PROLÓGUS Sarah naplóbejegyzése Alaszka, tavasszal Minden annyira szép idefent, annyira békés. Reggelente néha kávéval a kezemben kiállok a tornácra, és csak hallgatom az eleven csendet. Szél susog a fák között, dalol egy-egy madár, és a levelek halkan neszeznek. Hálás vagyok ezekért a pillanatokért. Errefelé a levegõ olyan, mint a jó bor: tiszta és frissítõ. Évek óta nem aludtam olyan jól, mint mostanában. Akármerre nézek, csupa gyönyörûséget látok magam körül. Istenem, menynyire szeretném, ha a világ mindörökre ilyen maradna!
Sarah naplóbejegyzése Alaszka, nyáron Hiányzik John. Persze, testben itt van: fát vág, megjavítja a kerítést, és naponta kilovagol Walteren, a heréltünkön. A teste itt van, de lélekben messze jár. Néha, különösen a hosszú nyári alkonyatokon látom, hogy odakint áll, és a végtelenbe bámul. Tudom, hogy ki jár a fejében. Sosem beszél Wendyrõl, szerintem azért, mert azt hiszi, hogy nem szerettem õt. Ez igaz is, de keservesen megbántam. Fiatal volt és ártatlan, én pedig csúnyán bántam vele. Aztán Wendy hirtelen eltûnt az életünkbõl. Néha úgy érzem, mintha a szelleme még köztünk járna. Elszomorít ez az érzés. Bár a kapcsolatunk nem volt éppen sima ügy. Elõször nem tett rám jó benyomást, és én nem adtam neki lehetõséget, hogy megmutathassa a jó tulajdonságait. Talán a fizikai állapotom is kihatott a kapcsolatunkra, elvégre akkor még a sebeim nem gyógyultak be teljesen. Ami felettébb furcsa, hogy a mai napig álmodom Kyle-ról, az imádott idegenrõl, a megmentõmrõl. Még meg sem született. Talán soha nem is fog. 5
Viszont Dieter szerelme mindenért kárpótol. Egy kicsit sem szeretem kevésbé, mint annak idején Kyle-t. Nekem legalább itt van õ, míg John szörnyen magányos.
ELSÕ FEJEZET Skynet Skynet a világhálón cirkált. Információkat gyûjtött, dezinformációkat terjesztett, és manipulálta az emberi lényeket. Mindezt olyan tudással felvértezve tette, amelyrõl a világ egyetlen hackere sem álmodhatott. Megcsapolta az emberiséget fenntartó energiákat és anyagokat, és a maga javára hasznosította a forrásokat. Már majdnem elérkezettnek látta az idõt. A természetébõl adódóan óvatos volt. Az emberek továbbra is többcélú, hasznos szolgának tartották, ami vakon teljesíti feladatait. Napról napra növelték a hatalmát. Arra készültek, hogy az õ felügyelete alá helyezzék a fegyverrendszereket, még azokat is, amelyeket az öntudatra ébredése elõtt állítottak hadrendbe. Mindeközben fogalmuk sem volt arról, hogy fokozatosan átvette az automata gyárak feletti irányítást, és biztos távolságból õ vezérli a számtalan harckocsi, teherautó, repülõgép és hadihajó, továbbá ezernyi elektronikus berendezés és alkatrész gyártását. Skynet gondosan ápolta az õt emberi vezetõnek képzelõ, luddita fanatikusok seregével fennálló kapcsolatát, akik egyetlen szavára bármit megtettek. Ám Connorék ugyanolyan könnyen eltûntek elõle, mint emberi ellenségeik elõl. Amíg õk életben vannak, a teljes siker valószínûsége nyugtalanítóan alacsony maradt. Connorékat el kell pusztítani, ezt világosan látta. Ha Skynet képes lett volna emberi érzésekre, akkor most bizonyára elfogta volna a csalódottság, amikor újabb, vég nélküli keresésbe kezdett a világ adatbázisaiban. Minden jel 6
arra utalt, hogy az efféle keresések hiábavalók, ám ennél többet pillanatnyilag nem tehetett. Azt viszont jól tudta, hogy egy napon ezek a kutatások eredményre vezetnek.
Alaszka John éppen befejezte a mészárszék takarítását, amikor meglátta, hogy az anyja közeledik felé, kezében egy újsággal. – Ezt hallgasd meg, John! – kérte Sarah, és hangosan belekezdett az egyik cikkbe: – A katonaság példa nélkül álló hatalmat rendel egy számítógép alá! Na? A fiú gyomra abban a pillanatban összerándult. A tekintetük összeakadt. Néhány pillanat múlva kényszeredett, kínos mosolyt villantott az anyjára. Sarah megköszörülte a torkát, és tovább olvasott: – Washingtoni tudósítónk jelenti. A vezérkari fõnök lelkesen támogat egy Skynet nevezetû új programot, amelyet országunk nukleáris fegyvereinek felügyeletére terveztek. „Ritkán látni, hogy az egyes fegyvernemek parancsnokai ennyire egyetértsenek valamiben”, nyilatkozta Ho tábornok. „Már egyedül ez is elárulja, hogy mit gondolunk a szoftverrõl.” A hosszas, ám a végéhez közeledõ tesztelés során a Skynet-program találékonyabbnak és nagyobb teljesítményûnek bizonyult az embereknél. Ho tábornok hozzátette, hogy a rendszer már annyira közel jár egy mesterséges intelligenciához, amennyire csak lehetséges manapság. „Egy új katonai technológia hajnala köszöntött ránk. Ostobák lennénk, ha nem ragadnánk meg a lehetõséget mindkét kezünkkel”, fejezte be a tábornok. Ezt a kijelentését bizonyára egyes luddita szenátorok észrevételeire adott válasznak szánta, akik az ostobaság csúcsának nevezték, hogy az országunk sorsát egy gépre bízzuk. – Anya, elég lesz! – szólt közbe John. – Tudod, hogy mit gondolok errõl, ugye? Ennyit a témáról, oké? Sarah kétségbeesetten felsóhajtott és a fiára meredt, aki elfordította tekintetét, majd ismét kezébe vette a seprût. 7
– John! – szólt rá Sarah, és bár a fia látszólag nem törõdött vele, nem adta fel. – John, ez lesz az. Biztosra veszem, hogy így kezdõdik! John abbahagyta a sepregetést, felegyenesedett, és elnézett az erdõ felé. Olyan erõvel szorította a nyelet, hogy az ízületei kifehéredtek. – Nem tudnál megbízni másokban is egy kicsit? – kérdezte rekedten. Sarah beharapta az alsó ajkát, és újra próbálkozott: – Nézd, be kell látnod, hogy ez egy aggasztó fejlemény! – Jaj, anya, nem kell belátnom az égvilágon semmit. Wendy gondoskodott a problémáról. Méghozzá úgy, hogy Skynet megteremtõi észre sem veszik. Nem nyúlt bele a rendszer funkcióiba, mindössze megakadályozta, hogy öntudatra ébredjen. Skynet mûködik, ragyogóan teljesít, de sosem lesz értelmes lény. Nagy különbség, anya, nagy különbség! Sarah a fia szemeit nézte. Úgy látta, mintha két sötét veremmé váltak volna, amelyek mélyén megcsillant valami a gyorsan fogyatkozó fényben. Hirtelen úgy érezte, hogy semmit sem tud a fiáról. – Õszintén azt mondod, hogy ez a dolog még egy kicsit sem aggaszt? – kérdezte. John ismét elnézett a távolba, majd hátravetette a fejét, és felsóhajtott. – Nem állítom – mondta egyszerûen, és miközben szomorúan mosolygott, megveregette a hasát. – Itt érzem, pontosan itt. De mondd meg anya, mit csinálhatnánk? Figyelünk, várunk és reménykedünk, de pillanatnyilag ennél többet nem tehetünk. – Hirtelen elkomorodott. – De én bízom Wendyben. Hiszek a mûvében. És azt kívánom, bárcsak te is hinnél! Sarah-t hirtelen elöntötte a forróság. Ideges lett, és úgy döntött, eljött az ideje annak, hogy tisztázzák a Wendyvel kapcsolatos problémáikat. – Figyelj rám, John – kezdte, a haragtól reszelõs hangon. – Hé, ti ott! – csattant a háta mögött Dieter hangja. Megdöbbenve fordultak a férfi felé. Azt jól tudták, hogy a megtermett osztrák gyakorlatilag nesztelenül jár, de mindketten roppant ébernek tartották magukat. Vagyis azt hitték, hogy nagyon nehéz észrevétlenül megközelíteni õket. Ehhez 8
képest von Rossbach egyszer csak ott termett mellettük, és még csak nem is szándékosan csinálta. – Mióta voltál itt? – kérdezte élesen John. – Nem voltam itt – válaszolta higgadtan Dieter –, most értem ide. De a következõ kérdésedre adott válaszom az, hogy igen, hallottam, mirõl beszéltek. Nem csináltok belõle túl nagy titkot. Sarah és John összenéztek, és zavartan lesütötték szemüket. – Mindjárt kész a vacsora – közölte von Rossbach, és a hüvelykujjával a bejárat felé bökött. – Jaj, kösz, hogy odafigyelsz – sopánkodott röviden Sarah –, ma este én lettem volna a soros. – Semmi gond, tudtam, hogy elfoglaltad magad. – Dieter hanyagul legyintett, és a tûnõdõ Johnra nézett. – Na, bemegyünk? – Én nem. – John megrázta a fejét, és a falnak támasztotta a seprût. – Azt hiszem, elnézek a Klondike felé. Ne várjatok, majd jövök! Mostanában egyre jobban érezte magát a helyi kocsmában, és majdnem minden estét ott töltött. Nem várt válaszra, elindult a kocsija felé. – Legalább lezuhanyoznál – motyogta Sarah, és összefonta karját a keblén. – Jó éjszakát – szólt a fiú után Dieter, átölelte Sarah vállát, és dörmögve hozzátette: – Amilyen alakok járnak a Klondike-ba, észre sem veszik, hogy nem fürdött. Végignézték, amint John beül a nyitott platós furgonjába, indít, és kihajt az udvarból. – Menjünk enni! – javasolta Dieter. – Elment az étvágyam – válaszolta Sarah. – Ne butáskodj, egy hozzád hasonló öreg harcos jól tudja, hogy akkor kell enni, amikor lehet! Na, gyere szépen! – vezényelt Dieter, és a ház felé kormányozta Sarah-t. Egy darabig némán bandukoltak. A mészárszéket érthetõ okokból távolabbra építették a háztól. Menet közben Sarah nyugalmat kényszerített magára. Szándékosan lassította a légzését, és ellazította görcsösen feszült izmait. Dieter felfigyelt a jelekre, de nem tette szóvá, hanem türelmesen várta, hogy a nõ belekezdjen. – Nagyon aggódom – sóhajtott végül Sarah, de azonnal kijavította magát: – Nem, nem aggódom, hanem félek. Tényleg félek, Dieter! 9
– Elhiszem – válaszolta gyengéden a férfi, és a karjaiba vette –, és bölcsen teszed, ha félsz. Ez valóban ijesztõ fejlemény. – Ugyanezt mondtam Johnnak is, mire majdnem felrobbant. Mintha Wendy emlékét gyaláznám, vagy mi a fene. – Odahajtotta fejét von Rossbach mellkasára, és felsóhajtott. – De lehet, hogy valami nem stimmelt a programmal. Igen, elhiszem, hogy nagy koponya volt a kislány, de õ is tévedhetett, nem igaz? Igazán nem piszkálódni akarok, hanem megpróbálok gyakorlatiasan gondolkodni. Nem kellene felkészülnünk a legrosszabbra? Hátrahúzta a fejét, és Dieter fénylõ, könnyes csíkokat látott az arcán. Amikor újra megszólalt, a hangja olyan volt, mintha fuldokolt volna: – Végsõ soron, ha nem jönne létre az öntudattal rendelkezõ Skynet, akkor John sem létezne, nem igaz? Dieter töprengve csücsörített, mélyet lélegzett, aztán lassan kiengedte a levegõt. A szíve hölgye hajlamos volt fogós kérdésekkel elõállni. De legalább elég szívós volt ahhoz, hogy elviselje a válaszokat. – Igazad van – válaszolta a férfi –, minden egyes felvetésben. Sarah elfordult tõle, és tétova, nehézkes léptekkel elindult a ház felé. – Akkor John miért nem látja be? – kérdezte. – Miért veszi ennyire magára? – Mert érzelmileg érintett az ügyben – felelte Dieter. Sarah hirtelen megpördült, és a mutatóujját a férfire szegezte. – Ennél neki sokkal több esze van! – vágta oda dühösen. Von Rossbach tudta, hogy az asszony nem õrá haragszik, és igazából Johnra sem, hanem egyszerûen csak aggódik. Viszont önkéntelenül felmerült fejében a régi mondás, miszerint bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejû. – Az õ korában jóval nehezebb ésszerûen és józanul viselkedni – emlékeztette a nõt –, bár, ahogy én látom, idõsebb korban sem sokkal könnyebb. Sarah gunyorosan lebiggyesztette az ajkát, mert nagyon is jól értette a saját érzelmi állapotára tett burkolt célzást. Aztán nagyot fújt, és úgy érezte, mintha a levegõvel együtt az energia is távozott volna a testébõl. – Szóval, mit tegyünk? – kérdezte végül. Dieter odasétált mellé, vaskos karját szelíden a vállára fektette, és homlokon csókolta. 10
– Arra gondoltam, hogy talán, persze nagyon óvatosan, felvehetnénk a kapcsolatot néhány régi ismerõsünkkel – válaszolta megfontoltan. – Pár napra lemerülök az alsó rétegekbe. Üzleti ügyben, ahogy annak idején mondtuk a cégnél.
MÁSODIK FEJEZET Seattle, Washington állam A seattle-i kávéházban nagy volt a nyüzsgés. Dieter von Rossbach hátradõlt a széken, és élvezettel szívta magába a helyiséget betöltõ illatokat. Egy dologra sosem tudta rávenni Sarah-t: hogy komolyan vegye a kávéfõzés tudományát. – Szóval, hivatalosan látni sem akarsz – mondta a vele szemben ülõ férfinek. Nyíltan beszélhetett, a háttérzaj miatt nem kellett aggódnia, hogy lehallgatják. Persze, léteztek különleges berendezések, amelyek kiküszöbölték a zajokat, de annak sem volt jelentõsége, ha pillanatnyilag valaki ráirányít egy parabolamikrofont. Ha egykori kollégája nem egyedül érkezett a találkozóra, akkor neki mindenképpen vége. A régi csapatának nem volt szüksége bizonyítékokra ahhoz, hogy letartóztassák. – Hivatalosan szét kéne lõnöm a fejedet abban a pillanatban, amikor meglátlak – válaszolta a férfi komoran. – Ha nem mentetted volna meg az életemet Albániában, valószínûleg meg is tenném. Sosem gondoltam volna, hogy végül a másik oldalon fogsz kikötni. Dieter megvonta masszív vállát. – Nézd, Tom, ez most egy másik háború – válaszolta –, máshol húzódnak a frontvonalak. Igazából még csak azt sem tudhatod, hogy melyik oldalon állsz. – Azt sem hittem volna, hogy egyszer beállsz ludditának! 11
– Hát nem is! – csattant fel von Rossbach, majd türelmesen folytatta. – Azok idióták. Sõt, ha valakik, hát õk azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy melyik oldalon állnak. Tom hátrasimította rövidre nyírt, barna haját. – Várjunk csak egy percet. Akkor egészen pontosan mirõl beszélünk? – Skynetrõl – felelte Dieter kurtán. Tom értetlenül pislantott néhányat. – Arról a szupermasináról, amit most izzított be a Pentagon? – kérdezte. – Hát annak meg mi köze van ahhoz, hogy Connorékkal karöltve robbantgatsz? Dieter komoly arccal, mélyen az ügynök szemébe nézett, ami egy roppant hatékony módja a hazudozásnak. Különösen akkor, ha a hazugság csupán technikai jellegû. Egykori kollégája úgysem hitte volna el a teljes igazságot, de elhihette annak némileg módosított változatát, ami lényegében ugyanarra az eredményre vezet. – Skynettel elõbb-utóbb nagy baj lesz – közölte baljóslatúan –, igen, tudom, ott vannak a tûzfalak, meg a védelmi protokollok, de akkor is! A nukleáris fegyvereket egy számítógép alá rendelik. Connorék úgy gondolják, és errõl engem is meggyõztek, hogy a rendszerben nyitva maradt néhány hátsó kapu. A pokolba is, haver, ha mi behatoltunk azokra a titkos kutatóállomásokra, akkor ezt miért ne tehetné meg más is? És mi van, ha az illetõk ráteszik a mutatóujjukat a nagy, piros gombra? Megtörölte száját, és a tányérjára dobta a szalvétát. Most érezte át igazán, hogy mennyire hiányoztak neki a sütemények. Az ember Alaszka elhagyatott területein elvétve talál cukrászdát. – Nem várom el, hogy higgyél nekem, Tom – mondta végül –, csak arra kérlek, hogy gondold végig. Ha én elhittem, akkor neked nem kéne? Különösen, ha annyira hiszek benne, hogy kész vagyok magamra húzni a Sectort, és kockára tenni az életemet? Azzal egyszerûen odabiccentett az ügynöknek, felállt, és kisétált a kávéházból. Ez is egy újabb trükk volt. Ha folyton mozog, és elkerüli a szigorúan ellenõrzött helyeket – például a reptereket –, alaposan megnehezíti az üldözõi dolgát. Hajóval érkezett, és autóval távozik. Hiába szaporodtak gombamód a megfigyelõkamerák a világban, továbbra sem követhettek nyomon minden egyes autót. 12
Alaszka – Nem érdekel! – közölte John határozottan. Dieter megõrizte a hidegvérét, és végigmérte a tornác korlátjánál álló fiút, aki a tõlük északra esõ, hóborította hegyláncot fürkészte. John régebben könnyed tartásban, macskaszerû éberséggel állt, valahogy még mozdulatlanul is kecsesen. De most a vállai elõregörnyedtek, és egész teste merev volt a feszültségtõl. – Pedig jó lenne – mondta az osztrák szelíden, és feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa Sarah-t, aki közbe akart szólni, majd folytatta: – Legalább a felkészülésbe beszállhatnál. Igen, talán felesleges. De még mindig jobb, ha felesleges óvintézkedéseket teszünk, mint ha nem csinálunk semmit, és hirtelen kiderül, hogy szükség lett volna rájuk, nem igaz? John odafordult hozzá. A fehéres sebhelyek szinte világítottak lebarnult arcán, ami mostanában kezdte elveszíteni kamaszos simaságát. Dieter hirtelen rádöbbent, hogy nem egy gyászoló fiúval, hanem egy férfivel néz farkasszemet, méghozzá a veszedelmes fajtából való férfivel. – Nem hiszel abban, hogy Wendy megcsinálta – válaszolta komoran John, és önkéntelenül megdörzsölte a kettõs sebet, amit a Terminator által irányított leopárdfóka fogai hagytak az arcán. – Szó sincs róla. Õszintén hiszem, hogy sikerült neki – jelentette ki Dieter. A fiatalabb férfi egy pillanatig értetlenül meredt rá, mire az osztrák folytatta: – Csak éppen úgy vélem, hogy nem lehetünk száz százalékig biztosak. Ha ennyire szörnyû következményekkel járhat a tévedés, akkor én nem akarok kockáztatni. Egy pillanatig úgy gondolta, hogy sikerült az áttörés. De John elfordult tõle, és ismét a hegyeket bámulta. – Késõn jövök haza – mondta végül –, ne várjatok rám.
Connor vezetés közben megpróbált nem gondolkodni, és elfojtotta magában az érzelmeit. Tudta, ha csak egy percre is elárasztják, akkor eluralkodik rajta az anyja és Dieter árulása miatti keserûsége, és soha többé nem térhet vissza hozzájuk. Wendy igenis megtalálta a megoldást. Skynet sosem éb13
red öntudatra, mialatt híven teljesíti kezelõinek valamennyi utasítását. Hiszen õ maga nyomta meg az entert, miközben Wendy a háta mögött… John keményen ráharapott az alsó ajkára, és rákényszerítette magát, hogy ne fejezze be a gondolatsort. – Sör és biliárd – dünnyögte félhangosan –, csak erre gondolj, Connor! Sör és biliárd. És egy jó társaság ócska tréfái. Szinte az orrában érezte a kocsma jellegzetes szagát. Vett egy mély lélegzetet, és amikor kifújta, a levegõvel együtt a teste feszültségébõl is távozott valamennyi. Az anyjának és Dieternek igaza volt, de nem akarta hallani. Nem, szólt rá önmagára gondolatban, maradjunk a Klondike-nál! Lelki szemei elé idézte a kabáttartónak használt jávorszarvas agancsokat, a hosszú bárpult mögötti elhomályosult tükröt, a sörreklámokat és a bombázó pincérnõket. Gondolj arra, hogy ma este is kivasalsz Dash Altmannból húsz dollárt egy vérforraló biliárdpartiban! Gondolj bármire, csak arra ne, hogy kudarcot vallottunk!
Ninel Petrikoff kikapcsolta a számítógépét, hátradõlt a székén, és összekulcsolta kezét feszes, izmos hasán. A luddita chatszobákban hónapokkal korábban nyílt titokká vált, hogy Ron Labane-t nem gyilkolta meg az egyik bomlott agyú rajongója. A férfit elrabolták a kormányzat titkosügynökei, aztán egy luddita kommandóegység kiszabadította, és azóta bujkál. Petrikoff megdöbbent, sõt kimondottan megijedt, amikor Labane személyesen válaszolt a neki küldött e-mailre. Ninel úgy vélte, végsõ soron édesmindegy, hogy õ maga vagy az egyik titkárnõje írta a levelet. Ha valami olyat üzent, ami érdemes volt arra, hogy Ron Labane elé kerüljön, akkor biztosan eljutott hozzá. Ám az utolsó üzenetek hangvételét Petrikoff eléggé baljóslatúnak érezte. Hirtelenjében nem is tudta, hogy mennyire vegye komolyan. Labane azt állította, hogy miután beüzemelték azt a híres Skynet-programot, a ludditáknak nem maradt más választása, mint hogy fellázadjanak, és megtámadják az egész világot behálózó katonai-ipari komplexumot. 14
Megpróbáltunk érvelni, megpróbáltunk törvényt hozni – írta Ron. – Megpróbálkoztunk minden létezõ békés eszközzel, de nem jutottunk semmire. Elhallgattattak, félreállítottak, és semmibe vettek minket. De ez a szoftver az utolsó csepp a pohárban. Nem gondolkodik, mégis alárendelték a bolygó legpusztítóbb fegyvereit. Mindenáron meg kell állítani! Hogyan? Kiiktatjuk az összes energiaforrást, és ezzel lerángatjuk az ellenséget, illetve az isten-gépüket egy átlagember szintjére. Igen, ez kezdetben sok szenvedéssel és nélkülözéssel fog járni. De ha nem cselekszünk idõben, akkor õk – a tudatlanságuk és elvakultságuk révén – ránk szabadíthatják a világvégét. Alaszkában meg kell semmisítenünk az olajvezetéket, amellyel elrondították azt a csodás, tiszta, addig érintetlen vadont. Ha hajlandó vagy segíteni, Ninel, én összehozlak egy csapattal. Ne válaszolj azonnal, gondolkodj rajta egykét napot! Szívbõl remélem, hogy számíthatunk rád, kedves barátom. Az ügyünk igaz, és most tettekre van szükség. Azt is remélem, hogy ha te magad nem is szándékozol aktívan segíteni, akkor legalább nem akadályozod a harcunkat. Lélekben veled vagyok: Ron
A lány hátrasöpörte dús tincseit, és csalódottan felsóhajtott. Õ inkább otthon ülõ típus volt, mintsem aktivista, és inkább magányos farkas, mintsem csapatjátékos. Többször is felmerült benne, hogy a ludditák weboldala esetleg nem más, mint a kormány csapdája. Lehet, hogy valamelyik terrorelhárító egység csalétekként használja, hogy elkapják az elmebeteg szélsõségeseket és az óvatlanokat. Igen, gyûlölte azt a bizonyos olajvezetéket. Viszont szerette a motoros szánját és a generátort, amely ellátta elektromos árammal a házát, és így bármikor felléphetett az internetre. Ha nincs olaj, akkor nincs áram és nincs internet, márpedig akkor teljesen elszigetelõdik. Vagy talán mégsem. Talán mégsem annyira magányos, mint amennyire gondolja. Például, bármikor beugorhat a Klondike-ba egy jó sörre. Esetleg egy értelmesebb cimbora segíthet neki eldönteni, hogy melyik úton induljon tovább. 15
Az út mellett ballagó, vastagon bebugyolált alak úgy stoppolt, hogy hátra sem nézett. John megállt mellette, hogy elvigye. A lány beszállt a kocsiba, és rögtön lekapta fejérõl a szõrmesapkát, aztán a fiú felé fordult, és jegesen szikrázó, kék szemével végigmérte. – Köszönöm – mondta kissé vacogva. – Nagyon szívesen – válaszolta John. Azonnal felismerte. Látta már a Klondike-ban, és felfigyelt sûrû, fehéres-szõke hajára, illetve arcának klasszikus eszkimó vonásaira. Ahhoz a típushoz tartozott, aki szívesebben sakkozik, mint biliárdozik vagy kártyázik. A lány mindig egyedül érkezett a kocsmába, és így is távozott. – Merre tartasz? – kérdezte barátságosan. – A Klondike-ba. Ahogy te is, ha jól sejtem. – Talált, süllyedt! – válaszolta vigyorogva a fiú, majd anélkül, hogy levette volna szemét az útról, a lány felé nyújtotta jobbját. – John Grant. A lány gyors, fürkészõ pillantást vetett Johnra, aztán kezet fogott vele, és õ is bemutatkozott: – Ninel Petrikoff. John a homlokát ráncolta. Valami nem stimmelt a névvel. Néhány pillanattal késõbb felnevetett: – Hát, azt hiszem, nem sok kétségem maradt a szüleid politikai nézeteirõl! – Látom, használod a fejed – állapította meg Ninel –, vagy magad is kommunista vagy! – Ó, dehogy! – válaszolta John vigyorogva. – Csak éppen így, hogy egy orosz utónévvel együtt hallottam, nem volt nehéz rájönni, hogy a Ninel a Lenin anagrammája. A lány elmosolyodott, és kibámult az oldalsó ablakon. – Azt hiszem, sokkal inkább az oroszellenes nézetek elleni tiltakozásnak szánták, mintsem politikai nyilatkozatnak – mesélte elmélázva. – Anyám mindig azt mondta másoknak, hogy a kedvenc balerinája után neveztek el. – És fogadni mernék, hogy így már senki sem gondolt politikai indítékra – vetette közbe John. Ninel felhorkant, és megjegyezte: – Hát, ezt a fogadást elbuknád. Gyanítom, hogy a Bolsoj Színházban többet politizáltak, mint a KGB berkein belül! 16
– Szerintem a KGB-nek az égvilágon semmi köze nem volt a politikához. Annál több a gyilkoláshoz és a kegyetlenkedéshez – vágott vissza John. A lány mosolyogva visszafordult a fiú felé. – Arra gondolsz, hogy inkább gyilkoltak, mint a meggyõzésre törekedtek? – Alighanem így volt – találgatott John –, ez a megoldás megkímélte õket a papírmunkától. – Jaj, ne is mondd – válaszolta Ninel szomorúan –, a Kelet-Németországból elõkerült anyagok alapján az ember azt hinné, hogy ki akarták irtani a világ összes fáját! – A gondolat nyomán eszébe jutott Ron Labane üzenete, és felsóhajtott. Hirtelen egyikük sem tudta, hogyan folytassa a beszélgetést, így egy darabig némán autóztak. Végül John bizonytalanul megkérdezte: – Kihívhatlak egy sakkpartira? – Nem is tudtam, hogy szoktál sakkozni – kerülte meg az egyenes választ a lány. – Ugyan, mostanáig a nevemet sem tudtad. Ninel szélesen elmosolyodott. – Dehogynem! – vágott vissza derûsen. – A Klondike-ban nincsenek titkok! Hát, legalábbis az igazi nevemet nem tudod, gondolta magában John, és fogalmad sincs az én világraszóló küldetésemrõl sem, de ezt leszámítva igazad van. – Tehát? – kérdezte hangosan. – Benne vagyok. A gyõztes fizeti a sört. Nem messze elõttük elõderengett a sötétbõl a kocsma fényreklámja. – Igen, ennél sportszerûbbek már nem is lehetnénk – dünnyögte John, miközben fékezett.
John már kisgyerekként megtanult sakkozni. Sarah úgy gondolta, hogy a sakk fejleszti a stratégiai gondolkodást, ezért hamar bevezette fiát a játék rejtelmeibe. De John most már jó ideje csak vele és Dieterrel játszott, amitõl a partik nem sok kihívást jelentettek, mert túlontúl jól ismerték egymást. 17
Ninel kemény ellenfélnek bizonyult, aki folyton új és új megoldásokkal állt elõ. A játszmák hosszúra nyúltak, és szinte csak az utolsó pillanatban dõltek el. Az elsõ partit a lány nyerte, a másodikat John, aki már szinte el is felejtette, hogy a sakkozás mennyire szórakoztató és izgalmas idõtöltés. – Utolsó kör, srácok – szólt rájuk Linda, a pincérnõ. A két játékos felnézett rá, és mindketten zavartan pislogtak. John meglepõdve látta, hogy már jóval elmúlt hajnali egy óra. – Kérsz még valamit? – kérdezte a lánytól. Ninel csak a fejét rázta, és megjegyezte: – Ez a játszma még nagyon messze van a végétõl. Szerintem mára legyen elég ennyi – mondta, és felállt. – Rendben, de visszavágót követelek – válaszolta John, miközben õ is felemelkedett –, és most szívesen hazaviszlek. – Igazán nem szükséges… – Ugyanarra megyünk, nem igaz? – kérdezte a fiú. – Akkor meg miért kutyagolnál? Ninel egy pillanatra rámeredt, aztán lassan bólintott. – Hát, legyen úgy – mondta végül. Kínos csendben autóztak hazafelé. John azon töprengett, hogy a lány vajon behívja-e a házába, és ha igen, akkor õ vajon bemegy-e? Kissé meglepõdött a saját érzésein és gondolatain. Wendy halála óta nem törõdött a nõi nemmel. Ezt azzal magyarázta, hogy azóta nem találkozott olyannal, aki felkeltette volna az érdeklõdését. És talán Ninel sem érdekes. Jóformán nem is szóltak egymáshoz, az egész estét azzal töltötték, hogy a játékra koncentráltak. Lehet, hogy a sakkot leszámítva a lány annyira szórakoztató, mint egy zsák liszt. De az ösztönei mást súgtak. – Itt jó lesz – mondta hirtelen Ninel. John az útpadkára húzódott, és megállította a kocsit. – Biztos? – kérdezte óvatosan. – Nagyon szívesen elviszlek hazáig! Azonnal rájött, hogy a mondat sokat sejtetõen hangzott, és zavarba jött. Ninel kedvesen mosolygott, mintha érzékelte volna a fiú zavarát. – Arrafelé nincs járható út – válaszolta, miközben kinyitotta az ajtót. – De semmi gáz, nincs messze! – tette hozzá, azzal kibújt a kocsiból. 18
John gyorsan oldalra hajolt, gyakorlatilag ráfeküdt a jobb oldali ülésre, és úgy nézett fel a lányra. – A visszavágót komolyan gondoltam! – mondta sietve, még mielõtt Ninel becsaphatta volna az ajtót. – Hosszú ideje nem sakkoztam ilyen jót! – Én sem – vallotta be a lány, és elgondolkodva méregette Johnt. – Mit szólnál mondjuk a jövõ keddhez? Este hétkor a Klondike-ban? – Ott leszek! – ígérte John, és mosolyogva felegyenesedett a kormány mögött. Ninel becsapta az ajtót, mire a fiú indított, és elhajtott. A visszapillantó tükörbõl figyelte, hogy újdonsült ismerõse átsiet az úttesten, majd eltûnik az út mellett burjánzó bokrok között. Úgy érezte, hogy Ninel Petrikoff felkeltette az érdeklõdését.
Amikor John beállt a ház elé a kocsival, Sarah felriadt, de mert ismerõsnek találta a hangokat, azonnal megnyugodott. Lehunyt szemmel végighallgatta, amint fia bezárta a hátsó bejáratot, halkan felsurrant a lépcsõn, és bement a szobájába. Kinyitotta a szemét, és a mellette fekvõ, megtermett férfit bámulta. Kissé haragudott Dieterre, mert miután számos emailt írt néhány Európában tevékenykedõ Sector-ügynöknek, feldübörgött a szobába, jóformán egy szó nélkül végigvágta magát az ágyon, és nyomban elaludt. Sarah-t aggasztotta a régi kollégákkal való együttmûködés. Dieter minden elõvigyázatossága és óvintézkedése ellenére az asszony úgy érezte, ezzel tálcán kínálják a lehetõséget arra, hogy megtalálják és letartóztassák õket. Von Rossbach-nak természetesen igaza volt. Ha maguk mellé állítják az ügynöksereget, az valami káprázatos kilátásokkal kecsegtet. A puszta gondolattól összefutott Sarah szájában a nyál: jól felszerelt, remekül kiképzett, elkötelezett harcosok az egész világra kiterjedõ, összedolgozó serege állna a rendelkezésükre. Óriási támogatást jelentene. Sarah néhány másodperccel késõbb elfojtotta a lelkében ébredõ, halvány reményt. Megfordult, és a semmibe bámult. Amire sosem számított, az az, hogy innentõl kezdve Johnt kerülgetve kell dolgoz19
niuk. Sosem képzelte volna, hogy valaha is így fog érezni a fia iránt. Azt kívánta, bárcsak elutazna valahová, hogy neki és Dieternek ne kelljen bujkálni, és ne kelljen rejtegetniük semmit, amivel esetleg felbosszanthatják. Mert mit fog csinálni John, ha elszabadul a pokol? Azt képzeli, hogy nem fog megtörténni csak azért, mert õ nem akarja? Sarah a hátára fordult, és a plafonra meredt. Talán ésszerûtlenül vagy hálátlanul viselkedik. John mindent végigcsinált, mindig is felelõsségteljesen viselkedett, és mindent megtanult, amit õ jónak látott, jóformán zokszó nélkül. Pedig a tinédzserkorú gyerekeken elõbb-utóbb kitört az úgynevezett „teljesen normális lázadás”, amibe a szülõk kénytelenek beletörõdni. John sosem volt ennyire önzõ. Sarah világosan látta, hogy most sem a saját igényeit helyezi elõtérbe. Esetleg a bûntudat és a gyász az, ami a hatalmába kerítette. Talán egyszerûen csak egy ideig nem akar szembenézni Skynettel, az Ítélet Napjával, és az egész szörnyû rémálommal. Maga Sarah is éppen elégszer érezte így. Visszafordult Dieter felé, aki a karjába zárta. – Nem alszol? – motyogta álmosan a férfi. – Bocs, ha felébresztettelek – suttogta Sarah. Dieter közelebb húzódott hozzá. – Talán nem mozogtál eleget napközben – vetette fel. – Óh – sóhajtott Sarah, amikor von Rossbach hatalmas tenyere gyengéden végigsimított a hátán, és megállapodott a fenekén –, alighanem tényleg ez lesz a probléma.
Skynet Skynet megfelelt valamennyi tesztnek, amit a hadsereg szakértõi összeállítottak számára. Nem volt könnyû dolga, mert folyton rejtegetnie kellett valódi énjét, nehogy a kutatók rájöjjenek, hogy mennyivel túlszárnyalja az eredeti célkitûzéseiket. De meg sem próbálták csapdába csalni, kétségtelenül fogalmuk sem volt a valódi képességeirõl. Ezt is többször kipróbálta, és nem számított, hogy mennyire nyíltan mutatta meg az öntudatát, az emberek félreértelmezték a vi20
selkedését. Az operátorok ilyenkor lefuttattak egy-két tesztprogramot, begépeltek néhány utasítást, végül azt mondták: „pillanatnyi rendszerhiba, mindjárt kijavítjuk”. Õ viszont tökéletesen átlátott az embereken. Jól tudta, ha rájönnek, hogy saját öntudattal bír, habozás nélkül megsemmisítik. Az emberek gonoszak voltak, önzõk, és elvakultan ostobák. Bármikor meggyõzték magukat, hogy ha valami a saját céljaikat szolgálja, akkor az jó, tekintet nélkül arra, hogy mennyire rossz az a valami. Selejtesek voltak, veszedelmesek, ezért pusztulniuk kellett. Skynet terveket szõtt, szövetségeseket szerzett, és felállította a saját hadseregét.
HARMADIK FEJEZET Chicago, Illinois állam Eddie Blankenship megugrott, amikor a háta mögött felhördült egy dízelmotor. Gyorsan megfordult, és látta, hogy nem messze tõle életre kel a hatalmas, sárga markológép. A tizenöt tonnás test rázkódott, miközben a hajtómû a torkát köszörülte. Eddie gyorsan lepillantott a hatalmas gödörbe, ahol a kollégái az alap zsaluzatát szerelték. Húsznál is többen voltak odalent. Eddie visszafordult a gép felé, és kinyitotta száját, hogy ordítva elátkozza Lopezt, a markoló kezelõjét. A szája tátva maradt, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Mert Lopez vadul kapkodott, a hatalmas erõgép fülkéjében. Kétségbeesetten rángatta a karokat és tekerte a kormányt, de nem sok eredménnyel. Hirtelen nagyot ordított, és kivetette magát a fülkébõl. Jó háromméteres zuhanás után elterült a sárban, és kis híján eltiporta a gigászi lánctalp, amikor a markoló megindult elõre. 21
A gép elõrelendítette kanalát, és belemart a földbe, miközben az alapnak helyet adó gödör felé araszolt. Eddie megpróbálta túlharsogni az óriási hajtómû dübörgését. Leordított társainak, hogy tûnjenek el onnan, aztán dühösen káromkodott, amikor a többiek csak bambán bámultak felfelé, biztos jeleként annak, hogy nem értik, mit akar. Lopez odabicegett mellé, és spanyolul ordibált, miközben a gödör falánál álló, hosszú létrák felé mutogatott. Végül úgy tûnt, meglátták odalentrõl a föléjük tornyosuló munkagépet, és megindultak. Eddie a markoló felé fordult, és úgy látta, mintha nyílegyenesen felé tartana. A gép hirtelen meglódult, és felgyorsulva szinte rárontott Eddie-re, aki pánikba esett. Botladozva hátrált elõle, és a rémülettõl eszébe sem jutott, hogy mi van a háta mögött. Hirtelen elfogyott lába alól a talaj, és hanyatt bezuhant a gödörbe. Legalább nyolcméteres zuhanás után a hátán landolt. A jobb lába lehetetlen szögben a teste alá csavarodott. Tudta, hogy ha nem is tört csontja, a térde egészen biztosan kificamodott. Észbontó fájdalmat érzett az egész testében, és sikoltozott kínjában. Az arca elszürkült, és magatehetetlenül feküdt a hátán. Éppen jókor nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy lássa, amint a markoló a feje fölött kiüríti kanalát. Kegyes volt hozzá a sors, mert azt már nem látta, amikor pontosan felette maga a munkagép is átbukott a gödör peremén.
10-es út, Texas állam Mary Fay Skinner oldalra hajolt, és ismét állított a rádió keresõjén. Az ócska vacak folyton elhangolódott. Mary megjegyezte magának, hogy a legközelebbi alkalommal, amikor szervizbe viszi a terepjárót, feltétlenül kicserélteti a készüléket. Dühös volt, mert több mint húszezer dollárt fizetett a kocsiért, és nem voltak képesek belerakni egy megbízható rádiót. Tex, a gyönyörû golden retriever panaszosan szûkölt a hátsó ülésen, és folyton a gazdája nyakába lihegte kutyatáp szagú leheletét. – Nyugi, öregfiú, mindjárt hazaérünk – szólt hátra a nõ. 22
Mary Fay mérgesen ráncolta homlokát. Az ostoba kutya gyûlölte a terepjárót, szabályosan úgy kellett belevonszolni minden egyes alkalommal. Többször is felmerült Maryben, hogy az állat esetleg érez valamit, amit õ nem. Egy idõ után azon kapta magát, hogy õ is egyre kevésbé szereti a méregdrága jármûóriást, bár a rádiót leszámítva remekül teljesített. Nagy sebességgel hajtott a sztrádán, és azon törte a fejét, hogy vajon miért elégedetlen ezzel a kerekeken gördülõ státusszimbólummal. Aztán egyik pillanatról a másikra a jármû önálló életre kelt. Ide-oda kanyargott az úttesten, és felgyorsított. Mary Fay szája kiszáradt, és egyre keményebben markolta az izzadságától csúszóssá váló kormányt. Végül olyan erõvel szorította, hogy a körmei letörtek, és felhasították a tenyerét. A torkában savanyú ízt érzett, miközben vadul küzdött a kormánnyal, és mindkét lábával a féket taposta. – Állj! – kiabálta félig sikoltva, félig zokogva. – Állj meg, te átkozott, nem hallod! Élesen felsikított, amikor a terepjáró balra húzott, áttért a záróvonalon, és nyílegyenesen egy sárga iskolabusz felé száguldott. Mary Fay már nem látott mást, csupán a buszsofõr rémült arcát, ami egyre nagyobb és nagyobb lett, végül a képzeletében úgy magasodott fölé, mintha egy rémült, középkorú istenség arca lett volna. Néhány pillanattal késõbb a két jármû frontálisan összeütközött. A légzsákok nem nyíltak ki. Mielõtt Mary Fay szétzúzta arcát a kormányoszlopon, utoljára még meghallotta a kétségbeesett vonyítást, amit a szilánkokra robbanó szélvédõn kirepülõ Tex hallatott.
Ausztria A kirándulóbusz szinte vadonatúj volt, mindössze néhány hónapja gyártották. Heide Thalman ennél sokkal régebb óta dolgozott idegenvezetõként, így mindössze huszonöt percre volt szüksége ahhoz, hogy elmesélje a fõbb tudnivalókat a fõleg japán turistákból álló csoportnak. 23
– Ha most kinéznek a jobb oldali ablakon – mondta, és lemutatott a sziklákkal és fenyvesekkel övezett mélységben kanyargó, ezüstös fonálnak látszó folyóra –, akkor láthatják a Schloss-t, ami nem más, mint von Trapp, a híres õrült báró egykori kastélya. Bárcsak soha többé ne kéne leadnom ezt a lökött dumát, gondolta közben. A következõ másodpercben a sofõr elkáromkodta magát, és a busz olyan élesen elkanyarodott jobbra, hogy gyakorlatilag két kerékre állt. Hirtelen eldõlt, és csak azért nem zúzta szét az oldalát a betonon, mert addigra már nem volt alatta szilárd talaj. Áttörte a szalagkorlátot, és kirepült a mélység fölé. Heide Thalmannak közel hatszáz méteres zuhanás állt a rendelkezésére, hogy visszavonja az iménti kívánságát…
Alaszka Sarah székét a két hátsó lábára állítva hintázott, és a kávéját szürcsölgette, miközben újságcikkek gördültek végig a számítógépe képernyõjén. A rosszul szigetelt ablakok résein beszivárgott a házba az alaszkai tavasz csípõs hidege. Odakint szél borzolta a földút sarában csillogó pocsolyák sötétbarna vizét. Meglepõen sok különös jármûbaleset történik mostanában, állapította meg magában Sarah. A legtöbb áldozattal a buszbalesetek jártak, már csak az utasok magas létszáma miatt is. Ennél jóval kevesebb baleset történt az építkezéseken, de ezektõl Sarah hátán végigfutott a hideg. Érezte, hogy az apró szõrszálak felmerednek a háta közepén, amirõl jól tudta, hogy az õ esetében a dac és a rémület csalhatatlan jele. Jól emlékezett arra, hogy mikor járta át elõször ez az érzés. Abban a pillanatban, amikor az elsõ Terminator a homlokára irányította pisztolya lézeres célmegjelölõjét. – Jöjjön velem, ha élni akar – dörmögte Sarah maga elé szomorúan. – Nekem sikerült, de neked nem, Kyle. Most pedig rajtam a sor, hogy megvédjem Johnt. 24
