetéről és – ha hinni lehetett az állandó szóbeszédnek – kezéről, annál nehezebb vált megerősíteni. Meg aztán ott volt az is, hogy zenekarban játszott. Egyszerűen összefoglalva, Sophie előtt jókora kihívás állt. A kapcsolatukat rövidesen egy jól felismerhető körforgás kezdte meghatározni: Will valamilyen módon érintkezik egy lánnyal, szárnyra kel a szóbeszéd, Sophie levadássza a
kérdéses lányt, majd Willt, veszekszenek, szakítanak, majd újra összejönnek. És így tovább. Egyszerűen nem értem, miért vagy hajlandó elviselni ezt – mondtam neki egyik nap késő este, miközben túl gyorsan hajtottunk át egy fura környéken, újra csak valami lány házát keresve, akiről azt hallotta, hogy Will–lel flörtölt egy bulin. Hát persze, hogy nem érted – csattant fel, és áthajtott egy stoptáblán, majd élesen jobbra kanyarodott. – Te sosem voltál szerelmes, Annabel. Erre nem mondtam semmit, mert igaz volt. Randiztam pár fiúval, de soha nem volt semmi komoly. Habár, ha ez a szerelem, gondoltam, ahogy nagy fékcsikorgás közepette bevettünk egy újabb kanyart, és közben Sophie kipirult arccal, rajtam áthajolva fürkészte a házszámokat, el kellett tűnődnöm, hogy ez vajon olyan nagy veszteség–e. Will bármelyik lányt megkaphatta volna – mondta, és lelassított kicsit, ahogy bal oldalon feltűnt egy sor ház. – De ő engem választott. Velem van. És baromira nem fogom hagyni, hogy valami kis ringyó változtasson ezen. De hát csak beszélgettek – mondtam. – Nem? Úgy értem, az még nem jelent semmit. Csak beszélgetni, egyedül, egy buliban, egy szobában, ahol nincs senki más, az nem csak beszélgetés – csattant fel újra. – ha tudod, hogy egy srácnak van barátnője, különösen, ha az a barátnő én vagyok, akkor abszolút nincs rá ok, hogy bármit is művelj vele, amit félre lehet érteni. Az ember választhat, Annabel. És ha rosszul választ, akkor csak magát hibáztathatja, amikor szembesül a következményekkel. Szótlanul dőltem hátra az ülésemen, miközben ő leparkolt egy kis fehér ház előtt. A verandán égett a lámpa, és egy kis vörös Jetta állt a felhajtón, a hátsó lökhárítóján a Perkins Day hokiütős matricájával. Ha merészebb lettem volna – vagy igazán ostoba –, megemlíthettem volna, hogy kizárt, hogy a város összes lányának Sophie kapcsolatára fájna a foga, és hogy Willnek kellett, hogy legyen némi bűne a pletykákban. De aztán Sophie arcára néztem, és az arckifejezésében valami eszembe juttatta azt a sok évvel ezelőtti napot a strandon, amikor megjelent és azonnal ráállította magát arra, hogy összebarátkozzon Kirsten–nel. Nem számított, hogy a nővérem levegőnek nézte, vagy hogy folyamatosan goromba volt vele. Amikor Sophie eldöntötte, hogy akar valamit, akkor akart valamit. És a sok dráma ellenére, annak köszönhetően, hogy Will–lel volt, minden eddiginél több irigyre tett szert. Többé nem kellett a legnépszerűbb lányok nyomában járnia. Ő lett a legnépszerűbb lány. És ezért eltűnődtem, hogy az, ahogyan ő látja Willt, talán nem is különbözik túlságosan attól, ahogy én láttam
Sophie–t: igaz, hogy nehéz vele maradni, de teljesen nélküle élni sokkal, sokkal nehezebb lenne. Így ott ültem az autóban, míg ő kiszállt, és próbálta elkerülni a verandai lámpa rávetülő éles fényét, ahogy a felhatón odasétált a Jettához. Szerettem volna félrenézni, amikor a kezében szorongatott kulcsot végighúzta az autó gyönyörű vörös oldalán, és kibetűzte azt, ami számára a lány volt. De nem tudtam. Végignéztem, ahogyan máskor is, és csak akkor fordultam el, amikor már indult visszafelé, de addigra partner lettem a bűnben én is. Az ironikus az volt, hogy bár elégszer láttam, ahogy Will és Sophie végigjátsszák a drámájukat, és már kívülről fújtam a forgatókönyvet, mégis őszintén meglepődtem, amikor hirtelen én is részese lettem a dolognak. Egyetlen rossz lépés az egyik este, és aztán csak azt vettem észre, hogy ezúttal engem akar levadászni – én lettem a ringyó, a kurva és nemcsak az ő életéből távolított el, de abból is, amit addigra a sajátoménak tekintettem. *** – Annabel – mondta Mrs. McMurty, a Modelliskola igazgatónője, ahogy elhaladt mögöttem –, te leszel a következő, rendben? Bólintottam, majd felálltam és leporoltam magam. A szoba másik végében láttam egy új lányt, egy magas barnát, amint esetlenül pózol egy konyhaüzlet hatalmas kék szervírozótáljával. A naptárfotózás mindig elég fura volt. Minden lányra kiosztottak egy hónapot, és aztán a pláza egyik boltjának a termékeivel kellett a kamera előtt illegetnie magát. Előző évben voltam olyan szerencsétlen, hogy a Rochelle kerékabroncsot húztam, és fehér falú meg radiálgumikkal kellett szenvednem. – Tartsd előre, mintha kínálnál valamit – mondta a fotós, és a lány felvette a pózt, még a nyakát is kinyújtotta. – Túlsók – mondta a fényképész, mire a lány elpirult és visszavett egy kicsit. A falnak támaszkodó lányokat kerülgetve, elindultam a fotós felé. Már majdnem ott voltam, amikor Hillary Prescott elállta az utamat. – Hé, Annabel! Hillary meg én együtt kezdtünk a Modelliskolában. Kezdetben barátfélék voltunk, de gyorsan megtanultam, hogy tartsam tőle a távolságot, mert mérhetetlenül szeretett pletykálni. Emellett felbujtó is volt: nemcsak tálalni szerette a szóbeszédet, de gerjeszteni is. – Szia, Hillary – mondtam. Épp egy rágógumit csomagolt ki, a szájába vette, majd felém nyújtotta a csomagot. Megráztam a lejem. – Mi újság?
– Semmi különös. – A hajához emelte a kezét, az ujja köré csavart egy hajtincset, és rám nézett. – Hogy telt a nyarad? Ha bárki más kérdezte volna, gondolkozás nélkül a szokásos „Nem volt rossz" válaszommal álltam volna elő. De mivel Hillaryvel álltam szemben, óvatos voltam. – Jól – feleltem, és rövidre fogtam magam. – A tiéd milyen volt? Totál unalom – válaszolta felsóhajtva. Egy pillanatig csak rágózott. Láttam a rágógumit a nyelvén: rózsaszín volt és csillogó. – Szóval mi a helyzet veled és Emilyvel? Semmi – mondtam. – Miért? Vállat vont. – Csak mert régebben ti ketten mindig együtt lógtatok. Most meg nem is beszéltek. Elég furának tűnik. Emilyre néztem, aki épp a körmeit tanulmányozta. – Nem tudom – mondtam. – Azt hiszem, változnak a dolgok. Éreztem magamon a tekintetét, és a kérdései dacára tisztában voltam vele, hogy pontosan tudja, mi történt, a nagyját legalábbis. De majd hülye leszek beavatni a részletekbe. – Jobb, ha megyek – mondtam. – Én vagyok a következő. Oké – mondta, és összeszűkült szemmel nézte, ahogy ellépek mellette. – Később találkozunk. Elfoglaltam a helyem a fal mellett, majd ásítozva újra belekezdtem a várakozásba. Délután két óra volt, de alig álltam a lábamon. És mindez Owen Armstrong hibája volt. Aznap reggel történetesen korán felébredtem, és az órára pillantva láttam, hogy 6.57 van. Épp fordultam volna a másik oldalamra, amikor eszembe jutott Owen műsora. Azon a hétvégén sokat járt a fejemben, ha másért nem, hát azért, mert hirtelen minden ártatlan füllentésemnek tudatában voltam. Minden eszembe jutott, kezdve a „nem volt rossz" válaszomtól Apunak, amikor azt firtatta, milyen volt pénteken a suli, addig, ahogyan csak bólogattam, mikor Anyu megkérdezte előző este, hogy izgatottan várom–e a visszatérést a Modelliskolába. Mindezek együttesen elég nagy adag becstelenségnek tűntek, épp elégnek ahhoz, hogy azon kaptam magam, ezután amikor csak lehet, betartom a szavam. Owennek azt mondtam, meghallgatom a műsorát. így meg is hallgattam. Amikor először, pontban hétkor, bekapcsoltam a rádiót, csak elektromos zörejt hallottam. Közelebb hajoltam a rádióhoz, odaszorítottam a fülem, és éppen ekkor hangzott fel egy hangkitörés: hirtelen berobbant egy gitár, megcsendültek a cintányérok, és valaki felüvöltött. Ijedten összerándultam,
a könyökömmel meglöktem a rádiót, és levertem az ágyról. Nagy robajjal ért földet, de tovább szólt, most már teljes hangerővel. Whitney dörömbölni kezdett a fal másik oldalán, miközben megragadtam a rádiót és lehalkítottam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Amikor végre visszahúztam a fülemhez – ezúttal óvatosan –, még mindig ez a dal szólt, és a szavak, amiket az énekes mondott (vagyis rekedten ordibált) érthetetlenek voltak. Még soha nem hallottam ilyen zenét, már ha ez egyáltalán zene volt. A szám végül aztán a cintányérok felcsendülésével véget ért. A111 a következő dal se volt jobb. A gitárok csépelése helyett ez valamilyen elektronikus darab volt. Különféle sípolásokból és pittyegésekből állt, amik felett egy férfi beszélt, felmondva azt, ami, számomra legalábbis, bevásárlólistának hangzott. Ráadásul öt és fél percen át tartott, amit onnan tudtam, hogy egész idő alatt az órát néztem, és azon imádkoztam, hogy érjen már véget. Amikor ez végre bekövetkezett, Owen jelentkezett be. Ez volt a Mizantróp a Descartes álma című dallal – mondta. Előtte pedig a Lipótól szólt a Jennifer. A Dühterápiát hallgatjuk itt a WRUS–on, a közösségi rádiónkon. Jöjjön a Násztánc. Ez egy újabb hosszú technoszám volt, ezt pedig valami olyasmi követte, amiben, a hangzása alapján, öregemberek adtak elő verseket egy bálnahajóról nyers és érdes hangon. Ezután jó kétpercnyi, nagyon érzelgősnek hangzó hárfamuzsika hangzott lel. Olyan kusza összevisszaság volt, hogy esélyem se volt alkalmazkodni. így csak ott ültem egy teljes órán át, és hallgattam dalt dal után, várva egy olyanra, amit legalább a: megértenék, vagy b: élveznék. Hát ez nem történt meg. Nyilvánvaló lett, hogy nem válok felvilágosulttá. Csupán elgyötörtté. Annabel – szólított meg Mrs. McMurty, visszarántva a jelenbe. – Készen állunk rád. Bólintottam, majd a háttér elé léptem, amit néhány növény díszített: egy csokrosinda, néhány páfrány és egy kerekes cserépben álló nagy pálmafa. Nagyon úgy tűnt, hogy idén nekem jutott a Laurel virágbolt. A kerékabroncsnál mindenesetre jobb volt. A fotóssal akkor találkoztam először, de nem köszönt, amikor elé léptem. Túlságosan lefoglalta a kamerájával való vesződés, miközben egy kellékes közelebb tolta hozzám a kerekes cserepet. Egy pálmalevél megcirógatta az arcomat. A fotós felnézett rám. – Több növény kell – mondta Mrs. McMurtynek, aki oldalt álldogált. – Vagy nagyon közelről kell fotóznom a lányt. Van egyáltalán több növényünk? – kérdezte Mrs. McMurty a kellékest.
Az benézett a mellettünk lévő terembe. – Van pár kaktusz – mondta. – Meg egy fikusz. De kicsit betegesen néz ki. A fénymérő kis pukkanással elvégezte a feladatát. Felemeltem a kezem, és megpróbáltam eltolni a pálmalevelet az arcomból. – Jó – mondta a fotós, közelebb jött, és visszatette a levelet. – Ez tetszik. Olyan, mint egy kitárulkozás. Csináld még egyszer! Megcsináltam, és közben visszatartottam a tüsszentést, miután egy szál megcsiklandozta az arcomat. Láttam, hogy a fotós mögül a többi lány engem néz – az új modellek, az idősebbek, és Emily is. Ám míg mostanában annyi gondom volt azzal, ha megbámulnak, ebben a környezetben ez volt a megszokott, erre számítottam. Ha csak pár percig is, de végre nem kellett a megannyi belső dologra figyelnem, csak a felszínre koncentráltam: egy futó pillantás, egy tekintet, egy nézés. Ez az. Jó – mondta a fotós. A szemem sarkából egy kaktuszt láttam közeledni, de a tekintetem a körülöttem mozgó fotóson tartottam, aki a vaku villogása közepette irányított, hogy lépjek elő, és tárulkozzam fel, újra és újra. Aznap éjjel, miután Anyu lefeküdt, Whitney pedig bezárkózott a szobájába, lementem egy pohár vízért. Apu a konyha mögötti dolgozószobában ült, maga előtt a tévével, lábával egy puffon. Amikor felkapcsoltam a lámpát, hátrafordult. Annabel – mondta –, épp időben érkeztél egy nagyszerű dokumentumfilmhez Kolumbusz Kristófról. Tényleg? – mondtam és kivettem egy poharat a szekrényből. Lenyűgöző – mondta. – Nem akarod megnézni velem? Még tanulhatnál is belőle. Apu imádta a History Channelt. – A világ története! – mondta mindig, amikor panaszkodni kezdtünk, hogy újabb filmet kell megnéznünk a Harmadik Birodalomról, a berlini fal leomlásáról vagy az egyiptomi piramisokról. Általában megadta magát, hagyta, hogy leszavazzuk, és következésképp alávetette magát a Fashion TV–nek, lakásfelújító műsoroknak és a valóságshow–k végtelen sorozatának. Amikor viszont késő este magára maradt, a tévé csak az övé volt. De így is mohón vágyta a társaságot, mintha a történelem attól csak még jobb lenne, ha megoszthatja valakivel. Az a valaki általában én voltam. Míg Anyu korán lefeküdt, Whitney az unalomra hivatkozva hárított, Kirsten pedig mindig túl sokat beszélt, függetlenül attól, hogy mit néztünk, Apu és én jó párosítás voltunk. Együtt néztük, ahogy a történelem feltárulkozik előttünk. Még azokat a műsorokat
is érdeklődéssel figyelte, amikről tudtam, hogy már látta. Bólogatott és olyanokat mondott, hogy „hmm" és „nahát", mintha a narrátor nemcsak hogy hallaná őt, de egyenesen követelné is a visszajelzést a folytatáshoz. Az elmúlt néhány hónapban azonban már nem tévéztem vele. Nem tudtam biztosan, miért, de amikor megkérdezett, hirtelen mindig fáradtnak éreztem magam. Túl fáradtnak ahhoz, hogy lépést tartsak a világ eseményeivel, még ha azok már meg is történtek. Volt valami nagyon súlyos a történelem és a múlt terhében. Nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok egyre csak visszanézni. – Köszi nem – mondtam most is. – Hosszú volt a nap. Elég fáradt vagyok. – Rendben – mondta, hátradőlt és felkapta a távirányítót. – Akkor majd legközelebb. Igen. Legközelebb. Felemeltem a vizespoharam, odaléptem a foteléhez, ő meg oldalt hajolt, elém tartva az arcát a jóéjt puszihoz. Miután megpusziltam, elmosolyodott, majd lenyomta a hangerő gombot, és a narrátor hangja felerősödött, miközben elhagytam a szobát. A tizenötödik században a felfedezők sóvárogva... Félúton a lépcső felé megálltam, ittam egy korty vizet, majd visszafordultam és Apura néztem. A távirányító a hasán volt, és arcán a tévé fénye villódzott. Próbáltam elképzelni magam, ahogy visszamegyek és elfoglalom a helyem a kanapén, de nem tudtam megtenni. Hagytam, hogy egyedül nézze, ahogy a történelem ismétli önmagát, és újra és újra elmondják ugyanazon eseményeket.
Hetedik fejezet Egész hétvégén azon tanakodtam, hogy mire számítsak, amikor majd újra találkozom Owennel a suliban. Hogy fog–e változni bármi is a pénteken történtek után, vagy visszatérünk majd a közös hallgatáshoz meg a távolsághoz, mintha mi sem történt volna. Néhány perccel azután, hogy leült, eldöntötte a kérdést. Szóval... meghallgattad? Letettem a szendvicsem, és felé fordultam. A megszokott helyén ült, farmerben és fekete pulóverben. Az iPodja is elöl volt, és a fülhallgatója a nyaka körül lógott. A műsorodat? – kérdeztem. Aha. Bólintottam. – Igen, meg. – És? Dacára annak, hogy a hétvége legnagyobb részében döbbenten figyeltem, milyen gyakran füllentek vagy egyenesen hazudok, csak hogy megőrizzem a békét, az első ösztönöm most is az volt, hogy pontosan ezt tegyem. Az őszinteség elvi szinten egy dolog. Valakinek az arcába mondani, az egészen más. Hát... – kezdtem – érdekes volt. Érdekes – ismételte utánam. Aha – mondtam. – Én, öh, soha nem hallottam még azokat a számokat. Csak nézett rám, és igen hosszúnak éreztem az időt, amíg az arcomat fürkészte. Aztán legnagyobb meglepetésemre három Kyors lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot, majd leült mellém. – Oké – mondta. – Tényleg meghallgattad? Igen – mondtam, és igyekeztem nem dadogni. – Meg. – Nem tudom, emlékszel–e – mondta –, de te magad mondtad, hogy szoktál hazudni. – Én nem ezt mondtam. – Erre felvonta a szemöldökét. – Én azt mondtam, hogy gyakran megtartom magamnak az igazságot. De most nem ezt teszem. Az egész műsort meghallgattam. Továbbra sem hitt nekem, ez egyértelmű volt. És nem is túl meglepő. Nagy levegőt vettem. – Jennifer a Lipótól, Descartes álma a Mizantróptól. Valami szám egy csomó pittyegéssel... Tényleg meghallgattad. – Hátradőlt és bólogatott. – Jól van. Akkor most mondd el, mit gondoltál igazából. Már mondtam. Érdekes volt.
Különben az érdekes nem is szó – mondta. Mióta? Csak egy helyettesítő. Amit akkor használsz, amikor nem akarsz kimondani valami mást. – Kicsit közelebb hajolt hozzám. – Nézd, ha aggódsz az érzéseim miatt, ne tedd. Kimondhatsz bármit, amit csak akarsz. Nem fogok megsértődni. Kimondtam. Tetszett. Mondj igazat. Mondj valamit! Bármit. Csak ki vele. Én... – kezdtem, aztán elhallgattam. Talán azért, mert olyan nyilvánvalóan érdekelte, mit mondok. Vagy talán a hirtelen felismerésem miatt, hogy milyen ritkán vagyok őszinte. Bárhogyan is, de megtörtem. – Nekem... nekem nem tetszett – mondtam. A térdére csapott. – Tudtam! Tudod, olyan ember létedre, aki sokat hazudik, nem csinálod valami jól. Ez jó dolog volt. Vagy mégsem? Nem tudtam biztosan. – Nem vagyok hazudozó – mondtam. Valóban. Te kedves vagy – felelte. Mi a baj azzal, ha kedves az ember? Semmi. Azt leszámítva, hogy általában együtt jár az igazság elhallgatásával – felelte. – Na most akkor mondd el, mit gondoltál igazán! Amit igazán gondoltam, az volt, hogy nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Mintha Owen Armstrong valamiképp belém látott volna, és én ezt eddig észre sem vettem. – Tetszett a műsor felépítése – mondtam –, de a dalok egy kicsit... Kicsit mi? – Előttem rázta az ujjait. – Mondj valamilyen melléknevet! Az érdekesen kívül. Hangos – mondtam. – Bizarr. Oké. – Bólintott. – És még? Óvatosan néztem az arcát, és a sértődöttség vagy bosszúság jeleit kutattam rajta. Egyet se találtam, így folytattam. – Hát, az elsőt... fájt végighallgatni. És a második, a Mizantróp száma... – Descartes álma. – Azon elaludtam. Szó szerint. – Az megesik – mondta. – Folytasd. Mindezt olyan könnyedén mondta, mintha cseppet sem zavarná a dolog. így aztán folytattam. – A hárfazene olyan volt, mint amit temetéseken hallani. – Ah – mondta. – Oké. Jó. – És utáltam a technót.
Az egészet? Igen. Bólintott. – Hát, jól van akkor. Ez jó visszajelzés. Köszönöm. És ennyi volt. Elővette az iPodját és elkezdett gombokat nyomogatni rajta. Semmi dühroham, semmi sértett érzések, semmi sérelem. – Szóval... részedről oké a dolog? – kérdeztem. – Az, hogy nem tetszett a műsorom? – felelte, és fel sem nézett. Aha. Vállat vont. – Persze. Úgy értem, király lett volna, ha tetszik. De a legtöbb embernek nem jön be, szóval nem volt épp meglepetés. És ez nem zavar? – tudakoltam. Nem igazán. Úgy értem, először egy kicsit kiábrándító volt. De az emberek túlteszik magukat a csalódáson. Különben mind felakasztanánk magunkat, nem? Mi? Hé, és mi van a matrózdallal? – kérdezte. Csak bámultam rá – A férfiak, akik a nyílt vízen hajózásról kántáltak. Ahhoz mit szóltál? Az fura volt – mondtam. – Nagyon fura. Fura – ismételte lassan. – Háhh. Oké. És ekkor hangokat hallottam meg lépéseket, és épp időben fordítottam el a fejem, hogy láthassam Sophie–t átkelni az iskolaudvaron Emilyvel. Annyira elvonta a figyelmemet mindaz, ami Owennel történt pénteken, hogy kezdetben el is felejtkeztem az összecsapásunkról. Aznap reggel viszont, úton az iskolába, rám telepedett a félelem, ahogy elkezdtem azon töprengeni, mi fog történni. De eddig csak egyszer kereszteztem Sophie útját, amikor is egyszerűen rám meredt, azt motyogta, „kurva", és már ment is tovább. Minden maradt a régiben. Most azonban rám nézett, és a szeme kissé elkerekedett, ahogy oldalba bökte Emilyt a könyökével. Aztán mindketten engem bámultak, és éreztem, hogy elvörösödik az arcom, ahogy lenéztem a lábamnál heverő hátizsákomra. Owen a maga részéről észre sem vette mindezt. Letette a lejátszóját és beletúrt a hajába. – Szóval semmi sem tetszett a technóból? – kérdezte. – Egyetlen része sem? Megráztam a fejem. – Nem – mondtam. – Sajnálom. Ne sajnálkozz, ez a véleményed. A zenében nincs helyes vagy helytelen, tudod? Csak minden egyéb a kettő között. És ekkor nagy meglepetésemre megszólalt a csengő. Már nagyon hozzá voltam szokva a véget nem érő ebédszünetekhez, de ez a mostani csak úgy
elröppent. Felmarkoltam a szendvicsem maradékát, miközben Owen leugrott a falról, a zsebébe csúsztatta a lejátszóját és megragadta a fülhallgatóit. Hát – mondta –, akkor majd találkozunk. Aha. – Már kezdte betenni a fülhallgatóit, amikor megragadtam a táskámat és lecsúsztam a falról. – Viszlát később. Ahogy elsétált, újra a padra néztem. És persze Sophie meg Emily még mindig engem bámultak. Néztem, ahogy Sophie mond valamit, mire Emily elmosolyodik és megrázza a fejét. El tudtam képzelni, miket mondanak majd kettőnkről, hogy milyen sztorikat gyártanak majd. Egyik sem lehet különösebb, mint a valóság: hogy Owen Armstrong és én talán összebarátkoztunk. Erre a gondolatra elfordítottam a fejem, és kiszúrtam őt a tömegben. Már feltette a fülhallgatóit, és vállán a táskájával a művészeti épület felé tartott. Őt is megbámulták, de Owen mindebből semmit nem vett észre. De ha észrevette volna is, biztos voltam benne, hogy akkor sem érdekelné. És ez volt az, amiért, még az őszinteségénél, az egyenességénél, vagy bármi másnál is sokkal jobban, a leginkább irigyeltem. Nem kaptam meg a Mooshka munkát. Ez se nyomasztó, se meglepő nem volt, legalábbis nekem, bár Anyu csalódottnak tűnt. Én személy szerint megkönnyebbültem, hogy az egész le van tudva, és továbbléphetek. Másnap azonban, ahogy elővettem az ebédemet, kiesett belőle egy levélke. Annabel! Csak el szerettem volna mondani, milyen büszke vagyok rád mindazért, amit elértél, és hogy ne csüggedj a Mooshka reklámkampány miatt. Lindy mondta, hogy nagy volt a verseny, de nagyon tetszettél nekik. Lindyvel ma fogunk beszélni néhány egyéb munkáról, amik mostanában esedékesek, és ez nagyon izgalmasan hangzik. Este elmondom, mi volt. Legyen szép napod! – Rossz hír? Riadtan felugrottam. Owen állt előttem. – Tessék? – Feszültnek tűntél – mondta, és a kezemben tartott levél felé biccentett. – Valami baj van? Nem – mondtam, összehajtogattam a levelet és letettem magam mellé. – Minden rendben van. Owen odasétált a falhoz, és nem közvetlenül mellém ült le, mint előző nap, de nem is olyan messze, mint kezdetben. Néztem, ahogy előveszi a
zsebéből az iPodját, majd a mögöttünk lévő fűre tenyerel, és az iskolaudvart figyeli. Én pedig tisztában voltam vele, hogy a legutóbbi válaszommal nem voltam éppen őszinte vele. Na persze ő ezt soha nem tudta volna meg. Valószínűleg nem is érdekelte volna. És mégis: valamilyen okból szükségét éreztem, hogy átfogalmazzak és újrairányítsak. Hogy úgy mondjam. Csak van ez a dolog Anyuval – mondtam. Felém fordította a fejét, és eltűnődtem, vajon azt hiszi, hogy örült vagyok, esetleg fogalma sincs, miről beszélek. – Dolog – Ismételte. – Csak hogy tudd: ez egy súlyos helyettesítő. Hát persze, hogy az, gondoltam. De azért pontosítottam. – A modellkedésemmel kapcsolatos. Modellkedés? – Értetlennek látszott. –Ja, igen. Amiről Mallory beszélt. Valami reklámban voltál, ugye? Gyerekkorom óta csinálom. És mindkét nővérem is csinálta. De mostanában már szeretném abbahagyni. Hát kiböktem. Az egyetlen dolgot, amit addig csak a fejemben fogalmaztam meg, végre kimondtam, ráadásul nem másnak, mint Owen Armstrongnak. Olyan hatalmas lépés volt ez számomra, hogy valószínűleg itt meg is állhattam volna. De valamiért mégis folytattam. És különben is – mondtam – bonyolult, mert Anyu nagyon élvezi, és ha abbahagyom, az megviselné. De te már nem akarsz tovább modellkedni – mondta. – Igaz? – Aha. Akkor el kéne mondanod neki. Ezt úgy mondod, mintha ez olyan könnyű lenne – mondtam. Nem az? Nem, Tőlünk balra kitörő nevetés harsant fel és egy csoport elsős özönlött ki az ajtókon, nagy lármázás közepette. Owen rájuk nézett, majd vissza rám. – Miért nem? – kérdezte. Mert én nem keveredek összetűzésekbe. Sophie–ra pillantott, aki a padján ült Emilyvel, majd lassan újra rám emelte a tekintetét. Hát – tettem hozzá –, nem vagyok jó a nézeteltérésekben. Különben mi is történt kettőtök közt? Sophie és köztem? – kérdeztem, pedig, tudtam, hogy erre gondolt. Bólintott. – Hát éppen csak... összevesztünk a nyáron.
Owen hallgatott; tudtam, hogy azt várja, többet mondjak. – Azt hiszi, hogy lefeküdtem a barátjával – tettem még hozzá. És így volt? Hát persze, hogy kerek perec rákérdezett. Mégis éreztem, hogy elvörösödöm. – Nem – mondtam. – Nem feküdtem le vele. Talán ezt el kéne mondanod neki – felelte. Nem ilyen egyszerű. Hú – mondta. – Nevezz őrültnek, de kezdek egy mintát látni itt. Lenéztem a kezemre, és újra azt gondoltam, hogy rettentő egyszerű lehetek, ha kevesebb, mint egy hét alatt ilyen sok mindent kikövetkeztetett rólam. – Szóval te a helyemben – mondtam te egyszerűen... – ...egyszerűen őszinte lennék – fejezte be. – Mindkét esetben. Úgy mondod, mintha ez is olyan könnyű lenne – mondtam. Nem az. De meg tudod csinálni. Csak egy kis gyakorlás kell hozzá. Gyakorlás? A dühterápián – mondta – egy csomó szerepjáték volt. Tudod, hogy hozzászokjunk ahhoz, hogy kevésbé robbanékony módon kezeljük a dolgokat. Te szerepjátékokat csináltál? – kérdeztem, és próbáltam mindezt elképzelni. Kénytelen voltam. A bíróság rendelte így. – Felsóhajtott. – De meg kell mondanom, eléggé sokat segített. Tudod, hogy ha valami hasonló történik veled, legyen egyfajta útmutatód, ami szerint viselkedhetsz. Oh – mondtam. – Hát, azt hiszem, ez logikusan hangzik. Jól van akkor. – Kicsit közelebb csúszott hozzám. – Szóval tegyük fel, hogy én vagyok az anyukád. Tessék? – értetlenkedtem. Én vagyok az anyukád – ismételte. – Most pedig közöld velem, hogy szeretnéd abbahagyni a modellkedést. Éreztem, hogy kezdek elvörösödni. – Nem tudom megtenni. – mondtam. Miért nem? – tudakolta. – Olyan nehéz elhinni? Azt hiszed, nem vagyok jó szerepjátékos? Nem – mondtam. – Csak épp... Mert jó vagyok. A csoportban mindenki azt akarta, hogy én legyek az anyukája. Csak néztem rá. – Én csak... Ez fura. Nem, ez nehéz. De nem lehetetlen. Próbáld csak ki!
Egy héttel korábban azt sem tudtam, milyen színű a szeme. És most családtagok lettünk. Legalábbis átmenetileg. Nagy levegőt vettem. Oké – mondtam. – Szóval... Anyu – mondta. Tessék? Minél pontosabb a gyakorlat, annál hatékonyabb – magyarázta. – Add bele mindened, vagy egyáltalán ne is csináld. Oké – mondtam megint. – Anyu. Igen? Ez annyira fura, gondoltam. Hangosan azt mondtam: – Az a helyzet, hogy tudom, hogy ez a modellkedés dolog nagyon fontos neked... Felemelte a kezét, megálljt mutatva. – Á.Ú. Ezt át kell fogalmaznod, és újra kell irányítanod. Miért? Dolog. Ahogy mondtam, hatalmas helyettesítő, szuper homályos. Ha szemtől szembe beszélsz valakivel, olyan pontosan kell fogalmaznod, ahogyan csak tudsz, hogy elkerüld a félreértéseket. – Egy kicsit közelebb hajolt hozzám. – Nézd, tudom, hogy fura – mondta. – De működik. ígérem. Ez azonban nem volt valami nagy vigasz, miközben a simán csak kényelmetlen érzésem már–már megszégyenültségbe csapott át. – Tudom, hogy a modellkedésem nagyon fontos neked – mondtam –, és hogy nagy élvezetet nyújt. Owen bólintott, és intett, hogy folytassam. De hogy őszinte legyek... – felemeltem a kezem, és egy hajtincset a fülem mögé tűrtem. – Csak épp mostanában elég sokat gondolkoztam, és úgy érzem... Az a helyzet, hogy tudtam: ez csak egy játék. Csak gyakorlás, nem igazi. Ám mégis úgy éreztem, hogy valami elszorul bennem, mint mikor egy motor akadozva leáll. Túl sok minden forgott most kockán – ha elbukom, azzal nemcsak a konfrontációk terén lévő gyengeségemet fedem fel, de még le is égetem magam Owen előtt. Még mindig várt. Nem tudom megcsinálni – mondtam és félrenéztem. Pedig olyan jól ment! – mondta, és tenyerével a falra csapott Annyira közel jártál! Sajnálom – mondtam, és újra felemeltem a szendvicsemet. A hangom feszült volt, ahogy megszólaltam. – Egyszerűen... nem megy. Egy pillanatig csak nézett rám. Aztán vállat vont. – Rendben – mondta. – Nem nagy ügy.
Ott ültünk, és mindketten hallgattunk egy percig. Fogalmam sem volt, mi történt az imént, de hirtelen nagy dolognak tűnt. Aztán hallottam, hogy Owen nagy levegőt vesz. – Nézd – mondta. – Csak ennyit akarok mondani: igazán szar lehet, tudod? Bent tartani valami ilyesmit. Mindennap úgy mászkálni, hogy annyi mindent el akarsz mondani, de aztán nem teszed meg. Iszonyú dühössé tesz, nem? Tudtam, hogy a modellkedésről beszélt, de ahogy kimondta, valami másra gondoltam. Arra a dologra, amit soha nem ismerek be, mind közül a legnagyobb titkomra. Arra, amiről soha nem beszélhetek, mert ha csak icipici fény is derül rá, hát soha többet nem fogom tudni elzárni. – Mennem kell – mondtam, és visszagyömöszöltem a szendvicsemet a táskámba. – Nekem... nekem beszélnem kell az irodalomtanárommal egy házi feladatomról. Oh – mondta. Éreztem, hogy engem néz, és szándékosan erőt vettem magamon, hogy ne nézzek vissza rá. – Persze. Felálltam és felkaptam a táskámat. – Hát, ööö, akkor viszlát később. Aha. – Felkapta az iPodját. – Majd találkozunk. Bólintottam, aztán valahogy elindultam, és otthagytam őt. Megvártam, míg a főbejárathoz érek, és csak akkor néztem vissza. Csak ült ott, lelógatott fejjel, és a zenéjét hallgatta, mintha a világon semmi nem történt volna. Bevillant az első benyomásom róla – hogy veszélyes volt, fenyegető. Most már tudtam, hogy nem az, legalábbis nem úgy, ahogyan akkor gondoltam. De volt valami ijesztő Owen Armstrongban: őszinte volt, és ugyanezt várta el mindenki mástól is. És ez halálra rémisztett. Amikor először elsétáltam Owentől, megkönnyebbülést éreztem. De ez nem tartott valami sokáig. Az igazság, döbbentem rá, ahogy telt a nap, az volt, hogy habár alig ismertem Owent, vele sokkal őszintébb voltam, mint hosszú ideje bárki mással. Tudott arról, hogy mi történt köztem és Sophie közt, tudott Whitney betegségéről és arról, hogy utálom a modellkedést. Mindezt felfedni szörnyen soknak tűnt valaki olyan előtt, akivel végül még azt sem kockáztattam, hogy összebarátkozzunk. De ezt nem tudtam addig, míg össze nem találkoztam Clarke–kal. A hetedik óra után történt, a folyosón, amikor épp a szekrényét nyitotta. A haja két ágas–bogas copfba volt fogva és farmert, egy fekete inget meg fényes, pántos szandált viselt. Ahogy figyeltem őt, elhaladt mögötte egy
számomra ismeretlen lány. A nevén szólította, mire Clarke elmosolyodott és visszaköszönt neki. Az egész teljesen normális volt, csak egy megszokott pillanat egy megszokott napon, de volt benne valami, ami szíven ütött, és azon kaptam magam, hogy gondolatban visszamegyek, vissza egészen addig az estéig a strandnál. Az is csak újabb példája volt annak, amikor féltem a konfliktustól, féltem őszintének lenni, féltem még attól is, hogy egyáltalán megszólaljak. Akkor is elveszítettem egy barátot. Igazság szerint, a valaha volt legjobb barátomat. Túl késő volt már megpróbálni változtatni a történteken Clarke és köztem, de talán van még idő, hogy valami máson változtassak. És talán magamon is. így Owen keresésére indultam. Egy több mint kétezer diákot számláló iskolában az ember könnyen elvesztette magát, valaki másról már nem is beszélve. De Owen határozottan kitűnt a tömegből, így amikor nem találtam se őt, se a Land Cruiserét, azt gondoltam, hogy valószínűleg elkerültem. Amikor azonban beszálltam az autómba és kiálltam a főútra, észrevettem őt. Gyalog volt, és a felezővonalon ment, a vállán a táskájával, fülében a fülhallgatóval. Csak mikor melléértem, akkor merült fel bennem, hogy talán hibát követek el. De az ember véges számú esélyt kap arra, hogy újrakezdhessen valamit ebben az életben, véges számú esélyt, hogy ha a múltján nem is, de a jövőjén változtasson. így aztán megálltam és leengedtem az ablakom. – Owen. – szóltam ki, de nem hallotta meg. – Owen! – Továbbra sem volt semmi reakció. Jó erősen rátenyereltem a dudára. Végre felém fordította a fejét. – Hé – mondta, miközben valaki mögöttem dühödten rám dudált, majd elhúzott mellettem. – Mi újság? – Mi történt az autóddal? – kérdeztem. Megállt, majd kivette a fülhallgatót a bal füléből. – Közlekedési problémák – mondta. Ez az, mondtam magamban. Mondj valamit! Bármit. Csak ki vele. – Életem története – mondtam, majd átnyúlva az ülés felett, Kinyitottam az utasoldali ajtómat. – Szállj be!
Nyolcadik fejezet Az első dolog, amit Owen beszálláskor tett, az volt, hogy beverte a fejét a kocsi tetejébe. Egészen addig a pillanatig nem is tűnt fel, milyen alacsony az autóm belseje. – Ííj – mondta, a homlokához emelte a kezét, és ekkor meg beverte a térdét a kesztyűtartóba. – Azanyja! Jó kicsi ez az autó. Tényleg? – kérdeztem. – Én soha nem vettem észre, pedig százhetven centi vagyok. És az magas? Eddig azt hittem – mondtam, és rápillantottam. Hát, én százkilencven vagyok – felelte, és megpróbálta a már így is teljesen hátratolt ülést még messzebb tolni a kesztyűtartótól. Aztán a karját emelte fel és próbálta az ablakra tenni, de túl nagy volt, így helyzetet változtatott, keresztbe tette a mellkasán, majd végül egyszerűen hagyta, hogy a két oldalán lógjon. – Szóval azt hiszem, minden relatív. Minden oké? – kérdeztem. – Ja – felelte, és összességében nem zavartatta magát, mintha állandóan ilyesmi történne vele. – Amúgy kösz a fuvart. Semmi gond – mondtam. – Csak mondd meg, hova vigyelek. Haza. – Újra megmozdította a karját, még mindig azon igyekezett, hogy valahogy elhelyezkedjen az ülésén. – Egyenesen előre. Egy darabig nem kell befordulnod. Néhány percig hallgatagon autóztunk. Tudtam, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy elmondjam, amit gondolok, hogy kiállják magamért. Nagy levegőt vettem, hogy megerősítsem magam. Hogy bírod ezt elviselni? – kérdezte. Pislogtam egyet. – Hogy mi? Úgy értem – mondta –, akkora a csend. Az űr. Micsoda? Ez – mondta, és körbeintett az autóban. – Csendben vezetni. Zene nélkül. – Hát – mondtam lassan–, őszintén szólva, észre sem vettem, hogy nem szól a zene. Beverve a fejét a fejtámlába. – Hát nálam ez azonnali reakció. A csend olyan rohadt hangos. Ez vagy nagyon mélyenszántó volt, vagy egy jó nagy hülyeség. Nem tudtam biztosan, melyik. – Hát – mondtam –, a CD–im a konzolban vannak középen, ha...
De máris felnyitotta a konzolt és kivett belőle egy rakás CD–t. Ahogy elkezdte sorra venni őket, odapillantottam, és hirtelen rám tört az idegesség. – Azok nem igazán a kedvenceim – mondtam. – Csak épp most ezek vannak itt. – Háhh – mondta fel sem nézve. Újra az útra irányítottam a figyelmemet, és hallottam, ahogy a CD–tokok csattogva verődnek egymáshoz, miközben Owen nézegette őket. – Drake Peyton, Drake Peyton... szóval a közönséges hippie rock cuccot bírod? – Azt hiszem – mondtam. Ez elég rossz, gondoltam. – Tavalyelőtt nyáron láttam élőben. – Háhh – mondta megint – és még több Drake Peyton... és Alamance. Az alteros country, ugye? – Igen. – Érdekes – mondta. – Mert nem hittem volna rólad, hogy... Tiny? Ez a legutóbbi albuma, ugye? – A nyáron vettem – mondtam, és lassítottam a piros lámpa előtt. – Akkor az. – Megrázta a fejét. – Tudod, be kell vallanom, meg vagyok lepve. Soha nem hittem volna, hogy Tiny–rajongó vagy. Vagy hogy bármilyen rapzenét szeretsz. – Miért nem? Vallat vont. – Nem tudom. Rossz feltételezés, azt hiszem. Ezt ki csinálta neked? A kezében tartott CD–re pillantottam, és azonnal felismertem a dőlt betűs írást. – A nővérem, Kirsten. – A klasszikus rock megszállottja – mondta. – Gimi óta – feleltem. – Évek óta egy Jimmy Page–poszter van a falán. Áh. – Végignézte a számok listáját. – De jó ízlése van. Mármint van itt Led Zeppelin, de legalább nem a Stairway to Heaven. Igazság szerint – mondta elismerően –, a Thank You a kedvenc Led Zeppelin–számom. Tényleg? Tényleg. Van benne egy kis érzelgős, mega–ballada utánérzés. Kicsit ironikus, és mégis igazi. Betehetem? Persze – mondtam. – Kösz, hogy megkérdezted. Muszáj megkérdezni – mondta, előrenyúlt, és a sztereómba tette a CD– t. – Csak egy igazi seggfej merészeli megszállni valaki más autórádióját. Ez komoly dolog. A lejátszó kattant néhányat, majd halványan meghallottam a zenét. Owen a hangerő gomb felé nyúlt, és rám nézett. Miután bólintottam, feltekerte. Amikor meghallottam a nyitó akkordokat, a szívembe nyilallt Kirsten
hiánya. A nővérem a lázadással teli utolsó gimis évében szenvedélyesen rajongani kezdett a hetvenes évek gitárrockja iránt, és szenvedélye csúcsán olykor heteken át hallgatta újra és újra a Pink Floyd Dark Side of the Moon albumát. Amikor idáig jutottam, visszanéztem Owenre, aki az ujjaival dobolt a térdén. Na persze Kirsten cseppet sem habozna kimondani azt, amit ő gondol. így aztán a fülemben az ő dalával, úgy döntöttem, hogy követem a példáját. Vagy legalábbis megpróbálom. – Szóval ma – mondtam. Rám nézett. – Sajnálom, ami történt. Mi történt? Az előttem lévő útra szegeztem a tekintetem, és éreztem, hogy elpirulok. – Amikor a szerepjátékot csináltuk, és én kiborultam és elmentem. Egy „minden oké"–t vártam volna, esetleg egy „emiatt ne aggódj"–ot. Ám ő azt mondta: – Az neked kiborulás volt? Hát – mondtam. – Asszem. Igen. Hú – mondta. – Oké. Nem akartam ennyire túlreagálni – magyaráztam. – Ahogy már mondtam, egyszerűen nem megy valami jól a konfrontáció. Ami, azt hiszem, nyilvánvaló volt. Szóval... sajnálom. Minden rendben. – Újból megpróbált hátradőlni, és közben a könyöke nekiütődött az ajtónak. – Igazság szerint... Kivártam, hogy befejezze a gondolatot. Amikor nem tette, rákérdeztem. – Mi? – Hát csak... nekem ez nem igazán volt kiborulás – mondta. – Nem? Megrázta a fejét. – Nekem a kiborulás az, amikor megemeled a hangod. Amikor üvöltözöl. Kidagadnak az ereid. Megütöd az embereket a parkolóban. Ilyesmi. – Én nem csinálok ilyeneket – mondtam. – Nem azt mondom, hogy kellene. – Felemelte a kezét és beletúrt a hajába, közben egy pillanatra megcsillant a napfény a középső ujján viselt gyűrűn. – Azt hiszem, értelmezés kérdése. A következőnél fordulj jobbra. Így tettem, és befordultam egy fákkal szegélyezett utcába. Az összes ház nagy volt, és széles verandák húzódtak előttük. Elhaladtunk egy csapat gyerek mellett, akik egy zsákutcában görhokiztak, majd anyukák mellett egy sarkon, akik néhány babakocsi körül csoportosultak. – Ez itt az – mondta. – A szürke ház. Lelassítottam, és kihúzódtam a járda mellé. A ház gyönyörű volt. Széles veranda állt előtte, rajta egy hintával, és a lépcsőt elénk rózsaszín, cserepes
virágok szegélyezték. Egy vöröses macska hevert a járdájukon, elnyúlva a napsütésben. – Hűha – mondtam. – Micsoda ház! – Hát, nem üvegből van – mondta. – De elmegy. Ott ültünk egy darabig. A helyzet most a visszájára fordult a legutóbbi alkalomhoz képest. Most én vártam arra, hogy bemenjen. – Tudod – mondtam végül –, csak azt akartam mondani, hogy igazad volt abban, amit délelőtt mondtál. Tényleg kicsit nehéz ennyi mindent bent tartani. De nekem... néha még nehezebb kiengedni. Nem voltam benne biztos, miért éreztem szükségét annak, hogy így újra előhozakodjam ezzel. Talán azért, hogy végre megértsem magam. Vele, vagy saját magammal. – Aha – mondta. – De ki kell engedned a dolgokat. Máskülönben felgyűlik, és végül kitör. Na látod ez az, amivel nem tudok mit kezdeni – mondtam. – Nem tudom elviselni, amikor az emberek mérgesek. A harag nem rossz – mondta. – Emberi. És különben is, csak mert valaki ingerült lesz, az még nem jelenti azt, hogy az is marad. Lenéztem a kormányomra, és elkezdtem a szélét piszkálgatni. – Nem tudom – mondtam. – Tapasztalatom szerint, amikor a hozzám közeli emberek bedühödtek rám, akkor annyi volt. Ez örökre szól. Minden megváltozik. Owen egy pillanatig nem szólt egy szót sem. Hallottam, hogy néhány házzal odébb egy kutya ugatni kezd. – Hát – mondta –, talán nem álltál olyan közel hozzájuk, mint hitted. Vagyis? Vagyis ha valakihez igazán közel állsz, az hogy te mérges leszel, vagy ő mérges lesz, rendben van, és ettől még nem változik meg a másik. A dolog csak része a kapcsolatotoknak. Megesik az ilyesmi. Az ember napirendre tér fölötte. Te talán igen – mondtam. – Nekem fogalmam se lenne, hogyan tegyem. Hát, ez logikusan hangzik – mondta. – Tekintve, hogy eleve azt se hagyod, hogy megtörténjen. A CD még mindig szólt, most éppen egy Rush–számot játszott, miközben elhajtott mellettünk egy furgon, magával sodorva néhány falevelet. Fogalmam sem volt, hány perc telt el; míg odakint ültünk. Hosszú időnek tűnt. Az egyszer biztos, hogy jó sok válaszod van – mondtam.
Nincs – felelte, és elkezdte tekergetni az egyik gyűrűjét az ujján. – Csak épp minden tőlem telhetőt megteszek a körülményekhez képest. És hogy megy? – kérdeztem. Rám nézett. – Hát, tudod – mondta. – Napról napra. Elmosolyodtam. – Tetszenek a gyűrűid – mondtam, és a keze felé biccentettem. – Teljesen egyformák? Nagyjából. És nem igazán. – Az egyiket lehúzta a bal kezéről, és odaadta nekem. – Egyfajta előtte–utána féleségek. Rolly csinálta őket nekem. Az apja ékszerész. A gyűrűt súlyosnak éreztem a tenyeremben, az ezüst vastag volt. – Ezt ő csinálta? – Nem a gyűrűt – mondta. – Csak a gravírozást. Belül. – Oh. – Kissé megdöntöttem a gyűrűt, és a belső ívére sandítottam. Ott csupa nagybetűvel, hivatalos, elegáns betűtípussal az állt: MENJ A KURVA ANYÁDBA. – Szép – mondtam. – Elegáns, mi? – kérdezte. Elhúzta a száját. – Az még a letartóztatásom előtt volt. Akkor még egy kicsit... – Mérges voltál? – Mondhatjuk. Ezt akkor csinálta, amikor befejeztem a dühterápia tanfolyamot. – Lehúzta a gyűrűt a másik középső ujjáról, és az arcom elé tartotta. Ugyanazzal a betűtípussal, ugyanolyan méretben az állt benne: VAGY NE. Felnevettem. – Hát – mondtam, és visszaadtam neki. – Mindig jó, ha az ember tisztában van a lehetőségeivel. – Pontosan. – Aztán rám mosolygott, és éreztem, hogy újra belobban az arcom, de ezúttal nem a szégyenkezéstől vagy az aggodalomtól... ez teljességgel más volt. Olyasmi, amiről soha nem gondoltam volna, hogy Owen Armstronggal kapcsolatban fogok érezni. Valaha. Azonban a pillanatot egy hang törte meg. – Annabel! A jobb oldalamra néztem – Mallory volt az. Valamikor a beszélgetésünk alatt megjelent Owen ablakánál, és most ott vigyorgott széles mosollyal és integetett. – Szia! Szia – mondtam. Intett Owennek, hogy engedje le az ablakát, amit ő meg is lelt, lassan, láthatóan némileg vonakodva. Amint elég nagy volt a rés, a kislány bedugta a fejét. – Úristen, imádom a pólódat! A Toscából van? Lenéztem magamra. –Talán – feleltem. – Anyukám vette nekem.
– Mekkora mázlista vagy! Imádom a Toscát. Kábé az a legkedvencebb boltom az egész világon. Bejössz? Hogy bemegyek–e? – kérdeztem. A házba. Maradsz vacsorára? Oh, abszolút muszáj maradnod vacsorára! Mallory – mondta Owen, és egyik kezébe temette az arcát. – Kérlek, hagyd abba a visítozást! A kislány ügyet sem vetett rá, és még jobban bedugta a fejét. – Megnézhetnéd a szobámat – mondta izgatottan, tágra nyílt szemmel. – Meg a ruhásszekrényemet, és megmutathatnám... Mallory – mondta megint Owen. – Menj odébb az autótól! Tetszik a szerelésem? – kérdezte tőlem Mallory. Hátrébb lépett, hogy láthassam: egy sima fehér póló volt rajta, azon egy rövid dzseki, felhajtott szárú farmer és vastag talpú, fényes csizma. Miután tett egy kis piruettet, újra visszadugta a fejét az ablakon. – Nicholls Lake inspirálta; ő most a kedvenc énekesnőm! Ő... ilyen... punk. Owen hátradőlt, és a feje nekicsapódott a fejtámasznak. – Nicholls Lake – mondta mély hangon – nem punk! De igen, az! – tiltakozott Mallory – És látod? Ma én is az vagyok! Mallory, ezt már megbeszéltük. Emlékszel? Hát nem vitattuk meg a punk igazi definícióját? – kérdezte Owen. – Meghallgattad egyáltalán azt a Black Flag CD–t, amit adtam? Az annyira hangos volt – mondta. – Plusz, arra nem is lehet énekelni. Nicholls Lake sokkal jobb. Owen megrázkódott, majd nagy levegőt vett. – Mallory – mondta. – Ha lennél szíves... És ekkor egy magas, barna hajú nő – feltételezésem szerint Owen anyukája – megjelent a ház ajtajában, és behívta Malloryt. A kislány bosszúsan nézett rá. – Be kell mennem – jelentette be, majd még jobban behajolt, és arca csak pár centire volt Owenétől. – De majd valamikor máskor átjössz, ugye? Persze – nyugtattam. Szia, Annabel! Szia! – mondtam. Elmosolyodott, majd felegyenesedett, és integetett nekem. Visszaintegettem, és Owen meg én néztük, ahogy felmegy a lépcsőn, elindul a ház felé, és közben pár lépésenként visszanéz ránk. Hűha – mondtam. – Szóval a kishúgod punk, mi?
Owen nem válaszolt. Azt hallottam csupán, ahogy hangosan lélegzik, sokszor egymás után. – Ilyen, amikor kiborulsz? – kérdeztem. Kilélegzett. – Nem. Ilyen, amikor bosszús vagyok. Nem tudom, mi az benne, ami kiváltja belőlem. Egyszerűen csak van valami a lánytestvérekkel. Rohadtul fel tudják hűzni az embert. – Életem története – mondtam. Újabb csend. Minden egyes bekövetkező hallgatáskor azt mondtam magamnak, hogy ezúttal ki fog szállni, elmegy, és ez az egész véget ér. És minden alkalommal egyre kevésbé akartam, hogy megtörténjen. Azt mondta: – Ezt elég sokat mondod, tudod? Mit? „Életem története." – Te mondtad először. – Tényleg? Bólintottam. – Aznap, a suli mögött. – Oh. – Egy darabig hallgatott. – Tudod, ha jobban belegondolsz, ez elég fura. Úgy értem, ez elvileg egy együttérző kifejezés, nem? De aztán mégsem az. Mintha azt mondanád a másiknak, hogy nincs abban semmi egyedülálló, amit mondott. Ezen eltűnődtem, míg néhány görkoris kiskölyök elhúzott mellettünk, a vállukon hokiütőkkel. – Aha – mondtam végül –, de máshogyan is lehet nézni. Mintha azt mondanád, hogy bármennyire rosszul mennek is a dolgaid, én akkor is megértelek. – Ah – mondta. – Szóval azt akarod mondani, hogy megértesz? – Nem. Egyáltalán nem. Szép. – Felnevetett, elfordította a fejét és kinézett az ablakon. Egy pillanatra elkaptam a profilját, és eszembe jutottak azok a napok, amiket azzal töltöttem, hogy a távolból tanulmányoztam az arcát. – Oké – mondtam. – Talán egy kicsit. Visszafordult, rám nézett, és ekkor újra éreztem. Újabb szünet, épp elég hosszú ahhoz, hogy eltűnődjek, mégis mi történik. És aztán kinyitotta az ajtaját. – Szóval – mondta –, ööö, köszi a fuvart még egyszer. Semmi gond. Tartoztam neked. Nem – mondta. – Nem tartoztál. – Kikászálódott az üléséből. – Akkor holnap találkozunk, vagy valami. Aha. Akkor viszlát holnap. Kiszállt, becsapta maga mögött az ajtót, majd megragadta a táskáját, és elindult felfelé a lépcsőkön. Néztem, amíg be nem ment.
Kiálltam a járda mellől, és az egész délután nagyon furcsának, szürreálisnak tűnt. Rengeteg minden töltötte ki a fejem, ahhoz túl sok, hogy bármit felfogjak belőle, de ahogy vezettem, hirtelen ráébredtem, hogy valami más is zavar: a CD lejárt, és nem szólt semmilyen zene. Azelőtt valószínűleg észre se vettem volna, de most, hogy mégis feltűnt, a csend, ha nem is fülsüketítő, de mindenképp zavaró volt. Nem voltam benne biztos, hogy ez mit jelent. De azért mindenesetre bekapcsoltam a rádiót.
Kilencedik fejezet Szépség és a Szörnyeteg. A furcsa pár. Shrek és Fiona. Meg kell hagyni, a pletykagépezet igazán elismerésre méltó volt: a következő néhány hét során sok–sok nevet gyártottak rám és Owen– re, és arra, amit a falon műveltünk ebédszünetben, bármi volt is az. Nekem jóval nehezebben ment a dolog meghatározása. Semmi esetre sem jártunk, de idegenek sem voltunk. Mint annyi más, mi is valahová középre estünk. Bármi volt is a helyzet, néhány dolog magától értetődővé vált. Először is az, hogy egymás mellett ülünk. Másodszor, hogy én mindig piszkálom, amiért soha nem eszik semmit – bevallotta, hogy mindig zenére költi az ebédpénzét –, majd megosztom vele azt, amit hoztam. Harmadszor pedig, hogy vitatkozunk. Illetve nem egészen vitatkozunk. Vitázunk. Kezdetben minden a zenéről szólt, Owen kedvenc témájáról, amivel kapcsolatban a legerősebbek voltak a nézetei. Amikor egyetértettem vele, zseniális voltam és felvilágosult. Amikor nem, nekem volt a világon a legrosszabb zenei ízlésem. A legélénkebb szóváltások rendszerint a hét elején zajlottak közlünk, amikor a rádióműsorát beszéltük meg, amit most már minden vasárnap reggel odaadóan hallgattam. Nehéz volt elhinni, hogy egykor annyira aggódtam elmondani neki, mit gondolok. Most már természetesen jött. Most viccelsz? – méltatlankodott egy hétfőn, és a fejét rázta. – Nem tetszett a Kisded Jézuskák száma? Abban voltak csak tárcsahangok? Nem csak tárcsahangok voltak benne – mondta ingerülten. – Volt benne más is. Például? Egy pillanatig csak nézett rám, kezében a pulykás szendvicsem felével. – Például – mondta, majd harapott egyet, ami azt jelentette, hogy időt húz. Miután alaposan megrágta és lenyelte a falatot, azt mondta: – A Kisded Jézuskák a műfaj megújítója. Akkor össze kéne tudni állítaniuk egy számot, amiben nem csak a telefon nyomógombjait használják. Ez – mondta, és a szendviccsel rám mutatott – L–Beszéd. Vigyázz! Az L–Beszéd azt jelentette Lázító Beszéd. Csak úgy, mint az Á.Ú., vagy a helyettesítők, ez is része lett a napi szókincsemnek. Ha az ember elég időt tölt Owennel, ingyen és bérmentve kap órákat dühterápiából. Nézd – mondtam –, tudod, hogy nem szeretem a technozenét. Szóval talán, tudod, nem kéne többet kikérned a véleményem a technoszámokról.
Ez mekkora általánosítás! – felelte. – Hogy írhatsz le egy egész műfajt? Elhamarkodottan hozol ítéletet. Ez nem igaz – mondtam. Akkor minek hívod ezt? Őszinteségnek. Egy pillanatig csak nézett rám. Aztán felsóhajtott, és újra beleharapott a szendvicsbe. – Oké – mondta rágás közben. – Lépjünk tovább. Mit szóltál ahhoz a thrash metál számhoz a Szájzáraktól? Túl hangos volt. Szándékosan hangos! Thrash metál! A hangzavar nem is zavarna, ha lenne valami, ami ellensúlyozza – mondtam. – Az egész annyiból állt, hogy valaki torkaszakadtából üvöltött. Bekapta az utolsó darab szendvicset. – Szóval a techno és a thrash metál kiesik – mondta. – Mi marad? Minden más! Minden más – ismételte lassan, de nem volt meggyőzve. – Oké, rendben. Na és mi van azzal a számmal, amit utoljára játszottam, a harangjátékkal? A harangjátékkal? Igen. Aimee Deckertől. Az elején volt nagybőgő meg egy kis jódlizás, és aztán... Jódlizás? – kérdeztem. – Szóval az volt az? Mi az, most már a jódlizást se szereted? És így tovább. A vita néha hevessé vált, de annyira soha, hogy már ne tudnék mit kezdeni vele. Igazság szerint alig vártam az Owennel töltött ebédidőt. Sokkal jobban, mint azt valaha elismertem volna. A korai punkról, a nagyzenekarokról, a swingről és a techno megkérdőjelezhető jó oldaláról szóló beszélgetéseink közepette egyre többet tudtam meg Owenről. Most már tudtam, hogy habár mindig szenvedélyesen szerette a zenét, csak a szülei másfél évvel ezelőtti válása után lett belőle, a saját szavaival élve, megszállott. A válás állítólag elég csúnyán zajlott, és oda–vissza tépkedtek a vádaskodások. A zene, mondta nekem, menekülés volt. Minden más véget ért és megváltozott, és a zene volt a hatalmas, feneketlen forrás. – Alapvetően – mondta egy nap – amikor többé nem álltak szóba egymással, én beragadtam középre, és rám hárult a közvetítő szerepe. És természetesen mindig a másik volt az, aki rettenetes és tapintatlan volt. Ha egyetértettem, akkor meg voltam lőve, mert valaki biztosan megsértődött.
De ha nem értettem egyet, azzal is valakinek a pártját fogtam. Sehogyan se lehetett nyerni. Ez kemény lehetett – mondtam. Szar volt. Akkor kezdtem igazán elmélyülni a zenében, meg azokban az ismeretlen számokban. Ha senki nem hallotta, akkor nem volt senki, aki megmondja, mit gondoljak róla. Ott nem volt helyes és helytelen. – Hátradőlt, és elhessegetett egy körülöttünk repdeső méhet. – Plusz, nagyjából ugyanekkor volt egy főiskolai rádióadó Phoenixben, amit elkezdtem hallgatni – a KXPC. Volt ott egy fickó, aki az éjszakai sávot kapta hétvégenként... elég sok súlyosan őrült cuccot leadott. Törzsi zenéket meg totál underground punkot, vagy ötpercnyi csöpögő csapot. Ilyesmiket. Csöpögő csapot? – kérdeztem vissza. Bólintott. – Az zene? Nyilván nem mindenkinek – felelte, és szúrós tekintettel nézett rám. Elmosolyodtam. – De épp ez volt a lényeg. Olyan volt, mint egy feltérképezetlen terület. Elkezdtem felírogatni a dolgokat, amiket játszott, és boltokban meg a neten megkeresni őket. így volt mire koncentrálnom azon kívül is, ami otthon zajlott. Plusz, jól jött, amikor el kellett nyomnom a lentről jövő üvöltözést. Tényleg? Üvöltöztek? Vállat vont. – Nem volt olyan rossz. De határozottan volt néhány kiborulás mindkét oldalon. Bár őszintén szólva, a csend még rosszabb volt. Rosszabb az üvöltözésnél? – kérdeztem. Sokkal – mondta bólogatva. – Úgy értem, egy veszekedésnél legalább tudja az ember, hogy mi történik. Vagy van róla valami fogalma. A csend... az bármi lehet. Egyszerűen... Rohadtul hangos – fejeztem be helyette. Rám mutatott. – Pontosan. Szóval Owen gyűlölte a csendet. A nemszeretem dolgai listáján ott volt továbbá: a mogyoróvaj (túl száraz), a hazudozók (ez önmagáért beszél) és az emberek, akik nem adnak borravalót (a pizzafutárkodás állítólag nem fizetett valami jól). És ezek csak azok voltak, amikről eddig értesültem. Meglehet, hogy a dühterápiás foglalkozásai miatt volt, de Owen nagyon nyíltan beszélt azokról a dolgokról, amik felhúzták. Te talán nem? – kérdezte egy napon, amikor felhívtam erre a figyelmét. Nem – mondtam. – Úgy értem, néhány dologgal kapcsolatban talán. Téged mi tud feldühíteni? Ösztönösen Sophie–ra néztem, aki a padján ült, és a mobilján beszélt. Hangosan azt mondtam: – A technozene. Ha–ha – mondta. – De komolyan.
Nem tudom. – A szendvicsem szélét csipegettem. – A nővéreim, azt hiszem. Néha. És még? Más nem jut az eszembe – mondtam. Ugyan már! Komolyan azt akarod mondani, hogy az egyetlen dolog, ami zavar, az a nővéreid, meg egy zenei műfaj? Gyerünk már! Nem emberből vagy? Talán – mondtam –, csak nem vagyok olyan mérges típus, mint te. – Senki se olyan mérges, mint én – felelte, cseppet se bosszúsan. – De még nálad is kell hogy legyen valami, ami igazán kiborít. – Valószínűleg van is. Csak épp... ebben a pillanatban semmi nem jut az eszembe. – Owen a szemét forgatta. – És különben is hogy érted azt, hogy senki se olyan mérges, mint te? Mi van a dühterápiával? – Mi van vele? – Nem az volt a lényege, hogy többet ne legyél mérges? – A dühterápia célja nem az, hogy az ember ne legyen mérges. – Nem? Megrázta a fejét. – Nem. A düh elkerülhetetlen. A düh terápia éppen az, aminek hangzik: az a feladata, hogy megtanítson rá, hogyan kezeld. Hogy építőbb úton juttasd kifejezésre a haragod, mintsem hogy mondjuk megütöd az embereket a parki dóban. Ha kezdetben kételkedtem is benne, többé nem tettem: Owen mindig őszinte volt. Ha az ember kérdez tőle valamit, választ kap. Egy darabig azonban tesztelgettem. Kikértem a véleményét mindenféle dologról, például az új ruháimról („Ez a szín nem annyira illik hozzád" – mondta az új barackszínű pólómra), a kezdeti benyomásáról rólam („Túl tökéletes és teljességgel megközelíthetetlen") és a szerelmi életének állásáról (.Jelenleg nemlétező"). Van valami, amit nem mondanál meg valakinek? – kérdeztem végül egy napon, épp miután közölte velem, hogy bár jól néz ki az új frizurám, de jobban szerette a hajamat hosszan. – Úgy értem, bármi? Megkérdezted, mit gondolok – mutatott rá, és kivett egy sósperecet a köztünk heverő zacskóból. – Miért kérdezed, ha nem akarod, hogy őszinte legyek? Nem a hajamról beszélek. Általánosságban kérdeztem. – Kétkedve nézett rám, és bedobta a szájába a kis perecet. – Most komolyan. Nem gondolod magadban néha azt, hogy ezt talán nem kéne kimondanom? Hogy talán nem az a helyes dolog?
Ezen elgondolkozott egy darabig. – Nem – mondta végül. – Mondtam már. Nem szeretem a hazudozókat. De ez nem hazugság. Csak elhallgatás. Azt akarod mondani, hogy az nem ugyanaz? Nem is – mondtam. – Az egyik szándékos megtévesztés. A másik csak annyi, hogy nem mondasz ki valamit hangosan. Igen, de – mondta, és kivett még egy perecet – attól még egy megtévesztésben veszel részt. Csak épp magaddal szemben. Nem? Csak néztem rá, és megrágtam magamban a hallottakat. – Nem tudom – mondtam lassan. Igazság szerint – folytatta –, ez még rosszabb is a hazugságnál, ha belegondolsz. Úgy értem, legalább saját magadnak igazat kellene mondani. Ha magadban nem bízhatsz, akkor kiben? Tudod? Soha nem tudtam volna ezt elmondani Owennek, de lelkesítően hatott rám. Az apró kis füllentések, amiket napi szinten mondtam, a dolgok, amiket megtartottam magamnak, minden egyes alkalom, amikor nem voltam teljesen őszinte – most már tudatában voltam mindnek. Mint ahogy annak is, hogy milyen jó érzés is valójában, amikor kimondhatom valakinek, mit gondolok. Még ha csak a zenéről is. Vagy nem. Egyik nap az ebédszünetben Owen a hátizsákját közénk tette le a falra, és elővett belőle egy rakás CD–t. – Tessék – mondta, és felém tolta őket. – A tiéd. Az enyém? – kérdeztem. – Mi ez? Áttekintés – magyarázta. – Többet akartam csinálni, de a CD–íróm kezdte megadni magát. Szóval csak néhányat tudtam befejezni. Owennél a „néhány" CD tízet jelentett, ha jól számoltam. Ahogy megnéztem a fölső párat, láttam, hogy mindegyik kapott egy címet – Igazi hip–hop, Kántálások és matrózdalok (válogatás), Tűrhető dzsessz, Igazi énekesek igazán énekelnek – és a számok címei szép, olvasható betűkkel sorakoztak alattuk. Felmerült bennem, hogy ez valószínűleg annak a kiélezett vitának az eredménye, amit előző nap folytattunk a stoner rockról, amikor is Owen arra a következtetésre jutott, hogy a „satnya és hiányos" (az ő szavai) zenei tudásom talán a tapasztalat hiányának tudható be. így aztán hozta is az ellenszert: egy személyre szabott alapozót, fejezetekre osztva. – Ha ezek közül valamelyik igazán tetszik – folytatta –, hozhatok még. Amikor, tudod, készen állsz mélyebbre menni. Felkaptam a CD–kupacot, és végignéztem a többi címet. Volt közte countryzene, Biritsh Invasion és népdalok. Amikor viszont a legaljára
értem, láttam, hogy annak a tokja üres, két szót leszámítva: Csak hallgasd. Azonnal gyanakodni kezdtem. – Ez techno? – kérdeztem. – Nem hiszem el, hogy ezt feltételezed – mondta sértetten. – Úristen! – Owen – mondtam. – Nem techno. Csak néztem rá. – A lényeg az – mondta, miközben én a fejemet ráztam –, hogy az összes többi összeállított lista, összeállított elképzelés. Mondhatni oktatás. Először mindet hallgasd meg. És aztán, amikor ez megvan, és úgy érzed, készen állsz, igazán készen, akkor tedd be ezt. Ez egy kicsit jobban... elvont. – Oké – mondtam. – Most már igazán félek. – Lehet, hogy totál utálni fogod – ismerte be. – Vagy nem. Lehet, hogy éppen ez lesz az, amire szükséged van. Ez benne a szép. Tudod? Újra lenéztem a CD–re, és a feliratot néztem. – Csak hallgasd – mondtam. – Igen. Ne gondolkozz, ne ítélkezz. Csak hallgasd. – És aztán? – És aztán – mondta – dönthetsz róla. Igazságos, nem? Ez így valóban igazságosnak tűnt. Legyen szó egy dalról, egy emberről vagy egy történetről, sok minden van, amit nem lehet megmondani egy részletből, egy pillantásból vagy a refrén egy részéből. – Igen – mondtam, és becsúsztattam a kupacot a hátizsákom mélyére. – Oké. – Grace – mondta Apu, és újra az órájára nézett. – Ideje indulni. – Andrew, tudom. Már majdnem kész vagyok. – Anyu a konyhában sürgött–forgott. Felkapta a retiküljét, és a vállára vetette. – Nos, Annabel, hagyok pénzt pizzára ma estére, és holnap azt csinálhattok, lányok, amit akartok. Most voltam bevásárolni, szóval rengeteg ennivaló van. Rendben? Bólintottam, és Apu kilépett az ajtón. Na hát – mondta Anyu –, hova tettem a kulcsaimat? Nincs szükséged a kulcsokra – mondta Apu. – Én vezetek. Én pedig holnap egész nap és a hétfő felében Charleston–ban leszek, míg te megbeszéléseken ülsz – felelte, újra letette a retiküljét, és elkezdte feltúrni. – Lehet, hogy el kell mennem a szállodából egy időre. Apu, aki az én órám szerint már jó húsz perce várakozott a garázsba nyíló ajtónál, ekkor az ajtófélfának dőlt és hangosan kilélegzett. Szombat reggel volt, és a szüleimnek réges–rég el kellett volna indulniuk South Carolinába a hosszú hétvégére valami nagy építészeti találkozóra. – Akkor
majd használod az enyémet – mondta, de Anyu ügyet sem vetett rá, és elkezdett kipakolni a táskájából. A konyhapultra tette a pénztárcáját, egy csomag papír zsebkendőt és a mobiltelefonját. – Grace. Gyere! – De ő meg se mozdult. Amikor Apu először előhozakodott ezzel az úttal, úgy vetette fel, mint remek kis vakációt az egyik kedvenc városukba. Amíg ő a megbeszéléseken ül, addig Anyu elmehet vásárolni és várost nézni, esténként pedig a legjobb éttermekben vacsoráznának. Végre kettesben tölthetnének egy kis időt. Nekem nagyszerűen hangzott, de Anyu habozott, és nem volt benne biztos, hogy egyedül akarna hagyni engem és Whitney–t. Különösen mivel Whitney a szokásosnál is rosszabb hangulatban volt múlt hét óta, amikor elkezdett egy új terápiás csoportba járni. Akarata ellenére. Az ő szavaival élve, egy „csodabogárral". Whitney, kérlek – mondta neki Anyu egyik este vacsoránál, amikor a téma először felvetődött. – Dr. Hammond úgy gondolja, hogy ez a csoport igazán segíthetne neked. Dr. Hammond egy idióta – felelte Whitney. Apu szigorúan nézett rá, de ha Whitney látta is, hát ügyet sem vetett rá. – Ismerek olyanokat, akik együtt dolgoztak ezzel a nővel, Anyu. Teljesen dilis. Ezt nehezemre esik elhinni – mondta Apu. Hidd csak el! Még csak nem is igazi pszichiáter. Egy csomó orvos a programomban azt gondolja róla, hogy totál el van varázsolva. A módszerei eléggé szokatlanok. Milyen értelemben szokatlanok? – kérdezte Apu. Dr. Hammond – mondta Anyu, és ezúttal Whitney a szemét forgatta a doktor neve hallatára – azt mondja, hogy ez a nő, Moira Bell, éppen azért ért el nagy sikereket sok betegével, mert máshonnan közelít. Én még mindig nem értem, miben különbözik annyira ez a nő. – mondta Apu. – Sok gyakorlati feladatot csinál – magyarázta neki Anyu. – Nem csak ülnek és beszélgetnek. – Akarsz egy példát? – Whitney letette a villáját. – Janet egy lány, akit a kórházból ismerek. Amikor ő járt Moira Bell csoportjába, meg kellett tanulnia tüzet csiholni. Anyu zavartan nézett. – Tüzet csiholni? – Aha. Moira adott neki két gallyat, és az volt a feladata, hogy dörzsölje össze őket addig, amíg nem csihol tüzet. Amíg nem tudott megbízhatóan tüzet gyújtani, minden alkalommal meg kellett csinálnia.
– És egészen pontosan – kérdezte Apu –, mi volt a célja ennek a feladatnak? Whitney vállat vont, és újra felvette a villáját. – Janet azt mondta, az önmagáról való gondoskodáshoz volt valami köze. De is mondta, hogy Moira Bell őrült. – Ez elég másmilyen megközelítésnek hangzik – mondta Anyu. Aggodalmasan nézett, mintha elképzelné, ahogy Whitney felgyújtja az egész házat. – Én csak azt mondom – jelentette ki Whitney –, hogy időpocsékolás lesz. – Azért csak próbáld meg – mondta neki Apu. – Aztán majd döntesz róla. Whitney döntése azonban már nyilvánvalóan megszületett, legalábbis abból ítélve, ahogyan az este hátralévő része telt – a jellegzetes csapkodása, sóhajtozása és duzzogása egy fokkal erőteljesebb volt. Másnap, miután a tervek szerint elment a csoportfoglalkozásra, az addigi legrosszabb kedvében jött haza. Mostanra már kétszer járt ott, és bár még nem gyújtotta fel a házat, Anyu mégis aggódott. Valahol én is féltem, hiszen én voltam az, aki itt ragadtam vele. Apu azonban úgy érezte, ideje nagyobb felelősséggel megbízni Whitney– t. Soha nem lesz önellátó, ha Anyu állandóan ott lebzsel körülötte, mondta, és csak két napra mennek el. Még Dr. Hammondot is felhívta, aki jóváhagyta a tervet. Anyu azonban nem volt meggyőzve, és most ezért húzta az időt. Újra átkutatta a táskája tartalmát, mialatt Apu az óráját nézte. Egyszerűen nem értem – mondta, és szélesebbre húzta a táskája száját. – Tegnap este még megvoltak, el nem tudom képzelni, hova lettek... És ekkor meghallottam a bejárati ajtó csapódását. Egy pillanattal később Whitney lépett be. Jóganadrág, póló és edzőcipő volt rajta, és a haját lófarokban fogta össze. Az egyik kezében egy lakásfelszerelési bolt szatyra volt. A másikban Anyu kulcsai. Áh – mondta Apu, és odalépett Anyuhoz. – Rejtély megoldva. – Felkapta Anyu táskáját, és a pultról mindent visszasöpört bele. – Induljunk! Mielőtt még valami mást is elveszítenénk. Végre elmentek, én pedig a konyhaasztaltól néztem, ahogy kiállnak az autóval. Az utolsó képem Anyuról az volt, hogy hátrafordul, és a házat nézi, ahogy elhajtanak. Amint elmentek, hátratoltam a székem, felálltam, majd Whitney–re néztem, aki a lakásfelszerelési boltban vásároltakkal vesződött, bármik
voltak is azok, és felvont szemöldökkel tanulmányozta a szatyra tartalmát. – Hát – mondtam. – Azt hiszem, kettesben maradtunk. Mi? – kérdezte, de fel se nézett rám. A ház körülöttem üresnek tűnt. Csendesnek. Hosszú hétvége lesz. – Semmi – mondtam. – Felejtsd el. Szerencsére más dolgom is akadt, mint hogy hagyjam, hogy a nővérem levegőnek nézzen. Illetve, egy dolgom. A Lakeview Pláza őszi divatbemutatója a következő hétre volt kitűzve, és aznap délután el kellett mennem egy találkozóra, ahol megbeszéltük a próbaidőpontokat. Amikor a Kopf áruházhoz értem, javában tartott a tipikus szombati nyüzsgés, amiből nem hiányozhatott egy Jenny Reef nevű popénekesnő fellépése sem, aki épp a Mooshka szörfruházatnak csapott hírverést. Az ifjúsági osztály tömve volt lányokkal, akik hosszú sorokban kígyóztak, egészen a fehérneműrészlegig, miközben egy hangszóróból ugyanaz a pattogós popdal csendült fel újra és újra. – Annabel! Megfordultam, és Mallory Armstrong állt ott. Szélesen mosolygott, és gyors léptekkel közeledett felém, bár a haladását valamelyest hátráltatta a poszter, CD és fényképezőgép, amiket cipelt. Mögötte, jóval nyugodtabb lépésekkel, az anyja jött, akit még aznapról ismertem fel, amikor hazavittem Owent a házukhoz. – Szia! – mondta Mallory. – El se hiszem! Te is Jenny Reef–rajongó vagy? – Hát – mondtam, miközben újabb csapat lány futott el mellettünk, hogy beálljanak a sorba –, nem igazán. Egy találkozóra kellett bejönnöm... – A modellügynökséghez? – Igen – mondtam. – Oda. Jövő héten lesz egy divatbemutatónk. – Az őszi divatbemutató. Tudom! Annyira izgatott vagyok, totál itt leszek! – mondta. – El tudod hinni, hogy Jenny Reef tökre itt van? Aláírta a poszteremet! Kitekerte, hogy láthassam. És igen, ott volt Jenny Reef, igazán szörfösen és kaliforniásan, amint a tengerparton pózol. Az egyik oldalán egy gitárt állítottak a homokba, a másikon egy szörfdeszkát. Alatta, fekete alkoholos filccel ez állt: Mallorynek. jó szörfölést velem és a Mooshka szörfruhával, szeretettel, Jenny. – Hű – mondtam, miközben odalépett mellénk az anyukája. – Ez király. – És kaptam egy ingyenes CD–t meg egy képet! – mondta Mallory, és szinte már ugrált örömében. – Szerettem volna egy Mooshka pólót is, de...
– De már így is van ezer pólód – fejezte be helyette az anyukája. Ahogy ránéztem, láttam már, honnan kapta Owen a magasságát: a nő magasabb volt nálam, a haját a tarkójánál összefogta, és farmert meg kötött pulóvert viselt. Gyors pillantást vetettem a cipőjére, láttam, hogy nem hegyes, és eltűnődtem, vajon vega–e. – Szia – mondta nekem. – Teresa Armstrong vagyok. És te? Anyu! – Mallory megrázta a fejét. – Ez itt Annabel Greene, nem hiszem el, hogy nem ismered fel! Sajnálom – mondta Mrs. Armstrong. – Fel kéne? Nem – mondtam. Igen – mondta Mallory, és az anyjához fordult. – Annabel volt abban a Kopf reklámban, tudod, amelyiket tökre imádok. Áh – mondta az anyukája, és udvariasan mosolygott. – Persze. És Owen barátja. Jó barátja. Tényleg? – kérdezte Mrs. Armstrong meglepetten. Rám mosolygott. – Hát... Az jó. Annabel fellép jövő héten azon a divatbemutatón, amiről beszéltem – magyarázta Mallory. Nekem pedig azt mondta: – Anyut nem nagyon érdekli a divat. De én próbálom kiművelni. Én pedig – mondta Mrs. Armstrong egy sóhaj kíséretében – próbálom elérni, hogy Malloryt jobban érdekeljék a fontos kérdések, mint a popsztárok meg a ruhák. Az nehéz – mondtam. Szinte lehetetlen. – Feljebb húzta a vállán a táskáját. – De megteszek minden tőlem telhetőt. Helló, Kopf–vásárlók! – zengte hirtelen egy hang a fejünk fölött egy hangszóróból. – Köszönjük, hogy eljöttek ma az üzletünkbe Jenny Reef exkluzív fellépésére, a Mooshka szörfruházat szponzorálásában! Kérjük, csatlakozzanak hozzánk néhány perc múlva, egy órakor, amikor Jenny előadja legújabb dalát, a Szélcsendet a Kopf kávézóban, mely a férfiosztály mellett található. Ott találkozunk! Hallottad ezt? Énekelni fog! – Mallory megragadta az anyja kezét. – Muszáj maradnunk! Nem lehet – mondta neki Mrs. Armstrong. – Fél kettőre a nők központjában kell lennünk a csoportfoglalkozáson. Anyu – nyafogta Mallory. – Lécci ma ne. Lécci! Egy anya–lánya beszélgető csoportba járunk – magyarázta nekem Mrs. Armstrong. – Hetente egyszer összegyűlünk, hat anyuka és hat kislány, és olyan kérdéseket vitatunk meg, amelyek lényegesek a személyiségünk
fejlődéséhez. A csoportot egy csodálatos nőtudomány professzornő vezeti az egyetemről, Boo Connel. Igazán nagyon... – Annyira totál unalmas – fejezte be helyette Mallory. – Múlt héten elaludtam. – Ami igazán sajnálatos volt, hiszen a téma a menstruáció volt mondta Mrs. Armstrong. – Sok változás és kezdet megnyilvánulása ez egy nő életében... A beszélgetés igazán magával ragadó volt. Mallory elképedt. – Anyu! Nem beszélhetsz a mensidről Annabel Greene–nel! – Kicsikém, a menstruációban nincs semmi szégyellnivaló – mondta az anyukája, miközben Mallory arca a vörös még sötétebb árnyalatára váltott. – Biztos vagyok benne, hogy még a modelleknek is megjön havonta. Mallory a szája elé tette a kezét. – Oh – mondta –, úristen! – Aztán becsukta a szemét, mintha el akarna tűnni, vagy talán úgy leit, mintha már el is tűnt volna. – Mennem kell – mondtam, és ekkor újra felhangzott a hang a hangosbeszélőből. – Ööö, igazán örülök a találkozásnak. – Szintúgy – mondta Mrs. Armstrong. Malloryre mosolyogtam, aki még mindig megsemmisülten álldogált. – Még találkozunk – mondtam. Bólintott. – Oké. Szia, Annabel. Kiindultam visszafelé a konferenciaterem irányába. Csupán néhány lépést tettem meg, amikor meghallottam, ahogy Mallory felsziszeg. – Anyu, nem hiszem el, hogy ezt csináltad velem! – Mit tettem? – Így megaláztál – mondta Mallory. – Jössz egy bocsánatkéréssel! – Csillagom – mondta Mrs. Armstrong felsóhajtva –, tényleg nem világos a számomra, hogy mi a probléma. Talán ha el tudnád... A többit már nem hallottam. Átmentem a kozmetikai osztályon, ahol egy seregnyi nőt éppen átfazoníroztak, és a hangjuk minden más zajt elnyomott. Amikor a konferenciateremhez értem, visszafordultam és láttam, hogy Mallory és az anyukája ugyanott állnak, ahol hagytam őket. Mrs. Armstrong leguggolt a lánya elé és hallgatta, néha bólogatva, amit Mallory mond. A konferenciaterem ajtajában állva hallottam, ahogy Mrs. McMurty mindenkit csendre int és közli, hogy ideje kezdeni. Ennek ellenére egy pillanatig még ott maradtam, és néztem, ahogy Mrs. Armstrong végül feláll, és elindul Malloryval a kijárat felé. Mallory nem tűnt különösebben boldognak, de amikor néhány lépés után az anyukája leengedte a kezét,
hogy megfogja az övét, nem húzta el az ujjait. Ehelyett anyja kezébe kulcsolta, gyorsított a léptein, és együtt sétáltak ki az ajtón. Amikor aznap délután hazaértem, Whitney–t kint találtam a lépcsőknél. Előtte négy kis virágcserép meg egy kis zsák virágföld sorakozott, ő meg ott ült, egyik kezében lapáttal, arcán pedig bosszús arckifejezéssel. Szia – mondtam, ahogy elindultam felé. – Mit csinálsz? Először nem felelt, csak feltépte a virágföldes zsákot és beledöfte a lapátkát. De aztán, ahogy megkerültem és az ajtó felé indultam, megszólalt. – Fűszernövényeket kell ültetnem. Megtorpantam. – Fűszernövényeket? Aha. – Fellapátolt némi zsíros földet a zsákból, és az egyik parányi cserépbe ejtette egy kis koccanással, mire némi föld kiszóródott oldalt. – Az idióta terápiás csoportba. Miért fűszernövényeket? Ki tudja? – Megtöltött még egy cserepet, éppen olyan tessék–lássék, majd felemelte a kezét és megtörölte az arcát. – Apu és Anyu ezért fizet Moira Bellnek óránként egy dolcsi ötvenet. Hogy azt mondja, neveljek valami hülye rozmaringot. – Felkapott a lába mellől egy rakás virágmagos zacskót és végiglapozta őket. – Meg bazsalikomot. És oregánót. És kakukkfüvet. Jó helyre kerül a pénzük, igaz? Tényleg elég furának tűnik – mondtam. Azért, mert az is – felelte, és belapátolt még egy kis földet a harmadik cserépbe. – És hülyeség, és időpocsékolás, és nem fog működni. Már majdnem tél van. Télen nem lehet növényt ültetni. – Ezt elmondtad neki? – Próbáltam. De nem érdekli. Semmi nem érdekli, csak az, hogy mindenképpen hülyét csináljon az emberből. – Belehányta a földet az utolsó cserépbe, amitől az megingott, de nem borult fel. – „Nevelhetitek bent a lakásban", mondta csicseregve „Csak keressetek egy napos ablakot!" Na persze. Napok alatt kinyírom őket. De még ha nem is, mi a francot kéne kezdenem egy rakás fűszernövénnyel? Néztem, ahogy felkapta a bazsalikomos csomagot, feltépte és néhány magot a tenyerébe szórt. – Hát – mondtam –, talán használhatnád őket főzéshez, vagy ilyesmi. Már épp elültette volna a magokat, de erre felnézett rám, kifejezéstelen, értelmezhetetlen arccal. – Főzéshez – ismételte. – Ja. Éreztem, hogy elvörösödöm. Ismét sikerült valami rosszat kinyögnöm, pedig először nem is gondoltam, hogy bármi furcsát mondtam volna.
Szerencsére odabent megszólalt a telefon, és elindultam, hogy felvegyem. Hálás voltam, hogy végre magunk közt tudhatom az ajtót. Mire beértem a konyhába, az üzenetrögzítő már felvette. Felhangzott egy pittyegés, majd Kirsten hangja csendült fel. – Halló? – mondta hangosan, mint mindig. – Van ott valaki? Én vagyok az, vegyétek fel, ha otthon vagytok... Istenem, hova van mindenki? Pedig jó hírem van! Felvettem a kagylót. – Miféle jó hír? – Annabel! Szia! – A hangja jó néhány oktávot ugrott, erős kontrasztként Whitney monoton hanghordozásához képest. Leültem és elhelyezkedtem. Lehet, hogy Kirsten üzenetei hosszúak voltak, de ha ténylegesen beszélgetett vele az ember telefonon, azzal el lehetett ütni akár egy teljes délutánt. – Annyira örülök, hogy otthon vagy, mizújs? – Minden oké – mondtam, és egy kicsit jobbra csúsztattam a székem. Átnézve az étkezőn, láttam, hogy Whitney magokat ráz egy virágcserépbe, és felvonja a szemöldökét, annyira koncentrál. – Te hogy vagy? – Mesésen. – Hát persze, hogy úgy volt. – Emlékszel arra a filmkészítő órára, amiről meséltem? Amire ebben a félévben járok? Aha – feleltem. Hát – folytatta –, kellett csinálnunk egy ötperces rövidfilmet a félévközepi jegyünkért. Csak kettőt választanak ki vetítésre egy ilyen bemutatóestre, amire mindenki elmegy. És az enyémet kiválasztották! Ez szuper! – mondtam. – Gratulálok! Köszi. – Felnevetett. – Meg kell mondjam neked, tudom, hogy ez csak egy iskolai dolog, de akkor is totál odavagyok tőle. Ez az óra, meg a kommunikációs, amire járok... úgy értem, tényleg tök megváltoztatták azt, ahogyan a dolgokat nézem. Ahogy Brian mondja, tanulom, hogyan mondjak el valamit, de azt is, hogyan mutassam meg. És én... Várj! – mondtam. – Ki az a Brian? A tanársegéd a kommunikációs órámon. Segít a profnak megtartani az órát, és péntekenként ő tartja azt a kisebb szemináriumot, amire járok. Elképesztő pasi, nagyon okos. Istenem! De szóval nagyon büszke vagyok erre a filmre, amit csináltam, viszont most ki kell majd állnom és fel kell vezetnem jövő héten mindenki előtt. Annyira izgulok, hogy el se tudom mondani. Izgulsz? – Sok mindent tudtam volna mondani a nővéremre, de ez soha nem szerepelt volna köztük. – Te?
Hát, igen – mondta. – Annabel, ki kell állnom és beszélnem a filmemről vadidegenek előtt. De hát régebben kiálltál és végigvonultál idegenek előtt – mutattam rá. – Ráadásul fürdőruhában. Oh, az más – mondta. Mert? Mert az csak... – Elhallgatott és felsóhajtott. – Ez személyes. Igazi. Érted? Aha – mondtam, habár nem voltam benne biztos, hogy tényleg értettem. – Azt hiszem. És mához egy hétre lesz. Szóval majd gondolj rám, oké? Persze – mondtam. – Na és... miről szól? A rövidfilm? – Aha. – Hát, elég nehéz elmagyarázni... – mondta, mielőtt, természetesen, nekiállt volna éppen ennek. – De alapvetően rólam szól. Meg Whitney–ről. Újra kinéztem Whitney–re, aki újabb virágmagos csomagot tépett fel, és eltűnődtem, vajon hogyan reagálna erre. – Tényleg? – kérdeztem. – Mármint, persze kitalált dolog – mondta. – De az alapja az, mikor gyerekek voltunk, kint bicajoztunk, és ő eltörte a karját. Emlékszel? A kormányomon kellett hazavinnem. Egy pillanatig elgondolkoztam. – Ja – mondtam. – Az nem pont a... ? – Szülinapodon volt – mondta. – A kilencedik szülinapodon. Apu nem tudott ott lenni a zsúron, mert be kellett vinnie Whitney–t a kórházba. Whitney épp időben ért vissza a gipszével a tortához. – Tényleg. – Hirtelen minden visszatért. – Igazából erre emlékszem. – Hát, tulajdonképpen erről szól. De más. Nehéz elmagyarázni. Elküldhetem emilen, ha akarod. Úgy értem, még mindig javítgatom, de az alapgondolatot láthatod. Nagyon szeretném megnézni – mondtam. De muszáj elmondanod, ha rettenetes. Biztos vagyok benne, hogy nem az. Azt hiszem, majd szombaton kiderül. – Felsóhajtott. – Figyelj, most mennem kell. Csak szerettem volna elmondani nektek. Ott minden oké? Újra kinéztem Whitney–re. Újabb földréteget tett a cserepekbe, és most felkapott egy kerti öntözőt, hogy meglocsolja őket. Összeszűkült szemmel nézte, ahogy szétszóródnak a vízcseppek. – Igen – mondtam. – Minden rendben.
Ahogy letettem a telefont, hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Egy pillanattal később, amikor átmentem a folyosón, Whitney sorba állította a virágcserepeit az étkező ablakában. Az ajtóívben álltam és néztem, ahogy elrendezi őket a párkányon, szépen sorban, és az ujjaival lesöpri a szélüket. Amikor végzett, felállt és csípőre tette a kezét. – Nos hát – mondta. – Ebből nagy semmi lesz. – Vagy nem – mondtam. Rám pillantott, és eltűnődtem, hogy rám fog–e csattanni, vagy tesz–e egy jellegzetesen gúnyos megjegyzést. – Meglátjuk – mondta, leejtette a kezét és elindult a konyha felé. Ahogy kinyitotta a csapot és elkezdett kezet mosni, odasétáltam az ablakhoz, hogy megnézzem a virágcserepeket. A föld fekete és jó illatú volt bennük, megszórva műtrágyával, és itt–ott láttam néhány vízcseppet csillogni a napsütésben. Lehet, hogy ostoba feladat volt, és nem lehet télen növényeket növeszteni. De volt valami, ami tetszett azokban a mélyre eltemetett magokban, amik legalább esélyt kaptak arra, hogy előbújjanak. Még ha az ember nem is látta, a felszín alatt molekulák kötődtek egymáshoz, és az energia lassan felfelé irányult, ahogy valami igazán erősen küzdött, magára utalva, hogy növekedésnek induljon.
Tizedik fejezet Aznap délutánra Anyu már két üzenetet is hagyott. Az egyikben tiudatta velünk, hogy megérkeztek a szállodájukba, a másikban pedig emlékeztetett engem, hol hagyta a pizzapénzt, ezen finom utalással gondoskodva róla, hogy mindketten (értsd: Whitney) megvacsorázzunk. Üzenetet vettem, gondoltam, ahogy végigsétáltam a konyhán. A pénz a pulton hevert, mellette egy lista a helyekről, ahol vállaltak házhozszállítást. Senki nem mondhatta, hogy Anyu nem volt felkészült. – Whitney? – szóltam fel a lépcsőn. Nem érkezett válasz. Ami nem jelentette azt, hogy nem volt ott, épp csak valószínűleg nem volt kedve válaszolni. – Pizzát rendelek. A sajtos jó lesz? Újabb csend. Jól van, gondoltam. Akkor marad a sajtos. Találomra kiválasztottam egy számot és tárcsáztam. Rendelés után felmentem a szobámba és elhelyezkedtem, hogy meghallgassam a CD–ket, amiket Owen gyártott nekem, a Tiltakozó dalok (akusztikus és világ) cíművel kezdve. Három számot tudtam végighallgatni a szakszervezetekről, mielőtt elbóbiskoltam, és csak arra riadtam fel, hogy megszólalt a csengő. Mire felültem, Whitney már trappolt lefelé a lépcsőn, hogy ajtót nyisson. Miután fogat mostam, a nyomába eredtem. Amikor a folyosóra értem, Whitney a nyitott ajtóban állt, ezért nem láttam, hogy kivel beszél, de a hangjukat így is hallottam. ... az újabb dalaikat annyira nem, inkább a régebbi albumaikat – mondta épp Whitney. – Egy barátomtól kaptam néhány import lemezt, amik fantasztikusak. Tényleg? – kérdezett vissza egy másik, mélyebb hang, egy fiúé. – Brit import, vagy valahonnan máshonnan jött? Azt hiszem, brit. Meg kellene néznem. Talán csak azért volt, mert épp akkor ébredtem, de volt valami ismerős ennek a jelenetnek valamelyik részében, habár nem tudtam pontosan, mi is volt az. Mennyivel is tartozom? – kérdezte Whitney. Tizenegy nyolcvanhét lesz – felelte a srác. Tessék, egy húszas. Csak egy ötöst kérek vissza. Köszönöm. – Tettem még egy lépést. Most már biztosan tudtam, hogy ismerem ezt a hangot. – Az a helyzet az Ebb Tide–dal – folytatta –, hogy igazából idő kell, hogy az ember megszeresse. Abszolút! – felelte Whitney. Úgy értem, a legtöbb ember nem is...
Kiléptem az ajtó mögül, és persze, hogy Owen volt az. Ott állt a lábtörlőn az ajtónk előtt, himbálódzó fülhallgatóval a nyaka körül, és épp leszámolta a nővérem tenyerébe a bankjegyeket. A nővérem bólogatott, miközben Owen beszélt, és sokkal barátibb arckifejezéssel nézett rá, mint az elmúlt egy évben rám. Amikor Owen meglátott, elmosolyodott. Látod? – mondta Whitney–nek. – Itt a jó példa. Annabel nem Ebb Tide–rajongó. Valójában utálja a technót. Whitney rám nézett, majd megint vissza Owenre, és láthatóan meg volt zavarodva. – Tényleg? Ühüm. A legnagyobb erőfeszítéseim ellenére is – mondta. – Nagyon makacs, ha egyszer eldöntött valamit. Abszolút őszinte, és abszolút konok. De azt hiszem, ezt már tudod. Whitney csak bámult rám, miközben Owen ezt mondta rólam, és tudtam, mi jár a fejében: hogy ez egyáltalán nem én vagyok, messze nem. Nekem se hangzott éppen pontos leírásnak, de valamilyen oknál fogva Whitney hitetlenkedése akkor is zavart. Na mindegy – mondta ekkor Owen, lehajolt a lába előtt fekvő műanyag hordozótáskához, kicipzározta és kivett belőle egy pizzásdobozt. – Tessék. Jó étvágyat! Whitney bólintott, de közben még mindig engem nézett, így én vettem el a dobozt. – Köszi – mondtam. – Jó éjszakát. Nektek is – felelte Owen, Whitney pedig sarkon fordult, és besétált az étkezőbe, a konyha felé. A nyitott ajtóból néztem, ahogy Owen begyűri a kezében lévő pénzköteget a zsebébe, és felkapja a hordozót. Farmerben volt, meg egy piros pólóban, amin az Egy szelet sajt! felirat állt. Megannyi telefonszám közül, amiket Anyu hagyott a pizzázókról – és éppen ezt hívtam. Ki hitte volna? De be kellett vallanom, örültem, hogy látom. – A nővéred – mondta ekkor – Ebb Tide–rajongó. Importjai vannak. – És az jó? – Nagyon jó – felelte. – Már majdnem felvilágosult. Az importáruk erőfeszítést igényelnek. – Zenéről beszélsz minden egyes emberrel, akivel csak találkozol? – Nem – mondta. Csak néztem rá. A hátam mögül meghallottam, hogy Whitney bekapcsolja a tévét. – Hát, nem mindig. Ebben az esetben bent volt a fülhallgatóm, és megkérdezte, mit hallgatok. – És történetesen olyan zenekar volt, amit ismer és imád.
– Ez a zene egyetemessége – mondta vidáman, és áttette a hordozót a másik karjára. – Kötelék. Összehozza az embereket. Barátot és ellenséget. Öreget is fiatalt. Engem és a nővéredet. És... – Engem és a kishúgodat – fejeztem be helyette. – És az anyukádat. – Az anyámat? – kérdezte. – Ma találkoztam velük a plázában. Azon a Jenny Reef– dollgon. Elkomorult az arca. – Te elmentél megnézni Jenny Reefet? – Imádom Jenny Reefet – mondtam, mire megrándult az arca – Szerintem sokkal jobb, mint az EbbTide. – Ez – mondta komolyan – még csak nem is vicces. – Mi a baj Jenny Reeffel? – tudakoltam. – Jenny Reeffel csak baj van! – vágott vissza. Na kezdődik, gondoltam. – Láttad egyáltalán a posztert, amit aláírt Mallorynek? A termékreklámmal az aláírásban? Hát szerintem nagyon visszataszító, hogy bárki is művésznek tartsa magát, és aztán ennyire totálisan eladja magát a vállalati gépezetnek, arra hivatkozva, hogy... – Oké, oké, nyugi – mondtam, mert úgy döntöttem, jobban teszem, ha színt vallok, mielőtt még eldurran egy vénája. – Nem Jenny Reefet mentem megnézni. Találkozóm volt a modellügynökséggel a Kopfban. Felsóhajtott és megrázta a fejét. – Hála az égnek. Már kezdtem igazán aggódni. Na és mi lett azzal, hogy a zenében nincs jó vagy rossz? – faggattam. – Vagy a tini popsztárokra ez nem érvényes? De érvényes – mondta. – Jogod van véleményt formálni Jenny Reefről. Csak épp elrémítene, ha tényleg a rajongója lennél. De adtál neki egyáltalán esélyt? Ne feledd – mondtam, és felemeltem a kezem –, ne gondolkozz, ne ítélkezz, csak hallgasd! Elhúzta a száját. – Igenis meghallgattam Jenny Reefet. Nem feltétlen önszántamból, de meghallgattam. És az a véleményem, hogy egy reklámkurva, aki hagyta, hogy a zenéjét, már ha ezt annak lehet nevezni, eltérítsék és megváltoztassák az anyagiasság és a nagy pénz nevében. Hát – mondtam. – Még jó, hogy nincsenek túl erős érzéseid az ügyben. Hirtelen halk búgást hallottam, és Owen hátranyúlt a hátizsákjához, előhúzott egy mobilt és a kijelzőjére pillantott. – Na ennyi volt, mennem kell – mondta, és a hóna alá vágta a hordozót. – Tudod, bármennyire is szeretnéd, nem állhatok csak úgy itt, hogy egész este a zenéről vitázzak veled. Nem? – kérdeztem.
Nem. – Ellépett az ajtótól. – Viszont, ha szeretnéd folytatni ezt a beszélgetést valamikor máskor, hát én nagyon is benne lennék. Kedden például? – Jól hangzik. – Elindult lefelé a lépcsőn. – Akkor kedden találkozunk, oké? Bólintottam. – Viszlát, Owen. És ne feledd a holnapi műsort! – szólt vissza a válla felett, miközben az autója felé indult. – Csak techno lesz. Egy teljes óra csöpögő csap. Most viccelsz? Lehet. De meg kell hallgatnod, hogy kiderüljön. Elmosolyodtam, majd csak álltam és néztem, ahogy bemászik a Land Cruiserébe. Először a sztereót kapcsolta be, és csak utána tette sebességbe az autót. Természetesen. Amikor a nappaliba értem, Whitney már elvackolta magát a kanapén, és egy ásványvizes üvegből ivott. A pizza a pulton volt. Nem mondott semmit, a szemét a tévére szegezte, ahol éppen egy vígjátéksorozat színésznőcskéjének kokainproblémáin csámcsogtak. Elővettem magamnak egy tányért meg egy szelet pizzát, és leültem a konyhaasztalhoz. – Akarsz... ? – kezdtem, de aztán elhallgattam. – Nem akarsz enni? A tekintetét a tévén tartotta, úgy válaszolt. – Egy perc múlva eszem. Oké, gondoltam. Anyu nem lesz boldog, viszont most nem volt itt. Én pedig majd' éhen haltam. Azonban ahogy enni kezdtem, Whitney elnémította a tévét és megszólalt. – Szóval honnan ismered a srácot? A sulimba jár – mondtam, majd lenyeltem a falatot. Még mindig engem nézett, így hozzátettem. – Barátok vagyunk. Barátok? – ismételte. Mrs. Armstrong meglepett mosolyára gondoltam, amivel ugyanerre a szóra reagált órákkal korábban. – Aha – mondtam. – Néha együtt töltjük az ebédidőt. Bólintott. – Sophie–nak is a barátja? Nem – mondtam. Nem tudom miért, de azonnal résen voltam, és tanakodni kezdtem, vajon miért kérdezi ezt. Vagy hogy egyáltalán miért is beszélgetünk, amikor ő volt az, aki egész nap hárította a próbálkozásaimat. Aztán eszembe jutott, milyen arcot vágott, amikor Owen azt állította, hogy őszinte vagyok, és hogy ez milyen egyértelműen meglepte, ezért még hozzátettem: – Mostanában nem igazán vagyok jóban Sophie–val. Nem? Nem. Mi történt?
Miért érdekel? Legszívesebben ezt kérdeztem volna. Helyette azt mondtam: – Tavaly tavasszal összevesztünk valamin. Elég ronda vége lett... Azóta nem igazán beszélünk egymással. Oh – mondta. Visszanéztem a tányéromra és eltűnődtem, hogy vajon nagy hirtelenjében miért döntöttem úgy hogy ezt éppen Whitney–vel osztom meg. Hibának tűnt, és csak ültem ott, várva, hogy mondjon valami fellengzőset vagy gorombát, de nem tette. Helyette csak visszafordult a tévéhez, és egy pillanattal később hallottam, hogy visszatér a hang. A képernyőn a színésznő most a történetét mesélte, és közben a szemét törölgette egy papír zsebkendővel. Whitney–re néztem, aki Apu foteljében ült. Ki hitte volna, hogy Ebb Tide–rajongó, hogy importlemezei vannak, és hogy elképzelhető, legalábbis Owen nézete szerint, hogy felvilágosult? Másfelől viszont éppenséggel ő sem tudott rólam valami sokat. Talán orvosolhattuk volna ezt a hosszú hétvégén, de nem tettük. Csak ültünk ott, együtt, valójában mégis külön, és néztünk egy műsort egy idegenről meg a titkairól, miközben a sajátjainkat megtartottuk magunknak, mint mindig. Másnap reggel Owen a műsorát egy technoszámmal kezdte, ami, nem vicc, teljes nyolc és fél percen át tartott. Ez alatt végig azt mondogattam magamnak, hogy minden jogom megvan arra, hogy visszaaludjak, de valahogy mégsem voltam képes rá. Ez volt a Fullánk a Bársonypuha című számukkal – mondta, amikor a dal végre–valahára véget ért –, a második albumukról, az Égés címűről, ami valószínűleg a valaha kiadott legjobb technolemez. Nehéz elhinni, hogy vannak emberek, akik még csak nem is szeretik ezt a fajta zenét, nem? A Dühterápiát hallgatják. Szeretnének számot kérni? Hívjanak minket az 555– WRUS számon. Most pedig jöjjön a Dracéna. Csak forgattam a szemem, de nem fordultam a másik oldalamra. Meghallgattam inkább az egész műsort, ahogy mostanra már szokásommá vált, miközben Owen játszott egy kis rockabillyt, egy kis gregorián éneket és egy spanyol dalt, amit úgy jellemzett: „olyan, mint Astrid Gilberto, és mégsem". Bármit is jelentett ez. Végül az utolsó percekben nyolc óra előtt meghallottam az első ütemeit egy olyan dalnak, amit ismerősnek találtam. De hogy miért, abban nem voltam biztos, amíg Owen újra beszélni nem kezdett. Ez volt a Dühterápia, itt a közösségi rádiónkon, a WRUS 89.9–en. A mai műsort egy törzshallgatónak szánt dedikációval zárnánk, akinek azt mondjuk: Figyelj, ne szégyelld a zenét, amit szeretsz! Még akkor se, ha
szerény véleményünk szerint az egyáltalán nem is zene. Tudjuk jól, valójában miért mentél el tegnap a plázába. Találkozunk jövő héten! És csak akkor csapott belém: a Jenny Reef–dal szólt, az, amelyiket megállás nélkül játszottak a plázában előző nap. Ahogy elkezdődött, felültem és megragadtam a telefonomat. WRUS, közösségi rádió. Nem azért mentem a plázába, hogy megnézzem Jenny Reefet – mondtam. – Már tegnap is megmondtam. Talán nem tetszik a dal? Igazság szerint – közöltem –, de igen, tetszik! Jobb, mint kábé bármi más, amit játszottál. Vicces. Nem viccelek. Biztos vagyok benne, hogy nem – mondta. – Ami, őszintén szólva, elég szánalmas. Legalább annyira szánalmas, mint az, hogy Jenny Reefet játszol a műsorodban. Mi ez, valamelyik slágeradó? Ironikusnak szántam! Elmosolyodtam, és egy hajtincset a fülem mögé tuszkoltam. – Mondogasd csak ezt magadnak! Hangosan felsóhajtott, és ez betöltötte a telefonkagylót. – Elég Jenny Reefből. Erre felelj inkább! Mit gondolsz a baconról? Bacon? – ismételtem utána. – Az melyik szám volt? Ez nem egy szám. Hanem étel. Tudod, bacon! Disznóból csinálják. Serceg a serpenyőben. Elvettem a telefont a fülemről, magam elé tartottam, ránéztem, majd újra a fülemhez szorítottam. Szóval mit mondasz? Benne vagy? – kérdezte. Benne miben? – kérdeztem vissza. Egy reggeliben. Most? – kérdeztem, és az órámra néztem. Mi az, már most más terveid vannak? Hát, nem, csak... Szuper. Húsz perc és ott vagyok. És ekkor egyszerűen letette. Visszatettem a telefont a helyére, majd megfordultam, és vetettem magamra egy pillantást az asztali tükrömben. Húsz perc, gondoltam. Oké. Tizenkilenc és fél perc alatt sikerült lezuhanyoznom, magamra kapni némi ruhát, és kimenni az utcai verandára. Ott várakoztam, amikor Owen
beállt a felhajtóra. Whitney még aludt, így megúsztam a magyarázkodást, ami igen jól jött, tekintve, hogy fogalmam se volt, mit mondtam volna. Ahogy az autóhoz mentem, Rolly, aki az első utasülésen ült, kinyitotta az ajtaját, kiszállt és nyitva tartotta nekem. Emlékszel Rollyra, ugye? – kérdezte Owen. Aha – mondtam, ahogy Rolly odabiccentett nekem. – De nem kell elülnöd. Szívesen ülök hátul. Nem gond – mondta, és bemászott a hátsó ülésre. – Különben is, ellenőriznem kell, hogy megvan minden felszerelésem későbbre. Felszerelés? – kérdeztem, ahogy beszálltam, és becsaptam magam mögött az ajtót. Owen intett, hogy kapcsoljam be az övemet, amit meg is tettem, és hagytam, hogy megdolgozza kicsit kalapáccsal, hogy be is kapcsolódjon. A melóhoz. Ma tartanom kell egy órát – magyarázta Rolly. Ahogy hátrafordultam, láttam, hogy ugyanazt a vörös sisakot tartja a kezében, amit akkor viselt, amikor először találkoztunk. Emellett az ülésen volt még néhány különböző méretű védőpárna: egy jókora darab, ami olyasminek látszott, amit egy bíró viselne, jó néhány cső alakú, meg pár vastag kesztyű. – Középfokú szint. Gondoskodnom kell róla, hogy jól le legyek fedve. Aha – mondtam, miközben Owen hátramenetbe váltott és kigurult a felhajtónkról. – Szóval, hogyan kap valaki ilyen munkát? Ugyanúgy, ahogy a legtöbben – felelte, és letette a védőpárnát. – Válaszoltam egy hirdetésre. Kezdetben csak besegítettem felvenni a telefont és beiratkozni az embereknek az órákra. De aztán az egyik srácnak megsérült az ágyéka és kilépett, így előléptettek támadóvá. Vagy inkább lefokoztak – mondta Owen. – Attól függ, honnan nézed. Oh, nem – válaszolt Rolly és a fejét rázta. Észrevettem, hogy igazán angyali arca van. Míg Owen nagydarab volt, széles vállakkal, pont támadó típus, addig Rolly sokkal kisebb és izmosabb volt, rikító kék szempárral. – A támadás sokkal jobb, mint az irodai meló. Tényleg? – kérdeztem. Persze. Mármint, ez legalább izgi – mondta. – Plusz, igazán személyes szinten találkozhatsz így az emberekkel. Igazi kötődés alakul ki, ha valaki szarrá ver. Owenre pillantottam, aki egyik kezével sebességet váltott, a másikkal meg a sztereót állította be. – Nézhetsz rám, amíg csak akarsz – mondta, és a szemét az úton tartotta. – Ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
– A verekedés összehozza az embereket – mondta Rolly. – Igazság szerint, egy csomó nő, aki eljár az órákra, utána odajön hozzám és megölel. Az emberek kötődni kezdenek hozzám. Rengetegszer megtörtént. – De csak egyszer számított igazán – tette hozzá Owen. Rolly felsóhajtott. – Igaz – mondta. – Nagyon is igaz. Vagyis? – tudakoltam. – Rolly szerelmes egy lányba, aki behúzott neki egyet az arcába – magyarázta Owen. – Nem az arcomba – javította ki Rolly – A nyakamra. – Állítólag – magyarázta nekem Owen – őrületes a csaj jobb horga. Lenyűgöző volt – bólogatott Rolly. – Egy kiállításon történt, a plázában. Tudod, volt ott egy asztalunk, és az emberek részt vehettek egy sorsoláson, ahol ingyenes órát nyerhettek, és a hecc kedvéért behúzhattak nekem egyet. Owen kitette az indexet, és a fejét rázta. És szóval – folytatta Rolly ez a lány odajött néhány barátnőjével, és Delores, a főnököm, belekezd a mondókájába, és odainvitálja őket, hogy üssenek meg. A barátai nem akarták megtenni, de ő rögtön odalépett. A szemembe nézett. És bumm! Egyenesen a kulcscsontomba. De azért rajtad voltak a védőpárnák, ugye? – kérdeztem. Persze! – felelte. – Profi vagyok. De akkor is, még a párnán át is, az ember érzi, amikor valaki belead apait–anyait. És ez a lány beleadott mindent. Plusz, gyönyörű volt. Ez halálos kombináció. De mielőtt bármit is mondhattam volna, egyszerűen rám mosolygott, megköszönte a dolgot, és elsétált. Eltűnt. Csak így. Még a nevét se tudtam kideríteni. Ekkor felhajtottunk az autópályára és gyorsítottunk. – Hű – mondtam. – Ez aztán nem semmi sztori! Aha – mondta, és ünnepélyes arckifejezéssel bólintott, majd összekulcsolta az ujjait az ölében lévő sisak tetején. – Tudom. Owen letekerte az ablakát, hogy csináljon egy kis huzatot. Aztán nagy levegőt vett. – És igen! – mondta. – Már majdnem ott vagyunk. Visszafordultam. Nem láttam mást, csak az autópályát. – Hol? Két szó – mondta Owen. – Dupla bacon. Öt perccel később leparkoltunk a Gofrivilág előtt, egy nonstop reggelizőhelynél, amely közvetlenül az autópálya mellett állt. Szóval szeretik a reggelit, gondoltam. Aztán megfordult a szélirány, és hirtelen megéreztem: bacon. A szaga átható, nehéz és kikerülhetetlen volt. Úristen – mondtam, ahogy elindultunk befelé. Owen és Rolly a két oldalamon jó nagyokat szippantott a levegőből. – Ez...
Fantasztikus, tudom – mondta Owen. – Régebben nem ilyen volt. Úgy értem, volt az étlapon bacon, de nem ezen a szinten. De aztán megnyílt ez az új hely az autópálya másik oldalán... A Reggeli Kávézó – mondta Rolly, és az orrát ráncolta. – Nagyon átlag alatti. Híresen rossz a palacsintájuk. ... és kénytelenek lettek versenyre kelni velük. így aztán ma már mindennap Dupla Bacon Nap van. – Előrelépett és kinyitotta előttem az ajtót. Szuper, nem? Bólintottam és beléptem. Az első dolog, amit észrevettem, hogy a szag még erősebb lett, ha ez egyáltalán lehetséges. A második pedig az, hogy a kicsi, asztalokkal és bokszokkal zsúfolásig telt teremben jéghideg volt. Oh – mondta Owen, amint rám pillantott és meglátta, hogy magam köré fonom a karjaim. – Elfelejtettelek figyelmeztetni a hidegről. Tessék. – Lekapta magáról a kabátját, és nekem adta. Már épp kezdtem tiltakozni, de azt mondta: – Azért hűtik így le, hogy az emberek ne maradjanak sokáig. Hidd el nekem, ha már most dideregsz, tíz perc múlva teljesen szét leszel fagyva. Fogadd el. Elfogadtam és belebújtam. Természetesen túl nagy volt rám, és az ujja teljesen elfedte a kezem. Szorosabbra húztam magam körül, miközben egy DEANN névjegykártyát viselő, magas, vékony pincérlányt követve egy ablak melletti bokszhoz menniük. Mögöttünk egy nő csendesen szoptatott egy kisbabát, lehajtott fejjel. A másik oldalunkon egy korunkbeli pár gofrit evett, mindketten futóruhában: a lánynak szőke haja volt és egy csuklószorítója, míg a fiú magasabb és sötétebb volt, és a pólója ujja alól pont kilógott egy tetoválás. Én a csokidarabos palacsintát ajánlom – mondta Rolly, miután Deann kihozta a kávét és magunkra hagyott minket, hogy végignézhessük az étlapot. – Jó sok vajjal és sziruppal. Meg baconnel. Uhh – mondta Owen. – Én az egyszerűség híve vagyok: tojás, bacon, zsömle. Kész. Úgy tűnik, a disznó kötelező volt, így amikor Deann visszatért, gofrit rendeltem, igen, baconnel. Bár nem voltam biztos benne, hogy szükségem van rá; úgy éreztem, hogy egy vastag szeletet megettem már csak azzal, hogy lélegeztem. Szóval srácok, ti minden héten ezt csináljátok? – kérdeztem, és belekortyoltam a vizembe. – Aha – bólintott Owen. – Az első műsor óta. Hagyomány. És mindig Rolly fizet.
– Az nem hagyomány – mondta Rolly. – Azért van, mert elvesztettem egy fogadást. – Mennyi ideig kell neked fizetni? Örökre – mondta Rolly. – Megvolt a lehetőségem, de elszúrtam. És most fizetek érte. Szó szerint. Nem igazán örökre szól – jegyezte meg Owen, és a kanalát a vizespoharához ütögette. – Csak amíg nem beszélsz a lánnyal. És az mégis mikor lesz? – kérdezte Rolly. Legközelebb, amikor találkozol vele. Aha – mondta Rolly komoran. – Legközelebb. Owenre néztem. – A lány a horoggal – magyarázta. – Júliusban láttuk egy klubban. Akkor láttuk először bárhol is. Rolly pedig megállás nélkül róla beszélt, mióta a csaj kiütötte... Rolly elvörösödött. – Nem megállás nélkül. ...és erre itt a lehetősége – fejezte be Owen. – De nem tud lépni. Az a helyzet – mondta Rolly –, hogy én baromira hiszek a tökéletes pillanatban. És az nem jön el valami gyakran. Ezt a mély gondolatot még nyomatékosabbá tette – vagy megszakította, attól függően, honnan nézte az ember –, hogy Deann megérkezett a rendelésünkkel. Soha életemben nem láttam még annyi bacont; fel volt halmozva a gofri széle köré, és szó szerint potyogott le a tányérról. Szóval ott vagyok – mondta Rolly, és nekiállt megvajazni a palacsintáját –, és próbálom kitalálni a belépőmet, amikor a pulóvere leesik a szék támlájáról. Olyan volt, mintha így lett volna elrendelve, tudod? De ekkor lemerevedek, és nem tudom megtenni. Mellettem Owen már be is nyomott a szájába egy darab bacont, és jóízűen rágta, miközben megborsozta a tojásokat. Az a helyzet – mondta Rolly –, hogy nagy dolog, amikor végre esélyt kapunk, hogy megcsináljuk azt az egyvalamit, amit mindennél jobban akarunk, amit tennünk kell. Halálra tudja rémíteni az embert. Felém tolta a szirupot, én pedig öntöttem belőle egy keveset a gofrimra. – Azt elhiszem – mondtam. És éppen ezért – vette át a szót Owen –, azt mondtam, hogy ha felveszi a lány pulóverét, és beszél vele, örökre én fogom fizetni a reggelijét. De ha nem teszi meg, akkor neki kell állnia a cehet. Rolly bekapott egy újabb falatot a palacsintájából. – Igazából felálltam és elindultam felé. De akkor megfordult, és én... Lefulladt – fejezte be a mondatot Owen.
Pánikba estem. Meglátott, én totál ideges lettem, és továbbsétáltam. És most a végtelenségig én fogom fizetni a reggelit. Vagy amíg végre teljesítem a fogadást, ami valószínűtlen, mert azóta se láttam. Hű – mondtam. – Nem semmi sztori. Ünnepélyes arccal bólintott, épp ahogyan korábban, az autóban tette. – Igen – mondta. – Tudom.
Mire egy órával később távoztunk, elfogyott az összes bacon, és annyira tele voltam, hogy azt hittem, kipukkadok. Amikor újra az autóban ültünk, a biztonsági övért nyúltam és áthúztam magam előtt. Owen becsúsztatta helyettem a csatba, majd újra megragadta a kalapácsot. A keze közvetlenül a derekam mellett volt, ahogy megütögette a csat közepét, a fejét pedig a vállam mellett lógatta. Csak néztem a sötét haját, a szétszórt szeplőket az orrán, azokat a hosszú szempillákat, de aztán már végzett is, és elhúzódott. Egész úton vissza a városba Rollyt figyeltem az oldalsó tükörből, ahogy felveszi a munkájához a védőfelszerelését: először a nagy mellvédet, majd a hengereket a karjára és a lábára. Fokozatosan, a szemem előtt vált egyre tekintélyesebbé és egyre kevésbé felismerhetővé. A sisakot épp akkor vette fel, amikor beálltunk az üzletsor elé, ahol az önvédelmi központ is működött. Kösz a fuvart – mondta Rolly, kinyitotta az ajtót és kikecmergett a betonra. A párnázás olyan vastag volt a lábán, hogy rövid, nehézkes lépéseket kellett tennie, miközben a két karját oldalt kitartotta. – Később hívlak! Jól hangzik – mondta Owen. Ahogy hazafelé hajtottunk, és elmosódva futott mellettünk a táj, visszagondoltam arra a bizonyos első napra, és hogy milyen furcsa volt akkor kettesben találnom magam Owennel. Mostanra már szinte megszokottá vált. Odakint a környék csendes volt, néhány öntöző be volt kapcsolva, és egy férfi a hálóköntösében poroszkált a felhajtóján az újságjáért. Azon kaptam magam, hogy arra gondolok, amit Rolly a tökéletes pillanatról mondott. Ez is olyannak tűnt hirtelen. A megfelelő időnek arra, hogy mondjak valamit Owennek. Talán hogy megköszönjem, vagy egyszerűen tudassam vele, milyen sokat jelentett a barátsága az elmúlt néhány hétben. De épp ahogy kezdtem összeszedni a bátorságom, hogy mondjak valamit, megelőzött. Szóval. Meghallgattad már valamelyik CD–t, amit másoltam neked?
Aha – mondtam, és közben befordultunk az utcánkba. – Igazából tegnap elkezdtem a tiltakozó dalosat. – És? Elaludtam – mondtam. Mire összerándult az arca. – De nagyon fáradt voltam. Majd újra próbálkozom, és beszámolok neked. Nem kell sietned – mondta, és beállt a házunk elé. – Az ilyesmihez idő kell. Bizony. Jó sok minden hallgatnivalót adtál. Tíz CD – felelte – az nem sok. Épp csak egy kis kóstoló. Owen. Kábé száznegyven szám. Minimum. Ha igazi oktatásban akarsz részesülni – folytatta, ügyet sem vetve a szavaimra –, akkor nem üldögélhetsz ölbe tett kézzel, várva, hogy a zene menjen hozzád. Neked kell a zenéhez menned. Most valamilyen zarándoklatfélét javasolsz? Vicceltem. Az arca komolyságából ítélve azonban, ő nem. – Hívhatod annak is – mondta. Oh–oh – mondtam, és hátradőltem. – Minek hívnád te? Annak, hogy elmész egy klubba, hogy meghallgass egy zenekart – felelte. – Egy jó zenekart. Élőben. Jövő héten. Az első dolog, ami az eszembe ötlött, egy kérdés volt: Te most randira hívsz engem? A második, amely gyorsan követte az elsőt, az volt, hogy ha erre rákérdezek, akkor ő a teljes igazsággal válaszolna, és nem voltam biztos benne, hogy szeretném–e hallani. Ha igent mondana, akkor az... milyen lenne? Nagyszerű. És rémületes. Ha nemet mondana, idiótának érezném magam. Egy jó zenekart – ismételtem inkább. – Ki szerint jót? Természetesen szerintem. – Áh. Felvonta a szemöldökét. – És mások szerint is – mondta. – Rolly unokatesójának a zenekara. És ők... ? – Nem. Nem technót játszanak – válaszolta kategorikusan. – Inkább laza rockot, saját számokkal, ami kicsit vicces, de kőkeményen alternatív. Hűha – mondtam. – Ez aztán a leírás! – A leírás semmit nem jelent. A zene az, ami számít – mondta. – És a zene tetszeni fog. Hidd el nekem. – Meglátjuk – mondtam, mire elmosolyodott. – Szóval mikor játszik ez a laza–rock–saját–számokkal–kicsit–vicces–de–kőkeményen–alternatív zenekar?
Szombat este – felelte. – Korhatár nélküli műsor lesz a Bendóban. Van egy előzenekar is, ők kábé kilenckor kezdenek. – Oké. Oké, úgy mint eljössz? Aha. Király. Elmosolyodtam, és közben Owen mögött, a házunknál megláttam, amint Whitney megjelenik a lépcső tetején. Pizsamában volt és ásítozott. Egyik kezét a szája előtt tartva indult el a folyosón, és árnyéka messzire nyúlt mögötte a falon. Amint leért a lépcső aljára, átment az étkezőbe, majd a virágcserepei fölé hajolt az utcai ablakban. Egy pillanat múlva előrenyúlt, és az egyikben kicsit lejjebb nyomta a földet, egy másikat pedig elfordított, hogy a másik oldalát érje a nap. Majd a sarkára ült, kezével az ölében, és úgy nézegette őket. Owenre pillantottam, aki szintén Whitney–t figyelte, és eltűnődtem, vajon mindez milyennek tűnhet az ő szemében. Kívülről annyira másnak kellett látszania, mint ami valójában volt. A következő házban aztán megint csak valami más látvány fogadna minket, és más történet. Ezt a történetet nem is nekem kellett volna elmondani, de bármi volt is az oka, azon kaptam magam, hogy akkor is meg akarom tenni. – Fűszernövények – mondtam Owennek. – Csak tegnap ültette őket. Része, ööö, a terápiájának. Owen bólintott. – Azt mondtad, beteg. Mi a baja? Ha nem gond, hogy megkérdezem. Anorexiás – mondtam. – Oh. Már sokkal jobban van, mint volt – tettem hozzá. És ez igaz is volt. Igazság szerint előző este végignéztem, ahogy megeszik két szelet pizzát. Sokkal később, mint én, és csak miután lekapargatott róluk mindent, ami kicsit is zsírosnak látszott, majd egészen apró darabokra vágta őket. De megette, és ez igenis jelentett valamit. – Úgy értem, amikor először kiderült, nagyon rosszul volt. Tavaly elég hosszú ideig kórházban volt. Mindketten néztük, ahogy Whitney feláll, majd félresöpör egy hajtincset az arcából. Eltűnődtem, hogy vajon Owen hirtelenjében máshogy látja–e, hogy ez az új információ változtatott–e bármit a nővérem megítélésében. Az arcát fürkésztem, de abból lehetetlen volt bármit is kiolvasni. Az kemény lehetett – mondta, ahogy Whitney megfordult és megkerülte az étkezőasztalt. – Nézni, ahogy átmegy ezen.
Whitney áthaladt a konyhába vezető boltív alatt, majd eltűnt. Egy másodperccel később újra megláttam, amint a konyhasziget előtt lépked. Ez volt az, amit mindig elfelejtettem: hogy milyen kívülről a házunk. Hogy úgy tűnt, mintha mindent látna az ember, de bizonyos dolgok ki voltak takarva, el voltak rejtve. – Igen – mondtam. – Az volt. Rettenetes volt. Nagyon megijesztett. Ezúttal nem is gondoltam arra, hogy az igazat mondom. Nem éltem át azt a pillanatot, amikor érzem, hogy rászánom magam, és igenis őszinte leszek. Most egyszerűen csak megtörtént. Owen megfordult és rám nézett, én pedig nagyot nyeltem. Aztán, ahogyan oly gyakran tettem, amikor rám irányította a figyelmét, folytattam. Az a helyzet Whitney–vel – mondtam – hogy ő mindig is nagyon magába húzódó volt. így aztán soha nem lehetett tudni, ha valami baja van. A másik nővérem, Kirsten, épp az ellentéte. Az a fajta ember, aki mindig túl sok információt oszt meg. Szóval amikor Kirsten szomorú volt, azt mindig azonnal tudtuk, ha akartuk, ha nem. Whitney–ből viszont mindent úgy kellett kihúzni. Vagy valahogyan másképp kitalálni. Owen újra a házra nézett, de Whitney megint eltűnt. – És mi van veled? Mi van velem? Honnan tudják, ha neked van valami bajod? Nem tudják, gondoltam, de ezt nem mondtam ki. Nem tudni m kimondani. – Nem tudom – mondtam. – Azt hiszem, őket kéne megkérdezned. Egy jókora terepjáró száguldott el mellettünk, felkavarva néhány járdához gereblyézett falevelet. Ahogy a szélvédőn repdestek, visszapillantottam a házunkra, és láttam, hogy Whitney felfelé mássza a lépcsőket, kezében egy üveg vízzel. Ezúttal kinézett. Amikor meglátott minket, egy pillanatra lassított a léptein, majd továbbment a lépcsőforduló felé. – Ideje bemennem – mondtam, és nyúltam, hogy kikapcsoljam a biztonsági övemet. – Még egyszer köszönöm a reggelit. – Nem ügy – mondta Owen. – Ne felejtsd a zarándoklatot, oké? Szombat. Kilenckor. – Igen. – Kinyitottam az ajtót, kicsusszantam, majd becsapuin magam mögött. Ahogy elsétáltam az első lökhárító előtt, felpörgette a motort és odaintett nekem. Már félúton jártam a felhajtón, amikor észrevettem, hogy még mindig az ő kabátjában vagyok. Megpördültem, de már csak azt láttam, ahogy befordul a sarkon és eltűnik. Elkéstem.
Kinyitottam az ajtót, beléptem, majd kibújtam a kabátból és a Kínomra fektettem. Dudorodott valami a külső zsebében. Belenyúltam, és addig kutattam, míg egy tárgyhoz nem ért az ujjam. Meg ki se húztam, és már tudtam is, mi az: Owen iPodja. Hihetetlenül össze volt karcolva, és a kijelzőjén volt egy vékony repedés. A fülhallgatókat feltekerte rá. És dacára a Gofrivilág hidegének, mégis melegen feküdt a tenyeremben. – Annabel? Összerezzentem, majd felnéztem; Whitney a lépcső tetején ült, és onnan nézett le rám. – Hello – mondtam. Korán keltél. – Aha – mondtam. – Én, ööö... elugrottam reggelizni. Összehúzott szemmel nézett rám. – Mikor mentél el? Egy ideje – mondtam, és elindultam felfelé a lépcsőn. Ahogy a fordulóhoz értem, arrébb lépett, de éppen hogy csak, így kénytelen voltam átpréselni magam mellette. Hallottam, hogy szippant egyet az orrával. Majd még egyet. Bacon, gondoltam. Azt hiszem, jobb, ha most megyek megírni a házimat – mondtam, és elindultam a szobám felé. Oké – mondta lassan. De ott maradt, ahol volt, és még mindig engem nézett, amikor becsaptam magam mögött az ajtót. Még soha nem láttam Owent az iPodja nélkül, ezért feltételeztem, hogy igen hamar fel fog tűnni neki a hiánya. így amikor aznap délután megcsörrent a telefon, arra számítottam, amikor felvettem, hogy az ő hangját hallom majd, nyakig süppedve a zeneelvonásba. Annabel! Szia! Amikor Anyu ideges volt, az égbe szökött a vidámsági hányadosa. A vonal kis híján recsegni kezdett az erőltetett fesztelenségtől. – Szia – mondtam. – Milyen a vakációtok? Pont jó – mondta. – Apád éppen golfozik, én meg az előbb csináltattam meg a körmeimet. Annyi mindent csináltunk már, de gondoltam, hazaszólok. Hogy mennek a dolgok? Igazság szerint ez már a harmadik telefonja volt az elmúlt harminchat órában. De azért belementem a játékba. Jól – mondtam. – Nem történt semmi különös. Whitney hogy van? – Jól. Ott van most? Nem tudom – mondtam. Felálltam, lekászálódtam az ágyamról, az ajtóhoz mentem és kinyitottam. – De megnézhetem... Elment otthonról? – kérdezte Anyu.
Nem vagyok benne biztos – mondtam. Istenem, gondoltam. – Várj! – Kiléptem a folyosóra, majd a mellemre tettem a telefont, és egy pillanatig csak hallgattam. Nem hallottam a tévét, vagy bármilyen más zajt lentről, így inkább megtettem a pár lépést Whitney ajtajáig, ami csukva volt, de nem teljesen. Halkan bekopogtam. Igen? Amikor benyitottam, az ágyán ült törökülésben, és az ölében fekvő jegyzetfüzetbe írogatott. – Anyu van a telefonban – mondtam. Felsóhajtott, majd kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé, én meg odaléptem és átadtam neki a kagylót. – Halló?... Szia... Igen, itt vagyok... Jól vagyok... Minden rendben. Nem kell állandóan telefonálgatnod, tudod? Aztán Anyu mondott még valamit, mire Whitney hátradőlt, neki az ágytámlának. Miközben ő hallgatott, majd egy sor „ühüm" meg „aha" hagyta el a száját, én kinéztem az ablakon. A szobáink egymás mellett voltak, de az ő kilátása a golfpályára, ahol egy kockás nadrágot viselő férfi épp próbaütést végzett, teljesen más volt. Mintha egy egészen másik helyen lettem volna. Igen, oké – mondta Whitney, és végigsimított a haján. Ahogy ránéztem, megint csak az jutott eszembe, mennyire gyönyörű. Még farmerben és pólóban, smink nélkül is lélegzetelállító volt. Olyannyira, hogy nehéz volt elhinni, hogy valaha is mást látott, amikor a tükörbe nézett. – Megmondom neki... Oké... Szia. Leejtette a telefont a füléről, és közben megnyomta a kikapcs. gombot. – Anyu azt üzeni, holnap találkoztok – mondta. – Vacsorára itthon lesznek. Oh – mondtam, miközben visszaadta a telefont. – Oké. És vacsorára ehetünk spagettit, vagy el is mehetünk valahova – Hátradőlt, felhúzta a lábát egészen a melléig, majd rám nézni. – Te mit szeretnél? Tétováztam, és azon tűnődtem, ez valami beugratós kérdés–e. Nekem mindegy – mondtam. – A spagetti jó lesz. Rendben. Mindjárt nekiállok. – Oké. Segíthetek, ha akarod. – Ahogy gondolod – mondta. – De majd később kitaláljuk. – Előrehajolt, felvett egy tollat a lába mellől és levette a kupakját. Ekkor már láttam, hogy az ölében fekvő jegyzetfüzet első oldalát már teleírta, és tanakodni kezdtem, vajon mi lehet az. Egy pillanattal később felnézett rám. – Mi az? – Semmi – mondtam, és ráeszméltem, hogy még mindig ott állok, és csak bámulok rá. – Én... ööö... akkor most megyek.
Visszamentem a szobámba, leültem az ágyra és felkaptam Owen iPodját. Különösnek tűnt, talán még helytelennek is, hogy a szobámban volt, az meg végképp, hogy a kezemben. És mégis azon kaptam magam, hogy letekerem róla a fülhallgatókat, majd bekapcsolom. Egy pillanattal később felpislogott a kijelző. Amikor feltűnt rajta a menü, a dalok feliratra kattintottam. Kilencezer–kilencszáznyolcvanhét dalból lehetett választani. Te jó ég, gondoltam, ahogy görgettem lefelé a listát, és összemosódtak a szemem előtt a dalcímek. Eszembe jutott, amit a dolgok eltompításáról mondott. Ez volt az, amit a szülei válása alatt csinált, de azóta is, döbbentem rá, minden áldott nap, amikor a fülhallgatójával a fülében sétálgatott. Tízezer dal igen sok csendet kitölthet. Visszakattintottam a menüre, és a dallisták menüpontra léptem. Újabb hosszú lista tűnt fel: reggeli műsor 8/12, reggeli műsor 8/19, egyházi énekek (import). És aztán: annabel. Felemeltem az ujjam a gombról. Valószínűleg csak az egyik CD lesz, amit nekem csinált, gondoltam. De így is azon kaptam magam, hogy hezitálok. Ugyanúgy, ahogyan korábban az autójában. Tudni is akartam, meg nem is. Ezúttal azonban megtörtem. Amikor lenyomtam a gombot, a kijelző megváltozott, és előjött egy listányi dal. A legelső a Jennifervoh egy Lipo nevű zenekartól, ami valamelyest ismerősnek tűnt. Akárcsak a második dal, a Descartes álma a Mizantróptól, amire rá is kattintottam. Csak egy pillanatomba telt ráismerni. Ez volt az egyik dal Owen első olyan műsorából, amit meghallgattam. Nem tetszett, de meghallgattam. És aztán beszéltem róla vele. Ott volt mind. Minden egyes dal, amiről valaha beszéltünk vagy vitáztunk, szépen sorba szedve. A maja kántálások arról az első napról, amikor hazafuvarozott. A Thank You a Led Zeppelintől. Ezt akkor hallgattuk, amikor én vittem haza őt. Aztán a túl sok techno, és minden egyes thrash metál szám. Még Jenny Reef is. Ahogy mindegyikbe belehallgattam egy kicsit, visszagondoltam a sok–sok alkalomra, amikor Owent a fülhallgatójával a fején láttam, és azon tanakodtam, vajon mit hallgathat, azon meg pláne, hogy mire gondolhat közben. Ki gondolta volna, hogy talán én voltam az? Az órára néztem – 4.55 volt. Owen már biztosan nagyon hiányolja a kütyüjét. Nem nagy ügy. Csak elautózom a házához, és visszaadom neki. Egyszerű. Azonban félúton lefelé a lépcsőn robajt hallottam, amit egy elfojtott „francba" követett. Amikor bedugtam a fejem a konyhába, Whitney épp visszatett egy serpenyőt a konyhaszekrénybe.
Minden oké? – kérdeztem. Igen. – Felállt, és kisimította a haját az
arcából. Előtte, a konyhaszigeten, ott volt egy üveges tésztaszósz, egy doboz spagetti, egy vágódeszka, rajta pirospaprikával meg egy kígyóuborkával és egy zacskó saláta. – Elmész, vagy mi van? Hát – mondtam. – Én éppen... csak egy rövid időre. Hacsak nem akarod, hogy... Nem, megvagyok. – Felkapta a doboz spagettitésztát, és összeszűkült szemmel olvasta el, mi van a hátára írva. Oh. Oké – mondtam. – Hát, akkor én hamarosan... Csak épp... – Letette a dobozt. – Nem vagyok benne biztos, hogy melyik edényt kéne használnom a tésztához. Letettem Owen kabátját az asztalra, majd átvágtam a szobán a hűtő melletti szekrényhez. – Ezt itt – mondtam, és előhúztam egy nagy lábost meg egy szűrőedényt, ami pont beleillett. – így könnyebb leszűrni. Oh – mondta. – Persze. Igen. Odavittem a mosogatóhoz, teleengedtem vízzel és a tűzhelyre tettem. Éreztem magamon a tekintetét, miközben bekapcsolta az égőt. – Eltart egy darabig – mondtam. – Ha lefeded, kevesebb idő lesz. Bólintott – Oké. Visszamentem a székhez, ahol Owen kabátját hagytam, majd megálltam ott és néztem, ahogy kivesz egy kisebb lábost a szekrényből, és a tűzhelyre teszi. Aztán felkapta a tésztaszószos üveget, lecsavarta a tetejét és a lábosba öntötte a tartalmát. Mindezt nagyon lassan és megfontoltan csinálta, mintha valami rendkívüli precizitást igénylő munkát végezne. Ami nem is volt igazán meglepő, hiszen Whitney szinte soha nem főzött magának. Anyu felügyelte az összes étkezését, ő állította össze a rágcsálnivalóit meg a szendvicseket, de még a reggeli zabpelyhet is. Aztán az jutott az eszembe, hogy ha nekem ilyen fura nézni, akkor neki aztán igazán fura lehet csinálni. Főleg egyedül. Szeretnéd, hogy segítsek? – kérdeztem, amikor kivett egy kanalat a fiókból a tűzhely mellől és a tésztaszószba állította, majd bizonytalanul megkeverte. – Szívesen tenném. Egy percig nem mondott semmit, és eltűnődtem, hogy vajon megsértettem–e. De aztán, hátra sem fordulva, azt mondta. – Persze. Úgy értem, ha akarsz. Így aznap este, amennyire emlékszem, először, együtt készítettem el a vacsorát a nővéremmel. Nem beszéltünk közben túl sokat, azt leszámítva, amikor Whitney feltett egy–egy kérdést (milyen hőmérsékletre állítsa be a
sütőt a fokhagymás kenyérhez, vagy hogy mennyi spagettit csináljon), én pedig válaszoltam (150 fokra, mindet). Megterítettem, míg ő a salátával küzdött a maga jellegzetesen lassú és szisztematikus módján: nagy körültekintéssel vagdosta fel a zöldségeket, és szín szerint csoportosította őket a vágódeszkán. Amint minden kész lett, Whitney meg én leültünk együtt az étkezőben, csak mi ketten. Ahogy az ülésemre csusszantam, az ablakpárkányon álló virágcserepeire esett a tekintetem. Jól néznek ki ott – mondtam, ahogy leültem. Végül is... – felelte, és felvette a szalvétáját. A tányérján főként saláta volt, és csak egy parányi adag tészta, de nem szóltam egy szót sem, már csak azért sem, mert tudtam, hogy Anyu szóvá tette volna. – Most már csak nőniük kellene. Feltekertem egy kis spagettit a villámra, majd bekaptam. – Ez jó – mondtam. – Tökéletes. Csak tészta – mondta egy vállrándítással. – Egyszerű. Nem mindig – feleltem. – Ha nem főzöd elég sokáig, ropogós marad a közepe. De ha túlfőzöd, akkor felpuhul. Vékony a határvonal. Igazán? – kérdezte. Bólintottam. Egy pillanatra mindketten csendben voltunk, és csak ettünk. Újra a virágcserepekre néztem, és a mögöttük lévő golfpályára, amely szinte már szürreálisán zölden terült el. Köszi – mondta Whitney. Nem voltam benne biztos, hogy ez arra vonatkozott–e, hogy megdicsértem a főztjét, vagy a salátára, vagy arra, hogy itt maradtam. De nem is érdekelt. Egyszerűen boldogan elfogadtam, bármiért kaptam is. Szívesen – mondtam, ő pedig bólintott, miközben odakint elhajtott egy autó, lelassított, és a sofőr vetett ránk egy pillantást, mielőtt továbbhajtott volna.
Tizenegyedik fejezet – Annabel az! Még le se vettem az ujjam Owen csengőjéről, de Mallory valahogy máris ott termett a másik oldalon. Aztán megzörrent a kilincs, és az ajtó szélesre tárult. Először szinte fel sem ismertem a kislányt, mivel hihetetlen mennyiségű smink volt rajta: alapozó, szemceruza és szemfesték, túlontúl sok rúzs, meg műszempilla, az egyik a szemöldökéhez tapadva. Feszes, vállpánt nélküli fekete ruhát viselt, és egy nagyon magas sarkú szandálban egyensúlyozva fogta a kilincset. Köré csoportosulva, szintén engem bámulva, négy másik lány állt, ugyanúgy kiöltözve és kisminkelve: egy alacsony, sötét hajú, szemüveges lány fekete ruhában és magas talpú cipőben; két vörös hajú, zöld szemű és szeplős lány, akik úgy néztek ki, mint két tojás, mindketten farmerben és a hasukat szabadon hagyó felsőben; és egy pufi szőke, aki ránézésre báli ruhát viselt. Az ajtó előtti kis térben mindent elborított a hajlakk szaga. Annabel! – sikította Mallory, és le–föl ugrándozott. A haja, ami magasan a feje fölé emelkedett valamiféle ál–mohikán frizuraként, meg se moccant. – Szia! Szia – mondtam. – Hát ti mit... ? Mielőtt befejezhettem volna, megragadta a kezem és berángatott a küszöbről. – Hé csajok – mondta, ahogy a többi lány hátrébb lépett, de továbbra is meredten bámultak –, úristen, ez itt Annabel Greene, el tudjátok hinni? A szőke, báli ruhás lány, a túlságosan rózsaszínre rúzsozott ajkait lebiggyesztve nézegetett, majd azt mondta: – Te voltál abban a reklámban. Még szép! – felelte Mallory. Felemelte a kezét és végre megigazította a műszempillát. – Ő a Kopf–lány. És Lakeview–modell. Mit csinálsz itt? – kérdezte az egyik vörös hajú lány. Hát – mondtam –, a környéken jártam, és... A bátyám barátja. És az enyém is! – Mallory újra megszorította a kezem, és tenyere forrón simult az enyémhez. Felém fordulva azt mondta: – Épp időben érkeztél a fotózásra. Segíthetsz a pózolásban! Igazság szerint nem tudok maradni – mondtam. – Csak egy percre ugrottam be. Whitney–nek is ezt mondtam vacsora után. Hogy valamit el kell vinnem egy barátomhoz, és egy órán belül hazamegyek. Ő csak bólintott, bár kissé
különös tekintettel nézett rám, mintha azon tűnődne, vajon bacontői bűzlően fogok–e hazatérni. Tetszik a ruhám? – kérdezte Mallory, és pózba vágta magát: egyik kezét a nyaka mögé emelte, tekintetét pedig a mennyezetre szegezte. Egy pillanatig így maradt, majd újra felvette a rendes álló helyzetét. – Mindenféle kinézeteket csinálunk. Én az Elegáns Esti vagyok. Mi meg a Nappali Lezser – mondta az egyik vörös hajú, és csípőre tette a kezét. A nővére, akinek több szeplője volt, ünnepélyes arccal bólintott. A sötét hajú, szemüveges lányra néztem. – Elegáns Munkahelyi – motyogta, és meghúzkodta fekete ruhája szegélyét. Én pedig – jelentette be a szőke, és megpördült, hogy a ruhája suhogjon –, a Fantázia Eljegyzés. Nem is – mondta Mallory. – Esti Ünnepi vagy. Fantázia Eljegyzés – ragaszkodott hozzá a szőke, és újra körbeforgott. Nekem még hozzátette: – Ennek a ruhának az ára... Négyszáz dollár volt, igen, tudjuk – mondta Mallory ingerülten. – Azt hiszi, nagy szám, csak mert a nővére első bálozó volt. Mikor fotózunk már? – kérdezte az egyik vörös hajú. – Unom, hogy Nappali Lezser vagyok; estélyit akarok felvenni! Egy pillanat! – csattant fel Mallory harapósan. – Először Annabelnek meg kell néznie a szobámat. Aztán adhat tanácsokat a kinézetünkről. Elkezdett a lépcső felé vonszolni, a többi lány meg mögötte csörtetett. – Itt van Owen? – kérdeztem. Valahol – mondta, ahogy elindultunk felfelé a lépcsőn. A sötét hajú lány mellettem lépkedett, és komoly arckifejezéssel méregetett, miközben a három másik mögöttem sugdolózott. – Meg kell nézned a fotókat, amiket múltkor Michelle–nél csináltunk, tök jók lettek! Az egyiken Európai Elegancia voltam. Csodás volt. Európai Elegancia? – kérdeztem. Bólintott. – Egy svájci sapka volt rajtam meg kockás szoknya, és egy franciakenyérrel pózoltam. Szuper volt. Én akarok lenni az Európai Elegancia – mondta a lány leghátul. – Ez a ruha unalmas. És hogy–hogy mindig te vagy az Esti Elegáns? Csak várj egy pillanatot! – sziszegett fel Mallory, ahogy egy csukott ajtó elé értünk. Elé lépett, és a mellére tette a tenyerét. – Jól van – mondta. Az egyik műszempillája megint elszabadult. – Készülj fel a végső modellélményre!
Ez nem hangzott valami biztatóan. Magam mögé pillantottam; a többi lány még mindig rám meresztette a szemét. Visszafordultam Mallory felé. – Rendben – mondtam lassan. Előrenyúlt, elfordította a gömbkilincset, majd belökte az ajtót. – Hát ez lenne az – mondta. – El tudod hinni? Nem tudtam. Az előttem lévő falat, akárcsak a két oldalsót, padlótól a plafonig magazinkivágások takarták. Modellek sora, hirdetések, hírességek. Voltak köztük szőkék, barnák és vörösek. Koktélruhák, báli szezon, hétköznapi öltözetek, showbiz viselet. Egyik gyönyörű, magas arccsontú arc a másik után, ilyen pózban, olyan pózban, minden létező pózban. Olyan sok volt a kép, kivágva és a széleiknél összeérve, hogy a mögöttük lévő fal nem is látszott. Na? – kérdezte Mallory. – Mit szólsz? Az igazat megvallva, mindez teljességgel lehengerlő volt, már azelőtt is, hogy előrébb rángatott és rámutatott az egyik arcra. Csak amikor közelebb léptem, akkor döbbentem rá, hogy én vagyok az. Látod? – kérdezte. – Ez a tavalyi Lakeview Modell naptárból van, amikor te voltál április, és a kerékgumikkal pózoltál. Emlékszel? Bólintottam, erre úgy egy méterrel jobbra húzott, és újra rámutatott valamire. Eközben a többi lány szétszóródott: a vörösek lehuppantak a közeli ágyra, ahol egy halom magazint kezdtek lapozgatni, míg a szőke és a sötét hajú lány egy közeli pipereasztal előtt álló szék birtoklásán kezdtek civódni. Ez meg – mondta Mallory, és kezét pár centire tartotta a faltól – a Boca Barnító hirdetés, amit tavaly szedtem ki egy egyetemi kosármeccs műsorfüzetéből. Látod? Itt világosabb a hajad, ugye? Igen – mondtam. Emellett kissé narancssárgának is tűntem. Milyen különös. Erről is elfelejtkeztem. – Határozottan. Újabb ráncigálás, és a fotók összemosódtak előttem, ahogy továbbléptünk, ezúttal a másik irányba, és a bal oldalon torpantunk meg. – De ez itt – mondta – mind közül a legnagyobb kedvencem. Ezért van közvetlenül az ágyam mellett. Közelebb hajoltam. A Kopf vissza–az–iskolába reklámjából volt egy fotómontázs: én a pompomlány szerelésben, a padon ülve, mögöttem a lányokkal, aztán az íróasztalnál, majd a helyes, szmokingos fiú karján. – Honnan szerezted ezeket a fotókat? – kérdeztem. Képernyőmentés – mondta büszkén. – Kimásoltam a reklámot DVD– re, aztán feltöltöttem és lementettem a képeket a gépemre. Király, nem?
Odahajoltam, hogy még közelebbről szemügyre vegyem a képeket, és eszembe jutott, mint minden alkalommal, amikor a reklámot láttam, az az áprilisi nap, amikor forgattam. Annyira más voltam akkor; minden más volt akkor. Mallory elengedte a kezemet és mellém hajolt. – Imádom azt a reklámot – mondta. – Először a pompomlány szerelés miatt, mert ezen a nyáron totál odavoltam azért. De aztán a ruhák meg a sztori miatt... úgy értem, tök szuper! A sztori? – kérdeztem vissza. Aha. – Felém fordulva nézett rám. – Tudod! Te vagy ez a lány, és visszamész a suliba egy szupi nyár után. Oh – mondtam. – Értem. Először olyan, hogy benne van minden, ami pont a suli elején történik. Például a drukkolás egy nagy meccsen. Meg a tanulás a dolgozatokra, és hogy együtt lógtok az összes barátnőddel a suli udvarán. Együtt lógunk az összes barátnőmmel a suli udvarán, gondoltam. Na ja. És aztán – mondta – az első bállal ér véget, ahol a tiéd a menő srác, ami azt jelenti, hogy az év hátralevő része még jobb lesz. – Felsóhajtott. – Szóval hogy tök szuper az életed, és mindenféle király dolgot csinálhatsz. Mindent, amiről a giminek szólnia kéne. Olyan vagy, mint... Újra ránéztem. Arca néhány centire volt csak a képektől, amiket továbbra is meredten nézett. – A lány, akinek mindene megvan – mondtam, mert eszembe jutottak a rendező szavai. Felém fordult és bólintott. – Pontosan – mondta. El akartam magyarázni neki, ott és akkor, hogy ez nem igaz. Hogy igen messze voltam attól a lánytól, akinek mindene megvan; hogy még csak az a lány se vagyok, ott a képeken, ha egyáltalán valaha az voltam. Valójában senkinek nem olyan az élete, hogy egyik csillogó pillanat követi a másikat, különösen az enyém nem. Az én igazi vissza–a–suliba élményeimből összeállított fotómontázs egészen máshogyan festene: Sophie csinos kis szája azt a csúf szót formálja, Will Cash rám vigyorog, én, amint egyedül hányok a fűre az épület mögött. Ez volt a valóság az iskolába való visszatérésemről. Életem története. Nehéz lépteket hallottam a folyosón, majd mély sóhajt. – Mallory, megmondtam: ha azt akarod, hogy én fotózzak, akkor menjünk és csináljuk! Dolgozni akarok a műsoromon, és nem... Felálltam; Owen a szélesre tárt ajtóban állt. Amikor meglátott, elkerekedett a szeme. – ... érek rá egész este – fejezte be. – Hé! Hát te meg hogy kerülsz ide?
A bulimra jött – közölte Mallory.
Owen összehúzta a szemét. – Te a fotózásra jöttél? Te segítesz a fotózáson? – kérdeztem vissza. Nem – mondta. – Én csak... Szükségünk volt egy fotósra – magyarázta Mallory –, a csoportképekhez. És most már van egy stylistunk is! Tökéletes! – Összeütötte a két tenyerét. – Jól van, mindenki, lefelé, beállás! Először a csoportképeket csináljuk meg, aztán folytatjuk a külön képekkel. Kinél van a fotózás listája? A barna hajú lány felkelt a tükörnél álló székből, a zsebébe nyúlt és előhúzott egy összehajtogatott papírt. – Tessék – mondta. Oké – mondta Owen, ahogy Mallory elvette a papírt –, mondd meg, valójában miért vagy itt! A divat az életem – feleltem. – Tudod jól. Mallory megköszörülte a torkát. – A Nappali Lezser kezd – mondta, és a vörös hajú lányokra mutatott –, aztán jön az Elegáns Munkahelyi, az Elegáns Esti és az Esti Ünnepi. Fantázia Eljegyzés – javította ki a szőke. Lefelé – mondta Mallory. – Gyerünk! A vörös hajú lányok felkeltek az ágyról, elindultak az ajtó felé, ;i fekete ruhás, sötét hajú lány pedig a nyomukban lépkedett. A szőke ellenben ráérősen viselkedett, és felém lövellt egy pillantást, amikor elhaladt mellettem. Szia Owen – mondta, amikor mellé ért. A ruhája szegélyét a szőnyegen húzta maga után. Owen kifejezéstelen tekintettel biccentett neki. – Szia Elinor! – mondta. A neve hallatán a kislány arca elvörösödött, aztán gyorsabban kezdte szedni a lábát. Kiszökdécselt az ajtón, végig a folyosón, ahol kitörő vihogás fogadta. Mallory a barátnői után ment, majd megállt az ajtóban, és visszafordulva ránk nézett. – Owen – mondta –, öt perc múlva kellesz lent, fotózásra készen. Annabel, te lehetsz a stylist és nézheted, mit csinálunk. Figyelj a hangnemre, Mallory! – mondta Owen. – Különben fotózhatod saját magad. Öt perc! – mondta Mallory. Aztán lecsörtetett, és onnan szállt fel a hangja, ahogy továbbra is utasítgatta a barátnőit. Hű – mondtam Owennek, ahogy elhalt a hangjuk. – Ez aztán a produkció!
Ne is mondd – felelte, és leült az ágy szélére. – És én már most megmondom: sírás lesz belőle. Mindig ez van. Ezeknek a lányoknak fogalmuk sincs, hogyan gondolkozzanak a közép felé. Hogy mi felé gondolkozzanak? A közép felé – ismételte, miközben leültem mellé. – Dühterápiás kifejezés. Azt jelenti, hogy ne gondolkozz végletekben. Tudod, hogy vagy megkapom, amit akarok, vagy nem. Vagy igazam van, vagy tévedek. Vagy a Fantázia Eljegyzés vagyok, vagy az Esti Ünnepi. így van. Veszélyes így gondolkozni, mert semmi sem teljesen biztos – mondta. – Kivéve, úgy látszik, ha tizenhárom éves vagy. Miss Fantázia Eljegyzés egy kis dívának tűnik. Elinor? – Kilélegzett. – Elég nehéz vele. Úgy látom, eléggé kedvel téged... Hagyd abba – mondta, és sötét pillantást lövellt felém. – Ez L–Beszéd. Kőkeményen. Biztos ismered ezt az egész modell–fotós összejövés dolgot – mondtam, és a térdemmel megböktem. – Gyakorlatilag követelmény. Mit is mondtál, miért vagy itt? Csak azért jöttem, hogy odaadjam ezt. – Felemeltem a kabátját. – Ma reggel elfelejtettem visszaadni. Oh – mondta. – Köszi. De simán megvárhattad volna a keddet. Meg is vártam volna – mondtam, majd benyúltam a kabát zsebébe, és elővettem az iPodot. – Ha nincs ez. Elkerekedett a szeme. – Oh, anyám – mondta, és elvette tőlem. – Hát ez hiányzott volna. Én azt gondoltam, máris hiányzik. Még nem – mondta. – De épp kezdtem volna tervezni a jövő heti műsort, szóval nem kellett volna hozzá sok idő. Köszönöm. Szívesen. Odalent hirtelen hangzavar tört ki. A hangok alapján valaki vagy éljenzett, vagy bőgött. – Látod? – mondta Owen és a nyitott ajtóra mutatott. – Könnyek. Garantált volt. Nincs középút. Talán el kéne bújnunk itt fent – mondtam. – Lehet, hogy biztonságosabb lenne. Nem tudom – mondta, és körbenézett a falakon. – A frászt hozza rám ez a sok kép. Te legalább nem vagy köztük – mondtam. Te igen? Vannak itt rólad képek?
Megmutattam neki a képeket a reklámból, ő pedig felkelt és odalépett, hogy közelebbről is szemügyre vegye őket. – Semmi különös – mondtam. – Tényleg. Épp elég sokáig nézegette a képeket ahhoz, hogy már kezdtem bánni, hogy egyáltalán megmutattam neki. – Furcsa – mondta végül. Hű – mondtam. – Köszi szépen. Nem, úgy értem, nem úgy nézel ki, mint te, vagy valami. – Szünetet tartott, és kicsit közelebb hajolt. – Aha. Úgy értem, ismerősnek látszol, de mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Egy pillanatig csak ültem ott, és egy kicsit ki is akadtam, mert igazából én is így éreztem, amikor a régebbi reklámjaimat néztem. Különösen a Kopf reklámot. Az a lány tényleg más volt, mint amilyen most voltam, teljesebb volt és épebb, és rendben volt, nem úgy, mint az, akit mostanában láttam visszanézni a tükörből. Egyszerűen csak azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki ezt észrevette. Ne vedd magadra – mondta Owen. Megráztam a fejem. – Semmi gond. Úgy értem, jó kép. – Újra ránézett. – Csak épp szerintem most jobban nézel ki. Először azt hittem, talán rosszul hallottam. – Most? – kérdeztem. Aha. – Felnézett rám. – Mit hittél, hogy értettem? Én nem... – kezdtem, majd elhallgattam. – Mindegy. Azt hitted, azt mondom majd, hogy itt a képen jobban nézel ki? Hát – mondtam –, végül is őszinte vagy, nem? De nem vagyok paraszt – felelte. – Jól nézel ki rajta. Csak nem úgy nézel ki, mint te. Hanem... másképp. Másképp rosszul – mondtam. Másképp másképp. Ez szuperködös – mutattam rá. – Helyettesítő. Dupla helyettesítő. Igazad van – mondta. – Úgy értettem, hogy amikor ránézek erre itt, azt gondolom, hű, ez nem Annabel. Ez egyáltalán nem úgy néz ki, mint ő. Mert én hogy nézek ki? Így – mondta, és felém biccentett. – Azt akarom ezzel mondani, hogy nem úgy ismerlek, mint aki lefotóztatja magát egy pompom ruhában. Vagy akár modellként. Ez nekem nem te vagy. Tovább akartam faggatni, hogy magyarázza el, egészen pontosan mi is vagyok én neki. De aztán ráeszméltem, hogy talán az imént éppen ezt tette. Azt már így is tudtam, hogy őszintének, egyenesnek és talán még viccesnek is talál – csupa olyan dolgoknak, amiket én sosem gondoltam volna
magamról. Ki a megmondhatója, mi más lehetek még. Hogy még mi mindent lehet kihozni a különbségekből a fotón lévő lány és a között, akit most lát. A lehetőségek száma végtelen. Owen! – kiáltott fel Mallory a lépcső aljáról. – Elkészültünk, jöhetsz! Owen a szemét forgatta. Aztán hozzám lépett, felém nyújtotta a kezét, hogy talpra segítsen. – Oké – mondta. – Gyerünk. Ahogy felnéztem rá, ráébredtem, hogy ez is része a vissza–a– suliba napjaimnak: Sophie, Will és minden szörnyűség mellett ott volt Owen, aki kinyújtotta felém a kezét. És most, hogy felemeltem a kezem, és az ujjaiba zártam az ujjaimat, minden eddiginél hálásabb voltam, hogy végre van valami, amibe kapaszkodhatok. Owennek igaza volt a könnyekkel kapcsolatban. Egy órán belül elérkezett a kiborulás. Nem igazságos! – mondta remegő hangon a barna hajú lány, akiről ekkor már tudtam, hogy a neve Angela. Jól nézel ki – mondta Mallory, és megigazította a boáját. – Mi a probléma? Én tudtam, mi. Valójában elég egyértelmű volt. Míg Mallory és a többiek az Esti Elegánsát és az Esti Ünnepit (vagy attól függően, honnan nézte az ember, Fantázia Eljegyzést) cserélgették egymás között, Angélának folyamatosan az Elegáns Munkahelyi jutott, ami láthatóan a legnépszerűtlenebb volt a kiválasztott kinézetek között. Most lenézett az egyszerű fekete szoknyájára, a fekete blúzára és a lapos sarkú cipőjére. – Az Esti Elegánsat akarom – tiltakozott. – Mikor jövök én? Owen! – szólt hozzá Elinor, a szőke, miközben a parányi felsőjét húzogatta a hasára. – Felkészültél rám? Nem – motyogta Owen, miközben a kislány elindult felé a haját dobálva, egyik kezét a csípőjére téve. – Közel sem. A fotózás jókora produkció volt. A lányok nemcsak hogy hátratolták a bútorokat a nappaliban, és háttérnek bevonták a kandallót egy fehér lepedővel, de volt egy öltöző– és egy sminkesterület (a púderszoba) is, valamint háttérzene, főként Jenny Reef, Bitsy Bonds és a Z104. Owen ajánlata, hogy összeállít egy zenei egyveleget, azonnali elutasításra talált. Ezután te jössz – mondta Angélának Mallory, aki éppen egy aranyszínű bikinifelsőt és egy szarongot viselt, meg egy boát a vállán. – De az Elegáns Munkahelyi nagyon fontos. Valakinek meg kell csinálnia. Akkor miért nem csinálod te? Mallory felsóhajtott és félrefújta a frufruját az arcából. – Mert az én megjelenésem jobban illik az estéhez – magyarázta, miközben a két vörös
hajú lány, akik átöltöztek fürdőruhába, azzal készültek a tengerparti fotózásra, hogy egy focilabdát dobáltak egymásnak. – A szemüveged miatt jobban áll neked, ha komoly munkahelyi kinézeteket csinálsz. Angélára pillantottam, akinek a felső ajka ekkor kissé remegni kezdett. – Tudod – mondtam –, talán levehetné a szemüvegét. Kész vagyok! – mondta Elinor Owennek. – Gyerünk! Csináld a képet! Owen, aki a kanapé előtt állt, összerándult, ahogy a szeme elé emelte a kamerát. Az én tapasztalataim szerint a modellek sosem parancsolgattak a fotósnak, ám a helyzet itt nyilvánvalóan nem ez volt. Ehelyett Owen gyakorlatilag megállás nélkül a fényképezőgép gombján tartotta az ujját. Egyre–másra készítette a képeket, miközben a lányok minden létező pózt felvettek. Ekkor Elinor csókot dobott a kamera felé, Owen pedig láthatóan elborzadt. A lányok szerint stylistként az volt a feladatom, hogy a púderszobában/öltözőterületen maradjak, és felügyeljem a ruhatárat, azaz a padlón, a székeken és a közeli lépcsőn szerteszét heverő ruhákat és cipőket. Miután a kezdeti néhány tanácsomat – például kevesebb dekoltázs és smink – teljesen figyelmen kívül hagyták, leginkább Owent néztem, és igyekeztem nem elnevetni magam. Tudod – jelentette be Owen, miután Elinor a földre vetette magát, majd elkezdett felé vonaglani, a könyökével a padlón dübörögve –, azt hiszem, végeztünk is. De hát a csoportképek még meg sincsenek! – ellenkezett Mallory. Akkor ideje, hogy összehozd őket – mondta Owen. – A stylistotokat meg a fotósotokat órára fizetik, és sokkal többet már nem tudtok megengedni magatoknak. Oké, rendben – morogta Mallory, és átvetette a boáját az egyik vállán. – Mindenki gyűljön a háttér elé. Most! A két vörös felkapta a labdáját és odament, majd Elinor is talpra állt, és megint húzkodni kezdte a felsőjét. Angélára néztem, aki az ajtóban állt a nappaliban, karba font kézzel, és a felső ajka most már komolyan remegett. Néha három ember már túl sok, gondoltam. De az öt is. Hé – mondtam, és ő megfordulva rám nézett. – Gyere! Keressünk neked valami mást. Hallottam, ahogy Mallory megmondja mindenkinek, hogyan álljon, miközben Angela jött utánam, vissza a púderszobába, ahol felmértem a lehetőségeket. – Ez helyes – mondtam, és felkaptam egy piros szoknyát. – Mit gondolsz?
Angela felszipogott, majd felemelte a kezét és megigazította a szemüvegét. – Jöhet – mondta. És talán összepárosíthatnánk... – körbepillantottam, majd felkaptam egy spagetti pántos fekete felsőrészt. – Ezzel. Meg valami jó magas sarkúval. Bólintott, és elvette tőlem a szoknyát. – Oké – mondta, és elindult a folyosón az oldalsó szoba felé. – Megyek átöltözni. Tedd azt! – mondtam. – Addig keresek cipőt. Angela! – kiáltotta Mallory. – Szükségünk van itt rád! Egy pillanat – szóltam ki, lehajoltam és kutatni kezdtem a lábam előtt heverő cipőhalomban. Egy pántos szandált választottam, és épp a párját kerestem, amikor éreztem, hogy valaki engem figyel. Amikor felnéztem, Owen állt ott, kezében a kamerával. Egy pillanat – mondtam. – Kinézetet váltunk. Hallottam. – Belépett a púderszobába, nekitámaszkodott az ajtónak, és engem figyelt, miközben végre megtaláltam a másik cipőt, ami becsúszott egy buggyos ujjú blúz alá. – Ez szép volt tőled. Hogy segítettél rajta. Hát – mondtam – a modellkedés néha elég csúf dolog. Igen? Bólintottam, felálltam és kinéztem a folyosóra, hogy jön–e már Angela, majd az ajtófélfa másik oldalának dőltem, Owen–nel szemben, kezemben a himbálódzó szandállal. Egy pillanatul később a szeme elé emelte a kamerát. – Ne! – mondtam, és az arcom elé tettem a kezem. Miért ne? Utálom, ha fotóznak. De hiszen modell vagy! Pont ezért – mondtam. – Elég volt belőle. Gyerünk – mondta. – Csak egyet. Leejtettem a kezem az arcom elől, de nem mosolyogtam, amikor az ujját a fényképező gombjára tette. Egyszerűen csak néztem rá a lencsén át, amikor felvillant a vaku. – Szép – mondta. Igen? Bólintott, és felém fordította a kamerát, hogy lássam a képet a kijelzőn. Közelebb léptem, és én is lenéztem rá. És igen, ott voltam, mögöttem az ajtókerettel. A hajam fésületlen volt, néhány tincs elszabadult az arcom körül, nem volt rajtam smink, és nem is a legjobb szögből készült a kép. Ugyanakkor nem volt rossz. Közelebb hajoltam, az arcomat vizsgáltam, és a mögötte lévő sápadt fényt.
Látod? – kérdezte Owen. Éreztem, ahogy hozzám ér a válla. Az arca pár centire volt csupán az enyémtől, miközben mindketten a képet néztük. – Hát így nézel ki. Elfordítottam a fejem, hogy feleljek valamit – hogy mit, arról fogalmam se volt –, de az arca nagyon közel volt, épp előttem. Felnéztem rá, és ekkor, mielőtt tudtam volna, mi történik, kissé elfordította a fejét, és lehajolt hozzám. Lehunytam a szemem, és már ott is voltak az ajkai, puhán a számon, és én közelebb léptem, nekisimulva a... – Jöhet a cipő. Mindketten riadtan hátrahőköltünk; Owen beverte a fejét az ajtókeretbe. – Francba – mondta. Kalapáló szívvel néztem le Angelára, aki minket bámult komoly arccal. – Cipő – mondtam, és átadtam neki a szandálokat. – Igen. Owen csukott szemmel a fejét dörzsölte. – Anyám – mondta. – Ez fájt. Jól vagy? – kérdeztem. Bólintott, én pedig felemeltem a kezem, megérintettem a homlokát, és egy pillanatig ott tartottam az ujjaimat a bőrén. Meleg volt és selymes. Owen! – kiáltott Mallory a nappaliból. – Kész vagyunk! Gyerünk! Owen ellökte magát az ajtókerettől, és a nappaliba indult, míg Angela, aki addigra már becsatolta a szandálokat, lassan ment mögötte. Én egy pillanatig még ott maradtam, ahol voltam, majd egy pillantást vetettem magamra a púderszoba tükrében, elképedve attól, ami történt. Egy pillanatig néztem a tükörképemet, majd elléptem tőle, ki a saját látómezőmből. Amikor a nappaliba értem, már senki nem emlékezett a drámára, és javában készült a csoportkép. Mind az öt lány vadul pózolt, ahogy Owen kötelességtudóan járkált körülöttük. Én a boltíves átjárónak dőltem és néztem, ahogy mindegyik lány a saját módján improvizál: egy kis csípőrázás, felszegett fej, szempilla–rebegtetés. A háttérben szóló szám az a fajta volt, amit Owen utált: csupa popos, lendületes ütem, és egy lány tökéletesen kikevert hangja, amint erőlködés nélkül siklik a hangszerek felett. Mallory oldalra nyúlt a padlón mellette álló CD–lejátszóhoz, feltekerte a hangerőt, mire az összes kislány felsikoltott és a feje fölé emelt kézzel táncolni kezdett. Owen arrébb lépett, ahogy ugráltak és forogtak, majd felém fordította a kamerát, és rajtam tartotta, miközben a lányok elmosódva táncoltak köztünk. Nem voltam benne biztos, mit is láthat, de már volt némi elképzelésem. Így ezúttal elmosolyodtam. Amikor aznap este felhajtottam a házunk elé, odabent teljesen sötét volt, csak Whitney szobájában égett a villany. Láttam, hogy az ablak melletti székben ül, maga alá húzott lábbal. Ugyanaz a jegyzetfüzet feküdt az
ölében, abba írogatott. A keze lassan mozgott a papíron. Egy pillanatig csak ültem ott és figyeltem, ő volt az egyetlen, akit ki tudtam venni a sötétben. Owentől épp időben jöttem el. Elinor, Angela meg az ikrek legalább annyira belefáradtak a fotózásba, mint Mallory parancsolgatásába, és valamiféle divatlázadás küszöbén álltak. A házban hatalmas volt a felfordulás, és Owen anyja – aki állítólag kissé rendmániás – bármelyik pillanatban várható volt. Felajánlottam, hogy maradok és segítek a rendrakásban, vagy ha kell, a béke megteremtésében, de Owen visszautasított. Megbirkózom vele – mondta, miközben az utcai lépcsőn álltunk. – A helyedben addig lépnék le, amíg még lehet. Innentől csak rosszabb lesz. Micsoda optimizmus! Nem – felelte, miközben odabentről egy méltatlankodó kiáltás hallatszott, amit egy ajtócsapódás követett. Elfordította a lejét, és az ajtóra nézett, majd vissza rám. – Csak reális vagyok. Elmosolyodtam, majd leléptem egy lépcsőfokot, és elővettem a kocsikulcsot a zsebemből. – Szóval akkor a suliban találkozunk, gondolom. Ühüm – mondta. – Viszlát ott. Egyikünk sem mozdult és eltűnődtem, hogy vajon megcsókol–e még egyszer. – Jól van – válaszoltam, és a gyomrom tótágast állt. – Én, öh, akkor megyek. Rendben. – Egy kicsit közelebb lépett a lépcsőfok széléhez, amin állt, én pedig előrébb mozdultam az enyémen. Ahogy lehajolt, és én becsuktam a szemem, trappolást hallottam. Egyre erősebben és közelebbről szólt. Megzörrent az ajtó kilincse, és mindketten hátraugrottunk, ahogy Mallory egy magas talpú cipőben, fekete macskajelmezben és egy zöld boában kirobbant a verandára. Várj! – mondta, és kinyújtott kézzel odacsörtetett hozzám. – Tessék. Ezeket neked hoztam. Átnyújtott egy halom képet, amelyek nemrég lettek kinyomtatva, még éreztem rajtuk a festékszagot. A legfelső képen ő volt az aranyszínű fürdőruhájában, közelről, a boa tollai keretbe foglalták az arcát, és felfelé szállingóztak, a kép széle felé. Átlapoztam a következő néhány fotót, egy részükön csoportképek voltak, aztán Elinor következett, amint a földön vonaglik, és végül Angela abban a szerelésben, amit én választottam neki. – Hű – mondtam. – Ezek szuperek. A faladra – mondta. – Hogy néha rám tudj nézni. Köszönöm.
Szívesen. – Owen felé fordult. – Anyu az előbb telefonált a kocsiból. Azt mondta, tíz perc múlva itthon van. Oké. – Owen felsóhajtott, majd rám nézett és azt mondta: – Akkor majd találkozunk. Bólintottam, és már mentek is befelé, ahonnan a többi lány veszekedése hallatszott. Mielőtt becsukták az ajtót, Mallory még egyszer odaintegetett nekem. Egy pillanattal később Owen mondott valamit, és a lányok gyorsan elcsendesedtek. Mire elindultam lefelé a lépcsőn, már nem hallottam semmit bentről. Kiszálltam az autómból és elindultam a házunk felé, kezemben Mallory képeivel. Egész hazaúton csak Owen arcára tudtam gondolni, ahogy közelebb lép hozzám. Arra, hogy milyen érzés volt, amikor megcsókolt, szinte nem is elég hosszan ahhoz, hogy számítson, és mégis felejthetetlenül. Éreztem, hogy kipirul az arcom, miközben kinyitottam a bejárati ajtót és elindultam felfelé a lépcsőn. Annabel? – kiabált ki Whitney a szobájából, amikor felértem a lépcső tetejére. – Te vagy az? Aha – mondtam. – Megjöttem. Ahogy az ajtóm felé nyúltam, kinyílt az övé, és kilépett elém. – Anyu megint telefonált – mondta. – Mondtam neki, hogy egy barátodhoz mentél. Kérdezte, hogy kihez, de azt feleltem, hogy nem tudom. Egy pillanatig csak néztük egymást, és eltűnődtem, hogy vajon most magyarázkodnom kellene–e. – Köszi – böktem ki végül, aztán belöktem az ajtómat, és felkapcsoltam a villanyt. A képeket a fésülködőasztalomra tettem, majd levettem a kabátomat, és a székre dobtam. Amikor hátrafordultam, Whitney állt az ajtómban. Azt mondtam neki, hogy talán majd felhívod, amikor hazaérsz, de valószínűleg nem muszáj. Oké – feleltem. Kissé arrébb lépett és nekidőlt az ajtófélfának, közben meglátta a képeket. – Mik ezek? – kérdezte. Oh, semmi – feleltem. – Ezek csak... butaságok. Felemelte, majd végignézte őket. Arckifejezése közönyösből érdeklődőbe csapott át, a földön vonagló Elinorról készült képnél pedig elborzadt. A barátom kishúga modellkedős pizsamapartit tartott – magyaráztam, és mellé léptem, miközben ő tovább lapozgatta a képeket. Ott voltak a vörös hajú ikrek, egymás mellett, amint egymás tükörképeként pózoltak, és Angela a fekete ruhájában, a rettegett Elegáns Munkahelyiben. Malloryről is
volt néhány, a fotókon a tekintetek teljes skáláját felvonultatta: elgondolkodó, álmodozó és, talán valami olyasmi miatt, amit épp Owen mondhatott, ingerült. – Mind kiöltöztek, és lefotózták magukat. Whitney megakadt egy képnél, amelyen Elinor nézett elgondolkodva a fehér ruhájában. – Hű – mondta. – Micsoda kinézet! Fantázia Eljegyzés a neve. Huh – mondta, és a következő képhez lapozott, amin újra Elinor volt, ezúttal a földön kinyúlva, félig nyitott szájjal. – Ennek mi a neve? Szerintem ennek nincs neve – mondtam. Whitney nem tett rá megjegyzést, már a következő képet tanulmányozta, amin Mallory nézett a kamerába egy vörös felsőben. Lebiggyesztett ajkai fölött hatalmas volt a szempillája. Ő elég helyes – mondta, és kissé megdöntötte a képet. – Szép a szeme. Oh, istenem – mondtam, és megráztam a fejem. – Nem is élné túl, ha ezt hallotta volna. Tényleg? Bólintottam. – Megszállottja a modelleknek. Látnod kéne a szobáját. Csupa magazinokból kivágott kép, bármerre nézel. Akkor biztos teljesen odavolt, hogy meglátogattad őket – mondta. – Egy igazi élő modell... Gondolom – mondtam, és néztem, ahogy lapozgatott, végig a csoportképek sorozatán: a lányok egymáshoz szorították az arcukat, aztán mindegyikük más irányba nézett, mintha öt külön buszra várnának. – Nekem igazából elég fura volt. Whitney egy ideig hallgatott, majd azt mondta: – Igen. Tudom, hogy érted. Mint annyi minden más kapcsán is, ami a hétvégén történt, ebben a váratlan pillanatban azon kaptam magam, hogy szinte visszatartom a lélegzetem. Végül így folytattam: – Úgy értem, mi soha nem csináltunk ilyet, tudod? Amikor gyerekek voltunk. Nem kellett – mondta, amikor Angela képe következett, a sötét, komoly tekintetével és sápadt arcával a kamera fényében. – Nekünk ott volt az igazi. Igen – mondtam. – De lehet, hogy ez szórakoztatóbb lett volna. Vagy legalábbis kevésbé stresszes. Éreztem, hogy rám emeli a tekintetét, és túl későn eszméltem rá, hogy biztosan azt gondolja, róla beszéltem. Vártam, hogy felcsattanjon vagy mondjon valami gonoszat, de nem tette, csak visszaadta a képeket. – Hát – mondta. – Azt hiszem, ezt már soha nem fogjuk megtudni.
Ahogy kilépett a folyosóra, lenéztem a fotókra; megint Mallory boás képe volt legfelül. – Szép álmokat! – mondtam. Aha. – Visszanézett rám, és körülölelte a háta mögül érkező fény. Szíven ütött az arccsontja és a szája egyszerű tökéletessége. Egyszerre voltak feltűnőek és véletlenszerűek. – Jó éjt, Annabel! Később, amikor lefeküdtem, újra eszembe jutottak a képek. Felültem az ágyamban, és újra végignéztem őket. Miután kétszer is átlapoztam a válogatást, kimásztam az ágyból, az íróasztalomhoz mentem. Feltúrtam a felső fiókot, míg találtam néhány gombostűt, aztán hármas sorokban feltűztem a képeket a falra, a rádióm fölé. Hogy néha rám tudj nézni, mondta Mallory, és ahogy lekapcsoltam a lámpát, pontosan ezt tettem. A bevilágító hold fénye rézsútosan esett rájuk, ragyogóvá téve őket, én pedig addig tartottam rajtuk a szemem, amíg csak tudtam. De aztán éreztem, hogy közeleg az álom. El kellett fordulnom, vissza a sötétbe.
Tizenkettedik fejezet Anyu több mint egy éve először volt vakáción, és kipihenten, kimanikűrözve, feltöltődve tért vissza. Mindez nagyszerű lett volna, ha az újonnan megtalált energiáját nem arra az egy dologra irányítja, amire a legkevésbé akartam gondolni, ám így kénytelen voltam: a Lakeview Modellek őszi divatbemutatójára. Szóval ma ruhapróbára kell menned a Kopfba, holnap pedig a bemutatót próbáljátok el – mondta, miközben a reggelimet turkáltam még iskola előtt. – És a végső próba pénteken lesz. Csütörtökre van időpontod a fodrászhoz, a manikűröshöz pedig szombat korán reggelre jelentettelek be, jó? Miután az egész hétvégén egyedül voltam, ráadásul az elmúlt néhány hónapban nagyon kevés munkát kellett csinálnom, ez egyáltalán nem hangzott jól. Inkább fájdalmasan. De nem mondtam semmit. Bármennyire is rettegtem a héttől meg a bemutatótól, legalább volt valami utána, amit várhattam, mégpedig az, hogy elmenjek a Bendóba Owennel. Tudod, eszembe jutott valami a hétvégén – folytatta Anyu. – A Kopf emberei valószínűleg mostanában kezdik majd a válogatást a tavaszi kampányukhoz. Szóval ez a divatbemutató remek alkalom lesz nekik, hogy személyesen is láthassanak, nem gondolod? Belém hasított a rémület, mert tudtam, hogy beszélnem kellene vele arról, hogy abba akarom hagyni a modellkedést. Aztán beugrott a kép, ahogyan Owennel a falon eljátsszuk ezt a helyzetet. Csak játék volt, de már akkor sem tudtam kipréselni magamból a szavakat. Velem szemben Anyu kávét ivott, és tudtam, hogy ez itt és most a tökéletes pillanat. Leejtett egy pulóvert, amit felvehetek. De akárcsak Rolly, én is megdermedtem. És néma maradtam. Majd később, nyugtattam magamat. A fellépés után. Igen. Ugyanabban az időben, amikor végigvonulok majd a kifutón a plázában a téli ruhákban, a nővérem, Kirsten is a tömeg előtt áll majd, bár más okból kifolyólag. Előző nap végre elküldte e–mailen a rövidfilmjét, ahogy ígérte. Hozzá voltam szokva, ahogy Kirsten megmagyaráz – ha nem túlmagyaráz – mindent, ami része volt az életének. Az üzenet, amit a rövidfilmmel küldött, ezért meglepett. Szia Annabel! Tessék, itt van. Majd mondd el, mit gondolsz. Puszi, K. Először végiggörgettem az e–mailt, és a levél maradékát kerestem – ha a nővérem telefonon bőbeszédű volt, hát az e–mailjei hasonlóan terjengősre sikeredtek. De nem találtam semmi mást.
A letöltés gombra kattintottam, majd néztem, ahogy kék kockák töltik be a képernyőt. Amikor kész lett, lenyomtam a lejátszás gombot. Az első képkockán fű volt. Zöld, csodás pázsit, épp az a fajta, ami az utca túloldalán, a golfpályán nőtt, vagyis totálisan vegyszerekkel rásegített. A szín betöltötte a képernyőt az egyik széleiül a másikig. Aztán a kamera egyre hátrébb húzódott, és megmutatta, hogy mindez egy csinos, kék lábazatú fehér ház kertje volt, amely előtt két biciklis alak húzott el. Jött egy vágás, és hirtelen két lánnyal találtuk szembe magunkat, akik felénk kerekeztek. Az egyik, egy szőke, úgy tizenhárom lehetett; a másik, egy barna, vékonyabb volt és kisebb termetű, és egy kicsit lemaradt. Hirtelen az elöl lévő lány hátranézett a másikra, majd gyorsabban kezdett tekerni, és elhúzott tőle. Eközben a kamera oda–vissza váltakozott az ő biciklizése, a szél által hátrafútt haja meg a környékről készült idilli képek között: járdán alvó kutya, újságért lehajoló férfi, a kékségesen kék ég, egy öntöző, amely széles ívben lövelli a vízcseppeket a virágágyra. Ahogy a kislány tovább bicajozott, egyre sebesebben, a képek is egyre gyorsabban tárultak elénk, és ismétlődtek, míg a kamera a lány előtti útra nem váltott, egy elágazáshoz. A kislány kifarolva megállt, majd hátrafordult. Mögötte, a távolban, épp hogy csak ki lehetett venni egy biciklit, amely az utca közepén hevert. Az egyik kereke még forgott, a kisebb lány pedig mögötte ült és a karját tartotta. A következő képkockán lefékezett mellette a szőke kislány. – Mi történt? – kérdezte. A fiatalabb lány megrázta a fejét. – Nem tudom – mondta. A szőke közelebb tolta a biciklijét. – Tessék – mondta. – Szállj fel. A következő jelenetben a kisebb lány a bicikli kormányán egyensúlyozott, a karját tartotta, a szőke meg mögötte tekert. A kamera újra váltakozni kezdett köztük és a környék képei között, bár ekkor mindkettő más lett. A kutya felugrott és ugatni kezdett, ahogy elhaladtak mellette, a férfi megbotlott, ahogy az újságért nyúlt, az ég szürkére váltott, és az öntöző felsziszegett, ahogy a víz egy közeli autóra spriccelt, majd csíkokban lefolyt az oldalán. Ugyanaz volt, és mégis annyira más, és amikor a távolban feltűnt a ház, az is másmilyennek látszott. A szőke feltekert a felhajtón, a kamera eközben hátrébb húzódott, majd megtorpant. A fiatalabb lány lecsúszott a kormányról, és szorosan magához szorította a karját. A fűre ejtették a biciklit, és elindultak a ház felé. Megmászták a lépcsőket. Kinyílt előttük az ajtó, de nem lehetett látni, ki áll a másik oldalon. Ahogy eltűntek odabent, a látótér kitágult, míg újra a fű töltötte be a képernyőt, egyik szélétől a másikig, ijesztően zölden, ragyogóan és hamisan. És aztán vége lett.
Csak ültem ott egy darabig és a képernyőt bámultam. Aztán a lejátszás gombra kattintva újra megnéztem. És harmadszorra is. Még mindig nem voltam biztos benne, mire is véljem, sőt még akkor sem, amikor a telefon után nyúltam, és Kirsten számát tárcsáztam. Amikor felvette, és elmondtam neki, hogy tetszett, de nem értettem, nem lett ideges. Helyette azt válaszolta, hogy épp ez a lényeg. Mi? Hogy összezavarodjak? – kérdeztem. Nem – felelte. – Az, hogy a jelentése ne legyen szájbarágós. A saját értelmezésedre hagyatkozhatsz. Igen, de te tudod, mit jelent – mondtam. – Ugye? Persze. És mit? Felsóhajtott. – Tudom, hogy mit jelent nekem – válaszolt. – Neked nem ugyanaz lesz. Nézd, a film személyes dolog. Nem létezik jó vagy rossz értelmezés. Az egész arról szól, amit te kiragadsz magadnak. Újra a képernyőre néztem, amit az utolsó képkocka zöld füvén állítottam meg. – Oh – mondtam. – Oké. Annyira bizarr volt! Itt a nővérem, a túl sok információ királynője, amint titokzatoskodik velem. Visszafogja magát. Ahhoz hozzá voltam szokva, hogy néhány emberrel találgatásokba kell bocsátkoznom, de Kirstennel soha, és nem voltam benne biztos, hogy ez tetszik–e. Ő azonban boldogabbnak hallatszott, mint hónapok óta bármikor. Annyira örülök, hogy tetszett. És hogy ilyen erős volt a reakciód! – Felnevetett. – Most már csak az kell, hogy szombaton mindenki más is ugyanígy érezzen, és minden nagyszerű lesz. Nagyszerű neked, gondoltam, amikor pár perccel később letettük a telefont. Ami engem illetett, még mindig meg voltam zavarodva. És, be kell vallanom, kíváncsi is voltam. Épp eléggé ahhoz, hogy még kétszer végignézzem a filmet, és kockáról kockára tanulmányozzam. Most, hogy Apu kicsit elkésve bejött a konyhába, és Anyu felugrott, hogy körülötte szorgoskodjon, a mosogatóhoz vittem a tányéromat és engedtem rá egy kis vizet. Az előttem lévő ablakon át láttam, ahogy Whitney egy nyugágyban üldögél a medence mellett, oldalán egy csésze kávéval. Rendes körülmények között ilyenkor még aludt, de újabban egyre korábban kelt. Ez is csak egy volt a sok változás közül mostanában. Eleinte apró változások voltak, mégis észrevehetőek. Mostanában némiképp társaságkedvelővé vált. Néhány nappal korábban elment kávézni pár emberrel Moira Bell csoportjából, és heti néhány reggelen elkezdett
dolgozni Apu irodájában a telefonok mellett, helyettesítve egy megint csak terhes titkárnőt. Amikor otthon volt, legalább ideje egy részét elkezdte a szobáján kívül tölteni. Fokozatosan történt: a mindig csukott ajtaja kezdett néha picit, majd alkalmanként teljesen nyitva lenni. Aztán észrevettem, hogy kezdi az ideje egy részét a nappaliban tölteni, ahelyett, hogy bezárkózna az emeleten. És például előző nap is arra jöttem haza a suliból, hogy az étkezőasztalnál ül, körülötte könyvek tornyosulnak, és egyvonalas füzetbe írogat. Olyan sokáig nézett levegőnek, hogy még mindig haboztam, mielőtt megszólítottam. Ezúttal azonban Whitney szólalt meg először. Szia – mondta, de fel se nézett. – Anyu elment ügyeket intézni. Azt üzeni, ne felejtsd el, hogy próbád van fél ötkor. Oké – mondtam. Karja behajlítva feküdt a füzeten, és tolla sercegve mozgott a papíron. Az ablakban a fűszernövényes cserepek a verőfényes napsütésben álltak, bár csírázásnak egyelőre semmi jelét nem mutatták. – Mit csinálsz? Kórtörténetet kell írnom. Kórtörténetet? – ismételtem. – Miről? Hát, igazából két történetet. – Letette a tollát, és ellazította az ujjait. – Az egyiket az életemről. A másikat a táplálkozási zavaromról. Fura volt hallani, ahogy ezt mondja, és egy pillanattal később rájöttem, miért. Annak ellenére, hogy csaknem egy éven át ez uralta a családi viszonyainkat, soha nem hallottam még, hogy Whitney hangosan nyugtázta volna a problémáját. Mint annyi minden másról, erről is tudtunk, de nem vitattuk meg. Jelen volt, de hivatalosan nem ismertük el. Azonban abból, ahogyan most ezt mondta, ennyire tárgyilagosan, úgy hangzott, mintha ő legalábbis már hozzá lenne szokva. Szóval ez két külön dolog? – kérdeztem. Állítólag. Moira szerint mindenesetre igen. – Felsóhajtott, noha ezúttal, amikor szóba került a terapeutája neve, inkább hangzott fáradtnak, mint ingerültnek. – Úgy tartják, hogy van némi elkülönülés, még ha nem is mindig tűnik így. Hogy volt életünk az anorexia előtt is. Közelebb léptem az asztalhoz, és a mellette felhalmozott könyvekre néztem. Kiéhezve a figyelemre: Étkezési zavarok kamaszoknál volt az egyik címe; alatta egy vékonyabb kötet feküdt Éhségfájdalmak címmel. – Szóval ezeket a könyveket mind el kell olvasnod? Nem kell. – Újra felkapta a tollát. – Csak arra vannak, hogy a tényanyagot szolgáltassák, ha szükségem lenne rá. De a személyes történet csak az emlékeimen nyugszik. Évenkénti lebontásban kell csinálnunk. – Az
előtte fekvő füzet felé biccentett. Láttam, hogy a felső sorba azt írta, tizenegy (11). Az oldalon nem állt semmi más. Elég fura lehet – mondtam. – Visszagondolni az évekre egyesével. Nehéz. Nehezebb, mint gondoltam. – Kinyitott egy könyvet a könyöke mellett, belelapozott, majd becsukta. – Valamiért nem emlékszem túl sok mindenre. Újra a napsugarakban fürdő cserepeire pillantottam. Az ablakon kívül és az utca túlsó oldalán zölden ragyogott a golfpálya. Eltörted a karod – mondtam. Mi? Amikor tizenegy voltál – mondtam. – Eltörted a karod. Leestél a biciklidről. Emlékszel? Egy pillanatig csak ült ott. – Tényleg – mondta végül bólogatva. – Istenem. Az nem a szülinapod körül volt? A szülinapomon. Aznap – mondtam. – A gipszeddel épp időben értél vissza a tortához. El se hiszem, hogy elfelejtettem – mondta. Újra megrázta a fejét, lenézett az előtte fekvő papírra, majd felkapta a tollát és benyomta. Aztán írni kezdett, és a betűi kezdték betölteni a fele sort. Épp szóba hoztam volna Kirsten filmjét, és hogy az juttatta eszembe ezt a régi történetet, de aztán elhallgattam. Már három sort teleírt, és még mindig folytatta; nem akartam félbeszakítani. Kioldalogtam a szobából és magára hagytam. Amikor egy órával később elmentem mellette, még mindig ezen munkálkodott, és ezúttal nem nézett fel. Csak írt és írt. Elfordultam a mosogatótól és Anyura néztem, azon tűnődve, hogy ha megkérdezném tőle, mi történt aznap, a kilencedik szülinapomon, csak egy vagy két hónappal azelőtt, hogy meghalt az ő anyukája, mire emlékezne. A zöldellő fűre, mint Kirsten? Hogy pont a zsúrom előtt történt, mint én? Vagy, ahogyan Whitney, eleinte semmire? Annyi verziója volt ennek az egy emléknek, és egyik sem volt helyes vagy helytelen. Inkább csak részlet volt mind. Csak ha összeillesztenénk őket, akkor kaphatnánk képet a teljes történetről. – Szállj be! Felvont szemöldökkel néztem Owenre. Egy perccel korábban még a Kopf parkolóján át sétáltam az autóm felé, egy újabb divatbemutatós próba után, amikor valaki csikorogva beállt egy helyre mellettem. Riadtan oldalra kaptam a fejem, és arra számítottam, hogy egy fehér emberrabló furgont
látok majd. De Owen volt az a Land Cruiserében, és már nyúlt is keresztbe, hogy kinyissa az utasülés ajtaját. Ez valami emberrablás? – kérdeztem. Megrázta a fejét, és türelmetlenül intett, hogy szálljak be az autóba, közben a másik kezével a sztereót állítgatta. – Komolyan – mondta, miközben lassan beültem. – Muszáj ezt hallanod! Owen – mondtam, és néztem, ahogy tovább nyomogatja a gombokat a konzolon –, honnan tudtad, hogy itt vagyok? Nem tudtam – felelte. – Épp a pirosnál álltam hazafelé úton, amikor oldalra néztem, és megláttalak. Ezt figyeld! A hangerő gombhoz nyúlt, és feltekerte. Egy pillanattal később suhogó hang töltötte be a fülemet, amit valami hegedűszerűség követett, de gyors ütemben, elektromos hangzással. Az eredmény olyan zaj volt, ami normál hangerőn is zavaró lett volna. így felhangosítva azonban úgy éreztem, hogy feláll tőle a hátamon a szőr. Szuper, nem? – kérdezte Owen, szélesen vigyorogva. Le–föl mozgatta a fejét, miközben az akkordok körülöttünk ugráltak. Lelki szemeim előtt megjelent egy szívmonitor, melyen a szívem minden egyes hangra akkora kiugró jelzést okozott, hogy a vonal a képernyőn is túlra szaladt fel. Éreztem, hogy megrándul az arcom, ahogy kimondtam – vagy inkább kiabáltam: – Mi ez? Melisma a nevük – kiabálta vissza, miközben feldübörgött egy basszus, elég hangosan ahhoz, hogy az ülésem beleremegjen. A mellettünk lévő autónál egy nő épp az izgő–mozgó gyerekei próbálta beültetni a gyerekülésbe, és ekkor átnézett ránk. – Zenei projektet csinálnak. Zseniális vonósokat szintetizálnak, és mindenféle világzenei ritmussal vegyítik, és hatással van rájuk a... Aztán mondott valamit, amit teljesen elnyomott egy hirtelen kitörő gyors dobpergés. Néztem, ahogy mozog a szája, míg kissé alábbhagyott a zaj, és kezdtem újra hallani a szavait. –... igazából egy együttműködés, ez az egész újzenei kezdeményezés. Hihetetlen, nem? Mielőtt felelhettem volna, cintányérok csendültek fel, ezt pedig egy sistergő hang követte. Lett légyen reflex, vagy az önfenntartás ösztöne, esetleg egyszerűen a józan ész jele, de nem tudtam visszafogni magam: befogtam a fülem. Owen szeme elkerekedett, és azonnal rádöbbentem, mit is műveltem. Azonban ahogy leejtettem a kezeimet, a számnak hirtelen vége szakadt, így hihetetlenül hangosan csapódtak az ülésnek. Különösen abban a kínos csendben, ami beállt.
– Ugye nem fogtad be az előbb a füled? Ugye nem? – szólalt meg végül Owen halkan. –Véletlen volt – mondtam. – Én csak... Ez komoly. – Előrenyúlt, megrázta a fejét és kikapcsolta a CDt.– Úgy értem, az egy dolog, ha az ember meghallgat valamit, és aztán tiszteletteljesen nem ért egyet. De hogy teljesen kiírja, és még csak esélyt se adjon neki... – Adtam neki esélyt! – mondtam. – Neked ez esély? – kérdezte. – Ez öt másodperc volt. – Épp elég ahhoz, hogy véleményt formáljak – mondtam. És mi lenne az? – Befogtam a fülem – mondtam. – Mégis mit gondolsz? Belekezdett volna valamibe, de aztán inkább elhallgatott, es csak a fejét rázta. Mellettünk a nő a kisbusszal épp kitolatott. Néztem, ahogy elhalad az ablakunk mellett. – A Melisima – mondta Owen egy pillanattal később – újítást hoz és rétegzett. Ha a rétegzettet úgy érted, hogy hallgathatatlan – válaszoltam csendesen –, akkor egyetértek. L–Beszéd! – mondta rám szegezett ujjal. Vállat vontam. – Nem hiszem el, hogy ezt mondod! Ez a hangszer és a technológia tökéletes frigye! Semmihez nem fogható, amit eddig csináltak. Hihetetlenül szól! Talán egy autómosóban – motyogtam. Már épp újabb nagy levegőt vett, hogy folytassa a kifakadást, de ekkor egyetlen szusszal kifújta a levegőt és felém fordult, hogy rám nézzen. – Mit mondtál? Akárcsak a fülem befogása, ez is anélkül történt, hogy teljesen a tudatában lettem volna. Volt idő, amikor fájón tudatában voltam mindennek, amit Owen körül mondtam vagy tettem. Az, hogy ez többé már nem így volt, vagy jót jelentett, vagy pedig nagyon rosszat. Az arckifejezéséből ítélve – ami az elborzadt és a sértett keveréke volt – úgy éreztem, hogy valószínűleg az utóbbi. Legalábbis itt és most. Azt mondtam... – megköszörültem a torkom. – Azt mondtam, talán az autómosóban hihetetlenül szól. Éreztem magamon a meredt tekintetét, így inkább azzal foglaltam el magam, hogy az ülés szélét piszkáljam. Aztán azt mondta: – És az mit jelent? Tudod, hogy mit jelent – mondtam. Őszintén mondom, hogy nem. Világosíts fel!
Hát persze, hogy elmagyaráztatja velem. – Hát – kezdtem lassan –, tudod, minden jobban szól, amikor az ember áthajt egy autómosón. Ez, kábé, tény. Nem? Egy szót sem szólt, csak bámult rám. Csak azt akartam mondani – tettem hozzá, hogy világosabb legyen –, hogy ez nem az én stílusom. Sajnálom. Nem kellett volna befognom a fülem; ez goromba volt. De én csak... Melyik autómosóban? Tessék? Melyik ez a mágikus zenehallgató hely, ahol eldöntetik minden zene értéke? Csak néztem rá. – Owen! Most komolyan, tudni akarom. Nem egy bizonyos autómosó – mondtam. – Hanem az autómosó, mint jelenség. Tényleg nem tudsz róla? – Nem – felelte. Majd lenyúlt és hátramenetbe tette az autót. – Még nem. Na majd most. Öt perccel később befordultunk a 123 buborék elé, az automata autómosó elé, amely az utcánk végében állt, amióta csak az eszemet tudom. Gyerekkoromban elég gyakran jártam oda, főként mert Anyu nagyon szerette. Apu mindig mondogatta neki, hogy egy autót csakis kézzel lehet igazán tisztára mosni ahogy ő gyakorta csinálta a felhajtón a meleg, napsütéses napokon –, és hogy a 123 buborék időpocsékolás és pénzkidobás, de Anyut mindez nem érdekelte. „Különben se az autómosó a lényeg – mondogatta Apunak –, hanem az élmény." Soha nem terveztük előre, hogy odamegyünk. Időnként, amikor épp elhajtottunk mellette, Anyu egyszer csak hirtelen befordult, és a nővéreimmel kezdhettük lázasan összekaparni az aprót a földről meg a középső konzolról, hogy legyen mit bedobni a gépbe. Mindig az alapmosást választottuk, néha hozzávettük a választható kerékgumi fényezést. Aztán feltekertük az összes ablakot, hátradőltünk és legurultunk. Volt az egészben valami. Ahogy behajtottunk abba a sötét lyukba, ahogy a víz hirtelen lezúdult ránk, mint a legnagyobb és legváratlanabb zápor. Ütemesen verte a motorháztetőt és a csomagtartót, lefolyt az ablakunk oldalán, lemosta az összes pollent es port, és ha az ember becsukta a szemét, szinte érezte, hogy együtt úszik vele. Hátborzongató volt és hihetetlen, és ha megszólaltunk, mindig suttogtunk, noha nem tudtuk, miért. De amire mindennél jobban emlékeztem, az a zene volt.
Anyu imádta a klasszikus zenét – csakis ezt játszotta az autóban, és ezzel az őrületbe kergetett minket a nővéreimmel. Könyörögtünk neki, hogy kapcsoljon valami rendes rádióadóra, valamire, ami ebből a századból való, de ő makacsul ellenállt. – Amikor majd ti vezettek, azt hallgattok, amit csak akartok – mondogatta, majd felhangosította Brahmsot vagy Beethovent, hogy így elnyomja mérges sóhajaink hangját. Ám az autómosóban Anyu zenéje másképp szólt. Gyönyörűen. Csak ott tudtam becsukni a szemem és élvezni, és megérteni, hogy mi az, amit Anyu hallott benne. Amikor végre megszereztem a jogosítványomat, olyan zenét játszhattam, amilyet csak akartam, és ez nagyszerű volt. De azért amikor először hajtottam át egyedül a 123 buborékon, addig keresgéltem a rádión, amíg találtam valami klasszikus zenét, a régi idők kedvéért. Csakhogy épp, amikor begurultam, a rádióadó elnémult, és a keresőm a következő adóra ugrott. Ez hangos, orrhangú countryzenét sugárzott, ami szintén nem olyasmi, amit magamtól választottam volna. De furcsa volt. Ahogy ott ültem, és fölöttem mozogtak az autómosó keféi, a víz pedig lefolyt az ablakaimon, még az éppen felhangzó dal is – arról szólt, hogy milyen egy öreg Fordot vezetni teliholdkor – tökéletesnek hallatszott. Mintha nem is számított volna, mi ment, csak az, hogy mekkora figyelemmel hallgattam ott a sötétben. Mindezt elmeséltem Owennek, míg odaértünk. Elmagyaráztam, hogy azóta meggyőződésemmé vált: az autómosóban minden jól hangzik. Ő viszont csak kétkedve nézett, és ahogy beszórta a negyeddollárosokat a helyükre, akaratlanul is eltűnődtem, hogy vajon megdől–e majd most a teóriám. Na és most? – kérdezte, ahogy a gép kiköpte a számlát, és a mosó melletti piros lámpa zöldre váltott. – Egyszerűen csak behajtunk? Még soha nem csináltad? – kérdeztem. Nem vagyok híve a pusztán esztétikai alapú autóápolásnak – mondta. – Plusz, azt hiszem, van egy lyuk a tetőmön. Intettem neki, hogy hajtson előre, és így is tett. Átgurult a kis huppanón és fel a sárga, idővel kifakult vonalig, amin az állt: itt álljon meg. Aztán lekapcsolta a motort. – Oké – mondta –, készen állok arra, hogy le legyek nyűgözve. Mérges pillantást lövelltem rá. – Tudod – mondtam ez lesz neked az első, szóval a teljes hatás kedvéért, le kell feküdnöd. Lefeküdnöm?
Növeli az élményt – mondtam. – Hidd el nekem!
Mindketten hátraengedtük az ülésünket, és elhelyezkedtünk. A karja az enyém mellett feküdt, és eszembe jutott, amikor a minap a házukban voltam, és kétszer is nagyon közel kerültem ahhoz, hogy megcsókoljam. Ahogy a gép elkezdett berregni alattunk, előrenyúltam és újra bekapcsoltam a CD–t. – Jól van – mondtam, ahogy lent elindult a vízsugár. – Csapjunk bele. A víz először csak halkan kopogott, majd nagy hullámokban futott végig előttünk az ablakon. Owen helyet változtatott az ülésében, amikor a feje fölül egy vízcsepp pottyant az ingére. – Na, szuper – mondta. – Tényleg lyukas a tető. De aztán elcsendesedett, amikor elkezdődött a következő szám a CD–n halk morajlással, amit némi húrtépés követett. Volt meg egy kis zümmögés, de ahogy a felettünk mozgó víz hatására az autó belseje kisebbnek, majd még kisebbnek tűnt, olyan volt, mintha szétszóródna, és mögöttünk elhalkulna. Hallottam a kefék búgását, ahogy közelebb értek az autóhoz, és összekeveredtek a hegedű szomorú, ereszkedő akkordjaival. Már éreztem is: lelassult az idő, itt és most minden megállt egy pillanatra. Elfordítottam a fejem, hogy Owenre nézzek. Csak feküdt ott, átható tekintettel nézte, ahogy a kefék nagy, szappanos köröket írnak le a szélvédőn. Figyelt. Becsuktam a szemem és arra koncentráltam, hogy ugyanezt tegyem. De csak az járt az eszemben, hogy olyan érzés volt, mintha az egész életem megváltozott volna – újra – az alatt a néhány hét alatt, amióta Owent ismertem; és nem először szerettem volna elmondani neki ezt. Szerettem volna megtalálni a megfelelő szavakat, és a megfelelő módon egymásba fűzni őket. Tudtam, hogy itt van a legnagyobb esélyük arra, hogy tökéletesen hangozzanak. Felé fordultam, ezzel a gondolattal a fejemben és kinyitottam a szemem. Egyenesen engem nézett. – Igazad volt – mondta halkan. – Ez fantasztikus. Komolyan. – Igen – mondtam. – Az. Aztán megmozdult, közelebb húzódott hozzám, és éreztem, hogy a karja, a meleg bőre, az enyémhez simul. És akkor végre megcsókolt – igazán megcsókolt –, és én többé nem hallottam semmit: se a vizet, se a zenét vagy a saját szívemet, pedig hangosan kalapált. Csak a csend vett körül, és a végtelenségig húzódott, vagy csupán egy pillanatig, aztán véget ért. Az autó hirtelen nagyon csöndes lett, és a zene is elhallgatott. Magam fölött egy nagy vízcseppet láttam, amint veszélyesen ringatózik a fejünk
felett. Rajta tartottam a szemem, amíg le nem esett. Éppen akkor csöppent a karomra, amikor mögöttünk felhangzott egy autóduda. Hoppá – mondta Owen, és mindketten felültünk. Beindította a motort, én pedig hátranéztem a Mustangban ülő fickóra, aki már feltekert ablakokkal várakozott a bejáratnál. – Pillanat. Amikor kiálltunk a mosóból, a nap ragyogóan sütött, és telibe kapta a víztócsákat, amint széttöredezve lecsúsztak a motorháztetőn. Azanyja – mondta Owen, és pislogva állt ki a járda mellé –, ez nem volt semmi! Megmondtam. Minden jobban szól az autómosóban. Minden? Engem nézett, miközben ezt mondta, és felvillant előttem a néhány pillanattal ezelőtti arca, ahogyan a szélvédőt bámulva, meredten figyelte a zenét. Talán majd egyszer el fogom tudni mondani mindazt, amit abban a pillanatban akartam. Sőt többet. Kíváncsi vagyok – mondta ekkor Owen, és beletúrt a hajába –, hogy technóval is működik–e. Nem – jelentettem ki. Biztos vagy benne? Nagyon is – bólintottam. – Egészen biztos. Felvont szemöldökkel nézett rám. – Hát – mondta, kiállt a járda mellől, és újra megkerülte a mosót. – Mindjárt kiderül. – Hallottad? Este hat óra volt, szombat, a divatbemutató napja, és én a rögtönzött öltözőben ültem a Kopfban, és vártam. Az elmúlt pár órában, mialatt megcsinálták a hajamat meg a sminkemet és méretre igazították a ruhámat, majd elvégezték rajta az utolsó simításokat, sikerült tudomást sem vennem a körülöttem zajló csevegésről. Inkább arra koncentráltam, hogy túljussak a bemutatón, hogy mehessek végre oda, ami igazán érdekelt: a Bendóba, Owennel. Remekül ment. Mostanáig. A hal oldalamra néztem, ahol Hillary Prescott épp leült egy Marnie nevű lány mellé. Hozzám hasonlóan, nekik is elkészült már a hajuk és a sminkjük, így nem volt semmi tennivalójuk azon kívül, hogy ásványvizet igyanak, a tükörképüket nézegessék és pletykáljanak. – Mármint mit hallottam? – kérdezett vissza Marnie. Vékony lány volt, hosszúkás arccal és magas arccsonttal. Amikor először megláttam, úgy gondoltam, hasonlít valamennyire Whitney–re, habár Marnie inkább volt csinos, mint gyönyörű.
Hillary hátranézett az egyik válla fölött, majd a másik fölött: a klasszikus dupla elővigyázatosság. – Ami tegnap Becca buliján történt– mondta. – Nem – mondta Marnie, és egyik ujjával a szájfényt tapogatta az ajkain. – Mi történt? Hillary kicsit közelebb hajolt hozzá. – Hát – mondta –, abból, , amit hallottam, totál dráma volt. Louise azt mondta, hogy kábé a buli felénél... Hirtelen elhallgatott, és az előttünk álló tükörbe bámulva nézte, ahogy belép Emily Shuster keresztbe font karral, kissé leégett fejjel, mögötte az anyukájával. Én csak egy gyors pillantást vetettem rá, de azonnal észrevettem, milyen szörnyen néz ki Emily: az arca felpuffadva, a szeme vörös, és fekete karikák voltak alatta. Hillary, Marnie meg én őt néztük, ahogy az anyjával elhaladt mellettünk és továbbment Mrs. McMurty felé, aki a szoba túlsó felén állt. Aztán Hillary megszólalt. – Nem hiszem el, hogy idejött. Miért? – kérdezte Marnie. – Mi történt? Nem az én gondom, gondoltam, és újra a történelem jegyzeteimre irányítottam a figyelmemet, amit azért hoztam magammal, hogy tudjak kicsit tanulni az üres percekben. Közben éreztem, hogy egy hajszál az arcomra ragad. Felnéztem a tükörre, hogy lesöpörjem, és Hillary épp ekkor hajolt még közelebb. Tegnap este összejött Will Cashsel – mondta halkan, de nem elég halkan. – Will kocsijában. És Sophie rajtakapta őket. Nem mondod! – ámuldozott Marnie elkerekedett szemmel. – Ez most komoly? Épp a tükörképemet néztem, ezért láttam a reakciómat. Láttam, ahogy pislogni kezdek, ahogy kissé szétnyílik a szám, de aztán gyorsan be is csukom és félrenézek. Louise a házban volt – mondta Hillary –, szóval csak utólag hallotta, mi történt. De állítólag Will vitte oda a kocsijával Emilyt, és valaki meglátta őket. Amikor Sophie megtudta, teljesen kibukott. Marnie Emilyre pillantott, aki háttal állt nekünk, mialatt az anyukája Mrs. McMurtyvel beszélt. – Oh, istenem – mondta. – Mit csinált Will? Nem tudom. De Louise azt mondta, hogy Sophie az utóbbi időben már kezdett gyanakodni. Mintha Emily flörtölt volna Will–lel, és mindig buta libaként viselkedett, amikor Will is ott volt. Buta libaként, gondoltam. Vagy csak idegesen. Felvillant előttem Will átható, határozott tekintete, és hogy az idő milyen őrjítően lassan telt, valahányszor kettesben voltunk az autóban, miközben Sophie–ra vártunk. Mögöttem emberek mentek a dolgukra, modellek beszélgettek, ugyanolyan
volt a zaj és felfordulás. De én csupán ezt a két hangot hallottam, meg a saját szívdobogásom. Istenem – mondta Marnie. – Szegény Sophie. – Ja, nem semmi. Állítólag országos barátnők voltak – sóhajtott fel Hillary. – Azt hiszem, az ember nem bízhat senkiben. Elfordítottam a fejem. És igen: mindketten engem néztek. Visszabámultam rájuk, mire Marnie elvörösödött, és másfelé fordította a tekintetét. De Hillary egy hosszú percen át rajtam tartotta a szemét, mielőtt hátralökte a székét, felállt, majd megrázta a haját, és elment. Miután néhány kínos másodpercig az ásványvizes üvegét piszkálta, Marnie is felállt, és a nyomába eredt. Egy pillanatig csak ültem ott, és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Emilyre néztem, aki a szoba túlsó végén ült egy széken. Az anyukája mellette állt, és éppen komoly arccal mondott valamit Mrs. McMurtynek, aki bólogatva hallgatta. Mrs. Shuster keze Emily vállán pihent, és láttam, hogy időnként megszorítja, mire a ruhaanyag felgyűrődött, majd visszasimult. Lehunytam a szemem, és nyeltem egyet a torkomban emelkedő gombócon át. Összejött tegnap este Will Cashsel. Sophie kibukott. Állítólag országos barátnők voltak. Azt hiszem, az ember nem bízhat senkiben. Nem, gondoltam, tényleg nem. Felvillant előttem az utolsó néhány hónap, a csendes nyári napjaim, a magányos iskolakezdés, az a szörnyű nap az iskolaudvaron, amikor ellöktem Sophie–t. Talán ezek egyikén sem tudtam volna változtatni. De most, sajnos túl későn, ráeszméltem, hogy néhány dolgon változtathattam volna. Egy valamin pedig mindenképp. Próbáltam tanulni, próbáltam Owenre gondolni, és arra, ami vár még rám. De minden alkalommal, amikor egy–egy pillanatra sikerült elterelnem a gondolataimat, azon kaptam magam, hogy felnézek, át a szobán, oda, ahol Emily ült a tükör előtt. Annyira elkésett, hogy sebtében kellett elkészülniük vele, így egyszerre, egymást kerülgetve dolgozott rajta egy fodrász meg egy sminkes. A szobában közben emberek mászkáltak jobbra–balra, hangosan beszéltek, és kapkodtak, ahogy közeledett a bemutató kezdete. Emily azonban egyenesen előre irányította a tekintetét, és csakis magát nézte, senki mást. Amikor kihívtak bennünket az öltözőből, nem együtt jött ki velünk. Akkor jelent csak meg, amikor már mind a helyünkön álltunk, hogy beálljon a sorba másodiknak, három emberrel elém. Egy közeli kijelzőn egy digitális óra mutatta az időt – 6.55 volt. Jó néhány állammal és mérfölddel odébb
Kirsten már készülődött a rövidfilmje bemutatására, előttem pedig felvillant az a zöldellő fű, és többé nem tűnt olyan tökéletesnek. Általában ilyenkor voltam a legidegesebb, ezekben az utolsó percekben, mielőtt felléptünk volna a kifutóra. Előttem Julia Keinhart húzkodta a szoknyája szegélyét, mögöttem pedig hallottam, amint egy elsőéves modell arra panaszkodik, hogy szorítja a cipője. Emily egy szót sem szólt, és le sem vette a szemét a függöny nyílásáról. Megszólalt a zene – hangos volt és popos, abszolút Z104–es dalok –, és Mrs. McMurty előlépett a sarok mögül. Elcsigázottnak tűnt, és egy csiptetős írómappát tartott a kezében. – Egy perc! – mondta, és a sor elején álló lány, az egyik felsős, megrázta a haját és kihúzta a vállát. Kifeszítettem az ujjaimat és nagy levegőt vettem. A plázában most minden ragyogóbbnak és nyitottabbnak tűnt. Annyit kellett tennem csupán, hogy letudjam ezt, lelépjek, megkeressem Owent, és továbblépjek afelé, amit akarok, nem pedig afelé, ami voltam. A zene elhallgatott egy pillanatra, majd újra felcsendült. Bele– kezdtünk. Mrs. McMurty felment a lépcsőn, hogy a függöny mellett álljon, majd félrehúzta, és intett az első lánynak, hogy lépjen ki rajta. Amikor megtette, egy pillanatra megláttam a tömeget – rengeteg embert ült kétoldalt a székeken, és még több állt mögöttük. Amikor Emilyre került a sor, magasra emelt fejjel és nádszál egyenes háttal lépett ki. Ahogy néztem, azt kívántam, bárcsak olyan lehetnék, mint odakint mindenki, aki csak egy gyönyörű lányt lát gyönyörű ruhákban, se többet, se kevesebbet. Újabb lány indult el, aztán Julia, közben Emily visszaért, és a kifutó másik oldaláról lelépve az öltöző felé vette az irányt. Aztán rajtam volt a sor. Amikor a függöny széthúzódott, először csak az előttem elnyúló kifutót láttam, és kétoldalt az összemosódott arcokat. A zene a fülemben dübörgött, ahogy elkezdtem lépkedni. Igyekeztem egyenesen magam elé nézni, de néha így is elkaptam egy–egy részletet a tömegből. Láttam a szüleimet baloldalt. Anyu ragyogó arccal nézett rám Apu karjaiból. Mallory Armstrong a másik oldalon, néhány sorral hátrébb ült a vörös hajú ikrekkel a bulijáról. A másodperc törtrészében, ahogy összetalálkozott a tekintetünk, izgatottan integetni kezdett, és le–föl ugrált az ülésén. Én csak mentem tovább, végig a kifutón. Amikor a legvégére értem, megláttam Whitney–t. Egy virágosládának támaszkodott a vitaminos üzlet előtt, jó két méterrel a divatbemutatót bámuló tömeg mögött. Nem is tudtam, hogy ő is itt lesz. De ami még ennél is jobban meglepett, az az arcán ülő kifejezés volt: annyi szomorúságot sugárzott, hogy csaknem elakadt a lélegzetem. Amikor
összetalálkozott a tekintetünk, előrelépett, zsebre tette a kezét, én meg egy pillanatig csak bámultam rá, szorító érzéssel a mellkasomban. Ám aztán meg kellett fordulnom. Éreztem, hogy egy gombóc emelkedik a torkomban, ahogy kényszerítettem magam, hogy tovább lépkedjek, előre, a függöny felé. Épp elég mindenen mentem keresztül. Nem akartam még azon is rágódni, ami most történik, vagy ami már megtörtént Emilyvel vagy velem. Csak ott akartam ülni a falon Owen–nel, és a zenéről beszélgetni. Az a lány akartam lenni, akinek ő látott, aki másmilyen volt, de jó értelemben. A lehető legjobb értelemben. A kifutó közepére értem. Mindjárt vége. Még négyszer átöltözünk, négyszer végigmegyek, ott van még a finálé, és aztán kész. Különben se az én feladatom bárkinek is a megmentése. Különösen azért nem, mert még saját magamat sem voltam képes megmenteni. – Annabel! – hallottam egy kiáltást, és amikor balra néztem, Malloryt láttam, aki széles vigyorral az arcán a szeme elé emelte a kameráját, és ujja máris az exponáló gombon volt. A vörös hajú lányok integettek, mindenki nézett, de ahogy elsült a vaku, én csak arra az estére tudtam gondolni, amikor Mallory szobájában voltam Owennel. Néztem azt a sok arcot a falon, és még csak fel sem ismertem a sajátomat. Visszafordultam, hogy előrenézzek, és ekkor Emily lépett elő a függöny mögül. Ahogy megláttam, meghallottam Kirsten hangját a fejemben, amint azt magyarázza, miért fél megmutatni a filmjét: Ez személyes, mondta akkor. Igazi. Mint ahogyan igazi pillanat is volt, még ha első látásra nem is tűnt annak. Kívülről hamis volt, de belül annyira igazi. Csak oda kellett nézni, igazán nézni, és látszott. A fura az volt, hogy egész ősszel, a suliban, a próbákon, amikor elmentünk egymás mellett, Emily nem nézett a szemembe. Mintha egyáltalán nem is akart volna látni. Ám ezúttal, ahogyan közeledtünk egymás felé, éreztem, hogy engem bámul. A tekintete szinte kényszerített, hogy elfordítsam a fejem, és ránézzek. Olyan keményen küzdöttem ellene, ahogyan csak tudtam. De épp, amikor mellém ért, megadtam magam. Tudta. Egyetlen pillantással megállapítottam, egyetlen összenézéssel, egy szimpla másodperc alatt. Ott volt a szemében. A vastag smink dacára a szeme még mindig karikás volt, riadt és szomorú. De mindenekfölött, ismerős volt a tekintete. Az, hogy idegenek százai előtt álltunk, nem változtatott semmin. Az egész nyaramat azzal töltöttem, hogy ugyanez az ijedt, elveszett, zavarodott tekintet meredt vissza rám. Bárhol felismertem volna.
Tizenharmadik fejezet – Sophie! Az évenként megrendezett évzáró bulin voltam, tavaly júniusban, és elkéstem. Emily hangja, és ez a szó volt az első, amit meghallottam, amikor beléptem az ajtón. Az előtér zsúfolásig megtelt, és még a lépcsők is dugig voltak emberekkel, ezért először nem találtam. Aztán, egy pillanattal később kijött a sarok mögül, kezében egy–egy üveg sörrel. Amikor meglátott, elmosolyodott. – Hát itt vagy! – mondta. – Mi tartott ilyen sokáig? Felvillant előttem Anyu arca egy órával korábbról, az elkerekedett szeme, miután Whitney hátralökte a székét, majd az asztalhoz vágta, hogy mindenki tányérja megcsörrent. Ezúttal a csirke okozta a problémát, konkrétan az a fél csirkemell, amit Apu lett a tányérjára. Whitney először negyedekbe vágta, majd nyolcadokba, majd lehetetlenül apró tizenhatodokba. Végül az egészet félrelökte, elkezdte enni a salátáját, és minden egyes falat salátalevelet végtelenségnek tűnő ideig rágott. A szüleimmel úgy tettünk, mintha nem is látnánk, mi történik, és valamiképp sikerült fenntartanunk az időjárásról folytatott társalgás látszatát hármunk között. És mégis: néhány perccel később, amikor Whitney a tányérjára ejtette a szalvétáját, néztem, ahogy lassan lehull, befedve a csirkét, mint valami bűvész kendője, miközben Whitney szuggerálta, hogy eltűnjön. De nem járt szerencsével. Apu rászólt, hogy fejezze be a vacsoráját, és erre Whitney robbant. Ekkorra már hozzászokhattunk Whitney étkezésekkor előadott színjátékaihoz, jó néhány hónapja volt már, hogy elhagyta a kórházat, és ez alatt az idő alatt a jelenetek rutinszerűvé váltak. Ennek ellenére voltak olyan alkalmak, amikor kitörésének hangereje és hirtelensége mindannyiunkat meglepett. Különösen Anyut, aki láthatóan minden nyomatékosabb szótagot, minden csapódást és ütődést, még a számos gúnyos sóhajt is mindig személyes támadásnak vett. Ezért történt, hogy vacsora után még elidőztem a konyhában, ott ácsorogtam, miközben Anyu mosogatott. Láttam az arcát visszatükröződni a mosogató feletti ablakban, és figyelmesen fürkésztem, ahogyan mindig tettem, valahányszor felzaklatta valami. Aggódtam, hogy az arcvonásain túl észreveszek valami mást, amit már ismertem. Feltartóztattak otthon – válaszoltam Emilynek. – Miről maradtam le? Nem sokról – felelte. – Láttad Sophie–t? Körülnéztem, túl a rengeteg emberen, be a nappaliba, ahol kiszúrtam a barátnőnket egy ablak melletti rövid kanapén, unott kifejezéssel az arcán.
Erre – mondtam Emilynek, elvettem tőle az egyik sört, és átverekedtem magam a tömegen a kanapéhoz. – Hé – szóltam oda Sophie–nak, egy közeli tévé háttérzaján át. – Mi a helyzet? Semmi – mondta kifejezéstelen hangon. A sör felé biccentett. – Azt nekem hoztad? Talán – mondtam. Elhúzott szájjal nézett rám, mire odaadtam neki, majd leültem, miközben ő kortyolt egyet, és otthagyta a rúzsa nyomát az üveg nyakának peremén. Istenem, iszonyatosan tetszik a felsőd, Annabel – mondta Emily. – Új? Aha. Elég új. – Felemeltem a kezem, végigsimítottam a rózsaszín szarvasbőr felsőmön, amit Anyuval a Toscában találtunk előző nap. Drága volt, de úgy okoskodtunk, hogy amennyit fel tudom majd venni a nyáron, elfogadható az ára. – Most kaptam a héten. Sophie hangosan fújta ki a levegőt, és a fejét rázta. – Ez – jelentette ki –, hivatalosan is a valaha volt legrosszabb sulizáró buli. Még csak fél kilenc – mondtam neki, és körbenéztem a szobában. Egy közeli fotelben egy párocska csókolózott, és láttam egy csoportot, amely az étkezőasztal körül ült és kártyázott. Valahonnan zene szólt, valószínűleg hátulról, és a talpunk alatt ott dübörgött a basszus. – Még javulhatnak a dolgok. Újra meghúzta a sörét. – Kétlem. Ha ez jelez valamit, hát ez a nyár lesz az eddigi legrosszabb. – Gondolod? – kérdezte Emily meglepetten. – Volt odakint néhány helyes egyetemista srác. – És te szeretnél olyan egyetemista sráccal járni, aki gimisek buliján lóg? – kérdezte Sophie. – Hát... – felelte Emily. – Nem tudom. – Ahogy már mondtam – folytatta Sophie –, gáz. A bal oldalunkon hirtelen hangzavar tört ki, és amikor odafordultam, néhány embert láttam az előtérben tolakodni. Volt közöttük egy lány, akire emlékeztem a tornaórámról, néhány srác, akiket nem ismertem, és végül leghátul Will Cash. – Látod? Máris jobbra fordultak a dolgok – mondtam Sophie–nak. Ám ő ahelyett, hogy elégedett lett volna, csak összehúzta a szemét. Valamin összekaptak Will–lel a hét elején, de azt hittem, mostanra már lerendezték a dolgot, ahogy minden mást is korábban. Láthatóan nem így volt. Will csak odabiccentett Sophie–nak, és már ment is a többi ember után, akikkel érkezett, végig a folyosón, be a konyhába.
Amint Will eltűnt szem elől, Sophie hátradőlt és keresztbe tette a lábát. – Szar az egész – jelentette ki, és ezúttal okosabb voltam, mintsem hogy ellenkezzek. Feálltam, és kinyújtottam felé a kezem. – Gyere – mondtam. Menjünk körbe! – Nem – mondta kategorikusan. Emily, aki már készült volna kiállni, erre visszaült. – Sophie. Megrázta a fejét. – Ti ketten csak menjetek! Érezzétek magatokat csodásan! – Szóval te csak itt akarsz ülni és duzzogni? – Nem duzzogok – mondta hűvösen. – Csak üldögélek. – Jól van – mondtam. – Megyek, és szerzek még egy sört. Te KI TSZ valamit? – Nem – mondta, és szemét az étkezőre vetette, ahol Will az asztalfőn ülő fiúval beszélt, aki épp lapokat osztott. – Akarsz velem jönni? – kérdeztem Emilyt. Bólintott, letette a sörét a dohányzóasztalra, és követett a folyosón. – Sophie jól van? – kérdezte, amint hallótávolságon kívül voltunk. Minden rendben vele – nyugtattam. Idegesnek tűnik – mondta. – Mielőtt ideértél, alig szólt hozzám. Majd megenyhül – mondtam. – Tudod, milyen. Átmentünk a konyhán, ki a verandára a sörcsaphoz, ami körül néhány idősebb fiú álldogált. – Hé – mondta nekem az egyikük, egy magas, vékony srác, cigarettával a kezében. – Hadd adjak egy sört. Megoldom – mondtam, félszegen rámosolyogtam, felkaptam egy poharat és teletöltöttem. Ti ketten a Jacksonba jártok? – kérdezte egy másik Emilyt, aki oldalt álldogált karba font kézzel. – Anyám, ezek az elsőévesek minden évben dögösebbek! Nem vagyunk elsőévesek – feleltem, ahogy elfordultam a sörcsaptól. Egy göndör hajú fiú állt előttem, éppen az utamban. Elnézést – mondtam. Egy pillanatig csak nézett rám, mielőtt félreállt. – Játszod a nehezen megszerezhetőt, mi? – mondta, ahogy elléptem mellette. Ez tetszik. Emilyvel a sarkamban visszamentem a konyhába, és becsuktam magunk mögött az ajtót. Nem róluk beszéltem az előbb – mondta csendesen. Tudom – feleltem. – Ezek a srácok ott vannak minden bulin.
Visszaindultunk Sophie–hoz, de épp bejött egy csomó ember, és a folyosót betöltötte a sok test és a hangzavar. Próbáltam keresztültörni, de félúton magukkal sodortak a nappaliba. Minden oldalról emberek préselődtek hozzám. Elfordítottam a fejem, hogy megtaláljam Emilyt, de éppen feltartóztatta egy nagyhangú lány, Helena, akit a modellügynökségről ismertünk, és aki, úgy tűnt, a fülébe kiabálva magyarázott valamit. Bocsánat – mondta ingerülten egy számomra ismeretlen lány, ahogy elnyomakodott mellettem, és a könyöke nekiütközött az enyémnek. Egy loccsanást éreztem, és amikor lenéztem, sört láttam – hogy az övét vagy az enyémet, azt nehéz lett volna megmondani – végigfolyni a lábamon. A folyosó hirtelen még kisebbnek tűnt, arról nem is beszélve, hogy melegebbnek is. Így amikor egy kis hely támadt a bal oldalamon, sikerült befordulnom egy kis kuckóba a lépcső alatt, ahol végre levegőhöz jutottam. Hátradőltem, neki a falnak, és belekortyoltam a sörömbe, míg az emberek tovább lökdösődtek előttem. Épp készültem volna visszalépni a tömegbe, amikor feltűnt Will Cash. Rám pillantott, és megtorpant. – Hé – mondta. Elment mellette két srác a másik irányba. Egyikük felemelte a kezét és összekócolta Will haját, mire Will pofákat vágott. – Te meg mit csinálsz? Semmit – mondtam. – Csak... Megfordult, majd bebújt mellém. Kettőnknek már szinte alig volt hely a kis beszögellésben – az a fajta hely volt, ahová egy kisasztalt tesz az ember, vagy egy dísztárgyat –, de így is igyekeztem balra húzódni, hogy egy kis tér legyen köztünk. – Bujkálsz, mi? – kérdezte. Nem mosolygott, miközben ezt mondta, habár szinte biztosra vettem, hogy csak tréfálkozik. Will már csak ilyen volt. Az ember sohasem tudhatta biztosan. Én legalábbis nem. Csak épp... egy kicsit bedurvultak a dolgok odakint – mondtam. – És te, izé, beszéltél már Sophie–val? Még mindig engem nézett azzal a merev tekintetével, és éreztem, hogy újra elpirulok. – Még nem – felelte. – Mióta vagytok itt? – Oh, én nem velük jöttem – mondtam, ahogy elsétált előtűnik Hillary Prescott. Amikor meglátott minket, lelassította lépteit, egy pillanatig csak bámult ránk, majd továbbment, és eltűnt egy fordulóban. – Én nemrég érkeztem... otthon feltartottak. Will erre nem felelt semmit, továbbra is csak nézett rám.
Tudod, hogy van – mondtam, és újra meghúztam a sörömet, miközben egy csoport lány ment el előttünk hangos nevetgélés közepette. – Családi dráma meg minden. Fogalmam se volt, miért mondom ezt el neki, mint ahogyan fogalmam se volt, miért csinálom Will Cash körül mindazt, amit leszek. Volt benne valami rendkívül nyugtalanító, amitől borzasztóan elbizonytalanodtam, és valamilyen oknál fogva ezt azzal kompenzáltam, hogy túlzottan is megeredt a nyelvem. Valóban? – kérdezte, semmitmondó hangon. Éreztem, hogy újra elönti az arcomat a pír. – Mennem kéne megkeresni Sophie–t – mondtam. – Majd, öh, még látlak, gondolom. Bólintott. – Aha – mondta. – Viszlát. Meg se vártam, hogy rés nyíljon a tömegben, inkább azonnal előrefurakodtam, mire neki is ütköztem valami elhaladó focijátékosnak. Követtem őt vissza a konyhába, ahol rátaláltam Emilyre, aki a füléhez szorított mobillal támaszkodott a konyhaszigetnek. Hova tűntél? – kérdezte, becsukta a mobilját, és visszasüllyesztette a zsebébe. Sehova – mondtam. – Gyerünk. Amikor visszaértünk a nappaliba, Sophie még mindig a heverőn ült, de már nem egyedül. Will csatlakozott hozzá, és nagyon úgy tűnt, hogy veszekednek valamin. Sophie épp mondott valamit lógó arccal, miközben Will láthatóan csak félig figyelt oda rá, és ide–oda nézelődött a szobában, míg Sophie beszélt. – Jobb, ha most nem zavarjuk őket – mondtam Emilynek. – Majd visszajövünk. Különben is pisilnem kell. Nem tudod, hol a fürdőszoba? Azt hiszem, láttam egyet amott – mondta, és a közeli folyosó felé mutatott. – Gyere! Valóban volt ott egy fürdőszoba, de sor is, így úgy döntöttünk, a felső szinten próbálunk szerencsét. Épp egy hosszú folyosón barangoltunk, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Megtorpantam, majd visszahátráltam egy nyitott ajtóhoz, amit épp elhagytunk. Bent két végzős Billárdozott, Michael Kitchens és Nick Lester, akikkel együtt szenvedtünk végig fél év művészettörténetet. Látod? – kérdezte Nick. – Mondtam, hogy Annabelt láttam! Nocsak, nocsak – mondta Michael, aki az asztal fölé hajolva épp lőni készült. – Én meg azt hittem, csak hallucinálsz. Nick megfordult, majd a szívére tette a kezét, amikor meglátott. – Nem, Annabel az – mondta. – Annabel, Annabel, Annabel Greene.
Megígérted, hogy abbahagyod az év végén – mondtam. Csinált valami felsőéves projektet Poe verseiről, és véget nem érően piszkált ezzel a sorral. – Emlékszel? Nem – felelte vigyorogva. Michael megtette a kezdőlövést, és a golyók hangos csattanással szétgurultak. – Nick részeg – tájékoztatott minket. – Vegyétek úgy, hogy figyelmeztettelek titeket. Nem vagyok részeg – mondta Nick. – Csak vidám. Van itt valahol egy fürdőszoba? – kérdeztem. – Mindenhol azt keressük. Ott arra – válaszolta Michael, és a szoba túlsó vége felé biccentett. Gyere! – mondtam Emilynek, és ő belépett utánam. – Ez itt Nick és Michael – mondtam, és odaadtam neki a sörömet. – Ő pedig Emily. Egy perc és itt vagyok, oké? Bólintott, de kissé nyugtalannak tűnt. – Tudsz játszani? – kérdezte Michael, és az asztal felé intett. Ha úgy vesszük – mondta. Michael a falhoz lépett és kivett neki egy dákót. – Oké – mondta. – Most ezt mondod, aztán tíz másodperc és szétversz. Van a csajban valami Billárdcápás – jelentette ki Nick. Emily felnevetett és megrázta a fejét. – Mindig a csendesek azok. Csak légy velem kíméletes! – mondta neki Michael. – Mindössze ennyit kérek. Mire két perccel később kijöttem a fürdőszobából, Emily már keményen állta a sarat. Ezenfelül teljes erővel flörtölt Michaellal, aki úgy tűnt, boldogan viszonozza az érdeklődését. így rám Nick maradt, aki leült mellém a közeli kanapéra, és bejelentette, hogy mondandója van. Tudod – kezdte, és felhajtott egy korty sört –, mivel véget ért a suli, meg minden, azt hiszem, tudnod kell, hogy tisztában vagyok azzal, hogyan érzel irántam. Hogy hogyan érzek irántad?! – ismételtem. Haver – szólt Michael a jobb oldali sarokzseb mellől. – Állítsd le magad, mielőtt olyat mondasz, amit megbánnál. Csönd legyen – mondta neki Nick a karját lengetve. Visszafordult felém. – Annabel – folytatta komoly hangon. – Nem gond, hogy belém vagy zúgva. Oh, istenem – nyögött fel Michael. – Totál szégyellem magam helyetted is.
Úgy értem, tök logikus – mondta Nick, kissé összemosva a hangokat, miközben én igyekeztem nem elmosolyodni. – Én végzős vagyok. Idősebb férfi. Érthető, hogy felnézel rám. De... – Itt elhallgatott, és újra meghúzta a sörét. – Nem fog működni. Oh – mondtam. – Hát. Azt hiszem, jobb is, hogy tudom. Nick megpaskolta a kezemet, és bólogatott. – Nagyon hízelgő, de nem számít, mennyire szeretsz. Egyszerűen az van, hogy én nem így érzek irántad. Na ja – mondta Michael, és Emily felnevetett. Megértem – mondtam Nicknek. Igen? Abszolút. Még mindig a kezemet paskolta, bár ezen a ponton már nem voltam benne biztos, hogy tudatában is van–e ennek. – Szuper. Mert igazán jó lenne, ha túl tudnád tenni magad az érzéseiden, és barátok maradhatnánk. Szerintem is – mondtam. Nick hátradőlt, és a szájához emelte az üveget. Majd letette, és fejjel lefelé fordította. Kihullott belőle egy csepp. – Üres – jelentette be. – Szükségem van egy másikra. Nem igazán – mondta Michael, majd kacsintott, miközben Emily meglőtte a fehér golyót, és belökte Michael két csíkos golyóját egy zsebbe. Mit szólnál egy kis vízhez? – kérdeztem Nicket. – Épp hozni akartam magamnak. Egy kis víz – ismételte lassan, mintha ez valami ismeretlen fogalom lenne a számára. – Oké. Vezess! Mindjárt jövünk – mondtam Emilynek, ahogy talpra álltam, és Nick is ugyanezt tette, bár jóval nagyobb erőfeszítések árán. – Neked kell valami? Megrázta a fejét, és lehajolt egy újabb lövéshez. – Köszi, nem – felelte. Túl jó vagy – mondta Michael, ahogy újabb két golyója eltűnt. – „Ha úgy vesszük, tudok játszani"... a francokat! Nickkel csak a folyosó feléig jutottunk, amikor bejelentette, hogy meggondolta magát. – Túl fáradt vagyok – mondta, és lerogyott egy hálószoba ajtaja előtt. – Pihennem kell. Jól vagy? – kérdeztem. Pompásan – felelte. – Te csak menj, és hozz egy kis... Vizet – mondtam. Vizet... és itt találkozunk. Rendi? – hátradőlt, és a feje nekicsapódott a falnak. – Itt helyben.
Bólintottam, és mentem tovább le a lépcsőn. Útközben megálltam, hogy lenézzek a nappaliba, amely mostanra határozottan zsúfoltabb lett. Sophie eltűnt a kanapéról, akárcsak Will, ami szerintem vagy jó jel volt, vagy nagyon rossz. Odalent felkutattam két üveg ásványvizet, és megálltam beszélgetni néhány emberrel. Amikor visszaértem a folyosóra, Nick már nem volt ott. Azt gondoltam, biztos visszament a játékszobába. Épp én is ezt készültem tenni, amikor egy hangot hallottam. Annabel. Halk volt és bágyatag. A jobb oldalamon egy hálószoba nyílt, és az ajtaja félig nyitva állt. Ami jól jött, ha az ember épp botladozott, vagy ami még rosszabb, hányt. Szegény Nick, gondoltam. Az egyik ásványvizet a hátsó zsebembe dugtam, a másikat kinyitottam. Belöktem az ajtót, majd beléptem. Hé – mondtam. – Eltévedtél? Ahogy átléptem a küszöbön, be a sötétbe, lecsapott rám az első ösztönszerű érzés, hogy valami nem stimmel. Ott volt valahogy az egész szoba kisugárzásában, mintha az engem körülvevő tér egésze nyugtalanító lett volna. Hátrébb léptem, és a kilincs után nyúltam, de nem találtam; az ujjaim csak a falat érték. – Nick? – kérdeztem. És aztán hirtelen éreztem, hogy valami felbukkan a bal oldalamon. Nem bútor, nem tárgy, hanem valami élő. Valaki. Nick az, gondoltam. Részeg. Ugyanakkor még gyorsabban kezdtem kotorászni magam mögött a villanykapcsolót vagy a kilincset keresve. Végre aztán ott éreztem az ujjaim közt a kilincset. De épp, ahogy lenyomtam, ujjak fonódtak a csuklómra. Hé – mondtam, és habár igyekeztem lazán viselkedni, a hangom ijedtnek tűnt. – Mi...? Pszt, Annabel – mondta egy hang, és aztán az ujjak felfelé haladtak a karomon, a bőrömön, és éreztem, hogy egy kéz a vállamhoz ér. – Csak én vagyok az. Tudtam, hogy nem Nick. Ez a hang mélyebb volt, és egyáltalán nem szólt összemosódottan. Minden szótag tökéletes kiejtéssel hangzott el. Ahogy ráébredtem erre, pánikba estem, és erősebben kezdtem szorítani a kezemben lévő ásványvizes üveget. Lepattant a kupakja, és hirtelen hidegség folyt a ruhámba, a bőrömre. – Ne! – mondtam. Pszt – hallottam újra a hangot, és eltűntek rólam a kezek, hogy egy pillanattal később befogják a szememet. Összerándultam, és próbáltam elhúzni magam. A most már félig üres vizespalack kiesett a kezemből, és tompa puffanással ért földet a szőnyegen.
A kezek megragadták a vállamat és keményen szorították. Tovább vergődtem, próbáltam kiszabadulni, megfordulni, eljutni az ajtó felé, de a kezem csak a puszta levegőt érte. Olyan volt, mintha hátrébb húzódtak volna a falak, elérhetetlen messzeségbe; nem volt semmi, amibe kapaszkodhattam volna. Hallottam magam: nehézkessé vált a légzésem, szaggatottá, ahogy egy könyök a nyakam köré fonódott, és felhúzott a hang gazdája felé. A lábaim felemelkedtek a földről, rúgkapálni kezdtem, és egyszer eltaláltam az ajtót – bumm! –, mielőtt a támadóm hátrébb vonszolt néhány lépéssel. Aztán a másik keze a hasamon kezdett matatni, félrelökte a felsőmet és belenyúlt a farmeromba. Hagyd abba! – mondtam, de erre a karjával betapasztotta a számat. Meleg és izzadságszagú volt. Sikerült elhallgattatnia. Az ujjai durván félretolták a bugyimat, egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak, és a zihálása most már kemény kis kitörésekként hasított a fülembe. Próbáltam kiszabadulni, miközben az ujjai még messzebbre tévedtek, és aztán bennem volt. Keményen beleharaptam a karjába. Felkiáltott, majd elrántotta a karját a szám elől, és előrelökött. Ahogy újra magam alatt éreztem a lábam, a fal felé nyúltam. Próbáltam tájékozódni, de az ujjaim épp csak érintettek valami szilárd felületet, mielőtt újra megragadta a nadrágomat, és a csípőmnél fogva megfordított, hogy szemben legyek vele. Ösztönösen is magam elé emeltem a kezeimet, hogy eltakarjam magam, de durván félrelökte őket, és aztán a földön találtam magam. Egy pillanattal később – hihetetlennek tűnt, hogy ilyen gyorsan mozog – már rajtam volt, és kezdte szétnyitni a farmeremet. Éreztem magam alatt a szőnyeget, ahogy a hátamat dörzsöli, miközben próbáltam őt ellökni magamról. Közben az orromat betöltötte a nedves szarvasbőr szaga, ahogy egyik tenyerét a mellemre szorította, hogy lent tartson, majd a másik kezével elkezdte lehúzni a farmeremet. Próbáltam a könyökömet a földbe vájni, minden erőmmel azon voltam, hogy felkeljek, de meg se tudtam moccanni. Hallottam, ahogy lehúzza a cipzárját, majd újra rajtam volt. Próbáltam ellökni a vállát, teljes súlyommal feszültem neki, de nagyon nehéz volt, és hozzám préselte magát. Az egyik lábamat sikerült feltolnia – most mindjárt tényleg megtörténik! –, és aztán, épp amikor éreztem őt a lábamon, és még egyszer utoljára, kétségbeesetten próbáltam magamat kiszabadítani, megláttam valamit: egy parányi fénycsíkot, amint közénk hull.
A sötétben olyan volt, mint egy cérnaszál, és megláttam egy kis szeplős részt a hátából; a finom, szőke szőrszálakat a karján, amivel lefogott; egy parányi darabka rózsaszín szarvasbőrt; és aztán, épp mielőtt ellökött volna magától, a kék szemét és a kitáruló, összeszűkülő, majd újra kitáguló pupilláját. A fénysáv szélesebbre nőtt. És aztán talpra kecmergett. Felültem, a szívem zakatolt, és felhúztam a nadrágomat. Valamiképp oda tudtam figyelni a cipzárra, mintha most hirtelen ez lelt volna a világ legfontosabb dolga. Épp végeztem vele, amikor felkapcsolódott a fejünk felett a lámpa, és ott állt előttem Sophie. Ő látott meg engem először. Aztán elfordította a fejét és Will Cashre nézett, aki már az ágy végén ült mögöttem. – Will? – kérdezte. A hangja magas volt, feszült. – Mi folyik itt? Will, gondoltam. Felvillant előttem, ahogyan a karja betapasztja a számat, a keze a szememet, majd egy másik, korábbi kép, amikor olyan közel állt hozzám a kis bemélyedésben. Will az. Nem tudom. – Vállat vont, majd beletúrt a hajába. – Ő csak... Sophie egy hosszú percig meredten nézte Willt. Mögüle, a folyosóról nevetést hallottam, és láttam magam előtt, ahogy Emily és Michael még mindig játszanak. Ahogy még mindig engem várnak. Sophie felém fordult. – Annabel? – kérdezte, majd előrelépett, be a szobába, kezével még mindig a kilincsen. – Mit művelsz? Úgy éreztem magam, mint aki darabjaira hullott. Mintha mindaz, ami megtörtént, csak egy töredék lett volna, és semmilyen valódi egésznek nem lett volna része. Talpra álltam, és a hasamra simítottam a felsőmet. – Semmit – mondtam, és a szó zihálásként tört fel belőlem. Próbáltam nyelni egyet. – Én éppen... Sophie újra Willre emelte a tekintetét, és bár nem szakított félbe, mégis elhallgattam. Will egyenesen visszanézett rá. Meg se rezzent. Egyáltalán nem. – Valaki – mondta Sophie – jobb, ha megmagyarázza ezt. Most rögtön! De senki sem szólalt meg. Később ezt igazán meglepőnek találtam: abban a pillanatban valójában arra vártam, hogy valaki más határozza meg a történteket. Mintha én ott se lettem volna, mintha egyáltalán nem lettek volna rá szavaim. Will? – mondta Sophie. – Mondj valamit! Nézd – felelte erre Will –, téged vártalak, erre feljön ő... – Elhallgatott, megrázta a fejét, de a szemét Sophie–n tartotta. – Nem tudom. Sophie újra rám irányította a figyelmét, és egy pillanatig csak némán meredtünk egymásra. Látnia kellett, hogy valami baj van, gondoltam. Nem
nekem kellene elmondani neki. Én nem valami idegen lány voltam, mint azok, akik nyomát kutatva azokon az éjszakákon autóztunk. Mi igazi jó barátnők voltunk. Őszintén hittem. Akkor. Leggyedt a szája. Néztem, ahogy összeérnek az ajkai. – Te kurva – mondta. Később nagy ostobaságnak tűnt, de akkor én igazán, őszintén hittem, hogy rosszul hallottam. – Mi? – kérdeztem. – Egy rohadt ribanc vagy. – A hangja már hangosabb lett. Még mindig reszketett, de kezdett megerősödni. – Nem tudom elhinni, mit csináltál. – Sophie! – mondtam. – Várj! Én nem... – Nem nem mi? – kérdezte. Mögötte árnyékokat láttam, amint kinyúlnak a folyosó másik falán. Emberek közelednek, gondoltam. Hallanak minket. És tudni fogják. – Azt hiszed, hogy kefélhetsz a barátommal egy bulin, és én nem fogok ráönni? Éreztem, hogy kinyílik a szám, de egy szó sem jött ki rajta, csak álltam ott, őt bámultam, és ekkor Emily jelent meg mögötte az ajtóban, tágra nyílt szemmel. – Annabel? – kérdezte. – Mi történt? – A barátnőd egy kurva, az történt – közölte vele Sophie. – Nem – mondtam. – Nem így volt. – Tudom, mit láttam! – üvöltötte Sophie. Emily hátrébb lépett. Sophie rám mutatott. – Mindig az kellett neked, ami az enyém! – vádaskodott. – Mindig irigykedtél rám! Éreztem, hogy összerándulok. Sophie akkora hangerővel kiabált, hogy olyan volt, mintha a csontjaimat rázná. Nagyon rémült voltam, és habár addig egyáltalán nem sírtam – hogy lehet, hogy nem sírtam? –, éreztem, hogy egyre feljebb emelkedik egy gombóc a torkomban, és dagadni kezd. Sophie berontott az ajtón, és két hatalmas lépéssel ott termett előttem. Úgy éreztem, a szoba összeszűkül körülöttem. Már nem láttam se Willt, se Emilyt, és senki mást sem. Csak Sophie szúrós tekintete maradt, a még mindig felém döfködő ujjai, az iszonyú erejű harag és düh. – Neked totál véged! – mondta. A hangja remegett. – Befellegzett! Sophie! – Megráztam a fejem. – Kérlek! Csak... Tűnj a szemem elől! – sziszegte. – Kifelé! És akkor, épp olyan gyorsan, ahogy előtte beszűkült a világ, egyszerre visszatért minden. Láttam a tengernyi arcot, az emberekét, akik valamiképp összegyűltek a folyosón. Will Casht, oldalra tőlem, aki továbbra is az ágyon ült. A tajtékzó tengerzöld szőnyeget a talpam alatt, és a lámpa sárga ragyogását a fejem felett. Nehéz volt elhinni, hogy csupán pillanatokkal
korábban ezeket a dolgokat olyan sűrű sötétség fedte, hogy képtelen lettem volna bármit is felismerni közülük. Most viszont, akárcsak én, előtűntek. Sophie még mindig előttem állt. Körülöttünk senki se szólt egy szót sem. Tudtam, hogy megtörhetném a csendet, hogy elkezdhetnék beszélni. Csak az én szavam állt szemben Willével, és most már Sophie–éval. De nem szólaltam meg. Inkább kisétáltam a szobából, miközben mindenki engem nézett. Éreztem magamon a tekintetüket, ahogy megkerültem Sophie–t, majd a folyosóra nyomakodtam és a lépcsőhöz indultam. Amint az előtérbe értem, az ajtóhoz léptem, kilöktem, és kiléptem az éjszakába. Átvágtam a nedves füvön az autómhoz. Mindezt nagy körültekintéssel és céltudatossággal csináltam, mintha az ezen cselekedetek feletti uralmam valahogy jóvátenné azt, ami az előbb történt. Az egyetlen dolog azonban, amit gondosan elkerültem, az volt, hogy magamra nézzek. Se az oldalsó tükörben. Se a visszapillantó tükörben. Minden egyes pirosnál, minden alkalommal, amikor sebességet váltottam, kinéztem magamnak egy pontot magam előtt – a lökhárítót az előttem álló autón, egy távoli épületet vagy akár a szaggatott sárga vonalat az úttesten –, és arra figyeltem. Nem akartam így látni magam. Amikor hazaértem, Apu ott várt, mint mindig, magában üldögélve. Amikor beléptem, láttam a tévéből áradó sápatag, villódzó fényt. Annabel? – szólt ki, és a tévé hangereje fokozatosan halkulni kezdett, míg teljesen el nem némult. – Te vagy az? Csak álltam egy pillanatig az előszobában, és tudtam, hogy ha nem nézek be, gyanút fogna. Felemeltem a kezem, hátrasimítottam a hajamat az ujjaimmal, majd nagy levegőt vettem és beléptem a nappaliba. – Igen – mondtam. – Én vagyok az. Felém fordult a fotelben és rám nézett. – Jó estéd volt? – kérdezte. – Elment – feleltem. – Egy remek műsor megy – mondta, és a tévé felé biccentett. A Roosevelt–programról szól. Érdekel? Bármelyik másik estén csatlakoztam volna. Ez volt a mi kis hagyományunk, még ha csak néhány percre ültem is le ilyenkor. De ezúttal képtelen voltam rá. – Nem, köszönöm – mondtam. – Elég fáradt vagyok. Azt hiszem, megyek, és lefekszem. – Rendben – felelte, és visszafordult a tévéhez. – Jó éjszakát, Annabel! – Jó éjt!
Felkapta a távirányítót, én pedig elfordultam, és visszamentem az előtérbe. A holdfény rézsútosan sütött be az ajtó feletti ablakon, megvilágítva a szemben lévő falon lógó, rólam, Anyuról, meg a nővéreimről készült képet. Az éles fényben minden részlet jól látszott: a hullámok távoli taraja, és az ég kissé szürkébe forduló árnyalata. Egy pillanatig csak álltam ott, külön–külön szemügyre véve mindegyikünket, Kirsten mosolyát, Whitney zavart tekintetét és azt, ahogyan Anyu kissé felszegi a fejét oldalra Amikor a saját arcomhoz értem, azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni róla a szemem. Csak úgy ragyogott, körülötte meg minden sötét volt: mintha olyasvalaki lett volna, akit nem ismerek. Mint egy szó egy papíron, amit az ember már milliószor kinyomtatott és elolvasott, és amely aztán hirtelen furcsának vagy helytelennek tűnik. Annyira idegennek, hogy az ember egy pillanatra megrémül, mintha elveszített volna valamit, még ha nem is tudja biztosan, mit. Másnap megpróbáltam felhívni Sophie–t, de nem vette fel a telefont. Tudtam, hogy át kéne mennem hozzá, és személyesen magyarázatot adnom. Azonban valahányszor elindultam volna, felrémlett előttem az a szoba, a kéz a számon, a robaj, ahogy belerúgok az ajtóba, és nem tudtam megtenni. Igazság szerint, amikor csak eszembe jutott, mi történt, a gyomrom görcsbe rándult, és éreztem, ahogy az epe emelkedni kezd a torkomban. Mintha valami megpróbálná feltolni és kilökni, hogy teljesen megtisztítsa tőle a testem úgy, ahogyan saját magam képtelen voltam rá. Természetesen a másik lehetőség sem volt jó. Már így is kurvának lettem bélyegezve, és ki tudja, hogy az eltelt pár órában mivé nőtte ki magát a sztori. De ami valójában történt, az rosszabb volt, mint bármi, amit Sophie kitalálhatna vagy továbbadhatna rólam. És mégis, valahol mélyen tudtam, hogy nem tettem semmi rosszat. Hogy mindez nem az én hibám volt, és egy tökéletes világban elmondhatnám az embereknek, mi történt, és nem kéne szégyenkeznem. A való életben azonban ez nehezebb volt. Hozzászoktam a rám irányuló tekintetekhez – része volt az életemnek, annak aki voltam, amióta csak az eszemet tudom. De biztos voltam benne, hogy amint az emberek értesülnek erről, másként fognak rám nézni. Hogy már nem engem látnak majd, hanem azt, ami történt velem, annak nyers, szégyenteljes és személyes voltában, kifordítva és felnagyítva. Többé nem az a lány leszek, akinek megvan mindene, hanem az, akit megtámadtak, bántalmaztak, és aki annyira tehetetlen volt. Biztonságosabbnak tűnt, ha magamban tartom mindezt, így én voltam az egyetlen, aki ítélkezhet felettem.
Ám így is előfordult, hogy eltűnődtem, vajon jó döntést hoztam–e. De ahogy teltek–múltak a napok, majd a hetek, úgy tűnt, hogy még ha képes lennék is elmondani a történetemet, már túl késő. Úgy éreztem, hogy ahogy egyre több idő múlik el, egyre kevesebb ember lenne hajlandó elhinni. Így aztán nem tettem semmit. Néhány héttel később egy drogériában voltam Anyuval, venni pár dolgot, amikor megkérdezte: – Az ott nem Sophie? Ő volt az. Az üzlet másik végében állt és magazinokat nézegetett. Néztem, ahogy lapoz egyet, és felhúzza az orrát az elé táruló képet látva. – Igen – mondtam. – Azt hiszem. – Akkor menj, és köszönj neki! Én összeszedem ezeket – mondta, és elvette tőlem a listát. – Elöl találkozunk, oké? – És már ott sem volt. Feljebb húzta a karján a kosarat, és magunkra hagyott bennünket. Egyszerűen utána kellett volna mennem. De valamilyen oknál fogva azon kaptam magam, hogy elindulok Sophie felé. Éppen akkor értem a háta mögé, amikor a magazint – amely teljes címlapját a legfrissebb celeb szakításnak szentelte – visszatette a polcra. – Szia – mondtam. Riadtan összerezzent, majd hátrafordult. Amikor meglátott, összehúzta a szemét. – Mit akarsz? Nem terveztem el, mit fogok mondani, de ha meg is tettem volna, ezzel megnehezítette volna a dolgomat. – Nézd – kezdtem, és a közeli polcok felé néztem, ahol Anyu néhány aszpirint tanulmányozott. – Én csak azt akartam... Ne szólj hozzám! – mondta. Hangosan beszélt, sokkal hangosabban, mint én. – Nincs számodra semmi mondanivalóm. Sophie – mondtam. Ekkorra szinte már csak suttogtam. – Nem az volt, amit hiszel. Oh, szóval most már gondolatolvasó is vagy, nem csak kurva? Ahogy meghallottam azt a szót, éreztem, hogy az arcom elvörösödik, és ösztönösen újra Anyura néztem, vajon hallotta–e. Felnézett, ránk mosolygott, majd továbbment a következő polcokhoz. Mi az, csak nincs valami baj, Annabel? – kérdezte Sophie. – Hadd találjam ki. Csak egy kis szokványos családi dráma? Csak néztem rá zavarodottan. Aztán eszembe jutott: ez volt az, amit Willnek mondtam aznap este a kis beugróban, hogy miért, azt azóta sem tudom. Hát persze, hogy Will elmondta neki, és felhasználta ezt az ostoba vallomást, ellenem. El tudtam képzelni, mennyire kiforgatta a szavaimat, azt, ahogyan kitálaltam neki, és aztán felmentem utána. Nem tudom, mondta
Will aznap este, miközben vártam, hogy magyarázatot adjon a viselkedésére. Ő csak... „Ha tudod, hogy egy srácnak van barátnője – különösen, ha az a barátnő én vagyok, akkor abszolút nincs rá ok, hogy bármit is művelj vele, amit félre lehet érteni." Ezt mondta nekem Sophie hónapokkal ezelőtt. „Az ember választhat, Annabel. És ha rosszul választ, akkor csak magát hibáztathatja, amikor szembesül a következményekkel." Az ő fejében ez ennyire egyszerű volt. Tudtam, hogy ez nem igaz, de kétséget és félelmet éreztem, ahogy összeálltak a darabkák, rossz fényben tüntetve fel engem, valóra váltva a legnagyobb félelmeimet. Mi van, ha senki sem hisz nekem? Vagy ami még rosszabb, ha engem hibáztatnak? A gyomrom összerándult, és betöltötte a számat az ismerős íz. Sophie Anyura pillantott, nézte egy darabig. Eszembe jutott Anyu arca aznap este vacsoránál, amikor Whitney az asztalhoz vágta a széket, és ő összerezzent. Aznap este, és oly sok este, nagyon aggódtam miatta, és el sem tudtam képzelni, mit szólna ehhez, ha valaha is a fülébe jutna. Sophie – mondtam újra. – Csak... Takarodj előlem! – mondta. – Soha többet nem akarlak látni. Aztán a fejét rázva félrelökött és elment. Valahogy sikerült megfordulnom, és végigsétálnom az árusoron, a szemem előtt összefolyó polcok között. Láttam egy nőt, az oldalán gyerekkel, egy idősebb bácsit járókerettel, egy eladót, aki egy árazó pisztollyal vesződött, és végül Anyut, aki a naptejeknél állt és engem keresett. Hát itt vagy – mondta, ahogy közelebb értem. – Hogy van Sophie? Erőltettem magam, hogy lélegezzek. – Megvan – feleltem. – Jól van. Ez volt az első hazugság, amit Anyunak Sophie–ról mondtam, noha semmi esetre sem az utolsó. Akkor még mindig azt hittem, hogy minden, amit azzal az estével kapcsolatban éreztem – a szégyen, a félelem –, idővel majd elhalványul. Begyógyul, akár egy vágás a bőrömön, és csak egy alig észrevehető sebhely marad utána. De nem így történt. A dolgok, amikre emlékeztem, az apró részletek, inkább felerősödtek, addig–addig, míg már a mellkasomon éreztem a súlyukat. De semmi nem maradt meg bennem jobban, mint annak emléke, ahogyan belépek abba a sötét szobába, és amit ott találok, meg az, ahogyan aztán a fény a rémálmot valósággá változtatja. Hát ez volt az: régen a különbség a fény és a sötétség között elemi volt. Az egyik jó, a másik rossz. Ám hirtelen minden megváltozott, a dolgok nem voltak többé ilyen egyértelműek. A sötétség még mindig sejtelmes volt. Rejtélyes, valami, amitől félni kell, de most már a fénytől is tartani kezdtem. Az fedett fel mindent, legalábbis úgy tűnt. Csukott szemmel csak a
feketeséget láttam, mely erre az egy dologra emlékeztetett: a legmélyebb titkomra. Nyitott szemmel csak a világ volt ott, ragyogóan, valahogy mégis elkerülhetetlenül és fenyegetőn.
Tizennegyedik fejezet – Hé – mondta Owen, és rám mosolygott. – Hát eljöttél. Hát el. Ott voltam, a Bendóban, és a színpad előtt álltam, bár nem tudtam biztosan, hogyan is kerültem oda. Igazság szerint minden kissé homályos volt azóta, hogy szemtől szembe találtam magam Emilyvel. Valahogy sikerült végigcsinálnom a divatbemutatót. Még három másik ruhában felvonultam, majd tapsoltam, miközben Mrs. McMurty úgy tett, mint aki teljesen zavarba jön és végtelenül meglepődik afelett, hogy egy virágcsokorral a színpadra csalogatják, ahogyan egyébként megtették minden áldott évben. Aztán a színpad mögé mentem, ahol már vártak a szüleim. Amikor Anyu meglátott, magához ölelt, közben a hátamat simogatta. – Fantasztikus voltál – mondta. – Abszolút mesés! Bár annak a ruhának egy kicsit túl mély volt a kivágása – tette hozzá Apu, és a fehér ruhámat nézte, amit az ünnepi szegmens alatt viseltem, a bemutató utolsó részében. – Nem gondolod? Nem – hurrogta le Anyu Aput, és elhúzódott tőlem. – Az a ruha tökéletes. És te is tökéletes voltál, Annabel. Mosolyt erőltettem az arcomra, de valójában még mindig szédelegtem. Rengeteg ember gyűlt össze a függöny mögött, jókora volt a zaj és a felfordulás, ám én mégis csak Emilyt láttam magam előtt. Tudta, gondoltam, miközben Anyu valami olyasmit mondott, hogy megkeresi Mrs. McMurtyt. Tudta. Felemeltem a kezem és a fülem mögé tűrtem egy hajtincset. Ideges voltam, nyugtalan, és a tömegből áradó hangzavar meg a sok összezsúfolódott testből áradó hő sem segített éppen. Anyu újra beszélni kezdett: ... egyszerűen csodálatos, de haza kéne mennünk. Whitney csinálja a vacsorát, és azt mondtam neki, otthon leszünk már tíz perccel ezelőtt. Whitney? – kérdeztem, ahogy Apu odabiccentett egy elhaladó öltönyös férfinak, aki a nevén szólította. – Hát nincs itt? Anyu megszorította a vállam. – Oh, kicsikém, biztos vagyok benne, hogy szeretett volna eljönni, de még mindig nehéz neki, azt hiszem... Otthon akart maradni. De nekünk nagyon tetszett. Igazán tetszett. Az Emilyvel történtek után tébolyultan éreztem magam, de egy dolgot biztosan tudtam: igenis a nővéremet láttam, amikor a kifutó végére értem. Az életemet tettem volna rá. Egy kezet éreztem a karomon, és amikor megfordultam, Mrs. McMurty állt ott, oldalán egy magas, ősz hajú, öltönyös férfival. – Annabel – mondta
Mrs. McMurty mosolyogva –, szeretném, ha találkoznál Mr. Driscott–tal. Ő a Kopf marketingosztályának a vezetője, és szeretett volna megismerkedni veled. Üdvözlöm – mondtam. – Örülök a találkozásnak. Szintúgy – felelte a férfi, és kinyújtotta a kezét. A tenyere száraz volt és hűvös. – Mind nagy rajongóid vagyunk. Láttunk a vissza az iskolába reklámban. Köszönöm – mondtam. Remek bemutató volt. – Elmosolyodott, biccentett Anyu és Apu felé, és aztán már el is tűnt Mrs. McMurtyvel a tömegben. Anyu kipirult arccal nézte, ahogy elmennek. Oh, Annabel – mondta. Újra megszorította a karom, és mást nem is mondott, de vettem az üzenetet. Kristálytisztán. És ekkor, Anyu feje fölött megpillantottam Mrs. Shustert. Egy kabát volt a karjára terítve, és a színpad hátsó végénél ácsorgott. Az órájára pillantott, majd aggodalmasan körbenézett. Kisvártatva azonban ellazult az arca, és én megláttam Emilyt, amint fele tart. A haja még mindig fel volt tűzve, a sminkje is fent volt még, de már visszavette a rendes ruháit. Senkihez nem szólt egy szót sem, úgy vágott át a tömegen. Oh, át kéne öltöznöm – mondtam a szüleimnek. – Ez a cipő iszonyúan szorít. Anyu bólintott, majd lehajolt és adott még egy puszit. – Hát persze – mondta, miközben Mr. Driscott újra elsétált előttünk, ezúttal Mrs. McMurty nélkül. Anyu nézte a férfit, ahogy ellépked, majd felém fordult. – Félreteszek neked egy tányérral a vacsorából, rendben? Hát, igazából – mondtam – ööh, néhányan elmegyünk pizzázni egyet. Tudod, hogy megünnepeljük, hogy lement a bemutató, meg minden. Oh – mondta Anyu. – Hát, tudom, milyen kimerült lehetsz, szóval ne maradj sokáig. Oké? Bólintottam, és néztem, ahogy Anyu mögött Mrs. Shuster átnyújtja Emilynek a kabátot, és csak áll ott komoly ábrázattal, míg Emily felöltözik. Aztán végigsimított a lánya karján, kissé megszorongatta, és elindultak a pláza kijárata felé. Gyorsan újra Anyu felé fordítottam a figyelmemet. – Nem maradok ki sokáig – mondtam. Legkésőbb tizenegyig – mondta Apu, ahogy lehajolt, hogy megöleljen. – Rendben? Rendben – feleltem. Egész idő alatt, míg átöltöztem, odasétáltam az autómhoz, majd végighajtottam a városon, azt mondogattam magamnak, hogy ki kell űznöm
a gondolataim közül, ami Emilyvel történt. Régóta vártam, hogy a Bendóba mehessek, és feltett szándékom volt, hogy jól fogom magam érezni. Vagy legalábbis megpróbálom. Mostantól kezdve. – Szóval – mondtam, ahogy Owen visszafordult a színpad felé –, miről maradtam le? Nem sokról – felelte, és ekkor hátulról valaki megtaszított. Megtántorodtam, de ő elkapta a karomat. – Hóó – mondta. – Vigyázz, ez a hely kissé őrültekháza. – A színpadon az egyik gitár gerjedni kezdett, mire a bal oldalunkon néhányan jó hangosan, kórusban nyilvánították ki a nemtetszésüket. Owen lehajtotta a fejét, hogy közelebb kerüljön a fülemhez. – Hogy sikerült a divatbemutató? Nem akartam hazudni neki. Ugyanakkor tudtam, hogy nem lennék képes elmondani, mi is történt valójában – nem itt, és nem ma este. Talán soha. – Véget ért – feleltem, ami a szó szoros értelmében igaz volt. Ennyire jó volt, mi? – kérdezte, épp mikor elhaladt mellettünk egy magas lány flitteres ruhában, kezében egy itallal, amit kifröccsentett kicsit járás közben. Elmosolyodtam. – Úgy valahogy. Hát, sose félj! Amint színpadra lép az együttes, az estéd jóra fordul. Gondolod? Tudom – mondta, épp mikor valaki megtaszította, ezúttal igazán erősen. Egy fekete kabátos fickó volt az, aki fülére szorított mobillal haladt el mögöttünk. Owen ránézett, a srác meg csak vállat vont, cseppet sem zavartatva magát, majd továbbment. – Jól van. Ideje némi helyet keríteni magunknak. Gyere! Sarkon fordult, és visszaindult, át a tömegen, én pedig nagyon igyekeztem a nyomában maradni. Egy fal mellett álló nyitott bokszhoz vezetett. Foglalj helyet – mondta, és intett, hogy csússzak beljebb. – Innen nem látni olyan jól, de legalább senki nem könyököl a lépedbe. Hallottam valamit, ami hangolásnak tűnt, de ezt a gerjedés újabb kitörése követte. – A nyitózenekar – mondta Owen és a színpad felé biccentett. – Fél órával ezelőtt kellett volna kezdeniük, de... A gondolatot Rolly szakította félbe, aki hirtelen becsúszott Owen mellé, nagy puffanással landolva a padon. – Oh – lihegte kifulladva –, te jó ég! Na végre – mondta Owen és felé fordult. – Hol az ördögben voltál, ember? Már kezdtem azt hinni, hogy elraboltak, vagy valami.
Nem – felelte Rolly. – Nem fogod elhinni, mi történt! Fél órája ment el italokért – magyarázta nekem Owen. – Úgy értem,
tudom, hogy nagy a tömeg, de ez azért röhej. És hol van a vizem? Rolly megrázta a fejét. – Haver! Itt a lány! – Mi? Rolly nagy levegőt vett, majd kifordított tenyérrel feltartotta a kezét. – Itt a lány – ismételte, aztán szünetet tartott, hagyta, hogy a hír ülepedjen egy kicsit, végül hozzátette: – Itt van, és rám mosolygott. Fél órán keresztül? – érdeklődött Owen. Nem. Csak egy pillanatra. Ez az a lány, aki behúzott neked? – kérdeztem a rend kedvéért. Igen. Nem hiszem el, hogy nem hoztál nekem vizet – mondta Owen. El tudnád felejteni ezt egy percre? – Rolly egyik kezével végigszántott a haján. – Azt hiszem, nem fogod fel a helyzet jelentőségét. Szóval beszéltél vele – mondta Owen. Nem. A következő történt. – Rolly nagy levegőt vett. – Úton voltam a bárpult felé, és hirtelen ott termett. Bumm! Felbukkant pont előttem, mint egy jelenés vagy mi. De épp, amikor már megszólítottam volna, valaki közénk lép. És mire észbe kapok, már nincs ott, eltűnik a tömegben. Azóta ott lógtam, és vártam, hogy adja magát a tökéletes helyzet. Úgy értem, pont megfelelőnek kell lennie. Miért nem ajánlod fel, hogy viszel neki egy vizet? – javasolta Owen. – És szerezhetsz nekem is egyet, amíg rajta vagy. Rolly csak nézett rá. – Mi van már veled meg ezzel a vízzel? Szomjas vagyok – mondta Owen. – És mentem volna érte én, de te felajánlottad. Ragaszkodtál hozzá, ha hozzátehetem. Mindjárt hozok neked vizet! – mondta Rolly. – De először, ha nem bánod, a lehető legideálisabb módon szeretnék összetalálkozni a végzetemmel. Újabb gerjedés hangzott fel a színpadon. Owen felsóhajtott. – Nézd – mondta –, talán el kéne felejtkezned az ideális pillanatról. Rolly újra csak nézett rá. – Nem követlek – mondta. Hosszú időbe telt, míg újra láttad, így van? – kérdezte Owen. – És ki tudja, mennyi idő kell még, míg előáll a tökéletes pillanat. Talán egyszerűen csak meg kéne tenned. Mert úgy... Rolly szeme hirtelen elkerekedett. – Oh, a francba – mondta. – Ott van. Owen egy picit kihajolt a bokszból. – Hol?
Ne nézz oda! – mondta Rolly, és visszarángatta. – Istenem! Owen lenézett a Rolly által szorongatott ingujjára. Rolly erre elvette a kezét. Oké – mondta csendesen. – Az ajtónál áll. Piros ruhában. Néztem, ahogy Owen újra kihajol a bokszból, gyors pillantást vet mögém, majd visszaegyenesedik. – Ühüm, ez ó – jelentette. – És most? Pontosan ezt kérdezem én is – mondta Rolly. – Kell valami belépő. Ekkor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább a feszültséget. – Gyorsan körbenézek a termen – mondtam Rollynak. – Oké? Bólintott, mire Owen mérges tekintetet lövellt rá. – Annabel lány – magyarázta Rolly. – Meg tudja nézni anélkül, hogy a piros ruhás azt hinné, bámulják. Amikor először megfordultam, nem láttam mást, mint egy jól megtermett srácot egy Metallica pólóban. De aztán picit elmozdult, és láttam, hogy egy lány áll mögötte. Fényes fekete haja volt, kis retro szemüveget viselt, piros pulcsit és farmert, meg egy gyöngyökkel kirakott táskát a teste előtt keresztben átvetve. De ezek egyikét sem kellett látnom igazán; már első pillantásra tudtam, ki az. Várjatok – mondtam, és visszafordultam Rolly felé. – A lány... Clarke? Rolly egy pillanatig csak nézett rám. Aztán olyan gyorsan hajolt át az asztal fölött, hogy riadtan hátrahőköltem, és bevertem a fejem a mögöttem lévő bokszba. – Ez a neve? – kérdezte. Az arca már csak pár centire volt az enyémtől. – Clarke? Óvatosan bólintottam. – Hát... aha. Miután újabb másodpercen át bámult rám, lassan visszahúzódott, míg újra egyenesen nem ült. – Van neve. És Clarke az. Clarke... – Elhallgatott és újra rám nézett. Reynolds – mondtam. Clarke Reynolds – ismételte. – Hű. – Úgy nézett ki, mint aki transzba esett. Aztán hirtelen elkerekedett a szeme és csettintett egyet az ujjával. – Ez az! Megvan a belépőm! Te. – Én? Bőszen bólogatott. – Te ismered őt. Nem – mondtam gyorsan. – Nem ismerem. A nevét tudtad – mutatott rá. Egyszer régen barátnők voltunk. De az már... A barátnőd? – kérdezte. – Tökéletes! Nem igazán – mondtam és a fejem ráztam. Menj oda hozzá, kezdjetek beszélgetni, aztán én arra sétálok, és bemutathatsz. Természetes. Ideális!
Rolly, most komolyan – mondtam. – Nem én vagyok az, akivel közel juthatsz Clarke–hoz. Annabel. – Újra áthajolt az asztal fölött, és kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az enyémet. – Annabel, Annabel, Annabel Greene. Pszt, Annabel. Csak én vagyok az. Éreztem, ahogy a dermesztően jeges érzés végigfut a nyakamon. Kérlek – mondta Rolly. – Csak hallgass végig! Owenre néztem, aki csak a fejét rázta. Kicsit előrébb csúsztattam a jobb kezem az asztalon, és Rolly azonnal megragadta. Ez a lány – mondta ünnepélyesen, forró tenyérrel – a végzetem. – Jól van – mondta Owen –, most már tényleg kiakasztod Annabelt. Rolly – mondtam. – Az a helyzet, hogy... Kérlek, Annabel – mondta. A másik kezét is az enyémre tette, így az ujjaim teljesen le lettek takarva. – Kérlek, csak mutass be neki. Csak ennyit kérek. Egy esélyt. Egy sanszot. Kérlek! Tudtam, hogy el kéne mondanom az igazi okát, amiért nem akarhatja, hogy én legyek a belépője, vagy bármilyen részese annak, ami történik, vagy nem történik közte és Clarke közt. Nem csak mert megérdemelte, hogy tudja, de azért is, mert mindeddig őszinte voltam Owennel – és minden Owen–nel kapcsolatos dologban és ha ezt az információt visszatartom, az azt jelentené, hogy aznap este már másodszor nem lennék az az őszinte lány, akinek hisz. Ha valaha is az voltam egyáltalán. Ugyanakkor, ahogy Rolly reményteli arcára néztem, éreztem, hogy megingok. Ezen az estén, amikor hirtelen hatalmasra duzzadt annak a jelentősége, amit egykor tettem, vagy inkább elmulasztottam, úgy tűnt, ezzel a parányi szívességgel valahogy valami távoli módon, jóvátehetem. A múltat nem tudtam helyrehozni, sem megváltoztatni az Emilyvel történteket, de ezzel talán segíthetek valaki más jövőjén. Jól van – mondtam. – De figyelmeztetlek: lehet, hogy nem log működni. Rolly felragyogott, majd sietve intett Owennek, hogy szálljon ki a bokszból, hogy kicsúszhasson. – Odamegyek a bárpulthoz – mondta – és megvárom, amíg beszélni kezdtek. És aztán egyszer csak megjelenek, és bemutathatsz minket egymásnak. Oké? Bólintottam. Már bántam is, hogy belementem a dologba, amit Rolly valószínűleg meg is érzett, mert villámgyorsan eltűnt a tömegben, nehogy meggondolhassam magam. Biztos vagy benne, hogy meg akarod csinálni? – kérdezte Owen, miközben talpra álltam.
Nem. – Átpillantottam Clarke–ra, aki ekkor már egy társasággal ült egy asztalnál. – Egy másodperc, és itt vagyok. Ahogy elfordultam, éreztem, hogy a karomra teszi a kezét. – Hé – mondta. – Jól vagy? Mi? – kérdeztem. – Miért? Nem tudom. – Leejtette a kezét, majd rám nézett. – Csak úgy nézel ki, mintha... nem tudom. Mintha nem te lennél, vagy mi. Minden oké? Én meg még azt hittem, jól palástoltam a dolgot. Olyan volt ez, mint a különbség a Mallory falán lévő képem és a között, amit Owen csinált rólam. Ez az ellentét is, a volt énem és a között, amivé érzésem szerint kezdtem válni, újra, minden egyes alkalommal, amikor előreléptem, vagy kényszerűségből hátra, nyilvánvaló volt. Mindkettőnk számára. Éppen ezért nem haboztam, és meg sem próbáltam őszintének lenni. Inkább csak hagytam, hogy történjen, ami természetesen jött. Jól vagyok – mondtam, de éreztem, hogy rajtam a szeme, ahogy elmegyek. Clarke egy szőke lánnyal beszélgetett, akinek vastagon, feketével volt kihúzva a szeme. Egészen addig észre sem vett, míg közvetlenül előtte nem álltam. Felnézett félig mosolyogva, arra reagálva, amit még a barátnője mondott. Amikor meglátott, azonnal felvette a megszokott összeszorított szájú, sztoikus arckifejezését. De most már nem fordulhattam vissza. Így belevágtam. Szia – mondtam. Először nem felelt semmit, és a hallgatása épp elég ideig tartott ahhoz, hogy már azt hittem, elfordul, és teljesen semmibe vesz. De épp amikor már kezdett fájdalmasan hosszúvá válni a szünet, megszólalt. – Helló. Az asztalnál ülők közül valaki odaszólt a szőke lánynak, mire az elfordult és magunkra hagyott minket. Clarke még mindig engem nézett, arcán kiismerhetetlen kifejezéssel. Felvillant előttem a képe a strandon, annyi évvel ezelőtt, amint a gyűrűs és mutatóujja közt tart egy leosztás kártyát. Nézd – böktem ki – tudom, hogy utálsz, oké? De az a helyzet, hogy... Szóval ezt gondolod? Mondat közben hallgattam el. – Mi? Azt hiszed, utállak? – kérdezte. Hirtelen észrevettem, hogy a hangja tisztán szól. Kristálytisztán. Nem volt benne semmi szörtyögés. – Szerinted ez itt a probléma? Nem tudom – mondtam. – Úgy értem, én csak azt hittem... Nem tudod? – ismételte. A hangja éles volt. – Igazán?
És akkor megéreztem: valaki olyan erővel szorította meg a vállamat, hogy kis híján az asztal közepére küldött. – Annabel! Szia! Rolly volt az. Amikor megfordultam, ott állt előttem, arcán „nocsak, még ilyet" kifejezéssel, mintha rég elveszett barátok lennénk, akik idejét sem tudják, milyen rég nem látták egymást. Ugyanakkor a vállamon éreztem a tenyere nyirkosságát. – Szia – mondtam, és igyekeztem lazán viselkedni. – Szia! – felelte, de ő sem volt jobb, mint én. – A bárpulthoz indultam néhány vízért. Kérsz te is? Clarke összeszűkült tekintettel nézett fel ránk. Jobb, ha nekifutok, gondoltam. – Persze – mondtam. – Köszi. Oh, izé, Rolly, ez itt Clarke. Clarke, ő Rolly. Rolly előrántotta a kezét. – Szia – mondta, ahogy Clarke, jóval lassabban, szintén felé nyújtotta a kezét. – Igazán örülök. – Én is – mondta Clarke kifejezéstelen hangon. Visszafordult lelem. – Mit is mondtál? – Szóval te is az Igazság Osztagot jöttél megnézni, ugye? – kérdezte Rolly, és Clarke–ról rám nézett, majd azonnal vissza Clarke–ra. – Iszonyatosan jók, hallottad már őket? – Hát – mondta Clarke –, nem. Még nem. – Oh, zseniálisak – áradozott Rolly. Tettem egy lépést oldalra, mire azonnal elfoglalta a helyet, ahol azelőtt álltam, hogy közelebb legyen Clarke–hoz. – Én már rengetegszer láttam őket. – Tudjátok, azt hiszem, jobb, ha megkérdezem Owent, akar–e valami italt – mondtam. Clarke felém lövellt egy pillantást; most már határozottan pipa volt. – Én, izé, egy perc és itt vagyok. Vagy kettő. Aztán gyorsan leléptem. Mire visszaértem Owenhez, már csalakozott hozzá egy barna, rövidhajú fiú. Megszállott tekintettel nézett maga elé. ... totál zűrzavar – mondta épp, amikor becsúsztam. – Jobb VOlt, amikor mi intéztük a foglalásokat. Akkor legalább volt valami beleszólásunk a dátumokba meg a helyszínekbe. Most csak bábuk vagyunk a kis beteges pénzügyi játékaikban. Szívás – mondta Owen. Az. – A srác megrázta a fejét. – De legalább országosan játsszák a kislemezünket. Mármint ez az, amit ők állítanak. Ki tudja, hogy igaz–e vagy sem. Visszanéztem Clarke asztalához. Rolly még mindig ott állt és lelkesen beszélt, míg Clarke láthatóan jóval kevésbé lelkesen hallgatta.
Annabel – mondta Owen –, ez itt Ted. Ted, Annabel. Szia – mondta Ted, és épp csak hogy rám nézett. Szia.
A színpadról tompa zaj hallatszott, ahogy valaki kipróbálta a mikrofont. – Hé – szólalt meg egy hang. – Működik ez az izé? – A tömegből valaki válaszként kifütyülte. Ted felsóhajtott. – Látod? – mondta. – Na erről beszélek. Ezeknek a bohócoknak elvileg csak egy minifellépést kellett volna tartaniuk, de még el sem kezdték. Kik ezek? – kérdezte Owen. Még csak nem is tudom – felelte Ted, látható undorral. – Az eredeti nyitóbanda ágynak esett valami hasmenésfélével, és ezeket a srácokat szerezték a helyükre. Egyszerűen hagyniuk kellett volna, hogy előbb kezdjetek – mondta Owen. – Végül is ez nem egy korhatáros fellépés. Plusz, mindenki azért jött, hogy titeket lásson. Pont ezt mondom én is – felelte Ted. – Plusz, ha hosszabb fellépéseink lennének, kipróbálhatnánk néhány új számot, amiket mostanában írtam. Totál mások, mint az eddigiek. Tényleg? Ted bólintott, és hirtelen sokkal élénkebbnek tűnt. – Úgy értem, nem állnak olyan távol a megszokott dolgainktól. Csak egy kicsit lassúbbak, és több bennük a technikai rész. Utózengések, meg ilyesmi. Technikai – kérdezte Owen – vagy techno? Nehéz megmondani – felelte Ted. – Elég egyedi. Talán a második részben le tudunk nyomni néhányat. Majd mondd el, mit gondolsz, oké? Elvileg elég elvont, de azért mégis érthető. Owen rám nézett. – Tudod, ha ez érdekel, Annabeltől kéne megkérdezned, mit gondol – mondta. – Ő utálja a technót. Ekkor mindketten rám néztek. – Hát – mondtam. – Igazából... Szóval ha neki tetszik – mondta Owen –, akkor annyira nem elvont. Ha viszont utálja, akkor nem fogtok aratni vele a tömegek előtt. És megmondaná, ha utálja? – kérdezte Ted. Ühüm. – Owen bólintott. – Holt őszinte. Semmit nem tart vissza. Éreztem, hogy elszorul a szívem. Nagyon akartam, hogy igaza legyen, épp eléggé ahhoz, hogy egykor hittem is neki. Ám most csak ültem ott, tudtam, hogy mindketten engem néznek, és a világ legnagyobb hazudozójának éreztem magam.
A színpadról gitárzene harsant fel, amit néhány dobpergés követett. Végre–valahára belevágott a nyitózenekar. Ted elhúzta a száját, majd kikecmergett a bokszból. – Képtelen vagyok hallgatni ezt a szart; visszamegyek. Nem akartok velem jönni? Dehogynem – mondta Owen. Valami nyávogást hallottam, majd újabb gerjedést. – Gyere! Követtem őket a tömeg mögött, és közben elhaladtam Clarke asztala mellett is. Rolly még mindig ott volt, izgatottan beszélt, és közben hadonászott a kezével. Viszont Clarke figyelt rá, és ez biztosan jelentett valamit. Ted egy ajtóhoz vezetett minket a bárpult mellett, majd végig egy folyosón, ami olyan sötét volt, hogy alig tudtam kivenni a mosdókat, ahogy elhaladtunk mellettük. Belöktünk egy ajtót, amin kézzel festett betűk hirdették, privát, és a hirtelen éles fénytől hunyorogni kezdtem. Az első dolog, amit megláttam bent, egy göndör, fekete hajú fiú volt, aki a földön térdepelt, és valamit a kanapé alatt keresett. Amikor meglátott minket, talpra állt és szélesen elvigyorodott. – Owen! Mi újság, haver? Nem sok – felelte Owen, miközben kezet ráztak. – Veled mi van? Csak a szokásos. – A srác feltartott egy mobiltelefont meg az akkuját. – Tönkrevágtam a telefonomat. Megint. Ez itt Annabel – mutatott be Owen. Dexter – mondta a fiú, és kinyújtotta a kezét, majd Ted felé fordult. – Mi a pálya? A nyitóbanda most kezdett – felelte Ted, odament egy minihűtőhöz, és kivett belőle egy sört. – Nagyjából készen álltok, srácok? Az egyik asztalnál két fiú ült és kártyázott. Az egyikük, egy vörös hajú, azt mondta: – Úgy nézünk ki, mint akik készen állnak? Nem. Hát, a látszat néha csak. Mert készen állunk. Az asztalnál ülő másik srác felnevetett, és ledobott egy kártyát. Ted rosszalló pillantást vetett rá, majd lehuppant a kanapéra, és feltette a lábát az előtte álló kisasztalra. Szóval – mondta Dexter, és leült a kanapé másik végébe. A térdére tette a telefont, majd felkapta az akkut és vizsgálgatni kezdte. – Mi újság a helyi zenében? Semmi említésre méltó – felelte Owen. Ja, nem vicc – mondta Ted. – Látnod kéne azt a frat–rock feldolgozás bandát, akik most játszanak. Abszolút a Villantócsalit majmolják. Villantócsali? – kérdeztem.
Egy zenekar – világosított fel Owen. Utálom a Villantócsalit! – mondta a
vörös hajú, és hangos csattanással dobta le a kártyáját. Nyugi, nyugi – mondta Dexter, és óvatosan visszatette az akkut a telefonba. Amikor elengedte, a telefon újra leesett, és nagy koppanással ért földet. Dexter lehajolt és felvette. – Pont ez az, ami szuper ebben a városban – folytatta, és újra visszatette az akkut. – Annyi zenekarból lehet választani. Az még nem jelenti azt, hogy tudnak is zenélni – vágta rá Ted. Igaz. De a változatosság mindig jó – mondta Dexter, miközben az akku újra kipottyant. Megfordította a telefont, és megpróbálta onnan betenni: sikertelenül. – Vannak helyek, ahol tényleg csak néhány közül lehet választani és ez szívás. – Közben az akku megint csak kihullott. Dexter. – Megfordultam, és egy szőke lányt láttam, aki a szoba sarkában ült egy széken. Egy sárga szövegkiemelőt tartott a kezében, ölében pedig nyitott tankönyv hevert. Őt eddig észre se vettem. – Segítsek? – kérdezte. Nem kell. Megoldom. De azért köszi. A lány felkelt, a tollat a könyvbe tette, a könyvet pedig a hóna alá csapta, és odament Dexterhez. – Add ide! Nem, mindjárt kész – mondta Dexter, és újra megfordította a telefont. – Igazából azt hiszem, hogy ezúttal végleg behalt. Talán valami letört róla. A lány kinyújtotta a kezét. – Hadd próbáljam meg. Dexter odaadta a telefont. Aztán, miközben mind őt figyeltük, a lány egy pillanatig nézte, betette az akkut, és megnyomta. Egy kattanás hallatszott, majd egy trillázó hang, ahogy a mobil életre kelt. Visszaadta Dexternek, és leült a kanapéra. Oh – mondta a fiú, megfordította a telefont és csak bámult rá. – Köszi, édes. Nem gond. – Kinyitotta a könyvét, melynek gerincén az állt, Statisztika az üzleti életben, majd ránk mosolygott. – Remy vagyok – mutatkozott be. Oh! Bocs! – mondta Dexter. A kezével végigsimított a lány haján. – Ez itt Owen és Annabel. Ő Remy. Szia – mondtam, ő meg bólintott, és megint előkapta a szövegkiemelőt. Remy prolizik: jön velünk mindenhová a turnén az őszi szünete alatt – magyarázta Dexter. – A Stanford egyetemre jár. Nagyon okos. Akkor miért van veled? – kérdezte az asztal mellől a vörös hajú. Fogalmam sincs – felelte Dexter, miközben Remy a szemét forgatta, – de azt hiszem, az eszelősen jó smárolási technikám lehet az oka. – Odahajolt a lányhoz, és egy sor hangos, cuppanós csókot adott az arcára. Remy
összerándult, megpróbálta ellökni, de Dexter az ölébe borult, és hosszú lábát végigvetette a kanapén. Hagyd abba! – mondta Remy nevetve. – Istenem! Odakintről hirtelen még több gerjedés hallatszott, amit füttyszó követett. – Remélhetőleg hamarabb befejezik a műsorukat – mondta Ted. – Szeretne még esetleg valaki más is, nem is tudom, esetleg elkészülni a fellépésünkre? Nem – mondta a vörös hajú. Abszolút nem – tette hozzá a másik srác. Ted mérgesen meredt rájuk. Aztán nagy csörrenéssel letette a sörét, az ajtóhoz lépett és kivágta. Kilépett a folyosóra, és becsapta maga mögött az ajtót. Keményen. A vörös hajú ledobta a kártyáit. – Gin! – mondta, és diadalittasan a feje fölé emelte a kezét. – Végre! Áú, ember – mondta a másik srác. – Pedig már én is olyan közel jártam. Lefelé – mondta Remy, és Dexter kikászálódott az öléből, majd talpra állt. Közben újra leejtette a telefonját. Az akku ezúttal a helyén maradt. Tednek igaza van – mondta. – Össze kéne szednünk magukat. Owen, ti maradtok még utána? Owen rám nézett. – Persze – mondta. Király. Akkor majd utána találkozunk, rendben? – Jól hangzik. Aztán hirtelen mindenki mozgolódni kezdett: Dexter a zsebébe csúsztatta a telefonját, a vörös hajú kilökte a székét, míg a másik srác összeszedte a kártyákat. Owen visszavezetett a folyosóra, ahol elmentünk a falnak támaszkodó, még mindig ingerült Ted mellett. Owen menet közben odaszólt neki és sok sikert kívánt, mire a srác motyogott valamit, de hogy mit, azt már nem értettem. Visszaúton a bokszunkhoz Clarke asztalára néztem. Ő még mindig ott ült, a színpadot nézte, ám Rollynak nyoma sem volt. Hát istenem, gondoltam. Én megpróbáltam. Jól van – mondta Owen, miután leültünk. Hallottam, ahogy a színpadon a nyitózenekar lezárja a műsorát. – És most jön az igazi zene. Ez tetszetni fog! Bólintottam, nekidőltem a falnak, és betűrtem egy hajtincset a fülem mögé. Owenre pillantottam. Engem nézett. – Mi az? – kérdeztem. Jól van – mondta. – Igenis valami nem stimmel veled. Mi a baj? Megdermedtem. Tessék, itt volt: egy egyenes kérdés. Talán tudok válaszolni. Egyszerűen mondani valamit, kibökni, végre. Talán...
Úgy értem – folytatta Owen mikor feltételezted egyáltalán, hogy tetszeni fog neked, ami nekem tetszik? Lehet, hogy ez is egy újabb Ebb Tide lesz. Lázas vagy, vagy mi az? Mosolygott, miközben beszélt, és én próbáltam visszamosolyogni. Legbelül azonban hirtelen rám nehezedett a súlya mindannak, amit visszatartottam: a hazugságoknak és elhallgatásoknak. – Jól vagyok – feleltem, miközben valaki lejátszott néhány gitárakkordot. – Ne tereld el a figyelmemet! A zenére kell koncentrálnom. A tömeg mostanra hatalmasra duzzadt, sokkal nagyobbra, mint az előző banda alatt volt, és csakhamar nem láttam mást, csak vállakat és hátakat. Owen felpattant. – Fel kéne állnod! – mondta. Nekem így is jó – feleltem. – Ha élőben látsz egy zenekart, annak része, hogy tényleg lásd is őket – mondta, majd felém nyújtotta a kezét. Amióta eljöttem a plázából, egyre csak próbáltam elfelejteni, ami Emily és köztem történt a kifutón. De ahogy felnéztem Owenre, megint rám tört az egész. Nemcsak annak a napnak az emléke, amely idáig vezetett, de azoké is, amelyeket azóta éltem át, hogy először csinálta ezt. Nem csupán a kezét nyújtotta felém akkor, de a barátságát is, ami aztán megmentett. Annyira magányos, ijedt és igen, dühös voltam, es Owen valahogy látta ezt, még akkor is, amikor mindenki más inkább félrenézett, és úgy tett, mintha semmi se történt volna. Épp úgy, ahogy én viselkedtem egykor, és ma Emilyvel újra. Még mindig felém nyújtotta a kezét. Várt. Én, öh, kimegyek a mosdóba – mondtam, ellöktem magam a faltól és kiverekedtem magam a bokszból. – Egy perc és itt vagyok. Várj! – mondta és leejtette a kezét. A színpadra nézett. – Kezd a zenekar... Tudom. Mindjárt jövök vissza. Aztán elindultam, mielőtt még bármit is mondhatott volna. Leginkább azért, mert nem bírtam volna ki, ha újra hazudnom kell. De a számban összegyűlő keserű íz és a torkomban emelkedő valami miatt is. Le kellett lépnem innen. A tömeg már lehetetlenül sűrű volt. Egymás után kellett kerülgetnem az embereket nagy igyekezetemben, hogy eljussak az ajtóig. Közben az Igazság Osztag olyan számmal indított, amit a velük éneklő emberek számából ítélve a tömeg nagy része ismert; a szövegnek volt valami köze a krumplihoz.
Tovább furakodtam, oldalirányban tolakodva egy olyan tömegben, amiben az összes ember előrefelé nézett. Egyik profil a másik után. Néhányan kissé elfordultak, és ingerülten viselték, ahogy elpréselem magam mellettük, mások viszont teljes mértékben levegőnek néztek. Aztán a tömeg végre ritkulni kezdett. Már majdnem az ajtónál voltam, amikor valaki megragadta akarómat. Annabel! – Rolly volt az. Mosolygott, széles vigyorral, és a karja tele volt ásványvizes üvegekkel. – Bent vagyok! Csak néztem rá, miközben a tömeg hirtelen éljenzésben és tapsviharban tört ki. – Hogy mi? Bent – mondta, és feltartotta az egyik vizet. – Még vízért is elmentem neki. Működik! Végre tényleg megtörténik! El tudod hinni? Nagyon boldog volt, még az arca is kipirult. – Ez remek – sikerült kinyögnöm valahogy. – Igazából én éppen... Tessék – mondta, és félbeszakított. Az egyik vizet az inge zsebébe tette, egy másikat a hóna alá, a maradék kettőt meg odaadta nekem. – Neked és Owennek. Mondd meg neki, hogy igaza volt. Mindenben. Oké? Bólintottam, mire feltartotta a hüvelykujját és már ott se volt. Néztem, ahogy eltűnik a tömegben, és azt kívántam, bárcsak nekem is eszembe jutott volna, hogy üzenjek vele Owennek. Végignéztem az egymáshoz zsúfolódott embereken, és tudtam, hogy ott van valahol a terem másik végén és engem vár. Azonban a távolság egyszerre mérhetetlennek és legyőzhetetlennek tűnt. Túl sok minden került kettőnk közé. így a keserű ízzel a számban és nedves tenyérrel elindultam az ajtó felé. Kiléptem az utcára, és pofonként vágott az arcomba a hideg levegő. Csikorogtak a lábam alatt a kavicsok, ahogy magam mögött hagytam az épületet. Az egész túlságosan is ismerős volt: ez a bugyborékolás belül, az égő torkom, az, hogy soha nem elég az idő arra, hogy eliszkoljak. Alig értem az autómhoz, amikor térdre estem. A két üveg loccsanva ért a földre, és a kezemmel hátrasimítottam a hajamat. A gyomrom összeszorult és öklendezni kezdtem, ezúttal azonban semmi nem jött ki belőlem. Csak a saját lélegzésem érdes hangját hallottam, a szívem a fülemben dobogott, és a távolban, alig hallhatóan, de valamiképp mégis felismerhetően, zene szólt.
Tizenötödik fejezet – Jól van – mondta Anyu, és kihúzott egy bevásárlókocsit az automata ajtók előtti sorból. Beletette a táskáját, majd elővette a bevásárlólistáját, és kihajtogatta. – Na, induljunk! December második hetében jártunk. A Mayor's Markét szupermarketbe mentünk, miután be lettem sorozva, hogy segítsek a bevásárlásban a Kirsten hazajövetelére rendezett ünnepi vacsorához. Nem voltam túlzottan lelkes, nem úgy, mint Anyu, aki teljes ünnepi üzemmódban működött. Mindenesetre, amikor a kocsit az ajtók felé tolva rám mosolygott, és az ajtók kinyíltak, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszamosolyogjak. Mostanában az igyekezetről szólt minden. Az elmúlt másfél hónap csak egy elmosódott folt volt az emlékezetemben. Egyedül az volt világos, hogy minden ugyanolyan lett megint, mint iskolakezdéskor volt. Mintha az Owen–nel töltött idő meg sem történt volna. Ismét magamra maradtam az iskolában, akaratom ellenére modellkedtem, és egyik dolog ellen sem voltam képes bármit is tenni. A Bendó–beli estét követő vasárnap pontban reggel hétkor ébredtem, épp időben Owen műsorához. Kinyitottam a szemem, és csak utána jutott eszembe, hogy ez a reggel más. Elfordultam az órától, és szuggerálni kezdtem magam, hogy visszaaludjak. Azonban éreztem, hogy hiába igyekszem, makacsul kezdek egyre inkább magamhoz térni, és aztán minden rám zúdult. Owen egész biztosan rém dühös volt rám. Végső soron egyszerűen kereket oldottam, minden magyarázat nélkül. Az volt a legrosszabb, hogy már akkor is tudtam, hogy helytelen, amit csinálok, mégsem voltam képes abbahagyni. Egyedül úgy tudnám helyrehozni a dolgot, ha őszintén elmagyaráznám neki, miért jöttem el, csakhogy erre egyszerűen képtelen voltam. Még az ő kedvéért sem menne. De mint kiderült, nem csak és kizárólag rajtam állt, hogy megbeszéljük a történteket. Másnap, az első iskolai napunkon, Owen meghozta a döntést kettőnk helyett. Az autómban ültem, épp leparkoltam, amikor hirtelen megjelent az ablakomnál. Kopogással tudatta jelenlétét: három kemény koppanás, bumm, bumm, bumm. Összerezzentem, majd leié fordultam. Amint látta, hogy övé a figyelmem, körbement az első lökhárítóm előtt az utasüléshez. Ahogy kinyitotta az ajtót, teleszívtam a tüdőmet levegővel, úgy, ahogy a könyvek szerint akkor kell, ha az ember autója netalán víz alá merül: kell még egy utolsó lélegzet, hogy kitartsunk. És aztán már bent is ült az autómban. Mégis mi történt veled?
Ahogy számítottam rá, a köszönés elmaradt. Mint ahogy a jeges csend is, amit nekem kellett volna kitölteni. Csupán azt kaptam, ami az elmúlt, oh, nagyjából harminchat órában járt a fejében. És ami még rosszabb volt, olyan áthatóan és dühösen nézett rám, hogy egy pillanatnál tovább nem tudtam rajta tartani a tekintetemet. A szája vékony vonallá szűkült, az arca kipirult, és nyugtalan jelenléte betöltötte a körülöttünk lévő szűk teret. Sajnálom – mondtam, és ahogy a szavak elhagyták a számat, éreztem, hogy megbicsaklik a hangom. – Én csak... Na, ez a gond azokkal, akik jó hallgatóság. Nem szakítják félbe a mondatainkat, megkímélve minket attól, hogy valójában befejezzük azokat. És nem is beszélnek el a fejünk felett, engedve, hogy amit sikerült kinyögnünk, az elvesszen vagy megváltozzon közben. Egyszerűen csak várnak. Így az embernek folytatnia kell. Nem tudom, mit mondjak – tört ki belőlem nagy nehezen. – Én csak... nem tudom. Úgy éreztem, rengeteg idő telt el a hallgatásával. Ez idegtépő, gondoltam. Aztán megszólalt. – Ha nem akartál ott lenni szombaton, egyszerűen megmondhattad volna. Az ajkamba haraptam, és lenéztem a kezemre. Közben elment néhány srác az ablakom előtt, és a fociedzésről kiabáltak valamit. – Ott akartam lenni – mondtam. Akkor mi történt? – kérdezte. – Miért pattantál meg? Nem tudtam, mi történt. Vártam rád. Volt valami ebben az utolsó két szóban, ami a szívembe hasított. Vártam rád. Hát persze, hogy várt. És persze, hogy ezt el is mondja nekem, mert szemben velem, Owennek nem voltak titkai. Vele az ember tényleg azt kapta, amit látott. Sajnálom – mondtam újra, de ez saját magam előtt is nagyon szerencsétlennek, gyengének és semmitmondónak hangzott. – Én csak... Sok minden történt. Például? Megráztam a fejem. Ez volt az, amit nem tudtam megtenni: azt érezni, mintha falhoz szorítottak volna, és nem lenne más választásom, el kéne mondanom az igazat. – Mindenféle – mondtam. Mindenféle – ismételte, és magamban azt gondoltam, helyettesítő. De nem mondta ki hangosan. Inkább kifújta a levegőt, és az ablak felé fordította a fejét. Csak ekkor engedélyeztem magamnak, hogy igazán ránézzek, és befogadjam a sok ismerős részletet: állkapcsa erős vonalát; a gyűrűket az ujján; a nyaka körül
lazán lógó fülhallgatót. Az egyiken át halk zenét hallottam, és megszokásból eltűnődtem, vajon mit hallgathat. Egyszerűen nem értem – mondta. – Mármint kell, hogy legyen valami oka, de te nem akarod elmondani. És ez ... – Elhallgatott és a fejét rázta. – Nem vall rád. Egy pillanatig minden csendes volt. Senki nem sétált körülöttünk, és nem érkeztek autók a parkolóba. Dermesztő volt a csend, aztán megszólaltam. – De igen. Owen rám nézett, és a másik lábára tette a hátizsákját. – Mi? Rám vall – mondtam. Halkan beszéltem, szinte nem is hallottam a hangom. – Ez vagyok én. Annabel. – Még mindig ingerült volt a hangja, mintha az, amit mondtam, nem lehetne igaz. Mennyire tévedett. – Ugyan! Újra lenéztem a kezemre. – Más akartam lenni – mondtam. – De ez az, amilyen valójában vagyok. Már az első nap megpróbáltam elmondani neki. Amikor közöltem, hogy nem mondok mindig igazat, nem reagálok jól a konfliktusra, megijeszt a harag, és ahhoz vagyok szokva, hogy az emberek egyszerűen eltűnnek, miután megharagszanak rám. A hibát ott követtük el, hogy mindketten azt hittük, képes vagyok a változásra. Hogy már meg is változtam. Azonban ez bizonyult a legnagyobb hazugságnak. Akkor megszólalt az első csengő, hosszan és hangosan. Owen megmoccant az ülésen, majd az ajtónyitóra tette a kezét. – Akármi is az – mondta –, elmondhattad volna. Ezt tudod, ugye? Ahogy Owen ott ült, egyik kezével az ajtón, tudtam, hogy arra vár, legyek az a merész lány, akinek hinni akart, és egyszerűen mondjak el mindent. Tovább várt, mint hittem volna, mielőtt kinyitotta az ajtót és kiszállt. Aztán eltűnt. Vállára vetett táskával átvágott a parkolón, és már emelte is a füléhez a fülhallgatót. Csaknem egy éve történt, hogy ugyanígy figyeltem őt, közvetlenül azután, hogy kiütötte Ronnie Watermant. Akkor némi félelemmel vegyes áhítattal néztem, és most, amikor ráeszméltem, megint milyen ára volt a hallgatásomnak és a félelmemnek, ugyanígy éreztem. Megvártam a második csengetést, amikor az iskolaudvar már majdnem teljesen kiürült, és csak akkor szálltam ki az autóból és indultam az órámra. Nem akartam látni Owent; nem akartam látni senkit. Alig emlékszem valamire abból a délelőttből, szándékosan kizártam a körülöttem lévő hangokat és képeket, míg a folyosón voltam. Ebédszünetben a könyvtárba
mentem, és egy olvasófülkében húztam meg magam az amerikai történelem szekciónál. Előttem kiterített könyvek hevertek, de egy szót sem olvastam. Ahogy a vége felé közeledett a szünet, összepakoltam a dolgaimat és kimentem a mosdóba. Csak két, számomra ismeretlen lány volt bent. A mosdók mellett álltak, és beszélgetni kezdtek, amikor beléptem az egyik fülkébe. – Én csak azt mondom – mondta az egyikük, miközben kinyitotta a csapot, és a víz csobogni kezdett –, hogy szerintem nem hazudik a csaj. Oh, ne csináld már! – A másik lány hangja magas volt, és eléggé orrhangon beszélt. – Az a srác azzal a lánnyal randizhat, amelyikkel csak akar. Nincs éppen reménytelen helyzetben. Akkor meg miért tenne ilyesmit? Te tényleg azt hiszed, hogy a csaj elment volna a rendőrségre, ha nem csinálta meg vele? Talán csak a feltűnést keresi. Kizárt. – A csapot elzárták, és hallottam, ahogy letépnek egy papírtörölközőt a tartóból. – Ő meg Sophie nagyon jó barátnők voltak. Most meg mindenki tudja. Miért tenné ki magát ennek egy hazugság kedvéért? Megdermedtem. Emilyről beszéltek. Miért is vitték be a zsaruk? – kérdezte az első lány. Szexuális bántalmazás. Vagy másodfokú nemi erőszak, nem tudom melyik. El se hiszem, hogy tényleg letartóztatták – mondta a másik lány. Az A–Vázban! – felelte a barátnője. – Meghan azt mondta, hogy amikor megjelentek a zsaruk, az emberek szerteszét szaladtak. Mindenki azt hitte, hogy a kiskorú sörivókra akarnak lecsapni. Nem valószínű. – Hallottam, ahogy becipzáraznak egy hátizsákot. – Láttad Sophie–t? Nem. Szerintem ma nem jött suliba – mondta a másik lány. – Fenébe is. Te bejöttél volna? Kifelé mentek, magas sarkú cipőjük a padlón kopogott, így a választ már nem hallottam. Csak álltam a fülkében, és egyik kezemmel a mellettem lévő falnak támaszkodtam, melyre valaki azt írta kék golyóstollal: utálom ezt a helyet. Leejtettem a kezem, majd lehajtottam a vécéülőkét, leültem, és próbáltam összeilleszteni az információkat, amiket hallottam. Emily elment a zsarukhoz. Emily vádat emelt. Emily elmondta. Óriási felismerés volt. Csak ültem ott döbbenten, az ölemben összekulcsolt kézzel. Willt letartóztatták. Az emberek tudtak róla. Szombat este óta folyamatosan abban a hitben éltem, hogy Emily, akárcsak én, néma és ijedt marad, hogy lenyeli a sztorit és magában tartja. De nem.
Ahogy telt–múlt a délután, és figyelni kezdtem arra, amit az emberek körülöttem beszéltek, megtudtam a történet többi részletét is. Hallottam, hogy Emily eredetileg Sophie–val ment volna az A–Vázból a buliba, de Sophie–t feltartóztatták, így Will felajánlotta, hogy majd elviszi ő. Hogy Will leparkolt, és aztán, attól függően, hogy kinek hisz az ember, vagy rávetette magát Emilyre, vagy meglepődött, amikor Emily kikezdett vele. Hogy egy kutyáját arra sétáltató nő látott valamit, és azzal fenyegetőzött, kihívja a rendőröket, ha nem állnak odébb. Hogy Emily így tudott kiszállni az autóból, és mikor hazavitték, mindent elmondott az anyukájának. Hogy a szombat reggelt a rendőrségen töltötte, ahol vádat emelt. Hogy amikor a zsaruk eljöttek Willért szombat este, Will sírva fakadt, miközben megBillncselték. Hogy Will apja néhány órán belül kifizette az óvadékot, majd felbérelte a fiának a város legkobb védőügyvédjét. Hogy Sophie mindenkinek azt mondogatta, Emily mennyire odavolt Willért mindig is, és hogy amikor Will visszautasította őt, nemi erőszakot kiáltott. És hogy míg Sophie nem jött ma iskolába, Emily igen. Nem láttam őt, csak az utolsó csengő után. Épp egy füzetet vettem ki a szekrényemből, amikor észrevettem, hogy a nap végi szokásos lárma hirtelen alábbhagy. Nem lett teljesen csend, de az emberek elhalkultak. Amikor megfordultam, láttam, hogy felém jön a folyosón. Nem húzta össze magát, es nem is volt egyedül. Egy–egy lány ment vele mindkét oldalán, mindketten olyanok, akikkel már Sophie előtt jóban volt. Én annak idején egyszerűen biztos voltam benne, hogy nincs senkim a történtek után, hogy mindenki Sophie verzióját tartja majd igaznak. Fel sem merült bennem, hogy bárki is hinne nekem. Az elkövetkező néhány napban az volt a legnépszerűbb beszédtéma, ami Emily és Will között történt, és én minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy ne figyeljek a pusmogásra. Időnként azonban elkerülhetetlen volt. Például aznap, amikor angolórára mentem. Az utolsó percben még megpróbáltam bemagolni néhány dolgot a nagydolgozat előtt, de Jessica Norfolk és Tabitha Johnson, akik mögöttem ültek, Willről kezdtek sutyorogni. Én azt hallottam – mondta Jessica, aki a másodévesek kincstárnoka volt, és szerintem nem az a pletykás fajta –, hogy Will csinált ilyet már máskor is. Tényleg? – kérdezte Tabitha. Egész évben mögöttem ült, és mindig a tollát kattogtatta, amivel az őrületbe kergetett. Most is ezt csinálta. Aha. Állítólag mindenfélét beszéltek róla, amikor a Perkins–be járt. Tudod, néhány lány azt mondta, hogy hasonló dolgok történtek velük is. De soha senki nem ment a rendőrségre, hogy letartóztassák.
Hát nem – mondta Jessica. – De ez azt jelenti, hogy lehet, hogy ez egy, tudod, minta. Tabitha, továbbra is a tollát kattogtatva, felsóhajtott. – Istenem – mondta. – Szegény Sophie. Tudom. El tudod képzelni, hogy együtt jársz valakivel, aztán ez történik? Az általam hallott beszélgetések nagy része Sophie–ra lyukadt ki, ami nem volt meglepő. Ő és Will a közismert párok közé tartoztak, ha másért nem, hát a rendszeres veszekedéseikért mindenképp. Így aztán furcsa volt, hogy azon az első napon nem jött iskolába. Meglehet, hogy Emily meglepetéssel szolgált, de Sophie nemkülönben. Nemcsak azért, mert nem jelent meg, de azért is, ahogyan akkor viselkedett, amikor végre előkerült. Nem vert tanyát az iskolaudvaron, hogy egyértelművé tegye, mennyire nem érintették meg a történtek. Se nem szólalkozott össze Emilyvel nyilvánosan, ahogyan velem tette. Igazság szerint, amikor először láttam, egyedül volt, és a füléhez szorított mobiltelefonnal vonult végig a folyosón. Ebédkor, amikor kinéztem a könyvtár ablakán, nem ült ott a padján – amelyet most néhány számomra ismeretlen másodéves lány foglalt el –, hanem az autófordulónál ült a járdaszegélyen, és a fuvarjára várt. Ami Emilyt illeti, ő a piknikasztalnál ült, ásványvizet ivott, chipset evett, és emberek vették körül. Szóval Sophie egyedül volt. Egyedül voltam én is. Owen szintúgy, legalábbis ezt feltételeztem. Nagy néha iskola előtt vagy után futólag láttam, ahogy mindenki fölé magasodva átvág egy utón és eltűnik a sarkon túl. Néha, amikor megláttam, nem akartam semmi mást, mint elmondani neki mindent. A gondolat ilyenkor hullámként csapott le rám, hirtelen és váratlanul. A következő pillanatban azonban már azt mondogattam magamban, hogy most már valószínűleg nem is lenne rá kíváncsi. Ahogy láttam átsétálni az iskolaudvaron, kifejezéstelen arccal, fülében a fülhallgatóval, olyan volt, mintha egyre messzebb és messzebb távolodna, míg azzá nem vált számomra, aki mindezek előtt volt. Újra rejtély volt csupán, egy fiú, akit egyáltalán nem ismertem. Még egy arc a tömegben.
Az iskola stresszes volt, de otthon sem volt rózsásabb a hely. Legalábbis nekem. A család többi tagjának viszont remekül mentek a dolgok. Anyu ebben a pillanatban mellettem tolta a bevásárlókocsit, át a Mayor's Market zöldség– és gyümölcsrészlegének bőséges kínálatán, és boldog volt, hogy végre megint együtt lesz az egész család. Kirsten először azt ígérte, hogy hazajön hálaadásra. Végül mégis úgy döntött, hogy New Yorkban marad,
állítólag azért, hogy külön műszakot vállaljon és behozza a lemaradását néhány iskolai projektben. Később aztán megemlítette, hogy Briannel, a tanársegéddel töltötte az ünnepet, azonban rá egyáltalán nem jellemző módon, nem állt elő további részletekkel. Most azonban végre hazakészült, még karácsony előtt, és Anyu igazán kitett magáért. – Kétféle krumplit készítünk – mondta, és intett, hogy húzzak ki egy zacskót a tartóból. – Én tejszínes tepsis burgonyát sütök, Whitney pedig valamilyen sült krumplit olívaolajjal. – Tényleg? – kérdeztem, és odaadtam neki a zacskókat. – Valami olyan recept, amit Moirától kapott – mondta. – Hát nem nagyszerű? Az volt. Az én problémámat félretéve, akaratlanul is lenyűgözött Whitney haladása. Egy évvel ezelőtt kezdődött minden, és most – pedig még messze nem nevezhettük teljesen gyógyultnak –, az állapotában végbement változások egyértelműen felismerhetőek voltak; csak most éppen a jó irányba haladt. Először is elkezdett főzni. Nem sokat, és nem is állandóan; lassan indult be a dolog, az után a vacsora után, amit nekem készített. Állítólag Moira Bell rajongott a természetes ételekért, és amikor Whitney beszámolt neki a spagetti elkészítéséről, adott neki néhány szakácskönyvet. Anyu főztje krémesebb és kiadósabb szokott lenni: sok tepsiben sült étel, gombaszószokkal, nehéz öntetekkel, húsokkal és keményítőkkel. Whitney érdeklődése, nem meglepő módon, más irányba hajlott. Először időről időre elkezdte mindenféle salátákkal kiegészíteni a vacsoráinkat. Eljárt a biopiacra és bevásárolt zöldségekből, amiket aztán végtelenségnek tűnő ideig szeletelt és kockázott. A salátaöntetei zöldfűszerekkel megszórt ecetes, olajos öntetek voltak, és ha az ember az ezersziget öntetért nyúlt, Whitney olyan pillantást vetett rá, amivel világosan kifejezte nemtetszését. Aztán, a divatbemutató hétvégéjén roston sült lazacot készített lime– szósszal a szüleimnek, amit párolt zöldbab követett friss paradicsommal, hogy ez lépjen a jó zsíros, sült hagymával megszórt tepsis sültek helyére, amit rendszerint ettünk hálaadáskor. Anyu nagyszerű szakács volt, az a fajta, aki az ösztöneit követi, és soha nem mért ki igazán semmit, csak a csipeteket és cseppeket. Amikor Whitney főzött, minden a precizitásról szólt, és parancsolgató természete – a salátaöntettel vagy azzal kapcsolatban, hogy igen, úgy is lehet élni, hogy nem kerül minden köretre vaj – magától értődőén a folyamat része volt. De a legbosszantóbb pillanatokkal együtt is haladásról beszélhettünk, és mind együtt ettünk. Ha tetszett, ha nem.
Whitney emellett írt is. Október végére végzett a feladatként kapott történet feljegyzésével, de azóta is tovább körmölt. Gyakran ült le az étkezőasztalhoz a füzetébe írogatni, vagy lekuporodott a tűz elé, és a ceruzáját rágcsálta. Eddig nem engedte, hogy bármit is elolvassak, amit írt, bár az is igaz, hogy én sem kértem soha, hogy mutassa meg. És mégis: olyankor, amikor rátaláltam a füzetére a lépcsőn vagy a konyhaasztalon, erősen kísértett a gondolat, hogy kinyissam, csak hogy lássam, mit rejt az egyik figyelmesen papírra vetett sor. De nem tettem meg. Végső soron, ha valaki, hát én meg tudtam érteni, milyen az, amikor az ember meg akarja tartani a dolgokat magának. A legbámulatosabb eredményt a fűszernövények produkálták Miután néhány hónapon át elvoltak az ablakban és a világon semmit nem csináltak, a rozmaring hirtelen kicsírázott, épp Halloween előtt. Csupán egyetlen parányi zöld hajtás bukkant fel, de a következő héten a többi növény követte a példáját. Whitney minden egyes nap végignézte őket. Az ujjaival ellenőrizte a föld nedvességét, és csöppet elfordította a cserepeket, hogy optimális mennyiségű fényt kapjanak. Régebben a középső nővéremet egy zárt ajtóval azonosítottam a képzeletemben. Ám ha mostanában gondoltam rá, egy másik kép tárult a lelki szemeim elé: a keze egy szeletelőkésen, vagy egy tollon pihent, esetleg egy öntözőkanna fogantyúján, amint a növények körül sürgött–forgott, hogy segítse a növekedésüket. Kirsten eközben nemcsak hogy túlélte a rövidfilmje bemutatóját a professzorai és diáktársai előtt, de győztesként került ki, elnyerte ugyanis az első helyezettnek járó díjat. Azt vártam, hogy így majd telefonál, és az egyik jellegzetes, részletekbe menő monológjával tüntet ki bennünket, de csak egy üzenetet hagyott itt – beszámolt a győzelméről, és arról, hogy mennyire örül. Mindez a két percet sem érte el, ami minden bizonnyal új rekordnak számított a részéről. Ez annyira különös volt, hogy mind biztosak voltunk benne, hogy valami baj lehet, de amikor visszahívtam, azt mondta: épp ellenkezőleg. – Remekül mennek a dolgok – mondta. – Egyszerűen remekül. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Az üzeneted rettentő rövid volt. – Tényleg? – Először azt hittem, hogy az üzenetrögzítő félbeszakított – mondtam. Felsóhajtott. – Hát, azt hiszem, végső soron ez nem is meglepő. Mostanában elég sokat dolgozom azon, hogyan fejezzem ki magamat. Igazán? – kérdeztem. Igen, persze. – Újra felsóhajtott, de boldog sóhajjal. – Elképesztő, mennyi mindent tanultam ebben a félévben. Úgy értem, a filmkészítéssel és
Brian óráin rengeteget tanulok a kommunikáció valódi jelentéséről. Igazán felnyílt a szemem. Vártam, hogy folytassa, hogy kifejtse. Különösen a Brian részt. De nem tette. Helyette biztosított, hogy szeret, de rohannia kell, és hogy hamarosan találkozunk. Aztán letettük. Az egész négy perc sem volt. Meglehet, hogy Kirsten kezdte elsajátítani az igazi kommunikáció művészetét, én azonban sorra szörnyű kudarcokat vallottam. Nemcsak Owennel, de Anyuval is, ugyanis valahogy beleegyeztem, hogy elvállalok még egy Kopf reklámot. Ugyanazon a héten történt, amikor megtudtam, hogy Emily vádat emelt. Amikor azon a pénteken hazaértem a suliból, Anyu az ajtóban várt. Képzeld, mi történt! – mondta, mielőtt átléphettem volna a küszöböt. – Épp most hívott Lindy. A Kopf emberei tegnap vették fel vele a kapcsolatot. Téged akarnak az új tavaszi reklámjukba. Micsoda? – kérdeztem. Úgy tűnik, nagyon elégedettek voltak az őszi kampány sikerével. Habár meg kell mondanom, szerintem jól jött, hogy múlt héten találkoztál azzal a férfival a marketingosztályról. Januárban lesz a forgatás, de már decemberben szeretnének találkozni veled egy ruhapróba erejéig. Hát nem nagyszerű? Nagyszerű, gondoltam. Igazság szerint, néhány hónappal ezelőtt ez sokkal nagyobb dolog lett volna. Néhány héttel ezelőtt talán le is tudtam volna állítani. De most csak álltam ott, és egy bólintáshoz is alig volt erőm. Mondtam Lindynek, hogy visszahívom, amint beszéltem veled – mondta, bement a konyhába és felkapta a telefont. Tárcsázás közben még hozzátette: – Abból, amit Lindy mondott, a reklám a fiatal lányok körében talált igazán jó fogadtatásra, és ez volt az, ami igazán döntőnek bizonyult a Kopf embereinél. Példakép lett belőled, Annabel! Azért ez nagy dolog! Mallory szobája jutott eszembe, és a falon sorakozó, a reklámból kivágott képkockák. És aztán az arca, ahogy a kamerába néz, és a boa tollai felfelé szállnak körülötte. Nem vagyok én példakép – mondtam. Dehogynem vagy – felelte könnyedén. Megfordult és rám nézett. Újra mosolygott, és áttette a telefont a másik fülére. – Annyi minden van, amire büszke lehetsz, édesem. Igazán. Úgy értem... Lindy? Szia! Itt Grace beszél, egy ideje próbállak elérni... nincs bent az asszisztensed?... Még mindig?... Ez rettenetes... Igen, épp most beszéltem Annabellel, teljesen fel van villanyozva...
Felvillanyozva, gondoltam. Hát nem egészen. És példakép sem voltam. Nem mintha ez bárkit is érdekelt volna. Amíg valaki más úgy gondolta, hogy ezek igazak rám, más nem számított. Az októberből november lett, és aztán valahogy elérkezett a december, anélkül hogy észrevettem volna. A napok hidegebbek és rövidebbek lettek, és a rádiók hirtelen karácsonyi dalokat kezdtek játszani. Elmentem a suliba, tanultam, hazajöttem. Néhányan megpróbáltak beszélgetni velem az iskolában, de alig feleltem nekik. Annyira hozzászoktam az elszigeteltségemhez, hogy most már ezt szerettem jobban. Eleinte, hétvégenként este, Anyu és Apu furcsállotta, hogy miért nem megyek el szórakozni, hogy miért nincsenek terveim. De miután párszor gőzöltem velük, hogy túl fáradt vagyok a Modellügynökség meg az iskola miatt, és próbálok felzárkózni a házi feladataimmal, felhagytak a kérdezősködéssel. De így is pontosan tudtam, mi történik körülöttem. A pletykagépezetnek köszönhetően kiderült, hogy hamarosan sor kerül Will tárgyalására, és még mindig terjedt az a szóbeszéd is, hogy a Perkinsből néhány lány hasonló vádakkal áll majd elő, mint Emily. Ami Emilyt illeti, úgy tűnt, ő jól van. Határozottan nem bujkált. Igazság szerint ott láttam mindenütt – a folyosókon, az udvaron, a parkolóban és mindig egy csomó lány vette körül. Úgy egy héttel korábban futólag megpillantottam a folyosón két óra között, ahogy a szekrényénél áll, és nevet valamin. Az arca kipirult, és kezével eltakarta a száját. Csak egy pillanat volt, egyetlen kép, de valamiért velem maradt egész nap, és még másnap is. Nem tudtam kiűzni a fejemből. Sophie már nem állt ennyire jól. Általában egyedül láttam, és most már szinte mindennap elhagyta a sulit ebédszünet alatt. Mindig érte jött egy fekete autó. Nem Will ült benne, és eltűnődtem, vajon együtt vannak–e még. Nem hallottam ennek ellentmondó híreket, ezért feltételeztem, hogy igen. Úgy tűnt, már vagy millió év telt el azóta, hogy féltem az iskolakezdéstől. Most, amikor megláttam Sophie–t, mindkettőnk helyett is fáradtnak és szomorúnak éreztem magam. A magány érzése csak akkor öntött el, amikor Owent láttam. De annak ellenére, hogy már nem beszéltünk, a magam módján tovább hallgattam. Nem a rádióműsort, noha továbbra is óramű–pontossággal ébredtem vasárnap reggelente hétkor, és ezzel a rossz szokással, valamilyen oknál fogva, képtelen voltam leszámolni. De még ennél is nehezebb volt szabadulni a zenétől. Nem csak az ő zenéjétől, hanem minden zenétől. Nem tudom biztosan, mikor kezdődött pontosan, de hirtelen nagyon erősen tudatára ébredtem a csendnek. Bárhová mentem, szükségem volt
valamiféle zajra. Amikor az autómban ültem, azonnal bekapcsoltam a sztereómat; a szobámban először a villanyt kapcsoltam föl, és rögtön utána lenyomtam a CD–lejátszóm gombját. Még az osztályban is, vagy amikor az asztalnál ültem a szüleimmel, mindig szólt a fejemben egy dal. Emlékeztem, hogy Owen azt mondta, Phoenixben a zene mentette meg, hogy az fojtott el minden mást. Most velem is ugyanez volt a helyzet. Egészen addig, amíg volt mit hallgatnom, el tudtam homályosítani azokat a dolgokat, amikre nem akartam gondolni, ha már teljesen kizárni nem is tudtam őket. Ehhez elég sok zene kellett, és néhány hét után többször is a végére értem a teljes gyűjteményemnek. Ezért történt, hogy nem sokkal ezelőtt, egy szombat este megtörtem, és előhúztam azt a kupac CD–t, amit Owen írt ki nekem. Kétségbeesett idők, gondoltam, ahogy újra kinyitottam a Tiltakozó dalok címűt, és betettem a lemezt a lejátszóba. Továbbra se tetszett. Néhány dal különös volt, a többit meg nem értettem. Eleinte azt gondoltam, hogy furcsa lesz Owen zenéjét hallgatni, de valójában meglepően megnyugtatónak bizonyult. Valamiért jó volt elképzelni, ahogy kiválogatja nekem ezeket a dalokat, nagy körültekintéssel sorba rendezi őket, és bízik benne, hogy felvilágosulttá válok tőlük. Ha mást nem is, azt bizonyították, hogy egykor barátok voltunk. Az elmúlt néhány héten elkezdtem végighallgatni a lemezeket, dalról dalra, és minden egyes számot addig hallgattam, míg kívülről nem tudtam mindet. Minden alkalommal, amikor végeztem egy CD–vel, elszomorodtam, mert tudtam, hogy annyival is kevesebb van hátra, és aztán ez is véget ér. Ezért aztán igyekeztem a Csak hallgasd című CD–t a legvégére hagyni. Akár csak egykor Owen, ez is teljes rejtély volt számomra, és néha azt gondoltam, ezeket a legjobb megoldatlanul hagyni. De azért időről időre elővettem, forgattam a kezemben, majd visszacsúsztatom a CD kupac aljára, és otthagytam. Amikor Anyuval végre elindultunk a Mayor's Markét parkolójába, meglepve láttam, hogy esik a hó. Nagy, kövér pelyhekben hullt m. Túl meleg volt ahhoz, hogy összetapadjanak vagy megmaradjanak, de annyira szép volt, hogy mindketten megtorpantunk egy pillanatra és néztük, ahogy lefelé szállingóznak. Mire beszálltunk az autóba és kiálltunk a parkolóból, a havazás már enyhülőben volt. Néhány hópelyhet elragadott a szél, és körbe– körbe táncoltatta őket. Anyu bekapcsolta az ablaktörlőt egy piros lámpánál, és csak néztük, ahogy a hópelyhek a szélvédőre hullnak. – Gyönyörű, nem? – kérdezte. – Van valami a hóban, amitől minden olyan frissnek és újnak tűnik. Nem gondolod?
Bólintottam. A piros lámpa hosszan égett, és bár alig múlt el délután öt óra, máris kezdett sötétedni. Anyu átnézett rám, elmosolyodott, majd előrenyúlt és bekapcsolta a rádiót. Ahogy feltekerte a hangerőt, és az autót betöltötte a klasszikus zene, oldalt fordítottam a fejem. Arcomon éreztem az ablak üvegének hidegét, miközben a hópelyhek egyre csak hulltak. Lehunytam a szemem.
Tizenhatodik fejezet A könyvtári olvasófülke, ahol az ebédidőt töltöttem, a terem távoli pontján állt, messze a tekintetek elől és a járkálástól. Nem voltam hozzászokva, hogy társaságom legyen. Ezért aztán, amikor a karácsonyi szünet előtti utolsó napon, harminc perccel az ebédidő kezdete után megjelent Emily, engem keresve, én láttam meg őt először. Eleinte csak egy piros villanás volt a szemem sarkában, ami elhalad egyszer, majd még egyszer. Felnéztem az előttem heverő angoljegyzeteimből, amikből éppen magoltam, majd körbenéztem: semmi. Ugyanazok a csendes polcok, ugyanazok a könyvsorok. Egy pillanattal később azonban lépéseket hallottam. Amikor megfordultam, a könyvespolc végénél állt, éppen mögöttem. Oh – mondta. Hangja halk volt, de még épp hallható. – Hát itt vagy Mintha elvesztem volna. Mint akit elhagytak, és csak most kerül elő, akár egy zokni, amit jóval az után talál meg az ember, hogy már le is mondott róla, mert azt hitte, elnyelte a szárító. Nem feleltem semmit, mert túlságosan lefoglalt a növekvő pánik. Azért választottam ezt a helyet, mert félreeső volt, a fal felé nézett, és rejtve volt mindentől. Ugyanezen okból az ember a legkevésbé sem szerette volna, ha éppen itt szorítják sarokba. Emily lenézett rám, én meg anélkül, hogy tudatosan csináltam volna, hátradőltem, és a mögöttem lévő olvasófülkének ütköztem. Emily megtorpant és karba fonta a kezét. Nézd – mondta –, tudom, hogy ebben az évben elég fura volt köztünk a viszony De most... beszélnem kell veled. Valahol a közelben hangokat hallottam. Egy fiú meg egy lány beszélgetett, miközben a könyvek közt járkáltak. Emily is hallotta őket, és fejét a hang irányába fordította, míg az el nem halt. Majd megragadott egy közeli széket, közelebb húzta hozzám, és leült. Épp csak suttogott, amikor megszólalt. – Tudom, hogy hallottad, mi történt. Hogy mit tett velem Will. Olyan közel volt, hogy éreztem a parfümjét, valami gyümölcsös, virágos illatot. – Utána – folytatta, és zöld szemével egyenesen rám nézett – elkezdtem rajtad tanakodni. Meg azon az estén a bulin, amikor tavaly véget ért a suli. Hallottam a saját lélegzetemet, ami azt jelentette, hogy valószínűleg ő is hallja. Mögötte hajladoztak a fák az ablakon túl, a könyvespolcokon át beszűrődött a napfény egy csíkja, és porszemek táncoltak benne. – Nem kell velem beszélned erről – mondta. – Úgy értem, tudom, hogy utálsz, meg minden.
Clarke–ra gondoltam, ahogy felnézett rám a székéből a Bendóban. Szóval ezt gondolod? kérdezett vissza, amikor ugyanezt mondtam neki. – De az a helyzet – mondta Emily –, hogy ha tényleg történt valami... valami olyasmi, mint ami velem történt, akkor az segítene. Megállítani, mármint. Őt megállítani. Még mindig nem szóltam egy szót sem. Képtelen voltam rá. Csak ültem ott, mozdulatlanul, ő pedig belenyúlt a farmere zsebébe, és előhúzott egy kis fehér kártyát. – Ez annak a nőnek a neve, aki az én ügyemmel foglalkozik – mondta, és felém nyújtotta a névjegykártyát. Nem vettem el azonnal, ezért letette az asztalra, a könyököm mellé, írással felfelé. A név feketével volt nyomtatva, és a bal felső sarokban valamilyen pecsét állt. – Hétfőn kezdődik a tárgyalás, de még mindig akarnak beszélni emberekkel. Érintettekkel, felhívhatnád, és elmondhatnád... amit csak akarsz. Nagyon kedves nő. Az, ami mindennél jobban megrémített, és amiért képtelen voltam őszintén beszélni Owennel aznap este a Bendóban, Emily szájából olyan egyszerűnek hangzott. Ha Owennek, az egyetlen embernek, akiről igazán hittem, hogy meg tudja hallgatni, nem tudtam elmondani, hát hogy az ördögbe várhatnák el tőlem, hogy elmondjam egy vadidegennek? Lehetetlen volt. Még ha akartam volna is. Márpedig nem akartam. – Csak gondolkozz el rajta! – mondta. Nagy levegőt vett, mintha szeretne mondani még valamit, de aztán csak hallgatott, és inkább felállt. – Majd találkozunk, oké? Visszatolta a helyére a székét, és elindult a legközelebbi könyvespolcok között. Azonban néhány lépés megtétele után visszafordult. – És Annabel? – mondta. – Sajnálom! A szó egy pillanatig csak lógott köztünk a levegőben, aztán Emily továbbindult, és eltűnt a sor végén álló olvasófülke mögött. Sajnálom. Én ugyanezt akartam mondani neki. Az óta a bizonyos szombati divatbemutató óta terveztem. Neki ugyan miért kellett bocsánatot kérnie tőlem? De míg ezen gondolkodtam, és őrülten próbáltam megérteni a dolog logikáját, már éreztem is a zsigeri reakciót a történtekre. Arra, hogy Emily bárki másnál közelebb került az igazsághoz. Az én igazságomhoz. És aztán egyik pillanatról a másikra éreztem, hogy nőttön–nő bennem valami. Körbenéztem, kétségbeesetten azon tépelődve, hogy mégis hol tudnék halkan és diszkréten hányni. De aztán valami más történt: sírni kezdtem. Sírni. Igazán sírni. Úgy, ahogyan évek óta nem tettem. Az a fajta féktelen zokogás volt, ami hullámként önti el az embert, és kíméletlenül beteríti. A könnyek hirtelen ömleni kezdtek, a zokogás a torkomból szakadt fel, és
rázkódott a vállam. Esetlenül hátrafordultam, próbáltam elrejtőzni. Bevertem a könyököm az olvasófülke szélébe, és a névjegykártya, amit Emily hagyott itt nekem, leesett a padlóra. A tenyerembe temettem az arcomat, a szememre szorítottam a kezemet, hogy kizárjak mindent, miközben a könnyeim tovább patakzottak. Csak sírtam és sírtam, ott a könyvtárban, megbújva a sarokban, míg már úgy éreztem, fáj belül mindenem. Rettegtem attól, hogy meglát valaki, de senki nem jött arra. Senki nem hallott meg. A zokogásomat olyan mélyről jövőnek, ősinek és ijesztőnek hallottam, hogy legszívesebben kikapcsoltam volna, ha tudtam volna, hogyan. De mindössze annyit tehettem, hogy kivárom, míg a sírás – és vele én is – elcsitul végre. Aztán amikor vége lett, leejtettem a kezemet és körbenéztem. Semmi nem változott. A könyvek még mindig ott voltak, a porszemek táncoltak a fényben, a névjegykártya pedig ott hevert előttem. Lenyúltam érte, és felvettem. Nem olvastam el, még csak rá se néztem. De becsúsztattam a táskám zsebébe, és jó melyre nyomtam, épp mikor megszólalt a csengő és véget ért a szünet. A nap hátralevő részében érezni lehetett a levegőben a szokásos karácsonyi vakáció előtti nyugtalanságot. Már mindenki a visszaszámlálással volt elfoglalva a szünet hivatalos kezdetéig. Mintán kicsit késve, de befejeztem a dolgozatomat, a szekrényemhez mentem, majd ki a mosdóba. Egy lányt leszámítva üres volt, ő pedig egészen közel hajolva a tükörhöz, folyékony szemkihúzót tett fel éppen. Röviddel azután, hogy beléptem a fülkébe, hallottam, hogy elmegy, és azt hittem, egyedül vagyok. Amikor azonban kijöttem, farmerben és egy Igazságosztag feliratú pólóban Clarke Reynolds támaszkodott a mosdónak. – Szia – mondta. Az első ösztönös reakcióm az volt, hogy magam mögé néztem. Ostobaság volt, hiszen a tükörben láttam jól, hogy nincs ott senki. – Helló – feleltem. Kiléptem mellette, a következő mosdóhoz, és kinyitottam a csapot. Éreztem magamon a tekintetét, miközben benedvesítettem a kezemet és nyomkodni kezdtem a szappanadagolót, ami szokás szerint üres volt. – Szóval – mondta, és én megint csak rádöbbentem, hogy a hangja teljesen tisztán szól – jl vagy? Elzártam a csapot. – Mi?
Felemelte a kezét és megigazította a szemüvegét. – Nem csak én kérdezem – mondta. – Úgy értem, persze nyilvánvalóan én is. De Owen is szeretné tudni. Annyira különös volt hallani, ahogy kimondja Owen nevét, hogy beletelt egy kis időbe, mire felfogtam a dolgot. – Owen – Ismételtem utána. Bólintott. – Ő csak... – Elhallgatott. – Aggódik, azt hiszem, ez a megfelelő szó. Miattam? – kérdeztem, biztos, ami biztos. Igen. Itt valami nem stimmelt. – És téged kért meg, hogy beszélj velem? Oh, nem. – Megrázta a fejét. – Nekem csak megemlítette párszor, így elkezdtem tanakodni, és... aztán megláttalak ma. Ebéd után. A könyvtárból jöttél, és nagyon feldúltnak látszottál. Talán azért volt, mert szóba hozta Owent. Vagy talán azért, mert ezen a ponton már nem igazán volt vesztenivalóm, már ami őt és engem illetett. Bármi volt is az oka, úgy döntöttem, hogy egyszerűen őszinte leszek. – Megleptél – mondtam. – Nem hittem volna, hogy érdekel, ha feldúlt vagyok. Egy röpke másodpercre az ajkába harapott. Hirtelen eszembe jutott, mennyit csinálta ezt, amikor gyerekek voltunk. Azt jelentette, hogy valami váratlant mondtam. – Tényleg ezt gondolod? – kérdezte. – Hogy én nem szeretlek téged? Hát nem is – mondtam. – Azóta nem, hogy volt az a nyár Sophie–val. Annabel, ugyan már. Te voltál az, aki leráztál, nem emlékszel? Igen, de... Igen, de semmi. Te nem szeretsz engem, Annabel. – A hangja egyenletes volt és kiegyensúlyozott. – Azóta a nyár óta van ez így. Csak néztem rá. – De hát a folyosón még csak rám se nézel – mondtam. – Soha nem néztél rám. És azon az első napon, a falon... Belegázoltál az érzéseimbe – mondta. – Istenem, Annabel. Annyira jó barátnők voltunk, és te csak úgy ejtettél. Mégis mit képzeltél, hogy fogom érezni magam ezután? Én próbáltam beszélni veled! – mondtam. – Aznap a medencénél. És az volt – vágott vissza, az ujját nekem szegezve – az egyetlen alkalom. Igen, dühös voltam. Akkor még friss volt az egész! És aztán soha nem jöttél el hozzám, nem telefonáltál. Egyszerűen csak eltűntél. Mindez ugyanolyan volt, mint amikor Emily mondta nekem, hogy „sajnálom". Abszolút ellentéte annak, ahogyan én láttam a dolgokat, és ez őrületes volt. Olyasmi, amit lehetetlenség feldolgozni.
– Szóval akkor most miért? – kérdeztem. – Miért beszélsz velem? Felsóhajtott. – Hát – mondta lassan –, az igazat megvallva, Rollynak nagy része van benne. Rolly, gondoltam. Aztán eszembe jutott az az este, ahogyan az ásványvizeket szorongatta. Mondd meg Owennek, hogy igaza volt mindenben, mondta akkor izgatottan. – Te és Rolly? – kérdeztem. Újra az ajkába harapott, és megesküdtem volna, hogy el is pirult, de csak egy pillanatra. – Beszélgetünk – mondta, leejtette a kezét, és meghúzkodta az Igazságosztag pólója szegélyét, ami, – most hogy jobban szemügyre vettem,– rettentő viseltesnek tűnt ahhoz képest, hogy egy olyan ember hordja, aki csupán másfél hónappal ezelőtt látta először az együttest. – Na szóval, aznap este a klubban, amikor rávett, hogy mutasd be nekem, azt mondtad, hogy én utállak téged. Ez elgondolkodtatott mindarról, ami annyi évvel ezelőtt történt velünk. És mivel Owen is mesélt rólad... gyakran eszembe jutottál. Így aztán amikor ma megláttalak és láttam, hogy... – Várj – mondtam. – Owen beszél rólam? – Nem mondott túl sokat – mondta –, csak annyit, hogy barátok voltatok, aztán történt valami, és most már nem vagytok azok. Bocsásd meg, hogy ezt mondom, de ez eléggé, – nem is tudom,– ismerősen hangzott nekem. Ha tudod, hogy értem. Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, ahogy elképzeltem Clarke–ot és Owent, amint rólam és az emberkerülő viselkedésemről beszélnek. Hű, de kellemetlen! – Nem arról van szó, hogy kibeszélünk téged – tette hozzá Clarke, mintha mindezt hangosan is kimondtam volna. Eszembe jutott, hogy valahogy mindig olvasott a gondolataimban. Clarke aggódott miattam. Emily bocsánatot kért tőlem. Fura egy nap volt ez. Szóval akkor? – kérdezte Clarke, miközben bejött egy csoport lány, előkészített cigarettákkal. Kissé elszontyolodtak, amikor megláttak minket. Morogtak egy sort, összedugták a fejüket, majd kisétáltak, feltehetően azért, hogy odakint várják meg, amíg távozunk. – Mármint jól vagy? Csak álltam ott, és azon tűnődtem, mit feleljek. Rádöbbentem, hogy az elmúlt hetekben nem csupán Owent hiányoltam, de azt a részemet is, amely képes volt annyira őszintének lenni vele. És talán most sem vagyok képes kinyögni az igazat. De hazudnom se kellett. Azt az utat választottam, ami felé mindig is tartottam: a középutat. Nem tudom – feleltem. Clarke egy darabig csak nézett rám. – Hát – mondta akarsz róla beszélni?
Annyi lehetőségem volt. Ő, Owen, Emily. Hosszú ideig azt hittem, csupán arra van szükségem, hogy valaki meghallgasson, de ez egyáltalán nem volt igaz. A probléma velem volt. Én teremtettem. És most megtettem újra. – Nem – válaszoltam. – De azért köszi. Bólintott, majd ellökte magát a mosdótól, és én követtem őt, ki az ajtón. A folyosón, mielőtt elváltunk volna, a táskájába nyúlt, és elővett egy tollat meg egy papírfecnit. – Tessék – mondta, miután ráfirkantott valamit, majd odaadta nekem. – A mobilszámom. Ha esetleg meggondolnád magad. Alatta ott állt a neve, ugyanazzal az írással, amit még mindig felismertem – tiszta, nyomtatott betűk, az utolsó E végén ugyanaz a kis farkinca. – Köszönöm – mondtam. Semmiség. Boldog karácsonyt, Annabel! Neked is. Ahogy hátat fordítottunk egymásnak, tudtam, hogy valószínűleg nem fogom felhívni. De azért kicipzároztam a táskámat és begyűrtem a papírt a névjegykártya mellé, amit Emilytől kaptam. Még ha egyiket se használom soha, valamiért jó érzés volt tudni, hogy ott vannak. Újabb ünnep, újabb autóút a reptérre. Akárcsak egy évvel ezelőtt, most is a hátsó ülésen ültem, a szüleim mögött. Végighajtottunk az autópályán, és amikor a lehajtóhoz értünk, épp egy repülő szállt el a szélvédőnk egyik sarkától a másikig. Whitney otthon maradt, állítólag azért, hogy elkészítse a vacsorát, így hárman vártuk a korlát mögött, hogy feltűnjön Kirsten az érkezési kapuban. – Ott van! – mondta Anyu, és integetni kezdett, miközben előbukkant Kirsten egy élénkvörös kabátban, lófarokban összefogott hajjal. Mosolyogva közeledett felénk és visszaintegetett. Bőröndjének kerekei csikorogva gurultak a földön. – Sziasztok! – mondta és azonnal megölelte Aput, majd Anyuhoz lépett, akinek máris gyűltek a könnyek a szemében, ahogy minden érkezéskor és induláskor. Amikor én kerültem sorra, erősen megszorított, én pedig becsuktam a szemem és belélegeztem az illatát: szappan, hideg levegő és borsmenta– sampon; mind nagyon ismerős. – Annyira örülök, hogy láthatlak titeket! – Milyen volt az út? – kérdezte Anyu, miközben Apu átvette a bőrönd fogantyúját, és elindultunk a terminálon át. – Nem volt semmi gond? – Semmi – mondta Kirsten, és belém karolt. – Végig minden rendben ment.
Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Csak rám mosolygott, majd a kezét az enyémbe csúsztatta, és megszorította, ahogy kiléptünk a hidegbe. Hazafelé a szüleim egész úton csak úgy zúdították a kérdésekkel Kirstenre az iskoláról, melyeket megválaszolt, és Brianről, melyeket nevetve kikerült, és közben néha elpirult. Tagadhatatlanul az az új Kirsten ült köztünk, akivel először a telefonbeszélgetésünk során szembesültem. A válaszai, habár nem voltak kurták, sokkal rövidebbek voltak, mint amit tőle megszoktunk, olyannyira, hogy furcsa csendek támadtak, valahányszor elhallgatott, mert vártuk, hogy még folytatja. De nem folytatta, csak sóhajtozott, vagy kinézett az ablakon, esetleg megszorította a kezem, amit azóta is a kezében tartott, és egészen hazáig el sem eresztett. Meg kell, hogy mondjam – mondta Anyu, ahogy Apu befordult az ismerős utcákra –, van benned valami változás, édesem. Tényleg? – kérdezte Kirsten. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi is az... – mondta Anyu, és elgondolkodva nézett maga elé. – De azt hiszem... Hagyja, hogy a világ szóhoz jusson? – fejezte be a mondatot Apu, és Kirstenre kacsintott a visszapillantó tükörből. Mosolygott. És igaza volt. Oh, Apu – mondta Kirsten. – Nem beszéltem én annyit, vagy igen? Hát persze, hogy nem! – mondta Anyu. – Mindig örömmel hallgattuk a mondandódat. Kirsten felsóhajtott. – Sokat tanultam arról, hogyan legyek összeszedettebb. És arról is, hogy igyekezzek meghallgatni, amit mások mondanak nekem. Úgy értem, észrevettétek, milyen kevés manapság az olyan ember, aki ténylegesen hallgat, míg a másik beszél? Én hallgattam. Igazság szerint az iskola utáni és a reptéri út előtti időt azzal töltöttem, hogy befejeztem az utolsó számokat Owen hagyományos punk/ska CD–jén, ami az utolsó felcímkézett volt a tőle kapott kupacban. Ezután egyedül a csak hallgasd maradt, ami elszomorított. Mostanra már hozzászoktam, hogy a nappal vagy az este egy részét azzal töltöm, hogy azokat a számokat hallgatom, amiket felvett nekem. Rituálészerű dolog volt, az állandó nyugalom egy fura fajtája, még akkor is, amikor maga a zene nem volt megnyugtató. Zenehallgatás közben rendszerint az ágyamon feküdtem csukott szemmel, és próbáltam elveszni abban, amit hallottam. Ma azonban, ahogy a CD elkezdődött a reggae pattogó ritmusával, feltettem a hátizsákom az ágyamra. Kivettem belőle az Emilytől kapott névjegyet, Clarke telefonszámát, majd magam elé fektettem őket az ágytakaróra. Miközben a zene szólt, alaposan szemügyre vettem mindkettőt, mintha fontos lett volna,
hogy az emlékezetembe véssem őket: a főügyész asszisztensének kissé kidomborodó nevét, Andrea Thomlinson, és a keresztbe húzott vonalakat a két hetes közepén Clarke telefonszámában. Azt hajtogattam magamban, hogy egyikkel sem kell semmit se kezdenem. Csak lehetőségek voltak. Mint Owen két gyűrűje: két üzenet. És az mindig jó, ha az ember tisztában van a lehetőségeivel. Amikor hazaértünk, már sötét volt, de a ház teljes kivilágításban várt minket, és láttam Whitneyt a konyhában, amint a tűzhelyen keverget valamit. Ahogy begurultunk a ház elé, Kirsten újra megszorította a kezemet. Eltűnődtem, vajon ideges–e. De nem mondott semmit. Odabent a házban meleg volt, és rádöbbentem, mennyire éhes vagyok. Kirsten nagy levegőt vett és lehunyta a szemét. – Istenem – mondta, miközben Apu vezette a sort valaminek fantasztikus illata van! Whitney keverve–sültje az – felelte Anyu. Whitney főz? – kérdezte. Előrenéztem, és láttam, ahogy Whitney a konyhaszigetnél áll. Egy edénytörlő volt a kezében. – Whitney főz – erősítette meg. – Öt perc és kész. Csodás finomság vár rád! – mondta Anyu Kirstennek, kicsit talán túl hangosan. – Whitney született tehetség a konyhában. Hű – mondta Kirsten. Újra csend támadt. Aztán azt mondta Whitney– nek: – Amúgy tök jól nézel ki! Köszi – felelte Whitney. – Te is. Eddig jó. Mellettem Anyu mosolygott. Felviszem a táskáidat – mondta Apu Kirstennek, aki bólintott. Én meg összeállítom a salátát – jelentette ki Anyu –, és aztán mind leülhetünk beszélgetni. Addig is, lányok, felmehettek felfrissíteni magatokat. Hogy hangzik? – Jól – mondta Kirsten, és újra Whitney–re nézett. Apu megfordult, és elindult a lépcső felé a bőrönddel. – Remekül hangzik. Odafent leültem a szobámban, és a körülöttem lévő zajokat hallgattam. Kirsten szobája gyakorlatilag érintetlenül állt, mióta elment, így furcsa volt zajokat hallani – kihúzódó és visszatolt fiókok, az elmozdított bútorok hangja – a falnak arról a feléről. A másik oldalon ott voltak a már megszokott Whitney–zajok: az ágya nyikorgása, a rádiója halk búgása. Amikor Anyu felszólt, hogy minden elkészült, mindnyájan együtt léptünk ki a folyosóra. Kirsten átvette a blúzát és kiengedte a haját. Visszanézett rám, majd Whitney–re, aki mögöttem állt, és épp egy pulcsit húzott át a fején. – Kész
vagytok? – kérdezte, mintha messzire mennénk, nem csak az asztalig. Bólintottam, mire elindult lefelé a lépcsőn. Mire leértünk az étkezőbe, az étel már az asztalon volt: egy nagy halom keverve–sült, egy tál barna rizs és Anyu salátája, amihez az öntet természetesen Whitney ízlésének megfelelően készült. Mindennek remek illata volt, és Apu az asztalfőn állt, miközben elfoglaltuk körülötte a helyünket. Amint leültünk, Anyu öntött egy pohár bort Kirstennek, Apu pedig, aki igazi húst–krumplival fajta ember volt, megkérte Whitney–t, hogy legyen kedves és magyarázza el, ha tudja, hogy egészen pontosan mi is az, amit enni fogunk. Tempeh és zöldséges keverve–sült – mondta Whitney – mogyorós hoisin szósszal. Tempeh? Az meg mi? Finom, Apu – válaszolt Kirsten. – Ennyit épp elég tudnod. Nem kell megenned, ha nem akarod – mondta Whitney. – Habár nagyjából ez a legfinomabb dolog, amit valaha főztem. Szedj csak Apádnak egy keveset – biztatta Anyu. – ízleni fog neki. Apu azonban kétkedve figyelte, ahogy Whitney felkapott egy kanalat, és tett valamennyit a tányérjára. Miközben szedett mellé Apunak köretet is, végignéztem az asztal körül ülő családomon. Mennyire különböztünk attól, amilyenek egy évvel ezelőtt voltunk! Valószínűleg soha nem leszünk olyanok, mint egykor, de legalább mind együtt voltunk. Épp erre gondoltam, amikor fényt láttam elsuhanni az utcán. És igen: az egymás mellett sorakozó fűszernövények mögötti ablakban épp egy autó hajtott el. Ahogy lelassított, és a sofőr benézett ránk, újra arra gondoltam, hogy az ember soha nem tudhatja, valójában mit lát: jót vagy rosszat, helyeset vagy helytelent. Mindig annyival több van mögötte. A házunkban az volt a szabály, hogy aki nem főzött, az takarít el, így vacsora után Kirsten, Apu meg én a konyhában találtuk magunkat a tányérokkal. Ez – mondta Kirsten, és a kezembe nyomott egy leöblítés– re váró serpenyőt – isteni finom volt. A szósztól teljesen oda voltam. Ugye? – kérdezte Anyu, aki a konyhaasztalnál üldögélt és egy csésze kávét ivott, mégis ásítozott. – És Apád háromszor is szedett belőle. Remélem, Whitney észrevette. Ez a legjobb bók, amit egy szakács kaphat. Én soha nem főzök – mondta Kirsten. – Hacsak a házhoz rendelés nem számít.
De számít – mondta Apu. Elvileg segítenie kellett volna, bár eddig mindössze annyit csinált, hogy kivitte a szemetet, és hosszasan szöszmötölt a szemeteszsák kicserélésével. – A házhoz szállítás tárcsázása a kedvenc receptem. Anyu mérgesen nézett rá, miközben Whitney, aki vacsora után fölment, lesétált egy kabátban, kezében az autókulcsával. – Kimegyek egy kicsit – mondta. – Nem maradok sokáig. Kirsten, kezével a vízben, megfordult és ránézett. – Hová mész? Csak egy kávézóba, találkozni pár emberrel – felelte Whitney. Oh – mondta Kirsten, és bólintott. Aztán visszafordult a mosogatóhoz. – Akarsz... – Whitney elhallgatott. – Akartál te is jönni? – Nem akarok zavarni – mondta Kirsten. – Semmi gond. – Nem zavarsz – hallottam Whitney–t. – Úgy értem, ha nem unod, hogy maradunk egy darabig. És ekkor újra éreztem: ezt a puhatolódzó, óvatos békét a nővéreim között – nem volt épp illékony, de azért kőbe sem volt vésve. A szüleim egymásra néztek. – Annabel, szeretnél jönni? – Kérdezte Kirsten. – Veszek neked egy mochachinót. Éreztem magamon Kirsten tekintetét, miközben beszélt, és eszembe jutott, ahogy korábban a kezemet szorongatta, és talán idegesebb volt, mint amilyennek látszott. – Persze – felellem. – Oké. Csodálatos! – mondta Anyu. – Menjetek és érezzétek jól magatokat! Apátokkal majd befejezzük a mosogatást. Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Még csak nagyjából a feléig jutottunk... Ne aggódj! – felállt, majd odajött, intett nekem és Kirstennek, hogy adjuk át a helyet, és felhajtotta az ingujját. Odanéztem Whitney–re, aki az ajtóban állt. Nem tudtam biztosan, hogy kerültem ennek az egésznek közepébe. De hát így alakult. – Menjetek csak!
– Sziasztok, és üdvözlök mindenkit a nyílt mikrofonos estén itt a Kába Kávéban. Esther vagyok, és én leszek ma a konferanszié. Ha voltál már itt korábban, ismered a szabályokat: hátul tudsz feliratkozni, maradj csöndben, miközben valaki olvas, és ami a legfontosabb, adj borravalót a pultos lányoknak! Köszönöm! Amikor megérkeztünk, azt gondoltam, csak meglepetésszerűen csöppentünk bele ebbe. De ahogy Whitney csoportbéli barátai odaintettek bennünket, világossá vált, hogy nem véletlen egybeesésről van szó.
Szóval készen állsz? – kérdezte Whitney–től egy Jane nevű, magas és vékony lány piros kardigánban, zsebéből kikandikáló cigarettacsomaggal, miután kihozták a kávéinkat és túlestünk a bemutatkozásokon. – És ami még fontosabb, izgulsz? Whitney soha nem izgul – jelentette ki Heather, a másik, velem nagyjából egykorú lány. Rövid, fekete, tüsire vágott haja volt, és egy halom piercinget viselt az orrában meg a szájában. – Te is tudod. Kirstennel egymásra néztünk. – Miért kéne izgulnod? – kérdezte Whitney–t, aki mellettem ült, és az ölében heverő táskájában kotorászott. Az olvasás miatt – magyarázta Jane, és hörpintett egyet az előtte álló bögréből. – Ma estére iratkozott fel. Kénytelen volt feliratkozni – tette hozzá Heather. – Moira–Muszáj volt. Moira–Muszáj? – kérdeztem vissza. A csoportban szoktuk ezt mondani – magyarázta Whitney, és elővett néhány összehajtogatott papírt a táskájából, majd le– lette őket maga elé az asztalra. – Tudjátok, ez olyan, mint egy feladat. Moira az egyik orvosom. Oh – mondta Kirsten. – Értem. Szóval valami olyat olvasol fel, amit te írtál? – kérdeztem. – Mint például a történeted egy részét? Whitney bólintott. – Olyasmi. Oké, akkor kezdhetünk isi – mondta Esther. – Elsőnek itt van Jacob. Köszöntünk, Jacob! Mindenki tapsolni kezdett, és az asztalokat kerülgetve a mikrofonhoz lépett egy fekete kötött sapkás, magas, szikár férfi. Kinyitott egy kis spirál jegyzetfüzetet, majd megköszörülte a torkát. – Ennek a Cím nélkül nevet adtam – mondta, miközben a kávégép felsziszegett mögöttünk. – És, öh, az exbarátnőmrő1 szól. A vers, amit elkezdett felolvasni, a nappali fény és az álmodozás képeivel indított. Aztán gyorsan erőre kapott, Jacob hangja addig–addig emelkedett, míg már csak töredezett listája volt az egymás után kiköpött szavaknak. „Fém, Hideg, Árulás, Végtelen'", szavalta, miközben néha egy kis nyál fröccsent a mikrofonra. Whitney–re néztem, aki a száját harapdálta, majd Kirsten– re, aki láthatóan eksztázisba került. – Mi ez? – suttogtam. – Pszt – csak ennyit mondott. Jacob verse iszonyú sokáig tartott, de aztán egy sor hosszú, levegő nélküli zihálással befejeződött. Amikor végzett, mindenki némán ült egy másodpercig, mielőtt úgy döntöttünk, hogy immár lehet tapsolni. – Hű! – mondtam Heathernek. – Ez aztán valami!
Oh, ez semmi – mondta. – Múlt héten kellett volna itt lenned Egy tízperces monológot tartott a kasztrálásról. – Undorító volt – tette hozzá Jane. – Lenyűgöző, de undorító. – És most – mondta Esther egy elsőolvasó következik. Üdvözöljük mindnyájan Whitney–t! Jane és Heather azonnal hangos éljenzésben tört ki, és Kirstennel követtük a példájukat. Figyeltem a tömeg reakcióját, amikor Whitney odalépett a mikrofon elé. Az emberek kétszer is megfordultak utána, annyira szép volt. Egy rövid szöveget fogok felolvasni – mondta, kissé bágyatag hangon. Közelebb lépett a mikrofonhoz. – Egy rövid szöveget – ismételte –, a testvéreimről. Éreztem, hogy meglepetten pislogok, és Kirstenre néztem. Mondani akartam valamit, de csendben maradtam, nehogy megint leintsen. Whitney nyelt egyet, majd lenézett a papírjaira, a szélük meg– megrebbent a kezében. Ijedtnek látszott, és hirtelen úgy tűnt, túl nagy a csend. De ekkor belevágott. A középső lánytestvér vagyok – olvasta. – Az átmenet. Nem a legidősebb, nem a legfiatalabb, nem a legmerészebb, nem a legkedvesebb. Én vagyok a szürke árnyalata, a félig teli vagy félig üres pohár, nézőponttól függően. Az életemben kevés dolog volt, amit elsőként tettem, vagy jobban, mint az előttem lévő, vagy az utánam következő. Hármunk közül azonban én vagyok az egyetlen, aki megtörtem. Hallottam, hogy megcsörren az ajtó feletti csengettyű, és a székemen megfordulva egy idősebb, hosszú, göndör hajú nőt láttam belépni és megállni hátul. Amikor meglátta Whitney–t a mikrofonnál, elmosolyodott, majd elkezdte letekerni a sálat a nyakáról. A kishúgom kilencedik születésnapján történt – folytatta Whitney. – Egész nap a házban duzzogtam, és felváltva éreztem azt, hogy semmibe vesznek, meg azt, hogy túlontúl sokat piszkálnak, ami már tizenegy évesen is nagyjából az alapbeállítottságom volt. Kirsten szeme elkerekedett, egy mellettünk lévő asztalnál pedig egy férfi hangosan felnevetett, és én hallottam, hogy mások is kuncogni kezdenek. Whitney arcába vér szökött, és elmosolyodott. – A nővérem, a társasági lény, épp készült elbiciklizni a közeli strandra, hogy találkozzon néhány barátnőjével, és megkért, hogy tartsak vele. Én nem akartam menni. Senkivel sem akartam lenni. Ha a nővérem volt a barátságos, a kishúgom pedig az édes, hát én voltam a sötétség. Senki nem értette a fájdalmamat. Még én magam sem.
Újabb nevetés hangzott fel, ezúttal a terem túlsó feléből, és Whitney megint elmosolyodott. Szóval Whitney tud vicces is lenni? Ki hitte volna? A nővérem felült a biciklijére és elindult a strand felé, én pedig mentem utána. Mindig én mentem utána, és biciklizés közben egyre dühösebb lettem emiatt. Untam, hogy mindig második vagyok. Megint Kirstenre néztem; olyan átható tekintettel figyelte Whitney–t, mintha más nem is lett volna ott. – Így visszafordultam. És hirtelen üres volt előttem az utca. Teljesen új látvány tárult elém: mindez az enyém volt. Elkezdtem olyan gyorsan tekerni, ahogyan csak tudtam. Hallottam, hogy megcsörren Heather kanala, ahogy még egy zacskó cukrot tesz a kávéjába, én viszont némán ültem, mozdulatlanul. Nagyszerű volt. A szabadság mindig az, még ha az elképzelt fajtából való is. De ahogy egyre messzebb jutottam, és már nem Ismertem fel az előttem álló utcákat, kezdtem rájönni, mekkora távolságot tettem meg. Még mindig teljes sebességgel száguldottam, el az otthonomtól, amikor az első kerekem hirtelen megcsúszott, és én kirepültem. Mellettem Kirsten fészkelődni kezdett az ülésén, és én közelebb toltam hozzá a székem. Fura érzés, amikor az ember hirtelen a levegőben találja magát – mondta Whitney. – Amint felfogjuk, már vége is, és jön a zuhanás. Amikor nekicsapódtam a járdának, hallottam, ahogy reccsen egy csont a karomban. A következő pillanatokban aztán hallottam a biciklim kerekét, ahogy pörgés közben kattogott. Csak arra tudtam gondolni, amire mindig gondoltam, már akkor is: ez annyira igazságtalan! Hogy mikor az ember megízleli a szabadságot, azonnal meg is büntetik érte. Hátranéztem az ajtónál álló nőre. Minden figyelmével Whitney–re összpontosított. Fájt mindenem. Becsuktam a szemem, az arcom az utca kövéhez szorítottam és vártam. Hogy mire, azt nem tudom. Hogy megmentsenek. Vagy megtaláljanak. De nem jött senki. Mindig azt hittem, hogy nem akarok mást, csak hogy magamra hagyjanak. Míg meg nem történt. Nyeltem egyet, mikor ezt kimondta, majd lenéztem a kávésbögrémre és köré fontam az ujjaimat. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem ott, mire visszajött értem a nővérem. Emlékszem, hogy az eget bámulom, az elúszó felhőket, majd hallom, hogy a nevemet mondja. Amikor kifarolva megállt mellettem, ő volt az utolsó ember, akit látni akartam. És mégis, mint annyiszor korábban vagy azóta, az egyetlen, aki ott volt velem.
Whitney szünetet tartott és nagy levegőt vett. Felemelt és a kormányára ültetett. Tudtam, hogy hálásnak kéne lennem. De ahogy hazafelé tekertünk, mérges voltam. Magamra, amiért leestem és rá, amiért ott volt, és látta. Ahogy a felhajtónkhoz értünk, a kishúgom, a szülinapos lány, kirobbant a házból. Amikor meglátott engem és a tehetetlenül lógó karomat, visszarohant és anyámat hívta. Neki, mint legkisebbnek, mindig ez a szerep jutott. Ő volt az, aki szólt a szüleinknek. Erre emlékeztem. Az első gondolatom az volt, hogy valami nagy baj lehet, mert a két nővérem együtt volt, ráadásul olyan közel egymáshoz. És ez soha nem történt meg. Apám bevitt az ügyeletre, ahol a helyére tették a csontot. Amikor hazaértünk, a szülinapi zsúr már majdnem véget ért, az ajándékok már ki voltak csomagolva, és épp hozták be a tortát. Az aznap készült fényképeken a gipsz fölött tartom a karom, mintha nem bíznék benne, hogy egybetart. A nővérem az egyik oldalamon áll, a hős; a szülinapos lány a másikon. Ismertem azt a képet. Én a fürdőruhámban állok rajta, kezemben egy szelet tortával; Kirsten vigyorog, egyik kezével a kitolt csípőjén. Amikor arra a képre néztem, éveken át nem láttam mást, csak a törött karomat. Csak később kezdtem észrevenni más dolgokat is. Például azt, hogy mindkét testvérem mosolyog, és felém hajol, miközben én, mint mindig, köztük vagyok. Nagy levegőt vett, és lenézett a papírjaira. Nem az volt az utolsó alkalom, hogy elfutottam a testvéreimtől. Nem az utolsó alkalom, hogy úgy éreztem, jobb nekem egyedül. Még mindig én vagyok a középső testvér, de most már másképp gondolok minderre. Kell hogy legyen valaki középen. Anélkül semmi sem lehet teljesen egész. Mert nem csak az elválasztó tér számít, hanem az is, ami mindent összetart. Köszönöm. Csak ültem ott, egy gombóc emelkedett a torkomban, miközben körülöttem mindenfelé tapsban törtek ki az emberek, először itt, majd ott, végül mindenhol, betöltve a termet. Whitney elpirult, egyik kezét a mellkasára szorította, majd mosolyogva kilépett a mikrofon mögül. Mellettem Kirsten szemébe könnyek gyűltek. Ahogy Whitney elindult az asztalunkhoz, és menet közben az emberek bólogattak felé, rettentő büszke voltam rá. Nagyon is el tudtam képzelni, mennyire nehéz lehetett neki hangosan felolvasni ezt az írást. Nemcsak az idegeneknek, de nekünk is. Mégis megtette. Ahogy ott ültem és a nővéremet néztem, azon tűnődtem, vajon mi a nehezebb. Az elmondás maga, vagy az,
hogy kinek mondjuk el. Vagy talán, amikor végre nekikezd az ember, a történet az, ami igazán számít.
Tizenhetedik fejezet Az ágyam mellett vörösen izzó óra 12.15–öt mutatott. Ez azt jelentette, hogy számításaim szerint három órája és nyolc perce próbáltam elaludni. Whitney előző esti felolvasása óta mindaz, amit próbáltam ellökni magamtól – hogy elszakadtam Owentől, hogy Emily odaadta annak a nőnek a névjegykártyáját, hogy Clarke újra szóba állt velem –, újra kísérteni kezdett. A ház végre újra tele volt, emberrel és energiával. A szüleim nyugodtabbak voltak, mint hónapok óta valaha, a nővéreim pedig nemcsak hogy szóba álltak egymással, de valóban jól kijöttek. Ez a hirtelen harmónia annyira váratlan volt, hogy csak még jobban kívülállónak éreztem magamat tőle. Előző este, hazafelé a kávéházból, Kirsten mesélt Whitney–nek a filmjéről, és hogy mennyire hasonlít a szöveghez, amit felolvasott. Whitney szerette volna látni, így ma este vacsora előtt Kirsten felállította a laptopját a dohányzóasztalon, és mind összegyűltünk a filmnézéshez. A szüleim a kanapén ültek, Whitney pedig a karfán trónolt mellettük. Kirsten kissé odébb foglalt helyet és intett, hogy üljek közelebb, de én csak megráztam a fejemet, és a helyemen maradtam. – Én már láttam – mondtam. – Ülj oda te! Én már milliószor láttam – felelte, de azért leült a helyre. Ez annyira izgalmas! – mondta Anyu, végignézett mindannyiunkon, és nem tudtam eldönteni, arra gondol–e, hogy mind itt vagyunk, vagy magára a filmre. Kirsten nagy levegőt vett, majd előrenyúlt és lenyomott egy gombot. – Oké – mondta. – Hát íme. Ahogy feltűnt az első kocka azzal a zöldellő gyeppel, próbáltam rajta tartani a szemem. De lassan azon kaptam magam, hogy a családomat nézem helyette. Apu komoly arccal figyelte a képernyőt; mellette Anyu összekulcsolta a kezét az ölében. Whitney, Apu másik oldalán, a mellkasához húzta a lábát, én meg néztem, ahogy a fény az arcán villódzik, miközben a film folytatódott. Nocsak, Whitney – mondta Anyu, ahogy a lányok végigbicikliztek az utcán –, ez egy kicsit olyan, mint az a fogalmazás, amit nemrégiben megmutattál nekünk, nem? De igen – felelte halkan Kirsten. – Fura, nem? Mi is csak tegnap este jöttünk rá. Whitney nem mondott semmit, tekintetét a képernyőre szegezte. A kamera ekkor a távolban a kisebb lányt mutatta, aki ekkor már leesett a biciklijéről, aminek még mindig forgott a kereke. Aztán jöttek az ijesztőbb
képek a környékről: a dühös kutya és az újságért lehajoló öregember. Amikor aztán az utolsó zöld képkockával véget ért a film, mind némán ültünk egy ideig. Kirsten, te jó ég – mondta végül Anyu. – Ez hihetetlen volt. Aligha hihetetlen – felelte Kirsten, és egy hajtincset a füle mögé tűrt. De azért elégedettnek látszott. – Ez csak a kezdet. Ki hitte volna, hogy ilyen jó szemed van? – mondta Apu, átnyúlt Kirstenhez, és megpaskolta a lábát. – Végre kifizetődött az a sok tévézés. Kirsten rámosolygott, de a figyelme valójában Whitney–re összpontosult, aki eddig egy szót sem szólt. – Na – kérdezte –, hogy tetszett? Tetszett – felelte Whitney. – Habár soha nem gondoltam, hogy magamra hagytál. Én meg soha nem hittem volna, hogy visszafordultál – mondta Kirsten. – Nagyon fura. Whitney bólintott, de nem mondott többet. Aztán Anyu felsóhajtott, és azt mondta: – Hát, soha nem tudtam, hogy az a nap ennyire fontos volt mindkettőtök számára! Micsoda? Nem emlékszel, hogy Whitney eltörte a karját? – kérdezte Kirsten. Anyátoknak szelektív a memóriája – magyarázta neki Apu. – Én viszont tisztán emlékszem az együttes traumára. Hát persze, hogy emlékszem rá – mondta Anyu. – Csak... fogalmam se volt, hogy mindkettőtökben ilyen mély nyomot hagyott. – Megfordult, és körbenézett maga mögött, míg el nem kapta a tekintetemet. – Na és te, Annabel? Te mire emlékszel abból a napból? Hogy kilencéves lettél – mondta Apu. – Igaz? Bólintottam, mert mind engem néztek. Igazság szerint azonban nem voltam benne biztos, mire is emlékeztem a leginkább abból a napból, mivel mostanra már annyi mindent elmondtak róla, több különböző szemszögből. A születésnapom volt, kaptam egy tortát, és beszaladtam szólni Anyunak, hogy Whitney megsérült. A többiben már nem voltam biztos. Egész vacsora alatt a családomat figyeltem: Kirstent, ahogy sztorizik a filmkészítő osztályba járó fura figurákról; Whitney–t, amint mindent részletesen elmagyarázott a sushi–tekercsekről, amiken egész délután dolgozott; Anyu kipirult arcát, ahogy kacagott. Még Apu is békésen üldögélt, és világosan látszott, mennyire boldog, hogy mindenki együtt van, ennyivel jobb körülmények között. Ez jó volt, én mégis szokatlanul távolinak éreztem magam. Mintha most én ülnék egy autóban odakint az utcán, mely lelassít, hogy a sofőr bebámuljon.
Ledobtam magamról a paplant, felkeltem, az ajtóhoz mentem és óvatosan kinyitottam. A folyosó néma volt és sötét, de ahogy gyanítottam, a lépcsőnél fénycsíkot láttam. Apu még mindig fent volt. Amint meglátott, ahogy átvágok a nappalin, elnémította a tévét. – Hé te – mondta. – Nem tudsz aludni? Megráztam a fejem. A képernyőn egy régi híradós bejátszás szemcsés fekete–fehér képeit láttam, amint két férfi egy asztal fölött kezet ráz. Mögöttük tömeg tapsolt. Hát – mondta –, épp időben érkeztél, hogy segíts döntenem. Van ez a magával ragadó műsor az első világháború kezdetéről, vagy ez a másik az A&E csatornán a harmincas évek amerikai homokviharairól. Mit gondolsz? A tévére nézett, és a másik csatornára kapcsolt. Egy kopár táj látszott, amin egy autó haladt át lassan. – Nem tudom – feleltem. – Mindkettő egyformán leBillncselően hangzik. – Hé – mondta. – Ne szóld le a történelmet! Ezek fontos dolgok. Elmosolyodtam, a kanapéhoz léptem és leültem. – Nem tudom – mondtam. – Csak hát elég nehéz lelkesedni ezekért. Mármint nekem. – Hogy létezik, hogy nem találod izgalmasnak? – kérdezte. – Ez a valóság. Nem pedig valami bugyuta történet, amit valaki kitalált. Ezek olyan dolgok, amik ténylegesen megtörténtek. – Nagyon régen – tettem hozzá. – Pontosan! – mondta bólogatva. – Éppen ez a lényeg. Ezért nem felejtkezhetünk el róluk. Nem számít, mennyi idő telt el, ezek a dolgok még mindig hatással vannak ránk és a világra, amiben élünk. Ha nem követed nyomon a múltat, soha nem fogod megérteni a jövőt. Minden kapcsolódik egymáshoz. Érted, amit mondok? Először nem értettem. De aztán, ahogy visszanéztem a képernyőre és a rajta mozgó képekre, rádöbbentem, hogy igaza van. A múlt valóban kihat a jelenre és a jövőre. Van, amit ebből jó1 felismerhetően észlelünk, és milliónyi olyan, amit nem. Az idő nem olyasvalami, amit könnyűszerrel fel lehet osztani; nincs körülhatárolt közepe, eleje vagy vége. Hiába teszek úgy, mintha magam mögött hagynám a múltat, ha az nem hagy el engem. Ahogy ott ültem, hirtelen éreztem, hogy nyugtalanabbá válok, hiába próbáltam a tévére figyelni. Száguldoztak a gondolataim, túl gyorsan ahhoz, hogy gondolkozni tudjak, és pár perc múlva visszamentem lefeküdni. Ez őrület, gondoltam, ahogy újra azon kaptam magam, hogy a plafont bámulom, miközben a szobám két oldalán a nővéreim csendben alszanak. Becsuktam a szemem, és az elmúlt néhány nap eseményei tűntek fel előttem, apró, elmosódott jelenetekben. Kalapált a szívem. Olyasmi történt
éppen, amit nem értettem, amit nem tudtam megérteni. Felültem és lerúgtam a paplant; szükségem volt valamire, ami lecsillapít, vagy elűzi ezeket a gondolatokat, legalább egy kis időre. Az éjjeliszekrényem felé nyúltam, megragadtam a fejhallgatómat, és bedugtam a CD–lejátszóba, majd az asztalomhoz mentem. Az alsó fiókban, miután feltúrtam az összes CD–t, amit Owen csinált, végre megtaláltam: a sárga lemezt, amin mindössze annyi állt, csak hallgasd. Lehet, hogy totál utálni fogod, mondta akkor Owen. Vagy nem. Lehet, hogy éppen ez lesz az, amire szükséged van. Ez benne a szép. Tudod? Amikor lenyomtam a lejátszás gombot, nem hallottam mást, csak sercegést, így elhelyezkedtem, becsuktam a szemem és vártam, hogy elkezdődjön az első szám. Nem kezdődött. Se a következő pár percben, se soha. Ekkor rádöbbentem: a CD üres volt. Talán viccnek szánta. Vagy valami mélyenszántónak. De ahogy ott feküdtem, pusztán csendnek tűnt az, ami betöltötte a fülemet. És az volt a helyzet, hogy baromi hangos volt. Hihetetlenül fura dolog volt, nagyon más, mint a zene. A hang semmi nem volt, üresség, ugyanakkor kiszorított minden mást, és eléggé lecsillapított ahhoz, hogy már ki tudtam venni valami távoli, alig hallhatót. De akkor is ott volt, még ha gyengén is, és valami sötét helyről érkezett hozzám, amit soha nem láttam még, mégis jól ismertem. Pszt, Annabel. Csak én vagyok az. Ám ez a történetnek csupán a közepe volt. Kellett lennie valahol egy kezdetnek is. És hirtelen tudtam, hogy ha ott maradok, ahol vagyok, ebben a teljes csendben, és nem menekülök el előle, meg fogom hallani. Vissza kell mennem, vissza egészen addig az estéig ott a bulin, amikor először hallottam Emilyt, ahogy kiejti Sophie nevét. Mindez rendben volt. Ez volt az egyetlen útja, hogy végre elérjek a lezáráshoz. Nem akartam semmi mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre–másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy rózsaszín felső, egy versike a nevemmel, az érzés, hogy valaki a nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az egyetlen, amelyen valaha hazajuthatsz. Végre megértettem. A hang, amely mindvégig próbálta megragadni a figyelmemet, amely szólongatott és esdekelt, hogy hallgassam meg – ez a hang nem Willé volt. Hanem az enyém.
Tizennyolcadik fejezet – A WRUS–t hallják, a közösségi rádiónkat. Hét óra ötvennyolc perc van, és ez itt a Dühterápia. Következzen az utolsó szám. Egy pengetést hallottam, amit az elektromos gerjedés kirobbanó hangja követett: valami kísérletezés volt, valami más, és semmiképp sem hallgatható. Csak egy újabb vasárnapi Owen–műsor. Nekem azonban nem csupán egy újabb vasárnap volt. Valami megváltozott azóta, hogy előző éjjel a fejemre tettem a fejhallgatót. Hosszú ideig csak feküdtem ott, és hagytam, hogy újra végigjárjam mindazt, ami aznap este történt a buliban. Belesodródtam a csendbe, és a hang a fejemben végre hallhatóvá vált. Amikor hétkor felébredtem, még mindig a fejemen volt a fejhallgató, és hallottam a szívverésemet. Felültem, levettem a fejhallgatót, és a körülöttem lévő csend ezúttal nem tűnt ijesztően üresnek és hatalmasnak. Hosszú idő óta először úgy éreztem, végre megtelt. Amikor bekapcsoltam a rádiót, épp elkezdődött a műsor: bömbölt a hagyományos metál, valaki egy strapabíró gitár felett üvöltött. Ezt egy orosz popdalnak hangzó valami követte, aztán végre megszólalt Owen. – A Leningrád szólt – mondta és ez itt a Dühterápia. Owen vagyok. Hat perccel múlt hét, köszönjük, hogy velünk tartanak. Kérésük van? Javaslatuk? Problémáik? Hívjanak bennünket az 555–WRUS számon. És most jöjjön Dominic Waverly. A felcsendülő szám techno volt. Néhány pattogós ütemmel nyitott, amelyek látszatra nem voltak összhangban, de aztán eggyé olvadtak. Azokon a régi vasárnapokon nagy figyelemmel hallgattam a műsort, és kedvelni akartam, vagy legalábbis megérteni a hallottakat. És amikor ez nem történt meg, nem haboztam elmondani Owennek. Bárcsak képes lettem volna elmondani neki minden mást is. De az ember nem mindig kaphatja meg a tökéletes pillanatot. Néha kénytelenek vagyunk a körülményekhez képest legjobbat kihozni magunkból. Ezért ültem most az autómban, és tartottam a WRUS felé. Nyolc óra két perc volt, amikor begurultam az épület elé. Épp elkezdődött a Füvészrecept, egy országosan sugárzott adás, ami Owenét követte. Owen és Rolly autója közé parkoltam, majd felkaptam az utasülésről a CD–t és bementem. A rádióállomás csendes volt, csak egy hang duruzsolt a ginkgo bilobáról, miközben átmentem az előtéren. Tőlem jobbra, a folyosó végén, megláttam a csupa üveg fülkét. Ahogy elindultam felé, elsőként Rollyt láttam meg a vezérlőpultnál egy kis szomszédos szobában; élénkzöld pólót viselt, meg egy hátrafordított baseballsapkát, azon meg egy fejhallgatót. Mellette ott volt Clarke, kávét szürcsölgetett, és ott hevert előtte kinyitva a vasárnapi
újság keresztrejtvénye. Beszélgettek, és egyikük sem vette észre az érkezésem. Amikor azonban a fő fülke felé fordultam, Owen egyenesen rám nézett. A mikrofonnál ült, előtte egy halom CD szétszórva. Az arckifejezéséből ítélve nem örült annak, hogy lát. Rosszabb volt, mint aznap a parkolóban. És ettől csak még fontosabbá vált, hogy kinyissam az ajtót és belépjek. Így is tettem. Szia – köszöntem rá. Csak egy pillanatra nézett fel rám. – Hello – felelte végül kifejezéstelen hangon. Rövid berregés után Rolly hangja szólalt meg a fejem fölött. – Annabel! – mondta, és a hangjából sugárzó derű éles ellentélben állt Owen épphogy csak nem ellenséges tónusával. – Hé! Mi újság? Átnéztem rá, és integetésre emeltem az egyik kezem. Visszaintegetett, csakúgy, mint Clarke. Rolly előrehajolt, és már épp mondott volna még valamit, amikor Owenre tévedt a tekintete, aki mérgesen meredt rá. Rolly erre meggondolta magát, és lassan visszahúzódott. Egy kattanás hallatszott, és a mikrofon újra elnémult. Mit keresel itt? – kérdezte Owen. Hát persze, hogy egyenesen a lényegre tér. – Beszélnem kell veled – feleltem. A szemem sarkából hirtelen mozgást észleltem a másik szobában. Odanéztem, és láttam, ahogy Clarke sietve begyömöszöli az újságot a táskájába, miközben Rolly leveszi a fejhallgatót és feláll. Ki is a konfliktuskerülő? gondoltam, ahogy eszeveszett tempóban elhagyták a szobát, és Rolly menet közben kapcsolta le a villanyt. Mi, öh, előre megyünk a baconhoz – mondta Owennek, ahogy elmentek mellettem. – Találkozunk ott? Owen bólintott, mire Rolly újra rám mosolygott, majd sarkon fordult. Clarke megállt egy pillanatra, kezével a nyitott ajtón. – Minden oké? – kérdezte. Igen – feleltem. – Megvagyok. Átvetette a táskáját a vállán, és olyan pillantást vetett Owenre, amit nem tudtam értelmezni. Aztán elszaladt, hogy utolérje Rollyt, megfogták egymás kezét, és eltűntek a fordulón túl. Amikor visszanéztem Owenre, már ő is pakolt. Épp a fejhallgatója zsinórját tekerte fel. – Nincs sok időm – mondta, de rám se nézett. – Szóval ha van valami mondanivalód, akkor gyerünk, ki vele.
Oké – mondtam. – Szóval... – A szívem gyorsan kalapált, émelyegni kezdtem. Rendes körülmények között ez volt az a pont, ahol elhallgattam, mint egy riadt kis nyuszi, és eliszkoltam. – Szóval erről van szó – mondtam, és felemeltem a kezemben tartott CD–t. A hangom reszketegnek hangzott, így megköszörültem a torkom. – Annak idején azt mondtad, hogy ettől majd totál odáig leszek. Emlékszel? Csak egyetlen gyanakvó pillantást vetett a CD–re. – Halványan – mondta. Tegnap éjjel meghallgattam – mondtam. – De biztos akartam lenni benne, hogy, öh, megértettem. A szándékodat, mármint. A szándékomat? – kérdezett vissza. Hát, tudod – mondtam –, sok minden értelmezés kérdése rajta. – Ekkor végre határozottabbá vált a hangom. A zene hatalma, hát igen. – Szóval csak meg akartam bizonyosodni, hogy, tudod, jól értettem. Csak bámultunk egymásra, és igazán nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne kapjam el a tekintetem. De valahogy sikerült. És aztán, egy kis idő múlva, kinyújtotta a kezét a CD–ért. A tokra nézett, majd megfordította. – Nincs rajta a számok címe – mondta. Hát nem emlékszel, mit tettél rá? Régen volt. – Szúrós tekintetet lövellt felém. – És sok CD–t írtam neked. Tízet – feleltem. – Meghallgattam mindet. Igazán? Bólintottam. – Igen. Azt mondtad, azt szeretnéd, ha előbb azokat hallgatnám meg, és csak utánuk ezt. Áh – mondta. – Szóval újabban érdekel, mit szeretnék? Odakint láttam Rollyt és Clarke–ot Rolly autójában, amint kitolatnak a parkolóból. Rolly épp mondott valamit, mire Clarke a fejét rázva felnevetett. Mindig is érdekelt – mondtam Owennek. Valóban? Mert ezt elég nehéz volt észrevenni abból, ahogyan az elmúlt két hónapban kerültél. – Az előtte lévő vezérlőpulton lenyomott egy gombot. Kinyílt a CD–tartó, és ő betette a lemezt. Azt hittem, te ezt akarod – mondtam. Miért? – kérdezte. Lejjebb nyúlt, és benyomott egy gombot a lejátszó alatt. Nagyot nyeltem. – Te voltál az, aki kiszálltál az autómból a parkolóban aznap és elsétáltál – mondtam. – Eleged lett belőlem.
Otthagytál a klubban, és aztán még csak el sem mondtad, miért – vágott vissza, kissé hangosabban. Kicsit feltekerte az egyik gombot. – Ki voltam akadva, Annabel. Pontosan – mondtam, és ekkor már hallottam a fejünk fölött az elektromos sercegést. – Ki voltál akadva. Cserbenhagytalak. Nem az voltam, akinek hinni akartál... – ... és csak leléptél – fejezte be a mondatot, és még feljebb tolta gombot. A sercegés hangosabb lett. – Felszívódtál. Egyetlen pillanat, és már ott sem vagy. – Mit akartál, mit tegyek? – kérdeztem. – Például elmondhattad volna, mi történik – mondta. – Istenem, legalább valamit mondhattál volna. Ahogy már mondtam, tudtam volna kezelni. Úgy, ahogyan azt kezelted, hogy nem mondtam semmit? Teljesen feldühödtél rám. Na és? Jogom volt hozzá – mondta. Újra a vezérlőpultra nézett. – Az emberek néha dühbe gurulnak, Annabel. Ez még nem a világvége. Szóval egyszerűen ki kellett volna magyaráznom magam, és hagyni, hogy dühös légy rám, és aztán talán túltetted volna magadat rajta... Mindenképpen túltettem volna magamat rajta. ... vagy nem – mondtam, és mérgesen néztem rá. – Talán az mindent megváltoztatott volna. Ez amúgy is megtörtént! – felelte. – Úgy értem, nézz csak ránk most. Ha legalább elmondtad volna, mi folyik, tudtunk volna foglalkozni a dologgal. De te egyszerűen mindent lógva hagytál a levegőben, se lezárás, se semmi. Ez az, amit akartál? Hogy örökre eltűnjek, ahelyett, hogy egy ideig haragudjak rád? Csak álltam ott, ahogy ezt mondta, és a szavai leülepedtek bennem. – Nem – mondtam. – Nem tudtam, hogy ez is egy lehetőség. Hát persze, hogy az volt – mondta, és felnézett a fejünk feletti hangszóróra; a sercegés ekkorra még hangosabb lett. – Bármi volt is, annyira nem lehetett rossz. Mindössze őszintének kellett volna lenned. Mondd el, mi történt valójában! Az nem olyan egyszerű. Mert ez az? Hogy levegőnek nézzük és elkerüljük egymást, és úgy teszünk, mintha soha nem lettünk volna barátok? Neked talán igen. Nekem elég húzós volt. Nem szeretek játszadozni. Ahogy kimondta, összeszorult valami a gyomromban. De nem azzal a markoló émelygéssel, amihez már hozzászoktam. Ez most sokkal inkább valami lassú fortyogás volt. – Az nekem se jön be – mondtam. – De...
Ha olyan nagyszabású dolog, hogy megéri mindezt – mondta, és kezét meglendítette, hogy benne volt a stúdió, a sercegés, és mi magunk az egész közepén –, ezt a baromságot és furcsaságot, ami azóta történt, akkor túl fontos ahhoz, hogy magadban tartsd. Ezt te is tudod. Nem – mondtam –, ezt te tudod, Owen. Mert neked nincsenek gondjaid a haraggal, a sajátoddal vagy a máséval. Csak bedobod azokat a mondataidat, meg mindent, amit tanultál, mindig őszinte vagy, és soha nem bánsz meg semmit, amit kimondtál, vagy ahogyan viselkedsz... De igen. ... és én egyáltalán nem vagyok ilyen – fejeztem be. – Egyszerűen nem. Akkor milyen vagy, Annabel? – vágott vissza. – Egy hazug alak, ahogyan első nap nevezted magad? Ugyan már! Az volt mind közül a legnagyobb hazugság! Csak néztem rá. Remegett a kezem. Ha hazug lettél volna, nekem is egyszerűen hazudtál volna – mondta, és újra a monitorra pillantott, ahogy a sercegés egyre nőtt. – Úgy tettél volna, mintha minden rendben lenne. De nem így történt. Nem – mondtam, és megráztam a fejem. És ne mondd, hogy nekem ez egyszerű, mert nem az. Az elmúlt hónapokban nagyon szar volt, hogy nem tudtam, mi van veled. Mi az, Annabel? Mi olyan rossz, hogy még nekem se tudod elmondani? Éreztem minden egyes szívdobbanásom. Owen visszafordult a vezérlőpulthoz, még magasabbra tekerte a CD hangerejét, és ahogy a zaj betöltötte a fülemet, hirtelen belém hasított, mi is ez az érzés. Haragudtam. Igazán haragudtam. Őrá, amiért nekem esett. Magamra, amiért mostanáig vártam, hogy visszavágjak. És minden más alkalomra, amit nem ragadtam meg. Az elmúlt hónapokban végig ugyanez az érzés járt át, de azt hittem, hogy az idegesség és a félelem következménye. Pedig nem az volt. Nem érted! – mondtam ekkor. Akkor mondd el, és talán megértem – vágott vissza, és az előtte álló üres széket felém tolta. – És – mondta hangosan – mi van ezzel a CD–vel? Hol van már a zene? Miért nem hallunk semmit? Tessék? – kérdeztem. Lenyomott néhány gombot, és a fogai közt káromkodott. – Ezen nincs semmi – mondta. – Üres. Hát nem ez a lényeg? Micsoda? – kérdezte. – Milyen lényeg? Oh, te jó ég, gondoltam. A felém lökött szék után nyúltam, majd lerogytam rá. Tessék: azt hittem, milyen mélyenszántó és érzékeny ez a
gesztus, miközben csak... tévedés volt. Technikai gubanc. Mellényúltam, nagyon mellényúltam. Vagy mégsem. Az egész hirtelen annyira hangos volt. Owen hangja, a szívverésem, a sercegés. Betöltötték a szobát. Lehunytam a szemem, és szuggeráltam magam, hogy térjek vissza az előző éjszakához, amikor meg tudtam hallani azokat a dolgokat, amiket annyi időn át elnémítottam. Pszt, Annabel, hallottam egy hangot, de ezúttal máshogy hangzott. Ismerősen. Csak én vagyok az. Owen egyre lejjebb vette a hangerőt, és a sercegés a fejünk felett fokozatosan gyengült. Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor a világ elcsendesül, és az ember csupán a saját szívverését hallja. Ezért aztán jobb, ha megtanuljuk felismerni ezt a hangot. Máskülönben soha nem értjük meg, mit mond. Annabel? – szólalt meg Owen. Ezúttal halkan beszélt. Közelebbről. A hangjában aggodalom bujkált. – Mi az? Már így is annyi mindent kaptam tőle, de ekkor odahajoltam hozzá, és kértem tőle még egy utolsó dolgot. Valamit, amit tudtam, hogy mindenkinél jobban csinál. – Ne gondolkozz vagy ítélkezz! – mondtam. – Csak hallgass! – Annabel? Mindjárt kezdjük a filmet... – Anyu hangja puhán szólt; azt hitte, alszom. – Kész vagy? Mindjárt – feleltem. Oké – mondta. – Lent leszünk. Előző nap nem csak azt mondtam el Owennek, mi történt azon a bulin. Elmeséltem neki mindent. Hogy mi volt Sophie–val az iskolában, Whitney gyógyulását, Kirsten filmjét. Azt, hogy belementem még egy reklám elkészítésébe, azt, ahogy Apuval beszéltem a történelemről, és azt is, ahogyan előző éjszaka meghallgattam az üres CD–jét. Csak ült ott, és minden egyes szavamra figyelt. És amikor végre befejeztem, kimondta azt a szót, ami általában nem jelent semmit, ám ezúttal benne volt minden. Sajnálom, Annabel – mondta. – Annyira sajnálom, ami veled történt. Talán egész végig ezt akartam. Nem egy bocsánatkérést – és egészen biztosan nem Owentől –, hanem egy tudomásulvételt. De a legfontosabb az volt, hogy végre végigmondtam – az elejét, a közepét és a végét. Ami természetesen nem jelentette azt, hogy ezzel vége. Szóval mihez fogsz kezdeni? – kérdezte később, amikor a Land Cruiser–énél álltunk. El kellett hagynunk a fülkét, hogy átadjuk a helyet a
következő műsornak, amit két vidám helyi ingatlanközvetítő vezetett. – Felhívod azt a nőt? A tárgyalás miatt? Nem tudom – mondtam. Tudtam, hogy más körülmények között pontosan megmondaná, mit gondol erről, de ezúttal lenyelte. Nagyjából egy percre. Az a helyzet – mondta –, hogy nincs az életben túlzottan sok lehetőség arra, hogy változtassunk valamin. Ez egyike azoknak a lehetőségeknek. Te könnyen beszélsz – mondtam. – Te mindig a helyes dolgot teszed. Nem, ez nem igaz – felelte és a fejét rázta. – Csak igyekszem a tőlem telhető legjobbat tenni... ... a körülményekhez mérten, tudom – fejeztem be helyette. – De én félek. Nem tudom, hogy képes vagyok–e megtenni. Hát persze, hogy képes vagy rá! – mondta. Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Mert épp az előbb tetted meg – felelte. – Idejöttél, és elmondtad nekem. Ez hatalmas dolog! A legtöbb ember nem lett volna képes rá. De te megcsináltad. Meg kellett tennem – mondtam. – Meg akartam magyarázni. És újra képes leszel rá – felelte. – Csak hívd fel azt a nőt és mondd el neki azt, amit nekem. Beletúrtam a hajamba. – Többről van szó – mondtam. – Mi van, ha azt akarja, hogy menjek el tanúskodni, vagy ilyesmi? El kéne mondanom a szüleimnek, Anyunak... Nem tudom, fel tudná–e dolgozni. Igen, fel. Nem is ismered őt – tiltakoztam. És nem is kell ismernem – felelte. – Nézd, ez fontos. Te is tudod. Szóval tedd meg, amit tenned kell, aztán majd onnan folytatod. Lehet, hogy anyukád meglepetést okoz. Éreztem, ahogy a gombóc emelkedni kezd a torkomban. Hinni akartam, hogy igaza van, és talán így is volt. Owen a földre ejtette a táskáját, majd leguggolt mellé, és kotorászni kezdett benne. Felvillant előttem egy emlékkép róla, aznapról, amikor ugyanezt tette az iskola mögött, és halvány fogalmam se volt, mit húz majd elő, hogy mi az ördögöt tud nekem Owen Armstrong felkínálni. Egy idő után elővett egy képet. Tessék – mondta, és átadta. – Inspirációnak. Az a kép volt, amit Mallory fotózásának estéjén csinált rólam. A púderszoba ajtajában álltam, smink nélkül, ellazult arccal, mögöttem a villany sárga ragyogásával. Látod, mondta akkor, így nézel ki. Ahogy a
képre néztem, az végre bizonyítani látszott, hogy nem az a lány vagyok, aki Mallory falán van a Kopf reklámból, de még csak az sem, aki azon a májusi bulin voltam. Hogy azon az őszön megváltozott bennem valami Owen miatt, még ha ezt most láttam csak igazán. Mallory azt mondta, adjam neked – mondta. – De... De? – kérdeztem. ... nem adtam – fejezte be. Tudtam, hogy nem kéne rákérdeznem. Mégis megtettem. – Miért nem? Tetszett – mondta egy vállrándítással. – Meg akartam tartani. Ezt a képet tartottam a kezemben aznap délután, amikor végre összeszedtem a bátorságot, hogy felhívjam Andrea Thomlinsont, a nőt, akinek a névjegyét Emilytől kaptam. Üzenetet hagytam a hangpostafiókján, és ő tíz perc múlva visszahívott. Emilynek igaza volt: valóban nagyon kedves volt. Háromnegyed órán át beszéltünk. Amikor megkérdezte, elmennék–e másnap a bíróságra, arra az esetre, ha szükségük lenne rám, noha tudtam mivel jár, ha megteszem, mégis beleegyeztem. Miután letettük a telefont, felhívtam Owent. – Jól tetted! – mondta, amikor beszámoltam neki a történtekről. A hangja meleg volt és örömteli, és én közelebb szorítottam a kagylót, hogy a hangja még jobban betöltse a fülemet. – A helyes dolgot tetted. Igen – mondtam. – Tudom. De most ki kell majd állnom az emberek elé... Meg tudod csinálni – jelentette ki, és amikor felsóhajtottam, mert egyáltalán nem voltam ebben olyan biztos, megszólalt. – Igenis, meg tudod. Nézd, ha izgulsz a holnap miatt... Ha? – kérdeztem vissza. ... akkor elmegyek veled. Ha akarod. Megtennéd? – kérdeztem. Persze – felelte könnyedén, egyértelműen. – Csak mondd meg, hol legyek és mikor. Megbeszéltük, hogy a szökőkútnál találkozunk a bíróság előtt, kilenc óra előtt. Tudtam, hogy nélküle se lennék egyedül. De azért jó volt, hogy voltak lehetőségeim. Vetettem még egy utolsó pillantást a képre, majd becsúsztattam az éjjeliszekrényem fiókjába. Lementem a nappaliba, ahol a családom tévézett, közben megálltam, és felnéztem a képre az előszobában. Mint mindig, a tekintetem most is először a saját arcomra tévedt, majd a nővéreimére, és végül Anyura, aki olyan aprónak tűnt közöttünk. Csakhogy most már másként láttam magunkat.
Amikor ez a kép készült, mind Anyu köré gyűltünk, őt oltalmaztuk. Ám az csak egy nap volt, egyetlen filmkocka, azóta többször is átrendeztük és újrarendeztük magunkat. Mind Whitney köré gyűltünk, még akkor is, amikor nem akarta, és Kirsten meg én közelebb kerültünk egymáshoz, amikor mindkettőnket ellökött. Még mindig mozgásban voltunk, és ez aznap este is nyilvánvaló volt, ahogy néztem Anyut és a nővéreimet újra összegyűlni. Akkor meg voltam róla győződve, hogy kívülálló vagyok, de valójában mindig karnyújtásnyira voltam tőlük. Mindössze csak kérnem kellett, és engem is visszahoznak, körülvesznek és befogadnak, hogy újra biztonságban találjam magam, valahol középen. Átvágtam a nappalin, oda, ahol a családom összegyűlt a tévé előtt. Először senki nem vett észre, én meg csak álltam ott egy darabig, és néztem őket. Végül aztán Anyu elfordította a fejét, én nagy levegőt vettem, és tudtam, hogy bármit látok is majd az arcán, meg tudom csinálni. Muszáj volt megtennem. – Annabel – mondta. Aztán elmosolyodott és arrébb húzódott, hogy helyet csináljon maga mellett. – Gyere, ülj le közénk. Egy pillanatig haboztam, de aztán Whitney–re emeltem a tekintetem. Engem nézett komoly ábrázattal, én pedig arra az egy évvel ezelőtti éjszakára gondoltam, amikor belöktem az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, és kitettem őt a fénynek. Halálra rémített, ami akkor történt vele, de túlélte. A szemébe néztem, amíg a kanapéhoz értem, és leültem. Anyu ismét rám mosolygott, és éreztem, ahogy eláraszt a szomorúság és a félelem, mert tudtam, mire készülök. Kész vagy? kérdezte tőlem korábban, de akkor még nem voltam az. Talán soha nem is leszek. Azonban most már nem volt más választásom. így ahogy felkészültem arra, hogy újra elmondjam a történetemet, azt csináltam, amit Owen már annyiszor megtett: kinyújtottam a kezemet Anyu és a családom felé. Ezúttal sikerült. Áthúztam őket magamhoz.
Tizenkilencedik fejezet Amikor először beléptem a tárgyalóterembe, csak futó pillanatokra láttam Will Casht. Egyszer a fejét hátulról, aztán az öltönye ujját, futólag az arcélét. Kezdetben ez nyugtalanított, még idegesebb lettem tőle. Azonban ahogy közeledett az idő, hogy engem szólítsanak, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez jó így. A különálló, kis darabkákat mindig egyszerűbb feldolgozni. A teljes kép, az egész történet már egészen más tészta. De sohasem tudhatjuk. Az emberek néha tudnak meglepetést okozni. Végül nehezebb volt elmondani a családomnak, mint Owen–nek, de megtettem. A kemény részeknél, amikor hallottam, hogy Anyunak elakad a lélegzete, vagy éreztem, hogy Apunak összeszűkül a szeme, és hogy Kirsten megremeg mellettem, akkor is folytattam. És amikor úgy éreztem, hogy igazán megingok, Whitney–re néztem, aki meg se rezzent. Mindannyiunk közül ő volt a legerősebb, és rajta tartottam a tekintetemet, egészen a végéig. Anyu lepett meg a legjobban. Nem esett szét, nem omlott össze, pedig tudtam, hogy nehéz volt hallania, mi történt velem. De miközben Kirsten sírt, Whitney pedig segített Apunak megkeresni Andrea Thomlinson névjegykártyáját a szobámban, hogy felhívhassák a további részletekért, Anyu leült mellém, karjával a vállamon, és a fejemet simogatta, újra és újra. Aznap reggel, úton a bíróság felé, a hátsó ülésen ültem a két nővérem között, és a szüleimet néztem. Anyu válla időről időre megmoccant, és tudtam, hogy ilyenkor megveregeti Apu kezét. Ugyanúgy, ahogy Apu csinálta vele egy másik autóúton, egy másik nap, amikor a titkok a felszínre kerültek, nem is olyan rég. Rádöbbentem, hogy egész életemben csakis egyféleképpen láttam a szüleimet, mintha ez lenne az egyetlen lehetséges felállás Az egyiket gyengének, a másikat erősnek. Az egyiket ijedtnek, a másikat merésznek. De kezdtem megérteni, hogy nincsenek ilyen végletek sem az életben, sem az emberekben. Ahogy Owen mondta, napról napra, ha nem percről percre zajlanak a dolgok. Mindössze annyit tehetünk, hogy annyi súlyt veszünk magunkra, amennyit csak elbírunk. És ha szerencsénk van, lesz valaki a közelünkben, aki átveszi a többit. Amikor a bírósághoz sétáltunk, már majdnem háromnegyed kilenc volt, és a szökőkút körül összegyúlt tömegben Owent kerestem. Nem volt ott. Sem akkor, sem azután, hogy Anyu meg én találkoztunk Andrea Thomlinsonnal egy közeli irodában, hogy újra átvegyük a történetemet. Még akkor sem, amikor kinyitották a tárgyalót, és mi bemasíroztunk, és helyet
foglaltunk közvetlenül egy sorral Emily és az anyukája mögött. Egyre csak őt kerestem a tekintetemmel. Biztos voltam benne, hogy az utolsó pillanatban még feltűnik, épp időben, de nem tette. Ez nagyon nem vallott rá, és aggódni kezdtem. Másfél órával később az ügyész a nevemet szólította. Felálltam, és nedves tenyérrel szorítottam az előttem álló padot. Végighúztam rajta a kezem, miközben ellépve a nővéreim mellett a sor végéhez értem. Aztán kiléptem a padsorok közti folyosóra, és hirtelen magamban voltam. Ahogy áthaladtam a termen, végre láthattam mindent, a tömeget, a bírót, az ügyészeket és a védőügyvédet, de én szándékosan csak a törvényszolgára koncentráltam, aki a tanúk padjánál várakozott rám. Helyet foglaltam, és éreztem a kalapáló szívemet, miközben megválaszoltam a kérdéseit, és a bíró felém fordulva odabiccentett. Csak miután az ügyész felállt és elindult felém, akkor engedélyeztem magamnak, hogy Will Cashre nézzek. Nem az elegáns öltönye volt az első, amin megakadt a szemem. Vagy az új rövid és iskolásfiús frizurája, ami nyilván azt volt hivatott elérni, hogy fiatalnak és ártatlannak tűnjön. Az arckifejezése – összehúzott szem, lebiggyesztett száj – szintén nem tűnt fel. Az egyetlen dolog, amit láttam, a bal szeme körüli monokli volt, és alatta az arca vörössége. Valaki megpróbálta eltüntetni a nyomokat némi sminkkel, de így is látszott. Világosan, mint a nap. – Adja meg a nevét a jegyzőkönyv kedvéért – kért meg az ügyész. Annabel Greene – mondtam. Remegett a hangom. Ismeri William Casht, Annabel? Igen. Meg tudná őt nekem mutatni? Annyi hallgatás után úgy éreztem, rengeteget beszéltem az elmúlt huszonnégy órában. De egy kis szerencsével ez lesz az utolsó alkalom jó ideig. És talán éppen ezért nem is volt olyan nehéz lecsillapítani magam, nagy levegőt venni, és belevágni. Ott – mondtam, felemeltem a kezem és rámutattam. – Ott ül. *** Amikor végre befejeződött, végigsétáltunk a bíróság sötét előcsarnokán, ki a déli napsütésbe. Olyan ragyogó volt, hogy bele– lelt egy kis időbe, mire hozzászokott a szemem. Az első, akit megláttam, Owen volt. A szökőkút szélén ült, farmert viselt meg egy fehér pólót, azon egy kék kabátot, és a fülhallgatója a nyaka körül lógott. Ebédidő volt, és a tér zsúfolásig telt a le–föl járkáló sokasággal: aktatáskás üzletemberekkel, az
egyetem diákjaival, egy csoport ovissal, akik kézen fogva haladtak egy sorban. Amikor Owen meglátott, felállt. – Azt hiszem – mondta Anyu, és megsimogatta a karomat –, hogy el kéne mennünk enni valamit. Mit gondolsz, Annabel? Éhes vagy? Owenre pillantottam, aki zsebre vágott kézzel engem nézett. – Igen – feleltem. – Csak egy percet kérek. Elindultam lefelé a lépcsőn, és hallottam, ahogy Apu megkérdezi, hová megyek, mire Anyu azt feleli, fogalma sincs. Biztosra vettem, hogy mind engem néznek, de nem fordultam vissza, miközben átvágtam a téren. Odaléptem Owenhez. Nagyon szokatlan volt az arckifejezése: ilyennek még soha nem láttam. Egyik lábáról a másikra állt, világosan látszott, milyen kényelmetlenül érzi magát. – Hé – mondta gyorsan, amint hallótávolságon belül voltam. – Szia. Nagy levegőt vett, mint aki beszélni készül, de aztán elhallgatott és kezével végigszántott az arcán. – Nézd – mondta. – Tudom, hogy ki vagy rám akadva. A fura az volt, hogy nem voltam. Míg kezdetben meglepett, aztán már aggasztott, hogy nem jelent meg, az egész élmény annyira elsöprő volt – noha katartikus is –, hogy tulajdonképpen el is felejtkeztem róla, amint a tanúk padjára léptem. Már nyitottam is a szám, hogy megnyugtassam, de ő már folytatta. Az alapvető tény az, hogy itt kellett volna, hogy legyek. Nincs mentségem. Erre nincs mentség. – A földre nézett, és a betonon húzkodta a lábát. – Úgy értem, van egy oka. De az nem kifogás. Owen – mondtam. – Az... Történt valami. – Felsóhajtott és megrázta a fejét. Arca vörös volt és még mindig téblábolt. – Valami hülyeség. Hibát követtem el, és... Ekkor, és csak ekkor, összeállt a kép. Owen hiánya. Ez az izgő–mozgó szégyenkezés. És Will Cash monoklija. Oh, istenem, gondoltam. Owen – mondtam csendesen. – Kizárt. Hibás döntés volt – mondta gyorsan. – És olyasmi, amit szégyellek. Olyasmi? – ismételtem utána. Igen. Elhaladt mellettünk egy üzletember, aki vállalati fúziókról beszélt hangosan a mobilján. – Helyettesítő – közöltem Owennel. Összerándult az arcizma. – Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod mondani. Ugyan már – mondtam. – Tudtad, hogy ezt fogom mondani.
Jól van, jól van. – Beletúrt a hajába. – Mélyreható beszélgetést folytattam anyámmal. Amiből nem tudtam könnyen elszabadulni. Beszélgetést? – kérdeztem vissza. – Miről? Erre újra összerándult az arca. Rettentően szenvedett ettől az egésztől, de mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Miután olyan hosszú ideig voltam az igazság másik oldalán, ráébredtem, mennyire élvezem, ha én kérdezhetek. Hát – mondta, majd felköhögött. – Alapvetően elvileg pillanatnyilag büntetés alatt állok. Igazság szerint a közeli jövőben is. így ki kellett alkudnom egy eltávot. Tovább tartott, mint számítottam. Szobafogságra vagy ítélve – mondtam ki, hogy tisztázzuk a dolgot. Igen. Miért? Megrándult az arca, majd megrázta a fejét és a szökőkútra nézett. Ki hitte volna, hogy az igazság ennyire nehezére eshet Owen Armstrongnak, a világ legőszintébb fiújának. De ha rákérdezek, elmondja. Ebben biztos voltam. Owen – szólaltam meg, miközben ő észrevehetően fészkelődött és a válla is megvonaglott –, mit csináltál? Csak nézett rám egy hosszú percen át. Aztán felsóhajtott. – Behúztam egyet Will Cashnek. Ezt mégis hogy gondoltad? Hát, nyilvánvaló, hogy nem gondolkoztam. – Az arca még vörösebb lett. – Nem állt szándékomban megtenni. Véletlenül húztál be neki egyet? Nem. – Mérgesen nézett rám. – Jól van, tényleg tudni akarod? Kérdeztem, hát nem? Nézd – mondta Owen –, az az igazság, hogy miután tegnap elmentél, irtó dühös voltam. Mármint, én is csak ember vagyok, nem igaz? Az vagy – bólogattam egyetértően. Igazából csak jól meg akartam nézni magamnak. Csak ennyi. És tudtam, hogy néha azzal a béna Perkinses zenekarral játszik, akik épp tegnap léptek fel a Bendóban, úgyhogy arra gondoltam, biztos ott lesz. Ott is volt. Ami, ha belegondolsz, igazán aljas egy dolog. Milyen ember az, aki elmegy egy klubba – ráadásul egy béna zenekart meghallgatni – a bírósági jelenése előtti estén? Ez... Owen – mondtam. Komolyan beszélek! Tudod, mennyire szarul játszanak? Tényleg, hiába nyomnak csupa feldolgozást, akkor is szánalmasak. Úgy értem, ha már
bevállalja valaki, hogy képtelen saját számokat írni, akkor legalább a másokét tudja jól lejátszani... Csak néztem rá. Oké – mondta. Újra beletúrt a hajába. – Na mindegy, szóval ott volt, én megnéztem magamnak, és ennyi. Egyértelmű – jelentettem ki szigorúan hogy nem csak ennyi történt. Owen vonakodva folytatta. – Megnéztem a fellépésüket. Ami, ahogy már mondtam, szar volt. Kimentem egy kis friss levegőt szívni, és ő odakint cigizett. És elkezdett beszélni hozzám. Mintha ismernénk egymást. Mintha nem a föld undorító mocska lenne, egy totális rohadt seggfej. Owen – mondtam halkan. Éreztem, ahogy egyre jobban dühbe jövök. – Megrándult az arca. – Tudtam, hogy csak nagy levegőt kéne vennem és elsétálni, meg minden, de nem ment. És aztán, amikor befejezte a cigarettáját, vállon veregetett, és megfordult, hogy visszamenjen. Én meg csak... Egy lépéssel közelebb léptem hozzá. ... bekattantam – fejezte be. – Elvesztettem a fejem. Minden oké – mondtam. Már akkor tudtam, miközben megtettem, hogy meg fogom bánni – mondta. – Hogy nem éri meg. De addigra már a közepén voltam. Nagyon pipa vagyok magamra, ha tudni akarod az igazságot. Tudom. Csak egyetlen ütés volt – mormogott, majd még gyorsan hozzátette –, ami nem teszi elfogadhatóvá. És baromi mázlim volt, hogy a kidobóember egyszerűen szétválasztott minket, és mindkettőnknek azt mondta, tűnjünk el onnan, és nem hívta a zsarukat. Ha megtette volna... – Elhallgatott. – Az egész akkora hülyeség. És mégis elmondtad anyukádnak – mondtam. Amikor hazaértem, látta rajtam, hogy ki vagyok bukva. így aztán megkérdezte, hogy mi történt, és nekem muszáj volt elmondanom... Mert őszinte vagy – mondtam, és tettem felé még egy lépést. Hát, igen – mondta, és lenézett rám. – A plafonon volt, és akkor még finoman fogalmazok. Felvázolta a kőkemény büntetését, abszolút megérdemelten, de aztán ma, amikor megpróbáltam elindulni, hogy idejöjjek, a dolgok kissé nehézkessé váltak. Minden oké – mondtam újra. Nem, nem az. – Mögötte a szökőkút nagyokat csobbant, és a vízcseppeken meg–megcsillant a napsugár. – Mert én nem ilyen vagyok. Már nem. Egyszerűen csak... kibuktam.
Felemeltem a kezem, és félresimítottam a haját az arcából. – Hm – mondtam. – Igazán? Mi? Nem tudom. – Vállat vontam. – Csak hát nekem ez nem tűnt kibukásnak. Nem az – mondta. Aztán egy pillanatig csak nézett rám. – Oh – mondta végül. – Persze. Úgy értem, nekem – mondtam, közelebb lépve –, a kibukás más. Az inkább olyan, amikor az ember elmenekül, nem mondja el senkinek, mi a baja, lassan forrong magában, amíg hirtelen ki nem robban. Ilyesmi. Áh – mondta. – Hát, azt hiszem, értelmezés kérdése. Azt hiszem. Az emberek még mindig ott mászkáltak körülöttünk, kitöltve az ebédidejüket, ahogy épp tudták, mielőtt a nap hátralevő része megkezdődött volna. Tudtam, hogy valahol mögöttem a családom rám vár, de akkor is előrenyújtottam a kezem, hogy megérintsem az övét. – Tudod – mondta Owen, ahogy az ujjai megtalálták az enyémeket –, nagyon úgy tűnik, hogy mindenre tudod a választ. – Ááh – feleltem. – Csak igyekszem a tőlem telhető legjobbat csinálni, a körülményekhez képest. – Na és hogy megy? – kérdezte. Erre nem volt rövid válasz; mint oly sok más, ez is hosszú történet volt. De minden történetet az tesz igazzá, hogy tudjuk, valaki meghallgatja. És megérti. – Hát, tudod – mondtam ekkor Owennek. – Napról–napra. Rám mosolygott, és én visszamosolyogtam. Aztán közelebb léptem, és az arca felé emeltem az arcomat. Ahogy lehajolt, hogy megcsókoljon, lehunytam a szemem, de ezúttal nem az ijesztő sötétséget láttam, hanem valami mást. Valami ragyogóbbat, a fényhez közelebbit, aprón, de állhatatosan fénylőt. Szép volt és megnyugtató, és folytattam a mozdulatot előre és felfelé, hogy találkozzam vele.
Huszadik fejezet Feltettem a fejhallgatómat, majd kinéztem Rollyra. Amikor feltartotta a hüvelykujját, a mikrofonhoz hajoltam. Hét óra ötven van, és a közösségi rádiót hallgatják, a WKUS–t. Ha a Dühterápiát keresik, újra hallható lesz... – a jegyzettömbömre pillantottam, ahol a gyöngybetűkkel kiírt számlistám fölött egy nagy kettes szerepelt, és mögötte egy felkiáltójel – ... két hét múlva. Addig is, én Annabel vagyok, és ez itt az Életem története. És most szóljon a The Clash. Nem vettem le a fejhallgatómat, és figyeltem Rollyt, míg fel nem hangoztak a Rebel Waltz első ütemei. Ekkor végre kifújtam az érzésem szerint örök idők óta bent tartott levegőt, épp amikor kattant egyet a hangszóró a fejem fölött, és meghallottam Clarke hangját. Bravó – mondta. – Alig hallatszottál idegesnek. Az alig is ideges – feleltem. Szuperül csinálod – nyugtatott meg Rolly. – És különben sem értem, miért izgulsz annyira. Nem kell éppenséggel egy fürdőruciban végigriszálnod az emberek előtt. – Clarke megfordult és mérges pillantást lövellt felé. – Mi az? – kérdezte Rolly. – Ez az igazság! Ez nehezebb – mondtam, és levettem a fejhallgatót. – Sokkal nehezebb. Miért? – kérdezte Rolly. Vállat vontam. – Nem tudom – feleltem. – Ez igazibb. Személyesebb. Az is volt. Igazság szerint halálra rémültem, amikor Owen először kért meg rá, hogy helyettesítsem. Az anyja ugyanis úgy döntött, hogy a rádióműsor megvonása az egyetlen elégséges büntetés azért, amit Will Cashsel művelt. De aztán meggyőzön arról, hogy Rolly és Clarke ott lesznek, és segítenek a dolog technikai részében, illetve gondoskodnak róla, hogy ne csússzak ki az időből. így beleegyeztem, hogy legalább egyszer megpróbálom. Ez négy héttel ezelőtt történt, és bár továbbra is izgultam, most már élveztem is a dolgot. Olyannyira, hogy Rolly már el is kezdett nyaggatni, hogy végezzem el a közösségi rádió felkészítő tanfolyamát, és jelentkezzek a saját műsorsávomért. Tudtam, hogy erre azért még nem egészen álltam készen, de soha ne mondd, hogy soha. Persze Owen továbbra is kivette a részét a műsor összeállításából. Amikor először helyettesítettem, ragaszkodott hozzá, hogy kövessem az ő számlistáját, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy olyan zenét erőltet a hallgatókra, amit én utálok. Az első hét után azonban (és amint rájött, hogy valójában nem tud megállítani), megenyhült, és én egyre több saját számot kezdtem játszani. Volt abban valami igazán nagyszerű, hogy a világ elé tárhattam valamit, egy dalt, egy felkonferálást, vagy akár csak a hangomat,
és hagyjam, hogy az emberek azt kezdjenek vele, amit akarnak. Nem kellett amiatt aggódnom, hogy nézek ki, vagy hogy az emberekben rólam kialakult kép egyezik–e azzal, aki valójában vagyok. A zene magáért és helyettem is beszélt, és miután oly hosszú időn át néztek és vizslattak, azt vettem észre, hogy ez most végre kedvemre van. Nagyon is. Rolly átkopogtatott a köztünk lévő üvegfalon, majd jelezte, hogy készítsem be a következő dalt. Egy Jenny Reef–szám volt Mallorynak, az első igazi rajongómnak, aki minden héten különös figyelmet szentelt az ébresztőórája beállítására, hogy betelefonálhasson egy kéréssel. Beállítottam a számot, megvártam, amíg a The Clash halkulni kezdett, majd lenyomtam egy gombot, hogy elkezdődjön az új szám a pattogó ritmusával. Ez olyan átváltás volt, amiről tudtam, hogy idegesíteni fogja Owent, aki különféle okokból ragaszkodott hozzá, hogy a műsort az autójában hallgassa, egyedül. Amint igazán elkezdődött a dal, helyzetet változtattam a székemben. Az egymás mellett sorakozó képekre néztem, amiket a monitorom mellett állítottam fel. Amikor először kezdtem, annyira izgultam, hogy úgy döntöttem, jól jön minden inspiráció. így behoztam azt a képet, amin a tollas boa veszi körül Mallory arcát, hogy emlékeztessem magamat: egy ember biztosan hallgat. Továbbá azt, amelyiket Owen csinált rólam, hogy észben tartsam: az sem számít, ha tényleg Mallory az egyetlen, aki hallgat. És aztán még egyet. Ez a fotó rólam, Anyuról meg a nővéreimről készült szilveszterkor. Szemben azzal, amelyik az előszobában lógott, közel sem volt professzionálisnak nevezhető, és drámai látkép sem terült el mögöttünk. Ehelyett mind a konyhaszigetnél álltunk. Épp beszélgettünk, hogy miről, arra már nem emlékszem, és akkor Kirsten barátja, Brian – most, hogy befejeződött a kurzus, nyilvánossá tették a kapcsolatukat – azt mondta, nézzünk oda, és már kattant is a fényképezőgép gombja. Technikai értelemben nem volt valami jó kép. Látható a vaku villanófénye mögöttünk az ablaküvegen, Anyu épp kinyitja a száját, Whitney pedig kacag. Én azonban nagyon szerettem, mert ez volt az, ahogyan kinéztünk. És ami a legjobb volt: ezúttal senki nem állt középen. Valahányszor ránéztem, eszembe jutott, mennyire tetszik ez az új élet, hogy nem csüng fölöttem egyetlen titok sem. Friss kezdet volt, és többé nem kellett annak a lánynak lennem, akinek megvan mindene, vagy épp nincs semmije. Egészen másvalaki voltam. Talán ahhoz képest is, aki elmondta a titkát. – Két perc a következő szünetig – jelentette be ekkor Rolly, én pedig bólintottam, és újra feltettem a fejhallgatómat. Ahogy hátradőlt a mikrofon mögött, Clarke kinyújtotta felé a kezét és összekócolta a haját. Rolly
rámosolygott, aztán pofákat vágott, amikor Clarke visszatért a vasárnapi keresztrejtvényhez, amit minden héten látványosan megpróbált befejezni a műsor egy órája alatt. Clarke–ban dúlt a versenyszellem, még saját magával szemben is. Ez is egyike volt annak a sok dolognak, amit elfelejtettem vele kapcsolatban, de amikre már újra emlékeztem – például hogy mindig együtt énekel a rádióval, nem hajlandó ijesztő filmeket nézni, és a legostobább dolgokkal is fékezhetetlen kacagást tud kiváltani belőlem miközben óvatosan visszatértünk a barátsághoz. Nem olyan volt, mint annak előtte, de azt egyikünk sem akarta volna. A helyzet az volt, hogy mindketten örültünk, hogy egyáltalán együtt lehetünk. Minden egyébbel napi adagokban foglalkoztunk. Újabban mindennel és mindenkivel így bántam. Elfogadtam a jót, amikor jött, és a rosszat is ugyanúgy. Tudtam, hogy idővel elmúlik mindkettő. A nővéreim továbbra is beszéltek egymással, de közben néha azért veszekedtek is. Kirsten már a második filmkészítő kurzusára járt, és épp egy olyan rövidfilmen dolgozott, ami, meglepő módon, a modellkedéssel foglalkozott. A film ígérete szerint a „feje tetejére állítja majd a világunkat", bármit jelentett is ez. Januárban Whitney beiratkozott néhány órára a helyi egyetemre. Néhány kötelező óra mellett két írásórára is bejárt: az egyik az életrajzírást taglalta, a másik a fikciót. Tavasszal az orvosa áldásával saját lakásba költözött. Olyan helyre, ahol gondoskodott róla, hogy elég fényt kapjanak a növényei. Eközben a fűszernövényei még mindig az ablakban álltak, és én szándékosan olyan gyakran haladtam el mellettük, amilyen gyakran csak tudtam. Ilyenkor mindig megdörzsöltem a két ujjam közt a levelüket és hagytam, hogy az illatuk ott lebegjen mögöttem a levegőben. Ami Anyut illeti, ő mindezen változásokat pár könnycseppel fogadta – természetesen – és azzal az erővel, amivel folyamatosan meglepetést okozott számomra. Végül bevallottam neki, hogy végeztem a modellkedéssel, örökre. Igaz, hogy nehéz volt búcsút intenie az életünk ezen részének, de azzal kompenzált, hogy részmunkaidőben elkezdett Lindy mellett dolgozni, akinek még mindig égető szüksége volt egy asszisztensre. Jó páros voltak. Most már más lányokat küldött el a meghallgatásokra, és foglalkozott a megrendelőkkel is, így egy lábbal megmaradt abban a világban, ahol közülünk mindig is ő érezte magát a leginkább otthon. Ettől függetlenül biztos voltam benne, hogy valószínűleg nehéz lesz majd neki, amikor néhány hét múlva elkezdik játszani az új Kopf reklámot. Úgy tudtam, hogy megmaradtak az eredeti koncepció mellett, amit velem is megcsináltak: az Ideális Lányra fókuszáltak, ahogy végighalad a tavaszi sportokon és az iskolai bálon. Valószínűleg zavart volna, mindazon
okokból, amiért a másik is zavart, de a helyemre választott lánnyal nem volt bajom: Emily volt az. Végső soron, ha valaki példakép lehetett, hát ő az volt. Ami Emilyt meg engem illetett, nem voltunk épp barátnők. De mindketten tudtuk, hogy amin keresztülmentünk, az örökre összeköt bennünket, akár tetszik, akár nem. Mostanában valahányszor elmentünk egymás mellett a folyosón, nyomatékosan odaköszöntünk egymásnak, még ha ezen kívül mást nem is mondtunk. Sophie következetesen levegőnek nézett mindkettőnket. Will ítélethirdetése után – nemi erőszakért ítélték el, hat évet kapott, bár valószínűleg hamarabb szabadul majd – egy darabig meghúzta magát. Egyértelműen kényelmetlenül érezte magát, nyilvánvalóan zavarta, hogy folyamatosan szóbeszéd tárgya. Néha, amikor egyedül láttam a folyosókon vagy ebédkor, azt gondoltam, hogy ideális esetben képesnek kéne lennem arra, hogy odamenjek hozzá, és rendbe tegyem a kapcsolatunkat. Hogy megtegyem érte azt, amit ő sosem tett meg értem. Vagy ne. Amikor idáig jutottam a gondolatmenetben, lenéztem a hüvelykujjamra, és lehúztam róla a vastag ezüstgyűrűt, hogy elolvassam a belsejébe gravírozott szavakat. A gyűrű túl nagy volt mindegyik ujjamra, és egy kis szalagot kellett tekernem rá, hogy le ne essen. Arra az időre azonban ez is megfelelt, míg kitalálom, milyen feliratot kérjek arra a gyűrűre, amit Rolly ígért nekem. Addig is Owen azt mondta, hordhatom az övét, ha másért nem is, hát azért, hogy ne feledjem: mindig jó, ha az ember tisztában van a lehetőségeivel. Harminc másodperc – szólalt meg Rolly a fejhallgatómban. Bólintottam, és közelebb húztam a székem a mikrofonhoz. Ahogy fogytak a másodpercek, kinéztem az ablakon a bal oldalamon, és láttam, ahogy egy kék Land Cruiser fordul be a parkolóba. Épp időben. És... – mondta Rolly –, adásban vagy. Ez volt Jenny Reeftől az Akármi – kezdtem. – Az Életem története szólt, itt a WRUS–on. Annabel vagyok. Hamarosan kezdődik a Füvészrecept. Köszönjük a figyelmüket. És most jöjjön az utolsó szám. Megszólaltak a Led Zeppelin Thank You című számának nyitóhangjai, és én hátratoltam a székemet. Aztán becsuktam a szememet, hogy így hallgassam. Mindig ezt csináltam, amikor meghallottam ezt a számot: ez volt az én kis rituálém. Épp amikor elkezdődött a refrén, hallottam, hogy nyílik az ajtó, és egy pillanattal később valaki a vállamra teszi a kezét.
Kérlek, mondd azt – kezdte Owen, és közben teátrálisan lehuppant mellém a székbe –, hogy az imént nem Jenny Reefet hallottam a műsoromban! Egy betelefonáló kérte – feleltem. – És különben is, azt mondtad, azt játszok, amit csak akarok, amennyiben valami más nevet adunk a műsornak. Az ésszerűség határain belül – figyelmeztetett. – Úgy értem, azért azt észben kell tartanod, hogy a hallgatók össze fognak zavarodni. Még mindig bekapcsolják reggel a rádiót, és minőséget várnak. Ha lehetséges, felvilágosulást. Nem valami kommersz, tömeggyártott gagyit egy tini szájából, akit teljesen a marketinggépezet irányít. Owen! Úgy értem, van helye némi iróniának, de azért finom az egyensúly. Túlzott kilengés bármely irányba, és elveszítheted minden hiteledet. Ami azt jelenti, hogy... Hallod egyáltalán, mit játszok most? – kérdeztem. A kifakadása közepén elhallgatott, majd felnézett a fejünk fölött lévő hangszóróra, és egy pillanatra fülelni kezdett. – Oh – mondta. – Hát, ez az, amiről beszélek. Ez az én... Kedvenc Led Zeppelin–számod – fejeztem be helyette. – Tudom. A fülkében Clarke a szemét forgatta. Oké, jól van – mondta Owen, és közelebb húzta a székét az enyémhez. – Szóval játszottál egy kis Jenny Reefet. Úgy gondolom, hogy a műsor többi része elég jó volt. Habár van némi kétségem afelől, ahogyan a második párban egymás mellé állítottad azt a két számot... Owen. ... és az után az Alamance–dal után egy Etta James–dalt tettél be. Egy kicsit túl erős volt. És... Owen. Mi az? Közelebb hajoltam hozzá, és a füléhez szorítottam a számat. – Pszt – súgtam. Mondott volna még valamit – természetesen – de elhallgatott, amikor a kezére csúsztattam a kezemet, és az ujjait összekulcsoltam az enyémekkel. Még nem ért a végére. Végül majd kilyukad a lényegre, de legalábbis addig érvel, míg megadom magam. De most, hogy az akkordok felépültek fölöttünk, újra elkezdődött a refrén. Közelebb hajoltam Owenhez, a fejem a vállára hajtottam, és így hallgattam a zenét, miközben elhelyezkedtünk az oldalsó ablakon át beszökő napfényben. Ragyogó volt és meleg, és
megcsillant a hüvelykujjamon lévő gyűrűn, miközben Owen odanyúlt, és lassan, lassan tekergette, miközben tovább szólt a zene.