RICHELLE MEAD VÁMPÍRAKADÉMIA 5.
SPIRIT BOUND Rajongói fordítás
Fordították: Srekuci Kiscsillag Bejja Léna Reeka Tünde
Szerkesztette: Negra Angyal Könyvrajongók
2010. 2
Egy (fordította: Srekuci) Nagy különbség van a halálos fenyegetés és a szerelmes levél között – még ha az a személy, aki a halálos fenyegetést írja, azt állítja, hogy szerelmes beléd. Természetesen azt figyelembe véve, hogy egyszer megpróbáltam megölni valakit, akit szerettem, talán nincs jogom ítélkezni. A mai levelet tökéletesen időzítették, nem mintha mást vártam volna. Négyszer olvastam el eddig, és habár késében voltam, nem tudtam mit tenni, elolvastam ötödször is. Én legdrágább Rose-om! Egyik hátránya a sok közül annak, hogy felébresztettek, hogy nincs már szükségem alvásra. Ez elég nagy kár, mert ha álmodhatnék, tudom, hogy rólad álmodnék. Az illatodról álmodnék, és a sötét hajad selymes érintéséről az ujjaimon. A bőröd puhaságáról álmodnék, és az ajkaid vadságáról csókjaink közben. Álmok nélkül a saját képzelőerőmre kell hagyatkoznom – ami majdnem ugyan olyan jó. El tudom képzelni az egészet tökéletesen, és azt is, milyen lesz, ha elveszem az életedet a világtól. Ez egy olyan dolog, amit sajnos meg kell tennem, de te tetted szükségszerűvé a döntésemet. Az, hogy visszautasítottad, hogy csatlakozz hozzám az örök életbe és szerelembe, nem hagy más választást, és nem engedhetem meg, hogy valaki, aki olyan veszélyes, mint te, életben maradjon. Emellett, még ha erővel ébresztenélek is föl, akkor is annyi ellenséged van a strigák közt, hogy az egyikük biztos megölne. Ha meg kell halnod, akkor az az én kezem által történjen. Ne másé által. Ennek ellenére, remélem, jól megy majd ma a végső próbád – nem mintha szükséged lenne jókívánságokra. Ha tényleg végig csináltatják veled a próbát, akkor az csak időpazarlás mindenki részéről. Te vagy a legjobb a csapatban, és ma estétől viselni fogod az ígéret jelét. Természetesen ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb kihívást fogsz jelenteni, ha újra találkozunk – amit egyébként teljes mértékben élvezni fogok. És újra fogunk találkozni. A vizsgád után ki fogsz kerülni az Akadémiáról, és amint a védvonalakon kívülre érsz, megtalállak téged. Nincs olyan hely ezen a világon, ahová elbújhatsz előlem. Figyellek téged. Szeretlek: Dimitrij A „jókívánságai” ellenére nem találtam valami lelkesítőnek a levelet, és miközben kifelé siettem a szobámból, az ágyamra dobtam azt. Azon voltam, hogy a szavai ne jussanak el hozzám, habár az szinte képtelenség, hogy ne akadjak ki egy ilyen dologtól. Nincs olyan hely ezen a világon, ahová elbújhatsz előlem. Nem is kételkedtem ebben. Tudtam, hogy Dimitrij-nek vannak kémjei. Mert régi tanárból szeretővé, majd abból gonosz, élőhalott vámpírrá vált, és ezzel együtt egyfajta vezető is lett köztük – amit én gyorsítottam fel, mikor megöltem az előző főnőkét. Azt gyanítottam, hogy a
3
legtöbb kémje ember, akik engem figyelnek, hogy mikor lépem át az iskola határait. Egy striga sem őrizhet huszonnégy órán keresztül. Az emberek igen, és azt is megtanultam, hogy egy csomó ember saját akaratából szolgálja a strigákat a jövőbeni átváltoztatásuk ígéretéért cserébe. Azok az emberek előnyben részesítik az örök életet a lelkükkel szemben, és másokat gyilkolnának meg a túlélésért. Az ilyen emberektől hánynom kell. De nem ezek miatt az emberek miatt botladoztam, ahogy átsétáltam a nyár érintése által fényes zöldre változtatott gyepen. Hanem Dimitrij miatt. Mindig csak Dimitrij. Dimitrij, a férfi, akit szerettem. Dimitrij, a striga, akit meg akartam menteni. Dimitrij, a szörny, akit valószínűleg meg kell ölnöm. A köztünk lévő szerelem még mindig égett bennem, nem számít, milyen gyakran mondogattam magamnak, hogy lépjek túl rajta, nem számít, mennyire gondolja a külvilág, hogy túljutottam rajta. Mindig velem van, mindig a fejemben jár, és mindig megkérdőjelezem magam miatta. – Úgy nézel ki, mint aki kész szembenézni egy egész hadsereggel. Kiléptem a sötét gondolataimból. Annyira Dimitrijre és a levelére koncentráltam, hogy átsétáltam a kollégiumon, megfeledkezve a világról, és nem vettem észre a legjobb barátomat, Lissát, ahogy felveszi velem a lépést, kötekedő mosollyal az arcán. Az, hogy meg tudott lepni engem az érkezésével, ritka dolog, mivel lelki kötelék van köztünk, olyan, ami mindig figyelmeztet a jelenlétére és az érzéseire. Nagyon zavartnak kellett lennem, ha nem vettem észre őt, és ha van valami, ami meg tud zavarni, az az, ha valaki meg akar ölni. Reményeim szerint egy meggyőző mosolyt villantottam Lissára. Tudta, mi történt Dimitrijjel, és hogy arra vár, hogy megölhessen engem, miután én megpróbáltam – de sikertelenül – megölni őt. Mindazonáltal, a levelek, amiket kapok tőle minden héten, aggasztják Lissát, és elég baja van a saját életében anélkül is, hogy az én élőhalott gyilkosomat is felvegye a listára. – Szembe is fogok nézni egy hadsereggel – mutattam rá. Kora este volt, de a késői nyár még mindig fent találta a napot a montanai égen, arany fényben fürdetve minket sétálás közben. Imádtam ezt, de moraként – békés, élő vámpírként – Lissa csak egyre gyengébb lenne, és egyre kényelmetlenebbül érezné magát. Felnevetett és a platinaszőke haját átvetette a vállán. A napfény angyali csillogássá változtatta a sápadt színt. – Remélem. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire aggódni fogsz. Értettem, mire gondol. Még Dimitrij is azt mondta, hogy ez csak időpazarlás. Mindent egybevéve, elmentem Oroszországba, hogy megtaláljam őt, és igazi strigákkal néztem szembe – és egy csomót meg is öltem saját kezűleg. Talán nem kéne félnem a most következő tesztektől, de az összes elvárás velem szemben hirtelen a vállamra nehezedett. A szívverésem felgyorsult. Mi van, ha nem tudom megcsinálni? Mi van, ha nem vagyok olyan jó, mint gondolom? A testőr, aki ki fog hívni ott kint engem, talán nem igazi striga, de képzett, és sokkal régebb óta harcol, mint én. Az arroganciám sok bajba juttathat, és ha elbukom, akkor azt olyan emberek előtt fogom tenni, akik törődnek velem. Azok előtt az emberek előtt, akik hisznek bennem. Még egy dolog zavart engem. – Félek attól, hogy ezek a jegyek hogyan hatnak majd a jövőmre – mondtam. Ez igaz is volt. A próba volt az utolsó vizsga az olyan testőrtanoncoknak, mint én. Biztosak voltak benne, hogy le tudom tenni a végső vizsgát, és elfoglalhatom a helyem az igazi testőrök között, akik a morákat védik a strigáktól. A próba inkább azt dönti el, hogy melyik morához melyik testőrt jelölik ki. A kötelékünkön át éreztem Lissa zavarát – és az aggódását. – Alberta úgy gondolja, hogy jó esélyünk van rá, hogy együtt maradhassunk – hogy továbbra is a testőröm lehess. Fintorogtam.
4
– Azt hiszem, Alberta csak azért mondta ezt, hogy az iskolában tartson. – Kiléptem néhány hónappal ezelőtt, hogy Dimitrijre vadásszak, majd visszatértem. Ez olyan dolog, ami nem mutat jól az eredményeim közt. És ott volt az az apró tény is, hogy a mora királynő, Tatjana gyűlöl engem, és bármit megtenne, hogy befolyásolja a megbízatásomat testőrként – de van még egy történet. – Azt hiszem, Alberta tudja, az egyetlen módja, hogy megengedjék nekem, hogy téged védjelek az az, ha én vagyok az utolsó testőr a földön. És még akkor is az esélyeim elég kicsik lennének. Előttünk a tömeg morajlása egyre nőtt. Az iskola sportpályáinak egyikét átalakították arénává, ami úgy nézett ki, mintha a régi római gladiátor napokból lépett volna ki. A nézőteret felépítették, a sima faülésektől kezdve a luxus, párnázott padokig, amiket napellenzővel láttak el, hogy védjék a morákat a naptól. Zászlók vették körbe a pályát, élénk színeik innen is láthatóak voltak, ahogy a szélben lobogtak. Még nem láttam őket, de tudtam, hogy felépítettek néhány barakkot a stadion bejáratának a közelében, ahol a testőrtanoncok várakoztak az idegösszeomlás szélén. A pályát magát átalakították veszélyes tesztek és akadálypályák sokaságává. A fülsiketítő éljenzés hangjai alapján jó páran már ott vannak, hogy tanúi legyenek az eseményeknek. – Nem adom fel a reményt – mondta Lissa. A kötelékünkön keresztül tudtam, hogy így is gondolja. Ez egyike volt a csodálatos tulajdonságinak – állhatatos hit és optimizmus, amivel túlélte a legszörnyűbb megpróbáltatásokat is. Ez éles ellentétben állt az én jelenlegi cinizmusommal. – És van valamim, ami talán segíthet neked a mai napon. Megállt és a farmerja zsebébe nyúlt, és elővett egy kis ezüst gyűrűt, amin elszórtan kicsi kövek voltak, amik olivinnek tűntek. Nem volt szükségem a kötelékünkre, hogy megértsem, mit ajánl most föl. – Oh, Liss… nem is tudom. Nem akarok semmi, hmm, igazságtalan előnyhöz jutni. Lissa a szemeit forgatta. – Nem ez a probléma, és ezt te is tudod. Ez a mostani rendben van, esküszöm. A gyűrű, amit felajánlott nekem, egy bűbáj volt, feltöltve a varázslat egy ritka fajtájával, amit ő használt. Minden mora képes használni egyet az öt elem közül: föld, levegő, víz, tűz, vagy lélek. A lélek a legritkább – annyira ritka, hogy századokon át meg is feledkeztek róla. Aztán Lissa és néhány másik mora feltűnt vele. Ellentétben a többi elemmel, amik inkább fizikai természetűek, a lélek inkább az elméhez van kötve, és mindenféle lelki jelenséghez. Senki sem érti ezt teljesen. Megbűvölni a lélekkel valamit olyan dolog, amivel Lissa csak mostanság kezdett el kísérletezni – és egyáltalán nem volt benne valami jó. A legjobb lélek-képessége a gyógyítás, ezért folyamatosan gyógyító bűbájokkal próbálkozik. Az utolsó darab egy karkötő volt, ami megégette a kezemet. – Ez a mostani működik. Csak egy kicsit, de segít neked távol tartani a sötétséget a próbák alatt. Könnyedén beszélt, de mindketten kihallottuk a szavai komolyságát. A lélek ajándékainak ára van: a sötétség, ami most haragként és zavarként tűnik fel, és gyakran őrülethez vezet. Sötétség, ami sokszor átszivárog belém a kötelékünkön át. Megtudtuk Lissával, hogy a bűvölt tárgyakkal és az ő gyógyító erejével le tudjuk győzni ezt. Ez is egy olyan dolog, amit még meg kell tanulnunk. Halványan rámosolyogtam a törődése miatt, és elfogadtam a gyűrűt. Nem égette meg a kezem, amit biztató jelnek tartottam. Parányi volt, és csak a kisujjamra jött fel. Semmit sem éreztem, miközben felhúztam. Néha így megy ez a gyógyító varázslatokkal. Vagy ez azt is jelentheti, hogy a gyűrű teljesen hatástalan. Akárhogy is, semmi ártalmasat nem tett. – Kösz – mondtam. Elégedettséget éreztem átszivárogni belőle, és folytattuk a sétánkat.
5
Kitartottam magam elé a kezemet, és csodáltam, ahogy a zöld kövecskék csillognak. Az ékszer nem jó ötlet az olyasfajta fizikai megpróbáltatásoknál, amivel most fogok szembe nézni, de lesz rajtam kesztyű, ami majd eltakarja. – Nehéz elhinni, hogy ezek után végzünk itt, és kijutunk a való világba – tűnődtem hangosan, nem igazán törődve a szavaimmal. Mellettem Lissa megmerevedett, és rögtön megbántam a szavaimat. „Kijutunk a való világba” annyit jelentett, hogy Lissa és én végrehajtunk egy feladatot, amiben Lissa – nem nagy örömmel – megígérte, hogy segít nekem néhány hónappal ezelőtt. Amíg Szibériában voltam, megtudtam, hogy talán van egy módja, hogy visszaváltoztassuk Dimitrijt élő dampyrrá, amilyen én is vagyok. Ez elég elrugaszkodott dolog volt – és valószínűleg hazugság is – és figyelembe véve, hogy Dimitrij mennyire meg akar ölni engem, nincsenek illúzióim arról, hogy lesz más választásom, mint hogy megöljem őt, ha köztünk fog eldőlni ez. De ha van valami módja annak, hogy megmentsem őt, mielőtt ez megtörténik, akkor azt meg kell tudnom. Sajnos, egy bűntény elkövetése az egyetlen útja annak, hogy véghezvigyük ezt a csodát. De nem akármilyen bűntény: Viktor Daskov, egy nemes mora, aki megkínozta Lissát, és csomó más rémtettet is elkövetett, amivel pokollá tette az életünket. Az igazságszolgáltatás utolérte, és Viktort börtönbe zárták, ami megnehezítette a dolgunkat. Rájöttünk, hogy amíg arra a sorsra kárhoztatták, hogy rácsok mögött töltse az életét, nincs oka rá, hogy megossza velünk azt, amit tud a féltestvéréről – az egyetlen személyről, aki egyszer állítólag megmentett egy strigát. Eldöntöttem – talán logikátlanul –, hogy esetleg Viktor megadja nekünk a kért információt, ha felajánljuk neki az egyetlen dolgot, amit senki más nem tud: a szabadságot. Ez az ötlet nem valami üzembiztos több szempontból sem. Először is, nem tudom, hogy működhet-e. Ez elég nagy dolog. Másodszor is, ötletem sincs, hogyan kivitelezzek egy szökést a börtönből, főként hogy azt sem tudom, hol van ez a börtön. És végül, ott van az a tény is, hogy ezzel kiszabadítjuk a halálos ellenségünket. Ez számomra is elég pusztító volt, nem is beszélve Lissáról. Mégis akármennyire is zavarta az ötlet – és higgy nekem, zavarta határozottan megesküdött, hogy segíteni fog nekem. Felajánlottam neki egy tucatszor az utóbbi néhány hónapban, hogy felszabadítom az ígérete alól, de ő tartotta magát hozzá. Persze, azt figyelembe véve, hogy esélyünk sincs megtalálni a börtönt, az ígérete végül is nem számít. Megpróbáltam kitölteni a köztünk lévő szörnyű csöndet, és inkább azt magyaráztam, hogy képesek leszünk stílusosan megünnepelni a szülinapját jövő héten. A próbálkozásomat Stan zavarta meg, az egyik régi oktatóm. – Hathaway! – ugatott a pálya irányából jövet. –Kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk. Befelé, most! A Viktor körüli gondolatok elszálltak Lissa fejéből, és gyorsan megölelt. – Sok szerencsét – suttogta. – Nem mintha szükséged lenne rá. Stan arckifejezése elárulta nekem, hogy ez a tíz másodperces búcsúzkodás pont 10 másodperccel volt hosszabb a kelleténél. Köszönetképpen rámosolyogtam Lissára, majd elindult, hogy barátokat keressen a lelátón, amíg én Stan után surrantam. – Szerencséd van, hogy nem az elsők közt vagy – morogta. – Az emberek még fogadásokat is kötnek arról, hogy egyáltalán feltűnsz-e. – Tényleg? – kérdeztem vidáman. – Mekkora tétben játszanak? Mert még mindig meggondolhatom magamat, és letehetem a saját voksomat. Szerezhetnék egy kis zsebpénzt. Összehúzott szemmel, figyelmeztetően meredt rám, még csak szavakra sem volt szüksége, miközben beléptünk a pálya melletti várakozó részlegbe, a lelátókkal szemben. Az utóbbi években mindig lenyűgözött, hogy mennyi munka van ezekben a próbákban, és most sem vagyok kevésbé elképedve, hogy közelről láthatom. A barakkok, amikben a testőrtanoncok várakoztak, fából készültek, tetővel ellátva. A szerkezete olyan volt, mintha állandóan a
6
stadion része lenne. Figyelemreméltó sebességgel készült, és ugyan olyan gyorsan le is bontják, ahogy a próbáknak vége lesz. Egy három ember szélességű ajtó bepillantást engedett a pályára, ahol az egyik osztálytársam idegesen várt, hogy a nevét szólítsák. Mindenféle akadálypályát állítottak fel ott, teszteket az egyensúly és koordináció részére, miközben felnőtt testőrök elől kell kitérni, akik tárgyak és sarkok mögött állnak lesben. Fából készült falakat építettek a pálya egyik végébe, egy sötét zavaros labirintust alkotva. Hálók és remegő platformok íveltek át más területek fölött, amit arra terveztek, hogy teszteljék, milyen jól tudunk harcolni nehéz körülmények között. Néhány másik testőrtanonc az ajtóban gyűlt össze, remélve, hogy előnyhöz juthatnak, ha figyelik az előttük sorra kerülőket. Én nem. Én vakon fogok bemenni oda, és elfogadom, akármit is vetnek elém. Ha odafigyelek most, attól csak gondolkodni kezdek, és bepánikolok. De most nyugalomra van szükségem. Szóval nekidőltem az egyik barakk falának, és figyeltem a körülöttem lévőket. Úgy tűnt, tényleg én vagyok az utolsó, aki feltűnt, és azon gondolkodtam, hogy emberek tényleg pénzt veszthettek azért, mert fogadtak rám. Néhány osztálytársam kisebb csoportokban sugdolózott. Néhányan nyújtottak, és bemelegítő gyakorlatokat végeztek. Mások a mentoraikkal álltak. Ezek a tanárok elszántan beszéltek a diákjaikhoz, és az utolsó másodpercekben is tanácsokkal látták el őket. Folyamatosan a nyugodj le és fókuszálj szavakat hallottam. A mentorok látványától összeszorult a szívem. Nem sokkal ezelőtt így képzeltem el ezt a napot. Elképzeltem, ahogy Dimitrij meg én itt állunk együtt, és azt mondogatja nekem, hogy vegyem ezt komolyan, és ne veszítsem el a nyugalmamat, mikor kijutok a pályára. Alberta kivette a részét a mentorálásomból, mióta visszatértem Oroszországból, de az őrök kapitányaként most ő maga is kint van a pályán, és a saját feladatai foglalják el. Nincs arra ideje, hogy idejöjjön, és fogja a kezemet. A barátaim, akik megnyugtathatnának – Eddie, Meredith és a többiek – a saját félelmükkel vannak elfoglalva. Egyedül voltam. Nélküle, vagy Dimitrij – vagy, nos, akárki nélkül – éreztem, ahogy meglepő fájdalommal áramlik át rajtam a magányosság. Ez így nem jó. Nem kéne egyedül lennem. Dimitrijnek itt kéne lennie velem. Így kellene történnie. Becsukva a szemem megengedtem magamnak, hogy úgy tegyek, mintha tényleg itt lenne, csak centikre tőlem, miközben hozzám beszél. – Ne aggódj, elvtárs. Bekötött szemmel is meg tudom csinálni. Pokolba, talán meg is teszem. Van valamid, amit használhatnék hozzá? Ha kedves leszel hozzám, akkor még azt is megengedem, hogy te kösd fel nekem. – Mivel ez a fantáziakép azután játszódik, miután lefeküdtünk egymással, így elég nagy a valószínűsége, hogy később ő venné le ezt a kendőt a szememről – más dolgokkal egyetemben. Szívesen képzeltem el az elkeseredett fejcsóválását, amivel illetett volna. – Rose, esküszöm, néha úgy érzem, hogy minden veled töltött nap az én személyes próbatételem. De azt tudtam, hogy közben mosolyogna, és büszke, bátorító pillantást vetne rám, ahogy a pálya felé indulnék, és ennyi elég is lenne, hogy átmenjek a teszteken – Meditálsz? Megdöbbenve a hangtól, kinyitottam a szemem. – Anya? Mit csinálsz te itt? Az anyám, Janine Hathaway előttem állt. Csak néhány centivel volt alacsonyabb nálam, de elég harciasság volt benne, hogy felvegye a versenyt nálam kétszer nagyobb emberrel is. A veszélyes pillantás a barna arcán bárkit képes lenne kihívni. Féloldalasan rám mosolygott, és csípőre tette a kezét. – Őszintén úgy gondoltad, hogy nem jönnék el megnézni téged? – Nem is tudom – válaszoltam, és egy kissé bűnösnek éreztem magam, hogy kételkedtem benne. Nem volt köztünk sok kapcsolat az elmúlt években, és csak a közelmúltban történt események – amiknek nagy része rossz volt – kezdte helyreállítani a kapcsolatunkat. Az idő nagy részében még mindig nem tudtam, hogyan érezzek iránta. Egy kislány szükséglete a
7
hiányzó anyja iránt, és egy tinédzser lány elhagyatottsága miatti neheztelése között őrlődtem. És abban sem voltam teljesen biztos, hogy meg tudok-e bocsátani neki azért, amikor „véletlenül” behúzott nekem egyet. – Úgy gondoltam, hogy neked, tudod, sokkal fontosabb dolgod is van. – Ki nem hagynám ezt –intett a fejével a kilátók felé, amitől barna fürtjei meglibbentek. – És az apád sem. – Mi? Az ajtó felé siettem, és kilestem a pályára. Nem volt valami jó rálátásom a kilátókra a pályán lévő akadálypályáknak köszönhetően, de elég jó volt. Ott is volt: Abe Mazur. Könnyű volt kiszúrni a fekete szakállával és bajuszával, és smaragdzöld sáljával, ami az ingjére volt kötve. Szinte még a fülbevalója arany csillogását is megpillanthattam. El kéne olvadnia ebben a melegben, de úgy gondoltam, hogy többre van szüksége egy kis izzadtságnál ahhoz, hogy tompítsa a feltűnő divatérzékét. Ha az anyámmal való kapcsolatom felületes, akkor az apámmal való kapcsolatom gyakorlatilag nem is létezik. Májusban találkoztam vele, és így is csak azután tudtam meg, hogy a lánya vagyok, hogy visszajöttem. Minden dampyrnak az egyik szülője mora, és az enyém ő volt. Még mindig nem voltam biztos benne, hogyan érzek iránta. A háttere rejtélyes maradt, de sok pletyka szólt arról, hogy illegális üzletekkel foglalkozik. Az emberek gyakran viselkedtek úgy, mintha ő az a térdkalács-törő típus lenne, és mivel láttam ennek egy kis bizonyítékát, nem is lepődtem meg. Oroszországban Zmey-nek hívják: kígyónak. Amíg őt bámultam elképedve, az anyám az oldalamhoz ballagott. – Boldog lesz, hogy időben ideértél – mondta. – Nagyban fogadott arra, hogy ideérsz időben. Feltette rád a pénzét, ha ettől jobban érzed magad. Felnyögtem. – Hát persze, hogy ő volt a háttérben a bukméker. Tudnom kellett volna rögtön, ahogy… – leesett az álkapcsom – Adriannal beszél? Jah. Abe mellett Adrian Ivaskov ült – az én többé-kevésbé pasim. Adrian egy nemes mora – és egy másik olyan lélekhasználó, mint Lissa. Meg van őrülve értem (és sokszor csak őrült) mióta először találkoztunk, de akkor én csak Dimitrijt láttam. Az oroszországi kudarcom után visszatértem, és megígértem Adriannak, hogy kap egy esélyt. Meglepetésemre, a dolgok… jól alakultak köztünk. Mondhatni, nagyszerűen. Írt nekem egy ajánlót, hogy miért is jó döntés randiznom vele. Olyanok voltak benne, mint: „Abbahagyom a cigizést, kivéve, ha tényleg, tényleg szükségem van egy szálra” és „Minden héten romantikus meglepetésekkel fogok előállni, mint például: rögtönzött piknik, rózsák vagy egy út Párizsba – de persze ezek közül egyik sem, mert az már nem lenne meglepetés.” Az, hogy vele vagyok, cseppet sem olyan, mint amikor Dimitrijjel voltam, de úgy gondolom, két kapcsolat sosem lehet ugyanolyan. Ők eleve másmilyen férfiak. Még mindig felébredek esténként, és szenvedek Dimitrij és a szerelmünk vesztesége miatt. Kínzom magam, mivel kudarcot vallottam a megölését illetően Szibériában, és nem szabadítottam fel az élőhalott állapotából. De ez a kétségbeesés még nem jelenti azt, hogy vége a romantikus életemnek – valahogy elfogadtam ezt. Továbblépni nehéz volt, de Adrian boldoggá tett. És most ez elég is volt nekem. De ez nem jelenti azt szükségszerűen, hogy az én kalóz maffiafőnök apámmal is ilyen jól ki kell jönnie. – Rossz hatással van rá! – tiltakoztam. Az anyám horkantott egyet. – Kétlem, hogy Adriannak annyi befolyása lenne Abe fölött. – Nem Adrian! Abe. Adrian csak megpróbál jól viselkedni. Abe mindent tönkre fog tenni. – Kezdve a cigizéssel. Adrian megesküdött a randi-ajánlójában, hogy abbahagyja az ivást, és más bűnös dolgokat. Összehúzott szemmel néztem rá és Abe-re a zsúfolt lelátón át, és megpróbáltam rájönni, hogy mi lehet az az érdekes téma, amiről beszélgetnek. – Miről
8
beszélnek? – Azt hiszem, ez most a legkisebb problémád. – Janine Hathaway mindig gyakorlatias. – Aggódj kevesebbet értük, és többet a pálya miatt. – Gondolod, hogy rólam beszélnek? – Rose! – Az anyám finoman belebokszolt a vállamba, és én újra ráemeltem a tekintetem. – Komolyan kell ezt most venned. Maradj nyugodt, és ne engedd, hogy bármi is elterelje a figyelmedet. A szavai nagyon hasonlítottak azokhoz, amit elképzeltem, hogy Dimitrij mondana nekem, és ez mosolyt csalt az arcomra. Már nem vagyok egyedül. – Mi olyan vicces? – kérdezte aggódva. – Semmi – mondtam, és megöleltem. Először megmerevedett, majd elengedte magát, és még vissza is ölelt finoman, mielőtt ellépett volna. – Örülök, hogy itt vagy. Az anyám nem volt az a túl érzelgős típus, és ez felkészületlenül érte. – Nos – mondta, láthatóan zavartan – mondtam neked, hogy nem hagynám ki. Visszapillantottam a lelátókra. – Abe-nél, másfelől, ebben nem vagyok biztos. Vagy… várjunk csak. Egy furcsa ötletem támadt. Nem, nem olyan furcsa tulajdonképpen. Sötét vagy nem, de Abe-nek vannak kapcsolatai – olyanok, amik elég kiterjedtek ahhoz, hogy bejutassanak egy üzenetet Viktor Daskovhoz a börtönbe. Abe volt az, aki információt kért Robert Doruról, Viktor lélekhasználó testvéréről, mintegy szívességként. Mikor Viktor visszaküldte azt az üzenetet, hogy nincs oka segíteni Abe-nek abban, amire szüksége van, akkor rögtön leírtam az apám kapcsolatait, és beleugrottam a börtön-szöktetős tervembe. De most… – Rosemarie Hathaway! Alberta hívott engem, hangja hangosan és tisztán csengett. Olyan volt, mint egy trombita, ami csatára hív. Az összes Abe-ről és Adrianról szóló gondolatom – és igen, még a Dimitrijről szólók is – eltűntek a fejemből. Azt hiszem, az anyám sok szerencsét kívánt nekem, de a pontos szavak elvesztek bennem, ahogy a pálya és Alberta felé haladtam. Adrenalin futott végig bennem. Az összes figyelmem az előttem lévő dologra összpontosult: a tesztre, amitől végre testőr leszek.
9
Kettő (fordította: Kiscsillag) A végső próba homályos volt. Az ember azt gondolná, tudván, hogy ez a legfontosabb része a képzésnek a Szent Vlagyimiron, mindenre tökéletesen és kristálytisztán emlékszik. De a korábbi gondolataimat valósították meg. Hogyan felelhetnének meg annak, amivel már szembenéztem? Ezek a látszatküzdelmek hogyan érhetnének fel a strigák csapatával, akik ellepik az iskolánkat? Helyt kellett állnom az elsöprő túlerővel szemben, miközben nem tudtam, hogy akiket szerettem, élnek-e még, vagy halottak. És hogy félhetnék az úgynevezett küzdelmektől az iskola egyik oktatójával szemben, az után, hogy harcoltam Dimitrijjel? Halálos volt dampyrként, és még rosszabb strigaként. Nem mintha ez könnyebbé tette volna a végső vizsgát. Nehéz volt. Az újoncok mindig kudarcot vallottak, és nem voltam hajlandó egy lenni közülük. Minden oldalról támadtak a testőrök, akik már akkor is morákat védelmeztek, mielőtt megszülettem. Az aréna nem volt sima, ami bonyolította a helyzetet. Megtöltötték olyan szerkezetekkel, akadályokkal, gerendákkal és lépcsőkkel, amik próbára tették az egyensúlyomat – köztük egy híddal, ami fájdalmasan emlékeztetett engem az utolsó éjszakára, amikor láttam Dimitrijt. Lelöktem, egy ezüst karót mártva a szívébe. A karó kiesett, miközben a folyóba zuhant. Az arénában lévő híd kicsit eltért attól a tömör fából készült hídtól, amin Dimitrijjel harcoltam Szibériában. Ez rozoga volt, rosszul felépítve pallókból, egyetlen egy kötélkorláttal. Minden egyes lépéssel az egész híd himbálózott és rázkódott, és a lyukak a deszkákon megmutatták, ahol a korábbi osztálytársak (szerencsétlenségükre) megtalálták a gyenge pontokat. A teszt, amit teljesítenem kellett a hídon, valószínűleg mind közül a legrosszabb volt. A feladat az volt, hogy egy ’morát’ távol tartsak egy őt üldöző ’striga’ csoporttól. A morámat Daniel játszotta, egy új testőr, aki többekkel jött az iskolába, hogy felváltsák azokat, akiket megöltek a támadásban. Nem ismertem őt nagyon, de a gyakorlat alatt tökéletesen játszotta a szerepét, szófogadó és gyámoltalan volt – és még kicsit ijedt is, mint bármelyik mora, akit bizonyára védeni fogok. Ellenállt egy kissé, amikor ráléptünk a hídra, és én a lehető legnyugodtabban, hízelgő hangon végre rávettem, hogy sétáljon ki előttem. Nyilvánvalóan tesztelték a szociális készségemet, és a harci képességemet is. Nem messze mögöttünk a pályán tudtam, hogy a testőrök által eljátszott strigák közelednek. Daniel kilépett, és én fedeztem, megnyugtatva, hogy az érzékeim éberek maradtak. A híd vadul lengett, és ez kizökkentett, ahogy az üldözőink csatlakoztak hozzánk. Visszanéztem, és láttam, hogy három ’striga’ jön utánunk. A testőrök nagyon jól játszották a szerepüket – olyan ügyességgel és sebességgel mozogtak, mintha valódi strigák lennének. Megelőztek volna minket, ha nem húzunk bele. – Jól csinálod. – mondtam Danielnek. Nehéz volt a megfelelő hangot tartani. A sikítás bizonyára sokkolná a morát. De a túl sok kedvesség azt jelentené számukra, hogy nem komoly a helyzet.
10
– Tudom, hogy gyorsabban tudsz mozogni. Előttük kell maradnunk – egyre közelebb jönnek. Tudom, hogy meg tudod csinálni. Gyerünk. Bizonyára teljesítettem a tesztnek a meggyőzés részét, mert valóban felvette a sebességet. Nem volt elég, hogy lerázzuk az üldözőket, de ez volt a kezdet. A híd újra megbillent. Daniel meggyőzően felkiáltott és lefagyott, megragadta szorosan a kötelet az oldalánál. Megláttam előtte a másik testőrt strigaként, ahogy várta a híd túloldalán. Azt hiszem, a neve Randall volt, egy másik új oktató. Beszorultam Daniel és az üldöző csapat közé. Bár Randall még ott maradt és várt, a híd első elemét rázva, megnehezítve az átjutást számunkra. – Ne állj meg! – sürgettem. – Meg tudod csinálni! – De ott van egy striga! Csapdába estünk! – kiáltott fel Daniel. – Ne aggódj, majd foglalkozom vele. Mozogj! A hangom hevesebb volt, és Daniel tovább mászott a parancsomra. A következő pillanatokban muszáj volt tökéletesen időzítenem. Figyelnem kellett a ’strigákra’ mind a két oldalon, és Danielt folyamatosan mozgásban kellett tartanom, mialatt figyeltem a hídon. Mikor már az út háromnegyedénél voltunk, odasziszegtem neki. – Négykézlábra, most! Siess! Engedelmeskedett és megtorpant. Azonnal letérdeltem és halkan beszéltem. – Kiabálni fogok, de hagyd figyelmen kívül. – Megemeltem a hangom, hogy hallják, akik utánunk jöttek. – Mit csinálsz? Nem állhatunk meg! Daniel nem mozdult, újra suttogtam. – Rendben. Nézd meg, hol csatlakozik a kötél a fő sínhez. Ragadd meg. Ragadd meg olyan szorosan, ahogy csak bírod, és ne engedd el, nem számít, mi történik. Kötözd oda, ha kell. Csináld! Engedelmeskedett. Az óra ketyegett, nem szalaszthattam el egyetlen percet sem. Egy mozdulattal, miközben guggoltam, elvágtam a kötelet egy csapással a késemmel, miközben előkaptam a karómat. A penge éles volt, hála az Istennek. A testőrök, akik vizsgáztattak, nem szórakoztak. Nem szeltem át rögtön a kötelet, de gyorsabban el tudtam vágni, mint ahogy a ’strigák’ a két oldalunkon reagálni tudtak. A kötelek szakadtak, miközben emlékeztettem Danielt, hogy tartsa szorosan. A híd két oldala a fa állványzat felé lendült, a rajtuk lévő emberek súlya miatt. Nos, a miénk miatt leginkább. Daniel és én készen álltunk. A három üldöző a hátunk mögött maradt. Kettő lesett. Alig lehetett fogást találni a deszkán, ami csúszott is egy kicsit a markában. A tényleges mélység 6 láb volt, de lehetett volna 50 is – olyan magasság, ami megöli Danielt, ha leesünk. Mindezek ellenére még mindig szorongatta a kötelet. Én is lógtam, és ahol a kötél és a fa az állványzat oldalához feküdt, elkezdtem felmászni, mint egy létrán. Nem volt könnyű átmászni Danielen, de így legalább volt lehetőségem még egyszer megmondani neki, hogy tartson ki. Randall, aki előttünk várt, nem esett le. A lába a hídon volt, amikor elvágtam, és eléggé meglepődött ahhoz, hogy elvessze az egyensúlyát. Gyorsan magához tért, és megragadta a kötelet, megpróbálva felmászni a szilárd felületre. Sokkal közelebb volt hozzá, mint én, de sikerült megragadni a lábát és megállítani. Magam felé rántottam. Szorította a kötelet a hídon, miközben küzdöttünk. Tudtam, hogy valószínűleg nem tudnám lerántani, de képes voltam egyre közelebb húzódni. Végül elengedtem a kést, amit tartottam, és sikerült elővennem a karót az övemből – tesztelve az egyensúlyomat. Randall esetlen pozíciója lehetőséget adott a szíve közelében, és én éltem vele. A vizsgához tompa végű karót kaptunk, ami nem tudott áthatolni a bőrön, és így elég erővel lehetett használni ahhoz, hogy meggyőzzük ellenfelünket, hogy tudjuk, mit csinálunk. A célzás tökéletes volt, és Randall, elismerve a gyilkos döfést, elengedte a kötelet, hagyva magát leesni a hídról. Meghagyta nekem a fájdalmas feladatot, hogy rábeszéljem Danielt, másszon fel. Ez hosszú időt vett igénybe, a viselkedése megint csak nem ütött el attól, ahogy egy ijedt mora
11
viselkedik. Hálás voltam, hogy nem döntött úgy, mint egy igazi mora, aki eleresztette volna a kötelet és leesett volna. Ez után a kihívás után sokkal több jött, de harcoltam, sosem lassítva, vagy átengedve magam a kimerültségnek. Átálltam csata módra, és az érzékeim az alapvető ösztönökre koncentráltak: harcolj, ugorj félre, ölj. És mialatt erre hangolódtam, még mindig figyelnem kellett, és nem beleesni az átmeneti nyugalomba. Különben nem volnék képes reagálni egy meglepetésre, mint amilyen a híd volt. Sikerült kiviteleznem az egészet, miközben küzdöttem, minden más gondolatot kizárva, ami nem a feladat elvégzéséhez kell. Próbáltam nem oktatóként gondolni az emberekre, akiket ismertem. Strigaként kezeltem őket. Nem fogtam vissza az ütéseimet. Amikor végül befejeződött, szinte nem is jöttem rá. Csak álltam a pálya közepén, és nem volt több támadó. Egyedül voltam. Lassan tisztábbá váltak a környezet részletei. A tömeg a lelátókon éljenzett. Néhány oktató biccentett, ahogy csatlakoztak egymáshoz. A szívem erősen dobogott. Nem voltam magamnál, amíg a vigyorgó Alberta meg nem rántotta a karomat, amiből rájöttem, hogy vége. A vizsga, amit egész életemben vártam, befejeződött egy szempillantás alatt. – Gyere! – mondta, átkarolta a vállamat és a kijárat felé irányított. – Igyál egy kicsit és ülj le. Kábán hagytam magam levezetni a pályáról, amely körül az emberek még mindig ujjongtak és sikoltozták a nevemet. A hátunk mögött hallottam, hogy néhány ember mondta, kell egy kis idő, amíg rögzítik a hidat. Alberta visszavezetett a várakozó övezetbe, és szelíden lenyomott egy padra. Valaki leült mellém és a kezembe nyomott egy üveg vizet. Oda néztem és megláttam az anyámat. Olyan volt az arckifejezése, amit még sosem láttam: tiszta, sugárzó büszkeség. – Ennyi volt? – kérdeztem végül. Meglepődött, és szórakozottan felnevetett. – Ennyi volt? – ismételte meg. – Rose, majdnem egy órán át voltál ott. Látványos és merész módon suhantál át a teszten – talán az egyik legjobb végső vizsga volt, amit ebben az iskolában valaha láttam. – Tényleg? Csak úgy tűnt… – A könnyű nem volt elég jó szó. – Csak úgy összemosódott, ennyi az egész. Anyám megszorította a kezemet. – Lenyűgöző voltál. Annyira büszke vagyok rád. A felismerés, hogy minden valós, tényleg megütött, és éreztem, hogy a mosolyom kiszélesedik. – Akkor most mi történik? – kérdeztem. – Testőr lettél. Már több alkalommal tetováltak, de egyik esemény sem került a közelébe a ceremóniának és harsonaszónak, mikor megkaptam az ígéret jelét. Ezelőtt a molnyija jeleket azokra az áldozatokra kaptam meg, amiket váratlanul, tragikus körülmények között gyűjtöttem: a küzdelemre a strigákkal Spokane-ben, az iskolai támadásban és mentésben – események, amelyeknek a következménye a gyász volt, nem az ünnep. Ezen vadászatok után elég sokakat vesztettünk el, és míg a testőrtetoválás megpróbált lejegyezni minden egyéni vadászzsákmányt, végül egy olyan csillag alakú jelet kaptam, ami divatos megfogalmazásban annyit tesz, nem tudjuk megszámolni. A tetoválás nem egy gyors folyamat, még akkor sem, ha kicsi, és az egész végzős osztály meg kellett, hogy kapja. Az ünnepségre abban a teremben került sor, ami általában az akadémia étkezője volt, egy terem, ami képes volt átalakulni olyan naggyá és bonyolulttá, mint a Királyi Udvar. Nézők – barátok, család, testőrök – voltak a teremben, mikor Alberta a nevünkön szólított minket, és felolvasta az eredményeinket, ahogy közeledtünk a tetováló művész felé. Az eredmények nagyon fontosak voltak. Mikor nyilvánosságra hozzák, amit az
12
iskolai képzés alatt elértünk, befolyásolja a feladatunkat. A moráknak voltak bizonyos felkérései a végzett testőröket illetően. Lissa természetesen engem kért fel. Még a világ legjobb eredményei sem kompenzálják a számlámon lévő rossz viselkedési jelek közül mindegyiket. Nem voltak morák ezen az ünnepségen, azokat leszámítva, akiket a frissen végzettek közül valamelyik hívott meg. Mindenki más dampyr volt: bizonyos testőrök, vagy akik most váltak testőrré, mint én. A vendégek hátul ültek, a magas rangú testőrök pedig elől. Az osztálytársaim és én egész idő alatt álltunk, mint valamiféle utolsó teszt a kitartásra. Nem bántam. Lecseréltem a szakadt, koszos ruhákat egyszerű nadrágra és pulóverre, ami elég sikkesnek tűnt az esemény ünnepélyes hangulatához. A levegő a szobában feszültséggel volt teli, az arcokon az öröm és a siker keveréke látszott, de volt szorongás is a világban betöltött új és halálos szerepünk miatt. Csillogó szemekkel figyeltem, ahogy a barátaimat hívták, meglepődve és lenyűgöződve a pontszámok hallatán. Eddie Castile, egy közeli barátom különösen magas pontszámot kapott az egyéni mora védelemre. Nem tudtam leplezni a mosolyomat, ahogy néztem, amint megkapja a jelet. – Kíváncsi vagyok, hogyan vitte át a morát a hídon – mormoltam halkan. Eddie elég találékony volt. Mellettem egy másik barátom, Meredith rám nézett. – Miről beszélsz? – a hangja lágy volt. – Amikor egy hídra kergettek a morával. Az enyém Daniel volt. – Még mindig zavarodottnak látszott, így folytattam. – És strigák voltak mindkét oldalon. – Átkeltem a hídon – suttogta. – De még üldöztek. Fogtam a morámat és átkeltünk a labirintuson. Egy közelben lévő osztálytársunk pillantása elhallgattatott minket, és elrejtettem a homlokráncolásomat. Talán nem én voltam az egyetlen, aki kábultan ment végig a vizsgán. Meredith-t felingerelték a tények. Amikor elhangzott a nevem, hallottam néhány elakadó lélegzetet, amint Alberta felolvasta a pontjaimat. Messze a legmagasabb volt az osztályban. Örültem neki, hogy nem olvasta a tudományos eredményeimet. Teljesen elvette volna a dicsőségét a többi teljesítményemnek. Mindig jól teljesítettem a küzdelemben, de a matematika és a történelem… nos, ezek kissé hiányosak voltak, különösen mióta úgy tűnt, lelépek az iskolából. A hajam szoros kontyba volt fogva, hogy minden kicsúszó eltévedt tincset megfogjon a hajtű, hogy a művész munkáját semmi ne zavarja. Előre hajoltam, hogy jól lásson, és hallottam, hogy meglepetten felmordul. A nyakam hátulját beborították jelekkel, így elég trükkösnek kellett lennie. Általában egy új testőr esetén üres. A srác jó volt, és sikerült finoman elhelyeznie az ígéret jelét a tarkóm közepén a nyakam hátulsó részére. Az ígéret jele úgy nézett ki, mint egy hosszú, nyújtott S, kunkorodó véggel. Beillesztette a molnyija jegyeim közé, hagyva, hogy körbeölelje őket. A folyamat fájt, de az arcom üres volt, rezzenéstelen. Megmutatták a végeredményt a tükörben, mielőtt lefedte volna kötéssel, hogy tisztán gyógyuljon. Ezt követően csatlakoztam az osztálytársaimhoz és néztem, ahogy a többiek is megkapják a tetoválásaikat. Ez még két órán át tartó ácsorgást jelentett, de nem bántam. Az agyam még mindig nem hevert ki mindent, ami ma történt. Testőr lettem. Egy valódi, becsületes testőr. Ez a gondolat kérdéseket vetett fel. Mi fog most történni? Elég jók lettek a pontszámaim ahhoz, hogy eltöröljék a rossz magaviseletemet? Lehetek Lissa testőre? És mi lesz Victorral? Mi a helyzet Dimitrijjel? Nyugtalanul mocorogtam, a teljes szertartás alatt bosszantottak a gondok. Nem csak Dimitrij és Victor. Minden körülöttem – az egész életem. Az iskolának vége. Most már nem felügyelik az oktatók minden lépésemet, nem javítanak ki, mikor hibát követek el. Minden döntésemmel védeni fogok valakit. A morák és a fiatal dampyrok felnéznek rám. És már nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a gyakorló küzdelmek után pár percet pihenek
13
a szobámban. Nem voltak osztályok többé. Állandó szolgálatban leszek. A gondolat ijesztő volt, a nyomás szinte túl nagy. Az utolsó vizsgát mindig egyenlőnek gondoltam a szabadsággal. Már nem voltam ebben biztos. Milyen új irányba tart az életem? Ki fog döntéseket hozni? És hogyan érhetném el Victort, ha kijelölnek még valaki mást Lissa mellé? Átnézve a szobán a pillantásom találkozott Lissa tekintetével a közönségben. Anyámmal égtek a büszkeségtől, és rám vigyorgott, mikor a tekintetünk találkozott. Elnéztem az arcáról, így a köteléken keresztül fenyített meg. Nem kellene ennyire nyugtalannak lenned, nem ma. Ma ünnepelned kell. Tudtam, hogy igaza van. Képes vagyok kezelni, ami jön. És a sok gond várhat még egy napot – különösen, hogy a jó hangulatot a barátaim és a családom biztosították, szóval ünnepelni fogok. Abe azzal a befolyással, amit birtokolt, biztosított egy kis bankett szobát, és rendezett nekem egy partit, ami alatt sokkal inkább tűntem királyi első bálozónak, mint egy szerény, meggondolatlan dampyrnak. Az esemény előtt megint átöltöztem. A csinosabb parti ruha megfelelőbbnek tűnt, mint a formaruha a molnyija ceremónián. Egy rövid ujjú, smaragdzöld ruhát vettem fel, és a nazart a nyakamba akasztottam, annak ellenére, hogy nem igazán passzolt hozzá. A nazar egy kis medál volt, ami úgy nézett ki, mint egy szem, amiben különféle kék árnyalatok köröztek. Törökországban, ahonnan Abe jött, hittek abban, hogy védelmet nyújt. Abe évekkel ezelőtt adta anyámnak, anyám pedig tovább adta nekem. Mire feltettem a sminkem és megfésültem a kócos hajamat, leengedve a hosszú, sötét hullámokat, (mert a tetoválás miatti kötszer egyáltalán nem ment a ruhámhoz), aligha úgy néztem ki, mint aki képes megküzdeni szörnyekkel, vagy bevinni egy ütést. Nem – ez nem volt igaz, jöttem rá egy pillanattal később. Belenéztem a tükörbe, és meglepődtem az űzött pillantáson a barna szememben. Fájdalom volt benne, fájdalom és veszteség, amit még a legszebb ruha és smink sem tudott elrejteni. Figyelmen kívül hagytam és elindultam a buliba, de belefutottam Adrianba, amint kiléptem a kollégiumból. Szó nélkül a karjaiba kapott és elárasztott csókokkal. Teljesen váratlanul ért. Szép. Az élőhalott lények nem lepnek meg, de egy komolytalan nemes mora meg tud. Épp, hogy megcsókolt, és úgy éreztem, bűntudatba süllyedek. Voltak aggodalmaim, mikor először randiztam Adriannal, de a legtöbbjük eltűnt az idő során. Miután szégyentelenül flörtöltem vele, és sosem vettem komolyan sokáig, sosem gondoltam volna, hogy ilyen odaadó lesz a kapcsolatunkban. Szintén nem számítottam arra, hogy erősödnek az érzelmeim iránta – ami szinte ellentmondásos volt, tekintve, hogy még mindig szerettem Dimitrijt, és lehetetlen módokat agyaltam ki, hogy megmentsem őt. Nevettem, amikor Adrian elengedett. A közelben néhány fiatalabb mora megállt, hogy bámuljon minket. Egy mora randevúja egy dampyrral nem volt ritka manapság, de egy hírhedt dampyr a mora királyné unokaöccsével? Na, ez az volt – különösen azért, mert köztudott volt, hogy Tatjana királyné mennyire gyűlöl. Volt néhány tanúja az utolsó találkozásomnak vele, mikor ordított velem, hogy maradjak távol Adriantól, és ez a fajta pletyka mindig körbe jár. – Tetszik a műsor? – kérdeztem a nézelődőket. Felismerve, hogy lebuktak, a mora gyerekek sietve folytatták az útjukat. Visszafordultam Adrianhoz, és mosolyogtam. – Mi volt ez? Eléggé nagy csók volt nyilvánosan. – Ez… – mondta ünnepélyesen – a jutalom volt, hogy annyi segget szétrúgtál a vizsgán. – Elhallgatott. – És azért is kaptad, mert olyan forrón nézel ki ebben a ruhában. Fanyarul rápillantottam. – Jutalom, mi? Meredith a barátjától egy gyémánt fülbevalót kapott. Megfogta a kezem, és megrándította semmitmondóan a vállát, ahogy elindultunk a buliba. – Gyémántot akarsz? Adok neked gyémántot. Elárasztalak téged velük. A pokolba, csináltatok neked egy ruhát belőlük. De hiányos lesz! – Azt hiszem, el fogom fogadni a csókot – mondtam, elképzelve, hogy Adrian fürdőruha
14
modellnek öltöztet. Vagy egy rúdtáncosnak. Az ékszerek hirtelen eszembe juttattak egy nem kívánt emléket. Amikor Dimitrij fogságban tartott engem Szibériában, és boldog elégedettségbe ringatott harapásaival, aztán elárasztott engem ékszerekkel. – Tudtam, hogy rossz vagy – folytatta Adrian. Egy meleg nyári fuvallat összeborzolta a barna haját, amit olyan gondosan formázott minden nap, és a szabad kezével szórakozottan próbálta visszarendezni a helyére. – De nem fogtam fel mennyire, amíg nem láttam, hogy intézted el a testőröket ott. – Ez azt jelenti, hogy kedvesebb leszel velem? – ugrattam. – Már kedves vagyok hozzád – mondta magasztosan. – Tudod, mennyire kívánok egy cigarettát most? De nem. Férfiasan szenvedek a nikotin elvonástól – mindent érted. De azt hiszem, látva ott téged, kicsit óvatosabbá tesz. És az őrült apád is arra késztet, hogy óvatosabb legyek. Felnyögtem, emlékezve arra, hogy Adrian és Abe egymás mellett ültek. – Istenem. Tényleg vele kellett lógnod? – Hé, ő félelmetes. Egy kicsit instabil, de félelmetes. Jól boldogultunk. – Adrian kinyitotta az épület ajtaját, ahova igyekeztünk. – És ő rosszfiú a maga módján. Úgy értem, bármely fickó, aki ilyen sálat hord? Kinevetnék az iskolában. De nem Abe-et. Ő majdnem annyira megverné azt a valakit, mint te. Valójában… – Adrian hangja ideges lett. Meglepetten néztem rá. – Valójában, mi? – Nos… Abe azt mondta, kedvel engem. De azt is világossá tette, mit fog tenni velem, ha valaha is bántalak, vagy bármi más rosszat teszek. – Adrian grimaszolt. – Sőt, nagyon részletesen szemléltette. Aztán csak úgy feldobott egy véletlenszerű vidám témát. Bírom a fickót, de megijeszt. – Rosszul viselkedik! – Megálltam a parti terem előtt. Az ajtón keresztül hallottam a beszélgetések zümmögését. Úgy tűnt, az utolsók között érkeztünk. Azon gondolkodtam, hogy ez azt jelenti-e, hogy egy "nagy belépőt" kell összehoznom a vendégek tiszteletére. – Nincs joga ahhoz, hogy megfenyegesse a pasimat. Tizennyolc éves vagyok. Felnőtt. Nincs szükségem a segítségére. Meg tudom fenyegetni a pasimat én magam is. A haragom szórakoztatta Adriant, és lustán rám mosolygott. – Egyetértek veled. De ez nem azt jelenti, hogy nem veszem komolyan a véleményét. Az arcom túl szép ahhoz, hogy kockáztassak. Az arca tényleg szép, de ez nem akadályozott meg abban, hogy elkeseredettségemben a fejemet rázzam. Odaléptem az ajtókilincshez, de Adrian visszahúzott. – Várj! – mondta. A karjaiba húzott megint, és az ajkaink összeolvadtak egy forró csókba. A testemet az övéhez szorította, és én elbizonytalanodtam a saját érzéseimet illetően. És jött a felismerés, hogy elértem azt a pontot, hogy már talán többet akarok egy csóknál. – Oké – mondta Adrian, mikor megtörte a csókot. – Most már bemehetünk. Ugyanaz a fény volt a hangjában, amit láttam a sötétzöld szemében. Láttam fellobbanni a szenvedélyt. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, aki többet akart egy csóknál. Eddig kerültük a beszélgetést a szexről, és valójában nagyon jól megoldotta, hogy ne gyakoroljon rám nyomást. Azt hiszem, tudta, hogy még nem állok kész Dimitrij után, de az olyan pillanatok alatt, mint ez, láttam, hogy mennyire nehéz volt visszafognia magát. Ez meglágyított valamit bennem, és lábujjhegyre állva adtam neki egy csókot. – Mi volt ez? – kérdezte néhány pillanattal később. Elvigyorodtam. – A jutalmad. Mire végre sikerült eljutni a fogadásra, a szobában mindenki büszkén mosolyogva köszöntött. Régen a figyelem középpontjába akartam kerülni. A vágy elhalványult kicsit, de most, magabiztos ábrázatot öltöttem, és fogadtam a szeretteim dicséretét és boldogságát.
15
Felemeltem a kezem diadalmasan, várva a tapsra. A buli majdnem olyan homályos volt, mint a végső vizsga. Sosem veszed észre igazából, hogy mennyi ember törődik veled, amíg meg nem jelennek, hogy támogassanak. Alázatosnak és kicsit megszeppentnek éreztem magam. Tartottam magam. Mégis alig tudtam megállni a sírást a saját győzedelmi bulimon. Mindenki beszélgetni akart velem, és meglepődtem, hogy milyen örömmel fogad minden újabb személy. Nem volt gyakran olyan, hogy minden ember, akit szerettem, egy helyen van, és nyugtalanná tett a gondolat, hogy ilyen lehetőség talán nem adódik soha többé. – Nos, végre kaptál engedélyt ölni. Ideje volt. Megfordultam, és találkoztam Christian Ozera meglepett szemeivel, a néha kellemetlen alakkal, aki jó barátommá vált. Örültem a ténynek, és vidám lelkesedéssel fogtam meg és öleltem át őt – amit nyilvánvalóan nem várt volna. Ma mindenkit megleptem. – Hé, hé! – mondta, miközben elvörösödve hátrált. – Te vagy az egyetlen lány, akinek minden érzelme és gondolata gyilkossággal kapcsolatos. Ráadásul nem akarok arra gondolni, mi folyik, amikor te és Ivashkov kettesben vagytok. – Hé, vigyázz, kivel beszélsz. Égsz a vágytól, hogy kiszabadulj. Christian egyet értve vállat vont. Ez volt a szokásos szabály a világban: a testőrök védik a morákat. A morák nem vesznek részt a harcokban. Mégis, az újabb striga támadások után, sok mora – bár aligha a többség – azon kezdett vitatkozni, hogy eljött az ideje, hogy a morák a sarkukra álljanak, és segítsék a testőröket. A tűzhasználók, mint amilyen Christian, különösen értékesek, mivel az égetés volt az egyik legjobb módja, hogy megölj egy strigát (a karózás és a lefejezés mellett). A mozgalom, hogy tanuljanak a morák harcolni, jelenleg – szándékosan – megrekedt a mora vezetőségnél, de ez nem állította meg néhány mora gyakorlását titokban. Christian volt az egyik közülük. Mellé néztem, és meglepetten pislogtam. Volt valaki vele, akit alig vettem észre. Jill Mastrano volt mellette, mint egy árnyék. A mora újonc – nos, nemsokára már másodéves – Jill, szintén harcolni akart. Christian tanítványává vált. – Hé, Jill – mondtam neki egy barátságos mosollyal. – Köszönöm, hogy eljöttél. Jill elpirult. Meg akarta tanulni megvédeni magát, de ideges volt mások körül – különösen egy olyan híresség mellett, mint én. Zavarában idegesen reagált. – El kellett – mondta, kisimítva hosszú, világosbarna haját az arcából. Mint mindig, kuszák voltak a fürtjei. – Úgy értem, nagyon jól csináltad. A vizsga során. Mindenki csodálkozott. Hallottam, ahogy a testőrök mondták, hogy sosem láttak még ilyet, mint te, így mikor Christian megkérdezte, hogy akarok-e jönni, persze, hogy jöttem. Ó! – világoszöld szeme kitágult. – Én még nem is gratuláltam neked. Bocsi. Gratulálok! Mellette Christian igyekezett fapofát vágni. Én nem kíséreltem ezt meg, és nevetve átöleltem Jillt. Komoly veszély fenyegetett, hogy ellágyulok. Talán megvonják a kemény testőr jelzőt, ha így folytatom. – Köszönöm. És mindketten kész vagytok kiállni egy striga hadsereggel? – Hamarosan – mondta Christian. – De lehet, hogy még szükségünk lesz a megmentésedre. Ő ugyan olyan jól tudta, mint én, hogy a strigák nem szövetkeznek csapatokba. A tűzvarázslata sokat segített nekem, de egymagában? Ez egy másik történet. Ő és Jill tanították egymást a mágia támadásra való használatára, és mikor volt időm az órák között, tanítottam nekik néhány harci mozdulatot. Jill arca elkomorodott kicsit. – Ez abbamarad, ha Christian elmegy – odafordultam hozzá. Nem lepődtem meg, hogy elmegy. Mindannyian elmegyünk. – Mit kezdesz magaddal? – kérdeztem. Christian megvonta a vállát. – Megyek az Udvarba a többiekkel. Tasha nagynénim azt mondta, megbeszéljük a jövőmet – elhúzta a száját. Bármik is voltak a tervei, úgy tűnt, nem voltak azonosak Tasha terveivel. A
16
legtöbb nemes mora elit egyetemre ment. Nem voltam biztos benne, hogy Christian erre gondolt. Ez volt a bevett gyakorlat, a vizsga megszerzése után az új testőrök elmentek a mora Királyi Udvarba, hogy megkapják az új irányt és feladataikat. Mindnyájunk távozik néhány nap múlva. Követve Christian tekintetét, láttam a nagynénjét a szobában, és azt, hogy Abe-bel beszélt. Tasha Ozera a húszas évei végén járt, ugyanolyan fényes fekete haja és jég kék szeme volt, mint Christiannak. A gyönyörű arca heges volt, néhány borzalmas vágással az egyik oldalon – a sérülést Christian szülei okozták. Dimitrijt akarata ellenére alakították át strigává, de az Ozerák szándékosan változtak át a halhatatlanságért. Ironikus, hogy ez az életükbe került, amikor a testőrök elkapták őket. Tasha felügyelt Christianra (amikor nem volt iskolában), és egyik legfőbb vezetője volt a mozgalomnak, hogy támogassák a morákat, akik harcolni akarnak a strigák ellen. Sebhelyes vagy sem, csodáltam őt és még mindig azt gondoltam, hogy szép volt. Az akaratos apám hozzáállásáról tisztán látszott, hogy szintén kedveli. Töltött neki egy pohár pezsgőt és mondott valamit, ami megnevettette. Tasha előre dőlt, mintha elmondana egy titkot neki, Abe pedig nevetett. Az állam leesett. Még messziről is nyilvánvaló volt, hogy flörtöltek. – Édes Istenem – mondtam borzongva, és sietve visszafordultam Christian és Jill felé. Christian úgy tűnt, őrlődött az én kényelmetlenségem miatti önelégültsége, és a saját kényelmetlensége között figyelve a nőt, akit az anyjaként tisztelt, amint rátalál egy gengszter fickóra. Egy pillanattal később Christian arckifejezése ellágyult, ahogy visszafordult Jillhez és folytatta a beszélgetésünket. – Hé, nincs szükséged rám – mondta. – Találsz másokat magad körül. Aztán lesz egy saját szuperhős csapatod, mielőtt feleszmélsz. Újra elmosolyodtam, de a jó érzés mellé hirtelen betört egy kis meglepő féltékenység. Nem a sajátom volt. Lissa volt az, a köteléken keresztül. Döbbentem néztem körül, és észrevettem őt a szoba másik végében, ahogy a Jillel beszélő Christian felé küld egy halálos pillantást. Érdemes megemlíteni, hogy Christian és Lissa valaha randevúztak. Több mint randevúztak. Mélyen szerelembe estek, és őszintén szólva, még mindig így volt ez. Sajnos a közelmúlt eseményei miatt feszült volt a viszony a kapcsolatukban, és Christian szakított vele. Christian szerette őt, de a bizalmat elvesztette. Lissa követhetetlenné vált, mikor egy másik lélekhasználó, Avery, megpróbálta irányítani. Mi végül megállítottuk Avery-t, és jelenleg bezárva él egy elmegyógyintézetben, ahogy legutóbb hallottam. Christian már tudta az okát Lissa szörnyű viselkedésének, de a kár megtörtént. Lissa kezdetben depressziós volt, de a fájdalom most már dühbe fordult. Azt állította, nem akar semmit Christiantól többé, de a kötelék elárulta. Még mindig féltékeny volt minden lányra, akivel szóba állt – különösen Jillre, akivel elég sok időt töltött az utóbbi időben. Én tudtam, hogy semmi romantika nem folyik közöttük. Jill bálványozta őt, mint egy bölcs tanítót, de semmi több. Ha ő beleesne bárkibe, az Adrian lenne, aki úgy kezelte őt, mint a kishúgát. Mint mindannyian. Christian követte a pillantásomat, és az arca megkeményedett. Észrevéve a figyelmét, Lissa azonnal elfordult, és elkezdett beszélgetni az előtte álló sráccal, egy helyes dampyrral az osztályból. Elővette a kacér báját, ami annyira könnyen ment a lélekhasználóknak, és hamarosan mindketten nevetgéltek és csevegtek, hasonló módon, mint Abe és Tasha. A bulim egy gyors randi hellyé vált. Christian visszafordult felém. – Nos, úgy tűnik, elég elfoglalt. Forgattam a szemem. Nem Lissa volt az egyetlen, aki féltékenykedett. Ahogy Lissa mérges lett, mikor más lányokkal lógott, Christian ingerlékennyé vált, amikor Lissa más fiúkkal beszélgetett. Ez dühítő volt. Ahelyett, hogy elismernék az érzelmeiket egymás iránt, és helyrehozzák a dolgokat, az a két idióta, épp hogy egyre több ellenségeskedést mutat egymás irányába.
17
– Mikor hagyod már ezt abba és próbálsz meg vele beszélni, mint egy értelmes ember? – nyögtem fel. – Persze – mondta keserűen. – Azon a napon, amikor ő is úgy kezd el viselkedni, mint egy normális ember. – Ó, Istenem. El fogjátok érni, hogy kitépjem az összes hajamat. – Kár lenne a szép hajadért – mondta Christian. – Különben is, teljesen egyértelmű a hozzáállása. Elkezdtem tiltakozni, és elmondani neki, hogy milyen hülye, de nem állt szándékomban elmondani ugyanazt az előadást már tucatjára. – Gyere, Jill – mondta. – Rose-nak el kell vegyülnie. Gyorsan ellépett, mikor már félig elhatároztam, értelmet verek belé, mikor egy új hang szólalt meg. – Mikor hozod már helyre? – Tasha mellém állt és rázta a fejét Christian visszavonulására. – Szükségük van egymásra. – Tudom. Ahogy te is tudod. De nem tudom beleverni a fejükbe. – Nos, jobban kellene – mondta. – Ha Christian egyetemre megy az ország másik végébe, túl késő lesz. – A hangja száraz volt és elkeseredett, amikor megemlítette, hogy Christian egyetemre megy. Lissa a Lehigh-ra megy, az egyetemre az Udvarhoz közel, ahogy megállapodott Tatjánával. Lissa egy nagyobb egyetemre ment, mint a morák általában, cserébe, hogy több időt tölt az Udvarban és tanulja az uralkodói etikettet. – Tudom – mondtam ingerülten. – De miért nekem kell ezt helyrehozni? Tasha elmosolyodott. – Mert te vagy az egyetlen, akinek van ereje jobb belátásra bírni őket. Úgy döntöttem, hagyom Tasha szemtelenségét, leginkább azért, mert az, hogy velem beszél, azt jelentette, hogy nem Abe-bel beszél. Végignéztem a szobán és hirtelen megdermedtem. Az anyámmal beszélt. A beszélgetésük foszlányai elértek hozzám a zajon keresztül. – Janine, – mondta megnyerően – nem öregítettél egy napot sem. Rose nővére lehetnél. Emlékszel arra az éjszakán Kappadokiában? Az anyám ténylegesen kuncogott. Soha nem hallottam még ilyet tőle azelőtt. Úgy döntöttem, nem is akarom hallani soha többet. – Persze. És emlékszem, milyen lelkes voltál, hogy segíts nekem, mikor a ruhám kapcsa eltört. – Édes Istenem – mondtam –, ez a férfi megállíthatatlan. Tasha értetlenül nézett, amíg meg nem látta, miről beszélek. – Abe? Ő valóban nagyon kedves. – Felnyögtem. – Bocsánat. A szüleim felé indultam. El kell ismernem, hogy valaha volt köztük egy románc – egy, ami a fogantatásomhoz vezetett – de ez nem jelentette azt, hogy látni akarom ezt megismétlődni. Épp egy sétáról merengtek a tengerparton, amikor odaértem hozzájuk. Azonnal megrántottam Abe karját. Túl közel állt anyámhoz. – Hé, beszélhetnék veled? – kérdeztem. Meglepetten nézett, majd vállat vont. – Természetesen – anyámra mosolygott. – Majd beszélünk még később. – Egy nő sincs biztonságban? – Miről beszélsz? – megálltunk a puncsos tálnál. – Minden nővel flörtölsz ebben a teremben. – A fenyegetésem nem izgatta. – Nos, olyan sok szép nő van itt… erről akartál beszélni velem? – Nem! Arról akartam, hogy megfenyegetted a barátomat. Nem volt jogod ehhez. Felhúzta a sötét szemöldökét. – Mi? Semmiség volt. Csak egy apa, aki vigyáz a lányára.
18
– Az apák nem fenyegetik kibelezéssel a lányaik barátját. – Ez nem igaz. És egyébként is, nem pont ezt mondtam. Sokkal rosszabbat. – Sóhajtottam. Úgy tűnt, mulattatja az elkeseredettségem. – Gondolj rá úgy, mint egy ajándékra, hogy letetted a végső vizsgát. Büszke vagyok rád. Mindenki tudta, hogy jó leszel, de senki nem gondolta, hogy ennyire – kacsintott. – Határozottan nem számítottak arra, hogy megsemmisíted a tulajdonukat. – Milyen tulajdont? – A hidat. – Összeráncoltam a szemöldökömet. – Muszáj volt, ez volt a leghatékonyabb mód. Istenem, kurva nagy kihívás volt. Mit tett a többi végzős? Elkezdtek harcolni a kellős közepén, ugye? Abe megrázta a fejét, miközben kiélvezte tudásának minden percét. – Senki más nem volt abban a helyzetben. – Dehogynem voltak. Mindnyájunkat ugyan úgy tesztelik – Nem, téged nem. Amikor tervezték a testőrök a vizsgát, úgy döntöttek, szükséged van valami… extrára. Valami különlegesre. Végül is te már harcoltál a való világban. – Mi? – A hangomra felfigyeltek egy páran. Lejjebb vittem a hangerőt, és Meredith korábbi szavai jöttek elő. – Ez nem fair! Úgy tűnt, nem érinti mélyen. – Te kiemelkedsz a többiek közül. Ha egy ilyen könnyű feladatot kapsz, az nem lett volna fair. Sok nevetséges dologgal néztem szembe az életemben, de ez sok. – Szóval csináltak nekem egy őrült híd mutatványt helyette? És ha meglepődtek azon, hogy elvágtam, mi a fenét vártak volna? Mi mást tehettem volna, hogy túléljem? – Hmm – szórakozottan simogatta az állát. – Őszintén, nem hiszem, hogy tudták. – Ó, az Isten szerelmére. Ez hihetetlen. – Miért vagy ennyire dühös? Átmentél. – Azért, mert egy olyan helyzetbe hoztak, amiből nem tudták, hogyan juthatok ki – gyanúsan ránéztem. – És még ki tudott róla? A testőrök ötletéről. Nem tetszett a kifejezés az arcán. – Ó, nos az anyád és én együtt voltunk tegnap este, és… – Hé, oké, hagyd abba – szakítottam meg. – Nem akarom hallani, mit csináltál te és az anyám tegnap este. Azt hiszem, az rosszabb lenne, mint a híd. Vigyorgott. – Mi ketten már a múlté vagyunk, nem kell aggódnod. Élvezd a sikeredet. – Megpróbálom. Csak ne tegyél több szívességet Adriannal, oké? Úgy értem, örülök, hogy eljöttél, hogy támogass, de ez több mint elég. Abe ravaszul rám pillantott, ami emlékeztetett arra, hogy valóban okos és veszélyes ember. – Több mint boldog voltál, hogy tettem neked egy szívességet miután visszatértél Oroszországból. Grimaszoltam. Sikerült bejuttatnia egy üzenetet egy magas biztonsági szintű börtönbe. Még ha nem is vezetett semmire, akkor is szívesség volt. – Oké – ismertem be. – Igazán elképesztő volt. És hálás vagyok. Még mindig nem tudom, hogyan oldottad meg. – Hirtelen, mint egy álom, ami csak másnap jut eszembe, emlékeztem a gondolatokra a vizsga előtt. Lehalkítottam a hangom. – Nem voltál tényleg ott, ugye? Felhorkant. – Természetesen, nem. Be nem tenném a lábam egy olyan helyre. Egyszerűen használtam a hálózatomat. – Hol van ez a hely? – kérdeztem remélve, hogy elég szelíden hangzott. Nem tudtam becsapni. – Miért akarod tudni?
19
– Csak kíváncsi vagyok. Az elítélt bűnözők mindig nyom nélkül eltűnnek. Testőr vagyok, és még nem is ismerem a saját büntetés-végrehajtási rendszeremet. Csak egy börtön van? Vagy sok? Abe nem válaszolt azonnal. Óvatos volt velem. Amikor üzleteltünk, mindig hátsó szándékot sejtett. A lányaként kétszer olyan gyanús voltam. Benne volt a génjeinkben. Bizonyára alábecsülte az őrültség lehetőségét, mert végül válaszolt. – Több van. Victor az egyik legrosszabban van. Úgy nevezik, Taraszov. – Hol van? – Most? – elmélkedett. – Azt hiszem, Alaszkában. – Hogy érted azt, hogy most? – Minden évben áthelyezik. Most éppen Alaszkában van. Később Argentínában lesz. – Huncutul rám mosolygott, miközben látszólag azon töprengett, hogy én milyen ravasz voltam. – Tudod miért? – Nem, én… várj, a napfény! – Ennek volt értelme. – Alaszkában szinte nonstop nappal van ebben az évszakban, de nonstop éjszaka van télen. Azt hiszem, ettől büszkébb volt, hogy rájöttem, mint a végső vizsga eredményemtől. – A foglyoknak szökést megkísérelni elég nehéz lenne. – Teljes napsütésben a szökött morák nem jutnának messzire. – Nem mintha bárki is távozhatna ilyen biztonsági szint mellett. – Próbáltam figyelmen kívül hagyni a rossz előérzetet a hangjában. – Úgy tűnik, elég messze északon lehet Alaszkában. – Mondtam remélve, hogy megtudhatom a tényleges helyét. – Úgy még több a fény. Kuncogott. – Nem tudom megmondani. Ezt az információt elzárva tartják a testőrök, a főhadiszállásukon. Lefagytam. A főhadiszállás… Abe, annak ellenére, hogy általában figyelmes, nem vette észre a reakciómat. A szemei valamit kutattak a teremben. – Ez Renee Szelsky? Hm, hm… elég csinos lett az évek során. Kelletlenül intettem, főleg azért, mert szerettem volna átgondolni az új tervet. És mert Renee, nem olyasvalaki volt, akit ismertem, az, hogy Abe rátalált, kevésbé volt ijesztő. – Nos, nem akarlak visszafogni. Menj, és vesd ki még több nőre a hálódat. Abe-et nem kellett sokáig nógatni. Egyedül maradva, hagytam a gondolataimat pörögni, töprengve, hogy a kialakuló tervemnek van-e esélye a sikerre. A szavai egy új tervet indítottak el a fejemben. Nem volt sokkal nagyobb őrültség, mint az eddigi terveim. Átnézve a szobán, találkoztam Lissa jáde tekintetével. Christian látványától a hangulata javult. Remekül érezte magát, és izgatott volt a kalandtól, ami ránk várt, most, hogy végre szabadok voltunk a világban. Az elmém visszaugrott azokhoz az aggodalmakhoz, amiket a nap folyamán korábban éreztem. Lehet, hogy most szabadok vagyunk, de a valóság hamarosan utolér minket. Az óra ketyegett. Dimitrij várt, figyelt. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogyan kapom meg továbbra a heti leveleit, most, hogy már elhagyom az iskolát. Lissára mosolyogtam, rosszul érezve magam, hogy tönkre fogom tenni a hangulatát, mikor elmondom neki, hogy elég nagy eséllyel kiszabadul Victor Dashkov.
20
Három (fordította: Bejja) A következő néhány nap furcsa volt. Lehet, hogy nekem és többi újoncnak volt a legcifrább bizonyítványosztó ünnepsége, de nem mi voltunk az egyetlenek, akik befejezték tanulmányaikat a Szent Vlagyimirban. A moráknak is megvolt a saját tanévzáró ünnepségük, és az iskola területe zsúfolttá vált a látogatóktól. Aztán majdnem olyan gyorsan, ahogy jöttek, a szülők eltűntek – s vitték magukkal fiaikat és lányaikat. A királyi morák elhagyták az akadémiát, hogy szüleikkel töltsék nyarukat fényűző ingatlanjaikban – sokan a déli féltekén, ahol az évnek ebben a szakaszában a napok rövidebbek. A „átlag” morák is szüleikkel tartottak, sokkal szerényebb otthonaikba, valószínűleg nyári munkát vállalva főiskola előtt. És természetesen, mivel az iskolának vége volt a nyárra, a többi tanuló is távozott. Néhányan, akiknek nem volt családjuk, akikhez hazamehettek volna, többnyire dampyrok, egész éven át maradtak, különleges fakultatív tárgyakat felvéve, de ők voltak kisebbségben. Az akadémia területe minden egyes nappal egyre kihaltabbá vált, ahogy osztálytársaim és én is vártunk a napra, mikor elvisznek minket a Királyi Udvarba. Elbúcsúztunk egymástól, azoktól a moráktól, akik továbbállnak, és a fiatalabb dampyroktól, akik hamarosan a mi nyomdokunkba lépnek. Szomorú voltam, hogy egy személytől meg kell válnom, és ez Jill volt. Akkor csíptem el, amikor Lissa kollégiuma felé sétáltam az Udvarba utazásom előtti napon. Jill egy nővel volt, gyaníthatóan anyukájával, és mindketten dobozokat cipeltek. Jill arca felderült, mikor meglátott. – Hé, Rose! Mindenki mástól elbúcsúztam, de téged nem találtalak – mondta izgatottan. Rámosolyogtam. – Hát, örülök, hogy elcsíptél. Nem tudtam azt mondani neki, hogy én is búcsúzkodni jöttem. A tegnapi napomat a Szent Vlagyimir megszokott helyein sétálva töltöttem, az általános iskolások kampuszával kezdtem, ahol Lissa meg én először találkoztunk még óvodában. Felderítettem a koleszom folyosóit és zugait, végigsétáltam a kedvenc osztálytermeken, sőt még a kápolnát is meglátogattam. Rengeteg időt eltöltöttem a keserédes emlékekkel telt helyeken is, mint például az edzőteremben, ahol először ismertem meg Dimitrijt. A pályán, ahol köröket futtatott velem. A kunyhóban, ahol végül egymáséi lettünk. Életem egyik legelképesztőbb éjszakája volt, és erre gondolni egyszerre okozott örömet és fájdalmat. Mindazonáltal Jillt nem kellett, hogy valami hasonló terhelje. Anyukája felé fordultam és a kezemet nyújtottam felé, mígnem leesett, hogy nem tudja megrázni, miközben a dobozzal manőverez. – Rose Hathaway vagyok. Tessék, engedje meg, hogy elvegyem ezt. Elvettem tőle a dobozt, mielőtt tiltakozhatott volna, mert biztos voltam benne, hogy ezt fogja tenni. – Köszönöm – mondta kellemesen meglepődve. Felvettem velük a lépést, ahogy ismét elindultak. – Én Emily Mastrano vagyok. Jill sokat mesélt rólad. – Ó, tényleg? – kérdeztem, egy ugrató mosolyt küldve Jillnek.
21
– Nem olyan sokat. Csak, hogy néha veled lógok. Volt egy kis figyelmeztetés Jill zöld szemeiben, és erről az jutott eszembe, Emily valószínűleg nem tudja, hogy a lánya szabad idejében a mágia tiltott striga-ölő fajtáit gyakorolja. – Szeretjük, ha Jill velünk van – mondtam, az álcáját nem elrontva. – És ezeknek a napoknak az egyikén megtanítjuk neki, hogy zabolázza meg hajtincseit. Emily felnevetett. – Én már majdnem tizenöt éve ezzel próbálkozom. Sok sikert hozzá. Jill anyukája elképesztő volt. Ők ketten nem nagyon hasonlítottak egymásra, legalábbis a külsőt tekintve nem. Emily fénylő haja fekete volt és egyenes, szemei sötétkékek és hosszúkásak. Ruganyos kecsességgel mozgott, Jill mindig félénk járásától eléggé eltérően. Mégis, helyenként láthattam a közös géneket, a szív formájú arcot és a szájuk alakját. Jill még mindig fiatal volt, de egyre nőtt, és valószínűleg egy napon majd maga is szívtipró lesz – ez olyasvalami volt, amiről jelenleg nyilvánvalóan megfeledkezett. Remélhetőleg az önbizalma nőni fog. – Hol van az otthon számotokra, srácok? – kérdeztem. – Detroit – mondta Jill grimaszolva. – Nem olyan rossz az – nevetett anyukája. – Nincsenek hegyek. Csak utak. – Egy balett társulat tagja vagyok ott – magyarázta Emily. – Szóval, ott maradunk, ahol fizetni tudjuk a számlákat. Azt hiszem, jobban meg voltam lepődve, hogy emberek eljárnak balettot nézni Detroitban, mint hogy Emily balerina volt. De volt értelme, Emilyt tekintve, és valóban, az igazán magas és karcsú felépítésükkel a morák ideális táncosok voltak, ami az embereket illeti. – Hé, Detroit nagy város – mondtam Jillnek. – Élvezd az izgalmakat, amíg tudod, mielőtt visszajössz az unalmas semmi közepébe. – Természetesen, a nem megengedett harci edzések és striga támadások aligha voltak unalmasak, de azt akartam, hogy Jill jobban érezze magát. – És nem fog sokáig tartani. A morák nyári vakációja alig két hónapos volt. A szülők türelmetlenek voltak, hogy gyermekeik az Akadémia biztonságába térjenek vissza. – Én is azt hiszem – mondta Jill, nem túl nagy meggyőződéssel. Elértük az autójukat, és beraktam a dobozokat a csomagtartóba. – E-mailezek neked, amikor tudok – ígértem. – És fogadok, Christian is fog. Talán még Adriant is rá tudom beszélni. Jill felvidult és boldog voltam, hogy látom, visszatér megszokott túlzottan izgatott önmagához. – Tényleg? Az jó lenne. Mindent hallani akarok, ami az Udvarban történik. Alighanem mindenféle menő dolgot fogsz csinálni Lissával és Adriannel, és fogadok Christian is ki fog találni mindenfélét… mindenről. Emily nem úgy tűnt, mintha észrevette volna Jill béna mentési kísérletét és ehelyett egy kedves mosollyal nézett rám. – Köszönet a segítséget, Rose. Örülök, hogy találkoztunk. – Szintúgy… hm! Jill felém vetette magát egy ölelésre. – Sok szerencsét mindenhez – mondta. – Olyan szerencsés vagy – olyan nagyszerű lesz az életed mostantól. Viszonoztam az ölelést, képtelen voltam rá, hogy elmagyarázzam, mennyire féltékeny voltam rá. Az ő élete még mindig biztonságos volt, és ártatlan. Lehet, hogy megorrolt, amiért a nyarat Detroitban kell töltenie, de az ott tartózkodás rövid lesz, és hamarosan visszatér a Szent Vlagyimir megszokott és könnyű világába. Nem lenne kitéve az ismeretlennek és veszélyének. Csak miután Jill és anyukája elhajtottak, tudtam rávenni magam, hogy válaszoljak Jill
22
megjegyzésére. – Remélem – suttogtam azon gondolkodva, mi fog következni. – Remélem. Osztálytársaim és a kiválasztott morák a következő nap kora reggel repültek el, maguk mögött hagyva Montana Sziklás-hegységét Pennsylvania hullámzó dombjaiért. A Királyi Udvar nagyjából olyan volt, ahogy emlékeztem, ugyanazzal a tiszteletet keltő, ősi érzéssel, mint amit a Szent Vlagyimir is próbált átadni tornyos épületeivel és bonyolult kő építményeivel. Ugyanakkor az iskola úgy tűnt, szeretné megmutatni a bölcs, és megfontolt légkört is, ellenben az Udvar sokkal hivalkodóbb volt. Olyan volt, mintha maguk az épületek próbálnák biztosítani, hogy mindannyian tudomásul vegyük, a moráknál ez a hatalom és a királyi család székhelye. A Királyi Udvar ámulatba akart ejteni minket, és egy kicsit meg is félemlíteni. És noha voltam már itt korábban, még mindig a hatása alatt álltam. A rozsdabarna kőépületek ajtói és ablakai hajdani arany dekorációkkal voltak dombornyomva és keretezve. Nagy volt az eltérés attól a ragyogástól, amit Oroszországban láttam, de most fogtam fel, hogy az Udvar tervezői ezeket az épületeket a régi európaiakról mintázták – Szentpétervár erődjeiről és palotáiról. A Szent Vlagyimirban padok és ösvények voltak a belső és a külső udvarokban, az Udvar azonban egy lépéssel tovább ment. Szökőkutak és korábbi uralkodók választékos szobrai díszítették a pázsitot, finom márvány munkák, melyeket korábban eltakart a hó. Most, a nyár közepén ragyogóak voltak ott kiállítva. És mindenhol, mindenhol virágok voltak a fákon, bokrokon, az ösvényeken – káprázatos volt. Logikus volt, hogy az újonnan végzettek a testőrök központi igazgatóságát látogassák meg, de eszembe jutott, van más indoka is, hogy nyáron idehozzák az új testőröket. Azt akarják, hogy osztálytársaim és jómagam mindezt lássuk, hogy mindez elborítson minket és elismerjük annak dicsőségét, amiért harcolunk. Az új testőrök arcára tekintve tudtam, működik a taktika. A legtöbben még nem jártak itt korábban. Lissa és Adrian az én repülőjáratomon volt, és hárman csoportba gyűltünk, ahogy a csoporttal sétáltunk. Olyan meleg volt, mint Montanában, de a páratartalom itt sokkal nagyobb volt. Izzadtam egy kis könnyű sétától. – Ezúttal hoztál magaddal ruhát, ugye? – kérdezte Adrian. – Természetesen – mondtam. – Van valami különleges dolog, amire szeretnék, ha elmennénk, a fő fogadáson kívül. Habár, talán odaadják arra a fekete-fehér öltözetet. Adrian megrázta a fejét, és észrevettem, hogy a keze elindul a zsebe felé, mielőtt habozva visszahúzza. Lehet, hogy haladást ért el a dohányzásról való leszokásban, de egészen biztos voltam benne, hogy nehéz megszabadulni ilyen gyorsan a tudatalatti kényszertől, hogy automatikusan a cigisdobozért nyúljon, amikor a szabadban van. – A ma estére értettem. Vacsorára. Kérdőleg Lissára pillantottam. Az ő időbeosztását az Udvarban mindig fogadásokat beleillesztve állították össze, melyekre az átlag emberek nem jártak. Az új és bizonytalan helyzetemmel nem voltam benne biztos, vele mennék-e. A köteléken át érzékeltem zavarodottságát és tudtam, fogalma sincs semmiféle különleges vacsora tervekről. – Milyen vacsora? – kérdeztem. – Olyan, amilyet a családommal szerveztem. – Olyan, amilyet… – Hirtelen megálltam és tágra nyílt szemekkel bámultam, egy kicsit sem tetszett az önelégült vigyor az arcán. – Adrian! – Néhány újonnan végzett kíváncsi pillantásokat küldött felém és folytatták sétájukat körülöttünk. – Ugyan kérlek, már néhány hónapja randizgatunk. A szülőkkel találkozni része a randizási rituálénak. Én találkoztam anyukáddal. Sőt, még rémisztgető apáddal is. Most rajtad a sor. Garantálom, hogy a családomból senki sem fog hasonló dolgokat sugalmazni, mint amilyeneket apád.
23
Tulajdonképpen már találkoztam korábban Adrian apjával. Vagyis, hát láttam őt egy partin. Kételkedtem benne, hogy bármi fogalma lenne róla, ki vagyok én – az őrült hírnevemtől eltekintve. Majdnem semmit sem tudtam Adrian anyukájáról. Valójában nagyon keveset beszélt a családtagjairól, vagyis hát a legtöbbjükről. – Csak a szüleid? – kérdeztem óvatosan. – Más rokon, akiről tudnom kéne? – Hát… – Adrian keze ismét megrándult. Úgy hiszem, ezúttal a hangomban lévő figyelmeztető jelzés miatt valamiféle védekezésként kívánta a cigarettát. Lissa, ahogy észrevettem, ezt az egészet rendkívül mulatságosnak találta. – A kedvenc nagynéném lehet, hogy beugrik. – Tatjana? – kiáltottam fel. Vagy századjára csodálkoztam rá, hogy lehetett szerencsém egy olyan sráchoz, aki az egész mora világ vezetőjének a rokona. – Utál engem! Tudod, mi történt legutóbbi alkalommal, mikor beszéltünk. – Ő királyi fensége letámadott, azt kiabálva, mennyire hitvány vagyok én ahhoz, hogy összejöjjek az ő unokaöccsével, és hogy milyen nagyszerű „tervei” vannak Adrian és Lissa számára. – Azt hiszem, benéz. – Na ne már. – Nem, tényleg. – Adrian majdnem úgy nézett ki, mint aki az igazat mondja. – A minap beszéltem anyukámmal, és… nem tudom. Úgy tűnik, Tatjana nénikém nem utál annyira. A homlokomat ráncoltam, és mindhárman ismét elkezdtünk sétálni. – Talán nagyra becsüli legújabb önkéntes rendfenntartó munkádat. – mélázott Lissa. – Talán – mondtam. De nem igazán hittem ebben. Ha valami, akkor az, hogy csavargó leszek, még inkább megvetésre méltóvá tesz engem a királynő szemében. Kicsit elárulva éreztem magam, hogy Adrian rám támadt ezzel a vacsorával, de semmit sem tehettem már ezzel kapcsolatban. Az egyetlen jó oldala az volt, hogy az volt a benyomásom, csak cukkol azzal, a nagynénje beugrik majd. Mondtam neki, hogy megyek, és elhatározásom elég jó hangulatba hozta ahhoz, hogy ne tegyen fel túl sok kérdést, mikor Lissa és én elindultunk, hogy a „saját dolgainkkal” foglalkozzunk délután. Osztálytársaim mind tettek egy túrát az Udvarban és annak területén kiképzésük részeként, de én már láttam ezeket korábban, és képes voltam megszökni előle. Lissa és én ledobtuk holminkat a saját szobáinkban, és aztán útnak indultunk az Udvar távoli felére, ahol a nem-annyira-királyi emberek éltek. – Azért el fogod mondani, mi a másik része a tervednek? – kérdezte Lissa. Azóta, hogy Abe felvilágosítást adott Victor börtönéről, készítettem egy másik gondolatbeli listát a problémákról, amikbe bele fogunk ütközni. Főleg kettő volt, amely eggyel kevesebb volt, mint mióta kezdetben Abe-bel beszéltem. Nem mintha a dolgok valóban könnyebbek lettek volna. Először is, fogalmunk sincs, Alaszkában hol volt ez a hely. Másodszor, nem tudtuk, milyen a börtön védelme és elrendezése. Ötletünk se volt, mi lesz az, amin keresztül be kell törnünk. Mégis, valami azt sugallta, valamennyi választ egy forrásból tudhatjuk meg, ami azt jelentette, valójában csak egy azonnali problémám volt: hogy érjem el ezt a forrást. Szerencsére ismertem valakit, aki talán képes lehet rá, hogy eljuttasson minket oda. – Meglátogatjuk Miát – mondtam Lissának. Mia Rinaldi egykori mora osztálytársunk volt – egykori ellenség, valójában. De szintúgy a teljes személyiségváltozás mintapéldánya is volt. Egy áskálódó ribancból, aki hajlandó volt tönkretenni bárkit – és lefeküdni bárkivel – népszerűségének hajhászásakor, egy gyakorlatias, magabiztos lánnyá vált, aki lelkesen tanulta, hogy védje meg önmagát s másokat a strigáktól. Itt lakott az Udvarban édesapjával. – Úgy gondolod, Mia tudja, hogyan kell betörni egy börtönbe? – Mia jó, de nem gondolnám, hogy ennyire jó lenne. Mindazonáltal talán tud segíteni bennfentessé válni. Lissa sóhajtott egyet.
24
– Nem hiszem el, hogy épp most használtad a bennfentes szót. Ez az egész valóban egy kémfilmmé változik. Komolytalanul mondta, de érezhettem Lissában a nyugtalanságot. A könnyed hangnem álcázta félelmét, a nyugtalanságot, amit még mindig Victor szabadulása miatt érzett, a nekem tett ígéretének dacára. A nem királyi személyek, akik az Udvarban dolgoztak, és mindennapi dolgokat végeztek, a királynő negyedétől és fogadó csarnokától messze, lakásokban laktak. Előzetesen megszereztem Mia címét, és útnak indultunk a tökéletesen ápolt udvaron át, útközben egymásnak zsörtölődve a forró nap miatt. Otthon találtuk Miát, lezseren farmerba és pólóba öltözve, egy pálcikás jégkrémmel a kezében. Elkerekedtek a szemei, ahogy meglátott minket az ajtón kívül. – Hát, átkozott legyek – mondta. Felnevettem. Az a fajta válasz volt, amit én is adnék. – Téged is jó látni. Bemehetünk? – Persze – félreállt. – Szeretnétek jégkrémet? Mindig. Elvettem egy szőlőset, és leültem vele meg Lissával a kis nappaliban. A helyet össze sem lehetett hasonlítani a királyi vendégházak fényűzésével, de otthonos volt és tiszta, és Mia meg édesapja kétségtelenül nagyon szerették. – Tudtam, hogy a frissen végzettek jönnek – mondta Mia, szőke tincseit elsöpörve az arcáról. – De nem voltam biztos benne, hogy velük lesztek-e vagy sem. Egyáltalán, érettségiztél? – Igen – mondtam. – Megkaptam az ígéret jelét, meg minden. Felemeltem a hajam, hogy megnézhesse a kötést. – Meg vagyok lepődve, hogy engedtek visszatérni, azok után, hogy elindultál a gyilkolászós muridra. Vagy külön osztályzatot kaptál rá? Nyilvánvalóan Mia ugyanazokat a túlzó történeteket hallotta kalandjaimról, amiket mindenki más. Nekem tökéletesen megfelelt. Nem akartam az igazságról beszélni. Nem akartam Dimitrijről beszélni. – Azt hiszed, bárki meg tudja akadályozni Rose-t, hogy azt csinálja, amit akar? – kérdezte Lissa egy mosollyal. Megpróbált távol tartani minket attól, hogy túl sok részletbe menjünk bele múltam mikéntjéről, amiért hálás voltam. Mia nevetett és egy nagydarab citromos jégkrémet rágcsált. Csoda, hogy nem fagyott meg az agya. – Igaz. – Mosolya elhalványult, ahogy lenyelte a falatot. Kék szemei, melyek mindig élesek voltak, csendben engem tanulmányoztak néhány pillanatig. – És Rose most akar valamit. – Hé, mi csak örülünk, hogy látunk téged – mondtam. – Hiszek neked. De abban is hiszek, hogy van egy hátsó szándékod is. Lissa mosolya szélesebbé vált. Jól szórakozott, hogy rajtakaptak a kém játszmámban. – Mi mondatja ezt veled? Ilyen jól kiismered Rose-t, vagy csak mindig azt feltételezed, hogy hátsó szándéka van? Most Mia mosolygott ismét. – Mindkettő. – Előre iszkolt a kanapén, komoly tekintettel méregetve engem. Mikor vált ilyen éles szeművé? – Rendben. Nincs értelme vesztegetni az időt. Miben van szükséged a segítségemre? Szinte szétszakadva nagyot sóhajtottam. – Be kell jutnom a testőrök fő biztonsági irodájába. Mellettem Lissa valamiféle fojtott hangot adott ki. Gonosznak éreztem magam miatta. Noha alkalomadtán el tudta rejteni előlem gondolatait, többet nem tudott tenni vagy mondani, ami teljes meglepetésként ért. Én? Én folyamatosan vakságban tartottam. Az esetek felében fogalma sem volt róla, mi fog következni, de őszintén, ha azt terveztük, hogy megszöktetünk
25
egy nagyhírű bűnözőt a börtönéből, akkor az, hogy betörünk a biztonsági irodába, nem kellett volna, hogy ilyen nagy megdöbbentést okozzon. – Azta! – mondta Mia. – Nem vesztegeted az idődet kis dolgokra. – Vigyora megrándult egy kicsit. – Persze, nem jöttél volna hozzám kis dolog miatt. Azt magad is el tudnád intézni. – Be tudnál engem – minket – juttatni oda? – kérdeztem. – Összebarátkoztál néhány testőrrel errefelé… és apukádnak sok helyre van szabad bejárása… Nem ismertem Mr. Rinaldi pontos munkáját, de azt gondoltam a karbantartással kapcsolatos. – Mit kerestek? – kérdezte. Felemelte egyik kezét, mikor tiltakozásra nyitottam a számat. – Ne, ne. Nincs szükségem részletekre. Csak egy általános ötletre, hogy kitalálhassam, hogy legyen. Tudom, hogy nem azért mentek, hogy csak körbejárjátok a helyet. – Szükségem van néhány feljegyzésre – magyaráztam. Szemöldöke megemelkedett. – Személyesre? Próbálsz munkát szerezni magadnak? – Én… nem. – Hoppá. Nem is rossz ötlet, tekintve kétes helyzetemet, hogy Lissa mellé nevezzenek ki. De nem. Egyszerre csak egy dolgot. – Néhány feljegyzésre van szükségem más helyek külső biztonságáról – iskolákról, királyi otthonokról, börtönökről. – Megpróbáltam kifejezésemet közömbösnek megtartani, ahogy a legutolsót megemlítettem. Mia benne volt pár őrült dologban, de még neki is voltak korlátai. – Úgy tippeltem, itt kell, hogy tartsák ezeket a dolgokat. – Itt tartják – mondta. – De legtöbbjük elektronikus. És nem bántásból, de ez még a te képességeidet is meghaladja. Még ha hozzá is férünk az egyik számítógépükhöz, minden jelszóval védett. És ha elmennek, lezárják a számítógépeket. Úgy tippelem, nem lettél hecker, mióta utoljára láttalak. Nem, persze hogy nem. És eltérően azoktól a kémmozi hősöktől, akikkel Lissa cukkolt, nem voltak info zseni barátaim, akik egyáltalán a közelébe érhetnének, hogy feltörjenek egy ilyesfajta titkosítást és biztonságot. A fenébe. Mogorván bámultam a lábamra, azon tűnődve, hogy lenne-e egyáltalán bármi esélyem több információt kiszedni Abe-ből. – De – mondta Mia – ha az információ, amire szükséged van, nem túl aktuális, talán még mindig vannak papíron másolataik. Felrántottam a fejem. – Hol? – Vannak nagy tároló helyiségeik, eldugva az alagsorok egyikében. Adatok és adatok. Még mindig zár és lakat alatt – de alighanem könnyebb ezeket megszerezni, mint a számítógéppel küzdeni. Megint attól függ, mire van szükséged. Hogy mennyire régi. Abe azt a meggyőződést keltette bennem, hogy a Tarasov Börtön már jó ideje megvan. Bizonyára volt feljegyzés róla ezekben az archívumokban. Nem kételkedtem benne, hogy a testőrök jó ideje digitalizálták, ami azt jelentette, lehet, hogy nem találunk naprakész részleteket a hely biztonságáról, de megelégszem egy tervrajzzal is. – Lehet ez az, amire szükségünk van. Be tudsz juttatni minket? Mia néhány másodpercig csendben volt, és láthattam, ahogy elméje teljes fordulaton pörög. – Meglehet. – Lissára pillantott. – Még mindig a rabszolgáiddá tudod bűvölni az embereket? Lissa grimaszolt. – Nem szeretek így gondolni rá, de igen, képes vagyok rá. – Ez a lélek egy másik előnye volt. Mia néhány pillanatig még fontolgatta aztán gyorsan bólintott. – Oké. Gyertek vissza kettő körül, és meglátjuk, mit tehetünk. A mindenki másnál szokásos délután kettő a moráknak az éjszaka közepét jelentette, akik éjszakai időbeosztás szerint éltek. Fényes nappal kint lenni nem jelentett igazából settenkedést, de rá kellett jönnöm, Mia terve azon a tényen alapult, hogy kevesebb ember van errefelé a
26
napnak abban a szakában. Próbáltam eldönteni, hogy tovább kellene-e társalognunk, vagy mennünk kellene, mikor kopogás szakította félbe gondolataimat. Mia összerándult, és hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Felkelt, hogy az ajtóhoz menjen, és egy ismerős hang sodródott felénk az előcsarnokon keresztül. – Sajnálom, hogy korábban jöttem, de… Christian lépett a nappaliba. Váratlanul elhallgatott, mikor meglátta Lissát és engem. Mindenki megdermedt, ezért úgy tűnt, rajtam állt, hogy azt színleljem, ez nem egy borzasztóan kínos szituáció. – Hé, Christian – mondtam jókedvűen. – Hogy vagy? Christian szemei Lissán voltak és eltartott egy pillanatig, míg visszarángatta őket rám. – Jól. – Miára pillantott. – Visszajöhetek… Lissa sietősen felállt. – Ne – mondta, hangja hideg és hercegnőszerű volt. – Rose-nak és nekem amúgy is mennünk kell. – Aha – értettem egyet, követve a nyomát. – Nekünk… dolgokat kell… elintézni. És nem akarjuk megzavarni a ti… – A pokolba is, fogalmam se volt mit fognak csinálni. Nem biztos, hogy tudni akartam. Mia megtalálta a hangját. – Christian látni akart néhány mozdulatot, amiket az Udvar testőreivel gyakoroltam. – Menő. – Az arcomon maradt a mosolyt, amíg Lissa és én az ajtó felé haladtunk. Lissa olyan messze Christiantól, amennyire csak tudott. – Jill féltékeny lesz. És nem csak Jill. Egy újabb kör búcsúzkodás után Lissa és én elmentünk, és a kerten át vonultunk vissza. Érezhettem a dühöt és a féltékenységet sugározni Lissa kötelékén át. – Ez csak a harcos klubjuk, Liss. – mondtam, semmi szükség nem volt részéről a társalgásnak. – Semmi sem történik. Pofonokról és ütésekről, meg más unalmas dolgokról fognak beszélgetni. – Nos, valójában ezek a dolgok eléggé kellemesek, de nem akartam Christian és Mia együtt lógását dicsérni. – Talán most semmi sem történik – morogta mereven előre bámulva. – De ki tudja, mi történhetne? Együtt töltik az időt, néhány fizikai mozgást együtt gyakorolnak, egyik dolog a másikhoz vezet… – Ez nevetséges – mondtam. – Az ilyesfajta dolgok egyáltalán nem romantikusak. Még egy hazugság, tekintve, hogy kapcsolatom Dimitrijjel pontosan így kezdődött. Megint, jobb nem említeni ezt. – Mellesleg, Christian nem bonyolódhat bele minden lányba, akivel együtt lóg. Mia, Jill – nem sértésből, de azért ennyire nem nőcsábász. – Tényleg jóképű – érvelt, azok a sötét érzések még mindig benne forrongva. – Aha – ismertem el, szemeimet figyelmesen az ösvényen tartva. – De ennél több kell hozzá. És ezen kívül, azt hittem nem érdekel, mit csinál. – Nem is – értett egyet, még önmagát sem győzte meg, még kevésbé engem. – Egyáltalán nem. Kísérletem, hogy figyelmét elvonjam, a nap hátralévő részében eléggé hiábavalónak bizonyult. Tasha szavai jutottak eszembe: Miért nem hoztad rendbe ezt az egészet? Mert Lissa és Christian olyan átkozottul oktalanok, mindketten a saját zabos érzéseikbe keveredtek – melyek viszonzásul engem is zabossá tesznek. Christian elég segítőkész lett volna a tiltott kalandjaimban, de távolságot kellett tartanom Lissa kedvéért. Végül otthagytam Lissát a rosszkedvével, mikor a vacsora közeledett. Összehasonlítva az ő romantikus helyzetével, az én kapcsolatom egy helytelenítő család félig elkényeztetett királyi aranyifjújával egyenesen optimistának tűnt. Milyen szomorúvá és rettenetessé vált ez a világ. Biztosítottam Lissát arról, hogy vacsora után egyenesen visszajövök, és hogy együtt megyünk Miához. Mia említése nem tette boldoggá Lissát, de egy lehetséges betörés pillanatnyilag
27
elvonta a figyelmét Christianról. A ruhám a vacsorára gesztenyebarna volt, könnyű, fátyolszerű anyagból, ami kitűnő volt a nyári időjáráshoz. A nyakkivágás illedelmes volt, és kicsi ruhaujjak adtak ízléses szegélyt neki. A hajamat alacsony lófarokba kötve, mely megfelelő munka volt arra, hogy elrejtsem a gyógyuló tetoválásomat, majdnem elfogadható barátnőnek néztem ki – ami csak azt mutatta, a látszat mennyire csal, tekintve, hogy része voltam egy olyan mesterkedésnek, mellyel legutóbbi pasimat visszahozom a halálból. Adrian a fejemtől a lábujjamig végigpillantott rajtam, mikor megérkeztem szülei lakóházához. Állandó székhelyet tartottak fenn itt, az Udvarban. A kis mosoly Adrian arcán elárulta, tetszett neki, amit látott. – Jóváhagyod? – kérdeztem körbefordulva. Egyik kezét a derekam köré csúsztatta. – Sajnálatra méltó módon, igen. Reméltem, olyasmiben jelensz meg, ami sokkal feslettebb. Valamiben, ami megbotránkoztatja a szüleimet. – Néha olyan, mintha nem is érdekelnélek úgy, mint egy ember. Figyeltem, ahogy besétáltunk. Olyan, mintha csak megbotránkoztató hírként használnál. – Mindkettő, kicsi dampyr. Törődök veled, és megbotránkoztató hírként használlak. Elrejtettem egy mosolyt, ahogy az Ivashkovok házvezetője az ebédlő felé vezetett minket. Az Udvar épületeiben voltaképpen voltak éttermek és kávézók eldugva, de a királyi családok, mint Adrian szülei, előkelőbbnek tartották, hogy legyen az otthonukban egy díszes ebédlő. Részemről jobban szerettem volna nyilvános helyen lenni. Ott sokkal több a menekülési lehetőség. – Te biztos Rose vagy. A kijáratok felbecsülését megszakították, amikor egy magas, nagyon elegáns mora nő jött be a helyiségbe. Egy hosszú, sötétzöld szatén ruhát viselt, amitől azon nyomban oda nem illőnek éreztem magam, és ami tökéletesen illett az ő – és Adrian – szeme színéhez. Sötét haja kontyba volt fogva és valódi szívélyességgel rám mosolygott, ahogy kezet fogtunk. – Daniella Ivashkov – mondta. – Nagyon örvendek, hogy végre megismertelek. Igaz volt? Kezem automatikusan megrázta az övét viszonzásként. – Én is örvendek, Lady Ivashkov. – Kérlek, szólíts Daniellának. – Adrian felé fordult, és begombolt ingének gallérját megigazítva kérdezte. – Őszintén, drágám – mondta. – Néztél egyáltalán tükörbe, mielőtt kisétáltál az ajtón? A hajad egy összevisszaság. Adrian kitért előle, mielőtt Daniella egészen közel érhetett volna a fejéhez. – Viccelsz velem? Órákat töltöttem a tükör előtt, hogy így nézzen ki. Daniella egy kínzott sóhajt hallatott. – Néhanap nem tudom eldönteni, vajon szerencsés vagyok-e, vagy sem, hogy nincs több gyermekem. – Daniella mögött halk szolgálók helyezték az ételeket az asztalra. Pára emelkedett fel a tányérokról, és a gyomrom korgott egyet. Reméltem, hogy senki más nem hallotta. Daniella az előcsarnokra pillantott vissza, maga mögé. – Nathan, sietnél? Kihűl az étel. Néhány pillanattal később nehéz lépések hallatszottak a díszített fapadlón, és Nathan Ivashkov száguldott a helyiségbe. Feleségéhez hasonlóan ő is hivatalosan volt felöltözve, nyakkendője kék szaténja nehéz fekete öltönykabátjának tökéletessége mellett csillant meg. Örültem, hogy van légkodijuk itt, különben megolvadt volna abban a nehéz szövetben. A jellemvonások, melyek a legjobban szembeötlöttek róla, olyanok voltak, ahogy emlékeztem rájuk korábbról: egy határozottan ősz hajjal és bajusszal borított fej. Csodálkoztam, vajon Adrian haja is így fog-e kinézni, amikor öregebb lesz. Hm, sosem tudnám meg. Adrian alighanem a szürke vagy ősz szín első jelére befestetné a haját. Adrian apukája pontosan olyan lehetett, mint amilyenre emlékeztem, de nyilvánvaló volt,
28
fogalma sincs, ki vagyok. Valójában őszintén meglepődött, hogy lát engem. – Ő itt Adrian, hm, barátja, Rose Hathaway – mondta óvatosan Daniella. – Emlékszel, Adrian mondta, hogy ma este elhozza. – Örvendek a találkozásnak, Lord Ivashkov. A feleségétől eltérően, ő nem ajánlotta fel, hogy keresztnéven szólítsuk egymást, amitől kicsit megkönnyebbültem. A strigát, aki erőszakkal változtatta át Dimitrijt, szintén Nathannek hívták, és ez nem egy olyan név volt, amit hangosan ki akartam mondani. Adrian apukája megvizsgált, de nem olyan elismeréssel, amilyent korábban Adrian mutatott. Sokkal inkább olyan volt, mintha valami furcsaság lennék. – Óh. A dampyr lány. Nem volt kifejezetten udvariatlan, csak közömbös. Úgy értem, nem olyan volt, mintha vérszajhának vagy hasonlónak nevezett volna. Mindannyian leültünk enni, és habár Adrian megtartotta tipikus nemtörődöm vigyorát az arcán, ismét éreztem a vibrálást, hogy nagyon, nagyon nagy szüksége van egy cigarettára. Alighanem tömény szeszre is. A szüleivel lenni nem olyasmi volt, amit élvezett. Amikor az egyik szolgáló mindenkinek bort töltött, Adrian mérhetetlenül megkönnyebbültnek tűnt és nem fogta vissza magát. Egy figyelmeztető pillantást vetettem rá, amit figyelmen kívül hagyott. Nathan gyorsan megette balzsam ecetes szűzérméit, mialatt végig elegánsnak és illendőnek tűnt. – Tehát – mondta, figyelmét Adrianre összpontosítva. – most, hogy Vaszilisza leérettségizett, mihez kezdesz magaddal? Nincs értelme tovább körülötte lebzselned. – Nem tudom – mondta Adrian lustán. Megrázta a fejét, tovább kócolva gondosan összekuszált haját. – Szeretek velük lógni. Azt hiszik, viccesebb vagyok, mint valójában. – Nem meglepő – válaszolta apukája. – Egyáltalán nem vagy vicces. Ideje valami produktív dolgot csinálnod. Ha nem mész vissza a főiskolára, legalább beülhetnél néhány családi üzleti találkozóra. Tatjana elkényeztet téged, de sokat tanulhatnál Rufustól. Elég sokat tudtam a királyi családok politikájáról, hogy felismerjem a nevet. Minden család legidősebb tagja rendszerint annak hercege, vagy hercegnője volt és a Királyi Tanácsban töltött be pozíciót és alkalmassá vált, hogy király vagy királynő lehessen. Amikor Tatjana elfogadta a koronát, Rufus lett az Ivashkov család hercege, mivel ő volt a következő legidősebb tag. – Igaz – mondta Adrian fapofával. Nem evett valami sokat, ahogy ide-oda lökdöste az ételt. – Tényleg szeretném megtanulni, hogyan tudja titokban tartani felesége elől a két szeretőjét. – Adrian! – csattant fel Daniella, s sápadt arcát pír borította el. – Ne mondj ilyen dolgokat az étkezőasztalunknál – és főleg ne egy vendég előtt. Úgy tűnt, Nathan ismét észrevett, és lenézően vállat vont. – Ő nem számít. – A nyelvemre haraptam, elnyomva a késztetést, hogy lássam, el tudom-e dobni a porcelán tányéromat frizbi stílusban és fejbe találni vele. Úgy döntöttem, mégsem teszem meg. Nem csak a vacsorát tenné tönkre, de a tányérnak valószínűleg nem lenne olyan emelkedése, amilyenre nekem szükségem lenne. Nathan Adrian felé fordította mogorva ábrázatát. – De te számítasz. Nem fogom hagyni, hogy itt ücsörögj, és semmit se csinálj – és a mi pénzünket használd fel arra, hogy mindezt finanszírozd. Úgy értem, bizonyára folyamatosan ezt csináltam. De az más volt. – Talán Lissával mehetnél a Lehigh-ra. – ajánlottam. – Folytathatnád a lélek tanulmányozását vele és aztán… csinálhatnál akármi mást, amit legutóbb csináltál, mikor főiskolára jártál… – Ivászat és órákról lógás – mondta Nathan. – Művészet – mondta Daniella. – Adrian művészeti kurzusokat vett fel. – Tényleg? – kérdeztem, meglepetésemben Adrian felé fordulva. Valahogyan el tudtam képzelni őt úgy, mint egy művészlélek. Passzolt a kiszámíthatatlan személyiségéhez. – Akkor ez tökéletes lenne. Ismét felvehetnéd őket. Vállat vont, és kiitta a második pohár borát.
29
– Nem tudom. Alighanem ezzel a főiskolával is ugyanaz lenne a probléma, mint az előzővel. A szemöldökömet ráncoltam. – Mi lenne az? – Házi feladat. – Adrian – morogta apja. – Rendben – mondta fesztelenül Adrian. Kezét lazán az asztalon pihentette. – Nem igazán van szükségem munkára, vagy plusz pénzre. Miután Rose és én összeházasodunk, a gyerekek és én majd az ő testőri fizetéséből fogunk élni. Mindannyian lefagytunk, még én is. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy viccel. Úgy értem, még ha vannak is rejtett fantáziálásai házasságról és gyerekekről (és egészen biztos voltam benne, hogy nincsenek), egy testőr csekély fizetése soha nem lenne elég arra, hogy olyan fényűző életet biztosítson számára, amilyent megkívánt. Adrian apukája azonban nyilvánvalóan nem gondolta, hogy Adrian viccelődik. Daniella határozatlannak tűnt. Én meg csak kényelmetlenül éreztem magam. Ezt az ebédlőasztalnál felhozni nagyon, nagyon rossz társalgási téma volt, és nem tudtam elhinni, hogy Adrian idáig ment. Sőt, azt sem gondoltam, hogy a bort hibáztathatom érte. Adrian egyszerűen szerette ennyire kínozni az édesapját. A kínos csend egyre hosszabb és hosszabb lett. Belső ösztönöm tombolt, hogy betöltsem a beszélgetés ürességét, de valami azt sugallta, maradjak csendben. A feszültség növekedett. Amikor a bejárati csengő megszólalt, csaknem mind a négyen felugrottunk székeinkből. A házvezetőnő, Torrie sietett, hogy válaszoljon rá, és a megkönnyebbülés mentális sóhajával lélegeztem fel. Egy váratlan látogató segíthetne csillapítani a feszültséget. Vagy talán mégsem. Torrie megköszörülte a torkát, mikor visszatért, nyilván nyugtalan volt, ahogy Danielláról Nathanre nézett. – Őfelsége, Tatjana királynő van itt. Isten ments! Mindhárom Ivashkov hirtelen felállt, és fél pillanattal később csatlakoztam hozzájuk. Korábban nem hittem Adriannek, mikor azt mondta talán Tatjana eljön. Az arcából ítélve ő is eléggé meglepettnek tűnt most. De egészen biztos volt, Tatjana itt van. Beszáguldott az ebédlőbe, elegánsan, ami számára biztos a mindennapos hivatalos öltözék volt: rászabott fekete nadrág és kosztümkabát egy vörös selyem és csipke blúzzal alatta. Kicsi ékköves hajtűk csillantak meg sötét hajában, és azokkal az ellentmondást nem tűrő szemeivel végigpillantott rajtunk, ahogy sietve fejet hajtottunk neki. Még a saját családja is követte a formalitásokat. – Tatjana nagynéni – mondta Nathan egy mosolyt erőltetve az arcára. Nem hiszem, hogy sűrűn tenne ilyesmit. – Nem csatlakoznál hozzánk vacsorára? Tatjana elutasítólag meglengette egyik kezét. – Nem, nem. Nem maradhatok. Úton vagyok, hogy találkozzak Priscillával, de gondoltam beugrom, mikor hallottam, hogy Adrian visszatért. – Tekintete Adrianra esett. – Nem hiszem el, hogy egész álló nap itt voltál, és meg sem látogattál. – Hangja hűvös volt, de esküszöm volt valami szórakozott csillogás a szemeiben. Ijesztő volt. Nem olyasvalaki volt, akit szívélyesnek és lágynak gondolnék. Az egész élmény, hogy az egyik ünnepélyes fogadótermén kívül látom, teljesen valószerűtlen volt. Adrian rávigyorgott. Nyilvánvalóan ő volt a legfesztelenebb személy a helyiségben jelenleg. Valamilyen oknál fogva, amit soha nem értettem, Tatjana szerette és kényeztette Adriant. Nem, mintha Tatjana a többi családtagját nem szerette volna, csak nyilvánvaló volt, hogy Adrian volt a kedvence. Ez mindig meglepett, tekintve mennyire semmirekellő volt néha. – Ugyan már, úgy véltem vannak fontosabb dolgaid is, mint engem látni. – mondta Adrian Tatjanának. – Azonkívül, leszoktam a dohányzásról, úgyhogy nem tudunk kisurranni a
30
trónterem mögé együtt cigarettázni. – Adrian! – fenyítette Nathan, egyre vörösebbé válva. Ekkor az jutott eszembe, egy iszogatós játékot lehetne alapozni arra, hány alkalommal kiáltja fia nevét rosszallóan. – Nénikém, sajná… Tatjana ismét felemelte egyik kezét. – Ó, maradj csöndben, Nathan. Senki sem kíváncsi rád. – Majdnem megfulladtam. Egy szobában lenni a királynővel kellemetlen volt, de majdnem megérte azért, hogy lássam, ahogy verbálisan arcul csapja Lord Ivashkovot. Tatjana visszafordult Adrian felé, arca felengedett. – Végleg leszoktál? Épp ideje volt. Felteszem, ez neked köszönhető? Eltartott egy pillanatig, mire felfogtam, hogy hozzám beszél. Eddig a pontig azt reméltem, talán észre sem vett. Ez tűnt az egyetlen magyarázatnak arra, hogy nem kiabál rám, hogy távolítsák el a lázadó kis vérszajhát. Megdöbbentő volt. A hangja nem volt vádló sem. Ez… lenyűgöző volt. – N-nos, nem én voltam, Felség – mondtam. Alázatosságom eléggé különbözött legutóbbi találkozásunkkor tanúsított viselkedésemtől. – Adrian volt az, akinek megvolt az… hm… elhatározása, hogy megtegye. Nekem segítve, Tatjana magában kuncogott. – Nagyon diplomatikus. Egy politikus mellé kellene, hogy beosszanak. Nathannek nem tetszett a rám irányuló figyelem. Én sem voltam benne biztos, hogy féligmeddig kellemes-e vagy sem. – Priscillával üzleti ügyetek van este? Vagy csak egy baráti vacsora? Tatjana elkapta tekintetét rólam. – Mindkettő. Van némi családok közti civakodás. Nem nyilvánosan, de kitudódott. Az emberek a biztonságról pletykálnak. Néhányan készek most azonnal elkezdeni edzeni. Mások azon tűnődnek, a testőrök vajon képesek-e alvás nélkül dolgozni. – Tatjana a szemeit forgatta. – És ezek csak a legszelídebb javaslatok. Nem kérdés. Ez a látogatás egyre érdekesebbé vált. – Remélem, elhallgattatod ezeket a reménybeli harcosokat – morogta Nathan. – Hogy a testőrökkel vállvetve harcoljunk, teljesen nevetséges. – Az a nevetséges – mondta Tatjana – hogy viszály dúl a királyi családok társadalmi rétegében. Ez az, amit el akarok hallgattatni. – Hangszíne gőgössé vált, nagyon királynőszerűvé. – A morák között mi vagyunk a vezetők. Példát kell mutatnunk. Egységessé kell válnunk a túlélés érdekében. Kíváncsian méregettem. Ez meg mit jelentsen? Tatjana se nem értett egyet Nathannel, se nem ellenkezett vele a morák küzdelméhez való hozzáállásában. Csak az emberei közti béke megalapozását említette. De hogyan? Az ő módszere támogatta az új javaslatot, vagy elsöpörte? A biztonság mindenkinek nagy aggodalmat okozott a támadás után, és Tatjánára hárult, hogy gondoskodjon róla. – Nagyon keménynek hangzik ez számomra – mondta Adrian, könnyen felejthetőnek tettetve a dolog komolyságát. – Ha még ezután is szeretnél egy cigarettát, tehetek egy kivételt. – Beérem azzal, hogy holnap eljössz egy igazi látogatásra – mondta Tatjana szárazon. – A cigarettákat hagyd otthon. – Vetett egy pillantást Adrian üres borospoharára. – És a többi dolgot is. A könyörtelen elhatározás egy villanása keresztezte tekintetét, és még akkor is, ha azon nyomban felolvadt, ahogy jött, csaknem megkönnyebbültem. Ez az a fagyos Tatjana volt, akit ismertem. Adrian szalutált. – Értettem. Tatjana egy rövid pillantást vetett ránk, többiekre. – Kellemes estét – mindössze ennyi volt a búcsúja. Ismét fejet hajtottunk, aztán Tatjana a
31
bejárati ajtó felé indult. Ahogy ezt tette, civakodó és suttogó hangokat hallottam. Rájöttem, hogy kísérettel jött, és őket az előcsarnokban hagyta, míg bejött köszönni Adriannek. Ezek után a vacsora csendes volt. Tatjana látogatása mindannyiunkat megdöbbentett. Legalább azt jelentette, hogy nem kellett tovább hallgatnom Adriant és apját civakodni. Daniella jórészt fenntartotta azt a kevéske társalgást, megkísérelve kérdéseket feltenni érdeklődési körömről, és észrevettem, hogy egyetlen szót sem szólt Tatjana rövid látogatása alatt. Daniella beházasodott az Ivashkovok közé, és azon tűnődtem, vajon ijesztőnek találja-e a királynőt. Amikor elérkezett a távozásunk ideje, Daniella csupa mosoly volt, míg Nathan visszavonult dolgozószobájába. – Sokkal sűrűbben kellene jönnöd – mondta Adriannek, megsimítva Adrian haját, tiltakozása ellenére. – És téged is szívesen látunk bármikor, Rose. – Köszönöm – mondtam meghökkenve. Az arcát tanulmányoztam, vajon hazudik-e, de nem hittem, hogy így lenne. Nem volt értelme. A morák nem helyeslik a hosszútávú kapcsolatokat a dampyrokkal. A királyi családok mora tagjai esetén főleg nem. És a királynő királyi családból származó rokonai esetén meg aztán végképp nem, legalábbis ha a múltbeli tapasztalatokat vettem alapul. Adrian sóhajtott. – Talán, ha ő nincs itthon. Ó, a fenébe. Erről jut eszembe. A legutóbbi alkalommal itt hagytam a kabátomat… túl gyorsan ki akartam jutni innét. – Van úgy nagyjából ötven kabátod – tettem megjegyzést. – Kérdezd Torrie-t – mondta Daniella. – Ő tudni fogja, hol van a kabátod. Adrian elment, hogy megtalálja a házvezetőnőt, anyukájával hagyva engem. Udvarias, jelentéktelen kis csevegést kellett volna kezdeményeznem, de a kíváncsiságom felülkerekedett. – A vacsora tényleg remek volt – mondtam őszintén. – És remélem, nem veszi rossz néven… de úgy hiszem… nos, úgy tűnik, nincs ellenére, hogy Adrian és én randizunk. Derűsen bólintott. – Így van. – És… – Hát ki kellett mondanom. – Tat… Őfelsége, Tatjana is úgy tűnt, rendben van ezzel. – Igen. Megbizonyosodtam róla, hogy az állam nem esett a padlóra. – De… úgy értem, utoljára, mikor beszéltem vele, igazán dühös volt. Folyamatosan, újra és újra azt mondogatta, soha nem engedné nekünk, hogy a jövőben együtt legyünk, vagy összeházasodjunk, vagy hasonlót. – Megrezzentem Adrian viccére visszaemlékezve. – Úgy sejtettem, maga is hasonlóképp érez. Lord Ivashkov igen. Ön sem akarja igazán, hogy a fia örökre egy dampyrral maradjon. Daniella mosolya kedves volt, de fanyar. – Azt tervezed, hogy örökre vele leszel? Azt tervezed, hogy feleségül mész hozzá, és letelepedsz? A kérdés teljesen felkészületlenül ért. – Én… nem… úgy értem, nem sértésként szántam. Én csak soha… – Nem tervezted, hogy valaha is letelepedsz? – bölcsen bólintott. – Én is erre gondoltam. Higgy nekem, tudom, hogy nem volt komoly korábban Adrian. Mindenki olyan elhamarkodott következtetéseket vont le, melyek még meg sem történtek. Hallottam rólad, Rose… mindenki hallott. És csodállak téged. És arra alapozva, amit megtudtam, úgy vélem, nem vagy az a fajta, aki otthagyja a testőrködést, hogy háziasszony legyen. – Igaza van – ismertem el. – Akkor viszont nem látom a problémát. Mindketten fiatalok vagytok. Jogod van szórakozni, és azt tenni, amit akarsz most, de én… te és én… tudjuk, még akkor is, ha életed
32
hátralévő részében hébe-hóba látod Adriant, nem fogsz férjhez menni vagy letelepedni. És ennek semmi köze ahhoz, mit mond Nathan vagy bárki más. Ez a világ rendje. Ilyen ember vagy te. Látom a szemeidben. Tatjana is megértette ezt, és ezért enyhült meg. Neked kinn kell lenned, hogy harcolj, és ez az, amit tenni fogsz. Legalábbis, ha tényleg az a szándékod, hogy testőr légy. – Az. – Csodálkozva bámultam rá. A hozzáállása elképesztő volt. Ő volt az első királyi származású, akivel találkoztam, aki nem akadt ki rögtön és őrült meg az ötlettől, hogy egy mora és egy dampyr együtt lehetnek. Ha a többi ember osztaná Daniella nézetét, az sokak életét megkönnyítené. És igaza volt. Nem számított, mit gondolt Nathan. Sőt még az sem számított, ha Dimitrij a közelben volt. A dolog lényeg az volt, hogy Adrian és én nem lennénk együtt életünk hátralévő részében, mert én mindig testőri szolgálatban lennék, nem itt-ott lustálkodva, mint ő. Erre rádöbbenve, a dolgok felszabadultabbá váltak… mégis, egy kicsit szomorúvá is tett. Daniella mögött láthattam Adriant az előszoba felé közeledni. Daniella előrehajolt, hangját lehalkítva számomra. Volt egy vágyódó él a szavaiban, mikor beszélt, egy aggódó anya hangja. – De, Rose? Noha elfogadom, hogy ti ketten randevúztok, és boldogok vagytok, kérlek, próbáld nem túlságosan összetörni a szívét, mikor eljön az ideje.
33
Négy (fordította: Léna) Úgy döntöttem, hogy az a legjobb neki, ha nem említem a beszélgetésem az anyjával. Nem kellett különleges lelki hatalom ahhoz, hogy érezzem a rosszkedvét, amint visszafelé sétáltunk a vendégházhoz. Az apja bosszantotta, de az anyja látszólagos elfogadása felvidította őt. Nem akartam megbántani azzal, hogy megengedem Adriannak, hogy mi randevúzzunk, mert azt gondoltam, ez egy ideiglenes, szórakoztató dolog lesz. – Ugye, Lissához mégy? – kérdezte, mikor elértük a szobámat. – Sajnálom. Tudod, ez olyan csajos dolog. És a csajos dolog azt jelentette, hogy behatolás és betörés. Adrianon látszott, hogy csalódott, de tudtam, nem sajnálja a barátságunkat. Kaptam egy kis mosolyt, és miközben pakolni kezdtem a fegyvereket a derekam körül, lehajolt megcsókolni. Mikor ajkaink találkoztak, mindig meglepett a forróság, ami szétáradt bennem. Néhány édes pillanat után elszakadtunk egymástól, de a tekintete elárulta, nem volt könnyű neki. – Később találkozzunk – mondtam. Adott még egy gyors csókot, majd elindult a saját szobájába. Egyből Lissát kerestem, aki a saját szobájában volt. Erősen bámult egy ezüstkanalat, és a kötelékünkön keresztül éreztem a szándékát. Annyira próbálta betölteni szellemi kényszerrel, hogy azon bárki felvidult volna. Csodálkoztam, vajon önszántából, vagy csak véletlenszerűen kísérletezett. Nem akartam ellenőrizni az érzelmeit. – Egy kanál? – kérdeztem szórakozottan. Vállat vont, és letette. – Hé, nem könnyű tartani és befolyásolni az ezüstöt. El kell vennem, amit tudok. – Nos, ezt meg kell ünnepelnünk. Mosolygott, és feltette a lábát az ébenfekete dohányzóasztalra, amely az ő kis nappalija közepén volt. Minden egyes alkalommal, amikor láttam, nem tudtam segíteni, és eszembe jutatta a fényes, fekete berendezés a saját börtönömet Oroszországból. Egy hasonló stílusú székből készített karóval támadtam D-nek. – Beszéljünk valami másról… Milyen volt a vacsora? – Nem volt olyan rossz, mint gondoltam – vallottam be. – Sosem fogom megérteni, micsoda seggfej volt Adrian apja. Az anyja viszont nagyon klassz. Neki nem volt problémája azzal, hogy randiztunk. – Igen, találkoztam vele. Ő aranyos... Bár soha gondoltam eléggé kedvesnek ahhoz, hogy helyeselje a botrányos randitokat. Rosszul gondolom azt, hogy királyi Őfelsége bemutatkozott? Lissa viccelt, így a válaszomtól zavarba jött. – Az ő viselkedése, mintha… nem volt olyan szörnyű. – Micsoda? Azt mondtad, időpocsékolás volt, nem? – Tudom, tudom. Hülye voltam. Egy igazán gyors látogatást tettem Adriannál és ő eljátszotta, hogy engem szeret, nem volt nagy ügy. Nem zavar, ha elmélyül a politikában, Tatjanával eszmecserét folytattak a morák harchoz való kiképzéséről. – Természetesen, ki tudja, mi lett volna, ha ő ott marad? Talán ezt vártuk volna a régi önmagától. Szükségem van egy kötött varázslatra az ezüst evőeszközhöz azért, hogy megállíts engem, mielőtt kést rántok
34
miatta. – Rose, nem csinálhatsz mindenből viccet. Vigyorogtam. – Azt mondom, te félsz túlságosan a dolgoktól. – A válaszom őt is megmosolyogtatta. – Ezt már hosszú ideje nem hallottam – mondta halkan. A kirándulásom Oroszországba törést okozott a barátságunkban – amelynek a vége megmutatta, hogy valójában milyen sokat is jelent nekem. Végre együtt töltöttük a szünidő többi részét, miközben Adrianról és más pletykákról beszélgettünk. Megkönnyebbültem, hogy láttam, túljutott a korábbi levertségén Cristian miatt, de a napok haladtával az aggodalma nőtt a függőben lévő küldetésünk miatt Miával. – Rendben lesz – mondtam neki, mikor eljött az idő. Visszasétáltunk az Udvar földszintjére, kényelmes farmer és póló volt rajtunk. Jó dolog, hogy nem függünk az iskolai kijárási tilalomtól, de amikor ismét kiértünk a napfényre, nem éreztem magam túl védettnek. – Ez könnyű lesz. – Lissától kaptam egy szúrós pillantást, de nem mondott semmit. A testőrök jelentették a biztonságot a világunkban, és ez volt a főhadiszállásuk. Betörni oda minden lesz, csak könnyű nem. Mia határozottnak látszott, amikor elértük őt, bár, úgy éreztem, egy pillanatra elbátortalanodott, és ő is feketét viselt. Igaz, ez nem sokat számít napfényben, de ezzel elérte, hogy mindez törvényesebbnek tűnjön. Mivel árnyékcsókolta vagyok, tudtam, mi történt Christiannal és Lissával, túlságosan is. Újra ez volt az egyik legjobb téma, ami még tisztázatlan volt. Mia mindazonáltal elmagyarázta nekünk a tervét, és őszintén éreztem, hogy a tervünk működésére hatvanöt százalék esély van. Lissa nyugtalan volt a szerepe miatt, mivel kényszert kellett használnia, de mivel ő szállította a csapatot, megbeszéltük és megteszi. Mindenen átmentünk több alkalommal, néhányon részletesebben, azután nekiláttunk a testőrök épületében lévő hadművelethez. Azelőtt voltam már ott egyszer, amikor Dimitrij elvitt engem, hogy lássam Victort az előzetes cellájában, amit magasan képzett testőrök őriznek. Én soha nem töltöttem azelőtt sok időt az irodákban, és ahogy azt Mia megjósolta, nagyon könnyelműek voltak az alkalmazottak a napnak ebben a szakaszában. Amikor besétáltunk, azonnal találkoztunk a recepciónál, mint bármely másik irodista tette volna a hivatalban. Egy komor testőr ült a pultnál, a számítógép, az irattartó szekrények és a táblák, minden körülötte volt. Valószínűleg nem volt sok a teendője ebben az időben, de még mindig nagyon éber volt. Volt mögötte egy ajtó, ami megragadta a figyelmemet. Mia megmagyarázta, hogy a testőrök ott titokban mindenhez hozzáfértek, irattárhoz és fő hivatalokhoz – és más területekhez, a Bíróság nagy kockázatot jelentő régióit így ellenőrizték. Komor vagy nem, a pasas Miára mosolygott. – Ez nem kicsit késő neked? Nem tanulni vagy itt, ugye? Visszamosolygott. Barátságuk a bíróságon töltött ideje alatt csak nőtt a testőrrel. – Nem, csak fel akarom vinni és körbevezetni a barátaimat. Összevonta a szemöldökét, ahogy észrevette Lissát és engem. Kaptunk egy elismerő bólintást. – Dragomir hercegnő. Hathaway testőr. Nyilvánvalóan a hírnevünk megelőzött minket. Ez volt az első alkalom, hogy az új rangomat használtam. Ez megijesztett és elérte, hogy bűnösnek érezzem magam, mert elárulom őket. – Ő Don – magyarázta Mia. – Don, a hercegnő szeretne egy szívességet kérni. Jelentőségteljesen nézett Lissára. Lissa vett egy mély lélegzetet, és éreztem a kényszer varázslatát a kötelékünkön keresztül, ahogy rá összpontosította a figyelmét. – Don – mondta határozottan. – Adja meg nekünk a kulcsokat és a kódokat a földszinti archívumba, és győződjön meg arról, hogy a kamerák azokon a területeken ki legyenek kapcsolva. A homlokát ráncolta.
35
– Miért kéne nekem… – de a szemeit továbbra is rajta tartotta, láttam, ahogy a kényszer hatalmába keríti. A vonalak az arcán kisimultak és én megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sok ember elég erős volt hozzá, hogy ellen álljon a kényszernek, különösen az átlagos morák. Lissa a szellem miatt sokkal erősebb volt, bár soha nem tudtam, képes-e valaki kitörni. – Természetesen – mondta és felállt. Kinyitotta az íróasztal fiókját, és átadta Miának a kulcsokat, és ő azonnal nekem adta. – A kód 4312578. Megjegyeztem, és ő intett, hogy kövessük egy hatalmas ajtón keresztül. Ezen túl folyósok indultak minden irányban. Rámutatott egyre a jobb oldalon. – Ott lefelé. Balra a végén lementek két lépcsőfordulót és ott lesz az ajtó a jobb oldalon. Mia rám pillantott, hogy meggyőződjön arról, hogy értettem. Bólintottam, és ő visszafordult hozzá. – Most bizonyosodjon meg róla, hogy a felügyelet elmaradjon. – Vigyen oda – mondta határozottan Lissa. Don nem tudott ellenállni parancsának, és ő és Mia követte őt, így én távoztam. Ez a terv rám eső része volt, ezért sietve nekiindultam a folyosónak. A létesítmény lehet könnyelmű a személyzettel, de még mindig befuthat valaki – és ez nem kényszer, hogy segítsen nekem kibeszélni az aggodalmamat. Don útmutatása pontos volt, de még nem voltam felkészülve, mikor beütöttem a kódot és beléptem az archívumba. Sorban iratszekrénysorok voltak egy hatalmas teremben. Nem láttam a végét. Nagy, öt fiókos szekrények, a gyenge fénycsöves világítás hátborzongató csendet adott, úgy érzem szinte kísértetjárta. A digitális korszak előtt kapott információkat tárolták itt. Csak isten tudja, milyen régre mennek vissza ezek a feljegyzések. Középkori napra Európában? Hirtelen éreztem, hogy hatalmába kerített a rémület és a csodálat. Odasétáltam az első szekrényhez a baloldalon, megkönnyebbülten láttam, hogy azt címkézték. AA1, olvastam. Ez alatt volt AA2 és így tovább. Jajj, istenem. Hálás voltam a szervezetnek az ilyen egyszerű dologért, mint a betűrend, de most már értettem, miért folytatódnak ezek a szekrények örökösen. Nekem vissza kellett mennem a terem háromnegyedéig, hogy elérjem a Ts-t. És amíg oda nem értem a szekrényhez, megakadtam Ta27 fióknál, amiben a Tarasov börtön iratai voltak. Hüledeztem. A fájl volt vastag, tele mindenféle dokumentumokkal. Ott voltak az oldalakon a börtön történelme és a migrációs minták, valamint minden egyes helység alaprajza. Alig hiszem el. Ez rengeteg információ..., de nekem melyikre volt szükségem? Melyik lenne hasznos? A válasz gyorsan jött: mindegyik az. Becsuktam a fiókot és begyűrtem a dossziét a karom alá. Rendben, itt az idő eltűnni innen. Megfordultam, és elindultam a kijárat felé. Most hogy megvolt az, amire nekem szükségem volt, egyre jobban éreztem a menekülés iránti vágyamat. Már majdnem ott voltam, amikor hallottam egy pici kattanást és az ajtó kinyílt. Ledermedtem és nem ismertem fel a belépő dampyrt. Ő is lefagyott, egyértelműen megdöbbent, és én elmondtam egy imát, amiért nem szorított a falhoz azonnal, hogy kikérdezzen. – Te Rose Hathaway vagy – mondta. Te jó ég. Van itt bárki, aki nem tudja, hogy én ki vagyok? Megfeszültem, nem tudtam, mire számítsak, de ő úgy beszélt, mintha ennek a találkozásnak tökéletes magyarázata lenne. – Úgy tűnik. Ki vagy te? – Mikhail Tanner – mondta még mindig zavartan. – Mit csinálsz itt? – Egy futó megbízást – mondtam élénken. – Hazudsz – mondta. – Én vagyok az archívum felügyelője, ez a kötelességem. Ha valakinek valamire szüksége lett volna, akkor nekem szól. – Ó a fracba. Meg kellett állapítanom, hogy a beszélgetés nem a legjobb terv. De ahogy ott álltam, egy furcsa gondolat jutott eszembe. A megjelenése egyáltalán nem volt megszokott: göndör barna haj, átlagos magasságú, húszas évei végén jár. Nagyon jóképű, tényleg. De a neve..., valamivel kapcsolatban van az ő neve... – Ms. Karp – elállt a lélegzetem. – Te vagy az egyetlen. Te voltál Ms. Karppal.
36
Megdermedt, kék szeme összeszűkült. – Mit tudsz róla? Nyeltem egyet. Amit tettem – vagyis megpróbáltam csinálni Dimitrijjel – az nem volt példa nélküli. – Szeretted őt. Elmentél megölni őt… miután átváltozott. Ms. Karp pár évvel ezelőtt a tanárunk volt. Ő egy lélekhasználó, és ahogy egyre jobban hatalmába kerítette az őrület, megtette az egyetlen dolgot, ami segített megmenteni az elméjét: strigává vált. Mikhail szerette őt, és az egyetlen dolog, amit tehetett és ő ismert, hogy megszüntesse ezt a gonosz állapotot: megkeresni és megölni őt. Eszembe jutott, hogy ott álltam szemtől szemben egy szerelmi történet hősével, ami ugyan olyan drámai, mint az enyém. – De soha nem találtál rá – mondtam halkan. – Ugye? Sokáig nem válaszolt, csak méregetett a szemeivel. Vajon mire gondolt? Őrá? A fájdalomra? Vagy engem elemzett? – Nem – mondta végül. – Meg kellett állnom. A testőröknek szükségük volt rám. Beszéde a testőrökre jellemző módon csendes, érzelemmentes volt, de láttam a szemeiben a bánatot – amit én teljesen megértek. Tétováztam, az utolsó lehetőségem egy lövés volt, inkább, minthogy elkapjanak és végül egy cellába zárjanak. – Tudom... én tudom, minden okod megvan, hogy elvonszolj és bezárass engem. Ezt kéne tenned. Ezt tenném én is. De a lényeg az... – újra a mappára intettem. – Nos, én ugyanazt próbálom csinálni, amit te tettél. Próbálok valakit megmenteni. Csendes maradt. Valószínűleg azt találgatta, kire gondolok a „megmenteni” és a „megölni” szavakkal. Ha tudta azt, hogy ki vagyok, akkor azt is tudta, ki a mentorom. Kevesen ismerték a romantikus kapcsolatomat D-vel, de nekem kell törődni vele, ezt eldöntött tény. – Ez hiábavaló, tudod – mondta végül Mikhail. Ez alkalommal a hangja repedezett egy kicsit. – Próbáltam, annyira keményen próbáltam megtalálni őt… de amikor eltűnnek… Mikor nem akarják, hogy megtalálják őket… – Megrázta a fejét. – Semmit sem tehetünk. Megértem, hogy miért szeretnéd megtenni. Hidd el, tudom. De ez lehetetlen. Soha nem találod meg, ha ő nem akarja. Azon töprengtem, hogy mennyit mondhatok el Mikhailnak, sokkal többet, mint kellene. Eszembe jutott, ha van bárki ezen a világon, aki megérti, hogy mit éltem át, akkor az ez az ember. Különben sem volt más választásom. – Arról van szó, hogy azt hiszem, én meg tudom találni őt – mondtam lassan. – Ő keres engem. – Mi? – Mikhail a szemöldöke felszaladt. – Honnan tudod? – Mert ő, hm, erről küldött leveket nekem. Az a vad harcos pillantás azonnal visszatért. – Ha te tudod ezt, és meg tudod találni... Támogatást kellene kérned és megölni őt. Összerezzentem az utolsó szavaitól, és féltem attól, amit ezután mondanom kellett. – Hinnél nekem, ha azt mondanám, hogy volna egy mód, hogy megmentsük őt? – Úgy érted az által, hogy megsemmisíted. Megráztam a fejem. – Úgy értem, tényleg megmenteni. Van egy mód rá, hogy helyreállítsák az eredeti állapotát. – Nem – mondta gyorsan Mikhail. – Ez lehetetlen. – Nem lehetetlen. Tudok valakit, aki már visszahozott egy strigát. Oké, ez egy kis hazugság volt. Ténylegesen nem tudom, ki az a személ, de azt nem fogja bevenni, hogy ismerek-valakit-aki-ismer-valakit... – Ez nem lehetséges – ismételte Mikhail. – A strigák halottak. Élőhalott. Ugyanaz a különbség.
37
– Mi van, ha tényleg van rá esély? – mondtam. – Mi van, ha meg lehetne tenni? Mi lenne, ha Ms. Karp – ha Sonya – újra mora lehetne? Mi lenne, ha ismét együtt lehetnétek? Azt is jelentené, ő újra őrült lenne, de ezzel később foglakozzunk. Úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság, mire válaszol, és egyre feszültebb lettem. Lissa nem kényszerítheti örökre, és azt mondtam Miának, hol leszek. Ez a terv szétesik, ha nem szabadulok ki hamarosan. Mégis, miközben néztem, ahogy tanakodik, lehetet látni, ahogy az álarca repedezik. Ennyi idő után még mindig szerette Sonyát. – Ha igaz, amit mondasz – bár nem hiszem el – akkor veled megyek. Jajj, nem. Ez nincs a tervben. – Nem lehet – mondtam gyorsan. – Már a helyükön vannak az emberek. – Egy másik hazugság. – Eggyel több lehet, hogy tönkreteszi a dolgokat. Én nem egyedül csinálom – mondtam, elvágva a következő érvelésről a gondolatát. – Ha igazán segíteni akarsz nekem – próbáltam visszavezetni a valóságba – akkor el kell most engedned. – Ez semmilyen módon nem lehet igaz – ismételte. De ott volt a kétség a hangjában és ezért tovább játszottam. – Te is megragadnád az esélyt? További csend. Most kezdtem el izzadni. Mikhail lehunyta a szemét egy pillanatra és vett egy nagyon mély lélegzetet. Aztán félreállt és az ajtó felé intett. – Menj. A megkönnyebbüléstől majdnem összerogytam, ezért gyorsan megragadtam a kilincset. – Köszönöm. Nagyon köszönöm. – Voltam már ennél nagyobb bajban is – mondta fáradtan. – És még mindig nem hiszem el azt, hogy lehetséges. – De reméled. Nem kellett válasz ahhoz, hogy tudjam, igazam van. Kinyitottam az ajtót, de mielőtt keresztülmentem, megálltam és rápillantottam. Ekkor már nem rejtette el a bánatát és a fájdalmát. – Ha komolyan gondolod... Ha szeretnél segíteni..., akkor lehet más módon is. Elmagyaráztam, mire van szükségem, és meglepett, milyen gyorsan egyetértett velem. Rájöttem, hogy tényleg olyan, mint én. Azt is tudtuk, hogy az ötlet, hogy egy strigát visszahozni lehetetlen... és még így is annyira szerettem volna hinni, lehet, hibáztam, amiért egyedül mentem vissza az emeletre. Don nem volt a pultnál, és azon tűnődtem, vajon mit tett vele Mia. Nem vártam rá, hogy megtudjam, ehelyett kimentem egy kis udvarra, ahol a találkozást megbeszéltük. Mia és Lissa ott vártak, miközben sétáltak. Már nem zavart a szorongás, elengedtem magam, és a kötelékünkön keresztül éreztem Lissa nyugtalanságát. – Köszönöm istenem – mondta, mikor meglátott. – Azt hittem, elkaptak. – Hát... ez egy hosszú történet. Nem akarok bajlódni vele. – Megkaptam, amit akartam. És... igazából még egy csomó mást is. Azt hiszem, meg tudom csinálni. Mia rám nézett, és pillantása egyszerre volt fanyar és bánatos. – Biztosan azt hiszed, tudni szeretném, hogy mi történt. Megráztam a fejem, ahogy mindhárman tovább indultunk. – Nem – válaszoltam. – Nem hiszem, hogy azt akarod.
38
Öt (fordította: Reeka) Úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha Lissa és én, miután visszamentünk a szobájába, sokáig fent maradunk és elmerülünk a dokumentumokban. Kavarogtak benne az érzelmek, amikor elmondtam neki a Mikhaillal való találkozásomat – és melyet Miának nem említettem. Lissa kezdeti reakciója a meglepődés volt, de voltak emellett más dolgok is. A félelem amiatt, hogy bajba kerülhetek. Egy kis meleg romantika, amiért Mikhail is és én is tenni akartunk valamit azokért, akiket szerettünk. Azon tűnődött, hogy vajon ő is megtenné-e ugyanezt, ha Christian lenne ebben a helyzetben. Azonnal úgy határozott, hogy ő is megtenné; a szerelme még mindig annyira erős volt iránta. Aztán azt mondta magának, hogy valójában nem törődik vele többé, amit én magam bosszantónak találtam volna, ha nem lettem volna annyira nyugtalan. – Mi a baj? – kérdezte. Észre sem vettem, hogy felkavarodottságomban hangosan sóhajtottam, miközben a gondolataiban olvastam. Mivel nem akartam, hogy megtudja, hogy átvizsgáltam a gondolatait, rámutattam az ágyon szétterített papírokra. – Csak próbálom megérteni ezt! – Ez nem állt teljesen távol az igazságtól. A börtön elrendezése bonyolult volt. A cellák két emeletet foglaltak el és picik voltak, csak egy rab cellánkét. A papírok nem magyarázták el miért, de az indok egyértelmű volt. Ez passzolt ahhoz, amit Abe mondott, hogy a bűnözőket távol tartják attól, hogy strigává tudjanak változni. Ha én lennék börtönben elzárva évekig, megérteném a kísértést, hogy felhasítsam és megöljem a szobatársam, azért hogy strigává váljak és elmeneküljek. A cellák az épület kellős közepén voltak, körbevéve őrökkel, irodákkal, ’gyakorló termekkel’, egy konyhával és az etetők szobájával. A dokumentumok elmagyarázták az őrök cserélődését és a rabok etetési menetrendjét is. Nyilvánvalóan szigorúan őrizve, egyenként vitték őket az etetőkhöz, és nagyon kis mennyiségű vér ivása volt megengedve nekik. Újra mindent megtettek, hogy a rabok gyengék legyenek és megelőzzék őket attól, hogy strigává váljanak. Ez mind hasznos információ volt, de nem volt okom azt feltételezni, hogy bármi belőle naprakész, mivel a mappa öt éves volt. Az is valószínű volt, hogy a börtönben mindenféle új felügyeleti eszközt helyeztek el. Valószínűleg az egyetlen biztos dolog, amire számíthatunk, hogy azonos, az a börtön helye és az épület elrendezése. – Mennyire érzed jónak magad a megigéző készségedben? – kérdeztem Lissát. Bár nem volt képes annyi lélekgyógyítást beletenni a gyűrűmbe, mint amennyit egy asszony tudott, akit Oksanának hívtak, észrevettem, hogy a sötétség-okozta indulatom csökkent egy kissé. Lissa készített egy gyűrűt Adriannak is, bár nem tudtam volna biztosra megmondani, hogy ez volt-e végül, ami segített neki kordában tartani a kicsapongásait – kicsapongásait, amelybe belemerült, hogy kontrollálja a lelket. Vállat vont és a hátára feküdt. A kimerültség megtöltötte, de a kedvemért próbált ébren maradni. – Javulgat. Bárcsak találkozhatnék Oksanával.
39
– Talán egy napon – mondtam bizonytalanul. Nem gondoltam, hogy Oksana valaha is elhagyta volna Szibériát. Megszökött a testőrével, és rejtőzködve akart maradni. Mindemellett Lissát sem akartam, hogy oda menjen mostanában, az ottani megpróbáltatásaim után. – Képes voltál bármi mást is beletenni a gyógyításon kívül? – Egy pillanattal később válaszoltam a saját kérdésemre. – Oh, igen. A kanál. Lissa elfintorodott, ami ásítássá alakult. – Nem gondolom, hogy valami jól működött. – Hmm. – Hmm? A tervrajzokra pillantottam. – Azon gondolkodom, hogy képes volnál-e még egy kevés kényszerítő bűbáj használatra? Sokat segítene ebben. Szükségünk van rá, hogy az emberek azt lássák, amit akarunk, hogy lássanak. Minden bizonnyal, ha Viktor – akinek a kényszerhasználó ereje közelében sem volt az Lissáénak – megoldotta a vágy varázslatát, ő is meg tudná csinálni, amire szükségem van. Csak több gyakorlásra volt szüksége. Értette az alapelveket, de problémája volt azzal, hogy a kívánt hatást fenntartsa. Az egyetlen probléma azzal, hogy megkérjem arra, hogy ezt csinálja, az volt, hogy ezzel még több lélekhasználatra vettem rá. Még ha a mellékhatások nem is jelentek meg azonnal, valószínűleg visszajönnek majd, hogy üldözzék őt a jövőben. Kíváncsian nézett rám, de amikor láttam, hogy újra ásít, mondtam neki, hogy ne aggódjon miatta, majd elmondom holnap. Nem vitatkozott, és gyors ölelés után mindketten lefeküdtünk a saját ágyunkba. Nem volt lehetőségünk sok alvásra, de ki kellett használnunk, amit lehetett. Holnap volt a nagy nap. A testőrök hivatalos fekete-fehér ruházatának egy változatát viseltem, amikor Viktor tárgyalására mentem. Normál testőr szituációkban, a hétköznapi ruháinkat viseltük. De különleges eseményekre azt akarták, hogy határozottnak és profinak látszódjunk. A merész betörésünk utáni reggelen kaptam meg az első igazi, ízlésem szerinti testőr ruhát. Viktor tárgyalásán egy kopott ruhát viseltem, de most volt egy hivatalos testőr egyenruhám, pontosan rám szabva: egyenesszárú fekete nadrág, fehér, végiggombos blúz, és egy fekete kabát, ami éppen tökéletesen jó rám. Persze ez nem azt jelentette, hogy szexi, de az, ahogy átölelte a hasamat és a csípőmet, jó dolgot művelt a testemmel. Elégedettséget éreztem, miközben a tükörképem néztem, és néhány perc gondolkozás után felcsavartam a hajam egy szépen fonott kontyba, amely megmutatta a molnija jeleimet. A bőröm még mindig picit érzékeny volt, de legalább a kötés lekerült. Nagyon… profinak néztem ki. Valójában Sydneyre emlékeztetett. Ő egy Alkimista volt – egy ember, aki a morákkal és dampyrokkal dolgozott, hogy elrejtse a vámpírok létezését a világ elől. Az ő illedelmes divatérzékével mindig úgy nézett ki, mint aki készen áll egy üzleti megbeszélésre. Küldeni akarok majd neki egy aktatáskát karácsonyra. Ha valaha is volt annak ideje, hogy megmutassam magam, a mai volt az a nap. A tárgyalások és az érettségi után, ez volt a következő legnagyobb lépés a testőrré válás során. Ez egy olyan ebéd volt, amelyen minden végzett résztvett. Azok a morák, akik új testőrre jogosultak, szintén résztvettek, abban a reményben, hogy közelebbről megnézzék a jelentkezőket. Az iskolai és a próbán elért pontjaink mostanra már nyilvánossá lettek téve, és ez egy lehetőség volt a morák számára, hogy találkozzanak velünk, és ajánlatokat tegyenek azoknak, akiket testőreiknek akartak. Természetesen a legtöbb vendég nemes lesz, de néhány egyéb fontos mora is jogosult. Tényleg nem érdekelt, hogy kérkedjek, és fogjak magamnak valami piperkőc családot. Lissa volt az egyetlen, akit őrizni akartam. Mégis, jó benyomást kellett keltenem. Világossá
40
kellett tennem, hogy én vagyok az, akinek vele kell lennie. Ő és én együtt sétáltunk végig a királyi báltermen. Ez volt az egyetlen olyan hely, ami elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian elférjünk benne, miután többen voltunk jelen, mint csak a Szt. Vlagyimir végzősei. Az összes amerikai iskola elküldte az újoncait, és egy pillanatig a fekete-fehér tengert szédítőnek találtam. Kis színfoltok – a legjobb ruháikba öltözött nemesek – élénkítették fel a palettát egy picit. Körülöttünk a lágy akvarell falfestményektől olyannak tűnt a fal, mintha ragyogna. Lissa nem viselt báli ruhát, vagy ilyesmit, de nagyon elegánsnak tűnt a teshez simuló zöldeskék nyersselyem ruhában. A nemesek a velük nevelt társadalmi könnyűséggel vegyültek, de az én osztálytársaim nyugtalanul mozogtak. Úgy tűnt, hogy senki sem bánja. Nem az volt a feladatunk, hogy megtaláljunk másokat, minket kellett, hogy megközelítsenek. Minden végzős névcimkét viselt – gravírozott fémet. Itt nem volt HELLÓ, AZ ÉN NEVEM… matrica. A kitűzők azonosítottak minket, hogy a nemesek odajöhessenek, és kikérdezhessenek. A barátaimon kívül senki másra nem számítottam, hogy odajön hozzám, így Lissa és én egyenesen a büféhez tartottunk, majd elfoglaltunk egy csendes sarkot, hogy csámcsogjunk a szendvicseinken és a kaviáron. Nos, Lissa evett kaviárt. Engem túlságosan Oroszországra emlékeztetett. Persze Adrian minket keresett meg először. Ferde mosollyal néztem rá. – Mit csinálsz itt? Tudom, hogy nem vagy jogosult testőrre. Mivel nem voltak konkrét tervei a jövőjére, így azt feltételezték, hogy Adrian egyszerűen az udvarnál fog élni. Mint ilyen, nem volt szüksége külső védelemre – bár egészen biztosan jogosult lenne, ha úgy döntene, hogy önállósítja magát a világban. – Igaz, de aligha hagyhatok ki egy partit – mondta. Egy pohár pezsgőt tartott a kezében, és én azon tűnődtem, hogy vajon a Lissától kapott gyűrű hatása elhasználódott-e. Természetesen egy ital alkalmanként nem a világ vége, és a randi ajánlat megfogalmazása laza volt ezen a területen. Főleg a dohányzás volt az, amitől távol akartam tartani. – Megközelített már egy tucat reményteljes ember? Megráztam a fejem. – Ki akarja a felelőtlen Rose Hathwayt? Azt, aki figyelmeztetés nélkül meglépett, hogy a saját dolgát végezze? – Rengetegen – mondta. – Én mindenképpen. Te csatában rúgtál segget, és emlékezz mindenki azt gondolja, hogy egy striga-gyilkolós murira mentél el. Egyesek azt hihetik, hogy ez megéri az őrült személyiségedet. – Igaza van – mondta egy hang hirtelen. Felnéztem, és Tasha Ozerát láttam a közelünkben állni, egy kis mosollyal a sebhelyes arcán. Az elcsúfítás ellenére úgy gondoltam, hogy gyönyörűen nézett ki ma – sokkal nemesebb, mint ahogy valaha láttam. A hosszú, fekete haja ragyogott és sötétkék szoknyát viselt, csipkés ujjatlan pulóverrel. Még magassarkúja és ékszere is volt – valami, amiben biztos voltam, hogy még soha nem láttam viselni. Boldog voltam, hogy látom; nem tudtam, hogy jön az Udvarba. Egy furcsa gondolat jutott eszembe. – Megengedték végül neked, hogy legyen testőröd? – A nemeseknek több csendes, udvarias módszere volt arra, hogy kikerüljék azt, aki szégyenben volt. Az Ozerák esetében, a testőr létszámot a felére csökkentették, egyfajta büntetésként amiatt, amit Christian szülei tettek. Teljesen igazságtalan volt. Az Ozeráknak ugyanazokat a jogok jártak, mint bármely más nemesi családnak. Bólintott. – Azt hiszem, hogy azt remélik, hogy ezzel befogják a számat arról, hogy a morák a dampyrokkal harcoljanak. Egyfajta megvesztegetés. – Valami, ami nem történik meg, ebben biztos vagyok.
41
– Nem. Ha más nem, ezzel kapok valakit, akivel gyakorolhatok. – Elhalványult a mosolya és bizonytalan pillantással nézett ránk. – Remélem, nem leszel megsértődve… de beadtam egy kérelmet érted Rose. Lissa és én döbbent pillantást váltottunk. – Oh. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék. – Remélem, hogy Lissának adnak – tette hozzá Tasha sietve, egyértelműen kényelmetlenül érezve magát – de a királynő meglehetősen kemény fejű a döntéseit illetően. És ha ez a helyzet… – Semmi baj – mondtam. – Ha nem lehetek Lissával, akkor tényleg inkább veled legyek. Ez volt az igazság. Jobban akartam Lissát, mint bárki mást a világon, de ha elválasztanak minket egymástól, egyértelműen inkább Tashát választanám, mint valami sznob nemest. Persze biztos voltam abban, hogy az esélyeim, hogy mellé osszanak legalább olyan rosszak voltak, mint hogy Lissa mellé osszanak. Azok, akik haragudtak rám, amiért elszöktem, kijárnák, hogy a lehető legkellemetlenebb helyzetbe tegyenek. És még ha meg is ígértek neki egy testőrt, volt egy olyan érzésem, hogy Tasha választása sem élvezne kiemelt prioritást. A jövőm még mindig egy nagy kérdőjel volt. – Hé! – kiáltotta Adrian, megsértődve, hogy nem őt neveztem meg második lehetőségként. Megráztam a fejem rá. – Tudod, hogy egyébként is egy nő mellé rendelnek. Mindamellett, valamit kezened kellene az életeddel ahhoz, hogy testőrt kaphass. Tréfának szántam, de egy apró homlokráncolás elgondolkodtatott arról, hogy talán ténylegesen megsérthettem az érzéseit. Tasha eközben megkönnyebbülten nézett rám. – Örülök, hogy nem bánod. Addig is, megteszek mindent, amit tudok kettőtökért. – Megforgatta a szemét. – Nem mintha a véleményem sokat számítana. Értelmetlennek tűnt, hogy megosszam a kételyeimet arról, hogy Tasha mellé tesznek. Ehelyett elkezdtem megköszönni az ajánlatát, de ekkor egy újabb vendég csatlakozott hozzánk: Daniella Ivashkov. – Adrian – rótta meg szelíden, egy kis mosollyal az arcán – nem tarthatod meg Rose-t és Vasziliszát mindvégig magadnak. – Lissához és hozzám fordult. – A királynő mindkettőtöket látni szeretne. Pompás. Mindketten felálltunk, de Adrian ülve maradt, nem kívánta meglátogatni a nénikéjét. Nyilvánvalóan Tasha sem akarta. Ránézve Daniella kurtán, udvariasan biccentett. – Lady Ozera. – Majd tovasétált, feltételezve, hogy mi követjük. Ironikusnak találtam, hogy úgy tűnt, Daniella hajlandó elfogadni engem, de még mindig azzal a tipikus Ozera– előítéletes tartózkodással viselkedett. Azt gondolom, hogy a kedvessége eddig terjedt. Tasha azonban már régen immunissá vált az efféle bánásmóddal szemben. – Érezzétek jól magatokat – mondta. Ránézett Adrianra. – Még pezsgőt? – Lady Ozera – mondta előkelően – te és én, két elme, ugyanazzal az egy gondolattal. Tétováztam, mielőtt követtem Lissát Tatjánához. Megnéztem már Tasha remek megjelenését, de csak most figyeltem fel valamire. – Minden ékszered ezüst? – kérdeztem. Ő szórakozottan megérintette az opál nyakláncot a nyakában. Ujjain három gyűrű díszelgett. – Igen – mondta zavartan. – Miért? – Ez most nagyon furcsán fog hangzani… nos, talán nem, ha a normális furcsaságaimhoz hasonlítjuk. De esetleg, hmm, kölcsönkérhetnénk az összeset? Lissa vetett rám egy pillantást, és rögtön kitalálta a motivációmat. Több bűvöletre volt szükségünk és kevés ezüstünk volt. Tasha felhúzta a szemöldökét, de mint sok barátomnak, neki is volt egy olyan figyelemre méltó képessége, hogy túllépjen a furcsa ötleteken.
42
– Természetesen – mondta. – De odaadhatom őket később? Nem igazán akarom leszedni az ékszereimet a parti kellős közepén. – Nem probléma. – Elküldetem őket a szobádba. Miután ezt elrendeztük, Lissa és én elsétáltunk arra, ahol Tatjánát körbevették a csodálói és azok akik hízelegni akartak neki. Daniella bizonyára tévedett abban, amikor azt mondta, hogy Tatjana mindkettőnket látni kíván. Az emléke, amikor Adrian miatt kiabált velem, még mindig a fejemben égett és egy vacsora Ivaskovéknál nem tévesztett meg, hogy azt gondoljam, a királynő és én hirtelen a legjobb barátok lettünk. És mégis, meglepően, amikor megpillantott Lissát és engem, csupa mosoly volt. – Vaszilisza. És Rosemarie. – Magához intett bennünket, és a tömeg szétvált. Lissával mentem, puhatolódzó léptekkel. Kiabálni fog velem ennyi ember előtt? Nyilvánvalóan nem. Mindig voltak új nemesek, akikkel találkozni kellett, így Tatjana először bemutatta Lissát mindannyiuknak. Mindenki kíváncsi volt a Dragomir hercegnőre. Én is be lettem mutatva, bár a királynő nem ment bele abba, hogy a maga módján dícsérjen, úgy, mint Lissával tette. Mégis, már az, hogy elismert, hihetetlennek tűnt. – Vaszilisza – mondta Tatjana, miután befejeződtek a formalitások – arra gondoltam, hogy lassan el kellene látogatnod Lehigh-ba. Intézkedéseket tettünk az ügyben, hogy mehess, talán másfél hét múlva. Azt gondoltuk, hogy kedves ajándék lenne a születésnapodra. Serena és Grant fog kísérni természetesen, és küldök még másokat is. – Serena és Grant voltak azok a testőrök, akiket Dimitrij és az én helyemre tettek Lissa jövőbeni védelmére. Természetesen ők vele mennének. Ezután Tatjana a lehető legmegdöbbentőbb dolgot mondta. – És te is mehetsz, ha szeretnél Rose. Vaszilisza aligha ünnepelne nélküled. Lissa felvidult. Lehigh Egyetem. A csábítás, ami miatt elfogadta, hogy az Udvarnál éljen. Lissa annyi tudásra vágyott, amennyit csak meg tudott szerezni, és a királynő adott neki erre egy esélyt. A kilátásba helyezett látogatás izgalommal és lelkesedéssel töltötte el – főleg, ha ott a 18. születésnapját velem ünnepelhetné. Ez elég volt ahhoz, hogy elvonja a figyelmét Christianról és Viktorról, ami azért elmondott valamit. – Köszönöm, Felség! Ez nagyszerű lenne. Tudtam, komoly esély volt rá, hogy mi nem leszünk ott ezen az eltervezett találkozón -nem, ha a tervem Viktorral működik. De nem akartam tönkretenni Lissa boldogságát – és nem igazán említhettem ezt, ebben a nemesi tömegben. Én valahogy meg voltam döbbenve, hogy egyáltalán meghívtak. A meghívás kibocsátását követően a királynő semmi mást nem mondott nekem, és folytatta a körülötte állókkal való beszélgetést. Mégis kedves volt – magához képest legalábbis – amikor megszólított, csakúgy, mint az Ivashkovok otthonában. Nem legjobb barát-féle kedves, de határozottan nem is dühöngő őrült kurva-féle. Talán Daniellának igaza volt. Nagyobb vidámság kerekedett, miután mindenki beszélgetett, és megpróbálta lenyűgözni a királynőt és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem volt a továbbiakban szükség rám. Körbepillantottam a szobában és találtam valakit, akivel beszélnem kellett és szelíden leválasztottam magam a csoporttól, tudván, hogy Lissa tud gondoskodni magáról. – Eddie – hívtam, elérve a bálterem másik oldalát – végre egyedül. Régi barátom, Eddie Castile vigyorgott, amikor rám nézett. Ő is dampyr volt, magas volt, arca hosszú és keskeny, amelyen még megmaradt egy kedves kisfiús kinézet. A változatosság kedvéért megzabolázta sötét, homokszőke haját. Lissa egyszer azt remélte, hogy Eddie és én randevúzunk majd, de mi szigorúan barátok voltunk csak. Az ő legjobb barátja Mason volt, egy édes fiú, aki megőrült értem, és akit meggyilkoltak a strigák. A halála után Eddie és én egymás felé felvettünk egy afféle védelmező hozzáállást. Később elrabolták őt a Szt. Vlagyimir elleni támadás során, és a tapasztalatai komoly és határozott testőrré tették – néha túl komollyá. Azt akartam, hogy többet szórakozzon, és
43
örültem, hogy a mogyorószínű szemeiben boldogságot látok csillogni. – Azt hiszem, minden nemes a szobában téged próbált megvesztegetni – húztam. Nem volt teljesen vicc. A parti alatt rajta tartottam a szemem és mindig volt valaki vele. Az ő minősítése kiváló volt. Az, hogy túlélte azokat a szörnyű eseményeket, talán megsebezte őt, de jól visszetükröződtek a tudásán. Kitűnő osztályzatai és értékelése volt a próbáról. A legfontosabb, hogy neki nem volt olyan nemtörődöm hírneve, mint nekem. Jó fogás volt. – Valahogy úgy tűnik – nevetett. – Nem igazán számítottam rá. – Olyan szerény vagy. Te vagy a legmenőbb ebben a szobában. – Hozzád képest nem. – Igen. Ahogy az látszik is a nálam sorban álló emberekből, hogy beszéljenek velem. Tasha Ozera az egyetlen, aki engem akar, már amennyire én tudom. És Lissa, természetesen. Gondolatok sora vésődött Eddie arcára. – Lehetne rosszabb. – Rosszabb is lesz. Ki van zárva, hogy bármelyiküket is megkapjam. Elhallgattunk és engem hirtelen szorongás töltött el. Azért jöttem, hogy szívességet kérjek Eddie-től, ami már nem tűnt olyan jó ötletnek. Eddie egy ragyogó karrier peremén állt. Hűséges barát volt és biztos voltam benne, hogy segítene abban, amire szükségem van…de hirtelen úgy gondoltam, hogy nem kérdezhetem meg. Azonban csak úgy, mint Mia, Eddie jó megfigyelő volt. – Mi a baj Rose? – a hangja törődő volt – olyan védelmező jellegű beütéssel. Megráztam a feje. Nem tudtam megtenni. – Semmi. – Rose – mondta figyelmeztetően. Félretekintettem, nem voltam képes a szemébe nézni. – Nem fontos. Tényleg. – Találni fogok más módot, valaki mást. Meglepetésemre kinyúlt az arcomért és visszafordította a fejem. A tekintete az enyémbe kapaszkodott, nem hagyva menekülést. – Mire van szükséged? Sokáig néztem rá. Annyira önző voltam, kockáztattam az életét és hírnevét azoknak a barátaimnak, akik számítottak nekem. Ha Christian és Lissa nem lettek volna haragban, őt is megkértem volna. De így Eddie volt minden, ami marad nekem. – Szükségem van valamire… valamire, ami elég szélsőséges. Az arca még mindig komoly volt, de a szája fanyar mosolyba rándult. – Minden, amit te csinálsz, az szélsőséges, Rose. – Nem annyira, mint ez. Ez… nos, ez olyan valami, ami mindent tönkretehet neked. Nagy bajba keverhet. Nem tehetem ezt veled. Eltűnt az a félmosoly. – Nem számít – mondta hevesen –, ha szükséged van rám, megcsinálom. Nem számít mi az. – Nem tudod, miről van szó. – Megbízom benned. – Ez úgyszólván illegális. Sőt, hazaárulás. Ezen meglepődött egy pillanatra, de határozott maradt. – Bármire is van szükséged. Engem nem érdekel. Mögötted állok.– Kétszer mentettem meg Eddie életét és tudtam, hogy úgy is gondolja, amit mond. Adósomnak érezte magát. Bárhova elment volna, ahova kértem, de nem romantikus szerelem miatt, hanem barátság és hűség miatt. – Ez illegális – ismételtem meg. – Ki kellene szöknöd az Udvarból… ma éjjel. És nem tudom, hogy mikor jönnénk vissza. Az is lehetséges volt, hogy soha nem jönnénk vissza. Ha beleszaladunk a börtönőrökbe… nos, lehet, hogy halálos intézkedéseket tesznek, hogy ellássák a kötelességüket. Ez volt, amire
44
mindannyiunkat kiképeztek. De nem tudtam sikeresen levezetni ezt a szöktetést, egyedül Lissa kényszerével. Szükségem volt egy másik harcosra az oldalamon. – Csak mondd meg, mikor. És ez volt minden reakció az egészre. Nem mondtam el neki teljes mértékben a tervünket, de megadtam neki az éjszakai randevú helyét, és elmondtam, hogy mit kell, hogy hozzon magával. Soha nem kérdőjelezett meg engem. Azt mondta, hogy ott lesz. Egyből utána újabb nemesek jöttek vele beszélni, és én otthagytam őt, tudván, hogy megjelenik később. Nehéz volt, de félretoltam a bűntudatot, hogy ezzel esetleg tönkre tehetem a jövőjét. Eddie megérkezett, mint ahogy ígérte, amikor a tervem kezdett kibontakozni később aznap éjjel. Lissa is megjött. Újra, az éjszaka azt jelentette, hogy ’fényes nappal’. Ugyanazt a szorongást éreztem, mint amikor Miával lopakodtunk körül. A fény mindennek kitett minket, de végülis, a legtöbb ember aludt. Lissa, Eddie és én olyan lopakodva mentünk keresztül az Udvar területén, ahogy csak tudtunk, hogy találkozzunk Mikhaillal azon a területen, ahol a mindenféle begarázsolt járműveket tartották. A garázsok nagy fém, gyár kinézetű épületek voltak, az Udvar peremén felállítva és senki más nem volt kint. Besurrantunk abba a garázsba, amit tegnap este mutatott és megkönnyebbültünk, hogy senki mást nem találtunk ott. Mikhail mindhármunkat megnézett, meglepődött az ’ütős csapatomon’, de nem tett fel több kérdést, és nem tett további kísérletet arra, hogy csatlakozzon. A bűntudat újabb hulláma csapott fel bennem. Itt volt még egy valaki, aki a jövőjét kockáztatta értem. – Elég szűkös lesz – mondta meregve. Kierőltettem egy mosolyt: – Mindannyian barátok vagyunk. Mikhail nem nevetett a viccemen, hanem kinyitotta egy fekete Dodge Charger csomagtartóját. Nem viccelt a szűkös helyről. Újabb típus volt, ami mondhatni sajnálatos. A régebbi modell nagyobb lett volna, de a testőrök csak a legkitűnőbb cuccokat tartották maguk körül. – Ha elég messze leszünk, kihajtom és kiengedlek benneteket – mondta. – Rendben leszünk – biztosítottam. – Gyerünk, csináljuk. Lissa, Eddie és én bemásztunk a csomagtartóba. – Ó, Istenem – motyogta Lissa – remélem senki sem klausztrofóbiás. Olyan volt, mint egy rossz Twitter játék. A csomagtartó elég nagy volt néhány csomagnak, de nem három emberre tervezték. Egymásnak voltunk préselődve, és személyes tér nem létezett. Mindnyájan egymás arcában voltunk. Elégedetten, hogy mindannyian befészkeltük magunkat, Mikhail becsukta a csomagtartót, és elnyelt minket a sötétség. A motor egy percel később indult be és éreztem, ahogy elindul az autó. – Mit gondolsz, mennyi idő múlva fogunk megállni? – kérdezte Lissa. – Vagy halunk meg szénmonoxid mérgezésben? – Még nem hagytuk el az Udvart sem – jegyeztem meg. Ő felsóhajtott. Az autó elhajtott és nem sokkal később megállt. Mikhail elérhette a kapukat és az őrökkel beszélgetett. Mondta nekem korábban, hogy valamilyen kifogással áll majd elő, hogy egy megbízást bonyolít le, és nem volt okunk arra, hogy azt gondoljuk, hogy az őrök megkérdőjeleznék ezt és átkutatnák az autót. Az Udvar nem aggódott azon, hogy emberek ki akarnának szökni, úgy, mint ahogy az iskola tette. A nagyobb probléma itt azzal volt, amikor az emberek be akartak jutni. Eltelt egy perc, és én nyugtalanul eltűnődtem azon, hogy valami probléma lehet-e. Aztán az autó újra mozogni kezdett, és mindhárman megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Felgyorsultunk, és úgy a saccolásom szerint egy mérföld után, az autó oldalra fordult és megállt. A csomagtartó kinyílt, és mi kiestünk belőle. Még soha nem voltam ilyen hálás a friss levegőért. Beszálltam az utasülésre Mikhail mellé, Lissa és Eddie hátra ültek. Amint elrendeződtünk, Mikhail szó nélkül tovább vezetett.
45
Engedtem néhány további pillanatot a bűntudatomnak azokról az emberekről, akiket belevontam ebbe, de utána hagytam elszállni. Túl késő volt aggódni már. Az Adriannal szemben érzett bűntudatom is hagytam eltűnni. Jó szövetséges lett volna, de nem igazán tudtam volna a segítségét kérni ebben. És ezzel hátradőltem, és a gondolataimat az előttünk álló feladat felé fordítottam. Egy órát vesz igénybe, hogy kiérjünk a reptérre, és onnan mi hárman úton leszünk Alaszkába.
46
Hat (fordította: Bejja) – Tudod, mire van szükségünk? Eddie és Lissa között ültem a Seattle-től Fairbanks-ig tartó repülőjáratunkon. A legalacsonyabbként – éppen hogy csak – és lángelmeként, a középső székben ragadtam. – Egy új tervre? – kérdezte Lissa. – Egy csodára? – kérdezte Eddie. Elhallgattam és rájuk bámultam, mielőtt válaszoltam. Mióta váltak komikusokká? – Nem. Cuccokra. Szuper kütyükre lesz szükségünk, ha végigvisszük ezt a dolgot. Ráböktem a börtön tervrajzára, ami az ölemben volt kiruccanásunk eddigi szinte összes részében. Mikhail egy kis reptéren rakott ki minket egy órányira az Udvartól. Egy ingázó járatot csíptünk el onnét Philadelphiáig, majd onnét tovább Seattle-ig és most Fairbanks-ig. Egy kicsit az őrült járataimra emlékeztetett, melyekkel Szibériából visszajutottam az Egyesült Államokba. Az az utazás is érintette Seattle-t. Kezdtem azt hinni, hogy az a város a kétes hírű helyek átjárója. – Azt hittem, az egyetlen dolog, amire szükségünk van, az az eszünk – tűnődött Eddie. Lehet, hogy az idő legnagyobb részében komoly a testőri munkával kapcsolatban, de amikor pihent, akkor elő tudja venni száraz humorát. Most, hogy teljesen nyugodt volt a küldetésünkkel, most, hogy több (de nem minden) részletet tudott. Tudtam, rögtön visszavált készültségébe, amint landolunk. Érthetően meg volt döbbenve, mikor felfedtem, hogy ki fogjuk szabadítani Victor Dashkovot. Eddie-nek semmit nem mondtam Dimitrijről vagy a lélekről, csak, hogy Victor kijuttatása nagyobb szerepet játszik egy nagyobb jó érdekében. Eddie belém vetett bizalma annyira magától értetődő volt, hogy szavamon fogott, és nem firtatta tovább a kérdést. Azon tűnődtem, vajon hogyan reagálna, ha megtudná az igazságot. – Minimum egy GPS-re szükségünk lesz – mondtam. Ezen a dolgon csak szélességi és hosszúsági körök vannak. Nem igazi irányok. – Nem lehet nehéz – mondta Lissa, karperecét újra meg újra körbeforgatva a kezében. Kinyitotta tárcáját és kiterítette rajta Tasha ékszereit. – Biztos vagyok benne, hogy még Alaszkában is van modern technológia. – Ő is átfordult vicces kedvébe, akkor is, ha a köteléken át aggodalom sugárzott át. Eddie jókedve egy kicsit elhalványult. – Remélem, nem gondolkodsz fegyverekben, meg hasonlókban. – Nem. Semmi esetre sem. Ha úgy fog működni a dolog, ahogy szeretnénk, még azt sem fogják tudni, hogy ott voltunk. Egy fizikai összecsapás valószínű volt, de reméltem, hogy minimalizálni tudjuk a komoly károkat. Lissa sóhajtott, átadta a karperecet. Aggódott, mert a terv nagy része az ő bűbájától függött – szó szerint és átvitt értelemben is. – Nem tudom, működni fog-e, de talán nagyobb védelmet nyújt neked. Elvettem a karperecet, és rácsúsztattam a csuklómra. Semmit sem éreztem, de csak ritkán éreztem valamit megbűvölt tárgyaknál. Adriannek hagytam egy jegyzetet arról, hogy Lissa meg én el akartunk szabadulni egy „csajos kiruccanásra” a kinevezésem és az ő főiskolai
47
látogatása előtt. Tudtam, hogy megbántom ezzel. A lány szemszögnek nagy nyomatékkal kellene bírnia, de megbántottnak érezné magát, hogy nincs meghívva egy meggondolatlan vakációra – még ha el is hinné, hogy egy ilyenen vagyunk. Alighanem elég jól ismer mostanra ahhoz, hogy feltételezze, a legtöbb cselekedetemnek hátsó szándéka van. Reményeim szerint Adrian elterjeszti a sztorit az Udvar hivatalnokainak, amint észreveszik eltűnésünket. Még így is bajba kerülnénk, de egy vad hétvége jobb volt, mint egy szökés a börtönből. Most komolyan, hogy tudnának még rosszabbá válni a dolgok számomra? Az egyetlen hézag itt az volt, hogy Adrian meg tudja látogatni az álmaimat és kivallatni engem, valójában mi folyik itt. Ez volt az egyik legérdekesebb – és alkalmanként a legidegesítőbb – lélekkel kapcsolatos képesség. Lissa még nem tanult meg álmokat látogatni, de az alapjait kezdetleges szinten megértette. E között és a bűbáj között megpróbálta megbűvölni a karperecet úgy, hogy az kizárja Adriant, amikor alszom. A repülő megkezdte a landolást Fairbanksbe és én kibámultam az ablakon a magas fenyőkre és az elterülő zöld földekre. Lissa gondolataiban olvastam, hogy félig-meddig várja a gleccsereket és a hótakarót, annak a tudatnak a dacára, hogy itt nyár volt. Szibéria után megtanultam nyitott elmével fogadni a regionális sztereotípiákat. Legnagyobb aggodalmam a nap volt. Teljesen világos volt, mikor elhagytuk az Udvart, és ahogy az utunk keletre vitt minket, az időzóna változások azt jelentették, hogy a nap velünk marad. Most, habár csaknem este kilenc volt, az északi szélességnek köszönhetően tiszta kék egünk volt. Olyan volt, mint egy hatalmas biztonsági háló. Nem említettem Lissának vagy Eddie-nek, de nagyon valószínűnek tűnt, hogy Dimitrijnek mindenütt vannak kémei. Érinthetetlen voltam a Szent Vlagyimirban és az Udvarban, de levele világosan kimondta, kivárja, hogy elhagyjam ezeket a korlátokat. Nem ismertem logisztikája nagyságát, de nem lepett volna meg, ha nappal emberek figyelnék az Udvart. És még ha egy csomagtartóba rejtve hagytam is el azt, elég nagy volt az esélye, hogy Dimitrij máris üldözőbe vett. De ugyanaz a világosság, ami a rabokat őrizte, minket is biztonságban tart. Az éjszaka alig pár órájában kell csak készenlétben őrködnünk, és ha gyorsan végzünk, alighanem bármikor elhagyhatjuk Alaszkát. Persze lehet, hogy ez nem olyan jó dolog. Elveszítjük a napot. Az első bonyodalmunk azután jött, hogy landoltunk és megpróbáltunk autót bérelni. Eddie és én tizennyolc évesek voltunk, de egyik kölcsönző társaság sem szívesen adott bérbe ilyen fiataloknak. A harmadik visszautasítás után a dühöm növekedni kezdett. Ki gondolta volna, hogy ilyen idiótaság miatt fogunk késlekedni? Végül egy negyedik pultnál egy nő vonakodva azt mondta, van egy fickó körülbelül egy mérföldre a reptértől, aki szívesen kölcsönöz nekünk egy autót, ha van hitelkártyánk és egy elég nagy letétünk. Kellemes időben tettük meg a sétát, de mondhatom, hogy a nap már kezdte zavarni Lissát, mikor elértük célunkat. Bud – Bud Autókölcsönzőjéből – közel sem tűnt olyan lazának, mint számítottunk rá, de valóban bérbe adott nekünk egy autót, amikor elég pénzt adtunk neki. Onnét szereztünk egy szobát egy egyszerű motelban, és ismét végigmentünk a tervünkön. Minden információnk azt mutatta, hogy a börtön vámpír napirend szerint működik, ami azt jelentette, ez volt napjuk aktív időszaka. Az volt a tervünk, hogy a következő napig a hotelben maradunk, amíg eljön a mora „éjszaka”, és előtte alszunk egyet. Ez több időt adott Lissának, hogy a bűbáján dolgozzon. A szobánk könnyen védhető volt. Az alvásom Adrian-mentes volt, amiért hálás voltam, mert ez azt jelentette, hogy vagy elfogadta a csajos túrát, vagy nem tudott áttörni Lissa karperecén. Reggel szereztünk egy kis fánkot reggelire, és homályos tekintettel ettünk egy keveset. Vámpír napirendünkkel ellentétesen lenni mindünket kicsit megrázott. A cukor segített nekünk beindulni, noha Eddie és én tíz körül otthagytuk Lissát, hogy egy kis felderítést végezzünk. Megvettük útközben az áhított GPS-emet és néhány egyéb dolgot egy sportszaküzletben és arra használtuk, hogy elirányítson a távoli országútra, ami úgy tűnt, a
48
semmibe vezet. Amikor a GPS azt állította, egy mérföldre vagyunk a börtöntől, lehúzódtunk egy kicsi földút szélére és elindultunk egy magas füvű mezőn át, ami határtalanul terült el előttünk. – Azt hittem, Alaszka éghajlata tundra – mondta Eddie a magas szárakon keresztül haladva. Az ég kék volt és megint tiszta, csak néhány felhővel, amelyek nem tehettek semmit, hogy távol tartsák a napot. Egy könnyű dzsekivel indultam el, de most a derekamra kötve volt, ahogy elkezdtem izzadni. Egyszer-egyszer egy kellemes fuvallat futott végig rajtunk, lelapítva a füvet, és a hajamat mindenfelé csapkodva. – Azt hiszem, nem az összes része. Vagy talán tovább kell mennünk észak felé. Óó, hé. Ez ígéretesnek tűnik. Megálltunk egy magas szögesdrót-kerítés előtt, amin egy óriási MAGÁN TULAJDON – JOGOSULATLAN SZEMÉLYEK SZÁMÁRA TILOS tábla volt. A betűk pirosak voltak, nyilvánvalóan, hogy kihangsúlyozza, mennyire komolyan értették. Személy szerint én hozzáraktam volna egy halálfejet csontokkal, hogy tényleg átadja az üzenetet. Eddie-vel néhány pillanatig a kerítést tanulmányoztuk, aztán belenyugvó pillantást váltottunk egymással. – Lissa meggyógyít bármit, amit szerzünk – mondtam bizakodva. Átmászni a szögesdróton nem lehetetlen, de nem jó móka. A dzsekimet a drótra dobva meg kellett ragadnom egy hosszú részen, hogy megvédjen engem, de még így is néhány karcolással és szaggatott ruhával végeztem. Amint a tetején voltam, leugrottam, jobban preferálva a zökkenő érkezést, mint egy újabb mászást. Eddie hasonlóképpen tett, grimaszolva a kemény becsapódástól. Kicsit tovább sétáltunk, aztán egy épület sötét körvonala került a látómezőbe. Mindketten egyszerre álltunk meg és térdeltünk le, keresve, mi nyújthatna fedezéket a fűben. A börtön aktái azt mutatták, kameráik voltak a külső részen, ami azt jelentette, az észrevételt kockáztatjuk, ha túl közel kerülünk. A GPS-szel együtt vettem egy nagy teljesítményű látcsövet és most elővettem, az épület külső megjelenését tanulmányozva. A látcső jó volt – tényleg jó –, amennyire jónak ezért az árért lennie kellett. A díszítés szintje bámulatos volt. Sok más mora alkotáshoz hasonlóan, az épület a réginek és az újnak volt keveréke. A falakat sötétszürke kőtömbökből készítették, és majdnem teljesen eltakarták a tényleges börtönt, aminek a tetőzete alig kukucskált ki fent. Pár alak lépkedett a falak tetejének mentén, élő szemek pásztáztak a kamerákkal együtt. A hely úgy nézett ki, mint egy erőd, áthatolhatatlan és elkerülhetetlen. Megérdemelte volna, hogy egy köves szirtfalon legyen, vészjósló fekete éggel mögötte. A mező és a nap oda nem illőnek tűnt. Átadtam a látcsövet Eddie-nek. Elvégezte saját értékelését aztán balra mutatott. – Ott. Hunyorogva épphogy csak ki tudtam venni egy teherautót vagy egy terepjárót a börtön felé hajtva. Körbement hátra és eltűnt a szem elől. – Az egyetlen utunk befelé – suttogtam a tervrajzot felidézve. Tudtuk, hogy nincs esélyünk megmászni a falakat, vagy gyalog éppen elég közel kerülni anélkül, hogy kiszúrnának minket. Szó szerint át kell sétálnunk a főbejáraton, és ez az a rész, ahol a terv kicsit felületessé vált. Eddie leeresztette a látcsövet és átpillantott rám, szemöldökét ráncolva. – Tudod, hogy amit korábban mondtam, azt úgy is gondoltam. Megbízom benned. Akármilyen indokkal csinálod is ezt, tudom, hogy az egy jó indok. De mielőtt a dolgok beindulnak, biztos vagy benne, hogy ez az, amit akarsz? Rekedten felkacagtam. – Akarom? Nem. De ez az, amit meg kell tennünk. Bólintott. – Megfelel. Egy kicsit tovább figyeltük a börtönt, tovább mozogva, hogy különböző szemszögeket
49
lássunk, miközben még mindig széles látóteret tartottunk. A forgatókönyv arról szólt, amire számíthatunk, de egy 3D-s megjelenítés még inkább hasznos volt. Körülbelül egy fél óra után visszatértünk a hotelba. Lissa lábát keresztezve ült az ágyak egyikén, még mindig a bűbájon dolgozva. A belőle átáradó érzések melegek és elégedettek voltak. A lélektől mindig jól érezte magát – még akkor is, ha később voltak mellékhatásai – és úgy gondolta haladást ért el. – Adrian hívott a mobilomon kétszer – mondta mikor beléptünk. – De nem válaszoltál? – Nem. Szegény srác. Vállat vontam. – Jobb ez így. Adtunk Lissának egy összefoglalót arról, amit láttunk és kellemes hangulata zuhanni kezdett. Látogatásunk egyre inkább valóságossá tette azt, amit a nap folyamán később csinálni fogunk, és ilyen sokat a lélekkel dolgozni, máris a szakadék széle felé sodorta. Néhány pillanattal később éreztem, hogy lenyeli a félelmét. Eltökéltté vált. Azt mondta nekem, megtenné, és meg szándékozik tartani a szavát, annak ellenére, hogy minden egyes pillanattal, ami közelebb viszi őt Victor Dashkovhoz, retteg. Az ebéd következett, aztán néhány órával később itt volt az idő, hogy mozgásba hozzuk a tervet. Kora este volt az emberek számára, ami azt jelentette, a vámpír éjszaka hamarosan a vége felé közeledik. Most vagy soha volt. Lissa idegesen szétosztotta a bűbájokat, amiket nekünk készített, azon aggódva, hogy nem működnek. Eddie felöltözött az újonnan kiosztott fekete és fehér testőri formaruhába, miközben Lissa és én maradtunk az utcai ruhánkban – pár átalakítással. Lissa haja szürkés barna volt az átmeneti hajszínbemosó eredményeként. Az én hajam szorosan fel volt tűzve egy göndör vörös paróka alatt, ami kényelmetlenül anyámra emlékeztetett. Mi a kocsi hátsó ülésére ültünk be, míg Eddie sofőr stílusban vezetett vissza végig azon a távoli úton, amit korábban követtünk. A korábbitól eltérően nem húzódtunk le. Az úton maradtunk, egyenesen a börtönhöz hajtva – vagy, nos, a kapuőrig. Senki sem beszélt, míg haladtunk, de a feszültség és a nyugtalanság mindannyiunkban nőtt és nőtt. Még mielőtt közel kerülhettünk volna a külső falhoz, volt egy ellenőrzési pont, ami testőr személyzettel volt ellátva. Eddie megállította a kocsit és próbált nyugodtnak látszani. Leengedte az ablakot, és a szolgálatban lévő testőr átsétált és letérdelt, így szemmagasságban voltak. – Milyen ügyben van itt? Eddie átadott egy darab papírt, viselkedése magabiztos és közömbös, mintha teljesen szokványos lenne. – Új etetőket rakok le. Az akta tartalmazott mindenféle formanyomtatványt és papírt a börtönügyekhez, beleértve helyzetjelentéseket és megrendelőlapokat az ellátmányhoz – úgymint etetők. Csináltunk egy másolatot az egyik etető igénylő nyomtatványról és kitöltöttük. – Nem értesítettek szállítmányról – mondta a testőr, nem annyira gyanakvóan, mint inkább tanácstalanul. Megnézte a papírokat. – Ez egy régi nyomtatvány. Eddie vállat vont. – Nekem csak ezt adták. Új vagyok még ebben. A férfi vigyorgott. – Aha, épphogy csak elég idősnek nézel ki ahhoz, hogy kikerülj az iskolából. Lissa is felém pillantott, és a gyakorolt kontroll ellenére megfeszültem. A testőr a homlokát ráncolta, ahogy minket tanulmányozott. Lissa adott nekem egy nyakláncot, ő egy gyűrűt vett fel, mindkettő egy kis varázslattal megbűvölve, hogy mások azt higgyék, emberek vagyunk. Sokkal könnyebb lett volna, ha Lissa áldozatait elbűvölte volna és kényszerítette volna őket, azt higgyék embereket látnak, de ez lehetetlen volt. A mágia nehezebb volt ilyen módon. A
50
testőr hunyorított, majdnem úgy, mintha ködfátyolon keresztül nézne ránk. Ha a bűbáj tökéletesen működött, nem vetett volna ránk egy második pillantást. A bűbájok egy kicsit törékenyek voltak. Megváltoztatták a kinézetünket, de nem eléggé hibátlanul, ahogy reméltük. Ez volt az, amiért vettük a fáradságot a hajunk átalakítására: ha az ember-illúzió elbukik, még mindig van némi személyazonosság védelmünk. Lissa felkészítette magát, hogy közvetlen bűbájjal dolgozzon, jóllehet reméltük, nem jutunk odáig, hogy minden emberrel, akivel találkozunk, ezt tegyük. Néhány pillanattal később a testőr elfordult tőlünk, nyilvánvalóan eldöntve, hogy végül is emberek vagyunk. Kifújtam a levegőt és kinyitottam az ökleimet. Nem is vettem észre, hogy így tartom őket. – Várj egy percet, és lekérdezem, – mondta Eddie-nek. A testőr hátralépett és felvett egy telefont a bódéján belül. Eddie hátrapillantott ránk. – Eddig rendben is volnánk. – Eltekintve a régi nyomtatványtól – zsörtölődtem. – Kizárt, hogy tudjuk, működik-e a bűbájom? – kérdezte Eddie. Lissa odaadta neki Tasha egyik gyűrűjét, ami meg volt bűvölve, hogy Eddie-t napbarnított bőrűnek és fekete hajúnak tüntesse fel. Mivel Lissa nem változtatta meg Eddie fajtáját, a mágiának csak a vonásait kellett elhomályosítani. Hasonlóan a mi emberi bűbájunkhoz, gyanítottam, hogy nem pontosan azt a képet vetítette ki a bűbáj, amit Lissa remélt, de eléggé meg kell, hogy változtassa Eddie megjelenését, hogy senki se tudja később azonosítani. A bűbájjal szembeni ellenállásunkkal – és tudva, hogy a bűbáj volt használatban, ami érvénytelenítette hatását ránk – Lissa és én nem tudtuk volna biztosan megmondani, hogyan nézünk ki mások számára. – Biztos vagyok benne, hogy rendben van – mondta Lissa biztatóan. A testőr visszatért. – Azt mondják, haladjatok tovább befelé, és ott majd kiderítik. – Kösz – mondta Eddie, visszavéve a nyomtatványt. A testőr viselkedése azt sejtette, ő azt feltételezte, ez az egész elírási hiba. Továbbra is gondos volt, de annak gyanúja, hogy valaki etetőket lop be egy börtönbe, aligha volt olyasféle dolog, amire bárki számítana – vagy amit biztonsági kockázatként tekintene. Szegény srác. Két testőr üdvözölt bennünket, amikor megérkeztünk a börtönfal ajtajához. Mindhárman kiszálltunk, és bevezettek bennünket a falak közti területre és magába a börtönbe. Amíg a Szent Vlagyimir és az Udvar területe fényűző volt, és növényekkel és fákkal volt megtöltve, a föld itt kopár volt és elhagyatott. Még fű sem volt, csak a kemény, tömött talaj. Ez volt, ami a rabok „gyakorló területeként” szolgált? Meglepődtem, hogy odakint nem volt vizesárok, vagy valami hasonló. Az épület belseje olyan nyomasztó volt, mint a külseje. A fogvatartó cellák az Udvarban sterilek voltak és hidegek, mind fém, csupasz falakkal. Valami hasonlóra számítottam. De akárki is tervezte a Tarasovot, az tartózkodott a modern kinézettől és helyette igyekezett felülmúlni azokat a fajta börtönöket, amiket Romániában találhatott bárki a középkori időkben. A durva kőfalak tovább folytatódtak az előcsarnok felé, szürkén és rosszat sejtetően, és a levegő hűvös és párás volt. Kellemetlen munkafeltételeket kellett, hogy teremtsen az ide kirendelt testőröknek. Gyaníthatóan biztosítani akarták a megfélemlítő látszatot kiterjesztve mindenhová, még a rabokra is, akik először lépnek be a kapukon. A tervrajzunk szerint volt egy kis része a hálókörletnek, ahol az alkalmazottak laktak. Remélhetőleg azok takarosabban néztek ki. Sötét középkori díszlet vagy sem, elhaladtunk az alkalmi kamera előtt, ahogy lesétáltunk az előcsarnokba. Ennek a helynek a biztonsági rendszere semmi esetre sem volt primitív. Egyszer-egyszer hallottuk az ajtó nehézkes becsukódását, de összességében tökéletes, kísérteties csend volt, ami csaknem hátborzongatóbb volt, mint a kiabálások és a sikítozások.
51
Elvittek minket az igazgató irodájába, aminek még mindig ugyanaz a borongós felépítése volt, mégis a szokásos adminisztratív kellékekkel töltve: asztal, számítógép, stb. Hatékonynak tűnt, semmi többnek. Kísérőink elmagyarázták, hogy az igazgató-helyettessel fogunk találkozni, mivel a rangidős még alszik. Jellemző. A beosztottra sózzák az éjszakai műszakot. Reméltem, ez azt jelenti, hogy fáradt és figyelmetlen. Valószínűleg nem. Az ritkán esik meg testőrökkel, mindegy mi a megbízatásuk. – Theo Marx – mondta az igazgató-helyettes, megrázva Eddie kezét. Egy nálunk nem sokkal idősebb dampyr volt, és csodálkoztam, vajon újonnan nevezték-e ki ide. – Larry Brown – válaszolta Eddie. Egy unalmas névvel jöttünk elő a számára, valamivel, ami nem szembeötlő, és használatos az adminisztrációban. Theo nem beszélt Lissához és hozzám, de ugyanolyan tanácstalan tekintettel nézett ránk, mint az első fickó tette, ahogy a bűbáj igézete megkísérelte az érzéki csalódást. További késlekedés következett, és még egy, s átcsúsztunk. Theo figyelme visszatért Eddie-hez és elvette a megrendelő nyomtatványt. – Ez eltér a szokásostól – mondta. – Fogalmam sincs – mondta Eddie bocsánatkérően. – Ez az első megbízásom. Theo sóhajtott és az órára pillantott. – Az igazgató néhány óra múlva szolgálatban lesz. Azt hiszem, csak várnunk kell addig, míg ideér, hogy kitaláljuk, mi folyik itt. Sommerfieldnek általában együtt vannak az aktái. Van néhány mora létesítmény a vidéken, mely összegyűjti az etetőket – az emberi társadalom peremén lévőket, akik hajlandók életüket azzal tölteni, hogy szárnyalnak a vámpír endorfinoktól – aztán szétosztja őket. Sommerfield volt a neve az egyik ilyen Kansas City-ben fekvő létesítménynek. – Nem én vagyok az egyetlen új személy, akit most kaptak – mondta Eddie. – Talán valaki összecserélt valamit. – Tipikus – horkantott Theo. – Hát, akár helyet is foglalhatnál és várhatnál. Szerezhetek kávét, ha szeretnél. – Mikor érünk oda az etetéshez? – kérdeztem hirtelen, amennyire csak tudtam a legnyafogósabb és legálmatagabb hangomat használva. – Olyan régen volt már. Lissa követte a szerepemet. – Azt mondták, ha ideérünk, megkapjuk. Eddie a szemeit forgatta a tipikus etető viselkedésen. – Egész idő alatt ilyenek voltak. – El tudom képzelni – mondta Theo. – Hmm, etetők. – Az irodája ajtaja félig nyitva állt és kiszólt rajt. – Hé, Wes? Ide tudnál jönni? Az egyik kísérő testőr belülre dugta a fejét. – Igen? Theo lenézően intett ránk. – Vidd le ezt a kettőt az etető helyiségbe, így nem kergetnek minket az őrületbe. Ha valaki ott van, használhatja őket. Wes bólintott és kicsalogatott minket. Eddie és én a legrövidebb szemkontaktust váltottunk. Eddie arca semmit sem árult el, de én tudtam, hogy ideges. Victor kijuttatása volt a feladatunk itt, és Eddie nem szívesen küldött minket a sárkány barlangjába. Wes még több ajtón és biztonsági ellenőrzési ponton vezetett minket keresztül, ahogy egyre mélyebbre mentünk a börtönben. Felfogtam, hogy minden egyes biztonsági szinten, amin áthaladtam, ismét át kell majd haladnom, hogy kiszökhessek. A tervrajz alapján az etető helyiség a börtönnel ellentétes oldalon helyezkedett el. Feltételeztem, hogy a külső területek útvonalán haladunk majd, de ehelyett egyenest átvágtunk az épület központján – ahol a rabokat tartották. A tanulmányozás segített az elrendezés érzékeléséhez, de Lissa nem fogta fel, merre tartottunk, amíg a jelzések nem figyelmeztettek bennünket: FIGYELEM – BELÉPÉS A
52
RABOK TERÜLETÉRE (BŰNÖZŐK). Úgy gondoltam furcsa a megfogalmazás. Itt nem mindenki bűnöző volt? Nehéz dupla ajtó zárta el ezt a részt, és Wes egy elektronikus kódot és egy fizikai kulcsot is használt az átjutáshoz. Lissa járása nem változott, de éreztem nyugtalanságának növekedését, ahogy beléptünk egy fémrácsokkal borított, cellákkal határolt hosszú folyosóra. Én sem éreztem jobban magam tőle, de Wes – közben végig készenlétben – a félelemnek semmilyen jelét sem mutatta. Felfogtam, ő folyamatosan bejár erre a területre. Ismeri a biztonságát. A rabok lehet, hogy veszélyesek, de elhaladni mellettük, számára már rutin tevékenység volt. Mégis, a cellákba bekukucskálva majdnem elértem, hogy a szívem megálljon. A kis fülkék ugyanolyan sötétek és homályosak voltak, mint minden más, csak a szegényes berendezést tartalmazták. A rabok többsége aludt, szerencsére. Azonban néhány figyelt, ahogy elhaladtunk. Egyikük sem mondott semmit, de a csend majdhogynem rémisztőbb volt. Néhányan az itt fogva tartott morák közül úgy néztek ki, mint az átlagemberek, akik mellett elhaladsz az utcán, és csodálkoztam, vajon mit csinálhattak, hogy itt végezték. Arcuk levert volt, minden reménytől mentes. Tettem egy ismételt pillantást és észrevettem, hogy néhány rab nem mora volt; ők dampyrok voltak. Volt értelme, de mégis felkészületlenül ért. Ha az én fajtámban is vannak bűnözők, akkor velük is foglalkozni kell. De a rabok nem mindegyike mutatkozott szelídnek. Mások úgy néztek ki, mint akik kétségtelenül a Tarasovba tartoznak. Volt valami rosszindulat körülöttük, egy fenyegető érzés, ahogy szemeikkel a mienkbe néztek, és nem engedték el tekintetünket. Minden egyes részletünket fürkészték, hogy mégis milyen indokkal, azt nem tudtam megmondani. Azt kutatták van-e valami, ami szökést kínálhat nekik? Át tudtak látni a megtévesztő külsőnkön? Egyszerűen csak éhesek voltak? Nem tudtam, de hálás voltam a fal mentén sorba állított csendes testőrökért. Azért ugyancsak hálás voltam, hogy nem láttam Victort, és feltételeztem, ő egy eltérő teremben van. Nem kockáztathattuk meg, hogy máris felismerjenek. Végre kiléptünk a rabok folyosójáról egy másik dupla ajtón keresztül, és végül elértük az etető helyiséget. Ez szintén olyan érzést keltett, mintha középkori várbörtön lenne, de a látszatot fenn kellett tartani a rabok kedvéért. A dekoráció mellett, az etető helyiség elrendezése hasonló volt a Szent Vlagyimiréhoz, kivéve, hogy az kisebb volt. Néhány fülke mérsékelt elvonultságot biztosított, és egy unottnak kinéző mora pasas egy könyvet olvasott egy asztalnál, de úgy tűnt, mindjárt elalszik. Csak egy etető volt a teremben, egy borzasan kinéző, középkorú ember, aki kábult mosollyal az arcán egy széken ült a semmibe bámulva. A mora megrándult, mikor beléptünk, szemei elkerekedtek. Nyilvánvaló, mi voltunk a legizgalmasabb dolog, ami egész éjjel történt. Nála nem volt meg az a zavarodott pillanat, amikor ránk pillantott; kétségtelenül kicsi volt a bűbájjal szembeni ellenállása, amit jó volt tudni. – Ez meg mi? – Kettő új épp most érkezett meg – mondta Wes. – De nem volt esedékes – mondta a mora. – És soha nem kapunk ilyen fiatalokat. Nekünk mindig az öreg, elhasznált példányokat adják. – Ne tőlem kérdezd – mondta Wes, az ajtó felé mozogva, amint ülőhelyet mutatott Lissának és nekem. Világos volt, hogy pozícióján alulinak találta, hogy etetőket kísérgessen. – Marx azt akarja, legyenek itt addig, míg Sullivan felébred. Én úgy vélem, ki fog derülni, hogy hiba történt, de panaszkodtak, hogy szükségük van az adagjukra. – Csodás – sóhajtotta a mora. – Nos, a következő etetésünk tizenöt percen belül esedékes, így adhatok egy kis szünetet Bradleynek odaát. Annyira elszállt, hogy kételkedek benne, hogy észrevenné, ha valaki más adna vért helyette. Wes bólintott. – Idecsörgünk, ha tisztáztuk ezt a dolgot. A testőr elment, és a mora felvett egy írótáblát egy sóhaj kíséretében. Az volt az érzésem, itt
53
mindenki belefáradt a munkájába. Meg tudom érteni, miért. Ez egy nyomorúságos munkahely lehetett. Adjanak nekem bármi mást széles e világon. – Ki esedékes az evésben tizenöt perc múlva? – kérdeztem. A mora meglepetésében felkapta a fejét. Ez nem olyan kérdés volt, amit egy etető kérdezni szokott. – Mit mondtál? Lissa felállt és tekintetével fogva tartotta. – Válaszolj a kérdésére. A férfi arca ellazult. Könnyű volt megbűvölni. – Rudolf Kaiser. Egyikünk sem ismerte fel. Lehet, hogy tömeggyilkosságért van itt, vagy sikkasztásért, amennyire tudhattam. – Victor Dashkov mikor következik? – kérdezte Lissa. – Két órakor. – Változtasd meg a beosztást. Mondd meg az őreinek, hogy javítás történt, és ő következik Rudolf helyett. A mora üres tekintete – most igazán olyan kábultnak tűnt, mint Bradley-é, az etetőé – úgy tűnt igényel egy pillanatot, hogy feldolgozza ezt. – Igenis – mondta. – Ez olyasmi, ami általában megtörténhet. Nem fog gyanút kelteni. – Csináld! – rendelte el Lissa kemény hangon. – Hívd őket, szervezd meg, és a szemeidet ne vedd le rólam. A mora teljesítette. Miközben a telefonon beszélt, Northwoodként azonosította magát. Amikor szétkapcsolt, az utasítás el volt intézve. Mást nem kellett csinálnunk, mint várni. Egész testem feszültséggel volt telve. Theo azt mondta, több mint egy óránk van, míg az igazgató szolgálatba lép. Addig senki sem fog kérdezősködni. Eddie-nek agyon kell ütni az időt Theoval, és nem gyanút kelteni az adminisztrációs hibával kapcsolatban. Nyugodj le, Rose. Meg tudod csinálni. Miközben vártunk, Lissa mély álomba bűvölte az etető Bradley-t. Nem akartam tanúkat, még bedrogozottakat sem. Ugyancsak, még a kamerákat is némiképp elforgattam, így tovább már nem láthatták a terem nagy részét. Természetesen a börtön teljes felügyeleti rendszerével foglalkoznunk kell, mielőtt elmegyünk, de most nem volt szükségünk rá, hogy a megfigyelő biztonsági személyzet elcsípje, mi fog történni. Én épphogy csak betelepedtem az egyik fülkébe, mikor az ajtó kinyílt. Lissa a székében maradt közel Northwood asztalához, így fenn tudta tartani bűbáját a férfin. Utasítottuk, hogy én leszek az etető. Én körül voltam zárva, de Lissa tekintetén keresztül láttam a csoportot belépni: két testőr… és Victor Dashkov. Ugyanaz a szorongás növekedett Lissában, mint amikor a tárgyaláson látta Victort. Lissa pulzusa növekedett. Kezei remegtek. Az egyetlen dolog, ami végül lenyugtatta ott a tárgyaláson, az a határozat volt, a tudat, hogy Victort örökre becsukják és képtelen lesz ismét bántani őt. És most mi azon voltuk, hogy ezt az egészet megváltoztassuk. Lissa erőszakkal kiűzte elméjéből a félelmet, hogy megtarthassa fogását Northwood-on. A testőrök Victor mellett ridegek voltak, és harcra készek, annak ellenére, hogy nem igazán kellett volna annak lenniük. A betegség, ami évekig gyötörte Victort – amiből Lissa átmenetileg kigyógyította – megint felütötte a fejét. A mozgás és a levegő hiánya úgy tűnt, szintén áldozatot követelt tőle, mint ahogy a korlátozott vér is, amit vélhetően a raboknak adtak. Az őr bilincsben hagyta, mint extra elővigyázatosság, és a nehéz súly lehúzta Victort, amitől csaknem csoszogott. – Odaát – mondta Northwood, rám mutatva. – Az ott.
54
A testőrök Lissa mellett vezették el Victort, aki alig vetett egy második pillantást rá. Lissa dupla bűbájjal dolozott: Nothwoodot az ellenőrzése alatt tartva és egy gyors erőbedobást használva jelentéktelenné tette saját magát Victor számára, mikor az elsétált mellette. A testőrök leültették egy székbe mellém, aztán hátraléptek, továbbra is szem előtt tartva Victort. Egyikük beszélgetésbe kezdett Northwooddal, megjegyezve újdonságunkat és fiatal korunkat. Ha egyszer újra ezt fogom tenni, Lissának idősebbé kell bűvölnie minket. Mellettem ülve Victor felém hajolt és kinyitotta a száját. Az evés annyira természetes volt, a mozdulatok mindig ugyanolyanok, úgyhogy aligha kellett azon gondolkodnia, mit csinál. Olyan volt, mintha nem is látna engem. Kivéve, amikor… mégis. Megfagyott, szemei elkerekedtek. Bizonyos jellemző vonások jellemezték a királyi mora családokat, és a halvány jádezöld szemek jellemzőek voltak mind a Dashkovok mind pedig a Dragomirok között. A kimerült, belenyugvó pillantás eltűnt szemeiből és a ravasz szigorúság, ami annyira jellemezte Victort – az éles elméjű szellem, amit olyan jól ismertem – a helyére került. Hátborzongatóan emlékeztetett azokra a rabokra, akik mellett korábban elhaladtunk. De Victor össze volt zavarodva. Hasonlóan a többi emberhez, akikkel találkoztunk, a bűbájom összezavarta a gondolatait. Az érzékei azt mondták neki, ember vagyok… mégis, az illúzió nem volt tökéletes. És ott volt a tény, hogy Victor, mint egy erős nem-lélek általi bűbájgyakorló, viszonylag ellenálló volt. És csakúgy, mint Eddie, Lissa és én, akik immunisak voltunk más bűbájára, mert ismertük a saját valódi személyazonosságunkat, Victor is hasonló hatást érzékelt. Lehet, hogy az elméje ragaszkodott hozzá, hogy ember vagyok, de a szemei azt mondták neki, Rose Hathaway vagyok, még a parókámmal együtt is. És amint ez a tapasztalat megszilárdult, az ember illúzió megszűnt Victor számára. Egy lassú, fondorlatos mosoly terült el az arcán, nyilvánvalóan megmutatva szemfogait. – Ó, ejha. Ez lesz életem valaha volt legjobb étkezése. – Hangja éppen hogy csak hallható volt, a többiek beszélgetése által elfedve. – Közelíts felém a fogaiddal, és ez lesz az utolsó étkezésed – mormogtam, ugyanolyan halkan. – De ha szeretnél akármilyen esélyt kapni és kijutni innét, és újra látni a világot, pontosan azt fogod tenni, amit mondok. Érdeklődő tekintettel nézett rám. Vettem egy mély levegőt, rettegve attól, amit ezután mondanom kellett. – Támadj rám.
55
Hét (fordította: Srekuci) – Ne a fogaiddal – mondtam gyorsan. – Vetődj rám. Lengesd a bilincsed. Vagy akármit, amit tenni tudsz. Victor Dashkov nem volt hülye. Mások talán tétováztak volna, vagy kérdéseket tettek volna fel. Ő nem ezt tette. Talán nem tudja pontosan, mi folyik itt, de azt érezte, hogy ez egy esély a szabadulására. Talán az egyetlen egy, amit valaha is kaphat. Ő volt az, aki az élete nagy részét bonyolult tervek szövésével töltötte, szóval profin alkalmazkodott az ilyen helyzetekhez. Feltartotta a kezét amennyire csak tudta, és nekem ugrott, jó rálátást biztosítva az őröknek arra, hogy épp meg akar fojtani a láncaival. Eközben én vérfagyasztó sikolyt hallattam. Az őrök rögtön ott termettek, hogy megállítsák ezt az őrült foglyot, aki értelmetlenül megtámadott egy szegény lányt. De ahogy odanyúltak, hogy lefogják őt, én felugrottam, és megtámadtam őket. Még ha számítottak volna is rá, hogy veszélyes vagyok – és nem számítottak – akkor is úgy megleptem őket, hogy nem volt idejük reagálni. Majdnem rosszul éreztem magam amiatt, hogy ez mennyire nem volt fair velük szemben. Olyan keményen ütöttem meg az elsőt, hogy elengedte Viktort, és hátra repült, a Lissa melletti falnak csapódva, miközben ő meg Northwoodot bűvölte kétségbeesetten, hogy maradjon nyugodt, és senkit se hívjon a káosz közepette. A másik őrnek láthatóan több ideje volt reagálni, de még mindig lassú volt, ahogy engedte Viktort, és felém fordult. Kihasználtam a helyzetet, és ütöttem, ezzel állóbirkózásba kényszerítve kettőnket. Nagy volt, és félelmetes, és fenyegetésnek tartott, ezért nem fogta vissza magát. Miután bevitt egy ütést, lövésszerű fájdalmat éreztem a vállamban, ami végigfutott a karomban, válaszként gyorsan beletérdeltem a gyomrába. Ez idő alatt a társa is felkelt, és felénk indult. Gyorsan végeznem kell ezzel, nem csak a saját kedvemért, hanem mert kétségkívül segítséget fognak hívni, ahogy egy pillanatnyi esélyük is van rá. Megragadtam a hozzám közelebbit, és olyan erősen nekilöktem az falnak, ahogy csak tudtam – gondolkodás nélkül. Megtántorodott, és elkábult, ezért újra megcsináltam, mielőtt a társa oda nem ért hozzám. Az első őr a földre zuhant eszméletlenül. Gyűlöltem ezt csinálni, de a kiképzésem megtanított arra, hogyan tegyek valakit harcképtelenné anélkül, hogy megölném. Neki maximum csak fejfájása lesz. Remélem. A másik őr sokkal erőszakosabb volt, ezért egymás körül köröztünk, réseket keresve a másik védelmén. – Nem üthetem ki! – szóltam Lissának. – Szükségünk van rá. Bűvöld el. A válasza a kötelékünkön keresztül érkezett. El tud bűvölni két embert egy időben, de ez rengeteg erőbe kerül. Abból most nincs sok, és nem akarja megkockáztatni, hogy idő előtt kiégeti magát. A félelmét felcserélte a frusztráció. – Northwood, menj aludni – szólt rá. – Ott. Az íróasztalodon. Fáradt vagy, és órákig aludni fogsz. A szemem sarkából láttam, hogy Northwood az asztalra zuhan, miközben a feje nagyot koppan rajta. Minden itt dolgozónak agyrázkódása lesz, mire végzünk. Nekivetődtem a testőrnek a teljes súlyommal, hogy Lissa látóterébe juttassam. Lissa elindult a harcunk felé. A testőr meglepetten nézett rá, és Lissának csak ennyire volt szüksége.
56
– Állj! Habozott, nem reagált olyan gyorsan, mint Northwood. Ez a fickó sokkal ellenállóbb. – Hagyd abba a harcot! – ismételte el Lissa több erővel, fokozva az akaratát. Akár milyen erős is, ennyi léleknek már nem tudott ellenállni. A karjai az oldalához estek, és abbahagyta a velem való birkózást. Hátraléptem, hogy visszaálljon a légzésem, és visszaigazítottam a parókámat a helyére. – Nehéz lesz őt tartani – mondta nekem Lissa. – Nehéz öt percig, vagy öt óráig? – Valahol a kettő között. – Akkor mozogjunk! Szerezd meg tőle Victor kulcsait! Megparancsolta az őrnek, hogy adja oda neki a bilincs kulcsát. Azt mondta, hogy a másik őrnél van. Hogyne, átkutattam az eszméletlen testet – egyenletesen lélegzett, Istennek hála – és megszereztem a kulcsot. Most teljes figyelmemet Victorra fordítottam. Ahogy a csata elkezdődött, ő ellépett az útból, és egyszerűen csak csöndben figyelt, miközben kétségtelenül mindenféle új lehetőség kavargott a zavaros agyában. Ránéztem, és felvettem az „ijesztő arcomat”, miközben feltartottam a kulcsot. – Most ki fogom nyitni a bilincsedet – mondtam neki egyszerre édes és fenyegető hangon. – Te meg pontosan azt fogod csinálni, amit mondunk neked. Nem fogsz elfutni, harcolni, vagy akár milyen módon belezavarni a terveinkbe. – Oh? Mostanában már te is képes vagy bűbájt használni mások ellen, Rose? – kérdezte szárazon. – Nincs rá szükségem. – Kinyitottam a bilincset. – Ugyan olyan könnyen eszméletlenné tudnálak tenni, mint azt a pasit, és kirángathatnálak innen. Számomra semmi különbség sincs a kettő között. A nehéz bilincs a lánccal a padlóra zuhant. A ravasz, önelégült mosolya az arcán maradt, de kezeivel finoman megérintette a csuklóit. Észrevettem, hogy horzsolások és var van rajta. Azok a bilincsek nem a kényelem kedvéért vannak, de nem hagytam magamnak, hogy sajnálatot érezzek iránta. Újra ránk emelte a pillantását. – Milyen elbűvölő – tűnődött. – Az összes ember közül pont kettőtöktől nem vártam volna ezt, hogy megkísérelitek a kiszabadításomat… és mégis, így visszatekintve, ti vagytok a legkézenfekvőbbek. – Nincs szükségünk a folytonos hozzászólásaidra, Hannibal – vágtam vissza. – És ne használd a kiszabadítás szót. Ettől az egész úgy hangzik, mintha te valami tévedésből bebörtönzött hős lennél. Megemelte a szemöldökét, mintha úgy gondolná, hogy valóban ez a helyzet. Ahelyett, hogy vitatkozott volna velem, Bradley felé intett a fejével, aki tulajdonképpen végigaludta a harcot. Az ő bedrogozott állapotában Lissa kényszerítő bűbája több mint elég volt ahhoz, hogy kiüsse. – Add őt nekem – mondta Viktor. – Mi? – kiáltottam fel. –Erre most nincs időnk! – Nekem meg nincs erőm, akár mit is forgattok a fejetekben – sziszegte Victor. Az a kellemes és mindent tudó maszk eltűnt, és felváltotta egy gonosz és kétségbeesett pillantás. – A bebörtönzés többet jelent puszta rácsoknál, Rose. Éheztetnek minket étellel és vérrel, és megpróbálnak gyengén tartani minket. Az ide való séta az egyetlen mozgás, amit kaphatok, és ez is elég erőfeszítés. Hacsak tényleg nem az a terved, hogy kihurcolj innen, akkor adj nekem vért! Lissa közbevágott, mielőtt válaszolhattam volna. – Légy gyors. Meglepetten néztem rá. Azon voltam, hogy visszautasítom Victort, de a kötelékünkön keresztül éreztem egy furcsa kevert érzést benne. Szánalom és… megértés. Oh, még mindig gyűlölte őt, teljes mértékben. De azt is tudta, milyen limitált mennyiségű véren élni.
57
Szerencsére Victor gyors volt. A szája már az ember nyakán volt, mielőtt Lissa befejezhette volna a mondatot. Kábultan vagy nem, az hogy megérezte a fogakat a nyakán, elég volt ahhoz, hogy felébressze Bradley-t. Felriadt, és az arca a vámpír endorfinoktól felvette az elégedett etető kifejezést. Csak egy kevés vérre lett volna Victornak szüksége, de amikor láttam, hogy Bradley szemei meglepetten tágra nyílnak, rájöttem, hogy Viktor többet vesz el egy gyors kortyintásnál. Előreugrottam, és elszakítottam Victort a gyenge etetőtől. – Mi a poklot művelsz? – követeltem keményen megrázva Victort. Ez egy olyan dolog volt, amit már rég meg akartam tenni. – Gondolod, hogy szárazra tudod őt szívni, és strigává tudsz alakulni a szemünk láttára? – Nehezen – mondta Viktor, és megrándult a szorításomtól. – Nem azt tette – mondta Lissa. – Csak elvesztette az irányítást egy pillanatra. Ahogy a vérszomja kielégült, Viktor sima modora visszatért. –Ah, Vasilissa. Mindig olyan megértő. – Nehogy azt hidd – morogta. Mindkettőjükre rábámultam. – Mennünk kell. Most. – Az elbűvölt testőr felé fordultam. –Vigyél el minket abba a szobába, ahol a biztonsági felvételeket figyelik. Nem reagált rám, és egy sóhajjal várakozásteljesen Lissára néztem. Elismételte a kérésemet, és az őr rögtön elhagyta a szobát. Adrenalin dübörgött bennem a csata miatt, és alig vártam, hogy befejezzük ezt az egészet, és kijussunk innen. A kötelékünkön keresztül éreztem Lissa idegességét. Talán megvédte Viktort a vér iránti szükségletei miatt, de ahogy sétáltunk, olyan távol tartotta magát tőle, amennyire csak tudta. A puszta felismerés, hogy ki is ő, és mit is csinálunk éppen, az most jött elő benne. Azt kívántam, bárcsak meg tudnám nyugtatni őt, de erre most nem volt idő. Követtük az őrt – Lissa megkérdezte a nevét; Giovanninak hívják – több folyosón és biztonsági ponton át. Az út, amin minket vezetett, a börtön szélén haladt végig, és nem a cellák közt vezetett. Szinte egész idő alatt visszatartottam a lélegzetem, attól rettegve, hogy összefutunk valakivel. Túl sok egyéb tényező dolgozott ellenünk; és erre sem volt szükségünk. Habár a szerencsénk kitartott, és senkibe nem futottunk bele – és ismét, ez talán annak az eredménye, hogy közeledett az éjszaka vége, és nem haladtunk át magas biztonsági szintű zónán. Lissa és Mia rávették az Udvar testőreit is, hogy töröljék a biztonsági felvételeket, bár én ennek nem voltam tanúja. Most, mikor Giovanni elvezetett minket a börtön megfigyelő szobájába, nem tehetek róla, de elállt a lélegzetem. Monitorok fedték a falat, és konzolok feküdtek előttük bonyolult gombokkal és kapcsolókkal. Mindenhol számítógépekkel zsúfolt asztalok álltak. Úgy éreztem magam, mintha ebből a szobából egy űrkilövést is el lehetne indítani. A börtönben minden látható volt: minden cella, egy csomó folyosó, és még a gondnoki iroda is, ahol Eddie ült Theoval beszélgetetve. Két másik őr volt itt, és azon gondolkodtam, vajon láttak-e minket a folyosókon? De nem – túlságosan el voltak foglalva valami mással: egy kamerával, amit elfordítottak egy csupasz fal felé. Az volt az, amit az etetőszobában megigazgattam. Felé hajoltak, és az egyikük arról beszélt, hogy hívniuk kellene valakit, hogy ellenőrizze. Aztán mindketten felnéztek, és észrevettek minket. – Segíts Rose-nak leküzdeni őket! – parancsolta Lissa Giovanninak. Ismét volt egy kis tétovázás. Jobban jártunk volna, egy gyengébb akaratú „segítővel”, de ezt Lissa nem tudhatta, mikor őt választotta. Mint az előbb is, végül akcióba lépett. Pont, mint az előbb, a meglepetés nagyban segített ennek a kettőnek a legyőzésében is. Idegen voltam – ami rögtön felkeltette a figyelmüket – de még mindig embernek tűntem. Giovanni a munkatársuk volt; tőle nem vártak támadást. Bár ettől még nem volt könnyű lenyomni őket. Az, hogy volt erősítésem, sokat segített, és
58
Giovanni jó volt a munkájában. Elég gyorsan kiütöttük az egyik őrt, Giovanni fojtó szorítást alkalmazott rajta, hogy elvágja a levegő útját, amíg a másik össze nem esett. A másik őr távol maradt tőlünk, és észrevettem, hogy a pillantása folyton az egyik falra téved. A falon egy tűzoltó palack, egy villanykapcsoló és egy kerek, ezüstszínű gomb volt. – Ez egy vészjelző! – kiáltottam Victornak, pont, amikor az őr afelé ugrott. Giovanni és én egyszerre kaptuk el, megállítva a fickót, épp mielőtt a keze elérte volna a gombot, és ezzel egy csapatnyi őrt zúdított volna a nyakunkba. Egy ütés a fejre ezt az őrt is kiterítette. Minden egyes személynél, akit kiütök ezalatt a börtönszöktetés alatt, egy kevés bűntudatot és hányingert érzek, ami a gyomromat szorongatja egyre jobban. A testőrök a jó fiúk, és mi mást tehettem volna, minthogy folyamatosan arra gondoltam, hogy a rossz oldalon harcolok. Most, hogy magunk maradtunk, Lissa tudta a következő lépést. – Giovanni, hatástalanítsd a kamerákat és töröld az utolsó óra felvételeit a folyosókról! Most hosszabban habozott. Rávenni, hogy harcoljon a barátai ellen is egy csomó kényszerítő mágiát emésztett fel. Lissa még uralja az erejét, de egyre idegesebb lesz, és csak nehezebben tudja majd rávenni, hogy teljesítse a parancsainkat. – Csináld! – morogta Victor, és Lissa mellé állt. Lissa összerezzent a közelségétől, de ahogy a pillantása csatlakozott az övéhez, Giovanni eleget tett a parancsnak, és elkezdte a konzolon a kapcsolókat állítgatni. Victor nem ért fel Lissa erejéhez, de az ő bűbájának kevéske legyintése is megerősítette Lissát. Sorról sorra elsötétültek a monitorok, aztán Giovanni beütött néhány parancsot abba a számítógépbe, ami a kamerák digitális felvételeit tárolta. Piros figyelmeztető fény villogott a konzolon, de senki sem volt itt, hogy helyrehozza a hibát. – Még ha ki is törli őket, attól még lehetnek olyanok, akik képesek előkeresni a felvételeket a merevlemezről – tette hozzá Victor. – Ez egy olyan lehetőség, amivel számolnunk kell – mondtam ingerülten. – Az újraprogramozás, vagy akármi is nincs a képességeim közt. Victor a szemét forgatta. – Talán, de a pusztítás az biztos közte van. Beletelt egy percbe, hogy rájöjjek, mire gondol, de aztán beugrott. Egy sóhaj kíséretében lekaptam a tűzoltó palackot a falról, és péppé vertem a számítógépet, amíg nem maradt más belőle, mint egy halom műanyag és fém darabka. Lissa összerezdült minden egyes ütésre, és folyamatosan az ajtó felé pillantott. – Remélem, hogy hangszigetelt – motyogta. – Erősnek tűnik – mondtam magabiztosan. – És most ideje mennünk. Lissa megparancsolta Giovanninak, hogy juttasson vissza minket a portás irodájába, a börtön elejébe. Teljesítette a kérést, és visszavezetett minket az útvesztőn át, amin korábban ide jöttünk. A kódjai és a biztonsági kártyája átjuttatott minket minden biztonsági ponton. – Nem is remélhetem, hogy képes vagy rávenni Theot, hogy engedjen minket kisétálni? – Kérdeztem Lissát. Szája egy komor vonallá préselődött össze. Megrázta a fejét. – Még azt sem tudom, hogy mennyi ideig tudom még Giovannit tartani. Sosem használtam még ezelőtt senkit bábként. – Rendben van – mondtam, és próbáltam mindkettőnket megnyugtatni. – Ezzel már majdnem végeztünk. De még lesz egy csatánk. Miután Oroszország strigáinak felén átverekedtem magam, még mindig meg vagyok elégedve az erőmmel, de ez a bűntudatos érzés nem hagy nyugodni. És ha belefutunk egy tucatnyi testőrbe, még az én erőm sem fog kitartani. Már nem emlékeztem a tervrajzra, de arra rájöttem, hogy Giovanni útja a fő irodához a cellákon át vezet. Itt egy újabb táblába volt olvasható a fejünk felett VIGYÁZAT – BELÉPÉS
59
A FOGOLY RÉSZLEGBE (PSZICHIÁTRIA). – Pszichiátria? – kérdeztem meglepetten. – Természetesen – mormogta Victor. – Mit gondoltál, hová máshová küldik a mentális problémákkal küszködő foglyokat? – A kórházba – válaszoltam, magamban tartva a poént arról, hogy minden bűnözőnek mentális problémája van. – Nos, ez nem mindig… – Állj! – szakította félbe Lissa, és hirtelen megtorpant az ajtó előtt. Mi többiek majdnem beleütköztünk. Arrébb mozdult, és néhány lépést hátrált. – Mi a baj? – kérdeztem. Giovannihoz fordult. – Találj egy másik utat az irodához! – Ez a leggyorsabb út – vitatkozott. Lissa lassan megrázta a fejét. – Nem érdekel. Találj egy másikat, ahol nem futunk bele senkibe. Giovanni a homlokát ráncolta, de Lissa bűbája kitartott. Hirtelen megfordult, és mi a nyomába szegődtünk. – Mi a baj? – ismételtem. Lissa agya túl kusza volt nekem, hogy kihúzzam belőle a választ. Elfintorodott. – Lélek aurát érzékeltem ott bent. – Mi? Mennyit? – Legalább kettőt. Azt nem tudom, hogy ők érzékeltek-e engem, vagy sem. Ha nem lett volna Giovanni, és nem kellett volna sietnünk, akkor megálltam volna. – Lélekhasználók… Lissa sokáig és keményen kereste az olyanokat, mint ő. Ki gondolta volna, hogy itt fogjuk megtalálni őket? Tulajdonképpen… talán számíthattunk erre. Tudtuk, hogy a lélekhasználók az őrület határán táncolnak. Miért is ne végezhetnék egy ilyen helyen? És figyelembe véve a helyzetet, amin keresztül mentünk, hogy többet tudjunk meg a börtönről, nem csoda, hogy ezek a lélekhasználók rejtve maradtak. Kétlem, hogy az itt dolgozók közül bárki is tudná, hogy mik is ők valójában. Lissa és én gyorsan egymásra néztünk. Tudtam, hogy mennyire szeretne ennek utána járni, de most nincs itt az ideje. Viktor már így is túl érdeklődőnek tűnt a beszélgetésünk iránt, szóval Lissa a következő szavait már a fejemben mondta: Biztos vagyok benne, hogy bármelyik lélekhasználó átlátna az álcánkon. Nem kockáztathatjuk meg, hogy az igazi külsőnket felfedjék – még akkor is, ha olyan emberek tennék, akiket már őrültnek nyilvánítottak. Bólintottam, hogy megértettem, félretolva a kíváncsiságomat és a sajnálatomat. Majd egy másik alkalommal kell ezt leellenőriznünk – mondjuk, például, a következő alkalommal, mikor úgy döntünk, hogy betörünk egy magas-szintű védelemmel ellátott börtönbe. Végül elértük Theo irodáját minden további incidens nélkül, habár a szívem dühösen vert egész úton, miközben az agyam folyamatosan azt mondogatta nekem, hogy Menj! Menj! Menj! Theo és Eddie az udvari politikáról beszélgettek, amikor a csoportunk megérkezett. Eddie rögtön felugrott, és Theonak ugrott, felismerve, hogy ideje távoznunk. Fojtó fogást alkalmazott Theon pont úgy, ahogy Giovanni is tette korábban, és örültem, hogy van más is rajtam kívül, aki elvégzi a piszkos munkát. Sajnos Theonak sikerült megejtenie egy üvöltést, mielőtt a földre zuhant volna. Hirtelen a másik két őr, aki korábban bekísért minket, berontott az irodába. Eddie és én belevetettük magunkat a küzdelembe, és Lissa és Victor rávették Giovannit, hogy ő is így tegyen. Hogy a helyzet még nehezebb legyen, ahogy levertük az egyik őrt, Giovanni kitört a bűbáj alól, és elkezdett ellenünk küzdeni. Ami még rosszabb, rohanni kezdett a fal felé, ahol észrevettem – túl későn – hogy egy másik ezüstszínű vészjelző gomb van. Ököllel belevágott,
60
és egy éles hang töltötte meg a levegőt. – Francba! – üvöltöttem. Lissa képességei nem a fizikai harcra valók voltak, és Victor sem volt sokkal jobb nála. Csak rajtam, és Eddie-n múlott, hogy befejezzük ezt a kettőt – és ezt gyorsan kell csinálnunk. Az erősítés második fele is a földön volt, és akkor már csak mi maradtunk és Giovanni. Jó nagyot behúzott nekem – akkorát, hogy a fejem a falnak csapódott. Nem volt elég jó ahhoz, hogy kiüssön engem, de a világ forgott körülöttem, és fekete fehér foltok táncoltak a szemem előtt. Ez ledermesztett egy pillanatra, de aztán Eddie már rajta volt, és hamarosan Giovanni már nem volt többé fenyegetés. Eddie megfogta a karom, hogy egyensúlyban tartson, aztán hirtelen mind a négyen kirohantunk a szobából. Visszapillantottam az eszméletlen testekre, és újra gyűlöltem magam ezért. Habár, most nincs idő a bűntudatra. Ki kell jutnunk. Most. Kevesebb, mint tíz percen belül a börtön összes őre itt lesz. A csoportunk a bejárati ajtó felé futott, csak azért, hogy rájöjjünk, zárva van belülről. Eddie káromkodott, és azt mondta, várjuk meg. Visszafutott Theo irodájába, és visszatért az egyik biztonsági kártyával, amit Giovanni is gyakran használt az ajtóknál. Szerencsére a kártya kiengedett minket, és egy őrült rohamba kezdtünk a bérelt kocsi felé. Beszálltunk, és örültem, hogy Victor tartotta az iramot, és megkímélt minket az idegesítő megjegyzéseitől. Eddie a gázra lépett, és elindult arra, amerről jöttünk. Mellette ültem az anyósülésen. – Garantálom, hogy a kapunál lévő fickó tudni fog a vészjelzőről – figyelmeztettem. Eredetileg azt reméltük, hogy csak simán távozunk, és azt mondjuk neki, hogy valami keveredés volt csak a papírmunkában. – Jah – értett egyet Eddie szigorú arccal. Persze, az őr kilépett az őrkabinból és integetni kezdett nekünk. – Az ott egy fegyver? – érdeklődtem. – Nem fogok megállni, hogy rájöjjünk. – Eddie erősebben rálépett a gázra, és amikor az őr rájött, hogy könyörtelenül áthajtunk, elugrott az útból. Áttörtünk a fa sorompón, ami elzárta az utat, és csak egy halom faszilánkot hagytunk hátra. – Tartsd a helyzetünket! – mondtam. Mögöttünk lövések hangját hallottam. Eddie újra káromkodni kezdett, de felgyorsítottunk, a lövések egyre halkabbak lettek, végül kiléptünk a hatótávolságukból. Kifújta a levegőt. – Ha azok eltalálták volna a gumijainkat, vagy az ablakokat, akkor több miatt is kéne aggódnunk, mint a helyzetünk. – Utánunk fogják küldeni az embereiket – mondta Victor a hátsó ülésről. Lissa ismét olyan messze húzódott tőle, amennyire csak tudott. – Az autók valószínűleg már el is indultak. – Nem gondolod, hogy erre már mi is rájöttünk? – vágtam vissza. Tudtam, hogy csak segíteni próbál, de ő volt az utolsó személy, akinek a hangját akartam most hallani. Miközben beszéltem, hátralestem, és megláttam két gépkocsi sötét alakját, ahogy utánunk indul az úton. Gyorsan közeledtek, kétséget sem hagyva afelől, hogy a SUV hamarosan utoléri a mi kis bérelt kocsinkat. Ránéztem a GPS-re. – Hamarosan le kell fordulnunk – figyelmeztettem Eddie-t, nem mintha szüksége lett volna a tanácsomra. Kidolgoztunk egy szökési útvonalat régebben, olyat, amiben egy csomó kanyar van, ami ezeken a távoli utakon vezet. Szerencsére egy csomó volt belőlük. Eddie élesen balra kanyarodott, aztán szinte képtelen hirtelenséggel jobbra. De a visszapillantó tükörben láttam, hogy még mindig velünk maradtak az üldöző autók. Néhány kanyarba beletelt, hogy a mögöttünk lévő út tiszta legyen. Feszült csend töltötte meg a kocsit, miközben azt vártuk, hogy az őrök utolérjenek minket. Nem így lett. Túl sok elterelő kanyart tettünk, de közel tíz percbe került, hogy elfogadjam,
61
talán leráztuk őket. – Azt hiszem, lehagytuk őket – monda Eddie, a hangjában lévő csodálkozás illett az érzelmeimhez. Az arca még mindig aggodalmas volt, a kezei keményen szorították a kormányt. – Nem hagyjuk le őket, míg el nem hagyjuk Fairbanks-t – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy át fogják kutatni, és ez nem valami nagy hely. – Hová megyünk? – kérdezte Victor. – Ha szabad kérdeznem. Megfordultam az ülésemben, hogy a szemébe tudjak nézni. – Ez az, amit te fogsz megmondani nekünk. Akármilyen nehéz is elhinni, nem csak azért csináltuk ezt az egészet, mert hiányoltuk a kellemes társaságodat. – Ezt tényleg nehéz elhinni. Összeszűkítettem a szemeimet. – Meg akarjuk találni a testvéredet, Robert Dorut. Elégedett voltam egy pillanatig, mivel ez váratlanul érte Victort. Aztán ravasz mosolya visszatért. – Természetesen. Ez Abe Mazur kérésének a következménye, vagy nem? Tudnom kellett volna, hogy nem fogad el nemleges választ. Természetesen sosem jöttem volna rá, hogy kapcsolatban állsz vele. Victor láthatóan nem tudta, hogy igazából családi kapcsolatban állok Abe-bel, és nem is akartam fölvilágosítani őt. – Lényegtelen – mondtam hűvösen. – Most elviszel minket Roberthez. Hol van? – Elfelejted, Rose – tűnődött Viktor. – Nem te vagy az, aki kényszerítő bűbájjal él itt. – Nem, de én vagyok az, aki ki tud kötni téged az út szélén, és meg tud ejteni egy névtelen hívást a börtönbe a helyzeteddel kapcsolatban. – Honnan tudjam, hogy ha megszerzed azt, amit akarsz tőlem, nem fogsz mindenképpen visszavinni? – kérdezte. – Nincs okom rá, hogy bízzak benned. – Igazad van. Pokolian biztos vagyok abban, hogy nem bízhatsz meg bennem. De ha a dolgok jól alakulnak, akkor van rá esély, hogy talán utadra engedlek. – Nem, erre tényleg nem volt esély. – Ez olyan dolog, amit szívesen kockáztatsz? Soha sem lesz még egy ilyen esélyed, és ezt te is tudod. Victornak erre nem volt semmi szellemes visszaszólása. Egy pont ide. – Szóval – folytattam – elviszel minket hozzá, vagy sem? Gondolatok kavarogtak benne, láttam rajta. Kétség sem fér hozzá, hogy azon agyal, hogyan fordíthatná ezt az előnyére, talán azon gondolkodik, hogyan szökhetne meg, mielőtt elérünk Roberthez. Én ezt tenném. – Las Vegas – mondta végül Viktor. – Las Vegasba kell mennünk.
62
Nyolc (fordította: Srekuci) Miután annyit panaszkodtam Abe-nek, hogy mindig távoli, tré helyekre megyek, izgatottá kellett volna tennie a kilátásnak, hogy Sin City-be készülök. Sajnos azonban voltak fenntartásaim a következő hősies utazásommal kapcsolatban. Először is, Las Vegas volt az utolsó hely, amit el tudtam képzelni egy félig őrült remete tartózkodási helyének. Azokból a kis darabokból és részletekből, amiket hallottam, Robert megszakított minden kapcsolatot és egyedül akart maradni. Egy forgalmas, turistákkal teli városra nem igazán illik ez a leírás. Másodszor, a városok, mint ez is, tökéletes vadászterületei a strigáknak. Zsúfolt. Meggondolatlan. Gátlástalan. Az emberek könnyen eltűnhetnek – főleg, ha legtöbbjük éjszaka jár ki. Egyik részem biztos volt benne, hogy ez egy trükk Victor részéről, de ő össze-vissza esküdözött, hogy ez az igazság. Így, további követhető nyom híjján, Las Vegas lett a következő célállomás. Egyébként sem volt sok időnk, hogy megvitassuk a kérdést, tudván, hogy az őrök átkutatják Fairbank-et utánunk. Igaz, hogy Lissa varázsa eléggé megváltoztatta a kinézetünket ahhoz, hogy ne olyanokat keresnek, mint mi. Azt tudják azonban, hogy Victor hogy nézett ki, így minél előbb eltűnünk Alaszkából, annál jobb. Sajnos volt egy apró problémánk. – Victornak nincs személy igazolványa – mondta Eddie. – Nem vihetjük repülőn. Ez igaz volt. Victor összes vagyonát lefoglalták a börtönben a hatóságok, és a felügyelet megbénítása és vagy egy fél tucat őr félrevezetése közben nem igazán volt időnk megkeresni a személyes dolgait. Lissa kényszere hihetetlen volt, de kimerült attól, hogy sokat használta a börtönben. Mindamellett, az őrök valószínűleg figyelték a repülőteret. Bud ’barátunk’, az autókölcsönző srác nyújtott megoldást. Nem volt elragadtatva, amikor látta, hogy Eddie vakmerő vezetésének következményeként az autóját tele karcolásokkal hoztuk vissza, de elég pénz végül elhallgattatta az ember morgását, hogy ’egy csomó gyereknek bérbe adni’. Victor volt az, aki kitalálta az alternatív tervet és ő javasolta Budnek. – Van itt a közelben magánrepülőtér? Járatokkal, amelyekkel esetleg repülhetnénk? – Persze – mondta Bud. – De nem lesz olcsó. – Ez nem számít – mondtam. Bud ferde szemmel nézett ránk. – Srácok, kiraboltatok egy bankot, vagy mi? Nem, de elég sok pénzt raktunk el. Lissanak volt egy letéti tőkéje, amely minden hónapban kiutalt neki pénzt a 18. születésnapjáig, illetve volt egy magas limites hitelkártyája. Nekem szintén volt hitelkártyám, ami megmaradt abból, amit elédesgettem Adriantól, hogy finanszírozza az oroszországi utam. Megváltam az összes többi vagyontárgyamtól, mint például a hatalmas bankszámlától, amit létrehozott nekem. De, hiba vagy sem, úgy döntöttem, hogy vészhelyzet esetére megtartok egy kártyát. Ez határozottan vészhelyzet volt, így használtuk a kártyát, hogy kifizessük a privát repülő költségének egy részét. A pilóta nem tudott minket egészen Las Vegasig vinni, de elvitt Seattle-ig, ahol összehozott minket egy másik pilótával, aki tudta, hogy ki tudna az út többi
63
részére menni. Még több pénz. – És újra Seattle – tűnődtem, mielőtt a gép felszállt. A kis jet belsejében négy ülés volt, kettő mindkét oldalon, egymással szemben. Én Victor mellett ültem és Eddie a túloldalon. Úgy gondoltuk, hogy ez a legjobb védelmi alakzat. – Mi van Seattle-vel?– kérdezte Eddie zavartan. – Nem érdekes. A kis privát repülőgépek közel sem olyan gyorsak, mint a nagy kereskedelmi repülők, és az utazás elvette a nap nagy részét. Közben folytattam Victor faggatását a bátyja szerepéről Las Vegasban, és végül megkaptam a választ, amelyet akartam. Victornak mindenképp el kellett volna mondania végül, de azt hiszem, hogy szadista hajlamát élte ki abban, hogy elnyújtotta a választ. – Robert nem él éppen Las Vegasban – magyarázta. – Van neki egy kis háza, faház, gondolom, kint a Red Rock Kanyonban, mérföldekre a várostól. Ah. Most ez több volt, mint amire számítottam. Lissa megdermedt a faház említésekor, és nyugtalanságot éreztem a kötelékünkön keresztül. Amikor Victor elrabolta, egy faházba vitte az erdőbe, és ott kínozta őt. Vetettem rá egy olyan megnyugtató pillantást, amilyet csak tudtam. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor szerettem volna, ha a kötelékünk mindkét irányban működik, így igazán tudtam volna neki megnyugvást küldeni. – Szóval akkor kimegyünk oda? Victor felhorkant. – Természetesen nem. Robert túlságosan nagyra értékeli a magánéletét. Nem engedné, hogy idegenek jöjjenek az otthonába. De be fog jönni a városba, ha én kérem. Lissa rám nézett. Victor felültethet minket. Nagyon sok követője van. Most, hogy kint van, őket is hívhatja Robert helyett, hogy találkozzanak velünk. Egy aprót bólintottam, újra azt kívánva, hogy bár a kötelékünkön keresztül tudnék válaszolni. Erre szintén gondoltam. Feltétlenül fontos volt, hogy soha ne hagyjuk egyedül Victort, hogy felügyelet nélküli hívásokat végezhessen. És valójában ettől a tervtől, hogy Las Vegasban találkozzunk, én is jobban éreztem magam. A saját biztonságunk érdekében Victor csatlósaival szemben jobb, ha a városban vagyunk, mint kint a semmi közepén. – Látván, hogy milyen segítőkész voltam – mondta Victor –, jogom van tudni, hogy mit akartok a bátyámtól. Lissára pillantott. – Lélek órákat vennél? Hatalmas kutatómunkát kellett, hogy végezzél, hogy rátalálj. – Nincs jogod hozzá, hogy tudj a terveinkről – vágtam vissza élesen – és őszintén? Ha nyomon követed, hogy ki volt a leghasznosabb itt, mi teljesen megverünk a pontszám kártyán. Sokat kell még tenned, hogy utolérd azt, amit mi tettünk a Tarasovban. Viktor csak egy kis mosollyal válaszolt. A repülési időnk egy részére éjszaka került sor, ami azt jelentette, hogy korán reggel landoltunk Las Vegasban. A napfény biztonsága. Meglepett, hogy milyen zsúfolt volt a repülőtér. A privát reptéren Seattle-ben szép számú repülő volt, de a Fairbank reptér majdhogynem elhagyatott volt. Ez a kifutópálya csordultig volt repülőkkel, amelyek közül sokról üvöltött a luxus. Nem kellett volna, hogy meglepjen. Las Vegas egy csomó híresség és gazdag ember játszótere volt, akik közül sokan bizonyára nem alacsonyodnának odáig, hogy kereskedelmi repülőn repüljenek közönséges utasokkal. Taxik várakoztak ott, megkímélve minket a megpróbáltatástól, hogy egy másik autót béreljünk. De amikor a sofőr megkérdezte, hogy hova szeretnénk menni, mindenki hallgatott. Victorhoz fordultam: – A város közepébe, igaz? A Strip? – Igen – értett egyet. Biztos volt benne, hogy Robert valami nagyon nyilvános helyen
64
akarna idegenekkel találkozni. Valahol, ahonnan könnyen elmenekülhet. – A Strip egy nagy terület – mondta a sofőr. – Van valami konkrét hely, vagy csak dobjalak ki benneteket az utca közepén? Csönd telepedett ránk. Lissa vetett rám egy jelentőségteljes pillantást. – Az Elbűvölő Óra? Fontolóra vettem. Las Vegas a kedvenc helye volt néhány morának. A ragyogó napsütés kevésbé vonzóvá tette a strigák számára, és az ablak nélküli kaszinók kellemes, sötét környezetet teremtettek. Az Elbűvölő Óra egy hotel és kaszinó volt, amelyről mindannyian hallottunk már. Miközben rengeteg ember vendég járt oda, igazándiból a morák tulajdonában volt, így volt egy csomó titkos tulajdonsága, amely remek elvonulást biztosított a vámpíroknak. Etetők a hátsó szobákban. Különleges, csak-moráknak társalgó. Nagy számú járőröző testőr. Testőrök… Megráztam a fejem és oldalról Victorra pillantottam. – Nem vihetjük őt oda. Az összes hotel közül Las Vegasban az Elbűvölő Óra volt a legutolsó, ahova menni akartunk. Victor szökésének kitörő újságnak kellett, hogy legyen az egész mora világban. Az, hogy Las Vegasba vittük, ahol a morák és a testőrök a legnagyobb számban előfordulnak, valószínűleg a legrosszabb dolog volt, amit ezen a ponton tehettünk. A sofőr arca türelmetlen volt a visszapillantó tükörben Eddie volt, aki végül kibökte: – Luxor. Ő és én a hátsó ülésen ültünk, Victorral kettőnk közt, és én átnéztem. – Ez honnan jött? – Így távolság lesz köztünk és az Elbűvölő Óra között – Eddie hirtelen egy picit félénknek látszott –, és mindig is ott akartam lenni. Úgy értem, ha egyszer Las Vegasba jössz, miért ne laknál egy piramisban? – Ebben a logikában nem lehet hibát találni – mondta Lissa. – A Luxorba – mondtam a sofőrnek. Mindannyian némán ültünk és – talán Victor kivételével – csodálva bámultuk a látnivalókat. Bár nappal volt, Las Vegas utcái tele voltak emberekkel. Egy fiatal és elbűvölő pár egymás mellett haladt egy idős közép-amerikai párral, akik valószínűleg spóroltak és spóroltak, hogy eljöhessenek erre az útra. A hotelek és kaszinók, amelyek mellett elhaladtunk, hatalmasak, mutatósak és hívogatóak voltak. És amikor elértünk a Luxorhoz… aha. Pont olyan volt, mint ahogy Eddie mondta. A szálloda piramis alakú volt. Felnéztem, amikor kiszálltunk az autóból, és keményen próbáltam az állkapcsom a helyén tartani, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy csillogó szemű turista. Kifizettem a sofőrt és elindultunk befelé. Nem tudtam, mennyi ideig fogunk maradni, de a műveletünk bázisaként határozottan szükségünk volt egy szobára. Amikor beléptem a szállodába, olyan volt, mintha újra Szentpétervár és Novoszibirszk éjszakai klubjaiban lennék. Villogó fények és a cigaretta füstjének túlnyomó illata. És zaj. Zaj, zaj, zaj. A játékgépek sípoltak, csörögtek, pénzek potyogtak, emberek kiabáltak kétségbeesésükben vagy örömükben, és mint a zümmögő méhek hangja, monoton beszélgetés töltötte be a szobát. Grimaszoltam. Az ingerek piszkálták az érzékeimet. Elhaladtunk a kaszinó szélén, hogy eljussunk a recepcióhoz, ahol az alkalmazott még csak nem is pislogott, amikor három tini és egy öregember egy közös szobát kért. Elképzeltem, hogy errefelé már mindent láttak. A szobánk átlagos méretű volt két francia ággyal, és valahogy szerencsésen csodálatos kilátással. Lissa az ablaknál állt, elragadtatva az emberek és autók látványától alattunk a Stripen, de én azonnal az üzlet közepébe vágtam. – Ok, hívd fel – parancsoltam Victorra. Letelepedett az egyik ágyra, kezeit keresztbe tette és
65
olyan derűs kifejezése volt, mintha valójában egy vakáción lenne. Az önelégült mosolya ellenére fáradság nyomát láttam az arcán. Még a vér utántöltéssel is, a menekülés és a hosszú út kimerítő volt, és a lassan visszatérő betegsége hatásai is természetükből adódóan elveszik a fizikai erejét. Victor azonnal a szálloda telefonjáért nyúlt, de én megráztam a fejem. – Liss, engedd neki, hogy a te mobilod használja. Meg akarom őrizni ezt a számot. Óvatosan nyújtotta át a telefonját, mintha Victor esetleg beszennyezné azt. Ő elvette és angyal-közeli pillantást vetett rám. – Gondolom, nem kérhetem, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Régen volt, amikor Robert és én utoljára beszéltünk. – Nem – csattantam fel. A keménység a hangomban engem is meglepett és eszembe jutott, hogy nem Lissa volt az egyetlen, akit megviselt a sok lélek használat ma. Victor megvonta a vállát és elkezdett tárcsázni. Az egyik repülőutunkon említette, hogy megjegyezte Robert számát, és én csak bízhattam benne, hogy ő az, akit hív. Szintén csak remélhettem, hogy Robert száma nem változott meg. Természetesen, bár Victor évek óta nem látta a bátyját, csak rövid ideje volt börtönben és valószínűleg figyelemmel kísérte Robertet előtte is. Feszültség töltötte be a szobát, miközben a telefon kicsöngött és vártunk. Egy pillanattal később hallottam, hogy egy hang válaszol a telefon hangszóróján keresztül – bár a tényleges szavakat nem tudtam kivenni. – Robert – mondta Victor kedvesen. – Victor vagyok. Ez egy eszeveszett választ váltott ki a másik végen. Én csak a beszélgetés egyik felét hallottam, de érdekes volt. Victornak először sok időt kellett azzal töltenie, hogy meggyőzze, hogy kikerült a börtönből. Úgy tűnik, hogy Robert nem volt annyira eltávolodva a mora társadalomtól, hogy naprakész volt az aktuális hírekkel. Victor mondta neki, hogy a részleteket feltárja később, és elkezdte rávenni Robertet, hogy jöjjön el velünk találkozni. Sokáig tartott. Olyan érzésem volt, hogy Robert félelemben és paranoiában élt, ami Ms Karpra emlékeztetett engem, amikor a lélek okozta őrültségnek előrehaladott fokán volt. Lissa az egész beszélgetés alatt az ablakon kívüli helyszínre meredt, de az érzései az enyémeket tükrözték: a félelem, hogy egy nap ez lehet az ő sorsa is. Vagy az enyém, ha felszippantom a lélek hatásait. A Tarasovban látott tábla képe villant röviden az agyába: FIGYELMEZTETÉS – MOST FOGOLY TERÜLETRE LÉP (PSZICHIÁTRIAI). Victor hangja meglepően hízelgővé vált, ahogy a testvérével beszélt, majdhogynem finommá. Kényelmetlenül azokra a régi napokra emlékeztetett, mielőtt tudtunk volna Victor háborodott tervéről a mora uralomról. Akkoriban nagyon kedvesen bánt velünk, és gyakorlatilag már tagja volt Lissa családjának. Azon tűnődtem, hogy bár a telefonbeszélgetés egy része alatt aggódtam, most ennél a pontnál meggyőzve éreztem magam, hogy Viktor valóban az őrült testvérével beszél és nem valamelyik cinkosával. Victor megszervezett egy vacsoratalálkozót a hotel egyik éttermében és végül letette a telefont. – Vacsora?– kérdeztem, mikor Victor letette a telefont. – Nem aggódik, hogy kint kell lennie sötétedés után? – Ez egy korai vacsora – válaszolta Victor.– Négy harminc. És a nap majdnem nyolcig nem megy le. – Négy harminc?– kérdeztem.– Jó Isten. A nyugdíjasok specialitását kapjuk? De kapott egy jó pontot az idővel és a nappal kapcsolatban. Alaszka majdnem éjjel-nappali napfényének biztonsága nélkül kezdtem úgy érezni, hogy megfulladok a napkelte és napnyugta határának nyomásától, annak ellenére, hogy itt nyár volt. Sajnos, egy biztonságos, korai vacsora azt is jelentette, hogy még órákat kell elmúlatnunk. Victor hátradőlt az ágyon, a karjait a feje mögé tette. Gondolom, próbált közömbös légkört
66
tettetni, de az én véleményem az volt, hogy a kimerültség miatt vágyott az ágy kényelmére. – Kipróbálod a szerencséd odalent? – nézett át Lissára. – A lélekhasználók kimagaslóan jó kártyajátékosok. Nem kell neked elmondanom, hogy mennyire jó vagy abban, hogy az emberekben olvasol. Lissa nem válaszolt. – Senki sem hagyja el a szobát – mondtam. Nem tetszett a gondolat, hogy mindannyian be vagyunk ide zárva, de nem kockáztathattam meg egy menekülési kísérletet, vagy a kaszinó sötét sarkaiban lappangó strigákat. Miután kimosta a festéket a hajából, Lissa odahúzott egy széket az ablakhoz. Nem volt hajlandó közelebb menni Victorhoz. Én keresztbetett lábbal ültem a másik ágyon, ahol sok hely lett volna Eddie számára is, hogy leüljön, de miközben Victort nézte, továbbra is a falnak dőlve állt, tökéletes testőr pozícióban. Nem volt kétségem afelől, hogy még órákon keresztül képes lenne ezt a pozíciót fenntartani, attól függetlenül, hogy mennyire kényelmetlenné válik. Nehéz körülmények elviselésére voltunk kiképezve. Jó munkát végzett, ahogy szigorúnak látszott, de időnként rajtakaptam, hogy kíváncsian vizsgálgatja Viktort. Eddie mellém állt ebben az árulásban, de még mindig nem tudta, hogy miért tettem. Néhány órája várakoztunk, amikor valaki kopogott az ajtón. Felugrottam. Eddie és én egymást néztük, mindketten kiegyenesedve, mereven figyeltünk, kezünk a karóinkért nyúlt. Órákkal ezelőtt rendeltünk ebédet, de a szobaszerviz már régen megérkezett és el is ment. Túl korai volt Robert érkezéséhez és mindamellett ő nem tudta, hogy melyik szobában vagyunk. Bár nem volt hányingerem. Nincs striga az ajtónknál. Elkaptam Eddie tekintetét, néma üzenetet váltottunk arról, hogy mit csináljunk. De Lissa volt, aki elsőnek cselekedett, felemelkedett a székről és tett néhány lépést keresztül a szobán. – Ez Adrian. – Micsoda? – kiáltottam fel. – Biztos vagy benne? Lissa bólintott. A lélekhasználók általában csak aurákat látnak, de meg tudják érezni egymást, ha elég közel voltak – csak úgy, ahogy azt a börtönben is érezte. Mégis, egyikünk sem mozdult meg. Lissa fanyar pillantással nézett rám. – Tudja, hogy itt vagyok – mutatott rá. – Ő is érez engem. Sóhajtottam egyet, kezemet még mindig a karómon tartva elindultam az ajtó felé. Keresztül hunyorogtam a kukucskálón. Ott állt, arcán szórakozottsággal és nyugtalansággal Adrian. Végül kinyitottam az ajtót. Senki mást nem láttam, semmi nem utalt strigák jelenlétére, így végül kitártam az ajtót. Felderült az arca örömében, amikor meglátott. Lehajolva adott egy gyors csókot az arcomra, mielőtt belépett a szobába. – Srácok, nem gondoltátok komolyan, hogy elmentek egy hétvégére partizni nélkülem, ugye? Főleg ide az összes hely közül… Ekkor megdermedt, és azon ritka pillanatok egyike következett, amikor Adrian Ivashkovot teljesen és totálisan felkészületlenül érte valami. – Tudtad – mondta lassan –, hogy Victor Dashkov ül az ágyadon? – Igen – mondtam. – Ez egy fajta sokk volt nekünk is. Adrian elszakította a tekintetét Victorról és körbenézett a szobában, Eddie-t először észrevéve. Eddie olyan mozdulatlanul állt, hogy szinte olyan volt, mintha ő is a bútorzat része lenne. Adrian hozzám fordult. – Mi a fene folyik itt? Mindenki őt keresi! Lissa a kötelékünkön keresztül beszélt hozzám. Akár meg is mondhatod neki. Tudod, hogy már nem fog itt hagyni. Igaza volt. Nem tudtam, hogy Adrian hogy talált ránk, de most, hogy megtörtént, nem volt rá esély, hogy elmenjen. Habozva Eddire pillantottam, aki kitalálta a gondolataimat.
67
– Mi rendben leszünk – mondta. – Menjetek, beszéljetek. Nem hagyom, hogy bármi történjen. – Újra erős vagyok, így kényszeríteni tudom, ha bármivel próbálkozik – adta hozzá Lissa. – Oké, nemsokára itt leszünk – sóhajtottam. Megragadtam Adrian kezét és kivezettem. Amint kiértünk a hallba, újra kezdte: – Rose, mi… Megráztam a fejem. Az itt töltött időnkben eleget hallgattam más hotelvendégek zaját, hogy tudjam, a barátaim hallanának minket, ha itt kint beszélgetnénk. Ehelyett Adrian és én beszálltunk a liftbe, és elindultunk a földszintre, ahol a kaszinó zajai elfednék a szavainkat. Találtunk egy kissé félreeső sarkot, és Adrian sötét arccal gyakorlatilag a falnak lökött. A könnyed hozzáállása bosszantott néha, de inkább azt választottam, mint amikor megbántott volt, főleg mivel féltem, hogy a lélek miatt az instabilitás szélére kerülne. – Otthagytál engem egy cetlivel, amelyen az állt, hogy elszöktök egy utolsó parti hétvégére, és ehelyett úgy találok rád, hogy a valaha élt leghírhedtebb bűnözővel rejtőzködsz. Amikor otthagytam az Udvart, mindenki erről beszélt! Megpróbált az a pasi megölni benneteket? Kérdéssel válaszoltam a kérdésére: – Hogyan találtál meg minket egyáltalán? – A hitelkártya – mondta. – Vártam, hogy mikor fogod használni. Elkerekedett a szemem. – Megígérted, amikor kaptam őket, hogy nem fogsz szaglászni! Mivel a számláimat és kártyáimat az ő segítségével kaptam, tudtam, hogy hozzáférése van az adatokhoz, de hittem neki, amikor azt mondta, hogy tiszteletben tartja a magánéletemet. – Amikor Oroszországban voltál, betartottam az ígéretem. Ez más. Folyamatosan ellenőrizem és ellenőriztem a cégnél, és amint a charter repülős tevékenység feltűnt, telefonáltam és rájöttem hova mentek. Ha figyelte a kártyát, nem volt olyan hihetetlen, hogy Adrian olyan hamar itt volt utánunk. Miután megvolt az információ, amire szüksége volt, könnyen foglalhatott magának járatot. Egy éjjel-nappali kereskedelmi repülőgép behozhatta az időt a mi lassabb, több szakaszú utunkon. – Semmiképp nem tudtam ellenállni Vegasnak – folytatta –, így úgy gondoltam, hogy megleplek azzal, hogy megjelenek és csatlakozom a mulatsághoz. Rájöttem, hogy a kártya használatával a szoba kifizetéséhez újabb tippet adtam a hollétünket illetően. Senki másnak nem volt összeköttetése Lissa vagy az én kártyámhoz, de az, hogy milyen könnyen levadászott minket, idegessé tett. – Nem kellett volna, hogy ezt tedd – morogtam. – Lehet, hogy együtt vagyunk, de vannak határok, amelyeket tiszteletben kell tartanod. Ez nem a te dolgod! – Ez nem olyan, mintha elolvastam volna a naplódat! Csak meg akartam találni a barátnőmet és… – Ez volt a jele Adrian meggyötörtségének, hogy az agya csak most kezdte visszajátszani és összerakni a darabkákat. – Ó, Uram! Rose, kérlek, mondd, hogy nem ti voltatok azok, akik kiszabadították? Mindannyian két emberlányt és egy dampyr fiút keresnek. A személyleírás nem passzol egyáltalán… – felnyögött. – De ti voltatok, igaz? Valahogy betörtetek egy maximális biztonságú börtönbe. Eddie-vel. – Nem lehetett annyira biztonságos – jegyeztem meg könnyedén. – Rose! Ez a fickó már mindkettőtök életével cseszekedett. Miért szabadítanátok ki őt? – Mert… – haboztam. Hogy tudnám ezt elmagyarázni Adriannak? Hogy tudnék elmagyarázni valamit, ami a mi világunk szerinti összes bizonyíték szerint lehetetlen? És hogy tudnám elmagyarázni, hogy milyen pontos cél vezette ezt? – Victor olyan információ birtokosa, amelyre szükségünk van. Vagy, nos, hozzáférése van valakihez, akire szükségünk van. Ez volt az egyetlen módja, hogy megszerezzük. – Mi a fenét tudhat esetleg, ami arra késztetett, hogy mindezt csináljátok?
68
Nyeltem egyet. Besétáltam egy börtönbe és egy striga fészekbe, de Adrian mellett kimondani, amit csináltam, aggodalommal töltött el. – Mert lehet, hogy van egy mód, hogy megmentsük a strigákat. Visszafordítani őket olyanná, mint voltak. És Victor…Victor ismer valakit, aki lehet, hogy csinált már ilyet. Adrian néhány hosszú másodpercig rám bámult, és még a kaszinó mozgásának és zajának közepette is olyan volt, mintha a világ egyre némábbá és mozdulatlanabbá válna. – Rose, ez lehetetlen. – Lehet, hogy nem. – Ha volna erre mód, tudnánk róla. – Lélekhasználók részvételét igényli. És csak most találtunk rájuk. – Ez nem azt jelenti, hogy… ó, értem. – Mély, zöld szemei megvillantak és ez alkalommal dühösek voltak.– Ő az, ugye? Ez az utolsó őrült próbálkozásod, hogy eljuss hozzá. Dimitrijhez. – Nem csak ő – mondtam bizonytalanul. – Ez megmenthetné az összes strigát. – Azt hittem, hogy ennek vége van!– kiáltott fel Adrian. A hangja elég hangos volt ahhoz, hogy néhány ember, akik a játékgépek közelében álltak, átnéztek. – Azt mondtad, hogy vége. Azt mondtad, hogy tovább tudsz lépni, és velem lenni. – Komolyan gondoltam – mondtam, meglepődve a hangom kétségbeesett tónusán. – Ez olyasmi, amit csak most tudtunk meg. Meg kellett próbálni. – És mi van akkor? Mi van, ha ez a hülye fantázia működik? Megszabadítod Dimitrijt néhány csodálatos cselekedettel, és dobsz engem csak úgy – csettintett egyet az ujjával. – Nem tudom – mondtam fáradtan.– Egyszerre csak egy lépést teszünk. Imádok veled lenni. Tényleg. De nem hagyhatom figyelmen kívül ezt. – Persze, hogy nem teheted.– Az ég felé fordította a szemét.– Álmok, álmok. Beléjük sétálok; megélem őket. Becsapom magam velük. Csoda, hogy még észreveszem a valóságot. – A hangja furcsa csengése idegessé tett. Felismertem az egyik kicsit őrült, lélek gerjesztett botlását. Ezután sóhajtva fordult el tőlem. – Szükségem van egy italra. Bármennyire is sajnáltam őt, dühös lettem. – Ó, jó. Ettől majd minden megoldódik. Örülök, hogy ebben a megbolondult világban neked még mindig megvannak a régi hűséges támaszaid. Meghátráltam az átható pillantásától. Nem csinálta ezt túl gyakran, de amikor igen, nagyon erőteljes volt. – Mit vársz tőlem? – kérdezte. – Te tudnál… te tudnál… – Ó, Istenem.– Nos, most hogy itt vagy, segíthetnél nekünk. Plusz, ez a fickó, akivel találkozunk. Ő egy másik lélekhasználó. Adrian nem árulta el a gondolatait, de olyan érzésem volt, hogy felkeltettem az érdeklődését. – Igen, pontosan ez az, amit akarok. Segíteni a barátnőmnek, hogy visszaszerezze a régi barátját. – Újra elfordult és hallottam, amint azt motyogja. – Két italra van szükségem. – Négy harminc – kiáltottam utána –, négy harminckor találkozunk. Nem volt válasz és Adrian beleolvadt a tömegbe. Sötét felhők közt tértem vissza a szobába, ami egyértelmű volt mindenki számára. Lissa és Eddie elég okosak voltak, hogy ne kérdezzenek semmit, de Victornak, természetesen nem voltak ilyen fenntartásai. – Mi az? Mr. Ivashkov nem csatlakozik hozzánk? Annyira vártam a társaságát. – Fogd be a szád – mondtam összekulcsolva a karom, nekidőlve a falnak, közel Eddie-hez. – Ne beszélj, hacsak nem szólnak hozzád. A következő pár óra unalmasan telt. Meg voltam győződve, hogy Adrian bármelyik pillanatban visszajöhet, és vonakodva beleegyezik, hogy segítsen nekünk. Tudnánk használni a kényszerét, ha a dolgok rosszul mennének, annak ellenére, hogy nem tudna lépést tartani
69
Lissával. Biztosan… biztosan szeretett annyira, hogy eljöjjön segíteni? Nem hagyna el engem? Rose, te egy idióta vagy. Ez a saját hangom volt, ami büntetett a fejemben, nem Lissáé. Nem adtál rá semmilyen okot, hogy segítsen. Csak bántottad őt újra és újra. Épp úgy, ahogy Masonnel tetted. Amikor 4.15 körül járt, Eddie rám nézett. – Válasszunk egy asztalt? – Igen. – Nyugtalan és megbántott voltam. Nem akartam tovább ebben a szobában maradni, olyan sötét érzések csapdájában lenni, amelyek nem mennek el. Victor felemelkedett az ágyról és nyújtózkodott egyet, mintha egy relaxáló pihenésből kelt volna fel. Mégis, megesküdtem volna, hogy egy lelkes csillanás rejlett a szeme mélyén. Mindent egybevetve, ő és a féltestvére közel álltak egymáshoz, bár semmilyen utalást nem láttam arra, hogy Victor bárki irányába szeretet vagy hűséget mutatott volna. Ki tudja? Talán valahol ott volt az igaz szeretet Robert iránt. Egyfajta védelmi konfigurációt vettünk fel, velem elől, Eddie-vel hátul és a két morával köztünk. Kinyitottam az ajtót és Adrian jött szemtől-szembe. A kezét felemelve tartotta, mintha éppen kopogni készült volna. Megemelte a szemöldökét. – Ó, hé – mondta. Az az általános laza Adrianos kifejezés volt az arcán, bár a hangja kicsit feszült volt. Tudtam, hogy nem volt boldog semmi miatt itt. Láttam azon, ahogy az állkapcsát megfeszítette, és a nyugatlanságot a szemében. Ennek ellenére jó arcot mutatott a többieknek, amiért hálás voltam. És a legfontosabb, hogy visszajött. Ez az, ami számított, és figyelmen kívül tudtam hagyni az alkohol és a füst vele gomolygó illatát. – Szóval… úgy hallom, itt valami parti folyik. Nem bánjátok, ha csatlakozom? Vetettem rá egy gyenge, hálás mosolyt. – Gyerünk. A most öt főre nőtt csoportunkkal elindultunk le a hallba, a lift felé. – A pókernél arattam, tudjátok – tette hozzá Adrian –, szóval jobban teszi, ha ez jó lesz. – Nem tudom, hogy jó lesz-e – merengtem el. A liftajtó kinyílt. – De azt hiszem, emlékezetes lesz. Beléptünk, hogy találkozzunk Robert Duruval. És azzal, ami lehet, hogy Dimitrij egyetlen megváltása.
70
Kilenc (fordította: Bejja) Robert Dorut könnyű volt kiszúrni. Nem azért, mert úgy nézett ki, mint Victor. Sőt, még csak nem is valami drámai futunkegymás-felé újratalálkozás dolog miatt Victor és a testvére között. Inkább Lissa elméje volt, ami figyelmeztetett. Robertet az ő szemein keresztül láttam meg, a lélekhasználó arany aurája, mint egy csillag ragyogott fel az étteremnek a Robert felé eső sarkában. Ez meglepetésként érte Lissát, és kissé megbotlott. Túlságosan ritkán látott lélekhasználókat ahhoz, hogy teljesen hozzájuk tudjon szokni. Az aurákat meglátni olyan dolog volt, amit be– és kikapcsolhatott, és éppen mielőtt „kikapcsolta” Robertét, észrevette, hogy noha Robertében is a ragyogó aranyat látja, mint Adrianében, a bizonytalanság érzése is megtalálható volt benne. Más színek szikrái is felvillantak, de remegtek és pislákoltak. Lissa csodálkozott, vajon ez a lélekkel együtt járó őrület kezdetének jele-e. Robert szemei felderültek, ahogy Victor az asztalhoz közeledett, de nem ölelkeztek vagy érintkeztek. Victor egyszerűen leült a testvére mellé. Mi többiek egy pillanatig feszélyezetten álltunk ott. Az egész helyzet túlságosan furcsa volt. De oka volt, hogy eljöttünk, és számos további másodperc után barátaim és én csatlakoztunk a testvérekhez az asztalnál. – Victor… – lehelte Robert nagyra nyílt szemekkel. Robertnek talán volt néhány a Dashkovok külső jellemvonásaiból, de a szemei barnák voltak, nem zöldek. Kezei egy szalvétával játszottak. – Nem tudom elhinni… Olyan régóta szerettelek volna látni… Victor hangja nyájas volt, akárcsak a telefonon, mintha egy gyerekhez beszélne. – Tudom, Robert. Nekem is hiányoztál. – Maradsz? Vissza tudsz jönni, és velem maradni? – Egy részem meg akarta jegyezni, hogy ez egy képtelen ötlet, de a Robert hangjában lévő kétségbeesés egy egész kicsi szánalmat keltett bennem. Csendben maradtam, egyszerűen csak bámulva az előttem kibontakozó drámát. – Elbújtatnálak. Nagyszerű lenne. Csak mi ketten. Victor habozott. Nem volt ostoba. A repülőn tett homályos követeléseim ellenére tudta, hogy nem-létező annak az esélye, hogy elengedem őt. – Nem tudom – mondta nyugodtan. – Nem tudom. A pincér érkezése zökkentett ki minket zavartságunkból, és mindannyian italt rendeltünk. Adrian gin-tonikot rendelt és még csak el sem kérték a személyijét. Nem voltam benne biztos, hogy azért nem, mert kinézett huszonegynek, vagy elég meggyőző volt a lélek miatt. Mindezek ellenére nem voltam oda a dologért. Az alkohol tompítja a lelket. Bizonytalan helyzetben voltunk, és szerettem volna, ha ereje teljében van. Persze, figyelembe véve, hogy korábban ivott, ez már valószínűleg nem számít. Miután a pincér elment, Robert úgy tűnt, minket, többieket is észrevett. Szemei gyorsan átfutottak Eddie-n, kiélesedve Lissán és Adrianon, és hosszabb ideig elidőzve rajtam. Megmerevedtem, nem kedvelve a fürkészést. Végül visszafordult a testvéréhez. – Kiket hoztál, Victor? – Robert továbbra is azzal a feledékeny, szétszórt arckifejezéssel nézett, de most már gyanú vegyült bele. Félelem és paranoia. – Kik ezek a gyerekek? Két lélekhasználó és… – Tekintete ismét rám esett. Az aurámat figyelte. – Egy árnyékcsókolta?
71
Egy pillanatra meglepődtem a szóhasználatán. Aztán visszaemlékeztem, mit mondott Mark, Okszana férje. Robert egyszer hozzá volt kötve egy dampyrhoz – és ez a dampyr meghalt, drasztikusan felgyorsítva Robert elmeállapotának romlását. – Barátok – mondta Victor nyájasan. – Barátok, akik beszélni szeretnének veled, és feltenni néhány kérdést. Robert összeráncolta a szemöldökét. – Hazudsz. Tudom. És ők nem tekintenek a barátjuknak. Feszültek. Távolságot tartanak tőled. Victor nem tagadta a barát állítást. – Mindazonáltal szükségük van a segítségedre, és én megígértem nekik. Ez volt az ára, hogy megengedjék, hogy meglátogassalak. – Nem kellett volna ígéretet tenned a nevemben. – Robert szalvétája már cafatokban volt. Szinte neki akartam adni a sajátomat. – De nem te akartál látni engem? – kérdezte Victor megnyerően. Hangja meleg volt, mosolya majdnem hiteles. Robert zaklatottnak tűnt. Ismét egy gyerekre emlékeztetett és kételkedni kezdtem benne, hogy ez a pasas valaha is átváltoztatott egy strigát. Ismét megkímélték a választól, mikor az italaink megérkeztek. Még csak fel sem vette az étlapot egyikünk sem, a pincér nyilvánvaló bosszúságára. Elment, és én kinyitottam az enyémet anélkül, hogy tényleg megnéztem volna. Aztán Victor bemutatott minket Robertnek, olyan formálisan, mintha valamilyen diplomáciai összejövetelen lenne. A börtön nem tompította a királyi etikett iránti érzékét. Victor kizárólag keresztneveket adott meg. Robert visszafordult hozzám, az arcát még mindig összeráncolva, és Lissára és rám tekintgetett. Adrian mondta, akármikor voltunk is együtt, az auráink megmutatták, hogy össze vagyunk kötve. – Egy kötelék… Már majdnem elfelejtettem, milyen volt… de Alden. Soha nem felejtettem el Aldent. – Szemei ábrándozóvá váltak, és csaknem üressé. Újra átélt egy emléket. – Sajnálom – mondtam, meglepődve hallottam szavaimban az együttérzést. Ez aligha volt az a durva kikérdezés, amit lelki szemeimmel elképzeltem. – Csak elképzelni tudom, milyen lehetett… elveszíteni őt… Az ábrándozó szemek élessé és keménnyé váltak. – Nem. Nem tudod. Semmihez sem hasonlít, amit el tudsz képzelni. Semmihez. Most… most… a tiéd a világ. Az érzések világmindensége, minden máson túl, egy másik személy megértése, ami senki másnak nincs. Ezt elveszíteni… hogy ezt elszakítsák tőled… a halált kívánnád tőle. Váó. Robert elég jó volt a beszélgetés megölésében, és mindannyian azt remélve ültünk ott, hogy most tér vissza a pincér. Mikor visszajött, mindenki kedvetlenül kísérelt meg ételt rendelni – kivéve Robertet – legtöbbünk azon nyomban döntött. Az étterem ázsiai konyhával is szolgált, és az első dolgot rendeltem, amit megláttam az étlapon: hússal, bambuszrüggyel, hagymával töltött tojásos krokettet. Az ételt megrendelve, Victor folytatta az erélyes fellépést Roberttel szemben, ezért képtelennek tűntem az irányításra. – Fogsz segíteni nekik? Meg fogod válaszolni a kérdéseiket? Volt egy olyan érzésem, hogy Victor nem annyira a kiszabadításának viszonzásáért gyakorolt nyomást Robertre, hanem inkább azért, mert cselszövő természete élt-halt érte, hogy mindenki titkát és indítékát megtudja. Robert sóhajtott. Akármikor Victorra nézett, a rajongás egyfajta erős kifejezése volt rajta, sőt bálványimádás. Robert valószínűleg semmit sem tagadott meg a testvérétől. Ő volt a tökéletes példány, aki beleillett Victor terveibe, és rájöttem, talán hálásnak kellene lennem Robertnek, amiért labilissá vált. Ha teljesen kontrollálta volna az erejét, Victor nem vesződött
72
volna Lissával legutóbb. Máris meglett volna a saját személyes lélekhasználója, akit arra használt volna, amire csak akarja. – Mit akarsz tudni? – kérdezte Robert zavartan. Nekem címezte, nyilvánvalóan felismerve vezetői szerepemet. A barátaimra pillantottam erkölcsi támogatásért és semmit sem kaptam. Alapvetően se Lissa, se Adrian nem helyeselte ezt a küldetést, és Eddie továbbra sem tudta a célját. Nyeltem egyet, megacélozva magam, és teljes figyelmemet Robertre irányítottam. – Azt hallottuk, egykor megszabadított egy strigát. Hogy képes volt visszaváltoztatni a férfit – vagy nőt – eredeti állapotába. Meglepetés villant át Victor általában higgadt arcán. Erre bizonyára nem számított. – Hol hallottad ezt? – követelte Robert. – Egy házaspártól, akikkel Oroszországban találkoztam. A nevük Mark és Okszana. – Mark és Okszana… – Robert tekintete egy pillanatra ismét tovaszállt. Az volt az érzésem, sokszor megesik, hogy nem sok időt tölt a valóságban. – Nem tudtam, hogy még mindig együtt vannak. – Együtt vannak. Nagyszerűen csinálják. – Szükségem volt rá, hogy visszatérjen a jelenbe. – Igaz? Megtette, amit mondtak? Lehetséges? Robert válaszát mindig egy szünet előzte meg. – Nőt. – Hm? – Egy nő volt. Megszabadítottam. Elakadt a lélegzetem, alig mertem feldolgozni a szavait. – Hazudik. – Adrian volt, aki megszólalt, hangja durva volt. Robert derült és gőgös kifejezéssel pillantott Adrianre. – És ki vagy te, hogy ezt mondd? Hogy mondhatod? Annyira megsebezted az erődet, és annyira rosszul bánsz vele, hogy csoda, hogy egyáltalán még hozzáférsz a mágiához. És mindaz a sok dolog, amit magaddal teszel… nem igazán segít, ugye? A lélek büntetése még mindig hatással van rád… hamarosan képtelen leszel megkülönböztetni a valóságot az álomtól… A szavak egy pillanatra megdöbbentették Adriant, de folytatta. – Nincs szükségem semmilyen fizikai jelre ahhoz, hogy lássam, hazudik. Tudom, hogy így van, mert amit ecsetel, az lehetetlen. Nincs mód megmenteni egy strigát. Ha elmentek, elmentek. Halottak. Élőhalottak. Örökre. – Ami halott, nem mindig marad halott… – Robert szavai nem Adriant célozták. Hozzám beszéltek. Megborzongtam. – Hogyan? Hogyan csinálta? – Egy karóval. Egy karóval öltem meg, és ekként cselekedve visszahoztam őt az életbe. – Oké – mondtam. – Ez a hazugság. Rengeteg strigát öltem meg karóval, és higgyen nekem, halottak maradnak. – Nem akármilyen karóval. – Robert ujjai poharának széle mentén táncoltak. – Egy különleges karóval. – Egy lélekkel megbűvölt karóval – mondta Lissa váratlanul. Robert felemelte a tekintetét Lissára és rámosolygott. Hátborzongató mosoly volt. – Igen. Te okos, okos lány vagy. Egy okos, szelíd lány. Szelíd és kedves. Láthatom az aurádban. Lebámultam az asztalra, az agyamat túlerőltetve. Egy lélekkel megbűvölt karó. Az ezüst karók a négy fő mora elemmel voltak megbűvölve: föld, levegő, víz és tűz. Ez volt az életnek az a keveréke, ami elpusztította az élőhalott erőt egy strigában. Legújabb felfedezésünkkel, hogy hogyan bűvöljünk tárgyakat lélekkel, egy karót megbűvölni sosem jutott volna eszünkbe. A lélek gyógyít. A lélek hozott vissza a halálból. A többi elemmel egy karóban egyesülve,
73
valóban lehetséges, hogy az eltorzult sötétség, ami a strigákat fogva tartja, eltörölhető, ily módon helyre lehet állítani azt a személyt eredeti állapotába? Hálás voltam az étel érkezéséért, mert az agyam továbbra is lassan fogott. A töltött tojásos krokett kellemes lehetőséget biztosított a gondolkodásra. – Tényleg ilyen könnyű? – kérdeztem végül. Robert gúnyolódott. – Egyáltalán nem könnyű. – De épp most mondta… épp most mondta, hogy egy lélek-bűvölte karóra van szükségünk. És aztán megölni azzal a strigát. Vagyis, hát, nem megölni. A formaságok lényegtelenek. Viszonzásul mosolygott. – Nem neked. Te nem tudod megtenni. – Akkor ki… – megálltam, mondanivalóm többi része elhalt az ajkamon. – Nem. Nem. – Az árnyékcsókolta személy nem rendelkezik az élet ajándékával. Csak a lélek által megáldott – magyarázta. – A kérdés: ki képes megtenni ezt? A szelíd hölgyike vagy a részeg krapek? – Szemei Lissa és Adrian között pattogtak. – Én a szelíd hölgyikére szavaznék. Ezek a szavak voltak azok, amelyek kirángattak kábult állapotomból. Valójában ezek voltak azok, amelyek az egész dolgot meghiúsították Dimitrij megmentésének túlságosan messzire menő álmát. – Nem – ismételtem. – Még ha lehetséges is lett volna – és nem vagyok biztos benne, hogy hiszek magának – Lissa nem teheti meg. Nem fogom hagyni neki. És az események folyásában majdnem olyan megdöbbentően, mint Robert kijelentése, Lissa felém fordult, düh árasztotta el kötelékünket. – És miért mondhatod meg nekem, mit tehetek és mit nem? – Azért, mert nem emlékszem rá, hogy valaha is testőri kiképzésben vettél volna részt, vagy tanultál strigát karóval leszúrni – válaszoltam egyenletesen, próbálva hangomat higgadtnak megtartani. – Csak Reednek húztál be egyet, és az is elég nehéz volt. Amikor Avery Lazar megpróbálta átvenni Lissa elméjét, árnyékcsókolta öccsét küldte, hogy elvégezze a piszkos munkát. Segítségemmel Lissa behúzott neki egyet, és távol tartotta Reedet. Csodálatos volt a kivitelezés, de Lissa utálta ezt tenni. – Megtettem, nem? – kiáltotta. – Liss, bevinni egy ütést, semmi ahhoz képest, hogy karóval leszúrsz egy strigát. Nem is beszélve arról a tényről, hogy először is közel kell kerülnöd hozzá. Gondolod, lőtávolságba tudnál kerülni, mielőtt megharap vagy kitépi a torkodat? Nem. – Meg fogom tanulni. – A hangjában lévő elhatározás csodálatra méltó volt, de a testőröknek évtizedekbe tellett megtanulni, amit csináltunk – és még így is sokakat megöltek. Adrian és Eddie kényelmetlenül érezték magukat civakodásunk közepén, de Victor és Robert mindketten kíváncsinak és derültnek tűntek. Ez nem tetszett nekem. Nem az ő szórakoztatásuk miatt voltunk itt. Próbáltam eltéríteni a veszélyes témát azzal, hogy visszafordultam Roberthez. – Ha egy lélekhasználó visszahozott egy strigát, akkor az a személy árnyékcsókolttá vált. Lissának nem mutattam rá a nyilvánvaló következtetésre. Ami Averyt őrületbe kergette (a normál lélek használaton felül), az részben az volt, hogy több mint egy személlyel kötődött össze. Ezzel egy nagyon labilis helyzetet teremtett, ami valamennyi érintett embert a sötétségbe és az őrületbe vezetett. Robert szemei ábrándozóvá váltak, ahogy fölém bámult. – A kötelékek akkor alakulnak ki, amikor valaki meghal – amikor a lelke ténylegesen elhagyja, és a holtak világába költözik. Hogyha ezt visszahozzák, az teszi őket árnyékcsókolttá. A halál jele van rajtuk. – Tekintete hirtelen rám siklott. – Ahogy rajtad is rajtad van. Leküzdöttem, hogy elkerüljem a tekintetét, a fagy ellenére, amit szavai küldtek végig
74
rajtam. – A strigák halottak. Megmenteni egyiküket azt jelentené, hogy a lelkét is visszahozzák a holtak világából. – Nem – érvelt. – A strigák lelke nem lép tovább. Lelkük sem ebben a világban nem marad… sem a következőben. Helytelen és természetellenes. Ez teszi őket azzá, amik. Megölni, vagy megmenteni egy strigát, visszaküldi a lelket az eredeti állapotba. Nincs kötelék. – Akkor nincs veszély – mondta nekem Lissa. – Attól eltekintve, hogy egy striga megöl téged – mutattam rá. – Rose… – Később fejezzük be ezt a beszélgetést. Egy kemény pillantást vetettem rá. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán Lissa Roberthez fordult. Még mindig volt valami makacsság a kötelékben, ami nem tetszett. – Hogyan bűvöli meg a karót? – kértezte Roberttől. – Én még tanulom. Ismét meg akartam zabolázni, aztán jobb gondolatom támadt. Talán Robert tévedett. Talán valójában mindaz, ami ahhoz kell, hogy egy strigát visszaváltoztassanak, egy lélekkel megtöltött karó. Robert csak azért gondolta azt, hogy egy lélekhasználónak kell megtenni, mert ő tette meg. Állítólag. Ezen felül, Lissa inkább foglalkozzon a bűvöléssel, mint a harccal. Ha a bűbáj rész túl keménynek hangzott, talán végképp feladja. Robert rám, majd Eddie-re pillantott. – Egyikőtöknél kell, hogy legyen egy karó. Meg fogom mutatni nektek. – Nem húzhat elő egy karót nyilvános helyen – kiáltotta Adrian, ami egy szerfelett bölcs megfigyelés volt. – Lehet, hogy furcsa lenne az emberek számára, de nyilvánvaló, hogy egy fegyver. – Igaza van – mondta Eddie. – Evés után visszamehetnénk a szobába – mondta Victor. Az a tökéletesen élvezetes és nyájas kifejezés volt az arcán. Tanulmányoztam, remélve, hogy arckifejezésem kifejezi bizalmatlanságomat. Még lelkesedésével együtt is érzékelni tudtam a habozást Lissában is. Nem volt lelkes, hogy Victor bármilyen javaslatát kövessük. A múltban láttuk, milyen reménytelenül messzire elmenne, hogy megkísérelje véghezvinni terveit. Meggyőzte a saját lányát, hogy változzon strigává és segítsen megszökni neki a fogdából. Amennyire tudtuk, ugyanazt tervezte… – Ez az – elakadt a lélegzetem, éreztem, hogy a szemeim elkerekednek, ahogy Victorra bámulok. – Mi? – kérdezte Victor. – Ezért változott át Natalie. Azt gondolta… maga tudott erről. Hogy mit tett Robert. Ki akarta használni Natalie striga erejét, aztán Roberttel visszaváltoztatni. Victor eddig is sápadt arca még sápadtabb lett, és úgy tűnt a szemünk előtt öregszik. Önelégült kifejezése eltűnt, és másfelé nézett. – Natalie meghalt, és régóta nincs többé – mondta hűvösen. – Nincs értelme róla vitatkozni. Mindezek után néhányunk kísérletet tett az evésre, de a töltött tojásos krokett íztelennek tűnt most. Lissával ugyanarra a dologra gondoltunk. Victor összes bűne közül, mindig úgy gondoltam, a legszörnyűbb az volt, hogy meggyőzte saját lányát, váljon strigává. Ez volt az, ami valójában megpecsételte számomra a kérdést, hogy Victor egy szörnyeteg. Hirtelen rá voltam kényszerítve, hogy újraértékeljem a dolgokat – hogy újraértékeljem Victort. Ha tudta, hogy vissza tudja hozni a lányát, az kevésbé tette borzasztóbbá azt, amit Victor művelt. Nem kérdés, hogy továbbra is gonosz volt az elmémben. De ha azt hitte, vissza tudja hozni Natalie-t, akkor ez azt jelentette, hogy bízott Robert erejében. Továbbra sem volt esélye, hogy Lissát egy striga közelébe engedjem, de ez a hihetetlen mese egy kicsivel hitelesebbé vált. Nem hagyhattam további vizsgálódás nélkül. – Ezután felmehetünk a szobába – mondtam végül. – De nem sokáig.
75
Szavaim Victorhoz és Roberthez szóltak. Robert úgy tűnt, ismét eltűnt saját világában, de Victor bólintott. Gyorsan Eddie-re pillantottam és egy másfajta kurta bólintást kaptam tőle. Eddie megértette annak kockázatát, hogy a két fivért egy nem nyilvános helyre visszük. Eddie azt mondta, különösen éber lesz – nem mintha nem lett volna máris az. Mire végeztünk az evéssel, Eddie-vel mindketten merevek és feszültek voltunk. Ő Roberthez közel sétált, és én maradtam Victorral. Lissát és Adriant a fivérek között tartottuk. Még egymáshoz közel maradva is nehéz volt átvágni a zsúfolt kaszinón. Emberek zárták el az utunkat, sétáltak körülöttünk, át köztünk… káosz volt. Csapatunk kétszer szakadt szét hanyag turisták miatt. Nem voltunk messze a liftektől, de kényelmetlenül éreztem magam a lehetőségtől, hogy Victor vagy Robert keresztülfut az emberek tömegén. – Ki kell jutnunk ebből a tömegből – kiáltottam át Eddie-nek. Még egy rövid bólintást kaptam tőle és hirtelen balra fordult, ami meglepetésként ért. Victort ugyanabba az irányba vezettem, és Lissa meg Adrian oldalra léptek, hogy velünk tartsanak. Zavart voltam, amíg meg nem láttam, hogy egy folyosó felé közelítünk, amin a VÉSZKIJÁRAT felirat volt. A forgalmas kaszinótól távolabbra a zaj szintje tompult. – Úgy gondolom, talán lépcső van erre – magyarázta Eddie. – Furfangos testőr – villantottam rá egy mosolyt. Még egy kanyar a portás fülkéjét mutatta meg tőlünk jobbra és előttünk: egy ajtót, rajta lépcső szimbólummal. Úgy tűnt, az ajtó kívülre vezet minket, valamint a felső folyosókra. – Briliáns – mondtam. – Olyan, mintha a tizedik emeleten lennél – mutatott rá Adrian. Ez volt az első alkalom, hogy hosszú idő elteltével megszólalt. – Semmi sem hasonlít egy kis gyakorláshoz, hogy… a fenébe. – Hirtelen megálltam az ajtó előtt. Egy kis figyelmeztető jelzés azt mondta, hogy egy riasztóberendezés lép működésbe, ha az ajtót kinyitják. – Gondolom. – Bocsi – mondta Eddie, mintha személyesen ő lenne a felelős. – Nem a te hibád – mondtam megfordulva. – Visszafelé menjünk. Meg kellett kockáztatnunk a tömeget. Talán a kerülőút eléggé kifárasztotta Victort és Robertet, hogy a szökést kevésbé vonzónak találják. Egyikük sem volt már olyan fiatal, és Victor még mindig rossz formában volt. Lissa túl feszült volt, hogy sokat gondolkozzon azon, hogy körbe-körbe vezetjük, de Adrian olyan pillantást váltott velem, ami világosan közölte, ez az egész Robert dolog az ő idejének elpocsékolása. Naná, hogy azt gondolta, ez az egész Robert dolog időpocsékolás. Őszintén meg voltam lepődve, hogy egyáltalán velünk tartott vissza a szobába. Azt vártam volna tőle, hogy a kaszinóban marad a cigarettáival és még egy itallal. Eddie, aki a csoportunkat vezette, tett néhány lépést visszafelé a kaszinó irányába lefelé az előcsarnokban. Ekkor éreztem meg. – Megállni! – sikítottam. Eddie tüstént válaszolt, megállva a szűk helyen. Egy kis zavar következett. Victor meglepetésében Eddie-be botlott, aztán Lissa botlott Victorba. Eddie ösztöneitől vezérelve a karójáért nyúlt, de az enyém máris elöl volt. Azonnal megragadtam, ahogy a hányinger átsöpört rajtam. Strigák voltak köztünk és a kaszinó között.
76
Tíz (fordította: Srekuci) És az egyikük… az egyikük… – Nem – leheltem, miközben a közelebbi felé ugrottam – egy nő felé. Három striga tűnt fel körülöttünk. Eddie is mozgásban volt, és mindketten próbáltuk a hátunk mögé lökni a morákat. Nem volt szükségük sok ösztönzésre. A strigák látványára a morák menekülni kezdenek – egyfajta tumultust okozva. Eddie azonnali ösztönei és a morák pánikja miatt elég biztos voltam benne, hogy senki sem vette észre, amit én már kiszúrtam. Dimitrij köztük volt. Nem, nem, nem, mondtam, ezúttal magamnak. Figyelmeztetett engem. Újra és újra azt mondta a leveleiben, hogy ahogy elhagyom a védővarázst, értem jön. Hittem neki, és mégis… látni a valóságban teljesen más dolog. Három hónap telt el, de ebben a pillanatban milliónyi emlék futott át az agyamon kristály tiszta élességgel. A fogva tartásom Dimitrijjel. Ahogy a szája – annyira, annyira meleg a hideg bőréhez képest – az enyémet csókolta. Az érzés, ahogy az agyarai a nyakamnak nyomódnak, és az édes boldogság, ami ezt követi… Pontosan ugyan úgy nézett ki a krétafehér sápadtságával és a vörös szemével. Ami annyira elütött a puha, állig érő barna hajától, és az egyébként gyönyörű arcvonalától. Még bőrkabát is volt rajta. Újnak kellett lennie, mivel az előző kabátja szét lett egy kicsit szaggatva a hídnál lévő utolsó csatánkkor. Honnan szerzi őket? – Kifelé! – üvöltöttem. A szavaim a moráknak szóltak, miközben a karóm a nőstény striga szívébe döfött. A pillanatnyi zavar körülöttünk a hallban számára nagyobb hátrányt jelentett, mint nekem. Jól láttam őt, és tiszta sor, hogy nem várta tőlem, hogy ilyen gyors legyek. Rengeteg strigát öltem, mert alábecsültek engem. Eddie nem volt olyan szerencsés, mint én. Megakadt, mikor Victor elsuhant mellette, ezzel hagyva a másik strigának – egy fickónak – a frontvonalban, hogy visszakézből a falhoz vágja Eddie-t. De ez olyan dolog, amivel minden nap szembe nézünk, és Eddie gyönyörűen reagált. Rögtön visszatért az ütésből, és mivel a mora nem volt már útban, Eddie képes volt a strigának ugrani, és csak vele harcolni. És én? Én Dimitrijt figyeltem. Átléptem az elesett strigán anélkül, hogy ránéztem volna. Dimitrij hátra maradt, előre küldve a frontvonalba a talpnyalóit. Talán azért volt, mert jól ismertem Dimitrijt, de azt gyanítottam, hogy nincs meglepődve azon, hogy ilyen gyorsan leszedtem egyet, és Eddie a másikat is megdolgozza. Kétlem, hogy Dimitrij törődött vele, hogy élnek vagy halnak. Ők csak figyelemelterelők, hogy hozzám férjen. – Mondtam neked – szólt Dimitrij, szemei élesek és szórakozottak egyszerre. Minden mozdulatomat figyelte, tudat alatt mindketten tükröztük a másik mozdulatát egy résre várva, hogy támadhassunk. – Mondtam neked, hogy megtalállak. – Jah – válaszoltam, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni Eddie és a másik striga morgását. Eddie le tudja verni. Tudtam, hogy képes rá. – Beírtam a határidőnaplómba. Egy mosoly árnyéka görbítette felfelé Dimitrij szája szegletét, megmutatva az agyarait, ami
77
valahogy a vágyakozás és az utálat keverékét váltotta ki belőlem. Rögtön félrelöktem ezeket az érzéseket. Régebben haboztam Dimitrijjel szemben, és majdnem meghaltam emiatt. Nem engedtem, hogy ez újra megtörténjen, és adrenalin futott végig a testemen jó emlékeztetőként, hogy ez egy csináld-vagy-meghalsz helyzet. Ő mozdult először, de kitértem előle – szinte éreztem, hogy jön. Ez volt a baj velünk. Túl jól ismertük egymást – túl jól ismertük egymás mozdulatait. Természetesen, ez kicsit sem jelenti azt, hogy egyenlőek vagyunk. Még életében is sokkal gyakorlottabb volt nálam, és a striga képességei felé billentették a mérleg nyelvét. – Mégis itt vagy – mondta még mindig mosolyogva. – Bolond módon kilépsz a világba, mikor neked az Udvar biztonságában kéne maradnod. Nem hittem el, mikor a kémeim jelentették. Semmit sem mondtam, ehelyett döfést tettettem a karómmal. Ő is látta a szúrásomat, és félrelépett. Az, hogy kémei vannak, nem lepett meg – még ha nappal járnak sem. Egy srtiga és ember hálózatot irányít, és tudtam, hogy megfigyelteti az Udvart, és mindent lát és hall. A kérdés az volt: Hogy a pokolba jutott be ebbe a hotelba a nap közepén? Még emberi megfigyelőkkel is a reptéren, vagy a hitelkártyák figyelésével, ahogy Adrian is tette, Dimitrijnek és striga barátainak estig várniuk kellett volna, hogy ide jussanak. Nem, nem feltétlen. Rájöttem egy perccel később. A strigáknak néha vannak munkásaik. Teherautók és furgonok sötét, teljesen zárt kabinok. Földalatti bejáratok. A morák szeretnek átugrani más kaszinókba a Witching Hour-ból, és egy csomó alagutat ismernek, amik különböző épületeket kötnek össze. Dimitrij is tudhatott ezekről. Ha arra várt, hogy elhagyjam a védővarázsokat, akkor bármit megtenne, hogy eljusson hozzám. Jobban tudtam, mint akárki más, hogy milyen találékony is ő. Azt is tudtam, hogy csak megpróbál megzavarni a beszédével. – És ami a legfurcsább az egészben – folytatta – nem egyedül jöttél. Morákat hoztál. Te mindig vállalod a kockázatot a saját életeddel szemben, de nem vártam volna, hogy ilyen elhamarkodott légy az övékkel. Aztán valami feltűnt nekem. Eltekintve a kaszinó halk alapzajától a terem túloldalán, és a küzdelmünk zajától, minden más csöndes volt. Hiányzott egy fontos hang. Mondjuk, például, a vészkijárat riasztója. – Lissa! – üvöltöttem. – Húzz a pokolba innen! Vidd ki mindnyájukat innen. Jobban kellett volna tudnia. Mindnyájuknak jobban kellett volna tudnia. Az ajtó az emeletre vezetett – és ki az épületből. A nap még mindig fent volt. Nem számít, ha a riasztó hangja ránk hozza a biztonságiakat. Pokolba, az talán elijeszti a strigákat. Ami számított, az az, hogy a morák biztonságban megmeneküljenek. De a kötelékem általi apró ellenőrzés elárulta, mi a probléma. Lissa lefagyott. Ledöbbent. Hirtelen meglátta, kivel harcolok, és a sokk túl sok volt. Tudni, hogy Dimitrij egy striga, az egy dolog. Látni – tényleg, tényleg látni – nos, az más. Személyes tapasztalatból tudtam. Még felkészülve is a megjelenése még mindig idegesített engem. Lissát váratlanul érte ez, képtelen volt gondolkodni, vagy mozogni. Csak egy szívverésnyi ideig tartott, hogy kiértékeljem az érzéseit, de egy strigával való harc alatt egy sima másodperc is jelentheti a különbséget élet és halál között. Dimitrij csicsergése működött, és habár figyeltem őt, és bár éber voltam, átjutott, és a falhoz nyomott, kezei olyan fájdalmasan szorították a karomat, hogy nem bírtam fogni a karómat. Az arcát az enyémhez emelte, olyan közel, hogy a homlokunk összeért. – Roza… – suttogta. A lélegzete meleg és édes volt a bőrömön. Azt hinnéd, hogy olyan szaga van, mint a halálnak vagy a pusztulásnak, de nem. – Miért? Miért kellett így megnehezítened ezt? Együtt tölthettük volna az örökkévalóságot… A szívem viharosan vert a mellkasomban. Féltem, rettegtem a haláltól, amiről tudtam, hogy másodperceken belül eljön. És ugyanakkor bánat töltött meg, hogy elveszítettem őt. Látva az
78
arca vonalát, hallani ugyan azzal az akcentussal szóló hangját, még mindig bársonyként borított be… Éreztem, hogy a szívem újra összetörik. Miért? Miért történt ez velünk? Miért kell a világmindenségnek ilyen kegyetlennek lennie? Sikerült átállítanom a kapcsolómat, és ismét kizárni azt a valóságot, hogy ez itt Dimitrij. Mi a ragadozó és a prédája vagyunk – és engem fenyegetett az a veszély, hogy megesznek. – Sajnálom – mondtam összeszorított fogaim között, keményen próbálva – de sikertelenül – kitörni a szorításából. – Az én örökkévalóságomba nem tartozik bele az, hogy az élőhalott maffia tagja legyek. – Tudom – mondta. Megesküdtem volna, hogy szomorúságot látok az arcán, de később meggyőztem magam, hogy csak képzeltem. – Az öröklét magányos lesz nélküled. Egy éles visítás csengett hirtelen a fülembe. Mindketten összerezzentünk. Hangok, melyeknek az a céljuk, hogy megijesszék az embereket, pokoli érzés számunkra az érzékeny hallásunkkal. Akárhogy is, de megkönnyebbülést éreztem. A vészkijárat. Végre, azok az idióták – és igen, nincsenek aggályaim az iránt, hogy a barátaimat idiótának hívjam, hogyha úgy is viselkednek – elhagyták az épületet. Napfényt éreztem a kötelékünkön át, és megnyugvást nyertem belőle, miközben Dimitrij agyarai megközelítették a nyaki artériámat, ahol majd kiszívja az életet adó véremet. Reméltem, hogy a vészjelző majd megzavarja őt, de ehhez túl jó volt. Újra küzdeni kezdtem, azt remélve, hogy meg tudom lepni őt, de nem származott előnyöm belőle. Ami meglepte őt, az Eddie karója volt, amit az oldalába mártott. Dimitrij fájdalmasan vicsorgott, és elengedett, miközben Eddie felé fordult. Eddie arca kemény volt, nem is pislogott. Ha felidegesítette őt Dimitrij látványa, a barátom akkor sem mutatta. Annyit tudtam, hogy Eddie nem Dimitrijként azonosította őt. Talán csak annyit látott, hogy ő egy striga. Így képeztek ki minket. Szörnyeket lássunk, ne embereket. Dimitrij egy pillanatig nem figyelt rám. El akarta húzni a halálomat. Eddie csak egy idegesítő tényező, amitől meg kellett szabadítania minket, hogy folytathassa a játékot. Eddie és Dimitrij egy olyan táncba kezdtek, mint amilyet én folytattam Dimitrijjel korábban, kivéve, hogy Eddie nem ismerte úgy Dimitrij mozgását, mint én. Ezért Eddie nem volt képes teljesen elkerülni Dimitrij elől, mikor az megragadta a vállánál fogva, és a falhoz tolta. A mozdulat szándéka az volt, hogy összetörje Eddie koponyáját, de Eddie-nek sikerült eléggé elmozdulnia, így a teste volt az, ami felfogta a becsapódás erejét. Ez még mindig fájt, de életben volt. Mindez egy milliszekundum alatt játszódott le. És ezekben a múló pillanatokban a nézőpontom megváltozott. Amikor Dimitrij fenyegetve fölém hajolt, és azon volt, hogy megharap, megpróbáltam túljutni azon az érzésen, hogy úgy gondolok rá, mint Dimitrij, az a személy, akit valaha ismertem, és szerettem. Folyamatosan belekényszerítve az áldozat szerepébe, úgy hogy az életem a végéhez közeleg, végig harcolj-harcolj-harcolj módba rugdostam magam. Most, hogy látok valaki mást Dimitrijjel harcolni… nos, hirtelen elvesztettem a hűvös elfogultságomat. Emlékeztem, miért jöttem ide. Emlékeztem, mit tudtunk meg az imént Roberttól. Törékeny. Ez még mindig olyan törékeny volt. Megesküdtem magamnak, hogy ha eljön az a pillanat, mikor Dimitrij meg akar ölni engem, és nem tudok meg többet arról, hogyan kell megmenteni egy strigát, akkor megteszem. Megölöm őt. És ez volt az én esélyem. Eddie-vel közösen le tudtuk volna győzni Dimitrijt. Véget vethettünk volna ennek a gonosz állapotnak, pont, ahogy valaha ő maga is akarta. Mégis… kevesebb, mint fél órával ezelőtt, adtam egy pici esélyt annak, hogy egy strigát meg lehet menteni. Igaz, az a rész a lélekhasználóról nevetségessé teszi, de Victor hitt benne. És hogyha egy olyan valaki, mint ő hisz benne… Nem tudom megtenni. Dimitrij nem halhat meg. Még nem.
79
Előre döftem a karómmal, keményen nekivágva az ezüst hegyet Dimitrij fejéhez. Dühösen morgott egyet, és megpróbált megfordulni, hogy eltaszítson engem, miközben még mindig Eddie ellen védekezett. Dimitrij ilyen jó volt. De Eddie karója egyre közelebb jutott Dimitrij szívéhez, és a barátom szemében eltökéltséget láttam, ölni készült. Dimitrij figyelme megoszlott kettőnk közt, és egy kis időre – csak egy fél lélegzetvételnyi hosszan – láttam Eddie-t, ahogy a karóját a zónába irányítja, és kész arra, hogy átszúrja Dimitrij szívét. Egy szúrás, melyen látszódott, hogy sikerrel jár ott, ahol az enyém elbukott. És ezért egy gyors mozdulattal odadöftem a karómmal, megvágva Dimitrij arcát, és félrelökve ezzel Eddie karját. Ez egy gyönyörű arc volt. Gyűlöltem elrontani, de tudtam, hogy Dimitrij meg fog gyógyulni. Ahogy véghezvittem ezt a támadást, ellöktem mellőlem, és Eddienek csapódtam, így mindketten a vészkijárat felé botladoztunk, ami még mindig figyelmeztetően visított. Eddie sziklaszilárd arca meglepetést tükrözött, és egy pillanatra holtpontra jutottunk: én az ajtó felé toltam őt, ő meg visszafelé nyomott engem Dimitrijhez. Láttam rajta a tétovázást. A helyzetünk felbomlott, és Eddie annak a küszöbén állt, hogy egy striga karjaiba lök engem, amit a kiképzése nem engedélyezett. Dimitrij már felmérte a lehetőségeket. Kezei kinyúltak, és elkapták a vállamat, és megpróbált visszahúzni. Eddie elkapta a karomat, és előrefelé húzott. Meglepetésemben és fájdalmamban felüvöltöttem. Olyan érzés volt, mintha ketté akarnának tépni. Dimitrij sokkal erősebb volt, de ha még középen is ragadtam, a súlyomat bevetettem, és az erőmet hozzáadtam Eddie-éhez, ami segített nekünk egy kis teret nyerni. Ez még mindig lassú volt. Mintha mézben járnánk. Minden egyes lépés közben, amit megtettem előre felé, Dimitrij hátrafelé húzott. De Eddie és én lassan eljutottunk – és nagyon, nagyon fájdalmasan – a ránk váró ajtóhoz. Néhány pillanattal később lábak dobogását és hangokat hallottam. – Biztonságiak – morgott Eddie megrántva engem. – Francba,– mondtam. – Nem győzhetsz – sziszegte Dimitrij. Mindkét keze a vállamon volt, és felülmúlt minket. – Oh, igen? Mindjárt az egész Luxor Támadó Csapat itt lesz. – Mindjárt egy halom test lesz itt. Emberi test– mondta elutasítóan. Az emberek elértek minket. Nem voltam benne biztos, hogy mi volt az első benyomásuk. Valami pasas tinédzserekre támadt? Kiabálni kezdtek rólunk, míg velünk szemben álltak, ám figyelmen kívül hagyták a mi kis epikus vontató-háborús mérkőzésünket. Aztán megfogták Dimitrijt. Ő még mindig engem szorított, de a fogása engedett annyira, hogy egy hatalmas rántás Eddie részéről és egy kis szökkenés az enyémről elég volt ahhoz, hogy kiszabaduljak. Eddie-vel vissza se néztünk, habár a biztonságiak már nekünk is üvöltöztek. Nem ők voltak az egyetlenek, akik üvöltöttek. Mielőtt kijjebb tártam volna az ajtót, hallottam, ahogy Dimitrij utánam szól. Nevetés volt a hangjában. – Még nincs vége, Roza. Tényleg úgy gondolod, hogy van olyan hely ezen a világon, ahol ne találnálak meg? – Ugyanaz a figyelmeztetés, mindig ugyan az a figyelmeztetés. Mindent megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam a félelmet, amit a szavai keltettek bennem. Eddie-vel kitörtünk a poros sivatagi levegőre, és a napfényre, ami kora este ellenére még mindig megvolt. A Luxor parkolójában voltunk – ami nem volt elég zsúfolt ahhoz, hogy elbújhassunk. Minden beszéd nélkül a forgalmas út felé mentünk, tudva, hogy a fizikai képességeink meghaladják bármelyik emberi üldözőnkét, és segít elvegyülni az emberek tengerében. Működött. Nem láttam, hogy követnének minket. Arra tippeltem, hogy a biztonsági személyzet a figyelmét a magas fickóra fordította, aki embereket gyilkol a hoteljükben. Az utánunk kiáltozó hangok elhallgattak, és Eddie-vel végre lelassítottunk, és megálltunk a New York-New York előtt, és ismét, minden szó nélkül rögtön befordultunk a hotelba. Kanyargós folyosói voltak, és sokkal tömöttebb volt, mint a Luxor, és könnyen elvegyültünk, amíg nem találtunk egy üres helyet a falnál a hotel kaszinójának hátuljában.
80
A futás még nekünk is túl kemény volt, és beletelt egy kis időbe, mire visszanyertük a lélegzetünket, míg ott álltunk. Tudtam, hogy komoly dolgok jönnek, mikor Eddie végre felém fordult és düh torzította el a vonásait. Eddie mindig a nyugalom és összeszedettség szobra volt, még azután is, hogy tavaly először elrabolták a strigák. Ez megedzette őt, sokkal eltökéltebbé tette a kihívásokkal szemben. De oh, most rám haragszik. – Mi a pokol volt ez? – követelte Eddie. – Futni hagytad! Felvettem a legjobb fapofámat, de úgy tűnt, hogy ez ma gyerekjáték volt neki. – Mi az, lemaradtál arról a részről, mikor megvágtam őt a karómmal? – Én a szívére mentem! Megvolt az esélyem, és te megállítottál engem! – Jöttek a biztonságiak. Nem volt időnk. Ki kellett jutnunk onnan, és nem hagyhattuk, hogy azt lássák, hogy mi ölünk. – Nem hiszem, hogy bármelyikük is megmaradt, hogy jelentést írjon arról, mit is látott – válaszolt vissza Eddie. Úgy tűnt, megpróbálja visszanyerni a higgadtságát. – Dimitrij egy halom holttestet hagyott ott. Te is tudod. Emberek azért haltak meg, mert te nem hagytad nekem, hogy megkarózzam. Összerezzentem, rájöttem, hogy Eddie-nek igaza van. Itt kellett volna, hogy véget érjen. Nem láttam jól, hogy hányan voltak a biztonsági emberek. Hányan haltak meg? Nem ez volt a lényeg. Csak az a tény számít, hogy ártatlan emberek haltak meg. Még egy is túl sok. És ez az én hibám. Hallgatásomat Eddie az előnyére fordította. – Az összes ember közül hogy felejthetted el pont te ezt a leckét? Tudom, hogy ő volt a mentorod – ő volt. De ő már nem ugyan az. Újra és újra az eszünkbe vésték ezt. Ne habozz. Ne gondolj rá úgy, mint egy valós személyre. – Szeretem őt – böktem ki anélkül, hogy akartam volna. Eddie nem tudta. Csak kevés ember tudott a romantikus kapcsolatomról Dimitrijjel, és arról, hogy mi történt Szibériában. – Mi? – kiáltott fel Eddie elakadó lélegzettel. A haragja sokká változott. – Dimitrij… ő több mint a mentorom… Eddie csak bámult rám néhány kemény pillanatig. – Volt – mondta végül. – Hmm? – Több volt, mint a mentorod. Te szeretted őt. – Eddie pillanatnyi zavara eltűnt. Újra a kemény testőr volt, semmi együttérzés. – Sajnálom, de ez a múlt, akármi is volt köztetek. Tudnod kell ezt. Az a személy, akit szerettél, elment. A fickó, akit most láttunk? Nem ugyan az. Lassan megráztam a fejem. – Én… én tudom. Tudom, hogy ez nem ő. Tudom, hogy ő egy szörny, de meg tudjuk menteni őt… ha meg tudjuk csinálni, amit Robert mondott nekünk a… Eddie szemei kiszélesedtek egy percig, és ledermedt. – Erről szól ez az egész? Rose, ez nevetséges! Nem hiheted el ezt. A strigák halottak. Elmentek számunkra. Robert és Victor megetetett téged egy rakás szarral. Most meglepődtem. – Akkor miért vagy egyáltalán itt? Miért csapódtál hozzánk? Elkeseredetten égnek emelte a kezeit. – Mert a barátom vagy. Egész idő alatt melletted álltam… kiszabadítottuk Victort, meghallgattuk az őrült bátyját… mert tudtam, hogy szükséged van rám. Mindnyájatoknak, hogy segítsek biztonságban tartani titeket. Azt hittem, van egy igazi okod, amiért kiszabadítod Victort – és hogy vissza is juttatod. Ez őrülten hangzik? Igen, de ez nálad normális. Mindig van egy jó okod arra, amit teszel – sóhajtott –, de ez… ez túlmegy minden határon. Elengedni egy strigát, csak azért, mert üldözöl valami elméletet – egy elméletet, ami talán nem is működik – az tízszer rosszabb annál, mint amit mi Victorral csináltunk. Minden egyes nappal,
81
mikor Dimitrij kint sétálgat a világban, az egy újabb nap, mikor emberek halnak meg. Nekidőltem a falnak, becsuktam a szememet, és hányinger kerülgetett. Eddie-nek igaza volt. Elcsesztem. Megígértem magamnak, hogy megölöm Dimitrijt, ha szembekerülök vele, mielőtt megismerjük Robert megoldását. Ennek mind ma véget kellett volna érnie… de én elrontottam. Megint. Kinyitottam a szemem, és kiegyenesedtem, egy új célt kell találnom, mielőtt könnyekben török ki a kaszinó közepén. – Meg kell találnunk a többieket. Kint vannak védtelenül. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami meg tudta állítani Eddie szidalmait. Az ösztönös feladat beindult. Megvédeni a morákat. – Meg tudod mondani, hol van Lissa? A kötelékünk folyamatos kapcsolatban tartott vele, amíg szökésben voltunk, de nem engedhettem meg magamnak, hogy mélyebben próbálkozzak, mint hogy megerősítettem azt, hogy életben és rendben van. Most egy kicsit mélyebbre ástam magam. – Az utca túloldalán. Az MGM-nél. – Láttam a hatalmas hotelt, mikor befutottunk ebbe, de nem vettem észre, hogy Lissa ott van. Most már éreztem őt, a tömegben bujkálva, mint mi, rémült, de nem sérült. Jobban örültem volna, ha ő és a többiek inkább a napon lógnának, de az ösztön a falak védelmébe vezette őket. Eddie és én nem beszéltünk többet Dimitrijről, miközben átszeltük a forgalmas utat. Az ég barackszínbe borult, de még mindig biztonságban éreztem magam kint. Sokkal nagyobb biztonságban, mint a Luxor előcsarnokában. A kötelékünk segítségével mindig megtaláltam Lissát, minden tétovázás nélkül. Átvezettem Eddie-t az MGM kanyarain és fordulóin – őszintén, ezeknek a helyeknek a folyosói egyre jobban és jobban zavarnak – amíg meg nem láttuk Lissát és Adriant a nyerőgépek sorai mellett állni. Adrian cigizett. Lissa kiszúrt engem, előre rohant, és karjait körém fonta. – Ó, Istenem. Annyira megijedtem. Nem tudtam, mi történt veletek, srácok. Gyűlölöm ezt az egyoldalú köteléket. Mosolyt kényszerítettem az arcomra. – Jól vagyunk. – Elég sérült módon – tűnődött Adrian előre lépve. Nem is kételkedtem ebben. A harc alatti adrenalin miatt könnyű nem észrevenni a sérüléseket és a fájdalmat. Később, mikor a harci kedv elhalványul, elkezdesz ráeszmélni, hogy min ment keresztül a tested. Annyira hálás voltam, hogy láthatom Lissát, hogy lemaradtam arról, amit Eddie már észrevett. – Srácok, hol van Victor és Robert? Lissa boldog arca elkomorult, és még Adrian is zord lett. – Francba – mondtam, magyarázatra várva. Lissa bólintott tágra nyílt zavarodott szemekkel. – Elvesztettük őket.
82
Tizenegy (fordította: Bejja) Nahát. Milyen tökéletes. Eltartott egy ideig, mire eldöntöttük, mi legyen a következő lépésünk. Felvetettünk néhány esetlen ötletet, hogy Robert és Victor nyomába eredjünk, melyek közül végülis mindet elvetettük. Robertnek mobiltelefonja volt, és míg a CIA le tud nyomozni ilyesfajta dolgokat, mi bizonyára nem tudtunk. Még ha Robert címe benne is lenne a telefonkönyvben, tudtam, hogy Victor nem hagyná, hogy visszamenjenek oda. És míg Adrian és Lissa képes lenne kiszúrni egy lélekhasználó auráját, aligha kóborolhatunk céltalanul egy városban és számíthatunk arra, hogy találunk valamit. Nem, nem volt szerencsénk kettejükkel. Semmit sem tehettünk, csak azt, hogy visszamegyünk az Udvarba és szembenézünk a büntetéssel, akármi várjon is ránk. Mi – én – elszúrtam. A naplemente közeledtével – és tekintve, hogy már nem volt velünk egy ismert bűnöző, aki bajba kevert volna minket – csapatom rosszkedvűen úgy döntött, visszatér a Witching Hourba, hogy elkészítsük úti tervünket. Lehetséges volt, hogy Lissát és engem felismernek odakint, de a szökésben lévő lányok nem ugyanaz a kategória volt, mint a szökésben lévő árulók. Úgy döntöttünk, kockázunk egyet (nem szándékos szójáték) és inkább a testőrök körül lógunk, mint hogy megkockáztassunk még több striga támadást, mielőtt elhagyjuk Vegast. A Witching Hour nem különbözött a többi kaszinótól, amelyekben voltunk – kivéve, ha tudtad, mit keress. Az embereket túlságosan lefoglalta a játék csábítása és a cicoma, hogy észrevegyék, hogy a többi játékos közül sokan egyformán magasak és sápadtak voltak. Ami a dampyrokat illeti? Az emberek nem tudták megmondani, hogy nem vagyunk emberek. Csak a morák és dampyrok rejtélyes érzékelő képessége engedte tudnunk, ki kicsoda. Szétszórva az élénk, csacsogó és – időnként – siránkozó tömegben testőrök voltak. Amilyen kereslet a testőrök iránt volt, csak egy maroknyi lehetett teljes munkaidőben egy ilyen helyre kirendelve. Szerencsére számukat növelték a gazdagok és hatalommal rendelkezők, akik játszani jöttek. Izgatott morák ujjongtak a nyerőautomaták vagy a rulett felett, miközben szótlan, éber testőrök keringenek mögöttük, mindent szemmel tartva. Egy striga se jönne ide. – Most mi legyen? – kérdezte Lissa csaknem kiabálva a zajban. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyikünk beszélt, mióta eldöntöttük, hogy ide jövünk. Megálltunk egy black jack asztal közelében, éppen az egész sűrűjében. Sóhajtottam. A hangulatom olyan sötét volt, hogy nem volt szükségem a lélek semmilyen mellékhatására sem. Elvesztettem Victort, elvesztettem Victort. Saját gondolatbeli vádjaim végtelen körforgásban ismétlődtek. – Megkeressük az üzleti központot és foglalunk jegyet – mondtam. – Attól függően, milyen sokáig tart, mire elcsípünk egy járatot, lehet, hogy szereznünk kell megint egy szobát. Adrian szemei a körülöttünk zajló eseményeket fürkészték, hosszan elidőzve a sok bár közül az egyiken. – Nem halnánk bele, ha eltöltenénk itt egy kis időt. Felcsattantam.
83
– Tényleg? Mindazok után, ami történt, csak erre tudsz gondolni? Elbűvölt tekintetét visszafordította felém és összeráncolta szemöldökét. – Itt vannak kamerák. Emberek, akik talán felismernek téged. Megcáfolhatatlan bizonyítékot szerezni arról, hogy itt voltál ebben a kaszinóban és nem Alaszkában, nagyon jó dolog. – Igaz – ismertem el. Azt hiszem, Adrian jellegzetes fásult fellépése a feszélyezettség álcázása volt. Eltekintve attól, hogy megtudta, valójában mi miatt jöttem Las Vegasba, strigákkal – köztük Dimirtijjel – is összefutott. Ez soha egyik morának sem volt egy kellemes élmény. – Mindazonáltal nincs alibink akkorra, amikor tényleg Alaszkában voltunk. – Amíg Victort nem szúrják ki errefelé, senki sem fog rájönni a kapcsolatra. – Adrian hangja keserűbbé vált. – Ami tényleg azt mutatja, mennyire ostobák mindannyian. – Segítettünk lecsukatni Victort – mondta Lissa. – Senki sem gondolná, hogy eléggé őrültek vagyunk ahhoz, hogy kiszabadítsuk. Eddie szótlanul éles pillantást küldött felém. – Akkor el van döntve – mondta Adrian. – Valaki elmegy jegyeket foglalni. Én megyek, szerzek egy italt és kipróbálom magam néhány játékban. Az univerzum tartozik nekem egy kis jószerencsével. – Én megszerzem a jegyeket – mondta Lissa egy feliratot vizsgálgatva, ami kifelé mutatott a medencékhez, mosdókhoz és az üzleti központhoz. – Veled megyek – mondta Eddie. Habár Eddie arckifejezése vádló volt, most úgy tűnt, kerüli a tekintetemet. – Rendben – mondtam, kezeimet keresztbe téve. – Tudassátok velem, ha végeztetek, és megtalállak benneteket. – Ezt Lissának címeztem, arra utalva, hogy szóljon a köteléken keresztül. Meggyőződve arról, hogy szabad, Adrian egyenesen a bár felé tartott és maga után hurcolt engem. – Egy Tom Collinst – mondta a mora csaposnak. Olyan volt, mintha Adriannak egy gondolatbeli koktél szótár lenne a fejében, és egyesével pipálná ki őket. Szinte soha nem láttam kétszer ugyanazt inni. – Ütősen akarod? – kérdezte a csapos. Egy fehér inget viselt fekete csokornyakkendővel, és alig tűnt idősebbnek nálam. Adrian grimaszolt. – Nem. A csapos vállat vont és elfordult, hogy elkészítse az italt. Az „ütős” mora kód volt arra, hogy egy kupica vért kevernek az italba. Volt egypár ajtó a bár mögött, az egyik valószínűleg az etetőkhöz vezetett. Visszapillantva a bárra, boldog, nevető morákat láttam vörös-árnyalatú italokkal. Néhányan kedvelték a gondolatot, hogy vér van az italukban. A legtöbben – mint nyilvánvalóan Adrian – nem vettek magukhoz vért, hacsak nem jött „egyenest a forrásból”. Feltehetően nem volt ugyanolyan az íze. Míg várakoztunk, egy Adrian mellett álló idősebb mora átpillantott rám és elismerően bólintott. – Egy jót sikerült szerezned magadnak – mondta Adriannak. – Fiatal, de úgy a legjobb. – A pasas, aki vagy vörösbort ivott, vagy tiszta vért, visszarántotta a fejét a bárnál álldogáló többi emberre. – Legtöbbjük elhasznált és gyatra. Követtem a vállrándítását, annak ellenére, hogy nem volt rá szükség. Elvegyülve az emberek és morák között számos dampyr nő volt, akik nagyon elbűvölően néztek ki a selyem és bársony ruhákban, amik nem sokat hagytak a képzeletnek. Többségük idősebb volt nálam. Kacér nevetésük ellenére fáradt tekintet volt szemükben. Vérszajhák. A morára bámultam. – Ne merészeljen így beszélni róluk, különben a fején töröm össze azt a borospoharat.
84
A fickó szemei elkerekedtek, és Adrianra nézett. – Tüzes. – Fogalma sincs róla mennyire – mondta Adrian. A csapos visszatért a Tom Collins-szal. – Eléggé rossz napja van ma. A seggfej mora fickó nem nézett újra rám. Nyilvánvalóan közel sem vette olyan komolyan a fenyegetésemet, mint kellett volna. – Mindenkinek rossz napja van. Hallottátok a híreket? Adrian nyugodtnak és szórakozottnak tűnt, ahogy az italát kortyolgatta, de mivel olyan közel álltam hozzá, éreztem, hogy egy kicsit megmerevedett. – Miféle híreket? – Victor Dashkov. Tudjátok, a pasas, aki elrabolta a Dragomir lányt és összeesküvést szervezett a királynő ellen? Megszökött. Adrian szemöldöke megemelkedett. – Megszökött? Ez őrület. Úgy hallotam, valamilyen maximálisan őrzött helyen volt. – Ott volt. Senki sem tudja igazán, mi történt. Feltételezhetően emberek is érintettek voltak a dologban… aztán a történet innentől furcsává válik. – Hogyhogy furcsává? – kérdeztem. Adrian egyik karját körém csúsztatta, amiről úgy gyanítottam, egy néma üzenet volt a fickó számára, hogy folytassa a beszélgetést. Hogy azért tette-e mert azt hitte, hogy ez a „megfelelő” viselkedés egy vérszajhával, vagy, mert attól tartott, hogy behúzok egyet a fickónak, nem tudtam megmondani. – Az egyik őr is benne volt – noha azt állítja, valaki más irányította. Kényelmesen azt állítja, hogy az egész ködös és nem sok mindenre emlékszik. Valamelyik királyi család tagjától hallottam, olyasvalakitől, aki segít a nyomozásban. Adrian nagyot nyelve nevetett fel az italából. – Ez nagyon kényelmes. Nekem belső munkának hangzik. Victornak sok pénze van. Nyugodtan elég ahhoz, hogy megvesztegessen egy őrt. Úgy gondolom, ez történt. Volt valami kellemes puhaság Adrian hangjában, s ahogy a másik fickó arcán egy kicsi kába mosoly jelent meg, rájöttem, hogy Adrian egy kis bűbájt használt. – Fogadok, hogy igazad van. – El kellene mondanod a királyi barátaidnak – tette hozzá Adrian. – Egy belső munka. A fickó lelkesen bólintott. – El fogom. Adrian néhány pillanatig még fogva tartotta pillantását, aztán végül letekintett a Tom Collinsra. Az üveges tekintet elhalványult a férfi arcáról, de tudtam, hogy Adrian utasítása, hogy terjessze a „belső munka” történetet, meg fog maradni. Adrian lenyelte italának maradékát és az üres poharat a bárpultra helyezte. Azon volt, hogy újra megszólaljon, mikor valami felkeltette a figyelmét a terem túloldalán. A mora férfi szintén észrevette, és én mindkettejük pillantását követtem, hogy lássam, mi nyűgözi le őket ennyire. Felnyögtem. Nők, hát persze. Először azt gondoltam, dampyrok voltak, mivel úgy tűnt, az én fajtám jelentette a leginkább nagy látványosságot. Egy ismételt pillantás meglepetést tárt fel: A nők morák voltak. Mora showgirl-ök, a pontosság kedvéért. Többen közülük ugyanolyan rövid, mélyen kivágott flitteres ruhában voltak. Kivéve, hogy mindegyiknek más ékkő árnyalatú volt a színe: vörösréz, pávakék… Tollak és hegyi kristályok csillogtak a hajukban és mosolyogtak, meg nevettek, ahogy a tátongó tömegen haladtak keresztül, csodálatosan és szexisen, az én fajtámtól eltérő módon. Ami nem volt meglepő. Hajlottam arra, hogy gyakrabban észrevegyem, hogy a mora férfiak dampyr lányokkal kacérkodnak, egyszerűen azért, mert dampyr voltam. De természetesen a mora férfiak vonzódtak a saját asszonyaikhoz és bolondultak értük. Így élte túl az ő fajuk, és habár a mora férfiak talán dampyrokkal bolondoztak, majdnem mindig a saját fajtájuknál
85
kötöttek ki végül. A showgirl-ök magasak és kecsesek voltak, és üde és ragyogó megjelenésük elgondolkodtatott, az előadásunkál tartanak-e már. Csak elképzelni tudtam, milyen ragyogó táncos előadást kell produkálniuk. Én is értékelni tudtam, de Adrian nyilvánvalóan jobban értékelte, elkerekedett szemeiből ítélve. Belekönyököltem. – Hé! Az utolsó showgirl is eltűnt a kaszinó tömegén keresztül egy jel felé, amin az állt SZÍNHÁZ, ahogy azt gyanítottam. Adrian huncut mosollyal nézett vissza rám. – Nincs semmi baj a nézelődéssel. – Ütögette meg a vállamat. A mellette álló mora egyetértően bólintott. – Azt hiszem, ma talán megnézem a műsort. – Megkavarta az italát. – Ez az egész Dashkov ügy és a zűrzavar a Dragomirokkal… elszomorít szegény Eric miatt. Eric jó ember volt. Kétkedő pillantást vetettem rá. – Ismeri Lissa apu… Eric Dragomirt? – Persze. – A mora tett egy kézmozdulatot, hogy töltsék újra az italát. – Évekig menedzser voltam itt. Eric folyton itt volt. Higgy nekem, nagyra becsülte ezeket a lányokat. – Hazudik – mondtam hűvösen. – Imádta a feleségét. – Láttam Lissa szüleit együtt. Még fiatalon is, láthattam mennyire őrülten szerelmesek voltak. – Nem azt mondom, hogy csinált is valamit. Ahogy a barátod mondta, nincs semmi rossz a nézelődésben. De sokan, akik ismerték a Dragomir herceget, szerették felrázni a partit, akárhova ment is Eric – főleg ha női társaság is volt. – A mora férfi sóhajtott és felemelte a poharát. – Szégyen és gyalázat, ami vele történt. Reméljük, elkapják azt a Dashkov fattyút és békén hagyják Eric kislányát. Nem tetszett a pasas célozgatása Lissa apukájáról és hálás voltam, hogy Lissa nincs a környéken. Ami nyugtalanná tett, az az volt, hogy mostanában szereztünk róla tudomás, hogy Lissa bátyja, Andre szintén amolyan partizó srác volt, aki bolondozott és szíveket tört össze. Vajon ez a dolog öröklődött a családban? Amit Andre tett, nem volt helyes, de nagy különbség volt egy tinédzser fiú és egy házas ember tettei között. Nem szerettem elismerni, de még a leginkább szerelmes srácok is megnéztek más nőket, anélkül, hogy hűtlenek lettek volna. Adrian volt a bizonyíték rá. Még mindig nem hittem, hogy Lissa kedvelné az ötletet, hogy édesapja az itteni nőkkel flörtölt. Éppen elég kemény volt az igazságot megtudnia Andréról, és nem akartam, hogy bármi darabokra törje angyali emlékeit a szüleiről. Olyan pillantást vetettem Adrianra, mely azt sugallta, ha kicsivel is tovább kell hallgatni ezt a pasast, az tényleg ökölharchoz vezet. Nem akartam itt álldogálni, ha Lissa elindul megkeresni minket. – Nos, édesem, kipróbáljuk a szerencsénket? Valami azt súgja nekem, javítasz az esélyeimen – mint mindig. Vetettem rá egy pillantást. – Aranyos. Adrian rám kacsintott és felállt. – Örvendtem a beszélgetésnek – mondta a mora fickónak. – Én is – mondta a férfi. A bűbáj rabsága elmúlt. – Előnyösebben kellene felöltöztetned, ugye tudod. – Nem abban vagyok érdekelt, hogy ruhát adjak rá – mondta Adrian, ahogy elirányított onnét. – Vigyázz – figyelmeztettem fogaimat csikorgatva –, vagy lehet, hogy te leszel az, akinek a képébe vágom a borospoharat. – Szerepet játszok, kicsi dampyr. Olyan szerepet, ami biztosítja, hogy kimaradj a bajból. – A kaszinó póker terméhez közel álltunk meg, és Adrian tetőtől talpig végigmért. – Habár a pasasnak igaza van a ruhát illetően.
86
A fogaimat csikorgattam. – Nem hiszem el, hogy azokat mondta Lissa édesapjáról. – A pletykák és a szóbeszéd soha nem szűnik meg – az összes ember közül neked igazán tudnod kellene. Nem számít, hogy halott vagy-e. Azon kívül ez a beszélgetés valójában előnyünkre válik – amin azt értem a te előnyödre. Valószínűleg már valaki más is a belső munka elméletet fontolgatja. Ha ez a pasas segíteni tud benne, hogy még jobban elterjedjen, akkor biztosítani fogja, hogy senki még csak ne is gondoljon arra, hogy a világ legveszélyesebb testőrének köze lenne hozzá. – Gondolom így van. – Kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak. Mindig is hirtelen haragú voltam, és biztosan tudtam, hogy a sötétség egy darabkája, melyet Lissától kaptam, az elmúlt huszonnégy órában rontott a helyzeten, ahogyan attól tartottam. Témát váltottam biztonságosabb talajra irányítva. – Egész kedves vagy most, tekintetbe véve, milyen dühös voltál korábban. – Nem vagyok olyan boldog, de gondolkodtam – mondta Adrian. – Ó? Felvilágosítanál? – Itt nem. Később beszélünk. Fontosabb dolgok miatt kell aggódnunk. – Mint fedezni egy bűntényt és kijutni ebből a városból anélkül, hogy strigák támadnak ránk? – Nem. Mint hogy pénzt nyerek. – Megőrültél? – Adriant kérdezni sosem volt jó ötlet. – Csak most szabadultunk meg egy csomó vérszomjas szörnytől, és csak a szerencsejátékra tudsz gondolni? – A tény, hogy életben vagyunk, azt jelenti, hogy élnünk kellene az életet – érvelt. – Főleg, ha még időnk is van rá. – Nincs szükséged még több pénzre. – Lesz, ha apám kitagad. Ezen kívül igazából a játék élvezetéről van szó. Hamarosan rájöttem, hogy a „játék élvezete” alatt Adrian a „csalást” érti. Ha úgy tekintjük, hogy a lélek használata csalás. Mivel olyan sok mentális erő kapcsolódott a lélekhez, használói nagyon jók voltak abban, hogy olvassanak az emberekből. Victornak igaza volt. Adrian szórakozott és folytatta az italok rendelését, de észrevettem, hogy koncentrált figyelemben részesítette a többieket. És annak ellenére, hogy óvatos volt, nehogy valamit nyíltan kimondjon, arckifejezése beszélt helyette – magabiztos, bizonytalan, bosszús. Szavak nélkül képes volt kivetíteni a bűbájt és blöffölni a többi játékossal. – Rögtön visszajövök – mondtam neki, ahogy megéreztem Lissa hívását. Nemtörődöm módon leintett. Nem aggódtam a biztonsága miatt látva, hogy van néhány testőr a teremben. Ami aggasztott, annak a lehetősége volt, hogy a kaszinó dolgozói észreveszik a bűbáját és kidobnak bennünket. A lélekhasználók bántak a legjobban a bűbájjal, de minden vámpírnak volt bizonyos képessége hozzá. Erkölcstelenség volt használni, ezért tiltott volt a morák között. A kaszinóban minden bizonnyal megvolt rá az okuk, hogy szemmel tartsák a bűbájt használókat. Kiderült, hogy az üzleti központ közel volt a póker teremhez, és gyorsan megtaláltam Lissát és Eddie-t. – Mi a helyzet? – kérdeztem, ahogy visszasétáltunk. – Van egy járatunk reggel – mondta Lissa. Habozott. – Elmehettünk volna ma este, de… Nem kellett befejeznie. Azok után, amivel ma szembenéztünk, senki sem akarta még a leghalványabb esélyt sem megkockáztatni, hogy strigákba fussunk. Hogy elmenjünk a reptérre, szükségünk lenne egy taxira, de még ez is azt jelentené, hogy meg kell kockáztatnunk, hogy kisétálunk a sötétségbe. Megráztam a fejem és a póker terem felé vezettem őket. – Helyesen cselekedtél. El kell ütnünk egy kis időt… Szeretnétek egy szobát szerezni, hogy egy keveset aludjatok?
87
– Nem. – Lissa megremegett, és félelmet éreztem benne. – Nem akarom elhagyni a tömeget. Félek attól, hogy miről álmodnék… Lehet, hogy Adrian képes úgy viselkedni, mint akit nem érdekelnek a strigák, de Lissát még mindig kísértettk azok az arcok – főleg Dimitrijé. – Hát – mondtam, remélve, hogy jobb kedvre derítem –, az hogy fennmaradunk, segít, hogy visszaálljunk az Udvari időbeosztásra. Figyelhetjük azt is, hogy Adriant kidobja a kaszinó biztonsági személyzete. Ahogy reméltem, Adriant figyelni, ahogy a lélekkel csal, csakugyan elterelte Lissa figyelmét – annyira, hogy érdeklődést mutattott az iránt, hogy maga is kipróbálja. Nagyszerű. Biztonságosabb játékokra ösztökéltem és röviden összefoglaltam, hogyan ültette el a belső munka ötletét a mora pasas fejében Adrian. Kihagytam a Lissa apukájáról szóló részt. Az éjjel csodával határos módon zavaró esemény nélkül múlt el – strigák és biztonsági felvételek nélkül – és egypár ember még Lissát is felismerte, ami segíti az alibinket. Eddie egész éjjel nem szólt hozzám. Reggel elhagytuk a Witching Hour-t. Egyikünk sem volt boldog, hogy elvesztettük Victort, vagy a támadás miatt, de a kaszinó egy kicsit megnyugtatott minket – legalábbis amíg kiértünk a reptérre. A kaszinóban elszigetelve az emberi világtól, elárasztottak minket a mora hírek. De miközben a gépünkre vártunk, nem tudtunk mást csinálni, mint TV-t nézni, ami úgy tűnt mindenhol ott van. Az éjszaka szenzációs eseménye arról szólt, hogy tömeggyilkosság történt a Luxorban, melyhez a rendőrség nem talált nyomravezető jeleket. A legtöbb érintett kaszinói testőr meghalt, eltörték a nyakukat, de nem találtak több holttestet. Az én tippem az volt, hogy Dimitrij kihajította cimboráit kívülre, ahol a nap hamuvá égette őket. Közben Dimitrij elillant anélkül, hogy további tanúkat hagyott volna hátra. Még a kamerák se rögzítettek semmit, amin nem lepődtem meg. Ha én meg tudtam bénítani egy börtön őrségét, akkor bizonyára Dimitrij is meg tudta tenni ezt egy emberi hotelben. Akármilyen hangulatjavulást értünk el eddig, az azonnal eltűnt, és nem beszéltünk többet. Kiszálltam Lissa fejéből, mert nem volt szükségem rá, hogy lehangolt érzései felerősítsék sajátjaimat. Szereztünk egy közvetlen járatot Philadelphiába és elcsíptünk egy járatot az Udvar közelében lévő reptérre. Amivel ott néztünk szembe, nos, valószínűleg a legkisebb gondunk volt. Nem aggódtam, hogy strigák szállnak fel a gépünkre nap közben, és anélkül, hogy bármilyen rabok után kutattam volna, engedélyeztem magamnak, hogy a nagyon vágyott álomba merüljek. Nem tudtam visszaemlékezni az utolsó alkalomra, mikor aludtam ezen a túrán. Mélyen aludtam, de álmaimat az a tény kísértette, hogy hagytam, hogy az egyik legveszélyesebb mora bűnöző megszökjön, és engedtem, hogy egy striga szabadon elsétáljon és megöljön egy halom embert. Egyik barátomat sem tartottam felelősnek. A katasztrófa miattam történt.
88
Tizenkettő (fordította: Bejja) Amit megerősítettek, ahogy végül visszabotorkáltunk a Királyi Udvarba. Természetesen nem én voltam az egyedüli, aki bajban volt. Lissát a királynőhöz hívatták fenyítésre, habár tudtam, nem szenved el valódi büntetést. Nem úgy, mint Eddie meg én. Lehet, hogy kikerültünk az iskolából, de technikailag most a hivatalos testőrök igazságszolgáltatása alatt álltunk, ami azt jelentette, ugyanannyi bajjal nézünk szembe, mint bármely engedetlen alkalmazott. Csak Adrian menekült meg a következményektől. Ő szabadon azt tehette, amit csak akart. És valóban, a büntetésem nem volt annyira rossz, mint amennyire lehetett volna. Őszintén, ezen a ponton mit veszíthettem? Az esélyem, hogy Lissa testőre legyek, már eddig is elég halvány volt, és amúgy sem akart senki engem testőrként, kivéve Tashát. Egy őrült vegasi hétvége – ami a fedősztorink volt – aligha volt elég, hogy lebeszélje róla, hogy engem válasszon. Azonban elég volt, hogy Eddie néhány esetleges jelöltje visszavonja a felkérést, hogy a testőrük legyen. Még mindig elegen akarták őt ahhoz, hogy ne álljon egy jó pozíció elvesztésének veszélyében, de rettenetesen bűnösnek éreztem magam. Eddie senkinek sem ejtett egy szót sem arról, hogy mit tettünk, de minden alkalommal, mikor rám nézett, láthattam az elutasítást szemeiben. És elég sokat láttam az elkövetkező néhány napban. Kiderült, hogy a testőröknek van helyben egy rendszerük, aminek a segítségével azokkal foglalkoznak, akik engedetlenek voltak. – Amit tettetek, annyira felelőtlen volt, hogy akár az iskolába is visszamehetnétek. A pokolba is, inkább általános iskolába. Az egyik irodában voltunk a testőrök parancsnokságán, és Hans Croft ordibált velünk, a pasi, aki az Udvarban az összes testőr felettese, és aki közreműködött a testőri kinevezésekben. Ötvenes évei elején járó dampyr volt, bozontos szürke-és-fehér bajusszal. Meg egy seggfej is volt. Mindig szivarfüst illata vette körül. Eddie-vel alázatosan ültünk előtte, miközben háta mögött tartott kézzel járkált. – Megölethettétek volna az utolsó Dragomirt – nem is beszélve az Ivashkov fiúról. Mit gondoltok, hogyan reagálna a királynő az unokaöccse halálára? És beszéljünk az időzítésről! Éppen akkor mentek parti-túrára, mikor megszökik az az alak, aki megpróbálta elrabolni a hercegnőt. Nem mintha tudnátok, tekintve, hogy valószínűleg túlságosan el voltatok foglalva azzal, hogy nyerő-automatákkal játsszatok, és hamis személyit használjatok. Victor említésére megrezzentem, noha meg kellett volna, hogy könnyebbüljek, hogy gyanú felett álltunk a szökésében. Hans a bűntudat elismeréseként fogta fel a grimaszomat. – Lehet, hogy leérettségiztetek – jelentette ki –, de ez nem jelenti azt, hogy legyőzhetetlenek vagytok. Ez az egész találkozó arra emlékeztetett, amikor Lissával visszatértünk a Szent Vlagyimirba, amikor egy hasonló dologért büntettek meg: meggondolatlanul elszökni és Lissát veszélynek kitenni. Csakhogy ez alkalommal nem volt Dimitrij, aki megvédett volna. Az emléktől gombóc lett a torkomban, ahogy visszaemlékeztem Dimitrij komoly és káprázatos
89
arcára, végtelen és szenvedélyes barna szemeire, ahogy kiállt mellettem és meggyőzte a többieket, hogy értékes vagyok. De nem. Dimitrij nincs itt. Csak Eddie és én voltunk itt egyedül, szembenézve a való világ következményeivel. – Te. – Hans zömök ujjával Eddie-re mutatott. – Talán elég szerencsés leszel, hogy túl sok kellemetlen következmény nélkül megúszd ezt az egészet. Biztos, hogy mindörökre egy fekete jel lesz az aktádon. És teljesen elcseszted az esélyedet, hogy valaha is egy elit királyi pozícióba kerülj más testőrökkel, akik támogatnak téged. Mindazonáltal fogsz kapni néhány megbízást. Egyedül dolgozni néhány nemessel, talán. A magas rangú királyi moráknak több mint egy testőrük volt, ami mindig megkönnyítette a védelmet. Hans mondandójának lényege az volt, hogy Eddie megbízatása alsórendű lenne – több munkával és veszéllyel számára. A szemem sarkából rápillantva, ismét azt a kemény, eltökélt kifejezést láttam Eddie arcán. Úgy tűnt, mintha nem érdekelné, ha egy egész családra kellene egyedül vigyáznia. Vagy akár tíz családra. Valójában, azt a rezgést sugározta, hogy behajíthatnák egyes egyedül egy striga-fészekbe, és mindet leszedné. – Te meg. – Hans éles hangja visszarántotta rá a tekintetemet. – Szerencsés leszel, ha egyszer lesz munkád. Mint mindig, gondolkodás nélkül beszéltem. Csendben kellett volna maradnom, mint Eddie-nek. – Naná, hogy lesz munkám. Tasha Ozera engem akar. És túl kevés testőre van ahhoz, hogy itt tartson ücsörögve. Hans szemei keserű élvezettel csillantak fel. – Igen, kevés testőrünk van, de rengeteg fajta munka van, amit el kell végezni – nem csak személyi védelem. Valakinek el kell látni személyzettel az irodáinkat. Valakinek ülnie kell, és őrizni a főbejáratot. Megdermedtem. Hivatali munka. Hans hivatali munkával fenyegetett. Valamennyi borzalmas elképzelésem azt érintette, hogy valamelyik véletlenszerűen kiválasztott morát védem, valakit, akit nem ismertem, és akit valószínűleg utálnék. De ezek közül a forgatókönyvek közül bármelyikben kinn lennék a világban. Mozgásban lennék. Harcolnék és védelmeznék. De ebben? Hansnak igaza volt. Testőrök kellettek az Udvar adminisztrációs munkáihoz. Igaz, hogy csak egy maroknyi testőrt tartottak erre – túl értékesek voltunk, – de valakinek meg kellett csinálnia. Hogy eggyé váljak közülük, túlságosan rémisztő volt, hogy felfogjam. Egész nap, órákon és órákon át itt ücsörögni… mint az őrök a Tarasovban. A testőr életnek voltak mindenfajta nem túl elragadó – de szükséges – feladatai. Tényleg, tényleg arcul csapott, hogy a való világban voltunk. Félelem csapott belém. Megkaptam a testőr címet, mikor leérettségiztem, de tényleg megértettem mit jelen ez? A színlelőt játszottam – élvezve az előnyöket, és figyelmen kívül hagyva a következményeket? Kikerültem az iskolából. Nem tartóztatnak le ezért. Ez élet és halál kérdése volt. Az arcom valószínűleg elárulta érzéseimet. Hanstól egy kis, kegyetlen mosolyt kaptam. – Így igaz. Van mindenféle módszerünk, hogy megszelídítsük a bajkeverőket. Szerencsétek, hogy végleges sorsotok még döntés előtt áll. És ez idő alatt rengeteg munka van, amit el kell végezni errefelé, és amiben ti ketten segíteni fogtok. A következő néhány nap után kiderült, hogy az a „munka” alantas kétkezi munkát takar. Őszintén, nem sokkal volt különböző a letartóztatástól, és egészen biztos voltam benne, csak azért kreálták őket, hogy legyen valami, amit a bajkeverőknek adhatnak, mint mi, valami szörnyű, amit el kell végezni. Tizenkét órát dolgoztunk naponta, legtöbbjét odakint, köveket és ocsmányságokat hurcolva, hogy néhány új, szép udvart építsünk a királyi család házainak. Néha takarítási szolgálatra osztottak minket, padlót súrolva. Tudtam, hogy vannak mora dolgozóik az ilyesfajta munkákra, de valószínűleg mostanra szabadságot adtak nekik.
90
Mégis, ez jobb volt, mint a másik munka, amit Hans adott nekünk: papírok halmait és halmait rendszerezni és iktatni. Ettől nagyra értékeltem, hogy az információk digitálissá válnak… és ismét aggódtam a jövő miatt. Újra és újra azon a kezdeti beszélgetésen gondolkodtam Hans-szal. A fenyegetésen, hogy ez lehetne az életem. Hogy soha nem lehetnék testőre – a valódi értelemben – Lissának, vagy más morának. A képzésem alatt végig, mindig volt egy mantránk: Ők az elsők. Ha tényleg, igazából elcsesztem a jövőmet, új mantrám lehetne: A az első. Aztán B, C, D… Azok a dolgozós napok távol tartottak Lissától, és az előtérben lévő személyzet a saját épületeinkben mindent elkövetett, hogy elszakítsanak minket egymástól. Frusztráló volt. A köteléken keresztül követni tudtam a gondolatait, de beszélni akartam vele. Beszélni akartam bárkivel. Adrian is távol maradt és nem zavarta az álmaimat, azon csodálkozva, hogyan érezhette magát. Las Vegas után soha nem ejtettük meg a „beszélgetésünket”. Eddie-vel gyakran egymás mellett dolgoztunk, de ő nem beszélt hozzám, amitől órákra csapdába estem a saját gondolataimba és bűntudatomba. És elhiheted, rengeteg dolog volt, ami növelte a bűntudatomat. Az Udvar körül az emberek nem igazán vették észre a dolgozókat. Tehát akár bent voltam, akár kint, az emberek mindig úgy beszéltek, mintha ott se lettem volna. A legnagyobb téma Victor volt. A veszélyes Victor Dashkov szabadon jár-kel. Hogy történhetett? Olyan ereje volt, amiről senki sem tudott? Az emberek féltek, néhányuk még arról is meg volt győződve, hogy Victor felbukkan az Udvarban és megpróbál mindenkit álmában megölni. A „beépített munka” teória uralkodóvá vált, ami továbbra is gyanú felett tartott minket. Sajnálatos módon, ez azt jelentette, sok ember most azon aggódott, hogy árulók vannak közöttünk. Ki tudja, ki dolgozhat Victor Dashkovnak? Kémek és lázadók ólálkodhatnak az Udvarban, mindenféle kegyetlenséget tervezve. Én tudtam, hogy az összes történet eltúlzott, de ez nem számított. Valamennyinek a lényege az volt: Victor Dashkov szabad emberként sétált a világban. És csak én – és bűntársaim – tudtuk, mind miattam történt. Hogy Las Vegasban láttak minket, alibit biztosított számunkra a börtönből történt szökésre, és még inkább meggondolatlannak tüntette fel, amit tettünk. Az emberek megrémültek, hogy hagytuk az utolsó Dragomir hercegnőt megszökni, miközben egy veszélyes ember szabadon járt-kelt. – Az az ember, aki megtámadta őt! Istennek hála – mondta mindenki –, hogy a királynő elrángatott minket onnét, mielőtt Victor megtalált minket. A las vegasi túra egy egészen új spekulációs irányt is nyitott – egyet, ami személyesen érintett engem. – Hát, ez nem lep meg Vasilissával kapcsolatban – hallottam, ahogy egy nő mondja, miközben egyik nap odakint dolgoztam. Ő és néhány barát az etetők épülete felé sétáltak, és még csak észre sem vettek engem. – Korábban is elszökött már, ugye? Azok a Dragomirok vadak. Valószínűleg vissza fog menni egyenesen az első partira, amit talál, amint elkapják Victor Dashkovot. – Tévedsz – mondta a barátja. – Nem ezért ment el. – Ő valójában egészen megfontolt. Az a dampyr, aki állandóan vele van – a Hathaway lány. Azt hallottam, ő és Adrian Ivashov Las Vegasba szöktek el. A királynő emberei épp hogy csak időben értek oda, hogy megállítsák őket. Tatjana dühöng, különösképpen, mióta Hathaway kijelentette, semmi sem fogja távol tartani egymástól őt és Adriant. Hűűha. Ez majdhogynem sokkoló volt. Úgy értem, azt hittem jobb, ha az emberek azt hiszik, hogy Adrian és én elszöktünk, mint hogy megvádoljanak, bűnrészese és felbujtója vagyok egy szökevénynek, de mégis… meghökkentem, hogy juthattak erre a következtetésre. Reméltem, Tatjana nem hallott erről az úgynevezett lányszöktetésről. Egészen biztos voltam benne, hogy ez romba döntené, akármilyen fejlődést értünk is el ő és én. Az első valódi társasági érintkezésem egy valószínűtlen forrás formájában érkezett. Földet lapátoltam egy megemelt virágágyásra és őrülten izzadtam. A moráknak már majdnem
91
lefekvési idő volt, ami azt jelentette, a nap már teljes nyári ragyogásában volt fenn. Legalább kedves helyünk volt, miközben dolgoztunk: az Udvar hatalmas temploma. Az akadémia kápolnájában sok időt töltöttem, de ritkán látogattam meg ezt a templomot, mivel az Udvar fő épületeitől távol állt. A templom orosz ortodox volt – az uralkodó mora vallás – és nagyon emlékeztetett néhány katedrálisra, amiket láttam, miközben Oroszországban voltam, jóllehet közel sem volt olyan nagy. Csodálatos vörös kőfaragással készült, tornyai zöld cseréppel fedve, melyek felváltva voltak arany keresztekkel borítva. Két kert jelölte a templom kiterjedt területének távoli határát, melyeknek egyike volt, amin dolgoztunk. Közel volt hozzánk az Udvar egyik leginkább figyelemre méltó helye: egy hatalmas szobor, egyike a néhány ősi mora királynőnek, mely majdnem tízszer olyan magas volt, mint én. Egy király hozzáillő szobra állt a kert ellentétes oldalán. Soha nem tudtam emlékezni a nevükre, de egészen biztos voltam benne, hogy átvettük őket az egyik történelem órámon. Látnokok voltak, akik saját idejükben megváltoztatták a mora világot. Egy alak jelent meg a perifériámon, és azt feltételeztem, Hans jön, hogy még egy szörnyű napszámos munkát sózzon ránk. Feltekintve meglepődve láttam, hogy Christian volt az. – Gondolhattam volna – mondtam. – Tudod, hogy bajba fogsz kerülni, ha valaki meglátja, hogy velem beszélgetsz. Christian vállat vont, és leült a félig kész kőfal szélére. – Kételkedem benne. Te vagy az, aki bajba fog kerülni, és nem hinném, hogy a dolgok lehetnek még ennél rosszabbak számodra. – Igaz – morogtam. Néhány pillanatig ott ült csendben, engem nézve, ahogy a földből halmokat és halmokat lapátoltam. Végül megkérdezte. – Rendben. Tehát hogyan és miért tetted, amit tettél? – Mit tettem? – Pontosan tudod, mit. A kis kalandod. – Felültünk egy repülőre és Las Vegasba repültünk. Miért? Hmm. Hadd gondolkodjak. – Szünetet tartottam, hogy letöröljem az izzadtságot a homlokomról. – Mert hova máshova mehetnénk kalóz-témájú hoteleket és bárpincéreket találni, akik nem sűrűn kérnek személyit? Christian gúnyolódott. – Rose, ne süketelj nekem. Te nem mentél Las Vegasba. – Vannak repülőjegyeink és hotel számláink, amivel bizonyítani tudjuk, nem is említve az embereket, akik látták a Dragomir hercegnőt, aki nagyot nyert a szerencsejáték-automatákon. A figyelmem a munkámra irányult, de gyanítottam, Christian a fejét rázza elkeseredésében. – Amint hallottam, hogy három ember kiszöktette Victor Dashkovot a börtönből, tudtam, te kellett, hogy legyél. Hárman eltűntetek? Nem kérdés. Nem messze láttam Eddie-t megmerevedni, és kényelmetlenül körbepillantani. Én is hasonlóképp tettem. Lehet, hogy sóvárogtam a társas érintkezésre, de nem azzal a kockázattal, hogy egy veszélyes társaság kihallgasson minket. Ha a bűnünk kitudódik, a kerti munka vakációhoz lenne hasonlatos. Egyedül voltunk, de mégis halkra vettem a hangom és megkíséreltem őszinte arcot vágni. – Azt hallottam, Victor embereket bérelt fel. Ez egy másik elvadult teória volt, mint ahogy ez: Valójában, úgy hiszem, strigává változtak. – Rendben – mondta Christian hamisan. Túl jól ismert, hogy higgyen nekem. – És azt is hallottam, hogy az egyik testőrnek nincsenek emlékei arról, hogy mi miatt támadta meg a barátait. Esküszik rá, hogy valaki másnak az irányítása alatt állt. Bárki, aki ilyesfajta bűbájjal rendelkezik, valószínűleg el tudja érni, hogy másokat embereknek, bohócoknak, kenguruknak lássanak… Megálltam, hogy ránézzek és a lapátot erősen a földbe vágtam. Visszanyeltem egy dühös visszavágást.
92
– Azért tette, mert azt gondolja, a strigákat vissza lehet állítani eredeti alakjukba. Felkaptam a fejem és hitetlenül Eddie-re bámultam, megdöbbenve, hogy beszélt. – Mit művelsz? – Elmondom az igazságot – felelte Eddie, munkáját nem hagyta abba. – Ő a barátunk. Azt hiszed, feljelentene minket? Nem, a lázadó Christian Ozera nem fog feljelenteni minket. De ez nem jelenti, hogy azt akartam, kitudódjon. Az élet igazságai: Minél több ember ismer egy titkot, az annál inkább kiszivárog. Nem meglepő módon, Christian reakciója sem volt sokkal különbözőbb a többiekétől. – Mi? Ez lehetetlen. Ezt mindenki tudja. – Nem, Victor Dashkov testvére szerint – mondta Eddie. – Abbahagynád? – kiáltottam. – Elmondhatod neki te, vagy én fogom. Sóhajtottam. Christian halványkék szemei minket bámultak, tágra nyílva és megdöbbenve. Legtöbb barátomhoz hasonlóan, elvolt az őrült ötletekkel, de ez már az őrület határát súrolta. – Azt hittem, Victor Dashkov egyke volt – mondta Christian. Megráztam a fejem. – Nem. Az apjának volt egy viszonya, ezért Victornak lett egy törvénytelen féltestvére. Robert. És ő egy lélekhasználó. – Csak te – mondta Christian. – Csak te találnál ilyesmit, mint ez. Figyelmen kívül hagytam a szokásos cinizmusához való visszatérését. – Robert jogot formál rá, hogy meggyógyított egy strigát – megölte a nő élőhalott részét és visszahozta őt az életbe. – A léleknek vannak korlátai, Rose. Lehet, hogy téged visszahoztak, de a strigák elmentek. – Nem ismerjük a lélek valamennyi hatását – mutattam rá. – Fele még mindig rejtély. – Tudunk Szent Vlagyimirról. Ha tudott volna strigákat helye állítani, nem gondolod, hogy egy olyan pasas, mint ő, megtette volna? Úgy értem, ha ez nem csodatevés, akkor mi? Valami ehhez hasonló fennmaradt volna a legendákban – érvelt Christian. – Talán. Talán nem. – Újra megkötöttem a copfomat, a fejemben századjára visszajátszva a találkozásunkat Roberttel. – Talán Vlagyimir nem tudta, hogyan. Ez nem olyan egyszerű. – Aha – értett egyet Eddie. – Ez a jó rész. – Hé – kiáltottam vissza Eddie-re. – Tudom, hogy dühös vagy rám, de Christiannal itt, nem igazán van szükség másvalakire, hogy rosszindulatú megjegyzéseket tegyen. – Nem is tudom – mondta Christian. – Az ilyesmihez talán két emberre van szükség. Most magyarázd meg, állítólag hogyan zajlik ez a csodatétel. Sóhajtottam. – Hozzáadják a lelket egy karóhoz, együtt a másik négy elemmel. A lélek bűbája még Christiannak is új fogalom volt. – Sose gondoltam erre. Úgy sejtem, a lélek felrázza a dolgokat… de nem tudom elképzelni, hogy az, hogy leszúrod a strigákat egy lélekkel megbűvölt karóval, elég lenne ahhoz, hogy visszahozd őket. – Hát… ez az. Robert szerint én nem tudom megtenni. Egy lélekhasználónak kell megtenni. Még több hallgatás. Ismét szótlanná tettem Christiant. Végül azt mondta. – Nem ismerünk olyan sok lélekhasználót. Még kevésbé olyanokat, akik harcolni tudnak, vagy leszúrni karóval egy strigát. – Ismerünk két lélekhasználót. – A szemöldökömet ráncoltam, visszaemlékezve Okszanára Szibériában és Averyre, akit bezártak… hova is? Egy kórházba? Egy Tarasovhoz hasonló helyre? – Nem, négyet. Ötöt, Robertet is beleszámolva. De igaz, egyikük sem igazán képes rá, hogy megtegye. – Nem számít, mert nem lehet megtenni – mondta Eddie.
93
– Nem tudjuk! Megijesztett a saját hangomban lévő kétségbeesés. – Robert hisz benne. Még Victor is hisz benne – haboztam. – És Lissa is. – És meg akarja tenni – mondta Christian, gyorsan kapcsolva. – Mert bármit megtenne neked. – Nem teheti. – Mert nincs meg hozzá a képessége, vagy, mert nem fogod megengedni neki? – Mindkettő – kiáltottam. – Nem engedem őt egy striga közelébe sem. Ő máris… – Sóhajtottam, utálva kijelenteni, amit felfedeztem a köteléken át, miközben külön voltunk. – Szerzett egy karót és megpróbálja megbűvölni. Ez idáig még nem volt sok szerencséje, hál’ Isten. – Ha ez lehetséges lenne – kezdte Christian megfontoltan. – Megváltoztathatná a világunkat. Ha meg tudná tanulni… – Micsoda? Nem! – Annyira lelkes voltam, hogy Christian higgyen nekem, és most azt kívántam, bár ne tenné. Az egyetlen jó dolog az egészben az volt, hogy egyik barátom sem gondolta, ez lehetséges, egyikük sem gondolt rá, hogy Lissa tényleg megpróbál egy strigával harcolni. – Lissa nem harcos. Egyik lélekhasználó sem az, akit ismerünk, úgyhogy hacsak nem találunk egyet, én inkább… – Összerezzentem. – Inkább Dimitrij haljon meg. Ettől végre Eddie abbahagyta a munkát. Ledobta a lapátját. – Komolyan? Soha sem feltételeztem volna ezt. – A szarkazmus vetekedett a sajátommal. Körbefordultam és ökleimet összeszorítva Eddie felé lépkedtem. – Nézd, nem tudom tovább elviselni! Sajnálom. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Tudom, hogy elszúrtam. Hagytam megszökni Dimitrijt. Hagytam megszökni Victort. – Hagytad megszökni Victort? – kérdezte Christian meghökkenve. Figyelmen kívül hagytam és folytattam a kiabálást Eddie-vel. – Hiba volt. Dimitrijjel… az egy gyenge pillanat volt. Elbuktam a kiképzésemben. Tudom, hogy elbuktam. Mindketten tudjuk. De te tudod, hogy nem szándékoztam azokat a károkat okozni, amiket okoztam. Ha tényleg a barátom vagy, tudnod kell. Ha visszacsinálhatnám… – Nyeltem egyet, meglepődve, hogy éreztem, a szemeim szúrtak. – Megtenném. Esküszöm, megtenném, Eddie. Eddie arca tökéletesen nyugodt volt. – Hiszek neked. A barátod vagyok és tudom… Tudom, hogy nem gondoltad, a dolgok olyanná válnak, amilyenné váltak. Összeroskadtam a megkönnyebbüléstől, meglepődve, mennyire aggódtam, hogy elvesztem a tiszteletét és a barátságát. Lepillantva megdöbbentem, ahogy láttam, az ökleimet összeszorítva tartottam. Ellazítottam őket, s képtelen voltam elhinni, hogy ennyire kiborultam. – Köszönöm. Nagyon köszönöm. – Mi ez a kiabálás? Mindketten megfordultunk és Hansot láttuk felénk közelíteni. És nagyon fel volt húzva. Azt is észrevettem, hogy Christian gyakorlatilag elpárolgott. Jobb is. – Ez nem társasági időtöltés! – morogta Hans. – Nektek kettőtöknek még mindig maradt mára egy órátok. Ha elterelitek egymás figyelmét, akkor talán szét kellene választani benneteket. – Odaintette Eddie-t. – Gyerünk. Van egy kis iktatnivaló, rajta a te neveddel. Küldtem egy rokonszenvező pillantást Eddie-nek, ahogy Hans elvezette őt. De azért megkönnyebbültem, hogy nem nekem kellett mennem a papírmunkát elvégezni. Folytattam a munkámat, az agyam ugyanaz a kérdés körül forogva, mint egész héten. Komolyan gondoltam, amit Eddie-nek mondtam. Annyira akartam, hogy ez az álom Dimitrijről igaz legyen. Jobban akartam, mint bármi mást – kivéve Lissa életének kockáztatását. Nem kellett volna haboznom. Csak meg kellett volna ölnöm Dimitrijt. Victor nem szökött volna meg. Lissa nem gondolt volna Robert szavaira. Lissa gondolata az elméjébe taszított. A szobájában volt, az utolsó pillanatban pakolt össze,
94
mielőtt lefeküdt. Másnap volt a lehigh-i látogatása. Nem meglepő módon, az én meghívásomat, hogy vele menjek, visszavonták a mostani események fényében. Lissa születésnapja – valami, ami szörnyen elkerülte a figyelmet ebben a zűrzavarban – szintén ezen a hétvégén volt, és számomra nem tűnt helyesnek, hogy ez alatt külön legyek tőle. Együtt kellett volna ünnepelnünk. Gondolatai zavarosak voltak, és úgy lefoglalták, hogy egy váratlan kopogás ugrásra késztette. Azon csodálkozva, ki látogathatja meg ebben az órában, kinyitotta az ajtót és tátva maradt a szája, hogy Christiant látja ott állni. Számomra is szürreális volt. Egy részem még mindig azt gondolta, hogy az iskolai kollégiumunkban vagyunk, ahol a szabályok – elméletileg – távol tartották a fiúkat és a lányokat egymás szobáitól. De már nem ott voltunk. Gyakorlatilag felnőttek voltunk. Ráébredtem, hogy Christian egyenesen Lissa szobájához ment, miután engem meglátogatott. Elképesztő volt, milyen gyorsan szikrázott fel köztük a feszültség. Az érzelmek egy csokra robbant Lissa mellkasába, a düh, a fájdalom és a zavarodottság megszokott keveréke. – Mit keresel itt? – kérdezte. Ugyanazok az érzelmek voltak Christian arcán. – Beszélni akartam veled. – Késő van – mondta Lissa mereven. – Azon kívül úgy emlékszem, nem szeretsz beszélgetni. – Arról szeretnék beszélni, ami Victorral és Roberttel történt. Ez elég volt ahhoz, hogy felriassza Lissát a dühéből. Vetett egy nyugtalan pillantást az előcsarnokba, aztán behívta Christiant. – Honnét tudsz te erről? – sziszegte Lissa, sietősen becsukva az ajtót. – Csak találkoztam Rose-zal. – Hogy érted el, hogy lásd őt? Én nem láthatom. Lissa ugyanolyan frusztrált volt, mint én, attól, hogy feletteseink távol tartottak minket egymástól. Christian vállat vont, óvatosan fenntartva közöttük a biztonságos távolságot a lakosztály kicsi nappalijában. Mindketten védekezően a kezüket keresztezve tartották, noha nem hinném, hogy észrevették, egymás tükörképei voltak. – Belopakodtam Rose fogolytáborába. Órákon át földet lapátoltatnak vele. Lissa grimaszolt. Azzal a módszerrel, amivel elválasztva tartottak minket, nem sokat tudott elfoglaltságomról. – Szegény Rose. – Boldogul. Mint mindig. – Christian szemei a kanapé és Lissa nyitott bőröndjei felé fordultak, ahol egy ezüst karó feküdt egy selyem blúz tetején. Kételkedtem benne, hogy az a blúz túlélné a túrát millió gyűrődés nélkül. – Érdekes dolog ilyesmit vinni egy kollégiumi látogatásra. Lissa sietősen becsukta a bőröndöt. – Ez nem a te dolgod. – Tényleg hiszel benne? – kérdezte Christian, figyelmen kívül hagyva Lissa megjegyzését. Tett egy lépést előre, lelkesedésétől nyilvánvalóan elfelejtkezett róla, hogy távol akar maradni Lissától. Ráadásul amennyire zavart volt a helyzettől Lissa, annyira közvetlenül tudatába került újdonsült közelségüknek, ahogy Christian illatát érezte, ahogy a fény megcsillant fekete haján… – Azt hiszed, vissza tudsz hozni egy strigát? Lissa visszafordította figyelmét a beszélgetésre és megrázta a fejét. – Nem tudom. Tényleg nem tudom. De úgy érzem, mintha… mintha meg kellene próbálnom. Ha mást nem, tudni akarom, mit tesz a lélek a karóval. Ez elég ártalmatlan. – Nem Rose szerint. Lissa szomorú mosolyt villantott felé, ráébredve, mit tesz, és azonnal eltüntette.
95
– Nem. Rose nem akarja, hogy akárcsak az ötlet közelébe is kerüljek. – annak ellenére, hogy azt akarja, igaz legyen. – Mondd el az igazat! – Christian tekintete égette Lissát. – Azt hiszed, van bármi esélyed, hogy karóval leszúrj egy strigát? – Nem – ismerte el. – Alig tudok bevinni egy ütést. De… ahogy mondtam, úgy érzem, meg kellene próbálnom. Meg kellene próbálnom megtanulni. Úgy értem, leszúrni egyet. Christian fontolgatta ezt néhány pillanatig, aztán ismét tett egy kézmozdulatot a bőrönd felé. – Reggel a Lehigh-re mész? Lissa bólintott. – És Rose-t kihúzták a túráról? – Persze. – Felajánlotta a királynő, hogy megengedi, hogy egy másik barátot vigyél magaddal? – Igen – ismerte el Lissa. – Valójában Adriant javasolta. De ő duzzog… és nem igazán vagyok biztos benne, hogy van hangulatom hozzá. Christian elégedettnek tűnt ettől. – Akkor vigyél engem. Szegény barátom. Nem voltam biztos benne, még mennyi megrázkódtatást képesek ma kezelni. – Mi a fenéért vinnélek téged? – kiáltotta Lissa. Minden dühe visszatért Christian önteltségére. Lissa nyugtalanságának jele volt, hogy káromkodott. – Mert – mondta nyugodt arccal Christian. – én meg tudlak tanítani rá, hogyan szúrj le egy strigát.
96
Tizenhárom (fordította: Srekuci) – Francokat tudod – mondtam hangosan, de senkinek. – Nem, nem tudod – mondta Lissa olyan arccal, ami illett a saját hitetlenségemhez. – Tudom, hogy megtanultál harcolni a tűzzel, de nem tanultál meg karót használni. Christian arcán látszott, hogy hajthatatlan. – Tanultam – egy kicsit. És tanulhatok többet is. Miának van itt néhány testőr haverja, akik harcolni tanítják, és én megtanultam egy részét. Annak az említése, hogy ő és Mia együtt dolgoznak, nem segített azon, hogy javítson Lissa véleményén. – Alig vagy itt egy hete! Úgy teszel, mintha évek óta edzenél egy mester mellett. – Ez jobb, mint a semmi – mondta. – És hol máshol tanulnád meg? Rose-nál? Lissa haragja és hitetlensége egy kissé elhalványult. – Nem – adta meg magát. – Soha. Igazából Rose elrángatna engem, ha rajta kapna, hogy csinálom. Baromira így tennék. Igazából, az akadályok és az emberek ellenére, akik mind visszatartanak engem, kísértésbe estem, hogy most rögtön odamasírozzak. – Akkor itt az esélyed – mondta Christian. A hangja megváltozott. – Nézd, én tudom, hogy a dolgok köztünk nem… valami jók, de ez nem számít, ha megtanulod ezt. Mondd meg Tatjánának, hogy el akarsz engem vinni Lehigh-be. Nem fog neki tetszeni, de meg fogja engedni. A szabadidőnkben megmutatom neked, amit tudok. Aztán, mikor visszajövünk, elviszlek Miához és a barátaihoz. Lissa a homlokát ráncolta. – Ha Rose megtudja… – Ezért fogjuk akkor kezdeni, mikor messze vagy az Udvartól. Túl messze lesz tőled ahhoz, hogy akármit is tehessen. Oh, Isten szerelmére. Adnék én nekik harci leckéket, kezdve azzal, hogy pofán vágom Christiant. – És ha visszajövünk? – kérdezte Lissa. – Rá fog jönni. Ez elkerülhetetlen a kötelékkel. Christian vállat vont. – Ha továbbra is terepmunkán van, akkor megúszhatjuk. Úgy értem, tudni fogja, de nem tud közbeavatkozni. Annyira. – Talán ez nem lesz elég – mondta Lissa sóhajtva. – Rose-nak igaza volt ebben – nem várhatom azt, hogy megtanulom azt néhány hét alatt, ami neki több évébe is belekerült. – Hetek? Ez az időlimitje erre? – Meg kell próbálnod – mondta, szinte kedvesen. Majdnem. – Miért érdekel ez téged ennyire? – kérdezte Lissa gyanakodva. – Miért foglalkoztat téged annyira az, hogy visszahozd Dimitrijt? Úgy értem, tudom, hogy kedvelted, de nincs meg ugyan az a késztetésed, mint Rose-nak. – Rendes fickó volt – mondta Christian. – és ha van egy módja, hogy visszahozzuk dampyrként? Ja, az elképesztő lenne. De ez több ennél… többről van szó, mint csak róla. Ha
97
lenne egy módja, hogy megmentsük az összes strigát, az megváltoztatná a világunkat. Úgy értem, nem mintha nem lenne jó móka felgyújtani őket, miután gyilkolós mókázásba kezdenek, de mi van, ha élből meg tudnánk állítani ezeket a mókázásokat? Ez a kulcsa a megmentésünknek. Mindnyájunkénak. Lissa egy pillanatig szóhoz sem jutott. Christian szenvedélyesen beszélt, és reményt sugárzott, amire Lissa nem is számított. Ez… megindító volt. Kihasználta Lissa hallgatásából származó előnyét. – Emellett nem lehet megjósolni, mit tennél minden gyakorlat nélkül. Én meg szeretném csökkenteni annak az esélyét, hogy megöleted magad, mert ha még Rose tagadja is, én tudom, hogy továbbra is meg akarod tenni ezt. Lissa ismét hallgatott, és a helyzeten töprengett. Figyeltem a gondolatait, és egyáltalán nem kedveltem azt a vonalat, amin jártak. – Hatkor indulunk – mondta végül. – Tudunk lent találkozni ötharminckor? Tatjana nem lesz felvillanyozva, mikor meghallja, ki lett a választott kísérő, de Lissa biztos volt benne, hogy tud egy gyorsat beszélgetni vele reggel. Christian bólintott. – Ott leszek. Visszatérve a szobámba, totál rémült voltam. Lissa megpróbálja megtanulni, hogyan karózzon meg egy strigát – a hátam mögött – és Christiant fogja használni, hogy segítsen neki. Az a kettő a szakításuk óta csak morog egymásra. Hízelgőnek kellett volna éreznem, hogy a hátam mögötti sunnyogás összehozza őket, de nem ezt éreztem. Dühös voltam. Átértékeltem a helyzetemet. Az épületnek, ahol Lissa és én voltunk, nem volt meg az a fajta kijárási tilalom – biztonsági szolgálata, mint az iskolai koleszban volt, de az itteni személyzetet utasították arra, hogy álljon valaki a testőrök irodájánál, ha túlságosan is szeretnék társadalmi életet élni. Hans azt is megmondta nekem, hogy maradjak távol Lissától a további parancsig. Töprengtem ezen egy ideig, arra gondolva, hogy talán megérné, ha Hans rángatna ki Lissa szobájából, és végül úgy gondoltam, ez lesz a B terv. Késő volt, de nem túl késő, és elhagytam a szobámat, hogy a szomszéd ajtajához menjek. Kopogtattam az ajtón, azt remélve, hogy a szomszédom még ébren van. Ő egy velem egykorú dampyr volt, egy frissen vizsgázott testőr egy másik iskolából. Nekem nem volt mobilom, de azt láttam, hogy ő beszélt egyen ma reggel. Néhány pillanattal később kinyitotta az ajtót, és szerencsére nem úgy tűnt, hogy már ágyban lett volna. – Hello – mondta érthető módon meglepetten. – Hello, küldhetek egy üzenetet a telefonodról? Nem akartam terhelni a telefonját egy beszélgetéssel, és emellett Lissa egyszerűen csak rám csapná a telefont. A szomszédom vállat vont, belépett a szobába, és visszatért a telefonnal. Fejből tudtam Lissa számát, és elküldtem neki a következő üzenetet: Tudom, mit fogtok tenni, és ez egy ROSSZ ötlet. Szétrúgom mindkettőtök seggét, ha megtalállak titeket. Visszaadtam a telefont a gazdájának. – Köszi. Ha valaki visszaírna, akkor tudatnád velem? Azt mondta, megteszi, de nem vártam válasz üzenetet. Én másképp kapom az üzeneteimet. Amikor visszatértem a szobámba, és Lissa elméjébe, épp akkor érkeztem, mikor a telefon csipogni kezdett. Christian már elment, és Lissa mosolyogva olvasta az üzenetemet. A válasz a kötelékünkön át érkezett. Tudta, hogy figyelek. Sajnálom, Rose. Ez egy olyan kockázat, amit vállalnom kell. Megcsinálom. Egész éjszaka hánykolódtam és forgolódtam, és mérges voltam amiatt, amit Lissa és Christian próbál tenni. Nem gondoltam volna, hogy valaha is el tudok aludni, de amikor Adrian meglátogatott álmomban, tisztázódott, hogy a testem fáradtsága legyőzte az agyam
98
pörgését. – Las Vegas? – kérdeztem. Adrian álmai mindig más helyen játszódtak, attól függően mit választott. Ma este a Stripnél álltunk (ez valami hely neve lesz? Mert még nem taliztam vele és hát nagybetűvel írják: D), közel ahhoz a helyhez, ahol Eddie és én Lissával és vele randevúztunk az MGM Grandnél. A hotelek és az éttermek csillogó fényei és neonjai fénylettek a sötétségben, de az egész hely hátborzongatóan csöndes volt, ellentétben a valósággal. Adrian nem hozta ide a kocsikat vagy az embereket az igazi Las Vegasból. Ez most olyan volt, mint egy szellemváros. Elmosolyodott, és nekidőlt egy koncert és eszkort szolgáltatást kínáló, papírokkal borított oszlopnak. – Nos, nem igazán volt rá lehetőségünk, hogy kiélvezzük ezt, míg ott voltunk. – Igaz. – Néhány lépésnyire álltam tőle, karjaim keresztbe téve a mellkasomon. Farmer és póló volt rajtam, meg a nazaarom. Láthatóan Adrian úgy döntött, ma este nem öltöztet ki engem, amiért hálás voltam. Úgy végezhettem volna, mint azok a mora táncos lányok egyike, tollban és flitterben. – Azt hittem, hogy kerülsz engem. – Még mindig nem voltam benne teljesen biztos, hogy hogy áll a kapcsolatunk, a Witching Hour-beli laza viselkedése ellenére sem. Felhorkantott. – Ez nem az én választásom, kicsi dampyr. Azok a testőrök mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy magányban tartsanak. Nos, vagy valami ilyesmi. – Christian megpróbált korábban beszökni hozzám, hogy beszélhessünk – mondtam, azt remélve, hogy elkerülhetem az Adrian fejében kavargó gondolatot: hogy életeket kockáztattam azért, hogy megmentsem az ex-pasimat. – Megpróbálja megtanítani Lissát strigát karózni. Arra vártam, hogy Adrian csatlakozik a felháborodásomhoz, de ugyan olyan laza és gunyoros volt, mint általában. – Nem meglepő, hogy Lissa meg akarja próbálni. Ami meglep engem, az az, hogy Christian segíteni akar neki egy ilyen őrült elméletben. – Nos, elég őrült, hogy tetszen neki… és láthatóan legyőzi az egymás iránti gyűlöletüket. Adrian megrázta a fejét, és ezzel a haja a szemébe hullott. Egy kék neon pálmafás épület kísérteties fényt vetett az arcára, ahogy mindent tudóan rám nézett. – Gyerünk már, mindketten tudjuk, miért csinálja ezt. – Mert úgy gondolja, hogy az iskola utáni csoportja Jillel és Miával felhatalmazza őt, hogy tanítsa ezeket a dolgokat? – Mert így lesz egy kifogása, hogy Lissa mellett lehessen – anélkül, hogy úgy tűnne, ő teszi meg az első lépést. Így férfias maradhat. Finoman arrébb csusszantam, hogy a hatalmas nyerőgép reklámfényei ne világítsanak a szemembe. – Ez nevetséges. – Különösképpen az a rész, hogy Christian férfias. – A pasik nevetséges dolgokat tesznek a szerelemért. – Adrian belenyúlt a zsebébe, és kihúzott egy doboz cigarettát. – Tudod, milyen baromira vágyom egyre éppen most? Jelenleg szenvedek, Rose. Miattad. – Ne kezd a romantikus cuccot velem – figyelmeztettem, és megpróbáltam elrejteni a mosolyomat. – Most nincs erre időnk, nem mikor a legjobb barátom szörnyvadászatra akar menni. – Ja, de egyébként hogyan fogja megtalálni őt? Ez is egy probléma. – Adriannak nem kellett kifejtenie, ki az az „ő”. – Igaz – tettem hozzá. – És még amúgy sem képes megbűvölni a karót, szóval addig is az összes kung-fu tudás a világon sem ér semmit. – A testőrök nem kung-fuznak. És honnan tudsz a karóról?
99
– Egy párszor a segítségemet kérte – magyarázta. – Huh. Ezt nem tudtam. – Nos, hogy úgy mondjuk, elég elfoglalt voltál. Nem, mintha valaha is megosztottál volna egy árva gondolatot is a te szegény kicsi barátoddal. A rengeteg munkám mellett nem töltöttem valami sok időt Lissa fejében – csak épp annyit, hogy lecsekkoljam. – Hé, én minden nap gondolok rád. – Annyira féltem attól, hogy Adrian dühös lesz rám Vegas után, most mégis könnyed és játékos volt. Egy kicsit túl könnyed. Azt akartam, hogy a jelen problémára koncentráljon. – Mennyit tennél fel Lissára és a bűbájára? Közel van ahhoz, hogy megcsinálja? Adrian szórakozottan játszott a cigarettájával, és már szinte kísértésbe estem, hogy azt mondjam neki, rajta, gyújtsál rá egyre. Hiszen ez az ő álma volt. – Nem tiszta. Én nem úgy használom a bűbájt, ahogyan ő. Ez furcsa, hogy a többi elem már ott van… és ez nehezebbé teszi a lélek irányítását. – Segítettél neki akárhogy is? – kérdeztem gyanakvóan. Szórakozottan megrázta a fejét. – Mire gondolsz? Haboztam egy kicsit. – Én… én nem tudom. Segítesz neki a legtöbb lélek dologban, de ebben segíteni neki azt jelentené, hogy… -… Dimitrijnek segítenék? Bólintottam, nem bíztam magamban annyira, hogy túlbonyolítsam. – Nem – mondta végül Adrian. – Nem segítek neki, de csak azért, mert nem tudom, hogyan tudnék. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. – Tényleg nagyon sajnálom – mondtam neki. – Mindent… Hogy hazudtam arról, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Ez hiba volt. És nem értem… nos nem fogom fel, miért vagy ilyen kedves velem. – Gonosznak kéne lennem? – kacsintott. – Az ilyen féle dolgokat bírod? – Nem! Persze hogy nem. De, úgy értem, annyira dühös voltál mikor Vegasba jöttél, és megtudtad, mi folyik ott. Én csak azt hittem… nem is tudom. Azt hittem gyűlölsz engem. A szórakozottság el tűnt a vonásaiból. Odajött hozzám, és a kezét a vállamra tette, sötétzöld szemei halálosan komolyak voltak. – Rose, nincs semmi ezen a világon, ami rávehetne arra, hogy utáljalak. – Még az sem, hogy megpróbálom visszahozni az ex-pasimat a halálból? Adrian átölelt, és még ebben az álomban is éreztem a bőre illatát. – Igen, őszinte leszek. Ha Belikov most itt sétálgatna élve, mint régen? Akkor azzal lenne egy kis probléma. Nem akarok arra gondolni, mi fog történni velünk, ha… nos, nem éri meg időt pazarolni rá. Ő most nincs itt. – Én még mindig… még mindig azt akarom, hogy működjön ez kettőnk között – mondtam szelíden. – Még mindig megpróbálnám, még ha ő vissza is jönne. Csak nehéz nekem elengedni valakit, akivel törődöm. – Tudom. Azt tetted, amit a szerelem miatt tenned kellett. E miatt nem haragudhatok rád. Butaság volt, de a szerelem ilyen. Van róla elképzelésed, én mit tettem meg érted? Hogy biztonságban tartsalak? – Adrian… Nem tudtam a szemébe nézni. Hirtelen érdemtelennek éreztem magam. Olyan könnyen alá lehet becsülni őt. Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy a fejem a mellkasának döntöttem, és hagytam, hogy a karjaival átöleljen. – Sajnálom.
100
– Sajnáld azt, hogy hazudtál – mondta csókot nyomva a homlokomra. – Ne kérj bocsánatot azért, mert szereted őt. Ez a részed, egy részed, amit el kell engedned, igen, de ez egy olyan dolog, ami azzá tesz téged, aki vagy. Az a rész, hogy el kell engedned… Adriannak igaza volt, és ezt baromi ijesztő volt elfogadni. Megvolt az esélyem. Megpróbáltam megmenteni Dimitrijt, és elbuktam. Lissa nem jut semmire a karóval, ami azt jelenti, hogy tényleg úgy kell kezelnem Dimitrijt, mint ahogy mindenki más is teszi: Ő halott. Tovább kell lépnem. – Francba – mormogtam. – Mi? – kérdezte Adrian. – Gyűlölöm, amikor te vagy a megfontoltabb. Az az én dolgom. – Rose – mondta, és erőlködött, hogy megtartsa a komoly hangsúlyát. – Rengeteg szó jut eszembe, amivel illethetnélek téged, szexi, és szenvedélyes lenne a lista élén. De tudod, hogy mi nincs a listán? Megfontolt. Nevettem. – Oké, nos, akkor az én dolgom az, hogy a kevésbé őrült legyek. Megfontolta a dolgot. – Ezt el tudom fogadni. Felemeltem az ajkamat az övéihez, és még ha mindig volt valami rázós dolog a kapcsolatunkban, abban nem volt bizonytalanság, ahogy csókolóztunk. Csókolózni egy álomban pontosan olyan érzés volt, mint a valóságban csókolózni. A köztünk lévő levegő felmelegedett, és éreztem, hogy az egész testemen végigfut a remegés. Elengedte a kezem, és a karjait a derekam köré fonta, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz. Rájöttem, hogy itt az ideje, hogy elkezdjek hinni abban, amit folyamatosan mondok. Az élet megy tovább. Dimitrij talán elment, de lehet köztünk valami Adriannal – legalábbis addig, míg a munkám el nem szólít. Ez természetesen csak akkor következik be, ha lesz is munkám. Pokolba is, ha Hans itt irodai munkára kényszerít és Adrian továbbra is ilyen hanyag marad, akkor örökké együtt maradhatunk. Adrian és én sokáig csókolóztunk, közelebb és közelebb préselődve egymáshoz. Végül megtörtem a dolgot. Ha szexelsz egy álomban, ez azt jelentené, hogy tényleg megteszed? Nem tudtam, és az biztos, hogy nem is akkor akartam rájönni. Erre még nem álltam készen. Hátra léptem, és Adrian vette a lapot. – Keress meg, ha lesz egy kis szabadidőd. – Remélem hamarosan így lesz – mondtam. – A testőrök nem büntethetnek engem örökké. Adrian szkeptikusan nézett rám, de hagyta, hogy az álom szertefoszoljék minden további hozzászólás nélkül. Visszatértem a saját ágyamba, és a saját álmaimba. Az egyetlen dolog, ami megakadályozott abban, hogy elkapjam Lissát és Christiant, amikor másnap korán reggel találkoztak az előcsarnokban, az az volt, hogy Hans behívott engem még korábban dolgozni. Papírmunkát adott – a pincében, elég ironikus – otthagyva az aktákkal és a Lissa és Christian iránti idegemmel, ahogy figyeltem őket a kötelékünkön át távozni. Ezt a sokrétűségem jelének tekintettem, hogy képes vagyok betűrendbe szedni az aktákat, és kémkedni is egyazon időben. A megfigyelésem megzavarták, mikor egy hang megszólalt. – Nem vártam volna, hogy újra itt talállak. Kipislogtam Lissa fejéből, és felnéztem a papírjaimból. Mikhail állt előttem. A Victor incidens komplikációinak fényében majdnem elfelejtettem Mikhail közreműködését a „szökésünkben”. Leraktam az aktákat, és rámosolyogtam. – Jah, furcsa játékot űz a sors mi? Igazából most azt akarják, hogy itt legyek. – Valóban. Elég nagy bajban vagy most, ahogy hallottam. A mosolyom grimaszba váltott.
101
– Mesélj nekem erről. – Körbepillantottam, habár tudtam, hogy egyedül vagyunk. –Te nem kerültél semmilyen bajba, igaz? Megrázta a fejét. – Senki sem tudja, mit tettem. – Jó. – Legalább egy ember megúszta sértetlenül ezt a bukást. A bűntudatom nem tudta volna elviselni, ha őt is elkapják. Mikhail letérdelt, így szemmagasságba került velem, karjait az asztalon pihentette, ahol ültem. – Sikerrel jártatok? Megérte? – Ezt a kérdést nehéz megválaszolni. – Megemelte a szemöldökét. – Történt valami… nem igazán nyerő dolog. De azt megtudtuk, amit tudni akartunk – vagy, nos úgy gondoljuk, hogy megtudtuk. Elakadt a lélegzete. – Hogyan hozhatunk vissza egy strigát? – Azt hiszem. Ha az informátorunk az igazat mondta, akkor jah. Persze, még ha az igazat is mondta… nos, nem olyan könnyű megtenni. Szinte képtelenség, komolyan. – Mi az? Haboztam. Mikhail segített nekünk, de nem volt benne a bizalmi körömben. Még most is láttam a kísérteties pillantást a szemében, ugyanazt, amit már korábban is láttam. A szerettének elvesztése iránt érzett fájdalom még mindig kínozta őt. Úgy néz ki, mindig is fogja. Többet ártok azzal, mint segítek, ha elmondom neki, mit tudtam meg? Ez a múló remény csak jobban meg fogja sebezni? Végül úgy döntöttem, elmondom neki. Még ha el is mondja másoknak – és nem hiszem, hogy így tenne – a legtöbben úgyis csak nevetnének rajta. Nem okozta semmi bajt. Az igazi gond akkor jön el, amikor beszél valakinek Viktorról és Robertről – de nem kell megemlítenem a közreműködésüket neki. Christiannal ellentétben, úgy tűnik, Mikhailnak nem esett le, hogy a mora hírekben felkapott börtönszöktetést azok a tinédzserek hajtották végre, akiknek segített kijutni. Mikhail nem gondol semmi másra, aminek nincs köze az ő Sonjájának a megmentéséhez. – Egy lélekhasználó kell hozzá – magyaráztam. – Egy olyan, akinek van egy lélekkel megbűvölt karója, és aztán a srácnak… vagy a lánynak… meg kell karóznia a strigát. – Lélek… – ez az elem még mindig idegen a legtöbb morának és damphirnak – de nem neki. – Mint Sonja. Tudtam, hogy a lélek sokkal csábítóbbá teszi őket… de esküszöm, neki sose volt rá szüksége. Ő önmagában is gyönyörű volt. – Mint mindig, Mikhail arca ugyan olyan szomorú lett, mint mindig, amikor Ms. Karpot említi. Sosem láttam igazán boldognak, mióta találkoztam vele, bár úgy gondoltam, ha valaha is megejtene egy hiteles mosolyt, igazán jóképű lenne. Hirtelen zavartnak tűnt a romantikus kitérője miatt, és visszatért az üzlethez. – Melyik lélekhasználó képes a karózásra? – Egyik sem. Lissa Dragomir és Adrian Ivashkov az egyetlen általam ismert lélekhasználók – nos nem számítva Avery Lazart. – Oksanát és Robertet kihagytam ebből. – Egyikőjüknek sincs meg a képessége, hogy megtegyék ezt – ezt mindketten ugyan olyan jól tudjuk. És Adrian amúgy sem érdekelt az ügyben. Mikhail figyelmes volt, és kiragadta azt a részletet, amit ki se mondtam. – De Lissa igen? – Igen – ismertem be. – De évekbe telne neki, hogy megtanulja. Ha nem többe. És ő a vérvonala utolsó tagja. Nem kockáztathatjuk őt ilyen módon. A szavaimban rejlő igazság megütötte őt, és nem tudtam mást tenni, mint osztoztam a fájdalmában és lehangoltságában. Mint én, ő is rengeteg reményt fektetett ebbe az utolsó – kétségbeesett erőfeszítésbe, hogy visszahozhassa az elvesztett szerelmét. Csak megerősítettem,
102
hogy ez lehetséges… mégis képtelenség. Azt hiszem, könnyebb lenne mindkettőnknek, ha megtudnánk, hogy ez csak egy nagy átverés. Sóhajtott egyet és felállt. – Nos… értékelem, hogy utána jártál ennek. Sajnálom, hogy a semmiért büntettek meg. Vállat vontam. – Rendben van. Megérte. – Remélem… – az arca határozatlanságot tükrözött. – Remélem hamar véget ér ez, és nem lesz kihatással semmire sem. – Kihatással mire? – kérdeztem hirtelen, elkapva a hangjában lévő élt. – Csak… nos, a testőröknek, akik megtagadják a parancsot, néha hosszú büntetéssel kell szembenézniük. – Oh. Ez. – Az állandó félelmemre utalt, hogy az íróasztal mellett ragadok. Megpróbáltam adni a nemtörődömöt, és nem kimutatni, mennyire megrémített ez a lehetőség. – Biztos vagyok benne, hogy Hans csak blöffölt. Úgy értem, tényleg ezt csináltatná velem örökké, csak azért, mert elfutottam és… Abbahagytam, a szám tátva maradt, mikor egy mindenttudó villanás futott ár Mikhail szemén. Hallottam régebben, hogyan próbálta levadászni Ms. Karpot, de a gondolat eddig még sosem jutott el teljesen az agyamig. Senki sem engedélyezte a keresését. Egyedül kellett elmennie, megszegnie a protokollt, és visszasomfordálnia, mikor végül feladta a keresést. Pont akkora bajban lehetett, mint én, amiért MIA-ba mentem. – Ezért… – nyeltem egyet. – Ezért van az, hogy te… amiért most itt lent dolgozol a pincében? Mikhail nem válaszolt a kérdésemre. Ehelyett lenézett rám egy kis mosollyal, és a papírhalmomra mutatott. – Az F az L előtt jön – mondta mielőtt megfordult és elment volna. – Francba – motyogtam lenézve. Igaza volt. Úgy néz ki, mégsem megy valami jól az abc, miközben Lissát figyelem. Mégis, ahogy újra egyedül lettem, ez nem akadályozott meg abban, hogy újra a fejébe másszak. Tudni akartam, mit csinál… és nem akartam arra gondolni, hogy amit tettem, az a testőrök szemében sokkal rosszabb, mint amit Mikhail tett. Vagy ugyan olyan – vagy rosszabb – büntetést helyeznek kilátásba a részemre. Lissa és Christian a Lehigh egyetem melletti egyik hotelban voltak. A vámpír nap közepe éjszakát jelent az emberi egyetem számára. Lissa útja nem kezdődik meg másnap reggelig, ami azt jelenti, hogy a hotelben kell várnia, és át kell állnia az emberi napszakokra. Lissa „új” testőrei. Serena és Grant vele voltak a másik hárommal együtt, akiket a királynő küldött erősítésként. Tatjana megengedte Christiannak, hogy ő is menjen, és közel sem ellenezte annyira, mint amitől Lissa félt – amitől újra felmerült bennem a kérdés, hogy talán a királynő mégsem olyan szörnyű, mint ahogy mindig is hittem. Priscilla Voda a királynő közeli tanácsosa, akit én is, meg Lissa is kedveltünk, szintén Lissával tartott az iskola bebarangolása közben. Két plusz őr Priscillával maradt; a harmadik Christiannal. Egy csoportként ebédeltek, majd visszatértek a szobájukba. Serena Lissával maradt a szobában, míg Grant őrt állt az ajtón kívül. Ezt figyelve fájdalom nyilallt belém. Páros őrzé – erre képeztek ki. Erre vártam, hogy egész életemben ezt tegyem Lissáért. Serena tökéletes példája volt a testőri tartózkodásnak, ott lenni, ám mégsem, miközben Lissa felakasztja a ruháit. Egy hirtelen kopogás az ajtón akcióba lendítette Serenát. A karója a kezében volt, és az ajtó felé indult, hogy kilessen a kukucskálón. Csak csodálni tudtam a reakcióidejét, bár sosem hittem, hogy valaki képes olyan jól őrizni Lissát mint én. – Hátra – mondta Serena Lissának. Egy perc múlva a Serenában lévő feszültség feloldódott egy kissé, és kinyitotta az ajtót. Grant állt ott Christiannal az oldalán. – Azért van itt, hogy lásson téged – mondta Grant, mintha nem lenne egyértelmű.
103
Lissa bólintott. – Hmm, jah. Gyere be. Christian belépett, mikor Grant elhátrált. Christian jelentőségteljesen Lissára nézett, majd bólintott Serena felé. – Hé, hmm, magunkra hagynál minket egy kicsit? – Ahogy a szavak kicsúsztak Lissa szájából, az arca vörösre váltott. – Úgy értem… mi csak… nekünk csak meg kell beszélnünk néhány dolgot, ennyi az egész. Serena arca majdnem természetes maradt, de az tisztán látszott, hogy úgy gondolja, többet is fognak tenni a puszta beszélgetésnél. Átlag tinédzserek randi ügyei nem valami nagy felkapott pletyka téma a morák világában, de Lissa az ő hírhedtségével egy kissé több figyelmet érdemelt a romantikus kapcsolatai terén. Serenának tudnia kellett, hogy Christian és Lissa szakítottak. Most úgy tudja, hogy most újra együtt vannak. Lissa elhívta Christiant az utazásra, ami biztos ezt sugallja. Serena óvatosan körbenézett. A védelem és a magánélet egyensúlya mindig is nehéz dolog volt a morák és testőrök között, és az ilyen hotel szobák csak még jobban megnehezítik ezt. Ha vámpír beosztás szerint élnének, akkor most mindenki aludna a nappali órákban, és kétségem sincs afelől, hogy Serena Granttel ülne az előtérben. De kint sötét van, és még az ötödik emeleti ablak is jelenthet striga veszélyt. Serena nem volt odáig az ötletért, hogy magára hagyja az új védencét. Lissa hotelszobájában volt egy elegáns nappali és egy dolgozó részleg, és egy szomszédos hálószoba, melyet csiszolt francia üvegajtókon át lehetett megközelíteni. Serena e felé bólintott. – Mi lenne, ha bemennék oda? – Ez egy okos ötlet. Tettessük az egyedüllétet, de maradjunk a közelben. Aztán, Serena belegondolt a következményekbe, és elpirult. – Úgy értem… hacsak ti srácok nem akartok oda menni, és én majd… – Nem – tiltakozott Lissa, és egyre jobban és jobban zavarba jött. – Ez így jó. Itt maradunk. Csak beszélgetünk. Nem tudtam, kinek a meggyőzésére mondja ezt, Serena vagy Christian. Serena bólintott, és eltűnt a hálószobában egy könyvvel, ami hátborzongatóan Dimitrijre emlékeztetett. Becsukta az ajtót. Lissa nem volt biztos abban, mennyire szűrődnek át a hangok, ezért bekapcsolta a TVt. – Istenem, ez szörnyű volt – nyögött fel Lissa. Christian totál könnyednek tűnt, miközben a falnak dőlt. Ő egyáltalán nem volt az a formális típus, semmilyen értelemben, mégis odaillő ruhát vett fel a korábbi vacsorához, ami még mindig rajta volt. Jól állt neki, nem számít, hogy mennyit panaszkodik miattuk. – Miért? – Mert úgy gondolja, hogy mi – úgy gondolja, hogy mi – nos, tudod. – És? Mi ebben a nagy cucc? Lissa a szemét forgatta. – Te egy pasi vagy. Természetesen, ez neked nem számít. – Hé, nem igaz, hogy nekünk nem számít. Emellett meg jobb neki, ha azt hiszi, mint hogyha az igazat tudná. A múltbeli szexuális életükre való utalás kevert érzelmeket hozott elő Lissából – zavart, dühöt és vágyat – de nem engedte, hogy megmutatkozzon rajta. – Rendben. Csak essünk túl rajta. Egy hosszú nap áll előttünk, és aludni sem fogunk sokat. Hol kezdjük? Akarod, hogy elővegyem a karót? – Még nincs rá szükség. Csak néhány alap védelmi mozdulatot kéne gyakorolnunk. – Kiegyenesedett, és elindult a szoba közepére, eltolva egy asztalt az útból. Esküszöm, más körülmények között, figyelni kettejüket, ahogy maguktól harci edzéssel próbálkoznak, vicces lenne
104
– Oké – mondta Christian. – Szóval már tudod, hogyan kell ütni. – Mi? Nem tudom! Christian a homlokát ráncolta. – Kiütötted Reed Lazart. Rose említette, úgy száz alkalommal. Sosem hallottam őt még, hogy akár mire is ilyen büszke lenne. – Megütöttem egy embert egyszer az életemben – mutatott rá. – És Rose irányított engem. Azt sem tudom, hogy egyáltalán meg tudom-e csinálni még egyszer. Christian bólintott, és lehangoltnak tűnt – nem Lissa képességei miatt, hanem a saját türelmetlen természete miatt, mivel ő rögtön az igazi hard-core küzdelembe akart ugrani. Ennek ellenére meglepően türelmes tanárnak bizonyult, ahogy végig ment a szép ütések és csapások művészetén. A mozdulatai nagy részén látszott, hogy tőlem vette át őket. Nagyon jó diák volt. Hogy testőr szinten van-e? Nem. Még csak messziről sem. És Lissa? Ő okos és értelmes, de nem küzdelemre született, nem számít, mennyire akar segíteni ebben. Kiütni Reed Lazart egy gyönyörű dolog volt, de ez nem egy olyan dolognak tűnik, ami valaha is természetes lesz számára. Szerencsére, Christian az egyszerű kitéréssel és az ellenség figyelésével kezdte. Lissa még kezdő volt ebben, de ígéretesnek tűnt. Christian ezt az ő oktatói képességének tudta be, de én mindig is sejtettem, hogy a lélekhasználóknak van egy fajta természetfeletti megérzésük arról, hogy mit fog tenni a másik legközelebb. Habár kétlem, hogy ez a strigákon is működne. Egy kis idő múlva Christian végre visszatért a támadáshoz, és ekkor fordultak rosszra a dolgok. Lissa kedves, gyógyító természete nem összeegyeztethető ezzel, és nem volt hajlandó a teljes erejével odacsapni, mivel félt, hogy bántaná Christiant. Mikor a srác rájött, hogy mi történik, a csipkelődő természete előtört. – Gyerünk már! Ne tartsd vissza! – Nem tartom – tiltakozott, egy ütést mérve a mellkasára, ami még csak közel sem állt ahhoz, hogy elmozdítsa. Erőszakosan végigfuttatta az újait a haján. – De azt teszed! Láttalak már keményebben kopogtatni egy ajtón, mint ahogy most engem ütsz. – Ez egy nevetséges metafora. – És – tette hozzá – nem is az arcomra célzol. – Nem akarok nyomokat hagyni! – Nos, ha így haladunk, akkor ettől nem is kell félnünk – morogta. – Emellett, amúgy is meg tudnád gyógyítani. Mulattatott a civakodásuk, de nem szerettem, hogy bátorítja a lélek használatára. Még mindig nem győztem le a bűntudatot, amit a börtönszöktetés lehetséges hosszú távú kihatása miatt éreztem. Előre nyúlva Christian elkapta Lissa csuklóját, és maga felé rántotta. Ökölbe szorította Lissa ujjait a másik kezével, aztán lassan bemutatta, hogyan vigyen be egy ütést felfelé úgy, hogy az öklét az arca felé irányította. Sokkal jobban érdekelte az, hogy megmutassa a technikát és a mozdulatot, szóval ez csak éppen, hogy súrolta őt. – Látod? Fölfelé ívelj. Pont ide üssél. Ne aggódj amiatt, hogy bántasz engem. – Ez nem olyan egyszerű… A tiltakozása elhalt, és hirtelen mindketten észlelték a szituációt, amibe kerültek. Alig volt valamennyi hely közöttük, és Christian ujjai még mindig Lissa csuklóján pihentek. Melegséget éreztek Lissa bőrén, és elektromosság futott végig az egész testén. A köztük lévő levegő nehéz és fülledt lett, mintha csak betakarná őket, és egymás felé húzná. Christian szeméből áradó vadság, és lélegzetének hirtelen elakadása alapján fogadni mertem volna, hogy ugyan így reagál arra, hogy ilyen közel lehet Lissa testéhez.
105
Magához térve Christian hirtelen elengedte a kezét és hátra lépett. – Nos – mondta durván, ám még mindig tisztán látszott, hogy ideges a közelség miatt – azt hiszem, nem veszed igazán komolyan azt, hogy segíteni akarsz Rose-nak. Ezt megette. A szexuális feszültség ellenére a harag fellángolt Lissában erre a megjegyzésre. Felemelte az öklét és teljesen váratlanul érte Christiant, mikor meglendítette, és arcon vágta vele. Nem érte el a Reed pofon mértékét, de Christiannak kemény volt. Sajnos, Lissa elvesztette az egyensúlyát a mozdulat közben, és Christianba botlott. Mindketten eldőltek, a földre zuhantak, miközben feldöntöttek egy kis asztalt és egy közeli lámpát. A lámpa eltalálta az asztal sarkát és eltörött. Mindez idő alatt Lissa Christianon feküdt. Ő a karjait ösztönösen Lissa köré fonta, és ha az előbb a köztük lévő távolság kicsi volt, akkor az most nem is létezett. Egymás szemébe bámultak, Lissa szíve majd kiugrott a helyéről. A szívfacsaró elektromos érzés újra elárasztotta őket, és Lissa számára az egész világ egy pontba, Christian szájára szűkült. Később mindketten azon gondolkodtunk, hogy vajon megcsókolta volna-e őt, de ekkor Serena kirobogott a hálószobából. Kiemelt testőri készenlétben volt, a teste megfeszült, készen állt arra, hogy szembenézzen egy seregnyi strigával a karójával a kezében. Csikorogva megállt, amikor meglátta a szeme elé táruló képet: ami egy romantikus közjátéknak látszott. Bár elég furcsának tűnt a törött lámpával, és a Christian arcán lévő vörös duzzanattal. Ez kissé kínos volt mindenkinek, és Serena támadási kényszere is átalakult zavarrá. – Oh – mondta bizonytalanul. – Sajnálom. Zavar öntötte el Lissát és haragudott magára, hogy ennyire hatással van rá Christian. Hiszen mérges volt rá. Sietve elhúzódott és felült, és ilyen ideges állapotában szükségét érezte annak, hogy tisztázza, hogy semmi romantikus dolog nem történt itt. – Ez… ez nem az, aminek gondolod – dadogta, bárhová nézve, csak nem Christianra, aki lábra állt, és ugyan olyan elgyötörtnek tűnt, mint Lissa. – Harcoltunk. Úgy értem harcolni tanultunk. Meg akarok tanulni a strigák ellen védekezni. És megtámadni őket. És megkarózni őket. Ezért Christian volt olyan kedves, és segített nekem, ennyi az egész. – Volt valami aranyos abban, ahogy fecsegett, és ez tisztára Jillre emlékeztetett engem. Serena láthatólag ellazult, és habár kitűnően megtanulta a testőrök üres tekintetét, látszott, hogy jól szórakozik. – Nos – mondta – úgy tűnik, nem végeztek valami jó munkát. Christian felháborodva elfordult, mikor Serena tanulmányozni kezdte a sérült arcát. – Hé! Azt tettük. Én tanítottam neki ezt. Serena még mindig viccesnek gondolta az egészet, de egy komoly, figyelmes pillantás kezdte átvenni az uralmat a szeme sarkában. – Úgy tűnik, ez inkább szerencse volt, mint akármi más. – Habozott egy kicsit, mintha egy nagy döntés előtt állna. Végül azt mondta. – Nézzétek, ha ti srácok komolyan gondoljátok ezt, akkor a megfelelő módon kell megtanulnotok. Megmutatom nektek, hogyan. Ilyen. Nincs. Tényleg egy hajszálon múlt, hogy nem szöktem el az Udvarból, hogy elstoppoljak Lehighbe, hogy tényleg megmutassam nekik, hogy kell bevinni egy ütést – és Serena lenne hozzá az eszköz – mikor valami kirántott Lissából a saját valóságomba. Hans. Egy szarkasztikus üdvözlés készült kitörni az ajkaimon, de nem adta meg rá az esélyt. – Felejtsd el a papírokat, és kövess engem. Hívattak téged. – Én… mi? – Baromira váratlan. – Hova hívattak? Vigyorogni kezdett. – A királynő elé.
106
Tizennégy (fordította: Tünde) Az utóbbi időben Tatjana, ha kiabálni akart velem, egyszerűen átvitt valamelyik privát szobájába. Ott mindig egy egészen bizarr légkör uralkodott, mintha csak a délutáni teánál volnánk – leszámítva, hogy az emberek általában nem üvöltenek a teaivás közben. Nem volt okom azt hinni, hogy ez az alkalom más lesz… egészen addig, amíg fel nem tűnt, hogy a kíséretem elirányított engem a Bíróság fő épületei felé, arra a helyre, ahonnan a mindenkori királyi vezető irányított. A fenébe. Ez sokkal komolyabb, mint gondoltam. S csakugyan, amikor végül bevezettek a terembe, ahol Tatjana várt… nos, kis híján ledermedtem és nem tudtam belépni. Csak egy kis érintésre volt szükség a hátamon az egyik testőrtől, aki velem tartott, hogy előre mozduljak. A hely tele volt. Nem voltam biztos benne, melyik teremben is vagyok. A morák jóhiszeműen megtartották a tróntermet királyaik vagy királynőik számára, de nem gondoltam, hogy ez az lenne. Erősen díszített, gondosan faragott virágos mintáival, és csillogó arany gyertyatartóival a falon egy régi uralkodói ház érzetét keltette. Voltak ténylegesen égő gyertyák is. Fényük visszaverődött a díszes teremben. Minden csillogott és úgy éreztem magam, mintha megbotlottam volna egy színpadi előadáson. És igen, akár úgy is lehetett volna. Egy pillanat múlva felmértem a helyzetet, már felismertem, hol vagyok. A szobában lévő emberek csoportokra oszlottak. Tizenketten egy hosszú asztalnál ültek a terem középén lévő emelvényen. Tatjana maga ült az asztal közepén hat morával az egyik oldalán és öttel a másikon. A terem másik felén egyszerű széksorok voltak – részletesen kidolgozott és párnázott szatén párnákkal ellátottak – melyek szintén tele voltak morákkal. A közönség. A Tatjana egyik oldalán ülő emberek voltak a hallgatóság. Idős morák, de fejedelmiség lengte körül őket. Tizenegy mora a tizenegy vezető királyi családból. Lisa még nem volt tizennyolc – bár ő is onnan származott, kezdettől tudtam – így nem volt még helye köztük. Valaki ült Priscilla Voda helyén. Kerestem a Tanácsban a mora világ hercegeit és hercegnőit. A családok legidősebb tagja jogot formál a királyi címre, és tanácsadóvá válik Tatjana oldalán. Néha a legidősebb lemond a pozícióról és átadja valaki másnak, ha a család alkalmasabbnak érzi, de a kiválasztott szinte mindig legalább negyvenöt éves. A Tanács megválasztja a mora királyt vagy királynőt, s az is marad, amíg meg nem hal vagy nyugdíjba nem megy. Ritka esetben a királyi családok elegendő támogatásával egy uralkodót erőszakkal is el lehet távolítani a tisztségéből. A Tanácsban minden herceg vagy hercegnő egy családi tanácshoz fordul tanácsért, és hátrapillantva a közönségre, felismertem, hogy az egy családba tartozók egy csoportban foglaltak helyet: Ivashkovok, Lazarok, Badicasok… A hátsó sorokban voltak jelen a megfigyelők. Tasha és Adrian egymás mellett ültek, s tudtam, hogy ők nem tagjai sem a királyi, sem a családi tanácsnak. Mégis, itt látni őket megnyugtatott kicsit. Én továbbra is a bejáratnál maradtam, nyugtalanul egyik lábamról a másikra állva, azon tűnődve, vajon mi vár itt rám. Nem csupán a nyilvános megszégyenítést vívtam ki magamnak; úgy tűnik a világ legfontosabb morái előtt sikerült ezt elérnem. Csodás.
107
Egy nyakigláb, őszülő mora lépett előre, megkerülte a hosszú asztalt, és megköszörülte a torkát. A beszélgetések moraja azonnal elhalt. Csend töltötte be a termet. – A Mora Királyi Tanács ezen ülése megkezdődik – jelentette ki. – Tatjana Marina Ivashkov királyi fenség elnököl. Könnyedén meghajolt a királynő felé, majd diszkréten visszavonult a terem szélére, közel állva a testőrökhöz, akik úgy sorakoztak a fal mellett, mintha maguk is díszek volnának. Tatjana mindig kiöltözött az ünnepségekre, láttam már, de egy olyan hivatalos eseményen, mint ez, igazi királynői tekintély sugárzott róla. Ruhája egy hosszú ujjú, sötétkék selyem, díszesen befont haján pedig kék és fehér kövekkel kirakott, csillogó koronát viselt. Egy szépségversenyen cirkóinának mondanám őket. Rajta viszont egy pillanatra sem kérdőjeleztem meg, hogy azok valódi zafírok és gyémántok. – Köszönöm – mondta. Az uralkodói hangját használta, zengőn és lenyűgözően, betöltve a termet. – Folytatjuk a tegnapi tárgyalásunkat. Várjunk csak… mi? Nekünk tegnap is volt velem tárgyalásuk? Észrevettem, hogy magam köré fonom a karomat, mintha védekeznék, ezért azonnal magam mellé ejtettem őket. Nem akartam gyengének tűnni, akármit is tartogatnak számomra. – A mai napon tanúvallomást hallunk egy újonnan kinevezett testőrtől – pillantott rám élesen Tatjana. Akárcsak mindenki a teremben. – Rosemarie Hathaway, előre lépnél, kérlek? Fejemet magasra tartva és magabiztos testtartással előreléptem. Nem igazán tudtam, hova álljak, így megálltam a terem közepén, szemtől szemben Tatjanaval. Ha balhét csinálok a nyilvánosság előtt, azt kívántam, bárcsak valaki megsúgta volna nekem, hogy a testőrök fekete-fehér ruháját viseljem. Bármilyet. Nem mutattam félelmet, még sima farmerben és pólóban sem. Kissé meghajoltam, majd mikor találkozott a tekintetünk, mereven vártam arra, ami ezután jön. – Megmondanád a neved, kérlek? – kérte. Természetesen már tudta, de válaszoltam – Rosemarie Hathaway. – Hány éves vagy? – Tizennyolc. – Mikor töltötted be a tizennyolcat? – Pár hónapja. Várt pár pillanatot, hogy mindenki megeméssze, mintha ez egy nagyon fontos információ lenne. – Hathaway kisasszony, úgy értesültünk, ebben az időben hagytad el a Szt. Vlagyimir Akadémiát. Így történt? Tényleg erről akar tárgyalni? Nem a vegasi kiruccanásomról Lisával? – Igen – nem mondtam többet. Oh, Istenem. Reméltem, nem keveri bele Dimitrijt. Nem tudott a vele való kapcsolatomról, de nem kell mondanom, milyen információk terjenghettek errefelé. – Elmentél Oroszországba strigára vadászni. – Igen. – Egyfajta személyes bosszúvágy vezérelt a Szt. Vlagyimirnál történt támadást követően? – Őőő… igen. Senki nem mondott semmit, de a válaszom egyértelműen feltűnést keltett a teremben. Az emberek nyugtalanul mozgolódtak és összenéztek a szomszédjukkal. A strigákat mindig vonzotta a félelem, és hogy valaki direktbe keresi őket, az szokatlan felfogás nálunk. Különös módon úgy tűnt, Tatjananak nagyon tetszett a válaszom. Vajon egyre több használható fegyvere lesz ellenem? – Azt feltételezzük – folytatta, – hogy egyike vagy azoknak, akik hisznek a strigákkal való ismételt szándékos összeütközésekben?
108
– Igen. – A szörnyű támadást a Szt. Vlagyimir ellen sokakban különböző reakciókat váltott ki – mondta. – Nem te vagy az egyetlen, aki újra meg akart ütközni a strigákkal – annak ellenére, hogy bizonyára te vagy a legfiatalabb. Nem ismertem másokat, akik részt vettek ilyen támadásokban – nos, eltekintve néhány vakmerő dampyrtól Oroszországban. Ha hajlandó ezt a történetet elhinni az én utazásomról, annak én csak örülni tudok. – Az oroszországi testőrök és alkimisták által rendelkezésünkre álló jelentések szerint sikerrel jártál. – Ez volt az első alkalom, hogy nyilvánosan hallottam az alkimistákról, de természetesen a Tanácsban ők egy mindennapos téma voltak. – Meg tudod mondani, hányat öltél meg? – Én… – meglepetten bámultam rá. – Nem tudom biztosan, fenség. Legalább… – törtem az agyam. – Hetet. – Valószínűleg több volt. Tatjana is elgondolkodott. – A mi forrásaink szerint ez minden bizonnyal egy szerény becslés – jegyezte meg előkelően. – Ennek ellenére ez még mindig egy lenyűgöző szám. Lejátszottad a gyilkosságokat magadban? – Néha igen. Volt, hogy ez segített. Volt… néhány másik dampyr, akikkel dolgoztam egyszer-egyszer. – Gyakorlatilag nekem a strigák segítettek, de ezt nem fogom megemlíteni. – Ők is veled egykorúak voltak? – Igen. Tatjana nem mondott mást, és mintha átvette volna a szót, egy nő mellette felszólalt. – Úgy hiszem, ő volt Conta hercegnő. – Mikor ölted meg az első strigát? Elkomorodtam. – Múlt decemberben. – És te akkor tizenhét éves voltál? – Igen. – Gondoltál rá, hogy meghalhatsz? – Nos… legtöbbször igen. Néhány barátom segített elterelni a figyelmüket. – Reméltem, nem faggat további részletekért. Az első gyilkosságom akkor történt, mikor Mason meghalt, és eltekintve a Dimitrij körüli eseményektől, ez az emlék gyötört a legjobban. De Conta hercegnő nem akart további részleteket. Ő és mások – akik hamar csatlakoztak a kihallgatáshoz – többet akartak tudni a vadászataimról. Érdeklődtek kicsit arról, mikor más dampyrok segítettek nekem – de nem akartak belemenni annak a részleteibe, mikor moráknak segítettek nekem. Elsiklottak a fegyelmi ügyem felett, ami számomra érthetetlen volt. Egyéb akadémiai ügyeim kerültek említésre – a rendkívül harcias osztályom, az egyik legjobb, mikor Lissa és én a második évben megszöktünk, és milyen gyorsan behoztam a lemaradásom s újra az osztályom legjobbja lettem (legalábbis ami a harcot illeti). Beszéltek arról is, hogy mindig megvédtem Lissát, mikor egyedül voltunk kint a világban, és végül a gyakorlati pontszámaimmal fejezték be. – Köszönjük, Hathaway testőr. Távozhatsz. Tatjana lenéző hangja kétséget sem hagyott. Azt akarta, hogy eltűnjek onnan. Én pedig égtem a vágytól, hogy eleget tehessek az akaratának, újra meghajoltam és kisiettem. Vetettem egy gyors pillantást Tashára és Adrianre, és a királynő hangját hallottam kicsendülni, amint becsuktam az ajtót: – Ezennel végeztünk mára. Holnap újra összegyűlünk. Nem voltam meglepődve, mikor Adrian pár perccel később utolért. Hans még nem rendelt vissza dolgozni az ülés után, ezért úgy döntöttem, ezt most szabadságként értelmezem. – Oké – mondtam, kezemet Adrianébe csúsztatva. – Világosíts fel, kérlek a királyi politikai bölcsességeddel. Mi volt ez az egész?
109
– Rossz nyomon jársz. Én vagyok az utolsó ember, aki utána jár ezeknek a politikai dolgoknak – mondta. – Nem is jöttem volna, de Tasha az utolsó pillanatban rám talált és mondta, hogy jöjjek vele. Azt hiszem, kapott egy fülest, hogy hol leszel – de ő is össze volt zavarodva. Egyikünk sem mondott semmit, de észrevettem, hogy a kereskedelmi épületek felé vezetem – éttermek, üzletek stb. Hirtelen megéheztem. – Van egy olyan érzésem, hogy ez része volt valaminek, amiről ők már beszéltek – említette az utolsó ülésüket. – Zárt ülés volt. Akárcsak a holnapi. Senki nem tudja, miről tárgyalnak. – Akkor miért tették ezt az egyet nyilvánossá? – Nem tűnt igazságosnak, hogy a királynő és a Tanács válogathat, hogy mit oszt meg másokkal. Mindent nyilvánossá kellene tenni. Adrian a homlokát ráncolta. – Valószínűleg azért, mert hamarosan szavazást tartanak és annak nyilvánosnak kell lennie. Ha tanúvallomást teszel valamiről, akkor a Tanács biztosítani akarja magának más mora tanúkkal azt – hogy mindenki megértse a döntést, amikor annak eljön az ideje – szünetet tartott. – De mit tudom én? Nem vagyok politikus. – Úgy hangzik, mintha ez már el lenne döntve – dünnyögtem. – Miért van szavazás egyáltalán? És miért lenne nekem közöm bármihez is, amit a kormány csinál? Kinyitotta egy kis kávézó ajtaját, ahol könnyű ebédet lehetett fogyasztani – hamburgereket és szendvicseket. Adriant feldobták az előkelő éttermek és ínyenc ételek. Úgy gondoltam, előnybe részesíti ezeket, de tudta, hogy nem szeretek mindig porondon lenni vagy emlékezni, arra hogy egy elit családból származó előkelőséggel vagyok. Nagyra értékeltem, hogy tudja, én ma csak valami hétköznapira vágyom. Ennek ellenére begyűjtöttünk magunknak pár furcsa pillantást és suttogást a vacsora vendégektől. Az iskolában a találgatások fő témája voltunk, de itt a Bíróságon? Mi voltunk a fő színpadi attrakció. A látszat fontos a Bíróságon, és a legtöbb dampyr-mora kapcsolat titkokban zajlik. Az, hogy mi ilyen nyíltan együtt vagyunk – különös tekintettel Adrian származására – botrányos és megdöbbentő volt, és az emberekből nem mindig tapintatos reakciót váltott ki. Mindenféle dolgot hallottam mióta visszatértem a Bíróságra. Egy nő arcátlannak hívott. A másik hangos találgatás arról szólt, hogy vajon Tatjana miért nem „foglalkozik velem”. Szerencsére a közönség többsége ma megelégedett azzal, hogy megbámult, ezzel megkönnyítve, hogy ne vegyek tudomást róluk. Egy sor gondolat volt Adrian arcára írva, mikor leültünk az asztalhoz. – Ezek után lehetséges, hogy Lissa testőréről akarnak szavazást tartani. Annyira meglepődtem, hogy pár másodpercig meg se bírtam szólalni, mikor hirtelen megjelent a pincérnő. Végül csak eldadogtam a rendelésem, majd tágra nyílt szemmel Adrianre meredtem. – Komolyan? – Az ülés végén volt egy vizsgálat a képességeimről. Logikus. Kivéve, ha…– Nem. A Tanács nem foglalkozik egy testőr elhelyezésével egy tanácsülésen – a reményeim fogyatkoztak. Adrian beleegyezőleg vállat vont. – Igaz. De ez nem egy hétköznapi testőr kinevezés. Lissa az utolsó a vérvonalában. Mindenkinek – beleértve a nagynénémet is – különös érdeke fűződik hozzá. Olyasvalakit adni mellé, mint te… – veszélyes pillantást lövelltem felé, ahogy ezt kimondta. – Ellentmondásos indulatokat szíthat az emberekben. – És igazából ezért kiveséztek ki ott engem, és azt, amit tettem. Ahhoz volt erre szükség, hogy személyesen meggyőzhesse az embereket a hozzáértésemről – de ahogy kimondtam a szavakat, még mindig nem mertem hinni benne. Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. – Ezt egyszerűen nem tudom elképzelni, látva, hogy mennyi gond van a testőrökkel.
110
– Nem tudom – mondta. – Ez csak egy ötlet volt. Ki tudja? Talán a las vegasi dolgot csak egy ártalmatlan tréfának tekintik – egy kis keserűség bujkált a hangjában. – És megmondtam neked, hogy Tatjana néném jobb belátásra tér veled szemben. Talán azt akarja, hogy te légy Lissa testőre, de szükség van arra, hogy nyilvánosan is bizonyítsák. – Ez egy meglepő gondolat. – De ha megengedik, hogy Lissával tartsak, mit fogsz csinálni? Megjavulsz és jössz a főiskolára is? – Nem tudom – mondta, zöld szemei elgondolkodóak voltak, amint belekortyolt az italába. – Talán. Ez szintén váratlanul ért, és az anyjával való beszélgetés kúszott vissza a fejembe. Mi van, ha én leszek Lissa testőre az egyetemen és ő velünk lesz a következő négy évben? Nagyon is biztos voltam benne, hogy Daniella úgy gondolta, szakítunk a nyáron. Én is így gondoltam… és meglepő megkönnyebbülést érezni, hogy vele maradhatok. Dimitrij örökre mély fájdalmat és vágyakozást hagyott bennem, de azt akartam, hogy Adrian része legyen az életemnek. Rávigyorogtam, és kezemet a kezén pihentettem. – Nem vagyok biztos benne, mit tennék veled, ha megjavulnál. Kezemet a szájához emelte és megcsókolta. – Van néhány ötletem – mondta. Nem tudtam, hogy a szavaitól vagy attól, hogy az ajkait éreztem a bőrömön, okozta-e azt a borzongást, ami végigfutott rajtam. Épp azokról a bizonyos ötletekről kérdeztem volna, amikor félbeszakították a mi kis közjátékunkat… Hans. – Hathaway – mondta, szemöldökét felvonva, ahogy ott állt velünk szemben. – Neked és nekem teljesen más elképzeléseink vannak a büntetésről. Egy pont oda. Az agyamon a büntetés szó hallatán olyan kényelmes dolgok futottak végig, mint a megkötözés és éheztetés. Nem aktahalmazok. Ehelyett azt válaszoltam: – Nem mondtad, hogy rögtön jöjjek vissza, miután megjelentem a királynőnél. Küldött felém egy elkeseredett pillantást. – Újra szólok, vége a szabadidőnek. Gyerünk! Vissza a pincékbe. Ebédszünetben kapsz még pár órát, ugyanúgy, ahogy a többiek. Próbáltam elnyomni a felháborodásomat. Nem kenyérhéjjal és vízzel etettek a kirendelt munkám során, de nem volt sokkal jobb íze a kajának. És ekkor a pincérnő visszatért az ebédünkkel. Megragadtam a szendvicset mielőtt még letette volna a tányért és becsomagoltam egy szalvétába. – Magammal vihetem? – Ha meg tudod enni, mielőtt visszaérünk – a hangja hitetlenkedő volt, látva a csekély távolságot a pincéig. Egyértelműen alábecsülte a képességeimet. Hans rosszalló kifejezése ellenére adtam Adriannek egy búcsúcsókot és egy pillantást, hogy talán még folytathatjuk a beszélgetésünket. Küldött nekem egy boldog, mindentudó mosolyt, amit még éppen elkaptam egy másodpercre, mielőtt Hans elrendelt onnan. Elvárásaimhoz híven, sikerült a szendvicset megennem, mielőtt visszaérkeztünk a testőrök épületéhez, habár kicsit undorodva tekintettem az elkövetkező fél órára. Az ebédidőm majdnem vacsoraidő volt Lissa számára az emberi világban. Visszatérve a nyomorult büntetésemre, egy kicsit jobb kedvre derített a kötelékünkön keresztül érzett jókedve. Az egész napot Lehigh egyetem túráján töltötte és tele volt reménnyel. Imádta az egészet. Imádta a gyönyörű épületeket, a területet, a koleszt… és különösen az osztályokat. Egy pillantás a kurzusjegyzékre olyan tantárgyak világát nyitotta fel számára, melyeket a Szt. Vlagyimir oktatási elöljárói nem ajánlottak. Mindent látni akart, és mindent ki akart próbálni, amit csak kínálni tudott az iskola. És bár szerette volna, hogy ott legyek, izgatott volt, hogy a szülinapja miatt. Priscilla adott neki pár gondosan megmunkált ékszert és ígéretet tett, egy különleges vacsorára aznap éjszaka. Nem éppen az a fajta ünneplés volt, amit Lissa remélt, de
111
a tizennyolcadik születésnapnak még mindig bódító hatása volt – különösen körülnézve álmai iskolájában, melynek hamarosan a részévé válhat. Bevallom, féltékeny voltam. Adrian elméletének ellenére, hogy a királynő milyen okból hivatott engem ma, tudtam – ahogy Lissa is – hogy az esélyem arra, hogy egyetemre járjak nagy valószínűséggel egyenlő a nullával. Egy kis részem nem értette, hogyan lehet Lissa ettől izgatott, mikor nem voltunk együtt. Gyerekes dolog tőlem, tudom. Nem sokáig duzzogtam ezen, mivel egyszer csak vége lett a körútnak és Lissa kísérete visszatért a hotelba. Priscilla szólt nekik, hogy még van egy órájuk rendbe szedni magukat a vacsora előtt. Lissa számára ez a küzdőgyakorlatok idejét jelentette. Komor hangulatom egyből dühösbe csapott át. A dolgok még rosszabbra fordultak, mikor rájöttem, hogy aznap korábban, Serena beszélt Grantnek Lissa és Christian azon kívánságáról, hogy meg szeretnék tanulni megvédeni magukat. Úgy tűnt, Grant is jó ötletnek tartja. Lissa két haladó gondolkodású testőrt kapott. Miért is nem olyan vaskalapos, régimódi embereket, akik elborzadnak a gondolatától is annak, hogy egy morának eszébe jut erőszakkal távol tartani magától egy strigát? Tehát ültem tehetetlenül és képtelen voltam bárkit is pofon vágni, Lissának és Christiannek most két tanára is volt. Ez nem csak több tanulási lehetőséget jelentett, hanem azt is, hogy Serena személyében alkalmas partnert talált arra, hogy igazoljon bizonyos mozzanatokat. Megküzdöttek Granttel és manővereket magyaráztak, mialatt Lissa és Christian tágra nyílt szemekkel figyelték őket. Szerencsére (nos, nem Lissa szerencséjére), Serena és én is észrevettünk valamit. A testőrök nem ismerték Lissa valódi okát arra, miért is érdekli a harc. Nem gondolták – honnan is tudhatták volna? – hogy strigákra akar vadászni és megkarózni őket, annak a gyenge reménynek az érdekében, hogy őt visszahozza az életbe. Úgy hitték, csupán alapvető önvédelmet akar tanulni, valamit, ami az érzékeny pontjukon találhatja az ellenfelet. Így ez volt az, amit tanítottak. Grant és Serena, Lissa és Christian is gyakoroltak egymással. Úgy gyanítottam, ennek több oka is volt. Egyrészt Lissa és Christian nem tudtak egymásban túl nagy kárt tenni. Másrészt ez szórakoztatta a testőröket. Viszont Lissa és Christian számára ez egyáltalán nem volt szórakoztató. Túl nagy volt a feszültség volt közöttük, szexuális feszültség és düh is, ezért zavaró volt számukra az ilyen szoros közelség. Grant és Serena megállította a két morát, mikor egyre több ütést vittek be arcra, de a szimpla cselek következtében gyakran értek egymáshoz, ujjaik a heves küzdelemben újra és újra végigsiklottak a bőrükön. Hébe-hóba, mikor a testőrök játszották a strigát – Lissa vagy Christian voltak a támadók. A két mora bizonyos mértékben örült is ennek; végtére is a szemtől szembeni támadás volt az, amit meg akartak tanulni. De mikor Christian (srigát játszva) támadta Lissát és nekinyomta egy falnak, Lissa számára mégse tűnt annyira jó ötletnek a támadások gyakorlása. A manőver egészen közel préselte őket egymáshoz, s Christian a karjaiban tartotta. Lissa érezte az illatát, érezte egész lényét és elvarázsolta a gondolat, ahogy csak ott fogja és megcsókolja. – Azt hiszem, vissza kellene térni az alap védelmi feladatokhoz – mondta Grant, véget vetve árulkodó érzelmeiknek. Úgy hangzott, mint jobban tartana attól, hogy fájdalmat okoznak egymásnak, mikor az lehetséges, mint hogy elkezdenek tettetni. Amint ezt kimondta, Lissának és Christiannek is beletelt még egy pillanatba, mire elértek hozzájuk a szavak, és távolabb léptek egymástól. Kerülve a szemkontaktust, visszatértek a kanapéra. A testőrök több példát is mutattak arra, hogy lehet megakadályozni egy támadást. Lissa és Christian már olyan sok alkalommal látták ezt, hogy tudták mit kell tenni a szívvel, és az egésznek a korábbi varázsa átalakult frusztrációvá. Lissa nagyon udvariasan beszélt, de tizenöt perccel Serena és Grant bemutatója után arról, hogyan hárítsanak karral és térjenek ki valaki elől, nehogy az elérje őket, Christian végül
112
megkérdezte: – Hogyan karóztok meg egy strigát? Serena lefagyott Christian szavaitól. – Azt mondod, karózni? Ahelyett, hogy megdöbbent volna, Grant kuncogott. – Nem hiszem, hogy aggódnotok kellene ez miatt. Ti koncentráljatok arra, hogy minél távolabb legyetek a strigától és ne gyertek közel. Lissa és Christian nyugtalan pillantást váltottak egymással. – Ezelőtt segítettem már strigát ölni – mutatott rá Christian. – Használtam a tüzet az iskola elleni támadáskor. Azt mondod, nem jól tettem? Hogy nem kellett volna? Most Serenán és Granten volt a sor, hogy pillantást váltsanak egymással. Hah, gondoltam magamban. Mégsem voltak olyan haladó gondolkodásúak, mint elsőre hittem. Ők csupán védekezésben gondolkodtak, nem támadásban. – Természetesen jól cselekedtél – mondta végül Grant. – Fantasztikus, amit tettél. Egy ilyen helyzetben? Kétségtelenül az. Senki nem akar tehetetlen lenni. De a lényeg – te tűzhasználó vagy. Ha le kell győznöd egy strigát, azt a mágiával meg tudod tenni. Már tudod, hogyan kell használni – és ezzel biztonságban tudod tartani a környezetedet. – Velem mi lesz? – kérdezte Lissa. – Nincs semmilyen mágiám, amit használhatnék. – Soha nem kerülsz olyan közel egy strigához, hogy az problémát tudjon okozni – mondta Serena hevesen. – Nem engedjük. – Különben is – tette hozzá Grant jól szórakozva. – Ez nem úgy működik, hogy csak úgy osztogatjuk a karókat. – Bármit megadtam volna, ha vethettem egy pillantást a kabátja alá. Lissa az ajkaiba harapott, és nem volt hajlandó újra Christian szemébe nézni, félt, hogy elárulná a szándékukat. Őrült tervük szerint ez nem így lesz. Christian újra átvette a szót. – Legalább megmutatnátok? – kérdezte, megpróbált – és sikerrel – olyasvalakinek tűnni, aki csak a feltűnést és az izgalmat keresi. – Nehéz? Nekem úgy tűnt, hogy mindössze célozni, és jól eltalálni kell. Grant felhorkantott. – Igen, nehéz. Ez azért egy kicsit több ennél. Lissa előrehajolt, kezeit összekulcsolva, ahogy Christian gondolatát követte. – Nos, akkor nincs miért aggódnotok miattunk. Csak mutassátok meg nekünk. – Igen. Lássuk – Christian nyugtalanul mozgolódott mellette. Eközben karjait egymáshoz érintette, majd azonnal szét is tárta. – Ez nem játék – mondta Grant. Ennek ellenére odasétált a kabátjához és elővette a karóját. Serena hitetlenkedve bámult rá. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte. – Megkarózol engem? Kis kuncogással átadta a karót, és éles szemével végigpásztázta a szobát. – Természetesen nem. Ah. Ott is vannak – Odasétált egy kis fotelhez, amin volt egy díszes párna. Felemelte és felmérte a szélességét. Vastagon és sűrűn tele volt tömve valamivel. Visszatért Lissához és intett neki, hogy álljon fel. Mindenki megdöbbenésére átnyújtotta neki a karóját. Merev testtartást vett fel, keményen fogta a párnát a kezei között és pár lépéssel teret adott maga előtt. – Gyerünk – mondta. – Célozz és szúrj! – Te megőrültél? – kérdezte Serena. – Ne aggódj – mondta. – Voda hercegnő megengedheti magának az ilyen baleseteket. Én vagyok a célpont. Csapj le a párnára. Lissa csak néhány pillanatig habozott. Az izgatottság szokatlan erővel töltötte fel. Tudtam, hogy alig várta már, hogy ezt megtanulhassa, de most úgy tűnt, hogy a vágya még nagyobb, mint ez előtt. Fogait csikorgatva előrelépett és esetlenül próbálta felnyársalni a párnát a
113
karójával. Óvatos volt – félt, hogy megsérti Grantet – de nem volt szükség aggodalomra. Lissa még csak meg se mozdult felé, és minden, amit sikerült elérnie a karóval egy jelentéktelen kis kidudorodás a szövet felületén. Megpróbálta még párszor, de csak több kisebb sérülést sikerült elérnie. Christian nem hazudtolta meg önmagát. – Ez minden, amit tudsz? Lissa átható pillantást vetett rá és átadta neki a karót. – Te talán jobban csinálod. Ahogy Christian ott állt, alattomos mosolya eltűnt, amint kritikusan tanulmányozta a párnát és felmérte a csapást. Eközben Lissa körülnézett és látta a nevetést a testőrök szemében. Már Serena is megnyugodott. Elérték a céljukat. Bebizonyították, hogy nem is olyan könnyű megtanulni karót használni. Örültem, és igazam volt. Christian végül megmozdult. Ő valóban áthatolt a szöveten, de a párnát és a bélését már túl soknak bizonyult áttörnie. Grantet ez sem rázta meg. Több sikertelen próbálkozás után, Christian újra leült és visszaadta a karót. Szórakoztató volt látni, ahogy a magabiztosságát letörik egy kicsit. Saját zavara ellenére Lissa is élvezte a helyzetet. – A bélést túl nehéz átdöfni – magyarázta Christian. Grant átadta a karót Serenának. – És úgy gondolod, egy striga testét könnyebb lesz? Izmokkal és bordákkal az utadban? Grant felvette a pozíciót és Serena habozás nélkül lecsapott rá a karóval. Egy lyukat vágott a párna másik oldalán, s csak akkor állt meg, mikor Grant mellkasának a vonalában apró, bolyhos bélésdarabkák kezdtek szállingózni a föld felé. Majd kirántotta és visszaadta a karót, mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon. Christian és Lissa csak bámulni tudtak a csodálkozástól. – Hadd próbáljam meg újra – mondta Christian. Mire Priscilla vacsorára hívta őket, nem volt olyan párna a hotelben, amit érintetlenül hagytak volna. Öregem, Priscilla valószínűleg igencsak meg lesz lepve, mikor megkapja a számlát. Lissa és Christian tovább vagdostak a karóval, mialatt a testőrök felsőbbrendűen levegőnek nézték őket, bízva abban, hogy az üzenetük célba talált. Egy strigát megkarózni nem könnyű. Lissa végül megkapta, amit akart. Rájött arra, hogy milyen módon lehet átszúrni egy párnát – vagy egy stirgát – az elv megértéséről nem is beszélve. Persze, közben hallotta, ahogy a bélésről beszélek neki arról, ahogy odaszúr a szívhez, és hogy hiányoznak a bordák, de ez több volt, mint puszta tudás. Nagy ereje volt – de a fizikai erő még nem elég. Serena, bár látszólag karcsú, éveket töltött azzal, hogy felépítse az izomzatát, és gyakorlatot szerezhetett a karó használatával. Egy-egy órás lecke nem adja meg Lissának ezt a fajta erőt, és erről pusmogtak Christiannel, mikor a csoport ebédelni vonult. – Elég volt már? – kérdezte Christian, a hangja mély volt, minta SUV hátsó ülésén ülnének. Grant, Serena és egy harmadik testőr is ott volt, de ők mély beszélgetésbe merültek. – Nem! – suttogta Lissa. – De muszáj edzenem még előtte. – Szeretnél súlyt emelni? – Én… én nem tudom – a többiek még mindig egymással beszélgettek, de Lissa mondandója túl veszélyes volt ahhoz, hogy megkockáztassa, hogy meghallják. Közelebb hajolt Christianhez, ismét elbátortalanította a közelsége és az érintése. Nyelt egy nagyot és megpróbált rezzenéstelen arccal a témánál maradni. – Nem vagyok elég erős. Ez fizikai lehetetlenség. – Ez úgy hangzik, mintha fel akarnád adni. – Hé! Te sem tudtad átszúrni a párnákat. Christian elpirult kissé. – Az egyik zöldet majdnem sikerült.
114
– Abban alig volt valami! – Csak több gyakorlásra van szükségem. – Neked semmit nem kell gyakorolnod – vágott vissza Lisa, küzdenie kell azért, hogy haragja ellenére visszafogja a hangját. – Ez nem a te harcod. Hanem az enyém. – Hé – csattant fel Christian, szemei úgy ragyogtak, mint a halványkék gyémántok –, őrült vagy, ha azt gondolod, hogy csak úgy hagylak elmenni és megkockáztatni... Vágta rá és az ajkába harapott, mintha anélkül nem tudta volna megállni, hogy ne folytassa. Lissa rámeredt, és mind a ketten kíváncsiak voltuk, hogyan fejezte volna be a mondatot. Számára ez milyen kockázatot jelentene? Ha Lissa veszélybe sodorná magát? Ez volt az én gyanúm. Arckifejezése szavak nélkül is beszélt. Lissa szemén keresztül, láttam, ahogy itta Lissa vonásait és megpróbálta elrejteni az érzelmeit. Végül megrázta magát és ezzel megtörte a bensőséges teret maguk között, olyan távol került tőle, amennyire csak tudott. – Nagyszerű. Csinálj, amit akarsz. Engem nem érdekel. Ezután egyikük sem szólalt meg, és mivel számomra eljött az ebédidő, visszatértem a saját világomba és örültem az eljövő szünetnek – csak azért, hogy tájékoztassam Hanst, hogy én még mindig dolgozom. – Gyerünk! Nincs itt még az ebédidő? Meg kell etetned – kiáltottam fel. – Ez kegyetlenség. Legalább dobj nekem egy morzsát. – Már megetettelek. Vagy, nos, inkább megetetted magad, mikor elpusztítottad azt a szendvicset. Akkor akartad az ebédszünetedet. Megkaptad. Most folytasd a munkát. Beleöklöztem az egyik végtelen papírkupacba magam előtt. – Nem csinálhatnék legalább valami mást? Falakat festeni? Sziklákat vonszolni? – Nem bánom – egy mosoly játszott a szája sarkában. – Van ott egy csomó jelentés, amire szükségünk van. – Meddig? Meddig fogsz még büntetni engem? Hans vállat vont. – Amíg valaki azt mondja nekem, hogy elég volt. Újra egyedül hagyott és én hátradőltem a székemben, nehezemre esett nem felrúgni a velem szemben lévő asztalt. Valószínűleg ettől egy pillanatra jobban érezném magam, de ez csak azt jelentené, hogy elölről kéne kezdenem az egészet. Sóhajtva visszatértem a feladatomhoz. Lissa a vacsorán volt, mikor újra ráhangolódtam. Lehet, hogy elvileg a születésnapja tiszteletére rendezték, de inkább volt királyi társalgás Priscillával. Nem a legjobb módja egy szülinap eltöltésének, gondoltam. Én úgy csináltam volna, mint mikor a szabadságomat töltöttem. Lenne egy igazi buli, és oda tudnám adni neki a szülinapi ajándékom: egy gyönyörű bőr bakancsot, amit Adrian segített megszereznem az iskolában. Christian maga valószínűleg sokkal érdekesebb lenne, de mivel erre nem volt lehetőség, csak magamra számíthattam és arra, amit még korábban kiforraltunk Adriannel. Vajon vége lesz valaha ennek a büntetésnek? Vajon egy hivatalos királyi rendelet lehetővé teszi, hogy Lissa és én végül együtt legyünk, a testőrök megszokott elvei ellenére? Úgy gondoltam erre az egészre, mintha egy hörcsög kerékben lennénk. A sok meló. Nincs haladás. Átszűrődött hozzám a vacsora beszélgetése és mielőtt még észrevettem volna, Lissa társasága felkelt és távozott az étteremből. Kint most sötét volt és Lissa nem tudott mit tenni, érezte az emberi napirend furcsaságát. Az iskolában vagy a Bíróságon, most a nap közepénél tartunk. Ehelyett viszont most tértek vissza a hotelbe és le fognak feküdni. Nos, valószínűleg nem azonnal. Nem kétséges, hogy ha Lissa és Christian legyőznék a mostani sértettségüket, visszatérhetnének a párnák szurkálásához. Bármennyire is szerettem volna, hogy újra együtt legyenek, nem tudtam nekik segíteni, de úgy gondoltam, sokkal nagyobb biztonságban vannak távol egymástól.
115
Vagy talán mégsem. A társaság tovább maradt az étteremben a megszokott vacsoraidőnél, így többnyire nem járt senki az utakon, ahol sétáltak. A testőrök nem éppen leghátul helyezkedtek el, de nem voltak közel a főbejárathoz sem. Voltak azonban olyanok, akiket pont megvilágított a mellettük lépő utcai lámpák fénye. Kivéve, hogy az most nem égett. Kitörték az égőt. Grant és Priscilla testőre azonnal észrevették. Az ilyen apró részletekre észlelésére is felkészítettek minket a gyakorlaton: bármi szokatlan, bármi, ami más. Villámgyorsan előkapták karóikat és körbevették a morákat. Csak egy másodpercbe telt, mire Serena és a Christian mellé rendelt testőr is követte a példájukat. Ez olyasmi volt, amire kiképeztek minket. Legyél résen. Reagálj. Kövesd a társaidat. Gyorsak voltak. Mindegyikük gyors volt. De nem eléggé. A srigák hirtelen már ott voltak mindenhol. Nem vagyok biztos benne, honnan is jöttek. Talán az autók mögött vagy a parkoló szélén várakoztak. Ha madártávlatból láthatnám a helyzetet, vagy ott lehetnék az én „hányingeres riasztásommal” lehet, hogy jobb helyzetben lennének. De csak Lissa szemén keresztül láttam a jelenetet, és a testőrök elállták előttük az utat, hogy blokkolják a strigák útját feléjük, akik úgy tűnt, hogy a semmiből teremtek ott, már amennyire Lissa látta. A legtöbb cselekményt nem látta tisztán. A testőrei köré furakodtak, próbálva fenntartani a védelmét, amint mindenhol fehér, vörös-szemű arcok bukkantak fel. Félelmének homályán keresztül látta őket. De nem sokára mindketten láthattak embereket meghalni. Serena ugyanolyan gyors és erős volt, mint a hotel szobában, egy férfi striga szívét szúrta keresztül. Akkor egy női striga ugrott Priscilla testőrére és törte el a nyakát. Lissa valahol távol tisztában volt vele, hogy Christian karjai körülfonják, nekinyomta a SUV-nak és saját testével oltalmazta. A többi testőr egy védelmi gyűrűt alkotott, ez volt a legjobb, amit tehettek, de össze voltak zavarodva. A kör megingott – és kevesen voltak. Egy-egy ellen a strigák megölték a testőröket. Ügyességnek nem voltak híján a testőrök. Egyszerűen túlerőben volt az ellenfél. Egy striga feltépte Grant torkát a fogaival. Serena másodkézből keményen landolt az aszfalton, arcra esett és nem mozdult. És, a legborzalmasabb, úgy tűnt, hogy a strigák a morákat sem kímélik. Lissa – még mindig keményen a SUV-nak nyomódva, minta ő is eggyé válna vele – tágra meredt szemmel bámulta, ahogy egy striga gyorsan és hatékonyan felhasítja Priscilla nyakát, majd megáll inni a vérét. A mora nőnek ideje sem volt, hogy meglepetésében felocsúdjon, de legalább nem szenvedett igazán. Az endorfinok elhomályosították a fájdalmat, miközben lecsapolták a vérét és életét a testéből. Lissa érzelmeiben a félelem mögé tolódott valami, valami, amit nehezen érzett meg mindezek hatása alatt. Sokkos állapotban volt. Ledermedt. Egy hideg, erős bizonyossággal tudta, hogy közeledik a halála és elfogadta ezt. A keze megtalálta Christianét, megszorította és feléje fordult, belekapaszkodott abba az apró, kényelmes tudatba, hogy az utolsó dolog, amit látni akar az életében a gyönyörű, kristályos kék szemei. A pillantástól Christian arcán is hasonló gondolatok tükröződtek. Melegség volt a szemében, melegség és szerelem és… Teljes és totális döbbenet. A szeme tágra nyílt, Lissa háta mögött összpontosítva valamire. Ugyanabban a pillanatban egy kéz megragadta Lissa vállát és megforgatta maga körül. Ez az, suttogta egy kis hang a fejében. Ez az a pillanat, amikor meghalok. És akkor megértette Christian döbbenetét. Vele szemben ott állt Dimitrij. Akárcsak én, benne is megvolt az a szürreális érzés, hogy Dimitrij, már nem ugyanaz a Dimitrij. Arcvonása ugyanazok voltak… és mégis annyira mások. Lissa próbált valamit mondani, akármit, de mialatt az ajkai szavakat formáltak, nem sikerült kimondania őket.
116
Intenzív hő lángolt fel hirtelen a háta mögött, és ragyogó fény világította meg Dimitrij sápadt vonásait. Sem Lissának, sem nekem nem volt szükségünk arra, hogy lássuk Christiant, tudtuk, hogy mágiával egy tűzlabdát alkotott. Vagy a Dimitrij látványa okozta sokk vagy Lissa félelme ösztönözte Christian a cselekvésre. Dimitrij hunyorgott kissé a fénytől, de kegyetlen mosoly jelent meg az ajkain, és Lissa vállán nyugvó keze feljebb csúszott a nyakára. – Oltsd el – mondta Dimitri. – Oltsd el, vagy meghal. Lissa végül megtalálta a hangját, még úgy is, hogy nehezen kapott levegőt. – Ne hallgass rá – zihálta. – Úgy is meg fog ölni mind a kettőnket. De a háta mögött a hő elhalt. Dimitrij arcára ismét árnyékok vetődtek. Christian nem akarta veszélybe sodorni őt, akkor sem, ha igaza volt. Az nem számított. – Valójában – mondta Dimitrij, hangja kellemesen csengett a zord jelenet közepette –, ti ketten életben maradtok. Legalábbis még egy kis ideig. Éreztem, ahogy Lissa összevonja a szemöldökét. Nem lettem volna meglepve, hogy Christian is így tesz, a hangjában rejlő zavarból ítélve. Nem tudta hova tenni ezt az alattomos megjegyzést. Csak rákérdezett arra, ami nyilvánvaló: – Miért? Dimitrij szeme felragyogott. – Mert csalira van szükségem Rose számára.
117
Tizenöt (fordította: Bejja) Ekkor a zavart elmémben a felkelni és saját lábaimon Lehigh-ig futni – annak ellenére, hogy mérföldekre van – egy egészen szolid tervnek tűnt. Egy szívdobbanással később tudtam, ez meghaladta az erőmet. Messze, messze meghaladta. Ahogy felugrottam az asztalomtól és kirohantam a szobából, hirtelen Robertát akartam. Láttam akcióba lendülni a Szent Vlagyimirban és tudtam, ő bármilyen helyzetet kezelni tudna. Kapcsolatunknak ezen a pontján bármilyen veszélyre reagálna, amit megemlítek neki. Az udvari testőrök még idegenek voltak számomra. Kihez fordulhatnék? Hanshoz? A fickóhoz, aki utál engem? Nem hinne nekem, nem úgy, mint Alberta, vagy anyám tenné. Lerohanva a csendes előcsarnokban, elhessegettem az összes ilyen aggodalmam. Nem számított. Elérném, hogy higgyen nekem. Találnék bárkit, akit tudok. Bárkit, aki ki tudná juttatni Lissát és Christiant ebből az egészből. Csak te tudod, sziszegte egy hang a fejemben. Te vagy az, akit Dimitrij akar. Ezt a gondolatot is figyelmen kívül hagytam, legfőképpen azért, mert figyelmemet elterelték, ahogy összeütköztem valakivel a sarkon befordulva. Egy tompa kiáltást hallattam, ami úgy hangzott, mint „ááúcs”, ahogy az arcom valakinek a mellkasába csapódott. Felnéztem. Mikhail. Megkönnyebbültem volna, kivéve, hogy túlságosan tele voltam pumpálva adrenalinnal és aggodalommal. Megragadtam a ruhája ujját és elkezdtem a lépcső felé vonszolni. – Gyerünk! Segítséget kell szereznünk! Mikhail ott maradt, ahol volt, ráncigálásom ellenére sem mozdult. A szemöldökét ráncolta nyugodt arccal. – Miről beszélsz? – Lissa! Lissa és Christian. Elkapták őket a strigák… Dimitrij. Meg tudjuk találni őket. Én meg tudom találni őket. De sietnünk kell. Mikhail zavarodottsága növekedett. – Rose… mennyi ideje vagy itt lenn? Nem volt időm ilyesmire. Otthagytam, felmenekültem a lépcsőn az épületegyüttes fő szintjére. Egy pillanattal később hallottam Mikhail lépéseit mögöttem. Amikor elértem a fő irodát, arra számítottam, valaki megfenyít, hogy otthagytam a büntetésem, kivéve, hogy… úgy tűnt, senki sem vett észre engem. Az irodában teljes káosz volt. Testőrök rohangáltak körös-körül, telefonhívásokat bonyolítottak le, és a hangok az őrjöngés szintjére emelkedtek. Tudták, jöttem rá. Máris tudták. – Hans! – kiáltottam, keresztül tolakodva a tömegen. Hans a helyiség másik oldalán volt és épp akkor fejezett be egy hívást mobilon. – Hans, én tudom, hol vannak. Hogy hová vitték a strigák Lissát és Christiant. – Hathaway, nincs időm a te… – mogorva ábrázata tétovázott. – Van az a köteléked. Elképedve bámultam. Felkészültem, hogy elküld, mint egy kellemetlenkedőt. Felkészültem egy hosszú csatára, hogy meggyőzzem őt. Sietve bólintottam. – Láttam. Láttam mindent, ami történt.
118
Most én ráncoltam a szemöldököm. – Honnét tudja máris? – Serena – mondta elkeseredve. – Serena halott… Hans megrázta a fejét. – Nem, még nem. Annak ellenére, hogy bizonyára úgy hangzott a telefonban. Akármi is történt, mindent megtett, hogy telefonáljon. Vannak alkimistáink, akik érte mennek, és… feltakarítanak. Visszajátszottam az eseményeket, visszaemlékezve, hogy csapódott az aszfaltnak Serena. Erős ütés volt, és amikor nem mozdult, én a legrosszabbat feltételeztem. Mégis, ha túlélte – és nyilvánvalóan túl kellett, hogy élje – alig tudtam elképzelni annak mentális képét, hogy előrángatja a mobilját a zsebéből véres kezeivel… Kérlek, kérlek, hagyd őt életben, gondoltam, s nem voltam biztos benne, kihez imádkoztam. – Gyerünk – mondta Hans. – Szükségünk van rád. Már alakítják a csapatokat. Még egy meglepetés. Nem számítottam rá, hogy ennyire gyorsan bevesznek. Egy újfajta megbecsülés szilárdult meg bennem. Lehet, hogy Hans úgy viselkedik, mint egy seggfej, de jó vezető volt. Ha meglátott egy eszközt, felhasználta azt. Egy hirtelen mozdulattal kisietett az ajtón, számos testőr követte őt. Igyekeztem lépést tartani hosszú lépteikkel, és láttam Mikhailt is jönni. – Egy kiszabadítást tervezel – mondtam Hansnak. – Ez… ritka. Haboztam, hogy egyenletesen mondjam a szavakat. Bizonyára nem akartam kedvét szegni. De a morák kiszabadítása nem volt átlagos. Ha strigák elvitték őket, gyakran halottaknak tekintették őket. A mentőakció, amit az Akadémia megtámadása után hajtottunk végre, különlegesség volt, olyan, amihez nagyon sok rábeszélés kellett. Hans eltorzult tekintettel nézett rám. – Akárcsak a Dragomir hercegnő. Lissa értékes volt számomra, bármi másnál a világon többet ért. És a moráknak, értettem meg, nekik is értékes volt. A legtöbb striga által foglyul ejtett morát talán halottnak tekintették, de Lissa nem a legtöbb mora volt. Ő volt az utolsó a vérvonalában, az utolsó a tizenkét ősi család egyike közül. Őt elveszíteni nem csak a mora kultúrának lenne egy csapás. Egy jel lenne, egy ómen, hogy a strigák valóban legyőztek minket. Lissáért a testőrök megkockáztatnának egy mentőakciót. Valójában, úgy tűnt, mintha rengeteg dolgot kockáztatnának. Amint megérkeztünk a garázsba, ahol az Udvar járműveit tárolták, más testőrök tömegeit láttam érkezni – morákkal együtt. Néhányukat felismertem. Tasha Ozera köztük volt, és hozzá hasonlóan, a többiek is tűz-használók voltak. Ha valamit megtanultunk, az az, mennyire értékesek voltak a harcban. Úgy tűnt, a morák harcba indulásának vitáját figyelmen kívül hagyták most, és el voltam képedve, milyen gyorsan összehívták ezt a csapatot. Tasha szemei találkoztak az enyémekkel, arca megfontolt és feszült. Semmit sem mondott nekem. Nem volt rá szüksége. Hans parancsokat osztogatott, az embereket csapatokba és járművekbe osztva. Az önuralom minden egyes darabkájával, amit össze tudtam gyűjteni, ott vártam mellette türelmesen. Nyugtalan természetem arra késztetett, hogy ugorjak bele, és követeljem, hogy megtudhassam, mit tudnék tenni. Odajönne hozzám, nyugtattam magam. Szerepet szán nekem; csak várnom kell. Az önuralmam Lissával is tesztelve lett. Miután Dimitrij magával vitte őt és Christiant, elhagytam Lissa elméjét. Nem tudtam visszamenni, még nem. Nem bírtam elviselni, látni őket – látni Dimitrijt. Tudtam, amint elkezdem irányítani a testőröket, meg kell tennem, de most távol tartottam magam. Tudtam, hogy Lissa életben van. Pillanatnyilag csak ez számított. Mégis, annyira fel voltam húzva, és feszültséggel telve, hogy mikor valaki megérintette a karom, majdnem karóval támadtam neki.
119
– Adrian… – sóhajtottam. – Mit csinálsz itt? Ott állt, lenézve rám, és keze szelíden hozzáért az arcomhoz. Csak néhány alkalommal láttam ilyen komoly, zord pillantást Adrian arcán. Szokás szerint, nem tetszett. Adrian egyike volt azoknak az embereknek, akiknek mindig mosolyogniuk kellene. – Amint hallottam a híreket, tudtam, hol lehetsz. Megráztam a fejem. – Mintha… nem is tudom, tíz perccel ezelőtt történt volna? Az idő elmosódott számomra. – Hogy tudta meg mindenki ilyen hamar? – Leadták rádión keresztül az Udvaron át, amint kiderült. Van egy közvetlen riadóztató rendszerük. Valójában a királynő, úgymond, be van zárva. – Mi? Miért? – Valahogy ez bosszantott engem. Nem Tatjana volt, aki veszélyben volt. – Miért vesztegetnek forrásokat rá? Egy közeli testőr bíráló tekintettel pillantott rám. Adrian vállat vont. – Egy viszonylag közeli striga támadás? Úgy veszik, mint nagyon komoly biztonsági fenyegetést. A viszonylag volt a kulcsszó. Lehigh körülbelül másfél órára volt az Udvartól. A testőrök mindig ugrásra készek voltak, de minden múló másodperccel azt kívántam, bárcsak gyorsabban mozognának és lennének ugrásra készek. Ha Adrian nem bukkant volna fel, egészen biztos voltam benne, hogy elvesztettem volna a türelmemet és Hanst sürgettem volna. – Dimitrij az – mondtam halk hangon. Nem voltam biztos benne, hogy el kellene-e mondanom bárki másnak. – Ő az, aki elvitte őket. Arra használja őket, hogy odacsalogasson engem. Adrian arca komorabbá vált. – Rose, nem teheted, hogy… – elcsuklott, de értettem a jelentését. – Mi más választásom van? – kiáltottam. – Mennem kell. Lissa a legjobb barátom, és én vagyok az egyetlen, aki elvezetheti őket hozzá. – Ez egy csapda. – Tudom. És Dimitrij tudja, hogy tudom. – Mit fogsz tenni? Ismét tudtam, pontosan mire értette Adrian. Lepillantottam a karóra, amit öntudatlanul húztam ki korábban. – Amit tennem kell. Meg kell… meg kell ölnöm őt. – Jó – mondta Adrian, megkönnyebbülés árasztotta el vonásait. – Örülök neki. Valamilyen oknál fogva ez felbosszantott. – Istenem – rivalltam rá. – Ennyire lelkes vagy, hogy megszabadulj a konkurenciától? Adrian arca komoly maradt. – Nem. Csak tudom, hogy ameddig életben van – vagyis, hát, nagyjából életben – addig veszélyben vagy. És ki nem állhatom ezt. Ki nem állhatom a tudatot, hogy az életed van mérlegen. És így van, Rose. Sosem leszel biztonságban, míg meg nem hal. Azt akarom, hogy biztonságban légy. Szükségem van rá, hogy biztonságban légy. Nem hagyhatom… Nem hagyhatom, hogy bármi történjen veled. Haragom fellobbanása olyan gyorsan tűnt el, ahogy jött. – Ó, Adrian, sajnálom… Hagytam neki, hogy karjai közé vonjon. A fejemet a mellkasán pihentetve éreztem a szívverését és ingének puhaságát. Engedélyeztem magamnak a vigasztalás egy rövid és múlandó pillanatát. Csak bele akartam merülni Adrianbe, akkor és ott. Nem akartam, hogy a félelemnek ezek az érzései elemésszenek: félelem Lissáért és félelem Dimitrijtől. Megfagyott a vér az ereimben, ahogy a hirtelen ráébredés átkúszott rajtam. Nem számít, mi történt, ma éjjel egyiküket elveszíteném. Ha megmentenénk Lissát, Dimitrij halna meg. Ha Dimitrij túlélné, Lissa halna meg. Nem volt boldog befejezése ennek a történetnek, semmi, ami megmenthetné
120
a szívemet a darabokra töréstől. Adrian megsimogatta a homlokomat az ajkával, aztán lehajolt a szám felé. – Légy óvatos, Rose. Nem számít, mi történik, kérlek, kérlek, légy óvatos. Nem veszíthetlek el. Nem tudtam, mit mondjak erre, hogyan feleljek mindarra az érzelemre, ami belőle áradt. Saját elmém és szívem olyan sok vegyes érzéssel volt elárasztva, hogy alig tudtam egy összefüggő gondolatot formálni. Ehelyett, ajkaimat az övére nyomtam és megcsókoltam. Az egész halál közepette ma éjjel – a halál, ami máris lecsapott, és amely még mindig közeledett – ez a csók sokkal erőteljesebbnek tűnt, mint bármelyik, amelyen ő meg én osztoztunk. Eleven volt. Eleven volt, és akartam, hogy ilyen maradjon. Vissza akartam hozni Lissát, és vissza akartam térni Adrian karjaiba ismét, visszatérni ajkaihoz és ehhez az egész élethez… – Hathaway! Te jó Isten, le kell, hogy mossalak róla? Hirtelen elszakadtam Adriantől és láttam, Hans rám bámul. A terepjárók többsége már fel volt töltve. Most itt volt az én időm, hogy cselekedjek. Egy búcsúpillantást váltottam Adriannel, és ő egy kis mosolyt kényszerített ki, aminek úgy gondolom, bátornak kellett volna lennie. – Légy óvatos – ismételte Adrian. – Hozd vissza őket – és hozd vissza magadat is. Gyorsan bólintottam neki, aztán követtem a türelmetlen Hanst az egyik terepjáróba. A legbizarrabb deja vu érzés telepedett meg rajtam, ahogy becsúsztam a hátsó ülésre. Annyira hasonló volt ahhoz az alkalomhoz, mikor Victor elrabolta Lissát, hogy majdnem lemerevedtem. Aztán, szintén egy hasonló fekete terepjáróval mentem, a testőröket Lissa tartózkodási helye felé irányítottam. Csakhogy akkor Dimitrij ült mellettem – a csodálatos, bátor Dimitrij, akit oly rég ismertem. Mégis, azok az emlékek annyira belevésődtek az elmémbe és a szívembe, hogy minden egyes részletét el tudtam képzelni: ahogyan haját a füle mögé tűrte, vad tekintetét barna szemeiben, ahogy a gázra lépett, hogy gyorsabban Lissához jussunk. Olyan céltudatos volt, kész arra, hogy megtegye, ami helyes. Ez a Dimitrij – Dimitrij, a striga – szintén céltudatos volt. De egészen másképp. – Képes leszel megtenni ezt? – kérdezte Hans az első ülésről. Egy kéz barátságosan megszorította a karomat, és megdöbbentem, hogy Tashát látom magam mellett. Észre sem vettem, hogy velünk utazik. – Számítunk rád. Bólintottam, méltó akartam lenni Hans tiszteletére. A legjobb testőr szokásként az érzelmeimet nem mutattam az arcomon, próbálva nem érezni a két Dimitrij közti ellentmondást. Próbáltam nem emlékezni arra, hogy az éjszaka, mikor Lissa és Victor után mentünk, ugyanaz az éjszaka volt, mikor Dimitrijjel a szerelmi bűbáj áldozatául estünk… – Haladj Lehigh felé – mondtam hűvös hangon. Most már testőr voltam. – Irányítani foglak, ha közelebb jutunk. Csak körülbelül húsz perce voltuk úton, mikor érzékeltem, hogy Lissáék csapata megállt. Dimitrij nyilvánvalóan egy, az egyetemtől nem túl távoli rejtekhelyet választott, ami könnyebbé teszi számunka, hogy megtaláljuk, mintha mozgásban maradna. Persze, emlékeztetnem kellett magamat, hogy Dimitrij azt akarta, hogy megtalálják. Tudva, hogy a testőröknek nincs szükségük az útmutatásomra, míg közel nem érünk Lehigh-hez, megacéloztam magam, és Lissa fejébe ugrottam, hogy lássam, mi történik. Lissát és Christiant nem bántották vagy támadták meg, eltekintve a lökdöséstől és az ideoda ráncigálástól. Egy raktárhelyiségnek kinéző helyen ültek – egy raktárhelyiségben, amit nagyon régóta nem használtak. Vastag réteg por borított mindent, olyannyira, hogy nehéz volt felismerni néhány felhalmozott tárgyat a roskadozó polcokon. Néhány eszköz, talán. Itt-ott papírok, továbbá alkalmi dobozok. Egy csupasz villanykörte volt az egyetlen fényforrás a helyiségben, mindennek durva és elhanyagolt érzetet nyújtva. Lissa és Christian egyenes támlájú fa székekben ültek, kezük a hátuk mögött kötéllel
121
megkötve. Egy pillanatra ismét deja vu-m támadt. Visszaemlékeztem múlt télre, mikor engem is, barátaimmal együtt székekhez kötöztek és fogolyként tartottak a strigák. Eddie-ből ittak, és Mason meghalt… Ne. Ne gondolkodj így, Rose. Lissa és Christian életben vannak. Még semmi sem történt velük. Semmi sem fog történni velük. Lissa elméje a jelenben volt, de egy kis próbálkozás látni engedte, hogy nézett ki az épület összességében, mikor bevitték oda. Egy raktárépületnek tűnt – egy öreg és elhagyatott raktárépületnek – ami kitűnő hely volt a strigáknak, hogy elrejtőzzenek foglyaikkal. Négy striga volt a helyiségben, de ami Lissát illette, csak egy számított igazán. Dimitrij. Megértettem a reakcióját. Látni őt strigaként nehéz volt számomra. Szürreális inkább. Némiképp alkalmazkodtam hozzá, egyszerűen a sok idő miatt, amit vele töltöttem. Mégis, még engem is meglepetésként ért néha így látni őt. Lissa egyáltalán nem készült fel, és teljes sokkban volt. Dimitrij sötétbarna haját ma az arca körül kibontva viselte, olyan megjelenéssel, amit mindig szerettem benne, és sebesen lépkedett, amitől a viharkabátja örvénylett körülötte. Az idő nagy részében háttal volt Lissának és Christiannak, ami még inkább zavarta Lissát. Anélkül, hogy az arcát látta volna, majdnem elhitte, hogy az a Dimitrij volt, akit mindig ismert. Dimitrij a másik hárommal beszélgetett, ahogy ide-oda járkált keresztben a kis helyen, izgalom sugárzott belőle, szinte tapintható hullámokban. – Ha a testőrök tényleg eljönnek – vicsorogta egy striga, – akkor odakint kellene őrködnünk. Egy magas, nyakigláb, vörös hajú nő volt, aki úgy tűnt, mora volt, mikor átváltoztatták. Hangszíne azt sejtette, ő nem hitte azt, hogy a testőrök igazából mégis jönnek. – Jönnek – mondta Dimitrij halk hangon, az a bájos akcentus megfájdította a szívemet. – Tudom, hogy jönnek. – Akkor engedd, hogy kimenjek innét, és hasznossá váljak! – mondta ingerülten. – Nincs szükséged ránk, hogy ezzel a kettővel bébicsőszködjünk. A nő hangszíne lenéző volt. Sőt, megvető. Érthető volt. A vámpír világban mindenki tudta, hogy a morák nem harcolnak, és Lissa meg Christian szorosan meg voltak kötözve. – Te nem ismered őket – mondta Dimitrij. – Veszélyesek. Nem vagyok benne biztos, hogy ez elegendő védelem-e. – Ez nevetséges! Egyetlen finom mozdulattal Dimitrij megfordult, és visszakézből felpofozta. Az ütés néhány lépéssel arrébb lökte a nőt, akinek szemei a dühtől és a megdöbbenéstől kikerekedtek. Dimitrij folytatta a járkálást, mintha mi sem történt volna. – Itt fogsz maradni és őrzöd őket, addig ameddig én azt mondom, megértetted? – A nő visszapillantott és óvatosan megérintette az arcát, de semmit sem mondott. Dimitrij a többiekre pillantott. – És ti is maradtok. Ha a testőrök tényleg bejutnak idáig, az őrszolgálatnál többhöz lesz rátok szükség. – Honnét tudod? – kérdezte egy másik striga, egy fekete hajú, aki talán ember volt hajdan. Ritkaság a strigák között. – Honnét tudod, hogy el fognak jönni? A strigáknak lenyűgöző a hallásuk, de a veszekedésükkel Lissának volt egy rövid lehetősége, hogy észrevétlenül beszéljen Christiannal. – Le tudod égetni a kötelemet? – suttogta Lissa közel meghallhatatlan hangon. – Mint Rosezal? Christian a szemöldökét ráncolta. Amikor fogva tartottak minket, ezt tette, hogy kiszabadítson engem. Pokolian fájt, és hólyagokat hagyott a kezeimen és a csuklóimon. – Észre fogják venni – suttogta vissza. A beszélgetés nem folyt tovább, mert Dimitrij hirtelen megállt, és Lissa felé fordult.
122
Lissának elakadt a lélegzete a hirtelen és váratlan mozdulatra. Hirtelen felé közeledve Dimitrij letérdelt előtte, és a szemeibe bámult. Legnagyobb fáradozása ellenére is megremegett. Soha nem volt még ilyen közel egy strigához, és a tény, hogy Dimitrij volt az, még rosszabbá tette. A vörös gyűrűk a pupillája körül úgy tűntek, beleégnek Lissába. Dimitrij szemfogai úgy néztek ki, mintha támadna. Keze kígyózott és megragadta Lissa nyakát, felfelé billentve fejét, hogy még jobban belenézhessen szemeibe. Dimitrij ujjai belemélyedtek Lissa bőrébe, nem eléggé, hogy elszorítsa a levegőjét, de ahhoz eléggé, hogy később zúzódásai legyenek. Ha lesz később. – Tudom, hogy a testőrök el fognak jönni, mert Rose figyel – mondta Dimitrij. – Nem igaz, Rose? Kicsit megoldva fogását, ujjhegyeit végigfuttatta Lissa torkának bőrén, olyan finoman… mégis, nem volt kérdéses, hogy megvan az ereje hozzá, hogy eltörje Lissa nyakát. Olyan volt, mintha abban a pillanatban Dimitrij az én szemeimbe nézne. Az én lelkembe. Még azt is éreztem, mintha az én nyakamat simogatná. Tudtam, hogy ez lehetetlen. A kötelék Lissa és köztem létezett. Senki más nem láthatta. Mégis, épp akkor, olyan volt, mintha senki más nem létezne, csak Dimitrij és én. Mintha Lissa nem lenne közöttünk. – Itt vagy benn, Rose. – Egy könyörtelen félmosoly futott végig a száján. – És te nem hagyod sorsára egyiküket sem. És szintén nem vagy elég bolond, hogy egyedül gyere, igaz? Talán egykor az lettél volna – de többé már nem. Kirántottam magam Lissa fejéből, képtelen voltam azokba a szemekbe bámulni – és látni őket, ahogy visszabámulnak rám. Akár a saját félelmem volt, akár Lissáénak a tükröződése, észrevettem, hogy a testem is remeg. Kényszerítettem, hogy abbahagyja, és próbáltam lelassítani vágtázó szívem. Egyet nyelve körbepillantottam, hogy lássam, vajon valaki észrevette-e, de belefeledkeztek a stratégia megvitatásába – kivéve Tashát. Az ő hűvös kék tekintete engem tanulmányozott, arcán aggodalommal terült szélt. – Mit láttál? Megráztam a fejem, arra is képtelen voltam, hogy őrá nézzek. – Egy rémálom – suttogtam. – A legrosszabb rémálmom válik valóra.
123
Tizenhat (fordította: Srekuci) Nem tudtam pontos számot mondani arról, hogy hány striga van Dimitrij csapatában. Amit láttam Lissán át, az mind elmosódott volt, rémülettel és zavarral teli. A testőrök, tudva, hogy várnak ránk, csak egyszerűen találgatni tudtak, hány embert kell küldeni. Hans úgy gondolta, hogy a túlerő kiegyenlíti a hátrányt, hogy elveszítjük a meglepetés erejét. Útnak indított annyi testőrt, amennyit csak tudott, az ésszerűség határain belül kiürítve az Udvart. Persze, az Udvar védővarázzsal is védett, de azért nem lehet teljesen védtelenül hagyni. Az új testőrök jelenléte segített. A legtöbbjük hátra maradt, megengedve a beosztott testőröknek, hogy eljöjjenek velünk a vadász partinkra. Így több mint negyvenen lettünk. Ez egy szokatlanul nagyméretű csoport a striga bandázáshoz. A testőröket legtöbbször párban küldik ki, talán maximum háromfős csoportokban a mora családokkal. Egy ilyen nagy haderő képes felvenni a harcot egy olyan nagyméretű csatában is, mint ami az Akadémia támadásakor történt. Tudva, hogy a sötétben való lopakodás nem fog működni, Hans megállította a konvojt a raktártól nem messze, ahol a strigák gyülekeztek. Az épülethez egy szervizút vezetett, amivel elvágták az autópályától. Ez egy ipari részleg volt, egy félig kihalt hely a fák között, de az üzletek és gyárak ilyen késő este már zárva vannak. Kiszálltam a SUV-ból, hagyva, hogy az éjszaka melege körülöleljen engem. Nyirkos volt az idő, és a levegőben lévő nedvesség különösen nyomasztóan hatott, amikor már úgyis fojtogatott a félelem. Az út mellett állva nem éreztem hányingert. Dimitrij nem küldött ki strigákat ilyen messzire, ami azt jelenti, hogy az érkezésünk – valahogyan – mégis csak meglepetés. Hans mellém sétált, és én a legjobb becslést adtam neki, amit csak tudtam ebben a helyzetben, a kevéske információimra alapozva. – De meg tudod találni Vasziliszát? – kérdezte. Bólintottam. – Ahogy az épületben leszek, a kötelék egyenesen hozzá fog vezetni. Elfordult és az éjszakába bámult, ahogy az autók elhaladtak a közeli autópályán. – Ha már kint várnak ránk, akkor sokkal hamarabb kiszagolnak és meghallanak minket, mielőtt mi meglátnánk őket. – Az elhaladó fényszórók megvilágították az arcát, melyen látszott, hogy erősen gondolkodik. – Azt mondtad, három hullámnyi striga lesz? – Amennyire meg tudom mondani. Van néhány Lissa és Christian mellett, és néhány kint. – Szünetet tartottam, és arra gondoltam, mit tenne Dimitrij egy ilyen szituációban. Bizonyára elég jól ismerem, még strigaként is, hogy kikalkuláljam a stratégiáját. – Akkor még egy vonal lesz az épületen belül, mielőtt eljutnánk a raktárszobáig. – Ezt nem tudtam biztosan, de ezt nem mondhattam el Hansnak. A feltételezés a saját ösztöneimből fakadt, az alapján, amit én csinálnék, és amit sejtek, hogy Dimitrij is csinálna. Úgy gondoltam, jobb, ha Hans három hullámnyi strigára tervez. És pont ezt is tette. – Akkor három csoportban megyünk. Te vezeted azt a csoportot, amelyik bemegy a fogvatartottakért. Egy másik csapat fedezni fog titeket, és végül leszakad. Akár ki is van bent, ők azzal fognak harcolni, tovább engedve a te csapatodat a foglyokhoz.
124
Ez annyira… katonásan hangzott… Fogvatartottak. Foglyok. És én… egy csapatvezető. Volt értelme a kötelék miatt, de a múltban mindig csak simán felhasználták a tudásomat, és az oldalvonalon hagytak. Légy üdvözölve a testőrök között, Rose. A suliban mindenféle gyakorlatot elvégeztünk annyi féle strigás forgatókönyv szerint, ahányat csak a tanáraink meg tudtak álmodni. Mégis, most, ahogy elindultam a raktár felé, az összes gyakorlás csak színjátéknak tűnt, egy játéknak, ami egyáltalán nem ér fel ahhoz, amivel most szembe kell néznem. Egy fél pillanatig az összes felelősség ijesztőnek tűnt, de hamar félrelöktem az aggályaimat. Erre képeztek ki, erre születtem. A saját félelmeim nem számítanak. Ők az elsők. Ideje bebizonyítani ezt. – Mit fogunk tenni, ha nem tudunk rajtuk ütni? – kérdeztem. Hans rámutatott egy strigára, aki már messziről kiszúrt minket. Egy szinte pajkos mosoly jelent meg az arcán, és elmagyarázta a tervét a csoportnak, miközben beosztott minket a csapatainkba. A taktikája bátor és vakmerő volt. Pont nekem való terv. És készek voltunk. Egy külső szemlélő azt mondta volna, hogy egy öngyilkos küldetésre megyünk. Talán így is tettünk. De őszintén, ez nem számított. A testőrök nem hagynák el az utolsó Dragomirt. És én nem hagynám el Lissát, még akkor sem, ha egy millió Dragomir is lenne. Szóval, mivel a lopakodás ki lett zárva, Hans a totális támadás mellett döntött. A csapatunk visszaszállt a nyolc SUV-ba, és elindult lefelé az úton, túllépve a sebességkorlátot. Elfoglaltuk az utat teljes szélességében, remélve, hogy nem jön szembe semmi. Két SUV vezette a csapatot, mögötte két sorban három-három autó ment. Az út végéig robogtunk, és csikorgó kerekekkel álltunk meg a raktár bejáratánál, és kiugrottunk a kocsikból. Ha a lassú lopakodás nem opcionális, akkor úgy élhetünk még a meglepetés erejével, ha gyorsak vagyunk, és dühösek. Néhány striga tényleg meglepődött. Az biztos, hogy látták a közeledtünket, de olyan gyorsak voltunk, hogy alig volt idejük reagálni. Természetesen, ha olyan gyors és halálos vagy, mint egy striga, akkor nem sok időre van szükséged. Egy csoportnyi striga körénk gyűlt, és Hans „kinti csapata” hátra maradt, a csapatom és a strigák közé helyezve magukat. A mora tűzhasználók a kinti csapathoz csatlakoztak, mert attól féltek, hogy felgyújtják az épületet, ha bemennek. A csapatom megkerülte a harcot, óhatatlanul is belefutva néhány strigába, akik nem estek el az első csapat figyelemelterelésekor. Jól begyakorolt határozottsággal figyelmen kívül hagytam a hányingert, ami végigfutott rajtam, mivel ilyen közel voltam a strigákhoz. Hans egyenesen megparancsolta nekem, hogy ne álljak meg egyetlen strigának sem, hacsak nincsenek pont az utamban, és nincs mellettem ő vagy egy másik testőr, hogy elintézzenek bármi ellenem irányuló fenyegetést. Azt akarta, hogy semmi se késleltessen abban, hogy elvezessem őket Lissához és Christianhoz. Átverekedtük magunkat a raktárépületig, beléptünk az ütött-kopott előtérbe, amit strigák álltak el. Jól tippeltem meg, hogy Dimitrij hogy fogja kiépíteni a biztonsági védelmet. Útszűkületet hoztak létre a szűk helyen, és néhány pillanatig a helyzet elég kaotikusnak tűnt. Lissa annyira közel volt. Olyan volt, mintha hívna engem, és égtem a türelmetlenségtől, miközben arra vártam, hogy tiszta legyen az előtér. Az én csapatom hátra maradt, és hagytuk a másik csapatnak, hogy ők vívják meg a harcot. Láttam, ahogy strigák és testőrök egyaránt elesnek, de nem hagytam, hogy ez megzavarjon engem. Harcolj most, gyászolj később. Lissa és Christian. Rájuk kell fókuszálnom. – Ott – mondta Hans a karomat rángatva. Egy kis rés formálódott előttünk. Még mindig egy rakat striga volt szanaszét, de eléggé el voltak foglalva, hogy a csapatommal átcsusszanhassunk köztük. Átmentünk az előtéren, és egy hatalmas nagy üres térbe léptünk, ami az épület szíve volt. Szemét és mocsok maradt csak hátra az egykori áruból, amit valaha itt
125
tároltak. Ajtók nyíltak a helységből, de nem volt szükség a kötelékre ahhoz, hogy megtudjam, merre van Lissa. Az egyik ajtónál három striga állt őrt. Szóval. Négyrétegű biztonság. Dimitrij egyel lekőrözött. De ez nem számított. A csapatom tízfős volt. A strigák vicsorogva meredtek előre, ahogy elértük őket. Egy kimondatlan jelre a csapatom fele lefoglalta őket. Mi többiek áttörtünk az ajtón. A folyamatos koncentrációm ellenére, hogy megtaláljam Lissát és Christiant, egy icipici gondolat táncolt végig az agyam egy hátsó szegletében. Dimitrij. Nem láttam Dimitrijt azok közt a strigák közt, akikkel eddig találkoztunk. Mivel minden figyelmemet a támadóinkra összpontosítottam, nem tudtam belépni Lissa fejébe, hogy felmérjem a helyzetet, de teljesen biztos voltam abban, hogy Dimitrij még mindig a szobában van. Lissával fog maradni, mert tudja, hogy oda megyek. Ott fog várni, hogy szembenézhessen velem. Egyikőjük meghal ma este. Lissa vagy Dimitrij. Elérve a célunkat, már nem volt szükségem extra védelemre. Hans kihúzta a karóját az első strigából, akivel összetalálkozott, elhúzott mellettem, és belevetette magát a küzdelembe. A csapatom többi tagja is ugyan így tett. Beszivárogtunk a szobába, és bár korábban azt hittem, hogy zűrzavar van, az nem volt mérhető ahhoz, amivel most kellett szembenéznünk. Mindenki – testőrök és strigák – alig fértek be a szobába, ami azt jelentette, hogy nagyon, nagyon szűk helyen harcoltunk. Egy nőstény striga – az, amelyiket Dimitrij felpofozott korábban – nekem jött. Robotpilóta módjára harcoltam, szinte tudatában sem voltam annak, hogy a karóm átszúrta a szívét. Ebben a szobában, ami tele volt üvöltéssel, halállal és küzdelemmel, csak három ember számított jelen pillanatban nekem a világon: Lissa, Christian és Dimitrij. Végül megtaláltam őt. Dimitrij a két barátommal volt a távolabbi fal mellett. Senki sem harcolt vele. Keresztbe tett kézzel állt, egy király, ki felméri a királyságát, miközben a katonái az ellenséggel harcolnak. A pillantása rám esett, arca szórakozott és várakozással teli volt. Itt kell, hogy véget érjen. Ezt mindketten tudtuk. Átverekedtem magam a tömegen, strigákat kerülgetve. A kollégáim belevetették magukat a harcba az oldalamon, ellökve bárkit, aki az utamba kerül. Otthagytam őket a saját harcukkal, a célom felé mozogva. Ez mind, minden, ami megtörtént, ehhez a pillanathoz vezetett minket: egy végső küzdelem Dimitrij és köztem. – Gyönyörű vagy a csatában – mondta Dimitrij. A hűvös hangja tisztán elért hozzám, még a csatazajban is. Mint egy bosszúálló angyal, ki elhozza az ítéletet a mennyekből. – Vicces – mondtam, erősebben fogva a karómat. – Nagyjából ezért is vagyok itt. – Az angyalok elbuknak, Rose. Majdnem elértem őt. A kötelékünkön keresztül éreztem, ahogy Lissából a fájdalom egy rövid hulláma ér el hozzám. Égés. Még senki sem bántotta őt, de mikor a szemem sarkából megláttam, hogy a karjai mozognak, rájöttem mi történt. Christian megtette, amit kért tőle: elégette a köteleit. Láttam, ahogy megmozdul, hogy cserébe eloldja Christian köteleit, majd a figyelmem visszatért Dimitrijre. Ha Lissa és Christian szabadok, akkor az mindennél jobb. Ez könnyebbé teszi a szökésüket, ahogy megtisztítottuk a helyet a strigáktól. Ha megtisztítottuk a helyet a strigáktól. – Rengeteg akadályon mentél keresztül, hogy idejuttass engem – mondtam Dimitrijnek. – Rengeteg ember fog meghalni – a tieid és az enyémek. Érdektelenül vállat vont. Majdnem ott voltam. Előttem az egyik testőr egy kopasz strigával harcolt. A haj hiánya nem volt vonzó a krétafehér bőrével. Megkerültem őket. – Ez nem számít – mondta Dimitrij. Megfeszült a közeledtemre. – Egyikük sem számít. Ha meghalnak, akkor nyilvánvalóan nem értékesek. – Préda és vadász – suttogtam, idézve azt, amit ő mondott nekem, míg a foglya voltam. Odaértem hozzá. Most már senki sem állt köztünk. A mostani különbözött a régi harcainktól, mikor rengeteg hely állt rendelkezésünkre, hogy felmérjük egymást, és eltervezzük a támadást. Még mindig egy zsúfolt szobában voltunk, és míg megtartottuk a
126
távolságot a többiektől, a köztünk lévő hely elfogyott. Ez számomra hátrány volt. A strigák felülmúlják fizikailag a testőröket; az extra hely segít nekünk kompenzálni ezt a manőverekkel. Habár még nem kellett manővereznem. Dimitrij rám várt, azt várta, hogy én tegyem meg az első mozdulatot. Nagyon jól helyezkedett, úgy, hogy ne legyen jó rálátásom a szívére. Tudnék benne valamennyi kárt okozni, ha megvágnám akárhol máshol a karómmal, de valószínűleg behúzna nekem egyet, ami ilyen közelségből jó nagy erővel érne. Szóval én is megpróbáltam a kivárásra játszani. – Ez a sok halál mind miattad van, ezt te is tudod – mondta. – Ha hagytad volna, hogy felébresszelek… hagytad volna, hogy együtt legyünk… nos, ezek nem történtek volna meg. Még mindig Oroszországban lennénk, egymás karjaiban, és az összes itteni barátod biztonságban lenne. Egyiküknek sem kéne meghalnia. Ez a te hibád. – És mi van az emberekkel, akiket Oroszországban meg kéne ölnöm? – követeltem. Áthelyezte kissé a testsúlyát. Az ott egy rés? – Ők sem lennének biztonságban, ha én… Egy törés hangja a bal oldalam felől megijesztett engem. Christian immáron szabadon épp nekivágta a székét az egyik strigának, aki egy testőrrel harcolt. A striga ellökte Christiant magától, mint egy bogarat. Christian hátra repült, nekicsapódott egy falnak, és a földön landolt kissé döbbent tekintettel. Dacolva önmagammal, odapillantottam, és láttam, hogy Lissa odarohan hozzá. És ó jézusom, egy karó volt a kezében. Hogy hogyan került hozzá, arról ötletem sem volt. Talán elvette egy elesett testőrtől. Talán egy striga sem gondolta, hogy át kéne kutatni őt, mikor megérkezett. Meg hát amúgy is, mi a francért hordana magával egy mora egy karót? – Hagyjátok abba! Húzzatok az útból! – üvöltöttem nekik, visszafordulva Dimitrijhez. Nagy árat fizettem azért, mert hagytam, hogy ők ketten elvonják a figyelmemet. Észrevettem, hogy Dimitrij támadni készül, és megpróbáltam kitérni anélkül, hogy látnám, mit is csinál. Kiderült, hogy a nyakam felé nyúlt, és a pontatlan elhajlásom mentett meg a totális támadásától. Így is elkapta a vállamat, és olyan majdnem olyan messze lökött, mint amilyen messze az előbb Christian repült. Habár a barátommal ellentétben az éveken át tartó edzés megtanított engem arra, hogyan térjek magamhoz egy ilyen helyzetben. Tovább fejlesztettem az egyensúlyérzékemet, és az ilyesmiből való gyors felépülési készségemet. Csak egy kicsit inogtam meg, aztán gyorsan visszanyertem az állóképességemet. Csak azért imádkoztam, hogy Christian és Lissa hallgasson rám, és ne tegyenek semmi butaságot. Nekem Dimitrijre kell figyelnem, különben megöletem magam. És ha meghalok, akkor az tuti, hogy Christian és Lissa is meghal. Míg befelé jöttünk az épületbe, úgy gondoltam, hogy a testőrök majd számban felülmúlják a strigákat, habár ez néha semmit sem jelent. De azt kell remélnem, hogy a kollégáim legyőzik az ellenséget, és hagyják, hogy azt tegyem, amit meg kell tennem. Dimitrij kinevette az elhajlásomat. – Le lennék nyűgözve, ha ez nem valami olyan lett volna, amire egy tíz éves gyerek is képes lenne. Most a barátaid… nos, ők egy tíz éves szintjén harcolnak. És moraként? Meg kell hagyni, ez szép teljesítmény. – Jah, nos, meglátjuk mi lesz a véleményed, ha megöllek téged – mondtam neki. Színlelt támadást indítottam, hogy lássam, mennyire figyel. Szinte észrevétlenül félrelépett, olyan kecsesen, mint egy táncos. – Nem tudod megtenni, Rose. Nem jöttél még rá mostanra? Nem láttad? Nem tudsz legyőzni engem. Nem tudsz megölni engem. Még ha képes is lennél rá, akkor sem bírod rávenni magad, hogy megtedd. Habozni fogsz. Ismét. Nem, nem fogok. Ez az, amit ő még nem vett észre. Hibát követett el azzal, hogy ide hozta Lissát. Bár megbűvölte a karót, ez volt minden, nem akarta használni. Ő itt volt. Ő igazi. Az élete egy hajszálon múlik, és pont ezért… pont ezért nem fogok hezitálni. Dimitrij belefáradt abba, hogy rám várt. Megindult, és keze újra a nyakam után nyúlt. És én
127
ismét elkerültem, és hagytam, hogy a vállam fogja fel az ütés nagy részét. Ez alkalommal megszorította a vállam. Maga felé rántott, diadal lángolt azokban a vörös szemekben. Egy ilyen szűk helyen, ahol voltunk, ennyi biztos elég is lett volna neki, hogy megölhessen engem. Megkapta, amit akart. De úgy tűnt, nem ő az egyetlen, aki meg akart kapni engem. Egy másik striga, aki talán úgy gondolta, hogy segít Dimitrijnek, felénk indult, és értem nyúlt. Dimitrij kivillantotta az agyarait, és tiszta gyűlölettel és haraggal nézett a másik strigára. – Enyém! – sziszegte Dimitrij, és megütötte a másik strigát, akin tisztán látszott, hogy erre nem számított. És ott volt a rés számomra. Mivel Dimitrij figyelmét kissé elterelték, a szorítása megenyhült. Pont az a közelség, ami őt eddig halálossá tette, ugyanaz tett most engem ugyan olyan veszélyessé. A mellkasánál voltam, a szívénél, és a karóm a kezemben volt. Sosem leszek képes pontosan megmondani, hogy az ezt követő események pontosan mennyi ideig tartottak. Valahogyan olyan érzés volt, mintha csak egy szívverésnyi idő telt volna el. Ugyanakkor olyan is volt, mintha megfagyott volna az idő. Mintha az egész világ megállt volna. A karóm felé mozdult, és ahogy Dimitrij pillantása még egyszer rám esett, azt hittem, hogy végre elhitte, hogy meg tudnám ölni őt. Nem tétováztam. Most megtörténik. A karóm ott volt… És aztán mégsem. Valami keményen nekiütközött a jobb oldalamnak, ellökve Dimitrijtől, és félretolva a döfésem. Megtántorodtam, és alig tudtam visszafogni magam, hogy meg ne üssek valakit. Mindig is megpróbáltam figyelni a környezetemre harc közben, és most hagytam, hogy a figyelmem csak Dimitrijre korlátozódjon. A strigák és a testőrök a balomon voltak. A fal – és Lissa meg Christian – volt a jobbomon. És Lissa meg Christian volt az, aki ellökött az útból. Azt hiszem, Dimitrij pont annyira megdöbbent, mint én. És ugyanannyira megdöbbent, mikor Lissa felé indult egy karóval a kezében. És mint a villám, úgy olvastam ki a kötelékünkön keresztül, miért maradt annyira, de annyira óvatosan távol tőlem az előző nap: megbűvölte a karót a lélekkel. Ezért volt olyan izgatott az utolsó Granttel és Serenával töltött karózási gyakorlatán. Tudta, hogy megvan az eszköze, amire szüksége van, és ez feltüzelte a vágyát, hogy használja is. Az, hogy ezt az információt elrejtse előlem, majdnem olyan nagy teljesítmény volt, mint megbűvölni a karót. Nem mintha ez most számított volna. Megbűvölt karó vagy sem, Lissa nem képes Dimitrij közelébe jutni. Ezt Dimitrij is tudta, és a meglepődöttsége hamar elégedett élvezetbe váltott át – szinte elnéző képet vágott, mint mikor valaki egy gyermeket néz, aki valami imádnivaló dolgot művel. Lissa támadása szörnyű volt. Nem volt elég gyors. Nem volt elég erős. – Ne! – üvöltöttem, feléjük futva, bár tudtam, hogy nem leszek elég gyors. Hirtelen egy forró, lángoló tűzfal tűnt fel előttem, és alig volt meg a lélekjelenlétem, hogy visszakozzak. A tűz a padlóból tört elő, és egy gyűrűt formált Dimitrij köré, ami távol tartott engem tőle. Tudtam, hogy ez Christian műve. – Hagyd abba! – Nem tudtam, mit tegyek, hogy meg kéne támadnom Christiant, vagy be kéne lépnem a tűzbe. – Mindnyájunkat élve elégetsz! A tűz kitűnő kontroll alatt állt – Christian ilyen képzett – de egy ilyen kicsi szobában, még egy kontrollált tűz is halálos. Még a többi striga is hátra lépett. A lángok összezáródtak Dimitrij körül, egyre szorosabbá és szorosabbá válva. Hallottam a sikolyát, láttam a szenvedését még a tűzön át is. A tűz elkezdte felemészteni a kabátját, és füst szállt fel a lángok közül. Valami belső hang azt mondta nekem, hogy meg kell állítanom ezt… és mégis, mit is számít ez? Azért jöttem, hogy megöljem őt. Számít az, ha valaki más teszi meg nekem?
128
És ekkor vettem észre, hogy Lissa még mindig támad. Dimitrij megzavarodott és sikoltott, ahogy a lángok körbefogták. Én is sikítottam… Dimitrijért, Lissáért… ezt nehéz szavakba önteni. Lissa karja áttört a lángokon, és ismét fájdalom futott végig a kötelékünkön – fájdalom, ami elhomályosította a korábbit, mikor Christian elégette a köteleit. De attól még folytatta, figyelmen kívül hagyva az őrjítő fájdalmat. Jól célzott. A karója a szívre mutatott. A karó behatolt és átszúrta Dimitrijt. Nos, vagy valami ilyesmi. Pont úgy, mint mikor a párnával gyakorolt, nem volt meg a kellő ereje, hogy oda juttassa a karót, ahova kell. Éreztem, ahogy megacélozta magát, hogy összeszedi minden erejét. A teljes súlyát beleadta, neki dőlt újra, mindkét kezét használva. A karó mélyebbre süllyedt. Még mindig nem volt elég. Normál esetben ez a késlekedés az életébe került volna. Ez most nem egy normális eset. Dimitrij nem tudja blokkolni őt, nem úgy, hogy közben a tűz lassan felemészti. Megpróbált egy kicsit küzdeni, amitől a karó kilazult, ezzel elvesztve azt a kevés eredményt, amit Lissa elért. Grimaszolva Lissa újra megpróbálta, és visszatolta a karót az előbbi helyére. Ez még mindig nem volt elég. Magamhoz tértem, és rájöttem, hogy le kell ezt állítanom. Lissa fel fogja magát gyújtani, ha továbbra is azzal próbálkozik, hogy megkarózza Dimitrijt. Nincs meg hozzá a képzettsége. Vagy nekem kell megkaróznom őt, vagy egyszerűen csak hagynunk kell, hogy a tűz végezzen vele. Megindultam előre. Lissa kiszúrt engem a perifériás látásával, és egy adag kényszerítő mágiát küldött felém. Ne! Hagyd, hogy megtegyem! A parancs keményen eltalált, és egy láthatatlan fal megállásra kényszerített. Ott álltam, zavartan a bűbájtól magától is, és attól, hogy rájöttem, hogy ellenem használta. Egy pillanatba került csak, hogy lerázzam magamról. Túlságosan is el volt foglalva ahhoz, hogy a teljes erejét a parancsba fektesse, és én amúgy is eléggé ellenálló vagyok a kényszerítő bűbájokkal szemben. Mégis, ez a kis késlekedés megállított engem abban, hogy elérjem őt. Lissa kihasználta az utolsó esélyét, tudva, hogy nem lesz több lehetősége. Még egyszer utoljára átküzdötte magát a tűz perzselő fájdalmán, és minden erejét beleadta, hogy a karót Dimitrij szívébe döfhesse. A mozdulat még mindig rémes volt, még mindig nem olyan egyenes és tiszta, mint egy képzett testőré lenne. Ügyetlen vagy nem, a karó végül megcsinálta. Átszúrta a szívét. És ahogy ez megtörtént, éreztem, ahogy a mágia elönti a kötelékünket, az ismerős varázslat, amit már annyiszor éreztem, mikor gyógyításra használta az erejét. Kivéve… ez most százszor erőteljesebb volt, mint akármi, amit ezelőtt éreztem. Ez ugyanannyira ledermesztett engem, mint az előbbi kényszerítő mágiája. Úgy éreztem, mintha az összes idegszálam felrobbant volna, mintha villám csapott volna belém. Hirtelen fehér fény csapott föl körülötte, fény, ami elhomályosította az előbbi tűz fényét. Olyan volt, mintha valaki beejtette volna a napot a szobába. Felüvöltöttem, a kezeim reflexszerűen felemelkedtek, hogy takarják a szememet, miközben hátra léptem. A szobában lévő hangok alapján mindenki másnak is hasonlóak voltak a reakciói. Egy pillanatra olyan volt, mintha nem lenne többé kötelék. Semmit sem érzékeltem Lissából – se fájdalmat, se mágiát. A kötelék színtelen volt és üres, mint a fehér fény, ami betöltötte a szobát. Az erő, amit felhasznált, túlcsordult, és elnyomta a kötelékünket, megbénítva azt. Aztán a fény simán eltűnt. Nem elhalványult. Csak… eltűnt egy szempillantás alatt. Mintha lekapcsolták volna. A szobában csönd volt, kivéve a zavar és a kényelmetlenség néhány halk mormogását. Ez a fény tuti mérgező a strigák érzékeny szemének. Nekem is elég nehéz volt. Csillagok táncoltak a szemem előtt. Semmire sem tudtam ráfókuszálni, ahogy a ragyogás
129
emléke beleégett a retinámba. Végül – egy kevés bandzsítással – homályosan láttam valamit újra. A tűz eltűnt, fekete foltot hagyva a falon és a plafonon, bizonyítva a jelenlétét, ahogy a kavargó füst is tette. Megítélésem szerint sokkal több pusztításnak kellett volna végbemennie. Nem volt több időm erre a csodára, mert valami más is kibontakozott előttem. Nem csak egy csoda. Egy tündérmese. Lissa és Dimitrij mindketten a földön voltak. A ruháik megégtek, és megperzselődtek. Erőszakos vörös és rózsaszín foltok tarkították el Lissa gyönyörű bőrét, ahol a tűz a legerősebben érte. A kezei és a csuklója még rosszabb volt. Vérfoltokat is láttam, ahol a tűz le is égette a bőre egy részét. Harmadfokú égési sérülés, ha jól emlékszem a bioszóráimra. De mégis úgy tűnt, hogy nem érez fájdalmat, és az égések sem akadályozták a keze mozgatását. Dimitrij haját simogatta. Míg ő látszólag egyenesen ült, Dimitrij elterült. A feje Lissa ölében pihent, aki ujjaival finoman a haját fésülgette folyamatosan – úgy, ahogy más egy gyermeket vagy egy kisállatot nyugtatgatna. Lissa arca, bár megsérült a tűzben szörnyű pusztításakor, mégis sugárzott, és együttérző volt. Dimitrij engem bosszúálló angyalnak hívott, de Lissa az irgalmas angyal, ahogy lenézett Dimitrijre és megnyugtató semmiségeket suttogott neki. A ruhái állapotából ítélve, és amit a tűzben láttam, azt vártam, hogy pirítóssá ég – egyfajta fekete csontvázszerű rémálommá. Mégis, mikor felemelte a fejét, megmutatva nekem a teljes arcát, láttam, hogy teljesen sértetlen. Semmi égési sérülés nem volt a bőrén – a bőrén, ami meleg volt, és barna, mint az első nap, amikor találkoztam vele. Csak egy pillantásnyit kaptam el a szeméből, mielőtt az arcát Lissa térdeibe nem temette. Végtelen barna mélységet láttam, azt a mélységet, melybe oly sokszor belezuhantam. Semmi vörös gyűrű. Dimitrij… nem striga volt. És sírt.
130
Tizenhét (fordította: Bejja)
Úgy tűnt, a helyiségben mindenki visszatartja a lélegzetét. Még egy ilyen csodával szembenézve is, a testőrök – vagy ami azt illeti, a strigák – figyelmét nehéz volt elterelni. A harc, ami eddig szünetelt, most ugyanolyan tombolással folytatódott. A testőrök fölényben voltak, és azok, akik nem az utolsó túlélő strigával voltak elfoglalva, hirtelen Lissa felé tartottak, és próbálták elrángatni őt Dimitrijtől. Mindenki meglepetésére Lissa szorosan Dimitrijbe kapaszkodott, és tett néhány erőtlen kísérletet, hogy leküzdje a körülötte lévő csoportosulást. Vad volt és védelmező, ismét egy gyermekét védelmező anya képét juttatta eszembe. Dimitrij ugyanolyan elszántan kapaszkodott Lissába, de a többiek mindkettőjüknél erősebbnek bizonyultak. Végül a tesőrök elszakították őket egymástól. Zavarodott kiabások hallatszottak, ahogy a testőrök megpróbálták megállapítani, vajon meg kellene–e ölniük Dimitrijt. Nem lett volna nehéz. Most védtelen volt. Alig állt a lábán, mikor talpra rángatták. Ez térített magamhoz. Egyszerűen csak bámultam, lefagyva és ámulatba esve. Hogy megszabaduljak kábulatomtól, előre ugrottam, habár nem voltam benne biztos, kihez indulok: Lissához vagy Dimitrijhez. – Ne! Ne! – kiáltottam, ahogy láttam, hogy néhány testőr karókkal közeledik. – Ő nem az, amire gondoltok. Nem striga! Nézzetek rá! Lissa és Christian hasonló dolgokat kiáltottak. Valaki megragadott és hátra rántott, és azt mondta, hagyjam, hogy a többiek elintézzék. Gondolkodás nélkül megfordultam, és behúztam egyet fogva tartóm arcába, túl későn felfedezve, hogy Hans volt az. Kicsit hátrált, inkább látszott meglepettnek, mint sértődöttnek. Azonban az, hogy Hansra támadtam, elég volt ahhoz, hogy felkeltsem a többiek figyelmét, és hamarosan lett egy csapatnyi testőröm, akikkel meg kellett küzdenem. Erőfeszítéseim nem használtak, részben, mivel fölényben voltak és részben, mivel őket nem tudtam ugyanolyan módon leszerelni, mint ahogy a strigákra támadtam. Ahogy a testőrök kivonszoltak, észrevettem, hogy Lissát és Dimitrijt máris elvitték a helyiségből. Követeltem, hogy mondják meg, hol vannak, azt kiabáltam, hogy látnom kell őket. Senki sem hallgatott rám. Elvonszoltak, ki a raktárépületből, s nyugtalanító számú test mellett haladtunk el. Legtöbbjük striga volt, de felismertem néhány arcot a testőrök udvari csapatából. Fintorogtam, annak ellenére, hogy nem ismertem őket túl jól. A csatának vége és mi nyertünk – de nagy veszteségek árán. Az életben maradt testőrök jelenleg a takarítással foglalkoztak. Nem lepődtem volna meg, ha alkimisták bukkantak volna fel, de jelenleg ez nem érdekelt. – Hol van Lissa? – folytattam a faggatózást, ahogy beraktak az egyik terepjáróba. Két testőr csúszott be mellém, mindkét oldalra egy. Egyiküket sem ismertem. – Hol van Dimitrij? – A hercegnőt biztonságos helyre vitték – mondta határozottan az egyik testőr. Ő és a másik testőr egyenesen előre bámultak, és észrevettem, hogy egyikük sem vette tudomásul a kérdést Dimitrijről. Lehet, hogy számukra ő nem is létezik. – Hol van Dimitrij? – ismételtem, sokkal hangosabban beszéltem, abban a reményben, hogy talán így választ kapok. – Lissával van?
131
Erre már volt reakció. – Természetesen nincs – mondta az a testőr, aki korábban is beszélt. – Ő… életben van? – Ez volt a legnehezebb kérdés, amit valaha feltettem, de tudnom kellett. Utáltam beismerni, de ha Hans helyében lettem volna, nem reménykedtem volna csodában. Bármit, amit fenyegetésként érzékelek, elpusztítanék. – Igen – mondta végül a sofőr. – Ő… az… életben van. És ez volt minden, amit ki tudtam húzni belőlük, nem számított, mennyit vitatkoztam és követeltem, hogy engedjenek ki a kocsiból – és higgy nekem, elég sokat vitatkoztam. A képességük, hogy semmibe vegyenek, elég lenyűgőző volt, de tényleg. Őszintén szólva, nem igazán voltam biztos benne, hogy tudták, mi történt. Minden olyan gyorsan történt. Az egyedüli dolog, amit ezek ketten tudtak, az volt, hogy arra utasították őket, kísérjenek ki engem az épületből. Kezdtem azt hinni, hogy valaki, akit ismerek, talán csatlakozik hozzánk a terepjáróba. De nem. Csak még több ismeretlen testőr. Se Christian vagy Tasha. Még Hans se – persze ez érthető volt. Valószínűleg tartott tőle, hogy véletlenül megint behúzok neki egyet. Mikor a terepjáró megtelt, és úton voltunk, végül felhagytam a zaklatással és belesüllyedtem a hátsó ülésbe. További terepjárók indultak el a mienkkel együtt, de fogalmam sem volt, melyikben voltak a barátaim. A Lissa és köztem lévő kötelék még mindig zsibbadt volt. Az után a kezdeti megdöbbenés után, mikor nem éreztem semmit, lassacskán egy kicsit újra érzékeltem őt, ami elárulta, hogy még mindig össze vagyunk kötve, és hogy Lissa még életben van. Ennyit tudtam ezzel kapcsolatban. Attól az erőtől, ami keresztüláramlott rajta, majdnem olyan volt, mintha a kötelék átmenetileg kisült volna. A köztünk lévő mágia törékeny volt. Minden egyes alkalommal, mikor megpróbáltam a köteléket arra használni, hogy ellenőrizzem Lissát, olyan volt, mintha túlságosan élénken bámulnék valamire, miközben vak lennék. Feltételeznem kellett, hogy hamarosan helyreáll, mert szükségem volt Lissa bepillantására arról, hogy mi történt. Szükségem volt rá, hogy tudjam, mi történt, pont. Még mindig meg voltam döbbenve kicsit, és a hosszú visszaút az Udvarba időt hagyott számomra, hogy feldolgozzam, mi az a kevés tény, amelyhez hozzáférésem van. Azonnal Dimitrijhez akartam rohanni, de szükségem volt rá, hogy a kezdeteknél kezdjem, ha tényleg mindent elemezni akartam, ami történt. Először: Lissa megbűvölt egy karót, és elhallgatta ezt az információt előlem. Mikor? A főiskolai látogatása előtt? A Lehigh főiskolán? Mialatt fogoly volt? Nem számított. Másodszor, a sikertelen párnás kísérletével ellentétben sikerült a karót Dimitrij szívébe szúrnia. Küzdelmes volt, de Christian a tűz segítségével lehetővé tette. Megrándultam, ahogy visszaemlékeztem az égési sérülésekre, amiket Lissa szenvedett el a megpróbáltatás során. Éreztem a fájdalmát, mielőtt a kötelék elhalványult volna, és a sebeket is láttam rajta. Adrian nem volt a legjobb gyógyító, de remélhetőleg az ő mágiája is elegendő lesz, hogy gondjoskodjanak Lissa sebesüléseiről. A harmadik és végső tény… nos… tény volt? Lissa leszúrta Dimitrijt, és ugyanazt a mágiát használta, amit gyógyításkor… és aztán? Ez volt a nagy kérdés. Mi történt, eltekintve attól, ami úgy érződött a kötelékünkön keresztül, mint a mágia egy nukleáris robbanása? Tényleg azt láttam, amit gondoltam, hogy látok? Dimitrij… átváltozott. Többé már nem volt striga. Éreztem a szívemben, még ha csak egy futó pillantásra láttam őt, akkor is. Elég volt, hogy meglássam az igazságot. A striga tulajdonságok eltűntek. Lissa megtett mindent, amire Robert megesküdött, hogy meg kell tennie, hogy visszaváltoztasson egy strigát, és ennyi varázslat után biztosan… nos, könnyű volt elhinni, hogy bármi lehetséges. Dimitrij képe jutott eszembe, ahogy Lissába kapaszkodik, és könnyek folynak le az arcán. Soha nem láttam ennyire sebezhetőnek. Valahogy nem hittem, hogy a strigák sírnának. Valami fájdalmasan megcsavarta a szívemet, és gyorsan pislognom kellett, hogy
132
megállítsam a sírást. Körbepillantottam és visszafordultam környezetemhez. A kocsin kívül az égbolt kezdett kivilágosodni. Közel volt a napfelkelte. A velem lévő testőrök arcán a fáradtság jelei voltak láthatók, mégsem tűnt el soha az éberség szemükből. Elvesztettem az időérzékem, de belső órám azt mondta, egy ideje úton voltunk már. Majdnem az Udvarnál kellett, hogy legyünk. Próbaképpen megérintettem a köteléket és észrevettem, hogy visszatért, de továbbra is gyenge volt. Olyan volt, mintha villódzott volna, még mindig saját magát helyreállítva. Ez elég volt ahhoz, hogy megkönnyebbüljek, és felszabadultan sóhajtottam egyet. Mikor a kötelék évekkel ezelőtt először létrejött, olyan furcsa volt… különös. Most már az életem részeként fogadtam el. Hiányát természetellenesnek éreztem. Lissa szemeivel néztem a terepjáróra, amiben ő utazott, rögtön azt remélve, hogy láthatom Dimitrijt Lissával. Az az egy pillantás a raktárépületben nem volt elég. Látnom kellett ismét, szükségem volt rá, hogy lássam, ez a csoda tényleg megtörtént. Be akartam inni arcvonásait, a korábbi Dimitrijre akartam tekinteni. Arra a Dimitrijre, akit szerettem. De nem volt Lissával. Christian mindenesetre ott volt, és Lissára pillantott, ahogy a lány megmoccant. Elaludt és még mindig ingatagnak érezte magát. Ez, a korábbi perzselő erő utóhatásával egyesülve, kapcsolatunkat egy kicsit bizonytalanná tette. A dolgok váltakoztak: élesből kevésbé élessé, de összességében követni tudtam, mi történik. – Hogy érzed magad? – kérdezte Christian. Hangja és szemei Lissát vizsgálgatták olyan gyengédséggel, hogy lehetetlennek tűnt, hogy a lány nem veszi észre. De Lissa egy kicsit a gondolataiba merült. – Fáradtan. Kimerülve. Mint… nem is tudom. Mintha egy hurrikán dobált volna körbekörbe. Vagy mintha áthajtott volna rajtam egy kocsi. Válassz ki valami szörnyűséget, és úgy érzem magam. Christian egy kicsit Lissára mosolygott és finoman megérintette az arcát. Ahogy jobban megnyíltam Lissa érzékeinek, éreztem az égési sérüléseinek fájdalmát, és hogy a fiú az egyikhez közel érintette meg a bőrét, mindazonáltal óvatos volt, hogy távol maradjon tőle. – Szörnyű? – kérdezte Christiant. – A bőröm nagy része megégett? Úgy nézek ki, mint egy földönkívüli? – Nem – mondta egy kis nevetés kíséretében. – Nincs olyan sok seb. Gyönyörű vagy, mint mindig. Több kell hozzá, hogy ez megváltozzon. A lüktető fájdalom, amit érzett, elgondolkodtatta, vajon több sérülése van–e, mint amennyit a fiú elismer, de a bók, és ahogyan azt Christian mondta, jó módszer volt, hogy megnyugtassa. Egy pillanatig egész léte Christian arcára összpontosított, és arra, ahogyan a felkelő nap megvilágította azt. Aztán világának maradványa összeomlott. – Dimitirj. Látnom kell Dimitrijt! Testőrök voltak a kocsiban, és ahogy beszélt, rájuk pillantott. Ahogy nálam is történt, úgy tűnt, senki sem akarja tudomásul venni Dimitrijt, vagy azt, ami történt. – Mért nem láthatom? Mért vittétek el? – Olyasvalakihez címezte a kérdést, aki válaszolt volna neki, és végül Christian megtette. – Mert azt hiszik, veszélyes. – Ő nem… Ő csak… szüksége van rám. A lelke sérült meg. Christian szemei hirtelen elkerekedtek, arcát pánik kifejezése töltötte be. – Ő nem… Nem kötődtél össze vele, ugye? A Christian arcán lévő kifejezésből úgy tippeltem, visszaemlékezett Averyre és arra, hogyan taszította a szakadék szélére, hogy több emberrel kötődött össze. Christian nem volt ott Robert magyarázatánál, hogy a lélek a holtak világába jut, és hogy a visszaváltoztatott strigával nem jön létre kötelék. Lissa lassan megrázta a fejét.
133
– Nem… Csak tudom. Mikor… mikor meggyógyítottam, volt ez a kapcsolatunk, és éreztem. Amit tennem kell… nem tudom megmagyarázni. Végigfuttatta kezét a haján, frusztrált volt, hogy nem tudja szavakba önteni mágiáját. A fáradtság kezdett erőt venni rajta. – Olyan volt, mintha műtétet kellett volna végrehajtanom a lelkén – mondta végül Lissa. – Azt hiszik veszélyes – ismételte Christian óvatosan. – Nem veszélyes! – Lissa körbepillantott a kocsi többi utasára, mindazokra, akik valahova másfelé néztek. – Többé már nem striga. – Hercegnő, – kezdte az egyik testőr zavartan – senki sem tudja igazán, mi történt. Nem lehet biztos benne, hogy… – Biztos vagyok benne! – mondta Lissa, hangja túl hangos volt a szűk helyhez. Volt valami fejedelmi, tiszteletet parancsoló él benne. – Tudom. Megmentettem. Visszahoztam őt. Minden egyes porcikámban érzem, hogy többé már nem striga! A testőrök nyugtalanul néztek, ismét elhallgattak. Azt hiszem, csak össze voltak zavarodva, és igazán, ki ne lenne? Nem volt precedens ilyesmire. – Shh – mondta Christian, kezét Lissáéra rakva. – Semmit sem tehetsz, míg vissza nem érünk az Udvarba. Még mindig sérült vagy, és kimerült – látszik rajtad. Lissa tudta, hogy Christiannak igaza van. Megsebesült, és ki volt merülve. A mágia darabokra szaggatta. Ugyanakkor, amit Dimitrijért tett, egy köteléket hozott létre Dimitrijjel – nem egy mágikusat, de egy lélektanit. Tényleg olyan volt, mintha az anyja lett volna. Kétségbeesetten oltalmazta és aggódott érte. – Látnom kell – mondta Lissa. Látnia kellett? És mi van velem? – Látni fogod – mondta Christian, sokkal biztosabbnak hangzott, mint azt gyanítottam. – De most próbálj meg pihenni. – Nem tudok – mondta, miközben elfojtott egy ásítást. A mosoly ismét ott vibrált Christian ajkán, és karjait Lissa köré csúsztatta, olyan közel húzva, amennyire a biztonsági öv megengedte. – Próbálj meg – mondta neki. Lissa Christian mellkasán pihentette a fejét, és a fiú közelsége önmagában a gyógyulás egy fajtája volt. Továbbra is aggodalom és nyugtalanság keringett benne, de teste szükségletei erősebbek voltak ebben a pillanatban. Végül álomba merült Christian ölelésében, épphogy csak hallotta a fiút, ahogy azt suttogta: – Boldog születésnapot! Húsz perccel később a konvojunk megérkezett az Udvarhoz. Azt gondoltam, ez azonnali szabadságot jelent, de a testőreim nem siették el a kiszállást, valami jelre vártak vagy utasításra, amiről senki sem zavartatta magát, hogy beszámoljon. Kiderült, hogy Hansra vártak. – Ne – mondta Hans, és határozottan a vállamra tette a kezét, ahogy kiugrottam az autóból, és próbáltam elrohanni… hát nem voltam biztos benne, hova. Akárhova, ahol Dimitrij volt. – Várj. – Látnom kell! – kiáltottam, és próbáltam ellökni. Hans olyan volt, mint egy téglafal. Tekintetbe véve, hogy valójában több strigával küzdött este, mint én, azt hinnéd, fáradt volt. – El kell mondanod, hol van Dimitrij. Meglepetésemre Hans elmondta. – Bezárták. Messze, messze tőled. Vagy bárki mástól. Tudom, hogy egykor a tanárod volt, de jobb, ha most távol tartják mindenkitől. Az agyam kimerült volt az éjszakai eseményektől és agyonhajszolt az érzelmektől, s egy pillanatot igényelt, hogy feldolgozza mindezt. Christian szavai jutottak eszembe. – Nem veszélyes – mondtam. – Többé már nem striga. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? Ugyanaz a kérdés, amit Lissától is kérdeztek. Hogyan tudnánk igazán megválaszolni?
134
Tudtuk, mert hihetetlen szenvedésen mentünk keresztül, hogy kiderítsük, hogyan lehet visszaváltoztatni egy strigát, és mikor teljesítettük a lépéseket, volt egy mágikus atombomba. Ez senkinek sem volt elegendő bizonyíték? Nem volt elegendő Dimitrij megjelenése? Ehelyett, a válaszom olyan volt, mint Lissáé. – Csak tudom. Hans megrázta a fejét, és már láthattam, hogy valójában kimerült volt. – Senki sem tudja, mi történik Belikovval. Azok, akik ott voltunk… nos, nem vagyok biztos benne, mit láttam. Amit tudok, hogy nem sokkal korábban strigákat vezetett, most meg kinn van a napon. Ennek nincs értelme. Senki sem tudja, mi ő. – Dampyr. – És amíg kiderítjük – folytatta Hans, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet, – Belikovnak bezárva kell maradni, míg megvizsgáljuk. – Megvizsgálják? Nem tetszett a hangzása. Úgy tűnt tőle, mintha Dimitrij kísérleti állat lenne. Fellángolt tőle a dühöm, és majdhogynem kiabálni kezdtem Hansra. Egy pillanattal később ura voltam magamnak. – Akkor látnom kell Lissát. – Elvitték az orvosi központba kezelésre – amire nagyon nagy szüksége volt. Nem mehetsz oda – tette hozzá, számítva a következő reakciómra. – A testőrök fele ott van. Káosz van, és útban lennél. – Akkor mi a fenét kéne csinálnom? – Aludj egyet. – Fanyar pillantást vetett rám. – Még mindig azt hiszem, rossz a hozzállásod, de azok után, amit ott láttam… hát, azt mondom, tudod, hogy kell küzdeni. Szükségünk van rád – valószínűleg másban is, mint papírmunkában. Most menj, és vigyázz magadra! És ennyi volt. Az elbocsátás egyértelmű volt a hangjában, és ahogy a testőrök elsiettek, olyan volt, mintha nem is léteznék. Akármilyen bajba is kerültem korábban, úgy tűnt, rég elfelejtették. Nincs további akta-iktatás ezután. De mit kellett volna tennem? Hans őrült volt? Hogy tudnék aludni? Valamit tennem kellett. Látnom kellett Dimirtijt – de nem tudtam, hova vitték el őt. Valószínűleg ugyanabba a fogdába, ahol Victort tartották, ami megközelíthetetlen volt számomra. Lissát is látnom kellett – de ő az orvosi központ mélyén volt. Nem volt befolyásom ott. Valaki olyanhoz kellett fordulnom, akinek van befolyása. Adrian! Ha elmennék Adrianhoz, talán meg tudna rángatni néhány zsinórt. Megvannak a maga királyi kapcsolatai. A pokolba is, a királynő lógós természete ellenére szereti. Majd belehaltam, hogy elfogadjam, de megértettem, hogy majdnem lehetetlen, hogy mostanában Dimitrijt láthassam. De az orvosi központ? Adrian talán képes bejuttatni engem, hogy lássam Lissát, még ha zsúfolt és kaotikus is a hely. A kötelék még homályos volt, és ha közvetlenül Lissával beszélek, az lehetővé teszi, hogy gyorsabban válaszokat kapjak Dimitrijről. Plusz, saját szemeimmel akartam látni, hogy Lissa rendben van. Mikor elértem Adrian szállását az Udvarban, a portás tájékoztatott, hogy egy kicsivel korábban már távozott – eléggé ironikus módon – hogy az orvosi központba menjen. Felnyögtem. Persze, hogy már ott van. Gyógyító képessége miatt, kirángatták őt az ágyból. Gyenge vagy sem, bizonyára tudott segíteni. – Ott volt? – kérdezte a portás, ahogy kezdtem elfordulni. – Mi? – Egy pillanatig azt hittem, az orvosi központról beszél. – A csatában a strigákkal! A mentőakció. Mindenféle dolgot hallottunk. – Máris? Mit hallott? A férfi szemei elkerekedtek és izgatottá vált. – Azt mondják, majdnem mindegyik testőr meghalt. De egy strigát foglyul ejtettek és visszahoztak. – Nem, nem… több volt a sérült, mint a halott. És ami a másik dolgot illeti… – Egy pillanatig nem kaptam levegőt. Mi történt? Mi történt igazából Dimitrijjel? – Egy striga
135
visszaváltozott dampyrrá. A portás bámult. – Beverte a fejét? – Az igazat mondom! Vaszilisza Dragomir hozta vissza. A lélek hatalmával. Ezt terjessze. Tátott szájjal hagytam ott. És ennyi volt, nem volt más lehetőségem, nem volt más, akitől információt szerezhettem. Visszaindultam a szobámba és legyőzöttnek éreztem magam, de túlságosan izgatott voltam, hogy aludjak. Legalábbis kezdetben ezt gondoltam. Egy kis járkálás után leültem az ágyamra, hogy megpróbáljak előjönni egy tervvel. Nemsokára éreztem, hogy mély álomba merülök. Összerándulva ébredtem fel, összezavarodva, és fájó testrészekkel, nem vettem észre, hogy harc közben sérüléseket szereztem. Az órára bámultam, s megdöbbentem, milyen sokat aludtam. Vámpír idő szerint késő reggel volt. Öt percen belül lezuhanyoztam és nemszétszaggatott, nem-véres ruhát vettem fel. És már kinn is voltam az ajtón. Az emberek odakint mindennapos ügyeiket intézték, mégis úgy tűnt, minden egyes csoport, ami mellett elhaladtam, a raktáráruházbeli csatáról beszélgetett – és Dimitrijről. – Tudod, hogy képes gyógyítani a lány – hallottam, ahogy egy mora fickó mondta a feleségének. – Miért a stigákat ne tudná? Miért a holtakat ne tudná? – Ez őrültség – ellenkezett a nő. – Amúgy sem hittem soha ebben a lélek dologban. Csak egy hazugság, hogy elfedjék azt a tényt, hogy a Dragomir lány nem specializálódott egyik elemre sem. Nem hallottam beszélgetésük további részét, de a többiek hasonló témákat említettek. Az emberek vagy meg voltak győződve, hogy az egész dolog csalás, vagy máris szentként tekintettek Lissára. Egyszer–egyszer hallottam valami furcsa dolgot, minthogy a testőrök foglyul ejtettek egy csomó strigát, hogy kísérletezzenek rajtuk. Ennek ellenére az elmélkedésekben nem hallottam felmerülni Dimitrij nevét, és azt sem tudtam, valójában mi történik vele. Követtem az egyetlen tervet, amivel rendelkeztem: elmenni a testőrök épületéhez, ami az Udvar fogdáját is magában foglalta, noha bizonytalan voltam, hogy mit tennék, ha eljutnék odáig. Abban sem voltam egészen biztos, hogy Dimitrij még mindig ott volt, de az tűnt a legvalószínűbb helynek. Mikor elhaladtam útközben egy testőr mellett, néhány másodpercet igénybe vett, hogy felismerjem. Megálltam és megfordultam. – Mikhail! – Visszanézett, és megpillantva engem odasétált. – Mi folyik itt? – kérdeztem megkönnyebbülve, hogy ismerős arcot látok. – Kiengedték Dimitrijt? Megrázta a fejét. – Nem, még mindig próbálják kitalálni, mi történt. Mindenki össze van zavarodva, annak ellenére, hogy a hercegnő, miután látta Dimitrijt, megesküszik rá, hogy többé már nem striga. Volt egy kis csodálkozás Mikhail hangjában – és egy kis vágyakozás is. Remélte, hogy igaz, hogy talán van rá esély, hogy szerelmét megmentsék. Fájt érte a szívem. Reméltem, hogy Sonjával szerencsés véget ér a történetük, csakúgy, mint… – Várj. Mit mondtál? – Szavai kirángattak romantikus mélázásomból és megállásra késztettek. – Azt mondtad, Lissa látta őt? Úgy érted a harc után? – Azonnal a kötelékhez nyúltam. A kötelék fokozatosan kitisztult – de Lissa aludt, így semmit sem tudtam meg. – Dimitrij őt hívta – magyarázta Mikhail. – Így beengedték – testőrökkel, természetesen. Rábámultam, majdnem leesett az állam. Dimitrij látogatókat fogadott. Valóban megengedték, hogy látogatókat fogadjon. Ez az ismeret felderítette sötét hangulatomat, ami bennem növekedett. Elfordultam. – Köszönöm, Mikhail. – Várj, Rose. De nem álltam meg. A testőrök fogdaépületéhez rohantam sprintelve, megfeledkezve a pillantásokról, melyeket kaptam. Olyan izgatott voltam, túlságosan nagy erőre kaptam ettől az
136
új információtól. Láthatom Dimitrijt. Végre vele lehetek, ugyanazzal a Dimitrijjel, akinek lennie kellett. – Nem láthatod. Szó szerint fennakadtam, mikor a szolgálatban lévő testőr a recepció előtti részen megállított. – Mm… micsoda? Látnom kell Dimitrijt. – Nincsenek látogatók. – De Lissa… hm, Vaszilisza Dragomir láthatta őt. – Dimirtrij hívatta őt. Hitetlenkedve bámultam. – Engem is kellett, hogy hívasson. A testőr a vállát vonogatta. – Ha meg is tette, nekem senki sem szólt róla. A düh, amit múlt éjjel elfojtottam, végül feléledt bennem. – Akkor menjen, és kerítsen valakit, aki tudja! Dimitrij látni akar engem. Be kell engednie. Ki a főnöke? Az őr mogorván nézett rám. – Nem megyek sehova, amíg a műszakom le nem jár. Ha kapsz engedélyt, valaki tudatni fogja veled. Addig senkit sem engednek lemenni oda különleges engedély nélkül. Miután kiiktattam a Tarasov biztonsági embereinek jó részét, egészen biztos voltam benne, hogy könnyedén el tudnám intézni ezt a pasast. Akárhogy is, abban szintén biztos voltam, hogy amint a fogda cellák mélyére érnék, még több testőrbe futnék bele. Egy pillanatra nagyon ésszerűnek tűnt kiütni őket. Dimitrijről volt szó. Bármit megtennék érte. Egy kis mocorgás a kötelékben jobb belátásra bírt. Lissa épp most ébredt fel. – Rendben – mondtam. Felemeltem az államat, és egy gőgös pillantást vetettem rá. – Köszönet a ’segítségért’. – Nem volt szükségem erre a szerencsétlenségre. Lissához kellett mennem. A fogda területétől tekintve csaknem az Udvar területének ellenkező végén tartózkodott, és a távolságot könnyed kocogással tettem meg. Mikor végül elértem, és Lissa kinyitotta szobájának ajtaját, láttam, hogy majdnem olyan gyorsan elkészült, mint én. Valójában, éreztem, hogy már majdnem távozzni készült. Arcát és kezeit tanulmányozva megkönnyebbültem, hogy látom, majdnem az összes égési sérülése eltűnt. Néhány vörös folt volt az ujjain, de ennyi volt csak. Adrian keze munkája. Egy doktor sem tudta volna ezt elérni. Egy halványkék felsőben, szőke haját hátra fogva, Lissa egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki valami nagy megpróbáltatáson ment keresztül kevesebb, mint huszonnégy órával korábban. – Jól vagy? – kérdezte Lissa. Mindannak ellenére, ami történt, Lissa soha nem szűnt meg aggódni értem. – Naná, jól. – Legalábbis fizikailag. – Te? Bólintott. – Jól. – Jól nézel ki – mondtam. – Múlt éjjel… úgy értem, eléggé féltem. A tűz… – Nem igazán tudtam befejezni. – Aha – mondta, és elfordította a tekintetét rólam. Idegesnek tűnt és nyugtalannak. – Adrian egész jó gyógyítóvá vált. – Odamész? – Nyugtalanság és türelmetlenség volt a kötelékben. Lett volna értelme, ha az orvosi központba akart volna sietni, és ott segíteni. Kivéve… a további próbálkozás megmutatta a meglepő igazságot. – Dimitrijt fogod meglátogatni! – Rose… – Ne – mondtam lelkesen. – Tökéletes. Veled megyek. Épp most voltam ott, és engem nem engedtek be.
137
– Rose… – Lissa most már nagyon nyugtalannak tűnt. – Dumáltak valamit arról, hogy Dimitrij téged hívatott, nem engem, és hogy miért nem engedhetnek be. De ha te mész, be kell, hogy engedjenek. – Rose – mondta határozottan, végül megtörte fecsegésemet. – Nem mehetsz. – Én… mi? – Újra lejátszottam magamban a szavait, arra az esetre, hátha félreértettem őket. – Persze, hogy mehetek. Látnom kell őt. Tudod, hogy látnom kell. És neki is látnia kell engem. Lissa lassan megrázta a fejét, továbbra is idegesnek tűnt – de megértőnek is. – Annak a testőrnek igaza volt – mondta. – Dimtrij nem hívott téged. Csak engem. Minden lelkesedésem, mindaz a hév, megdermedt bennem. Bambán bámultam, jobban össze voltam zavarodva, mint valaha. – Hát… – visszaemlékeztem arra, hogyan ragaszkodott Dimitrij Lissához múlt éjjel, arra a kétségbeesett tekintetre az arcán. Utáltam beismerni, de valahogy értelmet nyert, miért Lissát hívatta először. – Persze, hogy látni akar téged. Minden olyan új és furcsa, és te vagy az, aki megmentette. Amint megszokja, engem is látni akar majd. – Rose, nem mehetsz. – Ez alkalommal a szomorúság Lissa hangjában visszatükröződött a kötelékben, és átáradt belém. – Nem csak arról van szó, hogy Dimitrij nem hívatott téged. Kimondottan azt kérte, hogy ne kelljen látnia téged.
138
Tizennyolc (fordította: Bejja) Abban, hogy valakivel szellemileg össze vagy kötve, az igazi szívás az, hogy eléggé jó fogalmad van róla, ha hazudik – vagy, ebben az esetben, nem hazudik. Mégis, válaszom késedelem nélküli és ösztönös volt. – Ez nem igaz. – Nem? – nézett rám éles tekintettel Lissa. Túl jól tudta, hogy érzékelni tudom az igazságot a szavaiban. – De ez… ez nem lehet… – Nem gyakran fogyok ki a szavakból – és semmi esetre sem Lissával. Kapcsolatunkban oly gyakran voltam én az, aki rámenős volt és magyaráztam el neki, miért kellett a dolgoknak úgy alakulniuk, ahogy az történt. Valahol útközben, anélkül, hogy észrevettem volna, Lissa elvesztette ezt a törékenységét. – Sajnálom – mondta, hangja továbbra is kedves, de határozott is volt. A kötelék elárulta, mennyire utál kellemetlen dolgokat elárulni nekem. – Dimitrij arra kért… azt mondta nekem, kimondottan ne engedjelek jönni. Hogy nem akar látni téged. Esedezve bámultam Lissára, hangom majdnem gyerekes volt. – De miért? Miért mondaná ezt? Persze, hogy látni akar engem. Össze van zavarodva… – Nem tudom, Rose. Annyit tudok, amennyit mondott nekem. Annyira sajnálom. – Lissa kinyúlt felém, mintha talán megölelne, de én távolabb léptem. A fejem továbbra is szédült. – Mindenképpen veled fogok menni. Fent fogok várni a többi testőrrel. Aztán, amikor megmondod Dimitrijnek, hogy ott vagyok, meg fogja gondolni magát. – Nem gondolom, hogy ezt kellene tenned – mondta Lissa. – Dimitrij igazán komolynak tűnt abban, hogy ne gyere – majdnem eszeveszettnek. Azt hiszem, a tudat, hogy ott vagy, kiborítaná. – Kiborítaná? Kiborítaná? Liss, rólam van szó. Szeret engem. Szüksége van rám. Lissa megrezzent, és észrevettem, hogy kiabálok vele. – Én csak azt teszem, amit mondott. Ez az egész olyan zavaros… kérlek. Ne hozz ilyen helyzetbe. Csak… várj, és nézd meg, mi történik. És ha tudni szeretnéd, mi történik, mindig tudsz… Lissa nem fejezte be, de tudtam, mit javasolt. Felajánlotta, hogy láthassam a köteléken át, ahogy Dimitrijjel találkozik. Ez egy nagy gesztus volt részéről – nem mintha meg tudott volna állítani, ha ezt akartam volna tenni. Mégis, általában nem szerette a kémkedés gondolatát. Ez volt a legjobb dolog, amire gondolni tudott, hogy jobban érezzem magam. Nem, mintha tényleg segített volna. Ez az egész továbbra is őrület volt. Hogy megtagadták a hozzáférést Dimitrijhez. Dimitrij állítólag nem akar látni engem! Mi a pokol? Az ösztönös reakcióm az volt, hogy figyelmen kívül hagyom, amit Lissa épp most mondott és vele megyek, belépést követelve, mikor ő megérkezik. Noha az érzések a kötelékben azért könyörögtek, hogy ne tegyem. Lissa nem akart bajt keverni. Lehet, hogy ő sem érti Dimitrij óhaját, de úgy érezte, tiszteletben kell tartania, míg a helyzet jobban tisztázódik. – Kérlek – mondta Lissa. A siránkozó szavak végül megtörtek. – Oké. – Belehaltam, hogy kimondom. Olyan volt, mintha beismernék egy vereséget.
139
Gondolj rá úgy, mint egy taktikai visszavonulásra. – Köszönöm. – Ez alkalommal megölelt. – Esküszöm, több információt fogok szerezni és kitalálom, mi folyik itt, oké? Bólintottam, továbbra is lehangoltan, és együtt kisétáltunk az épületből. Elkeseredett vonakodással elváltam tőle, mikor elérkezett az ideje, hagyva, hogy a testőrök épületéhez menjen, miközben én a szobám felé tartottam. Amint Lissa kikerült a látótávolságomból, azonnal a fejébe csúsztam, az ő szemein keresztül látva, ahogy végigsétál a tökéletesen vágott füvön. A kötelék még mindig egy kicsit elmosódott volt, de percenként tisztábbá vált. Lissa érzései kuszák voltak. Rosszul érezte magát miattam, bűnösnek, hogy vissza kellett utasítania. Ugyanakkor türelmetlen volt, hogy meglátogassa Dimitrijt. Neki is látnia kellett őt – de nem ugyanazért, mint nekem. Még mindig felelősséget érzett iránta, azt az égető szükséget, hogy megvédje őt. Mikor Lissa megérkezett az épület fő irodájába, a testőr, aki megállított engem, üdvözlésként Lissára bólintott, aztán gyorsan telefonált egyet. Néhány pillanattal később három testőr lépett be és intettek Lissának, hogy kövesse őket az épület mélyébe. Mindannyian szokatlanul zordnak néztek ki, még a testőrökhöz képest is. – Nem kell ezt csinálnod – mondta egyikük Lissnának. – Csak azért, mert folyton kéri… – Rendben van – mondta, bármely királyi származású személy hűvös, tiszteletet parancsoló arckifejezésével. – Nem bánom. – Rengeteg testőr lesz körös-körül, csakúgy, mint a legutóbbi alkalommal. Nem kell aggódnod a biztonságod miatt. Mindannyiukra élesen tekintett. – Az elejétől kezdve soha nem aggódtam amiatt. Lemenetelük az épület alsóbb szintjeire fájdalmas emlékeket hozott vissza, mikor Dimitrijjel meglátogattuk Victort. Ő volt az a Dimitrij, akivel tökéletes egyetértésben voltunk, az a Dimitrij, aki teljesen megértett engem. Dimitrij annyira szeretett engem, hogy hajlandó volt bármit megtenni, hogy megvédjen. Egy kulcskártyával védett ajtó végül engedélyezte a bejutást a börtön szintre, amely főként egy hosszú folyosóból állt, cellákkal szegélyezve. Nem volt az a nyomasztó érzésem, mint a Tarasovban, de ennek a helynek a kopár és acéllal szegélyezett ipari kinézete nem igazán sugalmazott meleg és puha érzéseket. Lissa alig tudott végigmenni a folyosón, mert olyan zsúfolt volt a testőröktől. Mindez a biztonság egyetlen személy miatt. Egy striga számára nem volt lehetetlen, hogy áttörje a cella acélrúdjait, de Dimitrij nem volt striga. Miért nem tudták ezt meglátni? Vakok voltak? Lissa és kísérői keresztül jutottak a tömegen, és megálltak Dimitrij cellája előtt. Ugyanolyan hidegnek nézett ki, mint minden más ebben a börtönövezetben, nem több bútorral, mint ami feltétlenül szükséges volt. Dimitrij a keskeny ágyon ült, lábait felhúzta magához, amint a fal sarkának támaszkodott, és hátát a cella bejárata felé fordította. Ez nem az volt, amire számítottam. Miért nem ütötte a rácsokat? Miért nem követelte, hogy eresszék el és mondta nekik, hogy ő nem egy striga? Miért tűrte ezt olyan csendesen? – Dimitrij. Lissa hangja lágy volt és szelíd, melegséggel teli, ami ellentétben állt a cella keménységével. Egy angyal hangja volt. És ahogy Dimitrij lassan megfordult, nyilvánvaló volt, ő is így gondolta. Arckifejezése a szemünk előtt alakult át a sivárságból csodálkozásba. Nem Dimitrij volt az egyetlen, aki elcsodálkozott. Az elmém lehet, hogy Lissáéhoz volt kapcsolódva, de visszafelé az Udvaron keresztül, a saját testem csaknem abbahagyta a lélegzést. A futó pillantás, amit tegnap este kaptam tőle, elképesztő volt. De ez… ez a teljes tekintet, ahogy Lissára nézett – rám – bámulatot keltő volt. Egy csoda volt. Egy ajándék. Egy csoda.
140
Komolyan. Hogy volt képes bárki azt hinni, hogy Dimitrij striga volt? És hogy voltam képes tényleg hagyni, hogy azt higgyem, az a Dimitrij, akivel Szibériában voltam, ez a Dimitrij volt? Rendbe hozta magát a csata után, és farmert viselt, meg egy egyszerű fekete pólót. Barna haja össze volt kötve hátul egy rövid lófarokban, és egy halvány árnyék mutatkozott keresztben az arcán, ami azt mutatta, borotválkoznia kellett. Valószínűleg senki sem engedné egy borotva közelébe. Mindennek ellenére, ez majdnem még szexibbé tette – sokkal valóságosabbá, sokkal dampyrabbá. Sokkal élőbbé. Szemei tartották igazán össze az egészet. Holtsápadt bőre – mostanra eltűnt – mindig ijesztő volt, de azok a vörös szemek voltak a legrosszabbak. Most tökéletesek voltak. Pontosan olyanok, amilyenek lenni szoktak. Melegek, barnák és hosszúkásak. Örökké tudtam volna bámulni rájuk. – Vaszilisza – sóhajtotta. Dimitrij szavainak hangzásától a mellkasom összeszorult. Istenem, hiányzott, hogy beszélni hallom. – Visszajöttél. Amint Dimitrij elkezdett a rácsok felé közeledni, a Lissa körüli testőrök kezdtek sort bezárni, készen arra, hogy megállítsák Dimitrijt, mintha valóban áttörne. – Vissza! – mondta Lissa ingerülten királynői hangnemben, valamennyi körülötte lévőre bámulva. – Adjatok egy kis helyet nekünk. – Senki sem reagált azonnal, és Lissa még több erőt adott a hangjába. – Komolyan gondoltam! Lépjetek hátra! A mágia egy apró sugarát éreztem a kötelékünkön keresztül. Nem volt egy hatalmas mennyiség, de szavait egy kis lelket tartalmazó bűbájjal támogatta meg. Aligha tudott volna kontrollálni egy ilyen nagy csoportot, de a parancsnak volt elég ereje, hogy egy kicsivel arrébb lépjenek és helyet csináljanak közte és Dimitrij között. Lissa figyelmét újra Dimitrijre irányította, viselkedése hevesből egyszerre kedvessé változott. – Persze hogy visszajöttem. Hogy vagy? Ők… – Lissa vetett egy veszélyes pillantást a folyosón lévő testőrökre. – Ők jól bánnak veled? Dimitrij vállat vont. – Jól. Senki sem bánt. – Ha valamennyire hasonlított korábbi önmagára, soha nem ismerné be, hogy valaki bántotta. – Csak az a rengeteg kérdés. Olyan sok kérdés. – Megint kimerültnek hangzott… nagyon különbözőnek egy strigától, akinek soha nincs szüksége pihenésre. – És a szemeim. Folyton a szemeimet akarják vizsgálgatni. – De hogy érzed magad? – kérdezte Lissa. – Az elméd? A szíved? – Ha az egész szituáció nem lett volna olyan komoly, jól szórakoztam volna. Nagyon hasonlított egy terapeuta kérdéssorozatára – valami olyasmire, amit Lissával mindketten sokszor tapasztaltunk. Utáltam, hogy azokat a kérdéseket teszik fel nekem, de most igazán tudni akartam, hogyan érzi magát Dimitrij. A tekintete, mely olyan intenzíven Lissára összpontosított, most elkalandozott és fókuszálatlanná vált. – Ezt… nehéz leírni. Olyan, mintha egy álomból ébredtem volna fel. Egy rémálomból. Mintha a testemen keresztül figyeltem volna valaki mást, ahogy cselekszik – mintha moziban lettem volna, vagy egy színházi előadáson. De nem valaki más volt. Én voltam. Végig én voltam, és most itt vagyok és az egész világ megváltozott. Úgy érzem, mintha mindent újratanulnék. – El fog múlni. Jobban hozzá fogsz szokni, amint visszatérsz saját régi önmagadhoz. – Ez egy feltevés volt Lissa részéről, de olyan, amit biztosnak érzett. Dimitrij fejét az összegyűlt testőrök felé hajtotta. – Ők nem így gondolják. – Úgy fogják. – mondta Lissa hajthatatlanul. – Csak több időre van szükségünk. – Egy kis csend telepedett rájuk, és Lissa habozott, mielőtt következő szavait kimondta. – Rose… látni akar. Dimitrij ábrándozó, morcos viselkedése egy szívdobbanás alatt elmúlt. Szemei Lissára koncentráltak és megkaptam az első igazi, intenzív érzés pillantását Dimitrijtől.
141
– Ne. Bárki, csak ő ne. Nem láthatom. Ne engedd, hogy ide jöjjön. Kérlek. Lissa nyelt egyet, bizonytalan volt, hogyan válaszoljon erre. A tény, hogy hallgatósága volt, nehezebbé tette. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy lehalkította a hangját, így a többiek nem hallhatták. – De… Rose szeret téged. Aggódik érted. Ami velünk történt… hogy képesek voltunk megmenteni téged, nos, nagy része miatta volt. – Te mentettél meg. – Én csak a végső darabkát hajtottam végre. A többit … nos, Rose csinálta, ööö, rengeteg dolgot. – Mondjuk, úgymint megszervezni a szöktetést egy börtönből, és szökevényeket szabadon engedni. Dimitrij visszafordult Lissához, és a tűz, mely röviden megvilágította vonásait, elhalványult. Átsétált a cella másik oldalára és a falnak dőlt. Néhány másodpercre lehunyta a szemeit, vett egy mély levegőt, aztán kinyitotta őket. – Bárki, kivéve ő – ismételte. – Nem, azok után, amit vele tettem. Rengeteg dolgot tettem… borzalmas dolgokat. – Kezeit tenyérrel felfelé fordította és egy pillanatig rájuk bámult, mintha vért láthatna rajtuk. – Amit vele tettem, az a legrosszabb mind közül – különösképp, mivel Rose volt az. Eljött, hogy megmentsen attól az állapottól, és én… – Megrázta a fejét. – Iszonyatos dolgokat műveltem Rose-zal. Iszonyatos dolgokat másokkal. Ezek után nem állhatok elé. Amit tettem, megbocsáthatatlan. – Nem az – mondta Lissa sürgősen. – Az nem te voltál. Nem igazából. Meg fog bocsátani neked. – Nem. Számomra nincs bocsánat – azok után, amit tettem, nincs. Nem érdemlem meg őt, még azt sem érdemlem meg, hogy a közelében legyek. Az egyetlen dolog, amit tehetek… – Visszasétált Lissához, és mindkettejük meglepetésére térdre ereszkedett Lissa előtt. – Az egyetlen dolog, amit tehetek – az egyetlen megváltás, amit megpróbálhatok – hogy megpróbálom visszafizetni neked, hogy megmentettél. – Dimitrij – kezdte kényelmetlenül, – Mondtam neked… – Éreztem azt az erőt. Abban a pillanatban éreztem, hogy visszahoztad a lelkemet. Éreztem, hogy meggyógyítottad. Ez egy olyan adósság, amit soha nem tudok visszafizetni, de esküszöm, hogy életem hátralévő részében azon leszek. – Felnézett Lissára, az az elragadtatott tekintet visszatért az arcára. – Én nem akarom ezt. Nincs semmi, amit visszafizess. – Mindent vissza kell fizetnem – vitatkozott. – Az életemmel tartozom neked – a lelkemmel. Ez az egyetlen módja, hogy valaha is közelebb kerülhessek ahhoz, hogy megváltsam magam az összes dolog alól, amit elkövettem. És ez még mindig nem elég… de ez minden, amit tehetek. – Összekulcsolta a kezeit. – Esküszöm, akármire van szükséged, bármire – ha hatalmamban áll – meg fogom tenni. Életem hátralévő részében szolgállak és megvédelek. Megteszek bármit, amire kérsz. Örökre tiéd a hűségem. Lissa megint kezdte mondani, hogy ő nem akarja ezt, de aztán egy ravasz gondolat jutott eszébe. – Találkoznál Rose-zal? Dimitrij grimaszolt. – Bármit, kivéve ezt. – Dimitrij… – Kérlek. Bármi mást megteszek neked, de ha látom őt… az túl fájdalmas lesz. Valószínűleg ez volt az egyetlen indok, amitől Lissa ejtette a témát. Ez és a kétségbeesett, szomorú tekintet Dimitrij arcán. Ezt soha nem látta még korábban, ezt még én sem láttam soha korábban. Dimitrij mindig olyan legyőzhetetlen volt a szememben, és a sebezhetőségnek ez a jele nem tűntette fel gyengébbnek számomra. Egyszerűen még összetettebbé tette. Ettől még jobban szerettem – és segíteni akartam neki.
142
Lissa csak egy kis bólintást tudott válaszként adni neki, mielőtt az egyik szolgálatban lévő testőr azt mondta, mennie kell. Dimitrij még mindig térdelt, ahogy kikísérték Lissát, olyan arckifejezéssel bámulva utána, ami azt fejezte ki, Lissa volt a leghalványabb reménye, mely számára maradt ezen a világon. Szívem összefacsarodott a fájdalomtól és féltékenységtől – és egy kis dühtől is. Rám kellett volna így néznie. Hogy merészelte? Hogy merészelt úgy tenni, mintha Lissa lenne a legnagyszerűbb dolog a világon? Lissa sokat tett, hogy megmentse, ez igaz, de én voltam, aki átrepülte a Földet miatta. Én voltam, aki folyamatosan az életét kockáztatta miatta. És legfőképpen, én voltam, aki szerette őt. Hogy fordíthatott hátat mindennek? Lissával mindketten zavarodottak és izgatottak voltunk, ahogy elhagyta az épületet. Mindketten zaklatottak voltunk Dimitrij állapotától. Annak ellenére, mennyire dühös voltam Dimitrij visszautasítása miatt, hogy lásson engem, még mindig szörnyen éreztem magam, hogy ennyire mélyen látom. Ez megölt engem. Dimitrij soha nem viselkedett így korábban. Az Akadémiát ért támadás után bizonyára szomorú volt, és búsult a veszteség miatt. Ez másfajta kétségbeesés volt. A depressziónak és a bűnösségnek egy mély érzése volt ez, mely elől úgy érezte, nem képes elszökni. Lissával mindkettőnket sokkolt. Dimitrij mindig a tettek embere volt, valaki, aki kész felállni egy tragédia után, és megharcolni a következő csatát. De ez? Ez semmi olyanhoz nem hasonlított, amit valaha is láttunk volna Dimitrijben, és Lissával vadul változtattuk a terveket, hogyan oldjuk ezt meg. Lissa nyájas, megértő megközelítése az volt, hogy folyamatosan beszéljünk vele, valamint higgadtan meggyőzni az udvari hivatalnokokat, hogy Dimitrij többé nem jelent veszélyt. Az én megoldásom a problémára az volt, hogy Dimitrijhez megyek, nem számít, hogy ő mit kért, mit akart. Be és kijutottam egy börtönből. Egy fogda cellájába bejutni gyerekjáték kell, hogy legyen. Továbbra is biztos voltam benne, hogy ha egyszer meglát, meggondolja magát erről az egész megváltás dologról. Hogy gondolhatja tényleg azt, hogy nem bocsátanék meg neki? Szerettem őt. Megértettem őt. És ami a hivatalnokok meggyőzését illette, hogy Dimitrij nem volt veszélyes … hát, a módszerem még mindig egy kicsit homályos volt, de volt egy olyan érzésem, hogy rengeteg kiabálást és ajtókon dörömbölést foglalna magában. Lissa tökéletesen jól tudta, hogy figyeltem találkozását Dimitrijjel, így nem érezte szükségesnek, hogy átjöjjön hozzám, nem, mikor tudta, még mindig hasznát veszik odaát az orvosi központban. Hallotta, hogy Adrian majdnem összeesett a mágiától, amit arra használt, hogy másoknak segítsen. Annyira rá nem jellemzőnek tűnt, annyira önzetlennek… elképesztő tetteket hajtott végre, nagy árat fizetve érte. Adrian. Volt egy probléma. Nem volt lehetőségem rá, hogy lássam őt, mióta visszatértem a raktárban zajló küzdelemből. És eltekintve attól, hogy hallottam, másokat gyógyít, valójában egyáltalán nem gondoltam rá. Azt mondtam, ha Dimitrijt valóban meg lehet menteni, az nem jelenti a végét Adriannek és nekem. Mégis, Dimitrij alig huszonnégy órája tért vissza, és itt vagyok, máris megszállottan… – Lissa? Annak dacára, hogy visszatértem a saját elmémbe, egy részem továbbra is szórakozottan követte Lissát. Christian az orvosi központon kívül állt, a falnak dőlve. A testtartásából úgy tűnt, mintha egy ideje már ott lenne, várva valamire – vagy inkább valakire. Lissa megállt, és megmagyarázhatatlanul, valamennyi gondolat eltűnt a fejéből Dimitrijről. Ó, ne már. Akartam, hogy ezek ketten összerakják a dolgokat, de erre nem volt időnk. Dimitrij sorsa sokkal fontosabb volt, mint Christiannel évődni. Habár Christian nem úgy nézett ki, mint aki ingerlékeny kedvében van. Arckifejezése kíváncsi és érdeklődő volt, ahogy Lissát figyelte. – Hogy érzed magad? – kérdezte. Nem beszéltek egymással a visszaút óta, és Lissa a legnagyobb részében túlnyomóan összefüggéstelen volt.
143
– Jól. – Szórakozottan megérintette az arcát. – Adrian meggyógyított. – Úgy hiszem, Adrian is jó valamire. – Oké, talán Christian egy kicsit ingerlékeny volt ma. De csak egy kicsit. – Adrian egy csomó dologban jó – mondta Lissa, habár nem tudott mit tenni egy mosoly ellen. – Agyonhajszolta magát itt egész éjszaka. – És te? Tudom, milyen vagy. Amint fenn voltál, valószínűleg rögtön mellette voltál. Lissa a fejét rázta. – Nem. Miután meggyógyított, meglátogattam Dimitrijt. Minden vidámság eltűnt Christian arcáról. – Te beszéltél vele? – Idáig kétszer. De igen. Beszéltem. – És? – És mi? – És milyen? – Olyan, mint Dimitrij. – Lissa szavait megfontolva hirtelen a szemöldökét ráncolta. – Vagyis… nem teljesen olyan, mint Dimitrij. – Mi, van még mindig valami striga benne? – Christian felegyenesedett, kék szemei csillogtak. – Ha még mindig veszélyes, nincs keresnivalód a közelében… – Nem! – magyarázta Lissa. – Nem veszélyes. És… – tett néhány lépést előre, viszonozva Christian pillantását. – Még ha az is lenne, nincs jogod hozzá, hogy megmondd nekem, mit tehetek vagy mit nem. Christian drámaian sóhajtott. – És én azt gondoltam, Rose volt az egyetlen, aki ostoba helyzetekbe keverte magát, tekintet nélkül arra, hogy azok talán megölik őt. Lissa haragja hirtelen fellángolt, valószínűleg a sok lélektől, amit használt. – Hé, nem volt semmi bajod azzal, hogy segítesz Dimitrijt karóval leszúrni! Kiképeztél rá. Oktattál rá. – Az más volt. Már egy eleve rossz helyzetben voltunk, és ha a dolgok rosszra fordultak volna… nos, el tudtam volna égetni Dimitrijt. – Christian tetőtől talpig végignézte Lissát és volt valami a tekintetében… valami, ami úgy tűnt, több volt, mint puszta objektív értékelés. – De nem kellett. Elképesztő voltál. Sikerült. Nem tudtam, hogy képes lennél-e rá, de megtetted… és a tűz… Egyáltalán nem hátráltál vissza, pedig rettenetes kellett, hogy legyen. Volt egy megértés a hangjában, ahogy beszélt, mintha csak most állapítaná meg a következményeit annak, ami talán Lissával történt. Christian aggodalmától és csodálatától elpirult és félrebillentette a fejét – egy régi trükk – hogy így a haja egy része, mely kiszabadult copfjából, előreessen és eltakarja az arcát. Nem volt rá szükség. Christian most félreérthetetlenül a földet bámulta. – Meg kellett tennem – mondta végül Lissa. – Látnom kellett, hogy lehetséges-e. Christian felnézett. – És… igaz volt? Tényleg nincs semmi nyoma strigának? – Semmi. Biztos vagyok benne. De senki sem hiszi el. – Tudod hibáztatni érte őket? Úgy értem, én segítettem benne, és akarom, hogy igaz legyen… de nem vagyok biztos benne, hogy valaha is tényleg, igazán gondoltam, hogy valaki visszajöhet ebből. Christian ismét másfelé pillantott, tekintetét egy orgonabokron pihentetve. Lissa érezhette az illatát, de a Christian arcán lévő távoli és felkavart tekintet azt sugallta neki, hogy a fiú gondolatai nem a természeten járnak. Sem pedig Dimitrijen. Én felfogtam. A szüleire gondolt. Mi van, ha voltak a közelben lélekhasználók, mikor az Ozerák strigává változtak? Mi van, ha lett volna rá mód, hogy megmentsék őket? Lissa, aki nem találta ki, amit én, megjegyezte: – Én sem tudom, hogy elhittem-e valamelyiket. De amint megtörtént, nos… tudtam. Tudom. Nincs striga benne. Segítenem kell
144
neki. Rá kell vennem a többieket, hogy észrevegyék. Nem hagyhatom, hogy örökre bezárják – vagy rosszabbat tegyenek. – Dimitrijt anélkül kihozni a raktárból, hogy más testőrök lekarózták volna, nem volt könnyű teljesítmény Lissa részéről, és megborzongott arra a néhány Dimitrij átváltozása utáni első másodpercre visszaemlékezve, mikor mindenki kiabált, hogy öljék meg Dimitrijt. Christian visszafordult és kíváncsian nézett Lissa szemeibe. – Hogy értetted, mikor azt mondtad, olyan, mint Dimitrij, de mégsem Dimitrij? Lissa hangja egy kicsit megremegett, mikor beszélt. – Dimitrij… szomorú. – Szomorú? Úgy tűnik, mintha boldognak kellene lennie, hogy megmentették. – Nem… nem érted. Szörnyen érzi magát minden miatt, amit strigaként tett. Bűnösnek, depressziósnak. Magát bünteti miatta, mert nem hiszi, hogy megbocsáthatnak neki. – Szent szar – mondta Christian, nyilvánvalóan váratlanul érte. Néhány mora lány sétált el épp akkor, és megbotránkozva néztek Christian káromkodására. A lányok elsiettek, egymás között sugdosva. Christian figyelmen kívül hagyta őket. – De nem tehet róla… – Tudom. Tudom. Már átvettem ezt vele. – Rose tud segíteni? – Nem – mondta Lissa nyíltan. Christian várt, nyilvánvalóan remélve, hogy Lissa kifejtse. Bosszússá vált, mikor mégsem tette. – Hogy érted, hogy nem tud? Jobban kellene, hogy tudjon segíteni nekünk, mint bárki. – Nem akarok ebbe belemenni. – A helyzetem Dimitrijjel nagyon zavarta őt. Már ketten voltunk. Lissa az orvosi épület felé fordult. Fejedelminek és kastélyszerűnek nézett ki kívülről, de egy olyan steril és modern létesítménynek adott szállást, mint bármelyik kórház. – Nézd, be kell jutnom. És ne nézz rám így. – Hogy? – kérdezte, néhány lépést téve Lissa felé. – Azzal a helytelenítő, felhúzott tekintettel, amilyennel akkor nézel, amikor nem éred el, amit akarsz – Nincs ilyen nézésem. – Most is úgy nézel. – Lissa eltávolodott a fiútól, a központ ajtaja felé mozogva. – Ha az egész sztorit akarod, beszélhetünk később, de nincs időm… és őszintén… nem igazán van kedvem, hogy elmondjam. Az a felhúzott nézés – és Lissának igaza volt, Christiannak volt olyan – elhalványult egy kicsit. Majdhogynem idegesen mondta, – Oké. Akkor később. És Lissa… – Hmm? – Örülök, hogy rendben vagy. Amit tegnap este tettél… hát, tényleg elképesztő volt. Lissa visszabámult rá néhány súlyos másodpercig, pulzusa kissé felgyorsult, ahogy nézte, egy könnyű szellő összeborzolja Christian fekete haját. – Nem tudtam volna megtenni a segítséged nélkül – mondta végül. Ezzel megfordult és bement, én meg teljesen visszatértem a saját fejembe. És ahogy korábban, tanácstalan voltam. Lissa a nap hátralévő részében elfoglalt lesz, és a testőrök épületében állni és ordibálni nem igazán segítene nekem, hogy bejussak Dimitrijhez. Nos, azt feltételeztem, volt egy csekély valószínűsége, hogy talán annyira felbosszantom őket, hogy engem is fogdába vetnek. Akkor Dimitrijjel egymás mellett lennénk. Azonnal felhagytam ezzel a tervvel, tartva attól az egyetlen dologtól, amihez ez juttatna, ami a még több iktatás volt. Mit tehettem? Semmit. Újra látnom kellett Dimitrijt, de nem tudtam hogyan. Utáltam, hogy nincs tervem. Lissa találkozása Dimitrijjel közel sem volt elég hosszú, és akárhogy is, úgy éreztem, fontos, hogy a saját szemeimmel láthassam, nem Lissáén keresztül. És ó, az a
145
levertség… A reménytelenség legteljesebb pillantása. Ki nem állhattam. Át akartam ölelni, azt mondani neki, hogy minden rendben lesz. El akartam mondani, hogy megbocsátottam neki, és hogy minden olyan lesz, amilyen lenni szokott. Együtt lehetünk, ahogy terveztük… A gondolat könnyeket csalt a szemembe, és magamra maradtam a csalódottságommal és tétlenségemmel. Visszatértem a szobámba és az ágyra vetettem magam. Egyedül végül szabad folyást engedtem a zokogásnak, amit visszatartottam múlt éjszaka óta. Nem egészen tudtam, mi miatt sírtam. Az elmúlt nap traumája és vérontása miatt. A saját összetört szívem miatt. Dimitrij bánata miatt. A kegyetlen körülmények miatt, melyek lerombolták az életünket. Valójában rengeteg alternatíva volt. A nap jó részében a szobámban maradtam, elveszve saját szomorúságomban és nyugtalanságomban. Újra és újra visszajátszottam Lissa találkozását Dimitrijjel, hogy mit mondott és hogy nézett ki. Elvesztettem az időérzékem, és egy kopogás az ajtón kirángatott saját fullasztó érzelmeimből. Sietősen letöröltem a szemeimet a kezemmel, kinyitottam az ajtót és Adriant találtam ott állni. – Hé – mondtam, egy kicsit meglepődve Adrian megjelenésétől – nem említve a bűntudatot, tekintettel arra, hogy egy másik srác miatt búslakodtam. Még nem voltam kész szembenézni Adriannal, de úgy tűnt, nem volt választásom. – Szeretnél… szeretnél bejönni? – Bárcsak tehetném, kicsi dampyr. – Úgy tűnt, mint aki siet, nem, mint aki a kapcsolatát megbeszélni jött. – De ez csak egy bekukkantós látogatás, hogy átadjak egy meghívót. – Meghívót? – kérdeztem. Az eszem még mindig Dimitrijen, Dimitrijen, Dimitrijen, Dimitrijen járt. – Meghívót egy partira.
146
Tizenkilenc (fordította: Srekuci)
– Megőrűltél? – kérdeztem. Megint ugyan azt a szótlan pillantást vetette rám, amit mindig is, ha feltettem ezt a kérdést. Felsóhajtottam, és újra próbálkoztam. – Egy buli? Ez még tőled is túlzás! Emberek haltak meg! Testőrök. Priscilla Voda. – Nem is beszélve az olyanokról, akik most tértek vissza a halálból. Talán a legjobb lesz, ha ezt a részt kihagyom. – Ez nem a legjobb alkalom arra, hogy kiüssük magunkat, és sör-pongot játszunk. Azt hittem, Adrian azt fogja felelni, minden alkalom jó alkalom egy kis sör-ponghoz, de ő komoly maradt. – Valójában, ez a buli pont azért van, mert emberek haltak meg. Ez nem az a söröshordós fajta. Talán a buli nem is a legjobb szó rá. Ez egy… – összeráncolt homlokkal kereste a megfelelő szót. – Egy kivételes esemény. Egy elit dolog. – Az összes nemes buli elit – mutattam rá. – Jah, de erre nem hívnak meg minden nemest. Ez a… nos, az elit elitje. Ez tényleg nem segített. – Adrian… – Ne, figyelj. – Ismét végigszántott a haján azzal az ismerős mozdulattal, mely azt mutatta, hogy ideges. – Ez nem igazán egy buli, inkább egy ceremónia. Egy réges-régi tradíció… nem is tudom. Romániából asszem. Virrasztásnak hívják. De ez egy módja annak, hogy megtiszteljük a halottakat, egy titok, ami a legősibb vérvonalakon át maradt fenn. Beugrott egy titkos destruktív szervezet emléke a Szt. Vlagyimirból. – Ez nem valami Mana dolog ugye? – Nem, esküszöm. Kérlek, Rose. Én sem akarok részt venni benne, de az anyám azt akarja, hogy menjek el, és tényleg azt szeretném, ha ott lennél velem. Elit és vérvonal figyelmeztető szavak számomra – Lesznek ott más dampyrok is? – Nem. – Majd gyorsan hozzá tette. – De egyezséget kötöttem néhány emberrel, akiknek örülnél, ha ott lennének. Ettől csak még jobb lesz mindkettőnknek. – Lissa? – tippeltem. Ha egyáltalán valaha volt is tiszteletre méltó vérvonal, akkor az övé az volt. – Jah. Épp belefutottam a gyengélkedőnél. Ugyan úgy reagált, mint te. Ez megmosolyogtatott. És fel is keltette az érdeklődésemet. Többet akartam beszélni vele arról, hogy mi történt, mikor meglátogatta Dimitrijt, és azt is tudtam, hogy ezért kerül engem. Ha az, hogy elmegyek valami hülye nemesi rituáléra vagy akármire is, közelebb juttat hozzá, akkor az több mint jó. – Ki más még? – Srácok, akiket bírsz. – Rendben. Légy rejtélyes. Elmegyek a te szekta-találkozódra. Ezzel nyertem magamnak egy mosolyt.
147
– Nem igazán szekta, kicsi dampyr. Ez tényleg egy módja annak, hogy utoljára lerójuk a tiszteletet az emberek iránt, akik meghaltak abban a csatában. – Felém nyúlt, és végigsimított az arcomon. – És én boldog vagyok… Istenem, annyira boldog vagyok, hogy te nem voltál egy közülük. Nem is tudod… – A hangja elakadt, a felelőtlen mosoly megtört egy pillanatra, majd rögtön vissza is tért. – Nem is tudod, mennyire aggódtam. Minden egyes percben, míg távol voltál, minden percben, amikor nem tudtam, mi történik veled… az egy szenvedés volt. És még azután is, hogy hallottam, jól vagy, folyamatosan kérdezgettem a gyengélkedőn mindenkit, hogy mit tudnak. Láttak-e téged harcolni, megsérültél-e… Gombócot éreztem a torkomban. Nem láthattam Adriant, mikor visszatértem, de legalább egy üzenetet kellett volna küldenem. Megszorítottam a kezét, és megpróbáltam viccet csinálni egy olyan dologból, ami egyáltalán nem volt vicces. – És mit mondtak? Hogy istenkirály voltam? – Tulajdonképpen igen. Megállás nélkül arról beszéltek, hogy milyen elképesztő voltál harc közben. A tetteidről szóló történetek visszajutottak Tatjana fülébe is, és még őt is lenyűgözték. Váo. Ez meglepő volt. Többet akartam kérdezni, de a következő szavai hamar elvágták az enyémeket. – Azt is hallottam, hogy mindenkivel üvöltöztél, akivel csak tudtál, hogy többet tudjál meg Belikovról. És hogy ma reggel is a testőrök ajtaját verted. Félrenéztem. – Oh. Igen. Én... Nézd, sajnálom, de meg kellett tennem… – Hé, hé. – A hangja mély volt és komoly. – Ne kérj bocsánatot. Megértem. Felnéztem rá. – Tényleg? – Nézd, nem mintha mást vártam volna, ha visszajön. Tétovázva néztem rá, tanulmányoztam a komoly arcát. – Tudom. Emlékszem rá, mit mondtál régebben… Bólintott, majd egy újabb gyászos mosolyt villantott rám. – Természetesen, valójában nem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán megtörténhet. Lissa megpróbálta elmagyarázni a varázslatot, amit használt… de jó Isten. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek arra, amit ő tett. – Te elhiszed? – kérdeztem. – Elhiszed, hogy már nem striga? – Igen. Lissa mondta, hogy nem az, és én hiszek neki. És láttam is messzebbről, hogy kint van a napon. De nem hiszem, hogy az egy jó ötlet, hogy megpróbálsz találkozni vele. – Most féltékeny vagy. – Egyáltalán nem volt jogom a vádaskodáshoz, főként mivel a szívem is Dimitrijhez húzott. – Természetesen féltékeny vagyok – mondta közömbösen Adrian. – Mit vártál? A korábbi életed szerelme visszatért… a halálból, nem kevesebből. Ez nem egy olyan dolog, ami miatt aggódtam volna. De nem hibáztatlak azért, ha összezavarodtál. – Mondtam már korábban is… – Tudom, tudom. – Adrian nem hangzott igazán szomorúnak. Valójában meglepően türelmes csengése volt a hangjának. – Tudom, hogy azt mondtad, ha visszajön, az nem lesz semmilyen kihatással a köztünk lévő dolgokra. De mondani valamit a történés előtt, és hogy az a dolog valójában be is következik, az két külön dolog. – Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem zavartan. – Akarlak, Rose. – És sokkal erősebben szorította a kezem. – Mindig is akartalak. Veled akarok lenni. Olyan akarok lenni, mint a többi srác, és azt szeretném mondani, hogy vigyázni akarok rád, de… nos. Ha eljön ennek az ideje, akkor valószínűleg te leszel az, aki rám vigyáz. Akaratom ellenére elnevettem magam. – Néhanapján úgy hiszem, sokkal nagyobb veszélyt jelentesz magadra nézve, mint akárki
148
más. Cigi szagod van, ugye tudod? – Hé, én soha sem mondtam, hogy tökéletes vagyok. És tévedsz. Valószínűleg te vagy a legveszélyesebb dolog az életemben. – Adrian… – Várj. – Az ujját a számra szorította. – Csak figyelj. Hülyeség lenne részemről, ha azt gondolnám, ha a régi pasid visszatér, az semmilyen hatással nem lesz rád. Hogy tetszik-e, hogy látni akarod? Nem, természetesen nem. Ez ösztönös. De többről van itt szó, és ezt te is tudod. Elhiszem, hogy ő ismét egy dampyr. Teljesen. De… – De mi? – Adrian szavai kíváncsibbá tettek, mint valaha. – De csak az, hogy nem striga, még nem jelenti azt, hogy teljes mértékben el is tűnt belőle. Várj még. – Adrian láthatta, hogy tiltakozásra nyitom a számat. – Én nem azt mondom, hogy gonosz, vagy gonosznak kéne lennie, vagy ilyesmi. De amin keresztül ment… az hatalmas. Elképesztő. Igazából nem is tudjuk, mennyi ideig tart az átváltozás. Milyen hatással lehetett rá ez a fajta élet? Azok az erőszakos vonásai hirtelen eltűntek? Emiatt aggódom, Rose. Ismerlek téged. Nem tudsz mást tenni. Látni akarod majd őt, és beszélni akarsz vele. De biztonságos ez? Ez az, amit senki sem tud. Semmit sem tudunk erről. Nem tudjuk, hogy veszélyes-e. Christian ugyan ezt mondta Lissának. Elszántan vizslattam Adriant. Ez egy kényelmes kifogásnak tűnt, hogy távol tartson Dimitrijtől. De mégis, igazságot láttam azokban a mélyzöld szemekben. Ő így gondolta. Ideges volt amiatt, hogy mit tehet Dimitrij. És Adrian abban is őszinte volt, hogy féltékeny, amit csodáltam. Nem parancsolta meg nekem, hogy nem láthatom Dimitrijt, és nem próbálta befolyásolni a viselkedésemet. Ezt is szerettem benne. Kinyújtottam a kezem, és ujjaimat Adrián ujjai közé fűztem. – Ő nem veszélyes. Ő… szomorú. Bánatos amiatt, amit tett. A bűntudat megöli őt. – El tudom képzelni. Valószínűleg én sem bocsátanék meg magamnak, ha hirtelen ráeszmélnék, hogy az utóbbi négy hónapban brutálisan gyilkoltam le az embereket. – Adrian magához húzott, és megcsókolta a fejem búbját. – És mindenki érdekében – igen, még a sajátjában is – tényleg azt remélem, hogy pontosan ugyan olyan, mint volt. Csak légy óvatos, oké? – Az leszek – mondtam és arcon csókoltam. – Mint amennyire eddig is voltam. Elmosolyodott és elengedett. – Ez a legtöbb, amit remélhetek tőled. Most vissza kell mennem a szüleimhez egy kicsit. Visszajövök érted négyre, oké? – Oké. Van kikötés, hogy mit viselhetek ezen a titkos partin? – Egy szép ruha megfelel. Valami az eszembe jutott. – Ha ez annyira elit és tekintélyes, hogyan fogsz egy olyan kis szerény dampyrt bevinni, amilyen én vagyok? – Ezzel. – Adrian a táskáért nyúlt, amit letett, mikor bejött. Átnyújtotta nekem. Kíváncsian nyitottam ki a táskát, és tátott szájjal néztem, mit találtam. Egy maszk volt, olyan, ami az arc felső részét takarja a szemek körül. Bonyolult arany és zöld levelekből álló mintázat borította, és virágok díszítették. – Egy maszk? – kérdeztem. – Maszkokat viselünk ezen az izén? Mi a franc ez, Halloween? Rám kacsintott. – Találkozunk négykor. *** Igazából nem tettük fel a maszkokat, amíg meg nem érkeztünk a Virrasztásra. Adrian mondta, hogy a titkos természetéből fakadóan nem akarjuk felhívni magunkra a figyelmet, míg oda tartunk. Szóval átsétáltunk az Udvaron kiöltözve… ugyan azt a ruhát viseltem, ami a
149
szülei vacsoráján is volt rajtam…, de nem keltettünk nagyobb feltűnést, mint máskor, ha együtt látnak minket. Emellett meg már késő volt, és a legtöbb udvarbeli már aludni készülődött. Az úti célunk meglepett engem. Ez az egyik olyan épület volt, ahol a nem nemes udvari dolgozók is éltek, az egyik, ami nagyon közel volt Miáéhoz. Nos, az utolsó hely, ahol egy nemesi bulit keresnél, egy közember otthona. Kivéve, hogy mi egyik lakásba se mentünk be. Egyszer csak beléptünk az épület előterébe, és Adrian javasolta, hogy vegyük fel a maszkokat. Ezután elvezetett egy helyre, mi úgy nézett ki, mintha a gondnoki tároló szekrény lenne. De nem az volt. Ehelyett az ajtó egy lefelé a sötétbe vezető lépcsőre nyílt. Nem láttam az alját, amitől magas készültségbe kapcsoltam. Ösztönösen tudni akartam minden részletét annak a helynek vagy szituációnak, ahová beléptem. Adrian nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, ahogy elindult lefelé, és én belévetettem a hitem, hogy nem vezet engem valami áldozati oltárhoz. Gyűlöltem beismerni, de a Virrasztás iránti kíváncsiságom időlegesen elvonta a figyelmemet Dimitrijről. Adrian és én elértünk egy újabb ajtóhoz, aminél két őr állt. Mind két férfi mora volt, mindkettőn ugyan olyan maszk volt, mint rajtam és Adrianon. A testtartásuk merev és védekező volt. Nem mondtak semmit, csak várakozás teljesen néztek ránk. Adrian mondott néhány szót, ami románnak hangzott, és egy pillanattal később az egyik férfi kinyitotta az ajtót és befelé intett. – Titkos jelszó? – motyogtam Adriannak, ahogy beléptünk. – Jelszó bizony. Egy neked, és egy nekem. Minden vendégé egyedi. Egy szűk folyosóra léptünk, ami csak a falra felerősített fáklyákkal volt megvilágítva. A táncoló lángjaik vicces árnyékokat vetítettek a falra, ami mellett elhaladtunk. Nemsokára a beszélgetés halk mormolása elért minket. Meglepően normálisnak tűnt, mint akár milyen beszélgetés, amit egy bulin hallhatsz. Adrian leírására támaszkodva félig azt vártam, hogy kántálást vagy dobolást fogok hallani. Megráztam a fejem. – Tudtam. Egy középkori börtönt tartanak az Udvar alatt. Csodálkozom, hogy nincsenek láncok a falakon. – Félsz? – cukkolt Adrian a kezemet fogva. – Ettől? Nehezen. Úgy értem a Rose Hathaway-féle Félelem Mércén ez alig… Kiértünk a folyosóról, mielőtt befejezhettem volna. Egy hatalmas boltíves szoba terült el előttünk, ami visszarettentette az én nyílt térben edzett agyamat, ahogy megpróbáltam felidézni, milyen mélyen is vagyunk a föld alatt. Kovácsolt-vas gyertyatartók lógtak a falakról, és a bennük égő gyertyák ugyanazt a szellemszerű fényt adták, mint az előbb a fáklyák. A falak kőből voltak, de nagyon művészi, helyes kövek voltak: szürke színűek vörös pöttyökkel, puha kerek darabokká csiszolva. Valaki meg akarta tartani a Régi Világ börtön érzetét, de attól még elegánssá akarta tenni a helyet. Ez egy tipikus uralkodói családbeli gondolkodás. Ötven vagy több ember volt a szobában, néhányan csoportokba verődve. Csak úgy, mint én és Adrian, ők is alkalmi ruhát viseltek, és fél maszkot. Mindegyik maszk más volt. Néhány virágmintás volt, mint az enyém, míg mások állatmintákkal voltak dekorálva. Néhányon csak egyszerű hullámok vagy geometriai minták voltak. Habár a maszkok csak a vendégek arcának a felét takarták, a halvány fényben hosszasan kellett vizsgálódni, hogy valami megkülönböztető jelet találjunk. Figyelmesen vizsgáltam őket, remélve, hogy találok apróságokat, és rájövök ki kicsoda. Adrian elvezetett a bejárattól egy sarok felé. Ahogy többet láttam a teremből, megláttam, hogy egy hatalmas tűzrakó hely van a szoba közepén, a kőbe ágyazva. A tűz nem égett benne, de mindenki jó távol maradt tőle. Egy pillanatra elfogott egy kellemetlen deja vu érzés, és visszaemlékeztem a Szibériában töltött időmre. Egy hasonló megemlékezésen voltam ott –
150
bár nem voltak maszkok és jelszavak – és mindenki a máglya mellett ült az udvaron. Dimitrij tiszteletére tartották, és mindenki, aki szerette őt, ott ült, és történeteket mesélt róla. Megpróbáltam jobban megnézni a tüzet, de Adrian megpróbált mihamarabb a tömeg háta mögé juttatni minket. – Ne hívd fel magadra a figyelmet! – figyelmeztetett. – Csak nézelődtem. – Jah, de akárki jobban megnéz, láthatja, hogy te vagy a legalacsonyabb ember itt. Elég egyértelmű lenne, hogy dampyr vagy. Ez egy régi vágású uralkodói buli, emlékszel? Csúnyán néztem rá, amennyire csak a maszkom engedte. – De én azt hittem, azt mondod, hogy intézkedtél, hogy itt lehessek. – Felnyögtem mikor nem válaszolt. – Az „intézkedem” azt jelenti, hogy besurranunk? Ha igen, akkor azok a srácok nagyon szar biztonságiak. Adrian gúnyolódni kezdett. – Hé, megvolt a helyes jelszavunk. Ennyi a lényeg. Elloptam… öö, kölcsönvettem őket az anyukám listájáról. – Az anyukád egyike azoknak, akik szervezték ezt az egészet? – Jah. A Tarus-ági rokonsága évszázadok óta mélyen benne van ebben a csoportban. Láthatóan elég nagy ceremóniát tartottak itt az iskola támadása után. Végigfuttattam újra ezt az egészet a fejemben, és megpróbáltam eldönteni, hogyan is érzek. Gyűlöltem, mikor az emberek a státusz és megjelenés megszállottjai, de mégis, nehéz hibáztatni őket, ha meg akarják tisztelni azokat, akiket megöltek – főként, mivel nagy része dampyr volt. A Szt. Vlagyimir elleni striga támadás egy olyan emlék, mi örökké kísérteni fog engem. Mielőtt mélyebben belegondoltam volna, egy ismerős érzés öntött el engem. – Lissa itt van – mondtam körbenézve. Éreztem, hogy közel van, de nem szúrtam ki rögtön a maszkok és árnyékok tengerében. – Ott. Külön állt a többiektől egy rózsaszínű ruhában, és egy fehér és aranyszínű hattyúkkal díszített maszk volt rajta. A kötelékünkön át éreztem, hogy keres valakit, akit csak ismer. Ösztönösen el akartam indulni felé, de Adrian visszatartott, és azt mondta várjak, amíg odahívja őt. – Mi ez az egész? – kérdezte, ahogy oda ért hozzám. – Azt hittem, te tudni fogod – mondtam neki. – Ez egy top secret uralkodói cucc. – Túlságosan is top secret nekem – válaszolta. – A királynőtől kaptam a meghívómat. Azt mondta, az örökségem része, és tartsam meg magamnak, majd Adrian odajött hozzám, és azt mondta, el kell jönnöm a te kedvedért. – Közvetlenül Tatjana hívott meg? – kérdeztem. Talán nem kellett volna meglepődnöm. Lissának nem igazán kell beosonnia úgy, mint nekem. Azt tudtam, hogy valaki intéz neki meghívót, de azt hittem, hogy Adrian csinálta az egészet. Kelletlenül körbenéztem. – Tatjana is itt van? – Olyasmi – mondta Adrian idegesítően hétköznapi hangon. Mint általában, a nagynénje jelenléte nem ugyan olyan hatással van rá, mint ránk, többiekre. – Ó, hé. Ott van Christian. A tüzes maszkkal. Nem tudtam, Adrian hogy szúrta ki Christiant, eltekintve a nem-túl-kicsi maszk metaforától. Az ő magasságával és sötét hajával Christian könnyen beolvadt a többi mora közé, és egy közelében álló lánnyal beszélgetett, ami nem volt jellemző rá. – Olyan nincs, hogy ő kapott egy hivatalos meghívót – mondtam. Ha bármelyik Ozerát elég jónak ítélnék ahhoz, hogy eljöjjön ide, Christian akkor sem lenne köztük. – Nem is – értett egyet Adrian, és odaintett Christiannak, hogy csatlakozzon hozzánk. – Odaadtam neki az egyik jelszót, amit anyukámtól loptam. Riadtan néztem Adrianra. – Mennyit loptál el?
151
– Eleget, hogy… – Egy kis figyelmet kérek. Egy férfi dörgő hangja futott végig a szobán, megállítva Adrian szavait és Christian lépteit. Pofákat vágva Christian visszament oda, ahol eddig állt, elvágva tőlünk a szoba másik felében. Úgy tűnik, nem lesz meg az esélyem, hogy kikérdezzem Lisát Dimitrijről. Minden utasítás nélkül a többiek elkezdtek kört formálni a tűzrakó hely körül. A szoba nem volt elég nagy ahhoz, hogy egy szabályos kört alkossunk, így még mindig képes voltam más morák mögött maradni, ahogy figyeltem a látnivalókat. Lissa mellettem állt, de a figyelme a másik oldalra irányult, Christianra. Szomorú volt, hogy nem tudott csatlakozni hozzánk. – Azért gyűltünk itt össze ma este, hogy megtiszteljük azok szellemét, akik meghaltak a hatalmas gonosz elleni harcban, mely oly régóta gyötör minket. – Ugyanaz a férfi beszélt, ki a figyelmünket kérte. A fekete maszk, amit viselt, ezüst spiráloktól csillogott. Semmi ismerőset nem fedeztem fel rajta. Az egy biztos kijelentés, hogy valami fontos vérvonalból származó személy lehet, akinek történetesen nagyon jó hangja van ahhoz, hogy az embereket összehozza. Adrian meg is erősítette ezt. – Ez Anthony Badica. Mindig beszervezik szószólónak. Anthony most sokkal inkább tűnt vallási vezetőnek, mint szószólónak, de nem akartam visszaszólni, és megkockáztatni, hogy valaki felfigyeljen rám. – A ma este az ő tiszteletükre van – folytatta Anthony. Megremegtem, mint szinte mindenki körülöttünk, és elismételtem a szavakat. Lissa és én döbbenten összenéztünk. Láthatóan volt egy forgatókönyv, amiről nekünk nem szólt senki. – Az életüket túl hamar vették el tőlük – folytatta Anthony. – A ma este az ő tiszteletükre van. Oké, talán ezt a forgatókönyvet nem olyan nehéz követni. Anthony tovább beszélt arról, milyen szörnyű és tragikus ez, és mi elismételtük ugyan azt a választ. Ennek a Virrasztásnak az egész ötlete még mindig kikészített, de Lissa szomorúságát éreztem a kötelékünkön át, és ez hatással volt rám is. Priscilla mindig is jó volt hozzá – és udvarias velem. Grant talán még csak kevés ideje volt Lissa testőre, de védte őt, és segített neki. Igazából, ha Grant nem edzett volna Lissával, akkor Dimitrij még mindig striga lenne. Szóval, lassan az egész helyzet komolysága kezdett megérinteni engem, és még ha úgy is gondolom, hogy van jobb módja is a gyásznak, értékeltem az elismerést, amit a halottak kaptak. Néhány újabb refrén után Anthony előre intett valaki felé. Egy nő, csillogó smaragd maszkban, fáklyával a kezében előrelépett. Adrian mellém csusszant. – Az én drága édesanyám – mormogta. Biztos is. Most, hogy rámutatott, már tisztán ki tudtam venni Daniella vonásait. A fáklyáját a farakásba dobta, ami fellobbant, mint Július Negyedikén. Valaki felturbózta a fahasábokat gázolajjal vagy orosz vodkával. Talán mindkettővel. Nem csoda, hogy a többi vendég megtartotta a távolságot. Daniella beolvadt a tömegbe, és egy másik nő jött előre egy arany serlegekkel teli tálcával. Körbesétált a kör mentén, és mindenkinek adott egy kupát. Amikor kifogyott belőlük, egy másik nő tűnt fel egy újabb tálcával. Ahogy a serlegeket szétosztották, Anthony beszélni kezdett. – Most koccintunk és iszunk a halottakra, így a lelkük tovaszállhat, és békére lelhet. Kényelmetlenül mocorogni kezdtem. Az emberek nyugtalan lelkekről beszélnek, és hogy a halottak békére lelnek, anélkül, hogy valójában tudnák, mit is jelent ez. Az árnyékcsókoltsággal jár az a képesség, hogy látom a nyugtalan lelkeket, és sok időbe telt, hogy irányítani tudjam ezt, hogy ne lássam őket. Mindig körülöttem vannak. Dolgoznom kell rajta, hogy kívül tartsam őket. Azon gondolkodtam, mit látnék most, ha leengedném a falaimat. A Dimitrij elleni támadásban elhunytak szellemei itt keringenének körülöttünk? Adrian beleszagolt a poharába, ahogy megkapta, és összevonta a szemöldökét. Egy
152
pillanatra bepánikoltam, majd beleszagoltam a saját korsómba. – Bor. Istennek hála – suttogtam neki. – Az arcodból ítélve azt hittem, hogy vér. – Emlékeztem, mennyire utálja a vért, ami nem közvetlenül a forrásból van. – Nem – mormogta vissza, – csak rossz évjárat. Mikor mindenki megkapta a borát, Anthony a feje fölé emelte a kupáját mindkét kezével. Az, hogy a fáklya hátulról világította meg, szinte baljós, túlvilági külsőt kölcsönzött neki. – Igyunk Priscilla Vodára! – mondta. – Igyunk Priscilla Vodára! – ismételte el mindenki. Leengedte a kupát, és ivott egy kortyot. Mindenki más is így tett – nos, kivéve Adriant. Ő ledöntötte a sajátja felét, rossz évjárat ide vagy oda. Anthony ismét felemelte a kupát a feje fölé. – Igyunk James Wilketre. Ahogy elismételtem a szavakat, rájöttem, hogy James Wilket Priscilla egyik testőre volt. Ez az őrült nemesi csoport tényleg tiszteletet mutat a dampyrok iránt. Végig mentünk az összes többi dampyron egytől egyig, de csak kis kortyokat ittam, mert tisztán akartam tartani a fejem ma este. A lista végére biztos voltam benne, hogy Adrian csalt a kortyokkal, mert kifogyott a borból. Amikor Anthony végzett a halottak neveivel, ismét feltartotta a kupáját, és megközelítette a lángoló tüzet, ami az apró szobát kezdte elviselhetetlenül meleggé tenni. A ruhám hátulja egyre nedvesebb lett az izzadtságtól. – Azokra, kik elbuktak a nagy gonosz ellen, tiszteljük szellemeteket, és reméljük, hogy békére leltek az elkövetkező világban. – Aztán a bora maradékát a lángokba öntötte. Ez az egész szónoklat a lélek földön maradásáról, tuti nem illik össze a szokásos keresztény hittel a halál utáni életről, ami a legtöbb mora vallása. Ez elgondolkodtatott, hogy milyen régi is lehet ez a ceremónia valójában. És ismét, ott volt bennem a késztetés, hogy ledobjam a pajzsaimat, hogy meglássam, ez tényleg odavonzotta-e a szellemeket hozzánk, de féltem attól, mit találnék. Emellett azonnal megzavartak, mikor a körből mindenki elkezdte a tűzbe önteni a borát. Szépen sorban, óramutató járásával megegyezően, minden ember előre lépett. Minden csendes volt eközben, csak a tűz pattogása és a rönkök ropogása hallatszott. Mindenki tiszteletteljesen figyelt. Amikor én jöttem, keményen küzdöttem, hogy ne remegjek. Nem felejtettem el, hogy Adrian csempészett engem be ide. Alsóbb osztálybeli morák sem jöhettek be, nem hogy dampyrok. Mit tehetnek? Erőszakkal eltávolítanak? Elvernek? Tűzre vetnek? A félelmeim alaptalannak bizonyultak. Senki sem tett vagy mondott semmi szokatlant, ahogy kiöntöttem a boromat, és egy másodperccel később Adrian előre lépett, ahogy sorra került. Visszaolvadtam a tömegbe Lissa mellé. Mikor végigért az egész kör, egy percnyi csöndet tartottunk az elhunytak emlékére. Azzal, hogy tanúja voltam Lissa elrablásának, és az azt követő kiszabadításának, rengeteg halált láttam, amin el kellett gondolkodnom. Nincs annyi csend, ami valaha is igazságot szolgáltatna értük. Látszólag egy újabb kimondatlan jelzés futott végig a szobán. A kör szétszéledt, és a feszültség csökkent. Az emberek újra kisebb beszélgető csoportokba rendeződtek, mint akármilyen más buliban, habár én láttam néhányuk arcán a könnyeket. – Sok ember kedvelhette Priscillát – állapítottam meg. Adrian egy asztal felé fordult, amit a ceremónia alatt helyeztek el észrevétlenül. A hátsó falnál állt, és tele volt gyümölcsökkel, sajttal és még több borral. Természetesen kitöltött egy pohárral. – Nem mind ő miatta sírnak – mondta. – Nehezen hiszem el, hogy a dampyrok miatt sírnak – mutattam rá. – Még csak nem is ismerte őket innen senki. – Nem igaz – válaszolta. Lissa gyorsan felfogta, hogy érti.
153
– A legtöbb ember, aki a kiszabadításomra jött, morákhoz kirendelt testőr lehetett. Nem lehetett mind Udvari testőr. Rájöttem, hogy igaza van. Túl sok ember volt velünk a raktáraknál. Sok itteni mora kétség kívül elvesztette a testőrét, akihez közel állt. Annak ellenére, hogy megvetem a nemesség ezen részét, tudtam, hogy néhányan igaz barátságot kötöttek a melléjük rendelt testőrökkel. – Ez egy béna buli – monda hirtelen egy hang. Megfordultunk, és láttuk, hogy Christian végre oda jutott hozzánk. – Azt sem tudom eldönteni, hogy ez egy temetés lett volna, vagy az ördög megidézése. Ez valahogy egy balfasz kísérlet volt mindkettőre. – Hagyd abba – mondtam, magamat is meglepve. – Azok az emberek érted haltak meg előző éjszaka. Akármi is ez, attól még egy tiszteletteljes dolog tőlük. Christian arca kijózanodott. – Igazad van. Mellettem éreztem, ahogy Lissa felderül belülről, ahogy meglátja őt. A szörnyű megpróbáltatásaik még közelebb hozták őket egymáshoz, és emlékeztem a gyengédségre, amin hazafelé úton osztoztak. Lissa melegen tekintett rá, és egy óvatos mosolyt kapott viszonzásképpen. Talán valami jó is jön a sok rossz után, ami történt. Talán képesek lesznek helyre hozni a problémáikat. Vagy talán nem. Adrian vigyorogni kezdett. – Hé! Örülök, hogy össze tudtad hozni. Egy pillanatig azt hittem, hogy Christianhoz beszél. Aztán odanéztem, és láttam, hogy egy páva maszkos lány csatlakozik hozzánk. Az örvénylő emberek és maszkok közt nem vettem észre, hogy direkt áll a közelünkben. Bámultam őt, és csak kék szemeket és arany fürtöket láttam, mielőtt végre fel nem ismertem őt. Mia. – Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem. Rám mosolygott. – Adrian szerzett nekem jelszót. – Úgy tűnik, Adrian a fél társaságnak szerzett jelszót. Nagyon elégedettnek tűnt magával. – Látod? – mondta rám mosolyogva. – Mondtam neked, hogy elintézem, hogy megérje eljönnöd. Az egész banda itt van. Majdnem. – Ez az egyik legfurcsább dolog, amit valaha láttam – mondta Mia körbenézve. – Nem értem, miért kell titokban tartani, hogy az emberek, akiket megöltek, hősök. Miért nem tudnak várni a temetésig? Adrian vállat vont. – Mondtam neked, ez egy ősi ceremónia. Az óhazából való, és ezek az emberek úgy gondolják, hogy fontos. Abból, amit tudok, régen sokkal bonyolultabb volt. Ez a modernizált változat. Feltűnt nekem, hogy Lissa egy árva szót sem szólt, mióta észrevettük, hogy Christian Miával jött. Megnyitottam magam a kötelékünknek, és féltékenység és neheztelés áramlott át belém. Még mindig úgy gondoltam, hogy Mia az utolsó ember, akivel Christian kezdene. (Oké, nehéz nekem elképzelni, hogy akárkivel is kikezdjen. Az is hatalmas dolog, hogy összejött Lissával.) Habár ezt Lissa nem látta. Amit ő látott az annyi, hogy folyton más lányokkal lóg. Ahogy a beszélgetésünk folytatódott, Lissa viselkedése egyre fagyosabbá vált, és Christian barátságos pillantása is elkezdett halványodni. – Szóval igaz? – kérdezte Mia, megfeledkezve a körülötte kibontakozó drámáról. – Dimitrij tényleg… visszatért? Lissa és én egymásra néztünk. – Igen – mondtam határozottan. – Ő egy dampyr, de még senki sem hiszi el. Mert idióták. – Még csak most történt, kicsi dampyr. – Adrian hangja kedves volt, habár a témától ő is
154
kényelmetlenül érezte magát. – Nem várhatod el mindenkitől, hogy máris túltegye magát ezen. – De tényleg idióták – mondta Lissa határozottan. – Akárki is beszél vele, megmondhatja, hogy nem striga. Sürgettem már őket, hogy engedjék ki a cellájából, hogy az emberek tényleg lássák maguk is. Azt kívántam, bárcsak jobban sürgetné őket, hogy én láthassam, de most nem volt itt az ideje, hogy erről beszéljünk. Körbenézve a szobában azon gondolkodtam, hogy néhány ember nehezen fogadhatja el Dimitrijt, mivel a vezetője volt annak a csatának, ahol a szeretteik meghaltak. Nem volt önmaga, de ez nem elég ahhoz, hogy a holtakat visszahozzuk. Christian mellett Lissa egyre nyugtalanabb lett a kényelmetlenségtől. El akart menni, hogy meglátogassa Dimitrijt. – Mennyi ideig kell itt maradnunk? Van még, amit… – Ki a fene vagy te? A kis csoportunk egyként fordult meg, és Anthonyt láttuk ott állni mellettünk. Mivel a legtöbbünk illegálisan tartózkodott itt, akármelyikünkhöz is beszélhetett. De abból kiindulva, kire szegeződött a tekintete, nem volt kérdéses, kire gondol. Hozzám beszélt.
155
Húsz (fordította: Bejja) – Te nem vagy mora – folytatta Anthony. Nem kiabált, de határozottan felkeltettük a közelben álldogálók figyelmét. – Rose Hathaway vagy, ugye? Hogy merészeled a tisztátalan véreddel megsérteni a mi szent… – Elég legyen – mondta hirtelen egy büszke hang. – Innét átveszem. Még azzal együtt is, hogy arcát eltakarta, nem lehetett összetéveszteni ezt a hangot. Tatjana a fickó mellé suhant, egy ezüstös virágokkal borított maszkot viselt, és egy hosszú ujjú szürke ruhát. Valószínűleg láttam már a tömegben korábban anélkül, hogy rájöttem volna, ő az. Amíg meg nem szólalt, elvegyült a többiek között. Most az egész terem elcsendesedett. Daniella Ivashkov sietett Tatjana mögött, szemei tágra nyíltak maszkja mögött, mikor felismert. – Adrian – kezdte. De Tatjana kezelésbe vette a dolgot. – Gyere velem. Nem volt kérdéses, hogy nekem szánta-e az utasítást, vagy hogy engedelmeskedek-e. Elfordult és fürgén a terem bejárata felé indult. Mögötte siettem, ahogy Adrian és Daniella is. Amint kint voltunk a fáklyákkal megvilágított folyosón, Daniella Adrianhoz fordult. – Mit gondoltál? Tudod, hogy nem bánom, ha bizonyos eseményekre magaddal hozod Rose-t, de ez… – Nem helyénvaló – mondta határozottan Tatjana. Habár talán az a helyes, hogy egy dampyr lássa, mennyire tiszteletben tartjuk az áldozatot, amit társai hoztak. Egy pillanatra elnémultunk ettől. Daniella tért magához először. – Igen, de a hagyomány szerint… Tatjana ismét félbeszakította. – Nagyon is tisztában vagyok a hagyománnyal. A szokások megszegését jelenti, de Rosemarie jelenléte bizonyára nem teszi tönkre szándékainkat. Priscilla elvesztése… – Tatjana hangja nem igazán fulladt el, de elveszítette megszokott higgadtságát. Nem gondoltam, hogy egy hozzá hasonlónak van legjobb barátja, de Priscilla nagyjából az volt neki. Hogyan reagálnék rá, ha elveszteném Lissát? Közel sem ilyen higgadtan. – Priscilla elvesztése olyasmi, amit nagyon-nagyon sokáig érezni fogok. – Végül ennyit mondott Tatjana. Szúrós szemei rajtam nyugodtak. – És remélem tényleg megérted, mennyire nagyra értékeljük és milyen nagy szükségünk van rád és az összes testőrre. Tudom, hogy néha a fajtátok úgy érzi, nem értékelik megfelelően. De te nem. Akik meghaltak, tátongó lyukat hagynak fajunkban, olyan lyukat, amely még inkább védtelenné tesz minket, ahogy azt bizonyára te is tudod. Bólintottam, még mindig meglepett voltam, hogy Tatjana nem ordibált, hogy tűnjek el. – Nagy veszteség – mondtam. – És rosszabbá teszi a helyzetet, mert a létszám az, ami legtöbbször a vesztünket okozza – főleg, amikor a strigák nagy csapatokat alakítanak ki. Nem mindig tudunk szembeszállni velük. Tatjana bólintott, úgy tűnt, kellemesen meglepődött, hogy valamiben egyetértünk. Már
156
ketten voltunk. – Tudtam, hogy megérted. Mindazonáltal… – Adrian felé fordult. – Nem kellett volna ezt tenned. Néhány szokást be kell tartani. Adrian meglepően alázatos volt. – Bocsánat, Tatjana néni. Én csak azt gondoltam, ez olyasmi, amit Rose-nak látnia kellene. – Nem fogod elmondani senkinek, ugye? – kérdezte Daniella felém fordulva. – Sok vendég nagyon-nagyon konzervatív. Ők nem akarnák, hogy kiderüljön. Hogy a fáklya fényénél találkoznak, és kiöltözőset játszanak? Naná, képzelem, hogy titokban akarják ezt tartani. – Nem fogom senkinek sem elmondani – biztosítottam őket. – Helyes – mondta Tatjana. – Most valószínűleg menned kellene, mielőtt… az ott Christian Ozera? – Szemei visszavándoroltak a zsúfolt teremre. – Igen – mondtuk Adriannal. – Ő nem kapott meghívót – kiáltotta Daniella. – Ez is a te bűnöd? – Nem annyira a bűnöm, mint inkább a zsenialitásom – mondta Adrian. – Kételkedem benne, hogy bárki felismeri, amíg viselkedik – mondta Tajtana egy sóhajjal. – És biztos vagyok benne, hogy bármilyen lehetőséget kihasznál, hogy beszélhessen Vasziliszával. – Ó – mondtam gondolkodás nélkül. – Az nem Lissa. – Lissa tulajdonképpen hátat fordított Christiannak és valaki mással beszélgetett, miközben aggódó pillantásokat vetett az ajtón kívülre rám. – Ki az? – kérdezte Tatjana. Fene. – Ő, hm, Mia Rinaldi. Egy barátunk a Szt. Vlagyimirból. – Majdnem azt fontolgattam, hogy hazudok, és egy királyi nevet mondok neki. Néhány család annyira nagy volt, hogy lehetetlen volt mindenkit nyomon követni. – Rinaldi – Tatjana a szemöldökét ráncolta. – Azt hiszem, ismerek egy ilyen nevű szolgálót. Voltaképpen egészen lenyűgözött, hogy Tatjana ismerte azokat az embereket, akik neki dolgoztak. Megint csak megváltozott róla a véleményem. – Egy szolgáló? – kérdezte Daniella, fiának egy figyelmeztető pillantást küldve. – Van itt még valaki, akiről tudnunk kellene? – Nincs. Ha több időm lett volna, valószínűleg Eddie-t is bejuttatom. Pokolba is, talán még Csitrit is. Daniella megbotránkozva nézett. – Azt mondtad, hogy csitri? – Csak egy vicc – mondtam sietve, nem akartam, hogy még rosszabbá váljon a helyzet. Féltem attól, hogyan válaszolna Adrian. – Néha így hívjuk a barátunkat, Jill Mastranot. Tatjana és Daniella egyáltalán nem gondolta úgy, hogy ez vicces. – Hát, senki sem jött rá, hogy nem tartoznak ide – mondta Daniella Christian és Mia felé biccentve. – Jóllehet a pletykák kétségtelenül el fognak fajulni attól, ahogy Rose megszakította az eseményt. – Sajnálom – mondtam, és rosszul éreztem magam, hogy talán bajt okozok Tatjanának. – Most már semmit sem tehetünk – mondta Tatjana kimerülten. – Most el kellene menned, hogy mindenki azt higgye, szigorúan megbüntettünk. Adrian, te visszajössz velünk és biztosítod, hogy a többi barátod ne keltsen feltűnést. És ne csinálj még egyszer ilyet. – Nem fogok – mondta Adrian majdnem meggyőzően. Ők hárman elfordultak, hagyták, hogy meglapuljak, de Tatjana megállt és visszapillantott rám. – Helytelen vagy sem, ne felejtsd el, amit itt láttál. Tényleg szükségünk van a testőrökre.
157
Bólintottam, a büszkeség hulláma folyt rajtam keresztül Tatjana elismerésére. Aztán ő és a többiek visszatértek a terembe. Vágyódva figyeltem őket, utáltam, hogy odabent mindenki azt gondolta, hogy kegyvesztve ki lettem rúgva. Azt fontolgatva, hogy sokkal rosszabbul is alakulhatott volna számomra a dolog, úgy döntöttem, áldásnak tekintem. Levettem a maszkot, mivel nem volt mit takargatnom, és szedtem a sátorfámat, hogy visszamenjek a lépcsőn a szabadba. Nem jutottam messzire, mikor valaki kilépett elém. Szórakozottságom jele volt, hogy közel tíz láb magasra felugrottam a levegőbe. – Mikhail – kiáltottam fel. – Halálra rémítettél. Mit csinálsz te itt? – Tulajdonképpen téged kerestelek. – Volt valami aggódó, ideges a pillantásában. Korábban elmentem az épületedbe, de nem voltál ott. – Naná, a Kárhozottak Álarcosbálján voltam. Mikhail kifejezéstelenül bámult rám. – Ne törődj vele. Mi a helyzet? – Azt hiszem, talán van egy esélyünk. – Esélyünk, mire? – Hallottam, hogy megpróbáltad ma meglátogatni Dimitrijt. Á, igen. A téma, amin határozottan még többet akartam gondolkodni. – Aha. A próbáltam elég optimista kifejezés. Dimitrij nem akart látni engem, nem is törődve a testőrök seregével, akik elzárták az utat előlem. Mikhail nyugtalanul mozgolódott, úgy kémlelt körbe, mint egy rémült állat. – Ezért kerestelek téged. – Rendben, tényleg nem tudlak követni. Valamint kezdett a fejem is fájni a bortól. Mikhail vett egy mély lélegzetet és kifújta. – Azt hiszem, be tudlak lopni, hogy láthasd őt. Vártam egy pillanatot, azon tűnődve, vajon jön-e a csattanó, vagy lehet, hogy ez az egész valami káprázat volt, amit a megsebzett érzelmeim szültek. Nem. Mikhail arca halál komoly volt, és miközben továbbra sem ismertem őt annyira jól, azért eleget megtudtam ahhoz, hogy felfogjam, ő nem igazán szokott viccelődni. – Hogyan? – kérdeztem. – Én próbáltam és… Mikhail hívott, hogy kövessem. – Gyerünk, és el fogom magyarázni. Nincs sok időnk. Nem akartam elvesztegetni ezt az esélyt és utána siettem. – Történt valami? – kérdeztem, amint felzárkóztam hosszú lépéseihez. – Ő… ő akar látni? Ez több volt, mint amit remélni mertem. Mikhail a belop szót használta, ami nem igazán támogatta ezt a gondolatot. – Enyhítették az őrzését – magyarázta Mikhail. – Tényleg? Mennyire? – Körülbelül egy tucatnyian voltak ott, mikor Lissa meglátogatta, beleértve Lissa kísérőjét. Ha észhez tértek és felfogták, hogy csak egy srácra vagy kettőre van szükség Dimitrijnél, akkor az az előjele annak, hogy mindenki elfogadja, Dimitrij többé már nem striga. – Ötre csökkentették a számukat. – Ó. – Nem nagyszerű. Nem szörnyű. – De azt hiszem, ez azt jelenti, egy kicsit közelebb állnak hozzá, hogy elhiggyék, Dimitrij már biztonságos? Mikhail vállat vont, szemeit az előttünk lévő úton tartotta. A Virrasztás alatt esett az eső és a levegő, miközben még mindig párás volt, kicsit lehűlt. – Néhány testőr igen. De egy királyi rendelet szükségeltetik a Tanácstól, hogy hivatalosan kijelentsék, Dimitrij minek minősül. Majdnem megálltam. – Kijelentsék, hogy minek minősül? – kiáltottam fel. – Ő nem egy micsoda! Ő egy
158
személy. Egy dampyr, mint mi. – Tudom, de nem a mi kezünkben van az ügy. – Igazad van. Sajnálom. – morogtam. Nincs értelme a hírvivőt bántani. – Hát, remélem, felemelik a seggüket és hamarosan döntésre jutnak. A csend, ami ezt a kijelentést követte, sokatmondó volt. Élesen Mikhailra bámultam. – Mi van? Mit nem mondasz el nekem? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – A pletyka szerint van egy másik nagy dolog, amit jelenleg a Tanács megvitat, valami, ami elsőbbséget élvez. Ez is felbőszített. – Mi a fene élvezhet elsőbbséget Dimitrijjel szemben? Nyugalom, Rose. Maradj nyugodt. Koncentrálj. Ne hagyd, hogy a sötétség rontson rajta. Mindig küzdöttem, hogy eltemessem a sötétséget, de stresszes alkalmakkor gyakran kitör belőlem. Visszaváltottam az eredeti témára. Elértük a fogda épületét és kettesével vettem a lépcsőfokokat. – Még ha enyhítették is Dimitrij őrzését, engem akkor sem engednének be. Az az őr, amelyik benn van, ismeri az utasítást, miszerint távol kell engem tartani. – Egy barátom van jelenleg műszakban az elülső résznél. Nincs sok időnk, de azt fogja mondani a fogda területén lévő őröknek, hogy engedélyezték számodra, hogy legyere ide. Mikhail azon volt, hogy kinyissa az ajtót, de kezemet a karjára tettem és megállítottam. – Miért teszed ezt értem? A mora Tanács talán nem gondolja, hogy Dimitrij esete nagy dolog, de a testőrök igen. Nagy bajba kerülhetsz miatta. Mikhail lenézett rám, ismét azzal a kis keserű mosollyal. – Még kérdezned kell? Ezen elgondolkodtam. – Nem – mondtam finoman. – Mikor elvesztettem Sonyát… – Mikhail egy szívdobbanásnyi időre lehunyta szemeit és mikor kinyitotta őket, úgy tűnt, mintha a múlba nézne velük. – Mikor elvesztettem őt, nem akartam tovább élni. Jó ember volt, tényleg. Kétségbeesésből változott strigává. Nem látott más kiutat, hogy megmentse magát a lélektől. Bármit megadnék – bármit – egy esélyért, hogy helyrehozhassam a dolgokat kettőnk között. Nem tudom, hogy valaha is lehetséges lesz-e számunkra, de számodra most lehetséges. Nem hagyhatom, hogy elveszítsd ezt a lehetőséget. Ezzel Mikhail beengedett minket, és eléggé biztossá vált, hogy más őr van szolgálatban. Ahogy Mikhail mondta, a pasas leszólt, hogy mondják meg a fogda őreinek, hogy Dimitrijnek látogatója van. Mikhail barátja hihetetlenül ideges volt a dolog miatt, ami érthető volt. Mégis hajlandó volt segíteni. Lenyűgöző, gondoltam, a barátok mit meg nem tesznek egymásért. Ez az utóbbi pár hét tagadhatatlan bizonyíték erre. Csakúgy, mint Lissa látogatásakor, két testőr bukkant fel, hogy lekísérjenek. Felismertem őket onnét, amikor Lissa fejében voltam, és úgy tűnt, meglepődtek, hogy látnak. Ha hallották, ahogy Dimitrij hajthatatlanul közli, hogy nem kíván engem látni, akkor a jelenlétem csakugyan megdöbbentő lehet. De amennyire tudták, egy befolyásos valaki jóváhagyta, hogy itt legyek, így nem kérdezősködtek. Mikhail követett minket, ahogy lefelé kanyarogtunk, és éreztem, ahogy a szívverésem és lélegzetvételem gyorsabbá válik. Dimitrij. Láthatom Dimitrijt. Mit mondjak neki? Mit tegyek? Túl sok minden volt, amit meg kellett érteni. Mentálisan pofon kellett csapnom magam, hogy koncentráljak, vagy különben bambán bámulok csak. Mikor elértük a folyosót, ami a celláknál volt, két őrt láttam Dimitrij cellája előtt állni, egyet a távolabbi végében, és két másikat a bejáratnál, amin keresztül bejöttünk. Megálltam, nyugtalan voltam a gondolattól, hogy mások meghallják, amiről Dimitrijjel beszélek. Nem akartam olyan hallgatóságot, mint amilyen Lissának volt, de amilyen hangsúlyt helyeztek itt a
159
biztonságra, lehet, hogy nincs más választásom. – Kaphatnék egy kis teret? – kérdeztem. Az egyik kísérőm megrázta a fejét. – Hivatalos utasítás. Két testőrnek mindig a cellánál kell állnia. – A lány is testőr – mutatott rá Mikhail szelíden. – Ahogy én is. Hagyj minket egyedül. A többiek várhatnak az ajtónál. Hálás pillantást vetettem Mikhailra. Őt el tudom viselni a közelben. A többiek eldöntötték, hogy eléggé biztonságban vagyunk, és diszkréten a folyosó másik felére indultak. Nem volt teljesen és tökéletesen bizalmas, de nem hallanak mindent. A szívem készen állt arra, hogy kitörjön a mellkasomból izgalmában, ahogy Mikhaillal átsétáltunk Dimitrij cellájához és szembenéztem vele. Majdnem ugyanúgy ült, mint amikor Lissa érkezett hozzá: az ágyon, összekuporodva, háttal nekünk. A szavak a torkomon akadtak. Az összefüggő gondolatok kiszöktek az elmémből. Olyan volt, mintha teljesen elfelejtettem volna, milyen okból jöttem ide. – Dimitrij – mondtam. Végezetül ennyit próbáltam kimondani. Kicsit elhallgattam, így a hangok, amelyek kicsúsztak a számon, csonkák voltak. Mégis nyilvánvalóan elegendőek voltak, mert Dimitrij háta hirtelen merevvé vált. De nem fordult meg. – Dimitrij – ismételtem, ez alkalommal sokkal érthetőbben. – Én… vagyok az. Nem volt rá szükség, hogy többet mondjak. Abból az első kísérletből, ahogy a nevét kimondtam, tudnia kellett, ki vagyok. Volt egy olyan érzésem, hogy bármilyen helyzetben felismerné a hangomat. Valószínűleg ismerte a szívverésem és a lélegzetvételem hangját is. Azt hiszem, úgymond abbahagytam a légzést, miközben a válaszára vártam. Mikor megkaptam, kicsit kiábrándító volt. – Nem. – Mit nem? – kérdeztem. – Nem, nem én vagyok? Frusztráltan sóhajtott, a hang majdnem – de nem teljesen – olyan volt, mint amit olyankor szokott kiadni, mikor valami különösen nevetségeset csináltam az edzéseinken. – Nem, mint nem akarlak látni téged. – hangja érzelmekkel teli volt. – Nem lett volna szabad, hogy beengedjenek. – Naná. Hát, mondjuk úgy, hogy találtam egy kiskaput. – Persze, hogy találtál. Továbbra sem fordult szembe velem, ami szívettépő volt. Átpillantottam Mikhailra, aki bátorításként biccentett egyet. Azt hiszem, boldognak kell lennem, hogy Dimitrij egyáltalán beszél hozzám. – Látnom kellett téged. Tudnom kellett, hogy rendben vagy. – Biztos vagyok benne, hogy Lissa már tájékoztatott. – A saját szememmel kellett látnom. – Nos, most látod. – Csak a hátadat látom. Őrjítő volt, mégis minden egyes szó, amit kihúztam belőle, ajándék volt. Olyan volt, mintha ezer éve nem hallottam volna a hangját. Mint korábban is, azon csodálkoztam, hogyan tudtam valamikor összekeverni a szibériai Dimitrijt ezzel, aki itt van. A hangja mindkét helyen ugyanolyan volt, ugyanaz a hanghordozás és akcentus, mégis strigaként a szavai mindig megfagyasztották a levegőt. Ez most meleg volt. Méz és selyem és mindenféle csodálatos dolog ölelt körbe, nem számítottak a szörnyű dolgok, amiket mondott. – Nem akarom, hogy itt legyél – mondta Dimitrij határozottan. – Nem akarlak látni. Egy pillanatig tartott, hogy kiértékeljem a stratégiát. Dimitrij körül még mindig ott lengett az a depressziós, reménytelen érzés. Lissa kedvességgel és részvéttel közelítette meg. Átjutott Dimitrij védelmén, habár ez leginkább azért volt, mert Dimitrij a megmentőjeként tekintett Lissára. Kipróbálhatnék egy hasonló taktikát. Lehetnék szelíd és támogató és szeretettel teli –
160
amelyek mind igazak voltak rám. Szerettem. Annyira segíteni akartam neki. Most mégis bizonytalan voltam, hogy ez a bizonyos módszer segítene-e nekem. Rose Hathawayt általában nem a szelíd megközelítéséről ismerték. Mégis Dimitrij kötelesség-érzetére játszottam rá. – Nem vehetsz semmibe – mondtam, s próbáltam a hangerőmet a többi testőr számára nem meghallható szinten tartani. – Tartozol nekem ennyivel. Megmentettelek. Elmúlt néhány csenddel teli pillanat. – Lissa mentett meg – mondta óvatosan. Düh égette végig a mellkasomat, mint mikor Lissát figyeltem, ahogy meglátogatta Dimitrijt. Hogy tudja ennyire nagyra becsülni őt, engem meg nem? – Mit gondolsz, hogy jutott el odáig Lissa? – kérdeztem. – Mit gondolsz, hogy tudta meg, hogyan menthet meg téged? Van róla fogalmad, hogy min kellett nekünk – nekem – keresztülmennem, hogy megszerezzem ezt az információt? Azt hiszed, őrült dolog volt, hogy Szibériába mentem? Elhiheted, közel sem kerültél ahhoz, hogy meglásd az őrült dolgokat, amiket tettem. Ismersz engem. Tudod, mire vagyok képes. És ez alkalommal az eddig elért eredményeimet tettem tönkre. Tartozol. Nekem. Durva volt, de reakcióra volt szükségem Dimitrijtől. Valamiféle érzelemre. És megkaptam. Hirtelen megmozdult, szemei felcsillantak és erő cikázott keresztül a testén. Mint mindig, mozdulatai egyszerre voltak szenvedélyesek és elegánsak. – Akkor a legjobb dolog, amit tehetek… Ledermedt. A barna szemek, melyek a bosszankodástól összeszűkültek, hirtelen elkerekedtek… mitől? Csodálkozástól? Áhitattól? Vagy talán attól az elképesztő érzéstől, amit akkor éreztem, mikor megláttam őt? Mert hirtelen egészen biztos voltam benne, hogy ugyanazt a dolgot éli át ő is, mint én korábban. Rengetegszer látott Szibériában. Látott azon a másik estén a raktárépületben. De most… most tényleg a saját szemeivel látott engem. Most, hogy többé már nem volt striga, Dimitrij egész világa más lett. A kinézete és az érzései eltérőek voltak. Még a lelke is más volt. Olyan volt, mint azok a pillanatok, mikor az emberek arról beszélnek, ahogy az életük lepereg a szemük előtt. Mert ahogy egymásra bámultunk, kapcsolatunk minden egyes darabkája lejátszódott lelki szemeim előtt. Emlékeztem, milyen erős és legyőzhetetlen volt Dimitrij, mikor először találkoztunk, mikor értünk jött, hogy Lissával visszavigyen minket a mora társadalomba. Emlékeztem finom érintésére, mikor bekötötte vérző és sérült kezeimet. Emlékeztem arra, ahogy karjaiban cipelt, miután Victor lánya, Natalie rám támadt. És leginkább arra az éjszakára emlékeztem, amit együtt töltöttünk a kunyhóban, mielőtt a strigák elvitték. Egy év. Csak egy éve ismerjük egymást, de egy életet leéltünk ez alatt az idő alatt. És Dimitrij is megértette ezt. Tudtam abból, ahogy engem tanulmányozott. Tekintete mindenható volt, beszívta minden egyes arcvonásomat, és elraktározta őket. Halványan megpróbáltam visszaemlékezni, hogy néztem ki ma. Még mindig a titkos találkán viselt ruhában voltam és tudtam, hogy jól áll rajtam. Szemeim valószínűleg vörösek voltak a korábbi sírástól, és csak egy rövid fésülködésre volt időm, mielőtt elindultam Adriannal. Valahogy kételkedtem benne, hogy ezek közül bármi is számított. Ahogyan Dimitrij rám nézett… megerősített mindent, amit gyanítottam. Az érzések, melyeket irántam érzett mielőtt átváltoztatták – az érzések, melyek eltorzultak, mikor striga lett – még mindig léteztek. Létezniük kellett. Talán Lissa volt az ő megmentője. Lehet, hogy a Tanács többi tagja azt gondolta, Lissa egy istennő. Most már tudtam, hogy nem számít, milyen piszkos vagyok, vagy mennyire próbálja Dimitrij az arckifejezését üresnek mutatni, istennő voltam a számára. Dimitrij nyelt egyet és nyugalmat erőltetett magára, csakúgy, mint mindig. Vannak dolgok, melyek sosem változnak. – Akkor a legjobb dolog, amit tehetek – folytatta nyugodtan, – hogy távol tartom magam tőled. Ez a legjobb módja, hogy visszafizessem a tartozásom.
161
Nehéz volt nyugodtnak maradnom, és fenntartani valamiféle logikus társalgást. Ugyanolyan rémült voltam, mint ő. És sértett is. – Lissának felajánlottad, hogy úgy fizeted vissza, hogy örökre mellette maradsz! – Nem tettem olyan dolgokat… – Egy pillanatra elfordította a szemeit, megint a nyugalmáért küzdött, aztán pillantásunk ismét találkozott. – Vele nem tettem olyan dolgokat, mint veled. – Az nem te voltál! Engem nem érdekel. – A dühöm kezdett ismét fellángolni. – Hány? – kérdezte. – Hány testőr halt meg tegnap éjjel amiatt, amit tettem? – Azt… azt hiszem, hat vagy hét. – Fájó veszteség. Egy kis nyilallást éreztem a mellkasomban, visszaemlékezve a nevekre, amiket az alagsori teremben olvastak fel. – Hat vagy hét – ismételte Dimitrij határozottan, gyötrelemmel a hangjában – halott egy éjszaka alatt. Miattam. – Nem egyedül csináltad! És mondtam neked, az nem te voltál. Nem tudtad kontrollálni magad. Nekem nem számít. – Nekem számít! – kiáltotta, hangja csengett a folyosón. A testőrök a folyosó mindkét végén megmozdultak, de nem jöttek közelebb. Mikor Dimitrij ismét megszólalt, hangja halk volt, de továbbra is remegett az érzelmektől. – Nekem számít. Ez az, amit te nem értesz meg. Nem értheted meg. Nem értheted meg, milyen tudni azt, mit tettem. Ez az egész idő, míg striga voltam… olyan most, mint egy álom, de egyvalamire tisztán emlékszem. Nincs bocsánat számomra. És ami veled történt? Majdnem mindenre emlékszem belőle. Mindenre, amit tettem. Mindenre, amit tenni akartam. – Most már nem fogod megtenni – bizonygattam. – Szóval hagyd. Mielőtt… mielőtt mindez megtörtént, azt mondtad, együtt lehetünk. Hogy kaphatunk megbízást egymás közelében és… – Róza – szakított félbe, s a becenevem belehasított a szívembe. Azt hiszem, Dimitrij átsiklott felette, nem igazán gondolt bele, hogy így szólít. Torz mosolyra húzódtak ajkai, olyan vidámság nélkülire. – Tényleg azt hiszed, hogy valaha is engedik, hogy ismét testőr legyek? Már az is csoda lesz, ha életben hagynak! – Ez nem igaz. Amint felfogják, hogy megváltoztál, hogy tényleg a régi önmagad vagy… minden visszatér a régi kerékvágásba. Szomorúan megrázta a fejét. – Az optimizmusod… a meggyőződésed, hogy mindent elérhetsz. Ó, Rose. Ez az egyik legcsodálatosabb dolog benned. És az egyik leginkább bosszantó is. – Hittem benne, hogy visszaváltozhatsz stigából – mutattam rá. – Talán a lehetetlen dolgok iránti meggyőződésem mégsem olyan őrültség. Ez a beszélgetés olyan súlyos volt, olyan szívfacsaró, mégis emlékeztetett a régi edzéseinkre. Dimitrij próbált meggyőzni valami komoly dologról, én meg Rose-logikával hárítottam. Általában a szórakozás és a bosszantás keverékét értem el vele. Az volt az érzésem, ha egy kicsit más lenne a helyzet, akkor Dimitrij ugyanúgy viselkedne most is. De ez nem edzés volt. Dimitrij nem mosolyog és forgatja a szemeit. Ez komoly dolog volt. Élet és halál kérdése volt. – Hálás vagyok azért, amit tettél – mondta szertartásosan, és továbbra is küzdött, hogy féken tartsa az érzéseit. Ez egy másik olyan jellemvonás volt, amin osztoztunk, folyton dolgozni kellett mindkettetőnknek, hogy uralkodni tudjunk magunkon. Dimitrij mindig sokkal jobb volt benne, mint én. – Tényleg tartozom neked. És ez egy olyan tartozás, amit nem tudok visszafizetni. Ahogy mondtam, a legjobb dolog, amit tehetek, hogy kimaradok az életedből. – Ha része vagy Lissa életének, akkor nem tudsz elkerülni engem. – Az emberek képesek létezni egymás közelében anélkül… anélkül, hogy bármi több lenne közöttük ennél – mondta határozottan. Olyan Dimitrijes volt, amit mondott. Az értelem harcolt az érzelemmel.
162
És itt veszítettem el a türelmemet. Ahogy mondtam, mindig ő volt jobb a nyugalma megőrzésében. Én? Nem annyira. – De szeretetlek! – sziszegtem. – És tudom, hogy te is szeretsz. Tényleg azt hiszed, életed hátralévő részét képes leszel úgy leélni, hogy nem veszel rólam tudomást, mikor ott leszek a körülötted? Volt egy szenvedéssel teli időszak sokáig az Akadémián, mikor Dimitrij meggyőzte magát, hogy képes pontosan ezt tenni. És felkészült rá, hogy úgy élje le az életét, hogy ne foglalkozzon az irántam érzett érzéseivel. – Szeretsz engem – ismételtem. – Tudom, hogy szeretsz. – Kinyújtottam a kezem a rácsok között. Távol voltam, hogy megérintsem Dimitrijt, de ujjaim elkeseredetten nyúltak felé, mintha talán hirtelen megnőnének, és képesek lennének megérinteni. Csak erre volt szükségem. Egy érintés, hogy tudjam, még mindig törődik velem, egy érintés, hogy érezzem bőre melegét, és… – Nem igaz – mondta Dimitrij halkan, – hogy van valami közted és Adrian Ivashkov között? A karom lehullott. – H… hol hallottad ezt? – Terjednek a hírek – mondta, Mikhailt visszhangozva. – Bizonyára így van – mormogtam. – Tehát igaz? – kérdezte sokkal tántoríthatatlanabbul. Haboztam, mielőtt válaszoltam. Ha megmondom neki az igazat, még több oka lesz, hogy kifejtse véleményét arról, hogy útjainknak szét kell válniuk. Mindazonáltal lehetetlenség volt számomra, hogy hazudjak neki. – Igen, de… – Helyes. – Nem vagyok biztos benne, mit vártam, hogyan reagál. Féltékenyen? Megdöbbenve? Ehelyett, ahogy hátát a falnak vetette, úgy nézett ki, mint aki… megkönnyebbült. – Adrian jobb ember, mint amilyennek tartják. Ő jó lesz hozzád. – De… – Ez a jövőd, Rose. – Az a reményvesztett, életunt hozzáállás egy kicsit visszatérőben volt. – Nem érted, milyen átesni azon, amit tettem – visszatérni a striga létből. Mindent megváltoztatott. Nem csak az, hogy amit veled tettem, megbocsáthatatlan. Az érzéseim… az érzelmeim irántad… megváltoztak. Már nem érzek úgy irántad, ahogy régen. Lehet, hogy ismét dampyr vagyok, de azok után, amin keresztül mentem… nos, megsebzett. Megváltoztatta a lelkem. Most senkit sem tudok szeretni. Nem tudlak szeretni, nem szeretlek. Semmi sincs közted és köztem. Megfagyott a vér az ereimben. Megtagadtam, hogy elhiggyem a szavait azok után, ahogy korábban rám nézett. – Nem! Ez nem igaz! Szeretlek és te… – Őrök! – kiáltotta Dimitrij, hangja olyan hangos volt, hogy csoda, hogy az egész épület bele nem remegett. – Vigyék ki innét. Vigyék ki innét! Bámulatos testőr reflexekkel értek le az őrök a cellához egy szempillantás alatt. Mint rab, Dimitrij nem volt olyan helyzetben, hogy követelései legyenek, de az őrök itt bizonyára nem akartak volna támogatni egy olyan helyzetet, ami felbolyduláshoz vezet. Elkezdtek Mikhailt meg engem kiterelni, de én ellenálltam. – Ne, várjatok… – Ne küzdj – suttogta a fülembe Mikhail. – Lejárt az időnk, és ma már amúgy se tudnál semmit elérni. Tiltakozni akartam, de a szavak a számon akadtak. Hagytam, hogy a testőrök kivezessenek, de addig nem, míg egy utolsó sóvárgó pillantást nem vetettem Dimitrijre. Tökéletes, testőrökre jellemző üres tekintet volt az arcán, de a metsző pillantásból, amivel rám
163
nézett, biztos voltam benne, hogy sok minden zajlott le benne. Mikhail barátja volt még mindig szolgálatban odafent, így ki tudtunk csusszanni anélkül, hogy – még több – bajba kerültünk volna. Amint kint voltunk, megálltam és dühösen belerúgtam az egyik lépcsőfokba. – A fenébe is! – kiáltottam. Néhány mora – aki valószínűleg valamilyen késői partiról jött hazafelé – döbbenten nézett rám az udvaron. – Nyugodj le – mondta Mikhail. – Ez volt az első alkalom, hogy láttad őt a visszaváltozása óta. Csak ennyi csodát várhatsz el jelenleg. Dimitrij rendbe fog jönni. – Nem vagyok benne biztos – zsémbeltem. Sóhajtva felnéztem az égre. Kis, könnyed felhők mozogtak lustán rajta, de alig láttam őket. – Te nem ismered őt úgy, mint én. Mert egy részem azt gondolta, hogy abbó, amit Dimitrij mondott, sok minden csakugyan a visszaváltozás megrázkódtatására volt reakció, de volt egy részem, amelyik eltűnődött. Ismertem Dimitrijt. Ismertem becsületességét, rendíthetetlen hitét arról, hogy mi a helyes és mi nem. Kiállt azok mellett a meggyőződések mellett. Azok szerint élte az életét. Ha tényleg, igazán elhitte, hogy úgy helyes, ha elkerül engem, és hagy mindenféle kapcsolatot elhalványulni közöttünk, hát… jó esély volt rá, hogy talán e szerint a gondolat szerint cselekszik, és nem számít a kettőnk közti szerelem. Ahogy korábban visszaemlékeztem, Dimitrij meglehetősen nagy ellenállást tanúsított a Szt. Vlagyimirban. Ami a többit illeti… Dimitrijnek az a része, ami többé már nem szeretett engem, vagy ami képtelen volt, hogy bárki mást szeressen… nos, az egy teljesen más probléma lenne, ha igaz lenne. Christian és Adrian is aggódott, hogy maradt még Dimitrijben egy kis rész striga énjéből, de félelmeik erőszakra és vérszomjra vonatkoztak. Senki sem sejtette azt: hogy a striga lét megkeményítette a szívét, s elpusztította annak esélyét, hogy valakit szeressen. Elpusztította annak esélyét, hogy engem szeressen. És egészen biztos voltam benne, ha így áll a helyzet, akkor egy rész belőlem is meghal.
164
Huszonegy (fordította: Bejja) Nem sok minden maradt, amit Mikhaillal egymásnak mondhattunk volna ezek után. Nem akartam, hogy bajba jusson amiatt, amit tett, és hagytam, hogy csendben vezessen ki minket a testőrök épületéből. Ahogy kívülre kerültünk, láthattam a bíborszínű eget keleten. A nap csaknem fenn volt, jelezve a mi éjszakánk közepét. Röviden Lissa elméjébe csúszva kiolvastam, hogy a Holtak Virrasztása/Órája végül befejeződött, és Lissa úton volt vissza a szobájába – miattam nyugtalankodva és még mindig bosszankodva, hogy Christian Miával bukkant fel. Követtem Lissa példáját, azon csodálkozva, vajon az alvás enyhítheti-e a gyötrődést, amit Dimitrij hagyott a szívemben. Valószínűleg nem. Mégis, megköszöntem Mikhailnak a segítségét, és a kockázatot, amit vállalt. Ő pusztán bólintott, mintha semmi sem lenne, amiért köszönetet mondhatnék neki. Ez pontosan ugyanaz volt, amit ő akart volna, hogy megtegyek érte, ha a szerepeink felcserélődtek volna, és Ms. Karp lett volna rácsok mögött. Mély álomba zuhantam az ágyamban, de az álmaim zavarosak voltak. Újra és újra hallottam, ahogy Dimitrij azt mondja, többé már nem képes szeretni engem. Ez újra és újra belém hasított, a szívemet apró darabkákra törve. Egy ponton többé vált, mint egy álomszerű ütés. Valódi ütéseket hallottam. Valaki az ajtómon kopogott, és lassan kirángattam magam szörnyű álmaimból. Homályos tekintettel az ajtóhoz mentem és Adriant találtam ott. A jelenet majdnem tükörképe volt a tegnap estének, mikor eljött, hogy meghívjon a Holtak Virrasztására/Órájára. Csak ez alkalommal az arca sokkal zordabb volt. Egy pillanatra azt hittem, hallott a látogatásomról Dimitrijnél. Vagy, hogy talán sokkal nagyobb bajba kerül, mint amit elképzeltünk, azért, mert belopta a barátai felét egy titkos temetésre. – Adrian… korán van még… – átpillantottam az órára, felfedezve, hogy valójában meglehetősen sokáig aludtam. – Egyáltalán nincs korán – erősítette meg továbbra is komoly arccal. – Rengeteg dolog történik. El kellett jönnöm, hogy elmondjam neked a híreket, mielőtt mástól hallod őket. – Miféle híreket? – A Tanács döntését. Végre jóváhagyták azt a nagy határozatot, amiről tanácskoztak. Azt, amelyikben részed volt. – Várj. Elkészültek vele? – Visszaemlékeztem arra, amit Mikhail mondott, hogy egy rejtélyes ügy foglalja le a Tanácsot. Ha azt befejezik, tovább haladhatnak valami másra – mondjuk, minthogy hivatalosan kijelentsék, Dimitrij ismét egy dampyr. – Ez remek hír. És ha ennek tényleg köze van ahhoz, amikor Tatjana hivatott, hogy ecseteljem a képességeimet… hát, lehet, hogy csakugyan van esély, hogy Lissa testőrének nevezzenek ki? A királynő tényleg beváltja reményeimet? Múlt éjszaka elég barátságosnak tűnt. Adrian olyasmivel illetett, amit eddig soha nem láttam tőle: szánalom. – Fogalmad sincs, ugye? – Rose… – Finoman a vállamon nyugtatta egyik kezét. – A Tanács éppen kiadott egy rendeletet, ami lecsökkenti a testőr korhatárt tizenhat évre. A dampyrok másodéves korukban
165
fognak érettségizni, és aztán kikerülnek megbízásokra. – Micsoda? – Biztosan félrehallottam. – Tudod, mennyire pánikba estek a védelem miatt és amiatt, hogy nincs elegendő testőr, igaz? – sóhajtott. – Ez volt a megoldásuk a létszámotok növelésére. – De ők túl fiatalok! – kiabáltam. – Hogy gondolhatja bárki, hogy tizenhat évesek készen állnak, hogy kikerüljenek és harcoljanak? – Nos – mondta Adrian, – mert te tanúsítottad, hogy így van. Leesett az állam, minden megfagyott körülöttem. Tanúsítottad, hogy így van… Nem. Nem lehetséges. Adrian finoman meglökte a karom, próbálva kirázni kábulatomból. – Gyerünk, még mindig takargatják. Nyílt gyűlésen teszik közhírré és néhány ember… egy kicsit zaklatott. – Naná, gondolom. Adriannek nem kellett kétszer mondania. Azonnal követni kezdtem, aztán rádöbbentem, hogy pizsamában voltam. Gyorsan átöltöztem és megfésültem a hajam, még mindig alig voltam képes elhinni, amit épp most mondott. A készülődésem csak öt percet vett igénybe, aztán kinn voltunk az ajtón. Adrian nem volt túlságosan atletikus, de egészen jól tartotta a lépést, ahogy a Tanács terme felé haladtunk. – Hogy történt? – kérdeztem. – Nem igazán gondolod, hogy… hogy amit mondtam, szerepet játszott? – A szavaimat kérdésnek szántam, de sokkal inkább könyörgő hangként jöttek ki. Adrian meggyújtott egy cigarettát anélkül, hogy megtörte volna az iramot, és nem zavartattam magam, hogy megdorgáljam érte. – Nyilvánvalóan forró téma volt egy ideje. Eléggé szoros szavazás volt. Azok az emberek, akik szorgalmazták, tudták, hogy sok bizonyítékot kell bemutatniuk, hogy nyerjenek. Te voltál a főnyereményük: egy tinédzser dampyr, aki mindenfelé strigákat gyilkol le, sokkal az érettségi előtt. – Nem olyan sokkal – motyogtam, ahogy dühöm lángra lobbant. Tizenhat? Komolyan gondolták? Nevetséges volt. A tény, hogy tudatlanul felhasználtak, hogy támogassam ezt a rendeletet, felkavarta a gyomromat. Bolond voltam, hogy azt gondoltam, figyelmen kívül hagyják a szabályszegésem, és egyszerűen parádéznak velem, hogy megdicsérjenek. Felhasználtak engem. Tatjana felhasznált engem. Mikor elértük, a Tanácsteremben olyan fejetlenség volt, ahogy arra Adrian utalt. Igazából nem sok időt töltöttem ilyesfajta gyűléseken, de egészen biztos voltam benne, hogy nem normális, hogy emberek csoportokban felállnak, és egymásra üvöltöznek. Alighanem a Tanács kikiáltója sem rendszeresen kiabálja magát rekedtre, hogy megpróbáljon rendet teremteni a tömegben. Az egyetlen nyugodt pont maga Tatjana volt, amint türelmesen ült székében az asztal közepénél, ahogy azt a Tanács etikettje megszabta. Nagyon elégedettnek tűnt önmagával. Kollégái elvesztették az illendőség iránti érzéküket, és a hallgatósághoz hasonlóan talpon voltak, vitatkozva egymással vagy bárki mással, készen arra, hogy felvegyék harcot. Én elcsodálkozva bámultam, nem voltam biztos abban, mit is csináljak ebben a teljes zűrzavarban. – Ki mire szavazott? – kérdeztem. Adrian a Tanács tagokat tanulmányozta és az ujjain számolta őket. – Szelsky, Ozera, Badica, Dashkov, Conta és Drozdov. Ők ellene voltak. – Ozera? – kérdeztem meglepődve. Nem nagyon ismertem az Ozera hercegnőt – Evette-t – de mindig elég merevnek és kellemetlennek tűnt. Most tiszteltem őt. Adrian arrafelé bólintott, ahol Tasha dühösen beszélt egy nagy csoport emberrel, szikrázó szemmel és karjait vadul lengetve. – Evette-t néhány családtagja győzte meg. Ez is megmosolyogtatott, de csak egy pillanatra. Jó volt, hogy Tashát és Christiant ismét
166
elfogadták a családjukban, de a problémánk többi része még mindig élt és virult. A többiek neveit ki tudtam következtetni. – Tehát… Ivashkov herceg mellette szavazott – mondtam. Adrian vállat von bocsánatkérés gyanánt a családja miatt. – Lazar, Zeklos, Tarus és Voda. – Hogy a Voda család extra védelemért szavaz, nem volt teljesen meglepő, tekintettel az egyik családtagjuk nem sokkal korábbi lemészárlására. Priscilla még nem is került a sírjába, és az új Voda herceg, Alexander nyilvánvalóan bizonytalannak tűnt, mihez kezdjen hirtelen előléptetésével. Éles tekintettel néztem Adrianra. – Ez csak öt a hathoz. Oh. – A megértés felderengett. – A fenébe. Királyi döntőbíró. A mora szavazási rendszert tizenkét tagból állították fel, minden családból egy tag, meg aztán az uralkodó király vagy királynő, akárki volt is ő. Igazából, ez gyakran azt jelentette, hogy egy csoport két szavazatot kapott, mivel az uralkodó ritkán szavazott a saját családja ellen. Köztudomású volt, hogy így történik. Mindennek ellenére, a rendszernek tizenhárom szavazata kellett volna, hogy legyen, megelőzve a döntetlen eredményt. Kivéve, hogy… egy újszerű probléma alakult ki. Többé már nem voltak Dragomirok a Tanácsban, ami azt jelentette, döntetlen fordulhat elő. Ebben a ritka eseményben a mora törvény azt írta elő, hogy az uralkodó szavazata nagyobb súllyal jár. Hallottam, hogy ez mindig vitás kérdés volt, ugyanakkor mégsem lehetett mást tenni. A döntetlen a Tanácsban azt jelentette volna, hogy soha semmit nem intéztek volna el, és mivel az uralkodókat választották, sokan bizalmukat abba helyezték, hogy az uralkodók a morák érdekében cselekednének. – Tatjana volt a hatodik – mondtam. – És az ő szavazata befolyásolta. Körbepillantva egy kis haragot láttam azoknak a családoknak az arcán, akik a rendelet ellen szavaztak. Nyilvánvalóan nem mindenki hitte, hogy Tatjana a morák érdekében cselekszik. Lissa jelenléte a köteléken át köszöntött, így a néhány pillanattal későbbi érkezése nem volt meglepetés számomra. A hírek gyorsan terjedtek, habár Lissa még nem tudta az apró részleteket. Adriannel odaintegettünk neki. Ugyanannyira megdöbbent volt, mint mi. – Hogy tehették ezt? – kérdezte. – Úgy, hogy túlságosan félnek attól, hogy valaki talán megtanítaná nekik, hogyan védjék meg magukat. Tasha csoportja túlságosan hangossá vált. Lissa megrázta a fejét. – Nem, nem csak ez. Úgy értem, egyáltalán miért üléseztek? Gyászolnunk kellene azt, ami a minap történt – nyilvánosan. Az egész Udvarnak, nem csak egy titkos részének. Még az egyik tanácstag is meghalt! Nem tudtak volna várni a temetésig? Lissa lelki szemei előtt láthattam a képeket arról a rettenetes éjszakáról, amikor Priscilla közvetlenül Lissa szemei előtt halt meg. – De könnyen helyettesíthető volt – mondta egy új hang. Christian csatlakozott hozzánk. Lissa tett néhány lépést távolodva tőle, továbbra is Mia miatt bosszankodva. – És valójában tökéletes az időzítés. Azoknak az embereknek, akik ezt akarják, rá kellett vetniük magukat a lehetőségre. Minden alkalommal, mikor egy nagy csata van a strigákkal, mindenki pánikol. A félelem sok embert a fedélzetre állít ezzel kapcsolatban. És még ha sok tanács tag határozatlan volt is korábban, a csata valószínűleg átbillentette őket. Ez egész bölcs érvelés volt Christiantól, és Lissára nagy hatással volt, a Christian iránti mostani zavaros érzései ellenére. A Tanács kikiáltójának végül is sikerült hallatnia a hangját a hallgatóság kiáltásain keresztül. Azon tűnődtem, vajon a csoport lecsendesedne-e, ha Tatjana maga kezdene el rájuk ordítani, hogy fogják be a szájukat. De nem. Az valószínűleg méltóságán aluli lenne. Továbbra is higgadtan ült ott, mintha semmi szokatlan nem történne. Mindazonáltal számos pillanatot igényelt mindenkitől, hogy lenyugodjon, és elfoglalják székeiket. Barátaimmal sietősen lefoglaltuk az elsőket, amiket találtunk. Végül békét és nyugalmat elérve a fáradtnak tűnő kikiáltó átadta a terepet a királynőnek. Ragyogóan a gyülekezetre mosolyogva a legerélyesebb hangon szólította meg őket. –
167
Szeretnénk mindenkinek megköszönni, hogy eljött ma és kifejezte… véleményét. Tudom, hogy néhányan bizonytalanok a döntést illetően, de a mora törvényt követtük itt – a törvényt, ami évszázadok óta érvényben van. Hamarosan lesz egy másik ülés, hogy szabályos módon hallgassuk meg, amit mondaniuk kell. Valami azt súgta nekem, hogy ez egy üres gesztus volt. Az emberek mondhatnak, amit akarnak, Tatjana nem hallgatna rájuk. – Ez a döntés – ez a határozat – a morák hasznára válik. A testőreink máris annyira kitűnőek. Egy leereszkedő bólintást tett a testőrök felé, akik szertartásosan a terem falai mentén álltak. Tipikus semleges ábrázatukat viselték, de úgy véltem, hozzám hasonlóan valószínűleg ők is a Tanács felének be akartak húzni egyet. – Annyira kitűnőek, az igazat megvallva, hogy tanulóikat úgy képzik, hogy készek megvédeni minket már egy korai életkorban. Mindannyian biztonságban leszünk az olyan tragédiáktól, mint ami a minap történt. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, ami a gyász kinyilvánítása kellett, hogy legyen. Visszaemlékeztem a múlt éjszakára, mikor Tatjana Priscilla miatt elcsuklott. Csak színlelés volt? Legjobb barátja halála kényelmes mód volt Tatjana számára, hogy előrenyomuljon a saját napirendi pontjával? Biztosan… biztosan nem volt ennyire rideg. A királynő felemelte a fejét, és folytatta. – És ismét, boldogan hallgatjuk önöket, hogy feljegyezzük véleményüket, jóllehet saját törvényeink által ez a téma már eldöntött. A további ülésekre várni kell, míg a sajnálatos elhunytak iránti gyász megfelelő időszaka letelik. Hangszíne és testbeszéde utalt rá, hogy valójában ez a megbeszélés vége volt. Aztán egy pimasz hang hirtelen megtörte a terem csendjét. Az én hangom. – Nos, én inkább most szeretném feljegyeztetni a véleményemet. A fejemben Lissa kiabálta: Ülj le, ülj le! De máris talpon voltam, a Tanács asztala felé mozogva. Tisztelettudó távolságra álltam meg, olyanra, amely hagyta, hogy észrevegyenek, de nem juttatott a testőrök markába. És ó, észrevettek engem. A kikiáltó elvörösödött a szabályszegésemre. – Ön soron kívül van és a Tanács valamennyi protokollját megsérti. Üljön le azonnal, mielőtt eltávolítják. A testőrökre pillantott, mintha arra számítana, hogy azonnal nekem rontanak. Egyikük sem mozdult. Vagy azért, mert nem érzékeltek veszélyként, vagy, mert azon tűnődtek, mit fogok tenni. Én is ezen tűnődtem. Egy kis, finom kézmozdulattal Tatjana visszaintette a kikiáltót. Merem állítani, hogy ma már annyiszor megsértették a protokollt, hogy még egy incidens már nem számít. Tatjana egy jóindulatú mosollyal erősített meg, olyannal, ami nyilvánvalóan barátoknak szándékozott feltüntetni minket. – Azonkívül, Hathaway testőr egyike a legértékesebb eszközeinknek. Mindig érdekel, amit mondani akar. Komolyan érdekelte? Idővel kiderül. Szavaimat a Tanácsnak címeztem. – Az a dolog, ami éppen most vált határozattá, teljesen és tökéletesen tébolyodott. – Úgy tartottam, nagy teljesítmény részemről, hogy nem használtam semmilyen szitkozódást, mert volt néhány melléknév a fejemben, ami sokkal inkább megfelelő volt. Ki mondta, hogy nem értem meg a Tanács etikettjét? – Hogy képes bármelyikük is itt ülni, és azt gondolni, hogy rendben van tizenhat éveseket kiküldeni, hogy kockáztassák az életüket? – Csak két év különbség – mondta a Tarus herceg. – Nem olyan, mintha tízéveseket küldenénk. – Két év nagyon sok. – Egy pillanatra arra gondoltam, amikor én voltam tizenhat. Mi történt abban a két évben? Elszöktem Lissával, láttam barátokat meghalni, körbeutaztam a világot, szerelmes lettem… – Egy egész életet le lehet élni két év alatt. És ha ott akarnak minket tartani
168
a frontvonalban – amit legtöbbünk készségesen megtesz, mikor leérettségizünk – akkor tartoznak nekünk azzal a két évvel. Ez alkalommal a hallgatóságra pillantottam vissza. A reakciók vegyesek voltak. Néhányan nyilvánvalóan egyet értettek velem, bólogatva közben. Néhányan úgy néztek, mintha a világon semmi sem változtatná meg nézetüket az épphogy csak létrejött rendeletről. Mások nem néztek a szemembe… Befolyásoltam őket? Határozatlanok voltak? Szégyenkeztek saját önzésükön? Ezek lehetnek a megoldás kulcsai. – Higgyenek nekem, örömmel nézném, hogy az embereik élvezik az ifjúkort. – Nathan Ivashkov volt, aki beszélt. – De épp most, ez egy nem létező lehetőség. A strigák körülvesznek minket. Minden nappal több morát és testőrt veszítünk el. Több harcos kiállítása meg fogja ezt állítani, és mi csak hagyjuk azokat a dampyr képességeket elpazarolni azzal, hogy néhány évet várunk. Ez a terv mindkét fajt meg fogja védeni. – Az enyémet gyorsabban kipusztítja! – mondtam. Felfogva, lehet, hogy elkezdek kiabálni, ha elvesztem az irányítást, vettem egy mély lélegzetet, mielőtt folytattam. – Nem fognak készen állni. Nem lesz meg valamennyi szükséges képzésük. És ez volt az, amikor Tatjana előadta főszerepét. – Mégis, saját bevallásod szerint, te bizonyára fel voltál készülve fiatal korodban. Több strigát öltél meg tizennyolc éves korod előtt, mint amennyit néhány testőr egész életében öl meg. Keskeny szemekkel tekintettem rá. – Nekem – mondtam hűvösen, – egy kiváló oktatóm volt. Valaki, akit jelenleg bezártak. Ha az elpocsékolt képességekről akarnak beszélni, akkor menjenek, és nézzenek be a saját fogdájukba. Volt egy kis felpezsdülés a hallgatóságban, és Tatjana „cimborák vagyunk” tekintete kicsit hűvösebbé vált. – Ez nem egy olyan ügy, amit ma tárgyalunk. A védelmünk növelése igen. Úgy hiszem, a múltban már megjegyezte, hogy a testőri rangok sokasága hiányzik. – Saját szavaim, visszahajítva rám előző éjszakáról. – Ezeket be kell tölteni. Te – és sokan a társaságodból – bizonyítottátok, hogy képesek vagytok megvédeni minket. – Mi vagyunk a kivételek! – egoista volt, de ez volt az igazság. – Nem minden újonc érte el ezt a szintet. Egy veszélyes csillanás tűnt fel Tatjana szemében, és hangja ismét selymesen simává vált. – Hát, akkor talán több kitűnő képzésre van szükségünk. Talán vissza kellene küldeni téged a Szent Vlagyimirba vagy néhány másik akadémiára, hogy tökéletesíteni tudd fiatal kollégáid oktatását. Értesüléseim szerint a közelgő megbízatásod egy állandó adminisztratív megbízás lesz itt az Udvarban. Ha szeretnél segíteni, hogy ezt az új rendeletet sikeressé tegyük, meg tudjuk változtatni ezt a megbízatást, és helyette oktatóvá tehetünk. Talán felgyorsítja visszatérésedet egy testőri megbízatáshoz. A saját veszélyes mosolyommal néztem vissza rá. – Ne – figyelmeztettem – próbáljon megfenyegetni, megvesztegetni vagy megzsarolni. Soha. Nem szeretné a következményeket. Ez talán túl messzire ment. A hallgatóságban az emberek döbbent tekinteteket váltottak. Néhányak arckifejezése felháborodott volt, mintha nem számíthattak volna tőlem jobbra. Felismertem néhányat azok közül a morák közül. Azok voltak, akiket meghallottam beszélgetni az Adriannel való kapcsolatomról, és hogy a királynő gyűlöli ezt a kapcsolatot. Szintén gyanítottam, hogy a tegnap esti szertartásról sok királyi család tagja is itt volt. Ők látták, hogy Tatjana kivezet engem, és kétség kívül azt gondolták, hogy a mai kitörésem és tiszteletlenségem a bosszú egy fajtája. Nem a morák voltak az egyetlenek, akik reagáltak. Tekintet nélkül arra, vajon osztják-e a véleményemet, néhány testőr előre lépett. Megbizonyosodtam róla, hogy pontosan ott
169
maradok, ahol voltam, és ez, Tatjana félelmének hiányával együtt a helyükön tartotta a testőröket. – Belefáradtunk ebbe a beszélgetésbe – mondta Tatjana, átváltva a királyi többesre. – Tovább beszélhetsz – és teheted ezt a megfelelő modorban – amikor a következő találkozónk lesz és nyitott lesz a lehetőség a megjegyzésekre. Mostanra, akár tetszik, akár nem, ezt a határozatot meghoztuk. Ez a törvény. Tatjana eleresztett! Lissa hangja visszatért a fejembe. Hagyd ezt, mielőtt olyasmit teszel, ami tényleg bajba kever. Később érvelj. Ironikus volt, mert a robbanás és kiadós dühöm kiengedésének határán voltam. Lissa szavai megállítottak – de nem a tartalma miatt. Maga Lissa volt az. Mikor korábban Adriannel megvitattuk az eredményeket, megfigyeltem a hibás logika egy darabkáját. – Nem volt becsületes szavazás – jelentettem ki. – Nem volt törvényes. – Most már ügyvéd is, Miss Hathaway? – A királynő szórakozott, és a testőr rangom elhagyása a tisztelet nyilvánvaló hiánya volt. – Ha arra utal, hogy az uralkodó szavazata nagyobb súlyt képvisel, mint másoké a Tanácsban, akkor biztosíthatom, hogy évszázadokig ez volt a mora törvény hasonló esetekben. A tanács tagjaira pillantott, akik közül senki sem tiltakozott. Még azok, akik ellene szavaztak sem találhattak hibát Tatjana érvelésében. – Aha, de nem szavazott az egész Tanács – mondtam. – Az elmúlt néhány évben volt egy üres helyük a Tanácsban – de többé már nem. – Megfordultam és arra mutattam, ahol a barátaim ültek. – Vaszilissza Dragomir már tizennyolc éves és betöltheti családja helyét. Ebben az egész káoszban elfelejtkeztünk a születésnapjáról, még én is. A teremben a szemek Lissa felé fordultak – ez olyasmi volt, amit nem szeretett. Akárhogy is, hozzászokott, hogy rajta van a világ szeme. Tudta, mit várnak el egy királyi származásútól, hogyan nézzen és viselje magát. Így, inkább, mint hogy félénk legyen, felegyenesedett, és hűvös, fejedelmi tekintettel bámult előre, ami azt fejezte ki, felsétálhatna ahhoz az asztalhoz most rögtön és követelhetné a származásától fogva megillető jogait. Akár csupán ez a nemes viselkedés volt, akár egy kis lélek karizma, majdnem lehetetlen volt másfelé nézni Lissáról. Szépségének megvolt a szokásos ragyogó jellege, és körben a teremben rengeteg arc ugyanazt az áhítatot sugározta felé, amit az Udvarban mindenhol észrevettem. Dimitrij átváltoztatása továbbra is egy rejtély volt, de azok, akik hittek benne, valójában valamiféle szentnek tekintették Lissát. Oly sok ember szemében vált sokkal nagyobbá az életnél, a családnevével és titokzatos erejével – és most az állítólagos képességével, hogy strigákat változtat vissza. Önelégülten néztem vissza Tatjanára. – Nem tizennyolc év a törvényes szavazási életkor? – Sakk-matt, ribanc. – Igen – mondta jókedvűen. – Ha a Dragomiroknak megvan a szükséges legkisebb létszámuk. Nem mondanám, hogy elképesztő győzelmem ezen a ponton egészen darabokra hullott, de bizonyára veszített egy kicsit ragyogásából. – A micsodájuk? – A szükséges legkisebb létszámuk. Törvényileg, ahhoz, hogy egy mora családnak szavazata legyen a Tanácsban, kell, hogy legyen családjuk. Lissának nincs. Ő az egyetlen. Hitetlenül bámultam. – Mi, azt mondja, Lissának gyereke kell, hogy legyen, hogy szavazati jogot kapjon? Tatjana grimaszolt. – Természetesen nem ma. Egy napon. Biztos vagyok benne. Hogy egy családnak szavazati joga legyen, legalább két tagja kell, hogy legyen, akik közül egyiknek tizennyolc év felettinek kell lenni. Ez a mora törvény – ismét, egy törvény, ami évszázadok óta a könyvekben áll. Néhány ember zavarodott és meglepett pillantást váltott. Ez nyilván nem egy olyan törvény volt, amiben sokan jártasak voltak. Persze, ez a helyzet – egy királyi család vonala egy
170
személyre csökkent – nem olyasmi volt, ami az újkeletű történelemben megtörtént, ha egyáltalán valaha megtörtént. – Így igaz – mondta szabadkozva Ariana Szelszky. – Olvastam róla. Oké, ez volt, amikor elképesztő győzelmem darabokra hullott. A Szelszky az egyik olyan család volt, akikben megbíztam, és Ariana volt az idősebb nővére a pasasnak, akit anyám védelmezett. Ariana egy csinos, könyveket bújó típusú személy volt, és tekintve, hogy a testőri életkor változtatás ellen szavazott, valószínűtlennek tűnt, felajánlaná a bizonyosságnak ezt a darabját, ha nem lenne igaz. További muníció nélkül, a régi tartalékokat vettem igénybe. – Ez – mondtam Tatjanának, – a legelbaszottabb törvény, amit valaha is hallottam. Megtette. A hallgatóság döbbent fecsegésben fakadt ki, és Tatjana feladta, a barátságosság akármilyen látszatához ragaszkodott is. Tatjana a kikiáltót sürgette bármilyen parancsra, amit az adhatna. – Távolítsák el! – kiabálta Tatjana. Még a sebesen növekvő zajjal is, hangja tisztán zengett a termen keresztül. – Nem fogjuk tolerálni ezt a fajta vulgáris viselkedést! Egy szempillantás alatt testőrök voltak rajtam. Őszintén, amilyen sűrűn mostanában elrángattak helyekről, majdnem volt valami kellemesen ismerős benne. Nem harcoltam a testőrökkel, ahogy az ajtóhoz vezettek, de azt sem hagytam nekik, hogy néhány búcsúszó nélkül vigyenek el. – Megváltoztathatta volna a szükséges legkisebb létszám törvényét, ha akarta volna, maga álszent ribanc! – ordítottam vissza. – Kicsavarja a törvényt, mert önző, és mert fél! Élete legrosszabb hibáját követi el. Meg fogja bánni! Várjon és meglátja – azt fogja kívánni, bárcsak soha ne tette volna! Nem tudom, vajon bárki hallotta-e a szóáradatomat, mert akkorra a terem visszatért a zűrzavarba, amelyben volt, mikor beléptem oda. A testőrök – hárman közülük – nem engedtek el addig, míg kinn nem voltunk. Amint elengedtek, mindannyian feszélyezetten álltunk ott néhány pillanatig. – Most mi legyen? – kérdeztem. Próbáltam távol tartani a haragot a hangomból. Még mindig dühös voltam és izgatott, de ez nem ezeknek a srácoknak a hibája volt. – Be fogtok csukni? Tekintve, hogy ez visszajuttatna Dimitrijhez, majdhogynem jutalom lenne. – Csak azt mondták, hogy távolítsunk el – mutatott rá az egyik testőr. – Senki sem mondta, mihez kezdjünk veled utána. Egy másik testőr, idős és őszülő, mégis brutálisnak kinéző, savanyú ábrázattal nézett rám. – Én elmennék, amíg tudok, mielőtt tényleg esélyük lesz megbüntetni téged. – Nem, mintha nem találnának meg, ha tényleg azt akarják – tette hozzá az első testőr. Ezzel mindhárman visszaindultak befelé, otthagyva engem zavarodottan és zaklatottan. Testem még mindig egy küzdelemre vágyott, és azzal a kielégítetlenséggel voltam teli, amit mindig tapasztaltam, amikor olyan helyzettel néztem szembe, amiben tehetetlennek éreztem magam. Az a sok ordibálás a semmiért. Semmit sem értem el. – Rose? Kimozdultam háborgó érzéseimből és felnéztem az épületre. Az idősebb testőr nem ment be, és még mindig a bejáratnál állt. Az arca szenvedélymentes volt, de azt gondoltam, láttam a csillogást a szemében. – Ezért megérte – mondta nekem, – azt gondoltam, fantasztikus voltál odabenn. Nem éreztem úgy, mintha mosolyognék, de az ajkaim elárultak engem. – Köszönöm – mondtam. Nos, talán egy dolgot elértem.
171
Huszonkettő (fordította: Srekuci) Nem fogadtam meg a srácok tanácsát, és kitörtem onnan, habár nem is igazán ültem le a lépcsősorra sem. Egy közeli cseresznyefa csoport mellett időztem, és rájöttem, hogy csak idő kérdése, hogy az emberek elkezdjenek kiáramolni a teremből a gyűlés végeztével. Jó pár perc elteltével sem történt semmi, ezért becsusszantam Lissa elméjébe, és rájöttem, hogy még mindig teljes erőből folyik a vita. Habár Tatjana kétszer is kijelentette, hogy az ülésnek vége, az emberek még mindig csoportokban állva vitatkoztak. Tasha egy csoportban állt Lissával és Adriannal, és olyan szenvedélyes beszédet tartott, amiben mindig is jó volt. Tasha talán nem olyan hűvös, számító ember, mint Tatjana, ha politikai döntésre kerül a sor, de Tashának nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy átlássa a rendszert, és megtalálja az adandó lehetőségeket. Az életkor-csökkentő határozat ellen volt. Ő a morákat akarta megtanítani harcolni. Egyik sem juttatta őt előbbre, így a következő legjobb dologhoz fordult: Lissához. – Miért vitatkozunk egymással azon, hogy a legjobb megölni a strigákat, amikor meg is menthetjük őket? – Tasha egyik karját Lissa, másikat Adrian köré fonta, előre tolva kettejüket. Lissa még mindig higgadt és magabiztos arcot vágott, de Adrianon látszott, hogy képes elillanni abban a pillanatban, ahogy esélyt kap rá. – Vaszilisza – akit jut eszembe, valóban megfosztottak a neki járó szavazati jogától az elavult törvények miatt – megmutatta, hogy a strigákat vissza lehet hozni. – Ezt nem bizonyították még be – válaszolt az egyik férfi a tömegből. – Most viccelsz? – kérdezte a mellette lévő nő. – A nővérem ott volt azzal a csoporttal, amelyik visszahozta őt. Azt mondja, hogy teljes mértékben dampyr. Még a napon is kint volt! Tasha helyeslően a nő felé bólintott. – Én magam is ott voltam. És most már két lélekhasználónk is van, akik képesek ezt megtenni más strigákkal is. Akármennyire is tiszteltem Tashát, nem álltam teljesen mellette ebben a témában. Az erő mennyisége – nem is említve a karózásba vetett erőfeszítésről – amire Lissának szüksége volt Dimitrijnél, az megdöbbentő volt. Ideiglenesen még a kötelékünk is megsérült. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudná többé megtenni. Azt sem jelenti, hogy nem akarja megtenni többé. Annyira könyörületes volt, hogy képes magát a tűzvonalba vetni, hogy segíthessen másokon. De én tudtam, hogy minél több erőt képvisel egy lélekhasználó, annál gyorsabban száguldanak lefelé az őrület országútján. És Adrian… nos, ő szinte nem is kérdéses. Még ha el is akarna menni strigákat karózni, neki akkor sincs meg az a fajta gyógyító képessége, ami képes egyet helyreállítani – legalább nem most. Ez nem volt gyakori a morák közt, hogy a képességeiket külön féle módon használják. Néhány tűzhasználó, mint Christian, megtanulta irányítani a tüzet. Mások csak a varázslatukat képesek használni, hogy úgymond felmelegítsék a szoba levegőjét. Hasonlóképpen Lissa és Adrian ereje a lélekben lakozik. Adrian legnagyobb gyógyítói eredménye az volt, hogy helyrehozott egy törött csontot, és Lissa még mindig nem képes az álomjárásra, nem számít, hogy mennyit gyakorol.
172
Szóval, tényleg, Tashának van egy lélekhasználója, ki képes megmenteni a strigákat, de nem igazán képes átváltoztatni egy csapatnyi szörnyet. Tasha is rájött erre. – A tanácsnak nem a korhatár-csökkentési rendeletre kéne pazarolnia az idejét – folytatta. – Az erőforrásainkat abba kéne fektetnünk, hogy még több lélekhasználót találjunk, és össze kell gyűjtenünk őket, hogy segítsenek megmenteni a strigákat. – Pillantása elidőzött a tömegben lévő arcok némelyikén. – Martin, a te bátyád nem az akarata ellenére lett átváltoztatva? Elég munkával visszahozhatnánk őt hozzád. Élve. Pont olyannak, amilyennek ismerted. Máskülönben csak megkarózzák a testőrök, mikor rálelnek a nyomára – és természetesen egészen addig ártatlanokat fog gyilkolni. Ja, Tasha jó volt. Jó képet tudott festeni a dolgokról, és azt a Martin fickót is majdnem megríkatta. Nem említette azokat az embereket, akik saját akaratukból változtak át strigává. Lissa még mindig mellette állt, de nem volt biztos abban, hogy érez a striga-megmentő lélekhasználó hadsereg iránt, de rájött arra, hogy ez mind része Tasha rengeteg másik tervének – beleértve azt is, hogy Lissa megkapja a szavazati jogát. Tasha Lissa képességeire és jellemére játszott, kigúnyolva a valóban elavult törvényt, melyet abban az időben hoztak, mikor egy ilyen probléma fel sem merülhetett. Tasha később rámutatott, hogy a teljes tizenkét családból álló tanácsnak egy üzenetet kéne küldenie mindenfelé a strigáknak a mora összetartásról. Nem akartam többé őt hallgatni. Hagytam, hogy Tasha végezze a politikai varázslatait, Lissával majd később beszélek. Még mindig annyira felkavart az, ami történt, mikor üvöltözni kezdtem a tanáccsal, hogy még a szoba látványát sem voltam képes elviselni. Elhagytam Lissa elméjét, és visszatértem a sajátomba, meghökkenve azon, hogy egy arcot láttam közvetlen magam előtt. – Ambrose! Az egyik leghelyesebb dampyr a földön – Dimitrij után természetesen – rám villantott egy csillogó mozisztáros mosolyt. – Annyira mozdulatlan voltál, hogy driádnak, erdei nimfának tűntél. Pislogtam egyet. – Hogy minek? A cseresznyefára mutatott. – Természet lelke. Gyönyörű nők, kik eggyé válnak a fákkal. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez most egy bók volt, vagy sem – mondtam. – Jó téged újra látni. Ambrose igazi különlegesség volt a kultúránkban: egy dampyr férfi, aki nem tette le a testőri esküjét, és nem is fut el bujkálva az emberek közé. A dampyr nők gyakran választják, hogy nem csatlakoznak a testőrökhöz, hogy a családjukkal törődhessenek. Ezért voltunk olyan kevesen. De a férfiak? Nekik nincs kifogásuk, ami a legtöbb embert illeti. Ahelyett, hogy szégyenteljesen lapítana, Ambrose azt választotta, hogy egyszerűen itt marad, és másképp szolgálja a morákat. Lényegét tekintve egy szolga volt – egy magas osztálybeli szolga, ki italokat szolgál fel elit partikon, és üzeneteket ad át nemes hölgyeknek. És ha a pletykák igazak, akkor Tatjanát testileg is szolgálja. Ez annyira hátborzongató, hogy azonnal ki is vertem a fejemből. – Téged is – válaszolta. – De ha nem a természettel kommunikálsz, akkor mit csinálsz? – Ez egy hosszú történet. Mondjuk úgy, hogy kidobtak a tanács gyűléséről. Viccesen nézett rám. – Szó szerint kidobtak? – Kirángatva, azt hiszem. Meglepődtem, hogy nem láttalak sehol – merengtem. – Természetesen, hogy úgy mondjuk, hmmm, kissé elfoglalt voltam múlt héten. – Én is úgy hallottam – mondta együttérző tekintettel. – Habár valójában nem is voltam itt. Csak előző este jöttem vissza.
173
– Épp időben a mókához – motyogtam. A bűntudattól mentes pillantása elárulta nekem, hogy még nem hallott a rendeletről. – Mit csinálsz most? – kérdezte. – Ez nem tűnik büntetésnek. Befejezted a mondatodat? – Valami olyasmi. Igazából várok valakire. Aztán csak lógni fogok a szobámban. – Nos, ha épp agyonütöd az időt, akkor miért nem jössz velem meglátogatni Rhonda nénit? – Rhonda? – néztem rá morcosan. – Ne vedd sértésnek, de a nagynénéd nem igazán nyűgözött le engem a képességeivel legutóbb. – Nem vettem annak – mondta mosolyogva. – De ő agyal rajtad. És Vasziliszán. Szóval, ha csak úgy lógsz errefelé… Hezitáltam. Igaza volt abban, hogy nincs semmi jobb dolgom. Elakadtam mind Dimitrij és mind a tanács idióta állásfoglalása ügyében is. Mégis Rhonda – az ő jósnő mora nagynénje – nem egy olyan ember, akit szívesen látnék újra. Könnyed szavaim ellenére, az igazság az, hogy Rhonda néhány jóslata utólag tényleg beigazolódott. Csak nem igazán kedveltem őket. – Rendben – mondtam, és próbáltam unott képet vágni. – De csináljuk gyorsan. Újra rám mosolygott, mintha átlátna a trükkömön, és bevezetett egy épületbe, ahol már egyszer jártam. Egy luxus szalonba és spa-ba vezetett, mely az uralkodói családokból származó morák részére volt elkülönítve. Lissával itt csináltattuk meg a körmeinket, és ahogy Abrose-zal Rhonda barlangja felé tartottunk, egy furcsa idegen gyötrelmet éreztem magamban. Manikűr és pedikűr… a világ legtriviálisabb dolgának tűnnek. De azon a napon csodálatosak voltak. Lissával nevettünk, és közel kerültünk egymáshoz… épp úgy, mint az iskola megtámadása előtt, mielőtt minden a darabjaira hullott. Rhonda egy hátsó szobában jövendölt, ami távol volt a zsúfolt spa-tól. A szedett-vedett érzés ellenére egy jövedelmező üzletet hozott itt létre, és még saját recepciósa is volt. Vagyis, nos, eddig volt. Ez alkalommal az íróasztal üres volt, és Ambrose vezetett be Rhonda szobájába. A szoba pontosan ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt, mintha egy szív belsejében volnánk. Minden vörös volt: a tapéta, a dekoráció, és a párnák, melyek ellepték a földet. Rhonda maga is a földön ült, és egy doboz joghurtot evett, ami szörnyen normális dolognak tűnt egy olyas valakinél, ki állítólag misztikus erővel bír. Göndör fekete haj hullott a vállára, és nagy arany karikák csillogtak a fülében. – Rose Hathaway – mondta boldogan, félretéve a joghurtot. – Milyen egy csodás meglepetés. – Nem kellett volna előre látnia, hogy jövök? – kérdeztem szárazon. Az ajka viccesen megrándult. – Ez nem tartozik a képességeim közé. – Sajnálom, hogy megzavartuk az ebédedet – mondta Ambrose, és miközben leült, az izmos teste kecsesen meghajlott. – De Rose-t nem könnyű rávenni akármire is. – El tudom képzelni – mondta. – Le vagyok nyűgözve, hogy egyáltalán meg tudtad győzni őt, hogy eljöjjön. Mit tehetek ma érted, Rose? Vállat vontam, és elhelyezkedtem Ambrose mellett. – Nem tudom. Csak azért vagyok itt, mert Ambrose rábeszélt. – Úgy gondolja, hogy a legutóbbi jóslatod nem volt valami jó – válaszolt Ambrose. – Hé! – vetettem rá egy gyilkos pillantást. – Nem igazán ezt mondtam. Legutóbb Lissa és Dimitrij velem volt. Rhonda tarot kártyái megmutatták, hogy Lissa erővel és fénnyel áldott – nem meglepő. Rhonda megmondta, hogy Dimitrij elveszíti azt, mit legtöbbre értékelt, és el is vesztette: a lelkét. És én? Rhonda csak ennyit mondott, hogy élőhalottakat fogok ölni. Gúnyolódtam ezen, hiszen egy egész életnyi striga-gyilkolás áll előttem. Most elgondolkodtam azon, az élőhalott akár Dimitrij striga részét is jelenthette. Még ha nem is én döftem belé a karót, az biztos, hogy nagy részem volt az egészben. – Talán egy újabb kártyavetés segíthet abban, hogy az előző több értelmet nyerjen? – ajánlotta fel.
174
A fejemben ismét az átverés szó visszhangzott, ezért is volt olya meglepő, mikor a számat ezek a szavak hagyták el. – Pont ez a baj. A másiknak volt értelme. Attól félek… attól félek, mi mást fognak még mutatni a kártyák. – Nem a kártyák alakítják a jövőt – mondta kedvesen. – Ha valaminek meg kell történnie, az meg is fog, függetlenül attól, amit itt látsz. És még ráadásul… nos, a jövő folyton változik. Ha nem lennének döntéseink, nem lenne értelme az életünknek sem. – Látja – mondtam könnyelműen, – ez az a fajta cigány válasz, amire eddig is vártam. – Roma – javított ki. – Nem cigány. – A szarkasztikus megjegyzésem ellenére úgy tűnt, megmaradt a jó hangulata. A könnyed viselkedés biztos öröklődik ebben a családban. – Akarsz kártyát, vagy nem? Akartam? Egy dologban igaza volt – a jövő bekövetkezik, ha látom a lapjait, ha nem. És még ha a kártyalapok meg is mutatják nekem, amúgy sem érteném meg őket addig, míg az be nem következik… – Oké – mondtam. – A móka kedvéért. Úgy értem, a legutóbbi biztos csak egy szerencsés tipp volt. Rhonda a szemeit forgatta, de semmit sem mondott, miközben a tarot kártyáit keverte. Olyan precizitással művelte ezt, hogy úgy tűnt, mintha a kártyák maguktól mozognának. Mikor végre megállt, átnyújtotta nekem a paklit, hogy emeljek. Megtettem, majd újra egybe tette a két felet. – Múltkor három kártyával csináltuk – mondta. – Most többre is van időnk, ha szeretnéd. Öt, esetleg? – Minél több van, annál valószínűbb, hogy választ kapunk valamire. – Ha nem hiszel benne, akkor ez nem is lehet probléma. – Oké, akkor öt. Arca komollyá vált, ahogy leterítette a lapokat, és a szeme figyelmesen tanulmányozta azokat. Két kártya lappal felfelé került az asztalra. Ezt nem vettem jó jelnek. Legutóbb megtanultam, hogy ezek látszólag boldog kártyák, de… nos, mégsem boldogak. Az első a Kelyhek Kettes volt, amin egy férfi és egy nő volt együtt egy füves, virágokkal borított napsütötte réten. Természetesen, ez fejjel lefelé volt. – A kupák az érzelmekhez kötődnek – magyarázta Rhonda. – A Kupák Kettes egy egységet mutat, egy tökéletes szerelmet, és virágzó örömteli érzelmeket. De mivel fordítva van… – Tudod mit? – vágtam közbe. – Azt hiszem, kezdem kapizsgálni. Átugorhatod ezt a részt. Elég jó elképzelésem van arról, mit is jelenthet ez. – Ez a kártya akár jelenthetett engem és Dimitrijt is, az üres kupa, tele szívfájdalommal… de tényleg nem akartam hallani, ahogy Rhonda kielemzi azt, ami már így is széttépte a szívemet. Így áttért a következő lapra: A Kardok Királynője, szintén fejjel lefelé. – Az ilyen lapok különleges emberekre utalnak – mondta nekem Rhonda. – A Kardok Királynője nagyon parancsolónak hatott az aranybarna hajával és ezüst köpenyével. – A Kardok Királynője okos. Tudása gyarapodik, eszesebb az ellenségeinél, és ambiciózus. Felsóhajtottam. – De fejjel lefelé… – Fejjel lefelé – mondta Rhonda, – az összes jellemző az ellenkezőjévé válik. Ő még mindig okos, még mindig a saját útját járja... de hazug úton jár. Rengeteg ellenség és megtévesztés övezi. Azt mondanám, sok ellenséged van. – Jah – mondtam, a koronát méregetve. – Azt hiszem, van tippem, ki az. Épp most hívtam álszent ribancnak. Rhonda nem kommentálta ezt, hanem tovább lépett a következő lapra. Ez már normálisan feküdt, de azt kívántam, bárcsak ne így lett volna. Egy rakat kard volt rajta, a földbe szúrva, és az egyikhez egy bekötött szemű nő volt hozzá kötve. A Kardok Nyolcas.
175
– Ó gyerünk már! – kiáltottam fel. – Mi ez a dolog velem és a karddal? A múltkor is egy ugyan ilyen lehangolót adtál nekem. – Azon egy nő volt, aki egy kardokból álló fal előtt sírt. – Az a Kardok Kilences volt – értett egyet. – Ez mindig lehet rosszabb. – Ezt nehezen hiszem el. Felkapta a pakli maradékát, és átfutotta, és végül előhúzott egy lapot. A Kardok Tízet. – Ezt is húzhattad volna. – Ezen egy halott fickó feküdt a földön, és egy rakat kard nyársalta fel őt. – Ott a pont – mondtam. Ambrose kuncogott mögöttem. – A kilences mit jelent? – A kilences csapdában van. Képtelen kijutni a helyzetből. Rágalmat és vádat is jelenthet. Össze kell szednie az erejét, hogy elkerülhessen valamit. – Visszanéztem a királynőre, és arra gondoltam, amiket a tanácsteremben mondtam. Azok tuti, hogy vádnak számítanak. És csapdában lenni? Nos, még mindig meg van az esélye az élet fogytig tartó papírmunkának… Felsóhajtottam. – Oké, mi a következő? – Ez nézett ki a legjobban mind közül, a Kardok Hatos. Ezen egy csomó ember volt egy csónakban, kik a holdfényes vizen eveztek. – Egy utazás – mondta. – Épp most utaztam. Nem is keveset. – Gyanúsan méregettem őt. – Haver, ez ugye nem valami féle spirituális utazás? Ambrose ismét felnevetett. – Rose, azt kívánom, bárcsak minden nap kérnél tarot kártyavetést. Rhonda figyelmen kívül hagyta őt. Ha kupák lenne, akkor talán. De a kardok kézzelfoghatóbb. Akció. Egy igazi oda-vissza utazás. Hova a francba mehetnék? Ez azt jelentheti, hogy elutazom az Akadémiára, ahogy Tatjana sugallta? Vagy lehetséges lenne, hogy az összes szabályszegésem ellenére, és annak ellenére, hogy különféle királyi fenséges neveken hívtam, talán végül mégis kapok megbízatást? Egy olyat, mi távol van az Udvartól? – Lehet, hogy keresel valamit. Lehet, hogy ez egy valós utazás egy spirituális úttal összekötve, – mondta, ami totálisan úgy hangzott, mintha ezzel akarná védeni a seggét. – Ez az utolsó… – A szemöldöke magasra szökött az ötödik lapnál. – Ez rejtve marad előttem. Odapillantottam. – A Kelyhek Apródja. Nagyon egyértelműnek tűnik. Egy apród, hmmm, kelyhekkel. – Általában tiszta látomásaim vannak… A lapok beszélnek hozzám, elmondják, mit jelentenek. Ez az egy most nem tiszta. – Az egyetlen dolog, ami itt nem biztos, hogy ez egy fiú, vagy egy lány. – A kártyán lévő személy fiatalnak tűnt, de szakálla volt, egy olyan kétnemű arcon, hogy képtelenség volt meghatározni, a nemi hovatartozását. A kék harisnya és a tunika sem segített, habár a háttérben lévő napfényes rét ígéretes volt. – Mindkettő lehet – mondta Rhonda. – Ez a legalacsonyabb szintű azok közül a kártyák közül, melyek személyeket ábrázolnak lapjaikon: Király, Királynő, Lovag és az Apród. Akárki is az apród, az egy megbízható, és kreatív személy. Optimista. Jelenthet valaki olyat, aki veled tart az utazásodon – vagy talán ő lehet az oka az utazásodnak. Akármennyi optimizmusomat vagy hitemet vetettem is a kártyákba, az most mind eltűnt ezzel. Az alapján, amit mondott, ez akár száz dolgot is jelenthetett, és ez nem volt totál mérvadó. Általában észre szokta venni a szkepticizmusomat, de a figyelmét nagy homlokráncolások közepette még mindig a kártyára irányította. – De egyszerűen nem tudom megmondani… egy felhő van körülötte. Miért? Ennek semmi értelme. Attól, hogy ennyire zavarban volt, kirázott a hideg. Mindig is azt mondtam magamnak, hogy ez egy átverés, de ha eddig is tettette, amit csinált, akkor… nos, nem tudott volna kitalálni valamit a Kelyhek Apródjára is? Nem valami meggyőző a szereplése, ha emiatt az
176
utolsó kártya miatt megkérdőjelezi magát. A gondolat, hogy talán van valami misztikus erő, ami blokkolja őt, felébresztette a cinikus viselkedésemet. Végül, egy sóhaj kíséretében felnézett rám. – Sajnálom, ez minden, amit elmondhatok neked. A többi része segített? Átnéztem a kártyákat. Szívfájdalom. Egy ellenség. Vádak. Akadály. Utazás. – Néhányuk olyan dolgokat mond el, amit már amúgy is tudok. A többi csak még több kérdést hagy maga után. Mindent tudóan elmosolyodott. – Ez általában ilyen. Megköszöntem a jóslást, és titokban örültem neki, hogy nem kellett fizetnem érte. Ambrose kikísért, miközben megpróbáltam lerázni magamról azt a hangulatot, amit Rhonda jóslása váltott ki belőlem. Elég problémám van az életben anélkül is, hogy hagynám, hogy egy rakat hülye kártya zavarjon engem. – Megleszel? – kérdezte, mikor végre kijutottunk. A nap egyre magasabbra hágott. Az Uralkodói Udvar hamarosan ágyba bújik, és véget vet egy mozgalmas napnak. – Én… én nem hoztalak volna el, ha tudom, hogy ez ennyire elszomorít téged. – Nem, nem – mondtam. – Nem a kártya miatt van. Nem egészen. Van egy rakat más dolog… az egyikről tuti, hogy te is tudsz. Nem akartam felhozni a rendeletet, ami friss volt, mikor összefutottunk, de dampyrként joga van ahhoz, hogy megtudja, mi történt. Az arca tökéletesen mozdulatlan volt, amíg beszéltem, kivéve a sötét barna szemeit, amik egyre vadabbá váltak, ahogy előre haladtam a történetben. – Itt valami hiba lehet – mondta végül. – Ezt nem tehetik meg. Ezt nem tehetik meg a tizenhat évesekkel. – Jah, nos, én is így gondolom, de látszólag elég komolyan gondolták ahhoz, hogy kidobjanak engem, mikor megkérdőjeleztem a döntésüket. – El tudom képzelni, ahogy te „megkérdőjelezed”. Ebből az következik, hogy még több dampyr fog kilépni a testőrködés alól… hacsak, természetesen, az hogy ilyen fiatalok, nem jelenti-e azt, hogy nyitottabbak az agymosásra. – Érzékeny terület a számodra, mi? – kérdeztem. Hisz mindent egybevéve, ő is egy kilépett testőr. Megrázta a fejét. – Ebben a társadalomban maradni, szinte képtelenség volt számomra. Ha akármelyik kölyök úgy dönt, hogy ki akar lépni, nekik nem lesznek meg azok a befolyásos barátaik, mint akik nekem voltak. Kitaszítottak lesznek. Ezt fog történni. Vagy megölik a tiniket, vagy elvágják őket a népüktől Elgondolkodtam azon, milyen befolyásos barátai lehetnek neki, de nem most jött el az ideje annak, hogy megtudjam az élettörténetét. – Nos, úgy tűnik, a ribanc királynőt ez nem érdekli. Az elgondolkodó zavart tekintet a szemében kiélesedett. – Ne hívd őt így! – figyelmeztetett harsányan. – Ez nem az ő hibája. Váó. Meglepő. Szinte sosem láttam a szexi karizmatikus Ambrose-t semmi másnak, mint barátságosnak. – Természetes, hogy az ő hibája! Ő a morák legfőbb vezetője, emlékszel? A dühe egyre elmélyült. – A Tanács is szavazott. Nem csak ő. – Jah, de ő támogatólag szavazott a határozatra. Ő döntötte el a szavazást. – Biztos volt rá valami oka. Te nem ismered őt annyira, mint én. Ő nem akarna ilyen dolgokat. Meg akartam kérdezni, hogy magánál van-e, de aztán emlékeztettem magam, hogy milyen
177
kapcsolatban is van a királynővel. Azoktól a romantikus pletykáktól émelyegni kezdtem, de ha igazak, akkor feltételezem, hogy jogosak az aggodalmai. Azt is eldöntöttem, hogy talán az a legjobb, ha nem ismerem őt annyira, mint Ambrose. A harapásnyomok a nyakán valamiféle intim viszonyt bizonyítanak. – Akármi is folyik köztetek, az nem az én dolgom – mondtam neki nyugodtan, – de ezt arra használta, hogy átverjen téged, hogy olyannak gondold őt, amilyen nem is. Velem is ezt tette, és bedőltem neki. Ez egy átverés. – Nem hiszem – mondta még mindig sziklakemény arccal. – Királynőként sokféle nehéz helyzetbe keveredik. Többnek kell lennie e mögött – meg fogja változtatni a határozatot, ebben biztos vagyok. – Királynőként – mondtam a hangsúlyát utánozva, – meg kell hogy legyen a képessége ahhoz… A szavaim elhaltak, ahogy egy hang megszólalt a fejemben. Lissa hangja. Rose, ezt látni akarod. De meg kell ígérned, hogy nem okozol semmi bajt. Lissa mutatott nekem egy helyet, és sürgetést éreztem. Ambrose kemény pillantása elbizonytalanodott. – Jól vagy? – Én… jah. Lissának szüksége van rám. – sóhajtottam fel. – Nézd, nem szeretném, ha harcolnánk, oké? Láthatóan teljesen más szemszögből látjuk a problémát, de úgy gondolom, mindketten egyetértünk a kulcsproblémában. – A kölyköket nem kéne elküldeni a halálba? Jah, ebben egyetértünk. – Egymásra mosolyogtunk, és a köztünk lévő harag szertefoszlott. – Beszélni fogok vele, Rose. Rájövök, mi a valós történet, és tudatni fogom veled, oké? – Oké. – Nehezen hittem el, hogy akárki képes szemtől szembe szívhez szólóan beszélni Tatjánával, de megint, talán többről szól az ő kapcsolatuk, mint ahogy én hittem. –Kösz. Jó volt újra látni téged. – Téged is. Most menj. Menj Lissához. Nem kellett győzködni. A sürgetés mellett Lissa küldött egy újabb üzenetet a kötelékünkön keresztül, mitől repülőrajtot vettem. Dimitrijről van szó.
178
Huszonhárom (fordította: Bejja) Nem volt szükségem a kötelékre, hogy megtaláljam Lissát. A tömeg figyelmeztetett, hol volt ő – meg Dimitrij. Az első gondolatom az volt, hogy valamiféle megkövezésről vagy középkori összecsődülésről van szó. Aztán észrevettem, hogy az ácsorgó emberek egyszerűen csak néznek valamit. Átnyomakodtam közöttük, nem törődve az alávaló pillantásokkal, melyeket kaptam, míg a nézelődők első sorában nem álltam. Amit találtam, megállásra késztetett. Lissa és Dimitrij egymás mellett ült egy padon, miközben három mora és – nicsak – Hans ült velük szemközt. Testőrök álltak elszórva körülöttük, feszülten és nyilvánvalóan ugrásra készen, ha a dolgok rosszra fordulnának. Mielőtt egyetlen szót is hallottam volna, pontosan tudtam, mi történt. Ez egy kihallgatás volt, egy vizsgálat, hogy megállapítsák pontosan mi is Dimitrij. A legtöbb körülmény esetén ez furcsa hely lenne egy formális vizsgálódáshoz. Ironikus módon az egyik olyan udvar volt, amin Eddie-vel dolgoztunk, az, amelyik a fiatal királynő szobrának árnyékában állt. Az Udvar temploma a közelben állt. Ez a füves terület nem igazán volt megszentelt föld, de elég közel volt a templomhoz, hogy az emberek vészhelyzetben befuthassanak oda. A feszületek nem ártottak a strigáknak, de nem tudtak bemenni templomba, mecsetbe, vagy bármilyen megszentelt helyre. Emellett és a reggeli napfény mellett valószínűleg annyira biztonságos volt a hely és az idő, amennyire a hivatalnokok össze tudtak gyűlni, hogy kikérdezzék Dimitrijt. Felismertem az egyik mora kihallgatót, Reece Tarust. Anyai oldalról Adrian rokona volt, de az életkorról szóló törvény érdekében is beszélt. Így azonnal ellenszenveztem vele, legfőképpen a fennhéjázó hangszínre való tekintettel, amit Dimitrij irányában használt. – Vakítónak találod a napot? – kérdezte Reece. Egy tábla volt előtte, és úgy tűnt, egy ellenőrző listát követ. – Nem – mondta Dimitrij egyenletes és ellenőrzése alatt tartott hangon. Figyelme teljesen a kikérdezőire irányult. Fogalma sem volt róla, hogy ott voltam, és valahogy tetszett, hogy így van. Csak bámulni akartam egy pillanatig, és csodálni az arcvonásait. – Mi van, ha a napba nézel? Dimitrij habozott, és nem vagyok biztos, hogy rajtam kívül bárki elcsípte a hirtelen csillogást a szemében – vagy tudta, mit jelent. A kérdés ostoba volt, és azt hiszem Dimitrij – talán, csak talán – nevetni akart. Szokásos rutinjával fenntartotta higgadtságát. – Bárkit elvakítana, ha elég sokáig a napba bámulna – felelte. – Az történik velem, ami itt bárki mással történne. Reece úgy tűnt, nem kedveli a választ, de nem volt hiba a logikában. Összeszorította az ajkát és tovább haladt a következő kérdésre. – Égeti a bőrödet? – Ebben a pillanatban nem. Lissa átpillantott a tömegre és észrevett engem. Ő nem tudott engem megérezni a köteléken keresztül, de néha úgy tűnt, volt egy rejtélyes megérzése, ha a közelben voltam. Azt hiszem,
179
megérezte az aurámat, ha elég közel voltam, mivel valamennyi lélek-használó azt állította, hogy az árnyékcsókolta emberek körüli fénymező nagyon eltérő volt. Egy kicsit rám mosolygott, mielőtt visszafordult volna a kihallgatáshoz. A mindig éber Dimitrij észrevette Lissa apró mozdulatát. Odanézett, hogy meglássa, mi terelte el a lány figyelmét, s észrevett engem és tétovázott egy kicsit Reece következő kérdésénél, ami az volt, hogy „Észrevetted, hogy a szemeid alkalomadtán vörösre változnak? – Én… – Dimitrij rám bámult néhány pillanatig, és aztán visszarántotta fejét Reece irányába. – Nem fordultam meg sok tükör körül. De azt hiszem, az őreim észrevették volna, és egyikük sem mondott semmit. A közelben az egyik testőr egy kis hangot adott ki. Alig volt képes komoly arcot vágni, de azt hiszem, nagyon is kuncogni akart a nevetséges kérdéssoron. Nem tudtam visszaemlékezni a nevére, de mikor régebben az Udvarban voltam, ő és Dimitrij sokat beszélgettek és nevettek együtt. Ha egy régi barát elkezdi elhinni, hogy Dimitrij ismét egy dampyr, akkor annak egy jó jelnek kell lenni. A Reece melletti mora körbe tekintett, próbálta kideríteni, honnét jött a hang, de semmit sem fedezett fel. A kikérdezés folytatódott, ez alkalommal azzal kapcsolatban, vajon Dimitrij belépne-e a templomba, ha azt kérnék tőle. – Beléphetek most azonnal – mondta nekik. – El fogok menni holnap az istentiszteletre, ha azt akarjátok. – Reece még egy feljegyzést készített, kétségtelenül azon csodálkozva, rá tudnáe venni a lelkészt, hogy szentelt vízzel locsolja le Dimitrijt. – Ez az egész csak figyelemelterelés – egy ismerős hang mondta a fülembe. – Parasztvakítás. Ezt mondja Tasha nénikém. – Christian most már mellettem állt. – Túl kell esni rajta – suttogtam vissza. – Látniuk kell, hogy már nem striga többé. – Aha, de alig írták alá az életkorról szóló törvényt. A királynő kiadta az engedélyt, amint a Tanács ülését befejezték, mert feltűnést kelt és az emberek valami újnak szentelik a figyelmüket. Így ürítették ki végül a termet. ’Hé, menjetek a mutatványoshoz!’ Majdnem hallottam Tashát, ahogy szóról szóra kimondja. Mégis, volt benne igazság. Éreztem az ellentmondást. Azt akartam, hogy Dimitrij szabad legyen. Azt akartam, hogy olyan legyen, amilyen lenni szokott. Mégsem értékeltem, hogy Tatjana a saját politikai előnye miatt teszi mindezt, és nem azért, mert valójában törődik azzal, mi a helyes. Valószínűleg ez volt a legmonumentálisabb dolog, ami a történelmünk során történt. Ekként kellett, hogy kezeljék. Dimitrij sorsának nem kellene egy kellemes mutatványnak lennie, hogy eltereljék vele mindenki figyelmét egy igazságtalan törvényről. Reece jelenleg Lissát és Dimitrijt kérte, hogy írják le, pontosan mit tapasztaltak a rajtaütés éjjelén. Volt egy olyan érzésem, ez olyasvalami volt, amit már elég sokszor elmondtak. Habár Dimitrij a nem-fenyegető higgadtság képmása volt, még mindig éreztem azt a gyászos érzést nála, a bűntudatot és gyötrődést, amit amiatt érzett, amit strigaként tett. De azért, mikor Lissa felé fordult, hogy meghallgassa, ahogy elmondja az ő verzióját a történetről, Dimitrij arca csodálkozással telt meg. Áhitattal. Imádattal. Féltékenység villant át rajtam. Dimitrij érzései nem voltak romantikusak, de nem számított. Ami számított, hogy engem elutasított, de Lissára úgy tekintett, mint a legnagyszerűbb dologra a világon. Nekem azt mondta, soha többé ne beszéljek vele ismét és megesküdött, hogy bármit megtenne Lissáért. Ismét az az ingerlő érzésem volt, hogy tévedtem. Elzárkóztam attól, hogy elhiggyem, Dimitrij többé már nem képes szeretni engem. Lehetetlen volt mindazok után, amin ő meg én keresztülmentünk együtt. Mindazok után, amit egymás iránt éreztünk. – Úgy tűnik, igazán közel állnak egymáshoz – jegyezte meg Christian, gyanakvó éllel a hangjában. Nem volt időm megmondani neki, hogy az aggodalma alaptalan, mert hallani akartam, amit Dimitrijnek mondania kellett. Átalakulásának története nehezen volt követhető a többiek számára, nagyjából azért, mert a lélek továbbra is rosszul értelmezett dolog volt. Reece annyi mindent kihozott belőle, amennyit
180
tudott és aztán a kihallgatást Hans vette át. Hansnak, a mindig gyakorlatiasnak, nem volt szüksége terjedelmes vallatásra. A tettek embere volt, nem a szavaké. Egy karót ragadott a kezébe, és arra kérte Dimitrijt, hogy érintse meg. Az álló testőrök megfeszültek, valószínűleg arra az esetre, ha Dimitrij megpróbálja megragadni a karót, és elkezd őrjöngeni. Ehelyett Dimitrij nyugodtan kinyúlt és megfogta a karó hegyét néhány pillanatra. Volt egy kollektív lélegzet visszatartás, ahogy mindenki arra várt, Dimitrij felsikít a fájdalomtól, mivel a strigák nem tudják megérinteni az ezüstöt. Ehelyett Dimitrij úgy tűnt, unatkozik. Aztán Dimitrij mindenkit ámulatba ejtett. Visszahúzta a kezét, kinyújtotta izmos alkarját Hans irányába. A napos időben Dimitrij egy pólót viselt, ami a bőrét csupaszon hagyta. – Vágj meg vele – mondta Hansnak. Hans felhúzta egyik szemöldökét. – Ha ezzel megváglak, fájni fog, nem számít mi vagy. – Elviselhetetlen lenne, ha striga lennék – mutatott rá Dimitrij. Arca kemény volt és határozott. Az a Dimitrij volt, akit a harcban láttam, az a Dimitrij, aki soha nem táncolt vissza. – Csináld! Ne bánj velem kesztyűs kézzel! Hans nem reagált elsőre. A helyzet az, hogy váratlan iránya volt ez az eseményeknek. Végül felvillant a döntés arcvonásain, és kinyúlt, a karó hegyét Dimitrij bőre felé emelve. Ahogy Dimitrij kérte, Hans nem fogta vissza magát. A karó hegye mélyre szántott és vér bugyogott fel. Néhány morának, akik nem voltak hozzászokva a vér látványához (hacsak nem itták azt), elállt a lélegzetük az erőszakra. Mindannyian egyként hajoltak előre. Dimitrij arca azt mutatta, hogy kétségtelenül érzi a fájdalmat, de a megbűvölt ezüst egy strigának nem csak fájdalmat okozna – égetné. Rengeteg strigát megvágtam karóval és hallottam őket kínjukban sikoltozni. Dimitrij grimaszolt és beharapta a száját, ahogy a vér végigfolyt a karján. Esküszöm, büszkeség volt szemeiben attól a képességétől, hogy erős marad ez alatt az egész alatt. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Dimitrij nem kezd el csapkodni, Lissa feléje nyúlt. Megéreztem Lissa szándékát; meg akarta gyógyítani. – Várj! – mondta Hans. Egy striga percek alatt meggyógyulna. Hans érdeméül kellett betudnom ezt. Két tesztet gyúrt eggyé. Dimitrij hálás pillantást vetett rá, és Hans egy apró fejbólintást adott rá tudomásul vételként. Hans elhitte, jöttem rá. Akármilyen hibái is voltak Hansnak, igazán azt gondolta, Dimitrij ismét dampyr volt. Örökké szeretni fogom ezért, nem számít, milyen sok akta iktatását végezteti el velem. Így hát mindannyian ott álltunk és néztük, ahogy szegény Dimitrij vérzik. Igazából eléggé beteg dolog volt, de a teszt működött. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a vágás nem tűnik el. Lissát végül hagyták, hogy meggyógyítsa, és ez nagyobb reakciót okozott a tömegben. A meglepődés moraja vett körül és azok a megigézett isten-imádó tekintetek tűntek fel az emberek arcán. Reece a tömegre pillantott. – Van valakinek bármi kérdése a mieinken kívül? Senki sem beszélt. Mindenki meghökkent az elé táruló látványon. Nos, valakinek előre kellett lépni. Szó szerint. – Nekem van – mondtam feléjük lépdelve. Rose, ne, könyörgött Lissa. Dimitrij ugyaolyan visszatetsző pillantással nézett. Valójában csaknem mindenki, aki a közelében ült. Mikor Reece pillantása rám esett, volt egy olyan érzésem, hogy újra és újra a tanácsteremben látott, ahogy Tatjanát álszent ribancnak nevezem. A kezeimet a csípőmre tettem, nem törődve azzal, mit gondoltak. Ez volt az esélyem arra, hogy Dimitrijt rákényszerítsem, vegyen tudomásul engem. – Mikor striga voltál – kezdtem, világossá téve, hogy elhiszem, ez a múltban volt, – nagyon jó kapcsolataid voltak. Rengeteget tudtál a strigák hollétéről Oroszországban és az Államokban
181
is, igaz? Dimitrij óvatosan nézett rám, próbálta kitalálni, hova fogok kilyukadni. – Igen. – Még mindig tudod? Lissa a szemöldökét ráncolta. Azt gondolta, gondatlanul belekeverem Dimitrijt, mintha még mindig kapcsolatban állna más strigákkal. – Igen – mondta Dimitrij. – Feltéve, hogy egyikük sem költözött el. – A válasz ezúttal sokkal gyorsabban érkezett. Nem voltam biztos benne, vajon kitalálta-e a taktikámat, vagy csak bízott benne, hogy a Rose-logikám valami hasznoshoz vezet. – Megosztanád ezt az információt a testőrökkel? – kérdeztem. – Elárulnál nekünk minden striga rejtekhelyet, hogy le tudjunk csapni rájuk? Erre volt reakció. Proaktívan strigákat keresni olyan forró vitatéma volt, mint a másik probléma, amiről épp most volt szó, mindkét oldalon erős nézetekkel. Hallottam, ahogy mögöttem a tömegben ismételgették azokat a véleményeket, néhány ember azt mondta, öngyilkosságot sugalmazok, miközben mások elismerték, hogy van egy értékes eszköz a kezünkben. Dimitrij szemei felragyogtak. Nem az a rajongó tekintet volt, amivel olyan gyakran Lissára nézett, de nem érdekelt. Hasonló volt ahhoz, amelyen közösen osztoztunk azokban a pillanatokban, mikor olyan tökéletesen megértettük egymást, hogy még csak nem is kellett kimondanunk, mire gondoltunk. Ez a kapcsolat felvillant közöttünk, csakúgy, mint Dimitrij helyeslése – és hálája. – Igen – válaszolta, hangja erős és hangos volt. – Elmondhatok mindent, amit a strigák terveiről és helyzetéről tudok. Szembeszállok velük veletek, vagy hátra maradok – amelyiket akarjátok. Hans lelkes arckifejezéssel hajolt előre a székében. – Az felbecsülhetetlen lenne. Még több jópont Hansnak. Annak az oldalán állt, hogy üssünk a strigákon, mielőtt ők jönnek el értünk. Reece elvörösödött – vagy talán csak megérezte a napot. Igyekezetükben, hogy meglássák, Dimitrij elég-e a fényben, a morák kényelmetlenségnek tették ki magukat. – Várjunk csak! – kiáltotta át Reece a növekvő zsivajon. – Ezt a taktikát sohasem hagytuk jóvá. Mellesleg hazudhat is. Tiltakozását egy női sikoly szakította meg. Egy kis mora fiú, nem több mint hat, hirtelen elszakadt a tömegtől és felénk futott. Az anyukája volt az, aki sikoltott. Mozdultam, hogy a karját megragadva megállítsam. Nem tartottam attól, hogy Dimitrij bántaná, csak attól, hogy a fiú anyja szívinfarktust kap. A nő hálás arccal jött előre. – Nekem vannak kérdéseim – mondta a fiú alig hallható hangon, ahogy nyilvánvalóan próbált bátor lenni. Az anyja érte nyúlt, de én feltartottam a kezem. – Álljunk meg egy pillanatra. – rámosolyogtam a fiúra. – Mit szeretnél kérdezni? Rajta. – A fiú mögött félelem villant át az anya arcán, és aggódó pillantást vetett Dimitrijre. – Nem hagyom, hogy bármi történjen vele – suttogtam, habár semmi esetre sem tudhatta, hogy ezt el tudom érni. Mindazonáltal ott maradt, ahol volt. Reece a szemeit forgatta. – Ez nevetsé… – Ha striga vagy – a fiú hangosan félbeszakította, – akkor miért nincsenek szarvaid? A barátom, Jeffrey azt mondta, a strigáknak szarvaik vannak. Dimitrij szemei egy pillanatra nem a fiúra, hanem rám villantak. Ismét a tudás szikrája gyúlt közöttünk. Aztán egyenletes és komoly arccal Dimitrij a fiúhoz fordult és válaszolt. – A strigáknak nincsenek szarvaik. És még ha lenne is nekik, nem számítana, mert nem
182
vagyok striga. – A strigáknak vörösek a szemeik – magyaráztam. – Vörösnek tűnnek a szemei? A fiú előre hajolt. – Nem. Barnák. – Mi mást tudsz még a strigákról? – kérdeztem. – Szemfogaik vannak, mint nekünk – válaszolta a fiú. – Vannak szemfogaid? – kérdeztem Dimitrijt monoton hangon. Volt egy olyan érzésem, hogy ez már kitárgyalt terület, de felvetett egy új nézőpontot, amikor egy gyerek perspektívájából kérdezték. Dimitrij mosolygott – egy csodálatos mosollyal, ami felkészületlenül ért. Ezek a fajta mosolyok olyan ritkák voltak tőle. Még amikor boldog, vagy szórakozott volt, általában csak félig mosolygott. Ez igazi volt, megmutatta az összes fogát, melyek olyan laposak voltak, mint bármelyik emberé vagy dampyré. Nem voltak szemfogak. Úgy tűnt, a fiúra nagy hatással van. – Oké, Jonathan – mondta az anyja nyugtalanul. – Kérdeztél. Most menjünk. – A strigák szuper erősek – folytatta Jonathan, aki valószínűleg jövendőbeli ügyvéd aspiráns. – Semmi sem árthat nekik. – Nem zavartattam magam, hogy kijavítsam, azon aggódva, hátha szeretné látni, hogy egy karót keresztülszúrnak Dimitrij szívén. Valójában elképesztő volt, hogy Reece nem javasolta máris ezt. Jonathan átható tekintettel méregette Dimitrijt. – Szuper erős vagy? Meg tudnak sebezni? – Persze, hogy meg tudnak – válaszolta Dimitrij. – Erős vagyok, de továbbra is mindenféle dolog megsebezhet. És ekkor, Rose Hathaway módra mondtam valamit a fiúnak, amit igazán nem kellett volna. – Oda kellene menned behúzni neki egyet és kideríteni. Jonathan anyukája ismét sikoltott, de a fiú gyors kis bestia volt, kitért anyja szorítása elől. Dimitrijhez rohant, mielőtt bárki megállíthatta volna – nos, én megállíthattam volna – és apró öklével Dimitrij térdébe ütött. Aztán ugyanazokkal a reflexekkel, melyek lehetővé tették, hogy kitérjen a csatában ellenségei elől, Dimitrij azonnal azt színlelte, hogy hátrazuhan, mintha Jonathan kiütötte volna. A térdeit markolva Dimitrij úgy nyöszörgött, mintha borzasztó fájdalmai lennének. Több ember nevetett, és ekkorra az egyik testőr megragadta Jonathant és visszaadta a közelhisztérikus anyukájának. Ahogy elcipelték, Jonathan a válla felett visszapillantott Dimitrijre. – Nem tűnik nekem nagyon erősnek. Nem hiszem, hogy striga. Ez még több nevetést okozott és a harmadik mora kihallgató, aki csendben volt, felhorkantott és felemelkedett székéből. – Láttam, amit látnom kellett. Nem hiszem, hogy őrizetlenül kellene mászkálnia, de nem striga. Adjatok neki egy igazi helyet, ahol maradhat, és folytassátok az őrzését, míg a további döntést meghozzák. Reece felugrott. – De… A másik férfi leintette. – Ne vesztegess még több időt. Meleg van, és menni akarok lefeküdni. Nem azt mondom, hogy megértem, mi történt, de ez a legcsekélyebb problémánk jelenleg, amikor a Tanács fele le akarja tépni a másik felének a fejét az életkor törvény miatt. Ha bármi, akkor, amit ma láttunk, jó dolog, sőt, csodálatos. Megváltoztathatja, azt, ahogy eddig éltünk. Jelentést fogok tenni Őfelségének. És csak úgy, a csoport elkezdett feloszlani, de csodálkozás volt néhányuk arcán. Ők is elkezdték felfogni, ha az, ami Dimitrijjel történt, igaz volt, akkor minden, amit a strigákról tudtunk, megváltozik. A testőrök természetesen Dimitrijjel maradtak, ahogy ő és Lissa felálltak. Én azonnal feléjük haladtam, lelkesen, hogy sütkérezzem a győzelmünkben.
183
Amikor Dimitrij „ki volt ütve” Jonathan kis ütésétől, egy kicsit rám mosolygott, és a szívem ugrálni kezdett. Tudtam, hogy igazam volt. Még mindig voltak érzései irántam. De most, egy szempillantás alatt ez a kapcsolat eltűnt. Ahogy látott feléjük sétálni, Dimitrij arca fagyossá és óvatossá vált. Rose, mondta Lissa a köteléken keresztül. Most menj el. Hagyd őt békén. – A francokat fogok – mondtam, egyszerre válaszolva Lissának hangosan és Dimitrijt megszólítva. – Épp most segítettem elő az ügyedet. – Nélküled is jól haladtunk – mondta kimérten Dimitrij. – Ó, igen? – Nem tudtam elhinni, amit hallottam. – Egész hálásnak tűntél pár perccel korábban, mikor kitaláltam az ötletet, hogy segítesz nekünk a strigák ellen. Dimitrij Lissához fordult. Hangja halk volt, de eljutott hozzám. – Nem akarom látni őt. – Kénytelen vagy! – kiáltottam. Néhány távozó ember megállt, hogy megnézze, mire fel volt a lárma. – Nem vehetsz semmibe. – Küldd el! – morogta Dimitrij. – Én nem… ROSE! Lissa kiabált a fejemben, hogy fogjam be. Azok a metsző jáde szemek rám bámultak. Segíteni akarsz neki, vagy sem? Itt állni, és Dimitrijre kiabálni még inkább felzaklatja! Ezt akarod? Akarod, hogy az emberek ezt lássák? Hogy lássák, ahogy dühös lesz és visszakiabál rád, csak hogy ne érezd magad láthatatlannak? Nyugodtnak kell látniuk. Látniuk kell, hogy… normális. Igaz, hogy épp most segítettél. De ha most azonnal nem mész el, mindent tönkretehetsz. Megdöbbenve bámultam mindkettejükre, a szívem darabokra tört. Lissa szavai mindenütt ott voltak az elmémben, de lehet, hogy Lissa közelített is felém és hangosan is töprengett. Az ingerültségem még jobban felszökött. Mindkettejükkel beszélni akartam, de Lissa szavainak igazsága áthatolt a dühömön. Jelentet rendezni nem segítene Dimitrijen. Igazságos volt, hogy elküldtek? Igazságos volt, hogy ők ketten szövetkeztek, és figyelmen kívül hagyták, amit épp most tettem? Nem. De nem fogom hagyni, hogy a sértett büszkeségem elszúrja, amit épp, hogy csak elértem. Az embereknek el kell fogadniuk Dimitrijt. Úgy néztem mindkettőjükre, hogy az világossá tegye az érzéseimet, aztán elviharzottam. Lissa érzései rögtön együtt érzővé változtak a köteléken keresztül, de kizártam őket. Nem akartam hallani. Alig hagytam el a templom területét, mikor Daniella Ivashkovval futottam össze. Izzadtság kezdte összekenni tökéletesen felvitt sminkjét, ami elgondolkodtatott, hogy egy ideje kinn volt ő is a Dimitrij-féle látványosságot figyelni. Úgy tűnt, van néhány barát vele, de ők megtartották a távolságot, és maguk között csevegtek, mikor Daniella megállt előttem. Visszanyeltem a dühömet, emlékeztetve magam, hogy ő nem tett semmit, hogy felhúzzon. Mosolyt erőltettem magamra. – Üdv, Lady Ivashkov. – Daniella – mondta kedvesen. – Semmi rang. – Sajnálom. Még mindig fura a dolog. Daniella arrafelé bólintott, ahol Dimitrij és Lissa elindult az őreivel. – Láttalak ott nemrég. Segítetted az ügyét, azt hiszem. Szegény Reece, eléggé összezavarodott. Felidéztem, hogy Reece Daniella rokona. – Oh… sajnálom. Nem úgy értettem… – Ne kérj bocsánatot. Reece a nagybátyám, de ebben az esetben elhiszem, amit Vaszilisza és Mr. Belikov mondanak. Annak ellenére, milyen mérgessé tett Dimitrij, a belső ösztönöm zokon vette, hogy
184
elhagyták Dimitrij „testőr” rangját. Mégis meg tudtam bocsátani ezt Daniellának, figyelembe véve a viselkedését. – Te… te elhiszed, hogy Lissa meggyógyította? Hogy a strigák visszahozhatók? Rájöttem, hogy sok ember volt, aki elhitte. A tömeg is demonstrálta ezt valamennyire, és Lissa még inkább növelte követő fanatikusait. Valahogy a gondolataim menete mindig afelé tartott, hogy azt feltételeztem, minden királyi család ellenem van. Daniella mosolya fanyarrá vált. – A saját fiam egy lélek-használó. Mivel elfogadtam ezt, el kell fogadnom egy csomó más dolgot, amikről nem hittem, hogy lehetségesek. – Felteszem, így kellett lennie – ismertem el. Daniella mögött észrevettem egy mora férfit álldogálni néhány fához közel. Szemei egyszer-egyszer ránk estek, és meg tudtam volna esküdni, hogy láttam már őt korábban. Daniella következő szavai visszairányították rá a figyelmemet. – Adrianra térve… korábban keresett téged. Kései az értesítés, de Nathan néhány rokonának körülbelül egy óra múlva lesz egy koktélpartija, és Adrian szeretné, ha elmennél rá. – Még egy parti. Ez volt minden, amit itt az Udvarban egyfolytában csináltak? Mészárlás, csoda… nem számít. Minden ürügy volt egy partira, gondoltam keserűen. Valószínűleg Ambrose-zal és Rhondával voltam, mikor Adrian keresett. Érdekes volt. A meghívás átadásával Daniella azt is kifejezte, hogy azt szeretné, hogy menjek. Sajnálatos módon nehézségeim voltak, hogy nyitott legyek rá. Nathan családja az Ivashkovokat jelentette, és ők nem lennének olyan barátságosak. – A királynő ott lesz? – kérdeztem gyanakvóan. – Nem, más elfoglaltsága van. – Biztos vagy benne? Semmi váratlan látogatás? Daniella nevetett. – Nincs, biztos vagyok benne. A pletyka szerint nem olyan… jó ötlet, hogy ti ketten ugyanazon szobában vagytok. Csak elképzelni tudtam, hogy történetek terjengnek a tanácsbeli teljesítményemről, különösen, mivel Adrian apja ott volt, hogy szemtanúja legyen. – Nem, az után a határozat után. Amit tett… – A düh, amit korábban éreztem, újra elkezdett lobogni bennem. – Megbocsáthatatlan volt. – Az a fura pasas a fánál még mindig ott várakozott. Mire? Daniella nem erősítette meg vagy cáfolta az állításomat, és azon tűnődtem, melyik oldalon áll a kérdésben. – Még mindig eléggé kedvel téged. Gúnyolódtam. – Nehéz elhinnem ezt. – Általában nem túlzottan „kedveljük” azokat az embereket, akik nyilvánosan ordibálnak velünk, és még Tatjana hűvös higgadtsága is repedezett a szitkozódásunk vége felé. – Igaz. El fog ülni a dolog, és talán lesz rá esély, hogy Vasziliszához legyél kirendelve. Daniella Ivashkov nem igazán tűnt viccelődős típusnak, de igazán azt hittem, hogy túlmentem egy határon Tatjanával. – Azok után, ami történt, nem akarják elpocsékolni az alkalmas testőröket. Mellesleg, Tatjana nem akarja, hogy ellenségeskedés legyen köztetek. – Igen? Hát, én nem akarom, hogy megvesztegessen! Ha azt hiszi, azzal, hogy Dimitrijt kirakja ide és meglenget egy királyi melót, megváltoztatja a döntésemet, téved. Egy hazug, cselszövő… Hirtelen megálltam. A hangom elég hangossá vált, úgyhogy Daniella közeli barátai most már bámultak. És igazán nem akartam kimondani Daniella előtt a kifejezéseket, amiket úgy gondoltam, Tatjana megérdemel.
185
– Sajnálom – mondtam, megísérelve az udvariasságot. – Mondd meg Adriannak, hogy elmegyek a partira… de tényleg akarod, hogy menjek? Azok után, hogy a múlt éjjel tönkre tettem a szertartást? És azok után, öhm, a dolgok után, amiket tettem? Megrázta a fejét. – Ami a szertartáson történt, ugyanannyira Adrian hibája, mint a tied. Elmúlt, és Tatjana nem foglalkozik vele. Ez a parti egy sokkal jókedvűbb esemény, és ha Adrian szeretné, hogy ott légy, akkor én azt szeretném, hogy ő boldog legyen. – Megyek, lezuhanyozom és átöltözöm és találkozom vele nálatok egy óra múlva. Daniella eléggé tapintatos volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja korábbi kirohanásomat. – Csodálatos. Tudom, hogy boldog lesz, ha ezt meghallja. Elutasítottam, hogy megmondjam neki, hogy valójában boldog voltam a gondolattól, hogy néhány Ivashkov előtt tetszelgek annak reményében, hogy visszajut Tatjanához. Többé nem hittem egy pillanatra sem, hogy elfogadta, ami Adrian és köztem folyt, vagy hogy hagyja elülni a kirohanásomat. És őszintén szólva látni akartam Adriant. Mostanában nem sokat tudtunk beszélni. Miután Daniella és a barátai elmentek, úgy számoltam, ideje volt a végére járni a dolgoknak. Csípőre tett kézzel egyenesen a mora felé tartottam, aki arrafelé ólálkodott. – Oké – mondtam. – Ki vagy, és mit akarsz? Csak néhány évvel volt idősebb nálam, és egyáltalán nem tűnt nyugtalannak a kemény-csaj viselkedésemtől. Rám vigyorgott és ismét azt fontolgattam, hol láttam őt. – Üzenetem van számodra – mondta. – És néhány ajándék. Átnyújtott egy táskát. Belenéztem és egy laptopot találtam, néhány kábelt és számos papírlapot. Hitetlenül bámultam a pasasra. – Mi ez? – Valami, amire szükséged van, hogy haladhass – és senki más nem tudhat róla. Az üzenet mindent meg fog magyarázni. – Ne játssz kémfilmeset velem! Nem csinálok semmit, addig amíg… Beugrott a pasas arca. A Szt. Vlagyimirban láttam, az érettségim idején – mindig a háttérben lézengett. Felsóhajtottam, hirtelen megértettem a titokzatoskodó hajlamot és a szemtelen viselkedést. – Abe-nek dolgozol.
186
Huszonnégy (fordította: Bejja) A férfi vigyorgott. – Ezt úgy mondod, mintha rossz dolog lenne. Vágtam egy arcot, és újra értékelve belenéztem a táskába. – Mi folyik itt? – A futár vagyok. Csak megbízatásokat teljesítek Mr. Mazurnak. – Ez egy kedves kifejezése annak, hogy kémkedsz neki? Hogy kideríted mindenki mocskos titkait, hogy ő fel tudja használni az emberek ellen, és tovább játszhassa játékait? – Úgy tűnt, Abe mindenkiről mindent tud – különösen a királyi politikáról. Hogy máshogy tudta volna ezt véghezvinni, anélkül, hogy szemei és fülei lennének mindenhol? Vagyis az Udvarban? Amennyire én tudom, bemikrofonoztathatta a szobámat. – A kémkedés kemény kifejezés. – Észrevettem, hogy a fickó nem tagadta. – Azonkívül Mr. Mazur jól fizet. És jó főnök. A fickó a munkát elvégezve elfordult tőlem, de még egy utolsó figyelmeztetést adott. Ahogy mondtam, időérzékeny a dolog. Amilyen gyorsan csak tudod, olvasd el az üzenetet. Félig-meddig úgy gondoltam, hozzávágom a fickóhoz. Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy Abe lánya vagyok, de ez nem jelentette azt, hogy ilyen szokatlan dolgokba akartam keveredni. Egy táskányi hardver rossz ómen volt. Ennek ellenére visszavittem a szobámba és kiürítettem a táska tartalmát az ágyamra. Volt néhány papírlap, a tetején egy gépelt kísérőlevéllel. Rose, remélem, Ted képes volt időben eljuttatni ezt neked. És remélem, nem voltál vele túl durva. Ezt olyasvalakinek a nevében teszem, aki egy sürgős dologról akar veled beszélni. Akárhogy is, ez olyan beszélgetés, amit senki más nem hallhat. A laptop és a műholdas modem a táskában lehetővé teszi, hogy bizalmas megbeszélést tarthassatok, feltéve, hogy nem nyilvános helyen vagy. Mellékeltem egy lépésről-lépésre használati utasítást, hogyan állítsd be. A találkozód reggel 7-kor lesz. Nem volt név az alján, de nem volt szükségem rá. Leraktam a levelet, és a kábelek kusza halmazára bámultam. Kevesebb, mint egy óra múlva hét volt. – Ó, ne már, öreg – kiáltottam el magam. Abe becsületére váljék, a kísérő papírokon nagyon alapvető utasítások voltak, melyek nem igényeltek számítógép mérnöki éleslátást. Az egyetlen probléma az volt, hogy rengeteg volt belőlük, részletezve melyik kábel hova ment, milyen jelszóval lépjek be, hogyan állítsam be a modemet, és így tovább. Egy pillanatra fontolgattam, hogy az egészet figyelmen kívül hagyom. Mégis, mikor olyasvalaki, mint Abe a sürgős szót használja, elgondolkodtatott, talán nem kellene olyan elhamarkodottnak lennem az elutasításommal. Ezért megedzettem magam egy kis technikai akrobatikára, nekiálltam követni az utasításokat. Majdnem az összes időmet elvette, amim maradt, de sikerült bekötnöm a
187
modemet és a kamerát és hozzáférni a biztonsági programhoz, amely engedélyezte, hogy video konferenciát tartsak Abe titokzatos kapcsolatával. Néhány perc tartalékkal végeztem, és kivártam az időt, egy, a képernyő közepén lévő fekete ablakra bámulva, azon csodálkozva, mibe keveredtem. Pontban hétkor az ablak életre kelt, és egy ismerős – de nem várt – arc jelent meg. – Sydney? – kérdeztem meglepetésemben. A videó ugyanazt a kissé szaggatott érzést keltette, amit a legtöbb internet kapcsolat, de mindazonáltal az (úgymond) barátom Sydney Sage arca mosolygott vissza rám. Az övé száraz humorú mosoly volt, de ez jellemző volt rá. – Jó reggelt – mondta elfojtva egy ásítást. Állig érő szőke hajának állapotából valószínű volt, hogy épp most kelt ki az ágyból. Még a gyenge felbontásban is felcsillant az arany liliom tetoválás az arcán. Minden alkimistának ugyanilyen tetoválása volt. Tintából és mora vérből állt, átadva a viselőnek a mora jó egészséget és a magas életkort. Egy kis bűbájt is belekevertek, hogy távol tartsa az alkimistákat attól, hogy bármi olyat fedjenek fel a vámpírokról, amit nem kellene. – Estét – mondtam. – Nem reggelt. – Vitatkozhatunk az elcseszett szentségtelen napirendedről egy másik alkalommal – mondta. – Nem ezért vagyok itt. – Mi miatt vagy itt? – kérdeztem, még mindig elképedve, hogy őt látom. Az alkimisták szinte vonakodva végezték munkájukat, és noha Sydney jobban kedvelt engem, mint a legtöbb morát vagy dampyrt, nem az a típus volt, aki baráti telefonokat (vagy videókat) bonyolít. – Várj… nem lehetsz Oroszországban. Nem, ha reggel van… – Próbáltam visszaemlékezni az idő eltérésre. Igen, az embereknek odaát a nap lenn lenne, vagy majdnem lenn mostanra. – Visszatértem a szülőföldemre – mondta gúnyos nagyszerűséggel. – Új állást kaptam New Orleansban. – Váóóó, kitűnő. – Sydney utálta, hogy Oroszországba rendelték, de az volt a benyomásom, hogy ott ragadt addig, míg alkimista gyakorlatát be nem fejezte. – Hogy sikerült ezt elérned? Kis mosolya a feszélyezettség megnyilvánulásává vált. – Oh, hát, Abe, hm, tett egy szívességfélét. Ő tette lehetővé. – Te üzletet kötöttél vele? – Sydneynek igazán utálnia kellett Oroszországot. És Abe befolyásának tényleg nagyon nagynak kellett lennie, ha az emberi szervezetekre is hatni tudott. – Mit adtál neki cserébe? A lelkedet? – Nem igazán volt találó ehhez hasonló viccet elsütni egy olyan vallásos személynek, mint ő. Persze azt hittem úgy gondolja a morák és dampyrok lelkeket esznek, vagyis talán a megjegyzésem nem volt annyira erős. – Ez a dolog – mondta. – Egy amolyan majd tudatom veled, ha szükségem lesz egy szívességre a jövőbeli ügyekben. – Balek – mondtam. – Hé – csattant fel. – Nem kellene ezt csinálnom. Valójában neked teszek szívességet azzal, hogy beszélek veled. – Pontosan miért is beszélsz velem? – Többet akartam kérdezni tőle az ördöggel kötött nyílt-végű üzletéről, de úgy gondoltam, attól szétkapcsolna. Sydney sóhajtott és kisöpört egy kevés hajat az arcából. – Meg kell kérdeznem tőled valamit. És esküszöm, nem köplek be… Csak tudnom kell az igazat, hogy ne vesztegessük az időnket valamire. – Rendben… – Kérlek, ne kérdezz Victorról, imádkoztam. – Betörtél valamilyen helyre mostanában? Fenébe. Tökéletesen semlegesnek mutattam az arcom. – Hogy érted? – Nemrégiben ellopták az alkimisták néhány feljegyzését – magyarázta. Teljesen komoly volt most.
188
– És mindenki megőrül, hogy kiderítse, ki tette – és miért. Mentálisan fellélegeztem a megkönnyebbüléstől. Oké. Nem a Tarasovról volt szó. Hál’ Isten volt egy bűntény, amiben nem voltam bűnös. Aztán szavai összességének értelme megcsapott. Rábámultam. – Várj. Benneteket, srácokat kiraboltak, és én vagyok az, akit gyanúsítasz? Azt hittem, lekerültem az ördögi teremtmények listádról? – Egy dampyr sem került le az ördögi teremtmények listámról – mondta. Az a félmosolya visszatért, de nem tudtam megmondani, vajon viccelt-e vagy sem. Gyorsan lehervadt, mutatva, mennyire nagy dolog ez számára. – És higgy nekem, ha bárki be tudna törni a feljegyzéseinkbe, az te lennél. Nem egyszerű. Gyakorlatilag lehetetlen. – Öhm, köszönöm? – Nem voltam biztos benne, hogy ez hízelgő volt-e vagy sem. – Persze – folytatta Sydney gőgösen, – csak papíralapú feljegyzéseket loptak el, ami ostobaság volt. Manapság minden digitálisan mentve van, ezért nem vagyok biztos benne, miért ásták keresztül magukat az őskövület iratszekrényeken. Rengeteg okot mondhattam volna neki, amiért valaki ilyet tenne, de hogy rájöjjek, miért én voltam az elsőszámú gyanúsítottja, fontosabb volt. – Ez hülyeség. Tehát miből gondolod, hogy én tettem? – Abból, amit elloptak. Egy Eric Dragomir nevű moráról tartalmazott információkat. – Én… mi? – Ez a barátod, igaz? Eric Dragomir lánya, úgy értem. – Aha… – Csaknem megnémultam. Csaknem. – Vannak aktáitok morákról? – Nekünk mindenről vannak aktáink – mondta büszkén. – De amikor azon próbáltam gondolkodni, ki követne el egy ilyen bűntényt, és kit érdekelne egy Dragomir… nos, a te neved ugrott be a fejembe. – Nem én tettem. Egy csomó dolgot teszek, de ezt nem. Még csak nem is tudtam, hogy vannak ilyen feljegyzéseitek. Sydney gyanakvóan figyelt engem. – Ez az igazság! – Ahogy korábban mondtam – mondta nekem –, nem foglak beköpni. Komolyan. Csak tudni akarom, hogy leállíthassam az embereket, hogy időt pazaroljanak bizonyos nyomokra. Önelégültsége kijózanodott. – És, hát, ha te tetted… el kell terelnem rólad a figyelmet. Megígértem Abe-nek. – Akármibe kerül is, hogy higgy nekem, nem én tettem! De most már tudni akarom, ki tette. Mit loptak el? Mindent Eric Dragomirról? Sydney megharapta a száját. Abe-nek tartozni lehet, hogy azt jelentette, a saját emberei háta mögött cselekszik, de nyilvánvalóan a hűtlenségének is voltak határai. – Gyerünk! Ha volt digitális másolatotok, tudnod kell, mit vittek el. Lissáról beszélünk. – Egy ötlet merült fel bennem. – Tudnál másolatot küldeni? – Nem – mondta sebesen. – Semmi esetre sem. – Akkor, kérlek… csak egy utalást, hogy miről szóltak! Lissa a legjobb barátom. Nem hagyhatom, hogy bármi történjen vele. Teljes mértékben megerősítettem magam a visszautasításra. Sydney nem tűnt nagyon megnyerőnek. Voltak barátai? Meg tudta érteni, amit éreztem? – Javarészt életrajzi dolgokat – mondta végül. – Valamennyit az ő élettörténetéből és megfigyeléseket, amiket mi készítettünk. – Megfi… – hagytam, eldöntve, hogy tényleg nem akartam annál többet tudni, mint amennyit kellett arról, hogy az alkimisták kémkednek utánunk. – Másvalami? – Pénzügyi feljegyzések. – Sydney a szemöldökét ráncolta. – Főleg néhány nagy betétről, amit Eric Dragomir Las Vegasban egy bankban helyezett el. Betétekről, melyeknél mindent elkövetett, hogy fedezze őket.
189
– Las Vegas? Épp most voltam ott… – Nem mintha idevágó lett volna. – Tudom – mondta. – Láttam néhány Witching Hour biztonsági felvételt a kalandotokról. A tény, hogy úgy elszöktél, része annak, hogy rád gyanakodtam. Jellemzőnek tűnt. – habozott. – A srác veled … a magas sötét hajú mora … a pasid? – Ööö, aha. Hosszú ideig tartott és nagy erőfeszítésbe telt, hogy a következő kijelentést tegye. – Vonzó. – Az éjszaka egy ördögi teremtményeként? – Naná. – Ismét habozott. – Igaz, hogy ti srácok azért mentetek oda, hogy megszöktessen? – Mi? Nem! Ezek a sztorik hozzátok is eljutottak? – Megráztam a fejem, majdnem nevetve, milyen nevetséges volt ez az egész, de tudva, hogy szükségem volt rá, hogy visszajussak a tényekhez. – Tehát, Ericnek volt egy számlája Vegasban, amire pénzt mozgatott át? – Nem az övé volt. Valami nőé volt. – Milyen nőé? – Senkié. Nos, senki olyané, akit le tudunk nyomozni. Csak úgy szerepelt, mint Jane Doe. – Eredeti – morogtam. – Miért tette volna ezt Eric Dragomir? – Azt nem tudjuk. Vagy nem igazán foglalkozunk vele. Mi csak meg akarjuk tudni ki tört be és lopta el a cuccainkat. – Az egyetlen dolog, amit erről tudok, az az, hogy nem én voltam. – Látva fürkésző tekintetét, felemeltem a kezeimet. – Gyerünk! Ha tudni akarnék Ericről, csak megkérdezném Lissát. Vagy ellopom a saját feljegyzéseinket. Számos perc telt el hallgatással. – Oké. Hiszek neked – mondta. – Tényleg? – Azt akarod, hogy ne higgyek neked? – Nem, csak könnyebb volt meggyőzni téged, mint gondoltam. Sóhajtott. – Többet meg szeretnék tudni ezekről a feljegyzésekről – mondtam vadul. – Tudni akarom, ki Jane Doe. Ha tudnál szerezni nekem más aktákat… Sydney megrázta a fejét. – Nem. Ez az, ahol szétkapcsollak. Máris túl sokat tudsz. Abe azt akarja tőlem, hogy távol tartsalak a bajtól, és megtettem. Megtettem a részem. – Nem gondolom, hogy Abe hagy ilyen egyszerűen elmenni. Nem, ha egy nyílt-végű üzletet kötöttél. Sydney nem ismerte el ezt, de a barna szemeiben lévő tekintettől úgy gondoltam egyetértett. – Jó éjt, Rose. Reggelt. Akármit. – Várj, én… A képernyő elsötétült. – Fenébe – morogtam, sokkal erélyesebben lecsukva a laptopot, mint kellett volna. A beszélgetés minden egyes része egy sokk volt, Sydneytől kezdve és lezárva valakivel, aki alkimista feljegyzéseket lop Lissa édesapjáról. Miért érdekelne valakit egy halott ember? És egyáltalán, miért lopták el a feljegyzéseket? Hogy valamit megtudjanak? Vagy, hogy információt titkoljanak el? Ha ez az utolsó volt az igaz, akkor Sydneynek igaza volt, hogy ez sikertelen fáradozás. Visszajátszottam az egészet a fejemben, ahogy aludni készülődtem, a tükörképemre bámulva, ahogy a fogamat mostam. Miért, miért, miért? Miért tették? És ki? Nem volt szükségem több intrikára az életemben, de bármit, ami Lissát érint, komolyan kell kezelni. Sajnálatos módon hamar világossá vált, hogy semmit sem derítek ki ma éjjel, és azokkal a körbe-körbe kavargó kérdésekkel a fejemben aludtam el.
190
Másnap reggel magamat kicsit kevésbé levertnek érezve ébredtem fel – de még mindig válaszok nélkül. Azon tanakodtam, vajon elmondjam-e Lissának vagy sem, amit megtudtam és végül úgy döntöttem, el kellene. Ha valaki információkat szerez az édesapjáról, joga van megtudni, és ezen kívül, ez aligha volt hasonló, mint a pletykák Eric Dragomir… Egy gondolat döbbentett meg a hajam besamponozása közben. Túl fáradt és meglepett voltam, hogy összerakjam a darabkákat tegnap este. A fickó a Witching Hourban azt mondta, Lissa apja sokat volt ott. Most Sydney feljegyzései arról számoltak be, hogy nagy betéteket helyezett el egy számlára Las Vegasban. Véletlen egybeesés? Talán. De ahogy múlt az idő, többé már kezdtem nem hinni a véletlenekben. Amint szalonképes lettem, útnak indultam Lissa oldala felé az Udvaron – de nem jutottam messzire. Adrian lent várt rám az épületem előcsarnokában egy fotelbe süppedve. – Korán van neked, igaz? – cukkoltam előtte megállva. Egy mosolyra számítottam viszonzásként, de Adrian ezen a reggelen nem tűnt különösebben vidámnak. Valójában egész megviseltnek tűnt. Haja híján volt a megszokott stílusos gondoskodásnak, és a ruhája – szokatlanul elegáns a napnak erre a szakára – gyűrődött volt. Szegfűszeges cigaretta illata lengte körül. – Könnyű korainak lenni, ha nem sokat alszol – válaszolta. – Sokáig fenn voltam éjszaka, valakire várva. – Várva vala… ó, Istenem. – A parti. Teljesen elfelejtkeztem a partiról, amire anyukája meghívott. Abe és Sydney megzavartak. – Adrian, annyira sajnálom. Vállat vont, és nem ért hozzám, mikor leültem a fotelja karfájára. – Mindegy. Valószínűleg, többé már nem kellene meglepődnöm. Kezdem azt hinni, hogy magamat hitegetem. – Nem, nem. Készültem menni, de aztán, nem fogod elhinni, mi… – Kímélj meg tőle. Kérlek. – Hangja kimerült volt, szemei véraláfutásosak. – Nem szükséges. Anyám mondta, hogy látott odaát Dimitrij kikérdezésénél. A szemöldökömet ráncoltam. – De nem ez az, ami miatt elszalasztottam a partit. Volt az a pasas… – Nem ez a lényeg, Rose. A lényeg, hogy elintézted, hogy legyen időd rá – és egy látogatásra a cellájába, ha igaz, amit hallottam. Mégis, azzal nem vesződtél, hogy megjelenj valamin, amire azt mondtad, eljössz velem – vagy hogy küldj egy üzenetet. Ennyit kellett volna tenned: azt mondani, hogy nem tudtál jönni. Több mint egy órát vártam rád a szüleim házában, mielőtt feladtam. Kezdtem mondani, hogy próbálhatott volna kapcsolatba lépni velem, de őszintén, miért kellett volna neki? Nem az ő kötelessége volt. Én voltam, aki Daniellának mondta, hogy találkozom ott Adriannel. Az én hibám volt, hogy nem jelentem meg. – Adrian, sajnálom. – Megszorítottam a kezét, de nem viszonozta. – Tényleg, én akartam, de… – Ne – ismét félbeszakított. – Mióta csak Dimitrij visszatért… nem, visszavonom. Mióta csak megszállottá váltál, hogy visszaváltoztatod őt, keresztül néztél rajtam. Nem számít, mi történt közöttünk, igazán sosem adtad át magad a kapcsolatunknak. Hinni akartam abban, amit mondtál nekem. Azt gondoltam készen álltál… de nem. Tiltakozásra emeltem a számat, de most az egyszer megállítottam. Igaza volt. Azt mondtam, adok neki egy korrekt esélyt a randizásra. Sőt, még a barátnője kényelmes szerepébe is belesüllyedtem, mégis, egész idő alatt… egész idő alatt, egy részem elepedt Dimitrijért. Én is tudtam, de hagytam, hogy kettészakadva éljek. Egy furcsa visszatekintés ugrott a fejembe a Masonnel közös időkből. Ugyanezt a kettős életet éltem vele, és ő meghalt miatta. Egy roncs vagyok. A saját szívemet sem ismerem. – Sajnálom – mondtam ismét. – Tényleg szeretném, hogy legyünk valamik… Még nekem is olyan bénának hangzottak a szavak. Adrian egy sokat sejtető mosolyt küldött
191
felém. – Nem hiszem el. Te sem hiszed. – Felállt és keze végigfutott a haján, nem mintha bármi jót tett volna vele. – Ha tényleg velem akarsz lenni, akkor ez alkalommal úgy is kell gondolnod. Utáltam, hogy annyira elkeseredettnek nézett ki. Az okát különösen utáltam. Az ajtóig követtem. – Adrian, várj. Beszéljünk még. – Ne most, kicsi dampyr. Egy kis alvásra van szükségem. Egyszerűen nem tudom kezelni ezt a játékot most. Utána mehettem volna. A földre birkózhattam volna. De nem érte volna meg… mert nem voltak számára válaszaim. Mindenben igaza volt, és amíg saját zavarodott elmémet rendbe nem tudtam rakni, nem volt jogom kierőszakolni egy beszélgetést. Mellesleg, tekintetbe véve, milyen állapotban volt, kételkedtem, hogy bármilyen további beszélgetés eredményes lett volna. Mégis, ahogy kilépett, nem tudtam visszatartani következő szavaimat. – Mielőtt elmész – és megértem miért kell menned –, van valami, amit meg kell kérdeznem tőled. Valamit, ami nem rólunk szól. Hatással van – hatással van Lissára. Ez lassan megállásra bírta. – Mindig egy szívesség. – Egy életunt sóhajjal a válla felett rám pillantott. – Mondd gyorsan. – Valaki betört az alkimisták feljegyzéseibe és információkat lopott el Lissa édesapjáról. Néhányuk szokásos élettörténeti dolog volt, de volt néhány dokumentum róla, hogy titkos betéteket helyez el egy bankban Las Vegasban. Valami nő bankszámlájára. Adrian várt néhány pillanatot. – És? – És próbálom kideríteni, miért tenne ilyet valaki. Nem akarom, hogy valaki Lissa családja körül szimatoljon. Van bármi ötleted arról, mit csinálhatott apukája? – Hallottad a fickót a kaszinóban. Lissa apja sokat volt ott. Talán szerencsejáték adóssága volt, és kifizetett egy uzsorást. – Lissa családjának mindig volt pénze – mutattam rá. – Nem kerülhetett akkora adósságba. És miért érdekelne bárkit is annyira, hogy ellopja ezt az információt? Adrian felemelte a kezeit. – Nem tudom. Ez minden, amim van, legalábbis ilyen kora reggel. Nincs agyi képességem az intrikához. Mégis, nem igazán tudom elképzelni, hogy ebből bármi is fenyegetné Lissát. Csalódva bólintottam. – Oké. Köszi. Adrian folytatta az útját, és én figyeltem, ahogy elmegy. Lissa közel lakott hozzá, de nem akartam, hogy azt higgye, követem őt. Mikor elég távolság volt köztünk, én szintén kiléptem a szabadba, és elindultam ugyanabba az irányba. Halk harangszó állított meg. Haboztam, hirtelen bizonytalankodva, merre menjek. Lissával akartam beszélni, és elmondani neki, amit Sydney közölt velem. Lissa a változatosság kedvéért egyedül volt; tökéletes lehetőség volt. És mégis… a harangok. Vasárnap reggel volt. Mise kezdődött az Udvari templomban. Valami azt súgta, mindannak ellenére, ami történt – beleértve Adriant –, látnom kellett, hogy igazam van-e. Így a templom felé rohantam, Lissa épületével ellenkező iránya haladva. Az ajtók be voltak csukva, mikor elértem a célomat, de néhány másik későn érkező próbált csendesen becsusszanni. Beléptem velük, megállva, hogy tájékozódó képességem visszatérjen. Tömjénfüst felhője terjengett a levegőben, és a szememnek beletelt egy pillanatba, hogy a napfénytől a gyertyafényhez igazodjon. Minthogy emellett a templom mellett eltörpült a Szent Vlagyimir kápolnája, sokkal több emberrel volt tele, mint ahogy ahhoz a misén hozzá voltam szokva. Az ülések többsége foglalt volt.
192
De nem mindegyik. A megérzésemnek igaza volt. Dimitrij az egyik hátsó padban ült. Néhány testőr ült a közelében természetesen, de ő volt az. Még egy zsúfolt templomban sem csatlakozott hozzá senki sem a padban. Reece megkérdezte Dimitrijt, vajon belép-e a templomba, és Dimitrij még tovább ment, mondva, hogy egészen a vasárnapi istentiszteletre megy. A pap máris elkezdett beszélni, így amilyen halkan csak tudtam, Dimitrij padjába másztam. Habár a csend nem számított, mert még mindig jókora figyelmet vonzottam a közeli emberektől, akik elképedve néztek, ahogy a strigából-visszaváltozott-dampyr mellett ültem. Tekintetek bámultak és számos suttogó beszélgetés fakadt ki. A testőrök hagytak valamennyi helyet Dimitrijhez közel, és mikor mellé ültem, az arcán lévő kifejezés mutatta, hogy meg is lepődött ezen, meg nem is. – Ne – mondta csendes hangon. – Ne kezdd. Ne itt. – Ne is álmodj róla, elvtárs – motyogtam vissza. – Csak a lelkem üdvössége miatt jöttem, ez minden. Dimitrijnek egyetlen szót sem kellett mondania, hogy közölje velem, kételkedett benne, hogy bármi szent okból voltam ott. Mindazonáltal az istentisztelet alatt csendben maradtam. Még én is tiszteletben tartottam néhány határt. Sok perccel később a feszültség Dimitrij testében enyhült egy kicsit. Gyanakvóvá vált, mikor csatlakoztam hozzá, de végül is meg kellett állapítania, hogy jól viselkedek. Figyelmét elvonta rólam és az éneklésre és imádkozásra összpontosította, és mindent megtettem, hogy anélkül figyeljem, hogy az nyilvánvaló lenne. Dimitrij az iskola kápolnájába szokott járni, mert békét nyújtott számára. Mindig mondta, hogy a gyilkolás ellenére, amit véghezvitt, a gonoszt elpusztítva a világban, még mindig érzi annak szükségét, hogy ide jöjjön, és az életéről gondolkodjon, és megbocsátást keressen bűneiért. Most látva őt, megértettem, hogy ez igazabb volt, mint valaha. Dimitrij arckifejezése elragadó volt. Annyira hozzá voltam szokva, hogy látom, elrejti érzéseit, hogy kicsit meglepő volt tőle, hogy hirtelen egy egész seregnyi érzés volt az arcán. Elmélyedt a pap szavaiban, káprázatos arca tökéletesen összpontosított. És megértettem, hogy mindent, amit a pap mondott a bűnről, Dimitrij személy szerint vett. Visszajátszott valamennyi rettenetes dolgot, amit strigaként tett. Az arcán lévő kétségbeesésből azt hinnéd, Dimitrij volt a felelős a világ valamennyi bűnéért, amiről a pap beszélt. Egy pillanatra azt hittem, a reményt is láttam Dimitrij arcán, csak egy szikráját bűnösségével és fájdalmával keveredve. Nem, felfogtam. Nem remény. A remény arra utal, hogy hiszed, van még esélyed bármire. Amit Dimitrij arcán láttam, az vágyakozás volt. Reménytelen vágyódás. Dimitrij azt kívánta, bárcsak azzal, hogy itt van, ezen a szent helyen és hallgatja az átadott üzenetet, talán megváltást talál azért, amit elkövetett. Mégis… ugyanakkor világos volt, hogy nem hitte, ez lehetséges lenne. Akarta, de soha nem kaphatja meg, már ami őt illette. Ezt látni rajta fájt nekem. Nem tudtam, hogyan reagáljak egy ilyesfajta sivár/zord viselkedésre. Azt gondolta, nincs remény számára. Én? Én nem tudtam elképzelni egy világot remény nélkül. Azt sem képzeltem el soha, hogy felhozok egy egyházi tanítást, de mikor a tömeg többi része felállt, hogy áldozzon, azt találtam mondani Dimitrijnek: – Nem gondolod, ha Isten feltételezhetően megbocsát neked, eléggé egoista tőled, hogy magadnak nem bocsátasz meg? – Mióta vártál arra, hogy ezt a sort használhasd ellenem? – kérdezte. – Valójában csak most ötlött fel bennem. Egész jó, mi? Fogadok, azt hitted, nem figyeltem. – Nem is. Sosem figyelsz. Engem figyeltél. Érdekes. Ahhoz, hogy tudja, figyeltem őt, Dimitrijnek figyelnie kellett engem, hogy őt figyelem? Ez összezavarta az agyam. – Nem válaszoltál a kérdésemre.
193
Szemét az áldozók során tartotta, miközben megfogalmazta válaszát. – Az lényegtelen. Nem kell megbocsátanom magamnak, még akkor sem, ha Isten megteszi. És nem vagyok biztos benne, hogy megtenné. – Ez a pap most mondta, Isten megtenné. Azt mondta, Isten mindenért megbocsát. Hazugnak nevezed a papot? Ez eléggé szentségtörő. Dimitrij felnyögött. Soha nem gondoltam, hogy élvezetemet lelném Dimitrij kínzásában, de az arcán lévő frusztrált kifejezés nem a saját fájdalma volt. Amiatt volt, hogy pimasz voltam. Számtalanszor láttam ezt az arckifejezést az arcán, és ismerős volta felmelegített, annyira őrülten, ahogy hangzott. – Rose, te vagy az, aki szentségtörő. Elferdíted ezeknek az embereknek a hitét a saját szándékaidhoz. Soha sem hittél el ebből semmit. Még most sem. – Hiszem, hogy a halott visszatérhet az életbe – mondtam komolyan. – A bizonyíték közvetlenül mellettem ül. Ha ez igaz, akkor azt hiszem, megbocsátani magadnak nem sokkal nagyobb ugrás. Tekintete megkeményedett, és mintha valamiért imádkozott volna, hogy az áldozás folyamata gyorsulna fel, hogy kijuthasson innét, tőlem távolra. Mindketten tudtuk, ki kellett várnia ezzel az istentisztelet végét. Ha kirohan, attól strigának tűnne. – Nem tudod, miről beszélsz – mondta. – Nem-e? – sziszegtem közelebb hajolva. Azért tettem, hogy őt meggyőzzem, de amit elértem vele (magamnak legalábbis), hogy jobb kilátást kaptam arról, ahogy a gyertyafény megcsillant Dimitrij haján, és hogy milyen magas és szikár volt a teste. Valaki nyilvánvalóan eldöntötte, megbízhatnak benne annyira, hogy megborotválkozzon, és arca sima volt, megmutatva annak csodás, tökéletes vonalait. – Pontosan tudom, miről beszélek – folytattam, próbálva figyelmen kívül hagyni, hogyan hatott rám megjelenése. – Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül. Tudom, hogy szörnyű dolgokat tettél – láttam őket. De azok a múltban voltak. Az irányításodon kívül álltak. Nem olyan, mintha ismét megtennéd. Egy furcsa, kísértő kifejezés keresztezte arcát. – Honnét tudod? Talán a szörnyeteg nem tűnt el. Talán még mindig bujkál bennem valami striga. – Akkor le kell győznöd azzal, hogy folytatod az életedet! És nem csak önzetlen felajánlásodon keresztül, hogy megvéded Lissát. Ismét élned kell. Meg kell nyílnod azoknak az embereknek, akik szeretnek téged. Egy striga sem tenné meg ezt. Így fogod megmenteni magadat. – Nem lehetnek emberek, akik szeretnek engem – morogta. – Képtelen vagyok rá, hogy bárkit viszontszeressek. – Talán ki kellene próbálnod, ahelyett, hogy csak magadat sajnálod. – Ez nem olyan egyszerű. – A fe…– éppen hogy csak megálltam, hogy egy templomban káromkodjak. – Soha semmi nem volt könnyű, amit tettünk! A korábbi életünk – a támadás előtt, nem volt egyszerű, és mi megbirkóztunk vele! Ezzel is meg tudunk birkózni. Együtt bármivel megbirkózunk. Nem számít, ha ebbe a helybe veted a hited. Engem nem érdekel. Ami számít, az az, hogy belénk vesd a hited. – Nincs olyan, hogy mi. Már mondtam neked. – És tudod, hogy nem vagyok jó hallgató. Lehalkítottuk a hangunkat, de azt hiszem, a testbeszédünk világosan vitát jelzett. A többi templomba járónak túlságosan elvonták a figyelmét, de Dimitrij testőrei körültekintően figyeltek ránk. Ismét emlékeztettem magam arra, amiről Lissa és Mikhail is beszélt. Ha Dimitrij nyilvánosan dühös lesz, az nem tesz neki szívességet. A probléma az volt, hogy máris mondanom kellett valamit, ami nem dühítette fel.
194
– Bárcsak ne jöttél volna ide – mondta végül. – Tényleg jobb nekünk, ha távol maradunk egymástól. – Ez vicces, mert meg tudnék esküdni rá, hogy egyszer azt mondtad, nekünk együtt kell lennünk. – Azt akarom, hogy maradj távol tőlem – mondta, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet. – Nem akarom, hogy továbbra is próbálj olyan érzéseket visszahozni, melyek elmúltak. Ez a múlt. Semmi sem fog belőle megismétlődni. Soha többé. Jobb lesz mindkettőnknek, ha úgy viselkedünk, mintha idegenek lennénk. Jobb lesz neked. A szerető, részvéttel teli érzések, melyeket megmozgatott bennem, felhevültek – dühöngéssé. – Ha meg fogod mondani nekem, hogy mit tehetek és mit nem – morogtam olyan halk hangon, ahogy képes voltam rá, – akkor legalább legyen bátorságod az arcomba mondani! Olyan gyorsan pördült meg, mintha csakugyan még mindig lenne benne valami striga. Az arca tele volt… mivel? Nem a korábbi depresszióval. Nem is haraggal, habár volt rajta egy kis düh. Mégis, több volt ennél… kétségbeesés, frusztráció és talán még félelem keveréke. Mindezt kihangsúlyozva fájdalom volt, mintha rettenetes, átható gyötrelemtől szenvedne. – Nem akarom, hogy itt legyél – mondta lángoló szemekkel. A szavak megsebeztek, de valami teljesen megborzongatott bennük, csakúgy, mint Dimitrij korábbi nyugtalansága pimasz megjegyzésemre. Ez nem a hideg és számító striga volt. Ez nem a legyőzött férfi volt a cellában. Ez a régi oktatóm volt, a szeretőm, aki az életben mindenhez intenzitással és szenvedéllyel fogott hozzá. – Hányszor kell ezt elmondanom neked? Távol kell maradnod tőlem. – De nem fogsz bántani. Tudom. – Már bántottalak. Miért nem tudod ezt megérteni? Hányszor kell kimondanom? – Azt mondtad nekem… azt mondtad nekem, mielőtt elmentél, hogy szerettél engem. – A hangom megremegett. – Hogy hagyhatod, hogy ez elmúljon? – Úgy, hogy túl késő! És egyszerűbb, mint emlékeztetni, mit tettem veled. Dimitrij kontrollja elpattant, hangja a templom hátuljában visszhangzott. A pap és azok, akik áldoztak, nem vették észre, de határozottan felkeltettük a figyelmüket azoknak, akik a templom hátuljában voltak. A testőrök némelyike megmerevedett, és megint el kellett ismételnem magamnak a figyelmeztetést. Mindegy, mennyire voltam dühös Dimitrijre, mindegy mennyire elárultnak éreztem magam, hogy elfordult tőlem… nem kockáztathatom, hogy mások azt gondolják, Dimitrij veszélyes. Dimitrij aligha nézett ki úgy, mint aki feltépi valakinek a torkát, de nyilvánvalóan ideges volt és talán valaki összekeveri a frusztrációját és fájdalmát valami sokkal vészjóslóbbal. Elfordultam tőle, próbálva lenyugtatni kavargó érzéseimet. Mikor visszanéztem, szemeink összekapcsolódtak, erő és elektromosság izzott közöttünk. Dimitrij figyelmen kívül hagyhatja, ha akarja, de ez a kapcsolat – lelkünknek ez a mélyről jövő hívása – még mindig itt volt. Meg akartam érinteni őt, nem csak hozzáérő lábammal, de mindennel. A karjaimba akartam zárni és előttem tartani, megnyugtatni, hogy bármit megtehetünk együtt. Anélkül, hogy felfogtam volna, felé nyúltam, kívánva azt az érintést. Dimitrij úgy pattant fel, mintha egy kígyó lennék, és valamennyi testőre előrerohant, megfeszülve arra, mit csinálhat Dimitrij. De nem tett semmit. Semmit, kivéve, hogy olyan tekintettel bámult rám, amitől meghűlt a vér az ereimben. Mintha valami idegen és gonosz lennék. – Rose. Kérlek, hagyd abba. Kérlek, maradj távol. – Keményen dolgozott, hogy nyugodt maradjon. Felugrottam, most már ugyanolyan dühösen és frusztráltan, mint ő. Volt egy olyan érzésem, ha maradok, mindketten kitörnénk. Alig hallhatóan suttogtam. – Nincs vége. Nem mondok le rólad. – Én lemondtam rólad – mondta válaszul, szintén lágy hangon. – A szerelem elhalványul.
195
Az enyém elhalványul. Hitetlenül bámultam rá. Egész idáig soha nem fogalmazott ehhez hasonlóan. Tiltakozása mindig valami nagyobb jóról szólt, a bűntudatról, amit amiatt érzett, hogy szörnyeteggé vált, vagy hogy ez megsebezte őt. Én lemondtam rólad. A szerelem elhalványul. Az enyém elhalványul. Meghátráltam, azoknak a szavaknak a fullánkja keményebben szúrt meg, mintha Dimitrij pofon vágott volna. Valami megváltozott az arckifejezésében, mintha talán tudná, mennyire megbánt ezzel. Nem maradtam ott, hogy meglássam. Helyette utat szorítottam magamnak, ki a padsorokból és kifutottam hátul az ajtón, attól félve, hogy ha valamivel tovább maradok, a templomban mindenki látná, hogy sírok.
196
Huszonöt (fordította: Bejja) Ezek után senkit sem akartam látni. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszagyalogoltam a szobámba, alig vettem észre az akadályokat és embereket az utamban. Újra és újra Dimitrij szavai jártak a fejemben: A szerelem elhalványul. Az enyém elhalványul. Valahogy ez volt a legrosszabb dolog, amit mondani tudott. Félreértés ne essék: a többi sem volt könnyű. Attól, hogy Dimitrij az mondja, kerülni fog engem és korábbi kapcsolatunkról nem vesz tudomást, szintén szörnyen éreztem magam. Mégis, abban, nem számít, mennyire fájt is, volt egy parányi remény, hogy még mindig létezik közöttünk egy kis szikrája a szerelemnek. Hogy még mindig szeret engem. De… a szerelem elhalványul. Ez teljesen más dolog volt. Azt jelentette, hogy ami köztünk volt, meghalna, elhalványul, míg szét nem porlad és elsodródik, mint a száraz falevelek a szélben. Ennek gondolata fájdalmat okozott a mellkasomban és a gyomromban, és összekuporodtam az ágyamon, a kezeimmel magamat körülölelve, mintha az enyhíthetné a fájdalmat. Nem tudtam elfogadni, amit Dimitrij mondott. Nem tudtam elfogadni, hogy valahogy a megpróbáltatásai után az irántam érzett szerelme elmúlt. A nap hátralévő részében a szobámban akartam maradni, takaróim sötétségébe kuporodva. Elfelejtkeztem Sydney beszélgetéséről és Lissa apukája miatti korábbi aggodalmamról. Még Lissát is hanyagoltam. Volt néhány elintéznivalója ma, de néha-néha egy üzenet villant felém a köteléken keresztül: Csatlakoznál hozzám? Mikor nem léptem kapcsolatba vele, Lissa aggódni kezdett. Hirtelen attól tartottam, hogy ő – vagy valaki más – talán idejön, hogy a szobámban keressen. Ezért úgy döntöttem elmegyek. Nem volt igazi célom; csak mozgásban kellett maradnom. Az Udvar körül sétáltam, felderítve helyeket, melyeket soha nem láttam még előtte. Még több szoborral és szökőkúttal voltak tele, mint észrevettem. Jóllehet szépségük nem fogott meg, mikor órákkal később visszatértem a szobámba, kimerült voltam a sétálástól. Hát igen. Legalább elkerültem, hogy bárkivel is beszélnem kelljen. Vagy mégsem? Késő volt, elmúlt a szokásos lefekvési időm, mikor kopogtak az ajtómon. Haboztam a válasszal. Ki jönne át ilyen későn? Figyelemelterelést szerettem volna, vagy megmaradni magányomban? Fogalmam sem volt, ki lehet az, azon kívül, hogy nem Lissa volt. Istenem. Éppenséggel lehetett Hans, választ követelve, miért nem jelentem meg a munkám részletei miatt. Még több gondolkodás (és még több kitartó kopogás) után úgy döntöttem, kinyitom. Adrian volt. – Kicsi dampyr – mondta egy kis, fáradt mosollyal. – Úgy nézel, mintha szellemet láttál volna. Nem igazán egy szellemet. Higgy nekem, felismerem a szellemeket, amikor látom őket. – Én csak… én csak nem igazán számítottam rá, hogy látlak a ma reggel után… Adrian belépett és leült az ágyamra, és örültem, hogy látom, rendbe szedte magát korábbi beszélgetésünk óta. Tiszta ruhát viselt, és haja visszatért megszokott tökéletességébe. Még
197
mindig megütötte az orrom a szegfűszeg illata, de azok után, aminek kitettem Adriant, joga volt a kicsapongásaihoz. – Aha, nos, én sem számítottam rá, hogy ide jövök – ismerte el. – De te… hát… elgondolkodtattál valamiről. Leültem mellé, kiadós távolságot tartva. – Rólunk? – Nem. Lissáról. – Ó. – Megvádoltam Dimitrijt, hogy egoista, de tessék itt voltam én, magától értetődően feltételezve, hogy az irántam érzett szerelme volt minden, ami Adriant ide vezette. Zöld szemei töprengővé váltak. – Azon gondolkodtam, amit Lissa apjáról mondtál. És igazad volt – igazad volt a szerencsejáték dologról. Megvolt a pénze rá, hogy akármilyen adósságot kifizessen. Nem kellett volna, hogy titokban tartsa. Ezért mentem, és megkérdeztem anyámat. – Mi? – kiáltottam. – Senkinek sem kellene tudni róla… – Aha, naná, rájöttem, hogy az információid szigorúan bizalmasak voltak. Ne aggódj! Azt mondtam neki, hogy mikor Vegasban voltunk, hallottunk néhány embert erről beszélgetni – hogy Lissa apukája titkos letéteket helyez el. – Mit mondott anyukád? – Ugyanazt, amit én. Nos, valójában először rám förmedt. Azt mondta Eric Dragomir jó ember volt, és hogy nem kellene pletykákat terjesztenem holtakról. Azt sugallta, talán Ericnek volt némi szerencsejáték problémája, de még ha így is volt, az embereknek nem erre kellene összpontosítani, amikor olyan sok nagyszerű dolgot tett. A virrasztás után úgy hiszem anyám attól tart, még több nyilvános jelenetet rendezek. – Igaza van. Ericről. – mondtam. Talán valaki egy rágalmazó kampány részeként lopta el azokat a feljegyzéseket. Kétségkívül értelmetlen volt egy halottról pletykákat terjeszteni, de talán valaki be akarta feketíteni a Dragomirok hírnevét, és megszabadulni annak esélyétől, hogy megváltoztassák Lissa kedvéért a szavazásról szóló törvényt? Azon voltam, hogy ezt elmondjam Adriannek, mikor valami még sokkolóbbal félbeszakított. – És aztán apám meghallott minket, és magát adta: „Eric valószínűleg valami szeretőt pénzelt. Igazad van. Eric egy kiváló pasas volt. De szeretett flörtölni. És szerette a nőket.” – Adrian a szemeit forgatta. – Ez egy szó szerinti idézet: „Szerette a nőket”. Apám egy akkora seggfej. Kétszer olyan idősnek hangzik. Anélkül, hogy felfogtam volna, megragadtam Adrian karját. – Mit mondott ezután? Adrian vállat vont, de a kezemet ott hagyta, ahol volt. – Semmit. Anyám dühös lett, és ugyanazt mondta neki, mint amit nekem mondott, hogy kegyetlenség olyan történeteket terjeszteni, amiket senki sem tud bizonyítani. – Azt hiszed, igaz? Azt hiszed, Lissa apjának volt egy szeretője? Ez volt az, amit fizetett? – Nem tudom, kicsi dampyr. Őszintén? Apám az a fajta, aki bármilyen pletykára ugrik, amire csak tud. Vagy gyárt egyet. Úgy értem, tudjuk, hogy Lissa apja szeretett partizni. Könnyű ebből elhamarkodott következtetéseket levonni. Valószínűleg Ericnek volt valami piszkos titka. A pokolba is, mindenkinek van. Talán akárki lopta is el azokat az aktákat, csak ki akarta használni. Elmondtam Adriannek az elméletemet, hogy Lissa ellen használják fel. – Vagy – mondtam mérlegelve –, talán valaki olyan vitte el, aki Lissát támogatja. Így nem derülhetne ki. Adrian bólintott. – Akár így, akár úgy, nem hiszem, hogy Lissa halálos veszélyben van. Kezdett felállni, és én visszahúztam. – Adrian, várj… én… én. – nyeltem egyet. – Bocsánatot akartam kérni. Ahogy veled
198
bántam, amit tettem… nem volt fair veled szemben. Sajnálom. Elfordította a tekintetét rólam, szemei a földre fókuszáltak. – Nem tehetsz arról, ahogy érzel. – A helyzet az, hogy… nem tudom, hogy érzek. És ez hülyén hangzik, de ez az igazság. Törődök Dimitrijjel. Ostoba voltam, hogy azt gondoltam, érzéketlen leszek a visszatérésére. De most megértettem… „A szerelem elhalványul. Az enyém elhalványul”. De most megértettem, hogy végeztem vele. Nem mondom, hogy könnyű túljutni rajta. El fog tartani egy ideig, és hazudnék mindkettőnknek, ha azt mondanám, nem így lesz. – Ennek van értelme – mondta Adrian. – Van? Rám pillantott, a szórakozás vibrálásával a szemeiben. – Igen, kicsi dampyr. Néha van értelme annak, amit mondasz. Folytasd. – Én… hát, ahogy mondtam… ki kell gyógyulnom Dimitrijből. De törődöm veled… azt hiszem, még egy kicsit szeretlek is. – Ezzel szereztem egy kis mosolyt. – Újra meg akarom próbálni. Tényleg. Szeretem, hogy az életem része vagy, de lehet, hogy korábban túl hamar ugrottam bele dolgokba. Semmi okod sincs rá, hogy akarj engem, azután, ahogy ide-oda rángattalak, de ha akarod, hogy újra összejöjjünk, akkor én is akarom. Adrian hosszú ideig tanulmányozott, és visszatartottam a lélegzetem. Komolyan gondoltam, amit mondtam: minden joga meg volt hozzá, hogy lezárjon köztünk mindent… és mégis, a gondolat, hogy talán így tesz, megrémített. Végül Adrian magához húzott és hátradőlt az ágyra. – Rose, mindenféle okom van rá, hogy akarjalak. Mióta megláttalak a síházban, nem voltam képes távol maradni tőled. Közelebb mozdultam Adrianhoz az ágyon, és a fejemet a mellkasához nyomtam. – Megoldjuk, hogy működjön. Tudom, hogy meg tudjuk oldani. Ha újra elcseszem, elhagyhatsz. – Ha ez ilyen egyszerű lenne – nevetett. – Elfelejted: függő személyiség vagyok. Függő vagyok tőled. Valahogy úgy gondolom, mindenféle rossz dolgot tehetsz velem, és én még inkább visszajövök hozzád. Csak maradj őszinte, oké? Mondd el, mit érzel. Ha érzel valamit Dimitrij iránt, ami összezavar, mondd el. Meg fogjuk oldani. Azt akartam mondani neki, hogy – az érzéseimtől függetlenül – semmi miatt nem kell aggódnia Dimitrijjel kapcsolatban, mert Dimitrij mostanra számos alkalommal visszautasított. Üldözhetném Dimitrijt, akármennyire akarom, nem használna semmit. A szerelem elhalványul. Azok a szavak továbbra is szúrtak, és nem voltam képes szavakba önteni ezt a fájdalmat. De ahogy Adrian tartott, és arra gondoltam, milyen megértő volt ezzel az egésszel kapcsolatban, valamelyik megsebzett részem felismerte, hogy az ellenkezője is igaz volt: A szerelem erősödik. Megpróbálnám Adriannel. Igazán. Sóhajtottam. – Neked nem kellene ilyen bölcsnek lenned. Neked sekélyesnek és ésszerűtlennek kellene lenned és… és… Egy csókot nyomott a homlokomra. – És? – Mmm… képtelennek. – A képtelent tudom kezelni. És a többit… de csak különleges alkalmakkor. Szorosan beborítottuk egymást, és megbillentettem a fejem, hogy tanulmányozzam Adriant, a magas arccsontját és mesterségesen rendetlen haját, mely olyan elképesztővé tette. Emlékeztem édesanyja szavaira, hogy függetlenül attól, mi mit akarunk, Adriennek és nekem végül el kell, hogy váljanak az útjaink. Talán ilyen lesz az életem. Mindig elvesztem a férfit, akit szeretek. Erősen magamhoz húztam Adriant, olyan erővel csókolva a száját, ami még őt is
199
meglepetésként érte. Ha valamit megtanultam az életről és a szerelemről, az az volt, hogy vannak törékeny dolgok, melyeknek bármelyik pillanatban vége szakadhat. Az óvatosság elengedhetetlen volt – de nem az életed elvesztegetésének árán. Eldöntöttem, hogy most nem fogom elvesztegetni. A kezeim már Adrian pólóját rángatták, mielőtt ez a gondolat teljesen megformálódott volna. Ő nem kérdezősködött vagy habozott ruháim levételében viszonzásul. Lehet, hogy vannak mély és megértő pillanatai, de Adrian még mindig… nos, Adrian. Az életét a jelenben éli, azt csinál, amit akar, anélkül, hogy kétszer meggondolná. És nagyon régóta akart engem. És szintén jó volt az ilyesfajta dolgokban, aminek köszönhetően az én ruhám gyorsabban lekerült, mint az övé. Ajkai forróak voltak és mohók a torkomon, de Adrian óvatos volt, hogy egyszer se hagyja, hogy szemfoga felhorzsolja bőrömet. Én egy kicsivel kevésbé voltam finom, megleptem magam, mikor belevájtam körmeimet hátának csupasz bőrébe. Ajkai lejjebb haladtak, követve kulcscsontom vonalát, miközben gyakorlottan fél kézzel vette le melltartómat. Egy kicsit meglepődtem a testem reakcióján, amint mindketten küzdöttünk, hogy a másik farmerjét vegyük le először. Meggyőztem magam, hogy Dimitrij után soha többet nem akarok szexelni, de most? Ó, akartam. Talán valami pszichológiai reakció volt Dimitrij visszautasítására. Talán egy sugallat volt, hogy a pillanatnak éljek. Talán az Adrian iránti szerelem volt. Vagy talán csak vágy volt. Akármi volt is, erőtlenné tett kezei és szája alatt, mely úgy tűnt, minden egyes részemet fel szándékozik fedezni. Az egyetlen pillanat, amikor Adrian megállt, akkor volt, mikor végül minden ruhám lekerült és meztelenül feküdtem ott vele. Ő is majdnem meztelen volt, de még nem teljesen értem el a boxerjáig. (Selyemből készült, mert őszintén, mi mást viselne Adrian?) Kezébe vette az arcomat, szeme intenzitással és vággyal volt teli – és egy kis csodálattal. – Mi vagy te, Rose Hathaway? Igazi vagy? Egy álom vagy az álomban. Attól tartok, ha megérintelek, az felébreszt. El fogsz tűnni. – Felismertem egy kicsit a költői elragadtatásból, amibe néha beleesett Adrian, és a bűbájból, amitől elcsodálkoztam, vajon Adriant elragadta-e egy kicsit a lélek által gerjesztett őrület. – Érints meg, és kiderül – mondtam magamhoz vonva őt. Ezúttal nem habozott. Ruhája utolsó darabja is lehullott, és egész testem felhevült bőrének érintésére és arra, ahogy kezei végigsiklottak rajtam. Testi szükségleteim sebesen gázoltak át bármilyen ésszerű gondolkodáson és józan észen. Nem létezett gondolkodás, csak mi, és a szenvedélyes sürgetés, ami egymáshoz vezetett minket. Csupa izzó szükség és vágy és érzékelés voltam és… – Ó, a fenébe. Egyfajta motyogásként jött ki belőlem, mivel csókolóztunk, s ajkaink mohón kutatták a másikét. Testőr reflexekkel alig voltam képes elmozdulni, ahogy épp kezdtek csípőink összeérni. Adrian érintését elveszíteni megrázó volt, számára még inkább. Kábult volt, egyszerűen csodálkozva bámult, ahogy távolabb másztam tőle, és végül sikerült ülő pozíciót felvennem az ágyon. – Mi… mi a baj? Meggondoltad magad? – Először védekeznünk kell – mondtam. – Van nálad óvszer? Adrian néhány pillanatig feldolgozta ezt, és aztán sóhajtott. – Rose, csakis te választod ezt a pillanatot, hogy emlékezz erre. Jogos volt. Az időzítésem elég szívás volt. Mégis, jobb volt, mint utána emlékezni rá. A testem heves vágya ellenére – mely még mindig megvolt, higgy nekem – hirtelen egy ijesztő, élénk képet láttam Dimitrij testvéréről, Karolináról. Szibériában találkoztam vele, és volt egy körülbelül hat hónapos kisbabája. A baba imádni való volt, ahogy a babák általában, de Istenemre, annyi dolga volt Karolinának. Pincérnői munkája volt, és amint otthon volt, figyelme a babára irányult. Amikor dolgozni volt, Dimitrij anyja gondoskodott a babáról. És a
200
babának mindig szüksége volt valamire: ételre, pelenka cserére, megmenteni attól, hogy egy kicsi tárgytól megfulladjon. Testvére, Sonya szintén a határán állt, hogy kisbabája legyen, és ahogy a dolgokat hagytam Dimitrij fiatalabb húgánál, Viktóriánál, nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy nemsokára terhes lesz. Az élet nagy változásait kicsi, nemtörődöm tettek okozzák. Így eléggé biztos voltam benne, hogy nem akarok most rögtön egy kisbabát az életembe, nem ilyen fiatalon. Dimitrijjel nem volt ok az aggodalomra a dampyr terméketlenségnek köszönhetően. Adriannel? Ez egy probléma volt, mint a tény, hogy míg a betegségek ritkák voltak mindkét faj esetében, nem én voltam az első lány, akivel Adrian együtt volt. Vagy a második. Vagy a harmadik… – Tehát, van nálad? – kérdeztem türelmetlenül. Csak azért, mert felelősségteljes üzemmódban voltam, nem jelentette, hogy kevésbé akartam a szexet. – Igen – mondta Adrian szintén felülve. – A szobámban. Egymásra bámultunk. A szobája messze volt, odaát az Udvar mora részében. Adrian közelebb csúszott, kezeit körém helyezve és fülcimpámat harapdálva. – Az esély, hogy valami szerencsétlen dolog történik, elég kicsi. Becsuktam a szemeimet és a fejemet hátrabillentettem felé. Kezeivel körülölelte a csípőm és a bőrömet simogatta. – Mi vagy te, orvos? – kérdeztem. Finoman nevetett, szájával a fülem mögötti helyet csókolta. – Nem. Csak valaki, aki hajlandó vállalni a kockázatot. Nem mondhatod, hogy te nem akarod. Kinyitottam a szemeimet, és elhúzódtam, hogy közvetlenül rá tudjak nézi. Igaza volt. Akartam. Nagyon, nagyon akartam. És egy részem – amely nagyjából az egész lényem volt – ami a vágytól égett, megkísérelt legyőzni. Az esély valószínűleg kicsi, igaz? Nem voltak emberek, akik örökké próbáltak teherbe esni, és nem tudtak? A vágyamnak volt egy igen érve, így meglepetés volt számomra, mikor az ésszerűségem nyert. – Én nem vállalhatom a kockázatot – mondtam. Most Adrian tanulmányozott engem, és végül bólintott. – Oké. Egy másik alkalommal akkor. Ma éjjel… felelősségteljesek leszünk. – Ez minden, amit mondasz? Adrian a szemöldökét ráncolta. – Mi mást mondhatnék? Nemet mondtál. – De te… megbűvölhettél volna. Most ő volt igazán meglepődve. – Azt akarod, hogy megbűvöljelek? – Nem. Persze, hogy nem. Csak most jutott eszembe, hogy… nos, hogy megtehetted volna. Adrian a kezei közé fogta az arcomat. – Rose, csalok a kártyában, alkoholt veszek a kiskorúaknak. De soha, soha nem kényszerítenélek valamibe, amit nem akarsz. Erre semmi esetre sem… Szavait elvágták, mert hozzá préselődtem, és ismét csókolni kezdtem. A meglepetéstől semmit sem tudott tenni, de hamarosan nagy vonakodással távolabb tolt. – Kicsi dampyr – mondta szárazon, – ha felelősségteljes akarsz lenni, nem ez a legjobb módja neki. – Nem hagyjuk ezt elmúlni. És lehetünk felelősségteljesek. – Azok közül a történetek közül mindegyik… Csikorogva megállt a beszédben, mikor félresöpörtem a hajam az útból és felajánlottam neki a nyakam. Képes voltam megfordulni, hogy találkozhasson a pillantásunk, de nem mondtam semmit. Nem kellett. A felkérés nyilvánvaló volt. – Rose… – mondta bizonytalanul, habár láthattam a sóvárgást növekedni az arcán.
201
Vért inni nem volt ugyanolyan, mint a szex, de minden vámpír vágyott rá, és szex közben csinálni – úgy hallottam – elképesztő élmény. És tabu is volt, és szinte sohasem csinálták, amennyire az emberek állították. Innét származott a vérszajha megnevezése: dampyrok, akik vérüket adták szex közben. Az ötlet, hogy a dampyrok egyáltalán vért adnak, gyalázatos dolognak számított, de én csináltam már korábban: Lissával, mikor táplálékra volt szüksége és Dimitrijjel, mikor striga volt. És nagyszerű volt. Adrian ismét próbálkozott, ez alkalommal hangja biztosabb volt. – Rose, tudod, hogy mit kérsz? – Igen – mondtam határozottan. Finoman végigfuttattam egy ujjamat az ajkán, és aztán becsúsztattam, hogy megérintsem a szemfogát. Saját szavait vetettem oda neki. – Nem mondhatod, hogy te nem akarod. Akarta. Egy szívdobbanás múlva a szája a nyakamon volt és szemfogai átszúrták a bőrömet. Felkiáltottam a hirtelen fájdalomtól, olyan hanggal, mely nyögdécseléssé lágyult, ahogy az endorfinok, melyek minden vámpír harapással járnak, elárasztottak. Átható gyönyör emésztett el. Szorosan magához húzott, ahogy ivott, csaknem az ölébe, hátamat a mellkasához nyomtam. Távolról voltam csak tudatában a mindenütt rajtam lévő kezeinek, ajkainak a nyakamon. Leginkább, amit tudtam, hogy színtiszta, mámorító édesség árasztott el. A tökéletes lebegés. Amikor Adrian elhúzódott, olyan volt, mint amikor elveszítem egy részemet. Mint csonkának lenni. Összezavarodva, hogy vissza kell őt kapnom, kinyúltam felé. Ő finoman eltolta a kezemet, mosolyogva, ahogy megnyalta ajkait. – Óvatosan, kicsi dampyr. Tovább mentem, mint kellett volna. Valószínűleg szárnyakat tudnál növeszteni és elrepülni most azonnal. Valójában nem hangzott rossz ötletnek. Jóllehet néhány pillanat múlva a lebegés heves, őrült része elhalványult, és visszatértem önmagamhoz. Továbbra is csodásan éreztem magam és kábán; az endorfinok táplálták testem vágyakozását. A gondolkodásom lassan visszatért hozzám, engedélyezett valamiféle összefüggő gondolkodást, hogy áthatoljon a boldog ködfátyolon. Mikor Adrian meggyőződött róla, hogy eléggé józan vagyok, ellazult és lefeküdt az ágyra. Néhány pillanat múlva csatlakoztam hozzá, az oldalának gömbölyödve. Olyan elégedettnek tűnt, mint én. – Ez – merengett – volt a legeslegjobb nem-szex. Egyetlen válaszom egy álmos mosoly volt. Késő volt, és minél jobban kizuhantam az endorfin áradatából, annál álmosabbnak éreztem magam. Egy aprócska részem azt mondta, még ha akartam is ezt, és törődtem Adriannel, az egész dolog helytelen volt. Nem a helyes okból tettem, helyette hagytam, hogy elragadjon a saját fájdalmam és zavarodottságom. Többi részem úgy döntött, ez nem igaz, és a civódó hang hamar beleolvadt a kimerültségbe. Adrianon aludtam el, s hosszú idő óta a legjobban aludtam. Nem voltam teljesen meglepődve, hogy képes voltam kikelni az ágyból, lezuhanyozni, felöltözni, és még a hajamat is megszárítani anélkül, hogy felébresztem Adriant. Barátaimmal a múltban sok reggelt töltöttünk azzal, hogy próbáltuk kirángatni őt az ágyból. Másnaposan vagy józanul, mély alvó volt. Több időt töltöttem a hajammal, mint egy jó ideje. A vámpír harapás árulkodó jele friss volt a nyakamon. Így a frizurámat leengedve viseltem, óvatosan igazítva egy részét, hogy a hosszú hullám nehezen lógjon a harapás oldalán. Elégedetten, hogy a seb álcázva marad, fontolóra vettem, mit tegyek ezután. Körülbelül egy óra múlva a Tanács meg fogja hallgatni a csoportok vitáját az új életkorról szóló törvénnyel kapcsolatos eltérő ötletekről, a morák küzdelméről és a Dragomir szavazatról. Feltéve, hogy beengednek a terembe, nem szándékozom kihagyni világunk mostani legsürgetőbb kérdéséről szóló vitát. Ennek ellenére nem akartam felébreszteni Adriant. Bele volt gabalyodva a lepedőmbe és
202
békésen aludt. Ha felébresztem, szükségesnek érezném, hogy itt őgyelegjek, míg elkészül. A köteléken keresztül éreztem, hogy Lissa egy kávézó asztalánál ül egyedül. Látni akartam őt és reggelizni, így eldöntöttem, hogy Adrian tud gondoskodni magáról. Hagytam neki egy üzentet, hogy hol vagyok, írtam neki, hogy kifelé menet csukja be az ajtót, és sok X-et és O-t rajzoltam. Mégis, mikor félúton voltam a kávézóba, érzékeltem valamit, ami lerombolta a reggeli terveimet. Christian ült le Lissához. – Nocsak, nocsak – motyogtam. Ahogy minden más történt, nem sok figyelmet szenteltem Lissa magánéletének. Azok után, ami a raktárban történt, nem voltam teljesen meglepve, hogy együtt látom őket, noha Lissa érzései elárulták nekem, hogy nem volt romantikus kibékülés… eddig. Ez egy kényelmetlen kísérlet volt a barátságra, egy esély, hogy túljussanak állandó féltékenységükön és bizalmatlanságukon. Távol álljon tőlem, hogy beleavatkozzam a munkában lévő szerelembe. Ismertem egy másik helyet közel a testőrök épületéhez, ahol szintén volt kávé és fánk. Megteszi, feltéve, hogy senki sem emlékszik rá ott, hogy még technikailag mindig próbaidőn vagyok, és jelenetet rendeztem egy királyi ülésen. Az esélyek valószínűleg nem voltak jók. Mégis úgy döntöttem, adok egy esélyt és arrafelé tartottam, szemügyre véve a kellemetlen felhős eget. Az eső nem segítene a hangulatomon. Amikor odaértem a kávézóhoz, felfedeztem, nem kell aggódnom, hogy bárki figyelmet szentel nekem. Volt egy nagyobb vonzóerő: Dimitrij. A személyi testőreivel volt kinn, és még ha örültem is neki, hogy van egy kis szabadsága, a hozzáállás, hogy szoros megfigyelésre van szüksége, még mindig feldühített. Legalább nem volt hatalmas tömeg ma. Az emberek, akik bejöttek reggelizni, nem tettek mást, mint bámultak, de kevesen lézengtek. Ez alkalommal öt testőr volt vele, ami jelentős engedmény volt. Ez jó jel volt. Egyedül ült egy asztalnál. Egy puhafedelű regényt olvasott, és az életemben fogadtam volna, hogy egy western. Senki sem ült Dimitrijjel. Kísérői egyszerűen egy kört tartottak fenn védelemként, ketten közel a falhoz, egy a bejáratnál, és kettő a közeli asztaloknál. A biztonsági intézkedés értelmetlen volt. Dimitrijt tökéletesen lefoglalta a könyve, megfeledkezett az őrökről és az alkalmi nézőközönségről – vagy egyszerűen kitűnően adta a nemtörődömöt. Nagyon ártalmatlannak tűnt, de Adrian szavai jutottak eszembe. Maradt még benne valami striga? Valami sötét rész? Dimitrij maga azt állította, még mindig hordoz egy darabot, ami megakadályozza őt abban, hogy valaha is igazán szeressen valakit. Dimitrijnek és nekem mindig megvolt ez a hátborzongató tudatosságunk egymásról. Egy zsúfolt teremben mindig meg tudnám találni. Annak ellenére, hogy belefeledkezett a könyvbe, felnézett, mikor a kávézó pultja felé sétáltam. Szemeink egy milliszekundumra találkoztak. Nem volt kifejezés az arcán… és mégis, olyan érzésem volt, hogy vár valamire. Rám, eszméltem rá egy összerezzenéssel. Mindennek dacára, a templombeli harcunk dacára… továbbra is azt gondolta, üldözném és felajánlanám neki a szerelmem. Miért? Arra számított, ilyen ésszerűtlen lennék? Vagy lehetséges volt, lehetséges volt, hogy azt akarta, közeledjek felé? Hát, akármi volt az ok, eldöntöttem, nem adom meg neki. Máris olyan sokszor megbántott. Azt mondta, maradjak távol, és ha ez valami rafinált játék része volt, hogy az érzéseimmel tréfáljon, nem fogok játszadozni. Egy gőgös pillantást vetettem rá és határozottan elfordultam, ahogy a pulthoz sétáltam. Chai teát rendeltem és egy csokis ekler fánkot. Olyan érzésem volt, hogy ez egy olyan nap. Az volt a tervem, hogy odakint eszek, de ahogy a színezett üveg felé pillantottam, éppen hogy ki tudtam venni az ablaktáblának ütődő esőcseppek mintáját. Fenébe. Röviden mérlegeltem, hogy megküzdök az időjárással, és máshová megyek az ennivalómmal, de elhatároztam, hogy nem hagyom Dimitrijt, hogy elijesszen. Felfedezve egy Dimitrijtől távol
203
eső asztalt, a felé indultam, mindent elkövetve, hogy ne nézzek rá, és ne vegyem észre. – Hé, Rose. Fogsz menni ma a Tanács ülésére? Megálltam. Dimitrij egyik testőre beszélt, közben kedvesen rám mosolyogva. Nem tudtam felidézni a fickó nevét, de mindig kedvesnek tűnt, valahányszor elhaladtunk egymás mellett. Nem akartam udvariatlan lenni, ezért húzódozva válaszoltam – noha ez azt jelentette, Dimitrij közelében maradok. – Naná – mondtam, megbizonyosodva róla, hogy figyelmem csak a testőrnek szólt. – Csak felmarkolok valami harapnivalót, mielőtt megyek. – Be fognak engedni? – kérdezte egy másik testőr. Ő is mosolygott. Egy pillanatra azt gondoltam, gúnyolódnak legutóbbi kirobbanásomon. De nem… nem így volt. Arcuk helyeslést mutatott. – Ez egy kiváló kérdés – ismertem el. Haraptam egyet a fánkomból. – De úgy gondolom, tennem kell egy próbát. És megpróbálok jól is viselkedni. Az első testőr kuncogott. – Én természetesen remélem, hogy nem fogsz. Az a csoport megérdemli mindazt a bajt, amit okozni tudsz nekik amiatt az ostoba életkorról szóló törvény miatt. – A másik testőr bólintott. – Milyen törvény? – kérdezte Dimitrij. Vonakodva ránéztem. Mint mindig, elállt tőle a lélegzetem. Hagyd abba, Rose, korholtam magam. Dühös vagy rá, emlékszel? És Adriant választottad. – A rendelet, amelyiknél a királyiak úgy gondolják, tizenhat éves dampyrokat kiküldeni harcolni ugyanolyan, mint tizennyolc éveseket küldeni – mondtam. Még egyet haraptam. Dimitrij feje olyan gyorsan ugrott fel, hogy csaknem belefulladtam az ennivalómba. – Milyen tizenhat évesek harcolnak strigákkal? – Testőrei megfeszültek, de semmi mást nem tettek. Kellett egy pillanat, hogy a falat fánkot lenyeljem. Mikor végül beszélni tudtam, majdnem féltem beszélni. – Ez a rendelet. A dampyrok most már tizenhat évesen érettségiznek. – Mikor történt ez? – kérdezte. – Csak a minap. Senki sem mondta neked? – A többi testőrre pillantottam. Egyikük vállat vont. Az volt a benyomásom, lehet, hogy elhiszik, Dimitrij tényleg egy dampyr, de nem álltak készen, hogy csevegjenek vele. Dimitrij egyetlen társadalmi érintkezése Lissa volt és a vallatói. – Nem. – Dimitrij szemöldöke összeráncolódott, ahogy a híreket fontolgatta. Én csendben ettem a fánkomat, remélve, hogy ez ráveszi, hogy tovább beszéljen. Megtette. – Ez őrület – mondta. – Az erkölcstől eltekintve, nem állnak készen olyan fiatalon. Ez öngyilkosság. – Tudom. Tasha egész jól érvelt ellene. Én is. Dimitrij gyanakvó tekintettel nézett rám ennél az utolsó résznél, különösen, mikor pár testőre mosolygott. – Szoros szavazás volt? – kérdezte. Kihallgató stílusban beszélt hozzám, a komoly és összpontosító módon, ami annyira meghatározta, mint testőr. Sokkal jobb volt, mint a depresszió, döntöttem el. Szintén jobb volt, mint hogy azt mondja nekem, menjek el. – Nagyon szoros. Ha Lissa szavazhatott volna, nem szavazták volna meg. – Ah – mondta kávéscsészéjének szélével játszva. – A quorum. (határozathoz szükséges legkisebb létszám). – Te tudsz róla? – kérdeztem meglepődve. – Egy régi mora törvény. – Hallottam. – Mit próbál tenni az ellenzék? Megingatni a Tanácsot, vagy Lissának megszerezni a
204
Dragomirok szavazati jogát? – Mindkettőt. És más dolgokat. Megrázta a fejét, betűrte haját a füle mögé. – Azt nem tehetik. Ki kell választaniuk egy alapos okot, és nyomást kell helyezniük rá. Lissa a legokosabb választás. A Tanácsnak szüksége van a Dragomirokra, és láttam, hogyan néztek rá az emberek, mikor kiállítottak mutogatni. – A keserűségnek csak a legcsekélyebb jele borította be szavait, jelezve, mit érzett ezzel kapcsolatban. Aztán visszatért a dologhoz. – Nem lenne nehéz támogatást szerezni hozzá. ha nem osztanák szét az erejüket. Elkezdtem a második ekler fánkomat, elfelejtkezve korábbi eltökéltségemről, hogy figyelmen kívül hagyom Dimitrijt. Nem akartam eltéríteni a témáról. Ez volt az első dolog, ami visszahozta a régi tüzet a szemeibe, az egyetlen dolog, ami iránt úgy tűnt, igazán érdeklődik – nos, eltekintve a Lissának tett egész életen át tartó önfeláldozás fogadalmától, és hogy nekem azt mondja, maradjak ki az életéből. Kedveltem ezt a Dimitrijt. Ugyanaz a Dimitrij volt, aki hajdan, a szenvedélyes, aki kész volt kockáztatni az életét azért, ami helyes. Már csaknem azt kívántam, hogy legyen újra a bosszantó, zárkózott Dimitrij, az, aki azt mondta, maradjak távol. Jelenleg Dimitrijt látva túl sok emlék tért vissza – nem említve a vonzerőt, amit azt hittem, legyőztem. Most azzal a szenvedéllyel, ami körülvette Dimitrijt, szexisebbnek tűnt, mint valaha. Ugyanolyan intenzív volt, mint mikor együtt harcoltunk. Mint amikor szeretkeztünk. Dimitrijnek ilyennek kellett volna lennie: erősnek és felelősnek. Örültem és mégis… látni úgy, ahogyan szerettem, csak még jobban fájdította a szívemet. Dimitrij elveszett számomra. Ha Dimitrij kitalálta is az érzéseimet, nem jelezte. Egyenesen rám nézett, és mint mindig, annak a tekintetnek az ereje beborított. – Legközelebb, ha látod Tását, elküldenéd hozzám? Beszélnünk kell erről. – Szóval Tasha lehet a barátod, de én nem? – A csípős szavak kicsúsztak, mielőtt megállíthattam volna őket. Elpirultam, szégyenkezve, hogy a többi testőr előtt bakiztam. Nyilvánvalóan Dimitrij sem akart hallgatóságot. Felnézett arra, amelyik az elején megszólított. – Lenne rá mód, hogy egy kicsit egyedül lehessünk? Kísérői pillantást váltottak, aztán egy emberként hátraléptek. Nem volt valami tekintélyes távolság, és továbbra is fenntartották a kört Dimitrij körül. Mindazonáltal elegendő volt, hogy a beszélgetésünket ne hallhassák. Dimitrij visszafordult hozzám. Leültem. – Te meg Tasha teljesen különböző helyzetben vagytok. Ő veszély nélkül lehet az életem része. Te nem. – És mégis – mondtam a hajam dühös hátrasöprésével, – nyilvánvalóan rendben van, hogy az életed része vagyok, amikor úgy kényelmes – mondjuk, mint megbízásokat lebonyolítani, vagy üzeneteket továbbítani. – Nem igazán tűnik úgy, mintha szükséged lenne rá, hogy az életed része legyek – jegyezte meg Dimitrij szárazon, fejével kissé a jobb vállam irányába hajolva. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, mit történt. A hajamat hátradobva felfedtem a nyakam – és a harapást. Próbáltam nem ismét elpirulni, tudva, hogy nincs semmi, ami miatt szégyenkeznem kellene. Visszahúztam a hajam. – Nem a te dolgod – sziszegtem, remélve, hogy a többi testőr nem látta. – Pontosan. – Dimitrij diadalmaskodónak hangzott. – Mert élned kell a saját életedet, tőlem távol. – Ó, az Isten szerelmére – kiáltottam. – Abbahagynád a… Szemeimet felemeltem Dimitrij arcáról, mert hirtelen egy hadsereg ereszkedett le hozzánk. Rendben, nem igazán egy hadsereg, de lehetett volna. Egyik pillanatban csak Dimitrij volt meg én, és az ő őrei, aztán hirtelen a terem nyüzsgött a testőröktől. És nem akármilyen testőröktől. A fekete-fehér ruházatot viselték, amit a testőrök gyakran hivatalos alkalmakkor viseltek, de egy kicsi vörös gomb a gallérjukon jelezte, hogy testőrként kimondottan a királynő
205
őrségéhez kötődnek. Legalább húszan kellett, hogy legyenek. Halálosak és kérlelhetetlenek voltak, a legjobbak legjobbjai. A történelem során végig a bérgyilkosok, akik megtámadták a monarchiát, gyorsan a királyi testőrök által leszerelve találták magukat. Halálosak voltak – és körülöttünk sereglettek. Dimitrijjel mindketten felugrottunk, bizonytalankodva, mi történik, de a fenyegetés kétségtelenül ránk irányult. Dimitirj asztala és széke közöttünk volt, de mégis azonnal a szokásos küzdő helyzetbe álltunk, mikor körülvett az ellenség: vállt vállnak vetve. Dimitirj őrei hagyományos ruhát viseltek és egy kicsit megdöbbentnek tűntek, hogy testvéreiket látják, de testőri hatékonysággal a kísérők azonnal csatlakoztak az előrenyomuló királyi testőrséghez. Nem mosolyogtak vagy tréfáltak. Dimitrij elé akartam vetni magam, de ebben a helyzetben, ez eléggé nehézkes volt. – Azonnal velünk kell jönnöd – mondta a királynő egyik testőre. – Ha ellenállsz, erővel visszünk el. – Hagyjátok békén! – kiabáltam a szemükbe nézve. A haragos sötétség felrobbant bennem. Hogy lehet, hogy továbbra sem hiszik el? Miért követik még mindig Dimitijt? – Nem csinált semmit! Srácok, miért nem tudjátok elfogadni, hogy tényleg dampyr már? A férfi, aki beszélt, felhúzta a szemöldökét. – Nem hozzá beszéltem. – Értem… értem jöttetek? – kérdeztem. Próbáltam bármilyen új látványosságra gondolni, amit mostanában okozhattam. Megfontoltam azt az őrült ötletet, hogy a királynő rájött, hogy az éjszakát Adriannel töltöttem és bepöccent tőle. Ez aligha volt elegendő ahhoz, hogy a palotaőrséget küldje értem, habár… vagy mégis? Tényleg túl messzire mentem a bohóckodásommal? – Mire fel? – kérdezte Dimitij. Az a magas, csodálatos teste – az, mely olyan érzéki tudott lenni néha – jelenleg feszültséggel és fenyegetéssel volt teli. A férfi tekintetét rajtam tartotta, Dimitrijről nem vett tudomást. – Ne kelljen megismételnem magam: Gyere velünk békésen, vagy kényszeríteni fogunk. Bilincsek csillogása látszódott a kezeiben. Szemeim elkerekedtek. – Ez őrület! Nem megyek addig sehova, míg meg nem mondod, mi a fene van. Ez volt az a pont, ahol nyilvánvalóan eldöntötték, hogy nem megyek békésen. Két királyi testőr előrelendült értem, és annak ellenére, hogy technikailag ugyanannak az oldalnak dolgoztunk, ösztöneim működésbe léptek. Semmit sem értettem, kivéve, hogy nem fognak úgy elhurcolni, mint valami bűnözőt. Nekilöktem az egyik testőrnek a széket, amin korábban ültem, és egy ütéssel megcéloztam a másikat. Felületes ütés volt, rosszul kivitelezett, mivel magasabb volt nálam. A magasság különbség lehetővé tette, hogy kitérjek következő fogása elől, és mikor keményen a lábába rúgtam, egy kis morgás tudatta, hogy az elevenjére tapintottam. Néhány elszórt sikolyt hallottam. A kávézóban dolgozó emberek a pultjaik alá buktak, mintha arra számítottak volna, hogy automatikusan fegyverek kerülnek elő. A többi vevő, aki reggelijét ette, sietősen felugrott asztalától, figyelmetlenül felborítva az ételt és a tányérokat. A kijáratokhoz rohantak – kijáratokhoz, melyeket még több testőr zárt el. Ez még több sikítozást okozott, annak ellenére, hogy a kijáratokat miattam zárták el. Eközben további testőrök csatlakoztak a csetepatéhoz. Jóllehet egypár jó ütést bevittem, tudtam, hogy nyomasztó a számbeli fölény. Egy testőr megragadta a karom és megpróbálta rám rakni a bilincset. Megállt, mikor egy másik pár kéz ragadott meg a másik oldalról és rántott félre. Dimitrij. – Ne érj hozzá – morogta. Volt valami figyelmeztetés a hangjában, ami megijesztett volna, ha felém irányulna. Maga
206
mögé tolt, hátammal az asztalnak védelmezően elém helyezte testét. Minden irányból testőrök jöttek felénk, és Dimitrij elkezdte elintézni őket ugyanazzal a halálos kecsességgel, amitől az emberek istennek nevezték. Senkit sem ölt meg, akivel küzdött, de biztosította, hogy harcképtelenek váljanak. Ha bárki azt gondolta, hogy megpróbáltatásai strigaként, vagy lecsukása kisebbítette harci képességeit, az iszonyatosat tévedett. Dimitrij a természet ereje volt, képes volt egyszerre kezelni a lehetetlen túlerőt és megállítani engem minden egyes alkalommal, mikor csatlakozni próbáltam a harchoz. Lehet, hogy a királynő testőrei a legjobbak legjobbjai voltak, de Dimitrij… nos, korábbi szerelmem és oktatóm külön kategória volt. Harci képességei mindenki másét meghaladták, és mindet használta a védelmemben. – Maradj hátul – utasított. – Nem emelnek kezet rád. Először elárasztott a védelmezésével – annak ellenére, hogy utáltam nem részt venni a küzdelemben. Ismét harcolni látni őt lenyűgöző volt. Elérte, hogy egyszerre tűnjön gyönyörűnek és halálosnak. Egyszemélyes hadsereg volt, az a fajta harcos, aki megvédi a szerettét, és rettegést hoz ellenségeire. És ekkor egy rettenetes látomás sújtott le rám. – Állj! – ordítottam hirtelen. – Menni fogok! Veletek fogok menni! Elsőre senki sem hallott meg. Túlságosan belemerültek a küzdelembe. A testőrök próbáltak Dimitrij mögé osonni, de úgy tűnt, érzékelte őket és székeket lökdösött feléjük, vagy bármi mást, amin fogást talált – miközben továbbra is képes volt rúgni és ütni azokat, akik szemből közeledtek felénk. Ki tudja? Talán tényleg képes lett volna legyűrni egy hadsereget egymaga. De nem hagyhattam. Megráztam Dimitrij karját. – Állj – ismételtem. – Ne harcolj tovább. – Rose… – Állj! Egészen biztos voltam benne, hogy soha életemben nem sikítottam ilyen hangosan. Visszhangzott a teremben. Már amennyire tudom, az egész Udvarban visszhangzott. Nem igazán állított meg senkit sem, de a testőrök közül sokan lelassultak. Néhány lapuló kávézói dolgozó kikémlelt ránk a pultok felett. Dimitrij még mindig mozgásban volt, továbbra is kész mindenkivel kiállni és gyakorlatilag rá kellett vetődnöm, hogy észrevegyen. – Állj. – Ez alkalommal a hangom suttogó volt. Kellemetlen csend telepedett mindenkire. – Ne harcolj velük tovább. Velük fogok menni. – Nem. Nem fogom engedni, hogy elvigyenek. – De engedned kell – könyörögtem. Zihált, minden egyes része merev volt és támadásra kész. Farkasszemet néztünk és úgy tűnt, ezer üzenet áramlik közöttünk, ahogy a jó öreg elektromosság szikrázott a levegőben. Csak reméltem, hogy megkapja a megfelelő üzenetet. Az egyik testőr próbaképpen előre lépett – meg kellett kerülnie kollégája eszméletlen testét – és Dimitrij feszültsége felélénkült. Kezdte blokkolni a testőrt, és ismét engem védeni, de helyette közéjük vetettem magam, Dimitrij kezét szorítottam, és továbbra is a szemébe néztem. Bőre meleg volt, és annyira, de annyira jó érzés volt, ahogy az enyémet érintette. – Kérlek. Ne. Aztán láttam, hogy végül megértette, amit mondani próbáltam. Az emberek még mindig féltek tőle. Senki sem tudta, mi volt ő. Lissa mondta Dimitrijnek, hogy viselkedjen nyugodtan, és a normál viselkedés megnyugtatja a kedélyeket. De ez? Dimitrij kiáll egy egész testőr hadsereggel? Ezzel nem fog jó magaviseletért pontokat szerezni. Amennyire tudtam, már így is túl késő volt ezek után, de meg kellett kísérelnem kezelni a károkat. Nem hagyhattam, hogy újra bezárják – nem az én hibámból. Ahogy Dimitrij rám nézett, úgy tűnt, ő a saját üzenetét küldi: hogy harcolna értem, hogy
207
addig harcolna, míg össze nem esik, hogy távol tartsa őket tőlem. Megráztam a fejem, és búcsúzásként megszorítottam a kezét. Ujjai pontosan olyanok voltak, ahogy emlékeztem, hosszúak és kecsesek, kérgesek az évek edzéseitől. Elengedtem és szemközt fordultam a fickóval, aki eredetileg beszélt hozzám. Azt feltételeztem, valamiféle vezető. Kinyújtottam a kezeimet és lassan előre léptem. – Megyek békésen. De kérem… ne csukják be őt újra. Ő csak azt gondolta… azt gondolta, bajban vagyok. A helyzet az volt, ahogy a bilincsek a csuklóimat szorították, kezdtem azt hinni, bajban is vagyok. Ahogy a testőrök felsegítették egymást, vezetőjük vett egy mély levegőt és kihirdette, amit belépés óta próbált. Nyeltem egyet, vártam, hogy halljam Victor nevét. – Rose Hathaway, letartóztatjuk felségárulásért. Nem egészen erre számítottam. Remélve, hogy a megadásommal szereztem néhány jó pontot, azt kérdeztem. – Miféle felségárulás? – Őfelsége, Tatjana királynő meggyilkolása.
208
Huszonhat (fordította: Bejja) Talán valakinek a beteg humorérzéke volt, de Dimitrij immár üres cellájában végeztem. Miután a testőrök elárulták nekem a vádat, békésen jöttem. Valójában kómássá váltam, mert abból, amit mondtak, túl sok mindent lehetetlen volt feldolgozni. Nem is igazán tudtam megérteni az engem érintő részt. Nem tudtam felháborodást vagy megbotránkozást érezni a vád alá helyezés miatt, mert leragadtam annál a résznél, hogy Tatjana halott. Nem csak halott. Meggyilkolták. Meggyilkolták? Hogy történt? Hogy esett ez meg itt? Ez az Udvar a világ egyik legbiztonságosabb helye volt, és főleg Tatjanát őrizték folyamatosan – ugyanaz a csoport, amely olyan gyorsan lerohant minket Dimitrijjel. Hacsak nem hagyta el Tatjana az Udvart – és egészen biztos voltam benne, hogy nem – egy striga sem ölhette meg őt. Az állandó veszély közben, amivel szembenéztünk, a dampyrok és morák közti gyilkosságról csaknem nem lehetett hallani. Biztos, hogy megesett. Elkerülhetetlen volt bármely társadalomban, de ahogyan a miénket üldözték, ritkán volt időnk, hogy egymásnak essünk (eltekintve a Tanács ülésein való kiabálástól). Részben ezért ítélték el Victort annyira. Bűnei annyira gonoszak voltak, amennyire csak lehettek. Egészen idáig. Amint túljutottam a lehetetlen gondolaton, hogy Tatjana halott, képes voltam feltenni az igazi kérdést: Miért én? Miért engem vádoltak? Nem voltam ügyvéd, de egészen biztos voltam benne, hogy valakit álszent ribancnak hívni, nem megcáfolhatatlan bizonyíték egy tárgyaláson. Próbáltam több részletet megtudni a cellámon kívüli őröktől, de szigorúak és hallgatagok maradtak. Miután rekedt lett a hangom a kiabálástól, az ágyba süllyedtem és Lissa elméjébe mentem, ahonnét biztos voltam enne, hogy több információt szerezhetek. Lissa őrjöngött, próbált válaszokat szerezni bárkitől, akitől lehetett. Christian most is vele volt, és az egyik adminisztratív épület előcsarnokában álltak, ami ideges sürgölődéssel volt teli. Dampyrok és morák egyaránt rohangáltak mindenfelé, néhányuk megijedt az új kormány labilitásától és mások remélték, hogy kihasználhatják ezt. Lissa és Christian úgy álltak az egész kellős közepén, mint ahogy a vihar ereje sodorja magával a leveleket. Miközben Lissa gyakorlatilag már felnőtt volt, az Udvarban mindig egy idősebb személy szárnyai alatt volt – aki általában Priscilla Voda, és alkalomadtán Tatjana volt. Nyilvánvaló okokból egyikük sem volt elérhető most. Noha sokan a királyi családok tagjai közül tisztelték, Lissának nem volt igazi forrása, akihez fordulhatott. Nyugtalanságát látva Christian megragadta Lissa kezét. – Tasha nénikém tudni fogja, mi folyik itt – mondta. – Előbb vagy utóbb felbukkan. Tudod, hogy nem hagyja, hogy valami történjen Rose-zal. Lissa tudta, hogy volt egy kis bizonytalanság ebben a kijelentésben, de nem említette meg. Lehet, hogy Tasha nem akarja, hogy történjen velem valami, de bizonyára nem mindenható. – Lissa! Adrian hangjától Lissa és Christian is megfordultak Adrian épp most lépett be az édesanyjával együtt. Adrian úgy nézett ki, mintha szó szerint egyenesen a hálószobámból ment
209
volna oda. Tegnapi ruháját viselte, némiképp meggyűrődve, és haja nem a megszokott gondoskodással volt belőve. Összehasonlításképp Daniella választékosnak és összeszedettnek nézett ki, egy üzletasszony tökéletes képének, aki nem veszítette el nőiességét. Végre! Itt voltak azok az emberek, akiknek talán vannak válaszaik. Lissa hálásan sietett oda hozzájuk. – Hál’Isten – mondta Lissa. – Senki sem mondja el nekünk, mi történt, kivéve, hogy a királynő halott és Rose-t lecsukták. – Lissa esedezve nézett fel Daniella arcára. – Mondja azt, hogy valami félreértésről van szó. Daniella megveregette Lissa vállát és olyan vigasztalóan nézett rá, ahogy tudott, adott körülmények között. – Attól tartok, nem így van. Tatjanát megölték múlt éjjel, és Rose a legfőbb gyanúsítottjuk. – De Rose soha nem tett volna ilyet! – kiáltotta Lissa. Christian igazi dühvel csatlakozott Lissához. – Hogy a Tanács ülésén múltkor kiabált, az nem elegendő, hogy gyilkosság miatt elítéljék. – Nahát, Christiannal ugyanazzal érveltünk. Majdhogynem ijesztő volt. – Sem a virrasztás tönkretétele miatt. – Igazad van. Ez nem elegendő – értett egyet Daniella. – De nem is tünteti fel jobb színben Rose-t. És nyilvánvalóan van más bizonyítékuk, amiről azt állítják, bizonyítja Rose bűnösségét. – Miféle bizonyíték? – kérdezte Lissa. Daniella bocsánatkérően nézett. – Nem tudom. Az még mindig a nyomozás része. Lesz egy meghallhatásuk, hogy bemutassák a bizonyítékot és kikérdezzék Rose-t a dologról, lehetséges indítékokról… ilyesfajta dolgokról. – Körbepillantott az elrohanó emberekre. – Ha egyáltalán eljutnak odáig. Ilyen dolog… generációk óta nem történt. A Tanács megszerezte a korlátlan ellenőrzést, míg egy új uralkodót választanak, de továbbra is káosz lesz. Az emberek félnek. Nem lennék meglepve, ha a Tanács statárium alá kerülne. Christian reménnyel az arcán Lissához fordult. – Láttad Rose-t múlt éjjel? Veled volt? Lissa a szemöldökét ráncolta. – Nem. Azt hiszem, a szobájában volt. Utoljára tegnap előtt láttam. Daniella nem tűnt boldognak ettől. – Ez nem segít. Ha egyedül volt, akkor nincs alibije. – Nem volt egyedül. Három szempár fordult Adrian irányába. Első alkalommal szólalt meg, mióta Lissának kiáltott. Lissa eddig nem túlságosan koncentrált rá, ami azt jelentette, hogy én sem. Lissa csak Adrian külső megjelenését figyelte meg, mikor megérkezett, de most már láthatta az apró részleteket. A nyugtalankodás és aggodalom rajta hagyták nyomukat, idősebbé téve, mint amennyi volt. Mikor Lissa a fiú aurája felé fordult, látta a lélek használat szokásos aranylását, de ez és a többi szín zavaros volt és sötétséggel árnyalt. Volt egy vibrálás is benne, egy figyelmeztetés, hogy a lélek instabilitása magával ragadja. Ez az egész túl gyorsan történt, hogy Adrian reagáljon rá, de gyanítottam, olyan gyorsan, ahogy volt egy szabad pillanata, talált cigarettát és alkoholt. Adrian így birkózott meg az ilyesfajta dolgokkal. – Mit mondasz? – kérdezte élesen Daniella. Adrian vállat vont. – Rose nem volt egyedül. Egész éjjel vele voltam. Lissa meg Christian jó munkát végeztek a semleges arckifejezés fenntartásában, de Daniella arca felvette azt a megdöbbenést, ami bármelyik szülőén lenne, amelyik a gyereke szexuális életéről hall. Adrian is észrevette anyja reakcióját. – Spórold meg – figyelmeztette Adrian. – Az erkölcsöd, a véleményed… egyik sem számít
210
jelenleg. Egy csoport bepánikolt rohangáló ember felé mutatott, ahogy arról kiabáltak, hogy Victor Dashkov biztosan idejön az Udvarba, hogy mindenkit megöljön. Adrian megrázta a fejét és visszafordult az anyjához. – Rose-zal voltam. Ez bizonyítja, hogy nem ő tette. Majd később foglalkozunk a szerelmi életemmel kapcsolatos anyai rosszallásoddal. – Nem ez az, ami aggaszt! Ha tényleg van komoly bizonyítékuk, és te belekeveredsz, te is gyanúsítottá válhatsz. – A higgadtság, amivel Daniella belépett a terembe kezdett széthasadni. – A nénikém volt – kiáltotta Adrian hitetlenkedve. – Mi az ördögért ölnénk meg Rose-zal? – Mert helytelenítette a randevúzgatásotokat. És mert Rose-t kiborította az új törvény. – Ez Christiantól jött. Lissa a szemét meresztgette, de Christian pusztán vállat vont. – Mi van? Én csak kimondom a nyilvánvalót. Valaki más megtenné, ha én nem. És mindannyian hallottuk a történeteket – az emberek olyan dolgokat találtak ki, amik még Rose-nak is szélsőségesek. – Egy csakugyan erős megjegyzés. – Mikor? – kérdezte Daniella Adrian ruhájának ujját megragadva. – Mikor voltál Rose-zal? Mikor értél oda? – Nem tudom. Nem emlékszem – mondta Adrian. Daniella szorította a fogását. – Adrian! Vedd ezt komolyan. Hatalmas különbséget fog jelenteni, hogy folytatódnak a dolgok. Ha azelőtt értél oda, hogy Tatjanát megölték, akkor nem kapcsolnak hozzá. Ha utána voltál Rose-zal… – Akkor van alibije – szakította félbe Adrian. – És nincs probléma. – Remélem, hogy ez így van – mormolta Daniella. Úgy tűnt, szemei többé már nem a barátaimra fókuszáltak. A kerekek forogtak a fejében, gondolatai előreugrottak, ahogy próbált arra gondolni, miképpen tudná a legjobban megvédeni a fiát. Egy szerencsétlen esemény voltam számára. Adrian érthető módon vörös riadót jelentett neki. – Mindazonáltal szerezni fogunk neked egy ügyvédet. Beszélni fogok Damonnal. Az esti meghallgatás előtt meg kell találnom. És Rufusnak is tudnia kell erről. A fenébe. – Adrian felhúzta egyik szemöldökét erre. Volt egy olyan benyomásom, hogy Lady Ivashkov nem gyakran káromkodik. – Ki kell találnunk, mikor voltál ott. Adrian továbbra is úgy viselte maga körül az aggodalmat, mint egy köpenyt és úgy nézett ki, mintha felborulna, ha hamarosan nem jut nikotinhoz vagy alkoholhoz. Utáltam így látni őt, különösen miattam. Nem kérdés, erő lakozott benne, de a természete – és a lélek felületes hatásai – nehézzé tették, hogy ezzel megbirkózzon. Mégis, nyugtalanságán keresztül képes volt felidézni egy emléket, hogy segítsen őrjöngő anyján. – Volt valaki az épület előcsarnokában, mikor bejöttem… egy portás, vagy hasonló, azt hiszem. Habár a portán senki. – A legtöbb épületnél tartanak egy személyzeti tagot vészhelyzet esetére vagy gondnoki szolgálatra. Daniella arca felderült. – Ez az. Ez kell nekünk. Damon kideríti az időpontot, amikor ott voltál, úgyhogy kiszabadítunk és tisztázunk ebből. – És ő védhet, ha a dolgok rosszul alakulnak? – Természetesen – válaszolta Daniella fürgén. – Mi van Rose-zal? – Mi van vele? Adrian továbbra is úgy tűnt, kész darabjaira hullani, de komolyság és koncentráció volt zöld szemeiben. – Ha kiderül, hogy Tatjana nénit azelőtt ölték meg, hogy én odaértem, és Rose-t az oroszlánok elé vetik, Damon lesz az ügyvédje? Adrian anyja tétovázott.
211
– Ó, nos, drágám… Damon nem igazán vállal effajta dolgokat… – Elvállalja, ha megkéred rá – mondta Adrian szigorúan. – Adrian – mondta Daniella kimerülten –, nem tudod, miről beszélsz. Azt mondják, hogy súlyosak a bizonyítékok ellene. Ha a családunk támogatását fejezi ki… – Ez nem olyan, mintha gyilkosságot támogatnánk! Találkoztál Rose-zal. Kedvelted. A szemembe tudsz nézni, és azt mondani, rendben van számodra, hogy beleegyezel bármilyen félprofi védőbe, akit összekaparnak neki? Meg tudod ezt tenni? Daniella elsápadt, és esküszöm, tényleg összehúzta magát. Nem hiszem, hogy hozzá volt szokva ekkora hevességhez nemtörődöm fiától. És annak ellenére, hogy Adrian szavai tökéletesen ésszerűek voltak, volt egyfajta őrült kétségbeesés a hangjában és viselkedésében, ami egy kicsit ijesztő volt. Vagy a lélek okozta ezt, vagy csak saját érzései, nem tudtam megmondani. – Beszélni fogok Damonnal – mondta végül Daniella. Nyelnie kellett egypárszor, mielőtt tényleg kimondta a szavakat. Adrian kiengedett egy mély lélegzetet és valamennyi vele ment abból a dühből. – Köszönöm. Daniella elsietett, beleolvadva a tömegbe és Adriant egyedül hagyta Lissával és Christiannal. Ők ketten csak egy kicsivel kevésbé voltak kábultak, mint Daniella. – Damon Tarus? – találgatta Lissa. Adrian bólintott. – Ő ki? – kérdezte Christian. – Anyám unokatestvére – mondta Adrian. – A családi ügyvéd. Egy igazi cápa. Kicsit züllött, de meglehetősen jól ki tud rángatni bárkit bármiből. – Felteszem ez is valami – merengett Christian. – De elég jó ahhoz, hogy leküzdje ezt az úgynevezett komoly bizonyítékot? – Nem tudom. Tényleg nem tudom. – Adrian szórakozottan a zsebéhez nyúlt, a megszokott cigarettás helyhez, de ma nem volt nála. Sóhajtott. – Nem tudom, mi a bizonyítékuk, vagy hogy halt meg Tatjana nénikém. Minden, amit hallottam, hogy holtan találták ma reggel. Lissa és Christian grimaszt váltottak. Christian vállat vont, és Lissa visszafordult Adrianhoz, átvéve a hírvivő szerepét. – Egy karó – mondta Lissa. – Az ágyában találták meg egy ezüst karóval szíven szúrva. Adrian semmit sem mondott, és az arckifejezése sem igazán változott meg. Lissának eszébe jutott, hogy az egész ártatlanságról, bizonyítékról és ügyvédekről folyó beszélgetésben mindenkinek valahogy elkerülte a figyelmét a tény, hogy Tatjana Adrian nagynénje volt. Adrian nem helyeselte Tatjana néhány döntését, és sokszor viccelődött vele a háta mögött. De Tatjana mégis a családja volt, valaki, akit egész életében ismert. Minden más tetejében éreznie kell Tatjana halálának fájdalmát. Még én is éreztem egy kis ellentmondást. Utáltam azért, amit velem tett, de sosem akartam a halálát. És nem tehettem mást, mint emlékezni arra, hogy alkalomadtán úgy beszélt velem, mintha egy igazi személy lennék. Talán korábban hamis volt, de egészen biztos voltam benne, hogy őszinte volt azóta az este óta, mikor beugrott az Ivashkovokhoz. Kimerült volt és óvatos, csak azzal törődött, hogy békét hozzon az embereinek. Lissa nézte Adriant elmenni, részvét és szomorúság áradt keresztül rajta. Christian finoman megérintette a karját. – Gyerünk – mondta. – Kiderítettük, amit tudnunk kellett. Itt csak útban vagyunk. Lissa tehetetlennek érezte magát és hagyta Christiannak, hogy kivezesse, kicselezve a még nagyobb fejvesztett tömeget. Az alacsony nap narancs sugara minden levélnek és fának aranyló, meleg érzést kölcsönzött. Rengeteg ember volt odakint, mikor visszatértünk a raktárból Dimitrijjel, de semmiség volt ehhez képest. Az emberek a félelemtől zsibongtak, siettek, hogy továbbadják a híreket. Néhányan máris gyászoltak, feketébe öltözve, arcukon könnyekkel. Azon tűnődtem, mennyi volt belőle igazi. Még a tragédia és a bűntény közepette
212
is, a királyi családok tülekednek a hatalomért. És minden egyes alkalommal, mikor Lissa a nevemet hallotta, egyre inkább dühös lett. Nem a megfelelő düh volt, az a fajta, amit fekete füstként éreztem a kötelékünkben, és gyakran késztette kirobbanásra Lissát. A lélek átka volt. – Nem tudom elhinni! – kiáltotta Christiannak. Én észrevettem, még ha ő nem is, hogy a fiú sietősen olyan helyre vitte, ahol nem voltak emberek. – Hogy hiheti bárki ezt Rose-ról? Ez egy koholmány. Annak kell lennie. – Tudom, tudom – mondta Christian. Túl jól ismerte a lélek veszélyes jeleit és próbálta lenyugtatni Lissát. Elértek egy kicsi, füves területet egy nagy mogyorófa árnyékában és letelepedtek a földre. – Mi tudjuk, hogy nem ő tette. Csak ez számít. Be fogjuk bizonyítani. Nem büntethetik meg valamiért, amit nem ő követett el. – Te nem ismered ezt a csoportot – zsörtölődött Lissa. – Ha valaki azon van, hogy rá kenje, mindenféle dolgot képesek megtenni, hogy ezt lehetővé tegyék. – Csak a leghalványabb tudatossággal szívtam át Lissából egy keveset abból a sötétségből, hogy próbáljam lenyugtatni. Sajnálatos módon engem csak még dühösebbé tett. Christian nevetett. – Elfelejtetted. E körül a csoport körül nőttem fel. Ennek a bandának a gyerekeivel jártam suliba. Ismerem őket – de nem pánikolunk be, amíg többet nem tudunk, oké? Lissa kilélegzett, és sokkal jobban érezte magát. Túl sok sötétséget veszek át tőle, ha nem vagyok óvatos. Egy kis, próbálkozó mosolyt küldött Christian felé. – Nem emlékszem, hogy korábban ilyen ésszerű lettél volna. – Azért van, mert mindenkinek más fogalma van az ésszerűről. Az enyémet csak félreértik, ennyi az egész. – Christian hangja büszke volt. – Azt hiszem, elég sokszor félreértenek – nevetett Lissa. Christian szemei fogva tartották Lissáét és az arcán lévő mosoly valami melegebbé és lágyabbá alakult. – Hát, remélem ez nem félreértés. Máskülönben lehet, hogy kapok egy pofont. Előre hajolva ajkait Lissa ajkaihoz húzta. Lissa habozás vagy bármiféle gondolkodás nélkül reagált, elveszett a csók édességében. Sajnálatos módon engem is magával sodort. Mikor eltávolodtak egymástól, Lissa érezte, hogy a pulzusa megemelkedett és az arca felhevült. – Pontosan minek a fogalma volt ez? – kérdezte Lissa, ahogy szája újra átélte, amit az előbb érzett. – Azt jelenti, sajnálom – mondta Christian. Lissa másfelé nézett és idegesen rángatott egy csomó füvet. Végül egy sóhajjal visszanézett. – Christian… volt valaha… volt valaha valami közted és Jill közöztt? Vagy Miával? – Christian meglepődve bámult. – Mi? Hogy gondolhattad ezt? – Olyan sok időt töltöttél velük. – Csak egy személy van, akit valaha is akartam – mondta. Tekintetének szilárdsága, azok a kristály kék szemei nem hagytak kérdést afelől, ki volt ez a személy. – Soha senki nem került a közelébe. Az egész dacára, még amikor Averyvel… – Christian, sajnálom… – Nem kell sajnálnod… – Sajnálom. – A fenébe,– mondta Christian. – Engednéd, hogy befejezzek egy monda… – Nem – szakította félbe Lissa. És előre hajolt és megcsókolta, egy kemény és erőteljes csókkal, ami végigperzselte a testét, egy olyannal, ami azt fejezte ki, hogy neki sem volt senki más ezen a világon. Nos. Nyilvánvalóan Tashának igaza volt: én voltam az egyetlen, aki össze tudta őket hozni. Csak valahogy nem számítottam rá, hogy a letartóztatásom szerepet játszik.
213
Visszarángattam magam Lissa fejéből, hogy némi egyedüllétet biztosítsak nekik és megóvjam magam attól, hogy csókolózni lássam őket. Nem irigyeltem tőlük ezt a pillanatot. Egyikük sem tudott tenni semmit értem jelenleg, és megérdemelték, hogy újra összejöjjenek. A cselekvés egyetlen iránya számukra az volt, hogy több információra várjanak, és igazán, az idő eltöltésére sokkal egészségesebb módszerük volt, mint amit Adrian valószínűleg csinált. Lefeküdtem az ágyra és a plafont bámultam. Nem volt semmi más, csak dísztelen fém és semleges színek körülöttem. Az őrületbe kergetett. Semmim nem volt, amit nézhettem, semmi, amit olvashattam volna. Úgy éreztem magam, mint egy csapdába ejtett állat. A terem kisebbnek és kisebbnek tűnt. Minden, amit tehettem, az volt, hogy visszajátszottam, amit Lissán keresztül megtudtam, minden szót elemezve, amit elmondtak. Mindenről kérdéseim voltak természetesen, de az egyik dolog, amin megakadtam, hogy Daniella egy meghallgatást említett. Többet kellett tudnom róla. Megkaptam a válaszomat – órákkal később. Egyfajta zsibbadt ködbe zuhantam akkorra és csaknem nem vettem észre Mikhailt a cellám ajtaja előtt állni. Felpattantam az ágyamról a rácsokhoz és láttam, hogy kinyitja az ajtót. Remény hullámzott át rajtam. – Mi történik? – kérdeztem. – Elengednek? – Attól tartok nem – mondta. Kijelentése bebizonyosodott, mikor kinyílt az ajtó és rögtön bilincsbe zárta a kezeimet. Nem küzdöttem ellene. – Azért vagyok itt, hogy elvigyelek a meghallgatásodra. Az előcsarnokba lépve további testőröket láttam összegyűlni. A saját biztonsági részlegem. Dimitrijének a tükörképe. Mikhaillal együtt sétáltunk, és könyörületes módon, útközben beszélt, ahelyett, hogy fenntartotta volna azt a kínos csöndet, ami úgy tűnt megszokott bánásmód a rabokkal szemben. – Mi az a meghallgatás pontosan? Egy tárgyalás? – Nem, nem. Túl korai egy tárgyaláshoz. A meghallgatás dönti el, hogy lesz-e tárgyalásod. – Eléggé időpocsékolásnak hangzik – mutattam rá. Kiléptünk a testőrök épületéből, és az a friss, párás levegő a legédesebb dolog volt, amit valaha éreztem. – Nagyobb időpocsékolás, ha teljes tárgyalásod lesz, és rájönnek, hogy nincs ügy, amit folytatni lehet. A meghallgatáson kiterítik az összes bizonyítékot, amijük van, és egy bíró – vagy, nos, valaki, aki bíróként jár el – el fogja dönteni, hogy szükséges-e, hogy tárgyalásod legyen. A tárgyalás teszi hivatalossá. Ott hozzák meg az ítéletet és szabják ki a büntetést. – Miért kellett olyan sok idő a meghallgatásig? Miért várattak egész nap abban a cellában? Mikhail nevetett, de nem azért, mert azt gondolta vicces volt. – Gyorsak, Rose. Nagyon gyorsak. Napokba vagy hetekbe telik eljutni egy meghallgatásig, és ha valóban tárgyalásod lesz, addig börtönben maradsz. Nyeltem egyet. – Arra is gyorsan rátérnek? – Nem tudom. Egy uralkodót sem gyilkoltak meg csaknem száz éve. Az emberek elvadulnak és a Tanács meg akarja szilárdítani a rendet. Máris hatalmas terveket készítenek a királynő temetésére – egy óriási látványosságot, ami mindenki figyelmét eltereli. A te meghallgatásod szintén egy kísérlet a rend megszilárdítására. – Mi? Hogyan? – Minél hamarabb elítélik a gyilkost, annál nagyobb biztonságban fogja érezni magát mindenki. Az hiszik ez az eset olyan szilárd ellened, hogy gyorsan keresztül akarják vinni. Azt akarják, hogy bűnös légy. Úgy akarják Tatjanát eltemetni, hogy tudják, a gyilkosa az igazságszolgáltatás felé közeledik, így mindenki nyugodtan aludhat, mikor az új királyt vagy királynőt megválasztják. – De nem én… – hagytam a tagadásomat tovaszállni. Nem volt értelme. Láthatóvá vált előttünk az épület, amely a bírósági tárgyalóteremnek adott otthont. Első alkalommal
214
vészjóslónak tűnt, mikor Victor tárgyalásán voltam itt, de az az emlékektől való félelem miatt volt, amit Victor gyújtott bennem. Most… most a saját jövőm volt a tét. És nyilvánvalóan nem csak a saját jövőm – a mora világ figyelt és várt, remélve, hogy egy gonosztevő vagyok, akit biztonságosan hűvösre tehetnek. Egyet nyelve idegesen Mikhailra néztem. – Úgy gondolod… úgy gondolod tárgyalásra fognak küldeni? Nem válaszolt. Az egyik őr nyitva tartotta nekünk az ajtót. – Mikhail? – sürgettem. – Tényleg tárgyalásra fognak küldeni gyilkosságért? – Igen – mondta rokonszenvezve. – Egészen biztos vagyok benne, hogy tárgyalásra küldenek.
215
Huszonhét (fordította: Bejja) A tárgyalóterembe sétálni életem egyik legszürreálisabb élménye volt – és nem csak azért, mert én voltam a vádlott. Victor tárgyalására emlékeztetett, és az a gondolat, hogy most én voltam az ő helyében, csaknem túl bizarr volt ahhoz, hogy felfogjam. Ha egy sereg testőrrel együtt egy terembe belépsz, az emberek megbámulnak – és higgy nekem, rengeteg ember volt bezsúfolódva oda – úgyhogy természetesen nem lapultam meg, vagy szégyenkeztem. Magabiztosan jártam, fejemet felszegve. Megint az a baljós visszatekintésem volt Victorra. Ő is kihívóan sétált, és megdöbbentem, hogy valaki, aki elkövette bűntetteit, így viselkedhetett. Ezek az emberek ugyanazt a dolgot gondolták rólam? A terem elejében az emelvényen egy nő ült, akit nem ismertem fel. A morák között a bíró többnyire egy jogász volt, akit a meghallgatás céljából kineveztek erre a pozícióra vagy valami hasonló. Magán a tárgyaláson – legalábbis egy olyan nagy esetén, mint Victoré – a királynő elnökölt. Ő volt az, aki végül is meghozta a végleges ítéletet. Itt, a Tanácstagok lesznek, akik eldöntik, hogy egyáltalán elérem-e azt a szakaszt. A tárgyalás teszi hivatalossá. Ott hozzák meg az ítéletet és szabják ki a büntetést. Kísérőim a terem elülső üléseihez vittek, a korláton túlra, amely elválasztotta a főszereplőket a hallgatóságtól, és egy középkorú, nagyon formális és nagyon divatos fekete öltönyös mora melletti helyhez vezettek. Az öltöny azt sikította, Sajnálom, hogy a királynő halott, és divatosan fogok kinézni, miközben kimutatom a gyászomat. Haja világosszőke volt, felszínesen az őszülés első jeleivel borítva. Valahogyan jól nézett ki tőle. Feltételeztem, Damon Tarus volt, az ügyvédem, de egyetlen szót sem szólt hozzám. Mikhail szintén mellettem ült, és örültem, hogy őt választották arra, hogy a szó szoros értelmében ne tűnjön el mellőlem. Visszapillantva Daniella és Nathan Ivashkovot láttam más magas rangú királyi előkelőkkel és saját családjukkal ülni. Adrian úgy döntött, nem csatlakozik hozzájuk. Ő távolabb ült Lissával, Christiannal és Eddie-vel. Mindegyikük arca tele volt aggodalommal. A bíró – egy idősebb, szürke hajú mora, aki úgy nézett ki, mint aki még mindig képes szétrúgni egy segget – a teremben lévők figyelmét kérte, és megfordultam, hogy ismét előre nézzek. A Tanács tagjai beléptek, és a bírónő egyesével bejelentette őket. Két sorban padok voltak elrendezve nekik, két sorban hat egy kiemelkedő tizenharmadikkal hátul. Természetesen a helyek közül csak tizenegy volt feltöltve, és próbáltam nem ráncolni a homlokomat. Lissának ott kellene ülnie. Amikor a Tanács elhelyezkedett, a bírónő szembe fordult velünk, többiekkel és olyan hangon beszélt, ami visszhangzott a teremben. – Ez a meghallgatásnak az a célja, hogy megállapítsuk, vajon van-e elegendő bizonyíték, hogy… Az ajtónál lévő felbolydulás megszakította, és a hallgatóság a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi folyik itt. – Mi a rendzavarás oka? – kérdezte a bírónő. Az egyik testőr félig kinyitotta az ajtót és kihajolt, nyilvánvalóan valakivel beszélve az
216
előtérben. Visszahajolt a terembe. – A vádlott ügyvédje van itt, bírónő. A bírónő Damonra és rám pillantott, aztán a szemöldökét ráncolta a testőrre. – Már van egy ügyvédje. A testőr megvonta a vállát és nevetségesen tehetetlennek tűnt. Ha egy striga lett volna odakint, tudta volna, mit tegyen. A protokollnak ez a bizarr megzavarása meghaladta jártasságát. A bírónő sóhajtott. – Rendben. Akárki legyen is az, küldje be és intézzük el ezt. Abe sétált be. – Óóó, drága Istenem! – mondtam ki hangosan. Nem kellett leszidnom magam, amiért szemtelenül kimondtam, mert rögtön zsongó beszélgetés töltötte meg a termet. A tippem az volt, a terem felét félelem töltötte el, mert ismerték Abe-t és hírnevét. A másik fele valószínűleg csak megdöbbent a megjelenésére. Abe egy szürke kasmír öltönyt viselt, jelentősen halványabbat, mint Damon gyászos feketéje. Alatta egy ing volt, ami olyan ragyogó fehér volt, hogy úgy tűnt ragyog – különösen a fényes karmazsinvörös selyem nyakkendő mellett, amit viselt. Más vörös foltok is el voltak szórva az öltözékén – egy zsebkendő a zsebben, rubinvörös mandzsetta gombok. Természetesen mindez olyan tökéletesen szabott és drága volt, mint Damon öltözete. De Abe nem úgy nézett ki, mint aki gyászol. Még csak nem is úgy nézett ki, mint aki egy tárgyalásra jön. Inkább olyan volt, mintha megzavarták volna útban egy partira. És természetesen a megszokott arany karika fülbevalóit és rendezett fekete szakállát viselte. A bíró elhallgattatta a termet egy kézmozdulattal, ahogy Abe feléje lépdelt. – Ibrahim Mazur – mondta a bírónő, egy fejrázással. Hangjában egyformán volt elképedés és helytelenítés. – Ez… váratlan. Abe egy lovagias meghajlással hengerelte le. – Nagyszerű újra látni téged, Paula. Egy napot sem öregedtél. – Nem a country klubban vagyunk, Mr. Mazur – tájékoztatta Abe-t. – És amíg itt van, az illő rangomon szólítson. – Ah. Rendben. – Abe kacsintott. – Elnézést, bírónő. – Megfordulva körbepillantott, míg a szemeit rajtam pihentette meg. – Hát itt van. Sajnálom, hogy késleltettem ezt az egészet. Kezdjük el. Damon felállt. – Mi ez? Ki maga? Én vagyok az ügyvédje. Abe megrázta a fejét. – Valami félreértésnek kell lennie. Eltartott egy ideig, mire szereztem egy repülőjáratot idáig, ezért látom, miért jelöltek ki egy közösségi ügyvédet. – Közösségi ügyvéd! – Damon arca vörössé vált a felháborodástól. – Az amerikai morák között én vagyok az egyik leghíresebb ügyvéd. – A leghíresebb közösségi – Abe vállat vont és hátradőlt a sarkára. – Ebben nem vagyok bíró. Nem szándékos a szójáték. – Mr. Mazur – szakította félbe a bírónő –, maga ügyvéd? – Én egy csomó minden vagyok, Paula… bírónő. Mellesleg, számít? A lánynak csak szüksége van valakire, aki az ő érdekében beszél. – És van valakije – kiáltotta Damon. – Én. – Többé már nem – mondta Abe, viselkedése továbbra is nagyon kellemes volt. Egyáltalán nem hagyta abba a mosolygást, de úgy hittem, látom azt a veszélyes villanást a szemeiben, ami oly sok ellenségét megrémítette. Abe a nyugalom szobra volt, miközben Damon úgy nézett ki, mint aki gutaütést kap. – Bírónő… – Elég! – mondta azon a zengő hangján. – Hagyják a lányt választani. – Barna szemét rám
217
szegezte. – Kit szeretnél, hogy beszéljen az érdekedben? – Én… – A szám tátva maradt, hogy milyen váratlanul hárult rám a figyelem. Figyeltem a két férfi közti drámát, mint egy tenisz meccset, és most a labda fejbe vágott. – Rose. Felriadva kissé megfordultam. Daniella Ivashkov csúszott át a soron mögöttem. – Rose – suttogta ismét –, fogalmad sincs róla, ki ez a Mazur fickó. Oh, nincs, ugye? – Semmit sem akarsz tőle. Damon a legjobb. Őt nem könnyű megszerezni. Daniella visszament a székéhez, én meg a két lehetséges ügyvédem arcát néztem. Megértettem Daniella célzását. Adrian rábeszélte, hogy szerezze meg nekem Damont, aztán ő rábeszélte Damont, hogy valóban vállalja el. Visszautasítani Damont, megsértené Daniellát, és tekintettel arra, hogy egyike volt a kevés mora királyiaknak, akik kedvesek voltak velem Adriannal kapcsolatban, biztosan nem akartam kiérdemelni az ellenszenvét. Azon kívül, ha ez a királyiak valamilyen beosztása volt, az oldalamon tudni egyiküket valószínűleg a legjobb esélyem volt a felmentésre. És mégis… ott volt Abe, azzal az agyafúrt mosolyával rám nézve. Bizonyára nagyon jó volt abban, hogy elérje célját, de ennek többsége megjelenéséből és hírnevének erejéből fakadt. Ha tényleg volt valamilyen abszurd bizonyíték ellenem, Abe viselkedése nem lenne elegendő, hogy elérje, hogy ez az egész elmúljon. Persze ravasz is volt. A kígyó. A lehetetlent is el tudta érni, bizonyára sok szálat mozgatott meg értem. Akárhogy is, ezek nem változtatták meg a tényt, hogy nem volt ügyvéd. Másrészről, ő volt az apám. Ő volt az apám, és habár még mindig alig ismertük egymást, messzire elment, hogy ide jusson és szürke öltönyében lézengjen engem védve. Atyai szeretet volt, ami rossz irányba fordult? Tényleg olyan jó volt ügyvédnek? És a nap végén igaz volt, hogy a vér nem válik vízzé? Nem tudtam. Valójában nem tetszett ez a mondás. Lehet, hogy az embereknél működött, de a vámpíroknál nem volt értelme. Akárhogy is, Abe elszántan bámult rám az enyémekkel közel megegyező sötét barna szemeivel. Úgy tűnt, mintha azt mondaná, bízz bennem. De bízhattam? Megbízhattam a családomban? Az anyámban megbíztam volna, ha itt lett volna – és tudtam, ő megbízott Abeben. Sóhajtottam, és felé intettem. – Őt választom. – halkan hozzátettem. – Ne hagyj cserben, Zmey. Abe mosolya szélesebbé vált, amint döbbent kiáltások töltötték meg a hallgatóságot, és Damon felháborodottan tiltakozott. Lehet, hogy az elején Daniella győzte meg őt, hogy vállaljon el, de mostanra ez az ügy becsületbeli üggyé vált számára. A hírnevét éppen most piszkoltam be azzal, hogy lemondtam róla. De meghoztam a döntésemet, és a felbőszült bírónő nem hall róla több vitát. Elhessegette Damont, elmagyarázva miért vagyunk itt, stb, stb. Ahogy a bírónő beszélt, Abe felé hajoltam. – Mibe kevertél engem? – sziszegtem neki. – Én? Mibe keverted saját magad? Nem vehettelek volna fel téged a rendőrőrsön fiatalkorú ivászatért, mint a legtöbb apa? Kezdtem megérteni, miért lesznek bosszúsak az emberek, amikor veszélyes helyzetekben viccelődöm. – A kibaszott jövőm a tét. Tárgyalásra fognak küldeni és elítélnek. A humor és jókedv minden nyoma eltűnt Abe arcáról. Arckifejezése keménnyé vált, halálosan komollyá. A hideg futkosott a hátamon. – Az – mondta mély, egyenletes hangon – olyasmi, ami esküszöm neked, hogy soha, de soha nem fog megtörténni. A bírónő visszafordította figyelmét kettőnkre, és a vádat emelő ügyvédre, egy nőre, akit Iris
218
Kane-nek hívtak. Nem egy királyi név, de még így is elég keménynek tűnt a nő. Lehet, hogy ez csak amolyan ügyvéd dolog volt. Mielőtt az ellenem szóló bizonyítékokat kiterítették volna, a királynő meggyilkolását is rettentő részletességgel ecsetelték. Hogy hogyan találták meg ma reggel az ágyban, egy ezüst karóval a szívében, és a horror és megdöbbenés átható tekintetével az arcán. Mindenhol vér volt: a hálóingén, a lepedőn, a bőrén… A teremben mindenki előtt megjelentek a képek, reakciók változatosságát előidézve. Meglepetéstől elakadt lélegzetek. Még több félelem és pánik. És néhány… néhány ember könnyezett. Azok közül a könnycseppek közül néhány kétségtelenül az egész borzalmas szituáció miatt volt, de azt hiszem sokan sírtak azért, mert szerették vagy kedvelték Tatjanát. Tatjana időnként hideg volt és merev, de uralkodása legnagyobbrészt békés és igazságos volt. A képek után engem szólítottak. A meghallhatás nem egy normál eljárás szerint zajlott. Nem volt formális váltás, ahogy a tanúkat kérdezték. Mindegyikük csak állt ott valahogy és felváltva kérdezgették őket, miközben a bírónő fenntartotta a rendet. – Miss Hathaway – kezdte Iris, elhagyva a rangomat. – Mikor tért vissza a szobájába múlt éjjel? – Nem tudom a pontos időt… – Irisre és Abe-re fókuszáltam, nem az arcok tengerére odakint. – Azt hiszem, valamikor reggel öt körül. Talán hatkor. – Volt valaki magával? – Nem, nos… igen. Később. – Oh, Istenem. Ez következik. – Öhm, Adrian Ivashkov meglátogatott. – Mikor érkezett? – kérdezte Abe. – Ebben sem vagyok biztos. Néhány órával később, hogy én visszaértem, úgy sejtem. Abe elbűvölő mosolyát Irisre irányította, aki néhány papíron keresztül zörgött. – A királynő meggyilkolása egészen pontosan leszűkíthető hét és nyolc óra közé. Rose nem volt egyedül – természetesen szükségünk lesz Mr. Ivashkovra, hogy tanúsítsa ennek megvalósulását. Szemeim röviden a hallgatóságra suhantak. Daniella sápadtnak tűnt. Ez volt az ő rémálma: Adrian belekeveredik. Távolabbra pillantva láttam, hogy Adrian maga hátborzongatóan nyugodtnak tűnt. Tényleg reméltem, hogy nem részeg. Iris diadalmasan egy papírlapot tartott fel. – Van egy aláírt nyilatkozatunk a portástól, ami azt mondja, hogy Mr. Ivashkov hozzávetőlegesen kilenc óra húszkor érkezett meg a vádlott épületébe. – Ez eléggé specifikus – mondta Abe. Úgy hangzott, jól szórakozik, mintha Iris valami aranyosat mondott volna. – Van bármilyen recepciós alkalmazottjuk, hogy megerősítse ezt? – Nincs – mondta Iris fagyosan. – De ez is elegendő. A portás emlékszik, mert készült kivenni a pihenőidejét. Miss Hathaway egyedül volt, mikor a gyilkosság történt. Nincsen alibije. – Nos – mondta Abe –, legalábbis néhány megkérdőjelezhető tény szerint. De nem esett több szó az időről. A bizonyítékot elismerték a hivatalos jegyzőkönyvben, én meg mély levegőt vettem. Nem tetszett a kérdéseknek ez a sora, de számítottam rá, a korábbi beszélgetésekre alapozva, melyeket Lissán keresztül hallottam. A nem-alibi dolog nem volt jó, de majdhogynem osztoztam Abe vibrálásában. Amijük ez idáig volt, nem tűnt elég erősnek, hogy tárgyalásra küldjenek. Plusz, semmi mást nem kérdeztek Adrianről, ami kihagyta őt ebből az egészből. – Következő tanú – mondta Iris. Önelégült győzelem volt az arcán. Tudta, hogy az idő dolog felületes volt, de akármi jött is, azt gondolta róla, hogy aranyat ér. De valójában ezüst volt. Egy ezüst karó. Volt egy ezüstkarója egy átlátszó műanyag tasakban. Megcsillant az izzó fényben – kivéve a hegyét. Az sötét volt. A vértől.
219
– Ez az a karó, amit arra használtak, hogy megöljék a királynőt. – jelentette ki Iris. – Miss Hathaway karója. Abe tényleg felnevetett. – Ó, ne már. A testőröket állandóan ellátják karókkal. Hatalmas, teljesen hasonló készletük van. Iris figyelmen kívül hagyta Abe-t és rám nézett. – Hol van most a karód? A szemöldökömet ráncoltam. – A szobámban. Iris megfordult és átpillantott a tömegen. – Stone testőr? Egy magas, sűrű fekete szakállas dampyr emelkedett ki a tömegből. – Igen? – Maga vezette Miss Hathaway szobájának és holmijának átvizsgálását, igaz? Dühömben eltátottam a számat. – Átvizsgálták a… Egy éles pillantás Abe-től elhallgattatott. – Igaz – mondta a testőr. – És talált valamilyen ezüst karót? – kérdete Iris. – Nem. Iris visszafordult felénk, továbbra is önelégülten, de úgy tűnt Abe ezt az új információt még nevetségesebbnek tartja, mint az előző adagot. – Ez semmit sem bizonyít. Elveszthette a karót anélkül, hogy észrevette volna. – Elvesztette a királynő szívében? – Miss Kane – figyelmeztette a bírónő. – Elnézést, bírónő – mondta Iris hízelgően. Felém fordult. – Miss Hathaway, van valami különleges a karójában? Bármi, ami megkülönböztetné a többitől? – Igen. – Le tudja írni, mi? Nyeltem egyet. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban. – Van egy minta a tetejéhez közel belekarcolva. Egyfajta geometriai minta. – A testőrök néha vésetnek bele. Ezt a karót Szibériában találtam és megtartottam. Nos, valójában Dimitrij küldte el nekem, miután kicsúszott a mellkasából. Iris átsétált a Tanács tagokhoz és kinyújtotta a tasakot úgy, hogy mindegyikük megvizsgálhassa. Visszatérve hozzám, én voltam soron. – Ez a te mintád? A te karód? Rábámultam. És csakugyan az volt. A szám kinyílt, készen, hogy igent mondjak, de aztán elkaptam Abe szemét. Világos, hogy nem beszélhetett közvetlenül hozzám, de rengeteg üzenetet küldött a tekintetével. A legfontosabb az volt, hogy légy óvatos, légy ravasz. Mit tenne egy Abe-hez hasonló agyafúrt személy? – Ez… ez hasonlónak tűnik az enyémen lévő mintához – mondtam végül. – De nem tudom biztosra mondani, hogy pontosan ugyanaz. – Abe mosolya azt sugallta, hogy helyesen feleltem. – Persze, hogy nem tudod megmondani – mondta Iris, mintha nem számított volna másra. Iris átadta a tasakot az egyik bírósági hivatalnoknak. – De most, hogy a Tanács tagjai látták, hogy a minta egyezik a leírásával és majdnem olyan, mint az ő karója, szeretnék rámutatni, hogy a vizsgálatok felfedték – Iris még több papírt tartott fel, az arcán mindenütt győzelemmel, – hogy rajta vannak az ujjlenyomatai. És itt volt. A nagy ziccer. A megcáfolhatatlan bizonyíték. – Bármilyen más ujjlenyomat? – kérdezte a bírónő. – Nincs, bírónő. Csak az övé.
220
– Ez semmit sem jelent – mondta Abe egy vállrándítással. Volt egy olyan érzésem, ha felállnék, és hirtelen bevallanám a gyilkosságot, Abe továbbra is azt állítaná, hogy kétes bizonyíték. – Valaki ellopja a karóját, és kesztyűt visel. Rose ujjlenyomata rajta van, mert az ő karója. – Ez eléggé komplikált, nem gondolja? – kérdezte Iris. – A bizonyíték továbbra is tele van lyukakkal – tiltakozott Abe. – Ez az, ami komplikált. Hogyan juthatott volna be Rose a királynő hálószobájába? Hogyan lett volna képes átjutni a testőrökön? – Hát – merengett Iris –, ezek lennének a leginkább vizsgált kérdések a tárgyaláson, de tekintetbe véve Miss Hathaway terjedelmes feljegyzéseit egyes helyekre való betörésről és onnét kijutásról, valamint, a számtalan további fegyelmi feljegyzéseket, melyekkel rendelkezik, nem kétlem, hogy talált volna valamilyen utat, hogy bejusson. – Nincsen bizonyítéka – mondta Abe. – Nincs magyarázat. – Nincs szükségünk rá – mondta Iris. – Ezen a ponton nincs. Több mint elég, amink van, hogy tárgyalásra menjünk, nem igaz? Úgy értem, még el sem értünk ahhoz a részhez, ahol számtalan tanú hallotta, hogy Miss Hathaway azt mondta a királynőnek, hogy meg fogja bánni, hogy bevezette a legújabb testőr törvényt. Megkereshetem a másolatot, ha szeretné – nem is említve más sokatmondó megjegyzés beszámolóit, melyeket Miss Hathaway nyilvánosan tett. Egy emlék tért vissza, ahogy Daniellával odakint állunk, miközben én fellengzősen beszéltem – míg mások figyeltek – arról, hogy a királynő nem tudna megvásárolni egy megbízatással. Nem egy jó döntés a részemről. Sem kifakadni a Holtak Virrasztásán, vagy panaszkodni amiatt, hogy a királynőt megéri-e védelmezni, mikor Lissát fogva tartották. Rengeteg anyagot szolgáltattam Irisnek. – Ó, igen – folytatta Iris. – Van egy beszámolónk arról is, hogy a királynő kijelentette rendkívüli nemtetszését Miss Hathaway Adrian Ivashkovval való érintettségéről, legfőképpen arról, hogy ők ketten elszöktek. – Kinyitottam erre a számat, de Abe elhallgattatott. – Számtalan további feljegyzés van Őfelsége és Miss Hathaway nyilvános összeütközéséről. Szeretné, ha megtalálnám azokat a papírokat is, vagy képesek vagyunk a tárgyalásra szavazni már? Ezt a bírónőnek címezte. Nem volt jogi hátterem, de a bizonyíték elég terhelő volt. Azt mondtam volna, hogy minden bizonnyal volt indok rá, hogy gyilkosság gyanúsítottjának tekintsenek, kivéve… – Bírónő? – kérdeztem. Azt hiszem, azon volt, hogy megtegye bejelentését. – Mondhatnék valamit? A bírónő átgondolta, majd vállat vont. – Nem látom okát, miért ne. Valamennyi bizonyítékot összegyűjtjük. Ó, engem szabadjára engedni egyáltalán nem szerepelt Abe terveiben. Az emelvényhez sétált, remélve, hogy meg tud állítani bölcs tanácsával, de nem volt elég gyors. – Oké – mondtam, remélve, hogy ésszerűnek hangzottam és nem veszítettem el hidegvéremet. – Rengeteg kétes dolgot vetettek fel. Azt láthatom. – Abe fájdalmasan nézett. Nem egy olyan kifejezés volt, amit korábban láttam rajta. Nem sűrűn veszíti el az önuralmát. – De az a helyzet, hogy ez túl kétes. Ha én öltem volna meg valakit, nem lettem volna ennyire ostoba. Azt hiszik, hagytam volna a karómat beleszúrva a királynő mellkasába? Azt hiszik, nem viseltem volna kesztyűt? Ne már. Ez sértő. Ha olyan körmönfont vagyok, ahogy maguk a feljegyzéseim szerint állítják, akkor miért csináltam volna így? Úgy értem, komolyan? Ha én tettem volna, sokkal profibb lett volna. Soha nem szúrtak volna ki, mint gyanúsított. Ez az egész igazán sértő az intelligenciámra nézve. – Rose… – kezdte Abe, egy veszélyes jelzéssel a hangszínében. Folytattam. – Valamennyi bizonyíték, amijük van, annyira kínosan nyilvánvaló. A pokolba, akárki szervezte is meg ezt, egy nyilat is festett egyenesen felém – és valaki megszervezte, de maguk
221
túl ostobák, hogy egyáltalán észrevegyék ezt. – A hangerőm emelkedett, és tudatosan vettem rá, hogy visszatérjen a normális szintre. – Egy egyszerű választ akarnak. Egy gyors választ. És főleg valaki olyat akarnak, akinek nincsenek kapcsolatai, nincsen befolyásos családja, hogy megvédje… – haboztam, bizonytalan voltam, minek soroljam be Abe-t. – Mert mindig ez van. Ez volt azzal az életkorról szóló törvénnyel. Senki nem volt képes kiállni a dampyrokért sem, mert ez az istenverte rendszer nem engedi meg. Eszembe jutott, hogy eléggé elkalandoztam a tárgytól – és sokkal bűnösebbnek tűntettem fel magam, az életkorról szóló törvény említésével. Visszafogtam magam. – Öhm, mindegy, bírónő… amit próbálok mondani, az az, hogy ennek a bizonyítéknak nem szabadna elegendőnek lenni, hogy vád alá helyezzenek, vagy tárgyalásra küldjenek. Nem terveznék meg ennyire rosszul egy gyilkosságot. – Köszönöm, Miss Hathaway – mondta a bírónő. – Ez nagyon… tanulságos volt. Elfoglalhatná a helyét, míg a Tanács szavaz. Abe-bel visszatértünk a padunkhoz. – Mi a fenét gondoltál? – suttogta. – Mondtam, amit mondtam. Megvédtem magam. – Nem mennék ennyire messze. Nem vagy ügyvéd. Egy ferde pillantást vetettem rá. – Te sem vagy, öreg. A bírónő felkérte a Tanácstagokat, hogy szavazzanak, úgy gondolják-e, van elegendő bizonyíték, hogy életképes gyanúsítottat csináljanak belőlem, és tárgyalásra küldjenek. Úgy gondolták. Tizenegy kéz emelkedett a magasba. És csak így, vége volt. A köteléken keresztül éreztem Lissa aggodalmát. Ahogy Abe-bel felkeltünk, hogy menjünk, a hallgatóságra néztem, mely kezdett feloszlani és beszélgetni arról, hogy mi fog most történni. Lissa halványzöld szemei elkerekedtek, arca szokatlanul halvány volt. Mellette Adrian is csüggedtnek tűnt, de ahogy rám bámult, láthattam a szerelmet és az elhatározást sugározni belőle. És a háttérben, mindkettőjük mögött… Dimitrijt. Azt sem tudtam, hogy itt volt. Az ő szemei is rajtam voltak, sötéten és végtelenül. Csakhogy én nem tudtam kiolvasni, mit érzett. Arca semmit sem árult el, de volt valami a szemeiben… valami intenzív és ijesztő. Az elmémbe villant Dimitrij képe, ahogy kész volt leszedni azt a csapat testőrt, és valami azt súgta, ha megkérném, ismét megtenné. Átküzdené magát ezen a bírósági tárgyalótermen keresztül, és minden erejét bevetné, hogy megmentsen ettől. Egy simítás a kezemen elvonta a figyelmem Dimitrijről. Abe-bel kifelé indultunk, de előttünk a padsorok tömve voltak emberekkel, megállásra késztetve minket. Az érintés a kezemen egy kis papírlap volt, amit az ujjaim közé helyeztek. Körbetekintve Ambrose-t láttam közel a padokhoz, egyenesen előre bámulva. Meg akartam kérdezni, mi folyik itt, de valamilyen ösztön csendben tartott. Látva, hogy a sor továbbra sem mozdul, sietősen kinyitottam a papírt, Abe tekintetétől távol tartva. A papír apró volt, elegáns dőlt betűit csaknem lehetetlen volt elolvasni. Rose, ha ezt olvasod, akkor valami rettenetes történt. Valószínűleg utálsz engem, és nem hibáztatlak érte. Csak kérhetem, hogy bízz benne, hogy amit az életkorról szóló rendelettel tettem, jobb volt az embereidnek, mint amit mások terveztek. Van néhány mora, bűbájt alkalmazva, aki szolgálatra akarja kényszeríteni az összes dampyrt, akár akarják, akár nem. Az életkorról szóló rendelet lelassította ezt a csoportot. Akárhogy is, egy titokról írok neked, amivel foglalkoznod kell, és ez egy olyan titok, amit olyan kevés emberrel szabad megosztanod, amennyire lehetséges. Vasziliszának szüksége van a helyére a Tanácsban, és el lehet intézni. Nem ő az utolsó Dragomir. Még egy él, Eric
222
Dragomir törvénytelen gyermeke. Semmi mást nem tudok, de ha meg tudod találni ezt a fiú vagy lánygyermeket, megadod Vasziliszának a hatalmat, amit megérdemel. Nem számítanak a hibáid és a veszélyes vérmérsékleted, úgy érzem te vagy az egyetlen, aki ezt a feladatot elvégezheti. Ne vesztegesd az időt a teljesítésekor. Tatjana Ivashkov A darab papírra bámultam, az írás kavargott előttem, de az üzenete beleégett az elmémbe. Nem ő az utolsó Dragomir. Még egy él. Ha ez igaz volt, ha Lissának van egy féltestvére, fiú vagy lány… az mindent megváltoztatna. Kapna egy szavazatot a Tanácsban. Többé nem lenne egyedül. Ha ez igaz volt. Ha ez Tatjanától jött. Bárki odaírhatja a nevét egy darab papírra. Ez nem tette valóságossá. Mégis, megborzongtam, felkavarodva a gondolatra, hogy egy halott nőtől kapok levelet. Ha megengedném magamnak, hogy lássam a szellemeket körülöttünk, itt lenne Tatjana, nyugtalanul és bosszúszomjasan? Nem akaródzott leengedni a falaimat és megnézni. Még nem. Más válaszoknak is kellett lenniük. Ambrose adta nekem a jegyzetet. Meg kellett kérdeznem őt… kivéve, hogy ismét haladtunk a padok között. Egy testőr előre előre lökött. – Mi az? – kérdezte Abe, mindig éberen és gyanakvóan. Sietősen összehajtottam a jegyzetet. – Semmi. A pillantás, amit kaptam tőle, azt mondta, egyáltalán nem hisz nekem. Csodálkoztam, vajon el kellene-e mondanom neki. Egy olyan titok, amit olyan kevés emberrel szabad megosztanod, amennyire lehetséges. Ha Abe egy volt a kevés közül, akkor ez nem a megfelelő hely volt. Megpróbáltam elvonni a figyelmét róla és lerázni a bárgyú tekintetet, ami az arcomon kellett, hogy legyen. Ez a jegyzet nagy probléma volt – de nem egészen olyan nagy, mint az, amelyikkel közvetlenül szembenéztem. – Azt mondtad nekem, nem megyek tárgyalásra – mondtam Abe-nek. Korábbi bosszúságom visszatért. – Adtam egy esélyt neked! – Nem volt egy nagy esély. Tarus sem tudott volna kirángatni ebből. Abe könnyed viselkedése ezzel az egésszel kapcsolatban tovább bosszantott. – Azt mondod, tudtad, hogy ez a meghallgatás a kezdetektől veszett ügy volt? – Ez volt, amit Mikhail is mondott. Milyen szép, hogy mindenki ennyire bizakodik. – Ez a meghallgatás nem volt fontos – mondta Abe kitérően. – Ami ezután következik. – És mi az, pontosan? Ismét egy sötét, ravasz tekintetet kaptam tőle. – Semmi olyan, ami miatt aggódnod kell. Az egyik testőr a karomra tette a kezét, azt mondva, hogy mozognom kell. Ellenálltam a rángatásának és Abe felé fordultam. – A pokolba is, nem! Az én életemről beszélünk – kiáltottam. Tudtam, mi következne azután. Bebörtönzés a tárgyalásig. Aztán még több börtön, ha elítélnek. – Ez komoly! Nem akarok tárgyalásra menni! Nem akarom életem hátralevő részét egy olyan helyen tölteni, mint a Tarasov. Az őr keményebben vonszolt, előre lökve minket, és Abe metsző pillantással nézett, amitől megfagyott a vér az ereimben. – Nem fogsz tárgyalásra menni. Nem fogsz börtönbe kerülni – sziszegte, az őr hallótávolságán kívül. – Nem fogom megengedni. Megértetted? Megráztam a fejem, annyira összezavarodtam, és nem tudtam, mit tegyek ezzel az egésszel. – Még neked is vannak korlátaid, öreg. Abe mosolya visszatért. – Meg lennél lepve. Mellesleg, Rose, a felségárulókat nem küldik börtönbe. Mindenki tudja ezt.
223
Gúnyolódtam. – Őrült vagy? Persze, hogy küldik. Mit gondolsz, mi mást csinálnak a felségárulókkal? Szabadlábra helyezik őket, és azt mondják nekik, ne tegyék többször? – Nem – mondta Abe, épp mielőtt elfordult volna. – A felségárulókat kivégzik.
224
