„Benne van minden, amit szeretnél a nyártól." - Sarah Dessen, a Tökéletes és az Altatódal szerzője JENNY HAN the summer i turned pretty A nyár, amikor megszépültem Nyár trilógia 1. rész Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014 Írta: Jenny Han A mű eredeti címe: The Summer I Turned Pretty A művet eredetileg kiadta: Simon & Schuster BFYR, an imprint of Simon & Schuster's Children's Publishing Division, 1230 Avenue of the Americas, New York, New York 10020. Fordította: Tóth Istvan A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta Copyright © 2009 by Jenny Han This translation published by arrangement with Folio Literary Management, LLC and Prava i Prevodi Literary Agency. Cover design by Lucy Ruth Cummins. Cover photograph copyright © 2009 by Michael Frost A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 684 6 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szécsényi Tibor, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Életem minden fontos lányának és asszonyának, akik olyanok nekem, mintha a testvéreim lennének, de különösen Claire-nek
- EL SEM HISZEM, HOGY TÉNYLEG ITT VAGY - mondom neki. A hangja szinte félénken cseng, amikor azt válaszolja: - Én sem. - Majd egy darabig tétovázik. - Még mindig eljönnél velem? Hogy kérdezhet ilyet! Bárhová elmennék vele. - Igen - válaszolom neki. Olyan érzés, mintha ezen a szón, ezen a pillanaton kívül semmi más nem létezne. Csak mi ketten. Minden, ami a múlt nyáron történt, és az összes azt megelőző nyáron, ezt készítette elő. Ezt a pillanatot.
Első fejezet Ezer éve ültünk már az autóban. Legalábbis nekem úgy tűnt. Steven, a bátyám, lassabban vezetett még a nagyinál is. Mellette ültem, és a lábamat feltettem a műszerfalra. Anyánk közben beájult a hátsó ülésen. Még alvás közben is ébernek látszott, mintha bármelyik percben azonnal átvenné a forgalom irányítását. - Menj gyorsabban! - sürgettem Stevent, a vállát taszigálva. Előzzük meg azt a bringás srácot! Steven lerázta magáról a kezemet. - Soha ne nyúlj a sofőrhöz! - szólt rám. - És vedd le a mocskos lábadat a műszerfalról! Megmozgattam a lábujjaimat. Nekem tisztának tűntek. - Ez nem a te műszerfalad. Ne felejtsd el, hogy hamarosan az én kocsim lesz! - Ha egyszer majd megszerzed a jogosítványt - gúnyolódott. - Az olyanoknak, mint te, nem szabadna jogsit adni. - Oda nézz! - mutattam ki az ablakon. - Az a nyomi fickó megelőzött minket! Steven rám sem hederített, így babrálni kezdtem a rádióval. Az
egyik kedvenc elfoglaltságom, az óceánpartra menet, a rádióscsatornák váltogatása volt. Éppúgy ismertem őket, mint az otthoniakat, és a Q94-est hallgatva tényleg azt éreztem, hogy máris ott vagyok a parton. Megtaláltam a kedvenc adómat, azt, ami mindenfélét játszott: a popzenétől a régi dalokon át a hiphopig. Tom Petty a Free Fallint énekelte éppen. Egyből csatlakoztam hozzá. Ő jó kislány, imádja Elvist. Szereti a lovakat és a pasiját... Steven keze elindult a rádió felé, hogy csatornát váltson, de rácsaptam. - Belly, ha ezt kell hallgatnom, inkább az óceánba hajtok. - Úgy tett, mintha jobbra kanyarodna. Még hangosabban kezdtem énekelni, amitől hátul felébredt anya, és ő is csatlakozott hozzám. Mindkettőnknek rémes hangja van, és a bátyám szörnyülködve rázta a fejét, olyan „stevenes” mozdulattal. Utálta, ha kisebbségbe kerül. Leginkább ez zavarta a szüleink válásában, amióta ő maradt az egyetlen fickó a családban - apánk nélkül, aki a pártját foghatta volna. Lassan gurultunk át a városkán, és bár cukkoltam miatta Stevent, egyáltalán nem bántam. Imádtam ezt az utat, imádtam ezt a pillanatot. Újra láthattam a kisvárost, Jimmy Ráktanyáját, a mini golfpályát és az összes szörfös boltot. Olyan érzés volt, mintha hosszú-hosszú idő után hazatérnék. A nyár millió ígéretével és lehetőségével várt rám. Amint egyre közeledtünk a házhoz, erőt vett rajtam a jól ismert izgatottság. Mindjárt ott vagyunk! Lehúztam az ablakot, hogy mindezt beengedjem rajta. A levegő íze és illata mit sem változott. A széltől, az óceán sós leheletétől összetapadt a hajam, ahogy mindig is szerettem. Mintha már az óceán is várt volna. Steven megbökött a könyökével. - Conradra gondolsz? - kérdezte gúnyosan. Azonnal rávágtam, hogy félbeszakítsam: - Nem! Anyám feje jelent meg közöttünk. - Belly, még mindig tetszik neked Conrad? Ahogy tavaly nyáron alakultak a dolgok, azt hittem, lehet valami közted és Jeremiah között. - Mi? Kik között? - Steven arcára kiült az undor. - Mi történt Jeremiah és közted? - Semmi - jelentettem ki mindkettőjüknek, de közben éreztem, hogy elpirulok. Bárcsak lesültem volna már annyira, hogy ne le-
hessen látni! - Anya! Az, hogy két ember jó barátságban van egymással, még nem jelenti azt, hogy bármi lenne köztük. Kérlek, ne hozzátok fel ezt a témát újra! Anyám hátradőlt az ülésén. - Rendben! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, úgyhogy tudtam, Steven nem mer ujjat húzni vele. De mivel a bátyám nem adja fel könnyen, azért még egyszer próbálkozott. - Mi történt Jeremiah és közted? Mondj már valamit! - Felejtsd el! - Csak ennyit válaszoltam, mert ha bármi több elhangzik, akkor Steven tovább gúnyolódik. És különben sem volt mit elmondani. Soha nem is volt! Tényleg! Conrad és Jeremiah Beck fiai. Beck pedig nem más, mint Susannah Fisher, akit előtte Susannah Becknek hívtak, de most már csak anyám hívja őt Becknek. Kilencéves koruk óta ismerik egymást - vértestvérek voltak (így is nevezték egymást), aminek bizonyításaképpen egyforma sebhely díszítette a csuklójukat, mindkettőjük karján szív alakú heg. Susannah szerint, amikor megszülettem, tudta, hogy a sors az egyik fiának szánt. Anyám, aki általában nemigen foglalkozott ilyesmivel, kijelentette, hogy az szuper lenne, de mielőtt megállapodnék, legyen azért néhány szerelmem. Igazából a „szerető” szót használta, amitől összerándult a gyomrom. Susannah a kezébe fogta az arcom, és azt mondta: Belly, az áldásomat adom rád. Nem szeretném másnak adni a fiam. Kisbabakorom óta, sőt már a születésem előtt is, minden nyáron eljöttünk ide, Susannah Cousins Beachen lévő óceánparti házába. Cousins nem is a városkát, hanem a házat jelentette számomra. A házat, amely az én kis világom volt. S amelyhez saját partrész tartozott, és csak a miénk volt. A nyaraló sok mindenből állt: a verandából, amelyen körbe-körbe rohangáltunk, a nyári teázásokból, az éjszakai úszásokból - de mindenekelőtt a fiúkból. Folyton azon töprengtem, milyenek lehettek a fiúk decemberben. Próbáltam elképzelni őket garbóban és vörös sállal a nyakukban, amint kipirult arccal állnak a karácsonyfa körül, de ez valahogy mindig valótlannak tűnt. Nem ismertem a téli Jeremiaht vagy a téli Conradot, és mindenkire féltékeny voltam, akinek ez megadatott. Nekem a strandpapucs, a napégette orr, a fürdőnadrág és a homok jutott. De mi a helyzet azokkal az új-angliai lányokkal, akikkel hócsatákat vívnak az erdőben? Akik hozzájuk bújnak, amíg az autó be nem melegszik, vagy akikre ráterítik a
kabátjukat, amikor hűvösre fordul az idő. Na jó, Jeremiah talán igen, de Conrad soha nem tenne ilyet! Nem az ő stílusa. Akárhogy is van, nem tűnik fairnek. A történelemórákon ott ültem a radiátor mellett, és azon tűnődtem, mit csinálhatnak éppen - talán ők is a lábukat melegítik valahol egy radiátornál. És számoltam, hány nap van még hátra a nyárig. Nekem a tél mintha nem is számított volna. Egyedül csak a nyár. Az egész életemet nyarakban számolom. Olyan ez, mintha el sem kezdődne az életem június előtt, amíg ott nem vagyok az óceán partján, abban a bizonyos házban. Conrad volt az idősebb, másfél évvel. Ő roppant titokzatos, rejtelmes, homályos. Teljesen elérhetetlen, megközelíthetetlen. Önelégülten mosolygott, és mindig azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni róla a szemem. Az önelégült mosolyt le akarja törölni az ember - le akarja csókolni róla azt a vigyort. Talán nem is letörölni, de valahogy megfékezni. Uralni. Pontosan ezt akartam tenni Conraddal. Megszerezni. Jeremiah azonban a barátom volt. Kedves fiú. Az a fajta, aki még mindig átöleli az édesanyját és megfogja a kezét, bár igazából túl nagy már hozzá. Mégsem szégyelli. Jeremiah Fishert jobban lefoglalta az, hogy jól érezze magát, mintsem hogy kínosan feszengjen. Fogadni mernék, Jeremiah népszerűbb volt a suliban, mint Conrad. Szerintem jobban szerették a lányok. Biztos vagyok benne, hogy ha Conrad nem focizna, nem lenne valami nagy szám. Csak a csendes és mélabús Conrad, és nem a fociisten. Nekem ez tetszett. Hogy inkább egyedül szeret lenni, és gitárral a kezében ül valahol. Mint aki magasról lenézi azt a sok hülye iskolai dolgot. Szerettem eljátszani a gondolattal, hogy ha Conrad az én sulimba járna, nem focizna, benne lenne az iskolai újságban, és felfigyelne egy olyan lányra, mint én. Amikor végre lefékeztünk a ház előtt, Jeremiah és Conrad a verandán ült. Odahajoltam Stevenhez, és kétszer megnyomtam a dudát, ami a mi nyári nyelvünkön azt jelentette: Segítsetek a csomagokkal, skacok! Conrad idén töltötte be a tizennyolcat. Nemrég volt a szülinapja. Szavamra mondom, magasabb, mint tavaly! A haját felnyírták a füle körül, de a színe ugyanolyan sötét, mint azelőtt. Jeremiah viszont megnövesztette az övét, amitől kissé bozontosán festett -
de a szó jó értelmében, mint egy 70-es évekbeli teniszező. Kiskorában göndör, szőke fürtjei voltak, nyáron szinte platinaszőkék, de Jeremiah utálta a tincseit. Conradnak egy ideig sikerült meggyőznie arról, hogy a kenyérhéjtól göndörödik be a haja, így az öccse nem ette meg többé a szendvicsek héját. Ahogy viszont nőtt, a haja egyre kevésbé göndörödött be, inkább hullámos lett. Nekem hiányoztak a fürtjei. Susannah én kis angyalomnak hívta, és tényleg olyan is volt - a rózsás arcával és a göndör tincseivel. Legalább a pirospozsgás arca megmaradt. Jeremiah tölcsért formált a kezéből, és rikkantott egy nagyot: - Steve! Ott ültem a kocsiban, és néztem, ahogy a bátyám odaballag hozzájuk, és fiúsán megölelgetik egymást. A levegő sós volt és nedves, mintha nyári záporként bármikor ránk zúdulhatna a tengervíz. Úgy tettem, mintha a cipőfűzőmet kötögetném, de igazából csak titokban nézni akartam őket és a házat egy ideig. A ház hatalmasan, szürkén és fehéren magaslott, és pontosan úgy nézett ki, mint a legtöbb épület az utcában, mégis jobban. Éppen úgy, ahogy szerintem egy óceánparti háznak ki kell néznie. Otthonosnak. Anya is kikecmergett az autóból. - Hé, fiúk! Hol van anyátok? - kiáltotta. - Szia, Laurel! Szunyókál éppen - kiabált vissza Jeremiah. Susannah általában abban a pillanatban kipattant az ajtón, ahogy megállt a ház előtt az autónk Anyám öles léptekkel haladt a fiúk felé, és szorosan magához ölelte őket. Az ölelése éppolyan határozott és erőteljes volt, mint a kézfogása. Majd feltolta a napszemüvegét a feje búbjára, és eltűnt a házban. Kiszálltam az autóból, és a táskámat a vállamra csaptam. Először észre sem vettek, ahogy elindultam feléjük. De aztán igen. Tényleg észrevettek. Conrad gyorsan végigmért, ahogy a fiúk szoktak a plázában. Soha életemben nem nézett még így rám. Egyetlenegyszer sem. Éreztem, ahogy megint elpirulok, mint az előbb a kocsiban. Jeremiah azonban későn kapcsolt. Úgy bámult rám, mintha meg sem ismerne. Mindez másodpercek alatt zajlott le, de nekem sokkal-sokkal hosszabbnak tűnt. Conrad ölelt meg elsőként, de csak úgy messziről, vigyázva, nehogy rendesen hozzám érjen. Nemrég vágathatta le a haját, mert a tarkóján sokkal világosabb volt a bőr - igazi babarózsaszín. Olyan szaga volt, mint az óceánnak. Igazi Conrad-szag.
- Jobban tetszettél szemüveggel - hallottam a hangját, egészen közel a fülemhez. Ez fájt. Eltoltam magamtól, és azt válaszoltam: - Hát sajnálom. Kontaktlencsére váltottam. Rám mosolygott, és az a mosoly - betalált. Minden alkalommal így történt. - Szerintem szereztél néhány újat - közölte, és megtapogatta az orrom. Tudta, mennyire feszélyeznek a szeplőim, de soha nem hagyta ki, hogy szekáljon velük. Ekkor azonban Jeremiah megragadott, és szinte felkapott. - Belly Button mekkorát nőtt! - ujjongott. Elnevettem magam. - Tegyél le! Olyan halszagod van! Jeremiah jót kacagott ezen. - Belly mit sem változott - mondta, de közben úgy bámult rám, mintha nem hinne teljesen a szemének. Félrebillentett fejjel méregetett. - Valami más rajtad, Belly - jelentette ki. Próbáltam valami viccessel elütni a dolgot. - Micsoda? Biztos a kontaktlencse! Még én sem szoktam meg magam teljesen szemüveg nélkül. Taylor, a legjobb barátnőm, évek óta győzködött, hogy legyen kontaktlencsém, és végül beadtam a derekam. Jeremiah elmosolyodott. - Nem az - mondta. - Egyszerűen máshogy nézel ki. Visszamentem az autóhoz, nyomomban a fiúkkal. Gyorsan kipakoltuk a cuccokat, és amint megvoltunk, felkaptam a bőröndömet és a könyvekkel teli táskámat, és egyenesen a régi hálószobámba mentem. A szobám egykor Susannah-é volt, még kislánykorában. A falakon kifakult már a tarka tapéta, és a fehér hálószobabútor sem tegnap készült. Volt benne egy zenedoboz, amit imádtam. Amikor az ember kinyitotta, egy balerina forgott körbekörbe a Rómeó és Júlia régi dallamára. Az ékszereimet tartottam a dobozban. A szobában minden öreg és kopott volt, de nekem épp ez tetszett benne. Ügy éreztem, mintha a falak, a baldachinos ágy, de különösen a zenedoboz titkokat rejtene. A Conraddal való találkozástól és attól, ahogy rám nézett, úgy éreztem, szükségem van egy szusszanásnyi időre. Felkaptam a fésülködőasztalon üldögélő plüss jegesmedvét (akit Juniornak hívnak), és magamhoz szorítottam. Leültem a kétszemélyes ágyra, és
úgy vert a szívem, hogy majd kiugrott a helyéből. Minden ugyanolyan volt, mint régen, de mégis más. Úgy néztek rám, mintha igazi lány lennék, nem pedig valakinek a kishúga!
Második fejezet
TIZENKÉT ÉVESEN Életemben először itt törték össze a szívem. Ebben a házban. Tizenkét éves voltam. Azokon a tényleg kivételes esték egyikén történt, amikor a fiúk nem együtt voltak. Steven és Jeremiah éjszakai horgászatra ment néhány sráccal, akikkel a városban ismerkedtek össze. Conradnak nem volt kedve menni, engem természetesen nem hívtak, így kettesben maradtunk. Persze nem együtt, csak ugyanabban a házban. Egy romantikus regényt olvastam éppen, a lábam a falon, amikor Conrad elsétált az ajtóm előtt. Megállt, és megkérdezte: - Belly, mit csinálsz ma este? Gyorsan becsuktam a könyvet, hogy ne lássa a címét, és azt válaszoltam: - Semmit. Próbáltam nyugodt hangon felelni, hogy ne tűnjek izgatottnak vagy lelkesnek. Direkt hagytam nyitva az ajtót annak reményében, hátha Conrad épp arra jár. - Kijössz velem a partra? - vetette oda félvállról. Túlságosan is félvállról. Éppen erre a pillanatra vártam. Végre elég idős voltam, és egy részem pontosan tudta, hogy készen állok. Közömbös pillantást vetettem rá. Pont, amilyet ő rám. - Lehet. Ennék egy karamellás almát. - Veszek neked egyet - ajánlkozott. - Csak öltözz már, és menjünk! Anyáink moziba mennek, elvisznek odáig. Felültem, és azt mondtam: - Rendben. Ahogy Conrad kiment, becsuktam az ajtót, és a tükörhöz rohantam. Kibontottam a copfomat, és megfésülködtem. Azon a nyáron nagyon hosszú volt a hajam, majdnem a derekamig ért.
Aztán gyorsan levettem a fürdőruhám, és felvettem a fehér sortom és a kedvenc szürke pólóm. Apám szerint illett a szemem színéhez. A számra kentem egy kevés eperízű szájfényt, és a zsebembe dugtam. Hátha később szükség lesz rá. Az autóban Susannah folyamatosan rám mosolygott a visszapillantó tükörben. A Kérlek, hagyd abba! nézésemmel tekintettem rá, pedig szerettem volna visszamosolyogni. Conrad úgysem figyelt minket. Egész úton kifelé bámult az ablakon. - Érezzétek jól magatokat! - szólt utánunk Susannah, és rám kacsintott, amikor becsuktam az ajtót. Conrad először is vett nekem egy karamellás almát. Magának meg egy üdítőt, de mást nem. Pedig általában megevett egy vagy két almát, vagy egy sütit. Idegesnek tűnt, ami engem egy kicsit megnyugtatott. Amint végigmentünk a sétányon, lazán lelógattam a kezem hátha. De nem akarta megfogni. Tökéletes nyári este volt: enyhe szellő fújdogált, és egyetlen csepp eső sem esett. Másnap talán esni fog, de aznap csak a friss tengeri szél lengedezett. - Üljünk le, amíg megeszem az almámat! - kértem Conradot. Le is ültünk egy part felé néző padra. Óvatosan beleharaptam a gyümölcsbe. Féltem, nehogy beleragadjon a karamell a fogamba, mert akkor hogy csókol majd meg? Conrad hangosan szürcsölte a kóláját, és az órájára pillantott. - Ha megetted, menjünk a célbadobóshoz! Nyerni akar nekem valamit! Rögtön tudtam, melyik plüssállatot választanám: a drótkeretes szemüveges jegesmedvét, sállal a nyakában. Egész nyáron szemeztem vele. Már előre láttam magam, ahogy büszkén mutogatom Taylornak. Hát ez meg mi? Conrad Fisher nyerte nekem! Két harapással magamba tömtem az almát. - Mehetünk - közöltem tele szájjal, a kézfejemmel törölgetve a karamellát a számról. Conrad öles léptekkel haladt a célbadobós felé, alig bírtam lépést tartani vele. Szokásához híven alig szólt néhány szót, így én egyre többet beszéltem - helyette is. - Szerintem, ha visszamegyünk, anyánk végre bevezetteti a kábeltévét. Stevennel már száz éve próbáljuk meggyőzni, de annyira tévéellenesnek vallja magát! Aztán meg, amíg itt vagyunk nálatok, végig a filmcsatornát lesi. Olyan álszent! Egyszer csak elhallgattam, mert észrevettem, hogy Conrad nem is figyel rám. A célbadobósnál dolgozó lányt nézte. Ügy tizennégy-tizenöt éves lehetett. Először a sortjára figyeltem
fel. Kanárisárga sort volt, és nagyon-nagyon rövid. Pontosan olyan, ami miatt a fiúk kicsúfoltak, amikor két napja felvettem. Olyan jó érzés volt Susannah-val megvenni, de aztán kinevettek miatta. Pedig rajtam sokkal jobban állt! A lánynak csontos és szeplős lábai voltak, és a karja is tele volt szeplővel. Mindene vézna volt, a szája pedig vékony. A haja viszont hullámos, hosszú és vörös, és annyira világos, hogy szinte már barack-rózsaszín. Azt hiszem, a legszebb haj lehetett, amit valaha láttam. Az egyik oldalra fésülte, és még így is olyan hosszú volt, hogy mindig félre kellett söpörnie, amikor odanyújtotta az embereknek a karikákat. Conrad miatta jött ki a sétányra. Azért hozott el, mert nem akart egyedül jönni, és nem akarta, hogy Steven és Jeremiah gúnyolódjon rajta. Hát ennyi. Csak ezért. Láttam abból, ahogy ránézett, ahogy szinte még a lélegzetét is visszatartotta. - Ismered őt? - kérdeztem tőle. Megrezzent, mintha elfelejtette volna, hogy ott állok mellette. - Őt? Nem, nem igazán. Beleharaptam a számba. - És meg akarod? - Mit akarok meg? - kérdezte Conrad zavartan, ami már tényleg bosszantott. - Meg akarod ismerni? - kérdeztem türelmetlenül. - Azt hiszem. Megragadtam az ingujjánál fogva, és odavonszoltam a bódéhoz. A lány ránk mosolygott, én visszasomolyogtam, de az egész csak színjáték volt. - Hány karikát kértek? - kérdezte. Fogszabályzót hordott, de érdekesen állt neki, mintha inkább fogékszerek lettek volna a szájában. - Hármat - válaszoltam. - Jó a sortod. - Köszi. Conrad a torkát köszörülte. - Tényleg jól néz ki. - Két napja épp egy ilyen sortot vettem fel, és ha jól emlékszem, azt mondtad, túl rövid. - Majd a lányhoz fordulva folytattam: Conrad túlságosan félt engem. Neked van bátyád? A lány elnevette magát. - Nincs - felelte, Conradtól pedig megkérdezte: - Szerinted túl rövid? Con elvörösödött. Még soha nem láttam elpirulni, amióta csak
ismertem. Olyan érzésem támadt, hogy nem is fog előfordulni többé. Látványosan az órámra pillantottam, és odaszóltam neki: Con! Felülök az óriáskerékre, mielőtt hazamennénk. Lécci, nyerj nekem valamit! Conrad gyorsan bólintott, én meg elköszöntem a lánytól, és otthagytam őket. Átsétáltam az óriáskerékhez, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy ne lássák a könnyeimet. Később megtudtam, hogy a lányt Angie-nek hívják. Conrad elnyerte a drótkeretes szemüveges jegesmedvét, sállal a nyakában. Eldicsekedett, hogy a lány szerint ő vitte el ma a legjobb nyereményt. Azt gondolta, nekem is tetszene, tette hozzá. Én jobban örültem volna a zsiráfnak, mondtam, de azért kösz. A jegesmedvének a Junior nevet adtam, és otthagytam, ahová tartozott: a nyaralóban.
Harmadik fejezet MIUTÁN KIPAKOLTAM, egyből a medencéhez siettem, mert tudtam, hogy a fiúk ott lesznek. A nyugágyakon lebzseltek, és koszos talpuk lelógott a nyugágy végéről. Amint Jeremiah észrevett, felpattant, és hajlongani kezdett, mint egy cirkuszi porondmester. - Hölgyeim és uraim! Elérkezett az idő... a nyár első nagy hasasához! Óvatosan hátrálni kezdtem. Egyetlen elhamarkodott mozdulat, és azonnal a nyomomba erednek. - Kizárt dolog! - mondtam. Ekkor Conrad és Steven is felállt, és körülfogott. - A hagyománnyal nem lehet szembeszállni - jelentette ki a bátyám. Conrad gonoszul vigyorgott. - Már túl nagy vagyok ehhez - próbálkoztam. Elindultam visszafelé, de ekkor elkaptak. Steven és Jeremiah a csuklómat fogta. - Ne már, srácok! - kérleltem őket, és közben igyekeztem kibújni a szorításukból. A lábammal lefékeztem magam, de továbbvonszoltak. Tudtam, hogy semmi értelme ellenállni, mégis mindig
megpróbáltam, még ha a beton lehorzsolta is a talpamról a bőrt. - Elkészültél? - kérdezte Jeremiah, miközben, a hónom alá nyúlva, felemelt. Conrad elkapta a lábam, Steven pedig a jobb karomnál segédkezett. Ide-oda lóbáltak, mint egy zsák krumplit. - Utállak benneteket! - kiabáltam, túlharsogva a nevetésüket. - Egy - kezdte Jeremiah. - Kettő - folytatta Steven. - És három - fejezte be Conrad. Ekkor, ruhástul-mindenestül, belehajítottak a medencébe. Hangos csobbanással landoltam a vízben. Még a víz alatt is hallottam, milyen jól szórakoznak rajtam. A „Belly-csobbanás” már jó régi móka volt. Valószínűleg Steven találta ki. Én viszont utáltam. Még akkor is, ha azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor „bevettek” a buliba. Gyűlöltem, hogy mindig rajtam csattan az ostor. Ilyenkor végképp erőtlennek éreztem magam, és arra emlékeztetett az egész, hogy kívülálló vagyok, és túl gyenge ahhoz, hogy szembeszálljak velük, csak azért, mert lánynak születtem. Én vagyok a hugica. Ilyenkor sírva fakadtam, Susannah-hoz és anyámhoz szaladtam, de ettől semmi sem lett jobb. A fiúk „árulkodó Júdásnak” csúfoltak. Ezúttal viszont csak azért sem lesz így! Most belemegyek a játékba. Ezzel talán kicsit elrontom az örömüket. Amikor kibukkantam a felszínre, mosolyogva mondtam nekik: - Fiúk, olyanok vagytok, mint a tízévesek! - Az biztos! - jelentette ki Steven önelégült mosollyal. A legszívesebben lefröcsköltem volna, hogy csuromvíz legyen a drágalátos Hugó Boss napszemüvegével együtt - amiért három hétig dolgozott, hogy megvehesse. Helyette viszont csak annyit mondtam: - Azt hiszem, kificamítottad a bokám, Conrad. Úgy tettem, mintha nehezemre esne odaúszni hozzájuk. A fiú odajött a medence széléhez. - Biztos vagyok benne, hogy túl fogod élni - vigyorgott negédesen. - Legalább segíts kiszállni! - követeltem. Leguggolt, és a kezét nyújtotta. - Köszi! - fűztem viccelődve. Majd jó erősen megfogtam a kezét, és húzni kezdtem. Conrad előrebukott, és egy még az enyémnél is nagyobb csobbanással ért a vízbe. Még életemben nem kacagtam ilyen jót, mint akkor. De Jeremiah és Steven sem. Egész Cousins
Beach hallhatta a nevetésünket. Conrad feje gyorsan előbukkant a víz alól. Két karcsapással mellém úszott. Megijedtem, hátha dühös lesz, de nem volt az, legalábbis nem igazán. Mosolygott, bár fenyegetően. Kitértem előle. - Úgysem kapsz el! - ujjongtam. - Túl lassú vagy! Minden alkalommal, ha túl közel került, elúsztam előle. - Marco! - kiabáltam vihogva. - Polo! - vágta rá Jeremiah és Steven, a ház felé sétálva. Ezen megint elnevettem magam, amitől lelassultam, és Conrad elkapta a lábam. - Engedd el! - ziháltam, még mindig nevetve. Conrad a fejét rázta. - Azt hittem, túl lassú vagyok - mondta, miközben egyre közelebb taposta a vizet. A medence legmélyebb részén voltunk. Fehér pólója teljesen rátapadt, és átlátszott rózsaszínesen aranyló bőre. Hirtelen különös csend ereszkedett le ránk. Conrad még mindig fogta a lábam, és én igyekeztem a felszínen maradni. Egy másodpercig azt kívántam, bárcsak Jeremiah és Steven ott lenne. Nem tudtam megmondani, miért. - Engedj el! - kérleltem újra. A lábamnál fogva közelebb húzott magához. A közelsége megszédített és nyugtalanná tett. Még egyszer, utoljára kérlelni kezdtem, bár nem komolyan. - Conrad, engedj el! Elengedett. Aztán lenyomott a víz alá. Mit sem számított, mert már amúgy is elakadt a lélegzetem.
Negyedik fejezet SUSANNAH NEM SOKKAL AZUTÁN ÉBREDT FEL a délutáni alvásból, hogy mindannyian átöltöztünk. Mentegetőzött, amiért nem fogadott minket kellőképpen. Még mindig nagyon álmosnak tűnt, és az egyik oldalon teljesen elfeküdte a haját, ahogy a kisgyerekek szokták. Először anyámmal ölelkeztek össze - hevesen és hosszasan. Anyám teljesen elérzékenyült örömében, hogy újra látja, pedig ő soha nem érzékenyül el.
Ekkor én következtem. Susannah magához húzott és átölelt, olyan sokáig tartva a karjában, hogy tűnődni kezdtem, vajon ez meddig lesz így, és ki fog elsőnek elhúzódni az ölelésből. - Vékonynak tűnsz - jegyeztem meg, részben azért, mert igaz volt, részben pedig azért, mert tudtam, hogy ezt szereti hallani. Susannah állandóan fogyókúrázott, mindig figyelt arra, mit eszik. Az én szememben tökéletes volt. - Köszönöm, drágám! - felelte, és csak annyira engedett el, hogy egészen közelről végigmérhessen. Hitetlenkedve rázta a fejét. - Mikor nőttél meg ennyire? Mikor lett belőled ilyen elképesztő nő? Zavartan mosolyogtam, és örültem annak, hogy a fiúk az emeleten vannak, és ezt nem hallják. - Nagyjából ugyanúgy festek. - Mindig is csinos voltál, de most, drágám, nézz magadra! - Úgy mért végig, mint aki le van nyűgözve. - Annyira szép vagy! De annyira! Bámulatos nyár vár rád! Ezt a nyarat soha nem fogod elfelejteni! Susannah mindig ilyen kijelentéseket tett: mintha kinyilatkoztatná a dolgokat, és ha már kimondott valamit, annak valóra kellett válnia. Ami azt illeti, igaza volt. Azt a nyarat soha, de soha nem fogom elfelejteni. Azon a nyáron kezdődött el minden. Azon a nyáron lettem szép. Azért, mert akkor éreztem először szépnek magam. Addig valahogy mindig másképp képzeltem a dolgokat. Hogy az élet más lesz. És azon a nyáron tényleg más lett. Én lettem más.
Ötödik fejezet ELSŐ ESTE A VACSORA MINDIG UGYANAZ VOLT: hatalmas adag halból, rákból és kagylóból készült fűszeres étel, amelyet Susannah akkor készített el, miközben várt minket. Tele rengeteg kis rákkal és tintahallal - tudta, hogy mennyire imádom a tintahalat. Pici koromban is mindig félretettem a tányér szélére, mint a legfinomabb falatot. Susannah az asztal közepére rakta a tálat, mellé a ropogós zsúrkenyeret a közeli pékségből. Mindannyian kaptunk egy tányért, és annyit és annyiszor vettünk, amennyi jólesett. Susannah és anyám általában vörösbort kortyolgatott hozzá, mi, gyere-
kek, Fantát ittunk, de aznap este mindenki előtt borospohár állt. - Szerintem most már mindannyian elég nagyok vagyunk ahhoz, hogy együtt iszogassunk, nem gondolod, Laur? - kérdezte Susannah, amint asztalhoz ültünk. - Hát, nem is tudom - kezdte anyám, de aztán elhallgatott. Legyen! Rendben! Ugye ne legyek maradi, Beck? Susannah elnevette magát, és kinyitotta az üveget. - Te? Soha! - Mindenkinek töltött egy kevés bort. - Ma különleges este van. A nyár első estéje. Conrad egy hörpintésre kiitta a poharát. Mint aki hozzá van szokva az iváshoz. Azt hiszem, sok minden történhet egyetlen év alatt. - Ez nem az első este, anya - mondta. - De bizony az! A nyár nem kezdődik el, amíg a barátaink meg nem érkeznek - jelentette ki Susannah, és átnyúlt az asztalon a kezemért és a fia kezéért. Conrad - látszólag véletlenül - elkapta a kezét. Susannah mintha nem is vette volna észre, de én igen. Őrá mindig odafigyeltem. Biztosan Jeremiah-nak is feltűnt, mert gyorsan témát váltott. - Belly, nézd meg a legutolsó sebesülésemet - mondta, és felhúzta az ingét. - Három gólt lőttem aznap. Jeremiah focizott, és nagyon büszkén mutogatta a harci sebeit. Közel hajoltam, hogy jól szemügyre vegyem. Hosszú sebhely díszelgett a hasa alján, most kezdett halványulni. Szépen kidolgozott izmai voltak: a hasa lapos és kemény. Múlt nyáron még nem volt ilyen izmos. Nagyobbnak tűnt a bátyjánál. - Azta! - kiáltottam fel elismerően. - Jere csak a szupermenes gatyájával akar felvágni - horkant fel Conrad, miközben letört egy darab kenyeret és az ételébe mártotta. - Miért nem mutatod meg mindenkinek? Miért csak Bellynek? - Mutasd meg, Jere! - vigyorgott Steven. Jeremiah visszavigyorgott rá, de Conradnak odavetette: - Egyszerűen féltékeny vagy, mert te abbahagytad a focit. Conrad abbahagyta? Ez új volt nekem. - Hé, srác, abbahagytad? - kérdezte Steven. Ügy tűnt, ez a hír neki is újdonságszámba ment. Conrad tényleg ügyes volt. Susannah mindig elküldte nekünk, ha írtak róla a helyi újságban. Egy csapatban játszottak Jeremiah-val az utolsó két évben, de mindig Conrad volt a sztár. A fiú közönyösen megvonta a vállát. A haja még mindig vizes volt. Ugyanúgy, mint az enyém.
- Unalmas lett - jelentette ki. - Úgy érti, hogy ő lett unalmas - jelentette ki Jeremiah, majd felállt, és felhúzta az ingét. - Jól néz ki, mi? Susannah fejét hátravetve kacagott, s vele együtt anyám is. - Ülj le, Jeremiah! - fenyegette meg az anyja az egyik kényérrel, mintha kardot tartana a kezében. - Na, mit szólsz, Belly? - kérdezte Jeremiah, és mintha rám kacsintott volna. - Jól fest - bólintottam elismerően, ügyelve arra, nehogy el ne vessem magam. - És most Belly bemutatója következik - szólalt meg Conrad gúnyosan. - Bellynek nincs mit bemutatnia. Ha csak ránézünk, mindanynyian láthatjuk, milyen szép - közölte Susannah, miközben, a borát kortyolgatva, rám mosolygott. - Szép, mi? - szólalt meg Steven. - Szép kis púp a hátamon. - Steven! - szólt rá anyám. - Mi az? Valami rosszat mondtam? - Steven egy disznó, akinek a szép fogalma egészen mást jelent - csipkelődtem negédesen. Odatoltam hozzá a kenyeret. - Uí! Uí! Egyél még, Steven! - Ha nem bánjátok, eszem is - tört le egy ropogós kenyércsücsköt. - Belly, mesélj a belevaló barátnőidről, akikkel majd összehozol! - kérlelt Jeremiah. - Nem próbálkoztunk ezzel már egyszer? - kérdeztem tőle. Csak azt ne mondd, hogy máris elfelejtetted Taylor Jewelt? Mindenkiből kitört a nevetés, még Conradból is. Jeremiah fülig, elpirult, de közben ő is hangosan hahotázott. - Ez nem volt szép tőled, Belly! - jegyezte meg. - A klub tele van csinos lányokkal, nem kell aggódnod miattam. Aggódj Con miatt! Ő az, aki nem jár már oda. Eredetileg úgy volt, hogy Jeremiah és Conrad mindketten a klubban fognak dolgozni vízimentőként. Conrad múlt nyáron már kipróbálta, és idén Jeremiah is elérte azt a kort, hogy vízimentő lehessen, de bátyja az utolsó pillanatban meggondolta magát, és úgy döntött, hogy inkább az egyik elegánsabb parti büfében lesz asztalleszedő. Mindig oda jártunk. A tizenkét évnél fiatalabb gyerekek húsz dollárért ehettek. Volt idő, amikor én voltam az egyetlen tizenkét év alatti a csapatban, és anyám mindig jó hangosan közölte a pincérrel, hogy még nem töltöttem be a tizenkettőt. Mintha ez elvi
kérdés lenne. Minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy elsülylyedek szégyenemben. Bárcsak láthatatlan lettem volna! Nem azért, mintha a fiúk nagyon foglalkoztak volna ezzel, bár könnyen megtehették volna, inkább az érzést utáltam, hogy más vagyok olyan kívülálló. Gyűlöltem, hogy ezt minden alkalommal hangsúlyozták. Egyszerűen csak szerettem volna olyan lenni, mint ők.
Hatodik fejezet TÍZÉVESEN
Á FIÚK RÖGTÖN AZ ELEJÉTŐL EGYÜVÉ TARTOZTAK. Conrad volt a vezér. Amit ő mondott, annak úgy kellett lennie. Steven volt a másodparancsnok, Jeremiah pedig az udvari bolond. Azon a bizonyos első éjjelen Conrad úgy döntött, hogy hálózsákban kint alszanak a parton, és tüzet raknak. Cserkészként mindent tudott ezekről a dolgokról. Irigykedve figyeltem a készülődésüket, különösen akkor, amikor elpakolták a sós kekszet és a mályvacukrot. Ne vigyétek ki az egészet! - szívem szerint rájuk szóltam volna, de mégsem tettem, hiszen ez nem az én otthonom, nem az én házam. - Steven, ne felejtsd itthon a zseblámpát! - rendelkezett Conrad. A bátyám sietősen rábólintott. Soha életemben nem láttam még másnak engedelmeskedni. Felnézett Conradra, aki nyolc hónappal volt idősebb nála - ez mindig is így volt. Mindenki tartozott valakihez, csak és kizárólag én voltam magányos. Szerettem volna inkább otthon lenni, tejkaramellás fagyit készíteni apával, és a nappali padlóján ülve kanalazni. - Jeremiah, itthon ne hagyd a kártyát! - tette hozzá Conrad, mi közben egy hálózsákot göngyölt össze. Jere tisztelgett, és viccesen táncolni kezdett, amitől elnevettem magam. - Igenis, uram! - Majd a kanapé felé fordulva, amin ültem, megjegyezte: - Conrad éppen úgy parancsolgat, mint az apánk. Ne érezd úgy, hogy engedelmeskedned kellene neki! Attól, hogy Jeremiah hozzám szólt, felbátorodtam annyira, hogy megkérdezzem:
- Én is jöhetek? Steven rögtön rávágta: - Nem! Csak fiúk! Ugye, Con? Conrad tétovázott egy kicsit: - Sajnálom, Belly! - mondta, és tényleg úgy tűnt, hogy egy másodpercig sajnálja. Na jó, kettőig. De aztán tovább hajtogatta a hálózsákját. Elfordultam tőlük, és a tévét kezdtem bámulni. - Nem baj. Nem is érdekel igazán. - Hú, odanézzetek! Belly mindjárt elsírja magát - jelentette ki Steven gúnyosan. - Amikor valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné, mindig elsírja magát. Apa folyton bedől neki. - Fogd be, Steven! - ordítottam. Féltem, hogy tényleg elsírom magam. Mindennél jobban szerettem volna elkerülni, hogy már első este bőgőmasinának könyveljenek el. Akkor aztán soha nem fognak magukkal vinni sehová. - Belly rögtön sírva fakad - énekelte Steven. Mire Jeremiah-val gúnyos táncba kezdtek. - Hagyjátok békén! - szólt rájuk Conrad. Steven megtorpant. - Mi van? - kérdezte zavartan. - Olyan éretlenül viselkedtek! - rázta a fejét rosszallóan a rangidős. Végignéztem, ahogy összeszedik a cuccukat, és indulásra készen állnak. Szinte semmi esélyem nem maradt arra, hogy velük táborozzak, hogy a csapat része legyek, amikor gyorsan kiböktem: - Steven, ha nem mehetek veletek, megmondom anyának. - Nem mondod meg! Anya utálja, amikor árulkodsz - húzta el a száját a bátyám. Ez igaz is volt. Anyám nem szerette, amikor Stevenre árulkodtam ilyen dolgok miatt. Azt mondaná, hogy szüksége van arra, hogy a saját útját járja, hogy majd legközelebb én is velük mehetek, és különben is sokkal jobban fogom érezni magam a házban vele és Beck- kel. Osszefontam a karom, és dühösen belesüppedtem a kanapéba. Semmi esélyem! Most már tényleg úgy festettem, mint egy nyafka gyerek. Kifelé menet Jeremiah még mókázott nekem egyet, és nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Conrad is visszanézett. - Jó éjt, Belly! Ennyit mondott. Én pedig beleszerettem.
Hetedik fejezet RÖGTÖN AZ ELEJÉN MÉG NEM TŰNT FEL, hogy az ő családjuk jobban áll anyagilag nálunk. Az óceánparti házban nem volt semmi különös - egy jól belakott, kényelmes, igazi nyaraló. Kifakult régi kanapék és egy nyikorgó bőrfotel a nappaliban, amin mi, kölykök, mindig összevesztünk, málladozó fehér festék és a naptól erősen kifakult hajópadló. Mindamellett nagy ház volt. Mindenkinek jutott külön szoba, és még üresen is maradt néhány. Évekkel ezelőtt hozzá is toldottak egy részt. A ház egyik felén volt anyám, Susannah és Mr. Fisher szobája és egy üres vendégszoba. A másik felén az én szobám, még egy vendégszoba és egy nagyszoba, amin a fiúk osztoztak, és ami engem féltékennyé tett. Abban a szobában emeletes ágyak voltak, azonkívül egy dupla ágy, és én utáltam, hogy egyedül kellett aludnom, amikor a falon át egész éjjel hallottam a vihogásukat és a sutyorgásukat. Néhányszor a fiúk megengedték, hogy én is ott aludjam, de csak olyankor, amikor valami különösen rémisztő történetet akartak elmesélni. Jó hallgatóságnak bizonyultam - mindig a megfelelő résznél sikoltottam fel. Amióta nagyobbak lettünk, a fiúk sem aludtak már együtt. Steven a szülők felére költözött, Jeremiah és Conrad pedig külön szobába ment az én oldalamon. A fiúkkal közös fürdőszobánk volt már az elejétől fogva. Ez a ház egyik végében volt, anyám saját fürdőszobát kapott, Susannah-é pedig a szülői hálószobából nyílt. A miénkben két csap volt - Jeremiah és Conrad osztozott az egyiken, Steven és én a másikon. Kiskorunkban a fiúk soha nem hajtották le a vécéülőkét, és a mai napig sem teszik. Ez folyamatosan emlékeztet arra, hogy én más vagyok, hogy nem tartozom közéjük. Történtek azonban egyéb változások is. Régen az egész fürdőszoba úszott, vagy azért, mert fröcskölték egymást, vagy mert figyelmetlenül zuhanyoztak. Most, hogy már borotválkoztak is, a csapon mindenütt ott díszelegtek a szőrszálaik. A polcon nem lehetett elférni a különböző dezodoroktól, borotválkozó krémektől és arcvizektől. Több arcvizük volt, mint nekem parfümöm. Ami nem volt nehéz, mert nekem egyetlenegy van, amit apukámtól kaptam egyszer karácsonyra, tizenhárom éves koromban. Vanília-, karamell-
és citromillatú. Azt hiszem, az egyetemista barátnője választhatta. Ő nem igazán értett az ilyen dolgokhoz. Mindenesetre nem hagytam a parfümömet a holmijaik között, hanem a szobámban, a fésülködőasztalon tartottam, és különben sem használtam soha. Azt sem tudom, minek hoztam el egyáltalán.
Nyolcadik fejezet VACSORA UTÁN LENT ÜLTEM A NAPPALIBAN A KANAPÉN, Condrad pedig a másik felén. Lehajtott fejjel akkordokat játszott a gitárján. - Azt mondják, van barátnőd - szólaltam meg. - Úgy hallottam, elég komoly. - Az öcsém állandóan jártatja a száját. Körülbelül egy hónappal a Cousinsba való jövetelünk előtt Jeremiah felhívta Stevent. Jó sokáig beszéltek, miközben én a tesóm ajtaja mögött hallgatóztam. Steven nem sokszor szólalt meg, de úgy tűnt, komoly dolgokról folyik a szó. Miután lerakta, berobbantam a szobájába, és megkérdeztem, miről beszéltek, de ő tolakodó kis kémnek nevezett. Végül aztán elújságolta, hogy Conradnak barátnője van. - És milyen lány? - kérdeztem Conradot, de közben kerültem a tekintetét. Féltem, észreveszi, mennyire fontos ez nekem. Megköszörülte a torkát. - Szakítottunk - mondta. Majdnem elállt a lélegzetem. A szívem furcsán vert. - Anyádnak igaza van, tényleg összetöröd a lányok szívét. Ezt viccnek szántam, de a szavak, mint valami kinyilatkoztatás, tovább visszhangoztak a fejemben. Conrad összerezzent. - Ő dobott engem - vágta rá minden kertelés nélkül. El sem tudtam képzelni, hogy bárki is képes szakítani Conraddal. Eltűnődtem, milyen lány lehet. Hirtelen ellenállhatatlanul vonzani kezdett. - Hogy hívják? - Mit számít? - kérdezett vissza Conrad nyersen. Aztán mégis válaszolt. - Aubrey. Aubrey-nak hívják. - Miért szakított veled?
Képtelen voltam befogni a szám. Túlságosan eluralkodott rajtam a kíváncsiság. Ki volt az a lány? Lelki szemeim előtt megjelent egy szőke, kék szemű lány, tökéletes ovális körmökkel. Nekem régen mindig le kellett vágnom az enyémet a zongorázás miatt, aztán meg, amikor abbahagytam, már nem növesztettem meg, mert megszoktam röviden. Conrad letette a gitárt, és kedvetlenül bámult a semmibe. - Azt mondta, megváltoztam. - És tényleg így van? - Nem tudom. Mindenki változik. Te is. - Én hogyan változtam? Vállat vont, és újra felvette a gitárját. - Ahogy mondtam, mindenki változik.
Conrad a középiskolában kezdett el gitározni. Utáltam, amikor játszott. Ott ült, és úgy pengetett, hogy közben csak félig figyelt oda, csak félig volt jelen. Dúdolgatott magában, és ezalatt valahol másutt járt. Mi, többiek, tévét néztünk, kártyáztunk, ő pedig a gitárját pengette. Vagy a szobájában gyakorolt. Hogy mire, azt nem tudom. Csak azt tudtam, hogy a gitár miatt nincs velünk. - Ezt hallgasd meg! - mondta egyszer felém nyújtva a fülhallgatója egyik felét, hogy mindketten halljuk a zenét. A fejünk összeért. - Hát nem elképesztő? A Pearl Jam egyik dala volt. Conrad olyan boldog volt és annyira le volt nyűgözve tőle, mintha ő fedezte volna fel őket. Én még soha nem hallottam erről a rockegyüttesről, de abban a pillanatban életlem legjobb dala forgott. Még aznap megvettem tőlük a Ten című albumot, és állandóan azt hallgattam. Amikor az ötödik, a Black című számhoz értem, olyan érzés volt, mintha megint ott lennék Conraddal, újra meg újra átélve azt a pillanatot. Miután a nyár véget ért és hazamentünk, beszereztem az album kottáját, és megtanultam lejátszani a zongorán. Az járt a fejemben, hogy egy szép napon Conradot kísérhetném, és olyanok lehetnénk, mint egy igazi együttes. Susannah megpróbált beszerezni egy zongorát a nyaralóba is, hogy nyáron is gyakorolhassak, de anyám végül nem engedte.
Kilencedik fejezet ÉJJEL, HA NEM TUDTAM ALUDNI, leosontam a lépcsőn, és úsztam egyet a medencében. Több hosszt is le kellett úsznom, mire végre elfáradtam. Amikor lefeküdtem, az izmaim kellemesen fájtak, és kissé remegtek, de jól ellazultak. Úszás után imádtam belecsavarni magam Susannah egyik búzavirágkék fürdőlepedőjébe. Majd lábujjhegyen visszalopakodni a szobámba, és vizes hajjal elaludni. Az ember annyira jól alszik a víz után! Nincs ehhez fogható érzés. Két nyárral ezelőtt Susannah egyszer lent talált a medencénél, és néhányszor együtt úsztunk éjszakánként. A víz alatt úsztam, de mindig éreztem, amikor beugrott a vízbe, és tempózni kezdett a medence másik oldalán. Nem beszélgettünk, csak úsztunk, mégis olyan megnyugtató volt, hogy ő is ott van. Azok voltak az egyedüli alkalmak, amikor azon a nyáron paróka nélkül láttam. Akkoriban a kemó miatt Susannah mindig parókában járt. Senki előtt nem mutatkozott anélkül, még anyám előtt sem. Neki volt a legszebb haja a világon - hosszú, karamellszínű és olyan puha, mint a vattacukor. A parókája meg sem közelítette az eredetit, még ha igazi hajból készült is, meg minden, és nagyon sokba kerülhetett. A kemó után, amikor visszanőtt a haja, mindig rövidre vágatta, az álla nem sokkal lejjebb. Csinos volt így is, de nem ugyanolyan, mint régen. Ha most ránéztem, már nem tudtam eldönteni, milyen lehetett, amikor még hosszú hajjal járt, mint egy tizenéves, mint most én. Azon az első nyári éjszakán nem jött álom a szememre. Mindig kellett hozzá egy-két nap, hogy újra megszokjam az ágyam, még ha abban is aludtam minden áldott nyáron. Egy ideig csak forgolódtam, aztán elegem lett. Felvettem a fürdőruhám, a régi úszódresszt az arany keresztpántokkal a hátán. Alig jött már rám, de ez volt az első alkalom, hogy idén úszni készültem. Az éjszakai magányos úszások alatt minden sokkal tisztább lett bennem. Ahogy a be- és kilégzésemet figyeltem, nyugalom, magabiztosság és erő töltött el. Mintha az örökkévalóságig tudnék úszni.
Fel-alá úsztam néhányszor, majd a negyedik hossznál, ahogy fordultam, a lábam valami keménybe ütközött. A felszínre jöttem levegőért, és megláttam Conrad lábát. A medence szélén ült, és belógatta a lábát a vízbe. Végig azt figyelhette, ahogy úszom. És közben cigarettázott. Csak a fejem dugtam ki a vízből - hirtelen rádöbbentem, menynyire kinőttem a fürdőruhámat. Semmiképpen nem tudtam kiszállni a vízből, amíg ő ott van. - Mióta cigizel? - kérdeztem szemrehányóan. - És különben is, mit csinálsz itt? - Melyik kérdésedre válaszoljak először? - Conrad derűs, leereszkedő arccal nézett rám, amivel az őrületbe kergetett. A falhoz úsztam, és a medence szélébe kapaszkodtam. - A másodikra - feleltem. - Nem tudtam aludni, elmentem hát sétálni - vonta meg a vállát, de láttam rajta, hogy hazudik. Csak cigizni jött ki. - Honnan tudtad, hogy kint vagyok? - érdeklődtem. - Ugyan már, Belly! Minden éjjel úszol egyet. - Mélyet szippantott a cigarettájából. Tudta, hogy éjszakánként úszni szoktam? Azt hittem, ez csak az én titkom, az enyém és Susannah-é. Eltöprengtem rajta, vajon mióta tudja. És hogy mindenki tudja-e. Nem igazán értettem, miért volt ez fontos, mégis az volt. Legalábbis nekem. - Na jó. És mikor kezdtél el cigizni? - Nem tudom. Talán tavaly. - Szándékosan bizonytalankodott. S ezzel jól feldühített. - Nem szabadna dohányoznod! Most azonnal el kellene dobnod! Már rá is szoktál? Nevetett. - Nem! - Akkor hagyd abba! Ha tényleg megpróbálod, biztos vagyok benne, hogy sikerül. Ha rászánná magát, tudom, hogy bármire képes lenne. - Talán nem akarom. - Meg kell próbálnod, Conrad! A dohányzás árt neked! - Mit kapok, ha megteszem? - kérdezte incselkedve. Feltartotta a cigarettát, a sörösdoboz fölé. Hirtelen valami vibrálni kezdett körülöttünk a levegőben. Ügy éreztem magam, mintha feltöltődnék elektromossággal, mintha villám csapott volna belém. Elengedtem a medence szélét, és taposni kezdtem a vizet - egyre távolodva Conradtól. Örökkévalóságnak tűnt, mire megszólaltam:
- Semmit. Magad miatt kell megtenned. - Igazad van - mondta, és a pillanat elillant. Felállt, és elnyomta a cigarettát a sörösdoboz tetején. - Jó éjt, Belly! Ne maradj kint túl sokáig! Soha nem tudhatod, miféle szörnyek járkálnak itt éjszaka. Minden visszaállt a régi kerékvágásba. Lefröcsköltem a távolodó lábát, és utána kiáltottam: - Menj a fenébe! Réges-régen Conrad, Jeremiah és Steven meggyőztek arról, hogy egy gyerekgyilkos járkál szabadon, aki a barna hajú, szürkéskék szemű, pirospozsgás kislányokat szereti. - Hé! Most abbahagyod, vagy sem? - üvöltöttem. Nem válaszolt. Csak nevetett. A válla rázkódásából láttam, ahogy a kaput csukta. Miután elment, visszazuhantam a vízbe, és lebegni kezdtem. A szívem a fülemben dobogott. Olyan gyorsan, mint egy metronóm. Conrad tényleg más lett. Már vacsoránál is éreztem, még mielőtt Aubrey szóba került. Megváltozott. És mégis ugyanúgy bántott, mint azelőtt. Az érzés mit sem változott. Mintha a hullámvasút tetején ülnék - közvetlenül az első zuhanás előtt.
Tizedik fejezet - BELLY FELHÍVTAD MÁR APÁDAT? – kérdezte anyám. - Nem. - Azt hiszem, fel kellene hívnod, hogy elmondd neki, hogy vagy. Kérdőn szaladt fel a szemöldököm. - Kétlem, hogy otthon ül, és emiatt aggódik. - Akkor is. - És Stevennel már felhívattad? - érdeklődtem. - Nem - felelte színtelen hangon. - Apád és Steven két hetet együtt fog tölteni, amíg egyetemet keresnek Stevennek. Te viszont nem fogod látni nyár végéig. Miért kell mindig olyan józanul viselkednie? Mindent így intézett. Anyám volt az egyetlen ember, aki ésszerűen vált el. Felállt, és átnyújtotta nekem a telefont. - Hívd fel apádat! - utasított, és kiment a szobából.
Minden alkalommal magamra hagyott, amikor apámmal beszéltem, mintha tiszteletben tartaná a magánéletemet. Mintha lenne bármi titkom, amit el kellene mondanom apámnak, és amit nem tehetnék meg a jelenlétében. Nem hívtam fel. Visszatettem a telefont a helyére. Neki kellene hívnia engem, és nem nekem őt. Ő az apa, én pedig a gyerek. És különben is, az apák nem tartoztak hozzá a nyaralóhoz. Sem apám, sem Mr. Fisher. Persze eljöttek látogatóba, de ez nem az ő helyük volt. Nem illettek ide. Legalábbis nem úgy, ahogy mi anyák és gyerekek - mindnyájan.
Tizengyedik fejezet A VERANDÁN KÁRTYÁZTUNK. Anyám és Susannah Margaritát kortyolgatott, és külön, kettesben játszottak. A nap éppen lenyugodni készült, és az anyáknak nemsokára be kellett menniük a házba, hogy kukoricát főzzenek és hot dogot készítsenek. De most még nem. Először lejátsszák a partit. - Laurel, miért hívod anyát Becknek, amikor mindenki más Susannah-nak szólítja? - érdeklődött Jeremiah. Egy csapatban voltak a bátyámmal, Stevennel, és vesztésre álltak. A kártya untatta Jeremiah-t, és közben állandóan valami izgalmasabb dolog, izgalmasabb téma után nézett. - Mert a lánykori neve Beck - magyarázta anyám, miközben cigarettát sodort. Egyedül akkor dohányoztak, amikor együtt voltak, így ez különleges alkalomnak számított. Anyám mindig azt mondta, hogy ha Susannah-val rágyújt, attól újra fiatalnak érzi magát. Én erre azt válaszoltam, hogy a dohányzás évekkel lerövidíti az életét, de ő egy intéssel elhárította a félelmeimet, és gyászhuszárnak nevezett. - Mi az, hogy lánykori név? - kérdezte Jeremiah. Steven finoman megveregette a kártyát tartó kezét, hogy a játékra terelje a figyelmét, de ő nem foglalkozott vele. - A lányok neve, mielőtt férjhez mennek, te hülyegyerek - jelentette ki Conrad.
- Ne hívd őt hülyegyereknek, Conrad! - utasította helyre Susan nah gépiesen. - De minek kell egyáltalán megváltoztatni a nevüket? - elmélkedett Jeremiah. - Nem kell. Én sem változtattam meg. A nevem születésemtől kezdve Laurel Dunne. Jól hangzik, nem? - Anyám szerette hangsúlyozni a felsőbbrendűségét a barátnőjével szemben, amiért ő nem változtatta meg a nevét. - Különben is, miért kellene egy nőnek egy férfi miatt nevet változtatnia? Nem kell! - Kérlek, Laurel, fogd be a szád! - mondta Susannah, és néhány kártyát dobott az asztalra. - Gin. Anyám sóhajtott, majd ő is lecsapta a lapjait. - Nem akarok több gint játszani. Játsszunk valami mást! Mondjuk, húszon egyezzünk a kölykökkel! - Szegény balek - jegyezte meg Susannah. - Anya, mi most nem fogunk huszonegyezni. Römizünk, de azt te nem játszhatsz, mert mindig csalni próbálsz - közöltem vele. Conrad volt a párom, és teljesen biztos voltam benne, hogy nyerni fogunk. Direkt őt választottam. Conrad sokszor nyert. Ő volt a leggyorsabb úszó, a legjobb hullámlovas, és a legeslegjobb a kártyában. Susannah összecsapta a kezét, és felkacagott. - Laur, ez a lány szakasztott olyan, mint te vagy. - Nem igaz, Belly tiszta apja - jelentette ki anyám, majd titokzatos pillantást váltottak egymással, ami miatt majdnem felkiáltottam: Na, mi az?, de tudtam, anyám soha nem árulná el. Mindig is titoktartó volt. Különben is, szerintem tényleg úgy festek, mint az apám: mandulavágású szem, ugyanolyan orr, csak lányos változatban, előreugró áll. Anyámtól a kezét örököltem, semmi mást. A pillanat elillant, Susannah rám mosolygott, és azt mondta: - Teljesen igazad van, Belly. Anyád tényleg csal. Mindig is csalt a römiben. A csalók soha nem viszik sokra, gyerekek. Házigazdánk még mindig gyerekeknek hívott minket, és ami azt illeti, én nem is bántam. Általában nem szerettem, de ahogy Susannah mondta, abban nem volt semmi rossz, semmi lekicsinylő. Inkább úgy hangzott, mintha még az egész élet előttünk állna.
Tizenkettedik fejezet MR. FISHER IDŐNKÉNT MEGJELENT A NYÁR FOLYAMÁN, egy-egy hétvégére és augusztus első hetére. Bankár volt, és az ő szakmájában igazán hosszú időre elszabadulni, szerinte, egyszerűen lehetetlen. Különben is, jobban éreztük magunkat, amikor nem volt ott, amikor csak magunkban voltunk. Amikor Mr. Fisher meglátogatott minket, ami nem esett meg túl gyakran, én mindig jobban kihúztam magam. És mindenki más is. Kivéve, természetesen, Susannah-t és anyámat. Az volt a vicces a dologban, hogy anyám ugyanannyi ideje ismerte Mr. Fishert, mint a felesége, mivel egy egyetemre jártak annak idején. Susannah többször is megkért, hogy Mr. Fishert szólítsam Adam-nek, de képtelen voltam rá. Egyszerűen nem tűnt rendjén valónak. A Mr. Fisher rendjén volt, így annak szólítottam, akárcsak Steven. Úgy érzem, volt benne valami, ami arra ösztönözte az embereket - s nem csak minket, gyerekeket -, hogy így hívják. Szerintem ő is jobban szerette így. Péntek este vacsoraidőben érkezett, és mi mindig megvártuk. Susannah elkészítette a kedvenc italát, a gyömbéres whiskey-t. Anyám állandóan szekálta, amiért így várja, de ő nem törődött vele. Ami azt illeti, Mr. Fishert is mindig ugratta, ő pedig visszaszólt neki. Az ugratás talán nem a legjobb szó erre - inkább civódtak. Sokat civódtak, de közben mosolyogtak. Vicces volt nézni: anyám és apám ritkán veszekedtek, de nem is mosolyogtak ennyit. Mr. Fisher egész jóképű volt, legalábbis apának. Apámnál mindenesetre csinosabb volt, és hiúbb is. Nem tudom, volt-e olyan jóképű, mint amennyire gyönyörű a felesége, de ez csak azért lehetett így, mert Susannah-t szinte mindenkinél jobban szerettem, és egy ilyen emberrel ki érhet fel? Olykor a fejünkben sokkal gyönyörűbbnek tűnik valaki; mintha különleges lencsén keresztül néznénk - de az is lehet, hogy amilyennek látjuk, éppolyan a valóságban. Minden alkalommal, amikor mentünk valahová, Mr. Fisher a kezünkbe nyomott egy húszdollárost, amiért Conrad volt a felelős. - Fagylaltra - mondta. - Vegyetek magatoknak valami édességet! Valami édességet. Mindig valami édességet. Conrad imádta az apját. Hős volt a szemében. Legalábbis sokáig. Tovább, mint ahogy az a legtöbb ember esetében lenni szokott. Szerintem apám
attól lógva nem volt már hős a szememben, amikor az egyik fiatal egyetemista tanítványával láttam együtt, miután anyámmal különváltak. A lány még csak csinosnak sem volt mondható. Könnyű lenne apámat hibáztatni az egészért - a válásért, az új lakásért. Pedig ha bárkit is okolnék, az anyám lenne. Miért kellett olyan nyugodtan, olyan higgadtan viselkednie? Apám legalább sírt. Legalább szenvedett. Anyám nem szólt semmit, nem mutatott semmi érzelmet. A családunk szétesett, és ő ment tovább. Ez nem volt így rendjén. Amikor azon a nyáron hazatértünk az óceánpartról, apám már elköltözött - elvitte az első kiadású Hemingway-köteteit, a sakkkészletét, a Billy Joel CD-it és Claude-ot. Claude a macskája volt, és úgy kötődött apámhoz, mint senki máshoz. Rendben volt, hogy elvitte, mégis elszomorított. Bizonyos értelemben a cica távozása szinte rosszabb volt annál, mint hogy elment apám, mivel Claude jelenléte olyan állandó volt a házban, hiszen minden egyes helyet belakott. Mintha az egész ház az övé lett volna. Apámmal egyszer együtt ebédeltünk egy étteremben. - Sajnálom, hogy elvittem Claude-ot. Hiányzik neked? - kérdezte mentegetőzve. A szakállán, amit most növesztett, az ebéd alatt végig salátaöntet csillogott. Idegesítő volt. Idegesítő volt a szakálla, idegesítő volt az ebéd. - Nem - válaszoltam, de közben fel sem pillantottam a francia hagymalevesemből. - O úgyis a tiéd. Tehát az apámé lett Claude, az anyámé Steven és én. Ez mindenkinek jó volt így. A legtöbb hétvégén találkoztunk apánkkal. Az új lakásában aludtunk, amely penészszagot árasztott, bármennyi füstölőt égetett is benne. Utáltam a füstölőt, éppúgy, mint anyám. Tüsszögtem tőle. Azt hiszem, apám függetlennek és egzotikusnak érezte magát attól, hogy bármikor füstölőt gyújthat az új kérójában, ahogy hívta. Amint beléptem a lakásba, szemrehányóan kérdeztem meg tőle: - Füstölőt égettél? Vajon máris elfeledkezett az allergiámról? Apám bűntudattal a hangjában bevallotta, hogy igen, de többé nem teszi. Ennek ellenére mindig gyújtott füstölőt. Amikor nem voltam ott, kitette az ablakba, de akkor is éreztem a szagát. A lakásban két hálószoba volt. O aludt a nagyobban, én a kisebben, a rózsaszín ágyneműs franciaágyon. A bátyám a kihúzható kanapét kapta. Igazából féltékeny voltam rá, mert fent maradhatott tévét nézni. A szobámban mindössze egy ágy, egy fésülkö-
dőasztal és egy fehér komód állt, amit alig használtam. Csak az egyik fiókban tartottam néhány ruhát, a többi üresen maradt. A szobában állt még egy könyvespolc is, rajta könyvekkel, melyeket apám vett nekem. Állandóan abban reménykedett, hogy olyan okos leszek, mint ő, írástudó, aki szeret olvasni. Szerettem olvasni, de nem úgy, ahogy ő elképzelte. Nem olyan tudós módra. A regényeket kedveltem, a tudományos jellegű írások azonban untattak. A suhogós rózsaszín ágyneműt pedig ki nem állhattam. Ha megkérdezett volna, biztosan sárgát, és nem rózsaszínt választok. Ámbár próbálkozott. A maga sajátos módján. Felhajtott egy használt zongorát, és bezsúfolta az étkezőbe - csak miattam. így akkor is gyakorolhatok, amikor nála vagyok - mondta. Ez nem sokszor fordult elő. A zongorát már eleve lehangoltan vette, de ezt soha nem mertem közölni vele. Részben ezért is vártam a nyarakat. A nyár azt jelentette, hogy nem kell apám siralmas kis lakásában lennem. Nem mintha nem szerettem volna találkozni vele; szerettem. Nagyon is hiányzott. De a lakás lehangoló volt. Azt kívántam, bárcsak nálunk találkozhatnánk. Az igazi házunkban. Hogy bárcsak minden olyan lenne, mint régen! Mivel a nyár nagy részét általában anyánkkal töltöttük, apánk elvitt minket - Stevent és engem - valahová a nyaralás végén. Általában Floridába mentünk a nagyanyánkhoz, akit nagyinak szólítottunk. Nyomasztó utak voltak ezek, mivel nagyi mindvégig meg akarta apánkat győzni arról, hogy menjen vissza anyánkhoz, akit istenített. - Beszéltél mostanában Laurellel? - kérdezte tőle, még jóval a válás után is. Gyűlöltem végighallgatni ezt a nyaggatást - különben is olyan volt, mintha apámnak ebbe semmi beleszólása nem lenne. Megalázó volt, mivel anyám szakított vele. Ő siettette a válást, ő szorgalmazta az egészet, ebben biztos voltam. Apám tökéletesen megelégedett volna azzal, ha minden megy tovább, ahogy addig - Claude-dal és az összes könyvével a mi kis kék házikónkban. Apám idézte egyszer Winston Churchillt, aki szerint Oroszország egy titokzatosságba burkolt rejtély, egy talány közepén. Apám szerint Churchill anyámról beszélt. Ez még a válás előtt történt, és félig elkeseredetten, félig tisztelettel a hangjában mondta. Mert még akkor is csodálta, amikor gyűlölte. Szerintem egész életében vele maradt volna, hogy megpróbáljon rájönni ennek a rejtélynek a nyitjára. Imádta a rejtvényeket - az a fajta ember, akit lenyűgöznek a szabályok és az elméletek. X-nek
mindig egyenlőnek kellett lennie valamivel. Nem lehetett pusztán X. Számomra anyám nem volt olyan titokzatos. Az anyám volt. Örökké ésszerű, örökké magabiztos. Nem volt rejtelmesebb egy pohár víznél. Tudta, mit akar, és tudta, mit nem akar. Nem akart apám felesége lenni. Abban nem voltam biztos, hogy azért-e, mert kiszeretett belőle, vagy mert soha nem is volt szerelmes. Azaz apámba. Amikor mi nagyinál voltunk, anyám szintén útra kelt. Olyan távoli helyekre látogatott, mint Magyarország vagy Alaszka. Mindig egyedül utazott. Rengeteg fotót készített, de soha nem kértem, hogy megnézhessem őket, ő meg soha nem kérdezte, hogy érdekelnek-e.
Tizenharmadik fejezet A NAPOZÓSZÉKBEN ÜLTEM, pirítóst ettem és képes újságot nézegettem, amikor anyám kijött, és leült mellém. Komoly arcot vágott, amit akkor szokott, ha akart valamit, amikor egy fontos anya-lánya beszélgetésre készült. Ugyanúgy rettegtem ezektől a beszélgetésektől, mint a menzeszemtől. - Mit csinálsz ma? - kérdezte csak úgy mellékesen. Betömtem a pirítós maradékát a számba. - Hogy érted? - Esetleg elkezdhetnéd a kötelező olvasmányt - jegyezte meg, áthajolva hozzám, és lesöpört néhány morzsát az államról. - Igen. Már terveztem - válaszoltam rá, bár ez nem volt igaz. Anyám megköszörülte a torkát. - Conrad drogozik? - kérdezte. - Mi van? - Conrad használ valamit? Majd elállt a lélegzetem. - Nem! Különben is, miért engem kérdezel? Velem nem beszélget. Kérdezd meg Stevent! - Már megtettem. Nem tudja. Ő nem hazudna - jelentette ki, és közben merően nézett rám. - Én sem hazudnék!
Anyám felsóhajtott. - Tudom. Beck aggódik. Conrad máshogy viselkedik. Abbahagyta a focit... - Én is abbahagytam a táncot - grimaszoltam -, mégsem feltételezed rólam, hogy crackpipával a zsebemben szaladgálok. Lebiggyesztette az ajkát. - Megígéred, hogy szólsz, ha hallasz valamit? - Nem is tudom... - ugrattam. Nem kellett megígérnem. Tudtam, hogy Conrad nem drogozik. A sör az más, de drogot nem használna. Erre megesküdnék. - Belly, ez komoly dolog. - Nyugi, anya! Nem drogozik. És különben is, ti mikor fanyalodtok rá újra? Ezen a téren inkább neked lenne mondanivalód válaszoltam, és játékosan oldalba böktem. Anyám próbált komoly maradni, és megrázta a fejét. - Ne kezdd már megint!
Tizennegyedik fejezet TIZENHÁROM ÉVESEN ELSŐ ALKALOMMAL AZT HITTÉK, NEM TUDJUK. Igazából ez elég nagy ostobaság volt részükről, mivel azon ritka esték egyikén történt, amikor mindannyian otthon voltunk. Lent a nappaliban. Conrad a fejhallgatón zenét hallgatott, Jeremiah és Steven valamilyen videojátékkal játszott, én pedig a fotelben ültem, és az Emmát olvastam. Leginkább azért, mert azt hittem, ettől nagyon okosnak tűnök, s nem azért, mert valóban élveztem. Ha tényleg olvastam volna valamit, akkor bezárkózom a szobámba egy lányregénnyel vagy bármi mással, de biztosan nem Jane Austennal. Úgy emlékszem, Steven érezte meg a szagot elsőként. Körbeszimatolt a szobában, mint egy kutya, és megkérdezte: - Srácok, ti is érzitek? - Mondtam neked, hogy ne edd meg az összes babot, Steven ugratta Jeremiah, de a szemét közben nem vette le a tévé képernyőjéről. Vihogni kezdtem. De ez nem az a szag volt - most már én is éreztem -, hanem fű.
- Ez fű - vágtam rá hangosan. Az első akartam lenni, aki kimondja, annak bizonyítékaként, milyen kifinomult és intelligens vagyok. - Kizárt dolog - jelentette ki Jeremiah. Conrad levette a fejhallgatóját, és azt mondta: - Bellynek igaza van. Ez fű. Bátyám megállította a játékot, és felém fordult. - Honnan tudod, milyen szaga van a fűnek, Belly? - kérdezte gyanakvóan. - Mert, Steven, mindig rajta vagyok. Azon élek. Nem tudtad? Utáltam, amikor a nagytestvér szerepét játszotta, különösen akkor, ha Conrad és Jeremiah is jelen volt. Ilyenkor mintha szándékosan azt akarta volna, hogy kicsinek érezzem magam. Rám se hederített. - Fentről jön? - kérdezte. - Anyáé - közölte Conrad, és visszatette a fejhallgatóját. - A kemó miatt. Jeremiah-nak fogalma sem volt az egészről, abban biztos vagyok. Egy szót sem szólt, de zavartnak, sőt sebzettnek tűnt, ahogy a tarkóját vakargatta és a semmibe meredt. Stevennel öszszenéztünk. Kínosan éreztük magunkat, akármikor szóba került Susannah rákja. Mi kívülállók voltunk, meg minden. Soha nem tudtuk, mit mondjunk ilyenkor, így inkább csöndben maradtunk. Leginkább úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna, és Jeremiah is így tett. Anyám azonban másképp viselkedett. Tárgyilagos volt, és nyugodt, ahogy mindenben. Susannah szerint anyám segíti abban, hogy normálisnak érezze magát. Ebben jó volt - elhitetni másokkal, hogy normálisak. Biztonságot adott. Amíg ő ott volt, semmi rossz nem történhetett.
Amikor nem sokkal később lejöttek a lépcsőn, úgy vihorásztak, mint két tinédzser, akik megtalálták a szülők bárszekrényének a kulcsát. Egyértelmű volt, hogy anyám ugyanúgy részt vett Susannah dorbézolásában. Stevennel ismét összenéztünk, de most már rémülten. Alighanem anyám volt az utolsó ember a földön, aki füvet szívna, talán az anyai nagyanyánk kivételével.
- Minden Cheetost befaltatok, srácok? - kérdezte a konyhaszekrényben kotorászva. - Mindjárt éhen halok. - Igen - mondta Steven, de közben rá sem bírt nézni. - És a Fritos? Együk meg azt! - rendelkezett Susannah. A fotel mögé lépett, és lágyan megérintette a hajam, amit imádtam. Susannah sokkal gyengédebb volt velem, mint anyám, és gyakran mondta, hogy a lánya vagyok, bár nem hozzá születtem. Szeretett osztozni rajtam anyámmal, amit anyám nem bánt. És én sem. - Hogy tetszik az Emma?- kérdezte. Susannah képes volt annyi figyelmet szentelni nekem, mintha én lennék a legérdekesebb dolog a szobában. Már éppen valami hazugságot készültem mondani, hogy milyen remeknek találom, de mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, Conrad jó hangosan megjegyezte: - Több mint egy óra alatt egyetlenegyszer sem lapozott. Még mindig a fülén volt a fejhallgató. Metsző pillantást vetettem felé, de közben reszkettem, nehogy észrevegye. Most az egyszer engem nézett. És persze hogy észrevette - ő mindent észrevett. Conradnak az is feltűnt, ha a szomszéd kutyának nagyobb csipa volt a jobb szemében, mint a balban, vagy ha a pizzafutár nem a szokásos autóval hozta ki a pizzát. Nem lehetett bóknak venni, ha figyelt az emberre. Ez tény volt. - Meg fogod szeretni, ha elkapod a fonalat - biztatott Susannah, és kisimította a frufrumat a homlokomból. - Mindig időbe telik, mire megérzem egy könyv ízét - mondtam, de ez inkább szabadkozásnak hangzott. Nem akartam, hogy roszszul érezze magát, mivel ő ajánlotta nekem. Ekkor anyám lépett a szobába egy csomag pálcikaszerű gumicukorkával és a megmaradt chipsszel. A cukrot odadobta Susannah-nak, de késve kiáltotta: - Kapd el! Susannah kinyúlt érte, de nem érte el, és az egész a földön landolt. - Jaj, de ügyetlen vagyok! - vihogott, miközben felszedegette, és az egyik végét a szájába tette, mint egy szalmaszálat. - Anya, mindenki tudja, hogy az emeleten szívtatok - jelentette be Conrad, fejét a zene ütemére mozgatva, amelyet egyedül ő hallott. Susannah a szája elé kapta a kezét. Egy szó sem jött ki a torkán, de látszott rajta, hogy igazán feldúlta a hír.
- Hoppá! - kiáltott fel anyám. - Úgy vélem, kibújt a szög a zsákból, Beck. Fiúk, anyátok orvosi marihuánát használt, hogy enyhítse a kemó okozta émelygését. Steven nem vette le a szemét a tévéről, amikor odavetette neki: - És te, anya? Te is a kemó miatt használod? Tudtam, hogy a feszültséget próbálja oldani, és sikerült is Steven jó volt ebben. Susannah nevetésben tört ki, anyám pedig hozzá vágott egy gumicukrot a fiához. - Te okostojás! Erkölcsi támaszt nyújtok a legjobb barátnőmnek. Vannak ennél rosszabb dolgok is. Steven felvette a földről a cukrot, és leporolta, mielőtt a szájába dobta volna. - Szóval akkor az is rendben van, ha én rápipálok? - Ha mellrákod lesz - jelentette ki anyám. A legjobb barátnőjével összemosolyogtak. - Vagy ha a legjobb barátod rápipál- tette hozzá Susannah. Jeremiah mindvégig egy szót sem szólt. Felváltva hol Susannah-ra, hol a tévére pillantott, mintha attól félne, hogy az anyja köddé válik, mialatt hátat fordít neki.
Anyáink azt hitték, hogy aznap délután mindannyian a parton vagyunk. Nem tudták, hogy Jeremiah-val unatkozni kezdtünk, és úgy döntöttünk, feljövünk a házhoz valami rágcsálnivalóért. A veranda lépcsőjéhez érve a szúnyoghálón keresztül meghallottuk, hogy beszélgetnek. Jeremiah megtorpant, amikor Susannah azt mondta: - Laur, még a gondolat miatt is utálom magam, de inkább meghalnék, mint hogy levegyék a mellem. Jeremiah a lélegzetét visszafojtva hallgatózott. Aztán halkan leült, és én is. Anyám hangja hallatszott: - Tudom, hogy ezt nem gondolod komolyan. Ki nem állhattam, amikor anyám ezt mondta, és szerintem Susannah is éppen így lehetett vele, mert azt válaszolta: - Ne mondd meg nekem, mit gondolok komolyan! Még soha nem hallottam ilyennek a hangját - nyersnek és dühösnek.
- Rendben. Rendben. Nem teszem. Ekkor Susannah sírva fakadt. És bár nem láttuk őket, tudtam, hogy anyám nagy, körkörös mozdulatokkal simogatja a hátát, ahogy az enyémet is szokta, amikor kiborulok. Azt kívántam, bárcsak én is ezt tehetném Jeremiah-val. Biztos voltam benne, hogy ettől jobban érezné magát, de nem tehettem. Inkább megragadtam a kezét, és jól megszorítottam. Nem nézett rám, de nem is engedte el. Ez volt az a pillanat, amikor igazi, hűséges barátok lettünk. Ezután anyám a legkomolyabb, legszíntelenebb hangján csak annyit mondott: - A cicid tényleg elképesztő. Hogy milyen istenverte jól néz ki! Susannah-ból kitört a nevetés, ami inkább fókaugatásnak hangzott, majd egyszerre nevetett és sírt. Minden rendeződni látszott. Ha anyám káromkodott és Susannah kacagott, akkor minden rendben lesz. Elengedtem Jeremiah kezét, és felálltam. Ő is felállt, és egyetlen szó nélkül visszasétáltunk a partra. Mit is mondhattunk volna? Sajnálom, hogy anyukád rákos, vagy Remélem, nem veszik le a cicijét? Amikor visszaértünk a partrészünkhöz, Conrad és Steven épp akkor jött ki a vízből szörfdeszkával a hóna alatt. Még akkor sem szóltunk egy szót sem, és a bátyámnak ez feltűnt. Azt hiszem, Conradnak is, de ő nem tette szóvá. Steven jegyezte meg: - Mi van veletek, srácok? - Semmi - mondtam, és átkulcsoltam a lábamat. - Túl vagytok az első csókon, vagy mi? - kérdezte Steven, és közben a fürdőnadrágjáról rám rázta a vizet. - Fogd be! - kiáltottam rá. Csábítónak tűnt lerántani a gatyáját, csak hogy témát váltsunk már. Múlt nyáron a fiúknak az volt a rögeszméjük, hogy nyilvános helyen rántották le egymás gatyáját. Bár én soha nem vettem részt a játékban, ebben a pillanatban tényleg kedvet éreztem hozzá. - Ajaj! Tudtam! - piszkált tovább a vállamat ütögetve. Leráztam a kezét, és megint ráripakodtam, hogy maradjon csendben. Ekkor énekelni kezdett: A nyári szerelem megcsapott, a nyári szerelem, elkapott. .. - Steven, fejezd be a hülyeséget! - szóltam rá megint, de közben a tekintetemmel Jeremiah-t kerestem. Ekkor azonban Jeremiah felállt, lesöpörte a homokot a nadrágjáról, és elindult a víz felé - távolodva tőlünk, távolodva a háztól.
- Jeremiah, neked is megjött, haver? Csak vicceltem! - kiáltotta utána Steven. Jeremiah meg sem fordult, csak sétált tovább a parton. - Ne hülyéskedj! - Hagyd békén! - szólalt meg Conrad. Látszólag a két testvér nem állt különösebben közel egymáshoz, de többször előfordult, hogy észrevettem, mennyire jól megértik egymást. Ez éppen egy ilyen alkalom volt. Az, ahogy Conrad megvédte Jeremiah-t, hatalmas szeretethullámot indított el bennem - a mellkasomból indult, és átsöpört rajtam. Ettől bűntudatot éreztem, mert hogy lehetek én szerelmes akkor, amikor Susannah rákos? Stevenen látni lehetett, hogy rosszul érzi magát, és zavarban is volt. Jeremiah-ra nem volt jellemző, hogy csak úgy elsétáljon. Mindig ő volt az, aki elsőnek nevette el magát, vagy aki poénra poénnal válaszolt. Mivel örömömet leltem abban, hogy visszaadjam a bántást, azt mondtam neki: - Mekkora seggfej vagy, Steven! - Jézusom! Mi rosszat tettem? - bámult rám. Nem foglalkoztam vele. Végignyúltam a törülközőmön, és lehunytam a szemem. Szerettem volna feltenni Conrad fejhallgatóját, és valahogy örökre elfelejteni ezt a napot. Később, amikor Conrad és Steven ágy döntött, hogy kimegy éjszakai horgászatra, Jeremiah udvariasan visszautasította, pedig az volt a kedvenc elfoglaltsága. Állandóan próbált rávenni valakit arra, hogy kimenjen vele. Aznap este azt mondta, nincs hozzá hangulata. Ok ketten kimentek, Jeremiah viszont a házban maradt velem. Tévét néztünk és kártyáztunk. Azután leginkább ezzel töltöttük azt a nyarat - csak mi ketten. Azon a nyáron igazi barátok lettünk. Minden reggel korán ébresztett, kimentünk kagylót vagy rákot gyűjteni, esetleg elbicikliztünk a kedvenc fagyizónkba. Amikor kettesben voltunk, nem bohóckodott annyit, de azért még mindig Jeremiah maradt. Attól a nyártól kezdve közelebb éreztem magam hozzá, mint a saját bátyámhoz. Jeremiah több kedvességet tanúsított irántam. Talán mert ő is kisebb testvérnek született, vagy egyszerűen azért, mert ilyen típus volt. Mindenkivel barátságosan viselkedett. Tehetsége volt ahhoz, hogy a jelenlétében jól érezze magát az ember.
Tizengyedik fejezet HÁROM NAPJA ESETT. A harmadik nap délutánjára Jeremiah már majd megőrült a bezártságtól. Nem az a fajta volt, aki jól érzi magát a négy fal között. Állandóan jött-ment. Mindig valami új élményre vágyott. Bejelentette, hogy nem bírja tovább, és megkérdezte, kinek lenne kedve moziba menni. Cousinsban egyetlen mozi volt, a plázában. Conrad a szobájában volt az emeleten, és amikor Jeremiah felment hozzá, hogy elhívja, nemet mondott. Rengeteg időt töltött egyedül a szobájában, és tudom, hogy ez mennyire sértette Steven érzéseit. A bátyám nemsokára útra kel apánkkal, hogy egyetemet keressenek, és Conrad mit sem törődött ezzel. Amikor nem dolgozott, a gitárját pengette és zenét hallgatott. Tehát csak Jeremiah, Steven és én maradtunk. Rávettem őket, hogy nézzünk meg egy romantikus komédiát két kutyasétáltatóról, akik mindig ugyanazon a helyen sétáltatják a kutyáikat, és egymásba szeretnek. Egyedül ezt játszották. A következő filmre még egy órát kellett volna várni. Úgy öt perc telt el a filmből, amikor Stevennek elege lett. - Én ezt nem nézem tovább! - méltatlankodott. - Jössz, Jere? - Nem, Bellyvel maradok - mondta Jeremiah. A bátyám meglepett arcot vágott. Megvonta a vállát, és odaszólt nekünk: - Akkor odakint találkozunk, amikor vége van. Én is meglepődtem. Ez tényleg ijesztő volt. Nem sokkal azután, hogy Steven kiment, egy hatalmas kövér srác ült le elém. - Cseréljünk helyet! - súgta Jeremiah. Először azt gondoltam, udvariasan visszautasítom, de aztán máshogy döntöttem. Mégiscsak Jeremiah kérdezte, vele nem kell udvariaskodnom. így megköszöntem, és helyet cseréltünk. Ahhoz, hogy lásson valamit, Jeremiah-nak folyton oda kellett hajolnia hozzám. A haja ázsiaikörte-illatot árasztott, a drága samponét, amelyet Susannah használt. Viccesnek találtam. Itt ült mellettem egy nagyra nőtt focista, akit finom, édes illat leng körül. Minden egyes alkalommal, hogy közel hajolt, magamba szívtam a haja édeskés illatát. Azt kívántam, bárcsak az én hajamból is ilyen áradna. A mozi felénél Jeremiah felpattant, és kiment néhány percre. Amikor visszajött, egy nagy üdítő és egy csomag gumicukor volt a
kezében. Kinyújtottam a kezem az üdítőért, hogy igyák egy kortyot, de nem volt benne szívószál. - Elfelejtettél szívószálat hozni - súgtam neki. Kinyitotta a cukros zacskót, és kivett belőle két hosszú gumicukrot. Leharapta a végüket, és beledugta őket a pohárba. Széles mosoly ült ki az arcára. Rettentő büszke volt magára. Teljesen elfelejtettem, hogy régen mindig szívószálnak használtuk ezt a fajta gumicukrot. Állandóan így ittunk. Egyszerre szürcsöltünk az üdítőből, mintha egy 50-es évekbeli Coca-Cola reklámból léptünk volna ki - előrehajoltunk, a homlokunk szinte összeért. Elgondolkoztam, vajon mások nem hiszik-e rólunk azt, hogy randizunk éppen. Jeremiah rám nézett, elmosolyodott, ahogy szokott, és hirtelen egy őrült ötlet hasított át az agyamon. Azt gondoltam, Jeremiah Fisher meg akar csókolni. Ami természetesen őrültségnek tűnt. Ez itt Jeremiah. Ő soha nem nézett úgy rám, és ami engem illet, én Conradot szerettem, még akkor is, ha mogorva és elérhetetlen volt, mint most is. Mindig Conraddal éreztem ezt. Jeremiah soha nem jöhetett komolyan szóba, mivel a bátyja is ott volt. Es természetesen ő sem nézett még rám így soha. A haverja voltam. Akivel moziba jár, akivel egy fürdőszobát használ, akivel megosztja a titkait. Nem a lány, akit megcsókol.
Tizenhatodik fejezet TIZENNÉGY ÉVESEN
TUDTAM, HOGY NAGY HIBA VOLT ELHOZNOM TAYLORT. Tudtam, mégis megtettem. Taylor Jewelt, a legjobb barátnőmet. A fiúk ékkőnek hívták a suliban a vezetékneve után, amit látszólag ki nem állhatott, de titkon mégis szeretett. Taylor azt szokta mondani, hogy minden egyes alkalommal, amikor visszajövök a nyaralásból, újra meg kell hódítania. Rá kell vennie, hogy ott akarjak lenni a valós életben - az iskolában, az iskolai srácokkal és az iskolai barátokkal. Megpróbált összehozni annak a srácnak a legjobb barátjával, akibe ő volt szerelmes, és én bele is mentem valamennyire. Néhányszor elmentünk moziba
vagy a mekibe, de én soha nem voltam ott szívvel-lélekkel. Azokat a fiúkat nem is lehetett egy lapon említeni Conraddal és Jeremiah-val. Akkor meg mi értelme az egésznek? Mindig Taylor volt a széplány, aki megdobogtatta a fiúk szívét, én meg a vicces lány, aki megnevettette őket. Azt gondoltam, hogy ha elhozom Taylort, azzal bebizonyítom, hogy én is szép vagyok. Hát nem látjátok? Olyan vagyok, mint ő. Egyformák vagyunk. De nem voltunk egyformák, és ezt mindenki tudta. Azt hittem, ha elhívom Taylort, azzal bebiztosítom magamnak, hogy elmehessek a fiúk késő éjszakai sétáira vagy a hálózsákom kint alvásaikra a parton. Az járt a fejemben, hogy a társasági élet megnyílik előttem azon a nyáron, és végre-valahára belekerülök a dolgok sűrűjébe. Legalább ebben az utolsó részben nem tévedtem. Taylor állandóan nyaggatott, hogy hozzam el magammal. Először ellenálltam, és azt mondtam, túl sokan vagyunk, de annyira erőltette! Az én hibám volt. Túl sokat hencegtem a fiúkkal. A lelkem mélyén tudtam: nem akarom, hogy jöjjön. De mégiscsak a legjobb barátnőm volt. Nem tetszett neki, hogy nem osztunk meg minden pillanatot, minden élményt. Amikor belépett a spanyol klubba, ragaszkodott hozzá, hogy én is menjek, bár én nem is tanultam spanyolul. Hogyha majd az érettségi után Cabóba megyünk - győzködött. Az volt az álmom, hogy a Galápagos-szigetekre utazom. Szerettem volna kéklábú szulát látni. Apám megígérte, hogy elvisz, bár ezt Taylornak soha nem mondtam. Nem örült volna neki. Anyával felvettük a reptéren. Olyan sortban és ujjatlan pólóban sétált le a repülőről, amit még soha nem láttam rajta. Miközben megöleltem, próbáltam nem féltékenynek tűnni: - Ezeket mikor kaptad? - Anyám elvitt az indulás előtt, hogy tengerparti cuccokat vegyünk - mondta, és átnyújtotta nekem az egyik táskáját. - Cukik, nem? - Igen, cukik. Nehéz volt a táskája. Azon tűnődtem, vajon elfelejtette-e, hogy csak egy hétig marad. - Rosszul érzi magát amiatt, hogy elválik apámtól, így mindenfélét összevásárol nekem - folytatta Taylor grimaszokat vágva. Még manikűrre és pedikűrre is együtt járunk. Ide nézz! - Taylor az orrom elé dugta a jobb kezét. Hosszú és szögletes körmei eperszínűre voltak festve. - Igaziak? - Jó hogy! Nem hordok műkörmöt, Belly!
- De azt hittem, a hegedű miatt le kell vágnod a körmödet. - Ja! Anyuci végül megengedte, hogy abbahagyjam. Bűntudata van a válás miatt - tette hozzá sokat sejtetően. - Te már csak tudod, milyen az. Taylor volt az egyetlen korombeli lány, aki anyucinak hívta az anyját. És az egyetlen, aki ezt megengedhette magának. A fiúk azonnal vigyázzállásba vágták magukat, amint meglátták. Azon nyomban, ahogy belépett a házba a túl kicsi melltartójában és a szőke hajával. Ez push-upos melltartó, fél üveg önbarnító, és a haja sem ilyen szőke - akartam mondani nekik, de úgysem érdekelte volna őket. A bátyám viszont csak egy pillanatra vette le a tekintetét a tévé képernyőjéről. Taylort ki nem állhatta. Azon tűnődtem, vajon figyelmeztette-e már Conradot és Jeremiah-t. - Szia, Steven! - szólt oda Taylor éneklő hangon. - Helló! - motyogta Steven a foga között. Taylor rám nézett, és bandzsított egyet. - Bunkó - artikulálta. Elnevettem magam. - Taylor, ez itt Conrad és Jeremiah. Stevent már ismered. - Kíváncsi voltam, ki felé fordul először, kit talál helyesebbnek, viccesebbnek. Jobbnak. - Sziasztok! - Felmérte őket a szemével, és azonnal meg tudtam mondani, hogy Conradot választotta. Ennek örültem. Ugyanis tudtam, hogy ő soha, de soha nem fog bukni rá. - Szia! - viszonozták a köszönését egyszerre. Ezek után Conrad visszafordult a tévéhez, mint ahogy azt előre sejtettem. Jeremiah félszegen mosolygott rá, és kijelentette: - Szóval te vagy Belly barátnője. Azt hittük, nincsenek is barátai. Vártam, hogy rám vigyorogjon, és a tudtomra adja, csak viccel, de még csak felém sem fordult. - Maradj csöndben, Jeremiah! - szóltam rá. Ekkor rám pillantott, de csak felületesen, aztán megint Taylort bámulta. - Belly tele van barátokkal - közölte vele Taylor a maga lendületes stílusában. - Úgy nézek én ki, mint aki lúzerekkel lóg együtt? - Igen - szólalt meg a bátyám a kanapéról. És közben bólintott hozzá. - Pontosan úgy. Taylor rámeredt. - Tudod, mivel szórakozzál, Steven, ugye? Aztán hozzám fordult, és megkérdezte:
- Miért nem mutatod meg a szobánkat? - Igen, miért nem teszed azt, Belly? Miért nem leszel a kis Tay rabszolgája? - piszkálódott Steven, majd visszafeküdt a kanapéra. Nem foglalkoztam vele. - Gyere, Taylor! Ahogy felértünk a szobámba, rávetette magát az ablak melletti ágyra, az én ágyamra, amin világéletemben aludtam. - Te jó ég! Olyan cuki! - Melyikük? - kérdeztem, bár előre tudtam a választ. - Természetesen a barna hajú. Szeretem a barna férfiakat. Ezen elcsodálkoztam egy kicsit. Férfiakat? Taylor két fiúval járt eddig, de egyiküket sem lehetett férfinak nevezni. - Nem hiszem, hogy sikerülni fog - figyelmeztettem. - Conradot nem érdeklik a lányok. Tudtam, hogy ez nem igaz; igenis érdekelték a lányok. Mint például az az Angié nevű lány tavaly nyáron. Taylor szeme felcsillant. - Imádom a kihívásokat. Vajon nem én lettem az iskolatitkár a múlt évben? - Persze hogy te lettél. Én segédkeztem a kampányban. De Conrad, az más. O... - Tétováztam, a megfelelő szót kerestem, hogy elriasszam. - Majdhogynem zavart. - Mi? - sikoltott fel. Gyorsan visszakoztam. - A zavart talán túl erős kifejezés, nem úgy értem, de tényleg képes túlzásokba esni. Komolyan mondom. Inkább Jeremiah-ra hajts rá. O sokkal inkább a te típusod. - És az mit jelent pontosan, Belly? - Taylor kezdte felhúzni magát. - Hogy felszínes vagyok? - Hát... - Annyi mélység volt benne, mint egy felfújható gyerekmedencében. - Nem kell válaszolnod! - Taylor kinyitotta a táskáját, és elkezdett kipakolni. - Jeremiah cuki, de én Conradot akarom. Az ujjam köré fogom csavarni. - Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. - Már alig vártam a pillanatot, akármikor jön is el, hogy emlékeztessem: én megmondtam. Remélhetőleg előbb, mint utóbb. Egy sárga pettyes bikinit húzott elő. - Mit gondolsz, ez az iciripiciri beindítja Conradot? - Ez a bikini még Bridgetre sem lenne jó - mondtam. Taylor kishúga hétéves volt, de a koránál jóval kisebb. - Pontosan.
Felhúztam a szemöldököm. - Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! És különben is, az én ágyamon ülsz. Mindketten fürdőruhát vettünk. Taylor a falatnyi sárga bikinijét, én pedig a fekete egyrészesemet, push-upos melltartórésszel és magas nyakvonallal. Miközben öltöztem, a barátnőm végigmért, és kijelentette: - Belly, jól megnőttek a cicijeid! Az ágyra dobtam a pólómat, és azt válaszoltam: - Nem igazán. De Taylornak igaza volt, tényleg megnőttek. Szinte egyik napról a másikra. Előző nyáron még nem voltak, az igaz. Viszont utáltam őket. Mindenben lelassítottak. Nem tudtam többé gyorsan futni túl ciki volt. Miattuk kezdtem bő pólókat és egyrészes fürdőruhákat viselni. Hallani sem bírtam, ahogy a fiúk emlegették őket. Állandóan szekáltak, és Steven azt mondogatta, hogy öltözzek már fel, ami miatt majd a föld alá süllyedtem szégyenemben. - Milyen méretet hordasz? - kérdezte gyanakvóan. - B - hazudtam, mert sokkal inkább C-t. Taylor fellélegzett. - Az jó! Akkor még mindig ugyanolyanok vagyunk, mert voltaképpen én is B-t hordok. Miért nem veszed fel az egyik bikinimet? Abban az egyrészesben úgy nézel ki, mint aki úszóedzésre megy. Felemelt egy kék-fehér csíkos bikinit, piros masnikkal az oldalán. - Az úszócsapat tagja vagyok, ne felejtsd! - emlékeztettem. Telente folyamatosan együtt úsztam a helyi úszókkal, de nyáron nem tudtam versenyezni, mert mindig Cousinsben voltam. A téli úszás a nyári életemhez kapcsolt, mintha csak idő kérdése lenne, hogy újra az óceán partján lehessek. - Brrr, ne is emlegesd! - fintorgott Taylor, az orrom előtt lóbálva a bikinit. - Ez annyira cuki lenne rajtad, a barna hajadhoz és az új cicidhez. Grimaszoltam egyet, és félretoltam a bikinit. Egyik részem hencegni akart, felvágni azzal, hogy mennyit nőttem, hogy igazi nagylány lett belőlem, de a másik, a józanabb részem tudta, hogy ez öngyilkosság lenne. Steven rám dobna egy törülközőt, én pedig tízévesnek érezném magam újra, és nem tizenháromnak. - De miért nem? - Szeretek ugrálni a medencébe - mondtam, ami igaz is volt. Taylor megvonta a vállát.
- Rendben, de ne engem okolj, ha a fiúk szóba sem állnak veled. Én is vállat vontam. - Nem érdekel, hogy szóba állnak velem, vagy sem. Én nem úgy vagyok velük. - Na persze! Azóta odavagy Conradért, amióta csak ismerlek! Tavaly szóba sem álltái egyetlen sráccal sem a suliból. - Taylor, az réges-régen volt. Ok olyanok nekem, mint a bátyáim. Mint Steven. - Közben elővettem egy tornagatyát. - Te legyél velük annyit, amennyit csak akarsz! Az igazság az volt, hogy mindkettőjüket máshogy szerettem, és nem akartam, hogy Taylor tudja, mert bármelyiküket választja is, az rossz érzéssel tölt el. Nem mintha ez eltántorította volna őt. Különben is Conradra hajtott. Meg akartam mondani neki, hogy válasszon bárkit, csak őt ne, de ez sem lett volna igaz, azaz nem teljesen. Akkor is féltékeny lettem volna, ha Jeremiah-t választja, mivel ő az én barátom volt, és nem Tayloré.
Egy örökkévalóságig tartott, mire Taylor kiválasztott egy napszemüveget, ami jól ment a bikinijéhez (négy napszemüveget hozott), összeszedett két képes újságot és a napolaját. Amire kimentünk, a fiúk már mind a medencénél voltak. Rögtön ledobtam a ruhámat, készen arra, hogy a vízbe vessem magam, de Taylor hezitált, és a törülközőjét még mindig a vállán tartotta. Látszott rajta, hogy hirtelen elfogta a nyugtalanság az icike-picike bikini miatt, és ennek örültem. Kezdtem torkig lenni azzal, ahogy állandóan felvág valamivel. A fiúk felénk sem fordultak. Aggódtam egy kicsit, hogy ha Taylor itt lesz, felhagynak a megszokott dolgaikkal, és máshogy viselkednek. De ugyanúgy játszottak a medencében, és amiért csak lehetett, a víz alá nyomták egymást. Lerúgtam a strandpapucsomat, és odaszóltam Taylornak: - Gyerünk a vízbe! - Lehet, hogy előbb kifekszem egy kicsit a napra - mondta. Végre levette magáról a törülközőt, és ráterítette egy napozóágyra. Neked nincs kedved napozni? - Nincs. Túl meleg van, és úszni szeretnék. És már különben is barna vagyok.
Ez így is volt. Igazi tejkaramellaszínem kezdett lenni. Nyáron teljesen más embernek tűntem, s talán ezt szerettem benne a legjobban. Taylornak ezzel szemben olyan színe volt, mint a kelt tésztának. De volt egy olyan érzésem, hogy hamar utolér. Ebben jó volt. Levettem a szemüvegem, és a ruháim tetejére raktam. Aztán odasétáltam a medencének ahhoz a feléhez, amelyben mély a víz, és beleugrottam. A víz hidegsége sokként ért, a szó legjobb értelmében. Amikor a felszínre bukkantam levegőért, lefröcsköltem a fiúkat, és hívogatni kezdtem őket: - Játsszunk marcopolósat! Steven, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy Conradot a víz alá nyomja, megállt egy pillanatra, és azt mondta: - Az unalmas. - Játszunk csirkését! - javasolta Jeremiah. - Az milyen? - kérdeztem. - Két csapat kell hozzá. Egymás vállára kapaszkodva megpróbáljuk lelökni a másikat a vízbe - magyarázta a bátyám. - Tuti, hogy jól fogunk szórakozni! - biztosított róla Jeremiah. Azután átkiáltott a barátnőmnek: - Tyler, akarsz csirkését játszani velünk? Vagy te máris az vagy? O felpillantott a képes újságból. A szemét nem láttam a napszemüvegtől, de tudtam, hogy mérges. - Taylor és nem Tyler, Jeremy. És nem, nem akarok játszani. Steven és Conrad összenézett. Tudtam, mire gondolnak. - Gyere, Taylor! Jól fogunk szórakozni - grimaszoltam. - Ne légy nyuszi! Látványosan sóhajtott egyet, aztán letette a magazint, felállt, és megigazította a bikinijét a fenekén. - A napszemüvegemet le kell vennem? - kérdezte. - Ha az én csapatomban vagy, akkor nem - vigyorgott rá Jeremiah. - Akkor nem fogsz leesni. Taylor a biztonság kedvéért mégis levette. Közben rájöttem, hogy páratlanul vagyunk, és valakinek ki kell állnia. - Majd én nézlek benneteket! - ajánlottam fel, bár szívesen játszottam volna. - Ne, inkább én megyek ki! - mondta Conrad. - Akkor két kört játszunk - jelentette be Steven. Conrad vállat vont.
- Rendben - egyezett bele, és átúszott a medence másik oldalára. - Taylort választom - közölte Jeremiah. - Az nem ér, ő könnyebb - szállt vele vitába Steven. Aztán rám nézett, és meglátta az arckifejezésemet. - Csak amiatt, mert te magasabb vagy nála. Elment a kedvem a játéktól. - Legjobb lesz, ha kiszállok, Steven. Nem szeretném eltörni a gerincedet! - Elég! Akkor te leszel velem, Belly. Lemossuk a többieket. Szerintem sokkal keményebb vagy, mint a kis Taylor - buzdított Jeremiah. A barátnőm lassan és kimérten sétált bele a medencébe, összerezzenve a víz hőmérsékletétől. - Én nagyon kemény vagyok, Jeremy - közölte. Aztán Jeremiah leguggolt a vízben, én meg nagy nehezen a vállára másztam. Csúszott a teste, ezért nehéz volt megmaradni rajta. Majd felállt, és kiegyenesedett. Fészkelődtem, és a fején egyensúlyoztam a kezemmel. - Túl nehéz vagyok? - súgtam oda neki. Olyan vékonyka volt, hogy féltem, összeroppantom. - Pihekönnyű vagy - hazudta, de közben erősen fogta a lábam, és nehezen vette a levegőt. Azon nyomban puszit akartam nyomni a kobakjára. A medence másik oldalán Taylor már vihogva rátelepedett Steven vállára, és a hajába kapaszkodott. A bátyámon látszott, hogy mindjárt ledobja magáról. - Készen álltok? - kérdezte Jeremiah. Halkan odasúgta nekem: - A trükk az, hogy biztosan ülj rajtam. Steven bólintott, és középre kacsázott. Conrad, aki a medence szélén járkált, elkiáltotta magát: - Elkészülni, vigyázz, kész, rajt! Taylorral nyújtott karral lökdösni és taszigálni kezdtük egymást. Képtelen volt abbahagyni a vihorászást, és amikor egy nagyobbat taszítottam rajta, elkiáltotta magát: A francba!, és mindketten beleestek a vízbe. Jeremiah-val hangos nevetésben törtünk ki, és belecsaptunk egymás tenyerébe. Amikor kikeveredtek a víz alól, Steven haragos pillantást vetett Taylorra. - Megmondtam, hogy kapaszkodj! A lány dühösen az arcába fröcskölte a vizet.
- Azt tettem! - ordította, miközben a szemfesték kezdett lefolyni az arcán. De még így is szép volt. - Belly! - hallottam Jeremiah hangját. - Hm? - kérdeztem. Már kezdtem egész kényelmesen elhelyezkedni a vállán. - Ide süss! Ekkor előrehajolt, én pedig belerepültem a vízbe, vele együtt. Annyira nevettem, hogy egy kancsónyi vizet lenyeltem, de nem bántam. Amikor mindkettőnk feje felbukkant a víz alól, gyorsan odaúsztam hozzá, és mielőtt észbe kapott volna, lenyomtam a víz alá. - Játsszunk még! Most én leszek Jeremiah-val. Steven, te lehetsz Bellyvel - szólalt meg Taylor. A bátyám még mindig mogorvának tűnt. - Vedd át a helyem, Con! - mondta. - Rendben - válaszolta Conrad, de a hangja elárulta, hogy semmi kedve hozzá. Amikor odaúszott hozzám, védekezően megjegyeztem: - Nem is vagyok annyira nehéz. - Soha nem állítottam, hogy nehéz vagy. Ekkor odaállt elém, én pedig a vállára kapaszkodtam. A válla sokkal izmosabb volt, mint Jeremiah-é, és valahogy sokkal biztonságosabb. - Jól ülsz? - kérdezte. - Igen. A másik oldalon Taylor csak nehezen tudott felmászni Jeremiah vállára. Állandóan lecsúszott róla, és folyamatosan kacarászott. Nagyon jól szórakoztak. Túl jól. Féltékenyen néztem őket, és majdnem el is feledkeztem arról, hogy Conrad az, aki a lábamat fogja, és amióta az eszemet tudom, még véletlenül sem bámulta így a térdem. - Gyerünk, játsszunk már! - sürgettem őket. A hangomból csak úgy sütött a féltékenység, még én magam is hallottam. Visszariadtam tőle. Conrad sokkal könnyebben besétált a medence közepéig. Meg is lepett, mennyire simán mozog a súlyommal a vállán. - Készen álltok? - kérdezte Jeremiah-t és Taylort, aki nagy nehezen végre megtartotta magát. - Igen! - kiabálta Taylor. A fejemben átsuhant a gondolat: Le fogsz esni, Jewel!, és aztán hangosan annyit mondtam: - Igen!
Előrehajoltam, és mindkét kezemmel taszítottam rajta egy hatalmasat. Lecsúszott az egyik oldalra, és megint elkiáltotta magát: -Hé! - Hé! - kiáltottam vissza, és újra löktem rajta egy jókorát. Taylor szeme összeszűkült, és ő is taszított rajtam egyet, de nem elég erősen. Ezután lökdösődni kezdtünk, de ezúttal sokkal könnyebben ment, mert stabilan ültem. Egy jó erős lökés után ellenfelem előrebillent, és a vízbe esett, miközben Jeremiah még mindig fogta a lábát. Hangosan tapsoltam örömömben. Nagyon élveztem. Elcsodálkoztam, amikor Conrad odanyújtotta a kezét, hogy csapjak bele - nem volt az a pacsizós típus. Amikor Taylor a felszínre bukkant, már nem nevetett. Szőke haja a fejére tapadt, és csak annyit mondott: - Ez egy szivatós játék. Nem játszom többet. - Szegény lúzer! - hecceltem, miközben Conrad visszaeresztett a vízbe. - Ügyes munka - mosolygott rám azzal a „conrados” mosolyával, és én egyből úgy éreztem magam, mintha megnyertem volna a főnyereményt. - A győzelem a lényeg - jegyeztem meg. És tudtam, hogy ezzel tökéletesen egyetért.
Tizenhetedik fejezet NÉHÁNY NAPPAL AZUTÁN, hogy gumicukor szívószállal ittuk az üdítőt a moziban, Jeremiah bejelentette: - Ma megtanítom Bellyt sebességet váltani. - Ezt komolyan mondod? - kérdeztem lelkesen. Tiszta volt az idő, az első ragyogó nap a héten. Tökéletes a vezetéshez. Jeremiah szabadnapos volt, és el sem akartam hinni, hogy a napját hajlandó arra szánni, hogy megtanítson sebességet váltani. Már tavaly óta könyörögtem neki. Steven ugyan megpróbálta, de a harmadik lecke után feladta. Bátyám megcsóválta a fejét, és nagyot húzott az asztalon lévő dobozos narancsléből.
- Meg akarsz halni, ember? Belly ki fog nyírni mindkettőtöket, a kuplungról nem is beszélve. Ne csináld! Ezt a barátod mondja neked! - Fogd be, Steven! - üvöltöttem, és bokán rúgtam az asztal alatt. - Csak mert borzalmas tanár vagy... Miután véletlenül egy egész kicsit behorpasztottam a lökhárítóját, amikor parkolni tanított, soha többé nem volt hajlandó beszállni velem az autóba. - Én biztos vagyok magamban, ami a tanítást illeti - közölte Jeremiah. - Mire végzünk, nálad is jobban fog vezetni. Steven felhorkant: - Hajrá! - Aztán összeráncolta a szemöldökét. - Meddig lesztek távol? Azt gondoltam, ma kimegyünk a golfpályára. -Jöhetsz velünk! - ajánlottam fel neki. A tesóm, átnézve rajtam, odaszólt a barátjához: - Gyakorolnod kellene a lendítést, hapsikám! Jeremiah-ra pillantottam, aki az arcomat fürkészte, és habozni látszott. - Ebédre itthon leszünk. Utána elmehetünk. Steven felvonta a szemöldökét. - Rendben - mondta. Láttam rajta, hogy bosszús és sértett, amitől egyszerre éreztem önelégültséget és sajnálatot iránta. Nem volt úgy hozzászokva, hogy kihagyják dolgokból, mint én. Arra az útra mentünk ki gyakorolni, amelyik a part másik oldalára vezetett. Nyugodt út volt; rajtunk kívül senki nem járt arra. Jeremiah ősrégi Nevermind CD-jét hallgattuk. - Kemény, amikor egy csaj tud sebességet váltani - magyarázta Jeremiah. - Az azt mutatja, hogy biztos a dolgában, hogy tudja, mit csinál. Egyesbe váltottam, és levettem a lábam a kuplungról. - Azt hittem, a fiúk szeretik, amikor egy lány gyámoltalan. - Van, aki azt szereti, de én éppenséggel az okos és magabiztos lányokat bírom jobban. - Egy frászt! Tetszett neked Taylor, és ő egyáltalán nem olyan. Jeremiah sóhajtott egyet, és kikönyökölt az ablakon. - Meddig kell ezt még felemlegetned? - Csak mondom. Ö nem annyira okos és magabiztos. - Az lehet, de kétségtelenül tudta, mit csinál - válaszolta, aztán kitört belőle a nevetés. Rácsaptam a kezére.
- Otromba vagy! És hazug is! Azt már én is tudom, hogy ti, srácok, még a... Abbahagyta a nevetést. - Na, jó. Tényleg nem. De Taylor jól csókolózott. Skittles-ízű volt a csókja. Taylor imádta a Skittles cukorkát. Folyamatosan dobálta a szájába, mint valami vitamint, ami jó az egészségének. Eltűnődtem azon, vajon felvenném-e a versenyt vele, és hogy Jeremiah rólam is azt gondolja-e, hogy jól csókolózom. Lopva rápillantottam, és ez kiülhetett az arcomra, mert még hangosabb kezdett kacagni. - De te, te voltál a legjobb, Bells! Belebokszoltam a karjába, de még akkor sem hagyta abba a nevetést. Egyre jobban hahotázott. - Ne vedd le a lábad a kuplungról! - fulladozott a nevetéstől. Kicsit meglepett, hogy egyáltalán emlékezett rá. Úgy értem, nekem emlékezetes maradt, mivel az volt életem első csókja Jeremiah-val! De a tény, hogy ő sem felejtette el, megmagyarázta a nevetését. - Veled csókolóztam először - vallottam be. Úgy éreztem, bármit elmondanék neki ott, akkor. Újra átéltem, milyen volt vele lenni még akkor, mielőtt megnőttünk volna, és minden olyan bonyolulttá vált. Megint olyan könnyű, baráti és meghitt volt! Szégyenlősen félrenézett. - Igen, tudom - mondta. - Honnan tudtad? - érdeklődtem. Vajon olyan szörnyű volt a csókom, hogy egyből rájött? Milyen megalázó! - Hát, Taylortól hallottam. Később. - Micsoda? Nem hiszem el, hogy ilyet tett! Áruló! Majdnem leállítottam az autót. Ami azt illeti, el tudtam hinni róla. De akkor is árulásnak éreztem. - Nem nagy ügy - jegyezte meg, mégis elpirult. - Úgy értem, első alkalommal, hogy megcsókoltam egy lányt, az olyan volt, mint egy rossz vicc. Végig azt hajtogatta, hogy rosszul csinálom. - Ki volt az? Kivel csókolóztál először? - Nem ismered. Nem is fontos. - Kérlek, mondd el! - hízelegtem. Lelassítottunk, de Jeremiah rám szólt: - Tedd a lábad a kuplungra, és válts üresbe! - Addig nem, amíg el nem árulod. - Rendben. Christi Turnduck volt az - mondta, és biccentett.
- Megcsókoltad Turduckent? - hahotáztam. Persze hogy ismertem Christi Turnduckot. Ő is ugyanúgy hozzátartozott Cousins Beachhez, mint mi, csak ő ott élt egész évben. - Jól belezúgtam - vallotta be Jeremiah egy vállrándítással. - Elárultad Connak és Stevennek? - A fenébe! Dehogyis mondtam el, hogy megcsókoltam Christi Turduckent! És jobban teszed, ha te is hallgatsz erről. Kisujj becsszó! Odanyújtottam a kisujjam, és ígéretet tettünk egymásnak. - Christi Turnduck. Jól csókolt. Ő tanított meg mindenre, amit tudok. Kíváncsi vagyok, mi lehet vele. Most azon tűnődtem, vajon Turducken jobban csókol-e, mint én. Minden bizonnyal, ha ő tanította Jeremiah-t. Ismét lelassítottunk. - Ez szívás. Feladom. - A vezetést nem lehet csak úgy feladni - ripakodott rám Jeremiah. - Gyerünk! Sóhajtottam, és újra nekiveselkedtem. Két óra múlva már kezdtem kapiskálni. Valamennyire. Még mindig leálltam időnként, de kezdett alakulni. Vezettem. Jeremiah szerint őstehetség vagyok.
Négy óra lett, mire visszaértünk a házhoz, és Steven már nem volt otthon. Azt hiszem, belefáradt a várakozásba, és egyedül ment ki a golfpályára. Anyámék régi filmeket néztek Susannah szobájában. Teljesen besötétítettek. Egy percig ott álltam az ajtajuk előtt, és a nevetésüket hallgattam. Úgy éreztem, kihagytak valamiből. Irigyeltem, milyen jól elvannak együtt. Olyanok voltak, mint két pilóta, tökéletes összhangban. Az én életemből hiányzott ez a fajta kapcsolat, az egész életen át tartó örök barátság, bármi történjen is. Beléptem, és Susannah csak annyit mondott: - Belly! Gyere, mozizz velünk! Bemásztam közéjük az ágyba. A félhomályban fekve olyan meghitt érzés fogott el, mintha egy barlangban lennénk. - Jeremiah vezetni tanított - újságoltam nekik. - Drága kisfiam! - mondta Susannah halovány mosollyal az arcán.
- És milyen bátor! - tette hozzá anyám, megcsavarva az orrom. Bebújtam a takaró alá. Tényleg csodálatos volt! Nagyon kedves volt tőle, hogy elvitt vezetni, amikor senki más nem tette volna. Csak mert párszor koccantam az autóval, az még nem jelenti azt, hogy végül nem lehetek olyan remek vezető, mint bárki más. Hála neki, már tudok sebességet váltani. Egyike leszek azon magabiztos lányoknak, akik tudják, mit csinálnak. Ha majd megkapom a jogosítványom, levezetek Susannah házához, és köszönetképpen elviszem Jeremiah-t kocsikázni.
Tizennyolcadik fejezet TIZENNÉGY ÉVESEN
MIUTÁN TAYLOR KIJÖTT A ZUHANY ALÓL, kotorászni kezdett a táskájában. Én az ágyamon fekve figyeltem. Három különböző rövid nyári ruhát vett elő: egy fehér csipkéset, egy hawaii mintásat és egy fekete vászonruhát. - Melyiket vegyem fel? - kérdezte. Mintha csak egy újabb vizsgakérdés lenne. Belefáradtam a vizsgakérdéseibe és abba, hogy állandóan bizonyítanom kellett. - Csak vacsorázni fogunk, Taylor. Nem megyünk semmilyen különleges helyre - válaszoltam. Megrázta a fejét, és a törülköző ide-oda billegett a fején. - Mintha ma a parti sétányra mennénk, nem emlékszel? Csinin kell kinéznünk! Ott fiúk is lesznek. Hadd válasszam ki, mit veszek fel, rendben? Régen, amikor ő választott nekem ruhát, mindig úgy éreztem magam, mint a falusi kislány, akiből bálkirálynőt faragnak, a szó jó értelmében. Most viszont mintha a tökkelütött anyja lennék, akinek fogalma sincs, hogy kell rendesen felöltözni. Egyetlen ruhát sem hoztam magammal. Ami azt illeti, máskor sem. Otthon is csak két ruhám volt - egyiket a nagymamámtól kaptam húsvétra, a másikat a ballagásomra vettem. Újabban semmi sem passzolt rám. Vagy a lábam lett túl hosszú, vagy a derekam vastagabb. Soha életemben nem izgattak a göncök, de
ahogy elnéztem Taylor ruháit az ágyra kiterítve, elfogott a sárga irigység. - Egy sétához nem fogok kiöltözni - mondtam. - Csak nézzük meg, mid van! - ajánlotta fel, és elindult a szekrényem felé. - Taylor, azt mondtam, hogy nem! Ezt fogom viselni és kész! mutattam a rojtos szélű sortomra és a Cousins Beach-i pólómra. Fintorgott egyet, de letett a szekrényemről, és visszament a három nyári ruhájához. - Rendben. Ahogy akarod, te zsémbes vénlány! És én melyiket vegyem fel? - A feketét - sóhajtottam, és közben behunytam a szemem. - De most már siess, és öltözz!
Aznap este fésűkagyló és spárga volt a vacsora. Amikor anyám főzött, mindig valamilyen tengeri herkentyűt készített citrommal, olívaolajjal és egyféle zöldséggel. Minden egyes alkalommal. Susannah csak ritkán főzött - eltekintve a megérkezésünk estéjétől, amikor mindig ugyanaz volt a menü: halból, rákból és kagylóból készült fűszeres étel -, és az ember soha nem tudhatta, mit fog enni. Volt, hogy egész délután a konyhában pepecselt, és olyasvalamit készített, amit még életemben nem ettem, mint például fügés marokkói csirkét. Elővette az összefűzött szakácskönyvét, a zsíros lapjaival és a jegyzetekkel a margón, amin anyám mindig jót derült. Vagy amerikai sajtos omlettet készített ketchuppal és pirítóssal. Általában ránk, gyerekekre is jutott egy este a héten, amikor rendszerint hamburgert vagy mirelit pizzát készítettünk. De a legtöbb este azt ettük, amihez csak kedvünk volt, és amikor csak kedvünk tartotta. Ezt is imádtam a nyaralóban. Otthon minden este pontban fél hétkor vacsoráztunk. Itt mintha minden lazább lett volna, még anyám is. A vacsora közben Taylor előrehajolva megkérdezte: - Laurel, mi volt a legnagyobb Őrültség, amit te és Susannah elkövettetek a mi korunkban? Mindig úgy beszélt az emberekkel, mintha ott alvós bulin lenne. A felnőttekkel, a fiúkkal, az önkiszolgáló étteremben a pénztárosokkal, mindenkivel. Anyámék összenéztek és elmosolyodtak. Tudták, de nem akar-
ták elmondani. Anyám megtörölte a száját a szalvétába, és azt válaszolta: - Egyik éjjel beosontunk a golfpályára, és teleültettük százszorszépekkel. Én tudtam, hogy ez nem teljesen igaz, de Steven és Jeremiah nevetett. A bátyám azon az idegesítő, mindentudó hangján megjegyezte: - Ti, lányok, már tinédzserként is unalmasak voltatok. - Szerintem ez igazán bájos - állapította meg Taylor, miközben jó adag ketchupöt nyomott a tányérjára. Mindent ketchuppal evett - a tojást, a pizzát, a tésztát, mindent. Conrad, akiről azt hittem, oda sem figyel ránk, egyszer csak megszólalt: - Ez hazugság. Nem ez volt a legnagyobb őrültség, amit csináltatok. Susannah feltette a kezét, mintha azt mondaná: Megadom magam! - Az anyáknak is kell, hogy legyenek titkaik - felelte. - Ugye én sem faggatlak benneteket a titkaitokról, fiúk? - Dehogynem! - szólalt meg Jeremiah, a villájával Susannah felé bökve. - Állandóan faggatózol. Ha naplót vezetnék, még azt is elolvasnád. - Nem olvasnám el! - tiltakozott Susannah. - De elolvasnád - jegyezte meg anyám. Barátnője rámeresztette a szemét. - Soha nem tennék ilyet. - Aztán Conradra és Jeremiah-ra pillantott, akik egymás mellett ültek. - Na jó. Lehet, hogy megtenném, de csak Conradét. O olyan ügyesen magába zár mindent, hogy soha nem tudom, mi jár a fejében. De a tiédet, Jeremiah, soha! A te szíved, pici fiam, mindenki számára nyitott könyv. Átnyúlt az asztal felett, és megsimogatta Jeremiah vállát. - Nem igaz! - ellenkezett Jeremiah, és a villájára szúrt egy fésűkagylót. - Igenis vannak titkaim. Ekkor megszólalt Taylor azon az émelyítően flörtölős hangján: - Persze hogy vannak, Jeremy. Jeremiah szélesen mosolygott rá, amitől majdnem megakadt a torkomon a spárga. Most következtem én. - Taylorral kimegyünk ma a parti sétányra. Elvinne valamelyikötök? Mielőtt anyám vagy Susannah bármit is mondhatott volna, Jeremiah megszólalt:
- Jaj, a sétány! Szerintem mi is mennénk veletek. Ugye, fiúk? fordult a többiek felé. Általában felvillanyozott volna, ha bármelyikük oda akarna menni, ahová én is megyek, de az alkalommal máshogy éreztem. Tudtam, hogy nem miattam jönnek. Taylorra néztem, akit hirtelen nagyon lefoglalt az, hogy apró darabokra vágja a fésűkagylóit. O is tudta, ki miatt jönne bárki is. - A parti sétány béna - jelentette ki Steven. - Engem sem vonz - tette hozzá Conrad. - Különben is, ki hívott benneteket, srácok? - kérdeztem. A tesóm rosszallóan vonta fel a szemöldökét. - A parti sétányra nem kell meghívó. Az megy oda, aki akar. Ez egy szabad ország. - Szabad ország? - tűnődött el anyám. - Kérlek, Steven, valóban gondolkozz el ezen a kijelentésen! És mi a helyzet az egyéni szabadsággal? Tényleg szabadok vagyunk, ha... - Laurel, kérlek! - rázta a fejét Susannah. - Ne beszéljünk politikáról a vacsoraasztalnál! - Ennél jobb időpontot el sem tudok képzelni a politikai eszmefuttatásokhoz - jegyezte meg anyám nyugodtan. De aztán rám pillantott, és azt olvasta le a számról: Kérlek, fejezd be! - így sóhajtott egyet. Jobb volt rögtön leállítani, mielőtt nagyon beleéli magát. - Rendben! Rendben! Nincs több politika. Úgyis le kell mennem a könyvesboltba, majd én leviszlek benneteket. - Köszi, anya! - mondtam. - Csak Taylort és engem. Jeremiah elengedte a füle mellett, odafordult Stevenhez és Conradhoz, és kérlelni kezdte őket: - Ne már, srácok! Elképesztő lesz! - Taylor mondta mindenre azt, hogy elképesztő. - Na jó, de én az üzletsorra megyek - egyezett bele a bátyám. - Con? - Jeremiah kérdően nézett Conradra, aki a fejét rázta. - Ne már, Con! - bökött Taylor a villájával feléje. - Gyere el velünk! Conrad egyértelműen jelezte, hogy nem jön, mire Taylor grimaszolt egyet. - Jó. Biztosan jól fogunk szórakozni nélküled! - Ne aggódjatok miatta! Nagyon jól fog szórakozni itthon, az Encyclopaedia Britannicdt olvasgatva - jegyezte meg az öccse. Conrad nem foglalkozott vele, de Taylor a füle mögé simította a haját, amiből arra következtettem, hogy most már tetszik neki Jeremiah. - Ne menjetek el fagyipénz nélkül! - mondta Susannah.
Láttam rajta, hogy boldog, amiért együtt megyünk, bár a nagyobbik fia nélkül, aki ezen a nyáron leginkább egyedül érezte jól magát. Suzannah-t semmi sem tette boldogabbá, mint amikor kitalálta, hogy nekünk, gyerekeknek, mit kellene csinálnunk. Szerintem jó táborszervező lett volna.
A kocsiban ülve vártuk anyámat és a fiúkat, amikor odasúgtam Taylornak: - Azt hittem, Conrad tetszik neked. Taylor csodálkozó arcot vágott. - Blabla! Unalmas. Inkább Jeremy tetszik. - Jeremiah-nak hívják - javítottam ki kedvetlenül. - Tudom! - Rám nézett, és elkerekedett a szeme. - Miért, most őt kedveled? - Nem! Idegesen felsóhajtott. - Belly, választanod kell közülük! Nem lehet a tiéd mindkettő! - Tudom! - csattantam fel. - És ami azt illeti, egyiküket sem akarom. Különben sem úgy néznek rám, hanem éppen úgy, ahogy Steven. Mint a kishúgukra. Taylor megrángatta a galléromat. - Talán ha kimutatnád a tetszésedet... Leráztam a kezét. - Nem mutatom ki semmiféle tetszésemet! És már mondtam, hogy egyiküket sem szeretem úgy. Már nem! - Tehát akkor nem bánod, ha ráhajtok Jeremiah-ra? - kérdezte. Éreztem rajta, hogy csakis azért kérdezi, hogy később ne legyen bűntudata. Nem mintha bármikor bűnösnek érezte volna magát. - Ha azt mondanám, hogy bánom, akkor leállnál? - kérdeztem vissza. Egy pillanatra még el is gondolkozott. - Valószínűleg. De csak ha igazán, igazán bánnád. Akkor viszont Conradra hajtanék rá. Azért jöttem, hogy jól érezzem magam, Belly! Sóhajtottam egyet. Legalább őszinte. Azt akartam mondani,
hogy azt hittem, velem akarta jól érezni magát, de inkább hallgattam. - Hajts rá! Nem bánom. Taylor felváltva mozgatta a szemöldökét - rá annyira jellemzően. - Jee! Akkor mindent bele! - Várj! - kaptam el a csuklóját. - ígérd meg, hogy kedves leszel hozzá! - Persze hogy kedves leszek. Én mindig kedves vagyok. - Vállon veregetett. - Te örökösen aggódsz valamin, Belly! Megmondtam, hogy csak jól akarom érezni magam. Ekkor megjelent anyám a fiúkkal, és első alkalommal esett meg, hogy nem vesztek össze azon, ki ül előre. Jeremiah szó nélkül átadta az első ülést Stevennek. Amikor kiértünk a sétányra, a bátyám azon nyomban elindult az üzletsor felé, és ott töltötte az egész estét. Jeremiah velünk sétálgatott, sőt még a körhintára is felült miattunk, bár tudtam, hogy azt nagyon bénának találja. Végigfeküdt a szánon, és úgy csinált, mintha aludna, miközben Taylorral mindketten egy-egy ló hátára pattantunk - én az aranysárgára, ő a fekete csődörre. (Még mindig imádta a lovas könyveket, bár ezt soha nem vallaná be.) Ezt követően Taylor rávette Jeremiah-t, hogy nyerjen neki egy Csőrikét a kidobósnál. A Csőrike hatalmas volt, majdnem akkora, mint Taylor. Jeremiah cipelte utána. Bárcsak ne mentem volna el! Egész este szinte láthatatlannak éreztem magam. Folyamatosan azt kívántam, bárcsak otthon lennék, és a falon keresztül hallgatnám, ahogy Conrad gitározik, vagy Woody Allen-filmeket néznék Susannah-val és anyámmal. És még csak nem is szerettem Woody Allent. Azon tűnődtem, vajon így fog-e eltelni az egész hét, amíg ő itt van. El is feledkeztem arról, milyen Taylor, amikor akar valamit: céltudatos és eltökélt, amíg meg nem szerzi. Alighogy megjött, máris elfeledkezett rólam.
Tizenkilencedik fejezet MÉG CSAK NEM RÉG ÉRKEZTÜNK, és Stevennek máris indulnia kellett. Apánkkal fősulikereső útra indultak, ami után, ahelyett, hogy
visszatérne Cousinsra, egyből hazamegy. Valószínűleg azért, hogy tanulni kezdjen a felvételire, de sokkal inkább amiatt, hogy együtt lógjon az újdonsült barátnőjével. A szobájába mentem, és néztem, ahogy pakol. Nem sok mindent hozott magával, csupán egy sporttáskát. Hirtelen szomorúság fogott el, ahogy készülődött. Nélküle minden borulni látszott ő volt az ütköző, aki mindig emlékeztetett arra, hogy semmi sem változik igazán, hogy minden ugyanaz maradhat. Mivel ő soha nem változott. Ő volt az utálatos, kibírhatatlan Steven, a bátyám az én keresztem. Olyan volt nekem, mint a régi flaneltakaróm, aminek olyan ázott-kutya-szaga volt - megnyugtatóan büdös, a jól megszerkesztett világom része. Ha ő ott van, minden ugyanolyan marad: három egy ellen, a fiúk egy lány ellen. - Bárcsak ne kellene elmenned! - mondtam, és átkulcsoltam a térdemet. - Egy hónap múlva találkozunk - emlékeztetett. - Másfél hónap múlva - javítottam ki rosszkedvűen. - A szülinapomon sem leszel itt. - Majd otthon megkapod az ajándékod. - Az nem ugyanolyan. - Tudtam, hogy úgy viselkedem, mint egy kislány, de képtelen voltam más lenni. - Legalább egy képeslapot küldhetnél. Steven becipzárazta a táskáját. - Kétlem, hogy lesz rá időm. Majd küldök egy SMS-t. - Hozol nekem egy Princeton-pólót? Már alig vártam, hogy én is főiskolás pólóban járhassak. Az olyan, mint egy szimbólum, az érettség jele, hogy az ember már annyi idős. Arra vágytam, hogy rengeteg főiskolás cuccom legyen. - Ha nem felejtem el - közölte Steven. - Majd emlékeztetlek rá. Írok neked. - Rendben. Akkor azt kapod tőlem születésnapodra. - Megbeszéltük. - Hanyatt vágtam magam az ágyán, és felraktam a lábam a falra. Steven ki nem állhatta ezt a mozdulatot. Valószínűleg hiányozni fogsz, egy kicsit. - Azzal leszel elfoglalva, hogy tücsköt-bogarat összefecsegj Conradnak, hogy észrevegye, elmentem - zárta le a beszélgetést. Kiöltöttem rá a nyelvem.
Másnap kora reggel indult. Úgy volt, hogy Jeremiah és Conrad viszi ki a reptérre. Lementem elköszönni, de nem akartam velük menni, mert tudtam, Steven nem örülne neki. Most csak a fiúkkal akart lenni, s ezúttal nem kellett megküzdenie velem. Amikor búcsúzóul átölelt, rám mosolygott azzal a jellegzetes, leereszkedő mosolyával - szomorú szemmel, enyhe fintorral az arcán -, és csak annyit mondott: - Aztán ne csinálj hülyeséget, rendben? Abban a jelentőségteljes stílusban mondta, mintha valami fontosat kívánna közölni, amit illett volna megértenem. De nem tettem. - Te se csinálj semmi hülyeséget, seggfej! Sóhajtott egyet, és úgy nézett rám, mint egy kisgyerekre. Próbáltam nem felvenni. Elvégre is menni készült, és nélküle semmi sem lesz ugyanolyan. Nem akartam kicsinyes vitákba belemenni most, hogy útnak indul. - Mondd meg apának, hogy üdvözlöm! - tettem hozzá. Nem feküdtem egyből vissza. Egy ideig a verandán üldögéltem, szomorúan és könnyes szemmel - nem mintha ezt bármikor is bevallanám neki. Sok tekintetben olyan volt ez, mintha az utolsó nyarunk lenne. Ősszel Conrad elkezdi a főiskolát. A Brownra megy. Lehet, hogy jövő nyáron nem jön vissza. Esetleg szakmai gyakorlatra kell mennie, vagy nyári iskolába, vagy az új barátaival bebarangolja Európát. Jeremiah meg talán a focitábort választja, amit mindig emleget. Sok minden történhet még addig. Felsejlett bennem, hogy a legtöbbet kell kihoznom ebből a nyárból, hátha nem lesz következő. Különben is nemsokára betöltőm a tizenhatot. Én is idősebb leszek. Semmi sem maradhat örökké ugyanolyan.
Huszadik fejezet
TIZENEGY ÉVESEN MIND A NÉGYEN egy hatalmas pokrócon feküdtünk a homokban. Conrad, Steven, Jeremiah és én - a szélén. Az volt az én helyem. Azon ritka alkalmakkor, amikor odaengedtek.
Késő délután volt, de még mindig olyan meleg, hogy majd meggyulladtam. A fiúk kártyáztak, én őket figyeltem. - Melyiket választanád: ha forró olajban megsütnének, vagy ha forró késsel élve megnyúznának? - kérdezte Jeremiah. - Az olajat - mondta Conrad. - Azon gyorsan túl van az ember. - Az olajat - szajkóztam utána. - A kést - szögezte le Steven. - Akkor nagyobb az esélyem rá, hogy felülkerekedjek, és én nyúzzam meg a másikat. - Ez nem volt a választási lehetőségek között - fordult felé Conrad. - Itt az a kérdés, hogyan halsz meg, és nem az, hogy felülkerekedsz-e bárkin is. - Rendben, akkor az olajat - felelte a bátyám mogorván. - És te, Jeremiah? - Olaj - szögezte le Jeremiah. - Te jössz, Con! Conrad a napra sandított, és megkérdezte: - Inkább újra és újra átélnétek életetek egyetlen tökéletes napját, vagy úgy élnétek, hogy nem lennének tökéletesek a napjaitok, csak tűrhetőek? Jeremiah egy percig elgondolkozott. Imádta ezt a játékot. Szeretett eltöprengeni a különböző lehetőségeken. - És miközben átélném az egyetlen tökéletes napot, tudnám, hogy újra és újra ugyanazt élem át, mint az Idétlen időkig című filmben? - Nem. - Akkor legyen a tökéletes nap - döntötte el. - Na jó, ha a tökéletes napban az is benne van... - kezdte Steven, aztán rám sandított és elhallgatott, amit ki nem állhattam. Én is a tökéletes napot választom. - Belly? - fordult felém Conrad. - Te mit választanál? Szélsebesen járt az agyam, hogy megtaláljam a helyes választ. - Háát... én a tűrhető napokat választanám, mert akkor még mindig van remény egy tökéletes napra - mondtam. - Azt nem szeretném, hogy az életem egyetlen megismételt napból álljon. - Na jó, de nem tudnál róla - vitatkozott Jeremiah. Megvontam a vállam. - De a lelke mélyén lehet, hogy tudja az ember. - Ez hülyeség! - szólalt meg Steven. - Nem hiszem, hogy hülyeség. Én egyetértek vele. - Conrad rám pillantott, azzal a bizonyos pillantásával, amit a katonák válthatnak egymással, amikor harcba indulnak. Mintha mi ketten együtt lennénk. Azért be kellett szólnom a tesómnak, nem bírtam ki.
- Látod? Conrad egyetért velem. Steven utánozni kezdett. - Conrad egyetért velem. Conrad szeret engem. Conrad a király... - Hallgass, Steven! - ordítottam. Rám vigyorgott, és azt mondta: - Én jövök. Belly, inkább ennél majonézt minden áldott nap, vagy egész életedben ilyen lapos maradnál? Az oldalamra fordultam, és egy marék homokot vágtam a képébe. Éppen teli szájjal nevetett, és telement homokkal a szája, és rátapadt a nedves arcára. - Véged van, Belly! - üvöltötte. Rám vetette magát, de félregördültem. - Hagyjál! - szóltam rá dacosan. - Ne nyúlj hozzám, mert megmondalak anyának! - Te barom! - Köpött egy nagyot, és durván megragadta a lábam. - Belehajítalak a vízbe. Próbáltam lerázni magamról, de csak még több homokot rugdostam az arcába, amitől persze egyre dühösebb lett. - Hagyd békén, Steven! Menjünk úszni! - szólt rá Conrad. - Gyerünk! - hívta Jeremiah is. A bátyám megállt egy pillanatra. - Na jó - mondta, miközben folyamatosan köpködött. - De akkor is véged van, Belly! - Felém bökött, aztán a kezét elhúzta a torka előtt. Fölemeltem a középső ujjamat, és bemutattam neki, de belül reszkettem. Conrad megvédett. Őt érdekelte, hogy végem lesz-e, vagy sem. Steven egész nap dühös volt rám, de megérte. Vicces volt, hogy amiatt piszkált, hogy nincs semmi mellem, pedig két nyárral később már melltartót kellett viselnem - igazi melltartót.
Huszonegyedik fejezet Aznap éjjel, amikor Steven elment, a medence felé indultam a szokásos éjféli úszáshoz. Conrad, Jeremiah és a szomszéd srác, Clay Bertolet a kinti fotelekben sörözgetett. Clay az utca végén lakott, és körülbelül annyi időt töltött Cousins Beachen, mint mi.
Egy évvel volt idősebb Conradnál. Szerintem senki nem kedvelte különösebben. Csak jó volt együtt lógni vele. Egy pillanatra megdermedtem, és szorosabbra fogtam a törülközőt magamon. Eltűnődtem, hogy visszaforduljak-e. Clay-től mindig elfogott a nyugtalanság. Nem is fontos ma úsznom; majd inkább holnap. De azért sem! Nekem is éppannyi jogom van kint lenni, mint nekik. Sőt még több. Odasétáltam hozzájuk, mint akinek hatalmas önbizalma van. - Sziasztok, srácok! - mondtam. Nem engedtem le a törülközőmet. Furcsa érzés volt, hogy ott állok bikiniben, amikor a többiek fel vannak öltözve. Clay felnézett rám, és összehúzta a szemét. - Hé, Belly! Rég nem láttalak! - Megütögette maga mellett a fotelt. - Ülj le! Ki nem állhattam, amikor valaki úgy köszönt: Rég nem láttalak! Olyan bárgyúnak hangzott! De azért leültem mellé. Odahajolt hozzám, és átölelt. Sör és Polo Sport dezodor szaga áradt belőle. - Szóval, mi a helyzet? - kérdezte. Mielőtt válaszoltam volna, Conrad megszólalt: - Jól van, de most itt az ideje lefeküdni. Jó éjt, Belly! Próbáltam kimért hangot használni, hogy ne hangozzék úgy, mintha egy ötéves mondaná: - Még nem fekszem le. Úszom egyet. - Jobb, ha felmész - jelentette ki Jeremiah, és letette a sörét. Anyád megöl, ha iszol. - Hé! Én nem is iszom - emlékeztettem. Clay kacsintva nyújtotta felém a sörét. - Tessék! - Részegnek látszott. Haboztam, mire Conrad dühösen kikapta a kezéből. - Ne add neki! Az isten szerelmére, még gyerek! Ellenséges pillantást vetettem rá. - Fejezd be, ne viselkedj úgy, mint Steven! Néhány másodpercig úgy gondoltam, mégis elfogadom Clay sörét. Életem első sörét. De csak azért, hogy Conraddal ellenkezzem. Nem akartam hagyni, hogy beleszóljon a dolgaimba. - Kösz, nem! Conrad alig észrevehetően bólintott. - Akkor most menj lefeküdni, legyél jó kislány! Éppen olyan érzés volt, mint amikor ő, Jeremiah és Steven direkt kihagytak mindenből. Elpirultam, és a képébe vágtam: - Csak két évvel vagyok fiatalabb nálad.
- Két és negyeddel - javított ki automatikusan. Clay jó nagyot nevetett ezen, még a sörszagú leheletét is éreztem. - Basszus! A barátnőm tizenöt volt. - Aztán rám pillantott. - Az exbarátnőm. Erőtlenül elmosolyodtam. Finoman egyre távolabb húzódtam tőle és a leheletétől. Viszont az, ahogy Conrad figyelt minket, hát, az tetszett. Ahogy elvonom a barátja figyelmét, még ha csak pár percre is. - Az nem törvényellenes? - kérdeztem Clay-t. Újra nagyot nevetett. - Cuki vagy, Belly! Éreztem, ahogy megint elpirulok. - És, izé, miért is szakítottatok? - kérdeztem, mintha nem tudnám. Azért szakítottak, mert Clay egy tökfilkó. Mindig is az volt. Régen pezsgőtablettával akarta megetetni a sirályokat, mert azt hallotta, attól szétrobbannak. A srác a tarkóját vakargatta. - Nem tudom - mondta. - Valami lovastáborba kellett mennie. A távkapcsolat baromság. - De csak a nyár lett volna ilyen - ellenkeztem. - Hülyeség a nyár miatt szakítani. Én az egész iskolaévben dédelgettem a Conrad iránt érzett szerelmemet. Hónapokat, éveket töltöttem így. Olyan volt számomra, mint valami táplálék. Életben tartott. Ha Conrad az enyém lenne, elképzelhetetlen, hogy a nyár miatt szakítanék vele - vagy az iskola miatt, ami azt illeti. Clay álmos szemmel, elnehezült szemhéja alól pislogott rám. - Van barátod? - kérdezte. - Van - vágtam rá, és közben - nem tehettem róla - Conradra kellett pillantanom. Látod - gondoltam magamban -, már nem az a kis tizenkét éves fruska vagyok, a szerelmi fellángolásával, hanem igazi lány. Igazi kapcsolattal. Kit érdekelt, hogy nem is volt igaz? Conradnak megrebbent a szeme, de az arcán nem látszott semmi - teljesen kifejezéstelen maradt. Jeremiah viszont meglepettnek tűnt. - Belly, van pasid? - Összeráncolta a szemöldökét. - Soha nem említetted. - Nem olyan komoly. - Egy kilógó szálat kezdtem babrálni a párnán. Már meg is bántam, hogy ilyet mondtam. - Igazából még nagyon-nagyon laza a dolog. - Na, látod? Akkor mi értelme van egy ilyen nyári kapcsolat-
nak? És mi van, ha találkozol valakivel? - Clay viccesen rám kacsintott. - Mint épp most? - Már találkoztunk, Clay. Úgy tíz éve. - Nem mintha valaha is felfigyelt volna rám. Kicsit meglökött a térdével. - Örülök, hogy találkoztunk. Clay vagyok. Elnevettem magam, még ha nem is volt vicces. Egyszerűen ez tűnt helyénvalónak. - Szia! Belly vagyok. - Szóval, Belly, eljönnél holnap a tűzgyújtás buliba? - kérdezte. - Hát jó. - Próbáltam úgy beszélni, hogy ne tűnjek túl izgatottnak. Conrad, Steven és Jeremiah minden évben elment a nagy, július negyediki tűzgyújtásra. Clay-nél gyűltek össze, mivel a partnak azon a végén lőtték ki a rengeteg tűzijátékot. Az anyukája mindig kikészítette a pillecukros kekszhez valókat. Egyszer megkértem Jeremiah-t, hogy hozzon egyet, és bár rágós és égett volt, megettem, és azóta is hálás vagyok érte. Mintha a buli egy részét hozta volna el nekem. A fiúk soha nem engedték, hogy velük tartsak, és én soha nem is próbálkoztam. A verandáról néztem a tűzijátékot, pizsamában, Susannah-val és anyámmal. Ők pezsgőztek, én pedig gyömbéritalt kortyolgattam. - Azt hittem, úszni jöttél - szakította hirtelen félbe a beszélgetésünket Conrad. - Atyám! Hagyd már békén, Con! - szólt rá Jeremiah. - Ha úszni akar, majd úszik egyet. Összenéztünk, azzal a sokatmondó pillantással, ami azt jelentette: Miért játssza a rémes apát? Conrad a félig tele sörösdobozba pöccintette a cigarettáját. - Csinálj, amit akarsz! - mondta. - Úgy lesz. Felálltam, és kinyújtottam rá a nyelvem. Ledobtam magamról a törülközőt, és beugrottam a vízbe. Tökéletes fecskeugrás. Egy ideig a víz alatt maradtam, aztán lassú hátúszásba kezdtem, hogy kihallgathassam a beszélgetésüket. Hallottam, ahogy Clay halkan megszólal: - Emberek, Cousins kezd unalmassá válni. Gyorsan vissza akarok menni. - Igen, én is - értett egyet vele Conrad. Tehát Conrad bármikor elmenne innen. Még ha az egyik részem pontosan tudta ezt, akkor is fájt. A legszívesebben odaszóltam volna neki: Akkor menj el most! Ha nem akarsz itt lenni, ak-
kor ne is legyél itt! Csak menj el! De nem hagytam, hogy Conrad megzavarja a lelki békém, ha már a dolgok kezdtek jóra fordulni. Végre meghívást kaptam Clay Bertolet július negyediki tűzgyújtás bulijába. Nagylány lettem. Az élet szép volt. Vagy legalábbis minden jól alakult.
Egész nap azon töprengtem, mit vegyek fel. Mivel még soha nem hívtak meg, fogalmam sem volt a szokásokról. Valószínűleg hűvös lesz az éjszaka, de ki akar melegen felöltözni egy tüzes bulihoz? Az első bulimon biztosan nem! Azt sem akartam, hogy Conrad és Jeremiah szekáljon, ha túlságosan kiöltöznék. Azt találtam ki, hogy sortot és ujjatlan pólót veszek, és mezítláb megyek, mert úgy nem hibázhatok. Ahogy odaértünk, rögtön láttam, hogy rosszul döntöttem. Az összes többi lány kis nyári ruhában, szoknyában és szőrös kiscsizmában pompázott. Ha lett volna barátnőm Cousinsban, rögtön tudtam volna. - Nem mondtad, hogy a lányok kiöltöznek - sziszegtem dühösen Jeremiah-nak. - Jól nézel ki. Ne butáskodj! - mondta, és azon nyomban odasétált a tüzes hordóhoz. Ott állt egy hordó. Sehol egy mályvacukor vagy keksz. Ami azt illeti, soha életemben nem láttam még tüzes hordót. Csak a filmekben. Jeremiah után indultam, de Conrad elkapta a karom. - Ne merészelj inni! - figyelmeztetett. - Anyám megöl, ha hagyom, hogy igyál. Leráztam a kezét. - Te semmit sem „hagysz” nekem - válaszoltam. - Ne csináld! Kérlek! - Majd meglátom - mondtam, és lassan a tűz felé indultam. Nem tudtam eldönteni, akarok-e egyáltalán inni. Annak ellenére, hogy láttam, Clay mennyit ivott múlt éjjel, még mindig inkább süti re vágytam. A tűzgyújtás buliba elmenni elméletben izgalmas volt, de ott lenni, az egészen más. Jeremiah egy piros-fehér-kék bikini felsőben és farmerszoknyában álló lánynak csapta a szelet, Conrad pedig Clay-jel és más srácokkal beszélgetett, akiket nem ismertem. Abból, ahogy Clay az éjjel flörtölt velem, azt gondoltam, hogy
legalább odajön hozzám köszönni, de nem tette. Egy lány hátán pihentette a kezét. Odaálltam a tűz mellé, és úgy tettem, mintha a kezemet melengetném, pedig nem is volt hideg. Ekkor pillantottam meg őt. Egyedül volt, és ásványvizet kortyolgatott. Úgy tűnt, ő sem ismer senkit, mivel teljesen egymagában álldogált. Korombelinek látszott. Mégis volt benne valami biztonságot és nyugalmat adó, mintha fiatalabb lenne nálam, még ha nem is volt az. Többször rá kellett pillantanom, hogy rájöjjek, mitől. Aha! A szempillái. Olyan hosszú szempillák, hogy szinte súrolták az arccsontját. Elismerem, magas arccsontja volt, de akkor is. Az alsó állkapcsa egy kissé előrébb állt, és a bőre olyan sima és tiszta volt, mint a kókuszpehely, amit a fagyira tesznek. Hirtelen az államhoz nyúltam, és megnyugodtam, hogy a nap leszárította a pattanást, ami két napja nőtt oda. Az ő bőre tökéletes volt. Úgy láttam, minden egészen tökéletes rajta. Magas volt, magasabb Stevennél és Jeremiah-nál, de talán még Conradnál is. Félig japánnak vagy félig koreainak látszott. Olyan szép arca volt, hogy le tudtam volna rajzolni, de sajnos nem tudok rajzolni. Rajtakapott, hogy nézem, és elkaptam a tekintetem. Aztán újra rápillantottam, és megint észrevette. Finom kézmozdulattal felém intett. Éreztem, ahogy az arcom lángra lobban. Nem mondhattam mást, csak annyit: Szia! Odamentem hozzá, és előrenyújtottam a kezem, de rögtön meg is bántam, mert ki fog kezet manapság? Kezet ráztunk. Először nem mondott semmit. Csak bámult rám, mintha próbálna valami frappánsat kitalálni. - Ismerősnek látszol - szólt végül. Próbáltam komoly arcot vágni. Nem ezt szokták mondani a fiúk a lányoknak, amikor egy bulin ismerkedni akarnak? Eltűnődtem, vajon látott-e már a tengerparton az új pöttyös bikinimben. Eddig csak egyszer mertem felvenni, de hátha épp akkor látott meg ez a srác. - Talán a parton láttál? Megrázta a fejét. - Nem. Nem ott. Tehát nem a bikini lehet az oka. Újra próbálkoztam. - Akkor a fagylaltozóban? - Nem, ott sem - mondta. Aztán hirtelen elvigyorodott. - Jártál latinra? - kérdezte. Mi a fene?
- Aha... igen. - Jártál a Washingtoni Latin Intézetbe? - Igen - mondtam. De ki ez a fiú? Elégedetten bólintott. - Én is. Nyolcadikban, ugye? - Aha. Nyolcadikban fogszabályzót és szemüveget hordtam. Gyűlöltem, utáltam, hogy onnan emlékszik rám. Miért nem a pöttyös bikinimet jegyezte meg? - Akkor onnan ismerlek. Próbálok már rájönni egy ideje. - Szélesen rám mosolygott. - Cam vagyok, de a latin nevem: Sextus. Salve! Hirtelen úgy tört fel bennem a kacagás, mint szódában a buborékok. Valahogy olyan vicces volt az egész. - Salve! Flavia vagyok. Azaz Belly. Azaz Isabel, de mindenki Bellynek hív. - Miért? - Úgy nézett rám, mint akit tényleg érdekli. - Apukám nevezett így kiskoromban, mert az Isabelt túl hoszszúnak találta - magyaráztam. - Azóta mindenki így hív. Olyan bárgyú! Cam nem vett tudomást az utolsó mondatról, és csak annyit kérdezett: - Akkor miért nem Izzy? Vagy Belle? - Nem tudom. Részben azért, mert a Jelly Belly az egyik kedvencem, és apámmal mindig azt játszottuk, hogy megkérdezte, milyen a hangulatom, és én Jelly Belly-ízekben adtam rá választ. A szilva, például, azt jelentette, hogy jó... Elcsuklott a hangom. Amikor ideges voltam, összevissza beszéltem, most pedig kimondottan az voltam. Mindig is utáltam a Belly nevet - részben azért, mert nem is az igazi nevem. Csak egy gyerekes becenév, egyáltalán nem valódi. Az Isabel viszont egzotikus lánynévnek hangzott - egy olyan lány nevének, aki olyan helyeken járt, mint Marokkó vagy Mozambik, akinek mindig vörösre van festve a körme, és sötét titkai vannak. A Bellyről duci gyerekek vagy atlétatrikós férfiak jutnak az ember eszébe. - Na, mindegy! Az Izzyt utálom, de szeretném, ha Belle-nek hívnának. Az szebb. - És azt is jelenti. Szépséges - bólintott Cam. - Tudom - mondtam. - Emelt szinten tanulok franciát. Cam mondott valamit franciául, de olyan gyorsan, hogy nem értettem.
- Micsoda? - kérdeztem. Hülyén éreztem magam. Olyan ciki franciául beszélni, ha nem az iskolában vagyunk. Az igék ragozása egy dolog, de franciául beszélni valakihez, aki francia, hát az egészen más. - A nagymamám francia - mondta. - Már kiskoromban megtanultam. - Ó! - Most már azért éreztem hülyén magam, hogy kérkedtem a franciatudásommal. - Tudtad, hogy a sima v-t dupla v-nek kell ejteni? - Mi? - A Flaviában. - Persze hogy tudtam, latin beszédből második lettem az évfolyamon, de az olyan hülyén hangzik. - Én meg első - tette hozzá Cam, és próbált nem önelégültnek hangzani. Hirtelen eszembe ötlött egy fekete inget és csíkos nyakkendőt viselő fiú, aki tényleg első lett a Catullus-beszéddel. Ő volt az! - És miért azt választottad, ha szerinted hülyén hangzik? - Mert a Corneliát már valaki más kapta. Mindenki Cornelia akart lenni - sóhajtottam. - Igen, és mindenki más Sextus akart lenni. - Miért? - kérdeztem, de már meg is bántam. - Ó! Úgyis mindegy. Cam jót nevetett ezen. - A nyolcadikos fiúk még nem rendelkeznek túl sok humorérzékkel. Én is elnevettem magam. - Valahol a környéken nyaraltok éppen? - Kétsaroknyira bérelünk egy házat. Anyám vett rá, hogy én is eljöjjek - mesélte Cam, és zavartan vakarta a feje búbját. - Ó! - Bárcsak abbahagynám, hogy mindig ezt mondogatom, de nem jutott eszembe jobb. - És te? Miért vagy itt, Isabel? Meglepődtem, hogy az igazi nevemet használja. Olyan természetesen csengett. Mintha első nap lett volna a suliban. Tetszett. - Nem tudom - válaszoltam. - Talán mert Clay meghívott. Minden egyes szó, amely elhagyta a számat, olyan szokványosnak hangzott. Valamilyen okból jó benyomást akartam tenni erre a fiúra. Tetszeni akartam neki. Éreztem, hogy minősít, hogy következtetéseket von le a hülye mondataimból. Okos is tudok lenni - akartam mondani. Aztán azzal áltattam magam, mindegy, hogy
mit gondol rólam, hogy okos vagyok-e, vagy sem. De mégsem volt mindegy. - Szerintem nemsokára megyek - kortyolta ki az utolsó csepp ásványvizet. Nem nézett rám, amikor megkérdezte: - Hazavigyelek? - Ne - mondtam. Próbáltam elfojtani a csalódottságomat, hogy máris itt hagy. - Azokkal a srácokkal jöttem - mutattam Conradra és Jeremiah-ra. Bólintott. - Sejtettem, mert a bátyád állandóan idepillantgatott. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. - A bátyám? Melyikük? Ő? - Conradra mutattam, aki éppen másfelé fordult. Egy baseballsapkás szőke lány felé. Nevetett, pedig Conrad nem szokott nevetni. - Aha. - Ó nem a bátyám. Próbál úgy viselkedni, de attól még nem az. Mindenki nagy testvérének képzeli magát, ami annyira lekezelő... Egyébként miért indulsz máris? Lemaradsz a tűzijátékról. Megköszörülte a torkát, mintha kissé szégyellné magát. - Hát, az igazat megvallva, otthon kéne lennem és tanulnom. - Latint? - Be kellett fogni a szám, nehogy elnevessem magam. - Nem. A bálnákat tanulmányozom. Fel szeretnék jutni egy bálnakutató hajóra, és jövő hónapban kell letennem hozzá a vizsgát vallotta be, és újra megvakarta a feje búbját. - Ó! Az király! - ismertem el. Szerettem volna, ha még maradna. Olyan kedves volt! Mellette állva úgy éreztem magam, mint Hüvelyk Panna - kicsinek és rendkívülinek. Annyira magas volt! Ha elmegy, teljesen egyedül maradok. - Tudod mit, talán mégis jövök veled. Várj meg itt! Egy másodperc. Conradhoz siettem, olyan gyorsan, hogy csak úgy szállt körülöttem a homok. - Hé, valaki hazavisz! - mondtam lélekszakadva. A baseballsapkás szőke lány tetőtől talpig végigmért. - Helló! - mondta. - Ki? - kérdezte Conrad. Camre mutattam. - Ő. - Nem mész el olyasvalakivel, akit még csak nem is ismersz jelentette ki határozottan. - Igenis ismerem. Ő Sextus. Conrad összevonta a szemöldökét. - Szex micsoda?
- Mindegy! Camnek hívják, bálnákat tanulmányoz, és nem te döntőd el, hogy ki visz haza. Csak a tudtodra adtam, szívességből. Nem az engedélyedért jöttem. - Elindultam visszafelé, de Conrad elkapta a könyököm. - Nem érdekel, mit tanulmányoz, de téged nem visz innen sehová - jelentette ki közömbös hangon, de a szorítása erős volt. Ha el akarsz menni, akkor majd én hazaviszlek. Mély lélegzetet vettem. Meg kellett őrizni a nyugalmamat. Nem szabad annyira kiakasztania, hogy dedósként viselkedjek - itt, mindenki előtt. - Kösz, nem! - feleltem, és próbáltam elmenni, de nem engedett. - Azt hittem, van már barátod. Ezt gúnyosan mondta, és tudtam, hogy átlátott a tegnapi hazugságomon. Olyan szívesen az arcába vágtam volna egy marék homokot! Igyekeztem kibújni a szorításából. - Engedj el! Ez fáj! Azonnal elengedett, de az arca vörös volt. Nem is fájt igazán, de kínos helyzetbe akartam hozni, ahogy ő engem. Jó hangosan megjegyeztem: - Inkább egy vadidegennel megyek haza, mint olyasvalakivel, aki iszik! - Egyetlen sört ittam! - csattant fel Conrad. - Nyolcvan kiló vagyok. Várj egy fél órát, és utána hazaviszlek. Ne legyél már ilyen gyerekes! Éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Hátrapillantottam, hogy Cam vajon látja-e mindezt. Látta. - Te barom! - mondtam. Üres tekintettel nézett rám. - Te ovis! Távolodva hallottam még, ahogy a lány megkérdezi: - A barátnőd? Megperdültem, és Conraddal egyszerre kiabáltuk: - Nem! A lány zavartan nézett ránk. - Akkor a kishúgod? Mintha már ott sem lennék. Erős parfümszag áradt belőle. Mintha mindent betöltött volna maga körül, mintha őt lélegeztük volna be. - Nem, a kishúga sem vagyok! Gyűlöltem ezt a lányt, amiért szemtanúja volt mindennek.
Olyan megalázó! Közben pedig csinos volt, úgy, ahogy Taylor, amitől még rosszabbul éreztem magam. - Anyám az anyja legjobb barátnője - magyarázkodott Conrad. Szóval csak ennyi vagyok neki? Az anyja barátnőjének a lánya? Mély lélegzetet vettem, és anélkül, hogy a legkevésbé is átgondoltam volna, odaszóltam a lánynak: - Amióta élek, ismerem Conradot. Szóval hadd áruljam el neked, hogy rossz ajtón kopogtatsz. Soha nem fog senkit úgy szeretni, mint ahogy önmagát szereti, ha érted, amit mondok. - Fogd be, Belly! - figyelmeztetett Conrad. Egyre jobban elvörösödött. Övön aluli ütés volt, de megérdemelte. A baseballsapkás lány összeráncolta a homlokát. - Miről beszél, Conrad? - Sajnálom, ha nem ismered ezt a kifejezést - fakadtam ki kétségbeesetten. Eltorzult a szép kis pofija. - Te kis szuka! - sziszegte a foga között. Éreztem, ahogy egyre jobban összezsugorodom. Bárcsak viszszaszívhatnám az egészet! Soha életemben nem bonyolódtam ilyesmibe egy lánnyal, sőt senkivel. Hál’ istennek, Conrad közbelépett, és a tűzre mutatott. - Belly, menj vissza, és várd meg, amíg összeszedlek! - utasított keményen. Ekkor odaballagott hozzánk Jeremiah. - Hé, mi folyik itt? - kérdezte a maga bolondos módján. - A bátyád egy barom - feleltem. - Csak ennyi. Jeremiah átkarolt. Dőlt belőle a sörszag. - Szépen viselkedtek, skacok, mondhatom. Leráztam magamról a karját. - Én szépen viselkedem. Mondd meg a bátyádnak, hogy ő is viselkedjen szépen! - Várjunk! Tényleg mindannyian testvérek vagytok? - kérdezte a lány. - Eszedbe ne jusson elmenni azzal a fickóval! - zárta le a vitát Conrad. - Nyugi, Con! - szólt Jeremiah. - Nem megy el. Ugye, Belly? Rám nézett. Lebiggyesztettem az ajkam, és bólintottam. Aztán a tőlem telhető legcsúnyább pillantást vetettem Conradra, majd a lányra - amikor már elég messze voltam, hogy ne tudjon a hajamnál fogva visszarántani. Odasétáltam a tűzhöz, miközben igyekeztem büszkén tartani a fejem, de belül úgy éreztem magam, mint
egy kisgyerek, akinek a saját születésnapi buliján üvöltötték le a fejét. Ez nem volt fair, hogy úgy kezeljenek, mintha még gyerek lennék. Fogadok, a lány sem volt idősebb nálam. - Mi volt ez az egész? - kérdezte Cam. Visszanyeltem a könnyeimet, és csak annyit feleltem: - Menjünk innen! Cam tétovázott, és óvatos pillantásokat vetett Conradra. - Nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne, Flavia. Inkább itt maradok veled egy kicsit. A bálnák várhatnak. Akkor szerettem volna megcsókolni. El akartam felejteni, hogy valaha is ismertem Conradot. Jó volt csak ott lenni vele, a pillanat buborékában. Fellőtték az első tűzijátékot, épp a fejünk fölé. Olyan hangja volt, mint amikor a teáskanna diadalmasan sípolni kezd. Az aranyszínű rakéta millió darabkára robbant szét, és konfettiként hullott vissza a fejünkre. A tűz mellett ültünk, és ő a bálnákról mesélt, én meg mindenféle hülyeségről. Hogy milyen a Francia Klub titkárának lenni, és hogy a kedvenc kajám a disznóhúsos szendvics. Megjegyezte, hogy vegetáriánus. Legalább egy órát ültünk ott. Éreztem, hogy Conrad mindvégig rajtam tartja a szemét, és majdnem bemutattam neki - utáltam, amikor ő nyert. Amikor lehűlt a levegő, a karomat kezdtem dörzsölgetni. Erre Cam levette a kapucnis hosszú ujjú pólóját, és odanyújtotta nekem. Ezzel egy álmom vált valóra - végre itt egy srác, aki nekem adja a pulcsiját, amikor fázom, ahelyett hogy önelégülten megállapítaná, milyen okos, hogy ő hozott magának, és nem fázik. A pólóján STRAIGHT EDGE1 felirat állt, egy borotvapenge képével, amilyennel a fiúk borotválkoznak. - Ez mit jelent? - kérdeztem, miközben felhúztam a pulcsi cipzárját. Meleg volt, és fiúszag áradt belőle - a szó jó értelmében. - Azt, hogy egyenes vagyok - magyarázta. - Nem iszom alkoholt, és nem fogyasztok drogot. Sőt egy ideig annyira megrögzött voltam, hogy még gyógyszertári készítményt és koffeint sem vettem magamhoz, de azzal felhagytam. - Miért? - Miért voltam megrögzött egyenes szél, vagy miért hagytam fel vele? - Mindkettő. - Nem hiszem, hogy jó lenne természetellenes dolgokkal szenynyezni a testet - mondta. - És azért hagytam fel vele, mert megőrjítette az anyámat. És hiányzott a Dr. Pepper. 1
Borotvakés, szó szerint: egyenes szél, amely egy mozgalom neve is. (A ford.)
A Dr. Pepper elnevezésű üdítő nekem is nagy kedvencem volt. Örültem, hogy aznap éjjel mégsem ittam alkoholt. Nem szerettem volna rossz színben feltűnni előtte. Azt akartam, hogy azt gondolja, jó fej vagyok, az a fajta lány, akit nem érdekel, mások mit hisznek róla. Cam nyilvánvalóan pont ilyen volt. A barátja szerettem volna lenni. És szerettem volna megcsókolni.
Akkor ment el, amikor mi. Amint meglátta, hogy Jeremiah felénk tart, felpattant és elköszönt. - Szia, Flavia! Kezdtem lehúzni a pulcsija cipzárját, de megállított. - Nem kell. Majd később visszaadod. - Itt a telefonszámom - mondtam, és kinyújtottam a kezem a mobiljáért. Soha nem adtam még meg fiúnak a telefonszámomat. Miközben beütögettem a számot, nagyon büszke voltam magamra. Távolodva a zsebébe csúsztatta a mobilt, és még visszaszólt: - Megtaláltam volna a módját, hogy visszaszerezzem a telefonszámod nélkül is. Okos vagyok, nem emlékszel? Első lettem. Próbáltam komoly arcot vágni. - Annyira azért nem vagy okos - kiáltottam utána. Olyan sorsszerűnek tűnt, hogy találkoztunk! Mintha ez lett volna életem legromantikusabb éjszakája. És az is volt. Végignéztem, ahogy Conrad elköszön a baseballsapkás lánytól. A lány megölelte, és Conrad is megölelte őt, de nem igaziból, örültem, hogy tönkretettem az estéjét, legalább egy kicsit. A kocsihoz indultam, amikor egy lány megállított. Szőkésbarna haját két copfban hordta, és mélyen kivágott rózsaszín ing volt rajta. - Tetszik neked Cam? - kérdezte csak úgy mellékesen. Eltöprengtem, vajon honnan ismerheti Camet. Azt hittem, itt ő ugyanolyan, mint én - egy senki. - Alig ismerem - válaszoltam, és láttam az arcán szétáradó nyugalmat. Megkönnyebbült. Felismertem a szemében azt a nézést - álmodozó és reménykedő. Én éppígy festhettem, amikor hajdanán Conradról beszéltem, amikor állandóan azon mesterkedtem, hogy valamiképpen szóba kerüljön. Megsajnáltam a lányt, és magamat is.
- Láttam, ahogy Nicole beszélt veled - folytatta váratlanul. - Ne izgasd magad rajta! Nagyon gáz a csaj. - A baseballsapkás? Hát igen, gáz, hogy ilyen emberek vannak - értettem egyet vele. Aztán búcsút intettem, mert Conrad és Jeremiah szintén elindult az autó felé. Conrad vezetett. Teljesen józan volt, és tudtam, hogy egész végig az volt. Végigmérte Cam pulcsiját, de nem szólt semmit. Egyetlen szót sem váltottunk egymással. Jeremiah-val a hátsó ülésen ültünk. Próbált viccelődni, de senki nem nevetett rajta. Engem túlságosan lefoglalt, hogy újra végiggondoljam, mi történt az éjjel. Azt gondoltam magamban: Talán ez volt életem legszebb éjszakája. A tavalyi emlékkönyvembe Sean Kirkpatrick azt írta, hogy olyan tiszta a szemem, hogy ha a szemembe néz, a lelkemig lát. Sean szerette a melodrámát, de akkor mi van? Attól még jólesett. Taylor vinnyogva röhögött, amikor megmutattam neki. Azt mondta, Sean Kirkpatrick az egyetlen, aki a szememet nézi, a többiek mind a mellemmel vannak elfoglalva. De ez itt nem Sean Kirkpatrick. Ez Cam, egy igazi srác, aki még az előtt felfigyelt rám, hogy igazán szép lettem volna.
A fogamat mostam éppen az emeleti fürdőszobában, amikor bejött Jeremiah, és becsukta maga mögött az ajtót. A fogkeféjéért nyúlva megkérdezte: - Mi folyik közted és Con között? Miért haragszotok ennyire egymásra? - Feltelepedett a mosdóra. Jeremiah ki nem állhatta, amikor az emberek veszekedtek. Részben ezért játszotta mindig a bohócot. Feladatának tekintette, hogy feloldja a nehéz helyzeteket. Ez kedves volt tőle, de néha idegesítő is. Fogkrémmel a számban válaszoltam: - Mert egy önelégült városi tahó. Mindketten jót nevettünk. Ez egy közös poénunk volt az egyik kedvenc filmünkből, amit minden nyáron megnéztünk azóta, hogy ő kilenc-, én pedig nyolcéves voltam. Megköszörülte a torkát.
- Tényleg, ne legyél már olyan kemény vele! Nehéz dolgokon megy keresztül. Ez új volt nekem. - Min? Milyen nehéz dolgokon? - akartam tudni. Jeremiah habozott. - Nem az én tisztem, hogy elmondjam neked. - Ne már! Mi mindent elmondunk egymásnak, Jere. Nincsenek titkaink, emlékszel? Mosolygott. - Emlékszem. De mégsem árulhatom el. Ez nem az én titkom. Rosszalló arccal fordítottam el a csapot. - Mindig az ő pártját fogod - jelentettem ki. - Nem fogom az ő pártját, csak elmondom, mi a helyzet vele. - Az ugyanaz. A két ujjával mosolyra húzta a számat. Ez egy régi trükkje volt, és mindegy, miről volt szó, mindig bevált, és elmosolyodtam. - Nem duzzogunk, Bells, emlékszel? A nem duzzogunk-szabályt Conrad és Steven találta ki egyik nyáron. Úgy rémlik, nyolc vagy kilenc lehettem. Az volt a lényege, hogy csak rám vonatkozott. Még a szobám ajtajára is kiszögelték. Persze összetéptem, és azonnal beárultam őket Susannah-nak és anyámnak. Aznap, emlékszem, repetázhattam az édességből. Bármikor, ha csak egy kicsit is szomorú vagy boldogtalan voltam, az egyik fiú elkezdte kiabálni: Nem duzzogunk! Nem duzzogunk! És rendben, lehet, hogy tényleg sokat duzzogtam, de csak így tudtam elérni, amit akartam. Bizonyos módon sokkal nehezebb volt akkoriban az egyetlen lánynak lenni. Bizonyos módon viszont nem.
Huszonkettedik fejezet Aznap éjjel Cam pulcsijában aludtam. Ostoba és érzelgős dolog volt tőlem, de nem érdekelt. Másnap pedig egész nap rajtam volt, pedig majdnem megsültem benne. Imádtam a szétfoszlott ujjait, azt, hogy annyit hordta. Igazi fiúpulcsi volt. Ő volt az első srác, aki tényleg csajként nézett rám, aki nyíltan vállalta, hogy járna velem. És aki ezt nem is szégyellte.
Amikor reggel felébredtem, bevillant, hogy a ház telefonszámát adtam meg neki. Fogalmam sem volt, miért. Éppúgy megadhattam volna a saját mobilszámomat is. Most egész nap leshetem a telefoncsöngést. A telefon soha nem szólalt meg a nyaralóban. Az egyetlen, aki felhívta ezt a számot, Susannah volt, aki általában csak annyit akart kérdezni, milyen halat kérünk vacsorára, vagy anyám, amikor megkérte Stevent, hogy tegye be a törülközőket a szárítóba, vagy kapcsolja be a grillsütőt. A medence partján üldögéltem, napoztam és képes újságokat lapozgattam - Cam összegöngyölt pulcsijával az ölemben, mintha valamiféle kitömött állat lenne. Mivel nyitva voltak az ablakok, tudtam, hogy meg fogom hallani a telefont. Először magamra kentem egy csomó naptejet, aztán két réteg önbarnítót. Felszerelkeztem egy jó adag üdítővel, egy rádióval, a napszemüvegemmel és az újságokkal. Ezt a napszemüveget még évekkel ezelőtt kaptam Susannah-tól. Imádott ajándékozni. Amikor elment otthonról, mert valami teendője akadt, mindig ajándékokkal megrakodva tért haza. Kis dolgokkal, mint például ez a szív alakú piros napszemüveg, amit - a saját bevallása szerint meg kellett vennie nekem. Tudta, minek örülnék, olyasmiknek, amikről nem is álmodtam, és megvenni sem akartam soha. Mint a levendulás lábápoló vagy a selyem papírzsebkendő-tartó. Anyám és Susannah kora reggel útra kelt aznap, a szokásos dyerstowni galérialátogatási körútjukra, és Conrad, hál’ istennek, már elment dolgozni. Jeremiah még mindig aludt, így a ház egyedül az enyém volt. A napozás jó ötletnek hangzik - elméletben. Az ember kifekszik, magába szívja a napfényt, szürcsöli az üdítőt, és elalszik, mint egy kövér macska. Am a valóságban az egész halálunalmas. És dög meleg. Inkább az óceánban lebegnék egész álló nap, mintsem a napon izzadjam halálra magam. Különben is, azt mondják, vizesen könnyebben lebarnul az ember. De aznap reggel nem volt más választásom. Úgy értem, abban az esetben, ha Cam felhívna. Szóval ott feküdtem, izzadva és sercegve, mint csirke a nyárson. Unalmas volt, de szükségszerű. Tíz óra után nem sokkal megcsörrent a telefon. Felugrottam, és a konyhába siettem. - Halló! - szóltam bele lélekszakadva. - Szia, Belly! Itt Mr. Fisher. - Ó, jó reggelt, Mr. Fisher! - mondtam, és próbáltam leplezni a csalódottságomat.
Megköszörülte a torkát. - Szóval, mi a helyzet nálatok? - Minden szuper. Bár Susannah épp nincs itthon. Anyával elmentek Dyerstownba, hogy megnézzenek néhány kiállítást. - Értem... És hogy vannak a fiúk? - Jól... - Soha nem tudtam eldönteni, mit mondjak Mr. Fishernek. - Conrad dolgozik, Jeremiah még alszik. Szeretné, hogy felébresszem? - Nem, nem, jó ez így. Hosszú szünet következett, és én nagy nehezen kiagyaltam, hogy mit kérdezzek: - Lejön ezen a hétvégén? - Nem, most nem - mondta távoli hangon. - Majd később újra telefonálok. Érezd jól magad, Belly! Letettem a telefont. Mr. Fisher idén még nem járt Cousinsben. Régen mindig a július negyedike utáni hétvégén érkezett, mivel akkor könnyebben elszabadult a munkahelyéről. Amikor megjött, rögtön beüzemelte a barbecue-t, és egész hétvégén sütögetett. Egy olyan kötényt kötött maga elé, amin A FÖNÖK TUDJA A LEGJOBBAN-felirat díszelgett. Elképzeltem, vajon Susannah szomorú lesz-e amiatt, hogy nem jön, és a fiúkat érdekli-e egyáltalán. Visszavánszorogtam a nyugágyra, a napra. Szépen el is aludtam, és arra ébredtem, hogy Jeremiah a hasamra önti az üdítőmet. - Fejezd be! - szóltam rá mogorván, mivel rettenetesen szomjas voltam, és csurgott rólam a verejték. Jót nevetett, és leült a nyugágyamra. - Szóval egész nap csak itt henyélsz? - Igen - mondtam, miközben letöröltem az üdítőt a hasamról, és a sortjába kentem. - Ne légy ilyen unalmas! Gyere, csináljunk valamit együtt! próbálkozott. - Estig nem kell dolgozni mennem. - Én a barnaságomon dolgozom - válaszoltam. - Már elég barna vagy. - Hagyod, hogy vezessek? Habozni látszott. - Na jó - mondta. - De először le kell zuhanyoznod, mert nem akarom, hogy az egész kocsi olajban ússzon. Felálltam, és a zsíros hajamat lófarokba kötöttem. - Már megyek is. Egy másodperc - válaszoltam. Jeremiah az autóban várt rám, és teljes hangerőn hallgatta az AC/DC-t. Az anyósülésen ült.
- Hová megyünk? - kérdeztem, és elfoglaltam a helyem a vezetőülésen. Igazi profinak éreztem magam. - Tennessee? Új-Mexikó? Messze kell mennünk, hogy gyakorolhassak. Behunyta a szemét, és hátradőlt az ülésen. - Csak kanyarodj le az első lehajtónál balra - rendelkezett. - Igen, uram! - viccelődtem, majd kikapcsoltam a zenét, és lehúztam mind a négy ablakot. Sokkal jobb volt nyitott ablakokkal vezetni. Az ember olyankor tényleg érezte, hogy halad valamerre. Továbbra is Jeremiah irányított, majd lassítottunk a Go Kart City előtt. - Ezt komolyan gondolod? - kérdeztem. - Most aztán gyakorolhatjuk a vezetést! - Úgy vigyorgott, mint egy őrült.
Sorba kellett állnunk a gokartért, és amikor rám került a sor, a fiú a pultnál kijelentette, vigyem a kéket. - Vezethetem inkább a pirosat? - kérdeztem. Rám kacsintott, és azt válaszolta: - Olyan szép vagy, hogy vezetheted az én autómat. Éreztem, hogy elpirulok, de nem bántam. A fiú idősebb volt nálam, és felfigyelt rám. Hihetetlen! Már találkoztunk múlt nyáron, de akkor még rám sem hederített. Beültünk az autóba. Jeremiah igazán mérges volt. - Micsoda idióta! Valami rendes munkát kéne végeznie! - A vízimentés rendes munka? - élcelődtem. - Te csak vezess! - mordult rám. Minden egyes alkalommal, amikor megtettünk egy kört, a srác odaintegetett nekem. A harmadik alkalom után visszaintegettem. Jó sokszor körbementünk, amíg Jeremiah-nak munkába nem kellett indulnia. - Szerintem ma már eleget nyomtad a gázt - dörzsölgette a nyakát. - Én vezetek hazáig. Nem vitatkoztam vele. Gyorsan hazaértünk, kitett az autóból, és már ment is tovább. Fáradtan és lesülve léptem be a házba, ugyanakkor eltöltött az elégedettség érzése. - Egy Cam nevű fickó keresett - jegyezte meg anyám. A konyhaasztalnál ült, és a szarukeretes olvasószemüvegével újságot olvasott. Fel sem pillantott.
- Tényleg? - kérdeztem, miközben a kezemmel próbáltam eltakarni a mosolyomat. - És meghagyta a telefonszámát? - Nem - mondta anyám. - Azt üzente, visszahív. - Miért nem kérted el a számát? Utáltam a hangomból kihallatszó örömöt, de nem tudtam uralkodni magamon. Ekkor anyám felnézett, és zavartnak tűnt. - Nem tudom. Nem ajánlotta fel. Különben is, ki ez? - Mindegy - feleltem lazán, és a hűtőhöz mentem limonádéért. - Szolgáld ki magad! - zárta le anyám a beszélgetést. Soha nem erőltetett semmit. De legalább a telefonszámát elkérhette volna. Ha most Susannah-t találom itt, és nem anyámat, ő addig mondta volna a magáét, addig ugratott és szimatolt volna, amíg mindent el nem mesélek. És örömmel tettem volna. - Mr. Fisher telefonált ma reggel - közöltem. Anyám ismét felpillantott. - És mit üzent? - Igazából semmit. Csak hogy nem tud jönni a hétvégén. Lebiggyesztette az ajkát, de nem szólt semmit. - Hol van Susannah? - kérdeztem. - A szobájában? - Igen, de nem érzi jól magát. Lepihent - mondta anyám. Azaz: Ne menj föl, és ne zavard! - Mi a baja? - Nyári nátha - felelte gépiesen. Anyám nagyon rosszul hazudott. Susannah rengeteg időt töltött a szobájában, és valamiféle szomorúság lengte körül, ami azelőtt nem volt rá jellemző. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Csak nem voltam biztos benne, mi az.
Huszonharmadik fejezet CAM MÁSNAP ESTE IS FELHÍVOTT, majd a rá következő este is. Kétszer beszéltünk telefonon, mielőtt újra találkoztunk volna, mindkét alkalommal négy-öt órát. Én közben az egyik kinti fotelben ültem a tornácon, a holdat bámultam, és lábujjaimat az ég felé fordítottam. Olyan hangosan nevettem, hogy Jeremiah kiszólt az ablakon, hogy halkabban. Mindenféléről beszélgettünk, de egész idő
alatt azt vártam, mikor kérdezi meg, hogy találkozunk-e megint. Nem tette. Így a kezembe kellett venni a dolgot. Áthívtam, hogy játsszunk videojátékokat, és ússzunk egyet. Ügy éreztem magam, mint egy felvilágosult nő, aki csak úgy egyszerűen áthív egy férfit, mintha világéletemben ezt tettem volna. Akkorra időzítettem, amikor tudtam, hogy senki nem lesz otthon. Nem akartam, hogy Jeremiah vagy Conrad, anyám vagy Susannah találkozzon vele. Így csak az enyém lesz. - Nagyon jól úszom, úgyhogy ne haragudj majd, ha úszásban legyőzlek - mondtam még a telefonban. Nevetve válaszolt: - Gyorsúszásban? - Bármelyik úszásnemben. - Miért szeretsz annyira nyerni? Erre nem tudtam mit válaszolni, legfeljebb annyit, hogy nyerni jó, és különben is, ki nem szeret nyerni? Stevennel felnőni és a nyarakat Jeremiah és Conrad társaságában tölteni azt jelentette, hogy a nyerés fontos, és mivel lány voltam, általában nem számíthattam túl sok jóra. A győzelem ezerszer édesebb, mint amikor az ember alulmarad. Cam átjött. A szobám ablakából néztem, amint begördül az autóbejáróra. Az autója éppolyan tengerészkék, öreg és viseltes volt, mint a pulcsija, amit nem szándékoztam visszaadni neki. Becsöngetett, én pedig lerohantam kinyitni az ajtót. - Szia! - mondtam. A pulcsijában. - Rajtad van a pulóverem - mosolygott, és még magasabbnak látszott, mint amire emlékeztem. - Tudod, arra gondoltam, hogy nekem adhatnád - próbálkoztam, és beengedtem. - De nem kívánom ingyen. Versenyezzünk érte! - Rendben van, de ha én nyerek, nem leszel mérges rám, rendben? - kérdezte, és felvonta az egyik szemöldökét. - Ez a kedvenc pulcsim, és ha én nyerek, visszaveszem. - Rendben - egyeztem bele. A hátsó ajtón, a verandán keresztül mentünk ki a medencéhez. Levettem a sortomat, a pólómat és Cam pulcsiját, és még csak eszembe sem jutott: Jeremiah-val szoktam a medencében versenyezni. Egy kicsit sem feszengtem amiatt, hogy ott álltam Cam előtt bikiniben. Elvégre is az egész nyarat fürdőruhában töltöttük a házban. De ő gyorsan félrenézett, levette a pólóját, és megkérdezte:
- Készen állsz? Odasétáltam hozzá a medence széléhez. - Egy teljes kör? - kérdeztem, és közben belelógattam a lábam a vízbe. - Persze - mondta. - Fejessel kezdünk? - Te fejessel akarsz kezdeni? - vágtam vissza. - Bingó - mondta vigyorogva. Még soha nem hallottam ezt egy fiú szájából. Talán anyáméból igen. De Camnek jól állt. Könnyedén megnyertem az első kört. - Hagytál nyerni - vádaskodtam. - Nem igaz - válaszolta, de tudtam, hogy füllent. Az összes nyáron és az összes versenyben egyszer sem fordult elő olyan, hogy akárcsak egyetlen fiú is - Conrad, Jeremiah, de Steven biztosan nem - nyerni hagyott volna. - Szedd össze magad, különben enyém a pulcsi! - figyelmeztettem. - Azé, aki három körből kettőt megnyer, rendben? - javasolta Cam, és kisimította a haját a szeméből. A következő kört ő nyerte, az utolsót én. Nem voltam teljes mértékben meggyőződve arról, hogy egyszerűen csak hagyott nyerni - bár ami azt illeti, olyan magas volt, hogy egy karcsapása felért két karcsapásommal. De meg akartam tartani a pulcsit, úgyhogy nem firtattam a győzelmemet. Akárhogy is, a győzelem az győzelem.
Amikor indulnia kellett, az autójához kísértem. Nem szállt be rögtön. Hosszú szünet következett, az első kettőnk között. Aztán Cam megköszörülte a torkát, és azt kérdezte: - Ismerek egy Kinsey nevű srácot, akinél buli lesz holnap. Lenne kedved eljönni? - Igen! - feleltem azonnal. - Lenne. Elkövettem azt a hibát, hogy másnap reggel felhoztam a témát reggelinél. Anyám és Susannah vásárolni ment. Csak én voltam otthon, és a fiúk, ahogy azon a nyáron többnyire. - Ma este buliba megyek - jelentettem be, egyrészt, hogy kimondjam hangosan, másrészt, hogy kérkedjek vele. Conradnak felszaladt a szemöldöke.
- Te? - kérdezte. - Kinek a bulijára? - érdeklődött Jeremiah. - Kinsey? Letettem a gyümölcslevemet. - Honnét tudod? Jeremiah elnevette magát, és megfenyegetett a mutatóujjával. - Én mindenkit ismerek Cousinsben, Belly. Vízimentő vagyok. Az olyan, mintha én lennék a polgármester. Greg Kinsey a szörfboltban dolgozik a pláza mellett. Conrad a homlokát ráncolta. - Nem az a Greg Kinsey árul kábítószert a bódéjában? - kérdezte. - Mi? Nem! Cam nem barátkozna olyasvalakivel - mondtam védelmezően. - Ki az a Cam? - kérdezte Jeremiah. - A srác, akivel Clay-nél találkoztam. Elhívott erre a bulira, és igent mondtam. - Bocs, de nem mész el egy kábszeres bulijára - jelentette ki Conrad. Ez volt a második alkalom, hogy megpróbálta megmondani nekem, mit tegyek, és elegem lett. Mit gondol magáról? El kell mennem erre a bulira! Nem érdekelt, lesz-e kábítószer, vagy sem, de megyek. - Mondtam már, hogy Cam nem barátkozna ilyen emberrel! Ő elítéli az ilyesmit - az egyenes szél mozgalom tagja. Conrad és Jeremiah egyszerre horkant fel. Ilyenkor egy csapatot alkottak. - Elítéli az ilyesmit? - kérdezte Jeremiah gúnyosan, és próbált komoly arcot vágni. - Rendes tőle. - Nagyon király - értett egyet vele Conrad. Rájuk meredtem. Először nem akarják, hogy kábszeresekkel lógjak, aztán meg azzal is bajuk van, ha valaki elítéli ezt. - Cam nem drogozik, emiatt erősen kétlem, hogy egy dílerrel barátkozna. Jeremiah az állát vakargatta. - Tudod mit? Lehet, hogy Greg Rosenberg a díler, és Greg Kinsey rendben van. Van egy biliárdasztala. Akár még én is megnézem azt a bulit. - Mi van? - kezdtem pánikba esni. - Szerintem én is elmegyek - jelentette ki Conrad. - Szeretem a biliárdot. Felpattantam. - Fiúk, ti nem jöhettek! Senki sem hívott meg titeket!
Conrad hátradőlt a széken, és összefonta a kezét a tarkóján. - Ne izgulj, Belly! Nem fogunk zavarni a nagy randidon. - Hacsak rád nem teszi a mancsát - csapott az öklével fenyegetően az asztalra Jeremiah. - Akkor laposra verem. - Ez nem lehet - nyöszörögtem. - Könyörgök, fiúk, ne gyertek! Kérlek, kérlek, ne gyertek! Jeremiah rám sem hederített. - Con, te mit veszel fel? - Még nem gondoltam ki. Talán a khakiszínű sortomat. És te? - Utállak benneteket - nyögtem ki. Furcsán alakult a helyzet köztem és Conrad, és most már köztem és Jeremiah között is. Egy képtelen gondolat kezdte befészkelni magát az agyamba. Lehetséges, hogy nem akarják, hogy Cammel legyek? Mert - mindketten - éreznek irántam valamit? Lehetséges lenne? Kétlem. Olyan voltam nekik, mint a kishúguk. Csak éppen nem voltam a húguk.
Majdnem indulásra készen álltam, de bekukkantottam még Susannah ajtaján, hogy elköszönjek. Anyámmal épp régi fotók válogatásába ásták bele magukat. Susannah a lefekvéshez készülődött, bár még nagyon korán volt. Körbevette magát a párnáival, és az egyik selyemköntösét viselte, amelyet Mr. Fisher valamelyik hongkongi üzleti útjáról hozott neki. Bársonyos volt, és pipacspiros színű, és én is éppen ilyet szerettem volna, amikor majd egyszer férjhez megyek. - Gyere ide hozzánk, és segítsd elrendezni ezt az albumot! kérte anyám, egy régi kalapdobozban kotorászva. - Laurel, nem látod, hogy készül valahová? Jobb dolga akadt annál, hogy régi fényképeket rendezgessen - kacsintott rám Susannah. - Belly, olyan üde vagy, mint egy százszorszép! Nagyon tetszel ebben a fehér ruhácskában, kiemeli a barnaságodat. Úgy hangsúlyozza, mint egy képkeret. - Köszönöm, Susannah! - mondtam. Nem öltöztem ki nagyon, de annál azért jobban, mint azon a tűzgyújtás éjszakán. Fehér nyári ruha és strandpapucs volt rajtam, és még vizesen befontam a hajam. Tudtam, hogy fél óra múlva úgyis kiengedem, mert túl szoros lesz, de nem bántam. Most tetszett így.
- Nagyon csinos vagy! Hová készülsz? - kérdezte anyám. - Csak egy buliba - válaszoltam. Anyám összevonta a szemöldökét. - Conrad és Jeremiah is megy? - Ők nem a testőreim - grimaszoltam. - Nem is mondtam, hogy azok - állapította meg anyám. Susannah búcsút intett. - Érezd jól magad, Belly! - Jól fogom - ígértem, és gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, mielőtt anyám megint kérdezne valamit. Reménykedtem benne, hogy Conrad és Jeremiah csak ugrat, és nem is akart igazán eljönni. De amikor lefelé igyekeztem a lépcsőn Cam autójához, Jeremiah utánam szólt: - Hé, Belly! Conraddal tévét néztek az emeleti szobában. Bekukkantottam hozzájuk. - Mi az? - csattantam fel. - Sietnék... Jeremiah lustán felém fordította a fejét, és rám kacsintott. - Akkor nemsokára látjuk egymást. Conrad rám nézve megjegyezte: - Milyen parfüm ez? Megfájdul tőle a fejem. És miért festetted ki magad annyira? Nem is festettem ki magam annyira. Tettem magamra egy kis arcpírt és szemfestéket, és egy kevés szájfényt, de mást nem. Egyszerűen nem volt hozzászokva, hogy bármi legyen rajtam. A parfümből pedig csupán a nyakamra és a csuklóra permeteztem egy egész keveset. Conradot biztosan nem zavarta a baseballsapkás lány parfümje. Azt imádhatta. Azért mégis megnéztem magam még egyszer az előszobai tükörben, és az arcpírból letöröltem egy keveset. Meg a parfümből is. Aztán becsaptam magam mögött az ajtót, és lerohantam az autóbejáróhoz, ahol Cam éppen megfordult az autójával. Az ablakomból lestem, úgyhogy pontosan tudtam, mikor kell lemennem, nehogy bejöjjön és összetalálkozzon anyámmal. Bepattantam az autóba. - Szia! - köszöntem. - Szia! - felelte. - Becsöngettem volna. - Hidd el nekem, jobb ez így - bizonygattam, és hirtelen nagyon szégyenlősnek éreztem magam. Hogyan lehetséges az, hogy az ember órákig beszélget valakivel telefonon, sőt még úszik is vele, azután meg úgy érzi, mintha nem is ismerné?
- Szóval, ez a srác, Kinsey, kicsit furcsa, de jó fej - kezdte, miközben lassan, óvatosan kigördültünk az útra. Cam jól vezetett. Csak úgy mellékesen megkérdeztem: - Véletlenül nem árul kábítószert? - Hát, én nem tudok róla - mosolygott. Arca jobb oldalán felfedeztem egy gödröcskét, amit addig még nem. Helyes volt. Ellazultam. Most, hogy a kábítószerkérdésen túl voltunk, már csak egyvalamit kellett elmondanom. Körbe-körbe csavargattam a karkötőmet a csuklómon. - Emlékszel a srácokra a múltkori buliról? Jeremiah-ra és Conradra? - A hamis bátyáidra? - Aha. Szerintem beugranak majd a bulira. Ők is ismerik Kinsey-t. - Ó, tényleg? Az király! Akkor talán majd látni fogják, hogy nem vagyok eszelős. - Nem hiszik azt, hogy eszelős vagy - mondtam. - Na jó, tényleg azt hiszik, de mindenkiről azt hiszik, akivel szóba állok, úgyhogy ne vedd személyes sértésnek! - Nagyon fontos lehetsz nekik, ha ennyire óvnak mindentől - jegyezte meg Cam. Tényleg? - Hát, nem igazán. Na jó, Jeremiah-nak tényleg, de Conrad csak kötelességből teszi. Legalábbis régen így volt. Biztos szamuráj volt előző életében - pillantottam rá. - Sajnálom. Untatlak? - Dehogy, csak folytasd! Honnan tudsz a szamurájokról? Felhúztam a lábam az ülésre. - Ms. Baskerville globális órái a kilencedikből. Egy egész félévet foglalkoztunk japánnal és a busidóval. Teljesen lenyűgözött a szeppuku. - Apám félig japán - mondta Cam. - Nagyanyám Japánban él, így minden évben meglátogatjuk. - Hú! - Még soha nem jártam Japánban, és ami azt illeti, Ázsiában sem. Anyám sem jutott el eddig az utazásai során, bár tudtam, hogy vágyik oda. - Beszélsz japánul? - Egy kicsit - dörzsölgette a feje búbját. - Elboldogulok. Füttyentettem egyet. A füttyentésemre igazán büszke voltam. A bátyám, Steven tanított meg rá. - Tehát beszélsz angolul, franciául és japánul? Ez egyszerűen elképesztő! Igazi zseni vagy! - ugrattam. - Latinul is beszélek - emlékeztetett rá vigyorogva.
- A latin nem beszélt nyelt, hanem holt nyelv - pontosítottam, csak hogy ellenkezzek vele. - Dehogy holt! Minden nyugati nyelvben benne van. - Ez pontosan úgy hangzott, mintha Mr. Coney, a latintanárom mondta volna.
Amikor odaértünk ennek a Kinsey nevű srácnak a házához, valahogy nem volt kedvem kiszállni. Imádtam, ahogy beszélgettünk, és hogy valaki tényleg meghallgatta a mondandómat. Igazán felemelő érzés volt. Furcsa módon erősnek éreztem magam. Leparkoltunk egy zsákutcában, ahol rengeteg autó állt. Néhány félig a füvön. Cam gyors léptekkel elindult. Olyan hosszúak voltak a lábai, hogy igyekeznem kellett, ha lépést akartam tartani vele. - Szóval, honnan ismered ezt a srácot? - kérdeztem. - Ő a dílerem. - Jót nevetett az arckifejezésemen. - Annyira naiv vagy, Flavia! A szüleinek van egy hajója. A kikötőben találkoztunk. Jó srác. Kopogás nélkül besétáltunk a házba. Olyan hangosan szólt a zene, hogy már az autónál hallottuk. Karaoke volt, és egy lány torkaszakadtából énekelte a Like a Virgin című számot. Közben a földön fetrengett, és a mikrofon a ruhájába csavarodott. Körülbelül tízen ültek a nappaliban, sört ittak, és egy énekeskönyvet adtak kézről kézre. - Most Stingtől következzen a Livin on a Prayer - sürgette valaki a földön fekvő lányt. Néhány srác, akiket nem ismertem, jó alaposan végigmért, és eszembe ötlött, hátha tényleg túl sok rajtam a festék. Újdonság volt számomra, hogy a fiúk így megnéznek, nem is beszélve arról, hogy randevúra hívnak. Egyszerre éreztem elképesztőnek és félelmetesnek. Észrevettem azt a lányt, akivel a tűzgyújtás bulin találkoztam, és akinek tetszett Cam. Ránk pillantott, aztán gyorsan elkapta a tekintetét, és időnként lopva nézett minket. Rosszul éreztem magam miatta - ismertem ezt az érzést. A társaságban felismertem még Jillt, a szomszédunkat, aki a hétvégéket töltötte Cousinsben - odaintegetett nekem, és akkor jöttem rá, hogy még soha nem találkoztam vele sehol máshol, csak a szomszédban. Egy fiú mellett ült, aki a videós boltban dolgozott keddenként, és a névkitűzőjét mindig fejjel lefelé tűzte ki.
Az alsótestét még soha nem láttam, mivel örökké a pult mögött állt. És Katie is ott volt még Jimmy étterméből, a piros-fehér csíkos egyenruhája nélkül. Ezeket az embereket láttam életem minden eddigi nyarán. Tehát itt rejtőztek mindeddig. Bulikon, amikből én kimaradtam, Aranyhajként bezárva a nyaralóba, régi filmek előtt ülve anyámmal és Susannah-val. Úgy tűnt, Cam mindenkit ismer. A fiúkat hátba veregette, a lányokat megölelgette. Bemutatott. A Flavia nevű barátjának nevezett. - Ez itt a barátom, Flavia - mondta. - Ez pedig Kinsey. Övé a ház. - Szia, Kinsey! - üdvözöltem a házigazdát. A srác a kanapén terpeszkedett - ing nélkül. Beesett mellkasa volt. Nem úgy nézett ki, mint egy díler. Inkább mint egy újságkihordó fiú. Kortyolt egyet a söréből, és azt mondta: - Igazából nem Kinsey-nek hívnak, hanem Gregnek, mégis mindenki Kinsey-nek hív. - Igazából nem Flaviának hívnak, hanem Bellynek. Csak Cam hív Flaviának. Kinsey bólintott, mintha értené a dolgot. - Kértek inni valamit? A hűtőt a konyhában találjátok. - Kérsz inni valamit? - kérdezte tőlem Cam. Nem tudtam eldönteni, igennel vagy nemmel feleljek. Egyfelől igent mondtam volna, mert még soha életemben nem ittam alkoholt. Biztosan másfajta élmény lenne. További bizonyítéka annak, hogy ez a nyár most más, hogy különleges. De Cam vajon nem akadna ki rajta, ha innék? Nem ítélne el? Nem tudtam, mennyi fér bele az egyenes szél szabályaiba. Végül úgy elöntöttem, nem iszom. Még csak az kéne, hogy olyan szagom legyen, mint Clay-nek azon az estén. - Egy kólát kérek - mondtam. Cam bólintott, és látszott rajta, hogy helyesli a döntést. A konyhába menet kis beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülemet: - Azt hallottam, hogy Kelly ittasan vezetett, ezért nem lehet itt a nyáron. - Még az iskolából is kirúgták miatta. Fogalmam sem volt, ki az a Kelly. Eltűnődtem, vajon megismerném-e, ha látom. Ez mind Steven, Jeremiah és Conrad hibája - hogy nem vittek soha magukkal. Ezért nem ismerek senkit.
A konyhaszékek táskákkal és dzsekikkel voltak megpakolva. Cam arrébb tolt néhány üres sörösüveget, és helyet csinált a konyhapulton. Oda ültem fel. - Mindenkit ismersz? - kérdeztem tőle. - Nem igazán - mondta. - Csak azt akartam, hogy jó fejnek tarts. - Már annak tartalak - válaszoltam, és rögtön elpirultam. Cam jót nevetett, mintha vicceset mondtam volna, és ettől jobban éreztem magam. Kivett a hűtőből egy kólát, kinyitotta, és odanyújtotta nekem. - Amiatt, hogy én elvből nem iszom, neked nem kell követned engem. Ami azt illeti, meglesz rólad a véleményem, de azért csak igyál, ha akarsz. Oké, csak vicceltem! - Tudom - válaszoltam. - Jól vagyok a kólával. - És ez igaz is volt. Nagyot kortyoltam, amitől böfögnöm kellett. - Bocsi - mondtam. Kibontottam az egyik hajfonatomat, mert húzta a fejbőrömet. - Úgy böfögsz, mint a kisbabák. Ez egyrészt otromba, másrészt nagyon cuki. Kibontottam a másik hajfonatomat is, és hátba vágtam Camet. A fejemben Conrad hangját hallottam: Szóval ütögeted. így is lehet flörtölni, Belly, így is lehet. Még ha nem is volt ott, Conrad akkor is velem volt. És aztán a valóságban is. Egyszer csak Jeremiah jellegzetes jódlizása csendült fel a karaoke- gépen. A számba haraptam. - Itt vannak - hebegtem. - Akarsz köszönni nekik? - kérdezte Cam. - Nem igazán - válaszoltam, de leugrottam a konyhapultról. Visszamentünk a nappaliba, ahol Jeremiah állt a figyelem középpontjában - kappanhangon énekelt egy dalt, amit soha nem hallottam azelőtt. A lányok nevetve nézték, a szemük majd kiguvadt. Conrad a kanapén terpeszkedett, sörrel a kezében. A baseballsapkás lány karnyújtásnyira ült tőle, néha odahajolt hozzá, és a haját - mint egy függönyt - kettőjük arca elé libbentette. Azon gondolkoztam, vajon ők hozták-e ide, vagy a csaj nyomul rá. - Jól énekel - nevetett Cam. Majd arra fordította a fejét, ahová én, és megjegyezte: - Ő és Nicole együtt van? - Ki tudja? - feleltem. - És kit érdekel? Jeremiah akkor vett észre, amikor meghajolt a dal után. - Belly! A következő dal neked szól! - Camre mutatva azt kérdezte: - Téged hogy hívnak?
Cam megköszörülte a torkát. - Cam. Cameron. Jeremiah a mikrofonba mondta: - Szóval a neved Cam Cameron. Hát ez szívás, öcsém! Ezen mindenki jót nevetett, különösen Conrad, aki az előbb még roppant unott arcot vágott. - Csak Cam - mondta Cam halkan. Rám nézett, és én elszégyelltem magam. Nem miatta, hanem őmiattuk. Gyűlöltem őket ezért. Olyan volt, mintha Conrad és Jeremiah lebecsülte volna őt, és ettől én is megzavarodtam. Néhány perce még olyan közel éreztem magamhoz! - Rendben, Cam Cameron! Ez a dal neked és a mi kedvenc Belly Buttonunknak szól! Gyerünk, lányok! - Valamelyik lány elindította a gépet. - A nyári szerelem megcsapott... Meg tudtam volna ölni, de csak a fejemet ráztam, és haragos pillantásokat lövelltem felé. Nem téphettem ki a mikrofont a kezéből ennyi ember előtt. Jeremiah csak vigyorgott, és táncolni kezdett. Az egyik lány, aki a földön ült, felpattant, és csatlakozott hozzá. Rettenetesen hamisan énekelte Olivia Newton-John részét a dalban. Conrad szórakozott, lenéző arccal figyelte őket. Hallottam, ahogy egy lány megkérdezi: - Különben is, ki ez a csaj? - És közben egyenesen rám nézett. Mellettem Cam jól szórakozott. El sem akartam hinni. Majd belehaltam a szégyenbe, ő meg itt nevetgél mellettem. - Mosolyogj, Flavia! - mondta, és oldalba lökött. Amikor valaki arra kér, hogy mosolyogjak, nem tehetek róla, mosolyognom kell. Jeremiah nótája felénél Cammel kisétáltunk az ajtón. Anélkül, hogy ránéztem volna, tudtam, hogy Conrad követ a tekintetével. Leültünk a lépcsőre, és beszélgettünk. Cam egy lépcsővel felettem ült. Jó volt beszélgetni vele; semmi félelmet nem éreztem a társaságában. Szerettem, hogy olyan könnyen elneveti magát nem úgy, mint Conrad. Öt nagyon nehéz volt megnevettetni. Semmi nem ment könnyen vele. Ahogy Cam odahajolt hozzám, abból azt gondoltam, meg akar csókolni. Biztos voltam benne, hogy nem ellenkeznék. De aztán csak megvakarta a bokáját, és feljebb húzta a zokniját, majd viszszaült, és ezt többször megismételte. Épp megint felém hajolt, amikor dühös és kötekedő hangok hallatszottak odakintről. Az egyik, minden kétséget kizárólag, Conrad hangja volt. Felpattantam.
- Valami folyik odakint. - Nézzük meg! - javasolta Cam, és előreindult. Conrad vitatkozott egy sráccal, akinek szögesdrót volt a felkarjára tetoválva. Alacsonyabb volt Conradnál, de mokányabb. Nagyon izmos volt, és úgy huszonöt évesnek tűnt. Jeremiah zavartan állt a közelükben, de tudtam, hogy éber és ugrásra kész, ha kell. - Min veszekednek? - súgtam a fülébe. Megvonta a vállát. - Conrad kikészült. Ne izgulj, csak kakaskodnak. - Olyanok, mint akik meg akarják ölni egymást - mondtam nyugtalanul. - Semmi gond nem lesz - nyugtatott meg Cam. - Viszont mennünk kéne. Késő van. Rápillantottam. Szinte el is felejtettem, hogy ott áll mellettem. - Nem megyek sehová - válaszoltam. Nem mintha megakadályozhattam volna a verekedést. De semmiképpen nem lett volna fair, ha magára hagyom Conradot. Ő közelebb lépett a tetovált sráchoz, aki könnyedén félresöpörte. Conrad jót nevetett ezen. Éreztem, hogy mindjárt kitör a verekedés közöttük. Olyan volt az egész, mint a vihar előtti csend. - Csinálsz már végre valamit? - sziszegtem Jeremiah fülébe. - Nagyfiú - közölte, de a szemét nem vette le róla. - Rendben lesz. Mégsem hitt ebben, mint ahogy én sem. Conrad egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki rendben van. Nem tűnt úgy, mintha ugyanaz a Conrad Fisher lenne, akit én ismertem - teljesen megőrült, magánkívül volt. Mi van akkor, ha megsérül? Közbe kellett lépnem, nem tehettem mást. Elindultam a két srác felé, és félresöpörtem Jeremiah-t, aki próbált megállítani. Amikor közéjük értem, rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit mondjak. Soha nem akartam még verekedőket szétválasztani. - Na, jó! Mennünk kell! Conrad egyszerűen félrelökött. - Menj a francba, Belly! - Ki ez? A bébiszittered? - méregetett a fickó. - Nem! Bellynek hívnak - hebegtem idegességemben. - Belly? - A fickóból kitört a nevetés, és én gyorsan megragadtam Conrad karját. - Most mennünk kell - mondtam neki.
Akkor vettem észre, milyen részeg, amikor megpróbált ellökni, és közben megtántorodott. - Ne menj sehová! Most jön még csak a java. Szét fogom rúgni ennek a fazonnak a seggét. Még soha életemben nem láttam ilyennek. A belőle áradó energia megrémített. Egy pillanatra elmerengtem, hová tűnt a baseballsapkás lány. Valahogy azt kívántam, inkább ő küzdjön meg Conraddal, mint én. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. A srác elnevette magát, és éreztem, hogy éppannyira nem akarja ezt a verekedést, mint én. Fáradtnak látszott, mint aki másra sem vágyik, mint hogy alsónadrágban üljön a tévé előtt. Conrad azonban teljesen fel volt dobva. Mint egy szénsavas üdítő, amit jól felráztak - robbanásra készen. Mindegy, hogy kire zúdul rá. Nem számított, hogy ez a fickó erősebb nála. Az sem érdekelte volna, ha több mint kétméteres lenne. Csak verekedni akart. Addig nem nyugodott, amíg ki nem provokálja. Ez a srác akár meg is ölheti. Felváltva pillantott rám és Conradra. A fejét rázta, és azt mondta nekem: - Belly, jobban teszed, ha most hazaviszed ezt a kisfiút. - Ne szólj hozzá! - förmedt rá Conrad. A mellére tettem a kezem. Még soha nem csináltam ilyet. Erősnek és melegnek éreztem - hevesen vert a szíve, mint aki magánkívül van. - Mi lenne, ha most egyszerűen hazamennénk? - rimánkodtam neki. De mintha nem is látott volna, nem is érezte volna a kezem a mellkasán. - Hallgass a barátnődre, kölyök! - cukkolta a fickó. - Nem vagyok a barátnője - pillantottam Camre, aki kifejezéstelen arccal nézett vissza rám. Kétségbeesetten kerestem Jeremiah tekintetét. Végre komótosan odaballagott hozzánk. Conrad fülébe súgott valamit, de ő lerázta magáról. Öccse azonban halkan tovább beszélt hozzá, és amikor mindketten rám néztek, ráébredtem, hogy rólam van szó. Conrad habozott, aztán bólintott. Félig viccesen úgy csinált, mintha behúzna egyet a fickónak. - Aztán aludj jól, szarjankó - mondta neki. A fickó egy kézzel lazán félresöpörte. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Az autóhoz igyekeztünk, amikor Cam elkapta a karomat. - Rendben van, hogy velük mész haza? - kérdezte. Conrad hátraperdült.
- Ki ez a fickó? - tudakolta. Megráztam a fejem, és azt válaszoltam Camnek: - Minden rendben lesz. Ne aggódj! Majd hívlak. Ügy tűnt, hogy aggódik, mert megkérdezte: - Ki vezet? - Én - jelentette ki Jeremiah, és Conrad nem szólt semmit. - Ne izgulj, tudom, hogy az egyenes szélhez tartozol, de én magam sem iszom és vezetek egyszerre. Elszégyelltem magam, és láttam, hogy újdonsült barátom is zavarba jött, de csak bólintott. Gyorsan megöleltem, de a teste mintha fából lett volna. Rendbe szerettem volna hozni a dolgokat. - Köszönöm a ma estét! - mondtam neki. Néztem, ahogy elmegy, és belém nyilallt a megbántottság érzése. Conrad a hülye rosszkedvével teljesen tönkretette az első randimat. Ez nem volt fair tőle. - Gyerünk, srácok, szálljatok be! - szólt ránk Jeremiah. - Én bent hagytam a sapkám. Mindjárt jövök. - Csak siess! - aggodalmaskodtam. Conraddal csendben beültünk az autóba. Kísérteties csend vett minket körül. Bár még csak egy óra volt, mégis úgy éreztem, hajnali négy van, és az egész világ alszik. Conrad elterült a hátsó ülésen, minden energiája elhagyta. Én elöl ültem, a lábamat feltettem a műszerfalra, és hátradőltem. Egyikünk sem szólt. Az előbb még nagyon féltem tőle - rá sem ismertem, ahogy viselkedett, de most hirtelen ólmos fáradtság tört rám. A hajam lelógott hátul az ülésen, és egyszer csak azt vettem észre, hogy Conrad játszik vele, hogy belefúrja az ujjait. Azt hiszem, még a lélegzetem is elállt. Tökéletes csendben ültünk, és Conrad Fisher a hajamat babrálta. - Olyan a hajad, mint egy kisgyereké, azért olyan kócos mindig - mondta lágyan. Megborzongtam a hangjától - mintha a fövenyről visszahúzódó víz hangja lett volna. Nem szóltam semmit. Rá sem néztem. Nem akartam elijeszteni. Olyan volt, mint amikor az ember lázas, szédeleg, és minden fátyolszerű és valótlan - épp olyan volt! Csak annyit tudtam, nem szeretném, hogy abbahagyja. De végül abbahagyta. A visszapillantó tükörben láttam az arcát. Lehunyta a szemét, és sóhajtott. Én is sóhajtottam. - Belly - kezdte. Ekkor hirtelen teljesen éber lettem. Az álmosság elillant, testem minden porcikája felélénkült. Visszatartottam a lélegzetemet,
és vártam, mit fog mondani. Nem szólaltam meg, nehogy megtörjön a varázs. Ebben a pillanatban ért vissza Jeremiah, kivágta az ajtót, és beült mellém. A köztünk lévő törékeny és bizonytalan pillanat kettétört. Eltűnt. Nem volt értelme azon merengeni, mit akart Conrad mondani. Az elveszett pillanatok nem térnek vissza. Elvesznek. Jeremiah furcsán nézett rám. Láttam az arcán, tudja, hogy belépett valaminek a kellős közepébe. Megvontam a vállam, mire elfordult, és beindította a motort. Bekapcsoltam a rádiót - jó hangosra. Egész úton ott volt köztünk az a furcsa feszültség. Senki nem szólt semmit, Conrad beájult a hátsó ülésen, mi pedig nem néztünk egymásra Jeremiah-val. Amíg fel nem értünk az autóbejáróhoz, ahol Jeremiah, tőle szokatlanul nyers hangon, rászólt a bátyjára: - Ne tedd ki anyát annak, hogy így lásson! Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy Conrad nagyon részeg, hogy nem is felelős azért, amit ma éjjel tett vagy mondott. Valószínűleg nem is fog emlékezni rá holnap. Olyan lesz az egész, mintha meg sem történt volna. Amint beértünk a házba, felrohantam a szobámba. El akartam felejteni, ami a kocsiban történt, és csak arra emlékezni, ahogy Cam rám nézett, ahogy a lépcsőn ülve a karja a vállamhoz ért.
Huszonnegyedik fejezet MÁSNAP - SEMMI. Nem mintha szándékosan átnézett volna rajtam, mert az már valami. De hogy lett volna valamiféle bizonyíték arra nézve, hogy megtörtént, hogy valami megváltozott köztünk semmi. Conrad ugyanúgy bánt velem. Mintha a kis Belly lennék a kócos copfokkal és a csontos térdekkel, aki állandóan utána futott a strandon. Tudhattam volna. Az volt a helyzet, hogy akár eltolt magától, akár magához húzott, én mindig ugyanabba az irányba tartottam. Feléje. Cam nem hívott fel néhány napig. Nem mintha haragudtam volna rá emiatt. Én sem hívtam fel őt - bár többször eszembe ju-
tott. Egyszerűen nem tudtam, mit mondjak neki. Amikor végre beszéltünk, nem hozta szóba a bulit. Meghívott az autósmoziba, én meg igent mondtam. Rögtön utána aggódni kezdtem, hátha ez azt jelenti, hogy összebújunk. Mégpedig őrülten - amiről a párás ablakok és nedves ülések tanúskodnak. Mert az emberek ezért járnak autósmoziba. Járnak oda persze családok is, de a hátsó sorok felhevült párokkal vannak tele. Én még soha nem voltam ebben a helyzetben. Mindig a családdal mentem: Susannah-val, anyámmal és a fiúkkal, de párként mint amikor az ember randizik valakivel - soha! Egyszer Jeremiah, Steven és én meglestük Conradot az egyik ilyen randiján. Susannah megengedte, hogy Jeremiah vezessen, pedig még nagyon friss volt a jogsija. Az autósmozi három mérföldre volt tőlünk, de Cousinsben mindenki vezet, még a kisgyerekek is a szüleik ölében. Conrad majd felrobbant a dühtől, amikor észrevette, hogy kémkedünk utána. A pénztárhoz igyekezett, amikor meglátott minket. Tényleg vicces volt, ahogy összeborzolt hajjal ordítozott velünk. A szája vörös volt, és fényesen ragyogott. Jeremiah végig trágár szavakat mondogatott neki. Azt kívántam, bárcsak Steven és Jeremiah itt lennének valahol a sötétben és leskelődnének utánam. Valahogy nagyobb biztonságban érezném magam. Cam pulcsija volt rajtam, állig felhúzva. Összefont karral ültem az autóban, mintha dideregnék. Még ha tetszett is Cam, és vele akartam lenni, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kiugorjak a kocsijából, és hazasétáljak. Életemben egyszer csókoltam meg egy fiút, de az sem igazi csók volt. Taylor apácának csúfolt. Lehet, hogy a szívem mélyén az voltam. Zárdába kellett volna vonulnom. Még csak azzal sem voltam tisztában, hogy ez most randi, vagy sem. Lehet, hogy Camnek annyira elment a kedve azon a bizonyos bulin, hogy mindössze a barátom akart lenni. Addig keresgélt, amíg megtalálta a kedvére való rádiócsatornát. A kormánykeréken ütötte a ritmust, és azt kérdezte: - Kérsz pattogatott kukoricát vagy valamit? Kértem volna, de nem akartam, hogy beszoruljon a fogam közé, így udvariasan visszautasítottam. Teljesen belefeledkezett a filmbe. Időnként egészen közel hajolt a szélvédőhöz, hogy jobban lásson. Egy régi horrorfilmet játszottak, ami Cam szerint nagyon híres volt, bár én még soha nem hallottam róla. Különben is alig figyeltem rá - úgy éreztem, jobban bámulom őt, mint ő a filmet. Sűrűn megnyalta a száját. A vicces részeknél nem nézett rám és nem nevetett velem, ahogy
Jeremiah szokta. Csak nézte a filmet az ajtónak dőlve, a lehető legtávolabb tőlem. A film véget ért, és Cam beindította a motort. - Mehetünk? - kérdezte. Kissé csalódottnak éreztem magam, hogy máris hazavisz, és nem megyünk el a fagyizóba, vagy nem eszünk meg egy nagy kehely gyümölcsrizst közösen. A randi, már ha annak lehet nevezni, igazi kudarc volt. Cam egyetlenegyszer sem próbálkozott. Nem mintha bátorítottam volna, de akkor is. Legalább megpróbálhatta volna. - Ühüm - böktem ki. Olyan érzésem támadt, hogy mindjárt sírva fakadok. Nem tudtam megmondani, miért, mint ahogy abban sem voltam biztos, hogy szeretném, hogy megcsókoljon. Csendben vezetett hazáig. Leparkolt a házunk előtt - visszatartottam a lélegzetem, a kezem a kilincsen, és arra vártam, hogy vajon leállítja a motort, vagy kiszálljak. De leállította, és egy másodpercre hátradőlt az ülésen. - Tudod, miért emlékeztem rád? - kérdezte hirtelen. Olyan hirtelen jött a kérdés, hogy egy kis időbe telt, amire rájöttem, miről beszél. - Úgy érted, a Latin Intézetből? - Aha. - Talán a Colosseumról készült modellem hagyott mély nyomot benned? - viccelődtem. Steven segített megépíteni, és tényleg jól sikerült. - Nem. - Cam beletúrt a hajába. Még véletlenül sem nézett rám. - Azért, mert tényleg szépnek találtalak. A legszebb lánynak, akivel valaha találkoztam. Elnevettem magam. Az autóban ez jó hangosnak hallatszott. - Tényleg? Szép próbálkozás, Sextus! - Komolyan mondom - erősködött, és egy kicsit felemelte a hangját. - Most találod ki. Nem tudtam elhinni, hogy ez igaz lehet. Nem hagytam, hogy elhiggyem. A fiúknál egy ilyen bók általában valami vicc kezdete csupán. Komoly arccal megrázta a fejét. Megsértettem, hogy nem hittem neki. Nem akartam megbántani az érzéseit, egyszerűen csak képtelen voltam elhinni. Csúnya dolognak tartottam, hogy ilyesmit hazudjon. Emlékszem, hogy festettem akkoriban, és nem én voltam a legszebb lány a vastag szemüvegkeretemmel, a pufók arcommal és a kislányos testemmel.
Ekkor Cam merőn a szemembe nézett. - Első nap egy kék ruha volt rajtad. Talán kordbársony. A szemed igazán kéknek látszott tőle. - Szürke a szemem - jegyeztem meg. - Igen, de a kék ruhától kéknek tűnt. Pontosan azért viseltem. Az volt a kedvenc ruhám. Elmerengtem, vajon hová lett. Valószínűleg a padlásra került, a téli cuccaimmal együtt. Különben is kinőttem már. Olyan édes volt, ahogy nézett rám, ahogy várta, mit reagálok! Az arca kipirult. Nagyot nyeltem. - Miért nem jöttél oda hozzám? Megvonta a vállát. - Mindig a barátaiddal voltál. Egész héten figyeltelek, és próbáltam összeszedni a bátorságom. És most nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttalak a tűz mellett. Különös, nem? Cam elnevette magát, de mintha zavarban lett volna. - Tényleg különös - helyeseltem. Még mindig nem akartam elhinni, hogy felfigyelt rám. Taylorral az oldalamon ki foglalkozott volna azzal, hogy engem nézzen? - Majdnem elrontottam a Catullus-beszédet, hogy te nyerjél emlékezett vissza, és néhány centivel közelebb ült hozzám. - Örülök, hogy nem tettél ilyet - mondtam. Remegő kézzel megérintettem a karját. - Bárcsak odajöttél volna! Ekkor odahajolt hozzám, és megcsókolt. Még mindig nem engedtem el a kilincset. Csak arra tudtam gondolni: Bárcsak ez lenne életem első csókja!
Huszonötödik fejezet A MIKOR BEMENTEM A HÁZBA, mintha a fellegekben jártam volna, újra meg újra átéltem az imént történteket - egészen addig, amíg meg nem hallottam anyám és Susannah veszekedését a nappaliból. Úgy hasított belém a félelem, mintha egy kéz szorította volna össze a szívemet. Anyám és Susannah soha nem veszekedett. Életemben csak egyszer láttam őket vitatkozni, múlt nyáron. Hárman elmentünk egy elegáns plázába vásárolni, egyórányi autóútra Cousinstől. Nyitott pláza volt, az a fajta, ahová az emberek elhozzák a cuki pórázon lévő cuki kutyuskájukat. Megláttam egy
ruhát, egy lilás színű sifonruhát, amely egyértelműen túl öreges volt nekem, mégis nagyon tetszett. Susannah azt mondta, próbáljam fel, csak a hecc kedvéért. Amikor felvettem, végigmért, és kijelentette, hogy a ruha az enyém. Anyám rögtön ellenkezett. - Még csak tizennégy éves. Hová venne fel egy ilyen ruhát? kérdezte. Susannah azt felelte, nem számít, olyan, mintha rám öntötték volna. Tudtam, hogy nem engedhetjük meg magunknak, anyám nemrég vált el, de azért próbáltam rábeszélni. Ott bonyolódtak vitába a butik közepén, mindenki előtt. Susannah meg akarta venni nekem, anyám pedig nem engedte. Azt mondtam, nem baj, nem is szeretném, de igazából nagyon tetszett. Tudtam, hogy anyámnak igaza van, hogy soha nem venném fel. Amikor nyár végén hazamentünk Cousinsből, a ruhát ott találtam a bőröndömben, szépen becsomagolva, mintha mindig is ott lett volna. Susannah visszament, és megvette nekem. Ez teljesen rá vallott. Később anyám láthatta a szekrényemben, de soha nem tett rá megjegyzést. Ahogy ott álltam az előszobában és hallgatóztam, tényleg úgy éreztem magam, mint az a bizonyos légy a falon, aminek Steven szokott nevezni. Mégsem tudtam uralkodni magamon. Susannah hangját hallottam. - Laurel, nagylány vagyok! Kérlek, ne próbáld tovább elrendezni az én életemet! Nekem kell eldöntenem, hogyan akarok élni. Meg sem vártam anyám válaszát, hanem besétáltam, és megkérdeztem tőlük: - Mi a baj? - Anyámra néztem, és tudtam, hogy ez úgy hangzik, mintha őt vádolnám, de nem érdekelt. - Semmi. Minden rendben - mondta anyám, de a szeme vörös volt, és fáradtnak tűnt. - Akkor miért veszekedtek? - Nem veszekedtünk, kicsim - nyugtatott meg Susannah. A vállamat simogatta, mintha gyűrött selymet akarna kisimítani. Minden a legnagyobb rendben. - Nem úgy tűnt. - Pedig igen - mondta Susannah. - Biztos? - kérdeztem. Annyira szerettem volna hinni neki! - Biztos - vágta rá habozás nélkül. Anyám odébb ment tőlünk, de a válla merevségéből láttam, hogy nincs minden a legnagyobb rendben, hogy még mindig feldúlt. De mivel Susannah-val akartam maradni, nem mentem
utána. Anyám különben is az a fajta, aki jobban szeret egyedül lenni. Csak apámat kell erről megkérdezni. - Mi baja van? - suttogtam Susannah fülébe. - Semmi. Milyen volt a randid Cammel? Kézen fogott, és a fonott székekhez vezetett. Tovább is próbálkozhattam volna, hogy rájöjjek, mi történt kettőjük között, de a nyugtalanságom elillant. Mindent el akartam mondani neki Camről - mindent. Susannah ezt hozta ki az emberből - a legkisebb titkait is szerette volna megosztani vele. Leült a kanapéra, és megpaskolta a térdét. Leültem mellé, és a fejemet az ölébe hajtottam. Kisimította a hajamat a homlokomból, és minden olyan békés és biztonságos lett, mintha nem is veszekedtek volna az előbb. Vagy nem is veszekedés lett volna, csak én értelmeztem félre az egész helyzetet. - Hát, egészen más, mint bárki, akivel életemben eddig találkoztam - kezdtem bele. - Milyen értelemben? - Annyira okos, de nem érdekli, mit gondolnak róla az emberek. És olyan jóképű! El sem hiszem, hogy éppen én érdeklem. Susannah a fejét csóválta. - Kérlek! Persze hogy éppen te érdekled. Olyan szép vagy, drágám! Ezen a nyáron teljesen megszépültél! Az emberek nem tehetnek mást, felfigyelnek rád. - Hah! - mondtam, de közben úgy éreztem, Susannah csak hízelegni akar. Nagyon jól el tudta hitetni az emberekkel, hogy különlegesek. - Örülök, hogy beszélhetek neked ezekről a dolgokról. - Én is. De tudod, anyáddal is beszélgethetnél. - Őt az ilyenek nem érdeklik. Nem igazán. Úgy csinálna, mintha, de mégsem. - Ó, Belly! Ez nem is igaz! Igenis érdekli. - Susannah a kezébe fogta az arcom. - Anyád a legnagyobb imádód - mellettem. Minden érdekli, ami veled történik. Ne zárd ki ebből! Nem akartam anyámról beszélgetni. Cam járt a fejemben. - El sem fogod hinni, mit mondott Cam egyik este - kezdtem bele a mondandómba.
Huszonhatodik fejezet A JÚLIUS GYORSAN AUGUSZTUSBA FORDULT. A nyár, szerintem, sokkal gyorsabban telik, ha van valaki, akivel eltölti az ember. Nekem ez a valaki most Cam volt. Cam Cameron. Mr. Fisher mindig augusztus első hetében jött le a nyaralóba. Susannah kedvenc ételeit hozta: mandulás croissant-t és levendulás csokoládét. És virágot; mindig hozott virágot. Susannah rajongott a virágokért. Azt mondta, ugyanolyan szüksége van rájuk, mint a levegőre, amelyet belélegez. Több vázája volt, mint amenynyit el tudtam volna képzelni - magasak, alacsonyak, ducik. Tele volt velük a ház, és a vázákban minden szobában virág állt. A kedvence a bazsarózsa volt. Mellettük aludt a hálószobában, hogy reggel, amikor kinyitja a szemét, őket lássa meg elsőként. És a kagylók. Imádta a kagylókat. Koktélos poharakban tartotta őket. Amikor a tengerparton sétált, minden alkalommal hozott belőlük egy maroknyit. Először elrendezte őket a konyhaasztalon, és mindegyiket egyenként megcsodálta. Ez nem úgy fest, mint egy fül? vagy Nem épp olyan, mint a rózsaszín egy tökéletes árnyalata? - ilyeneket kérdezgetett. Majd elrendezte őket méret szerint - a legnagyobbtól a legkisebbig. Imádtam nézni. Azon a héten, amikor Mr. Fisher általában jönni szokott, Susannah megemlítette, hogy nem tudott elszabadulni a munkahelyéről. Hogy vészhelyzet van a bankban. Tehát csak mi öten leszünk itt a nyár végéig. Ez lesz az első olyan nyár, hogy sem Mr. Fisher, sem a bátyám nem lesz velünk. Miután Susannah - igen korán - elment aludni, Conrad csak úgy félvállról odavetette nekem: - El fognak válni. - Kik? - kérdeztem. - A szüleim. Már épp itt az ideje. Jeremiah haragos pillantásokat vetett rá. - Fogd be a szád, Conrad! - Miért? - vonta meg a vállát. - Így igaz. Nincs benne semmi meglepő, ugye, Belly? De meglepő volt. Teljesen meglepődtem. - Azt hittem... Úgy tűnt, hogy tényleg szeretik egymást. Bármilyen szeretet volt is köztük, azt biztosan lehetett érezni. Azt gondoltam, mindennél nagyobb. Ahogy egymásra néztek a vacsoránál, amilyen izgatottan várta Susannah Mr. Fishert, amikor
lejött a nyaralóba. Nem hittem, hogy az ilyen emberek elválhatnak. Az olyanok, mint anyám és apám, igen. De nem Susannah és Mr. Fisher. - Tényleg szerették egymást - mondta Jeremiah. - Nem igazán tudom, mi történhetett. - Apa egy seggfej. Az történt - állt fel Conrad. Közönyösnek és tárgyilagosnak hangzott, de valami nem stimmelt. Tudtam, hogy isteníti az apját. Azon gondolkoztam, talán Mr. Fishernek is van barátnője, mint az én apámnak. Eltűnődtem, vajon megcsalta-e Susannah-t. De ki tudná őt megcsalni? Az lehetetlen. - Ne mondd el anyának, hogy tudod! - szólalt meg hirtelen Jeremiah. - Nem sejti, hogy tudjuk. - Nem fogom - ígértem meg. Azon töprengtem, vajon hogyan jöttek rá. Az én szüleim leültettek engem és Stevent, és mindent elmondtak nekünk, mindent részletesen elmagyaráztak. Amint Conrad kiment, Jeremiah felém fordult. - Mielőtt eljöttünk, apánk már hetek óta a vendégszobában aludt. Már a ruhája nagy részét is elvitte. Azt hiszik, retardáltak vagyunk, hogy nem vesszük észre? - A hangja elcsuklott az utolsó szavaknál. Megszorítottam a kezét. Nagyon megviselte ez az egész, és szerintem Conradot is, még ha nem is mutatta ki. Hirtelen minden világossá vált. A viselkedése - hogy mitől olyan más, olyan elveszett. Egyáltalán nem önmaga. Szenved. És Susannah is. Azért tölt annyi időt az ágyban, azért tűnik olyan szomorúnak. Öt is megviseli.
Huszonhetedik fejezet - TE ÉS CAM JÓ SOK IDŐT TÖLTŐTÖK EGYÜTT – mondta anyám az újságja mögül rám pillantva. - Nem igazán - feleltem, pedig igaza volt. A nyaralóban az egyik nap szinte átfolyt a másikba - az ember nem is vette észre az idő múlását. Cammel már két hete lógtunk együtt, mire feltűnt nekem: együtt járunk. Gyakorlatilag minden
áldott napot együtt töltöttünk. El sem tudtam képzelni, mivel teltek a napjaim azelőtt, hogy megismertem. Biztos nagyon unalmas lehetett az életem. - Mostanában hiányolunk itthon - folytatta anyám. Ha Susannah szájából hangzik ez el, hízelgőnek találom, de anyámtól csak bosszantó volt. Rögtön tiltakozást váltott ki belőlem. És különben is, ők sem nagyon voltak itthon. Mindig elmentek valamerre - csak ők ketten. - Belly, elhoznád ezt a fiút holnap este vacsorára? - kérdezte tőlem Susannah kedvesen. Nemet akartam mondani, de neki soha nem tudtam nemet mondani. Különösen úgy nem, hogy épp egy válás közepette van. így azt feleltem: - Hát... talán... - Kérlek, drágám! Igazán szeretnék találkozni vele. Beadtam a derekam. - Rendben, megkérdem. Bár nem tudom, nincs-e már valami más dolga. Susannah mosolyogva bólintott. - Csak amíg meg nem kérdezed.
Szerencsétlenségemre Camnek nem volt más dolga. Susannah főzött; tofut készített, mivel Cam vegetáriánus volt. Én ezt is csodáltam benne, de ahogy Jeremiah rám nézett, attól egész kicsire összehúztam magam. Jeremiah hamburgert sütött a grillen - amikor csak lehetett, előszeretettel használta a grillt, mint az apukája. Megkérdezte, kérek-e egyet, de elutasítottam, pedig szívesen ettem volna. Conrad már vacsorázott, és a szobájában játszott a gitárján. Nem is szabadott zavarni, hogy egyen velünk. Lejött egy üveg vízért, és még csak oda sem köszönt Camnek. - Szóval miért nem eszel húst, Cam? - kérdezte Jeremiah, miközben a hamburgert a szájába tömte. Cam lenyelte a szájában lévő vizet, és azt válaszolta: - Erkölcsi alapon utasítom el, hogy állatokat egyek. Jeremiah komoly arccal bólintott. - De Belly eszik húst. Megengedted neki, hogy azzal a szájjal megcsókoljon? - majd felnyerített.
Susannah és anyám egymásra nézett, azzal a mindentudó tekintettel. Éreztem, ahogy elönt a forróság, és érzékeltem a Camben lévő feszültséget is. - Fogd be, Jeremiah! Cam anyámra pillantott, és feszengve elnevette magát. - Én nem ítélem el azokat, akik a húsevés mellett döntenek. Ezt mindenkinek magának kell elhatároznia. De Jeremiah nem hagyta abba. - Szóval nem bánod, ha Belly szája döglött állatokhoz ér, és utána, izé, a te szádhoz? Susannah elnevette magát. - Jere, hagyd már békén ezt a fiút! - mondta. - Igen, hagyd már békén! - vetettem rá haragos pillantásokat, és közben jól bokán rúgtam az asztal alatt. Annyira, hogy összerándult. - Semmi gond - válaszolta Cam. - Én egyáltalán nem bánom. Ami azt illeti... - Ekkor hirtelen magához vont, és megcsókolt, ott, mindenki előtt. Igazából egy gyors puszi volt, de akkor is kínos. - Megkérhetlek, hogy ne csókolgasd Bellyt a vacsoraasztalnál? - vágott undorodó arcot Jeremiah. - Elhányom magam. Anyám rosszallóan csóválta a fejét, és azt válaszolta neki: - Belly megengedte, hogy megcsókolják. - Majd a villájával Cam felé bökött. - De ennyi legyen is elég! Kitört belőle a nevetés, mintha élete legjobb viccét hallhattuk volna tőle. Susannah próbált komoly maradni, és csak annyit mondott: - Csönd legyen! A legszívesebben megfojtottam volna anyámat, aztán meg magamat. - Kérlek, anya! Egyáltalán nem vagy vicces! - Majd Susannahhoz fordulva megjegyeztem: - Nincs több bor anyának! Nem voltam hajlandó Jeremiah-ra nézni, és ami azt illeti, Camre sem. Az volt az igazság, hogy Cammel nem jutottunk tovább a csókolózásnál. Úgy tűnt, nem sietteti a dolgot. Figyelt rám - akár még féltett is. Teljesen máshogy viselkedett velem, mint ahogy más fiúkat láttam más lányokkal. Múlt nyáron rajtakaptam Jeremiah-t a parton egy lánnyal, épp a házunk előtt. Őrülten egymásnak estek, mintha már nem is lett volna rajtuk ruha, mintha máris szexelnének. Megkeserítettem miatta az életét azon
a nyáron, de nem igazán érdekelte. Reméltem, Cam figyelmesebb lesz. - Csak viccelek, Belly! Tudod, hogy nyitott vagyok arra, hogy felfedezd önmagad - mondta anyám, és közben jó nagyot kortyolt a Chardonnay-ból. Jeremiah a hasát fogta a nevetéstől. Felálltam, és kijelentettem: - Ennyi volt! Cam és én a verandán folytatjuk a vacsorát. Megragadtam a tányérom, és arra vártam, hogy ő is felálljon. De nem tette. - Belly, nyugodj meg! Csak tréfálnak - mondta, és a szájába tett egy falatot. - Így lehet őt féken tartani, Cam - bólogatott Jeremiah, és látszott rajta, hogy Cam viselkedése imponál neki. Visszahuppantam a helyemre, bár azt hittem, belehalok. Utáltam mások előtt megszégyenülni, de tudtam, hogy ha most kimegyek innen, senki nem fog követni. Megint én lennék a kis duzzogó Belly Button. Amikor kicsi voltam, Steven ragasztotta rám ezt a nevet. - Engem senki sem tart féken, Jeremiah. Legkevésbé Cam Cameron. Erre mindenki hahotázni és kiabálni kezdett, és hirtelen úgy éreztem, mintha ez lenne nálunk a normális, mintha Cam mindig is közénk tartozott volna. Kezdett oldódni a feszültség. Minden rendeződni látszott. Pontosabban elképesztő lett, éppen úgy, ahogy Susannah ígérte.
Vacsora után Cammel sétálni mentünk a partra. Én nem is tudok annál jobbat, mint hogy éjjel a parton sétáljak. Olyan érzés, mintha az ember a végtelenségig sétálhatna, mintha övé lenne az egész éjszaka és az egész óceán. Éjszaka olyan dolgokat is kimondhat az ember, amiket a valós életben soha. A sötétben egészen közel érezheti magát a másikhoz. Azt mondhat neki, amit csak akar. - Tényleg örülök, hogy eljöttél - jegyeztem meg Camnek. Megfogta a kezem. - Én is. Örülök, hogy örülsz. - Persze hogy örülök!
Elengedtem a kezét, hogy felhajtsam a farmerom szárát. Cam csendesen megjegyezte: - Nem tűnt úgy, hogy nagyon örülsz. - Pedig igen! - Felnéztem rá, és gyorsan megcsókoltam. - Látod, ilyen az, amikor örülök. Elmosolyodott, és továbbmentünk. - Na jó! Szóval, kettőjük közül melyiktől kaptad az első csókot? - Ki mondta ezt neked? - Te. Azt mondtad, nyáron történt, és tizenhárom éves voltál. - Aha. - Az arca világított a holdfényben, és még mindig mosolygott. - Találd ki! Azonnal rávágta: - Az idősebb, Conrad. - Miért rá gondoltál? Megvonta a vállát. - Csak megérzés. Abból, ahogy rád néz. - Alig néz rám - mondtam. - És tévedsz, Sextus. Jeremiah volt az.
Huszonnyolcadik fejezet - FELELSZ VAGY MERSZ? - kérdezte Taylor Conradot. - Nem játszom - válaszolta Conrad. Taylor lebiggyesztette az ajkát. - Ne légy köcsög! - Nem kéne ezt a szót ilyen értelemben használnod - szólalt meg Jeremiah. Taylor mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Végül mégis visszavágott: - Semmi rosszra nem gondoltam, Jeremy. Úgy értettem, hogy béna. - Rendben, Taylor, de a köcsög nem azt jelenti, hogy béna mondta Jeremiah. Gúnyos hangnemet használt, de Taylornak még ez a fajta figyelem is jobb volt annál, mintha egyáltalán nem foglalkozna vele senki. Jeremiah-t valószínűleg feldühítette, hogy Taylor állandóan a bátyját lesi. Taylor egy hosszú és mély sóhajtás után Conradhoz fordult.
- Conrad, olyan béna vagy! Játsszál velünk felelsz vagy merszet! Ő rá sem hederített, és felhangosította a tévét. Aztán úgy csinált, mintha a távirányítóval elnémítaná Taylort, amin hangosan elnevettem magam. - Na jó, akkor ő kiesett. Steven, felelsz vagy mersz? A bátyám pofákat vágott. - Felelsz - mondta végül. Taylor szeme felcsillant. - Rendben! Meddig jutottál Claire Chóval? Tudtam, hogy már régóta vár a megfelelő alkalomra, hogy feltehesse ezt a kérdést. Claire Cho az a lány volt, akivel Steven még elsős korában randizgatott. Taylor megesküdött rá, hogy Clairenek zongoralába van, de szerintem nagyon is szép lábai voltak. Úgymond tökéletesek. Steven tényleg elpirult. - Erre nem válaszolok - tiltakozott. - Muszáj. Felelsz vagy mersz? Nem ülhetsz itt más titkait kihallgatva, ha te nem vagy hajlandó elmondani a sajátjaidat - jelentettem ki. Engem is izgatott, mi lehetett közte és Claire között. - Még senki sem mondta el egyetlen titkát sem! - ellenkezett. - Éppen arra készülünk, Steven - jelentette ki Taylor. - Bátorság! Mondd el nekünk! - Igen, Steven, bátorság - csatlakozott hozzánk Jeremiah. Együtt kezdtük el kántálni: Bátorság! Bátorság! Még Conrad is lehalkította a tévét, hogy hallja a választ. - Rendben - egyezett bele Steven. - Ha befogjátok végre, akkor elmondom. Azonnal befogtuk, és vártunk. - Na! - türelmetlenkedtem. - Petting - mondta ki végül. Visszadőltem a kanapéra. Petting. Nahát! Ez érdekes! A bátyám eddig jutott vele. Furcsa. De durva! Taylor belepirult az izgalomba. - Gratulálok, Stevie! Steven a fejét rázta. - Na, most én jövök - szólt a bátyám. Körbepillantott a szobán, és én elsüllyedtem a párnák között. Igazán reménykedtem benne, hogy nem engem választ, és nem kell hangosan kimondanom, hogy még soha életemben nem csókoltam meg egy fiút sem. Stevent ismerve pontosan ezért fog rám esni a választása.
Nagyon meglepődtem, amikor úgy döntött: - Taylor. Felelsz vagy mersz? - Egész jól belejött. Taylor rögtön visszadobta a labdát. - Engem nem választhatsz, mert én kérdeztelek téged az előbb. Valaki mást kell választanod. Tényleg ez volt a szabály. - Beijedtél Tay-Tay? Most miért nem vagy bátor? Taylor habozott, aztán azt mondta: - Rendben. Felelsz. Steven arcára gonosz vigyor ült ki. - Kit csókolnál meg ebben a szobában? - kérdezte. Taylor elgondolkodott egy másodpercig, aztán olyan arckifejezéssel tekintett körbe rajtunk, mint aki megnyerte a főnyereményt. Pontosan ugyanolyan arckifejezéssel, mint amikor nyolcéves korunkban kékre festette a kishúga haját. Kivárta, hogy minden szem rászegeződjön, aztán diadalmasan bejelentette: - Bellyt. Döbbent csend telepedett ránk egy ideig, majd mindenki nevetni kezdett. Conrad a leghangosabban. Hozzávágtam egy párnát Taylorhoz, jó erősen. - Ez nem fair! Nem válaszoltál rendesen - fenyegette meg az ujjával Jeremiah Taylort. - De igen - jelentette ki önelégülten. - Bellyt választom. Nézzétek már meg mindenki kedvenc kishúgát, ahogy a szemetek előtt dögös csaj lett belőle. Az arcomat egy párnába fúrtam. Tudtam, hogy még Stevennél is jobban elvörösödtem. Egyrészt mert ez nem volt igaz, egyáltalán nem lett belőlem dögös csaj, másrészt mert ezt mindenki láthatta. - Fogd már be, Taylor! - rimánkodtam. - Igen, tényleg fogd be, Tay-Tay! - állt ki mellettem Steven, aki megint elpirult. - Ha tényleg komolyan gondolod, akkor csókold is meg! - szólalt meg Conrad, de a szemét közben nem vette le a képernyőről. - Hé! - vetettem rá dühös pillantásokat. - Ember vagyok. Az engedélyem nélkül nem csókolhat meg senki csak úgy. Conrad felém fordult, és azt mondta: - Nem én vagyok az, aki meg akar csókolni. Indulatosan vágtam vissza: - Az engedélyt senkinek sem adom meg. Szerettem volna kinyújtani rá a nyelvem anélkül, hogy kislánynak tűnnék. Taylor gyorsan közbeavatkozott.
- Azt választottam, hogy felelek, és nem azt, hogy merek. Épp ezért most nem fogunk csókolózni. - Nem fogsz csókolózni, mert én nem akarok veled csókolózni mondtam. Éreztem, hogy elvörösödöm, egyrészt mert dühös voltam, másrészt mert büszkén felvállaltam. - Na, váltsunk témát! Taylor, te jössz! - Rendben. Jeremiah, felelsz vagy mersz? - Merek - választott ő, lustán végigterpeszkedve a kanapén. - Oké. Akkor most rögtön csókolj meg valakit a szobából! - Taylor magabiztosan nézett rá, és várt. Úgy éreztem, a szobában mindenkiben megállt az ütő, amíg Jeremiah válaszára vártunk. Tényleg meg fogja tenni? Nem az a fajta volt, aki megfutamodik. Én a magam részéről kíváncsi voltam rá, vajon hogyan csókol, hogy nyelves csókot fog-e Taylornak adni, vagy csak egy gyors puszit. Azon is elmerengtem, vajon ez lesz-e az első csók köztük, vagy a héten már csókolóztak, talán az üzletsornál, amikor nem vettem észre. Szinte holtbiztos voltam benne. Jeremiah kiegyenesedett, és mosolyogva dörzsölgette össze a kezét. - Ez könnyű - mondta. Taylor visszamosolygott rá, és félrebillentette a fejét, hogy a haja egy kissé az arca elé lógjon. Ezt követően Jeremiah odahajolt hozzám, és azt kérdezte: - Készen állsz? - De mielőtt válaszolhattam volna, szájon csókolt. A szája résnyire nyitva volt, de nem nyelves csókot adott, vagy olyasmit. Próbáltam eltolni magamtól, de ő csak csókolt még néhány másodpercig. Megint löktem rajta egyet, amire lazán hátradőlt a kanapén. Mindenki tátott szájjal bámult ránk, Conradot kivéve, aki még csak meglepettnek sem tűnt. De akkoriban semmin nem lepődött meg. Én viszont alig kaptam levegőt. Ez volt életem első csókja. Itt, mindenki előtt. A bátyám előtt. Képtelen voltam elhinni, hogy Jeremiah így ellopta az első csókot tőlem. Amit annyira vártam, amit annyira különlegesnek szántam - és tessék: a Felelsz vagy mersz közepén történik meg! Hogyan lehet valami ennyire nem különleges? Ráadásul csak azért csinálta, hogy Taylort féltékennyé tegye, és nem azért, mert tetszem neki. De bejött. Taylor szeme összeszűkült, és úgy nézett Jeremiahra, mintha hozzávágta volna a kesztyűjét, azaz párbajra hívta volna. Amit így is gondolt.
- Ez durva - közölte a bátyám. - Ez a játék durva. Befejeztem. Undorral nézett ránk, és kisétált. Én is felálltam, akárcsak Conrad. - Sziasztok - mondtam. - És Jeremiah, ezt még visszaadom. Rám kacsintott. - Egy hátmasszázs megfelelő elégtétel lesz. Hozzá vágtam egy párnát, és becsaptam magam mögött az ajtót. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy nem is igazán flörtölt velem - ez annyira leereszkedő és megalázó volt tőle! Három másodpercbe is beletelt, mire rájöttem, hogy Taylor nem jön ki utánam. Bent maradt, és Jeremiah bárgyú viccein nevetgélt. A hallban Conrad rám mosolygott azzal a jellegzetes mosolyával. - Remélem, azért tudod, hogy ez tetszett neked - jegyezte meg. Haragosan néztem rá. - Te ezt honnan tudod? Túlságosan el vagy foglalva önmagaddal ahhoz, hogy bárki mást észrevegyék Elsétált mellettem, és félvállról odavetette: - Ó, én mindent észreveszek. Még a szegény kis Bellyt is. - Menj a fenébe! - förmedtem rá, mert más nem jutott az eszembe. Hallottam a vihogását, amint becsukta maga mögött az ajtaját. A szobámba mentem, és bemásztam a takaró alá. Behunytam a szemem, és újra meg újra lejátszottam, ami történt. Jeremiah száját az én számon. A szám most már nem csak az enyém. Megérintették. Jeremiah érintette meg. Végre megcsókolt valaki, és ez éppen a barátom, Jeremiah volt. Az a Jeremiah, aki egész héten rám sem hederített. Beszélgetni szerettem volna Taylorral. Az első csókról. De ez képtelenség volt, hiszen ő éppen azzal a fiúval csókolózott odalent, aki engem megcsókolt az imént. Ebben biztos voltam. Amikor Taylor egy óra múlva feljött a szobába, úgy tettem, mintha aludnék. - Belly? - suttogta a sötétben. Nem szólaltam meg, de egy kicsit megmozdultam, csak a hatás kedvéért. - Tudom, hogy nem alszol, Belly - mondta. - És megbocsátok. Fel akartam ülni, hogy az arcába vághassam: - Még hogy te bocsátasz meg nekem? Én viszont nem bocsátok meg neked azért, hogy idejöttél, és elrontottad az egész nyaramat!
De nem szóltam semmit. Továbbra is úgy tettem, mintha aludnék.
Másnap reggel korán felébredtem, nem sokkal hét után, de Taylor már nem volt a szobában. Tudtam, merre jár. A napfelkeltét nézi Jeremiah-val. Terveztük, hogy egyik reggel kimegyünk a partra, de mindennap elaludtunk. Holnapután indul haza, tehát Jeremiah-t választotta. Sejthettem volna. Felvettem az úszódresszem, és elindultam a medence felé. Reggelente mindig hűvös volt egy kicsit, de nem bántam. A reggeli úszástól úgy éreztem magam, mint aki az óceán habjait szeli. Elméletben nagyon jól hangzik az, hogy az ember az óceánban úszik, de a sós víz annyira kimarta a szemem, hogy lehetetlen volt naponta úszni benne. A medence ráadásul sokkal inkább az enyém volt. Bár mások is megmártóztak benne, reggel és éjjel Susannah mellett - egyedül én használtam. Amikor kinyitottam a medencéhez vezető kaput, az egyik nyugágyban megpillantottam anyámat. Egy könyvet olvasott. Azaz nem igazán olvasta, sokkal inkább csak maga elé tartotta, és a semmibe bámult. - Szia, anya! - szóltam oda neki, és ezzel meg is törtem a varázst. Zavartan nézett rám. - Jó reggelt! - mondta, és megköszörülte a torkát. - Jól aludtál? Megvontam a vállam, és ledobtam a törülközőm a mellette lévő székre. - Azt hiszem. Anyám a szeme elé tette a kezét, hogy ne süssön bele a nap, és felnézett rám. - Taylorral jól érzitek magatokat együtt? - Baromi jól! - Hol van most? - Ki tudja? És kit érdekel? - Veszekedtek? - kérdezte meg anyám, csak úgy mellékesen. - Nem, csak kezdem megbánni, hogy elhoztam ide, ennyi az egész. - A jó barátok nagyon fontosak az életben. Olyanok, mint egy lánytestvér. Ne rontsd el! Ingerülten válaszoltam:
- Semmit nem rontottam el! Miért mindig engem kell okolnod mindenért? - Nem okollak! Miért gondolsz ilyeneket, drágám? - Anyám azon a dühítően nyugodt stílusában mosolygott rám. Grimaszoltam egyet, és beleugrottam a vízbe. Jéghideg volt. Amikor a felszínre bukkantam, odakiáltottam anyámnak: - Nem gondolok ilyeneket! Aztán elkezdtem leúszni a köreimet, és akárhányszor eszembe jutott Taylor és Jeremiah, még dühösebb lettem, és még gyorsabban úsztam. Mire végeztem, sajgott a vállam. Anyám közben elment, Taylor, Jeremiah és Steven viszont épp akkor jött be a kapun. - Belly, ha túl sokat úszol, széles úszóvállad lesz - intett óva Taylor, és a lábát belelógatta a vízbe. Nem foglalkoztam vele. Mit tudott Taylor a testedzésről? Szerinte a plázában való sétálgatás, lehetőleg magas sarkú cipőben, az volt a testmozgás. - Hol jártatok, srácok? - kérdeztem a hátamon lebegve. - Csak lófráltunk egyet - mondta Jeremiah bizonytalanul. Júdás - gondoltam magamban. Szép kis társaság! - Hol van Conrad? - kérdeztem. - Ki tudja? Túl nagyra tartja magát, hogy velünk lógjon mondta Jeremiah, és belevetette magát egy napozóágyba. - Futni ment - jegyezte meg Steven, Conrad védelmére kelve. Jó formába kell hoznia magát a fociszezonra. Már jövő héten indulnia kell az edzőtáborba, nem emlékeztek? Én nem felejtettem el. Abban az évben korán vissza kellett mennie, hogy időben ott legyen a próbajátékon. Nekem soha nem tűnt tipikus focistának, de azért próbálkozott. Szerintem Mr. Fisher keze volt a dologban, ő éppen az a típus volt. És Jeremiah is. Bár soha nem vette komolyan. Soha semmit nem vett komolyan. - Jövőre valószínűleg én is beállok a csapatba - vetette oda Jeremiah, csak úgy félvállról. Lopva egy pillantást vetett Taylorra, hogy le van-e nyűgözve, de őt nem érdekelte. Még csak rá sem nézett. Jeremiah-nak kissé előreesett a válla, és tényleg megsajnáltam. - Jere, gyere, kapj el! - kiáltottam oda neki. Felállt és levette az ingét, majd a mélyvízhez sétált, és beleugrott. - Akarsz egy kis előnyt? - kérdezte, amikor a felszínre bukkant.
- Nem. Azt hiszem, anélkül is le tudlak győzni - válaszoltam, miközben kényelmes karcsapásokkal távolodtam tőle. - Huhú! Gyerünk! Végigúsztuk a medencét gyorsúszásban. Az első hosszban ő győzött, majd a másodikban is, de harmadszor és negyedszer én nyertem. Taylor nekem drukkolt, ami még idegesítőbb volt.
Másnap reggel megint nem volt a szobában. Ezúttal azonban eldöntöttem, hogy velük megyek. A part nem csak az övé és Jeremiah-é. Nekem éppannyi jogom van napfelkeltét nézni, mint nekik. Felpattantam, magamra kaptam valamit, és elindultam utánuk. Először nem láttam őket. Messzebb mentek, mint ahogy mi szoktunk, és háttal ültek nekem - összeölelkezve, csókolózva. Még csak nem is a napfelkeltét nézték. És... nem is Jeremiah volt ott Taylor-ral, hanem Steven, a bátyám. Az egész olyan volt, mint azokban a filmekben, amikor váratlan fordulatot vesznek a dolgok, és lassan minden a helyére kerül. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha a Közönséges bűnözőkből lépnék elő, és Taylor Keyser Soze szerepét játszaná. Hirtelen az egész világossá vált: ahogy Taylor és Steven civódott egymással, hogy a bátyám miatta jött el aznap este a sétányra, hogy Taylor szerint miért zongoralábú Claire Cho, és a délutánok, amelyeket nálunk töltött. Nem hallották meg a lépteimet. De aztán jó hangosan megszólaltam mögöttük: - Ez igen! Elsőként Conrad, aztán Jeremiah, és most a bátyám! Taylor megfordult. Meglepődés tükröződött az arcán. Stevennek szintén. - Belly... - kezdett bele a magyarázkodásba. - Fogd be a szád! - Majd a bátyámra néztem, aki kínosan feszengett. - Micsoda álszent vagy! Még csak nem is tetszik neked Taylor. Azt mondtad, a hidrogén nemcsak a haját, hanem az agysejtjeit is kiszőkítette. Steven a torkát köszörülte. - Soha nem mondtam ilyet - mondta, és felváltva Taylorra és rám pillantott. Taylornak máris patakzott a könny a szeméből,
amit a ruhaujjával törölgetett. Azaz Steven ruhaujjával. Én túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy elsírjam magam. - Elmondom Jeremiah-nak. - Belly, az isten szerelméért, nyugodj meg! Már túl nagy vagy az ilyen dührohamokhoz - rázta rosszallóan a fejét Steven, abban a nagytestvér stílusában. A szavak gyorsan és magabiztosan törtek elő belőlem: - Menj a pokolba! Még életemben nem mondtam ilyet a bátyámnak. De szerintem másnak sem. Steven kerülte a tekintetemet. Ekkor hátat fordítottam nekik, és elindultam visszafelé. Taylor a nyomomban. Futnia kellett, hogy utolérjen, olyan gyorsan mentem. A dühtől energikusabb az ember. - Belly, sajnálom! - kezdte. - El akartam mondani neked. Csak túl gyorsan történtek a dolgok. Megálltam, és megfordultam. - Mikor? Mikor történtek? Mert ahogy én láttam, Jeremyvel történtek gyorsan, és nem a bátyámmal. Kétségbeesetten megvonta a vállát, ami csak még jobban feldühített. Szegény kétségbeesett Taylor! - Mindig bele voltam esve Stevenbe. Ezt te is tudod, Belly. - Ami azt illeti, nem tudtam. Kösz, hogy elmondtad. - Amikor végre viszontszeretett, az valami elképesztő volt. Soha nem hittem volna. - Hát erről szó nincs. Nem szeret téged. Csak használ, mert te vagy éppen kéznél - vágtam a fejéhez. Tudtam, hogy kegyetlenül hangzik, de azt is, hogy igaz. Aztán visszamentem a házba, és otthagytam. Taylor utánam rohant és megragadta a karom, de leráztam magamról. - Kérlek, ne haragudj, Belly! Szeretném, ha minden ugyanolyan maradna köztünk! Barna szemében könnyek csillogtak. Igazából persze azt akarta mondani: szeretném, hogy te mindig ugyanilyen maradnál, miközben én nagy ciciket növesztek, abbahagyom a hegedülést, és a bátyáddal csókolózom. - A dolgok nem maradnak örökké ugyanazok - jelentettem ki, csak azért, mert meg akartam bántani, és sikerült. - Kérlek, Belly, ne haragudj rám! - könyörgött. Taylor nem bírta elviselni, ha valaki mérges rá. - Nem haragszom rád - válaszoltam. - Csak nem hiszem, hogy ezentúl bármi közünk lehet egymáshoz.
- Ne mondd ezt, Belly! - Azért mondom, mert így gondolom. - Sajnálom, rendben? - esengett tovább. Elfordítottam a fejem. - Megígérted, hogy kedves leszel hozzá. - Kihez? Stevenhez? - Taylor tényleg összezavarodott. - Nem. Jeremiah-hoz. Azt mondtad, kedves leszel hozzá. Legyintett egyet. - Ó, őt nem is érdekli. - Dehogynem! Nem is ismered. - Hozzá akartam még tenni: mint ahogy én sem. - Soha nem hittem, hogy ilyen, ilyen... - A megfelelő szó után kutattam magamban, hogy megsebezzem, mint ahogy ő is megsebzett engem. - ...ribis tudsz lenni. - Nem vagyok ribanc - suttogta Taylor. Teljesen magam alá gyűrtem - az én állítólagos ártatlanságommal az ő állítólagos ribiségét. Micsoda hülyeség! Ha tehetem, azon nyomban helyet cseréltem volna vele!
Később Jeremiah megkérdezte, nincs-e kedvem kártyázni. Egész nyáron egyszer sem játszottunk. Pedig a közös időtöltéseink közé tartozott. Hálás voltam neki. Még akkor is, ha vigaszdíjként kaptam. Jeremiah osztott, elkezdtünk játszani, de csak rutinból. Mindkettőnknek máshol járt az esze. Azt gondoltam, szavak nélkül is megállapodtunk abban, hogy nem hozzuk szóba Taylort, és Jeremiah talán nem is tudta, mi történt pontosan, mégis azt mondta: - Bárcsak ne hoztad volna ide! - Szerintem is. - Jobb, ha csak magunkban vagyunk - rázta meg a sörényét. - Aha - helyeseltem. Miután Taylor elment, és az után a nyár után, minden ugyanolyan volt, mint régen, de mégsem teljesen. Barátnők maradtunk ugyan, de nem a legjobb barátnők. De azért barátnők. Taylor egész életemben ismert. Az ember nehezen válik meg a történetétől. Mintha egy darabjától válna meg.
Steven azt követően ugyanúgy nem foglalkozott vele, és állandóan Claire Cho után kajtatott. Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. De persze ez nem volt igaz.
Huszonkilencedik fejezet HALLOTTAM, AMIKOR HAZAÉRT. Szerintem az egész ház hallotta, Jeremiah-t kivéve, akit még ágyúdörgésekkel sem lehetne felébreszteni. Conrad nagy robajjal ért fel az emeletre, botladozott és szentségelt, aztán bevágta maga után az ajtót, és bekapcsolta jó hangosan a zenét a szobájában. Mindezt hajnali háromkor. Még három másodpercig feküdtem az ágyamban, majd felpattantam, és az ajtajához rohantam. Kétszer kopogtam, de úgy bömbölt a zene, hogy semmi mást nem lehetett hallani. Benyitottam. Conrad az ágya szélén ült, és épp a cipőjét vette le. Felnézett, és meglátott, ahogy ott állok. - Anyukád nem tanította meg neked, hogy illik kopogni? - kérdezte, de felállt, és lehalkította a zenét. - Kopogtam, de úgy dübörgött a zene, hogy nem hallottad. Valószínűleg az egész házat felverted, Conrad! Beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Régen jártam a szobájában. Pontosan ugyanúgy festett, mint ahogy emlékeztem rá: minden tökéletesen rendben. Jeremiah szobája olyan volt, mintha forgószél söpört volna végig rajta, de Conradé soha. Az ő szobájában mindennek megvolt a helye, és minden a helyén is volt. A rajzai kiszegezve a falitáblára, a modellautói a komód tetején. Megnyugtató volt látni, hogy legalább ez nem változott. A haja teljesen össze volt kócolódva, mintha valaki beletúrt volna. Valószínűleg a baseballsapkás lány. - Be fogsz árulni, Belly? Még mindig árulkodó Júdás vagy? Nem foglalkoztam vele. Odasétáltam az íróasztalához, amely felett egy fénykép lógott. Conrad volt rajta focimezben, labdával a hóna alatt. - Egyébként miért hagytad abba? - Már nem volt jó móka. - Azt hittem, szereted. - Nem, az apám volt az, aki szerette - mondta. - Úgy tűnt, hogy te is.
A képen vagány gyereknek nézett ki, de látszott rajta, hogy nehezére esik komolynak maradnia. - És te miért hagytad abba a táncot? Megfordultam, és ránéztem. Épp az ingét gombolta ki, és csak egy trikó volt rajta. - Te emlékszel erre? - Mindig körbetáncoltad a házat, mint egy kis törpe. Mérgesen néztem rá. - A törpék nem táncolnak. Mint egy balerina - csak hogy tudd! Önelégülten mosolygott. - Szóval miért hagytad abba? Ez akkoriban történt, amikor a szüleim elváltak. Anyám nem tudott hetente kétszer elvinni és értem jönni, mert dolgozott. Valahogy már nem érte meg. Különben is meguntam addigra, és Taylor is abbahagyta. Utáltam, ahogy a balett-trikó állt rajtam. Az osztályban nekem kezdett el elsőként nőni a cicim, és az osztályképeken úgy néztem ki, mintha én lennék a tanár. Ciki volt. Nem válaszoltam a kérdésére, csak annyit mondtam: - Tényleg jó voltam! Mostanra már egy táncegyüttesben táncolhatnék. Ez nem volt igaz. Egyáltalán nem voltam olyan jó. - Rendben - felelte gúnyosan. Annyira önelégültnek tűnt ott az ágy szélén ülve! - De legalább tudok táncolni. - Hé, én is tudok táncolni! - tiltakozott. Összefontam magam előtt a karomat. - Akkor bizonyítsd be! - Nem kell bebizonyítanom. Neked is tanítottam egy-két mozdulatot, nem emlékszel? Milyen gyorsan felejtünk! - Conrad felpattant az ágyról, elkapta a kezem, és forgatni kezdett. - Látod? Máris táncolunk. Átfogta a derekam, és közben kacagott. - Jobb táncos vagyok, mint te, Belly! - mondta, aztán rázuhant az ágyra. Csak bámultam rá. Egyáltalán nem értettem. Az egyik percben még elmélázott és visszahúzódott magába, a következőben kacagva forgatott. - Én ezt nem nevezném táncnak - jegyeztem meg, és kihátráltam a szobából. - Megtennéd, hogy nem hangosítod fel a zenét? Már így is felébresztettél mindenkit. Mosolygott. Conrad úgy tudott nézni rám, de mindenkire, hogy az ember a legszívesebben a lába elé vetette volna magát.
- Persze! Jó éjt, Bells! - mondta. Bells az a becenév, amit régesrégen ragasztott rám. Olyan nehéz volt nem szeretni! Amikor ilyen kedves volt, rögtön emlékeztem rá, miért is szeretem. Azaz, miért is szerettem. Minden visszatért.
Harmincadik fejezet TIZENEGY ÉVESEN
A NYARALÓBAN VOLT EGY RAKÁS CD, és folyamatosan azokat hallgattuk. Egész nyáron ugyanazokat. Ott volt a Police, amit Susannah reggelente rakott be; ott volt Bob Dylan, akit délutánonként; és Billie Holiday, akit vacsoránál. Az esték szabadon álltak mindenki számára - az volt a legviccesebb. Jeremiah mindig a Chronic CD-jét hallgatta, és miközben anyám a mosást rendezte, azt dúdolgatta, még ha utálta is a gengszter rapet. Majd anyám tette be az Aretha Franklin-CD-t, és Jeremiah együtt énekelte vele a dalokat, mivel már mind kívülről fújtuk, annyit hallottuk. Az én kedvenc zeném a Motown és a beachpop volt. Napozás közben Susannah régi walkmanjén hallgattam. Aznap este feltettem egy dalt a nappaliban, a Boogie Beach Shaget, mire Susannah megragadta Jeremiah-t, és táncolni kezdtek. Jeremiah éppen pókerezett Steven-nel, Conraddal és anyámmal, aki nagyon jól játszott. Jeremiah először tiltakozott, de aztán boldogan táncolt. A shag amolyan szving a 60-as évekből, jó kis ugrabugrálás. Ahogy néztem őket, amint Susannah nevetve dobálja a fejét, és Jeremiah alaposan megforgatja, nekem is táncolni támadt kedvem. Viszketett a talpam. Elvégre tanultam klasszikus és modern táncot is. Most végre megmutathatom, milyen jó vagyok benne. - Stevie, táncolj velem! - kérleltem a bátyámat, és közben a nagylábujjammal bökdöstem. A padlón hasaltam, onnan néztem fel rájuk. - Oké - egyezett bele, de nem igazán tudta, hogyan kell táncolni.
- Connie, táncoltasd meg Bellyt! - rendelkezett Susannah kipirult arccal, amint Jeremiah épp megforgatta. Rá sem mertem nézni Conradra. Féltem attól, hogy az iránta érzett szerelmem és a vágyam, hogy igent mondjon, nyilvánvalóan kiül az arcomra. Ő sóhajtott egyet. Nagyra tartotta magát ahhoz, hogy azt tegye, amit mások kérnek tőle. De aztán odanyújtotta nekem a kezét, és felhúzott. Éreztem, hogy remeg a lábam. Nem engedte el a kezem. - Na, így kell táncolni - mondta, olyan mozdulatokat téve, mintha tvisztelne. - Egy-két-há, egy-két-há, himbál! Többször kellett próbálkoznom, mire felfogtam. Nehezebb volt, mint gondoltam, és izgultam is. - Kapd el a ritmust! - biztatott Steven a háttérből. - Ne olyan mereven, Belly, ez egy laza tánc! - okoskodott anyám a kanapéról. Próbáltam ügyet sem vetni rájuk, és csak Conradot néztem. - Honnan tanultad? - kérdeztem. - Anyánk tanított mindkettőnket táncolni - válaszolta egyszerűen. Majd magához húzott, és a karomat a karjára tette, hogy együtt lépegessünk. - Ezt nevezik összebújásnak. Az összebújás lett a kedvencem. Ennél közelebb még soha nem kerültem Conradhoz. - Próbáljuk meg még egyszer! - kértem, tettetve, mintha belezavarodtam volna. Újra megmutatta, és közben átölelt. - Érted? Megvan? Megforgatott, amitől elszédültem. De közben elöntött a tiszta és tökéletes boldogság.
Harmincegyedik fejezet A z egész másnapot Cammel töltöttem az óceánparton. Piknikre készültünk. Cam teljes kiőrlésű kenyérből avokádós és csírás szendvicseket készített, Susannah házi majonézével. Nagyon finomak voltak. Órákig ki sem jöttünk az óceánból. Minden egyes hullámot meg akartunk lovagolni, de annyira nevettünk, hogy végül átcsapott a fejünk felett. A szememet csípte a sós víz, és a bő-
röm lehorzsolódott, annyiszor zuhantam végig a fövenyen. Szuper volt! Utána kitámolyogtunk a törülközőinkhez. Imádtam azt az érzést, amikor kezdtem fázni a vízben, és hagytam, hogy odakint a nap rám szárítsa a homokot. A végtelenségig folytattam volna: óceán-homok, óceán-homok... Epres gumicukor tekercset is vittünk magunkkal, és olyan gyorsan befaltuk, hogy belesajdult a fogunk. - Imádom ezt a fajta gumicukrot - jegyeztem meg, amint épp az utolsót készültem kivenni, de Cam hirtelen elkapta előlem. - Én is, de te már hármat ettél, én meg csak kettőt. - Kivette a zacskóból, és vigyorogva meglengette az orrom előtt. - Három másodperced van, hogy visszaadd! - figyelmeztettem. Nem érdekel, ha te kettőt ettél én meg húszat, akkor is tőlünk van. Cam elnevette magát, és az egész tekercset a szájába tömte. Jó hangosan csámcsogott. - Mi az, hogy tőlünk? Az nem a te házad, hanem Susannah-é. - Ebből látszik, hogy semmit nem értesz. Mindannyiunk háza. Visszahanyatlottam a törülközőmre. Hirtelen nagy szomjúság fogott el. A gumicukortól. Különösen akkor hat így az emberre, ha három másodperc alatt hármat megeszik belőle. Rásandítottam, és megkérdeztem: - Bemennél a mi házunkba, és hoznál ki gyümölcsös innivalót? Lécci-lécci! - Nem ismerek senki mást, aki képes lenne ennyi cukrot megenni egyetlen nap alatt - jelentette ki Cam szomorúan. - A fehér cukor nagyon ártalmas. - Mondja az, aki épp megette az utolsó gumicukromat - ellenkeztem. - Csak hogy ne legyen ártalmas rád nézve! - Felállt, és lesöpörte magáról a homokot. - Vizet hozok, nem cukros üdítőitalt. Kinyújtottam rá a nyelvem. - De igyekezz! - mondtam. Ám Cam nem siette el a dolgot. Már háromnegyed órája elment, amikor visszaindultam a házhoz, cipelve a törülközőinket, a naptejünket, a szemetünket. Úgy lihegtem és izzadtam, mint egy teve a sivatagban. Camet a nappaliban találtam. Videojátékokat játszott a fiúkkal. A fürdőnadrágjaikban hevertek szanaszét. Igazából egész nyáron az volt rajtuk. - Köszi, hogy soha nem értél ki a cukros gyümölcslevemmel förmedtem rá, és lecsaptam a földre a strandtáskát.
Cam bűntudatos arccal nézett fel rám a játékból. - Bocs, az én hibám. A fiúk megkérdezték, akarok-e játszani, és én... - elhallgatott. - Ne szabadkozz! - szólt rá Conrad. - Igenis, mi vagy te, a rabszolgája? - tette hozzá Jeremiah, miközben tovább játszott. Egy pillanatra hátrafordult és rám vigyorgott, hogy jelezze, viccel, de én nem mosolyogtam vissza, hogy minden rendben. Conrad nem mondott többet, és én nem néztem rá. Ugyanakkor éreztem, hogy bámul. Azt kívántam, bárcsak abbahagyná már. Hogyan lehet az, hogy még amikor a barátom itt van, akkor is úgy érzem, kihagynak valamiből? Ez nem volt igazságos. Nem volt igazságos, hogy Cam olyan hálásan részt vett ebben. Annyira jól telt az egész napunk! - Hol van anya és Susannah? - csattantam fel. - Elmentek valahová - felelte Jeremiah bizonytalanul. - Talán vásárolni? Anyám utált vásárolni. Biztosan Susannah vette rá. Kimérten elindultam a konyha felé a gyümölcslevemért. Conrad felállt, és utánam jött. Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam, ő az. Elővettem egy poharat, és kiöntöttem magamnak az innivalót, miközben úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy ott áll, és engem néz. - Most szándékosan semmibe veszel? - szólalt meg végül. - Nem - válaszoltam. - Mit akarsz? Sóhajtott, és közelebb lépett. - Mért kell ilyennek lenned? - kérdezte, majd közelebb hajolt hozzám. Túl közel. - Ihatok belőle? Letettem a poharat a konyhapultra, és elindultam kifelé, de elkapta a csuklómat. A lélegzetem is elállt. Kitéptem magam a szorításából. - Hagyjál békén! - mondtam. - Miért haragszol rám? - kérdezte. Volt képe úgy nézni rám, mint aki tényleg nem tudja, és akit ez tényleg nyugtalanít. Hát ez nála így volt: ha nem tudott valamit, az nyugtalanította. És mivel alig esett meg vele ilyesmi, alig láttuk nyugtalannak. Az biztos, hogy miattam még soha nem nyugtalankodott. Soha nem voltam fontos neki. Soha az életben. - Őszintén érdekel? - Éreztem, hogy a szívem majd kiesik a helyéről. Ingerlékenynek és furcsának éreztem magam, ahogy a válaszát vártam.
- Igen. - Conrad meglepettnek látszott, mint aki maga sem hiszi, hogy így lenne. A gond az volt, hogy nem igazán tudtam. Gyanítottam, amiatt voltam dühös, mert annyira felkavart, hogy az egyik percben kedves, a másikban hűvös és kimért. Olyan dolgokat juttatott eszembe, amikre nem akartam emlékezni. Most nem. Egész jól alakultak a dolgok Cammel, de minden egyes alkalommal, amikor biztos voltam benne, Conrad rám nézett azzal a jellegzetes nézésével, vagy megforgatott, vagy Bellsnek szólított, és az egész összeomlott bennem. - Miért nem szívsz el egy cigit inkább? - kérdeztem. Megrezzent az arca. - Rendben - mondta. Bűntudat és elégedettség keveredett bennem, hogy végre betaláltam. De aztán Conrad hozzátette: - És te miért nem nézegeted magad még többet a tükörben? Olyan volt, mintha arcul ütött volna. Megalázó, mintha rajtakaptak volna, mintha valaki felfedné a rossz oldalamat. Tényleg meglátott, ahogy a tükörben nézegetem magam, ahogy gyönyörködöm magamban? Most már mindenki üresnek és sekélyesnek tart? Összeszorítottam a szám, és hátrálni kezdtem, miközben lassan csóváltam a fejem. - Belly... - kezdte. Sajnálta. Rá volt írva az arcára. Visszamentem a nappaliba, és otthagytam Conradot a konyhában. Cam és Jeremiah úgy nézett rám, mint akik tisztában vannak vele, hogy valami történt. Hallottak minket? De számít ez bármit is? - Enyém a következő játék - mondtam, és eltűnődtem, vajon így múlik-e el a régi szerelem: lassan, panaszosan, aztán egyszer csak teljesen.
Harminckettedik fejezet CAM ISMÉT ÁTJÖTT HOZZÁNK, ÉS EGÉSZ KÉSŐIG MARADT. Úgy éjfél körül megkérdeztem tőle, nincs-e kedve sétálni egyet a parton. Kimentünk - és közben fogtuk egymás kezét. Az óceán ezüstösen világí-
tott, és feneketlennek tűnt, mintha több millió éves lenne. Valószínűleg van is annyi. - Felelsz vagy mersz? - szólalt meg Cam. Nem éreztem úgy, hogy ez lenne a nagy igazságok pillanata. Hirtelen támadt egy ötletem. Csak úgy a semmiből. Fürödjünk egyet meztelenül! Cam és én. A nálam idősebbek is mindig ezt tették a parton. Olyan ez, mint az autósmozis randi. Ha meztelenül fürdünk, az bizonyíték rá, hogy már felnőttem. Így azt mondtam: - Inkább játsszuk azt, hogy Szívesebben fürdenél meztelenül ebben a másodpercben, vagy... - Hirtelen semmi jó nem jutott eszembe a vagyra. - Az első, az első - válaszolta vigyorogva. - Vagy mindkettő, bármi legyen is a második. Hirtelen elfogott a szédülés, mintha megrészegednék. Elszaladtam Camtől, a víz felé, és útközben a pólómat a homokba dobtam. Mellesleg bikini volt rajtam. - Most következnek a szabályok - kiabáltam, és közben kigomboltam a sortomat. - Addig nem vetkőzünk le teljesen, amíg teljesen nem merülünk a víz alá. És nincs leskelődés. - Várj! - Cam rohant utánam, a homok csak úgy szállt mindenfelé. - Igazából megtesszük? - Persze! Te nem akarod? - Dehogynem, de mi van, ha anyád meglát? - Visszapillantott a házunkra. - Nem fog. Semmit nem lehet látni onnan, túl sötét van. Újra rám nézett, majd vissza a házra. - Talán később - szólalt meg bizonytalanul. Nagy szemeket meresztettem. Nem neki kellene engem rávennie ilyesmire? - Komolyan mondod? - kérdeztem, de valójában azt akartam kérdezni: Meleg vagy? - Még nincs elég késő. Mi van, ha valaki még nem alszik? - Felvette a pólómat a földről, és felém nyújtotta. - Talán visszajöhetnénk később. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Egyik részem dühöt, a másik megkönnyebbülést érzett. Olyan volt, mint amikor az ember nagyon vágyik egy mogyoróvajas-banános szendvicsre, és két harapás után rájön, hogy nem is kívánja igazán. Kitéptem a kezéből a pólót, és azt mondtam: - Ne tégy nekem szívességet, Cam!
Majd olyan gyors léptekkel kezdtem távolodni tőle, ahogy csak tudtam. A homok szállt mögöttem. Azt gondoltam, utánam jön, de nem tette. Vissza sem néztem, hogy megnézzem, mit csinál. Valószínűleg ott ült a homokban, és a holdfényben valami hülye verset írt. A házban egyből beviharzottam a konyhába. Égett egy villany, és Conrad görögdinnyét kanalazott az asztalnál. - Hol van Cam Cameron? - kérdezte savanyú ábrázattal. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon kedves akar-e lenni, vagy gúnyt űz belőlem. Szelíden nézett, így egy kicsit mindkettőnek vettem. Mintha próbálná elhitetni, hogy nem is veszekedtünk. Követtem a példáját. - Ki tudja? - kérdeztem vissza a hűtőben kotorászva, és elővettem egy joghurtot. - És kit érdekel? - Szerelmes civakodás? A legszívesebben pofon vágtam volna, hogy letöröljem azt az önelégült mosolyt az arcáról. - Foglalkozz a saját dolgoddal! - mondtam. Leültem mellé egy kanállal és az epres joghurttal. Susannah zsírszegény joghurtja volt, a teteje vizes és színtelen, így visszacsuktam és eltoltam magamtól. Conrad odatette elém a görögdinnyét. - Nem kéne olyan szigorúan bánnod az emberekkel, Belly! Majd felállt, és hozzátette: - És vedd fel a pólódat! Kikanyarintottam egy jókora adag dinnyét, és kiöltöttem a nyelvem a távolodó Conradra. Miért akarja azt éreztetni velem, hogy még mindig csak tizenhárom éves vagyok? A fejemben anyám hangját hallottam: Senki sem éreztethet veled semmit, Belly. Hacsak nem hagyod neki. Eleanor Roosevelt mondta ezt. Majdnem ontana kaptad a nevedet. Bla-bla-bla. De anyámnak igaza volt. Többé nem engedem meg Conradnak, hogy miatta rosszul érezzem magam. Azt kívántam, bárcsak nedves lenne a hajam, vagy homokos lenne a ruhám, hogy azt gondolhassa, történt valami odakint, még ha nem is. Az asztalnál ültem, és a dinnyét kanalaztam. Nem hagytam abba, amíg egy fél dinnye felével nem végeztem. Camre vártam, hogy bejöjjön a házba, és amikor nem jött, csak még dühösebb lettem. Kísértést éreztem rá, hogy kizárjam a házból. Valószínűleg a parton véletlenül összeakadt egy hajléktalannal, és a legjobb barátok lettek, holnap pedig el fogja nekem mesélni a fazon egész élettörténetét. Nem mintha a mi partszakaszunkon lett volna egyetlen hajléktalan is. Ami azt illeti, egész Cousinsben nem ta-
lálkoztam eggyel sem. De ha lenne, Cam biztosan rátalálna. Cam azonban nem jött vissza a házhoz. Egyszerűen elment. Hallottam az autója hangját, amikor beindította, és a hallból végignéztem, amint kitolat az autóbejáróból. Utána akartam rohanni, hogy leüvöltsem a fejét. Vissza kellett volna jönnie. Mi van akkor, ha mindent tönkretettem, és nem szeret már? Mi van akkor, ha nem látom többé? Aznap éjjel az ágyamban fekve azon gondolkoztam, hogy a nyári kalandok milyen gyorsan összejönnek, és aztán milyen gyorsan kipukkadnak. De másnap reggel, amikor kimentem a verandára, hogy megegyem a pirítósomat, a partra vezető lépcsőkön egy üres ásványvizes üveget találtam. Poland Spring, az a fajta, amit Cam szokott inni. Az üvegben egy cetlit fedeztem fel - egy üzenetet. Üzenet a palackban. A tinta kissé elkenődött, de azért el lehetett olvasni. Az állt rajta: Tartozom neked egy meztelen fürdéssel!
Harmincharmadik fejezet JEREMIAH FELVETETTE, hogy elüldögélhetnék a medence partján, amíg ő vízimentőként dolgozik a klubban. Még soha nem jártam ott; hatalmasnak és izgalmasnak gondoltam, így kapva kaptam az alkalmon. A klub rejtélyes helynek tűnt a szememben. Conrad előző nyáron egyszer sem engedte meg, hogy bemenjünk. Azt mondta, ciki lenne rá nézve. Délután felpattantam a biciklimre, és odahajtottam. A klubban minden buja zöld volt; a medencét egy hatalmas golfpálya vette körül. A recepciónál odamentem egy lányhoz, és azt mondtam, Jeremiah-hoz jöttem. Intett, hogy bemehetek. Már azelőtt kiszúrtam Jeremiah-t, hogy ő észrevett volna. A vízimentő székében ült, és egy sötét hajú lánnyal beszélgetett, akin fehér bikini volt. Mindketten kacagtak. Jeremiah annyira fontosnak tűnt abban a székben! Még soha nem láttam ilyen pozícióban. Hirtelen elszégyelltem magam. Lassan közelítettem hozzájuk, a strandpapucsban csoszogva. - Hahó! - szólítottam meg őket.
Jeremiah lenézett rám a székéből, és elmosolyodott. - Szóval eljöttél - mondta, miközben hunyorgott, és a kezét használta napellenzőnek. - Aha. - Vászontáskámat lóbáltam, amelyen ott díszelgett a monogramom. Susannah ajándéka volt. - Belly, ő Yolie, a társam. Yolie átnyúlt hozzám, és kezet fogtunk. Meglepett ez a hivatalosság valakitől, akin bikini van. Határozott kézfogása volt, erős szorítás, amit anyám nagyra értékelt volna. - Szia, Belly! - mondta. - Már sokat hallottam rólad. - Tényleg? - pillantottam fel Jeremiah-ra. Önelégülten vigyorgott. - Aha. Elmeséltem, hogy annyira hangosan horkolsz, hogy még lent is lehet hallani. Rácsaptam egyet a lábára. - Hallgass! - Majd Yolie-hoz fordultam: - Örülök, hogy megismertelek. Rám mosolygott. Gödröcskék jelentek meg az arcán, és az alsó fogai kicsit csálén álltak. - Én is. Jere, nem pihennél egy kicsit? - Később. Belly, süttesd magad a napon! Kiöltöttem rá a nyelvem, majd nem messze tőle kiterítettem a törülközőm egy napozóágyra. A medence türkizszínben pompázott, és két ugródeszkáról lehetett beleugrani - egy magasabbról és egy alacsonyabbról. Tele volt pancsoló gyerekekkel, és azt gondoltam, úszom majd egyet, ha már nem bírom tovább a hőséget. Ott feküdtem csukott szemmel a napszemüvegemben, és a zenémet hallgattam. Kis idő múlva Jeremiah odajött hozzám. Leült mellém a napozóágyra, és a termoszomból kortyolgatta a gyümölcslevemet. - Csinos lány - mondtam neki. - Ki? Yolie? - Megvonta a vállát. - Aranyos. Számos csodálom egyike. - Hah! - Es mi a helyzet veled? Cam Cameron? Cam, a vegetáriánus, Cam, az egyenes szél. Próbáltam komoly arcot vágni. - És akkor mi van? Nekem tetszik. - Valahogy olyan furi. - Éppen ezt szeretem benne. Hogy más. Jeremiah felhúzta a szemöldökét. - Más, mint ki?
- Nem tudom. - Pedig tudtam. Pontosan tudtam, hogy ki. - Úgy érted, nem olyan seggfej, mint Conrad? Elnevettem magam, és Jeremiah is velem nevetett. - Igen, pontosan ezt. Ő kedves. - Csak kedves, mi? - Több, mint kedves. - Szóval bele vagy esve? Úgy igazából? Mindketten pontosan tudtuk, kiről van szó. - Igen - mondtam. - Nem hiszek neked - nézett rám fürkészően Jeremiah, éppen úgy, mint amikor arra akart rájönni, milyen kártya van a kezemben. Levettem a napszemüvegemet, és a szemébe néztem. - Igaz. Túl vagyok rajta. - Majd kiderül - jelentette ki Jeremiah, és felállt. - Lejárt a pihenőm. Jól érzed itt magad? Várj meg, aztán hazaviszlek. Betehetjük hátra a bicódat. Bólintottam. Néztem, ahogy visszasétál a vízimentő székéhez. Jeremiah jó barát volt. Mindig rendes volt velem, és odafigyelt rám.
Harmincnegyedik fejezet ANYÁM ÉS SUSANNAH egy-egy nyugágyon feküdt, én pedig egy régi mackós törülközőn. Ez volt a kedvencem, mert különösen nagy volt, és a sok mosástól egészen puha. - Mi a terved mára, tökmag? - kérdezte tőlem anyám. Imádtam, amikor tökmagnak hívott. Felidézte bennem azt az érzést, amikor hatéves voltam, és mindig az ágyában aludtam el. Büszkén válaszoltam: - Én és Cam a minigolfpályára megyünk ma este. Kiskorunkban mindig oda jártunk. Általában Mr. Fisher vitt el minket, és mindig egymás ellen hangolta a fiúkat. Húsz dollárt kap, aki elsőre betalál a lyukba. Húsz dollár a nyertesnek. Steven imádta. Szerintem azt kívánta, bárcsak Mr. Fisher lenne az apukánk. Akár lehetett is volna. Susannah elmesélte, hogy anyám randizott vele először, de aztán átengedte neki, mert tudta, tökéletes párt alkotnának.
Mr. Fisher engem is bevett a minigolfversenyekbe, de győzelmet nem várt tőlem. Ki nem állhattam a miniatűr ütőket és a műfüvet. Minden idegesítően tökéletes volt. Valahogy olyan, mint Mr. Fisher. Conrad annyira akart hasonlítani rá, én pedig végig abban reménykedtem, hogy nem fog. Hogy soha nem lesz olyan, mint az apja. Az utolsó alkalommal, amikor ott jártam, épp tizenhárom éves voltam, és akkor jött meg az első menzeszem. Fehér rojtos sort volt rajtam, és Steven halálra rémült. Azt hitte, megvágtam magam, és egy pillanatra én is elhittem. Azt követően soha nem akartam visszamenni oda, még akkor sem, amikor a fiúk hívtak. Így az, hogy Cammel ma este odamegyünk, olyan volt, mintha helyreállítanám magamban a minigolfpálya emlékét, mintha viszszaadnám tizenkét éves kori önmagamnak. Még az ötlet is, hogy elmenjünk, tőlem származott. - Haza tudnál jönni korábban? - kérdezte anyám. - Szeretném, ha több időt töltenénk együtt. Megnézhetnénk egy filmet. - Milyen korán? Ti már kilenckor lefekszetek. Anyám levette a napszemüvegét, és rám nézett. A szemüveg nyomot hagyott az orrán. - Szeretném, ha több időt töltenél a házban - mondta. - Most is a házban vagyok - emlékeztettem rá. Úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna. - Olyan sok időt töltesz vele... - Azt mondtad, kedveled! - Susannah-ra néztem segítséget várva, és ő megértően nézett vissza rám. Anyám sóhajtott, és ekkor lépett közbe a barátnője. - Persze, hogy szeretjük Camet. Egyszerűen csak hiányzol nekünk, Belly. És teljes mértékben elfogadjuk, hogy a saját életedet éled. - A fejébe nyomta lelógó szalmakalapját, és rám kacsintott. Csak szeretnénk, ha egy kicsit mi is a részei lennénk! Akaratom ellenére elmosolyodtam. - Rendben - mondtam, és visszafeküdtem a törülközőre. - Korán hazajövök, és nézhetünk filmet. - Remek! - örvendezett anyám. Lehunytam a szemem, és feltettem a fejhallgatómat. Talán igaza volt. Minden időmet Cammel töltöttem. Tényleg hiányozhattam neki. Nem vehette természetesnek többé, hogy az estéket otthon töltöm, mint ahogy eddig, az ezt megelőző nyarakon tettem. Már majdnem tizenhat éves voltam, nemsokára felnőtt. Anyámnak rá kellett ébrednie, hogy nem leszek örökké az ő tökmagja.
Azt hihették, hogy alszom, amikor beszélgetni kezdtek, de ébren voltam. Még a zenén keresztül is hallottam őket. - Conrad szörnyen viselkedik egy ideje - suttogta anyám. - Kint hagyta az összes sörösdobozát, és nekem kellett összetakarítani. Kezd elkanászodni. Susannah mélyet sóhajtott. - Szerintem tudja, hogy valami nincs rendjén. Már hónapok óta ilyen. Amilyen érzékeny, tudom, hogy szörnyen mellbe fogja vágni. - Nem gondolod, hogy itt az ideje elmondanod a fiúknak? Amikor anyám úgy kezdte a mondatot: Nem gondolod, igazából úgy értette: Én úgy gondolom, tehát úgy kellene tenned. - Majd ha vége lesz a nyárnak, ami nagyon is hamar eljön. - Beck - kezdte újra anyám szerintem itt az ideje. - Tudni fogom, mikor lesz itt az ideje - felelte a barátnője. - Ne feszítsd túl a húrt, Laur! Pontosan tudtam, nincs semmi, amivel anyám hatni tudna rá. Susannah-ban volt valami lágyság, ugyanakkor eltökéltség is, és amikor a kedve úgy tartotta, olyan csökönyös tudott lenni, mint egy szamár. A lágysága alatt acélkeménység rejlett. El akartam mondani nekik, hogy Conrad már mindent tud, mint ahogy Jeremiah is, de képtelen voltam rá. Nem lett volna helyes. Nem az én dolgom volt a tudtukra adni. Susannah meg akarta őrizni a tökéletes nyár képét, amikor a szülők még együtt vannak, és minden éppolyan, mint amilyen mindig is volt. De azok a nyarak már nem léteznek többé - ezt kellett volna elmondanom nekik.
Harmincötödik fejezet NAPNYUGTA KÖRÜL CAM MEGÉRKEZETT, hogy elvigyen minigolfozni. A verandán vártam, és amikor begördült, odarohantam az autójához. De nem az anyósüléshez, hanem a sofőrüléshez. - Vezethetek? - kérdeztem, és tudtam, hogy igent fog mondani. Száraz hangon csak annyit mondott: - Hogyan tudna bárki is nemet mondani neked? Megrebegtettem a szempillámat.
- Soha senki nem tud - feleltem, még ha nem is volt igaz, a legkisebb mértékben sem. Kinyitottam az ajtót, és Cam átcsusszant a másik ülésre. Tolatás közben megjegyeztem: - Ma este korán haza kell jönnöm. - Semmi gond. - Megköszörülte a torkát. - Izé, lelassítanál egy kicsit? Itt csak harmincöttel szabad menni. Vezetés közben folyamatosan rám pillantgatott, és mosolygott. - Mit mosolyogsz? - kérdeztem. A legszívesebben eltakartam volna az arcomat a pólómmal. - Neked nem sípálya orrod van, hanem nyuszi orrocskád. Megtapogatta az orrom. Rácsaptam a kezére. - Utálom az orrom - mondtam. Cam zavartan nézett rám. - Miért? Olyan aranyos! A tökéletlenségek teszik a dolgokat gyönyörűvé. Elgondolkoztam, vajon ezt úgy értette, hogy gyönyörűnek lát? Hogy vajon épp a tökéletlenségeim miatt tetszem neki? Végül a tervezettnél sokkal tovább maradtunk. Az előttünk lévő párocska órákat töltött minden egyes lyuknál - állandóan megálltak csókolózni. Idegesítő volt. Meg akartam mondani nekik, hogy a minigolf nem randipálya. Arra ott az autósmozi. A golf után Cam megéhezett, és közben tíz óra is elmúlt, úgyhogy tudtam, Susannah és anyám már biztosan alszik. Cam engedte, hogy hazáig vezessek. Meg sem kellett kérdeznem, a kezembe nyomta a kulcsot. A kocsifelhajtón leállítottam a motort. A házban, Conrad szobájától eltekintve, egy villany sem égett. - Még nem akarok bemenni - mondtam Camnek. - Azt hittem, ma korán kell hazaérned. - Így igaz, de még nem állok készen arra, hogy bemenjek. - Bekapcsoltam a rádiót, és öt percig ültünk az autóban zenét hallgatva. Egyszer csak Cam megköszörülte a torkát, és megkérdezte: - Megcsókolhatlak? Bárcsak ne kérdezte volna meg! Bárcsak megtette volna! A kérdés mindent kínossá tett. Nekem kellett igent mondanom rá. A legszívesebben grimaszoltam volna, de csak annyit mondtam: - Na jó. De legközelebb, kérlek, ne kérdezd meg! Furcsa egy ilyen kérdést feltenni. Egyszerűen tedd meg! Abban a pillanatban megbántam, ahogy megláttam az arckifejezését.
- Felejtsd el! - vörösödött el. - Mintha meg sem kérdeztem volna. - Cam, sajná... - De mielőtt befejezhettem volna, odahajolt hozzám, és megcsókolt. Kicsit borostás volt és szúrt, de kellemes volt. A csók után azt mondta: - Rendben? Mosolyogva válaszoltam: - Rendben. - Kikapcsoltam a biztonsági övemet. - Jó éjszakát! Kiszálltam, és Cam körbejött a vezetőüléshez. Összeölelkeztünk, és azon kaptam magam, azt kívánom, bárcsak Conrad látna minket. Még ha nem is számít, még ha nem is érdekel többé. Csak azt akartam, hogy tudja, nem szeretem már, hogy tényleg tudja. A két szemével lássa. A bejárati ajtóhoz szaladtam, és meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Cam megvárja, hogy belépjek rajta, mielőtt elhajt. Másnap anyám nem szólt egy szót sem, de nem is kellett. Szavak nélkül is képes volt bűntudatot kelteni bennem.
Harminchatodik fejezet A SZÜLETÉSNAPOM mindig a nyár végének a kezdetét jelezte. Az utolsó dolgot, amit vártam. Ráadásul idén töltöttem be a tizenhatot. A tizenhat különlegesnek ígérkezett, igazán nagy dolognak. Taylor még egy különtermet is kibérelt a tizenhatodik születésnapjára, ahol az unokatestvére volt a DJ, és az egész iskolát meghívta. Baromi sokáig készült rá. Az én nyári szülinapom min- dig ugyanúgy zajlott: torta, beugratós ajándékok a fiúktól és régi fényképalbumok nézegetése Susannah és anyám közé beékelődve a kanapén. Életem minden eddigi születésnapja itt, ebben a házban volt. Az egyik képen anyám még nagy pocakkal ül a kanapén, a kezében jeges teával, a fején széles karimájú kalappal, és a hasában ott vagyok én. Négyünkről - Conradról, Stevenről, Jeremiah-ról és rólam - rengeteg kép készült, ahogy a tengerparton kergetőzünk - én mindegyiken pucéron, a születésnapomat kivéve. Anyám négyéves koromig nem adott rám fürdőruhát, hanem hagyta, hadd rohangáljak szabadon.
Nem vártam azt, hogy ez a születésnapom más lesz, mint a többi. Ami egyrészt megnyugtató, másrészt lehangoló volt. Steven idén nem lesz velünk - ez lesz az első szülinapom nélküle, anélkül, hogy megpróbálna ellökni a tortámtól, és elfújni helyettem a gyertyáimat. Előre tudtam, mit fogok kapni a szüleimtől: a bátyám régi autóját, amit szépen helyrehozattak, átfestettek nekem. Amikor viszszamegyek az iskolába, megszerzem a jogosítványt, és hamarosan senkit nem kell megkérnem, hogy bárhová elvigyen. Eltűnődtem azon, vajon otthon, Tayloron kívül, emlékszik-e bárki arra, hogy ma van a születésnapom. Ő emlékezett, soha nem felejtette el. Minden évben pontosan 9 óra 2 perckor felhívott, és elénekelte: Boldog szülíínapóóót! Ez aranyos volt, de ha az embernek nyáron van a születésnapja, és soha nincs akkortájt otthon, akkor nem rendezhet bulit az iskolai barátainak. Az iskolai szekrényedre nem ragasztanak lufikat, és így tovább. Nem igazán bántam, de azért egy kicsit igen. Anyám azt mondta, meghívhatom Camet. De nem hívtam meg. Még csak meg sem mondtam neki, hogy aznap van a szülinapom. Nem akartam, hogy úgy érezze, csinálnia kell valamit. De más is közrejátszott ebben. Azon morfondíroztam, hogy ha a születésnapom ugyanolyan lesz, mint az összes eddigi, akkor talán tényleg olyan lesz - és akkor csak nekünk, a nyári családomnak kellene részt venni rajta. Amikor aznap reggel felébredtem, az egész házban édes illat terjengett. Susannah tortát sütött nekem - háromrétegű rózsaszín tortát fehér szegéllyel. A tetején vicces cukormáz betűkkel az állt: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT BELLS! Néhány csillagszóró gyertyát is meggyújtott, és az egész sercegett és szikrázott, mint az őrült szentjánosbogarak. Anyámmal énekelni kezdtek, és Susannah odaintette Conradot és Jeremiah-t is, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Mindketten rettenetesen hamisan énekeltek. - Kívánj valamit, Belly! - szólalt meg anyám. Még mindig pizsamában voltam, és folyamatosan vigyorogtam. Az elmúlt négy születésnapomon mindig ugyanazt kívántam, de ebben az évben valami mást akartam. Megvártam, amíg a csillagszóró fénye kialszik, aztán behunytam a szemem, és elfújtam a gyertyákat. - Először az én ajándékomat nyisd ki! - sürgetett Susannah. Egy kis, rózsaszín papírba csomagolt dobozt nyomott a kezembe.
Anyám kérdően nézett rá. - Mit csináltál már megint, Beck? Susannah titokzatosan mosolygott, és megszorította a csuklómat. - Nyisd ki, drágám! Kihámoztam a csomagolópapírból, és felnyitottam a dobozt. Egy igazgyöngy nyaklánc volt benne - apró, gyöngyszínű füzér, fényes aranykapoccsal. Réginek tűnt, olyasvalaminek, amit most már nemigen lehet kapni. Mint apám svájci ingaórája; gyönyörű munka a legapróbb részletekig. Ilyen szépet még soha életemben nem láttam. - Uramisten! - kiáltottam fel, és kivettem a dobozból. Susannah-ra néztem, aki csak úgy ragyogott, majd anyámra, akitől várhatóan elhangzik majd, hogy ez azért túlzás, de most nem tett semmilyen megjegyzést. Mosolyogva fordult a barátnőjéhez: - Ez... - Igen. - Susannah hozzám intézte a szavait. - Apámtól kaptam a tizenhatodik születésnapomra. Szeretném, ha a tiéd lenne. - Tényleg? - Megint anyámra pillantottam, hogy elfogadhatome, és ő bólintott. - Juj, köszönöm, Susannah! Ez gyönyörű! Kivette a kezemből, és bekapcsolta a nyakamon. Még soha nem viseltem gyöngysort. Folyamatosan rajta tartottam a kezem. Susannah örömében tapsikolt. Nem szeretett sokáig időzni a saját ajándékánál, egyszerűen szeretett adni. - Rendben. Ki a következő? Jeremiah? Con? - kérdezte. Conrad kényelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. - Elfelejtettem. Bocs, Belly! Kerültem a tekintetét. Még soha nem felejtette el a születésnapomat. - Semmi baj - mondtam. - Az enyémet nyisd ki - szólalt meg Jeremiah -, bár anya ajándéka után igazi csalódás lesz. Kösz, anya! Átnyújtott egy kis dobozt, és hátradőlt a székén. Megráztam a dobozt. - Mi lehet benne? Műanyag kutyakaka? Rendszámtáblás kulcstartó? Jeremiah mosolygott. - Majd meglátod. Yolie segített kiválasztani. - Ki az a Yolie? - kérdezte Susannah.
- Egy lány, aki szerelmes Jeremiah-ba - válaszoltam, és kinyitottam a dobozt. Vattába ágyazva egy kis amulett volt benne: apró ezüstkulcs.
Harminchetedik fejezet TIZENEGY ÉVESEN
- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, SEGGFEJ! - énekelte Steven, miközben egy vödör homokot szórt az ölembe. Egy rák vergődött ki a homokból, és a combomra mászott. Sikoltottam egyet, és felugrottam. Végigkergettem Stevent a parton, csak úgy fortyogott bennem a méreg. De nem voltam elég gyors, hogy elkaphassam. Körbe-körbe futott körülöttem. - Gyere, és fújd el a gyertyákat! - kiabált anyám a házból. Abban a pillanatban, hogy Steven hátat fordított nekem, és elindult a törülközője felé, a hátára ugrottam, egyik kezemmel torkon ragadtam, a másikkal teljes erőből téptem a haját. - Aú! - üvöltötte botladozva, de úgy kapaszkodtam belé, mint egy kis majom. Még Jeremiah is megpróbált a lábamnál fogva leráncigálni róla, Conrad pedig úgy nevetett, hogy térdre esett. - Gyerekek! - kiabált most Susannah. - Itt a torta! Leugrottam Steven hátáról, és négykézláb a törülközőmhöz másztam. - Úgyis elkaplak! - üvöltötte, és utánam vetette magát. Végül anyám mögé bújtam. - Nem kaphatsz el! Ma van a születésnapom. Kiöltöttem rá a nyelvem. A fiúk, vizesen és homokosan, elterültek a pokrócon. - Anya - árulkodott a bátyám - Belly kitépte egy csomó hajamat! - Steven, maradt még elég a fejeden, emiatt nem kell aggódnod - felelte anyánk, és meggyújtotta a gyertyákat a tortán, amit aznap reggel sütött. Klasszikus piskótatorta volt, csokoládébevonattal. Anyám nem írt szépen, így a Boldog születésnapot! inkább Boldog szeletelt napot!-nak tűnt. Gyorsan elfújtam a gyertyát, mielőtt Steven megpróbálna segí-
teni. Nem akartam, hogy ellopja a kívánságomat. Ami nem volt más, mint természetesen Conrad. - Nyisd ki az ajándékaidat, Büdi! - szólt be a bátyám mogorván. Már előre tudtam, mit vett nekem. A dezodort papír zsebkendőbe csomagolta, ami teljesen átlátszott. Nem foglalkoztam vele, hanem elsőként egy kagylós papírba csomagolt, lapos kis dobozért nyúltam. Susannah ajándéka volt, így tudtam, hogy csakis jó lehet benne. Letéptem a csomagolást, és egy ezüst karkötőt találtam benne abból a boltból, amit Susannah annyira szeretett, és ahol különleges porcelánt és kristály cukorkástálat is árultak. A karkötőn öt talizmán fityegett: egy kagyló, egy fürdőruha, egy homokvár, egy napszemüveg és egy patkó. - Ez itt azt jelenti, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy az életünk része vagy - mutatott a patkóra. Felemeltem, és a karkötő megcsillant a napfényben. - Nagyon tetszik! - ujjongtam. Anyám hallgatott. Tudtam, hogy azt gondolja, Susannah már megint túlzásba vitte, túl sokat költött rám. Bűntudat fogott el amiatt, hogy annyira tetszik nekem. Anyámtól kottát és CD-ket kaptam. Nekünk nem volt annyi pénzünk, mint Susannah-éknak, és abban a pillanatban végre világossá vált számomra, mit jelent ez.
Harmincnyolcadik fejezet - NAGYON TETSZIK! - ujjongtam. Felszaladtam az emeletre, és a zenedobozban megkerestem a Susannah-tól kapott karkötőt. Felkaptam, és visszamentem a többiekhez. - Látod? - kérdeztem Jeremiah-t, miközben a többi talizmán mellé illesztettem a kulcsot, a karkötőt pedig a csuklómra kulcsoltam. - Azért kaptad a kulcsot, mert hamarosan vezetni fogsz. Érted? - Jeremiah elégedetten dőlt hátra a székén, és összekulcsolta a kezét a tarkóján.
Értettem. Rámosolyogtam, hogy ő is tudja. Conrad közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye. - Szép - mondta. Nem tudtam levenni a szememet a kis kulcsról. - Nagyon tetszik! - lelkendeztem. - De biztos drága volt. - Egész nyáron spóroltam rá - jelentette ki Jeremiah ünnepélyesen. Elkerekedett a szemem. - Ugye nem igaz? Széles vigyor ült ki az arcára. - Becsaptalak. Olyan könnyű téged átejteni! Belebokszoltam a karjába. - Úgysem hittem el neked, hülyegyerek! - mondtam, bár egy másodpercre elbizonytalanodtam. Jeremiah a karját dörzsölgette, ahol megütöttem. - Nem volt olyan drága. Különben is nagymenő lettem, nem emlékszel? Nagyon örülök, hogy tetszik. Yolie megmondta, hogy tetszeni fog neked. Hevesen átöleltem. - Tökéletes! - Milyen csodálatos ajándék, Jere! - mondta Susannah. - A régi nyakláncomnál jobb, az biztos. Jeremiah jót kacagott ezen. - Tényleg, igaz! - felelte, de éreztem, hogy jólesik neki. Anyám elkezdte felszeletelni a tortát. Nem igazán ment neki. A szeletek túl nagyra sikerültek, és a máz lejött az oldalukról. - Ki kér? - kérdezte az ujjait nyalogatva. - Nem vagyok éhes - mondta Conrad nyersen. Felállt, és az órájára pillantott. - Fel kell öltöznöm a munkához. Boldog születésnapot, Belly! Felment az emeletre, és egy percig senki nem szólalt meg. Majd anyám jó hangosan megjegyezte: - Nagyon finom a torta. Egyél egy szeletet, Beck! - A barátnője elé tolt egy tányért, rajta a tortaszelettel. - Én sem vagyok éhes! - Susannah halványan elmosolyodott. Ismeritek a mondást, hogy a szakács eltelik a főztje szagával. De ti csak egyetek! Egy jó nagy falatot tettem a számba. - Nyami! A kedvenc tortám! - Igazi rögtönzés - jegyezte meg anyám.
Harminckilencedik fejezet CONRAD ÁTHÍVTA NICOLE-T, a baseballsapkás lányt a házba. A mi házunkba. Nem hittem a szememnek, hogy ott van nálunk. Furcsa volt rajtam kívül más lányt is ott látni. Késő délután volt. A medence mellett ültem, és szendvicset ettem, amikor begördültek. A baseballsapkás rövid sortot és fehér pólót viselt, és a napszemüvegét feltolta a feje búbjára. A sapkáját elhagyta valahol. Csinos volt. Látszott, hogy ismeri a helyi szokásokat. Nem úgy, mint én a régi ingben, ami úgy állt rajtam, mint egy pizsama. Azt gondoltam, Conrad beviszi a házba, de nem, a medence másik oldalán, a napozóágyakba feküdtek. Azt nem hallottam, miről beszélgettek, csak a csaj folyamatos kuncogását. Öt perc után elegem lett az egészből. Felhívtam Camet, aki azt mondta, félóra múlva nálam lesz, de bő negyedóra sem kellett hozzá, és megjelent.
Éppen bejöttek a házba, amikor azon vitatkoztunk, melyik filmet nézzük meg. - Mit néztek, srácok? - kérdezte Conrad, és leült velünk szembe a kanapéra. A baseballsapkás lány mellé, de gyakorlatilag az ölébe huppant. Nem néztem rá, amikor válaszoltam: - Épp most próbáljuk eldönteni. - A hangsúly a többes szám első személyen volt. - Mi is csatlakozhatunk? - kérdezte Conrad. - Ugye ismeritek Nicole-t? Szóval miután Conrad az egész nyarat a szobájában töltötte, hirtelen társasági életre vágyott? - Helló! - szólalt meg a lány unott hangon. - Helló! - igyekeztem utánozni, amennyire csak tudtam. - Helló, Nicole! - mondta Cam. Rá akartam szólni, hogy ne le-
gyen olyan barátságos, de úgysem hallgatott volna rám. - Én a Kutyaszorítóban-t akarom megnézni, Belly meg a Titanicot. - Komolyan? - kérdezte a lány, Conrad pedig nevetett. - Belly imádja a Titanicot - tette hozzá gúnyosan. - Imádtam, amikor kilencéves voltam, és most meg akarom nézni, hogy jól szórakozzak rajta, csak hogy tudjátok. Hűvös voltam, mint egy jégcsap. Nem akartam hagyni, hogy Conrad megint piszkáljon, ráadásul Cam előtt. És ami azt illeti, tényleg szerettem a Titanicot. Mit nem lehet szeretni egy halálra ítélt szerelmi történeten egy halálra ítélt hajón? Biztosan tudtam, hogy Conradnak is tetszik, még ha próbált is meggyőzni az ellenkezőjéről. - Én a Kutyaszorítóban-ra szavazok - mondta Nicole, és közben a körmeit nézegette. Van egyáltalán szavazati joga? Különben is, mit keres itt? - Két szavazat a Kutyaszorítóban-ra - jelentette be Cam. - Mi a helyzet veled, Conrad? - Azt hiszem, én a Titanicra szavazok - szólalt meg szelíd hangon Conrad. - A Kutyaszorítóban még a Titanicnál is gyíkabb. Nem valami nagy durranás. Dühös pillantást vetettem rá. - Tudod mit? Akkor én mégis inkább a Kutyaszorítóbanra szavazok. Szóval le vagy szavazva, Conrad. Nicole felpillantott a körmeiről, és kijelentette: - Rendben, akkor én viszont a Titanicra szavazok. - Ki vagy te? - motyogtam dühösen magam elé. - Van itt egyáltalán szavazati jogod? - És neki? - bökött a könyökével Conrad Cam felé, aki zavarba jött. - Csak viccelek, haver! - Akkor nézzük meg a Titanicot - zárta le a vitát Cam, és kivette a DVD-t a tokjából. Mereven ültük végig a filmet. Mindenki másból kitört a nevetés annál a résznél, amikor Jack a kormánykeréknél állva azt mondja: Én vagyok a világ ura, de én csöndben maradtam. Úgy a felénél Nicole odasúgott valamit Conradnak, és mindketten felálltak. - Akkor majd később találkozunk! - mondta Conrad. Amint kimentek, dühösen sziszegtem: - Olyan undorítóak! Valószínűleg felmentek Conrad szobájába, és szexelnek. - Szexelnek? Ki mondta ezt neked? - kérdezte Cam elgondolkodva.
- Hallgass! Nem gondolod, hogy Nicole undorító? - Undorító? Nem az. Azt gondolom, csinos. Talán kicsit sok rajta az önbarnító, de ennyi. Akaratlanul elnevettem magam. - Túl sok önbarnító? Mit tudsz te egyáltalán az önbarnítóról? - Ne felejtsd el, hogy van egy nővérem - mosolygott Cam önelégülten. - Szereti kifesteni magát, és közös a fürdőszobánk. Nem emlékeztem, hogy Cam valaha is említette volna a nővérét. - Na jó, tényleg sok rajta az önbarnító. Igazi narancsszínű lesz tőle. És vajon hol hagyta a baseballsapkáját? - tűnődtem. Cam felvette a távirányítót, és leállította a filmet. - Miért foglalkozol vele ilyen betegesen? - Nem foglalkozom vele betegesen. Miért tenném? Nincs egyénisége. Olyan semmilyen. Úgy néz Conradra, mint egy istenre. – Tudtam, hogy Cam elítél, amiért ilyen csúnyán viselkedem, de nem bírtam ki. Úgy nézett rám, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem tette. Inkább újraindította a filmet. Ott ültünk a kanapén, és csendben végignéztük a filmet. A vége felé hallottam, ahogy Conrad és Nicole lefelé jön a lépcsőn, és anélkül, hogy átgondoltam volna, közelebb húzódtam Camhez, és a vállára hajtottam a fejem. Amikor leértek, Conrad egy pillanatig ránk meredt, majd odaszólt: - Mondd meg anyának, hogy hazavittem Nicole-t. Nem néztem rá. - Rendben. Amint elmentek, Cam felegyenesedett, és én is felültem. Vett egy mély lélegzetet. - Azért hívtál át, hogy féltékennyé tedd? - Kit? - kérdeztem. - Tudod, kit. Conradot. Éreztem, amint elönt a forróság, és elpirulok. - Nem - mondtam. Úgy tűnt, mindenki tudni akarja, hogy állnak a dolgok Conrad és köztem. - Még mindig szereted? - kérdezte. - Nem! Nagyot sóhajtott. - Látod, tétovázol. - Nem igaz!
Tényleg tétováztam? Nem tudom, de Camnek annyit mondtam: - Amikor Conradra nézek, nem érzek mást, csak undort. Láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Én sem hittem magamnak. Mert az igazság az volt, hogy akármikor Conradra néztem, nem éreztem mást, csak vágyat, ami soha nem múlt el. Ugyanolyan volt, mint amilyen mindig. Itt volt ez a tényleg hihetetlen srác, aki igazából szeret, és mélyen legbelül én még mindig Conradra vagyok rákattanva. Ez volt az igazság. Tulajdonképpen soha nem is engedtem őt el. Olyan voltam, mint Rose a Titanicban azon a hülye hevenyészett tutajon. Cam megköszörülte a torkát. - Nemsokára elmész. Akarod, hogy tartsuk a kapcsolatot? Ezen még nem is gondolkodtam. Igaza volt, a nyárnak mindjárt vége. Rövidesen ismét otthon leszünk. - Hát... te mit akarsz? - Én szeretném, igen. Rám nézett, mintha várna tőlem valamit, és egy ideig nem jöttem rá, mit. Aztán kapcsoltam: - Én is. Én is szeretném. De elkéstem vele. Cam elővette a zsebéből a mobilját, és azt mondta, ideje indulnia. Nem ellenkeztem.
Negyvenedik fejezet VÉGRE MEGVOLT A FILMES ESTÉNK. Anyám, Susannah, Jeremiah és én megnéztük Susannah kedvenc Alfréd Hitchcock-filmjét a nappaliban úgy, hogy minden villanyt lekapcsoltunk. Anyám egy nagy öntöttvas lábosban pattogatott kukoricát készített, a boltban pedig vett karamellás drazsét, gumicukrot és még egy fajta különleges cukorkát, amit Susannah imádott. Olyan volt, mint amikor régen együtt voltunk, bár Steven és Conrad nélkül. Conrad épp az étteremben dolgozott. A Forgószél felénél, melyet az összes film közül a legjobban szeretett, Susannah egyszer csak elaludt. Anyám betakarta egy pokróccal, és amikor a filmnek vége lett, odasúgta Jeremiah-nak: - Felvinnéd az emeletre? Ő gyorsan bólintott, és Susannah fel sem ébredt rá, ahogy a
karjába vette és felvitte az ágyába. Olyan könnyedén felemelte, mintha pillekönnyű lenne. Még soha nem láttam Jeremiah-t ilyennek. Bár szinte egykorúak voltunk, abban a pillanatban majdnem felnőttnek látszott. Anyám felállt, és nyújtózkodott egyet. - Én is nagyon fáradt vagyok. Te lefekszel, Belly? - Még nem. Először rendet rakok - mondtam. - Jó kislány vagy - kacsintott rám anyám, és elindult felfelé. Elkezdtem felszedni a cukorkás papírokat és a pattogatottkukoricadarabokat a szőnyegről. Jeremiah épp akkor jött le a lépcsőn, amikor visszatettem a DVD-t a helyére. Leroskadt a kanapéra. - Ne aludjunk még! - nézett rám fürkészően. - Rendben. Meg akarsz nézni még egy filmet? - Ne! Csak tévézzünk! - Felvette a távirányítót, és véletlenszerűen váltogatta a csatornákat. - Hová lett Cam Cameron? Én is visszaültem mellé, és nagyot sóhajtottam. - Nem tudom. Nem hív, és én sem hívom. A nyár nemsokára véget ér. Valószínűleg nem látom többet. Nem nézett rám, amikor megkérdezte: - És akarod? Újra látni? - Nem tudom... Nem vagyok biztos benne. Talán igen. Talán nem. Jeremiah lenémította a tévét. Felém fordult, és azt mondta: - Nem hiszem, hogy neked való srác. A tekintete elsötétült. Még soha nem láttam ennyire komornak. Halkan suttogtam: - Igen, szerintem sem. - Belly... - kezdett bele. Mély lélegzetet vett, majd olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy a haja meglebbent. Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul. Valami történni fog. Mondani fog valamit, amit nem akartam hallani. Mindent fel fog bolygatni. Szólásra nyitottam a szám, hogy félbeszakítsam, mielőtt kimondaná azt, amit nem lehet visszaszívni, de megrázta a fejét. - Kérlek, engedd, hogy ez kijöjjön! Még egy nagy levegő. - Világéletemben a legjobb barátom voltál. De ez most több annál. - Közben egyre közelebb húzódott hozzám. - Te vagy a legszuperebb lány, akivel valaha találkoztam, és itt vagy nekem. Mindig is itt voltál. Én... Én számíthatok rád. És te is számíthatsz rám. Tudod, ugye?
Bólintottam. Hallottam, hogy beszél, láttam, ahogy mozog a szája, de közben valahol máshol jártam. Az agyam ezerrel pörgött. Itt volt Jeremiah, a haverom, a legjobb barátom, gyakorlatilag a bátyám. Olyan mértékben nehezedett rám az egész, hogy alig kaptam levegőt. Alig tudtam ráemelni a tekintetem. Mert én nem úgy láttam őt. Nem úgy néztem rá. Akiről beszélt, az számomra Conrad volt. - És tudom, hogy neked mindig Conrad tetszett, de most már túl vagy rajta, ugye? - folytatta. A szemében remény csillant, és majd belehaltam, hogy nem vagyok képes úgy válaszolni rá, ahogy szerette volna. - Nem tudom... - suttogtam. Gyorsabban vette a levegőt, mint mindig, amikor csalódott volt. - De miért? Ő nem úgy néz rád. Én viszont igen. Éreztem, ahogy könnybe lábad a szemem, hiába próbáltam visszatartani. Nem sírhattam el magam. Egyszerűen csak igaza volt. Conrad nem úgy nézett rám. Azt kívántam, bárcsak én is úgy tekinthetnék Jeremiah-ra, ahogy ő tekint rám. - Tudom. Bárcsak ne így lenne! De igen. Még mindig őt... Jeremiah eltávolodott tőlem. Nem nézett rám, a szeme idegesen villódzott. - A végén úgyis csak bántani fog - mondta elcsukló hangon. - Annyira sajnálom! Kérlek, ne haragudj rám! Nem bírnám ki, ha dühös lennél. Sóhajtott. - Nem haragszom. Én csak... Miért mindig Conrad? Aztán felállt, és magamra hagyott.
Negyvenegyedik fejezet TIZENKÉT ÉVESEN
MR. FISHER ELVITTE A FIÚKAT egy éjszakai mélytengeri halászatra. Jeremiah nem mehetett; aznap megbetegedett, és Susannah otthon tartotta. Kettesben töltöttük az estét a régi skót mintás kanapén az alagsorban, chipset mártogattunk, és moziztunk. A Terminátor első és második része között Jeremiah keserűen kifakadt:
- Cont jobban szereti, mint engem, tudod? Felkeltem, hogy kicseréljem a DVD-ket, és hirtelen visszafordultam felé. - Micsoda? - Igaz. De úgyse érdekel. Szerintem apám egy seggfej - jelentette ki Jeremiah, és kihúzott egy szálat az ölében lévő takaróból. Azt gondoltam, ő is egy seggfej, hogy ilyeneket gondol, de nem mondtam ki. Az embernek nem kell állást foglalnia, amikor valaki a saját apját ostorozza. Egyszerűen betettem a DVD-t, és visszaültem. Magamra húztam a takaró egyik csücskét. - Nem olyan rossz ember - mondtam. Jeremiah furcsán nézett rám. - Az, és ezt te is tudod. Con valamiféle istennek tartja, mint ahogy a bátyád is. - Csak amiatt, mert a te apád annyira más, mint a miénk védtem Stevent. - Apátok elvisz benneteket éjszakai halászatra, focizik veletek, és a többi. A mi apánk semmi ilyesmit nem tesz. Sakkozni szeret. Jeremiah megvonta a vállát. - Én is szeretek sakkozni. Ezt nem is tudtam róla. Én is szerettem sakkozni. Apám tanított meg, amikor hétéves voltam. Soha nem léptem be egyetlen sakkklubba sem, pedig szerettem volna. Azoknak való, akik az orrukat piszkálják - legalábbis Taylor szerint. - És Conrad is szeret sakkozni - tette hozzá Jeremiah. - Csak igyekszik olyan lenni, amilyennek apánk akarja. És ami azt illeti, nem hiszem, hogy szeretné a focit, és én sem. Egyszerűen jó benne, mint ahogy mindenben az. Erre nem tudtam mit mondani. Conrad mindenben jó volt. Belemarkoltam a chipsbe, és a számba tömtem, hogy ne kelljen válaszolnom. - Egy szép napon jobb leszek nála - jelentette ki Jeremiah. Nem hiszem, hogy ez így lesz. Conrad túl jó volt. - Tudom, hogy tetszik neked - szólalt meg hirtelen. Lenyeltem, ami a számban volt. Hirtelen olyan íze lett, mint a nyúl tápnak. - Nem, nem tetszik nekem - válaszoltam. - De igen! - erősködött Jeremiah, mindentudó szemmel fürkészve az arcom. - Mondd meg az igazat! Nincsenek titkaink, emlékszel? A nincsenek titkaink gyakran elhangzott Jeremiah és köztem.
Hagyománnyá vált, mint ahogy az is, hogy mindig megitta a kukorica- pelyhes tejemet reggelente - olyasmi, amit akkor mondtunk, amikor kettesben maradtunk. - Nem, tényleg nem tetszik nekem - állítottam kitartóan. - Szeretem, mint egy barátot, de nem úgy nézek rá. - De igen! Pontosan úgy nézel rá, mint aki szerelmes belé. Nem bírtam elviselni tovább azt a mindentudó tekintetet. Indulatosan válaszoltam: - Csak azért gondolod, mert mindenre féltékeny vagy, ami Conraddal kapcsolatos. - Nem vagyok féltékeny. Csupán szeretnék olyan jó lenni, mint ő - közölte lágy hangon. Majd böfögött egyet, és elindította a filmet. Ami azt illeti, Jeremiah-nak igaza volt. Tényleg szerettem a bátyját. Pontosan emlékeztem rá, mióta szeretem. Egyszer Conrad jó korán felkelt, hogy elkészítsen az apjának egy különleges apák napi reggelit. Mr. Fisher viszont nem tudott előző este lejönni a nyaralóba, és ha már Conrad - tizenhárom éves és borzalmas szakács létére - elkészítette, nekünk kellett megennünk. Néztem, ahogy felszolgálja a gumiszerű tojást, és úgy csinál, mintha nem is lenne szomorú, és azt gondoltam magamban: Én örökké szeretni fogom ezt a fiút.
Negyvenkettedik fejezet KIJÁRT FUTNI A PARTRA. Nem olyan régóta. Tudtam, mert egymás után két reggel is láttam az ablakomból. Tornanadrágot és pólót viselt, és az izzadság foltot hagyott a hátán. Úgy egy órája ment el, és most futott vissza, a ház felé. Lesétáltam, ki a verandára, bár semmiféle tervem nem volt. Csak annyit tudtam, hogy a nyár nemsokára véget ér, és hamarosan túl késő lesz. Beszállunk az autóba úgy, hogy nem mondtam el neki. Jeremiah nyíltan kiteregette a kártyáit, és most rajtam volt a sor. Nem bírok még egy évet várni vele. Annyira féltem a változástól, hogy bármi felboríthatja a kis csónakunkat - bár Jeremiah máris megtette, és nicsak!, még élünk. Még mindig Belly és Jeremiah voltunk.
Meg kellett tennem, mert ha nem, abba belehalok. Nem vágyakozhattam tovább valami után - valaki után, akiről azt sem tudom, visszavár-e. Biztosra kellett mennem. Most vagy soha. Nem hallotta a lépteimet. Épp lehajolt, és a cipőfűzőjét oldotta ki. - Conrad - szólítottam meg. Nem reagált, így hangosabban mondtam: - Conrad! Zavartan nézett rám. Aztán kiegyenesedett. - Szia! - mondta. Az, hogy hirtelen csaptam le rá, jó jel volt, mert nem volt ideje falakat húzni maga köré. Talán ha elkezdek beszélni, esélye sem marad. Megnyaltam a szám, és belefogtam. Azokat a szavakat mondtam, amelyek már olyan régóta nyomták a szívemet: - Tízéves korom óta szeretlek! Pislogott egyet. - Te vagy az egyetlen fiú, akiről valaha is álmodoztam. Az egész életem rólad szól. Te tanítottál meg táncolni, te mentettél meg, amikor túl messzire bemerészkedtem az óceánba. Emlékszel rá? Ott voltál velem, a part felé terelgettél, és végig azt hajtogattad: Mindjárt ott vagyunk! Én pedig elhittem. Elhittem, mert te mondtad, és minden mást is elhittem, amit mondtál. Hozzád képest mindenki unalmas. Még Cam is. Én viszont ki nem állhatom az unalmas embereket, ezt tudod. Mindent tudsz rólam, még ezt is, ezért szeretlek annyira! Ott álltam előtte, és vártam. Kifogytam a szuszból. Úgy éreztem, szétrobban a mellkasom, majd kiugrott a szívem a helyéről. Összefogtam a hajam lófarokba, hogy lefoglaljam a kezem, és arra vártam, szólaljon már meg végre. Egy évezrednek tűnt, mire egyszer csak azt mondta: - Hát akkor ne szeress! Nem én vagyok az embered! Sajnálom! Elhallgatott. Nagyot sóhajtottam. - Nem hiszem el! Te is szeretsz, tudom. Láttam, ahogy rám nézett, amikor Cammel voltam, a saját szememmel láttam. - De nem úgy, ahogy szeretnéd - felelte. Ö is sóhajtott, szomorúan, mintha sajnálna érte, majd hozzátette: - Még mindig gyerek vagy, Belly! - Nem vagyok már gyerek! - tiltakoztam. - Te csak szeretnéd, ha az lennék, hogy ne kelljen foglalkoznod ezzel. Ezért voltál olyan dühös rám egész nyáron. - Egyre inkább felemeltem a hangom. - Igenis szeretsz! Valld be!
- Örült vagy - nevetett Conrad, és elfordult. De most az egyszer nem hagytam. Nem szabadulhatott olyan könnyen. Elegem volt a borongós James Dean-stílusából. Érzett irántam valamit. Tudtam. És azt akartam, hogy kimondja végre. Elkaptam a pólója ujját. - Valld be! Őrjöngtél, amikor járni kezdtem Cammel. Azt akartad, hogy továbbra is a te kis imádód legyek. - Mi van? - rázta le a kezemet. - Szállj le a magas lóról, Belly! A világ nem körülötted forog. Elvörösödtem, és éreztem, hogy elönt a forróság. Mintha leégtem volna, csak százszor olyan intenzívebben. - Igen, pontosan, mert a világ körülötted forog, ugye? - Fogalmad sincs, miről beszélsz! - A hangja figyelmeztetően csengett, de nem érdekelt. Túlságosan dühös voltam. Végre kimondtam, amit igazából gondoltam, és most már nem volt viszszaút. Újra és újra elé álltam, nem engedtem, hogy csak úgy elsétáljon. - Te azt akarod, hogy ne tudjak leválni rólad. Hogy folyamatosan utánad koslassak, amitől jól érzed magad. Ahogy kezdelek kiheverni, azonnal visszarántasz. Beteges vagy! De most itt az ideje, Conrad, hogy megmondjam neked: ennyi volt! - Miről beszélsz? - förmedt rám. A hajam az arcomat verdeste, ahogy a fal felé hátrálva kiabáltam: - Ennyi volt! Nem kell, hogy a tiéd legyek! Sem mint barátod, sem mint csodálód, sem mint bármi más. Végeztem! Conrad elhúzta a száját. - Mit akarsz tőlem? Van egy pasid, akivel játszadozhatsz, talán elfelejtetted? Megráztam a fejem, és tovább hátráltam. - Nem erről van szó - mondtam. Az egészet félreértette. Én nem ezt próbáltam a tudtára adni. Ő volt az, aki egész életemben bábuként rángatott. Aki ismerte az érzéseimet, mégis hagyta, hogy szeressem. Ő akarta, hogy szeressem. Hirtelen hozzám lépett. - Egyik pillanatban engem szeretsz, aztán Camet... - megállt egy pillanatra -, aztán meg Jeremiah-t. Nincs igazam? Egyszerre akarsz tortát, kekszet és fagylaltot enni... - Fogd be a szád! - üvöltöttem. - Te vagy az, aki játszmázik, Belly. Próbált közömbös és fölényes maradni, de az egész teste befe-
szült, minden izma olyan volt, mint annak a hülye gitárjának a húrjai. - Egész nyáron olyan voltál, mint egy vadbarom. Csak magadra gondolsz. Szóval elválnak a szüleid. És akkor mi van? Az ember szülei elválnak. Ez nem mentség arra, hogy mindenkivel úgy bánj, mint egy rakás szarral! Ideges mozdulattal elkapta a fejét. - Hallgass! - rándult meg az arca. Végre eljutott hozzá, amit mondtam. Kezdte felfogni. - Susannah miattad sírt egyik nap. Alig tudott felkelni az ágyból! Érdekel egyáltalán? Tudatában vagy az önzőségednek? Conrad még egy lépést tett felém, és olyan közel állt hozzám, hogy az arcunk szinte összeért, mintha meg akarna ütni, vagy meg akarna csókolni. A szívem a torkomban dobogott. Olyan dühös voltam, hogy szinte azt kívántam, bárcsak megütne. Tudtam, hogy soha nem tenne ilyet, amíg a világ világ. Megragadta a karom és megrázott, majd ugyanilyen hirtelen elengedett. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, mert egy pillanatig azt hittem, talán... Megcsókol. Sírtam, amikor Jeremiah megérkezett. Munkából jött haza, a haja vizes volt. Még az autója hangját sem hallottam. Végigmért minket, és rögtön tudta, hogy valami baj van. Szinte rémültnek látszott. Aztán elfutotta a méreg. - Mi a fene folyik itt? Van valami problémád, Conrad? - kérdezte. Conrad dühös pillantást vetett rá. - Csak tartsd távol tőlem! Nem vagyok abban a hangulatban, hogy bármit is kezdeni tudjak ezzel! Összerándultam. Olyan volt, mintha tényleg arcul ütött volna. Még annál is rosszabb. El akart menni, de Jeremiah karon ragadta. - Valamit kezdened kell ezzel, haver! Úgy viselkedsz, mint egy seggfej! Ne mások ellen fordítsd a dühödet! Hagy békén Bellyt! Remegtem. Miattam van az egész? Conrad levertsége, az, hogy egész nyáron bezárkózott a szobájába - mindez miattam? Többről van szó, mint a szülei válásáról? Azért volt kiborulva, mert valaki mással látott? Conrad megpróbálta lerázni magáról Jeremiah kezét. - Ti nem hagynátok békén engem? Mit szólnátok ehhez a verzióhoz? De Jeremiah nem engedte el.
- Mindig is békén hagytunk - mondta. - Egész nyáron békén hagytunk, amikor lerészegedtél, és úgy duzzogtál, mint egy kisgyerek. Állítólag te vagy az idősebb, nem emlékszel? A nagy testvér. Viselkedj is úgy, te seggfej! Cseszd már meg! Vedd kézbe a dolgaidat! - Tűnj el az utamból! - mordult fel Conrad. - Nem! - lépett hozzá még közelebb az öccse, amíg kettőjük arcát már csak centik választották el, mint tizenöt perce Conrad arcát az enyémtől. - Figyelmeztetlek, Jeremiah! - Bátyja hangja vészesen csengett. Olyanok voltak, mint két feldühödött kutya - morogtak, köpködtek és egymás körül köröztek. Azt is elfelejtették, hogy ott vagyok. Úgy éreztem magam, mintha olyasvalaminek lennék szemtanúja, aminek nem kellene, mintha kémkednék. A legszívesebben a fülemre szorítottam volna a tenyerem. Amióta ismerem őket, még soha nem viselkedtek így egymással. Időnként veszekedtek, de így még egyszer sem. Tudtam, hogy magukra kellene hagynom őket, de nem vitt rá a lélek. Csak álltam ott, és egész kicsire összehúztam magam. - Épp olyan vagy, mint apa, ugye, tudod? - ordította Jeremiah. Ekkor jöttem rá, hogy nem rólam szól az egész. Ez valami nagyobb dolog annál, mint aminek én is része lehetnék. Valami, amiről nekem fogalmam sem volt. Conrad durván taszított egyet Jeremiah-n, az öccse pedig viszszalökte. Conrad megbotlott és majdnem elesett, és amikor felegyenesedett, ököllel Jeremiah arcába vágott. Azt hiszem, felsikoltottam. Aztán birkózni kezdtek, összekapaszkodtak, és lihegve ütötték és szidták egymást. Leverték Susannah nagy üvegpoharát, ami összetört, a tea kiömlött, és vér szivárgott a homokra. Nem tudtam eldönteni, kié. Ott verekedtek a törött üveg felett, és Jeremiah lábáról majdnem leesett a papucs. Néhányszor erőtlenül rájuk szóltam, hogy hagyják abba, de még csak meg sem hallottak. Teljesen egyformák lettek. Soha nem tűnt fel, hogy ennyire hasonlítanak egymásra. De akkor tényleg úgy néztek ki, mint a testvérek. Tovább küzdöttek, amikor hirtelen, a semmiből ott termett anyám. Gyanítom, a másik üvegajtón jött ki. Nem tudom; egyszer csak ott állt. Szétválasztotta őket, azzal a hihetetlen nyers erővel, amivel csak az anyák vannak megáldva. Ott állt közöttük, és a mellkasuknál fogva távol tartotta őket egymástól. - Ezt fejezzétek be! - mondta, de nem dühösen, hanem szomo-
rúan. Mintha mindjárt elsírná magát, pedig anyám soha nem szokott sírni. Alig kaptak levegőt, és nem néztek egymásra, mégis összekapcsolta őket valami – őket, hármójukat. Tudtak valamit, amit én nem. Én csak álltam ott, és mindezt végignéztem. Olyan volt, mint amikor templomba jártam Taylorral, és rajtam kívül mindenki tudta az énekek szövegeit. Feltartott kézzel énekeltek, kívülről fújták az egészet, és én pontosan úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. - Ugye tisztában vagytok vele, mit csináltok? - kérdezte anyám, és fáradtan leejtette a karját. Jeremiah levegő után kapkodott, és tudtam, hogy erősen igyekszik, nehogy elsírja magát. Az arcán máris megjelentek a zúzódás nyomai. Conrad arca azonban rezzenéstelen, közömbös maradt. Mintha ott sem lenne. Egyszer csak mintha megnyílt volna, és hirtelen nyolcévesnek látszott. A hátam mögé pillantottam: az anyjuk állt az ajtóban. A fehér otthoni ruhája volt rajta, és annyira törékenynek tűnt benne! - Sajnálom - szólalt meg Susannah, és kétségbeesetten emelte maga elé a kezét. Bizonytalanul a fiúk felé indult, mire anyám hátrább lépett. Susannah kitárta a karját, és Jeremiah egyből belevetette magát. Még ha sokkal nagyobb volt is nála, olyan kicsinek látszott! Az arcáról lecsurgó vér összekente Susannah ruháját, mégsem mozdultak. Úgy sírt, ahogy nem is hallottam még, talán egyszer, amikor évekkel ezelőtt Conrad véletlenül rácsapta az autó ajtaját a kezére. Aznap Conrad éppolyan hevesen zokogott, mint Jeremiah, de ma nem. Hagyta, hogy Susannah megsimogassa a haját, de nem sírt. - Belly, menjünk! - szólt rám anyám, és kézen fogott. Ilyet már régen csinált. Én pedig kislányként követtem. Felmentünk az emeletre, a szobájába. Becsukta az ajtót, és leült az ágyra. Én meg mellé. - Mi folyik itt? - kérdeztem tétován, és az arcát fürkésztem a válaszért. A kezem a két kezébe fogta, és szorosan tartotta, mintha ő ragaszkodna hozzám, és nem fordítva. - Belly, Susannah megint beteg - mondta. Behunytam a szemem, és az óceán morajlását hallottam magam körül, mintha egy kagylót tartanék a fülemhez. Ez nem lehet igaz. Nem lehet igaz. Abban a pillanatban bárhol máshol szívesen
lettem volna, csak ott nem. A csillagos égbolt alatt úsztam volna, az iskolában, matekórán ültem volna, a házunk mögötti úton bicikliztem volna. Csak ne kelljen ott lennem! Hogy ez az egész meg se történjen. - Ó, tökmag! - sóhajtott fel anyám. - Ki kell nyitnod a szemed. Meg kell hallanod, amit mondok. Nem nyitottam ki, nem hallottam semmit, ott sem voltam. - Beteg. Már nagyon régóta. Kiújult a rák. És most nagyon agresszív formában. Megtámadta a máját. Kinyitottam a szemem, és kihúztam a kezem a kezéből. - Hagyd abba! Nem beteg. Jól van. Ő még mindig Susannah. Az arcom nedves volt, észre sem vettem, mikor kezdtem el sírni. Anyám bólintott, és megnedvesítette a száját. - Igazad van. Ö még mindig Susannah. A maga feje után megy. Nem akarja, hogy ti, gyerekek, tudjátok. Azt akarta, hogy ez a nyár tökéletes legyen. A hangja elcsuklott a tökéletes szónál. Mint amikor a harisnyán leszalad egy szem, és egyszer csak megakad. Könnyek gyűltek a szemébe. Magához húzott, szorosan átölelt, és ringatni kezdett. Én pedig hagytam. - De ők tudták - nyöszörögtem. - Mindenki tudta, csak én nem. Én vagyok az egyetlen, aki nem, pedig én szeretem Susannah-t a legjobban. Ami persze nem volt igaz. Jeremiah és Conrad mindenkinél jobban szerette. Mégis igaznak éreztem. Meg akartam mondani anyámnak, hogy mindez semmit sem jelent: Susannah-nak volt már rákja, mégis jobban lett. Újra jól lesz. De ha hangosan kimondom, az úgy hangzott volna, mintha bevallanám, hogy tényleg rákos, hogy tényleg ez történik. Erre pedig képtelen voltam.
Aznap éjjel az ágyamban feküdtem és sírtam. Mindenem fájt. Kitártam az összes ablakot, és a sötétben az óceán morajlását hallgattam. Azt kívántam, bárcsak elsodorna innen a dagály, és soha ne hozna vissza. Elmerengtem, vajon ugyanígy érez-e Conrad. Vagy Jeremiah. Vagy anyám. Olyan érzés volt, mintha vége lenne a világnak, és soha semmi
nem lenni megint ugyanolyan. Egyszer régen olyan volt, de többé már soha nem lesz olyan.
Negyvenharmadik fejezet A MIKOR KICSIK VOLTUNK, és a ház tele volt emberekkel, mint például apámmal, Mr. Fisherrel és más barátokkal, akkor Jeremiah és én egy ágyban aludtunk, mint ahogy Conrad és Steven is. Mindig anyám takart be minket. A fiúk úgy tettek, mintha ők már túl nagyok lennének ehhez, de tudtam, hogy ők is szeretik, akárcsak én. Olyan meghitt érzés volt, mint amikor az ember kényelmesen befészkelődik egy meleg helyre. Az ágyban feküdtünk, hallgattuk a lentről felhallatszó zenét, és Jeremiah-val félelmetes történeteket suttogtunk egymás fülébe, amíg el nem aludtunk. Mindig ő aludt el először. Próbáltam csipkedéssel felébreszteni, de soha nem ébredt fel rá. Az utolsó ilyen együttalvás volt az utolsó alkalom, amikor igazán biztonságban éreztem magam a világban. Mintha az égvilágon minden rendben lett volna. Aznap este, amikor a fiúk egymásnak estek, bekopogtam Jeremiah ajtaján. - Gyere be! - mondta. Hanyatt feküdt az ágyán, és tarkóra tett kézzel a plafont bámulta. Az arca könnytől csillogott, a szeme kivörösödött a sírástól. Monokli éktelenkedett a jobb szeme körül, ami egyre inkább feldagadt. Ahogy meglátott, a kézfejével letörölte a szemét. - Szia! - köszöntem. - Bejöhetek? Felült. - Persze. Odamentem hozzá, és leültem az ágya szélére, a falnak támaszkodva. - Sajnálom - kezdtem bele. Elgyakoroltam, mit és hogyan fogok mondani, hogy tudja, tényleg mennyire sajnálom. Mindent. De aztán elsírtam magam, és mindent elrontottam. Odahajolt hozzám, és ügyetlenül masszírozni kezdte a vállam. Képtelen volt rám nézni, ami bizonyos módon megkönnyítette az egészet.
- Ez nem fair - mondtam, aztán megint elsírtam magam. - Egész nyáron azon gondolkoztam, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó nyár. Ez a kedvenc helye. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, de Conrad az egészet elrontotta. Elcseszte! Anyám annyira aggódik miatta, és most erre van a legkevésbé szüksége hogy a bátyám miatt idegeskedjen. Conrad a legönzőbb ember a világon - apám mellett. Conrad, is aggódik - gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan, mert semmi értelme nem lett volna. - Bárcsak tudtam volna! Ha odafigyeltem volna, minden másképp alakul. - Csak ennyit sikerült kinyögnöm. Jeremiah megrázta a fejét. - Anyám nem akarta, hogy tudd. Nem akarta, hogy bármelyikünk is tudja. Ő akarta így, mi meg asszisztáltunk hozzá. Miatta. De most már sajnálom, hogy nem árultam el. Talán könnyebb lett volna. - Megtörölte a szemét a pólója gallérjába, és láttam rajta, hogy nagyon igyekszik, hogy ne hagyja el magát, hogy erős maradjon. Feléje nyúltam, hogy átöleljem, és ő megremegett, mintha valami összetört volna benne. Sírni kezdett, de igazán - csendben, hang nélkül. Együtt sírtunk, rázkódott a vállunk, és reszkettünk az egész súlya alatt. Sokáig sírtunk. Amikor abbahagytuk, Jeremiah elengedett, és megtörölte az orrát. - Csússz arrébb! - kértem. Közelebb húzódott a falhoz, és én kinyújtottam a lábam. - Ma itt alszom, jó? - kérdeztem, bár igazából nem kérdésnek szántam. Ő bólintott, és aznap éjjel együtt aludtunk, ruhástul, az ágytakaró tetején. Még ha idősebbek lettünk is, az érzés megmaradt. Egymás felé fordulva, ahogy régen szoktunk. Másnap reggel korán felébredtem; az ágy szélén feküdtem. Jeremiah elterpeszkedve hortyogott. Betakartam az ágytakarónak azzal a felével, amin addig feküdtem, mintha bebugyolálnám egy hálózsákba, és kimentem. A szobám felé igyekeztem, és már a kilincsért nyúltam, amikor meghallottam Conrad hangját: - Jóóó reggelt! Rögtön tudtam, hogy látta, amikor este Jeremiah szobájába mentem. Lassan megfordultam. És tényleg ott állt. Ugyanabban a ruhában, amit előző nap viselt - éppúgy, mint én. Kócos hajjal, kissé inogva. Úgy festett, mint aki mindjárt kidobja a taccsot.
- Részeg vagy? - kérdeztem. Megvonta a vállát, mint akit az egész nem érdekel, de a válla merev és feszes volt. - Nem kéne most velem is olyan kedvesen bánnod, mint amilyen kedves Jeremiah-val voltál az éjjel? - kérdezte rosszindulatúan. Már nyitottam a szám, hogy megvédjem magam, hogy elmondjam, nem történt semmi, csak annyi, hogy álomba sírtuk magunkat, de aztán meggondoltam magam. Conrad nem érdemelte meg, hogy bármiről is tudjon. - Te vagy a legönzőbb ember, akivel valaha találkoztam mondtam lassan és kimérten. Minden egyes szóval ölni tudtam volna. Még soha életemben nem akartam ennyire megbántani senkit. - El sem hiszem, hogy valaha is azt képzeltem, szeretlek. Arcából kiszaladt minden vér. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán becsukta. Soha nem láttam még őt így, hogy kereste volna a szavakat. Bementem a szobámba. Első alkalommal történt meg, hogy az enyém volt az utolsó szó Conraddal szemben. Végre elengedtem. Szabadnak éreztem magam, de a szabadságomnak kegyetlen ára volt. Nem éreztem jól magam. Volt-e egyáltalán jogom arra, hogy ilyeneket mondjak neki? Hogy így megbántsam? Ő is szenvedett, akárcsak én. Amikor ágyba bújtam, a fejemre húztam a takarót, és megint sírni kezdtem. Azt gondoltam, soha nem fogynak el a könnyeim. Minden rosszra fordult. Hogyan lehetett, hogy az egész nyaramat a fiúk, az úszás, a napozás töltötte ki, miközben Susannah beteg? Hogy lehetett? Nélküle értelmetlennek tűnt az élet. Felfoghatatlannak találtam, el sem tudtam hinni. Azt sem tudtam elképzelni, milyen lehet ez Jeremiah-nak vagy Conradnak. Susannah az édesanyjuk. Aznap délelőtt nem keltem ki az ágyból. Tizenegyig aludtam, aztán csak feküdtem. Féltem lemenni és szembetalálkozni Susannah- val. Úgy látni, hogy most már tudom. Dél körül anyám kopogtatás nélkül berobbant a szobámba. - Ébresztő! - rikkantotta el magát, és közben a szemével felmérte a rendetlenséget. Felvette a földről a sortomat és a trikómat, és összehajtotta őket. - Még nem bírok felkelni - válaszoltam, és a másik oldalamra fordultam. Haragudtam rá, mintha becsapott volna. El kellett volna mondania. Szólnia kellett volna. Anyám még soha életemben nem ha-
zudott nekem. De most igen. Minden egyes alkalommal, amikor állítólag vásárolni, múzeumba vagy mit tudom én, hová mentek, Susannah-t vitték kezelésre. Kórházakba, orvosokhoz. Most már tudom. Bárcsak előbb tudtam volna! Anyám odalépett hozzám, és leült az ágyam szélére. Finoman vakargatta a hátamat, amit annyira szerettem. - Fel kell kelned, Belly - szólt lágy hangon. - Még mindig élsz, mint ahogy ő is. Erősnek kell lenned miatta. Szüksége van rád. Igaza volt. Ha Susannah-nak szüksége van rám, akkor ennyit megtehetek érte. - Rendben - mondtam, és anyám felé fordultam. - Csak azt nem értem, Mr. Fisher hogyan hagyhatja magára most, amikor a leginkább szüksége lenne rá. Anyám félrenézett, kifelé bámult az ablakon, majd felém fordult. - Beck akarja így. Adam pedig olyan, amilyen. - A két kezébe fogta az arcomat. - Ezt nem nekünk kell megítélni.
Susannah áfonyás muffint készített éppen a konyhában. A pultra támaszkodott, és egy nagy fémtálban a vajat keverte ki. Egy másik fehér otthoni ruhája volt rajta, és hirtelen rájöttem, hogy egész nyáron ezekben volt, mert bő szabásúak, és eltakarják vékony karját és kiálló kulcscsontját. Még nem vett észre, és majdnem kiszaladtam a konyhából ijedtemben. De képtelen voltam rá. - Jó reggelt, Susannah! - mondtam, de a hangom hamisan csengett, mintha nem is az enyém lenne. Felnézett, és elmosolyodott. - Dél elmúlt. Nem hiszem, hogy ezt még reggelnek lehetne nevezni. - Akkor jó napot! - Ott ácsorogtam az ajtóban. - Rám is haragszol? - kérdezte könnyed hangon, bár a szemében aggodalom tükröződött. - Soha nem tudnék haragudni rád - mondtam neki. Hátulról átöleltem, és a hasa előtt összekulcsoltam a kezem. Az arcom belefúrtam a nyaka és a válla közé. Virágillata volt. Még mindig könnyed hangon folytatta: - Törődni fogsz vele, ugye?
- Kivel? Éreztem, ahogy a szája mosolyra húzódik. - Tudod, kivel. - Igen - suttogtam, és továbbra is átöleltem. - Jó! - sóhajtott fel. - Szüksége van rád. Nem kellett rákérdeznem, kinek van szüksége rám. Egyértelmű volt. - Susannah? - Hm? - ígérj meg nekem valamit! - Bármit. - Ígérd meg, hogy soha nem mész el. - Ígérem - vágta rá minden habozás nélkül. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és elengedtem. - Segíthetek a muffinokkal? - Igen, légy szíves! Barna cukorból, vajból és zabból elkészítettem a muffinok tetejét. Túl korán vettük ki őket a sütőből, mert nem bírtuk kivárni, amíg megsülnek, és tűzforrón és ragacsosan tömtük magunkba. Én hármat. Ahogy ott ültem, és figyeltem, ahogy kikeveri a vajat, olyan érzés volt, mintha Susannah mindörökké ott lenne. A beszélgetés valahogy a koncertekre és a bálokra terelődött. Nagyon szeretett csajos dolgokról beszélgetni. Azt mondta, én vagyok az egyetlen, akivel ezeket megoszthatja. Anyámmal biztosan nem, és a fiaival sem. Csak velem, akit a lányának tartott. - Ne felejts majd fényképet küldeni az első nagy bálodról! - emlékeztetett. Még soha nem mentem el egyetlen iskolai koncertre vagy bálra sem. Senki nem hívott, és nem is igazán volt kedvem. Az egyetlen ember, akivel szívesen elmentem volna, nem az én iskolámba járt. - Rendben - ígértem meg. - Azt a ruhát fogom felvenni, amit tavaly nyáron kaptam tőled. - Melyiket? - A lilát, amit a plázában láttunk meg, és amit anyám nem engedett, hogy megvegyél. Nem emlékszel, a bőröndömbe raktad. Zavartan ráncolta össze a homlokát. - Nem én voltam. Laurel dührohamot kapott volna. - Aztán felderült az arca. - Biztos anyád ment vissza, hogy megvegye neked. - Anyám? - Ő soha nem tenne ilyet. - Anyád már csak ilyen, úgyhogy szeresd őt! - De soha nem is említette... - Elcsuklott a hangom. Eddig még
csak a lehetősége sem merült fel bennem, hogy anyám vette volna meg nekem. - Persze hogy nem. Nem olyan. - Susannah átnyúlt az asztal fölött, és megragadta a kezem. - Te vagy a legszerencsésebb lány a világon, hogy ilyen anyád van, mint ő. Ezt tudnod kell!
Az ég elsötétült, hűvös szél fújdogált. Esni készült. Olyan nagy volt a köd, hogy beletelt néhány percbe, mire rátaláltam. Ötszáz méterre a háztól. A lábát szorosan átkulcsolva ült ott. Nem nézett rám, amikor letelepedtem mellé. Csak az óceánt bámulta meredten. A szeme olyan volt, mint a sötét és üres mélység, mint két mély gödör. Semmi nem volt benne. A fiú, akit ismertem, eltűnt. Anynyira elveszettnek látszott! Rám tört az a régi érzés, a vonzalom, a vágy, hogy egy legyek vele - hogy bárhol legyen is a világban, tudjam, merre keressem, és megtaláljam. Megtaláljam és hazavigyem. Törődjek vele, ahogy Susannah kérte. Én törtem meg a csendet. - Sajnálom! Nagyon-nagyon sajnálom! Bárcsak tudtam volna... - Kérlek, ne beszélj! - állított le. - Sajnálom! - suttogtam el újra, és kezdtem felállni. Soha nem azt mondtam, amit kellett volna. - Ne menj el! - kért Conrad, és a válla még inkább előreesett. Az arca is komorabbá vált. A kezébe temette, és ismét ötéves volt - mindketten ötévesek lettünk újra. - Annyira dühös vagyok rá! - tört ki belőle hirtelen. Lehajtotta a fejét, a teste teljesen elernyedt, és végre elsírta magát. Csendben figyeltem. Olyan volt, mintha beférkőznék egy személyes pillanatba, amit soha nem engedett volna látnom, ha nem érezne ilyen mély fájdalmat. A régi Conrad szerette kézben tartani a dolgokat. A jól ismert vonzalom ismét kezdett feléje sodorni. Megint magával ragadott az ár - az első szerelem sodra. Az első szerelem érzése folyton-folyvást visszavitt hozzá. Még mindig elakadt a lélegzetem pusztán attól, hogy a közelében lehetek. Előző éjjel hazudtam magamnak. Azt gondoltam, hogy szabad vagyok, hogy elengedtem. Mindegy volt, mit mondott vagy mit tett, soha nem fogom elengedni.
Eltűnődtem, vajon lehetséges-e eltüntetni valakinek a fájdalmát egy csókkal. Mert épp erre készültem. Kivenni belőle az öszszes szomorúságot, megvigasztalni, és visszahozni azt a fiút, akit ismertem. Megérintettem a tarkóját. Kissé megrezzent, de nem vettem el a kezem. Ott hagytam a nyakán, a haját simogattam, majd lágyan magamhoz húztam és megcsókoltam. Először még csak óvatosan, tapogatózva. Majd amikor visszacsókolt, csókolózni kezdtünk. A szája meleg volt és kívánatos. Engem kívánt. Minden vakító fehér fénybe borult. Az egyetlen gondolatom az volt: Megcsókoltam Conrad Fishert, és ö visszacsókolt. Susannah haldoklik, én pedig Conraddal csókolózom. Ő engedte el az én szám. - Sajnálom - mondta, és a hangja érdesen csengett. Az ujjaimmal a számhoz értem. - Mit? - Nem láthatta, hogy elakadt a lélegzetem. - Nem történhet meg így. - Megállt, majd folytatta: - Sokat gondolok rád. Ezt te is tudod. De nem... Nem lehet, hogy egyszerűen csak itt legyél velem? Bólintottam. Nem mertem kinyitni a szám. Megfogtam a kezét, megszorítottam, és úgy éreztem, hosszú idő óta ez a leghelyesebb dolog, amit tettem. Ott ültünk a homokon, kéz a kézben, mintha mindig így lettünk volna. Esni kezdett, először csak apró cseppekben. Ahogy az első cseppek a homokra hulltak, ide-oda görgették a homokszemeket. Egyre jobban eleredt, és én a legszívesebben felálltam volna, hogy visszamenjek a házba, de tudtam, hogy Conrad nem akarja. Így ott ültem vele, fogtam a kezét, és nem szóltam semmit. Minden más olyan nagyon távolinak tűnt! Csak mi voltunk - ő meg én.
Negyvennegyedik fejezet NYÁR VÉGE FELÉ MINDEN LELASSULT, és kezdtünk beletörődni az elkerülhetetlenbe. Olyan volt, mint azokon az iskolai napokon, amikor otthon kellett maradnunk a hóviharok miatt. Egyszer két teljes héten át. Egy idő után az ember mindenképpen ki akar menni a házból, még ha ez azt jelenti is, hogy iskolába kell járnia. A nya-
raló ugyanilyen hely lett - a paradicsom is lehet fojtogató. Az ember olyan sokat ül a parton a lábát lógatva, hogy egyszer csak készen áll az indulásra. Ez az érzés mindig egy héttel a hazamenetel előtt tört rám. És persze amikor tényleg eljött az ideje, akkor már nem álltam készen rá. Örökre ott szerettem volna maradni. Olyan volt, mint a huszonkettes csapdája: teljes ellentmondás. Ahogy beszálltunk az autóba, és távolodni kezdtünk a háztól, ki akartam ugrani és visszarohanni. Cam kétszer hívott. Egyszer sem vettem fel. Hagytam, hadd beszéljen az üzenetrögzítőre. Első alkalommal nem hagyott üzenetet. Másodszor annyit mondott: Szia, itt Cam... Remélem, látjuk még egymást, mielőtt hazamegyünk. De ha nem, akkor, hát, jó volt veled lenni. Szóval, hívjál vissza, ha van kedved. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Conradot szerettem, és valószínűleg mindig is őt fogom szeretni. így vagy úgy az egész életemet úgy fogom leélni, hogy szeretem. Talán férjhez megyek, és gyerekeim lesznek, de az nem fog számítani, mert a szívem csücske, az, ahol mindig nyár van, örökre Conradé marad. Hogyan mondjam el ezt Camnek? Hogyan mondjam el, hogy neki is van helye a szívemben? Ő volt az első fiú, aki szépnek nevezett. Ez fontos nekem. Mégis képtelen voltam mondani bármit. Így azt tettem, amire épp telt tőlem: az egészet hagytam a csudába, és nem hívtam vissza. Jeremiah-val könnyebb dolgom volt. Ami azt jelentette, hogy tapintatosan bánt velem. És elengedett. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna, mintha semmi nem hangzott volna el közöttünk. Tovább viccelődött, Belly Buttonnak hívott, és egyszerűen hozta a formáját. Végre megértettem Conradot. Úgy értem, megértettem, mire gondolt, amikor azt mondta, hogy nem tud mit kezdeni ezzel azaz velem. Én sem tudtam. Semmi mást nem akartam, csak minden percet a házban, Susannah-val tölteni. Hogy magamba szívjam a nyár utolsó pillanatait, miközben úgy tettem, mintha ez a nyár semmiben sem különbözne az előző nyaraktól. Csupán ennyire vágytam.
Negyvenötödik fejezet GYÜLÖLTEM AZ INDULÁSUNK ELŐTTI UTOLSÓ NAPOT, mert egész nap takarítanunk kellett, és amikor gyerekek voltunk, nem mehettünk ki a partra, nehogy homokot hordjunk be a házba. Kimostuk az összes ágyneműt, kisöpörtük a homokot, ellenőriztük, hogy az összes szörfdeszka ott van az alagsorban, kiürítettük a hűtőt, és szendvicseket készítettünk a hazaútra. Ilyenkor anyám elemében érezte magát. Az egészhez ő ragaszkodott. Na, most minden készen áll a következő nyárral - szokta mondani, csak azt nem tudta, hogy Susannah mindig hívott egy takarítóbrigádot, amikor már elmentünk, és mielőtt még visszajöttünk. Egyszer rajtakaptam, amikor épp az időpontot beszélte le velük. A kezével befogta a kagylót, és úgy suttogta, mint aki bűnösnek érzi magát: Ne szólj anyádnak, Belly! Rendben? Bólintottam. Olyan volt ez, mintha a kettőnk titka lenne, és nekem tetszett. Anyám egyébként szeretett takarítani, és nem hitt abban, hogy takarítóknak, házvezetőnőknek vagy szobalányoknak kellene elvégezniük azt, ami a mi dolgunk. Megkérnél valakit arra, hogy megmossa a fogad, befűzze a cipőfűződet, csak azért, mert megteheted? - szokta kérdezni, amire egyértelműen nemmel válaszoltam. - Ne izgasd magad túlságosan a homok miatt! - súgta a fülembe Susannah, amikor látta, hogy már harmadszor söprőm fel a konyhapadlót. De azért tovább söpörtem. Tudtam, mit mondana anyám, ha egyetlen homokszemet is találna a talpa alatt. Aznap este mindent megettünk vacsorára, ami a hűtőben maradt. Régi szokás volt ez. Anyám megsütötte a két mélyhűtött pizzát, megmelegítette a rizst, és készített egy zelleres paradicsomsalátát. Maradt még kagyló, egy kis darab oldalas és Susannah krumplisalátája, ami már legalább egyhetes volt. Maradékok széles választéka, amelyeket már senki nem akart megenni. Mégis megettük. A konyhaasztal körül ülve falatoztunk. Conrad folyton lopva rám pillantott, és minden alkalommal, hogy visszanéztem rá, elkapta a tekintetét. Itt vagyok - akartam mondani neki. Még mindig itt vagyok. Mindannyian hallgattunk, amíg Jeremiah egyszer csak megtörte a csendet. Mintha egy vékony karamellréteg roppant volna ketté. - Ennek a krumpli-salátának olyan íze van, mint a bűzös leheletnek - jegyezte meg.
- Szerintem az a te szádból jön - vágta rá Conrad. Jót derültünk ezen, amitől megkönnyebbültünk. Hogy rendben van nevetni. Hogy nem feltétlenül kell szomorúnak lennünk. - Az oldalas penészes - szólalt meg ezúttal Conrad, és újra nevetni kezdtünk. Úgy éreztem, mintha nagyon régóta nevettem volna ilyen jóízűt. - Nem halsz bele egy kis penészbe - mondta anyám, és közben grimaszokat vágott. - Vakard le róla, vagy add nekem, majd én megeszem! Conrad védekezően feltartotta a kezét, majd a villájára szúrta az oldalast, és ünnepélyesen átemelte anyám tányérjára. - Jó étvágyat hozzá, Laurel! - Szerintem elkényezteted ezeket a fiúkat, Beck - jegyezte meg anyám, amitől megint minden visszazökkent a normális kerékvágásba, mint bármelyik más vacsoránál. - Belly maradékokon nőtt fel, ugye, tökmag? - Így igaz - helyeseltem. - Elhanyagolt gyermek voltam, aki olyan ételmaradékokon élt, amik már senki másnak nem kellettek. Anyám szája szegletében mosoly bujkált. Odatolta elém a krumpli-salátát. - Igenis elkényeztetem őket - mondta Susannah, és közben megsimogatta Conrad vállát és Jeremiah arcát. - Angyalok! Miért ne kényeztetném el őket? A két fiú jól megnézte egymást az asztal fölött. Majd Conrad kijelentette: - Én angyal vagyok, de Jere inkább egy puttó! Átnyúlt, és durván összeborzolta az öccse haját. Jeremiah rácsapott a kezére. - Conrad egyáltalán nem angyal, hanem maga az ördög! Olyan volt, mintha a verekedésnek még az emléke is kitörlődött volna belőlük. A fiúk ilyenek: összeverekednek, aztán elfelejtik. Anyám a szájához emelte Conrad oldalasát, aztán visszatette a tányérjára. - Én ezt képtelen vagyok megenni! - mondta nagy sóhajtással. - Nem halsz bele egy kis penészbe - jelentette ki Susannah, és nevetve simította ki a haját az arcából. Villáját felfelé tartotta, és hozzátette: - Tudjátok, mibe halunk bele? Mindannyian rámeredtünk. - A rákba - közölte diadalmasan.
A világon ő tudott a legkifejezéstelenebb arcot vágni. Pléhpofával ült velünk szemben négy teljes másodpercig, aztán kitört belőle a kacagás. Beletúrt Conrad hajába, mire ő nagy nehezen elmosolyodott. Láttam rajta, hogy nem akarta, mégis mosolygott. Susannah miatt. - Ide hallgassatok! Elmondom, mi fog történni. Eljárok az akupunktúrás kezelésekre. Beszedem a gyógyszereket, és küzdők, ahogy az erőmből telik. Az orvosom szerint ez a legtöbb, amit pillanatnyilag tehetek. De nem engedem, hogy még több méreg bekerüljön a testembe, vagy még több időt kórházban kelljen töltenem. Itt akarok lenni. Azokkal, akik a legtöbbet jelentik nekem. Rendben? - Körbepillantott. - Rendben! - vágtuk rá egyszerre, pedig semmiképp sem volt rendben az egész. Susannah folytatta: - Ha egyszer szép lassan kitáncolok innen, nem akarok úgy kinézni, mint aki egy kórházi szobában élte le az életét. Legalább valami színem legyen. Legalább olyan, mint Bellynek! - bökött felém a villájával. - Beck, ha ilyen napbarnított akarsz lenni, mint Belly, ahhoz több idő kell. Egy nyár alatt képtelenség. A lányom sem így született, évekbe telt neki. És még nem állsz készen - fejtegette anyám abban az egyszerű, logikus stílusában. Susannah nem állt még készen. Mint ahogy egyikünk sem. Vacsora után mindenki a szobájába ment pakolni. A ház csendes volt, túl csendes. Összeraktam a ruháimat, a cipőimet, a könyveimet.
Már csak a fürdőruhám maradt ki. Képtelen voltam eltenni. Addig nem, amíg nem úszom egyet. Felvettem az egyrészesemet, és írtam két üzenetet - egyet Jeremiah-nak, egyet Conradnak. Mindkettőn ugyanaz állt: Éjféli úszás. Találkozunk tíz perc múlva. A cetliket becsúsztattam az ajtajaik alatt, majd olyan gyorsan rohantam le a lépcsőn, ahogy csak tudtam. A törülközőm zászlóként lebegett utánam. Nem hagyhattam, hogy a nyár így érjen véget. Nem mehettünk el innen anélkül, hogy ne legyen egy jó pillanatunk.
A házban sötét volt, és úgy léptem ki, hogy nem kapcsoltam villanyt. Nem is kellett. Betéve ismertem az utat. Rögtön belevetettem magam a medencébe - amolyan Bellycsobbanással. A nyár utolsó csobbanásával - és ebben a medencében talán a legutolsóval. A hold ragyogott, és ahogy a fiúkra vártam, a hátamon lebegtem, és a csillagokat számolgattam. A háttérben ott morajlott az óceán. Apály idején, mint most, csendesebb volt, és olyan lágy hangon muzsikált, mintha altatódalt énekelne. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat! - kívántam. Mintha bekerültem volna egy műanyag hógömbbe - egyetlen kimerevített pillanat az időbe zárva. Együtt értek ki a házból - Beck fiai. Azt hiszem, egymásba botolhattak a lépcső tetején. Mindketten fürdőruhát vettek. Akkor ötlött az eszembe, hogy Conradot egész nyáron nem láttam fürdőnadrágban, és hogy az első naptól eltekintve egyetlenegyszer sem úsztunk együtt a medencében. És Jeremiah-val is csak egy vagy két alkalommal fürödtünk az óceánban. Ez egy olyan nyár volt, hogy alig úsztam, kivéve Cammel vagy éjjelente egyedül. Már maga a gondolat is kimondhatatlanul elszomorított. Lehet, hogy ez az utolsó nyarunk, és alig úsztunk együtt. - Sziasztok! - mondtam, még mindig a hátamon lebegve. Conrad belemártotta a lábujját a vízbe. - Úszáshoz egy kissé hidegnek tűnik. - Gyáva nyulak! - kiabáltam. - Ugorjatok bele, és kész! Egymásra pillantottak. Majd Jeremiah nekifutásból ugrott egyet, és úgy csapódott a vízbe, mint egy ágyúgolyó. Conrad rögtön a nyomában. Két hatalmas csobbanással értek a vízbe, és én vigyorogva nyeltem a vizet, de nem érdekelt. A medence mélyvizes felére úsztunk, és tapostuk a vizet, hogy fennmaradjunk. Conrad kisimította a frufrumat a szememből. Apró gesztus volt, Jeremiah mégis észrevette, és elfordult, majd elindult a medence széle felé. Egy másodpercre elszomorodtam, aztán hirtelen, a semmiből felbukkant valami. Egy emlék, amely olyan mélyen vésődött belém, mint egy lepréselt falevél a könyvben. Felemeltem a karomat, és pörögni kezdtem, mint egy vízi balerina. Forgás közben azt ismételtem: maggie és milly és molly és may, majd Jeremiah következett a következő sorral, aztán én, és megint ő. Egyszer csak Conrad is csatlakozott hozzánk, és onnantól együtt kántáltuk: mert bármi vész is el (te vagy én), magunkra lelünk a tenger fenekén.
Ez volt Susannah kedvenc verse. Réges-régen megtanította nekünk, gyerekeknek, amikor egyszer sétálni mentünk, és megmutogatta az összes kagylót és medúzát. Aznap kézen fogva lemasíroztunk a partra, és olyan hangosan szavaltuk, hogy szerintem még a halakat is felébresztettük. Kívülről fújtuk, mint a kedvenc mondókáinkat. - Lehet, hogy ez az utolsó nyarunk itt - szólaltam meg hirtelen. - Az lehetetlen - válaszolta rá Jeremiah, mellettem lebegve a víz tetején. - Conrad egyetemre megy az ősszel, te pedig focitáborba készülsz - emlékeztettem. Pedig mindez csak két hetet érintett a nyárból, függetlenül attól, hogy visszajövünk-e, vagy sem. Nem mondtam ki, amire mindnyájan gondoltunk. Hogy Susannah beteg, és esetleg nem is lesz jobban, hogy ő a szál, amely összeköt bennünket. Conrad megrázta a fejét. - Nem számít. Mindig vissza fogunk jönni - jelentette ki. Átsuhant az agyamon, vajon csak magára és Jeremiah-ra gondol-e, de aztán hozzátette: - Mindannyian. Elcsendesedtünk, de ismét újabb ötletem támadt. - Csináljunk örvényt! - tapsikoltam örömömben. - Igazi gyerek vagy! - mosolygott rám Conrad, de közben a fejét csóválta. Ez volt az első alkalom, hogy nem zavart, amikor gyereknek nevezett. Bóknak vettem. Beúsztam a medence közepére. - Gyerünk, fiúk! Odasiklottak hozzám, körbeálltunk, és szaladni kezdtünk a vízben, amilyen gyorsan csak tudtunk. - Gyorsabban! - kiabálta Jeremiah nevetve. Aztán megálltunk, és hagytuk, hogy a testünk elernyedjen, és elkapja az örvény - amit mi magunk keltettünk. Hátrahajtottam a fejem, és magával ragadott a sodrás.
Negyvenhatodik fejezet Amikor felhívott nem ismertem meg a hangját. Részben azért, mert nem számítottam rá, részben pedig azért, mert félig alud-
tam. Azt mondta: Kocsiban ülök, és úton vagyok hozzád. Láthatlak? Éjjel fél egy volt. Boston öt és fél órára van tőlünk, tehát egész éjjel vezetnie kellett. Engem akart látni. Azt válaszoltam neki, álljon meg az utcánkban egy kicsit lejjebb, és a sarkon találkozunk, miután anyám lefeküdt aludni. Azt felelte, ott lesz. Lekapcsoltam a villanyt, és az ablaknál vártam, az autó fényszóróit lesve. Amint megláttam, a legszívesebben lerohantam volna hozzá, de várnom kellett. Hallottam, hogy anyám még mindig járkál a szobájában, és tudtam, hogy legalább fél órát olvas az ágyban, mielőtt elalszik. Igazi kínszenvedés volt így várakozni, miközben tudtam, hogy ott ül, de nem mehetek le.
A sötétben tapogatózva magamra tekertem a sálam, amit még nagyi kötött nekem karácsonyra. Aztán becsuktam a szobám ajtaját, és lábujjhegyen lépkedtem anyám ajtajáig. A fülemet a kulcslyukhoz tartottam. A villany nem égett már, és hallottam halk szuszogását. Steven szerencsére nem volt még otthon, mivel ő éppolyan éberen alszik, mint apánk. Anyám végre elaludt, a ház nyugodt és csendes volt. A karácsonyfánk még ott állt a nappaliban, és egész éjszaka égtek rajta a fények, amitől az embernek olyan érzése támadt, hogy még mindig karácsony van - mintha Jézuska bármelyik pillanatban újabb ajándékokkal állíthatna be. Nem foglalkoztam azzal, hogy anyámnak üzenetet hagyjak. Majd reggel felhívom, amikor felébred, és fogalma sem lesz, hol vagyok. Lekúszok a lépcsőn, kikerülve a nyikorgó lépcsőfokot középtájon, de amint kiérek a házból, az utolsó lépcsőkön már átugrok, és rohanok át a zúzmarás füvön. Csikorog a talpam alatt. Elfelejtettem kabátot venni. A sálra és a sapkára még emlékeztem, de a kabát kiment a fejemből. Az autója ott áll a sarkon, pontosan ott, ahol megbeszéltük. Sötét van benne, nem gyújtott lámpát. Kinyitom az anyósülés ajtaját, mintha már olyan sokszor megtettem volna. Pedig nem! Még sosem ültem ebben az autóban. Augusztus óta nem is láttam őt. Bedugom a fejem, de még nem szállok be. Először látni akarom. Látnom kell! Tél van, és szürke kabátot visel. Az arcát ki-
csípte a hideg, és a barnaság már lekopott róla, de egyébként ugyanúgy fest. - Szia! - köszönök, és beülök mellé. - Nincs rajtad kabát - jegyzi meg. - Nincs olyan hideg - mondom, pedig nagyon hideg van, még didergek is. - Vedd fel! - nyújtja felém a kabátját. Felveszem. Meleg, és nem árad belőle cigarettaszag. Csak az ő szaga. Akkor végre abbahagyta a dohányzást. A gondolattól elmosolyodom. Conrad beindítja a motort. - El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy - mondom neki. A hangja szinte félénken cseng, amikor azt válaszolja: - Én sem. - Majd egy darabig tétovázik. - Még mindig eljönnél velem? Hogy kérdezhet ilyet? Bárhová elmennék vele. - Igen - válaszolom neki. Olyan érzés, mintha ezen a szón, ezen a pillanaton kívül semmi más nem létezne. Csak mi ketten. Minden, ami a múlt nyáron történt, és az összes azt megelőző nyáron, ezt készítette elő. Ezt a pillanatot.
the summer i turned pretty A nyár, amikor megszépültem Nyár trilógia I. rész Ahogy beköszönt a nyár, Belly maga mögött hagyja az iskolai életét, és Cousins Beachre menekül. Oda, ahol élete minden eddigi nyarát töltötte. A nyaralóban nem egyszerűen otthon érzi magát, de a számára legkedvesebb emberek veszik körül: Susannah, édesanyja legjobb barátnője a fiaival, Conraddal és Jeremiah-val. Belly azóta üldözi a szerelmével Conradot, amióta az eszét tudja, és mindennél jobban reménykedik abban, hogy ez a nyár más lesz, mint a többi. Bár megjelenik egy új srác, Cam, aki egy kicsit elvonja a figyelmét, és Conrad testvére, Jeremiah is sóvárgó pillantásokat vet rá, Belly szíve már Conradé. Vajon a fiú is neki szánja az övét? Tényleg olyan nyár áll előttük, amely mindent megváltoztat? „ Ellenállhatatlan kombináció: tengerparti ház, nyári szerelem, hosszan tartó barátság. Elragadó olvasmány. ” - DEB CALETTI, BESTSELLER SZERZŐ Szereted a Vörös pöttyös könyveket? Vidd haza nyugodtan! Tetszeni fog. Tizennégy éves kortól ajánljuk. 2499 Ft 9 789633 736456 éiményt keresőknek - pont neked
igazszerelem
