1
A Gonosz lélek varázsbotja Samuel B. Kingstone
2
Ki tudja, mi az oka annak, hogy egyes emberek már a legelső pillanattól nem szenvedhetik egymás társaságát? Ashornak fogalma sem volt róla, hogy miért kötöttek bele a kocsmában, mindenesetre megragadta két kardját, és hátát a söntéspult felé vetve, harcra készen fordult szembe támadóival. A három férfi és két nő összehangolt mozdulatokkal közeledett feléje. Nem siettek, tisztában voltak erejükkel. Az egyik nő hátrébb is lépett, s gyorsan pergő nyelvvel varázslatokat mondott társaira, aztán pedig Ashort is megpróbálta álomba delejezni. A majd hét láb magas barbár azonban számos ékszert viselt, amelynek következtében a varázslat ártalmatlanul gördült végig mellkasán, ő pedig csak vigyorogva megrázta a fejét: - Miért akartok mindenáron Shilen birodalmába kerülni? - kérdezte kihívóan, miközben a mágia zöldes fénye végiggördült az ikerpengéken. Amazok nem válaszoltak, így hát Ashor sem pazarolta felesleges beszédre az erejét. Tompán felmorrant, aztán a rohamozó szél ellenállhatatlan erejével vetette magát a támadóira. Az ikerpengék áthatolhatatlan acélfalat szőttek teste közé, s hamarosan egyik támadója vértől mocskosan bukott a földre. A kardok azonban nem álltak meg, tovább pörögtek, és össze-összecsókolózva támadói fegyverével, újabb sebeket martak rajtuk. Végül a férfi már csak alig fél lépésnyire állt a varázslótól, aki elkerekedett szemekkel bámult rá, és botját magasan a feje fölé rántva, kétségbeesetten próbálta meg elkerülni végzetét. Einhasad azonban kegyeibe fogadta az ifjút, aki ököllel a varázsló orrnyergére sújtott. Valami reccsent, a kántálás megszakadt, a nő pedig rongybabaként hullott a földre. A szertefoszló mágia megborzongatta Ashort, de nem ért rá most ilyesmivel törődni. A maradék három még mindig vérre szomjasan járkált körülötte, ezért újra mágiához folyamodott. A nő lendült előre, két társa csupán támogatta, és egyikük sem vágott Ashor felé, aki megpróbált hátrafelé táncolni, de a söntéspult, amely eddig hűséges segítőjének bizonyult, és megakadályozta, hogy a hátába kerüljenek, most ellene fordult. Nem maradt helye lépni, előlről pedig már közeledtek ellenfelei. Kétségbeesetten a harc istenéhez fohászkodott, és testi erejében bízva előrevetette magát. Az alig válláig érő nő pengéjét egyetlen mozdulattal söpörte félre, de a két férfival már nem tudott mit kezdeni. Jobbról és balról is penge mart a bordái közé, elkeseredett ordítást csalva elő a férfiből. Mintha csak a fájdalom sokszorozta volna meg az erejét, jobbra-balra csapkodott kétségbeesetten, és néhány pillanattal később egyedül volt már csak talpon. A két férfi vérző mellkassal hevert a földön, a nő pedig törött csuklóját babusgatva könnyezett az egyik asztal mellett. Ashor kirázta a szeméből az izzadtságot, aztán körülnézett. A fogadós intésére két markos legény hozzálátott, hogy eltakarítsa a sebesülteket, a vendégek nagy része pedig már visszatért saját ételéhez. Tiszta harc volt, nem volt mit hozzátenni. Ashor megnézte a vágásokat a bordáin, aztán visszabotorkált az asztalához, és a zsákjából aprócska vörös üveget húzott elő. Kortyolt egyet a benne lévő italból, aztán fogát összeszorítva tűrte, hogy a folyadékba zárt varázslat összehúzza a sebszéleket és elállítsa a vérzést. Néhány pillanattal később már el is tűnt a sérülések nyoma, Ashor pedig megnyugodva eresztette el kardjait, és hozzálátott, hogy befejezze a reggelije maradékát.
3
Tegnap este érkezett Giranba, északról. A kapun már alig akarták beengedni az őrök, de végül is a csengő aranyak kinyitották egy fél sóhajtásnyira a vasalt kapuszárnyakat. Egyenesen ebbe a fogadóba sietett, és lepihent, reggel pedig éppen csak beleharaphatott az ételébe, amikor ez az öt ismeretlen belekötött. A városban mindenfelé táblák voltak felállítva, és öles betük valamint kikiáltók hirdették, hogy a közeli arénában hatalmas tornát rendeznek, mivel a város egyik előljáróságának leánya férjhez megy, s ezt kérte atyjától ajándékba. Az adeni hagyományoknak megfelelően a nemes hölgyek szinte sosem találkozhattak a közrendűekkel, és egy ilyen esemény egyébként is jó lehetőséget teremtett arra, hogy akik kalandos utazáshoz kerestek testőröket, kényelmesen válogathassanak a jobbnál jobb képességű harcosok között. Ashor a reggeli befejeztével vállára vetette kardjait, aztán könnyű, a kék farkas bőréből készült ruháját magára öltve elhagyta a várost az északi kapun keresztül, és nyugat felé fordult. A kora reggeli órák ellenére már sokan indultak az aréna felé. Néhány nemes és gazdag kereskedő testőröket is fogadott, akik igyekeztek kenyéradó urukat elválasztani a csőcseléktől. Ashor nem sokat törődött velük, sokkal inkább az előtte álló harcok gondolta foglalkoztatta – no és természetesen az a remek kard, amelyet megnyerni remélt. Kalandozók tucatjai érkeztek a világ minden égtája felől. Voltak, akik egyedül, voltak, akik társaikkal érkeztek. Jónéhányan drága vértekben és fegyverekben pompáztak, de akadtak olyanok is, akik egyszerű bőrvértet és acélkardot forgattak. A levegőt megtöltötte a por és az emberek fecsegése, ahogy a késő nyári napfényben egymás után foglalták el a helyüket a fakorlátokkal elkerített küzdőtér körül. Ashor is leszurkolta a nevezésért járó összeget, aztán letelepedett a dombok között megbúvó aréna egyik sarkában. Az északi oldalt hatalmas karzatok foglalták el, marcona tekintetű alabárdos őrök álltak körülötte, s durva szóval vagy a fegyverük nyelével bírták jobb belátásra azokat a közrendűeket, akik túlságosan közel merészkedtek az urak világához. Ashor nem sokat törődött velük, évek óta járta már a harcosok ösvényét, így aztán karcsú pengéjű ikerkardjait maga mellé fektette várta, hogy elkezdődjenek a küzdelmek. Hamarosan egyszerű fehér ruhát viselő kikiáltó lépett a fakorlátok közé, és fennhangon beszélni kezdett: - Nemes én nemetelen urak és hölgyek! Ím' ránk virradt hát a nap, melyen Hannavalt báró leánya kezét nyújta érdemes párjának! A nemes hölgy azonban szíve végtelen jóságában az egész világgal meg kívánta osztani boldogságát, ezért azt kérte hatalmas atyjától, hogy egy kardot ajándékozhasson a mai viadal győztesének! - Gyertek hát, hölgyek és urak, varázslók és harcosok, emberek, elfek, és megannyi népe e földnek! Mérjétek össze tudásotokat, hogy az arra érdemes megnyerhesse közületek e fegyvert! - intett az emelvény felé, ahol Hannavalt báró ebben a pillanatban felállt, és magasba emelt egy vörös bőrbe bújtatott kardot. A nemesek nagyrésze felvonta a szemöldökét, a harcra készülök között pedig csendes morgás kelt útjára. A kard dísztelen volt! Tehát valódi fegyver a harc
4
tétje, nem pedig holmi vasdarab, amit könnyűléptű urficskák hordanak magunkál a bálon! Ashor elégedetten összedörzsölte a tenyerét, aztán a kikiáltó folytatta: - Hogy mindannyian teljes tudásotokat harcba vethessétek, elf és ember papok állnak az aréna körül. Az ő feladatuk az esetlegesen halálos sebet kapott harcosok feltámasztása, miként azt Hannavalt báró leánya kérte. Nem kockáztattok tehát semmit, csupán egy remek kardot nyerhettek! Rajta, kezdődjék a viadal! - azzal a kikiáltó lesétált a küzdőtérről, melyen hamarosan két, három fős csapat sorakozott fel. Ashor hátraejtette a fejét, és a kék égen rohangászó felhőkre bámult, s csak fél füllel követte a varázslatok és pengék zaját. Nem érdekelte a halál, és most, hogy biztos lehetett benne, élve fog távozni az arénából, elveszítette a lelkesedését. Egy igazi küzdelemnek az adja az ízét, hogy a végén az egyik fél Shilen birodalmába távozik – vélte a barbár, de ahogy lustán körbepillantott, látta, hogy a többieknek bizony nincs kedve ellenére, hogy nem az életük, csak a kard a viadal tétje. Talán el is bólintott egy pillanatra, mert arra eszmélt, hogy egy ork bökdöste a csizmájával. Gyorsan a kardjai után kapott, de a hatalmas, zöld bőrű nő hátrált két lépést, aztán torokhangon megszólalt: - Te következel. Ashor feltápászkodott, aztán kényelmesen nyújtózott egyett. Látta, hogy egyre több kíváncsi tekintet fordult feléje, ezért aztán további teketóriázás nélkül az aréna földes porondjára lépett, és szemügyre vette első ellenfelét. A szinte légiesen vékony, szőke hajú elf hölgy könnyű bőrtunikát viselt, egyik kezében tartott csak kardot, amely lazán lógott a teste mellett. A barbár bólintott feléje egyet, de ellenfelének kifejezéstelen arcát látva nem volt biztos benne, hogy értékelte a gesztust. Ezek a nyavalyások még mindig azt hiszik, felsőbbrendűek nálunk! - futott át az agyán a gondolat, aztán a mágia vörös fénye végiggördült az ikerpengéken, válaszul az elf kardján is végigfutott a zöld fény, aztán csak állt, és várta, hogy Ashor kezdje meg a támadást. A nézők közül néhányan már türelmetlenül kiáltoztak, de a nő mozdulatlanságra óvatosságra intette a barbárt, ezért aztán egy hanglika óvatosságával indult el feléje. Kardtávolságon kívül állt meg, és jobbra mozdult, amikor az elf váratlanul a feje fölé rántotta a kardját, és elkiáltott egy varázslatot. Ashor érezte, hogy ezúttal az ékszerei nem nyújtottak kellő védelmet, és egy pillanatra megroggyant a térde. A hasfalán mély seb nyílt, amelyből bőségesen patakzott a vére, figyelmeztetve a barbárt, hogy innentől kezdve már csak néhány percnyi ideje maradt arra, hogy döntésre vigye a küzdelmet. Hatalmas testi erejében bízva vetette rá magát a törékeny nőre, aki fajtája született eleganciájával lépett oldalra, elkerülve a sziklaomlás erejével rárontó férfit, aztán szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal lendült támadásba. Egyszál kardja megtalálta az Ashor teste körül cikázó pengék között a rést, és acélkígyóként mart bele a másik felkarjába. A barbár bömbölt dühében. Ordítása megtetszhetett a lankás domboknak és fáknak, mert ide-oda dobálgatták maguk között, egy fél pillanatra még a
5
madarak is elcsendesedtek a környéken. Aztán, immár nem törődve a fájdalommal, és elfeledve, hogy csak önbecsülését veszítheti, Ashor újra támadásra indult. Az elf nő azonban csak oldalra táncolt, néha-néha szúrt vissza. Tisztában volt vele, hogy testi ereje messze elmarad a férfitól, és azzal is, hogy elég a barbár egyetlen ütésének elérnie a kardját, a fegyvere azonnal tucatnyi yardra fog repülni tőle. A vérveszteségtől Ashor mozgása egyre bizonytalanabb lett, kardja egyre szélesebb íveken suhant, mind nagyobb védekezési hibákat vétett, és ennek megfelelően az elf kardja számos alkalommal vágott a testébe. Végül eljött a pillanat, amikor térdre rogyott, vértől iszamos kezeiből kicsúszott a markolat, és lassan elhomályosodó szemekkel nézte a márványarcú elfet, aki biztos távolságban állt tőle. Az utolsó, amit látott, hogy a szőke nő leengedte a kardját, aztán a nemesek páholya felé fordulva enyhén meghajolt... ** Egy fa árnyékában tért magához. Sötétzöld ruhát viselő fiatal férfi hajolt fölé, akinek arcán még éppcsak pelyhedzett a legénytoll, de amikor a barbár megpróbált felülni, váratlan erővel nyomta vissza. - Mi történt? - nyögte ki Ashor nehezen forgó nyelvvel, a másik azonban csak a fejét rázta, aztán valahova a fekvő látókörén kívülre szólt. - Magához tért. - Remek. - válaszolta egy szenvetlen hang, amiről első pillanatban nem tudta eldönteni, hogy férfihoz, vagy nőhöz tartozik-e. A következő pillanatban aztán valaki ülő helyzetbe rántotta. A várt fájdalom azonban elmaradt, ő pedig csodálkozva bámult a hasára, aztán csak megvonta a vállát. Bizonyára varázslattal gyógyították be a sebeit. Ahogy felemelte a pillantását, egyszerre a kardjaiért nyúlt volna, de az elfek előrelátóak voltak. A még mindig véres markolatú pengék három lépésnyire feküdtek tőle a földön, elég messzire ahhoz, hogy ne érhesse el őket, azonban a vele szemben álló férfi kardja rezzenéstelenül meredt a torkára. - Mit akarsz? - kérdezte a barbár kiszáradt szájjal, az elf pedig csak bólintott, látván, hogy jobb belátásra tért, és eltette a kardját. - Lenyűgözött a vívótudásod. Úgy gondolom, segítségünkre lehetnél. - Mégis, miben? - Egy nagyon ritka és drága varázslófegyvert akarunk megszerezni. Ehhez azonban az Óriások Barlangjába kell bemerészkedenünk, és kevesen vagyunk. - Társuljak veletek? - Nem erre gondoltam. Illő fizetség fejében elkíséred a csapatunkat, de a fegyverhez semmi közöd! - Mennyi lenne az az illő? Az elf mondott egy összeget, Ashornak pedig elkerekedtek a szemei, és megdöbbenésében hangosan füttyentett egyet. - Valóban ritka fegyver lehet, ha ennyit kínálsz érte...
6
- Ezt vehetem beleegyezésnek? - vágott közbe az elf, a barbár pedig csak bólintott. - Rendben van. Holnap reggel légy Einhasad temploma előtt, hajnalhasadáskor. Azzal további magyarázat nélkül felpattant, és magára hagyta a férfit. A zöld ruhás csatlakozott hozzá, Ashor pedig csak most vette észre, hogy hátrébb még álltak néhányan. Egy vörös hajú, ember varázslónő, egy szőke elf nő, aki talán gyógyító lehetett, egy elf íjász, aki unott pofával szemlélte a környéket, egy törpe, aki fehéren izzó fejű baltát forgatott, és egy sötételf hajadon, aki szintén egy varázsbotot tartott a kezében. Egy pillanatra elállt a lélegzete a csapat ruházata és fegyverei láttán, de azok nem törődtek vele, hanem kedélyesen beszélgetve magára hagyták. Ashor még percekkel azután is döbbenten ült a földön, hogy az utolsó hang is elhalt a környéken, aztán nagy nehezen feltápászkodott, és elindult vissza, Giran felé. A városba érve először egy páncélkészítő mesterhez ment, akinek odaadta a harcban megrongálódott ruháját, és súlyosan csengő adenákkal fizetett azért, hogy még naplemente előtt elkészüljön vele. Mivel addig más dolga nem nagyon akadt, hát betért az egyik közeli ivóba, és rendelt egy egy kupa bort, aztán a délután történteken merengett. A nap lassan tengerbe szállt Gludin hegyei mögött, Ashor pedig visszament a mesterhez, aki állta a szavát: a bőrpáncél rendbe téve várta gazdáját. Elégedetten magára öltötte, aztán visszaballagott a fogadóba. A város főtere felől feléje sodorta a szél a portékájukat árulók rikkantásait, egy ócska kordé zötyögött el mellette, amit lógó fejű szamár vontatott. A fogadó a kora esti óra ellenére már tele volt, és mindenki az elmúlt nap viadaláról beszélt. Ashor észrevett jó pár lekicsinylő pillantást a polgárok részéről, akik megismerték, de nem törődött vele. Tudta, hogy ha bármelyikükkel is összemérné kardjait, annak csak egyféle eredménye lenne: a holnapi reggel a város valamelyik cellájában találná, gyilkosság miatt, és ezzel alighanem élete nagy lehetőségéről maradna le. Az éjszaka csendben és eseménytelenül telt, és amikor a fogadós fia halkan kopogtatott az ajtaján, jelezve, hogy pirkad, a barbár hang nélkül ugrott fel a fekhelyéül szolgáló szalmazsákról, és két kardját a hátára szíjazva elhagyta az épületet. Giran nagy város, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Sosem alszik, és mindig kóborol valaki az utcákon, a főtéren pedig, Einhasad temploma előtt folyamatosan árulnak a kalandozók. A hajnali óra ellenére most is legalább tucatnyian ültek a hideg kövön, és időnként bele-belekiáltottak a csendbe: - Kíváló íjam van, a legjobb áron! Gyertek és vegyétek! - Varázstekercsek páncélokhoz és fegyverekhez! Legyetek erősebbek és jobbak, mint mások! - Messze földről hozott gyógyitalok nagy választékban! A gyógyitalból sosem elég – gondolta Ashor, aztán leszurkolt néhány adenát az árusnak, és iszákjába rejtette frissen szerzett kincsét. Odébb vett még néhány vörös üvegcsét, amelyek harci mágiát rejtettek, ezeket többnyire a küzdelem előtt fogyasztották a harcosok és a varázslók, aztán még néhány sebkötözőt is beszerzett.
7
A nap éppen felkapaszkodott a láthatár mögé, és narancs fényével elárasztotta a hatalmas templomot, amikor fellépdelt a templom lépcsőén. A tegnapi csapat ott álldogált, és láthatóan rá vártak. - Csakhogy ideértél. - morgot köszönés helyett a törpe, aztán egy jóízűt böffentett. - Jó reggelt. - köszönt Ashor, de az elfek csak egy bólintásra méltatták, aztán tovább csevegtek dallamos nyelvükön, a vörös hajú varázslónő azonban kedvesen rámosolygott. Most volt csak ideje arra, hogy alaposabban szemügyre vegye a többiek ruházatát. A varázslónővel kezdte, aki a legközelebb állt hozzá. Tépett, rövid haja volt, kicsi, szív alakú arca, és a hajához illő vörös ruhát viselt, amely fenséges megjelenést biztosított neki. Jól érezhetően áramlott körülötte a mana, és Ashor biztos volt benne, hogy határozott kézzel forgatja a kezében tartott botot. A következő, akit szemügyre vett, a három elf volt. Mindhárman szőkék és karcsúak voltak, az íjász és a mellette álló hölgy, aki bizonnyal a párja lehetett, hisz oly közel álltak egymáshoz, kék színű bőrruhát viseltek, a harmadik pedig, aki tegnap beszélt vele, aranyszínű páncélban és hozzá illő pajzzsal álldogált, kezében hatalmas, kétélű kardot tartva. Kicsit hátrébb álldogált a zöld ruhás férfi, aki a papok hagyományos viseletét hordta. Láthatóan nem folyt bele a beszélgetésbe, inkább a hajnal fényeit csodálta, és lopva, a szeme sarkából vetett néha egy-egy pillantást a mellette álló sötételf nőre. Ashornak el kellett magának ismerni, hogy valóban, soha nem látott még a nőhöz hasonló igéző teremtést. A papéhoz hasonló ruhát viselt és a varázsbotjára támaszkodott. Utolsónak a törpét vette szemügyre. A föld népének tagja fajtájára jellemzően tömzsi volt, és körbelengte a sör elmaradhatatlan szaga, hosszú szakálla a mellkasát verdeste. A kezében tartott harci bárd nyele megkopott már a használattól, és apró szemeiben meglehetős rosszindulattal szemlélte a barbárt. - Mondd csak, Shainon, mi szükségünk van nekünk egy vesztesre? - szólt oda hangosan a páncélt viselő elfnek, aki finoman elmosolyodott, mikor válaszolt. - Te is tudod, Tamien, hogy hová megyünk... - Igen, de úgy gondolom, hogy bőségesen elegek vagyunk az ... - Már megbocsáss, hogy közbeszólok, de mi a fene bajod van velem? - horkant fel a barbár, amire már a társaság többi tagja is feléjük fordult. - Vesztes vagy. - köpte oda a törpe, aztán éppen hogy csak el tudott ugrani a lecsapó két kard elől. Marokra kapta a pajzsát és a bárdját, és már majdnem vér folyt a templom felszentelt kövén, amikor az egyik varázsló elkiáltotta magát, és a barbár és törpe is mozdulatlanná dermedtek. - Köszönöm, Ohan. - bólintott oda Shanion, aztán újra a törpéhez és a barbárhoz fordult. - Egy csapatba tartozunk, még akkor is, ha nektek ez most nem tetszik. Mindkettőtökre szükségünk van ahhoz, hogy sikerrel járjunk, úgyhogy fejezzétek be az ellenségeskedést. - mondta, de Ashor meg mert volna esküdni rá, hogy a szeme mosolygott. A varázslat lassan tovatűnt, aztán az elf harcos felemelte a kardját.
8
- Indulás. - intett a közelben álló térkapu felé, a csapat tagjai pedig odasorjáztak a nőalakhoz, kifizették az átkelés díját, aztán néhány másodperccel később már mérföldekre keletre jártak, Vadászfalván. Itt egy újabb térkapu segítségével Adenbe röppentek, ahonnan alig pár szívdobbanással később egy hatalmas kőhídra kerültek. Alattuk feneketlen mélységbe szakadt a völgy, a szél orgonált a hidat tartó oszlopok között. A pap felemelte a kezét, és egymás után varázslatokat mondott a csapat tagjaira. Ashor érezte, hogy izmai megfeszülnek, léptei könnyebbé válnak, és keze is biztosabban markolta meg az ikerpengéket, aztán Shanion nyomában elindultak az Óriások barlangja felé. A bejárat után egy szinte üres terembe jutottak, amiben csak egy yintzu és egy hanglika volt. Az elf íjász szó nélkül illesztett vesszőt az íj húrjára, karját és fegyverét megölelte a vörös fény, Ashor pedig a szemével követte az előre vágódó nyílvesszőket. Az egyik a hanglika vállába fúródott bele, a fehér bundájú hatalmas tigrist azonban csak felbosszantotta a sérülés, és bömbölve vetette magát a csapatra, a másik vessző pedig a yintzu szemébe mart bele. Az elf újabb nyílvesszőt húzott elő a csípőjére szíjazott tegezből, de addigra már a vöröshajú varázslónő, és a sötételf nő is befejezte a varázslatot, mindketten egyegy hatalmas tűzgolyót vágtak a lényekhez. A hanglika egy hördülés kíséretében azonnal a földre rogyott, a yintzu pedig négy, fogazott fejjel ellátott csápját szétdobva egy sikoly kíséretében hullott le a levegőből. Shanion arcán nem látszott érzelem, ahogy elvezette a csapatát az elhullott szörnyek mellett, de alig lépett kettőt, amikor az egyik sarokból egy barif rontott elő, három gyermekével kísérve. Ezúttal Shanion és Ashor volt a leggyorsabb, mindketten varázslatokat mondtak magukra, a villódzó fények beburkolták a két alakot. Aztán vörös lobbanások szaladtak végig a kardjaikon, ahogy a rájuk támadó szörnyekre vetették magukat. - KAME HAME! - ordított a törpe valahonnét hátulról, aztán Ashor már csak azt vette észre, hogy bárdját szorosan markolva elrohan mellette, s halált megvető bátorsággal az egyik kisebb szörnyre vetette magát. A következő pillanatok összefolytak a barbár előtt. Varázslatok robbantak, az íj húrja is pengett folyamatosan, és a varázslók hangja is belekeveredett a kavalkádba. Ashor ordított, pezsgett a vére, aztán egyszer csak csend borult a teremre. A barif és három gyermeke holtan hevert a földön, a törpe épp véres munkáját végezte, ahogy a tetemeket nyúzta. Aden szörnyeinek többségét varázslat teremtette, ezért haláluk pillanatában jónéhány dolog jelent meg a földön a tetemek körül, és ha volt, aki értett a nyúzás mesterségéhez, a csapat könnyedén még szerezhetett olyan értékes holmikat, amelyeket aztán hatalmas összegért lehetett a piacokon továbbadni. - Utálom az íjászokat és varázslókat. - morgott Tamien, miközben eltette a nyúzókését, aztán a csapat kiment a teremből, és egy hatalmas sziklahídon folytatta útját a Barlang mélye felé. A hídon túl egy újabb terembe értek, amelyben néhány hatalmas kranrot kóborolt, és egy hamrut lapult meg a háttérben. Ezúttal már ismerős volt a körülötte fellobbanó hang- és fényorkán, így aztán a többiekre nem is figyelve
9
vetette rá magát a nálánál háromszor magasabb medvére. Az első csapása elől el tudott hajolni, és mindkét kardjával mély sebeket ejtett az ágaskodó állat mellkasán. A második csapás azonban felszabta a mellkasát és a fejét, a szemébe folyó vér egy pillanatra elvakította. A háttérből mintha Ohan hangját hallotta volna, a vérzés azonnal elállt, és újra szilárdan markolta a kardjait, de már nem kellett lecsapnia vele. Tűzgolyó loccsant a medve körül, aztán a sötételf nő sétált oda a barbárhoz, és kacéran mosolyogva felkapdosta a test köré hullott aranyakat, aztán tovább indult a terem bal oldalán lévő kijárat felé. Ahogy a folyosóra léptek, Ashor megtorpant. Zöld kristályból készült híd nyúlott előtte legalább háromszáz yardnyi hosszúságban egy hatalmas terem fölött, a falakon egykor volt óriás nagyságok szobrai látszottak. Shanion és a többiek azonban láthatóan nem először jártak már erre, így aztán nem is vesztegették idejüket a csodálatos látvány megbámulására, hanem harci ordításokat hallatva rávetették magukat arra a négy kranrotra, amely a hídon kóborolt. Mire a barbár észbekapott, a többiek már forgószélként söpörtek végig a hídon, egyedül Ohan állt mellette, és az elfekre olyannyira jellemző kifejezéstelen arccal bámulta az előtte zajló pusztítást. Időnként el-elkiáltotta magát, amikor úgy érezte, hogy valamelyik társa már bizonytalanul mozog, de egyébként csupán a vállán tartotta kristálybotját, és csendesen szemlélődött. Amikor végetért a vérgőzös őrjöngés, könnyed léptekkel szinte végigtáncolt a hídon, és mindenhonnét felkapdosta a földre hullott aranyakat és egyéb tárgyakat. A csapat közben átrohant a hídon, így aztán Ashor is követte őket. A következő teremhez érve azonban megtorpantak, és Shanion egy fakó bőrű, kövérkés alak felé intett. - Az egy gamlin. - fordult a barbár felé. - Nem tudom, mekkora esélyünk van rá, hogy éppen ezt megnyúzva találjuk meg azt a dolgot, ami nekünk kell a fegyverhez, de egy dologra nagyon figyelj oda. Ohan, Creshinibon és Ashana altatják egészen addig, amíg Tamien-nek nem sikerül a varázslata. Ha ő azt mondja, hogy rendben van, mi csak akkor támadunk. Te azonban itt maradsz Ohan és Gedor mellett, és ha netán megtámadná őket valami – intett körbe a teremben, amiben jónéhány gamlin, barif, és egy-két óriás íjász is tartózkodott – akkor segítesz nekik. Világos? A barbárnak épp csak egy bólintásra volt ideje, aztán a varázslók máris munkához fogtak. Először Ashana, a vörös hajú ember-asszony lőtt egy altatóvarázslatot a gamlin felé. Aprócska kék szikrák gördültek végig spirálalakban a lény bőrén, Tamien pedig már előre is lendült. Valamiféle varázslat szavait mormogta a szakállába, és a kezével mintha egy aprócska golyót hajított volna a gamlin felé, aztán hátrébb futott néhány lépésnyit. Shanion és az elf íjász kérdőn néztek a törpére, aki csak megrázta a fejét, aztán néhány másodperc múlva megismételte a korábbi varázslatot. Ezúttal tüzijáték-szerűen kék és piros szikrák csillantak fel a levegőben, a törpe pedig bárdját markolva rávetette magát a gamlinra. Több sem kellett az íjásznak és Shanionnak, mindkettőjüket körbeölelte a harci mágia vérvörös fénye, és már
10
meg is lódultak a lebegő szörny felé, akiről az első csapásra lehullott az altatás, és meglódult Ashana felé. A varázslónő botján is végiggördült a zöld fény, aztán a feje fölé rántotta a botját, és egy tűzgolyót vágott a közeledő gamlinhoz, aki néhány másodperccel később már holtan rogyott a földre. Tamien azonnal odarohant hozzá, és bárdját félredobva előkapta a nyúzókését, és gyakorlott, gyors mozdulattal hozzálátott a hentesmunkához. Néhány másodperccel később aztán elkeseredett arccal felállt, és csak a fejét rázta, a csapat pedig máris egy újabb célt választott magának... Hosszú órák teltek egyhangú öldökléssel, Ashor már nem is számolta, hogy hányadik óriás vagy egyéb teremtmény hanyatlik a földre társai csapásai alatt. Aztán egyszer csak a törpe vigyorogva állt fel az éppen megdöglött szörny mellől, és magasba emelte véres öklét. - Megvan! - dörmögte elégedetten, és a barbár először látott valami érzelmet az elfek arcán. Még az ő nagyképűségük is lehullott egy pillanatra, ahogy együtt örültek Ashanával, aki örömében még röpke táncra is perdült. A törpe Shanion kezébe nyomta a véres bőrdarabot, amit az elf ezúttal már jól látható vigyorral süllyesztett az iszákjába. Aztán intett a csapatnak, és mindannyian elindultak kifelé az ezúttal már néptelen folyosókon. Ashor csendesen kocogott mögöttük, és azon gondolkodott, hogy mi a fene lehet az a fegyver, amihez erre a kicsi, véres bőrdarabra volt szükség. Ahogy termet elhagyták, és kisétáltak a folyosóra, Ohan maga köré intette a csapatot, aztán gyorsan varázsolni kezdett. A barbár csak az első két szótagot hallotta a bűverejű igékből, aztán szédülés ragadta magával... ** Ashor döbbenten nézett körül, és néhány pillanatig fogalma sem volt arról, hogy merre jár. Aztán ahogy elmúlt a varázslat okozta kábulat, csodálkozva ismerte fel az adeni nagytemplomot, és fejét körbefordítva a társait kereste. Shanion és többiek néhány szemvillanással később bukkantak fel körülötte a semmiből, és láthatóan egykedvűen vették tudomásul, hogy hova kerültek. Az elf a barbárhoz fordult. - Köszönjük a segítségedet, itt a fizetséged. - azzal egy alaposan megtömött erszényt adott át a vigyorgó férfinak. - Itt elválnak útjaink... - Esetleg, nem mehetnék még veletek? Igazán élveztem a társaságotokat, és azt hiszem, jó csapatot alkotunk együtt... - Méghogy együtt! - röhögött fel a törpe, de ezúttal már inkább élcelődés volt a hangjában a korábbi, girani sértegetésekhez képest. - Igenis, együtt. - vigyorgott vissza a barbár, aztán szintén élcelődve, lökött egyet a törpén, aki megbillent kicsit, aztán hogy az elesést elkerülje, belekapaszkodott Ashor ruhájába, aminek az lett a vége, hogy mindketten káromkodva gurultak le a templom lépcsőjén. A többiek odafentről figyelték az eseményeket, és ezúttal már mindkét elf nyiltan vigyorgott az összegabalyodott két férfin.
11
Odalent a barbár és a törpe nagy nehezen feltápászkodtak, túlzott udvariassággal leporolgatták a másikat, aminek következtében a barbár füléből kiesett egy fülbevaló, a törpének pedig eleredt az orra vére, de végül békés egyetértésben ballagtak fel a többiekhez. - Nem bánom, maradhatsz. - bólintott végül Shanion, és a többiek is mosolyogva fogadták a vezér döntését. Egyedül a törpe morgott félhangosan valami olyasmit, hogy mi a fenének kell magukkal vinni mégegy koloncot valami vak íjász mellé, de senki nem törődött vele. A csapat felszedelőzködött, és néhány perccel később a térkapuba lépve elhagyták Adent... VÉGE
