SAMUEL P. HUNTINGTON. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása

SAMUEL P. HUNTINGTON A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása

1996

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2006 A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations and the Remaking of the World Order. Touchstone Books, 1998 Copyright © Samuel R Huntington, 1996 All rights reserved FORDÍTOTTA

Puszta Dóra (ELŐSZÓ ÉS 1–4. FEJEZET) Gázsity Mila (5–8. FEJEZET) Gecsényi Györgyi (9–12. FEJEZET) SZERKESZTETTE Ara-Kovács Attila Hungarian translation © Gázsity Mila, 1998 Gecsényi Györgyi, 1998 Puszta Dóra, 1998 Nancynek, aki az „összecsapást” mosolyogva vészelte át

TARTALOM ELŐSZÓ I. CIVILIZÁCIÓK VILÁGA 1. FEJEZET Új korszak a világpolitikában BEVEZETÉS: ZÁSZLÓK ÉS KULTURÁLIS IDENTITÁS SOKPÓLUSÚ, SOKCIVILIZÁCIÓJÚ VILÁG MÁS VILÁGOK? VILÁGOK ÖSSZEVETÉSE: REALIZMUS, TAKARÉKOSSÁG ÉS JÓSLÁS 2. FEJEZET Civilizációk a történelemben és napjainkban A CIVILIZÁCIÓK TERMÉSZETE KAPCSOLATOK A CIVILIZÁCIÓK KÖZÖTT 3. FEJEZET Egyetemes civilizáció? Modernizáció és nyugatiasodás EGYETEMES CIVILIZÁCIÓ: A FOGALOM JELENTÉSE AZ EGYETEMES CIVILIZÁCIÓ KIALAKULÁSÁNAK LEHETSÉGES TÉNYEZŐI A NYUGAT ÉS A MODERNIZÁCIÓ A NYUGATHOZ ÉS A MODERNIZÁCIÓHOZ VALÓ VISZONYULÁS II. A CIVILIZÁCIÓKÖZI ERŐEGYENSÚLY VÁLTOZÁSAI 4. FEJEZET A Nyugat elhalványulása: hatalom, kultúra és őshonosodás A NYUGAT HATALMA: URALOM ÉS HANYATLÁS ŐSHONOSODÁS: A NEM NYUGATI KULTÚRÁK ÚJJÁÉLEDÉSE LA REVANCHE DE DIEU 5. FEJEZET Gazdaság, demográfia és az agresszív civilizációk AZ ÁZSIAI ÖNTUDATOSSÁG ISZLÁM ÚJJÁSZÜLETÉS VÁLTOZÓ KIHÍVÁSOK III. CIVILIZÁCIÓK ÚJ RENDJE 6. FEJEZET A globális politika kulturális átalakulása TÉTOVA CSOPORTOSULÁSOK AVAGY IDENTITÁSTUDAT ÉS POLITIKA KULTÚRA ÉS GAZDASÁGI EGYÜTTMŰKÖDÉS A CIVILIZÁCIÓK SZERKEZETE ELSZAKADÓ ÁLLAMOK — A CIVILIZÁCIÓVÁLTÁS KUDARCA 7. FEJEZET Mag-államok, koncentrikus körök és a civilizációs rend A CIVILIZÁCIÓK ÉS A REND A NYUGAT KÖRÜLHATÁROLÁSA OROSZORSZÁG ÉS A KÖZELKÜLFÖLD NAGY-KÍNA ÉS A VELE EGYÜTT PROSPERÁLÓ SZFÉRÁK

ISZLÁM IDENTITÁSTUDAT — KOHÉZIÓ NÉLKÜL IV. CIVILIZÁCIÓK ÖSSZECSAPÁSA 8. FEJEZET A Nyugat és a többiek — civilizáció közi problémák NYUGATI UNIVERZALIZMUS FEGYVERKEZÉS AZ EMBERI JOGOK ÉS A DEMOKRÁCIA BEVÁNDORLÁS 9. FEJEZET A civilizációk globális politikája A MAG-ÁLLAMOK KONFLIKTUSAI ÉS A TÖRÉSVONAL-HÁBORÚK AZ ISZLÁM ÉS A NYUGAT ÁZSIA, KÍNA ÉS AMERIKA CIVILIZÁCIÓK ES MAG-ÁLLAMOK: ÚJ ERŐVONALAK MEGJELENÉSE 10. FEJEZET Az átmeneti háborúktól a törésvonal-háborúkig ÁTMENETI HÁBORÚK: AFGANISZTÁN ÉS AZ ÖBÖL A TÖRÉSVONAL-HÁBORÚK JELLEMZŐI AZ ISZLÁM VÉRES HATÁRAI OKOK: TÖRTÉNELEM, DEMOGRÁFIA, POLITIKA 11. FEJEZET A törésvonal-háborúk dinamikája A CIVILIZÁCIÓS ÖNTUDAT MEGERŐSÖDÉSE CIVILIZÁCIÓKÖZI ÖSSZEFOGÁS: ROKON ORSZÁGOK ÉS DIASZPÓRÁK A TÖRÉSVONAL-HÁBORÚK MEGFÉKEZÉSE V. A CIVILIZÁCIÓK JÖVŐJE 12. FEJEZET A Nyugat, a civilizációk és az egységes Civilizáció MEGÚJUL-E A NYUGAT? A NYUGAT ÉS A VILÁG CIVILIZÁCIÓS HÁBORÚ ÉS REND A CIVILIZÁCIÓK KÖZÖS JELLEMZŐI Jegyzetek

Előszó A Foreign Affairs című folyóirat 1993 nyarán közölte „A civilizációk összecsapása?” című írásomat. A szerkesztők szerint ez az írás három év alatt több vitát váltott ki, mint a negyvenes évek óta a folyóirat bármely más cikke. Kétségtelen, hogy nincs még egy olyan írásom, melyről három év alatt ennyit vitatkoztak volna. Rengeteg országból, valamennyi földrészről érkeztek észrevételek és reagálások. Az az állításom, hogy a jövendő világpolitika központi és legveszélyesebb dimenziója a különböző civilizációs csoportok konfliktusa lesz, nagy hatást gyakorolt az emberekre; elgondolkodtatta, felháborította, megrémisztette és megdöbbentette őket. Ha más nem is, annyi minden bizonnyal elmondható az írásról, hogy érzékenyen érintette az embereket, tartozzanak bármely civilizációhoz. Tekintettel az érdeklődésre, melyet írásom keltett — beleértve a ferdítéseket és a polémiát —, kívánatosnak tartottam a felvetett szempontok további vizsgálatát. A kérdésfeltevés egyik konstruktív formája valamely hipotézis ismertetése, írásomban, melynek a címében szereplő kérdőjelről többnyire megfeledkeztek, erre törekedtem. Ebben a könyvben pedig szeretnék teljesebb, mélyebb és alaposabban dokumentált választ adni a korábbi írásomban feltett kérdésre. Megpróbálom kifejteni, finomítani, kiegészíteni, helyenként minősíteni az abban felvetett témákat, és kibontani sok olyan gondolatot, illetve taglalni sok olyan témát, amelyekkel ott nem foglalkoztam vagy éppen csak érintettem őket. Ezek közé tartozik: a civilizációk fogalma; az egyetemes civilizáció kérdése; a hatalom és a kultúra kapcsolata; az erőegyensúly eltolódása a civilizációk között; a kulturális őshonosodás a nem nyugati társadalmakban; a nyugati univerzalizmus előidézte konfliktusok; a muzulmán harciasság és a kínai magabiztosság; a törésvonal-háborúk okai és dinamikája; a Nyugat és a civilizációk világának jövője. Az egyik központi téma, amely a folyóiratban megjelent cikkemből kimaradt: a népességnövekedés döntő hatása az instabilitásra és az erőegyensúlyra. Egy másik fontos, a cikkből ugyancsak hiányzó téma ezúttal már a címben is szerepel, s a könyv utolsó mondatában így foglalom össze: „Az elkövetkezendő időszakban a világ békéjét leginkább a civilizációk összecsapása fenyegeti, és a világháború veszélyét egyedül a civilizációk segítségével létrehozott nemzetközi rend háríthatja el.” Ez a könyv nem társadalomtudományi műnek készült, hanem a hidegháború utáni világpolitika alakulását igyekszik értelmezni. Keretet, paradigmát kíván nyújtani a világpolitika figyeléséhez, éspedig olyat, amelyet a kutatók remélhetően helytállónak találnak majd, a politika alakítói pedig hasznosnak. Helytálló voltának és hasznosságának próbája nem az lesz, hogy magyarázatot tud-e adni mindenre, ami a világpolitikában történik. Nyilván nem fog tudni. Helyességét inkább az fogja igazolni, hogy sikerül-e minden alternatív paradigmánál használhatóbb és hasznosabb szempontot felkínálnia, melynek révén a nemzetközi fejlemények átláthatók. Hozzátenném, egyetlen paradigma sem örök érvényű. A civilizációkra összpontosító megközelítés segíthet ugyan megérteni a világpolitikát a 20. század végén és a 21. század elején, ám ez nem jelenti azt, hogy ugyanilyen üdvös lett volna a 20. század közepén, vagy hogy az lesz a 21. század közepén. A gondolatokat, amelyek végül cikké és könyvvé álltak össze, először a washingtoni American Enterprise Institute egyik előadásán, 1992 októberében tártam a nyilvánosság elé, majd az Olin Institute „A változó biztonsági környezet és az amerikai nemzeti érdekek” című

programja számára készített dolgozatban foglaltam össze, a Smith Richardson Foundation támogatásával. A cikk megjelenését követően sok, az „összecsapással” foglalkozó szemináriumon és találkozón vettem részt, melyeket az Egyesült Államokban szerveztek különféle tudományos, kormányzati, üzleti és más csoportok. Ezenkívül alkalmam volt megvitatni az írást és annak tételeit számtalan országban, többek közt Argentínában, Belgiumban, Kínában, Franciaországban, Németországban, Nagy-Britanniában, Koreában, Japánban, Luxemburgban, Oroszországban, Szaúd-Arábiában, Szingapúrban, Dél-Afrikában, Spanyolországban, Svédországban, Svájcban és Tajvanon. Ezek az eszmecserék szembesítettek az összes fő civilizációval — a hinduizmus kivételével —, és rengeteget okultam a résztvevők meglátásaiból és észrevételeiből. 1994-ben és 1995-ben szemináriumot tartottam a Harvardon a hidegháború utáni világ természetéről, ahol a hallgatók rendszerint erőteljes és olykor igen kritikus megjegyzései további ösztönzést jelentettek. Könyvem írása közben nagy segítségemre volt a Harvard Egyetemen működő John M. Olin Institute for Strategic Studies and Center for International Affairs kollegiális és támogató környezete is. A kéziratot teljes egészében elolvasta Michael C. Desch, Robert O. Keohane, Fareed Zakaria és R. Scott Zimmerman, és észrevételeik jelentősen javították mind könyvem anyagát, mind pedig szerkezetét. Scott Zimmermantól nélkülözhetetlen kutatási segítséget is kaptam; lendületes, értő és lelkes közreműködése nélkül ez a könyv jóval később készült volna el. Egyetemista segítőink, Peter Jun és Christiana Briggs is konstruktívan munkálkodtak. Grace de Magistris gépelte le a kézirat első részleteit, Carol Edwards pedig nagy odaadással és bámulatos gyorsasággal gépelte újra és újra, de olyan sokszor, hogy jelentős részeit bizonyára már kívülről fújja. Denise Shannon és Lynn Cox a Georges Borchardtnál, Robert Asahina, Robert Bender és Johanna Li pedig a Simon and Schuster kiadónál derűsen és nagy szakértelemmel egyengették a kézirat útját az egész kiadási folyamaton át. Kimondhatatlanul hálás vagyok mindezen embereknek azért, hogy segítettek művem megszületésében. Nélkülük e könyv sokkal rosszabb lenne; meglévő fogyatékosságaiért viszont a felelősség kizárólag engem terhel. Munkámat a John M. Olin Foundation és a Smith Richardson Foundation anyagi támogatása tette lehetővé. Közreműködésük nélkül a könyv befejezése évekig húzódott volna, és roppant nagyra értékelem erőfeszítésem nagyvonalú támogatását. Miközben más alapítványok egyre inkább belföldi kérdésekre összpontosítanak, az Olin és a Smith Richardson alapítványokat elismerés illeti azért, hogy változatlan érdeklődéssel kísérik és támogatják a háborúval és a békével, a nemzeti és a nemzetközi biztonsággal foglalkozó munkákat. S. P. H.

I. CIVILIZÁCIÓK VILÁGA 1.FEJEZET Új korszak a világpolitikában BEVEZETÉS: ZÁSZLÓK ÉS KULTURÁLIS IDENTITÁS 1992. január 3-án orosz és amerikai tudósok találkoztak az egyik moszkvai kormányzati épület tárgyalótermében. Két héttel korábban megszűnt a Szovjetunió, és az Orosz Föderáció független országgá vált. Ennek eredményeképpen a terem emelvényét korábban ékesítő Lenin-szobor eltűnt, és helyébe az Orosz Föderáció zászlaját tűzték ki a falra. Amint az egyik amerikai megjegyezte: a baj csak az volt, hogy a zászlót fordítva rögzítették. Miután ezt szóvá tették az orosz házigazdáknak, azok az első szünetben gyorsan és csendben kijavították a hibát. A hidegháború utáni években drámai változások vették kezdetüket a népek identitásában és ezen identitások jelképeiben. A világpolitika kulturális vonalak mentén kezdett újjáalakulni. A fordított zászlók az átmenet jelei voltak, ám azóta a zászlók egyre magasabban és büszkébben lobognak, az oroszok és más nemzetek pedig új kulturális identitásuk jelképei alatt gyülekeznek és menetelnek. 1994. április 18-án Szarajevóban 2000 egybegyűlt lengette Szaúd-Arábia és Törökország lobogóit. Azzal, hogy az ENSZ, a NATO vagy az Egyesült Államok zászlaja helyett éppen azt a kettőt lengették, azt mutatja: a szarajevóiak muzulmán testvéreikkel azonosították magukat, és a világ tudtára adták, hogy kik is az ő igazi barátaik, illetve hogy kiket nem tekintenek a barátaiknak. 1994. október 16-án Los Angelesben 70 000 ember vonult az utcákra „tengernyi mexikói zászló” alatt, tiltakozásul a 187-es számú törvénytervezet ellen. A tervezet népszavazást helyezett kilátásba, melynek arról kellett döntenie, hogy az illegális bevándorlók és gyermekeik ne részesüljenek különféle állami segélyekben. Miért „mexikói zászlókkal vonulnak az utcára, miközben azt követelik, hogy ez az ország adjon nekik ingyenes oktatást? — kérdezték a megfigyelők. — Az amerikai zászlót kellene lengetniük.” Két héttel később aztán még több tüntető vonult az utcára, ekkor már amerikai zászlókkal a kézben. Ez utóbbi demonstráció a 187-es törvénytervezet diadalához vezetett, minthogy a kaliforniai szavazók 59%-a támogatta azt. A hidegháború utáni világban nagy jelentőségre tesznek szert a zászlók és a kulturális identitás más jelképei, így a kereszt, a félhold, sőt a fejfedő is, mert a kultúra válik mérvadóvá, és a kulturális identitás az, ami a legátfogóbb tartalommal bír a legtöbb ember számára. Az emberek régi-új identitásokat fedeznek fel, régi-új zászlók alatt menetelnek, melyek régi-új ellenségek ellen vívott háborúkat eredményeznek. Ezen új korszak komor világnézetét jól fejezte ki egy velencei nacionalista demagóg, aki Michael Dibdin Halott lagúna című regényében a következőket mondja: „Nem lehetnek igaz barátaink, ha nincsenek igazi ellenségeink. Ha nem gyűlöljük azt, amik nem vagyunk, nem szerethetjük azt, amik vagyunk. Ezek régi igazságok, amelyeket fájdalmasan újra felfedezünk egy évszázadnál is hosszabbra nyúló szentimentális szenvelgés után. Akik tagadják ezeket az

igazságokat, azok tagadják családjukat, örökségüket, kultúrájukat, születésüknél fogva őket megillető jogaikat — tulajdonképpen önmagukat! Nem lesz könnyű megbocsátani nekik.” E régi bölcsesség sajnálatos igazságát az államférfiak és a tudósok sem hagyhatják figyelmen kívül. Az identitásukat kereső és az etnikai sajátosságokra újra rátaláló népek számára nélkülözhetetlenek az ellenségek, és a legnagyobb veszélyeket rejtő ellenségeskedések a világ fő civilizációs törésvonalai mentén alakulnak ki. Jelen könyv fő témáját az adja, hogy a hidegháború utáni világ összetartásának, széthúzásának és konfliktusainak szabályait a kultúra és a kulturális — végső szinten civilizációs — identitások alakítják. A könyv öt része az iménti alaptétel következményeit részletezi. I. rész: A történelem folyamán először fordul elő, hogy a világpolitika egyszerre sokpólusú és sokcivilizációjú; a modernizáció nem azonos a nyugatiasodással, és semmilyen értelemben sem vezet egyetemes civilizációhoz, illetve a nem nyugati társadalmak nyugatiasodásához. II. rész: A civilizációk közötti erőegyensúly módosul: a Nyugat relatív befolyását tekintve hanyatlik; az ázsiai civilizációk növelik gazdasági, katonai és politikai erejüket; az iszlám robbanásszerű demográfiai növekedésének vagyunk tanúi, és ez destabilizáló következményekkel jár a muzulmán országokra és szomszédaikra nézve; a nem nyugati civilizációk határozottabban kiállnak saját kultúrájuk értékei mellett. III. rész: Egy új, a civilizációkon alapuló világrend kialakulásának korszakát éljük: a kulturális rokonságban álló országok együttműködnek egymással; sikertelenek viszont azok az erőfeszítések, amelyek a társadalmakat egyik civilizációból a másikba kívánják átvezetni; az országok saját civilizációjuk vezető vagy annak központjaként számon tartott mag-államai köré csoportosulnak. IV. rész: A Nyugatot saját egyetemesítő törekvései mindinkább konfliktusokba sodorják más civilizációkkal, leginkább az iszlámmal és Kínával; a helyi szinten, a törésvonalak mentén, többnyire muzulmán és nem muzulmán országok között kirobbanó háborúk „rokoni csatlakozásokhoz” vezetnek, a konfliktusok kiterjedésével fenyegetnek, ezzel kiváltva a civilizációs szempontból központi államok erőfeszítéseit e háborúk megfékezésére. V. rész: A Nyugat életben maradásának feltétele az, hogy az amerikaiak megerősítsék nyugati identitásukat, a nyugatiak pedig elfogadják, hogy civilizációjuk egyedi, de nem egyetemes; ezért összefognak, hogy azt megújítsák és megőrizzék a nem nyugati társadalmak felől érkező kihívásokkal szemben. A civilizációk világháborújának elkerülése azon múlik, hogy a világ vezetői elfogadják-e a világpolitika sokcivilizációs jellegét, és együtt tudnak-e működni annak fenntartásában. SOKPÓLUSÚ, SOKCIVILIZÁCIÓJÚ VILÁG A hidegháború utáni világban, a világtörténelem folyamán először, a világpolitika sokpólusúvá és sokcivilizációjúvá vált. Az emberiség történetének folyamán a civilizációk közötti kapcsolatok túlnyomórészt időszakosak voltak, vagy egyáltalán nem léteztek. Később, a modern kor kezdetével, i. sz. 1500 körül, a Nyugat nemzetállamai — Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Ausztria, Poroszország, Németország, az Egyesült Államok és mások — a nyugati civilizáción belül egy sokpólusú nemzetközi rendszert alkottak, és kölcsönösen hatottak egymásra, versengtek és háborúztak. Ugyanakkor az említett államok

terjeszkedtek, hódítottak, gyarmatosítottak is, ellentmondást nem tűrő befolyásukat kiterjesztették minden más civilizációra (1.1. térkép). A hidegháború időszakában a világpolitika kétpólusúvá vált, és a világ három részre oszlott. A zömében gazdag és demokratikus országok csoportja, élükön az Egyesült Államokkal, erős ideológiai, politikai, gazdasági és (időnként) katonai versenyre kelt a valamelyest szegényebb „Szovjetunióval”, ami ténylegesen a kommunista országok Szovjetunió vezette csoportját jelentette. A konfliktusok zömmel a két táboron kívül, a Harmadik Világban zajlottak, amelynek országai rendszerint szegények voltak, politikai stabilitással nem rendelkeztek, akkoriban váltak függetlenné, és el nem kötelezettnek tekintették magukat (1.2. térkép). A nyolcvanas évek végén a kommunista világ összeomlott, és a hidegháborús nemzetközi rendszer egyszeriben a múlté lett. A hidegháború utáni világban a népek közötti legfontosabb megkülönböztető jegyek nem ideológiaiak, még csak nem is politikaiak vagy gazdaságiak, hanem kulturálisak. Kik is vagyunk? — a nemzetek és az országok erre az emberek számára legalapvetőbb kérdésre igyekeznek most választ adni. És erre a kérdésre a korábban ismert hagyományos módon adnak választ: olyan dolgokra hivatkozva, amelyek a legtöbbet jelentik nekik. Az emberek az elődök, a vallás, a nyelv, a történelem, az értékek, a szokások és intézmények fogalmaival határozzák meg magukat. Kulturális csoportokkal azonosulnak: törzsekkel, etnikai, vallási közösségekkel, nemzetekkel, és, a legtágabb szinten, civilizációkkal. Az emberek a politikát nemcsak arra használják, hogy előmozdítsák érdekeiket, hanem arra is, hogy meghatározzák identitásukat. Csak akkor tudjuk, kik vagyunk, ha azt is tudjuk, kik nem vagyunk, sőt gyakorta csak akkor, ha azt is tudjuk, kik ellen vagyunk. A világ eseményeinek főszereplői továbbra is a nemzetállamok. Magatartásukat, akárcsak a múltban, ma is a hatalomra és a gazdagodásra való törekvés alakítja, de alakítják a kulturális preferenciák, hasonlóságok és különbségek is. A legfontosabb államcsoportokat már nem a hidegháború három blokkja tömöríti, hanem a világ hét vagy nyolc fő civilizációja (1.3. térkép). A nem nyugati társadalmak, különösen Kelet-Ázsiában, növelik gazdasági erejüket, s ezáltal nagyobb katonai és politikai befolyásuk alapjait is megteremtik. Erejük és önbizalmuk növekedésével párhuzamosan a nem nyugati társadalmak egyre erőteljesebben hangoztatják a maguk kulturális értékeit, és elutasítják azokat, amelyeket korábban a Nyugat „erőszakolt” rájuk. „A 21. század nemzetközi rendszere — fogalmazta meg Henry Kissinger — ...legalább hat nagyhatalmat foglal majd magában: az Egyesült Államokat, Európát, Kínát, Japánt, Oroszországot és valószínűleg Indiát; valamint a közepes nagyságú és kisebb országok sokaságát.”1 A Kissinger által említett hat nagyhatalom öt igen különböző civilizációhoz tartozik, vannak továbbá fontos iszlám országok, amelyek stratégiai jelentőségű földrajzi helyzetük, nagy népességük, és/vagy olajkészleteik miatt komoly befolyással bírnak a világpolitikai események alakítására. Ebben az új világban a helyi politika az etnikumok politikája, a világpolitika pedig a civilizációk politikája. A nagyhatalmak versengését a civilizációk küzdelme váltja fel.

Ebben az új világban a legmélyebb, legfontosabb és legveszélyesebb konfliktusok nem társadalmi osztályok, nem a szegények és gazdagok vagy más, gazdaságilag meghatározható csoportok között bontakoznak ki, hanem különböző kulturális entitásokhoz tartozó népek között. Az egyes civilizációkon belül persze lehetségesek törzsi háborúk és etnikai konfliktusok. Ugyanakkor a különböző civilizációkhoz tartozó államok és csoportok közötti erőszak magában hordozza a tényleges eszkaláció lehetőségét, mert az adott civilizáció más államai és csoportjai mind felsorakoznak a „rokon országok” támogatására.2 A szomáliai klánok véres összecsapása nem fenyeget a konfliktus kiterjedésével. Amikor Ruandában véres törzsi összecsapások történnek, ez ugyan érezteti hatását Ugandában, Zaire-ban és Burundiban, de aligha terjed annál messzebb. A civilizációk véres összecsapásai viszont, például Boszniában, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában vagy Kasmírban, nagyobb háborúkká terebélyesedhetnek. A jugoszláv konfliktusokban Oroszország diplomáciai támogatást nyújtott a szerbeknek, Szaúd-Arábia, Törökország. Irán és Líbia pedig pénzzel és fegyverekkel támogatta a bosnyákokat, és nem ideológiai vagy hatalompolitikai megfontolásból, nem gazdasági érdekből, hanem a kulturális rokonság miatt. „A kulturális konfliktusok szaporodnak

— fogalmazott Václav Havel —, és a történelem folyamán soha nem voltak olyan veszélyesek, mint éppen napjainkban.” Hasonlóképp vélekedik Jacques Delors, aki szerint „a jövő konfliktusait nem gazdasági vagy ideológiai, hanem kulturális tényezők fogják kiváltani”3. A legveszélyesebb kulturális konfliktusok pedig azok, amelyek a civilizációk közötti törésvonalak mentén alakulnak ki. A hidegháború utáni világban a kultúra egyszerre megosztó és egyesítő erő. Az ideológiailag elkülönülő, ám kulturálisan egységes népek egymásra találnak, ahogyan a két Németország egyesült, és ahogyan a két Korea és a különféle kínaiak kezdenek közeledni egymáshoz. Az ideológiailag vagy a történelmi körülmények következtében egyesített, ám civilizációjuk tekintetében elkülönülő társadalmak felbomlanak, amint ez a Szovjetunió, Jugoszlávia és Bosznia esetében történt, vagy erős feszültség alakul ki társadalmukban, mint Ukrajna, Nigéria, Szudán, India, Sri Lanka és sok egyéb ország esetében. A kulturális affinitással rendelkező országok együttműködnek gazdaságilag és politikailag. A közös kultúrájú országokra épülő nemzetközi szervezetek, mint például az Európai Unió, jóval sikeresebbek azoknál, amelyek megpróbálnak átívelni a kultúrák fölött. Negyvenöt éven keresztül a vasfüggöny volt a fő választóvonal Európában. Ez a vonal mára több száz mérfölddel keletebbre tolódott, és most egyfelől a nyugati kereszténység népei, másfelől a muzulmán és ortodox népek között húzódik. A filozófiai feltevések, a meghatározó értékek, a társadalmi kapcsolatok, a szokások és az élet egészéről vallott általános nézetek alapvetően különböznek az egyes civilizációk között. A világ jelentős részén megfigyelhető vallási újjáéledés tovább erősíti a meglévő kulturális különbségeket. A kultúrák változhatnak, és a politikára, a gazdaságra gyakorolt hatásuk jellege is időszakonként módosulhat. Ám ami a különböző civilizációk politikai és a gazdasági fejlődése közti fő különbségeket illeti, azok egyértelműen az eltérő kultúrákban gyökereznek. A kelet-ázsiai gazdasági siker forrása a kelet-ázsiai kultúra, és ugyanez a forrása annak, hogy a kelet-ázsiai társadalmak csak nagy nehézségek árán képesek stabil demokratikus politikai rendszert létrehozni. Annak, hogy a demokrácia nem tudott kialakulni a muzulmán világ túlnyomó részében, az iszlám kultúra az elsődleges magyarázata. A kelet-európai posztkommunista társadalmakban és a volt Szovjetunióban tapasztalható fejleményeket ezen országok civilizációs identitása alakítja. Azok az országok, amelyek nyugati keresztény örökséggel rendelkeznek, a gazdasági fejlődés és a demokratikus politika útjára léptek; a gazdasági és a politikai fejlődés kilátásai az ortodox országokban bizonytalanok, a muzulmán köztársaságokban pedig igencsak komorak. A jelen és a közeljövő legerősebb civilizációja a Nyugat, ám ereje a többi civilizációéhoz viszonyítva fogyatkozik. Miközben a Nyugat igyekszik mindjobban hangsúlyozni saját értékeit, és erőteljesebben védelmezni érdekeit, a nem nyugati társadalmak választásra kényszerülnek. Némelyek utánozni próbálják a Nyugatot, illetve csatlakozni vagy „odacsapódni” hozzá. Más, konfuciánus vagy iszlám országok megkísérlik növelni gazdasági vagy katonai erejüket, hogy ellenálljanak a Nyugatnak, és „kiegyensúlyozzák” annak befolyását. A hidegháború utáni politika fő tengelye ily módon a nyugati erő és kultúra, illetve a nem nyugati civilizációk erejének és kultúrájának kölcsönös egymásra hatása. Összegezve: a hidegháború utáni világ hét vagy nyolc fő civilizáció világa. Az államok érdekeit, ellentéteit és társulásait kulturális hasonlóságok és különbözőségek alakítják. A világ legjelentősebb országainak többsége különböző civilizációkhoz tartozik. Azok a helyi

konfliktusok, amelyekről leginkább valószínűsíthető, hogy háborúkká terebélyesednek, különböző civilizációk csoportjai vagy országai közötti konfliktusok. A politikai és a gazdasági fejlődés meghatározó mintái civilizációnként eltérőek. A világpolitika napirenden lévő kérdései a civilizációk közötti különbségekre vezethetők vissza. A világban oly hosszú ideje meghatározó szerepet játszó Nyugat hatalma fogyatkozik, a nem nyugati civilizációké nő. A világpolitika sokpólusúvá és sokcivilizációjúvá vált. MÁS VILÁGOK? Térképek és paradigmák. A hidegháború utáni világ politikájának tablója, melyet kulturális tényezők alakítanak, és a különböző civilizációk államainak és csoportjainak kölcsönös egymásra hatása jellemez, végtelenül leegyszerűsített. Sok mindent mellőz, eltorzít, illetve elhomályosít. Ám ha komolyan akarunk gondolkodni a világ dolgairól, és hatékonyan akarunk cselekedni e világban, kell valamiféle egyszerűsített térkép a valóságról, valamiféle elmélet, elgondolás, modell, paradigma. Elméleti konstrukció nélkül, William Jamest idézve, e világ pusztán „viruló, lármás zűrzavar”. Az elméleti és a tudományos haladásnak az a lényege — amint Thomas Kuhn megfogalmazta A tudományos forradalmak szerkezete című klasszikus munkájában —, hogy azt a paradigmát, amely egyre kevésbé képes megmagyarázni új vagy újonnan felismert tényeket, helyettesítjük egy másikkal, amely kielégítőbb módon ad számot róluk. „Annak, hogy egy elméletet paradigmaként elfogadjanak — írta Kuhn —, az a feltétele, hogy jobbnak látsszék versenytársainál, de nem szükséges megmagyaráznia — és valóban, soha nem is magyaráz meg — minden, vele szembesíthető tényt.”4 „Ha az ember ismeretlen terepen kíván eligazodni — jegyezte meg bölcsen John Lewis Gaddis is —, általában valamiféle térképre van szüksége. A kartográfia, mint maga a megismerés is, szükségszerű leegyszerűsítés, amely lehetővé teszi számunkra, hogy lássuk, hol vagyunk, és merre haladhatunk.” A hidegháborús nagyhatalmi versengés modellje, melyet elsőként Harry Truman fogalmazott meg, „egyfajta geopolitikai kartográfiai gyakorlat — mutat rá John Lewis Gaddis —, amely a nemzetközi terepet közérthető fogalmakkal ábrázolta, előkészítve az utat a feltartóztatás hamarosan elkövetkező bonyolult stratégiájához.” A világnézetek és az oksági elméletek nélkülözhetetlen kalauzok a nemzetközi politika számára.5 A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozói és szereplői negyven éven keresztül a világpolitika hidegháborús paradigmájának roppant leegyszerűsített, ám roppant hasznos fogalmai szerint gondolkodtak és cselekedtek. Ez a paradigma nem szolgáltathatott magyarázatot mindenre, ami a világpolitikában zajlott. Kuhn kifejezésével élve számtalan rendellenesség volt tapasztalható, és a paradigma a tudósok és a politikusok elől időnként eltakart fontos fejleményeket, például a kínai-szovjet eltávolodást. A világpolitika egyszerű modelljeként azonban ezzel együtt is több fontos jelenségre adott magyarázatot bármely riválisánál, elengedhetetlen kiindulópont volt a nemzetközi ügyek értelmezésében, csaknem egyetemesen elfogadottá vált, és két nemzedéken át formálta a világpolitikáról való gondolkodást. A leegyszerűsített paradigmák vagy térképek nélkülözhetetlenek az emberi gondolkodás és cselekvés számára. Egyik lehetőségünk az, hogy egyértelmű elméleteket vagy modelleket alkotunk, és ezeket tudatosan alkalmazzuk magatartásunk irányítására. Másik lehetőségként tagadjuk az efféle kalauzok szükségességét, és feltételezzük, hogy kizárólag konkrét, „objektív” tények alapján járunk el cselekedeteinkben, minden egyes esetet úgy

kezelve, hogy „mellőzzük a mellékes szempontokat”. Ez utóbbi esetben azonban megtévesztjük magunkat. Gondolataink mélyén ugyanis rejtett feltevések, elfogultságok és előítéletek bújnak meg, amelyek meghatározzák látásmódunkat, azt, hogy a valóság mely tényeit vesszük figyelembe, hogyan ítéljük meg jelentőségüket és minőségüket. Szükségünk van explicit vagy implicit modellekre, hogy képesek legyünk: 1. felismerni a valóság rendszereit és általános törvényszerűségeit; 2. megérteni az ok-okozati kapcsolatokat a jelenségek között; 3. megérezni és — némi szerencsével — megjósolni a jövő fejleményeit: 4. megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől; és 5. megállapítani, milyen utat kell követnünk, hogy elérjük céljainkat. Minden modell vagy térkép absztrakció, és egyes célokra jobban, más célokra pedig kevésbé alkalmazható. Az autós térkép megmutatja nekünk, hogyan juthatunk el A-ból B-be, de nem igazán hasznos, ha repülőgépet vezetünk, amikor is olyan térképre van szükségünk, amely feltünteti a repülőtereket, az adótornyokat, a légi útvonalakat és a domborzati viszonyokat. Térkép nélkül eltévedünk. Minél részletesebb a térkép, annál teljesebben tükrözi a valóságot. Ám egy túlzottan részletes térkép nem túl sok célra hasznosítható. Ha az autósztrádán el szeretnénk jutni egyik városból a másikba, fölösleges, sőt kifejezetten zavaró lehet egy olyan térkép, amely az autós közlekedéshez nem kapcsolódó információk tömegét is tartalmazza, például a főútvonalak elvesznek az alacsonyabb rendű utak bonyolult tömkelegében. Az is igaz persze, hogy ha térképünkön csak egyetlen árva autósztráda látható, akkor túlontúl leszűkíti a valóságot, s ezzel megnehezíti, hogy más útvonalakat találjunk, ha a sztrádát éppen elrekeszti egy súlyos baleset. Röviden, olyan térképre van szükségünk, amely jól ábrázolja a valóságot, s ugyanakkor le is egyszerűsíti azt olyan formában, amely leginkább szolgálja céljainkat. Amikor a hidegháború véget ért, különféle világpolitikai térképek vagy paradigmák születtek. Egyetlen világ: eufória és harmónia. Az egyik széles körben ismertetett paradigma azon a feltevésen alapult, hogy a hidegháború végeztével a jelentős konfliktusok lehetősége is megszűnt a világpolitikában, és megszületett egy relatíve harmonikus világ. E modell legrészletesebb megfogalmazását Francis Fukuyama adta „a történelem végéről” kialakított tézisében. ∗ „[...] egyszerűen a történelem végének [vagyunk tanúi] — írta Fukuyama —: tehát az emberiség ideológiai fejlődése befejeződésének, annak, hogy végső kormányzati formaként sor kerül a nyugati liberális demokrácia általános bevezetésére.” Igaz, tette hozzá, előfordulhatnak konfliktusok a Harmadik Világ egyes pontjain, de a globális konfliktusnak vége, és nem csak Európában. „Pontosan a nem európai világ”, elsősorban Kina és a Szovjetunió az, ahol a nagy változások történtek. Az eszmék háborúja véget ért. Akadnak ugyan hívei a marxizmus-leninizmusnak „olyan helyeken, mint Managua, Phenjan és a Massachusetts állambeli Cambridge”, de egészében véve győzedelmeskedett a liberális demokrácia. A jövőt nem az eszmékért vívott nagy, lelkesítő küzdelmek fogják jellemezni, ∗

A harmadik fejezetben egy hasonló elképzelést fogok taglalni, mely nem arra épít, hogy a hidegháború véget ért, hanem azokra a hosszú távú gazdasági és társadalmi trendekre, amelyek „univerzális civilizációt” hoznak létre.

hanem földhözragadt gazdasági és műszaki problémák megoldása. És, vonta le Fukuyama a meglehetősen szomorú következtetést, ez az egész bizony eléggé unalmas lesz. Nagyon sokan számítottak erre a harmóniára. A politikai és a szellemi vezetők hasonló nézeteket fogalmaztak meg. A berlini fal leomlott, a kommunista rendszereknek befellegzett, az ENSZ, mondták, az addiginál jelentősebb szerepet fog betölteni, a korábbi hidegháborús ellenfelek „partnerként” fognak együttműködni, és „egy nagy üzlet” szereplői lesznek, a fő napirendi pont pedig a békefenntartás és a béketeremtés lesz. A világ vezető országának elnöke bejelentette, hogy megszületett az „új világrend”; a világ egyik vezető egyetemének elnöke megtagadta egy biztonságpolitikával foglalkozó professzor kinevezését, mondván, hogy nincs rá szükség többé. „Halleluja! Nem tanítunk és nem tanulunk többé a háborúkról, mert nincs többé háború.” A hidegháború befejezésének pillanatában az eufórikus hangulat a harmónia érzetét keltette, de hamarosan kiderült rola, hogy nem egyéb illúziónál. A kilencvenes évek elején a világ megváltozott, de nem lett feltétlenül békésebb. A változás elkerülhetetlen volt, a haladás azonban nem. A 20. század összes jelentős konfliktusának végén a harmónia hasonlóan tiszavirág-életű illúziói virultak. Az első világháború olyan jelszavakkal zárult, hogy ez a háború volt az utolsó, „örökre véget vetett a háborúknak”. s a világot végérvényesen a demokrácia útjára terelte. A második világháború, Franklin Roosevelt szavaival, „megszünteti az egyoldalú cselekvés rendszerét, a kizárólagos szövetségeket, a hatalmi egyensúlyokat és az összes olyan félmegoldást, mellyel évszázadokon keresztül próbálkoztak — hasztalan”. Mindezt felváltja majd „a békeszerető nemzetek” „egyetemes szervezete” és „egy állandó békerendszer” kialakításának kezdete.7 Ehhez képest az első világháború kitermelte a kommunizmust, a fasizmust, és visszafordította a demokrácia évszázados trendjét. A második világháború valódi globális hidegháborút szült. A harmónia illúzióját a hidegháborúi végén egyhamar szertefoszlatta az etnikai konfliktusok megsokszorozódása és az „etnikai tisztogatás”, a törvényes rend felbomlása, az államok közötti szövetségek és konfliktusok új fajtáinak kialakulása, a neokommunista és neofasiszta mozgalmak újjáéledése, a vallási fundamentalizmus megerősödése, Oroszország nyugati politikájának lehűlése (a „mosolydiplomácia” és az „igenpolitika” vége), az ENSZ és az Egyesült Államok tehetetlensége (hasztalan igyekeztek megfékezni a véres helyi konfliktusokat) és a megerősödő Kína mind nagyobb magabiztossága. A berlini fal leomlását követő öt évben a „népirtás” szó jóval gyakrabban hangzott el, mint a hidegháború öt éve folyamán bármikor. Az egyetlen harmonikus világ paradigmájáról bebizonyosodott, hogy végtelenül messze jár a valóságtól, s hasznavehetetlen a hidegháború utáni világ kalauzaként. Két világ: mi és ők. Míg az a várakozás, hogy kialakul egy egységes, harmonikus világ, mindig a jelentős konfliktusok lezártával erősödik meg, a „két világ” fogalmaiban való gondolkodás végighúzódik a történelem egész folyamán. A „mi” és „ők”, a magunk és a másik, a mi civilizációnk és az ő barbárságuk jellegű tagolás mindig is vonzotta a népeket. A tudós elemzésekben vissza-visszatérnek az olyan világmagyarázatok, melyek a Kelet és a Nyugat, az Észak és a Dél, a központ és a periféria fogalmaival operálnak. A muzulmánok a világot hagyományosan dár al-iszlám-ra és dár al-harb-ra, a béke birodalmára és a háború birodalmára osztják. Ezt a felosztást tükrözték, és bizonyos értelemben fordították visszájára a hidegháború végén az amerikai tudósok, akik a világot „a béke”, illetve a „nyugtalanság zónáira” osztották.

Az előbbibe tartozott a Nyugat és Japán a világ népességének mintegy 15%-ával, az utóbbiba pedig mindenki más.8 Attól függően, hogy a részeket hogyan definiáljuk, az ekként tagolt világról alkotott kép bizonyos mértékig megfelelhet a valóságnak. A leggyakoribb felosztás — különféle elnevezésekkel — a gazdag (modern, fejlett) országok és a szegény (tradicionális, fejletlen vagy fejlődő) országok megkülönböztetése. Ennek a gazdasági felosztásnak történelmileg megfelel a Nyugat és a Kelet közötti kulturális distinkció — ez esetben nem annyira a gazdasági jólét különböző szintjét hangsúlyozzák, mint inkább a meghatározó filozófia, az értékek és az életmód különbségeit.9 Az említett világképek mindegyike tartalmazza a valóság elemeit, ám korlátaik is vannak. A gazdag, modern országoknak vannak olyan közös vonásaik, amelyek megkülönböztetik őket a szegény, hagyományőrző országoktól, mely utóbbiaknak szintén vannak közös vonásaik. A gazdagság eltérő szintje konfliktusokhoz vezethet a társadalmak között, de a tapasztalatok arra mutatnak, hogy elsősorban akkor, amikor a gazdag és erősebb társadalmak megpróbálják meghódítani és gyarmati sorba kényszeríteni a szegény, tradicionális társadalmakat. A Nyugat ezt tette négyszáz éven keresztül, mígnem a gyarmatok egyike-másika fellázadt, és felszabadító háborút indított a gyarmatosító hatalmak ellen, melyeknek aztán elment a kedvük a birodalmasditól. Mára lezárult a dekolonizáció folyamata, és a gyarmati függetlenségi háborúkat felváltották a függetlenné vált népek közötti konfliktusok. Általánosabb szinten kevéssé valószínű, hogy a gazdag és a szegény országok között fegyveres konfliktus alakul ki, mert, néhány különleges esettől eltekintve, a szegény országok nem rendelkeznek olyan politikai egységgel, gazdasági erővel és katonai potenciállal, hogy szembeszállhatnának a gazdag országokkal. A gazdasági fejlődés Ázsiában és Latin-Amerikában is eltünteti a tehetősek és a nincstelenek egyszerű dichotómiáját. A gazdag országok folytathatnak egymással kereskedelmi háborúkat; a szegény országok megvívhatják egymással tényleges háborúikat; de egy nemzetközi, osztálytartalmú háború a szegény Dél és a tehetős Nyugat között csaknem olyan messze áll a valóságtól, mint egy harmonikus és boldog világnak a képe. A világ kulturális alapon történő kettéosztása még az előbbinél is kevésbé használható elgondolás. Bizonyos szinten a Nyugat kétségkívül egységesnek tekinthető, ám mi közös van a nem nyugati országokban azon kívül, hogy nem nyugatiak? A japán, a kínai, a hindu, a muzulmán és az afrikai civilizáció mind-mind alapvetően különbözik egymástól a vallás, a társadalmi szerkezet, az intézmények és a meghatározó értékek tekintetében. Mindannak az egysége, amit nem nyugatinak nevezhetünk, és általában a Kelet-Nyugat dichotómia nem egyéb a Nyugat teremtette mítosznál. E feltételezésnek ugyanaz a fogyatékossága, mint az orientalizmusnak, melyet Edward Said joggal bírált, mondván, hogy elmélyíti „a különbséget az ismerős (Európa, a Nyugat, a »mi«) és az ismeretlen (a Kelet, az »ők«) között”, és feltételezi, hogy az előbbi lényegéből fakadóan felsőbbrendű az utóbbihoz képest.10 A hidegháború idején a világ jórészt egy ideológiai spektrum mentén polarizálódott. Azonban nem létezik egyetlen kulturális spektrum. A „Kelet” és „Nyugat” kulturális polarizációja is csupáncsak abból az egyetemes, ám balga szokásból fakad, hogy az európai civilizációt nyugati civilizációnak nevezzük. „Kelet és Nyugat” helyett helyénvalóbb „Nyugat és a többiek”-ről beszélni, ami legalábbis arra enged következtetni, hogy sok nem nyugati típusú társadalom létezik. A világ túlságosan összetett ahhoz, semhogy a róla alkotott képet — mely akkor jó, ha minél több

célnak felel meg — gazdaságilag leszűkíthetnénk Északra és Délre, illetve kulturális szempontból Keletre és Nyugatra. Körülbelül 184 állam. A hidegháború utáni világról alkotott harmadik térkép a nemzetközi kapcsolatok rendszerint „realistának” nevezett teóriájából eredeztethető. E szerint az államok az elsődleges, sőt az egyetlen fontos szereplők a világpolitika színterén, s mivel az államok kapcsolata leginkább anarchiaként írható le, fennmaradásuk és biztonságuk érdekében szakadatlanul arra törekednek, hogy fokozzák erejüket. Ha az egyik állam látja, hogy a másik növeli erejét, és ezzel potenciális veszélyforrássá válik, úgy biztonsága érdekében ez szintén erőt igyekszik gyűjteni, és/vagy szövetkezik más államokkal. A hidegháború utáni világ mintegy 184 államának magatartása és érdekei előre jelezhetők e feltevések alapján.11 A világról alkotott „realista” kép igen hasznos kiindulópont a nemzetközi események elemzésekor, minthogy jórészt megmagyarázza az államok magatartását. Az államok a jelen és a jövő világpolitikai eseményeinek meghatározó entitásai. Hadseregeket tartanak fenn, diplomáciai tevékenységet folytatnak, szerződésekről tárgyalnak, háborúznak, nemzetközi szervezeteket ellenőriznek, befolyásolják, és jelentős mértékben alakítják az ipari és kereskedelmi tevékenységet. A kormányok mindennél előbbre valónak tartják államuk külső biztonságának fenntartását (bár gyakran elsőbbséget élveznek a belső biztonság garanciái). Egészében véve ez az államokon alapuló paradigma valósághűbb képpel és útmutatással szolgálja a világpolitika megértését, mint az egyetlen világot vagy a két világot tételező összes többi. Ugyanakkor persze komoly korlátai is vannak. Feltételezi ugyanis, hogy minden állam azonos módon értékeli érdekeit, és azonos módon cselekszik. Az az egyszerű feltevés, hogy csakis az erő számít, lehet kiindulópont az államok magatartásának megértéséhez, de nem jutunk vele messzire. Az államok az erő fogalmával definiálják érdekeiket, de ezenkívül sok egyéb fogalom is segíti e definíciókat. Az államok természetesen gyakran törekednek az erőegyensúly megteremtésére, de ha ez volna a legfőbb szempont, akkor például az 1940-es évek végén a nyugat-európai országok szövetkeztek volna a Szovjetunióval az Egyesült Államok ellen. Az államok elsődlegesen az érzékelt fenyegetésekre reagálnak, és a nyugat-európai országok akkor Kelet felől érzékeltek politikai, ideológiai és katonai fenyegetést. Érdekeiket oly módon értékelték, ahogyan azt sehogy sem jelezhette volna előre a klasszikus realista teória. Az értékek, a kultúra és az intézmények tehát alapvetően befolyásolják azt, ahogyan az államok meghatározzák érdekeiket. Ezeket nemcsak belső, honi értékeik és intézményeik alakítják, hanem nemzetközi normák és intézmények is. Ráadásul a biztonságukra való törekvésen kívül és azon túl az államok különböző típusai különféleképpen határozzák meg érdekeiket. A hasonló kultúrával és intézményekkel rendelkező országoknál a közös érdekek fognak előtérbe kerülni. A demokratikus államok közös vonásokkal rendelkeznek, ezért nem harcolnak egymás ellen. Kanadának például nincs szüksége szövetségesekre ahhoz, hogy megakadályozza az Egyesült Államok invázióját. A történelem az államra vonatkozó paradigma feltevéseit lényegében igazolja. Ugyanakkor nem sokat érünk e feltevésekkel, ha azt akarjuk megmagyarázni, miben különbözik a hidegháború utáni világpolitika a hidegháború alatti és az azt megelőző világpolitikától. Pedig tagadhatatlan, hogy vannak különbségek, és az államok minden

történelmi korszakban más és más módon törekednek érvényesíteni érdekeiket. A hidegháború utáni világban az államok egyre inkább a civilizáció keretei között próbálják meghatározni érdekeiket. Hasonló vagy velük azonos kultúrájú államokkal működnek együtt, esetleg szövetkeznek, és gyakrabban kerülnek konfliktusba más kultúrájú országokkal. Az államok általában egy másik állam szándékaira hivatkozva definiálják a veszélyeket, és ezeket a szándékokat, valamint azok értékelését erősen befolyásolják kulturális megfontolások. Az állampolgárok és az államférfiak kevésbé tartják valószínűnek, hogy veszély fenyegetné őket olyan népek részéről, amelyeket, érzésük szerint, megértenek, s akikben — tekintettel a közös nyelvre, vallásra, értékekre, intézményekre és kultúrára — megbízhatnak. Jóval valószínűbb ugyanakkor, hogy veszélyesnek tartanak olyan államokat, amelyeknek más a kultúrájuk — e kultúrát nyilvánvalóan nem értik, tehát úgy érzik, nem bízhatnak meg benne. Most, hogy a marxista-leninista Szovjetunió nem jelent már veszélyt a szabad világ számára, illetve az Egyesült Államok sem jelent veszélyt a kommunista világ számára, mindkét világ országai egyre inkább úgy látják, hogy a veszélyforrásokat az övéktől eltérő kultúrájú országokban kell keresniük. Miközben a világpolitikai események elsődleges szereplői az államok maradnak, szuverenitásuk, funkcióik és erejük rendre fogyatkozik. A nemzetközi intézmények feljogosítva érzik magukat annak megítélésére és korlátozására, hogy az egyes államok mit tehetnek saját területükön, és mit nem. Bizonyos esetekben, leginkább Európában, nemzetközi intézmények vettek át fontos feladatokat, amelyeket korábban az államok láttak el, és erős nemzetközi hivatali rendszereket építettek ki, amelyek működése közvetlenül érinti az egyes állampolgárt. Globális szinten megfigyelhető az a tendencia is. hogy a kormányok hatalma csökken, míg a kisebb állami egységeké, a regionális, körzeti és helyi politikai intézményeké erősödik. Sok államban, köztük a fejlett világ államaiban, regionális mozgalmak alakulnak, melyek jelentős autonómiát vagy akár teljes függetlenséget harcolnak ki a maguk számára. Az államok kormányai egyre kevésbé képesek ellenőrizni a pénz be- és kiáramlását, és egyre nagyobb nehézséget okoz nekik az eszmék, a technika, az áruk és az emberek mozgásának ellenőrzése. Az államhatárok egyre inkább átjárhatóvá váltak. Mindezen fejlemények láttán sokan arra a következtetésre jutottak, hogy az a fajta, biliárdgolyó keménységű állam, mely uralkodó norma volt az 1648-as vesztfáliai békekötés óta, a végét járja, és változatos, komplex, sokrétű nemzetközi rend van kialakulóban, amely leginkább a középkor nemzetközi berendezkedésére emlékeztet.12 Teljes káosz. Részint az államok gyöngülése és a „bukott államok” megjelenése vezetett a negyedik világkép kialakulásához, mely szerint a világ anarchisztikus. Ez a paradigma kiemeli: a kormányzat tekintélyének megszűnését; az államok felbomlását; a törzsi, etnikai és vallási konfliktusok erősödését; a nemzetközi szervezett bűnözés kialakulását; a menekültek számának több tízmillióra emelkedését; a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek elszaporodását; a terrorizmus terjedését; a tömegmészárlások és az etnikai tisztogatások megsokszorozódását. E káoszba süllyedt világ képét meggyőzően fejezte ki és foglalta össze két, 1993-ban napvilágot látott könyv találó címe: az Out of Control (Zabolátlanul), melynek szerzője Zbigniew Brzezinski, illetve a Pandaemonium (Pokol), melyet Daniel Patrick Moynihan írt.13

Az államközpontú paradigmához hasonlóan a káoszparadigma is közeljár a valósághoz. Szemléletes és pontos képet ad sok mindenről, ami a világban történik, de az államparadigmától eltérően rávilágít a világpolitika hidegháború utáni korszakának jelentős változásaira is. Becslések szerint például már 1993-ban is negyvennyolc etnikai háború zajlott a világban, és százhatvannégy „területi-etnikai követelés és határokkal kapcsolatos konfliktus” volt ismeretes az egykori Szovjetunió területén, melyek közül harminc a fegyveres konfliktus valamilyen formáját öltötte.14 E paradigma fogyatékosságai azonban még az államközpontú paradigma fogyatékosságainál is komolyabbak. A világ, meglehet, kaotikus, ám mégsem hiányzik belőle teljesen a rend. Az egyetemes és differenciálatlan anarchia képe kevés fogódzót kínál a politika szereplői számára a világ megértéséhez, az események rendszerezéséhez és jelentőségük értékeléséhez, az anarchia tendenciáinak előrejelzéséhez, a káosz válfajainak és feltehetőleg különböző okainak és következményeinek megkülönböztetéséhez, illetve a követendő irányok kijelöléséhez. VILÁGOK ÖSSZEVETÉSE: REALIZMUS, TAKARÉKOSSÁG ÉS JÓSLÁS E négy paradigma mindegyike a realizmus és a jóslás valamelyest eltérő kombinációját kínálja. Mindegyiknek megvannak a maga fogyatékosságai és korlátai is. Lehetséges, hogy ezek elháríthatók volnának a paradigmák ötvözésével; kijelenthetjük például, hogy a világban egyidejűleg figyelhető meg a részekre hullás és az integrálódás folyamata.15 Mindkét tendencia valóban létezik is, és egy összetettebb modell mindig jobban megközelíti a valóságot, mint az egyszerűbb. Sajnos ugyanakkor ezzel a módszerrel feláldozzuk a fogalmi takarékosságot a valóság oltárán, és — ha a végletekig feszítjük — minden paradigma vagy elmélet tagadásáig jutunk el. Ráadásul két egyidejű ellentétes tendencia összekapcsolásakor a „széthullás-integrálódás” modell nem képes megmutatni, milyen körülmények között jut érvényre az egyik, és milyenek között a másik. Az igazi kihívást egy olyan paradigma kidolgozása jelentené, mely képes volna más paradigmáknál több alapvető jelentőségű esemény magyarázatául szolgálni, és így a tendenciák jobb megértését kínálhatná az elméleti elvonatkoztatás hasonló szintjén. A fenti négy paradigma egymással sem egyeztethető össze. A világ nem lehet egyidejűleg egységes, ugyanakkor alapjaiban megosztott Kelet és Nyugat vagy Észak és Dél között. A nemzetállam sem lehet a világpolitikai események alapegysége, ha széthullóban van, és viszályok sokasága tépázza. A világ vagy egyetlenegy, vagy két különböző egységre osztható; vagy 184 államból áll, vagy a törzsek, etnikai csoportok és nemzetiségek potenciálisan végtelen sokaságából. Ha a világot hét vagy nyolc civilizációnak tekintjük, a nehézségek többségét elkerüljük. így nem áldozzuk fel a valóságot a takarékosság kedvéért, amint azt az egyetlen vagy a két világ paradigma esetében tesszük, és a takarékosságot sem áldozzuk fel a valóság oltárán, mint az államközpontú, valamint a káoszparadigma esetén. Ez a paradigma könnyen megragadható és áttekinthető keretet kínál a világ megértéséhez, a sokasodó konfliktusok között megkülönbözteti a fontosat a kevésbé fontostól, előrejelzi a jövő fejleményeit, és útmutatóul szolgál a politika alakítói számára. Ugyanakkor épít más paradigmák elemeire, magába olvasztva azokat. Jobban összeegyeztethető velük, mint azok egymással. A civilizáció-központú megközelítés egyebek közt a következőket állítja:

• az egységesülés erői valóban működnek a világban, és pontosan ezek gerjesztik a kulturális elkülönülés és a civilizációs öntudat ellenerőit; • a világ bizonyos értelemben valóban két részre osztható, de a lényegi különbség a Nyugat mind ez idáig domináns civilizációja és az összes többi civilizáció között van, amelyek viszont kevés közös vonással rendelkeznek, ha rendelkeznek egyáltalán ilyennel. Röviden, a világ a nyugati „egy”-re és nem nyugati „sok”-ra tagolódik; • a világpolitikai események legfontosabb szereplői jelenleg a nemzetállamok, és a jövőben is azok maradnak, de érdekeiket, társulásaikat és konfliktusaikat egyre inkább kulturális és civilizációs tényezők alakítják; • a világ valóban anarchisztikus, bővelkedik törzsi és nemzetiségi konfliktusokban, de a stabilitást leginkább fenyegető konfliktusok a különböző civilizációkhoz tartozó államok vagy csoportok konfliktusai. A civilizáció-központú paradigma tehát egy viszonylag egyszerű, de nem túlzottan leegyszerűsített térképet kínál mindannak megértéséhez, ami a 20. század végén a világban történik. Természetesen egyetlen paradigma sem örök érvényű. A világpolitika hidegháborús modellje hasznos és helytálló volt negyven éven keresztül, de a nyolcvanas évek végén elavulttá vált, és egyszer majd a civilizációs paradigmára is hasonló sors vár. A jelen időszakban azonban hasznos útmutatót kínál ahhoz, hogy a fontosat megkülönböztessük a kevésbé fontostól. Az 1993 első hónapjai során lezajlott etnikai konfliktusoknak például valamivel kevesebb mint a fele volt különböző civilizációk csoportjai közötti konfliktus. A civilizációs perspektíva az ENSZ főtitkárát és az Egyesült Államok külügyminiszterét arra ösztönözhetné, hogy béketeremtő erőfeszítéseiket e konfliktusokra összpontosítsák, ezek ugyanis sokkal inkább fenyegetnek azzal a veszéllyel, hogy háborúkká terebélyesednek. A paradigmák jóslatoknak is alapjául szolgálnak, és egy paradigma érvényességének és alkalmazhatóságának legfőbb próbája az, hogy a belőle fakadó jóslatok milyen mértékben bizonyulnak pontosabbnak az egyéb paradigmákból fakadóknál. Az államközpontú paradigmából kiindulva John Mearsheimer például a következő jóslatot fogalmazta meg: „A helyzet Ukrajna és Oroszország között megérett arra, hogy kitörjön köztük a biztonsági-védelmi versengés. Azok a nagyhatalmak, amelyeknek hosszú és védtelen a közös határuk — Ukrajna és Oroszország között éppen ilyen húzódik —, gyakran kezdenek versengésbe biztonsági aggályaik miatt. Oroszország és Ukrajna rácáfolhatnak ugyan erre a dinamikára, és megtanulhatnak harmonikusan együtt élni, de szokatlan volna, ha így történne.”16 A civilizációs megközelítés ugyanakkor az Ukrajna és Oroszország közötti szoros kulturális, személyes és történelmi kapcsolatokat, az oroszok és az ukránok mindkét országbeli keveredését hangsúlyozza, és inkább arra a civilizációs törésvonalra összpontosít, amely az ortodox Kelet-Ukrajnát elválasztja a görög katolikus Nyugat-Ukrajnától. Arra a régi keletű és ma is fennálló, központi jelentőségű történelmi tényre hívja fel tehát a figyelmet, amelyet Mearsheimer — aki az államot a „realista” elgondolás szerinti egységes, identitását kizárólag önmagában kereső entitásként fogja fel — teljességgel figyelmen kívül hagy. Míg az államközpontú megközelítés kiemeli az orosz-ukrán háború lehetőségét, civilizációs megközelítés esetén ezt az esélyt minimálisnak tekinthetjük, és ehelyett arra a lehetőségre figyelünk fel, hogy Ukrajna esetleg kettészakad, és azt jósolhatjuk, hogy ez a különválás a kulturális tényezők ismeretében erőszakosabb lehet, mint amilyen Csehszlovákiáé volt, de

közel sem lesz olyan véres, mint amilyennek Jugoszlávia széthullása bizonyult. Ezek az eltérő jóslatok aztán más és más politikai prioritásokhoz vezetnek. Az esetleges háborút és Ukrajna orosz leigázását jövendölő Mearsheimer például támogatja, hogy Ukrajnának legyen atomfegyvere. Civilizációs megközelítés esetén Oroszország és Ukrajna együttműködését bátoríthatjuk, sürgethetjük Ukrajnát, hogy mondjon le nukleáris fegyvereiről, szorgalmazhatjuk továbbá a jelentős gazdasági segítséget, illetve egyéb eszközök bevetését is Ukrajna egységének és függetlenségének fenntartása érdekében, valamint azt, hogy készüljön vészforgatókönyv Ukrajna esetleges kettészakadásának esetére. A hidegháború utáni időszak sok fontos fejleménye igazolta a civilizációs paradigmát, melyeket ugyanakkor e paradigma segítségével meg is lehetett jósolni. Ilyen a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása; az egykori területükön zajló háborúk; a vallási fundamentalizmus megerősödése az egész világon; az identitás vállalása miatti küzdelmek Oroszországban, Törökországban és Mexikóban; Japán és az Egyesült Államok kereskedelmi konfliktusainak intenzitása; az iszlám államok ellenállása az Irakra és Líbiára gyakorolt nyugati nyomással szemben; az iszlám és a konfuciánus országok erőfeszítései, hogy atomfegyvert és a célba juttatásukhoz szükséges eszközöket állítsanak elő; Kína erősödő „külső” nagyhatalmi szerepe; az új demokratikus rendszerek megerősödése egyes országokban és a demokráciák kudarca másokban, a fokozódó fegyverkezési verseny Kelet-Ázsiában. Hogy a kialakuló világra mennyire alkalmazható a civilizációs paradigma, azt jól illusztrálják az alább felsorolt, a paradigma kereteibe tökéletesen beleillő események, melyek mind 1993-ban, hat hónap leforgása alatt következtek be: • folytatódik és intenzívebbé válik a horvátok, muzulmánok és szerbek harca a volt Jugoszláviában; • a Nyugat nem kíván számottevő támogatást nyújtani a boszniai muzulmánoknak, s a horvátok atrocitásait nem ítéli el ugyanolyan határozottan, ahogyan azt a szerbek esetében tette; • Oroszország vonakodik csatlakozni az ENSZ Biztonsági Tanácsa többi tagjához annak érdekében, hogy rábírják a horvátországi szerbeket, kössenek békét a horvát kormánnyal; közben Irán és más muzulmán nemzetek felvetik, hogy 18 000 embert küldenek a boszniai muzulmánok védelmére; • elmérgesedik a háború az örmények és az azerik között; a törökök és az irániak követelik, hogy az örmények hagyjanak fel a hódítással; török és iráni csapatokat vezényelnek az azeri határhoz, illetve a határon túlra, és Oroszország figyelmeztet, hogy az iráni akció „a konfliktus eszkalációját eredményezheti”, illetve hogy ennek következtében a konfliktus máris „a nemzetközivé válás küszöbéhez érkezett”; • folytatódik a harc Közép-Ázsiában orosz csapatok és mudzsahedin gerillák közt; • konfrontáció alakul ki a bécsi Emberjogi Konferencián a Warren Christopher, az Egyesült Államok külügyminisztere vezette Nyugat, valamint az iszlám és a konfuciánus államok koalíciója között. Az előbbi elítéli a „kulturális relativizmust”, az utóbbiak pedig visszautasítják a „nyugati univerzalizmust”; • mind az orosz katonai stratégák, mind a NATO katonai tervezői újra a „déli veszélyre” összpontosítanak; • a szavazás, mely a 2000. évi olimpiai játékok rendezési jogát Peking helyett Sydneynek ítéli, nyilvánvalóan csaknem teljes egészében a civilizációs vonalak logikáját követi;

• Kína rakétaalkatrészeket ad el Pakisztánnak, Amerika ezt követően szankciókat vezet be Kína ellen; Kína és az Egyesült Államok között konfrontáció alakul ki amiatt, hogy Peking a nukleáris technológiát feltételezhetően továbbadta Iránnak; • Kína a heves amerikai tiltakozás ellenére megszegi az atomkísérleti moratóriumot, és kísérleti robbantást végez; Észak-Korea megtagadja, hogy továbbra is részt vegyen a saját atomfegyverprogramjáról folytatott megbeszéléseken; • kiderül, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma a „kettős feltartóztatás” politikáját folytatta — Irán és Irak ellen egyszerre; • az Egyesült Államok védelmi minisztériuma nyilvánosságra hozza, hogy új készültségi stratégiát dolgozott ki a két „fő regionális konfliktus”, Észak-Korea, illetve Irán és Irak tekintetében; • az iráni elnök felhívást intéz Kínához és Indiához, hogy kössenek szövetséget annak érdekében, hogy „miénk lehessen az utolsó szó a nemzetközi eseményekkel kapcsolatban”; • egy új német törvény drasztikusan szigorítja a menekültek befogadását; • Borisz Jelcin orosz és Leonyid Kravcsuk ukrán elnök megállapodik a fekete-tengeri flottáról és más kérdésekről; • Amerika — a nyugati kormányok gyakorlatilag egyhangú támogatásával — bombázza Bagdadot, s ezt, mint a nyugati „kettős mérce” újabb példáját, csaknem minden muzulmán kormány elítéli; • az Egyesült Államok terrorista államnak minősíti Szudánt, és azzal vádolja Omar Abdel-Rahman egyiptomi sejket és követőit, hogy összeesküvést szőttek „városi terrorista háború indítására az Egyesült Államok ellen”; • javulnak annak kilátásai, hogy Lengyelországot, Magyarországot, a Cseh Köztársaságot és Szlovákiát végül felvegyék a NATO-ba; • az 1993. évi orosz parlamenti választások megmutatják, hogy Oroszország „hasadt” ország, melynek lakossága és elitje bizonytalan a tekintetben, hogy csatlakozzon-e a Nyugathoz, vagy inkább birokra keljen vele. A civilizációs paradigma alkalmazhatóságát szemléltető hasonló eseménylistát a kilencvenes évek elejének jóformán bármely hat hónapos időszakáról könnyen össze lehet állítani. A hidegháború éveiben Lester Pearson kanadai államférfi bölcs előrelátással hívta fel a figyelmet a nem nyugati társadalmak újjászületésére és életerejére. „Abszurd volna azt képzelni — figyelmeztetett —, hogy ezek a Keleten születőben lévő új politikai társadalmak azoknak a hasonmásai, amelyeket mi itt Nyugaton ismerünk. Ezeknek az ősi civilizációknak a feléledése új formákat fog ölteni.” Rámutatva, hogy a nemzetközi kapcsolatok „évszázadokon át” az európai államok közötti kapcsolatokat jelentették, Pearson kifejtette: „a legnagyobb horderejű problémák a továbbiakban nem az egyazon civilizációkhoz tartozó nemzetek, hanem az egyes civilizációk között támadnak majd”17. A hosszan tartó hidegháború kétpólusú jellege késleltette azokat a fejleményeket, amelyeknek közeledtét Pearson érzékelte. Ám a hidegháború befejeztével rögtön elszabadultak azok a kulturális és civilizációs erők, melyek fontosságát Pearson már az 1950-es években hangsúlyozta, és azóta számtalan tudós és megfigyelő ismerte el és emelte ki e tényezők új szerepét a világpolitikában.18 „Mindazoknak, akiket érdekel napjaink világa — figyelmeztetett bölcsen Fernand Braudel — és még inkább mindazoknak,

akik tenni kívánnak érte, »megéri« tudni, hogyan igazodhatunk el a világ térképén a ma is létező civilizációk között, hogyan határozhatjuk meg határaikat, központjukat és perifériájukat, tartományaikat és a levegőt, melyet az ember ott belélegez, az általános és partikuláris »formákat«, melyek bennük léteznek és hozzájuk kapcsolódnak. Ellenkező esetben katasztrofális tévelygéseknek nézünk elébe!”19

2. FEJEZET Civilizációk a történelemben és napjainkban A CIVILIZÁCIÓK TERMÉSZETE Az emberiség történelme a civilizációk története. Az emberiség fejlődése kizárólag a civilizációk fogalmaival írható le. A történet civilizációk nemzedékein ível át az ősi sumer és egyiptomi civilizációtól a klasszikuson és a közép-amerikain keresztül a keresztényig és az iszlámig, s közben a kínai és a hindu civilizációk mind újabb változatai is megjelentek a színen. A történelem folyamán a civilizációk nyújtották a legtágabb azonosulási kereteket az emberek számára. Ennek megfelelően a civilizációk eredetét, kialakulását, felemelkedését, kölcsönhatásait, vívmányait, hanyatlását és bukását jeles történészek, szociológusok és antropológusok próbálták számtalan írásban feltárni. A teljesség igénye nélkül említhetők a következők: Max Weber, Émilé Durkheim, Oswald Spengler, Pityirim Szorokin, Arnold Toynbee, Alfred Weber, A. L. Kroeber, Philip Bagby, Carroll Quigley, Rushton Coulborn, Christopher Dawson, Shmuel N. Eisenstadt, Fernand Braudel, William H. McNeill, Adda Bozeman, Immanuel Wallerstein és Felipe Fernández-Arnesto.1 Ők és társaik bőséges, nagy műveltségről és tudásról tanúskodó irodalmat alkottak a civilizációk összehasonlító elemzése tárgyában. A szerzők látásmódja, módszertana, figyelmük fókusza és elgondolásaik különböznek, mindazonáltal leglényegesebb megállapításaikban a civilizációk természetét, identitását és dinamikáját illetően széles körű egyetértés mutatkozik. Mindenekelőtt különbséget kell tennünk a civilizáció egyes, illetve a többes számban használatos fogalma között. A civilizáció ideáját a 18. század francia gondolkodói dolgozták ki, mégpedig a „barbárság“ ellentéteként. A civilizált társadalom, ennek megfelelően, különbözött a primitív társadalomtól, mert megállapodott, urbánus és művelt volt. Civilizáltnak lenni jó volt, civilizálatlannak lenni rossz. A civilizáció eszméje a társadalmak megítélésére alkalmas normával szolgált, és a 19. század folyamán az európaiak sok szellemi, diplomáciai és politikai energiát szenteltek azon ismérvek kidolgozására, melyek alapján a nem európai társadalmakról meg lehetett ítélni, vajon eléggé „civilizáltak-e” ahhoz, hogy elfogadtassanak az európai dominanciájú nemzetközi rendszer tagjaként. Ugyanakkor az emberek egyre gyakrabban beszéltek a civilizációkról, így többes számban. Ez „az eszményiként vagy még inkább az eszményként definiált civilizáció elvetését jelentette”, és szembefordulás volt azzal a feltevéssel, hogy léteznék egyetlenegy mérce, mely — Braudel megfogalmazása szerint — „néhány kiváltságos népre vagy csoportra, az emberiség »elitjére«“ korlátozná a civilizáció fogalmát. Immár több civilizációról volt szó, melyek mindegyike a maga módján mondható civilizáltnak. Más szóval: a „civilizáció” veszített valamelyest korábbi ragyogásából, és a „civilizációk” akár ténylegesen vagy teljesen civilizálatlanok is lehettek egyes számú értelemben.2 Ez a könyv a többes számú értelemben használt civilizációkkal foglalkozik. Az egyes és a többes számú civilizáció megkülönböztetése azonban a mai napig tartja magát, és a civilizáció egyes számú értelemben használatos eszméje újra megjelenik abban az okfejtésben, mely szerint létezik egyetemes világcivilizáció. Ez az okfejtés tarthatatlan ugyan, ám nem haszontalan elmélyedni abban, amint erre sor is kerül e könyv utolsó fejezetében, hogy a civilizációk vajon civilizáltabbá válnak-e vagy sem az idő múlásával.

Másrészt, a civilizáció — legalábbis Németországon kívül — kulturális entitás. A 19. századi német gondolkodók élesen különválasztották magát a civilizációt, mely tartalmazza a műszaki, a technikai és az anyagi tényezőket, valamint a kultúrát, amelybe az értékek, az eszmények és a társadalom magas intellektuális szintet képviselő művészi, morális sajátosságai tartoznak. Ez a szétválasztás a mai napig él a német gondolkodásban, másutt azonban nem fogadták el. Egyes antropológusok még meg is fordították a relációt; ők a kultúrát a primitív, statikus, nem urbánus társadalmak jellemzőjének tartották, míg a komplexebb, urbánus és dinamikus társadalmakat tartották a tulajdonképpeni civilizációknak. Az efféle, a kultúra és a civilizáció megkülönböztetésére vonatkozó törekvések azonban nem terjedtek el, és — Németországon kívül — általános az egyetértés, miszerint — Braudellel szólva — „megtévesztő az a kívánalom, hogy német módra megkülönböztessük a kultúrá-t annak alapjától, a civilizáció-tól”. A civilizáció és kultúra egyaránt egy adott nép életmódjának egészére utal, és a civilizáció ugyanaz nagyban, mint a kultúra. Mindkettőnek részét képezik az „értékek, normák, intézmények és gondolkodásmódok, melyeknek az egymást követő nemzedékek egy adott társadalomban elsődleges jelentőséget tulajdonítanak”4. A civilizáció, Braudel számára, „egy tér, egy »kulturális terület«... kulturális jellegzetességek és jelenségek gyűjteménye”. Wallerstein definíciója szerint pedig a civilizáció „a világszemléletek, a szokások, a struktúrák és a (mind anyagi, mind szellemi értelemben vett) kultúrák sajátos összefüggésrendszere, mely egyfajta történelmi egészet alkot, és amely egymás mellett él (ha nem is mindig egyidejűleg) e jelenség más változataival”. A civilizáció, Dawson szerint, „egy adott nép kulturális kreativitásának különleges, eredeti folyamata”, míg Durkheim és Mauss számára „egyfajta erkölcsi közeg, mely kiterjed bizonyos számú nemzetre, és minden egyes nemzeti kultúra csak egy konkrét formája az egésznek”. Spengler pedig ezt írja: „egy kultúra elkerülhetetlen sorsa... az a legkülsölegesebb és leginkább művi állapot, melynek elérésére az emberiségnek egy magasan fejlett fajtája egyáltalában képes... A civilizáció lezárulás; valahogy úgy, ahogyan a létrejövőt a létrejött... követi.” A kultúra jószerével minden civilizáció-definíció magva.5 A civilizációt meghatározó kulcsfontosságú kulturális elemeket klasszikus formában az athéniak fogalmazták meg, amikor biztosították a spártaiakat, hogy nem árulják el őket a perzsáknak: Még ha akarnánk, se tehetnénk ezt, sok nyomós okból. Az első és legfontosabb az, hogy a perzsák felégették és lerombolták isteneink képmásait és hajlékait. Mindennél fontosabb kötelességünk, hogy ezért bosszút álljunk, így hát nem köthetünk szerződést azokkal, akik ezeket a rémségeket elkövették. Másodszor: a helléneket összeköti a közös eredet és a közös nyelv, közösek a templomaink és áldozati szertartásaink, azonos az életmódunk: elképzelhetetlen, hogy az athéniak mindezt megtagadják. Vérség, nyelv, vallás, életmód — a görögökben ezek voltak közösek, ezek különböztették meg őket a perzsáktól és más nem görögöktől.6 A civilizációt meghatározó összes objektív elem közül azonban a legfontosabb rendszerint a vallás, amint azt az athéniak is hangsúlyozták. Az emberiség történelmének fő civilizációit igen jelentős mértékben azonosították a világ legnagyobb vallásaival. Azok a népek, amelyek etnikailag és nyelvükben ugyan azonosak, de vallásuk különbözik, képesek egymás ellen rémtetteket elkövetni, amint ez megtörtént Libanonban, a volt Jugoszláviában és az indiai szubkontinensen.7

A népek kulturális jellegzetességek szerinti, különböző civilizációkba való besorolása és fizikai jellegzetességeik szerinti fajokba sorolása között lényeges egybeesés figyelhető meg. A civilizáció és a faj azonban nem azonos. Egyazon faj népeit mélyen megoszthatja, különböző fajokhoz tartozó népeket pedig egyesíthet a civilizáció. A nagy térítő vallások, a kereszténység és az iszlám különféle fajok társadalmait öleli fel. Az embercsoportok közötti alapvető különbségek értékeikkel, hitükkel, intézményeikkel és társadalmi struktúrájukkal, nem pedig testük méreteivel, fejformájukkal vagy bőrszínükkel kapcsolatosak. Harmadsorban, fontos megjegyezni, hogy a civilizációk átfogóak, azaz egyetlen alkotóelemük sem érthető meg teljesen anélkül, hogy utalnánk az azt felölelő civilizációra. A civilizációk — írta Toynbee — „átfogók, anélkül hogy belefoglalhatók lennének másba”. A civilizáció „totalitás”. A civilizációkra, fejti ki Melko, bizonyos mértékű egységesülés jellemző. Részeiket az egymáshoz és az egészhez való viszonyuk határozza meg. Ha a civilizáció államokból áll, ezeknek több kapcsolatuk lesz egymással, mint a civilizációjukon kívüli államokkal. Előfordulhat, hogy többet harcolnak, és gyakrabban létesítenek diplomáciai kapcsolatokat. Gazdaságilag inkább függnek egymástól. Valamennyiüket hasonló esztétikai és filozófiai áramlatok hatják át.8 A civilizáció a legtágabb kulturális entitás. A falvak, a régiók, az etnikai csoportok, a nemzetiségek, a vallási csoportok a kulturális heterogenitás különféle szintjein mind mind saját kultúrával rendelkeznek. Egy dél-olaszországi falu kultúrája különbözhet egy észak-olaszországiétól, de mindkettő osztozik a közös olasz kultúrában, mely megkülönbözteti őket a német falvaktól. Az európai közösségek viszont olyan kulturális vonásokkal rendelkeznek, amelyek különbözővé teszik őket a kínai vagy a hindu közösségektől. A kínaiak, a hinduk és a nyugatiak ugyanakkor nem részei semmilyen tágabb kulturális entitásnak. Civilizációkat alkotnak. A civilizáció tehát az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása, és ez egyben a kulturális identitás legtágabb szintje is, mellyel az emberek rendelkeznek, eltekintve attól, ami őket más fajoktól megkülönbözteti. A civilizációkat egyszerre határozzák meg olyan közös objektív elemek, mint a nyelv, a történelem, a vallás, a szokások, az intézmények és az emberek szubjektív önazonossága. Az identitásnak szintjei vannak. Egy római lakos más-más intenzitással határozhatja meg magát olaszként, katolikusként, keresztényként, európaiként, nyugatiként. A civilizáció, amelyhez tartozik, az azonosulás legtágabb szintje. A civilizáció a legnagyobb „mi”, melyen belül eltölt bennünket a kulturális otthonosság érzése, és megkülönböztetjük magunkat az összes többi embertől. Vannak civilizációk, melyek sok embert foglalnak magukba, mint például a kínai civilizáció, mások épp hogy nagyon keveset, ilyen civilizáció az angol ajkú karibiaké. A történelem folyamán sok olyan kis embercsoport létezett, mely elkülönülő kultúrával bírt. és híján volt bármiféle tágabb kulturális identitásnak. A kutatók a méret és a jelentőség szempontjából olykor megkülönböztettek fő és periférikus civilizációkat (Bagby). vagy fő, illetve elsatnyult, illetve meddő civilizációkat (Toynbee). Jelen könyv azokkal foglalkozik, amelyeket rendszerint az emberi történelem fő civilizációinak tekintenek. A civilizációknak nincsenek egyértelmű határaik, nincs pontos kezdetük és végük. Az emberek újra meghatározhatják és meg is határozzák identitásukat, és ennek eredményeként a civilizációk összetétele és formája az idők folyamán változik. A népek kultúrái kölcsönösen egymásra hatnak, és átfedik egymást. A különböző civilizációk kultúrája különböző mértékben

hasonlíthat vagy térhet el. A civilizációk mindazonáltal jelentéssel bíró entitások, és noha a közöttük lévő választóvonalak ritkán élesek, ezek kétségtelenül mégiscsak léteznek. Negyedik szempontként megállapítható, hogy a civilizációk halandóak, bár élettartamuk igen hosszú; fejlődnek, alkalmazkodnak, miközben a legtartósabb emberi társulások közé tartoznak, olyan „valóságok, melyekre végtelenül longue durée jellemző”. Egyedülálló és sajátos lényegük „hosszú történelmi folytonosságukban rejlik. A civilizáció valójában a létező leghosszabb történet”. Birodalmak emelkednek fel és süllyednek el, kormányok jönnek és mennek, a civilizációk viszont maradnak, és „túlélik a politikai, társadalmi, gazdasági, sőt az ideológiai felfordulásokat is”9. „A világtörténelem — vonja le a következtetést Bozeman — szemléletesen dokumentálja azt a tételt, hogy a politikai rendszerek múlandó segédeszközök a civilizáció felszínén, és hogy minden egyes nyelvileg és morálisan egységes közösség sorsa végső soron bizonyos elsődleges strukturáló eszmék fennmaradásán múlik, melyek körül az egymást követő nemzedékek egybeforrnak, és amelyek ily módon szimbolizálják a társadalom kontinuitását.”10 A világ összes 20. századi civilizációja lényegében legalább ezer éve létezik, vagy, mint Latin-Amerika esetében, közvetlen leszármazottja egy másik hosszú életű civilizációnak. A civilizációk fennmaradnak, és közben fejlődnek. Dinamikusak; felemelkednek és elsüllyednek; összeolvadnak és szétválnak; és amint azt minden történészhallgató tudja, el is tűnnek, és betemeti őket az idő pora. Fejlődésük szakaszai különféleképpen határozhatók meg. Quigley szerint a civilizációk hét stádiumon haladnak keresztül: a keveredés, a vajúdás, a terjeszkedés, a konfliktusok, az egyetemes birodalom, a hanyatlás és az invázió korán. Melko egyetlen változási modellt vázol fel, melynek fázisai: a kikristályosodott feudális rendszer, majd az átmeneti feudális rendszer, ezt követi a kikristályosodott állami rendszer, aztán az átmeneti állami rendszer következik, végül a kikristályosodott birodalmi rendszer. Toynbee szerint a civilizáció a kihívásokra való reagálásként alakul ki, aztán növekedési szakaszon megy át, amelynek egyik fontos eleme, hogy egy kreatív kisebbség ellenőrzést gyakorol a környezete felett. E fázist a problémák időszaka követi, majd az egyetemes állam kialakulása, végül a széthullás. Lényegi különbségeik ellenére mindezek az elméletek úgy tekintik a civilizációkat, hogy azok egy zavaros időszakon vagy konfliktusokon áthaladva egyetemes állammá szerveződnek, majd hanyatlani kezdenek, és végül széthullanak.11 Ötödik szempont: mivel a civilizációk kulturális, nem pedig politikai entitások, ennek megfelelően nem tartanak fenn törvényes rendet, nem szolgáltatnak igazságot, nem szednek adót, nem háborúznak, nem tárgyalnak szerződésekről, és nem csinálnak semmi olyasmit, ami a kormányok dolga. Politikai összetételük civilizációnként változik, és az időben is változik egyazon civilizáción belül. Ekként egyetlen civilizáció egy vagy több politikai egységet is tartalmazhat. Ezek az egységek lehetnek városállamok, birodalmak. föderációk, konföderációk, nemzetállamok, multinacionális államok, melyek mindegyike különféle kormányzati formával rendelkezhet. A civilizáció fejlődése közben rendszerint változások történnek a politikai alkotóelemek számában és jellegében is. Szélsőséges esetben elképzelhető az is, hogy egy adott civilizáció és egy adott politikai entitás egybeesik. „Kína — fogalmazta meg Lucian Pye — egy civilizáció, mely úgy tesz, mintha állam volna.”12 Japán egy olyan civilizáció, mely ugyanakkor valóban egy állam. A civilizációk többsége azonban egynél több államot vagy politikai entitást foglal magában. A modern világban a civilizációk többsége ilyen.

Végezetül, a tudósok általában egyetértenek az egykori és az újabb civilizációk azonosítását illetően. Gyakran eltér azonban a véleményük a történelem folyamán valaha is létezett civilizációk teljes száma szempontjából. Quigley tizenhat egyértelmű történeti esetről beszél, de ezen túl — nagy valószínűséggel — további nyolc is létezett még. Toynbee először huszonegyre tette a számukat, aztán huszonháromra; Spengler nyolc fő kultúrát különböztet meg. McNeill kilenc civilizációt említ az egész történelem folyamán; Bagby is kilencet határoz meg, illetve tizenegyet, ha Japánt és az ortodoxiát megkülönböztetjük Kínától és a Nyugattól. Braudel kilenc civilizációt azonosít, Rostoványi hét fő kortárs civilizációt.13 Ezek a különbségek részint attól függnek, hogy ki-ki miként tekint a különböző kulturális csoportokra. Egyesek úgy vélik, hogy a kínaiaknak és az indiaiaknak egyetlen civilizációjuk volt a történelem folyamán; mások viszont két, illetve több szorosan kapcsolódó civilizációról beszélnek esetükben, melyek közül egyiket a másik leszármazottjának lehet tekinteni. E különbségek ellenére a fő civilizációk identitása nem képezi vita tárgyát. ..Természetszerűleg egyetértés mutatkozik” — vonja le a következtetést Melko az irodalom áttekintését követően — legalább tizenkét fő civilizáció dolgában, melyek közül hét nem létezik már (mezopotámiai, egyiptomi, krétai, klasszikus, bizánci, közép-amerikai. Andok-vidéki), öt pedig igen (kínai, japán, indiai, iszlám és nyugati).11 Ehhez az öthöz a jelen világban hozzáteendő az ortodox, a latin-amerikai és feltehetőleg az afrikai civilizáció. A jelen fő civilizációi a következők:

Kínai. Minden kutató elismeri, hogy létezik külön kínai civilizáció, amely legalább i. e. 1500-ig nyúlik vissza, és talán még ezer évvel korábbra is. Viszonylagos egyetértés van két egymást követő kínai civilizáció létezését illetően, melyek közül a második a keresztény kor korai századaiban lépett az első örökébe. A Foreign Affairs című folyóiratban megjelent írásomban ezt a civilizációt konfuciánusnak neveztem. Pontosabb azonban a „kínai” ∗ jelző használata. Noha a konfucianizmus a kínai civilizáció egyik fő eleme, a kínai civilizáció több a ∗

A szerző a „sinie” szót használja, amit fordíthatnánk esetleg „sinikus”-nak. de ez a magyar nyelvben nem gyökeresedett meg (bár a „sinológus” szó igen). így kénytelenek vagyunk a ,.Chinese”-t és a „sinie”-et egyaránt ..kínai'-nak fordítani. (A szerk.)

konfucianizmusnál, és Kínán — mint politikai entitáson — is túlmutat. A „kínai” szó, melyet több kutató használt, megfelelően írja le Kína, a délkelet-ázsiai térség és más. Kína határain kívüli kínai közösségek közös kultúráját, valamint Vietnam és Korea rokon kultúráit is. Japán. Egyes tudósok egyetlen távol-keleti civilizációként összekapcsolják a japán és a kínai kultúrát. Többségük mégsem így jár el, hanem inkább különálló civilizációnak ismeri el Japánt, mely a kínai civilizációból sarjadt ki. és i. sz. 100 és 400 között nyerte el sajátos formáját. Hindu. Általános az egyetértés, hogy — legalább i. e. 1500 óta — két vagy több egymást követő civilizáció létezett a szubkontinensen. Ezeket rendszerint indiai, ind vagy hindu néven emlegetik, melyek közül többnyire az utolsó elnevezés használatos a legutóbbi civilizációra. Ilyen vagy olyan formában a hinduizmus központi jelentőségű a szubkontinens kultúrájában az i. e. 2. évezred óta. „Ez több vallásnál vagy társadalmi rendszernél; az indiai civilizáció magvát jelenti.”15 A modern korban is ugyanezt a szerepet tölti be. még akkor is, ha Indiában jelentős muzulmán közösség él, valamint több apróbb kulturális kisebbség. Akárcsak a „sinikus”, a „hindu” szó is megkülönbözteti a civilizáció nevét központi mag-államának elnevezésétől; ez kifejezetten kívánatos, amikor egy civilizáció kultúrája túlterjed az adott állam határán. Iszlám. Minden jelentős tudós elismeri egy külön iszlám civilizáció létezését. Az i. sz. 7. században az Arab-félszigetről eredő iszlám gyorsan előretört Észak-Afrikában és az Ibériai-félszigeten, valamint továbbterjedt kelet felé. Közép-Ázsiába, az indiai szubkontinensre és Délkelet-Ázsiába is. Ennek eredményeképpen sok különálló kultúra vagy alcivilizáció létezik az iszlámon belül, köztük az arab, a török, a perzsa és a maláj. Ortodox. Több kutató is megkülönböztet egy oroszországi központú külön ortodox civilizációt, mely elkülönül a nyugati kereszténységtől egyrészt a bizánci eredet, a külön vallás, a kétszáz éves tatár uralom, a bürokratikus zsarnokság alapján; másrészt pedig a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás és más központi jelentőségű nyugati tapasztalatok korlátozott hatásának következményeként. Nyugati. A nyugati civilizáció kialakulásának idejét rendszerint i. sz. 700-ra vagy 800-ra teszik. A tudósok általában három fő alkotórészét különböztetik meg. az európait, az észak-amerikait és a latin-amerikait. Latin-amerikai. Latin-Amerikának külön identitása van, mely megkülönbözteti a Nyugattól. Bár az európai civilizáció leszármazottja, Latin-Amerika Európától és Észak-Amerikától igen eltérő úton fejlődött tovább. Korporatív, tekintélyelvű kultúrával rendelkezik, amely Európára jóval kisebb mértékben, Észak-Amerikára pedig egyáltalán nem jellemző. Európán és Észak-Amerikán egyaránt nyomot hagyott a reformáció; a katolikus és a protestáns kultúra mindkét helyen ötvöződött. Bár lehet, hogy ez épp most változóban van, Latin-Amerikára történelmileg homogén katolicizmus jellemző. Ugyanakkor a latin-amerikai kultúrába beépültek azok az őshonos kultúrák, amelyek Európában nem léteztek, és amelyeket

Észak-Amerikában hatékonyan megsemmisítettek. E kultúrák más-más jelentőséggel bírnak egyrészt Mexikóban, Közép-Amerikában, Peruban és Bolíviában, másrészt Argentínában és Chilében. A latin-amerikai politikai fejlődés élesen eltér az észak-amerikai országokban érvényesülő mintáktól. Az egyén szintjén a latin-amerikaiak megosztottak önazonosságukat illetően. Egyesek azt mondják: „Igen, mi a Nyugat része vagyunk.” Mások azt állítják: „Nem, nekünk saját, egyedülálló kultúránk van”, és mind a latin-, mind az észak-amerikai szerzők könyvtárnyi irodalomban taglalták a kulturális különbségeket.16 Latin-Amerikát tekinthetjük a nyugatihoz tartozó egyik alcivilizációnak, ugyanakkor olyan külön civilizációként is számolhatunk vele, amely szorosan kötődik a Nyugathoz, és megosztott a tekintetben, hogy a Nyugathoz tartozik-e vagy sem. Egy olyan elemzés számára, mely a civilizációk nemzetközi politikai vonzataira összpontosít, beleértve egyfelől Latin-Amerika, másfelől Észak-Amerika és Európa kapcsolatait, az utóbbi a helytállóbb és hasznosabb meghatározás. A Nyugat magába foglalja tehát Európát, Észak-Amerikát, továbbá más európai telepesek által létrehozott országokat, így Ausztráliát és Új-Zélandot. Ugyanakkor a Nyugat két fő eleme közötti kapcsolat az idők folyamán megváltozott. Történelmük túlnyomó részében az amerikaiak az európaival szembeállítva definiálták saját társadalmukat. Amerika volt a szabadság, az egyenlőség, a lehetőségek, a jövő országa; Európa az elnyomást, az osztályellentéteket, a hierarchiát, az elmaradottságot testesítette meg. Egészen odáig elmentek, hogy kijelentették: Amerika egy külön civilizáció. Az Amerika és Európa közötti szembenállás tételezése jelentős mértékben annak a következménye, hogy Amerikának — legalábbis a 19. század végéig — csak korlátozott kapcsolatai voltak a nem nyugati civilizációkkal. Amikor aztán az Egyesült Államok kilépett a világpolitika porondjára, kialakult egy tágabb azonosulás Európával.17 Míg a 19. századi Amerika Európától különbözőként és vele szembenállóként definiálta önmagát, addig a 20. századi Amerika egy tágabb identitás, az Európát is magába foglaló Nyugat részeként, sőt annak vezetőjeként szerepel. Ma „a Nyugat” kifejezés egyetemesen annak a jelölésére használatos, amit korábban nyugati kereszténységnek neveztek. A Nyugat tehát az egyetlen civilizáció, melyet valamely égtájjal azonosítanak, és nem egy adott nép, vallás vagy földrajzi terület nevével. ∗ Ez az azonosítás kiemeli a civilizációt történelmi, földrajzi és kulturális kontextusából. Történelmileg a nyugati civilizáció európai civilizáció. A modern korban viszont a nyugati civilizáció euro-amerikai vagy észak-atlanti civilizáció lett. Európa. Amerika és az észak-atlanti térség megtalálható a térképen; a Nyugat viszont nem. „A Nyugat” elnevezés vezetett a „nyugatiasodás” elméletének kialakulásához is, és elősegítette a nyugatiasodás és a modernizáció félrevezető egybeolvadását; a „nyugatiasodó” Japán könnyebben elgondolható, mint az euro-amerikanizálódó Japán. Az európai-amerikai civilizációt azonban egyetemesen nyugati civilizációként emlegetik, és komoly fogyatékosságai ellenére e helyütt mi is ezt a kifejezést használjuk.

∗

A „Kelet” és a „Nyugat” használata a földrajzi régiók megnevezésére zavaró és etnocentrizmust tükröz. Az „észak”-nak és a „dél”-nek stabil referenciapontja van az Északi-, illetve a Déli-sarkon. A ,.kelet”-nek es a „nvugat”-nak nincs ilyen referenciapontja. Felmerül a kérdés: mihez képest van valami keletre vagy nyugatra? Minden attól függ. épp hol áll az ember. A „kelet” és a „nyugat” feltehetően eredetileg Eurázsia keleti, illetve nyugati felét jelölte. Amerikai nézőpontból azonban a Távol-Kelet tulajdonképpen Távol-Nyugat. A kínai történelem során a Nyugat szinte mindig Indiát jelentette, míg „Japánban »a Nyugat«-on rendszerint Kínát értettek”. William. E. Naff. „Reflections on the Question of »East and West« from the Point of View of Japan”. Comparative Civilizations Review. 13-14 (Fall 1985 & Spring 1986). p. 228.

Afrikai (vitatott). A legjelesebb civilizációkutatók — Braudel kivételével — nem ismernek el külön afrikai civilizációt. Az afrikai kontinens északi része és keleti partja az iszlám civilizációhoz tartozik. Etiópia történelmileg különálló civilizációt alkotott. A többi területre az európai imperializmus és a gyarmatosítás a nyugati civilizáció elemeit telepítette. Dél-Afrikában a holland, francia, majd angol telepesek egy sok szempontból töredékes európai kultúrát teremtettek.18 Ami ennél lényegesebb: az európai civilizáció eljuttatta a kereszténységet a kontinens Szaharától délre eső legnagyobb részére. Egész Afrikában mélyrehatóak és erősek a törzsi identitások, de az afrikaiak egyre inkább kialakítanak egy afrikai identitásérzést is, és elképzelhető, hogy a szub-szaharai Afrika külön civilizációvá fejlődhet, melynek vélhetőleg a Dél-afrikai Köztársaság lenne a mag-állama. A vallás a civilizációk lényegi, meghatározó eleme; Christopher Dawsont idézve: „a nagy vallások a talapzatok, amelyeken a nagy civilizációk nyugszanak”19. Weber öt „világvallása” közül négy — a kereszténység, az iszlám, a hinduizmus és a konfucianizmus — fő civilizációkhoz kapcsolódik. Az ötödik, a buddhizmus azonban nem. Miért van ez így? Az iszlámhoz és a kereszténységhez hasonlóan a buddhizmus is, már korán két fő ágra vált szét, és, akárcsak a kereszténység, nem maradt fenn születése helyén. Az i. sz. 1. századtól kezdődően a mahajána buddhizmust Kínába exportálták, majd innen tovább Koreába, Vietnamba és Japánba. Ezekben a társadalmakban a buddhizmust részben az őshonos kultúrához igazították (Kínában például a konfucianizmushoz és a taoizmushoz), vagy beolvasztották, illetve elnyomták. Így, noha a buddhizmus kultúrájuk fontos összetevője marad, ezek az országok nem alkotnak buddhista civilizációt, és nem is azonosítják magukat annak részeként. Viszont az, amit teljes joggal thera-vádin buddhista civilizációnak nevezhetünk, valóban létezik Sri Lankán, Mianmarban (Burma), Thaiföldön, Laoszban és Kambodzsában. Ezen túlmenően Tibet, Mongólia és Bhután lakossága történelmileg a mahajána buddhizmus lámaista változatához csatlakozott, és ezek a társadalmak a buddhista civilizáció második területét alkotják. Egészében véve azonban a buddhizmus virtuális kihalása Indiában, és adaptációja, beolvasztása Kínában és Japánban az ottani kultúrákba azt jelenti, hogy a buddhizmus, bár fő vallás, nem képezi egy fő civilizáció alapját.20∗ KAPCSOLATOK A CIVILIZÁCIÓK KÖZÖTT Találkozások: civilizációk i. sz. 1500 előtt. A civilizációk közötti kapcsolatoknak korábban két szakasza volt, jelenleg e kapcsolatok a harmadik szakaszban tartanak. Az első civilizációk kialakulása után több mint háromezer éven keresztül — néhány kivételtől eltekintve — semmilyen kapcsolat nem volt közöttük. Ha mégis, úgy azok nagyon korlátozottak vagy időszakosak és intenzívek voltak. Jellegét jól tükrözi a szó, amelyet a történészek használnak leírásukra: „találkozások”21. A civilizációk tehát térben és időben elkülönültek. Csak csekély számuk létezett egyidejűleg, és — amint Benjamin Schwartz és Samuel Eisenstadt kifejtette — jelentős különbség van az axiális kor és a preaxiális kor ∗

Mi a helyzet a zsidó civilizációval? A civilizációkutatók többsége alig tesz említést róla. A lélekszám tekintetében a judaizmus egyértelműen nem fő civilizáció. Toynbee úgy írja le, mint megakasztott civilizációt, amely a korábbi szíriai civilizációból nőtt ki. Történelmileg kötődik mind a kereszténységhez, mind az iszlámhoz, és a zsidók évszázadokon keresztül őrizték kulturális identitásukat a nyugati, az ortodox és az iszlám civilizáción belül. Izrael létrejötte óta a zsidók rendelkeznek a civilizáció összes objektív kellékével: vallás, nyelv, szokások, irodalom, intézmények, és területi, politikai haza. De mi a helyzet az egyének identitásával? A más kultúrában élő zsidók egy része teljesen azonosul a judaizmussal és Izraellel, mások csak névlegesen fogadják el ezt az identitást, míg ismét mások teljesen magukénak érzik azt a civilizációt, amelyben élnek. Ez utóbbi elsősorban a nyugaton élő zsidóknál fordul elő. Lásd: Mordecai M. Kaplan, Judaism as a Civilization (Philadelphia: Reconstrictionist Press, 1981; eredeti kiadás 1934), különös tekintettel a 173-208. oldalakra.

civilizációi között a tekintetben, hogy azok különbséget tettek-e „transzcendentális és e világi rend” között. Az axiális kor civilizációi — elődeiktől eltérően — már rendelkeztek transzcendentális mítoszokkal, melyeket egy külön értelmiségi osztály hirdetett: „a zsidó próféták és papok, a görög filozófusok és szofisták, a kínai írástudók, a hindu bráhmanok, a buddhista szangha rend ∗ és az iszlám ulema ** tagjai”22. Egyes régiók a kapcsolódó civilizációk két vagy három nemzedékét hordozták oly módon, hogy a civilizáció kihalását követte egy köztes időszak, majd azt egy új nemzedék. A 2.1. ábra Carroll Quigley nyomán készített egyszerűsített rajz a fő eurázsiai civilizációk időbeni kapcsolatairól. A civilizációk földrajzilag is elkülönültek egymástól. 1500-ig az Andok-vidéki és a közép-amerikai civilizációknak nem voltak kapcsolataik sem más civilizációkkal, sem egymással. A Nílus, a Tigris-Eufrátesz. az Indus és a Sárga-folyó völgyében kialakult korai civilizációk különösebben szintén nem hatottak egymásra. Végül a kapcsolatok mégis sokasodni kezdtek a keleti mediterrán térségben, Délnyugat-Ázsiában és Észak-Indiában. A kommunikációt és a kereskedelmet ugyanakkor korlátozta a civilizációkat elválasztó távolság és a rendelkezésre álló közlekedési eszközök korlátozott száma. Volt ugyan némi kereskedelem a Földközi-tengeren és az Indiai-óceánon, mindazonáltal nem az óceánt átszelő vitorlás hajók, hanem „a füves pusztaságokon nyargaló lovak voltak a helyváltoztatás legfőbb eszközei, melyek a világ különálló civilizációit i. sz. 1500 előtt úgy-ahogy összekapcsolták egymással”23. Az eszmék és a technikai vívmányok civilizációról civilizációra vándoroltak, de ez gyakran évszázadokig tartott. A legfontosabb, nem hódítás eredményezte kulturális hatás talán az volt, hogy — mintegy hat évszázaddal azt követően, hogy Észak-Indiában megszületett — a buddhizmus átterjedt Kínára. A nyomtatást az i. sz. 8. században találták fel Kínában, a mozgatható betűmintát a 11. században, de ez a technika csak a 15. században ért el Európába. A papírt Kínában az i. sz. 2. század óta használják, Japánba a 7. században érkezett, nyugatabbra, azaz Közép-Ázsiára a 8. században terjedt át. Észak-Afrikában a 10. században, Spanyolországban a 12., Észak-Európában pedig a 13. században jelent meg. Egy másik kínai találmány, a puskapor a 9. században született, az arabokhoz néhány évszázaddal később, Európába pedig a 14. században jutott el.24 2.1 ábra A KELETI FÉLTEKE CIVILIZÁCIÓI (Neolitikus kertkultúrák) (nem civilizációk)

∗

Azok a szerzetesek és szerzetesnők, akik a buddhizmus előírásait szigorúan követik. A rend alapítója öt aszkéta volt — Buddha első tanítványai. (A szerk.) ** A muzulmán egyházi személyt jelentő „alem” szó többes számú alakja, amely így az egyház vallási közösségét jelenti. (A szerk.)

Forrás: Carroll Quigley, The Evolution of Civilizations: An Introduction to Historical Analysis (Indianapolis: Liberty Press, 2nd ed., 1979). p. 83. A civilizációk közötti legdrámaibb és legjelentősebb kapcsolatok azok voltak, melyek során egyik civilizáció tagjai leigázták és megsemmisítették vagy szolgaságba kényszerítették egy másik civilizáció tagjait. Ezek a kapcsolatok többnyire nemcsak erőszakosak voltak, hanem rövidek is, és csak szórványosan fordultak elő. Az i. sz. 7. századtól kezdve viszonylag tartós és időnként intenzív civilizációs kapcsolatok alakultak ki az iszlám és a Nyugat, valamint az iszlám és India között. A kereskedelmi, kulturális és katonai kölcsönhatások azonban javarészt csak a civilizációkon belül érvényesültek. Míg Indiát és Kínát például időnként lerohanták és leigázták más népek (mogulok, mongolok), mindkét civilizációnak voltak extenzív, a „hadviselő népeket” jellemző időszakai saját civilizációjukon belül. Hasonlóképpen, a görögök jóval gyakrabban harcoltak és kereskedtek egymással, mint a perzsákkal vagy más, nem görög népekkel. Hatás: a Nyugat felemelkedése. Az európai kereszténység külön civilizációként a 8-9. században kezdett kialakulni. Több száz éven keresztül azonban — a civilizáció szintjét illetően — sok más civilizáció mögött kullogott. Kína a Tang-, a Szung- és Ming-dinasztia alatt, az iszlám világ a 8. századtól a 12. századig, és Bizánc a 8. századtól a 11. századig messze felülmúlta Európát gazdagság, terület, katonai erő, valamint művészi, irodalmi és tudományos teljesítmény tekintetében.25 A 11. és a 13. század között az európai kultúra fejlődni kezdett, amit segített „a megfelelő elemek mohó és szisztematikus átvétele a magasabb iszlám és bizánci civilizációtól, valamint ennek az örökségnek a Nyugat speciális körülményeihez és érdekeihez való igazítása”. Ugyanebben az időszakban Magyarországot, Lengyelországot, Skandináviát és a balti partvidéket a nyugati kereszténységre térítették, ezt követték a római jog és a nyugati civilizáció más aspektusai, és a nyugati civilizáció határa stabilizálódott ott, ahol számottevő változás nélkül máig megmaradt. A 12. és a 13. században a nyugatiak igyekeztek kiterjeszteni fennhatóságukat Spanyolországra, s hatékony uralmat teremtettek a mediterrán térségben. Ezt követően azonban a török hatalom felemelkedése előidézte „Nyugat-Európa első tengerentúli birodalmának” összeomlását.26 1500-tól viszont az európai kultúra reneszánsza már teljes gőzzel haladt előre, és a társadalmi pluralizmus, a bővülő kereskedelem és a technikai vívmányok megvetették a világpolitika új korszakának alapját. A civilizációk közötti szórványos vagy korlátozott, sokirányú találkozásokat felváltotta a Nyugat tartós, ellenállhatatlan, egyirányú hatásgyakorlása az összes többi civilizációra. A 15. század végén végleg visszahódították az Ibériai-félszigetet a móroktól, és kezdetét vette a portugálok behatolása Ázsiába, valamint a spanyolok benyomulása az amerikai földrészre. A következő 250 évben az egész nyugati félteke és Ázsia jelentős részei európai uralom vagy dominancia alá kerültek. A 18. század végén a közvetlen európai uralom visszahúzódott, amikor először az Egyesült Államok, aztán Haiti, majd Latin-Amerika zöme fellázadt, és kiharcolta függetlenségét. A 19. század második felében azonban az újjáéledt nyugati imperializmus kiterjesztette uralmát csaknem egész Afrikára, megszilárdította az ellenőrzést az indiai szubkontinensen és másutt Ázsiában. A 20. század elejére pedig — Törökország kivételével — az imperializmus gyakorlatilag az egész Közel-Keletet közvetett vagy közvetlen nyugati fennhatóság alá kényszerítette. Az európaiak vagy a volt európaiak (az amerikai kontinensen) 1800-ban a Föld szárazföldi felületének 35%-át ellenőrizték, 1878-ban 67%-át, és

1914-ben 84%-át. 1920-ra ez a százalékos arány még tovább növekedett, amikor a török birodalmat felosztotta maga között Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország. 1800-ban a brit birodalom 1,5 millió négyzetmérföldet és 20 millió embert ölelt fel. 1900-ra a viktoriánus birodalom — melyben a nap soha nem tért nyugovóra — 11 millió négyzetmérföldre és 390 millió emberre terjedt ki.27 Az európai terjeszkedés közben az andokbéli és a közép-amerikai civilizációkat teljesen megsemmisítették, az indiai és az iszlám civilizációt — Afrikával együtt — igába hajtották, és Kínát is áthatotta, befolyása alá vonta „a Nyugat”. Csak az orosz, a japán és az etióp civilizáció — vagyis három roppant centralizált, tekintélyelvű birodalom — volt képes ellenállni a Nyugat támadásának, és megőrizni a valódi függetlenséget. Négyszáz éven keresztül a civilizációk közötti kapcsolatok abból álltak, hogy a nyugati civilizáció leigázott más társadalmakat. E drámai és egyedülálló fejlemény számos okkal magyarázható. Ezek közé tartozik: a Nyugat társadalmi szerkezete és osztályviszonyai, városainak és kereskedelmének megerősödése, a hatalom viszonylagos megoszlása a rendek és az uralkodók, a világi és a vallási testületek között, a kialakulófélben lévő nemzettudat a nyugati népek körében, és az állami bürokráciák kialakulása, stb. A nyugati terjeszkedés közvetlen forrása azonban technikai eredetű volt: az óceánokon való közlekedés eszközeinek feltalálása, aminek révén a távoli népek megközelíthetővé váltak; továbbá a katonai potenciál fejlődése, minek következtében a távoli országok és népek leigázása vált lehetségessé. „A Nyugat felemelkedése — jegyzi meg Geoffrey Parker — jelentős mértékben az erő alkalmazásán múlott, azon a tényen, hogy a katonai erőegyensúly az európaiak és tengerentúli ellenfeleik között egyértelműen az előbbi javára billent; ...a nyugatiak sikere az első igazi birodalmak megteremtésében 1500 és 1750 között azoknak a haditechnikai vívmányoknak volt köszönhető, melyeket összességükben ’hadviselési forradalomnak’ neveznek.” A Nyugat terjeszkedését elősegítette még a magasabb rendű szervezettség, fegyelmezettség, kiképzés, a jobb fegyverek, a jobb közlekedés, logisztika és egészségügyi szolgáltatások — mind-mind az ipari forradalomban betöltött vezető szerep eredményeként.:s A Nyugat nem azzal hódította meg a világot, hogy eszméi, értékei vagy vallása (melyre egyébként alig-alig tudott áttéríteni más civilizációkhoz tartozó embereket) magasabb rendű lett volna. Sikerét sokkal inkább a szervezett erőszak alkalmazásában való jártasságának köszönhette. A nyugatiak gyakran megfeledkeznek erről a tényről; a nem nyugatiak azonban soha. 1910-re a világ egységesebb volt politikailag és gazdaságilag, mint az emberiség történelme folyamán bármikor. A nemzetközi kereskedelem a világ össztermelése arányában szintén magasabb volt, mint korábban bármikor, és legközelebb majd csak az 1970-es, 1980-as években közelíti meg ismét ezt a szintet. A nemzetközi befektetés a teljes befektetések arányában magasabb volt, mint korábban bármikor.29 A civilizáció egyet jelentett a nyugati civilizációval. A nemzetközi jog a grotiusi ∗ hagyományokból eredeztethető nyugati nemzetközi jog volt. A nemzetközi rendszer pedig a szuverén, de „civilizált” nemzetállamok és az általuk ellenőrzött gyarmati területek nemzetközi rendszere lett. Az 1500 utáni évszázadokban a nyugati meghatározottságú nemzetközi rendszer kialakulása volt a második fő fejlemény a világpolitikában. Azon túl, hogy a dominancia, illetve az alárendeltség formájában a nyugati és a nem nyugati országok kölcsönösen hatottak ∗

Grotius, Hugo (1583-1645), holland jogtudós, a nemzetközi jog atyjának tartják. (A szerk.)

egymásra, a nyugati társadalmak viszonya és kölcsönhatása egyenlőbb alapon érvényesült. Ezek a civilizáción belüli, a politikai entitások közötti interakciók nagyon hasonlítottak azokra, amelyek korábban a kínai, az indiai vagy a görög civilizáció keretein belül zajlottak. Kulturális homogenitáson alapultak, ami magába foglalta „a nyelvet, a jogrendet, a vallást, a kormányzást, a mezőgazdaságot, a földtulajdon viszonyokat és talán a rokonságot is”. Az európai népek „kultúrája sok tekintetben hasonló vagy azonos volt, és kiterjedt kapcsolatokat tartottak fenn a kereskedelem aktív hálózata, az emberek állandó mozgása és az uralkodó családok szövevényes összefonódásai révén”. Ezenkívül szakadatlanul harcoltak egymással; az európai államok között a béke számított kivételnek, és nem a háború.30 Bár ezen időszak jelentős részében a törökök fennhatósága alá tartozott csaknem egynegyede annak, amit Európának szokás nevezni, az Oszmán Birodalmat mégsem tekintették az európai nemzetközi rendszer részének. Százötven éven keresztül a Nyugat saját civilizáción belüli politikáját a nagy vallási szakadás uralta, valamint a vallásháborúk és az állandó dinasztikus perpatvarok. Újabb másfél száz éven keresztül — a vesztfáliai békét követően — a nyugati világ konfliktusai zömmel a hercegek konfliktusai voltak. Császárok, abszolutista és alkotmányos uralkodók igyekeztek kiterjeszteni adminisztratív rendszerüket, hadseregüket, merkantilista gazdasági erejüket, és — ami legfontosabb — a területet, melyen uralkodtak. Eközben nemzetállamokat teremtettek, és a nagy francia forradalomtól kezdődően a konfliktusok legfőbb frontvonalai már nem annyira a dinasztiák, mint inkább a nemzetek között húzódtak. 1793-ban R. R. Palmer így fogalmazott: „A királyok háborúinak vége; elkezdődtek a népek háborúi.”31 Ez a 19. századi modell az első világháborúig létezett. 1917-ben, az orosz forradalom következtében a nemzetállamok konfliktusait megtetézték az ideológia okozta konfliktusok, először a fasizmus, a kommunizmus és a liberális demokrácia között, később pedig e két utóbbi között. A hidegháború idején a kommunizmust, illetve a liberális demokráciát nagyhatalmak testesítették meg, amelyek a maguk ideológiájával határozták meg identitásukat, és amelyek egyike sem volt nemzetállam, legalábbis a hagyományos európai értelemben véve. A marxizmus hatalomra kerülése először Oroszországban, majd Kínában és Vietnamban tulajdonképpen egy átmeneti szakaszt jelentett az európai nemzetközi rendszer és a poszteurópai sokcivilizációjú rendszer között. A marxizmus ugyan az európai civilizáció terméke volt, de szülőföldjén nem vert gyökeret, és különösebb sikert sem aratott. Ehelyett eszméit a modernizáló és forradalmi elitek a nem nyugati társadalmakba importálták; Lenin, Mao és Ho Si Minh a maguk céljaihoz igazították a marxizmust, és arra használták, hogy szembeszegüljenek a nyugati hatalommal, s hogy mozgósítsák népüket; egyidejűleg hangsúlyozni kezdték országaik nemzeti identitását és autonómiáját a Nyugattal szemben. Ezen ideológia összeomlása a Szovjetunióban és számottevő kiigazítása Kínában és Vietnamban azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek a társadalmak importálni fogják a másik nyugati ideológiát, a liberális demokráciát is. Azok a nyugati elmék, akik úgy vélik, hogy ez meg fog történni, valószínűleg meglepődnek majd a nem nyugati kultúrák kreativitásán, rugalmasságán és individualitásán. Kölcsönhatások: a sokcivilizációjú rendszer. A 20. században tehát a civilizációk közötti kapcsolatok elmozdultak arról a szintről, melyet az egyik civilizációnak az összes többire gyakorolt egyirányú hatása uralt, és ezzel egy olyan szakasz vette kezdetét, melyet az

összes civilizáció intenzív, tartós és sokirányú kölcsönös egymásra hatása jellemez. A civilizációk közötti kapcsolatok korábbi korszakának mindkét központi vonása eltűnőben van. Először is, a történészek kedvelt kifejezésével élve: „a Nyugat terjeszkedése” véget ért, és a „Nyugat elleni lázadás” vette kezdetét. Nem egyenletesen ugyan, szünetekkel és irányváltásokkal, de a Nyugat ereje csökkent más civilizációk erejéhez viszonyítva. A világ térképe 1990-ben kevés hasonlóságot mutatott az 1920-as évek térképeivel. A katonai és gazdasági erő, a politikai befolyás egyensúlya módosult (erről részletesebben egy későbbi fejezetben). A Nyugat továbbra is jelentős hatást gyakorol a nem nyugati társadalmakra, de a többi civilizációval fenntartott kapcsolatait egyre jobban az azokban lezajló fejleményekre adott reakciók uralják. A nem nyugati társadalmak korántsem a Nyugat teremtette történelem tárgyai, hanem egyre inkább saját történelmüknek, sőt a Nyugat történelmének mozgatóerőivé és alakítóivá válnak. Másodsorban, e fejlemények eredményeként a nemzetközi rendszer túlterjedt a Nyugaton, és sokcivilizációjúvá vált. Ezzel egyidejűleg a nyugati államok közötti konfliktus — amely évszázadokon keresztül uralta a rendszert — eltompult. A 20. század vége felé a Nyugat mint civilizáció kimozdult fejlődésének „hadviselő állami” szakaszából, és elindult „az egyetemes állam” felé. A század végén ez a szakasz még mindig nem teljes, mivel a Nyugat nemzetállamai két féluniverzális államszerkezetet alkotnak Európában és Észak-Amerikában. Ez a két entitás és alkotóegységeik ugyanakkor a formális és informális intézményi szálak roppant bonyolult hálózatával kötődnek egymáshoz. A korábbi civilizációk univerzális államai birodalmak voltak. Mivel azonban a nyugati civilizáció politikai formája a demokrácia, a nyugati civilizáció kialakulóban lévő univerzális állama nem birodalom, hanem inkább föderációk, konföderációk, nemzetközi rezsimek és szervezetek együttese. A 20. század nagy politikai ideológiái közé tartozik a liberalizmus, a szocializmus, az anarchizmus, a korporativizmus, a marxizmus, a kommunizmus, a szociáldemokrácia, a konzervativizmus, a nacionalizmus, a fasizmus és a kereszténydemokrácia. Ezek mindegyikében van valami közös: valamennyi a nyugati civilizáció terméke. Egyetlen más civilizáció sem teremtett jelentős politikai ideológiát. A Nyugat viszont soha nem teremtett fő vallási irányzatot. A világ nagy vallásai mind nem nyugati civilizációk termékei, és az — esetek többségében — időben megelőzik a nyugati civilizációt. Ahogy a világ kimozdul nyugati szakaszából, a nyugati civilizáció jellegzetes ideológiái hanyatlanak, és helyüket átveszik a vallások, az identitás és az elkötelezettség más, kulturális alapokon nyugvó formái. A vallás és a nemzetközi politika vesztfáliai különválasztása, azaz a nyugati civilizáció idioszinkratikus terméke a végéhez közeledik, és a vallás, amint Edward Mortimer rámutat, „egyre nagyobb valószínűséggel benyomul a nemzetközi eseményekbe” is.32 A politikai eszmék civilizáción belüli összecsapását — mely a Nyugat szüleménye — felváltja a kultúra és a vallás civilizációk közötti összecsapása. A globális politikai földrajz tehát elmozdult az 1920. év egyetlen világa felől a hatvanas évek három világa, majd a kilencvenes évek több mint fél tucat világa felé. Ezzel együtt az 1920-as évek nyugati világbirodalmai a hatvanas évek jóval korlátozottabb „szabad világává” zsugorodtak össze (ide tartozott sok nem nyugati állam is, amely szemben állt a kommunizmussal), majd a kilencvenes években tartalma tovább szűkült „Nyugattá”. Az elmozdulás 1988 és 1993 között szemantikailag is tükröződött a „szabad világ”, azaz egy ideológiai kifejezés használatának ritkulásában, és „a Nyugat”, azaz egy civilizációs kifejezés

használatának gyakoribbá válásában (lásd 2.1. táblázat) ∗. Gyakoribbak az utalások az iszlámra, mint kulturális-politikai jelenségre, „Nagy-Kínára”, Oroszországra és annak „közelkülföldjére” (azaz a volt szovjet tagköztársaságokra), az Európai Unióra — ezek a kifejezések mind-mind civilizációs tartalmúak. A civilizációk közötti kapcsolatok ebben a szakaszban jóval gyakoribbak és intenzívebbek, mint amilyenek az első szakaszban lehettek, és jóval egyenlőbbek és kölcsönösebbek, mint amilyenek a második szakaszban voltak. A hidegháború időszakától eltérően nem egyetlen törés dominál; számos törés létezik a Nyugat és más civilizációk, valamint a sok nem nyugati civilizáció között. Nemzetközi rendszerről akkor beszélhetünk — fejti ki Hedley Bull —, „ha két vagy több államnak elegendő kapcsolata van egymással, és elegendő hatást gyakorolnak egymás döntéseire ahhoz, hogy — legalábbis valamelyes mértékben — egy egész részeként viselkedjenek”. Nemzetközi társadalom ugyanakkor csak abban az esetben létezik, ha az államok egy nemzetközi rendszerben „közös érdekekkel és közös értékekkel” rendelkeznek, „úgy tekintenek magukra, mint amiket közös szabályrendszer kötelez”, „osztoznak a közös intézmények működtetésében”, és „közös a kultúrájuk vagy a civilizációjuk”33. Akárcsak sumer, görög, hellenisztikus, kínai, indiai és iszlám elődei, a 17-19. század közötti európai nemzetközi rendszer is nemzetközi társadalom volt. A 19. és a 20. század folyamán az európai nemzetközi rendszer annyira kiterjedt, hogy gyakorlatilag más civilizációk összes társadalmát felölelte. Egyes európai intézményeket és technikákat idővel exportáltak is ezekbe az országokba. Ám az említett társadalmak mégis híján vannak annak a közös kultúrának, amely az európai nemzetközi társadalom alapját képezi. A nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó brit elmélet fogalmai szerint a világ tehát egy fejlett nemzetközi rendszer, de nemzetközi társadalomként igen kezdetlegesnek számít. Minden civilizáció a világ közepének tekinti magát, és az emberiség történelmének központi drámájaként jegyzi történelmét. Ez a Nyugatra talán még inkább igaz, mint más kultúrákra. Egy sokcivilizációjú világban azonban az egy-civilizációs nézőpontoknak fogyatkozik az értelmük és a hasznosságuk. A civilizációk kutatói régóta tisztában vannak ezzel a közhelyszerű igazsággal. 1918-ban Spengler elvetette a történelem Nyugaton uralkodó rövidlátó felfogását, mely takaros ókori, középkori és modern szakaszokra osztotta a — kizárólag a Nyugat szempontjából releváns — történelmet. Ideje, mondta Spengler, felváltani „a történelem ptolemaioszi rendszerét” egy kopernikuszival, és az „egyenes vonalú világtörténelem egyhangúságát” lecserélni „hatalmas kultúrák sokaságának színjátékával”34. Néhány évtizeddel később Toynbee is szigorúan bírálta a Nyugat „lokálpatriotizmusát és arcátlanságát”, mely abban az „egocentrikus illúzióban” nyilvánul meg, hogy a világ körülötte forog, illetve hogy „a Kelet mozdulatlan”, és hogy a „haladás” elkerülhetetlen. Spenglerhez hasonlóan Toynbee sem tudott mit kezdeni a történelem egységének feltevésével, azzal az elgondolással, amely szerint csak „egy civilizációs folyó van, és az összes többi vagy ennek mellékfolyója, vagy eleve beleveszett a sivatag homokjába”35. Toynbee után ötven évvel Braudel hasonló módon szorgalmazta a tágabb perspektívák alkalmazását, és „a világ nagy kulturális konfliktusainak, valamint civilizációi sokaságának” megértését.36 Az előítéletek, amelyekre e tudósok figyelmeztettek, ma is élnek, és a 20. század vége táján ugyanolyan széles ∗

Forrás: Lexis/Nexis. Az említések száma a „szabad világ” vagy „a Nyugat” kifejezéseket tartalmazó vagy azokról szóló írások számát jelenti. „A Nyugat” említésénél megvizsgáltuk a szövegösszefüggést, hogy biztosan tudjuk, „a Nyugat” civilizációként vagy politikai entitásként szerepel-e.

körben érvényesülnek és ugyanazokban a lokálpatrióta illúziókban ringatóznak, mint korábban. Azaz, hogy a Nyugat jelenlegi európai civilizációja egyben a világ egyetemes civilizációja is lenne. 2.1. táblázat A „szabad világ” és „a Nyugat” kifejezések használata Említések száma 1988 1993 New York Times 71 46 44 144 Szabad világ - Nyugat Washington Post 112 36 67 87 Szabad világ - Nyugat Kongresszusi 356 7 114 10 jegyzőkönyv Szabad világ - Nyugat

Említések %-os változása -38 + 213 -40 + 142 -68 + 43

3. FEJEZET Egyetemes civilizáció? Modernizáció és nyugatiasodás EGYETEMES CIVILIZÁCIÓ: A FOGALOM JELENTÉSE Egyes vélekedések szerint napjainkban — V. S. Naipaul kifejezésével — az „egyetemes civilizáció” kialakulásának vagyunk tanúi.1 Mit értsünk ezen? A fogalom az emberiség kulturális egységére, a közös értékek, hitek, irányultságok, szokások és intézmények világméretű eggyé válására utal. Még pontosabban, egyszerre jelezhet mélyreható, ám irreleváns dolgokat, ugyanakkor releváns, ám nem mélyreható dolgokat; s egyszersmind irreleváns és felszíni dolgokat is. Először is le kell szögeznünk, hogy valamennyi társadalom embere rendelkezik bizonyos alapértékekkel, mint például azzal, hogy ölni gonosz dolog, ugyanakkor rendelkezik bizonyos intézményekkel is; ilyen például a család, amely különféle formákban szerveződhet. Az emberek többsége a társadalmak többségében hasonló „erkölcsi érzékkel” rendelkezik, van valamilyen „felületes”, minimális morális elképzelése a jó és a rossz alapfogalmairól.2 Ha ezt nevezzük egyetemes civilizációnak, akkor mindez persze mélyreható és alapvetően fontos, de nem tekinthető sem újdonságnak, sem relevánsnak. Hogy az emberek a történelem folyamán mindig rendelkeztek néhány alapértékkel és intézménnyel, az persze magyarázhatja az emberi magatartás egyes állandó formáit, de nem világíthatja vagy magyarázhatja meg a történelmet magát, amely az emberi magatartás változásaiból áll. Továbbá, ha létezik egy, az egész emberiséget felölelő civilizáció, akkor milyen kifejezést használjunk az emberi fajnál kisebb fő kulturális csoportok azonosítására? Az emberiség alcsoportokra tagolódik — törzsekre, nemzetekre és tágabb kulturális entitásokra, amelyeket jobbára civilizációknak nevezünk. Ha a civilizáció fogalmat előléptetjük, s ezáltal leszűkítjük arra, ami közös az emberiség egészében, akkor vagy kénytelenek vagyunk kitalálni egy új fogalmat, amely az emberek legnagyobb — de az emberiség egészénél mégis kisebb — kulturális csoportjait jelöli, vagy azt kell feltételeznünk, hogy ezek a nagy, de nem az egész emberiségre kiterjedő csoportok lényegében alig többek a semminél. Václav Havel például úgy fogalmazott, hogy „egyetlen globális civilizációban élünk,” és „ez nem több vékony máznál”, mely „eltakarja vagy elrejti a kultúrák, népek, vallási világok, történelmi hagyományok és történelmileg kialakult attitűdök végtelen sokaságát, melyek mindegyike bizonyos értelemben e globális civilizáció »alatt« nyugszik.”3 Abból azonban csak szemantikai zűrzavar támad, ha a „civilizációt” a globális szintű alkalmazásra korlátozzuk, és „kultúráknak” vagy „alcivilizációknak” nevezzük azokat a nagy kulturális entitásokat, amelyeket a történelem folyamán mindig is civilizációknak tekintettek. ∗ Másodsorban: az „egyetemes civilizáció” fogalma alkalmas lehet annak jelölésére, ami a civilizált társadalmakban közös, illetve ami megkülönbözteti őket a primitív társadalmaktól és a barbároktól, mint például a városok vagy az általános kultúra. Ezzel, természetesen, a ∗

Hayward Alker helyesen mutatott rá, hogy a Foreign Affairs-ben megjelent írásomban „határozottan elutasítottam” a világcivilizáció ötletét, úgy definiálva a civilizációt, mint „az emberek legmagasabb rendű kulturális csoportját és a kulturális identitás legtágabb szintjét, amellyel az emberek rendelkeznek, kivéve azt. ami megkülönbözteti az embert más fajoktól”. A fogalmat természetesen ugyanígy használja a civilizációkutatók többsége. Ebben a fejezetben azonban lazítok ezen a definíción, megengedve, hogy a népek az egész világon azonosulhatnak egy külön globális kultúrával, mely kiegészíti vagy pótolja a nyugati, iszlám vagy kínai értelemben vett civilizációkat.

fogalomnak a 18. századi, egyes számú jelentésénél kötünk ki, és ebben az értelemben — néhány antropológus és mások rémületére, akik döbbenten figyelik egyes primitív népek kihalását — valóban kialakulóban van egy egyetemes civilizáció. A civilizáció ebben az értelemben fokozatosan bővült az emberiség történelme folyamán, és az egyes számban használt civilizáció jól megfért a többes számú civilizációkkal. Harmadsorban: az „egyetemes civilizáció” fogalma jelölheti mindazokat a feltevéseket, értékeket és doktrínákat, melyeket jelenleg sok ember vall a nyugati civilizációkban, és bizonyos számú, más civilizációkhoz tartozó ember is magáénak érez. Ezt nevezhetnénk Davosi Kultúrának. Minden évben több tucat országból mintegy ezer üzletember, bankár, kormányzati tisztviselő, értelmiségi és újságíró találkozik a svájci Davosban tartott Világgazdasági Fórumon. A résztvevők csaknem mindegyike műszaki, társadalomtudományi, üzleti vagy jogi diplomával rendelkezik, szavakkal és/vagy számokkal dolgozik, kitűnően beszél angolul, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező kormányhivatalok, vállalatok és tudományos intézetek alkalmazásában áll, és gyakran utazik külföldre. Csaknem valamennyien az individualizmus, a piacgazdaság és a demokrácia hívei, ami szintén közös a nyugati civilizáció képviselőiben. Gyakorlatilag a davosi résztvevők ellenőrzik az összes nemzetközi intézményt, a világ számos kormányát és a világ gazdasági és katonai potenciáljának zömét. A Davosi Kultúra tehát rendkívül fontos. Ám hány ember tartozik mégis ehhez a kultúrához? A Nyugaton kívüli világból valószínűleg kevesebb, mint 50 millió, vagyis a világ népességének 1%-a. sőt meglehet, hogy csak 1 ezreléke. Ez korántsem egyetemes kultúra, ráadásul a Davosi Kultúrához tartozó vezetők hazájukban nem feltétlenül maradnak tartósan a hatalom közelében. „Ez a közös értelmiségi kultúra — mutat rá Hedley Bull — csak az elit szintjén létezik: sok társadalomban gyengék a gyökerei... [és] kétséges, hogy — akár csak diplomáciai szinten — a közös értelmiségi kultúrán túlmenően felöleli-e mindazt, ami közös erkölcsi kultúrának vagy közös értékek együttesének nevezhető.”4 Negyedik szempontként utalnunk kell arra a megfogalmazásra, hogy a nyugati fogyasztói és tömegkultúra terjedése egyetemes civilizációt teremt. Ez az okfejtés nem nevezhető sem mélyenszántónak, sem relevánsnak. A történelem folyamán kulturális hóbortok mindig is könnyen átterjedhettek egyik civilizációról a másikra. Az egyik civilizáció újításait rendszeresen átveszik más civilizációk. Ezek azonban vagy jelentős kulturális következményekkel nem járó technikai újítások, vagy olyan hóbortok, amelyek jönnek, mennek anélkül, hogy maradandó nyomot hagynának a fogadó civilizáció meghatározó kultúráján. Ezeket az importált dolgokat vagy azért fogadják be az adott civilizációba, mert egzotikusak, vagy azért, mert erőszakos természetűek. Az elmúlt évszázadokban a nyugati világon időről időre végigsöpört a kínai vagy a hindu kultúra különféle elemei iránti lelkesedés. A 19. században a nyugati kulturális import népszerűvé vált Kínában és Indiában, mert a nyugati erőt vélték felfedezni benne. Az a mai elgondolás viszont, hogy a nyugati tömeg- és fogyasztói kultúra a nyugati civilizáció diadalát testesíti meg, bagatellizálja a nyugati kultúrát. A nyugati civilizáció lényege a Magna Charta, nem pedig a Magna Mac. Az, hogy nem nyugati emberek is szívesen eszik az óriáshamburgert, még nem jelenti, hogy a Magna Charta is közel áll a szívükhöz. Mindez nem jelent semmit a Nyugathoz való viszonyulást illetően sem. Meglehet, valahol a Közel-Keleten egy maroknyi fiatalember farmernadrágot visel, kólát iszik, rapzenét hallgat, ám, miközben a kellő időben mindig meghajol Mekka felé, bombát szerel, hogy

felrobbantson egy-egy amerikai repülőgépet. A hetvenes–nyolcvanas években az amerikaiak milliószámra vásárolták a japán autókat, tévékészülékeket, fényképezőgépeket és különféle elektronikus ketyeréket anélkül, hogy „japanizálódtak” volna, sőt, közben egyre mélyült az ellenszenvük Japán iránt. Kizárólag a naiv arrogancia vezetheti a nyugatiakat arra a feltételezésre, hogy a nem nyugatiak a nyugati javak megszerzésétől „el-nyugatiasodnak” majd. Vajon mit mondhat a Nyugatról a világ, ha a nyugati emberek a buborékos folyadékokkal, kopott nadrágokkal és zsíros ételekkel azonosítják kultúrájukat? Az egyetemes tömegkultúrára vonatkozó fejtegetés némiképp kifinomultabb változata nem a fogyasztói javakat állítja a középpontba, hanem a médiát; vagyis a Coca-Cola helyett Hollywoodot. A világ mozi-, televízió- és videofilm-iparában megfigyelhető amerikai uralom még a repülőgépgyártás terén fennálló dominanciát is felülmúlja. 1993-ban a világon a száz legnagyobb nézettségű film közül nyolcvannyolc volt amerikai, és két amerikai, valamint két európai szervezet uralja azóta is az egész világra kiterjedő hírgyártást és hínerjesztést.5 Ez a helyzet két jelenségről árulkodik. Az egyik, hogy az emberi érdeklődés a szerelem, a szex, az erőszak, a titokzatosság, a hősiesség és a gazdagság iránt egyetemes, továbbá hogy a haszonérdekelt — elsősorban amerikai — cégek fantasztikus érzékkel tudják ezen érdeklődést meglovagolni és pénzre váltani. Kevés vagy egyáltalán semmiféle bizonyíték sem támasztja azonban alá azt a feltételezést, hogy a mindent átható globális kommunikáció kialakulása az attitűdök és a meggyőződések számottevő közeledését eredményezné. „A szórakoztatás — fogalmazott Michael Vlahos — nem azonos a kulturális térítéssel.” A másik árulkodó jelenség az, hogy az emberek a maguk meglévő értékei és nézőpontjai keretében értelmezik a kommunikációt. „Ugyanaz a vizuális kép, amelyet egy időben sugároznak a földgolyó nappali szobáiban — jegyi meg Kishore Mahbubani —, ellentétes felismeréseket vált ki. A nyugati nappali szobákban tapsolnak, amikor a képernyőn rakétákkal lövik Bagdadot. A Nyugaton kívüliek többsége viszont azt látja, hogy a Nyugat gyors megtorlással él a nem fehér irakiakkal és szomáliaiakkal szemben, de kesztyűs kézzel bánik a szerbekkel, ami, akárhogyan is nézzük, veszélyes jelzés.”6 A globális kommunikáció a nyugati erő egyik legfontosabb jelenkori megnyilvánulása. Ez a nyugati hegemónia azonban arra ösztönzi a nem nyugati társadalmak populista politikusait, hogy elítéljék a Nyugat kulturális imperializmusát, és arra buzdítsák közönségüket, hogy őrködjenek őshonos kultúrájuk fenntartásán és épségén. A globális kommunikáció fölötti túlzott nyugati uralom tehát éppenséggel egyik fő forrása annak, hogy a nem nyugati népek ellenszenvvel és ellenségesen viseltetnek a Nyugattal szemben. Ezen túlmenően, a kilencvenes évek elejére a modernizáció és a gazdasági fejlődés a nem nyugati társadalmakban megteremtette a helyi és regionális média alapjait, és ez az adott társadalmak ízléséhez igazodik.7 1994-ben a CNN International társaság — saját becslése szerint — 55 milliós potenciális nézőközönséggel rendelkezett, ami a világ népességének 1%-a (a szám meglepő módon egyezik — és kétségkívül zömmel azonos embereket fed — a Davosi Kultúra képviselőivel), és a cég elnöke azt jósolta, hogy angol nyelvű műsoraik végül akár a piac 2–4%-ához is eljuthatnak, így regionális (azaz civilizációs) hálózatok jönnének létre, amelyek spanyol japán, arab, francia (ez utóbbi Nyugat-Afrika kedvéért) és más nyelveken sugároznának. „A globális hírszerkesztőség — vonta le a következtetést három kutató — még ma is Bábel tornyával találja szembe magát.”8 Ronald Dore meggyőzően érvel amellett, hogy a diplomaták és a köztisztviselők körében globális kultúra van kialakulóban. Ezzel együtt is

rendkívül aggályos következtetésre jut a felerősödött kommunikáció hatásaival kapcsolatban: „ha egyébként minden egyenlően oszlik meg [az ő k iemelése], a kommunikáció növekvő fajsúlyának biztosítania kellene a rokonszenv alapját a világ nemzetei között, vagy legalább a középosztályok között, avagy legrosszabb esetben legalább a világ diplomatái között”, ám „némely dolgok, amelyek esetleg nem egyenlően oszlanak meg, igen-igen fontosak lehetnek”9. Nyelv. Minden kultúra vagy civilizáció központi eleme a nyelv és a vallás. Ha valóban egyetemes kultúra van kialakulóban, akkor egyetemes nyelv és egyetemes vallás kialakulására utaló tendenciáknak is kellene jelentkezniük. Ez a követelmény gyakran megfogalmazódik a nyelvvel kapcsolatban. „A világ nyelve az angol” — deklarálta a Wall Street Journal szerkesztője nemrég.10 Ez két dolgot jelenthet, melyek közül csak az egyik tanúskodna az egyetemes kultúra kialakulásáról. Jelentheti azt, hogy a világ népességének egyre nagyobb hányada beszél angolul. Viszont nincs bizonyíték ennek alátámasztására, és a legmegbízhatóbb bizonyíték, amely mégiscsak létezik — és, elismerem, aligha lehet nagyon pontos —, ennek éppen az ellenkezőjét mutatja. A rendelkezésre álló több mint három évtizedet (1958–1992) felölelő adatok azt sugallják, hogy a nyelvhasználat általános mintája nem igazán változott; ugyanakkor jelentősen csökkent az angol, francia, német, orosz és japán nyelvet beszélők aránya, és növekedett a hindi, maláj-indonéz, arab. bengáli, spanyol, portugál és más nyelveket beszélőké. Az angol nyelvet beszélők aránya a legalább egymillió ember által beszélt nyelvek között az 1958. évi 9,8%-ról 1992-re 7,6%-ra csökkent (lásd 3.1. táblázat). Az öt fő nyugati nyelvet (angol, francia, német, portugál, spanyol) beszélők aránya a világ népességéhez viszonyítva az 1958. évi 24,1%-ról 1992-re 20,8%-ra esett vissza. 1992-ben közel kétszer annyian beszélték a mandarin nyelvet — ez a világ népességének 15,2%-a —, mint amennyien az angolt, és további 3,6% a kínai nyelv egyéb változatait beszélők aránya (lásd 3.2. táblázat). Egyrészt az a nyelv, amely a világ népességének 92%-a számára idegen, nem lehet a világ közös nyelve. Másrészt azonban nevezhető annak, ha ez az a nyelv, amelyet különböző nyelvcsoportokhoz és kultúrákhoz tartozó emberek használnak az egymással való kommunikációban. Azaz ha ez a világon a lingua franca, vagyis — nyelvészeti szakkifejezéssel — a világ elsődleges Tágabb Kommunikációs Nyelve (TKNy).11 Azoknak az embereknek, akiknek kommunikálniuk kell egymással, meg kell találniuk ehhez az eszközt. Hagyatkozhatnak persze speciálisan képzett szakemberekre, akik megtanultak folyékonyan beszélni két vagy több nyelven, hogy tolmácsként, fordítóként dolgozhassanak. Ez azonban nehézkes, időigényes és költséges. Ezzel magyarázható, hogy a történelem folyamán mindig kialakult egy adott lingua franca: a latin az ókori és a középkori világban, a francia évszázadokon keresztül Nyugaton, a szuahéli Afrika sok részén, és az angol a világ jelentős részén a 20. század második felében. A diplomatáknak, üzletembereknek, tudósoknak, turistáknak és a gondjukat viselő szolgáltatóknak, a repülőgép-pilótáknak és a légi irányítóknak szükségük van valamilyen eszközre, hogy hatékonyan kommunikálhassanak egymással, és a kommunikáció most túlnyomórészt angol nyelven történik.

3.1. táblázat A fő nyelveket beszélők aránya (a világ népességének százalékában)* 1958 1970

Év 1980 1992 Nyelv Arab 2,7 2,9 3,3 3,5 Bengáli 2,7 2,9 3,2 3,2 Angol 9,8 9,1 8,7 7,6 Hindi 5,2 5,3 5,3 6,4 Mandarin 15,6 16,6 15,8 15,2 Orosz 5,5 5,6 6,0 4,9 Spanyol 5,0 5,2 5,5 6,1 * Az 1 millió vagy annál több ember által beszélt nyelvek beszélőinek száma. Forrás: A százalékos arányok kiszámításánál Sidney S. Culbertnek. a Washingtoni Egyetem (Seattle) pszichológia tanszéke professzorának adatait használtuk, melyeket Culbert az egymillió vagy annál több ember által beszélt nyelvek beszélőiről állított össze, és évente közzétesz a World Almanac and Book of Facts-bm. Becslései egyaránt tartalmazzák az „anyanyelvi” és a „nem anyanyelvi” beszélőket, és népszámlálásokból, népességminta-vételekből, rádió- és televízió-műsorok felméréseiből, népességnövekedési adatokból, másodlagos tanulmányokból és más forrásokból származnak 3.2 táblázat A 15 kínai és nyugati nyelveket beszélők száma [millió] Nyelv 1958 Százalék/világ 1992 Százalék/világ Beszélők Beszélők millió millió Mandarin 444 15.6 907 15,2 Kantoni 43 1,5 65 1,1 Wu 39 1.4 64 1,1 Min 36 1.3 50 0.8 Hakka 19 0,7 33 0,6 Kínai nyelvek 581 20,5 1119 18,8 Angol 278 9,8 456 7,6 Spanyol 142 5,0 362 6,1 Portugál 74 2,6 177 3,0 Német 120 4.2 119 2,0 Francia 70 2,5 123 2,1 Nyugati nyelvek 684 24,1 1237 20,8 Világ összes 2845 44,5 5979 39,4 Forrás: A százalékos arányok kiszámításánál Sidney S. Culbertnek, a Washingtoni Egyetem (Seattle) pszichológia tanszéke professzorának nyelvekről összeállított adatait használtuk fel, amelyek megjelentek a World Almanac and Book of Facts 1959. és 1993. évi köteteiben.

Ebben az értelemben az angol a kultúraközi kommunikáció eszköze a mai világban, akárcsak a keresztény naptár az idő nyomon követésének, az arab számok a számolásnak, és a metrikus rendszer — a világ túlnyomó részén — a mérésnek az eszköze. Ismétlem azonban, az angol a kultúraközi kommunikáció eszköze, ennek pedig előfeltétele a különálló kultúrák létezése. A lingua franca a nyelvi és kulturális különbségek leküzdésének, nem felszámolásának az eszköze. Ha egy japán bankár és egy indonéz üzletember angolul beszélget egymással, ez nem jelenti azt, hogy bármelyikük is elangolosodna vagy elnyugatiasodna. Ugyanez mondható el a német és a francia ajkú svájciakról, akik inkább angolul kommunikálnak egymással, és nem valamelyikük anyanyelvén. Hogy Indiában — Nehru tervei ellenére — megtartották az angolt második hivatalos nyelvként, szintúgy arról tanúskodik, hogy India nem hindi nyelvű lakosai ragaszkodnak saját nyelvükhöz és kultúrájukhoz; illetve arról az igényükről is, hogy India soknyelvű társadalom maradjon. Amint a jeles nyelvész, Joshua Fishman megállapította, egy nyelv könnyebben fogadtatik el lingua franca-ként vagy a tágabb kommunikáció nyelveként, ha nem azonosítható egy adott etnikai csoporttal, vallással vagy ideológiával. Az angolt az idők folyamán sok mindennel azonosították, a közelmúltban azonban „mentesült az etnikai tartalomtól (vagy minimálisra csökkent etnikai azonosítása)”, akárcsak az akkád, az arameus, a görög és a latin esetében is történt hajdanán. „Kiegészítő nyelvi minőségében az angol viszonylagos szerencséjének része, hogy az utóbbi közel negyedszázadban sem brit, sem amerikai forrásait nem kötötték általánosan vagy alapvetően etnikai vagy ideológiai kontextushoz” (Fishman kiemelése).12 Az angol nyelv használata a kultúraközi kommunikációban segít tehát fenntartani, sőt megerősíteni a népek saját kulturális identitását. Az emberek pontosan azért használják az angolt a többi kultúrával való kommunikációban, mert meg akarják őrizni saját kultúrájukat. Az angolul beszélők egyben egyre különbözőbb angol nyelveket is beszélnek. Az angol „honosodik”, és helyi árnyalatokat vesz fel, amelyek megkülönböztetik a brit vagy az amerikai angoltól, és amelyek — szélsőséges esetben — ezeket az angolváltozatokat olykor egészen érthetetlenné teszik egymás számára. Ugyanez a helyzet a kínai nyelv változataival is. A nigériai pidgin angol, az indiai angol és az angol nyelv más formái beépülnek az adott házigazda-kultúrába, és vélhetőleg továbbra is meg fogják különböztetni magukat azért, hogy rokon, de különálló nyelvek legyenek, ahhoz hasonlóan, ahogyan az újlatin nyelvek nőttek ki egykor a latinból. Az olasztól, franciától és spanyoltól eltérően ugyanakkor ezeket az angol származék nyelveket vagy csak a társadalom csekély hányada beszéli majd, vagy csak adott nyelvi csoportok közötti kommunikációban lesznek használatosak. A fenti folyamatok mindegyike megfigyelhető Indiában. A 733 milliós népességből 1983-ban 18 millióan beszéltek angolul, 1991-ben a 867 milliós népességből pedig 20 millióan. Indiában az angolul beszélők aránya tehát valahol 2-4% körül állandósult.13 Egy viszonylag szűk eliten kívül az angol még csak nem is lingua franca. „Az igazság az — állítja az Újdelhi Egyetem két angolprofesszora —, hogy ha az ember Kasmírból leutazik Kanjákumáriba, az ország legdélibb pontjára, a kommunikációs kapcsolat leginkább a hindi valamely formáján, nem pedig angol nyelven jön létre. Ezen túlmenően, az indiai angol folyamatosan számos sajátos megkülönböztető vonással is bővül: indiaizálódik, vagy még inkább lokálissá válik, ugyanis különbségek alakulnak ki a különböző helyi nyelvek angolul beszélői között.14 Az indiai kultúra magába szívja az angolt, ahogyan annak idején a szanszkritot és a perzsát is.

A történelem folyamán a nyelvek megoszlása a világon mindig is a hatalom megoszlását tükrözte. A legszélesebb körben beszélt nyelvek — angol, mandarin, spanyol, francia, arab, orosz — birodalmi államok nyelvei voltak, melyek aktívan szorgalmazták nyelvük használatát más népek körében. A hatalom megoszlásának módosulása változáshoz vezet a nyelvek használatában is. „A két évszázadon át tartó brit és amerikai gyarmati, kereskedelmi, ipari, tudományos és pénzügyi hatalom tekintélyes örökséget hagyott hátra a felsőoktatásban, a közigazgatásban, a kereskedelemben és a technikában” — méghozzá az egész világon.15 Nagy-Britannia és Franciaország ragaszkodott hozzá, hogy gyarmataikon az ő nyelvüket használják. A függetlenség kivívását követően azonban a korábbi gyarmatok többsége változó mértékben és változó sikerrel igyekezett felváltani a birodalom nyelvét a hazaival. A Szovjetunió fénykorában az orosz volt a lingua franca Prágától Hanoiig. Az orosz hatalom hanyatlását az orosz második nyelvként való használatának hanyatlása kíséri. A kultúra más formáihoz hasonlóan a növekvő hatalom egyszerre idéz elő nyelvi magabiztosságot az anyanyelvi beszélők körében, és ösztönöz másokat arra, hogy megtanulják az illető nyelvet. A berlini fal leomlását közvetlenül követő mámorító napokban — amikor úgy tűnt, Németország lesz az új behemót — megfigyelhető volt az a jelenség, hogy az angolul egyébként folyékonyan beszélő németek a nemzetközi összejöveteleken inkább németül kezdtek beszélni. Japán gazdasági ereje a nem japánokat arra ösztökélte, hogy megtanuljanak japánul, és Kína gazdasági fejlődése hasonló fellendülést eredményez manapság a kínai nyelvet illetően. Hongkongban a kínai folyamatosan szorítja háttérbe az angolt, mint domináns nyelvet,16 és — tekintettel a tengerentúli kínaiak szerepére Délkelet-Ázsiában — a kínai lett az a nyelv, amelyen az említett térség nemzetközi kereskedelmi kommunikációjának számottevő része zajlik. Ahogy a Nyugat ereje fokozatosan csökken a többi civilizáció erejéhez képest, az angol és más nyugati nyelvek használata más társadalmakban — és a társadalmak közötti kommunikációban — szintén lassan fogyatkozni fog. Ha valamikor, a távoli jövőben, domináns civilizációként Kína lép a Nyugat helyére, az angolt mint lingua francá-t is felváltja majd a kínai (mandarin). Amint a korábbi gyarmatok küzdeni kezdtek függetlenségükért és majdan el is nyerték azt, a hazai nyelv népszerűsítése vagy használata, és a birodalom nyelvének kiszorítása a nacionalista elit egyik eszközévé vált arra, hogy megkülönböztesse magát a nyugati gyarmatosítóktól, és meghatározza saját identitását. A függetlenség kivívását követően ugyanez az elit szükségesnek tartotta, hogy megkülönböztesse magát saját társadalma köznépétől is. Erre szolgált az angol, a francia vagy valamelyik nyugati nyelv kitűnő ismerete. Következésképp a nem nyugati társadalmak elitjei gyakorta jobban tudnak kommunikálni a nyugatiakkal és egymással, mint saját országuk közemberével (ez hasonló a 17-18. századi helyzethez, amikor is a különböző országok arisztokratái könnyen tudtak kommunikálni egymással franciául, saját országuk köznyelvét azonban nem beszélték). A nem nyugati társadalmakban két ellentétes tendencia érvényesül. Egyfelől az angol egyre inkább teret hódít az egyetemi oktatásban; a hallgatókat ezzel is felvértezik arra, hogy helyt tudjanak állni a tőkéért és a fogyasztóért folytatott globális versengésben. Másfelől a társadalmi és politikai feszültségek következtében egyre általánosabbá válik a hazai nyelvek használata; az arab kiszorítja a franciát Észak-Afrikában, Pakisztánban az urdu lép az angol helyébe a közigazgatásban és az oktatásban, Indiában a hazai nyelvű média váltja fel az angol nyelvű médiát. Ezt a fejleményt előre jelezte az Indiai Oktatási Bizottság 1948-ban, amikor kifejtette,

hogy „az angol nyelv használata... a lakosságot két nemzetre osztja: a kevesekre, akik kormányoznak, és a sokakra, akiket kormányoznak. Az egyik nem érti a másik nyelvét, és tágabb értelemben véve sem értik meg egymást.” Negyven évvel később, amikor az angol még mindig őrizte az elitnyelv szerepét, ez a jóslat beigazolódott, és „természetellenes helyzetet” teremtett „egy felnőtt választójogon alapuló demokráciában... az angolul beszélő India és a politikailag öntudatos India egyre jobban távolodik egymástól”, „feszültséget” teremtve „a csúcson lévő angolul tudó kisebbség és a választójoggal rendelkező milliók között, akik nem beszélnek angolul”17. A nem nyugati társadalmakban a demokratikus intézmények kiépülésével és az emberek közéleti aktivitásának növekedésével párhuzamosan egyre inkább csökken a nyugati nyelvek és terjed a hazaiak használata. A szovjet birodalom és a hidegháború vége elősegítette az elfojtott vagy elfelejtett nyelvek burjánzását és újjáéledését. A volt szovjet tagköztársaságokban komoly erőfeszítések történnek hagyományos nyelveik felelevenítésére. Az észt, a litván, az ukrán, a grúz és az örmény ma egy-egy független állam hivatalos nyelve. A muzulmán köztársaságokban hasonló nyelvi öntudatra ébredés figyelhető meg; Azerbajdzsán, Kirgizisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán korábbi orosz gazdáik cirill írásmódjáról áttértek török testvéreik nyugati írásmódjára, a perzsa nyelvű Tadzsikisztán pedig átvette az arab írást. A szerbek újabban szerbnek nevezik nyelvüket, nem szerbhorvátnak, és katolikus ellenségeik nyugati írásmódjáról áttértek orosz rokonaik cirill írásmódjára. Ezzel párhuzamosan a horvátok ma már horvátnak nevezik nyelvüket, és igyekeznek megtisztítani azt a török és az idegen szavaktól, míg Boszniában ugyanazok a „török és arab jövevényszavak, a nyelvi üledék, melyet a török birodalom 450 éven át tartó balkáni jelenléte hagyott hátra, újra divatba jöttek”18. A nyelveket újrarendezik és újjáépítik, hogy összhangban legyenek a civilizációk identitásával és körvonalaival. Ahogy a hatalom szétterül, úgy terjed a „bábelizálódás”. Vallás. Az egyetemes vallás kialakulása csak alig valamivel valószínűbb az egyetemes nyelv kialakulásánál. A 20. század végén az egész világon újjáéledtek a vallások. Ez az újjáéledés magába foglalta a vallásos öntudat erősödését és a fundamentalista mozgalmak kialakulását, ezzel felerősítve a vallások közötti különbségeket. Mindez nem feltétlenül járt együtt azzal, hogy jelentősen változott volna a különböző vallások híveinek a népességhez viszonyított aránya. Az egyes vallások követőiről rendelkezésre álló adatok még hézagosabbak és még kevésbé megbízhatóak, mint az egyes nyelveket beszélőkről rendelkezésre álló adatok. A 3.3. táblázat egy széles körben használt forrás adatait tartalmazza. Ezek és más adatok azt sugallják, hogy a vallások relatív számszerű ereje nem változott jelentősen a 20. században. A felhasznált forrásból kitűnő legnagyobb változás az, hogy növekedett a „nem hívők” és az „ateistaként” osztályozottak aránya: az 1900. évi 0,2%-hoz képest 1980-ban 20,9% volt. Ez persze tanúskodhat a vallástól való jelentős elfordulásról, ugyanakkor 1980-ban a vallásos újjáéledés még csak a „bemelegítésnél” tartott. A 20,7%-os növekedés a nem hívők arányában csaknem megegyezik a „kínai népi vallások” követői körében mért 19,0%-os csökkenéssel: 1900-ban 23,5% volt ez az arány, 1980-ban pedig 4,5%. Ez a gyakorlatilag azonos növekedés és csökkenés arra enged következtetni, hogy a kommunizmus beköszöntével Kína népességének túlnyomó részét egyszerűen átminősítették népi vallásosból nem hívővé.

3.3. táblázat A fő vallási hagyományok követőinek aránya a világ népességéhez viszonyítva (százalék) Év 1900 1970 1980 1985 (becslés) 2000 (becslés) Vallás Nyugati keresztény 26,9 30,6 30,0 29,7 29,9 Ortodox keresztény 7,5 3,1 2,8 2,7 2,4 Muzulmán 12,4 15,3 16,5 17,1 19,2 Nem vallásos 0,2 15,0 16,4 16,9 17,1 Hindu 12,5 12,8 13,3 13,5 13,7 Buddhista 7,8 6,4 6,3 6.2 5,7 Kínai népi 23,5 5,9 4,5 3,9 2,5 Törzsi 6,6 2,4 2.1 1.9 1.6 Ateista 0,0 4,6 4,5 4,4 4,2 Forrás: Dávid D. Barrett (szerk.), World Christian Encyclopedia: A comparative study of churches and religions in the modern world A.D. 1900-2000 (Oxford: Oxford University Press, 1982). Az adatok azt mutatják, hogy nyolcvan év alatt a világ népességében megnövekedett azoknak az aránya, akik a két fő térítő valláshoz, az iszlámhoz és a kereszténységhez tartoznak. A nyugati keresztények becsült aránya 1900-ban a világ népességéhez viszonyítva 26,9% volt, 1980-ban pedig 30%. Az iszlám híveinek aránya jelentősebb mértékben növekedett: az 1900. évi 12,4%-ról 1980-ban már 16,5, más becslések szerint 18%-ra. A 20. század elmúlt évtizedeiben mind az iszlám, mind a kereszténység jelentősen növelte híveinek számát Afrikában, és jelentős elmozdulás történt a kereszténység felé Dél-Koreában. A gyorsan modernizálódó társadalmakban — ha a hagyományos vallás képtelen alkalmazkodni a modernizáció követelményeihez — fennáll a nyugati kereszténység és az iszlám terjedésének lehetősége. Ezekben a társadalmakban jelenleg — és feltehetőleg a jövőben is — a nyugati kultúra legsikeresebb előharcosainak nem a neoklasszikus közgazdászok, a harcos demokraták vagy a multinacionális vállalatok vezetői, hanem a keresztény hittérítők számítanak. Adam Smith és Thomas Jefferson nem képes kielégíteni a városba költözők és az első generációs középiskolát végzettek lelki, érzelmi, erkölcsi és társadalmi igényeit. Lehet, hogy Jézus Krisztus sem, de neki mindenesetre nagyobb az esélye. Hosszú távon azonban Mohamed a nyerő. A kereszténység elsősorban megtérés útján terjed, míg az iszlám megtérés és reprodukció útján. A keresztények aránya 30% körül tetőzött a nyolcvanas években, beállt erre a szintre, jelenleg csökkenőben van, és 2025-re valószínűleg 25% közelében lesz. Rendkívül magas népességnövekedési rátájuk következtében (lásd 5. fejezet) a muzulmánok aránya a világon továbbra is drámaian emelkedni fog, az ezredforduló környékére eléri a 20%-ot, néhány évvel később meghaladja a keresztények számát, és 2025-re feltehetőleg a világ népességének mintegy 30%-át teszi majd ki.19 Az EGYETEMES CIVILIZÁCIÓ KIALAKULÁSÁNAK LEHETSÉGES TÉNYEZŐI Az egyetemes civilizáció elmélete a nyugati civilizáció jellegzetes terméke. A 19. században a nyugati politikai és gazdasági dominancia kiterjesztését a nem nyugati

társadalmakra jobbára azzal igazolták, hogy „kötelességük civilizálni az elmaradott népeket”. A 20. század végén ugyanez az elmélet segít igazolni a nyugati dominanciát más társadalmak fölött, és e társadalmak abbéli igényét, hogy nyugodt szívvel majmolhassák a nyugati életmódot és intézményeket. Az egyetemességet, mint ideológiát a Nyugat akkor használja, ha konfrontálódni kényszerül a nem nyugati kultúrákkal. Amint az gyakran megfigyelhető a társadalom peremére szorultak vagy a megtértek körében, az „egyetlen” civilizáció leglelkesebb hirdetői a Nyugatra vándorolt értelmiségiek — mint például Naipaul és Fouad Ajami —, akik számára ez az elmélet rendkívül kielégítő választ ad, ha felteszik a kérdést: „Ki is vagyok én?” Egy arab értelmiségi ugyanakkor „a fehér ember négereinek” nevezte ezeket a kivándoroltakat,20 és az egyetemes civilizáció elmélete csekély támogatottsággal bír más civilizációkban. A nem nyugatiak nyugatinak látják azt, amit a Nyugat egyetemesnek lát. Amit a nyugatiak üdvös globális integrációként ünnepelnek — például az egész világra kiterjedő médiát —, azt a nem nyugatiak gonosz nyugati imperializmusként utasítják el. A világ „egysége” a nem nyugatiak számára a fenyegető veszéllyel azonos. Az egyetemes civilizáció kialakulását alátámasztani hivatott érvek három feltevés valamelyikére vagy épp azok együttesére épülnek. Először is az 1. fejezetben már volt szó arról a feltevésről, hogy a szovjet kommunizmus összeomlása a történelem végét és a liberális demokrácia világraszóló diadalát jelentené. Ez az érv tarthatatlan, ugyanis egyetlen alternatíva hamis képletét kínálja. Kiindulópontja az a hidegháborús álláspont, mely szerint a kommunizmus egyetlen alternatívája a liberális demokrácia, és az előbbi kimúlása törvényszerűen az utóbbi egyetemességéhez vezet. Nyilvánvaló azonban, hogy a tekintélyelvűségnek, a nacionalizmusnak, a korporativizmusnak és a piacgazdasággal vegyített kommunizmusnak (például Kínában) sok formája létezik és virul napjainkban is. Ennél is fontosabb azonban az összes létező vallási alternatíva, mely kívül esik a szekuláris ideológiák körén. A modern világban a vallás olyan — sőt talán a legfőbb — központi erő, mely motiválja és mozgósítja az embereket. Az önhittség netovábbja azt gondolni, hogy azért, mert a szovjet kommunizmus összeomlott, a Nyugat örök időkre elnyerte a világot, és hogy a muzulmánok, kínaiak, indiaiak és mások nyomban a keblükre ölelik a nyugati liberalizmust mint egyetlen alternatívát. Az emberiség hidegháborús felosztásának mára vége; ám a lényegibb, az etnikum, a vallás és a civilizációk szerinti felosztás megmaradt, és új konfliktusokat szül. Másodszor, létezik egy olyan feltevés is, mely szerint a népek mind erőteljesebb kölcsönös egymásra hatása — a kereskedelem, a befektetések, a turizmus, a média, az elektronikus kommunikáció révén — közös világkultúrát teremt. A közlekedés és a kommunikációs technika haladása valóban egyszerűbbé és gyorsabbá tette a pénz, az emberek, az ismeretek, a gondolatok és a képek mozgását a világban. Kétségtelen, hogy a felsorolt területeken növekedett a nemzetközi forgalom. Nagyon is kétséges azonban e megnövekedett forgalom hatása. A kereskedelem vajon növeli vagy csökkenti a konfliktusok valószínűségét? Az a feltevés, mely szerint csökkenti a nemzetek közötti háború valószínűségét, legalábbis nem igazolt, viszont tömérdek bizonyíték akad ennek ellenkezőjére. A nemzetközi kereskedelem jelentősen bővült az 1960-as és az 1970-es években, a következő évtizedben pedig véget ért a hidegháború. 1913-ban például a nemzetközi kereskedelem rekordmagasságokban járt, egy-két évre rá pedig a nemzetek már példátlan méretekben mészárolták egymást.21 Ha az akkori csúcsszinten lévő nemzetközi kereskedelem nem tudta megakadályozni a háborút, akkor milyen más körülmények között lenne erre képes? A tapasztalatok egészen egyszerűen nem

támasztják alá azt a liberális, internacionalista elgondolást, mely szerint a kereskedelem elősegíti a békét. A kilencvenes években készült elemzések még inkább kérdésessé teszik e feltevést. Az egyik tanulmány végkövetkeztetése szerint „a kereskedelem bővülő szintje... rendkívüli megosztó erő lehet a nemzetközi politikában”, és „nem valószínű, hogy önmagában a bővülő kereskedelem enyhíti a nemzetközi feszültségeket, vagy elősegíti a nagyobb nemzetközi stabilitást”22. Egy másik tanulmány szerzői kifejtik, hogy a kölcsönös gazdasági egymásrautaltság túlzott mértéke egyaránt „vezethet békéhez vagy háborúhoz, attól függően, hogy a felek a jövőben milyen mértékű kereskedelemre számítanak”. A kölcsönös gazdasági egymásrautaltság csak olyankor segíti elő a békét, „amikor az államok arra számítanak, hogy a kereskedelem magas szinten folytatódik a belátható jövőben is”. Ha az államok már nem reménykedhetnek abban, hogy a kölcsönös gazdasági egymásrautaltság mértéke a jövőben változatlan marad, akkor a valószínűsíthető eredmény: maga a háború.23 A fenti megállapítás, mely szerint a kereskedelem és a kommunikáció nem teremthet békét s nem alakíthat ki közös álláspontot, egybecseng a társadalomkutatók megfigyeléseivel. A szociálpszichológia különbözőségelmélete szerint az emberek azzal definiálják magukat, ami egy adott kontextusban megkülönbözteti őket másoktól: „az ember mindig olyan fogalmakkal írja le önmagát, amelyek megkülönböztetik őt másoktól, különösen a maga megszokott társadalmi környezetében lévőktől... Egy pszichológusnő más foglalkozású nők között pszichológusként, férfi pszichológusok körében pedig elsősorban nőként határozza meg magát.”24 Az emberek azzal definiálják magukat, ami megkülönbözteti őket másoktól. Amikor a kiterjedt kommunikáció, kereskedelem és utazások megsokszorozzák a civilizációk közötti kölcsönhatásokat, az emberek egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak civilizációs identitásuknak. Két európai, egy német és egy francia saját kapcsolatukon belül németként és franciaként fogják azonosítani egymást. Két európai, egy német és egy francia, ha két arabbal, mondjuk, egy szaúd-arábiaival és egy egyiptomival kerülnek kapcsolatba, európaiként fogják meghatározni magukat, és arabként a másik kettőt. Az észak-afrikai bevándorlókkal szemben a franciák ellenségesek, az európai katolikus lengyeleket viszont készséggel befogadják. Az amerikaiak jóval elutasítóbbak a japán, mint a kanadai vagy európai befektetésekkel kapcsolatban. Amint Donald Horowitz rámutatott: „Nigéria keleti részén egy ibo néphez tartozó ember lehet az overi, és lehet az onitsa törzs tagja; Lagosban ugyanő egyszerűen ibo marad; Londonban viszont nigériai, New Yorkban pedig afrikai.”25 A szociológiában a globalizációelmélettel kapcsolatban hasonló következtetések fogalmazódtak meg: „egy mindinkább globalizálódó világban — melyet a civilizációs, társadalmi és egyéb szintű kölcsönös függés, valamint ezek általános számontartása jellemez — erősödik a civilizációs, társadalmi és etnikai öntudat”. Az egész világra kiterjedő vallási újjáéledés, a „visszatérés a szentséghez” válasz arra a szemléletre, mely a világot „egyetlen helyként” fogja fel.26 A NYUGAT ÉS A MODERNIZÁCIÓ Az egyetemes civilizáció melletti harmadik és legáltalánosabb érv azt állítja, hogy kialakulása annak a széles körű modernizációs folyamatnak az eredménye, mely a 18. században kezdődött, és jelenleg is tart. A modernizáció magába foglalja az iparosodást, az urbanizációt, az írni-olvasni tudás növekvő szintjét, az oktatást, a gazdagodást, a társadalmi mobilitást és a komplexebb és változatosabb foglalkoztatási szerkezetet. A modernizációt a tudományos és műszaki ismereteknek a 18. század óta tartó hatalmas mértékű bővülése

eredményezte, mely lehetővé tette az ember számára, hogy korábban ismeretlen módon fennhatósága alá vonja és alakítsa a környezetet. Forradalmi folyamat, amely csak a primitív társadalomról a civilizált társadalomra való áttéréshez fogható, azaz az egyes számú értelemben használatos civilizáció kialakulásához, ami a Tigris és az Eufrátesz, a Nílus és az Indus völgyében vette kezdetét i. e. 5000 körül.27 A modern társadalom emberének attitűdje, tudása és kultúrája jelentősen eltér a hagyományos társadalom emberének attitűdjétől, tudásától és kultúrájától. A Nyugat, mint az első modernizálódó civilizáció természetesen az élen áll a modernség kultúrájának elsajátításában. Azzal, hogy más társadalmak átveszik az oktatás, a munka, a gyarapodás és az osztályszerkezet hasonló mintáit — hangzik a fejtegetés —, a modern nyugati kultúra a világ egyetemes kultúrája lesz. Kétség sem férhet hozzá, hogy jelentős különbségek vannak a modern és a hagyományos kultúrák között. Ebből azonban nem feltétlenül következik az, hogy a modern kultúrájú társadalmak jobban hasonlítanak egymásra, mint a hagyományos kultúrával rendelkezők. Nyilvánvaló, hogy az a világ, amelyben egyes társadalmak a modernség magas szintjén állnak, mások pedig továbbra is hagyományosak, kevésbé homogén annál a világnál, amelyben minden társadalmat a modernség hasonlóan magas szintje jellemez. Ám mi a helyzet azzal a világgal, amelyben még minden társadalom hagyományos társadalom volt? A világ néhány száz évvel ezelőtt ugyanis épp így nézett ki. Vajon kevésbé homogén volt, mint a jövendő egyetemes modem világa lesz majd? Valószínűleg nem. „A Ming-dinasztia Kínája... kétségkívül közelebb állt a Valois-uralkodók Franciaországához, mint Mao Ce-tung Kínája a francia Ötödik Köztársasághoz” — állapítja meg Braudel.28 Mindazonáltal a modern társadalmak két okból is jobban hasonlíthatnak egymáshoz, mint a hagyományos társadalmak. Az első ok az, hogy noha a fokozott kölcsönös egymásra hatás nem teremt közös kultúrát, kétségkívül hozzájárul, hogy a technikai eljárások, találmányok olyan mértékben és olyan gyorsasággal jussanak át egyik társadalomból a másikba, ami a hagyományos világban elképzelhetetlen volt. Másodszor, a hagyományos társadalom a mezőgazdaságon alapult; a modern társadalom az iparra épül, amely a kézművességtől a klasszikus nehéziparon át egészen az ismereteken alapuló iparig fejlődhet. A mezőgazdaság és a hozzá kapcsolódó társadalmi szerkezet jóval nagyobb mértékben függ a természeti környezettől, mint az iparhoz társuló társadalmi szerkezet. Az előbbiek a talaj és az éghajlat függvényében változnak, így a földtulajdonviszonyok, a társadalmi szerkezet és a közigazgatás különböző formáihoz vezethetnek. Wittfogel hidraulikus civilizációra vonatkozó tézisének erényeit elismerve azt kell mondanom, hogy a masszív öntözési rendszerek építésén és működtetésén nyugvó mezőgazdaság igenis hozzájárul a centralizált és bürokratikus tekintélyelvűség kialakulásához. Aligha történhetett másképp. A termékeny talaj és a kedvező éghajlat minden bizonnyal elősegíti a nagyarányú ültetvényes mezőgazdaság és az ebből következő társadalmi szerkezet kialakulását, mely magába foglalja a tehetős földtulajdonosok szűk osztályát és az ültevényeken dolgozó parasztok, rabszolgák és szolgálók széles osztályát. A nagyarányú mezőgazdasági termelést akadályozó körülmények elősegíthetik a független gazdálkodók társadalmának kialakulását. Egyszóval, a mezőgazdasági társadalmakban a társadalmi szerkezetet a földrajz alakítja. Ezzel szemben az ipar jóval kevésbé függ az adott természeti környezettől. Az iparszerkezet különbségei a földrajz helyett feltehetőleg inkább a kultúra és a társadalmi szerkezet különbségeiből adódnak, és míg az utóbbiról elképzelhető, hogy konvergál, az előbbiről nem.

A modern társadalmaknak tehát sok közös vonásuk van. De vajon feltétlenül homogenizálódnak-e? Az érv, mely szerint igen, azon a feltevésen alapul, hogy a modern társadalomnak egyetlen típus, a nyugati felé kell közelítenie; a modern civilizáció a nyugati civilizáció, és a nyugati civilizáció a modern civilizáció. Ez az azonosítás azonban teljességgel hamis. A nyugati civilizáció a 8-9. században alakult ki, megkülönböztető jegyei pedig az ezt követő évszázadok folyamán. Modernizálódni csak a 17-18. században kezdett. A Nyugat már rég Nyugat volt akkor is, amikor még nem volt modern. A Nyugat meghatározó vonásai, amelyek megkülönböztetik a többi civilizációtól, időben megelőzik a Nyugat modernné válását. Melyek voltak a nyugati társadalom e megkülönböztető vonásai sok száz évvel a modernizáció előtt? Több kutató is választ adott erre a kérdésre, és ezek a válaszok bizonyos részleteikben eltérnek. Ám megegyeznek a kulcsfontosságú intézményeket, szokásokat és meggyőződéseket illetően, amelyek joggal tekinthetők a nyugati civilizáció magvának. Az alább felsorolt vonásokról van szó.29 A klasszikus örökség. Harmadik generációs civilizációként a Nyugat sokat örökölt a korábbi civilizációktól, közülük is leginkább a klasszikus civilizációtól. A Nyugat tekintélyes klasszikus örökségeként említendő a görög filozófia és racionalizmus, a római jog, a latin nyelv és a keresztény vallás. Az iszlám és az ortodox civilizáció is örökölt a klasszikus civilizációtól, de az meg sem közelíti a Nyugat örökségének mértékét. Katolicizmus és protestantizmus. A nyugati kereszténység — először a katolicizmus, majd a katolicizmus és a protestantizmus — a nyugati civilizáció történelmileg legfontosabb vonása. Ezeréves története során túlnyomórészt nyugati kereszténységnek nevezték azt, amit ma nyugati civilizációként ismerünk. A nyugati keresztények az összetartozás biztos tudatával különböztették meg magukat a törököktől, a móroktól, a bizánciaktól és másoktól, majd a 16. században — egyszerre Isten és az arany nevében — felkerekedtek, hogy meghódítsák a világot. A reformáció és az ellenreformáció, valamint a nyugati kereszténység kettéválása a protestáns északra és a katolikus délre — ami teljesen hiányzik a keleti ortodoxiából, és jobbára távol áll a latin-amerikai tapasztalattól is — szintén a nyugati történelem megkülönböztető jegyei közé tartozik. Európai nyelvek. A nyelv, a vallás után, csak a második olyan elemnek számít, amely megkülönbözteti egymástól a kultúrák képviselőit. A Nyugat abban is különbözik a civilizációk többségétől, hogy „sok nyelven beszél”. A japán, a hindi, a mandarin, az orosz, sőt még az arab is az illető civilizáció központi nyelvének tekinthető. A Nyugat megörökölte a latint, ám a nemzetek kialakulásával a különböző nyelvek is csak lazán tagolódtak be a latin és a germán nyelvek tág kategóriáiba. A 16. századra ezek a nyelvek többnyire elnyerték mai formájukat. A spirituális és a világi tekintély különválasztása. A nyugati történelem folyamán először az egyház, később pedig az egyházak az államtól függetlenül léteztek. A nyugati kettőségben mindig is az Isten és a császár, az egyház és az állam, a spirituális tekintély és a világi tekintély kettőssége érvényesült. Egyedül a hindi civilizációban különül el ennyire a vallás és a politika. Az iszlámban az Isten a császár; Kínában és Japánban a császár Isten; az ortodoxoknál Isten a császár alárendelt társa. Az egyház és az állam különválasztása és meg-megismétlődő összecsapása kizárólag a nyugati civilizációban fordul elő. A tekintélyek ilyetén különválasztása jelentős mértékben hozzájárul a szabadságeszme nyugati fejlődéséhez.

Jogrend. Az a tétel, mely szerint a civilizált lét központi eleme a jog, római örökség. A középkori gondolkodók kidolgozták a természetes jog elméletét, s az uralkodók ennek megfelelően gyakorolták a hatalmat, Angliában pedig kialakult a közjog hagyománya. Az abszolutizmus időszakában, a 16. és a 17. században inkább a törvények megszegése, mintsem betartása érvényesült, de az emberi hatalom folyamatosan alárendelődött valamiféle külső tilalomnak: „Non sub homine sed sub Deo et lege.” A jog uralmának hagyománya vetette meg az alkotmányosság elvének és az emberi jogok védelmének alapját, beleértve a tulajdonjogot, szemben az önkényes hatalomgyakorlással. A többi civilizáció zömében a jog jóval lényegtelenebb szerepet játszott a gondolkodás és a magatartás alakításában. Társadalmi pluralizmus. Történelmileg a nyugati társadalom mindig is erősen pluralisztikus volt. Amint Deutsch megjegyzi, a Nyugat egyik sajátos vonása „a nem vérrokonságon vagy házasságon alapuló különféle autonóm csoportok kialakulása és fennmaradása”30. A 6-7. századtól kezdődően ilyen csoportok voltak a kolostorok, a szerzetesrendek és a céhek, később aztán Európa sok területén felölelték az egyesületek és társaságok sokaságát.31 Az egyesülési pluralizmust kiegészítette az osztálypluralizmus. A nyugat-európai társadalmak többségében létezett egy viszonylag erős és autonóm arisztokrácia, tekintélyes parasztság, és egy kicsi, ám szintén tekintéllyel bíró kereskedő osztály. A feudális arisztokrácia ereje különösen nagy szerepet játszott akkor, amikor korlátozta az abszolutizmus befolyását és elterjedését az európai nemzetek többségénél. Ez az európai pluralizmus éles ellentétben áll a civil társadalom szegénységével, az arisztokrácia gyengeségével és a központosított bürokratikus birodalmak erejével, melyek egyidejűleg jellemezték Oroszországot, a török fennhatóság alá tartozó területeket és más, nem nyugati társadalmakat. Képviseleti testületek. A társadalmi pluralizmus révén hamar kialakultak a rendek, a parlamentek és más intézmények az arisztokrácia, a papság, a kereskedők és más csoportok érdekeinek képviseletére. Ezek a testületek biztosították a képviselet azon formáit, melyek a modernizáció során a demokrácia intézményeivé fejlődtek. Előfordult, hogy az abszolutizmus idején a testületeket betiltották, vagy hatalmukat jelentősen korlátozták. Ám ha ez meg is történt, a kiterjesztett politikai részvétel eszközéül szolgáló testületek mindig feleleveníthetőek voltak, mint például Franciaországban is. A nyugati civilizáció az egyetlen, amely ezeréves képviseleti testületi múltra tekinthet vissza. A 9. századtól kezdődően helyi szinten is szerveződtek mozgalmak az önkormányzat megteremtésére az itáliai városokban, aztán tovaterjedtek észak felé, „rákényszerítve a püspököket, helyi főnemeseket és egyéb uraságokat, hogy megosszák hatalmukat a polgárokkal, és hogy végül teljesen megadják magukat nekik”32. Az országos szintű képviseletet így kiegészítette bizonyos mértékű helyi autonómia, amire sehol a világon nem volt példa. Individualizmus. A nyugati civilizáció említett sajátosságai közül több is hozzájárult ahhoz, hogy létrejöjjön az individualizmus, az emberi és a szabadságjogok tiszteletben tartásának hagyománya, ami egyedülálló a civilizált társadalmak körében. Az individualizmus a 14-15. században alakult ki, és az egyén szabad választásának elfogadása —vagy ahogyan Deutsch fogalmaz: „a Rómeó és Júlia-forradalom” — a 17. századra az egész Nyugaton uralkodóvá vált. Megfogalmazódtak — ha egyetemesen nem is nyertek elfogadást — a minden egyén számára egyenlő jogok, vagyis az az elgondolás, hogy „Anglia legszegényebb emberének éppúgy van joga élni, mint a legvagyonosabbnak”. Az individualizmus a Nyugat megkülönböztető jegye maradt a 20. századi civilizációk körében. Egy azonos mintavétellel

készült, ötven országra kiterjedő felmérés kimutatta, hogy az individualizmus indexe a nyugati országokban a legmagasabb: az első húsz ország között szerepelt az összes nyugati ország Portugália, valamint Izrael kivételével.33 Egy másik, az individualizmust és a kollektivizmust vizsgáló, több kultúrát felölelő felmérés készítője kiemelte az individualizmus elsőbbségét Nyugaton, míg másutt inkább a kollektivizmus érvényesült, és azt a következtetést vonta le, hogy „a Nyugat számára legfontosabb értékek a világ más részein kevésbé fontosak”. A nyugatiak és a nem nyugatiak egyaránt és sokadjára is az individualizmust nevezik meg a Nyugat fő megkülönböztető jegyeként.34 Az iménti felsorolás nem törekedett teljességre a nyugati civilizáció megkülönböztető vonásait illetően. Azt sem kívánja sugallni, hogy ezek a vonások mindig és mindenütt jelen voltak a nyugati civilizációban. Nyilvánvalóan nem: a nyugati történelem számos zsarnoka rendszeresen figyelmen kívül hagyta a törvényeket, felfüggesztette a képviseleti testületek működését. A felsorolás azt sem kívánja sugallni, hogy a fenti vonások egyike sem jelent volna meg más civilizációkban. Nyilvánvalóan megjelent: a Korán és a Saría az iszlám társadalmak alaptörvényének számítanak; Japán és India osztályrendszere párhuzamba állítható a Nyugat osztályrendszerével (és talán ezzel magyarázható, hogy kizárólag ez a két fő nem nyugati ország képes már huzamosabb ideje demokratikus kormányzatot fenntartani). Ha egyenként vesszük, jóformán egyik említett vonásról sem jelenthetjük ki, hogy kizárólag a Nyugatra jellemző. Összességükről azonban már elmondható ez, és éppen ez képezi a Nyugat különbözőségét. Ezek az elgondolások, szokások és intézmények egészen egyszerűen meghatározóbbak voltak és maradtak Nyugaton, mint a többi civilizációban. Ezek alkotják a nyugati civilizáció folyamatosan érvényesülő lényegét, vagy annak legalábbis egy részét. Ezek azok a jegyek, amelyek jellemzőek ugyan a Nyugatra, de nem nevezhetők a modernség ismertetőjegyeinek. Ugyanakkor ezek tették képessé a Nyugatot arra, hogy élen járjon önmaga és a világ modernizálásában. A NYUGATHOZ ÉS A MODERNIZÁCIÓHOZ VALÓ VISZONYULÁS A Nyugat terjeszkedése elősegítette a nem nyugati társadalmak modernizációját és nyugatiasodását is. E társadalmak politikai és szellemi vezetői az alábbi három lehetőség valamelyikével reagáltak a Nyugat hatásaira: elutasították mind a modernizációt, mind pedig a nyugatiasodást; mindkettőt magukévá tették; magukévá tették az elsőt, és elutasították a másodikat.35 Elutasítás. Japán meglehetősen elutasító utat követett a Nyugattal létesített első kapcsolatai, 1542 óta egészen a 19. század közepéig. A modernizációnak csak korlátozott formáit engedélyezte, például a lőfegyverek vásárlását, és a nyugati kultúra importja — mindenekelőtt a kereszténységé — szigorúan korlátozott maradt. A nyugatiakat a 17. század közepén teljesen kitiltották az országból. Ez az elutasító alapállás akkor ért véget, amikor Perry kapitány 1854-ben erőszakkal megnyittatta a japán kikötőket; később, az 1868-as Meidzsi-restaurációt követően a japánok óriási erőfeszítéseket tettek arra, hogy elsajátítsák a nyugati ismereteket. Kína is évszázadokon át igyekezett útját állni a számottevő modernizációnak vagy nyugatiasodásnak. Noha 1601-ben beengedték a keresztény küldötteket, 1722-ben már ismét szigorúan kitiltották őket. Japántól eltérően Kína elutasító politikája javarészt Kína önmagáról alkotott Középbirodalom-képében gyökerezett, és abban a szilárd meggyőződésben, hogy a kínai kultúra magasabb rendű minden más nép kultúrájánál. Kína

elszigeteltségének — mint ahogy Japánénak is — a nyugati fegyverek vetettek véget; a britek megalázó vereséget mértek Kínára az 1839–1842 között zajlott ópiumháborúban. Amint ezekből az esetekből is kiderül, a 19. században a nyugati erő mind nehezebbé és végül lehetetlenné tette, hogy a nem nyugati társadalmak egyértelmű kirekesztési stratégiát kövessenek. A 20. században a közlekedés és a kommunikáció fejlődése és az egész világra kiterjedő kölcsönös egymásrautaltság rendkívüli mértékben megnövelte a kirekesztés költségeit. Apró, elszigetelt közösségek kivételével, amelyek hajlandóak a puszta létfenntartás szintjén élni, a modernizáció és a nyugatiasodás teljes elutasítása aligha lehetséges egy olyan világban, amely túlnyomórészt modernné válik, és ahol az országok szövevényesen összekapcsolódnak. „Csak a legeslegszélsőségesebb fundamentalisták utasítják el mind a modernizációt, mind a nyugatiasodást — írja Daniel Pipes az iszlámmal kapcsolatban. — A folyóba vetik a tévékészülékeket, betiltják a karórákat, és elutasítják a belső égésű motort. Programjuk megvalósíthatatlansága azonban erősen korlátozza e csoportok vonzerejét. Sokan közülük, így például a kanói Yen Izala, vagy Szadat gyilkosai, illetve a mekkai mecsetben történt mészárlás végrehajtói és egyes malajziai dakwah csoportok — a hatóságokkal történt erőszakos összecsapásokban elszenvedett vereségek után — szinte nyomtalanul eltűntek.”36 A „szinte nyomtalan eltűnéssel” jellemezhetnénk a tisztán elutasító politika sorsát a 20. század végén. A fanatizmus — Toynbee-t idézve — egész egyszerűen életképtelen alternatíva. Kemalizmus. A második lehetséges reagálás a nyugati hatásokra a Toynbee által leírt heródianizmus. Ez arra a vélekedésre épül, hogy a modernizáció kívánatos és szükséges, az őshonos kultúra összeegyeztethetetlen a modernizációval, ezért el kell hagyni vagy be kell tiltani, és a társadalomnak teljesen nyugatiasodnia kell annak érdekében, hogy sikerrel modernizálódhassék. A modernizáció és a nyugatiasodás erősítik egymást, és együtt kell járniuk. Ez a megközelítés tükröződik egyes 19. század végi kínai és japán értelmiségi érveiben, melyek szerint a modernizáció érdekében az érintett társadalmaknak el kell hagyniuk eredeti nyelvüket, és fel kell venniük az angolt nemzeti nyelvként. Ez a nézet — kevéssé meglepő módon — a nyugatiak körében még népszerűbb volt, mint a nem nyugati elit körében. Üzenete a következő: „Ha sikeres akarsz lenni, olyannak kell lenned, amilyenek mi vagyunk; a mi utunk az egyetlen út.” Az indoklás pedig az. hogy „e [nem nyugati] társadalmak vallási értékei, erkölcsi normái és társadalmi szerkezete enyhén szólva idegenek, olykor egyenesen ellenségesek az indusztrializmus értékei és gyakorlata számára”. Ezért a gazdasági fejlődés „megköveteli az élet és a társadalom radikális és romboló átalakítását, sőt nemegyszer egyenesen a lét értelmének újragondolását ahhoz képest, ahogyan eddig értelmezték azok. akik az adott civilizációkban élnek”37. Pipes egyértelműen az iszlámra utalva ugyanezt fejti ki: Ha el kívánják kerülni a törvénynélküliséget, a muzulmánoknak csak egy lehetőségük van, a modernizáció ugyanis megköveteli a nyugatiasodást... az iszlám nem kínál alternatív utat a modernizációhoz... A szekularizmus nem kerülhető el. A modern tudomány és technika megköveteli a velük járó gondolkodásmód elsajátítását; ugyanez vonatkozik a politikai intézményekre. Mivel a tartalom nem kevésbé követendő a formánál, a nyugati civilizáció dominanciáját el kell ismerni annak érdekében, hogy tanulni lehessen tőle. Az európai nyelvek és a nyugati oktatási rendszer sem kerülhetők el,

még ha ez utóbbi a szabadgondolkodásra és a könnyed életvitelre ösztönöz is. A muzulmánok csak akkor lesznek abban a helyzetben, hogy fejlesszenek és fejlődjenek, ha egyértelműen elfogadják a nyugati modellt.38 Hatvan évvel e szavak előtt Musztafa Kemál Atatürk hasonló következtetésre jutott, amiből kiindulva új Törökországot teremtett a török birodalom romjain, és óriási erőfeszítéssel rugaszkodott neki országa egyidejű modernizálásának és nyugatiasításának. Erre az útra lépve, az iszlám múltat megtagadva Atatürk „meghasonlottá” tette Törökországot, egy olyan társadalmat, mely vallását, örökségét, szokásait és intézményeit tekintve muzulmán, ám az uralkodó elit elhatározta, hogy modernné, nyugativá és a Nyugattal egyenrangúvá teszi. A 20. század végén aztán több ország követi majd a kemáli alternatívát, és a nem nyugati identitást nyugatival igyekszik felváltani. Erőfeszítéseiket a 6. fejezetben elemzem. Reformizmus. Az elutasítás magába foglalja az egyre zsugorodó modern világtól való elszigetelődés reménytelen vállalkozását. A kemalizmus azt jelentette, hogy nehéz és megrázkódtatásokkal teli munkával el kell pusztítani egy évszázadok óta fennálló kultúrát, s a helyébe egy másik civilizációból importált, egészen más kultúrát kell állítani. A harmadik lehetőség: ötvözni a modernizációt a társadalom őshonos kultúrájával, megőrizve annak központi értékeit, szokásait és intézményeit. Érthető módon ez a lehetőség a legnépszerűbb a nem nyugati elitek körében. Kínában a Csing-dinasztia utolsó időszakában a ti-csung volt a jelszó: „kínai ismeretek az alapelveket illetően, nyugati ismeretek a gyakorlati alkalmazásban”. Japánban ugyanezt fejezte ki a vakon, joszei jelszó („japán szellem, nyugati technika”). Egyiptomban az 1830-as években Mohamed Ali „kísérletet tett a technikai modernizálásra túlzott nyugatiasodás nélkül”. Ez a próbálkozás azonban kudarcba fulladt, amikor a britek arra kényszerítették, hogy hagyjon fel modernizáló reformjaival. Ennek eredményeként — állapítja meg Ali Mazrui — „Egyiptom sorsa soha nem lehetett azonos a japánnal (technikai modernizáció kulturális nyugatiasodás nélkül), és még az Atatürk-félével sem (technikai modernizáció kulturális nyugatiasodás révén)”19. A 19. század második felében Dzsamáladdín Afgáni, Mohamed Abduh és más reformerek ismét kísérletet tettek az iszlám és a modernség összebékítésére, hangsúlyozva „az iszlám összeegyeztethetőségét a modern tudománnyal és a nyugati gondolatok javával”, illetve „iszlám logikai alapot” kínálva „a modern gondolatok és intézmények elfogadására, a tudomány, a technika és a politika terén (alkotmányosság és képviseleti kormányzás) egyaránt”40. Ez egy széles nyomtávon haladó, a kemalizmus felé hajló reformizmus volt, mely nemcsak a modernséget fogadta el, hanem egyes nyugati intézményeket is. A muzulmán elitek részéről az ilyen típusú reformizmus volt a domináns reagálás a nyugati hatásra ötven éven keresztül, az 1870-es évektől az 1920-as évekig, amikor szembesülniük kellett először a kemalizmus, majd egy jóval egyszerűbb, a fundamentalizmus formájában megjelenő reformizmus létrejöttével. Az elutasító álláspont — továbbá a kemalizmus és a reformizmus — különböző feltevéseken alapul, mégpedig arra vonatkozóan, hogy mi lehetséges és mi kívánatos. Az elutasítók számára a modernizáció és a nyugatiasodás egyaránt nemkívánatos, és mindkettő visszautasítása lehetséges. A kemalizmus számára a modernizáció és a nyugatiasodás egyaránt kívánatos, az utóbbi azért, mert az előbbi megvalósításához nélkülözhetetlen, és mindkettő lehetséges. A reformizmus szerint a modernizáció kívánatos és lehetséges túlzott nyugatiasodás nélkül, ami viszont nemkívánatos. Konfliktus figyelhető meg tehát az elutasító alapállás és a

kemalizmus között a modernizáció és a nyugatiasodás kívánatosságát illetően, valamint a kemalizmus és a reformizmus között arra vonatkozóan, hogy megtörténhet-e a modernizáció nyugatiasodás nélkül. A 3.1. ábra ezt a cselekvési utat mutatja. Az elutasító az A pontnál marad; a kemalista az átló mentén a B pont felé halad; a reformer vízszintesen a C pont felé tart. De ténylegesen milyen utat is jártak be e társadalmak? Nyilvánvalóan minden nem nyugati társadalom a maga útját járja, amely jelentősen eltérhet az itt vázolt három prototípustól. Mazrui azt is kifejti, hogy Egyiptom és Afrika a D pont felé halad, azaz „a kulturális nyugatiasodás technikai modernizációt mellőző fájdalmas útján”. Amennyiben a nem nyugati társadalmak számára létezik általános séma a modernizációra és a nyugatiasodásra, akkor azt feltehetőleg az A-E görbe ábrázolja. Kezdetben a modernizáció és a nyugatiasodás szorosan összekapcsolódik, amíg a nem nyugati társadalom magába szívja a nyugati kultúra lényeges elemeit, és lassan halad a modernizáció felé. Amint a modernizáció nagyobb sebességre vált, a nyugatiasodás mértéke csökken, és az őshonos kultúra fokozatosan újjáéled. A további modernizáció aztán módosítja a civilizációs erőegyensúlyt a Nyugat és a nem nyugati társadalom között, és megerősíti az őshonos kultúra melletti elkötelezettséget. A változás korai szakaszaiban a nyugatiasodás tehát elősegíti a modernizációt. A későbbi szakaszokban a modernizáció a nyugatias vonások levetkőzését és az őshonos kultúra újjáéledését segíti elő, mégpedig kétféleképpen. Társadalmi szinten a modernizáció fokozza a társadalom egészének gazdasági, katonai és politikai erejét, és arra ösztönzi az adott társadalom tagjait, hogy bízzanak kultúrájukban, és váljanak kulturálisan magabiztossá. Az egyén szintjén a modernizáció elidegenedéshez és az erkölcsi normák kiürüléséhez vezet, mivel a hagyományos kötelékek és a társadalmi kapcsolatok megszakadnak, ez identitásválsághoz vezet, amire a vallás kínál választ. Ezt az ok-okozati mozgást ábrázolja egyszerű formában a 3.2. ábra. Ez a hipotetikus általános modell egybevág mind a társadalomtudományok megállapításaival, mind pedig a történelmi tapasztalattal. Az „állandósághipotézisre” vonatkozó bizonyítékok alapos áttekintését követően Rainer Baum arra a következtetésre jutott, hogy „az ember folyamatos igyekezete, hogy megtalálja az értelemmel bíró tekintélyt és az értelemmel bíró személyes autonómiát, kulturálisan eltérő módokon történik. E tekintetben a világ nem halad a kultúrákon átívelő homogenizálódás irányába.

3.1. ábra ALTERNATÍV REAGÁLÁSOK A NYUGATI HATÁSRA

Modernizáció -► 3.2. ábra MODERNIZÁCIÓ ÉS KULTURÁLIS ÚJJÁÉLEDÉS

Ehelyett inkább állandóság mutatkozik a mintákban, amelyek eltérő formákat öltöttek a fejlődés történelmi és kora modern stádiumaiban.”41 A kölcsönzéselmélet — amely mások mellett Frobenius, Spengler és Bozeman nevéhez fűződik — azt emeli ki, hogy a befogadó civilizációk milyen mértékben válogatják ki és veszik át más civilizációk elemeit, hogyan igazítják, alakítják és építik be őket azzal a céllal, hogy megerősítsék és biztosítsák saját kultúrájuk alapértékeit.42 A világ csaknem valamennyi nem nyugati civilizációja legalább ezeréves múlttal rendelkezik, sőt némelyikük több ezer éves múltra tekinthet vissza. Kimutatható, hogy milyen elemeket vettek át más civilizációktól annak érdekében, hogy saját fennmaradásukat biztosítsák. Az, hogy Kína befogadta az indiai buddhizmust, korántsem vezetett Kína „indiaizálódásához”. A kínaiak ugyanis a kínai céloknak és szükségleteknek megfelelően adaptálták a buddhizmust. A kínai kultúra kínai maradt. A kínaiak mind a mai napig következetesen visszaverik a keresztény hitre térítésüket célzó törekvéseket. Ha egyszer mégis importálnák a kereszténységet, azt feltehetőleg úgy építenék majd be és úgy alkalmaznák, hogy illeszkedjék a kínai kultúra leglényegesebb elemeihez. Hasonlóképpen, az arabok „alapvetően gyakorlati megfontolásból” fogadták el, értékelték és hasznosították a hellenisztikus örökséget. „Mivel elsősorban bizonyos külsődleges formák vagy technikai elemek átvétele érdekelte őket, tudták, hogyan tekintsenek el mindazon görög elgondolásoktól, melyek ütköztek volna saját — Korán-béli normáikon és előírásaikon alapuló — »igazságukkal«.”43 Japán ugyanígy járt el. A 7. században importálta a kínai kultúrát, és „önszántából, gazdasági és katonai nyomás nélkül alakult át” fejlett civilizációvá. „A következő évszázadok folyamán váltakoztak azok az időszakok, amikor a kontinentális hatástól

viszonylag elszigetelten, a korábban átvett elemeket alaposan szemügyre véve a hasznosakat beolvasztották kultúrájukba, valamint azok az időszakok, amikor felújították kapcsolataikat a Nyugattal, és újabb elemeket vettek át tőle.”44 E váltakozó szakaszok közben a japán kultúra mindvégig megőrizte jellegzetes vonásait. A kemalista elgondolás mérsékelt változata — mely szerint a nem nyugati társadalmak modernizálódhatnak a nyugatiasodás révén — nem igazolódott be. A szélsőséges kemalista elgondolás, mely szerint a nem nyugati társadalmaknak nyugatiasodniuk kell azért, hogy modernizálódhassanak, egyetemes érvénnyel nem állja meg a helyét. Ugyanakkor felveti a kérdést: vannak-e olyan nem nyugati társadalmak, amelyekben az őshonos kultúra olyan nagy mértékben akadályozza a modernizációt, hogy ezt a kultúrát csaknem teljes egészében helyettesíteni kell a nyugatival ahhoz, hogy a modernizáció megtörténhessék? Ennek elméletileg inkább a teljességre törekvő kultúrákban kellene így lennie, és nem az együttműködő kultúrákban. Ez utóbbiakra „a köztes célok nagy szektora jellemző; e célok különállnak és függetlenek a végső céloktól”. Ezek a rendszerek „könnyebben újítanak, kiterjesztve a hagyomány leplét magára a változásra is... Az ilyenek újíthatnak anélkül, hogy gyökeresen változtatnának társadalmi intézményeiken. Az újítás leginkább az időtlenséget szolgálja.” A teljességre törekvő kultúrákban ezzel szemben „szoros kapcsolat van a köztes és a végső célok között... a társadalom, az állam, a tekintély és minden egyéb egy gondosan őrzött, a szolidaritás magas fokán álló rendszer részét képezi, melyben — mint kognitív kalauzé — meghatározó a vallás szerepe. Az ilyen rendszerek ellenérzéssel viseltetnek az újításokkal szemben.”45 Apter ezeket a kategóriákat az afrikai törzseknél végbement változások elemzésekor alkalmazza. Eisenstadt hasonlóképpen elemzi a nagy ázsiai civilizációkat, és végkövetkeztetése is hasonló. A belső átalakulást „jelentősen megkönnyíti a társadalmi, kulturális és politikai intézmények autonómiája”46. Ennélfogva az inkább együttműködő jellegű japán és hindu társadalmak korábban és könnyebben vágtak neki a modernizációnak, mint a konfuciánus és az iszlám társadalmak. Jobban tudták importálni a modern technikát és felhasználni azt kultúrájuk megtámogatására. Ez vajon azt jelentené, hogy a kínai és az iszlám társadalmaknak vagy le kell mondaniuk a modernizációról csakúgy, mint a nyugatiasodásról, vagy vállalniuk kell mindkettőt? A választási lehetőségek korántsem ilyen korlátozottak. Japánon kívül Szingapúr, Tajvan, Szaúd-Arábia és kisebb mértékben Irán is modern társadalommá vált anélkül, hogy egyidejűleg nyugativá vált volna. Ami azt illeti, az iráni sah kemalista törekvései egyszerre váltottak ki Nyugat-ellenes, ugyanakkor nem modernségellenes reakciókat. Kína egyértelműen a reformista útra lépett. Az iszlám társadalmaknak mindig is nehézségeket okozott a modernizáció, és Pipes épp ezzel támasztja alá azon állítását, mely szerint a nyugatiasodás előfeltétele annak, hogy — a gazdaságot illetően — feltáruljanak az iszlám és a modernség konfliktusai olyan kérdések körül, mint például a kamat, a böjt, az örökösödési jog és a női munkaerő alkalmazása. Ezzel együtt egyetértőleg idézi Maxine Rodinsont azzal kapcsolatban, hogy „semmilyen meggyőző jel sem utal arra, hogy a muzulmánok vallása megakadályozná a kapitalizmus irányába való fejlődést”, és kifejti, hogy a gazdasági természetű kérdéseket leszámítva az iszlám és a modernizáció (a legtöbb ponton) nem ütközik. A hívő muzulmánok művelhetik a tudományokat, hatékonyan tevékenykedhetnek a gyárakban, fejlett fegyvereket használhatnak. A modernizáció nem követel meg semmilyen politikai ideológiát vagy intézményrendszert: a

választások, az országhatárok, a polgári szerveződések és a nyugati élet egyéb jegyei nem szükségesek a gazdasági növekedéshez. Az iszlám mint hitvallás a vezetés tanácsadóit és a parasztokat egyaránt kielégíti. A Saría, az iszlám Szent Törvénye nem mond semmit a modernizációt kísérő változásokról, mint például a társadalom elmozdulása a mezőgazdaságtól az ipar felé, a vidéktől a város felé, vagy a stabilitástól az állandó társadalmi mozgás felé. Olyan dolgokkal sem kerül összeütközésbe, mint a közoktatás, a gyors kommunikáció, a közlekedés új formái vagy az egészségügyi ellátás.47 Hozzáteszem, ügyük szolgálatában még a Nyugat-ellenesség és az őshonos kultúrák megújításának legszélsőségesebb képviselői is minden további nélkül használják a modern technika olyan formáit, mint az elektronikus levelezés, a videokazetták vagy éppen a televízió. Egyszóval a modernizáció nem feltétlenül jelent nyugatiasodást. A nem nyugati társadalmak modernizálódhatnak és modernizálódtak is anélkül, hogy elhagyták volna saját kultúrájukat, és átvették volna az általános nyugati értékeket, intézményeket és szokásokat. Ez utóbbi egyébként jóformán lehetetlen: bármik legyenek is az akadályok, melyeket a nem nyugati kultúrák a modernizáció útjába gördítenek, eltörpülnek azok mellett, amelyek a nyugati kultúra útjában tornyosulnak. Braudelt idézve, enyhén szólva „gyermeteg” dolog volna azt gondolni, hogy a modernizáció avagy „az egyes számú értelemben vett civilizáció diadala” a világ nagy civilizációiban évszázadok óta megtestesülő történelmi kultúrák sokaságának megsemmisüléséhez vezetne.48 Éppen ellenkezőleg, a modernizáció megerősíti ezeket a kultúrákat, és csökkenti a Nyugat relatív erejét. A világ alapjaiban mindinkább modernné válik, és mind kevésbé lesz nyugati.

II. A CIVILIZÁCIÓKÖZI ERŐEGYENSÚLY VÁLTOZÁSAI 4. FEJEZET A Nyugat elhalványulása: hatalom, kultúra és őshonosodás A NYUGAT HATALMA: URALOM ÉS HANYATLÁS A Nyugat hatalmáról — más civilizációkhoz való viszonyát illetően — két kép él a köztudatban. Az első a túlerőben lévő, diadalmas, szinte teljes nyugati uralom. A Szovjetunió széthullásával megszűnt az egyetlen komoly kihívás a Nyugattal szemben, és ennek eredményeként a világot — esetleg alkalmi japán segédlettel — a fő nyugati nemzetek céljai, prioritásai és érdekei alakítják és fogják alakítani. Egyetlen fennmaradó nagyhatalomként az Egyesült Államok — Nagy-Britanniával és Franciaországgal együtt — hozza meg az alapvető döntéseket politikai és biztonsági ügyekben, s ugyanő — Németországgal és Japánnal együtt — dönt majd az alapvető gazdasági kérdésekben. A Nyugat az egyetlen civilizáció, melynek számottevő érdekeltségei vannak az összes többi civilizációban vagy térségben, és képes befolyásolni az összes többi civilizáció vagy térség politikáját, gazdaságát és biztonságát. Más civilizációk társadalmainak rendszerint szükségük van a nyugati segítségre, hogy elérjék céljaikat és megvédjék érdekeiket. A nyugati nemzetek, amint az egyik szerző összegezte: • birtokolják és működtetik a nemzetközi bankrendszert, • ellenőrzik az összes keményvalutát, • ők a fő fogyasztók a világon, • ők állítják elő a világ késztermékeinek többségét, • ők uralják a nemzetközi tőkepiacokat, • jelentékeny morális befolyást gyakorolnak sok társadalomra. • képesek masszív katonai beavatkozásra, • ellenőrzik a tengeri útvonalakat. • ők végzik a legfejlettebb technikai kutatást és fejlesztést, • élenjárnak a műszaki oktatásban, • uralják a világűrkutatást, • uralják a repüléssel és űrhajózással kapcsolatos ipart, • uralják a nemzetközi kommunikációt, • uralják a legfejlettebb technikájú fegyvergyártást.1 A Nyugatról alkotott másik kép jelentősen eltér ettől. E szerint a nyugati civilizáció hanyatlóban van, a többi civilizációéhoz viszonyítva a világ politikai, gazdasági és katonai erejéből való részesedése folyamatosan csökken. A Nyugat győzelme a hidegháborúban nem diadalt, hanem kimerülést eredményezett. A Nyugatot egyre inkább foglalkoztatják saját belső gondjai és szükségletei, miközben szembesülnie kell a lassú gazdasági növekedéssel, a stagnáló népességgel, a munkanélküliséggel, a hatalmas költségvetési hiánnyal, a romló munkamorállal, az alacsony megtakarítási rátával, és — sok országban, így az Egyesült Államokban is — a

társadalmi dezintegrációval, a kábítószer-fogyasztással és a bűnözéssel. A gazdasági hatalom gyors ütemben tevődik át Kelet-Ázsiába, nyomában a katonai erővel és a politikai befolyással. India a gazdasági fellendülés küszöbén áll, és az iszlám világ egyre ellenségesebb a nyugati világgal szemben. Sebesen fogyatkozik a Nyugaton kívüli társadalmak hajlandósága, hogy elfogadják a Nyugat diktátumait, vagy engedelmeskedjenek útmutatásainak; s közben a Nyugat magabiztossága és uralmi vágya is fogyatkozik. A nyolcvanas években számtalan vita zajlott az Egyesült Államok hanyatlásának elméleteiről. A kilencvenes évek közepén egy tárgyilagos elemzés hasonló következtetésre jutott: Az Egyesült Államok relatív ereje több fontos vonatkozásban egyre gyorsuló ütemben fog hanyatlani. Nyersen fogalmazva az Egyesült Államok pozíciója Japánhoz, majd Kínához viszonyítva valószínűleg még tovább fog gyöngülni. Katonai téren a tényleges potenciál egyensúlya az Egyesült Államok és egy sor erősödő regionális hatalom között (köztük talán India, Irán és Kína a legszámottevőbb) el fog tolódni a központtól a periféria felé. Amerika strukturális erejének bizonyos része más nemzetekhez fog áramlani; bizonyos része (és puha hatalmának bizonyos hányada is) megtalálja az utat a nem állami szereplőkhöz, mint amilyenek például a multinacionális vállalatok.2 A Nyugat által a világban elfoglalt helyről alkotott két, ellentétes kép közül vajon melyik felel meg a valóságnak? A válasz természetesen az, hogy mindkettő. A Nyugat jelenleg fölényesen dominál, és ez — az erő és a befolyás tekintetében — így is marad a 21. század túlnyomó részében. Ugyanakkor fokozatos, feltartóztathatatlan és gyökeres változások is történnek a civilizációk erőegyensúlyában, és a Nyugat hatalma a többi civilizációéhoz képest tovább fog csökkenni. Miközben a Nyugat vezető szerepe gyöngül, erejének jelentős része egyszerűen szertefoszlik, a maradék pedig regionális alapon szétterül több fő civilizáció és azok mag-államai között. Az erő legszámottevőbb növekménye jelenleg is és a jövőben is az ázsiai civilizációkhoz kerül, és Kína fokozatosan azzá az állammá válik, amelyről leginkább valószínűsíthető, hogy birokra kel a Nyugattal a globális befolyásért. Ezek az erőelmozdulások a civilizációk között ma is és a jövőben is a nem nyugati társadalmak fokozott kulturális magabiztosságához és a nyugati kultúra fokozott elutasításához vezetnek. A Nyugat hanyatlásának három fő jellegzetessége van. Először is: ez egy lassú folyamat. A nyugati hatalom kialakulása négyszáz évig tartott. Hanyatlása is eltarthat ugyanennyi ideig. A nyolcvanas években a jeles brit tudós, Hedley Bull megállapította: „Az egyetemes nemzetközi társadalomban érvényesülő európai és nyugati dominanciáról elmondhatjuk, hogy körülbelül az 1900-as évre érte el tetőpontját.”3 Spengler művének első kötete 1918-ban jelent meg, és fő mondandója — „a Nyugat hanyatlása” avagy „alkonya” — központi témaként kísérte végig a 20. századi történelmet. Maga a folyamat is megfigyelhető volt a század túlnyomó részében. Elképzelhető ugyanakkor, hogy esetleg fel is gyorsul. A gazdasági növekedés és egy ország kapacitásának növekedése egyéb tekintetben egy S alakú görbét követ: lassú kezdet, majd hirtelen felgyorsulás, melyet a bővülés csökkentett üteme és egy adott szinten történő stabilizálódása követ. Az országok hanyatlása is történhet egy fordított S alakú görbe mentén, amint ez a Szovjetunió esetében be is következett: kezdetben mérsékelt, majd jelentős gyorsulás, végül megfeneklés. A Nyugat hanyatlása egyelőre a lassú első szakaszban van, de egy ponton túl drámaian felgyorsulhat. Másodszor, a hanyatlás nem egyenes vonalú. Rendkívül szabálytalan; szünetek, visszafordulások jellemzik, a gyöngeség megnyilvánulásait az erő megnyilvánulásai követik. A

Nyugat nyitott demokratikus társadalmai óriási megújulási képességgel rendelkeznek. Ráadásul — sok civilizációtól eltérően — a Nyugatnak két fő hatalmi központja van. Az a hanyatlás, amelynek kezdetét Bull 1900 körülre tette, lényegében a nyugati civilizáció európai részének hanyatlása volt. 1910-től 1945-ig Európa meghasonlott önmagával, ráadásul lekötötték belső gazdasági, társadalmi és politikai problémái. Az 1940-es években azonban kezdetét vette a nyugati dominancia amerikai szakasza, és 1945-ben az Egyesült Államok rövid ideig csaknem egymaga uralta a világot, ugyanolyan mértékben, mint a szövetséges hatalmak 1918-ban. A háború utáni dekolonizáció tovább csökkentette az európai befolyást, de nem az Egyesült Államokét, amely újfajta transznacionális imperializmussal helyettesítette a hagyományos területi birodalmakat. A hidegháború alatt azonban az amerikai katonai erőhöz felzárkózott a szovjeteké, s ugyanakkor az amerikai gazdasági dominancia is csökkent, ahogy Japán gazdasága erősödött. A katonai és gazdasági megújulásra azonban ismétlődő erőfeszítések történtek. 1991-ben egy másik jeles brit tudós, Barry Buzan megállapította: „A valóság az, hogy a központ jelenleg jobban dominál, a periféria pedig jobban alárendelt, mint valaha a dekolonizáció kezdete óta.”4 E megállapítás érvényessége azonban egyre halványabb. Aminthogy az a katonai győzelem is, mely az említett helyzetet megalapozta, belevész a történelembe. Harmadszor, a hatalom egy személy vagy csoport képessége arra, hogy megváltoztassa egy másik személy vagy csoport magatartását. A magatartás késztetéssel, kényszerítéssel vagy figyelmeztetéssel változtatható meg, és ez megköveteli, hogy a hatalom gyakorlója rendelkezzék gazdasági, katonai, intézményi, demográfiai, politikai, technikai, társadalmi vagy egyéb forrásokkal. Egy állam vagy csoport hatalma ennélfogva rendszerint úgy becsülhető meg. ha felméri a rendelkezésére álló forrásokat azon államok vagy csoportok forrásainak ellenében, amelyeket befolyásolni igyekszik. A Nyugat részesedése a fontos források többségét, ám nem egészét illetően a 20. században tetőzött, aztán csökkenni kezdett más civilizációk részesedéséhez képest. Terület és népesség. 1490-ben a nyugati társadalmak fennhatósága alá tartozott az európai félsziget zöme a Balkánon kívül, azaz a világ 52,5 millió négyzetmérföldes összes szárazföldi területéből (az Antarktiszt leszámítva) mintegy 1,5 millió négyzetmérföld. Területi terjeszkedésének csúcsán, 1920-ban a Nyugat közvetlenül uralt 25,5 millió négyzetmérföldet, vagyis a Föld szárazföldi területének közel a felét. 1993-ra ez a területi fennhatóság a felére csökkent, mintegy 12,7 millió négyzetmérföldre. A Nyugat visszaszűkült eredeti európai magvára, és ehhez jöttek még a nagy, telepesek által belakott területek Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Ezzel szemben a független iszlám társadalmak területe az 1920. évi 1,8 millió négyzetmérföldről 1993-ra több mint 11 millió négyzetmérföldre növekedett. Hasonló változások történtek a népesség tekintetében is. 1900-ban a nyugatiak alkották a világ népességének durván 30%-át, és nyugati kormányok irányították az akkori népességnek csaknem 45%-át, majd — 1920-ban —már 48%-át. 1993-ban viszont néhány birodalmi maradvány — például Hongkong — kivételével, a nyugati kormányok már kizárólag nyugati népeket kormányoztak. Ezek az emberiség alig valamivel több mint 13%-át tették ki, és arányuk feltehetőleg 11% köré esik vissza a következő század elejére, és 10%-ra 2025-re.5 Az össznépesség tekintetében, 1993-ban a Nyugat a negyedik helyet foglalta el a kínai, az iszlám és a hindu civilizáció mögött.

Mennyiségileg tehát a Nyugat a világ népességének egy folyamatosan csökkenő kisebbségét alkotja. Minőségileg is változik az egyensúly a Nyugat és más népességek között. A nem nyugatiak egészségesebbé, urbánusabbá válnak, egyre több köztük az írni-olvasni tudó, a tanult ember. Az 1900-as évek elejére a csecsemőhalandóság Latin-Amerikában, Afrikában, a Közel-Keleten, Dél-Ázsiában, Kelet-Ázsiában és Délkelet-Ázsiában a harminc évvel korábbinak harmada-fele volt. A várható élettartam ezekben a régiókban jelentősen nőtt; Afrikában tizenegy évvel, Kelet-Ázsiában huszonhárom évvel lett hosszabb. A hatvanas évek elején a Harmadik Világ túlnyomó részében a felnőtt népesség kevesebb mint egyharmada tudott írni-olvasni. A kilencvenes években — Afrikát leszámítva — már alig akadt olyan ország, ahol az írni-olvasni tudók aránya ne érte volna el a népesség felét. Az indiaiak mintegy 50%-a és a kínaiak 75%-a tudott írni és olvasni. Az írni-olvasni tudók aránya 1970-ben a fejlődő országokban — az átlagot tekintve — a fejlett országokbeli arány 41%-a volt; 1992-ben viszont már 71%. A kilencvenes évek elejére — Afrikát leszámítva — minden régióban a megfelelő korcsoportnak gyakorlatilag az egésze részesült alapfokú oktatásban. Ami a legfigyelemreméltóbb, a hatvanas évek elején Ázsiában, Latin-Amerikában, a Közel-Keleten és Afrikában a megfelelő korcsoport kevesebb mint egyharmada részesült középfokú oktatásban; a kilencvenes évek elején már a korcsoport fele — ez esetben is Afrika kivételével. 1960-ban a városlakók a kevésbé fejlett világ népességének kevesebb, mint egynegyedét alkották. 1960 és 1992 között azonban a városi népesség aránya 49%-ról 73%-ra nőtt Latin-Amerikában, 34-ről 55-re az arab országokban, 14-ről 29-re Afrikában, 18-ról 27-re Kínában és 19-ről 26-ra Indiában.6 4.1. táblázat A civilizációk politikai fennhatósága alá tartozó területek, 1900-1993* A civilizációk becsült összterülete ezer négyzetmérföldben Év Nyugati Afrikai Kínai Hindu Iszlám Japán Latin-amerikai Ortodox Egyéb 1900 20 290 164 4 317 54 3 592 161 7 721 8 733 7 468 1920 25 447 400 3 913 54 1 811 261 8 098 10 258 2 258 1971 12 806 4 636 3 936 1 316 9183 142 7 833 10 346 2 302 1993 12711 5 682 3 923 1 279 11 054 145 7 819 7 169 2718 Becsült százalékos részesedés a világterületből 1900 38,7 0,3 8,2 0,1 6,8 0,3 14,7 16,6 14,3 1920 48,5 0,8 7,5 0,1 3,5 0,5 15,4 19,5 4,3 1971 24,4 8,8 7,5 2,5 17,5 0,3 14,9 19,7 4,4 1993 24,2 10,8 7,5 2,4 21,1 0,3 14,9 13,7 5,2 Megjegyzés: Az adott évben érvényes államhatárokon alapuló relativ részesedés a világterületből. *Az 52,5 millió négyzetmérföldre becsült világterületbe nem tartozik bele az Antarktisz. Forrás: Statesman's Year-Book (New York: St. Martin's Press, 1901-1927), World Book Atlas (Chicago: Field Enterprises Educational Corp., 1970): Britannica Book of the Year (Chicago: Encyclopaedia Britannica, Inc., 1992-1994).

4.2 táblázat A világ fő civilizációihoz tartozó országok népessége, 1993 (ezer fő) kínai 1 340 900 latin-amerikai 507 500 iszlám 927 600 afrikai 392 100 hindu 915 800 ortodox 261 300 nyugati 805 400 japán 124 700 Forrás: az Encyclopaedia Britannica. 1994 Book of the Year (Chicago: Encyclopaedia Britannica. 1994) 764-769. oldalán szereplő adatok alapján készült számitások. Ezek a változások az írni-olvasni tudás tekintetében, az oktatásban és a városiasodásban társadalmilag mobilizált népességet teremtettek, melynek jobbak voltak az adottságai és nagyobbak az elvárásai, s amelyet jóval könnyebb volt mozgósítani politikai célokra, mint az írástudatlan parasztokat. A mobil társadalmak erősebb társadalmak. 1953-ban — amikor az irániak kevesebb, mint 15%-a tudott írni-olvasni, és kevesebb, mint 17%-a volt városi — Kermit Roosevelt és néhány CIA-ügynök még könnyűszerrel fojtotta el lázadásukat, és sikerrel helyezte vissza a sahot a trónra. 1979-ben, amikor az irániaknak már a fele tudott írni-olvasni, és 47%-uk élt városban, nem volt az az amerikai katonai erő, mely képes lett volna megtartani a trónján a sahot. A kínaiakat, indiaiakat, arabokat és afrikaiakat továbbra is széles szakadék választja el a nyugatiaktól, japánoktól és oroszoktól. Ám ez a szakadék gyorsan szűkül. Ugyanakkor feltűnik egy új szakadék közöttük. A nyugatiak, japánok és oroszok átlagéletkora folyamatosan emelkedik, és a népesség azon nagyobb aránya, mely nem dolgozik már, egyre súlyosabb terhet jelent a még aktív foglalkoztatottak számára. Más civilizációk számára a gyerekek nagy száma jelenti a terhet, ám a gyerekek mégiscsak a jövő dolgozói és katonái. 4 3 táblázat Az egyes civilizációk politikai fennhatósága alá tartozók aránya a világ össznépességéhez viszonyítva, 1900-2025 (százalékban) Év (világ)* Nyugati Afrikai Kínai Hindu Iszlám Japán Latin-amerikai Ortodox Egyéb 1900 (1,6) 44,3 0,4 19.3 0,3 4.2 3.5 3,2 8,5 16,3 1920 (1.9) 48,1 0,7 17,3 0,3 2,4 4.1 4,6 13.9 8.6 1971 (3,7) 14,4 5,6 22,8 15,2 13,0 2,8 8,4 10,0 5,5 1990 (5,3) 14,7 8,2 24,3 16,3 13,4 2,3 9,2 6,5 5,1 1995 (5,8) 13,1 9,5 24,0 16,4 15,9+ 2,2 9,3 6,1/ 3,5 2010 (7,2) 11,5 11,7 22,3 17.1 17,9+ 1,8 10,3 5,4/ 2,0 2025 (8,5) 10,1 14,4 21,0 16,9 19,2+ 1,5 9,2 4,9/ 2,8 Megjegyzés: A relatív világnépesség-becslések az adott évben érvényes államhatárokon alapulnak. Az 1995-2025 közötti népességbecslések az 1994-es határokat veszik figyelembe. *Becsült világnépesség milliárdban + A becslések nem tartalmazzák a Független Államok Közössége és Bosznia adatait. / A becslések tartalmazzák a Független Államok Közössége, Grúzia és a volt Jugoszlávia adatait. Forrás: ENSZ, Demográfiai részleg, Gazdasági és Társadalmi Információk és Politikai Elemzések Osztálya, World Population Prospecls. The 1992 Revision (New York:

United Nations, 1993); Statesman's Year-Book (New York: St. Martin's Press, 1901-1927); World Almanac and Book of Facts (New York: Press Pub. Co., 1970-1993). Gazdasági teljesítmény. A Nyugat részesedése a világ gazdasági összteljesítményéből szintén az 1920-as években tetőzhetett, és a második világháború óta egyértelműen csökken. A világ ipari össztermékének 1750-ben Kína állította elő csaknem egyharmadát, India csaknem egynegyedét, a Nyugat pedig kevesebb, mint egyötödét. 1830-ra a Nyugat valamelyest megelőzte Kínát. A rákövetkező évtizedekben — amint Paul Bairoch rámutat — a Nyugat iparosodása a világ többi részének „elipartalanodásához” vezetett. 1913-ban a nem nyugati országok ipari termelése durván kétharmada volt az 1800. évinek. A 19. század közepétől kezdődően a nyugati részesedés drámaian megnőtt, 1928-ban tetőzve a világ ipari termelésének 84,2%-ával. Ezt követően a Nyugat részesedése ismét csökkent, mivel növekedési rátája szerény maradt, és a kevésbé iparosodott országok gyorsan növelték termelésüket a második világháború után. 1980-ra a Nyugat a világ ipari termelésének 57,8%-át adta, ez durván ugyanakkora részesedés, mint amekkorával, 120 évvel korábban, az 1860-as években rendelkezett.7 A gazdasági össztermelésről a második világháborút megelőző időszakból nem állnak rendelkezésre megbízható adatok. 1950-ben azonban a Nyugat a világ össztermelésének hozzávetőlegesen 64%-át adta; a nyolcvanas évekre ez az arány 49%-ra esett vissza (lásd 4.5. táblázat). 2013-ra — becslések szerint — a Nyugat a világ össztermelésének mindössze 30%-át képviseli majd. Egy másik becslés szerint 1991-ben a világ hét legnagyobb gazdasága közül négy nem nyugati országoké volt: Japán (a második helyen), Kína (harmadik), Oroszország (hatodik) és India (hetedik). 1992-ben az Egyesült Államok gazdasága volt a legerősebb a világon, és a tíz első gazdaság között foglalt helyet további öt nyugati ország, valamint öt másik civilizáció vezető állama: 4 4 táblázat Részesedés a világ ipari termeléséből civilizációk vagy országok szerint, 1750-1980 (százalékban, világ = 100%) Ország 1750 1800 1830 1860 1880 1900 1913 1928 1938 1953 1963 1973 1980 Nyugat 18,2 23,3 31,1 53,7 68,8 77,4 81.6 84,2 78.6 74.6 65.4 61,2 57,8 Kína 32,8 33,3 29,8 197 12,5 6,2 3,6 3,4 3,1 2,3 3,5 3,9 5,0 Japán 3,8 3,5 2.8 2,6 2,4 2,4 2,7 3,3 5,2 2,9 5,1 8.8 9,1 India/ Pakisztán 24,5 19,7 17,6 8,6 2,8 1,7 1.4 1,9 2,4 1,7 1,8 2,1 2,3 Oroszo/ SZU* 5,0 5,6 5,6 7,0 7.6 8,8 8.2 5,3 9,0 16,0 20,9 20,1 21,1 Brazília, Mexikó 0,8 0,6 07 0,8 0,8 0,8 0.9 1,2 1,6 2,2 Egyéb 15,7 14,6 13,1 7,6 5,3 2,8 17 1,1 0,9 1,6 2,1 2,3 2,5 *Beleértve a Varsói Szerződés tagállamait a hidegháború éveiben Forrás Paul Bairoch, „International Industrialization Levels from 1750 to 1980”, Journal of European Economic History, 11 (Fall 1982), pp. 269-334. Kína, Japán, India, Oroszország és Brazília. 2020-ban — meggyőző előrejelzések szerint — az öt első gazdaságot öt különböző civilizáció adja majd, és az első tíz gazdaság

között csak három nyugati ország foglal majd helyet. A Nyugat e relatív hanyatlása természetesen nagyrészt Kelet-Ázsia gyors emelkedésének a folyománya.8 A gazdasági teljesítményre vonatkozó számok nem igazán tükrözik a Nyugat minőségi főlényét. A Nyugat és Japán szinte teljesen uralja a fejlett technikát igénylő iparágakat. A technikai eljárások azonban folyamatosan terjednek, és ha a Nyugat meg kívánja őrizni elsőségét, igencsak igyekeznie kell azon, hogy korlátozza ezt a terjedést. Ám a világ országai immár oly szövevényesen összekapcsolódtak — éspedig épp a Nyugatnak köszönhetően —, hogy a technika más civilizációkba való átszivárgását egyre nehezebb lassítani. És ezt még tovább nehezíti, hogy nincs többé egyetlen hatalmas, általánosan elismert fenyegetés — mint a hidegháború idején — amely a technológia-ellenőrzési intézkedéseket némileg hatékonnyá tette. A történelem folyamán feltehetőleg Kínáé volt a legerősebb gazdaság. A technika diffúziója és a nem nyugati társadalmak gazdasági fejlődése a 20. század második felében visszakanyarodást jelez a történelmi mintához. Ez lassú folyamat lesz, de a 21. század közepére — ha nem korábban —, a gazdasági teljesítmény és az ipari termelés megoszlása a fő civilizációk között feltehetőleg az 1800. évi állapotokat fogja visszaidézni. A világgazdaság képernyőjén a kétszáz esztendős nyugati „radarjelnek” befellegzett. 4.5. táblázat Az egyes civilizációk részesedése a világ gazdasági össztermeléséből. 1950-1992 (százalékban) Év Nyugati Afrikai Kínai Hindu Iszlám Japán Latin-amerikai Ortodox* Egyéb+ 1950 64,1 0,2 3,3 3,8 2,9 3,1 5,6 16,0 1,0 1970 53,4 1,7 4,8 3,0 4,6 7,8 6,2 17.4 1,1 1980 48,6 2.0 6.4 2.7 6,3 8.5 7.7 16.4 1.4 1992 48,9 2,1 10.0 3,5 11.0 8,0 8,3 6.2 2.0 *Az ortodox civilizációra vonatkozó becslés tartalmazza a volt Szovjetuniót és a volt Jugoszláviát. + Az „egyéb” kategória tartalmaz más civilizációkat és a megengedett hibaszázalékon belül mozog. Forrás: Az 1950., 1970., 1980. évi százalékokat konstans dolláradatok alapján Herbert Block számította ki: The Planetary Product in 1980: A Creative Pause? (Washington, D.C.: Bureau of Public Affairs, U.S. Dept. of State. 1981). pp. 30-45. Az 1992. évi százalékszámítások a Világbank vásárlóerő-paritási becslései, 30. táblázat. World Development Report 1994 (New York: Oxford University Press, 1994). Katonai potenciál. A katonai erőnek négy dimenziója van: mennyiségi — a katonák, fegyverek, felszerelések stb. száma, illetve mennyisége; technikai — a fegyverek és felszerelések hatékonysága és technikai szintje; szervezeti — a csapatok egysége, fegyelmezettsége, képzettsége és morálja, valamint a parancstovábbítás és az ellenőrzés hatékonysága; és társadalmi — a társadalom képessége és hajlandósága a katonai erő hatékony alkalmazására. Az 1920-as években a Nyugat messze megelőzött mindenkit az összes fenti dimenzió tekintetében. Az azóta eltelt években a Nyugat katonai ereje csökkent a többi civilizációéhoz viszonyítva; ez a csökkenés tükröződik a katonák számában is, ami a katonai

potenciálnak kétségkívül nem a legfontosabb mutatója, ám mindenképpen az egyik azok közül. A modernizáció és a gazdasági fejlődés előteremti a forrásokat, és megteremti az óhajt az államok számára, hogy fejlesszék katonai potenciáljukat. Kevés olyan állam akad, amely ne használná ezt ki. Az 1930-as években Japán és a Szovjetunió roppant erejű hadsereget hoztak létre, amint az kiderült a második világháború során. A hidegháború idején a világ két legerősebb hadseregéből a Szovjetunióé volt az egyik. Jelenleg kizárólag a Nyugat képes jelentős hagyományos katonai erőt bevetni bárhol a világon. Hogy meg fogja-e őrizni ezt a képességét, nem lehet tudni. Meglehetősen biztosnak tűnik azonban, hogy a nem nyugati államok vagy államcsoportok aligha lesznek képesek e potenciált elérni az elkövetkező évtizedekben. A hidegháború utáni években öt fő tendencia figyelhető meg a globális katonai potenciál fejlődésében. Először, a Szovjetunió fegyveres ereje megszűnt létezni röviddel azután, hogy maga a Szovjetunió is megszűnt. Oroszországon kívül egyedül Ukrajna örökölt jelentős katonai ütőerőt. Az orosz csapatok méretét jelentősen csökkentették, illetve kivonták őket Közép-Európából, továbbá a balti államokból. A Varsói Szerződés feloszlott. Az Egyesült Államok haditengerészetével való verseny is a múlté. A katonai felszereléstől vagy megváltak, vagy hagyták, hogy tönkremenjen és működésképtelenné váljék. A költségvetés védelmi kiadásait drasztikusan csökkentették. Mind a tiszteket, mind a sorkatonákat magával ragadta egyfajta demoralizálódás. Mindazonáltal az orosz katonaságnak sikerült átfogalmaznia küldetését és doktrínáját, új szerepkört alakított ki, az oroszok védelmét és a „közel külföldön” történő konfliktusok kezelését tűzte ki célul maga elé. 4.6. táblázat Az egyes civilizációk részesedése a világ összes aktívan szolgáló katonájából (százalék) Év (összes) Nyugati Afrikai Kinai Hindu Iszlám Japán Latin-amerikai Ortodox Egyéb 1900 (10,086) 43,7 1.6 10,0 0,4 16,7 1,8 9,4 16,6 0,1 1920 (8,645) 48,5 3,8 17,4 0,4 3,6 2,9 10,2 12,8* 0,5 1970 (23,991) 26,8 2,1 24,7 6,6 10,4 0,3 4,0 25,1 2,3 1991 (25,797) 21,1 3.4 25,7 4,8 20,0 1,0 6,3 14,3 3,5 Megjegyzés: A becslések az adott évben érvényes államhatárokat veszik figyelembe. A világ összes (aktívan szolgáló) katonájára vonatkozó évenkénti becslés ezer főben van feltüntetve. *A Szovjetunióra vonatkozó becslés az 1924. évre vonatkozik, J. M. Mackintosh adata B H. Liddell-Hart munkájából: The Red Army - 1918 to 1945, The Soviet Army - 1946 to present (New York: Harcourt, Brace, 1956). Forrás: U.S. Arms Control and Disarmament Agency, World Military Expenditures and Arms Transfers (Washington, D.C.: The Agency, 1971-1994): Salesman's Year-Book (New York: St. Martin's Press, 1901-1927). Másodszor, az orosz hadsereg hirtelen csökkentése egy lassúbb, ám jelentős csökkenést idézett elő a nyugati katonai kiadásokban is. A Bush- és a Clinton-kormányzat az Egyesült Államok katonai kiadásainak 35%-os csökkentését irányozta elő: az 1990. évi 342,3 milliárdról (1994-es dollárban számolva) 1998-ban 222,3 milliárd dollárra. A katonai erő szerkezetét

tekintve addigra fele-kétharmada lesz annak, amekkora a hidegháború utolsó éveiben volt. A katonai állomány összlétszáma előreláthatólag 2,1 millióról 1,4 millióra fog apadni. Sok jelentős fegyverprogramot töröltek és törölnek. 1985 és 1995 között az éves fegyvervásárlás a hajókat illetően 29-ről 6-ra csökkent, a repülőgépek terén 943-ról 127-re, a tankokat illetően 720-ról 0-ra, a stratégiai rakéták terén 48-ról 18-ra. A nyolcvanas évek végétől kezdődően Nagy-Britannia, Németország és kisebb mértékben Franciaország hasonló csökkentéseket hajtott végre a védelmi kiadások és a katonai potenciál terén. A német fegyveres erő a kilencvenes évek közepétől a tervek szerint 370 000-ről fokozatosan 340 000-re csökken, majd valószínűleg 320 000-re; a francia hadsereg 1990. évi 290 000-es létszáma 1997-re 225 000-re fog visszaesni. A brit katonai állomány az 1985-ös 377 100-ról 1993-ra 274 800-ra csökken. A NATO kontinentális tagjai szintén rövidítették a sorkatonai szolgálat idejét, és szóba került, hogy esetleg le is mondanak róla. Harmadszor, a tendenciák Kelet-Ázsiában időközben jelentősen eltértek az Oroszországban és a Nyugaton megfigyeltektől. Itt éppenséggel a katonai kiadások és az erő növelése vált gyakorlattá, s az iramot Kína diktálja. Növekvő gazdasági vagyonuk következtében — valamint a kínai készülődéstől ösztönözve — más kelet-ázsiai nemzetek is modernizálják és bővítik katonai erejüket. Japán folytatja technikailag kiváló katonai ütőerejének tökéletesítését. Tajvan, Dél-Korea, Thaiföld, Malajzia, Szingapúr és Indonézia mind többet költ militáris célokra; repülőgépeket, harckocsikat és hajókat vásárolnak Oroszországtól, az Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától, Franciaországtól, Németországtól stb. Miközben 1985 és 1993 között a NATO katonai kiadásai hozzávetőlegesen 10%-kal csökkentek (1993-as dollárban számolva 539,6 milliárd dollárról 485,0 milliárd dollárra), a kiadások ugyanebben az időszakban Kelet-Ázsiában 50%-kal emelkedtek, 89,8 milliárd dollárról 134,8 milliárd dollárra.9 Negyedszer, a katonai potenciál — beleértve a tömegpusztító fegyvereket — széles körben növekszik a világon. Amint az országok gazdaságilag fejlődnek, megteremtődnek a feltételek fegyverek előállítására is. A hatvanas és a nyolcvanas évek között például azon harmadik világbeli országok száma, amelyek harci repülőgépeket állítanak elő, egyről nyolcra emelkedett, a harckocsikat és a helikoptereket gyártóké egyről hatra, a taktikai rakéták gyártóinak száma pedig nulláról hétre. A kilencvenes években tanúi voltunk annak a meghatározó tendenciának, hogy a védelmi ipar globalizálódik, amely feltehetőleg tovább csökkenti a Nyugat katonai előnyét.10 Sok nem nyugati ország már rendelkezik nukleáris fegyverekkel (Oroszország, Kína, Izrael, India, Pakisztán és vélhetőleg Észak-Korea), vagy komoly erőfeszítéseket tesz megszerzésükre (Irán, Irak, Líbia és feltehetőleg Algéria); illetve olyan helyzetet teremt, hogy gyorsan hozzájuk juthasson, ha szükségét látná (Japán). Végül, mindezen fejlemények következtében a hidegháború utáni világ meghatározó sajátja lett a regionális jellegűvé váló katonai stratégia és erő. A régiósodás szolgáltatja az ésszerű magyarázatot az orosz és a nyugati katonai erő csökkentésére és más államok katonai erejének növelésére. Oroszország már nem rendelkezik globális katonai potenciállal, de stratégiáját és erejét a „közel-külföldre” összpontosítja. Kína megváltoztatta stratégiáját, és módosította katonai erejét, hogy hangsúlyozza a helyi hatalom kisugárzását és a kínai érdekek védelmét Kelet-Ázsiában. Az európai országok hasonlóképpen átirányítják erőiket mind a NATO-n, mind a Nyugat-európai Unión keresztül, hogy kezelhessék az instabilitást Nyugat-Európa perifériáján. Az Egyesült Államok egyértelműen megváltoztatta azt a katonai

tervezést, mely korábban a Szovjetunió féken tartását és az ellene folyatott küzdelmet szolgálta, hogy a váratlan regionális eseményeket egyidejűleg kezelhesse a Perzsa-öbölben és Északkelet-Ázsiában. Az Egyesült Államoknak azonban feltehetőleg nem lesz elegendő a katonai ereje arra, hogy elérje ezeket a célokat. Irak legyőzésére Amerika bevetette aktív taktikai repülőgépeinek 75%-át, modern harckocsijainak 42%-át, a hadsereg állományának 37%-át, és haditengerészeti állományának 46%-át. Washingtonnak — figyelembe véve, hogy csökkentette katonai potenciálját — a jövőben komoly nehézségeket fog okozni az az egy-két beavatkozás, melyet szükségképpen foganatosítania kell majd néhány jelentősebb regionális hatalom ellen a nyugati féltekén kívül. A katonai biztonság világszerte egyre kevésbé függ az erő globális megoszlásától és a nagyhatalmak tetteitől, és egyre inkább az erő regionális megoszlása és a civilizációk mag-államainak lépései fogják meghatározni. Összegezve: egészében véve a Nyugat marad a legerősebb civilizáció a 21. század első évtizedeiben is. Ezen túl valószínűleg továbbra is jelentős fölénnyel bír majd a tudományos tehetségek, a kutatási és fejlesztési kapacitás, és a — polgári, valamint a katonai jellegű — technikai innováció terén. A többi erőforrás feletti ellenőrzés azonban egyre inkább megoszlik a nem nyugati civilizációk mag-államai és vezető országai között. A Nyugat fennhatósága e források fölött az 1920-as években tetőzött, és azóta rendszertelenül, ám jelentősen csökken. A 2020-as években — száz évvel az említett tetőzés után —, a Nyugat feltehetően a világ területének mintegy 24%-át fogja ellenőrizni (a 49%-os csúcshoz képest), a világ össznépességének 10%-át mondhatja majd a magáénak (az egykori 48%-hoz képest), a világ társadalmilag mobilizálódott népességének talán 15-20%-át tömöríti, a világ gazdasági termeléséből körülbelül 30%-kal fog részesedni (a mintegy 70%-os csúcshoz képest), az ipari termelésből talán 25%-kal (a 84%-os csúcshoz képest), és a világ katonai személyi állományának kevesebb mint 10%-a fog szolgálni a hadseregeiben (a korábbi 45%-hoz képest). 1919-ben gyakorlatilag Woodrow Wilson, Lloyd George és Georges Clemanceau együttes fennhatósága alá tartozott a világ. Párizsban üldögélve eldöntötték, mely országok létezzenek és melyek ne, milyen országok szülessenek, hol húzódjanak a határaik, ki kormányozza őket, és a Közel-Keletet — valamint a világ más részeit — hogyan osszák fel a győztes hatalmak között. Döntöttek az oroszországi katonai beavatkozásról, és arról, hogy a gazdasági engedményeket megvonják Kínától. Száz évvel később államférfiak egyetlen szűkebb csoportja sem lesz képes hasonló hatalmat gyakorolni; ha bizonyos fokig egy csoport mégis képes lenne erre, akkor az biztosan nem három nyugati politikusból fog állni, hanem a világ hét vagy nyolc fő civilizációja mag-államainak vezetőiből. Reagan, Thatcher, Mitterrand és Kohl utódainak Teng Hsziao-ping, Nakaszone, Indira Gandhi, Jelcin, Khomeini és Szuharto utódai lesznek a versenytársai. A nyugati dominancia kora a végéhez közeledik. Ugyanakkor a Nyugat halványulása és más erőközpontok felemelkedése elősegíti az „őshonosodást” és a nem nyugati kultúrák újjáéledésének globális folyamatát. ŐSHONOSODÁS: A NEM NYUGATI KULTÚRÁK ÚJJÁÉLEDÉSE

A kultúrák megoszlása a világon a hatalom megoszlását tükrözi. Hogy a kereskedelem igazodik-e a zászlóhoz vagy sem, azt a helyzet határozza meg, ám a kultúra majdnem mindig a hatalom nyomdokain jár. A történelem folyamán egy civilizáció erejének növekedése rendszerint egybeesett kultúrájának virágkorával, és ezt az erőt felhasználta arra is, hogy értékeit, szokásait és intézményeit kiterjessze más társadalmakra. Az egyetemes civilizáció

egyetemes hatalmat követel. A római hatalom egy majdnem egyetemes civilizációt teremtett a klasszikus világ korlátozott határain belül. A nyugati hatalom az európai kolonializmus formájában a 19. században, majd az amerikai hegemónia a 20. században kiterjesztette a nyugati kultúrát a kortárs világ java részére. Az európai kolonializmusnak vége; az amerikai hegemónia visszaszorulóban van. A nyugati kultúra eróziója követi ezt, amint az őshonos, történelmileg gyökeret vert erkölcsök, nyelvek, hitek és intézmények új erőre kapnak. A nem nyugati társadalmak növekvő ereje — mely a modernizáció terméke — a nem nyugati kultúrák újjászületését idézi elő világszerte. ∗ Különbséget kell tennünk — érvelt Joseph Nye — a gazdasági és katonai erőn nyugvó, parancsoló „kemény hatalom” és a „lágy hatalom” között, mely egy állam azon képességét jelenti, hogy kultúrájának és ideológiájának vonzereje révén rábírhat „más országokat arra, hogy azt akarják, amit ő”. Amint Nye felismerte, a kemény hatalom széles körű elterjedése figyelhető meg a világban, és a jelentős nemzetek ma „kevésbé képesek használni hagyományos erőforrásaikat céljaik elérésére, mint a múltban”. Nye úgy folytatja, hogy ha egy állam „kultúrája és ideológiája vonzó, mások nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy kövessék”, és így a lágy hatalom „éppolyan fontos, mint a kemény, parancsoló hatalom”11. De mi tesz egy kultúrát és ideológiát vonzóvá? Ezek akkor válnak vonzóvá, ha azt tartják róluk, hogy gyökerük az anyagi siker és a befolyás. A lágy hatalom csak akkor hatalom, ha a kemény hatalom talapzatán nyugszik. A kemény gazdasági és katonai hatalom növekedése fokozott magabiztosságot, arroganciát és a saját kultúra magasabbrendűségébe vetett hitet teremt, vagy esetleg — más népek hatalmához viszonyítva — lágy hatalmat, ami jelentősen növeli vonzerejét más népek előtt. A gazdasági és katonai hatalom csökkenése kétkedéshez, identitásválsághoz vezet, illetve ahhoz a törekvéshez, hogy más kultúrákban találjuk meg a gazdasági, katonai és politikai siker nyitját. Amint a nem nyugati társadalmak bővítik gazdasági, katonai és politikai kapacitásukat, fokozottan kezdik hirdetni saját értékeik, intézményeik és kultúrájuk erényeit. A kommunista ideológia az ötvenes-hatvanas években az egész világon vonzó volt az emberek számára, hiszen azt a Szovjetunió gazdasági sikerével és katonai erejével társították. Ez a vonzerő lassan szertefoszlott, amikor a szovjet gazdaság megrekedt, és képtelen volt fenntartani a szovjet katonai erőt. A nyugati értékek és intézmények azért vonzották továbbra is a más kultúrákban élő embereket, mert a nyugati hatalom és gazdagság forrásaként tekintettek rájuk. Ez a folyamat évszázadok óta tart. 1000 és 1300 között — amint William McNeill rámutat — a magyarok, a lengyelek és a litvánok átvették a kereszténységet, a római jogot és a nyugati kultúra más elemeit; „a nyugati civilizáció ilyetén elfogadását serkentette a nyugati méltóságok katonai vitézségének rettegéssel vegyes csodálata”12. Amint a Nyugat hanyatlik, csökken az a képessége is, hogy az emberi jogok, a liberalizmus és a demokrácia elveit más civilizációkkal elfogadtassa, és ugyanígy csökken ezen értékek vonzereje más civilizációk körében.

∗

A hatalom és kultúra kapcsolatát a világon csaknem mindenütt figyelmen kívül hagyják azok, akik szerint létezik vagy éppenséggel kialakulóban kellene legyen egy egyetemes civilizáció. Továbbá azok is, akik a nyugatiasodást a modernizáció előfeltételének tartják. Nem hajlandók elismerni: érvelésük logikája megköveteli tőlük, hogy támogassák a nyugati demokráciák terjeszkedését és megszilárdulását a világban, és hogy más társadalmak, ha szabadon alakíthatják sorsukat, óhatatlanul életre keltenek régi hiteket, szokásokat és praktikákat, melyek — az univerzalisták szerint — ártanak a haladásnak. Azok. akik az egyetemes civilizáció mellett érvelnek, rendszerint nem szállnak síkra az egyetemes birodalomért is.

Ez már meg is történt. A nem nyugati népek évszázadokon keresztül irigyelték a nyugati társadalmak gazdasági prosperitását, technikai fejlettségét, katonai erejét és politikai egységét. E siker titkát a nyugati értékekben és intézményekben keresték, és amikor megtalálni vélték a nyitját, megpróbálták alkalmazni saját társadalmukban. Ha gazdagok és erősek akarnak lenni, vélték, olyannak kell lenniük, mint a Nyugat. Mára azonban ezek a kemalista attitűdök eltűntek Kelet-Ázsiában. A gyors gazdasági fejlődést már nem a nyugati kultúra importjának tulajdonítják, hanem sokkal inkább annak, hogy ragaszkodtak saját kultúrájukhoz. Azért sikeresek, állítják, mert különböznek a Nyugattól. Hasonlóképpen, amikor a nem nyugati társadalmak a Nyugathoz képest gyengének érezték magukat, az önrendelkezés, a liberalizmus, a demokrácia és a függetlenség nyugati értékeit hívták segítségül, hogy igazolják szembeszegülésüket a nyugati dominanciával. Most, amikor nem gyengék többé, sőt egyre erősödnek, habozás nélkül támadják ugyanezeket az értékeket, amelyeket korábban érdekeik előmozdítására bevetettek. A Nyugat elleni lázadást eredetileg a nyugati értékek egyetemességének hangoztatása legitimálta, most viszont a nem nyugati értékek magasabbrendűségének hangoztatása legitimálja. Ezen attitűdök kialakulása a Ronald Dore által „második generációs őshonosodási jelenségnek” nevezett folyamatról tanúskodik. Mind az egykori nyugati gyarmatokon, mind pedig a független országokban — például Kínában és Japánban — „az első »modernizáló« vagy »függetlenedés utáni« nemzedék gyakran szerezte képesítését külföldi (nyugati) egyetemeken, kozmopolita (nyugati) nyelveken. Részint azért, mert első külföldi útjukkor még befolyásolható tizenévesek voltak, így a nyugati értékek és életmód vállalása könnyen lehetett meghatározó a számukra.” A jóval nagyobb második generáció zöme ezzel szemben otthon szerzi meg képesítését, azokon az egyetemeken, amelyeket az első generáció teremtett, és az oktatás nyelve mindinkább a helyi, semmint a gyarmati nyelv. Ezek az egyetemek „jóval felszínesebb kapcsolatot teremtenek a nagyvárosi világ kultúrájával”, „a tudás pedig fordítások révén őshonosodik — ráadásul rendszerint korlátozott mennyiségű és rossz minőségű fordítások révén”. Ezen egyetemek diplomásai rossz néven veszik a korábbi nyugati oktatásban részesült generáció dominanciáját, így gyakran „engednek a helyi ellenzéki mozgalmak vonzerejének”13. Miközben a nyugati befolyás visszaszorul, a fiatal feltörekvő vezetők már nem folyamodhatnak többé a Nyugathoz erőért és jólétért. A siker eszközeit saját társadalmukon belül kell megtalálniuk, ezért alkalmazkodniuk kell annak értékeihez és kultúrájához. Az őshonosodás folyamatának nem feltétlenül kell kivárnia a második generációt. A rátermett, érzékeny és alkalmazkodó első generációs vezetők maguk is őshonosodnak. Hogy csak három nevezetes esetet említsünk: Mohammad Ali Jinnah, Harry Lee és Solomon Bandaranaike. Ők, sorrendben, Oxford, Cambridge és a Lincoln's Inn kitűnő hallgatói voltak, remek ügyvédek, és társadalmuk elitjének erősen elnyugatiasodott tagjai. Jinnah elkötelezett materialista volt. Lee, egy brit miniszter szavaival, „a legkiválóbb, megveszekedett angol Szueztől keletre”. Bandaranaike keresztény neveltetésben részesült. Ám ahhoz, hogy nemzetüket a függetlenségig, sőt azon túlra vezethessék, őshonosodniuk kellett. Visszatértek őseik kultúrájához, és közben időnként identitást, nevet és meggyőződést változtattak. M. A. Jinnah angol ügyvéd Pakisztánban Quaid-i-Azam néven, a korábbi Harry Lee pedig Li Kuan-ju lett. A materialista Jinnah a pakisztáni állam alapjának számító iszlám buzgó hirdetőjévé vált. Az „angol” Lee mára megtanulta a mandarin nyelvet, és Liként a konfucianizmus értő hívévé

vált. A keresztény Bandaranaike áttért a buddhizmusra, és a szingaléz nacionalizmus felé fordult. A nyolcvanas és kilencvenes években az őshonosodás az egész nem nyugati világban általánossá vált. Az iszlám újjáéledése és az „újraiszlámosodás” meghatározó folyamat a muzulmán társadalmakban. Indiában a nyugati formák és értékek elutasítása, valamint a politika és a társadalom „hindusodása” az uralkodó tendencia. Kelet-Ázsiában a kormányok a konfucianizmust szorgalmazzák, a politikai, értelmiségi vezetők országaik „ázsiaiasodásáról” beszélnek. A nyolcvanas évek közepén Japán a „Nihonjinron”, azaz a Japán- és japánságelmélet megszállottjává vált. Egy vezető japán értelmiségi kifejtette, hogy országa történelmileg „a külső kultúrák importjának” és „e kultúrák másolás és finomítás útján történő »őshonosításának« ciklusain ment keresztül, és elkerülhetetlen zűrzavarhoz vezetett az importált és termékeny impulzus kimerítése, illetve a kapuk végérvényes megnyitása a külvilág előtt”. Jelenleg Japán „e ciklus második fázisának küszöbén áll”14. A hidegháború végeztével Oroszország újra „meghasonlott” országgá vált, s kiújult a nyugatosok és a szlavofilek klasszikus küzdelme. Egy évtizeden keresztül azonban az előbbitől az utóbbi felé haladás tendenciája érvényesült; közben a „nyugatos” Gorbacsov utat engedett Jelcinnek, aki stílusát tekintve orosz, meggyőződése szerint nyugati, és akit aztán az orosz ortodox őshonosodást megtestesítő nacionalisták sodornak most rendszeresen veszélybe. Az őshonosodást elősegíti a demokrácia-paradoxon: ha a nem nyugati társadalmak átveszik a nyugati demokratikus intézményeket, ez a lokális és Nyugat-ellenes politikai mozgalmakat erősíti és segíti a hatalom közelébe. A hatvanas–hetvenes években a fejlődő országok nyugatias és Nyugat-párti kormányait puccsok és forradalmak fenyegették; a nyolcvanas–kilencvenes években az a fokozódó veszély fenyegeti őket, hogy választások útján távolítják el őket a hatalomból. A demokratizálódás ütközik a nyugatiasodással, és a demokrácia lényegéből fakadóan lokalizáló, nem pedig kozmopolitizáló folyamat. A nem nyugati társadalmakban a politikusok nem azzal nyerik meg a választásokat, hogy kinyilvánítják, mennyire nyugatiak. A választási versengés inkább arra ösztönzi őket, hogy megtalálják azt, ami meggyőződésük szerint a választók fülének a legkedvesebben cseng, és ezek általában etnikai, nacionalista és vallási természetű szólamok. Mindennek eredménye egyfajta általános mozgolódás a nyugati képzettségű és nyugati irányultságú elitek ellen. Az iszlám fundamentalista csoportok jól szerepeltek azokon a csekély számú választásokon, amelyeket a muzulmán országokban tartottak, és Algériában hatalomra is jutottak volna, ha a katonaság nem érvényteleníti az 1992. évi választásokat. Indiában a választói támogatásért folytatott versengés szemmel láthatóan közösségi követeléseket és közösségi erőszakot mozdított elő.15 Sri Lankán a demokráciának köszönhetően a Szabadságpárt 1956-ban leváltotta a Nyugat-orientált, elitista Egyesült Nemzeti Pártot, és a nyolcvanas években megteremtette a Pathika Csintanaja szingaléz nacionalista mozgalom felemelkedésének alapjait. 1949 előtt mind a dél-afrikai, mind pedig a nyugati elit, tulajdonképpen nyugati államnak tekintette Dél-Afrikát. Miután az apartheid berendezkedett, a nyugati elit lassan törölte Dél-Afrikát a nyugati tábor tagjainak sorából, miközben a dél-afrikai fehérek továbbra is nyugatinak tekintették magukat. Ám annak érdekében, hogy újra elfoglalhassák helyüket a nyugati nemzetközi rendszerben, fel kellett állítaniuk a nyugati demokratikus intézményeket, aminek eredményeként aztán az erősen nyugatiasodott fekete elit hatalomra is került. Ha azonban igaz, hogy a második generáció fokozottan hajlamos az

őshonosodásra, utódaik jóval inkább khszosza, zulu és afrikai külsejűek lesznek, és Dél-Afrika egyre inkább afrikai államként fogja meghatározni magát. A 19. század előtt időszakonként a bizánciak, az arabok, a kínaiak, a törökök, a mongolok és az oroszok roppant magabiztosak voltak a Nyugathoz viszonyított erejük és teljesítményük tekintetében. Ekkortájt le is nézték a Nyugatot kulturális alacsonyrendűsége, intézményi elmaradottsága, korruptsága és dekadenciája miatt. Ma, amikor a Nyugat sikere relatíve halványul, ezek az attitűdök újra megjelennek. Az emberek úgy érzik, „nem kell többé elviselniük” a Nyugatot. Irán egy szélsőséges eset, és — amint egy megfigyelő megjegyezte — „a nyugati értékeket ugyan másképp utasítja el, mint más államok”, ám „az elutasítás határozottsága ugyanolyan itt is, mint Malajziában, Indonéziában, Szingapúrban, Kínában és Japánban”16. A nyugati ideológiák uralta „progresszív korszak végének” vagyunk tanúi, és egy olyan korszak küszöbéhez érkeztünk, melyben az eltérő civilizációk sokasága kölcsönösen egymásra hat, egymás mellett él és egymáshoz alkalmazkodik.17 E globális őshonosodási folyamat a világszerte tapasztalható vallási megújhodásban nyilvánul meg, valamint leginkább az ázsiai és az iszlám országok kulturális újjáéledésében, amit leginkább gazdasági és demográfiai dinamizmusuk idéz elő. LA REVANCHE DE DIEU

A 20. század első felében az értelmiségi elitek többnyire úgy vélekedtek, hogy a gazdasági és társadalmi modernizáció eredményeként az emberi létezés egyik lényeges eleme, a vallás elsorvad. Ugyanígy vélekedtek azok, akik üdvözölték, és azok is, akik fájlalták ezt a tendenciát. A modernizáló materialisták örvendtek annak, hogy a tudomány, a racionalizmus és a pragmatizmus fokozatosan felszámolja a létező vallások alapját képező babonákat, mítoszokat, irracionális elemeket és rítusokat. A létrejövő társadalom toleráns, ésszerű, gyakorlatias, progresszív, emberies és szekuláris lesz — állították. Az aggódó konzervatívok ugyanakkor figyelmeztettek: súlyos következményekkel jár, ha a vallásos meggyőződés, a vallási intézmények és a vallásnak az egyéni és kollektív emberi magatartáshoz nyújtott erkölcsi útmutatása megszűnik. A végeredmény anarchia, romlottság, a civilizált élet megrendülése lesz. „Ha az embernek nem lesz Istene (aki egy féltékeny Isten) — mondta T. S. Eliot —, Hitler és Sztálin előtt kell majd tisztelegnie.”18 A 20. század második felében kiderült, hogy ezek a remények és aggodalmak alaptalanok. A gazdasági és társadalmi modernizáció globálissá vált, ugyanakkor sor került egyfajta globális vallási megújhodásra is. E megújhodás — Gilles Kepel kifejezésével: la revanche de Dieu — minden kontinenst, minden civilizációt és gyakorlatilag minden országot áthatott. Az 1970-es évek közepén — állítja Kepel — a szekularizációs tendencia és a vallásnak a szekularizmushoz való idomítása „visszájára fordult”. Új vallásos megközelítés alakult ki, melynek célja már nem a világi értékekhez való igazodás, hanem a társadalmi szervezet szakrális alapjának visszaállítása — ha kell, akár a társadalom megváltoztatása árán is. Ez a megközelítés, mely számtalan formát öltött, a kudarcba fulladt modernségtől való továbblépést ajánlotta, annak hátulütőit és zsákutcáit pedig az Istentől való eltávolodásnak tulajdonította. Az aggiornamento ∗ helyébe „Európa második evangelizációja” lépett, a cél már nem az iszlám modernizálása, hanem „a modernség iszlamizálása”19. ∗

Korszerűsítés: XXIII. János pápa programja a katolikus egyház modernizálására. (A szerk.)

A vallási megújulás részben együtt járt egyes vallások terjeszkedésével, amelyek új hívekre tettek szert olyan társadalmakban is, ahol korábban nem rendelkeztek különösebb befolyással. A vallási újjászületés azonban sokkal inkább olyan embereket érintett, akik közösségük hagyományos vallásához tértek vissza, felelevenítették és új értelemmel töltötték meg azt. A kereszténység, az iszlám, a judaizmus, a buddhizmus, az ortodoxia mind-mind megerősödött, nőtt a korábban csak alkalmi hívők elkötelezettsége és befolyása, és szigorúbban betartják a vallási szokásokat. Valamennyi vallásban feltámadtak a fundamentalista mozgalmak, amelyek a vallási doktrínák és intézmények harcias-erőszakos megtisztítása mellett szállnak síkra, illetve az egyéni, társadalmi és közösségi magatartásnak a vallási tételekhez igazodó átalakítását tűzik ki célul. A fundamentalista mozgalmak roppant erejűek, és jelentős politikai hatásuk lehet. Ugyanakkor csak felszíni hullámai a jóval tágabb és mélyrehatóbb vallási áramlatnak, amely új formát ad az emberi életnek a 20. század végén. A vallás világméretű megújulása messze meghaladja a fundamentalista szélsőségesek tevékenységét. Erőteljesen visszatükröződik a társadalmakban, az emberek mindennapi életében és munkájában, valamint a kormányok elgondolásaiban és terveiben is. A szekuláris konfuciánus világban a kulturális újjászületés például az ázsiai értékek igenlésének formáját ölti, de a világ többi részén a vallási értékek igenlésében nyilvánul meg. „A fokozatos »világiatlanodás« — jegyezte meg George Weigel — a 20. század végének egyik meghatározó társadalmi tényezője.”20 A vallás általános hatása és jelentősége döbbenetes erővel tört felszínre a volt kommunista országokban. Az ideológia összeomlását követő vákuumot betöltő vallási megújhodás Albániától Vietnamig végigsöpört ezeken az országokon. Oroszországban jelentős mértékben újjáéledt az ortodoxia. 1994-ben a huszonöt évesnél fiatalabb oroszok 30%-a állította azt, hogy ateistából istenhívővé vált. Az aktív templomok száma Moszkva térségében az 1988-ban regisztrált 50-ről 1993-ban már 250-re emelkedett. A politikai vezetők egyöntetűen tekintettel vannak a vallásra, amit a kormány is támogat. Az orosz városokban, amint egy éles szemű megfigyelő 1993-ban jelentette, „a templomi harangok zúgása tölti be újra a levegőt. Ragyognak az újonnan aranyozott kupolák. A tegnap még romos templomok újra énekléstől hangosak. A templomok a városok legforgalmasabb helyei.”21 A szláv köztársaságokban újjáéledt ortodoxiával egyidejűleg Közép-Ázsián végigsöpört az iszlám feltámadás. Itt 1989-ben 160 működő mecset és 1 medresze (iszlám szeminárium) létezett; 1993 elejére viszont már körülbelül 10 000 mecset és 10 medresze működött. Miközben az újjáéledés ugyan magával hozta egyes fundamentalista mozgalmak élénkülését is — amit kívülről Szaúd-Arábia, Irán és Pakisztán támogatott —, mindez alapvetően mégis egy rendkívül széles alapokon nyugvó, a társadalmi fejlődés fősodrát érintő kulturális jelenségnek tekinthető.22 Mivel magyarázható e globális vallási újjáéledés? Az egyes országokban és civilizációkban mindennek nyilván megvannak a sajátos okai. Az azonban aligha hihető, hogy számtalan különböző ok egyidejű és hasonló fejleményeket idézne elő, ráadásul a világ túlnyomó részén. Egy globális jelenség globális magyarázatot követel. Bármennyire is egyedi tényezők befolyásolhatták az egyes országokban az eseményeket, ezeket általános okoknak kellett kiváltaniuk. Melyek is ezek az okok? A globális vallási újjáéledés legnyilvánvalóbb, legkiemelkedőbb és legerőteljesebb oka pontosan az, amiről azt gondolták, hogy a vallás halálához fog majd vezetni: a társadalmi,

gazdasági és kulturális modernizáció folyamata, mely a 20. század második felében végigsöpört a világon. Az identitás régi keletű forrásai és az autoritás rendszerei összeomlottak. Az emberek vidékről a városokba költöznek, elszakadnak gyökereiktől, és új munkát találnak — vagy éppenséggel nem találnak semmilyen munkát. Rengeteg idegennel kerülnek kölcsönhatásba, és hirtelen új kapcsolatrendszerek alakítják életüket. Új identitásforrásokra, a stabil közösség új formáira és a morális előírások új készleteire van tehát szükségük, hogy azokból létük számára értelmet és célt meríthessenek. A vallás — a fő áramlathoz tartozó csakúgy, mint a fundamentalista áramlatok — kielégíti ezeket a szükségleteket. Amint Li Kuan-ju megfogalmazta Kelet-Ázsiával kapcsolatban: Mezőgazdasági társadalmak vagyunk, amelyek egy- vagy kétnemzedéknyi idő alatt iparosodtak. Ami Nyugaton 200 vagy még több év alatt zajlott le, az itt 50 vagy még kevesebb év alatt történik. Az egész egy nagyon szűk időkeretbe van beleszorítva és belepréselve, a zavarok és a torzulások ezért elkerülhetetlenek. Ha megnézzük a gyorsan fejlődő országokat — Korea, Thaiföld, Hongkong, Szingapúr —, szembetűnik egy figyelemre méltó jelenség: a vallás szerepének megerősödése... A régi szokások és vallások — az őskultusz, a sámánizmus — már nem igazán kielégítőek. Valamiféle magasabb rendű magyarázatot keresünk arra, hogy mi az ember célja, arra, hogy kik is vagyunk. Ez nagy társadalmi stresszt idéz elő.23 Az embereket nemcsak az értelem vezérli. Érdekeiket érvényesítendő csak akkor mérlegelhetnek és cselekedhetnek ésszerűen, ha tisztában vannak énjükkel. A gyors társadalmi változások idején a kialakult identitások szertefoszlanak, az ént újra kell definiálni, és új identitások születnek. Azok számára, akik szükségét érzik, hogy feltegyék és megválaszolják a kérdést: „ki vagyok?”, „hová tartozom?”, a vallás meggyőző válaszokkal szolgál, a vallási csoportok pedig kis társadalmi közösségeket teremtenek azok helyébe, amelyek az urbanizáció folyamán megsemmisültek. Minden vallás — mondta Hasszán al-Turabi — „azonosságtudattal és iránymutatással” látja el az embereket. E folyamatban az emberek újra felfedezik vagy megteremtik történelmi identitásukat. Bármilyen egyetemességre törő céljaik legyenek is, a vallások identitást adnak az embereknek, alapvető különbséget téve a hívők és nem hívők között, egy magasabb rendű „mi” és egy ettől eltérő, alacsonyabb rendű „mások” között.24 A muzulmán világban, állítja Bemard Lewis, megfigyelhető „az a vészhelyzetekben gyakran visszatérő jelenség, hogy a vallás hívei alapvető identitásukat és lojalitásukat ismét a vallási közösségben találják meg — azaz egy olyan entitásban, melyet inkább az iszlám, semmint etnikai vagy területi kritériumok határoznak meg”. Gilles Kepel is rámutat az identitáskeresés központi jelentőségére: „Az »alulról jövő újraiszlámosodás« elsősorban és leginkább az identitás újraépítésének egyik formája egy olyan világban, mely elveszítette értelmét, amorffá és elidegenítővé vált.”25 Indiában „egy új hindu identitás van kialakulóban”, válaszként a modernizáció keltette feszültségekre és elidegenedésre.26 Oroszországban a vallási újjáéledés „az identitás iránti szenvedélyes vágyakozás” eredménye, „melyet csak az ortodox egyház képes biztosítani, vagyis az az egyetlen meg nem szakadt kapcsolat, mely az oroszokat összeköti ezeréves történelmükkel”. Az iszlám köztársaságokban az újjáéledés hasonlóképpen „a közép-ázsiaiak azon legerőteljesebb vágyódásából” fakad, „hogy érvényesítsék identitásukat, amit Moszkva évtizedeken keresztül elnyomott”27. A fundamentalista

mozgalmak kifejezetten azt a célt szolgálják, hogy híveik „megbirkózzanak a káosz, az identitás, az értelem és a biztos társadalmi struktúrák elvesztésének élményével, melyet a modern társadalmi és politikai minták gyors bevezetése, a szekularizmus, a tudományos kultúra és a gazdasági fejlődés idézett elő”. A fundamentalista „mozgalmak, amelyekkel számolnunk kell — erősíti meg William H. McNeill is —, ...azok, amelyek rengeteg hívet toboroznak a társadalomból, és gyorsan terjednek, mert — ténylegesen vagy látszólag — választ kínálnak az újonnan felfedezett emberi szükségletekre... Nem véletlen, hogy valamennyi efféle mozgalom olyan országban indul útra, amelyben a népesség növekedése lehetetlenné teszi a többség számára a régi falusi életmód folytatását, és ahol a városi alapú tömegkommunikáció — behatolva ezekbe a falvakba — koptatni kezdte a paraszti élet évszázados kereteit.”28 Tágabb értelemben a vallás világméretű újjáéledése a szekularizmusra, az erkölcsi relativizmusra és a túlhajtott énközpontúságra adott válasz, a rend, a fegyelem, a munka, a kölcsönös segítségnyújtás és az emberi szolidaritás értékeinek felelevenítése. A vallási csoportok olyan társadalmi szükségleteket elégítenek ki, melyekkel az állami hivatali rendszer többé nem törődik. Ilyenek: az orvosi és kórházi szolgáltatások, óvodák és iskolák üzemeltetése, az idősgondozás, a gyors segélynyújtás természeti és más katasztrófák után, valamint a megélhetési és szociális támogatás a gazdasági ínség időszakaiban. A rend és a civil társadalom összeomlása olyan vákuumot teremt, melyet vallási, gyakran fundamentalista csoportok töltenek ki.29 Ha a hagyományosan domináns vallások nem elégítik ki a gyökértelenné vált emberek érzelmi és társadalmi szükségleteit, más vallási csoportok lépnek a színre, hogy ezt megtegyék, és közben jelentősen növelik táborukat és a vallás szerepét a társadalmi és a politikai életben. Dél-Korea történelmileg túlnyomórészt buddhista ország volt, a keresztények 1950-ben a lakosság talán 1-3%-át tették ki. Amint Dél-Korea — masszív városiasodás és foglalkoztatásbeli differenciálódás kíséretében — gyors gazdasági fejlődésnek indult, a buddhizmus nem állta meg többé a helyét. „A városokba özönlő milliók számára — és sok olyan ember számára is, akik ott maradtak a megváltozott falvakban — Korea agrárkorszakának nyugalmas buddhizmusa elvesztette vonzerejét. A kereszténység a személyes megváltás és az egyéni sors üzenetével nagyobb vigaszt kínált a zűrzavar és a változás idején.”30 A nyolcvanas évekre a keresztények — zömmel presbiteriánusok és katolikusok — immáron Dél-Korea lakosságának legalább 30%-át tették ki. Hasonló, ezzel párhuzamos változás történt Latin-Amerikában. A protestánsok száma Latin-Amerikában az 1960. évi durván 7 millióról 1990-re mintegy 50 millióra emelkedett. E siker okai közé tartozik — ismerték be 1989-ben a latin-amerikai katolikus püspökök — a katolikus egyház „lassúsága a tekintetben, hogy meghajoljon a városi élet jellegzetességei előtt”. Egy másik tényező „az egyház szerkezete, mely olykor megakadályozza, hogy reagáljon a jelen emberének pszichológiai szükségleteire”. A katolikus egyháztól eltérően — állapította meg egy brazil pap — a protestáns egyházak kielégítik „az egyén alapvető szükségleteit — az emberi melegség, a megnyugvás, a mély spirituális élmény iránti vágyat”. A protestantizmus terjedése Latin-Amerika szegényei körében elsődlegesen nem egyik vallás felváltása egy másikkal, inkább a vallásos elkötelezettség és részvétel jelentős és tényleges megerősödése, amint például a névleges és passzív katolikusok aktív és buzgó evangélikusokká váltak. Brazíliában a kilencvenes évek elején a lakosság 20%-a nevezte magát protestánsnak, és 73%-a katolikusnak, ám vasárnaponként 20 millió ember jelent meg a protestáns templomokban, és

körülbelül 12 millió a katolikus templomokban.31 Más világvallásokhoz hasonlóan a kereszténység is a modernizációhoz kapcsolódó újjáéledésen megy keresztül, és Latin-Amerikában ez inkább protestáns, semmint katolikus formát öltött. Ezek a változások Dél-Koreában és Latin-Amerikában tükrözik a buddhizmus, illetve az intézményes katolicizmus képtelenségét arra, hogy kielégítsék a modernizáció megrázkódtatásait átélő emberek lelki, érzelmi és társadalmi szükségleteit. Hogy másutt történnek-e további jelentős módosulások a különböző vallások relatív vonzerejének tekintetében, az attól függ, hogy az uralkodó vallás milyen mértékben lesz képes kielégíteni ezeket a szükségleteket. Ha érzelmi szikárságára gondolunk, a konfucianizmus különösen sebezhetőnek tűnik. A konfuciánus országokban a protestantizmus és a katolicizmus hasonlóan népszerűvé válhat, mint az evangélikus protestantizmus Latin-Amerikában, a kereszténység Dél-Koreában, és a fundamentalizmus a muzulmánok és a hinduk körében. Kínában a nyolcvanas évek végén — amikor a gazdasági növekedés teljes gőzzel megindult — szintén terjedni kezdett a kereszténység, „különösen a fiatalok körében”. Feltehetően mintegy 50 millió keresztény él ma Kínában. A kormányzat próbálta megakadályozni számuk növekedését: börtönbe záratta a papokat, misszionáriusokat és hittérítőket, betiltotta és megakadályozta a vallási szertartásokat, és 1994-ben törvénnyel tiltotta meg külföldieknek a hittérítői tevékenységet, vallási iskolák vagy más vallási szervezetek alapítását, továbbá a vallási csoportok részvételét független vagy a tengerentúlról finanszírozott tevékenységekben. Szingapúrban — akárcsak Kínában — a lakosságnak mintegy 5%-a keresztény. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a kormány miniszterei figyelmeztették a térítőket, hogy ne borítsák fel az ország „érzékeny vallási egyensúlyát”, őrizetbe vették a vallásos szervezetek munkatársait, köztük a katolikus szervezetek tisztségviselőit, és különféle módokon zaklatták a keresztény csoportokat és egyéneket.32 A hidegháború befejeztével, és az azt követő politikai nyitással, a nyugati egyházak megjelentek az egykori szovjet tagköztársaságokban is, versenyre kelve az újjáéledt ortodox egyházzal. Ott is — akárcsak Kínában — erőfeszítéseket tettek térítő tevékenységük korlátozására. 1993-ban az ortodox egyház szorgalmazására az orosz parlament olyan jogszabálytervezetet fogadott el, mely megköveteli, hogy a külföldi vallási csoportok állami jóváhagyással rendelkezzenek, illetve kapcsolódjanak valamely orosz vallási szervezethez, amennyiben térítő vagy oktatási tevékenységet kívánnak folytatni. Jelcin elnök azonban elutasította a tervezet aláírását, így törvény nem született.33 Az események egészében véve arra engednek következtetni, hogy ahol a la revanche de Dieu és az őshonosodás konfliktusba kerül, ott az utóbbi húzza a rövidebbet: ha a modernizáció vallási szükségleteit a hagyományos hit nem tudja kielégíteni, akkor az emberek az érzelmileg kielégítő vallási importhoz fordulnak. A modernizáció pszichológiai, érzelmi és társadalmi traumáin túlmenően a vallási megújhodást serkentő további tényezők közé tartozik a Nyugat visszavonulása és a hidegháború vége. A 19. századtól kezdődően a nem nyugati civilizációk általában sorra kipróbálták a Nyugatról importált ideológiákat. A 19. században a nem nyugati elitek magukévá tették a nyugati liberális értékeket, és a Nyugattal való szembeszegülésük első megnyilvánulásai a liberális nacionalizmus formáját öltötték. A 20. században az orosz, ázsiai, arab, afrikai és latin-amerikai elitek importálták a szocialista és a marxista ideológiákat, és — a nyugati kapitalizmus és imperializmus ellenében — ötvözték azt a nacionalizmussal. A kommunizmus bukása a Szovjetunióban, jelentős módosulása Kínában és a szocialista

gazdaságok kudarca a tartós fejlődés megvalósítását illetően mostanra ideológiai vákuumot idézett elő. A nyugati kormányok, csoportok és a nemzetközi szervezetek — köztük a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank — megkísérelték betölteni ezt a légüres teret a neoortodox gazdaságpolitika és a demokratikus politika doktrínáival. Bizonytalan, hogy ezeknek a doktrínáknak a hatása mennyire lesz tartós a nem nyugati kultúrákban. Mindeközben az emberek úgy tekintenek a kommunizmusra, mint a legutóbbi világi istenre, mely megbukott, és új, meggyőző világi istenségek híján megkönnyebbülten és lelkesen fordulnak „az igazi” felé. A vallás lép az ideológia helyébe, és a vallásos nacionalizmus váltja fel a világi nacionalizmust.34 A vallási megújhodási mozgalmak szekularizmus ellenesek, egyetemesség ellenesek, és — a keresztény megnyilvánulások kivételével — Nyugat-ellenesek. Ellenzik azt a relativizmust, egoizmust és fogyasztói szemléletet is, amely a Bruce B. Lawrence által „modernizmusnak” nevezett jelenséggel társul, és ami egyáltalán nem azonos a „modernséggel”. Általában nem utasítják el az urbanizációt, az iparosodást, a fejlődést, a kapitalizmust, a tudományt és a technikát, és mindazt, ami egy társadalom szerveződése szempontjából ezzel együtt jár. Ebben az értelemben nem modernség ellenesek. Elfogadják a modernizációt, amint Li Kuan-ju megállapítja, „a tudomány és a technika nélkülözhetetlenségét, és az életmód ehhez kapcsolódó megváltozását”, de „nem fogadják el azt, hogy eközben nyugatiasodjanak”. Sem a nacionalizmus, sem a szocializmus — fejti ki al-Turabi — nem eredményezett fejlődést az iszlám világban. „A vallás a fejlődés motorja”, és a megtisztult iszlám mai szerepe a protestáns etikának a Nyugat történelmében betöltött szerepéhez hasonlítható. A vallás nem összeegyeztethetetlen a modern állam fejlődésével sem.35 Az iszlám fundamentalista mozgalmak a fejlettebb és látszólag szekulárisabb muzulmán országokban erősek: Algériában, Iránban, Egyiptomban, Libanonban és Tunéziában.36 A vallási mozgalmak — különösen a fundamentalista mozgalmak — roppant ügyesen alkalmazzák a modern kommunikációs és szervezési technikákat üzenetük terjesztésében, amit legdrámaibban a protestáns tévé-evangelizmus sikere illusztrál Közép-Amerikában. A vallási „újjáéledők” a társadalom valamennyi szintjén képviseltetik magukat, de túlnyomó többségük két — egyszerre urbánus és mobilizálódott — körből kerül ki. A frissen városokba vándoroltaknak általában szükségük van érzelmi, társadalmi és anyagi támaszra és iránymutatásra, amit minden más forrásnál jobban biztosítanak nekik a vallási csoportok. A vallás számukra — Regis Debrayt idézve — nem „a nép ópiuma, hanem a gyengék vitaminja”37. A másik fő kör az új középosztály, mely a Dore által leírt „második generációs őshonosodási jelenség” hordozója. Az iszlám fundamentalista csoportok aktivistái — amint Kepel rámutat — „nem idősödő konzervatívok vagy írástudatlan parasztok”. A muzulmánok esetében, csakúgy, mint másoknál, a vallási megújhodás urbánus jelenség, és azok számára vonzó, akik modern irányultságúak, iskolázottak, és szakmai, kormányzati és kereskedelmi pályán mozognak.3S A muzulmánok között épp a fiatalok vallásosak, szüleik viszont világi szemléletűek. Csaknem ugyanez a helyzet a hinduizmussal, ahol is a megújhodási mozgalmak vezetői az őshonosodott második generáció tagjai közül kerülnek ki, és gyakran „sikeres üzletemberek és közigazgatási alkalmazottak”, akiket az indiai sajtó az angol „yuppie” nyomán „scuppie”-nak (szárit viselő ,,yuppie”-nak) nevez. A kilencvenes évek elején egyre több támogatójuk volt „India erős középosztálybéli hindujai körében (kereskedők és könyvelők, ügyvédek és mérnökök”, és „magas rangú köztisztviselők,

értelmiségiek és újságírók)”39. Dél-Koreában a hatvanas-hetvenes években hasonló körök képviselői töltötték meg egyre inkább a katolikus és a presbiteriánus templomokat. A vallás, akár őshonos, akár importált, értelmet és iránymutatást nyújt a modernizálódó társadalmak erősödő elitjeinek. „A hagyományos vallásnak tulajdonított értékben — írja Ronald Dore — a kölcsönös tisztelet iránti igény fogalmazódik meg a »domináns más« népek, és gyakorta, egyidejűleg és közvetlenebbül, a helyi uralkodó osztály ellenében, mely magáévá tette e domináns más népek értékeit és életformáját.” „Az iszlám megerősödésének fő ösztönzője — állapítja meg William McNeill —, bármi légyen is sajátos szektás formája, elsősorban a helyi társadalomra, politikára, erkölcsökre gyakorolt európai és amerikai hatás elutasítása.”40 Ebben az értelemben a nem nyugati vallások újjáéledése a Nyugat-ellenesség legerőteljesebb megnyilvánulása a nem nyugati társadalmakban. Ez az újjáéledés nem a modernség, hanem a Nyugat, a Nyugattal társított világi, relativisztikus, elfajzottnak nyilvánított kultúra elutasítása. Annak az elutasítása, amit a nem nyugati társadalmak „Nyugat-mérgezésének” neveztek el. Kulturális függetlenségi nyilatkozat ez, büszke kijelentése annak, hogy „modernek leszünk ugyan, miközben megőrizzük önmagunkat”.

5. FEJEZET Gazdaság, demográfia és az agresszív civilizációk Az őshonosodás és a vallásos érzelmek újjáéledése világméretű jelenség. A leginkább talán mégis abban a nyugati világgal szembeni kulturális öntudatban és azokban a felé irányuló kihívásokban nyilvánul meg, melyek Ázsiából és az iszlám világából erednek — ezek váltak a 20. század utolsó negyedének dinamikus civilizációivá. Az iszlám kihívás tetten érhető abban, ahogy az iszlám vallás kulturális, társadalmi és politikai szinten újjáéled és mindent áthat a muzulmán világban. Ezzel együtt jár a nyugati értékek és intézmények elutasítása. Az ázsiai kihívás érzékelhető az összes kelet-ázsiai civilizációban — legyen az kínai, japán, buddhista vagy muzulmán —, melyek hangsúlyozzák a Nyugattól való különbözőségüket, valamint időnként azokat a közös vonásokat is, melyek valamennyiükben megtalálhatók, s melyeket gyakran a konfucianizmussal azonosítanak. Az ázsiaiak és a muzulmánok egyaránt azt emelik ki, hogy az ő kultúrájuk magasabb rendű, mint a nyugati. Ezzel egybevetve más, nem nyugati civilizációba tartozó népeknél — hindu, ortodox, latin-amerikai, afrikai — azt tapasztalhatjuk, hogy hangsúlyozzák ugyan saját kultúrájuk jellegzetes vonásait, de a kilencvenes évek közepétől fogva haboznak kijelenteni, hogy fölötte állnának a nyugati kultúrának. Ázsia és az iszlám országok viszont — akár egyedül, akár szövetkezve —, de egyre magabiztosabban hivatkoznak önmagukra, szemben a Nyugattal. E kihívások mögött egymással összefüggésbe hozható, ám mégis különböző okok állnak. Az ázsiai öntudatosság a gazdasági növekedésben gyökerezik, a muzulmán öntudat pedig főképp a társadalmi mobilitásban és a népességnövekedésben. E kihívásoknak már most is destabilizáló hatásuk van a világpolitikára, és ez így lesz a 21. században is. Hatásaik természete azonban jelentősen különbözik. A Kínában és más ázsiai társadalmakban tapasztalható gazdasági fejlődés következtében e kormányoknak rendelkezésére áll mind az ösztönzés, mind pedig az anyagi erőforrás ahhoz, hogy a többi országgal szemben mind követelőzőbb módon lépjenek fel. A muzulmán országokban a népességnövekedés — különösképpen a jelentősen gyarapodó 15–24 év közé eső csoport esetében — friss utánpótlást szolgáltat a fundamentalizmushoz, terrorizmushoz, helyi konfliktusokhoz és a migrációhoz. Az ázsiai kormányzatokat erősíti a gazdasági fejlődés — a muzulmán kormányokat és nem muzulmán társadalmakat viszont a népességnövekedés fenyegeti. AZ ÁZSIAI ÖNTUDATOSSÁG A 20. század második felének egyik legjelentősebb világméretű eseménye a kelet-ázsiai gazdasági fejlődés volt. A folyamat az ötvenes években kezdődött Japánban, és egy ideig úgy hitték, hogy ez az ország lesz a ritka kivétel, vagyis az a nem nyugati állam, amely sikeresen hajtja végre a modernizálást és válik gazdaságilag fejletté. A gazdasági fejlődés folyamata azonban kiterjedt a „négy kistigrisre” (Hongkong, Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr), majd pedig Kínára, Malajziára, Thaiföldre és Indonéziára — az utóbbi időben pedig egyre inkább jelentkezik a Fülöp-szigeteken, Indiában és Vietnamban is. Ezek az országok gyakran egy évtizeden át vagy akár annál is hosszabb ideig tudtak 8–10%-os, sőt még nagyobb átlagos éves növekedést fenntartani. A kereskedelemben hasonlóan erőteljes növekedésre először Ázsia és a világ között, majd Ázsián belül került sor. Az ázsiai gazdaság teljesítménye éles ellentétben áll

a szerényebb európai és amerikai növekedéssel és azzal a stagnálással, amely a világ legnagyobb részét jellemezte. Vagyis a kivétel többé már nem Japán, hanem egyre inkább egész Ázsia. Az a koncepció, mely a jólétet a Nyugattal, az alulfejlettséget pedig a nem Nyugattal azonosítja, nem fogja túlélni a 20. századot. Az átalakulás tempója nagyon gyors. Ahogy arra Kishore Mahbubani rámutatott, Angliának és az Egyesült Államoknak 58, illetve 47 év kellett ahhoz, hogy megduplázza az egy főre eső termelését, Japán azonban ugyanezt 33, Indonézia 17, Dél-Korea 7, Kína pedig 10 év alatt hajtotta végre. A kínai gazdaság a nyolcvanas években és a kilencvenes évek első felében évente átlagosan 8%-kal növekedett, és a Tigrisek sem maradtak le ettől (lásd 5.1. ábra). A Világbank 1993-ban kijelentette, hogy „a kínai gazdasági terület a világ negyedik növekedési pólusává” vált az Egyesült Államok, Japán és Németország mellett. Becslések szerint a 21. század elejére a világ legnagyobb gazdasága ez lesz. Míg a kilencvenes években Ázsia a második, valamint a harmadik legnagyobb gazdaságot mondhatta a magáénak, valószínű, hogy 2020-ra az öt legnagyobb gazdaság közül néggyel, a tíz legnagyobb közül héttel ázsiai ország fog rendelkezni. Elképzelhető, hogy erre az időre a gazdasági össztermék több mint 40%-át ázsiai társadalmakban állítják majd elő. A versenyképes gazdaságok legnagyobb része is valószínűleg ázsiai lesz.1 Még ha az ázsiai gazdasági növekedés a vártnál korábban és gyorsabban fékeződik is le, eddigi növekedésének következményei akkor is jelentősek maradnak. A kelet-ázsiai gazdasági fejlődés megváltoztatja az erőegyensúlyt Ázsia és a Nyugat — különösképpen az Egyesült Államok — között. A sikeres gazdasági fejlődés önbizalmat szül és öntudatossághoz vezet azoknál, akik létrehozták és részesülnek belőle. A hatalomhoz hasonlóan a jólét az erény feltételezett bizonyítéka, az erkölcsi és kulturális fensőbbség záloga. Ahogy a kelet-ázsiaiak gazdaságilag egyre sikeresebbé váltak, úgy kezdték a nyugati és egyéb államokkal szemben kultúrájuk másságát kinyilvánítani és értekeik, életmódjuk felsőbbrendűségét hangsúlyozni. Az ázsiai társadalmak egyre kevésbé voltak fogékonyak az Egyesült Államok követeléseire és érdekeire, s egyre inkább ellen tudtak állni az Egyesült Államok vagy más nyugati országok nyomásának. 5.1 ábra A GAZDASÁGI KIHÍVÁS: ÁZSIA ÉS A NYUGAT

--♦--Kína • Európa [Hibás, értelmezhetetlen hivatkozási adatok a könyv „letöltésekor”. A szerk.]

1993-ban Tommy Koh nagykövet megjegyezte, hogy „kulturális újjászületés söpör végig” Ázsián, melynek része a „növekvő önbizalom”, ami azt jelenti, hogy az ázsiaiak „többé nem tekintik szükségszerűen a legjobbnak azt, ami nyugati vagy amerikai”2. Ez az újjászületés abban jelentkezik, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a sajátos kulturális identitások; azok, melyek az egyes ázsiai országokat jellemzik, és azok a közös vonások is, melyek megkülönböztetik az ázsiai kultúrákat a nyugatitól. E kulturális reneszánsz jelentősége Kelet-Ázsia két fő társadalma és a nyugati civilizáció közötti változó kölcsönhatásban nyilvánul meg. Amikor a 19. század közepén a Nyugat megpróbálta ráerőltetni hatalmát Kínára és Japánra, az ottani uralkodó elit egy ideig ugyan kacérkodott a kemalizmus gondolatával, később azonban mégis reformista stratégiát választott. A Meidzsi-restaurációval Japánban a reformerek olyan dinamikus csoportja jutott hatalomra, amely tanulmányozta és átvette a nyugati technológiát, eljárásokat és intézményeket, majd beillesztette mindezt a japán modernizáció folyamatába. Eközben sikerült megőriznie a hagyományos japán kultúra lényegi alkotóelemeit, melyek több szempontból is hozzájárultak a modernizációhoz, s lehetővé tették, hogy Japán újjáélessze, átalakítsa, majd felhasználja e kultúra elemeit, s így támogassa és igazolja a harmincas és negyvenes évek japán imperializmusát. Kínában viszont a meggyengült Csing-dinasztia képtelen volt sikeresen alkalmazkodni a nyugati hatáshoz. Japán és az európai hatalmak Kínát legyőzték, kizsákmányolták és megalázták. 1910-ben a dinasztia összeomlott, amit széthúzás és polgárháború követett. Egymással versengő kínai értelmiségiek és politikai vezetők szintúgy egymással versengő nyugati koncepciókat igyekeztek segítségül hívni: ilyen volt Szun Jat-szen a „nacionalizmus, demokrácia és a kisember boldogulása” hármas jelszavával, Liang Csi-csao a maga sajátos liberalizmusával, végül Mao Ce-tung, aki a marxizmus-leninizmus tételeit hirdette. A negyvenes évek végén a Szovjetunióból importált elmélet győzedelmeskedett a Nyugatról érkező nacionalista, liberális, demokratikus és keresztény eszmék fölött, és Kína szocialista társadalommá változott. Japán második világháborús katasztrofális veresége teljes kulturális zűrzavarhoz vezetett. 1994-ben egy, az országot alaposan ismerő nyugati személyiség megjegyezte: „Ma már nehéz lenne felbecsülnünk annak mértékét, ahogyan sikerült a háború szolgálatába állítaniuk mindent, a vallást, a kultúrát, az ország egész szellemiségét. A háború elvesztése sokkolta a rendszert. Az ő gondolkodásukban ez úgy jelent meg, hogy minden értéktelenné vált, mindent ki kell dobni.”3 És mindennek helyébe az az álláspont lépett, hogy aminek bármi köze is van a Nyugathoz — különösen a győztes Amerikához —, az mind jónak és kívánatosnak számít. Japán tehát éppúgy igyekezett az Egyesült Államokat példának tekinteni, mint Kína a Szovjetuniót. A hetvenes évek végére a kommunista rendszerek még mindig képtelenek voltak a gazdasági fejlődésre, ugyanakkor a kapitalizmus sikere Japánban és más ázsiai országokban is egyre inkább arra sarkallta az új kínai vezetést, hogy távolodni kezdjen a szovjet modelltől. Egy évtizeddel később a Szovjetunió összeomlása csak még inkább kiemelte a szovjet példa hibáit. Kínának tehát választania kellett: vagy a Nyugat felé fordul, vagy pedig önmaga útját követi. Több értelmiségi és mások is a teljes nyugatosítás pártján voltak — ez a trend abban érte el sajátos kulturális és populáris csúcspontját, hogy a kínai tévében vetíteni kezdték a Folyami elégia című sorozatot, és a Tienanmen téren felállították a Demokrácia Istennőjének szobrát. A

nyugati irányultság hirdetői azonban még azt a pár száz embert sem tudták maguk mellé állítani, akik Pekingben számítottak, nemhogy a 800 millió vidéki parasztot. A 20. század végén a teljes elnyugatosodás éppoly kevéssé volt célszerű megoldás, mint a 19. század végén. A kínai vezetés a ti-csung újváltozata mellett voksolt: kapitalizmus és belépés a világgazdaságba egyfelől, mely másfelől együtt jár a politikai tekintélyelvűséggel és a hagyományos kínai kultúra iránti elkötelezettséggel. A marxizmus-leninizmus forradalmi legitimitása helyébe a rezsim a teljesítmény legitimitását helyezte, melynek alapját a felélénkülő gazdasági fejlődés képezte, illetve az a nacionalizmus, amelyet a kínai kultúra jellegzetes vonásainak hangsúlyozása jelentett. Egy kommentátor megjegyzése szerint „a Tienanmen utáni rezsim lelkesen üdvözölte a kínai nacionalizmust, mint a legitimitás új forrását”, és tudatosan szította az Amerika-ellenességet, hogy ezzel igazolhassa hatalmát és magatartását.4 Így kerül előtérbe a kínai kulturális nacionalizmus, amiről 1994-ben egy hongkongi vezető ekként beszélt: „Mi, kínaiak nacionalistának érezzük magunkat, és ezt eddig még sosem tapasztaltuk. Kínaiak vagyunk, és büszkék vagyunk rá.” A kilencvenes évek elején magában Kínában is kialakult „az a tömeges vágy, hogy az emberek visszatérjenek mindahhoz, ami igazán kínai, és ami ugyanakkor nemritkán patriarchális, primitív és tekintélyelvű. Ebben a történelmileg visszatérő gondolatban a demokrácia — akárcsak a leninizmus — diszkreditálódik, újabb idegenszerű teherré válik.”5 A 20. század elején kínai értelmiségiek — Webertől függetlenül — a kínai visszamaradottság forrásaként határozták meg a konfucianizmust. A 20. század vége felé sok kínai politikai vezető — nyugati társadalomtudósok példáját követve — a kínai haladás forrásaként ünnepelte a konfucianizmust. A nyolcvanas években a kínai kormány azzal igyekezett elősegíteni a konfucianizmus iránti érdeklődést, hogy azt a kínai kultúra „fősodraként” határozta meg.6 A konfucianizmusért természetesen az a Li Kuan-ju is rajongott, aki Szingapúr sikerének forrását látta benne, és aki időközben a világ szemében a konfuciánus értékek legfőbb hirdetőjévé vált. A kilencvenes években a tajvani kormány „a konfuciánus gondolat örököseként” hirdette magát, és Li Teng-huj elnök Tajvan demokratizálódási folyamatának gyökereit a kínai „kulturális örökségben” kereste, amelyet Kao Jaóig (i. e. 21. század), Konfuciuszig (i. e. 5. század) és Menciuszig (i. e. 3. század)7 vezetett vissza. Akár a parancsuralmi rendszert, akár a demokráciát akarták igazolni, a kínai vezetők mindig a közös kínai kultúrához nyúltak vissza, nem pedig az importált nyugati koncepciókhoz. Az a fajta han nacionalizmus, melyet a rezsim támogat, segít elnyomni a nyelvi, regionális és gazdasági különbségeket a kínai népességen belül. Egyidejűleg azonban hangsúlyozza a nem kínai népességgel szemben fennálló különbségeket is. A han nemzetiséghez tartozók Kína népességének ugyan mindössze 10%-át teszik ki, ám területének 60%-át uralják. Nacionalizmusuk érveket ad a kereszténységgel, keresztény szervezetekkel és keresztény térítéssel szemben, amelyek alternatív, nyugati hitet kínálnak, hogy az betöltse a maoista leninizmus összeomlásakor keletkezett űrt. A nyolcvanas években a sikeres japán gazdasági fejlődés fényében látványosan kidomborodtak az amerikai gazdaság és az amerikai társadalmi rendszer hibái és „hanyatlása”; a japánok ekkor egyre inkább kiábrándultak a nyugati modellekből, és egyre magabiztosabban hirdették, hogy sikerük kulcsa saját kultúrájukban keresendő. A japán kultúra, amely 1945-ben katonai katasztrófához vezetett, s ezért el kellett utasítani, 1985-re gazdasági sikert eredményezett, s ezért üdvözölni kellett. A japánok egyre jobban megismerkedtek a nyugati

társadalommal, s „észrevették, hogy nyugatinak lenni önmagában véve még nem maga a mesés gyönyörűség. Meg kell tehát tőle szabadulni.” Míg a Meidzsi-restauráció Japánja azt a politikát vallotta magáénak, hogy „el kell szakadni Ázsiától és Európához kell csatlakozni”, addig a 20. század utolsó évtizedeiben zajló kulturális újjáéledés közepette Japán már a „távolodni Amerikától, csatlakozni Ázsiához” politika felé fordult.8 Ez a trend elsősorban azzal járt együtt, hogy újra azonosulni lehetett a japán kulturális hagyományokkal, és újra megerősödött e hagyományok értéke. Másrészt viszont ez több gonddal is együtt járt: igyekeztek „ázsiásítani” Japánt is, és jellegzetes civilizációja ellenére megfeleltetni egy általános ázsiai kultúrának. Ha figyelembe vesszük, hogy — Kínától eltérően — Japán a második világháború után mennyire azonosult a Nyugattal, illetve azt, hogy a Nyugat — hibái ellenére — mégsem omlott össze, mint a Szovjetunió, akkor világos, hogy Japán számára az ösztönzés, hogy elutasítsa a Nyugatot, soha nem volt akkora, mint Kína számára az, hogy minél távolabb tudja magától mind a szovjet, mind a nyugati modellt. Másrészt viszont a japán civilizáció egyedisége, a japán imperializmus emléke és a legtöbb ázsiai országban élő kép Kína központi gazdasági szerepéről együttesen azt eredményezi, hogy Japánnak könnyebb lesz eltávolodnia a Nyugattól, mint csatlakoznia Ázsiához.9 Amikor Japán megerősíti saját kulturális identitását, egyben hangsúlyozza egyediségét és különbözőségét mind a nyugati kultúrával, mind más ázsiai kultúrákkal szemben. Míg a kínaiak és a japánok új értékeket fedeztek fel saját kultúrájukban, egyben közreműködtek abban a tágabb értelemben vett öntudatra ébredésben is, melynek során az ázsiai kultúra értékeit az európai értékekkel vetették egybe. Az ezt kísérő iparosodás és gazdasági növekedés a nyolcvanas és kilencvenes évek Kelet-Ázsiájában azt eredményezte, amit helyesen talán ázsiai öntudatosodásnak nevezhetnénk. Ennek az összetett magatartásformának négy jelentősebb eleme van. Először is: az ázsiaiak úgy hiszik, hogy Kelet-Ázsia képes fenntartani gazdasági fejlődését, és hamarosan túlszárnyalja a Nyugatot a gazdasági termelést illetően, tehát a Nyugathoz képest egyre nagyobb hatalomhoz jut a világ ügyeiben. A gazdasági növekedés hatalomérzetet kelt az ázsiai társadalmakban, egyben megerősíti őket abban a hitben, hogy képesek megőrizni saját identitásukat a Nyugattal szemben. „Vége azoknak az időknek, amikor ha az Egyesült Államokban tüsszentettek egyet, Ázsia máris elkapta a náthát” — jelentette ki egy vezető japán újságíró 1993-ban. Az egészségügyi hasonlathoz egy maláj tisztségviselő még annyit tett hozzá: „Ázsia akkor sem fog köhögni, ha Amerikában már láz pusztít.” Egy másik ázsiai vezető pedig így fogalmazott: „Az ázsiaiak számára lezárult bambaságuk korszaka, és kezdetét vette az a kor, amikor már veszik a bátorságot, hogy vissza is beszéljenek” — már ami az Egyesült Államokhoz való viszonyukat illeti. Malajzia miniszterelnök-helyettese egy ízben így fogalmazott: „Ázsia növekvő jóléte azt jelenti, hogy mostanra a kontinens olyan pozícióba került, ami figyelemre méltó alternatívát kínálhat számára a globálisan domináns politikai, társadalmi és gazdasági rendszerekkel szemben.”10 A kelet-ázsiaiak véleménye szerint ez egyben azt is jelenti, hogy a Nyugat többé nem lesz képes arra kényszeríteni az ázsiai társadalmakat, hogy feleljenek meg az emberi jogokat középpontba állító nyugati értékrendnek. Másodszor: az ázsiaiak úgy hiszik, hogy ez a gazdasági siker jórészt annak az ázsiai kultúrának a gyümölcse, amely a kulturálisan és társadalmilag egyaránt hanyatló nyugati kultúra felett áll. A nyolcvanas évek lázas napjaiban, amikor a japán gazdaság, export, kereskedelem virágzott, s a valutatartalékok óriásiak voltak, a japánok — akárcsak a

szaúd-arábiaiak korábban — minduntalan új gazdasági hatalmukkal dicsekedtek, megvetően beszéltek a Nyugat hanyatlásáról, és mind a saját sikerük, mind pedig a nyugati botladozás okait kultúrájuk magasabbrendűségét és a nyugati kultúra hanyatlására vezették vissza. A kilencvenes évek elején a „szingapúri kulturális offenzíva” nyomán újra előtérbe került az ázsiai diadalérzés. Li Kuan-juval az élen a szingapúri vezetők Ázsia felemelkedését hirdették a Nyugattal szemben, és sikerük tényezőit, a jórészt konfuciánus ázsiai kultúra erényeit — rend, fegyelem, család, felelősség, kemény munka, kollektivizmus, absztinencia — összevetették azzal a szibaritizmussal, restséggel, individualizmussal, bűnözéssel, silány oktatással, a tekintélytisztelet hiányával és „szellemi megcsontosodással”, melyek szerintük a Nyugat bukásának kiváltó okai. Ha az Egyesült Államok — érveltek — versenyre akar kelni a Kelettel, akkor „meg kell kérdőjeleznie a saját társadalmi és politikai berendezkedését illető alapfeltevéseit, és ezenközben jól teszi, ha egypár dolgot elsajátít a kelet-ázsiai társadalmaktól”11. A kelet-ázsiaiak szemében sikerük főleg annak eredménye, hogy kultúrájuk inkább a közösséget, nem pedig az egyént állítja középpontba. Li Kuan-ju a következőképpen érvelt: „A kelet-ázsiai — japán, koreai, tajvani, hongkongi és szingapúri — értékekről, s főként a közösség előtérbe állításáról bebizonyosodott, hogy a felzárkózási folyamatban milyen értékesek. A kelet-ázsiai kultúra értékei — mint például a csoportérdekek elsőbbsége az egyéni érdekekkel szemben — elősegítik a gyors fejlődéshez szükséges összefogást.” „A japánok és koreaiak munkaerkölcse — melynek összetevői a fegyelem, a lojalitás és a szorgalom — motiváló erőként működött az adott országok gazdasági és társadalmi fejlődésében. E munkaerkölcs forrása az a filozófia, mely szerint a csoport és az ország mindig jóval fontosabb, mint az egyén” — fogalmazott a maláj miniszterelnök.12 Harmadszor: bár a kelet-ázsiaiak felismerik a különféle ázsiai társadalmak és civilizációk közötti különbségeket, mégis főként azzal érvelnek, hogy sok fontos dologban azonosak. Ezek közül az egyik legfőbb — egy kínai másként gondolkodó szerint — „a konfucianizmus értékrendszere, mely a történelem folyamán fennmaradt, és amelyet a régió több állama is vezérelvnek tart”. Különösen azon vonásai, melyek a takarékosságra, a családra, a munkára és a fegyelemre irányulnak. Hasonlóan fontos vonás, hogy egyformán elutasítják az individualizmust, és lényegében mindenütt a „puha” tekintélyelvűség vagy a demokrácia nagyon korlátozott formái uralkodnak. Az ázsiai társadalmaknak közös érdekük, hogy a Nyugattal szemben megvédjék e jellegzetes vonásaikat, és saját gazdasági érdekeik előmozdításán munkálkodjanak. Szerintük ez indokolná, hogy az Ázsián belüli együttműködés olyan új formákat öltsön, mint például a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) kiterjesztése és a Kelet-ázsiai Gazdasági Csoport (EAEC) létrehozása. Míg a kelet-ázsiai társadalmak jelenlegi gazdasági érdeke az, hogy fenntartsák jelenlétüket a nyugati piacokon, valószínű, hogy hosszabb távon a gazdasági regionalizmus válik uralkodóvá, ezért Kelet-Ázsiának egyre inkább az Ázsián belüli kereskedelemre és befektetésekre kell összpontosítania.11 Ezért különösen fontos, hogy Japán — az ázsiai fejlődés motorja — eltávolodjon „elázsiátlanodási és elnyugatosodási politikájától”, és elinduljon az „ázsiaivá válás útján”, vagyis, tágabb értelemben, segítse elő „Ázsia el-ázsiásodását”, azt a folyamatot, melyet a szingapúri vezetők is helyesnek tartanak.14 Végül: a kelet-ázsiaiak szerint az ázsiai fejlődés és az ázsiai értékek olyan modellt képeznek, melyet más nem nyugati társadalmaknak is magukévá kellene tenniük a Nyugathoz

való felzárkózásuk során, sőt azt még a Nyugatnak sem ártana átvenni, ha meg akar újulni. „Egyszerűen nem működik az az angolszász fejlődési modell, melyet az elmúlt négy évtizedben annyira ünnepeltek, és kikiáltottak a legjobb módszernek a fejlődő országok átalakítására: gazdaságuk modernizálására, illetve életképes politikai rendszer kiépítésére” — állítják a kelet-ázsiaiak. A kelet-ázsiai modell lép a nyugati helyébe; ma Mexikótól és Chilétől Iránig, Törökországig, illetve a hajdani szovjet köztársaságokig úgy próbálnak tanulni Ázsia sikeréből, mint a korábbi nemzedékek a nyugati sikerekből. Ázsia „át kell, hogy adja a világ többi részének azokat az értékeket, melyek egyetemesek... ennek az eszménynek az átadása pedig az ázsiai társadalmi rendszer exportálását jelenti, különösen a kelet-ázsiaiét.” Szükségszerű, hogy Japán és más ázsiai országok a „csendes-óceáni globalizmuson” munkálkodjanak, hogy „globalizálják Ázsiát”, s ezáltal „döntő módon megváltoztassák az új világrend képét”15. Az erős társadalmak egyetemességre törnek, a gyengék egyediek maradnak. Kelet-Ázsia egyre növekvő önbizalma révén kialakulhat egy olyan ázsiai egyetemesség, melyet csak a korábbi nyugatihoz hasonlíthatunk. „Az ázsiai értékek egyetemes értékek. Az európai értékek európai értékek” — jelentette ki Mahathir miniszterelnök az európai államfők előtt 1996-ban.16 Ezzel együtt jár egyfajta ázsiai „okcidentalizmus”, mely ugyanolyan uniformizált, negatív módon ábrázolja a Nyugatot, ahogy — bizonyos vélemények szerint — hajdan a nyugati orientalizmus ábrázolta a Keletet. A kelet-ázsiaiak szemében a gazdasági prosperitás az erkölcsi fensőbbrendűség bizonyítéka. Ha egyszer India felváltaná Kelet-Ázsiát, és a világ gazdaságilag leggyorsabban fejlődő területévé válnék, akkor a világnak fel kellene készülnie a hindu kultúra felsőbbrendűségét hirdető himnuszokra. Ezek arról szólnának, hogy tulajdonképpen a kasztrendszer volt a gazdasági fejlődés igazi motorja, és hogy a gyökerekhez való visszatéréssel és a brit imperializmus korából származó, elsatnyult nyugati örökség kisöprésével szerezte csak meg India az őt megillető helyet a legkiválóbb civilizációk sorában. Az anyagi sikert mindig kulturális izmosodás követi — a kemény hatalom lágy hatalmat szül. ISZLÁM ÚJJÁSZÜLETÉS Míg az ázsiaiak a gazdasági fejlődés eredményeképpen váltak egyre öntudatosabbá, a muzulmánok egyre nagyobb tömegekben fordultak az iszlám felé, melyet minden identitás, értelem, legitimitás, fejlődés, hatalom és remény forrásának tekintettek. Ez utóbbit „Az iszlám a megoldás!” szlogen példázza a legjobban. Az Iszlám Újjászületés ∗ kiterjedésében és mélységében az utolsó fázisa annak, ahogy az iszlám civilizáció alkalmazkodott a Nyugathoz, de immár olyan törekvés, mely a „megoldást” nem a nyugati ideológiákban, hanem magában az iszlámban kívánja megtalálni. Egyszerre testesíti meg a modernitás elfogadását, a nyugati kultúra elvetését és — az élet kalauzaként — a modern világban is teljességgel érvényes iszlám iránti új elkötelezettséget. Ahogy ezt egy vezető szaúdi tisztségviselő 1994-ben megfogalmazta: „A »külföldi import« mindig szép, csillogó vagy valamilyen high-tech »dolog«. De a megfoghatatlan társadalmi és politikai intézmények, melyeket külföldről hozunk be, végzetesek is lehetnek... Erről az iráni sahot kellene megkérdezni... Az iszlám számunkra ∗

Egyes olvasók talán csodálkoznak, miért írjuk nagy kezdőbetűvel az ,,Újjászületés”-t és az „Iszlám Újjászületés”-t. Az az oka, hogy olyan rendkívül fontos történelmi eseményt jelez, amely az emberiség egyötödét vagy akár nagyobb hányadát is érinti, és legalább akkora a jelentősége, mint az Amerikai Forradalomnak, a Francia Forradalomnak vagy az Orosz Forradalomnak, márpedig ezeket rendszerint nagy kezdőbetűvel írjuk, mint ahogy a Protestáns Reformációt is. (A magyarban ezeket a kifejezéseket nem írjuk nagy kezdöbetűvel, de az „Iszlám Újjászületés” esetében megőriztük a szerző írásmódját - A szerk.)

nem csupán vallás, hanem életmód is. Mi. szaúdiak modernizálni akarunk, ami nem feltétlenül jelent elnyugatosodást.”17 Az Iszlám Újjászületés a muzulmánok kísérlete e cél elérésére. Olyan széles szellemi, kulturális, társadalmi és politikai mozgalom, mely a teljes iszlám világban elterjedt. Az iszlám „fundamentalizmus”, melyet általában az iszlám politikai mozgalmával azonosítanak, csak egyik összetevője az iszlám eszmék, gyakorlat, és retorika iránti elkötelezettség lényegesen kiterjedtebb újjászületésének. Az Iszlám Újjászületés nem szélsőség, hanem maga a fősodor, nem elszigetelt jelenség, hanem mindent átható mozgalom. Az Újjászületés valamennyi ország muzulmánjait megérintette, miként a muzulmán államokat és társadalmakat s szintúgy azok politikájának legtöbb aspektusát is. John L. Esposito erről így ír: A magánéletben számos jelét tapasztalhatjuk az iszlám ébredésnek: a vallási gyakorlat növekvő hangsúlyt kap (az emberek eljárnak a mecsetbe, imádkoznak, böjtölnek), egyre bővül a vallásos programok és publikációk köre. Nagyobb szerepet kap a hagyományos öltözködés és értékrend, a szúfizmus (miszticizmus) újjáéled. Ezt a széles alapú megújhodást követi az iszlám megerősödése a közéletben is: megszaporodtak az iszlám irányultságú kormányzatok, szervezetek, törvények, bankok, szociálpolitikai szolgáltatások és oktatási intézmények. A kormányzatok és ellenzékeik egyaránt az iszlám felé fordultak, hogy növeljék tekintélyüket és támogatásra találjanak a tömegeknél... A legtöbb államfő és kormányzat, még az olyan világias irányultságúak is, mint Törökországé és Tunéziáé, egyre inkább felismerik az iszlám potenciális erejét, és egyre növekvő érzékenységet, fogékonyságot mutatnak iránta. Egy kiemelkedő iszlámszakértő, Ali E. Hillal Dessouki hasonlóan írja le az Újjászületést. Olyan törekvések összességét látja benne, mely megkísérli az iszlám törvényeivel felváltani a nyugatiakat: a vallásos nyelv és a vallási szimbólumok használatára bátorít, pártolja az iszlám oktatás kiterjesztését (ez abban nyilvánul meg, hogy egyre több iszlám iskola alakul, és az állami iskolákban is iszlamizálódik a tananyag), erőteljesebben hangsúlyozza az iszlám társadalmi viselkedésformákat (például a nők hagyományos öltözködését, az absztinenciát stb.). arra buzdít, hogy egyre többen vegyenek részt a vallás gyakorlásában, ösztönzi, hogy — bizonyos muzulmán társadalmakban — iszlám csoportok jelentős ellenzéki szerephez jussanak a világi kormányzattal szemben, és azon van, hogy az iszlám államok és társadalmak között kialakuljon egyfajta nemzetközi szolidaritás.18 A la revanche de Dieu világméretű jelenség, de Isten, vagy még inkább Allah bosszúja mégis az ummá-ban, a moszlim közösségben a legteljesebb és legáthatóbb. Politikai manifesztációi tekintetében az Iszlám Újjászületés némely hasonlóságot mutat a marxizmus szövegeivel. Ezekben is egy tökéletes társadalom vízióját láthatjuk, mely elkötelezte magát az alapvető változások mellett, elutasítja a fennálló hatalmakat és a nemzetállamot, és a doktrínák egész skálájával rendelkezik, mely a mérsékelt reformoktól az erőszakos forradalomig terjed. Ám talán mégis hasznosabb lenne a protestáns reformációt használni analógiaként. Mindkettő a fennálló, ám stagnáló és korhadó intézmények ellen irányul, mindkettő azt hirdeti, hogy vissza kell térni egy tisztább és szigorúbb vallásformához, mindkettő munkáról, rendről és fegyelemről prédikál, s mindkettő nagyon vonzó az éppen felemelkedő, dinamikus középosztály szemében. Mindkettő összetett mozgalom, melyben

többféle szál fonódik össze, de csak két fő ága van: a protestantizmus esetében a lutheranizmus és kálvinizmus, az iszlámban a síita és a szunnita fundamentalizmus. Sőt, párhuzamot fedezhetünk fel Kálvin és Khomeini ajatollah között is, amennyiben mindketten kolostori fegyelmet akartak társadalmukra kényszeríteni. Mind a reformáció, mind az Újjászületés központi eszméje az alapvető reform. Egy puritán lelkész azt hirdette, hogy „a reformációnak egyetemesnek kell lennie... ki kell terjednie mindenre, minden emberre és hivatásra; meg kell reformálnia a bíróságokat és az alacsonyabb hivatalokat egyaránt... Meg kell reformálni az egyetemeket, a városi adminisztrációt, az államokat, az elemi iskolákat, az ünnepnapot, a szertartási előírásokat, az istentiszteletet.” Hasonlóképpen fogalmaz al-Turabi, amikor ezt mondja: „Ez az ébredés mindenre kiterjed — nemcsak egyéni kegyességről szól, nemcsak szellemi és kulturális dolog, de közben nem is pusztán politikai. Ezek együttese, a társadalom átfogó újjáépítése az alapoktól fel egészen a tetőzetig.”19 A 20. század vége felé a keleti félteke politikájában semmibe venni az Iszlám Újjászületést olyan lenne, mintha a 16. század végén az európai politikában nem vettek volna tudomást a protestáns reformációról. Az Újjászületés azonban egy kulcsfontosságú ponton mégis különbözik a reformációtól. Ez utóbbi hatása ugyanis nagyrészt Európa északi részére korlátozódott, csak kevéssé nyert teret Spanyolországban, Olaszországban, Kelet-Európában és általában a Habsburg Birodalomban. Ezzel ellentétben az Újjászületés máris minden muzulmán társadalmon rajta hagyta a nyomát. A hetvenes évektől kezdve az iszlám szimbólumai, hiedelmei, gyakorlata, intézményei, stratégiái és szervezetei Marokkótól Indonéziáig és Nigériától Kazahsztánig egyre nagyobb támogatást nyertek a milliárdnyi embert számláló muzulmán világban. Az iszlamizáció eleinte a kultúra világában jelentkezett, majd továbbterjedt a társadalmi és politikai szférában. A szellemi és politikai vezetők — akár tetszett nekik, akár nem — ekkor már aligha tehették volna meg, hogy semmibe vegyék, vagy megpróbálják hanyagolni előírásait. Az általánosítás mindig veszélyes és gyakran félrevezető is. Egyet mintha mégis igazolna az idő. 1995-ben minden olyan állam, melynek túlnyomórészt muzulmán lakossága volt — Irán kivételével —, kulturálisan, társadalmilag és politikailag sokkal inkább iszlám irányultságú volt, mint tizenöt évvel korábban.2” A legtöbb országban az iszlamizáció központi eleme az iszlám társadalmi szervezetek kialakulása volt, illetve számos addig is meglévő szervezet iszlám vezetés alá rendelése. Az iszlám hívei különösen arra figyeltek, hogy iszlám iskolákat alapítsanak és kiterjesszék az iszlám befolyást az állami iskolákra is. Ennek eredményeképpen az iszlám csoportok olyan iszlám „civil társadalmat” hoztak létre, mely nemritkán kiszorította a világi társadalom gyakorta gyengén működő intézményeit. A kilencvenes évek elején Egyiptomban az iszlám szervezetek olyan kiterjedt hálózatot hoztak létre, mely betöltötte a kormányzat által hagyott űrt, és egészségügyi, szociális, oktatási és egyéb szolgáltatásokat nyújtott a szegény egyiptomi tömegeknek. Az 1992-es kairói földrengés után ezek a szervezetek „pár órán belül az utcán voltak, és ételt meg takarókat osztottak, míg a kormány segítségére még jó ideig várni kellett”. Jordániában a Muzulmán Testvérek Szövetségének stratégiája az volt, hogy kulturális és szociális téren kifejlessze „az iszlám köztársaság infrastruktúráját”, és a kilencvenes évek elejére ebben a négymillió lakosú kis országban egy nagy kórházat, húsz klinikát, negyven iszlám iskolát és százhúsz Korán-olvasókört működtetett. A szomszédos nyugati parton és Gázában az iszlám szervezetek „diákszövetségeket, ifjúsági szervezeteket, vallási, társadalmi és oktatási szövetségeket” alapítottak és működtetnek ma is, ezeken belül oktatási

intézményeket — az óvodáktól egy iszlám egyetemig —, klinikákat, árvaházakat, nyugdíjasotthont. Létrehozták az iszlám irányultságú igazságszolgáltatás teljes rendszerét, bíróságokkal egyetemben. A hetvenes és nyolcvanas években az iszlám szervezetek elárasztották Indonéziát. A nyolcvanas évek elején a legnagyobb ilyen szervezet, a Muhhammadzsija már hatmillió tagot számlált. Rövidesen egyfajta „vallási jóléti állam” jött létre a „világi államon” belül, és egy jól kialakított hálózaton keresztül „a bölcsőtől a sírig” nyújtott szolgáltatásokat az egész országnak, beleértve az iskolákat, kórházakat és egyetemi színvonalú intézményeket egyaránt. Itt és más muzulmán társadalmakban úgyszintén a politikai tevékenységből száműzött iszlám szervezetek olyan szociális szolgáltatásokra voltak képesek, melyeket a 20. század első évtizedeiben működött amerikai politikai gépezethez lehetne leginkább hasonlítani.21 Az Újjászületés politikai megjelenési formái kevésbé voltak átütő erejűek, mint szociális és kulturális vonásai, de a muzulmán társadalmakban így is a 20. század utolsó negyedének legfontosabb politikai fejleményét jelentik. Az iszlám mozgalmak politikai támogatottságának mértéke és jellemzői országról országra változnak. Vannak azonban bizonyos tendenciák, melyek mindenütt megtalálhatók. Ezek a mozgalmak általában nem kaptak jelentősebb támogatást a falusi vezető rétegektől, a parasztoktól és az idős emberektől sem. Más vallások fundamentalistáihoz hasonlóan az iszlám híveit is a modernizációs folyamat „termelte ki”. Esetükben dinamikus, modern gondolkodású, jobbára fiatal emberekről van szó, akik nagyrészt három csoportból verbuválódtak. Mint a legtöbb forradalmi mozgalomban, a kemény mag itt is diákokból és értelmiségiekből állt. A legtöbb országban a fundamentalisták már a politikai iszlamizáció első szakaszában a befolyásuk alá vonták a diákszervezeteket és az ezekhez hasonló szövetségeket. Egyiptom, Pakisztán és Afganisztán egyetemein az iszlám „áttörés” a hetvenes években ment végbe, majd továbbterjedt más muzulmán államokra. Az iszlám vonzása a műszaki intézmények diákjai között volt a legerősebb, a mérnöki karokon és természettudományos tanszékeken. A kilencvenes években Szaúd-Arábiában, Algériában és másutt is a „másodgenerációs őshonosodás” abban jelentkezett, hogy egyre több egyetemista folytatta tanulmányait anyanyelvén, s így egyre jobban ki voltak téve az iszlám hatásainak.22 Az iszlám sokszor gyakorolt jelentős vonzerőt a nőkre — Törökország a legjobb példa arra az éles elkülönülésre, mely a világi irányultságú idősebb nők és iszlám elkötelezettségű lányaik és lányunokáik között megmutatkozik.23 Egyes egyiptomi iszlám csoportok militáns vezetőiről készített tanulmány arra mutat rá, hogy ezek öt olyan fő jellemvonással rendelkeznek, amelyek tipikusnak tekinthetők, és jellemzők az iszlám harcos híveire más országokban is. Mindannyian fiatalok voltak, nagyrészt a húszas, harmincas éveikben jártak. 80%-uk egyetemista vagy egyetemet végzett ember volt. Több mint 50%-uk elit egyetemekről, illetve olyan magas technikai színvonalat képviselő területekről jött, mint például az orvostudomány vagy a mérnöki tudományok. Több mint 70%-uk az alsó-középosztályhoz tartozott, „szerény, de nem szegény háttérrel” rendelkezett, és elsőgenerációs értelmiségieknek számítottak. Gyermekkorukat kisvárosban vagy falusi környezetben töltötték, de később nagyvárosi lakosok lettek.24 Az iszlám mozgalmak harcos kádereit és élcsapatát diákok és értelmiségiek alkották, az aktív tagság zöme viszont városi, középosztálybeli emberekből állt. Ezek bizonyos mértékig a gyakran „hagyományosnak” minősített középosztálybeli rétegekből származtak: kereskedők,

kisvállalkozók, bazaari-k voltak. Ők játszották a legjelentősebb szerepet az iráni forradalomban, és ők támogatták az algériai, törökországi és indonéziai fundamentalista mozgalmakat is. A fundamentalisták azonban főképp a középosztály „modernebb” rétegeiből kerültek ki. Az iszlám aktivisták között „valószínűleg aránytalanul nagy számban vannak jelen az adott ország lakosságának legjobban művelt és legértelmesebb fiatalemberei”, köztük orvosok, ügyvédek, mérnökök, tudósok, tanárok, közhivatalnokok.25 A harmadik fő csoportot a városokba frissen beköltözöttek tették ki. A hetvenes és nyolcvanas években a városi lakosság az egész iszlám világban drámai mértékben megnövekedett. A városba költözők leromlott, gyakran primitív nyomornegyedekbe zsúfolódtak, így érthető, hogy szükségük volt azokra a szociális szolgáltatásokra, melyeket az iszlám szervezetek kínáltak. Emellett — ahogy erre Ernest Gellner rámutat — az iszlám „méltóságteljes identitástudatot” kínált ezeknek a „gyökereiktől frissen elszakadt tömegeknek”. Isztambulban és Ankarában, Kairóban és Aszjútban, Algírban, Fezben és a gázai övezetben az iszlám csoportok sikeresen szervezték és szerezték meg a „letiportak és nincstelenek” támogatását. Oliver Roy ezt így fogalmazta meg: „A forradalmi iszlám tömeg a modem társadalom terméke... ők a városokba újonnan érkezettek, a parasztok milliói, akik a nagy muzulmán metropoliszok lakosságát máris megháromszorozták.”26 A kilencvenes évek derekán még csak Iránban és Szudánban jutott hatalomra kifejezetten iszlám kormány. Néhány muzulmán államban, mint Törökország és Pakisztán, olyan rezsim uralkodott, mely a demokratikus legitimitásra is jogot formálhatott. A mintegy negyven további muzulmán ország kormányzata inkább nem demokratikus berendezkedésű volt: monarchia, egypártrendszer, katonai diktatúra, személyi diktatúra, illetve ezek kombinációi, s a vezetés általában egy családra, klánra vagy törzsre korlátozódott, mely jó pár esetben erősen függött a külföld támogatásától. Két rezsim, a marokkói és szaúd-arábiai megkísérelt valamiféle iszlám legitimitást életre kelteni. A kormányzatok többségének azonban nem volt meg a megfelelő bázisa ahhoz, hogy — az iszlám, a demokrácia vagy a nacionalizmus értékeit alapul véve — igazolja hatalmát. Clement Henry Moore megfogalmazásával élve „bunkerrezsimek” voltak; elnyomó, korrupt kormányok, melyek elhatárolódtak a társadalom szükségleteitől, vágyaitól. Az ilyen rezsimek hosszú ideig fennmaradhatnak, nem szükségszerűen buknak el. A modern világban azonban elég nagy a valószínűsége annak, hogy megváltoznak vagy összeomlanak. Ennek megfelelően a kilencvenes évek derekára a lehetséges alternatívák váltak központi kérdéssé: ki vagy mi követi majd őket a hatalomban? Ugyanebben az időszakban a válasz szinte minden országban az volt, hogy a következő rezsim iszlámpárti lesz. A hetvenes és nyolcvanas években a demokratizálódás hulláma söpört végig a világon, mely több tucat államot érintett. E hullám — bár eléggé korlátozottan — hatással volt a muzulmán társadalmakra is. Dél-Európában, Latin-Amerikában, Kelet-Ázsia peremvidékén és Közép-Európában a demokratikus mozgalmak teret nyertek és hatalomra jutottak, a muzulmán országokban viszont az iszlám mozgalom erősödött meg. Az önkényuralommal szemben az iszlám volt a keresztény országokban létező demokratikus ellenzék helybeli megfelelője. Főként a következők hivták életre: a társadalmi mobilitás, a parancsuralmi rezsimek kudarcai s az ezt követő legitimitásvesztésük, illetve a változó nemzetközi környezet, beleértve az olajár növekedését. Mindezek a muzulmán világban inkább az iszlám tendenciákat erősítették, semmint a demokratikusakat. A papok, lelkészek és világi-felekezeti csoportok a keresztény

társadalmakban fontos szerepet játszottak az önkényuralmi rezsimek ellenzékeként, a muzulmán országokban ugyanezt a feladatot az ulema, a mecsethez kapcsolódó csoportok és az iszlám hívei töltötték be. A pápának jelentős szerepe volt abban, hogy Lengyelországban véget ért a kommunista rezsim, Iránban az ajatollah döntötte meg a sah uralmát. A nyolcvanas és kilencvenes években a muzulmán országokban az iszlám mozgalmak uralták a kormánnyal szembeni ellenzéket, és gyakran ki is sajátították azt. Erejük részben abban rejlett, hogy az alternatív ellenzék nagyon gyengén működött. A baloldali és kommunista mozgalmak hitelüket vesztették és meg is rendültek a Szovjetunió és a nemzetközi kommunizmus összeomlásával. A legtöbb muzulmán államban léteztek liberális, demokratikus ellenzéki csoportok, de ezek jobbára csekély számú értelmiségiből, illetve nyugati gyökerekkel vagy kapcsolatokkal bíró emberekből álltak. A liberális demokraták kevés kivétellel képtelenek voltak állandó, tömeges támogatottságot szerezni maguknak a muzulmán társadalmakban, még az iszlám liberalizmusnak sem sikerült gyökeret vernie. „A muzulmán társadalmon belüli liberalizmusról és a nemzeti polgári hagyományról írni sokszor csak gyászjelentésstílusban lehet. Olyan emberek nevéhez kapcsolódnak az ilyen irányzatok, akik valaha megkísérelték a lehetetlent, és szükségszerűen elbuktak” — jegyezte meg Fouad Ajami.27 A 19. század végétől kezdve folyamatosan ismétlődő jelenség, hogy a liberális demokrácia képtelen gyökeret verni a muzulmán társadalmakban. Ennek a kudarcnak az oka részben az, hogy az iszlám kultúra és társadalom ellenségesen viszonyul a nyugati liberális eszmékhez. Az iszlám mozgalmak ellenzéki befolyásának, illetve megerősödésének sikerét jelentősen elősegítette azon rezsimek politikája, melyekkel szemben az iszlám az egyetlen járható alternatívát kínálta. A hidegháborús időszakban előfordult, hogy több kormányzat is — köztük az algériai, török, jordáni, egyiptomi és izraeli — bátorította és támogatta az iszlámot, hogy ezzel csökkentse a kommunista vagy ellenséges nacionalista mozgalmak veszélyét. Az Öböl-háború kitöréséig Szaúd-Arábia — és más perzsa-öbölbeli ország is — jelentős összegekkel támogatta a Muzulmán Testvérek Szövetségét és a többi államban működő hasonló iszlám csoportot. Előtérbe kerülésüket az is elősegítette, hogy a kormányok igyekeztek elnyomni a világi ellenzéket. A fundamentalista hatalom általában a világi demokrata, illetve a nacionalista pártok erejével fordított arányban növekedett. Olyan országokban, mint Marokkó és Törökország, gyengébb volt, hiszen ezekben inkább létezett valamiféle többpárti verseny, ellentétben azokkal az államokkal, ahol az ellenzéket elnyomták.28 A világi ellenzék mindig érzékenyebben reagál az elnyomásra, mint a vallási. Ez utóbbi ugyanis olyan intézmények, alapítványok, jóléti szervezetek, mecsetek hátterében vagy ezeken belül működik, melyeket a kormány nem mer bántani. A liberális demokratáknak nincsenek ilyen fedőszerveik, ezért a kormány jóval könnyebben semmisítheti meg őket, vagy korlátozhatja tevékenységüket. A kormányzatok úgy kívántak maguknak előnyöket biztosítani az iszlám tendenciák megerősödése esetére, hogy kiterjesztették a vallásoktatást az állami iskolákra is, melyek ezután gyakorta iszlámhívő tanárok és iszlám irányultságú eszmék hatása alá kerültek, így a vallás és a vallási oktatási intézmények egyre nagyobb befolyással voltak a diákokra. Az efféle lépések azt voltak hivatva bizonyítani, hogy az adott kormány az iszlám elkötelezettje. Az anyagi támogatáson keresztül pedig biztosítani igyekezett saját befolyásának folyamatosságát az iszlám intézményekben és oktatásban. Mindennek következtében egyre több diák ismerhette meg az iszlám értékeit, s lett nyitottabb az iszlám hívó szavára. Közülük sokan később harcos szerepet vállaltak az iszlám céljainak megvalósításában is.

Az Újjászületés ereje és az iszlám mozgalmak vonzása arra indította a kormányokat, hogy támogassák az iszlám intézményeit és gyakorlatát, és maguk is használják e vallás szimbólumait és módszereit. A legtágabban értelmezve ez azt jelentette, hogy újra és újra megerősítették államuk és társadalmuk iszlám jellegét. A hetvenes és nyolcvanas években a politikai vezetők igyekeztek rezsimüket azonosítani az iszlámmal és saját maguk is azonosulni azzal. A jordániai Huszein király meggyőződésévé vált például, hogy egy világi kormányzatnak nincs sok jövője arab közegben, s ezért annak szükségességéről beszélt, hogy mielőbb létre kell hozni az „iszlám demokráciát”, illetve „modernizálni kell az iszlámot”. A marokkói Hasszán király a prófétától való származását hangsúlyozta, és szerepét „az igazhitűek vezéreként” határozta meg. Brunei szultánja, aki korábban sohasem tűnt az iszlám gyakorló hívének, egyszer csak „egyre inkább vallásos érzelműként” kezdte meghatározni magát, és kormányát „maláj muzulmán monarchiaként” emlegette. Tunéziában Ben Ali mind gyakrabban említette Allahot beszédeiben, s „magára vette az iszlám köpenyét”, hogy ezzel ellenőrzése alatt tudja tartani a növekvő népszerűségű iszlám csoportokat.29 A kilencvenes évek elején Szuharto egyre nyíltabb „muzulmán” politika felvállalására kényszerült. Bangladesben a „szekularizmus” elvét a hetvenes évek közepe után kihagyták az alkotmányból, és a kilencvenes évek elejére — fennállása óta először — a törökországi világias, kemalista identitástudatnak is szembe kellett néznie e komoly kihívással.30 A kormányzati vezetők, Özal, Szuharto, Karimov úgy igyekeztek hangsúlyozni az iszlám iránti elkötelezettségüket, hogy siettek eleget tenni a háddzs ∗ hagyományának. Más muzulmán államok kormányai is azon voltak, hogy iszlamizálják a törvényt. Indonéziában iszlám törvények, eszmék és eljárások kerültek be a világi jogrendszerbe. Ehhez képest Malajzia — mely jelentős nem muzulmán lakossággal rendelkezik — inkább arra hajlott, hogy kettős jogrendszert alakítson ki, egy iszlám jellegűt és egy világit.31 Ziaul Hak tábornok kormányzásának idején Pakisztánban komoly erőfeszítéseket tettek a törvény és a gazdaság hasonló iszlamizálására. Vallási büntetésformákat foganatosítottak, bevezették a Saría ∗∗ törvényszékek rendszerét, melyek aztán a törvényesség legfőbb őreiként kezdtek működni. Akárcsak a világméretű vallási újjáéledés többi megjelenési formája, az Iszlám Újjászületés is egyszerre terméke a modernizációnak, illetve a modernizáció megértésére és feldolgozására irányuló erőfeszítésnek. Ennek hátterében ugyanazon okok állnak, melyek a nem nyugati társadalmakban általában az őshonosodást is előidézik: az urbanizáció, a társadalmi mobilitás, az oktatás és az írni-olvasni tudás magasabb szintre kerülése, a megnövekedett fogyasztás, beleértve a kommunikációs lehetőségeket, és az egyre szélesebb körben létező kölcsönhatás a nyugati és más kultúrák között. Ezek a fejlemények aláássák a hagyományos falusi és törzsi kapcsolatokat, elidegenedést és identitászavart szülnek. Az iszlám hit, az elkötelezettség, a vallás szimbólumai kielégítik az így keletkezett lelki vágyakat, és az iszlám szociális szervezeteknek köszönhetően a muzulmánok társadalmi, kulturális és gazdasági szükségletei belekerülnek a modernizáció folyamatába. A muzulmánok mélyen átérzik, hogy vissza kell találniuk az iszlám eszméihez, gyakorlatához és intézményeihez.

*A muszlimok mekkai zarándoklata. (A szerk.) ** Az iszlám Szent Törvénye, mely a Koránon alapul. (A szerk.)

Mégpedig annak érdekében, hogy ily módon szert tehessenek valamiféle iránytűre, és beindíthassák a modernizáció motorját.32 Az Iszlám Újjászületésről állították már azt, hogy „a nyugati hatalom és presztízs hanyatlásának következménye... Ahogy a Nyugat feladta vezető szerepét, úgy vesztettek fényükből eszményei és intézményei is.” Ennél pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy az Újjászületést a hetvenes évek olajárrobbanása indította el és tartotta életben; ez ugyanis jelentősen megnövelte számos muzulmán állam gazdagságát és hatalmát, és képessé tette őket arra, hogy változtassanak azon az alávetettségi viszonyon, mely addig jellemezte a Nyugathoz fűződő kapcsolataikat. John B. Kelly akkortájt a következőket jegyezte meg: „A szaúdiak nyilván kétszeres elégtételt éreznek, amikor megalázó büntetésekkel sújtják a nyugatiakat, hiszen ezáltal nemcsak saját hatalmukat és függetlenségüket hangsúlyozzák, de egyúttal kinyilváníthatják azt is, hogy megvetik a kereszténységet, és az iszlámot magasabb rendűnek tartják.” Az olajban gazdag muzulmán államok tevékenységei, „ha történeti, vallásos, faji és kulturális környezetükben vizsgáljuk őket, összességükben nem eredményeznek mást, mint merész kísérletet arra, hogy a keresztény Nyugat meghódoljon a muzulmán Kelet előtt”33. A szaúdi, líbiai és más kormányzatok arra használják olajkincsüket, hogy ezzel serkentsék és támogassák a muzulmán újjáéledést, a muzulmán jólét pedig arra indítja a muzulmánokat, hogy érdeklődésüket a nyugati kultúráról sajátjuk felé fordítsák, és készen álljanak arra, hogy megerősítsék az iszlám helyét és jelentőségét a nem iszlám társadalmakban is. Ahogy korábban a nyugati gazdagság a nyugati kultúra felsőbbrendűségének bizonyítéka volt. úgy most az olajkincs vált az iszlám felsőbbrendűség bizonyságává. A nyolcvanas években az olajárrobbanás kiváltotta lendület alábbhagyott, a népességnövekedés azonban továbbra is fűtötte a gazdasági fejlődést. Kelet-Ázsia felemelkedését a látványos gazdasági növekedés biztosította, az Iszlám Újjászületést pedig a hasonlóan látványos népességnövekedési arány. Az iszlám országokban — különösen a Balkánon, Észak-Afrikában és Közép-Ázsiában — a népességnövekedés jelentősen nagyobb volt, mint a környező országokban és általában az egész világon. 1965 és 1990 között a Föld népessége 3,3 milliárdról 5,3 milliárdra emelkedett, ami 1,85%-os éves növekedési arányt jelent. A muzulmán társadalmakban a növekedési arány majdnem minden esetben 2% fölött volt, gyakran meghaladta a 2,5%-ot és alkalmanként 3% fölé emelkedett. 1965 és 1990 között például a Magreb népessége évi 2,65%-kal emelkedett, 29.8 millióról 59 millióra, miközben Algériában évi 3%-os volt a növekedés. Ugyanezen időszakban. Egyiptomban 2,3%-os növekedési ráta mellett a lakosság száma 29,4-ről 52,4 millióra emelkedett. Közép-Ázsiában 1970 és 1993 között a népesség Tadzsikisztánban 2,9%-os növekedést mutatott, Üzbegisztánban 2,6, Türkmenisztánban 2,5, Kirgizisztánban 1,9%-osat, és mindössze 1,1%-osat Kazahsztánban, ahol a lakosságnak csaknem a fele orosz. Pakisztán és Banglades népességnövekedési aránya évi 2,5% fölött volt, Indonéziáé 2,0% fölött. Mint már említettük, 1980-ban a világ népességének 18%-a volt muzulmán, s ez 2000-re több mint 20% fölé emelkedik majd, 2025-re pedig elérheti a 30%-ot.34 A népességnövekedés a Magrebben és másutt is elérte a csúcsot és kezd hanyatlani, az abszolút számokban való növekedés azonban továbbra is jelentős lesz, és e növekedés hatását a 21. század első felében jól lehet majd érzékelni. Az elkövetkező években a muzulmán népesség aránytalanul fiatal emberekből fog állni, egy jelentős demográfiai hullám következtében felduzzad a tizen- és huszonéves korosztály (5.2. ábra). Az e korosztályba tartozók jelentős

része ugyanakkor városlakó lesz, és legalább középfokú iskolai végzettséggel fog rendelkezni. A tömegnek és a társadalmi mobilitásnak e kombinációja három jelentős politikai következménnyel jár. Először is, tudvalevő, hogy a fiatalok mindig központi szerepet játszanak a tiltakozásban, az instabilitás előidézésében, a reformok és forradalmi mozgalmak támogatásában. Bizonyítható, hogy az emberi történelem során a nagy tömegű fiatal korosztály jelenléte jobbára egybeesett az ilyen eseményekkel. Mondják, hogy „a protestáns reformáció egyike azoknak a történelmi példáknak, melyek kifejezetten ifjúsági mozgalmak” voltak. Jack Goldstone meggyőzően érvel amellett, hogy a demográfiai növekedés volt a központi tényezője annak a két forradalmi hullámnak is, mely a 17. század derekán és a 18. század végén végigsöpört Eurázsián.35 Az ifjúság arányának jelentős megnövekedése a nyugati államokban egybeesett a „demokratikus forradalmak korával” a 18. század utolsó évtizedeiben. A 19. századi sikeres iparosítás és az emigráció csökkentette az európai társadalmakban az ifjabb korosztályok politikai hatását. A húszas években azonban a fiatalok aránya újra növekedni kezdett, s ezáltal tömeges támogatást biztosított a fasizmusnak és más szélsőséges mozgalmaknak.36 Négy évtizeddel később a második világháborút követő baby boom nemzedéke pedig a hatvanas évek tiltakozó megmozdulásainak vált forrásává. Az iszlám fiatalság is rajta hagyta a maga kézjegyét az Iszlám Újjászületésen. Ahogy a mozgalom a hetvenes években kezdett teret nyerni és a nyolcvanas években megerősödni, a fiatalok aránya (vagyis a 15-24 éves korcsoport) a nagyobb muzulmán államokban jelentősen emelkedett, és kezdte meghaladni a teljes népesség 20%-át. Több muzulmán országban a fiatalok demográfiai hulláma a hetvenes-nyolcvanas években érte el a csúcsot, a többieknél ez a következő század elején fog bekövetkezni (5.1. táblázat). A már létező vagy feltételezett demográfiai csúcsok mindezen országokban egy kivétellel 20% fölött vannak — a 21. század első évtizedre jelzett szaúd-arábiai csúcspont éppen csak alatta marad ennek. Ezek a fiatalok jelentik az utánpótlást az iszlám szervezetekben és politikai mozgalmakban. Talán nem teljesen véletlen, hogy — miután az iráni népességben a fiatalok aránya a hetvenes években drámai módon emelkedett, s az évtized második felére elérte a 20%-ot — az iráni forradalom éppen 1979-ben következett be. Vagy az, hogy Algériában ezt a pontot a kilencvenes évek elején érték el, épp akkor, amikor az iszlám FIS ∗ kezdett népszerűvé válni, és választási győzelmeket aratni. Potenciálisan jelentősek azok a regionális változatok is, melyek szintén a muzulmán fiatalok demográfiai hullámában mutatkoznak (5.3. ábra). Bár az adatokat ajánlatos némi óvatossággal kezelni, az előrejelzések mégis eléggé meggyőzően arra utalnak, hogy a boszniai és albán fiatalok aránya vészesen csökkenni fog a századfordulón. Másrészt viszont a fiatalok demográfiai hulláma továbbra is magas marad a Perzsa-öböl térségében. 1988-ban Abdullah szaúdi trónörökös kijelentette, hogy az országát fenyegető legnagyobb veszély az, hogy a fiatalok körében teret nyer az iszlám fundamentalizmus.37 Az előrejelzések szerint ez a veszély a 21. században is fenn fog állni.

∗

Iszlám Üdvfront. (A szerk.)

5.2 ábra A DEMOGRÁFIAI KIHÍVÁS: AZ ISZLÁM, OROSZORSZÁG ÉS A NYUGAT

[Hibás, értelmezhetetlen hivatkozási adatok a könyv „letöltésekor”. A szerk.] A nagyobb arab államokban (Algéria, Egyiptom, Marokkó, Szíria, Tunézia) a munkát kereső huszonéves fiatalok száma 2010-ig növekedni fog. Az 1990-es évi adatokkal összevetve a munkaerőpiacra belépők száma Tunéziában 30, Algériában, Egyiptomban és Marokkóban körülbelül 50, míg Szíriában több mint 100%-kal fog emelkedni. Az arab államokban az írástudás gyors terjedése szakadékot teremt az írástudó fiatalabb generáció és a jórészt írástudatlan idősebb generáció között, így „a tudás és hatalom szétválása” valószínűleg „feszültséggel terhessé teszi a politikai rendszereket”38. A nagyobb népességnek több erőforrásra van szüksége, ezért a sűrűn lakott vagy gyorsan növekvő népességű társadalmak hajlamosak arra, hogy új területeket foglaljanak el és nyomást gyakoroljanak más, demográfiailag kevésbé dinamikus népcsoportokra. Az iszlám népességnövekedés tehát az egyik fő előidézője azoknak a konfliktusoknak, melyek az iszlám birodalom határvidékein a muzulmánok és más népek között bekövetkeznek. A népesség nyomása a gazdasági stagnálással együtt elősegíti a muzulmánok Nyugatra és más, nem muzulmán országokba történő migrációját, s az érintett országokban a bevándorlás fontos és kényes kérdéssé válik. Amikor az egyik kultúra lassan vagy egyáltalán nem növekvő népe és egy másiknak a gyorsan szaporodó népcsoportjai egymás mellé kerülnek, az mindkét érintett társadalomban gazdasági és/vagy politikai természetű alkalmazkodást kényszerít ki. A hetvenes években például a hajdani Szovjetunió demográfiai egyensúlya drámaian megváltozott, amikor a muzulmán népesség 24%-kal növekedett, miközben az orosz mindössze 6,5-del, és ez komoly gondot jelentett a közép-ázsiai kommunista vezetőknek9 Az ehhez hasonló gyors növekedés az albánoknál korántsem nyugtatja meg a szerbeket, görögöket vagy olaszokat. Az izraelieket aggasztja a palesztinok magas népességnövekedése, Spanyolországban pedig, ahol az évi népességnövekedés az 1% egyötödét sem teszi ki, kínos hangulatot szül a szomszédos Magreb, ahol a népesség tízszer ilyen gyorsan nő, az egy főre eső GDP viszont csak egytizede a spanyolnak.

5.1. táblázat A fiatalok demográfiai hulláma a muzulmán államokban 70-es évek 80-as évek 90-es évek 2000-es évek Bosznia Szíria Algéria Tadzsikisztán Bahrein Albánia Irak Türkmenisztán Egyesült Jemen Marokkó Egyiptom Arab Emirátus Törökország Banglades Irán Irán Tunézia Indonézia Szaúd-Arábia Egyiptom Pakisztán Kuvait, Szudán Kazahsztán Malaizia Kirgizisztán Tadzsikisztán Türkmenisztán Azerbajdzsán

2010-es évek Kirgizisztán Malajzia Pakisztán Szíria Jemen Jordánia Irak Omán Líbia Afganisztán

Azok az évtizedek, melyekben a 15 és 24 év közé eső népesség elérte vagy várhatóan eléri csúcspontját a teljes népességhez viszonyítva (majdnem mindig több mint 20%). Bizonyos államokban a hullám kétszer is tetőzik. Forrás: lásd 5.2. ábra. 5.3 ábra A MUZULMÁN FIATALOK DEMOGRÁFIAI HULLÁMA RÉGIÓK SZERINT

Forrás: U. N. Population Division, Department for Economic and Social Information and Policy Analysis, World Population Prospects, The 1994 Revision (New York: United Nations. 1995); U. N., Population Division, Department for Economic and Social Information and Policy Analysis, Sex and Age Distribution of the World Populations. The 1994 Revision (New York: United Nations. 1994) VÁLTOZÓ KIHÍVÁSOK Egyetlen társadalom sem képes arra, hogy végtelen ideig két számjegyű gazdasági növekedést tartson fenn, így az ázsiai gazdasági virágzás is alábbhagy valamikor a 21. század elején. A japán gazdasági növekedés mutatói jelentősen csökkentek a hetvenes évek derekán, és a későbbiekben már nem voltak jelentősen magasabbak az Egyesült Államokban vagy az

európai országokban tapasztalhatóknál. A „gazdasági csoda” ázsiai államai közül egyik a másik után fogja tapasztalni, hogy növekedési mutatóik csökkennek és megközelítik azt a „normális” szintet, melyet a komplex gazdaságok általában fenntartanak. Hasonlóképpen, a vallási megújhodás és a hozzá kapcsolódó kulturális mozgalmak sem tartanak örökké, így egy ponton az Iszlám Újjászületés is megfeneklik és beleolvad majd a történelembe. Valószínű, hogy ez akkor fog bekövetkezni, amikor a mozgalmat tápláló demográfiai erő a 21. század második, harmadik évtizedében gyengülni kezd. Ekkorra az agresszív, harcos és bevándorló csoportok száma is csökkenni fog, és az iszlámon belüli, valamint a muzulmánok és más csoportok közötti konfliktusok (lásd 10. fejezet) is veszítenek erejükből. Az iszlám és a Nyugat közötti kapcsolatban ugyan nem következik be közeledés, de kevésbé lesz feszültségektől terhes, és a kváziháborús hangulat (lásd 9. fejezet) helyt ad egyfajta hidegháborúnak, esetleg „hideg békének”. Az ázsiai gazdasági fejlődés gazdagabb, összetettebb örökséget hagy maga után, egyrészt jómódú polgárságot és középosztályt, másrészt jelentős változásokat a nemzetközi színtéren. Valószínű, hogy végső soron pluralistább, jó eséllyel demokratikusabb politika fog kialakulni, mely azonban nem lesz szükségszerűen Nyugat-barát. Ehelyett a megnövekvő hatalom a folyamatos ázsiai öntudatosodást segíti majd elő a nemzetközi kapcsolatokban és folyamatokban, illetve azt a kitartó törekvést, hogy a globális trendeket a Nyugat ne a megszokott módokon kezelje, és a nemzetközi intézményeket ne a nyugati modellek és normák szerint alakítsa át. Az Iszlám Újjászületés — csakúgy, mint a hozzá hasonlítható mozgalmak, például a reformáció — szintén fontos örökséget hagy maga után. A muzulmánok pontosabban fogják érzékelni, hogy mi köti össze őket a nem muzulmánokkal, és mi választja el őket tőlük. A vezetők új generációja, mely átveszi az irányítást a demográfiai hullám csúcsán, ha nem is szükségszerűen fundamentalista irányultságú, de egész biztosan sokkal inkább az iszlám elkötelezettje lesz, mint elődei. Az őshonosodás újra fokozódni fog. Az Újjászületés iszlám irányultságú szociális, kulturális, gazdasági és politikai szervezetek hálózatát hagyja maga mögött, melyek ugyan a társadalmon belül működnek majd, de egyben túl is lépnek majd a társadalmon. Az Újjászületés ekkorra bebizonyítja majd, hogy „az iszlám az egyedüli megoldás” az erkölcsöt, az identitást, az élet értelmét és a hitet érintő problémákra, de mit sem tud javítani a helyzeten, amikor társadalmi igazságtalanság, politikai elnyomás, gazdasági elmaradottság és gyenge hadsereg veszi körül. Ezek a hiányosságok széles körű kiábrándulással járhatnak az iszlám politikai irányzata esetében, esetleg ellenakciókhoz vezethetnek, és talán ahhoz, hogy egyesek majd alternatív „megoldást” próbálnak találni e problémákra. Elképzelhető, hogy egy még erőteljesebben Nyugat-ellenes nacionalizmus is kialakul, mely az iszlám hiányosságaiért a Nyugatot vádolja. Illetve, ha Malajzia és Indonézia folytatja gazdasági fejlődését, előfordulhat, hogy olyan „iszlám fejlődési modellt” tudnak felkínálni majd, mely képes versenyezni a nyugati és ázsiai mintákkal. Mindenesetre a következő évtizedekben az ázsiai gazdasági növekedésnek erősen destabilizáló hatása lesz a Nyugat által irányított, jelenlegi nemzetközi rendre. Amennyiben Kína fejlődése folytatódik, úgy ez komoly változásokat idézhet elő a civilizációk közötti hatalmi egyensúlyban. Emellett India is gyors gazdasági fejlődésnek indulhat, s ennek eredményeként elképzelhető, hogy nem is olyan soká már fő tényezőként kell számolni vele a világ ügyeiben. Ezalatt a muzulmán népességnövekedés destabilizáló hatást fejt ki mind a muzulmán társadalmakban, mind pedig szomszédaiknál. A középiskolát végzett fiatalok

továbbra is friss erővel látják el az Iszlám Újjászületést, és elősegítik a muzulmán militarizmus erősödését és a muzulmán migráció növekedését. Ennek eredményeképpen a 21. század első éveiben valószínűleg a nem nyugati civilizációk erejének és kultúrájának folyamatos újjászületése lesz majd tapasztalható. Hasonlóképpen valószínűnek tekinthető ugyanakkor annak a harcnak a folytatása is, melyet a nem nyugati civilizációk vívnak a nyugatiakkal, illetve egymás között.

III. CIVILIZÁCIÓK ÚJ RENDJE 6. FEJEZET A globális politika kulturális átalakulása TÉTOVA CSOPORTOSULÁSOK AVAGY IDENTITÁSTUDAT ÉS POLITIKA A modernizációtól űzve a világpolitika kulturális határok mentén csoportosul át. Hasonló kultúrájú nemzetek és országok kerülnek közelebb egymáshoz, ugyanakkor a különböző kultúrájú nemzetek és országok szétválása tapasztalható. Az ideológia és a szuperhatalmi viszonyok által meghatározott elkötelezettségek olyan új rendnek adnak helyet, melyet a kultúra és civilizáció határoz meg. A politikai határokat egyre inkább úgy rajzolják át, hogy azok egybeessenek a kulturális, vagyis az etnikai, vallási és civilizációs határokkal. Kulturális közösségek váltják fel a hidegháborús tömböket, és a civilizációk közötti törésvonalak a világpolitikában központi konfliktussá terebélyesednek. A hidegháború alatt egy ország lehetett el nem kötelezett, ahogy erre több példa is akadt, vagy változtathatott elkötelezettségén, ahogy ezt néhány meg is tette. Egy állam vezetői választhattak biztonsági érdekeik, erőegyensúlyt illető számításaik vagy ideológiai preferenciáik szem előtt tartásával. Az új világban azonban a kulturális identitás az a központi tényező, mely meghatározza egy állam szövetségesi, illetve konfrontációs rendszerét. Egy-egy ország persze elkerülheti, hogy hidegháborús elkötelezettséget vállaljon magára, azt azonban nem, hogy identitását meghatározza. A „Melyik oldalon állsz?” kérdést felváltja egy sokkal alapvetőbb, a „Ki vagy?”. Erre minden államnak választ kell adnia. És e válasz magában rejti a kulturális identitást, mely az adott állam helyét megszabja a világpolitikában, kijelölvén barátait és ellenségeit. A kilencvenes években általános identitásválság robbant ki. Szerte a világban a nemzetek sorra vetették fel a kérdést: „Kik is vagyunk? Hová is tartozunk? Ki az, aki nem tartozik közénk?” Ezek a kérdések nemcsak az új nemzeti államot kialakítani vágyók számára alapvetőek, mint például a hajdani Jugoszlávia esetében; érvényük ennél általánosabb. A kilencvenes évek közepén azon államok között, melyeket aktívan foglalkoztatott identitásuk, olyanok szerepeltek, mint Algéria, Kanada, Kína, Németország, Nagy-Britannia, India, Irán, Japán, Mexikó, Marokkó, Oroszország, Dél-Afrika, Szíria, Tunézia, Törökország, Ukrajna és az Egyesült Államok. Az identitásproblémák természetesen azon államokban a legerőteljesebbek, melyekben különböző civilizációkhoz tartozó nagyobb népcsoportok élnek együtt. Az identitásválsággal küszködve az emberek elsősorban a vérségi, hagyománybeli, hitbeli és családi kapcsolataikra támaszkodnak. Hajlamosabbak azokat támogatni, akiknek hasonlóak az ősei, vallása, nyelve, értékei, intézményei, ugyanakkor eltávolodnak azoktól, akik tőlük alapvetően különböznek. A kulturálisan a Nyugathoz tartozó országok közül néhánynak — így Ausztriának, Finnországnak és Svédországnak — a hidegháború alatt semleges szerepet kellett vállalnia, s így ezek némileg eltávolodtak a Nyugattól, most azonban újra csatlakozhatnak kulturális rokonaikhoz az Európai Unió keretei között. A hajdani Varsói

Szerződéshez tartozó katolikus és protestáns államok, Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia egyaránt az uniós és NATO-tagság felé haladnak, nyomukban a balti államokkal. Az európai hatalmak egyöntetűek abban, hogy nem akarnak muzulmán államot (Törökország) az Európai Unión belül, és korántsem örülnek annak, hogy az európai kontinensen létrejött egy második muzulmán állam is, Bosznia. Északon a Szovjetunió szétesése után máris régi-új szövetségmodellek alakulnak ki a balti köztársaságok között, melyek további különleges szövetségekre törekednek Svédországgal és Finnországgal. A svéd miniszterelnök éles hangon emlékeztette Oroszországot arra, hogy a balti köztársaságok Svédország közeli szomszédai, és Svédország nem maradhat semleges egy orosz agresszió esetén. Hasonló újrarendeződés megy végbe a Balkánon is. A hidegháború alatt Görögország és Törökország a NATO-hoz tartozott, Bulgária és Románia a Varsói Szerződéshez, Jugoszlávia el nem kötelezett ország volt, Albánia pedig — elszigeteltségében is — a kommunista Kína hajdani szövetségese. Most ezek a hidegháborús elkötelezettségek olyan kulturális viszonyoknak adtak helyet, melyek az iszlámban és az ortodoxiában gyökereznek. A balkáni vezetők arról beszélnek, hogy üdvös lenne, ha létrejönne valamiféle görög-szerb-bolgár ortodox szövetség. Görögország miniszterelnöke így fogalmazott: „A balkáni háborúk felszínre hozták az ortodox kötelékek emlékét..., ami egy létező kapcsolat. Eddig háttérbe szorult, de a balkáni fejlemények következtében kezd ismét formát ölteni. Egy cseppfolyós világban az emberek identitást és biztonságot keresnek. A gyökereiket keresik és azokat a kapcsolatokat, melyekkel megvédhetik magukat az ismeretlentől.” Ezeket a nézeteket visszhangozta a szerbiai fő ellenzéki párt vezetője is: „A délkelet-európai helyzet hamarosan megköveteli, hogy az ortodox államok, Szerbia, Bulgária és Görögország új balkáni szövetségre lépjenek egymással azért, hogy megvédhessék magukat az iszlám terjedésétől.” Innen északra pillantva, az ortodox Szerbia és Románia szorosan együttműködik, amikor a katolikus Magyarországgal kapcsolatos közös problémáit igyekszik megoldani. A szovjet fenyegetés elmúltával a Görögország és Törökország közt korábban fennálló „természetellenes” szövetség lassan értelmét veszti, párhuzamosan azzal, ahogy a konfliktusok továbbéleződnek köztük az Égei-tenger, Ciprus, a katonai erőegyensúly, a NATO-ban betöltött szerep, illetve az Európai Unióhoz és az Egyesült Államokhoz fűződő viszony miatt. Törökország újra a balkáni muzulmánok védelmezőjének szerepében találta magát, és Bosznia fő támogatója lett. A hajdani Jugoszlávián belül Oroszország az ortodox Szerbia, Németország pedig a katolikus Horvátország ügyét karolta fel, a muzulmán államok a boszniai kormányt segítették, míg a szerbek harcban álltak a horvátokkal, illetve a boszniai és az albán muzulmánokkal. Általában elmondhatjuk, hogy a Balkán vallási törésvonalak mentén balkanizálódik újra. Misha Glenny ezt így fogalmazta meg: „Két fegyver villan elő, az egyiket eddig a keleti ortodoxia palástja rejtette, a másikat iszlám fátyol”, és fennáll a lehetősége annak, hogy „egyre nagyobb küzdelem fog folyni a befolyásért a Belgrád-Athén tengely és az albán-török szövetség között”1. Eközben a hajdani Szovjetunió területén az ortodox Belorusszia, Belarusz, Moldova és Ukrajna Oroszország felé gravitál; az örmények és azeriek harcolnak egymással, míg orosz és török rokonaik egyaránt megkísérlik felfegyverezni őket, ily módon életben tartva a konfliktust. Az orosz hadsereg muzulmán fundamentalisták ellen harcol Tadzsikisztánban és muzulmán nacionalisták ellen Csecsenföldön. A hajdani szovjet-muzulmán köztársaságok kitartóan arra törekednek, hogy különféle gazdasági és politikai szövetségekre lépjenek egymással és

erősítsék kötelékeiket muzulmán szomszédaikkal, miközben Törökország, Irán és Szaúd-Arábia igyekszik fejleszteni kapcsolatait ezen új országokkal. Az indiai szubkontinensen India és Pakisztán továbbra is konfliktusban áll Kasmír — és a jelenleg fennálló katonai egyensúly — miatt; a harc Kasmírban fokozódik, Indián belül pedig mind újabb összetűzésekre kerül sor a muzulmán és hindu fundamentalisták között. Kelet-Ázsiában, mely hat különféle civilizációnak nyújt otthont, egyre erőteljesebb a fegyverkezési láz, és regionális viták kerülnek előtérbe. A három „kis Kína” — Tajvan, Hongkong és Szingapúr — valamint a tengerentúli kínai közösségek egyre jobban figyelnek az anyaországra, egyre inkább szélesítik kapcsolataikat vele, és természetszerűen függni is kezdenek tőle. A két Korea habozva bár, de tudatosan halad az egyesülés felé. A délkelet-ázsiai államokban a muzulmánok, valamint a kínaiak és keresztények viszonya egyre feszültebbé válik, időnként erőszakos cselekményekre is sor kerül. Latin-Amerikában a gazdasági szövetségek — a Mercosur ∗, az Andok-megállapodás, a Mexikó, Kolumbia és Venezuela között kötött háromoldalú egyezmény, a Közép-amerikai Közös Piac — új életre kelnek, újra megerősítik azt az Európai Unió által szemléletesen példázott jelenséget, hogy a gazdasági integráció gyorsabban halad és messzebbre jut akkor, ha kulturálisan közös vonásokra épül. Ezzel egyidejűleg az Egyesült Államok és Kanada megkísérli beszippantani Mexikót az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezménybe (NAFTA), ráadásul egy olyan folyamat keretében, melynek hosszabb távú sikere nagyrészt azon múlik, hogy Mexikónak sikerül-e magát kulturálisan újra meghatároznia; azaz képes lesz-e a jövőben latin-amerikai állam helyett észak-amerikaiként létezni. A hidegháborús időszak végével az államok világszerte új ellenségeskedéseket és szövetségeket kezdenek kialakítani, illetve megpróbálják felfrissíteni a régieket. A csoporthoz tartozás vágya hajtja őket, és persze nagy biztonsággal rendszerint rá is találnak a hasonló kultúrájú, azonos civilizációból származó államok megfelelő csoportjára. A politikusok felhívják rájuk a figyelmet, a nemzet pedig azonosul a „nagyobb” kulturális közösségekkel, melyek felülemelkednek a nemzetek határain, s így létrejön Nagy-Szerbia, Nagy-Kína, Nagy-Magyarország, Nagy-Horvátország, Nagy-Azerbajdzsán, Nagy-Oroszország, Nagy-Irán, Nagy-Üzbegisztán eszméje. De vajon mindig egybeesnének-e a politikai és gazdasági elkötelezettségek a kulturális és civilizációs elkötelezettségekkel? Természetesen nem. Az erőegyensúlyból fakadó megfontolások időnként civilizációk közti szövetségekhez vezetnek. Jó példa erre az I. Ferenc által kötött szövetség az Oszmán Birodalommal a Habsburgok ellen. Ráadásul egyes szövetségfajták, melyeket egy adott korszakban államérdek diktált, gyakorta életképesek maradnak később is. Valószínű azonban, hogy egyre jobban meggyengülnek, tartalmukat vesztik, és egy idő után alakítani kell rajtuk, hogy ki tudják szolgálni az új korszak céljait. Görögország és Törökország kétségkívül NATO-tag marad, de valószínű, hogy más NATO-tagországokhoz fűződő viszonyuk majd meggyöngül. Ehhez hasonlóak azok a szövetségek is, melyeket az Egyesült Államok tart fenn Japánnal és Koreával, de facto Izraellel és — biztonsági megfontolások alapján — Pakisztánnal. Az olyan multicivilizációs nemzetközi szervezeteknek, mint az ASEAN, egyre több nehézséggel kell szembenézniük, ha fenn akarják tartani egységüket. Az Indiához és Pakisztánhoz hasonló államoknak, melyek a hidegháború ∗

Argentína, Brazília. Uruguay és Paraguay által létrehozott külső vámhatár. (A szerk.)

alatt más és más szuperhatalom partnerei voltak, most újra meg kell határozniuk érdekeiket és olyan új szövetségeket kell keresniük, melyek kulturális alapú politikájuk realitásait tükrözik. Azok az afrikai államok, melyek eddig attól a nyugati támogatástól függtek, melynek célja a szovjet befolyás távol tartása volt, most Dél-Afrikára tekintenek irányításért és támaszért. Miért van az, hogy a közös kulturális vonások megkönnyítik az együttműködést és az egység kialakítását, míg a kulturális különbségek hasadást és konfliktusokat idéznek elő? Először is, mindenkinek többféle identitása van, melyek versenghetnek egymással, de erősíthetik is egymást. Ezek rokonsági, foglalkozásbeli, kulturális, intézményi, területi, műveltségi, pártirányultságú, ideológiai és egyéb vonások. Az egyik dimenzióba tartozó azonosságok ütközhetnek a másik dimenzióba tartozókkal. Egy klasszikus példa szerint 1914-ben a német munkásoknak választaniuk kellett a nemzetközi proletariátushoz fűződő osztályazonosságuk és a német nemzethez és birodalomhoz kötődő nemzeti azonosságtudatuk között. A mai világban a kulturális azonosulás fontossága drámai mértékben növekszik a más dimenzióba tartozó azonosságtudatokhoz képest. Az azonosságtudat minden egyes dimenzióban általában a közvetlen, szemtől szemben megvalósuló szinten bír a legtöbb tartalommal. A szűkebb azonosságtudatok azonban nem kerülnek szükségszerűen konfliktusba a tágabbakkal. Egy katonatiszt intézményi szinten azonosulni tud csapatával, ezredével, hadosztályával és általában katonai szolgálatával. Ehhez hasonlóan egy ember képes kulturálisan azonosulni törzsével, etnikai csoportjával, nemzetiségével, vallásával, civilizációjával. Ha egy kulturális identitás szembeszökő az alsóbb szinteken, ugyanez a vonás még erőteljesebben jelentkezhet magasabb szinten. Burke szavaival: „Az egész iránti szeretetet nem oltja ki ez az alárendelt elfogultság... A köz szeretetének első princípiuma az, hogy ragaszkodjunk a kisebb csoporthoz, szeressük azt a kicsiny szakaszt, melyhez a társadalomban tartozunk.” Egy olyan világban, melyben ténylegesen a kultúra számít, a szakaszok lesznek a törzsek és az etnikai csoportok; az ezredek a nemzeteket, míg a hadseregek a civilizációkat jelentik. Az a tény, hogy az emberek az egész világon egyre növekvő mértékben kulturális határok mentén különböztetik meg önmagukat, magában rejti annak lehetőségét, hogy a kulturális csoportok közti konfliktusok is egyre nagyobb fontosságot nyerjenek — a civilizáció a legtágabban értelmezett kulturális entitás, tehát a különböző civilizációkból származó csoportok közötti konfliktusok a világpolitika központi tényezőjévé válnak. Másodszor, az egyén szintjén a kulturális azonosságtudat növekvő fontossága — mint azt a 3. és 4. fejezetben láthattuk — nagyrészt a szociális-gazdasági modernizáció eredménye, amennyiben a mobilitás és az elidegenedés megszüli az igényt tartalmasabb azonosságok iránt, és miközben — a társadalom szintjén — a nem nyugati társadalmak megnövekedett képessége és hatalma a helyi azonosságtudat és kultúra új életre keltésére ösztönöz. Harmadszor, az azonosságtudat minden — személyes, törzsi, faji, civilizációs — szinten kizárólag a „másikhoz” való viszonyban fogalmazható meg; azaz a másik ember, törzs, faj vagy civilizáció viszonylatában. Az államok vagy az azonos civilizációhoz tartozó egyéb entitások közötti történeti viszonyok szükségképpen különböznek a más civilizáción belüli államok, illetve egyéb entitások között fennálló viszonyoktól. Elkülönülő kódok befolyásolják viselkedésünket azokkal szemben, akik „olyanok, mint mi”, illetve azokkal, akiket „barbároknak” tekintünk. A keresztény világ nemzetei számára az egymással szembeni

viselkedés szabályai különböznek azoktól, amelyek a törökökkel vagy a többi „pogánnyal” szembeni viselkedésüket szabályozzák. A muzulmánok másként viselkednek a dár al-iszlám képviselőivel, és megint másképp a dár al-harb képviselőivel. A kínaiak különböző módon viselkednek a kínai idegenekkel és a nem kínai idegenekkel szemben. A civilizációs „mi” és a civilizáción kívüli „ők” állandóan jelen van az emberiség történetében. Ezek a civilizáción kívüli és belüli viselkedésformák a következőkből erednek: 1. felsőbbrendűségi (néha alsóbbrendűségi) érzés azokkal szemben, akiket nagyon másnak látunk; 2. félelem és bizalomhiány az ilyenekkel szemben; 3. a nyelvi különbségek és egyéni viselkedésformák következtében fellépő kommunikációs nehézségek; 4. tájékozatlanság más népek társadalmi gyakorlata, viszonyai, motivációi és követelményei terén. A mai világban a közlekedés és kommunikáció fejlődése gyakoribb, intenzívebb, szimmetrikusabb és jobban körülhatárolt kölcsönhatásokat eredményez különböző civilizációkhoz tartozó emberek között. Ennek eredményeképpen civilizációs azonosságtudatuk egyre szembeszökőbb lesz. A franciák, németek, belgák és hollandok egyre inkább európaiként gondolnak önmagukra. A közel-keleti muzulmánok azonosulnak a boszniaiakkal és csecsenekkel, és az ő pártjukra állnak. A Kelet-Ázsiában lakó kínaiak az anyaország érdekeivel azonosítják sajátjaikat. Az oroszok azonosulnak a szerbekkel, és támogatják őket, valamint más ortodox nemzeteket. A civilizációs azonosságtudat e szélesebb szintjei azt jelentik, hogy kialakul a civilizációs különbözőségeknek egy mélyebb tudata; továbbá annak az igénye is, hogy megvédjük azt, ami megkülönböztet „minket” „tőlük”. Negyedszer, a különböző civilizációkból származó csoportok és államok közti konfliktusok okai általában nem új keletűek: ezeket a népek, a terület, a gazdagság, az erőforrások fölött való rendelkezés vágya hozza felszínre. No és a relatív hatalomé, azé a képességé, mellyel másokra kényszeríthetjük saját értékeinket, kultúránkat, intézményeinket, miközben ezt ők is megtennék, ha képesek lennének rá. A kulturális csoportok közti konfliktus azonban kulturális kérdésekre is vonatkozhat. A marxizmus-leninizmus világi ideológiája és a liberális demokrácia ideológiája közti különbségeket, ha megoldani nem is lehet, beszélni azért lehet róluk. Az anyagi érdekeltségben fellépő különbségekről lehet tárgyalni, ezek gyakran kompromisszummal meg is oldhatók — ám a kulturális kérdések esetén az ilyesmi nem lehetséges. Teljességgel lehetetlen, hogy a hinduk és a muzulmánok megoldhassák egy Ayadhyában felépítendő templom vagy mecset problémáját, lett lényen az két különálló, vagy akár egyetlen — templomot és mecsetet egyszerre képviselő — szinkretikus épület. Nem lehet könnyen megoldani azt az egyszerűen területi problémának tűnő kérdést sem, mely Koszovót illetően merült fel az albán muzulmánok és az ortodox szerbek között, de példának vehetnénk a zsidók és arabok Jeruzsálem fölött folytatott huzakodását is. Mindez azért van így, mert e helyeknek mély történelmi, kulturális és érzelmi tartalmuk van mindkét oldal szemében. Ehhez hasonlóan nem valószínű, hogy a francia hatóságok, illetve — más részről — a muzulmán szülők elfogadnának egy olyan kompromisszumot, mely megengedné, hogy a muzulmán

iskolás lányok — mondjuk, minden másnap — hagyományos öltözetben mehessenek iskolába. Az ezekhez hasonló kulturális kérdések mindig igen-nem, minden-vagy-semmi választ követelnek. Ötödször s egyben végezetül megállapíthatjuk: a konfliktusok mindenütt és mindenkor jelen voltak és jelen vannak. Az emberi természethez hozzátartozik a gyűlölet. Az embereknek szükségük van ellenségekre, legyenek ezek akár üzleti versenytársak, akár köznapi vetélytársak, akár politikai ellenfelek; az emberek mindenképp igénylik őket, hogy meg tudják határozni önmagukat és motivációt nyerjenek. Természetszerűen nem bíznak meg egymásban, mások másságát fenyegetésnek látják, képességnek arra, hogy nekik ártsanak. Egy konfliktus megoldása, egy ellenség eltűnése olyan személyes, társadalmi és politikai erőket szabadít fel. melyek nyomán újak keletkeznek. „A »mi« szemben a »másokkal« tendencia a politikai küzdőtéren szinte egyetemes jelenségnek mondható” — mondta Ali Mazrui.2 A modern világban pedig az „ők” megjelölés egyre inkább a más civilizációhoz tartozó emberekre vonatkozik. A hidegháború végét nem kísérték konfliktusok; inkább a tágabb értelemben civilizációnak számító, különböző kultúrákból származó csoportok közötti, új identitásformák és új konfliktusmodellek megjelenése jellemezte e véget. Ezzel egyidejűleg a közös kultúra együttműködésre bátorít olyan államok és csoportok között, melyek ugyanabba a kultúrába tartoznak — ezt láthatjuk az országok közti regionális szövetségek kialakuló modelljében, különösen a gazdaság területén. KULTÚRA ÉS GAZDASÁGI EGYÜTTMŰKÖDÉS A kilencvenes évek elején sok szó esett a regionalizmusról és a világpolitika regionalizálódásáról. A globális biztonság napirendjén a világméretű konfliktusokat felváltották a regionális konfliktusok. A nagyhatalmak, Oroszország, Kína, az Egyesült Államok és a másodlagos hatalmak, mint Törökország és Svédország kifejezetten regionális terminusokban fogalmazták újra biztonsági érdekeiket. A régiókon belüli kereskedelem gyorsabban növekedett, mint a régiók közötti, és többen úgy látták, hogy meg fognak jelenni a regionális gazdasági tömörülések — Európában, Észak-Amerikában, Kelet-Ázsiában és talán másutt is. A „regionalizmus” fogalom azonban nem írja le pontosan, hogy mi is történik. A régiók nem politikai vagy kulturális, hanem földrajzi entitások. Elképzelhető, hogy — mint a Balkán vagy a Közel-Kelet esetében — a régiót civilizáción belüli és azon kívüli konfliktusok osztják meg. A régió csak akkor és annyiban képezheti az államok közötti együttműködés alapját, amennyiben és amennyire a földrajzi vonások egybeesnek a kulturálisakkal. A kultúrától elszakítva a közelség még nem eredményez közös vonásokat, sőt, jelentheti ennek épp az ellenkezőjét is. A katonai szövetségek és gazdasági társulások bizonyos együttműködést kívánnak meg tagjaiktól, az együttműködés bizalmon alapul, a bizalmat pedig leginkább a közös értékekben és kultúrában lehet fellelni. Ennek eredményeképpen — bár a fennállás időtartamának és a kitűzött céloknak is van szerepük — a regionális szervezetek általános hatékonysága fordítottan arányos tagjaik civilizációs különbözőségével. Általában elmondhatjuk, hogy az egy civilizációra épülő szervezetek több mindent tesznek és általában sikeresebbek is, mint a multi-civilizációs szervezetek. Ez éppúgy igaz a politikai és biztonsági szervezetekre, mind a gazdaságiakra.

A NATO sikere nagyrészt abból ered, hogy közös értékekkel és filozófiai igényekkel bíró nyugati államok tömörültek benne. Az Európai Unió a közös európai kultúra terméke. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (OSCE) viszont legalább három, más civilizációból származó országot is magában foglal, melyek más értékekkel és érdekekkel rendelkeznek, így ez jelentősen akadályozza, hogy a szervezet komoly intézményi identitást alakíthasson ki és szélesíthesse tényleges tevékenységei körét. Az egy civilizációból származó Karibi Közösség (CARICOM), amely tizenhárom angol nyelvű, hajdani brit gyarmatból áll, az együttműködési megállapodások egész skáláját alakította ki, melyben az egyes alcsoportok között még szorosabb az együttműködés. Viszont az a megújuló kísérlet, hogy létrehozzanak egy szélesebb körű karibi szervezetet, amely megkísérelte volna áthidalni az angolszász-latin szakadékot a karibi térségben, rendre kudarcba fulladt. Ehhez hasonlóan az 1985-ben alakult Regionális Együttműködés Dél-ázsiai Szövetsége, mely hét hindu, muzulmán és buddhista államot egyesített, teljesen működésképtelennek bizonyult; olyannyira, hogy utóbb már találkozóikat sem tudták megtartani.3 A kultúra és regionalizmus viszonya egyértelműen a gazdasági integrációhoz kötődik. A legkevésbé integrált államtól a leginkább integráltig a gazdasági együttműködés négy szintjét szokás megkülönböztetni: 1. szabadkereskedelmi terület 2. vámunió 3. közös piac 4. gazdasági unió Az integráció útján a legtávolabbra az Európai Unió jutott, a maga közös piacával és a gazdasági unió több megvalósult elemével. A viszonylag homogénnek számító Mercosur és Andok-megállapodás tagállamai 1994-ben a vámunió kialakításának folyamatával foglalkoztak. Ázsiában a multicivilizációs ASEAN csak 1992-ben kezdett szabadkereskedelmi aspirációkkal fellépni. Más multicivilizációs gazdasági szervezetek még inkább lemaradtak. 1995-ben — a NAFTA elhanyagolható kivételével — egyetlen hasonló szervezet sem hozott létre szabadkereskedelmi területet, hogy a gazdasági integráció kiterjedtebb formáiról ne is beszéljünk. Nyugat-Európában és Latin-Amerikában a közös civilizációs vonások együttműködési készséggel és regionális szervezettséggel jártak együtt. A nyugat-európaiak és a latin-amerikaiak tudatában vannak annak, hogy számos közös vonás köti össze őket. Kelet-Ázsián belül öt civilizáció létezik (illetve hat, ha Oroszországot is hozzávesszük). Ebből következően Kelet-Ázsia lehet a nem közös civilizációban gyökerező, tartalmas szervezetek kialakításának kísérleti terepe. A kilencvenes évek kezdetétől fogva Kelet-Ázsiában nem volt a NATO-hoz fogható biztonsági szervezet vagy többoldalú katonai szövetség. Az 1967-ben létrehozott egyetlen multicivilizációs regionális szervezet, az ASEAN egy kínai, egy buddhista, egy keresztény és két muzulmán tagállamot egyesített, és valamennyiüknek rövid úton szembesülniük kellett olyan létező kihívásokkal, mint amilyenek a szórványos kommunista lázadások, illetve olyan lehetséges kihívásokkal, mint Vietnam és Kína konfliktusa az észak-vietnami határövezetben. Az ASEAN gyakran szerepel a hatékony multicivilizációs szervezet példájaként. Ugyanakkor azonban az ilyen szervezetek korlátozottságának klasszikus példájaként is említhetnénk. Nem katonai szövetség, ám tagjai időről időre kétoldali katonai együttműködésre kényszerülnek, miközben növelik hadi költségvetésüket és gyarapítják haderejüket; ez pedig

éles ellentétben áll azzal, amit a nyugat-európai és latin-amerikai országok tesznek. Gazdaság szempontból az ASEAN már a kezdetekkor úgy szerveződött, hogy „inkább gazdasági együttműködésre, mintsem gazdasági integrációra” irányuljon. Ennek eredményeképpen a regionalizmusra vonatkozó programja „szerény ütemben” halad, és a 21. századig még csak a szabadkereskedelmi övezet bevezetését sem tervezik.4 1978-ban az ASEAN összehívott egy úgynevezett Posztminiszteriális Konferenciát (PMC), melynek keretében külföldi miniszterek találkozhattak „velük párbeszédet folytató partnereikkel”: az Egyesült Államok. Japán, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Korea és az Európai Közösség miniszterei voltak jelen. A PMC azonban elsősorban kétoldalú párbeszédek fóruma volt, s nem is tudott megbirkózni „semmilyen jelentősebb biztonsági problémával”5. 1993-ban az ASEAN még nagyobb szabású tervbe kezdett, összehívta az ASEAN Regionális Fórumát, melynek korábbi tagjai és meghívottjai mellett már ott volt Oroszország, Kína, Vietnam, Laosz és Pápua Új-Guinea. Ahogy azonban a neve is jelzi, ez a szervezet inkább a kollektív beszéd, mint a kollektív cselekvés helyszínévé vált. A tagok először 1994 júliusában találkoztak, hogy „ismertessék nézeteiket a regionális biztonsági témákról”, de az ellentmondásos témákat kerülték, mert — mint azt az egyik résztvevő megjegyezte —, ha ezekről beszélnének, akkor „az érintett résztvevők rögtön támadni kezdenék egymást”6. Az ASEAN és a hasonló szervezetek jól példázzák, milyen korlátok akadályozzák a multicivilizációs regionális szervezetek működését. Működőképes kelet-ázsiai regionális szervezetek csak akkor jelennek majd meg, ha létrejön az a kelet-ázsiai kulturális közösség is, amely fenn tudja tartani ezeket. A kelet-ázsiai társadalmaknak kétségtelenül vannak olyan közös vonásaik, melyek megkülönböztetik őket a Nyugattól. Malajzia miniszterelnöke, Mahathir bin Mohammad azzal érvel, hogy ezek a közös vonások alapot teremtenek az együttműködésre, és ezzel elősegítik a Kelet-ázsiai Gazdasági Csoport (EAEC) kialakulását. Ez magába foglalná az ASEAN országait, Mianmart (Burmát), Tajvant, Hongkongot, Dél-Koreát és — ami ennél is fontosabb —, Kínát és Japánt is. Mahathir azzal érvel, hogy az EAEC-nek a közös kultúrában vannak a gyökerei. Ne úgy tekintsük — mondta —, „mint egy földrajzi csoportosulást, csak mert Kelet-Ázsiában van, hanem kulturális csoportként kell felfogni. A kelet-ázsiai lehet japán, koreai vagy indonéz, de vannak köztük kulturális hasonlóságok... Az európaiak tömbökbe tömörülnek, az amerikaiak is. Nekünk, ázsiaiaknak is tömbökbe kell tömörülnünk.” Mint azt az egyik közreműködő elmondta, a bizottság célja, hogy segítse „a regionális kereskedelem fejlődését azon országok között, melyeket közös ázsiai vonások fűznek össze”7. Az EAEC alaptétele tehát az, hogy a gazdaságnak a kultúrát kell követnie. Ausztráliát, Új-Zélandot és az Egyesült Államokat azért zárják ki belőle, mert nem ázsiai államok. Az EAEC sikere azonban leginkább Japán és Kína közreműködésén múlik. Mahathir megkérte a japánokat, hogy csatlakozzanak. „Japán ázsiai állam. Japán Kelet-Ázsiához tartozik” — mondta egy japán hallgatóság előtt tartott beszédében. „Nem fordíthatnak hátat ennek a geopolitikai ténynek. Idetartoznak.”8 A japán kormányzat azonban vonakodott belépni az EAEC-be, részben azért, mert tartott attól, hogy felingerli vele az Egyesült Államokat, részben pedig azért, mert megoszlottak a vélemények arról, hogy Japánnak valóban Ázsiával kell-e azonosulnia. Ha Japán belép az EAEC-be, akkor irányítani is fogja azt, ami nemcsak félelmet és bizonytalanságot kelt majd a tagokban, de minden bizonnyal felkelti Kína ellenséges érzelmeit is. Évek óta beszélnek arról, hogy Japán létrehoz egy ázsiai „jen-blokkot” az Európai

Közösség és a NAFTA ellensúlyozására. Japán azonban magányos ország, szomszédaihoz kevés kulturális szál fűzi, és a jen-blokk, az ötlet első felvetése, 1995 óta sem jött létre. Míg az ASEAN ügye nehézkesen haladt előre, a jen-blokk álom maradt, Japán habozott, az EAEC pedig be sem indult igazán. Ugyanakkor Kelet-Ázsiában drámaian megerősödtek a gazdasági kölcsönhatások. Ez a növekedés a kelet-ázsiai kínai közösségek közti kulturális kötelékekben gyökerezett. Ezen kötelékeknek köszönhetően alakulhatott ki „folyamatos közvetlen integráció” egy Kína-alapú nemzetközi gazdaságban, melyet több szempontból is a Hanza Szövetséghez hasonlíthatunk, s amely „talán egy de facto kínai közös piachoz is elvezet”9. Kelet-Ázsiában, csakúgy, mint máshol, a tartalmas gazdasági integráció követelménye a kulturális közösség. A hidegháború vége arra ösztönzött, hogy vagy régi gazdasági szervezeteket keltsenek életre, vagy pedig újak létrehozásán fáradozzanak. Ezen erőfeszítések sikere leginkább az érintett államok kulturális homogenitásán múlott. Simon Peresz 1994-es terve a közel-keleti közös piacról valószínűleg még jó ideig „sivatagi délibáb” marad. Egy arab tisztségviselő a következőket jegyezte meg: „Az arab világnak nincs szüksége olyan intézményre vagy fejlesztési bankra, melyben Izrael közreműködik.”10 A Karibi Államok Szövetsége, mely 1994-ben jött létre, hogy megteremtse a hiányzó láncszemet a CARICOM és Haiti, valamint a régió spanyol anyanyelvű országai között, alig mutatta jelét, hogy képes lenne felülkerekedni sokszínű tagsága nyelvi és kulturális különbségein, a hajdani brit gyarmatok elszigetelődésén és azon a domináns orientáción, amelyet az Egyesült Államok felé mutatnak.11 Másrészt viszont sikeresebbek voltak azok az erőfeszítések, melyek kulturális szempontból homogénebb szervezetek létrehozását célozták. Pakisztánnak, Iránnak és Törökországnak 1985-ben például sikerült életre kelteniük az 1977-ben létrehozott és azóta is halódó Regionális Együttműködés a Fejlődésért (ROD) nevű szervezetet; erőfeszítéseiket, minden megosztottságuk ellenére, siker koronázta. Az intézmény új nevet kapott: Gazdasági Együttműködési Szervezet (ECO) lett ezt követően. Hamarosan megállapodásra jutottak a tarifák csökkentéséről és egy sereg más kérdésben is, és 1992-ben az ECO tagsága bővülni kezdett, minthogy belépett Afganisztán és hat muzulmán köztársaság is, mely korábban a Szovjetunióhoz tartozott. Eközben a hajdani Szovjetunió öt közép-ázsiai köztársasága 1991-ben elvi megállapodást kötött egy közös piac létrehozásáról, és 1994-ben a két legnagyobb állam, Üzbegisztán és Kazahsztán egyezményt írt alá arról, hogy „engedélyezik az áruk, szolgáltatások és a tőke szabad áramlását”, valamint egyeztetik kincstári, pénzügyi és díjszabási politikájukat. 1991-ben Brazília, Argentína, Uruguay és Paraguay a Mercosurban talált egymásra, méghozzá azzal a céllal, hogy átugorják a gazdasági integráció megszokott szakaszait, és 1995-re részben létre is jött közöttük egy vámunió. 1990-ben a korábban stagnáló Közép-amerikai Közös Piac szabadkereskedelmi övezetet létesített, és 1994-ben a korábban hasonlóképpen passzív Andok-csoport vámuniót hozott létre. 1992-ben a „visegrádi négyek” (Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia) megegyeztek abban, hogy létrehozzák a CEFTA-t, a Közép-európai Szabadkereskedelmi Társulást, 1994-ben pedig felgyorsították a megvalósítás folyamatát.12 A gazdasági integrációt kereskedelmi terjeszkedés követi, és a nyolcvanas évek folyamán, illetve a kilencvenes évek elején a régiókon belüli kereskedelem egyre fontosabbá vált a régiók közötti kereskedelemhez viszonyítva. Az Európai Közösségen belüli kereskedelem a közösség 1980-as teljes kereskedelmi mérlegének 50,6%-át tette ki, ami 1989-re 58,9%-ra nőtt.

Hasonló elmozdulás történt a regionális kereskedelem irányába Észak-Amerikában és Kelet-Ázsiában is. Továbbá, a Mercosur megalakítása és az Andok-paktum újraéledése a kilencvenes évek elején elősegítette a Latin-Amerikán belüli kereskedelem fellendülését, melynek keretében — 1990 és 1993 között — a Brazília és Argentína közötti kereskedelem háromszorosára, a Kolumbia és Venezuela közötti négyszeresére nőtt. 1994-ben Brazília az Egyesült Államok helyébe lépett, mint Argentína legfőbb kereskedőpartnere. A NAFTA megalakulását hasonlóképpen az Egyesült Államok és Mexikó közötti kereskedelmi kapcsolatok bővülése követte. A Kelet-Ázsián belüli kereskedelem is gyorsabban fejlődött, mint a régiók közti, de terjedését gátolta Japán azon igyekezete, hogy piacait zárva tartsa. A kínai kulturális zóna (ASEAN, Tajvan, Hongkong, Dél-Korea és Kína) államai közti kereskedelem viszont az 1970-es 20% alatti értékről 1992-re majdnem 30%-ra emelkedett, míg ebből a japán részesedés 23%-ról 13%-ra zuhant. 1992-ben a kínai zónaexport más, a régióhoz tartozó országokba meghaladta mind az Egyesült Államok, mind Japán és az Európai Közösség együttesen ide irányuló exportját.13 A társadalomként és civilizációként is egyedi Japánnak komoly nehézségei támadnak, amikor fejleszteni kívánja kereskedelmi kapcsolatait Kelet-Ázsiával, illetve meg akarja oldani az Egyesült Államokkal és Európával szemben kialakult gazdasági konfliktusait. Bármilyen erős kereskedelmi és beruházási kapcsolatokat teremtsen is a többi kelet-ázsiai országgal, megkülönböztető kulturális vonásai — tekintettel a nagyrészt kínai gazdasági elitre — eleve kizárják abból, hogy olyan, japán vezetés alatt álló regionális gazdasági csoportot hozzon létre, mely összevethető lenne a NAFTA-val vagy az Európai Közösséggel. Ezzel egyidejűleg mindaz, ami kulturálisan a Nyugattól elválasztja, súlyosbítani fogja a félreértéseket és konfliktusokat az Európához és az Egyesült Államokhoz fűződő gazdasági viszonyaiban. Ha szembenézünk a ténnyel, hogy a gazdasági integráció a közös kulturális vonások függvénye, akkor Japán — mint kulturálisan magányos ország — gazdaságilag is magányos jövő elé néz. A múltban a nemzetek közti kereskedelem mintái a nemzetek közti szövetségek mintáit követték.14 A kialakuló világban a kereskedelem mintáit döntő módon fogják befolyásolni a kulturális minták. Az üzletemberek olyan partnerekkel szeretnek üzletet kötni, akiket megértenek, és akikben megbíznak; az államok pedig átadják az irányítást azoknak a nemzetközi szervezeteknek, melyek hozzájuk hasonló mentalitású államokat tömörítenek, és amelyekben megbíznak. A gazdasági együttműködés a közös kulturális vonásokban gyökerezik. A CIVILIZÁCIÓK SZERKEZETE A hidegháború korszakát — a két szuperhatalomhoz viszonyítva — a többi állam szövetségesként, szatellitként, ügyfélként, semlegesként vagy el nem kötelezettként élte meg. Ma, a hidegháború utáni időszakban az államok a különféle civilizációkhoz tagállamként — geopolitikai értelemben vett — mag-államként, magányos államként, hasadó államként vagy elszakadó államként viszonyulnak. A civilizációknak a törzsekhez és nemzetekhez hasonlóan megvan a maguk politikai szerkezete. A tagállam olyan ország, amely kulturális szempontból teljesen azonosul egy civilizációval; mint például Egyiptom az arab-iszlám vagy Olaszország az európai-nyugati civilizációval. Egy civilizáció magába foglalja azokat is, akik osztoznak az adott civilizáció közös vonásaiban és azonosulnak kultúrájával, de közben olyan állam polgárai, melyet egy másik civilizációhoz tartozó nemzet irányít. A civilizáció általában

rendelkezik egy vagy több olyan összetevővel, melyet, illetve melyeket tagjai a civilizációs kultúra legfőbb forrásainak tekintenek. Ezek a források általában a civilizáció mag-országán vagy országain belül, vagyis a legerősebb és kulturálisan leginkább központi szerepet betöltő államon/államokon belül találhatók. A mag-államok száma és szerepe civilizációról civilizációra változik, és az idők folyamán is módosulhat. A japán civilizáció tulajdonképpen az egyetlen japán mag-állammal azonos. A kínai, ortodox és hindu civilizációk mindegyikének van egy nagyon meghatározó mag-állama, több tagállama és nemzetcsoportjai, melyek más civilizáció által irányított országokban élnek (tengerentúli kínaiak, külföldi oroszok, Sri Lanka-i tamilok). Történetileg a Nyugatnak több mag-állama is volt — ma két ilyen létezik: az Egyesült Államok és a francia-német mag Európában, melyek között további erőközpontként foglal helyet Anglia. Az iszlám országaiban, Latin-Amerikában és Afrikában nincsenek mag-államok. Ez részben a nyugati imperializmus következménye, amely egykoron felosztotta Afrikát, a Közel-Keletet, és — jóval korábban, ugyanakkor kevésbé határozottan — Latin-Amerikát is. Az iszlám mag-állam hiánya komoly gondot jelent mind a muzulmán, mind a nem muzulmán társadalmaknak; ezzel a 7. fejezetben foglalkozunk bővebben. Latin-Amerika viszonylatában talán Spanyolország válhatott volna a spanyol nyelvű vagy akár az ibériai civilizáció mag-államává, de vezetői — eléggé tudatosan — inkább arra törekedtek, hogy az európai civilizáció tagállamává váljanak, s közben fenntartsák kulturális kapcsolataikat korábbi gyarmataikkal. Brazíliát mérete, erőforrásai, népessége, katonai és gazdasági ereje képessé tenné arra, hogy Latin-Amerika vezető államává váljon, és a jövőben még azzá is válhat. Ugyanakkor Brazília az Latin-Amerikának, ami Irán az iszlámnak. Bár minden jellegzetessége megvan hozzá, hogy mag-állam legyen, a szubcivilizációs különbségek (Irán esetében a vallási, Brazília esetében a nyelvi) megnehezíthetik e szerep betöltését. Ennélfogva Latin-Amerikában több ország — Brazília, Mexikó, Venezuela és Argentína — verseng a vezető pozícióért, miközben persze természetesen együttműködnek. A latin-amerikai helyzetet tovább bonyolítja, hogy Mexikó új identitást keres magának: a latin-amerikai helyett igyekszik az észak-amerikai civilizációval azonosulni. Példáját követheti Chile és pár más állam is. Elképzelhető, hogy végül a latin-amerikai civilizáció egybeolvad, és a háromágú nyugati civilizáció egy alfajává válik. Valamennyi lehetséges mag-állam azon képességét, hogy a Szaharától délre fekvő afrikai térség vezetőjévé váljon, erősen korlátozza, hogy a terület angol és francia nyelvű államokból áll. Elefántcsontpart egy ideig a francia nyelvű Afrika mag-államának számított. Ugyanakkor jelentős részben Francia Afrika mag-állama volt maga Franciaország is, mely az elszakadást követően is szoros gazdasági, katonai és politikai kapcsolatokat tartott fenn hajdani gyarmataival. Mindazonáltal Nigéria és Dél-Afrika az a két afrikai ország, mely a leginkább alkalmas a mag-állam szerepre. Az angol nyelvű Nigériát mérete, elhelyezkedése és erőforrásai tehetnék potenciális mag-állammá, de a civilizációközi egység hiánya, a mértéktelen korrupció, a politikai stabilitás hiánya, az elnyomó kormányzat, továbbá az általános gazdasági bajok akadályozzák abban, hogy e szerepet betöltse; bár alkalmanként azért ez is előfordult. Dél-Afrikát számos tulajdonsága — békés, tárgyalások útján megvalósult átmenete az apartheidből, gazdasági hatalma, a többi afrikai államénál fejlettebb gazdasága, katonai ereje, természetes erőforrásai és jól szervezett fekete-fehér politikai irányítása — egyértelműen a

kontinens déli részének vezető pozíciójára predesztinálja; elképzelhető, hogy majdan betöltheti a volt Angol Afrika, sőt a Szaharától délre elterülő térség vezető pozícióját is. A magányos állam-nak nincsenek közös kulturális vonásai más társadalmakkal. Etiópiát például kulturálisan nagyrészt elszigeteli muzulmán szomszédaitól uralkodó nyelve, az amharik, mely sajátos etióp írásjegyeket használ; nem kevésbé vallása, a kopt ortodoxia, és az imperializmussal kapcsolatos különleges történelmi tapasztalatai. Egy másik példa: míg a haiti elit hagyományosan nagy becsben tartja Franciaországhoz fűződő kulturális kötelékeit, az ottani kreol nyelv, a vudu vallás, a történelmi múlt — amiben volt forradalom, háború a fehérek ellen, rabszolgalázadás és általában tömérdek brutalitás —, magányos állammá teszi ezt az országot. Sidney Mintz szellemes megjegyzésével élve: „minden nemzet egyedi, de Haiti még ennél is egyedibb”. Mindezek eredményeképpen az 1994-es haiti válság alatt a latin-amerikai államok nem tekintették Haitit regionális problémának, és bár kubai menekülteket mindig is befogadtak, vonakodtak ugyanezt tenni a haiti menekültek esetében. Panama megválasztott, de hivatalba még nem lépett államelnöke ezt így fogalmazta meg: „Latin-Amerikában Haitit nem tekintik odatartozó államnak. Más a nyelve, mások az etnikai gyökerei, más a kultúrája. Általában véve teljesen más.” Haiti ugyanakkor elkülönül a karibi térség angol nyelvű fekete államaitól is. Amint azt egy kommentátor megjegyezte: „A haitiak éppolyan különbözőnek tűnnek egy grenadai vagy jamaicai szemében, mint egy iowainak vagy montanainak.” Haiti, „a senkinek sem kellő szomszéd”, valóban rokontalan ország.15 A legfontosabb magányos állam Japán. Egyetlen más ország sem kötődik egyedi kultúrájához, és a japán kivándorlók is csekély számban vannak jelen más államokban. A kisszámú japán bevándorló is gyorsan asszimilálódik az adott ország kultúrájához (lásd a japán-amerikaiakat). Japán magányosságát növeli, hogy kultúrája sajátságos, nem tartozik olyan egyetemes valláshoz (kereszténység, iszlám) vagy ideológiához (liberalizmus, kommunizmus), melyet exportálhatna más társadalmakba, s ezzel megteremthetné e nemzetekkel a kulturális kapcsolatokat. Majdnem minden ország heterogén, amennyiben általában kettő vagy több etnikai, faji és vallásos csoportot is magában foglal. Több ország ugyanakkor megosztottnak számít, amennyiben az e csoportok közti különbségek és konfliktusok fontos szerepet játszanak az állam politikájában. A megosztottság mértéke gyakorta változik. A mélyreható megosztottság egy államon belül erőszakhoz vezethet, és veszélyeztetheti az ország létét is. Ez utóbbi fenyegetés és az autonómiáért vagy elszakadásért folytatott mozgalmak valószínűleg akkor kerülnek előtérbe, amikor a kulturális különbségek egybeesnek a földrajzi elhelyezkedéssel. Ha a kultúra és a földrajz nem találkozik össze, akkor népirtás vagy az érintett lakosság erőszakos eltávolítása, kivándorlása útján mégis összeterelhetők. Az egy civilizációhoz tartozó, ám elkülönülő kulturális csoportokból álló országokban mély belső ellentétek alakulhatnak ki, s ezek elvezethetnek felbomlásukhoz (Csehszlovákia), vagy legalábbis folyamatosan napirenden tarthatják annak lehetőségét (Kanada). Az igazi megosztottság azonban a hasadó állam-nál kerül előtérbe, ahol jelentős csoportok tartoznak különböző civilizációkhoz. Az ilyen megosztottság és a vele járó feszültségek gyakran akkor mélyülnek el, amikor az egyik civilizációhoz tartozó többségi csoport az államot megpróbálja saját politikai eszközeként használni, és saját nyelvét, vallását és szimbólumait teszi hivatalosan kötelezővé, mint ahogy azt a hinduk, szingalézek és muzulmánok próbálták meg Indiában, Sri Lankán és Malajziában.

Az olyan hasadó államoknak, melyek területileg civilizációk határán helyezkednek el, szembe kell nézniük azzal a sajátos problémával, hogyan tarthatják fenn egységüket. Szudánban évtizedeken át tartott a polgárháború a muzulmán északi és a nagyrészt keresztény déli országrész között. Ugyanez a civilizációs megosztottság hasonlóan hosszú ideig kínozta Nigériát, és egy jelentős szecessziós háborúhoz, továbbá államcsínyekhez, lázongásokhoz és egyéb erőszakos cselekményekhez vezetett. Tanzániában a keresztény animista kontinentális régió és az arab muzulmán Zanzibár külön utakra sodródott, és több szempontból is két különálló állammá vált. Zanzibár 1992-ben titokban csatlakozott az Iszlám Konferenciához, de a rákövetkező évben Tanzánia elérte, hogy mégis visszalépjen.16 Ugyanez a keresztény-muzulmán megosztottság idézett elő feszültségeket Kenyában. Afrika csücskén a nagyrészt keresztény Etiópia és a túlnyomórészt muzulmán Eritrea 1993-ban vált szét. Etiópiában azonban — az oromo népcsoportban — jelentős tömegű muzulmán kisebbség maradt. Hasonló törésvonalakat találunk még Indiában (muzulmánok és hinduk), Sri Lankán (szingaléz buddhisták és tamil hinduk), Malajziában és Szingapúrban (kínaiak és maláj muzulmánok), Kínában (han nemzetiségű kínaiak, tibeti buddhisták, muzulmánok), a Fülöp-szigeteken (keresztények és muzulmánok), valamint Indonéziában (muzulmánok és timori keresztények). A civilizációs törésvonalak megosztó hatását leginkább azokban az országokban figyelhetjük meg, melyeket a hidegháborús időszakban összetartott egy — a marxizmus-leninizmus ideológiája által legitimált — tekintélyelvű kommunista rezsim. A kommunizmus összeomlásával a vonzás és taszítás mágneseként a kultúra foglalta el az ideológia helyét. Jugoszlávia és a Szovjetunió szétesett és civilizációs törésvonalak mentén új entitásokká alakult: a hajdani Szovjetunió esetében balti (protestáns és katolikus) államokká, továbbá ortodox és muzulmán köztársaságokká. A volt Jugoszlávia esetében: katolikus Szlovéniává és Horvátországgá, részben muzulmán Bosznia-Hercegovinává, ortodox Szerbia-Montenegróvá és Macedóniává. Ahol az utódállamokban még mindig akadtak multicivilizációs csoportok, ott újabb felosztások következtek. Bosznia-Hercegovinát a háború szerb, muzulmán és horvát részekre osztotta, és Horvátországban sem váratott sokat magára, hogy a szerbek és a horvátok egymásnak essenek. Az ortodox szláv Szerbián belül az albán muzulmán Koszovó eddig megtartott békés állapota nagyon is bizonytalan, mint ahogy egyre több feszültség keletkezik az albán muzulmán kisebbség és a szláv ortodox többség között Macedóniában is. Több hajdani szovjet köztársaságnak is át kell hidalnia a civilizációs törésvonalat, részben azért, mert a szovjet kormányzat úgy alakította a határokat, hogy megosztott köztársaságokat képezzen — az orosz krími terület Ukrajnához került, az örmény Hegyi-Karabah pedig Azerbajdzsánhoz. Oroszországon belül több, viszonylag kis létszámú muzulmán kisebbségi csoport található, főként a Kaukázus északi részén és a Volga környékén. Észtországban, Lettországban és Kazahsztánban jelentős orosz kisebbségi csoportok élnek, melyeket ugyancsak a szovjet politika teremtett. Ukrajna megoszlik a görög szertartású katolikus, nacionalista, ukrán nyelvű nyugati és az ortodox, orosz nyelvű keleti országrész között. A hasadó országokban a két vagy több civilizációból származó nagyobb csoportok egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy: „Különbözőek vagyunk, ezért hovatartozásunk is különböző.” A viszolygás ereje szétlöki őket, így más társadalmakhoz tartozó civilizációs mágnesük felé gravitálnak. Az elszakadó állam ezzel szemben olyan uralkodó kultúrával bír,

mely egy adott civilizáción belül jelöli ki a helyét, csakhogy vezetői egy másik civilizáció irányába indulnának. Az ő véleményüket ekként lehetne összefoglalni: „Tudjuk, milyenek vagyunk, és hovatartozásunk is egyértelmű, csakhogy mi változtatni szeretnénk ezen a helyzeten.” Egy hasadó ország nemzeteitől eltérő módon az elszakadó ország népe egyetért abban, hogy kinek tekintse önmagát, viszont nem ért egyet abban, hogy melyik civilizációba tartozik. Ennek tipikus példáját nyújtja a török elit jelentős része, mely a kemalista stratégiát választotta, és úgy döntött, elvet minden nem nyugati kulturális és intézményi törekvést annak érdekében, hogy minél erőteljesebben kötődhessen a Nyugathoz, illetve, hogy minél jobban előmozdítsa az ország modernizálását és nyugatosodását. Oroszország Nagy Péter óta elszakadó ország, amennyiben állandó gondot okoz a számára, hogy a nyugati civilizációhoz tartozzék-e vagy az elkülönülő eurázsiai ortodox civilizáció mag-államává váljék. Természetesen Musztafa Kemál országa a klasszikus elszakadó állam, mely a húszas évek óta igyekszik modernizálni és nyugatosodni. Majdnem két évszázadon keresztül Mexikó — az Egyesült Államokkal szemben — latin-amerikai országként határozta meg önmagát; a nyolcvanas években azonban vezetői elszakadó országgá tették, megkísérelvén észak-amerikai társadalomként újradefiniálni hovatartozásukat. A kilencvenes évek ausztrál vezetői ezzel szemben azon igyekeznek, hogy országukat elcsatolják a Nyugattól és Ázsia részévé tegyék, egy „fordítottan elszakadó országot” produkálva ezzel. Az elszakadó államnak két ismérve van. Vezetői általában „hídként” utalnak rá, mely híd két civilizációt köt össze; mások ugyanakkor inkább Janus-arcúnak nevezik. „Oroszország Nyugat felé tekint — de Kelet felé igazodik”; „Melyik út a legjobb Törökország számára: a keleti vagy a nyugati?”; „Ausztrál nacionalizmus: megosztott lojalitás” — ezek azok a tipikus újságcímek, melyek egy elszakadó állam identitás problémáira utalnak.17 ELSZAKADÓ ÁLLAMOK — A CIVILIZÁCIÓVÁLTÁS KUDARCA Egy elszakadó állam akkor képes sikeresen újrafogalmazni civilizációs identitását, ha eleget tesz legalább három követelménynek. Először is, az ország politikai és gazdasági elitjének nem egyszerűen támogatnia kell a javaslatot, hanem lelkesednie is kell érte. Másodszor, a közösségnek legalábbis hajlandónak kell mutatkoznia arra, hogy beleegyezzen az újradefiniálásba. Harmadszor, a befogadó - jórészt nyugati - civilizáció uralkodó elemeinek hajlania kell arra, hogy befogadják az áttértet. Az identitás újraértelmezésének folyamata gyakorta megszakad, politikailag, társadalmilag, intézményileg, kulturálisan hosszadalmas és fájdalmas is lehet. Eddig lényegében még soha nem sikerült. Oroszország. Most, a kilencvenes években Mexikó már jó pár éve, Törökország pedig jó pár évtizede elszakadó államnak minősül. Oroszország ezzel szemben évszázadok óta ilyennek számít, miközben — ellentétben Mexikóval és Törökországgal — egy jelentős civilizáció mag-államának is mondhatja magát. Amennyiben Törökországnak vagy Mexikónak sikerülne kulturálisan — a nyugati civilizáció tagjaként — újraértelmezni önmagát, ez végül is csekély, erősen korlátozott hatással lenne az iszlám világára vagy Latin-Amerikára. Ha azonban Oroszország válik nyugativá, akkor az egész ortodox civilizáció eltűnik a föld színéről. A Szovjetunió összeomlása újraélesztette azt a központi vitát, mely korábban Oroszország és a Nyugat viszonyáról folyt. Oroszország és a Nyugat kapcsolatában négy fázist különböztethetünk meg. Az elsőben, amely Nagy Péter (1689–1725) uralmáig tartott, a kijevi orosz nagyfejedelemség a

Nyugattól függetlenül létezett, és kevés kapcsolata volt a nyugat-európai társadalmakkal. Az orosz civilizáció a bizánci civilizáció utódhajtásaként fejlődött, és majd kétszáz éven át, a 13. század derekától a 15. század közepéig mongol fennhatóság alá tartozott. Oroszországnak alig vagy egyáltalán nem állt módjában a nyugati civilizáció történelmi jelenségeit meghatározni — vagyis nem volt köze a római katolicizmushoz, a feudalizmushoz, a reneszánszhoz, a reformációhoz, a területi terjeszkedésekhez és a gyarmatosításhoz, a felvilágosodáshoz, a nemzetállamok kialakulásához. A nyugati civilizáció nyolc, korábban már meghatározott ismérve közül — vallás, nyelv, az állam és az egyház szétválasztása, jogállamiság, társadalmi pluralizmus, képviseleti testületek, individualizmus — Oroszországban hét gyakorlatilag nem létezett. Az egyetlen lehetséges kivétel, a klasszikus örökség pedig Bizáncon keresztül érkezett Oroszországba, és ennek megfelelően jelentősen különbözött attól, amit a nyugati világ közvetlenül Rómától kapott. Az orosz civilizáció a kijevi orosz nagyfejedelemség, a jelentős bizánci hatások és az elnyúló mongol uralom közös terméke volt. Ezek a hatások alakították társadalmát és kultúráját, mely igen kevéssé emlékeztetett azokra a nyugat-európai társadalmakra, melyek nagyon különböző erők hatása alatt fejlődtek ki. A 17. század végén Oroszország nemcsak különbözött Európától, de jelentős volt az elmaradottsága is; erre Nagy Péter 1697–1698-as európai körútja során figyelt fel. A jövendő cár eltökélte, hogy birodalmát modernizálni és nyugatosítani fogja. Hogy népeit hasonlóbbá tegye az európaiakhoz, Moszkvába hazatérve első dolga volt leborotváltatni nemeseinek szakállát, és betiltani a hosszú kaftánok és csúcsos süvegek viselését. Nem törölte el a cirill ábécét, de megreformálta, leegyszerűsítette, és nyugati szavakat és kifejezéseket is bevezetett. A legfontosabbnak azonban az orosz katonai erő fejlesztését és modernizálását tartotta. Létrehozta a haditengerészetet, bevezette a kötelező katonai szolgálatot, kiépítette a védelmi intézményrendszert. Műszaki iskolákat alapított, Nyugatra küldött embereket, hogy tanulják meg és hozzák haza a legmodernebb ismereteket a fegyverekről, hajókról és hajóépítésről, navigálásról, bürokratikus intézményekről és sok egyéb, a katonai hatékonysághoz nélkülözhetetlen dologról. Hogy bevezethesse ezeket az újításokat, drasztikusan megreformálta és kiterjesztette az adórendszert, és — uralkodása vége felé —átszervezte a kormánystruktúrát is. Eltökélte, hogy Oroszországot nemcsak európai hatalommá teszi, hanem egyben olyan hatalommá, mely Európában székel; ezért elhagyta Moszkvát, Szentpéterváron alapította meg új fővárosát, és belekezdett a nagy északi háborúba Svédországgal, hogy megszerezze Oroszország uralmát a balti térségben, megalapozva egyben európai tekintélyét. Azonban miközben birodalmát modernizálta és nyugatosította, egyben ázsiai jellegzetességeit is megerősítette azáltal, hogy tökélyre emelte a despotizmust, és a társadalmi vagy politikai pluralizmusnak még az írmagját is kiirtotta. Az orosz nemességnek soha nem volt tényleges hatalma. Nagy Péternek azonban sikerült még tovább csökkenteni befolyását, amennyiben növelte a szolgáló nemességet és bevezette annak bonyolult hierarchikus rendszerét, a „Rangtáblázat”-ot. Ennek kritériumai immár nem a születéssel vagy társadalmi helyzettel voltak kapcsolatban, hanem az uralkodó szolgálatában szerzett érdemekkel. A parasztokhoz hasonlóan a nemeseknek is katonai szolgálatot kellett teljesíteniük, s ezzel kialakult a „talpnyaló arisztokrácia”, melynek magatartása később olyannyira felháborította Custine-t.ls A jobbágyok önrendelkezési jogát tovább korlátozta, még szorosabbra fűzve kötelékeiket a földhöz és földesurukhoz. Az ortodox egyházat — mely tágabban értelmezve mindig is az állam irányítása alatt állt — újraszervezte, és a cár által kinevezett Szinódus

irányítása alá helyezte. A cárnak hatalmában állt az is, hogy maga nevezze ki utódját, anélkül hogy az addigi örökösödési gyakorlatot figyelembe vette volna. E változásokkal Nagy Péternek sikerült elérnie, hogy Oroszországban a modernizáció a kezdetektől szorosan összekapcsolódott egyfelől a nyugatosodással, másfelől a despotizmussal. Ezt a Nagy Péter-i modellt követte aztán Lenin és Sztálin, de kisebb mértékben már II. Katalin és II. Sándor is, amikor többféle módon próbálták modernizálni, nyugatosítani Oroszországot és megerősíteni autokratikus hatalmukat. Az 1980-as évekig a demokrácia orosz hívei általában nyugatosítók is voltak, a nyugatosítók azonban nem voltak feltétlenül demokraták. Az orosz történelem tanulsága az, hogy a társadalmi és gazdasági reform megköveteli a hatalom centralizálását. A nyolcvanas évek végén Gorbacsov szövetségesei szintén ezzel magyarázták kudarcukat, felpanaszolván: figyelmen kívül hagyták azokat az akadályokat, melyeket a glasznoszty helyezett a gazdasági liberalizálás útjába. Nagy Péternek inkább sikerült Oroszországot Európa részévé tenni, mint Európát Oroszországévá. Az Oszmán Birodalommal ellentétben az orosz birodalmat Európa-szerte a politikai élet nagy és legitim résztvevőjeként fogadták el. Otthon azonban a reformok ellenére — bár azok nyilvánvalóan hoztak némi változást — a kialakult kép nagyon vegyesnek bizonyult: egy kis elit csoport kivételével az orosz társadalmat továbbra is ázsiai és bizánci módszerek, intézmények és hagyományok működtették, ahogy ennek mind az európaiak, mind az oroszok tudatában is voltak. „Kaparj meg egy oroszt, és előjön belőle a tatár” — jegyezte meg de Maistre. Nagy Péter elszakadó államot teremtett; a 19. században a szlavofilek és a nyugatosok együtt panaszkodtak erre a helyzetre, és vadul vitáztak arról: vajon úgy vessenek-e véget neki, hogy végigviszik az európaizálódási folyamatot, vagy úgy, hogy felszámolnak minden európai hatást és visszatérnek a valódi orosz lelkiséghez. A Nyugat-barát Csaadajev azzal érvelt, hogy „a mi napunk ugyanaz a nap, ami a Nyugatra süt le”, és Oroszországnak is élnie kell ezzel a fénnyel, hogy megvilágítsa és megváltoztassa örökölt intézményeit. A szlavofil Danyilevszkij olyan szavakkal kárhoztatta a nyugatosítási kísérleteket, melyek most, századunk kilencvenes éveiben is visszacsengnek: e próbálkozások „eltorzítják az emberek életét, és idegen, külföldi életformákkal helyettesítik azt... külföldi intézményeket hoznak be, és az orosz földön meg akarják honosítani őket... mind a bel-, mind pedig a külpolitikát — beleértve az orosz élet kérdéseit — idegen, európai szemszögből vizsgálják, olyan nagyítón keresztül, melynek még a fénytörése is európai”19. Az orosz történelemben Nagy Péter végérvényesen a Nyugat-barátok hőse és ellenfeleik sátánja lett. Egy erre utaló szélsőséges példaként említhetjük az Eurázsia-eszme azon hirdetőit, akik maguk is árulónak tartották a Nagy Péter-i politikát, és akik a húszas években azért váltak a bolsevikok nagy pártolóivá, mert azok elutasították a nyugatosodást, kihívást intéztek Európával szemben, és újra Moszkvát nevezték ki fővárossá. Az Oroszország és a Nyugat között kialakuló viszony harmadik szakasza a bolsevik forradalommal kezdődött, s ez jelentősen különbözött attól az ellentmondásos szakasztól, mely a korábbi két évszázadot jellemezte. Olyan politikai-gazdasági rendszer jött létre, amely Nyugaton sohasem maradhatott volna fenn; mindazonáltal olyan ideológia mozgatta e rendszert, amely Nyugaton született. A szlavofilek és nyugatosok vitája arról szólt: vajon különbözhet-e Oroszország a lemaradás veszélye nélkül a Nyugattól0 A kommunizmus pompás megoldást kinált e problémára, azt állítván: Oroszország alapvetően különbözik a Nyugattól, mert már messze megelőzte azt. Mégpedig úgy, hogy a világon majdan végigsöprő

proletárforradalom élére áll. Oroszország így már nem az elmaradott ázsiai múltat testesítette meg, hanem a haladó szovjet jövőt. A forradalom elősegítette, hogy Oroszország megelőzze a Nyugatot, s nem azért különbözik tőle, mert — a szlavofilek szóhasználatával élve — „mi nem leszünk ilyenek”, hanem azért, mert „idővel ti is olyanok lesztek, mint mi” — legalábbis a Kommunista Internacionálé üzenete szerint. Csakhogy miközben a kommunizmus hozzásegítette a szovjet vezetőket ahhoz, hogy megkülönböztethessék magukat a Nyugattól, egyben erős kötelékeket is létrehozott a Nyugat és a szovjet társadalom között. Marx és Engels németek voltak — nézeteik főbb hangoztatói a 19. század végén és a 20. század elején szintúgy nyugat-európaiak. 1910-re a nyugati államokban is számos szakszervezet, szociáldemokrata és munkáspárt vált ideológiájuk elkötelezett hívévé, s ezek egyre nagyobb hatást gyakoroltak az európai politikai életre. A bolsevik forradalmat követően a baloldal kommunista és szocialista pártokra hasadt, melyek mindegyike jelentős erővel bírt az európai államokban. A Nyugat nem kis hányadán a marxista jóslat bevált: a kommunizmust és a szocializmust a jövőbe vezető eszméknek tekintették, és — így vagy úgy — minden politikai és értelmiségi elit üdvözölte azokat. Oroszországban az állam jövőjéről folytatott szlavofil-nyugatos vita így áthelyeződött Európába, ahol a jobb- és baloldal kezdett azon vitázni, hogy mi is a Nyugat jövője, s nem épp a Szovjetunió testesíti-e meg ezt a jövőt. A második világháború után a Szovjetunió hatalma megerősítette a kommunizmus vonzását mind Nyugaton, mind pedig — és ez sokkal jelentősebb — abban a nem nyugati világban, mely erős ellenszenvvel viseltetett a Nyugat iránt. A nyugati uralom alatt lévő nem nyugati társadalmak elitjeiből azok, akik meg akarták téveszteni a Nyugatot, az önrendelkezés fontosságáról és a demokráciáról szónokoltak. Akik viszont szembe akartak szállni a Nyugattal, a forradalmat és a nemzeti felszabadulást tűzték zászlajukra. Az oroszok e nyugati ideológia felhasználása révén, illetve hogy erre az ideológiára építették Nyugat-ellenességüket, bizonyos szempontból közelebb kerültek a Nyugathoz, mint történelmük során bármikor. Bár a liberális demokrácia ideológiája jelentősen különbözik a kommunizmusétól, mindkét oldal tulajdonképpen ugyanazt a nyelvet beszélte. A kommunizmus és a Szovjetunió összeomlása véget vetett a Nyugat és Oroszország közti kölcsönhatásnak. A Nyugat reménykedett és hitte, hogy a hajdani Szovjetunióban mindenütt győzelmet arat majd a liberális demokrácia. Ez azonban nem így rendeltetett. 1995 óta Oroszországban éppúgy, mint a többi ortodox köztársaságban roppant bizonytalan a liberális demokrácia jövője. Emellett az oroszok felhagytak a marxizmussal, és elkezdtek oroszként viselkedni, így a szakadék Oroszország és a Nyugat között tágulni kezdett. A liberális demokrácia és a marxizmus-leninizmus közötti konfliktus ideológiák között zajlott, melyek — jelentős különbségeik ellenére — modernek, világiasak voltak, és látszólag mindkettő célja a szabadság, egyenlőség és az anyagi jólét megteremtése volt. Egy nyugati demokrata képes volt intellektuális vitát folytatni egy szovjet marxistával; ugyanezt viszont alighanem lehetetlennek találná egy orosz ortodox nacionalista vitapartner esetében. A szovjet korszakban a szlavofilek és nyugatosok felfüggesztették vitájukat, minthogy mindkét fél — például Szolzsenyicin és Szaharov is — élesen szemben állt a kommunista szintézissel. E szintézis összeomlásával az Oroszország valódi identitásáról folytatott vita újból fellobbant. Ismét terítékre került, hogy vegye-e át Oroszország a Nyugat értékeit, intézményeit és gyakorlatát, s igyekezzen-e betagolódni a nyugati civilizációba? Vagy egy elkülönülő ortodox és eurázsiai kultúra építése lenne-e a megfelelő út, mely teljességgel különbözik a

Nyugatétól, s egyedi láncszemet képez Európa és Ázsia között? E kérdések komolyan megosztották az értelmiségi és politikai elitet, nem kevésbé az egész társadalmat. Az egyik oldalon ott álltak a Nyugat-barátok, a „kozmopoliták”, az „atlantisták”, míg a másikon a szlavofilek utódai, akiket általában „nacionalistaként”, „eurázsiaistaként” vagy „gyerzsavnyiki-ként” (azaz: erősállam-pártiként) emlegettek.20 E csoportok között a legjelentősebb különbség a külpolitika terén jelentkezett, de bizonyos mértékig szemben álltak elképzeléseik a követendő gazdasági reformról és az államszerkezet milyenségéről is. A vélemények állandóan egyik végletből a másikba csaptak. A spektrum egyik végén azok helyezkedtek el, akik a gorbacsovi „új gondolkodás” pártján álltak, és a „közös Európa-ház” megteremtése lebegett a szemük előtt, illetve Jelcin főtanácsadói is ide tartoztak, akik hangot adtak azon vágyuknak, hogy Oroszország váljon végre „normális országgá”, és a hét vezető iparosodott demokrácia — a G7-klub — fogadja be nyolcadik tagként hazájukat. Az enyhébb nacionalisták — mint például Szergej Sztankevics — azzal érvelnek, hogy Oroszországnak el kellene vetnie az „atlanti” utat, és prioritásként a más államokban élő oroszok védelmét kellene meghirdetnie. Hangsúlyoznia kellene továbbá a török és muzulmán kapcsolatokat, és elősegítenie — megfogalmazása szerint — „erőforrásaink, választásaink, kötelékeink és érdekeink átirányítását Ázsiába, illetve Keletre”21. A hasonló meggyőződésűek azért kritizálták Jelcint, mert alárendelte Oroszország érdekeit a Nyugatnak, mert csökkentette az orosz katonai erőt, mert nem támogatott olyan hagyományos szövetségeseket, mint Szerbia, mert olyan módon erőltette a gazdasági és politikai reformot, hogy az ártott a nemzetnek. E trendet jelzi Pjotr Szavickij eszméinek új keletű népszerűsége is, aki a húszas években Oroszországot sajátos eurázsiai civilizációként írta le. A szélsőségesebb nacionalisták között ott találjuk Szolzsenyicint, aki annak az Oroszországnak a pártján áll, mely magába foglalja az összes oroszt, valamint a hozzájuk szorosan kötődő szláv ortodox beloruszokat és ukránokat; ezenkívül azonban senki mást. E körhöz tartoznak a birodalmi nacionalisták, például Vlagyimir Zsirinovszkij, aki szeretné visszaállítani a szovjet birodalmat és helyreállítani az orosz haderőt. Ez utóbbiak gyakran nemcsak Nyugat-ellenesek, de antiszemiták is, s az orosz külpolitikát szeretnék újra kelet és dél felé irányítani, és uralmuk alá hajtani a déli muzulmán területeket (ahogy azt Zsirinovszkij sürgeti), vagy elnyerni a muzulmán államok és Kína támogatását a Nyugattal szemben. A nacionalisták több segítséget szerettek volna nyújtani a szerbeknek a muzulmánokkal folytatott háborúban. A kozmopoliták és nacionalisták közti különbség intézményi szinten is megjelent, a külügyminisztérium és a hadsereg látványos szembenállásaként. De tapasztalható volt Jelcin magatartásában is, aki biztonsági, illetve külpolitikai elképzeléseiben hol erre, hol arra hajlott. Az orosz nép éppoly megosztott, mint az orosz elit. Egy 1992-es, 2069 európai oroszt érintő felmérés szerint a válaszolók 40%-a „nyitott a Nyugat felé”, 36%-a nem, 24%-a pedig „nem tudja eldönteni, melyik álláspontot tegye magáévá”. Az 1993-as parlamenti választásokon a reformpárt nyerte el a szavazatok 34,2%-át, a reformellenes és nacionalista pártok 43,3%-ot szereztek, míg a centristák 13,7-et.2 A 96-os júniusi elnökválasztáson az orosz nép álláspontja újra megoszlott: 43% támogatta a Nyugat jelöltjét, Jelcint (illetve más reformista jelölteket). 53%-uk ugyanakkor a nacionalistákra és kommunistákra szavazott. A kilencvenes években tehát identitásának központi kérdését illetően Oroszország még mindig elszakadó állam maradt egy olyan nyugatos-szlavofil kettősséggel, mely „...nemzeti karakterének elválaszthatatlan jellegzetessége”33.

Törökország. A húszas és harmincas években Musztafa Kemál Atatürk gondosan kiszámított reformsorozattal kívánta nemzetét elfordítani az oszmán-muzulmán múlttól. A kemalizmus alapelvei — azaz „a hat nyílvessző” — a következők voltak: populizmus, republikanizmus, nacionalizmus, világiasság, etatizmus és reformizmus. A multinacionális birodalom eszméjét elvetve, Kemál homogén nemzetállam kialakítását tűzte ki céljául, az örmények és görögök kiirtása, illetve az országból történő kiűzésük révén. Eltávolította a szultánt, és erőfeszítéseket tett, hogy megalapozza a politikai hatalom nyugati típusú republikánus rendszerét. Eltörölte a kalifátust, a vallási hatalom központi forrását, véget vetett a hagyományos oktatásnak, felszámolta a vallási minisztériumot, megszüntette a különálló vallási iskolákat és főiskolákat, és olyan egységes, állami közoktatási rendszert vezetett be, mely ezáltal teljes mértékben világi jellegű lett. Megszabadult az egyházi bíróságoktól, melyek az iszlám törvényeit képviselték, és a svájci Polgári Törvénykönyvön alapuló új jogrendszert vezetett be. A hagyományos naptárat felcserélte a Gergely-naptárra, és hivatalosan megszüntette az iszlám államvallási szerepét. Nagy Péter példája nyomán betiltotta a fez viselését, lévén az a vallási hagyomány szimbóluma, és arra bátorította az embereket, hogy hordjanak kalapot. Kijelentette: előnyös lenne a török nyelvben inkább latin, semmint az arab írásjegyek használata. Ez utóbbi reform alapvető fontosságúnak bizonyult. „A latin betűkön nevelődő új nemzedékek számára gyakorlatilag lehetetlenné vált hozzáférni a hagyományos irodalom óriási tömegéhez, ugyanakkor arra biztatták őket, hogy tanuljanak európai nyelveket, és eközben némileg csökkent az analfabetizmus.”24 Miután újrafogalmazta a lakosság nemzeti, politikai, vallási és kulturális identitását, a harmincas években Kemál igyekezett lendületet adni a gazdaságnak. A modernizáció kéz a kézben haladt az elnyugatosodással, egyben ez lett a modernizáció eszköze is. Az 1939 és 1945 között dúló — nyugati polgárháborúként is felfogható — második világháború alatt Törökország megőrizte semlegességét. Ezt követően azonban sietett még jobban azonosulni a Nyugattal. Nyíltan nyugati modelleket követve váltott át az egypártrendszerről a többpártrendszerre. Lobbizott a NATO-tagságért, és azt 1952-ben el is nyerte, megerősítve pozícióját, mint a szabad világ tagja. A nyugati gazdasági és biztonsági segítség dollármilliárdjai áramlottak az országba, hadseregét Nyugaton képezték ki, szerelték fel, s integrálták a NATO szervezetébe. Területére amerikai katonai támaszpontokat telepítettek. Törökországot a Nyugat saját keleti védőbástyájának tekintette, amely megakadályozza a Szovjetunió terjeszkedését a Földközi-tenger térségében, a Közel-Keleten és a Perzsa-öbölben. Az ekként kifejezett azonosulási vágy és kapcsolatrendszer miatt a nem nyugati, el nem kötelezett államok az 1955-ös bandungi konferencián meg is bélyegezték Törökországot; az iszlám országok ráadásul Allah megsértésével is vádolták.25 A hidegháború után a török elit továbbra is azt pártolta, hogy országa maradjon nyugati és európai. Érveiket arra alapozták, hogy a NATO-tagság szoros szervezeti köteléke segít fenntartani a görögökkel szembeni egyensúlyt. Azonban Törökországnak a NATO-tagságban megtestesülő nyugati kötődése a hidegháború terméke volt. Ennek vége megszüntette a kapcsolat létrejöttének okát, és a kötelék gyengüléséhez, újrafogalmazásához vezetett. A Nyugat szemében Törökország ma már kevésbé hasznos bástya egy északról jövő fenyegetés kivédésére, szerepe inkább arra szűkül, hogy — mint az Öböl-háború idején is — társ legyen a délről jövő, kisebb fenyegetések elhárításában. Ebben a háborúban Törökország fontos segítséget nyújtott a Szaddam Huszein-ellenes koalíciónak azzal, hogy lezárta azt a területén

áthaladó vezetéket, melyen az iraki olaj eljutott a Földközi-tengerhez; az is fontos segítségnek bizonyult, hogy az amerikai repülőgépek török bázisokról is felszállhattak, amikor bevetésre indultak Irak ellen. Özal akkori államelnök eme döntéseit azonban komoly kritika kísérte, és a külügyminiszter, a védelmi miniszter és a tábornoki kar vezetője el is veszítette bársonyszékét. Tüntetésekre is sor került, melyeken tiltakoztak Özal és az Egyesült Államok szoros együttműködése ellen. Nem véletlen tehát, hogy mind Sülejman Demirel elnök, mind pedig Çiller miniszterelnökasszony már korán sürgetni kezdte az ENSZ szankcióinak feloldását Irakkal szemben; a szankciók egyébként komoly gazdasági terheket róttak Törökországra.26 Ankara mai hajlandósága, hogy a délről érkező iszlám fenyegetés ellenében együttműködjön a Nyugattal, sokkal bizonytalanabb, mint az a korábbi elkötelezettsége, hogy részt vegyen a szovjet veszéllyel szembeni közös fellépésben. Az Öböl-válság alatt Törökország hagyományos szövetségese, Németország elutasította, hogy NATO-ellenes támadásnak tekintsen egy Törökországra irányuló iraki rakétatámadást. Ez megmutatta, hogy Törökország nem számíthat nyugati támogatásra a déli fenyegetéssel szemben. A hidegháború során a Szovjetunióval történő konfrontáció nem kérdőjelezte meg Törökország civilizációs identitását — a hidegháború utáni konfrontáció az arab államokkal viszont igen. A nyolcvanas évek kezdetétől fogva Törökország nyugati irányultságú elitjének egyik — sőt, talán legfontosabb — külpolitikai célja az volt, hogy biztosítsa az Európai Uniós tagságot. 1987 áprilisában hivatalosan is folyamodott ezért. 1989 decemberében Törökországgal közölték, hogy a folyamodványt 1993 előtt nem tudják fontolóra venni. 1994-ben az Unió helyt adott Ausztria, Finnország, Svédország és Norvégia kérelmének, és széles körben számítottak arra, hogy a következő években hasonlóan kedvező lépések történnek Lengyelország, Magyarország és Csehország, a későbbiekben pedig Szlovénia, Szlovákia és a balti köztársaságok csatlakozása ügyében. A törökök különösen azért voltak csalódottak, mert Németország — az Európai Közösség legbefolyásosabb tagja — nem támogatta kérésüket, helyette a közép-európai államok tagságának elősegítésén munkálkodott.27 Az Egyesült Államok nyomására az Unió ugyan vámuniós tárgyalásokat kezdett Törökországgal, a teljes tagság azonban ma is távoli és kétes lehetőségnek tűnik. Miért léptek át Törökország felett, miért alakulhatott ki az a benyomás, hogy mindig a sor végére kényszerül? Az európai vezetők — a nyilvánosság előtt legalábbis — Törökország alacsony gazdasági fejlettségéről beszélnek, és az emberi jogok tiszteletben tartásának hiányáról, mely különösen a skandináv államokkal történő összehasonlításkor válik szembeötlővé. A színfalak mögött azonban az európaiak és törökök egyetértenek abban, hogy a valódi ok a görögök heves ellenkezése, és — ami ennél is fontosabb — az a tény. hogy Törökország muzulmán állam. Az európai országokat elriasztja, hogy a jövőben esetleg meg kell nyitniuk kapuikat egy 60 milliós muzulmán lakossággal rendelkező, nagy munkanélküliségű ország bevándorlói előtt. Még lényegesebbnek tűnik, hogy Nyugaton úgy érzik, a törökök kulturálisan nem tartoznak Európához. Özal elnök 1992-ben kijelentette, hogy „az emberi jogok helyzete Törökországban csak ürügy arra, hogy ne engedjék csatlakozni az Európai Közösséghez. A valódi ok az, hogy mi muzulmánok vagyunk, ők pedig keresztények.” Majd hozzátette: „Ezt azonban nem vallják be.” Az európai vezetők valójában maguk is beismerték, hogy az Unió „keresztény klub”, és hogy „Törökország túl szegény, túl népes, túl muzulmán, túl harsány, kulturálisan túlságosan is különböző”. Az egyik szakértő megjegyezte: „Európa rémálma” még ma is, a „Nyugat-Európát pusztító szaracénok és a Bécs kapuit döngető

törökök emléke”. Az efféle reagálások és kijelentések nyomán „a törökök körében kialakult az az általános érzés”, hogy „a Nyugat nem kívánja Európában látni a muzulmán törököket”28. Minthogy Törökország elvetette Mekkát, őt viszont Brüsszel utasította el, az ország kapva kapott az alkalmon, hogy a Szovjetunió felbomlását követően Taskent felé forduljon. Özal elnök és más vezetők a török népek közösségének látomását vázolták fel, és komoly erőfeszítéseket tettek a „Törökországon kívüli területeken..., az Adriai-tengertől Kínáig... élő törökökkel” való kapcsolatok megteremtése érdekében. Különös figyelmet kapott Azerbajdzsán és a négy török nyelvű közép-ázsiai köztársaság, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kazahsztán és Kirgizisztán. 1991 és 1992 között Törökország széles körű tevékenységbe kezdett, hogy megerősítse kapcsolatait s egyben befolyását is ezekben az új köztársaságokban. Egyebek között 1,5 milliárd dollárnyi hosszútávra szóló, alacsony kamatú kölcsönt juttatott nekik, valamint 79 millió dollár közvetlen segítséget, televíziós műholdat (mellyel az orosz nyelvű adásokat lehetett helyettesíteni), telefonhálózatot, légijárat-szolgáltatást, Törökországba szóló ösztöndíjak ezreit, képzést közép-ázsiai és azeri bankárok, üzletemberek, diplomaták és több száz katonatiszt számára. Tanárokat küldtek az új köztársaságokba, hogy török nyelvet tanítsanak, és közel 2000 közös vállalkozás is beindult. A gazdasági kapcsolatok útját közös kulturális vonások egyengették. Ahogy azt egy török üzletember megjegyezte: „Azerbajdzsánban vagy Türkmenisztánban a siker legfontosabb tényezője, hogy a megfelelő partnert megtaláljuk. A törökök számára ez nem jelent gondot. Azonos a kultúránk, többé-kevésbé a nyelvünk is, még a konyhánk is hasonló.”29 A Kaukázus és a Közép-Ázsia felé fordulást nemcsak az az álom ösztönözte, hogy Törökország egy török nemzetközösség vezetője lehet, de az a vágy is, hogy ellen tudjon állni az iráni és szaúd-arábiai hatás terjedésének, az iszlám fundamentalizmus térnyerésének. A törökök úgy látták: ők kínálják az alternatívát, a „török modellt” vagy „Törökország eszméjét”, egy világi, demokratikus, piacgazdasággal bíró muzulmán állam formájában. Emellett Ankara még azt is remélte, hogy meg tudja állítani az újjáéledő orosz befolyást. Ha alternatívát kínál Oroszországgal és az iszlámmal szemben, akkor hathatósabban kérheti az Európai Unió támogatását, s később azt is, hogy csatlakozhasson hozzá. E kezdeti lázas tevékenység a török köztársaságok dolgában 1993-ra feszültebbé vált, aminek az volt az oka, hogy az erőforrások végesnek bizonyultak; Özal halála után Sülejman Demirel lett az elnök, és az orosz befolyás megerősödött. Amikor a török kultúrájú, korábbi szovjet köztársaságok először váltak függetlenné, vezetőik azonnal Ankarába rohantak, hogy udvaroljanak Törökországnak. Idővel azonban Oroszország újra nyomást gyakorolt rájuk, és mindenféle ígéreteket tett, melyeknek hatására visszatáncoltak, és igyekeztek inkább csak a „kiegyensúlyozott” kapcsolatok ápolásának szükségességét hangsúlyozni, egyfelől kulturális rokonuk, másfelől korábbi elnyomójuk felé. A törökök azonban a továbbiakban is megpróbálták felhasználni kulturális kötődéseiket, hogy kiterjeszthessék gazdasági és politikai kapcsolataikat. Egyik legfontosabb fegyvertényükként megszerezték a megfelelő kormányok és társaságok beleegyezését egy vezeték építésére, amely a közép-ázsiai és azerbajdzsáni olajat szállítja Törökországon át a Földközi-tengerhez.30 Míg Törökország azon munkálkodott, hogy kapcsolatokat alakítson ki a hajdani szovjet köztársaságokkal, odahaza sokan megkérdőjelezték saját kemalista világi identitását. Először is, sok más államhoz hasonlóan — ez Törökország számára a hidegháború vége — a társadalmi és gazdasági fejlődés okozta változások révén előtérbe állította a „nemzeti identitás és etnikai

azonosságtudat”31 fontos kérdéseit, és a vallás készen állt, hogy azokra választ adjon. Atatürk és a török elit világi öröksége a század kétharmadában egyre inkább össztűz alá került. A törökök külföldi tapasztalatai odahaza felszították az iszlám érzelmeket. A Nyugat-Németországból hazatérő törökök „az ott tapasztalható ellenséges magatartásra reagálva visszatértek ahhoz, amiben otthonosan érezték magukat. És ez az iszlám volt.” A legfőbb vélemények és megoldások egyre inkább iszlám színezetet kaptak. 1993-ban „az iszlám stílusú szakállt viselő férfiak és lefátyolozott nők valósággal hemzsegtek Törökországban, a mecsetek egyre több embert vonzottak, és bizonyos könyvesboltok polcai roskadoztak a könyvektől, újságoktól, kazettáktól, CD-ktől és videokazettáktól, melyek mind a diadalmas iszlám történelmét, előírásait és életmódját hirdették, és méltatták az Oszmán Birodalom szerepét Mohamed próféta értékeinek megőrzésében”. Jelentések szerint „legalább 290 kiadó és nyomda, 300 sajtókiadvány, köztük négy napilap, pár száz kalózrádió és körülbelül 30, szintén engedély nélkül működő televízióállomás hirdette az iszlám ideológiáját”32. A fokozódó iszlám érzelmekkel szembesülő török vezetők bizonyos fundamentalista megoldásokhoz folyamodtak, hogy támogatást szerezzenek a tömegektől. A nyolcvanas és kilencvenes években az állítólag világi török kormány jelentősen megnövelte a Vallási Ügyek Hivatalának költségvetését, mecsetek építését finanszírozta, elrendelte a vallásoktatást az állami iskolákban, és jelentékenyen támogatni kezdte az iszlám felekezeti iskolákat, melyek száma a nyolcvanas években az ötszörösére nőtt, és így a középiskolás diákok 15%-a ma már ezekbe jár. Az itt hirdetett iszlám doktrínákon nőttek fel a végzős diákok ezrei, akik közül aztán sokan közhivatalnokok lettek. Szemben Franciaországgal — szimbolikus és drámai kontraszt! — a kormány gyakorlatilag megengedte, hogy a lányok hagyományos muzulmán fátyollal járjanak iskolába, s mindezt hetven évvel azután, hogy Atatürk betiltotta a fezt.33 E kormányzati intézkedések, melyeket nagyrészt az a cél motivált, hogy kifogják a szelet az iszlámhívők vitorlájából, bizonyítják, hogy milyen erősen fújtak ezek a szelek a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején. Másodszor, az Iszlám Újjászületés megváltoztatta a török politika jellegét. A politikai vezetők, főleg Turgut Özal nyíltan azonosultak a muzulmán szimbólumokkal és stratégiákkal. Törökországban csakúgy, mint másutt, a demokrácia megerősítette az őshonosodást, aminek következtében sokan a valláshoz fordultak. „A politikusok — de a világiság bástyájaként és őreként tisztelt hadsereg is — olyannyira igyekeztek elnyerni a nép kegyét és megszerezni szavazatát, hogy nem tekinthettek el a lakosság vallási kívánalmaitól: sok engedményük bűzlött a demagógiától.” A populáris mozgalmak a vallás felé fordultak. Míg az elit és a bürokratikus csoportok — különösen a katonai vezetés — világi irányultságúak voltak, a fegyveres erőkön belül iszlám érzelmek kezdtek jelentkezni, és 1987-ben több kadétot kizártak a katonai akadémiákról, mert azt gyanították róluk, hogy iszlám érzelműek. A nagy politikai pártok egyre jobban átlátták annak szükségességét, hogy az újjáéledő muzulmán tariká-tól — vagyis zárt társaságoktól, melyeket Atatürk annak idején betiltott — igyekezzenek választási támogatást szerezni.34 1994 márciusában a helyi választásokon az öt nagy párt közül egyedül az iszlám Jólét Pártja tudta növelni szavazatainak arányát, s így durván 19%-ot kapott, melyhez képest Çiller miniszterelnök Igaz Ösvény Pártja, a maga 21%-ával éppúgy sokat vesztett, mint az azóta elhunyt Özal Szülőföld Pártja, mely ekkor 20%-ot kapott. Az iszlám Jólét Pártjának sikerült megszereznie a két legnagyobb török város, Isztambul és Ankara támogatását, és

nagyon jó eredményeket ért el az ország délkeleti részén is. Az 1995-ös decemberi választásokon a Jólét Pártja több szavazatot és több helyet nyert el a parlamentben, mint bármelyik másik párt, és félévvel később átvette a kormányzást, koalíciót alkotva az egyik világi párttal. Mint más országokban, a fundamentalisták fő támogatói itt is a fiatalok, a külföldről hazatérők, a „letiportak és kisemmizettek” és a „frissen városba költözöttek”, a „nagyvárosok »sans culotte«-jai” voltak.35 Harmadszor, az Iszlám Újjáéledés megváltoztatta Törökország külpolitikáját is. Özal elnök vezetése alatt az Öböl-háborúban a Nyugat mellett foglaltak állást, arra számítva, hogy ez majd segíti az Európai Közösséghez történő csatlakozást. Ez azonban nem következett be. A NATO tétova válasza arra a kérdésre, mit is tenne a szervezet, ha Irak megtámadná az országot, még kevésbé nyugtatta meg a törököket, akik arra voltak kíváncsiak, vajon mit tenne a NATO egy nem orosz veszély esetén.36 A török vezetők igyekeztek kiterjeszteni kapcsolataikat Izraellel, amit a törökországi iszlámhívők heves felháborodással fogadtak. Ennél jóval fontosabb, hogy a nyolcvanas években Törökország fejleszteni kezdte kapcsolatait több arab és muzulmán állammal is. A kilencvenes években pedig aktívan segítette az iszlám érdekek térhódítását, jelentős támogatást nyújtva a boszniai muzulmánoknak és Azerbajdzsánnak. Ami a Balkánt, Közép-Ázsiát vagy a Közel-Keletet illeti, Törökország külpolitikája fokozatosan iszlamizálódott. Törökország éveken át megfelelt a saját civilizációs identitásán változtatni akaró, elszakadó államokat jellemző két-három minimális elvárásnak. A török elit feltétlenül támogatta, a nép pedig elfogadta ezt a politikát. A befogadó nyugati civilizáció elitjei azonban nem voltak ennyire fogékonyak. Minthogy a probléma hosszan elhúzódott, az iszlám törökországi újjáéledése Nyugat-ellenes hangulatot keltett, és kezdte aláásni a török elit világi, nyugati irányultságát. Törökország valószínűleg elszakadó ország marad, mivel sok minden akadályozza, hogy teljesen európaivá váljék, ahhoz pedig nincs elég ereje, hogy jelentős szerepet vállalhasson a török kultúrájú, hajdani szovjet köztársaságokban, így az iszlám tendenciák újjáéledése tovább morzsolja majd az atatürki örökséget. Tekintettel a vázolt ellentétes irányultságokra, a török vezetők következetesen kultúrák közötti „hídként” írják le államukat. 1993-ban Tansu Çiller miniszterelnök-asszony úgy látta, hogy miközben Törökország „nyugati demokrácia”, ugyanakkor „a Közel-Keletnek is része”, így „fizikailag és filozófiailag is két civilizációt köt össze”. Ugyanezt az ambivalenciát tükrözi, hogy miközben Çiller miniszterelnök-asszony otthonában gyakran muzulmán ruhát ölt, a NATO-találkozókon mégis szüntelenül ekként érvel: „földrajzi és politikai tény, hogy Törökország európai állam”. Törökország Sülejman Demirel elnök szerint is olyan „jelentős híd a régióban, mely nyugatról keletre ível, vagyis Európától Kínáig”. Egy híd mesterséges építmény, mely összeköt ugyan két szilárd entitást, ő maga azonban egyiknek sem része. A török vezetők, amikor hazájukat — némi szépítéssel — hídhoz hasonlítják, megerősítik, hogy Törökország elszakadó állam. Mexikó. Míg Törökország a húszas években vált elszakadó országgá, Mexikó esetében ez csak a nyolcvanas években következett be. Történelmi kapcsolatuk a Nyugattal azonban mégis sok hasonlóságokat mutat. Még ma, a 20. században is érvényesek Octavio Paz szavai: „Mexikó magja indián. Nem európai állam.”38 A 19. században Mexikót az Oszmán Birodalomhoz hasonlóan nyugati hatalmak darabolták fel. A 20. század második és harmadik évtizedében — akárcsak Törökország — olyan forradalmon ment keresztül, mely

megteremtette nemzeti identitásának új alapjait, és egypártrendszert hozott létre. Törökországban azonban a forradalom, miközben elvetette az iszlám és oszmán kultúra hagyományait, igyekezett a nyugati kultúra minél több elemét meghonosítani és elősegíteni a Nyugathoz való csatlakozást. Mexikóban viszont — hasonlatosan ahhoz, ami Oroszországban történt — a forradalom a nyugati kultúra azon elemeinek importját jelentette, melyek a nyugati kapitalizmussal és demokráciával szemben álló új nacionalizmus megjelenését segítették elő. Míg Törökország hatvan éven át európaiként igyekezett meghatározni önmagát, Mexikó az Egyesült Államokkal szemben próbált identitást szerezni. A harmincas évektől a nyolcvanas évekig a mexikói vezetők olyan gazdaságpolitikát és külpolitikát folytattak, amely kihívást jelentett az amerikai érdekek ellen. A nyolcvanas években ez megváltozott. Miguel de la Madrid elnök és utóda, Carlos Salinas de Gortari újrafogalmazták a mexikói célokat, a követendő megoldásokat, illetve az ország identitását; ilyen nagyszabású változtatásra az 1910-es forradalom óta nem került sor. Salinas tulajdonképpen Mexikó Musztafa Kemáljának tekinthető. Atatürk szekularizációt ígért és nacionalizmust, melyek az idő tájt divatos témái voltak a Nyugatnak is. Salinas viszont a gazdasági liberalizmust igyekezett előmozdítani, amely a nyugati világban uralkodó két alapeszme közül az egyik. (A másikat, a politikai demokráciát azonban nem üdvözölte.) Atatürkhöz hasonlóan Salinast is támogatta e célok elérésében a politikai és a gazdasági elit; tagjai közül sokan az Egyesült Államokban tanultak — mint maga Salinas és de la Madrid is. Az elnök drámai módon csökkentette az inflációt, privatizált egy sereg állami vállalatot, bátorította a külföldi beruházásokat, csökkentette a vámtarifákat és szubvenciókat, átstrukturálta a külföldi adósságot, megfékezte a szakszervezeteket, növelte a termelékenységet, és bekapcsolta Mexikót az Egyesült Államok és Kanada alkotta Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezménybe (NAFTA). Amiként Atatürk reformjai arra irányultak, hogy Törökországot közel-keleti, muzulmán államból világias európai országgá változtassa, úgy Salinas reformjainak célja az volt, hogy a latin-amerikai Mexikóból észak-amerikai államot faragjon. Salinas választása nem volt elkerülhetetlenül szükségszerű. A mexikói elit például követhette volna azt az Egyesült Államok-ellenes, harmadik világbeli nacionalista és protekcionista utat, amelyet elődeik a század korábbi évtizedeiben. Másrészt — és néhány mexikói valóban támogatta ezt az ötletet — megkísérelhettek volna valamiféle ibériai szövetséget kialakítani Spanyolországgal, Portugáliával, illetve a dél-amerikai államokkal. Vajon sikerrel jár-e Mexikó új törekvése? Politikai, gazdasági és értelmiségi elitjének zöme helyesli ezt az utat. Szemben Törökországgal, itt a befogadó civilizáció politikai, gazdasági és értelmiségi elitje is támogatja Mexikó új elkötelezettségét. A különbségre leginkább a bevándorlás lényegi fontosságú, civilizációközi problémája mutat rá. Az óriási török bevándorló tömegektől való félelem mind az európai elitben, mind az ottani nemzetekben ellenállást szült, s legfőképp ennek következtében ellenzik, hogy Törökország belépjen Európába. Ezzel szemben az Egyesült Államok területére történő tömeges — legális és illegális — mexikói bevándorlás egyike volt azon érveknek, melyeket Salinas a NAFTÁ-nak címzett: „Választhatnak: vagy termékeinket fogadják el, vagy be kell engedniük bevándorlóinkat.” Ráadásul az Egyesült Államok és Mexikó között lényegesen kisebb a kulturális különbség, mint Törökország és Európa között. Mexikó vallása katolikus, nyelve spanyol, elitje mindig is Európa felé fordult; hosszú időn át gyermekeiket is ide küldték iskolába. Az utóbbi időben

viszont ennek az elitnek az érdeklődése mindinkább az Egyesült Államokra irányul; nem csoda tehát, hogy gyermekeik mostanság itt végzik tanulmányaikat. Az angol-amerikai Észak-Amerika és a spanyol-indián Mexikó között lényegesen könnyebbnek mutatkozik összhangot teremteni, mint a keresztény Európa és a muzulmán Törökország között. E közös vonások ellenére a NAFTA ratifikálása után kialakult az Egyesült Államokban a Mexikóval való szorosabb együttműködés ellenzéke, amely követelte a bevándorlás megszorítását, panaszkodott a gyárak délre költözése miatt, és megkérdőjelezte, hogy Mexikó képes alkalmazkodni az észak-amerikai szabadságeszményhez és az ottani törvényekhez.39 Egy elszakadó ország sikeres váltásának harmadik követelménye a terv általános elfogadása a nemzet részéről — nem kell azt feltétlenül támogatniuk, de egyet kell érteniük vele. E tényező fontossága bizonyos mértékig attól függ, hogy az ország döntéshozatali folyamataiban milyen fontossággal bírnak a nép nézetei. 1995 óta Mexikó Nyugat-párti álláspontja nem méretett meg a demokrácia mérlegén. A pár ezer jól kiképzett, külföldről támogatott chiapasi gerilla újévi forradalma önmagában még nem jelentette azt, hogy lényegesebb ellenállás övezné az észak-amerikanizálódási folyamatot. A mexikói értelmiségiek, újságírók és más közvélemény-formáló személyek körében azonban rokonszenvező visszhangra talált e lázadás, és azt sugallta, hogy az észak-amerikanizálódás általában, a NAFTA pedig különösen képes egyre növekvő ellenállást kiváltani a mexikói elit és a nép körében. Salinas elnök szándékosan adott prioritást a gazdasági reformnak és nyugatosodásnak a politikai reformmal és demokratizálódással szemben. Mind a gazdasági fejlődés, mind pedig az egyre bővülő kapcsolat az Egyesült Államokkal erősíteni fogja azokat a tényezőket, melyek előmozdítják a mexikói politikai rendszer valódi demokratizálódását. Mexikó jövője szempontjából kulcskérdés, milyen mértékben fogja a modernizáció és demokratizálódás serkenteni a nyugatosodással szembeni ellenállást. Kierőszakolhatja-e a NAFTA-tól való eltávolodást, illetve meggyengítheti-e a szervezetet és alááshatja-e azokat a változásokat, melyeket a nyolcvanas-kilencvenes években Mexikóra kényszerített a nyugati irányultságú elit? Ausztrália. Oroszországtól, Törökországtól és Mexikótól eltérően Ausztrália a kezdetektől fogva nyugati társadalomnak számított. A 20. század során szoros kapcsolatai voltak mindenekelőtt Angliával, majd pedig az Egyesült Államokkal is — a hidegháborús időszakban nemcsak a Nyugat szerves részének tekintették, de beletartozott az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada és Ausztrália alkotta katonai és hírszerzési szövetségbe is. A kilencvenes évek elején azonban az ausztrál politikai vezetők irányváltás mellett döntöttek: e szerint Ausztrália elhagyja a Nyugatot, magát ázsiai államként újrafogalmazza, és szorosabb kapcsolatokat ápol földrajzi szomszédaival. Paul Keating miniszterelnök kijelentette, Ausztrália nem lehet többé „a birodalom fiókirodája”, köztársasággá kell válnia, és céljai között kell szerepeljen a szorosabb „egybefonódás” Ázsiával. Azzal érvelt, erre azért van szüksége, hogy megteremtsék Ausztrália mint független állam identitását. „Ausztrália nem léphet fel a világban multikulturális államként, nem kereshet s találhat nagy hirtelen kapcsolatot Ázsiával mindaddig, amíg megmarad származékállamnak.” Keating kijelentette: Ausztrália hosszú éveken át „anglofíliában és fásultságban” szenvedett; az Angliával fenntartott szövetség „elsenyveszti nemzeti kultúránkat, gazdasági jövőnket és sorsunkat Ázsiában és a Csendes-óceán térségében”. Gareth Evans külügyminiszter hasonló érzéseinek adott hangot.40 Ausztrália ázsiai országként való meghatározása abban a feltételezésben gyökerezik, hogy a nemzetek sorsának formálásában a gazdaság átlép a kultúrán. A fő lökést a kelet-ázsiai

gazdaságok dinamikus növekedése adta, amely magával hozta az ausztrál-ázsiai kereskedelem gyors növekedését is. 1971-ben Ausztrália exportjának 39%-a Kelet- és Délkelet-Ázsiába irányult, az ottani országok exportjának pedig 21%-a Ausztráliába. 1994-re Kelet- és Délkelet-Ázsia 62%-kal részesült az ausztrál exportból, míg saját exportja Ausztráliába 41%-ra emelkedett. Csak összehasonlításképpen: 1991-ben az Európai Közösségbe irányuló ausztrál export volumene 11,8% volt, az Egyesül Államokba irányulóé pedig 10,1%. Az ausztrálok úgy gondolkodtak, hogy a világ három nagy gazdasági tömb kialakulása felé halad, és ezen belül Ausztrália helye a kelet-ázsiai tömbben van. A gazdasági kapcsolatok ellenére nem valószínű, hogy az ausztrál-ázsiai megoldás eleget tud majd tenni azon követelményeknek, amelyek egy elszakadó ország sikeres civilizációs váltásához szükségesek. Először is, a kilencvenes évek közepén az ausztrál elit korántsem volt elragadtatva ettől az úttól. Bizonyos mértékig afféle partizánötletnek tűnt számára, s a Liberális Párt vezetői ambivalensen viszonyultak hozzá, vagy éppenséggel ellenezték. A munkáspárti kormány ugyancsak sok kritikát kapott különböző értelmiségiektől és újságíróktól. Az ázsiai váltás ügyében nem volt egyértelmű konszenzus az elit körében, és a közvélemény is megoszlott. 1987 és 1993 között azok aránya, akik a monarchiától való elszakadást pártolták, 21-ről 46%-ra nőtt. Ezen a ponton a támogatottság azonban megtorpant és kezdett szétmorzsolódni. 1992 májusában még 42%-os támogatottsága volt annak, hogy a Union Jack kerüljön ki az ausztrál zászlóból, 1993 augusztusára azonban ez 35%-ra esett vissza. 1992-ben egy ausztrál tisztviselő megjegyezte: „Nehéz ezt lenyelnie a népnek. El sem tudom mondani, hány gyűlölködő levelet kapok, ha időnként azt nyilatkozom, hogy Ausztrália legyen Ázsia része.”41 Harmadsorban: látni kell azt — és talán ez a legfontosabb szempont —, hogy az ázsiai kulturális elit még kevésbé volt fogékony az ausztrál tervre, mint az európai elit a török csatlakozás gondolatára. Nyilvánvalóvá tették, hogy ha Ausztrália csatlakozni akar Ázsiához, akkor valóban ázsiaivá is kell válnia; amit egyébként eléggé valószínűtlennek, sőt majdhogynem teljességgel lehetetlennek ítéltek. „Ausztrália ázsiai integrációjának sikere egyetlen dolgon múlik: azon, hogy az ázsiai államok mennyire fogadják el az ausztrál szándékot. Ausztrália ázsiai elfogadottsága azon áll vagy bukik, hogy az ausztrál kormányzat és a nemzet milyen mélységben tudja megérteni az ázsiai kultúrát és társadalmat” — jelentette ki egy indonéz hivatalnok. Az ázsiaiak nagyon is jól látják a szakadékot Ausztrália ázsiai retorikája és perverz nyugati valósága között. Egy ausztrál diplomata szerint a thaiföldiek „elnéző toleranciával” kezelik az ausztrálok azon óhaját, hogy ázsiaivá váljanak.42 1994 októberében Mahathir malajziai miniszterelnök kijelentette: „Kulturális szempontból Ausztrália még mindig európai... mi úgy hisszük legalábbis, hogy az.” Tehát Ausztrália ne legyen a Kelet-ázsiai Gazdasági Csoport (EAEC) tagja. Mi, ázsiaiak „kevésbé hajlunk arra, hogy más államokat kritizáljunk vagy megítéljünk. Ausztrália azonban, mivel kulturálisan Európához tartozik, úgy érzi, jogában áll megmondani másoknak, hogy mit csináljanak, mi a helyes, és mi nem az. Ez persze nem egyeztethető össze a csoport célkitűzéseivel. Ez az én fő érvem az [EAEC tagságuk] ellen. Nem a bőrük színe, hanem a kultúrájuk.”43 Röviden, az ázsiaiak pontosan ugyanazon ok miatt zárják ki az ausztrálokat saját klubjukból, mint amilyen megfontolásból Európa sem fogadja be a törököket: ők mások, mint mi. Keating miniszterelnök szavajárása volt, hogy változtatni fog Ausztrália helyzetén, melynek következtében országa

„megszűnik kakukktojásnak lenni” Ázsiában. E kijelentés persze önmagának mond ellent: a kakukktojás mindenütt idegen. Ahogy Mahathir is megállapította, Ausztrália Ázsiához való csatlakozásának alapvető akadályai kultúrájában, illetve értékeiben rejlenek. Az ausztrál elkötelezettség a demokrácia, az emberi jogok és a sajtószabadság mellett rendre feszültségeket teremt a szomszédaival fenntartott viszonyaiban, minthogy gyakorta tiltakozni kényszerül ezen jogok megsértése miatt. Egy magas rangú ausztrál diplomata a következőket jegyezte meg: „Ausztrália valódi gondjait a régión belül nem az ország zászlója, hanem az alapvető társadalmi értékei okozzák. Gyanítom, hogy nem tudnának olyan ausztrált találni, aki feladná ezeket az értékeket azért, hogy a régióba befogadják.”44 Szembeötlőek a jellembeli, stílusbeli és viselkedésbeli különbségek is. Amint Mahathir is megjegyezte, az ázsiaiak általában kifinomult, közvetett, visszafogott, ravasz, nem ítélkező, nem erkölcsi alapú, konfliktuskerülő módszerekkel igyekeznek elérni céljaikat. Ehhez képest az ausztrál az angolul beszélő világ legegyenesebb, legszókimondóbb, legnyersebb, többek szerint legérzéketlenebb népe. A kultúrák ütközése drámai módon nyilvánult meg Paul Keating ázsiaiakkal történő tárgyalásai során is, minthogy a miniszterelnök szélsőséges módon testesíti meg az ausztrál nemzeti karaktert. Többször jellemezték már őt „faltörő kosra emlékeztető politikusként”, akinek „eredendően provokatív és kötekedő” a stílusa, aki nem habozott politikai ellenfeleit „mocsadékoknak”, „beillatosított dzsigolóknak” vagy „agykárosult, őrült bűnözőknek” nevezni.45 Miközben amellett érvelt, hogy Ausztráliának Ázsia részévé kell válnia, Keating — a rá jellemző brutális őszinteséggel — egyfolytában irritálta, megdöbbentette és maga ellen hangolta az ázsiai vezetőket. A kultúrák közötti hatalmas szakadék olyannyira elvakította azokat, akik a kultúrák konvergenciáját hirdették, hogy arra sem figyeltek fel, mennyire taszítja viselkedésük azokat a szomszédaikat, akiket egyszeriben kulturális testvéreikké akartak fogadni. A Keating-Evans-döntést úgy is tekinthetjük, mint a rövidlátó gazdasági szemlélet eredményét. Ahelyett, hogy saját kultúrájuk megújításán fáradoztak volna, inkább semmibe vették azt, és olyan politikai taktikázásba fogtak, mellyel tulajdonképpen csak Ausztrália gazdasági problémáiról igyekeztek elterelni a figyelmet. Persze, elképzelhető egy ellentétes megközelítés is: választásukat tekinthetjük úgy is. mint távolba vezető kezdeményezést, mely hozzá szeretné kapcsolni Ausztráliát Kelet-Ázsia kiemelkedő gazdasági, politikai és majdani katonai erejéhez. Ebből a szempontból Ausztrália lehetne az első nyugati állam, amely elszakadni kíván a Nyugattól és megkísérel betagozódni egy nem nyugati civilizációba. A 21. század elején a történészek talán úgy tekintenek majd vissza a Keating-Evans-választásra, mint a Nyugat hanyatlásának egyik fő jelére. Ha követik ezt a tervet, az persze még nem fogja megsemmisíteni Ausztrália nyugati örökségét, és a „szerencsés ország” állandósultan elszakadó állam marad majd, „a birodalom fiókvállalataként” (amint Paul Keating ócsárolta valaha), és „Ázsia új fehér söpredékeként” (amint Li Kuan-ju szólt róla megvetően).46 Ez aligha tekinthető olyan sorsnak, melyet Ausztrália ne tudna elkerülni. Ha identitását nem ázsiaiként kívánnák újrafogalmazni és elfogadnák az Angliától való elszakadást, akkor az ország vezetői Ausztráliát meghatározhatnák csendes-óceáni államként, éppen úgy. ahogy azt Keating elődje, Robert Hawke próbálta elérni. Ha Ausztrália a brit koronából kiváló köztársaság akarna lenni, akkor összefoghatna azzal az országgal, mely ezt a világon elsőként tette meg; azzal az országgal, mely Ausztráliához hasonlóan brit gyökerekkel bír, melyet szintén emigránsok népesítettek be, földrésznyi méretű, a nyelve ugyancsak angol, immáron

három háborúban volt Ausztrália szövetségese, és túlnyomórészt európai lakossága van. akárcsak Ausztráliának, annak dacára, hogy növekvőben van ázsiai származású lakosainak száma is. Kulturális szempontból az 1776. július 4-i Függetlenségi Nyilatkozat sokkal inkább összhangban van az ausztrál értékekkel, mint azok az értékek, melyeket egy ázsiai ország képviselhet. Gazdaságilag pedig, ahelyett hogy olyan országcsoport felé közeledne, melytől kulturálisan teljesen idegen, s amely épp emiatt visszautasítja közeledését, az ausztrál vezetés megpróbálhatná kiterjeszteni a NAFTA-t egy Észak-amerikai-Dél-óceániai (NASP) Szövetséggé, mely magába foglalná az Egyesült Államokat, Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot. Ez kibékíthetné a kultúrát a gazdasággal, s olyan biztos alapokon álló, erős identitást biztosíthatna Ausztráliának, amelyet az ázsiaivá válás hiábavaló erőfeszítései sohasem tudnának nyújtani. A nyugati vírus és a kulturális skizofrénia. Míg az ausztrál vezetők Ázsia felé közeledtek, más elszakadó államok —Törökország, Mexikó, Oroszország — megkísérelték belefoglalni a Nyugatot saját társadalmukba, és viszont. E tapasztalat pontosan mutatja a helyi kultúrák erejét, szívósságát és rugalmasságát, valamint azt a képességüket, hogy meg tudnak újulni, fel tudják tartóztatni, illetve alkalmazni tudják a nyugati hatásokat, és akár ellen is tudnak állni nekik. Miközben a Nyugatot elvetők álláspontja tarthatatlannak bizonyult, a kemalista válaszról bebizonyosodott, hogy teljességgel sikertelen. Ha a nem nyugati államok modernizálódni akarnak, akkor ehhez saját módszereket kell kidolgozniuk. A nyugati út vagy a japán példa nem a megfelelő válasz; saját hagyományaikra, intézményeikre és értékeikre kell építeniük. Azok az arrogáns politikai vezetők, akik azt képzelik, hogy alapvetően átalakíthatják társadalmuk kultúráját, kudarcra vannak ítélve. Képesek ugyan bevezetni a nyugati kultúra bizonyos elemeit, de arra sohasem lesz erejük, hogy folyamatosan elnyomják vagy kiiktassák a helyi kultúra lényegi elemeit. Persze, ha egyszer a nyugati vírus már befészkelte magát egy társadalomba, akkor nehéz onnan kiirtani. A vírus jelen van, de nem végzetes — a páciens túléli, de többé sohasem lesz már egészséges. A politikai vezetők történelmet csinálhatnak, de nem menekülhetnek el a történelem elől. Elszakadó államokat teremthetnek, de nem teremthetnek nyugati társadalmakat. Beolthatják kultúrájukba a skizofréniát, amely aztán az állam folyamatosan jelenlévő és meghatározó jellegzetessége lesz.

7. FEJEZET Mag-államok, koncentrikus körök és a civilizációs rend A CIVILIZÁCIÓK ÉS A REND A kialakuló világpolitikában a nagyobb civilizációk magállamai váltják fel a két hidegháborús szuperhatalmat a vonzási és taszítási pólusok szerepkörében. Az említett változások a legtisztábban a nyugati, az ortodox és a kínai civilizáció vonatkozásában mérhetők le. Ezekben olyan civilizációs csoportok alakulnak ki, melyek magukban foglalnak mag-államokat és tagállamokat. Sőt, a szomszédos országok kultúrájához tartozó kisebbségieket, továbbá — még ellentmondásosabb módon — szomszédos országok más kultúrához tartozó egyéneit is. E civilizációs tömbökön belül az államok gyakran koncentrikus köröket alkotva helyezkednek el a mag-állam vagy a mag-államok körül; mindez iránymutató a tekintetben, hogy az említett államok mennyire azonosulnak vagy integrálódnak a tömbbe. Az iszlámnak nincs elismert mag-állama, ezért igyekszik fokozni a közös tudatosságot, de mind ez ideig mindössze alapszintű közös politikai struktúrát sikerült kialakítania. Az országok hajlamosak rá, hogy szekerüket egy hasonló kultúrához tartozó országéhoz kössék, és így teremtsenek egyensúlyt azokkal szemben, akikkel nincsenek közös kulturális vonásaik. Ez különösen igaz a mag-államokra. Erejük vonzza a kulturálisan hasonló államokat, és taszítja a más kultúrával rendelkezőket. Biztonsági okokból a mag-államok megkísérelhetnek bekebelezni vagy uralmuk alá hajtani más civilizációkhoz tartozó népeket; ezek viszont igyekeznek ellenállni vagy felszabadulni az ilyen irányítás alól (lásd: Kína — tibetiek és ujgurok; Oroszország — tatárok, csecsenek, közép-ázsiai muzulmánok). A történelmi kapcsolatok és az erőegyensúlyt illető megfontolások is indíthatnak arra bizonyos országokat, hogy ellenálljanak mag-államuk befolyásának. Grúzia és Oroszország egyaránt ortodox állam, de a grúzok történelmük során mindig is szemben álltak az orosz uralommal és elutasították az Oroszországgal való szoros kapcsolatok kiépítését. Vietnam és Kína egyaránt konfuciánus állam, mégis létezik közöttük egyfajta történelmi ellenségesség. Az idők során azonban a közös kulturális vonások és a tágabb, erősebb civilizációs tudat kialakulása közelebb viheti egymáshoz ezeket az államokat, ahogy az a nyugat-európai országok esetében is történt. A hidegháború alatti rend annak volt köszönhető, hogy a két szemben álló tömbön a nagyhatalmak uralkodtak, melyek a Harmadik Világot is a befolyásuk alatt tartották. A most kialakuló világban a világhatalom elavult fogalommá vált, a világközösség pedig egyelőre csak távoli álom. Az Egyesült Államokat is beleértve, egyetlen hatalomnak sincs jelentős, a globális biztonságot érintő érdekeltsége. A mai bonyolultabb és heterogénebb világ rendjének összetevői a civilizációkon belül, illetve azok között lelhetők fel. A világot csak a civilizációkat alapul véve lehet rendbe rakni; más megoldás nem létezik. Ebben a világban a civilizációk magállamai alkotják a civilizációkon belüli rend forrását, és — más mag-államokkal történő tárgyalások során — a civilizációk közti rendét is. Az a világ, melyben a mag-államok játsszák a vezető vagy irányító szerepet, a befolyási szférák világa. Ugyanakkor olyan világ, melyben a mag-állam részéről a befolyás gyakorlását mérsékeli, tompítja az a közös kultúra, amely tagállamaival összeköti. A közös kulturális vonások legitimálják a mag-állam vezető és rendet teremtő szerepét mind a tagállamok, mind pedig a külső hatalmak és intézmények szemében. Ezért hiábavaló azt tenni, amit Butrosz-Gáli

ENSZ-főtitkár tett 1994-ben, amikor meghirdette a „befolyási szférák megtartásának” elvét, mely szerint az ENSZ békefenntartó erőinek mindössze egyharmadát adhatják a regionális hatalmak. Az ilyen követelmény szemben áll azzal a geopolitikai valósággal, mely szerint egy adott régióban — melyben létezik meghatározó állam — a békét csakis ezen állam vezetésével lehet elérni és fenntartani. Az Egyesült Nemzetek nem alternatívája a regionális hatalomnak, és a regionális hatalom akkor válik felelőssé és legitimmé, ha egy civilizáció mag-állama gyakorolja e hatalmat a tagállamokkal szemben. A mag-állam azért felelhet meg rendfenntartó feladatának, mert a tagállamok kulturális rokonuknak tekintik. A civilizáció egy kiterjedt család, és a tagállamok — mint idősebb családtagok — fegyelmezik és támogatják rokonaikat. Ha ez a rokonság nincs jelen, akkor korlátozottá válik az erősebb állam képessége arra, hogy régióján belül megoldja a konfliktusokat és rendet teremtsen. Pakisztán, Banglades, de még Sri Lanka sem fogadja el Indiát rendező erőként Dél-Ázsiában, és nincs kelet-ázsiai ország, amely elfogadná a régióban Japánt ebben a szerepkörben. Ha a civilizációk nem rendelkeznek mag-állammal, akkor a civilizáción belüli rend fenntartása, illetve a civilizációk közötti rendteremtés igen bonyolulttá válik. Bosznia esetében az Egyesült Államokat az sarkallta e szerep betöltésére, hogy nem volt iszlám mag-állam, amely olyan legitim és felhatalmazott módon viszonyult volna a boszniaiakhoz, mint Oroszország a szerbekhez, illetve Németország a horvátokhoz. A kísérlet azért volt hatástalan, mert az Egyesült Államokat nem fűzte stratégiai érdek ahhoz, hogy hol húzzák meg a hajdani Jugoszlávia területén az új határokat. Hasonló kudarcok felé terelte a megoldáskeresést, hogy Amerika és Bosznia között nincs semmiféle kulturális kötelék, ráadásul Európában erős ellenzéke támadt annak, hogy a kontinensen muzulmán állam jöjjön létre. A mag-államok hiánya Afrikában és az arab világban is nagyban megnehezítette a szudáni polgárháború megoldására tett erőfeszítéseket. Másrészt viszont, ahol van mag-állam, ott az lesz a civilizációkon nyugvó új nemzetközi rend központi eleme. A NYUGAT KÖRÜLHATÁROLÁSA A hidegháború alatt az Egyesült Államok volt a központja annak a nagy, összetett, multicivilizációs államcsoportnak, amely a Szovjetunió terjeszkedésének megakadályozását tűzte ki célul. Ez a „szabad világ”-ként, „Nyugat”-ként, illetve „szövetségesekként ismert csoport magába foglalt sok nyugati társadalmat, de nyilvánvalóan nem az összeset, továbbá Törökországot, Görögországot, Japánt, Koreát, a Fülöp-szigeteket, Izraelt. Lazábban kötődtek még hozzá olyan államok, mint Tajvan, Thaiföld és Pakisztán. A szemben álló országok ennél alig voltak kevésbé heterogének. Ide tartoztak az ortodox államok Görögország kivételével, több, történelmileg nyugati állam, Vietnam, Kuba, némileg India, és időnként egy vagy több afrikai állam. A hidegháború végével e tarka kultúrájú csoportok szétforgácsolódtak. A szovjet rendszer, különösen a Varsói Szerződés felbomlása drámai volt. A hidegháborús multicivilizációs „szabad világ” — valamivel lassabban ugyan — szintén átalakult egy olyan csoporttá, mely többé-kevésbé egybeesik a nyugati civilizációval. A határok kialakulásának folyamata még mindig tart — ebbe beletartozik a nyugati nemzetközi intézményekben való tagság definiálása is. Az Európai Unió mag-államait, Franciaországot és Németországot az első körben Belgium, Hollandia és Luxemburg csoportja övezi, melyek mindegyike beleegyezett abba,

hogy felszámolják áru- és személyforgalmi határait. Ezután olyan tagállamok következnek, mint Olaszország, Spanyolország, Portugália, Dánia, Anglia, Írország és Görögország, majd azok az államok, melyek 1995-ben váltak taggá (Ausztria, Finnország, Svédország). Ezeket követik azok az államok, melyek jelenleg még nem tagok (Lengyelország, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Bulgária és Románia). Erre a helyzetre reflektálva, 1994 őszén mind a német kormányzó pártok, mind pedig francia vezető tisztségviselők tervet nyújtottak be egy differenciált unió létrehozására. A német terv szerint a „kemény mag” az eredeti államokból állna Olaszország kivételével, és „ennek központjában Németország és Franciaország” helyezkedne el. A kemény mag államai megkísérelnék gyorsan megalapozni a pénzuniót és védelmi, valamint külpolitikájuk integrációját. Ezzel szinte egyidejűleg Edouard Balladur francia miniszterelnök háromszintű uniót ajánlott, melyben a magot az öt integrációpárti állam alkotná, a frissebb tagállamok a második körben helyezkednének el, míg a később taggá váló országok a legkülső körben. Utóbb Alain Juppé francia külügyminiszter — figyelembe véve a balladuri terv szempontjait — előterjesztette „a partneri kapcsolatokkal az unióhoz kötődő kelet- és közép-európai államokat magában foglaló »külső kör«“ koncepcióját, továbbá „egy középső körét, melynek tagállamai bizonyos területeken (közös piac, vámunió, stb.) kötelezően tartanák magukat bizonyos fegyelemhez. A »megerősített szolidaritású« belső körökhöz pedig azon államok tartoznának, amelyek hajlandók és képesek is gyors fejlődésre a védelem, a monetáris integráció, a külpolitika, stb. területén.”1 Sok politikai vezető állt elő hasonló tervekkel. Ezek mindegyikének nélkülözhetetlen eleme volt a szoros kapcsolatokkal rendelkező államok belső csoportja, és egy külső csoport, mely nem teljesen integrálódik a mag-állammal; aztán további csoportok következnek, míg a javaslattevők el nem jutottak addig a határig, mely a tagokat a nem tagoktól végül is elválasztotta. Európán belül ennek a határnak a megállapítása egyike a legfőbb kihívásoknak, mellyel a hidegháborús korszak utáni Nyugatnak szembe kell néznie. A hidegháború alatt Európa, mint egész, nem létezett. A kommunizmus összeomlásával azonban már nem lehet kitérni a kérdés megválaszolása elől: Mi is Európa? Európát északon, nyugaton és délen tengerek határolják; ezek délen egyértelműen egybeesnek a kulturális törésvonalakkal. De hol van Európa keleti határa? Mely államokra gondoljunk európaiként, egyben potenciális Európai Unió-tagként, NATO-tagként, egyéb szövetségek tagjaiként? E kérdésekre a legimpozánsabb, egyben legátütőbb erejű választ akkor kapjuk, ha végigtekintünk azon vonalon, mely századok óta elválasztja a nyugati keresztényeket a muzulmán és ortodox népektől. E vonal történeti előzményei a Római Birodalom 4. századi szétesése, illetve a Német-római Birodalomnak a 10. században történt megalapítása közötti időzónában keresendők. Legalább ötszáz éve itt húzódik a határ. Északról indul, végigfut azon a területen, ami ma Finnországot Oroszországtól és Oroszországot a balti államoktól (Észtország, Lettország, Litvánia) elválasztja; átmegy Belorusszia nyugati területein, Ukrajnán, elválasztva a görög katolikus nyugati részeket az ortodox keletiektől, áthalad Románia azon részén, ahol a katolikus magyar lakosságú Erdély helyezkedik el, végigmegy a hajdani Jugoszlávián, melyet azon a ponton vág ketté, ahol Szlovénia és Horvátország határolja a többi köztársaságot. A Balkánon ez a vonal természetesen egybeesik az osztrák–magyar birodalom és az Oszmán Birodalom közötti történeti határvonallal. Ez Európa kulturális határvonala, mely a hidegháborút követő világban Európa és a Nyugat politikai és gazdasági határaként is működik.

A civilizációs paradigma így egyértelmű és erőteljes választ ad a nyugat-európaiak kérdésére: Hol ér véget Európa? Európa ott ér véget, ahol a nyugati kereszténység, és ahol az iszlám és az ortodoxia világa kezdődik. Ez az a válasz, amit Nyugat-Európában hallani szeretnének, amit visszafogottan, de döntő többségben támogatnak, és amit több értelmiségi és politikai vezető nyíltan is pártol. Michael Howard szerint fontos felismerni azt a különbséget, melyet a szovjet évek összemostak, s amely Közép-Európa vagy Mitteleuropa és Kelet-Európa között létezik. Közép-Európához tartoznak azok a területek, „melyek hajdan a nyugati kereszténység részei voltak, a Habsburg Birodalom, Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia, Lengyelország, továbbá Németország keleti vidékei. A »kelet-európai« kifejezést azon régiók számára kellene tartogatni, amelyek az ortodox egyház befolyása alatt fejődtek: a fekete-tengeri közösségek, mint például Bulgária és Románia, melyek csak a 19. században kerültek ki az oszmán uralom alól; és a Szovjetunió »európai részei«.” Howard szerint Nyugat-Európa első feladata az, hogy „újra visszaszívja a közép-európai nemzeteket abba a kulturális és gazdasági közösségbe, melybe valójában tartoznak, hogy újrakösse a szálakat London, Párizs, Róma, München, valamint Lipcse. Varsó, Prága és Budapest között”. Két évvel később Pierre Behar megjegyezte, hogy „egy új határvonal” alakul ki, „egy alapvetően kulturális választóvonal a nyugati kereszténység által uralt (római katolikus vagy protestáns) Európa és a keleti kereszténység, illetve iszlám hagyomány által uralt Európa között”. Egy finn vezető hasonlóképpen látta a vasfüggönyt felváltó jelentős európai választóvonalat, mely „ősi

kulturális határként húzódott mindig is kelet és nyugat között”, és amely „a hajdani osztrák-magyar birodalom, illetve a lengyel és balti államok területét egyaránt” a nyugati-európai térségbe helyezi, a többi kelet-európai és balkáni államét pedig azon kívülre. Egy kiemelkedő angol elemző ezzel egyetértve megjegyezte, hogy „ez lett a nagy vallási választóvonal... a keleti és nyugati egyházak között: tágabb értelemben azon népek között, melyek közvetlenül, vagy — kelta és német — közvetítőkön keresztül Rómától kapták a kereszténységet, és azon keleti, délkeleti népek között, melyekhez Konstantinápolyon (Bizáncon) keresztül érkezett”2. A közép-európaiak is hangsúlyozzák ennek a választóvonalnak a jelentőségét. Azokat az államokat, melyek jelentősen előrehaladtak a kommunizmus örökségének lebontásában, és a demokrácia, illetve a piacgazdaság felé tartanak, „a katolicizmust és protestantizmust az ortodoxiától elválasztó vonal” elhatárolja azoktól, melyek e tekintetben még nem sokat tettek. Litvánia elnöke szerint évszázadokkal ezelőtt a litvánoknak választaniuk kellet „két civilizáció” között, és ők „a latin világra szavaztak, áttértek a római katolicizmusra, és törvényeken alapuló államszervezetet alakítottak ki”. A lengyelek hasonlóképpen fogalmaznak, amikor azt mondják: azóta tartoznak a Nyugathoz, amióta a 10. században Bizánccal szemben a latin kereszténységet választották.3 A kelet-európai ortodox államok népei ezzel szemben vegyes érzelmekkel figyelik e kulturális határok élénk taglalását. A bolgárok és románok tudják, milyen óriási előnyökkel jár a Nyugathoz, a nyugati intézményekhez való tartozás, de közben saját ortodox hagyományaikkal is azonosulnak, és — főleg a bolgárok — Oroszországgal és Bizánccal fennálló történelmi kapcsolataikkal is. Európa azonosítása a nyugati kereszténységgel egyértelmű kritériumot szolgáltat az új tagállamok nyugati szervezetekhez való csatlakozása tekintetében. Európa első számú nyugati entitása az Európai Unió, melynek taglétszám-növekedése 1994-ben a kulturálisan nyugati Ausztria, Finnország és Svédország felvételével tovább folytatódott. 1994 tavaszán az Unió feltételesen úgy döntött, hogy a balti államok kivételével kizárja az összes hajdani szovjet köztársaság csatlakozását. Egyben „együttműködési egyezményt” írt alá négy közép-európai állammal (Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia) és két kelet-európaival (Románia, Bulgária). Nem valószínű azonban, hogy ezen államok közül bármelyik is teljes jogú taggá válhatna még ebben az évszázadban, és kétségtelen, hogy előbb kapják meg a tagságot a közép-európai országok, mint Románia és Bulgária, ha ez utóbbiak egyáltalán megkaphatják valaha. Közben biztatóan fest a balti államok és Szlovénia jövendőbeli tagsága, míg a muzulmán Törökország; az apró Málta, illetve az ortodox Ciprus ügye 1995-ben még mindig függőben volt. Az EU-tagság kiterjesztésében világosan látszik, hogy azok az államok vannak előnyben, melyek nyugati kultúrájúak, ugyanakkor gazdaságilag is fejlettebbek. Ha ezt a kritériumot alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a „visegrádi négyek” (Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország), a balti államok, továbbá Szlovénia, Horvátország és Málta EU-tag lesz, és az Unió területe úgy esik egybe a nyugati civilizációéval, ahogy az az európai történelemben mindig is létezett. A civilizációk logikája hasonló eredményt jósol a NATO kiterjesztését illetően is. A hidegháború azzal kezdődött, hogy Közép-Európában megnőtt a Szovjetunió politikai és katonai ereje. Az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok azért alapították meg a NATO-t, hogy az elhárítsa, szükség esetén pedig megtorolja a további szovjet agressziót. A hidegháború utáni korszakban a NATO a nyugati civilizáció biztonsági szervezetévé változott.

A hidegháború után a NATO-nak egyetlen fontos célja maradt: biztosítania kell, hogy a helyzet ne változzon; azaz akadályozza meg, hogy Közép-Európában újra teret nyerhessen az orosz politikai és katonai befolyás. Mint nyugati biztonsági szervezet, a NATO természetesen elfogadja a tagként jelentkező európai államokat, amelyek megfelelnek a katonai fejlettségre, politikai demokráciára és a hadsereg civil ellenőrzésére vonatkozó elvárásoknak. A hidegháború utáni Európát érintő biztonsági megállapodásokkal kapcsolatos amerikai stratégia eleinte egyetemesebb volt, magába foglalta a békepartnerséget, mely nyitva állt minden európai, sőt eurázsiai ország előtt is. Ez a megközelítési mód egyben hangsúlyozta az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet szerepét is. Clinton elnök 1994 januárjában, Európában tett látogatásakor mondott beszédében is ez visszhangzott: „A szabadság határait ne a régi történelem, hanem az újfajta viselkedés szabja meg. Mindenkinek mondom... aki új határt szeretne húzni Európában: nem szabad elzárkóznunk az Európa számára legjobb jövő lehetőségétől — legyen demokrácia mindenütt, legyen piacgazdaság mindenütt, minden ország működjék együtt a biztonság érdekében. Ügyelnünk kell arra, hogy ennél kevesebbel ne érjük be.” Egy évvel később azonban a kormányzatnak el kellett ismernie a „régi történelem” határainak jelentőségét, és be kellett érnie „kevesebbel” is, ha a ténylegesen meglévő civilizációs különbségekre gondoltak. A kormányzat aktívabban igyekezett kialakítani a NATO — mindenekelőtt Lengyelországgal, Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával, majd Szlovéniával, és később valószínűleg a balti államokkal történő — bővítésének kritériumait és ütemtervét is. Oroszország élénken tiltakozott a NATO bővítése ellen. Még azok is, akik állítólag liberálisabbak és nyugatosabbak voltak, úgy érveltek: a bővítés felerősíti Oroszországban a nacionalista és Nyugat-ellenes politikai erőket. Az a NATO-bővítés azonban, mely a történelmi nyugati kereszténység országaira korlátozódik, garantálná Oroszországnak, hogy Szerbia, Bulgária, Románia, Moldova, Belorusszia és Ukrajna kívül maradjon — amennyiben Ukrajna nem szakad ketté. A nyugati államokra kiterjedő NATO-bővítés egyben megerősítené Oroszország mag-állami szerepét egy elkülönülő, ortodox civilizáción belül, s ezzel létrejönne az az állam, mely az ortodox civilizáció határain belül felelős a rendért. A balti államok esetében válik nyilvánvalóvá az, hogy miért hasznos civilizációs szempontok alapján megkülönböztetni az államokat. Ezek ugyanis olyan egyedi szovjet utódállamok, melyek történelmük, kultúrájuk és vallásuk tekintetében egyértelműen nyugatiak, így sorsuk mindig is fontos volt a Nyugat számára. Az Egyesült Államok hivatalosan soha nem ismerte el, hogy a Szovjetunióhoz tartoznának, segítette függetlenségi törekvéseiket a Szovjetunió összeomlásakor, és ragaszkodott hozzá, hogy az oroszok betartsák a megállapodásokon nyugvó ütemtervet csapataik kivonásakor. Az oroszoknak szóló üzenet egyértelművé tette: nekik is be kell látniuk, a Baltikum kívül áll azon a befolyási szférán — bármilyen legyen is az —, amelyet a többi utódállammal létre szeretnének hozni. A Clinton-kormányzat e döntése a svéd miniszterelnök szerint „egyike volt az európai biztonságért és stabilitásért tett legfontosabb lépéseknek”. E döntés segítette az orosz demokratákat, felhívta ugyanis a szélsőséges orosz nacionalisták figyelmét, hogy bármely revansista tervük a balti köztársaságokkal szemben teljességgel haszontalan az egyértelmű nyugati elkötelezettség fényében.4 Az Európai Unió és a NATO bővítésének sok figyelmet szenteltek, e szervezetek kulturális átalakulása azonban felveti az összevonások lehetőségét is. Görögország — nem

nyugati államként — tagja mindkét szervezetnek, Törökország pedig tagja a NATO-nak, és felvételét kérte az Unióba. E kapcsolatok a hidegháború következtében alakultak így. Kérdés tehát, van-e helyük a hidegháború utáni civilizációk világában? Törökország tervezett uniós tagsága problémákat okoz, NATO-tagságát pedig támadta az iszlám Jólét Pártja. A NATO-tagság valószínűleg megmarad, hacsak a Jólét Pártja nem arat elsöprő választási győzelmet, vagy az ország nem dönt úgy, hogy elveti Atatürk örökségét, és iszlám vezető hatalomként fogalmazza újra önmagát. Ez elképzelhető és talán kívánatos is lenne számára, de valószínűtlen, hogy már a közeljövőben bekövetkezzen. Bármilyen szerepe is lesz a NATO-ban, Törökország egyre inkább saját külön érdekeit fogja szem előtt tartani a Balkán, az arab világ és Közép-Ázsia tekintetében. Görögország nem része a nyugati civilizációnak, de otthona volt annak a klasszikus civilizációnak, mely a Nyugat egyik fő forrása. A törökökkel való szembenállás miatt a görögök történelmileg a kereszténység lándzsavivőinek tekintik magukat. A szerbektől, románoktól és bolgároktól eltérően a görög történelem mindig közeli kapcsolatban állt a nyugatival. Görögország mégis anomáliának számít, minthogy ortodox kívülállóként tartják számon a nyugati szervezetekben. Soha nem volt könnyen kezelhető tagja az EU-nak vagy a NATO-nak, mindig is nehezen alkalmazkodott ezek elveihez és erkölcséhez. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek derekáig katonai junta irányítása alatt állt; így addig nem csatlakozhatott az Európai Közösséghez, míg át nem tért a demokratikus államformára. Vezetői mintha nemegyszer szántszándékkal hajlanának el a nyugati normáktól és keltenének ellenséges érzelmeket a nyugati kormányokban. Görögország szegényebb volt minden más EU- és NATO-tagnál. és gyakran folytatott olyan gazdaságpolitikát, mely mintha semmibe venné a brüsszeli elvárásokat. 1994-ben az EU Tanács elnökeként viselkedésével több tagot maga ellen hangolt — nyugat-európai vezető tisztségviselők egymás között hibának mondják még ma is tagságát. A hidegháború utáni korszakban a görög politika egyre jobban eltért a nyugatitól. A Macedóniával szemben meghirdetett görög blokádot a nyugati kormányok felháborítónak tartották, ennek aztán az lett az eredménye, hogy a Brüsszeli Bizottság tiltó rendeletet javasolt Görögország ellen az Európai Bíróságon. A volt Jugoszlávia okozta konfliktusok ügyében Athén elhatárolta magát a főbb nyugati hatalmak politikájától, aktívan támogatta a szerbeket, és arcátlanul megszegte az ENSZ-szankciókat, melyekkel Jugoszláviát sújtották. A Szovjetunió és a kommunista fenyegetés megszűntével Görögország felfedezte, hogy azonosak az érdekei Oroszországgal, mármint ami a közös ellenséget, Törökországot illeti. Ennek folytán Oroszország komoly lehetőségeket kapott, hogy jelen legyen Ciprus görögök által kormányzott déli részén; a „közös keleti ortodox vallás”-nak hála a görög ciprióták azóta is szívesen látott vendégként üdvözlik a szigeten az oroszokat éppúgy, mint a szerbeket.5 1995-ben közel kétezer orosz tulajdonban lévő vállalkozás működött Cipruson, orosz és szerb nyelven írt újságokat adtak ki, és a görög ciprióta kormány nagy tételben vásárolt fegyvereket Oroszországtól. Görögország Oroszországgal karöltve kereste annak módját, miként lehetne lefektetni egy olyan bolgár-görög olajvezetéket, amely a Kaukázusból és Közép-Ázsiából a Földközi-tengerig húzódna, s kikerülné Törökországot, illetve a többi muzulmán államot. Az általános görög külpolitika erősen ortodox irányultságot nyert. Görögország hivatalosan nyilván tagja marad a NATO-nak és az Európai Uniónak. Ahogy azonban a kulturális átalakulás folyamata elmélyül, valószínű, hogy e kapcsolatok egyre gyengülnek, kiüresednek

és terhére válnak az érintetteknek. A hidegháborús ellenséget, a Szovjetuniót felváltja a hidegháború utáni szövetséges, Oroszország. OROSZORSZÁG ÉS A KÖZELKÜLFÖLD A cári és kommunista birodalmak utóda olyan civilizációs tömb, mely több szempontból az európai Nyugatra emlékeztet. Magként Oroszország Franciaország és Németország megfelelője. Közeli kapcsolatban áll egy belső körrel, melyben a két legfontosabb szláv-ortodox köztársaság, Belorusszia és Moldova helyezkedik el, ezenkívül Kazahsztán a maga 40%-os orosz lakosságával, valamint Örményország; ezek valamennyien történelmileg Oroszország szoros szövetségeseinek számítanak. A kilencvenes évek közepén e köztársaságoknak kivétel nélkül oroszbarát kormánya volt, melyek választások útján kerültek hatalomra. Szoros, de nem olyan erős szálak fűzik Oroszországhoz (a túlnyomórészt ortodox) Grúziát és (a nagyrészt ortodox) Ukrajnát, ám ezeket erőteljes nemzeti identitástudat jellemzi, és hajdani függetlenségük eleven emléke. Az ortodox Balkánon Oroszországnak jó kapcsolatai vannak Bulgáriával, Görögországgal, Szerbiával és Ciprussal, és valamivel kevésbé jók Romániával. A hajdani Szovjetunió muzulmán köztársaságai gazdaságilag és biztonsági szempontból még mindig erősen függnek Oroszországtól. Ezzel szemben a balti államok — Európa gravitációs vonzására válaszolva — ügyesen kiléptek az orosz befolyási szférából. Oroszország olyan széles tömböt próbál kialakítani, melynek központjában a vezetése alatt álló ortodox területek találhatók. E központot viszonylag gyenge, iszlám ütközőállamok veszik körül, melyeket különböző módon tart saját vonzáskörzetében, ám valamennyinél igyekszik távol tartani más hatalmak befolyását. Oroszország elvárja, hogy a világ elfogadja e rendszert, sőt egyet is értsen vele. Ahogy azt Jelcin 1993 februárjában megfogalmazta: a külföldi kormányzatoknak és nemzetközi szervezeteknek „meg kell adniuk Oroszországnak azt a hatalmat, mely a béke és stabilitás fenntartójaként a Szovjetunió hajdani régióiban kijár neki”. Míg a Szovjetunió globális érdekekkel bíró szuperhatalom volt, addig a mai Oroszország olyan nagyhatalom, mely regionális és civilizációs érdekekkel bír. A hajdani Szovjetunió ortodox államai központi fontosságúak az összefüggő orosz tömb eurázsiai, illetve világméretű kialakításának szempontjából. A Szovjetunió szétesése során a keletkezett öt állam mindegyike erősen nacionalista irányba mozdult el, hangsúlyozva új függetlenségét és a Moszkvától való távolságot. Nemsokára azonban a gazdasági, geopolitikai és kulturális valóság felismerése arra indított négyet az új államok közül, hogy oroszbarát kormányt válasszon, és oroszbarát politikát hirdessen meg. Ezen országok népei Oroszország felé tekintenek támogatásért és védelemért. Az ötödik államban, Grúziában az orosz katonai beavatkozás idézett elő hasonló változást a kormány álláspontjában. Örményország történelmileg Oroszországgal azonosította érdekeit, és Oroszország mindig is azzal büszkélkedett, hogy ő védi meg az örményeket muzulmán szomszédaiktól. Ezt a viszonyt elevenítette fel újra a posztszovjet korszak. Az örmények az orosz gazdasági és katonai segítségtől függtek, ezért támogatták az orosz politikát más korábbi szovjet köztársaságokkal kialakított kapcsolataikban is. Örményországtól eltérően Belorussziának nincs igazi nemzeti identitástudata, ráadásul még inkább függ az orosz támogatástól. Az itt lakók legalább annyira azonosulnak Oroszországgal, mint saját hazájukkal. 1994 januárjában a törvényhozás az addigi centrista, mérsékelten nacionalista kormányfőt konzervatív, oroszbarát elnökre cserélte. 1994 júliusában

a szavazók 80%-a Vlagyimir Zsirinovszkij szélsőségesen oroszbarát szövetségesét választotta elnöknek. Belorusszia korán csatlakozott a Független Államok Szövetségéhez, és alapító tagja lett a 93-as, Oroszországgal és Ukrajnával kötött gazdasági uniónak, beleegyezett egy Oroszországgal kialakított monetáris unióba, átadta atomfegyvereit Moszkvának, és vállalta, hogy a század hátralévő éveiben orosz csapatok állomásozzanak területén. 1995-ben Belorusszia — nevét leszámítva — Oroszország része lett. Amikor a Szovjetunió összeomlásával Moldova függetlenné vált, többen arra számítottak, hogy előbb vagy utóbb újraegyesül Romániával. A félelem, hogy ez megtörténhet, szakadár mozgalmat eredményezett az eloroszosodott keleten, melyet Moszkva hallgatólagosan, a 14. orosz hadosztály pedig aktívan támogatott. Ez vezetett aztán a Dnyeszter-parti szakadár köztársaság megalakulásához. A Romániával való egyesülést illető érzelmek azonban egyre csökkentek mindkét ország gazdasági nehézségei és az orosz gazdasági nyomás miatt. Moldova belépett a FÁK-ba, és egyre élénkebb kereskedelmet folytatott Oroszországgal. 1994 februárjában az oroszbarát pártok elsöprő győzelmet arattak a parlamenti választásokon. E három államban a közvélemény — válaszolva a stratégiai és gazdasági érdekek egyértelmű üzenetére — olyan kormányokat segített hatalomba, melyek az Oroszországgal való együttműködés pártján álltak. Valamelyest hasonló volt a helyzet Ukrajnában is. Grúziában azonban — mely 1801-ig független állam volt, amikor is uralkodója, XIII. György védelmet kért az oroszoktól a törökökkel szemben — ez a folyamat egészen másként alakult. Az orosz forradalom után, az 1918–192l-es időszakban Grúzia újra független lehetett, de aztán a bolsevikok erővel beolvasztották a Szovjetunióba. A Szovjetunió szétesése után újra kikiáltotta függetlenségét. A választásokat egy nacionalista koalíció nyerte meg, de ennek vezetője olyan önpusztítóan elnyomó politikát űzött, hogy később erőszakkal eltávolították. Eduard A. Sevardnadze — aki hajdan a Szovjetunió külügyminisztere volt — visszatért, hogy irányítsa az országot, és az 1992-es és 1995-ös elnöki választásokat simán megnyerte. Szembe kellett azonban néznie az abház szeparatista mozgalommal, mely jelentős orosz támogatást élvezett; továbbá az eltávolított Gamszahurdia elnök által vezetett felkeléssel is. XIII. György uralkodó példáját követve úgy döntött, „nincs más választásunk”, és Moszkvához fordult segítségért. Az orosz csapatok beavatkozása azzal járt, hogy Grúziának csatlakoznia kellet a FÁK-hoz. 1994-ben a grúzok beleegyeztek, hogy az oroszok meghatározatlan időre három katonai támaszpontot állítsanak fel az ország területén. Az oroszok ezzel a katonai beavatkozással — mely először meggyengítette, majd pedig biztosította a grúz kormány hatalmát — elérték, hogy a függetlenségre törekvő Grúzia ismét az orosz táborban kössön ki. Oroszország mellett a legnépesebb és legfontosabb hajdani szovjet köztársaság Ukrajna. A történelem bizonyos időszakaiban ez az állam is független volt. A modern kor folyamán azonban lényegében annak a politikai entitásnak volt része, melyet Moszkva irányított. A döntő esemény 1654-ben történt, amikor Bohdan Hmelnyickij — lengyel fennhatóság ellen lázadó kozák vezér — hűséget esküdött a cárnak. Ezért cserébe segítséget kapott a lengyelekkel szemben. Akkortól egész 1991-ig — leszámítva egy egészen rövid időszakot 1917 és 1920 között, amikor is független volt — Ukrajnát Moszkvából kormányozták. Ukrajna azonban hasadó állam, két különböző kultúrával. Az országon keresztülfut a Nyugatot és az ortodox területeket elválasztó civilizációs törésvonal, és ez már évszázadok óta így van. A múltban Ukrajna alkalmanként Lengyelországhoz, Litvániához és az

Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Lakosságának nagy része a görög katolikus egyházhoz tartozik, melynek ortodox a szertartása, de elismeri a pápa fennhatóságát. A nyugat-ukránok ukránul beszélnek és erősen nacionalista érzelműek. A keleti részeken azonban főleg ortodox vallású, oroszul beszélő népcsoportok laknak. A kilencvenes évek elején a teljes ukrán lakosság 22%-a orosz volt, az orosz anyanyelvűek 31%-ot tettek ki. Az általános és középiskolások nagy részét orosz nyelven tanították.6 A Krím nagyrészt orosz terület, és 1954-ig az Orosz Föderáció része volt, amikor is Hruscsov Ukrajnához csatolta, állítólag azért, hogy honorálja Hmelnyickij 300 évvel korábbi döntését. Kelet- és Nyugat-Ukrajna közt a különbség az emberek viselkedésében mutatkozik meg a leginkább. 1992 vége felé például a nyugat-ukrán oroszok egyharmada (amit érdemes a mindössze 10%-os kijevi aránnyal összevetni) azt állította, hogy oroszellenességet tapasztal.7 A kelet-nyugati megosztottság drámaian beleszólt az 1994 júliusi elnökválasztás végeredményébe is. A hivatalban lévő Leonyid Kravcsuk, aki nacionalistának tartotta magát annak ellenére, hogy szorosan együttműködött az orosz vezetéssel, megszerezte Nyugat-Ukrajna 13 területét, méghozzá 90%-os, illetve azt is meghaladó többséggel. Ellenfele, Leonyid Kucsma, aki a kampány előtt ukrán nyelvórákat vett, 13 keleti terület támogatását nyerte el, hasonlóan döntő többséggel. A szavazatok 52%-ával Kucsma nyert. 1994-ben az ukrán közvéleménynek csak egy vékony szelete erősítette meg Hmelnyickij 1654-es döntését. Egy amerikai megfigyelő szerint a választás „kikristályosodott formában mutatta meg a szakadékot a nyugat-ukrajnai, európai szlávok, illetve azon orosz-szláv vízió között, mely arról szól, hogy milyennek kellene lennie Ukrajnának. Itt nem annyira etnikai polarizációról, mint inkább különböző kultúrákról van szó.”8

E felosztás eredményeképpen az ukrán-orosz kapcsolatok a jövőben háromféleképpen alakulhatnak. A kilencvenes évek elején kritikus fontosságú problémák feszültek a két ország között, így az atomfegyverek kérdése, a Krím státusa, az oroszok jogai Ukrajnában, a fekete-tengeri flotta felosztása és a gazdasági kapcsolatok kilátásai. Többen nem zárták ki egy fegyveres konfliktus lehetőségét sem; nyugati elemzők tehát úgy érveltek: a Nyugatnak támogatnia kell az ukrán atomerőt, hogy az orosz agressziót elkerülhessék.9 Ha a civilizáció tényleg számít, akkor Ukrajna és Oroszország között nem valószínű egy erőszakos konfliktus kirobbanása. Mindkettő szláv, túlnyomórészt ortodox állam, népeik évszázadok óta együtt élnek, gyakoriak a vegyes házasságok. A vitát kirobbantó problémák és a szélsőségesek nyomása ellenére a vezetők mindkét oldalon komolyan és nagyrészt sikeresen munkálkodtak azon, hogy mérsékeljék a feszültséget. Miután Ukrajnában 1994-ben oroszbarát elnököt választottak, még kisebb lett annak valószínűsége, hogy a két ország közt elmérgesedjen a konfliktus. Míg a hajdani Szovjetunió területén máshol komoly harcok folytak a muzulmánok és keresztények között, és az oroszok és baltiak közt is komoly nézeteltérésekre került sor, sőt olykor harcok dúltak, 1995 óta az orosz-ukrán viszonyt semmiféle erőszakos cselekmény sem árnyékolta be. Második, és talán valószínűbb lehetőség az, hogy Ukrajna két külön entitássá válik szét kulturális határa mentén, melyek közül a keleti egyesül Oroszországgal. A szétválás kérdése először a Krímmel kapcsolatban merült fel. A krími lakosság, mely 70%-ban orosz, az 199l-es decemberi népszavazáson jelentősen támogatta azt a törekvést, hogy Ukrajna váljon függetlenné a Szovjetuniótól. 1992 májusában a krími parlament ugyanakkor arra szavazott, hogy váljanak függetlenné Ukrajnától, de aztán Kijev nyomására visszavonták a határozatot. Az orosz parlament azonban arra szavazott, hogy töröljék el azt az 1954-es határozatot, mely a Krímet Ukrajnának engedte át. 1994 januárjában a krímiek olyan elnököt választottak, aki az „orosz egyesítés” mellett kampányolt. Ez arra ösztönözte az embereket, hogy feltegyék a kérdést: vajon a Krím lenne a következő Hegyi-Karabah vagy Abházia?10 A válasz egyértelmű: nem. A Krím új krími elnöke igyekezett gyorsan elfelejteni a korábban elhatározott népszavazást a függetlenségről, ehelyett a kijevi kormánnyal ült tárgyalóasztalhoz. 1994 májusában a helyzet ismét felforrósodott, amikor a krími parlament arra szavazott, hogy állítsák vissza az 1992-es alkotmányt, amely gyakorlatilag függetlenné tette volna őket Kijevtől. Az orosz és ukrán vezetők visszafogottsága azonban újra megakadályozta, hogy a konfliktus erőszakhoz vezessen, és a két hónappal később megtartott választásokon az oroszbarát Kucsmának — már mint Ukrajna elnökének — sikerült meghiúsítania a krími elszakadásra irányuló törekvést. A választás során azonban felmerült annak a lehetősége, hogy az ország nyugati része leválik arról az Ukrajnáról, mely egyre közelebb húzódik Oroszországhoz. Vannak oroszok, akik ennek örülnének. Egy orosz tábornok keresetlenül így fogalmazott: „Ukrajna, vagy inkább Kelet-Ukrajna majd visszajön öt, tíz, tizenöt év múlva. Nyugat-Ukrajna meg menjen a fenébe!”11 Egy effajta csonka, görög katolikus szertartásrendű és nyugatorientált Ukrajna léte azonban csak akkor lehetséges, ha erős és hatékony nyugati támogatást kap. Ilyen támogatás azonban valószínűleg csak akkor érkezhet, ha a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatok újra nagyon megromlanának, és hidegháborúra emlékeztető helyzet adódnék elő. Egy harmadik, inkább valószínű forgatókönyv szerint Ukrajna — hasadó államként — független és egységes marad, miközben szorosan együttműködik majd Oroszországgal.

Mihelyt az atomfegyvereket és haderőt illető átmeneti kérdések megoldódnak, a hosszú távú problémák már főként gazdasági természetűek lesznek; ezek megoldását pedig nagyban előmozdítja majd a részben hasonló kultúra és a számtalan szoros személyi kötődés. John Morrison rámutatott, hogy az orosz–ukrán kapcsolat tulajdonképpen a francia–német kapcsolat kelet-európai megfelelője.12 Ahogy ez utóbbi az Európai Unió magját képezi, úgy az előbbi alapvető fontosságú az ortodox világ egységét illetően. NAGY-KÍNA ÉS A VELE EGYÜTT PROSPERÁLÓ SZFÉRÁK Kína történelmileg mindig is úgy tekintett önmagára, mint olyan entitásra, amely magába foglalja a „kínai zónát”. Ebbe beletartozik Korea, Vietnam, a Liu Csiu-szigetek, mi több, olykor Japán is. Az említett entitás része továbbá egy „belső-ázsiai zóna” is, melynek részei a nem kínai mandzsuk, mongolok, ujgurok, törökök és tibetiek, akiket biztonsági okokból Kína mindig is ellenőrzés alá óhajtott vonni. Végül létezik egy „külső zóna”, melybe a barbárok tartoztak, akiktől viszont „elvárták, hogy ismerjék el Kína nagyságát, és hódoljanak előtte”13. A modern kínai civilizáció hasonlóképpen épül fel: központi magja a Han-Kína. Külső, jelentős autonómiával bíró, de Kína elidegeníthetetlen részeként kezelt tartományai viszont olyan vidékek, melyeknek más civilizációból származó, nem kínai lakosságuk van (Tibet, Hszincsiang). E modern Kína önmaga részeként tekint olyan társadalmakra is, melyek nagy valószínűséggel önmaguk is részei kívánnak majd lenni egy Peking-központú Kínának (Hongkong, Tajvan). E felsorolásból nem hiányozhat egy különálló állam (Szingapúr) sem, melyet nagyrészt kínaiak laknak, és amely egyre inkább Peking felé orientálódik. Jelentős befolyással bíró kínai népessége van Thaiföldnek, Vietnamnak, Malajziának, Indonéziának és a Fülöp-szigeteknek, ezek ugyancsak az említett körbe tartoznak; éppúgy, mint azok a nem kínai társadalmak is (Észak- és Dél-Korea, továbbá ismét csak Vietnam), melyek — mindettől függetlenül — Kínához hasonlóan szintén konfuciánusak. Az ötvenes években Kína a Szovjetunió szövetségeseként határozta meg magát. Később, a kínai–szovjet elhidegülés után a Harmadik Világ vezetőjeként lépett fel, szemben mindkét szuperhatalommal, ami jelentős költséggel és kevés haszonnal járt. Amikor a Nixon-kormányzat idején az USA politikája módosult, Kína mindent megtett, hogy harmadik játékossá váljék a szuperhatalmak játszmájában. A hetvenes években az Egyesült Államok mellett kötelezte el magát, amikor az gyengének tűnt, majd a nyolcvanas években újra távolabb került tőle, amikor Washington katonai ereje növekedett, miközben a Szovjetunió gazdaságilag csődbe jutott és belebonyolódott az afgán válságba is. A szuperhatalmi verseny után a „kínai kártya” minden értékét elvesztette, és Peking arra kényszerült, hogy újra átfogalmazza a világban játszott szerepét. Két célt tűzött maga elé: a kínai kultúra bajnoka akart lenni, a mag-állam, melyhez — mint civilizációs mágneshez — viszonyulni kényszerül a többi kínai közösség; másrészt igyekezett mindent megtenni, hogy visszaszerezze a 19. században elvesztett, hegemón hatalomként betöltött kelet-ázsiai történelmi pozícióját. Kína e kialakuló szerepeit a következőkben lehet tetten érni: először is, árulkodó, ahogy újrafogalmazta helyzetét a világ ügyeiben; másodszor, sokat elárul a célokról a tengerentúli kínaiak nagy igyekezete, hogy minél erőteljesebb gazdasági kapcsolatokat alakítsanak ki Kínával. Végül, de nem utolsósorban fontos jelzés a diplomáciai kapcsolatai intenzív fejlődése a három másik nagy kínai állammal, Hongkonggal, Tajvannal és Szingapúrral, s szintúgy azokkal a délkelet-ázsiai országokkal, melyekben Peking jelentős politikai befolyással bír.

A kínai kormány a kínai civilizáció mag-államának tekinti a szárazföldi Kínát, melyhez a többi kínai közösségnek igazodnia kellene. Már rég felhagyott azzal, hogy érdekeit külföldön, a helyi kommunista pártokon keresztül igyekezzen előmozdítani, a kormányzat mostanában „a kínaiság globális képviselőjeként kívánja láttatni önmagát”14. A kínai kormány számára a kínai születésű ember a kínai közösség tagja még akkor is, ha másik országban él, s mint ilyen, bizonyos szempontból a kínai kormány alá tartozik. A kínai identitás faji terminusokban fogalmazódik meg. Kínai az, akinek kínai a „faja, vére, kultúrája”, ahogy a Kínai Népköztársaság egy kutatója megfogalmazta. A kilencvenes évek derekán e mondat többször is elhangzott kormánytisztviselők és magánemberek szájából egyaránt. A kínaiak és a nem kínai társadalmakban élő kínai származású emberek számára a „tükörteszt” válik identitásuk próbájává: Menj és nézz a tükörbe! — figyelmeztetik a pekingi irányultságú kínaiak azokat, akik külföldön asszimilálódni igyekeznek. A diaszpóra kínaija, vagyis a huazsen vagy kínai származású ember — ahogy megkülönböztetik a csungkuozsen-től, vagyis a kínai állampolgártól — egyre fokozottabban artikulálja a „kulturális Kína” koncepcióját, mint saját kungsi-ja vagy közösségi tudata manifesztációját. A kínai identitás, mely ellen annyi kirohanást intéztek a 20. században Nyugaton, most újból erőre kap, méghozzá a kínai kultúra folyamatosan meglévő elemeiből.15 Történelmileg ez az identitás összeegyeztethető volt a kínai központi hatalommal ápolt — hol jobb, hol rosszabb — kapcsolatokkal. A kulturális identitás érzete megkönnyíti a gazdasági kapcsolatok kialakulását a több Kína között, és meg is erősíti azokat — majd ezek válnak annak a gyors gazdasági növekedésnek a fő elemévé, mely a szárazföldi Kínában és másutt is végbemegy. Ezek viszont azt az anyagi és lelki lendületet biztosítják, amely a kínai kulturális identitás növeléséhez feltétlenül szükséges. A „Nagy-Kína” tehát nem pusztán elvont koncepció. Gyorsan növekvő kulturális és gazdasági realitás, amely egyre inkább politikai valósággá kezd válni. A nyolcvanas és kilencvenes évek viharos gazdasági fejlődése a kínaiaknak köszönhető mind a kontinensen, mind az úgynevezett Kis Tigrisek esetében (a négy közül három kínai), mind pedig Délkelet-Ázsiában. Kelet-Ázsia gazdasága egyre inkább Kínára irányul, s ugyanakkor egyre inkább kínaiak irányítják. A hongkongi, tajvani, szingapúri kínaiak szolgáltatták annak a tőkének a jó részét, amely a kilencvenes években a szárazföldi Kína növekedését kívülről felgyorsította. A tengerentúli kínaiak Délkelet-Ázsia más részein már korábban országuk gazdaságának irányítói lettek. A kilencvenes évek elején a Fülöp-szigetek lakosságának mindössze 1%-a volt kínai, de kínai tulajdonú vállalataik 35%-os kereskedelmi mérleget tudtak felmutatni. A nyolcvanas évek derekán Indonéziában 2-3% volt a kínai lakosok aránya, de ezek a helybeli magántőkének mintegy 70%-át birtokolták. A 25 legnagyobb vállalkozás közül 17 kínai irányítás alá tartozott, és Indonézia bruttó termelésének 5%-át egy kínai konglomerátum adta. A kilencvenes évek elején, Thaiföldön 10%-nyi kínai élt, de az ő birtokukban volt 9 a létező 10 legnagyobb üzleti csoport közül; a bruttó termelés 50%-a itt realizálódott. Malajzia lakosainak mintegy egyharmada kínai, mindazonáltal lényegében ők uralják a teljes gazdaságot.16 Japánon és Koreán kívül a kelet-ázsiai gazdaság ma már alapvetően kínai gazdaság. A kínai felvirágzási övezet kialakulását nagyban megkönnyítette a családok és személyes kapcsolatok „bambusz-hálózata”, valamint a közös kultúra. A tengerentúli kínaiak könnyebben kötnek üzletet Kínában, mint a nyugatiak vagy japánok. Kínában a bizalom és

elkötelezettség személyes kapcsolatokon múlik, nem szerződéseken, törvényen vagy egyéb hivatalos dokumentumon. A nyugati üzletemberek számára Indiában könnyebb üzletet kötni, mint Kínában, minthogy itt a megállapodás szentsége a felek személyes kapcsolatán nyugszik. 1993-ban egy vezető japán irigyen jegyezte meg, hogy „Kínának előnye származik abból a kínai kereskedőkből álló határtalan hálózatból, mely Hongkong, Tajvan és Délkelet-Ázsia között átfog mindent”17. Egy amerikai üzletember ezzel egyetértve megjegyezte, hogy „a tengerentúli kínaiakban megvannak a vállalkozáshoz szükségek készségek. Ott a közös nyelv, és a családi kapcsolatokból kölcsönzött bambusz-hálózatot alkalmazzák a kapcsolatteremtésben. Ez elképesztő előnyt jelent azokkal szemben, akiknek jelentéseket kell írniuk egy akroni vagy philadelphiai igazgatótanács részére.” A különböző országokban élő kínaiak közti kapcsolatok előnyeit Li Kuan-ju frappánsan így fogalmazta meg: „Etnikai szempontból kínaiak vagyunk. Közös őseinken és kultúránkon keresztül jellegzetes közös vonásokkal rendelkezünk... Az ember természetes empátiát érez azok iránt, akik hasonló fizikai jegyekkel rendelkeznek. A közelségnek ez az érzése csak fokozódik, ha emellett ugyanaz a kultúrájuk és a nyelvük, mint a miénk. így könnyű kialakítani azt a megértést és bizalmat, mely minden üzleti kapcsolat alapja.”18 A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években a tengerentúli kínai etnikum képes volt „bebizonyítani a szkeptikus világ előtt, hogy a közös nyelv és kultúra által elért csanhszi kapcsolatok pótolhatják azt a hiányt, amely a törvények és szabályok — illetve azok áttekinthetősége — terén mutatkozik”. A gazdasági fejlődés közös kulturális gyökereire mutatott rá az 1993 novemberében, Hongkongban megtartott úgynevezett Második világbeli Kínai Vállalkozók Konferenciája. Az eseményt a sajtó úgy aposztrofálta, mint „a kínai győzelem ünneplését, melyre az egész világról érkeztek kínai üzletemberek”19. Csakúgy, mint másutt, a közös kulturális vonások a kínai világban is segítik a gazdasági összekapcsolódást. Egy évtized gyors kínai gazdasági növekedését követően, a Tienanmen téri események miatt csökkent a Nyugat gazdaság érdeklődése Kína iránt, s ez a tengerentúli kínaiak számára megteremtette a lehetőséget és az ösztönzést ahhoz, hogy közös kultúrájukból és személyes kapcsolataikból tőkét kovácsolva, komoly befektetéseket eszközöljenek Kínában. Ennek eredményeképpen drámaian megszaporodtak a kínai közösségek közti általános gazdasági szálak. 1992-ben a közvetlen külföldi befektetések 80%-a (11,3 milliárd dollár) a határon túli kínaiaktól származott, elsősorban Hongkongból (68,3%), de Tajvanról (9,3%), Szingapúrból, Makaóból és máshonnan is. Ezzel szemben Japán mindössze 6,6. míg az Egyesült Államok 4,6%-kal volt jelen. Az 50 milliárd dolláros külföldi összberuházások 67%-a kínai forrásokból származott. A kereskedelmi növekedés ehhez hasonlóan bámulatos volt. Tajvan kínai exportja szinte a semmiből jött létre az 1986–1992-es időszak alatt, s az ország teljes árukivitelének immár 8%-át tette ki; ráadásul egyedül az 1992-es évben 35%-os növekedést mutatott. Szingapúr kínai exportja 1992-ben 22%-kal nőtt, kevesebb, mint 2%-os általános exportnövekedés mellett. 1993-ban Murray Weidenbaum megjegyezte; „A régió jelenlegi japán dominanciájának ellenére Ázsia Kína-alapú gazdasága gyorsan tart afelé, hogy az ipar, kereskedelem és pénzügy új epicentrumává váljék. Ez a stratégiai fontosságú terület jelentős technológiát és gyártóképességet foglal magába (Tajvan), kiemelkedő vállalkozói, marketing és szolgáltatói képességet (Hongkong), nagyszerű kommunikációs hálózatot (Szingapúr), elképesztően összevont tőkét (mindhárom országban), és hatalmas területi adottságokat, erőforrásokat és munkaerőt (szárazföldi Kína).”20 Ehhez természetesen azt is hozzá kell

tennünk, hogy a növekvő piacok közül a szárazföldi Kína volt potenciálisan a legnagyobb, és a kilencvenes évek derekára a kínai beruházások egyre inkább erre a piacra irányultak, mind az import, mind pedig az export tekintetében. A délkelet-ázsiai országokban élő kínaiak változó mértékben asszimilálódnak a helyi lakossághoz, mely gyakran táplál kínai ellenes érzéseket. Indonéziában például az 1994-es medani lázongás idején számos erőszakos cselekményre került sor. Az egyes országokban élő kínaiak Kínába irányuló beruházásait a malájok és indonéziaiak „tőkeszöktetésnek” tartják. Szuharto elnök kormánya csak üggyel-bajjal tudta lecsillapítani a lakosokat, s meggyőzni őket arról, hogy ez a tőkekiáramlás nem fogja károsítani a gazdaságot. A délkelet-ázsiai kínaiak viszont váltig állítják, hogy a lojalitás szülőföldjükhöz, nem pedig őseik honához köti őket. A kilencvenes évek elején a Délkelet-Ázsiából Kínába irányuló kínai tőke kiáramlását bizonyos fokig ellensúlyozta a tajvani befektetések megszaporodása a Fülöp-szigeteken, Malajziában és Vietnamban. A növekvő gazdasági hatalom és a közös kínai kultúra kombinációja arra indította Hongkongot, Tajvant és Szingapúrt, hogy egyre szorosabb viszonyt alakítsanak ki a kínai anyaországgal. Alkalmazkodva a közeledő hatalomátadáshoz, a hongkongi kínaiak már inkább a pekingi, semmint a londoni elvárásoknak igyekeztek megfelelni. Az üzletemberek és más vezetők vonakodtak Kínát kritizálni, vagy bármi olyat tenni, amivel megsérthetnék azt. Ha mégis megsértették, a kínai kormány nem habozott nyomban megtorolni az ilyesmit. 1994-re — mint „hongkongi tanácsadók” — már üzletemberek százai működtek együtt — afféle hongkongi árnyékkormányként — Pekinggel. A kilencvenes évek elején Hongkongban a kínai gazdasági befolyás drámaian megnőtt, és 1993-ra — jelentések szerint — az anyaországból érkező befektetések nagyobbak voltak, mint a japán és amerikai befektetések együttvéve.21 A kilencvenes évek közepére Hongkong és a kínai anyaország gazdasági integrációja tulajdonképpen befejeződött, melyet 1997-ben politikai integrációnak kellett követnie. Tajvan nem fejlesztette olyan viharos gyorsasággal a kapcsolatait Pekinggel, mint Hongkong, a nyolcvanas években azonban e téren is jelentős változások történtek. 1949 után három évtizeden át a két Kína nem volt hajlandó elismerni egymás létét, illetve legitimitását, tulajdonképpen háborús viszonyban álltak egymással, amely időről időre abban nyilvánult meg, hogy gépfegyverrel lőtték egymás partjait. Miután azonban Teng Hsziao-ping hatalma megerősödött, és elindították a gazdasági reformokat, az anyaország kormánya több lépést tett a békülés felé. 1981-ben a tajvani kormány válaszolt ezekre, és lassan távolodni kezdett a korábban meghirdetett úgynevezett „három nem” politikájától, melynek lényege így foglalható össze: se kapcsolat, se tárgyalás, se kompromisszum Pekinggel. 1986 májusában a két fél képviselői először ültek tárgyalóasztalhoz, amire egy Kínába eltérített tajvani repülőgép visszaszolgáltatása adott alkalmat. A következő évben Tajvan eltörölte az addig érvényben lévő utazási tilalmat Kínába.22 A kapcsolatok gyors kialakulását nagyban segítette a „közös kínaiság” és az ebből fakadó kölcsönös bizalom. Ahogy azt a tajvani tárgyalóküldöttség egyik tagja megfogalmazta, „a tajvaniak és a kínaiak tudják, hogy a vér nem válik vízzé”, és büszkék egymás eredményeire. 1993 végére 4,2 millió tajvani látogatott a szárazföldre, illetve 40 000 kínai Tajvanra; ma már naponta negyvenezres levélforgalmat és 13 000 telefonhívást regisztrálnak. A két Kína közti kereskedelem a jelentések szerint 1993-ban elérte a 14,4 milliárd dollárt; 20 000 tajvani vállalkozás 15 és 30 milliárd dollár közötti értékű befektetést eszközölt az anyaországban.

Tajvan figyelme egyre növekvő mértékben Pekingre irányult, és sikere egyre inkább ettől függött. 1993-ban egy tajvani tisztségviselő megjegyezte, hogy „1980 előtt Tajvan legfontosabb piaca Amerika volt, de a kilencvenes évekre megtanultuk, hogy Tajvan gazdasági sikerének legkritikusabb tényezője Kína”. A tajvani befektetők szemében az egyik fő vonzerő az olcsó kínai munkaerő, hiszen odahaza minduntalan ennek hiányával kellett szembenézniük. 1994-ben elkezdett megfordulni a tőke-munkaerő rossz egyensúlyi folyamata, miután tajvani halászati társaságok 10 000 kínai munkást alkalmaztak hajóikon.23 A fejlődő gazdasági kapcsolatok a két kormányzat közvetlen tárgyalásaihoz vezettek. 1991-ben, az eszmecsere és a kommunikáció elősegítése érdekében Tajvan létrehozta a Tengerszoros-közi Alapítványt, Peking pedig a Tajvan-szoros Menti Kapcsolatok Szövetségét. 1993 áprilisában tartották első találkozójukat Szingapúrban, melyet aztán több, Kínában és Tajvanon rendezett találkozó követett. 1994 augusztusában egy olyan megállapodás született, mely „áttörést” hozott; ebben tisztáztak több problémát, és megkezdődött egy kormányfői csúcstalálkozó előkészítése. A kilencvenes évek közepén még mindig több komoly nézeteltérés nehezítette Tajpej és Peking barátkozását, például a szuverenitás problémája, Tajvan részvétele a nemzetközi szervezetekben, illetve annak lehetősége, hogy Tajvan esetleg független országként fogalmazza újra magát. Ez utóbbi valószínűsége azonban egyre távolabbinak tűnik, mivel a függetlenség ügyének fő támogatója, a Demokratikus Haladás Pártja egyre inkább belátja, hogy a szavazók nem kívánják megzavarni az anyaországgal kialakuló kapcsolatokat, így ha a párt tovább erőltetné az ügyet, az rontaná választási esélyeit. A párt vezetői tehát azt hangsúlyozzák, hogy hatalomra jutásuk esetén a függetlenség kérdését nem tűznék azonnal napirendre. A két kormánynak közös érdeke, hogy megerősödjék a kínai fennhatóság a Spratly-szigeteken, illetve a Dél-kínai-tenger más szigetein; illetve hogy Peking megkapja a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt. A kilencvenes évek elejétől fogva a két Kína lassan, de érzékelhetően és törvényszerűen közeledik egymáshoz. Bővülő gazdasági kapcsolataik, valamint közös kulturális identitásuk pedig segíti közös érdekeik kialakulását. Ez a közeledés 1995-ben váratlanul megszakadt, amikor a tajvani kormány agresszíven követelni kezdte diplomáciai elismerését, illetve azt, hogy beléphessen a nemzetközi szervezetekbe. Li Teng-huj elnök „magánlátogatást” tett az Egyesült Államokban, majd az 1995-ös decemberi tajvani parlamenti választásokat 1996 márciusában elnökválasztás követte. Válaszul erre Peking a nagyobb tajvani kikötők közelében víz alatti fegyverkísérletekbe kezdett, és hadgyakorlatokat tartott a Tajvanhoz tartozó szigetek partjai közelében. E fejlemények két fontos kérdést vetettek fel. Megtarthatja-e Tajvan jelenlegi demokratikus berendezkedését anélkül, hogy hivatalosan függetlenné válna? Másrészt pedig: lehet-e a jövőben Tajvan demokratikus állam anélkül, hogy gyakorlatilag független legyen? Tajvan Kínával fenntartott kapcsolatai eddig két szakaszon mentek át, és épp most érkeztek el egy harmadikhoz. A tajvani nemzeti kormány éveken át igényt formált arra, hogy egész Kína kormányának tekintsék. Ez természetszerűen konfliktust okozott Tajpej és Peking között. A nyolcvanas években a tajvani kormány felhagyott ezzel az öncsalással, és ezt követően már csak a szigetországra vonatkozó szuverenitást tekintette sajátjának. Ez megteremtette számára a lehetőséget, hogy problémamentesen alkalmazkodni tudjon Peking „egy ország, két rendszer” koncepciójához. Tajvanon azonban sok befolyásos egyén és csoport egyre inkább hangsúlyozni kezdte Tajvan elkülönülő nemzeti identitását; kiemelték, hogy

mindössze egy rövid időt töltöttek kínai fennhatóság alatt, ráadásul a mandarin kínait beszélők a helyi nyelvjárást sem értik. Tulajdonképpen nem kínai államként próbálták meghatározni a tajvani társadalmat, vagyis Kínától független legitim államként. Ráadásul minél aktívabb nemzetközi szerepet kezdett játszani a tajvani kormány, annál inkább az a benyomás alakult ki Tajvanról, mintha az külön állam lenne, és nem Kína része. Röviden: a tajvani kormány korábbi önmeghatározása, mellyel teljes Kína kormányának nyilvánította magát, mára megváltozott. Az új meghatározás szerint Tajvan vezetése Kína egy részének kormányaként működik, és idővel e folyamat új önmeghatározáshoz vezethet, mely már nem kötődne Kínához. Ez utóbbi helyzet — mely de facto függetlenséget jelentene teljesen elfogadhatatlan a kínai kormányzat szemében. Peking többször is megerősítette, kész katonai erőt is bevetni ennek megakadályozására. Kínai kormányzati vezetők azt is kinyilvánították: Hongkong 1997-es és Makaó 1999-es csatlakozása után lépéseket tesznek, hogy Tajvant is újraegyesítsék az anyaországgal. Hogy ez miként fog megvalósulni, az attól függ, milyen mértékben növekszik majd Tajvanon azok száma és befolyása, akik a függetlenséget támogatják. Továbbá, hogy milyen eredményre vezet majd a pekingi örökösödési harc, mely még nacionalistább álláspontra hangolhatja a politikai és katonai vezetőket. Függ továbbá a kínai katonai potenciál fejlődésétől is, melynek révén lehetővé válhat, hogy a kínai hadsereg blokádot vonjon Tajvan köré, vagy éppen lerohanja a szigetországot. A 21. század elejére Tajvan — akár azért, mert enged az erőszaknak, akár felismerve az alkalmazkodás előnyeit, vagy esetleg mindkettő hatására — mindenképpen kénytelen lesz szorosabb kapcsolatokat kialakítani a szárazföldi Kínával. A hetvenes évek végéig a szilárdan antikommunista Szingapúr és a Kínai Népköztársaság közti kapcsolatokat a fagyosság jellemezte. Li Kuan-ju és más szingapúri vezetők ráadásul megvetően nyilatkoztak a kínai elmaradottságról. A nyolcvanas években beindult kínai gazdasági fejlődés hatására azonban Szingapúr kezdett újra a szárazföld felé fordulni. 1992-re már 1,9 milliárd dollárt fektettek be Kínában, és a következő évben bejelentették: ipari közigazgatási komplexum építésébe kezdenek Sanghaj mellett. „Szingapúr II” több milliárd dolláros befektetéssel kecsegtet máris. Li elnök ma már lelkesen dicséri Kína gazdasági kilátásait, és csodálja erejét. 1993-ban, egyik beszédében így fogalmazott: „Kína az a hely, ahol a dolgok történnek.”24 Azok a szingapúri külföldi befektetések, melyek addig Malajziába és Indonéziába irányultak, most Kínába kerültek át. 1993-ban a szingapúri kormány által támogatott tengerentúli projektek fele kínai volt. Amikor Li Kuan-ju a hetvenes években először Pekingbe látogatott, ragaszkodott hozzá, hogy a kínai vezetőkkel inkább angolul beszéljen, semmint mandarinul. Nem valószínű, hogy ma — két évtizeddel később — még mindig ugyanez lenne a kívánsága. ISZLÁM IDENTITÁSTUDAT — KOHÉZIÓ NÉLKÜL Az arabok és muzulmánok körében a politikai lojalitás szerkezete éppen a fordítottja annak, amit a modern Nyugaton tapasztalunk. Ez utóbbinál a politikai lojalitás csúcsa a nemzetállam, melynek nemcsak alárendelődnek a szűkebb körű lojalitások, de ezek egyben bele is tagozódnak. A nemzetállamot túlhaladó csoportok — nyelvi vagy vallási közösségek, vagy civilizációk — kevésbé felfokozott lojalitást és elkötelezettséget kívánnak. A szűkebbtől a tágabb entitások felé tartó skálán a nyugati lojalitások valahol középen csúcsosodnak ki, a lojalitás intenzitásának íve bizonyos mértékig fordított U-t ír le. Az iszlám világban a lojalitás

szerkezete majdnem pontosan a fordítottja ennek. Az iszlám lojalitások hierarchiájában a középső rész üres. Ira Lapidus megfigyelése szerint „a két alapvető, eredeti és máig érvénnyel bíró struktúra” egyrészt a család, a klán, a törzs; másrészt viszont „egy mindig növekedő skálán a kultúra, vallás és a birodalom egysége”25. Egy líbiai kutató hasonló megfigyelésre jutott: „A törzsiség és a vallás [az iszlám] mindig is jelentős és meghatározó szerepet játszott és játszik ma is az arab társadalmak és politikai rendszerek társadalmi, kulturális és politikai fejlődésében. Valóban, ezek befolyása oly jelentékeny, hogy a legfontosabb tényezőknek és változóknak tekintik őket, melyek modellezik és ugyanakkor meg is határozzák az arab politikai kultúrát és az arab politikai mentalitást.” Az arab államok politikájában mindig központi helyet foglaltak el a törzsek, melyek közül több egyszerűen csak „zászlós törzs”-ként játszott szerepet — ahogy ezt Tahsin Bashir megfogalmazta. Szaúd-Arábia alapítója főként azért volt sikeres, mert házasság és más eszközök révén ügyesen létrehozott egy törzsi koalíciót. A szaúdi politika azóta is nagyrészt törzsi politika, melyben a szudairik szemben állnak a sammarokkal és más törzsekkel. A líbiai fejlődésben legalább 18 nagyobb törzs játszott jelentős szerepet. Azt mondják, hogy Szudánban mintegy ötszáz törzs él, melyek közül a legnagyobbhoz a lakosság mintegy 12%-a tartozik.26 Közép-Ázsiában történetileg nem léteztek nemzeti identitások. „A lojalitás a törzsre, klánra, a kiterjesztett családra irányult, nem az államra.” Bár e népek közös „nyelvvel, vallással, kultúrával, azonos életmóddal” bírtak, mégis „az iszlám volt közöttük a legerősebb összetartó erő, még az emír hatalmánál is nagyobb”. A csecseneknél és a rokon észak-kaukázusi népeknél mintegy száz „hegyi” és hetven „síkvidéki” klán irányította a politikát és gazdaságot, olyan mértékben, hogy a megtervezett szovjet gazdasággal szemben a csecseneknél állítólag „törzsi” gazdaság van érvényben most is.27 Az iszlám világban a lojalitás és elkötelezettség fókuszában a kis csoport és nagy hit, a törzs és az umma állt, és a nemzetállam kevésbé jelentős. Az arab világban a létező államoknak legitimitási problémái vannak, mert ezek az európai imperializmus önkényes, gyakran szeszélyes termékei, és határaik sokszor nem esnek egybe az etnikai csoporthatárokkal, mint például a berberek, illetve a kurdok esetében. Ezek az államok megosztották az arab nemzetet, a pánarab állam viszont sohasem jött létre. Ehhez járul még, hogy az Allah felsőbbrendűségébe vetett hittel és az umma mindenhatóságával nem egyeztethető össze az uralkodó állam eszméje. Az iszlám fundamentalizmus, mint forradalmi mozgalom elveti a nemzeti állam eszméjét, és az iszlám egységét helyezi előtérbe, miként a marxizmus a nemzetközi proletariátust. Az iszlám világban a nemzeti állam gyengesége abban is megnyilvánul, hogy míg a második világháborút követő években számos konfliktusra került sor muzulmán csoportok között, addig viszonylag ritkák voltak a muzulmán államok közti háborúk — ez utóbbiak közül a legjelentősebb kivételekként tartják számon Irak támadásait szomszédai ellen. A hetvenes, nyolcvanas években az Iszlám Újjászületést életre keltő tényezők elősegítették az ummá-val, illetve általában az iszlám civilizációval való azonosulást. A nyolcvanas évek közepén egy kutató erről így írt: A muzulmán identitás és egység alapvető problémáját tovább gerjesztette a dekolonizáció, a demográfiai növekedés, az iparosodás, az urbanizáció és a változó nemzetközi gazdasági rend, mely — többek között — szorosan kapcsolódott a muzulmán területek olajkincséhez... A modern kommunikáció megerősítette és egyszerűbbé tette a

muzulmán népek közti kapcsolattartást. Hirtelen megnőtt azoknak a száma, akik elzarándokolnak Mekkába, s ezzel megteremtik azon muzulmánok között is a közös identitás intenzív érzését, akik olyan távolságokból érkeznek, mint Kína, Szenegál, Jemen és Banglades. Indonéziából, Malajziából, a Fülöp-szigetek déli részéről és Afrikából egyre több diák érkezik a Közel-Kelet egyetemeire, s így a határokon túlra is elviszik az eszmét, illetve kialakítják a személyes kapcsolatokat. A muzulmán értelmiség és az ulema [a vallási tudósok] rendszeresen, sőt egyre gyakrabban tartanak konferenciákat és megbeszéléseket olyan központokban, mint Teherán, Mekka és Kuala Lumpur... [Hangés ma már videó-] kazettákon terjednek a mecsetbeli prédikációk, így a befolyásos szónokok helyi közösségük mellett ma már más hallgatóságot is megszólíthatnak.28 A muzulmán egység érzését tükrözi és segíti az államok és nemzetközi szervezetek tevékenysége is. 1969-ben szaúd-arábiai vezetők — együttműködve a pakisztániakkal, marokkóiakkal, tunéziaiakkal és törökökkel — Rabatban megszervezték az első iszlám csúcstalálkozót. Ebből alakult ki aztán az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC), amely 1972-ben székhelyét Dzsiddába tette át. Ma szinte az összes muzulmán lakosságú állam tagja a Konferenciának, mely a maga nemében az egyetlen efféle államközi szervezet. A keresztény, ortodox, buddhista és hindu kormányoknak nincs vallási tagságon alapuló államközi szervezetük, a muzulmánoknak azonban van. Emellett a szaúdi, pakisztáni, iráni és líbiai kormány olyan nem kormányzati szervezeteket is támogat, mint a (pakisztáni alapítású) Muzulmán Világkongresszus, a (szaúdi alapítású) Muzulmán Világliga. Továbbá pénzel „számos más, gyakran távoli rezsimet, pártot, mozgalmat és ügyet, melyekről úgy érzik, hogy az övével közös ideológiai irányt követnek”, és amelyek „tovább gazdagítják az iszlámon belüli információ- és erőforráscserét”29. Az iszlám tudattól az iszlám kohézióig vezető folyamat két paradoxont is magában rejt. Először is, az iszlámot egymással versengő hatalmi központok osztják meg. melyek mindegyike igyekszik tőkét kovácsolni az ummá-val való muzulmán azonosulásból, hogy irányítása révén segítse az iszlám kohézió ügyét. Ez versengést okoz a létező rezsimek és szervezeteik, valamint az iszlám rezsimek és szervezeteik között. Szaúd-Arábia vezető szerepet vállalt például az Iszlám Konferencia Szervezetének létrehozásában, hogy ezzel ellensúlyozza az Arab Ligát, ami abban az időben Nasszer irányítása alatt állt. 1991-ben, az Öböl-háború után Hasszán al-Turabi szudáni vezető létrehozta a Népi Arab és Iszlám Konferenciát (PAIC), hogy ezzel ellensúlyozza a szaúdi irányultságút. 1995 elején a PAIC harmadik, kartúmi konferenciáján több száz küldött vett részt, akik nyolcvan ország iszlám szervezeteit és mozgalmait képviselték.30 E hivatalos szervezetek mellett az afgán háború következtében kialakult egy olyan kiterjedt hálózat is, mely nem hivatalos és földalatti mozgalmak veteránjait tömörítette. Ők muzulmán vagy iszlám ügyekért harcoltak Algériában, Csecsenfóldön, Egyiptomban, Tunéziában, Boszniában, Palesztinában, a Fülöp-szigeteken és másutt is. A háború után soraik kiegészültek azokkal a harcosokkal, akiket — Pesavar mellett —, a Dzsihád és Dava egyetemein képeztek ki, illetve olyan afganisztáni táborokban, melyeket különféle klikkek és külföldi támogatóik pénzeltek. A radikális rezsimeknek és mozgalmaknak időnként közös érdeke volt felülkerekedni a hagyományos ellenségeskedésen — ezért lehetett iráni segítséggel kapcsolatokat teremteni a szunnita és síita fundamentalista csoportok között. Szoros katonai együttműködés létezik Szudán és Irán között — az iráni légierő és haditengerészet

szudáni felszereléseket és bázisokat használt, és a két kormányzat korábban közösen támogatott fundamentalista csoportokat Algériában és másutt is. Hasszán al-Turabi és Szaddám Huszein állítólag már 1994-ben szoros kapcsolatokat próbált kialakítani; ráadásul Irán és Irak is egyre inkább megbékélésre törekszik.31 Másodszor, az umma fogalma a nemzeti állam legitimitásának hiányát feltételezi, ráadásul ma az ummá-t csak egy vagy több mag-állam tevékenysége egyesíthetné, mely államok azonban jelenleg nem léteznek. Az iszlám, mint egységes vallási-politikai közösség koncepciója korábban azt jelentette, hogy általában akkor alakultak ki mag-államok, amikor a vallási és politikai vezetés — a kalifátus és a szultánság — egyetlen uralkodó intézménnyé olvadt össze. A 7. században Észak-Afrika és a Közel-Kelet gyors arab meghódítása az Omajjád Kalifátusban érte el tetőfokát, melynek fővárosa Damaszkusz lett. Ezt követte a 8. században a bagdadi központú, perzsa befolyású Abbászida Kalifátus, majd a 10. század során Kairóban és Córdobában is kialakultak másodlagos fontosságú kalifátusok. Négyszáz évvel később az oszmán törökök végigsöpörtek a Közel-Keleten, 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, és 1517-ben új kalifátust alapítottak. Ezzel közel egy időben más török népek behatoltak Indiába, és megalapították a Mogul Birodalmat. A Nyugat kiemelkedése mind az oszmán, mind pedig a mogul befolyást aláásta, és az Oszmán Birodalom megszűnése után már nem jött létre iszlám mag-állam. A területek jelentős részét a nyugati hatalmak osztották fel egymás között, s amikor visszavonultak, gyenge — nyugati mintára kialakított, az iszlám hagyománytól idegen — államokat hagytak maguk mögött. Ezért történhetett, hogy a 20. század folyamán tulajdonképpen nem volt olyan muzulmán állam, melynek elegendő hatalma, illetve elegendő kulturális és vallási legitimitása lett volna ahhoz, hogy betöltse ezt a szerepet, és hogy a többi iszlám és nem iszlám állam vezetőként fogadja el. Az iszlám mag-állam hiánya tulajdonképpen fő oka lett azon átható külső és belső konfliktusoknak, melyek ma az iszlámot jellemzik. Hiába erős az identitástudat, a kohézió hiánya gyengíti az iszlámot, s egyben a más civilizációk felé irányuló fenyegetésnek is ez a fő forrása. Elképzelhető-e, hogy ez a helyzet fennmarad? Egy iszlám mag-államnak jelentős gazdasági erőforrásokra, katonai hatalomra, szervezőkészségre van szüksége, továbbá iszlám identitásra és elkötelezettségre, hogy az ummá-t politikai és vallási vezetéssel ruházza fel. Időről időre hat állam neve merül fel potenciális vezetőként, jelenleg azonban egy sem felel meg a hatékony mag-állammá válás követelményeinek. Indonézia a legnagyobb muzulmán állam, mely gazdaságilag is gyorsan fejlődik, ugyanakkor az iszlám világ peremén, messze az arab központtól helyezkedik el. Az ottani iszlám lazább, délkelet-ázsiai típusú; az indonéz lakosság és kultúra a bennszülött, muzulmán, hindu, kínai és keresztény vonások színes egyvelege. Egyiptom arab állam, népessége nagy, a Közel-Keleten, az iszlám civilizáció közepén, stratégiailag fontos helyen terül el, és itt található az iszlám tanok vezető intézménye, az Al-Azhar Egyetem is. Ugyanakkor viszont szegény ország, gazdaságilag Washingtontól, nyugati irányítású nemzetközi szervezetektől és az olajban gazdag arab államoktól függ. Irán, Pakisztán és Szaúd-Arábia egyaránt muzulmán országnak vallják magukat, és mindig is aktívan igyekeztek befolyást szerezni az ummá-ban, sőt megszerezni annak irányítását. Eközben — egymással olykor kíméletlenül versengve — alapítottak bizonyos szervezeteket és iszlám csoportokat, támogatták az Afganisztánban harcolókat, és igyekeztek elnyerni a közép-ázsiai muzulmánok kegyeit. Iránnak megvan a kellő mérete, központi

elhelyezkedése, lakossága, történelmi hagyománya, olajforrásai és közepes fejlettségű gazdasága ahhoz, hogy iszlám mag-állam lehessen. Csakhogy a muzulmánok 90%-a szunnita, Irán pedig síita. Az iszlám nyelveként a perzsa nem ér fel az arabbal, és az arab–perzsa viszony is többször volt ellenséges a történelem során. Pakisztán is elég nagy, jelentős számú lakosa és katonáinak bátorsága kulcsfontosságú állammá tehetné. Ráadásul vezetői korábban elég következetesen igyekeztek megszerezni maguknak azt a pozíciót, mely rájuk ruházhatná az iszlám államok közti együttműködés koordinációjának feladatát. Sőt, így az iszlám szószólójának szerepkörét is betölthetnék. Pakisztán azonban viszonylag szegény állam, komoly belső etnikai és regionális megosztottságtól szenved, híres politikai instabilitásáról és Indiával szembeni biztonsági rögeszméiről. Ez persze indokolja, hogy szoros kapcsolatokra vágyjék más iszlám államokkal, ám eközben nem nélkülözheti más, nem muzulmán hatalmak segítségét sem, mint amilyen Kína vagy épp az Egyesült Államok. Szaúd-Arábia az iszlám eredeti hazája, itt találhatók az iszlám legbecsesebb szent helyei, nyelve az iszlám nyelve, birtokában vannak a világ legnagyobb olajlelőhelyei és az ebből fakadó pénzügyi befolyás. Ezenkívül kormánya szigorúan iszlám törvények szerint formálta meg a szaúdi társadalmat. A hetvenes és nyolcvanas években Szaúd-Arábia volt az iszlám világ egyetlen nagyon befolyásos tagja. Dollármilliárdokat költött szerte az egész világon a muzulmán ügyekre. Mecseteket épített, tankönyveket adott ki, politikai pártokat finanszírozott, továbbá iszlám szervezeteket és terrorista mozgalmakat is. Igyekezett igazságosan, mindenhova juttatni a pénzt. Másrészt viszont lakossága viszonylag csekély, és földrajzilag sebezhető helyzete miatt biztonsági szempontból a Nyugattól függ. Végezetül Törökország kellő történelmi háttérrel, jelentős lakossággal, közepesen fejlett gazdasággal rendelkezik; számottevő a nemzeti összetartozás ereje az országban, katonai hagyományai és potenciálja is elégséges lenne ahhoz, hogy az iszlám mag-állama legyen. Amikor azonban Atatürk világi társadalomként határozta meg Törökországot, egyben azt is megakadályozta, hogy a Török Köztársaság — e mag-állami szerepet tekintve — az Oszmán Birodalom nyomába léphessen. Törökország még az Iszlám Konferencia Szervezetének alapító tagja sem lehetett, minthogy a világiság iránti elkötelezettségét alkotmánya írja elő. Így amíg Törökország magát világi államként határozza meg, addig nem válhat az iszlám vezetőjévé. De mi történnék, ha Törökország újradefiniálná önmagát? Elképzelhető, hogy Törökország egyszer csak feladja majd azt a frusztráló és megalázó szerepet, melyben koldusként kényszerül nyugati tagságért könyörögni, és inkább úgy dönt, hogy egy hatásosabb és emelkedettebb történelmi szerepre tör az iszlám legfőbb szószólójaként — és a Nyugat ellenségeként. Már láttuk: a fundamentalizmus teret nyer Törökországban. Özal elnöksége alatt az ország jelentős erőfeszítéseket tett, hogy azonosuljon az arab világgal, kihasználta a létező etnikai és nyelvi kapcsolatokat, hogy befolyását megszilárdítsa Közép-Ázsiában, bátorította és támogatta a boszniai muzulmánokat. A muzulmán államok között Törökország egyedinek számít, minthogy kiterjedt történelmi kapcsolatai vannak a Balkánon, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Közép-Ázsiában élő muzulmánokkal. Elképzelhető, hogy Törökország „lekoppintja” majd Dél-Afrika példáját, megszabadul a világiságtól, mely számára idegen, ahogy Dél-Afrika is megszabadult az apartheidtől, s ezzel — civilizációján belül — hirtelen vezető állammá lép majd elő. Dél-Afrika azért alkalmas vezetői szerepre a kontinensen, mert — a kereszténység és az apartheid kapcsán — ismeri a Nyugat jó és rossz oldalait. Miután

Törökország — a világiság és a demokrácia kapcsán — szintén megismerhette a Nyugat jó és rossz oldalait, elképzelhető, hogy alkalmas lehet az iszlám vezető szerepének betöltésére. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, előbb el kellene vetnie az atatürki örökséget, méghozzá még annál is alaposabban, ahogy Oroszország nemrég megszabadult a lenini doktrínáktól. Ugyanakkor szüksége lenne egy újabb Atatürk kaliberű vezetőre, aki ötvözni tudná a vallási és politikai legitimitást, hogy ezzel Törökországot elszakadó államból mag-állammá formálhassa.

IV. CIVILIZÁCIÓK ÖSSZECSAPÁSA 8. FEJEZET A Nyugat és a többiek — civilizáció közi problémák NYUGATI UNIVERZALIZMUS A most kialakuló világban a különböző civilizációkhoz tartozó államok és csoportok kapcsolata közel sem lesz szoros, sőt gyakran ellenségessé válhat. Vannak olyan civilizációközi viszonyok, melyek a többinél könnyebben eredményeznek konfliktust. Mikroszinten a legélesebb törésvonalak az iszlám világ, valamint az ortodox, hindu, afrikai és nyugati keresztény szomszédai között vannak. Makroszinten az uralkodó felosztás „a Nyugat és a többiek” között húzódik, és ezen belül is a legintenzívebb konfliktusok egyfelől a muzulmán és ázsiai civilizációk, másfelől a Nyugat között merülnek fel. A jövő veszélyes összeütközéseit valószínűleg a nyugati arrogancia, az iszlám intolerancia és a kínai magabiztosság robbanó elegye okozza majd. A civilizációk közül egyedül a Nyugat az, melynek már korábban is nagy, időnként katasztrofális hatása volt más civilizációkra. Ennek eredményeképpen a civilizációk világának legfőbb jellegzetessége a Nyugat, illetve a többi civilizáció hatalmának és kultúrájának kapcsolata. Ahogy más civilizációk relatív hatalma növekszik, úgy halványul a nyugati kultúra vonzása, és a nem nyugati népek egyre nagyobb önbizalommal és elkötelezettséggel tekintenek saját kultúrájukra. A Nyugat és a többiek viszonyának központi problémája azokban a nyugati — főleg amerikai — erőfeszítésekben rejlik, melyek disszonáns módon igyekeznek pártolni egy univerzális nyugati kultúrát, miközben ebbéli képességeik egyre korlátozottabbak. A kommunizmus összeomlása megerősítette a Nyugatban azt a nézetet, hogy demokratikus liberális ideológiája győzedelmeskedett és ezáltal egyetemesen érvényessé vált — ami elmélyítette ezt a disszonanciát. A Nyugat, különösen az Egyesült Államok, mely mindig is missziót teljesítő országként tekintett önmagára, úgy hiszi, hogy a nem nyugati népeknek el kellene kötelezniük magukat a demokrácia, a szabad piac, a korlátozott hatalmú kormány, az emberi jogok, az individualizmus, a törvények nyugati értékei mellett, és saját intézményeikben is ezeket az értékeket kellene megvalósítaniuk. Más civilizációk kisebbségei ugyan üdvözlik és számon kérik ezeket az értékeket, de a nem nyugati kultúrák uralkodó nézetei hol szkeptikusak, hol pedig ellenségesek velük kapcsolatban. Ami univerzalizmusként tűnik fel a Nyugatnak, az imperializmus a többiek szemében. A Nyugat mindig is meg fogja próbálni fenntartani jelenlegi kiváltságos helyzetét, és úgy védeni meg érdekeit, hogy azokat a „világközösség” érdekeiként tünteti fel. A kifejezés mostanra eufemisztikus felhangot kapott (a „szabad világot” váltotta fel), és általános legitimitással próbál felruházni olyan akciókat, melyek az Egyesült Államok és a többi nyugati hatalom érdekeit tükrözik. A Nyugat például integrálni próbálja a nem nyugati társadalmak gazdaságát abba a világgazdasági rendszerbe, melyben ő az úr. A Nemzetközi Valutaalapon (IMF) és más nemzetközi gazdasági intézményeken keresztül saját gazdasági érdekeit kívánja előmozdítani, és az általa helyesnek vélt gazdasági megoldásokat más nemzetekre

rákényszeríteni. Egy, a nem nyugati népek között végzett közvélemény-kutatás során az IMF minden bizonnyal elnyerné a pénzügyminiszterek és pár más személy támogatását, de mindenki más kedvezőtlenül ítélné meg tevékenységét. A tömeg Georgij Arbatovval értene egyet, aki szerint az IMF-tisztviselők „újbolsevikok, akik szeretik kisajátítani mások pénzét, gazdasági és politikai viselkedésformáik nem demokratikusak, idegen szabályokat kényszerítenek a népekre, és elfojtják a gazdasági szabadságot”. A nem nyugatiak általában nem haboznak rámutatni a nyugati elvek és a nyugati gyakorlat között húzódó szakadékra. A képmutatás, a kettős mérce alkalmazása képviseli azt az árat, amit az univerzalizmus magasztosságáért fizetni kell. A demokrácia valóban pártolandó, de nem akkor, ha iszlám fundamentalistákat segít hatalomra. Irán és Irak ne fegyverkezzen, de Izraelnek ugyanezt persze szabad. A szabad kereskedelem a gazdasági növekedés elixírje, de nem a mezőgazdaság esetében. Az emberi jogok problémákat okoznak, Kínában; Szaúd-Arábiában ugyanakkor minden rendben van. Az olajban gazdag Kuvait elleni agresszió tűrhetetlen, de az olajban szegény Bosznia elleni, persze nem. A kettős mérce gyakorlati alkalmazása elkerülhetetlen ár az egyetemes elvek hirdetéséért cserében. Politikai függetlenségüket megszerezve a nem nyugati államok szeretnének felszabadulni a nyugati gazdasági, katonai és kulturális uralom alól. A kelet-ázsiai társadalmak útban vannak afelé, hogy gazdaságilag egyenértékűek legyenek a Nyugattal. Ázsiai és iszlám államok egyaránt keresik a módját annak, hogy a Nyugat katonai erejét rövid úton ellensúlyozni tudják. A nyugati civilizáció egyetemességre törekvése, viszonylag hanyatló ereje és más civilizációk egyre növekvő kulturális törekvései biztosítják, hogy a Nyugat és a többiek viszonya a jövőben korántse legyen zökkenőmentes. E viszonyok természete és ellenségességük mértéke változó, és három kategóriába sorolható. Az agresszív civilizációk — az iszlám és Kína — esetében a Nyugattal való kapcsolat valószínűleg folyamatosan feszült, gyakran nagyon ellenséges lesz. Latin-Amerikával és Afrikával, melyek gyengébb civilizációk és bizonyos mértékig függnek a Nyugattól, a kapcsolatok enyhébb konfliktusokkal járnak majd együtt, különösen Latin-Amerika esetében. Oroszország, Japán és India Nyugathoz való viszonya e két kategória közé esik. Egyaránt szerepelnek majd benne az együttműködés és a konfliktus elemei, mivel e három magállam hol az agresszív civilizációk, hol pedig a Nyugat pártjára fog állni. „Ingacivilizációként” viselkednek majd a Nyugat és az iszlám-kínai civilizációk között. Az iszlám és Kína komoly kulturális hagyományt testesít meg, mely jelentősen különbözik a nyugatitól — az ő szemükben végtelenül fölötte is áll annak. A Nyugatéhoz viszonyított hatalmuk és öntudatosságuk egyre erősödik, és egyre szaporodnak és fokozódnak az érdekek és értékek közti konfliktusok is. Az iszlámnak nincs mag-állama, ezért Nyugathoz való viszonya országról országra változik. A hetvenes évek óta azonban létezik egy elég következetes Nyugat-ellenes vonulat, melyet a fundamentalizmus feléledése, a muzulmán államokon belül a kormányzatok Nyugat-ellenessé válása, bizonyos iszlám csoportok és a Nyugat közti kváziháborús hangulat kialakulása, az Egyesült Államok és bizonyos muzulmán államok között a hidegháborús biztonsági kötelékek meggyengülése fémjelez. A nézeteltérések hátterében az az alapvető kérdés áll, hogy e civilizációk a Nyugathoz viszonyítva milyen szerepet fognak játszani a világ jövőjének kialakításában. A 21. század a globális intézményei, továbbá a hatalmi megoszlás, a nemzetek politikája és gazdaságaik vajon nyugati értékeket és érdekeket fognak-e képviselni, vagy inkább az iszlámét és Kínáét?

A nemzetközi viszonyok realista elmélete szerint a nem nyugati civilizációk mag-államainak össze kellene fogniuk, hogy ellensúlyozni tudják az uralkodó Nyugat hatalmát. Ez bizonyos területeken már meg is történt. A közeli jövőben azonban nem valószínű egy általános Nyugat-ellenes koalíció kialakulása. Az iszlám és a kínai civilizáció alapvetően különbözik egymástól vallásában, kultúrájában, társadalmi szerkezetében, hagyományaiban, politikájában és általános életfelfogásában. Valószínűleg mindegyiknek kevesebb közös vonása van a másikkal, mint a nyugati civilizációval. A politikában azonban a közös ellenség közös érdeket jelent. A Nyugatot ellenségüknek tekintő iszlám és kínai társadalmaknak így máris jó okuk van rá, hogy a Nyugattal szemben együttműködjenek; ahogy valaha a szövetségesek és Sztálin — Hitlerrel szemben. Ez az együttműködés több területen is megvalósulhat — idetartoznak az emberi jogok, a gazdaság és főként azok az erőfeszítések, melyek mindkét civilizáció társadalmaiban a katonai erő növelésére irányulnak, különösen a tömegpusztító fegyverek és az ezeket hordozó rakéták terén, ezzel ellensúlyozandó a nyugati katonai fölényt a hagyományos fegyverzetekben. A kilencvenes évek elejére már működött a „konfuciánus–iszlám kapcsolat” Kína, Észak-Korea és — változó mértékben — Pakisztán, Irán, Irak, Szíria, Líbia és Algéria között, hogy szembe tudjanak szállni e téren a Nyugattal. A Nyugatot és a felsorolt nem nyugati társadalmakat elválasztó kérdések egyre fontosabbá válnak nemzetközi viszonylatban. Ma alapvetően fontosnak látszik az alábbi három nyugati törekvés, illetve a belőlük fakadó konfliktusok: 1. Katonai fölény fenntartása a fegyverkezés csökkentése, illetve a leszerelés politikájának alkalmazása révén, melyek a nukleáris, biológiai és vegyi fegyverekre, valamint ezek hordozóira vonatkoznak. 2. Nyugati politikai értékek és intézmények propagálása azzal a céllal, hogy a nem nyugati társadalmak nyugati módon tiszteljék az emberi jogokat, és nyugati módon sajátítsák el a demokráciát. 3. A nyugati társadalmak kulturális, szociális és etnikai integritásának megvédése azáltal, hogy korlátozzák a nem nyugati bevándorlók és menekültek számát. A Nyugatnak mindhárom téren már most nehézségei vannak, és ez így lesz akkor is, amikor megkísérli majd megvédeni érdekeit a nem nyugati társadalmakkal szemben. FEGYVERKEZÉS A világméretű gazdasági és társadalmi fejlődés következtében a katonai erő is mind hatékonyabb globális tényezővé válik. Japán, Kína és több más ázsiai állam úgy lesz egyre erősebb katonailag is, ahogy gazdaságilag egyre izmosodik, és ehhez egy idő után az iszlám államok is felzárkóznak majd. Sőt, Oroszország is, amennyiben sikerül megreformálnia gazdaságát. A 20. század utolsó évtizedeiben több nem nyugati állam szerzett be fejlett fegyvereket a nyugati társadalmakból; továbbá Oroszországból, Izraelből és Kínából is. Ráadásul modern fegyvergyártó iparuk is kialakulófélben van. E folyamat nem áll le, sőt, talán fel is gyorsul a 21. század elején. Ettől függetlenül e században a Nyugat — ami jelen esetben főleg az Egyesült Államokat jelenti, esetleg még Angliát és Franciaországot — még egyedül is képes lesz arra, hogy a világ bármely részén katonai akciókat hajtson végre. És csak az Egyesült Államoknak lesz meg a kellő légiereje ahhoz, hogy a világ bármely pontja ellen bombatámadást intézzen. Ezek azok a központi elemek, melyek az Egyesült Államok világhatalmi, illetve a

világ uralkodó civilizációjaként szereplő Nyugat katonai pozícióját jellemzik. A közeljövőben a Nyugat és a többiek között fennálló hagyományos katonai egyensúly nagyrészt az előbbi, azaz a Nyugat előnyét fogja mutatni. Az az időráfordítás, erőfeszítés és költség, melybe egy első osztályú, hagyományos katonai erő kifejlesztése kerül, nagyon is arra ösztönzi a nem nyugati államokat, hogy más módszereket találjanak a nyugati, hagyományos katonai erő ellensúlyozására. Ehhez a legrövidebb út a tömegpusztító fegyverek és az ezek célba juttatásához szükséges felszerelés beszerzése. A civilizációk mag-államai és azon országok, melyek régiójukban uralkodó erőnek számítanak, illetve amelyek meg akarják szerezni ezt a pozíciót, különösen igyekeznek ilyen fegyvereket beszerezni. Ezek a fegyverek hozzásegíthetik őket ahhoz, hogy megszerezzék saját civilizációjukon, illetve régiójukon belül az irányító szerepet, másfelől így könnyebben kivédhetik, hogy az Egyesült Államok vagy más külső hatalom beavatkozzon civilizációjuk életébe. Ha Szaddám Huszein két-három évvel később támadja meg Kuvaitot, akkor, amikor Iraknak már lettek volna atomfegyverei, most valószínűleg Kuvaitot, sőt a szaúdi olajmezőket is birtokolná. A nem nyugati államok levonták az Öböl-háború nyilvánvaló tanulságait. Ezek — például az észak-koreai hadsereg számára — a következők voltak: „Ne hagyd, hogy az amerikaiak kiépítsék haderejüket, ne hagyd, hogy alkalmazzák légierejüket, ne hagyd, hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést, és ne hagyd, hogy csak csekély számú sebesültjük legyen.” Egy indiai vezető katonai tisztségviselő számára a tanulság még nyilvánvalóbb volt: „Addig ne kezdj harcba az Egyesült Államokkal, míg nincsenek atomfegyvereid.”2 Ezt a tanulságot a nem nyugati világban igen megszívlelték a politikai és katonai vezetők, mivel van egy nagyon is logikusnak tetsző folyománya: „Ha van atomfegyvered, az Egyesült Államok nem fog veled harcolni.” Lawrence Freedman megfigyelése szerint „az atomfegyverek nem a hatalmi politikát erősítik, ahogy ezt megszoktuk, hanem inkább a nemzetközi rendszer szétforgácsolódására irányuló tendenciát, melyben az eddigi nagyhatalmak kisebb szerephez jutnak”. A hidegháború utáni korszakban tehát a Nyugat számára az atomfegyverek szerepe épp a fordítottja annak, ami a hidegháborús korszakban volt. Ahogy arra Les Aspin védelmi miniszter rámutatott, az atomfegyverek kompenzálták a Szovjetunió túlerejét a hagyományos fegyverzet tekintetében. Az atomfegyver „kiegyenlítő tényezőként” jelent meg. Ma, a hidegháború után azonban az Egyesült Államoknak „páratlan hagyományos katonai ereje van, potenciális ellenfelei viszont azok, akik atomfegyvereket szerezhetnek. Ma már mi vagyunk azok, akiket esetleg »kiegyenlíthetnek«.”3 Nem meglepő, hogy védelmi tervében Oroszország is igencsak hangsúlyozta az atomfegyverek szerepét, és 1995-ben Ukrajnától további interkontinentális rakétákat és bombázó repülőgépeket vásárolt. Egy amerikai fegyverszakértő megjegyezte: „Most mi halljuk vissza mindazt, amit az ötvenes években az oroszokról mondtunk. Most az oroszok mondják: »Szükségünk van atomfegyverekre, hogy kompenzálni tudjuk az ő hagyományos túlerejüket.«“ Hasonlóan fordított a helyzet a tekintetben is, hogy a hidegháború alatt még az Egyesült Államok nem volt hajlandó lemondani az atomfegyverek első bevetésének a jogáról mint az elrettentés eszközéről. Az atomfegyverek újfajta elrettentő funkciójával összhangban, Oroszország 1993-ban elvetette a hajdani szovjet elkötelezettséget, és ma már ő az, aki nem mond le az első csapás jogáról. Ezzel egyidejűleg Kína — kialakítván hidegháború utáni nukleáris stratégiáját, a „korlátozott elrettentés”-t —, ma már megkérdőjelezi 1964-es elkötelezettségét az első csapás elvetését illetően.4 Ahogy egyre több nukleáris és

tömegpusztító fegyvert szereznek be, valószínűleg mind több mag-állam és regionális hatalom fogja követni e példát, ily módon fokozva fegyvereinek elrettentő hatását a hagyományos nyugati haderővel szemben. Az atomfegyverek a Nyugatot közvetlenebbül fenyegetik. Kínának és Oroszországnak olyan ballisztikus atomrakétái vannak, melyek Európát is, Észak-Amerikát is el tudják érni. Észak-Korea, Pakisztán és India is egyre szélesíti rakétái választékát, és előbb vagy utóbb képesek lesznek célba venni a Nyugatot is. Emellett az atomfegyvereket más eszközökkel is célba lehet juttatni. Katonai elemzők felrajzolták az erőszak teljes spektrumát, kiindulva a kevéssé intenzív hadviselésből, mint például a terrorizmus és az elszórt gerillatevékenység, a kisebb háborúkon át a nagyokig, melyekben a hagyományos fegyvernemektől az atomarzenálig bezárólag, lényegében minden eszköz bevetésre kerülhet. A terrorizmus a történelem során mindig a gyengék fegyvere volt, vagyis azoké, akiknek nem volt és nincs hagyományos haderejük. A második világháború óta az atomfegyver az az eszköz, mellyel a gyengék kompenzálni igyekeznek alsóbbrendűségüket a hagyományos fegyverek terén. A múltban a terroristák csak korlátozott körű erőszakos cselekményekre voltak képesek, itt megöltek pár embert, ott levegőbe röpítettek valamilyen létesítményt. A nagyobb erőszakhoz nagyobb katonai erőre volt szükség. Elkövetkezik az az idő, amikor már viszonylag kevés terrorista is képes lesz komoly, sőt akár tömegpusztító erőszakos cselekedetek végrehajtására. Külön-külön a terrorizmus és az atomfegyver a nem nyugati gyengék fegyvere. Amikor a kettőt képesek lesznek kombinálni, az erőtlen nem nyugati egyszeriben erőssé válik majd. A hidegháború utáni korszakban leginkább a konfuciánus és az iszlám államok igyekeznek tömegpusztító fegyvereket és az ezek célba juttatásához szolgáló eszközöket kifejleszteni. Pakisztánnak és valószínűleg Észak-Koreának is van csekély számú atomfegyvere, vagy legalábbis képesek gyorsan összeszerelni ilyet, és kifejleszteni vagy vásárolni olyan nagy hatótávolságú rakétákat, melyek célba juttathatják őket. Iraknak jelentős vegyi arzenálja van, és erőfeszítéseket tett biológiai és atomfegyverek beszerzésére is. Iránban kiterjedt program gondoskodik az atomfegyver-kutatásról, és az ország fokozza erőfeszítéseit a célba juttató eszközök kifejlesztése terén is. 1988-ban Rafszandzsani elnök kijelentette: az irániaknak „fel kell szerelkezniük támadó és védelmi célokat szolgáló vegyi, bakteriológiai és radiológiai fegyverekkel”, és három évvel később alelnöke egy iszlám konferencián elmondhatta: „Mivel Izraelnek továbbra is vannak atomfegyverei, nekünk, muzulmánoknak együtt kell működnünk egy atombomba létrehozásán, függetlenül attól, hogy az ENSZ meg akarja akadályozni a fegyverkezést.” 1992-ben és 1993-ban vezető amerikai hírszerzési tisztviselők azt állították, hogy Irán atomfegyverek beszerzésével foglalkozik, 1995-ben pedig Christopher Warren külügyminiszter fakadt ki nyersen: „Irán manapság rettentő gyorsan igyekszik atomfegyvereket kifejleszteni.” Líbia, Algéria és Szaúd-Arábia állítólag szintén érdeklődik az atomfegyverek iránt. Ali Mazrui szemléletes megfogalmazásával élve: „a gomba formájú felhő fölött a félhold” nemcsak a Nyugatra, de másokra is ráijeszthet. Előfordulhat, hogy végül az iszlám „nukleáris orosz rulettet játszik majd két másik civilizációval — Dél-Ázsiában a hinduizmussal, a Közel-Keleten pedig a cionizmussal és a politizálódott judaizmussal”5. A konfuciánus-iszlám kapcsolat a fegyverkezés terén a legkiterjedtebb és legmegfoghatóbb. Kína a hagyományos és a nem hagyományos fegyverek egyik legfőbb szállítója több muzulmán állam számára. E tranzakciók között szerepel: egy titkos, erősen

védett atomreaktor kiépítése az algériai sivatagban, látszólag kutatási célokból, de nyugati szakértők úgy gondolják, képes lesz plutónium előállítására is; vegyi fegyverek előállításához szükséges anyagok eladása Líbiának; CSS-2 közepes hatótávolságú rakéták szállítása Szaúd-Arábiának; nukleáris technológia vagy nukleáris anyagok szállítása Iraknak, Líbiának, Szíriának és Észak-Koreának; nagy mennyiségű hagyományos fegyver eljuttatása Irakba. A kilencvenes évek elején — a kínai szállításokat kiegészítve — Észak-Korea Scud-C rakétákkal látta el Szíriát; ezek Iránon keresztül érkeztek, mint ahogy később a mozgó kilövőállások is.6 A konfuciánus-iszlám fegyverkapcsolat központi eleme az a viszony, mely egyrészről Kína és — kisebb mértékben — Észak-Korea, másrészről pedig Pakisztán és Irán között áll fenn. 1980 és 1991 között a kínai fegyverek főként Iránba és Pakisztánba irányultak, de Irak is részesült a szállítmányokból. A hetvenes évek elején Kína és Pakisztán nagyon szoros katonai kapcsolatokat alakított ki. 1989-ben a két állam tízéves memorandumot írt alá a katonai „együttműködésről a beszerzés, a kutatás és fejlesztés terén, továbbá a technológia átadásáról, és közös megállapodás alapján harmadik országba történő exportról”. Egy kiegészítő megállapodást 1993-ban írtak alá, melynek nyomán Kína kölcsönt nyújtott a pakisztáni fegyvervásárlásokhoz. Ennek eredményeképpen Kína lett „Pakisztán legmegbízhatóbb és legnagyobb fegyverszállítója, és a legkülönfélébb katonai szakértőkkel is ellátta a pakisztáni hadsereg valamennyi fegyvernemét”. Kína segítséget nyújtott Pakisztánnak abban, hogy repülőgépeket, tankokat, tüzérségi fegyvereket és rakétákat gyártó üzemeket telepítsen. Ennél jelentősebb azonban, hogy Kína hozzájuttatta Pakisztánt az atomfegyver-technológiához is; állítólag dúsítás céljából ellátta urániummal, konstrukciós tervekkel, és minden bizonnyal engedélyt adott egy pakisztáni atomfegyver kínai területen történő kipróbálására. Kína ezek után M-11-es, 300 kilométeres hatótávolságú ballisztikus rakétákat szállított Pakisztánnak, melyek atomfegyver hordozására is alkalmasak. (Ezzel a lépésével megsértette az Egyesült Államok iránti kötelezettségét.) Viszonzásképpen Kína légi üzemanyag-felvételi technológiát és Stinger-rakétákat kapott Pakisztántól.7 8.1. táblázat Kínai fegyverszállítások, 1980—1991 Irán Nagyobb harci tankok 540 Páncélozott személyszállító járművek 300 Tankelhárító irányított rakéták 7500 Tüzérségi alkatrészek/rakétakilövők 1200 Harci repülőpépek 140 Szállítójárművek megsemmisítését szolgáló 332 rakéták Föld-levegő rakéták 788* * A jelzett szállítások nem teljesen biztosak

Pakisztán 1100 100 50 212 32

Irak 1300 650 720 -

222*

-

Forrás: Kari. W. Eikenberry: Explaining and Influencing Chinese Arms Transfers (Washington, National Defense University, Institute for National Strategic Studies, McNair Paper No. 36.. 1995 febr.), p.12.

A kilencvenes évekre a Kína és Irán közötti fegyverkapcsolat is elmélyült. A nyolcvanas években, az iraki-iráni háború alatt Kínából származott az iráni fegyverek 22%-a, és 1989-re Peking Teherán legnagyobb fegyverszállítójává lépett elő. Kína aktívan támogatta azokat a kevéssé titkolt iráni törekvéseket is, melyek atomfegyverek beszerzésére irányultak. A két állam előbb aláírt egy „előzetes kínai–iráni együttműködési szerződést”, majd 1990 januárjában tízéves megállapodást kötött a tudományos együttműködésről és a katonai technológia cseréjéről. 1992 szeptemberében Rafszandzsani elnök iráni atomszakértők kíséretében Pakisztánba látogatott, majd továbbment Kínába, ahol újabb egyezményt írt alá a nukleáris együttműködésről, és 1993 februárjában Kína vállalta, hogy két 300 megawattos atomreaktort épít Iránban. A megállapodások értelmében Peking atomtechnológiát és információt szállított Iránnak, ottani kutatókat és mérnököket képzett ki, és ellátta Iránt egy kalutron-berendezéssel ∗ is. 1995-ben a kitartó amerikai nyomásnak engedve Kína beleegyezett abba, hogy (Washington szerint) „elhalasztja”, illetve (pekingi értelmezés szerint) „felfüggeszti” a két 300 megawattos reaktor leszállítását. Kína egyben fő rakéta- és rakétatechnológia-szállítója is volt Iránnak, beleértve a nyolcvanas évek végén az Észak-Koreán keresztül eljuttatott, úgynevezett Silkworm rakétákat, illetve az 1994-1995-ös időszakban továbbított „többtucatnyi, esetleg több száz rakétairányító rendszert és komputerizált eszközt”. Kína engedélyezte, hogy Irán maga gyártson le kínai föld-föld rakétákat. Észak-Korea ehhez azzal járult hozzá, hogy Scud-rakétákat szállított Iránba, segítette a helyi előállító létesítmények kifejlesztését, majd 1993-ban 600 mérföld hatótávolságú Nodong-I-rakétákkal egészítette ki az iráni arzenált. A háromszög harmadik csücske, Irán és Pakisztán ugyancsak kiterjedt együttműködést alakított ki nukleáris téren — Pakisztánban képezték ki az iráni tudósokat, és Pakisztán, Irán és Kína 1992 novemberében megállapodott abban, hogy együtt dolgoznak nukleáris projektek kifejlesztésén.8 A tömegpusztító fegyverek előállítása terén Pakisztánnak és Iránnak nyújtott kiterjedt kínai segítség azt bizonyítja, hogy igen erőteljes elkötelezettségi és együttműködési viszony áll fenn ezen államok között. E fejlemények és a nyugati érdekeket érintő potenciális fenyegetésük eredményeképpen a tömegpusztító fegyverek kérdése első helyre került a Nyugat biztonsági napirendjén. 1990-ben például az amerikai nép 59%-a úgy gondolta, hogy az atomfegyverek terjedésének megakadályozása fontos külpolitikai cél. 1994-ben az egész lakosságnak már 82%-a, a külpolitikai vezetőknek 90%-a gondolta így. 1993 szeptemberében Clinton elnök a fegyverkezés megállításának elsőbbségét hangsúlyozta, 1994 őszén pedig kijelentette, hogy „a nemzet számára sürgető feladat” szembenézni azzal „az Egyesült Államok nemzetbiztonságát, külpolitikáját és gazdaságát érintő rendkívüli és kivételes fenyegetéssel”, melyet „a nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek, valamint az ezeket célba juttató eszközök jelentenek”. 1991-ben a CIA létrehozott egy százfős atomsorompó-központot, és 1993 decemberében Aspin védelmi miniszter bejelentette az új fegyverkezésellenes kezdeményezést; illetve azt. hogy új míniszterhelyettesi posztot hoztak létre, melynek célja a fegyverkezés megakadályozása és a nukleáris biztonság felügyelete.9 A hidegháború alatt az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót a klasszikus fegyverkezési verseny foglalta le, s közben egyre fejlettebb nukleáris fegyvereket hoztak létre. Fegyverkezés fegyverkezéssel állt ekkor szemben. A hidegháborús korszak után a központi fegyverkezési ∗

Stabilis izotópok nagy mennyiségben történő szétválasztására szolgáló berendezés. {A szerk.)

verseny ettől jócskán különbözik. A Nyugat ellenfelei megkísérelnek tömegpusztító fegyvereket szerezni, miközben a Nyugat igyekszik eltéríteni őket ebbéli szándékaiktól. Nem fegyverkezés áll szemben fegyverkezéssel, hanem fegyverkezés a visszaszorítással. A nyugati nukleáris arzenál méretére és erejére nem terjed ki a versengés, legfeljebb egyes politikusok szónoklataiban. A fegyverkezési verseny kimenetele a „fegyverkezés fegyverkezéssel szemben” esetében a két oldal erőforrásain, elkötelezettségen és technológiai fejlettségén múlik. Nincs eleve elrendelt végeredmény. A „fegyverkezés és visszaszorítás” esetében a verseny kimenetele megjósolhatóbb. A nyugati megszorítások lassíthatják ugyan más társadalmak fegyverkezését, de megállítani nem tudják. A nem nyugati társadalmak gazdasági és társadalmi fejlődése, a nyugati és nem nyugati társadalmakban egyaránt létező ösztönzés, hogy egyebek között fegyverek, technológiák és szakértelem eladása révén is anyagi haszonhoz jussanak, valamint a mag-államok és regionális hatalmak politikai indítékai, hogy saját hegemóniájukat megvédjék, mind szemben állnak a Nyugat visszaszorítási törekvéseivel. A Nyugat azt állítja, hogy tevékenysége valamennyi nemzet érdekeit szolgálja, mivel a nemzetközi rend és stabilitás érdekében igyekszik megakadályozni a fegyverkezést. Más nemzetek azonban úgy látják, hogy ez az igyekezet egyedül a Nyugat érdekeit szolgálja. Hogy ez pontosan így van, az abban is megmutatkozik, hogy a Nyugat — különösen az Egyesült Államok — egészen másfajta aggodalommal szemléli az atomfegyverek terjedését, mint azon regionális hatalmak, amelyek biztonságát a szóban forgó fegyverkezés érinti. Ez különösen Korea esetében volt figyelemre méltó. 1993-ban és 1994-ben az Egyesült Államokat a hideg is kirázta az észak-koreai nukleáris fegyverek gondolatától. 1993 novemberében Clinton elnök egyértelműen kijelentette: „Nem szabad megengedni, hogy Észak-Korea atombombát fejlesszen ki. Ebben nagyon eltökéltnek kell lennünk.” Szenátorok, képviselők és a korábbi Bush-kormányzat tisztségviselői arról tárgyaltak, hogy esetlegesen megelőző támadást intéznek észak-koreai atomlétesítmények ellen. Az amerikai aggodalom az észak-koreai program miatt nagyrészt abban gyökerezett, hogy az milyen hatással lehet a világméretű fegyverkezésre. Egy ilyen erő nemcsak korlátozná és nehezítené az USA kelet-ázsiai tevékenységét, de ha Észak-Korea esetleg eladná technológiáját és/vagy fegyvereit, azzal Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten is alaposan befűthetne az amerikaiaknak. Dél-Korea viszont regionális érdekei tükrében viszonyult a bombához. Nagyon sok dél-koreai úgy vélte, az észak-koreai bomba tulajdonképpen koreai bomba, amit ezért ellenük sohasem vetnének be. Ám alkalomadtán hasznos lehet, ha Japán vagy valaki más fenyegetően lépne fel Koreával szemben. Dél-koreai civil és katonai tisztségviselők szeme előtt egyértelműen az egyesített Korea képe lebegett, mely esetleg majd megörökli a bombát. Vagyis Dél-Korea érdekeit szolgálná, ha létrejönne a bomba, miközben a vele járó összes kellemetlenséget, a költségeket és a nemzetközi közvélemény rosszallását mind Észak-Koreának kellene elviselnie. Az északi nukleáris fegyverek és a déli ipari rátermettség kombinációja olyan egyesült Koreát eredményezne, mely elfoglalhatná az őt megillető kiemelt helyet a kelet-ázsiai színtéren. Mindennek eredményeként Washington egész másként értékelte az 1994-es nagy koreai-félszigeti válságot, mint Szöul, ahol a legnagyobb lelki nyugalommal fogadták az északról érkező híreket. Az amerikai és a délkoreai főváros között egyfajta „pánikszakadék” alakult ki. A „válság” tetőfokán, 1994 júniusában egy újságíró megjegyezte: „Az észak-koreai nukleáris bomba jó pár éve húzódó ügyében az az egyik legnagyobb

furcsaság, hogy a válság érzete annál erősebb, minél távolabb kerülünk Koreától.” Dél-Ázsiában is előfordult hasonló szakadék az amerikai és a regionális biztonsági szempontok között, amikor is az Egyesült Államok jobban aggódott a nukleáris fegyverkezés miatt, mint a régió lakossága. India és Pakisztán inkább elviseli a kölcsönös nukleáris fenyegetést, semmint hogy elfogadja Washington ajánlatát a fenyegetés csökkentésére vagy megszüntetésére.10 Az Egyesült Államok és más nyugati országok erőfeszítései, hogy elejét vegyék a tömegpusztító fegyverkezésnek, eddig mérsékelt sikerrel jártak, és ez valószínűleg így lesz a jövőben is. Egy hónappal azután, hogy Clinton elnök bejelentette, nem szabad megengedni, hogy Észak-Koreának nukleáris fegyverei legyenek, az amerikai hírszerzés arról értesítette az elnököt: Phenjan már rendelkezik is egy vagy két bombával.11 Az amerikai politika, következésképpen arra a meggyőződésre jutott, hogy fel kell kínálni az észak-koreaiaknak valami csekélységet, hogy ne fejlesszék tovább nukleáris arzenáljukat. Washington úgyszintén képtelen volt visszafordítani, illetve megállítani az indiai és pakisztáni atomfegyverkezési folyamatot, és nem tudta útját állni Irán nukleáris fejlődésének sem. 1995 áprilisában az atomsorompó-egyezmény konferencián a fő kérdés az volt, hogy a szerződést meghatározatlan időre vagy huszonöt évre újítsák-e meg. Az Egyesült Államok a folyamatos meghosszabbítás pártján állt. Azonban több ország is tiltakozott a meghosszabbítás ellen abban az esetben, ha ezt nem kíséri az eddigieknél sokkal drasztikusabb nukleáris fegyverzetcsökkentés az öt elismert atomhatalom részéről. Emellett Egyiptom is tiltakozott a hosszabbítás ellen, azt a feltételt szabva, hogy Izrael is írja alá a szerződést és engedje be az ellenőrző bizottságot az országba. Végül az Egyesült Államok — sikerrel alkalmazván a nyomásgyakorlás, a megvesztegetés és a fenyegetés stratégiáját — nagyobb konszenzust tudott elérni a meghatározatlan idejű meghosszabbítást illetően. A javaslatot korábban ellenző Egyiptom, vagy Mexikó például a határozott ellenkezésével veszélyeztette volna jólétét, mely nagyrészt az Egyesült Államoktól függött. Az egyezményt konszenzussal meghosszabbították, de az utolsó vitában hét muzulmán (Szíria, Jordánia, Irán, Líbia, Egyiptom és Malajzia) és egy afrikai (Nigéria) állam bejelentette eltérő véleményét.12 1993-ban a Nyugat elsődleges céljai — amint ezek az amerikai politikában is megmutatkoztak — fokozatosan áthelyeződtek a fegyverzetcsökkentésről a fegyverkezés megakadályozására. E változást annak felismerése okozta, hogy a nukleáris fegyverkezés bizonyos mértékig elkerülhetetlen. Majd ha eljön az ideje, az amerikai politika lassan eljut a fegyverkezést ellenző álláspontról a fegyverkezéssel való megbarátkozásig, és ha a kormány egyszer megszabadult a hidegháborús mentalitástól, akkor azt is be fogja látni, hogy a fegyverkezéssel való megbékélés valójában az Egyesült Államok és a Nyugat érdekeit szolgálhatja. 1995 óta azonban mind az Egyesült Államok, mind a Nyugat rendre a megszorító politika mellett foglal állást, mely végül óhatatlanul kudarcba fog fulladni. A nukleáris és más tömegpusztító fegyverek gyarapodása központi jelenség egy sok-civilizációs világban, és azt jelzi, hogy a hatalom diffúziójának lassú, de elkerülhetetlen folyamata zajlik. AZ EMBERI JOGOK ÉS A DEMOKRÁCIA A hetvenes és nyolcvanas évek folyamán több mint harminc állam váltott át parancsuralmiról demokratikus politikai rendszerre. Az átmenetek e hullámát több tényező segítette elő. A politikai változások hátterében a fő tényező kétségtelenül a gazdasági fejlődés volt. Emellett azonban az Egyesült Államok, a nagyobb nyugat-európai hatalmak és a

nemzetközi szervezetek tevékenysége és politikája is segített abban, hogy demokrácia alakuljon ki Spanyolországban és Portugáliában, több latin-amerikai országban, a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában és Kelet-Európában. Úgy tűnt, hogy azon dél- és közép-európai államokban szilárdulnak meg leginkább az új demokratikus rezsimek, melyek lakossága főleg katolikus vagy protestáns. Ennél bizonytalanabb képet mutattak a latin-amerikai országok. Kelet-Ázsiában a katolikus — és erős amerikai befolyás alatt álló — Fülöp-szigetek a nyolcvanas években tért vissza a demokráciához, miközben keresztény vezetők igyekeztek elősegíteni a demokratizálódási folyamatot Dél-Koreában és Tajvanon is. Ahogy arra már korábban rámutattunk, a hajdani Szovjetunió területén a balti államok tűnnek a legsikeresebbnek a demokrácia megszilárdításában. A demokrácia szintje és stabilitása azonban jelentős változásokat mutat az ortodox államokban, ráadásul a végeredmény elég bizonytalannak tűnik. A muzulmán köztársaságok nemigen mutatják a demokratikus jövő jeleit. A kilencvenes évekre - Afrikán kívül és Kuba kivételével — demokratikus átmenet kezdődött azon államok többségében, melyek lakossága nyugati keresztény volt vagy erőteljes keresztény befolyás alatt élt. Ez a demokratizálódási hullám és a Szovjetunió összeomlása, Nyugaton — különösen az Egyesült Államokban — azt a képzetet keltette, hogy világméretű demokratikus forradalom van folyamatban, és hamarosan az egész világon általánossá válnak az emberi jogok nyugati eszméi és a politikai demokrácia nyugati formái. A demokratikus folyamat terjedésének elősegítése így elsődleges fontosságú cél lett a nyugatiak szemében. Nyilvánvalóan helyeselte azt a Bush-kormányzat is; 1990 áprilisában James Baker külügyminiszter kijelentette, hogy „feltartóztattuk a kommunizmust, itt a demokrácia”, és hogy a hidegháború utáni világban „Bush elnök a demokrácia elősegítését és megszilárdítását jelölte meg új küldetésünkként”. 1992-es kampányában Bill Clinton többször is elmondta, hogy jövendő kormányzata elsődleges fontosságúnak tartja majd a demokrácia gyámolítását, sőt a demokratizálódási folyamat volt az egyetlen olyan külpolitikai téma, melynek egész kampányszónoklatot áldozott. Hivatalba lépése után azt ajánlotta, hogy kétharmaddal emeljék a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért anyagi támogatását; nemzetbiztonsági szakértője a clintoni külpolitika központi témájaként a „demokrácia terjesztését” jelölte meg. A védelmi miniszter is hasonló szellemben nyilatkozott, illetve a demokrácia külföldi propagálását a négy nagy cél egyikeként említette, és megpróbált komoly hivatali posztot elkülöníteni minisztériumában e célra. Ennél kisebb mértékben és kevésbé nyilvánvalóan ugyan, de az emberi jogok és demokrácia előmozdítása kiemelkedő szerepet kapott az európai államok külpolitikájában is, és ez tükröződött azokban a kritériumokban is, melyek alapján a nyugati irányítású nemzetközi gazdasági intézmények döntöttek a fejlődő országoknak nyújtott kölcsönökről és segélyekről. 1995 óta azonban csak mérsékelt sikerrel jártak az e célok elérésére tett európai és amerikai erőfeszítések. Szinte az összes nem nyugati állam ellenállt a nyugati nyomásnak. Ezek között voltak hindu, ortodox és afrikai országok, sőt néhány latin-amerikai is. A nyugati demokratizálási törekvés azonban az iszlám világban és Ázsiában ütközött a legnagyobb ellenállásba. Ez az ellenállás a kulturális öntudat fejlődésének olyan széles mozgalmaiban gyökerezett, mint az Iszlám Újjászületés és az ázsiai önmeghatározási folyamat. Az Egyesült Államok kudarca Ázsia vonatkozásában főként az ázsiai társadalmak növekvő gazdasági jólétére és kormányaik önbizalmára vezethető vissza. Ázsiai publicisták újra és újra emlékeztették a Nyugatot arra, hogy vége a függőség és alárendeltség korának, és

hogy a Nyugat — mely 1940-ben a világ gazdasági össztermékének felét állította elő, továbbá irányította az Egyesült Nemzetek Szövetségét, és papírra vetette az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát — mostanság visszaszorulóban van a történelem színpadán. Egy szingapúri tisztségviselő tett említést arról, hogy „azoknak, akik Ázsiában az emberi jogok ügyét próbálják előtérbe helyezni, számolniuk kellene a hidegháború utáni időszak megváltozott erőviszonyaival... Nagyban csökkent ugyanis a nyugati befolyás Kelet- és DélkeletÁzsiában.”13 És igaza is van. Míg az Egyesült Államok és Észak-Korea közti nukleáris megállapodást talán még nevezhetnénk „tárgyalás útján elért kapitulációnak”, addig az emberi jogok kérdésében Washington arra kényszerült, hogy feltétel nélkül adja meg magát Kínának és más ázsiai hatalmaknak. A Clinton-kormányzat először azzal fenyegette Kínát, hogy megtagadja a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt tőle, ha nem igyekszik együttműködni az emberi jogok terén; ezt követően azonban külügyminiszterét megalázták Pekingben, még csak arra sem ügyelve, hogy valamennyire megőrizhesse méltóságát, mire a Clinton-kormányzat egy huszárvágással különválasztotta a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény és az emberi jogok kérdését. Kína azonban csöppet sem változtatott viselkedésén, mit sem törődve az amerikai rosszallással. A Clinton-kormány hasonlóképpen visszavonulót fújt, amikor Szingapúrral kellett volna tisztáznia egy nyilvánosan megkorbácsolt amerikai állampolgár ügyét, s szintúgy Indonéziával szemben, amikor az erőszakos cselekményeket követett el Kelet-Timorban. Több tényező is elősegítette, hogy az ázsiai rezsimek hathatósabban tudjanak ellenállni a nyugati nyomásnak. Az amerikai és európai üzleti élet nagyon szerette volna kereskedelmi kapcsolatait és befektetéseit kiterjeszteni ezekre a gyorsan fejlődő államokra, ezért erőteljes nyomást gyakorolt saját kormányzatára, hogy ne zavarja a kialakuló kapcsolatokat. Az ázsiai államok az efféle nyomást tekintélyük megtépázásaként élték volna meg, és adott esetben egymás segítségére siettek volna. Jelentős szerepe volt Kína legnagyobb kereskedelmi kedvezményének megtartásában azoknak a tajvani, japán és hongkongi üzletembereknek is, akiknek nagy befektetéseik voltak Kínában. A japán kormány lényegében eltávolodott Amerikától az emberi jogok kérdésében. „Nem hagyjuk, hogy holmi »elvont emberjogi elgondolások« hatással legyenek Kínával ápolt kapcsolatainkra” — jelentette ki Kiicsi Mijazava miniszterelnök, nem sokkal a Tienanmen téri események után. Az ASEAN országai nem voltak hajlandók nyomást gyakorolni Mianmarra (Burma), sőt, 1994-ben üdvözölték találkozójukon a katonai junta képviselőjét; eközben az Európai Uniónak — ahogy azt szóvivője megfogalmazta — be kellett látnia, hogy lépései „nem voltak túl sikeresek”, és alkalmazkodnia kellett az ASEAN ez irányú politikájához. Emellett a növekvő gazdasági hatalom lehetővé tette egyes államok — például Malajzia és Indonézia — számára, hogy előhozakodjanak saját feltételeikkel olyan országok és vállalatok esetében, melyek kritizálják őket vagy az ő szempontjukból elítélendően viselkednek.14 Általában véve az ázsiai országok növekvő gazdasági ereje egyre immunisabbá teszi őket az emberi jogokat és a demokráciát illető nyugati nyomásra. „Kína mai gazdasági hatalmának fényében az amerikai leckéztetés az emberi jogokról haszontalannak tetszik. Egy évtized múlva minden ilyesmi jelentéktelen lesz, két évtized múlva pedig nevetséges”15 — jegyezte meg Richard Nixon 1994-ben. Akkorra a kínai gazdasági fejlődés valószínűleg tényleg fölöslegessé teszi a nyugati leckéket. A gazdasági növekedés megerősíti az ázsiai kormányok

pozícióit a nyugati kormányokhoz fűződő viszonyaik alakításakor. Hosszabb távon azonban meg fogja erősíteni az ázsiai társadalmak pozícióit is a saját kormányaikhoz fűződő viszonyaikban. Ha további ázsiai országok választják majd mégis a demokráciát, ezt saját erősödő polgárságuk és középosztályuk fogja kikényszeríteni. A határozatlan időre meghosszabbított atomsorompó egyezménnyel szemben mindazok a nyugati erőfeszítések, melyek az ENSZ szervezeteiben az emberi jogok és demokrácia kérdéskörére irányultak, többnyire a legcsekélyebb eredménnyel sem jártak. Kevés kivétellel — mint például Irak elítélése — az emberi jogi kérdések majdnem mindig elbuktak az ENSZ-szavazásokon. Eltekintve néhány latin-amerikai államtól, a többi kormány vonakodott csatlakozni azokhoz a törekvésekhez, melyeket nem egy állam „emberjogi imperializmusnak” nevezett. 1990-ben például Svédország húsz nyugati nemzet nevében beterjesztett egy indítványt, mely elítélte a mianmari katonai rezsimet, de azt ázsiai és más országok elvetették. Leszavazták azokat az indítványokat is, melyek elítélték volna Iránt az emberi jogok megsértése miatt, és a kilencvenes években Peking öt kemény esztendőn át képes volt ázsiai támogatókat szerezni ahhoz, hogy megtorpedózza a kínai emberjogi sérelmeket elítélő nyugati indítványokat. 1994-ben Pakisztán tervezetet készített az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának, melyben elítélte a Kasmírban zajló indiai jogsértéseket. Az Indiával baráti országok viszont kiálltak Delhi mellett; viszont Pakisztán két legközelebbi barátjának. Kínának és Iránnak — melyek korábban hasonló kritikáknak voltak a céltáblái — sikerült meggyőzniük Pakisztánt, hogy az vizsgálja felül szándékát. Amikor az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága nem ítélte el az indiai brutalitást Kasmírban, „mulasztást követett el — jegyezte meg a The Economist. — Vannak országok, melyek mintha mindent megúsznának. Törökország, Indonézia, Kolumbia és Algéria mind elkerülhette a bírálatot. A bizottság így támogatja azokat a kormányokat, melyek mészárlásokat és kínzásokat követnek el, és ez épp az ellentéte annak, amiért e bizottságot valaha életre hívták.”16 Az, hogy a Nyugat másként ítéli meg az emberi jogokat, mint más civilizációk, és hogy korlátozottak az eszközei céljai elérésére, világosan kitűnt az emberi jogokról megrendezett 1993-as bécsi ENSZ-konferencián. Az egyik oldalon az európai és észak-amerikai államok álltak, a másikon pedig a mintegy ötven nem nyugati államot számláló tömb. E tömb tizenöt legaktívabb állama között viszont ott lehetett találni egy latin-amerikait (Kuba), egy buddhistát (Mianmar), négy olyan konfuciánus államot, melyek mindegyikének más-más a politikai ideológiája, gazdasági rendszere és fejlettségi szintje (Szingapúr, Vietnam, Észak-Korea és Kína), valamint kilenc muzulmán államot (Malajzia, Indonézia, Pakisztán, Irán, Irak, Szíria, Jemen, Szudán és Líbia). Ezt az iszlám-ázsiai csoportot kínaiak, szíriaiak és irániak vezették. A két oldal között helyezkedtek el — Kuba kivételével — azok a latin-amerikai országok, melyek gyakran azonosultak a Nyugattal; továbbá azok az afrikai és ortodox államok, melyek bár olykor rászánták magukat a nyugati javaslatok támogatására, de általában inkább mégis ellenezték azokat. A civilizációs vonalak mentén elkülönülő országok többek között a következőkről értekeztek: egyetemesség szemben a kulturális relativizmussal az emberi jogok terén; a gazdasági és társadalmi jogok viszonylagos prioritása — beleértve a fejlődéshez való jogot — szemben a politikai és a polgári jogokkal; a politikai feltételek kérdése gazdasági segítség esetén; az emberi jogok ENSZ-megbízottjának megválasztása; a szintén Bécsben ülésező nem kormányzati emberi jogi szervezetek (NGO) milyen mértékben vehetnek részt a kormányzati

konferencián; sajátos jogok, melyeket a konferenciának jóvá kell hagynia; ezenkívül döntés olyan egyedi kérdésekben, hogy beszélhet-e a dalai láma az egybegyűltekhez, és hogy el kell-e ítélni az emberi jogok megsértését Boszniában. E kérdések tekintetében jelentős volt a véleménykülönbség a nyugati államok és az iszlám-ázsiai tömb között. Két hónappal a bécsi konferencia előtt az ázsiai államok találkoztak Bangkokban, és jóváhagytak egy nyilatkozatot, amely azt hangsúlyozta, hogy az emberi jogokat „nemzeti és vallási sajátosságok... kontextusában... és a különböző történelmi, vallási és kulturális fejlődés hátterére kivetítve” szabad csak tekintetbe venni. Azt is belevették nyilatkozatukba, hogy ha módszeresen figyelik az emberi jogok helyzetét egy államban, azzal megsértik annak szuverenitását. Továbbá, hogy ellentétes a fejlődéshez való joggal, ha emberi jogokra hivatkozva döntenek a gazdasági segítségről. A fentiekben, és más kérdésekben is, akkora volt a véleménykülönbség, hogy az utolsó, Bécs előtti találkozón — melyet május elején tartottak Genfben —, az irat még tele volt zárójelekkel, ékesen bizonyítva, hogy a benne foglaltakkal sokan nem értenek egyet. A nyugati államok nem készültek fel a bécsi találkozóra, képviselőik számát illetően is elmaradtak a másik oldaltól, és a tárgyalások során több engedményre kényszerültek, mint ellenfeleik. Ennek eredménye az lett, hogy bár a nők jogait például nagy többséggel elfogadták, de a konferencia által végül jóváhagyott nyilatkozat mégis igen csekély témakörre szorítkozott. Ahogy azt egy emberi jogi harcos megjegyezte, „hibás és ellentmondásos dokumentum” lett, melyben az iszlám-ázsiai koalíció győzelme és a Nyugat veresége tükröződött.17 A bécsi nyilatkozatban nem szerepelt a szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési és vallásgyakorlási jog, így több szempontból is gyengébb volt, mint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, melyet az ENSZ 1948-ban fogadott el. Ez pontosan mutatja a Nyugat hatalmának hanyatlását. Egy amerikai emberjogi harcos megjegyezte: „Az 1945-ös nemzetközi emberi jogi rezsim nincs többé. Az amerikai hegemónia szétmorzsolódott. Európa még az 1992-es események tükrében is alig valamivel több egy félszigetnél. A világ ma épp annyira arab, ázsiai és afrikai, mint amennyire nyugati. Ma globálisan nem annyira fontos az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, sem a különböző nemzetközi egyezségek, mint amilyen fontosak közvetlenül a második világháború után voltak.” A Nyugat egy ázsiai kritikusa hasonló véleménynek adott hangot: „Amióta az egyetemes nyilatkozat 1948-ban létrejött, most először történik, hogy nem a zsidó-keresztény hagyományú és természettörvények által irányított államok ülnek az első sorokban. Ez a példa nélküli helyzet fogja meghatározni az emberi jogokkal kapcsolatos új nemzetközi politikát is. Egyben viszont meg fogja sokszorozni a konfliktusforrásokat.”18 A bécsi „nagy győztes — jegyezte meg egy másik megfigyelő — egyértelműen Kína volt, legalábbis ha a sikert abban mérjük, hogy ki tudja a leghatásosabban elérni, hogy álljanak félre az útjából. Peking azzal tudott nyerő pozíciót kivívni magának, hogy fölényesen viselkedett.”19 A Bécsben leszavazott Nyugatnak azonban pár hónappal később sikerült nem jelentéktelen győzelmet aratnia Kína felett. A kínai kormány egyik legfőbb vágya az volt, hogy megszerezze Peking számára a 2000-es nyári olimpia megrendezésének a jogát. Költséget nem kímélve igyekezett e célját elérni. Kínában nagy hírverést csaptak az ügy körül, és komoly várakozással tekintettek a döntés elé. Más kormányokkal együtt lobbizva igyekeztek nyomást gyakorolni az olimpiai bizottságokra, sőt Tajvan és Hongkong is beszállt a kampányba. A másik oldalon viszont az Egyesült Államok Kongresszusa, az Európa Parlament és az emberi

jogi szervezetek mind élénkebben utasították el helyszínként Pekinget. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságban titkos szavazással történik a választás, nyilvánvaló volt azonban, hogy a szavazatok civilizációs vonalak mentén fognak megoszlani. Az első szavazásnál Peking állt az első helyen, állítólag erős afrikai támogatottsággal, és Sydney lett a második. A következő szavazáson, amikor Isztambul kiesett a versenyből, a konfuciánus-iszlám csoportnak sikerült teljesen Peking irányába eltolni a szavazást. Amikor Berlin és Manchester is kiesett a versenyből, ezek szavazatai egyértelműen Sydneyhez kerültek, mely a negyedik szavazást így meg is nyerte, s Kína ezzel megalázó vereséget szenvedett, amiért persze az Egyesült Államokat okolta. ∗ Li Kuan-ju szerint „Amerikának és Angliának sikerült Kínát a helyére tenni... Úgy tűnik, hogy ehhez az »emberi jogok« szolgáltak ürügyül. A valódi ok persze politikai volt, meg kellett mutatni a Nyugat tényleges politikai erejét.”20 Kétségtelen, hogy a világon több embert érdekel a sport, mint az emberi jogok, de tekintetbe véve azt a vereséget, melyet a Nyugat a bécsi konferencián — és nemcsak ott — az emberi jogokat illetően elszenvedett, a nyugati „hatalom” ezen elszigetelt demonstrációja egyben a Nyugat gyengeségét jelzi. Nemcsak a nyugati hatalom van csökkenőben; a demokrácia paradoxona is erősen gyöngíti a Nyugat elszántságát, hogy a hidegháború utáni világban előmozdítsa a demokratikus fejlődés ügyét. A hidegháború alatt a Nyugatnak — különösen az Egyesült Államoknak — többször is szembe kellett néznie a „baráti zsarnokság” problémájával. Azokkal a dilemmákkal, melyek abból eredtek, hogy olyan katonai juntákkal és diktatúrákkal kellett együttműködnie, amelyek kommunistaellenesek voltak, következésképpen hasznos partnerek a hidegháborúban. Az effajta együttműködés gyakran kényelmetlen, időnként kifejezetten zavarba ejtő helyzeteket produkált, ezek a rezsimek ugyanis lábbal tiporták az emberi jogokat. A velük való együttműködést persze némileg igazolta, hogy ők jelentették a kisebbik rosszat. E kormányok azért általában nem voltak annyira elnyomók, mint a kommunista rezsimek, s arra is lehetett számítani, hogy rövidebb ideig állnak majd fenn, illetve fogékonyabbak lesznek az amerikai és más külső befolyásra. Miért ne működjenek akkor együtt egy kevésbé brutális, barátságos zsarnokkal, ha ennek az alternatívája egy olyan zsarnok, aki brutálisabb is és barátságtalanabb is nála? A hidegháború utáni korszakban a választás nehezebb lett; ma már ugyanis a barátságos zsarnok és a barátságtalan demokrácia között kell választani. A Nyugat hanyag feltételezése, hogy a demokratikusan választott kormányok szíves-örömest együttműködnek majd vele, és Nyugat-barátok maradnak, nem feltétlenül igaz a nem nyugati társadalmak esetében, ahol a választási versenyben hatalomra juthatnak Nyugat-ellenes nacionalista és fundamentalista erők. A Nyugat fellélegzett, amikor az algériai katonaság 1992-ben beavatkozott és elhalasztotta a választásokat, melyeken egyértelműen a fundamentalista FIS látszott befutónak. A nyugati kormányok akkor is megnyugodtak, amikor Törökországban a fundamentalista Jólét Pártját, Indiában pedig a nacionalista Bharatija Dzsanata Pártot kizárták a hatalomból, közvetlenül 1995-ös, illetve 1996-os győzelmük után. Másrészt viszont Iránnak — saját * A négy szavazáson a szavazatok száma a következőképpen alakult. Első Második Harmadik Negyedik Peking 32 37 40 43 Sydney 30 30 37 45 Manchester 11 13 11 Berlin 9 9 Isztambul 7 Tartózkodik 1 1 Összesen 89 89 89 89

forradalma, és az iszlám világ kontextusán belül — bizonyos értelemben az egyik legdemokratikusabb kormánya van, és több arab államban — így például Szaúd-Arábiában és Egyiptomban — a ténylegesen többpárti, demokratikus választások egész biztosan olyan kormányokat eredményeznének, melyek jóval kevésbé éreznének együtt a Nyugattal, mint nem demokratikus elődeik. Könnyen megeshet, hogy Kínában egy nemzetileg választott kormány igencsak nacionalista lenne. A nyugati vezetők fokozatosan rádöbbennek, hogy a nem nyugati társadalmakban a demokratikus folyamatok gyakran Nyugat-ellenes kormányokat hoznak felszínre, s bár megkísérlik befolyásolni a választásokat, ugyanakkor el is vesztik lelkesedésüket az iránt, hogy e társadalmakban elősegítsék a demokráciát. BEVÁNDORLÁS Ha a demográfia maga a sorsszerűség, akkor a népességmozgás viszont a történelem motorja. Az elmúlt évszázadokban a különböző területek eltérő növekedési arányai, gazdasági helyzete és sok esetben a kormányzatok politikája a görögök, zsidók, germán törzsek, északi népek, törökök, oroszok, kínaiak és mások tömeges vándorlását idézte elő. Bizonyos esetekben ezek viszonylag békések voltak, míg máskor erőszakkal jártak. A demográfiai invázióban a 19. századi európaiak mindenkit lepipáltak. 1821 és 1924 között 55 millió európai vándorolt ki a tengerentúlra, ezek közül 34 millió az Egyesült Államokba. A nyugati népek leigáztak, gyakran eltöröltek a föld színéről másokat, felfedeztek gyéren lakott területeket, ahol aztán fiaik letelepedtek. A l6. és 20. század között a Nyugat felemelkedésében talán a népességexport számított a legfőbb dimenziónak. A 20. század végén azonban egy újabb, még a korábbinál is nagyobb fellendülés következett be a népességmozgásban. 1990-ben a legális nemzetközi bevándorlók száma elérte a 100 milliót, a menekülteké a 19 milliót, az illegális bevándorlóké pedig legalább 10 millió lehetett. A bevándorlásnak ezt az új hullámát részben a gyarmati rendszer megszűnése, az új államok megalakulása hozta magával, de hozzájárult az az állampolitika is, mely kivándorlásra bátorította vagy kényszerítette a lakosságot. Ugyanakkor a modernizáció és a technológiai fejlődés is hozzájárult a folyamathoz. A javuló közlekedés egyszerűbbé, gyorsabbá és olcsóbbá tette a migrációt; a kommunikáció javulása sokakat arra ösztönzött, hogy másutt keressék a boldogulásukat, másrészt segítette a kapcsolattartást az emigránsok és otthon maradt rokonaik között. Ahogy a Nyugat gazdasági gyarapodása emigrációt idézett elő a 19. században, úgy a 20. században a nem nyugati társadalmak gazdasági fejlődése tette ugyanezt. A migráció öngerjesztő folyamat. Myron Weiner szerint: „Ha van a migrációnak »egyetlen törvénye«, akkor az az, hogy a migrációs folyam, ha egyszer megindul, akkor saját magát gerjeszti tovább. Az elvándorlók buzdítják otthon maradt barátaikat és rokonaikat, hogy kövessék példájukat: tanácsokat adnak nekik, hogy miként lássanak a dolognak, hogyan gyűjtsék össze a pénzt az utazásra, majd pedig segítenek munkát, lakást találni.” Mindennek az eredménye — Weiner megfogalmazásában — „általános migrációs válság”21. A nyugatiak — mint láttuk — kitartóan és erőteljesen tiltakoznak az atomfegyverek ellen, s támogatják a demokráciát és az emberi jogokat. A bevándorlásról alkotott véleményük azonban ambivalens, és együtt változik a 20. század utolsó húsz évében tapasztalható kilengésekkel. A hetvenes évekig az európai országok általában kedvezően viszonyultak a bevándorláshoz, és egyik-másik — főként Nyugat-Németország és Svédország — bátorította is azt, hogy így oldja meg a munkaerőhiányból fakadó gondjait. 1965-ben az Egyesült Államok

megszüntette a húszas évekből visszamaradt kvótákat az európai bevándorlók számát illetően, és gyökeresen változtatott szabályain, amivel lehetővé tette a hetvenes és nyolcvanas években a bevándorlási hullám óriási megnövekedését. A nyolcvanas évek végére azonban a magas munkanélküliségi arány, a bevándorlók megnövekedett tömege és „nem európai” jellege miatt éles váltás következett be az európaiak magatartásában és politikájában. Néhány évvel később a hasonló gondok változást idéztek elő az Egyesült Államokban is. A 20. század végének bevándorlói és menekültjei nagyrészt egyik nem nyugati társadalomból egy másik nem nyugati társadalomba mennek. Ám a nyugati társadalmakba érkező bevándorlók száma abszolút értékben így is megközelítette a 19. századi nyugati emigrációét. 1990-ben becslések szerint az Egyesült Államokban 20 millió első generációs bevándorló élt. Európában 15 és fél, Ausztráliában és Kanadában 8 millió. A nagyobb európai államokban a bevándorlóknak a népességhez viszonyított aránya elérte a 7-8%-ot. 1994-ben az Egyesült Államokban a bevándorlók a népesség 8,7%-át tették ki, ez kétszerese volt az 1970. évi adatnak. Kalifornia lakosainak 25, New Yorkénak 16%-a volt bevándorló. A nyolcvanas években 8,3 millió ember lépett az Egyesült Államok területére, a kilencvenes évek első négy évében 4 és fél millió. Az új bevándorlók túlnyomó többsége nem nyugati államból érkezett. 1990-ben Németországban a török lakosok száma 1 675 000 volt, az ezután következő nagyobb kontingensek Jugoszláviából, Olaszországból és Görögországból érkeztek. Olaszországba főleg Marokkóból, az Egyesült Államokból (nagyrészt visszatelepülő olasz-amerikaiak), Tunéziából és a Fülöp-szigetekről jöttek bevándorlók. A kilencvenes évek derekán közel 4 millió muzulmán élt már Franciaországban; egész Nyugat-Európában mintegy 13 millió. Az ötvenes években az Egyesült Államokba bevándorlók kétharmada még Európából és Kanadából érkezett, a nyolcvanas években a nagyobb tömegű bevándorlók 35%-a már Ázsiából, 45%-a Latin-Amerikából és kevesebb mint 15%-a Európából és Kanadából. A természetes népességnövekedés az Egyesült Államokban viszonylag alacsony, Európában szinte nulla. A bevándorlók szaporodási aránya azonban magas — ennek tudható be az a népességnövekedés, mely a nyugati társadalmakban tapasztalható. Aminek következtében a nyugatiak egyre jobban tartanak attól, hogy „nem tankok és hadseregek árasztják el őket, hanem bevándorlók, akik más nyelvet beszélnek, más Istent imádnak, más kultúrához tartoznak. Ráadásul tartani lehet attól, hogy a bevándorlás következtében elvesztik munkájukat, földjeiket idegenek fogják megvásárolni, sőt a szociális segélyeikből is idegenek élnek majd, akik ráadásul veszélyeztetik a megszokott életformát.”22 Ezek a relatív demográfiai hanyatlásban gyökerező fóbiák „valódi kulturális ütközéseken és a nemzeti azonossággal kapcsolatos aggodalmakon alapulnak” -— jegyzi meg Stanley Hoffmann.23 A kilencvenes évek legelején az Európába bevándorlók kétharmada muzulmán volt, és a bevándorlással kapcsolatos aggodalmak itt elsősorban a muzulmánoktól való félelemként jelentkeztek. A kihívás demográfiai jellegű — Nyugat-Európában a népszaporulat 10%-át a bevándorlók adják, Brüsszelben 50%-os az arab népességszaporulat —, és egyszersmind kulturális. Legyen szó akár németországi török közösségről, vagy Franciaországban élő algériaiakról, a muzulmán közösségek nem integrálódtak a befogadó kultúrába, és annak sem igen látni semmi jelét, hogy ez egyáltalán szándékukban állna. „Európában ma egyre többen tartanak egy muzulmán közösségtől, mely átnyúlik a kontinens hagyományos kulturális

határain, és az Európai Közösség egyfajta tizenharmadik nemzetévé válhat” — mondta 1991-ben Jean Marie Domenach. Egy amerikai újságíró így írt a bevándorlókról: Az európaiak ellenségessége furcsamód szelektív. Franciaországban kevesen aggódnak egy keletről jövő inváziótól — végül is a lengyelek európaiak is, katolikusok is. Nagyrészt a nem arab afrikai bevándorlóktól sem tartanak, nem is nézik le őket. Az ellenségesség kifejezetten a muzulmánokra irányul. Az »immigré« szó gyakorlatilag az iszlámmal azonos, amely ma Franciaország második legnagyobb vallása — ez sokat elmond a francia történelemben gyökerező kulturális és etnikai rasszizmusról.24 Szigorúan véve azonban a franciák inkább kulturális, semmint faji alapon különböztetnek meg embereket. Befogadják a franciául tökéletesen beszélő afrikaiakat, nem képesek azonban elfogadni azokat a muzulmán kislányokat, akik fátyolban járnak iskolába. 1990-ben a franciák 76%-a vélte úgy, hogy túl sok az arab az országban, 46%-uk szerint túl sok volt a fekete, 40 szerint az ázsiai és 24 szerint a zsidó. 1994-ben a németek 47%-a vallotta azt, hogy jobban szeretné, ha nem élnének arabok a környékükön, 39%-uk a lengyeleket nem akarta látni, 36 a törököket és 22 a zsidókat.25 Nyugat-Európában a zsidókkal szembeni antiszemitizmust nagyrészt felváltotta az arabokkal szembeni antiszemitizmus. A bevándorlás általános ellenzése és a bevándorlók iránti ellenszenv szélsőséges esetekben olyan erőszakos cselekedetekben nyilvánult meg, melyek emigráns közösségeket és egyéneket vettek célba. A kilencvenes évek elején ez főleg Németországban vált problémává. Ennél jelentősebb volt az a növekedés, amely a jobboldali, nacionalista, bevándorlás ellenes pártok támogatottságában mutatkozott. Ez azonban csak ritkán jelentett nagy szavazóbázist. Németországban a Republikánus Párt az 1989-es európai választásokon több mint 7%-ot kapott, az 1990-es hazai választásokon azonban csak 2,1-et. Franciaországban a Nemzeti Frontra adott szavazatok 1981-ben elhanyagolhatóak voltak. 1988-ra 9,6%-ra emelkedett e párt támogatottsága, majd a regionális és parlamenti választásokon ez a növekedés 12-15% között megállt. 1995-ben a két nacionalista elnökjelölt a szavazatok 19,9%-át kapta, és több helyen is a Nemzeti Front adta a polgármestert, melyek között olyan jelentős városok is voltak, mint Toulon és Nizza. Olaszországban a Nemzeti Szövetségre átkeresztelt Olasz Szociális Mozgalomra leadott szavazatok a nyolcvanas évek 5%-áról a kilencvenes évek elején 10 és 15% közé emelkedtek. Belgiumban a Flamand Blokk/Nemzeti Front támogatottsága 9%-ra emelkedett az 1994-es helyi választásokon — a Blokk Antwerpenben a szavazatok 28%-át kapta. Ausztriában az általános választásokon a Szabadság Párt 1986-os 10% alatti támogatottsági szintről 1990-ben 15, majd 1994-ben majdnem 23%-ra emelkedett.26 A muzulmán bevándorlást ellenző európai pártok majdhogynem tükörképei a muzulmán államokban működő iszlám pártoknak. Mindkét csoport outsider-ekből áll, akik a korrupt establishment-et és pártjait vádolják. Kihasználják a gazdasági panaszokat, különösen a munkanélküliséget, főként etnikai és vallási csoportokat vonzanak, és támadják a külföldi befolyást. Mindkét esetben van egy szélsőséges csoport, amely terrorizmussal és erőszakos cselekményekkel próbál nyomatékot adni véleményének. A legtöbb esetben az efféle iszlám pártok éppúgy, mint európai megfelelőik jobban szerepeltek a helyi, mint az országos választásokon. A muzulmán és az európai politikai testületek hasonlóképpen reagáltak e fejleményekre. Mint láthattuk, a muzulmán államokban a kormányok szimbolikája, politikája és módszertára egyre inkább iszlám irányultságú lett. Európában a fősodorhoz tartozó pártok

átvették a jobboldali, bevándorlásellenes pártok retorikáját, és támogatták módszereiket. Ahol hatékonyan működött a demokratikus politika, és az iszlám vagy nacionalista párt mellett még két vagy több alternatív párt is működött, ott az előbbiek legmagasabb támogatottsága 20%-nál érte el a csúcsot. A tiltakozó pártok csak akkor tudtak túllépni ezen a küszöbön, ha nem volt hatékony alternatívája a hatalmon lévő pártnak vagy koalíciónak, ahogy az Algériában, Ausztriában és — bizonyos mértékig — Olaszországban is történt. A kilencvenes évek legelején európai politikai vezetők egymással versengtek, hogy ki hogyan reagál a bevándorlás ellenes érzelmekre. Franciaországban Jacques Chirac 1990-ben kijelentette, hogy „a bevándorlást le kell állítani”; Francois Mitterrand, Edith Cresson, Valéry Giscard d'Estaing és más, közismert politikusok is bevándorlás ellenes álláspontot alakítottak ki. Az 1993-as parlamenti választásokon a bevándorlás fontos kérdés volt, és látszólag ez alapozta meg a konzervatív pártok győzelmét. A kilencvenes évek elején a francia kormánypolitika változásával nehezebb lett a külföldiek gyerekeinek állampolgárságot szerezni, a családegyesítést megoldani, megkapni a menedékjogot, sőt az algériaiak vízumkérelme is egyre kilátástalanabbá vált. Az illegális bevándorlókat kitoloncolták, és megerősítették azokat a rendőri erőket és kormányhivatalokat, melyek a bevándorlással foglalkoztak. Németországban Helmut Kohl kancellár és más politikai vezetők is aggodalmukat fejezték ki a bevándorlást illetően, és a kormány módosította az alkotmány XVI. cikkelyét, mely bár továbbra is biztosította „a politikai üldözöttek befogadását”, ám ezen túl radikálisan csökkentette a menedékjogot kérőkre szánt keretet. 1992-ben 438 000 ember érkezett Németországba menedékjogot kérve — 1994-ben viszont már csak 127 000. 1980-ban Anglia drasztikusan 50 000-re csökkentette a befogadható bevándorlók éves számát, és ettől kezdve a kérdés itt kevésbé váltott ki felfokozott érzelmeket és tiltakozást, mint a kontinensen. Ennek ellenére 1992 és 1994 között Anglia még tovább csökkentette a kvótát: az évi több mint 20 ezerről 10 ezer alá. Ahogy az Európai Unión belül kezdték feloldani a határokat, az angolok egyre inkább a kontinensről érkező nem európai bevándorlás veszélyeire összpontosítottak. Kijelenthető, hogy a kilencvenes években a nyugat-európai államok egyre kérlelhetetlenebbül utasították vissza a nem európai bevándorlókat. Számuk így minimálisra csökkent. De a cél az, hogy a kapukat előttük teljesen bezárják. A bevándorlás kérdése az Egyesült Államokban valamivel később került terítékre, mint Európában, és nem kísérték felfokozott érzelmek. Amerika mindig is a bevándorlók országa volt, kialakulásától kezdve nagyon sikeresen oldotta meg az újonnan érkezők asszimilálását. A nyolcvanas és kilencvenes években ráadásul a munkanélküliek aránya az Egyesült Államokban jóval alacsonyabb volt, mint Európában, és a munka elvesztésének félelme nem befolyásolta a bevándorláshoz való viszonyulást. Ráadásul Amerikában a bevándorlók, nemzetiségüket tekintve változatosabb képet mutattak, mint Európában, ezért a félelem, hogy egy idegen népcsoport árasztja el az országot, általában kisebb volt, mindazonáltal bizonyos térségekben nagyon is valós lehetett. A befogadó kultúra és a két legnagyobb bevándorló csoport kultúrája közti távolság is lényegesen kisebb volt, mint Európában — a mexikóiak katolikusok és spanyolul beszélnek, a Fülöp-szigetekről érkezők szintén katolikusok, ráadásul angolul is tudnak. E tények ellenére, negyedszázaddal azután, hogy 1965-ben megszavazták azt a törvényt, mely megengedte a tömeges ázsiai és latin-amerikai bevándorlást, az amerikai

közvélemény döntő átalakuláson ment át. 1965-ben csak a lakosság 33%-a akarta azt, hogy kevesebb legyen a bevándorló. 1977-ben már 42, 1986-ban 49 és 1990-ben, illetve 1993-ban 61 %-uk válaszolt így. A kilencvenes évek felmérései folyamatosan azt mutatják, hogy a lakosság 60%-a, vagy ennél is több, a bevándorlás csökkentését szeretné.27 Bár a gazdasági megfontolások és feltételek nagy hatással lehetnek a bevándorlásra, ám az a tény, hogy a válság és a fellendülés időszakában egyaránt emelkedett a bevándorlást elutasítók száma, arra utal, hogy a kultúra, a bűnözés és az életmód jóval fontosabb szerepet játszott a véleményformálásban. 1994-ben egy megfigyelő megjegyezte: „Többen — főként talán az amerikaiak — még mindig Európából betelepülők országának látják a sajátjukat, ahol a törvény angol örökség, a nyelv angol és az is marad, az intézmények és középületek nyugati klasszikus stílust követnek, a vallás a zsidó-keresztény hagyományban gyökerezik, az állam nagysága pedig a protestáns erkölcsnek köszönhető.” Egy, e közegből kiemelt népességminta körében elvégzett közvélemény-kutatás eredménye szerint 55%-a bevándorlásban az amerikai kultúrát veszélyeztető jelenséget lát. Az európaiak muzulmán és arab, az amerikaiak latin-amerikai és ázsiai, de főképp mexikói fenyegetésként érzékelik a bevándorlást. 1990-ben megkérdezték, hogy mely államokból enged be túl sok bevándorlót az Egyesült Államok, és a minta tagjai közül kétszer annyian jelölték meg Mexikót, mint bármely más országot. Ezt sorrendben Kuba követte, majd a Kelet (nem határozták meg pontosan, mely országok), Dél-Amerika és Latin-Amerika (újra nem említettek országot), Japán, Vietnam, Kína és Korea.28 A kilencvenes évek elején a bevándorlással szembeni egyre növekvő tiltakozás olyan politikai reakciót eredményezett, mely emlékeztetett az európaira. Az amerikai politikai rendszer természetéből következően jobboldali és bevándorlás ellenes pártok nem kaptak ugyan szavazatot, de megszaporodtak a bevándorlás ellenes publicisztikák; továbbá az olyan csoportok is, melyek egyre aktívabban fejezték ki ellenérzéseiket. Ezek jó része a három és fél-négy milliós illegális bevándorló-tömegre összpontosított, és a politikusok nem tehették meg, hogy figyelmen kívül hagyják e reakciót. Akárcsak Európában, a legerősebb hatás azon állami és helyi szinteken jelentkezett, melyeket leginkább érintettek a bevándorlás anyagi költségei. Ennek eredményeképpen, 1994-ben Florida — melynek példáját további hat állam követte — peres eljárás során évi 884 millió dollárt követelt a szövetségi kormányzattól, hogy ebből fedezhesse az illegális bevándorlók oktatási, szociális, közbiztonsági és egyéb költségeit. Kaliforniában — ahol abszolút értékben és arányban a legnagyobb volt a bevándorlók száma —, Pete Wilson kormányzó azzal nyert széles körű támogatást, hogy sürgette: tagadják meg a közoktatást az illegális bevándorlók gyermekeitől, tagadják meg az amerikai állampolgárságot az illegális bevándorlók, már az Egyesült Államokban született gyermekeitől, és tagadják meg az illegális bevándorlóktól az államilag támogatott ingyenes egészségügyi ellátást is. 1994 novemberében a kaliforniaiak túlnyomó többsége támogatta a 187. számú javaslatot, mely az illegális ott tartózkodóktól és gyermekeiktől megtagadja az egészségügyi, oktatási és szociális juttatásokat. 1994-ben a Clinton-kormánynak is módosítania kellett korábbi álláspontján, megszigorította a politikai menedékkérés feltételeit, kibővítette a Bevándorlási és Honosítási Hivatal személyi állományát, megerősítette a határőrszolgálatot, és műszaki zárat telepített a mexikói határra. 1995-ben a Bevándorlási Reformbizottság — melyet 1990-ben hívott életre a Kongresszus —, azt ajánlotta, hogy az éves törvényes bevándorlási kvótát csökkentsék 800 ezerről 550 ezerre, részesítsék előnyben a jelenleg már ott lakók kisgyerekeit és házastársait, de

egyéb rokonaikat ne. Ez a kitétel aztán nyomban „feltüzelte az ázsiai és latin származású amerikai családokat”29. 1995–1996-ban már a Kongresszus előtt volt az a tervezet, mely e bizottság előterjesztéseit és egyéb ajánlatait tartalmazta. A kilencvenes évek közepére tehát a bevándorlás már jelentős politikai kérdéssé vált az Egyesült Államokban is. 1996-ban például Patrick Buchanan választási kampányában központi szerepet kapott. Az USA — Európa példáját követve — igyekszik drasztikusan visszaszorítani a társadalmába érkező nem nyugatiakat. Meg tudja-e akadályozni Európa vagy Amerika a bevándorlási hullámot? Franciaországnak jelentős tapasztalatai voltak a demográfiai pesszimizmus terén, kezdve Jean Raspailnek a hetvenes években írt, a témába vágó regényétől, Jean-Claude Chesnais-nek a kilencvenes években publikált tudós elemzéseiig. 1991-ben Pierre Lellouche kommentárja így foglalta össze e tapasztalatokat: „A történelem, a földrajzi közelség és a szegénység okozza azt a sorsot, mely Franciaországra és Európára vár — mindkettőt elárasztják a déli, sikertelen társadalmakból érkező tömegek. Európa múltja a fehér ember hagyományait és zsidó-keresztény vallást jelenti. A jövője azonban már nem lesz ilyen.” ∗30 A jövőt azonban egyelőre semmi nem határozza meg véglegesen — és egyetlen jövő sem mondható örök érvényűnek és változtathatatlannak. Nem az a kérdés, hogy vajon Európa iszlamizálódik, vagy az Egyesült Államok hispanizálódik-e. Az a kérdés, hogy hasadó társadalmakká válnak-e, melyekben két különböző — és nagyrészt el is különülő —, más-más civilizációból származó közösség él. Ez viszont a bevándorlók számától függ. és attól, hogy milyen mértékben asszimilálódnak az Európában és Amerikában létező nyugati kultúrákhoz. Az európai társadalmak általában nem akarnak bevándorlókat magukhoz asszimilálni, illetve csak komoly nehézségek árán képesek erre, és persze az sem világos, hogy a muzulmán bevándorlók és gyermekeik milyen mértékben kívánnak asszimilálódni. Ebből az következik, hogy a fenntartott tömeges bevándorlás olyan államokat produkál, melyeket egy keresztény és egy muzulmán közösség oszt ketté. E jövőt csak úgy lehet elkerülni, ha az európai kormányok és nemzetek hajlandók felvállalni az effajta bevándorlás korlátozásának kötelességét. Ha meghozzák a megfelelő bevándorlás ellenes megszorító intézkedéseket, beleértve azon nem csekély anyagi terhek vállalását, melyek tartalmazzák a meglévő bevándorló-kolóniák felszámolásának szociális költségeit és azokat a potenciálisan hosszú távú gazdasági költségeket is, melyek a munkaerőhiányból és az alacsony növekedési arányokból erednek. A muzulmán demográfiai invázió problémája valószínűleg enyhül azáltal, hogy Észak-Afrikában és a közel-keleti államokban tetőzik a népességnövekedés, ahogy ez pár országban már meg is történt; néhányukban pedig már el is kezdett hanyatlani.31 Ami a demográfiai nyomás által előidézett bevándorlást illeti, az érintett muzulmánok száma akár jelentősen is csökkenhet 2025-re. Ez viszont nem érvényes a Szaharától délre eső Afrika esetében. Ha Nyugat- és Közép-Afrikában komolyabb gazdasági fejlődés indul meg, és ez elősegíti a társadalmi mobilitást, akkor ezzel növekedni fog az elvándorlásra való ösztönzés, és szaporodnak majd a lehetőségek is. Európában tehát az egykori iszlamizálódás veszélyét az afrikanizálódásé váltja majd fel. Hogy ez a fenyegetés mennyiben válik valóra, az nagyrészt ∗ Raspail Le Camp des Saints című regénye először 1973-ban jelent meg (Párizs. Editions Robert Laffront). majd 1985-ben újra kiadták, amikor Franciaországban nőni kezdett a bevándorlással kapcsolatos aggodalom. Ahogy Amerikában is kezdett központi kérdéssé válni a bevándorlás, 1994-ben Matthew Connelly és Paul Kennedy nyomatékosan felhívták a közvélemény figyelmét a regényre „Must It Be the Rest Against the West?” című írásukban. (Atlantic Monthlv, v. 274. Dec. 1994. pp. 61 kk.) Raspail könyvének 1985-ös kiadáshoz írt előszava angolul is megjelent (The Social Contract. v. 4. Winter 1993-94. pp. 115-117.)

attól függ, hogy az AIDS és más betegségek mennyire fogják megtizedelni az afrikai népességet, és hogy Dél-Afrika milyen mértékben vonz bevándorlókat Afrika más területeiről. Európa számára a muzulmánok okoznak komoly problémát, az Egyesült Államokban ugyanezt a problémát a mexikóiak jelentik. Ha a jelenlegi trendek és politikák folytatódnak, akkor az amerikai népesség -— a 21. század első felében — drámaian megváltozik: már csak 50%-a lesz fehér; 25%-a pedig hispán. 8.2. táblázat Az Egyesült Államok lakossága rassz és etnikai hovatartozás szempontjából (százalékosan) 1995 2020 2050 becsült becsült Nem latin fehér 74% 64% 53% Latin 10 16 25 Fekete 12 13 14 Ázsiai és csendes-óceáni 3 6 3 Indián és alaszkai bennszülött <1 <1 1 Összesen (millióban) 263 323 394 Forrás: U.S. Bureau of the Census. Population Projections of the United States by Age, Sex, Race, and Hispanic Origin: 1995 to 2050 (Washington: U.S. Government Printing Office, 1996). pp.12-13. Ezeken a kilátásokon változtathat egy új bevándorlási politika, mely bevándorlás ellenes intézkedéseket hoz. Európában ez már be is következett. Ettől függetlenül központi kérdés marad, hogy a hispánok tudnak-e olyan mértékben asszimilálódni az amerikai társadalomhoz, mint a korábbi bevándorlók. A másod- és harmadgenerációs hispán csoportok most erre irányuló ösztönzések és kényszerek széles skálájával találják szemben magukat. A mexikói bevándorlás viszont potenciálisan fontos vonásokban különbözik a többitől. Először is, az Európából és Ázsiából érkezőknek át kell kelniük óceánokon, míg a mexikóiak egyszerűen átsétálnak a határon vagy átgázolnak egy folyón. Ez, valamint a közlekedés és kommunikáció javulása lehetővé teszi, hogy szoros kapcsolatot tartsanak fenn otthoni közösségeikkel, és megőrizzék identitásukat. Másodszor, a mexikói bevándorlók az Egyesült Államok délnyugati területeire koncentrálódnak, s így egyfajta mexikói folytonosságot képeznek a Yucatán-félszigettől Coloradóig (lásd 8.1. térkép). Harmadszor, bizonyos jelek arra utalnak, hogy az asszimilációval szembeni ellenkezés erősebb a mexikóiak esetében, mint más bevándorló csoportoknál, és hogy a mexikóiak hajlamosak megtartani identitásukat, ami egyértelműen kitűnt az 187-es számú, 1994-ben kelt, már említett kaliforniai javaslatból is. Negyedszer, azt a területet, melyen a mexikóiak most letelepednek, az Egyesült Államok a 19. század közepén csatolta magához, miután győzelmet aratott Mexikó fölött. A mexikói gazdasági fejlődés minden bizonnyal felszínre fog hozni revansista érzelmeket is. A 19. századi amerikai katonai terjeszkedés eredményeit tehát fenyegetheti, sőt, akár visszájára is fordíthatja a 21. századi mexikói demográfiai terjeszkedés.

A civilizációk közötti változó erőegyensúly egyre nehezebbé teszi a Nyugat számára, hogy elérje céljait a fegyverkezés, az emberi jogok, a bevándorlás terén és egyéb hasonló ügyekben. A Nyugat úgy tudja csökkenteni veszteségeit, ha ügyesen alkalmazza gazdasági erőforrásait a más társadalmakhoz fűződő viszonyaiban. Ha hangsúlyozza egységét, és ha összehangolja politikáját, azzal megnehezítheti, hogy a nyugati államokat kijátszhassák egymás ellen. Ugyanakkor maga is kihasználhatja a nem nyugati nemzetek között létező ellentéteket. Hogy e stratégiákat milyen mértékben lesz képes majd kivitelezni, az nagyrészt azon konfliktusok természetétől és intenzitásától függ, melyek az agresszív civilizációkhoz fűződő viszonyában felmerülhetnek. Másrészt pedig attól, hogy milyen mértékben tud majd azonosulni és közös érdekekre lelni az ingatag civilizációkkal.

9. FEJEZET A civilizációk globális politikája A MAG-ÁLLAMOK KONFLIKTUSAI ÉS A TÖRÉSVONAL-HÁBORÚK A civilizációk az utolsó emberi törzsek; a civilizációk közti összeütközés pedig globális értelemben véve törzsi konfliktus. A változó világban két különböző civilizációt képviselő országok és csoportok korlátozott, ad hoc — vagy éppen taktikai — kapcsolatokat, koalíciókat hozhatnak létre egymással annak érdekében, hogy egy harmadik civilizációt képviselő csoporttal szemben érvényesíthessék érdekeiket vagy más közös céljukat. Az eltérő civilizációkat képviselő csoportok közötti kapcsolatok ennek ellenére sohasem lesznek elég szorosak; sőt általában kifejezetten hűvösek, gyakran ellenségesek maradnak. Az eltérő civilizációkat képviselő országok közötti, múltból örökölt kapcsolatok, mint például a hidegháborús katonai szövetségek, nagy valószínűséggel meggyengülnek vagy szertefoszlanak. A szoros civilizációközi „szövetkezés” iránti remények valóra váltására — melyet egykor Oroszország és Amerika vezetői szorgalmaztak — nem lesz esély. A kialakuló civilizációközi kapcsolatok általában a tartózkodó és az ellenséges közti skálán fognak mozogni; többnyire azonban valahol középütt fognak kikötni. Sok esetben nagy valószínűséggel a „hideg béke” irányába fognak haladni — intett Borisz Jelcin, amikor Oroszország és a Nyugat kapcsolatának jövőbeli alakulását latolgatta. Más civilizációközi kapcsolatok a „hidegháborúhoz” közelíthetnek. A la guerra fria kifejezést a 13. században a spanyolok hozták létre; ekképpen jellemezték a mediterrán térségben élő muzulmánokkal való „kényszerű együttélést” — az 1990-es években pedig sokan hasonló „civilizációs hidegháború” kialakulását vélték felfedezni az iszlám és a Nyugat között.1 A civilizációk világában nem ez lesz az egyetlen olyan kapcsolat, melyet e kifejezéssel jellemezhetünk. Hideg béke, hidegháború, kereskedelmi háború, háborús helyzet, kényszer szülte béke, zavaros kapcsolatok, kiélezett versengés, viharos egymás mellett élés, fegyverkezési verseny: e kifejezésekkel illetik leginkább az eltérő civilizációkat képviselő csoportok közti kapcsolatokat. A bizalom és a barátság fogalma szinte ismeretlen. A civilizációközi konfliktusok kétféle formában jelentkeznek. Helyi vagy mikroszinten a törésvonal-konfliktusok különböző civilizációkat képviselő szomszédos országok, egyazon országban élő különböző civilizációs csoportok, valamint olyan népcsoportok között jönnek létre, amelyek — mint például az egykori Szovjetunió és Jugoszlávia területén — utódállamaikat a régiek romjain akarják létrehozni. A törésvonal-konfliktusok általában a muzulmán és nem muzulmán csoportok között a leggyakoribbak. E konfliktusok okait, természetét és jellemzőit a 10. és 11. fejezet taglalja. Globális vagy makroszinten a nagyhatalmi konfliktusok az eltérő civilizációk vezető hatalmai között jönnek létre. E konfliktusok alaptételei a nemzetközi politika klasszikus kérdései: 1. a globális fejlődésbe való beleszólásra, valamint a globális nemzetközi szervezetek — ENSZ, Nemzetközi Valutaalap, Világbank — lépéseire gyakorolt relatív befolyás; 2. relatív katonai hatalom, amely az atomsorompó egyezmény, a fegyverkezés ellenőrzése, valamint a fegyverkezési verseny körüli vitákban nyilvánul meg;

3. gazdasági hatalom és jólét problémái, melyek a kereskedelem, befektetések és más tárgykörökről zajló vitákban jutnak kifejezésre; 4. egy adott civilizációt képviselő állam arra irányuló erőfeszítései, hogy egy másik civilizációban élő nemzeti kisebbségét megvédje, vagy egy másik civilizációt képviselő csoportot kirekesszen, illetve területéről elűzzön; 5. értékek és a kultúra tárgykörében fellépő konfliktusok, amikor is egy állam saját értékeit egy másik civilizációban szeretné érvényre és hatalomra juttatni; 6. adott területi problémák, amikor is a nagyhatalmak a törésvonal-konfliktusokban főszereplőkké válnak. Ezek a problémák természetesen az emberiség egész történelmét végigkísérik. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a különböző civilizációkat képviselő országok esetében a kulturális különbségek kiélezik a konfliktust. Az egymással folytatott versengésben a nagyhatalmak megkísérlik civilizációs erőiket egyesíteni, egy harmadik civilizáció támogatását elnyerni, egy ellentétes érdekeket képviselő civilizációban igyekeznek viszályt szítani, az ott tapasztalható nézetkülönbségeket pedig a maguk hasznára fordítani. Céljaik eléréséhez a nagyhatalmak a megfelelő diplomáciai, politikai, gazdasági eszközökhöz folyamodnak, titkos akciókat kezdeményeznek, ellenpropagandát fejtenek ki, korlátozó intézkedéseket vezetnek be. A nagyhatalmak közti nyílt katonai konfrontáció azonban igen ritka; kivételt képeznek az olyan helyzetek, amikor — mint például a Közel-Kelet és az indiai szubkontinens esetében — a nagyhatalmak egy civilizációs törésvonal mentén érintkeznek egymással. Máskülönben a nagyhatalmak közötti háborús konfliktusokhoz csak két körülmény vezethet. Először is: a helyi csoportok közti törésvonal-konfliktusok eszkalációja kedvező lehet a nagyhatalmak számára, hiszen az azonos civilizációból származó csoportok — beleértve a nagyhatalmakat is — azonnal harcostársaik segítségére sietnek. Ez az eshetőség azonban arra készteti az ellentétes érdekeket képviselő civilizációk nagyhatalmait, hogy megfékezzék, avagy feloldják a törésvonal-konfliktusokat. Másodszor, nagyhatalmi háborúhoz vezethet a civilizációk közötti globális hatalmi egyensúly megváltozása is. Thuküdidész mutatott rá, hogy a görög civilizációban Athén hatalmának megnövekedése a peloponnészoszi háborúhoz vezetett. A Nyugat civilizációjának történelmét hasonlóképpen a felemelkedő és elbukó hatalmak közötti „hegemonikus háborúk” jellemzik. Hogy ezek az azonos tényezők milyen mértékben segítik elő a különböző civilizációk hol felemelkedő, hol elbukó nagyhatalmainak konfliktusát, részben annak a függvénye, hogy e civilizációk államai a felemelkedőben lévő új hatalommal szemben vajon az egyensúlykeresést, avagy a behódolást tartják-e előnyösebbnek. A behódolás politikája talán az ázsiai civilizációkra jellemzőbb, míg Kína hatalmának megnövekedése fokozott egyensúlykereséshez vezethet más civilizációt képviselő országokban, mint például az Egyesült Államokban, Indiában és Oroszországban. A Nyugat történelmében nincs példa a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti hegemonikus háborúra — a Pax Britannica és a Pax Americana közti békés átmenet okait nagy valószínűséggel a két társadalom közti szoros kulturális rokonságban kell keresni. A Nyugat és Kína közti változó hatalmi egyensúly esetén nem létezik hasonló kulturális rokonság; ez természetesen még nem vezet fegyveres konfliktusokhoz, ám annak lehetőségét lényegesen megnöveli. Az iszlám dinamizmusa igen

sok, relatíve apró törésvonal-háború folyamatos kiváltó oka; Kína felemelkedése pedig egy civilizációközi nagyhatalmi háború potenciális forrása. Az ISZLÁM ÉS A NYUGAT Egyes nyugati politikusok, mint például Bill Clinton elnök is azt hangoztatják, hogy a Nyugatnak nem az iszlám, csupán az iszlám szélsőségesek okoznak problémát. Tizennégy évszázad történelme tanúskodik erről másképpen. Az iszlám és a — mind ortodox, mind pedig nyugati — kereszténység kapcsolata gyakran meglehetősen viharos volt. Mindkettő másképpen gondolkodott. A liberális demokrácia és a marxizmus-leninizmus 20. századi konfliktusa csupán röpke és felszínes történelmi jelenség az iszlám és a kereszténység folyamatos és mély elvi ellentétéhez képest. Előfordult, hogy a két kultúra kapcsolatában a békés egymás mellett élés győzedelmeskedett, ám e viszonyt leginkább mégis az intenzív küzdelem és a különböző nagyságú háborúk jellemzik. Az iszlám és a kereszténység „történelmi dinamikája — John Esposito szavait idézve — gyakran a két közösség versengése, mely olykor a hatalomért, a földért és a lelkekért folytatott véres küzdelemben csúcsosodik ki”2. A történelem folyamán a két vallás sorsát felemelkedés és bukás, hatalmas hullámok és hullámvölgyek sorozata jellemezte. A 7. század elejétől a 8. század közepéig a kezdeti arab-iszlám előretörés Észak-Afrikában, Ibériában, a Közel-Keleten, Perzsiában és India északi részén megalapozta a muzulmán vallás uralmát. Körülbelül két évszázadon keresztül az iszlám és a kereszténység közötti határvonal stabilnak volt tekinthető. Aztán a 11. század vége felé a kereszténység ismét ellenőrzése alá vonta a nyugati mediterrán térséget, meghódította Szicíliát, és elfoglalta Toledót. 1095-ben a keresztény világ megindította a keresztes hadjáratot, s a keresztény hatalmasságok másfél évszázadon keresztül egyre fogyatkozó sikerrel tettek kísérletet arra, hogy a Szentföldön és a környező közel-keleti térségben megszilárdítsák a keresztény uralmat — míg végül 1291-ben elvesztették utolsó bástyájukat, Akkót is. Eközben az ottomán türkök is megjelentek a színen. Jelenlétükkel először meggyengítették Bizáncot, aztán meghódították a Balkán nagy részét és Észak-Afrikát; 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, 1529-ben pedig megostromolták Bécset. „Majd ezer évig — mutat rá Bemard Lewis — a mórok spanyol partraszállásától kezdve Bécs második török ostromáig Európát folyamatosan az iszlám veszély fenyegette.”3 Az iszlám az egyetlen olyan civilizáció, amely a Nyugat fennmaradását — eleddig legalább két alkalommal — veszélybe sodorta. A 15. században ez a folyamat megfordulni látszott. A keresztények fokozatosan visszanyerték az Ibéria feletti uralmat — végső győzelmüket 1492-ben, Granada visszaszerzésével aratták. Eközben Európában, a tengeri navigációban végbement fejlődésnek köszönhetően a portugálok, majd később mások is sikerrel törtek be a muzulmán hátországokba; behatoltak az Indiai-óceánra és még azon is túlra. Ezzel párhuzamosan az oroszok véget vetettek a tatárok két évszázados uralmának. A törökök 1683-ban még egy utolsó kísérletet tettek az előretörésre, és ismét megostromolták Bécset. Az itt elszenvedett vereség volt a hanyatlás első lépcsőfoka — ezt követően a Balkánon élő ortodox népek is megpróbálták lerázni a török igát; a Habsburg Birodalom terjeszkedésnek indult, az oroszok pedig a Fekete-tenger és a Kaukázus megszerzésével döntő fölényhez jutottak. Vagy egy évszázadon keresztül a „keresztény csapás” „Európa-kórrá” változott.4 Az első világháború befejezése után Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország megadta a kegyelemdöfést, s direkt vagy

indirekt módon — a Török Köztársaság kivételével — kiterjesztette hatalmát a fennmaradó török területekre. 1920-ra csak négy muzulmán állam — Törökország, Szaúd-Arábia, Irán és Afganisztán — őrizte meg függetlenségét a nem muzulmán uralommal szemben. Ezzel szemben az 1920–1930-as években megindult a nyugati kolonializáció lassú hanyatlása; ez a folyamat aztán a második világháborút követően robbanásszerűen felgyorsult. A Szovjetunió összeomlásával újabb muzulmán társadalmak nyerték el függetlenségüket. Egyes számítások szerint 1757 és 1919 között a nem muzulmán kormányok 92 muzulmán terület fölött szereztek fennhatóságot. 1995-re a korábbi 92-ből 69 ismét muzulmán uralom alá került, és 45-re tehető azoknak a független államoknak a száma, melyeknek többségében muzulmán lakosság él. E változó viszonyok erőszakos természetéről vall az a tény, hogy 1820 és 1929 között a háborúk 50%-a — beleértve a különböző vallású országok közti háborúkat is — muzulmánok és keresztények között zajlott.5 Ezeknek az állandóan ismétlődő konfliktusoknak az okait nem az olyan átmeneti jelenségekben kell keresnünk, mint például a 12. századi keresztényi hevület vagy a 20. századi iszlám fundamentalizmus. Az okok a két vallás és a rájuk épülő civilizációk természetéből erednek. A konfliktust egyfelől az eltérő gondolkodással lehet magyarázni; a muzulmán felfogás szerint az iszlámban politika és vallás egymástól elválaszthatatlan — ez tökéletes ellentéte annak, amit a nyugati kereszténység vall: Isten és a császár más-más birodalom felett uralkodik. A konfliktus másik oka azonban a két vallás közti hasonlóságban is gyökerezik. Mindkét vallás monoteista, így a politeista vallásokkal ellentétben szinte képtelen más isteneket elfogadni; a világot pedig csak dualista — „mi és ők” — szemmel képes szemlélni. Univerzalisták; úgy vélik, ők képviselik az emberiség számára egyedül üdvözítő igaz hitet. Küldetéstudatukból adódóan mindkét vallás képviselői kötelességüknek érzik, hogy a hitetleneket az egyetlen igaz hit számára megtérítsék. Az iszlám kezdettől fogva hódításokkal terjeszkedett, s amikor erre a kereszténység számára is lehetőség nyílt, az is hasonlóképpen cselekedett. A „dzsihád” és a „keresztes hadjárat” hasonló fogalmak, melyek nemcsak a két vallás közötti hasonlóságra mutatnak rá, hanem megkülönböztetik őket a világ más nagy vallásaitól is. Az iszlám és a kereszténység — a judaizmussal egyetemben — teleologikus történelemszemlélettel rendelkezik, szemben más vallásokkal, melyek a világ folyását ciklikusnak vagy statikusnak fogják fel. Az iszlám és a kereszténység közti konfliktusok nagyságát az idők során sok minden befolyásolta: a demográfiai növekedés vagy visszaesés, a gazdasági fejlődés, a technikai vívmányok, valamint a vallás iránti elkötelezettség intenzitása. A 7. században az iszlám előretörésekor hatalmas arab migráció indult el, melynek „mértéke és sebessége” kiszámíthatatlan volt, s a Bizánci és a Szasszanida Birodalom mélyébe hatolt. Néhány évszázaddal később nagyrészt a gazdasági fejlődésnek, a megnövekedett populációnak, valamint a 11. században. Európában elterjedő Cluny-reformnak köszönhetően meginduló keresztes hadjáratok tették lehetővé, hogy lovagok és parasztok tömegei induljanak el a Szentföldre. Amikor az I. keresztes hadjárat elérte Konstantinápolyt — egy bizánci megfigyelő szerint — valami olyasmi történt, „mintha az egész Nyugat, sőt az Adriai-tenger és a Héraklész Oszlopai között élő barbár törzsek is mind népvándorlásnak indultak volna; rokonságukat maguk köré gyűjtve, egyetlen hatalmas masszaként Ázsia felé hömpölyögtek”6. A 19. században a populáció ugrásszerű megnövekedése Európában ismét robbanáshoz vezetett; a

történelem eddigi legnagyobb népvándorlása vette kezdetet, amely nemcsak muzulmán területeket, hanem más térségeket is célba vett. A 20. század vége felé hasonló tényezők élezték ki az iszlám és a Nyugat közti konfliktust. Először is, a muzulmán populáció növekedésének eredményeképp kitermelődött egy széles, fiatal és elégedetlen, munkanélküliekből álló réteg, amely az iszlám ügyek szolgálatába áll, nyomást gyakorol a szomszédos társadalmakra és Nyugatra emigrál. Másodszor, az Iszlám Újjászületés megerősítette a muzulmánokat abbéli hitükben, hogy civilizációjukkal, értékeikkel a Nyugat nem veheti fel a versenyt. Harmadszor, az a tény, hogy a Nyugat megkísérli értékeinek és intézményeinek egyetemessé tételét, katonai és gazdasági fölényének megőrzését, valamint hogy fenntartja magának a muzulmán világ konfliktusaiba való beavatkozás jogát, egyre növekvő ellenérzést vált ki a muzulmánok körében. Negyedszer, a kommunizmus összeomlásával eltűnt a közös ellenség, így az iszlám és a Nyugat egymást tartja a fő veszélyforrásnak. Ötödször, a kapcsolatok számának növekedése, valamint a muzulmán és nyugati csoportok keveredése újfajta identitásélmény kialakulásához vezetett, melynek eredményeként mindkét csoport tagjai ráébredtek a két kultúra közti különbségre. A csoportok közötti keveredések és kölcsönhatások miatt még kirívóbbá válnak azok a problémák, amikor az egyik civilizációs csoport jogai csorbát szenvedtek egy olyan országban, melyben egy másik civilizációt képviselő csoport dominál. A muzulmán és keresztény társadalmakban a nyolcvanas-kilencvenes években az egymás iránti tolerancia rohamosan csökkent. Az iszlám és a Nyugat között újból fellángoló konfliktus okait a hatalom és a kultúra alapvető kérdéseiben kell keresni. Kto? Kovo? Ki uralkodjon? Ki fölött uralkodjanak? A fő kérdés — Lenin szerint — az lenne, hogy miben gyökerezik az iszlám és a Nyugat közti versengés. Ám van még egy ellentét, amelyet Lenin valószínűleg figyelemre sem méltatott: a mi a helyes és mi a helytelen problémája, vagyis, ebből következően, az, hogy kinek van igaza és ki az, aki téved. Amennyiben az iszlám iszlám marad (márpedig az marad), a Nyugat pedig Nyugat (ez viszont már kétségesebb), akkor a két nagy civilizáció és kultúra kapcsolatait továbbra is alapvető konfliktusuk fogja meghatározni, mint immár tizennégy évszázada. Ezeket a kapcsolatokat egy sor más, igen lényeges kérdés is nehezíti, melyekben a két civilizáció nézetei alapvetően, gyakran a konfliktusig fajulóan eltérnek. A történelem során a területek felett gyakorolt ellenőrzés kulcsfontosságú kérdés volt, mára ez azonban tulajdonképpen elveszítette jelentőségét. A kilencvenes évek derekán huszonnyolc muzulmánok és nem muzulmánok közötti törésvonal-konfliktusból tizenkilenc muzulmánok és keresztények között zajlott. Tizenegy esetben ortodox keresztények okoztak konfliktust, hét esetben pedig a nyugati kereszténység követői keveredtek összetűzésbe Afrikában és Délkelet-Ázsiában. Csupán egyetlen olyan erőszakos, vagy az erőszak lehetőségét magában hordozó konfliktus volt — a horvátok és bosnyákok között —, amely kimondottan a Nyugat és az iszlám találkozásánál fellépő törésvonal mentén alakult ki. A nyugati territoriális imperializmus bukása és a muzulmán területi terjeszkedés iránti igény eddigi hiánya egyfajta földrajzi szegregáció kialakulásához vezetett, s ennek köszönhetően a muzulmán és a nyugati közösségek csak igen kevés helyen, a Balkán bizonyos térségeiben kerülnek egymással közvetlen érintkezésbe. A Nyugat és az iszlám konfliktusa a területi problémák helyett így más, szélesebb civilizációközi kérdések köré összpontosul, mint például a fegyverkezési verseny, az

emberi jogok és a demokrácia, az olajlelőhelyek fölötti ellenőrzés, a migráció, az iszlám terrorizmus és a nyugati intervenció. A hidegháború újjáéledése mindkét közösség tagjait ráébresztette e történelmi antagonizmus erősödő jellegére. 1991-ben Barry Buzan számos magyarázatot talált arra, hogy miért alakult ki társadalmi hidegháború „az iszlám és a Nyugat között, melynek során Európa a frontvonalba került”. Ez a változás részben a világi és vallási értékek ellentétéből, az iszlám és a keresztény világ történelmi rivalizálásából, részben a nyugati hatalom iránt érzett féltékenységből ered; a hidegháború kifejlődéséhez hozzájárult az a növekvő ellenszenv, melyet a Nyugat erőteljes posztkoloniális törekvése váltott ki a Közel-Kelet politikai átstrukturálására tett kísérletek során. De nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a keserűséget és megalázottságot sem, amely abból a kényszerű felismerésből fakad, hogy az iszlám, illetve a nyugati civilizáció fejlődése az elmúlt két évszázad alatt nem tartott lépést egymással. Buzan arra is rámutatott, hogy „az iszlámmal folytatott társadalmi hidegháború az európai identitástudat megerősödését szolgálhatja egy olyan lélektani pillanatban, amikor Európa az egyesülés felé halad”. Ebből következik, hogy „Nyugaton egy olyan közösség létrejöttével lehet számolni, amely az iszlámmal folytatott társadalmi hidegháborút nem csupán támogatja, hanem ez irányú eljövendő politikáját kifejezetten bátorítja”. 1990-ben Bernard Lewis, a nyugati világ neves iszlámszakértője a „Muzulmán gyűlölet gyökerei” című munkájában a következő felismerésre jutott: Mára világossá vált, hogy olyan indulattal és mozgalommal állunk szemben, mely messze túlmutat azokon a politikai kérdéseken, melyeket az adott kormányok felvetnek. Nem kevesebbről van szó, mint a civilizációk összecsapásáról — arról, hogy egy ősi riválisunk talán irracionális módon, ám mindenképpen a történelemben gyökerező okokból ellenségesen viszonyul a mi judeo-keresztény örökségünkhöz, világias jelenünkhöz, illetve mindkettő világméretű terjeszkedéséhez. Életbevágóan fontos tehát, hogy a mi civilizációnk ne hagyja magát belesodorni egy, hasonlóképp történelmi eredetű, és egyszersmind irracionális ellenségeskedésbe e riválisunkkal szemben.7 Az iszlám közösségben azonos következtetésekre jutottak. „Félreérthetetlen jelek utalnak arra — mutatott rá 1994-ben a neves egyiptomi újságíró, Mohammed Sid-Ahmed —, hogy a nyugati judeo-keresztény eszmeiség és az iszlám újjászületési mozgalom között egyre növekvő ellentét van kialakulóban, melynek határai nyugaton az Atlanti-óceánig, keleten egészen Kínáig nyúlnak.” 1992-ben egy prominens indiai muzulmán megjósolta, hogy a Nyugat „új konfrontációja minden kétséget kizáróan a muzulmán világból indul majd útra. Magrebtől Pakisztánig az iszlám nemzetek harcolni fognak azért, hogy egy új világrend alakuljon ki.” Egy vezető tunéziai jogász szerint ez a küzdelem már megkezdődött: „a kolonializmus megpróbálta az iszlám hagyományokat eltorzítani. Én nem vagyok az iszlám híve. Szerintem nem a vallások között van konfliktus. A civilizációk állnak szemben egymással.”8 A nyolcvanas és kilencvenes években az iszlám általános irányvonala Nyugat-ellenessé vált. Ez részben az Iszlám Újjászületés természetes következménye, részben pedig a

,,gharbzadegi “-nek, vagyis a muzulmán társadalmak elnyugatosodása elleni mozgalomnak az eredménye. „Az iszlám helyreállítása — bármilyen szektariánus formában történjék is — egyet jelent azzal, hogy a helyi társadalmakra, politikára és erkölcsökre gyakorolt európai és amerikai hatást teljes egészében el kell utasítani.”9 A múltban előfordult, hogy a muzulmán vezetők azt mondták népeiknek: „Nyugatosodnunk kell!” Ha a 20. század utolsó negyedében akadt is olyan muzulmán vezető, aki hasonlóképpen nyilatkozott, valószínűleg nem talált követőkre. Tény, hogy szinte nincs olyan muzulmán politikus, hivatalnok, akadémikus, üzletember vagy újságíró, aki a Nyugat értékeiről, intézményeiről mostanság dicsérően nyilatkozott volna. Ehelyett a két civilizáció közti különbségeket, illetve saját kultúrájuk felsőbbrendűségét hangoztatják, s leszögezik, hogy meg kell őrizniük kultúrájuk integritását a Nyugat inváziójával szemben. A muzulmánok félelemmel és megvetéssel tekintenek a Nyugat hatalmára, társadalmukat, hitüket fenyegető veszély látnak benne. A Nyugat kultúrája az ő szemükben materialista, korrupt, dekadens és immorális. S minthogy egyben a megrontás szellemét is benne látják megtestesülni, még nagyobb hangsúlyt helyeznek arra, hogy a Nyugatról érkező hatásoknak a végsőkig ellenálljanak. A muzulmánok hovatovább már nem is azért támadják a Nyugatot, mert tökéletlen, rossz vallást követne, amely mindazonáltal persze szintén egy „könyv vallása”, hanem mert semmiféle vallást nem képvisel. A muzulmánok szemében a Nyugat szekularizációja, hitetlensége és az ebből következő erkölcstelensége sokkal ördögibb métely, mint maga a nyugati kereszténység, mely létrehozta őket. A hidegháború idején a Nyugat az „istentelen kommunizmus” bélyegét sütötte ellenfeleire; a civilizációk hidegháború utáni konfliktusában viszont a muzulmánok „istentelen Nyugat”-nak tekintik ellenségüket. Nemcsak a fundamentalista vezetők vallják azt, hogy a Nyugat fennhéjázó, materialista, elnyomó, kegyetlen és dekadens, hanem sok olyan gondolkodó is, akit a Nyugat önnön természetes szövetségesének és hívének tart. A kilencvenes években kevés muzulmán szerző műve részesült olyan meleg és lelkes fogadtatásban, mint Fatima Mernissi Az iszlám és a demokrácia című könyve, melyet a nyugati világ egy modern, liberális muzulmán asszony merész és bátor munkájaként üdvözölt.10 Pedig a kötetben ábrázolt Nyugat-kép egyáltalán nem nevezhető hízelgőnek. A Nyugat „militarista” és „imperialista”; „gyarmatosító terrorja” pedig más nemzeteken mély sebeket ejtett. (3., 9. old.) Az individualizmus a nyugati civilizáció védjegye s egyben „minden bajok forrása” (8. old.). A Nyugat hatalma félelmetes. A Nyugat „egymaga dönti el, hogy a műholdak segítségével kiműveljék az arab főket, avagy bombát dobjanak rájuk. ...Porrá zúzza a lehetőségeinket, importcikkeivel s az éterből sugárzott töméntelen mennyiségű filmmel megszállja életünket... Ez a hatalom tönkretesz minket, beveszi piacainkat, árgus szemekkel ellenőrzi a legelemibb erőforrásainkat, készleteinket és lehetőségeinket. Ilyennek érzékeltük a helyzetünket — az Öböl-háború után azonban az érzékelésből bizonyosság lett.” (146–147. old.) A Nyugat „a hadiipari kutatásokra” építi hatalmát; e kutatások eredményét aztán eladja „passzív fogyasztóinak”, a fejlődő országoknak. Ebből az alárendeltségből csak úgy lehet felszabadulni, ha az iszlám is kiképezi saját tudósait, mérnökeit, létrehozza saját fegyvereit (a szerzőnő nem részletezi, hogy nukleáris vagy hagyományos fegyverekről van-e szó) és „lerúgja magáról a Nyugat katonai igáját” (43–44. old.). Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek a gondolatok nem a szakállas, burnuszos ajatollah szájából hangzottak el.

Bármilyen politikai és vallási nézeteket képviselnek is, a muzulmánok, abban egyetértenek, hogy saját kultúrájuk és a Nyugat kultúrája között alapvető különbségek vannak. „A lényeg az — mutatott rá Ghanoushi sejk — hogy a mi társadalmaink másfajta értékekre épülnek, mint a nyugati társadalmak.” Egy egyiptomi kormányhivatalnok úgy fogalmazott, hogy „idejönnek az amerikaiak, és azt akarják, hogy mi is olyanok legyünk, mint ők. Semmit sem tudnak a mi értékeinkről és kultúránkról.” „Mi mások vagyunk — helyeselt egy egyiptomi újságíró. — Mások a gyökereink, más a történelmünk. Így jogunk van ahhoz, hogy a jövőnk is más legyen.” Nem csak a népszerű, hanem a komoly, tudományos publikációk is állandóan a Nyugat konspirációját emlegetik, amely az iszlám kultúra és intézményrendszer leigázásával, aláaknázásával és megalázásával fenyeget.” Az újfajta Nyugat-ellenesség nemcsak az Iszlám Újjászületés intellektuális erőinek előretörésében érzékelhető; figyelemre méltó az az attitűdváltozás is, amely a muzulmán kormányok nyugati kapcsolataiban bekövetkezett. Az első posztkoloniális kormányok politikai és gazdasági ideológiái a Nyugatot követték; Nyugat-barát külpolitikát folytattak, néhány kivételtől eltekintve, ahol a függetlenséget — például Algéria és Indonézia esetében — polgárháború során vívták ki. Aztán a Nyugat-barát kormányokat szép lassan kevésbé Nyugat-barát vagy egyenesen Nyugat-ellenes kormányok váltották fel Irakban, Líbiában, Jemenben, Szíriában, Iránban, Libanonban és Afganisztánban. Hasonló, ám kevésbé drámai változáson mentek keresztül más államok is, mint például Tunézia, Indonézia és Malajzia. Az Egyesült Államok két leghűségesebb hidegháborús szövetségesére, a muzulmán Törökországra és Pakisztánra belülről jövő iszlám politikai nyomás nehezedik, s így a Nyugattal való kapcsolatuk valószínűleg egyre feszültebbé válik a jövőben. 1995-ben Kuvait volt az egyetlen olyan muzulmán állam, amely egyértelműen jobb kapcsolatokat ápolt a Nyugattal, mint az azt megelőző tíz évben. A muzulmán világban a Nyugat vagy olyan szövetségeseket állíthat maga mellé, mint Kuvait, Szaúd-Arábia és az Öböl-térség sejkségei, amelyek a Nyugat katonai segítségére szorulnak, vagy pedig olyan országokat — például Egyiptomot és Algériát —, amelyek gazdaságilag függnek tőle. A nyolcvanas évek végén a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlásával nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió többé nem tud vagy nem akar gazdasági és katonai segítséget nyújtani. S amennyiben nyilvánvalóvá válik az is, hogy a Nyugat már nem tartja fenn muzulmán csatlósait, valószínűleg ők is hasonló sorsra jutnak. A muzulmánok növekvő Nyugat-ellenességével egyidejűleg Nyugaton terjedőben van az „iszlám csapástól”, s főként a muzulmán szélsőségesektől való félelem. Az iszlámot a nukleáris fegyverkezés és a terrorizmus melegágyának tekintik; Európában pedig a nemkívánatos bevándorlóktól tartanak. E kérdésben a politikusok és a közvélemény azonos nézőpontot vall. 1994 novemberében Amerikában egy felmérés során megkérdezték, hogy az Iszlám Újjászületés vajon veszélyezteti-e az Egyesült Államok közel-keleti érdekeit. A 35 000 megkérdezett 61%-a válaszolt igennel, s csak 28%-uk nemmel. Egy évvel korábban a felmérés során azt a kérdést tették fel, hogy vajon melyik ország jelenti a legnagyobb veszélyt az Egyesült Államokra nézve; a megkérdezettek Iránt, Kínát és Irakot sorolták a három legveszélyesebb állam közé. Amikor az 1994-es felméréskor azt kérdezték, hogy az Egyesült Államokra nézve mi jelenti a „legveszélyesebb fenyegetést”, a közvélemény 72%-a és a külpolitikusok 61%-a nevezte meg a nukleáris fegyverkezést, illetve a közvélemény 69 és a politikusok 33%-a a nemzetközi terrorizmust — azt a két tárgykört tehát, amely szorosan

összefügg az iszlámmal. Ráadásul a közvélemény 33%-a s a politikusok 39%-a veszélyesnek tartotta az iszlám fundamentalizmus terjeszkedésének lehetőségét. Európában hasonlóképpen vélekednek. 1991 tavaszán például a francia közvélemény 51%-a úgy vélte, hogy Franciaországot leginkább Délről fenyegeti veszély; csupán 8% tartott a Keletről jövő fenyegetéstől. A francia közvélemény számára a négy legveszélyesebb ország mindegyike muzulmán volt: Irakot 52%, Iránt 35, Líbiát 26, Algériát 22% jelölte meg.12 Nyugati politikai vezetők, még a német kancellár és a francia miniszterelnök is hasonló véleményének adott hangot. A NATO főtitkára 1995-ben kijelentette, hogy a Nyugat számára az iszlám fundamentalizmus „legalább olyan veszélyes, mint egykor a kommunizmus volt”. A Clinton-kormányzat egyik „igen befolyásos tagja” az iszlámot egyenesen a nyugat globális riválisának nevezte.13 A keletről jövő katonai veszély virtuális eltűnésével a NATO egyre nagyobb figyelmet fordít a délről érkező potenciális fenyegetésre. Egy amerikai katonai szakértő 1992-ben rámutatott, hogy a „déli kötelék” a „központi front” helyébe lép, és „hamarosan a NATO új frontvonalává válik”. A déli fenyegetettségre való felkészülés jegyében a NATO déli tagjai — Olaszország, Franciaország, Spanyolország és Portugália — máris közös katonai műveleteket készítettek elő, s ezzel egyidejűleg a Magreb-kormányzatokkal konzultációkat folytattak arról, miképpen lehet szembeszállni az iszlám szélsőségesekkel. E fenyegetettség érzete tette indokolttá Amerika katonai jelenlétét Európában. „Noha az amerikai katonai erők európai jelenléte önmagában nem gyógyír a fundamentalista iszlám okozta problémákra — mutatott rá egy, azóta visszavonult amerikai kormányhivatalnok —, mindenesetre sötét felhőként lebeg mindazok fölött, akik katonai akciót fontolgatnának a térségben. Emlékeznek még arra. mikor 1990–199l-ben, az Öböl-háború során sikeresen vetették be Európából az amerikai, francia és angol hadtesteket? Mert a térség lakói nagyon is emlékeznek.”14 S még azt is hozzátehette volna, hogy az emlékezést félelem, harag és gyűlölet jellemzi. A muzulmánok és a nyugati csoportok egymásról vallott uralkodó nézeteinek, s az iszlám fundamentalizmus megerősödésének ismeretében szinte semmi csodálkozni való nincs azon, hogy az 1979-es iráni forradalmat követően az iszlám és a Nyugat között egy civilizációközi kváziháború vette kezdetét. A kváziháború elnevezés használatának három oka van. Először is: az iszlám nem a Nyugat egészével szemben vette fel a harcot. Két fundamentalista állam (Irán, Szudán), három nem fundamentalista állam (Irak, Líbia, Szíria), valamint egy sor iszlám szervezet, amely más muzulmán országok — például Szaúd-Arábia — anyagi támogatását élvezi, folytat állandó harcot az Egyesült Államokkal, s olykor Nagy-Britanniával, Franciaországgal és más nyugati csoportokkal, országokkal, az Izrael és a zsidóság elleni küzdelemről nem is beszélve. Másodszor: a kváziháború elnevezést magyarázza az a tény is, hogy — az 1990–199l-es Öböl-háború kivételével — a háborús módszerek bizonyos keretek között maradtak: az egyik fél a terrorizmus, a másik fél pedig a légi hatalom, a titkos katonai akciók és a gazdasági szankciók eszközeit vetette be. Harmadszor: e kifejezés mellett szól az is, hogy bár az erőszak folytatódik, mégsem tekinthető folyamatosnak. Előfordul, hogy a küzdelem az egyik vagy másik félnek köszönhetően bizonyos ideig szünetel, majd újra fellángol. Ám a kváziháború mégiscsak háború. Még ha az 1991. január-februári nyugati bombatámadások több tízezer iraki — katonai és polgári — áldozatát most nem is vesszük figyelembe, a halottak száma 1979 óta évente ezres nagyságrendekben volt mérhető. E

kváziháborúnak sokkal több nyugati esett áldozatul, mint ahány az Öbölben zajló „igazi” háborúban elesett. Tulajdonképpen mindkét fél felismerte, hogy ez a konfliktus valójában háború. Khomeini már idejekorán meglehetősen pontosan rámutatott, hogy „Irán hadban áll Amerikával”15, Kadhafi pedig rendszeresen szent háborút hirdet a Nyugat ellen. Hasonló kifejezésekkel élnek más szélsőséges muzulmán csoportok és országok vezetői is. Nyugaton az Egyesült Államok hét országot sorolt a „terrorista államok” közé; ezek közül öt muzulmán (Irán, Irak, Szíria, Líbia, Szudán), míg Kuba és Észak-Korea az egyéb kategóriába tartozik. A Nyugat ezeket az államokat, melyek korszerű fegyverek birtokában támadják az Egyesült Államokat és szövetségeseit, ellenségeinek tekinti; ez pedig ahhoz a felismeréshez vezet, hogy hadiállapot áll fenn velük szemben. Az amerikai vezetők rendszeresen „kalandornak”, „törvényen kívülinek”, „bűnöző hajlamúnak” bélyegzik ezeket az államokat — kizárva őket a civilizált világ rendjéből, s így ezek az országok egyoldalú vagy többoldalú megtorló intézkedések legitim célpontjaivá válnak. A World Trade Center elleni bombamerénylet végrehajtóit az Egyesült Államok kormánya azzal vádolta, hogy „urbánus terrorista háborút akartak kirobbantani az Egyesült Államok ellen”, s hogy a manhattani újabb merényleteket tervező összeesküvők valójában egy Amerika elleni „háború” „katonái”. Amennyiben a muzulmánok azt állítják, hogy a Nyugat háborút visel az iszlámmal szemben, s a Nyugat is fenntartja azon nézeteit, miszerint az iszlám csoportok hadat viselnek velük szemben, akkor nagyon is kézenfekvő az a következtetés, hogy a két fél között valamiféle háború van folyamatban. Ebben a kváziháborúban mindkét oldal megpróbált tőkét kovácsolni önnön erejéből és a másik fél gyengeségéből. Katonai szempontból nézve az egyik oldal a terrorizmussal operál, a másik a légi erejével. A mindenre elszánt iszlám militaristák a nyugati társadalmak nyitottságát kihasználva pokolgépekkel robbantanak fel meghatározott célpontokat. A nyugati hadierők az iszlám nyitott légtereit kihasználva távvezérlésű bombákat dobnak a kiszemelt célpontokra. Az iszlám hadviselés prominens nyugati politikusok ellen tervez merényleteket, míg az Egyesült Államok a szélsőséges iszlám rezsimek megbuktatásán fáradozik. Az amerikai Védelmi Minisztérium szerint az 1980 és 1995 között eltelt tizenöt év alatt az Egyesült Államok tizenhét katonai hadműveletben vett részt a Közel-Keleten — ezek minden esetben muzulmánok ellen irányultak. Ilyen példátlan számú amerikai harci cselekmény még soha nem irányult más civilizációk népei ellen. Az Öböl-háborútól eltekintve mindkét fél a mai napig óvatosan ügyel arra, hogy az erőszak megnyilvánulásai ne lépjenek túl egy bizonyos határt; tartózkodnak az olyan kijelentésektől, melyek az erőszakos akciókat háborús eseményeknek tüntetnék föl, hiszen ez világméretű reakciót váltana ki. „Ha Líbia egy tengeralattjárójának azt a parancsot adná, hogy süllyesszen el egy amerikai utasszállító hajót — állapította meg a The Economist —, akkor az Egyesült Államok egy kormány háborús lépéseként értékelné az esetet, és nem a tengeralattjáró parancsnokának kiadatását szorgalmazná. Elvileg ugyanez a helyzet állt fenn akkor is, amikor Líbia titkosszolgálata rakétatámadást intézett egy utasszállító repülőgép ellen.”16 E háború résztvevői lényegesen erőszakosabb taktikai eszközöket vetnek be, mint amilyenekkel a Szovjetunió és az Egyesült Államok élt a hidegháború idején. Néhány kivételtől eltekintve egyik szuperhatalom sem mészárolt le szándékosan civileket, mi több, még katonákat sem. A kváziháborúban viszont sorozatosan ennek ellenkezőjét tapasztalhatjuk.

Az amerikai politikusok szerint a kváziháborúban részt vevő muzulmánok csupán egy elenyésző kisebbséget alkotnak, s az általuk képviselt erőszakot a modernebb eszméket valló muzulmánok nagy többsége elutasítja. Lehet, hogy ez az állítás igaz; az ezt alátámasztó bizonyítékok mindenesetre hiányoznak. A Nyugat-ellenes erőszakkal szembeni tiltakozásnak semmiféle nyoma nincs a muzulmán országokban. A muzulmán kormányok, sőt még a Nyugattal barátkozók vagy éppenséggel attól függők is feltűnően hallgatagnak mutatkoznak akkor, amikor a Nyugat ellen irányuló terrorista akciók elítéléséről van szó. Ugyanakkor az európai kormányok és a közvélemény lelkesen támogatta, s csak igen ritkán kritizálta a muzulmán ellenfelekkel szembeni amerikai akciókat; s ez bizony éles ellentéte annak az ádáz tiltakozásnak, amelyet a hidegháború idején a Szovjetunió és a kommunizmus elleni amerikai akciók váltottak ki. A civilizációs konfliktusokban — az ideológiai konfliktusokkal ellentétben — a rokonok egymás mellé állnak. A Nyugat számára nem az iszlám fundamentalizmus jelenti az alapvető problémát, hanem maga az iszlám, ez az eltérő civilizáció, melynek népei meggyőződéssel hirdetik kultúrájuk felsőbbrendűségét, s ugyanakkor hatalmuk kisebbrendűségétől szenvednek. Az iszlám számára nem a CIA vagy az Amerikai Védelmi Minisztérium a legfőbb probléma, hanem maga a Nyugat, ez az eltérő civilizáció, melynek népei fennen hirdetik kultúrájuk felsőbbrendűségét, s úgy hiszik: olykor hanyatló hatalmuk azt a kötelességet rója rájuk, hogy kultúrájukat az egész világra kiterjesszék. Ezek tehát a legalapvetőbb kiváltó okok, amelyek az iszlám és a Nyugat közötti konfliktust szítják. ÁZSIA, KÍNA ÉS AMERIKA A civilizációk katlana. Az Ázsiában, különösen a Kelet-Ázsiában végbemenő gazdasági változások a 20. század második felének egyik legjelentősebb fejlődését eredményezték. A kilencvenes években ez a gazdasági fejlődés egyfajta gazdasági eufóriát váltott ki; igen sok megfigyelő úgy vélte, hogy Kelet-Ázsia és a csendes-óceáni térség összekapcsolódása, a hatalmas méretű kereskedelmi hálózat kialakulása a nemzetek közötti béke és harmónia biztosítéka lehet. Ez az optimizmus arra a meglehetősen kétes értékű feltételezésre épült, amely a kereskedelmi kapcsolatok kialakulását a békére való törekvésként értelmezte. Ám egyáltalán nem erről van szó. A gazdasági növekedés országon belül és országok között is politikai instabilitáshoz, valamint az egyes országok, régiók közötti hatalmi egyensúly megbomlásához vezet. A kereskedelem révén a népek kapcsolatba kerülnek egymással, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyetértés alakulna ki közöttük. A történelem során ez gyakran oda vezetett, hogy a népek mindinkább felismerték az őket elválasztó különbségeket, s ez a felismerés kölcsönös félelmeket szült. Az országok közti kereskedelem konfliktusokat és profitot is eredményezhet. A múlt tapasztalatai azt sugallják, hogy az Ázsiában végbemenő gazdasági fellendülés politikai problémákhoz, instabilitáshoz és konfliktusokhoz fog vezetni. Az ázsiai gazdasági fejlődés és az ázsiai társadalmak egyre növekvő önbizalma, legalább három tekintetben bomlasztólag hat a nemzetközi politikára. Először is, a gazdasági fejlődés révén az ázsiai államok hadiipara előtt is új távlatok nyílhatnak: ez kedvezőtlenül befolyásolhatja a térség országainak jövőbeni kapcsolatait, hiszen ismét felerősödhetnek azok a rivalizációs törekvések, melyeket a hidegháború korszaka háttérbe szorított. Ily módon a régióban megnövekedhet az instabilitás és a konfliktusveszély. Másodszor, a gazdasági fejlődés kiélezi az ázsiai társadalmak és a Nyugat — elsősorban az Egyesült Államok — közt

fennálló konfliktust, és megnöveli az ázsiai országok győzelmi esélyeit. Harmadszor, Ázsia legnagyobb gazdasági hatalmának fejlődése a kínai befolyás megerősödéséhez vezet a térségben, s ezzel megnő annak a valószínűsége, hogy Kína megpróbálja visszaállítani hegemóniáját Kelet-Ázsiában — így a régió országai arra kényszerülnek, hogy az alkalmazkodást válasszák és „behódoljanak”; vagy pedig az „egyensúlykeresés” jegyében megpróbálják megfékezni a kínai befolyást. A több évszázados nyugati uralom alatt a lényegesnek számító nemzetközi kapcsolatok sorsa a nyugati nagyhatalmak között zajló politikai játszmában dőlt el - ebbe a játszmába azonban a 19. században Oroszország, míg a 20. században Japán is beleszólt. A hatalmi konfliktusok és szövetkezések első számú porondja Európa volt; a szuperhatalmak konfrontációja még a hidegháború alatt is Európa szívében játszódott le. A hidegháború utáni világban a nemzetközi kapcsolatok terén alapvető változások történtek — e változások színtere Ázsia, s elsősorban Kelet-Ázsia lett. Ázsia a civilizációk katlana. Csak Kelet-Ázsiában hatféle civilizáció képviselteti magát — japán, ortodox, kínai, buddhista, muzulmán és a nyugati —, ehhez járul még a Dél-Ázsiában honos hinduizmus. Négy olyan civilizáció is van, melynek nagyhatalma — Japán, Kína, Oroszország és az Egyesült Államok — vezető szerepet tölt be Kelet-Ázsiában; Dél-Ázsiában India emelkedik ki, Indonézia pedig az egyre erősödő muzulmán hatalmat képviseli. Ráadásul Kelet-Ázsiában Dél-Korea, Tajvan. Malajzia és a potenciálisan erős Vietnam egyre jelentősebb gazdasági jelenlétével tovább színezi a hatalmi palettát. Ennek eredményeképp a 18–19. századi európai viszonyokat idéző roppant bonyolult nemzetközi kapcsolatok alakultak ki, amelyek a többpólusú helyzetekre jellemző bizonytalanság és változékonyság veszélyével fenyegetnek. Kelet-Ázsiát a többhatalmi és multicivilizációs jelleg különbözteti meg Nyugat-Európától; a gazdasági és politikai különbözőségek csak élesítik a kontrasztot. Nyugat-Európában mindenütt stabil demokráciát, piacgazdaságot s igen fejlett gazdaságot találunk. A kilencvenes évek Kelet-Ázsiájában csak egyetlen stabil demokrácia létezik; több helyen született új, bizonytalan lábakon álló demokrácia, négy-öt államban még mindig kommunista rezsim uralkodik, nem beszélve a katonai kormányokról, egyszemélyi uralomról, és az egypártrendszerre épülő önkényuralmi rendszerekről. A gazdasági fejlődés szintje változó — más képet mutat Japánban, Szingapúrban, mint például Vietnamban és Észak-Koreában. Létezik ugyan a gazdasági nyitás és a piacosodás felé mutató általános irányvonal, a gazdasági rendszerek mégis a teljes színskálát felvonultatják az észak-koreai központi irányítástól az állami és a magánvállalkozások keverékén át egészen a hongkongi szabad vállalkozáson alapuló gazdasági rendszerig. Az időszakos kínai hegemóniától eltekintve — amely olykor átmenetileg rendet teremtett a régióban —, Nyugat Európával ellentétben Kelet-Ázsiában sohasem jött létre — a szó brit értelmében vett — nemzetközi közösség.17 A 20. század végén Európát rendkívül szilárd nemzetközi intézmények kötik össze: az Európai Unió, a NATO, a Nyugat-Európái Unió, az Európa Tanács, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (OSCE) és egyebek. Kelet-Ázsiában az ASEAN-on kívül nincs más hasonló szervezet; az ASEAN-nak viszont nem tagja egyetlen nagyhatalom sem. Ez a szervezet nem tartja lényegesnek a biztonsági kérdéseket, s csak az utóbbi időkben tette meg a legelső lépéseket a gazdasági integráció felé. A kilencvenes években létrejött egy jóval szélesebb platformot képviselő szövetség, az APEC, amely a csendes-óceáni térség országainak zömét tömörítette

magába, ám mindezek ellenére még az ASEAN-nál is gyengébb érdekképviseletet jelent. Ezen kívül nincs más multilaterális intézmény, amely a vezető ázsiai hatalmakat egyesítené. A nyugat-európai államokkal ellentétben Kelet-Ázsiában szinte kiapadhatatlan az országok közti konfliktusforrás. A legneuralgikusabb pontok a két Korea és a két Kína közt alakultak ki. Ezek ugyanakkor még a hidegháború örökségei. Az ideológiai jellegű nézetkülönbségek egyre inkább elvesztik jelentőségüket; 1995-re a két Kína között széles körű kapcsolat alakult ki, s a két Korea is elindult a kapcsolatfelvétel útján. A két Korea között fennáll a harc lehetősége, ugyanakkor ennek kicsi a valószínűsége; a kínaiak közti konfliktus esélye már nagyobb, de azért igen korlátozott — hacsak Tajvan nem tagadja meg kínai identitását és ki nem kiáltja a független Tajvani Köztársaságot. Egy kínai katonai dokumentum ugyanis egyetért azzal a mondással, hogy „holló hollónak nem vájja ki a szemét”18. S bár a két Korea vagy a két Kína közötti erőszak továbbra is lehetséges marad, a kulturális rokonság idővel valószínűleg elmossa ezt a lehetőséget. A hidegháborús korszakból örökölt kelet-ázsiai konfliktusokat régi versengések és új gazdasági kapcsolatok cserélhetik fel vagy egészíthetik ki. A kilencvenes évek elején a kelet-ázsiai térség biztonságáról szóló elemzések Kelet-Ázsiát rendszeresen olyan kifejezésekkel illették, mint a „veszélyes szomszédság”, a „küszöbönálló konfliktus”, „hidegháborús övezet”, vagy „vissza a jövőbe” — vagyis, ahol a háború és az instabilitás fogja játszani a főszerepet.19 Nyugat-Európával ellentétben Kelet-Ázsiában a kilencvenes években számtalan megoldatlan területi vita volt, például Oroszország és Japán vitája néhány északi sziget fölött vagy Kína, a Fülöp-szigetek és Vietnam konfliktusa, hogy csak a legfontosabbakat említsük. És akkor még nem esett szó arról a területi vitáról, amely várhatóan a délkelet-ázsiai államok között fog kirobbanni a Dél-kínai-tenger birtoklásáról. A kilencvenes évek közepére a kínai, valamint az Oroszország és India közötti határvonal-ellentétek valamelyest csitultak, ám ismét fellángolhatnak; ugyanígy újra felszínre bukkanhatnak Kína Mongóliával szembeni területi követelései. Felkelések és szecesszionista mozgalmak zajlanak Mindanaóban, Kelet-Timoron, Tibetben, Dél-Thaiföldön és Kelet-Mianmarban, melyeket a legtöbb esetben külföldről támogatnak. S bár a kilencvenes évek közepére Kelet-Ázsiában általános államközi béke jött létre, Korea és Vietnam nagy horderejű háborúk színhelye volt az elmúlt ötven évben; Ázsiában, Kínában a központi hatalom az amerikaiakkal s szinte valamennyi szomszédjával — koreaiakkal, vietnamiakkal, nacionalista kínaiakkal, indiaiakkal, tibetiekkel és az oroszokkal — harcban állt. 1993-ban egy kínai katonai elemzés arra a következtetésre jutott, hogy nyolc regionális tűzfészek veszélyezteti Kína katonai biztonságát; a Kínai Központi Katonai Bizottság pedig megállapította, hogy a kelet-ázsiai térség biztonsága általában „roppant aggasztó” képet mutat. Az évszázados viszályok után Nyugat-Európában béke honol, és a háború elképzelhetetlen. Kelet-Ázsiában viszont nagyon is elképzelhető, sőt lehetséges, hogy valóra válik Aaron Friedberg jóslata: Európa múltja Ázsia jövője lesz.20 A gazdasági dinamizmus, a területi viták, az újraéledő konfliktusok és a politikai bizonytalanság miatt a katonai költségvetések az 1980–1990-es években robbanásszerűen megnövekedtek Kelet-Ázsiában. Az új keletű gazdagságra és sok helyütt az iskolázott lakosságra építve a kelet-ázsiai kormányok a hatalmas, szegényes katonai eszközökkel rendelkező „parasztseregeket” rendre kisebb, ám professzionálisabb, technikailag fejlettebb hadseregekkel cserélték fel. Az amerikaiak kelet-ázsiai elkötelezettségével kapcsolatos növekvő kételyekkel párhuzamosan a régió országai katonai önállóságra törekednek. A

kelet-ázsiai államok továbbra is jelentékeny mennyiségű fegyvert importáltak Európából, az Egyesült Államokból és a korábbi Szovjetunióból. Ám egyre inkább a technológiai import került előtérbe, melynek révén lehetővé vált magas színvonalú repülőgépek, rakéták és elektronikai berendezések hazai gyártása is. A japán és a kínai kultúrkörhöz tartozó országok — Kína, Tajvan, Szingapúr és Dél-Korea — igen fejlett hadiiparral rendelkeznek. Kelet-Ázsia tenger-földrajzi adottságai mellett a hangsúly a hatalom kiterjesztésére, a légierő és a haditengerészet fejlesztésére került át. Ennek eredményeként azok a nemzetek, melyek korábban katonailag alkalmatlanok voltak az egymással való háborúzásra, ma egyre inkább képesek egy háborús konfliktus lefolytatására. S mivel ezek a katonai képződmények meglehetősen áttekinthetetlenek, egyre inkább nő a gyanakvás és bizonytalanság.21 A változó hatalmi kapcsolatok idején minden kormánynak el kell gondolkodnia azon: „Tíz év múlva vajon ki lesz az ellenségem, s ki lesz a barátom? Ha lehet egyáltalán barátról beszélni majd.” Ázsiai–amerikai hidegháborúk. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején az Egyesült Államok és az ázsiai országok viszonya — Vietnamtól eltekintve — egyre antagonisztikusabbá vált, s egyre csökkent annak az esélye, hogy az Egyesült Államok győztesen kerüljön ki a felmerülő vitákból. E tendenciák kialakulásában elsősorban a kelet-ázsiai hatalmak játszottak szerepet; Amerika Japánnal és Kínával fenntartott kapcsolatai hasonló ösvényen haladtak. Mind az amerikaiak, mind a kínaiak és japánok az országaik közötti hidegháború kialakulásáról beszéltek.22 Ezek az egyidejűleg zajló irányzatok a Bush-adminisztráció alatt kezdődtek, és a Clinton-érában gyorsultak fel. A kilencvenes évek közepére a két ázsiai nagyhatalom amerikai kapcsolataira leginkább a „feszült” kifejezés lett jellemző; s szinte nincs is kilátás arra, hogy e viszony az enyhülés útjára lépjen. ∗ A kilencvenes évek elején a japán–amerikai kapcsolatok egyre inkább elmérgesedtek; a nézeteltéréseket olyan okok váltották ki, mint Japán Öböl-háborús szerepe, a Japánban állomásozó amerikai katonai erők, Japán állásfoglalása — Kína és más országok esetében — az amerikai emberjogi törekvésekkel szemben, vagy Japán részvétele a békefenntartó missziókban. A leglényegesebb nézeteltérések azonban a gazdasági kapcsolatok, különösen a kereskedelem terén jelentkeztek. A „kereskedelmi háború” kifejezés ma már közhelyként hat.23 Az amerikai tisztségviselők — különösen a Clinton-kormányzatban — egyre több engedményt követelnek Japántól; a japán kormányhivatalnokok azonban mind erőszakosabban utasítják el ezeket a követeléseket. Az újabb és újabb japán-amerikai kereskedelmi viták egyre jobban elmérgesedtek, s a nézeteltérések tisztázása minden esetben nehezebb lett. 1994 márciusában például Clinton elnök aláírt egy rendeletet, amely még szigorúbb kereskedelmi szankciókat tett lehetővé Japánnal szemben; ez azonban nemcsak Japán, hanem a GATT, a világ egyik legjelentősebb kereskedelmi szervezetének tiltakozását is kiváltotta. Válaszképpen, nem sokkal később, Japán az amerikai érdekeltségek ellen intézett „alattomos támadást”; az Egyesült ∗

Nem szabad elfelejteni, hogy — legalábbis az Egyesült Államokban — az országok közti kapcsolatokra vonatkozó terminológiák terén némi zűrzavar uralkodik. A „jó” kapcsolatokat baráti, kooperatív szellemű viszonyként értelmezik, míg a „rossz” kapcsolatokat ellenségesnek, antagonisztikusnak vélik. Ez a szóhasználat két igen eltérő jelentéskört mos egybe: a barátságos és ellenséges, valamint a kívánatos és nemkívánatos fogalmát keveri. Ez arra a jellegzetesen amerikai felfogásra világít rá. miszerint a nemzetközi kapcsolatokban uralkodó harmónia mindig jót. a konfliktus pedig mindig rosszat jelent. A jó kapcsolatokat azonban csak akkor lehet baráti kapcsolatként értelmezni, ha a konfliktus nemkívánatos. A legtöbb amerikai úgy véli, hogy a Bush-adminisztráció „jó” döntést hozott, amikor Kuvait miatt Amerika „rossz” kapcsolatot alakított ki Irakkal. Hogy a továbbiakban ne adódjék félreértés abból, vajon a „jó” kívánatost és békést, a „rossz” pedig nemkívánatost és ellenségest jelent-e, a „jót” és a „rosszat” csak a kívánatos és a nemkívánatos jelölésére fogom használni. Furcsa, szinte már elgondolkodtató, hogy az amerikaiak saját társadalmukban mennyire támogatják a vélemények, csoportok, kormány- és üzleti ágazatok közötti versenyt. Ám azt az érdekes kérdést, hogy az amerikaiak miért vélik úgy, hogy a konfliktus saját társadalmukon belül jó, ugyanakkor társadalmak között rossz, tudomásom szerint eddig még senki sem vizsgálta behatóan.

Államok ezt követően „hivatalosan azzal vádolta Japánt”, hogy kormányrendeleteivel diszkriminatív intézkedéseket hozott az amerikai cégek ellen. 1995 tavaszán a Clinton-adminisztráció a japán luxusautókra kivetendő 100%-os vámtarifával fenyegetőzött, ám a szankciók életbe lépése előtt mégis megállapodás született. A két ország közötti viták leginkább egy kereskedelmi háborúhoz hasonlítottak. A kilencvenes évek közepére az elkeseredettség olyan fokra jutott, hogy vezető japán politikusok egyenesen megkérdőjelezték Amerika ázsiai katonai jelenlétének indokoltságát. Ezekben az években mindkét ország közvéleménye egyre kedvezőtlenebbül vélekedett a másikról. 1985-ben az amerikai közvélemény 87%-a általában barátian viszonyult Japánhoz. 1990-re ez a szám 67%-ra esett, míg 1993-ban a megkérdezetteknek már csak 50%-a vélekedett pozitívan Japánról; a közvélemény majd kétharmada pedig úgy nyilatkozott, hogy tartózkodni fog a japán termékek vásárlásától, 1985-ben a japánok 73%-a barátinak jellemezte az amerikai kapcsolatot, míg 1993-ban a közvélemény 64%-a ellenségesnek titulálta a viszonyt. 1991 volt az a mérföldkő, amikor a közvélemény hidegháborús nézetei alapvetően megváltoztak. Ebben az évben mindkét ország szemében a másik fél vette át a Szovjetunió hidegháborúban betöltött szerepét. Az amerikaiak 1991-ben vélték úgy először, hogy Japán sokkal inkább veszélyezteti Amerika biztonságát, mint a Szovjetunió; s a japánok is ebben az évben gondolták úgy először, hogy Amerika nagyobb veszélyt jelent Japán biztonságára nézve, mint a Szovjetunió.24 A közvélemény gondolkodása egybeesett az elit nézeteivel. Az Egyesült Államokban tudósok, értelmiségiek és politikai revizionisták jelentékeny csoportja tűnt fel, amely — a két ország közötti kulturális és szerkezeti különbségeket hangoztatva — azt követelte, hogy az Egyesült Államok sokkal keményebben lépjen fel a Japánnal kapcsolatos gazdasági kérdésekben. A média, a publikációk és a népszerű regények egyre lekezelőbb képet festettek Japánról. Japánban hasonlóképpen feltűnt a politikai vezetők új nemzedéke, amely nem tapasztalta meg a második világháború után az amerikai hatalom gazdasági segítségét; ez az új nemzedék roppant büszke Japán gazdasági sikereire, s oly vehemenciával tiltakozik az amerikai követelések ellen, ahogy azt elődeik sohasem tették volna. Ezek a japán „ellenállók” az amerikai „revizionisták” tökéletes megfelelői. A képviselőjelöltek mindkét országban felismerték, hogy a japán–amerikai kapcsolatok kérdésében a keményvonalas politika hirdetése mély benyomást gyakorol a szavazókra. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején Amerika Kínával is mind antagonisztikusabb viszonyba keveredett. 1991 szeptemberében Teng Hsziao-ping úgy vélekedett, hogy a két ország konfliktusa „új hidegháborúhoz” vezetett — ez a kifejezés aztán a kínai sajtóban újra és újra felbukkant. 1995 augusztusában a kormány sajtóirodája kijelentette, hogy „a kínai–amerikai viszony a diplomáciai kapcsolatok 1979-es felvétele óta a legmélyebb pontra süllyedt”. Kínai kormánytisztviselők rendszeresen a belügyekbe való beavatkozással vádolták az Egyesült Államokat. „Le kell szögeznünk — írta 1992-ben egy pekingi belső kormánydokumentum —, hogy amióta az Egyesült Államok lett az egyetlen szuperhatalom, minden erejével új hegemónia és hatalmi politika kialakítására törekszik. Hatalma azonban hanyatlóban van, s ez ellen lényegében nem tehet semmit sem.” „A Nyugat ellenséges erői előtt — jelentette ki Csiang Cö-min elnök 1995 augusztusában — változatlanul az a cél lebeg, hogy elnyugatosítsák és »felosszák« országunkat.” 1995-re a kínai vezetők és tudósok egyetértettek abban, hogy az Egyesült Államok megkísérelte „Kína területi széttagolását, politikai aláaknázását, stratégiai elnyomását és gazdasági ellehetetlenítését.”25

Számos bizonyíték támasztotta alá ezeket a vádakat. Az Egyesült Államok meghívta Li Teng-huj tajvani elnököt, és 150 F-16-ost adott el Tajvannak. Tibetet „megszállt szuverén területnek” nyilvánította, Kínát pedig az emberi jogok megsértésével vádolta. Megakadályozta, hogy 2000-ben Peking rendezhesse az olimpiai játékokat. Normalizálta kapcsolatait Vietnammal. Kínát azzal vádolta, hogy vegyi fegyverek készítéséhez szükséges elemeket exportált Iránba. Kereskedelmi szankciókat léptetett életbe Kínával szemben, mert az rakétákat adott el Pakisztánnak. További kereskedelmi szankciók bevezetésével fenyegetőzött, miközben nem járult hozzá, hogy Kína felvételt nyerjen a Világkereskedelmi Szervezetbe. Mindkét fél a másikat vádolta rosszhiszeműséggel: az amerikaiak szerint Kína megsértette a rakétaexportra vonatkozó egyezményeket, a szellemi jogokat, és a börtönökben folyó kényszermunkával is súlyos vétséget követett el; a kínaiak szerint pedig az Egyesült Államok rúgta fel az egyezményeket, amikor Li Teng-huj elnököt beengedte az országba, és stratégiai fegyvereket adott el Tajvannak. Kínában a legellenségesebb nézeteket a hadsereg képviseli, amely rendszeresen nyomást gyakorol a kormányra, hogy az minél keményebben lépjen fel az Egyesült Államokkal szemben. 1993 júniusában állítólag 100 kínai tábornok írt levelet Teng Hsziao-pingnek, melyben azt kifogásolták, hogy a kormány „passzív” politikát folytat, s nem képes elhárítani a Kína „zsarolására” irányuló amerikai törekvéseket. 1993 őszén egy bizalmas kínai kormánydokumentumban a hadsereg az Egyesült Államokkal való konfliktus mellett érvelt: „Mivel az ideológiai különbségek, az eltérő társadalmi rendszerek és a különböző külpolitikai érdekek miatt már régóta ellentmondásos viszony áll fenn Kína és az Egyesült Államok között, a kínai–amerikai kapcsolatok lényegi javulása szinte teljességgel elképzelhetetlen.” S minthogy az amerikaiak úgy vélik, hogy Kelet-Ázsia lesz „a világgazdaság központja... egy erős kelet-ázsiai ellenfél létezése az Egyesült Államok számára elfogadhatatlan”26. A kilencvenes évek közepére a kínai politikusok és a sajtó rendszeresen ellenséges hatalomnak nevezte az Egyesült Államokat. A Kína és az Egyesült Államok közt egyre antagonisztikusabbá váló viszonyt részben a két ország belpolitikai nézetei motiválták. Ám — Japán esetéhez hasonlóan — a bővebb információkkal rendelkező amerikai közvélemény megosztott maradt. Számos vezető beosztású politikus szorgalmazta a Kínával való viszony rendezését, a gazdasági kapcsolatok kiterjesztését, s Kína bevonását a nemzetek közösségébe. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy Kína potenciálisan fenyegeti az amerikai érdekeket, s hogy a Kínával folytatott egyeztető tárgyalások nem vezettek pozitív eredményre; ezért a teljes elszigetelés politikáját sürgették. 1993-ban az amerikai közvélemény Irán mögött Kínát nevezte meg a második legveszélyesebb államként. Az amerikai politika gyakran élt olyan szimbolikus gesztusokkal — például Li Teng-huj tajvani elnök látogatása a Cornell Egyetemen, vagy Clinton találkozása a dalai lámával —, amelyek élénk felháborodást váltottak ki Kínában, ugyanakkor oda vezettek, hogy például a legnagyobb kedvezmény elvének kiterjesztésekor, a kormányzat emberjogi szempontjaival szemben gazdasági érdekek érvényesültek. A kínai kormánynak elengedhetetlenül fontos volt egy új ellenség kijelölése, hiszen másképp nem táplálhatta volna a kínai nacionalizmust és nem legitimálhatta volna annak törekvéseit. Az elhúzódó hatalmi harcban sem a hadsereg és Csiang Cö-min elnök, sem pedig a Teng Hsziao-ping-vonal hívei nem engedhették meg, hogy erőtlenül képviseljék a kínai érdekeket.

Az utóbbi tíz évben Amerika japán és kínai kapcsolatai a „mélypontra” zuhantak. Az ázsiai–amerikai kapcsolatok szélsőséges megromlásának annyi szerteágazó komponense volt. hogy a konfliktust nem is lehet az egyes kiváltó okokra — például az autóalkatrész- és videokamera-kereskedelem fölött kirobbanó ellentétekre, a katonai támaszpontok elleni tiltakozásra, vagy a másként gondolkodók bebörtönzésére, a fegyverkereskedelemre és a szellemi tulajdon elbitorlására — visszavezetni. Amerika nemzeti érdekeinek nyilvánvalóan egyáltalán nem kedvezett az, hogy egyidejűleg mindkét ázsiai nagyhatalommal konfliktusterhessé váljon a viszonya. A hatalmi politika és a diplomácia elemi szabályai szerint az Egyesült Államoknak össze kellene ugrasztania a két nagyhatalmat, vagy legalábbis látványosan ápolnia kellene valamelyikükkel a kapcsolatot, ha a két fél viszonya ellenségessé válnék. Ám nem ez történt. Az ázsiai–amerikai konfliktusokat sokkal szélesebb hatókörű tényezők érlelték, s az egyes felmerülő kérdések tisztázása mind nehezebbé vált. Ennek az általános jelenségnek általános okai voltak. Először is, az ázsiai társadalmak és az Egyesült Államok közötti, a széles körű kommunikáció, a kereskedelem, a befektetések és egymás kölcsönös megismerése következtében megnövekedett kölcsönhatás megsokszorozta azokat a kérdéseket és problémákat, amelyek az érdekek összeütközéséhez vezethettek, és végül konfliktust eredményeztek. E megnövekedett kölcsönhatás eredményeként azok az álláspontok és nézetek, melyek a távolból nézve ártalmatlannak, egzotikusnak tűntek, most mindkét fél számára fenyegetővé váltak. Másodszor: az 1950-es években a szovjet veszély hatására Amerika és Japán között kölcsönös biztonsági egyezmény született. Az 1970-es években a Szovjetunió hatalmának megerősödése ahhoz vezetett, hogy az Egyesült Államok diplomácia kapcsolatot létesített Kínával (1979), s minthogy mindkét fél közös érdeke volt a veszély semlegesítése, a két ország között ad hoc együttműködés jött létre. A hidegháború végével az ázsiai hatalmak és az Egyesült Államok közös érdekei is megszűntek. Ebből következően más, jelentős érdekkonfliktusok kerültek a középpontba. Harmadszor: a kelet-ázsiai gazdasági fejlődés miatt a hatalmi egyensúly kérdése immáron az Egyesült Államok és Kelet-Ázsia között merült fel. Az ázsiaiak — mint már láttuk — egyre vehemensebben hangoztatták értékeik és intézményeik legitimitását, s kultúrájuk felsőbbrendűségét a nyugati kultúrákkal szemben. Az amerikaiak ezzel szemben még mindig abban a hitben éltek, hogy — különösen a hidegháborúban aratott győzelem után — értékeik és intézményeik egyetemes jelentőségűek, s hogy hatalmuk még mindig elég nagy ahhoz, hogy az ázsiai társadalmak kül- és belpolitikájának alakulásába beleszólhassanak. Ezeknek a nemzetközi változásoknak köszönhetően az ázsiai és amerikai civilizáció alapvető kulturális különbségei ismét előtérbe kerültek. Számos ázsiai társadalomban az uralkodó konfuciánus világnézet az autoritás és hierarchia értékeit, az egyéni jogok és érdekek alárendelt jellegét hangsúlyozza; kiemeli a konszenzus-keresés, a konfliktuskerülés és a „presztízsmentés” fontosságát, valamint az állam felsőbbrendűségét a társadalommal, s a társadalom felsőbbrendűségét az egyénnel szemben. Ráadásul az ázsiaiak a társadalmi evolúciót századokban és ezredéves távlatokban mérik, és a hosszú távú haszon kiaknázása mellett teszik le a voksukat. Ez a szemléletmód tökéletes ellentéte annak az amerikai szellemnek, amely a szabadság, egyenlőség, demokrácia és az individualizmus elsődlegességét hirdeti; s amely gyakran ad hangot a kormánnyal vagy a hatalommal szembeni gyanakvásának, ellenérzésének. Amerikában mélyen tisztelik az emberi jogokat, támogatják a

versenyszellemet, a fékek és egyensúlyok elvét; a múltat elfelejtik, a jövőről pedig nem vesznek tudomást, és az azonnali profit kiaknázása mellett voksolnak. Vagyis a konfliktus okai az alapvető társadalmi és kulturális különbségekben rejlenek. Ezek a különbségek nagymértékben befolyásolták az Egyesült Államok és a vezető ázsiai hatalmak viszonyát. Hatalmas diplomáciai erőfeszítések irányultak arra, hogy megoldják az amerikai–japán gazdasági kapcsolatokban fellépő konfliktushelyzetet — e konfliktusok fő oka Japán kedvező kereskedelmi mérlege, valamint az amerikai termékek és befektetések elutasítása volt. A japán–amerikai kereskedelmi tárgyalások sok tekintetben emlékeztettek a hidegháborús korszak szovjet–amerikai leszerelési tárgyalásaira. 1995-ben az Egyesült Államok sokkal kevesebb eredményt könyvelhetett el, mint Japán, hiszen a konfliktusok is eleve a két gazdaság tökéletesen eltérő jellegéből adódtak. A japán gazdaság egyedülálló helyet foglalt el az iparilag fejlett országok között. A japán import a GNP 3,1%-át tette ki az ipari nagyhatalmak 7,4%-ával szemben. Japánban a külföldi direkt befektetések elenyészőek voltak, a GDP 0,7%-át tették ki, míg ugyanez a szám az Egyesült Államokban 28,6%, Európában pedig 38,5% volt. A kilencvenes évek elején az ipari nagyhatalmak közül csak Japán rendelkezett költségvetési többlettel.27 Mindent egybevéve a japán gazdaság nem úgy működik, ahogy azt a nyugati gazdaság egyetemesnek kikiáltott törvényei diktálják. A nyolcvanas években a nyugati közgazdászok könnyelműen úgy vélték, hogy a dollár leértékelése kedvezőtlenül befolyásolja majd a japán kereskedelmi aktívumot. Ezek a feltételezések azonban nem igazolódtak be. Míg az 1985-ös Plaza-megállapodás korrigálta az amerikai kereskedelmi deficitet Európában, azonban lényegében semmilyen hatást sem gyakorolt a japán deficitre. Minthogy a jen dollárhoz viszonyított felértékelődése alig érte el a száz az egyhez arányt. Japán kereskedelmi aktívuma nemcsak megőrizte korábbi helyzetét, hanem egyenesen növekedést könyvelhetett el. Így a japán gazdaság képes volt arra, hogy az erős valutát és a kereskedelmi aktívumot tartósan magas szinten tartsa. A nyugati gazdasági szakértők a munkanélküliség és az infláció közötti kényszerű kompromisszumot fontolgatják; vélemények szerint amennyiben a munkanélküliségi ráta 5% alá zuhan, az infláció jelentős megnövekedésével kell számolni. Ugyanakkor Japánban a munkanélküliség évek óta átlagosan 3% , míg az infláció átlagosan 1,5% maradt. A kilencvenes években az amerikai és a japán közgazdászok is felismerték és megértették a két gazdasági rendszer közti alapvető különbségeket. Egy tanulmány óvatosan úgy fogalmazott, hogy Japán egyedülállóan alacsony szintű importját „nem lehet hagyományos gazdasági fogalmakkal értelmezni”. „A japán gazdaság nem a nyugati logika szerint működik, bármit is prognosztizálnak a nyugati szakértők — írja egy másik elemzés —, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Japánban nem a nyugati típusú szabadpiaci gazdaság uralkodik. Japán... olyan gazdaságot hozott létre, melynek iránya gyakran zavarba ejtően eltér a nyugati megfigyelők előrejelzéseitől.”28 Vajon a japán gazdaság egyedülálló jellegének mi a magyarázata? Japán gazdasága kirí az ipari nagyhatalmak közül, mivel társadalma nem a nyugati sémák szerint épült fel. Japán társadalma és kultúrája eltér a nyugati — különösen az amerikai — társadalmaktól és kultúráktól. Ezeket a különbségeket minden komoly összehasonlító elemzés kiemeli.29 A Japán és az Egyesült Államok közötti konfliktusok feloldásához valamelyik, vagy éppen mindkét gazdasági rendszer alapvető megváltoztatására van szükség; ez pedig csak akkor lehetséges, ha valamelyik — vagy mindkét — ország társadalmában és kultúrájában fontos változások

mennek végbe. Az ilyen változások nem elképzelhetetlenek, hiszen a társadalmak és kultúrák változnak. Az ilyesmi mögött olykor traumatikus események állnak: a második világháborúban elszenvedett totális vereség után a világ két legmilitaristább államából a legpacifistább országok lettek. Ugyanakkor meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy az Egyesült Államok vagy Japán gazdasági Hirosimát zúdítana a másikra. A gazdasági fejlődés szintén alapvetően megváltoztathatja egy ország társadalmi és kulturális szerkezetét — az 1950-es és 1970-es évek között ilyen jellegű változás ment végbe Spanyolországban; és talán még az is előfordulhat, hogy a gazdasági jólét eredményeként Japán is egyre inkább amerikai típusú fogyasztói társadalommá alakul át. A nyolcvanas évek végén mind a japánok, mind az amerikaiak úgy vélték, hogy a másik ország a követendő példa. Az a japán–amerikai gazdasági egyezmény, mely — ha korlátozott mértékben is — a szerkezeti változásokat támogatta, a két ország közötti közeledést tűzte ki célul. Ez a törekvés — más hasonló kísérletekkel egyetemben — kudarcot vallott, és ez ékes bizonyságul szolgált arra, hogy a két társadalom kultúrája közötti gazdasági különbségek valójában milyen mélyen is gyökereznek. Bár az Egyesült Államok és Ázsia konfliktusai nagyrészt a kulturális különbségekből fakadtak, a következmények a két fél közti hatalmi viszony változásaira hívták fel a figyelmet. S noha e viták során az Egyesült Államok néhány győzelmet elkönyvelhetett, a fő irányvonal mégis Ázsia felé mutatott — ez a hatalmi eltolódás csak tovább mélyítette a konfliktusokat. Az Egyesült Államok elvárta, hogy az ázsiai kormányok a „nemzetközi közösség” vezetőjeként ismerjék el őt, s hatékonyan segédkezzenek a nyugati elvek és értékek alkalmazásában és terjesztésében. Ezzel szemben az ázsiaiak — ahogy erre Winston Lord külügyminiszter-helyettes rámutatott — „roppant büszkék voltak az eredményeikre”, s elvárták, hogy egyenrangú félként kezeljék őket; az Egyesült Államokat pedig egyre inkább „nemzetközi pótmamának, ha nem éppen zsarnoknak” tekintették. Ugyanakkor az amerikai kultúrában meglévő nagyfokú agresszivitás rákényszeríti az Egyesült Államokat, hogy a nemzetközi ügyekben eljátssza ezt a pótmamai — vagy még inkább zsarnoki — szerepet; ennek eredményeként pedig az amerikai és ázsiai elvárások egyre inkább konfrontálódtak egymással. Egy sor kérdésben a japán és más ázsiai vezetők megtanultak nemet mondani az amerikaiaknak, s olykor — igaz, finoman — „elküldték őket a fenébe”. Az ázsiai–amerikai kapcsolatok szimbolikus fordulópontja, melyet egy vezető japán tisztségviselő az amerikai–japán kapcsolatok „első nagy kisiklásának” nevezett, 1994 februárjára tehető, amikor Morihiro Hoszokava miniszterelnök a leghatározottabban visszautasította Clinton elnök azon követeléseit, melyek az amerikai termékek japán importjának nagyarányú emelését célozták. „Ilyen lépésre egy évvel korábban gondolni sem mertünk volna” — jegyezte meg egy másik japán tisztségviselő. Egy évvel később a japán külügyminiszter nagyjelentőségűnek értékelte a változást, s hozzátette, hogy a nemzetek és régiók közti gazdasági verseny korában Japán nemzeti érdeke sokkal fontosabb szempont, mint a Nyugattal való „puszta azonosulás” ténye.30 A kilencvenes években az Egyesült Államok ázsiai politikája érzékletesen tükrözte, hogy Amerika fokozatosan megpróbált alkalmazkodni a megváltozott hatalmi egyensúlyhoz. Először is: az Egyesült Államok felismerte, hogy már nem tud vagy nem akar az ázsiai társadalmakra nyomást gyakorolni; ezért éles határvonalat húzott azon területek között, ahol befolyása még elképzelhető volt, illetve ahol konfliktusveszély fenyegetett. S noha Amerika Kínával kapcsolatos külpolitikájában Clinton az emberi jogok elsődlegességét hirdette,

1994-ben az amerikai üzleti érdekeltségekre —Tajvanra és más forrásokra támaszkodva — az emberi jogok és a gazdasági kérdések közötti összefüggéseket figyelmen kívül helyezte, s a legnagyobb kedvezmény elvének kiterjesztésével kísérletet tett arra, hogy megváltoztassa Kína politikai másként gondolkodóival szembeni magatartását. Ezzel párhuzamosan a kormányzat éles különbséget tett a Japánnal kapcsolatos — a befolyás reményével kecsegtető — biztonságpolitika, illetve a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok között, melyek konfliktusokkal fenyegettek. Az Egyesült Államok ily módon lemondott azokról a fegyverekről, melyekkel a kínai emberi jogokat és a japán kereskedelmi koncessziókat támogathatta volna. Másodszor: az Egyesült Államok a kölcsönösség elvét hirdetve ismételten engedményeket tett az ázsiai nemzeteknek, s azt remélte, hogy ezzel hasonló lépésekre ösztönzi őket. Indoklásképp a „konstruktív megegyezés” és az ázsiai országgal való „dialógus” fontosságát hangoztatta. Az ázsiai országok ezeket az engedményeket azonban inkább az amerikai befolyás gyengüléseként értelmezték, s úgy gondolták, még erőteljesebben tiltakozhatnak az amerikai követelések ellen. Ez a jelenség leginkább Kína esetében volt szembetűnő, amely a legnagyobb kedvezmény megadására úgy válaszolt, hogy az emberi jogokat még a korábbiaknál is erőszakosabb módon tiporta el. Mivel az amerikaiak előszeretettel tesznek egyenlőségjelet a „jó” és a „barátságos” kapcsolatok közé, az Egyesült Államok ma tetemes hátránnyal kel versenyre Ázsiában, ahol a „jó” kapcsolat egyet jelent a győzelemre vezető kapcsolat fogalmával. Az ázsiaiak úgy vélik, hogy az amerikai kedvezményeket nem viszonozni, hanem kiaknázni kell. Harmadszor: az ismétlődő japán–amerikai kereskedelmi konfliktusokban kialakult sablon szerint az Egyesült Államok követelésekkel lép fel Japánnal szemben, s szankciókkal fenyeget, amennyiben e követelések nem találnak visszhangra. Aztán hosszas tárgyalások következnek, és a szankciók életbe lépése előtt az utolsó pillanatban mégiscsak megegyezés születik. A megegyezések szövege általában kétértelmű, így az Egyesült Államok győzelmet könyvelhet el, míg a japánok tetszésük szerint vagy teljesítik, vagy sem a megegyezésben foglaltakat — vagyis minden marad a régiben. A Kínával folytatott tárgyalások hasonló eredményre vezettek: Peking vonakodva ugyan, de elfogadta az emberi jogokra, szellemi tulajdonra, illetve az atomfegyverkezésre vonatkozó egyezményeket, ám azokat egészen másképp értelmezte, mint az Egyesült Államok — így kettejük politikája lényegében változatlan maradt. A kultúrák közötti különbségek és az ázsiai–amerikai hatalmi egyensúly-eltolódás arra ösztönözte az ázsiai társadalmakat, hogy egymást támogassák az Egyesült Államokkal való konfliktusokban. 1994-ben például „Ausztráliától Malajzián át Dél-Koreáig” szinte minden ázsiai állam Japán mellé állt, hogy együtt tiltakozzanak az amerikai importkövetelések ellen. Ugyanilyen egységes fellépést váltott ki Kína és a legnagyobb kedvezmény elvének kérdése: Hoszokava japán miniszterelnök azzal érvelt, hogy a Nyugat emberjogi elveit „nem lehet vaktában, meggondolatlanul” az ázsiai viszonyokra alkalmazni; a szingapúri miniszterelnök, Li Kuan-ju pedig figyelmeztetett, hogy amennyiben az Egyesült Államok nyomást gyakorol Kínára, „akkor a csendes-óceáni térségben magára marad”31. A szolidaritás újabb megnyilvánulásaként ázsiaiak, afrikaiak és mások álltak ki azért, hogy az Egészségügyi Világszervezet első posztját — a nyugati tiltakozás ellenére — a hivatalban lévő japán jelölt kaphassa meg; Japán pedig a Világkereskedelmi Szervezet vezetői posztjára egy dél-koreai

jelöltet támogatott az amerikaiak jelöltjével, Carlos Salinas korábbi mexikói elnökkel szemben. Ezek a tények kétségbevonhatatlanul azt mutatják, hogy a kilencvenes években a felmerülő vitás kérdésekben Kelet-Ázsia egyes országai között sokkal nagyobb az egyetértés, mint Kelet-Ázsia és az Egyesült Államok között. A hidegháború vége, az Ázsia és Amerika közti kölcsönhatás megnövekedése, valamint az amerikai hatalom csökkenése felszínre hozta az Egyeaísült Államok és Japán, valamint más ázsiai társadalmak kultúrái közti ellentéteket, s lehetővé tette azt, hogy ezek az országok felvegyék a harcot az amerikai befolyás ellen. Kína felemelkedése alapvető kihívást jelentett az Egyesült Államok számára. A kínai-amerikai konfliktusok a Japánnal kialakult ellentétekhez képest lényegesen szélesebb spektrumot öleltek fel: gazdasági kérdések, emberi jogok, Tibet, Tajvan, a Dél-kínai-tenger és a nukleáris fegyverkezés körüli viták. Szinte nem is akadt arra példa, hogy fontos politikai kérdésekben az Egyesült Államok és Kína közös nézőpontot képviseljen. Ezek a nézeteltérések mindenre kiterjednek. Japán esetében a konfliktusok okai nagyrészt a két társadalom kultúrája közti különbözőségben gyökereznek. Az Egyesült Államok és Kína konfliktusában ugyanakkor a hatalmi kérdések játszanak alapvetően fontos szerepet. Kína nem hajlandó tudomásul venni Amerika hegemóniáját vagy a világban betöltött vezető szerepét; az Egyesült Államok pedig nem hajlandó tudomásul venni Kína hegemóniáját, vagy az ázsiai térségben betöltött vezető szerepét. Az Egyesült Államok már több mint kétszáz éve mindent elkövet annak érdekében, hogy Európában ne alakulhasson ki domináns nagyhatalom. Az elmúlt száz évben — lásd a „nyitott ajtó” néven ismert, Pekinggel szemben folytatott politikát — hasonló erőfeszítéseket tett Kelet-Ázsiában. Céljai eléréséhez megvívott két világháborút és végigküzdötte a hidegháborút a birodalmi Németország, a náci Németország, a császári Japán, a Szovjetunió és a kommunista Kína ellen. Ez az amerikai törekvés változatlanul fennmaradt, s Reagan majd Bush elnöksége alatt felerősödött. Amennyiben Kína továbbra is a kelet-ázsiai térség domináns regionális hatalma marad, az amerikai politika fő irányvonala kerül veszélybe. Az amerikai–kínai konfliktus oka az, hogy a két fél alapvetően másként látja a kelet-ázsiai hatalmi egyensúly jövőjét. Kínai hegemónia: egyensúlykeresés és behódolás. Hatféle civilizáció, tizennyolc ország, gyorsan fejlődő gazdaságok, és az egyes társadalmak között fennálló jelentős gazdasági, politikai és szociális ellentétek — Kelet-Ázsiában tehát a 21, század elején a nemzetközi kapcsolatok sokféle séma szerint alakulhatnak. Elképzelhető, hogy a régió nagy- és középszintű hatalmainak többsége között szélsőségesen bonyolult — konfliktusokkal terhelt, ám az együttműködésnek is teret adó — kapcsolatrendszer alakul ki. Előfordulhat az is, hogy Kína, Japán, az Egyesült Államok, Oroszország és esetleg India részvételével egy újabb nagyhatalmi, többpólusú nemzetközi rendszer jön létre, melyben a részvevők hol az egyensúlyt keresik, hol pedig versengenek egymással. Más alternatívát jelentene az, ha a kelet-ázsiai politikára a szűnni nem akaró kétpólusú — kínai–japán vagy kínai–amerikai — ellentét nyomná rá a bélyegét; ebben az esetben a többi ország vagy valamelyik fél mellé állna, vagy pedig a semlegesség politikáját választaná. Az is lehetséges, hogy a kelet-ázsiai politika visszatér a hagyományos egypólusú sémához, és a hatalmi hierarchia csúcsa Peking lesz. Ha Kína a 21. században is ugyanilyen nagy lépésekkel folytatja a gazdasági fejlődést, ha a Teng utáni korszak egysége is megmarad, és ha az országot nem teszik tönkre belső hatalmi harcok, akkor Kína valószínűleg kísérletet tesz arra, hogy a hatalmi hierarchia csúcsára kerüljön.

Sikerét azonban a kelet-ázsiai hatalmi-politikai játszma egyéb részvevőinek lépései is befolyásolják majd. Kínát történelme, kultúrája, tradíciói, földrajzi méretei, gazdasági dinamizmusa és önmagáról kialakított képe mind arra ösztönzik, hogy Kelet-Ázsiában hegemonikus helyzetet követeljen magának. Ez a célkitűzés a gyors gazdasági fejlődés természetes következménye. A többi nagyhatalom — Nagy-Britannia és Franciaország, Németország és Japán, az Egyesült Államok és a Szovjetunió — a gyors iparosodással és gazdasági növekedéssel egyidejűleg, a fejlődést követő években külső terjeszkedésbe kezdett, hatalmi igényekkel és imperialista törekvésekkel lépett fel. Nincs okunk azt feltételezni, hogy Kína a gazdasági és katonai hatalom birtokában nem tesz majd hasonló lépéseket. Kétezer éven keresztül Kína volt Kelet-Ázsia domináns hatalma. A kínaiak most mindent elkövetnek, hogy történelmi szerepüket visszanyerjék, s hogy véget vessenek annak a Nyugattól és Japántól elszenvedett megaláztatásnak és alávetettségnek, amely a britek által kikényszerített Nankingi Szerződéssel, 1842-ben vette kezdetét. A nyolcvanas években Kína az egyre növekvő gazdasági erőforrásait katonai és politikai erejének fejlesztésére fordította. Ha gazdasági fejlődése tovább folytatódik, a gazdasági és katonai fejlesztés még szélesebb méreteket ölt majd. Hivatalos adatok szerint a kínai katonai kiadások a nyolcvanas években csökkentek. Azonban 1988 és 1993 között e kiadások mintegy megkétszereződtek, ami reálértékben 50%-os emelkedést jelent. 1995-ben 21%-os emelkedést terveztek. Az 1993-as év kínai katonai kiadásait a hivatalos deviza árfolyamon durván 22–37 milliárd dollárra becsülik; és legalább 90 milliárd dollárt tesz ki, ha ennek az összegnek a vásárlóerejét vesszük figyelembe. A nyolcvanas évek végén Kína újragondolta katonai stratégiáját, s immár nem a védelemre, egy esetleges szovjet invázió visszaverésére helyezte a hangsúlyt, hanem támadó erejének növelésére. Hozzáfogott a haditengerészet fejlesztéséhez, nagyobb hatósugarú, modern vadászrepülőket vásárolt, megteremtette a légi úton történő üzemanyag-felvétel lehetőségét, és elhatározta, hogy repülőgép-anyahajóra is szert tesz. Peking emellett kölcsönösen előnyös fegyvervásárlási kapcsolatokat épített ki Oroszországgal. Kína jó úton halad afelé, hogy Kelet-Ázsiában a domináns hatalom szerepét töltse be. A kelet-ázsiai gazdasági fejlődés mindinkább Peking-orientálttá válik; ennek részben az ország gyors ütemű terjeszkedése és a három másik Kína az oka — s nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a kínai etnikumok mindig is központi szerepet játszottak Thaiföld, Malajzia, Indonézia és a Fülöp-szigetek gazdasági fejlesztésében. Még fenyegetőbb az a tény, hogy Kína egyre erőszakosabban követeli magának a Dél-kínai-tengert: a Paracel-szigeteken támaszpontot épített ki, jó néhány sziget fennhatósága miatt 1988-ban Vietnammal bonyolódott harcba, a Fülöp-szigetek környékén a Mischief-sziklaszirten katonai jelenlétével tüntetett, s igényt tartott az indonéz Natuna-sziget part menti talapzatán lévő gázmezőkre is. Ezenközben Peking felhagyott a Kelet-Ázsiában állomásozó amerikai katonai erők hallgatólagos támogatásával, sőt aktívan fellépett a haderők jelenléte ellen. A japán kapcsolatok terén hasonló változás ment végbe: míg a hidegháború alatt finoman azt sugallta Japánnak, hogy növelje katonai erejét, a hidegháborút követő években egyre nyugtalanabbul szemlélte a japán katonai fejlődést. Kína, mint klasszikus regionális hegemón állam, mindent elkövet, hogy leküzdje azokat az akadályokat, melyek regionális katonai fölényének útját állhatnák.

Néhány ritka kivételtől — ilyen például a Dél-kínai-tenger — eltekintve nem valószínű, hogy Kelet-Ázsiában a területi ellenőrzés kiterjesztése érdekében a kínaiak katonai erőt vetnének be. Viszont annál valószínűbb, hogy a jövőben a kelet-ázsiai államoktól — változó mértékben — a következőket várják majd el: – a kínai területi integritás, Tibet és Hszincsiang fölötti szuverenitás támogatása; Hongkong és Tajvan Kínával való egyesülésének elősegítése; – a Dél-kínai-tenger és — reményeik szerint — Mongólia fölötti kínai fennhatóság elismerése; – Kína általános támogatása a Nyugattal támadt konfliktusokban (gazdasági kérdések, emberi jogok, nukleáris fegyverkezés és egyéb ügyek); – a térségben megnyilvánuló kínai katonai fölény elismerése, mely egyben azt is jelenti, hogy a kelet-ázsiai országok lemondanak a nukleáris vagy azon hagyományos fegyverek beszerzéséről, melyek a kínai erőfölényt veszélyeztetnék; – a kínai érdekeknek megfelelő és a kínai gazdasági fejlődést elősegítő kereskedelmi és befektetési politika kialakítása; – regionális problémák esetén a kínai vezetés nézeteinek tiszteletben tartása; – a Kínából kivándorlók befogadása; – a kelet-ázsiai országokban a Kína-ellenes megmozdulások leverése, betiltása; – a kelet-ázsiai társadalmakban a kínai jogok respektálása, beleértve azt is, hogy szoros rokoni kötelékeket ápoljanak a kínai anyaországban; – katonai szövetségek vagy Kína-ellenes koalíciók létrehozásának tilalma; – a mandarin nyelv terjedésének elősegítése — a mandarin nem csupán kiegészítő szerepet tölthet be az angol nyelv mellett, hanem az angolt felváltva, a szélesebb körű kommunikáció eszköze lehet a kelet-ázsiai térségben. Elemzők szerint Kína felemelkedése a Vilmos császár korabeli Németországéhoz hasonlít, amely a 19. század végén Európa domináns nagyhatalmává vált. Az új nagyhatalmak megjelenése mindig erőteljes destabilizációt eredményez; s amennyiben Kína is efféle nagyhatalommá válik, minden más jelenség eltörpül emellett a második ezredév utolsó felében. „Kína olyan mértékben rengette meg a világot — jegyezte meg Li Kuan-ju 1994-ben —, hogy a világnak az elkövetkező 30–40 évben újra meg kell találnia az egyensúlyt. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy csak egy újabb nagy játékos tűnt fel a pályán. Kína az emberiség történelmének legnagyobb játékosa.”32 Ha Kína gazdasági fejlődése még egy évtizeden keresztül folytatódik — ami valószínű —, és az egységét is sikerül megőriznie — ami elképzelhető —, akkor Kelet-Ázsiának és a világnak valamit tennie kell majd a történelem legnagyobb játékosának egyre tolakodóbb megnyilvánulásaival szemben. Az államoknak általában korlátozott lehetőségük van arra, hogy fellépjenek egy feltörekvő új hatalommal szemben. Egymagukban vagy más államokkal kötött koalíciókkal úgy őrizhetik meg biztonságukat, ha egyensúlykeresésre, illetve az új hatalom megfékezésére törekednek. Ha más mód nem lehetséges, akkor választják a háborút. Az is elképzelhető, hogy az államok az alkalmazkodás és behódolás politikája mellett döntenek; s annak reményében, hogy központi érdekeik védelmet élveznek, elfogadják, hogy a feltörekvő hatalom mellett csupán másodlagos és alárendelt szerepet játszhatnak. Ám az is lehetséges, hogy a szóban forgó

államok az egyensúlykeresés és behódolás együttes alkalmazásával próbálkoznak; ebben az esetben azonban fennáll annak veszélye, hogy a feltörekvő hatalommal konfliktushelyzet alakul ki, s az államok megfelelő védelem nélkül maradnak. A nemzetközi kapcsolatokat tanulmányozó nyugati elméletek szerint az egyensúlykeresés lényegesen kedvezőbb alternatíva; tény, hogy ezt sokkal gyakrabban választják, mint a behódolás politikáját. Stephen Walt szerint: Általában véve a szándékok mérlegelése arra kellene ösztönözze az államokat, hogy az egyensúlykeresés politikáját válasszák. A behódolás és alkalmazkodás kockázatos, hiszen ilyen esetben nagyfokú bizalomra van szükség: egy állam azért áll egy domináns hatalom mellé, mert azt reméli, így megőrizheti annak iránta tanúsított jóindulatát. Az egyensúlykeresés sokkal biztonságosabb, hiszen a domináns hatalom agresszívvé válhat. Ráadásul, ha valaki a gyengébb oldal mellé áll, akkor a létrejövő koalícióban jóval nagyobb befolyásra tesz szert, hiszen a gyengébb oldalnak sokkal nagyobb szüksége van a segítségre.33 Walt a délnyugat-ázsiai szövetségek alakulásának elemzésekor rámutatott, hogy az államok a külső fenyegetéssel szemben szinte minden esetben az egyensúlykeresés politikájával próbálkoztak. Általánosan elfogadott nézetek szerint a modern európai történelmet szintén az egyensúlykeresés jellemezte: különböző hatalmi szövetségek jöttek létre és alakultak át, hogy ellensúlyozzák vagy megfékezzék azokat a fenyegető törekvéseket, melyeket II. Fülöp, XIV. Lajos, Nagy Frigyes, Napóleon és Hitler politikája testesített meg. Walt ugyanakkor elismerte: előfordulhat, hogy egyes államok „bizonyos körülmények között” mégis a behódolás mellett döntenek. Randall Schweller pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy az elégedetlenkedő revizionista államok nagy valószínűséggel a behódolás politikáját választják, mivel azt remélik, hogy a status quo-ban történő változásokból előnyük származhat.34 Walt szerint a behódoláshoz bizonyos fokú bizalomra is szükség van; bízni kell abban, hogy az erösebb hatalom szándékai nem ellenségesek. Az egyensúlykeresés során az államok elsődleges vagy másodlagos szerepet tölthetnek be. Először is: A állam úgy próbál a potenciálisan ellenségesnek tűnő B állammal szemben egyensúlyozni, hogy szövetségre lép C és D állammal, fejleszti katonai és egyéb erejét (ez valószínűleg fegyverkezési versenyhez vezet majd), vagy pedig az előbb említett lehetőségek valamilyen kombinációjával kísérletezik. Ebben az esetben A és B állam egymás elsődleges ellensúlyai. Másodszor: A államnak nincs közvetlen ellensége, ám esetleg érdekében állhat az, hogy B és C állam között egymást kiegyensúlyozó viszony alakuljon ki, mivel e két állam valamelyikének megerősödése veszélyt jelenthet A állam számára. Ebben az esetben A állam másodlagos ellensúlyozó erőként léphet fel B és C állammal szemben, amelyek egymás elsődleges ellensúlyai lehetnek. Vajon milyen reakciókra lehet számítani, ha Kínából Kelet-Ázsia hegemonikus hatalma válik? Az államok minden bizonnyal igen sokféleképpen fognak reagálni. Mivel Kína az Egyesült Államokat nevezte meg legfőbb ellenségének, Amerika előszeretettel fogja az elsődleges ellensúlyozó szerepét játszani, hogy megakadályozza a kínai hegemónia kialakulását. E szerep felvállalása teljesen érthető, hiszen a tradicionális amerikai érdekek mindig is azt diktálták: meg kell akadályozni azt, hogy akár Európában, akár Ázsiában egyetlen hatalom is domináns erőként lépjen fel. Ez a célkitűzés ma Európára már nem érvényes, ám

Ázsiában még az lehet. Az a nyugat-európai laza föderáció, amely kulturális, gazdasági és politikai vonatkozásban szorosan kötődik az Egyesült Államokhoz, nem fenyegeti az amerikai biztonságot. Egy egységesült, megerősödött és agresszív fellépésű Kína viszont igen. Vajon Amerikának tényleg érdekében áll az, hogy szükség esetén akár háborús lépésekre szánja el magát, hogy megakadályozza Kelet-Ázsiában a kínai hegemóniát? Amennyiben a kínai gazdasági fejlődés tovább folytatódik, akkor lehetséges, hogy a 21. század elején ez lesz az első és legfontosabb biztonságpolitikai kérdés, amivel az amerikai politikának szembe kell néznie. Ha az Egyesült Államok valóban meg akarja akadályozni, hogy Peking hegemonikus szerephez jusson Kelet-Ázsiában, akkor ennek megfelelően kell átalakítania a japán szövetséget, szoros katonai kapcsolatokat kell létrehoznia más ázsiai országokkal, és meg kell növelnie katonai jelenlétét és erejét Ázsiában. Ha azonban az Egyesült Államok nem hajlandó felvenni a harcot a kínai hegemóniával, akkor le kell mondania univerzalizmusáról, s meg kell tanulnia együtt élni ezzel a hegemóniával; ráadásul bele kell törődnie abba, hogy már lényegesen kevesebb beleszólása lesz a Csendes-óceán túlsó oldalán történő események alakításába. Az Egyesült Államok bármelyik utat választja is, tetemes kockázattal és kiadásokkal kell számolnia. A legveszélyesebb lépés az lenne, ha az Egyesült Államok minden átgondolás nélkül fejest ugrana egy Kínával megvívandó háborúba — annak gondos mérlegelése nélkül, hogy egy ilyen háború valóban a nemzet érdekeit szolgálja-e, s hogy vajon az ország tényleg felkészült-e a hadviselésre. Elméletileg az Egyesült Államok megkísérelhetné, hogy másodlagos ellensúlyként megfékezze Kínát, amennyiben egy másik nagyhatalom elsődleges ellensúlyként lépne fel Kínával szemben. Ezt a szerepet egyedül Japán tölthetné be, ehhez azonban alapvető változásokra lenne szükség a japán politikában: fokozott újrafegyverkezésre, nukleáris program beindítására, valamint arra, hogy Japán — az ázsiai hatalmak támogatásának elnyerése érdekében — felvegye a versenyt Kínával. Ám még ha Japán hajlanék is rá, hogy részt vegyen egy amerikai vezetés alatt álló, Kína ellen irányuló koalícióban — bár ebben sem lehetünk biztosak —, szinte elképzelhetetlen, hogy Kínával szemben Japán betölthetne az elsődleges egyensúlyteremtő szerepét. Ráadásul az Egyesült Államok nem sok érdeklődést vagy készséget mutat az iránt, hogy másodlagos egyensúlyteremtő szerepet játsszon. A napóleoni időkben — mint fiatal, kis ország — egyszer már megpróbálkozott ezzel a szereppel, s a végén azon kapta magát, hogy Nagy-Britanniával és Franciaországgal is harcban áll. A 20. század első felében az Egyesült Államok csak minimális mértékben támogatta az európai és ázsiai hatalmak közti egyensúlyt — ennek eredményeként világháborúkba bonyolódott, s végül helyre kellett állítani a megbomlott egyensúlyt. A hidegháború idején az Egyesült Államok számára nem volt más választás: a Szovjetunióval szemben neki kellett betöltenie az elsődleges egyensúlyteremtő szerepét. Vagyis az Egyesült Államok mint nagyhatalom még sohasem lépett fel másodlagos egyensúlyteremtő szerepben. Ez ravasz, simulékony, kétértelmű, sőt olykor álnok szerep. Az egyik fél mellől átállhat a másik fél mellé; megtagadhatja a támogatást vagy, egyenesen szembehelyezkedhet egy olyan állammal, amely az amerikai értékrend szerint morálisan jó, s egy olyan államnak nyújthat támogatást, amely morális értelemben rossz. Ha Japán Ázsiában valóban elsődleges egyensúlyozó szerepet játszana Kínával szemben, akkor is nyitott kérdés, hogy az Egyesült Államok vajon támogatná-e ezt a helyzetet. Az Egyesült Államok számára sokkal járhatóbb az az út, ha egy létező fenyegetés ellen direkt lépéseket tesz, mint az, ha két potenciális veszélyforrással szemben a hatalmi egyensúly kialakítására törekszik. Végül: a

behódolásra való hajlandóság valószínűleg leginkább az ázsiai hatalmak között működik; ezek az országok minden bizonnyal megakadályoznák, hogy az Egyesült Államok ott, a másodlagos egyensúlyozó szerepében lépjen fel. A behódolás bizonyos mértékig a bizalom függvénye: ezt ábrázolandó következzék három állítás. Először is: a behódolás sokkal valószínűbb olyan országok között, amelyek azonos civilizációhoz tartoznak, vagy más kulturális azonosság jellemzi őket, mint az olyan országok között, ahol hiányoznak a kulturális kapcsolódási pontok. Másodszor: a bizalom mértéke a körülményektől függően változhat. Egy kisfiú akkor hódol be az idősebb testvérnek, ha más gyerekekkel kerülnek összetűzésbe; ugyanez a kisfiú valószínűleg nem bízik majd az idősebb testvérben, ha egyedül vannak otthon. Vagyis a különböző civilizációkat képviselő országok között egyre gyakrabbá váló interakciók még inkább a civilizáción belüli behódolásra ösztönöznek. Harmadszor: a behódolásra és egyensúlykeresésre való hajlandóság civilizációnként változik, hiszen az egyes népek bizalomszintje eltér. Például a Közel-Keleten az egyensúlykeresés jut főszerephez; ez pedig arról árulkodik, hogy az arab és közel-keleti kultúrákban már-már közmondásosán alacsony a bizalom szintje. E hatások mellett a behódolás vagy egyensúlykeresés iránti hajlandóságot az is befolyásolja, hogy az egyes államok a hatalom felosztásakor milyen preferenciákkal és elvárásokkal lépnek fel. Az európai társadalmak átélték az abszolutizmus korszakát, ám az ázsiai történelemre olyannyira jellemző bürokratikus birodalom — vagy „keleti despotizmus” — nem alakult ki Európában. A feudalizmus megteremtette a pluralizmus alapjait, s fennen hirdette, hogy a hatalom bizonyos mértékű megosztása nem csupán természetes, hanem kifejezetten kívánatos is. Ehhez hasonlóan nemzetközi szinten is úgy gondolták, hogy az erőegyensúly természetes és kívánatos — s az államférfiak és politikusok felelősek azért, hogy ez az egyensúlyi állapot fennmaradjon. Így amikor az egyensúlyt veszély fenyegette, azonnal megtették a megfelelő lépéseket annak helyreállítására. Vagyis az európai nemzetközi politikai irányvonal lényegében azonos volt az európai társadalmak belpolitikai irányvonalával. Az ázsiai bürokratikus birodalmak ezzel szemben a társadalmi vagy politikai pluralizmusnak és a hatalom-megosztás lehetőségének nemigen engedtek teret. Úgy tűnik, Kínában — az európai mintával ellentétben — a behódolás sokkal fontosabb szerepet játszott, mint az egyensúlykeresés politikája. Lucian Pye szerint az 1920-as években „a hadvezérek először azt mérlegelték, hogy milyen előnyük származhat abból, ha az erősebb oldalára állnak, s csak ezután mérték fel a gyengébbel kötött szövetség előnyeit... A tradicionális európai erőegyensúly-törekvésekkel szemben a kínai hadvezérek nem az autonómia megteremtését tartották a legfontosabbnak; döntéseiket sokkal inkább hatalmi szempontok befolyásolták.” Avery Goldstein hasonlóképpen vélekedik. Szerinte a behódolás a kommunista Kína politikájára volt jellemző, míg 1949 és 1966 között elég egyértelműen a hatalom struktúrája rajzolódott ki. Amikor a Kulturális Forradalom már-már anarchikus viszonyokhoz s a hatalom megrendüléséhez vezetett, s félő volt, hogy a politika szereplői eltűnnek a süllyesztőben, az egyensúly keresése került előtérbe.35 1978 után feltételezhetően a pontosabban körvonalazott hatalmi struktúra helyreállításának köszönhető az, hogy ismét a behódolás lett a domináns politikai viselkedésforma. Történelmi szempontból a kínaiak nem húztak éles határvonalat a kül- és belpolitika között. Úgy vélték, hogy „a világrend tulajdonképpen nem más, mint a kínai rend szükségszerű leágazása, vagyis a kínai civilizáció kiterjeszkedése”, és ez a civilizáció „mint a helyes

világrendhez vezető út, vélhetőleg egyszer szélesebb hatósugárban fogja önmagát reprodukálni”. Roderick MacFarquhar szavaival élve „a tradicionális kínai világnézet a gondosan felépített hierarchikus társadalom konfuciánus elveit vallotta. Vagyis az idegen uralkodók és államok csupán a Kínai Birodalom hűbéresei lehettek: »Nincs két nap az égen, így két uralkodó sem lehet a földön.«“ Ebből következően a kínaiak nem rokonszenveztek a „többpólusú vagy akár többoldalú biztonsági koncepciókkal”. Az ázsiaiak a nemzetközi kapcsolatokban nagyobb hajlandóságot mutatnak a „hierarchia elfogadására”; az európai típusú hegemonikus háború fogalma ismeretlen a kelet-ázsiai történelemben. Az európai történelmet olyannyira jellemző erőegyensúly politikája idegen volt Ázsia számára. A nyugati hatalmak megjelenése előtt, a 19. század közepéig a kelet-ázsiai nemzetközi kapcsolatokat a Kína-központúság jellemezte; vagyis a térség országai különböző mértékben álltak alárendelt, kooperatív vagy éppen autonóm viszonyban Pekinggel.36 A konfuciánus világrend eszméje a valóságban természetesen sohasem valósult meg teljes egészében. A nemzetközi politika hatalmi hierarchiára épülő ázsiai modellje azonban élesen szemben áll az európai gyakorlatra jellemző erőegyensúly elvével. A világrendről alkotott elképzelésből következik az is, hogy a behódolásra való kínai hajlandóság nemcsak a belpolitikában, hanem a nemzetközi kapcsolatokban is jelentkezik. S hogy ez milyen mértékben formálja át az egyes országok külpolitikáját, az részben attól függ, hogy az adott országok mennyiben osztják a konfuciánus nézeteket, részben pedig attól, hogy történelmileg hogyan alakult a Kínával való viszonyuk. Korea kulturális értelemben sok rokon vonást mutatott Kínával, és történelmileg is Kína felé orientálódott. Szingapúr számára a kommunista Kína ellenségnek számított a hidegháború idején. Ám a nyolcvanas években Szingapúr álláspontja megváltozott, s vezető politikusai egyre erőteljesebben hangoztatták annak szükségességét, hogy az Egyesült Államok — más országokkal egyetemben — végre nézzen szembe a kínai hatalom realitásaival. A vezető politikusok Nyugat-ellenességének és a hatalmas kínai populációnak köszönhetően Malajzia is erőteljesen Kína felé orientálódott. Thaiföld az európai és japán imperialista érdekekhez alkalmazkodva a 19. és 20. században megőrizte függetlenségét; ugyanilyen alkalmazkodó politikát kívánt folytatni Kínával szemben is — ez irányú törekvéseit csak fokozta, hogy biztonságára nézve potenciális veszélyt jelenthet Vietnam. Délkelet-Ázsiában leginkább Indonézia és Vietnam hajlik arra, hogy Kína hatalmát megfékezze vagy ellensúlyozza. Indonézia nagy kiterjedésű, muzulmán ország, kellő távolságban van Kínától; ugyanakkor külső segítség nélkül nem tudja megakadályozni azt, hogy a Dél-kínai-tenger fölött Kína vegye át az ellenőrzést. 1995 őszén Indonézia és Ausztrália biztonsági szerződést kötött; ennek értelmében ma konzultációt folytatnak egymással arról, mit is tennének, ha biztonságukat „ellenséges megmozdulások” fenyegetnék. S bár tagadják, hogy ez Kína-ellenes megegyezés lenne, valójában mindkét fél Kínát tartja a legveszélyesebb ellenségnek.37 Vietnam kultúrája nagyrészt konfuciánus alapokra épül, ám történelmileg meglehetősen antagonisztikusan alakult a Kínával való viszonya; 1979-ben rövid háborúra is sor került a két ország között. Mind Vietnam, mind Kína magának követeli a Spratly-szigetek fölötti fennhatóság jogát, s a két ország flottája az 1970–1980-as években számos alkalommal intézett támadást egymás ellen. A kilencvenes évek elején Vietnam katonai ereje Kínáéhoz képest meggyengült. Más kelet-ázsiai országokkal ellentétben, Vietnam következetesen keresi azokat a szövetségeseket, akikkel ellensúlyozhatná Kína hatalmát. Vietnam felvételt nyert az

ASEAN-ba, majd 1995-ben normalizálódott a Washingtonhoz fűződő viszonya is — Vietnam tehát már két lépéssel közelebb került a célhoz. Az ASEAN többi tagja — és a szervezet maga — azonban idegenkedik attól, hogy Kínával szembeszegüljön: így felettébb valószínűtlen, hogy az ASEAN Kína-ellenes szövetséggé váljék, vagy hogy egy Kína elleni konfrontációban Vietnam oldalára álljon. Az Egyesült Államok valószínűleg szívesen megfékezné Kínát, ám most, a kilencvenes évek közepén egyelőre nem tudni, hogy Amerika milyen messzire megy el abban a vitában, amely a Dél-kínai-tenger fölötti uralomról folyik. Elképzelhető, hogy Vietnam számára „a legkevésbé rossz alternatíva” végül a Kínához való alkalmazkodás és a finlandizáció elfogadása lesz, amely „ugyan mélyen sérti a vietnami büszkeséget... ám a túlélés esélyével kecsegtet”38. A kilencvenes években Kína és Észak-Korea kivételével szinte minden kelet-ázsiai állam támogatta azt az elképzelést, hogy a térségben továbbra is amerikai katonai erők állomásozzanak. A gyakorlatban azonban — Vietnam kivételével — mindegyikük Kína felé orientálódik. A Fülöp-szigetek felszámolta a fontosabb amerikai légi és haditengerészeti támaszpontokat, Okinaván pedig a lakosság határozottan tiltakozott az Egyesült Államok katonai jelenléte ellen. 1994-ben Thaiföld, Malajzia és Indonézia nem járult hozzá, hogy felségvizein hat amerikai hadianyag-szállító horgonyozzon le — ezek az úszó támaszpontok segítették volna a Délkelet- vagy Délnyugat-Ázsia elleni amerikai katonai intervenciót. Ugyanezt a szándékot tükrözte az ASEAN Regionális Fórumának első ülése is: Kína követelésére a Spratly-szigetek ügyét levették a napirendről, s már egyetlen ASEAN-tagország sem mert tiltakozni a Mischief-sziklaszirt 1995-ös kínai megszállása ellen. Amikor 1995–1996-ban Kína nemcsak szavakban, hanem katonailag is megfenyegette Tajvant, az ázsiai kormányok ismét síri hallgatásba burkolóztak. Ezt a behódolásra hajlamos magatartásformát Michael Oksenberg frappánsan így összegezte: „Az ázsiai vezetőket mérhetetlen aggodalommal tölti el, hogy az erőegyensúly Kína felé billenhet, ugyanakkor vigyázó szemeik a jövőt vizslatják: ezért most nem akarnak Pekinggel konfrontálódni”, és „nem hajlandók az Egyesült Államok oldalán egy Kína-ellenes keresztes háborúba indulni”39. Kína felemelkedése Japán számára is nagy kihívás lesz, s mélyen megosztja majd a japán közvéleményt abban a kérdésben, hogy az ország milyen stratégiát folytasson. Vajon megbékéljen-e Kínával, esetleg bizonyos kompromisszumok árán tudomásul vegye-e Kína politikai és katonai dominanciáját, cserébe azért, hogy gazdasági kérdésekben továbbra is maga játszhassa a vezető szerepet? Esetleg újraértelmezze az amerikai–japán szövetséget — vagyis hogy Japán és az Egyesült Államok közösen vezesse a Kínát ellensúlyozó és megfékező koalíciót? Vagy talán az lenne a leghelyesebb, ha katonai erejét fejlesztené, hogy az esetleges kínai támadásokkal szemben megvédje érdekeit? Japán valószínűleg — ameddig csak lehet — ezekre a kérdésekre nem fog egyenes választ adni. Kína megfékezésére és ellensúlyozására az egyetlen értelmes lépés az lenne, ha Amerika és Japán katonai szövetségre lépne. Elképzelhető, hogy e cél érdekében Japán fokozatosan újragondolja a szövetséget. Ez viszont attól függ: Japán bízni fog-e abban, hogy (1) Amerika továbbra is képes megőrizni státusát, mint a világ egyetlen szuperhatalma, s képes-e a világ ügyeibe aktívan beleszólni; (2) Amerika nem vonul-e ki Ázsiából, s aktívan fog-e harcolni Kína hatalmi befolyása ellen; (3) az Egyesült Államok és Japán képes lesz-e arra, hogy nagy anyagi áldozatok és a háború kockázata nélkül is megfékezze Kínát?

Mivel azonban az Egyesült Államok nem tett ilyen nagy horderejű és bizonytalan kijelentéseket, s nem vállalt kötelezettségeket, Japán valószínűleg megbékél Kínával. Eltekintve attól az időszaktól, amikor az 1930–1940-es években katasztrofális következményekkel járó, egyoldalú hódító politikát folytatott Kelet-Ázsiában, Japán történelme során mindig biztonságra törekedett — vagyis mindig az éppen domináns hatalmakkal szövetkezett. Még akkor is, amikor az 1930-as években a tengelyhatalmakhoz csatlakozott, úgy vélvén, hogy a világpolitika legdinamikusabb politikai-ideológiai erőivel szövetkezik. A század elején tudatosan törekedett arra, hogy az angolokkal lépjen szövetségre, hiszen akkoriban a világpolitikai ügyekben Nagy-Britannia játszotta a vezető szerepet. Az 1950-es években hasonló okokból kifolyólag az Egyesült Államokkal kezdett barátkozni; Amerika, a világ leghatalmasabb országa volt az egyetlen, amely Japán biztonságát szavatolhatta. A nemzetközi politikát a kínaiakhoz hasonlóan a japánok is hierarchikusnak tartják, hiszen belpolitikájuk is hasonlóképpen hierarchikus. Egy neves japán tudós arra a megfigyelésre jutott, hogy: Amikor a japánok a nemzetközi társadalomhoz viszonyulnak, a japán modellek gyakran kínálnak analógiákat. A japánok a nemzetközi rendet hajlamosak a kulturális minták külsődleges megnyilvánulásaként értelmezni, melyek a japán társadalomban belsőleg öltenek majd testet; ezt a társadalmat pedig vertikálisan szervezett szerkezetek jellemzik. A nemzetközi rendről kialakult képre nagy hatást gyakoroltak a japánok által jól ismert premodern kínai–japán kapcsolatok (hűbéri rendszer). Vagyis a japánok szövetségesi magatartását „alapvetően a behódolás és nem az egyensúlykeresés jellemezte”, illetve az, hogy „mindig a domináns hatalmak oldalára álltak”40. Egy hosszabb ideje Japánban élő nyugati egyetértett azzal, hogy a japánok „villámgyorsan meghajolnak az erő hatalma előtt, és együttműködésre törekednek vélt feljebbvalóikkal... Ám még ennél is gyorsabban hagyják faképnél a meggyengült, hanyatló hegemónokat”. Amennyiben Amerika Ázsiában betöltött szerepe meggyengül, s Kína hatalma megerősödik, a japán politika ennek megfelelő fordulatot vesz majd. Valójában ez a folyamat már megkezdődött. A kínai–japán kapcsolatok kulcskérdése az, ahogy Kishore Mahbubani rámutatott, hogy: „Kié lesz az első hely?” A válasz pedig egyre világosabbá válik. „Bár egyértelmű nyilatkozatok és megállapodások nem lesznek, mégis árulkodó az a tény, hogy a japán császár 1992-ben, vagyis olyan időben látogatott el Kínába, amikor Peking nemzetközileg még relatíve elszigetelt helyzetben volt.”41 Elméletileg a japán vezetők és a közvélemény kétségkívül szívesen látná viszont az elmúlt néhány évtized modelljét, amikor még Japán a nagyhatalmú Egyesült Államok óvó szárnyai alá bújhatott. Ahogy azonban az Egyesült Államok ázsiai befolyása csökken, úgy erősödnek fel Japánban azok a hangok, melyek a „visszaázsiaizálódást” sürgetik. A japánoknak azzal a ténnyel is szembe kell nézniük, hogy a kelet-ázsiai porondon ismét Kína lesz a domináns hatalom. Amikor 1994-ben megkérdezték, hogy a 21. században vajon melyik hatalom gyakorolja majd a legnagyobb befolyást Ázsiára, a japán közvélemény 44%-a Kínára szavazott; 30% jelölte meg az Egyesült Államokat, s csupán 16% voksolt Japán mellett.42 1995-ben egy magas beosztású japán tisztségviselő azt jövendölte, hogy Japán számára „büntetés” lesz, ha „Kínához kell idomulnia”. Aztán megkérdezte, hogy az Egyesült Államok

vajon elszánná-e magát hasonló lépésre? Az első állítás hihetőnek tűnik, az utána következő kérdésre azonban egyelőre nincs válasz. A kínai hegemónia csökkenteni fogja a kelet-ázsiai instabilitást, és visszaszorítja a konfliktusokat. Egyben az amerikai és nyugati befolyást is meggyengíti, s az Egyesült Államokat arra kényszeríti majd, hogy évszázados törekvéseit feladva elismerje: egy kulcsfontosságú régió fölött már nem ő, hanem egy másik hatalom uralkodik. A gazdasági növekedés a katonai hatalom és politikai befolyás megerősödéséhez vezethet; ugyanakkor más tendenciáknak is teret engedhet: politikai fejlődést, nyitottabb, pluralistább és valószínűleg demokratikusabb politikai formák kialakulását eredményezheti. A gazdasági növekedés Dél-Koreában és Tajvanon már ehhez hasonló eredményekre vezetett. Azonban érdekes, hogy mindkét országban a demokrácia legaktívabb politikai harcosai keresztények voltak. Kína konfuciánus öröksége — mely a hatalomra, rendre, hierarchiára helyezi a hangsúlyt, s a közösség felsőbbrendűségét hirdeti az egyénnel szemben — akadályokat gördít a demokratizálódás elé. Igaz, a gazdasági növekedés Dél-Kínában hihetetlen életszínvonal-emelkedéshez vezetett, kialakult egy dinamikusan fejlődő burzsoázia, a kormány hatáskörén kívül eső területeken óriási tőke halmozódott fel, s a középosztály is gyors gyarapodásnak indult. A kínaiak a kereskedelem, a befektetések és az oktatás terén ezer szállal kapcsolódnak a külvilághoz. Mindezek együttvéve megteremtik azt a társadalmi bázist, amely politikai pluralizmushoz vezethet. Politikai nyitásra akkor lesz lehetőség, amikor az autoriter rendszeren belül reformer törekvések jutnak szóhoz. Vajon ez fog majd történni Kínában is? Talán igen; ha nem is rögtön a Teng utáni korszakban, de azután minden bizonnyal. Az új évszázad Dél-Kínájában politikai érdekeltségű csoportok, kezdetleges politikai pártok jöhetnek létre, amelyek valószínűleg komoly támogatást kapnak külföldről, és szoros kapcsolatokat ápolnak majd a tajvani, hongkongi, szingapúri kínai lakossággal. Ha Dél-Kínában valóban hasonló tendenciák jelentkeznek majd, s a reformtörekvések eredményekre vezetnek Pekingben, akkor a politikai átalakulási folyamatok előtt megnyílik az út. A demokratizálódás ugyanakkor azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a politikusok nacionalista törekvésekkel lépnek fel, melyek akár háborúhoz is vezethetnek; bár egy stabil pluralista rendszer hosszú távon valószínűleg kedvezően befolyásolná Kína nemzetközi kapcsolatait. Talán Friedberg jóslata igazolódik be: Európa múltja lesz Ázsia jövője. Ám még valószínűbb az, hogy Ázsia saját múltjából okulva alakítja majd jövőjét. Ázsia két lehetőség között választhat: vagy az erőegyensúly mellett dönt, ezt az utat azonban konfliktusok övezik; vagy pedig, a hegemónia elismerése révén, a zavartalan béke mellett voksol. A nyugati társadalmak valószínűleg a konfliktusok és az erőegyensúly mellett döntenének. Ázsiának viszont történelme, kultúrája és hatalmi lehetőségei azt diktálják, hogy a békét és a hegemóniát válassza. Leáldozóban van az a korszak, amely az 1840–1850-es években a nyugati erők beözönlésével kezdődött; Kína ismét visszaszerzi a térség fölötti hegemóniáját, és a Kelet újra elfoglalja az őt megillető helyet. CIVILIZÁCIÓK ES MAG-ÁLLAMOK: ÚJ ERŐVONALAK MEGJELENÉSE A hidegháború utáni többpólusú, multicivilizációs világban már nincs meg az az igen domináns választóvonal, amely a hidegháborút jellemezte. Ha azonban a muzulmán népesség ilyen mértékben növekedik, s az ázsiai gazdaság továbbra is rohamléptekben fejlődik, akkor a

világpolitikában a Nyugat és a rivális civilizációk közti összecsapások sokkal jelentősebbé válnak, mint bármilyen egyéb konfliktus. A muzulmán kormányok valószínűleg egyre ellenségesebben viszonyulnak majd a Nyugathoz, s elképzelhető, hogy az iszlám csoportok, valamint a nyugati társadalmak között hol kisebb, hol nagyobb intenzitású összütközésekre kerül sor. Az Egyesült Államok Kínával, Japánnal és más ázsiai országokkal fennálló kapcsolatai egyre inkább elmérgesednek, s akár komoly háborúhoz is vezethet az, ha Washington megpróbálja megakadályozni, hogy Kína hegemonikus szerephez jusson Ázsiában. Ilyen feltételek mellett tovább érlelődik, s talán elmélyül és kiszélesedik a kapcsolat a konfucianizmus és az iszlám között. Fontos előrelépés volt, hogy a muzulmán és a kínai társadalmak a fegyverkezési, emberjogi és egyéb kérdésekben együttesen léptek fel a Nyugattal szemben. Pakisztán, Irán és Kína szoros kapcsolatokat épített ki egymással; ennek egyértelmű jele volt, hogy a kilencvenes évek elején Jang Sang-kun elnök Iránba és Pakisztánba látogatott, míg Rafszandzsani elnök Pakisztánt és Kínát kereste fel. Ezek a látogatások „jelezték, hogy Pakisztán, Irán és Kína között megszületőben van a szövetség”. Kínai útja előtt Rafszandzsani Iszlamabadban kijelentette, hogy Pakisztán és Irán között „stratégiai szövetség” jött létre, s egy Pakisztán elleni támadást egyben Irán elleni támadásként értékelnének. E kapcsolat megerősítéseként Benazir Bhutto is azonnal felkereste Iránt és Kínát, miután 1993-ban miniszterelnökké választották. A három ország együttműködése egyben a politikai, katonai és kormánytisztviselők rendszeres eszmecseréit is jelenti; Irán, Pakisztán és Kína egy sor polgári és katonai kérdésben — beleértve a haditermelést is — együttesen próbál döntéseket hozni — arról nem is beszélve, hogy Kína rendszeresen szállít fegyvereket a másik két országnak. Ez a kapcsolat lelkes támogatásra talált azon pakisztáni körökben, amelyek a „független” és „muzulmán” beállítottságú külpolitika híveként egy „Teherán–Iszlamabad–Peking-tengely” kialakulását várták; míg Teheránban azzal érveltek, hogy „a jelen körülmények között szoros és következetes együttműködésre van szükség” Irán, Kína, Pakisztán és Kazahsztán között. A kilencvenes évek közepére a három ország között de facto szövetség jött létre, melynek legfőbb célja az volt, hogy szembeszálljon a Nyugattal, biztonsági lépéseket tegyen Indiával kapcsolatban, s mind a török, mind az orosz befolyást visszaszorítsa Közép-Ázsiában.43 Vajon elképzelhető-e, hogy ez a három ország egy szélesebb, más muzulmán és ázsiai államokat is magába tömörítő szövetség lelke legyen? Graham Fuller szerint létrejöhet egy laza „konfuciánus–iszlám szövetség; nem mintha Konfucius és Mohamed valaha is Nyugat-ellenes lett volna. Mindazonáltal ezek a kultúrák szeretnék megtorolni azon sérelmeket, melyeket — részben — a Nyugat rovására írnak. A Nyugat politikai, katonai, gazdasági, és kulturális hatalma egyre nagyobb sebeket ejt egy olyan világon, melynek országai úgy érzik: »betelt a pohár«.” Legszenvedélyesebben Moamer el-Kadhafi követelte egy ilyen szövetség létrehozását. 1994 márciusában kijelentette: Az új világrend azt jelenti, hogy a zsidók és a keresztények akarják uralni a muzulmán világot; s ezt minden bizonnyal meg is teszik, miután leigázzák a konfucianizmust és az Indiában, Kínában, Japánban honos más vallásokat... A keresztények és zsidók most azt mondják: eltökéltük, hogy kiirtjuk a kommunizmust; a Nyugat feladata pedig az iszlám és a konfucianizmus szétzúzása.

Reméljük, hogy sor kerül a konfucionista tábort vezető Kína és a keresztény keresztes tábort vezető Amerika közti összecsapásra. Elismerjük, hogy előítéleteink vannak a keresztes vitézekkel szemben. Mi a konfucianizmus oldalán állunk, s ha szövetségre lépünk velük, s együtt indulunk a nagy harcba, meg fogjuk semmisíteni a közös ellenséget. Ezért mi, muzulmánok támogatjuk Kínát a közös ellenséggel vívott harcban... Kínának győzelmet kívánunk...44 A konfuciánus és iszlám államok szoros Nyugat-ellenes szövetsége iránti lelkesedés azonban nem talált visszhangra a kínai oldalon: 1995-ben Csiang Cö-min elnök kijelentette, hogy Kína nem lép szövetségre más országokkal. Ez a magatartás feltételezhetően arra a klasszikus kínai felfogásra vezethető vissza, miszerint a Kínai Birodalomnak — mint központi hatalomnak — nincs szüksége szövetségesekre; más országoknak ugyanakkor érdekében állhat, hogy együttműködjenek Kínával. Ugyanakkor a kínai–nyugati konfliktusokból az következik, hogy Peking számára fontossá válik majd a Nyugat-ellenes országokkal való szövetség; különösen az iszlám államok jelenthetnek nagy és tekintélyes bázist. Növekvő olajszükségletei miatt Kína valószínűleg arra kényszerül, hogy kapcsolatait kiterjessze Iránra, Irakra, Szaúd-Arábiára, valamint Kazahsztánra és Azerbajdzsánra is. Egy energia-szakértő 1994-ben rámutatott arra, hogy egy ilyen fegyver–olaj tengelynek „London, Párizs vagy Washington többé már nem parancsolhat”45. A többi civilizáció és mag-államaik viszonya a Nyugathoz és a Nyugat riválisaihoz sokféleképpen alakulhat. A déli civilizációk — Latin-Amerika és Afrika — nem rendelkeznek mag-államokkal; a Nyugat támogatására szorulnak, s katonailag, gazdaságilag fejletlenek (bár Latin-Amerikában a helyzet rohamosan változik). Nyugati kapcsolataik valószínűleg ellentétes irányba mozdulnak majd el. A latin-amerikai kultúra közel áll a Nyugathoz. Az 1980–1990-es években a latin-amerikai politikai és gazdasági rendszerek egyre jobban hasonlítottak a nyugati mintákra. A két latin-amerikai ország, amely nukleáris fegyverek beszerzése mellett kardoskodott, feladta ez irányú törekvéseit. A latin-amerikai államok valószínűleg nehezményezik ugyan az Egyesült Államok katonai dominanciáját, mégsem mernek ellenállást tanúsítani, s egyik civilizáció sem szánta el magát a legcsekélyebb katonai ellenlépésre sem. Jó néhány latin-amerikai társadalomban a protestantizmus gyors felemelkedése azt eredményezte, hogy ezek az országok egyre inkább a Nyugat vegyes típusú, katolikus–protestáns társadalmaira kezdtek hasonlítani. A latin-amerikai–nyugati vallási kapcsolatok kiszélesedése még Róma figyelmét is felkeltette. Ellenkező irányú folyamat játszódott le akkor, amikor az Egyesült Államokat mexikóiak, közép-amerikaiak és karibiak özönlötték el; az amerikai társadalmat érő spanyol hatás kedvezően befolyásolhatja a két kultúra kapcsolatát. Latin-Amerika és a Nyugat — ezen gyakorlatilag az Egyesült Államok értendő — legalapvetőbb konfliktusforrásai a bevándorlás, a kábítószerek és a kábítószerrel kapcsolatos terrorizmus, valamint a gazdasági integráció problémái (például a latin-amerikai országok felvétele a NAFTA-ba vagy a különféle latin-amerikai csoportosulások — mint a Mersocur vagy az Andok-megállapodás — kibővülése). Azok a problémák, amelyek Mexikó NAFTA-felvételénél jelentkeztek, sejtetni engedik, hogy a latin-amerikai és a nyugati civilizáció házassága nem lesz zökkenőmentes; valószínűleg még a 21. században is hosszan érlelődik ez a kapcsolat — s még az is lehetséges, hogy sohasem fog beteljesedni. Mindezek

ellenére a Nyugat és Latin-Amerika közti különbségek eltörpülnek a Nyugat és más civilizációk nézeteltérései mellett. A Nyugat kapcsolatai Afrikával — ha minimális mértékben is — valamivel ellentmondásosabbak; ez főként a fekete kontinens hihetetlen gyengeségével magyarázható. Kardinális kérdések azonban itt is akadnak. Brazíliával és Argentínával ellentétben Dél-Afrika nem a nukleáris fegyverek kifejlesztéséről mondott le; Dél-Afrika megsemmisítette azokat az atomfegyvereket, melyeket saját maga állított elő. Ezeket a fegyvereket még a fehér kormány hozta létre annak érdekében, hogy megakadályozza az apartheid elleni külföldi támadásokat — ez a kormány pedig nem akarta, hogy a fegyvereket az eljövendő fekete kormány örökölje meg, amely esetleg más célok érdekében vetné be őket. Ugyanakkor magát a képességet, a nukleáris fegyverek előállításához szükséges tapasztalatokat, ismereteket nem lehet megsemmisíteni, így elképzelhető, hogy egy apartheid utáni kormány új nukleáris arzenált hoz létre azért, hogy megakadályozza a nyugati intervenciót, s Afrika központi hatalmává léphessen elő. Az emberi jogok, a bevándorlás, a gazdasági kérdések és a terrorizmus szintén állandóan napirenden vannak Afrika és a Nyugat között. Noha Franciaország komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy korábbi gyarmataival továbbra is szoros kapcsolatot ápolhasson, Afrikában mégis egyfajta nyugattalanítási folyamat kezd kialakulni; a nyugati hatalmak befolyása és érdekei visszaszorulóban vannak, miközben az őshonos kultúra ismét megerősödik; a dél-afrikai kultúra búr–angol elemei pedig idővel csak másodrendű szerepet tölthetnek majd be. Latin-Amerika egyre inkább nyugatiasodik; Afrika viszont egyre inkább eltávolodik a Nyugattól. Ennek ellenére — még ha különböző úton-módon is — sem Afrika, sem Latin-Amerika nem tud kilépni a Nyugat árnyékából, s egyikőjük sem lesz képes arra, hogy — ENSZ-szavazataikat leszámítva — hatékonyan befolyásolja a Nyugat és riválisai közti egyensúlyt. Homlokegyenest más a helyzet a három „inga”-civilizáció esetében. Az ottani mag-államok jelentős szerepet játszanak a világpolitikai ügyekben; a Nyugattal és annak riválisaival való kapcsolataikat valószínűleg kuszaság, ambivalencia és változékonyság fogja jellemezni. Minden bizonnyal az egymás közti viszonyok is nagymérvű eltéréseket mutatnak majd. Japán — mint már taglaltuk — hosszú gyötrődés és önvizsgálódás után valószínűleg elpártol az Egyesült Államoktól, és Kína felé orientálódik. Japán — akárcsak Amerika más hidegháborús transzcivilizációs szövetségesei — egyre kevésbé szorul Washington védelmére; ugyanakkor a szövetség hivatalos felbontására valószínűleg soha nem kerül majd sor. Amíg az 1945-ben megszállt Kuril-szigetek fölötti vitát nem sikerül békésen elrendezni, a japán–orosz kapcsolatok továbbra is vészterhesek maradnak. A hidegháború végén ugyan felcsillant a remény, hogy sikerül a vitát lezárni, ám az orosz nacionalizmus megerősödése csírájában fojtotta el ezeket a törekvéseket, s az Egyesült Államoknak — a múlttal ellentétben — már nem érdeke, hogy a japán követeléseket támogassa. A hidegháború utolsó évtizedeiben Kína ügyesen játszotta ki a „kínai kártyát” a Szovjetunió és az Egyesült Államok ellen. A hidegháború utáni világban viszont Oroszország játszhatja ki az „orosz kártyát”. Egy orosz–kínai szövetség alapvetően megváltoztatná az eurázsiai–nyugati erőegyensúlyt, s ezzel felélesztené mindazokat az aggodalmakat, melyeket az 1950-es években a kínai–szovjet kapcsolatok váltottak ki. Amennyiben Oroszország a Nyugattal vonná szorosabbra a kapcsolatait, akkor a globális kérdéseket illetően jelentős mértékben ellensúlyozhatná a konfuciánus–iszlám kapcsolatot; egyben újra felébresztené az

északról jövő invázióval kapcsolatos kínai hidegháborús félelmeket. Oroszországnak azonban mindkét szomszédos civilizációval problémái vannak. Minthogy a hidegháborúnak vége, a Nyugattal kapcsolatos problémák inkább rövid távúnak tűnnek. Oroszországnak és a Nyugatnak újra kell definiálnia a két hatalom közti egyensúlyt, s az alapvető egyenlőség elismerése mellett egymás befolyási övezeteit is tiszteletben kell tartaniuk. A gyakorlatban ez a következőket jelentené: 1. Oroszország elfogadja, hogy az Európai Unió és a NATO terjeszkedése Kelet- és Közép-Európa azon országait is érintse, melyek a nyugati kereszténységhez tartoznak; a Nyugat pedig kötelezettséget vállal arra, hogy a NATO csak abban az esetben terjeszkedik tovább, ha Ukrajna két részre szakadna; 2. Oroszország és a NATO megnemtámadási szerződést köt, rendszeres konzultációkat folytat biztonsági kérdésekben, közös erőfeszítéseket tesz a fegyverkezési verseny elkerülése érdekében, és a hidegháború utáni korszak biztonsági érdekeinek megfelelően a fegyverkezést korlátozó egyezmények megkötésére törekszik; 3. A Nyugat elismeri, hogy Oroszország döntő szerepet játszik az ortodox országok és az ortodox többségű területek biztonságának megőrzésében; 4. A Nyugat tudomásul veszi azokat a valós és potenciális veszélyeket, melyeket a muzulmán népek jelentenek Oroszország déli területeire nézve — ezért hajlandó felülvizsgálni a CFE-szerződést ∗, s kedvezően ítéli meg azokat a lépéseket, melyek megtételére Oroszország esetleg rákényszerül; 5. Oroszország és a Nyugat között megegyezés születik, melynek értelmében együttes erővel, egyenlő félként lépnek fel olyan kérdésekben, mint például a nyugati és ortodox érdekeket is érintő boszniai konfliktus. Ha a fent említett irányelvek szellemében sikerülne egyezségre jutni, akkor hosszú távon valószínűleg sem Oroszország, sem a Nyugat nem veszélyeztetné egymás biztonságát. Európa és Oroszország demográfiai értelemben érett társadalmak; ahol a születési ráta alacsony, a népesség pedig elöregedőben van — az ilyen társadalmakat nem az expanzionizmus és az offenzív törekvések iránti fiatalos hév jellemzi. A hidegháború utáni időszak kezdetén az orosz–kínai kapcsolatok jelentékeny mértékű közeledést mutattak. A határviták megoldódtak; a katonai erők jelenléte a határ mindkét oldalán csökkent; az egymás közti kereskedelem megnövekedett; a két fél lemondott arról, hogy atomrakétákkal fenyegesse a másikat; a külügyminiszteri tárgyalások pedig rámutattak arra, hogy az iszlám fundamentalizmus elleni harc közös érdek. E kapcsolat alakulásában döntő szerepet játszott, hogy Oroszország felismerte, Kína a haditechnológia és hadifelszerelés — tankok, vadászrepülők, nagy hatósugarú bombázók és föld–levegő rakéták — leglelkesebb és legfontosabb vásárlója.46 Orosz szempontból a kapcsolatok felmelegedése azt jelentette, hogy — adottnak tekintve a hűvös orosz–japán viszonyt — tudatosan Kínát választották ázsiai „szövetségesüknek”; ugyanakkor ez megfelelő reagálás volt a Nyugattal olyan ügyekben kialakult konfliktusaikra, mint a NATO terjeszkedése, a gazdasági reformok, a fegyverkezés ellenőrzése, a gazdasági segélyek és a nyugati nemzetközi szervezetekben való tagság. Kína ∗

1990 novemberében megkötött megállapodás az európai hagyományos fegyverzet csökkentéséről. (A szerk.)

pedig e kapcsolat révén a Nyugat tudomására hozhatta, hogy nincs elszigetelve a világtól, s képes beszerezni azt a fegyverzetet, melynek birtokában a regionális erőpolitikai stratégiát végrehajthatja. Az orosz–kínai kapcsolat — a konfuciánus–iszlám kapcsolathoz hasonlóan — mindkét ország számára alkalmas eszközt jelent a Nyugat hatalmának és univerzalizmusának ellensúlyozására. S hogy vajon hosszú távon mennyire életképes ez a kapcsolat, az részben attól függ, hogy az orosz–nyugati viszony — a felek kölcsönös megelégedésére — milyen mértékben stabilizálódik; részben pedig attól, hogy Kína kelet-ázsiai hegemonikus törekvései gazdasági, demográfiai és katonai értelemben mennyire veszélyeztetik az orosz érdekeket. Kína gazdasági dinamizmusa Szibériát sem hagyta érintetlenül, s a kínai üzletemberek — koreai és japán kollégáikkal egyetemben — kezdik feltérképezni és kiaknázni az ottani lehetőségeket. A Szibériában élő oroszok egyre inkább Kelet-Ázsiában, s nem az európai Oroszországban látják gazdasági jövőjüket. Oroszország számára még ennél is fenyegetőbb, hogy megindult a kínai bevándorlás Szibériába; 1995-ben az illegális bevándorlók száma a jelentések szerint 3 és 5 millió közt mozgott, míg a kelet-szibériai orosz lakosság száma úgy 7 millióra tehető. Pavel Gracsov orosz honvédelmi miniszter arra figyelmeztetett, hogy „a kínaiak vér nélkül, békés úton igázzák le az orosz Távol-Keletet”. Az orosz bevándorlási hivatal vezetője mély egyetértésének adott hangot, amikor igy nyilatkozott: „Meg kell állítanunk a kínai terjeszkedést.”47 Ráadásul Kína és a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok fejlődő gazdasági kapcsolatai tovább mérgesíthetik Oroszországgal a viszonyt. A kínai terjeszkedés könnyen katonai terjeszkedéssé fajulhat, ha Kína Mongólia visszaszerzését tűzi ki célul. Mongóliát az első világháború után az oroszok szakították el Kínától, s aztán évtizedeken keresztül szovjet csatlós állam maradt. A „sárga hordák”, melyek a mongol inváziók óta újra és újra megmozgatják az oroszok fantáziáját, bizonyos értelemben ismét valósággá válhatnak. Oroszország és az iszlám kapcsolatára a törökök, az észak-kaukázusi népek és a közép-ázsiai emirátusok elleni évszázados háborúk, terjeszkedések történelmi öröksége nyomja rá a bélyegét. Oroszország most ortodox szövetségeseivel — Szerbiával és Görögországgal — működik együtt, hogy a balkáni térségben ellensúlyozza a török befolyást; a szintúgy ortodox Örményországgal pedig azért keresi az együttműködést, hogy a Kaukázuson túl is visszaszorítsa a török befolyást. Oroszország mindent elkövet annak érdekében, hogy politikai, gazdasági és katonai fölényét megőrizze a közép-ázsiai köztársaságokban; beléptette őket a Független Államok Közösségébe, s minden egyes országban katonai erőket vonultat fel. A kaszpi-tengeri olaj- és gázkészletek az orosz érdeklődés középpontjában állnak — s hasonlóképpen lényeges szempont az is, hogy ezek az energiaforrások milyen úton jutnak el Nyugatra és Kelet-Ázsiába. Oroszország Észak-Kaukázusban Csecsenfold muzulmán népével háborúzik, Tadzsikisztánban pedig a kormány mellé állva harcol az iszlám fundamentalistákat is tömörítő felkelés ellen. Ezek a biztonsági kérdések még inkább amellett szólnak, hogy a Kínával való együttműködés révén a közép-ázsiai „iszlám fenyegetés” megfékezhető, s egyben arra ösztönzik Oroszországot, hogy Iránnal is fel kell melegítenie kapcsolatát. Oroszország tengeralattjárókat, modern vadászrepülőket, vadászbombázókat, föld–levegő rakétákat, felderítő eszközöket és az elektronikus hadviseléshez szükséges felszereléseket adott el Iránnak. Ezenkívül megígérte, hogy könnyűvizes atomreaktorokat épít Iránban, s urándúsító berendezésről is gondoskodik. Cserébe viszont nyíltan megköveteli, hogy Irán fékezze meg a fundamentalizmus terjedését Közép-Ázsiában, burkoltan pedig elvárja, hogy ő is vegye fel a

harcot Közép-Ázsiában és a Kaukázusban a török befolyás terjedésével szemben. Az elkövetkező évtizedekben Oroszország és az iszlám kapcsolatára nézve meghatározó lesz az, hogy a déli övezetekben a muzulmán népesség robbanásszerű növekedése milyen mértékben veszélyezteti az orosz biztonságot. A hidegháború idején India — a harmadik „inga”-nagyhatalom — a Szovjetunió szövetségese volt; Kínával egyszer, Pakisztánnal több ízben folytatott háborút. Eközben a Nyugattal — különösképpen az Egyesült Államokkal — fenntartott kapcsolatát, ha éppen nem a feszültség, akkor a távolságtartás jellemezte. A hidegháború utáni világban az indiai–pakisztáni viszony egy sor konfliktus miatt — Kasmír, nukleáris fegyverek, valamint a szubkontinens katonai egyensúlya — minden bizonnyal felettébb ellenséges marad. Ha Pakisztán megnyeri más muzulmán országok támogatását, akkor India és az iszlám viszonya általában véve nehéz jövő elé néz. Ennek ellensúlyozásaként India — ahogy a múltban is — valószínűleg különleges erőfeszítéseket tesz majd annak érdekében, hogy az egyes muzulmán államokat lebeszélje Pakisztán támogatásáról. Amikor a hidegháború véget ért, Kína Indiával is jószomszédi kapcsolatok kialakítására törekedett, ezért a két ország közti feszültség csökkent. Ez a folyamat valószínűleg nem lesz hosszú életű. Kína korábban is aktívan beleszólt a dél-ázsiai politikába, s ebbéli törekvéseit valószínűleg folytatni fogja: a szoros kapcsolatok ápolása érdekében nukleáris és hagyományos fegyverekkel látja el Pakisztánt; Mianmarnak gazdasági segélyt, befektetéseket és katonai segítséget ígér, miközben valószínűleg haditengerészeti bázisokat épít ki ott. Kína hatalma jelenleg növekvőben van — India hatalma a 21. század elején nőhet meg jelentős mértékben. Vagyis a konfliktus felettébb valószínű. Egy megfigyelő véleménye szerint: „A két ázsiai óriás közti versengés, valamint az az önmagukról kialakult kép, miszerint mindketten a civilizáció központjai és természetes nagyhatalmai, arra ösztönzi majd a két ellenfélt, hogy más országokat és ügyeket támogassanak. India minden erejével azon lesz, hogy a többpólusú világban független hatalmi centrummá nője ki magát, s kellően ellensúlyozhassa Kína erejét és befolyását.”48 Indiának a kínai–pakisztáni — ha nem éppen egy annál szélesebb konfuciánus–iszlám — szövetséggel való küzdelmében egyértelműen az lesz az érdeke, hogy megőrizze szoros kapcsolatait Oroszországgal, s továbbra is megmaradjon az orosz katonai felszerelések egyik legfontosabb vásárlójának. A kilencvenes évek közepén India szinte minden valamire való modern fegyvertípust megvásárolt Oroszországtól — beleértve egy repülőgép-anyahajót, továbbá nukleáris rakétatechnológiát —, ez aztán amerikai szankciókat váltott ki. A fegyverkezés mellett az Egyesült Államok és India viszonyába más kérdések — emberi jogok, Kasmír, gazdasági liberalizáció — is beleszóltak. Ugyanakkor az egyre hűvösebbé váló amerikai–pakisztáni viszony, valamint Kína megfékezésének közös érdeke valószínűleg közelebb hozza majd egymáshoz Indiát és az Egyesült Államokat. Az indiai hatalom Dél-Ázsiára való kiterjedése nem sérti, sőt talán segítheti az amerikai érdeket. A civilizációk, valamint a civilizációk központi hatalmai között fennálló kapcsolatok bonyolultak, gyakran ellentmondásosak és változékonyak. Az egyes civilizációkon belül az országok zöme általában a központi hatalom nyomdokain haladva alakítja ki a más országokhoz és civilizációkhoz fűződő kapcsolatát. Ez persze nem minden esetben történik így; egy adott civilizáció országai nyilvánvalóan nem azonos módon lépnek kapcsolatba egy másik civilizáció országaival. Különböző civilizációkat képviselő országok között is létrejöhet együttműködés, mégpedig a közös érdekek miatt; ilyen például egy harmadik civilizációból

származó közös ellenség. Konfliktusok pedig civilizációkon belül is előfordulhatnak, különösen az iszlámban. 9.1 ábra A CIVILIZÁCIÓK GLOBÁLIS POLITIKÁJA: ÚJ ERŐVONALAK KIALAKULÁSA

A vastagabb vonal jelenti a nagyobb konfliktus lehetőségét a civilizációs kapcsolatban Ráadásul a törésvonal menti csoportok kapcsolata jelentős eltéréseket mutathat egyazon civilizáció központi hatalmainak kapcsolatához képest. Ugyanakkor a főbb tendenciák egyértelműek, és bizonyos általánosításokkal felvázolhatók a civilizációk és a központi hatalmak közt kialakulóban lévő új erővonalak és antagonisztikus viszonyok. A 9.1. ábra ezeket az összefüggéseket foglalja össze. A hidegháború viszonylag egyszerű bipolaritását egy többpólusú, multicivilizációs világ sokkal bonyolultabb kapcsolatrendszere váltja fel.

10. FEJEZET Az átmeneti háborúktól a törésvonal-háborúkig ÁTMENETI HÁBORÚK: AFGANISZTÁN ÉS AZ ÖBÖL „La première guerre civilizationnelle” — egy neves marokkói tudós, Mahdi Elmandrja ekként nevezte az Öböl-háborút.1 De valójában ez a második efféle háború volt. Elsőként az 1979–1989 között lezajlott szovjet–afgán háború példáját említhetjük. Mindkettő a másik ország lerohanásával kezdődött, ám idővel civilizációs háborúvá alakult át; és lényegében átmeneteknek bizonyultak egy olyan időszakban, melyet a különböző civilizációs csoportok közti etnikai konfliktusok és törésvonal-háborúk uraltak. Az afgán háborút a Szovjetunió kezdeményezte annak érdekében, hogy Afganisztánt továbbra is megőrizze csatlós államai sorában. Ez a fegyveres konfliktus azonban hidegháborús háborúvá vált, mivel az Egyesült Államok — nyomatékos nemtetszését kifejezendő — logisztikai, anyagi és fegyveres támogatást nyújtott az afgán lázadóknak a szovjet haderőkkel szemben. Az amerikaiak szerint a szovjet vereség beigazolta a Reagan-doktrínát, mely szerint az Egyesült Államoknak támogatnia kell a kommunista rezsimekkel szembeni fegyveres ellenállást; a szovjetek megalázása pedig igencsak hasonlított ahhoz a morális vereséghez, amelyet az Egyesült Államok korábban Vietnamtól szenvedett el. Ez a vereség egyúttal az egész szovjet társadalomra és politikai felépítésére mély hatást gyakorolt, és jelentős mértékben hozzájárult a szovjet birodalom széthullásához. Amerika és a Nyugat számára Afganisztán volt a végső, mindent eldöntő győzelem, a hidegháború Waterlooja. Azok számára, akik a szovjetek ellen harcoltak, az afgán háború valami mást jelentett. Egy nyugati tudós szerint „ez volt az első alkalom, amikor az idegen hatalommal szembeni sikeres ellenállás nem nacionalista vagy szocialista pillérekre épült”2, hanem iszlám elvekre. A dzsihád aztán hozzájárult az iszlám önbizalom és hatalom jelentős megnövekedéséhez. Az afgán háborúnak az iszlám világra gyakorolt hatása leginkább ahhoz a hatáshoz mérhető, melyet a japánok 1905-ös győzelme jelentett az orosz–japán háborúban a keleti világ számára. Amit a Nyugat a szabad világ érdekében kivívott győzelemként értékel, az a muzulmánok számára az iszlám diadala. Az amerikai dollárok és rakéták nélkül nem lehetett volna legyőzni a szovjeteket. A győzelemhez ugyanilyen mértékben hozzájárult az is, hogy az iszlám kormányok és csoportok — saját érdekeiket figyelembe véve — egymással versengve próbálták a szovjeteket legyőzni. Muzulmán oldalról a legnagyobb anyagi támogatás Szaúd-Arábiából érkezett. 1984 és 1986 között a szaúdiak 525 millió dollárral támogatták az afgán ellenállást; 1989-ben beleegyeztek, hogy a 715 millió dolláros össztámogatás 61%-át átvállalják, azaz 436 millió dollárt, a fennmaradó összegről pedig az Egyesült Államok gondoskodott. 1993-ban további 193 millió dolláros támogatást nyújtottak az afgán kormánynak. A háború során a kiadások elérték, sőt minden valószínűség szerint túl is lépték azt a 3-3,3 milliárd dollárt, amelyet lényegében az Egyesült Államok invesztált Afganisztánba. Körülbelül 25 000 iszlám — elsősorban arab — önkéntes vett részt a háborúban. A főként Jordániában toborzott önkéntesek kiképzéséről aztán a pakisztáni Összfegyvernemi Katonai Hírszerző Iroda gondoskodott. Pakisztán külső bázisaival, logisztikai és egyéb támogatásával nélkülözhetetlen segítséget nyújtott az ellenállásnak. Ráadásul Pakisztán kezelte és folyósította az amerikai pénzeket, e pénzforrások

mintegy 75%-át szándékosan szélsőséges iszlám csoportoknak juttatva; az össztámogatás 50%-a pedig a Gulbuddin Hekmatjar vezette ultraszélsőséges szunnita frakció kezébe került. Bár a szovjetek ellen harcoltak, a háborúban részt vevő arabok többségükben mégis Nyugat-ellenesek voltak, s a nyugati humanitárius segélyegyleteket erkölcstelenséggel és az iszlám elleni izgatással vádolták. A szovjetek vereségéhez végül három olyan tényező vezetett, amellyel nem tudták hatékonyan felvenni a versenyt: az amerikai technológia, a szaúdi pénzek, valamint a muzulmán népességszaporulat és vakbuzgalom.3 A háború az iszlám szervezetek kényszerű szövetségét hagyta örökül, melynek az volt a célja, hogy az iszlámot támogassa mindenféle nem iszlám erőkkel szemben. A képzett és tapasztalt harcosok, katonai táborok, gyakorló terepek, logisztikai felszerelések, a személyes és intézményes iszlámközi kapcsolatrendszerek, valamint a jelentős hadianyagkészletek — beleértve az eltűntnek nyilvánított 300–500 Stinger-rakétát is — szintén háborús hagyatékként értékelhetők. A háború legfontosabb hozadéka azonban a hatalom mámorító érzete és a megnövekedett önbizalom volt, ami arra sarkallta az iszlám erőket, hogy az eddigi győzelmet továbbiakkal tetézzék. Egy amerikai tisztségviselő 1994-ben azt mondta: az afgán önkéntesek „vallási és politikai értelemben is tökéletesen váltják valóra a dzsihád elveit. A világ két szuperhatalma közül az egyiket már legyőzték, és most azon fáradoznak, hogy a másikra is vereséget mérjenek.”4 Az afgán háború azért alakult át civilizációs háborúvá, mert a muzulmán világ ekként értelmezte, és azonnal felsorakoztatta erőit a Szovjetunióval szemben. Az Öböl-háború viszont azért változott civilizációs háborúvá, mert a Nyugat katonailag beavatkozott egy muzulmán konfliktusba — a nyugatiak elsöprő többsége támogatta az intervenciót, míg a muzulmánok világszerte felismerték, hogy ez a beavatkozás nem más, mint az ellenük folytatott háború része, s ezért összefogtak a nyugati imperializmus eme újabb megnyilvánulása ellen. A háború kezdetben megosztotta az arab és muzulmán kormányokat. Szaddám Huszein durván megsértette a határvonalak szentségét, ezért 1990 augusztusában az Arab Liga elsöprő szavazattöbbséggel (tizennégyen igennel, ketten nemmel szavaztak, míg öten tartózkodtak vagy távol maradtak) elítélendőnek bélyegezte a cselekedetet. Egyiptom és Szíria jelentős katonai erőkkel, míg Pakisztán, Marokkó és Banglades némileg kevesebb csapattal képviselte magát az Egyesült Államok által szervezett Irak-ellenes koalícióban. Törökország lezárta a területén áthaladó, mediterrán térségbe irányuló iraki vezetékeket, és engedélyezte, hogy a koalíció a török légitámaszpontokat használja. Cserébe viszont Törökország mind erőteljesebb európai integrációs követelésekkel lépett fel; Pakisztán és Marokkó újra megerősítette kapcsolatait Szaúd-Arábiával; Egyiptom eltöröltette adósságát; Szíria pedig megszállta Libanont. Ezzel szemben Irán, Jordánia, Líbia, Mauritánia, Jemen, Szudán és Tunézia kormánya — noha sokuk komoly anyagi támogatást kapott Szaúd-Arábiától — olyan szervezetekkel egyetemben, mint a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ), a Hamasz és a FIS, Irak mellé állt, és kíméletlenül elítélte a nyugati intervenciót. Más muzulmán kormányok — például Indonézia — inkább kompromisszumos megoldásokra törekedtek, vagy igyekeztek elkerülni a nyílt állásfoglalást. Míg a muzulmán kormányok eleinte a megosztottság jeleit mutatták, addig az arab és muzulmán közfelfogás kezdettől fogva szinte teljes egészében Nyugat-ellenes volt. Egy amerikai megfigyelő, három héttel Kuvait lerohanása után tett jemeni, szíriai, egyiptomi, jordániai és szaúd-arábiai látogatásáról így vélekedett: „Az arab világ .. .mélységesen neheztel

az Egyesült Államokra, ugyanakkor alig bírja visszafojtani abbéli örömét, hogy egy arab vezetőnek volt annyi mersze, hogy szembeszálljon a földkerekség legnagyobb hatalmával.”5 Marokkótól Kínáig muzulmánok milliói sorakoztak fel Szaddám Huszein mögött, akit „muzulmán hősként ünnepeltek”6. A demokrácia önellentmondása nyilvánult meg „e konfliktus nagy paradoxonában”: Szaddám Huszeint ugyanis sokkal „lelkesebben és szélesebb körben” támogatták azokban az arab országokban, ahol a politika nyitottabb volt, és a szólásszabadságot kevésbé korlátozták.7 Marokkóban, Pakisztánban, Jordániában, Indonéziában és más országokban tömegdemonstrációkkal tiltakoztak a Nyugat, valamint az olyan politikai vezetők — mint Hasszán király, Benazir Bhutto és Szuharto — ellen, akikben a Nyugat talpnyalóit látták. Még Szíriában is feltűnt a koalíció ellenzéke, és hallatta hangját, hiszen „a polgárok széles tömegei fejezték ki tiltakozásukat a külföldi katonai erők öböl-béli jelenléte ellen”. India 100 milliós muzulmán lakosságának 75%-a az Egyesült Államokat okolta a háborúért, míg Indonéziában 171 millió muzulmán „szinte egy emberként” ítélte el az amerikai katonai megmozdulásokat az Öböl-térségben. Az arab értelmiségiek hasonló álláspontra jutottak, majd zavaros „észérvekre” hivatkozva szemet hunytak Szaddám brutalitása fölött, s mélyen elítélték a nyugati intervenciót.8 Az arabok és más muzulmánok egyetértettek abban, hogy Szaddám Huszein véreskezű zsarnok, ám Franklin D. Roosevelttel szólva úgy vélték: „Ő mégiscsak a mi véreskezű zsarnokunk.” E nézőpont szerint Kuvait lerohanása családi ügynek számított, amelyet azon belül kellett elintézni; így, akik a nemzetközi igazság grandiózus elméleteire hivatkozva beleártották magukat ezekbe a családi ügyekbe, valójában csak önző érdekeiket védték, s minden erejükkel azon voltak, hogy az arabok továbbra is alárendelt szerepet játsszanak a Nyugattal szemben. Egy tanulmány rámutatott arra, hogy az arab értelmiségiek „megvetően vélekednek az iraki rezsimről, helytelenítik az önkényuralmat és brutalitást, ugyanakkor úgy gondolják, Irak annak az ellenállási mozgalomnak a központja, amely az arab világ nagy ellenségével, a Nyugattal veszi fel a harcot”. Az „arab világ szemben áll a Nyugattal”. „Amit Szaddám Huszein tett, az rossz — állította egy palesztin professzor —, ugyanakkor nem ítélhetjük el Irakot azért, mert szembeszállt a Nyugat katonai intervenciójával.” A Nyugaton és más területeken élő muzulmánok élesen kritizálták a Szaúd-Arábiában állomásozó nem muzulmán csapatokat, és azzal vádolták őket, hogy jelenlétükkel „megszentségtelenítették” a muzulmán szent helyeket.9 Röviden és tömören: az uralkodó nézetek szerint Szaddám Huszein helytelenül járt el, amikor az invázió mellett döntött. A Nyugat azonban még helytelenebbül járt el, amikor beavatkozott a konfliktusba. Ezért Szaddám helyesen jár el, amikor felveszi a harcot a Nyugattal, és mi is helyesen járunk el, amikor Szaddám Huszeint támogatjuk. Más törésvonal-konfliktusok főszereplőihez hasonlóan Szaddám Huszein eredendően világi rezsimje egy olyan üggyel vállalt szolidaritást, mellyel szimpatizánsok széles tömegeit állíthatta maga mellé: az iszlámmal. S mivel Irakot minden oldalról muzulmánok vették körül, Szaddám Huszeinnek tulajdonképpen nem volt más választása, mint hogy ezt tegye. Irak az arab nacionalizmus vagy a Harmadik Világ ingatag lábakon álló Nyugat-ellenességével szemben az iszlám mellett döntött; ez pedig „ékes bizonyság arra nézve — írja egy egyiptomi kommentátor —, hogy az iszlám mint politikai ideológia képes nagy tömegeket csatasorba állítani”10. Noha Szaúd-Arábia szokásai, intézményei sokkal szigorúbban veszik a muzulmán vallást, mint más muzulmán országok — ez alól valószínűleg csak Irán és Szudán kivétel —, s noha az iszlám csoportok világszerte Szaúd-Arábia anyagi támogatását élvezik, egyetlen iszlám

mozgalom sem támogatta az Irak elleni nyugati koalíciót — sőt lényegében mindegyik szembeszállt a nyugati intervencióval. A muzulmánok számára az Öböl-háború villámgyorsan civilizációk közti háborúvá alakult át, melyben az iszlám sérthetetlensége volt a tét. Az egyiptomi, szíriai, jordániai, pakisztáni, malajziai, afgán és szudáni iszlám fundamentalista csoportok szerint ez a „keresztesek és cionisták” háborúja volt az „iszlám vallás és az iszlám civilizáció” ellen — ezért „az iraki népet sújtó katonai és gazdasági agresszió” miatt nyíltan Irak mellé álltak. 1990 őszén Szafar al-Havali, a Mekkai Iszlám Egyetem dékánja kijelentette — a nyilatkozat magnószalagon bejárta egész Szaúd-Arábiát —, hogy ebben a háborúban „nem Irak és a világ csap össze. Ebben a háborúban a Nyugat és az iszlám küzd egymással.” Huszein, Jordán király hasonlóképpen fogalmazott: „ez a háború nem pusztán Irak, hanem az arab és a muzulmán világ ellen irányul”. Ráadásul — erre egyébként Fatima Mernissi mutatott rá — Bush elnök retorikai fordulataiban sűrűn fordult Istenhez az Egyesült Államok érdekében, s gyakran emlegette a „7. században portyázó könyörtelen, ravasz preiszlám hordákat és a későbbi keresztes hadjáratokat”; ezzel pedig megerősítette azokat az arab nézeteket, miszerint tényleg „vallási háború” dúl. Azok az érvek, melyek a háborút nyugati és cionista konspirációra épülő keresztes hadjáratként értelmezték, nem csupán igazolták, hanem egyenesen szükségessé tették, hogy a dzsihád, az iszlám szent háborúja ellentámadásba lendüljön.11 Annak következtében, hogy a muzulmánok a háborút a Nyugat és az iszlám konfliktusaként definiálták, jelentősen csökkentek, illetve egy időre háttérbe szorultak a muzulmán világon belüli nézeteltérések. A muzulmánok közti régi keletű viták eltörpültek az iszlám és a Nyugat antagonisztikus ellentéte mellett. A háború folyamán a muzulmán kormányok és csoportok következetesen távolodtak a Nyugattól. Az afgán elődhöz hasonlóan az Öböl-háború is olyan muzulmán csoportokat hozott össze, amelyek korábban gyakran egymás torkának estek: arab szekularistákat, nacionalistákat és fundamentalistákat; a jordán kormányt és a palesztinokat; a PFSZ-t és a Hamaszt, Iránt és Irakot; kormányokat és ellenzékeket. „Az iraki bathisták — fogalmazta meg Szafar al-Havali — csak ideig-óráig tekinthetők ellenségeinknek; Róma viszont a végítélet napjáig az ellenségünk marad.”12 A háború eredményeként Irak és Irán között megbékélési folyamat kezdődött. Irán síita vallási vezetői mélyen elítélték a nyugati intervenciót, és a Nyugattal szembeni iszlám szent háború szükségességét hangoztatták. Az iráni kormány hatályon kívül helyezte a korábbi ellenséggel szembeni intézkedéseket, és a háborút követően fokozatosan javult a viszony a két rezsim között. Egy külső ellenség felbukkanása az országon belüli konfliktusokat is csökkentheti. 1991 januárjában például Pakisztán állítólag „nyakig merült a Nyugat-ellenes hitvitákba”, amelyek — ha csak rövid időre is — egységbe kovácsolták az országot. „Pakisztán még sohasem volt ilyen egységes. A délen elterülő Szind tartományban, ahol az őslakosok és az indiai bevándorlók már öt éve gyilkolják egymást, most kart karba öltve együtt tiltakoznak az amerikaiak ellen. Az északnyugati határvidék ultrakonzervatív törzsi területein pedig még a nők is az utcára vonulnak — olyan helyeken történt ez, ahol az emberek korábban csak a pénteki ima kedvéért gyűltek össze.”13 Amikor aztán a közvélemény már egyre keményebben ellenezte a háborút, azok a kormányok, amelyek kezdetben támogatták a koalíciót, most visszakoztak, megosztottá váltak, vagy cselekedeteik indoklásaképpen bonyolult magyarázatokkal hozakodtak elő. Hafez

al-Asszad, aki például korábban csapatokkal támogatta a koalíciót, most azzal érvelt, hogy ezekre a csapatokra csak azért volt szükség, hogy ellensúlyozzák és alkalmanként helyettesítsék a Szaúd-Arábiában állomásozó nyugati katonai erőket. Sőt, hogy ezeket a csapatokat lényegében defenzív célokra és a szent helyek védelm[ér]e vetették csak be. A török és pakisztáni katonai vezetők nyilvánosan elítélték, hogy kormányaik részt vettek a koalícióban. Az egyiptomi és szír kormány, amely a legtöbb haderővel támogatta a koalíciót — kellő nyomást gyakorolva — elfojtotta, vagy semmibe vette az országban kialakuló Nyugat-ellenességet. A valamennyire nyitottabb muzulmán országok kormányai viszont kénytelenek voltak eltávolodni a Nyugattól, sőt egyre Nyugat-ellenesebb állásfoglalásokra kényszerültek. A Magrebben „Irak támogatásának robbanásszerű megnövekedése a háború egyik legnagyobb meglepetése” volt. A tunéziai közvélemény erős Nyugat-ellenességének adott hangot, ezért Ben Ali elnök sietve el is ítélte a nyugati intervenciót. A marokkói kormány eredetileg 1500 katonával támogatta a koalíciót; aztán amikor Nyugat-ellenes csoportok jelentek meg a színen, a kormány Irak mellett szállt síkra. Algériában egy Irak melletti szimpátiatüntetésen 400 000 ember követelte, hogy a korábban Nyugat felé hajló Bendzsedid elnök revideálja nézeteit, és ítélje el a Nyugatot; valamint hivatalos nyilatkozat keretében jelentse be, hogy „Algéria a testvéri Irak mellett áll”14. 1990 augusztusában az Arab Ligában három Magreb-kormány szavazott Irak elítélése mellett. A lakosság élénk tiltakozása azt eredményezte, hogy ugyanez a három kormány 1990 őszén már az amerikai intervenció elítélése mellett voksolt. A Nyugat katonai erőfeszítéseit a nem muzulmán civilizációk sem igen támogatták. 1991-ben a japánok 53%-a szavazott a háború ellen, s csak 25% fejezte ki szimpátiáját. A hinduk úgy vélték, hogy Szaddám Huszein és George Bush egyformán felelős a háborúért - a The Times of India című lap pedig arra figyelmeztetett, hogy ez a háború „sokkal szélesebb konfrontációhoz is elvezethet az erős és arrogáns judeo-keresztény világ és a vallásos hevülettől vezérelt, ám gyengébb muzulmán világ között”. Vagyis az Öböl-háború Irak és Kuvait háborújaként kezdődött, aztán Irak és a Nyugat, majd az iszlám és a Nyugat háborújává vált; és a nem nyugati közvélemény nagy része egyre inkább a Kelet és a Nyugat háborújáról beszélt — „ez a fehérek háborúja: az ósdi imperializmus újabb fellángolása”15. A kuvaitiakat leszámítva egyetlen iszlám nép sem lelkesedett a háborúért, és szinte egyöntetűen tiltakoztak a nyugati intervenció ellen. A háború végén a londoni és New York-i győzelmi ünnepségek máshol nem találtak követőkre. „A háború végeredménye — mutatott rá Sohail H. Hashmi — nem töltötte el boldogsággal” az arabokat. Sőt inkább a csalódottság, döbbenet, megalázottság és a harag érzése uralkodott el rajtuk. Már megint a Nyugat győzött. A modern idők Szaladinjára, aki pedig új reményeket ébresztett az arab lelkekben, döntő vereséget mért a Nyugat, amikor erőszakkal lerohanta az iszlám közösséget. „Vajon mi rosszabb történhet még az arabokkal? — tette fel a kérdést Fatima Mernissi. — Ebben a háborúban az egész Nyugat minket bombázott. Ez maga volt a megtestesült rémálom.”16 A háború után az arab közvélemény — Kuvait kivételével — mélyen ellenezte az Egyesült Államok öböl-beli katonai jelenlétét. Kuvait felszabadítása eloszlatta a Szaddám Huszeinnel kapcsolatos ellenérzéseket, s egyre kevésbé tűnt indokoltnak az amerikai katonai jelenlét. Ennek következtében még Egyiptomban is nőtt az Irak-szimpatizánsok tábora. A koalíció arab kormányai új álláspontra helyezkedtek.17 1992 augusztusában Egyiptom és Szíria más országokkal egyetemben tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy Irak déli részét repülési

tilalom alá vonják. 1993 januárjában az arab kormányok és Törökország az Irak elleni légitámadásokat is mélyen elítélték. Ha a nyugati légierőt bevethették a szunnita muzulmánok kurd- és síitaellenes támadásaival szemben, vajon miért nem vetették be akkor is, amikor az ortodox szerbek megtámadták a boszniai muzulmánokat? Amikor 1993 júniusában a Bush elleni merénylet megtorlásaként Clinton elnök elrendelte Irak bombázását, a nemzetközi reagálások élesen tükrözték a civilizációs törésvonalakat. Az izraeli és a nyugat-európai kormányok teljes mértékben egyetértettek a támadással; Oroszország elismerte, hogy „jogos” önvédelemről volt szó; Kína „mély aggodalmának” adott hangot, míg Szaúd-Arábia és az Öböl-térség emirátusai nem kommentálták az eseményeket. Más muzulmán kormányok viszont — beleértve Egyiptomot is — a nyugati kettős erkölcsi mérce újabb megnyilvánulásaként értékelték a támadást; Irán pedig az amerikai „neo-expanzionizmus és önhittség égbekiáltó agressziójáról” beszélt.18 Újra és újra felmerült a kérdés: az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség — vagyis a Nyugat — miért nem hoz hasonló megtorló intézkedéseket Izrael feláborító viselkedése és az ENSZ-határozatok megsértése ellen? A hidegháború utáni világban az Öböl-háború volt az első anyagi erőforrások birtoklása miatt folytatott, civilizációk közti háború. Nem kisebb tét forgott kockán, mint hogy a világ legnagyobb olajkészletei fölött vajon a Nyugat katonai védelmére szoruló Szaúd-Arábia és más emirátusok uralkodnak-e, vagy pedig független, Nyugat-ellenes rezsimek, amelyek késznek mutatkoznak arra, hogy a Nyugat ellen fordítsák az olajfegyvert. A Nyugatnak nem sikerült Szaddám Huszeint megbuktatnia, ugyanakkor mégis egyfajta győzelmet könyvelhetett el, hiszen az Öböl-államokkal sikerült elhitetnie, hogy nagyon is rászorulnak a Nyugat védelmére, s ily módon katonai jelenlétét a térségben békeidőben is fenntarthatta. A háború előtt Irak, Irán, a Perzsa-öböl menti Együttműködési Tanács és az Egyesült Államok egymással versengve próbált minél nagyobb befolyást gyakorolni a térségre. A háború után a Perzsa-öböl Amerika felségvize lett. A TÖRÉSVONAL-HÁBORÚK JELLEMZŐI A klánok, törzsek, etnikai csoportok, vallási közösségek és nemzetek közti háborúk minden korszakban és minden civilizációban igen gyakran előfordultak, hiszen a konfliktusok a népek identitásában gyökereznek. Általában helyi érdekű háborúkról van szó, melyekben közvetlen külső hatások, tágabb politikai vagy ideológiai szempontok nem érvényesülnek, noha előfordul, hogy kívülálló csoportokat humanitárius aggodalmakra késztetnek. Ezek általában igen véres és könyörtelen háborúk, hiszen az identitás alapvető kérdései forognak kockán. Ráadásul hosszadalmasak is; igaz, olykor fegyverszünetek vagy békeszerződések miatt ideig-óráig a harc szünetel, ám ezeket a szerződéseket, egyezményeket rendre megszegik, s minden folytatódik ott, ahol korábban abbamaradt. Ha egy polgárháborúban valamelyik fél döntő katonai győzelmet arat, könnyen előfordulhat, hogy népirtás veszi kezdetét.19 A törésvonal-konfliktusok a különböző civilizációt képviselő csoportok vagy országok közösségi konfliktusai. A törésvonal-háborúk elmérgesedett fegyveres konfliktusok. Ilyen háborúkra sor kerülhet államok között, független csoportok között, valamint államok és független csoportok között is. Az államokon belüli törésvonal-konfliktusok olyan csoportokat is érinthetnek, amelyek többnyire földrajzilag távol eső területeken élnek; ebben az esetben a kormányzati hatalommal nem rendelkező csoportok rendszerint a teljes vagy részleges függetlenség kivívását tekintik legfőbb céljuknak. Az államokon belüli törésvonal-konfliktusok

földrajzilag vegyes területeken élő csoportokra is kiterjedhetnek; amikor is az állandó feszültség időről időre fegyveres összetűzések kirobbanásához vezet. Ez történt például az indiai muzulmánok és hinduk, valamint a Malajziában élő muzulmánok és kínaiak esetében. Vagy pedig polgárháborúvá szélesedhet, különösen akkor, amikor utódállamok vannak kialakulóban; ilyenkor a határvonalak meghatározása és az egyes népcsoportok szétválasztása brutális, erőszakos módon megy végbe. A törésvonal-konfliktusok résztvevői néha a hatalom megszerzését tűzik ki célul. Még gyakoribb azonban az, hogy a terület megszerzéséért folyik a harc. A konfliktusban érdekelt felek a terület leigázására törekednek, hogy aztán az ott élő más népek elűzésével, lemészárlásával, vagy — a két módszer együttes alkalmazásával — „etnikai tisztogatást” vigyenek végbe. Ezek általában véres és mocskos konfliktusok, melyekben mindkét fél a tömegmészárlások, terrorista akciók és kínzások széles eszköztárát veti be. A vitatott területet a felek gyakran történelmük és nemzeti identitásuk meghatározó jelentőségű szimbólumának tartják; szent földnek, amelyhez megkérdőjelezhetetlen joguk van: ilyen Ciszjordánia, Kasmír, Hegyi-Karabah, a Drina völgye, Koszovó. A törésvonal-háborúk általában sok hasonlóságot mutatnak a közösségi háborúkkal. Mindkét esetben hosszú ideig tartó konfliktusról van szó. Az államon belüli törésvonal-háborúk átlagosan hatszor hosszabbak az államközi konfliktusoknál. Minthogy az egyes csoportok identitása és hatalma a tét, tárgyalásokkal, kompromisszumokkal nehéz a konfliktust megoldani. Ha a tárgyalások megegyezésre is vezetnek, gyakran előfordul, hogy az érdekelt felek közül valaki nem írja alá az egyezményeket; arról nem is beszélve, hogy ezek az egyezmények általában nem hosszú életűek. A törésvonal-háborúk kiszámíthatatlan, szeszélyes háborúk, melyek véresen fellángolnak, majd hirtelen veszítenek intenzitásukból, hogy aztán ismét újult erővel lángolhassanak fel a harcok. A közösségtudat és gyűlölet tüzét lényegében csak a népirtás tudja teljesen kioltani. A törésvonal-háborúk a közösségi háborúkhoz hasonlóan — elhúzódó jellegük miatt — általában rengeteg halálos áldozatot követelnek, s igen nagy a menekültek száma is. Becslések szerint — ezeket az adatokat némi fenntartással kell kezelni, bár általában hitelre érdemesnek tartják őket — a törésvonal-háborúk halálos áldozatainak száma a kilencvenes években a következőképpen alakult: a Fülöp-szigeteken 50 000, Sri Lankán 50 000–100 000, Kasmírban 20 000, Szudánban 500 000–1,5 millió, Tádzsikisztánban 100 000, Horvátországban 50 000, Boszniában 50 000–200 000, Csecsenföldön 30 000–50 000, Tibetben 100 000, Kelet-Timorban 200 000. E napjainkban dúló háborúk jó része lényegében nem más, mint az elhúzódó véres történelmi konfliktusok kiújulása — és ezeket a 20. század végi háborúkat eddig semmilyen erőfeszítéssel nem lehetett véglegesen felszámolni. Szudánban például 1956-ban tört ki a háború; a harcok 1972-ig folytak, amikor is egyezmény született, amely Dél-Szudánt bizonyos fokú autonómiával ruházta fel; 1983-ban azonban ismét fellángoltak a harcok. A Sri Lanka-i tamil lázadás 1983-ban kezdődött, 1991-ben a béketárgyalások megszakadtak, majd 1994-ben folytatódtak, s 1995 januárjában megkötötték a tűzszünetet. Négy hónappal később azonban a tamil tigrisek megszegték a tűzszünetet, megszakítottak mindenféle tárgyalást, és még hevesebb harcok kezdődtek. A Fülöp-szigeteki moro-felkelés az 1970-es évek elején kezdődött, s csak 1976-ban csillapodott le, amikor egy egyezmény értelmében Mindanao bizonyos területeit autonómmá nyilvánították. 1993-ban azonban egyre gyakrabban és mind szélesebb körben újra kibontakoztak a harcok, mivel a szakadár felkelők semmibe vették a

béketörekvéseket. 1995 júliusában az orosz és a csecsen vezetők demilitarizációs egyezményt kötöttek, hogy véget vessenek az előző év decemberében kezdődött háborús helyzetnek. A harcok egy ideig szüneteltek, ám újból fellángoltak, mivel a csecsenek orosz és oroszbarát vezetők ellen intéztek támadásokat. Ezt az oroszok megtorló intézkedései követték, majd 1996 januárjában a csecsenek lerohanták Dagesztánt, válaszképpen pedig orosz offenzíva vette kezdetét 1996 első felében. Noha a törésvonal-háborúk a hosszú időtartam, a nagyfokú erőszakosság és az ideológiai ambivalencia tekintetében sok közös vonást mutatnak más közösségi háborúval, két vonatkozásban azonban mégis jelentős eltérés figyelhető meg közöttük. Először is: a közösségi háborúk etnikai, vallási, faji vagy nyelvi csoportok között fordulhatnak elő. Mivel azonban a vallás a civilizációk legfontosabb jellemzője, törésvonal-háborúkra szinte minden esetben különböző vallású népek között kerül sor. Egyes elemzők alábecsülik e tényező jelentőségét. Például arra hivatkoznak, hogy a boszniai szerbek és muzulmánok azonos nyelvet beszélnek, s ugyanahhoz az etnikumhoz tartoznak, felemlegetik a múltra jellemző békés egymás mellett élést és a vegyes házasságok gyakoriságát, csak éppen — a freudi „apró különbségek nárcizmusára” hivatkozva — a vallási tényezőt nem veszik komolyan.21 Ez az álláspont azonban az évszázados rövidlátásban gyökerezik. Az emberiség ezeréves történelme tanúskodik arról, hogy a vallás nem „apró különbség”, hanem valószínűleg a legnagyobb és legmélyebb nézetbeli eltérés, ami emberek közt létezhet. A törésvonal-háborúk gyakoriságát, intenzitását és erőszakosságát nagymértékben növeli az, hogy a háborúban részt vevő felek más istent imádnak. Másrészt: a közösségi háborúk általában helyi érdekűek, ezért az eszkaláció valószínűsége viszonylag kicsi. Ezzel szemben a törésvonal-háborúkra — jellegüknél fogva — olyan csoportok között kerül sor, amelyek egy-egy nagyobb kulturális entitáshoz tartoznak. A közösségi háborúkban rendszerint A és B csoport harcol egymással; a C, D és E csoport mindaddig nem kapcsolódik be a háborúba, míg A vagy B csoport direkt támadást nem intéz a C, D vagy E csoport érdekei ellen. A törésvonal-háborúkban ezzel szemben az A1 csoport harcol B1 csoporttal; mindkét fél a háború kiszélesítésére törekszik, és a civilizációs rokoncsoportok, A2, A3, A4, illetve B2, B3, B4 támogatására számít — és ezt a támogatást meg is kapja. A modern világban a szállítás és a kommunikáció fejlődése elősegítette a kapcsolatok megszilárdulását, s ily módon hozzájárult a törésvonal-háborúk „internacionalizálódásához”. A migráció következtében diaszpórák alakultak ki harmadik civilizációkban. A kommunikációs eszközök révén a felek gyorsabban kérhettek segítséget a rokoncsoportoktól, és ezek a csoportok is hamarabb értesültek a rokonokat fenyegető veszélyről. A világ általános összezsugorodása ily módon lehetővé tette, hogy a rokoncsoportok morális, diplomáciai, pénzügyi és anyagi támogatást nyújtsanak a háborúskodó feleknek — ugyanakkor egyre nehezebb lett az elvárások alól kibújni. Ma már nemzetközi hálózatok gondoskodnak arról, hogy a támogatás eljusson az érdekeltekhez; így a háborúskodó felek nem szenvednek hiányt, s a konfliktus tovább folytatódik. H. D. S. Greenway szavait idézve, ez a „rokon ország szindróma” a 20. század végi törésvonal-háborúk központi jellemzője.22 Még általánosabban szólva, a különböző civilizációs csoportok között az erőszak legkisebb megnyilvánulása is olyan következményekkel és szövődményekkel jár, melyekre a civilizáción belüli konfliktusok esetében nincs példa. Amikor 1995 februárjában szunnita fegyveresek Karacsi egyik mecsetében tizennyolc síita hívőt lemészároltak, teljesen feldúlták a

város békéjét, és nehéz helyzetbe hozták az egész Pakisztánt. Pontosan egy évvel korábban egy zsidó telepes Hebronban huszonkilenc muzulmánt gyilkolt meg a Pátriárkák Barlangjánál; ezzel megszakította a közel-keleti békefolyamatot, és nehéz helyzetbe sodorta a világot. AZ ISZLÁM VÉRES HATÁRAI A közösségi konfliktusok és a törésvonal-háborúk a történelem hatáskörébe tartoznak. Egyes számítások szerint körülbelül harminckét etnikai konfliktus zajlott le a hidegháború során, beleértve az arabok és izraeliek, indiaiak és pakisztánok, szudáni muzulmánok és keresztények, Sri Lanka-i buddhisták és tamilok, valamint a libanoni síiták és maroniták közti törésvonal-háborúkat is. Az identitásháborúk az 1940-es és 1950-es években a polgárháborúk mintegy 50%-át tették ki, ám a polgárháborúk háromnegyede a következő évtizedekben zajlott le. A felkelések intenzitása — beleértve az etnikai csoportok lázongásait is — az 1950-es évek elejétől a nyolcvanas évek végéig megháromszorozódott. Az egyre nagyobb méreteket öltő szuperhatalmi versengés miatt ezek a konfliktusok — néhány jelentős kivételtől eltekintve — mind kevesebb figyelmet keltettek, s gyakran a hidegháború prizmáján keresztül szemlélték őket. A hidegháború enyhülésével a közösségi háborúk egyre nagyobb érdeklődést váltottak ki, és — bár ezzel nem mindenki ért egyet — a korábbi időszakokhoz képest jóval hangsúlyosabbá váltak. Vagyis az etnikai konfliktusokban egyfajta „fellendülés” következett be.23 Az etnikai konfliktusok és a törésvonal-háborúk egyenlőtlenül oszlanak meg a világ civilizációi között. Jelentős törésvonal-harcok dúltak a volt Jugoszlávia területén élő szerbek és horvátok, valamint a Sri Lanka-i buddhisták és hinduk között; míg más térségekben kevésbé véres konfliktusok zajlottak a nem muzulmán csoportok körében. A törésvonal-konfliktusok túlnyomó többsége azonban az Eurázsia és Afrika között húzódó, muzulmánokat és nem muzulmánokat elválasztó határvonal mentén fordul elő. Míg a világpolitika makro- vagy globális szintjén a civilizációk összecsapása elsősorban a Nyugat és a világ más részei közt zajlik, addig mikro- vagy helyi szinten ez az iszlám és más csoportok konfrontálódását jelenti. Egyre több helyen kerül sor mély nézeteltérésekre és erőszakos konfliktusokra a muzulmán és nem muzulmán csoportok között. Boszniában a muzulmánok véres és nagy áldozatokkal járó háborúskodást folytattak az ortodox szerbek ellen, és a katolikus horvátokkal is összecsaptak. Koszovóban szerb elnyomás sújtja az albán muzulmánokat, s földalatti kormányt alakítva alig várják, hogy a két csoport végre összecsapjon. Az albán és a görög kormány kisebbségi politikája homlokegyenest ellentétes nézeteket képvisel. A törökök és a görögök évszázados ellenségek. A két részre szakadt Ciprus a muzulmán törökök és az ortodox görögök fennhatósága alatt áll. A kaukázusi térségben Törökország és Örményország ellenséges viszonya évszázadokra nyúlik vissza; Azerbajdzsán pedig Hegyi-Karabah miatt háborúzik az örményekkel. Az Észak-Kaukázusban csecsenek, ingusok és más muzulmán népek kétszáz éven keresztül harcoltak azért, hogy visszanyerjék függetlenségüket Oroszországtól; 1994-ben pedig még véresebben újultak ki az orosz–csecsen konfliktusok. Az ingusok és ortodox oszétok is összecsaptak már. A Volga-medencében a múltban muzulmán tatárok harcoltak az oroszokkal, míg a kilencvenes évek elején, egy kényszerű kompromisszum megkötése árán, korlátozott szuverenitásra tettek szert. A 19. század folyamán Oroszország fokozatosan leigázta a közép-ázsiai muzulmán népeket. A nyolcvanas években kitört az afgán–orosz háború; az oroszok visszavonulása után a harcok Tadzsikisztánban folytatódtak, ahol az oroszok az iszlám felkelő csoportokkal szemben

a kormány mellé álltak. Hszincsiangban ujgurok és más muzulmán csoportok küzdenek az elkínaiasítás ellen, s ennek érdekében felvették a kapcsolatot a volt szovjet tagköztársaságokban élő rokon etnikumokkal és vallásos csoportokkal. A szubkontinensen Pakisztán és India között háromszor alakult ki háborús konfliktus: a muzulmán felkelők Kasmírban szembeszálltak az indiai uralommal; Asszamban véres konfliktusokra került sor a muzulmán bevándorlók és a törzsi lakosság között; eközben időről időre muzulmánok és hinduk csapnak össze India-szerte. E konfliktusok kialakulásában jelentős szerepet játszott, hogy mindkét közösségben felerősödtek a fundamentalista törekvések. Bangladesben a buddhisták a muzulmán többség diszkriminációja ellen tiltakoznak, míg a mianmari muzulmánok a buddhista többség diszkriminációját sérelmezik. A malajziai és indonéz muzulmánok — a gazdasági dominanciát nehezményezve — kínaiakat üldöznek. Dél-Thaiföldön muzulmán csoportok lázadoznak a buddhista kormány ellen, míg a Fülöp-szigetek déli részén muzulmán függetlenségi harc folyik a katolikus állammal és kormánnyal szemben. Indonéziában ugyanakkor a katolikus kelet-timoriak harcolnak a muzulmán kormánycsapatokkal. A közel-keleti Palesztinában az arab–zsidó konfliktus okait a zsidó haza megteremtésére irányuló törekvésekben kell keresni. Izrael és az arab államok négyszer folytattak háborút egymás ellen, és az izraeli uralom ellen megindult a palesztin intifáda. Libanonban a maronita keresztények vesztes csatát vívtak a síitákkal és más muzulmán csoportokkal. Etiópiában az ortodox amharáknak — a muzulmán etnikai csoportok évszázados elnyomása után — az Oromo-felkeléssel kellett szembesülniük. Afrika-szerte számos konfliktus bontakozott ki az északi arab és muzulmán népek, valamint a déli animista keresztény feketék között. A legvéresebb, évtizedeken keresztül zajló arab–keresztény háború Szudánban dúlt, melynek több százezren estek áldozatul. Nigéria politikájára erőteljesen, rányomta a bélyegét az északi területeken élő muzulmán iulani-hausza és a déli területeken élő keresztény törzsek konfliktusa; gyakoriak voltak a zavargások, puccsok, s egy jelentősebb háborúra is sor került. Csádban, Kenyában és Tanzániában hasonló harcok folytak muzulmánok és keresztények között. Ezeken a helyeken a muzulmánok és a más civilizációt képviselő katolikusok, protestánsok, ortodoxok, hinduk, kínaiak, buddhisták, zsidók kapcsolata általában ellenséges; a nézeteltérések a múltban gyakran véres összecsapássá fajultak, s a kilencvenes években újra az erőszak lett az úr. Az iszlám határvonalai mentén mindenhol azt tapasztalni, hogy a muzulmánok képtelenek békében élni szomszédaikkal. Magától adódik a kérdés: vajon a muzulmán és nem muzulmán csoportok konfliktusainak 20. század végi sémája ugyanígy érvényes-e a más civilizációt képviselő csoportok közti konfliktusok esetében is. A válasz: nem. A muzulmánok a világ népességének egyötödét teszik ki, ám a kilencvenes években sokkal több csoportközi konfliktusban vettek részt, mint bármely más civilizáció népei. És erre megdönthetetlen bizonyítékok vannak. 1. Ted Robert Gurr elemzései szerint 1993–1994 között ötven etnopolitikai konfliktusból huszonhatban muzulmánok vettek részt (10.1. táblázat). Húsz konfliktus különböző civilizációs csoportok között zajlott, ebből tizenöt esetben muzulmánok és nem muzulmánok kerültek szembe egymással. Vagyis háromszor akkora az olyan civilizációközi konfliktusok száma, amelyben muzulmánok is érintettek, mint az összes, nem muzulmán civilizációk közti konfliktusoké. Az iszlámon belüli konfliktusok száma is lényegesen

nagyobb, mint a más civilizációkon belülieké, beleértve az afrikai törzsi konfliktusokat is. Az iszlámmal ellentétben, a Nyugat mindössze két civilizáción belüli és két civilizációközi konfliktusban vett részt. Azok a konfliktusok, melyekben muzulmánok is érdekeltek voltak, többnyire rengeteg halálos áldozatot követeltek. Hat háborúból — melyekben Gurr becslései szerint 200 000-en vagy még annál is többen estek áldozatul — három muzulmánok és nem muzulmánok között dúlt (Szudán, Bosznia, Kelet-Timor), kettő muzulmánok között (Szomália, illetve iraki kurdok), és csak egyetlen háború volt, amelyben kizárólag nem muzulmánok harcoltak egymással (Angola). 2. A New York Times vizsgálatai szerint 1993-ban negyvennyolc helyszínen mintegy ötvenkilenc etnikai konfliktus tört ki. A helyszínek felén muzulmánok csaptak össze más muzulmán vagy nem muzulmán csoportokkal. Az ötvenkilenc konfliktusból harmincegy esetben különböző civilizációkat képviselő csoportok között került sor összetűzésre, és — akárcsak Gurr adataiban — a civilizációközi konfliktusok kétharmada (vagyis huszonegy) muzulmánok és mások között zajlott (10.2. táblázat). 3. Egy másik, 1992-es adatokat összegző elemzésben Ruth Leger Sivard huszonkilenc háborúról (vagyis évi 1000 vagy annál több halálos áldozatot követelő konfliktusról) számolt be. Tizenkét civilizációközi konfliktusból kilencre muzulmánok és nem muzulmánok között került sor; vagyis a muzulmánok megint csak jóval több háborúban voltak érintettek, mint bármely más civilizáció tagjai.24 10.1. táblázat Etnopolitikai konfliktusok, 1993–1994 Civilizáción belüli Civilizációközi Összesen Iszlám 11 15 26 Egyéb 19* 5 24 Összesen 30 20 50 *Ebből tíz afrikai törzsi konfliktus. Forrás: Ted Robert Gurr: „Peoples Against States: Ethnopolitical Conflict and the Changing World System”, International Studies Quarterly. 38. kötet (1994 szeptember) pp. 347-378. — A kínai-tibeti konfliktus kivételével minden esetben Gurr konfliktusosztályozási rendszerét alkalmaztam: a kínai-tibeti konfliktust azonban Gurr úgy értékeli, hogy annak nem civilizációs jellege kezd civilizációközi formát ölteni, mivel ez esetben egyértelműen a konfuciánus han kínaiak és a lámaizmust valló tibeti buddhisták összecsapásáról van szó. 10.2. táblázat Etnikai konfliktusok, 1993 Civilizáción belüli Civilizációközi Iszlám 7 21 Egyéb 21* 10 Összesen 28 31 *Ebből 10 afrikai törzsi konfliktus. Forrás: New York Times, 1993. február 7. pp 1., 14.

Összesen 28 31 59

Három különböző elemzés adatai ugyanarra a konklúzióra jutottak: a kilencvenes évek elején a muzulmánok sokkal több csoportok közötti konfliktusban vettek részt, mint a nem muzulmánok, és a civilizációközi háborúk kétharmada-háromnegyede muzulmánok és nem muzulmánok között tört ki. Vagyis az iszlám határai éppoly véresek, akár maguk az iszlám országok. ∗ A muzulmánok erőszakos konfliktusok iránti vonzalmáról árulkodik a muzulmán társadalmak militarista jellege. A nyolcvanas években a muzulmán országok katonai arányszámai (vagyis az 1000 főre eső katonák száma) és a katonai ráfordítások indexei (az ország vagyonhoz igazított katonai arányszámok) jóval magasabbak voltak, mint más országok hasonló mutatói. Ezzel szemben a keresztény országok katonai arányszámai és katonai ráfordítás-indexei lényegesen alacsonyabbak voltak, mint más országokban. Az átlagos katonai arányszámok és katonai ráfordítási indexek a muzulmán országokban durván kétszer akkorák voltak, mint a keresztény országokban (10.3. táblázat). „Teljesen egyértelmű — állapította meg James Payne —, hogy az iszlám és a militarizmus összefügg egymással.”25 10.3. táblázat A muzulmán és keresztény országok militarizmusa Átlagos katonai arányszámok Átlagos katonai ráfordítás Muzulmán országok (n=25) 11,8 17,7 Más országok (n=112) 7,1 12,3 Keresztény országok (n=57) 5,8 8,2 Más országok (n=80) 9,5 16,9 Forrás: James L. Payne: Why Nations Arm (Oxford: Basil Blackwell, 1989) pp. 125., 138-139. — Muzulmán és keresztény országról akkor beszélhetünk, ha a lakosság több mint 80%-a az adott vallás követője. A muzulmán államok nemzetközi válsághelyzetekben is előszeretettel folyamodtak erőszakhoz; 1928 és 1979 között 142 krízishelyzet közül 76 esetben az erőszak alkalmazása mellett döntöttek. Huszonöt esetben, a válság megoldásában az erőszak kapott főszerepet, míg 51 esetben, más eszközök mellett erőszakot is alkalmaztak. Az erőszak alkalmazásakor a muzulmán országok igen durva lépésekhez folyamodtak, az esetek 41%-ban háború tört ki, míg 38%-ukban döntő összecsapásokra került sor. A válsághelyzetek felszámolásakor a muzulmán országok 53,5%-ban folyamodtak erőszakhoz, míg Nagy-Britannia csupán 11,5%, az Egyesült Államok 17,9%, a Szovjetunió pedig 28,5%-ban élt az erőszak eszközével. A nagyhatalmak közül csak Kína arányszámai nagyobbak, mint a muzulmán államokéi: Kína a válsághelyzetek megoldásakor 76,9%-ban folyamodott erőszakhoz.26 A muzulmán harciasság és erőszak olyan tény a 20. század végének világában, melyeket senki sem tagadhat, lett légyen az muzulmán, vagy bárki más.

∗

A „Külügyek” című cikkemből a kritika össztüzébe került az a mondatom, hogy: „Az iszlám határai véresek.” Ezt az állításomat a civilizációközi konfliktusok szúrópróbaszerű vizsgálatára építettem. Állításom hitelességét pártatlan források számszerű, kézzelfogható adatai is alátámasztják.

OKOK: TÖRTÉNELEM, DEMOGRÁFIA, POLITIKA Vajon mi az oka annak, hogy a 20. század végén hihetetlenül megnőtt a törésvonal-háborúk száma? S mi a magyarázat arra, hogy a muzulmánok ezekben a konfliktusokban központi szerepet játszanak? Először is: e háborúk gyökerei messze visszanyúlnak a történelembe. A különböző civilizációs csoportok közti törésvonal-konfliktusok a múltban is léteztek, s a jelen is megőrizte emléküket — ez viszont mindkét félben félelmet és bizonytalanságot ébreszt. Az indiai szubkontinensen a muzulmánok és a hinduk, az Észak-Kaukázusban az oroszok és a kaukázusiak, a Kaukázuson túl az örmények és a törökök, Palesztinában az arabok és a zsidók, a Balkánon a katolikusok, a muzulmánok és az ortodoxok, a Balkán és Közép-Ázsia között az oroszok és a törökök, Sri Lankán a szingalézek és a tamilok, Afrikában az arabok és a feketék — mind-mind olyan kapcsolatban állnak egymással, mely az évszázadok során a bizalmatlan szomszédi viszony és a könyörtelen erőszak széles skáláját vonultatta fel. Persze számosan léteznek, akiknek érdekében áll, hogy a konfliktusok történelmi örökségét felhasználják és kiaknázzák. Ezekben a kapcsolatokban a történelem él, virul és rémületet kelt. A történelem, illetve a vérengzések vissza-visszatérő jellege azonban önmagában még nem magyarázat arra, hogy a 20. század végén miért bukkant fel ismét az erőszak. Sokan érveltek azzal, hogy a szerbek, horvátok és muzulmánok végül is évtizedeken keresztül békében éltek együtt a volt Jugoszláviában. Akárcsak a muzulmánok és hinduk Indiában. A Szovjetunióban számos etnikai és vallási csoport élt egymás mellett békésen — néhány hírhedt kivételtől eltekintve, amikor is a szovjet kormány vetett véget a békének. Tamilok és szingalézek élték csendes hétköznapjaikat egy gyakorta trópusi paradicsomként emlegetett szigeten. A történelem nem akadályozta meg, hogy ezek a viszonylag békés kapcsolatok huzamosabb ideig fennmaradjanak — vagyis a történelem önmagában nem vádolható a béke elbukásáért. A 20. század utolsó évtizedeiben minden bizonnyal más tényezők is fontos szerephez jutottak. Az egyik ilyen tényező a demográfiai egyensúly megbillenése volt. Egy csoport létszámának növekedése politikai, gazdasági és szociális nyomást gyakorol a többi csoportra, és ellenlépések megtételére ösztönzi azokat. Még ennél is fontosabb, hogy katonai nyomást is gyakorol a demográfiailag kevésbé dinamikus csoportokra. A hetvenes évek elején Libanonban a harmincéves alkotmányos rend összeomlását nagymértékben az idézte elő, hogy a síita populáció — a maronita keresztényekhez képest — ugrásszerűen megnőtt. Gary Fuller rámutatott, hogy Sri Lankán az 1970-es szingaléz nacionalista felkelés és a nyolcvanas évek végén kitörő tamil felkelés tetőpontja egybeesett azokkal az évekkel, amikor a 15–24 éves korosztály létszámának aránya meghaladta a csoport összlétszámának 20%-át (lásd 10.1. ábra).21 Egy Sri Lankán dolgozó amerikai diplomata szerint szinte egyetlen szingaléz felkelő sem töltötte még be a huszonnegyedik életévét, a tamil tigrisek pedig állítólag „alig tizenegy éves fiúkat és lányokat” toborozva, „gyermekhadseregre támaszkodtak”. A harcokban elesettek pedig „még a tinédzserkort sem érték el, hiszen csak néhányuk töltötte be a tizennyolcat”. A The Economist szerint a tigrisek „kiskorúakkal” szálltak hadba.28

♦kritikus szint: a fiatalok aránya eléri vagy túllépi a 20 %-ot. Az oroszok és a tőlük délre eső területeken élő muzulmán népek közti törésvonal-háborúkban szintén nagy szerepet játszottak a népesség növekedésében mutatkozó eltérések. A kilencvenes évek elején az Orosz Föderációban a női termékenység aránya 1,5 volt, míg a muzulmán többségű közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokban ez az arány 4,4 körül járt. A nyolcvanas évek végén a muzulmán államok nettó népességnövekedése — születési arány mínusz halálozási arány — ötszöröse-hatszorosa volt az oroszországi népességnövekedésnek. A nyolcvanas években a csecsen lakosság 26%-kal növekedett; s mivel Csecsenfóld Oroszország egyik legnagyobb népsűrűségű területe volt, a magas születési arány következtében a kivándorlók és harcosok száma hirtelen megugrott.29 Hasonló módon, a magas muzulmán születési arány következtében Pakisztánból tömeges kivándorlás indult Kasmírba, és újból fellángolt az ellenállás az indiai uralom ellen. A volt Jugoszláviában lejátszódó bonyolult civilizációközi háborúknak számtalan oka és kiindulópontja volt. E konfliktusok kialakulásában valószínűleg mégis az játszott döntő szerepet, hogy Koszovóban demográfiai hangsúlyeltolódás jött lére. Koszovó Szerbia autonóm tartománya volt, amely — az elszakadás jogát kivéve — a hat jugoszláv köztársasággal azonos de facto jogokkal rendelkezett. 1961-ben a koszovói lakosság 67%-a volt még csak albán muzulmán, a szerb ortodoxok 24%-ot tettek ki. Mivel Európában az albán születési arány volt a legmagasabb, Koszovó Jugoszlávia legnagyobb népsűrűségű tartománya lett. A nyolcvanas években az albánok közel 50%-a még be sem töltötte a huszadik életévét. E számoktól megriadva a szerbek elmenekültek Koszovóból, hogy Belgrádban vagy más területeken keressék a boldogulás lehetőségét. Ennek következtében 1991-ben Koszovó lakosságának 90%-a már muzulmán volt, s csupán 10%-ot tett ki a szerbek száma.30 A szerbek ennek ellenére a saját „szent földjüknek”, a „szerb Jeruzsálemnek” tekintették Koszovót, ahol — többek között — az az 1389. június 28-i nagy csata is zajlott, mely során döntő vereséget szenvedtek a törököktől, és ezzel Szerbia ötszáz éves oszmán uralom alá került. A nyolcvanas évek végén a demográfiai egyensúly eltolódása következtében az albánok köztársasági státust követeltek Koszovónak. A szerbek, vagyis a jugoszláv kormány nem teljesítette a kérést, mivel attól tartott, hogy Koszovó — az elszakadás jogának birtokában — minden bizonnyal leválik Jugoszláviáról, és Albániához csatlakozik. 1981 márciusában a köztársasági státust illető albán követelések tüntetésekhez és zavargásokhoz vezettek. Belgrádi álláspont szerint, ekkor a szerbek fokozott diszkriminációja és üldözése vette kezdetét. „A hetvenes évek végétől kezdve Koszovóban számos erőszakos incidensre került sor — állapította meg egy protestáns felekezetű horvát —, melyek során házakat romboltak le, az

emberek tömegesen vesztették el állásukat, megnőtt a zaklatások és a nemi erőszak eseteinek száma, és gyakorivá váltak a fegyveres összecsapások, mészárlások.” A szerbek értelmezése szerint „a konfliktus egyre inkább népirtáshoz kezdett hasonlítani, és ezt már nem lehetett ölbe tett kézzel nézni”. A koszovói szerbek szorongatott helyzete 1986-ban Szerbia-szerte közös állásfoglalásra késztetett 200 vezető értelmiségit, politikust, vallási és katonai vezetőt, még a liberális ellenzéki folyóirat, a Praxis szerkesztőit is, akik azt követelték, hogy a kormány nyomatékos ellenlépésekkel vessen véget a koszovói szerbek körében folytatott népirtásnak. A népirtás vádja természetesen nagyfokú túlzás volt, habár egy albánszimpatizáns külföldi megfigyelő szerint „a nyolcvanas években az albán nacionalisták számos alkalommal gyilkoltak le szerbeket és semmisítettek meg szerb javakat”31. Mindezek következtében felerősödött a szerb nacionalizmus, és Slobodan Milošević úgy látta, elérkezett az ő ideje. 1987-ben, koszovói beszédében földjük és történelmük visszaszerzésére szólította fel a szerbeket. „Abban a szent pillanatban szerbek tömegei — kommunisták, nem kommunisták, sőt még antikommunisták is — Milošević mellé álltak, s a koszovói szerb kisebbség védelmét zászlajukra tűzve azt is elhatározták, hogy leigázzák az albánokat, s másodrendű állampolgárokká fokozzák le őket. Milošević hamarosan a szerb nacionalizmus vezetője lett.”32 Két évvel később, 1989. június 28-án Milošević 1–2 millió szerb kíséretében tért vissza Koszovóba, hogy ott megünnepeljék a — muzulmánok ellen vívott harc jelképeként tisztelt — nagy csata 600. évfordulóját. Az albán népesség — és az albán befolyás — növekedése miatt kialakuló szerb félelmeket és nacionalizmust tovább fokozták, a Jugoszlávia egy másik tagköztársaságában, Boszniában végbemenő demográfiai változások. 1961-ben Bosznia-Hercegovina lakosságának 43%-a még szerb volt, 26%-a pedig muzulmán. 1991-re ezek az arányok szinte visszájukra fordultak: a szerb lakosság 31%-ra esett vissza, míg a muzulmán népesség elérte a 44%-ot. A közben eltelt harminc év alatt a horvát lakosság aránya 22%-ról 17%-ra zuhant. Az egyik csoport etnikai terjeszkedésére a másik etnikai tisztogatással válaszolt. „Hogy miért ölünk gyerekeket?” — kérdezte egy szerb harcos 1992-ben. „Azért — válaszolta —, mert ezek a gyerekek egyszer felnőnének, és akkor felnőttként kellene megölnünk őket.” A boszniai horvát hatóságok kevésbé brutális eszközökkel próbálták megakadályozni, hogy a muzulmánok „demográfiai megszállás” alá vegyék a horvátlakta területeket.33 A demográfiai egyensúly eltolódása és a fiatal korosztály 20%-os vagy annál nagyobb mérvű növekedése sok 20. század végi civilizációközi konfliktust megmagyaráz. Ám a demográfiai magyarázat nem minden konfliktusra érvényes. Például a szerbek és horvátok közti háborúskodást nem lehet demográfiai érvekkel alátámasztani; s tulajdonképpen a történelem is csak részben okolható ezért: a két nép viszonylag békésen élt egymás mellett, amíg a horvát usztasák a második világháborúban le nem mészároltak sok szerbet. Az ilyen és hasonló esetekben a politika is jelentős mértékben hozzájárult a viszályok kialakulásához. Az első világháború végén az osztrák–magyar, a török és az orosz birodalom összeomlása etnikai és civilizációs konfliktusokat váltott ki az utódállamokban és az utódállamok népei körében. A második világháború után a brit, a francia és a holland birodalom alkonya hasonló kifejlethez vezetett. A hidegháború végén a kommunista rezsimek bukása ugyanilyen konfliktusokat teremtett a Szovjetunióban és Jugoszláviában. A fellépő identitásválság következtében az emberek még sem kommunistának, sem szovjet vagy jugoszláv állampolgárnak nem vallhatták magukat, s kétségbeesetten keresték nemzeti hovatartozásukat. Ezért vallási és etnikai

gyökereikhez fordultak. A korábbi elnyomó, ám békés államrendeket, melyek elutasították az Istenben való hitet, felváltotta azon népek erőszaka, melyek különböző istenekben hisznek. Ezt a folyamatot csak súlyosbította, hogy a hatalomra kerülő politikusoknak demokratikus úton kellett volna rendezniük a konfliktusokat. A Szovjetunió és Jugoszlávia széthullásakor a politikai elit nem szervezett nemzeti választásokat. Ha így tettek volna, akkor a vezető politikusok igen előkelő helyen szállhattak volna versenybe a hatalomért, és multicivilizációs nemzetiségi politikával talán elnyerhették volna a választók szimpátiáját, és többségi koalíciót alakíthattak volna ki a parlamentben. Ehelyett azonban mind a Szovjetunióban, mind Jugoszláviában először a tagköztársaságokban rendezték meg a választásokat; a köztársaságok politikai vezetői így nem bírtak ellenállni a kísértésnek, hogy a központi hatalom ellen kampányoljanak; s nacionalista érzelmi húrokat pengetve függetlenségi követelésekkel léptek elő. Az 1990-es szavazás során még Bosznián belül is élesen kirajzolódtak az etnikai vonalak. A soknemzetiségű Reform Párt és a korábbi kommunista párt alig érte el a szavazatok 10-10%-át. A Muzulmán Demokratikus Akciópárt (34%), a Szerb Demokrata Párt (30%) és a Horvát Demokrata Közösség (18%) szavazatai nagyjából megfeleltek a muzulmán, szerb, horvát lakosság százalékos arányának. Az első korrektül megrendezett választásokon szinte minden volt szovjet és jugoszláv tagállamban olyan politikai vezetők végeztek első helyen, akik a nacionalista érzelmekre hivatkoztak, s kilátásba helyezték, hogy nemzetiségük védelme érdekében hathatós lépéseket tesznek más etnikai csoportok ellen. A választási verseny tág teret ad a nacionalista érzelmeknek, s ily módon megnöveli annak az esélyét, hogy a törésvonal-konfliktusokból törésvonal-háborúk legyenek. Bogdan Denitch szavaival élve, amikor „az ethoszból démosz lesz”34, az eredmény polémosz, vagyis háború. A kérdés továbbra is fennáll: miért van az, hogy a 20. század végén a muzulmánok sokkal gyakrabban keverednek csoportközi konfliktusokba, mint más civilizációk népei? Vajon mindig így volt ez? A múltban keresztények mészároltak keresztényeket és persze másokat. Ha a civilizációk erőszakra való hajlamát történelmi távlatból szeretnénk értékelni, kiterjedt és alapos kutatásokra lenne szükség, melyre e könyv esetében nincs lehetőség. Mégis hogyan lehetne meghatározni azokat az okokat, amelyek a napjainkban zajló muzulmán — iszlámon belüli és iszlámon kívüli — konfliktusokra magyarázatot adnak, s ha egyáltalán lehetséges, különbséget tenni az erőszakra való hajlam múltbéli, illetve kizárólag a 20. század végére érvényes okai között. Hat lehetséges ok kínálkozik. Három csak a muzulmánok és nem muzulmánok közti erőszakra ad magyarázatot, a másik három az iszlámon belüli erőszakra is értelmezési lehetőséget kínál.

10.4. táblázat A muzulmánok konfliktusokra való hajlamának lehetséges okai Muzulmánok konfliktusai nem Muzulmánok konfliktusai muzulmánokkal muzulmánokkal és nem muzulmánokkal Múltbéli és szomszédság militarizmus jelenkori konfliktusok Jelenkori nehezen kezelhető demográfiai hullám konfliktus áldozat-státus mag-állam hiánya Ezek közül három a jelenkori konfliktusokra is választ ad, míg másik három ok a történelmi hajlandóságot is értelmezi. Ha azonban ez a történelmi hajlandóság, mint olyan, nem létezik, akkor a nemlétező történelmi hajlandóság feltételezett okai a jelenkori erőszak iránti hajlandóságra sem adhatnak magyarázatot. Vagyis ez utóbbit csak a 20. századra érvényes okokkal lehet értelmezni — olyanokkal, amelyek a korábbi évszázadokban nem léteztek (10.4. táblázat). Először is: egyes vélemények szerint az iszlám — kialakulásától kezdve — a kard vallása volt, amely mindig is a katonai erényeket dicsőítette. Minthogy a „háborúskodó beduin nomád törzsek” körében alakult ki, ez az „erőszakos eredet az iszlám jellegére is rányomta a bélyegét. Magát Mohamedet is kemény harcosnak és erőskezű hadvezérnek tartották.”35 (Krisztusról vagy Buddháról senki sem állítana ilyesmit.) Az iszlám tanok a hitetlenek elleni háború szükségességét hirdetik, ám amikor kezdeti terjeszkedése alábbhagyott, a muzulmán csoportok — az iszlám tanokkal ellentétben — egymással kezdtek háborúzni. A dzsihád helyett a fitna, azaz a belső konfliktusok gyakorisága drámaian megnőtt. A Korán és a muzulmán vallás más hittételei csak igen kevés esetben tiltották az erőszakot; az erőszakmentesség, az erőszaktól való tartózkodás pedig teljes egészében ismeretlen a muzulmán tanok és gyakorlat számára. Másodszor: az Arábiából útnak induló iszlám végigsöpört Észak-Afrikán, a Közel-Kelet nagy részén, később Ázsián, az indiai szubkontinensen és a Balkánon is. A muzulmánok különböző népekkel kerültek közvetlen kapcsolatba, akiket leigáztak és erőszakkal megtérítettek — vagyis a folyamat erőszakos jellege megmaradt. Az ottománok, balkáni hódításaik során az urbánus déli szlávokat gyakran áttérítették az iszlámra, ám ugyanez a vidéki parasztság esetében nem vezetett sikerre — innen ered a bosnyák muzulmánok és a szerb ortodoxok közti különbség. Hasonló, ám ezzel ellentétes folyamat játszódott le, amikor az orosz birodalom terjeszkedése a Fekete-tenger, a Kaukázus és Közép-Ázsia felé megalapozta a muzulmán népekkel való évszázados konfliktust. A Nyugat — iszlámellenessége csúcsán — a zsidó haza megteremtését támogatta a Közel-Keleten, s ezzel megvetette az arab–izraeli konfliktus alapjait. A muzulmán és nem muzulmán területi terjeszkedés eredményeképpen a muzulmánok és nem muzulmánok Eurázsia-szerte közvetlen szomszédságba kerültek egymással. Ezzel szemben a Nyugat tengeri terjeszkedésekor a nyugati és nem nyugati népek között nem alakult ki területi szomszédság: a nem nyugati népeket az európai nagyhatalmak leigázták, vagy pedig tagjaikat — Dél-Afrika kivételével — a nyugati telepesek megtizedelték. A muzulmán-nem muzulmán konfliktusok harmadik lehetséges okát az egyik államfő, saját országa kapcsán, a muzulmánok „nehéz kezelhetőségében” látta. Ez a „nehéz

kezelhetőség” azonban kétoldalú: a muzulmán országoknak sok gondot okoznak a nem muzulmán kisebbségek, és a nem muzulmán országok számára is felettébb sok problémát jelentenek a muzulmán kisebbségek. Az iszlám abszolutista jellege még a kereszténységén is túltesz. Vallás és politika összeolvad benne, míg a dár al-iszlám és dár al-harb között éles határvonal húzódik. Ennek következtében a konfuciánusok, buddhisták, hinduk, nyugati és ortodox keresztények az együttélés során sokkal kevesebb feszültséggel néznek szembe, mint az egymás szomszédságában élő muzulmánok. A kínai etnikum például szinte a legtöbb délkelet-ázsiai országban gazdaságilag domináns kisebbségnek számít. Mégis sikeresen asszimilálódtak a buddhista Thaiföld és a katolikus Fülöp-szigetek társadalmába, s csak elvétve akad példa erőszakos kínai ellenes megnyilvánulásokra a többségi csoportok részéről. Ezzel szemben a muzulmán Indonéziában és Malajziában gyakoriak a kínai ellenes zavargások és erőszakos megnyilvánulások; ezekben a társadalmakban — Thaifölddel és a Fülöp-szigetekkel ellentétben — a kínai kérdés továbbra is érzékeny és neuralgikus pont maradt. A militarizmus, a nehéz kezelhetőség és a nem muzulmán csoportokkal való szomszédi viszony alapvető iszlám jellemvonások, melyek — ha igaz — megmagyarázhatják, hogy a muzulmánok miért folyamodtak olyan gyakran erőszakhoz a történelem folyamán. Ma, a 20. század végén valószínűleg három, az adott időszakra jellemző tényező is táplálja az erőszak iránti hajlandóságot. Muzulmán vélemények szerint a nyugati imperializmus és a muzulmán társadalmak 19–20. századi leigázása azt a képzetet keltette, hogy a muzulmánok katonai ereje meggyengült, a gazdaságuk alól pedig kicsúszott a talaj, s így a muzulmánok a nem iszlám csoportok kedvelt célpontjaivá váltak. A muzulmánok tehát a széles körű muzulmán ellenesség áldozatai; ezt az ellenszenvet leginkább a nyugati társadalmakban eluralkodó történelmi antiszemita előítéletekhez lehet hasonlítani. Akbar Ahmed szerint a palesztin, bosnyák, kasmír és csecsen muzulmán csoportok olyanok, mint a „rézbőrű indiánok: elnyomott, méltóságuktól megfosztott népek, melyeket az ősi földjeikből kihasított rezervátumokba kényszerítettek”36. Ez a muzulmán „áldozat-elmélet” azonban semmiképpen sem érvényes olyan konfliktusok esetében, melyek során — például Szudánban, Egyiptomban, Iránban és Indonéziában — a muzulmán többség a nem muzulmán kisebbséggel kerül összetűzésbe. Sokkal meggyőzőbb érvnek kínálkozik — és valószínűleg mind az iszlámon kívüli, mind az iszlámon belüli konfliktusokat is érthetőbbé teszi — az iszlám mag-államok hiánya. Az iszlám védelmezői gyakran hozakodnak elő azzal, hogy a nyugati kritikusok szerint az iszlámon belül egy centrális, konspiratív vezérlő erő irányítja és szervezi a Nyugat és mások ellen irányuló akciókat. Azonban ezek a nyugati kritikusok tévednek. Az iszlám pontosan azért lehet az instabilitás forrása a világ számára, mivel nem rendelkezik domináns központtal. Az iszlám vezetésére törekvő államok — Szaúd-Arábia, Irán, Pakisztán, Törökország és potenciálisan Indonézia — egymással versengve próbálnak mind nagyobb befolyásra szert tenni a muzulmán világban; ugyanakkor egyik ország sem elég erős ahhoz, hogy az iszlámon belüli konfliktusokat elsimítsa, s arra sem képes, hogy az iszlám nevében határozott eréllyel lépjen fel a muzulmán és nem muzulmán csoportok közti konfliktusok kezelésekor. Végezetül, a legfontosabb tényező a muzulmán társadalmakban végbement demográfiai robbanás. A tizenöt-harminc év közötti, gyakran munkanélküli férfi lakosság megnövekedett aránya természetes forrása lett az iszlámon belüli és azon kívüli instabilitásnak és erőszaknak. Bármilyen más erők is működnek még, ez a tényező önmagában is elegendő magyarázatként szolgál a nyolcvanas-kilencvenes években tapasztalható muzulmán erőszakhullámhoz. Ha a 21.

század harmadik évtizedére ez az óriásgeneráció kiöregszik, és a muzulmán társadalmakban valamiféle gazdasági fejlődés megy végbe, akkor — és csak akkor — lehet arra számítani, hogy az erőszak iránti hajlam jelentősen csökken. Továbbá, hogy a törésvonal-háborúk intenzitásában és gyakoriságában általános hanyatlás következzen be.

11. FEJEZET A törésvonal-háborúk dinamikája A CIVILIZÁCIÓS ÖNTUDAT MEGERŐSÖDÉSE A törésvonal-háborúkat az elmélyülés, terjeszkedés, elszigetelődés folyamata jellemzi; ezek a háborúk olykor időszakosan szünetelnek, és — bár ez igen ritka —, esetenként megszűnnek. E folyamatok során a fokozatosság elve érvényesül, ám gyakoriak az átfedések és ismétlődések. A törésvonal-háborúk a közösségi konfliktusokhoz hasonlóan a kialakulást követően általában önálló életre kelnek, és az akció-reakció sémája szerint működnek. A korábban vegyes és véletlen összetételű csoportok viszonya ellenségessé és kiélezetté válik; ezért nevezik a közösségi konfliktusokat „identitás-háborúnak”1. Az erőszak megnövekedése általában oda vezet, hogy a kezdeti nézeteltérések egyre inkább a „mi és ők” ellentétére szűkülnek; a szemben álló csoportok kohéziója és elszántsága pedig ugrásszerűen megnő. A politikai vezetők mind erőteljesebben manipulálják az etnikai és vallásos érzelmeket; ennek következtében az egyes csoportokban megerősödik a civilizációs öntudat. A nemzetközi kapcsolatokban a „gyűlölet dinamizmusa” győzedelmeskedik a „biztonság dilemmájával” szemben, s így félelem, bizalmatlanság és gyűlölet uralkodik el a szemben álló csoportok között.2 Mindkét fél élénk és drámai színekkel ecseteli a jó és a rossz erők harcát, melyet tulajdonképpen mindent eldöntő élethalálharcnak vélnek. A forradalmakban a mérsékelt irányzat képviselői, a girondisták és a mensevikek vereséget szenvedtek a radikális jakobinusoktól, illetve a bolsevikoktól. A törésvonal-háborúkban hasonló folyamatokra van kilátás. Azok a mérsékelt irányzatok, amelyek korlátozott célokat — nem függetlenséget, inkább autonómiát — szeretnének, ráadásul tárgyalások útján elérni, már a kezdetek kezdetén kudarcra vannak ítélve, s helyükbe olyan radikális irányzatok lépnek, melyek jóval szélsőségesebb törekvéseik elérése végett az erőszaktól sem riadnak vissza. A Fülöp-szigeteki moro-konfliktus esetében a lázadást kirobbantó Moro Nemzeti Liberális Front helyébe először a szélsőségesebb Moro Iszlám Liberális Front lépett, melyet aztán az Abu Szajjaf vezette szárny követett: ez az ultraszélsőséges csoport visszautasította mindazokat a tűzszüneti javaslatokat, melyek alapján a Fülöp-szigetek kormánya más lázadó csoportokkal békét kötött. A nyolcvanas években a szudáni kormány egyre szélsőségesebb iszlám nézeteket kezdett képviselni; ennek következtében a kilencvenes évek elején a keresztény lázadókból kivált Dél-szudáni Függetlenségi Mozgalom már nem csupán az autonómia kivívását tekintette fő céljának, hanem függetlenségi törekvésekkel lépett elő. Az arab–izraeli konfliktusban a Palesztinai Felszabadítási Szervezet tárgyalásokat kezdeményezett az izraeli kormánnyal, ezért a Muzulmán Testvériség Hamasz szárnya kétségbe vonta a palesztinok lojalitását. Ezzel párhuzamosan a szélsőséges vallási csoportok Izraelben is nyomatékosan, olykor erőszakkal léptek fel a kormány tárgyalási javaslataival szemben. Amikor 1992–1993-ban a csecsen–orosz konfliktus elmérgesedett, a Dudajev-kormányban „a legszélsőségesebb csecsen nacionalisták kerültek túlsúlyba, akik a kompromisszumkészség legkisebb jelét sem mutatták Moszkvával szemben, míg a mérsékeltebb erők ellenzéki szerepre kényszerültek'1. Tadzsikisztánban hasonló folyamat játszódott le. „1992-ben, az egyre szélesedő konfliktus hatására a tadzsik nacionalista-demokrata csoportok kezéből fokozatosan az iszlám csoportok kezébe csúszott át

a hatalom, melyeknek sikerült a vidéki szegénység és az elégedetlen városi fiatalság nagy tömegeit mozgósítaniuk. Az iszlám üzenete jóval radikálisabbá vált, amikor a politikai palettán megjelenő fiatal vezetők megkérdőjelezték a tradicionális és meglehetősen pragmatikus vallási hierarchia érvényességét.” „Ezennel becsukom a diplomácia szótárát — jelentette ki egy tadzsik vezető. — Mostantól a háború nyelvén beszélek, hiszen Oroszország és a hazám már csak ezen a nyelven ért szót egymással.”3 Boszniában a muzulmán Demokrata Akciópárton (SDA) belül az Alija Izetbegović vezette szélsőségesebb nacionalista frakció lényegesen nagyobb befolyásra tett szert, mint a Haris Silajdžić vezetése alatt álló toleránsabb, multikulturális beállítottságú frakció.4 A szélsőséges irányzatok győzelme nem feltétlenül örökéletű. Erőszakos megnyilvánulásaik valószínűleg hamarabb véget vetnek a törésvonal-háborúknak, mint a mérsékelt irányzatok kompromisszumos törekvései. A háborús veszteségek növekedésével mindkét oldalon előbb-utóbb újból felbukkannak a mérsékelt szárny képviselői, hogy a háború „értelmetlen” voltát hangsúlyozva újabb tárgyalásokat kezdjenek sürgetni. A háború folyamán a csoportok vegyes összetétele jelentőségét veszti, és a konfliktus szempontjából domináns identitás kerül előtérbe. Ezt az azonosságot, identitást szinte minden esetben a vallás határozza meg. Pszichológiai értelemben a vallás jelenti a legbiztosabb támaszt és igazolást az „istentelen”, fenyegetőnek tűnő erőkkel szembeni harcban. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a konfliktusban érdekelt fél leginkább a vallási vagy civilizációs közösséghez folyamodhat támogatásért. Ha egy helyi háborúban két afrikai törzs közül az egyik muzulmánnak, a másik kereszténynek vallja magát, akkor a muzulmán fél a szaúdiaktól anyagi támogatást, afgán részről mudzsahedin önkénteseket, míg az irániaktól fegyverszállítmányokat és katonai tanácsadókat remélhet; a keresztény törzs ezzel szemben a Nyugat gazdasági és humanitárius segélyeire, valamint a nyugati kormányok politikai és diplomáciai támogatására számíthat. Ha egy csoportnak, a boszniai muzulmánok példáját követve nem sikerül elég meggyőzően alakítani a népirtás áldozatának a szerepét, nem számíthat a Nyugat szimpátiájára, s csupán civilizációs rokonaitól remélhet — egyébként jelentősnek mondható — támogatást; a törésvonal-háborúk során a boszniai muzulmánok kivételével tulajdonképpen minden csoport esetében ez történt. A törésvonal-háborúk lényegében olyan, szélesebb kapcsolatokkal rendelkező helyi csoportok háborúi, amelyek civilizációs rokonaik támogatását élvezik. A civilizációs identitások megerősödésére más civilizációk törésvonal-háborúiban is akadt példa, ám az esetek döntő többségében az ilyesmi muzulmánok között fordult elő. Lehet, hogy egy törésvonal-háború eredetileg családi, nemzetségi vagy törzsi konfliktusból indult ki, ám a muzulmán világ identitásai — képletesen — U alakban helyezkednek el, ezért háború esetén a muzulmán felek azonnal civilizációs rokonaikhoz, sőt magához az iszlámhoz fordulnak segítségért; még az antifundamentalista elveket valló, szekularista Szaddám Huszein is hasonlóképpen járt el. Egy nyugati megfigyelő szerint az azerbajdzsáni kormány ugyanilyen megfontolások alapján vetette be az „iszlám adut”. Tadzsikisztánban a háború tadzsik regionális konfliktusként indult, ám a felkelők indítóokként mindinkább az iszlámot jelölték meg. A 19. században az észak-kaukázusi népek és oroszok közt dúló háborúkban a muzulmán vezető, Samil kijelentette, hogy maga is az iszlám követője; ezzel — „az iszlám védelmében és az orosz rabiga elleni tiltakozás ürügyén” — egy csapásra nyelvi és etnikai csoportok tucatjait vonta egységbe. A kilencvenes években Dudajev az Iszlám Újjászületésre támaszkodva —

amely a Kaukázusban, a nyolcvanas években ütötte fel a fejét — hasonló stratégiát követett. Dudajevet muzulmán papok és iszlám pártok biztosították támogatásukról; hivatali esküjét a Korán-ra tett kézzel mondta el (mellesleg Jelcint is megáldotta az ortodox pátriárka), és 1994-ben kijelentette, hogy Csecsenföldnek a Sáría törvényeit követő iszlám állammá kell válnia. A csecsen csapatok „a »szent háborút« jelentő »gavazat« szóval díszített” zöld sálakkal, „Allah Akbar”-t ordítozva indultak csatába.5 A kasmíri muzulmánok azonosságtudatában is hasonló eltolódási folyamat ment végbe: a muzulmánokat, hindukat és buddhistákat tömörítő regionális identitás és az indiai szekularizáció közt ingadozva végül egy harmadik mellett kötöttek ki, amely „a kasmíri muzulmán nacionalizmus felemelkedését és a nemzeti határokon túlmutató iszlám fundamentalista értékek terjesztését tűzte ki célul. Ily módon a kasmíri muzulmánok úgy érezték, hogy nem csupán az iszlám Pakisztánhoz fűzik őket szoros kötelékek, hanem az egész iszlám világhoz.” Az 1989-es India elleni felkelés eredetileg egy „viszonylag világias” szervezet nevéhez fűződött, amely a pakisztáni kormány támogatását élvezte. Pakisztán később az iszlám fundamentalista csoportoknak nyújtott támogatást, melyek aztán ott domináns erőkké váltak. Ezekben a fundamentalista csoportokban olyan „keményvonalas lázadók” is felbukkantak, akik a jelek szerint késznek mutatkoztak, hogy „a háború esélyeitől és kimenetelétől függetlenül, magáért a dzsihád-ért szálljanak harcba”. Egy másik megfigyelő szerint a „nacionalista érzelmeket a vallási különbségek korbácsolták fel; az iszlám harci szellem globális felemelkedése pedig a kasmíri felkelőket is magával ragadta, s Kasmírban végképp eltörölte a hagyományos hindu–muzulmán toleranciát”6. A civilizációs identitások ugrásszerű megerősödése ment végbe Boszniában is, különösen a muzulmán közösségen belül. A boszniai közösségi identitások történelmileg nem voltak erősek; szerbek, horvátok, muzulmánok békésen éltek egymás mellett, gyakoriak voltak a vegyes házasságok, és gyenge lábakon állt a vallási azonosságtudat. Úgy tartották, hogy a muzulmánok olyan bosnyákok, akik nem járnak mecsetbe, a horvátok és a szerbek pedig olyan bosnyákok, akik nem járnak a katolikus, illetve az ortodox templomokba. A tágabb jugoszláv identitás összeomlásával azonban az egyes csoportok vallási öntudata egyre jelentősebbé vált. A több-identitású közösségi érzés egy csapásra megszűnt; az egyes csoportok mindinkább a tágabb kulturális és vallási közösségükkel vállaltak azonosságot. A boszniai szerbek szélsőséges szerb nacionalistákká váltak, akik Nagy-Szerbiához és a szerb ortodox egyházhoz, valamint a szélesebb értelemben vett ortodox közösséghez való tartozásukat hirdették. A boszniai horvátokból lettek a legszélsőségesebb horvát nacionalisták, akik horvát állampolgárnak vallották magukat, s katolikus hitükre hivatkozva a horvátországi horvátokkal együtt a katolikus Nyugathoz való tartozásukat hangoztatták. A civilizációs öntudat felébredése még markánsabban zajlott le a muzulmán csoportok esetében. A háború kirobbanása előtt a boszniai muzulmánok meglehetősen világi elveket képviseltek, európainak vallották magukat, és a multikulturális boszniai társadalom és állam legfőbb támogatói voltak. Jugoszlávia felbomlásával azonban változások kezdődtek. Az 1990-es választásokon — a horvátokhoz és a szerbekhez hasonlóan — szembehelyezkedtek a soknemzetiségű pártokkal, és elsöprő többségben az Izetbegović vezette muzulmán Demokrata Akciópártra (SDA) szavaztak. Izetbegović hithű muzulmán, akit iszlám nézeteiért és tevékenységéért a kommunista kormány börtönbe záratott, s aki az Iszlám Nyilatkozat című, 1970-ben megjelent könyvében azt jelentette ki, hogy „az iszlám és a nem iszlám rendszerek összeférhetetlenek. Az iszlám vallás és a nem iszlám alapokra épülő társadalmi és politikai

intézmények között sem béke, sem koegzisztencia nem képzelhető el”. Ha az iszlám mozgalom elég erőssé válik, magához kell ragadnia a hatalmat, hogy egy iszlám köztársaságot hozhasson létre. Ebben az új államban kiemelkedően fontos lesz az, hogy az oktatás és a média „megfelelő kezekbe kerüljön: olyan emberekre van szükség, akik az iszlám erkölcsiség és a szellemi hatalom megkérdőjelezhetetlen hívei”7. Bosznia függetlenné válása után Izetbegović a soknemzetiségű állam kialakítása mellett szállt síkra, melyben — noha nem rendelkeztek a megfelelő többséggel — a muzulmánok jutottak volna domináns szerephez. Izetbegović azonban nem az az ember, aki az ország iszlamizációjával szembeszállt volna. Mivel nem volt hajlandó az Iszlám Nyilatkozat nyílt és egyértelmű megtagadására, félelem uralkodott el a nem muzulmán lakosság körében. A háború alatt mind több szerb és horvát hagyta el a bosnyák kormány ellenőrzése alatt álló területeket, az ott maradók pedig egyre inkább azt tapasztalták, hogy a vonzóbb állások és társadalmi intézmények kapui bezárultak előttük. „A muzulmán nemzeti közösségben az iszlám rendkívül jelentős szerephez jutott... az erős muzulmán nemzeti öntudat a politika és a vallás részévé vált.” A bosnyák multikulturális nacionalizmussal ellentétben a muzulmán nacionalizmus a médiában is erőteljesen megnyilvánult. Az iskolákban a vallási oktatás egyre nagyobb teret nyert, az új tankönyvek pedig az ottomán uralom előnyeit sulykolták. Elterjedt az a vélemény, hogy a szerb-horvát nyelv nem azonos a bosnyák nyelvvel, melyet az idők során mind több arab és török szó gazdagított. A kormánytisztviselők felemelték szavukat a vegyes házasságok, valamint az „agresszív” szerb zene sugárzása ellen. A kormány az iszlám vallás elképzeléseit támogatta, s a munkavállalások, előléptetések terén a muzulmánokat részesítette előnyben. A legfontosabb mozzanat azonban a bosnyák hadsereg iszlamizálódása volt: 1995-re a katonai állomány 90%-át muzulmánok tették ki. Egyre több katonai alakulat tett hitvallást az iszlám mellett, tért át az iszlám hitgyakorlatra s kezdett muzulmán szimbólumokat viselni; a legerőteljesebb iszlamizálódás a szaporodó elitalakulatokban ment végbe. Az Izetbegović vezette bosnyák kormány öt tagja — köztük két szerb és két horvát — tiltakozásuknak adtak hangot e tendenciák miatt. Izetbegović azonban elutasította a követeléseket, s ez aztán 1995-ben a multikulturális irányvonalat képviselő miniszterelnök, Haris Silajdzic lemondásához vezetett.8 Politikai értelemben Izetbegović muzulmán pártja, az SDA a bosnyák államra és társadalomra is kiterjesztette hatalmát. 1995-re a „hadsereg, a közigazgatás és az állami vállalatok” az SDA uralma alá kerültek. „Azok a muzulmánok, akik nem voltak a Demokrata Akciópárt tagjai — állítja egy megfigyelő —, egy-egy jobb állásról nem is álmodhattak — a nem muzulmánokról már nem is beszélve.” A párt bírálói szerint az SDA „a kommunista rezsimek jellemvonásait magán viselő iszlám önkényuralmi törekvések eszközévé vált”9. Egy másik megfigyelő beszámolói szerint: A muzulmán nacionalizmus mind szélsőségesebbe válik. A más nemzetiségek érzéseit semmibe veszi, hiszen a nemzeti öntudat csak és kizárólag az újonnan hatalomra került muzulmán nemzet sajátja, privilégiuma, s politikai eszköze is egyben... Az új muzulmán nacionalizmus legfőbb eredménye, hogy megindult a nemzeti homogenizáció... Az iszlám vallási fundamentalizmus növekvő hatalmának köszönhetően egyre erőteljesebben szól bele a muzulmán nemzeti érdekek kialakításába.10

A háború során megerősödött vallási öntudat, az etnikai tisztogatások, a politikai vezetők előjogai, valamint a más muzulmán államok által nyújtott támogatás és befolyás azt eredményezte, hogy Bosznia lassan, de biztosan átalakult: a Balkán Svájcából a Balkán Iránja lett. A törésvonal-háborúkban a résztvevők nemcsak saját civilizációs identitásukra, hanem a szemben álló fél hovatartozására is nagy hangsúlyt fektetnek. A helyi háborúkban az egyes csoportok úgy vélik, hogy nem csupán egy másik etnikummal, hanem egyenesen egy másik civilizációval veszik fel a harcot. Vagyis a fenyegetettség érzete megnövekedik, hiszen egy nagyobb civilizáció erőforrásaival kell szembenézni; így az esetleges vereség következményei nemcsak a helyi csoportokat, hanem az egész civilizációt érinthetik. A helyi konfliktusba bonyolódó felek ezért azonnal a civilizációkhoz fordulnak segítségért. A helyi háború így hamarosan vallások háborújává, civilizációk összecsapásává válik, melynek következményei az emberiség nagy részét sújtják. A kilencvenes évek elején a pravoszláv vallás és a pravoszláv egyház ismét az orosz nemzeti identitás központi elemévé vált, amely aztán „színvallásra kényszerítette az oroszországi, és ezen belül különösen az iszlám nemzetiségeket”11. Az oroszok igen lényegesnek tartották a Csecsenfölddel és a tadzsikisztáni régiókkal, nemzetségekkel folytatott háborúk újraértelmezését. Eszerint e harcok a pravoszláv és az iszlám vallás évszázados küzdelmének újabb állomásai, ahol is az ellenségek ma az iszlám fundamentalizmus és a dzsihád, valamint az iszlamabadi, teheráni, rijadi, és ankarai megbízók szolgálatában állnak. A korábbi Jugoszláviában a horvátok a Nyugat hős végvári vitézeinek tartották magukat, akik visszaverték az ortodox és iszlám erők támadásait. A szerbek az ellenség definiálásakor nem egyszerűen a boszniai horvát vagy muzulmán megjelölést használták. A „Vatikánt”, az „iszlám fundamentalistákat” és a „hírhedt törököket” emlegették, mely utóbbiak évszázadok óta fenyegető veszélyt jelentettek a kereszténységre nézve. „Karadžić szerint antiimperialista háború folyik Európában — jelentette ki egy nyugati diplomata a boszniai szerb vezetőről véleményt alkotva. — A szerbek küldetése, hogy az ottomán török birodalom írmagját is kiirtsák Európában.”12 A boszniai muzulmánok ezzel szemben a népirtás áldozatainak tartják magukat, akikről — vallásuk miatt — a Nyugat nem vesz tudomást, s ezért a muzulmán világ támogatására szorulnak. Így az érdekelt felek és a legtöbb külső megfigyelő is arra a felismerésre jutott, hogy a jugoszláv háborúk lényegében vallási vagy etno-vallási konfliktusok. Misha Glenny mutatott rá arra, hogy ezek a konfliktusok „egyre inkább vallási háborúra emlékeztetnek, melyben a három nagy európai vallás — a római katolicizmus, a pravoszláv egyház és az iszlám — játssza a főszerepet; s ezen, hajdanvolt nagy birodalmak vallási határvonalai éppen Boszniában keresztezték egymást”13. Az az új megvilágítás, amely a törésvonal-háborúkat a civilizációk közti összecsapásnak minősítette, a hidegháború idején dívó dominóelméletet is felélesztette. Most azonban a civilizációk mag-államai elengedhetetlenül szükségesnek tartották, hogy helyi konfliktusok esetén megelőzzenek egy olyan vereséget, amely láncreakciót kiváltva katasztrofális veszteségeket eredményezhet. Az indiai kormány főként azért ragaszkodott annyira Kasmírhoz, mert attól félt, hogy elvesztése esetén más vallási és etnikai kisebbségek is függetlenségi követelésekkel lépnek elő, s ez aztán India felbomlásához vezetne. Kozirjev külügyminiszter arra figyelmeztetett, hogy amennyiben Oroszország nem vet véget a politikai erőszaknak Tadzsikisztánban, akkor a zavargások valószínűleg Kirgizisztánra és Üzbegisztánra

is átterjedhetnek. Ez pedig az Orosz Föderáció muzulmán köztársaságaiban szecesszionista mozgalmakat indíthat el, aminek végeredménye akár az is lehet, hogy a Vörös tér az iszlám fundamentalizmus otthonává válik. Jelcin válaszképpen kijelentette, hogy az afgán–tadzsik határ „lényegében Oroszország határa”. Az európaiak azon aggodalmuknak adtak hangot, miszerint a volt Jugoszláviában létrejövő muzulmán állam szélesre tárná kapuit a muzulmán bevándorlók és az iszlám fundamentalizmus előtt, s Jacques Chiracnak adtak igazat, aki a „les odeurs d'Islam” ∗ európai terjedéséről beszélt.14 Horvátország határa lényegében Európa határa. A törésvonal-háború elmérgesedésével a felek mind ördögibb színben — gyakran félállatként — tüntetik fel ellenfeleiket, akiket így jogukban áll megölni. „A veszett kutyákat agyon kell lőni” — állította Jelcin a csecsen gerillákról. „Ezeket a megátalkodott alakokat le kell lőni... és ezt meg is fogjuk tenni...” — mondta Try Sutrisno tábornok az 199l-es kelet-timori vérengzés kapcsán. A múlt ördögei feltámadtak a jelenben: a horvátok „usztasák” lettek, a muszlimok „törökök”, a szerbek pedig „csetnikek”. Mivel a közösségi gyűlölet közösségi gyűlöletet szült, a tömegmészárlás, kínzás, nemi erőszak, és a polgári lakosság brutális elűzése elfogadottá és elfogadhatóvá vált. Az ellenséges kultúra központi szimbólumaiból és műemlékeiből célpontok lettek. A szerbek szisztematikusan lerombolták a mecseteket és a ferences rendházakat, míg a horvátok pravoszláv kolostorokat robbantottak fel. A kulturális gyűjtemények, múzeumok és könyvtárak könnyen sebezhetők; amikor a szingaléz biztonsági erők felgyújtották a jaffnai közkönyvtárat, a tamil kultúra „felbecsülhetetlen és pótolhatatlan irodalmi és történelmi értékei” semmisültek meg; szerb fegyveresek pedig a Nemzeti Múzeumot lőtték szét Szarajevóban. A szerb tisztogatás után a boszniai Zvornik 40 ezer fős muzulmán lakossága földönfutóvá vált; a szerbek ezután egy keresztet állítottak az éppen felrobbantott mecset helyén, ahol egykor ortodox templom állt, melyet 1643-ban a törökök tettek a földdel egyenlővé.15 A kultúrák közti háborúban mindig a kultúra a vesztes. CIVILIZÁCIÓKÖZI ÖSSZEFOGÁS: ROKON ORSZÁGOK ÉS DIASZPÓRÁK A hidegháború negyven éve alatt a konfliktus mind mélyebbre hatolt, mivel a szuperhatalmak mindent elkövettek, hogy társakat és szövetségeseket toborozzanak, s ugyanakkor arra törekedtek, hogy a másik szuperhatalom társait és szövetségeseit szétverjék, vagy a maguk oldalára állítsák, illetve semlegesítsék. A legkiélezettebb küzdelem nyilvánvalóan a Harmadik Világban folyt, ahol a szuperhatalmak erőteljes nyomást gyakorolva megpróbálták bevonni az újonnan létrejött, gyenge államokat a globális versengésbe. A hidegháború utáni világban a soknemzetségű közösségi konfliktusok túllépték az egyszerű szuperhatalmi konfliktus határait. Ha a közösségi konfliktusok során különböző civilizációt képviselő csoportok kerülnek összetűzésbe, az általában a konfliktus kiterjedéséhez és eszkalálódásához vezet. A válság elmélyülésével pedig az érintett felek az azonos civilizációhoz tartozó csoportokhoz és országokhoz fordulnak segítségért. A rokon csoportok, országok nyújtotta — hivatalos vagy nem hivatalos, nyílt vagy burkolt, anyagi, emberi, diplomáciai, pénzügyi, szimbolikus vagy éppen katonai — segítség szinte minden esetben megérkezik. Ha egy törésvonal-konfliktus időben elhúzódik, megnő annak a valószínűsége, hogy mind több rokon ország próbálja a támogató, megfékező, esetleg a közvetítő szerepét betölteni. E „rokon ország ∗

„Iszlám szagok.” (A szerk.)

szindrómának” köszönhetően — a civilizációközi konfliktusokhoz képest — a törésvonal-konfliktusok esetében jóval nagyobb az eszkaláció veszélye, melyet rendszerint csak civilizációközi összefogással lehet megfékezni vagy befejezni. A hidegháborúval ellentétben ma a konfliktusok nem fentről lefelé, hanem lentről felfelé terjednek. Az egyes csoportok és államok más és más szinten válnak érintetté a törésvonal-konfliktusokban. Az érintettség első szintjén a felek közt igazi harc és öldöklés folyik. Ezen a szinten államok kerülhetnek szembe egymással: például India Pakisztánnal, Izrael pedig a szomszédos országokkal bonyolódott háborús konfliktusba. Ám olyan helyi csoportok között is kialakulhat konfliktus, amelyek nem rendelkeznek saját állammal, vagy még csak az állammá fejlődés kezdeti stádiumában vannak: ez történt Boszniában, továbbá a Hegyi-Karabahban élő örmények esetében. Az érintettség második szintjén olyan országok lépnek be a konfliktusba, melyek rendszerint közvetlen kapcsolatban állnak az elsődlegesen érintett felekkel; mint például a volt Jugoszláviában a szerb és a horvát kormány, illetve az örmények és azerbajdzsániak a kaukázusi térségben. A harmadrendű országok konfliktushoz való viszonya még távolibbnak tűnhet: ezek az államok aktívan ugyan nem vesznek részt a harcokban, ám civilizációs kapcsolat fűzi őket az elsődlegesen érintett felekhez: a volt Jugoszlávia esetében Németország, Oroszország és az iszlám államok töltik be a harmadfokú államok szerepét, míg az örmény–azeri konfliktusban Oroszország, Törökország és Irán vált harmadfokon érdekeltté. Gyakran előfordul, hogy a harmadfokon érintett államok civilizációik mag-államai is egyben. Amennyiben léteznek, az első szinten érdekelt felek diaszpórái is aktív szerepet játszanak a törésvonal-konfliktusokban. Mivel az elsődleges szinten viszonylag kis számú hadsereg és fegyverzet kerül bevetésre, s a kívülről érkező segítség is — amely pénzügyi támogatás, fegyverek vagy önkéntesek formájában jelentkezik — viszonylag elhanyagolhatónak mondható, a diaszpórák részvétele gyakran jelentős mértékben befolyásolhatja a háború kimenetelét. A konfliktusban részt vevő másod- és harmadfokú csoportok érdekei nem azonosak az elsődlegesen érintett felek érdekeivel. Az elsődleges érdekelt felek legőszintébb és legelszántabb támogatói rendszerint a diaszpóra-közösségek, amelyek mélyen átérzik a rokonaikat ért sérelmeket, s még a „pápánál is pápábbá” válnak. A másod- és harmadfokú csoportok, országok érdekei lényegesen bonyolultabbak. Általában ők is támogatják az elsődlegesen érdekelt feleket, ám az ellenséges csoportok még akkor is segédkezéssel gyanúsítják őket, amikor ez a segítségnyújtás elmarad; ez a gyanakvás azonban elegendő indokot szolgáltat arra, hogy az ellenséges csoportok rokonai is bekapcsolódjanak a küzdelembe. A másod- és harmadfokú csoportok számára igen lényeges szempont a harcok megfékezése, és a közvetlen részvétel elkerülése. Így az elsődlegesen érdekelt felek támogatása mellett fokozottan érvényesülnek a konfliktus intenzitásának csökkentésére és a célkitűzések mérséklésére vonatkozó törekvések. A szemben álló felek másod- és harmadfokú csoportjai általában tárgyalásokat folytatnak annak érdekében, hogy megakadályozzák a helyi háború eszkalálódását, amely esetleg egy szélesebb, a mag-államokat is érintő konfliktus kialakulásához vezethet. A 11.1. ábra a törésvonal-konfliktusok potenciális kapcsolatrendszerét vázolja fel. Természetesen nem minden törésvonal-háborúban rajzolódott ki ilyen komplex kapcsolatrendszer, ám sok esetben mégis: például a volt Jugoszláviában és a Kaukázuson túl; s szinte minden törésvonal-háborúnál fennáll annak a lehetősége, hogy a konfliktus mind több szinten talál érdekelt felekre.

A kilencvenes években a diaszpórák és rokon országok minden törésvonal-háborúban részt vettek. Mivel ezekben a háborúkban leggyakrabban muzulmán csoportok az elsődlegesen érdekelt felek, rendszerint muzulmán kormányok és szövetségek töltik be a másod- és harmadfokú résztvevők szerepét. A legaktívabbnak Szaúd-Arábia, Pakisztán, Irán, Törökország és Líbia kormányai mutatkoztak, amelyek olykor más muzulmán államokkal is szövetkezve kisebb-nagyobb mértékben mégis széleskörűen támogatták a muzulmánokat Palesztinában, Libanonban, Boszniában, Csecsenföldön, a Kaukázuson túl, Tadzsikisztánban, Kasmírban, Szudánban és a Fülöp-szigeteken. A kormányszintű támogatás mellett számos elsődlegesen érdekelt muzulmán csoportot az iszlám nemzetközösség, az afgán háborút megjárt önkéntesei is segítették, akik az algériai polgárháborútól kezdve a csecsen és Fülöp-szigeteki konfliktusokig sokféle harcban részt vettek. Egy szakértő szerint ugyanez az iszlám internacionálé „küldött önkénteseket Afganisztánba, Kasmírba és Boszniába, hogy megalapozzák az iszlám uralmát; ez folytatott propagandaháborúkat az iszlámmal szembeszegülő kormányok ellen s hozott létre iszlám központokat a diaszpórában, melyek aztán a felek politikai főhadiszállásává váltak”15. Az Arab Liga és az Iszlám Tanács szintén támogatásáról biztosította az érdekelteket, s az erőfeszítések koordinálásával próbálta erősíteni az civilizációközi konfliktusokban küzdő muzulmán csoportokat. 11.1 ÁBRA A KOMPLEX TÖRÉSVONAL-HÁBORÚ SZERKEZETE A civilizáció B civilizáció

― erőszak — támogatás ...... korlátozás — — tárgyalás Az afgán háborúban a Szovjetunió elsődlegesen érdekelt fél volt; a hidegháború utáni években Oroszország kulcsszereplője volt a csecsen háborúnak, másodfokon volt érdekelt a Tadzsikisztánban folyó harcokban, és harmadfokon a volt Jugoszláviában dúló háborúkban. India elsődlegesen volt érdekelt Kasmír esetében, míg a Sri Lanka-i konfliktus másodfokon érintette. A nyugati nagyhatalmak csak harmadfokon vettek részt a jugoszláv konfliktusban. A diaszpórák az elhúzódó izraeli–palesztin harcokban mindkét oldalon jelentős szerepet játszottak, s az örmény, a horvát, a csecsen konfliktusokban is komoly segítséget nyújtottak. A televíziónak, faxnak és az elektronikus postának köszönhetően „a diaszpórák elszántsága,

lelkesedése egyre nőtt, hiszen folyamatos kapcsolatot tartottak a volt anyaországukkal; a »volt« jelző azonban már rég nem azt a jelentést takarja, amely egykor mögötte állt”17. A kasmíri háborúban Pakisztán diplomáciailag és politikailag nyíltan támogatta a felkelőket; pakisztáni katonai források szerint az ország komoly anyagi segítséget nyújtott, fegyverekről és kiképzésről, logisztikai eszközökről, menekülttáborokról gondoskodott. Pakisztán más muzulmán kormányoknál is közbenjárt a kasmíri felkelők érdekében. A jelentések szerint 1995-re a felkelőkhöz legalább 1200 afgán, tadzsik és szudáni — Stinger-rakétákkal és más fegyverekkel felszerelt — mudzsahedin harcos csatlakozott. E fegyvereket egykor az amerikaiaktól kapták, hogy megvívják harcukat a Szovjetunióval.18 A Fülöp-szigeteki moro-felkelés egy ideig Malajziától kapott pénzügyi és anyagi támogatást; az arab kormányok szintén anyagi segítséget nyújtottak itt; Líbiában felkelők ezrei kaptak kiképzést; a szélsőséges Abu Szajjaf csoportot pedig pakisztáni és afgán fundamentalisták hívták életre.19 Afrikában Szudán rendszeresen támogatta az Etiópia ellen harcoló eritreai muzulmán lázadókat; Etiópia válaszképpen logisztikai segítséget és menedéket nyújtott a Szudán ellen küzdő „keresztény lázadóknak”. Ez utóbbiak Ugandától is hasonló segítséget remélhettek, hiszen Ugandát „szoros vallási, faji és etnikai szálak fűzték a szudáni lázadókhoz”. Ugyanakkor Irán 300 millió dollár értékű kínai fegyvert adományozott a szudáni kormánynak; iráni katonai szakértők pedig a hadsereg kiképzésében segédkeztek; így Szudán 1992-ben nagy offenzívát indíthatott a lázadók ellen. Nyugati keresztény szervezetek viszont a keresztény felkelőknek juttattak ruhát, élelmiszert, gyógyszereket, és — a szudáni kormány szerint — fegyvereket is.20 Sri Lankán a buddhista szingaléz kormány és a hindu tamil felkelők közt dúló háborúban, kezdetben az indiai kormány a felkelőket támogatta; pénzügyi segítséget nyújtott, fegyverekről gondoskodott, Dél-Indiában pedig kiképzőtáborokat hozott létre. Amikor 1987-ben úgy tűnt, hogy a Sri Lanka-i kormánynak sikerül leverni a Tamil Tigriseket, az indiai közvélemény felemelte szavát a „népirtás” ellen, ezért az indiai kormány légi úton élelmiszersegélyt küldött a tamiloknak, hogy „ezzel is jelezze Dzsajevardene elnöknek: India nem helyesli, ha a Tigriseket erőszakkal akarják elsöpörni”21. Ezután az indiai és Sri Lanka-i kormány egyezséget kötött: Colombo a tamil területeknek viszonylagos autonómiát szavatol, ennek fejében a felkelők beszolgáltatják fegyvereiket az indiai hadseregnek. Az egyezményben foglaltak ellenőrzése végett India 50 000 fős hadsereget küldött a szigetre, ám a Tigrisek megtagadták a fegyverek leadását, s ily módon az indiai hadsereg épp azokkal a gerillákkal keveredett háborús konfliktusba, akiket korábban támogatott. 1988-ban megkezdték az indiai csapatok kivonását. Amikor 1991-ben Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnököt meggyilkolták — indiai vélemények szerint a merénylő a tamil felkelők egyik szimpatizánsa volt — az indiai kormány hozzáállása megváltozott, s egyre ellenségesebben vélekedett a felkelésről. Ugyanakkor nem tehetett semmit, hiszen Dél-Indiában 50 millió tamil biztosította szimpátiájáról és támogatásáról a felkelőket. Tamilnádu kormánya például nyíltan szembeszegült Újdelhivel, amikor hozzájárult ahhoz, hogy a Tamil Tigrisek „lényegében szabadon” használhassák az 500 mérföldes partszakaszt, s hogy a szűk Palk-szoroson átkelve fegyvert és utánpótlást juttassanak a Sri Lanka-i felkelőknek.22 1979-től kezdve a szovjetek, később az oroszok és a déli muzulmán szomszédok között három nagy törésvonal-háború tört ki: 1979–1989-ben az afgán háború, amely 1992-ben, a tadzsikisztáni háborúval folytatódott, majd 1994-ben kirobbant az orosz–csecsen konfliktus. A

Szovjetunió összeomlása után Tadzsikisztánban kommunista kormány került hatalomra. E kormány törvényességét a rivális — világi és iszlám erőket egyaránt tömörítő — regionális és etnikai csoportokból álló ellenzék 1992 tavaszán megkérdőjelezte. Ugyanez az ellenzék 1992 szeptemberében az Afganisztántól kapott fegyverek segítségével kiűzte az oroszbarát kormányt a tadzsik fővárosból, Dusanbéból. Az orosz és üzbég kormány élénk tiltakozásának adott hangot, s az iszlám fundamentalizmus terjedésének veszélyére hívta fel a figyelmet. A Tadzsikisztánban állomásozó 20l-es orosz gépesített lövészezred felfegyverezte a kormánybarát erőket, Oroszország pedig további csapatokat vezényelt az afgán határ védelmére. 1992 novemberében Oroszország, Üzbegisztán, Kazahsztán és Kirgizisztán hozzájárult az orosz és üzbég katonai intervencióhoz; a békefenntartás azonban csak ürügy volt: valójában háború vette kezdetét. E támogatás, valamint az oroszoktól kapott fegyverek és pénz birtokában a volt kormányerők visszafoglalták Dusanbét, és ellenőrzésük alá vonták az ország nagy részét. Etnikai tisztogatás kezdődött, az ellenzéki erők pedig Afganisztánba menekültek. A közel-keleti muzulmán kormányok tiltakozásukat fejezték ki az orosz katonai intervenció ellen. Az egyre növekvő iszlám ellenzéket Irán, Pakisztán és Afganisztán is támogatta: pénzügyi segítséget nyújtott, fegyvereket szállított és katonai kiképzésről gondoskodott. 1993-ban az afgán mudzsahedinek állítólag sok ezer harcost képeztek ki, s 1993 tavaszán-nyarán a tadzsik felkelők többször is támadásba lendültek. Számos orosz határőr vesztette életét az afgán határ mentén zajló harcokban. Oroszország válaszképpen még több csapatot vezényelt Tadzsikisztánba, „tüzérséggel és aknavetőkkel”, valamint légi úton indított támadásokat afgán célpontok ellen. Az arab kormányok azonnal anyagi forrásokat bocsátottak a felkelők rendelkezésére, hogy a légitámadások viszonzására Stinger-rakétákat vásároljanak. 1995-re Oroszország már vagy 25 000 fős hadtestet vezényelt Tadzsikisztánba, és a kormánynak szánt anyagi támogatás több mint 50%-áról is Moszkva gondoskodott. A felkelőket ugyanakkor az afgán kormány és más muzulmán államok is aktívan támogatták. Barnett Rubin rámutatott, hogy a nemzetközi szervezetek és a Nyugat sem Tadzsikisztánnak, sem Afganisztánnak nem nyújtott jelentősebb segítséget: ennek pedig az lett az eredménye, hogy Tadzsikisztán az oroszoknak, Afganisztán a muzulmán civilizációnak lett teljesen kiszolgáltatva. „Ha egy afgán parancsnok ma külföldi segítségben reménykedik, akkor vagy az arab és pakisztáni pénzemberek kénye-kedve szerint kell ugrálnia, akiknek legfőbb célja, hogy a dzsihád-ot Közép-Ázsiára is kiterjesszék, vagy be kell szállnia a drogkereskedelembe.”23 Oroszország harmadik muzulmánellenes háborújának, melyet az észak-kaukázusi Csecsenföld ellen folytatott, némi előzménye volt. 1992–93-ban a szomszédos ortodox oszétok és muzulmán ingusok között fegyveres konfliktus alakult ki. Az ingusokat a csecsenekkel és más muzulmán népekkel együtt a második világháború alatt Közép-Ázsiába deportálták. Az oszétok viszont maradtak, és kisajátították az ingus ingatlanokat, vagyontárgyakat. 1956–1957 során a deportált népek hazatérhettek, így a tulajdonjogok, valamint a terület fennhatósága ügyében véget nem érő viták kezdődtek. 1992 novemberében aztán az ingusok támadásba lendültek, hogy visszaszerezzék Prigorovnijt, amelyet korábban a szovjetek Oszétiához csatoltak. Az oroszok az ortodox oszétok védelmében — kozák csapatok bevetésével — egyszerűen lerohanták az ingusokat. Egy külső megfigyelő így jellemezte a történteket: „1992 novemberében Oszétia ingus falvait orosz tankok vették tűz alá. Akik a támadást túlélték, azokat később ölték meg, vagy egyszerűen elhurcolták. A mészárlást az oszét OMON

(különleges rendőrség) egységei végezték, s a helyszínre küldött orosz »békefenntartó« csapatok fedeztek őket.”24 „Józan ésszel fel sem lehet fogni — írta a The Economist —, hogy ez a szörnyű pusztítás még egy hetet sem vett igénybe.” Ez volt „az első alkalom, hogy az Orosz Föderációban etnikai tisztogatás történt”. Oroszország később arra használta ezt a konfliktust, hogy az ingusok csecsen szövetségeseire gyakoroljon fenyegető nyomást; ehhez képest azonban „Csecsenföld és a — túlnyomó többségében muzulmán — Kaukázusi Konföderáció (KNK) azonnali mozgósítást rendelt el. 500 000 önkéntes bevetését helyezte kilátásba, amennyiben az oroszok nem vonulnak vissza a csecsen területekről. Egy ideig patthelyzet állt elő, aztán Moszkva visszavonulót fújt, mivel el akarta kerülni, hogy az északoszét–ingus konfliktus az egész térséget háborús válságba rántsa.”25 1994 decemberében azonban jóval intenzívebb és nagyobb kiterjedésű konfliktus vette kezdetét, amikor Oroszország teljes haderejével megtámadta Csecsenföldet. A két ortodox köztársaság, Grúzia és Örményország támogatta az orosz megmozdulást, míg az ukrán elnök „diplomatikusan a válság békés rendezését sürgette”. Az orosz akciót az ortodox északoszét kormány és az északoszét lakosság 55–60%-a is helyeselte.26 Ezzel szemben az Orosz Föderáció határain belül és azon túl élő muzulmánok túlnyomó többsége a csecsenek mellé állt. Az iszlám nemzetközösség azonnal önkénteseket toborzott Azerbajdzsánban, Afganisztánban, Pakisztánban, Szudánban és másutt. A muzulmán államok támogatásukról biztosították Csecsenföldet; Törökország és Irán állítólag anyagi segítséget is nyújtott, ami arra ösztönözte Oroszországot, hogy Iránnal megkísérelje feleleveníteni régi kapcsolatait. Mivel Azerbajdzsán felől rendszeres fegyverszállítmányok érkeztek Csecsenföldre, az oroszok lezárták az Orosz Föderáció azeri határait, így elvágták a Csecsenföldre tartó fegyverek, gyógyszerek és egyéb utánpótlás útját.27 Az Orosz Föderáció muzulmánjai Csecsenföld mellé álltak. Amikor a muzulmánok Kaukázus-szerte szent háborút hirdettek Oroszország ellen, felhívásuk ugyan nem talált visszhangra, ám a hat Volga-Urál menti köztársaság vezetői mégis felszólították Oroszországot, hogy vessen véget a katonai beavatkozásnak, a kaukázusi muzulmán köztársaságok képviselői pedig polgári engedetlenségi mozgalmat hirdettek az orosz uralom ellen. A csuvas köztársaság elnöke felmentette a csuvas hadkötelezetteket az alól, hogy muzulmán társaik ellen harcoljanak. A „leghevesebb háborúellenes tiltakozás” a csecsenekkel szomszédos Ingusföldön és Dagesztánban tört ki. Az ingusok megtámadták a Csecsenföldre tartó orosz csapatokat, mire az orosz honvédelmi miniszter kijelentette, hogy az ingus kormány „ezzel a lépéssel lényegében hadat üzent Oroszországnak”. Dagesztánban szintén többször megtámadták az orosz haderőket. Az oroszok válaszképpen ingus és dagesztán falvakat lőttek.28 Miután a csecsenek 1996 januárjában lerohanták Kizljart, az oroszok pedig bosszúból porig rombolták Pervomajszkojét, Dagesztánban még erősebb lett az oroszgyűlölet. A csecsen diaszpóra — mely nagyrészt még a 19. század folyamán alakult ki, amikor az oroszok heves támadásokat intéztek a kaukázusi hegyi népek ellen — a konfliktusban szintén a csecsenek mellé állt. Pénzügyi alapokat teremtett, fegyverekről gondoskodott, és a csecsen csapatok támogatására önkénteseket küldött. A legnagyobb diaszpórák Jordániában és Törökországban éltek, s tevékenységükkel elérték, hogy Jordánia szilárdan szembeszállt Oroszországgal, Törökország pedig egyre nagyobb hajlandóságot mutatott az iránt, hogy a csecseneknek támogatást nyújtson. 1996 januárjában, amikor a háború Törökországra is átterjedt, a diaszpóra tagjai elraboltak egy orosz kompot és túszokat ejtettek, mellyel kivívták a

török közvélemény szimpátiáját. Csecsen vezetők részvételével a török kormány a válsághelyzet megoldására tárgyalásokat kezdeményezett az orosz féllel, ám e törekvések sikertelenül végződtek, s az amúgy is feszült török–orosz viszony még inkább elmérgesedett. A csecsenek Dagesztán elleni támadása, az azonnali orosz megtorlás, valamint a már említett 1996-os komprablás mind-mind azt jelezte, hogy az oroszok és a hegyi népek közti, a 19. században kialakult s évtizedeken át tartó konfliktus egyre szélesebb síkra terelődhet. „Észak-Kaukázus időzített bomba — figyelmeztetett Fiona Hill 1995-ben —, ha egy köztársaságban konfliktus robban ki, akkor az valószínűleg láncreakciót indít el; a háború — a határokon túllépve — az egész Orosz Föderációra átterjed, s feltehetően háborús helyzetbe sodorja Grúziát, Azerbajdzsánt, Törökországot, Iránt az észak-kaukázusi diaszpórákkal egyetemben. A csecsenföldi háború ékesen példázza, hogy a konfliktus megfékezése nem egyszerű... Mi több, a harcok a Csecsenfölddel szomszédos területekre és köztársaságokra is átterjedtek.” Egy orosz elemző egyetértett azzal a véleménnyel, miszerint a civilizációs határvonalak mentén „nemhivatalos koalíciók” jöttek létre. „A keresztény Grúzia, Örményország, Hegyi-Karabah és Észak-Oszétia farkasszemet néz a muzulmán Azerbajdzsánnal, Abháziával, Csecsenfölddel és Ingusfölddel.” S félő, hogy a Tadzsikisztánnal háborúzó Oroszország „a muzulmán világgal is huzamosabb ideig tartó konfliktusba keveredik”29. Egy másik ortodox–muzulmán törésvonal-háborúban az örmények lakta Hegyi-Karabah és a muzulmán Azerbajdzsán voltak az elsődlegesen érdekelt felek, ahol is az örmények az Azerbajdzsántól való függetlenségükért harcoltak. Örményország kormánya másodfokon, Oroszország, Törökország és Irán harmadfokon volt érintett a konfliktusban. A Nyugat-Európában és Észak-Amerikában élő tekintélyes örmény diaszpóra szintén fontos szerephez jutott. A harcok még 1988-ban, a Szovjetunió összeomlását megelőzően robbantak ki; a válság 1992–1993-ban mindjobban elmélyült, majd az 1994-es tűzszüneti tárgyalásokat követően mérséklődött. A törökök és más muzulmán csoportok Azerbajdzsánt támogatták, míg Oroszország az örmények oldalára állt; később velük szövetkezve megpróbálta ellensúlyozni a törökök Azerbajdzsánra gyakorolt befolyását. Ez a háború csupán egyik újabb fejezete annak a hosszú konfliktussorozatnak, amely az orosz birodalom és az Ottomán Birodalom évszázadait jellemezte a Fekete-tenger és a kaukázusi térség feletti uralom megszerzéséért; az örmény–török viszony pedig az 1900-as évek elején, az örményellenes pogromok miatt mérgesedett el. Ebben a háborúban Törökország következetesen kiállt Azerbajdzsán mellett, és fellépett az örmények ellen. Törökország — a balti szovjet köztársaságokat leszámítva — elsőként ismerte el Azerbajdzsán függetlenségét. A konfliktus ideje alatt Ankara pénzügyi és anyagi támogatást nyújtott Azerbajdzsánnak, és az azeri katonák kiképzéséről is gondoskodott. Amikor 1991–1992-ben a válság mind jobban elmélyült, az örmények pedig azeri területekre is behatoltak, a török közvélemény nyomására az ankarai kormány — kénytelen-kelletlen — még határozottabb segítséget nyújtott vallási-etnikai rokonainak. Félő volt, hogy ezzel a muzulmán–keresztény ellentét reflektorfénybe kerül, s a Nyugat egyöntetűen Örményország támogatása mellett dönt; arról nem is beszélve, hogy így Törökország saját NATO-szövetségeseivel is szembekerült volna. Vagyis Törökország — mint a törésvonal-háborúk másodfokú érdekeltje — a kényszerek klasszikus kereszttüzébe került. A kormány azonban úgy ítélte meg, hogy az örményekkel szemben Azerbajdzsánt mindenképpen

támogatnia kell. „Az embert érzékenyen érinti, ha egy rokonát megölik — mondta egy török politikus, majd hozzátette —: Nyomást gyakorolnak ránk. Az újságokban hemzsegnek a vérengzésekről készített képek... Talán be kellene bizonyítanunk Örményországnak, hogy Törökország nagy és erős.” Turgut Özal elnök egyetértésének adott hangot, amikor azt nyilatkozta, hogy országának „rá kellene egy kicsit ijesztenie az örményekre”. Törökország — Iránnal egyetemben — figyelmeztette az örményeket, hogy nem tűri el a határok megváltoztatását. Özal a határok lezárásával megakadályozta, hogy az élelmiszer- és egyéb utánpótlások Törökországon keresztül jussanak el Örményországba. Ennek következtében az örmény lakosságot 1992–1993 telén az éhhalál fenyegette. Az orosz Jevgenyij Saposnyikov marsall pedig arra figyelmeztetett, hogy „ha egy másik fél [azaz Törökország] is belekeveredik a háborúba, akkor küszöbön áll a harmadik világháború”. Egy évvel később Özal még mindig a háború mellett érvelt. „És ha mégis lövések dördülnének el, ugyan mihez kezdenének az örmények... — gúnyolódott —, netán bevonulnának Törökországba? Akkor Törökország „kimutatja majd a foga fehérjét”30. 1993 nyarán és őszén az örmény offenzíva Irán határait is elérte. Törökország és Irán — melyek egymással versengve próbáltak mind nagyobb befolyásra szert tenni Azerbajdzsánban és a közép-ázsiai muzulmán államokban — azonnal megtették a szükséges ellenlépéseket. Törökország kijelentette, hogy a támadás Törökország biztonságát sodorta veszélybe, ezért az örmény erők „azonnali és feltétel nélküli” visszavonását követelte az azerbajdzsáni területekről, s további csapatokat vezényelt az örmény határ megerősítésére. Az orosz és török csapatok állítólag egymást lőtték a határ mentén. Tansu Çiller török miniszterelnök-asszony hadüzenetet helyezett kilátásba, amennyiben az örmény csapatok bevonulnának a Törökországhoz közel eső, azerbajdzsánok lakta Nahicsevánba. Irán — annak ürügyén, hogy az örmény támadások áldozatai számára menekülttáborokat létesít — szintén csapatokat küldött Azerbajdzsánba. Az iráni megmozdulás sikerén felbuzdulva Törökország úgy vélte, további lépéseket is megtehet anélkül, hogy Oroszország megtorló intézkedésekhez folyamodna; ezért megpróbálta felvenni a versenyt Iránnal. A válság végül is rendeződött: Moszkvában Törökország, Örményország és Azerbajdzsán vezetői tárgyalásokat folytattak, melyek során az amerikaiak az örmény kormányra, míg az örmény kormány a Hegyi-Karabahban élő örményekre gyakorolt csillapító nyomást.31 Mivel az örmények egy kicsiny, tengerrel nem rendelkező, természeti kincsekben szegény országban, az ellenséges török népek szomszédságában éltek, a történelem során rendszerint az ortodox rokonoktól, Grúziától és Oroszországtól várták a segítséget. Oroszországra mindig úgy gondoltak, mint a nagy testvérre. Amikor a Szovjetunió helyzete megrendült, a Hegyi-Karabahban élő örmények függetlenségi követelésekkel léptek elő. A Gorbacsov-rezsim azonban elutasította ezeket, és csapatokat küldött a rendszerhez hűnek tűnő bakui kommunista kormány támogatására. A Szovjetunió összeomlása után azonban sokkal régibb keletű történelmi és kulturális szempontok kerültek előtérbe, s Azerbajdzsán egyenesen azzal vádolta meg Oroszországot, hogy „180 fokos fordulatot téve” aktívan támogatja a keresztény Örményországot. Tény, hogy az örmények, már korábban is jelentős szerepet játszottak a szovjet hadseregben: sokkal több örmény tiszt léphetett magasabb rangba és került különleges harci alakulatokba, mint amennyi muzulmán. A háború kitörése után a Hegyi-Karabahban állomásozó 366. Orosz Gépesített Lövészezred főszerepet játszott a Khodjali elleni örmény támadásban, amelyben állítólag több mint 1000 azerit mészároltak le. Ezt követően az orosz hadsereg elit alakulatának, a

Szpecnaznak az egységei is bekapcsolódtak a harcokba. 1992–1993 telén, a török embargó idején „Örményországot a több milliárd rubeles orosz hitel mentette meg a teljes gazdasági összeomlástól”. Tavasszal orosz csapatok csatlakoztak az örmény hadsereghez, hogy megnyissák az Örményország és Hegyi-Karabah közti folyosót. Az orosz haderő — jelentések szerint — 1993 nyarán negyven tankkal vett részt a Karabah-offenzívában.3: Örményországnak, ahogy erre Hill és Jewett is rámutatott, „nem sok választása maradt: Oroszországgal kellett szoros kapcsolatokat kialakítania. Örményország Oroszországtól függ, hiszen onnan kap nyersanyagokat, energiát és élelmiszer-utánpótlást; arról nem is beszélve, hogy határait történelmi ellenségeitől, Azerbajdzsántól és Törökországtól egyedül Oroszország védheti meg. Örményország így a FÁK minden gazdasági és katonai követelését aláírta, és összes korábbi szovjet érdekeltségéről lemondott Oroszország javára.”33 Az örményeknek nyújtott támogatás következtében Oroszország befolyása megnövekedett Azerbajdzsánban is. 1993 júniusában Abulfez Elcsibej azerbajdzsán nacionalista vezetőt puccsal elmozdították, s helyét a volt kommunista, és kétségkívül oroszbarát Gajdar Alijev foglalta el. Alijev felismerte, hogy Örményországot csak úgy tudják megfékezni, ha elnyerik Oroszország jóindulatát. Ezért a korábbi döntést megváltozatva Azerbajdzsán is belépett a FÁK-ba, és így lehetővé vált, hogy az ország területén orosz csapatok állomásozhassanak. Alijev tevékenységének köszönhetően Oroszország is tagja lett az azerbajdzsáni olajkitermelésben érdekelt nemzetközi konzorciumnak. Oroszország cserébe megkezdte az azerbajdzsáni csapatok kiképzését, Örményországra pedig nyomást gyakorolt: felszólította, hogy vonuljanak ki az azerbajdzsáni területekről, s a jövőben ne támogassák a karabahi erőket. E súlyeltolódásnak köszönhetően Oroszország nemcsak Azerbajdzsánnál ért el eredményeket, hanem Irán és Törökország befolyását is csökkentette. Az Örményországnak nyújtott segítség révén Moszkva komoly szövetségesre talált a Kaukázusban, ezzel pedig a térségben élő muzulmán riválisait is jelentősen meggyengítette. Örményországot — Oroszországon kívül — a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában élő gazdag, befolyásos és tekintélyes lélekszámú diaszpóra is támogatta; becslések szerint az Egyesült Államokban mintegy egymillió, Franciaországban pedig közel 450 000 örmény él. A török blokád idején a diaszpóra élelmiszereket és egyéb utánpótlást küldött Örményországnak; az örmény kormányt politikusok, míg az örmény haderőt önkéntesek segítették. A kilencvenes évek közepén az örmény közösség mintegy évi 50–75 millió dollárral segélyezte az országot. A diaszpóra jelentős politikai befolyást ért el a befogadó államok kormányainál. Az Egyesült Államok legnagyobb örmény közösségei olyan kulcsfontosságú államokban élnek, mint Kalifornia, Massachusetts és New Jersey. Elérték, hogy a Kongresszus minden Azerbajdzsánnak nyújtandó külföldi segélyt befagyasszon, és Örményország kapja a harmadik legnagyobb egy főre jutó amerikai támogatást. A külföldi segélyeknek köszönhetően Örményország túlélte a blokádot, s kiérdemelte a — muzulmán körökben terjesztett — „Kaukázus Izraelje” gúnynevet.34 Ahogy a 19. században az észak-kaukázusi orosz támadások nyomán sokfelé oroszellenes csecsen diaszpórák jöttek létre, úgy a 20. század elején az örményországi török mészárlások is létrehozták azokat a diaszpórákat, amelyek segítségével az örmények szembeszállhattak Törökországgal, és vereséget mérhettek Azerbajdzsánra. A kilencvenes évek elején a volt Jugoszláviában zajlottak a legösszetettebb és legáttekinthetetlenebb törésvonal-háborúk. A konfliktus elsődleges szintjén Horvátországban a

kormány az ott élő szerbekkel került összetűzésbe; Bosznia-Hercegovinában a bosnyák kormány a boszniai szerbekkel és horvátokkal háborúzott, míg a boszniai szerbek és horvátok egymás ellen is harcoltak. A konfliktus másodlagos szintjén a szerb kormány „Nagy-Szerbia” megteremtésén fáradozott, s ennek érdekében a boszniai és horvátországi szerbekkel szövetkezett; a horvát kormány ezzel szemben „Nagy-Horvátország” eljövetelét hirdette, és a boszniai horvátokat támogatta. A konfliktus harmadik szintjén pedig civilizációs szövetkezés indult el: Horvátország mögött Németország, Ausztria, a Vatikán, s valamivel később az Egyesült Államok sorakozott fel; a szerbeket Oroszország, Görögország és más ortodox államok, csoportok biztosították támogatásukról; míg a boszniai muzulmánok érdekében Irán, Szaúd-Arábia, Törökország, Líbia, az iszlám nemzetközösség fogott össze. A boszniai muzulmánok egyébként az Egyesült Államok támogatását is élvezték; ez azonban olyan anomália, amely kilóg a civilizációs összetartás amúgy egyetemes rendszeréből. A németországi horvát diaszpóra és a Törökországban élő bosnyák közösségek azonnal a szülőföld segítségére siettek. Az egyházak, vallási csoportok mindhárom oldalon aktivizálódtak. A német, a török, az orosz és az amerikai kormány olyan lépésekre kényszerült, melyek megtételére a társadalmi nyomás és a közvélemény késztette. A másod- és harmadfokon érintett felek által nyújtott támogatás jelentős mértékben befolyásolta a háború kimenetelét; a szigoritó intézkedések bevezetésével pedig sikerült megfékezni a konfliktust. A horvát és a szerb kormány fegyverekről, utánpótlásról, pénzügyi segítségről, menedékről gondoskodott, s olykor katonai erőt is küldött a más köztársaságokban harcoló csoportok megsegítésére. A volt Jugoszlávia területén kívül élő diaszpóráktól jelentős mértékű támogatást — pénzt, fegyvereket, utánpótlást, önkéntes csapatokat, katonai kiképzést, politikai és diplomáciai segítséget — kaptak mind a szerbek, mind a horvátok és a muzulmánok. A kormány hatáskörén kívül eső, elsődlegesen érdekelt szerb és horvát csoportok vallották a legszélsőségesebb nacionalista nézeteket, s követeléseikből jottányit sem engedve, mindenre elszántan, könyörtelenül törtek céljaik felé. A másodfokon érdekelt horvát és szerb kormányok kezdetben lelkesen támogatták a konfliktusban elsődlegesen érintett rokonaikat, ám amikor érdekeik másfelé ágaztak, inkább a konfliktus megfékezésére és a felek közti közvetítésre törekedtek. Ehhez hasonlóan a harmadfokon érdekelt orosz, német és amerikai kormányok egyre inkább kompromisszumokra s a konfliktus elfojtására sarkallták azokat a másodfokon érdekelt kormányokat, melyeket korábban támogatásukról biztosítottak. Az a folyamat, amely Jugoszlávia széthullásához vezetett, 1991-ben kezdődött, amikor Szlovénia és Horvátország függetlenségi törekvésekkel jelentkezett, és a nyugat-európai hatalmakhoz fordult támogatásért. A Nyugat válaszát Németország fogalmazta meg, Németország válaszát pedig döntően befolyásolták a katolikus kapcsolatok. A bonni kormányra a német katolikus egyház, a koalíciós partner, a bajor Keresztényszociális Unió (CSU), a Frankfurter Allgemeine Zeitung és általában a média nyomása nehezedett. Különösen a bajor média korbácsolta fel a német közvélemény érzelmeit. „A bajor TV — mutatott rá Flora Lewis —, melyre a roppant konzervatív tartományi kormány és a horvátországi egyházzal szoros kapcsolatokat ápoló bajor katolikus egyház nyomása nehezedett, Németország-szerte riportokat sugárzott a [szerbekkel folyó] háborúról. Ezek a riportok megehetősen egyoldalúak voltak.” A német kormány eleinte tétovázott, hogy elismerje-e Horvátországot, ám a társadalom részéről olyan nyomás nehezedett rá, hogy végül nem volt más választása. „Németországban Horvátország elismerését nem a kormány ajánlotta fel, hanem a

közvélemény kényszerítette ki.” Bonn volt az, amely az Európai Unióban szorgalmazta Szlovénia és Horvátország elismerését, és miután az Unió hajlott e javaslat elfogadására, Bonn külön erősködött, hogy az elismerésre még 1991 decemberében sor kerüljön. Egy német tudós 1995-ben kijelentette, hogy „a konfliktus ideje alatt Horvátország és a horvát vezető, Franjo Tudjman a német politika protezsáltjának számított — s bár Tudjmannak és országának a viselkedése meglehetősen bizarr és irritáló volt, Németország támogatásában mégis feltétlenül bízhattak”35. Ausztria és Olaszország azonnal elismerte a két új államot, s az Egyesült Államokkal együtt hamarosan a többi ország is követte példájukat. A Vatikán szintén főszerepet játszott az ügyben. A pápa kijelentette, hogy Horvátország „a [nyugati] kereszténység védbástyája”, s az Európai Uniót megelőzve diplomáciailag is elismerte a két államot.36 A Vatikán partizánakciójának természetesen meglettek a következményei, minthogy ezt követően a pápa tervbe vette a három köztársaság meglátogatását. A szerb görögkeleti egyház ellenzéke megakadályozta, hogy a pápa Belgrádba utazzon, s mivel a szerbek nem voltak hajlandók a pápa biztonságáról gondoskodni, a szarajevói látogatás is elmaradt. A Vatikán feje mindazonáltal Zágrábba eljutott, ahol kitüntette Alojzije Stepinac bíborost; róla azt rebesgették, hogy a második világháború idején azzal a fasiszta horvát rezsimmel ápolt szorosabb kapcsolatot, melynek lelkén sok-sok szerb, cigány és zsidó üldözése és lemészárlása szárad. Miután a Nyugat elismerte függetlenségét, Horvátország hozzálátott a hadsereg fejlesztéséhez, noha 1991 szeptemberében az ENSZ az összes volt jugoszláv tagköztársaságra teljes fegyverembargót terjesztett ki. Azonban az európai katolikus államok, Németország, Lengyelország, Magyarország, valamint néhány dél-amerikai ország, Panama, Chile és Bolívia az ENSZ-embargó ellenére fegyvereket szállítottak Horvátországnak. 1991-ben, amikor a háború mind szélesebb kereteket öltött, a spanyol fegyverexport — melyet állítólag főként az Opus Dei felügyelt — rövid idő leforgása alatt hatszorosára nőtt, s a fegyverszállítmányok nagy része vélhetően Ljubljanában és Zágrábban kötött ki. 1993-ban Horvátország állítólag az érintett kormányok tudtával és beleegyezésével több MIG-2l-est vásárolt Németországtól és Lengyelországtól. „Nyugat-Európából, a horvát diaszpóra köréből és Kelet-Európa katolikus országaiból” önkéntesek százai, talán ezrei csatlakoztak a Horvát Hadsereghez, készen arra, hogy „a szerb kommunizmus és az iszlám fundamentalizmus ellen megvívják keresztes hadjáratukat”. A nyugati országok katonai szakértői technikai támogatást nyújtottak. Részben ennek a segítségnek köszönhetően a horvát haderő megerősödött, és sikerrel vehette fel a harcot a szerbek vezette jugoszláv hadsereggel.37 A Horvátországnak nyújtott támogatás egyben azt is jelentette, hogy a Nyugat szemet hunyt az etnikai tisztogatások, valamint az emberi jogok és haditörvények megsértése fölött, holott a szerbeket ugyanezekért a bűnökért rendszeresen elítélték, megbélyegezték. A Nyugat hallgatásba burkolózott, amikor 1995-ben az újjáépített Horvát Hadsereg támadást intézett Krajina ellen, ahol évszázadok óta szerbek laktak, s százezreket kényszerített boszniai és szerbiai száműzetésbe. Horvátország a tekintélyes diaszpórából is hasznot húzott. A Nyugat-Európában és Észak-Amerikában élő jómódú horvátok jelentős összeggel járultak hozzá, hogy fegyvereket és felszereléseket vásárolhasson. Az Egyesült Államok Kongresszusában és az elnöknél emigráns szervezetek a horvát anyaország érdekében lobbiztak. A Németországban élő 600 000 fős horvát közösség különösen jelentős szerepet vitt, és igen nagy befolyással bírt. „A kanadai, amerikai, ausztráliai és németországi horvát

közösségek, az újonnan függetlenné vált anyaország védelme érdekében, mobilizálták erőiket”, s önkéntesek százait küldték a horvát hadsereg megsegítésére.38 1994-ben az Egyesült Államok is részt vett a horvát hadsereg fejlesztésében. Figyelmen kívül hagyta, hogy a horvátok több alkalommal is durván megsértették az ENSZ fegyverembargóját, s megkezdte a horvát alakulatok katonai kiképzését; ezzel együtt magas rangú, nyugalmazott tábornokokat — katonai szaktanácsadóként — a helyszínre küldött. Az amerikai és a német kormány zöld utat adott a horvátok 1995-ös krajinai offenzívájának; ráadásul az amerikai katonai tanácsadók segédkeztek ennek az amerikai típusú támadásnak a kidolgozásában, melynek sikeréhez — horvát források szerint — az amerikai kémműholdak nyújtotta információk is hozzájárultak. Az amerikai külügyminisztérium egyik tisztségviselője kijelentette, hogy Horvátország „Amerika de facto stratégiai szövetségese lett.” Ez a fejlemény pedig „hosszú távon azt jelenti, hogy a térséget végeredményben két helyi hatalom — Zágráb és Belgrád — uralja; az egyik Washingtonhoz kötődik, míg a másikat a Moszkva központú szláv tömb irányítja”39. A jugoszláv háborúk során az ortodox világ egyöntetűen Szerbia mögött sorakozott fel. Az orosz nacionalisták, katonatisztek, parlamenti képviselők és a pravoszláv egyház vezetői nyíltan hangoztatták, hogy Szerbia mellett állnak, mély megvetéssel beszéltek a boszniai „törökökről”, és éles kritikával illették a Nyugat és a NATO imperializmusát. Az orosz és szerb nacionalisták együttes erővel próbáltak a két országban az „új nyugati világrend” ellen a kedélyeket felkorbácsolni. Az orosz közvélemény tekintélyes része osztotta ezeket a nézeteket; például a moszkvaiak 60%-a tiltakozott az 1995 nyarán végrehajtott NATO-légitámadások ellen. Az orosz nacionalista csoportok több nagyvárosban orosz fiatalokat győztek meg arról, hogy lépjenek a „szláv testvériség soraiba”. Román és görög önkéntesek mellett állítólag több mint ezer orosz csatlakozott a szerb haderőhöz, hogy felvegyék a harcot a „katolikus fasisztákkal” és az „iszlám militánsokkal”. Jelentések szerint 1992-ben egy „kozák egyenruhát viselő” orosz egység is feltűnt Boszniában. 1995-ben az oroszok már a szerb elitalakulatokban teljesítettek szolgálatot, és egy ENSZ-beszámoló szerint orosz és görög harcosok is részt vettek az ENSZ fennhatósága alatt álló terület, Žepa elleni szerb támadásban.40 A fegyverembargó ellenére az ortodox szövetségesek a szükséges fegyverekkel és felszerelésekkel is ellátták Szerbiát. 1993 elején orosz katonai és hírszerző szervek 300 millió dollár értékben T-55-ös tankokat, rakétaelhárító rendszereket és légvédelmi rakétákat adtak el a szerbeknek. Ezeket a rendszereket — jelentések szerint — orosz katonai személyzet irányította. Ők egyben a szerbek kiképzéséről is gondoskodtak. Szerbia más ortodox államoktól is kapott fegyvereket; Románia és Bulgária „nagyban szállított”, és Ukrajna is jelentős forrásnak számított. Ráadásul a Kelet-Szlavóniában állomásozó orosz békefenntartó erők az ENSZ-segélyeket Szerbiába irányították, támogatták a militarista szerb mozgalmakat, és abban is segédkeztek, hogy az ottani szerb erők fegyverekhez jussanak.41 A gazdasági szankciók ellenére Szerbia egyáltalán nem szenvedett ínséget, hiszen román kormánytisztviselők segítségével üzemanyagot és más árukat csempésztek be az országba Temesvárról, míg az albániai csempészetben először olasz cégek, majd — a görög kormány hallgatólagos beleegyezésével — görög társaságok is bekapcsolódtak. Görögországból Macedónián keresztül élelmiszer, vegyi anyagok, számítógépek érkeztek Szerbiába, s Szerbiából is tekintélyes mennyiségű exportáru indult útnak.42 A dollár csábereje és a civilizációs testvér iránt érzett szimpátia nevetség tárgyává tette a Szerbia elleni gazdasági

szankciókat, akárcsak azt a korábbi fegyverembargót, melyet az ENSZ az összes volt jugoszláv tagköztársaságra kiterjesztett. A jugoszláviai háborúk idején a görög kormány elítélte a NATO nyugati tagjainak tevékenységét, tiltakozásának adott hangot a NATO boszniai katonai akciói ellen, az ENSZ-ben kiállt a szerbek mellett, és az Egyesült Államokat arra próbálta rávenni, hogy oldja fel a Szerbia elleni gazdasági szankciókat. 1994-ben Andreas Papandreu görög miniszterelnök hangsúlyozta a Szerbiával való ortodox kapcsolat fontosságát, és nyilvánosan kirohant a Vatikán, Németország és az Európai Unió ellen, amiért 1991 végén kapkodva, lázasan, sietve elismerték Szlovénia és Horvátország független létét.41 A konfliktusban harmadfokon érintett Oroszország vezetője, Borisz Jelcin viszont az érdekek kereszttüzébe került: egyrészt kívánatos volt számára a nyugati kapcsolatok fenntartása, bővítése és természetesen azok kihasználása. Ugyanakkor az sem volt megvetendő szempont, hogy Szerbia támogatásával leszerelhesse otthoni politikai ellenfeleit, akik állandóan a nyugati orientációt vetették szemére. Végül is ez utóbbi szempont győzedelmeskedett, és Oroszország ettől kezdve rendszeresen és következetesen Szerbia oldalára állt. 1993 és 1995 között az orosz parlament nyomatékosan tiltakozott az ellen, hogy Szerbiára még szigorúbb gazdasági szankciókat vessenek ki, továbbá szinte egyöntetűen arra szavazott, hogy a már létező Szerbia-ellenes szankciókat feloldják. Oroszország szorgalmazta, hogy a muzulmánokkal szemben szigorítsák meg a fegyverembargót, és követelte, hogy gazdasági szankciókat vezessenek be Horvátország ellen. 1993 decemberében Oroszország felvetette: a télre való tekintettel ne akadályozzák meg, hogy Szerbia legalább fűtőanyaghoz jusson, s ezért sürgette, hogy csökkentsék a gazdasági szankciókat; javaslatát azonban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia megvétózta. 1994-ben, majd 1995-ben Moszkva ismételten tiltakozott a boszniai szerbeket sújtó NATO-légitámadások ellen. 1995-ben az orosz Duma egyhangúan elítélte a légicsapást, és Andrej Kozirjev lemondását követelte, mivel a külügyminiszter, úgymond, nem képviselte elég hatékonyan az orosz védelmi érdekeket a balkáni térségben. Ugyanebben az évben Oroszország „népirtással” vádolta meg a NATO-t, és Jelcin elnök arra figyelmeztetett, hogy a Szerbia elleni légitámadások folytatása komolyan veszélyezteti Oroszország és a Nyugat kapcsolatát, beleértve a NATO-békeprogramban való részvételt. „Hogyan jöhetne létre megállapodás a NATO-val — kérdezte Jelcin —, amikor a NATO a szerbeket bombázza?” A Nyugat minden jel szerint kétféle erkölcsi mércét alkalmazott: „Hogy van az, hogy amikor a muzulmánok támadnak, semmiféle ellenlépés nem történik? Mint ahogy akkor sem, ha a horvátok csapnak le?”44 Moszkva következetesen tiltakozott az ellen, hogy a volt jugoszláv tagköztársaságokra vonatkozó fegyverembargót felfüggesszék, hiszen ez leginkább a boszniai muzulmánokat érintette; ezért síkraszállt az embargó szigorítása mellett. Oroszország az ENSZ-ben és más szervezetekben betöltött tagságát kihasználva különböző módszerekkel a szerb érdekek képviseletében lépett fel. 1994 decemberében az ENSZ-ben megvétózta a Biztonsági Tanács egyik határozatát, amelyet muzulmán államok terjesztettek be: e határozat értelmében a boszniai és horvátországi szerbek többé nem kaphattak volna üzemanyagot Belgrádtól. 1994 áprilisában pedig a szerbek etnikai tisztogatását elítélő ENSZ-határozatot vétózta meg. Szerbia elleni elfogultság címén azt is megakadályozta, hogy egy NATO-tagországbelit jelölhessenek az ENSZ katonai ügyészi posztjára; tiltakozásának adott hangot, amikor a Hágai Nemzetközi Bíróság vádat emelt a boszniai szerb

katonai vezető, Ratko Mladić ellen, Mladićnak pedig felajánlotta, hogy Oroszország menedéket kínál számára.45 1993-ban Oroszország megakadályozta, hogy az ENSZ meghosszabbítsa a 22 ezer békefenntartó tartózkodását a volt Jugoszláviában. 1995 nyarán tiltakozott a Biztonsági Tanács azon határozata ellen — de azért nem vétózta meg —, melynek értelmében újabb 12 ezer békefenntartót vezényeltek a térségbe; mélyen elítélte a krajinai szerbek elleni horvát offenzívát, s a nyugati kormányok szemére vetette, hogy semmiféle megtorló intézkedést nem hoztak az offenzívát követően. A legszélesebb és leghatékonyabb civilizációs összefogásra a muzulmán világban került sor. A boszniai muzulmánok ügye hihetetlen szimpátiát váltott ki; magán- és közadakozás indult meg, a muzulmán kormányok — különösen Irán és Szaúd-Arábia — egymással versengve biztosították támogatásukról a bosnyákokat, s a kialakult helyzetben természetesen mind nagyobb befolyásra igyekeztek szert tenni. Marokkótól Malajziáig szunniták és síiták, fundamentalisták és világiak, arab és nem arab muzulmán társadalmak siettek a boszniai muzulmánok segítségére. A támogatás a humanitárius szállítmányoktól (Szaúd-Arábia például 90 millió dollárt szánt erre az ügyre) a diplomáciai segítségnyújtásig, sok mindet felölelt; még az erőszakos katonai beavatkozástól sem riadtak vissza. 1993-ban például Algériában iszlám szélsőségesek tizenkét horvátot öltek meg, „hiszen azok Boszniában is lemészárolták muzulmán testvéreinket”46. Ez az összefogás nagymértékben befolyásolta a háború kimenetelét. Jelentősen növelte Bosznia túlélési esélyeit, s ahhoz is hozzájárult, hogy — a szerbek kezdeti győzelmei dacára — területeket is sikerült visszahódítani. A bosnyák társadalmon belül erős iszlamizálódási folyamat indult el, s a boszniai muzulmánok mindinkább a globális muzulmán közösséggel vallottak rokonságot. Az Egyesült Államok pedig egyre mélyebben átérezte Bosznia nyomorúságát. A muzulmán kormányok külön-külön és együttesen is ismételten kinyilvánították a boszniai hittársak iránti szolidaritásukat. Irán lépett fel elsőként, amikor 1992-ben kijelentette, hogy a keresztény szerbek vallási háborút folytatnak a boszniai muzulmánok ellen, melynek során a népirtástól sem riadnak vissza. Fouad Ajami mutatott rá, hogy ezzel a lépéssel Irán „örökre lekötelezte a boszniai államot”, s egyben modellértékű, követendő példát mutatott más muzulmán hatalmaknak, Törökországnak és Szaúd-Arábiának. Az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) Irán nyomatékos kérésére külön lobbit hozott létre, mely az ENSZ-ben Bosznia érdekei mellett száll síkra. 1992 augusztusában az ENSZ közgyűlésén iszlám képviselők tiltakoztak az állítólagos népirtás ellen, s az OIC képviseletében Törökország az ENSZ alapszabályzatának 7. cikkelyére hivatkozva megoldási javaslatként katonai beavatkozást indítványozott. A muzulmán országok követelték, hogy a Nyugat 1993 elejéig tegye meg a szükséges lépéseket Bosznia védelmében; s kijelentették, hogy a határidő lejárta után fegyverekkel látják el Boszniát. 1993 májusában az OIC érvénytelennek nyilvánította a nyugati államok és Oroszország tervét, melynek értelmében az ENSZ menedéket nyújtana a muzulmánoknak, ellenőrzése alá vonná a szerb határokat, ám mindennemű katonai beavatkozástól tartózkodna. Az Iszlám Konferencia Szervezete követelte, hogy az ENSZ vessen véget a fegyverembargónak, légi bevetéseket sürgetett a szerb nehézfegyverek ellen, a szerb határok fegyveres ellenőrzése mellett érvelt, s hangot adott abbéli igényének, hogy az ENSZ békefenntartó erőiben muzulmán csapatok is képviselhessék magukat. A rákövetkező hónapban az OIC kiharcolta, hogy az ENSZ Emberjogi Bizottsága — Oroszország és a Nyugat tiltakozása ellenére — határozatban ítélje el a szerb és horvát agressziót, és kezdeményezte a

fegyverembargó feloldását. 1993 júliusában az OIC a Nyugat nem kis meghökkenésére 18 000 fős — iráni, török, malajziai, tunéziai, pakisztáni és bangladesi katonákból álló — csapatot ajánlott fel az ENSZ békefenntartó erőinek. Az Egyesült Államok megvétózta Iránt, míg a szerbek a török csapatok részvétele ellen tiltakoztak. Ennek ellenére 1994 nyarán török csapatok is érkeztek Boszniába, s 1995-ben a 25 000 fős ENSZ Békehadtestben már 7000 török, pakisztáni, malajziai, indonéz és bangladesi katona is felbukkant. 1993 augusztusában a török külügyminiszter vezette OIC-delegáció azzal a kéréssel fordult Butrosz-Gálihoz és Warren Christopherhez, hogy a boszniaiakat ért szerb támadásokra a NATO azonnali légicsapásokkal feleljen. A Nyugat azonban nem tett eleget a kérésnek, s ez állítólag komoly feszültséget teremtett Törökország és NATO-szövetségesei között.47 Ezt követően a pakisztáni és a török miniszterelnök — a muzulmánok iránti aggodalmat demonstrálandó — nagy sajtóhírverés közepette Szarajevóba látogatott; majd az OIC újra megismételte, hogy a boszniaiak védelmében katonai beavatkozásra van szükség. Mivel 1995 nyarán a még érintetlen területeket a Nyugat nem védte meg a szerb támadások ellen, Törökország arra az elhatározásra jutott, hogy katonai segítséget nyújt Boszniának, s megkezdi a bosnyák csapatok kiképzését; Malajzia eldöntötte, hogy az ENSZ fegyverembargó ellenére fegyvereket ad el, az Egyesült Arab Emirátusok pedig vállalta, hogy előteremti a katonai és humanitárius célokhoz szükséges anyagi fedezetet. 1995 augusztusában öt OlC-ország külügyminisztere nyilvánította érvénytelennek az ENSZ fegyverembargóját, szeptemberben pedig, ugyanennek a szervezetnek ötvenkét tagállama döntött úgy, hogy fegyvereket és gazdasági segítséget nyújt a bosnyákoknak. Bosznia ügye példátlan, korábban nem tapasztalt egységes fellépésre késztette az iszlám világot. A boszniai muzulmánok szorongatott helyzete mégis Törökországban talált a legnagyobb visszhangra. Bosznia 1878-ig gyakorlatilag az Ottomán Birodalom része volt, sőt ezt követően 1908-ig elméletileg is e birodalomhoz tartozott; a boszniai bevándorlók és menekültek Törökország népességének mintegy 5%-át tették ki. A török közvélemény mélyen együttérzett Boszniával, és élénk felháborodást váltott ki, hogy a Nyugat hátat fordított a bosnyákoknak; az ellenzéki Iszlám Jólét Pártja pedig ezt a szimpátiát használta fel az akkori török kormány ellen. A kormánypárt viszont azt hangsúlyozta, hogy Törökország az egész balkáni térség muzulmán populációja iránt tartozik felelősséggel, s hogy a kormány rendszeresen sürgeti az ENSZ katonai beavatkozását a Boszniában élő muzulmánok védelmében.48 A legfontosabb támogatás, amit az umma a boszniai muzulmánoknak nyújtott, a katonai segítség volt: fegyvereket küldött, fegyvervásárláshoz szükséges pénzt teremtett elő, a katonák kiképzéséről és önkéntesekről gondoskodott. A háború kitörését követően a bosnyák kormány azonnal behívta a mudzsahedint; az önkéntesek száma állítólag 4000 körül mozgott — sem a szerbek, sem a horvátok oldalán nem harcolt ilyen sok külföldi. Az önkéntesek között ott voltak az iráni Köztársasági Gárda egységei, és az afgán háborút megjárt pakisztáni, török, iráni, szaúd-arábiai, egyiptomi, szudáni harcosok; valamint a Németországban, Ausztriában és Svájcban dolgozó albán és török vendégmunkások. A szaúdi vallási szervezetek számos önkéntest támogattak; 1992-ben, a háború első hónapjaiban két tucat szaúdi esett el, és a sebesülteket a Muzulmán Ifjúsági Világszervezet szállította vissza Dzsiddába orvosi kezelésre. 1992 őszén a libanoni síita Hezbollah gerillái megkezdték a boszniai hadsereg kiképzését, melyet aztán az iráni Köztársasági Gárda folytatott. 1994 tavaszán a nyugati hírszerzés

jelentette, hogy a Köztársasági Gárda 400 fős egysége szélsőséges gerilla- és terroristaosztagokat szervezett. „Az irániak — jelentette ki egy amerikai tisztségviselő — így akarnak övön aluli ütést mérni Európára.” Az ENSZ értesülései szerint a mudzsahedin mintegy 3000–5000 boszniait képzett ki a különleges iszlám osztagok számára. A bosnyák kormány a mudzsahedint „illegális, terrorista akciókra, s a rohamosztagok bevetésére” használta, noha ezek az akciók gyakran a helyi lakosságot sem kímélték, s számos más esetben is fejtörést okoztak a kormánynak. A Daytoni Egyezmény előírta, hogy minden külföldi harcosnak el kell hagynia Boszniát, ám a bosnyák kormánynak sikerült kijátszania az előírásokat: egyes harcosoknak bosnyák állampolgárságot adott, az iráni Köztársasági Gárdát pedig mentőosztagként tüntette fel. „A bosnyák kormány sokkal tartozik ezeknek a csoportoknak, különösen az irániaknak — figyelmeztetett egy amerikai politikus 1996 elején. — A kormány bebizonyította, hogy képtelen szembeszállni velük. Egy éven belül mi eltűnünk, a mudzsahedin viszont, minden jel szerint marad.”49 Az umma tehetős államai — Szaúd-Arábiával és Iránnal az élen — tetemes összeggel járultak hozzá a boszniai katonai erők fejlesztéséhez. 1992-ben, a háború első hónapjaiban a szaúdi kormány, valamint magánforrások 150 millió dolláros segélyt nyújtottak Boszniának; az összeg állítólag humanitárius célokat szolgált, ám nyílt titok, hogy azt nagyrészt katonai célokra fordították. A jelentések szerint a háború első két évében a bosnyákok 160 millió dollár értékű fegyvert kaptak. 1993–1995 között Szaúd-Arábia további 300 millió dollárt adott fegyverekre, míg újabb 500 milliót szánt humanitárius célokra. Irán szintén jelentős katonai segítséget nyújtott; amerikai tisztségviselők szerint évente több száz millió dollárral járult hozzá a bosnyák fegyvervásárlásokhoz. Egy másik jelentés szerint a háború elején Boszniának nyújtott kétmilliárd dolláros fegyvertámogatás 80–90%-a a muzulmánokhoz került. Az anyagi segítségnek köszönhetően a bosnyákok több ezer tonnányi fegyvert vásárolhattak. Igaz, több fegyverszállítmányt sikerült feltartóztatni; az egyikben négyezer lőfegyvert és egymillió teli tölténytárat, egy másikban 11 000 lőfegyvert és 30 aknavetőt, míg egy harmadikban föld-föld rakétákat, lőszereket, dzsipeket és kézifegyvereket találtak. Ezek a szállítmányok mind Iránból, a legfőbb fegyverszállítótól származtak; ám Törökország és Malajzia szintén fontos hadianyagforrásnak számított. A fegyverek egy részét egyenesen Boszniába vitték, ám zömükben Horvátországon keresztül érkeztek. Az árut repülővel vitték Zágrábig, s onnan földi úton szállították tovább, vagy pedig tengeren vitték Splitig, illetve más horvát kikötőig, s a fegyverek onnan szárazföldön folytatták az utat tovább. Horvátország, cserében, a fegyverszállítmány egy részét — állítólag egyharmadát — megkapta, s mivel nem vetette el annak a lehetőségét, hogy a jövőben esetleg Boszniával is háborúba keveredhet, megtiltotta, hogy területén keresztül tankokat és nehéztüzérségi fegyvereket szállítsanak.50 Az Irántól, Szaúd-Arábiától, Törökországtól és más muzulmán országoktól kapott pénz és fegyverek birtokában, továbbá a kiképzés és az önkéntesek révén a bosnyákok „söpredék”-nek csúfolt seregéből elég jól felszerelt, erős, ütőképes ármádia lett. 1994 telén — külső megfigyelők jelentései szerint — drámai mértékben megnőtt a hadsereg szervezettsége és ütőereje.51 Az új, megerősödött boszniai hadsereg megszegte a tűzszünetet, és sikeres offenzívát indított, először a horvát milíciák, majd tavasszal a szerb erők ellen. 1994 őszén az 5. Bosnyák Hadtest az ENSZ védelme alatt álló bihaći szabad övezetből kivonulva visszaszorította a szerb csapatokat. Ezzel nem csak az addigi legnagyobb bosnyák győzelmet aratta, hanem jelentős területeket is visszahódított a szerbektől, akiket Milošević elnök

kényszerű embargója is sújtott. 1995 márciusában a bosnyák hadsereg ismét megszegte a tűzszünetet, és nagy erőkkel Tuzla felé nyomult, majd júniusban Szarajevó ellen indított offenzívát. A muzulmán támogatás döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a bosnyák kormány megváltoztathatta a boszniai katonai egyensúlyt. A boszniai háború civilizációk háborúja volt. A három elsődlegesen érdekelt fél három különböző civilizációt képviselt, és különböző isteneket tisztelt. A másodlagos és harmadlagos szereplők — egy részleges kivételtől eltekintve ugyanezt a civilizációs modellt követték. A muzulmán államok és szervezetek — a horvátokkal és szerbekkel szemben — egy emberként álltak a boszniai muzulmánok mellé. Az ortodox országok a horvátokkal és muzulmánokkal szemben a szerbek mellett sorakoztak fel. A nyugati kormányok és a társadalmi elit a horvátokat támogatta, mélyen elítélte a szerbeket és általában közönnyel vagy idegenkedéssel méregette a muzulmánokat. A háború során a csoportok közötti szakadék és gyűlölet egyre mélyült, míg a vallási és civilizációs öntudat — különösen a muzulmánoknál — mind erősebbé vált. A boszniai háború több tanulsággal szolgált. Először is: a törésvonal-háborúk elsődleges érdekeltjei számíthatnak arra, hogy civilizációs rokonaiktól — alkalmasint igen lényeges — segítséget kaphatnak. Másodszor: ez a segítség döntően befolyásolhatja a háború kimenetelét. Harmadszor: egy adott civilizáció kormánya és népe nem akar vért és anyagi áldozatot hozni azért, hogy egy másik civilizációhoz tartozó nép törésvonal-háborúját támogassa. E civilizációs modellnek egyetlen részleges kivétele az Egyesült Államok, melynek vezetői dagályos szólamokban adtak hangot a muzulmánok iránt érzett szimpátiájuknak. A gyakorlatban azonban az amerikai segítség meglehetősen korlátozottnak bizonyult. A Clinton-kormányzat hozzájárult, hogy az ENSZ felügyelete alatt álló szabad övezetek védelmében az amerikai légierő is részt vegyen, ugyanakkor szárazföldi csapatokat nem küldött a térségbe, s indítványozta a fegyverembargó feloldását. Ennek érdekében ugyan nem gyakorolt különösebb nyomást szövetségeseire, ám szemet hunyt afölött, hogy Irán fegyvereket szállítson Boszniának, és Szaúd-Arábia a boszniai fegyvervásárlásokat pénzelje; 1994-ben pedig eljutott oda, hogy már maga sem támogatta az embargót.52 E lépéseknek köszönhetően Washington szembekerült szövetségeseivel, s ez láthatóan súlyos válságot idézett elő a NATO-ban. A Daytoni Egyezmény aláírása után az Egyesült Államok beleegyezett, hogy — Szaúd-Arábiával és más muzulmán országokkal együttműködve — részt vesz a boszniai hadsereg kiképzésében és felszerelésében. Így a következő kérdés vetődik fel: Mi az oka annak, hogy a háború alatt és után egyedül az Egyesült Államok lógott ki a civilizációs modellből, és az egyetlen nem muzulmán országként — a muzulmán országokkal együttműködve — vállalkozott a boszniai muzulmánok érdekeinek támogatására? Mi magyarázza ezt az amerikai anomáliát? Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy valójában nem anomáliával, hanem gondosan kiszámított civilizációs reálpolitikával állunk szemben. Az Egyesült Államok azért állt a bosnyákok mellé, s érvelt — igaz, sikertelenül — az embargó feloldása mellett, mert csökkenteni akarta azt a befolyást, melyet a fundamentalista muzulmán államok, például Irán és Szaúd-Arábia a korábban világi szellemű és Európa-orientált bosnyákokra gyakoroltak. Amennyiben ez volt a fő motiváció, akkor viszont miért hunyt szemet az iráni és szaúdi támogatás felett, s miért nem állt ki erőteljesebben az embargó feloldása mellett, amely szabad utat engedett volna a nyugati segítségnek? Amerika vezető politikusai miért nem figyelmeztettek a balkáni térségben erősödő iszlám fundamentalizmus veszélyeire? Egy másik

lehetséges magyarázat az, hogy bizonyos baráti muzulmán államok, kiváltképp Törökország és Szaúd-Arábia, nyomást gyakoroltak az amerikai kormányra, amely a jó kapcsolatok fenntartása érdekében eleget tett óhajaiknak. Ezek a kapcsolatok azonban sokkal inkább az azonos érdekekben gyökereznek, tehát valójában nem sok közük van Boszniához; és az sem valószínű, hogy e kapcsolatok alakulását negatívan befolyásolná, amennyiben Amerika nem támogatná Boszniát. Ez az értelmezési lehetőség viszont arra nem nyújt elfogadható magyarázatot, hogy az Egyesült Államok vajon miért hunyt szemet a fölött, hogy Irán tekintélyes mennyiségű fegyvert szállítson Boszniába, holott más kérdésekben napirenden voltak a kettejük közti nézeteltérések. Arról nem is beszélve, hogy Irán és Szaúd-Arábia egymással versengve próbált mind nagyobb befolyásra szert tenni Boszniában. Noha a reálpolitikai megfontolások minden bizonnyal szerepet játszottak az amerikai hozzáállás kialakulásában, más tényezők valószínűleg lényegesen nagyobb befolyással bírtak. Külföldi konfliktusok esetén az amerikaiak tisztázni akarják, melyek a jó és melyek a rossz erők, s aztán természetesen mindig a jó oldalára állnak. A háború elején a szerbek kegyetlenkedése az amerikaiakban azt a képzetet keltette, hogy a „rossz fiúk” ártatlanok tömegeit mészárolják le, a boszniaiak pedig védtelen áldozatok csupán. A háború során a horvát és muzulmán etnikai tisztogatásról, illetve a háborús bűnökről az amerikai sajtó nemigen vett tudomást, mint ahogy annak is kevés figyelmet szentelt, hogy a bosnyákok támadást intéztek az ENSZ fennhatósága alatt álló szabad övezetek ellen, és megsértették a tűzszünetet is. Az amerikaiak — Rebecca West kifejezésével élve — „szívükbe zárták kedvenc balkáni népüket, a bosnyákokat, az örök áldozatokat, akik sohasem ontanának vért”53. Az amerikai elit szintén Bosznia mellett kardoskodott, mert egy multikulturális ország gondolata szimpatikusnak tűnt, s meg kell hagyni, hogy a háború korai szakaszában a bosnyák kormánynak sikerült is fenntartani ezt a képet. A háború alatt az amerikai politika a boszniai szerbek és horvátok élénk tiltakozása ellenére mindvégig csökönyösen ragaszkodott a többnemzetiségű Bosznia képéhez. Noha teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy többnemzetiségű állam létrehozása mindaddig szóba sem jöhet, amíg az egyik etnikai csoport egy másik etnikum kiirtását tűzi ki célul, az amerikai elit gondolkodásában valahogy mégis ötvöződtek ezek a meglehetősen ellentmondásos nézetek, melyek nyomán aztán hatalmas szimpátiahullám indult el Bosznia ügyében. Az amerikaiak idealizmusa, moralizmusa, humanitariánus hajlamai, naivitásuk és a balkáni térség ismeretének teljes hiánya oda vezetett, hogy Bosznia iránt baráti, míg a szerbekkel szemben ellenséges érzelmeket kezdtek táplálni. Ugyanakkor az Egyesült Államoknak nem fűződtek Boszniához jelentősebb védelmi érdekei, s a két nép között semmiféle kulturális rokonság sem állt fenn; így az amerikai kormány nem látta indokoltnak, hogy Bosznia megsegítése érdekében különösebb lépéseket tegyen. Megelégedett azzal, hogy szemet hunyt az iráni és szaúdi fegyverszállítások fölött. Washington nem volt hajlandó a háborút annak bélyegezni, ami valójában volt; így komoly feszültség alakult ki közte és szövetségesei között; ráadásul a harcok elhúzódtak, s a balkáni térségben megszületett egy muzulmán állam, amely Irán erőteljes befolyása alatt állt. A boszniaiak végül keservesen csalódtak az Egyesült Államokban, amely nagy szavakat használt, ám a szavakat nem követték tettek; és mélységes hálával gondoltak muzulmán testvéreikre, akik a bajban kitartottak mellettük, s az általuk biztosított pénz és fegyverek révén nem csak túlélhették a háborút, hanem jelentős katonai győzelmeket is elkönyvelhettek.

„Bosznia a mi Spanyolországunk” — állapította meg Bernard-Henri Lévy. Egy szaúdi szerkesztő így helyeselt: „A Bosznia-Hercegovinában dúló háború ugyanolyan érzelmeket korbácsolt fel, mint a fasizmus elleni küzdelem a spanyol polgárháborúban. Akik meghaltak, mártírokká váltak, mert muzulmán testvéreiket próbálták védelmezni.”54 A hasonlat találó. A civilizációk korában Bosznia mindenki Spanyolországa. A spanyol polgárháborúban politikai rendszerek és ideológiák csaptak össze, a boszniai háborúban civilizációk és vallások harcolnak egymással. Demokraták, kommunisták és fasiszták mentek Spanyolországba, hogy ideológiai testvéreik oldalán harcoljanak, és a demokrata, kommunista, valamint — a legaktívabbnak mondható — fasiszta kormányok biztosították őket támogatásukról. A jugoszláviai háborúk során szintén óriási méretekben áramlott be a külső segítség: nyugati keresztények, ortodox keresztények és muzulmánok siettek hittársaik védelmére. Az ortodox vallás, az iszlám és a Nyugat vezető hatalmai mind nyakig belekeveredtek a háborúba. A spanyol polgárháború négy év után a Franco-erők győzelmével végérvényesen befejeződött. Lehetséges, hogy a balkáni térségben a vallási közösségek közt dúló háborúk csillapodnak, esetleg átmenetileg elülnek, ám nem valószínű, hogy bármelyik fél mindent eldöntő győzelmet tudna aratni; és senki nem reménykedhet abban, hogy a győzelem egyben a háború végét is jelenti majd. A spanyol polgárháború a második világháború előjátéka volt. A boszniai háború pedig csak egy újabb véres epizód a civilizációk véget nem érő harcában. A TÖRÉSVONAL-HÁBORÚK MEGFÉKEZÉSE „Egyszer minden háborúnak vége lesz” — mondja a népi bölcsesség. De vajon igaz-e ez a törésvonal-háborúkra is? Igen is meg nem is. Megeshet, hogy a törésvonal-harcok egy időre teljesen elülnek, de a háború végleges befejezésére csak ritkán kerül sor. A törésvonal-háborúkat gyakori fegyverszünetek, tűzszünetek jellemzik, ugyanakkor nincsenek olyan átfogó béketárgyalások, melyek a középpontban lévő politikai nézeteltéréseket tisztáznák. A háborúk időszakos. rendszertelen jellege mögött a különböző civilizációs csoportok lankadatlan, antagonisztikus ellentétét is involváló, mély törésvonal-konfliktusok állnak. E konfliktusok kiváltó okait pedig a földrajzi szomszédságban, az eltérő vallásokban és kultúrákban, a társadalmi felépítés különbözőségében és a két társadalom történelmi emlékeiben kell keresnünk. Megeshet, az évszázadok során ezek az okok átértelmeződnek, és a konfliktus szép lassan elpárolog. Ám az is lehetséges, hogy a konfliktus drasztikus gyorsasággal szűnik meg, mivel az egyik csoport megsemmisíti a másikat. Ha azonban a dolgok nem így alakulnak, akkor a konfliktus fennmarad, és váltakozó időközönként ismét kirobban a háború. A törésvonal-háborúk időszakos jellegűek, a törésvonal-konfliktusok azonban örök életűek. Általában két fejleménytől függ, hogy — akárcsak időlegesen is — a törésvonal-háborúban szünet következzék be. Az egyik ilyen fejlemény, amikor az elsődlegesen érdekelt felek belefáradnak a háborúzásba. Egy bizonyos ponton túl, amikor az áldozatok száma már tízezres, a menekültek száma százezres nagyságrendben mérhető, s egyes városokat — Bejrút, Groznij, Vukovár — már a földdel tették egyenlővé, betelik a pohár. Az emberek sírva üvöltik, hogy „őrület, elég volt már ebből!”, s a radikálisok már nem tudják tovább szítani a kedélyeket. Az éveken keresztül csak halódó tárgyalások ekkor új életre kelnek, és a mérsékelt szárny képviselői valamiféle megegyezést kényszerítenek ki a vérontás megállítása érdekében. 1994 tavaszára a hat évig tartó Hegyi-Karabah-i háború mind az

örményeket, mind az azerbajdzsánokat „kifárasztotta”, s ezért fegyverszüneti egyezményt kötöttek. 1995 őszén Boszniából is azt jelentették, hogy „mindegyik fél kifáradt”, így születhetett meg a Daytoni Egyezmény.55 Ezek a szünetek azonban önkorlátozóak. Lehetővé teszik, hogy a felek összeszedjék magukat, és újratöltsék készleteiket. Amikor aztán valamelyik fél úgy érzi, eljött az ö ideje, újra kirobban a háború. Az átmeneti szünetekhez azonban egy második tényező is szükségeltetik, nevezetesen, hogy a nem elsődleges szinten érintett résztvevőknek álljon érdekében a háborús felek megbékítése. Az elsődlegesen érintett felek közti tárgyalások szinte soha nem vezetnek megegyezéshez, és a konfliktusban nem érdekelt felek közvetítése is csak igen ritkán vezet eredményre. A kulturális különbözőség, a mély és heves gyűlölködés és a kölcsönös erőszak miatt szinte elképzelhetetlen, hogy az elsődlegesen érintett felek leüljenek egymással, és érdemben tárgyaljanak a tűzszünet valamilyen formájáról. Az alapvető politikai nézeteltérések — területi és népek feletti fennhatóság és annak feltételei — állandóan a felszínre törnek, s a felek ezért még a jóval kisebb jelentőségű kérdésekben sem tudnak dűlőre jutni. Az azonos civilizációt képviselő országok és csoportok közti konfliktusokban olykor sikeresen tud egy harmadik — a konfliktusban nem érdekelt fél — közvetíteni. Ez a harmadik fél ugyanazt a kultúrát képviseli, s mivel legitim voltát elismerik, mindkét fél bízik abban, hogy ez majd megtalálja a közös kultúra értékeiben rejlő megoldást. A pápa sikeresen közvetített az argentin–chilei határviszályban. Olyan esetekben azonban, ahol a szemben álló csoportok különböző civilizációkat képviselnek, nincsenek közömbös felek. Hihetetlenül nehéz olyan személyt, intézményt vagy országot találni, amelyben mindkét érdekelt fél megbízik. Minden potenciális közvetítő az egyik vagy másik fél civilizációjához tartozik, vagy pedig egy harmadik civilizációt, azaz újabb kultúrát, s ebből adódóan újabb érdekeket képvisel; ez pedig a konfliktus mindkét érdekeltjében bizalmatlanságot ébreszt. A pápát csecsenek és oroszok éppúgy nem fogják a közvetítésre felkérni, mint a tamilok és szingalézek. Általában a nemzetközi szervezetek is kudarcot vallanak, mivel sem fenyegető szankciókkal, sem előnyös ajánlatokkal nem tudnak előhozakodni. A konfliktus szempontjából közömbös egyének, csoportok vagy szervezetek nem tudják elérni, hogy a törésvonal-háborúk befejeződjenek; azonban a civilizációs rokonok segítségére siető másod- és harmadfokon érdekelt csoportok képesek arra, hogy eredményes tárgyalásokat folyassanak az ellenféllel, és civilizációs rokonaikat is rávehetik arra, hogy az egyezményeknek eleget tegyenek. Bár a civilizációs összefogás a háború elhúzódásához és a válság elmélyüléséhez vezethet, a háború korlátozásának vagy befejezésének ez általában mégis szükséges, ám nem elégséges feltétele. A másod- és harmadfokon érdekelt támogatók rendszerint el akarják kerülni, hogy elsődlegesen érdekelt felekké váljanak, s ezért a háború megfékezésére törekednek. Az elsődlegesen érintett felekkel szemben — akik kizárólag csak a háborúra koncentrálnak —, a szövetségesek eltérő szempontokat és érdekeket képviselnek. Így elképzelhető, hogy egy adott ponton túl a szövetségesek úgy vélik, érdekeiket leginkább a háború befejezése szolgálná. S mivel a bajban a rokonok mellé álltak, most benyújtják a számlát. A szövetségesek így akadállyá, a háború kötőfékévé válnak. Az olyan háborúk esetében, melyeknek nincsenek másod- és harmadfokon érintett résztvevői, kisebb az eszkaláció valószínűsége, ugyanakkor a konfliktus feloldása is sokkal nehezebb. Ugyanez érvényes arra az esetre, amikor mag-államokkal nem rendelkező civilizációk csoportjai háborúznak egymással. Speciális problémák vetődnek fel, ha egy

törésvonal-háború során egy országban felkelés tör ki, s az adott ország nem rendelkezik jelentősebb szövetségesekkel. Ha a háború folytatódik, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy a felkelők autonómiát vagy teljes függetlenséget kezdenek követelni maguknak, miközben a kormány elutasítja követelésüket. A kormány ezzel szemben azt követeli a felkelőktől, hogy a béke felé vezető első lépésként tegyék le a fegyvert, ezt a követelést viszont a felkelők utasítják el. A kormány érthető módon nem akar külső segítséghez folyamodni egy olyan konfliktusban, melyet szigorúan az ország belügyének tart, mivel úgy véli, „bűnöző elemek” felforgató tevékenységéről van szó. S minthogy a konfliktus végérvényesen belüggyé vált, a többi ország mintegy felmentést kap a kényszerű beavatkozás alól. A nyugati hatalmak így maradhattak távol a Csecsenföldön dúló háborútól. Még összetettebb problémák jelentkeznek abban az esetben, amikor a konfliktusban részt vevő civilizációk nem rendelkeznek mag-államokkal. Például az 1956-ban kirobbant szudáni háború 1972-ben befejeződött, mivel a felek erőtartalékaik végére értek. Az Egyházi Világtanács és a Pánafrikai Egyházi Tanács a tárgyalások során egyedülálló módon, kívülállóként elérte, hogy az Addis Abeba-i egyezmény értelmében Dél-Szudán autonómmá váljék. Egy évtizeddel később azonban a kormány érvénytelenítette az egyezményt, és ismét fellángolt a háború; a felkelők újabb követelésekkel léptek fel, a kormány helyzete megingott, s a háború befejezésére irányuló tárgyalások rendre kudarcot vallottak. Sem az arab világ, sem Afrika nem rendelkezett olyan mag-államokkal, melyek kellő befolyást és nyomást gyakorolhattak volna a háborúskodó felekre. Jimmy Carter és a különböző afrikai vezetők közvetítési törekvései sem jártak sikerrel, s ugyanígy kudarcot vallottak a kelet-afrikai országokat — Kenyát, Eritreát. Ugandát és Etiópiát — tömörítő egyik bizottság hasonló kísérletei. Az Egyesült Államok és Szudán között mély, antagonisztikus ellentét feszült, ezért Amerika nem léphetett fel nyíltan; ugyanakkor a Szudánnal szoros kapcsolatban álló Iránt, Irakot vagy Líbiát sem kérhette meg, hogy hatékonyan közvetítsenek, így egyedül Szaúd-Arábiához fordulhatott, ám a szaúdi befolyása Szudánra igen korlátozottnak bizonyult.56 Általánosságban szólva a tűzszüneti tárgyalások csak akkor vezethetnek eredményre, ha a két fél másod- és harmadfokú támogatói egyidejűleg s nagyjából azonos erőkkel lépnek fel. Bizonyos esetekben előfordulhat, hogy egyetlen nagyhatalom fellépése is elegendő a háború befejezéséhez. 1992-ben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (CSCE) megpróbált közvetíteni az örmény–azerbajdzsán háborúban. Ennek érdekében létrehoztak egy bizottságot, a Minszki Csoportot, amelyben a konfliktus elsődleges, másodlagos és harmadlagos résztvevői (az örmény Hegyi-Karabah, Örményország, Azerbajdzsán, Oroszország, Törökország) mellett Franciaország, Németország, Olaszország, Svédország, a Cseh Köztársaság, Belorusszia és az Egyesült Államok is helyet kapott. Az Egyesült Államok és a tekintélyes örmény diaszpórával rendelkező Franciaország kivételével ez utóbbi országoknak nem fűződött különösebb érdekük ahhoz, hogy a háború befejeződjön, s lényegében nem is tehettek volna sokat e cél érdekében. A két harmadfokon érintett fél, Oroszország és Törökország, valamint az Egyesült Államok által kidolgozott tervet a hegyi-karabahi örmények nem fogadták el. Oroszország azonban Moszkvában független tárgyalásokat kezdeményezett Örményország és Azerbajdzsán között, ami ugyan „alternatívát jelentett a Minszki Csoporttal szemben... ám ugyanakkor zátonyra futtatta a nemzetközi közösség törekvéseit”57. Végül az elsődlegesen érintett felek erőforrásai kimerültek, s a tárgyalások során az oroszoknak — Irán bevonásával — sikerült tűzszüneti egyezményt

kikényszeríteniük. Oroszország és Irán — mint másodlagosan érdekelt felek — a tadzsikisztáni háborúban is sikerrel jártak közben a tűzszünet meghirdetése érdekében. Oroszország jelenléte továbbra is meghatározó lesz a Kaukázuson túli térségben, hiszen amíg érdekei úgy kívánják, képes lesz arra, hogy az általa létrehozott tűzszüneti egyezményeket betartassa. Ugyanez nem mondható el az Egyesült Államok és Bosznia esetéről. A Daytoni Egyezmény a konfliktusban érdekelt központi hatalmak (Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok) Kontakt Csoportjának javaslatai alapján született meg, ám az egyezmény végső formájának kidolgozásába egyetlen harmadlagosan érdekelt félnek sem volt lényeges beleszólása, ráadásul a három elsődlegesen érintett fél közül kettő gyakorlatilag a tárgyalások perifériájára szorult. Az egyezményben foglaltak végrehajtása az amerikai befolyás alatt álló NATO-erők felelőssége. Ha az Egyesült Államok visszavonja csapatait Boszniából, sem az európai hatalmak, sem Oroszország nem fogja többé szorgalmazni az egyezmény betartását; így a bosnyák kormány, a szerbek és a horvátok — miután összeszedték magukat — újult erővel folytatják a harcokat; a szerb és horvát kormányokat ismét megkísérti a régi álom: a Nagy-Szerbia és a Nagy-Horvátország gondolata. Robert Putnam hívta fel a figyelmet arra, hogy az államközi tárgyalások valójában „kétszintű játszmák”, melyekben a diplomaták saját országuk választóival, illetve az ellenséges ország képviselőivel folytatnak egyidejű tárgyalásokat. Egy hasonló elemzés során Huntington rámutatott, hogy a demokratikus átalakulás érdekében az autoriter kormány reformereinek nemcsak az ellenzék mérsékelt szárnyával kell tárgyalásokat folytatniuk, hanem a kormányon belüli keményvonalas politikusokkal is dűlőre kell jutniuk; a mérsékelt szárny képviselőinek ugyanígy meg kell küzdeniük az ellenzék radikális erőivel.58 Ezekben a kétszintű játszmákban minimum négy fél vesz részt, s legalább három-, ám gyakran négyféle kapcsolat alakul ki közöttük. Egy komplex törésvonal-háborúban azonban háromszintű játszma folyik, melynek minimum hat érdekeltje van, akik között legalább hétféle kapcsolat alakul ki (lásd 11.1. ábra). A horizontális viszonyok az elsődleges, másodlagos és harmadlagos ellentétpárok között alakulnak ki. A vertikális viszonyok az egyes civilizációkon belül különböző szinten elhelyezkedő felek között jönnek létre. Így „teljes eszkaláció” esetén a háború befejezéséhez a következőre van szükség: – másodlagos és harmadlagos felek aktívan bekapcsolódnak az eseményekbe; – a harmadlagosan érintett felek tárgyalásokat kezdeményeznek, melyek a háború befejezését komoly feltételekhez kötik; – a harmadlagosan érintett felek, ha kell, szép szóval, ha kell, erőszakkal ráveszik a másodlagosan érintett feleket, hogy elfogadják ezeket a feltételeket, mi több, a másodlagosan érintett feleket kényszerítik arra is, hogy nyomást gyakoroljanak az elsődlegesen érintett felekre e feltételek elfogadása érdekében; – a másodlagosan érintett felek a támogatás megvonásával lényegében elárulják az elsődlegesen érintett feleket, s végül – e nyomás eredményeképpen az elsődleges felek elfogadják a békekötés feltételeit, melyeket természetesen — mihelyst érdekeik úgy kívánják — azon nyomban semmisnek tekintenek.

A boszniai békefolyamatban minden stációra sor került. Az egyes szereplők, az Egyesült Államok, Oroszország és az Európai Unió békekötési törekvései rendre kudarcot vallottak. A nyugati hatalmak nem akarták Oroszországot teljes jogú társként bevonni a békekötési folyamatba. Oroszország erélyesen tiltakozott a kirekesztés ellen, hiszen történelmi szálak fűzték a szerbekhez, s a balkáni térség kérdése sokkal érzékenyebben érintette, mint bármelyik más nagyhatalmat. Ragaszkodott hozzá, hogy teljes jogú társként vehessen részt a konfliktus megoldásában, s elítélően nyilatkozott arról, hogy „az Egyesült Államok mindinkább saját feltételeit kezdi diktálni”. 1994 februárjára nyilvánvalóvá vált, hogy a rendezési folyamatba az oroszokat is be kell vonni. Mindazonáltal a NATO — Oroszország megkérdezése nélkül — ultimátumot intézett a boszniai szerbekhez: amennyiben nem vonják ki Szarajevó térségéből a nehézfegyverzetet, akkor légi csapások következnek. A szerbek nem tettek eleget az ultimátumnak, s küszöbön állt a NATO-támadás. Jelcin szóvá tette, hogy: „Egyes emberek Oroszország bevonása nélkül akarják a boszniai kérdést rendezni.” Ugyanakkor figyelmeztetett: „Mi ezt nem fogjuk tűrni.” Az orosz kormány magához ragadta a kezdeményezést, és megegyezett a szerbekkel, hogy a fegyverek visszavonása fejében Oroszország békefenntartó csapatokat küld Szarajevó térségébe. Ezzel a váratlan diplomáciai fordulattal megakadályozták az erőszak eszkalálódását, s egyértelműen a Nyugat tudomására hozták, hogy a szerbek az oroszok befolyása alatt állnak — az orosz csapatok pedig egy pillantás alatt a boszniai muzulmánok és szerbek közti vitatott területre kerültek.59 Ezzel a manőverrel Oroszország kellő nyomatékot adott annak az igényének, hogy a Nyugat „egyenlő társnak” tekintse a boszniai rendezés ügyében. Áprilisban azonban a NATO ismét az oroszok megkérdezése nélkül döntött a szerbek elleni légitámadásról. Ez a lépés komoly feszültségeket teremtett az orosz politikai életben, s a nacionalista ellenzék mind erélyesebben lépett fel Jelcinnel és Kozirjevvel szemben. Ezt követően a harmadlagosan érintett nagyhatalmak — Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország és az Egyesült Államok — a rendezési terv kidolgozása érdekében létrehozták a Kontakt Csoportot. 1994 júniusában a csoport benyújtott egy tervezetet, amely Bosznia területének 51%-át egy muzulmán–horvát föderáció részeként jelölte meg, míg 49%-át a boszniai szerbeknek szánta. Ez a tervezet lett a Daytoni Egyezmény alapja. A rákövetkező évben pedig azt kellett kidolgozni, hogy az orosz csapatok miképpen vehetnek részt az egyezmény végrehajtásában. A harmadlagos felek közti egyezményeket el kell fogadtatni a másodlagos és elsődleges szereplőkkel. Vitalij Csurkin orosz diplomata szerint az amerikaiaknak a bosnyákokra, a németeknek a horvátokra, míg az oroszoknak a szerbekre kell nyomást gyakorolniuk.60 A jugoszláv háborúk korai szakaszában Oroszország óriási engedményt tett, amikor elfogadta a Szerbia elleni gazdasági szankciókat. Civilizációs rokonként egyrészt számíthatott a szerbek bizalmára, másrészt bizonyos esetekben képes volt arra, hogy befolyását latba vetve olyan kompromisszumokra kényszerítse őket, melyek megtételét egyébként elutasították volna. 1995-ben például Oroszország és Görögország a boszniai szerbeknél közbenjárt a túszként fogvatartott holland békefenntartók szabadon bocsátása érdekében. A boszniai szerbek azonban bizonyos esetekben kijátszották az orosz nyomás hatására elfogadott egyezményeket, s ezzel Oroszországot kellemetlen helyzetbe hozták. 1994 áprilisában Oroszország egyezséget kötött a boszniai szerbekkel, hogy azok véget vetnek a Goražde elleni támadásnak; a szerbek azonban felrúgták az egyezséget és ezzel magukra haragították az oroszokat. A boszniai

szerbeknek „agyára ment a háború”, jelentette ki egy orosz diplomata. Jelcin pedig követelte, hogy „a szerb vezetés teljesítse az Oroszországnak tett ígéretét”. Ezt követően Oroszország már nem ellenezte, hogy a NATO légicsapást mérjen a boszniai szerbekre.61 A Horvátországnak nyújtott támogatás mellett Németország más nyugati hatalmakkal együtt erőteljes nyomást gyakorolt a horvátokra. Tudjman elnök leghőbb vágya volt, hogy Európa elismerje a katolikus országot, s hazája a különböző európai szervezetekbe felvételt nyerhessen. A nyugati hatalmak pedig a Horvátországnak nyújtott diplomáciai, gazdasági és katonai segítséget, valamint az európai „tagság” iránti horvát vágyakat kihasználva kompromisszumok sorát kényszerítették rá Tudjmanra. 1995 márciusában Tudjmant választás elé állították: Horvátország csak akkor válhat a Nyugat részévé, ha hozzájárul, hogy az ENSZ-békehadtestek Krajinában maradhassanak. „A Nyugathoz való csatlakozás mindennél fontosabb Tudjmannak — mondta egy európai diplomata. — Nem akar a szerbekkel és oroszokkal egyedül maradni.” Tudjmant felszólították, hogy akadályozza meg az etnikai tisztogatást Krajinában és más, horvátok által elfoglalt szerb területeken, és ne kezdjen offenzívát Kelet-Szlavónia ellen. A horvátokkal azt is közölték, hogy amennyiben nem lépnek be a muzulmánokkal tervezett föderációba, akkor — egy amerikai tisztségviselő szavait idézve — „a Nyugat kapui örökre bezárulnak előttük”62. Horvátország legjelentősebb anyagi támogatójaként Németország rendelkezett a legnagyobb befolyással. Az Egyesült Államok szintén szoros kapcsolatokat alakított ki Horvátországgal, és e tény is igen nagy szerepet kapott abban, hogy 1995-ben sikerült Tudjmant eltántorítani attól, hogy valóra váltsa dédelgetett álmát: Bosznia-Hercegovina felosztását Horvátország és Szerbia között. Oroszországgal és Németországgal ellentétben az Egyesült Államok és a boszniaiak között mindennemű kulturális hasonlóság és rokonság hiányzott, így Washingtonnak lényegesen kisebb esélye volt arra, hogy a muzulmánokat kompromisszumra kényszerítse. Ráadásul az Egyesült Államok — a dagályos szólamokon túl — vajmi keveset tett a boszniaiak érdekében: pusztán szemet hunyt afölött, hogy Irán — más muzulmán országokkal együtt — megszegte a fegyverembargót. Ebből természetesen az következett, hogy a boszniai muzulmánok egyre inkább a szélesebb muzulmán közösséggel vállaltak azonosságot, és egyben nekik tartoztak maradéktalan hálával. Ezzel egyidejűleg elítélték az Egyesült Államokat, mivel „kettős mércét” alkalmazott, és a kuvaiti példával ellentétben nem lépett fel az őket ért agresszióval szemben. Mivel az áldozati bárány szerepében tetszelegtek, még kilátástalanabbá vált, hogy az Egyesült Államok a kompromisszum reményében kellő befolyást gyakorolhasson. A boszniaiak ily módon mindenféle békejavaslatot elutasítottak, miközben muzulmán barátaik segítségével haderejüket megsokszorozták, s végül magukhoz ragadták a kezdeményezést, és jelentős — korábban elvesztett — területeket hódíthattak vissza. Az elsődlegesen érdekelt felek általában hevesen ellenzik a kompromisszumokat. A Kaukázuson túli háborúban az ultranacionalista Örmény Forradalmi Szövetség (Dashnak), amely jelentős befolyással rendelkezett az örmény diaszpórában, és Hegyi-Karabahot is uralma alatt tartotta, 1993 májusában elutasította a török–orosz–amerikai békejavaslatot, melyet az örmény és azerbajdzsán kormány már elfogadott; már-már etnikai tisztogatással is felérő katonai offenzívát indított, amely a háború eszkalálódásával fenyegetett, s még a mérsékeltebb szellemű örmény vezetéssel is összetűzésbe keveredett. A hegyi-karabahi offenzíva sikere nehéz helyzetbe sodorta Örményországot, amely a török és iráni kapcsolatok javításán fáradozott, mert azt remélte, hogy ily módon enyhítheti a háború és a török blokád nyomán

egyre nagyobb méreteket öltő élelmiszer- és energiahiányt. „Minél jobban mennek a dolgok Karabahban. annál nehezebb a helyzete Jerevánnak” — jegyezte meg egy nyugati diplomata.63 Levon Ter-Petroszjan örmény elnöknek, akárcsak Jelcinnek — a külpolitikai érdekeket és a más országokkal való megbékélést szem előtt tartva — meg kellett találnia a hangot a törvényhozás befolyásos, nacionalista képviselőivel. A hegyi-karabahi örményekhez hasonlóan a boszniai szerbek és horvátok is keményvonalas elveket vallottak. Így amikor a szerb és a horvát kormány külső nyomás hatására részt vett a békefolyamatokban, feszültség alakult ki a kormányok és a boszniai rokonok között. A horvátok esetében talán kevésbé, mivel a boszniai horvátok csak elméletileg fogadták el a muzulmán föderáció gondolatát, a gyakorlatban azonban más volt a helyzet. Ezzel szemben Milošević elnök és a boszniai szerb vezető, Radovan Karadžić viszonya — személyes ellentétek miatt — egyre inkább elmérgesedett, s ez az ellenségeskedés mind nagyobb publicitást kapott. 1994 augusztusában Karadžić elutasította a Milošević által már elfogadott béketerveket. A szerb kormány leghőbb vágya volt, hogy a gazdasági szankcióknak véget vessen, s ezért bejelentette, hogy az élelmiszer- és gyógyszerszállításokon kívül minden kereskedelmi kapcsolatot megszakít a boszniai szerbekkel. Az ENSZ válaszképpen enyhítette a Szerbiával kapcsolatos szankciókat. A rákövetkező évben Milošević hozzájárult ahhoz, hogy a horvát hadsereg kiűzze a szerbeket Krajinából, és a muzulmán erők segítségével egészen Bosznia északnyugati részébe szorítsák vissza őket. Tudjmannal egyezséget kötött, és beleegyezett, hogy a szerb megszállás alatt álló Kelet-Szlavónia fokozatosan horvát ellenőrzés alá kerüljön. A nagyhatalmak hozzájárulásával a daytoni tárgyalásokra Milošević — saját delegációja részeként — végül is „tálcán szállította a boszniai szerbeket”. Milošević politikájának köszönhetően az ENSZ megszüntette a Szerbia ellen hozott szankciókat. A meghökkent, csodálkozó nemzetközi közösség óvatos, gyanakvástól sem mentes elismerését fejezte ki Miloševićnek. Az 1992-ben még nacionalista jelszavakat pufogtató, agresszív, etnikai tisztogatásairól hírhedt, Nagy-Szerbiáról álmodozó háborús uszítóból 1995-ben a béke hírnöke lett. Sok szerb szemében Milošević azonban áruló volt. Belgrádban az ortodox egyház és a szerb nacionalisták vezetői megbélyegezték, Krajina és a boszniai szerbek pedig hazaárulással vádolták. A ciszjordániai zsidó telepesek ugyanilyen vádakkal illették az izraeli kormányt, amiért egyezséget kötött a PFSZ-szel. A törésvonal-háborúkban a béke ára a rokonok elárulása. Az erőforrások kiapadása, valamint a harmadlagos felek érdekei, indítékai s nem utolsósorban befolyásuk a másodlagosan és elsődlegesen érintett feleknél is komoly változásokat idéznek elő. A mérsékelt szárny felváltja a hatalmon lévő szélsőséges erőket, vagy — Milošević példáját idézve — a szélsőséges erők jobbnak látják, ha maguk is mérsékelt elveket kezdenek vallani. Ez természetesen nem jár kockázatok nélkül. A hazaárulókat ugyanis még az ellenségnél is szenvedélyesebben szokás gyűlölni. A kasmíri muzulmánok, a csecsenek, és a Sri Lanka-i szingalézek vezetői Szadat és Rabin sorsára jutottak, mivel elárulták az ügyet, és a legfőbb ellenséggel szövetkezve próbáltak kompromisszumos megoldást találni. 1914-ben egy szerb nacionalista megölt egy osztrák főherceget. A Daytoni Egyezmény után a szerb nacionalisták következő potenciális áldozata Slobodan Milošević lesz. A törésvonal-háborúk békeegyezményei csak akkor lehetnek — ha csak átmenetileg is — sikeresek, amennyiben figyelembe veszik az elsődlegesen érdekelt felek közti helyi erőegyensúlyt, és nem feledkeznek meg a másodlagos és harmadlagos felek érdekeiről sem.

Bosznia 51%-os (muzulmán–horvát), illetve 49%-os (szerb) felosztását 1994-ben még nem lehetett megvalósítani, hiszen a szerbek az ország 70%-át birtokolták. Az elképzelés csak akkor vált életképessé, amikor a horvát és muzulmán offenzívak következtében a szerb fennhatóság a korábbinak szinte a felére csökkent. A békefolyamatokhoz az etnikai tisztogatások is hozzájárultak; Horvátország lakosságának alig 3%-a szerb, s Boszniában mindhárom csoport vagy önként, vagy pedig erőszak hatására elkülönült egymástól. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a másodlagos és harmadlagos feleket — ez utóbbiak gyakran civilizációs nagyhatalmak — védelmi vagy közösségi érdekek késztetik arra, hogy életképes megoldásokat találjanak. Az elsődlegesen érdekelt felek egyedül nem képesek véget vetni a törésvonal-háborúknak. A törésvonal-háborúk befejezése, s egy globális háború kialakulásának megakadályozása elsősorban a világ nagy civilizációinak központi hatalmain — azok érdekein és cselekedetein — áll vagy bukik. A törésvonal-háborúk tüze alulról terjeszkedik fölfelé, míg ugyanezeknek a háborúknak a békeegyezményei fentről hatolnak lefelé.

V. A CIVILIZÁCIÓK JÖVŐJE 12. FEJEZET A Nyugat, a civilizációk és az egységes Civilizáció MEGÚJUL-E A NYUGAT? Minden történelemnek legalább egyszer vége szakad, ám egyes civilizációk történelmében több vég is lehetséges. Amikor a civilizáció egyetemes állama feltűnik a színen, az embereket rendszerint elvakítja az, amit Toynbee „a halhatatlanság délibábjának” nevez, s szentül hiszik, hogy államukban a társadalom legmagasabb, végső formája öltött testet. A Római Birodalom, az Abbászida Kalifátus, a Mogul Birodalom és az Ottomán Birodalom népei is ezt hitték. Az ilyen egyetemes államok polgárai „fittyet hánynak a nyilvánvaló, puszta tényeknek... úgy vélik, hogy az ő országuk nem éjjeli menedékhely a vadonban, hanem az ígéret Földje, az emberi álmok beteljesülése”. A Pax Britannica csúcspontján ugyanez történt. Az angol középosztály 1897-ben „úgy hitte, hogy a történelem számukra véget ért... És minden oka megvolt rá, hogy örvendezzen, hiszen a történelemnek eme befejeződése az örök boldogság állapotába juttatta.”1 Azok a társadalmak, amelyek azt feltételezik, hogy történelmük befejeződött, általában olyan társadalmak, melyek történelme hanyatlófélben van. Vajon a Nyugat kivételt képezne e séma alól? Melko frappánsan fogalmazta meg a két kulcskérdést: Először is: a nyugati civilizáció vajon egy új faj lenne, mely különálló osztályt képez, és amely egyértelműen eltér minden már, valaha is létezett civilizációtól? Másodszor: a nyugati civilizáció világméretű terjedése vajon veszélyezteti-e a többi civilizáció fejlődését (vagy esetleg reményeket ébreszt-e a történelem várva várt végét illetően)?2 A legtöbb nyugati természetesen mindkét kérdésre igennel felelne. S talán igazuk is lenne. A múlt során más civilizációk népei is hasonlóképpen gondolkodtak — ám valamennyien tévedtek. A Nyugat nyilvánvalóan eltér minden egykori civilizációtól, hiszen 1500 óta a többi civilizációra döntő befolyást gyakorol. A Nyugat nevéhez fűződik a modernizáció és az iparosodás folyamatának elindítása, amely világhódító útra indult, s a többi civilizáció társadalmait arra ösztönözte, hogy gazdagság és modernség tekintetében megpróbáljanak lépést tartani vele. A kérdés az, hogy a Nyugat mint civilizáció evolúciója és dinamizmusa valóban alapvetően eltér-e a más civilizációkra jellemző sémáktól? A történelmi bizonyítékok és az összehasonlító civilizációtörténet kutatói másképpen vélekednek. A Nyugat fejlődése nem tért el jelentékeny mértékben azoktól az evolúciós mintáktól, melyek a történelem során más civilizációkat jellemeztek. Az Iszlám Újjászületés és Ázsia gazdasági dinamizmusa ékes bizonyíték arra, hogy más civilizációk is élnek, virágoznak, vagy legalábbis potenciális veszélyt jelentenek a Nyugatra nézve. Nem szükségszerű — ugyanakkor persze nem is zárható ki — hogy a Nyugat és más civilizációk központi hatalmai között jelentős, nagy háború robbanjon ki. Az sem elképzelhetetlen, hogy a Nyugat fokozatos, rendszertelen hanyatlása,

mely a 20. század elején kezdődött el, az elkövetkező évtizedekben, vagy talán a következő században is folytatódik. Megeshet, hogy a Nyugat új erőre kap, s hanyatló befolyását megerősítve ismét vezető pozícióba kerül, arra kényszerítve a többi civilizációt, hogy kövesse és utánozza őt. A történelmi civilizációk evolúciójának valószínűleg leghasználhatóbb periodizációját Carroll Quigley készítette el. melyben egy hétfázisú modellt vázolt fel.3 Quigley érvelése szerint a nyugati civilizáció az ókori, a szemita, a szaracén és a barbár törzsek kultúrájának keveredéséből alakult ki fokozatosan az időszámítás szerinti 370 és 750 között. A 8. század közepétől a 10. század végéig tartó érési időszakot mozgalmas periódus követte, amikor is — a civilizációk közt szokatlan módon — egymást váltották a terjeszkedés és konfliktus fázisai. Quigley okfejtése és más civilizációk tudósainak egybehangzó véleménye szerint a Nyugat most kimozdulni látszik a konfliktus-fázisból. A nyugati civilizáció biztonsági övezet lett; a Nyugaton belüli háborúk — a hidegháborút leszámítva — lényegében elképzelhetetlennek tűnnek. Ahogy a 2. fejezetben taglaltuk, a Nyugat egyre inkább egyetemes birodalommá válik; államszövetségek, föderációk, rezsimek és más kooperációs intézmények komplex rendszere alakul ki keretei között, amely civilizációs szinten vállal kötelezettséget a demokratikus és pluralista politika mellett. Vagyis a Nyugat érett társadalommá vált, melyre a civilizációs séma szerint következő újabb nemzedék úgy fog visszatekinteni, mint az „aranykorra”, a béke periódusára, melyben — Quigley szavaival élve — „nincsenek viták, vetélkedések a civilizáción belül; s még távolról sem fenyeget az a veszély, hogy más civilizációkhoz tartozó társadalmakkal konfliktus alakuljon ki”. Ez egyben a prosperitás korszaka is, hiszen „nem pusztítanak belső háborúk, megszűntek a civilizáción belüli kereskedelmi korlátok, közös súly-, mérték- és pénzrendszer jött létre, és a kormánykiadások átfogó rendszere is az egyetemes birodalom felépítményén alapul”. A korábbi civilizációkban a halhatatlanság illúziójával kecsegtető aranykornak tragikus gyorsasággal vetett véget egy külső társadalom győzelme, vagy pedig egy — éppoly fájdalmas, mint amilyen lassú — belső széthullás okozta vesztét. A civilizáción belül lejátszódó folyamatok alapvetően meghatározzák, hogy a civilizáció képes-e ellenállni a kívülről érkező támadásnak és vajon elejét tudja-e venni a belső hanyatlásnak. A civilizációk fejlődnek, erősödnek, jelentette ki Quigley 1961-ben, hiszen a „terjeszkedés eszközeinek”, a katonai, vallási, politikai vagy gazdasági szervezeteknek a birtokában többletet halmoztak fel, melyet produktív innovációkba fektettek be. A civilizációk akkor indulnak hanyatlásnak, amikor „már nem újításokra fordítják a többletet. Modern terminológiával élve: a befektetések aránya csökken.” Ez azzal magyarázható, hogy a többletet felügyelő társadalmi csoportok „önmaguk igényeit, szükségleteit tartják szem előtt... a többletet fogyasztói célokra fordítják, ám nem gondoskodnak arról, hogy a termelés hatékonyabbá váljon”. Az emberek felélik tőkéjüket, és a civilizáció mint egyetemes állam megindul a pusztulás felé. Ezt a periódust akut gazdasági depresszió, hanyatló életszínvonal, a különböző érdekeltségű csoportok közötti polgárháborúk, és növekvő írástudatlanság jellemzi. A társadalom mind gyengébbé válik. Az állam hiábavaló kísérleteket tesz a pusztulás megfékezésére. A hanyatlás tovább folytatódik. A társadalom vallási, intellektuális, szociális és politikai értelemben is elveszíti tömegbázisát, általános kiábrándulás veszi kezdetét. Új vallási mozgalmak söpörnek végig az országon. Az emberek nem hajlandók több áldozatot hozni a társadalomért, esetleg még az adók befizetését is megtagadják.

A hanyatlás következő stációja az inváziók kora, „amikor a civilizáció nem képes arra. hogy önmagát megvédje, mivel már nem is akar védekezni. Ily módon tárva-nyitva áll a »barbár betolakodók« előtt”, akik gyakran egy másik, jóval fiatalabb civilizációból érkeznek.4 A civilizációk történelmi tapasztalatai azonban azt sugallják, hogy bár sok minden lehetséges, semmi sem elkerülhetetlen. A civilizációk átalakulhatnak, megújulhatnak. A Nyugat számára az a legdöntőbb kérdés, hogy — a külső veszélyeket leszámítva — képes-e a belső pusztulás folyamatát megállítani és visszafordítani. Vajon meg tudja-e önmagát újítani, vagy pedig a belső rothadás egyszerűen felgyorsítja a végső pusztulást, és/vagy más, gazdaságilag és demográfiailag dinamikusabb civilizációk befolyása alá kerül? ∗ A kilencvenes évek közepén Quigley elmélete beigazolódni látszott: a Nyugat fejlődésében számos jel utalt arra, hogy az érett társadalom a hanyatlás útjára lépett. Gazdasági szempontból a Nyugat jóval előrébb járt, mint bármely más civilizáció; ugyanakkor a gazdasági növekedés, a megtakarítások és befektetések mutatói alacsonyak voltak, különösen a kelet-ázsiai társadalmakhoz képest. Az egyéni és közösségi fogyasztás prioritást élvezett a jövő gazdasági és katonai erejét megalapozó beruházásokkal szemben. Ebben a periódusban a természetes népességnövekedés alacsony volt, különösen az iszlám országokéhoz képest. Ugyanakkor nem szükségszerű, hogy ezek a problémák katasztrófához vezessenek. A nyugati gazdaságok tovább fejlődtek; az emberek egyre tehetősebbé váltak; s a tudományos kutatások, műszaki innovációk terén még mindig a Nyugat töltötte be a vezető szerepet. Nem valószínű, hogy a kormányok az alacsony születési rátákat hatékonyan tudnák befolyásolni (a népesség növekedés visszaszorítását célzó törekvéseiket általában valamivel nagyobb siker szokta koronázni). A bevándorlás azonban az emberi tőke és a friss lendület potenciális forrása lehet, ez viszont két dolgot feltételez: először is, a befogadó ország rátermett, képzett, tetterős emberek előtt nyitja meg kapuit — olyanok előtt, akiknek tehetségére és szaktudására az adott országban szükség van; másodszor pedig igen lényeges, hogy az emigránsok és gyermekeik asszimilálódjanak az ország kultúrájához és általában a Nyugathoz. Az Egyesült Államok számára valószínűleg az első, míg az európai országok számára a második feltétel teljesítése okoz gondot. Ugyanakkor az, hogy milyen elvek, meggondolások és források alapján szabályozzák a bevándorlást, teljes egészében a nyugati kormányok hatáskörébe és kompetenciájába tartozik. A gazdasági és demográfiai kérdéseknél sokkal jelentősebb problémát jelent a Nyugat erkölcsi hanyatlása, kulturális öngyilkossága és politikai megosztottsága. Az erkölcsi hanyatlás gyakran emlegetett jelei a következők: 1. elharapózik az antiszociális viselkedés: nő a bűnözés, a kábítószer-fogyasztás, és az erőszak; 2. a család, mint modell elveszti vonzerejét; növekszik a válások, házasságon kívül született gyermekek száma, megnő a fiatalkorú terhesség és a gyermeküket egyedül nevelők aránya; ∗

Quigley saját előrejelzése alapján — mely ugyan lehet, hogy igaz, ám saját elméleti és empirikus elemzésének némiképp ellentmond — a következő konklúzióra jutott: „A nyugati civilizáció i. sz. 500 körül még nem létezett; i. sz. 1500 körül azonban már teljes pompájában virult, és szinte bizonyos, hogy a jövőben, talán még 2500 előtt megszűnik létezni.” Kínában és Indiában, a Nyugat által megsemmisített régi civilizációk helyén új civilizációk jönnek létre, melyek a terjeszkedés fázisába lépve mind a nyugati, mind az ortodox civilizáció létét veszélyeztetni fogják. Carroll Quigley: The Evolution of Civilizations: An Introduction to Historical Analysis (Indianapolis: Liberty Press 1979; első kiadás: Macmillan 1961) pp. 127., 164–166.

3. csökken az önkéntes szervezetekben való tagság, és a tagság iránti bizalom, vagyis hanyatlásnak indul a „társadalmi tőke” — legalábbis ami az Egyesült Államokat illeti; 4. általánosan gyengül a „munkamorál”, s előtérbe kerül az egyéni élvezet kultusza; 5. csökken a tanulás és a szellemi tevékenység iránti hajlandóság — az Egyesült Államokban ez különösen az alacsonyabb iskolázottságú embereknél figyelhető meg. A Nyugat jövője s más társadalmakra gyakorolt befolyása nagyrészt attól függ, hogy képes-e megbirkózni ezekkel a tendenciákkal, melyek természetesen a muzulmán és ázsiai erkölcsi fölény veszélyével fenyegetnek. A Nyugat kultúráját a nyugati társadalmakon belüli csoportok is veszélyeztetik. Ilyen veszélyforrást jelentenek azok a más civilizációkból érkező bevándorlók, akik az asszimilációt elutasítva továbbra is az anyaország értékeit, szokásait és kultúráját képviselik és hirdetik. Ez a jelenség különösen az Európában élő muzulmánokra jellemző, akik egyébként nem számítanak túl nagy közösségnek. Hasonló, ám kevésbé erőteljes folyamat játszódik le az Egyesült Államokban élő, nagy lélekszámú hispán kisebbség körében. Amennyiben a spanyol ajkú kisebbség asszimilációja nem következik be, az Egyesült Államok egyensúlya megbillen — az országot belső viszályok s a megosztottság veszélye fenyegetheti. Európában a nyugati kultúrát ugyanígy megrendítheti, ha központi összetartó eleme, a kereszténység meggyengül. A vallásos hit, a vallásgyakorlás és az egyházi tevékenységekben való részvétel hanyatlik Európában.5 Ez nem annyira a vallás iránti ellenséges érzületekben, mint inkább a vallás iránti közömbösségben ölt testet. A kereszténység gondolkodásmódja, értékei és gyakorlata ugyanakkor az egész európai civilizációt áthatja. „Valószínűleg a svédek a legvallástalanabbak Európában — jelentette ki egy svéd —, országunk megértéséhez azonban tudni kell, hogy intézményeinket, társadalmi gyakorlatunkat, családjainkat, politikánkat és életmódunkat alapvetően meghatározza a lutheránus örökség.” Az európaiakkal ellentétben az amerikaiak többsége hívő lélek; vallásos embereknek tartják magukat, s rengetegen járnak templomba. A nyolcvanas évek közepén még nem lehetett a vallásosság megújhodásáról beszélni, a következő évtizedben azonban mind több jel mutatott a vallási tevékenység elmélyülésére.6 A kereszténység talajvesztése hosszú távon komolyan veszélyezteti a nyugati civilizáció jövőjét. Az Egyesült Államokban sokkal közvetlenebb veszély fenyeget. Történelmileg Amerika nemzeti öntudatát a nyugati civilizáció kulturális öröksége és politikai hitvallása határozta meg, amivel az amerikaiak mindig is mélyen egyetértettek: a szabadság, a demokrácia, az individualizmus, a törvény előtti egyenlőség, az alkotmányosság és a magántulajdon tisztelete. A 20. század végén azonban a nemzeti öntudat kulturális és politikai alapköveit értelmiségiek és újságírók kicsiny, ám annál befolyásosabb csoportja vette koncentrált támadás alá. A multikulturalizmus nevében megkérdőjelezték a nyugati civilizáció örökségének létjogosultságát, kétségbe vonták az egységes amerikai kultúra létezését, és faji, etnikai vagy más szubnacionális kulturális egységek, csoportok legitimitását hirdették. Egyik írásukban mélyen elítélték, hogy az oktatásra „az európai kultúra és annak származékai nyomják rá bélyegüket”, s kétségbeejtőnek találták az „európai–amerikai monokultúra dominanciájának perspektíváját”. A multikulturalizmus hívei — ifjabb Arthur M. Schlesinger szerint — „gyakran etnocentrikus szeparatisták, akik a nyugati örökségben leginkább csak a Nyugat bűneit látják”. Úgy vélik, hogy „az amerikaiakat meg kell szabadítani a bűnös európai hagyatéktól, s gyógyírt, megváltást a nem nyugati kultúráktól lehet csak remélni”7.

A multikulturális irányzat az 1960-as évek polgárjogi törvényei után a törvényhozásban is jelentkezett; a kilencvenes években a sokszínűség pártolása, támogatása a Clinton-kormányzat egyik fontos célkitűzésévé vált. Múlt és jelen között szembetűnő a kontraszt. Az Alapító Atyák a sokszínűséget nemcsak realitásként, hanem problémaként is értelmezték: ebből származik az e pluribus unum, a Kontinentális Kongresszus bizottsága — azaz a Benjámin Franklin, Thomas Jefferson és John Adams — által választott nemzeti mottó. Később azok a politikai vezetők, akiket a faji, etnikai, politikai, gazdasági és kulturális sokszínűség félelemmel töltött el (igaz, ezek a tényezők vezettek az 1815–1914 közti időszak legnagyobb háborújához), a „tartsunk össze” elvét hirdetve a nemzeti egység mellett szálltak síkra. „A nemzet tönkretételének, megsemmisítésének egyik legbiztosabb módja az — figyelmeztetett Theodore Roosevelt —, ha megengedjük, hogy egymással civakodó nemzetiségek céltáblájává váljon.”8 Ugyanakkor a kilencvenes években az Egyesült Államok vezető politikusai nemcsak engedték, hanem egyenesen szorgalmazták a sokszínűséget az egységgel szemben. Más országok vezetői, mint már láttuk, olykor kísérletet tettek arra, hogy megtagadják a kulturális örökséget, s egy másik civilizáció felé orientálódtak. Törekvéseik rendre kudarcba fulladtak, és tudathasadásos állapotot idéztek elő az országban. Az amerikai multikulturalisták ugyanígy tagadják a kulturális örökséget. Ám fő célként nem egy másik civilizációval való azonosulást tűztek ki, hanem egy sok civilizációt képviselő ország megteremtését. Ez valójában azt jelenti, hogy az ország lényegében egyetlen civilizációhoz sem tartozik, s hiányzik belőle a kulturális kohézió. A történelem bebizonyította, hogy az ilyen típusú országok hosszú távon nem képesek koherenciájukat megőrizni. Ha az Egyesült Államok multikulturális országgá alakul, úgy Egyesült Államokként megszűnik létezni; esetleg valamiféle Egyesült Nemzetek válik majd belőle. A multikulturalisták az amerikai politikai hitvallás egyik legfontosabb tételét is megkérdőjelezték: az egyéni jogok helyett a csoportok jogát hangoztatták — a csoportok meghatározásában faji, etnikai, nemi szempontok és a szexuális beállítottság figyelembe vétele érvényesült. Az 1940-es években Gunnar Myrdal lényegében megismételte azt, amit egykor külföldi megfigyelők — Hector St. John de Crevecoeur és Alexis de Tocqueville — már megállapítottak: az amerikai hitvallás „volt az a betonalap, melyre ez a hatalmas, kevert nemzet felépülhetett”. „A mi nemzetünk sorsa és végzete az, hogy egyetlen ideológiánk az egység” — adott hangot egyetértésének Richard Hofstader.9 S hogy mi történik az Egyesült Államokkal abban az esetben, ha ezt az ideológiát a polgárok jelentős része elfogadhatatlannak találja? Akkor bizony a másik nagyhatalom, a Szovjetunió sorsára jut, melynek ideológiai elvekre épülő egysége ismerős, ám egyben ijesztő és kijózanító példa lehet az Egyesült Államok számára. „A marxizmus teljes kudarca... és a Szovjetunió drámai széthullása — mutatott rá Takesi Umehara japán filozófus — csak előfutára a modernség fő áramának, a nyugati liberalizmus összeomlásának. S bár semmilyen értelemben sem tekinthető a marxizmus a történelem végén uralkodó ideológia alternatívájaként, mégis a liberalizmus lesz a következő dominó, amely szükségszerűen eldől.”10 Egy olyan korban, amikor az emberek mindinkább kulturális egységben gondolkodnak, vajon milyen jövője lehet egy olyan társadalomnak, melyet a kultúra kohéziós ereje helyett pusztán a politikai ideológiák tartanak össze? A politikai elvek túlságosan képlékenyek ahhoz, hogy tartósan életképes társadalom épülhessen rájuk. Egy muliticivilizációs világban, amelyben a kultúra alapvetően fontos szerepet játszik, az Egyesült

Államok már csak rendhagyó példánya, utolsó csökevénye lehet annak a leáldozóban lévő nyugati világnak, melyben kizárólag az ideológia számít. Az amerikai politikai hitvallás és a nyugati civilizáció elutasítása a mi fogalmaink szerint az Amerikai Egyesült Államok végét jelenti. Ez egyben a nyugati civilizáció felett is kimondja a halálos ítéletet. Ha az Egyesült Államok elveszíti nyugati jellegét, akkor a Nyugat lényegében Európára és néhány, európai bevándorlók lakta, kis lélekszámú tengerentúli államra korlátozódik. Az Egyesült Államok nélkül a Nyugat a világ népességének egyre fogyatkozó, aprócska része lesz csak, mely a hatalmas eurázsiai földtömeg szélén meghúzódó piciny, jelentéktelen félszigeten tengeti majd életét. A multikulturalisták és a nyugati civilizáció, valamint az amerikai hitvallás védelmezői közt dúló harc — James Kurth kifejezésével élve — „igazi harc”, amely a nyugati civilizáció amerikai térfelén folyik.11 Az amerikaiaknak fel kell tenniük a kérdést: Vajon mi nyugatiak vagyunk-e. vagy esetleg máshová tartozunk? Az Egyesült Államok és a Nyugat jövője attól függ, hogy az amerikaiak továbbra is a nyugati civilizációhoz akarnak-e tartozni. Belpolitikai értelemben ez azt jelenti, hogy Amerikának el kell utasítania a csábító, ám megosztottságot eredményező multikulturalizmust. Nemzetközi vonatkozásban pedig tudomásul kell vennie: az Egyesült Államok és Ázsia azonosulása nemcsak bizonytalan. hanem illuzórikus is. A gazdasági kapcsolatok ellenére az ázsiai és amerikai társadalom közt olyan mély kulturális szakadék tátong, mely az azonosulást, a közös otthon megteremtését eleve kizárja. Az amerikaiak kulturális vonatkozásban a Nyugat családi kötelékébe tartoznak, és ugyan elképzelhető, hogy a multikulturalisták fellazítják, esetleg tönkrezúzzák ezt a viszonyt, ám sosem tudnak majd olyan alternatívát felmutatni, amely a keletkezett űrt kitölthetné. Az amerikaiak kulturális gyökereikkel Európába kapaszkodnak. A kilencvenes évek közepén a Nyugat jövője és természete új megvilágítást kapott; ismét előtérbe kerültek azok a nézetek, melyek a Nyugat fejlődésének létjogosultságát hangoztatták, s kiemelkedő jelentőségűvé váltak a Nyugat megerősítésére vonatkozó törekvések is. Ez részben abból ered, hogy felismerték a legfontosabb nyugati intézmény, a NATO keleti irányú kiterjesztésének a szükségességét, másrészt pedig abból a belátásból, hogy a Nyugatnak szembesülnie kellett a belső megosztottsággal, mely Jugoszlávia felbomlása után egyre szélesebb méreteket öltött. A Szovjetunió felbomlásával megszűnt az ellenségkép, s ez ismét megkérdőjelezte a nyugati egység jövőjét; s bizonytalanná vált az is, hogy ez mennyiben érinti Európa és az őt támogató Egyesült Államok viszonyát. Mivel a nyugati államok és az egyre erősebbé váló nem nyugati államok közötti kölcsönhatás kitágult, a nyugati államok mindinkább felismerik és értékelik a közös gyökerek és a közös kultúra kohéziós erejét. A politikai vezetők az Atlanti-óceán mindkét partján az atlanti közösség megújítását sürgetik. 1994–1995-ben a német és a brit védelmi miniszter, a francia és az amerikai külügyminiszter, továbbá Henry Kissinger — más vezető politikusokkal együtt — komoly elemzésnek vetették alá az atlanti közösség jövőjét. 1994 novemberében Malcolm Rifkind brit védelmi miniszter négy pilléren nyugvó „Atlanti Közösség” létrejöttét szorgalmazta. A négy pillér a következő lenne: védelem és biztonság, melyért a NATO felel; „parlamenti demokrácia és jogállamiság”; „liberális kapitalizmus és szabad kereskedelem”; „közös európai kulturális örökség, amely a görög és római, majd a reneszánsz kultúrából ered, és létrehozta azt a közös értékrendszert és hitvilágot, mely századunk civilizációjának szerves alapját képezi”12.

1995-ben az Európai Bizottság a transzatlanti szövetség „megújítására” vonatkozó projektet nyújtott be, melynek alapján az Unió és az Egyesült Államok széles körű egyezményt írt alá. Ezzel egyidejűleg európai politikusok és üzletemberek egy transzatlanti szabadkereskedelmi övezet létrehozását fogadták el. Noha az AFL-CIO ∗ komoly kifogásokat emelt a NAFTA és más kereskedelem liberalizáló kísérletekkel szemben, a transzatlanti szabadkereskedelmi egyezményt melegen üdvözölte, hiszen ez nem vonta maga után annak a veszélyét, hogy a külföldi olcsó munkaerő miatt amerikaiak veszítik el állásaikat. Az egyezményt egyaránt támogatták európai (Margaret Thatcher) és amerikai (Newt Gingrich) konzervatívok, valamint kanadai és más brit vezetők. Ahogy ezt már a 2. fejezetben taglaltuk, a Nyugat első, európai fejlődési és terjeszkedési fázisa hosszú évszázadokon át tartott; a második fázisra a 20. században, Amerikában került sor. Ha Észak-Amerika és Európa képes az erkölcsi megújulásra, s ha a NATO keretein belül a biztonság megerősítése érdekében szoros összefogás és politikai-gazdasági integráció jön létre, akkor megnyílik az út a nyugati gazdasági fellendülés és politikai befolyás harmadik, euro-amerikai fázisa előtt. A politikai integráció bizonyos mértékig ellensúlyozni tudja a Nyugat népességének, termelékenységének és katonai erejének relatív hanyatlását, és hozzájárulhat ahhoz, hogy a Nyugat hatalma ismét tiszteletet ébresszen más civilizációk vezetőiben. „Kereskedelmi befolyása révén — figyelmeztette az ázsiaiakat Mahathir miniszterelnök — az EU–NAFTA konföderáció rákényszerítheti akaratát az egész világra.”13 A Nyugat politikai és gazdasági egységének azonban az az alapfeltétele, hogy az Egyesült Államok továbbra is a Nyugat részének vallja magát, és elismerje, hogy — a nyugati civilizáció vezetőjeként — globális szerepre hivatott. A NYUGAT ÉS A VILÁG Egy olyan világban, amelyben a kulturális — etnikai, nemzeti, vallási és civilizációs — identitások központi szerepet játszanak, s amelyben a kulturális rokonságok, eltérések az egyes államok szövetségeit, antagonizmusait és politikáját alapvetően meghatározzák, a Nyugat — különösen az Egyesült Államok — nem hagyhat figyelmen kívül három messze kiható körülményt. Először is: a politikusok csak akkor tudják a valóságot hatékonyan megváltoztatni, ha ismerik és értik a realitásokat. A nem nyugati világ már felismerte, hogy a kultúra mind lényegesebbé válik, és a nem nyugati civilizációk hatalma s kulturális öntudata rohamosan növekszik. Az európai vezetők felhívták a figyelmet azokra a kulturális erőkre, melyek nemcsak építeni, hanem rombolni is képesek a kapcsolatokat. Ezzel szemben az amerikai elit csak lassacskán s vonakodva veszi tudomásul ezeket a tényeket. A Bush- és a Clinton-kormányzat a multicivilizációs Szovjetunió, Jugoszlávia, Bosznia és Oroszország egységét támogatta; erőfeszítéseik azonban kudarcot vallottak, a szétválásra irányuló etnikai és kulturális törekvések jóval erősebbnek bizonyultak. Multicivilizációs, gazdasági integrációs tervekkel hozakodtak elő, melyeknek azonban különösebb értelme nem volt — így például az APEC-nek sem —, vagy pedig váratlan többletkiadásokat és politikai bonyodalmakat okoztak, mint a NAFTA és Mexikó közötti viszony. Szoros kapcsolatokat szorgalmaztak más civilizációk nagyhatalmaival; Oroszországgal „globális partnerség”, míg Kínával „konstruktív ∗

A legnagyobb amerikai szakszervezetek egyike. (A szerk.)

kapcsolatok” kialakítása volt a cél; s nem vettek tudomást arról, hogy ennek következtében az Egyesült Államok és más országok viszonya természetszerűleg feszültté válik. A Clinton-kormányzat ugyanakkor elkövette azt a hibát, hogy Oroszországot nem kezelte egyenrangú félként a boszniai békekeresési folyamat során, noha Oroszország mint az ortodox civilizáció mag-állama, jelentősen érdekelt volt a háborúban. A multicivilizációs állam illúzióját kergetve, a Clinton-kormányzat megtagadta a szerb és horvát kisebbségek önrendelkezési jogát, ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy Irán — mint kizárólagosan iszlám érdekeltségű partner — részt vegyen a balkáni kérdés rendezésében. A amerikai kormány az orosz–csecsen háborúban is hasonlóképpen járt el; hagyta, hogy a muzulmánok ortodox uralom alá kerüljenek, hiszen, állította, „kétség sem férhet hozzá, hogy Csecsenföld az Orosz Föderáció része”14. Bár az európaiak egyöntetűen vallják, hogy a nyugati kereszténység, valamint az ortodoxia és az iszlám között éles választóvonal húzódik, az Egyesült Államok külügyminiszteri szinten mindazonáltal kijelentette, hogy „Európa egységes; nincs éles választóvonal a katolikus, ortodox és iszlám részek között.” Nos, aki nem ismeri fel ezeket az éles választóvonalakat, lépten-nyomon beléjük fog ütközni. A Clinton-kormányzat kezdetben megfeledkezett arról, hogy az Egyesült Államok és a kelet-ázsiai társadalmak között megbillent a hatalmi egyensúly. Időről időre kereskedelemmel, emberi jogokkal, nukleáris fegyverzet-csökkentéssel és egyéb — ezekkel kapcsolatos — tervekkel hozakodott elő, melyeket persze képtelen volt megvalósítani. Vagyis az Egyesült Államok kormánya csak roppant nehézségek árán tudott egy olyan korhoz alkalmazkodni, melynek globális politikáját kulturális és civilizációs folyamatok alakítják. Másodszor: az amerikai külpolitika csak nehezen vette tudomásul, hogy el kell vetni, meg kell változtatni, vagy esetenként újra kell gondolni azokat az irányelveket, melyeket a hidegháború hívott életre. Sokan a Szovjetunió feltámadásának potenciális veszélyétől tartottak. Az emberek egyre inkább úgy vélték, hogy a hidegháborús szövetségek és a fegyverkezés ellenőrzésére vonatkozó egyezmények örök életűek. A NATO szerkezete, felépítése például maradjon olyan, mint amilyen a hidegháború idején volt. A japán–amerikai biztonsági szerződés Kelet-Ázsia biztonságának a kulcsa, állították. Az ABM-egyezmény∗ szent és sérthetetlen. A CFE-egyezmény betartását ellenőrizni kell. Ezeket a megállapodásokat és más, hidegháborús örökségeket nyilvánvalóan nem lehet csak úgy, könnyedén félrehajítani. Ugyanakkor nem lehet változatlanul, hidegháborús formájukban fenntartani őket; ez sem az Egyesült Államoknak, sem pedig a Nyugatnak nem áll érdekében. A multicivilizációs világ realitásai azt sugallják, hogy a NATO-t bővíteni kell; más, csatlakozni kívánó nyugati társadalmak belépését nem szabad megakadályozni — talán akkor majd felismerik, mennyire értelmetlen, ha a tagok közt van két olyan ország, melyek egymás legádázabb ellenségei, s ráadásul semmiféle kulturális rokonság sem fűzi őket a többi tagországhoz. Az ABM-egyezmény a hidegháború idején azért jött létre, hogy a szovjet és amerikai társadalmak kölcsönös sérthetetlenségét szavatolja, s hogy egy esetleges szovjet-amerikai nukleáris háború kirobbanását megakadályozza; és annak is elejét vegye, hogy az Egyesült Államok és más társadalmak atomfegyverekkel védekezzenek a terrorista mozgalmak és őrült diktátorok nukleáris fenyegetése vagy támadása ellen. Az amerikai–japán védelmi egyezmény a Japán ∗

A hadászati támadó fegyverrendszereket korlátozó amerikai–szovjet egyezmény. (A szerk.)

ellen irányuló szovjet agressziót gátolta meg. Ugyan milyen célokat szolgálhatna a hidegháború utáni korszakban? Sakkban tartaná Kínát? Képes lenne elsimítani Japán és az egyre befolyásosabb Kína közti ellentéteket? Megakadályozná Japán további militarizálódását? Japánban egyre több kérdőjel merül fel az amerikai katonai jelenlétet illetően; az Egyesült Államokban pedig mindinkább kétségbe vonják a Japánnak nyújtott egyoldalú segítség szükségességét. Az európai hagyományos fegyverzetet ellenőrző CFE-egyezmény a NATO és a Varsói Szerződés közti, Közép-Európát érintő súrlódásokat volt hivatott mérsékelni, a Varsói Szerződés azonban megszűnt létezni. A CFE-egyezmény legfőbb célja most az, hogy megnehezítse Oroszország helyzetét, amely déli muzulmán fenyegetéstől tart. Harmadszor: a kulturális és civilizációs sokszínűség komoly kihívást jelent azokkal a nyugati — különösen amerikai — hiedelmekkel szemben, amelyek a nyugati kultúra egyeduralmát vallják. Ezek a hiedelmek mind leíró, mind normatív értelemben kifejezésre jutnak. A leíró értelmezés úgy tartja, hogy minden társadalom számára a legfontosabb szempont a Nyugat értékeinek, intézményinek és gyakorlatának elfogadása és alkalmazása. Amennyiben ezekben a társadalmakban nem merül fel ez az igény, s inkább saját hagyományos kultúrájuk felé fordulnak, akkor „téveszmék” áldozatai; akárcsak a kapitalizmust hirdető marxista proletárok. A nyugati univerzalista hiedelmek normatív értelmezése szerint a nyugati értékek, intézmények és a nyugati kultúra követése azért lényeges, mert az emberi gondolkodás legmagasabb rendű, legfelvilágosultabb. legliberálisabb, legracionálisabb, legmodernebb és legcivilizáltabb formája ölt benne testet. Az etnikai konfliktusok és civilizációs összecsapások korában a Nyugat egyetemességét valló hiedelmeknek három problémával kell szembenézniük: ezek a nézetek hamisak, erkölcstelenek és veszélyesek. E nézetek hamis voltának tárgyalása jelen könyv központi témája; magát a problémát pedig Michael Howard frappánsan így összegezte: „Az a divatos nyugati feltételezés, miszerint a kulturális sokszínűség csupán történelmi érdekesség, melyet a mi értékrendünket szolgáló, Nyugat-orientált, angol nyelvű világkultúra söpört volna el a föld színéről... egyszerűen nem igaz.”15 Az az olvasó, aki mostanra még nem győződött meg arról, hogy Sir Michael szavaiban mély bölcsesség rejtezik, valószínűleg nem a könyv által jellemzett világban él. Az az elképzelés, miszerint a nem nyugati népeknek a Nyugat értékeit, intézményeit és kultúráját kell elfogadniuk és követniük, erkölcstelen, mivel erre egyáltalán nincs szükség. A 19. század végén a már-már egyetemessé váló európai hatalom és a 20. század végén, globális befolyásra szert tévő Egyesült Államok szinte az egész világon elterjesztette a nyugati civilizációt. Az európai globalizmus csillaga azonban már leáldozott. Az amerikai hegemónia halványulóban van, mivel az Egyesült Államokat már nem fenyegeti egy hidegháborús szovjet támadás veszélye. A kultúra — mint már mondtuk — a hatalom nyomában jár. A nem nyugati társadalmak csak akkor kerülnek a nyugati kultúra befolyása alá, ha a nyugati hatalom ismét agresszív terjeszkedésbe kezd. Az imperializmus az univerzalizmus szükségszerű, logikus következménye. A Nyugat érett civilizációvá vált; már nem rendelkezik azzal a gazdasági vagy demográfiai dinamizmussal, melynek birtokában rákényszerítheti akaratát más társadalmakra. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen irányú törekvések mélyen ellentmondanak az önrendelkezés és a demokrácia nyugati értékelveinek. Ám minthogy az ázsiai és muzulmán társadalmak mindinkább felismerik kultúrájuk egyetemes jelentőségét, a Nyugat lassan

kénytelen lesz belátni, hogy az univerzalizmus és az imperializmus között valóban van némi kapcsolat. A Nyugat univerzalizmusa veszélyt jelent a világra, mivel forrása lehet a mag-államok közti civilizációközi háborúknak; ugyanakkor magára a Nyugatra nézve is veszélyes, hiszen nem kizárt, hogy e háborúk során a Nyugat döntő vereséget szenved. A Szovjetunió összeomlása után a Nyugat úgy véli, hogy civilizációjának nem akadhat vetélytársa; eközben a gyengébb ázsiai, muzulmán és más társadalmak fokozatosan egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tesznek szert. Így elképzelhető bizony, hogy Brutus ismert, megfellebbezhetetlen logikája követőkre talál majd: Hadunk fölös, s ügyünk megért, az ellen Növekszik napról napra; mink a fő Fokon vagyunk s hanyatlás vár reánk. Az emberek dolgának árja van, Mely habdagállyal boldogságra visz, De elmulasztva, teljes életök Nyomorban, s zátonyok közt zárva teng. Ily duzzadt tenger visz most minket is, Használni kell, míg áradatja tart, Vagy vesztjük a sors kedvezéseit. ∗ Ez a logika azonban csődöt mondott — Brutus Philippinél vereséget szenvedett. A Nyugat akkor jár el okosan, ha a megbillent hatalmi egyensúly helyett figyelmét arra összpontosítja, hogyan lehet a zátonyok között navigálni, a sorscsapásokat elviselni, a kockázatot mérsékelni, és a kultúrát megőrizni. A kialakulás, felemelkedés és hanyatlás hasonló fázisain minden civilizáció keresztülmegy. A Nyugat nem fejlődésének természete, hanem értékeinek és intézményeinek jellegzetessége miatt különbözik más civilizációktól. A kereszténység, a pluralizmus, az individualizmus és a jogállamiság tette lehetővé, hogy a Nyugat, mint a korszerűség, modernség előfutára más társadalmak irigységét kiváltva világszerte terjeszkedni kezdjen. Ezek az értékek és intézmények kizárólag a Nyugatra jellemzőek. Ifjabb Arthur M. Schlesinger szerint Európa „az egyéni szabadság, a politikai demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és a kulturális szabadság eszméinek egyedüli forrása... Ezek az eszmék Európában születtek, nem Ázsiában, Afrikában vagy a Közel-Keleten — ott legfeljebb csak követőkre találhatnak.”16 Ezek az eszmék teszik a nyugati civilizációt egyedülállóvá; a nyugati civilizáció jelentősége ugyanis nem univerzalizmusában, hanem egyediségében rejlik. A nyugati vezetőknek éppen ezért nem arra kell törekedniük, hogy más civilizációkat a Nyugat képére formáljanak — a nyugati befolyás hanyatlása miatt ez egyébként is meghaladná képességeiket —, hanem arra, hogy a nyugati civilizáció egyedülálló értékeit megőrizzék, védjék és új életre keltsék. E feladat végrehajtása nagyrészt a Nyugat legbefolyásosabb országára, az Amerikai Egyesült Államokra hárul.

∗

Shakespeare: Julius Caesar IV. felv. 3. szín (Vörösmarty Mihály fordítása)

A Nyugat mindinkább veszít befolyásából, ezért a nyugati civilizáció megőrzése érdekében az Egyesült Államok és az európai országok számára a következő lépések megtétele vált elkerülhetetlenné: – nagyobb politikai, gazdasági és katonai integrációra, az elképzelések összehangolására kell törekedni, hiszen csak így lehet megakadályozni, hogy a felmerülő nézeteltérésekből más civilizációk államai tőkét kovácsoljanak; – Közép-Európa nyugati államait — a „visegrádi négyeket”, a balti köztársaságokat, Szlovéniát és Horvátországot — fel kell venni az Európai Unióba és a NATO-ba; – fel kell gyorsítani Latin-Amerika „nyugatosítását”, és, amennyiben lehetséges, szoros kapcsolatokat kell kialakítani a latin-amerikai országok és a Nyugat között; – meg kell akadályozni, hogy az iszlám és a kínai kultúrájú országok hagyományos és nukleáris katonai ereje tovább fejlődjön; – a japán–nyugati viszony további romlásának gátat kell vetni, s meg kell akadályozni, hogy Japán Kínával keressen közelebbi kapcsolatokat; – el kell ismerni, hogy Oroszország az ortodox vallás mag-állama; a régióra gyakorolt befolyásához nem férhet kétség, mint ahogy ahhoz sem, hogy a déli határok védelme természetes és jogos érdeke; – mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a Nyugat megőrizze technológiai és katonai felsőbbrendűségét más civilizációkkal szemben; – és végül a legfontosabb: fel kell ismerni, hogy a más civilizációk ügyeibe való beavatkozás valószínűleg a létező legnagyobb veszélyforrás, mely bizonytalansághoz és potenciálisan globális konfliktusokhoz vezet a multicivilizációs világban. A hidegháborút követő időszakban az Egyesült Államok erejét felemésztették az amerikai külpolitika különböző irányzatai körül dúló viták. Vezető szerepe megszűnt, ám nem vonulhat ki a világból. Sem az internacionalizmus, sem az elszigetelődés nem javít jelentősen a helyzetén, mint ahogy valamiféle többpólusú vagy egypólusú politika sem képes az amerikai érdekeket szolgálni. Amerika csak akkor léphet előre, ha ezeket a szélsőséges irányzatokat elkerülve az atlanti politika szellemében szoros együttműködést alakít ki európai partnereivel annak érdekében, hogy a közös civilizáció egyedülálló értékeit megóvja és sajátos érdekeit tovább képviselje. CIVILIZÁCIÓS HÁBORÚ ÉS REND A világ nagy civilizációinak mag-államait érintő globális háború kialakulásának veszélye kicsi, ám nem elhanyagolható. Már volt róla szó, hogy az ilyen háborút gyakran egy mind nagyobb méreteket öltő törésvonal-háború idézheti elő, melyben különböző civilizációkat képviselő csoportok — rendszerint muzulmánok és nem muzulmánok — harcolnak egymással. Az eszkaláció veszélyét csak fokozza, ha a nagyhatalmi álmokat dédelgető muzulmán mag-államok egymással versengve próbálnak mind nagyobb segítséget nyújtani a harcoló hittársaknak. A háború kiterjedésének valószínűsége kisebb abban az esetben, ha a másod- és harmadfokon érintett rokon országok nem keverednek bele a háborúba. A globális civilizációközi háború esélyeit jelentősen növeli, ha a civilizációk és a mag-államok közti erőegyensúly megbillen. Kína felemelkedése és egyre növekvő öntudata, a „mi vagyunk az

emberiség történelmének legnagyobb játékosa” nézet hangoztatása komolyan veszélyezteti majd a nemzetközi stabilitást a 21. század elején. Ha Kína Kelet- és Délkelet-Ázsia vezető hatalmává válik, Amerika történelmi érdekeit fogja keresztezni.17 Amerika érdekeit ismerve vajon hogyan alakulhat ki háború Kína és az Egyesült Államok között? Tételezzük fel, hogy 2010-et írunk. Az amerikai csapatok már kivonultak az egyesült Koreából, és az Egyesült Államok katonai jelenléte Japánban minimálisra csökkent. Kína és Tajvan egyezséget kötött, melynek értelmében ez utóbbi de facto függetlenséget élvez, ugyanakkor elismeri Peking fennhatóságát; az ENSZ pedig — az 1946-os ukrán és belorusz minta alapján — elfogadja ezt a helyzetet. A Dél-kínai-tenger olajforrásainak kitermelése rohamtempóban folyik; ez nagyrészt kínai felügyelet alatt történik, ám bizonyos területek vietnami ellenőrzés alatt állnak, s itt amerikai vállalatok végzik a feltárást. Megnövekedett erejének tudatában Kína kijelenti, hogy a tenger egész területére kiterjeszti fennhatóságát, hiszen igényjogosultságát mindig is hangoztatta. Mivel Vietnam nem hajlandó teljesíteni Kína követeléseit, a kínai és vietnami csatahajók között harc bontakozik ki. Kína, az 1979-es megaláztatása okán, bosszút forralva lerohanja Vietnamot. Vietnam Amerikától kér segítséget. Kína figyelmezteti az Egyesült Államokat, hogy ne avatkozzon a konfliktusba. Japán és a többi ázsiai ország retteg. Az Egyesült Államok kijelenti, hogy elfogadhatatlannak tartja Vietnam kínai megszállását; gazdasági szankciók bevezetését sürgeti Kína ellen, s maradék taktikai egységeinek egyikét a Dél-kínai-tengerre vezényli. Kína ezt a kínai felségvizek megsértéseként értelmezi, és légitámadást intéz az amerikai anyahajó ellen. Az ENSZ főtitkára és a japán miniszterelnök sikertelen tárgyalásokat folytat a tűzszünet érdekében, s a harcok továbbterjednek Kelet-Ázsiában. Tokió megtiltja az Egyesült Államoknak, hogy japán területen lévő támaszpontokról indítson támadást Kína ellen; az Egyesült Államok azonban megszegi a tilalmat. Japán válaszképpen semlegességet hirdet, és lezárja a támaszpontokat. Kínai tengeralattjárók és a tajvani és kínai támaszpontokról induló harci repülők súlyos csapást mérnek az amerikaiak csatahajóira, illetve kelet-ázsiai támaszpontjaikra. Eközben a kínai szárazföldi csapatok lerohanják Hanoit, és Vietnam nagy részét megszállják. Mivel mind Kína, mind az Egyesült Államok rendelkezik atomtöltetű rakétákkal, a két fél hallgatólagosan tartózkodik attól, hogy a háború korai szakaszában bevesse a nukleáris fegyverzetet. Természetesen mindkét társadalom tart az atomtámadás veszélyétől; az Egyesült Államokban különösen félnek a nukleáris csapástól. Ezért sok amerikaiban megfogalmazódik a kérdés: ugyan miért kockáztatjuk mi ott az életünket? Ugyan kit érdekel, ha Kína a Dél-kínai-tengert és Vietnamot, vagy akár a teljes kelet-ázsiai térséget saját fennhatósága alá vonja? A háborút ellenzők tábora egyre nő, különösen az Egyesült Államok délnyugati részén, a döntően spanyol ajkúak lakta államokban, melyek vezetése azzal érvel, hogy „ez nem a mi háborúnk”, és — az 1812-es New England-i háború példáját követve — megpróbálják kivonni magukat a hadi kötelezettségek alól. A kezdeti győzelmek után Kína megszilárdítja hatalmát Kelet-Ázsiában, ezért Amerika fontolóra veszi a kialakult helyzetet — 1942-ben a japánok egyébként ilyesmiben reménykedtek —, s arra a következtetésre jut, hogy Kína újonnan szerzett hegemonikus hatalmát csak roppant áldozatok árán lehetne megtörni. Ezért ideje lenne tárgyalásokat kezdeményezni arról, hogy a Csendes-óceán nyugati térségében dúló szórványos harcoknak, ennek a „furcsa háborúnak” véget vessenek. A háború azonban más civilizációk mag-államaira is jelentős befolyást gyakorol. India kihasználja az alkalmat, hogy Kína Kelet-Ázsiában háborúzik, és gyilkos támadást indít

Pakisztán ellen azzal a nem titkolt céllal, hogy az ország nukleáris és hagyományos fegyverzetét megsemmisítse. A támadásokat eleinte siker koronázza, azonban a pakisztáni–iráni–kínai katonai szövetség aktivizálódik, és Irán korszerű, ütőképes erőkkel siet Pakisztán segítségére. India iráni csapatokkal és különböző etnikai csoportokból álló pakisztáni gerillákkal bonyolódik harcba. Pakisztán és India egyaránt az arab államokhoz fordul segítségért — India felhívja a figyelmet arra, hogy Irán növekvő délnyugat-ázsiai befolyása veszélyessé válhat —, azonban a muzulmán társadalmakat más kérdések foglalkoztatják: az Egyesült Államok feletti kezdeti kínai győzelmek jelentős Nyugat-ellenes mozgalmakat hívnak életre. Ezek az iszlám mozgalmak, melyek mögött a muzulmán ifjúsági hullám utolsó, kiöregedett seregei állnak, megdöntik a még Nyugat-barát török és arab kormányok hatalmát. A Nyugat gyengeségét kihasználva az arabok jelentős támadást intéznek Izrael ellen, melyet a megfogyatkozott amerikai 6. flotta nem képes feltartóztatni. Kína és az Egyesült Államok más kulcsfontosságú országokhoz fordul segítségért. Kína katonai győzelmeitől megrettenve Japán a behódolás politikájával próbálkozik; Kína felé orientálódik, és a semlegesség helyett Kína-barát elveket kezd vallani; végül megadja magát a kínai követeléseknek és Kína oldalán hadbavonul. A japán haderők megszállják az amerikai támaszpontokat, és az Egyesült Államok sietve evakuálja csapatait. Amerika blokádot hirdet Japán ellen, és a Csendes-óceán nyugati részén a japán és amerikai csatahajók közt szórványos harcokra is sor kerül. A háború kitörésekor Kína kölcsönös biztonsági egyezmény megkötését javasolta Oroszországnak — mely némiképp hasonlít a Hitler-Sztálin-paktumra. A kínai sikerek azonban épp az ellenkező hatást váltják ki Oroszországból, mint Japánból. A kínai győzelem és Kína kelet-ázsiai egyeduralmának gondolata elrettenti Moszkvát. Oroszország mindinkább Kina-ellenessé válik, s megerősíti csapatait Szibériában — így összetűzésbe kerül a Szibériában élő kínai bevándorlókkal. Kína természetesen azonnal rokonai védelmére siet, és megszállja Vlagyivosztokot, az Amur völgyét és Kelet-Szibéria más stratégiai fontosságú területeit. Miközben Szibériában tovább folytatódnak a harcok az orosz és a kínai csapatok között, lázadás tör ki Mongóliában, melyet Kína korábban „protektorátusa” alá helyezett. Az olajforrások megszerzése és ellenőrzése központi jelentőségű mindegyik harcoló fél számára. Noha Japán a nukleáris energia terén jelentős érdekeltségekkel bír, olajimportra szorul; így még inkább rákényszerül arra. hogy Kína felé orientálódjon, hiszen csak így biztosíthatja, hogy a Perzsa-öbölből, Indonéziából és a Dél-kínai-tenger térségéből olajat kaphasson. A háború folyamán az arab országok iszlám militánsok ellenőrzése alá kerülnek; a Nyugat szinte egy csepp olajat sem kap a Perzsa-öbölből, így mindinkább az orosz, kaukázusi és közép-ázsiai források igénybevételére kényszerül. Ezért a Nyugat fokozott erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy Oroszországot a maga oldalára állítsa; s ugyanilyen lényeges szempontnak tartja azt is, hogy Oroszország — Amerika segítségével — az ország területétől délre eső, olajban gazdag muzulmán államokat ellenőrzése alá vonhassa. Eközben Washington az európai szövetségesek teljes körű támogatását sürgeti. A szövetségesek azonban vonakodnak attól, hogy a diplomáciain és gazdaságin túl, katonai segítséget is nyújtsanak az Egyesült Államoknak. Kína és Irán ugyanakkor komolyan aggódik amiatt, hogy a nyugati országok az Egyesült Államok segítségére sietnek, hiszen Amerika két világháborúban is kiállt Nagy-Britannia és Franciaország mellett. Ennek megelőzése érdekében titokban középhatósugarú, nukleáris töltetű rakétarendszereket telepítenek Boszniába és Algériába, és figyelmeztetik az európai hatalmakat, hogy jobban teszik, ha kimaradnak a

háborúból. Azonban ahogy már lenni szokott. Kínának — Japánon kívül — most sem sikerül más országokat elrettenteni; mi több, erőfeszítései épp ellenkező reakciókat váltanak ki. Az amerikai hírszerzés tudomást szerez a titkos akcióról, és jelentést terjeszt a NATO Tanács elé, amely a rakétarendszerek azonnali felszámolását követeli. Mielőtt azonban a NATO lépni tudna, a kereszténység védelmezőjének történelmi szerepében tetszelgő Szerbia lerohanja Boszniát. Erre Horvátország közbelép, a két ország megszállja Boszniát, mely ennek következtében kettészakad. A korábban Boszniában elhelyezett rakétákat megkaparintva a horvátok és szerbek ott folytatják az etnikai tisztogatásokat, ahol a kilencvenes években befejezni kényszerültek. Albánia és Törökország Bosznia segítségére siet, Görögország és Bulgária pedig támadást indít Törökország európai területein; Isztambulban pánik tör ki, a török lakosság pedig a Boszporuszon átkelve menekül. Eközben egy Algériából kilőtt nukleáris töltetű rakéta Marseille közelében becsapódik, erre a NATO válaszképpen megsemmisítő erejű légicsapást mér az észak-afrikai célpontokra. A fentiek alapján kiderül, hogy az Egyesült Államok, Európa, Oroszország és India valóban globális háborút visel Kína, Japán és az iszlám államok ellen. Hogyan végződhetne egy ilyen háború? Mivel mindkét fél rendelkezik nukleáris fegyverekkel, egyértelmű, hogy e fegyverek bevetése mindkét oldalon országokat törölne el a föld színéről. A kölcsönös erőfitogtatás következtében a nyugati és a keleti erőforrások egyaránt kimerülnek, amely fegyverszünet megkötéséhez vezethet. Ezzel persze Kína kelet-ázsiai hegemóniájának alapvető problémája még mindig nem oldódott meg. Az is elképzelhető, hogy a Nyugat hagyományos fegyverzet bevetésével próbálja térdre kényszeríteni Pekinget, azonban Japán, mint ütközőállam — szigetország lévén — kizárja annak a lehetőségét, hogy az Egyesült Államok haditengerészete a kínai lakosság és a part menti iparvidék ellen közvetlen támadást indítson. Vagyis Kínát csak nyugat felől lehet megközelíteni. Mivel Oroszország és Kína háborúban állnak egymással, a NATO sietve felveszi Oroszországot tagjai közé, és mindent elkövet annak érdekében, hogy Kína szibériai előrenyomulásának elejét vegye, s hogy Oroszország megőrizhesse fennhatóságát a muzulmán olajországok és a hatalmas gázmezőkkel rendelkező közép-ázsiai államok felett; aktívan támogatja a kínai uralom ellen harcoló tibeti, ujgur és mongol társadalmakat, és a nyugati, illetve orosz erőket fokozatosan Szibéria keleti részére vonva felkészül arra, hogy a Nagy Falon átkelve végső csapást mérjen Pekingre, Mandzsúriára és a han hátországra. E globális civilizációközi háború bárhogyan is fejeződjék be — a felek atomcsapást mérnek egymásra, vagy az erőforrások kimerülése miatt tűzszüneti tárgyalásokat kezdeményeznek, esetleg az orosz és a nyugati erők bevonulnak a Tienanmen térre — a végeredményen, melynek hosszú távon komoly következményei lesznek, lényegében mindez nem változtat: elkerülhetetlen, hogy a háborúban érintett felek gazdasági, demográfiai és katonai ereje drasztikus sérüljön. Ennek eredményeképpen az erőegyensúly, mely a korábbi évszázadokban Keletről Nyugat felé, majd Nyugatról ismét Kelet felé billent, most Északról Dél felé fog eltolódni. A háború legnagyobb nyertesei azok a civilizációk lesznek, amelyek nem vettek részt benne. Mivel a Nyugat, Oroszország, Kína és Japán szörnyű veszteségeket szenvedett, India előtt — ha kisebb veszteségekkel ússza meg a háborút — feltárul a lehetőség, hogy a hindu vonalak mentén újraformálja a világot. Az amerikai közvélemény jelentős része úgy véli, hogy az Egyesült Államok alapjaiban rendült meg, amiért a Nyugat-orientált amerikai elitet terheli a felelősség; ezért a Marshall-tervhez hasonló segélyprogram ígéretével kecsegtető

hispán vezetők kerülnek hatalomra — mögöttük azok a rohamosan fejlődő latin-amerikai országok állnak, melyek a háborúból kimaradtak. Afrika ezzel szemben nem sokban tud hozzájárulni Európa újjáépítéséhez, sőt inkább társadalmilag mobil tömegeket szabadít a kontinensre, melyek még a maradványokat is letarolják. Ha Kína, Japán és Korea súlyos veszteségeket szenved a háborúban, akkor a hatalmi egyensúly Ázsiában is dél felé billen. A semlegességét megőrző Indonézia domináns nagyhatalom lesz, ausztrál tanácsadói segítsége révén pedig aktívan befolyásolja az események alakulását keleten Új-Zéland, nyugaton Mianmar és Sri Lanka, északon pedig Vietnam térségében. Ezek az akciók mintegy előrevetítik, hogy Indonézia a jövőben Indiával és az újra megerősödő Kínával konfrontálódjék. Bármi is történjék, a világpolitika központja délre költözik. Lehet, hogy az olvasó számára mindez vad fantáziálásnak tűnik. Reméljük, hogy az is marad, és a globális civilizációközi háború felvázolt eseménysora nem lép túl a fantazmagória határain. Azonban van valami, ami még ebben a merész képzelgésben is aggasztóan reális: a háború kiváltó oka - vagyis az, hogy az egyik civilizáció mag-állama (Egyesült Államok) beavatkozik egy másik civilizáció mag-állama (Kína) illetve ugyanezen civilizáció másik tagja (Vietnam) közt kialakult konfliktusba. Az Egyesült Államok számára azért vált elkerülhetetlenné a beavatkozás, mivel csak így tudta garantálni a nemzetközi jogok sértetlenségét, s visszaszorítani az agressziót; nem hagyhatta, hogy a Dél-kínai-tenger olajforrásai bezáruljanak előtte, s meg kellett akadályoznia, hogy Kelet-Ázsiában egyetlen nagyhatalom jusson uralomra. Kína számára teljesen elfogadhatatlan az intervenció, melynek okait a Nyugat vezető hatalmának arrogáns, tipikus célkitűzéseiben véli felismerni: az Egyesült Államok Kína megalázására és megfélemlítésére törekszik; az ellenzék támogatásával viszályt akar szítani Kína legitim érdekszféráin belül, és meg akarja akadályozni, hogy a világpolitikában Kína elfoglalhassa az őt megillető helyet. Vagyis az elkövetkezendő időszakban a civilizációközi háborúkat csak úgy lehet elkerülni, ha a központi hatalmak nem avatkoznak be más civilizációk konfliktusaiba. Ezt az alapvetést azonban bizonyos országok — különösen az Egyesült Államok — kétségkívül nehezményezni fogják. Az önmegtartóztatás törvényének tiszteletben tartása — vagyis hogy a központi hatalmak nem avatkoznak be más civilizációk konfliktusaiba — a civilizációközi, többpólusú világ békéjének első számú feltétele. A második feltétel pedig a közös közvetítés, azaz hogy a mag-államok tárgyalások útján próbálják megfékezni vagy felszámolni azokat a törésvonal-háborúkat, melyek civilizációik országai vagy csoportjai közt dúlnak. A Nyugat nehezen fogja elfogadni ezeket a feltételeket és a civilizációk közti nagyobb egyenlőséget; s azok a civilizációk is berzenkedni fognak ez ellen, melyek a Nyugat oldalvizein eveznek, vagy éppen a Nyugat vezető szerepének átvételére készülnek. Elképzelhető, hogy a központi hatalmak a nukleáris fegyverek birtoklását kiváltságos előjognak tartják, s ezért megakadályozzák, hogy civilizációjuk más országai is e fegyverek birtokába jussanak. Zulfíkar Ali Bhutto mindent elkövetett annak érdekében, hogy Pakisztán „nukleáris nagyhatalommá” váljon: „Tudjuk, hogy Izrael és Dél-Afrika rendelkezik atomfegyverekkel. A keresztény, zsidó és hindu civilizációk nukleáris hatalmak. Csak az iszlám civilizáció nem rendelkezik még atomfegyverekkel, de ez a helyzet hamarosan megváltozik.”18 Egy központi hatalmat nélkülöző civilizációban a vezető pozíció megszerzéséért meginduló versengés valószínűleg nukleáris versengéssel párosul. Az Iszlamabaddal kialakult gyümölcsöző kapcsolatok ellenére Irán feltétlen szükségét érzi annak, hogy a nukleáris fegyverzet terén felzárkózzon Pakisztánhoz.

Ezzel szemben Brazília és Argentína felhagyott a nukleáris fegyverkezés programjával, Dél-Afrika pedig megsemmisítette atomfegyvereit — bár elképzelhető, hogy újra fegyverkezni akar majd, hiszen nem kizárt, hogy Nigéria is szert tesz nukleáris arzenálra. Scott Sagan és mások is rámutattak, hogy noha a nukleáris fegyverkezés nyilvánvalóan nem mentes a kockázatoktól, a világpolitikai helyzet stabilitását nagyban elősegíti, ha az egyes nagy civilizációkon belül egy-két mag-állam rendelkezik nukleáris fegyverekkel. A fontosabb nemzetközi intézmények a második világháborút követő időszakban alakultak ki, s lényegében a nyugati érdekeltség, értékrend és gyakorlat határozta meg jellegüket. Mivel a Nyugat hatalma hanyatlóban van, a feltörekvő civilizációk egyre nyomatékosabban fogják követelni, hogy ezek az intézmények az ő érdekeik és igényeik szerint alakuljanak át. A legnyilvánvalóbb, leglényegesebb és minden bizonnyal a legtöbb nézeteltérést kiváltó kérdés az, hogy mely országok lehetnek az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai. A tagság a második világháború győztes nagyhatalmai közül került ki, de ennek egyre kevesebb köze van a világpolitika mai realitásaihoz. Bárhogy is változzék a tagság összetétele, a Biztonsági Tanács hosszú távon valószínűleg biztonsági kérdésekkel foglalkozik majd, akárcsak a Hetek, melyek a globális gazdasági kérdésekről folytatnak tanácskozásokat. Egy multicivilizációs világban az lenne ideális, ha minden nagy civilizáció legalább egy állandó hellyel rendelkezne a Biztonsági Tanácsban. Ma csak három ilyen ország van. Az Egyesült Államok hozzájárult Japán és Németország tagságához, ám állandó tagokká nyilvánvalóan csak abban az esetben válhatnak, ha más országok is felvételt nyernek majd. Brazília öt új állandó tag felvételét terjesztette elő, igaz, ezek az országok nem rendelkeznének vétójoggal: Németországét, Japánét, Indiáét, Nigériáét és a sajátját, azaz Brazíliáét. Az öt ország felvétele esetén azonban a világon mintegy egymilliárd muzulmán maradna képviselet nélkül — hacsak Nigéria nem vállalja magára a feladatot. Civilizációs szempontból lényeges lenne, hogy Japán és India állandó taggá váljon; természetesen Afrika, Latin-Amerika és a muzulmán világ is állandó tagsággal rendelkezne, a civilizációk képviseletét azonban rotációs elven működtetnék — a választásban az Iszlám Konferencia, az Afrikai Egységszervezet és az Amerikai Államok Szervezete — melynek az Egyesült Államok nem tagja — hozná meg a döntést. Érdemes lenne a brit és francia tagságot szintén rotációs elven működő Európai Uniós tagsággá összevonni; ebben az esetben az Unió döntene arról, hogy mikor melyik állammal képviselteti magát. Így a hét civilizáció mindegyike egy állandó helyhez jutna — a Nyugat kivételével, melyet a világban betöltött vezető szerepe, jóléte és a népességmegoszlás miatt két hely illetne meg. A CIVILIZÁCIÓK KÖZÖS JELLEMZŐI Vannak amerikaiak, akik a multikulturalizmust otthon hirdetik, mások viszont külföldön támogatják az univerzalizmust, és vannak olyanok is, akik mindkét nézetet képviselik. Az előbbi magatartás az Egyesült Államokat és a Nyugatot veszélyezteti, míg az utóbbi a Nyugatra és a világra jelent fenyegetést. Mindkét nézet tagadja a nyugati kultúra egyediségét. A globális multikulturalisták azt akarják, hogy a világ Amerika képére formálódjék. Az otthoni multikulturalisták pedig azt, hogy Amerika hasonuljon a világhoz. Amerika nem lehet multikulturális, hiszen ha a nyugati civilizáció nem érvényesül, Amerika többé már nem lesz amerikai. Azonban elkerülhetetlen, hogy a világ maga multikulturálissá váljon, hiszen globális birodalom nem tud kialakulni. Az Egyesült Államok megőrzése a

nyugati öntudat megújulását teszi szükségessé. A világ biztonsága csak akkor lehetséges, ha a globális multikulturalizmus ténye elfogadottá válik. A Nyugat univerzalizmusának értelmetlensége és a globális méretű kulturális sokszínűség realitása vajon törvényszerűen és visszafordíthatatlanul erkölcsi és kulturális relativizmushoz vezet-e? Ha az univerzalizmus törvényesíti az imperializmust, akkor vajon a relativizmus legitimálja-e az elnyomást? A kérdésekre ismételten csak igennel és nemmel lehet válaszolni. A kultúra relatív, az erkölcs azonban abszolút. Michael Walzer érvelése szerint a kultúrák „több-rétegűek”: olyan intézményeket és viselkedési formákat írnak elő, melyek az adott társadalom érdekeit szolgálják. E maximalista erkölcsi elveken túl azonban létezik egy „egyrétegű” erkölcsiség, amely a „többrétegű vagy maximalista erkölcsiség hangsúlyos jegyeit” egyesíti magában. Az igazság iránti minimális erkölcsi igény minden többrétegű erkölcsi nézetben megtalálható, s attól el sem választható. Mindenütt megvan az a minimális erkölcsi igény, hogy „megfelelő szabályokat hozzanak létre a gyilkosság, csalás, kínzás, elnyomás, a zsarnokság bűne ellen”. Az emberek „hamar felismerik a közös ellenséget, ám annál nehezebben veszik tudomásul, hogy a közös kultúrával szemben kötelezettségeik vannak”. Az emberi társadalom „azért egyetemes, mert emberi; és ráadásul emberekből álló közösség is”. Előfordul, hogy másokkal együtt masírozunk, ám leginkább magányosan menetelünk.19 Az „egyrétegű” minimális erkölcsi elvek ennek ellenére a közös emberi tulajdonságokból, az „egyetemes emberi természet”-ből erednek, s minden kultúrában megtalálhatók.20 Ezért nem egy adott civilizáció egyetemesnek kikiáltott értékeit kellene hirdetni és támogatni, hanem — a kulturális együttélés érdekében — a legtöbb civilizációra érvényes közös jellemzőket kellene megkeresni. Egy többcivilizációs világ csak úgy tud továbbfejlődni, ha az univerzalizmusról lemondva elismeri a sokszínűséget, és a közös jellemzőket kezdi keresni. Hasonló jellegű útkeresési folyamat zajlott le egy meglehetősen apró helyen, Szingapúrban a kilencvenes évek elején. Szingapúr lakosságának körülbelül 75%-a kínai, 15%-a maláj és muzulmán, és 6%-ra tehető az indiai, hindu és szikh népesség aránya. A múltban a kormány e soknemzetiségű országban a „konfuciánus értékek” követését tűzte ki célul, s ráadásul előírta, hogy az oktatás angol nyelven történjék, illetve, hogy az angol nyelvet mindenki folyékonyan beszélje. 1989 januárjában Vi Kim elnök parlamenti nyitóbeszédében rámutatott, hogy a 27 milliós Szingapúrt a nyugati kultúra mind erőteljesebb befolyása éri, s bár így „a külföld technológiai vívmányai és modern eszméi elsajátíthatók lettek”, az emberek „idegen értékek és életmódok” bűvkörébe kerültek. „A hagyományos ázsiai értékrendet — erkölcs, kötelesség és társadalom —, mely a múltban összetartott minket, mindinkább egy nyugatosodó, individualista, egocentrikus életszemlélet váltja fel” — figyelmeztetett Vi Kim. Ezért feltétlenül szükséges, hogy Szingapúr felismerje és megnevezze azokat a központi értékeket, melyeket az ország területén élő különböző etnikai és vallási közösségek elfogadnak, mivel tudják, hogy ezek a közös jellemzők „a szingapúriság lényegét ragadják meg”. Vi elnök a következőket javasolta: „a társadalom élvezzen prioritást az egyénnel szemben; a család, mint a társadalom legkisebb építőköve, részesüljön támogatásban; a felmerülő vitákat konszenzus és nem erőszak útján kell rendezni; törekedni kell a faji és vallási toleranciára, harmóniára”. Vi beszéde után hosszasan értekeztek a szingapúri értékekről, s két évvel később megszületetett a kormány irányelveit rögzítő Fehér Könyv. Ez az elnök által javasolt négy érték mellett még egy, az egyén támogatását leszögező ötödik értéket is

tartalmazott. A szingapúri társadalomban azért vált ilyen hangsúlyossá az egyén prioritásának kérdése, mivel a konfuciánus értékeken alapuló hierarchia és család elve, egymaga nepotizmushoz vezetett volna. A Fehér Könyv a következőképpen definiálta Szingapúr „közös értékeit”: – a nemzet előbbre való, mint az etnikai közösség, a társadalom és az egyén; – a család a társadalom legkisebb egysége; – az egyén tisztelete, közösségi támogatása; – konszenzusra való törekvés az erőszakos megoldások helyett; – faji és vallási harmónia. Miközben a közös értékek megfogalmazói Szingapúr parlamenti demokrácia iránti elkötelezettségét és kormányának ebbéli jeles érdemeit idézik, feltűnik, hogy felsorolásukból szándékosan kihagyták a politikai értékeket. A kormány nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy Szingapúr „minden tekintetben ázsiai társadalom”, és, hogy az is maradjon. „Nem vagyunk amerikaiak, sem angolszászok, bár angolul beszélünk, és nyugati ruhát hordunk. Ha a szingapúriakat egy idő után nem lehet megkülönböztetni az amerikaiaktól, angoloktól vagy ausztráloktól, illetve ha — még rosszabb esetben — ezek ócska utánzataivá válunk [vagyis az ország kettészakad] akkor eltűnik az a határvonal, amely a nyugati társadalmaktól elválaszt és megkülönböztet minket.”21 Szingapúr ambiciózus és felvilágosult módon próbálta meghatározni azokat a jellemző értékeket, melyeket a helyi etnikumok és vallási közösségek közösen vallottak; s amelyek Szingapúr és a Nyugat közt határvonalat húztak. A nyugati, különösen az amerikai értéknyilatkozat mmden bizonnyal sokkal nagyobb hangsúlyt fektetne az egyén jogaira a közösségével szemben, a szólásszabadságra, a politikában való részvételre és a politikai versengésre, valamint a jogállamiság intézményére a bölcs, szakértő és felelős kormányzókkal szemben. Azzal együtt, hogy további függelékkel lehetne bővíteni a szingapúri értéknyilatkozatot, s talán más rangsort is lehetne a felsorolt értékek között felállítani, valószínűleg néhány nyugati mégis lenézően elutasítaná azt. Mégis van néhány alapvető, közös vonás Ázsia és a Nyugat között, még ha ezek csak az „egyrétegű” erkölcsi nézetekre korlátozódnak is. Sokan mutattak már rá, hogy a világ nagy vallásai — a nyugati kereszténység, az ortodox vallás, a hinduizmus, a buddhizmus, az iszlám, a konfucianizmus, a taoizmus és a judaizmus — függetlenül attól, hogy milyen mértékben osztják meg az emberiséget, néhány kulcsfontosságú dologban azonos nézeteket vallanak. Ha az emberiség egyszer majd egy univerzális civilizáció megteremtésén fog fáradozni, akkor ezeket a közös jellemzőket kell megtalálnia és felhasználnia. Így az önmegtartóztatás és a közös közvetítés törvénye mellett, a multicivilizációs világ békéjének harmadik feltétele a közös jellemzők törvénye lesz majd: minden civilizációnak meg kell keresnie azokat az értékeket, intézményeket és gyakorlatokat, melyek vagy melyekhez hasonlók más civilizációkban is megtalálhatók. Így csökkenteni lehetne a civilizációs összecsapások veszélyét, és az egységes, egyedi Civilizáció (a nagybetűs kiemelés szándékos) megszilárdítása valóra válhat. Ez az egyedi Civilizáció valószínűleg magasabb rendű erkölcsiség, vallás, ismeretek, művészetek, filozófia, technológia, anyagi jólét és egy sor más dolog komplexumát feltételezi. Nyilvánvaló, hogy az említett tényezők fejlődési ütemében eltérések mutatkozhatnak. A tudósok azonban tudják,

hogy a civilizációk történelme során melyek voltak a Civilizáció csúcspontjai és mélypontjai. A kérdés most már csak az, hogy a Civilizáció fejlődésében milyen tendenciák érvényesülnek? Létezik-e valamiféle általános, világi irányzat, amely az individuális civilizációkon túllépve a Civilizáció magasabb szintjei felé tart? S ha igen, akkor ezt vajon a modernizáció hozza majd létre, amely arra készteti az embereket, hogy óvják környezetüket, s ennek érdekében mind fejlettebb technológiákat használjanak? S mindez vajon nagyobb anyagi jólétet eredményez-e majd? Azt jelentené tehát ez, hogy a magasabb szintű korszerűség a magasabb szintű Civilizáció előfeltétele is egyben? Esetleg a Civilizáció szintjét az egyéni civilizációk történelmének alakulása befolyásolja? Újra megfogalmazódik a kérdés, hogy a történelem természete vajon lineáris vagy ciklikus vonalat követ-e? Elképzelhető, hogy az oktatás, az emberi társadalom és természeti környezet megismerése és elfogadása eredményeként létrejött modernizáció és erkölcsi fejlődés révén az emberiség a Civilizáció magasabb szintjeire jut el. Ám az is előfordulhat, hogy a Civilizáció szintjei csupán a civilizációk evolúciós fázisait követik. A civilizációk kialakulásakor az embereket rendszerint tettrekészség, dinamizmus, brutalitás, mobilitás és expanzionizmus jellemzi. Vagyis ezek az emberek relatíve alulcivilizáltak. A civilizáció fejlődése során nyugodtabbá, következetesebbé válik, s olyan technikák fejlődnek ki, melyek révén az emberek Civilizáltabbá válnak. A civilizáción belüli versengés lanyhulásával egy egyetemes állam alakul ki. vagyis a civilizáció eléri a Civilizáció legmagasabb szintjét, s beköszönt az erkölcs, a művészetek, az irodalom, a filozófia, a technika, valamint a katonai, gazdasági és politikai hatalom „aranykora”. A civilizációs hanyatlás a Civilizáció szintjének hanyatlását is maga után vonja, végül a Civilizáció alacsonyabb fokán álló más civilizáció támadásainak kereszttüzében az egykori egyetemes állam — mint civilizáció — eltűnik a színről. A modernizáció révén a Civilizáció általában magasabb anyagi szintre kerül. De vajon ugyanilyen hatást gyakorol az erkölcs és kultúra fejlődésére is? Bizonyos esetekben igen. A fejlettebb társadalmak számára a rabszolgaság, a kínzás és az erőszak mindinkább elfogadhatatlanná válik. Kérdés persze, hogy ez vajon a nyugati civilizáció befolyásának köszönhető-e, s ha így van, akkor a Nyugat hatalmának hanyatlása szükségszerűen az erkölcs hanyatlását vonja-e maga után? Valószínűleg igen, hiszen a kilencvenes években a „puszta káosz” paradigmája igazolódott be: a joguralom világszerte csődöt mondott; államok buktak el és sok helyütt ma is egyre nő az anarchia; világszerte burjánzik a bűnözés; transznacionális maffiák és drogkartellek jöttek létre; sok társadalomban rohamosan nő a kábítószerfüggőség; a család — mint modell — elvesztette hagyományos értékét; számos országban megrendült a bizalom és megszűnt a társadalmi összefogás; nő az etnikai, vallási és civilizációs konfliktusok száma, és a világ nagy részén a fegyvereké a hatalom. A bűnözés hulláma egyre több várost — Moszkvát, Rio de Janeirót, Bangkokot, Sanghajt, Londont, Rómát, Varsót. Tokiót, Johannesburgot, Delhit, Karacsit, Kairót, Bogotát, Washingtont — ér el, s a Civilizáció alapvető elemei, értékei szép lassan semmivé válnak. Az emberek a kormányzás globális válságáról beszélnek. A gazdasági eredményeket felmutató transznacionális vállalatok komoly riválisra találnak a transznacionális maffiákban, drogkartellekben és terrorista csoportokban, melyek súlyosan veszélyeztetik a Civilizáció létét. A jogállamiság a Civilizáció első számú alapfeltétele, ez azonban a világ nagy részén — Afrikában, Latin-Amerikában, a volt Szovjetunióban, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten — megszűnni látszik, s Kínában, Japánban,

illetve Nyugaton is a támadások kereszttüzébe került. Úgy tűnik, hogy a Civilizációt hamarosan a barbárság kora váltja fel, s elképzelhető, hogy egy eleddig példa nélkül álló jelenség, a globális méretű Sötét Középkor köszönt az emberiségre. Az 1950-es években Lester Pearson felhívta a figyelmet arra. hogy az emberiség „olyan korszakba lép, amikor a különböző civilizációknak meg kell tanulniuk a békés egymás mellett élés szabályait; meg kell ismerniük egymást, s ha egymás történelmét, gondolkodásmódját, művészetét és kultúráját tanulmányozzák, kölcsönösen gazdagabbá tehetik egymás életét. Ebben a túlzsúfolt, piciny világban sok választási lehetőség nincs: egyebek híján a viszály, feszültség, háború és katasztrófa veszélye fenyeget.”22 A béke és a Civilizáció jövője a világ nagy civilizációinak politikai, vallási és szellemi vezetőinek együttműködésén és megértésén múlik. A civilizációk összecsapásában Európa és Amerika együtt vagy külön-külön bukik majd el. A globális méretű „igazi összecsapásban”, a Civilizáció és a barbárság háborújában a világ nagy civilizációi együtt vagy külön-külön fognak elbukni, s magukkal rántják civilizációs értékeik gazdag tárházát: a vallást, a művészetet, az irodalmat, a filozófiát, a tudományt, a technikát, az erkölcsöt és a könyörületességet. Az elkövetkezendő időszakban a világ békéjét leginkább a civilizációk összecsapása fenyegeti, és a világháború veszélyét egyedül a civilizációk segítségével létrehozott nemzetközi rend háríthatja el.

JEGYZETEK 1. FEJEZET 1. Henry A. Kissinger, Diplomacy (New York: Simon and Schuster, 1994), pp. 23-24.; Diplomácia (Budapest: Panem-McGraw-Hill-Grafo, 1996, fordította Baik Éva, Kálmán András, dr. Magyarics Tamás, Rózsa György, Szabó Klára), p. 16. 2. H. D. S. Greenway kifejezése, Boston Globe, 3 December 1992, p. 19. 3. Václav Havel, „The New Measure of Man”, New York Times, 8 July 1994, p. A27.; Jacques Delors beszéde „Questions Concerning European Security” címmel, International Institute for Strategic Studies, Brussels, 10 September 1993, p. 2. 4. Thomas S. Kuhn, The Structure of Scientific Revolutions (Chicago: University of Chicago Press, 1962) pp. 17-18.; A tudományos forradalmak szerkezete (Budapest: Gondolat, 1984, fordította Bíró Dániel), p. 38. 5. John Lewis Gaddis, „Toward the Post-Cold War World.” Foreign Affairs, 70 (Spring 1991), p. 101.; Judith Goldstein és Robert O. Keohane, „Ideas and Foreign Poiicy: An Analytical Framework”, in Goldstein and Keohane, ed., Ideas and Foreign Policy: Beliefs, Institutions, and Political Change (Ithaca: Cornell University Press, 1993), pp. 8-17. 6. Francis Fukuyama, „The End of History”, The National Interest, 16 (Summer 1989), pp. 4, 18.; „A történelem vége?”, Valóság, 1990/3, Konok István fordítása. 7. „Address to the Congress Reporting on the Yalta Conference”, 1 March 1945, in Samuel I. Rosenman, ed.. Public Papers and Addresses of Franklin D. Roosevelt (New York: Russell and Russell, 1969), XIII, p. 586. 8. Lásd Max Singer and Aaron Wildavsky, The Real World Order: Zones of Peace, Zones of Turmoil (Chatham, NJ: Chatham House, 1993); Robert O. Keohane és Joseph S. Nye, „Introduction: The End of the Cold War in Europe”, in Keohane, Nye és Stanley Hoffmann, ed., After the Cold War: International Institutions and State Strategies in Europe, 1989-1991 (Cambridge: Harvard University Press, 1993), p. 6.; James M. Goldgeier és Michael McFaul, „A Tale of Two Worlds: Core and Periphery in the Post-Cold War Era”, International Organization, 46 (Spring 1992), pp. 467-491. 9. Lásd F. S. C. Northrop, The Meeting of East and West: An Inquiry Concerning World Understanding (New York: Macmillan, 1946). 10. Edward W. Said, Orientalism (New York: Pantheon Books, 1978), pp. 43-44. 11. Lásd Kenneth N. Waltz, „The Emerging Structure of International Politics”, International Security, 18 (Fall 1993), pp. 44-79.; John J. Mearsheimer, „Back to the Future: Instability in Europe after the Cold War”, International Security, 15 (Summer 1990), pp. 5-56. 12. Stephen D. Krasner megkérdőjelezi, hogy a vesztfáliai béke valóban választóvonal volna. Lásd a szerzőtől „Westphalia and All That”, in Goldstein és Keohane, ed.. Ideas and Foreign Policy, pp. 235-264. 13. Zbigniew Brzezinski, Out of Control: Global Turmoil on the Eve of the Twenty-first Century (New York: Scribner, 1993); Daniel Patrick Moynihan, Pandaemonium: Ethnicity in International Politics (Oxford: Oxford University Press, 1993); lásd még Robert Kaplan, „The Coming Anarchy”, Atlantic Monthly, 273 (Feb. 1994), pp. 44-76. 14. Lásd New York Times, 1 February 1993; pp. 1., 14.; és Gabriel Schoenfeld, „Outer Limits”, Post-Soviet Prospects, 17 (Jan. 1993), p. 3., az orosz Védelmi Minisztérium adataival.

15. Lásd Gaddis, „Toward the Post-Cold War World”; Benjamin R. Barber, „Jihad vs McWorld”, Atlantic Monthly, 269 (March 1992), pp. 53-63, és Jihad vs. McWorld (New York: Times Books, 1995); Hans Mark, „After Victory in the Cold War: The Global Village or Tribal Warfare”, in J. J. Lee és Walter Korter, ed., Europe in Transition; Political, Econornic, and Security Prospects for the 1990s (LBJ School of Public Affairs, University of Texas at Austin, March 1990), pp. 19-27. 16. John J. Mearsheimer, „The Case for a Nuclear Deterrent”, Foreign Affairs, 12 (Summer 1993), p. 54. 17. Lester B. Pearson, Democracy in World Politics (Princeton: Princeton University Press, 1955), pp. 82-83. 18. Johan Galtung, tőlem teljesen függetlenül, igen hasonló módon elemzi a hét vagy nyolc jelentős civilizációnak és azok mag-államainak jelentőségét a világpolitika szempontjából. Lásd „The Emerging Conflict Formations” in Katharine és Majid Tehranian, ed., Restructuring for World Peace: On the Threshold of the Twenty-First Century (Cresskill NJ: Hampton Press, 1992), pp. 23-24. Galtung hét, területi-kulturális alapon szerveződő csoport kialakulásáról beszél, egy-egy uralkodó vezetővel — az Egyesült Államokkal, az Európai Közösséggel, Japánnal, Kínával, Oroszországgal, Indiával és egy „meghatározó iszlám központtal” — az élükön. További szerzők, akik az 1990-es évek elején hasonló nézeteket fogalmaztak meg a civilizációkkal kapcsolatban: Michael Lind, „America as an Ordinary Country”, American Enterprise, 1 (Sept./Oct. 1990), pp. 19-23.; Barry Buzan, „New Patterns of Global Security in the Twenty-first Century”, International Affairs, 67 (1991), pp. 441., 448-449.; Robert Gilpin, „The Cycle of Great Powers: Has It Finally Been Broken?” (Princeton Umversity, kiadatlan dolgozat, 19 May 1993), pp. 60kk; William S. Lind, „North-South Relations: Returning to a World of Cultures in Conflict”. Current World Leaders, 35 (Dec. 1992), pp. 1073-1080. és „Defending Western Culture”, Foreign Policy. 84 (Fall 1994), pp. 40-50.; „Looking Back from 2992: A World History, Chap. 13.: The Disastrous 21st Century''. Economist, 26 December 1992 - 8 January 1993, pp. 17-19.; „The New World Order: Back to the Future”, Economist, 8 January 1994, pp. 21-23.; „A Survey of Defence and the Democracies”, Economist, 1 September 1990; Zsolt Rostoványi, „Clash of Civilizations and Cultures: Unity and Disunity of World Order” (kiadatlan dolgozat, 29 March 1993); Michael Vlahos, „Culture and Foreign Policy”, Foreign Policy, 82 (Spring 1991), pp. 59-78.; Donald J. Puchala, „The History of the Future of International Relations”, Ethics and International Affairs. 8 (1994), pp. 177-202.; Mahdi Elmandjra, „Cultural Diversity: Key to Survival in the Future” (az első Mexikói Jövőkutatási Kongresszusra készült dolgozat, Mexico City, September 1994). 1991-ben jelent meg Elmandjra könyve arab nyelven, majd a következő évben franciául: Premiere Guerre Civilisationnelle (Casablanca: Ed. Toubkal, 1982, 1994). 19. Fernand Braudel. On Historv (Chicago: University of Chicago Press, 1980), pp. 210-211. 2. FEJEZET „A »világtörténelem« összfenoménje újfent a maga két alapmozzanatában jelenik meg: a nagy kultúrák életfolyamataként és az ezek közti kapcsolatokként.” Oswald Spengler, A Nyugat alkonya (Budapest: Európa Könyvkiadó, 1994, fordította Simon Ferenc), II, p. 77. Az említett szerzők legjelentősebb, a civilizációk jellegét és mozgatóerőit elemző művei: Max

Weber, The Sociology of Religion (Boston: Beacon Press, ford. Ephraim Fischoff, 1968); Emilé Durkheim és Marcel Mauss, „Note on the Notion of Civilization”, Social Research, 38 (1971), pp. 808-813.; Oswald Spengler, A Nyugat alkonya; Pitirim Sorokin, Sociai and Cultural Dynamics (New York: American Book Co., 4 vols., 1937-1985); Arnold Toynbee, A Study of History (London: Oxford University Press, 12 vols., 1934-1961); Alfred Weber, Kulturgeschichte als Kultursoziologie (Leiden: A. W. Sijthoff's Uitgerversmaatschappij N.V., 1935); A. L. Kroeber, Configurations of Culture Growth (Berkeley: University of California Press, 1944), és Style and Civilizations (Westport, CT: Greenwood Press, 1973); Philip Bagby, Culture and History: Prolegomena to the Comparative Study of Civilizations (London: Longmans, Green, 1958); Carroll Quigley, The Evolution of Civilizations: An Introduction to Historical Analysis (New York: Macmillan, 1961); Rushton Coulborn, The Origin of Civilized Societies (Princeton: Princeton University Press, 1959); S. N. Eisenstadt, „Cultural Traditions and Political Dynamics: The Origins and Modes of Ideological Politics”, British Journal of Sociology, 32 (June 1981), pp. 155-181.; Fernand Braudel, History of Civilizations (New York: Allén Lane-Penguin Press, 1994) és On History (Chicago: University of Chicago Press, 1980); William H. McNeill, The Rise of the West: A History of the Human Community (Chicago: University of Chicago Press, 1963); Adda B. Bozeman, „Civilizations Under Stress”, Virginia Quarterly Review, 51 (Winter 1975), pp. 1-18, Strategic intelligence and Statecraft (Washington: Brassey's [US], 1992), és Politics and Culture in International History: From the Ancient Near East to the Opening of the Modern Age (New Brunswick, NJ: Transaction Publishers, 1994); Christopher Dawson, Dynamics of World History (LaSalle, IL: Sherwood Sugden Co., 1978), és The Movement of World Revolution (New York: Sheed and Ward, 1959); Immanuel Wallerstein, Geopolitics and Geoculture: Essays on the Changing World-system (Cambridge: Cambridge University Press, 1992); Felipe Fernández-Arnesto, Millennium: A History of the Last Thousand Years (New York: Scribners, 1995). E munkák közé sorolható Louis Hartz utolsó, tragikus sorsú műve, A Synthesis of World History (Zürich: Humanity Press, 1983), amelyben „rendkívül bölcs előrelátással”, Samuel Beert idézve, öt nagy „kulturális területre” - keresztény, muzulmán, hindu, konfuciánus és afrikai - tagolódó emberiségről szól, „igen hasonlóan a hidegháború utáni világ jelenlegi tagolódásához”. Memorial Minute, Louis Hartz, Harvard University Gazette, 89 (May 27, 1994). A civilizációk elemzéséhez megkerülhetetlen alapmű Matthew Melko áttekintő összegzése, The Nature of Civilizations (Boston: Porter Sargent, 1969). Hálával tartozom még Foreign Affairs-beli írásomhoz kapcsolódó hasznos észrevételeiért Hayward W. Alker, Jr.-nak, „If Not Huntington's »Civilizations«, Then Whose?” (kiadatlan dolgozat, Massachusetts Insitute of Technology, 25 March 1994). 2. Braudel, On History, pp. 177-181., 212-214., és History of Civilizations, pp. 4-5.; Gerrit W. Gong, The Standard of ,,Civilization” in International Society (Oxford: Clarendon Press, 1984), pp. 81kk, 97-100.; Wallerstein, Geopolitics and Geoculture. pp. 160kk and 215kk; Arnold J. Toynbee, A Study of History, X, pp. 274-275., és Civilization on Trial (New York: Oxford University Press, 1948), p. 24. 3. Braudel, On Histoiy, p. 205. A kultúra- és civilizációdefiníciók részletes áttekintését, különös tekintettel azok német változatára, lásd A. L. Kroeber and Clyde Kluckhohn, Culture: A Critical Review of Concepts and Definitions (Cambridge: Papers of the Peabody Museum of

American Archaeology and Ethnology, Harvard University, Vol. XLVII, No. 1, 1952), egyéb helyeken is, de elsősorban pp. 15-29. 4. Bozeman, „Civilizations Under Stress”, p. 1. 5. Durkheim and Mauss, „Notion of Civilization”, p. 811.; Braudel, On History, pp. 177., 202.; Melko, Nature of Civilizations, p. 8.; Wallerstein, Geopolitics and Geoculture, p. 215.; Dawson, Dynamics of World History, pp. 51., 402.; Spengler, A Nyugat alkonya, I, p. 67. Érdekes módon az International Encyclopedia of the Social Sciences (New York: Macmillan and Free Press, ed. Dávid L. Sills, 17 vols., 1968) nem tartalmaz külön „civilizáció” vagy „civilizációk” szócikket. A „civilizáció fogalma” (egyes számban) az „urbánus forradalom” szócikkben kapott helyett, míg a civilizációkat (többes számban) éppen csak érinti a „kultúra” szócikk. 6. Herodotus, The Persian Wars (Harmondsworth, England, Penguin Books, 1972), pp. 543-544.; Hérodotosz. A görög-perzsa háború (Budapest. Európa Könyvkiadó, 1989, Muraközy Gyula fordítása), p. 610. 7. Edward A. Tiryakian, „Reflections on the Sociology of Civilizations”, Sociological Analysis, 35 (Summer 1974). p. 125. 8. Toynbee, A Study of History, I, p. 455.. idézi Melko, Nature of Civilizations. pp. 8-9.; és Braudel, On History, p. 202. 9. Braudel, History of Civilizations, p. 35, és On History, pp. 209-210. 10. Bozeman, Strategic Intelligence and Statecraft, p. 26. 11. Quigley, Evolution of Civilizations, pp. 146kk; Melko, Nature of Civilizations, pp. 101 kk. Lásd D. C. Somervell, „Argument”, a szerző által rövidített változata Arnold J. Toynbee, A Study of History, vols. I-VI (Oxford: Oxford University Press, 1946) című munkájának, pp. 569kk. 12. Lucian W. Pye, „China: Erratic State, Frustrated Society”, Foreign Affairs, 69 (Fall 1990), 58. 13. Lásd Quigley, Evolution of Civilizations, 3. fejezet, különös tekintettel pp. 77., 84.; Max Weber, „The Social Psychology of the World Religions”, in From Max Weber: Essays in Sociology (London: Routledge, transl. and ed. H. H. Gerth és C. Wright Mills. 1991), p. 267.; Bagby, Culture and History, pp. 165-174.; Spengler, A Nyugat alkonya, II, pp. 55kk; Toynbee, A Study of History, I, p. 133.; XII. pp. 546-547.; Braudel, History of Civilizations, több helyen McNeill, The Rise of the West, több helyen; és Rostoványi, „Clash of Civilizations”, pp. 8-9. 14. Melko, Nature of Civilizations, p. 133. 15. Braudel, On History, p. 226. 16. Az említett irodalmat az 1990-es években egy kiemelkedő művel gazdagította egy olyan szerző, aki mindkét kultúrát jól ismeri: Claudio Veliz, The New World of the Gothic Fox (Berkeley: University of California Press, 1994). 17. Lásd Charles A. és Mary R. Beard, The Rise of American Civilization (New York: Macmillan, 2 vols., 1927) és Max Lemer, America as a Civilization (New York: Simon & Schuster, 1957). Hazafias lelkesültséggel Lerner kijelenti: „Akár tetszik, akár nem, Amerika az, ami: egy teljesen különálló kultúra, számos, csak rá jellemző erővonallal és jelentéssel; azonos rangú Görögországgal és Rómával a történelem egyik jelentős, sajátos civilizációjaként.” Ugyanakkor elismeri: „Jóformán nincs olyan nagy történelemelmélet, amelybe beleilleszkedhetne a különálló amerikai civilizáció tétele.” (pp. 58-59.).

18. Az Észak-Amerikában, Latin-Amerikában, Dél-Afrikában és Ausztráliában új társadalmakat teremtő európai civilizációtöredékek szerepéről lásd Louis Hartz, The Founding of New Societies: Studies in the History of the United States, Latin America, South Africa, Canada, and Australia (New York: Harcourt, Brace & World, 1964). 19. Dawson, Dynamics of World Histoty, p. 128. Lásd még Mary C. Bateson, „Beyond Sovereignity: An Emerging Global Civilization”, in R. B. J. Walker és Saul H. Mendlovitz, ed., Contending Sovereignities: Redefining Political Community (Boulder: Lynne Rienner, 1990), pp.148-149. 20. Toynbee mind a thera-vádin buddhizmust, mind a lámaizmust megkövült civilizációnak tekinti. A Study of History, II. pp. 35., 91-92. 21. Lásd például Bernard Lewis, Islam and the West (New York: Oxford University Press, 1993); Toynbee, A Study of History, IX. „Contacts between Civilizations in Space (Encounters between Contemporaries)”, VIII, pp. 88kk; Benjamin Nelson, „Civilizational Complexes and Inter-civilizational Encounters”, Sociological Analysis, 34 (Summer 1973), pp. 79-105. 22. S. N. Eisenstadt, „Cultural Traditions and Political Dynamics: The Origins and Modes of Ideological Politics”, British Journal of Sociology, 32 (June 1981), p. 157., és „The Axial Age: The Emergence of Transcendental Visions and the Rise of Clerics”, Archives Europeennes de Sociologie, 22 (No. I, 1982), p. 298. Továbbá Benjamin I. Schwartz, „The Age of Transcendence in Wisdom, Revolution, and Doubt: Perspectives on the First Millennium B.C.”, Daedalus, 104 (Spring 1975), p. 3. Az axiális korra vonatkozó elmélet forrása: Karl Jaspers, Vom Ursprung und Ziel der Geschichte (Zürich: Artemisverlag, 1949). 23. Toynbee, Civilization on Trial, p. 69. Vö. William H. McNeill, The Rise of the West (pp. 295-298.), aki kiemeli annak jelentőségét, hogy a keresztény kor beköszöntével „szervezett kereskedelmi útvonalak, szárazföldiek és víziek egyaránt... kötötték össze a kontinens négy nagy kultúráját”. 24. Braudel, On History, p. 14.: „...a kulturális hatás kis adagokban érkezett, lassan tette meg a hosszú utat. Ha hihetünk a történészeknek, a Tang-korszak (618-907) divatja olyan lassan utazott, hogy csak a 15. században érte el Ciprus szigetét és a Lusignanok ragyogó udvarát. Onnan terjedt aztán tovább, már a mediterrán kereskedelem nagyobb sebességével, Franciaországba és VI. Károly különc udvarába, ahol egyebek közt a hosszú, hegyes orrú cipő óriási népszerűségre tett szert, egy rég letűnt világ hátrahagyott örökségeként - a kihunyt csillagok fénye is így talál el hozzánk.” 25. Lásd Toynbee, A Study of History, VIII, pp. 347-348. 26. McNeill, Rise of the West, p. 547. 27. D. K. Fieldhouse, Economics and Empire, 1830-1914 (London: Macmillan, 1984), p. 3.; F. J. C. Hearnshaw, Sea Power and Empire (London: George Harrap and Co., 1940), p. 179. 28. Geoffrey Parker, The Military Revolution: Military Innovation and the Rise of the West (Cambridge: Cambridge University Press, 1988), p. 4.; Michael Howard, „The Military Factor in European Expansion”, in Hedley Bull és Adam Watson, ed., The Expansion of International Society (Oxford: Clarendon Press, 1984), pp. 33kk. 29. A. G. Kenwood és A. L. Lougheed, The Growth of the International Economy 1820-1990 (London: Routledge, 1992), pp. 78-79.; Angus Maddison, Dynamic Forces in

Capitalist Development (New York: Oxford University Press, 1991), pp. 326-327.; Alan S. Blinder, beszámol róla a New York Times, 12 March 1995, p. 5E. Lásd még Simon Kuznets, „Quantitative Aspects of the Economic Growth of Nations-X. Levél and Structure of Foreign Trade: Long-term Trends”, Economic Development and Cultural Change, 15 (Jan. 1967, part II), pp. 2-10. 30. Charles Tilly, „Reflections on the History of European State-making”, in Tilly, ed., The Formation of National States in Western Europe (Princeton: Princeton University Press, 1975), p. 18. 31. R. R. Palmer, „Frederick the Great, Guibert, Bulow: From Dynastic to National War”, in Peter Paret, ed., Makers of Modern Strategy from Machiavelli to the Nuclear Age (Princeton: Princeton University Press, 1986), p. 119. 32. Edward Mortimer, „Christianity and Islam”, International Affairs, 67 (Jan. 1991), p. 7. 33. Hedley Bull, The Anarchical Society (New York: Columbia University Press, 1977), pp. 9-13. Lásd még Adam Watson. The Evolution of International Society (London: Routledge, 1992), és Barry Buzan, „From International System to International Society: Structural Realism and Régime Theory Meet the English School”, International Organization, 47 (Summer 1993), pp. 327-352, aki megkülönbözteti a nemzetközi társadalom „civilizációs” és „funkcionális” modelljét, és arra a következtetésre jut, hogy „a történelem folyamán a civilizációs nemzetközi társadalmak domináltak”, és „úgy tűnik, a funkcionális nemzetközi társadalom vegytiszta formában nem létezik” (p. 336). 34. Spengler, A Nyugat alkonva, I, pp. 44., 49-50. 35. Toynbee, A Study of History, I, pp. 149ff. 154., 157ff. 36. Braudel, On History, p. xxxiii. 3. FEJEZET 1. V. S. Naipaul, „Our Universal Civilization”, The 1990 Wriston Lecture, The Manhattan Institute, New York Review of Books, 30 October 1990, p. 20. 2. Lásd James Q. Wilson, The Moral Sense (New York: Free Press, 1993); Michael Walzer, Thick and Thin: Moral Argument at Home and Abroad (Notre Dame: University of Notre Dame Press, 1994), különös tekintettel az 1. és a 4. fejezetre; egy rövid áttekintés: Frances V. Harbour, „Basic Moral Values: A Shared Core”, Ethics and International Affairs, 9 (1995), pp. 155-170. 3. Václav Havel, „Civilization's Thin Veneer”, Harvard Magazine. 97 (July-August 1995), p. 32. 4. Hedley Bull, The Anarchical Society: A Study of Order in World Politics (New York: Columbia University Press, 1977), p. 317. 5. John Rockwell, „The New Colossus: American Culture as Power Export”, és több szerző, „Channel-Surfing Through U.S. Culture in 20 Lands”, New York Times, 30 January 1994, sec. 2, pp. Ikk; David Rieff, „A Global Culture”, World Policy Journal, 10 (Winter 1993-94), pp. 73-81. 6. Michael Vlahos, „Culture and Foreign Poiicy”, Foreign Policy, 82 (Spring 1991), p. 69.; Kishore Mahbubani, „The Dangers of Decadence: What the Rest Can Teach the West”, Foreign Affairs, 12 (Sept./Oct. 1993), p. 12.

7. Aaron L. Friedberg, „The Future of American Power”, Political Science Quarterly, 109 (Spring 1994), p. 15. 8. Richard Parker, „The Myth of Global News”, New Perspectives Quarterly, 11 (Winter 1994), pp. 41-44.; Michael Gurevitch, Mark R. Levy és Itzhak Roeh, „The Global Newsroom: convergences and diversities in the globalization of television news”, in Peter Dahlgren és Colin Sparks, ed., Communication and Citizenship: Journalism and the Public Sphere in the New Media (London: Routledge, 1991), p. 215. 9. Ronald Dore, „Unity and Diversity in World Culture”, in Hedley Bull és Adam Watson, ed., The Expansion of International Society (Oxford: Oxford University Press, 1984), p. 423. 10. Robert L. Bartley, „The Case for Optimism-The West Should Believe in Itself”, Foreign Affairs, 72 (Sept./Oct. 1993), p. 16. 11. Lásd Joshua A. Fishman, „The Spread of English as a New Perspective for the Study of Language Maintenance and Language Shift”, in Joshua A. Fishman, Robert L. Cooper és Andrew W. Conrad, The Spread of English: The Sociologv of English as an Additional Language (Rowley, MA: Newbury House, 1977), pp. 108kk. 12. Fishman, „Spread of English as a New Perspective”, pp. 118-119. 13. Randolf Quirk, in Braj B. Kachni. The Indianization of English (Delhi: Oxford, 1983), p. ii.; R. S. Gupta és Kapil Kapoor, ed., English in India-Issues and Problems (Delhi: Academic Foundation, 1991), p. 21. Vö. Sarvepalli Gopal, „The English Language in India”, Encounter, 73 (July/Aug. 1989), p. 16.: a szerző becslése szerint 35 millió indiai „beszél vagy ír angolul, értve ezen az angol nyelv valamely formáját”. World Bank, World Development Report 1985, 1991 (New York: Oxford University Press), 1. táblázat. 14. Kapoor és Gupta, „Introduction”. in Gupta és Kapoor, ed., English in India, p. 21.; Gopal, „English Language”, p. 16. 15. Fishman, „Spread of English as a New Perspective”, p. 115. 16. Lásd Newsweek, 19 July 1993, p. 22. 17. Idézi R. N. Srivastava és V. P. Sharma, „Indian English Today”, in Gupta és Kapoor, ed., English in India, p. 191.; Gopal, „English Language”, p. 17. 18. New York Times, 16 July 1993, p. A9.; Boston Globe, 15 July 1993, p. 17. 19. A World Christian Encyclopedia előrejelzésein kívül lásd még Jean Bourgeois-Pichat, „Le Nombre des hommes: Etat et prospective”, in Albert Jacquard et al.. Les Scientifiques Parlent (Paris: Hachette, 1987), pp. 140., 143.,151., 154-156. 20. Edward Said V. S. Naipaulról, idézi Brent Staples. „Con Men and Conquerors”, New York Times Book Review, 22 May 1994, p. 42. 21. A. G. Kenwood és A. L. Lougheed, The Growth of the International Economy 1820-1990 (London: Routledge, 3rd. ed., 1992), pp. 78-79.; Angus Maddison, Dynamic Forces in Capitalist Development (New York: Oxford University Press, 1991), pp. 326-327.; Alan S. Blinder, New York Times, 12 March, 1995, p. 5E. 22. David M. Rowe, „The Trade and Security Paradox in International Politics” (kiadatlan kézirat, Ohio State University, 15 Sept. 1994), p. 16. 23. Dale C. Copeland, „Economic Interdependence and War: A Theory of Trade Expectations”, International Security 20 (Spring 1996), p. 25.

24. William J. McGuire és Claire V. McGuire, „Content and Process in the Experience of Self', Advances in Experimental Social Psychology, 21 (1988), p. 102. 25. Donald L. Horowitz, „Ethnic Conflict Management for Policy-Makers”, in Joseph V. Montville és Hans Binnendijk, ed., Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societies (Lexington, MA: Lexington Books, 1990), p. 121. 26. Roland Robertson, „Globalization Theory and Civilizational Analysis”, Comparative Civilizations Review, 17 (Fall 1987), p. 22.; Jeffrey A. Shad, Jr., „Globalization and Islamic Resurgence”, Comparative Civilizations Review, 19 (Fall 1988), p. 67. 27. Lásd Cyril E. Black, The Dynamics of Modemization: A Study in Comparative History (New York: Harper and Row, 1966), pp. 1-34.; Reinhard Bendix, „Tradition and Modernity Reconsidered”, Comparative Studies in Society and History, 9 (April 1967). pp. 292-293. 28. Fernand Braudel, On Historv (Chicago: University of Chicago Press, 1980), p. 213.' 29. A nyugati civilizáció megkülönböztető vonásaival foglalkozó irodalom természetesen óriási. Lásd, egyebek között, William H. McNeill, Rise of the West: A History of the Human Community (Chicago: University of Chicago Press, 1963); Braudel, On History és korábbi művek; Immanule Wallerstein. Geopolitics and Geoculture: Essays on the Changing World-System (Cambridge: Cambridge University Press, 1991). Kari W. Deutsch átfogó, tömör és rendkívül gondolatébresztő munkájában összehasonlította a nyugati civilizációt kilenc más civilizációval huszonegy földrajzi, kulturális, gazdasági, technikai, társadalmi és politikai szempont alapján, kiemelve, mennyiben különbözik a Nyugat az összes többi civilizációtól. Lásd Kari W. Deutsch, „On Nationalism, World Regions, and the Nature of the West”, in Per Torsvik, ed., Mobilization, Center-Periphery Structures, and Nation-building: A Volume in Commemoration of Stein Rokkan (Bergen: Universitetsforlaget, 1981), pp. 51-93. A nyugati civilizáció 1500-ban megfigyelhető szembeszökő és sajátos vonásainak tömör összegzése: Charles Tilly, „Reflections on the History of European State-making”, in Tilly, ed., The Formation of National States in Western Europe (Princeton: Princeton University Press, 1975), pp. 18kk. 30. Deutsch, „Nationalism, World Regions, and the West”, p. 77. 31. Lásd Robert D. Putnam. Making Democracy Work: Civil Traditions in Modern Italy (Princeton: Princeton University Press, 1993), p. 121kk. 32. Deutsch, „Nationalism, World Regions, and the West”, p. 78. Lásd még Stein Rokkan, „Dimensions of State Formation and Nation-building: A Possible Paradigm for Research on Variations within Europe”, in Charles Tilly, The Formation of National States in Western Europe (Princeton: Princeton University Press. 1975), p. 576, és Putnam, Making Democracy Work, pp. 124-127. 33. Geert Hofstede, „National Cultures in Four Dimensions: A Research-based Theory of Cultural Differences among Nations”, International Studies of Management and Organization, 13 (1983), p. 52. 34. Harry C. Triandis, „Cross-Cultural Studies of Individualism and Collectivism”, in Nebraska Symposium on Motivation 1989 (Lincoln: University of Nebraska Press, 1990), pp. 44-133., és New York Times, 25 December 1990, p. 41. Továbbá George C. Lodge és Ezra F. Vogel, ed., Ideology and National Competitiveness: An Analysis of Nine Countries (Boston: Harvard Business School Press 1987), több helyen.

35. A civilizációk kölcsönös egymásra hatásának taglalása szinte elkerülhetetlenül felmerül e reagálástipológia valamely változatával. Lásd Arnold J. Toynbee, A Study of History (London: Oxford University Press, 1935-61), II, pp. 187kk., VIII, pp. 152-153, 214.; John L. Esposito, The Islamic Threat: Myth or Reality (New York: Oxford University Press, 1992), pp. 53-62.; Daniel Pipes, In the Path of God: Islam and Political Power (New York: Basic Books, 1983), pp. 105-142. 36. Pipes, Path of God, p. 349. 37. William Pfaff, „Reflections: Economic Development”, New Yorker, 25 December 1978, p. 47. 38. Pipes, Path of God, pp. 197-198. 39. Ali Al-Amin Mazrui, Cultural Forces in World Politics (London: James Currey, 1990), pp. 4-5. 40. Esposito, Islamic Threat, p. 55.; Általánosságban lásd pp. 55-62.; és Pipes, Path of God, pp. 114-120. 41. Rainer C. Baum, „Authority and Identity-The Invariance Hypothesis II”, Zeitschrift für Soziologie, 6 (Oct. 1977), pp. 368-369. Lásd még Rainer C. Baum, „Authority Codes: The Invariance Hypothesis”, Zeitschrift für Soziologie, 6 (Jan. 1977). pp. 5-28. 42. Lásd Adda B. Bozeman. „Civilizations Under Stress”, Virginia Quarterly Review, 51 (Winter 1975), pp. 5kk; Leo Frobenius, Paideuma: Umrisse einer Kultur- und Seelenlehre (Munich: C. H. Beck, 1921), pp. llkk; Oswald Spengler, A Nyugat alkonya, II, pp. 78kk. 43. Bozeman, „Civilizations Under Stress”, p. 7. 44. William E. Naff, „Reflections on the Question of »East and West« from the Point of View of Japan”, Comparative Civilizations Review, 13/14 (Fall 1985 & Spring 1986), p. 222. 45. David E. Apter, „The Role of Traditionalism in the Political Modernization of Ghana and Uganda”, World Politics, 13 (Oct. 1960), pp. 47-68. 46. S. N. Eisenstadt, „Transformation of Social, Political, and Cultural Orders in Modernization”, American Sociological Review, 30 (Oct. 1965), pp. 659-673. 47. Pipes, Path of God, pp. 107., 191. 48. Braudel, On History pp. 212-213. 4. FEJEZET 1. Jeffery R. Barnett, „Exclusion as National Security Policy”, Parameters, 24 (Spring 1994), p. 54. 2. Aaron L. Friedberg, „The Future of American Power”, Political Science Quarterly, 109 (Spring 1994), pp. 20-21. 3. Hedley Bull, „The Revolt Against the West”, in Hedley Bull és Adam Watson, ed., Expansion of International Society (Oxford: Oxford University Press, 1984), p. 219. 4. Barry G. Buzan, „New Patterns of Global Security in the Twenty-first Century”, International Affairs, 67 (July 1991). p. 451. 5. Project 2025 (tervezet) 20 September 1991, p. 7.; World Bank, World Development Report 1990 (Oxford: Oxford University Press, 1990), pp. 229., 244.; The World Almanac and Book of Facts 1990 (Mahwah, NJ: Funk & Wagnalls, 1989), p. 539. 6. United Nations Development Program, Human Development Report 1994 (New York: Oxford University Press, 1994), pp. 136-137., 207-211.; World Bank, „World

Development Indicators”, World Development Report 1984, 1986, 1990, 1994; Bruce Russett et al., World Handbook of Political and Social Indicators (New Haven: Yale University Press, 1994), pp. 222-226. 7. Paul Bairoch, „International Industrialization Levels from 1750 to 1980”, Journal of European Economic History, 11 (Fall 1982), pp. 296., 304. 8. Economist, 15 May 1993, p. 83., idézi International Monetary Fund, World Economic Outlook; „The Global Economy”, Economist, 1 October 1994, pp. 3-9.; Wall Street Journal, 17 May 1993, p. A12.; Nicholas D. Kristof, „The Rise of China”, Foreign Affairs, 72 (Nov./Dec. 1993), p. 61.; Kishore Mahbubani, „The Pacific Way”, Foreign Affairs, 74 (Jan./Feb. 1995), pp. 100-103. 9. International Institute for Strategic Studies, „Tables and Analyses”. The Military Balance 1994-95 (London: Brassey's, 1994). 10. Project 2025, p. 13.; Richard A. Bitzinger, The Globalization of Arms Production: Defense Markets in Transition (Washington, D.C.: Defense Budget Project, 1993), több helyen. 11. Joseph S. Nye, Jr., „The Changing Nature of World Power”, Political Science Quarterly, 105 (Summer 1990), pp. 181-182. 12. William H. McNeill. The Rise of the West: A History of the Human Community (Chicago: University of Chicago Press. 1963), p. 545. 13. Ronald Dore, „Unity and Diversity in Contemporary World Culture”, in Bull és Watson, ed., Expansion of International Society, pp. 420-421. 14. William E. Naff, „Reflections on the Question of »East and West« from the Point of View of Japan”, Comparative Civilizations Review, 13/14 (Fall 1985 and Spring 1986), p. 219.; Arata Isozaki, „Escaping the Cycle of Eternal Resources”, New Perspectives Quarterlv, 9 (Spring 1992), p. 18. 15. Richard Sission, „Culture and Democratization in India”, in Larry Diamond, Political Culture and Democracy in Developing Countries (Boulder: Lynne Rienner, 1993), pp. 55-61. 16. Graham E. Fuller, „The Appeal of Iran”, National Interest, 37 (Fall 1994), p. 95. 17. Eisuke Sakakibara, „The End of Progressivism: A Search for New Goals”, Foreign Affairs, 74 (Sept./Oct. 1995), pp. 8-14. 18. T. S. Eliot, Idea of a Christian Society (New York: Harcourt, Brace and Company, 1940), p. 64. 19. Gilles Kepei, Revenge of God: The Resurgence of lslam, Christianity and Judaism in the Modern World (University Park, PA: Pennsylvania State University Press, ford. Alan Braley 1994), p. 2. 20. George Weigel, „Religion and Peace: An Argument Complexified”, Washington Quarterly, 14 (Spring 1991), p. 27. 21. James H. Billington. „The Case for Orthodoxy”. New Republic, 30 May 1994, p. 26.; Suzanne Massie, „Back to the Future”, Boston Globe, 28 March 1993, p. 72. 22. Economist, 8 January 1993, p. 46.; James Rupert, „Dateline Tashkent: Post-Soviet Central Asia”, Foreign Policy, 87 (Summer 1992), p. 180. 23. Fareed Zakaria, „Culture Is Destiny: A Conversation with Lee Kuan Yew”, Foreign Affairs, 73 (Mar./Apr. 1994), p. 118.

24. Hassan Al-Turabi, „The Islamic Awakening's Second Wave”, New Perspectives Quarterly, 9 (Summer 1992), pp. 52-55.; Ted G. Jelen, The Political Mobilization of Religious Belief (New York: Praeger, 1991), pp. 55kk. 25. Bemard Lewis, „Islamic Revolution”, New York Review of Books, 21 January 1988, p. 47.; Kepei, Revenge of God, p. 82. 26. Sudhir Kakar, „The Colors of Violence: Cultural Identities, Religion, and Conflict” (kiadatlan kézirat), 6. fejezet, „A New Hindu Identity”, p. 11. 27. Suzanne Massie, „Back to the Future”, p. 72.; Rupert, „Dateline Tashkent”, p. 180. 28. Rosemary Radford Ruther, „A World on Fire with Faith”, New York Times Book Review, 26 January 1992, p. 10.; William H. McNeill, „Fundamentalism and the World of the 1990s”, in Martin E. Mary és R. Scott Appleby, ed., Fundamentalisms and Society (Chicago: University of Chicago Press, 1993), p. 561. 29. New York Times, 15 January 1993, p. A9.; Henry Clement Moore, Images of Development: Egyptian Engineers in Search of Industry (Cambridge: M.I.T. Press, 1980), pp. 227-228. 30. Henry Scott Stokes, „Korea's Church Militant”, New York Times Magazine, 28 November 1972, p. 68. 31. Rev. Edward J. Dougherty, S. J., New York Times, 4 July 1993, p. 10.; Timothy Goodman. „Latin America's Reformation”, American Enterprise, 2 (July/August 1991), 43.; New York Times, 11 July 1993, Time, 21 January 1991, p. 69. 32. Economist, 6 May 1989, p. 23.; 11 November 1989. p. 41.; Times (London), 12 April 1990, p. 12.; Observer, 27 May 1990, p. 18. 33. New York Times, 16 July 1993, p. A9.; Boston Globe, 15 July 1993, p. 13. 34. Lásd Mark Juergensmeyer, The New Cold War? Religious Nationalism Confronts the Secular State (Berkeley: University of California Press, 1993). 35. Zakaria, „Conversation with Lee Kuan Yew”, p. 118.; Al-Turabi, „Islamic Awakening's Second Wave”, p. 53. Lásd Terrance Carroll, „Secularization and States of Modernity”, World Politics, 36 (April 1984), pp. 362-382. 36. John L. Esposito, The Islamic Threat: Myth or Reality (New York: Oxford University Press, 1992), p. 10. 37. Régis Debray, „God and the Political Planet”, New Perspectives Quarterly, 11 (Spring 1994), p. 15. 38. Esposito, Islamic Threat, p. 10.; Gilles Kepeit idézi Sophie Lannes, „La revanche de Dieu-Interview with Gilles Kepei”, Geopolitique. 33 (Spring 1991), p. 14.; Moore, Images of Development, pp. 214-216. 39. Juergensmeyer, The New Cold War, p. 71.; Edward A. Gargan, „Hindu Rage Against Muslims Transforming Indian Politics”, New York Times, 17 September 1993, p. Al.; Khushwaht Singh, „India, the Hindu State”, New York Times, 3 August 1993, p. A17. 40. Dore in Bull és Watson, ed., Expansion of International Society, p. 411.; McNeill in Marty és Appleby, ed.. Fundamentalisms and Society. p. 569. 5. FEJEZET

1. Kishore Mahbubani, „The Pacific Way”, Foreign Affairs, 14 (Jan./Feb. 1995), pp. 100-103.; IMD Executive Opinion Survey, Economist, 6 May 1995., p. 5.; World Bank, Global Economic Prospects and the Developing Countries 1993 (Washington, 1993), pp. 66-67. 2. Tommy Koh: America's Role in Asia: Asian Views (Asia Foundation, Center for Asian Pacific Affairs, Report No. 13, November 1993), p. 1. 3. Alex Kerr: Japan Times, 6 November 1994, p. 10. 4. Yasheng Huang, „Why China Will Not Collapse”, Foreign Policy, 95 (Summer 1995), p. 57. 5. Cable News Network, 10 May 1994; Edward Friedman, „A Failed Chinese Modernity”, Daedalus, 122 (Spring 1993), p. 5.; Perry Link, „China's »Core« Problem”, ibid., pp. 201-204. 6. Economist, 21. January 1995, pp. 38-39.; William Theodore de Bary, „The New Confucianism in Beijing”, American Scholar, 64 (Spring 1995), 175 kk; Benjamin L. Self, „Changing Role for Confucianism in China”, Woodrow Wilson Center Report, 7 (September 1995), pp. 4-5.; New York Times, 26 August 1991, p. A19. 7. Li Teng-hui, „Chinese Culture and Political Renewal”, Journal of Democracy, 6 (October 1995), pp. 6-8. 8. Alex Kerr: Japan Times, 6 November 1994, p. 10.; Kazuhiko Ozawa, „Ambivalence in Asia”, Japanese Update, 44 (May 1995), pp. 18-19. 9. E problémákat illetően lásd Ivan P. Hall, „Japan's Asia Card”, National Interest, 38 (Winter 1994-95), 19kk. 10. Casimir Yost. „America's Role in Asia: One Year Later” (Asia Foundation. Center for Asian Pacific Affairs, Report No. 15, February 1994), p. 4.; Yoichi Funabashi, „The Asianization of Asia”, Foreign Affairs, 12 (Nov./Dec. 1993), p. 78.; Anwar Ibrahim, International Herald Tribune, 31 January 1994, p. 6. 11. Kishore Mahbubani, „Asia and a United States in Decline”, Washington Quarterly, 17 (Spring 1994), pp. 5-23.; az ellentámadást illetően lásd Eric Jones, „Asia's Fate: A Response to the Singapore School”, National Interest, 35 (Spring 1994), pp. 18-28. 12. Mahathir bin Mohamad: Mare jirenma (The Malay Dilemma) (Tokyo: Imura Bunka Jigyo, transl. Takata Masayoshi, 1983), p. 267.. idézi Ogura Kazuo, „A Call for a New Concept of Asia”, Japan Echo, 20 (Autumn 1993), p. 40. 13. Li Xiangiu, „A Post-Cold War Alternative from East Asia”, Straits Times, 10 February 1992, p. 24. 14. Yotaro Kobayashi. „Re-Asianize Japan”, New Perspectives Quarterly, 9 (1992 Winter), p. 20.; Funabashi, „The Asianization of Asia”, pp. 75kk; George Yong-Soon Yee, „New East Asia in a Multicultural World”, International Herald Tribune, 15 July 1992. p. 8. 15. Yoichi Funabashi, „Globalize Asia”, New Perspectives Quarterly, 9 (1992 Winter), pp. 23-24.; Kishore M. Mahbubani, „The West and the Rest”, National Interest, 28 (1992 Summer), 7.; Hazuo, „New Concept of Asia” p. 41. 16. Economist, 9 March 1996., p. 33. 17. Bandar bin Sultan, New York Times, 10 July 1994, p. 20. 18. John L. Esposito: The Islamic Threat: Myth or Reality (New York: Oxford University Press, 1992), p. 12.; Ali E. Hillal Dessouki, „The Islamic Resurgence”, in Islamic Resurgence in the Arab World, ed. Ali E. Hillal Dessouki (New York: Praeger, 1982), p. 9-13.

19. Thomas Case, idézi Michael Walzer: The Revolution of the Saints: A Study in the Origins of Radical Politics (Cambridge: Harvard University Press, 1965), pp. 10-11.; Hassan Al-Turabi, „The Islamic Awakening's Second Wave”, New Perspectives Quarterly, 9 (Summer 1992), 52. A 20. század végének iszlám fundamentalizmusát, ennek jellegét, vonzását, korlátait és történelmi szerepét a legjobban Walzer, a 16-17. századi angol kálvinista puritanizmusról írt művén keresztül érthetjük meg. 20. Donald K. Emerson, „Islam and Regime in Indonesia: Who's Coopting Whom?” (nem publikált tanulmány, 1989), p. 16.; M. Nasir Tamara: Indonesia in the Wake of Islam, 1965-1985 (Kuala Lumpur, Institute of Strategic and International Studies Malaysia, 1986), p. 28.; Economist, 14 December 1985, pp. 35-36.; Henry Tanner, „Islam Challenges Secular Society”, International Herald Tribune, 27 June 1987, pp. 7-8.; Sabri Sayari, „Politicization of Islamic Re-traditionalism: Some Preliminary Notes”, in Islam and Politics in the Modern Middle East, ed. Metin Heper és Raphael Israeli (London: Croom Helm, 1984), p. 125.; New York Times, 26 March 1989, p. 14.; 2 March 1995, p. A8. Lásd: jelentések ezekről az államokról: New York Times, 17 November 1985, p. 2E; 15 November 1987, p. 13.; 6 March 1991, p. Ali.; 20 October 1990, p. 4.; 26 December 1992, p. 1.; 8 March 1994, p. A15.; és Economist, 15 June 1985, pp. 36-37.; és 18 September 1992, pp. 23-25. 21. New York Times, 4 October 1993, p. A8.; 29 November 1994, p. A4.; 3 February 1994, p. 1.; 26 December 1992, p. 5.; Erika G. Alin, „Dynamics of the Palestinian Uprising: An Assessment of Causes, Character, and Consequences”, Comparative Politics, 26 (July 1994), p. 494.; New York Times, 8 March 1994, p. A15.; James Peacock, „The Impact of Islam”, Wilson Qarterly 5 (Spring 1981), p. 142.; Tamara: Indonesia in the Wake of Islam, p. 22. 22. Olivier Roy: The Failure of Political Islam (London: Tauris, 1994), pp. 49kk; New York Times, 19 January 1992., p. E3.; Washington Post, 21 November 1990, p. Al. Lásd Gilles Keppel: The Revenge of God: The Resurgence of Islam, Christianity, and Judaism the Modern World (University Park, PA: Pennsylvania State University Press, 1994), p. 32.; Farida Faouzia Charfi, „When Galileo Meets Allah”, New Perspectives Quarterly, 11 (Spring 1994), p. 30.; Esposito: Islamic Threat, p. 10. 23. Mahnaz Ispahani, „Varieties of Muslim Experience”, Wilson Quarterly, 13 (Autumn 1989), p. 72. 24. Saad Eddin Ibhrahim, „Appeal of Islamic Fundamentalism” (a tanulmány elhangzott: Conference on Islam and Politics in the Contemporary Muslim World, Harvard University, 15-16 October 1985), pp. 9-10., és „Islamic Militancy as a Social Movement: The Case of Two Groups in Egypt”, in Islamic Resurgence, ed. Dessouki, pp. 128-131. 25. Washington Post, 26 October 1980, p. 23.; Peacock, „Impact of Islam”, p. 140.; Ilkay Sunar és Binnaz Toprak, „Islam in Politics: The Case of Turkey”, Government and Opposition, 18 (Autumn 1983), p. 436.; Richard W. Bulliet, „The Israeli-PLO Accord: The Future of the Islamic Movement”, Foreign Affairs, 72 (Nov./Dec. 1993), p. 42. 26. Ernest Gellner, „Up from Imperialism”, New Repuhlic, 22 May 1989, p. 35.; John Murray Brown. „Tansu Ciller and the Question of Turkish Identity”, World Policy Journal, 11 (Fall 1994), p. 58.; Roy, Failure of Political Islam, p. 53. 27. Fouad Ajami, „The Impossible Life of Muslim Liberalism”, New Republic, 2 June 1986, p. 27.

28. Clement Moore Henry, „The Mediterranean Debt Crescent” (kiadatlan kézirat), p. 346.; Mark N. Katz, „Emerging Patterns in the International Relations of Central Asia”, Central Asian Monitor (No. 2, 1994), p. 27.; Mehrdad Haghayeghi, „Islamic Revival in the Central Asian Republics”, Central Asian Survey, 13 (No. 2, 1994), p. 255. 29. New York Times, 10 April 1989, p. A3.; 22 December 1992, p. 5.; Economist, 10 October 1992., p. 41. 30. Economist, 20 July 1991, p. 35.; 21 December 1991 - 3 January 1992., p. 40.; Mahfulzul Hoque Choudhury, „Nationalism, Religion and Politics in Bangladesh”, in Bangladesh: Society, Religion and Politics, ed. Rafiuddin Ahmed (Chittagong, South Asia Studies Group, 1985), p. 68.; New York Times, 30 November 1994, p. A14.; Wall Street Journal, 1 March 1995, pp. 1, A6. 31. Donald L. Horowitz, „The Quran and the Common Law: Islamic Law Reform and the Theory of Legal Change”, American Journal of Comparative Law, 42 (Spring and Summer 1994), pp. 234kk. 32. Dessouki, „Islamic Resurgence”, p. 23. 33. Daniel Pipes: In the Path of God: Islam and Political Power (New York: Basic Books, 1983), pp. 282-283., 290-292.; John Barrett Kelly: Arabia, the Gulf and the West (New York: Basic Books, 1980), pp. 261., 423., idézi Pipes: Path of God, p. 291. 34. United Nations Population Division, World Population Prospects: The 1992 Revision (New York: United Nations, 1993), A-18 táblázat; Világbank: World Development Report 1995 (New York: Oxford University Press, 1995), 25 táblázat; Jean Bourgeois-Pichat, „Le Nombre des Hommes: Etat et Prospective”, in Les Scientifiques Parlent, ed. Albert Jacqard (Paris, Hachette.1987), pp. 154., 156. 35. Jack A. Goldstone, Revolution and Rebellion in the Early Modern World (Berkeley, University of California Press, 1991), passim, de főleg pp. 24-39. 36. Herbert Moeller, „Youth as a Force in the Modern World”, Comparative Studies in Society and History, 10 (April 1968), pp. 237-260.; Lewis S. Feuer, „Generations and the Theory of Revolution”, Survey, 18 (Summer 1972), pp. 161-188. 37. Peter W. Wilson és Douglas F. Graham, Saudi Arabia: The Coming Storm (Armonk, NY, M.E. Sharpe, 1994), pp. 28-29. 38. Philippe Fargues, „Demographic Explosion or Social Upheaval”, in Democracy Without Democrats? The Renewal of Politics in the Muslim World, ed. Ghassen Salame (London: I. B. Tauns, 1994), pp. 158-162, 175-177. 39. Economist, 29 August 1981, p. 40.; Denis Dragounski. „Threshold of Violence”, Freedom Review; 26 (March/April 1995), p. 11. 6. FEJEZET 1. Andreas Papandreou, „Europe Turns Left”, New Perspectives Quarterly, 11 (Winter 1994), p. 53.; Vuk Draskovic, idézi Janice A. Broun, „Islam in the Balkans”, Freedom Review, 22 (Nov./Dec. 1991), p. 31.; F. Stephen Larrabee, „Instability and Change in the Balkans”, Survival, 34 (Summer 1992), p. 43.; Misha Glervny, „Heading Off War in the Southern Balkans”, Foreign Affairs, 74 (May/June 1995), pp. 102-103. 2. Ali Al-Amin Mazrui. Cultural Forces in World Politics (London: James Currey, 1990), p. 13.

3. Lásd pl.: Economist, 16 November 1991, p. 45.; 6 May 1995, p. 36. 4. Ronald B. Palmer és Thomas J. Reckford: Building ASEAN: 20 Years of Southeast Asian Cooperation (New York: Praeger, 1987), p. 109.; Economist, 23 July 1994., pp. 31-32. 5. Barry Buzan és Gerald Segal, „Rethinking East Asian Security”, Survival, 36 (Summer 1994), p. 16. 6. Far Eastern Economic Review, 11 August 1994, p. 34. 7. Datsuk Seri Mahathir bin Mohamad és Kenichi Ohmae interjúja, pp. 3., 7.; Rafidah Azia, New York Times, 12 February 1991, p. D6. 8. Japan Times, 7 November 1994, p. 19.; Economist, 19 November 1994, p. 37. 9. Murray Weidenbaum, „Greater China: A New Economic Colossus?” Washington Quarterly, 16 (Autumn 1993). pp.78-80. 10. Wall Street Journal, 30 September 1994, p. A8.; New York Times, 17 February 1995, p. A6. 11. Economist, 8 October 1994, p. 44.; Andres Serbin, „Towards an Association of Caribbean States: Raising Some Awkward Questions”, Journal of Interamerican Studies, 36 (Winter 1994), pp. 61-90. 12. Far Eastern Economic Review, 5 July 1990, pp. 24-25.; 5 September 1991, pp. 26-27.; New York Times, 16 February 1992, p. 16.; Economist, 15 January 1994, p. 38.; Robert D. Hormats. „Making Regionalism Safe”, Foreign Affairs, 73 (March/April 1994), pp. 102-103.; Economist, 10 July 1994. pp. 47-48.; Boston Globe, 15 February 1994, p. 7. A Mercosurról lásd Luigi Manzetti. „The Political Economy of MERCOSUR”, Journal of Interamerican Studies, 35 (Winter 1993/94), pp. 101-141., és Felix Pena, „New Approaches to Economic Integration in the Southern Cone”, Washington Quarterlv, 18 (Summer 1995), pp. 113-122. 13. New York Times, 8 April 1994, p. A3.; 13 June 1994, pp. Dl., D5.; 4 January 1995, p. A8.; Mahathir-Ohmae interjú, pp. 2., 5.; „Asian Trade New Directions”, AMEXBank Review, 20 (22 March 1993), pp. 1-7. 14. Lásd Brian Pollins, „Does Trade Still Follow the Flag?”, American Political Science Review, 83 (June 1989), pp. 465-480.; Joanne Gowa és Edward D. Mansfield, „Power Politics and International Trade”, American Political Science Review, 87 (June 1993), pp. 408^121.; és David M. Rowe, „Trade and Security in International Relations” (kiadatlan tanulmány, Ohio State University, 15 September 1994), passim. 15. Sidney W. Mintz, „Can Haiti Change?”, Foreign Affairs, 75 (Jan./Feb. 1995), p. 73.; Ernesto Perez Balladares és Joycelyn McCalla, idézve in „Haiti's Traditions of Isolation Makes U.S. Task Harder”, Washington Post, 25 July 1995, p. Al. 16. Economist. 23 October 1993, p. 53. 17. Boston Globe, 21 March 1993., pp. 1., 16., 17.; Economist, 19 November 1994, p. 23.; 11 June 1994.. p. 90. A Törökország és Mexikó közti hasonlóságra mutatott rá Barry Buzan, „New Patterns of Global Security in the Twenty first Century”. International Affairs, 67 (July 1991), p. 449., és Jagdish Bhagwati, The World Trading System at Risk (Princeton: Princeton University Press. 1991), p. 72. 18. Lásd Marquis de Custine, Empire of the Czar: A Journey Through Eternal Russia (New York: Doubleday, 1989; első kiadás Párizs, 1844), passim.

19. P. Ya. Chaadayev, Articles and Letters [Sztatyi i piszmaj (Moszkva, 1989), p. 178., és N. Ya. Danilevskiy, Russia and Europe [Rosszija i Jevropa] (Moszkva, 1991), pp. 267-268., idézi Sergei Vladislavovich Chugrov, „Russia Between East and West”, in MEMO 3: In Search of Answers in the Post-Soviet Era, ed. Steve Hirsch (Washington, D.C.: Bureau of National Affairs, 1992), p. 138. 20. Lásd Leon Aron, „The Battle for thee Soul of Russian Foreign Policy”, The American Enterprise, 3 (Nov./Dec. 1992), pp. l0 kk; Alexei G. Arbatov, „Russia's Foreign Policy Alternatives”, International Security, 18 (Fall 1993), pp. 5kk. 21. Sergei Stankevich, „Russia in Search of Itself”, National Interest, 28 (Summer 1992), pp. 48^9. 22. Albert Motivans, „»Openness to the West« in European Russia”, RFE/RL Research Report, 1 (27 November 1992), pp. 60-62. A kutatók különböző módokon számolták ki a szavazatok megoszlását, amely kisebb eltéréseket eredményezett. Könyvemben Sergei Chugrov, „Political Tendencies in Russia's Regions: Evidence from the 1993 Parliamentary Elections” (nem publikált tanulmány, Harvard University, 1994) című írásában megjelent eredményekre támaszkodtam. 23. Chugrov, „Russia Between”, p. 140. 24. Samuel P. Huntington, Political Order in Changing Societies (New Haven: Yale University Press, 1968), pp. 350-351. 25. Duygo Bazoglu Sezer, „Turkey's Grand Strategy Facing a Dilemma”, International Spectator, 27 (Jan./March 1992), p. 24. 26. Clyde Haberman, „On Iraq's Other Front”, New York Times Magaziné, 18 November 1990, p. 42.; Bruce R. Kuniholm, „Turkey and the West”, Foreign Affairs, 70 (Spring 1991), pp. 35-36. 27. Ian Lesser, „Turkey and the West after the Gulf War”, International Spectator, 27 (Jan./March 1992), p. 33. 28. Financial Times, 9 March 1992, p. 2.; New York Times, 5 April 1992, p. E3.; Tansu Ciller, „The Role of Turkey in the New World”, Strategic Review, 22 (Winter 1994), p. 9.; Haberman, „Iraq's Other Front”, p. 44.; John Murray Brown, „Tansu Ciller and the Question of Turkish Identity”, World Policy Journal, 11 (Fall 1994), p. 58. 29. Sezer, „Turkey's Grand Strategy”, p. 27.; Washington Post, 22 March 1992; New York Times, 19 June 1994, p. 4. 30. New York Times, 4 August 1993, p. A3.; 19 June 1994, p. 4.; Philip Robins, „Between Sentiment and Self-Interest: Turkey's Policy toward Azerbaijan and the Central Asian States”, Middle East Journal, 47 (Autumn 1993), pp. 593-610.; Economist, 17 June 1995, pp. 38-39. 31. Bahri Yilmaz, „Turkey's new Role in International Politics”, Aussenpolitik, 45 (January 1994), p. 94. 32. Eric Rouleau, „The Challenges to Turkey”, Foreign Affairs. 72 (Nov./Dec. 1993), p. 119. 33. Rouleau, „Challenges”, pp. 120-121.; New York Times, 26 March 1989, p. 14. 34. Ibid. 35. Brown, „Question of Turkish Identity”, p. 58. 36. Sezer „Turkey's Grand Strategy”, pp. 29-30.

37. Ciller, „Turkey in »the New World«“, p. 9.; Brown, „Question of Turkish Identity”, p. 56.; Tansu Ciller, „Turkey and NATO: Stability in the Vortex of Change”. NATO Review. 42 (April 1994), p. 6.; Suleyman Demirel, BBC Summary of World Broadcasts, 2 February 1994. A híd-metafora többi alkalmazását illetően lásd Bruce R. Kuniholm, „Turkey and the West”, Foreign Affairs, 70 (Spring 1991), p. 39.; Lesser. „Turkey and the West”, p. 33. 38. Octavio Paz, „The Border of Time”, interjú Nathan Gardelsszel, New Perspectives Quarterly, 8 (Winter 1991), p. 36. 39. Ez utóbbi problémát illetően lásd Daniel Patrick Moynihan, „Free Trade with an Unfree Society: A Commitment and its Consequences”, National Interest (Summer 1995), pp. 28-33. 40. Financial Times, 11-12 September 1993, p. 4.; New York Times, 16 August 1992, p. 3. 41. Economist, 23 July 1994, p. 35.; Irene Moss, emberi jogi megbízott (Ausztrália), New York Times, 16 August 1992, p. 3.; Economist, 23 July 1994, p. 35.; Boston Globe, 1 July 1993, p. 2.; Cable News Network, News Report, 16 December 1993; Richard Higgott, „Closing a Branch Office of Empire: Australian Foreign Policy and the UK at Century's End”, International Affairs, 70 (January 1994), 58. 42. Jat Sujamiko, The Australian, 5 May 1993, p. 18 idézi Higgott, „Closing a Branch”, p. 62.; Higgott, „Closing a Branch”, p. 63.; Economist, 12 December 1993, p. 34. 43. Keniche Ohmae interjújának átirata, 24 October 1994, pp. 5-6. Lásd még: Japan Times, 1 November 1994, p. 19. 44. Richard Woolcott (Ausztrália) hajdani nagykövet, New York Times, 16 August 1992, p. 3. 45. Paul Kelly, „Reinventing Australia”, National Interest, 30 (Winter 1992), 66.; Economist, 11 December 1993, p. 34.; Higgott, „Closing a Brench”, p. 58. 46. Li Kuan-jüt idézi Higgott. „Closing a Branch”, p. 49. 7. FEJEZET 1. Economist, 14 January 1995, p. 45.; 26 November 1994, p. 56.; Juppe Le Monde-beli cikkének összefoglalója (18 November 1994); New York Times, 4 September 1994. p. 11. 2. Michael Howard, „Lessons of the Cold War”, Survival, 36 (Winter 1994), pp. 102-103.; Pierre Behar, „Central Europe: The New Lines of Fracture”, Geopolitique 39 (angol kiad., August 1992), p. 42.; Max Jakobson. „Collective Security in Europe Today”, Washington Quarterly, 18 (Spring 1995), p. 69.; Max Beloff, „Fault Lines and Steeples: The Divided Loyalties of Europe”, National Interest, 23 (Spring 1991), p. 78. 3. Andreas Oplatka, „Vienna and the Mirror of History”, Geopolitique, 35 (angol kiad., Autumn 1991), p. 25.; Vytautas Landsbergis, „The Choice”, Geopolitique, 35 (angol kiad., Autumn 1991), p. 3.; New York Times, 23 April 1995, p. 5E. 4. Carl Bildt, „The Baltic Litmus Test”, Foreign Affairs, 73 (Sept./Oct. 1994), p. 84. 5. New York Times, 15 June 1995, p. A10. 6. RFE/RL Research Bulletin, 10 (16 March 1993), pp. 1., 6. 7. William D. Jackson, „Imperial Temptations: Ethnics Abroad”, Orbis, 38 (Winter 1994), p. 5. 8. Ian Brzezinski, New York Times, 13 July 1994, p. A8.

9. John F. Mearsheimer, „The Case for a Ukrainian Nuclear Deterrent: Debate”, Foreign Affairs, 12 (Summer 1993), pp. 50-66. 10. New York Times, 31 January 1994, p. A8. 11. Idézi in Ola Tunander, „New European Dividing Lines?” in Norway Facing a Changing Europe: Perspectives and Options, ed. Valter Angell (Oslo, Norwegian Foreign Policy Studies No. 79, Fridtjof Nansen Institute et al., 1992), p. 55. 12. John Morrison, „Pereyaslav and After: The Russian-Ukrainian Relationship”, International Affairs, 69 (October 1993), p. 677. 13. The Chinese World Order: Traditional China's Foreign Relations, ed. John King Fairbank (Cambridge: Harvard University Press, 1968), pp. 2-3. 14. Perry Link, „The Old Man's New China”, New York Review of Books, 9 June 1994, p. 32. 15. Perry Link, „China's »Core« Problem”, Daedalus, 122 (Spring 1993), p. 205.; Weiming Tu, „Cultural China: The Periphery as the Center”, Daedalus, 120 (Spring 1991), p. 22.; Economist, 8 July 1995, pp. 31-32. 16. Economist, 27 November 1993, p. 33.; 17 July 1993, p. 61. 17. Economist, 27 November 1993, p. 33.; Yoichi Funabashi, „The Asianization of Asia”, Foreign Affairs, 72 (Nov./ Dec. 1993), p. 80. Lásd általában: Murray Weidenbaum és Samuel Hughes, The Bamboo Network (New York: Free Press, 1996). 18. Christopher Gray, idézi Washington Post, 1 December 1992, p. A30.; Li Kuan-jü, idézi Maggie Farley, „The Bamboo Network”, Boston Globe Magaziné, 17 April 1994, p. 38.; International Herald Tribune, 23 November 1993. 19. International Herald Tribune, 23 November 1993; George Hicks és J. A. C. Mackie, „A Question of Identity: Despite Media Hype, They Are Firmly Settled in Southeast Asia”, Far Eastern Economic Review, 14 July 1994, p. 47. 20. Economist, 16 April 1994, p. 71.; Nicholas D. Kristóf, „The Rise of China”, Foreign Affairs, 72 (Nov./Dec. 1993), p. 48.; Gerrit W. Gong, „China's Fourth Revolution”, Washington Quarterly, 17 (Winter 1994), p. 37.; Wall Street Journal, 17 May 1993, p. A7A; Murray L.Weidenbaum, Greater China: the Next Economic Superpower? (St. Louis: Washington University, Center for the Study of American Business, Contemporary Issues Series 57, February 1993), pp. 2-3. 21. Steven Mufson, Washington Post, 14 August 1994, p. A30.; Newsweek, 19 July 1993, p. 24.; Economist, 7 May 1993, p. 35. 22. Lásd Walter C. Clemens, Jr. és Jun Zhan, „Chiang Ching-Kuo's Role in the ROC-PRC Reconciliation”, American Asian Review, 12 (Spring 1994), pp. 151-154. 23. Ku Chen Fu, idézi Economist, 1 May 1993, p. 31.; Link, „Old Man's New China”, p. 32. Lásd „Cross-Strait Relations: Historical Lessons”, Free China Review, 44 (October 1994), pp. 42-52. Gong, „China's Fourth Revolution”, p. 39.; Gerald Segal, „China's Changing Shape: The Muddle Kingdom?”, Foreign Affairs, 73 (May/June 1994), p. 49.; Ross H. Munro, „Giving Taipei a Place at the Table”, Foreign Affairs, 73 (Nov./Dec. 1994), p. 115.; Wall Street Journal, 17 May 1993, p. A7A; Free China Journal, 29 July 1994, p. 1. 24. Economist, 10 July 1993, pp. 28-29.; 2 April 1994, pp. 34-35.; International Herald Tribune, 23 November 1993; Wall Street Journal, 17 May 1993, p. A7A.

25. Ira M. Lapidus: History of Islamic Societies (Cambridge: UK, Cambridge University Press, 1988), p. 3. 26. Mohamed Zahi Mogherbi, „Tribalism, Religion and the Challenge of Political Participation: The Case of Libya” (előadás; elhangzott: Conference on Democratic Challenges in the Arab World, Center for Political and International Development Studies, Kairó, 1992. szept. 22-27., pp. 1., 9.; Economist (Survey of the Arab East), 6 February 1988, p. 7.; Adlan A. El-Hardallo, „Sufism and Tribalism: The Case of Sudan” (előadás; elhangzott: Conference on Democratic Challenges in the Arab World, Center for Political and International Development Studies, Kairó, 1992. szept. 22-27.), p. 2.; Economist, 30 October 1987, p. 45.; John Duke Anthony, „Saudi Arabia: From Tribal Society to Nation-State”, in Saudi Arabia, Energy, Developmental Planning, and Industrialization, ed. Ragaei El Mellakh és Dorothea H. El Mellakh (Lexington, MA, Lexington, 1982), pp. 93-94. 27. Yalman Onaran, „Economics and Nationalism: The Case of Muslim Central Asia”, Central Asian Survey, 13 (No. 4, 1994), p. 493.; Denis Dragounski, „Threshold of Violence”, Freedom Review, 26 (March/April 1995), p. 12. 28. Barbara Daly Metcalf, „The Comparative Study of Muslim Societies”, Items, 40 (March 1986), p. 3. 29. Metcalf, „Muslim Societies”, p. 3. 30. Boston Globe, 2 April 1995, p. 2. APAIC-ról általánosan lásd „The Popular Arab and Islamic Conference (PAIC): A New »Islamist International«?”, TransState Islam, 1 (Spring 1995), pp. 12-16. 31. Bemard Schechterman és Bradford R. McGuinn, „Linkages Between Sunni and Shi'i Radical Fundamentalist Organizations: A New Variable in Middle Eastern Politics?”, The Political Chronicle, 1 (February 1989), pp. 22-34.; New York Times, 6 December 1994, p. 5. 8. FEJEZET 1. Georgi Arbatov, „Neo-Bolsheviks of the I.M.F.”, New York Times, 7 May 1992, p. A27. 2. Az észak-koreai nézeteket egy magas rangú amerikai elemző foglalta össze: Washington Post, 12 June 1994, p. Cl.; az indiai tábornokot idézi Les Aspin, „From Deterrence to Denuking: Dealing with Proliferation in the 1990's”, memorandum, 18 February 1992, p. 6. 3. Lawrence Freedman, „Great Powers, Vital Interests and Nuclear Weapons”, Survival, 36 (Winter 1994), p. 37.; Les Aspin: Remarks, National Academy of Sciences, Committee on International Security and Arms Control, 7 December 1993, p. 3. 4. Stanley Norrist idézi: Boston Globe, 25 November 1995, pp. 1., 7.; Alastair Iain Johnston, „China's New »Old Thinking«: The Concept of Limited Deterrence”, International Security, 20 (Winter 1995-96), pp. 21-23. 5. Philip L. Ritcheson, „Iranian Military Resurgence: Scope, Motivations, and Implications for Regional Security”, Armed Forces and Society, 21 (Summer 1995), pp. 575-576. Warren Christopher beszéde, Kennedy School of Government, 1995. jan. 20.; Time, 16 December 1991, p. 47.; Ali Al-Amin Mazrui, Cultural Forces in World Politics (London: J. Currey, 1990), pp. 220., 224. 6. New York Times, 15 November 1991, p. Al.; New York Times, 21 February 1992, p. A9.; 12 December 1993, p. 1.; Jane Teufel Dreyer, „U.S./China Military Relations: Sanctions

or Rapprochement?”, In Depth, 1 (Spring 1991), pp. 17-18.; Time, 16 December 1991, p. 48.; Boston Globe, 5 February 1994, p. 2.; Monte R. Bullard, „U.S.-China Relations: The Strategic Calculus”, Parameters, 23 (Summer 1993), p. 88. 7. Idézi Kari W. Eikenberry, Explaining and Influencing Chinese Arms Transfers (Washington, D.C.: National Defense University, Institute for National Strategic Studies, McNair Paper No. 36, Febrary 1995), p. 37.; pakisztáni kormány nyilatkozata, Boston Globe, 5 December 1993, p. 19.; R. Bates Gill, „Curbing Beijing's Arms Sales”, Orbis, 36 (Summer 1992), p. 386.; Chong-pin Lin, „Red Army”, New Republic, 20 November 1995, p. 28.; New York Times, 8 May 1992, p. 31. 8. Richard A. Bitzinger, „Arms to Go: Chinese Arms Sales to the Third World”, International Security, 17 (Fall 1992), p. 87.; Philip Ritcheson, „Iranian Military Resurgence”, pp. 576., 578.; Washington Post, 31 October 1991, pp. Al, A24; Time, 16 December 1991, p. 47.; New York Times, 18 April 1995, p. A8.; 28 September 1995, p. 1.; 30 September 1995, p. 4.; Monte Bullard, „U.S.-China Relations”, p. 88.; New York Times, 22 June 1995, p. 1.; Gill, „Curbing Beijing's Arms”, p. 388.; New York Times, 8 April 1993, p. A9.; 20 June 1993, p. 6. 9. John E. Reilly, „The Public Mood at Mid-Decade”, Foreign Policy, 98 (Spring 1995), p. 83.; Executive Order 12930, 29 September 1994; Executive Order 12938, 14 November 1994. Ezek részletezik az Executive Order 12735, 1990. nov. 16-i számában foglaltakat, melyben Bush elnök bejelenti a vegyi és biológiai fegyverekkel kapcsolatos válságos helyzetet. 10. James Fallows, „The Panic Gap: Reactions to North Korea's Bomb”, National Interest, 38 (Winter 1994), pp. 40-45.; David Sanger, New York Times, 12 June 1994, pp. 1., 16. 11. New York Times, 26 December 1993, p. 1. 12. Washington Post, 12 May 1995, p. 1. 13. Bilahari Kausikan, „Asia's Different Standard”, Foreign Policy, 92 (Fall 1993), pp. 28-29. 14. Economist, 30 July 1994, p. 31.; 5 March 1994, p. 35.; 27 August 1994, p. 51.; Yash Ghai, „Human Rights and Governance: The Asian Debate” (Asia Foundation Center for Asian Pacific Affairs, Occasional Paper No. 4, November 1994), p. 14. 15. Richard M. Nixon, Beyond Peace (New York: Random House, 1994), pp. 127-128. 16. Economist, 4 February 1995, p. 30. 17. Charles J. Brown, „In the Trenches: The Battle Over Rights”, Freedom Review, 24 (Sept./Oct. 1993), p. 9.; Douglas W. Payne, „Showdown in Vienna”, ibid., pp. 6-7. 18. Charles Norchi, „The Ayatollah and the Author: Rethinking Human Rights”, Yale Journal of World Affairs, 1 (Summer 1989), p. 16.; Kausikan, „Asia's Different Standard”, p. 32. 19. Richard Cohen, The Earth Times, 2 August 1993, p. 14. 20. New York Times, 19 September 1993, p. 4E; 24 September 1993, pp. 1., B9., B16.; 9 September 1994, p. A26.; Economist, 21 September 1993, p. 75.; 18 September 1993, pp. 37-38.; Financial Times, 25-26 September 1993, p. 11.; Straits Times, 14 October 1993, p. 1. 21. Az adatok és idézetek Myron Weiner: Global Migration Crisis című művéből származnak (New York: Harper-Collins, 1995), pp. 21-28. 22. Weiner, Global Migration Crisis, p. 2. 23. Stanley Hoffmann, „The Case for Leadership”, Foreign Policy, 81 (Winter 1990-91), p. 30.

24. Lásd B. A. Roberson, „Islam and Europe: An Enigma or a Myth?”, Middle East Journal, 48 (Spring 1994), p. 302.; New York Times, 5 December 1993, p. 1.; 5 May 1995, p. 1.; Joel Klotkin és Andries van Agt, „Bedouins: Tribes That Have Made It”, New Perspectives Quarterly, 8 (Fall 1991), p. 51.; Judith Miller, „Strangers at the Gate”, New York Times Magazine, 15 September 1991, p. 49. 25. International Herald Tribune, 29 May 1990, p. 5.; New York Times, 15 September 1994, p. A21. A francia közvélemény-kutatást a francia kormány, a németet az American Jewish Committee szponzorálta. 26. Lásd Hans-George Betz, „The New Politics of Resentment: Radical Right-Wing Populist Parties in Western Europe”, Comparative Politics, 25 (July 1993), pp.413-427. 27. International Herald Tribune, 28 June 1993, p. 3.; Wall Street Journal, 23 May 1994, p. Bl.; Lawrence H. Fuchs, „The Immigration Debate: Little Room for Big Reforms”, American Experiment, 2 (Winter 1994), p. 6. 28. James C. Clad, „Slowing the Wave”, Foreign Policy, 95 (Summer 1994), p. 143.; Rita J. Simon és Susan H. Alexander, The Ambivalent Welcome: Print Media, Public Opinion and Immigration (Westport, CT: Praeger, 1993), p. 46. 29. New York Times, 11 June 1995, p. E14. 30. Jean Raspail, The Camp of the Saints (New York: Scribner, 1975) és Jean-Claude Chesnais, Le Crepuscule de l'Occident: Demographie et Politique (Párizs, Robert Laffont, 1995); Pierre Lellouche, idézi Miller, „Strangers at the Gate”. p. 80. 31. Philippe Fargues, „Demographie Explosion or Social Upheaval?” in Democracy Without Democrats? The Renewal of Politics in the Muslim World, ed. Ghassan Salamé (London: I. B. Taurus, 1994), pp. 157kk. 9. FEJEZET 1. Adda B. Bozeman, Strategic Intelligence and Statecraft - Selected Essays (Washington: Brassey's [US], 1992), p. 50.; Barry Buzan, New Patterns of Global Security in the Twenty-first Century - International Affairs, 67 (July 1991) pp. 448-449. 2. John L. Esposito, The Islamic Threat: Myth or Reality (New York: Oxford University Press, 1992) p. 46. 3. Bernard Lewis, Islam and the West (New York: Oxford University Press, 1993) p. 13. 4. Esposito, Islamic Threat, p. 44. 5. Daniel Pipes, In the Path of God: Islam and Political Power (New York: Basic Books, 1983), pp. 102-103., 169-173.; Lewis F. Richardson, Statistics of Deadly Quarrels (Pittsburgh: Boxwood Press, 1960), pp. 235-237. 6. Ira M. Lapidus, A History of Islamic Societies (Cambridge: Cambridge University Press 1988), pp. 41-42.; Anna Commena hercegnő, idézet in: Karen Armstrong, Holy War: The Crusades and Their Impact on Today's World (New York: Double-Day Anchor, 1991), pp. 3-4., valamint in: Arnold J. Toynbee, A Study of History (London: Oxford University Press, 1954) VIII., p. 390. 7. Barry Buzan, „New Patterns”, pp. 448-149, Bernard Lewis, „The Roots of Muslim Rage: Why So Many Muslims Deeply Resent the West and Why Their Bitterness Will Not Be Easily Modified” Atlantic Monthly, 266 (September 1990), p. 60.

8. Mohamed Sid-Ahmed, „Cybernetic Colonialism and the Moral Search”, New Perspectives Quarterly, 11 (Spring 1994), p. 19.; M. J. Akbar-idézet a Time 1992. június 12-i számából, p. 24. Abdelwahab Belwahl, i. m., p. 26. 9. William H. McNeill, „Epilogue: Fundamentalism and the World of the 1990's - in: ed. Martin E. Marty és R. Scott Appleby, Fundamentalism and Society: Reclaiming the Sciences, the Family, and Education (Chicago: University of Chicago Press), p. 569. 10. Fatima Mernissi, Islam and Democracy: Fear of a Modern World (kézirat, MA: Addison-Wesley, 1992). 11. Az Economist 1992. aug. 1-jei száma közöl válogatást az említett cikkekből (pp. 34-35). 12. Ed. John E. Reilly, American Public Opinion and U.S. Foreign Policy 1995 (Chicago: Chicago Council on Foreign Relations, 1995), p. 21.; Le Monde, 1991 szept. 20. p. 12, id. in: Margaaret Blunden, „Insecurity on Europe's Southern Flank” Survival, 36 (Summer 1994), p. 138.; Richard Morin, Washington Post (National Weekly ed.), 8-14 November 1993, p. 37.; Foreign Policy Association, National Opinion Ballot Report, November 1994, p. 5. 13. Boston Globe, 3 June 1994, p. 18.; John L. Esposito, „Symposium: RSesurgent Islam in the Middle East” Middle East Policy, 3 (1994, 2.) 9.; International Herald Tribune, 10 May 1994, p. 4., Christian Science Monitor, 24 February 1995, p. 1. 14. Robert Ellsworth, Wall Street Journal, 1 March 1995, p. 15.; William T. Johnsen, NATO's New Front Line: The Growing Importance of the Southern Tier (Carlisle Barracks, PA: Strategic Studies Institute, U.S. Army War College, 1992) p. vii.; Robin Laird, French Security Policy in Transition: Dynamics of Continuity and Change (Washington D.C.: Institute for National Strategic Studies, McNair paper, 38, March 1995), pp. 50-52. 15. Ruhollah Khomeini ajatollah, Islam and Revolution (Berkeley, CA: Mizan Press, 1981) p. 305. 16. Economist, 23 November 1991, p. 15. 17. Barry Buzan and Gerald Segal, „Rethinking East Asian Security” Survival, 36 (Summer 1994), p. 15. 18. Can China's Armed Forces Win the next War? Kivonatos fordítás, in: Ross H. Munro, „Eavesdropping on the Chinese Military: Where It Excepts War - Where It Doesn't”, Orbis, 38 (Summer 1994), p. 365. E dokumentum szerzői azt állították, hogy a Tajvan elleni katonai beavatkozás „kifejezetten ostoba döntés lenne”. 19. Buzan and Segal, „Rethinking East Asian Security”, p. 7.; Richard K. Betts, „Wealth, Power and Instability: East Asia and the United States After the Cold War”, International Security, 18 (Winter 1993/1994), pp. 34-77.; Aaron L. Friedberg, „Ripe for Rivalry: Prospects for Peace in Multipolar Asia”, International Security, 18 (Winter 1993/1994), pp. 5-33. 20. Can China's Armed Forces Win the Next War? - részletek olvashatók in: Munro, „Eavesdropping on the Chinese”, p. 355.; New York Times, 16 November 1993. p. A6.; Friedberg, „Ripe for Rivalry”, i. m., p. 7. 21. Desmond Ball, „Arms and Affluence: Military Acquisitions in the Asia-Pacifc Region”, International Security, 18 (Winter 1993/1994), pp. 95-111.; Michael T. Klare, „The Next Great Arms Race”, Foreign Affairs, 72 (Summer 1993), p. 137.; Buzan and Segal, „Rethinking East Asian Security”, pp. 8-11.; Gerald Segal, „Managing New Arms Races in the

Asia/Pacific”, Washington Quarterly, 15 (Summer 1992), pp. 83-112.; Economist, 20 February 1993, pp. 19-22. 22. Lásd pl. Economist, 26 June 1993, p. 75.; 24 July 1995, p. 25.; Time, 3 July 1995, pp. 30-31.; Kínáról: Jacob Heilbrunn, „The Next Cold War”, New Republic, 20 November 1995, p. 27. 23. A kereskedelmi háborúk természetéről szóló tanulmány - mely kitér arra is, hogy a kereskedelmi háború mikor fordul át fegyveres küzdelemmé — a következő kéziratban olvasható: David Rowe, Trade Wars and International Security: The Political Economy of International Economic Conflict (Project on the Changing Security Enviroment and American National Interest, 6. Study; John M. Olin Institute for Strategic Studies, Harvard University, July 1994). 24. New York Times, 6 July 1993, pp. Al, A6, Time, 10 February 1992, p. 16.; Economist, 17 February 1990, pp. 21-24., Boston Globe, 25 November 1990, p. 8.; Dan Oberdorfer, Washington Post, 1 March 1992, p. Al. 25. Idézet in: New York Times, 21 April 1992, p. A10.; New York Times, 22 September 1991, p. E2.; 21 April 1992, p. Al.; 19 September 1991, p. A7.; 1 August 1995, p. A2.; International Herald Tribune, 24 August 1995, p. 4.; China Post (Taipei), 26 August 1995, p. 2.; New York Times, 1 August 1995, p. A2. David Shambaugh pekingi interjúiból idéz. 26. Donald Zagoria, American Foreign Policy Newsletter, 3 October 1993; Can China's Armed Forces Win the Next War?, in: Munro, „Eavesdropping on the Chinese Military”, pp. 355. 27. Roger C. Altman, „Why Pressure Tokyo? The US-Japan Rift”, Foreign Affairs, 73 (May/June 1994), p. 3.; Jeffrey Garten, „The Clinton Asia Policy”, International Economy, 8 (March/April 1994), p. 18. 28. Edward J. Lincoln. Japan's Unequal Trade (Washington D.C.: Brookings Institution, 1990), pp. 2-3.; lásd C. Fred Bergsten és Marcus Noland, Reconcilable Differences? United States-Japan Economic Conflict (Washington: Institute for International Economics, 1993); Eisuke Sakakibara, „Less Like You”, International Economy (April/May 1990), p. 36.; Sakakibara különbséget tesz az amerikai kapitalista piacgazgaság és a japán nem kapitalista jellegű piacgazdaság között; Mane Anchordoguy, „Japanese-American Trade Conflict and Supercomputers”, Political Science Quarterly, 109 (Spring 1994), p. 36, Rudiger Dornbusht, Paul Krugmant, Edward J. Lincolnt és Mordechai E. Kreinint idézi; Eamonn Fingleton, „Japan's Invisible Leviathan”, Foreign Affairs, 74. (March/April 1995), p. 70. 29. A társadalmi kapcsolatok, nézetek, értékek, valamint a kultúrák közti különbségek alapos összefoglalása olvasható in: Seymour Martin Lipset, American Exceptialism: A Double-Edged Sword (New York: W. W. Norton, 1996), Chapter 7., „American Exceptialism -Japanese Uniqueness”. 30. Washington Post, 5 May 1994, p. A38.; Daily Telegraph, 6 May 1994, p. 16.; Boston Globe, 6 May 1994, p. 11.; New York Times, 13 February 1994, p. 10.; Kari D. Jackson, „How to Rebuild America's Stature in Asia”, Orbis, 39 (Winter 1995), p. 14.; Yohei Kono idézet in: Chalmers Johnson and E. B. Keehn, „The Pentagon's Ossifíed Strategy”, Foreign Affairs, 74 (July/August 1995) p. 106. 31. New York Times, 2 May 1994, p. A10.

32. Barry Buzan and Gerald Segal, „Asia: Skepticism About Optimism”, Natural Interest, 39 (Spring 1995), pp. 83-84.; Arthur Waldron, „Deterring China”. Commentary, 100 (October 1995) p. 18.; Nicholas D. Kristof, „The Rise of China”, Foreign Affairs, 72 (Nov./Dec. 1993), p. 74. 33. Stephen P. Walt, „Alliance Formation in Southwest Asia: Balancing and Bandwagoning in Cold War Competition” in: ed. Robert Jervis and Jack Snyder, Dominoes and Bandwagons: Strategic Beliefs and Great Power Competition in the Eurasian Rimland, 53 (New York: Oxford University Press, 1991) p. 69. 34. Randall L. Schweller, „Bandwagoning for Profit: Bringing the Revisionist Stat Back In”, International Security, 19 (Summer 1994), p. 72. 35. Lucian W. Pie, Dynamics of Factions and Consensus in Chinese Politics: A Model and Some Propositions (Santa Monica, CA: Rand, 1980), p. 120.; Arthur Waldron, From War to Nationalism: China's Turning Point, 1924-1925 (Cambridge: Cambridge University Press 1955) 48-49., p. 212.; Avery Goldstein, From Band-wagon to Balance-of-Power Politics: Structured Constraints in Politics in China 1949-1978 (Stanford, CA: Stanford Univerity Press 1991) 5-6., p. 35.; lásd még Lucien W. Pye, „Social Science Theories in Search of Chinese Realities”, China Quarterly, 132 (December 1992), pp. 1161-1171. 36. Samuel S. Kim and Lowell Dittmer, „Wither China's Quest for National Identity”, in: ed. Lowell Dittmer and Samuel S. Kim, China's Quest for National Identity (Ithaca, NY: Cornell University Press 1991), p. 240.; Paul Dibb, Towards a New Balance of Power in Asia (London: International Institute for Strategic Studies, Adelphi Paper 295, 1995), pp. 10-16.; Roderick Mac-Farquhar, „The Post-Confucian Challenge”, Economist, 9 February 1980, pp. 67-72.; Kishore Mahbuhani, „The Pacific Impulse”, Survival, 37 (Spring 1995), p. 117.; James L. Richardson, „Asia-Pacific: The Case for Geopolitical Optimism”, National Interest, 38 (Winter 1994-95), p. 32.; Paul Dibb, „Towards a New Balance”, p. 13.; Nicola Baker és Leonard C. Sebastian, „The Problem with Parachuting: Strategic Studies and Security in the Asia/Pacific Region”, Journal of Strategic Studies, 18 (September 1995), p. 15.; ez a tanulmány nagy terjedelemben tárgyalja, hogy az erőegyensúly és biztonság európai elvei nem alkalmazhatók Ázsiára. 37. Economist, 23 December 1995, 5 January 1996, pp. 39-40. 38. Richard K. Betts, „Vietnam's Strategic Predicament”, Survival, 37 (Fall 1995), pp. 61., 76. 39. New York Times, 12 November 1994, p. 6.; 24 November 1994, p. A12.; International Herald Tribune, 8 November 1994, p. 1.; Michael Oksenberg, Washington Post, 3 September 1995, p. Cl. 40. Jitsuo Tsuchiyama, „The End of the Allience? Dilemmas in the U.S.-Japan Relations” (kiadatlan kézirat, Harvard Univerity, John M. Olin Institute for Strategic Studies 1994), pp. 18-19. 41. Ivan P. Hall, „Japan's Asia Card”, National Interest, 38 (Winter 1994-95), p. 26.; Kishore Mahbubani, „The Pacific Impulse”, p. 117. 42. Mike M. Mochizuki, „Japan and the Strategic Quadrangle”, in: ed. Michael Mandelbaum, The Strategic Quadrangle: Russia, China, Japan and the United States in East Asia (New York: Council on Foreign Relations 1995), pp. 130-139.; az Asahi Shimbon közvéleménykutatás-jelentése in: Christian Science Monitor, 5 January 1995, p. 7.

43. Financial Times, 10 September 1992, p. 6.; Samina Yasmeen, „Pakistan's Cautious Foreign Policy”, Survival, 36 (Summer 1994), 121., pp. 127-128.; Bruce Vaughn, „Shifting Geopolitical Realities Between South, Southwest and Central Asia”, Central Asian Survey (1994/2), p. 313.; Hamshahri - vezércikk, 30 August 1994, pp. 1., 4., in: FBIS-NES-94-173, 2 September 1994, p. 77. 44. Graham E. Fuller, „The Appeal of Iran”, National Interest, 37 (1994 Fall), p. 95.; Mu'ammar al-Kadhafi: Prédikáció - Líbia, Tripoli, 13 March 1994 In: FBIS-NES-94-049, 14 March 1994, p. 21. 45. Fereidun Fesharaki, East-West Center, idézve in: New York Times, 3 April 1994, p. E3. 46. Stephen J. Blank, Challenging the New World Order: The Arms Transfer Policies of the Russian Republic (Carlisle Barracks, PA: U.S. Army War College, Strategic Studies Institute, 1993), 53-60. 47. International Herald Tribune, 25 August 1995. 48. J. Mohan Malik, „India Copes with the Kremlin's Fall”, Orbis, 37 (Winter 1993), p. 75. 10. FEJEZET 1. Mahdi Elmandjra, Der Spiegel, 11 February 1991. Id. in: Elmandjra, „Cultural Diversity: Key to Survival in the Future” (First Mexican Congress on Future Studies, Mexico City, 26-27 September 1994) 3., p. 11. 2. David C. Rapoport, „Comparing Militant Fundamentalist Groups”, in: ed. Martin E. Marty és R. Scott Appleby, Fundamentalism and the State: Remaking Politics, Economies, and Militance (Chicago: University Press, 1993), p. 445. 3. Ted Galen Carpenter, „The Unintended Consequences of Afghanistan”, World Policy Journal, 11 (1994 Spring), pp. 78-79., 81., 82.; Anthony Hyman, „Arab Involvement in the Afghan War”, Beirut Review, 7 (Spring 1994), pp. 78., 82.; Mary Anne Weaver, „Letter from Pakistan: Children of the Jihad”, New Yorker; 12 June 1995, pp. 44-45.; Washington Post, 24 July 1995, p. Al.; New York Times, 20 March 1995, p. 1.; 28 March 1993, p. 14. 4. Tim Weiner, „Blowback from the Afghan Battlefield”, New York Time Magazine, 13 March 1994, p. 54. 5. Harrison J. Goldin, New York Times, 28 August 1992, p. A25. 6. James Piscatori, „Religion and Realpolitik: Islamic Responses to the Gulf War”, in: ed. James Piscatori, Islamic Fundamentalisms and the Gulf Crisis (Chicago: Fundamnetalism Project, American Academy of Arts and Sciences 1991) 1., pp. 6-7.; lásd még: Fatima Mernissi, Islam and Democracy: Fear of the Modern World (Reading, MA: Addison-Wesley), pp. 16-17. 7. Rami G. Khouri, „Collage of Comment: The Gulf War and the Mideast Peace; The Appeal of Saddam Hussein”, New Perspectives Quarterly, 8 (Spring 1991), p. 56. 8. Ann Mosley Lesch, „Contrasting Reactions to the Persian Gulf Crisis: Egypt, Syria, Jordan, and the Palestinians”, Middle East Journal, 45 (1991 Winter), p. 43.; Time, 3 December 1990, p. 70.; Kanan Makiya, Cruelty and Silence: War, Tyranny, Uprising and the Arab World (New York: W. W. Norton, 1993), p. 242.

9. Eric Evans, „Arab Nationalism and the Persian Gulf War”, Harvard Middle Eastern and Islamic Review, 1 (February 1994), p. 28.; Sari Nusselbeh, idézve Time, 15 October 1990. pp. 54-55. 10. Karin Haggag, „One Year After the Storm”, Civil Society (Kairó), 5. (May 1992), p. 12. 11. Boston Globe, 19 February 1991, p. 7.; Safar al-Hawalit Mamoun Fandy idézi New York Times, 24 November 1990, p. 21.; Husszein királyt David S. Landes idézi. „Islam Dunk: the Wars of Muslim Resentment”, New Republic, 8 April 1991, pp. 15-16.; Fatima Mernissi, Islam and Democracy, p. 102. 12. Safar al-Hawali, „Infidels, Without, and Within”, New Perspectives Quarterly, 8 (Spring 1991), p. 51. 13. New York Times, 1 February 1991, p. A7.; Economist, 2 February 1991, p. 32. 14. Washington Post, 29 January 1991, p. A10.; 24 February 1991, p. Bl.; New York Times, 20 October 1990, p. 4. 15. Idézet in: Saturday Star (Johannesburg), 19 January 1991, p. 3.; Economist, 26 January 1991, pp. 31-33. 16. Sohail H. Hasmi cikkét Mohammed Haikal ismerteti, „Illusions of Triumph”, Harvard Middle Eastern and Islamic Review, 1 (February 1994), p. 107.; Mernissi, „Islam and Democracy”, p. 102. 17. Shibley Telhami, „Arab Public Opinion and the Gulf War”, Political Science Quarterly, 108 (Fall 1993), p. 451. 18. International Herald Tribune, 28 June 1993, p. 10. 19. Roy Licklider, „The Consequences of Negotiated Settlements in Civil Wars, 1945-93”, American Political Science Review, 89 (September 1995), 685. - Licklider a közösségi háborúkat „identitásháborúnak” nevezi. Samuel P. Huntington, „Civil Violence and the Process of Development”, in: Civil Violence and the International System (London: International Institute for Strategic Studies, Adelphi tanulmányok 83., December 1971), pp. 12-14. Huntington a közösségi háborúk öt legfontosabb jellemzőjeként a nagyfokú polarizációt, az ideológiai ambivalenciát, a partikularizmust, az erőszak magas szintjét és az elhúzódó jelleget jelöli meg. 20. Ezek a becslések újságcikkek alapján, valamint Ted Robert Gurr és Barbara Harff, Ethnic Conflict in World Politics című könyve alapján készültek. (Boulder: West-view Press, 1994), pp. 160-165. 21. Richard H. Schultz, Jr. and William J. Olson: Ethnic and Religious Conflict: Emerging Threat to U.S. Security (Washington D.C.: National Strategy Information Center), p. 17.; H.D.S. Greenway, Boston Globe, 3 December 1992, p. 19. 22. Roy Licklider, „Settlements in Civil Wars”, p. 685.; Gurr és Harff, Ethnic Conflict, p. 11.; Trent N. Thomas, „Global Assessment of Current and Future Trends in Ethnic and Religious Conflict”, in: ed. ifj. Robert L. Pfaltzgraff és ifj. Richard H. Schultz, Ethnic Conflict and Regional Instability: Implications for U.S. Policy and Army Roles and Missions (Carlisle Barracks, PA: Strategic Studies Institute, U.S. Army War College, 1994.), p. 36. 23. Lásd Schultz and Olson, Ethnic and Religious Conflict, pp. 3-9.; Sugata Bose, „Factors Causing the Proliferation of Ethnic and Religious Conflict”, in: Pfaltzgraff és Schultz, Ethnic Conflict and Regional Instability pp. 43 1-9.; Michael E. Brown, „Causes and

Implications of Ethnic Conflict”, in: ed. Michael E. Brown, Ethnic Conflict and International Security (Princeton, NJ: Princeton University Press, 1993), pp. 3-26. Vannak nézetek, amelyek tagadják, hogy az etnikai konfliktusok száma a hidegháború óta megnövekedett volna. Lásd Thomas, „Global Assessment of Current and Future Trends in Ethnic and Religious Conflict”, pp. 33-41. 24. Ruth Leger Sivard, World Militay and Social Expenditures 1993 (Washington, D.C.: World Priorities, Inc. 1993), pp. 20-22. 25. James L. Payne. Why Nations Arm (Oxford: B. Blackwell. 1989), p. 124. 26. Christopher B. Stone, „Westphalia and Hudaybiyya: A Survey of Islamic Perspective on the Use of Force as Conflict Management Technique” (kiadatlan dolgozat, Harvard University), pp. 27-31.; és ed. Jonathan Wilkenfeld-Michael Brecher-Sheila Moser, Crises in the Twentieth Century (Oxford; Pergamon Press, 1988-89) II. kötet, pp. 15., 161. 27. Gary Fuller, „The Democratic Backdrop to Ethnic Conflict: A Geographic Overview”, in: Central Intelligence Agency: The Challenge of Ethnic Conflict to National and International Order in the 1990's: Geographic Perspectives (Washington D.C.: Central Intelligence Agency, RTT 95-10039, 1995 October), pp. 151-154. 28. New York Times, 16 October 1994, p. 3.; Economist, 5 August 1995, p. 32. 29. ENSZ, Gazdasági és szociális információk, politikai elemzés tagozat, népességelemző osztály: World Population Prospects: The 1994 Revision (New York: United Nations, 1995); Denis Dragounski, „Threshold of Violence”, Freedom Review, 26 (March-April 1995), p. 11. 30. Susan Woodward, Balkan Tragedy: Chaos and Dissolution after the Cold War (Washington, D.C.: Brookings Institution, 1995), pp. 32-35.; Branka Magas, The Destruction of Yugoslavia: Tracking the Breakup 1980-92 (London: Verso, 1993), pp. 6., 19. 31. Paul Mojzes, Yugoslavian Inferno: Ethnoreligious Warfare in the Balkans (New York: Continuum, 1994). pp. 95-96.; Magas, Destruction of Yugoslavia, pp. 49-73.; Aryeh Neier, „Kosovo Survives”, New York Review of Books, 3., 3 February 1994, p. 26. 32. Aleksa Djilas, „A Profile of Slobodan Milošević”, Foreign Affairs, 72 (Summer 1993), p. 83. 33. Woodward: Balkan Tragedy, pp. 33-35.; az adatok jugoszláv népszámlálásokból és más forrásokból származnak; William T. Johnsen, Deciphering the Balkan Enigma: Using History to Inform Policy (Carlisle Barracks: Strategic Studies Institute, 1993), p. 25.; idézve in: Washington Post, 5 December 1992., p. C2.; New York Times, 4 November 1995, p. 6. 34. Bogdan Denis Denitch: Ethnic Nationalism: The Tragic Death of Yugoslavia (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1994), pp. 125., 127. 35. Payne, Why Nations Arm, pp. 125., 127. 36. Middle East International, 20 January 1995, p. 2. 11. FEJEZET 1. Roy Licklider, „The Consequences of Negotiated Settlements in Civil Wars, 1945-93”, American Political Science Review, 89 (September 1995), p. 685. 2. Lásd Barry R. Posen, „The Security Dilemma and Ethnic Conflict”, in: ed. Michael E. Brown, Ethnic Conflict and Internatioinal Security (Princeton: Princeton University Press, 1933), pp. 103-124.

3. Roland Dannreuther, Creating New States in Central Asia (International Institute for Strategic Studies/Brassey's Adelphi Paper 288.. March 1994), pp. 30-31.; Dodjoni Atovullo, idézve in: Urzula Doroszewska, „The Forgotten War: What Really Happened in Tajikistan”, Uncaptive Minds, 6 (Fall 1993), p. 33. 4. Economist, 26 August 1995, p. 43.; 20 January 1996, p. 21. 5. Boston Globe, 8 November 1993, p. 2.; Brian Murray, „Peace in the Caucasus: Multi-Ethnic Stability in Dagestan”, Central Asian Survey, 13 (1994/4), pp. 514-515.; New York Times. 11 November 1991, p. A7.; 17 December 1994, p. 7.; Boston Globe, 7 September 1994, p. 16.; 17 December 1994, p. 1. 6. Raju G. C. Thomas, „Secessionist Movements in South Asia”, Survival, 36 (Summer 1994), pp. 99-101.; Stefan Wagstyl, „Kashmiri Conflict Destroys a »Paradise«“, Financial Times, 23-24 October 1993, p. 3. 7. Alija Izetbegović: The Islamic Declaration (1991), pp. 23., 33. 8. New York Times, 4 February 1995, p. 4.; 15 June 1995, p. A12.; 16 June 1995, p. A12. 9. Economist, 20 January 1996, p. 21.; New York Times, 4 February 1995, p. 4. 10. Stojan Obradovic, „Tuzla: The Last Oasis”, Uncaptive Minds, 7 (Fall-Winter 1994), p. 104. 11. Fiona Hill, Russia's Tinderbox: Conflict in the North Caucasus and Its Implications for the Future of the Russian Federation (Harvard University, John F. Kennedy School of Government, Strengthening Democratic Institutions Project, 1995 September), p. 104. 12. New York Times, 1 February 1991, p. A7.; Economist, 2 February 1991, p. 32. 13. Lásd Mojzes, Yugoslavian Inferno, chapter 7, „The Religious Component in Wars”; Denitch, Ethnic Nationalism: The Tragic Death of Yugoslavia, pp. 29-30., 72-73., 131-133.; New York Times, 17 September 1992, p. A14.; Misha Glenny, „Carnage in Bosnia, for Starters”, New York Times, 29 July 1993, p. A23. 14. New York Times, 13 May 1995, p. A3.; 7 November 1993, p. E4.; 13 March 1994, p. E3. Borisz Jelcin id. in: Barnett R. Rubin, „The Fragmentation of Tadjikistan”, Survival, 35 (Winter 1993-94), p. 86. 15. New York Times, 7 March 1994, p. 1.; 26 October 1995. p. A25.; 24 September 1995, p. E3.; Stanley Jeyaraja Tambiah, Sri Lanka: Ethnic Fratricide and the Dismantling of Democracy (Chicago: University of Chicago Press, 1986), p. 19. 16. Khalid Duran, idézve in: ifj. Richard H. Schultz and William J. Olson, Ethnic and Religious Conflict: Emerging Threat to U.S. Security (Washington, D.C.: National Strategy Information Center), p. 25. 17. Khaching Toloyan, „The Impact of Diasporas in U.S. Foreign Policy”, in: ed. ifj. Robert L. Pfaltzgraff and Richard H. Schultz, Ethnic Conflict and Regional Instability: Implications for U.S. Policy and Army Roles and Missions (Carlisle Barracks, PA: Strategic Studies Institute, U.S. Army War College, 1994), p. 156. 18. New York Times, 25 June 1994, p. A6.; 7 August 1994, p. A9.; Economist, 31 October 1992, p. 38.; 19 August 1995, p. 32.; Boston Globe, 16 May 1994, p. 12.; 3 April 1995, p. 12. 19. Economist, 27 February 1988, p. 25.; 8 April 1995, p. 34.; Dávid C. Rapaport, „The Role of External Forces in Supporting Ethno-Religious Conflict” in: Pfaltzgraff és Schultz, Ethnic Conflict and Regional Instability, p. 64.

20. Rapaport, „External Forces”, i. m„ p. 66.; New York Times, 19 July 1992, p. E3.; Carolyn Fluehr-Lobban, „Protracted Civil War in the Sudan: Its Future as a Multi-Religious, Multi-Ethnic State”, Fletcher Forum of World Affairs, 16 (Summer 1992), p. 73. 21. Steven R. Weisman, „Sri Lanka: A Nation Disintegrates”, New York Times Magazine, 13 December 1987. p. 85. 22. New York Times, 29 April 1984, p. 6.; 19 June 1995, p. A3.; 24 September 1995, p. 9.; Economist. 11 June 1988, 311 p. 38.; 26 August 1995. p. 29.; 20 May 1995. p. 35.; 4 November 1995. p. 39. 23. Barnett Rubin, „Fragmentation of Tadjikistan”, i. m. pp. 84., 88.; New York Times, 29 July 1993, p. 11.; Boston Globe, 4 August 1993. p. 4.; A tadzsikisztáni háború kialakulásáról írottakban főleg Barnett R. Rubin, „The Fragmentation of Tadjikistan” c. művét vettem alapul. Survival, 35 (Winter 1993-94). pp. 71-91.; Roland Dannreuther, Creating New States in Central Asia (International Institute for Strategic Studies, Adelphi Paper 288., March 1994); Hafízulla Emadi, „State, Ideology, and Islamic Resurgence in Tadjikistan”, Central Asian Survey, 13 (1994/4), pp. 565-574.; valamint újságcikkek. 24. Urszula Doroszewska, „Caucasus Wars”, Uncaptive Minds, 7 (Winter-Spring 1994), p. 86. 25. Economist, 28 November 1992, p. 58.; Hill, Russia's Tinderbox, i. m., p. 50. 26. Moscow Times, 20 January 1995, p. 4.; Hill, Russia's Tinderbox, i. m„ p. 90. 27. Economist, 14 January 1995, p. 43.; New York Times, 21 December 1994, p. A18.; 23 December 1994, p. AL; 3 January 1995, p. 1.; 1 April 1995, p. 3.; 11 December 1995, p. A6.; Vicken Cheterian, „Chechnya and the Transcaucasian Republics”, Swiss Review of World Affairs, 10-15 February 1995; Boston Globe, 5 January 1995, p. 1.; 12 August 1995, p. 2. 28. Vera Tolz, „Moscow and Russia's Ethnic Republics in the Wake of Chechnya”, Center for Strategic and International Studies, Post-Soviet Prospects, 3 (October 1995), p. 2.; New York Times, 20 December 1994, p. A14. 29. Hill, Russia's Tinderbox, p. 4.; Dmitry Temin, „Decision Time from Russa”, Moscow Times, 3 February 1995, p. 8. 30. New York Times, 7 March 1992, p. 3.; 24 May 1992, p. 7.; Boston Globe, 5 February 1993, p. 1.; Bahri Yilmaz, „Turkey's New Role in International Politics”, Aussenpolitik, 45 (1994 January), p. 95.: Boston Globe, 7 April 1993, p. 2. 31. Boston Globe, 4 September 1993, p. 2.; 5 September 1993, p. 2.; 26 September 1993, p. 7.; New York Times, 4 September 1993, p. 5.; 5 September 1993, p. 19.; 10 September 1993, p. A3. 32. New York Times, 12 February 1993, p. A3.; 8 March 1992, p. 20.; 5 April 1993, p. A7.; 15 April 1993, A9.; Thomas Goltz, „Letter from Eurasia: Russia's Hidden Hand”, Foreign Policy, 92 (Fall 1993), pp. 98-104.; Hill és Jewett, Back in the USSR, p. 25. 33. Fiona Hill and Pamela Jewett, Back in the USSR: Russia's Intervention in the Internal Affairs of the Former Soviet Republics and the Implications for the United States Policy Toward Russia (Harvard Univeristy, John F. Kennedy School of Government, Strengthening Democratic Institutions Project, January 1994), p. 10. 34. New York Times, 22 May 1992, p. A29.; 4 August 1993, p. A3.; 10 July 1994, p. E4.; Boston Globe, 25 December 1993, p. 18.; 23 April 1995, p. 23.

35. Flora Lewis, „Between TV and the Balan War”, New Perspectives Quarterly, 11 (Summer 1994), p. 47.; Hanns W. Amull, „Germany in the Yugoslav Crisis”, Survival, 37 (Winter 1995-96), p. 112.; Wolfgang Krieger, „Toward a Gaullist Germany? Some Lessons from the Yugoslav Crisis”, World Policy Journal, 11 (Spring 1994), pp. 31-32. 36. Misha Glenny, „Yugoslavia: The Great Fall”, New York Review of Books, 23 March 1993, p. 61.; Pierre Behar, „Central Europe: The New Lines of Fracture”, Geopolitique, 39 (Fall 1994), p. 44. 37. Pierre Behar, „Central Europe and the Balkans Today: Strenghts and Weaknesses”, Geopolitique, 35 (Fall 1991), p. 33.; New York Times, 23 September 1993. p. A9.; Washington Post, 13 February 1993, p. 16.; Janusz Bugajski, „The Joy of War”, Post-Soviet Prospects (Center for Strategic and International Studies), 18 March 1993, p. 4. 38. Dov Ronen, The Origins of Ethnic Conflict: Lessons from Yugoslavia (Australian National University, Research School of Pacific Studies, 155. számú tanulmány, 1994 november), pp. 23-24.; Bugajski, „Joy of War”, i. m., p. 3. 39. New York Times, 1 August 1995, p. A6.; 28 October 1995, p. 5.; 5 August 1995, p. 4.; Economist, 11 November 1995, pp. 48^9. 40. Boston Globe, 4 January 1993, p. 5.; 9 February 1993, p. 6.; 8 September 1995, p. 7.; 30 November 1995, p. 13.; New York Times, 18 September 1995, p. A6.; 22 June 1993, p. A23.; Janus Bugajski, „The Joy of War”, i. m., 4. 41. Boston Globe, 1 March 1993, p. 4.; 21 February 1993, p. 11.; 5 December 1993, p. 30.; Times (London), 2 March 1993, p. 14.; Washington Post, 6 November 1995, p. A15 42. New York Times, 2 April 1995, p. 10.; 30 April 1995, p. 4.; 30 July 1995, p. 8.; 19 November 1995, p. E3. 43. New York Times, 9 February 1994, p. A12.; 10 February 1994, p. AL; 7 June 1995, p AL; Boston Globe, 9 December 1993, p. 25.; Europe Times, May 1994. p. 6.; Andrea Papandreou, „Europe Turns Left”, New Perspectives Quarterlv, 11. (Winter 1994), p. 53. 44. New York Times, 10 September 1995, p. 12.; 13 September 1995, p. Ali.; 18 September 1995, p. A6.; Boston Globe, 8 September 1995, p. 2.; 12 September 1995, p. 1. 10 September 1995. p. 28. 45. Boston Globe, 16 December 1995, p. 8.; New York Times, 9 July 1994, p. 2. 46. Margaret Blunden, „Insecurity on Europe's Southern Flank”, Survival, 36 (1994 Summer), p. 145.; New York Times, 16 December 1993, p. A7. 47. Fouad Ajami, „Under Western Eyes: The Fate of Bosnia” (a Carnegie Endowment for International Peace and the Aspen Institute Nemzetközi Balkáni Bizottsága számára készített jelentés, 1996 April), p. 55.; Boston Globe, 14 August 1993, p. 2.; Wall Street Journal, 17 August 1992, p. A4. 48. Yilmaz, „Turkey's New Role”, pp. 94, 97. 49. Janusz Bugajski, „Joy of War”, i. m„ p. 4.; New York Times, 14 November 1992, p. 5.; 5 December 1992, p. 1.; 15 November 1993, p. 1.; 18 February 1995, p. 3.; 1 December 1995, p. A14.; 3 December 1995, p. 1.; 16 December 1995, p. 6.; 24 January 1996, pp. Al, A6.; Susan Woodward: Balkan Tragedy: Chaos and Dissolution After the Cold War (Washington, D.C.: Brookings Institution, 1995), pp. 356-357.; Boston Globe, 10 November 1992, p. 7.; 13 July 1993, p. 10.; 24 June 1995, p. 9.; 22 September 1995, p. 15.; Bili Gertz, Washington Times, 2 June 1994, p. Al.

50. Jane's Sentinel idézet in: Economist, 6 August 1994, p. 41.; Economist, 12 February 1994, p. 21.; New York Times, 10 September 1992, p. A6.; 5 December 1992, p. 6.; 26 January 1993, p.A9.; 14 October 1993, p. A14.; 14 May 1994, p. 6.; 15 April 1995, p. 3.; 15 June 1995, p. A12.; 3 February 1996, p. 6.; Boston Globe, 14 April 1995, p. 2.; Washington Post, 2 February 1996, p. 1. 51. New York Times, 23 January 1994, p. 1.; Boston Globe, 1 February 1994, p. 8. 52. Amerika hallgatólagosan beleegyezik a muzulmán fegyverszállításokba — lásd New York Times, 15 April 1995. p. 3.; 3 February 1996, p. 6.; Washington Post, 2 February 1996, p. 1.; Boston Globe, 14 April 1995, p. 2. 53. Rebecca West, Black Lamb and Green Falcon. The Record of a Journey through Yugoslavia in 1937 (London: Macmillan, 1941), p. 22., id. in: Charles G. Boyd, „Making Peace with the Guilty: the Truth About Bosnia”, Foreign Affairs, 14 (September/October 1995), p.22. 54. Idézve in: Timothy Garton Ash, „Bosnia in Our Future , New York Review of Books, 21 December 1995, p. 27.; New York Times, 5 December 1992, p. 1. 55. New York Times, 3 September 1995, p. 6E; Boston Globe, 11 May 1995, p. 4. 56. Lásd U.S. Institute for Peace: Sudan: Ending the War, Moving Talks Forward (Washington, D.C.: Institute of Peace Special Report, 1994), New York Times 26 February 1994, p. 3. 57. John J. Maresca, War in the Caucasus (Washington: United States Institute of Peace, Special Report, dátum nélkül), p. 4. 58. Robert D. Putnam, „Diplomacy and Domestic Politics: The Logic of Two Level Games”, International Organization, 42 (Summer 1988), pp. 427-460.; Samuel P. Huntington, The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century (Norman, OK: University of Oklahoma Press, 1991\pp. 121-163. 59. New York Times, 21 January 1993, p. A6.; 16 February 1994, p. 47.; Az oroszok 1994. februári kezdeményezéséről általánosan lásd Leonard J. Cohen, „Russia and the Balkans: Pan-Slavism, Partnership and Power”, International Journal, 49. (August 1994), pp. 836-845. 60. Economist, 26 February 1994, p. 50. 61. New York Times, 20 April 1994, p. A12.; Boston Globe, 19 April 1994, p. 8. 62. New York Times, 15 August 1995, p. 13. 63. Hill és Jewitt, „Back in the USSR”, i. m., p. 12.; Paul Henze, Georgia and Armenia - Toward Independence (Santa Monica, CA: RAND P-7924, 1995), p. 9.; Boston Globe, 22 November 1993, p. 34. 12. FEJEZET 1. Arnold Toynbee: A Study of History (London: Oxford University Press, Volume 12, 1934-1961), VII., pp. 7-17.; Civilization on Thai: Essays (New York: Oxford University Press 1948), pp. 17-18.; A Study of History, IX., pp. 421-422. 2. Matthew Melko, The Nature of Civilization (Boston: Porter Sargent 1969), p. 15. 3. Carroll Quigley, The Evolution of Civilizations: An Introduction to Historical Analysis (New York: Macmillan 1961), p. 146. 4. Quigley, Evolution of Civilizations, i. m., pp. 138-139., 158-160. 5. Mattei Dogan, „The Decline of Religious Beliefs in Western Europe”, International Social Science Journal, 47 (September 1995), pp. 405 19.

6. Robert Wuthnow, „Indices of Religious Resurgence in the United States”, in: ed. Richard T. Antoun és Mary Elaine Hegland, Religious Resurgence; Contemporary Cases in Islam, Christianity, and Judaism (Syracuse: Syracuse University Press 1987), pp. 15-34.; Economist, 8 (July 1995), pp. 19-21. 7. Arthur M. Schlesinger, Jr.: The Disuniting of America: Reflections on a Multicultural Society (New York: W. W. Norton. 1992), pp. 66-67., 123. 8. Idézve in: Schlesinger. Disputing of America, i. m., p. 118. 9. Gunnar Myrdal, An American Dilemma (New York: Harper Bros. 1944) I. 3.; Richard Hofstadter id. in: Hans Kohn, American Nationalism: An Interpretive Essay (New York: Macmillan 1957), p. 13. 10. Takeshi Umehara, „Ancient Japan Shows Post-Modernism the Way”, New Perspectives Quarterly, 9 (Spring 1992), 10. 11. James Kurth, „The Real Clash”, National Interest, 37 (Fall 1994), pp. 3-15. 12. Malcolm Rifkind, Speech - Pilgrim Society, London 15 November 1994 (New York: British Information Services, 16 November 1994), p. 2. 13. International Herald Tribune, 23 May 1995, p. 13. 14. Richard Holbrooke, „America: A European Power”, Foreign Affairs, 74 (March/April 1995), p. 49. 15. Michael Howard, America and the World (St. Louis: Washington University, the Annual Levine Lecture, 5 April 1984), p. 6. 16. Schlesinger, Disuniting America, i. m„ p. 127. 17. Az 1990-es évek irányelveiről lásd „Defense Planning Guidance for the Fiscal Years 1994-1999” - kivonat, 18 February 1992; New York Times. 8 March 1992, p. 14. 18. Z. A. Bhutto, If I Am Assasinated (New Delhi: Vikas Publishing House, 1979), pp. 137-138.; id. in: Louis Selvoie, „The Islamization of Pakistan's Foreign Policy”, International Journal, 51. (Winter 1995-96), p. 133. 19. Michael Walzer, Thick and Thin: Moral Argument at Home and Abroad (Notre Dame: Univensty of Notre Dame Press, 1994), pp. 1-11. 20. James Q. Wilson, The Moral Sense (New York: Free Press, 1993), p. 225. 21. Government of Singapore, Shared Values (Singapore: Cmd. 1991/1., 2 January 1991), pp. 2-10. 22. Lester Pearson. Democracy in World Politics (Princeton: Princeton University Press, 1955), pp. 83-84.

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Tördelte a Kopf Bt. Nyomta a Szekszárdi Nyomda Felelős vezető Vadász József igazgató Készült Szekszárdon, 2006-ban Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós A sorozatot Kállay Judit tervezte Készült 33 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 8036 4

Megjegyzés: Az elektronikus változat szerkesztésénél a lehetséges helyesírási, értelmezési hibákat javítottuk; a hivatkozások – különösen az ábráknál – olykor értelmezhetetlenek vagy olvashatatlanok voltak. Ezeket jelöltük. A könyv szinte hozzáférhetetlen – ezért még így, teljességet nélkülöző állapotában is figyelmet érdemel. (A szerk.)

ÖSSZEGZÉS Samuel P. Huntington könyve A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása 1996-ban jelent meg a Foreign Affairs című nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó amerikai lapban 1993-ban publikált hasonló nevű, óriási vihart kavart cikkének kifejtéseként. A könyv – miként a cikk is – a hidegháború utáni politikai, ideológiai helyzetet elemzi. Az eredeti publikáció Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember c. 1992-ben megjelent könyvére adott reakció, „kvázi-kritika” volt. A könyv lényeges elemei Megállapításai • • •

A hidegháború utáni világ szabályait a kulturális identitások adják. Az emberek a politikát nemcsak érdekeik előmozdítására, hanem saját identitásuk meghatározására is használják. A világpolitika főszereplői továbbra is a nemzetállamok, melyek már civilizációk szerint tömörülnek.

Alaptézisei • • •

A civilizációk halandók, és ki vannak téve a változásnak. Globális civilizáció nem fog kialakulni. A modernizáció nem eredményez „nyugatiasodást”.

További 5 főtézise • • • • •

A mai világ sokoldalú és sokpólusú. Jelenleg a civilizációk közötti erőegyensúly módosulása zajlik. Új, a civilizációkon alapuló világrend alakul ki. A Nyugat mindinkább konfliktusba kerül más civilizációkkal. El kell fogadni, hogy a nyugati civilizáció nem egyetemes, megújulása államainak összefogásán múlik.

Civilizációk Huntington nézete szerint a politikai ideológiák civilizációkon belüli összecsapását felváltja a vallás és a kultúra civilizációk közötti összecsapása. Huntington civilizáció alatt a legmagasabb kulturális csoportosulás, a kulturális identitás legtágabb szintjét érti, ez alapján több civilizációt különböztet meg, melyek határvonala nem mindig követi az országhatárokat: 1. Kínai (Sinic) – Kína, Vietnam, Korea, Tajvan, Szingapúr, illetve a kínai diaszpórák főleg Ázsiában 2. Buddhista – Arunácsal Prades, Nepál egyes részei, Bhután, Szibéria egyes részei, Kalmukföld, Mianmar, Thaiföld, Laosz, Kambodzsa és Tibet - noha kulturálisan külön entitásként kezeli, Huntington szerint nemzetközi értelemben nem alkotnak egy „nagy” civilizációt 3. Japán (egymagában, mint a nyugati és a kínai keveréke)

4. Hindu – India, Nepál részei, és a hindu diaszpórák szerte a világban) 5. Iszlám – A muszlim országok, valamint Albánia, Bosznia-Hercegovina és Kelet-India 6. Ortodox kereszténység – Oroszország, Görögország, Bal-parti Ukrajna, illetve más, ortodox vallású területek 7. Nyugati kereszténység – Európa, a „nyugati keresztény” egykori szovjet tagköztársaságok, USA, Ausztrália, Új-Zéland 8. Latin-Amerika – Közép- és Dél-Amerika országai 9. Az Afrikai, vagy Szub-Szaharai (a Szaharától délre) civilizáció – egy lehetséges civilizáció, mely még nem létezik, de kialakulása valószínűsíthető 10. Több állam két civilizáció között ingadozik, vagy épp „civilizációt vált”, ezeket Huntington külön kategóriába („magányos államok”) sorolja. Ilyen Törökország, Haiti, a Karib-tengeri volt brit gyarmatok illetve Etiópia. Izrael is külön sorolható, de nagyon közel a Nyugati civilizációhoz. A civilizációk szerkezete Huntington így elemzi az államokat: • • • • •

Tagállamok Magállamok (a domináns állam, nem minden civilizációban) Hasadó államok (melyeken keresztülhalad egy civilizációs határvonal, például Ukrajna) Magányos államok (például Japán, Haiti) Elszakadó államok (civilizációt váltó államok, például Törökország – Iszlámból Nyugatiba)

A pólusok a magállamok lesznek, a globális érdekeltség helyét a befolyásolási szférák világa veszi át. • • • •

A Nyugat körülhatárolása Oroszország és „közelkülföldje” Nagy-Kína és érdekszférája Iszlám o A külső és belső konfliktusaiban jelentős szerepet játszik a mag-állam hiánya o Több hatalmi központ (például Szaúd-Arábia, Irán, Algéria) melyek versengenek egymással o Probléma az állami legitimitás – az országhatárok az egykori gyarmatok határai o A törzs iránti lojalitás az állam iránti lojalitás felett áll, az állam másodlagos

Potenciális fegyveres összecsapás az Iszlám határai mentén várható. Civilizációk közötti kapcsolatok • • •

Találkozások (ókor, középkor, például Marco Polo) Hatás (a Nyugat felmelkedése, dominanciája – a késő középkortól az 1980-as, 1990-es évekig) Kölcsönhatás (a Nyugat elleni lázadás, minden eddiginél szorosabb kapcsolatok, a Nyugat egy lesz a sok közül – jelenkor)

- Az egy civilizációra épülő nemzetközi szervezetek a legsikeresebbek.

- Az 1980-as, 1990-es években a nem nyugati világban az őshonos kultúrák újjáéledése figyelhető meg. - Az 1990-es évek elejének identitásválsága után a civilizációk új rendje alakul ki. - Nő a kulturális azonosulás fontossága. - Régi, keleti konfliktusok élednek újjá. La revanche du Dieu •

„Isten revánsa”, a régi vallások újjáéledése (az 1970-es évek közepétől folyamatosan) o Okai: modernizáció és városiasodás o Bázisa: a fiatal városi középosztály (Európában főleg második generációs bevándorlók) o Funkciója: az identitás újjáépítése, a külföldi dominancia elutasítása

•

Ázsiai öntudatosodás, iszlám újjászületése o A modern elfogadása, a Nyugat elvetése o Új vallási elkötelezettség a protestáns reformáció analógiájára o A liberális demokrácia nem képes gyökeret verni o Az olajárrobbanás és a népességrobbanás nagy szerepet játszik benne

Az összecsapásokban részt vevő civilizációk típusai • •

•

•

Univerzalista Nyugat (gazdasági, politikai befolyás inkább, mint katonai beavatkozás) Agresszív civilizációk o Iszlám o Kína Gyenge civilizációk o Latin Amerika o Afrika Inga civilizációk (hová tartozik?) o India (Hindu-Nyugat, India ma nyugati típusú demokrácia) o Oroszország (Nyugathoz tartozik – Nagy Péter nyomán, vagy különálló, Ortodox?) o Japán (egyedi vagy a Kínai része?)

- "Fegyverkezés és visszaszorítás" (Nyugat fegyvereivel fenyeget, visszaszorítja a többit) - Megváltozik az emberi jogok helyzete. "Emberjogi imperializmus" (Nyugat ráerölteti az értékeit a többire) - Demokrácia helyzete is megváltozik. (Demokrácia-paradoxon) - A hasadó társadalmak veszélye ( amely országokban 2 civilizáció határa fut, például Ukrajna, Románia ) Összecsapások - A konfliktusok szerkezete megváltozik •

Új "hidegháborúk": törésvonal konfliktusok és a mag-államok közti konfliktusok Iszlám és Nyugat 1979 óta tartó "kvázi-háborúja" (terrorizmus és ellencsapások)

Ázsia fejlődése, mint konfliktusforrás (demokratizálódás esélye itt a legnagyobb) •

Átmeneti háborúk Afganisztán szovjet megszállása (1979-1989) (Ortodox-Iszlám, Bin-Laden felszabadító seregét a Nyugat támogatja) Első Öbölháború (1991) (az első, tisztán az anyagi erőforrások birtoklása miatt kitört háború) Második Öbölháború (2003) (mindkettő Nyugat és Iszlám összecsapása)

•

Törésvonal menti háborúk (például Palesztin kérdés, Mindanao, stb.) Identitásban gyökereznek Elhúzódó, kiszámíthatatlan, véres konfliktusok Más közösségi háborúkkal szemben nagyobb a vallás jelentősége és az eszkaláció veszélye Jelenlegi események A következő események a civilizációk összecsapásának lehetséges bizonyítékai ( A könyv megjelenése – 1996 – utáni történések ) • • • • • • • • • • • •

A második intifáda vagyis az újra erőszakossá vált palesztin-izraeli konfliktus (2000 óta) A szeptember 11-ei terrortámadás (2001) Az iraki háború (2003 óta) A madridi vonatrobbantás (2004. március 11.) A londoni öngyilkos merényletek (2005. július 7.) A franciaországi zavargások (2005) A Sydney-i zavargások (2005. december 11–december 15.) A Jyllands-Posten Mohamed-karikatúra-botránya, és az ebből keletkező zavargások (2006 eleje) Iráni atomvita (napjainkban) Torontói rajtaütés (17 feltételezett terrorista letartóztatása egyidejűleg a város több pontján – 2006. június 3.) Különböző külföldiellenes (turisták ellen elkövetett) robbantások (Dahab, Bali, Sharm el-Sejk stb.) A Charlie Hebdo francia lap szerkesztősége elleni merénylet 2015. január 7.

A Nyugat fennmaradásának feltételei Huntington szerint A helyzet felismerésén túl • • • • •

Le kell számolni a régi intézményrendszerekkel Fel kell adni a Nyugat univerzalizmusának illúzióját Egyediségének megőrzésére kell fektetnie a hangsúlyt Önmegtartóztatást kell gyakorolnia (nem beleavatkozni más civilizációk belső konfliktusaiba) Konfliktuskezelés közös közvetítés útján (más civilizációkkal)

•

Nemzetközi intézményeket (például ENSZ BT) az új rendnek megfelelően kell átalakítani

Kritikák A könyvnek szinte minden pontját rengeteg kritika érte, messze a legtöbb vitát a különböző népek különböző civilizációkba való besorolása generálta, példának a vietnami hadsereget, mely elsősorban Kína esetleges támadását hivatott kivédeni, illetve a muszlim világ megosztottságát, a kurdok, arabok, Irán, a törökök, pakisztániak, indonézek egymástól gyökeresen eltérő világfelfogását hozva fel. Továbbá bírálták, hogy Japán miért képvisel külön kultúrát, valamint hogy bizonyos szegmenseket kihagy a felosztásból, például a nyugati és az ortodox világ határvonala nem veszi figyelembe a nem vallási tényezőket, mint a kommunizmus utóhatásait, vagy az egyes államok gazdasági, fejlettségi szintjét, illetve az országhatárokat, például Indiát három civilizáció (hindu, iszlám, buddhista) között osztja fel. Huntington a politikai korrektség igényét a témában nem mindig vette figyelembe, főleg az iszlámmal szemben.

SAMUEL P. HUNTINGTON (1927-2008) A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából:

Samuel P. Huntington (2004)

Samuel P. Huntington (New York, 1927. április 18. – New York, 2008. december 24.) amerikai politikatudós, a Harvard Egyetem professzora. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvével vált világszerte ismertté. Pályája Huntington régi angolszász családban született. Apja, Richard Thomas Huntington, szállodai szakmai lapok kiadója, anyja, Dorothy Sanborn novellaíró volt. 18 évesen kitüntetéssel végzett a Yale Egyetemen, majd rövid ideig a hadseregben szolgált. Doktori disszertációját (Ph.D.) 23 évesen a Harvardon védte meg, ahol ezután oktatni kezdett. 1970-ben Warren Demian Manshellel együtt megalapította, majd évekig vezette a Foreign Policy című befolyásos amerikai külpolitikai szaklapot. 1977-ben és 1978-ban, Jimmy Carter elnöksége alatt az Amerikai Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának fehér házbeli koordinátora volt. Fő műve Huntington neve a szélesebb közvélemény előtt 1996-ban vált ismertté, amikor kiadta a A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művét. Ezt a Foreign Policy folyóiratban 1993-ban megjelent hasonló című, nagy vihart kavart cikkének bővebb kifejtéseként írta meg. A könyv – miként a cikk is – a hidegháború utáni politikai, ideológiai helyzetet elemzi. Az eredeti publikáció Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember c. 1992-ben megjelent könyvére adott reakció, „kvázi-kritika” volt. Huntington nézete szerint a politikai ideológiák civilizációkon belüli összecsapását felváltja a vallás és a kultúra civilizációk közötti összecsapása. A szerző civilizáció alatt a legmagasabb kulturális csoportosulás, a kulturális identitás legtágabb szintjét érti, ez alapján 8 civilizációt különböztet meg, melyek határvonala nem mindig követi az országhatárokat. Munkái The Soldier and the State: The Theory and Politics of Civil-Military Relations (1957), The Common Defense: Strategic Programs in National Politics (1961), Political Order in Changing Societies (1968), The Crisis of Democracy: On the Governability of Democracies (1976), American Politics: The Promise of Disharmony (1981),

The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century (1991), The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order (1996), magyarul A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címen az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg több kiadásban (először 1998-ban). Culture Matters: How Values Shape Human Progress (2000) Who Are We? The Challenges to America's National Identity (2004)

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Samuel_P._Huntington