Richelle Mead: Vámpírakadémia Utolsó áldozat

Richelle Mead: Vámpírakadémia – Utolsó áldozat

Fordították: Lissa, Cynthia, Tizz, Fatty, Nitty

FORDÍTÁS KÉSZÜL KIZÁRÓLAG A KÖVETKEZŐ HONLAPOK SZÁMÁRA: Vámpírakadémia – Utolsó áldozat - 1-8. fejezet Készült: www.ingyen-konyv.blogspot.com Vámpírakadémia – Utoldó áldozat – 9 – 36 fejezete Készült: www.konyvfanoknak.5mp.eu honlap számára készült

Köszönetnyilvánítás: Tisztelt Rich Bailey-nek és Alan Doty-nak, tanároknak, akik a legnagyobb hatással voltak az írásomra és minden tanár barátomra, akik most is fiatal íróknak segítenek. Harc tartsa a jó harcost. Mindannyiunknak.

EGY Fordította: Cynthia

NEM SZERETEM A KETRECEKET. Az állatkerteket se bírom. Az első alkalommal, amikor elmentem egybe, majdnem klausztrofóbiás rohamom lett, mikor meg láttam szegény állatokat. Nem tudtam elképzelni, hogy egy élőlény így is élhet. Néha éreztem, hogy egy kicsit rossz lehet a bűnözőknek, amiért arra vannak kárhoztatva, hogy életüket egy cellában töltsék. Sose gondoltam volna, hogy egyben fogom tölteni az életemet. De mostanában, úgy tűnik, hogy dobott nekem egy csomó olyan dolgot, amit soha nem vártam volna, mert itt voltam, bezárva. - Hey! – ordítottam, megragadva az acélrudakat, ami elszigetelt engem a külvilágtól. – Meddig fogok itt lenni? Mikor lesz a tárgyalás? Te nem tudsz lépést tartani velem örökké ebben a börtönben! Na jó, ez nem volt éppen egy börtön, nem a sötét, rozsdás láncos értelmében. Az én kis cellámban sima volt a fal, a padló is, valamint… sima volt minden. Makulátlan. Tiszta. Hideg. Ez valójában sokkal lehangolóbb, mint amit bármely dohos tömlöcben kezelni tudnék. Az ajtóban lévő sávokban éreztem a hideget, mely miatt a bőröm kemény és merev lett. A fluoreszkáló világítástól a fém oly módon csillogott, hogy irritálta a szemem. Láttam a vállát egy embernek, aki mereven állt a cella bejáratánál oldalt, és tudtam, hogy valószínűleg négy további őr lehet a folyosón. Azt is tudtam, hogy egyikük se fog nekem válaszolni, de nem szűnt meg a folyamatos válasz igényem az utóbbi két napban. Amikor a szokásos csend jött, sóhajtottam, és visszamentem az ágyhoz, a cella sarkába. Mint minden, az új otthonomban, a kiságy is színtelen és kopár volt. Igen. Kezdem azt érezni, hogy jobb lenne, ha egy igazi börtönben volnék. Legalább a patkányokat és a pókhálókat tudtam volna nézni. Felfelé néztem, és rögtön eluralkodott rajtam az a zavaró érzés, amit itt mindig éreztem: mintha a mennyezet és a falak körbezárnának. Mintha nem tudnék lélegezni. Mintha a cella oldalai jönnének felém, és így folyamatosan nyomná ki az összes levegőt… Felültem hirtelen, lihegve. Ne nézd a falakat, se a mennyezetet, Rose, fenyítettem magamat. Ehelyett lenéztem az összekulcsolt kezemre, és megpróbáltam kitalálni, hogyan kerültem bele ebbe a szarba. A kezdetleges válasz kézenfekvő volt: valaki alkotott nekem egy bűncselekményt (vagy hamisan megvádolt engem egy bűncselekménnyel szerk.), amit én nem követtem el. És ez nem egy piti bűncselekmény volt. Hanem egy gyilkosság. Volt bátorságuk megvádolni engem a legmagasabb bűntettel, amit egy mora vagy egy dampyr elkövethet. Most nem azt mondom, hogy nem öltem ez előtt. Mert öltem. És áthágtam néhány tisztességes (és még jogi) szabályt is. Hidegvérű gyilkosság viszont nem szerepel az én repertoáromban. Különösen nem egy királynő gyilkossága.

Igaz Tatjana királynő nem volt a barátom. Ő volt a leghűvösebb és számítóbb uralkodója a moráknak – egy faj, varázserőt használó vámpírok, akik nem ölik meg áldozataikat a vérért. A Tatjanaval való rögös kapcsolatomnak számos oka lehet. Az egyik, hogy randiztam az ő nagyszerű unokaöccsével, Adriannal. A másik, hogy én nem értek egyet az ő politikájával, hogy hogyan kell harcolni a strigákkal – a gonosz, élőhalott vámpírok, akik mindannyiunkat zaklatnak. Tatjana többször is becsapott engem, de soha nem akartam holtan látni őt. Valaki azonban igen, és nyomot hagytak a bizonyítékon, melyek közül a legrosszabb, az én ujjlenyomatommal teli ezüstkaró volt, ami megölte Tatjanát. Az én karóm volt, így természetesen az én ujjlenyomatom volt rajta. Senki sem látszott arra gondolni, hogy ez lényeges volt. Újra sóhajtottam és elővettem egy kis darab gyűrött papírt a zsebemből. Az egyetlen olvasmányom. Összeszorítottam a kezemet, mivel nem kellett olvasnom a szavakat. Már rég megjegyeztem őket. A feljegyzés tartalma rengeteg kérdést vet fel bennem arról, amit Tatjanaról tudtam. Nem volt egyértelmű egy csomó dolog. Csalódtam a saját környezetemben, elcsúsztam és még valaki más is: a legjobb barátom Lissa. Lissa egy mora, és minket összeköt egy lelki kapcsolat, én bele tudok menni az ő fejébe és úgy látom a világot, ahogyan ő. Minden mora képes valamilyen elemi mágia használatára. Lissaé a lélek, ezért pszichikai és gyógyító erőt birtokol. Ez ritkaságnak számít a morák között, akik általában fizikai elemekre szakosodnak, és ez számukra alig érthető – teljesen hihetetlen. Használta a lélek erejét, hogy engem visszahozzon a halálból pár évvel ezelőtt, és ez kovácsolt közöttünk egy köteléket. A fejében megszabadultam a ketrecemből, de ez keveset segített a problémámon. Lissa már keményen dolgozik, hogy bebizonyítsa ártatlanságomat, mióta azon a tárgyaláson megállapítottak, hogy az összes bizonyíték ellenem szól. Az, hogy az én karómat használták a gyilkossághoz, még csak a kezdet. Az ellenfeleim gyorsan emlékeztettek mindenkit a királynővel való ellentéteinkről, és találtak egy szemtanút, aki tanúskodott honlétemről a gyilkosság alatt. Ezt a tanúságtételt hagyták rám alibi nélkül. A Tanács úgy döntött, hogy nincs elég bizonyíték, hogy egy teljes körű vizsgálatra küldjön engem – így itt vagyok, még meg nem hozzák az ítéletet. Lissa már kétségbeesetten próbálja felhívni az emberek figyelmét, és meggyőzni őket arról, hogy az egészet megszervezték. Sikerült találnia valakit, aki meghallgatta, azonban, mivel az egész Mora Királyi Udvar Tatjana temetését szervezte, eléggé elhanyagolták. Egy uralkodó halála nagy ügy volt. Morák és dampyrok – fél vámpírok, mint én – a világ minden tájáról eljöttek, hogy lássák. Kaja, virágok, díszek, sőt zenészek… Egy teljes üzlet. Ha Tatjana férjhez ment volna, nem hiszem, hogy akkor is ilyen nagy felhajtást csináltak volna. Túl sok a tennivaló és a zsongás, velem most senki se törődik. A legtöbb embert megnyugtatta, hogy engem biztonságosan elzártak, és nem tudok újra ölni. Tatjana gyilkosát megtalálták. Igazságot szolgáltattak. Ügy lezárva. Mielőtt tiszta képet kaptam volna Lissa környezetéről, a börtönben lévő zűrzavar rántott vissza a saját fejembe. Valaki belépett a helységbe és beszélt az őrökkel, hogy hagy láthasson. Ez volt az első látogatóm mostanában. A szívem hevesen vert, és felugrottam a rácshoz azt remélve, hogy valaki olyan jön, aki majd azt mondja, hogy ez az egész csak egy szörnyű tévedés volt. De nem igazán olyan jött, akire vártam. - Fater, - mondtam fáradtan. – mit csinálsz te itt? Abe Mazur állt előttem. Mint mindig, most is nagyon impozánsan nézett ki. Itt a nyár közepén – meleg, párás mivelhogy, közép Pennsylvaniában vagyunk, de ez nem

akadályozta meg abban, hogy egy egész öltönyt vegyen fel. Nagyon feltűnő volt, a tökéletesen szabott öltöny és baromira feldíszített, ragyogó lila selyem nyakkendő és a hozzá illő sál, már nagyon túlzásnak tűnt. Arany ékszer villant sötét árnyalatú bőrén, és úgy nézett ki, hogy a közelmúltban rövid, fekete szakállat növesztett. Abe mora volt, és bár nem királyi családból származott, eléggé befolyásos volt. És történetesen az apám. - Én vagyok az ügyvéded. – mondta vidáman. – És itt vagyok, mint a te jogi tanácsadód, természetesen. - Te nem vagy ügyvéd. – emlékeztettem. – És az utolsó kis tanácsod se működött olyan jól. – Ennyit jelent a számomra. Abe – annak ellenére, hogy semmilyen jogi képzetsége sincs – engem védett a tárgyaláson. Természetesen, mivel be voltam zárva és a tárgyalás elindult, az lett a következménye, hogy nem lett olyan nagy. De, a magányomban, rájöttem, hogy igaza volt valamiben. Igaz nem ügyvéd, de az nem számít, amilyen jó, megmenthetett volna a tárgyaláson. Jóvá kell neki írni, hogy ez egy veszett ügy, bár figyelembe véve a felületes kapcsolatait, nem voltam biztos benne, hogy szükséges. A legnagyobb elméletem, hogy nem bízik meg az uralkodókban és úgy érezte, hogy ez apai kötelezettsége. Ebben a sorrendben. - Az én teljesítményem tökéletes volt. – érvelt. – Mivel a kényszerítő beszédben, amelyben azt mondtad ’ha én vagyok a gyilkos’ nem kedvezett számunkra. Feltételezés a bíró előtt nem a legokosabb, amit tehettél. – Figyelmen kívül hagytam a szentbeszédét, és keresztbe fontam a karom. - Szóval mit csinálsz te itt? Tudom, hogy ez nem csak egy amolyan atyai látogatás. Te soha semmit nem csinálsz ok nélkül. - Persze, hogy nem. Miért csinálnék valamit ok nélkül? - Ne induljunk el a te visszatérő logikádon. – Kacsintott. - Nem kell féltékenykedned. Ha keményen dolgozol, és sok figyelmet fordítasz az elmédre, talán csak örökölheted az én zseniális logikai készségemet egy nap. - Abe. – Szóltam. - Rendben, rendben. – mondta. – Azért jöttem, hogy elmondjam, a tárgyalás lehet rövidebb ideig fog tartani, mint hittük. - M-mi? Ez jó hír! – Legalábbis azt hittem. Az arckifejezése mást mondott. Utoljára azt hallottam, hogy egy tárgyalás akár hónapokig is tarthat. Csak a puszta gondolattól – hogy ebben a cellában ilyen hosszú időt kell töltenem – kezdtem újra klausztrofóbiás lenni. - Rose, vedd észre, hogy ezen a tárgyaláson is közel ugyanazokat fogod hallani. Ugyanazokkal a bizonyítékokkal elítélnek. - Igen, de előtte még tehetünk valamit, ugye? Keresünk új bizonyítékot, ami tisztáz engem? – Hirtelen, rájöttem, hogy mi volt a probléma. – Amikor azt mondtad ’ rövidebb’, milyen hamarról is van szó? - Ideális esetben, miután új királyt vagy királynét koronáztak meg. Tudod, egy tisztességes koronázási ünnepséget szerveznek. – A hangja komolytalan volt, de a sötét tekintetéből kiolvastam a teljes jelentését mondandójából. Számok zörögtek a fejemben. - A temetés ezen a héten lesz, és a választások pedig utána azonnal… Azt akarod mondani, hogy még a bíróság elé visznek és ítéletet mondanak, az úgy két hét? Abe bólintott. Repültem a rúd felé, a szívem a mellemben zakatolt. - Két hét? Ez most komoly? – Mikor azt mondta, hogy kevesebb ideig fog tartani, azt gondoltam, hogy talán még egy hónapunk lesz. Ez elegendő idő lenne új bizonyítékokra. Hogy ki tudom-e húzni? Kétséges. Most az idő rohant el tőlem. Két hét nem volt elég, különösen a Bíróságnál. Pillanatokkal ezelőtt, nem tetszett ez a

hosszú idő, amivel szembesülnöm kell. Nos, én már kevés vagyok ehhez, és a következő kérdés is csak ront a helyzeten. - Mennyi idő? – kérdeztem, megpróbáltam a hangom remegését ellenőrizni. – Mennyi idő után teljesítenék a… az ítéletet? – Én még mindig nem teljesen tudom, hogy mi mindent örököltem Abetől, de egyértelműen van egy azonos jellemvonásunk: a rendíthetetlen képességet, hogy közöljük a rossz hírt. - Valószínűleg azonnal. - Azonnal. – Visszhangoztam, beljebb ültem az ágyon, és kezdtem érezni, hogy új adrenalin löketet kaptam. – Azonnal? Szóval. Két hét. Két héten belül… halott vagyok. Mert ez volt a dolog – a dolog, amik már lógnak a fejem felett, abban a pillanatban világossá váltak, hogy valaki elegendő bizonyítékot ültetett el ellenem. Emberek, aki megölte a királynőt nem megy börtönbe. Azokat kivégzik. Kevés bűncselekmény körében a morák és a dampyrok ezt a fajta büntetést használják. Megpróbálunk civilizáltabban igazságot szolgáltatni, ezzel is mutatva, hogy mennyivel jobbak vagyunk, mint a vérszomjas strigák. De bizonyos bűncselekményeknél úgy határoztak, hogy a halált is megérdemlik az elkövetők. Bizonyos emberek megérdemlik – mondjuk, mint a hazaáruló gyilkosok. Mivel a jövő teljes hatása rám hullott, úgy éreztem magam, mintha felráztak volna és a könnyek vészesen közel kerültek ahhoz, hogy kibuggyanjanak a szememből. - Ez nem jó! – mondtam Abenek. – Ez nem jó, és ezt te is tudod! - Nem számít, mit gondolok. – mondta nyugodtan. – Én egyszerűen csak közöltem a tényeket. - Két hét. – Ismételtem. – Mit tehetünk két hét alatt? Úgy értem.. van pár használható cérnaszálunk, igaz? Vagy… vagy… találhatsz valamit, ugye? Ez a specialitásod. – Zavaros voltam, és tudom, hogy hisztérikusan és kétségbeesetten hangzott. Persze, hogy az volt, mert hisztérikusnak és kétségbeesettnek éreztem magam. - Ezt nagyon nehéz lesz elérni. – magyarázta. – A Bíróság elfoglalt lesz a temetéssel és a választásokkal. A dolgok rendetlenek – ami egyszerre jó és rossz. Tudtam, hogy az összes előkészületet figyeli Lissa. Láttam már a káoszt. Ebben a rendetlenségben bármilyen bizonyítékot találni nem csak nehéz. Ez teljesen lehetetlen. Két hét. Két hét és halott vagyok. - Nem tudom. – Mondtam Abenek, a hangom megtört. – Én nem… akartam így meghalni. - Oh? – ráncoltam a szemöldökét. – Tudod, hogyan kellene meghalnod? - Csatában. – Egy könnycsepp elszabadult, de gyorsan letöröltem. Én mindig ezzel a kemény képpel éltem az életemet. Nem akartam összetörni, nem most mikor ez számít a leginkább. – Harcban. Védve azokat, akiket szeretek. Nem… nem pedig egy terv végrehajtásában. - Ez egy küzdelem féle. – Merengett. – Csak nem fizikai. Két hét, van még két hetünk. Ez rossz? Igen. De jobb, mint egy hét. És semmi sem lehetetlen. Lehet, hogy új bizonyítékok is előkerülnek. Egyszerűen csak ki kell várni. - Utálok várni. Ez a szoba… olyan kicsi. Nem tudok lélegezni. Ez hamarabb megöl, mint bármelyik hóhér. - Ezt nagyon kétlem. – Abe arca még mindig közömbös volt, semmi jelét nem mutatta az együttérzésnek. Nehéz szerelem. – Bátran harcoltál egy csapat strigával, de nem tudod kezelni ezt a kis szobát? - Ez annál sokkal több! Minden nap várnom kell ebben a lyukban, tudván, hogy az óra

a halálom felé halad és szinte egyáltalán nem lehet megállítani. - Néha azok a helyzetek tesztelik a legjobban az erőinket, amelyek nem tűnnek veszélyesnek. Néha a túlélőnek van a legnehezebb dolga az egészben. - Oh. Nem. Nem. – Arrébb mentem, kis köröket kezdtem róni. – Ne kezd úgy, mint minden nemes szart. Olyan hangon beszélsz, mint amilyet Dmitrij akkor használt, mikor valami mély leckét akart adni az életről. - Ő túlélte a nagy helyzeteket. Életben maradt más dolgoknál is. Dmitrij. Végy egy mély lélegzetet, nyugtattam magam a válasz előtt. Amíg ez a gyilkossági rendetlenség nem volt, Dmitrij volt a legnagyobb zűrzavar az életemben. Egy évvel ezelőtt – bár úgy tűnik, mintha egy örökkévalóság lett volna – ő volt az én oktatóm a középiskolában, ahol dampyr testőrnek képeztek ki, aki majd védi a morákat. Ez már megvalósult – és sok más is. Egymásba szerettünk, de ez nem volt megengedett. Szerettünk a legjobbakban hinni, reméltük jön majd egy út, ahol végre együtt lehetünk. Ez a remény szertefoszlott, mikor őt megharapták és strigává változott. Ez egy élő rémálom számomra. Aztán egy csoda folytán, amiben senki sem hitt, Lissa a lélek erejét használva visszaváltoztatta őt dampyrrá. De a dolgokat sajnos nem lehetett teljesen visszaállítani, olyanra, amilyen a striga támadás előtt volt. Abere meredtem. - Dmitrij túlélte azt, de rettenetesen depressziós! Még mindig az. Minden miatt. Teljes súlyával a vállára nehezedett azoknak az erőszakoskodásoknak a tudata, amit akkor követett el, mikor olyan volt, mint egy kísértetjárta striga Dmitrij. Nem tudta megbocsátani magának, és megesküdött, hogy soha többé nem fog szeretni senkit. Az a tény, hogy randizni kezdtem Adriannal nem segített a dolgokban. Több hiábavaló kísérlet után elfogadtam, amin én és Dmitrij keresztülmentünk. Én továbbléptem abban a reményben, hogy most lehet valami igazi Adriannel. - Rendben. – mondta Abe szárazon. – Depressziós, de a te képed számára a boldogság és az öröm. – Sóhajtottam. - Néha olyan, mintha magamban beszélnék: rohadt bosszantó. Van még valami, amiért itt vagy? Valami más, mint szörnyű hírt közölni? Boldogabb lettem volna, ha ezt nem tudom. Nem kellene így meghalnom. Nem kellene látnom, ahogyan közelít. A halálom nem egy találkozó, amit ceruzával kellene számon tartanom a naptárban. Megvonta a vállát. - Csak látni akartalak. És az elhelyezésedet. Igen, valóban, rájöttem. Abe szeme mindig rám talált, amikor hozzám beszélt; nem volt számomra kérdés min tartja a figyelmét. Nem volt semmi társalgásunkban, ami az őreimra vonatkozott. De oly sokszor szeretném látni Abe tekintetét körül pásztázni a hallban, a cellámban, és bármely egyéb helyen, mert a részleteket nem találta érdekesnek. Abe nem szerzett hírnevet, mint Zmey – a kígyó – a semmiért. Mindig kiszámolja, hogy mi válhat előnyére. Úgy tűnt, a családomban nagy a megőrülésre a hajlam. - Én is akarok neked segíteni, amíg telik az idő. – Elmosolyodott és a hóna alól kivéve, átnyújtott a rácsok között pár magazint és egy könyvet. – Lehet, hogy ez javítani fog a dolgokon. Kételkedtem abban, hogy ez elég szórakoztató ahhoz, hogy a két hét múlva történő halálomat könnyebben elviselhetővé tegye. Divat és haj készítésekről szóltak a magazinok. A könyv a Monte Cristo grófja volt. Feltartottam, és úgy tettem, mintha ez csak egy tréfa lenne, mint aki bármit megtenne, hogy ez kevésbé legyen valóságos.

- Láttam a filmet. Kifinomultságod szimbolikájának ez nem elég kifinomult. Kivéve, ha rejtettél el benne valami üzenetet. - A könyv mindig jobb, mint a film. – Kezdett elfordulni. – Talál lesz egy irodalmi vitánk legközelebb. - Várj. – Ledobtam az olvasnivalót az ágyra. – Mielőtt elmész… ebben az egész káoszban, senki se nevelkedett, aki tényleg képes lett volna megölni őt. – Mikor Abe nem válaszolt rögtön, küldtem felé egy éles pillantást. – Ugye elhiszed, hogy nem én tettem, igaz? – Mert minden, amit tudtam, hogy ő elhiszi, hogy bűnös vagyok, csak próbál segíteni egyébként. Ez nem állt volna messze a jellemétől. - Azt gondolom, hogy az én édes lányom képes a gyilkosságra. – Mondta végül. – De erre az egyre nem. - Akkor ki tette? - Valaki. – mondta mielőtt elindult. – Van valami, amin dolgozom. - De ahogy mondtad kifutunk az időből! Abe! – Nem akartam, hogy elhagyjon. Nem akartam egyedül maradni a félelmemmel. – Nincs mód, hogy ezt megcsináld! - Csak emlékezz arra, mit mondtam a tárgyalóteremben. – elhagyta a cellámat. Elhagyta a látókörömet, csak ültem az ágyon, és visszagondoltam a bíróság napjára. A tárgyalás végén, mesélte – nagyon makacsul -, hogy én nem teljesíthetem. Vagy akár bíróság elé vinni. Abe Mazur nem szokott üres ígéreteket tenni, de kezdtem azt gondolni, hogy még neki is vannak korlátjai, különösen azért, mert a mi menetrendünket az imént módosították. Megint elővettem a gyűrött papírt, és kinyitottam. A tárgyalóteremből jövet, titokban adta át nekem Ambrose – Tatjana szolgája és fiú-játéka. Rose, Ha ezt olvasod, akkor valami rettenetes történt. Valószínűleg utálsz engem, és nem hibáztatlak érte. Csak kérhetem, hogy bízz benne, hogy amit az életkorról szóló rendelettel tettem, jobb volt az embereidnek, mint amit mások terveztek. Van néhány mora, bűbájt alkalmazva, aki szolgálatra akarja kényszeríteni az összes dampyrt, akár akarják, akár nem. Az életkorról szóló rendelet lelassította ezt a csoportot. Akárhogy is, egy titokról írok neked, amivel foglalkoznod kell, és ez egy olyan titok, amit olyan kevés emberrel szabad megosztanod, amennyire lehetséges. Vasziliszának szüksége van a helyére a Tanácsban, és el lehet intézni. Nem ő az utolsó Dragomir. Még egy él, Eric Dragomir törvénytelen gyermeke. Semmi mást nem tudok, de ha meg tudod találni ezt a fiú vagy lánygyermeket, megadod Vasziliszának a hatalmat, amit megérdemel. Nem számítanak a hibáid és a veszélyes vérmérsékleted, úgy érzem te vagy az egyetlen, aki ezt a feladatot elvégezheti. Ne vesztegesd az időt a teljesítésekor. Tatjana Ivashkov A szavak nem változtak, mióta több százszor elolvastam, és most is ugyan azt a kérdést váltotta ki belőlem. Vajon a feljegyzés igazi? Vajon tényleg Tatjana írta? Vajon ő – annak ellenére, hogy a külvilág felé ellenséges magatartást mutatott – bízott bennem, hogy ezt a veszélyes tudást rám bízta? Tizenkét királyi család van, akik döntenek a morákról, de minden akarattal és céllal, csak tizenegy van ott. Lissa az utolsó, és nincs másik tagja a Dragomir családnak, a mora törvények szerint, azonban nem áll jogában a Tanácsban ülni és szavazni a döntéseinkről. Néhány nagyon rossz törvény már megvalósult, és ha a jegyzet igaz, több is jön. Lissa küzdene az ilyen törvények ellen – és néhány ember ezt nem szeretné, emberek, akik már bizonyították, hogy képesek lennének megölni. Egy másik Dragomir.

Egy másik Dragomir, ami azt jelentette, hogy Lissa szavazhat. Még egy szavazattal a Tanácsban, lehetne változtatni. Meg lehetne változtatni a mora világot. Meglehet változtatni a világomat – mondjuk, hogy engem bűnösnek találnak vagy sem. És természetesen, ez megváltozhat Lissa világában. Mindez idő alatt úgy gondolhatta, hogy egyedül volt. Még… Izgatottan azon tűnődöm, hogy miként fogadna egy féltestvért. Azt elismerem, hogy apám egy bűnöző volt, de Lissa kezdettől fogva felfelé tartott a talapzaton, és úgy véli neki ez a legjobb. Ez a hír biztosan sokkolni fogja, és bár én egész életemben próbáltam biztonságban tartani őt a fizikai veszélyektől, kezdem azt gondolni, hogy voltak más dolgok is, amitől védve kellett volna lennie. De először meg kell tudnom az igazságot. Meg kell tudnom, hogy ez a kis levél tényleg Tatjanától származik-e. Eléggé biztosra kitaláltam, de részt kellett vennem valamiben, amit nagyon utáltam. Nos, miért ne? Nem szerettem, de nem tudtam, hogy mi mást csinálhatnék most. Felkeltem az ágyból, háttal a rácsoknak és néztem az üres falat, és azt használtam fókuszpontnak. Megmerevítettem magam, emlékezve arra, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy ellenőrzés alatt tartsam a dolgokat, kiengedtem a mentális akadályokat, amik öntudatlanul ott vannak a fejemben. Egy nagy nyomás emelkedett tőlem, mint a levegő elöl egy lufi. És hirtelen körülvettek a szellemek.

KETTŐ Fordította: Fatty, Cynthia

Mint mindig, ez zavaró volt. Áttetsző és világító arcok és koponyák lebegtek körülöttem. Egy felhőben rajzottak és azt állították, hogy mindannyiunknak nagy szükségünk van arra, hogy mondjak valamit. És valószínűleg így van. A kísértetek ebben a világban mozgó, nyugtalan lelkek, akiknek okuk van arra, hogy ebben a világban léteznek. Amiért Lissa visszahozott a halálból, rajtam keresztül tartják a kapcsolatot a külvilággal. Ez nekem sok munkát és önkontrollt hozott, hogy megtanuljam blokkolni azokat a szellemeket, akik utánam jártak. A mágikusan kerülteket, ahogy a mora Bíróságban nevezték, távol tartották tőlem, de ez alkalommal azt akartam, hogy itt legyenek. Hozzáférést adtam nekik… de ez egy veszélyes dolog. Valamit jelenthet az, hogyha minden nyugtalan lélek ott volt, akkor tudniuk kell, hogy ki gyilkolta meg a királynőt a saját ágyában. Ebben a csoportban voltak nem túl bizalmas arcok is, de a reményt nem adják fel. - Tatjana. – mormoltam és ráfókuszáltam a gondolataimon keresztül a halott királynő arcára. - Tatjana, gyere hozzám! Először könnyedén képes voltam megidézni egy szellemet: a barátomat, Masont, akit megölt egy striga. Tatjana nem volt olyan közel, mint Mason és én voltunk, de persze a halvány kapcsolat meg volt. Mégsem történt semmi. Ugyan azok az arcok forogtak körülöttem a cellában és kezdtem kétségbeesni. Ekkor azonban hirtelen megjelent. Abban a ruhában állt, amiben meggyilkolták, egy hosszú hálóingben és egy véres köntösben. A kinézete elhalványult és vibrált, mint az üzemzavaros TV képernyője. Ennek ellenére a korona a fején volt és a királyi megjelenését ugyan az a királynői légtér lengte körül, mint amire emlékeztem. Materializálódott, de nem mondott semmit. Egyszerűen csak bámult engem, sötét szemeivel a lelkembe látott. Ő összezavarodott, az én mellkasom megfeszült az érzelmektől. A zsigereim reagáltak, ami mindig Tatjana körül – harag és megbántottság – felizzott. Ekkor megzavarodott a meglepettségtől és én együtt érzően intettem. Egyetlen életnek sem kellene úgy befejeződnie, mint az övének. Haboztam, mert az őrök hallhattak engem. Valahogy éreztem, hogy a szavaim hangereje nem lenne lényegre törő és egyáltalán nem látta azt, amit én láttam. Feltartottam a levelet. - Ezt te írtad? –leheltem- Ez igaz? Folytatta a bámulást. Mason szelleme is hasonlóan viselkedett; kommunikált velünk, de egy teljesen más módon. - Tudnom kell! Ha van egy másik Dragomir, meg kell találnom őt! –nincs értelme felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy nem képes megtalálni valamit vagy valakit. - El kell mondanod nekem! Te írtad ezt a levelet? Igaz? Csupán őrjítő bámulással válaszolt nekem. A csalódottságom egyre nőtt és a szellemek okozta nyomás miatt kezdett fejfájás gyötörni. Úgy látszik, Tatjana bosszantóbb halálában, mint életében volt. Visszahúztam a falakat a gondolataim köré és elbocsátottam a szellemeket, amikor Tatjana tett egy kis mozdulatot. Egy

apró bólintást, éppen hogy csak észrevehetőt. Szigorú szemei megmozdultak a kezemben lévő papír felé, egy darabig csak nézte, majd elindult. Visszacsaptam a korlátaimat, felhasználva mindent az akaratom szerint, hogy elzárjam magamtól a halált. A fejfájásom nem tűnt el, de az arcok igen. Visszarogytam az ágyra és bámultam, a levélen kívül nem láttam mást. Itt volt a válasz. A levél igaz volt. Tatjana írta. Valahogy kételkedtem a következtetésben, a jelenés „szavahihetőségében”. A kimerültségtől a fejem a párnán pihent és vártam a szörnyű lüktetés eljövetelét. Becsuktam a szemeimet, használtam a kapcsolatot és megnéztem, hogy mit csinál Lissa. Amióta letartóztattak elfoglalt lett, eljár és érvel a nevemben, így várható volt, hogy többnyire mit találok. Ehelyett… ruhát vásárol. Majdnem megsértődtem a legjobb barátnőm könnyelműségén, amikor rájöttem, hogy temetésre keres ruhát. A Court’s az egyike azoknak az üzleteknek, akik kiszolgálták a királyi családot. Meglepetésemre Adrian volt vele. Mikor láttam, hogy a jóképű ismerős az, enyhült bennem néhány félelmem. A gondolatai szerint csak egy gyors próbát akart: hozzám szeretne jönni, mert nem akar egyedül hagyni. Meg tudtam érteni, hogy miért. Adrian teljesen részeg volt. Csoda hogy tudott állni és gyanítottam, hogy azt is csak azért, mert a falnak támaszkodott, és ezért is nem engedte el. Barna haja rendetlen volt és nem céltudatos, ahogy általában szokott lenni. Mélyzöld szeme véraláfutásos. Mint Lissa, Adrian is lélekhasználó. Ő képes volt arra, amire Lissa még nem: meglátogatja az emberek álmait. Vártam, amióta börtönbüntetésre ítéltek, hogy eljöjjön, de most már értem miért nem jött. Alkoholos satnya lélek. Bizonyos szempontból jó dolog volt. Túlzott kedvében létrehozott egy sötétséget, amit ha használt elmebeteggé tette. Az életben állandóan részeg volt, ami nem mindegy, akkor, ha egészséges vagy. Láttam a gondolataiban Lissa szeme által kiváltott érzelmi zavart, ami majdnem olyan erős volt, mint amit én tapasztaltam Tatjanaval. Rosszul lettem tőle. Nyilván aggódott és ideges volt miattam, és a múlt heti megdöbbentő események miatt. Ő is elvesztette a nagynénjét, aki, annak ellenére, hogy nyers volt a hozzáállása, befogadta. Mégis, mindezek ellenére megvetést éreztem. Ez talán tisztességtelen volt, de nem tudtam változtatni rajta. Én törődtem vele annyira és megértettem, hogy ideges, de volt jobb kezelési módja feldolgozni az elvesztését. Szinte gyáva a viselkedése. Ő palackba rejtőzik a problémák elől, minden pontosan az én természetem ellentétje. Az enyém? Nem hagyhattam a problémákat harc nélkül nyerni. - Bársony. - mondta a boltos bizonyára Lissanak. A töpörödött mora asszony felemelt a terjedelmes hosszú ujjú ruhát. - Bársony a királyi kíséret hagyománya. Nyugodt harsonaszó alatt Tatjana ünnepélyes temetésén a koporsó mellett a kíséretből minden család egy tagja fog lépdelni. Úgy látszik, senki sem gondolja, hogy Lissa töltse ki ezt a szerepet a családjából. De van választás? Ez egy másik kérdés. Lissa a ruhára nézett. Inkább Halloween jelmeznek nézett ki, mint temetési ruhának. - Kilencven fok lesz kint. –mondta Lissa. – És nedvesség. - A hagyományok igényelik az áldozatot. - mondta az asszony melodramatikusan. – Mivel ez tragédia. Adrian kinyitotta a száját, kétségkívül készen néhány alkalmatlan és gúnyos megjegyzéssel. Lissa élesen megrázta a fejét, hogy csendben tartsa. - Nincs, nem is tudom, ujjatlan ruhájuk? Az elárusítónő szeme elkerekedett. - Még soha senki nem hordott pántos ruhát egy királyi temetésen. Ez nem lenne megtisztelő.

- Mi a helyzet a nadrággal? –kérdezte Adrian. - Vajon baj, ha nem ők döntenek? Mert abba akartam menni. A nő rémülten nézett. Lissa belerúgott Adrianba, majd egy megvető pillantást vetett rá, nem a megjegyzés miatt, amit enyhén szórakoztatónak talált, hanem azért, mert ő is undorodott az állandó részegségtől. - Nos, senki sem bánik velem királyi sarjként. –mondta Lissa, és visszafordult a ruhákhoz. - Nincs törvény a ruhákra. Mutasd meg a pántosokat és a rövid ujjúakat. Az eladónő grimaszolt, de eleget tett a kérésnek. Nem volt probléma az uralkodó tanácsban a divattal, de nem merészelnek megrendelésre ruhát készíteni vagy nem kiszolgálni őket. Ez is része volt a társadalom rétegződésének a világunkban. Az asszony átment az üzleten, hogy megtalálja a keresett ruhát, amint Lissa barátja és nagynénje belépett a boltba. Christian Ozera volt az, szerintem Adriannak is úgy kellett volna viselkednie, ahogyan ő viselkedik. Az tény, hogy tudtam még gondolkodni és ez meglepő. Idővel megváltozott a véleményem, volt, amikor Christiant nem éppen egy példaképnek tartottam. De ez az igazság. Figyeltem Lissat a múlt héten, Christian állhatatosan eltökélte, hogy megtesz mindent, amit tud, hogy segítsen neki Tatjana halálával és az én letartóztatásommal kapcsolatban. Most nyilvánvaló volt az arcán, hogy valami fontos váltás történt. A szókimondó nagynénje, Tasha Ozera egy másik tanulmányi erőt és kegyelmet tart nyomás alatt. Ő nevelte, miután a fiú szülei átfordultak strigává és megtámadták őt, így Tasha arcának egyik oldalát egy hegesedés fedi. Sok mora jelentkezett az őrének, de Tasha a támadást követően úgy döntött, hogy az ügyben a saját kezébe veszi a védelmét. Meg tanult harcolni, mindenféle képzést elvégzett kézi és fegyveres módszerekhez. Igazán agresszívan és folytonosan szorgalmazta a morákat a küzdés tanulására. Lissa elengedte a ruhát és megvizsgálta magát, aztán kíváncsian Christianhoz fordult. Utánam, nem volt senki más a világon, akiben megbízott volna. De ő volt neki a szikla mindenhol. Körülnézett a boltban, nem lett túlságosan izgatott, amiatt, hogy ruhák veszik körül. - Vásároltok skacok? - kérdezte, és közben Lissára, majd Adrianra pillantott. – Egy kis csajos időtöltés? - Hey, te is beiktathatnál egy ruhatár cserét. – mondta Adrian. – Különben is, lefogadom, hogy jól nézel ki az akasztófa tetején is. – Lissa figyelmen kívül hagyta a srácok heccelését és Ozerára összpontosított. - Mit találtál ki? - Úgy döntöttek, hogy nem indítanak eljárást. – mondta Christian. Ajka hullámos lett megvetésében. – Nos, nem minden büntetés jellegű cselekedet. – Tasha bólintott. - Megpróbáljuk alátámasztani a gondolatot, hogy ő csak azt gondolta, hogy Rose veszélybe került, és egyből cselekedett, mielőtt rájöhetett volna, hogy mi történik valójában. A szívem megállt. Dmitrij. Dmitrijről beszélgettek. Egy pillanat múlva, már nem voltam Lissánál. Már nem is voltam a cellámban. Ehelyett visszamentem arra a napra, mikor letartóztattak. Dmitrijjel voltam egy kávézóban érveltem, szidtam őt továbbra is, amiért nem hajlandó velem beszélni, nem is beszélve arról, hogy továbbra is folytatja eddigi kapcsolatait. Én ekkor úgy döntöttem, hogy végeztem vele, és ha a dolgok valóban úgy állnak, nem engedem neki, hogy megtartsa a szívemet, és aztán összetörje. Ekkor az őrök jöttek értem, és hiába állította Dmitrij, hogy ő már olyan, mint egy striga és nem tud szeretni,

mégis villámgyorsan a mentségemre sietett. Reménytelenül kisebbségben voltunk, de ez őt nem érdekelte. Az arcán – és a saját borzongásomban megértettem őt – minden ott volt, amit tudnom kellett. Előttem volt a fenyegetés. Meg kellett, hogy védjen engem. És megvédett engem. Úgy küzdött, akár egy isten, mint mikor visszaigazolták a St. Vlagyimir Akadémiára, mikor azt tanította nekem, hogyan harcolja a strigákkal. Munkaképtelenné tett több őrt, mint amire képesnek kellett volna lennie. Az egyetlen dolog, ami véget vethetett ennek – és valóban úgy gondolom, hogy utolsó leheletéig harcolt volna – az az én beavatkozásom volt. Akkor még nem tudtam miért jön egy egész hadsereg őrző, hogy letartóztasson engem. De észrevettem Dmitrijt a Bíróságon, és tudtam, hogy a már amúgy is veszélyben lévő állapotán csak ront, amiért ott van. Könyörögtem neki, hogy hagyja abban, jobban féltettem őt, mint magamat. Egy kicsit talán már tudtam, hogy mi vár rám. Hallottam, hogy ott volt – őrizetben -, de sem Lissa, sem én nem láttuk azóta. Lissa keményen dolgozik, hogy világossá tegye neki, hogy mi történhet, ha bezárják őt újra. És én? Én próbáltam mondani magamnak, hogy nem túlzás, amit tett. Letartóztatásom és a lehetséges végrehajtás élvezett elsőbbséget. Még… még mindig csodálkoztam. Miért csinálta ezt? Miért kockáztatta az életét az enyémért? Vajon ez egy ösztönös reakció nála, ha fenyegetést lát? Azért tette, mert fel esküdött Lissának, hogy segít neki a felszabadításáért cserébe? Vagy igazából azért tette, mert még mindig érez valamit irántam? Még mindig nem tudtam a választ, de láttam őt, mint a vad Dmitrijt a múltamból, felkavarta az érzéseimet és kétségbeesetten próbáltam keresztüljutni rajta. Próbáltam magam biztosítani, hogy talpra állni egy kapcsolat után időbe telik. A fent maradt érzések természetesen voltak. Sajnos, ez már nem több mint egy fickó, aki csakis a kedvedért fejest ugrik a veszélybe. Ettől függetlenül, Christian és Tasha szavai reményt adtak Dmitrij sorsa felől. Végül is, nem én voltam az egyetlen laza gyalogos élet és halál között. Meggyőződésük szerint Dmitrij még mindig striga, szerettem volna tudni, hogy mi a tét a szívén. - Ismét zárva tartják őt. – mondta Christian. – De nem cellában. Csak egy szobában pár őrrel. Nem akarja a Bíróság szabadon látni, amíg a dolgok le nem nyugszanak. - Jobb, mint a börtön. – ismerte el Lissa. - Ez még mindig képtelenség. – csattant fel Tasha, ezt inkább magának, mint a többieknek mondta. Ő és Dmitrij közeli kapcsolatban voltak az évek során, és Tasha egyszer egy másik szintre akarta tenni a kapcsolatukat. Tasha egy jó barát, és felháborodása, amiért ilyen igazságtalanság történik vele, olyan erős volt, mint a miénk. – Ezeknek engedniük kellett volna, hogy hagy menjen tovább, mint minden dampyr. Miután vége a választásoknak, megyek, hogy biztosan szabadon engedjék. - És ez az, ami furcsa… - Christian világoskék szeme elgondolkodott. – Mind hallottuk, hogy Tatjana azt mondja mielőtt – mielőtt - . – Christian habozott, és nyugtalanul Adrianre pillantott. A szünet nem volt Christianre jellemző, folyton azt mondja, amit gondol. - Mielőtt meggyilkolták. – mondta Adrian határozottan, de nem nézett senkire. – Tovább. – Christian nyelt egyet. - Hm, igen. Azt hiszem – nem nyilvánosan – Tatjana bejelentette, hogy ő hisz abban, hogy Dmitrij tényleg újra dampyr. Az volt a terve, hogy minél több elfoglaltságot ad neki, ezzel is segítve neki, miközben minden elrendeződik. - A másik dolog, hogy Tatjana a feljegyzésében említette a korról szóló törvényt, és

emiatt sokat fordultak hozzá, például tizenhat diplomás dampyr kényszerülne arra, hogy elkezdjen morákat védeni. Nem volt dühös velem, de mint oly sok más dologban most is… nos, kedves volt velem. Adrian fura hangot adott ki. - Nem hiszem. – Christian vállat vont. - Sok tanácsadója azt mondja, hogy igaz. Ez egy pletyka. - Nehéz időben még feltételezni is jól esik. – mondta Tasha Adriannek. Ő soha nem hagyta volna jóvá Tatjana politikáját, és hevesen ellenkezett velük nem is egyszer. Adrian hitetlenkedése nem volt politikai jellegű, mégis. Neki egyszerűen mindig is voltak bizonyos gondolatai a nagynénjével kapcsolatban. Ő sose adta jelét, hogy segíteni akarna, hogy Dmitrij visszanyerje régi állapotát. Adrian nem tett megjegyzést, de tudtam, hogy a téma kiváló gyújtós volt féltékenysége szikrájának. Én mondtam neki, hogy Dmitrij már a múlt, de Adrian – hozzám hasonlóan – kétségkívül eltűnődött Dmitrij gáláns viselkedése mögötti motivációján. Lissa spekulálni kezdett, hogy hogyan tudnák Dmitrijt kiszabadítani a házi őrizetből mikor az elárusítónő visszajött a nyalábnyi ruhával, amit ő egyértelműen elítélt. Beharapta az ajkát, Lissa elhallgatott. Úgy vélte, hogy Dmitrij helyzetével később is foglalkozhat. Helyette, fáradtan készült, hogy felpróbálja a ruhát, és eljátssza a jó királyi lány szerepét. Adrian magához tért mikor meglátta a ruhát. - Van akasztófa ott? Visszatértem a cellámba, hogy át gondoljam a problémáimat, ami úgy tűnt, hogy egyre csak gyűlik. Aggódtam mind Adrian, mind Dmitrij miatt. Aggódtam magam miatt is. És aggódtam az úgy nevezett elveszett Dragomir miatt. Már kezdtem azt hinni, hogy ez a történet valós lehet, de nem volt semmi, amit tehetnék érte, és ez frusztrált. Harcolnom kellett, mielőtt Lissának segítenie kellene. Tatjana azt mondta, hogy óvatosnak kell lennem, hogy kivel beszélek a dologról. Át kellene adnom valaki másnak ezt a küldetést? Azt akartam, hogy valaki átvegye, de a rácsok és a fullasztó falak körülöttem azt mondták, hogy nem leszek képes átadni semmit addig, még a saját életen nem rendeződik. Két hét. Nem tudtam mást tenni, mint elkezdtem Abe könyvét olvasni, amely egy történet a jogtalan fogva tartásról, már vártam, hogy így legyen. Nagyon jó volt és megtanított arra, hogyan szimulálhatnám a saját halálomat, de nyilvánvalóan nem működne menekülési tervként. A könyv váratlanul megmozdított egy régi emléket. A hideg futkosott a hátamon, mikor a Tarotot vetett nekem, egy Rhonda nevű mora. Ambrose nagynénje volt, és egyszer kártyát vetett nekem, amiben egy nő kötődik a kardhoz. Jogtalan fogva tartás. Vádak. Rágalom. A francba. Kezdem nagyon gyűlölni ezeket a kártyákat. Mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy csak egy átverés volt, mégis ott volt az a bosszantó hajlam a valósságára. A végén a kártyák egy utat mutattak, de hol? Egy igazi börtönben? A kivégzésemen? Kérdések válaszok nélkül. Üdv az én világomban. Elfogytak a lehetőségek, gondoltam, egy kicsit meg kell próbálnom pihenni. Elnyúltam a matracon, és megpróbáltam leállítani az állandó aggodalmamat. Nem könnyű. Minden alkalommal, mikor becsuktam a szemem, láttam a bírót a kalapáccsal dörömbölve, miközben halálra ítél engem. Láttam a nevemet a történelemkönyvekben, de nem, mint egy hős, hanem egy áruló. Ott feküdtem, eltemetve a saját félelmemben, Dmitrijre gondolva. Elképzeltem az állandó pillantását, és szinte hallottam, ahogyan előadást ad nekem. Ne aggódj azon, amin nem tudsz változtatni. Pihenj, ha tudsz és máris készen állt a holnapi csatára. A képzeletbeli tanács lecsillapított. Végül elaludtam, nehezen és mélyen.

Amikor – felébredtem. Felültem az ágyban, a szívem hevesen dobogott. Forgolódtam, kerestem a veszélyt – ami olyan nagy fenyegetés, hogy felijesztett az alvásból. De nem volt semmi. Sötétség. Csend. Egy szék halk nyikorgása a folyosón azt mondta nekem, hogy az őrök még mindig itt vannak. A kötelék, jöttem rá. A kötelékünk ébresztett fel engem. Éreztem egy éles, intenzív fellobbanás a… mi? Intenzitás. Szorongás. A rohanás miatti adrenalin. Pánik száguldott keresztül rajtam, próbáltam mélyebbre ásni, hogy megtudjam, mi okozza a túlfeszített érzelmeket nála. De amit találtam… az a nagy semmi. A kötelékünk eltűnt.

HÁROM Fordította: Cynthia NOS, INKÁBB NEM MENT RENDESEN. Elnémult. Olyan érzés volt, amit egyből azután érzettem miután Dmitrijt visszahozta dampyrrá. A mágia olyan erős volt, mintha ’kiégett’ volna a kapcsolatunk. Most viszont nem volt mágikus robbanás. Majdnem olyan, mintha az üresség a mágia részéről szándékos lett volna. Mint mindig most is éreztem Lissát: életben volt; jól volt. De mi tart vissza attól, hogy jobban érezzem őt? Nem aludt, mert éreztem volna a figyelmeztető jelzést a tudatomban. A lélek volt itt, eltakarja előlem… és ő volt, aki megcsinálta. Mi a fene? Ez egy elfogadott tény, hogy a kötésünk úgy működik, akár egy út. Én éreztem őt, viszont ő nem érzett engem. Hasonlóképpen, ahogyan nem tudtam szabályozni, hogy mikor megyek bele a fejébe. Gyakran próbáltam magam tartani (börtönben, fogsági idő nélkül), arra törekedve, hogy megvédjem a magánéletét. Lissának nem volt ilyen szabályozása, és a sebezhetősége miatt néha dühös volt. Hébe-hóba, ő is használja az erejét, hogy megvédje magát tőlem, de csak ritkán, mert nehéz volt, és az ehhez szükséges erőfeszítés legyengítette. Ma, felhúzta, és mivel az állapot megmaradt, éreztem a testében. Engem megtartani nem volt könnyű, de ő volt az irányító. Persze, az nem érdekelt, hogy jött belém. Azt szerettem volna tudni, hogy miért. Valószínűleg ez a legrosszabb napom a börtönben. Magamban félni az csak egy dolog. De nélküle? Gyötrelmes volt. Tudnom kellett, hogy mi folyik itt. Vajon tanult valamit? Vajon a Tanács úgy határozott, hogy jobb lesz ugorni egyet, mint vizsgálódni és kivégezni engem? Talán Lissa megpróbál engem megvédeni a hírektől? Minél többet használta az erejét, annál jobban veszélyeztette a saját életét. Ez a mentális fal megkövetelt egy csomó varázslatot. De miért? Miért vállalta ezt a kockázatot? Megdöbbentem mikor rájöttem, hogy eddig mennyire a kötelékünkre támaszkodtam, hogy nyomonkövessem őt. Igaz: nem mindig örülök annak, ha más gondolatai vannak a fejemben. Annak ellenére, hogy meg tanultam kontrollálni, az agya néha még mindig beáramlik az enyémbe, azokban a pillanatokban inkább nem tapasztalnám. De semmi se volt most fontos – csakis, hogy biztonságban legyen. Mivel el volt zárva, olyan volt, mintha egy testrészemet elveszítettem volna. Egész nap próbáltam bejutni a fejébe. Minden alkalommal, kint tartott. Őrjítő volt. Nem látogatott meg többet senki, és a könyv meg a magazinok már régen elveszítették az érdeklődésemet. A ketrecbe zárt állat érzés megint kezdett feltámadni bennem, meglehetősen sok időt töltöttem azzal, hogy az őreimhez kiabálok – eredménytelenül. Tatjana temetése holnap lesz, és a tárgyalásom kezdetét mutató óra hangosan kezdett ketyegni. Eljött a lefekvés ideje, és a kötelékünkben lévő fal kezdett elhalványulni – mert Lissa ment aludni. A kapcsolat köztünk szilárd volt, de az agyát lezárták, mikor elaludt. Ott nem találtam válaszokat. Nem maradt semmi más, én is lefeküdtem, és

arra gondoltam, hogy mi lesz, ha holnap reggel is el leszek vágva. De nem voltam. Ő és én újra kapcsolatban voltunk, és láthattam a szemein keresztül még egyszer a világot. Lissa korán kelt fel, hogy felkészüljön a temetésre. Nem láttam és nem is éreztem semmi jelét annak, hogy miért voltam blokkolva tegnap. Ő engedte nekem, hogy visszamenjek a fejébe, mint rendesen. Majdnem azon kezdtem gondolkodni, hogy csak beképzeltem, hogy el vagyok tőle vágva. Nem… ott is volt. Alig. Belül az eszében, éreztem, a gondolatai továbbra is el vannak takarva előlem. Sikamlósak voltak. Minden alkalommal, mikor megpróbáltam megfogni őket, kicsúsztak a kezemből. Én csak csodálkoztam, hogy van még annyi ereje ahhoz, hogy fent tartsa a falat, és ez egyértelműen jelzi, hogy szándékosan blokkolt engem tegnap. Mi történt? Mi olyan van a Földön, amit rejtegetnie kell előlem? Mit tehetek arról, hogy el vagyok zárva ezen a kellemetlen helyen? Ismét nőtt a nyugtalanságom. Milyen hátborzongató dolog, amiről nem tudok? Néztem, ahogyan Lissa készülődik, nem volt semmi látszólagos jele annak, hogy valami szokatlan lenne. Végül egy olyan ruhát választott, aminek felkötős volt az ujjai és a térdéig érte. Fekete, természetesen. Aligha egy ilyen összejövetelre tervezték azt a ruhát, és tudta, hogy sokat felemelik majd miatta a szemöldöküket. Más körülmények között, elragadtatott volna viselkedése. Úgy döntött, hogy szabadon hagyja a haját, és felkötetlenül, a sápadt, szőke színű haja élénken eltér a fekete ruhától, ezzel kiemelve azt. Christian kint találkozott Lissával. Jól megtisztították, és el kell ismernem, szokatlan volt ingben és nyakkendőben látni. Egy ruhájával összhangban lévő kabátot húzott fel, arckifejezése furcsa keveréke volt az idegességnek, és a titoktartásnak. Amikor látta Lissa, bár egy pillanatra átalakult, a ragyogás és a megdöbbenés kereszteződésére, ahogyan rá nézett. Egy kis mosolyt villantott Lissára, és a karjaiba húzta egy rövid ölelésre. Ahogy hozzá ért elégedettség és vigaszt hozott neki, megkönnyítve a szorongását. Jó volt újra együtt látni őket a nemrégiben véget ért kapcsolatuk után, azok az idők mindkettejük számára gyötrelmes volt. - Minden rendben lesz. – suttogta, látva Lissa aggodalmát. – Működni fog. Meg tudjuk csinálni. Nem szólt semmi, de meg szorította, mert szüksége volt rá, mielőtt megbizonyosodik efelől. Egyikük se beszélt, mert a temetési menet elején álltak. Úgy vélekedtem, hogy ez gyanús volt. Lissa megfogta Christian kezét, és érezte, hogy megszorítja azt. A temetési eljárások már évszázadok óta ugyan azok voltak a mora uralkodóknál, nem számít, hogy a Tanács székhelye Romániában volt, vagy ahol az új székhely található, Pennsylvaniában. Ez volt a morák módszere. Összekeverték a hagyományost a modernnel, a mágiát a technológiával. A királynő koporsóját egész úton gyalogosok kísérték, ki a palotából és a Bíróságon megtartott nagy ünnepség miatt, egészen addig, amíg el nem érte a Bíróság impozáns katedrálisát. Ott egy kiválasztott csoport fog belépni a tömegbe. Miután elszállították, Tatjannát a templom temetőjébe fogják eltemetni, miközben a sor mellett egy csomó fontos uralkodó viszi. A koporsó útját könnyű volt észrevenni. A pólusokat kifeszített, vörös és fekete selyem zászlók jelölték mindkét oldalon. Rózsaszirmok voltak szétszorva a földre, és a koporsóra is. Az oldalak mentén emberek zsúfolódtak össze abban a reményben, hogy egy pillantást vehessenek az egykori királynőre. Sok mora jött messzi helyekről, egyesek a temetés, mások követni szeretnék az elkövetkező

hetekben megrendezendő uralkodó választást. A királyi család kísérettel – akiknek nagy része az elárusítónők által jóváhagyott fekete bársonyt viselte – már a palota épületénél járt. Lissa megállt kívülről, hogy elköszönjön Christiantól, mert természetesen soha nem működött, hogy egy ilyen tisztelt eseményen képviselje a családját. Vadul megölelte és egy gyengéd csókot lehelt az ajkára. Ahogy ellépett, ott volt a csillogó kék szemében, a titok, amit elrejtettek előlem. Lissa átpréselődött az összegyűlt tömegen, próbálkozott a bejáratnál, és megkereste a menet kiindulási pontját. Az épület nem úgy néz ki, mint az ókori Európában a paloták és a kastélyok. A nagy kő homlokzati ablakok magasan illeszkednek a Bíróság egyéb építményeihez, de néhány funkciója – magassága, széles márvány lépcsők – diszkréten különböztetik más épületektől. A rántás Lissa karján megállította a haladásban, amitől majdnem beleütközött egy ősi mora férfibe. - Vasilisa? – Daniella Ivashkov volt, Adrian anyja. Daniella nem volt olyan rossz, mint az uralkodók általában, és nem volt semmi baja azzal, hogy Adriannel Richelle Mead Vámpírakadémia 6 Utolsó áldozat www.ingyen-konyv.blogspot.com találkozgatom – vagy legalábbis azelőtt még nem volt, még vádlott gyilkos nem lettem volna. A legtöbb tényt elfogadta Daniella és hitt Adriannak, és szeretném megosztani, hogy egyébként egyszer kaptam egy megbízást, hogy az őre legyek. Daniella meg volt győződve róla, hogy az unokatestvére, Damon Tarus lenne a legjobb ügyvéd számomra – de elutasítottam, mikor úgy döntöttem, hogy Abet szeretném, hogy képviselje engem. Még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jó döntés volt, de valószínű, hogy Daniella véleménye megkopott rólam, amit sajnálok. Lissa idegesen elmosolyodott. Alig várta, hogy csatlakozhasson a menethez és minél hamarabb túl lehessen az egészen. - Szia. – mondta. Daniella teljes fekete bársony ruhát viselt, hajában kis rombusz alakú hajcsatok ragyogtak sötét hajában. Aggodalom és nyugtalanság telepedett csinos arcára. - Láttad Adriant? Sehol sem találom. Már a szobájában is megnéztük. - Oh. – Lissa elfordította a szemét. - Mi az? – Daniella már majdnem megrázta. – Mit tudsz? – Lissa sóhajtott. - Nem vagyok biztos benne, hogy most hol van, de láttam tegnap este, mikor visszajött a partikról. – Lissa habozott, mintha túlságosan zavarban lenne ahhoz, hogy elmondja a többit. Ő… nagyon részeg volt. Jobban, mint amennyire valaha láttam. El akart jönni néhány lánnyal, és nem tudom. Sajnálom Lady Ivashkov. Valószínűleg… jól van, csak elájult valahol. – Daniella kicsavarta a kezét, Lissával mindketten megdöbbentünk. - Remélem, senki se veszi észre. Talán azt mondhatnánk… hogy le kell győznie a fájdalmát. Olyan sok minden történik. Bizonyára senki sem fogja észrevenni. Ezt fogod nekik mondani, ugye? Azt mondod ideges volt? Igazán bírtam Daniellát, de ez a királyi kép rögeszméje kezd idegesíteni. Tudtam, hogy szereti a fiát, de a fő aggodalma nem Tatjana végső útja volt, hanem, hogy mit fognak mások gondolni, ha megszegik a protokollt. - Persze. – mondta Lissa. – Nem akarom, hogy bárki is… utálnám, ha kitudódna ez. - Köszönöm. Most menjünk. – Daniella az ajtó felé intett, még mindig idegesen. – El kell foglalnod a helyedet. – Lissa meglepetésére, Daniella gyengéden megveregette a karját. – És ne idegeskedj. Jó leszel. Csak tartsd a fejed.

Egy őr állt az ajtó előtt, aki ismerte Lissát és beengedte. Ott, az előszobában volt Tatjana koporsója. Lissa megdermedt, hirtelen lenyűgözte, és majdnem elfelejtette, hogy mit csinál ott. A koporsó önmagában egy műalkotás. Csillogó fekete fából készítették, polírozástól ragyogott. Festmények díszítették mindkét oldalát, kerti jelenetek, csillogó színekkel. Arany csillogott mindenhol, többek között a végénél, ahol a kísérők fogják tartani. Ezeket a végeknél hurkok voltak, melyek mályvarózsával voltak leterítve. Úgy tűnt, mintha tövises lenne, és e módon meg fogja nehezíteni a kísérők dolgát, de mellette kallantyúk voltak. Belül, fedetlenül feküdt az ágyon több mályvarózsa, Tatjanával egyetemben. Furcsa volt. Láttam már holtesteket, nem is egyszer. A fenébe is, én csináltam őket. De látva, hogy a testet már tartósították, ott fekszik békésen és díszesen… nagyon hátborzongató volt. Furcsa volt Lissának is, különösen azért, mert neki nem kell olyan gyakran a halállal foglalkoznia, mint nekem. Tatjana egy csillogó selyemruhát viselt, aminek gazdag árnyalatú lila színe volt – a királyi temetkezések hagyományos színe. A ruha hosszú ujját bonyolult mintában elhelyezett kis gyöngyök díszítették. Gyakran láttam Tatjanát vörösben – ez az Ivashkov család színe – és örültem, hogy a lila szín hagyományos a temetkezéseken. A piros ruha túlságosan emlékeztetett volna a véres képekre, amiket a tárgyalásomon láttam, képek, amiket próbáltam kitörölni magamból. Egy zsinóron drágakövek és gyöngyök lógtak a nyakában, és egy gyémántokkal és ametisztekkel díszített korona pihent meg őszülő hajában. Valaki nagyon jó munkát végzett Tatjana sminkjével, de még így se tudták elrejteni bőre fehérségét. A morák természetes módon sápadtak voltak. Halálukban, olyanok voltak, mint a kréta – hasonlítottak a strigákhoz. A kép olyan élénken ütötte meg Lissát, hogy megingott a lába, és félre kellett néznie. Rózsák illata töltötte meg a levegőt, de egy csipetnyit ott volt a pusztulás jellegzetes szaga, ami keveredett az édes illattal. A temetést irányítók észrevették Lissát, és a helyére parancsolták őt – a szertartás után elsőként szólták meg Lissát a ruha választása miatt. Az éles szavak miatt ugrott vissza Lissa a valóságba, és összhangban lépdelt öt másik uralkodóval a koporsó jobb oldalán. Megpróbálta nem túl gondosan megnézni a királynő testét, ezért másfelé irányította a pillantását. A kísérők hamar felemelték a terhet és a rózsával terített kallantyúkat használták, felemelték a koporsót és a vállukon pihentették, lassan végezték el ezt, hogy a tömeg ki tudjon menni. Az összes kísérő dampyr volt. Hivatalos ruhát hordtak, melyeket először nem ismertem fel, de aztán rájöttem, hogy mind a Bíróság őrei – kivéve egyet. Ambrose. Gyönyörű volt, mint mindig, maga elé bámult, mint mikor a munkáját végzi, arca üres és kifejezéstelen. Azon tűnődtem Ambrose gyászolja-e Tatjanát. Annyira belefeledkeztem a saját problémáimba, hogy elfelejtkeztem arról, hogy itt egy élet veszett el, egy olyan élet, melyet sokan szerettek. Ambrose védte akkor is Tatjanát, mikor dühös voltam a korral kapcsolatos törvény miatt. Láttam őt Lissa szemein keresztül, de jó lett volna ott lenni személyesen és beszélni vele. Valamit biztosan bővebben tudott, mert ő adta át nekem a levelet a tárgyalóteremben. Biztos vagyok benne, hogy ő nem csak a kifutó fiú volt. A menet előre haladt, és az Ambrosehoz fűződő gondolataim és érzéseim is tovaszálltak. A koporsó előtt és előttünk más gyászoló emberek haladtak. Az uralkodók kidolgozott ruháik, csillogó megjelenést kölcsönöztek. Az őrök egyenruhában voltak. A zenészek furulyáikkal sétáltak nagyon hátul, gyászos dallamot játszva. Lissa a maga részéről nagyon jó volt a nyilvános megjelenéseknél, sikerült lassú, méltóságteljesen haladnia, eleganciát és magabiztosságot sugározva.

A testét kívülről persze nem láttam, de nem volt nehéz elképzelnem, hogy milyennek néz ki. Gyönyörű volt és királyi, méltó a Dragomir örökségre, és remélhetőleg ezt majd egyre többen észre fogják venni. Megmentene minket a sok bajtól, ha valaki változtatna azon, hogy ki kaphat szavazati jogot a normál eljárásokban, akkor nem kellene egy elveszett testvérre támaszkodnunk. Sok időt vett igénybe, mire a temetőbe érkeztek. Amikor a nap kezdett a horizont felé süllyedni, a nap melege még mindig érezhető volt a levegőben. Lissa kezdett verejtékezni, de tudta, hogy az ő kellemetlensége hozzá sem fogható ahhoz, amit a kísérők érezhetnek. Ha a tömeg érzékelte is a nagy meleget, nem mutatta ki. Nyújtogatták a nyakukat, hogy egy pillantást vehessenek az előttük haladó látványosságra. Lissa próbált nem annyira a bámészkodókra figyelni, de az arcukon én láttam, hogy nem a koporsó az egyetlen, amire összpontosítanak. Lissát is nézték. Pletykák szólnak az egész Mora világban arról, hogy mit tett Dmitrijjel, és bár sokan szkeptikusak voltak a gyógyító ereje miatt, most már biztosak lehetnek, hogy mire képes. A tömeg kifejezése a kíváncsiság és a félelem között ingadozott, kíváncsi voltam, hogy igazából kit is akarnak nézni: Lissát vagy Tatjanát? Végül a katedrális került a képbe, ami Lissának nagyon jó hír volt. A nap nem öli meg a morákat, ahogyan azt a strigákkal tenné, de a hő és a napfény még minden vámpírnak kényelmetlen. A menet már majdnem elérte célját, és beengedik őket a templomi szertartásra, ahol élvezhetik a légkondicionálót. Ahogy vizsgálódtam a környezetben, sajnos nem tudtam segíteni, de szerintem körbe haladtak, ami ironikus az életemre. Kint a templom oldalán két óriási szobor található a mora uralkodók legendájából, egy király és egy királyné, akik a moráknak segítettek boldogulni. Annak ellenére, hogy a szobrok tisztes távolságban álltak a templomtól, vészjóslóan magasodtak felfelé, mintha mindenkit átvizsgálnának. A közelben a királynő szobra volt egy kertben, amit jól ismertem. Kénytelen voltam megismerni ezt a tájat, mikor büntetésből Las Vegasba futottam. Utazásom igazi célja – amit senki sem tudott – hogy Victor Dashkov már nem volt börtönben. Victor régi ellenségünk volt, de a testvére, Robert, lélekhasználó volt és nála volt az az információ, ami Dmitrij megmentéséhez szükségeltetett. Ha az őrök megtudták volna, hogy kiszabadítottam Victort – majd később elvesztettem őt – sokkal Richelle Mead Vámpírakadémia 6 Utolsó áldozat www.ingyen-konyv.blogspot.com rosszabb lett volna a büntetésem, a nyilvántartásba helyezésnél és a kertészkedésnél. Legalább jó munkát végeztem a kertben, gondoltam keserűen. Ha kivégeznek, hagyok egy jelet a Bíróságnak. Lissa szeme elidőzött az egyik szobron, mielőtt visszafordult volna a templomhoz. Nagyon izzadt most, és rájöttem, hogy biztosan nem csak a melegtől. Ideges is volt. De miért? Miért volt olyan ideges? Ez csak egy ceremónia. Csak annyit kell tennie, hogy elfoglalja a helyét. Már… megint ott volt. Valami más zavarja. Még mindig el akarja zárni tőlem a gondolatait, de az átszivárgott, hogy aggódik. Túl közel, túl közel. Túl gyorsan indultunk el. Gyorsan? Tudtommal még mindig lassú, méltóságteljes ütemet diktáltak. Úgy éreztem ez legjobban a kísérőknek rossz. Ha egy lettem volna közülük, azt mondtam volna, hogy pokolba a magaviselettel és elkezdtem volna felfelé kocogni a végső célomhoz. Persze, tolakodtam volna is a tömeg között. Ha a temetés irányítója olyan ideges volt Lissa ruhája miatt, nem tudom mit tett volna, ha Tatjana kiesik a koporsóból.

Előttünk a katedrális egyre világosabb volt, a kupolák csillogtak a lemenő nap sárga és narancssárga színeitől. Lissa még mindig méterekre állt, de jól látta a kint álló papot. A talárja szinte vakító volt. Nehéz, csillogó arany brokátot viselt. Kerek kalap kereszttel, szintén arany, ült a fején. Azt hittem, hogy rossz ízű számára, hogy felülmúlja a királynő ruháját, de a papoknak ezt kell viselniük hivatalos alkalmakkor. Lehet, hogy fel akarják hívni Isten figyelmét. Felemelte a karját üdvözlésképpen, így is megmutatva, hogy milyen drága anyagból készült ruhája. A tömeg, és nem tudtam ellene mit tenni, én is csak bámultam a káprázatos megjelenését. Szóval, elképzelheted mennyire meglepődtünk, mikor a szobrok felrobbantak.

NÉGY Fordította: Cynthia ÉS MIKOR AZT MONDTAM felrobbantak, akkor azt úgy értem, hogy felrobbantak. Láng és füst bontakozott ki, mint a szirmok az újonnan nyílt virágban, úgy azok a szegény uralkodók is kődarabokra hullottak. Egy pillanatra megdöbbentem. Olyan volt, mintha egy akciófilmet néznék, a robbanás törmelékei a levegőben, a megremegő föld. Aztán az őrök indultak munkának. Bírálóan megfigyelték és számításokat vettek át. Rögtön észrevettem, hogy a szobor anyagának nagy része a kert külső oldalára került. Kis kő és por darabok hullottak a temetési menetre, de nem nagy mennyiségben, hogy Lissát vagy bárki mást megsebezzen. Feltételeztem, hogy a szobrokat nem spontán égették el így, precízen kifújatva. A logikát félretéve, a hatalmas gomolygó tűznyaláb még mindig elég ijesztő volt. A káosz elszabadult, mindenki próbált elmenekülni. Csak, hogy mindenki más felé ment, így összeütköztek és akadályozták egymást. Még a kísérők is levették értékes terhüket. Amrose volt az utolsó, aki tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel nézte Tatjanat, de egy pillantást vetett a szobrokra és ő is a tömeg felé indult. Néhány őr próbálta vissza terelni az embereket a temetés útvonalára, de nem jártak sok sikerrel. Mindenki megrémült és pánikba esett, de szerintem ez ésszerű. Nos, mindenki, kivéve Lissa. Meglepetésemre, ő nem volt meglepve. Ő már várta a robbanást. Nem futott el azonnal, annak ellenére, hogy az emberek nyomkodták és felre lökdösték. Csak állt ott, amikor a szobrok felrobbantak és tanulmányozta azokat a roncsokat, amiket ők okoztak. Különösebben, csak azért látszott aggódni, hogy nehogy valaki megsérüljön a robbanásban. De, nem. Ahogy én már észleltem, nem volt sérülés. És ha lesz is, az csak a pánik miatt történhet. Elégedetten, Lissa megfordult és elindult a többiekkel. (Nos, ő csak sétált; mások futottak.) Csupán egy kis távolságot tett meg, mikor meglátott egy hatalmas csoport testőrt a templom felé sietni, arcukon komor kifejezéssel. Némelyikük Richelle Mead Vámpírakadémia 6 Utolsó áldozat www.ingyen-konyv.blogspot.com megállt, hogy segítsen a menekülőknek, de legtöbbjük a robbanás helyére siettek, hogy megtudják mi történt. Lissa ismét megállt, így a háta mögött haladó srác nekiütközött, de alig érezte meg. Elmélyülten nézte az őröket, tudomásul véve, hogy mennyien voltak, majd újra elindult. Rejtett gondolatai kezdtek a felszínre törni. Végül, megláttam egy darabot abból a tervből, amit rejtve tartott előlem. Elégedett volt. De ideges is. De összességében úgy érezte – A zűrzavar a börtönben visszahúzott önmagamba. A szokásos csend ezen a területen, most szertefoszlott és helyette kiáltások és morgások hangzottak. Felugrottam ültemből, és a rácsoknak nyomódtam, feszülten, nem tudva mi történik.

Vajon az épület is hamarosan robbanni fog? A cellámból a szemben lévő falra és folyosóra nyílt, kilátás nélkül hagyva a többi folyosót vagy bejáratot. Én azonban láttam az őröket, akik a terem túlsó végén szoktak lenni, most valamilyen veszekedést jelentettek. Nem tudtam ez számomra mit jelent, felkészültem bármire, barátra vagy ellenségre. Minden, amit tudtam, hogy nem lehet egy politikai támadás a Bíróság ellen, vagy a mora kormány ellen. A cellámban várva, megesküdtem csendesen, hogy bárki ellen megvédem magamat. Abe könyve volt hozzám a legközelebb, de egyáltalán nem volt jó választás. A nagymenő úgy tett, mintha tényleg ide csúsztatott volna egy iratot. Vagy adhatott volna valami nagyobbat, a Háború és békénél. A csoszogás elhalt és dübörgés indult meg felém. Összeszorítottam az öklömet, pár lépést hátráltam, kész voltam megvédeni magam bárki ellen. - Bárki ellen. – kiderült, hogy Eddie Castile volt az. És Mikhail Tanner. Barátságos arcok, nem teljesen az, amire vártam. Eddie egy régi barátom, a St. Vladimirből, egy új testőr, mint én, és aki miattam egy csomó kalandba keveredett, beleértve Victor Dashkov szöktetését. Mikhail idősebb volt nálunk, a húszas évei közepén jár, és abban a reményben segített Dmitrijt visszahozni az életbe, hogy Sonya Karp – a nő, akit szeretett, de az átfordult strigába – is megmenekülhet. Ide-oda kapkodtam a pillantásomat a két srác között. - Mi folyik itt? – kérdeztem. - Én is örülök, hogy látlak. – mondta Eddie. Izzadt volt és teli volt harci hévvel, néhány lila nyom az arcán azt mutatta, hogy valakinek az öklével találkozott ma este. A kezében a testőrökre jellemző fegyver volt: gumibot-féle dolog, ami csak ártalmatlanná tételre alkalmas, ölésre viszont nem. De Mikhailnél valami sokkal értékesebb volt: egy mechanikai kártya, ami a cellámat nyitotta. A barátaim a szöktetés mesterei. Hihetetlen. Őröltség volt, rendszerint a specialitásom. - Srácok… - összevontam a szemöldököm. A gondolat, hogy megmenekültem örömmel töltött el, de logisztikailag kijózanított. Nyilvánvalóan ők voltak felelősen az őreim nyugtalanságáért. – Ketten szereltétek le az összes testőrt az épületben? Mikhail kinyitotta az ajtót, és én nem pazaroltam az időt, kirohantam onnan. - Rose, nincsenek testőrök ebben az épületben. Nos, talán egy. Meg ezek a srácok. – Eddie abba az irányba intett, ahol korábban a küzdelem folyt, és ahol feltételezhetően az őrök eszméletlenül feküdtek. Bizonyára a barátaim nem öltek meg senkit. - A többi testőr, mind a robbanásnál van. – rájöttem. A darabkák kezdtek összeállni – túlságosan elmerültem Lissa hiányában és nem jöttem rá hamarabb. – Oh, nem. Christian robbantotta fel a mora szobrokat. - Természetesen nem. – mondta Eddie. Meg volt döbbenve, hogy ilyet mertem vélni. – Más tűz használókat kellett volna megkérdeznie, hogyan csinálja. - Hát, ez valami. – mondtam. Jobban kellett volna bíznom a józan eszében. Vagy talán mégse. - C4-et használtunk. – magyarázta Mikhail. - Honnan tudtatok… – A nyelvem majd elharaptam mikor megláttam ki áll a folyosó végén. Dmitrij. Nem tudtom, hogy mennyire volt neki fusztráló a bebörtönzésem. Christian és Tasha jelentése, csak megtévesztés volt. Nos, itt volt a válasz. Dmitrij a terem bejáratánál állt az ő egész dicsőségében, parancsolóan és félelmetesen, akár egy isten. Éles barna szeme képes volt egy pillanat alatt mindent értékelni, erős, sovány teste megfeszült, készen állva bármilyen fenyegetésre. Az arca nagyon koncentrált

volt, tele szenvedéllyel, és el se tudom hinni, hogy valaki valaha is azt gondolta róla, hogy striga. Dmitrij égett az élettől és az energiától. Tény, hogy most eszembe jutott, hogy ő mellettem állt a letartóztatásomkor. Ugyan az a kifejezés volt az arcán. Tényleg ugyan az volt, már számtalanszor láttam. Ez egyetlen ember, akitől rettegtem, és akit csodáltam. És az egyetlen, akit szerettem. - Te is itt vagy? – próbáltam magam emlékeztetni, hogy nem a zavaros romantikus életem a legfontosabb a világon, csak a változatosság kedvéért. – Nem házi őrizetben vagy? - Megszökött. – mondta Eddie ravaszul. Felfogtam a valódi jelentését: ő és Mikhail segítettek neki megszökni. - Ez az, amit az emberek várnak egy talán-mégstriga sráctól, nem? - Azt gondolja, hogy elvárják tőle, hogy kiszabadítson téged. – egészítette ki Mikhail, ha játszunk, akkor együtt csináljuk. – Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy érted harcolt a múlt héten. Mindenki azt fogja gondolni, hogy egyedül szökött meg. Nem velünk. Dmitrij nem mondott semmit. A szeme, miközben továbbra is gondosan figyelte a környezetet, engem is feltérképezett. Meggyőződött róla, hogy rendben vagyok és épen. Úgy nézett ki, hogy megkönnyebbült, hogy jól vagyok. - Gyerünk. – mondta végül Dmitrij. – Nincs sok időnk. – Egy dolog volt alábecsülni, de egy másik dolog volt végig hallgatni a barátaim „zseniális” tervét. - Sose fogják azt hinni, hogy egyedül csinálta! – kiáltottam, felismerve, hogy mire akart Mikhail kilyukadni. Dmitrijt akarták bűnösnek beállítani ebben a menekülésben. A lábunknál lévő öntudatlan testőrökre mutattam. – Látták az arcotokat. - Nem igazán. – egy új hang szólt. – Egy kis lélek okozta amnéziában vannak. Mikor felébrednek csak egy instabil orosz srácra fognak emlékezni. Nem volt semmi bűncselekmény. - Nincs tett. – mondta Dmitrij, miközben Adrian belépett az ajtón. Néztem, igyekezett nem ásítani. Ott voltak együtt, a két férfi az életemből. Adrian nem úgy nézett ki, mint aki be tudott volna ugrani egy ökölharcba. Szép szeme tiszta volt és ravasz is, ha igazán próbálkozott. Ekkor beugrott: neki nem kellene mérgezési tünetek nélkül itt lennie. Amit tegnap láttam az csak egy trükk volt? Vagy talán kényszerítette magát, hogy átvegye az irányítást? Akárhogy is, úgy éreztem, hogy lassú vigyor kúszik az arcomra. - Lissa nemrég hazudott az anyukádnak. – mondtam. – Valahol részegen és ájultnak kellene lenned. – egy cinikus mosollyal ajándékozott meg. - Nos, igen, ez valószínűleg okosabb – és élvezhetőbb – dolog, amit most csinálok. És remélhetőleg, mindenki azt hiszi, hogy ez az, amit csinálok. - El kell mennünk. – mondta Dmitrij, egyre izgatottabban. Felé fordultunk. A viccelődés eltűnt. Ezt a hozzáállást megfigyeltem már Dmitrijnél, bármit megtehet és meg is tesz a győzelem érdekében, és az emberek minden feltétel nélkül követték őt. Eddie és Mikhail arckifejezése – ahogy elkomolyodtak – azt mutatta, hogy ők is így vannak ezzel. Természetesnek hatott, hogy nekem is. Még Adrian is úgy nézett ki, hogy hitt Dmitrijnek, és abban a pillanatban csodáltam azért, amiért félre tudta rakni a féltékenységét. Különösen azért, mert Adrian világosan kijelentette nem is egyszer, hogy nem akar veszélyes kalandokban részt venni titokban használva a lelkét. Las Vegasban, például, egy szerűen csak kísért minket, mint egy megfigyelő. Persze, legtöbbször részegen tölti az idejét, de ez nála nem tett különbséget. Elindultam, tettem egy pár lépést, de Adrian hirtelen kinyújtotta a kezét, hogy ne tegyem.

- Várj. – mielőtt elmegyünk, tudnod kell valamit. – Dmitrij tiltakozni kezdett, szemében türelmetlenség csillant. – Tudnia kell. – állította Adrian, tekintete találkozott Dmitrijjével. – Rose, ha elmenekülsz… többé vagy kevésbé, de igazolja a bűntudatodat. Nem bujdoshatsz. Ha a testőrök megtalálnak nem lesz szükség tárgyalásra, hogy megölhessenek, ha látnak. Négy szempár pihent meg rajtam, mivel tudtuk, hogy igaza van. Ha most elfutok és lebukok, akkor biztosan halott vagyok. Ha maradok, van esélye, hogy e rövid idő alatt a tárgyalás előtt találjuk valami bizonyítékot, ami megmenthet engem. Nem volt lehetetlen. De ha ne találunk semmit, akkor is meghalok. Mindkét lehetőség benne van a pakliban. Bármelyik lehetőség választásakor meghalhatok. Adrian ellentmondásosan nézet, ahogy éreztem. Mindketten tudtuk, hogy nem volt valami jó választásom. Ő egyszerűen aggódott, és csak azt akarta, hogy tisztában legyek a kockázatokkal. Dmitrij azonban… nem vitatkozott. Láthattam az egész arcát. Ő szószólója a szabályoknak, és ezzel együtt a megfelelő dolgoknak. De ebben az esetben? Ilyen rossz esélyekkel? Jobb volt kockáztatni az életet, ha van esély a túlélésre, és ha a hall jön, inkább szembe nézek vele és harcolok. A halálomat nem kellene ceruzával nyomon követni a naptárban. - Menjünk. – mondtam. Ki siettünk az épületből, és már alig vártam, hogy elkezdjük a tervet. Nem tudtam segíteni, de megjegyeztem Adriannak. - Használtad a lelket, hogy illúziót bocsájts a testőrökre. - Igen. – értett egyet. – És nem igazán tudom sokáig fenntartani. Lissa valószínűleg egy tucat őrrel tudja csinálni, és azt hiszem, ők szellemeket látnak. Én? Alig tudtam elfelejtetni velük Eddiet és Mikhailt. Ez az, amiért valakinek ott kellett lennie, mert emlékeznének rá, hogy valami vonzotta a figyelmüket, és Dmitrij ideális bűnbak. - Nos, köszönöm. – gyengéden megszorítottam a kezét. Melegség áramlott közöttünk, nem háborgattam azzal, hogy elmondjam neki ezt messze nem szabad még. Az csökkentené a hősiességét. Egy csomó akadály állt még előttünk és nagyra értékeltem őt, amiért tiszteletben tartja a döntésemet és segít a menekülési tervben. Adrian ferde pillantást küldött nekem. - Igen, szóval, állítólag őrült vagyok, nem? – szeretet csillogott a szemében. – És ezt érted bármikor megtenném. Ostoba, ez jobb. A földszintre érve, láttam, hogy Eddienek igaza volt a biztonsági őrökkel kapcsolatban. A termek és szobák gyakorlatilag kihaltak voltak. Anélkül, hogy kettőt pillantottam volna, már kint is voltunk a friss levegőn, ami úgy tűnt, hogy megújítja az energiámat. - Most mi lesz? – kérdeztem a megmentőimet. - Most szerzünk egy menekülő autót. – mondta Eddie. A garázsok nem voltak messze, de közel sem. - Sok a nyílt terep, felfedezhetnek. – mondtam. Nem hoztam fel a nyilvánvaló problémát: ha engem kiszúrnak, megölnek. - Használom a lelket, ha észre is vesznek homályosnak és bizonytalannak látnak. – mondta Adrian. Több vizsgálat bizonyítja, hogy ő mágikus. De nem tudja sokkal jobban kezelni. – Nem fognak felismerni minket, hacsak nem megállnak és közvetlenül minket bámulnak. - Valószínűleg ilyet nem fognak tenni. – mondta Mikhail. – Ha valaki egyáltalán értesített rólunk valakit. Mindenki túlságosan aggódik ahhoz, hogy ránk figyeljenek ebben a káoszban. Kívülállóként nézve, beláttam, hogy igaza volt. A börtön épülete messze volt a

templomtól, de azok a testőrök is biztosan a robbanás végett a Bírósághoz mentek. Néhányan be is futottak. Néhányak keresték a testőröket, remélve, hogy megvédik őket. És néhányan ugyan abba az irányba mentek, mint mi, a garázsok felé. - Az emberek kiborulása elég volt, hogy tényleg megpróbálják elhagyni a bíróságot. – jöttem rá. A csoportunk olyan gyorsan mozgott amennyire csak tudtuk Adriannel, aki lelassította a dampyr alakzatunkat. – A garázs zsúfolt lesz. – A Bíróság hivatalos járművei és a vendégeké is ugyan azon a területen parkolt. - Ez segíthet. – mondta Mikhail. – Még több káosz. A sok zavaró tényező közül a saját valóságomban, nem tudtam Lissa, hogy ugorhatott ebbe fejest. A kötelékünkön keresztül találtam rá biztonságban, a palotában. - Lissa mit csinál eközben? – kérdeztem. Hidd el, örültem, hogy ő nem vett részt, a ments-ki-engem-a-börtönből őrületben. De, mint az Adrian is megállapította, Lissa sokkal jobb választás lett volna ezen a téren. És ha most visszagondolok ré, egyértelmű volt, hogy tudott a tervről. Ez volt a titka. - Lissának ártatlannak kell maradnia. Ő nem kapcsolható semmilyen részlettel se a meneküléshez, se a robbanáshoz. – válaszolta Dmitrij, szemével követte a célpontját. A hangja szilárd volt. Még mindig úgy tekint Lissára, mint a megmentőjére. – A többi uralkodó körül kell tartania magát. De nem Christiannál. – Majdnem elmosolyodott. Majdnem. – Minden bizonnyal ő lenne az első gyanúsított, ha valami felrobban. - De az őrök nem fogják gyanúsítani, ha rájönnek, hogy a robbanást nem mágia okozta. – merengtem. Mikhaik korábbi szavai jutottak eszembe. – És hey, srácok, honnan szedtetek C4-et? Katonai rendfokozatú robbanóanyag, extrémfajta, még nektek is. Senki se válaszolt nekem, mert hirtelen három őr ugrott elénk. Úgy látszik nem mindenki volt a templomban. Dmitrij és én előre hullámzottunk a csoportunkkal egyszerre mozogva, ahogy egy csatában csinálnánk. Adrian azt mondta, hogy az illúzió, amit körénk feszített, az nem működik, ha szemben van velünk az a valaki. Azt akartam, hogy Dmitrij és én legyünk az első sorban, hátha így a mögöttünk lévőket nem ismerik fel. Habozás nélkül bedobtam magamat a küzdelembe, védekezés képen rúgtam beléjük. De abban a milliszekundumban elsüllyedtem szégyenemben és bűntudatomban a testőrök előtt. Harcoltam az őrökkel ezelőtt és bűntudatom van miatta. Mikor idehoztak, a Taraszov Börtönbe, a királyné őrei a börtönbe lettek áthelyezve. Nem igazán ismertem ezek közül senkit, de azért mégis. Csak ráébredtem, hogy ők a kollégáim voltak… de most? Most szembesültem életem legnehezebb kihívásával. Végtére is, a három őr könnyű meccs volt nekem és Dmitrijnek. A probléma az volt – hogy ismertem ezeket az őröket. Kettőjükbe belefutottam miután megszereztem a diplomámat. A Bíróságnak dolgoznak és mindig kedvesek voltak hozzám. A harmadik testőr, nem csak valaki volt – a barátom volt. Meredith egyike azon kevés lánynak, akivel egy osztályba jártam a St. Vladimirben. Láttam a nyugtalanságot a szemében, amit az enyém is tükrözött. Úgy érezte, hogy ez neki is rossz. De ő most egy testőr most, mint én, és kötelessége volt ezt tenni egész életében. Azt hitte, hogy elkövettem azt a bűncselekményt. Látta, hogy szabad vagyok, és támadásba lendült. Az eljárás azt diktálta, hogy elkapjanak engem, és őszintén, nem várhatok semmi kevesebbet. Emiatt a szerepünk megfordult. Ez volt az élet és halál.

Dmitrijé volt a másik két srác, gyorsabb és erősebb volt, mint valaha. Meredith és én egymásnak mentünk. Eleinte próbált megütni, valószínűleg abban a reményben, hogy sikerül megragadnia engem. Viszont én erősebb voltam. Tudnia kellett ezt. Hányszor bokszoltuk egymással az iskola tornatermében? Szinte mindig én nyertem. És ez itt most nem játék volt, nem gyakorlat. Viszonoztam a támadást, az oldalát lyukasztva és az állára mért csapással, és kétségbeesetten imádkoztam, hogy nem törtem el semmijét. Folyton mozgott elviselve a fájdalmat, de – megint – én voltam a jobb. Elkaptam a vállát és ledobtam őt. Megütöttem a fejét, de eszméleténél maradt. Nem tudtam, hogy hálás vagy sem. Tartottam a szorítást, megszorítottam a nyakát, míg le nem hunyta a szemét. Elengedtem őt, de a szívem összefacsarodott a mellemben. Felpillantottam, és láttam, hogy már Dmitrij is végzett az ellenfeleivel. Csoportunk újra mozgásba lendült, mintha mi sem történt volna, de Eddiere néztem, tudva, hogy a bánat ott van az arcomon. Úgy nézett ki, hogy neki is rosszul esett, de arra törekedett, hogy mentünk közben engem nyugtasson. - Ezt kellett tenned. – mondta. – Nem lesz semmi baja. - Keményet ütöttem. - Az orvosok képesek megbirkózni az agyrázkódással. A fenébe is, hányan jutottunk el a gyakorlatban? Reméltem, hogy igaza van. A vonalak között, a jó és rossz egyre zavarosabb. Az egyetlen jó dolog, hogy azt hittem, Meredithet annyira lefoglalta a látványom, hogy valószínűleg nem vette észre Eddiet és a többieket. Ez visszatartotta őket a harcban, remélhetőleg Adrian rendesen tartotta a fátylat, miközben velem és Dmitrijjel foglalkoztak. Végre elértünk a garázsokhoz, amelyek valóban zsúfoltabbak voltak, mint máskor. Néhány mora már elhajtott. Egy királyi sarj hisztérikázott, mert a sofőrnél vannak a kocsi kulcsai, viszont azt nem tudta, hogy hol van. Azt kiabálta a járókelőknek, hogy neki sürgősen kell a kocsi. Dmitrij szándékosan előre vezetett minket, megingathatatlanul. Pontosan tudta hová megyünk. Csomó tervezés volt ebben, jöttem rá. A legtöbbet valószínűleg tegnap intézték el. Miért zárt ki ebből Lissa engem? Nem lett volna jobb, ha tudok a tervről? Átsurrantunk az emberek között, egy irány felé, a garázs legtávolabbi oldalába. Kívülről ott állt egy látszólag indulásra kész drapp szürke Honda Civic. Egy ember állt a közelében, keresztbe rakott karokkal vizsgálgatta a szélvédőt. Meghallotta, hogy közeledünk, megfordult. - Abe! – kiáltottam. Az én híres apám megfordult és rám villantott egy bájos mosolyt, amellyel a végzetébe szokta csalogatni a meggondolatlant. - Mit csinálsz te itt? – kérdezte Dmitrij. – Te is a gyanúsítottak listáján lehetsz! Vissza kell menned a többiekhez. Abe vállat vont. Úgy nézett ki rendkívül hidegen hagyja Dmitrij dühös arckifejezése. Nem akartam volna, hogy rám irányuljon a dühe. - Vasilisa gondoskodik arról, hogy néhány ember a palotában esküdjön arra, hogy láttak a szökésed idejében. – Sötét szeme felém fordult. – Különben is, nem tudtam volna elhagyni anélkül, hogy búcsút ne mondta volna neked, érted? – inregülten megráztam a fejem. - Az ügyvédemnek mi része volt a tervben? Nem emlékszem, hogy a robbanással megtervezett szöktetés, a jogi képzés része. - Nos, biztos vagyok benne, hogy nem volt része a Damon Tarus jogi képzésnek.

– Abe mosolya soha nem ingott meg. – Mondtam már, Rose. Soha nem fogsz szembe nézni egy kivégzéssel – vagy akár egy kísérletben, ha én tudok segíteni. – elhallgatott. – És most tudok. Haboztam, a kocsi felé tartva. Dmitrij meg állt a kulcscsomóval, türelmetlen volt. Adrian szavai visszhangoztak az emlékezetemben. - Ha elfutok, az még jobban bűnösnek állít be engem. - Szerintem ők már úgy gondolják, hogy bűnös vagy. – mondta Abe. – Attól, hogy a cellában vagy nem fog megváltozni ez. Ez csak azt bizonyítja, hogy több időre van szükségük, hogy elítéljenek. - És mit fogunk csinálni pontosan? - Bebizonyítjuk, hogy ártatlan vagy. – mondta Adrian. – Vagy, nos, hogy nem te ölted meg a nénémet. Már egy ideje tudjuk, hogy nem vagy a legártatlanabb. - Mi van, ha valaki megy és elpusztítja a bizonyítékokat? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a baszogatást. - Nem. – mondta Eddie. – Meg kell találnunk az igazi gyilkost. - Most, hogy szabad vagyok nem vehettek részt ebben. Ez az én problémám. Nem ezért hoztatok ki? - A probléma az, hogy nem tudod megoldani miközben az Udvarban vagy. – mondta Abe. – Szükségünk van rád és arra, hogy biztonságban legyél. - Igen, de én – - Elpazaroljuk az időt. – mondta Dmitrij. Pillantása a többi garázsra esett. A tömeg még mindig kaotikus, túl elfoglalt a saját félelmével, hogy ránk figyeljen. Ez nincs hatással Dmitrij aggodalmának okára. Amikor átadta nekem az ezüst karát, nem kérdőjeleztem meg az okokat. Ez volt a fegyver, amit nem tudtam lekapcsolni. - Tudom, hogy minden zavarosnak néz ki, de meg lepődnél, hogy milyen gyorsan helyre tudják állítani a szervezetet a testőrök. Ék akkor le fogják zárni ezt a helyet. - Nem kell. – mondtam lassan, az agy kerekeim forogtak. – Ha mi most elmegyünk, nagy gondjai lesznek a Bíróságnak. Le kell állnunk – ha egy kapuba ütközünk. Autók fognak ott sorakozni mérföldes hosszúságban. - Ah, nos. – mondta Abe. Tétlenül tanulmányozta az ujjait. – Ha ott lesznek a jó hatóságiak, akkor új ’kaput’ nyitnak a déli falnál. – az igazság felderengett bennem - Oh, uram. Te voltál, aki kitalálta a C4-et. - Ez olyan könnyen hangzik. – mondta homlokát ráncolva. – Az a cuccot elég nehéz volt megszerezni. – Dmitrij türelme véget ért. - Ami fontos: Rosenak el kell innen tűnnie. Veszélyben van. Majd húzom, ha muszáj. - Nem kell velem jönnöd. – vágtam vissza, sértve érezve magam. Emlékek merültek fel bennem a közel múltból, Dmitrij azt mondta, hogy nem tud szeretni, és a barátom se akar lenni. – Majd én vigyázok magamra. Nem akarom, hogy másnak is baja essen. Add ide a kulcsokat. Ehelyett, Dmitrij olyan bánatos pillantást vetett rám, mintha azt mondta volna, hogy ez teljesen nevetséges. Mintha visszamentünk volna a St. Vladimir Akadémiára, az osztályba. - Rose, nem igazán kaphatok több bajt a fejemre. Segítségre van szükséged, és én vagyok a legjobb választás. – ebben nem voltam olyan biztos. Ha Tatjana tényleg tett előrelépéseket ahhoz, hogy Dmitrijt ne nézzék fenyegetésnek, akkor ez a kis kaland mindent tönkre tehet. - Menj. – mondta Eddie, meglepve engem egy gyors öleléssel. – Kapcsolatba kell lépnünk Lissával. Rájöttem ekkor, hogy elveszett csatáért küzdök ebben a

csoportban. Tényleg itt volt az ideje, hogy távozzak. Megöleltem Mikhailt, és a fülébe suttogtam. - Köszönöm. Nagyon köszönöm a segítségedet. Esküszöm, hogy meg fogjuk találni őt. Megtaláljuk Sonyát. – szomorú mosollyal nézett rám, de nem válaszolt. Adriantól volt a legnehezebb elbúcsúzni. Elmondhatom, hogy neki is nehéz volt, bármennyire is csak egy laza vigyort mutatott. Nem örült, hogy Dmitrijjel megyek el. Az ölelkezésünk tovább tartott, mint a többieknél, és ő adott egy puha, rövid csókot az ajkaimra. Szinte úgy éreztem, hogy sírás után milyen bátor vagyok, erre jön a ma éjszaka. Azt kívántam bárcsak velem jöhetne, de tudtam, hogy neki itt biztonságosabb - Adrian, köszönöm neked… – felemelte a kezét. - Ez nem a búcsú, kicsi dampyr. Találkozhatunk az álmaidban. - Ha eléggé józan maradsz. – kacsintott. - Neked bármikor. Hangos zaj szakított félbe, láttuk a fényt villanni tőlem jobbra. Az emberek egy másik garázs közelében felsikoltottak. - Ott, látod? – kérdezte Abe, nagyon elégedetten magával. – Egy új kapu. Tökéletes időzítés. Adtam neki egy vonakodó ölelést és meglepődtem, mikor nem húzódott vissza rögtön. Rám mosolygott… szeretettel. - Ah, az én lányom. – mondta. – Tizennyolc, és gyilkossággal vádoltak meg, segített egy bűnözőnek és több az általa elkövetett gyilkosság, mint amennyit a legtöbb testőr valaha látni fog. – elhallgatott. – Nem lehetnék büszkébb. – csak forgattam a szemem. - Viszlát, öreg. És köszönöm. – nem zavart túlságosan az a ’bűnöző’ rész. Abe nem volt ostoba. És így, Dmitrij és én az autóban, gyorsan Abe ’új kapuja’ felé hajtottunk. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam Lissától elbúcsúzni. Sosem voltunk igazán távolt a kötelékünk miatt, de ez nem helyettesíti a szemtől-szembeni kommunikációt. Mégis jó volt tudni, hogy biztonságban van, és semmiben sem köthető a szökésemhez. Reméltem. Még mindig, Dmitrij vezetett, amiről még mindig azt gondoltam, hogy igazságtalan. Ez volt az egyik dolog, amit mindig megengedett, mikor a tanítványa voltam, de most? Vajon ő soha nem adja ki egy kerekét? Néhány ember jött ki, ahonnan a falat már felrobbantották, de senki se volt hivatalos a felszínre menni. Dmitrij lenyűgözően száguldott át a szakadékon, mint Eddie mikor a Taraszkov Börtönből vezérelt ki minket, csak a Civic nem kezeli olyan jól a göröngyös, füves terepet, mint Alaszkában a SUV. A probléma, hogy mivel nem volt teljes út, sajátot kellett csinálnunk. - Miért ezzel a Civickel menekülünk? – kérdeztem. – Ez nem igazán jó ilyen utakra. Dmitrij nem nézett rám, de továbbra is felfelé vezetett a nehéz terepen. - Mert a Civic az egyik leggyakoribb autó odakint és nem hívjuk fel magunkra a fegyelmet. És nem csak ilyen terepen fogunk haladni. Egyszer elérjük az autópályán és akkor olyan távol megyünk a Bíróságtól amennyire csak tudunk – mielőtt elhagyjuk az autót, természetesen. - Elhagyjuk – megráztam a fejem és hagytam vezetni. Elértük a földes utat, és úgy éreztem, hogy ez a legsimább felület a rázkódás után. – Nézd, most, hogy kiértünk onnan, azt akarom, hogy tudd: nem kell velem jönnöd. Nagyra értékelem, hogy segítettél a menekülésben. Komolyan. De ne lógj velem semmilyen szívességért. Többen vadásznak rám, mint rád. Ha eltűnsz az emberek között,

élhetsz közöttük és nem fognak úgy kezelni, mint egy laboratóriumi állatot. Lehet, hogy még vissza tudsz lopózni a Bírósághoz. Tasha harcolna érted. Dmitrij sokáig nem válaszolt. Ez az őrületbe kergetett. Nem vagyok az a fajta ember, aki képes kezelni a csendet. Ez arra késztetett, hogy fecsegéssel töltsem ki az űrt. Plusz, az annál jobban kikészített, hogy egyedül vagyok Dmitrijjel. Ami valójában az első azóta, hogy Dmitrij újra dampyr. Úgy éreztem magam, mint egy bolond, de ennek ellenére még mindig fennáll a veszélye annak, hogy… nos, hogy lenyűgözzön engem. Valami olyan erős volt a jelenlétében. Még mikor dühös rám, akkor is olyan vonzó. Talán az adrenalin száguldott rajtam keresztül elnyomva az agyamat. Bármi is volt, az általam lenyelt fizikai és nem fizikai szempontú dolog – bizonyára összezavart. A haja, az arca, a közelsége, az illata… úgy éreztem, hogy ez az egész felperzseli a véremet. De a belső Dmitrij – az a Dmitrij, aki egy kis sereget vezetett a szöktetésemre – elbűvölt és nekem annyi. Beletelt egy pillanatba, mire észrevettem, hogy miért olyan erős: újra láttam a régi Dmitrijt, akiért annyira aggódtam, hogy eltűnik örökre. De nem tűnt. Ő visszajött. Végre, Dmitrij válaszolt. - Nem hagylak el téged. Az egyik Rose-logikai érvvel fogok dolgozni. És ha megpróbálsz elszökni tőlem, meg foglak találni. Nem kétséges, ő tudta, hogy ezzel csak még zavaróbbá tette a helyzetet. - De miért? Én nem akarom, hogy velem gyere. – még mindig úgy éreztem, hogy vannak fennmaradt érzéseim iránta, de ez nem változtat azon a tényen, hogy megbántott, mikor mindent tönkre tett közöttünk. Ő elutasított engem és nekem meg kellett keményíteni a szívemet, különösen, hogy kapcsolatom van Adriannel. Tisztázom a nevem, ez a normális élethez még messze van, de ha megtörténik, azt akartam, hogy képes legyek Adrian tárt karjaiba visszatérni. - Nem számít, hogy mit akarok. – mondta. – Vagy mit akarsz te. – ouch. – Lissa megkért, hogy védjelek meg. - Hey, nekem nem kell senki… - És, - folytatta – úgy értem, amit mondtam neki. Megesküdtem neki, hogy szolgálom őt és segítek neki egész életemben, bármiben, amit kér. És azt akarja, hogy a testőröd legyek, akkor az leszek. – vetett rám egy veszélyes pillantást. – Nem fogsz megszabadulni tőlem egyhamar.

ÖT Fordította: Cynthia DMITRIJJEL NEM CSAK A GÖRÖNGYÖS romantikus múltunk miatt vagyunk távolt. Úgy értetem, mikor azt mondtam, hogy nem akarom, hogy bajban legyen miattam. Ha egy őr talál meg engem, akkor a sorsom nem sokkal fog különbözni attól, amivel eddig szemben álltam. De Dmitrij? Azt szerette volna, ha kisbabaként elfogadom a lépéseit. Persze, sok minden elpusztult már, de a lehetőség az életre nem volt elég. Ha nem akar a Bíróságon vagy az emberek között élni, akkor akár visszamehet Szibériába, a családjához. Kint a semmi közepén nehéz lenne megtalálni. És amilyen közel van ott egymáshoz a közösség, ha bajban van segítenek őt elrejteni, ha valaki megpróbálná levadászni. Tartózkodó volt velem, határozottan a legrosszabb választás. Csak arra volt szükségem, hogy meggyőzzem. - Tudom, hogy mire gondolsz. – mondta Dmitrij, körülbelül egy órával azután, hogy ráfordultunk az útra. Nem beszélgettünk sokat, elvesztünk a saját gondolatainkban. Még néhány vidéki út után szerettünk átlépni valamelyik határt és jó időben jó irányba menni… de ötletem se volt melyiket. Az ablakon bámultam kifelé a körülöttem lévő katasztrófákon agyalva, és azon hogy, hogyan tudnám egyedül helyre hozni őket. - He? – rápillantottam. Azt hittem, hogy a legkisebb célzás a mosoly az ajkán, mely abszurd tekintve, hogy talán a legrosszabb helyzetben volt, mivel helyreállították a striga állapotából. - És ez nem munka. – tette hozzá. – Azt tervezed, hogyan szökhetnél el tőlem, valószínűleg azután, hogy levettem a lábamat a gázról. Gondolkozz azon is, hogy egyáltalán van-e esélye annak, hogy eltudsz-e futni majd. Őrült dolog volt, én már nagyon sokat gondolkoztam hasonlókon. Az öreg Dmitrij egy jó partner az úton, viszont az már nem olyan jó, hogy régi önmagához hasonlóan képes kitalálni mire gondolok. - Ez egy időpocsékolás. – mondtam, és közbeintettem az autóban. - Oh? Van jobb dolgod annál, mint menekülni azoktól, akik be szeretnének zárni és kivégezni? Kérlek, nem mond újra, hogy ez túl veszélyes nekem. – rá meredtem. - Nálad többtől van szó. Elfutni nem csak számomra ad okot az aggodalomra. Segítenem kell tisztázni a nevem, nem bujkálni valami távoli helyen, ahová te kétségkívül most viszel. Ez válasz az Udvarnak. - És sok barát van az Udvarban, akik mind ezen dolgoznak. Könnyebb lesz nekik, ha tudják, hogy biztonságban vagy. - Amit én szeretnék tudni, hogy miért nem mondta el ezt nekem valaki – vagy, úgy értem, Lissa miért nem. Miért rejtette el előlem? Nem gondolod, hogy jobb lett volna, ha felkészülök a dologra? - Ez a mi harcunk volt, nem a tiéd. – mondta Dmitrij. – Féltünk, ha tudnád, akkor elszólnád magad, hogy valami készül. - Soha nem mondtam volna el! - Nem szándékosan, nem. De ha feszült vagy ideges vagy… nos, azt az őrök is

észreveszik. - Nos, most, hogy kint vagyunk, megmondanád, hogy hová is megyünk? Igazam volt? Valami őrült, távoli helyre? Semmi válasz. Összeszűkítettem a szemem. - Gyűlölöm, hogy nem vagy kötésben. – az apró mosoly a szála szélén egy kicsit nagyobb lett. - Nos, a személyes véleményem, hogy minél kevesebbet tudsz, annál kíváncsibb vagy, és valószínűleg meg akarsz győződni róla, hová vinnélek és így velem maradsz. - Ez nevetséges. – feleltem, bár tényleg nem volt egy ésszerűtlen elmélet. Sóhajtottam. – Mi a fenének ez a nagy ellenőrzés? Mikor kezdték el a srácok ezt kiagyalni? Én szoktam szokatlan és lehetetlen terveket kiötleni. Általában én vagyok a fő felbujtó. Elkezdett mondani valami mást, de aztán megdermedt néhány másodpercig, arca óvatos lett, úgy nézett ki, mint egy halált okozó testőr. Oroszul káromkodott. - Mi a baj? – kérdeztem. Magatartása átragadt, és rögtön elfelejtettem minden gondolatomat az őrült tervvel kapcsolatban. Felvillant egy szembe jövő autó fényszórója, láttam a szemét felpillantani a visszapillantó tükörre. - Követnek. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezhet ez. - Biztos vagy benne? – A sötétség és az autók száma az autópályán is nőtt. Én nem tudom, hogy a helyszínen voltak-e gyanús autók ebben a tumultusban, de nos… ő Dmitrij. Újra káromkodott, és hirtelen egy manővert csinált, megragadtam a műszer falt, ő élesen átvágott két sávot, és majdnem nekünk jött egy kisbusz, aki dudálással fejezte ki bosszúságát. Volt egy kijárat ott, és majdnem lesodortuk a kijárat leható korlátját. Hallottam a dudálásokat, és mikor visszanéztem, láttam az autófényszóróját, ahogy egy őrült lépést téve utánunk eredt a kijárat felé. - A Bíróság úgy döntött, hogy gyorsan kiüt minket. – mondta. – Figyeltetik valakivel a határokat. - Talán hátsó utakon kellett volna mennünk. – megrázta a fejét. - Az túl lassú lett volna. Nem lett volna itt probléma, ha váltogatjuk az autókat, de túl hamar megtaláltak. Jó lenne ha kapnánk itt egy újat. Ez a legnagyobb város a Maryland-i határ előtt. Ez azt jelenti, hogy voltunk Harrisburgban, Penssylvaniaban, és Dmitrij ügyesen vezetett minket egy forgalmas, kereskedelmi úton, miközben követnek minket. - Mit értettél pontosan azon, hogy kapunk egy új autót? – gyanakodtam. - Figyelj jól. – mondta, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. – Nagyon, nagyon fontos, hogy minden pontosan úgy tegyél, ahogy mondom. Ne improvizálj. Nincs vitatkozás. Testőrök vannak a kocsiban, és biztos vagyok benne, hogy figyelmeztettek minden más itt lévő őrt – talán még az emberi rendőrséget is. - Vajon a rendőrség is jelent problémát? - Alkimisták vannak közöttük, akik meggyőződnének arról, hogy végül visszamenjünk a morákhoz. Az alkimisták. Tudnom kellett volna, hogy ők is részt vesznek ebben. Ők egy titkos társaság az emberek körében, akik a morák és dampyrok érdekeit figyelik, miközben próbálnak eltitkolni minket a többi embertől. Természetesen, az alkimisták nem voltak kedvesek velünk. Azt hiszik, hogy rosszak és természetellenesek vagyunk, és főleg a társadalom szélén akartak minket tartani. Egy szökött ’bűnöző’, mint én, minden bizonnyal probléma azoknak, akik a moráknak akarnak segíteni.

Dmitrij hangja kemény volt és parancsoló, mikor újra megszólalt, viszont nem nézett rám. Ők el voltak foglalva az út vizsgálásával. - Nem számít, mit gondolsz, mindenki adott választási lehetőséget neked, nem számít milyen boldogtalan vagy ebben a helyzetben, tudod – tudom, hogy igen -, hogy még soha nem voltam sikertelen, mikor az életünk forgott kockán. Bíztál bennem régen. Bízz benne most is. Azt akartam neki mondta, hogy amit mondott az nem teljesen igaz. Kudarcot vallott nekem. Mikor striga lett, azt mutatta, hogy ő sem tökéletes, kudarcot vallott nekem, összetörte a lehetetlen, isteni képemet róla. De az életem? Nem, azt mindig biztonságban akarta tartani. Még mikor striga volt, akkor sem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy képes lenne megölni. Azon az éjszakán, mikor megtámadták az akadémiát, és megfordult, azt kérte, hogy engedelmeskedjek neki, kérés nélkül is. Elhagytam őt, hogy egyedül harcoljon a strigákkal, mert azt kérte, és én megtettem. - Rendben. – mondtam halkan. – Azt csinálom, amit mondasz. Csak emlékezz, hogy ne kiabálj velem. Nem vagyok már a diákod. Egyenlőek vagyunk. – megnézte az út távolságát és az elég hosszú volt ahhoz, hogy adjon nekem egy meglepett pillantást. - Te mindig egyenlő voltál velem, Roza. – Amikor a szeretetteljes orosz becenevemen szólít, túl hülye vagyok, hogy válaszolja, de ez most nem számít. – Ott. Látod azt a filmet a színház nevénél? Ránéztem az útra. Annyi étterem és üzlet volt ott, hogy a csillógó névtáblák beragyogták a ködös éjszakát. Végre láttam, hogy mire gondol. WESLAND CINEMA. - Igen. - Ott fogunk találkozni. Szétválunk? Azt akartam, hogy elváljunk, de nem így. Szembesülve a veszéllyel, a szétválás hirtelen szörnyű ötletnek tűnt. Megígértem, hogy nem fogok vitatkozni, mégis, éreztem, hogy folyamatosan figyel. - Ha nem vagyok ott fél órán belül, hívd ezt a számot és menj el egyedül. – Dmitrij egy papírt nyomott a kezembe, amit a zsebéből halászott ki. Egy telefonszám volt ráfirkálva, nem ismertem fel. Ha nem vagyok ott fél órán belül. A szavak annyira sokkoltak, hogy még tiltakozni is alig tudtam most. - Mit értesz azon, hogy ha te nem – ah! Dmitrij hirtelen megfordult, amely miatt kénytelenek voltunk áthajtani a pirosan, és csak szűken fértünk el a kocsik sokasságában. További dudálás következett, de a lépés olyan hirtelen következett be, hogy a követőink nem tudtak lépést tartani. Láttam az üldözőinket elsüvíteni a főúton, vadul villogó féklámpával, miközben olyan helyet keresett, ahol meg tud fordulni. Dmitrij egy bevásárlóközpont parkolójába vitt minket. Tele volt autókkal, ránéztem az órára és ez érhető volt emberi időben. Még csak este nyolc óra van. Mora idő szerint korán, viszont az emberek ebben az időszakban szoktak szórakozni. A pláza bejáratánál tovább vezetett, kiválasztva egyet, de a helyszín még így is hátrányos volt. Gyorsan kiszállt az autóból, és én ily ugyan olyan gyorsan követtem. - Itt szét kell válnunk. – mondta az ajtó felé kocogva. – Gyorsan, de ne fuss mikor bent vagy. Ne hívd fel a figyelmet. Keveredj el. Nézz szét egy kicsit, majd juss ki valamelyik kijáraton, de ne ezen. Sétálj ki egy csoport ember közelében, és irány a színház. – beléptünk a bevásárlóközpontba. – Menj! Mintha attól tartott volna, hogy nem mozdulok, kicsit meglökött a mozgólépcső

felé, miközben elindult a földszinten. Volt egy részem ami örült volna, ha csak megfagyok és leállok, mert úgy éreztem, hogy hirtelen elképedtem a sok embertől, fénytől, és tevékenységtől. A meghökkent részemet hamar letoltam a képből és hatályon kívülre helyeztem, és elkezdtem a mozgólépcsőre felmenni. Gyors reflexek és ösztönös reakciók, mind része a kiképzésnek. Csiszoltam őket az iskolába, az utazásaimon, és vele. Minden megtanultam, de mindig jön valaki, aki rohan, hogy leszedje a fejemet. Tenni akartam valamit, ezért nézelődni próbáltam volna, hogy megtudjam kik az üldözőink, de ezzel határozottan magamra vontam volna a figyelmet. Elképzeltem, hogy csak pár percig tartott, még üldöztek minket. Vissza kellett fordulniuk, újra a pláza felé és körbe kocsikázni, még meg nem találják a kocsinkat, és akkor biztos kitalálják, hogy itt vagyunk bent a plázában. Nem hiszem, hogy Harrisburgban lenne az összes őr, biztos a közelben is van pár. Az is valószínű, hogy csoportokra bontják a bevásárlóközpont átkutatását és a bejáratokat is őrizni fogja pát őr. A hely tele van ajtókkal, de mindet testőr figyeli, meglógni előlük tiszta szerencse lesz. Olyan gyorsan mentem, hogy az még ésszerű lenne, párokkal, családi babakocsik közelében, és vihogó tizenévesek mellett. Irigyeltem az utolsó csoportot. Az életük sokkal könnyebbnek tűnt, az enyémnél. Meg-megálltam pár üzletnél, aminek a neve ismerős volt, de ilyen nem volt sok: Ann Taylor, Abercrombir, Forever 21… Előttem, láttam a bevásárlóközpont közepén, hogy több folyosó is elágazódik. Hamarosan választanom kell. Leadott kiegészítők tárolása, lebuktam és úgy tettem, mintha egy fejpántot néznék. Titokban visszapillantottam a bevásárlóközpont fő részére. Nem láttam semmi egyértelműt. Senki sem állt meg; senki se követett engem a boltba. A hajpántok melletti szekció, a téli elemeket tartalmazta, ami nyilvánvalóan megérdemli a kiárusítást. Az egyik cikk egy ’csajos’ baseball sapka volt, rikító rózsaszínben, csillagban végződő szivárvánnyal az elején. Ez volt az Istenverte. Megvettem, és hálás voltam az őröknek, amiért nem vették el a szegényes kézpénzemet, amikor letartóztattak. Valószínűleg rájöttek, hogy nem elég ahhoz, hogy megvesztegessek valakit vele. Vettem még egy hajgumit is, miközben szememet az áruház ajtóin tartottam. Távozás előtt felkötöttem a hajamat és feltettem a sapkát. Talán hülyeség jelmezeket felvenni, de a hajam miatt a legegyszerűbb felismerni engem. Mély, majdnem-fekete barna színű, és nem egy újabb fodrász miatt hullott középre, majd vissza. Tény, hogy a között, és Dmitrij magassága között, nagyon feltűnő pár lettünk volna, ha elkezdünk itt sétálni. Össze-visszajárkáltam a bevásárlók között és hamarosan elértem a bevásárlóközpont fő részét. Nem akartam semmi habozást mutatni, bevettem egy bal kanyart a Macy felé. Ahogy mentem, kicsit szégyelltem a sapkámat és azt kívántam, bárcsak lett volna időm találni egy stílusosabbat. Percekkel később mikor megláttam egy őrt, örültem, hogy ilyen gyorsan stílust váltottam. Közel volt egy kocsihoz, amit mindig látni a bevásárlóközpontokban, és úgy tett, mintha érdekelné a mobiltelefonok kirakata. Felismertem őt, elsősorban az álláspontját és ahogyan, keresteti az eladóval a zabra mintás hátlapot, közben nézelődik maga körül. Plusz, a dampyrok bármikor megkülönböztetik egymást az emberektől, ha elég közel vizsgálódnak. Az esetek többségében a két faj elég hasonlónak tűnt, de tudtam egy anyajegyről, ami csak is az enyém. Biztos voltam benne, hogy nem néz rám, és éreztem, hogy átnéz felettem. Én nem ismeretem őt, ami talán azt jelenti, hogy ő sem tudja, én ki vagyok. Valószínűleg kapott egy fotót, amit egyszer, ha láthatott, és azon is a hajam volt a nagy árulkodó jel. Tartása alkalmi, légies volt, miközben elmentem mellette

kényelmes ütemben, és pillantása az ablakra esett, amit megtartott nekem és pedig neki, de semmi nyilvánvaló üzenetet nem küldött, hogy én lennék, akit annyira keres. Mindeközben a szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban. A testőrök lehet, hogy megölnek, ha észrevesznek. Megcsinálhatják ezt egy bevásárlóközpont közepén? Nem akartam ezt megtudni. Mikor elhagytam a kosarakat, kicsit megszaporáztam a lépteimet. Ha a Macynek lenne egy saját külső ajtaja, és akkor csak a szerencsémen mullana, hogy idenéz vagy sem, és semmi nem lenne, ami ebbe az irányba hívná. Beléptem a boltba, lementem a mozgólépcsőn, és elindultam a földszinten lévő kijárat felé – elhaladtam egy nagyon szépen elkészített aranyos ellenzős sapka mellett. Megálltam a közelében, nem azért meg le akartam cserélni a sapkámat, hanem azért, mert sikerült kifognom egy csapat lányt, akik nagyon izgatottak voltak. Együtt maradtunk a boltban, és a szemem gyorsan beállítódott a változások figyelembevételével. Rengeteg ember volt körülöttem, de nem láttam semmi fenyegetőt. A lányaim megálltak beszélgetni, ezzel lehetőséget adva nekem, hogy megkapjam a csapágyak nélkül teljesen elveszett megjelenést. (?) Tőlem jobbra megláttam azt a forgalmas utat, amelyen Dmitrijjel jöttem, és eszembe jutott, hogy el kell jutnom a moziba. Fellélegeztem megkönnyebbülésemben és átvágtam a parkolón, a környezetemet kémlelve. Minél messzebb kerültem a bevásárlóközponttól, a parkoló annál kevésbé volt zsúfolt. A lámpaoszlopok miatt nem volt teljes sötétség, mégis az a hátborzongató érzésem volt, hogy minden halkabb és halkabb lesz. Az első lendületem az volt, mikor a fejemet jobbra fordítva a járdánál megláttam a színházat. Jól megvilágított volt és sok ember volt ott. De egy pillanattal később úgy döntöttem, hogy ez túl feltűnő. Elég biztosra tudtam, hogy át fog vágni a parkolón, mert így sokkal gyorsabban jut el a színházba. Ez valósnak bizonyult. Mikor a színház előtt voltam, rájöttem, hogy végig követtek. Nem messze tőlem, a jelzőlámpa mögött az árnyák nem volt helyesen. Túl széles volt. Valaki volt az oszlop mögött. Kételkedtem, hogy egy őr lenne véletlenül itt, és csak reménykedni tudtam, hogy Dmitrij vagy én megtaláltuk egymást. A legvalószínűbb, hogy ez csak egy leselkedő, aki látott engem és körözött az előttünk álló csapda körül. Nem hagytam abba a gyaloglás, igyekeztem nem egyértelműen lassítani, bár minden izmom megfeszült, felkészülve a támadásra. Nekem kell először támadnom. Át kell vennem az irányítást. Eljött az én pillanatom, másodpercekkel mielőtt azt gyanítottam, hogy lesből megtámadna. Ráugrottam, rádobtam őt – kiderült, hogy egy damypr, akit én nem ismerek – szemben egy közeli autóban. Aha. Megleptem őt. Persze a meglepetés kölcsönös volt, mikor az autó riasztója megszólalt, harsogva az éjszakában. Összerezzentem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a visítást, miközben ököllel tartottam fogságban, állának baloldalát ütve. Olyan erővel ütöttem meg, hogy beütötte a fejét a kocsiba, de kitűnően vágott vissza azonnal annak érdekében, hogy kiszabadítsa magát. Erősebb volt, és megbotlottam egy kicsit, de nem eléggé ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyomat. Ami erőben hiányzott, azt fokoztam a sebességemmel. Kitértem minden kísérletétől, és ez egy kis megelégedést hozott nekem. Az a hülye autóriasztó még mindig ment, felhívva magára az őrök és az emberi hatóságok figyelmét. Átrohantam az autó másik oldalára, a pasi követett, és megállt mikor az átellenes oldalon voltunk. Olyan volt, mintha két gyerek játszadozna. Tükröztük egymást, ahogyan megfigyelte, hogy milyen irányba megyek. A rossz fényviszonyok miatt, csak most láttam meg, hogy mi van belegyömöszölve az övébe: egy pisztoly. Meghűlt a vérem. Az őrök használtak kiképzéseknél fegyvereket, de ritkán

használták őket. Tétek voltak, hogy milyen fegyvert választunk. Mi vállalkoztunk a strigák megölésére, elvégre a fegyverek nem voltak hatékonyak. De ellenem? Igen. A pisztoly egyszerűsítette a dolgát, de olyan érzésem volt, hogy habozik használni. Az autóriasztóra rá lehet fogni, hogy véletlenül túl közel vagyunk, de egy pisztolylövést? Az kiváltana egy hívást a rendőrségre. Ez a fickó nem fog tüzelni, hogy magán segítsen – de ha elfogynak a lehetőségei megteheti. Ez a szükség a végéhez közeledik. Végre tettem egy lépést az autó felé. Megpróbált elkapni engem, de aztán meglepetten ugrott rá a kocsi motorházteteére (mert őszintén szólva, ezen a ponton úgy tűnt, hogy a riasztó már nem lehet hangosabb). Szempillantás alatt nálam volt az előny, rávetettem magamat az autóra, és arra, aki rajta volt, lesodorva őt a sík földre. A gyomrán landoltam és ott is tartottam minden súlyomat, miközben a kezem a nyaka körül járt. Igyekezett, próbált ledobni engem, és majdnem sikerült is. Végül, a levegőtlenség győzött. Abbahagyta a mozgást és elvesztette az eszméletét. Elengedtem. Egy rövid pillanatig visszaemlékeztem a menekülésünkre a Bíróságtól, ahol ugyan ezt a technikát alkalmaztam Meredithen. Újra láttam a földön fekve és ugyan azt a vádolt bűnösséget éreztem. Aztán megráztam magam. Meredith rendben van. Meredith nincs itt. Ezt nem számít. Minden, ami számít, hogy ez a fickó most rendesen ki van ütve, és nekem el kell tűnnöm. Most. Feltűnés nélkül figyeltem mindenkit, aki elindult, és a parkolóból a színház felé mentem. Egyszer álltam meg, miután volt egy kis távolság köztem és a jajgató kocsi között, ami egy másik autóra is átterjedt. Nem láttam a közelben a srácot, de a parkolón keresztül, a bevásárlóközpontnál úgy tűnt, hogy van némi mozgolódás. Nem álltam meg körülötte, csak egy kicsit közelebb mentem. Bármi is volt, nem jelenthet számomra jót. Elértem a színházat, de pár perccel később jobban kapkodtam a levegőt a félelemtől, mint a kimerültségtől. A futásban és a kitartásba jó voltam, hála Dmitrijnek. De hol van Dmitrij? A színházból kilépők körülvettek, furcsa pillantásokat adva a zilált állapotomnak köszönhetően, és azok is akik jegyvételre vártak, vagy csak megvitatták, hogy milyen filmeket láttak. De Dmitrijnek jelét sehol sem láttam. Nem volt sehol. Mennyi idő telt el azóta, mióta elváltunk? Bizonyára nem fél óra. Megkerültem a színházat, kitartóan a tömeg közelében maradva, de semmiféle utalást nem láttam Dmitrijre vagy több üldözőre. Semmi. A percek ketyegtek. Nyugtalanul nyúltam a zsebembe, megérintve a telefonszámos papírt. Mikor elment mondta nekem. Mikor elment azt mondta, hogy hívjam a számot. Persze nem volt mobiltelefonom, de ez volt a legkisebb gondom most - Rose! Egy autó parkolt fel a járdára a többi ember közelében. Dmitrij hajolt ki a vezető felöli ablakból, én meg majd hasra estem a megkönnyebbüléstől. Nos, oké, közel sem. Valójában, nem pazaroltam az időt, rögtön átsiettem az anyós ülés felöli oldalra és beugrottam. Szó nélkül rátaposott a gázra, és távol vitt minket a színháztól, vissza a fűútra. Egy szót sem szóltunk először. Annyira sértetnek tűnt, hogy úgy tűnt a legkisebb provokációtól is csattanhat. Olyan gyorsan vezetett, amennyire csak tudott, hogy a rendőrök figyelmét ne keltsük föl, miközben a visszapillantó tükörbe nézett. - Van valaki a hátunk mögött? – kérdeztem végül, ahogy ráhajtottunk az autópályára.

- Nem úgy néz ki. El fog tartani egy darabig, még kitalálják, hogy milyen autóban vagyunk. Nem fordítottam sok figyelmet a megfigyelésére, de egy Honda Accord volt – egy hétköznapi kinézetű autó. Azt is észrevettem, hogy nem volt kulcs a gyújtásban. - Te megdrótoztad ezt az autót? – aztán újrafogalmaztam a kérdést. – Loptad ezt az autót? - Érdekes erkölcseid vannak. – jegyezte meg. – Kitörni egy börtönből az rendben van. De autót lopni, az már felháborít. - Inkább meglepett vagyok, mint felháborodott. – mondtam, hátradőltem az ülésben. Sóhajtottam. – Féltem… hát, egy pillanatra ott megijedtem, hogy nem jössz. Hogy elfogtak vagy valami. - A legtöbb időmet sunyiban azzal töltöttem, hogy megtaláljam a megfelelő autót. – néhány perc csend támadt. - Nem kérdezted, hogy mi történt velem. – a hangom kicsit sértődött volt. - Nem kell. Itt vagy. Csak ez számít. - Verekedtem. - Tudom. Az ujjaid sebesek. – lepillantottam. Ja, sebesek. És a sapkámat is elvesztettem, jöttem rá dühösen. Nem nagy veszteség. - Nem akarsz semmit tudni a harcról? – a szeme előttünk maradt az úton. - Már mindent tudok. Legyőzted az ellenfeledet. Gyorsan csináltad és precízen. Mert jó vagy. – elgondolkoztam a szavain egy pillanatra. Tárgyilagosak voltak… és mégis, a nyilatkozata és apró mosolyt csalt a számra. - Oké. Szóval mit csinálunk most, elvtárs? Nem gondolod, hogy majd bejelentik a lopott autót, és ránk találnak a rendszám miatt? - Valószínű. De akkor kerítünk egy új autót – és nem lesz semmi nyom. – Összevontam a szemöldököm. - Meddig húzzuk ki ezzel? - Találkozónk van valakivel pár órán belül. - Fene egye meg. Utálom, hogy én tudok meg mindent utoljára. ’Néhány óra alatt’ elértünk Roanoke, Virginiába. Eddig az utunk elég eseménytelenül telt. De ahogy a város jött a képbe, észrevettem, hogy Dmitrij a kijárat jeleit figyeli, míg meg nem találta, amit ő akart. Kikapcsolta az államközit (?), és ellenőrizte, hogy követnek-e, de továbbra se talált senkit. Elértünk egy másik kereskedelmi utat, és ő a McDonald’s-nál állt meg, egyértelműen kimutatva a szándékát. - Nem hiszem el. – mondtam. – Ez a kaja szünet? - Ez, - válaszolta. – ahol elkötjük a következő autót. Közbevezetett az étterem parkolójában, a szeme keresett valamit, bár eleinte nem tudtam, hogy mit. Előtte láttam meg egy másodperccel. A túlsó sarkában, egy vörösesbarna SUV-nak dőlni egy nő, háttal nekünk. Nem láttam sokat belőle, kivéve, hogy sötét inget visel, és kócos, szőke haja szinte a válláig ért. Dmitrij beállt a jármű mellé és lefékezett. Felismertem a nőt, mielőtt megfordult volna. - Sydney? – A név úgy jött ki a számon, mint egy kérdés, bár biztosra tudtam, hogy ő az. A feje megfordult és láttam az ismerős arcát – egy emberi arc – barna szemekkel, és a sárga, ami napnál halvány arany színű tetoválást az arcán. - Hey, Rose. – mondta, egy bánatos mosoly játszott az ajkán. Felemelte a McDonald’s-os táskát. – Gondoltam éhesek lesztek.

HAT Forditotta: Fatty, Cynthia

AMIKOR IGAZAN BELEGONDOLT Sydney felbukkanasaba, az nem sokkal volt furabb, mint a masik dolog, ami szerint rendszeresen tortenni fog velem valami. Sydney alkimista, az egyik utamon talalkoztunk Oroszorszagban, amikor probalta megtalalni es megolni Dimitrij-t. Ő velem egy időben volt es utalta, hogy kirendeltek oda, bar en ertekeltem a tamogatasat. Mint Dimitrij korabban megjegyezte, az alkimistak szeretnek segiteni a moraknak megtalalni es elfogni engem. Megis, a kisugarzo feszultsegből itelve, abbol hogy mindketten ő es Dimitrij a kocsiban voltak, nyilvanvalova valt, hogy ő is segitett ebben a menekulesben. Nagy erőfeszitessel visszatartottam a kerdesemet egyelőre. Meg mindig szokevenyek vagyunk, meg ketsegtelenul folyik az uldozes. Sydney autoja egy teljesen uj Honda CR-V volt, Louisiana-i berleti matricaval. - Mi a fene? –kerdeztem. - Ezt a meresz menekulest a Honda szponzoralja? Mikor nem kaptam valaszt feltettem a kovetkező nyilvanvalo kerdest. - Megyunk New Orleans-ba? Ez volt Sydney uj uzeneteben. A varosnezes volt az utolso dolog, ami ebben a pillanatban a fejemben atfutott, de valahol a menekules is jo. - Nem. – mondta, vegre kijavitott a helyszinnel kapcsolatban. – Nyugat Virginiaba megyunk. Elesen neztem Dmitrijre, aki a hatso ulesen ult, abban a remenyben, hogy tagadja ezt. De nem tette. - Remelem, hogy Nyugat Virginian Hawaiit ertitek. – mondtam. – Vagy valami egyeb izgalmas helyet. - Őszinten szolva, azt hiszem, jobban jarunk, ha elkeruljuk az izgalmat most. – mutatott ra Sydney. Az auto GPS keszuleke iranyitotta az I-81-es fele. Homlokat rancolta. – Es Nyugat Virginia valoban nagyon szep. Eszembe jutott, hogy ő Utah allambeli es valoszinűleg nem tudott jobbat. Miutan feladtam a menekulesi helyekkel kapcsolatos ellenőrzest, feltettem a kovetkező kezenfekvő kerdest. - Miert segitesz nekunk? Szinte ereztem Sydney grimaszat a sotetben. - Mit gondolsz, miert? - Abe. Felsohajtott. - Kezdek csodalkozni, hogy New Orleansig megertem. Nemreg tudtam meg, hogy Abe ― azzal a megmagyarazhatatlan, messzemenő hatasaval ― felelős volt az Oroszorszagi utjaert. Hogy hogyan csinalta azt nem tudom. Tudomasom szerint Sydneynek volt egy adossaga, amit ezzel a szivesseggel torlesztett. Neha ugy gondoltam, hogy ott csak egy uzlet volt, valamilyen munkaatadas, mintha valami mast tenne, nem azt, amit nekem mondott. Fuggetlenul ettől, kezdtem ujra megbuntetni őt, amiert a jelek szerint ujra az ordoggel uzletel,

de ezt hamarosan kideritem. Egy csomo őr vesz reszt az uldozesemben, es talan nem volt okos otlet valakit ugrasztani, hogy segitsen nekem. Megint kerdeztem. - Oke. Miert megyunk Nyugat Virginiaba? – Sydney valaszra nyitotta a szajat, de Dmitrij felbeszakitotta. - Meg ne! Ujra megfordultam es megdobtam őt. - Szarul vagyok ettől! Mar hat oraja uton vagyunk, es meg mindig nem tudom a reszleteket. Az addig oke, hogy tavol akarunk maradni az őroktől, de most komolyan miert megyunk Nyugat Virginiaba? Nehany kabint kapunk bazisunk műkodtetesere? Mint egy hegy egyik oldalan, ahol nincs vizvezetekrendszer? Sydney egyik vedjegyet, egy elkeseredett sohajat hallata. - Tudsz valamit Nyugat Virginiarol, ugye? Nem tetszett, hogy ő es Dmitrij osszeeskuvest szőnek ellenem a sotetben. Termeszetesen Sydney tartozkodasa rengeteg mindent felvethet. Lehet, hogy meg mindig Abenek dolgozik. Vagy talan csak nem akar velem beszelni. Mivel a legtobb alkimista szerint a dampyrok es a vampirok a pokol szulottei, es ezert altalaban nem tul baratsagosak velunk. Sziberiaban mar egy kicsit megvaltozott a velemenye a velem egyutt toltott idő hatasara. Remelem. Neha kaptam tőle jelzeseket, hogy nem csak tarsadalmi szemelykent kezel engem. - Tudod mi a felallasunk, ugye? – kerdeztem őt. – Mi igazabol nem csinalunk semmit. Azt mondjak, hogy megoltem a kiralynőt, de… - Tudom. – szakitott felbe Sydney. – Hallottam rola. Minden alkimista tud rola. Ti ketten vagytok a korozesi listank elen. Probalt uzletszerű hangot megutni, de nem tudta teljesen elrejteni nyugtalansagat. Erezte, hogy Dmitrij jobban nyugtalanitja, mint en, de ez erhető, hiszen a sajat fajtankat is idegesse tette. - Nem en tettem. – ragaszkodtam hozza. Valamiert fontos volt, hogy ő is tudja. Sydney nem mondott semmit ehhez a megjegyzesemhez. Ehelyett azt mondta: Richelle Mead Vámpírakadémia 6 Utolsó áldozat www.ingyen-konyv.blogspot.com - Enned kell! Kihűlik a kajad. Kicsit tobb mint harom orat kell meg mennunk es nincs megallas csak a benzinkutnal. Felismertem a veglegesseget a hangjaban es megertettem a logikajat. Nem akar tobbet beszelni. A taskaban talaltam ket orias sult krumplit es harom sajtburgert. Latszolag meg mindig eleg jol ismer. Eddig tartott az onuralmam es egy adag krumplit tomtem a szamba. Kozben ajanlottam egy sajtburgert Dmitrijnek. - Kersz egyet? Meg kell tartanod az erődet! Habozott nehany masodpercig, mielőtt elfogadta. Tekinteteben egyfajta csoda tukroződott, es hirtelen beugrott, hogy az etel szamara meg egy uj dolog, az elmult par honapban. Stigakent csak verre volt szuksege. Adtam neki a krumplibol is, majd visszafordultam, hogy felfaljam a maradekot. Nem zavartattam magam Sydney miatt. Hirhedt volt az etvagytalansagarol, es kulonben is azt felteteleztem, hogy meg vart evett, ha akart. - Azt hiszem ez a tied! – mondta Dmitrij, es atnyujtott nekem egy kis hatizsakot. Kinyitottam, es talaltam par valtozatos ruhat es nehany alapvető piperecikket. Ketszer is ellenőriztem a tartalmat. - Rovidnadrag, polo, es egy ruha. Nem tudok harcolni ezekben. Szuksegem van farmerra! – A ruha aranyos volt, igaz: egy hosszu fatyolszerű, V-kivagasu, fekete alapon feher es szurke mintakkal. De egyaltalan nem praktikus. - Koszond magadnak! – mondta Sydney. – Gyorsan kellett cselekednem. Csak

ennyit tudtam osszepakolni. A hatam moge pillantottam, es lattam Dmitrijt kicsomagolni a sajat taskajat. Alapvető ruhazati cikkek voltak benne, mint az enyemben, es meg ― - Egy torlőkendő? – kialtottam, neztem, ahogyan kihuz meg egy hosszu, bőrkabatot. Csak a fizikai torvenyekkel szembeszallva ferhetett a taskaba. – Neki talaltal egy torlőrongyot, de nekem egy farmert nem? Sydney kozonyosen fogadta felhaborodasomat. - Abe azt mondta, hogy fontos. Egyebkent is, ha minden ugy megy, ahogy elterveztuk, nem lesz semmilyen harc. – nem volt jo ezt hallani. Biztonsagos es tavoli. Latva, hogy en potencialis voltam, a legcsendesebb auto tarsara a vilagban, tudtam, hogy ez jobb, mint a varhato tenyleges beszelgetes a kovetkező harom oraban. Felteteleztem, hogy csak is azert, hogy ellenőrizni tudjam Lissat. Meg mindig tulsagosan izgatott voltam a sajat menekulesemtől, igy csak egy gyors bekukkantast terveztem, hogy telik az elete az Udvarnal. Ahogy Dmitrij josolta, az őroket hamarosan ujra helyre kellett allitani. A Birosag mindent korlatoz, es mindenkit ellenőriz, aki velem lehetett kapcsolatban. A dolog az volt, hogy mindenkinek volt alibije. Mindenki latta a szovetsegeseimet a temetesen – illetve Abe eseteben azt hittek lattak őt. Par lany megeskudott volna, hogy Adriannal volt, amit a kepzeletem eredmenye segitett megfejteni. Ereztem Lissa elegedettseget a kotelekunkon keresztul, ahogy azt is, hogy a testőrok csalodottsaga nőtt es nőtt. Bar fogalma sem volt rola, hogy mikor ellenőrzom őt, kuldott nekem egy uzenetet a kotelekunkon: Ne aggodj, Rose. Majd en gondoskodom mindenről. Mindent megteszunk, hogy tisztazzuk a neved. Vissza mentem a fejembe, nem voltam biztos benne, hogyan is kene erezzem magam ebben a helyzetben. Egesz eletemben en gondoskodtam rola. Szeretnem megvedeni őt a veszelytől es elmenni az utbol, hogy fenyegetes nelkul tartsam őt. Most a szerepek megfordultak. Jott megmenteni engem Dmitrijjel, es en az ő – es ugy tűnik mindenki mase – kezei vagyok, mar ami a menekulest erinti. Ez ellen minden osztonom fellazadt es nyugtalanitott. Sose vedett engem senki mas, nemhogy ő. A kihallgatasok meg folytak, es Lissa nem volt meg, de valami azt sugallta, hogy a baratom lesz, akarmi fog tortenni. Ők nem buntethetnek engem a menekulesem miatt, es ebben a pillanatban, ez az egyetlen dolog, ami miatt igazan veszelyben vagyok – ami miatt tenyleg abban vagyok. Ha Nyugat-Virginia tenyleg olyan szep, ahogyan Sydney allitotta, nem tudtam volna megmondani, mivel az ejszaka kozepen erkeztunk meg. Tobbnyire csak hegyeken hajtottunk keresztul, erezve a jo es rossz dolgokat, mikozben switchback-eken es alagutakon mentunk at. Majdnem harom ora multan gordultunk be egy kis lyukba, egy varosba, ahol volt egy kozlekedesi lampa es egy egyszerűen jelent etterem. Nem volt ott semmi tobb a kozuton, mint egy ora, ami igazan a legfontosabb dolog. Sydney egy epulet ele vezetett minket, amin a MOTEL szo volt olvashato. Ugy latszik, hogy ez a varos szeret az alapokhoz ragaszkodni, mar ami a neveket illeti. Nem lennek meglepve, ha ezt a varost egyszerűen VAROSNAK hivnak. Ahogy vegigmentem a motel parkolojaban, meglepett, hogy ugy ereztem faj a labam. Minden reszem fajt, es az alvas fantasztikusan hangzott. Mar tobb mint fel napja kezdődott ez a kaland. Sydney ellatott bennunket hamis nevekkel, es az almos portas nem kerdezett semmit. Vegig mentunk a teremben, ami nem volt pont

piszkos, de olyan se volt, mintha kiralyok mentek volna kozben. A takarito kocsi neki volt tamasztva az egyik falnak, mintha valaki feladta volna, es elhagyta volna azt. Sydney hirtelen megtorpant egy szoba előtt es atadott nekunk egy kulcsot. Rajottem, hogy ő egy masik szobaba keszul. - Nem maradunk egyutt? – kerdeztem. - He, ha a sracok elkapnak, nem akarok a kozeletekben lenni. – mondta mosolyogva. Ereztem, hogy nem akar egy szobaban aludni az ’ejszaka gonosz teremtmenyeivel’. – A kozelben szeretnek lenni, de meg se. Majd beszelunk reggel. Ez raebresztett valami masra. Dmitrijre neztem. - Egy szobaban vagyunk? Sydney vallat vont. - Annal jobb, hogy megvedjetek magatokat. Magunkra hagyott minket, es Dmitrij es en egymasra neztunk, rovid időre a szobank előtt. Mint a tobbi motel, nem volt diszes, de probalt az lenni. A szőnyeg kopott volt, de ep, es ertekeltem a gyenge kiserletet a diszitesre, egy nagyon rossz festmenyt par korteről. Egy kis ablak szomoruan nezett. Egy agy volt. Dmitrij bezarta az ajtot es a lancot is feltette, majd hatra dőlt egy maganyos szeken. Egyenes hattal ult akar egy fa, de ugy latszott, mintha szamara ez a legkenyelmesebb dolog lenne a vilagon. Meg mindig eberen figyelt, de lattam rajta a kimerultseget. Neki is hosszu ejszakaja volt. Leultem az agy szelere. - Most mi lesz? - Most varunk. – mondta. - Mire? - Arra, hogy Lissa es a tobbiek tisztara mossak a neved, es kideritsek ki olte meg a kiralynőt. Tobb magyarazatot vartam, de csak csendet kaptam. Hihetetlenseg kezdett epulni bennem. Meg mindig rosszul ereztem magam, mit az este, azt feltetelezve, hogy Dmitrij es titokzatos kuldetes fele vezet, amivel segit megoldani a gyilkossagot. Amikor azt mondta, hogy varunk, biztosan nem arra gondolt, hogy mi… nos, varunk? - Mit fogunk csinalni? – kerdeztem. – Hogyan fogunk segiteni nekik? - Azt mondtam korabban: Aligha tudnank nyomokat keresni az Udvarnal. Tavol kell maradnod. Biztonsagban kell maradnod. Leesett az allam, ahogy korbe intett a szurke szobaban. - Mi, es ez meg? Ez az, ahol te elrejtesz engem? Azt hittem… azt hittem csinalunk itt valamit. Valamit, hogy segitsunk. - Ezzel segitunk. – mondta, szokasahoz hiven atkozottul nyugodtan. Sydney es Abe kutatott ezen a helyen, es ugy dontottek, hogy ez a legjobb hely, ahhoz, hogy ne deruljon ki semmi. – felpattantam az agybol. - Oke, elvtars. Van ebben a logikaban egy komoly problema. Ti sracok folyamatosan ugy viselkedtek, mintha az segitseg lenne, ha eltennetek az utbol. Richelle Mead Vámpírakadémia 6 Utolsó áldozat www.ingyen-konyv.blogspot.com - A komoly problemank, hogy ez a beszelgetes elismetlődik ujra es ujra. A valaszok arrol, hogy ki gyilkolta meg Tatjanat a Birosagon vannak, ott ahol a barataid vannak. Ők megtalaljak. - Nem akarok egy rohadt gyors uldozest es beugorni allami vonalon egy lyukba, hogy aztan egy valami gagyi motelben kossek ki! Meddig tervezed, hogy ’eltuntetsz az utbol’ itt? – Dmitrij keresztbe fonta mellen a karjat. - Mindaddig, amig ez tart. Az alap itt maradni a vegtelensegig. Talan van eleg

tartalek apropenz a zsebemben, hogy itt maradjak orokke! De ez nem tortenhet meg. Tennem kell valamit. Nem fogom a konnyebb utat valasztani es csak itt ulni. - A tuleles nem olyan egyszerű, mint gondolod. - O Istenem. – felnyogtem. – Mar te is Abetől fuggesz, nem igaz? Tudod, mikor striga voltal azt mondtad tavol maradsz tőle. Talan a sajat donteseidet kellene kovetned. Megsajnaltam a szavakat, amint elhagytak a szamat, es lattam a szemeben, hogy komoly karokat okoztam. Talan mar ugy viselkedik, mint a regi Dmitrij, de az idő, amit strigakent toltott nagyon meggyotorte. - Sajnalom. – mondtam. - Nem ugy ertettem… - Keszek vagyunk megvitatni ezt. – mondta durvan. – Lissa azt mondta maradjunk itt, szoval itt maradunk. – a haragom felre tolta a bűntudatot. - Ez az, amiert ezt csinalod? Mert Lissa azt mondta? - Persze. Megeskudtem, hogy szolgalom őt es segitek neki. Ekkor csattantam fel. Mar az eleg baj, hogy Lissa visszahozta őt dampyrra, Dmitrij meg azt hiszi, minden rendben van, es elkerget valahova, meg Lissa tisztaz engem. Annak ellenere en voltam az, aki elment Sziberiaba, en voltam, aki megtudta Victor batyatol, Robertol hogyan kell visszaallitani strigabol… nos, nyilvanvaloan ezek a dolgok nem szamitanak. Kizarolag Lissanal covekelt le, es latszott, hogy Dmitrij most ugy tekint ra, mint valami angyali istennőre, ami miatt regies szokas szerint, valami lovag-szerű fogadalmat tett neki. - Felejtsd el. – mondtam. – Nem fogok itt maradni. Harom lepesben az ajtohoz ertem, es sikerult kioldanom a lancot, de egy masodpercen belul Dmitrij mar nem volt a szeken es szemben a falnak dobott. Igazan, lassu reakcio idő volt. Azt vartam, hogy megallit, mielőtt ket lepest teszek. - Itt maradsz. – mondta egyenletesen, kezevel megragadva a csuklomat. – Akar tetszik, akar nem. Most, volt par lehetősegem. Termeszetesen tudtam maradni. Tudnek logni napokig – honapokig, sőt – ebben a motelben, amig Lissa tisztazza a nevemet. Ez volt feltetelezve, hogy Lissa tudja tisztazni a nevemet, es hogy nem kapok etelmergezest az ETTEREM etteremben. Ez volt a legbiztonsagosabb megoldas. Szinten a legunalmasabb szamomra. Egy masik lehetőseg, hogy kuzdok az utamert Dmitrijen keresztul. Ez nem volt sem biztonsagos, sem konnyű. Azert jelent kulonosen nagy kihivast, mert olyan modon kellene harcolnom, amely lehetőve teszi szamomra a szokest, de amivel nem olom meg vagy nem okozok szamunkra sulyos serulest. Vagy, csak ovatosan eldobom, es ugy nem tart vissza. A fenebe, ez a srac strigakkal es a fel Birosag testőrevel kuzdott. Ő el tud banni velem, ahogyan kell. Termeszetesen volt nehany nagyon durva osszeutkozesunk a St. Vladimirben. Mi lenne a legjobb, hogy ezt elkeruljem? Idő kell, hogy kitalaljam. Hatarozottan a gyomraba vagtam, amit nyilvanvaloan nem vart. A szeme kitagult az utestől – es a fajdalomtol – biztositva nekem, hogy kiszabaduljak a markabol. Ez az alakalom eleg hosszu volt, hogy kirantsam az ajtobol a reteszt. Mielőtt elertem volna a gombot, Dmitrij ujra rajtam volt. Megragadott kemenyen es ledobott az agyra, sulyaval neki szegezett engem, es megakadalyozta, hogy a testem mas meglepetes rugast csinalhasson. Ez volt mindig a legnagyobb problemam a harcokban: az ellenfelek – altalaban ferfiak – erősebbek es nehezebbek. A sebessegem hozta a legnagyobb hasznot ilyen helyzetekben, de ha igy korlatozzak mozgasomat, ezzel nem megyek semmire. Megis, minden reszem kuszkodott, ami megnehezitette szamara, hogy lefogjon engem.

- Hagyd ezt. – mondta a fulemben, ajka szinte hozzaert. – Legy egyszerű legalabb egyszer. Nem tudsz atjutni rajtam. A teste meleg volt es erős az enyemmel szemben, es megigertem magamnak, hogy kesőbb szigoruan osszeszidom magam. Hagyd abba, gondoltam. Osszpontosits a kiszabadulasodra, ne arra, hogy erzi magat. - Nem en vagyok az egyetlen, aki esszerűtlen. – morogtam, igy probalva az arcom fele forditani. – Te vagy az egyetlen, aki olyan nemesi igeretet tett, ami ertelmetlen. Es tudom, hogy te se szeretsz csak ulni, ugyan ugy, mint en. Segits nekem. Segits nekem megtalalni a gyilkost es valami hasznosat csinalni. – lealltam a kuzdesben es ugy tettem, mintha az ervelesem zavart volna engem. - Nem szeretek uldogelni, de egy lehetetlen helyzetbe se szeretek belerohanni! - Lehetetlen helyzetek a specialitasunk. – mutattam ra. Kozben probaltam felmerni a fogasat. Meg nem lazult a szoritasa, de remeltem, hogy talan a beszelgetes megzavarja. Altalaban, Dmitrij tul jo ahhoz, hogy elveszitse az osszpontositast. De tudtam, hogy faradt. Es talan, csak talan egy kicsit hanyag is, mivel rolam volt szo nem pedig egy strigarol. Nem. Hirtelen kirugtam, probaltam kiszakitani magam es kimaszni alola. A legtobb, amit sikerult elernem, hogy miutan fordultam egyet es megragadott ujra, es visszahuzott az agyra. Mivel olyan kozel volt hozzam… az arca, az ajkai… a meleg bőre az enyemen. Nos. Ugy tűnt, minden, amit elertem ebben a helyzetben, hogy magamat nagyobb hatranyba hoztam. Termeszetesen rajta nem ugy tűnt, hogy befolyasolja őt a testunk kozelsege. A tipikus acel allarcat viselte, es annak ellenere, hogy hulyeseg volt tőlem, es bar tudtam, hogy nem szabadna, hogy erdekeljem, hogy milyen hatassal van ram… viszont engem erdekel. - Egy nap. – mondta. – Nem varhatnal meg egy napot? - Talan, ha egy jobb szallodaba mentunk volna. Kabeltevevel. - Nincs itt a mokazas ideje, Rose. - Akkor hadd tegyek valamit. Barmit. - En. Nem lehet. Ez mondva a szavak nyilvanvaloan fajtak neki, es rajottem valamire. Annyira merges voltam ra, annyira duhos, ahogy megprobalt engem ulőhelyzetbe huzni es el akar menni. De ő nem szereti ezt sem. Hogyan tudnam elfelejteni, hogyan viszonyultunk egymashoz? Mindketten sovarogtunk a cselekvesre. Mindketten hasznosak akartunk lenni, segiteni azoknak, akik torődnek velunk. Csak sajat maga oldhatna meg, hogy segitsen Lissanak, hogy itt tartsak ezzel a bebiszitter munkaval. Azt allitotta nekem, hogy vakmerőseg volt vissza rohanni a Birosagra, de volt egy olyan erzesem, hogy ha nem en lettem volna az egyetlen felelős – vagy, nos, legalabbis azt hitte – akkor is futott volna vissza. Tanultam tőle, a hatarozott sotet szeme es kifejezese meglagyult a barna haju lofarok tulajdonosanak. Kiszokott a gumijabol, ugy logott az arca korul, csak alig erintette az enyemet. Megprobaltam ujra kiszabadulni, de ez egy vesztes remeny volt. Tul erősen es beallitottsaggal tart engem biztonsagban. Azt gyanitottam, hogy ő akarja, hogy visszamenjek a Birosagra es nem is tesz ellene semmit. Igaz vagy sem, varhatja, hogy vitatkozzak a Rose logikaval. Ő volt Dmitrij, elvegre. Kepes elvarni mindent. Nos, majdnem. Egy otlet olyan gyorsan utott meg, hogy nem volt időm elemezni. Csak cselekedtem. A testemet nem tudtam mozgatni, de a fejemnek es nyakamnak eppen volt eleg szabad helye, hogy felemeljem – es megcsokoljam őt.

Az ajkam talalkozott az ovevel, es megtanultam par dolgot. Az egyik az volt, hogy meg őt is meglehet lepni. Teste megfagyott es megkemenyedett, megdobbentette a hirtelen fordulat. Arra is rajottem, hogy eppen olyan jol csokol, mint amire emlekszem. Utoljara akkor csokoloztunk, mikor meg striga volt. Abban is volt valami hatborzongato szexisseg, de nem hasonlithato ossze a teste melegevel es energiajaval, ami az eletet mutatjak. Ajkarol eszembe jutott a St. Vladimirben toltott lagy es ehes termeszete. Elektromossag aramlott szet a testemben, ahogy visszacsokolt. Ez egyszerre volt megnyugtato es felvidito. Es ez a harmadik dolog, amit felfedeztem. Visszacsokolt. Talan, csak talan, Dmitrij nem volt eleg eltokelt, hogy leallitson engem. Talan minden korulmenyek kozott a bűntudata miatt es a bizonyossag, hogy nem tudott ujra szerelembe esni, ő megis akar engem. Szerettem volna, ha kiderulne. De nem volt ra időm. Ehelyett, Bevertem neki. Ami igaz: sok fiut megutottem mar, aki megcsokolt engem, de egyet sem, akiknel akartam azt a bizonyos csokot. Dmitrij meg mindig tartott engem, de a csok okozta sokktol csokkent a figyelme. Az oklom kiszabadult a szoritasabol es az arca oldalanak utődott. Anelkul, hogy megutottem volna, letoltam magamrol, kemenyen, ahogyan ő engem, es leugrottam az agyrol az ajto fele. Hallottam, hogy probal talpra allni. Kilőttem a szobabol es becsaptam az ajtot, mielőtt lattam volna, hogy mit csinal ezutan. Nem mintha szukseges lett volna. Utanam jott. Egy pillanatnyi habozas nelkul, az elhagyott tisztito kocsit a folyoso kozepere huztam, es rohanni kezdtem. Par masodperc mulva kinyilt az ajto, es hallottam kialtani a bosszusagtol – valamint egy nagyon csunya orosz szot is – amikor belefutott a kocsiba. Nehany pillanatba beletelt meg felre allitotta a kocsit, de mind ez eleg volt nekem. Egy villanas alatt lementem a lepcsőn, a szegenyes hallba, ahol egy unatkozo portas konyvet olvasott. Majdnem kiugrott a szekből, amikor keresztul szaladtam a helyen. - Van egy srac, aki uldoz engem! – hivtam, ahogy kimentem az ajton. A portas nem igazan ugy nezett ki, mint aki megprobalja megallitani Dmitrijt, es ereztem, hogy ha megprobalta volna, akkor se torődott volna vele. A legsulyosabb esetben az ember hivja a rendőrseget. Ebben a varosban, a RENDŐRSEG valoszinűleg egy fickobol es egy kutyabol all. Fuggetlenul ettől, ez mar nem az en dolgom. Megszoktem, es most egy almos, hegyi varos kozepen allok, az utcak altal nyujtott arnyekban. Dmitrij talan a hatam mogott van, de ahogy bevetette magat a kozeli erdőbe, tudtam, hogy konnyű lesz elveszitenem őt a sotetben.

HÉT Forditok: Fatty, Cynthia

A PROBLEMA AZ VOLT, TERMESZETESEN, hogy hamarosan elvesztettem magam a sotetsegben. Miutan az eleven Montanai vadonban arra hasznaltak, hogy az ejszaka teljesen elnyeljen egyszer csak megjelent a legaprobb jelzes a civilizaciora. A vandor enemet arra hasznaltam, hogy a sotet erdők fele forduljak. De a Szent Vlagyimir terulete ismerős volt. A nyugat Virginiai erdők ujak es idegenek voltak es mar teljesen elvesztettem a fonalat. Egyszer, amikor biztos voltam benne, hogy eleg tavolsagot tartok koztem es a motel kozott megalltam es korulneztem. Az ejszakai rovarok zummogtek es enekeltek, a nyomaszto nyari magas paratartalom szinte rajtam csungott. Merően felneztem a lombos fak lombkoronajara, lattam a ragyogo eget a csillagokkal, amit a varos fenyei teljesen erintetlenul hagytak. Ereztem, mint egy igazi tulelő a pusztaban, figyeltem a csillagokat, mig meg nem lattam a Goncolszekeret es ki nem talaltam melyik iranyban van eszak. Sydney a hegyek fele vezetett minket, ami keleti iranyu, igy biztos, hogy nem akarok arra menni. Esszerűnek tűnik, hogy eszak fele vandoroljak, en vegul is allamkozi vagyok es vagy stoppolok, vagy gyalog megyek vissza a civilizacioba. Nem volt egy zsenialis terv, de nem ez volt a legrosszabb, ami valaha volt, pedig az egy hosszu lista. Nem igazan turazasra voltam feloltozve, de a szemem alkalmazkodott a sotetseghez, ezert sikerult a legtobb fat es egyeb akadalyokat elkerulnom. Mintha a kis ut a varosbol kifele konnyebb lett volna, ― de ez az, amit Dmitrij elvarna tőlem. Beleestem egy allando, tudat alatti utembe, igy mentem eszak fele. Ugy dontottem, hogy ez egy jo alkalom, hogy ellenőrizzem Lissan keresztul a dolgokat, most hogy a sajat kezemben volt az időm es az őrok sem probaltak letartoztatni. Belecsusztam az elmejebe, es a melyeben megtalaltam, hogy a testőrok főhadiszallasa a folyoson ulve helyezkedett el. Mas morak is ultek a kozelben, beleertve Christiant es Tashat. - Kemenyen kerdezni fognak. – mormolta Tasha. - Kulonosen teged. – Ez Christian volt. - Te volnal az első valasztasom, ha valami illegalisat fujnak fel. Ugy tűnik ez mindenki velemenye. A zavaros arckifejezeseből lattam, hogy Tasha meglepődott a szokesemen, ahogy en is. Meg akkor is, ha a barataim nem tajekoztattak őt az egesz tortenetről, valoszinűleg ő rakta ossze a legtobb dolgot ― ez nagyon csekely volt, hogy ki all a dolgok mogott. Christian kuldott fele egy bajos mosolyt, mint egy gyerek, es megprobaljak elkerulni, hogy kizarjak őket. - Most mar tudni fogjak, hogy nem volt oka varazsolni. – mondta. – Az őrok

lemosnak minden huvelyknyi helyet a szobrokrol. Nem volt bonyolult, sem nyilvanos, Lissa elmeje dolgozott es ugyanilyen elvekre jutott, mint ő. Az őrok mar tudjak, hogy nem volt elemi robbanas. Es meg ha a barataim voltak is az elsődleges gyanusitottak, a hatosagok eltoprengtek, ― ahogy en is ― hogyan erthetnenek tizenevesek a C4-esekhez. Lissa bolintott ezzel megallapodva es kezet Christianon pihentette. - Rendben leszunk. A gondolatai Dmitrijhez es hozzam is fordultak mikozben azon toprengett, hogy minden a terv szerint halad. Nem tudott osszpontositani, hogy megtalalja Tatjana gyilkosat, amig nem tudja, hogy mi biztonsagban vagyunk. A kiszabaditasommal kemeny valosag allt be: kiszabaditani engem tobb veszelybe sodort, mintha bezarva tartananak. Az erzelmei fel voltak izgatva, idegesebb es kicsit vadabb, mint szerettem volna. Tul sok lelek, rajottem. Tul sokat hasznalja. Az iskolaban receptgyogyszerezessel sikerult neki kontrollalnia, valamint kesőbb onuralommal. De valahogy a helyzetunk egyre bonyolultabbra nőtt, es kezdte megengedni maganok, hogy minel tobbszor kezeljen engem. Legutobb, megdobbentő mennyiseget hasznalt es elerne, hogy termeszetesnek tartsuk azt. Előbb-utobb Lissanak a lelekbe vetett bizalma utolerne sajat magat. Velunk. - Hercegnő? – Az ajto Lissaval szemben kinyilt es egy testőr nezett ra mereven. – Előkeszultunk a szamodra. Az őr felrelepett es bejott a szobaba Lissa halott egy bizalmas mondatot. - Mindig szerettem veled beszelgetni, Hans. Valamikor megint csinalhatnank egyutt valamit. Ekkor Abe jelent meg mikozben a szokasos hencegesevel kiment. Belepett az őr utan az ajton es Lissanak es Ozeraeknak villantott egy megnyerő mindig-jo-avilag vigyort. Szo nelkul nagyokat lepett tul rajtuk a hall iranyaba. Lissa majdnem elmosolyodott, de feken tartotta magat es higgadtra rendezte sajat es tarsai arckifejezeset. A mogottuk levő csukott ajtonal szembetalalta magat harom testőrrel, akik az asztalnal voltak. Kozuluk egyet lattam, de soha nem talalkoztam vele. Azt hiszem Steelenek hivjak. A masik kettőről tudtam, hogy kik. Az egyik Hans Croft volt, aki vezette a testőrok főhadiszallasat Courtnal. Mellette ― csodalkozasomra ― Alberta volt, aki a St. Vladimirt iranyitotta, testőrok es ujoncok. - Csinos. - morogta Hans. - Egy egesz kiseret. Christian ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyen amikor Lissat kerdezik, es Tasha ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyen Christiannel. Ha Abe tudta volna, hogy,ennyi ideig tart a kikerdezes, valoszinűleg szinten csatlakozott volna a csoporthoz, ketsegtelenul az anyam altal. . . Hans nem jott ra, hogy egy partit tart. Lissa, Christian, es Tasha leult az őrokkel szemben. - Petrov Testőr. – mondta Lissa figyelmen kivul hagyva Hans helytelenitő pillantasat. – Mit csinalsz itt? Alberta Lissanak celzott egy kicsi mosolyt, de kulonben professzionalis őrmodban maradt. - Itt voltam a temetes miatt, es Croft testőr eldontotte, hogy szeretne egy kulső velemenyt a nyomozasrol. - Valakit, aki ismerőse Hathawaynek es vele, omm, asszocial. – tette hozza Hans. Hans az a fajta ficko volt, aki egyenest tesz a pontra. Altalaban a hozzaallasa zaklatott engem - igaz a legtobb hatosagi alakra ez volt a normalis reakciom - de tiszteltem a munkajat az itt levő főhadiszallason.

- Ezt a talalkozot epp neked szantak, hercegnő. - Nem fogunk mondani egy szot sem. - mondta Christian. Lissa bolintott, siman es udvariasan tartotta az arcat, bar a hangjaban volt egy reszketes. - Segiteni akarok. . . En tehat nem tudom. Engem annyira megdobbentett minden, ami tortent. - Biztos vagyok benne, - mondta Hans szaraz hangon. - Hol voltal, amikor felrobbantak a szobrok? - A temetesi meneten. - mondta. - En is resze voltam a kiseretnek. Steele előtt egy halom papir volt. - Az igaz. Sok tanu van. - Nagyon kenyelmes. Mi van utana? - kerdezte Hans. - Hol jartal, amikor a tomeg panikba esett? - Visszamentem a Tanacs epuletehez. Ez az a hely, ahol a tobbiekkel talalkoztunk, es ugy gondoltam, ez lenne legbiztonsagosabb. Nem lattam az arcat, de ereztem, hogy probalja megfelemliteni - Megijedtem, amikor a dolgok elkezdtek megőrulni. - Nekunk ismet ott vannak a tanuk, hogy tamogassak azt. - mondta Steele. Hans az ujjaival dobolt az asztalon. - Volt valami előzetes informaciod a tortentek barmelyikeről? A robbanasrol? Hathaway szokeseről? Lissa megrazta a fejet. - Nem! En nem vagyok nyom. Nem tudom, hogy sikerult kijutnia a bortonből. Azt hittem biztonsagos az a hely. Hans figyelmen kivul hagyta a bokdoseset. - Van ez a kotes dolog, ugye? Nem tudod felvenni vele a kapcsolatot ezen az izen keresztul? - En nem erzem őt. – magyarazta Lissa. – Ő latja az en gondolataimat, de forditva nem megy. - Ez, - mondta Alberta, aki vegre megszolalt. – igaz. Hans nem cafolta meg, de nem is ismerte el a barataim artatlansagat. - Tudnod kell, ha elrejted az informaciokat – vagy segitettel neki – szembe kell nezned a kovetkezmenyekkel, ami majdnem olyan sulyos, mint az ove. Mindnyajan. A kiralyi szarmazasod nem mentesit az arulas alol. Lissa lesutotte a szemet, mintha a fenyegetes is megremitette volna. - Csak nem tudom elhinni… Csak nem tudom elhinni, hogy ilyet csinalt. A baratom volt. Azt hittem, ismerem őt. Nem hiszem, hogy kepes ilyen dolgokra… Soha nem gondoltam, hogy bartik is megolhet. – ha nem ereztem volna a kotesunkon keresztul, talan hittem volna neki. Tudtam az igazsagot, megis. Mindent a terv szerint csinalt, es igyekezett magat tavol tartani tőlem. Ez okos volt. - Tenyleg? Nem sokkal ezelőtt, meg ossze meg vissza eskudoztel, hogy artatlan. – mutatott ra Hans. Lissa visszanezett ra es kitagitotta a szemet. - Azt hittem az! De aztan… aztan hallottam, hogy mit csinalt a testőrokkel azon a menekulesen… - A szorongasa nem volt teljesen hamis ekkor. Meg mindig szuksege volt a cselekvesre, hogy ugy latsszon, hogy ő is elhiszi a bűnossegemet, de a hir Meredithről hozza is eljutott, ami igazan megdobbentette. Ettől kezdve ketten voltunk, de legalabb tudtam, hogy Meredith rendben volt. Hans meg mindig szkeptikusan nezett Lissara, de elengedte őt. - Mi a helyzet Belikovval? Megeskudtel, hogy mar nem striga, de nyilvan

valoan ott is elromlott valami. Christian megmozdult Lissa mellett. Mint Dmitrij szoszoloja, Christiant egyre jobban irritalta az ellenunk iranyulo gyanu es vadak. Lissa megszolalt, igy Christian nem tudott mondani semmit. - Ő nem striga! – Lissa lelkifurdalasa miattam eltűnt, es ujra a regi, vad, Dmitrijt vedelmező enje bukkant fel. Nem szamitott ra, hogy ezen a vonalon kerdeznek Dmitrijről. Mar keszult megvedeni magat es az alibijet. Hans elegedettnek latszott a reakcioval es egyre szigorubban nezett ra. - Akkor hogyan magyarazod a reszvetelet? - Nem azert, mert striga lenne. – mondta Lissa, kenyszeritette magat, hogy visszavegye az ellenőrzest. A szive gyorsan luktetett. – Visszavaltozott. Nem maradt striga. - De megtamadott egy csomo testőrt – tobb mint egy alkalommal. Ugy nezett ki, hogy Tasha megakarja szakitani őket, hogy Dmitrij vedelmere keljen, de jol lathatoan az ajkaba harapott. Ez okos volt. Az Ozerak szeretik kimondani ami a szivuket nyomja, de nem mindig tapintatosan. - Ő mar nem striga tobbe. – ismetelte Lissa. – Es nem olte meg az őroket. Egyet se. Amit Rose csinalt… nos, fogalmam sincs miert tette. Utalta Tatjanat, azt hiszem. Ezt mindenki tudta. De Dmitrij… en mondom neked, hogy a strigasagnak ehhez semmi koze. Segitett neki, mert regen a tanara volt. Azt hitte bajban van. - Eleg rendkivuli tanar, elsősorban – mielőtt striga lett – a higgadtsagarol es az esszerűsegeről volt ismert. - Igen, de ő akkor nem gondolkodott esszerűen, mert… Lissa felbeszakitotta magat, hirtelen rossz helyzetbe kerult. Hans ugy latszik hamar felismerte, hogy ha ebben a beszelgetesben felkerulnek a kozelmult esemenyei, akar – es nem hiszem, hogy biztos volt benne – Lissa alibije is megcafolhato. Beszelgetett vele, de adott neki egy eselyt a puzzle folytatasara az en menekulesemmel: Dmitrij reszvetele. Dmitrij felaldozta magat a fal erdekeben, meg ha ez azt is jelenti, hogy masok nem biznak benne tobbe. Lissa azt gondolta, hogy majd az emberek azt hiszik, hogy amit tett az csak egy egykori tanar vedelmi osztone, de erre nem mindenki volt vevő. - Nem gondolkodott esszerűen, mert? – sarkallta Hans, szeme elesen figyelt. A gyilkossag előtt, Hans azt hitte, hogy Dmitrij ujra dampyrra valt. Valami azt sugta, hogy meg mindig elhiszi, erzi, de nem ez himbalozott most előtte. Lissa nema maradt. Nem akarta, hogy az emberek azt gondoljal, hogy Dmitrij striga. Azt akarta, hogy a kornyezeteben az emberek elhiggyek, hogy ő mar visszaallt előhalottbol. De ha Dmitrij egy diaknak segit az nem tűnik eleg meggyőzőnek ahhoz, hogy masok ujra bizzanak benne. A kihallgatoira pillantott, Lissa szeme varatlanul Alberta tekintetevel talalkozott. Az idősebb testőr nem szolt semmit. Semleges allarcot viselt, ellenőrző kifejezesevel kitűnt a tobbi őr kozul. Bolcsesseg lengte korul, es Lissa roviden szabadjara engedte a lelket, hogy megnezze Alberta aurajat. Jo volt, stabil szinnel es energiaval, es Alberta szemeben Lissa megeskudott volna, hogy lattott megvillanni egy uzenetet. Mondd meg neki, mintha ezt mondta volna az uzenet. Problemat okozhat – de nem lesz olyan rossz, mint a jelenlegi. Lissa ugy velte, hogy Alberta tekintetebe, csak a sajat gondolatait vetitette ki. Nem szamit, kitől jon az otlet. Lissa tudta, hogy igaza van. - Dmitrij segitett Rosenak, mert… mert egymasba bonyolodtak.

Ahogy sejtettem, Alberta nem lepődott meg, es latszott, mintha megkonnyebbult volna, hogy az igazsag is kijott a szajan. Hanst es Steelet viszont nagyon meglepte. Lattam, hogy Hanst sokkolta parszor a hir. - Amikor azt mondtad ’egymasba bonyolodtak’ ugy erted…- elhallgatott a szavai felepitesetől. – Ugy erted romantikusan bonyolodtak ossze? Lissa bolintott, szornyen erezte magat. Feltart egy nagy titkot, amit megeskudott, hogy megtart a kedvemert, de nem hibaztatom miatta. Nem ebben a helyzetben. A szerelem – remelem – megved Dmitrij akciojatol. - Dmitrij szerette ot. – mondta Lissa. – Rose szerette Dmitrijt. Ezert segithetett neki megszokni… - Segitett neki megszokni. – szakitotta felbe Hans. – Őroket tamadott meg es felrobbantott es felbecsulhetetlen ertekű, tobb szaz eves Europabol hozatott szobrot! Lissa vallat vont. - Nos, ahogy mondtam. Nem jart el esszerűen. Segiteni akart neki es valoszinűleg azt hitte, hogy artatlan. Barmit meg tett volna neki – es ennek semmi koze a strigakhoz. - A szerelem csak ennyit indokol. – Hans nyilvanvaloan nem valami romantikus. - Rose meg kiskoru! – kialtotta Steele. Ez a resz nem kerulte el a figyelmet. - Tizennyolc eves. – javitotta ki Lissa. Hans egy pillantast vetett ra. - Tudok szamolni, hercegnő. Talan sikerult nekik nehany szep, meghato romantikus pillanatot osszehozniuk – mikozben Dmitrij tobbnyire el volt szigetelve - aztan meg ott voltak azok a dolgok, amik az tortentek iskolaban, valakinek tudnia kellet. Lissa nem szolt semmit, de szeme sarkabol latta Tashat es Christiant. Semleges kifejezest akartak tartani, de nyilvanvalo volt, hogy ez a hir szamukra nem meglepő, es nem ketseges, ez megerősitette Hans gyanujat, hogy valami tiltott dolog folyik. Igazabol Tashanak meg nem mondtam el, hogy mi volt Dmitrij es koztem, es egy kicsit rosszul ereztem magam emiatt. Vajon tudott rola, es ezert volt olyan elutasito? Christian minden bizonnyal meglepődott, de valami azt mondta, hogy az emberek tobbsege kezdte kitalalni. Az iskolai tamadas utan, a reakciom valoszinűleg oriasi nyom volt a Dmitrijhez fűződő erzeseimhez. Talan Hansnak nem is kellett mar mondani, az ezutan kovetkezőket. A titok, mar nem lesz olyan sokaig titok. Alberta megkoszorulte a torkat, es megszolalt. - Azt hiszem, sokkal fontosabb dolgok miatt is lehet aggodni, mint nehany romantikus esetről, ami lehet, hogy meg sem tortent. Steele hitetlenkedve pillantott ra, es kezevel az asztalra vagott. - Ez nagyon komoly. Tudott rola? - Csak azt tudom, hogy egyre jobban eltavolodunk a targytol. – felelte, szepen kiterve a kerdes elől. Alberta korulbelul husz evvel idősebb, mint Steele, es a kemeny pillantas, amivel ranezett, azt mondta neki, hogy a kolyok csak az idejet vesztegeti. – Azt hittem itt kitalalhatjuk, hogy Miss Hathawaynek volt e olyan cinkostarsa, amit nem talaltunk a multban. Az eddigi egyetlen ember, akire biztosra mondhatjuk, hogy segitett neki, az Belikov, aki esszerűtlen erzelmeket taplal iranta. Segitett neki a szokesben es ezert egy bolond, nem striga. Soha nem neveztem volna a kapcsolatomat Dmitrijjel ’esszerűtlen erzelmeknek’, de Alberta pontot kapott. Valami Hans es Steele arcarol azt jutatta eszembe, hogy az egesz vilag tudott rolunk, de ez semmit a gyilkossaghoz kepest. Es ha tisztazzak Dmitrijt a striga ugyben, akkor is azt jelentette, hogy bortonbe csukjak, ha valaha is elfogjak. Kis aldas. (?)

Lissa kihallgatasa egy kicsit tovabb tartott, de a testőrok arra jutottak, hogy Lissa szabad es semmi koze nem volt a menekulesemhez (vagyis nem lehet bizonyitani). Nagyon jo munkat vegzett a szinjatekban, meglepte es osszezavarta a testőroket egesz idő alatt, konnyes szemeken at, hogyan tudott engem olyan rosszul megitelni. Most a kovetkező szemely varakozott a padon a forro előszobaban: Eddie. Lissa ugyanugy mosolygott ra, mint barmelyik baratjara. Nem volt jele annak, hogy mindketten egy osszeeskuves resztvevői lennenek. Eddie visszabolintott, amikor behivtak a szobaba, hogy kihallgassak. Lissa nyugtalan volt, de tudtam, hogy a testőr onuralma arrol fog meggyőződni, hogy ragaszkodott a tortenethez. Valoszinűleg nem erdekelne azok a konnyek, amiket Lissa ejtett, de valoszinű lett, hogy csak az „arulasom” miatt van megdobbenve, ahogy mindenki. Tasha tavozott, Christian es Lissa kint voltak mikozben egyszer figyelmeztettek őket, hogy legyenek ovatosak. - Eddig mar ez kiutott, de nem hiszem, hogy a testőrok teljesen tisztaztak volna a dolgokat. Kulonosen Hans. - He, tudok vigyazni magamra, - mondta Christian. Tasha a szemet forgatta. - Igen. Latom, mi tortenik, amikor magadra hagylak. - He, ne kapkodj, mert nem mondtuk el neked mindent. – kialtott. - Nem volt sok időnk es mar csak ennyi embert tudtunk bevonni. Azon kivul a te otleted volt ez az őrult terv. - Igaz, - ismerte el Tasha. Ő aligha volt peldakep, mert a szabalyok szerint jatszott. - Ez nem igazsagos, hogy minden annyira bonyolultabb lett. Rose menekul. Es most Dmitrij. . . Sohajtott, es nekem nem volt szuksegem arra, hogy befejezzem a gondolatait. A benne levő szomorusag olyan melyen erintett, es arra kesztetett, hogy bűntudatos legyek. Mint a tobbiek kozul mindenki, Tasha szerette volna Dmitrij hirnevet helyreallitani. Azaltal, hogy kiszabaditotta a kiralynő vadolt merenylőjet, komolyan megrongalta az elfogadasi lehetőseget. Igazan azt kivantam, hogy nem avatkozik bele a dologban es csak remenykedik, hogy az aktualis szokesi tervem bevalik. - Minden rendben lesz!- mondta Christian. – Majd meglatod. Nem tűnt annyira magabiztosnak, amikor beszelt, es Tasha mutatott neki egy kicsi, szorakozott mosolyt. - Legyel most ovatos. Kerlek. Nem akarlak teged is egy cellaban latni. Nincs időm arra, hogy a bortonlatogatasok folytatodjanak. A szorakozasa elhalvanyult, es a szokimondo enje kerult elő. - Tudod a csaladunk nevetseges. Hogy tudod elhinni, hogy valoban arrol beszelgetnek, hogy nekunk futtatjak Esmondot? Jo isten. Mar az egyik tragediat a masik utan vivjuk meg. Az a legkevesebb, hogy meg probalunk megmenteni valamit ebből a rendetlensegből. - Nem gondolom azt, hogy ismerem Esmondot. - mondta Christian. - Idiota. - mondta targyilagosan. – Ugy ertem ő. Nem te. Valakinek ertelmet kell beszelnie a csaladunkba, mielőtt zavarba hozzuk magunkat. Christian vigyorgott. - Es megengedte nekem, hogy talalgassak: te vagy az eppen csak egy dolgot kell csinalnod. - Persze. - mondta, huncutsag ragyogott a szemeben. - Mar megfogalmaztam

az eszmenyi jeloltek egy listajat. A csaladunknak eppen szuksege van egy keves meggyőzesre, hogy lassa, milyen idealisak. - A helyukben rosszul ereznem magamat, ha ők nem lennenek olyan nyugodtak mikozben seggfejek velunk. – jegyezte meg Christian, mikozben nezte, ahogy a nagynenje arrebb setal. A megbelyegzese, hogy a szulei atfordultak strigava meg most sem keslekedik ennyi ev utan. Tasha bajosabban fogadta el azt ― a panaszkodas ellenere ― ha csak ahhoz, hogy reszt vehessen az Ozera csalad nagyobb donteseiben. Christian nem tett ilyen kiserleteket az udvariassagra. Eleg rettenetes volt, hogy mas moraknal kevesebbel beerni, megtagadni a testőroket es egyeb dolgokat, amik a kiralyi csaladokat feljogositottak. De a sajat csaladja? Az kulonosen kemeny volt. Megtagadta, hogy tettesse azt, hogy ez elfogadhato. - Vegul el fognak jonni. - mondta Lissa, hangja optimistabban hangzott, mint erezte magat. Barmilyen valasz akart volna adni Christian visszanyelte, mikor egy uj tars kovette őket: az apam. A hirtelen megjelenese megdobbentette a barataim kozul mindkettőt, de en nem meglepődtem. Valoszinűleg tudott Lissa kikerdezeseről es elrejtőzott az epuleten kivul, mikozben arra vart, hogy beszelhessen vele. - Nagyon szep kint. – mondta Abe kedvesen, mikozben korul nezett a faknal es viragoknal ahogy, bar az kozuluk harom Birosagon vannak, egy termeszeti setan keresztul. – De mi lesz akkor, ha a perzselő nap felkel? Az a sotetseg, ahol annyira sok a gond Nyugat Virginia faiban ramutatott azokra a kellemes „deli” korulmenyekre egy vampiros utemtervben. Lissa oldalra pillantott Abere. Jol hangolt szemekkel a gyenge fenyviszonyokban, neki nem volt nehez megfigyelnie a ragyogo kekeszold inget a bezs sportdzsekije alatt. Valoszinűleg egy vak szemely is meglatta volna őt azokban a szinekben. Lissa gunyolodott Abe hamisitott, szabados viselkedesen. Ez volt a szokasa, amikor ő kezdi a beszelgetest, meg azelőtt, hogy baljos temakra valtana. - Nem azert vagy itt, hogy az időjarasrol beszelgessunk. - Probalok civilizalt lenni, ennyi az egesz. Elhallgatott, amikor egy mora lany elhaladt mellettuk. Amikor egyszer csak hallotavolsagon kivul lettek, halkan megkerdezte. - Feltetelezem, hogy minden jol ment az a kis talalkozon? - Rendben, - mondta mikozben nem vesződott az „irracionalis lelkiallapotrol” tajekoztatni őt. Tudta, hogy minden, amivel torődne, az volt, hogy az uzlettarsaik kozul semelyiket sem kevertek bele. - Most Eddie van az őroknel. – mondta Christian. – Es kesőbb en leszek, de gondolom mindegyikunkkel ez lesz. Lissa sohajtott. - Őszinten szolva, van egy olyan erzesem, hogy a kihallgatas volt a konnyebbik resz, ahhoz kepest, ami meg jonni fog. Ez azt jelentette, hogy ki kell talalnia, valojaban ki olte meg Tatjanat. - Egyszerre csak egy lepest. – mormolta Abe. – Nincs ertelme hagyni, hogy nagyobb kep elnyomjon bennunket. Kezdjuk csak az elejen. - Ez a problema. – mondta Lissa, mikozben ingerlekenyen belerugott egy agba, ami keresztbe fekudt előtte a macskakoves uton. – Nekem nincs otletem, a kezdesre. Barki megolhette Tatjanat es jo munkat vegzett, mert igy az egesz Rosera terelődik. - Egyszerre csak egy lepest. – ismetelte Abe. Abban a ravasz hangjaval beszelt, ami neha bosszantott engem, de Lissanak

egyenesen fulsertő volt. Eddig minden energiajaval arra fokuszalnak, hogy engem a bortonből, egy biztonsagos helyre vigyenek. Ezt a celt tűzte ki maga ele es segitett a menekulesem kovetkezmenyeivel kapcsolatban is. Most, miutan nehany intenzitasat halvanyult, az egesz nyomas elkezdett ra zuhanni. Christian atkarolta a vallat es erezte Lissa dobbenetet. Abe fele fordult szokatlanul komolyan. - Van valami otleted? – kerdezte Christian Abet. - Minden bizonnyal nincs valodi bizonyitek. - Vannak esszerű feltetelezeseink. – valaszolta Abe. – Annak, aki megolte Tatjanat, volt hozzaferese a szobajahoz. Ez nem egy hosszu lista. - De nem is legrovidebb. – Lissa embereket sorolt fel az ujjain. – A kiralyi őrok, az ismerősei, a csaladja... es azt senki sem feltetelezi, hogy a testőrok feljegyzeseit nem valtoztattak-e meg a latogatoi. Es mindent, amit tudunk, nehany latogatas, amit soha nem irtak naploba. Pedig valoszinűleg egesz idő alatt titkos ulesei voltak. - Nem valoszinű, hogy uzleti talalkozot tartott volna a szobajaban, haloingben, - merengett Abe. - Persze, ez attol fugg, milyen tipusu az uzleti ugy, azt hiszem. Lissa megbotlott, elkabitotta a valosag. - Ambrose. - Ki? - Ő egy dampyr... Nagyon jol nez ki... Ő es Tatjana egyutt voltak mm... - Bonyolult? – kerdezte Christian mosolyogva Most Abe is megallt. Lissa ugyanigy tett, es sotet szeme talalkozott az ovevel. - Lattam őt. Medencet rendező fiu tipusu. - Neki lenne hozzaferese a szobajahoz. - mondta Lissa. - De csak nem ― nem tudom. En nem ertem, hogy tehetne meg ezt. - A latszat csal. – mondta Abe. - Rettenetesen erdeklődott Rose irant a birosagi targyaloteremben. Lissa megint meglepődott. - Miről beszelsz? Abe simogatta az allat olyan gonosz-gazember stilusban. - Beszelt hozza... vagy jelzett neki. Nem igazan vagyok biztos benne, de volt kozottuk valami fajta kolcsonhatas. Okos, figyelmes Abe. Eszrevette, hogy Ambrose nekem adja a feljegyzest, de teljesen nem ebredt ra, hogy mi tortent. - Akkor beszelnunk kell vele. – mondta Christian. Lissa bolintott. Az ellentetes erzesek szetvertek az ő belsőjet. Izgatta, hogy van egy előny, ― de felidegesitette, hogy ez azt jelenti, hogy lehet, hogy a kedves, finom Ambrose egy gyanusitott. - Majd en gondoskodom rola. - mondta Abe lenduletesen. Ereztem a tekintetenek a sulyat. Nem lattam a kifejezeset, de lattam, amint Abe onkentelenul hatral egy lepest, a szemeiben levő meglepetest a leggyengebb pislantassal probalta leplezni. Meg Christian is megrandult. - Es en is ott leszek, amikor ezt te megteszed. – mondta acelos hangon. - Nem kiserelsz meg egy kis őrult kinzas-tipusu kikerdezest nelkulem. - Ott akarsz lenni a kinzasnal? – kerdezte Abe mikozben magahoz tert. - Nem lesz ilyesmi. Civilizalt emberek modjara fogunk beszelni Ambrosezal,

erted? Megint kemenyen bamult ra, es Abe vegul beleegyezeskeppen megvonta a vallat, mintha az a teny, hogy egy fel annyi idős nő legyőzte nem lenne akkora nagy ugy. - Rendben. Majd egyutt megcsinaljuk. Lissa kicsit gyanus volt a szolgalatkeszsegenel, es Abenek el kellett igazodnia ezen. - Mi. – mondta tovabbra is setalva. - Ez jo idő ― olyan jo, mint barmikor ― egy vizsgalatra. A birosag kaotikus lesz, ahogy az uralkodovalasztasok mozgasba lendulnek. Itt mindenki elfoglalt lesz, es az uj emberek elkezdenek ozonleni. A szel a nagy paratartalomban osszeborzolta Lissa hajat. A meleg igerete volt ez es tudta, hogy Abenek igaza lesz a napfelkeltevel kapcsolatban. Erdemes lenne koran lefekudni. - Mikor fognak elkezdődni a valasztasok? – kerdezte. - Amikor Tatjanat vegső nyugalomba helyezik. Ezek a dolgok gyorsan tortennek. Szuksegunk van a kormanyunk helyreallitasanak. Egy szertartassal es szolgaltatassal holnap fogjak eltemetni az egyhaznal, de a felvonulast nem ismetlik meg. Ők meg mindig tul nyugtalanok. Erzesem szerint eleg rossz, hogy nem kapott meg egy teljesen kiralynői temetest vegul, de akkor, ha ez azt jelentene, hogy az igaz gyilkosat talan megtalaljak, akkor ő is helyesnek talalna azt. - Miutan a temetes tortenik, es a valasztasok megkezdődnek. – folytatta Abe. – Minden csalad hozni fog egy koronara palyazo jeloltet es ― termeszetesen ők akarjak megnyerni. Meg sosem lattal monarchikus valasztast, ugye? Ez szinte latvanyossag. Termeszetesen, mielőtt a szavazas elkezdődne, az osszes jeloltet meg kell vizsgalni. Volt valami baljos abban, ahogy azt mondta: "vizsgalni", de Lissa gondolatai mashol voltak. Tatjana volt az egyetlen kiralynő, akit valaha is ismert, es a teljes rendszervaltas dobbenetes volt. - Egy uj kiraly vagy kiralynő mindenre tud hatni ― jobban vagy rosszabbul. Remelem, hogy valaki jo lesz az. Az egyik Ozera, talan. Tasha emberei kozul az egyik. Bizakodoan pillantott Christianra, aki csak vallat vonni tudott. - Vagy Ariana Szelsky. Őt szeretnem. Bar nem szamit, hogy mit akarok. – tette hozza keserűen. – Latvan, hogy nem tudok szavazni. A Tanacs szavazatai meghatarozzak a valasztas nyerteset, ugyhogy ő ki volt zarva a mora jogi folyamat alol. - Sok munkaba fog telni a kinevezes. – magyarazott Abe, mikozben elkerulte az utolso megjegyzeset. - Mindegyik csalad azt fogja akarni valakitől, hogy mozditsa el az erdekeiket, de afele, akinek van eselye arra, hogy szavazatokat kapjon… - Upsz! Hirtelen a mora politika vilagabol visszatertem a Nyugat-Virginiai vadonba – nagyon fajdalmasan. Valami szilard es erős utkozott belem szemből, kemenyen a foldre dontve, a levelek es agak megvagtak az arcomat es a kezem. Erős kezek tartottak engem, es Dmitrij hangja szolt a fulembe. - El kellett volna rejtőznod, de csak a varosban. – mondta, egyik kicsit szorakozottan. A sulya es helyzete elvette tőlem a helyet a mozgastol. Az lett volna az utolso hely, ahol megnezlek. Ehelyett, pontosan tudtam, hogy hova mesz. - Mindegy. Nem volt olyan okos cselekedet. – mondtam fogamat csikorgatva,

megprobaltam kitorni a hatalma alol. Az Isten verje meg. Ő okos volt. Es ismet, a kozelsegunk miatt volt zavarban. Korabban ugy tűnt, hogy ez őt is befolyasolja, de lathatoan megtanulta a lecket. – Szerencses voltal azt hiszem, ennyi az egesz. - Nincs szuksegem szerencsere, Roza. En mindig megtalallak. Szolal csak rajtad all, hogy milyen nehezze teszed ezt a helyzetet. Szinte tarsalgo volt a hangja, ami annal inkabb nevetsegesse tette a helyzetet, amiben voltunk. – Csinalhatjuk ezt ujra es ujra, vagy esszerűen cselekszel, es itt maradsz Sydneyvel es velem. - Ez nem megfelelő! Felesleges! Izzadt, a melegtől es, valoszinűleg azert mert futnia kellett, hogy utolerjen engem. Adrian kolnit hasznalt, amely ram mindig mamorito hatassal volt, de Dmitrij termeszetes, meleg bőrenek illata is bodito volt. Bamulatos volt, hogy eszre tudtam venni ezeket a kis dolgokat – es vonzottam őket – akkor is, amikor jogosan voltam merges ra, amiert fogsagban tartott. Talan a harag egy fordulat nekem. - Hanyszor kell elmagyaraznom annak a logikajat, amit csinalunk? – kerdezte elkeseredetten. - Amig fel nem adod. – toltam rajta egyet, probaltam lerazni magamrol, de ettől csak meg kozelebb kerultunk egymashoz. Ereztem, hogy a csok trukk nem műkodne most. Talpra rantott, megtartott a karjaimnal es a keze a hatamon fogsagba ejtett. Volt egy kis mozgaster, de nem eleg, hogy kiszabaduljak. Lassan, probara tett, hogy vissza tudok-e setalni arra, amerről jottem. - Nem engedem, hogy te es Sydney kockaztassatok es bajba keruljetek velem. Vigyazok magamra, tehat csak hagy engem elmenni! – mondtam, szo szerint huzva a labam. Lattam egy magas, vekony fat, magragadtam az egyik labat es rahajoltam a torzsere, ettől teljesen megalltunk. Dmitrij felnyogott es azok bekerultek a markaba, hogy elvigyen engem a fa. Ez majdnem egy menekulese lehetőseget adott nekem, de nem volt ket lepesem, mielőtt ujra rajtam volt. - Rose. – mondta faradtan. – Nem tudsz nyerni. - Hogy erzed az arcod? – kerdeztem. Nem igazan lattam a gyenge fenyviszonyoktol, de az utes, amit adtam neki, meglehet, hogy nyomot hagy holnapra. Sajnaltam az arcat ert kar miatt, de meg fog gyogyulni, es talan ez majd megtanitja, hogyan szorakozzon Rose Hathawayjel. Vagy nem. Ujra huzni kezdett. - Ebben a masodpercben foglak a vallamra dobni. – figyelmeztetett. - Szeretnem latni, ahogy megprobalod. - Mit gondolsz, mit erezne Lissa, ha megolnenek? – markaba szoritott, es bar volt egy olyan erzesem, hogy tulzott a vallas fenyegetesnel, a gyanum az volt, hogy felakar razni engem. Ideges volt. – El tudod kepzelni, hogy mit tenne, ha elveszitene? Egy pillanatra, volt egy szellemes valaszom. Nem akartam meghalni, de kockaztattam az eletemet pontosan azert: mert az eletem kockazatos. Senki mase. Megis tudtam, hogy igaza van. Lissa kepes lenne elpusztitani, ha valami tortenik velem. Es megis… ezt a kockazatot vallalnom kellett. - Egy kis hitet, elvtars. Nem olnek meg. – mondtam makacsul. – Eletben maradok. Nem az a valasz, amit ő akart. Abba hagyta a tolast. - Vannak mas modok is, amiben segithetsz neki, mint barmi őrultseg, amire te gondolsz.

Hirtelen santitva mentem. Dmitrij megbotlott, meglepettseg fogta el, hogy mar nem mutatok ellenallast. - Mi a baj? – kerdezte, zavartan es gyanusan. Neztem az ejszakaba, szemem nem igazan osszpontositott semmire. Ehelyett lattam Lissat es Abet visszamenni az Udvarra, emlekezve, hogy Lissa mennyire tehetetlennek erezte magat es mennyire vagyott arra, hogy szavazhasson. Tatjana uzenete remlett fel bennem, egy pillanatra, hallottam a hangjat a fejemben. Ő nem az utolso Dragomir. El egy masik. - Igazad van. – mondtam vegul. - Igazam van…? – Dmitrij teljesen osszezavarodott. Az emberek mindig igy reagalnak, mikor megallapitom, hogy van valamiben esszerűseg. - Ha visszafutok a Birosagra, nem segithetek Lissanak. Csend. Nem tudtam teljesen kivenni az arckifejezeset, de talan total dobbent volt. - Vissza menyek veled a motelbe, es nem megyek a Birosaghoz. – Egy masik Dragomit. Egy masik Dragomir akit meg kell talalnom. Vettem egy mely lelegzetet. – De nem fogok ulni es semmit csinalni. Valamit tennem kell Lissaert – te es Sydney pedig segiteni fogtok.

NYOLC Forditotta: Cynthia

KIDERULT, HOGY TEVEDTEM mikor azt hittem, hogy a helyi rendőrseg csak egy fickobol es egy kutyabol all. Amikor Dmitrijjel mentunk vissza a motelbe, lattuk a piros es kek villogo fenyeket a parkoloban, ahol nehany jarokelő probalta megtudni, hogy mi tortent. - Az egesz varos kiderult. – mondtam. Dmitrij sohajtott. - Mondtal valamit a portasnak, ugye? Megalltunk egy kicsit tavolabb, egy lepusztult epulet rejtett arnyekaban. - Azt gondoltam lelassit teged. - Most lelassit minket. – A szeme korbe soport a jeleneten, megfigyelt minden reszletet a pislakolo fenyben. – Sydney autoja elment. Ez valami, legalabb. Korabbi arcatlansagom elhalvanyult. - Az? Mi csak elvesztunk az uton! - Nem hagy itt minket, de eleg okos, hogy eltűnjon, mielőtt a rendőrseg kopogtat az ajtajan. – Megfordult es szemugyre vette a varos egyik fő utjat. – Gyerunk. Sydney itt van valahol a kozelben, es eselyes, hogy a rendőrseg valoban elkezd keresni, mert azt hittek valami vedtelen lanyt uldoznek. – Mikor azt mondta „vedtelen”, mintha egy hadseregről beszelt volna. Dmitrij ugy dontott, hogy setaljunk vissza azon az uton, ami a varosba vezet, azt feltetelezve, hogy Sydney szeretne kijutni onnan most, hogy tonkre tettem a rejtekhelyunket. A rendőrseggel valo ismerkedes nem volt tul nagy komplikacio, de megis sajnaltam egy kicsit, a tettemet. Izgatott voltam a tervem miatt, es azt akartam, mint mindig, hogy azonnal induljunk. Ha ez segithetek kijutni a varosbol, annal jobb. Dmitrij osztonei Sydneyvel kapcsolatban igazak voltak. Mintegy fel merfolddel a varoson kivul, meglattunk egy CR-V kocsit, az ut szelere huzodva. A motor ki volt kapcsolva, a lampak sotetek, de eleg jol tudtam azonositani a Louisinianai lemezeket. Atsetaltam a vezetői oldalra es bekopogtam az uvegen. Belul Sydney megrandult. Lehuzta az ablakot, arca hitetlenkedő volt. - Mit csinaltal? Nem erdekes. Ne idegesits fel. Csak szallj be. Dmitrij es en teljesitettuk a parancsot. Ugy ereztem magam, mint egy csintalan gyermek a rosszallo pillantasatol. Szo nelkul inditotta az autot, es arra iranyitotta amerről eredetileg jottunk, vegul a kis allami autopalyarol visszatertunk az allamkozire. Ez igeretes volt. Csupan par merfoldet mentunk, mikor ismet lehuzodott, ezuttal egy sotet kijaratnal, ahol ugy tűnk nem igen szoktak jarni. Megfordult a kocsival, majd felem fordult a hatso ulesre. - Te futottal, ugye? - Igen, de van ez… - Sydney felemelte a kezet, hogy elhallgattasson engem. - Nem, nem. Meg nem. Jo lett volna, ha ugy tervezed a meresz menekulesedet, hogy a hatosagot nem kevered bele.

- En is. – mondta Dmitrij. Osszerancoltam a szemoldokomet. - Hey, visszajottem, nem? – Dmitrij felhuzta a szemoldoket, latszolag ketsegbe vonta az onkentessegemet ebben. – Es most mar tudom, hogy mit kell tennunk, hogy segitsunk Lissan. - Tennunk kell valamit, - mondta Sydney. – hogy talaljunk egy biztonsagos helyet. - Csak menjunk vissza a civilizacioba, es valasszunk egy szobat. Egyet szobaszervizzel. Műkodtethetunk egy bazist, ahol kidolgozhatjuk a kovetkező tervet. - Kifejezetten ezt a varost kerestuk! – mondta Sydney. – Nem mehetunk veletlenszerű helyre – legalabbis nem a kozelben. Ketlem, hogy lattak a tablamat (gondolom, a rendszamtablara gondolnak… ford.), de nem tudnak korozest kiadni vizsgalat nelkul egy ilyen autora. Ha mar van rolunk leirasuk es megkapja az allami rendőrseg, akkor az Alkimistak is es akkor majd… - Nyugodt meg. – mondta Dmitrij, megerintette a karjat. Nem volt benne semmi intim, de megis ereztem egy szikranyi irigyseget, kulonosen miutan olyan kemenyen megszeretgetett, mikor szinte vonszolt az erdőben. – Nem tudhatjuk, hogy ezek kozul valami meg fog-e tortenni. Miert nem hivod fel Abet? - Igen. – mondta mogorvan. – Pontosan ez az, amit akarok. Elmondani neki, hogy elcsesztem a tervet kevesebb, mint huszonnegy ora alatt. - Nos, ― mondtam. ― ha ettől jobban erzed magad, a terv megvaltozik egyebkent… - Fogd be! – csattant fel. – Mind ketten. Vegig kell gondolnom. Dmitrijjel osszeneztunk, de csendben maradtunk. Mikor elmondtam neki, hogy tudok egy olyan modot, amivel komolyan segithetunk Lissan, nem lett kivancsi. Be akartam avatni a reszletekbe, de mindketten vartunk Sydneyre. Felkapcsolta a vilagitast es egy papir terkepet nezett az allamrol. Egy pillanatig tanulmanyozta, majd osszehajtogatta es csak bamult előre. Nem lattam az arcat, de gyanitottam, hogy a homlokat rancolja. Vegul, sohajtott siralmas helyzeten, lekapcsolta a villanyt, es elinditotta az autot. Neztem, ahogy beprogramozza a GPSebe Altswood, Nyugat-Virginiat. - Mi van Altswoodban? – kerdeztem, csalodottan, hogy nem Atlantic Cityt vagy ilyesmit valasztott. - Semmi. – mondta, mikozben az utra kormanyozott. – De ez a legkozelebbi hely, amit a GPS megtalalt, igy oda megyunk. Az elhalado autok fenyszoroi roviden megvilagitottak Dmitrij profiljat, es kivancsisagot is lattam az arcan. A GPS szerint masfel ora mulva elerjuk celunkat. Dmitrij nem firtatta Sydney donteset, de azert visszafordult hozzam. - Szoval, mi folyik Lissaval? Mi az a nagyszerű terved? – ranezett Sydneyre. – Rose azt mondja, hogy valami fontosat kell tennunk. - Szinte tudtam. – mondta Sydney szarazon. Dmitrij varakozva nezett vissza ram. Vettem egy mely lelegzetet. Itt volt az ideje, hogy felfedjem azt a titkot, amit mar a targyalas ota őrizek. - Szoval, hogy, um, kiderult, hogy Lissanak van egy testvere. Es azt hiszem, meg kell talalnunk őt. Sikerult hideg es alkalmi hangon beszelnem. Bennem, a szivem megingott. Annak ellenere, hogy rengeteg időm volt Tatjana uzenetenek feldolgozasara, de mikozben hangosan kimondtam igazan valodiak lettek, annyira amennyire korabban meg nem ereztem. Ez megdobbentett, teljes hatasa megutott az informacio jelentősegetől, es mintha megvaltoztatott volna mindent, amiben eddig hittunk.

Persze az en megdobbenesem semmi volt a tobbiekehez kepest. Egy pont Rosenak a meglepetesert. Sydney meg sem probalta elrejteni megdobbeneset es lelegzet elallasat. Sőt, Dmitrij mintha egy kicsit meghokkent volna. Egyszerre fordultak vissza, lattam őket előkeszulni a tiltakozasra. Vagy altaluk talalunk bizonyitekot, vagy egyszerűen elutasitjak az otletet, es kinevetnek. Rogton beugrott par erv, amivel elindithatnam. Előalltam Tatjana uzenetevel, felolvastam hangosan, majd hagytam, hogy Dmitrij megnezze. Elmondtam nekik a kiserteties talalkozomat, ahol elmondta nekem a kiralynő nyugtalan szelleme, hogy igazak a feljegyzesben levők. Ennek ellenere, szkeptikusak voltak a tarsaim. - Nincs bizonyitekod, hogy Tatjana irta ezt. – mondta Dmitrij. - Az Alkimistak nem tudnak egy masik Dragomirrol. – mondta Sydney. Mindenki meg akarja mondani, hogy mit kellene gondolnom roluk. Dmitrij az a fajta srac, akinek mindig van egy trukk vagy egy csapda a tarsolyaban. Ő nem feltetelez semmit kemeny bizonyitek nelkul. Sydney egy olyan vilagban el, ahol a tenyek es az adatok teljesen hittek az Alkimistaknak es az informacioiknak. Az Alkimistak nem hiszik el, amit el kellene. A kisertetes bizonyitek nem győzte meg őket. - Nem igazan ertem, miert akarna Tatjana szelleme raszedni. – erveltem. – Es az Alkimistak se tudnak mindent. A jegyzet szerint ez egy szigoruan őrzott mora titok – van ertelme annak, hogy az Alkimistak is titokban tartjak. Sydney gunyolodott, nem tetszett neki az en ’minden tudnak’ megjegyzesem, de egyebkent nema maradt. Dmitrij volt az, aki előre tolt, megtagadta, hogy barmi hitelesseg nelkul bizonyiteknak tekintsen. - Mar korabban emlitetted, hogy nem mindig vilagos, hogy a szellemek mit probalnak mondani. – mutatott ra Dmitrij. – Talan rosszul ertelmezted. - Nem tudom… - azt hittem megint unnepelyesseg latszott, attetsző arcan. – Azt hiszem ő irta ezt az uzenetet. A gyomrom azt mondja, hogy ő volt. – osszeszűkitettem a szemem. – Tudod, hogy igazam volt korabban. Bizol bennem ezzel kapcsolatban? Csak bamult ram nehany pillanatig, es ugy iteltem meg, hogy fokozatosan bamult. A mi rejtelyes helyzetunkben, ki tudtam talalni, hogy mi tortenik. Az egesz helyzet erőltetett volt, de tudta, hogy igaza van az osztoneimnek. Bebizonyitottam a multban, hogy igazak. Nem szamit min ment keresztul, nem szamitanak a jelenlegi ellentetek kozottunk, mindig is tudta, hogy eleg bizalmat adhat nekem. Lassan, szinte vonakodva bolintott. - De ha ugy dontunk, hogy megkeressuk ezt az allitolagos testvert, szembe kellene allnunk Lissa utasitasaval, miszerint maradjunk tavolt. - Te hiszel a feljegyzesnek? – kialtotta Sydney. – Figyelembe veszed a hallottakat? Felvillant bennem a harag, del dolgoztam, hogy elrejtsem. Persze. Termeszetesen ez lenne a kovetkező akadaly: Dmitrij keptelen figyelmen kivul hagyni Lissat. Sydney felt Abetől, ami meg is tudtam erteni, de Dmitrij gondja a rendkivuli lovagias fogadalma volt, amit Lissanak tett. Azt mondtam neki, hogy mennyire nevetseges, es mennyire nem akarja elerni, amire nekem szuksegem van. - Technikailag, igen. De ha sikerul bebizonyitanunk, hogy nem ő az utolso a csaladjabol, azzal sokat segitenenk neki. Nem hagyhatjuk figyelmen kivul a lehetőseget, es ha sikerul tavol tartani engem a bajban, mikozben ezt csinaljuk, ― probaltam nem grimaszolni ― akkor nem lehet problema. Dmitrij merlegelte a hallottakat. Ismert engem. Azt is tudta, hogy hasznalni fogom a bonyolult logikamat az utam erdekeben.

- Rendben. – mondta vegul. Lattam a valtozast az arcan. Dontott, es ehhez fog ragaszkodni most. – De hol kezdjuk? Nincs mas nyomod, eltekintve a titokzatos levelről. Deja vu erzesem volt, eszembe jutott Lissa es Christian korabbi beszelgetese Abebel, mikor azt probaltak meg kitalalni, hogy hol kezdjek el a vizsgalatot. Ő es en ezzel a parhuzamos elettel eltunk, mindkettőnknel egy titokzatos uttal. Lejatszottam a vitat, igyekeztem azonos ervelest hasznalni Abevel: Nyomok nelkul, elkezdhetunk dolgozni a nyilvanvalo kovetkezteteseken. - Nyilvanvalo, hogy ez egy titok. – mondtam. – Egy nagy titok. Egy ember ugy tűnik azt akarta, hogy felfedezzuk – eleg lenne, ha megprobalnak ellopni a nyilvantartast, es a Dragomirokat kizarjak a hatalombol. – Valaki betort egy Alkimista epuletbe es elhozott dokumentumokat, ami azt jelzi, hogy Eric Dragomir tenyleg finanszirozott egy rejtelyes nőt. Ramutattam a tarsaimnak, hogy nagy valoszinűseggel ez a nő az anyja torvenytelen gyermeke. – Te is vedd figyelembe az ugyet egy kicsit. – utolso szavaimat Sydneynek cimeztem. Talan nem erdekli az a masik Dragomir, de az Alkimistak biztos szeretnek tudni ki lopott tőluk. - He, he. Hogy, hogy nem vagyok resze a dontesi folyamatnak? – meg mindig nem bocsajtotta meg, hogy beszelgetesunk olyan hirtelen indul be nelkule. Ezutan, az ejszaka utan eddig ment az utunk, nem nezett ki Sydney tulelegedettnek, hogy beszippantotta egy masik, szelhamos rendszerem. – Talan Lissa utasitasanak megszegese nem nagy ugy szamotokra, viszont en Abebel kerulnel szembe. Talan ő nem olyan elnező. Ez egy fair erv volt. - Megoldom leanyi szivessegkent. – biztositottam. – Kulonben is, az oreg szereti a titkokat. Benne lenne ebben, hidd el. Es ha mar megtalaltad a legnagyobb nyomot, az mar valami lesz. Ugy ertem, ha Erik penz ad nehany nevtelen nőnek, akkor miert ne lehetne neki titkos szeretője es gyermeke. - Nevtelen a kulcs szo. – mondta Sydney, meg mindig egyertelműen szkeptikusan Zmey engedekenysegevel. – Ha van egy elmeleted ― es ez egy nagy ugras ― akkor sincs rola fogalmunk, hogy ki lehetett a szeretője. Az ellopott okmanyok ezt nem mondjak el. - Van mas nyilvantartas, ami osszekoti a lopottat? Vagy meglehet vizsgalni azt a bankot ahonnan a penz kuldtek? – Az Alkimistak első szamu aggodalma, az volt, hogy valaki ellopott egy nyomtatvanyt a nyilvantartasukbol. A kollegai fedeztek fel az ellopott elemeket, de nem gondolkoztak azon, hogy mit tartalmazhatnak a papirok. Fogadni mernek, hogy nem kerestek mas a lopottakhoz hasonlo dokumentumot. Ezt meg is erősitette. - Tenyleg fogalmad sincs, hogyan műkodik a ’kutatasi nyilvantartas’, ugye? Az nem olyan egyszerű. – mondta. – Eltarthat egy darabig. - Nos… azt hiszem okos dontes lenne valami, um, biztonsagos helyre menni, nem igaz? – kerdeztem. Megcsapott a felismeres, hogy talan szuksegunk van egy kis időre a kovetkező lepesre, es mar en is lattam mi a hatranya annak, hogy elvesztettunk a teljesen-felre-eső rejtekhelyunket. - Biztonsagos… - Sydney megrazta a fejet. – Nos, majd meglatjuk. Remelem, nem csinalok semmi hulyeseget. Ezekkel a baljos szavakkal, elcsendesedett. Szerettem volna tobbet tudni arrol, hova is megyunk, de ugy ereztem nem nyomja el ezt a kis győzelmet, amit tenni keszulok. A győzelem, azt gondoltam en csinalhatom, legalabb. Nem voltam 100 szazalekosan biztos abban, hogy Sydney helyesli a dolgokat, de Dmitrij bizonyosan meg volt győződve erről. A legokosabb nem piszkalni Sydneyt most, raneztem a

GPS-re. Majdnem egy ora. Eleg idő, hogy ellenőrizzem Lissat. Beletelt egy percbe, mire rajottem, hogy hol van Lissa, valoszinűleg azert, mert nem szamitottam arra, hogy visszater a szobajaba. De nem, ő olyan helyen volt, ahol en csak egyszer jartam: Adrian szuleinek otthonaban. Meglepő. Am nehany pillanat mulva olvashattam elmejeben a logikat. A lakosztalya jelenlej egy vendeg hazban volt, es a szokesem miatti panik miatt, az epulet hemzsegett a latogatoktol, akiket megprobalt elhagyni. Az Ivashkov villa, egy allando lakoovezetben talalhato, kicsit csendesebb ― nem, hogy nehany menekulő szomszed is ott volt, mar nem volt az. Adrian hatradőlt egy karosszekben, labat hanyagul egy dohanyzoasztalon pihentette, amit az anyjanak minden bizonnyal nehany belsőepitesz segitett kivalasztani. Lissa es Christian csak most erkezett, de egy fust fuvallata megcsapta őket a levegőben, Lissanak volt egy olyan sanda gyanuja, hogy Adrian egyik rossz szokasa kezd feleledni. - Ha szerencsenk van, - mondta Lissanak es Christiannak. – a szuleim lekoti őket egy ideig, es adnak nekunk nemi nyugalmat es csendet. Mennyire volt durva a kihallgatas? Lissa es Christian leult egy kanapera, ami inkabb volt csinos, mint kenyelmes. Kozelebb hajolt Christianhoz, es felsohajtott. - Nem volt olyan rossz. Nem tudom, hogy minden bizonnyal meg vannak-e győződve arrol, hogy semmi kozunk nem volt Rose szokeseben… de bizonyitek biztosan nincs. - Azt hiszem tobb baj lesz Tasha nenikemmel. – mondta Christian. – Duhos, amiert nem mondtuk el neki, hogy mi tortenik. Azt hiszem, talan ő maga akarta felrobbantani azokat a szobrokat. - Azt hiszem, ő inkabb a Dmitrijes resz miatt ideges. – mutatott ra Lissa. – Azt hiszi, hogy Dmitrij mar elcseszte annak az eselyeit, hogy ujra elismerjek. - Igaza van. – mondta Adrian. Felkapott egy taviranyitot es bekapcsolta a nagy, plazma TV-t. Lenemitotta es kapcsolgatott a kulonboző csatornakon keresztul. – De senki se kenyszeritette őt. Lissa bolintott, de arra gondolt, hogy ő kenyszeritette Dmitrijt, bar akaratlanul. Dmitrij fogadalommal eskudott, hogy megvedi őt, ez nem volt titok. Christian ugy tűnt, eszrevette az aggodalmat. - He, mindannyian tudjuk, hogy soha nem lett volna… Kopogas szakitotta felbe. - A francba. – mondta Adrian, felallt. – Ennyit a csendről es a nyugalomrol. - A szuleid nem kopogtatnanak. – mondta Christian. - Igaz, de az valoszinűleg az egyik baratjuk, aki szeretne egyet kortyolni a kikotőben es pletykalni a mai szornyű fiatal gyilkosok allapotarol. – Adrian ki slisszolt. Lissa hallotta az ajtot nyilni es egy fojtott beszelgetest. Nehany pillanattal kesőbb, Adrian egy fiatal mora sraccal tert vissza, aki Lissa nem ismert. - Nezd. – mondta a srac, nyugtalanul pillantott korbe. – Vissza kell mennem. – meglatta Lissat es Christian, es megdermedt. - Nem, nem. – mondta Adrian. Atalakulasa morcosra, szivelyesből olyan gyorsan tortent, mint ahogy a villanykapcsolot kapcsolgatjak. - Biztos vagyok benne, hogy tud varni par percet. Sracok, ismeritek egymast? A srac bolintott, szeme egyik arcrol a masikra pillantott. - Persze. – Lissa osszevonta a szemoldoket. - En nem ismerlek teged. A mosoly Adrian arcarol nem tűnt el, de Lissa rajott, hogy most valami fontos

dolog tortenik. - Ő Joe. Joe a gondnok, aki segitett nekem igazolni, hogy nem voltam akkor ott, amikor Rose megolte Tatjana nenikemet. Az egyetlen, aki Rose epuleteben dolgozott. Lissa es Christian felegyenesedtek. - Ez egy szerencses dolog, hogy felbukkant a meghallgatas előtt. – mondta Christian ovatosan. Egy ideig nem volt bennem panik, hogy Adriant is magammal kell rantanom, de Joe epp időben kerult elő, hogy tanuskodjon arrol, hogy latta velem Adriant, az en epuletemben. Joe hatralt nehany lepest az előszobaban. - Nekem tenyleg mennem kell. Csak megmondom Lady Ivashkovnak miert jottem – es elmegyek a Birosagra. De mindennek igy kell jatszodnia. - Hogy kell jatszodnia? – kerdezte Lissa, lassan felallt. - Ő… ő majd tudja. – Lissa, tudtam, nem nez ki felelmetesen. Ő aranyos, karcsu es szep, de Joe arcan felelem volt – az is. Lissa egy ijesztő pillantast kuldott fele. Ez emlekeztetett egy korabbi talalkozasra Abebel. – Tenyleg. – tette hozza a fiu. – Mennem kell. Ismet elkezdet mozogni, de hirtelen, ereztem Lissan athaladni a lelek egető hullamat. Joe megtorpant, es Lissa elindult feleje. - Mit tudsz, ami Lady Ivashkovrol szol? – kerdezte Lissa. - Egyszerű, kuzin. – mormolta Adrian. – Nem kell tul sok lelket hasznalnod, hogy valaszt kapj. Lissa a kenyszert hasznalta Joen, annyira, hogy talan babkent lehetett volna a fiuval jatszani. - A penz. – Joe zihalt, szeme tagra nyilt. – A penz miatt. - Milyen penz? – kerdezte Lissa. Joe habozott, mintha ellenprobalt volna allni, de hamar beadta a derekat. Nem tudott harcolni a hatalmas kenyszer ellen, nem volt lelekhasznalo. - A penz… a penz a tanuskodasert… arrol, hogy hol volt. – Joe a fejet Adrian fele rantotta. Adrian hűvos kifejezese megingott egy kicsit. - Hogy erted hol voltam? Azon az ejszakan, amikor a nagynenem meghalt? Azt akarod mondani… - Christian felbeszakitotta Adriant, hogy ne tudja befejezni. - Lady Ivashkov fizetett neked, hogy azt mond lattad Adriant? - En lattam. - kialtott Joe. A fiu lathatoan izzadt. Adriannek igaza volt: Lissa tul sok lelket hasznalt. Ez fizikailag is fajt Joenak. – En csak… en csak… nem emlekszem hanykor… nem emlekszem semmilyen időpontra. Ezt mar mondtam a masik fickonak is. Ő fizetett nekem egy alkalommal mikor ott voltal. Adriannak nem tetszett ez, egyaltalan nem. A tekintelye miatt, nyugodt maradt. - Hogy erted azt, hogy ’a masik fickonak’? - Ki mas? – kerdezte Lissa. – Ki volt meg vele? - Senki! Lady Ivashkov csak biztos akart benne lenni, hogy a fia tiszta marad. En hamisitottam meg az adatokat. Ez a srac… ez a srac kesőbb jott… meg akarta tudni, hogy mikor volt Hathaway korul. Volt egy kattanas az előszobaban, ami a bejarati ajto nyilasabol jott. Lissa előre hajolt, kezevel felerősitve a kenyszert. - Ki? Ki volt ő? Mit akart? Joe ugy nezett ki, mintha sulyos fajdalmai lennenek. Nyelt egyet. - Nem tudom ki volt ő! Senkit sem lattam. Nehany morat. Csak bizonysagot akart arrol, hogy mikor lattam Hathawayt. Tobbet fizetet nekem, mint Lady Ivashkov. Nem art… - ketsegbeesetten nezett Lissara. – Nem artottam senkiben, amiert

elfogadtam mind kettőt… kulonosen azert, amit Hathaway tett… - Adrian? – Daniella hangja szolalt meg a folyoson. – Itt vagy? - Allj le! – figyelmeztette Adrian Lissat halk hangon. Nem volt benne semmi trefa. Lissa hangja meg mindig lagy volt, ahogy figyelmet ismet Joe fele iranyitotta. - Hogy nezett ki? A mora? Ird korul őt. Magas sarku cipő kopogott a diszterem fabol keszult padlojan. - Mint senki! – mondta Joe. – Eskuszom! Egyszerű. Rendes. Kiveve a kezet… kerlek, hadd menjek… Adrian felre tolta Lissat, megtorve a kapcsolatot kozte es Joe kozott. Joe szinte a foldre rogyott, majd megmerevedett, ahogy Adrianre bamult. Tovabbi kenyszer – de lenyegesen kevesebb, mint amennyit Lissa hasznalt. - Felejtsd el ezt. – sziszegte Adrian. – Soha nem tortent meg ez a beszelgetes. - Adrian, mit… Daniella megallt a nappali ajtajaban, a furcsasagokat kemlelve. Christian meg mindig a kanapen ult, de Adrian es Lissa par centire voltak Joetől, aki meg mindig uszott az izzadsagban. - Mi folyik itt? – kialtott Daniella. Adrian hatrabb lepett, es anyjara villantotta egyik bajos mosolyat, amivel olya sok nőt hoditott mar meg. - Ez a ficko azert jott, hogy lasson teged, anyu. Mondtuk neki, hogy varjon meg, meg haza ersz. Mi pedig eppen indulnank. Daniella pillantasa a fia es Joe kozott cikazott. Egyertelműen kenyelmetlenul erte a forgatokonyv es a zavarossaga is. Lissat meglepte az ’eppen indulnank’ megjegyzese, de kovette Adriant. Christian is. - Jo volt latni teged. – mondta Lissa, probalt mosolyogni, hogy megegyezzen Adriannel. Joe teljesen kabultan nezett. Adrian utolso parancsa utan, szegeny gondnok talan meg az is elfelejtette, hogy az Ivashkovoknal van. Lissa es Christian sietve kovette Adriant mielőtt Daniella előtt mondananak tobbet. - Mi a franc volt ez? – kerdezte Christian, mikor kiertek. Nem voltam biztos benne, hogy Lissa ijesztő kenyszerere kerdezi ezt, vagy amire Joe mutatott ra. - Nem tudom biztosan. – mondta Adrian, kifejezese sotet. Nem volt tobb vidam mosoly. – De beszelnunk kellene Mikhaillal. - Rose. Dmitrij hangja megnyugtato volt, ez hozott vissza hozza, Sydneyhez, es a kocsihoz. Ketsegtelenul felismerte a kifejezest az arcomon, es tudta hol voltam. - Minden rendben van ott hatul? – kerdezte. Tudtam, hogy a ’hatul’ a Birosagot jelentette es nem a hatso ulest. Bolintottam, bar az ’oke’ nem volt eleg jo szo arra, aminek en csak tanuja voltam. Minek is voltam tanuja? Egy hamis vallomas beismeresenek. Beismerese annak, hogy ellentmondanak egyes ellenem iranyulo bizonyitekok. Nem erdekelt annyira, hogy Joe azert hazudott, hogy Adriant biztonsagban tartsak. Adrian nem vett reszt Tatjana Richelle Mead Vámpírakadémia 6 Utolsó áldozat www.ingyen-konyv.blogspot.com gyilkossagaban. En akartam szabad es tiszta lenni. De mi van a tobbi resszel? Nehany ’egyszerű’ mora aki fizetett Joenak, hogy hazudjon a tartozkodasi helyemmel kapcsolatban, igy nekem nem lett alibim a gyilkossag idejeben? Mielőtt teljesen fel tudtam volna dolgozni ezek kovetkezmenyeit, eszrevettem, hogy az auto megallt. Kenyszeritettem a Joe-infot az agyam hatso felebe, es

megprobaltam szamba venni az uj helyzetet. Sydney laptopja izzott az első ulesen, mikozben atlapozott valamin. - Hol vagyunk? – kikukucskaltam az ablakon. A fenyszoroban, lattam egy szomoru, zart benzinkutat. - Altswood. – mondta Dmitrij. Az en becslesem nem volt semmi mas, csak egy benzinkutnal. - Az utolso hely ehhez kepest New York volt. Sydney becsukta a laptopot. Visszaadta, es meg leraktam mellem, kozel a hatizsakokhoz, miket csodaval hataros modon elhozott, amikor eljott a motelből. Hatra tolatta a kocsit es elhagytuk a parkolot. Nem tul messze lattam az autopalyat, es vartam, hogy fele forduljunk. Ehelyett elmentunk a korabbi benzinkutnal, melyen a sotetsegbe. Mint az utolso helyen, hegyekkel es erdőkkel voltunk korul veve. Csigatempoban tűntunk el egy apro kavicsos uton az erdőben. Az uton csak egy nagy auto fert el, de valahogy nem is vartam, hogy nagyobb forgalomba kerulnenk. Hasonlo utakon vitt minket melyebbre es melyebbre az erdőben, es bar nem lattam az arcat, Sydney szorongasa volt erzekelhető az autoban. A perceket oraknak ereztem, amig a keskeny osveny megnyilt egy nagy, piszokba-burkolozo tisztasra. Egyeb jarművek – eleg reginek latszoak – parkoltak ott. Ez egy furcsa hely volt a parkolasra, figyelembe veve, hogy magunk korul csak a sotet erdőt lattuk. Sydney leallitotta a motort. - Egy kempingezőben vagyunk? – kerdeztem. Nem felelt. Inkabb Dmitrijre nezett. - Olyan jo vagy, ahogy mondjak? - Mi? – kerdezte Dmitrij ijedten. - Harc. Mindenki azt mondja, mennyire veszelyes vagy. Igaz ez? Jo vagy? Dmitrij elgondolkozott. - Eleg jo. - Nagyon jo. – gunyolodtam. - Remelem eleg lesz. – mondta Sydney, elerve az ajto kilincset. En is kinyitottam az ajtot. - Rolam nem kerdezed meg? - Mar tudom, hogy te veszelyes vagy. – mondta. – Lattam. A bokja kicsit enyhitett a kenyelmetlensegemen, ahogy atmentunk a videki parkolon. - Miert alltunk meg? - Azert, mert innen gyalogolnunk kell. – bekapcsolt egy zseblampat, es az vegig ragyogott a hatalmas teruleten. Vegul, eszrevettuk a gyalogutat megvillanni a fak kozott. Az osveny kicsi volt es konnyű, mert meg a gyomnovenyek is hianyoztak korulotte. – Ott. – mondta Sydney, es elindult fele. - Varj. – mondta Dmitrij. Ele ment, hogy az elen jarjon, es en rogton felvettem a hatso poziciot a csoportban. Ez egy szokasos testőr formacio volt. Olyan volt, mintha egy morat kisertunk volna. Az előző gondolataim miatt Lissa villant a fejembe. Teljes figyelmemet a helyzetunkre osszpontositottam, osszes erzekszervemmel a lehetseges veszelyeket kerestem. Lattam, hogy Dmitrij is ugyan ebben az allapotban van. - Hova megyunk? – kerdeztem, mikozben gondosan kikerultem minden gyokeret es lyukat az osvenyen. Agak szantottak vegig a karomon. - Olyan helyre, amit az emberek garantaltan nem kapcsolnak ossze veled. – mondta Sydney, komor hangon.

Tovabbi kerdes todult az ajkamra, mikor egy hirtelen ragyogo feny elvakitott. A szemem nagyra nőtt, hogy osszhangban legyen a sotetseggel, es a fenyerő valtozas tul hirtelen volt. Suhogo hangokat hallottam a fak kozott, mintha sokan mocorognanak korulottunk, es ahogy visszatert a latasom, vampir arcokat lattam mindenutt.

KILENC (Fordította: Lissa, Nitty)

SZERENCSÉRE, MORÁK VOLTAK. Ez nem állított meg attól, hogy ki kapjam az ezüst karót, és közelebb húzódtam Sidney-hez. Senki sem támadott meg minket, úgyhogy csak tartottam a pozíciómat. Ahogy egyre több és több fényt láttam, észrevettem, hogy úgy 10 ember vesz minket körül. Azt mondtuk Sidneynek hogy jók vagyunk,és ez igaz is: Dimitrij és én talán képesek lennénk hatástalanítani egy ilyen csoportot, mint ez. Azonban azt is észrevettem, hogy a csoport nem csak morákból áll. A hozzánk legközelebb állók morák voltak, de körülöttük dampirok álltak. Azt hittem, hogy a fények fáklyákból vagy lámpákból származnak, de egy tűzgolyó volt, ami egy mora keze körül égett. Az egyik mora férfi előre lépett, Abe-vel egykorú lehetett, bokros szakállal volt, és egy ezüstkarót tartott a kezében. A férfi tekintete átsiklott felettem és Dimitrij felett és leeresztette a karóját. Sidney állt a férfi tekintetének középpontjában, és hirtelen a kezéért nyúlt. Dimitrij és én már mozdultunk, hogy megállítsuk őt, de a körülöttünk állók kezei megállítottak minket. Harcolhattunk volna velük,de megdermedtem, amikor meghallottam Sidney sziszegését. - Várj! A szakállas férfi megragadta az állát és a fény felé fordította. És a fény megvilágította a tetoválását. Elengedte őt,és hátra lépett. - Lily-lány - dörmögte. A többiek figyelme kissé lankadt, de a karójukat, még mindig előre szegezve tartották és támadásra készen álltak, ha provokálnánk őket. A mora vezető Dimitirij-re és rám fordította a figyelmég. - Ti azért vagytok itt hogy csatlakozzatok hozzánk? - kérdezte óvatosan. - Menedékre van szükségünk. - mondta Sidney könnyedén. - Üldözik őket a Romlottak. A nő a tűzgömbbel a kezében szkeptikusan nézett. - Még több kém a Romlottaknak. -A királynő halott. - mondta Sidney a fejével felém bökve - Azt hiszik ő ölte meg. A kíváncsi részem beszélni kezdett, de gyorsan befogtam a számat, amit bölcsen tettem, tudván, hogy ez a bizarr fordulat a legjobb számunka és Sydney mindent a kezében tart. Nem értettem, amit mondott. Mikor azt mondta, hogy a Romlottak üldöznek, azt hittem, hogy megpróbálja elhitetni, hogy Strigák vannak a nyomunkban. Miután a királynőt említette, azután már nem voltam annyira biztos ebben. Abban sem voltam biztos, hogy miután azonosítottak, mint potenciális gyilkost - ez okos dolog volt-e. Az egészről annyit tudtam, hogy Brown Beard elkaphatna és beszedhetné az értem járó jutalmat. A ruháit elnézve tudta volna, mire használni. Meglepetésemre egy mosoly terült szét az arcán. - És van már új uralkodó? - Nincs. - mondta Sydney. - Hamarosan lesz a választás és majd megválasztják az új uralkodót.

Az eddig mosolygó csoport arcán egy helytelenítő és megvető arckifejezés jelent meg. Nem segítetve a helyzetemen. - Hogyan máshogy választhatnának királyt, vagy királynét? - A helyes módon. - mondta a legközelebb álló dhampir. – Ahogy ezt sok évvel ezelőtt is tették. Csatával, mindhalálig. Vártam a poént, de a srác úgy tűnt komolyan beszélt. Meg akartam kérdezni Sidney-t, hogy hová hozott minket, de úgy tűnik nem ez az a pillanat. A vezetőjük megfordult, és elsétált az ösvényen. A csoport követte őt. Hallgatva a beszélgetésüket, nem tudtam leküzeni a rosszallásom – bár az életük egy hajszálon múlt. Izgatott az akcentusok. A motel recepciósnak igen erős déli akcentusa volt, pontosan olyan, mint amilyet elvárnál az országnak a sarkában. A kíséretünk akcentusa is hasonló hangzott, de keveredett közé egy néhány másmilyen kiejtés is. Ezek engem Dimitrij akcentusára emlékeztettek. Annyira feszült, és ideges voltam, hogy alig vettem észre mennyi ideje megyünk már. Végül az út, egy olyan helyre vezetett minket, ami úgy nézett ki, mint egy jól elrejtett tábor. Egy hatalmas tábortűz lobogott a tisztáson, amely körül emberek ültek. Még, a tűz egyik oldalon épületek látszódtak szétszórtan belógva az erdőbe a kiszélesedett út mentén. Nem volt túl nagy út, de még is olyan illúziót keltett, mintha egy város lenne. Az épületek kicsit, és kopottak voltak, de valószínűleg lakhatók. A tűz másik oldalán a föld meredeken emelkedett Apache-hegység, eltakarva a csillagokat. A pislákoló fényben láttam a helyek arculatát, aminek felszínét durva kövek és elszórtan fák borítottak és itt-ott fekete lyukak tarkították. A figyelmemmel ismét az élőkre koncentráltam. A tűzkörül összegyűlt tömeg – körű belül egy tucat – elhallgatott, ahogy a kíséretünk bevezetett közéjük. A bennem lévő harcos megszámolta őket és megtervezte a támadást. Aztán, mint ahogy azt már korábban is feltérképeztem az arcokat. Sok mora kerveredett dhampirokkal. És – ez még jobban sokkolt engem – emberekkel. Nem etetők voltak. Nos, nem abban az értelemben, ahogy én ismeretem az etetőket. Még a sötétben is láttam a harapások nyomait néhány ember nyakán, de arra következtettem a furcsa arckifejezésből, hogy nem mondhatnám rendszeres véradóknak őket. Nem voltak magasak. A morák és a dhapirok közé voltak keveredve, beszélgettek, ületek, álltak – egy egységet alkottak. Azon töprengtem, hogy olyanok mint az alkimisták. Lehet hogy volt néhány üzleti ügyük a barátommal. A szoros kíséret kezdett lazulni körülöttünk, és én odakúsztam Sidney-hez. - Mi a csoda ez az egész??? - Őrzők - mondta halkan. - Őrzők? Mit jelent ez? - Ez azt jelenti - mondta a szakállas mora, - ez azt jelenti, hogy ellentétben a ti népetekkel, Mi követjük a régi szokásokat, úgy ahogy nektek is kellene. Megnézve az Őrzők viselt ruhát, és a gyerekeket, akik mezítláb voltak. Látszódott, milyen messze vagyunk a civilizációtól. Fogadni merte volna, hogy nincsen áramuk. Már annak a küszöbén voltam, hogy azt mondom,ez a hely nem arra való hogy éljenek itt,de aztán eszembe jutott hogy ezek az emberek hogyan beszéltek a harcról és a halálról,és inkább befogtam a számat. - Miért vannak itt Raymond? - kérdezte egy nő, aki a tűz mellett ült. Ember volt, de normálisan beszélt a morával, nem álmodozva, mint általában az etetők. - Csatlakoznak hozzánk? - Raymond megrázta a fejét. - Keresik őt,a királynő megöléséért. Sidney oldalba bökött, mielőtt cáfolhattam volna az állítást. Szóval fogcsikorgatva vártam, de meglepődtem. A tömeg tisztelettel és csodálattal nézett rám.

- Mi vagyunk a menedékük. - mondta Raymond és ránk mosolygott. - Ezért szívesen látunk itt titeket, csatlakozzatok hozzánk, és éljetek velünk. Vannak szobáink a barlangokban. Barlangok? Megrándult a fejem,és felnéztem a sziklákra a tűz felett,és végre megértettem hogy mik voltak azok a fekete lyukak. Sidney válaszolt, és megpróbáltam a döbbenetet nem észrevehetővé tenni az arcomon. - Mi nekünk csak szükségünk van arra, hogy itt maradhassunk.... - Habozott, nem tudta mennyi ideig tervezzük. - Talán néhány napig. - Itt maradhattok a családommal. - mondta Raymond – mindannyian – ezt Sydney-nek mondtam és úgy hangzott, minta aki teljesen együtt érez vele. - Köszönjük. Hálásak lennénk,ha a házadban tölthetnénk az éjszakát. - Az utolsó szó hangsúlya hozzám szólt. Felfogtam ezt. A faszerkezetű házak az út mentén nem voltak fényűzőek, de jobbak, mint ha néhány napig egy barlangban kéne lennünk. A falu, vagy közösség, vagy nem tudom mi volt valójában, egyre izgatottabnak tűnt. Folyton kérdezgettek engemet a szokásos dolgokról, hogy mi a nevem, aztán azt is megkérdezték hogyan öltem meg a királynőt. A kérdésektől, az a nő mentett meg minket, aki Raymon-al beszélt. - Elég! - rótta meg a többieket. - Már késő van, és én biztos vagyok benne, hogy éhesek. Majd éhen haltam. A nő kijelentése csalódottságot váltott ki néhányukból, de biztosította őket, hogy holnap is tudnak velünk beszélni. A nő megmondta nekünk, hogy Sarah-nak hívják, miközben a poros úton végig vezetett minket. Raymont azt mondta, hogy nemsokára látjuk egymást. Ahogy mentünk mi láttunk másokat bandukolni elszórtan a rozoga a rozoga házak között közben. Sarah egy pillantást vetett Sidney-re. - Hoztál nekünk valamit? - Nem. - mondta Sydney. – Most csak kísérőként vagyok itt. Sarah csalódottnak látszott, de bólintott. - Fontos feladat. Sydney összevonta a szemöldökét és úgy tűnt, hogy tényleg nyugtalan. - Mikor hoztak utoljára az alkimisták nektek valamit? - Pár hónapja - mondta Sarah pillanatnyi gondolkodás után. Sydney arc kifejezése elsötétült, de nem mondott semmit. Sarah végül bevitt minket egy nagyobb és szebb kinézetű házba, habár ez se volt kifestve és fából készült. Belül koromsötét volt, így megvártuk míg Sarah felkapcsolja a régimódi lámpát. Igazam volt. Nincs áram. A föld és a falak keményfából készítették, és a falak egy nagy, világos szőnyeg borította. Úgy tűnt, hogy egy konyha és egy nappali keresztezése a szoba. Középen egy nagy kandalló volt, az egyik oldalon egy fa asztal és néhány szék állt, a másik oldalon pedig nagy párnak voltak a földön, amiről azt feltételeztem, hogy kanapéként szolgáltak. A kandalló melletti állványon szárított gyógynövények lógtak, betöltve a szobát fűszeres illattal. A hátsó falon három ajtó volt és Sarah az egyik felé biccentett. - Aludhatok a lányok szobájában – mondta. - Köszönöm – mondtam, nem voltam benne biztos, hogy látni akarom a vendég szobaként szolgát szállásunkat. Már hiányzott is a motel. Kíváncsian vizsgálgattam Sarah-t. Úgy látszott, hogy Raymond-al egykorú, és egy sima térdig érő kék ruhát viselt. Szőke haját hátra fogta. - Raymond házvezetője vagy? - ez volt az egyetlen szerep, amiben eltudtam őt képzelni. Volt egy pár harapás nyom a nyakán, de nyilvánvalóan nem volt etető. Legalább is nem teljes munkaidőben. Talán csak itt volt etető és mellette vezette a háztartást. Elmosolyodott. - A felesége vagyok. Az én egyetlen reakcióm az volt, hogy: OH

Sidney éles szemekkel nézett rám figyelmeztetésképpen: hadd ezt. Ismételten összeszorítottam az állkapcsomat, és röviden biccentettem felé hogy értettem. De nem értettem. A dhampir és mora közötti kapcsolat az mindennapos. De mora és ember? Ez érthetetlen volt. Régen még születtek dhampair gyereke, de modern világban, már a morák nem keveredtek velük (meghitt módon). Persze, közöttük éltünk. A morák és a dhampirok dolgoztak együtt az emberek világában, sőt vásároltak házat a is az emberek lakta településeken, és bizarr megállapodásokat kötöttek titkos társaságokkal, mint az alkimisták. És persze a morák táplálékát az emberek adták – ez egy dolog volt. Ha egy mora tartott egy embert a közelében, az azért volt, mert az etetője. Ez volt az intimitás szintje. Az etető volt az étel, ez egyszerű volt. Jól tartott étel, de az étel nem lesz az ember barátja. A mora és egy dhampir közötti szex,és közben a vérivás megalázó volt, de egy mora és egy ember közötti szex és vérivás? Érthetetlen volt. Volt néhány dolog, ami megdöbbentett. Hajlandó voltam egy románcra, de az emberrel való házasság elképzelése taszított. Nem számított, hogy a véradó hogy nézett ki, mint Sarah vagy Sidney. A morák nem voltak együtt az emberekkel. Ez primitív, és piszkos dolog volt. De ők, a mi népünkkel ellentétben a régi szokások szerint éltek. A vicces az volt, hogy bármennyire is piszkosnak éreztem ezt, tudtam, hogy Sidney még ennél is mocskosabbnak érezi. Ő nem pislogott annyit, mint én és Dimitrij, pedig ugyan úgy érzett, csak jobban titkolta a meglepettségét. A döbbenetemből kizökkentett a zaj, ami az ajtótól jött. Megérkezett Raymond, és nem volt egyedül. Egy vámpír kisfiú úgy 8 éves lehet a vállán ült, és körülbelül azonos korú mora lány szaladgált körülöttük. Egy csinos nő, aki úgy 20 körül lehet követte őt, és mögötte egy aranyos vámpír srác jött, aki úgy velem egykorú lehetett, de nem pontosan annyi éves, mint én. Ezt követte a bemutatkozás. A gyerekeket Molly és Phil-nek hívták. A harmadik nőt Paulettenek hívták. Ők mindannyian ott maradtak, de nem tudtam elképzelni az ő kapcsolatukat, eltekintve a sráctól, aki velem egykorú volt. Ő volt Raymund és Sarah fia Joshua. Mindannyiunkra mosolygott, különösen rám és Sidney-re, és olyan szeme volt, ami az Ozerákat jutatta az eszembe. De Christian-nak szőke haja volt. Joshua-nak homokos szőke haja volt, arany csíkokkal. Be kellett vallanom, hogy ez egy vonzó kombináció volt. De az agyam egyik része eszembe jutatta, hogy ő egy mora és egy ember gyermeke, nem egy mora és egy dhampiré, mint én. A végeredmény ugyan az volt, de bizarr. - Vezesd őket a szobába. - mondta Sarah, Paulette-nek. - Ti többiek alhattok a padláson. Beletelt egy kis időbe, még rá jöttem, hogy a ti többieket: Joshua, Paulette, Molly és Phil-re érti. Felnéztem, és volt ott valami, ami tényleg, ami úgy nézett ki, mint egy galéria. Nem nézett ki elég nagynak négy ember számára. - Nem akarunk kellemetlenséget okozni. - mondta Dimitrij. És én befejeztem. - Mi itt is megleszünk. - Ne aggódjatok ez miatt. - mondta Joshua. És ismét rám mosolygott. - Én nem bánom, és Angelina sem. - Ki? - kérdeztem. - A húgom. Elnyomtam egy grimaszt. Öten tényleg nem férnek el ott. - Köszönöm nektek. - mondta Sidney. - Nagyra értékelem, de nem maradunk sokáig. - Kár. - mondta Joshua. - Állj le a flörtöléssel Joshua. - mondta Sarah. - Ti hárman kértek valamit enni lefekvés előtt, melegíthetek egy kis pörköltet, és van még egy kis kenyerünk is. - Nincs rá szükség. - mondta sietve - Én tökéletesen megelégszek egy kis kenyérrel is. - Én szintén. – mondta Dimitrij.

Azon töprengtem, hogy nem akar neki munkát okozni, vagy ő is osztozik a félelmemben az étel kapcsolatosan. Talán az előbbi. Úgy tűnt Dimitrij nem az a fajta srác, aki mindent túlélne. Paulette valószínűleg egy csomó kenyeret sütött. Behozták nekünk a kis szobánkba, teli tál vajjal, amit biztosan maga Sarah csinált. A helyiség úgy akkora lehetett mint az én szobám a Szt. Vlagyimirban, két matraccal a földön. Két takaró volt mellette, ami valószínűleg nem volt használva már hónapok óta, ebben a melegben. Egy darab kenyeret majszoltam, ami meglepően finom volt, miközben oda adtam az egyik takarót: - A takaró mintázata emlékeztet engem arra, amit Oroszországban láttam - mondtam. Dimitrij is nézegette az anyagját. - Hasonló, de nem teljesen az. - Ez mutatja a kultúra alakulását - mondta Sydney. Fáradt volt, de nem annyira hogy rögtön elaludjon. - Ők magukkal hozták az hagyományos Orosz motívumokat, és keverték őket az Amerikaival. - Hm. Jó tudni. - A család egyedül hagyott minket, ahogy elkészítették a fekhelyünket, a repedéseket figyeltem az ajtón. A zajból ítélve nem valószínű, hogy haljanak minket, de azért suttogva beszéltem. - Készen állsz arra, hogy meg mond nekem, kik ezek az emberek??? Sydney vállat vont. – Őrzők. - Ó igen, és mi vagyunk a Tained. Ez úgy hangzik más néven, mint a strigák. - Nem - Sydney a fából készült falnak támaszkodott. – A stirgák elkárhozottak. Te azért vagy Tained, mert csatlakoztál a modern világhoz, és nem követed a régi hagyományokat. - Hé, mi fejlődünk. Nem vagyunk azok az overállal és benzcel tipusok.[szerk.-ezt a mondatot nem nagyon értettem] - Rose! - Dorgált meg Dimitrij. És a szemével az ajtó felé bökött. - Légy óvatos. És különben is csak egy embert láttam overállban. - Ha ettől jobban érzitek magatokat - mondta Sydney - azt hiszem, hogy a ti életstílusotok jobb. Amikor az emberek keverednek ezzel az egésszel...ez undorító... már nem azért. Csendben megborzongtam. - Hidd el, ugyan így érzek. Nem tudom elhinni… Nem tudom elhinni, hogy így élnek. Bólintott, és hálásnak tűnt, hogy osztom a véleményét. - Inkább csak a saját fajtátoknál maradjatok. Kivéve... - Kivéve mit? - sürgettem őt, és úgy tűnt, hogy zavarban van. - Még ha emberekkel nem is házasodtok, de egy városban éltek velük. Ezek az emberek nem... - Az alkimisták ezt jobban preferálják. - Dimitrij kitalálta. - Nem támogatjátok a szokásaikat, de örültök hogy bujkálnak. - Sydney bólintott. - Jobb, ha a vámpírok bujkálnak az erdőben és távol maradnak az emberektől még, ha az élet stílusuk számunkra idegen. - Ezek az emberek nagyon ellenségesek? - kérdeztem. Tele voltak háborúval, és vártak rá. Mind készen álltak harcolni, akár a Morák, a dhampirok, és az emberek. - Remélem nem. - mondta Sydney kitérően. - Hagyták hogy itt maradjunk. - mondta Dimitrij. - Ismerik az alkimistákat. Miért kérdezte Sarah hogy nem hoztál-e nekünk valamit? - Mert ez az amit teszünk - mondta. - Minden egyes csoportnak, mint ők, élelmet és gyógyszereket adunk. Ezért kérdezte Sarah.

- Várj, azt mondtad, hogy a csoportok, mint ezek. Hány ilyen csoport létezik? - Dimitrij felé fordultam. – Ők nem olyanok, mint az alkimisták, ugye? Te tudtál erről az egészről, csak nem mondtad? - Engem is ugyan, úgy meglepett a dolog, mint téged – rázta meg a fejét Dimitrij. - Néhányan nagyobb vezető gondolom tudja - mondta Sidney. - De nincs róluk semmilyen adat, és információ. Ezek az emberek nagyon jól rejtőzködnek. Távol maradnak az emberektől, csak együtt vannak. Nem szeretik a Ti népeteket. Sóhajtottam. - Mi az oka annak, hogy nem fordítottak nekünk hátat, és azért olyan izgatottak, mert megöltem a királynőt. Erről jut eszembe, ezt nagyon köszönöm. Sydney egyáltalán nem tűnt bocsánat kérőnek. - Ez biztosítja a védelmünket. - ásított egyet - De most? Kimerültem. Nem fogom tudni követni ezt az őrült tervet, a tiédet, vagy Abe-ét, ha nem aludhatok. Tudtam, hogy fáradt, de csak most éreztem át. Sydney nem olyan mink mi. Mi nekünk is szükségünk volt az alvásra, de kibírtuk alvás nélkül is, ha szükség volt rá. Sydney egész éjjel ébren volt. Úgy nézett ki, mint aki ébren is képes lenne elaludni. Megfordultam Dimitrij felé. Ő is már nézett. - Váltjuk egymást? - kérdeztem őt. Tudtam, hogy egyikünk sem engedné, hogy a csoportunk védtelenül maradjon, ezen a helyen se, még ha most állítólag a királynő gyilkosa vagyok. Bólintott. - Te menj először, Én…. Az ajtó kivágódott, és én meg Dimitrij felpattantunk harcra készen. Egy dhampir lány állt ott, és minket nézett. Egy pár évvel volt fiatalabb, mint én, talán egy korú lehetett a barátommal Jill-el, aki a Szt. Vlagyimirba jár,és harcolni szeretett volna megtanulni. Ez a lány pontosan úgy nézett ki. Gesztenye barna derékig érő haja volt, és ugyan olyan kék szeme, mint Joshua-nak. - Nos. - mondta. - Ti vagytok azok a nagy hősök, akik elvették a szobámat. - Angelina? - tippeltem, abból hogy emlékeztem arra, amit Joshua mondott. - Igen - mondta. Szemrebbenés nélkül végig nézett rajtam, és nem úgy tűnt, mint akinek tetszik, amit lát. Aztán vetett egy éles pillantást Dimitrij-re, arra számítottam, hogy megpuhul, amikor ránéz, ahogy a többi nő, de ő nem. Őt ugyan olyan gyanúsan méregette. Visszafordította a figyelmét rám. - Én nem hiszem el. - jelentette ki. - Te túl puhán. Túl csinos vagy. Csinos? Igazán? Tényleg nem éreztem magamat annak a szakadt farmeromban és a pólómban. Megfigyelve az öltözetét, talán meg tudtam érteni, bár. A ruhája tiszta volt, de a farmerja mind két térde körül elég kopott volt, a pólója pedig egy sima pamutpóló volt, amiről nem mondtam volna meg, hogy eredetileg fehér volt. Talán csinos voltam a számára, ha ezen összehasonlítást vesszük figyelembe. Természetesen, ha valaki megérdemelte a csinos címet, az Sydney volt. A ruhái megfelelnének még egy üzleti találkozóra is, és ami fontos, hogy az utóbbi időben nem harcolt sehol. Angelina rá még egy pillantást sem vetett. Az alkimisták itt ismertek voltak. Kellékeket hoztak, aztán elmentek. Olyasmik voltak, mint az ügynökök. Függetlenül attól, én tényleg nem tudtam mit mondjak Angelinának. Nem tetszett nekem, amikor azt mondta rólam, hogy törékeny vagyok. A türelmetlenség fellángolt bennem, de nem voltam hajlandó problémát okozni azzal, hogy harcolok a vendéglátónk lányával. Ezért vállat voltam. - A látszat csal. - mondtam. - Igen - mondta fagyosan Angelina. - Az biztos. – Keresztülsietett a szobán a sarokban lévő kis ládáig, és előhúzott valami hálóing félét. – Jobb, ha nem csinálsz rendetlenséget az ágyamba. - Figyelmeztetett engemet, aztán egy pillantást vetett Sidney-re, aki a a másik matracon ült. - Az nem érdekel, hogy mit csináltok Paulette-val.

- Paulette a húgod? – kérdeztem. Még mindig nem tudtam ezt a családod összerakni. Nem úgy tűnt, mintha olyat mondtam volna, amivel megbánthatom ezt a lányt. - Természetesen nem, - Pislogott Angelina. És becsapta az ajtót, amikor elment. Meglepetten bámultam utána. Sydney ásított,és nyújtózkodott egyet a matracon. - Paulette, valószínűleg Raymond…. Am,nem tudom... Szeretője. - Mi? - Nyögtem ki. - Egy mora elvett egy embert, és viszonya van egy másik morával. Nem voltam benne biztos, hogy sokáig tudtam volna ebben élni. - Ne kérd hogy magyarázzam meg. Nem akarok többet tudni erről a te őrült utadról, ha nem muszály. - Ez nem az én utam – válaszoltam. Egy idő után jött Sarah, hogy bocsánatot kérjen Angelina viselkedése miatt, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy nincs-e valamire szükségünk. Biztosítottuk őt, hogy nincs semmire szükségünk, és megköszöntük a vendéglátást. Ahogy elment, elosztottuk Dimitrijvel az éjszakai őrködést. Jobban örültem volna, hogy mindketten fent maradunk, mert nem voltam benne biztos, hogy Angelina az álmunkban nem vágja el a nyakunkat. De szükségünk volt pihenésre, és azt is tudtam, hogy mind ketten gyorsan reagálnánk arra, ha hallanánk, hogy nyílik az ajtó. Szóval hagytam, hogy Dimitrij-jé legyen az első óra, amíg én lefeküdtem Angelina ágyába. Meglepően kényelmes volt. Vagy talán azért éreztem így, mert nagyon fáradt voltam. Mélyen elaludtam, és elkezdtem álmodni... De nem akármilyen álom volt. Adrian! Ez az ötlet nagyon jó volt. Ott kellet hagynom őt, és alig vártam, hogy valakivel beszélhessek mindarról, ami a bíróságon történt. A szökésem közben nem volt sok időnk beszélgetni. Az álom kezdett kialakulni. Tisztább és világosabb lett. Ezt a helyet még soha nem láttam. Formás nappali, székek, kanapék, párnák levendulásak. Képek sorakoztak a falakon, és a sarokban egy hárfa is volt. Szerencsére egy farmerben és egy pólóban voltam, és a nyakamba volt a Nazar. De Adrian arca helyett, Robert Dora arcát láttam. És Victor Daskov vele volt... Fordítás:www.konyvafoknak.5mp.eu honlap számára.

TÍZ Fordította: Lissa, Nitty

HA A BARÁTOD AZ ÁLOMDBA JÁR, akkor sok mindent megtanulhatsz. Az egyik dolog az, hogy amit álmodban megcsinál veled, azt a valóságban is megcsinálja. Ugyan úgy érzitek. Ugyan úgy olyan intenzitású a csók, ami közte és közted elcsattan, mint a valóságban. Habozás nélkül Victor felé ugrottam, hogy megfojtsam őt. Jó ötletnek tartottam. De végül nem volt az. Mielőtt elérhettem volna őt, nekicsapódtam egy kemény láthatatlan falnak. Megállított, és én visszapattantam. Megpróbáltam ismét eljutni hozzá, de az helyett fájdalmasan a földre vágódtam. Igen, az álmunkban ugyan úgy érezzük a fájdalmat, mint a valóságban. Dühösen és idegesen néztem Robert-re. - Tudod használni telekinézist [szerk.-mikor irányítod valaki elméjét] Tudtam, hogy lehetséges volt, de sem Adrian se Lisa nem volt képes rá. Nagyon nem szerettem arra gondolni, hogy Robert képes tárgyakat mozgatni és láthatatlan akadályokat tud létrehozni. Ez hátrány volt, amire most nincs szükségem. - Én irányítom a saját álmomat. Victornak még mindig önelégültnek és számítónak tűnt. Rájöttem, hogy milyen méltatlan helyzetben vagyok, és talpra ugrottam. Konokul álltam, a testem teljesemet teljesen megfeszítettem, és azon gondolkodtam, hogy Robert még mindig tarthatja ezt a láthatatlan falat. - Befejezted a hisztit? - kérdezte Victor. - Ha úgy fogsz viselkedni, mint egy civilizált ember, akkor a beszélgetésünk sokkal kellemesebb lesz. - Engem nem érdekel ez a beszélgetés. Az egyetlen dolog, amit csinálni fogok, hogy elkaplak és átadlak a hatóságoknak. - Bájos - mondta Victor. - majd osztozunk a cellán – ettől összerezzentem. - Igen – folytatta - Magammal rántalak. Igen, tudok mindenről, ami történt. Szegény Tatiana. Egy ilyen tragédia. Egy ilyen nagy veszteség. A gúnyos hangja valamit az eszembe juttatott. - Te… Ugye neked semmi közöd nem volt hozzá? Victor szökése a börtönből nagy félelmet és paranoiát okozott a morák között. Meg voltak arról győződve, hogy Viktor eljön értük. Ismerve a szökés körülményeit, nem osztottam a véleményüket. Viktor egyszerűen, csak elbújt valahol. Most eszembe jutott, hogy forradalmat akart kirobbantani a morák között. Azon töprengtem, ha a királynő gyilkosa a leggonoszabb gazember volt, mi ezt tudtuk. Viktor felhorkantott. - Aligha. - A kezét a háta mögé tette, miközben sétált a szobában. És úgy tett mintha a művészetet tanulmányozná. - Sok bevált módszerem van, hogy elérjem a célomat. De a gyilkossághoz nem alacsonyodnák le. Az én módszereim sokkal kifinomultabbak. Épp arra szerettem volna rámutatni, mit tett a szeme előtt Lissa-val, de az utolsó szavai megragadták a figyelmemet. - Azt hiszed, hogy én tettem?

Hátranézett, ahonnan eddig tanulmányozat a képet, amin egy ember volt kalapban és cukornáddal a kezében. - Természetesen nem. Te nem csinálnál semmi olyat, ami ennyi előrelátást igényel. És ha az, amit hallottam igaz, akkor te sosem hagytad volna ott a szobát, annyi bizonyítékot hátra hagyva magad után. Abban, amit mondott volt egyaránt sértés is, és bók is. - Nos, köszönöm a bizalmat. Már féltem, hogy azt fogod hinni, hogy én csináltam. Honnan tudod, hogy mi folyik a bíróságon? Vannak ott kémeid? - Egy ilyen hír, gyorsan terjed a morák világában. - mondta Victor. - Tudtam a gyilkosságról, már majdnem abban a percben, amikor megtörtént. És a te szökésedről szintén. A figyelmem középpontjában Victoron állt, de a szemem sarkából láttam Robert-et is. Csendben volt, tekintete őrült és üres volt. Amikor megláttam őt, majdnem megfagyott a vér az ereimben. Ez volt a legrosszabb, ami történhetett, amikor a lélek az uralmába keríti az embert. - Miért érdekel ez téged? - kérdeztem. Victor folytatta járkálást, majd megállt, és az ujjait a hárfa húrjaira tette. - Mert nagyon érdekel a mora politika. És szeretném tudni, hogy ki a felelős a gyilkosságért, és milyen játékot játszik. Gúnyolódtam: - Úgy látszik, mintha féltékeny lennél, hogy valaki meghúzta a ravaszt előtted. A keze ismét a hárfára tévedt, és rám nézett azzal a halványzöld szemeivel, amilyen Lissanak is van. - A vicces megjegyzéseid nem vezetnek téged sehová. Hagyhatod, hogy segítsünk neked, vagy nem. - Te vagy az utolsó ember, akitől szükségem lenne segítségre. Nincs szükségem rá. - Igen, úgy tűnik a dolgok a te javadra szolgálnak. Egy szökésben levő testőr vagy, egy férfival, akiről mindenki azt hiszi, hogy striga. - Viktor az ujjain számolt az érveket. - Persze, azt hiszem, hogy az utolsó része neked nem számít. Tudod, ha megtalálnálak, és lelőnélek, ők úgy fogadnának engemet, mint egy hőst. - Erre ne vegyél mérget. – bár a múltbéli tetteim miatt, már rám meg lettem bélyegezve, d halálosan nyugodd, de határozott hangon folytattam - Én megtalállak. És akkor biztosan nem fogod újra látni a bíróságot - Ne aggódj, tudom hogy képes vagy ölni. Victor leült egy párnázott székre. - Az első dolog, amit meg kell tudnunk, hogy miért akarta valaki a királynő halálát. Abból, amit hallottam, Tatiana legrosszabb döntése az volt, hogy lecsökkentette a dhampir testőr tanoncok korát a végzéshez. Az aki megölte őt, valószínűleg nem értett egyet ezzel. Nem akartam vele egyet érteni. Nem akartam fegyverszünetet tartani vele. Megakartam tudni, hogy valójában hol van most ő. És meg akartam próbálni újra áttörni azt a falat. Megéri a kockázatot, ha kárt tudok okozni neki. Szóval meglepődtem, amikor azon kaptam maga, hogy ezt mondom: - Vagy az, aki ezt tette, valami sokkal rosszabbat akar tenni, még rosszabbat, mint a dhampirokkal tettek. Úgy vélték, hogy a rendelet, túl gyenge volt. Elismerem, hogy megfogni Victort felkészületlenül, a legjelentősebb öröm volt az életemben. Boldog voltam, amikor a felemelte a szemöldökét. Nem volt könnyű olyat mondani, amire nem volt válasza. - Érdekes. - mondta végül. – Lehet, hogy alábecsültelek Rose. Ez egy zseniális következtetés. - Victor várt, még Robertet is kiszakad a kábulatból. Ez félelmetes volt. - Tatiana üzenetet hagyott nekem. – mondtam. Miért csinálom ezt? De legalább megleptem Victort. - Tatiana Ivaskova hagyott neked egy levelet, titkos információkkal? Miért?

Beleharaptam az ajkamba, és a figyelmemet egy képre fordítottam. A képen egy elegáns nő volt, akinek pont olyan zöld szeme volt, mint a Dragomiroknak és a Daskovoknak. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy Robert talán ezt az álmot úgy csinálta, mintha a Daskov várban lennénk, ahol még akkor lakott, amikor kicsi voltak. Visszafordultam a testvérek felé. Victor felállt, és tett néhány lépést felém. - Többet is mondott neked? Tudta, hogy veszélyben van. Tudta, hogy erről a törvény tehet. De nem ez volt az egyetlen dolog, ugye? Én csendben voltam, de egy őrült ötlet kezdett megfogalmazódni a fejemben. Igazából láttam, hogy Victor tudna nekem segíteni. Természetesen, amikor vissza néztem, akkor ez nem is tűnt olyan őrült ötletnek. Én segítettem neki kijutni a börtönből. - Tatiana azt mondta... - El kellene mondanom? Elmondjak neki valamit, amit még Lissa sem tudott? Ha Victor tudja, hogy van még egy Dragomir, akkor ki tudnánk használni a kapcsolatait. De hogyan? Nem voltam biztos benne, de már régen fel voltam készülve a legváratlanabb dolgokra tőle. Viszont... Victor ismeret a morák számos titkát. Szívesen megnézném, ahogy ő és Abe-t, harcolni hogy ki tud többet .De nem volt kétségem arról,hogy Victor sok szóbeszédet ismert a Dragomirok és a Daskovokról. Így hát nyeltem egyet. Tatiana azt mondta, hogy van még egy Dragomir. Lissa apjának viszonya volt egy nővel, és nekem meg kell találnom a kapcsolatukból született gyermeket, hogy Lissa megkaphassa a szavazati jogát a tanácsban. Amikor Victor és Robert váltottak egy csodálkozó pillantást, tudtam hogy a tervem visszájára fordult. Viktor nem tudom nekem segíteni. A fenébe, fenébe. A francba. Megfordult,és a figyelme megint rám összpontosult. - Tehát Eric Dragomir nem volt olyan szent, mint amilyennek játszotta magát. Összeszorítottam az öklömet. - Ne becsméreld Lissa apját. - Ezt még álmomban sem gondoltam volna. Ericet én nagyon szerettem. De igen...Ha ez igaz, akkor Tatianának igaza van. Vasilissának lenne támogatása, és az ő hangja biztosan megmozgatná a tanácsot. Úgy tűnik, hogy változnak a dolgok. – Nevetett. - Azt hiszem, hogy sokan, köztük lehet, hogy a gyilkos sem örülne, ha ez a dolog kiderülne. - Valaki megpróbálta eltüntetni az aktákat Lissa apjáról – már megint gondolkodás nélkül beszéltem, gyűlöltem magam emiatt. Nem akartam újabb információhoz juttatni a testvérpárt. Nem akartam úgy tenni, mintha mind együtt dolgoznánk. - Hadd találjam ki - mondta Victor. - Ez az, amit ki akarsz deríteni. Megakarod találni a zabi Dragomir gyereket. - Hej, ne .... - Ez csak kijelentés - vágott a szavamba – Te tudod, hogy milyen vagyok. Még Vasilissa kétségbeesetten próbálja tisztázni a nevedet a bíróságon, te és Belikov egy szexuális kalandon vagytok, hogy megtaláljátok az ő öccsét vagy húgát. - Semmit nem tudsz rólunk. - motyogtam. Igazán szexuálisan feltöltötten. Megvonta a vállát. - Tudod, az arc mindent elárul. És ez tényleg nem rossz ötlet. Nem jó, de nem is rossz. Adjatok a Dragomir családhoz még egy tagot, és Lissa mellettetek fog szavazni a tanácsban. Nem hinném, hogy van valami nyomotok, amin el tudtok indulni. - Dolgozunk rajta. - válaszoltam kitérően. Victor, Robertra nézett. Tudtam, hogy kettőjük között nincsen semmilyen pszihikai kommunikáció, de ahogy pillantást váltottak, abból tudtam hogy értik egymást. Végül Victor bólintott, és visszanézett rám. - Jól van. Akkor segítünk nektek. - Ez úgy hangzott, mintha valami nagyon nagy szívességet tenne nekem. - Nincs szükségünk a segítségedre.

- Persze hogy igen. Hisz te nem vagy benne a játékba. Te egy politikai darázsfészekbe nyúltál, amiben nincs semmilyen tapasztalatod. Ezt nem szégyen bevallani, mint ahogy én se szégyellem bevallani, hogy ez irracionális és rosszul kitervelt ökölharc, amit csinálok, mert te biztosan bebizonyítod az igazat. - Újabb kétértelmű mondat. - Mi jól haladunk. Egy alkimista segít nekünk. Most újra bizonyíték, hogy ki nincs benne a játékba. Viktor ismét meglepettnek tűnt. Enyhén. - Jobb vagy, mint gondoltam. Tud nekünk segíteni az alkimista, hogy hol van a gyerek? - Dolgozik rajta. - mondtam. Viktor csalódottan sóhajtott. - Akkor időre van szükségünk, ugye? Vasilissanak, hogy tisztára mossa a nevedet, és neked, hogy megtaláld azt a gyereket. - Te vagy az, aki azt hiszi mindent tud. - Mutattam rá. - Azt hittem, hogy te tudsz valamit. - Csalódottságomra, nem. De ahogy kijutok, ígérem hogy elkezdek kutakodni. Oda ment a bátyjához, és megveregette a karját. Robert szeretettel nézett rá. - Hamarosan ismét meglátogatunk tégedet. Tudasd velünk, ha találsz valami hasznosat, aztán találkozunk. A szemeim elkerekedtek. - Te… - Haboztam. Hagytam Victor-t megszökni Las Vegas-ban. Most lenne rá lehetőségem, hogy ő jöjjön hozzám. Talán helyre tehetném a hibámat. - Honnan tudjam,hogy bízhatok benned? - Nem tudod. El kell hinned, hogy az ellenséged ellensége a barátod. - Utálom, amikor ezt mondod. Mindig az ellenségem leszel - Meglepődtem, amikor Robert hirtelen megelevenedett. A homlokát ráncolta,és előrelépett. - A bátyám jó ember, árnyékcsókolta. Ha bántani mered.... Ha bántani fogod, megfizetsz érte. És a következő alkalommal nem térsz vissza, maradsz a halottaiddal. Tudtam, hogy bolondságokat beszél, de az utolsó szavai idegessé tettek. - A bátyád egy pszicho. - Elég, elég. - Victor ismét megveregette a bátyja vállát. Robert hátra lépett, de biztos voltam benne, hogy a láthatatlan falak ott voltak közöttünk. – Erre nincs szükség. Csak az időnket vesztegessük, ami viszont nagyon kevés. Több időre van szükségünk. A királyi választást bármelyik nap megrendezhetik. Kicsit le kéne lassítanunk, hogy legyen elég időnk, a küldetésünket befejezni. Ez az egész kezdett nagyon fárasztani. - Igen? És mit javasolsz, hogy csináljuk? Victor elmosolyodott. - Az által, hogy Vasilissa jelölni magát királynőnek. Ez volt Viktor Dashkov és mi már annyit foglalkoztunk fele, hogy nem lephetett meg semmi, amit mondott. Ez volt az ő sajátos őrült módja, ahogy folyamatosan megpróbált elkapni a sajátságos módszereivel. - Ez nem lehetséges – jelentettem ki. - Valóban nem. – válaszolta. Amire én ingerülten felemeltem a kezem. - Komolyan végig gondoltad azt amit mondtál? A lényeg az, hogy Lissa megkapja a jogait, ami egy családdal jár. Jelenleg még szavazni sem tud. Hogyan jelölhetnék őt királynőnek? - Tulajdonképpen, a törvény azt mondja, hogy lehet, ahogy a jelölési rendelet kimondja, hogy minden királyi család kiállíthat egy jelöltet. Ez minden. Egy személy minden családban lehet király. Nincs ott említés arról, hogy hány tagúnak kell lennie a családnak. Neki csak három szavazatra van szüksége, és a törvény nem határozza meg, melyik családból kell lennie a három szavazatnak. Victor pontosan olyan módon beszél, mintha a törvényt könyvből olvasná. Megfordult a fejemben, hogy ismeri fejből az összes törvényt.

- Az, aki a törvényeket írta, biztosan azt feltételezte, hogy a jelöltekre a családtagjai fognak szavazni. Nem foglalkozott a jelölés részleteivel. Pontosan ez az, amit az emberek mondani fognak, ha Lissa-t jelölik. Ők harcolni fognak. - Érvelhetnek ezzel az egésszel, ahogy akarnak. De azok, akik megtagadták a helyét a tanácsban, szintén ismerik a törvénykönyvet fejből. És ha ezzel akarnak érvelni, akkor a jelölésről szóló törvényt is ismerniük kell – amely nem ír semmit a jelölt családi hétteréről. Ez a szép a kiskapukban. Victor arcán egy magabiztos és győztes mosoly jelent meg. - És mi van a korával? – mutattam rá - A legtöbb herceg és hercegnő általában idősebb. - A herceg és a hercegnő címer család legidősebb tagja kapja, és hagyományosan az a személy volt az, akit jelöltek. De ha a család úgy döntött, hogy valaki mást jelöl, ahogy én tudom, az mindig valaki idősebb és tapasztaltabbat volt. - Az egyetlen korhatárnak megfelel, felnőtt – mondta Viktor - ő már tizennyolc. Alkalmas. Más családoknak sokkal nagyobb a választási lehetőségük van, válogathatnak, egyértelmű hogy valaki tapasztaltabbat választanak. De a Dragomir család esetében? Ott nincsen több lehetőség. Továbbá, a fiatal királynők a legjobbak. A híres Alexandra királynő sem volt idősebb Vasilissánál. Az ő szobra a bíróság udvarában áll. Kényelmetlenül éreztem magamat. - Valójában… az, ummm, már nincsen ott. Felrobbant. - Viktor csak bámult. Biztosan hallott a szökésemről, de minden részletet nem ismert. - Nos, ez nem fontos - mondta sietve. És biztosan érezte, hogy én vagyok a felelős a szoborért. - Ez az egész ötlet Lissáról nevetséges. - Nem, te vagy az egyetlen, aki ezt gondolja majd - mondta Victor. - Érvelni és harcolni fognak. De a végén a törvény fog nyerni. Békén kell, hogy hagyják őt. Teszteken kell majd át mennie, de valószínűleg át fog menni rajtuk. Aztán jön a szavazás. A fejem forgott, úgy éreztem, hogy kimerültem hallgatni ezeket a jogi kiskapukat és technikai részleteket. - Csak egyszerűen és számomra is érthetően mond – rendelkeztem. - Mikor szavazásra kerül a sor. Nem lesz támogatója. Nincs családja, ami eleget tenne a szabálynak, ami a szavazásra vonatkozik. Így az emberek nem tudnak szavazni rá, hisz nincs családja. - Ez…. ostobaság. - Egyetértek – mondta és elhallgatott. Nem hittem volna, hogy valaha is közös véleményen leszünk. - Lissa is utálná ezt. Soha nem akarna királynő lenni. - Te nem figyelsz rám? - Kiáltotta Victor. - Ő nem lesz királynő. Nem lehet. Rosszul van megírva a törvény. Nagy ott a rendetlenség. De ez összezavarja a választásokat, és nekünk több időnk lesz megtalálni a testvérét, és Tatiana gyilkosát. - Hé, már mondtam, hogy nincs semmiféle mi. És nem is lesz. Victor és Robert összenéztek. - Latba vetek mindent, hogy Vasilissa jelöljék - mondta Victor - Hamarosan kapcsolatba lépek veled, hogy egyeztessük a másik Dragomir keresését. - Ez nem… - felébredtem. Végre rájöttem, hol vagyok. Láttam Dimitrit a sarokban, éberen figyelt, de nem akartam, hogy tudja, hogy felébredtem. Becsuktam a szememet, és kényelmesen elhelyezkedtem. Azon a hülye ötleten gondolkodtam, amit Viktor mondott. Lissa mint királynő? Ez őrültség. De mégis, ha bele gondolok, nem is olyan nagy őrültség, mint a legtöbb ötlet, amit én szoktam kitalálni.

Félre tettem ezt a gondolatot, és hagytam, hogy a testem ellazuljon. És megint éreztem az álmot. Úgy tűnik, el leszek foglalva egész éjszaka.

TIZENEGY Fordította: Lissa, Nitty

Vártam, hogy újra Victort és Robertet látom majd, de helyettük... - Adrian! Átfutottam a kerten, és a karjaiba landoltam és átöleltem. Ő is átölelt, és felemelt a földről. - Kicsi dhampir - mondta, ahogy visszatett a földre. A kezei még mindig a derekamon voltak. - Hiányoztál. - Te is hiányoztál nekem – mondtam, és komolyan gondoltam. Az akció dús napok után, fantasztikus volt újra vele lenni, az álmában. Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Örültem a közelségének, és az ajkaink találkoztak. - Jól vagy? - kérdezte, amikor az ajkunk szétvált. - Senki nem mondott rólad nekem semmit. Az apád azt mondta, hogy biztonságban vagy, és hogy az alkimisták értesítették volna őt, ha valami baj lenne. Nem akartam Adrian-nak elmondani, hogy ez nem igaz. Mert Abe most egyáltalán nem tudja, hogy most olyan vámpírok között vagyunk, akik a régi szokások szerint élnek. - Jól vagyok – Biztosítottam erről őt - Leginkább unalom van. Valami régi városban vagyunk. Nem hiszem, hogy itt keresne minket valaki. Nem hiszem, hogy bárki szívesen van itt - Ránéztem, és láttam a zaklatott kifejezést az arcán. - Ennek örülök. Rose, nem is tudod mennyire örülök neki. Mindenki a tervekről beszél. Az őrök tervezik, hogyan kapjanak el titeket. Mindenki a halálos ítéletről beszél. - Nem fognak megtalálni minket. Messze vagyunk. Nagyon messze. - Bárcsak veled mehettem volna. Még mindig ijedtnek tűnt, és én az ujjamat a szájára tettem. - Nem, ne mond ezt. Te jó helyen vagy ott, ahol vagy. Jobb, hogy nem állsz velem kapcsolatban. Már kihallgattak tégedet? - Igen, de nem kaptak semmi hasznosat, csak a vézna alibimet. Akkor hívattak engemet, amikor Michael-t mentem keresni, mert megbeszéltük… - Tudom, Joe. Adrian meglepettsége rövid ideig tartott. - Kicsi dhampir, te aztán jó kém vagy. - Nem olyan nehéz. Te tudhatod igazán, hogy ugyan mennyire szeretem annak a gondolatát, hogy valaki mindig tudja, hogy mikor bánt valami, vagy mikor vagyok boldog. Nem kényszerítenék erre senkit. - Nem hinném, hogy csak úgy valaki bele akarna nézni a fejedbe. Egy ember élete, Adrian Isakova élete igen nehéz – szórakozottság villant a szemében, de elhalványult, ahogy témát váltottam. - Különben, igen. Hallgatóztam … um, mikor beszéltetek Joe-val. Ez komoly dolog, de mit akartál mondani Michael-nek? Ha bebizonyosodik, hogy Joe hazudott, az törili a fele bizonyíték ellenem – ez az elméletem teljesen megölte Adrian ábrándjait.

- Nos, nem egészen a felét. Jobb lett volna, ha Joe azt mondja, hogy egész idő alatt a szobádban voltál, még a gyilkosság ideje alatt is. És jobb lenne, ha nem mondaná el, hogy Lissa nyomást gyakorolt rá. Mikhalik nem jelenti ezt. Sóhajtottam. Zavart a lélek használta. Morakon használni pedig tilos volt. Lissa bajba keveredhet, hisz illegálisan használta. Lissa-t megvádolhatják, hogy csak azért mondta Joe, mert kényszerítette rá. Bár mit is mond, ami az én javamra lenne, az gyanús. Senki se hinné el. - És ha – tette hozzá Adrian - ezt kiszedik Joe-ból, akkor mindenki tudni fog anyám meggondolatlan tettéről, amit az irántam érzet szeretete vezérelt. - Sajnálom - mondta. Adrian még mindig a karjaiban tartott. Egész idő alatt panaszkodott a szüleire, de szerette őket. Megtudni, hogy az édesanyja lefizetett valakit, nehéz lehetett a számára. Úgy tűnt nekem, hogy az utóbbi időben sokat aggódott. - Bár annak örülök, hogy anyád tisztázott téged. - Ez akkor is őrültség volt tőle, ha valaki meg nagy bajba keverheti Őt. - Mit tanácsolt akkor Michael? - Megakarja találni Joe-t, és megpróbál vele négyszemközt beszélni. Ebben a pillanatban legalább több információnk van. És számunkra hasznos… de nem a jogrendszernek. - Igen - mondtam. És próbáltam nem csalódottságot érezni. - Azt hiszem, hogy jobb mint a semmi. Adrian bólintott. Még mindig a karjaiban tartott, de egy kissé elhúzódott, és kissé elmosolyodott. - Mellesleg, szép a ruhád. Ez a témaváltás meglepett. Követtem a pillantását, és észrevettem, hogy az a ruha van rajtam, ami akkor viseltem, amikor Victor, Dimitri-t és engem megbűvölt a nyaklánccal. Tekintettel arra, hogy Adrian nem látta ezt a ruhát, így biztosan az én tudatalattimra épült. Kicsit meglepett ez a választás. Ó, hirtelen zavarban éreztem magamat, de nem tudom hogy miért. - A ruháim rettenetes állapotban vannak, azt hiszem, hogy szerettem volna valami mást. - Nos, nagyon jól áll neked. Adrian kezei a derekamra csúsztak. - Nagyon jó. Még az álmomban is megremegtem az érintésétől. - Figyelj Ivaskov, erre most nincs időnk. - Alszunk, mi mást csinálhatnánk? A tiltakozásomat leigázta egy csók. Az egyik keze lecsúszott a combomra, és egy kicsit felhúzta a ruhámat. Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy ha most letépném magamról a ruhát, az nem segítene tisztára mosni a nevemet. Ezért vonakodva leállítottam őt. - Készülünk megtudni, hogy ki ölte meg Tatianát - mondtam, és megpróbáltam levegőhöz jutni. - Nincs mi - mondta. Megismételte ugyan azt, amit én mondtam Victornak az előbb. - Csak Én. És Lissa. És Christian. Meg a többi barátunk. - Megsimogatta a hajamat, majd magához húzott és arcon csókolt. - Ne aggódj kicsi dhampir. Mi majd gondoskodunk rólad. Csak maradj ott, ahol vagy. - Nem tehetem - mondtam. – Hát nem érted? Nem bírom a semmit tevést. - Kicsúsztak a szavak a számon, mielőtt meg tudtam volna állítani. Az egy dolog volt, hogy Dimitrij-vel tiltakoztam a semmit tevés ellen, de Adriannal és a többiekkel a bíróságon el kellett hitetnem, hogy nyugton tudok maradni és a helyes dolgot csinálni. - Muszáj lesz. Mi gondoskodunk rólad. Nem értette, jöttem rá. Nem értette mennyire akarok segítsek, mennyire kell, hogy valamit csináljak A szándékai jók voltak. Úgy gondolta, hogy ha vigyázni tud rám az nagy dolog. Azt akartam, hogy biztonságban legyek. De nem tudta, hogy milyen fájdalmas számomra semmit tevés.

- Megtaláljuk azt a személyt... és megakadályozzuk bármit csinálni is akarjon csinálni. Lehet, hogy hosszú időt vesz igénybe, de mi megcsináljuk. - Idő - dörmögtem a mellkasába és nem folytattam az érvelést. Nem próbáltam meggyőzni őt, segítenem kellett nekik és egyébként is én már a saját feladatommal foglalkoztam. szóval sok a teendő és kevés az idő. Néztem a tájat, amit ő alkotott. Én már korábban is észrevettem a fákat és a virágokat, de csak most értettem meg, hogy az udvarban vagyunk a templomnál. Még azelőtt, hogy Abe robbantott ott. Alexandra királynő szobra sértetlen volt. - Idő, nekünk több időre van szükségünk. Adrian elhízódott egy kicsit... - Hmm…. mit mondasz? Néztem őt, és bele haraptam az ajkamba. Ránéztem megint Alexandrára, és gondolkodtam. Egy idő után visszafordultam Adrianhoz, és megszorítottam a kezét. - Ahogy mondtam, időre van szükségünk. És én tudom, hogy hogyan tudnák több időt szerezni. De van itt valami, amit meg kell értem tennetek... Ez inkább Lissával kapcsolatos... Már csak annyi dolgom volt, hogy elmondjak az instrukciókat Adriannak, mielőtt Dimitrij felébresztett volna. És véget ért a beszélgetésünk. A megszokott kemény kifejezés volt Dimitrij az arcán, de láttam rajta a fáradságot is. Nem akartam terhelni őt a Daskov testvérekkel való találkozásomról. Nem beszélve arról, amit Adriannak mondtam Lissa-val kapcsolatban. Volt elég időnk, hogy elmondjam majd neki később. Dimitrij könnyen elaludt,és Sydney egyszer sem kelt fel. Irigyeltem őt, ahogy végig aludt az éjszakát. Sydney csak a véletlen folytán került bele a vámpír időbeosztásba, miután az egész éjszaka ébren volt. Peresze Lissa-nak is ugyan ez volt a menetrendje, így nem tudtam meglátogatni. De nekem figyelnem kellett. Az Őrzők nem akarnak ellenünk fordulni, de nem is ártalmatlanok. És Sydney aggodalmairól sem feledkeztem meg. Késő délután mozgolódást hallottam lentről. Finoman megérintettem Dimitrij vállát, ő összerezzent és azonnal felébredt. - Nyugi - mondtam és nem tudtam elrejteni a mosolyomat. - Csak felkeltettelek. Úgy tűnik, hogy a barátaink felkeltek. - Ezúttal a beszélgetésünk felkeltette Sidney-t is. Nyújtózkodott, és kinyitotta a szemeit. - Hány óra van? - kérdezte, és kinyújtóztatta a lábát. - Nem vagyok benne biztos. Valószínűleg délután van. Olyan Három? Négy óra fele? Sydney olyan gyorsan pattant fel, mint Dimotrij az előbb. - Délután? – a bevilágító nap fénye adta meg a választ - A francba srácok. A ti hülye időszámításotok. - Azt mondtad hülye? Ezt nem tiltják az alkimisták szabályai? - Ugrattam őt. - Néha szükséges. - Dörzsölte a szemét, és az ajtó felé nézett. Most ő is hallotta a hangokat. - Azt hiszem kell egy terv. - Egy már van. Meg kell találnunk Lissa testvérét - mondtam. - Nem értettem egyet ezzel - emlékeztetett rá Sydney. - És ne gondoljátok, hogy egy olyan varázsló vagyok, mint a mozikban, a hackerek, akik mindenre megtalálják a választ. - Legalább van itt hely a – eszembe jutott, hogy mennyire összezavarodtak a dolgok hülyeség... A laptopoddal nem tudjuk megkeresni. - A laptop műholdas, de az akkumulátor miatt már aggódnunk kell. – Sydney sóhajtott egyet, felállt és kisimította a ruháját. – Szükségem van egy kávézóra, vagy valami ilyesmire. - Azt hiszem láttam egy barlangban lent az úton - mondtam. Sydney majdnem elmosolyodott. - Szükségem van egy helyre a közelben, ahol tudom használni a laptopomat, elmehetnék valahová autóval.

- Valószínűleg nem lenne biztonságos ha a környéken használnánk az autót - mondta Dimitrij. - A motelban biztos leírták a rendszámunkat. - Tudom - mondta komoran. - Én is gondoltam rá. A mi nagy összeesküvésünket megzavarta egy kopogás. A választ meg sem várva, Sarah dugta be a fejét mosolyogva. - Ó nagyszerű, mindannyian ébren vagytok. Kész a reggeli, ha gondoljátok, csatlakozzatok. Az ajtó mögül beáramlott a reggeli illat, aminek egészen olyan volt az illata, mint egy normális reggelinek. Szalonna, tojás... Még volt kenyerünk, de én készen álltam mindenre, amit a Raymond család ajánlani tud nekem. A házban mindenki sürgött-forgott. Raymond, úgy nézett ki, mintha főzne valamit a kandalló mellett, amíg Paulette rendezte a hosszú asztalokat. Már rajta volt a tojás, a tegnapról marat kenyér. Raymond felállt a tűz mellől, és oda vitte az asztalhoz pirított szalonnát. Amikor meglátott minket, mosoly terült szét az arcán. Minél többet láttam őt, annál inkább kezdtem észrevenni valamit. Nem takarta el az agyarait. A morák a gyermekkoruk óta tanulták elrejteni az agyaraikat. De valószínűleg itt nem volt ez szokás. - Jó reggelt - mondta Raymond, és gondosan kirakta a szalonnát a tányérra. - Remélem éhesek vagytok. - Gondoljátok, hogy ez normális szalonna? - kérdeztem Sidney-t,és Dimitrij-t. - Nem mókusból van, ugye? - Normálisnak néz ki - mondta Dimitrij. - Én is azt mondanám, de lehet, hogy nem a boltból van, hanem a saját sertésű - mondta Sidney. Dimitrij felnevetett, és valami átsuhant az arcán. - Szeretném figyelni, hogy mi aggaszt jobban. A Strigák? Nem. Inkább a kétes kinézetű étel? Azt hiszem igen. - Mi van a Stirgákkal? Joshua és Angelina lépett be a házba. Joshua egy tál szedret hozott, Angelina pedig egy kis gyermeket tolt. Az arcán lehetett látni, hogy legszívesebben kimenne. És Angelina volt az, aki kérdezett. Dimitrij azt mondta neki: - Csak néhány strigáról beszéltem, akit Rose megölt. Joshua megállt, és meredten bámult rá a szép kék szemeivel. - Te öltél elveszetteket? Er…strigákat? - Csodáltam, ahogy megpróbálja a mi kifejezésünket használni. - Mennyit? Vállat vontam. - Nem igazán tudom. - Nem használtok jeleket? - tette hozzá Raymond. – Nem tudtam, hogy a Ti felhagytatok ezzel. - A jelek… Oh, igen. A tetoválásaink? De igen, használjuk. - Megfordultam, és felemeltem a hajamat. Hallottam a lépteket és aztán éreztem, hogy valaki megérinti a bőrömet. Összerezzentem és leeresztettem a hajamat, és akkor láttam, ahogy Joshua félszegen leereszti a kezét. - Elnézést kérek. Soha nem láttam még egyet sem. Csak Mojnia védjegyeket. Mi ezzel számoljuk, hogy hány strigát öltünk meg. Neked…. Egy csomó van. - Az S alakú védjegy egyedülálló számunkra – mondta Raymond rosszallóan. Ezt hamar felváltotta a csodálat. – A többi a zvezda. Ez kiérdemelte, hogy Angele és Joshua elakadjon a lélegzete. - Micsoda? - kérdeztem. - A csata jele - mondta Dimitrij. - Sok ember hívja zvezd-ank, ez csillagot jelent. – Hmm... Ennek van értelme. A tetoválásnak tényleg olyan formája van mint egy csillagnak. És akkor kaptam, amikor egy csatában harcoltam, ahol nem tudni pontosan mennyi strigát öltem meg.

Joshua úgy mosolygott rám, hogy a gyomron összerándult. Talán egy áll-Amishu szekta tagja volt, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy mennyire helyes volt. - Most már értem, hogyan tudtad megölni a királynőt. - Ez feltehetően csalás - mondta Angelina. Ellent akartam mondani annak, hogy megöltem a királynőt, de a beszólása kizökkentett. - Nem! Akkor kaptam őket, amikor a strigák megtámadták az iskolánkat. Rengetegen voltak, akiket harcképtelenné tettem. - Ez a jel nem lehet ismeretlen számotokra - mondta Dimitrij. - Az embereitek biztosan sokat harcolhatnak a strigák ellen. - Nem igazán - mondta Joshua, miközben a szemét rajtam tartotta. - A legtöbben köztünk soha nem harcoltak, és nem is láttak strigákat. Nem igazán támadnak meg minket. Ez meglepő volt. Ha a strigáknak célpontot keresnek, akkor a legjobb célpont, hogy egy olyan csoport ahol emberek, morák és dhampirok egyaránt vannak, ráadásul a semmi közepén. - Miért nem? - kérdeztem. Raymond rámkacsintott. - Mert mink legyőzzük őket. A rejtélyes szavain gondolkoztam, amíg a család nekiült a reggelinek. Ismét végiggondoltam a dolgot, ők mindannyian képesek lettek volna harcolni, mikor össze találkoztak velünk az erdőben. De ez elég lehet ahhoz, hogy elijessze a srtigákat? Nem sokszor ijesztettem el őket, de talán nagyrészt alkalmatlanok ezek a kísérletek, hogy foglakozzak velük. Kíváncsi voltam, mi a véleménye erről Dimitrij-nek. Az ő családja egy olyan településen él, ahol szakítottak a megszokott Mora eszmékkel. Ezen járt az agyam, miközben ettünk és beszélgettünk. Az Őrzőknek még mindig sokkal több kérdeztek rólunk és Tatianaról. Az egyetlen ember, aki nem vett részt a beszélgetésben, az Angelina volt. Épp olyan keveset evett, mint Sidney, és folyamatosan engem figyelt miközben szemöldökét ráncolta. - Szükségem van néhány dologra - mondta Sidney, félbeszakítva engem, miközben épp egy hátborzongató sztori meséltem. Nem zavart, de a többiek nagyon csalódottnak látszottak - Hol van a legközelebbi város, ahol találunk egy kávézó…. vagy étteremet? - Nos - mondta Paulette – Rubysville egy kis város egy óraára észak fele. De nekünk rengeteg élelmünk van itt számotokra is. - Nem az étel miatt - mondtam gyorsan. – Az nagyszerű volt – mondtam és Sydney felé pillantottam. – Egy óra, az nem is rossz, ugye? Sydney bólintott, és bizonytalanul Raymond-ra nézett. - Van bármilyen mód... akármi arra,hogy kölcsönözzünk egy autót? - A következő mondat látszólag fájdalmat okozott neki. - Itt hagynám addig az én autóm kulcsait. Raymond felemelte a szemöldökét. - Szép autód van. Sidney vállat vont. - Minél többet fogunk vele menni itt,annál jobb. Raymond elmondta nekünk hol találhatjuk az autóját és hogy neki valószínűleg nem fog kellenie használni a CR-V-t. Sidney egy feszes mosollyal mondott köszönetet, de én tudtam, hogy arra gondol, hogyan vezetnék a vámpírok az autót. Korán mentünk el, mert még naplemente előtt vissza akartunk térni. Az emberek kint voltak, és dolgoztak, vagy valami ilyesmit csináltak. Egy csapat gyerek ült körül egy dhampirt, aki olvasott, én pedig csodálkoztam, hogy milyen itt az oktatás. Az összes Őrző megállt, amikor mi elhaladtunk mellettük és kíváncsian nézetek minket vagy egyenesen mosolyogtak. Vissza mosolyogtam, de azért szemmel tartottam őket. Joshua kísért vissza minket a parkolóba, és elintézte, hogy mellettem sétáljon, mikor odaértünk a keskeny ösvényhez. - Remélem nem leszel sokáig távol, szeretnék veled még beszélgetni. - Persze – mondtam - Az szórakoztató lenne.

Ennek megörült, és félretolta egy lelógó faágat. - Talán meg mutathatnám neked a barlangomat. - A tiédet? Várj, te nem az apáddal laksz? - Most még igen, de szereztem magamnak egy saját barlangot. - A hangjában büszkeséget hallottam. - Nem olyan nagy mint az övé, de kezdetben nagyon jó. Már majdnem teljesen rendbetettem. - Ez tényleg, ööm, nagyon jó. Meg kell majd mutatnod, ha visszajövünk. – A szavak könnyen jöttek a számra, de magamban azon töprengtem, hogy Raymondnak tényleg olyan nagy háza van. Joshua velünk tartott, amíg el nem érkeztünk Raymond autóját. Ez egy igazán piros kisteherautó volt, úgy 2-3 személyes. Úgy tűnt, hogy már évek óta nem használták. - Nem kellene viccet csinálnod belőle - mondta Dimitrij, amikor kb.10 perce úton voltunk. Meglepő módon Sydney engedte, hogy ő vezessen. Azt hiszem, hogy a férfias autókat, férfiaknak kell vezetni. Most, hogy mozgásban voltunk, csak egy dologra tudtam gondolni, méghozzá arra, hogy meg kell találni a másik Dragomir-t. - Mi? - Joshua. Flörtöltél vele. - Nem. Csak beszélgettünk. - Nem Adriannal vagy most? - De igen! - kiáltottam, és meredten Dimitrijre néztem. Ő az útra szegezte a szemeit. - És pontosan ezért nem flörtöltem. Hogy tudtál ez kiolvasni ebből? Joshua nem úgy nézett rám. - Igazából – mondta Sydney, aki köztünk ült – de. Hihetetlenkedve fordultam felé. - Miből gondolod ezt? Talán átadott neked egy feljegyzést, vagy mi? Sydney a szemét forgatta. - Nem. De te és Dimitrij olyanok vagytok a táborban, mint az istenek - Mi kívülállók vagyunk - emlékeztettem őt – Tainted-ek vagyunk. - Nem. Te a strigak réme vagy, és megölted a királynőt. Lehet, hogy Ők nagyon bájosak és vendégszeretőek, de ezek az emberek vadak. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, ha legyőzhetnek valakit. Figyelembe véve a helyzetüket, ti vagytok…. nos… hogy is mondjam, ti jelentitek a legizgalmasabb dolgot a számura, amit az utóbbi időben láttak. - Nincs meleged? – kérdeztem. - Ez lényegtelen – mondta, nem nyugtalankodott a kommentárom miatt. - Az alkimisták nincsenek a listájukon. Mi nem akarunk harcolni. Gyengének hisznek bennünket. Visszaemlékeztem az arcukra, és el kell ismernem, hogy a legtöbbjüknek megviselt, idős arcuk volt. Majdnem mindegyiküknek. - Raymond családja egész aranyos volt - mutattam rá. Hallottam Dimitrij morgását, ami minden kétséget kizárólag bizonyítottam, hogy flörtöltem Joshausal. - Igen – mondta Sydney - Mert talán ők a legelőkelőbb család a városban. Jókat esznek és nem dolgoznak odakint a napon annyit. Aztán csend volt. Megálltunk valahol, ami úgy nézett ki, mint egy benzinkút, Sydney bement, hogy megkérdezzen pár dologra. Miután visszajött, jelentette, hogy tényleg van itt egy kávézó, ahol be tudnánk kapcsolni a laptopját, és utána tudunk nézni pár azoknak a dolgoknak, amire szükségünk lehet. Rendelt egy kávét, mi meg csak úgy ott ültünk, nagyon jól voltunk lakva. De miután a pincérnő szúrós szemekkel nézett ránk, Dimitrij és én, úgy döntöttünk, hogy el megyünk sétálni a városban. Sydney ugyan olyan boldognak tűnt, mint a pincérnő. Nem hiszem hogy örült annak, hogy folyton a nyakán lógtunk. El kell ismernem, hogy a Nyugat-Virginia igazán szép. A zöldellő fák beborították a várost. Távolban a hegyekben hasonlóak voltak, mint a Szent Vlagyimir akadémián.

A környező hegyek, mint a St. Vlagyimirban sziklásak voltak, és hófödte őket. Furcsa érzésem támadt, nosztalgia, ahogy Montanara gondoltam. Nagy esély volt rá, hogy soha többé nem látom. Ha az elkövetkezendő életemet szökésben tölteném, akkor Szent Vlagyimir lenne az utolsó hely, ahová mehetnék. És ha elfognának... Nos,akkor tényleg nem láthatnám többé Montanát. - Vagy akármelyik más helyet – mondtam ki hangosan, mielőtt észrevettem volna. - Hm? - kérdezte Dimitrij. - Csak arra gondoltam, hogy ha az őrök megtalálnak. Eddig fel sem fogtam, hogy mennyi mindent szeretnék még látni. Hirtelen a szabadságom és az életem forog kockán, ugye érted? – az út szélén haladtunk és agy sárga iskolabusz halad el mellettünk, szünidős iskolások visítoztak és énekeltek a hátuljában. - Oké, tegyük fel, hogy a nevem soha nem lesz tisztára mosva, és nem találjuk meg az igazi gyilkost sem. Mi lesz azután? Mindig menekülni,és bujkálni fogok .Ez lesz az életem. Ahogy az egészet látom, hogy itt kell majd éljek az Őrzőkkel. - Nem hiszem, hogy ez így lenne - mondta Dimitrij. - Sydney és Abe segítenének neked biztonságos helyet találni. - Ez egy biztonságos hely? Tényleg? Adrian azt mondta, hogy az őrök mindent megtesznek, hogy megtaláljanak. Segítenek az alkimisták is és a hatóságok is keresnek minket. Nem számít, hogy hol vagyunk,folyamatosan fen áll a veszélye, hogy megtalálnak. Aztán tovább kell állnunk. Így lesz ez örökre. - De életben leszel – mutatott rá - és ez az ami számít. Élvezd azt, amid van. Minden kis részletet, bárhol is vagy. Nem azzal foglalkozz, hogy épp hol nem vagy. - Igen,mondtam - és próbáltam követni a tanácsát. Az ég kékebbnek tűnt, és a madarak szebben énekeltek. - Azt hiszem nem kellene nyafognom, amiatt, hogy nem láthatom azokat a helyeket, amikről álmodoztam. Hálásnak kellene lennem, hogy legalább láthatok valamit. És hogy nem egy barlangban kell élem. Dimitrij rám nézett,és mosolygott,de nem láttam semmit a szemeiben. - Hová akarsz menni? - Már mint most? - Körülnéztem, és felmértem a terepet. Egy drogéria volt ott, és egy fagylaltozó. Olyan érzésem volt, hogy meg kellene ott állnunk, mielőtt elhagyjuk a várost. - Nem a nagyvilágban. – mondta. Óvatosan felé pillantottam. - Sydney ki lesz akadva, ha elmennék Isztambulba, vagy ilyesmi. Követtem őt egy kis épületbe. Természetesen az ő éles szemei látták azt, amit az enyémek nem. Valamit, ami a fagylaltozó mögött volt. RUBYSVILLE nyilvános könyvtár. - Hé - mondtam. - Az egyik előnye az utazásnak az volt, hogy nem kell ilyen helyekre mennem, mint ez itt. - Van itt légkondicionáló - mondta. Lenéztem a verejtéktől átitatott mellényemre, és éreztem a gyenge fuvallatot a bentről. Az én cserzett bőröm megszokta ritkán égett ennyire a naptól, de ez egy hosszú nap volt. - Vezess - mondtam. A könyvtár nagyon hűvös volt, de kisebb, mint a Szent Vlagyimirban. Dimitrij az utazási részleghez vezetett, amely körülbelül úgy tíz könyvből állt. Három közülük Nyugat Virginiáról szólt. A homlokát ráncolta. - Nem egészen erre számítottam. - Végig futatta kétszer a szemeit a polcon, majd kihúzott egy nagy könyvet, aminek a címe: A 100 legjobb hely ahova ellátogathat a földön. Leültünk keresztbe tett lábakkal a földre, és ő oda adta nekem a könyvet. - Szó sem lehet róla, elvtárs – mondtam. Tudom, hogy a könyvek erősítik a képzeletet, de nem vagyok benne biztos, hogy ma készen állok erre. - Csak fogd meg – mondta - Csukd be a szemedet, és nyisd ki valahol.

Hülyeségnek tűnt, figyelembe véve, hogy mi folyik körülöttünk, de az arca komoly volt. Engedelmeskedtem. Becsuktam a szememet, és kiválasztottam egy oldalt a könyv közepén és kinyitottam. - Mitchell, Dél-Dakota? - kiálltottam, de aztán eszembe jutott, hogy egy könyvtárban vagyunk, és lehalkítottam a hangomat – Annyi hely van a világon, pont ezt teszik ez első 100 közé? Elmosolyodott, és én elfelejtettem mindent, hiányzott ez. - Olvasd. - Kilencven percre található Sioux Falls-tól. Itt található a kukurica palota. - Hitetlenkedve néztem rá. - Kukurica palota? Felém hajolt, és egy kicsit közelebb jött hozzám, hogy megnézhesse a képeket. - Azt hiszem, hogy ezek az - jegyezte meg. A képek tényleg mutattak valamit, ami úgy nézett ki, mint egy közel keleti, vagy akár orosz stílusú épület a toronnyal és a hagymával a kupoláján. - Én is – vonakodva tettem hozzá – szeretném meglátogatni. Lefogadom, hogy nagy trükkjeik vannak. - És - mondta sunyi pillantással a szemében - fogadni mernék, hogy ott nem keresnének minket. Egyáltalán nem kísérelte meg, hogy elrejtse a mosolyát, elképzelni, hogy szökevényként éljünk kukorica palotában életünk további részében, vicces volt. A nevetésem hallatán a könyvtáros egy rosszalló pillantást vetett ránk, ezért inkább csendbe maradtunk, és most Dimitrij nyitotta ki a könyvet. Sao Paolo-Brazília. Aztán megint én voltam a soron. Honolulu-Hawaii. Végig néztük a könyvet oda-vissza, és hosszú ideig feküdtünk a földön egymás mellett, vegyes reakciókkal kisérve a képzeletbeli túránkat. A kezeink, és a lábaink alig értek egymáshoz. Ha valaki azt mondta volna nekem 48 órával ezelőtt, hogy Dimitrivel egy könyvtárban fogok feküdni a földön, és utazási könyveket olvasni, azt mondanám neki, hogy megőrült. Majdnem ugyan ilyen őritő volt a felismerés, hogy valami teljesen hétköznapi dolgot teszünk. Attól a pillanattól fogva, hogy találkoztunk az életünk a titkokról és a veszélyről szólt. De ebben a pár órában, mintha megállt volna az idő. Békében voltunk. Barátok voltunk. - Firenze Olaszország - olvastam. – Rengeteg jól megmunkált kép és galéria volt az oldalon. - Sydney ide akar menni. Itt akar tanulni. Ha Abe meg tudja szervezni, úgy hiszem, hogy Ő örökre hálás lenne neki. - Azt hiszem, hogy elég engedelmes - jegyezte meg Dimitrij. - Nem ismerem jól Sydneyt, de biztos vagyok benne, hogy Abe valamivel nagy hatást gyakorol rá. - Ő segített neki Oroszországból visszajönni az Egyesült Államokba. Megrázta a fejét. - Itt valami többről van szó, mint csak ez. Az alkimisták hűségesek önmagukhoz. Nem szeretnek minket. Arra vannak kiképezve, hogy elrejtsenek minket. De soha nem árulják el a feletteseiket. Mind a ketten azon gondolkodtunk, hogy milyen titkok tud róla az apám, Zmej. - Nos ,ezt lényegtelen, segít nekünk. És ez az, amire szükségem van. És most már valószínűleg vissza kellene hozzá mennünk. Tudtam hogy igaza van, de nem akartam menni. Itt akartam maradni békében és biztonságban, és reméltem, hogy egyszer igazából eljutok majd a kukorica palotába. Visszaadtam neki a könyvet. - Még egyszer. És kinyitotta a könyvet ismét, csak úgy véletlenszerűen. A mosolya elhalványodott. - Petersburg.

Egy furcsa érzés volt a mellkasomban. Vágyakozás, mert tudtam a város gyönyörű. Bánatmert a látogatásomat egy szörnyű cél bélyegezte meg. Dimitrij hosszasan nézte az oldalt, vágyakozással az arcán. Az jutott eszembe, hogy úgy van vele, mint én Montanával. Egy hely, ahova nem mehettünk. Finoman oldalba böktem. - Hé, élvezd azt ahol vagy, emlékszel? Nem azt akard, ahol nem lehetsz. Vonakodva becsukta a könyvet. - Hol okosodtál meg ennyire? - incselkedett velem. - Jó tanárom volt. Egymásra mosolyogtunk. Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy csak azért segített nekem, mert Lissa kérte, vagy talán több volt ennél. - Ez volt az oka, hogy megszöktél velem? - kérdeztem. – Hogy világot láthass? A meglepettsége rövid volt. - Nem kell okosnak lenned Rose. Te mindent jól csinálsz. És igen, lehet, hogy ez is benne volt. Lehet, hogy valamikor visszafogadtak volna, de meg volt a kockázata hogy nem. Az után... hogy striga voltam... - szinte megborzongott a szavaktól. – Kaptam egy új esélyt az életre. Eltartott egy ideig, míg megértettem ezt. Mondhatjuk, hogy most csak a jelenre koncentráljunk és ne foglalkozzunk a jövő, de engem kísért a múltam. Arcok. Rémálmok. De minél messzebbre kerülök a halottak világától, annál inkább érzem, ahogy az élet körülvesz. Újra érzem a könyvek illatát és a parfümödét, amit viselsz. Látni, ahogy a nap megcsillan az ablakon. A reggeli íze, amit az Őrzőknél ettünk. - Te egy igazi költő vagy most. - Nem, csak most kezdem ezt az egészet megérteni. Tiszteletben tartom a törvényt, és azt, ahogy a társadalom működik, de ez nem jó és nem kockáztathattam, hogy egy cellába éljem le az életemet miután, csak most kaptam vissza. Én is el akartam szökni. Ez is az oka annak, hogy segítettem neked. És ez…. - Mi az? Tanulmányoztam az arcát, és kétségbeesetten arra vágytam, hogy bárcsak ne lenne annyira jó abban, hogy elrejtse az érzésit mások elöl. Jól ismertem őt, és megértettem. De előttem is sikerült elrejtenie az érzelmeit. Felült, de nem nézett a szemembe. - Nem fontos. Menjünk vissza Sydneyhez, és nézzük meg, hogy talált-e valamit…. Bár útálom ezt mondani, de nem tartom valószínűnek. - Tudom – értettem vele egyet és azon gondolkodtam, hogy mit akarhatott még mondani. Valószínűleg feladta a keresést, és aknakeresővel játszik. Visszafelé a kávázóba, megálltunk fagyizni. Nagy kihívás volt menés közben enni. A nap már közeledett a horizonthoz, és mindent narancssárgára és vörösre festett, de a meleg az megmaradt. Élvezd Rose, mondtam magamban. A színeket. A csokoládé ízét. Persze, mindig is szerettem az édességet, ehhez nem volt szükségem útmutatásra. Oda értünk a kávézóhoz, és láttuk Sydneyt, ahogy a laptopja felé görnyed, és már a negyedik kávénál tart. Leültünk mellé. - Hogy… hé! Te csak nem aknakeresővel játszol?! – Próbáltam egy közelebbi pillantást vetni a képernyőre, de nem elfordította. - Azt akartátok, hogy meg keressem Eric nőjét, és én megtaláltam - mondta egyszerűen. Dimitrij és én meglepetten néztünk egymásra. - De nem vagyok benne biztos, hogy ez hasznos lehet számunkra. - Minden hasznos – mondtam - Mit találtál? - Miután megpróbáltam nyomon követni banki nyilvántartást és az összes tranzakciót, meg kell, hogy mondjam, nem volt egyszerű, de végül találtam valamit. Találtam egy új bankszámlát, ami eddig nem létezett. Ezt átirányították egy másik bankba, mint egy öt évvel ezelőtt. A régi számlán Jane Doe név szerepelt, azzal a hivatkozással, hogy Ő a legközelebbi hozzátartozó, hogy valami történne a számla tulajdonosával.

Alig tudtam lélegezni. A pénzügyi tranzakciós dolgot nem értettem, de mi nekünk volt egy kiindulási alapunk. - A tulajdonos neve? - Sonia Karpatová.

TIZENKETTŐ Fordította: Lissa, Nitty

DIMITRIVEL MIND A KETTEN jéggé dermedtünk a név hallatán. Sydney tekintet hol rám, hol pedig Dimitrire siklott, majd fanyaron elmosolyodott. - Miért érzem, úgy hogy Ti tudjátok kik Ő? - Persze, hogy tudjuk – kiáltottam fel – Ő a tanárom volt, de megőrült és strigoi-vá változtatta magát. Sydney biccentett: - Tudom. Elkerekedett szemmel folytattam: - Ő nem….. Ő nem olyan, aki csak úgy összejönne Lissa apjával, ugye? – Ó Édes Istenem. Ez aztán váratlan fordulat, erre egyáltalán nem számítottam. Hirtelen úgy éreztem, hogy ezt nem vagyok képes feldolgozni. - Nem valószínű – mondta Sydney – A számla néhány évvel ezelőtt lett megnyitva, és ő úgy volt hozzá rendelve, mint a haszonélvező, amikor betölti a 18 életévét. Ha mi azt feltételezzük, hogy a számlát akkor nyitották, mikor a baby született, akkor Sonya még túl fiatal volt. Talán Ő csak egy rokon. A korai következtetések teljesen felzaklattak és láttam, hogy Dimitri is ugyan így van vele: - Szükségünk lesz az összes feljegyzésre a családjáról – mondta – Vagy ha nincs, akkor tudnunk kell. Kik álltak közel hozzá? Volt-e testvére? Sydney megrázta a fejét: - Nem. Ez túl egyszerű lenne. A szülei igen nagy családból származtak , így rengeteg unokatestvére van és számos nagynénje, akiknek az életkorát figyelembe véve, már elég idősek lehettek akkoriban a gyerekszüléshez. - Megtudjuk keresni az anyagukat? – kérdeztem és éreztem ahogy megborzongok a gondolattól, hogy közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Őszintén remélem, hogy az amit tudnunk elegendő lesz. Igaz, hogy nem túl sok, de több mint a semmi. Ha Szonya egyik rokona volt Eric szeretője, akkor meg van a nyom, amin e indulhatunk. - Ez rengeteg idő lenne – rántott meg a vállát Sydney – úgy értem, hogy meg tudjuk keresni. De nagyon sokáig fog tartani, amíg megtaláljuk mindegyikük anyagát – különösképpen, ha az jól el van rejtve. Még akkor is nagyon sok munkánkba telne, ha csak a női rokonokra korlátoznánk a keresést. A segítség az lenne, ha tudnák, ki lehet közülük az a Jane Done. - Van egy ember, aki tudja, hogy ki az – Dimitri hangja halk és elmélkedő volt. Sydney és Én izgatottan néztünk rá, várva a választ, hogy ki lehet az. - Sonya Karp – felelte. Felkaptam a fejem erre a mondatára. - De mi nem tudunk vele beszélni. Ez egy veszett ügy. Mikhail Tanner közel egy évet

töltött azzal, hogy megtalálja és nem sikerült neki. Ha pedig neki nem sikerült, nekünk miért sikerülne. Dimitri elfordította a tekintetét és az ablakra meredt. A barna szeme megtelt bánattal és szomorúsággal és láttam, hogy a gondolati valahol nagyon messze jártak. Nem értettem teljesen, hogy mi történt, de a béke, ami a könyvtárban körüllengte – ahol még nevetett és álmodozott egy hétköznapi világról – eltűnt. Ebben a pillanatban az már az enyészeté volt. Visszatért az ádáz tekintete, mint ha magára vette volna ismét a világ súlyát. Aztán egy nagyot sóhajtott és visszafordult felém: - De csak mert Mikháil-nek nincsenek meg ehhez a megfelelő kapcsolatai. - De hát a barátja volt – világítottam rá az igazságra – biztosan megvoltak neki a megfelelő kapcsolata. Dimitri figyelemre se méltatta a megjegyzésemet. Helyette ismét gondolkodóba esett és láttam, ahogy nyugtalanság gyullad a szemében, miközben ádáz harcot vívott magában, de aztán megszületett benne a döntés. - Tudok telefonálni a telefonoddal? – kérdezte. Sydney bólintott és kivette a telefont a táskájából, hogy átadja Dimitrinek. Egy pillanatig, csak tartotta a kezében és láttam rajta, hogy gyötrelmet okoz neki az, hogy tárcsázzon. Aztán sóhajtott egy nagyot, felállt és elindult az ajtó felé. Sydney–vel kérdően néztünk egymásra és úgy döntöttünk követetjük Őt. Sydney még egy pillanatig késlekedett mögöttem: az asztalra dobott egy kis pénzt a számlára, és felkapta a laptopot. Mire az utcára értem Dimitri már befejezte a tárcsázást és a füléhez emelte a telefont. Pár perel később Sydney is csatlakozott hozzánk, amikor Dimitrinek sikerült elérnie valakit a vonal mások oldalán. - Boris? – kérdezte Dimitri. Ez volt minden, amit értettem, mivel a beszélgetés további része oroszul folyt. Kínosan éreztem magam, mert hátrányba kerültem a nyelvtudásom miatt….nem ez valamivel több volt. Úgy éreztem, hogy mindjárt magfagy az ereimben a vér. A szívem zakatolt a félelemtől. Ez a hang… Én ismerem ezt a hangot. Ez az Ő hangja volt, de nem a mostani. Ez a hang volt a rémálmom: kegyetlen és rideg volt. Dimitri megjátszotta, hogy Strigoi. A megjátszás az gyenge kifejezés. Még a színlelés se fejezi ki igazán azt, amit csinált, de az biztos, hogy piszkosul meggyőző volt. Sydney mellettem a szemöldökét ráncolta, de azt nem tudtam, hogy Ő is ugyan azt érzi-e, mint Én. Bár Ő nem ismeret Strigoi-ként és nem voltak olyan borzasztó emlék képei róla, mint nekem. Nyilvánvaló volt a viselkedés változása, erre biztos, hogy Sydney is felfigyelt, de Ő inkább, úgy tűnt a beszélgetésre koncentrál. Majd el felejtettem, hogy Ő tud oroszul. - Mit mondt? – suttogtam, megzavarva ezzel Sydney-t a gondolataiban. - Ő… Ő úgy tűnik, olyas valakivel beszél, akivel már nem beszélt jó idje. Dimitri megvádolta az illetőt, hogy milyen lazán viselkedett, amíg Ő távol volt. - Sydney el hallgatott és csak magában folytatta a fordítást. Dimitri hangja egyre inkább dühösé vált és mi még jobban megdöbbentünk. Kérdően néztem rá: - Őrülten nagy tekintéllyel rendelkezik a másikkal szemben. Én nem is tudom pontosan megfogalmazni, de mint ha az az ember, akivel beszél egy igazi csúszó-mászó lenne. Szóról szóra tudni szerettem volna, hogy mit beszélnek, de nehéz lett volna egyszerre fordítania és figyelnie is. Dimitri hangja megváltozott, nyugodtabb lett – de ettől még

fenyegetőbbnek tűnt – és éreztem közben az izgatottságot, miközben a beszélgetésből kihallottam: Krap tanárnő nevét és Montanát. - Ms.Kar – Sonyáról beszélnek? – dörmögtem. Már régóta nem volt a tanárom, így most már hívhatom Sonyának. - Igen – mondta Sydney, de le se vette a szemét Dimitriről – Az kérsi…err…mondja, hogy keressen fel néhány ember a környéken, akik láthatták Őt, és segíthetnek megtalálni. Ez az ember… - egy pillanatra elhallgatott és figyelt – megkérdzet valakiket, aki talán ismeri Sonyát. Tudtam, hogy az „ember” alatt Sydney a „Strigoiot” érti. Dimitri nagyon gyorsan emelkedett a ranglétrán és most igen nagy volt a hatalma mások felett. A legtöbb Strigoi általában egyedül élet, ritkán dolgoztak csoportban, de mindegyikük felismerte a fenyegetést és behódoltak, ha egy sokkal dominánsabb Stirgával került szembe és Dimitri az volt, nagyon domináns. Sokallak dolgozott együtt, mesélt róla még akkoriban, ott Oroszországban. Valószínűleg, ha néhány Strigoi hallott is a átváltozásáról – és el is hitte – nem terjedt gyorsan a hír, a szervezetlenség miatt. Dimitri pontosan erre játszott, hogy talál valakit, aki tudja, hogy Sonya merre találjuk. Dimitri feldühödött, a hangja megváltozott – ha ez lehetséges – még baljósabb lett. Éreztem a döbbenetet. Sydney-n is látszott, hogy most megrémült és nyelet egyet. - Dimitri azt mondja, hogy ha holnap estig nem szerzi meg a szükséges információt, akkor megkeresi és darabokra tépi Őt és… - Sydney nem folytatta a fordítást, a pupillája teljesen kitágult – használd a fantáziádat. Ez még annál is borzasztóbb. – Most valahogy nem bántam, hogy nem angolul beszélgetnek. Mikor Dimitri befejezte a beszélgetést és visszaadta a telefont Sydney-nek, eltűnt az arcáról az a félelmetes maszk. Ismételten az én Dimitrim volt, a dhampir. Csüggednek és levertnek látszott, neki dőlt a kávézó falának és az eget kémlelte. Tudtam, hogy mit csinál. Megpróbálja lecsillapítani magát, úgy hogy kontrol alá helyezi az érzéseit, miközben odabent harcot vívott önmagával. Neki tennie kellett valamit, hogy legyen valamilyen nyom, amin el tudunk indulni….de azért borzasztó árat fizet. Az ujjaim hirtelen megrándultak. Át akartam ölelni, hogy jobb kedve legyen, vagy legalább megérinteni a vállát, hogy tudja, hogy nincs egyedül. De nem tettem. Valahol mélyen éreztem, hogy nem örülne neki. Dimitir egyszer csak visszanézett rám, miután visszanyerte az önuralmát: - Elküldtem valakit, hogy kérdezősködjön Sonya felöl. – mondta fáradtan – ez lehet, hogy nem megoldás. A Strigario-k erőszakosak és nem vezetnek nyilvántartást, de alkalmanként, ha a létük a tét, akkor képesek szemmel tartani egy másik Strigaro-t. Megtaláljuk Sonyát, ha szerencsénk van. - Én…. wow. Köszönöm. – mondtam, nem találva a megfelelő szavakat. Tudtam, hogy nincs szüksége a köszönömre, de úgy éreztem meg kell tennem. Csak biccentett. - Vissza kéne mennünk az Őrzőkhöz… hacsak nem úgy véled, hogy maradjunk itt, mert itt is biztonságban vagyunk. - Inkább maradjunk távol a civilizációtól – mondat Sydney megindulva a furgon felé azonkívül szeretném visszakapni a kocsikulcsomat. A visszaút százszorta hosszabbnak tűnt, mint idefele. Dimitir depresszív hangulata belengte az egész autót, majdhogynem megfojtva minket. Még Sydney is érezte ezt, de ennek ellenére megengedte, hogy Ő vezessen vissza. Én pedig nem tudtam eldönteni, hogy jó, vagy rossz

ötlet volt-e. Talán azért engedte, mert bízott benne hogy az út elvonja a figyelmét a Striga múltjáról? Vagy pont, hogy a fájdalma vonja, majd el a figyelmét az útról és a végén egy árokban fogunk landolni? De szerencsére épségben visszaértünk az Őrzőkhöz, ahol már ketten vártak ránk egy ideje, egy Moroi nő és egy ember férfi, akik között látszott a szenvedély. Még mindig megrázkódtatásként ért, hogy Ők ketten egy pár. Visszaérve a táborba, egy nagy tábortűz fogadott minket, amit körül ült a falu apraja-nagyja. Visszamentünk Rimand házához, de csak Sarah és Joshous volt ott. Sarah épp mosogatott, Joushous pedig idegesen ült az egyik székben. Amint megérkeztünk rám szegezte a tekintetét, felugrott a székből és elmosolyodott. - Rose, hát visszajöttél! Mi már aggódtunk, hogy valami baj történt…úgy értem, hogy semmi se történhet veled, a te képességeddel, csak féltem, hogy az autó cserben hagyott Titeket. - Visszahoztuk – mondta Sydney, lerakva a kulcsot az asztalra és ezáltal visszakapva a CV-R kulcsát. Láttam, ahogy ettől megnyugszik. Sarah átnyújtott nekünk egy kis ételt, amit mi visszautasítottunk, jól voltunk lakva, hazafelé bekaptunk egy szendvicset az egyik benzinkútnál. - Rendben – mondat Sarah – ha nem vagyok éhesek, akkor kimehetnénk a többiekhez a tűz mellé. Jess McHale fog énekelni ma este és ha eleget iszik, amit nem kétlek, akkor csodálatos hangja van. Én mindig meghallgatom. Sydney és Dimitri tekintete találkozott egy pillanatra az enyémmel. Bevallom egy kicsit kíváncsi voltam, hogy hogyan buliznak itt. Dimitrin még mindig rosszkedvű volt a telefonbeszélgetés miatt, ezért legszívesebben elzárkózott volna a külvilágtól. Így aztán meglepett engem, hogy igent mond a meghívásra, mikor Sydney kifejtette, hogy Ő szívesen kimenne a tűzhöz. Rutinszerű volt a válasza: – Én is. Egyből tudtam, hogy mi zajlik benne. A Strigoi eset bántja őt, hogy beszélni kellett velük és minden újra felelevenedett. Legszívesebben keresett volna egy búvóhelyet, hogy el tudja magában temeti az érzelmeket, de Ő Dimitri volt. Dimitri meg akarta védeni azokat, akiknek szükségük volt erre. Bár meg kell hagyni, hogy a tűz mellett üldögélni az Őrzőkkel és meghallgatni egy helyi tehetség énekét, nem a világ legveszélyesebb dolga, de azért hordoz magában némi veszélyt a szituáció, főleg Sydney számára, aki a civilizált emberekhez van szokva. Ezért, hát úgy döntött vele tart. Plusz, tudta, hogy Sydney biztonságban érzi magát mellettünk. Mikor épp mondani akartam, hogy Én is nagyon élvezném, Joshau megszólat. - Mit szólnál, ha előtte megmutatnám a barlangomat? Amíg még van egy kis fény odakint, így jobban látszik, ha meg besötétedik akkor használhatjuk az elemlámpát. Elfeledkezve a reggeli beszélgetésünkről Joshua-val, már majdnem visszautasítottam az ajánlatot. De ekkor megláttam valamit Dimitir szemében, valami helytelenítőt. Úgy tűnt, hogy Ő nem akarja, hogy el menyek egy jóképű, fiatal sráccal. Vajon, csak amiatt aggódik, hogy mit szólnak az Őrzők, vagy féltékeny volt? Nem. Biztosan nem lehet az utóbbi. Az már elfogadott tény számomra, hogy Dimitri nem akarja, hogy köztünk bármilyen romantikus kapcsolat legyen. Most Adriannal járok együtt. Mi ez az ex-barátos dolog? Ő már csak a

barátom és nem szólhat bele a magán életembe. Azt csinálok, amit akarok és azzal akivel csak akarom, már nem volt beleszólása. - Persze – mondta, amitől Dimitri tekintete elsötétült – Szívesen. Joshou és Én elmentünk, minden mást magunk mögött hagyva. Érzetem, hogy a döntésen bebizonyította a függetlenségemet. Dimitri mindig azt mondta, hogy mi egyenlők vagyunk, de ennek ellenére Ő rengeteg szörnyű döntést hozott nélkülem ebben a szökési tervben. Úgy éreztem, hogy most felé emelkedtem azáltal, hogy így látom a dolgokat és ez jó érzés volt. Mindemellett kedveltem Joshou és úgy véltem, hogy sokat tanulhatok tőle az ő különös életükről. Sydney se akarta, hogy elmenjek Joshou-val, de Dimitri ott maradt és vigyázott rá. Ahogy Joshou-val végigsétáltam az úton sokan megbámultak minket. Egy idő után inkább letértünk az útról, míg a barlanghoz nem értünk. A hegységrendszer hatalmas volt. Mi pedig, csak mentünk és mentünk egyre távolabb kerülve az Őrzők településétől. Az erdő egyre sűrűbbé vált, és a kevesebb volt a fény, a nap is elkezdett a horizontnál járt. - Eléggé a szélén van a barlangom - mondta Joshua bocsánatkérően. - Sokan közülünk erre, mert a városban már nincs sok hely. - Azt hiszem, hogy a város igen optimista kifejezés erre, de ezt nem mondtam. Biztosan sznob vagyok. - De egy csomó barlang van még itt, úgy hogy van bőven hely errefele. - És ez itt természetes képződmény? - kérdeztem. - Némelyik igen, némelyik elhagyott bányászati barlangok. - Szép itt – mondtam. – Szerettem ezeket a lombhullató fákat. Honvágyam volt Montana után, de ez az elhagyatott világ itt nagyon ellentétes volt azzal, amire igazán vágytam. - Legalább itt van normális magánéletetek, ugye? - Persze - mondta Joshua mosolyogva. - Az hittem, hogy te úgy fogod gondolni, hogy ez….nem is tudom. Túl régimódi. Vagy vad. Valószínűleg ti ezt is gondoljátok rólunk. Ez meglepett. Az Őrzők olyan hevesen védték, azokat a szokásokat, ami szerint éltek, hogy nem is feltételeztem azt, hogy bárki azt gondolja, hogy egy kívülálló kétségbe vonhatja ezt – vagy, hogy egy Őrző foglalkozik azzal, hogy mi mit gondolunk. - Ez csak más - mondtam diplomatikusan. - Nagyon eltér, attól amit én megszoktam. Honvágyat éreztem az emberek és a helyek után, amiktől el voltam most zárva. Lissa. Adrian. A barátaim. A Szent Vlagyimir. Elhessegettem ezt az érzést. Nem volt itt az ideje, hogy szomorkodjak és legalább később meg tudom látogatni Lissat. - Voltam az emberek által lakott városban - folytatta Joshua. - És más olyan helyeken, ahol ti éltek. Értem, miért szereted annyira. - Elfordult kicsit szégyenlősen. - Nem bánnám, ha nekünk is lenne áramunk. - Miért nem használtok? - Megtehetnék, ha lehetne. De túl messze vagyunk a civilizációtól, és ráadásul senki nem tudja hogy itt vagyunk. Az alkimisták azt mondják, hogy jobb számunkra ha rejtőzünk. Felmerült bennem, hogy ők egyszerűen, csak elviselik ezeket a feltételeket, mert a saját szabályaik rabjaik és hogy rejtve maradjanak. Arra is kíváncsi voltam, hogy melyik volt az ő választásuk, ami az úgynevezett régimódiságukból adódott…. mennyire voltak hatással rájuk az alkimisták. Itt vagyunk - mondta Joshua és ezzel kirángatott a gondolataimból. Rámutatott egy sötét lyukra a hegyben. Elég nagy volt, hogy átférjen rajta egy felnőtt ember. - Szép - mondtam. Joshua meglepettnek tűnt a dicséretem hallatán.

- Tényleg? - Tényleg. A fény kevés volt, így végül meg kellett gyújtanunk a lámpát, aztán bementünk. Először le kellett hajtani a fejünket, de ahogy egyre beljebb mentünk a barlangba a mennyezet lassan emelkedett, és aztán egy nagy és széles tér tárult elénk. A padló kemény volt a falak pedig sötétek. Ez egy természetes barlang volt. - Ne fogd vissza magadat, mond nyugodtan, ha úgy gondolod, hogy kicsi - mondta Joshua. Ez igaz volt, de valójában nagyobb volt, mint az én szobám a Szent Vlagyimirban. - Hát igen, de úgy értem, hány éves vagy? - Tizennyolc. - Mint én - mondtam. Úgy tűnt, mintha ez megnevetette volna őt. - Tizennyolc évesen van saját ehmm... barlangod,ez fantasztikus. És persze még jobb lenne, ha lenne benne televízió és internet. - Csillogtak a kék szemei. Nem tudtam nem észrevenni a barna bőre kihangsúlyozta. De azonnal elhessegettem ezt a gondolatot. Nem úgy voltam itt, mint a barátnője. De úgy tűnt, hogy én voltam az egyetlen, aki ezt így gondolta. Joshua hirtelen tett néhány lépést előre. - Itt maradhatsz, ha akarsz – mondta. - A te néped, itt soha nem talál meg. Egybe kelhetnénk, lehetnének gyerekeink, és aztán beépíthetnék a padlást, mint a szüleim és…. A szavai meg ijesztettek, lassan el kezdtem az ajtó felé hátrálni, és bepánikoztam, mint amikor strikág támadnak rám. Azt leszámítva, hogy most figyelmeztettek. - Hé, hé, lassíts! Csak most találkoztunk. Szerencsére nem közelített felém. - Tudom, de néha így van ez. - Mi? A házasság két ember között, akik alig ismerik egymást? - kérdeztem hitetlenkedve. - Persze. Ez történik minden alkalommal. Valóban, tudom, hogy csak egy rövid ideje ismerlek, de tudom, hogy kevellek. Te csodálatos vagy. Szép vagy, és nyilvánvalóan jó harcos. - Megrázta hitetlenkedve a fejét. - Még sosem láttam hozzád foghatót. Szerettem volna, ha nem ilyen aranyos és jóképü. A csúnya srácokat könnyebben leszerelem, mint a helyesekkel. Visszagondoltam mit mondott Sydney, rólam és Dimitrij-ről. Olyanok vagyunk itt mint az istenek. - Joshua, én tényleg nagyon tetszel nekem – mondtam, mert láttam, ahogy reménykedik – De én még túl fiatal vagyok a házassághoz. A homlokát ráncolta. - Hát nem azt mondtad, hogy tizennyolc vagy? Oké, a kor talán nem jó érv. Láhattam, hogy Oroszországban mennyi fiatalnak van gyermeke. Egy olyan helyen, mint ez, talán még fiatalabb korukban mennék férjhez az emberek. Ezért másképp próbálkoztam. - Én nem tudom, hogy férjhez akarok-e menni - ez talán segített. Bólintott, mintha megértette volna. - Ez okos, eleinte csak együtt kellene élnünk, hogy tudjuk mennyire megy ez nekünk. - A komoly kifejezését az arcán egy mosoly váltotta fel. - De én elégé toleráns vagyok, hogy mindenben neked adjak igazat. Nem tehettem róla, de ezen elnevettem magam. - Nos, akkor ebben is nekem kell, hogy igazat adja. Mint mondtam: én nem állok készen

semmi ilyesmire. Ezen kívül, már járok valakivel. - Dimitrij-vel? - Nem, egy másik sráccal. Ő ott maradt a királyi udvarban. - Nem hittem el, hogy ezt mondtam. Joshua összeráncolta a szemöldökét. - Akkor miért nem ment meg tégedet? - Mert... Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. És tudok vigyázni magamra. És nézd, úgy is hamarosan elmegyünk. Köztünk ez soha nem működhetne. - Megértem. - Joshua csalódottnak tűnt, de úgy látszott, hogy jól van. – Talán, ha mindent elintézel és visszajössz.. Elkezdtem neki mondani, hogy ne várjon rám, és hogy vegyen feleségül valaki mást (még ha ezt abszurdnak is gondoltam a mi korunkban), de aztán rájöttem, hogy feleslegesen beszélnék. Szóval én, csak annyit mondtam, hogy – Talán - Próbáltam gyorsan valami más témát keresni és a szeme megakadt egy faragott mintás széken. - Ez nagyon szép – a szememmel a faragott szék felé intettem – Igazán takaros. - Köszönöm - mondta és odalépett a székhez. Megkönnyebbültem és ő nem firtatta tovább az előző beszélgetésünket. Áhítattal nézett a székre – Én csináltam. - Tényleg? – kérdeztem meglepetten – Ez… ez igazán csodálatos. - Ha tényleg tetszik... - A keze elindult, és én attól féltem, hogy megakar ölelni,vagy megcsókolni. De ahelyett belenyúlt az ing zsebébe és kihúzott egy finoman faragott karkötőt. Egyszerű cikk-cakkos mintája volt, de az is igaz, hogy nagyon finom kézimunka volt. – Tessék - Átadta a karkötőt. - Az enyém? - végig futattam az ujjamat a karkötőn. - Ha akarod. Ma csináltam, még ti elvoltatok. Legalább fogsz rám emlékezni, ha elmész. Haboztam, hogy elfogadom az bíztatásnak számít-e. Úgy döntöttem, nem. Az előbb egyértelművé tettem, hogy mit gondolok a házasságról. De nem akartam őt megbántani. Így rá tettem a csuklómra. - Természetes, hogy fogok rád emlékezni. Köszönöm szépen. – Látva a boldog kifejezést az arcán, azzal hogy elfogadtam a karkötőt, talán enyhítettem a fájdalmát az előtti miatt. Meg mutatott nekem néhány részletet a barlangban, majd osztotta a véleményemet, hogy vissza kellene mennünk a többiekhez. Hallottam a zenét, a fák között. Sosem voltam nyári táborban, de azt hiszem így kellett volna kinéznie. Sidney és Dimitrij közel ültek a tűzhöz. Ők csendben voltak, de a többiek tapsoltak, ujjongtak, énekeltek és beszélgettek. Még mindig csodálkoztam, hogyan tudnak az emberek, morák és dhampirok együtt szórakozni. Vegyes párok voltak mindehol. De egy mora és egy ember éppen a szemem előtt ültek. Minden alkalommal, amikor megcsókolta a mora a lány nyakát, ivott belőle, és láttam, ahogy csurgott a vére. El kellett, hogy forduljak. Visszafordultam a barátaim felé. Sydney meglátott, és láthatóan megkönnyebbült. Dimitrij arckifejezése megfejthetetlen volt. Mint, itt már megszokhattam az emberek figyelemmel kísérek és néhány srác szemében féltékenységet láttam. Reméltem, hogy nem hiszik azt, hogy köztem és Joshua között volt valami a barlangban. Nem szerettem volna ilyen hírevet hagyni magam után. - Beszélnem kell Sydney-vel - mondtam neki halkan. Úgy döntöttem, hogy így lesz a legjobb, ha távolt tartom magam tőle, mielőtt pletykálni kezdenek rólunk, és őszintén Sydney is úgy nézett ki, mint aki örülne, ha maga mellett tudhatna. Joshoa bólintott, és én elfordultam. Pár lépést tettem, amikor valaki ököllel arcba csapott. Egyáltalán nem

védekeztem, de elkaptam a kezét, hogy nehogy eltörje az orromat.Miután eltünt a meglepetésem,kivédtem pár rúgást és támadást, és felkészültem a harcra. Az ének és a tánc megállt, és mindenki engem és a támadómat nézett. Angelina Az utamban állt, ökölbe szorított kézzel. - Nos – mondta - Itt az idő, hogy megtudjuk milyen kemény is vagy valójában. Itt volt az ideje, hogy valaki, mondjuk a szülei ide jöjjenek és megtanítsák rá, hogyan bánjon egy vendéggel. De senki nem jött és senki nem is akarta megállítani. Nos nem volt ez teljesen igaz. Egy személy fel állt. Dimitrij azonnal ott termett akcióra készen, ahogy látta, hogy veszélyben vagyok. Azt vártam, hogy elhúzza őt, de egy csoport ember ment oda hozzá és mondott neki valamit, amit én nem hallottam. Nem próbálták fizikailag eltávolítani, de akármit is mondtak neki, az ott tartotta őt ahol volt. Szerettem volna tudni, hogy mit mondott neki, de Angelina újra támadott. Úgy látszott, hogy magamra maradtam. Angelina kicsi volt egy dhampirhoz képest, de erős volt és gyors, de nem eléggé ahhoz, hogy újra megüssön. Kitértem előle, nem akartam vele harcolni. Talán kárt tudott volna bennem okozni, de Ő hanyag volt és meggondolatlan. Igazi bokszoló volt, aki rengeteget verekedett anélkül, hogy ezt valahol is tanulta volna. - Megőrültél? – kiáltottam és kitértem az újabb támadás elöl. - Hadd abba, nem akarlak bántani! - Persze – mondta. – Azt szeretnéd, ha mindenki ezt gondolná, igaz? Ha nem fogsz harcolni, akkor mindenki tudni fogja, hogy azok a tetoválások hamisak. - Igaziak. – Dühített, amit mondott, de nem akartam ebbe a hülye összecsapásba bele keveredni. - Bizonyítsd be - mondta. - Bizonyítsd be, hogy az vagy, akinek kiadod magadat. Olyan volt mintha táncolnánk, míg megpróbáltam távol tartani magamat tőle. Csinálhattuk volna ezt egész éjjel, de pár ember a tömegből kiabálni kezdett nekem: - Menni fog! - Nekem nem kell semmit bizonyítanom - mondtam neki. - Akkor te hazug vagy. - Most már nehezen vette a levegőt. Fáradtabb volt, mint én. - Minden, amit a te néped csinál hazugság. - Ez nem igaz - mondtam. Miért engedi Dimitrij hogy bántsam őt? A szemem sarkából rá néztem és ő rám mosolygott. Angelina folytatta a szövegelést, miközben megakart ütni. - Ti mind hazudtok. Mind gyengék vagytok. Különösen a királyi családok, ők a legrosszabbak mind közül. - Nem tudsz te semmit. Nem tudsz róluk egyáltalán semmit!! - Talán mégis tudtam volna vele beszélgetni, de láttam, hogy csalódott. Tudtam, hogy ha csak úgy elmennék, hátsóba rúgna. - Én tudok eleget - mondta. - Tudom hogy önzők, elkényeztetettek és nem tesznek semmit se másokért. Nem érdekli őket senki más, csak saját maguk. Mind egyformák. Igazából egyetértettem Angelinával néhány királyi esetében, de nem kellene mindegyiket egy kalap alá venni. - Ne beszélj olyan dolgokról, amiről semmit sem tudsz - mondtam. Nem mind egyformák. - De igen – mondta. Örült, hogy látta a dühömet. - Azt kívánom, hogy mindannyian halottak legyenek.

Ezzel megfogott. Látta mennyire dühös vagyok és elég volt még egy kis olajt öntenie a tűzre, hogy robbanjak. Feléje futottam és ő ezt próbálta kihasználni. A harci ösztöneim a felszínre törtek és nem volt más választásom mint, hogy elérjem őt, mielőtt ő ér el engemet. Az emberek éljenezni kezdtek, mert látták, hogy most igazi harc lesz. Én voltam a sértett, megpróbáltam legyűrni őt, vagy is a fizikai érintkezésünk száma megemelkedett. Még mindig jobb voltam, mint Ő, megpróbáltam elkapni. Pár ütése betalált, de semmi komoly, aztán a földre nyomtam. Arra számítottam, hogy itt a vége, de ő ismét támadott és nem tudtam őt teljesen visszatartani. Felugrottunk és ő megpróbálta megtartani a domináns pozícióját. Ezt nem engedhettem, és behúztam neki egyet, de ez sokkal erősebb volt, mint az elöbb. Azt hittem hogy vége a harcnak, az ütésem megtántorította őt, de az a szuka elkapta a hajamat és úgy rángatott vissza. Megfordultam és tudtam, hogy néhány száll hajam hiányzik. De ez alkalommal a teljes erővel vágódtam neki. Tudtam hogy ez fájdalmas lesz, de nem igazán érdekelt. Ő kezdte. Ezenkívül ez a kis csetepaté túlment a határokon. Meghúzni valakinek a haját, piszokos húzás volt tőle. Angelina tett néhány kísérlete, hogy kiszabaduljno, de mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem sikerül fog menni és a körülöttünk állók fütyülve éljeneztek. Néhány pillanattal később a sötét és dühös pillantás eltűnt és úgy tűnt beletörődött. Óvatosan elengedtem őt. - Oké - mondta. - Azt hiszem, hogy megfelelsz. Rajta! - Mi? Minek felelek meg? - kérdeztem. - A bátyámnak, ha feleségül akar venni.

TIZENHÁROM Fordította: Lissa, Nitty

- EZ EGYÁLTALÁN NEM VICCE. - Igazad van - mondta Sydney - Ez nem vicces. Ez nevetséges. Sokáig tartott eljönni a mulatságról, különösen miután tudomást szerettem néhány szokásukról az Őrzőknek. Nos, azt gondoltam, hogy ez az egész egy nagy őrültség, főleg miután kiderült, hogy ha itt, ha valaki feleségül akar venni egy másik személyt, akkor a jövendőbeli asszonynak és vőlegénynek harcolnia kell a másik családjából egy ugyan olyan nemű rokonával. Angeline észrevette, hogy Joshou érdeklődik irántam és mikor Ő megláttam rajtam a karperecet azt feltételezte, hogy mi eljegyeztük egymást. Ennek hatására nekem esett, hogy meglássa én vagyok-e a megfelelő a testvérének. Nem nagyon kedvelt, de mivel legyőztem a hozzájárulását adta, hogy eljegyezzük egymást. Ez egy őrült helyzet, most aztán meg kell győznöm mindenkit – legfőképpen Joshau-t – hogy mi nem fogunk egybe kelni. És még ott van az is, amiről csak most értesültem, hogy Ők úgy tartják Dimitri a „rokonom”, így neki is meg kéne küzdenie Joshau-val. - Elég! – montam. Dimitri a falnak dőlve állt, keresztbe tett kézzel és engem nézett, ahogy az arccsontomat dörzsölgetem, ahol Angeline megütött. Aligha mondanám a leg rosszabb sérülésnek az eddigiekhez képest, de holnap biztosan meg fog látszani. Halvány mosoly volt Dimitri arcán. - Mondtam, hogy ne bíztasd Őt. – mondta Dimtri nyugodt hangon. - Akár hogy is, te se láthattad előre ezt a komédiát. Te csak egyszerűen nem akartad hogy… - elnyeltem a szavakat. Nem akartam kimondani, amit gondoltam, hogy Ő csak féltékeny, vagy, hogy birtokolni akar, vagy akár hogy is, de abban biztos voltam, hogy zavarta, hogy Joshau-val lát engem…. és most nagyon jót mulat ezen az egész merényleten, ami Angeline támadásában csúcsosodott ki. Hitetlenkedve fordultam Sydneyhez, aki ugyan olyan jól szórakozott, mint Dimitri. Tény, hogy nagyon helyes arca volt, de még sose láttam mosolyogni. - Te tudtál erről a szokásról? - Nem – ismeret be – de nem lep meg. Figyelembe véve, hogy Ők civilizálatlanok, a hétköznapi problémáikat is pontosan ehhez hasonló módon oldják meg. - Ez őrültség – mondtam, nem törődve azzal, hogy nyafogok. Ahogy hozzáértem a fejem tetejéhez arra vágytam, hogy legyen itt egy tükör, hogy lássam mennyi hajamat sikerült kitépnie Angeline-nek – habár…. Ő nem volt rossz. Kiforratlan, de nem rossz. Erősek? Az emberek és a Morák is? - Ez az én véleményem is.

Ezt mérlegeltem. Idegesített és zavart, ami történt, de be kellet, hogy ismernem az Őrzőknek rengeteg érdekes szokása volt. Az a legironikusabb, hogy ez az elmaradott társaság, nagyon is jól képzett volt abban, hogy hogyan tanítson meg mindenkit küzdeni. Időközben, a mi fejlett kultúránk elutasította, hogy megtanuljuk megvédeni saját magunkat. - Ezért nem zaklatják Őket a Strigoi-k. – dörmögtem, visszaemlékezve a reggelre. Mindaddig nem is fogtam fel, hogy mit mondok, míg Dimitri mosolya le nem fagyott az arcáról. Tekintete az ablakra tévedt és furcsa grimasz jelent meg az arcán. - Beszélnem kell Boris-szal, hogy tudjam talált-e már valamit. – vissza fordult Sydneyhez – ez nem lesz olyan hosszú. Nem szükséges, hogy mondanyian menyünk. Persze, csak, ha elvihetem az autódat? Sydney, csak vállat vont és átadta a kulcsokat. Már korábban felfedeztük, hogy a telefonon itt nincs térerő, kb. 10 percnyire innen már lehetett telefonálni. Dimitri jól volt és valójában nem volt oka, amiért meg kellett volna indokolnia nekünk, hogy miért megy egyedül telefonálni. A kis harci jelenetem után Sydney és én biztonságban voltunk. Senki nem mert volna bántani minket. Mégis…. a gondolatától is irtóztam, hogy Dimitrinek egyedül keljen átélnie újra a reggeli színjátékot. - Neked még is csak menned kéne – mondtam Sydneynek és gyorsan végig gondoltam az egészet – Én szívesen megnézni, hogy megtudjam mi van Lissaval – ez persze nem volt teljesen hazugság, kíváncsi voltam, hogy mit tudtak meg Joe-ról – Ti is tudjátok, hogy ilyenkor, hogy ilyenkor nyugton vagyok – biztosítva Őket arról, hogy nem csinálok őrültséget – amúgy pedig tisztában vagyok azzal, hogy mi folyik körülöttem, de jobb szeretném, ha addig egyedül lehetnék. Neked pedig Sydney-re szükséged lehet, ha erre tévednének az alkimisták. A logikám hibás volt, jól tudtam, hogy Sydney kollégái miatt nem kell aggódnunk és ezt Sydney meg is erősítette: - Kétlem, hogy Ők idejönnének ilyen sötétbe – mondta – de Én se vesztegetném itt az időmet, míg te a „semmibe” révedsz – már majdnem megszólaltam, de jobbnak láttam hallgatni, mivel sejtettem, hogy úgy se ismerné be, hogy nem akarja másra bízni a kocsiját. Dimitri is tudta szükségtelen, hogy Sydney vele tartson, de kétségkívül úgy látta helyesnek, ha nem próbál főnökösödni Sydney felett úgy, mint Én tettem ezt. Így hát mind a ketten beültek az autóba egyedül hagyva engem a szobánkban. Én pedig csak néztem őket sóvárogva. Mindennek ellenére nagyon bosszantott az, ahogyan az előbb megtévesztettem Dimitrit. Igazán bántott a dolog. Ott kellett volna lennem a telefonbeszélgetésnél és azt kívántam, bár csak ott lehetnék, hogy megvigasztaljam Őt. Azonban úgy éreztem, hogy Ő ezt meg akarja tiltani nekem, így hát inkább elfogadta Sydney kíséretét. Amíg Ők távol voltak, úgy döntöttem, hogy addig tényleg meglátogatom Lissát. Azt mondtam, hogy ez több volt, mint egy kifogás. Ez így is volt. Nem akartam, hogy még több ember gratuláljon nekem, és kétségkívül nem szerettem volna azt se, hogy Joshau beolvasson nekem, ha ez lehetséges, hogy a karkötő elfogadása az kötelezettségekkel jár. Én tudtam, hogy Ő ellenállhatatlanul aranyos, de én nem tudtam viszonozni az Ő rajongását. Keresztbe tett lábbal ületem Angeline ágyán és megnyitottam az elmémet, hogy megnézzem, mi történik Lissá-val.

Ő épp egy hallban sétált és Én nem ismertem fel elsőre a helyet. Egy pillanattal később rájöttem. Ez az épület a Bíróság gyógyfürdője és egyben egy szalon is – ahol Rohanda szalonja volt. Rohanda egy jós. Hátborzongató volt látni, hogy Lissa ilyen helyekre jár. Szokáshoz híven most is vele volt: Adrian és Christian. A szívem beleremegett, mikor megláttam Adriant – Joshau incidens után. Különösen, hogy a múltkori álombéli látogatása nagyon rövid volt. Christian fogta Lissa kezét és úgy sétáltak együtt. A keze meleg volt és megnyugtató. Christian magabiztos és elszánt volt. Úgy tűnt Lissa volt az egyetlen, aki ideges és világos volt, hogy valami felizgatta. Éreztem a rettegését az előtte álló feladattól, annak ellenére, hogy hitt abban, hogy erre szükség van. - Itt van? – kérdezte, megállva egy ajtó előtt. - Azt hiszem – felelte rá Christian – a recepciós azt mondta, hogy a nagy piros ajtó. Lissa hezitált egy pillanatig, majd kopogott. Semmi. Vagy üres volt a szoba, vagy Ő volt figyelmetlen. Ezért hát felemelte újra a kezét, de az ajtó kinyílt. Ambrose állt ott, gyönyörűen, mint mindig, egy farmert és egy kék pólót viselt. A ruhája teljesen rátapadt, így jól láthatóvá vált, hogy milyen izmos. - Sziasztok! – mondta, igazán meglepetten. - Szia! – mondta Lissa – Tudunk, most beszélni? Fontos lenne. Anbrose az ajtó felé intett a fejével: - Most elfoglalt vagyok. A szobában egy masszázs ágy volt, amin egy Moroi nő feküdt. Meztelen volt a hölgy, csak egy törölközővel volt letakarva, de a háta teljesen csupasz volt, ami a gyenge fényben halványan csillogott az olajtól. A szobában illatosított gyertya égett és valami megnyugtató zene szólt. - Wow – mondta Adrian – Te nem vesztegeted az idődet, ugye? Őt még csak egy pár órája temettük el, de te már is találtál valaki mást. Ambrose haragosan pillantott Adrianra. - Ő az egyik kliensem. Ez a munkám. Ne felejtsd el, hogy vannak akiknek dolgozniuk kell a megélhetésért. - Kérlek – mondta kérlelően Lissa és gyorsan Adrian elé lépett. – Megígem, hogy nem fog sokáig tartani. Ambrose végignézett a barátaim és egy nagyot sóhajtott. Majd a háta mögé pillantott. - Lorraine? Ki kell mennem egy pillanatra. De jövök vissza, rendben? - Rendben. – felelte a hölgy miközben Anborse-ra nézett. A nő idősebb volt, mint ahogy vártam. – Siess vissza! Ambrose egy káprázatos mosolyt küldött a hölgy felé, míg becsukta az ajtót. A mosolya egyszer csak eltűnt, ahogy egyedül maradt a barátaimmal – Rendben, mi folyik itt? Ambrose élete gyökeresen eltért a többi dhampir férfi életétől, De ugyan azon a képzésen vett részt, mint a többi testőr. Az figyelme éber volt és a tekintetével mindig kereste a potenciális veszély forrást. - Oh, mi szeretnék veled beszélni a …. – Lissa habozott. Beszélni a vizsgálatról és a kihallgatásról, az egy dolog, de mind ezt végigcsinálni – Tatian meggyilkolásáról. Amborse felemelte a szemöldökét.

- Oh. Értem. Hát nem vagyok benne biztos, hogy mit mondhatnék, azt leszámítva, hogy hiszek abban, hogy nem Rose tette. Nem hiszem el, még ha több ember is azt mondja. Mindenki arról beszél, hogy mennyire fel háborított és sokkolt titeket ez az eset. Sok szimpatizáns szerzel, még ha ilyen ellenszenves emberekkel s barátkozol. Lissa rosszul érezte magát. Nyilvánosan el kellett mondania, hogy mennyire nem kedvel már engem. Ezt Abe és Tasha tanácsa neki. Ennek ellenére bűnösnek érezte magát. Christian a védelmére kelt. - Vegyél vissza, nem emiatt jöttünk. - Akkor miért? - kérdezte Ambrose. Lissa bele kezdett, félt, hogy Adrian és Christian fenyegetőzése el rettenti Ambrose-t. - Abe Mazur azt mondta, hogy a tárgyalóteremben valamit adtál, vagy mondtál Rose-nak. Ambrose döbbentnek tűnt és el kellett, hogy ismerjem, jól játszotta. - Csináltam valamit? Mit jelent ez? Mazur azt hiszi, hogy bármit is tennék ezek előtt az emberek előtt? - Nem tudom - mondta Lissa. - Csak látott valamit, ennyi az egész. - Sok szerencsét akartam neki kívánni - mondta Ambrose még mindig sértődötten – Gondolom, ez így rendben van? - Igen – Lissa tett egy próbát, hogy beszéljen Ambrose-val, mielőtt Abe megtesz. Abe módszere a fenyegetés és a fizika erőszak. - Nézd, mi csak ki akarjuk deríteni, hogy ki ölte meg a királynőt. Te közel álltál hozzá. Ha tudsz valamit, ami segíthetne nekünk...Szükségünk van rá. Hirtelen megértette. - Azt hiszitek, hogy én tettem! Erről van szó! Senki nem szólt semmit. - Nem tudom elhinni, még ha az őrök hinnék azt, de nem tőletek... Azt hittem jobban ismerlek benneteket. - Mi nem ismerünk téged – mondta ki kertelés nélkül Adrian. – Mindössze annyit tudunk, hogy bejárásod volt a nénémhez - mutatott az ajtóra - És persze nem telt neked sok időbe, hogy tovább lépj. - Nem értetted meg, amikor azt mondtam, hogy nekem ez a munkám? Masszázst adok, ez minden. Nem minden olyan piszkos és mocskos, mint hiszed - Ambrose frusztráltan rázta fejét és aztán végig futatta a kezét a barna haján. - Az én kapcsolatom Tatiana-val volt mocskos. Törődtem vele. Soha nem csináltam volna semmit, amivel bántottam volna. - Te nem tudod, hogy a statisztika azt mondja, hogy a legtöbb gyilkosság a közeli kapcsolatban levő emberek között van? - kérdezte Christian. Lissa rosszallóan nézett rá. - Hadd abba. Adrian – mondta Lissa, majd Ambrose-ra nézett. - Senki semmivel nem gyanúsít tégedet, de te mindig körülötte voltál. És Rose azt mondta nekem, hogy eléggé dühös voltál a dhampir törvény miatt. - Igen, igen. Mikor először hallottam róla - mondta Ambrose. - Aztán mondtam Rosenak, hogy van valami mögötte, valami amiről nem tudtunk. Tatiana soha nem veszélyeztette volna a dhampirokat, ha nincs rá jó oka. - Éppen, úgy ahogy azt már a sok kétségbeesett király tette? - kérdezte Christian. - Ezzel vigyázz - figyelmeztette Christiant Adrian. Lissa nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb, ha ezek ketten Ambrose ellen vannak, vagy ha

egymás ellen. - Nem - Ambrose hangja visszhangzott a keskeny folyosón. - Nem akarta ezt csinálni. De ha nem tette volna meg, akkor sokkal rosszabb dolgok történtek volna. Léteznek emberek, akik titokban össze akarták szedni az összes dhampirt, aki nem akart harcolni és kényszeríteni akarták őket, hogy harcoljanak. Tatiana ezzel a törvénnyel segített. Ezt már tudtam a levélből, de még mindig sokkoló volt hallani. Ambrose ezt azért mondta el a barátaimnak, mert már kicsúszott a talaj a lába alól. Ambrose folytatta látva, hogy teret nyert. - Nyitott volt minden lehetőségre. Használni akarta az erőt. Helyeselte, hogy a morák megtanuljanak harcolni. Ez megdöbbentette Adriant is. Még mindig a gúnyos kifejezést viselte, de én láttam rajta a fájdalmat és a szomorúságot, amiatt, hogy ezt nem tudott a szeretett személyről, fájhatott neki. - Nos, én nem aludtam soha úgy vele mint te - mondta Adrian. - De jól ismertem őt és soha nem beszélt ilyesmiről nekem. - Nyilvánosan nem – fogadta el Ambrose. – És privátban sem. Csak néhány ember tudott erről. Volt egy kis mora csoportja, férfiak és nők egyaránt, más-más korúak. Látni akarta, hogy mennyire jól tudnak megtanulni a morák küzdeni. Ha Lehetséges lenne, hogy a morák megvédjék magukat. De azt is tudta, hogy ez sokakat sértene, ezért titokban tartotta. Erre Adrian nem tudott mit válaszolni. Bántotta őt, hogy a nénikéje nem mondta ez el neki. Lissa ezalatt magában elemezte az összes információt, amit eddig megtudott. - Kik voltak azok? Kik voltak azok a morák, akik harcolni tanultak? - Nem tudom - mondta Ambrose. - Azt soha nem mondta el nekem. Soha nem tudtam meg a nevüket, csak a tanárukét. - Ki volt az? - kérdezte Christian. - Grant. Lissa és Christian meglepett pillantást váltottak. - Az én Grant-om – kérdezte Lissa - Hát ezért rendelte Tatiana mellém őt? Ambrose bólintott. - Ez volt az oka,amiért hozzád osztotta be őt. Bízott benne. Lissa nem mondott semmit, de én hallottam a gondolatait tisztán. Boldog volt és meglepődött. Amikor Grant és Serenának kellett a helyembe és Dimitrij helyébe lépnie. Ők megtanították, hogy hogyan védje meg magát. Lissa nem hitte el, hogy csak úgy belebotlott a haladógondolkodók őrzőjébe és nem vette észre, pedig ő volt az egyik úttörője a morák harci nevelésének. Ez a néhány részlet nagyon fontos volt, de se ő se én nem tudtuk biztosra, hogy hogyan függ ez össze a gyilkossággal. Lissat zavarta ez, ezért nem bánta, hogy Adrian és Christian feltesz még néhány kérdést. Ambroset még mindig bántotta ez az inkvizíció, de minden kérdésükre egyértelműen válaszolt. Lissa hitt neki, de Adrian és Christina szkeptikusak voltak. - Mindenki engem kérdez az ő haláláról - mondta Ambrose. - De Blake-t senki nem kérdezte ki ilyen hosszasan. - Blake? - ismételte Lissa. - Blake Lazar. Valaki más akivel Tatiana... - Lefeküdt? - mondta Christian a szemét forgatva. -Hé - kiáltotta Adrian. – Nem lehet. Ő nem alacsonyodott volna így le.

Lissa végig ment a család neveken. Túl sok volt belőlük. - Ki az? - Egy idióta - mondta Adrian. - Úgy néz ki mintha hasznos tagja lenne a társadalomnak. Ez mosolyt csalt Ambrose arcára. - Egyetértek, hogy egy idióta és ez tetszett Tatianának. - Hallottam az érzelmeket a hangjában, ahogy kimondta a nevét. - Ő is együtt aludt vele? - kérdezte Lissa. Adrian összerezzen, ahogy a nagynénje szexuális életét emlegették Még több szerető, még több gyanúsított. - Hogyan érezted magad e miatt? Ambrose jókedve elhalványult. Egy élest pillantást vetett rá Adrian felé. - Nem voltam olyan féltékeny, hogy megöljem őt. Ha ezt akartad megtudni. Volt egy egységünk. Ő és Én közel álltunk egymáshoz, de mindketten érintkeztünk más emberekkel. - Várj - mondta Christian. Olyan érzésem támadt, mintha Christian igazán élvezné ezt az egészet. Tatiana gyilkossága nem volt vicc, hanem inkább határozottan úgy tűnt, hogy egy szappanopera bontakozik ki előttünk. - Te háltál másokkal is? Ezt nehéz követni. De nem Lissának. Sőt, valójában ez egyre világosabb és világosabb lesz a dolog. Tatiana gyilkossága akár szenvedélyből is megölhette őt és nem a politikai okok miatt. Éppen ahogy Abe mondta. Aki beléphetett a hálószobájába az valószínűleg gyanúsított. És akár néhány asszony féltékeny volt és nem akarta megosztani az szeretőjét másokkal. Ez tűnt eddig a leg meggyőzőbb indoknak. - Kik? – kérdezte Lissa – Kik voltak, akiket még látogattál? - Senkik, aki megölte volna őt - mondta Ambrose szigorúan. - Nem mondom meg a nevüket, joguk van a magán élethez. - Nem, ha egyikük féltékenységből megölte a nénémet - mondta Adrian és szörnyen szexi volt. - Közülük senki nem ölte meg, ebben biztos vagyok - mondta Ambrose. - És ugyan úgy ahogy én sem, nem gondolom, hogy Blake tette volna. Nem elég okos, hogy Rosera terelje a gyanút. - Ambrose az ajtó felé intett. A fogait összeszorította és láttam a szemeiben a csalódást. - Figyeljetek, nem tudom mi mást mondhatnék még nektek, hogy meggyőzzelek titeket. Vissza kell mennem. Sajnálom, de nekem ez kicsit sok volt. Higyétek el, nagyon örülnék, ha kiderítenétek, hogy ki tette. - Fájdalom villant át a szemén. Nagyon nyelt és egy pillanatra elfordította a fejét. Amikor felnézett az arca vad és eltökélt volt. – Szívesen segítenék, ha tudnák. De egy dolgot biztosra veszek. Valaki olyat kell keressetek, akinek politikai indítéka volt rá, nem érzelmi. Lissának még egy millió kérdése volt és meggyőzhette volna Ambrose-t, hogy ez a szerelem és a szex miatt volt, de nem tette. Tényleg tudni akarta a többi nője nevét, de nem akart túl durván rányomulni. - Rendben - mondta vonakodva. - Köszönöm. Köszönjük, hogy segítesz. Ambrose mintha meglepődött volna Lissa kedvessége láttán és az arca meglágyult. - Meglátjuk, hogy megtudok-e még valamit, ami segíthet nektek. A tulajdona és a szobája le van zárva, de elnézek arra hátha be tudok menni. Ha így lesz, tudatni fogom veletek. Lissa hálásan mosolygott rá. - Köszönöm, az nagyszerű lenne.

Valaki megfogta a vállamat és ez visszarántott engem Nyugat-Virginiában abba a helyiségbe ahol voltam. Sidney és Dimitrij engem néztek. - Rose? - kérdezte Dimitrij. Az volt az érzésem, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy megpróbálta a figyelmemet visszatéríteni. - Hé - mondtam és próbáltam visszatérni a valóságba. - Már vissza is jöttetek? Beszéltél azzal a strigával? – kérdeztem, de nem reagált a szavaimra. Tudtam hogy gyűlöli ezt az egész beszélgetést. - Igen megkaptam Boris-tól a kontaktot, amire szükségünk van. Sydney átkarolta magát a kezével. - Őrült beszélgestés. Némelyik mondat angolul volt. Ez még félelmetesebb volt mint korábban. Akaratlanul is megborzongtam és örültem, hogy nem hallottam. - És megtudtatok valamit? - Boris megadta a striga nevét,aki ismeri Soniát és valószínűleg tudja, hogy hol van. Valójában ez olyasvalaki, akivel már találkoztam. De csak telefonon csak egy bizonyos pontig lehet eljutni a stribákkal. Telefonon nem tudok vele beszélni. Nem létezik más megoldás, mint hogy oda megyünk. Boris megadta a címét. - Hol van ez? - kérdeztem. - Lexington. Kentucky. - Ó istenem- motyogtam. - Miért nem a Bahamákon vagy a kukorica palotába? Dimitrij megpróbált elrejteni a mosolyát. Rajtam mosolygott, de ha ez jobb kedvre deríti, akkor nem bánom. - Ha még ma elindulnánk, reggelre elkaphatnánk. – körbenéztem a szobában - Nehéz választás. Hagyjuk itt az áram és víz nélküliséget? - Ezen Sidney mosolyodott el. – És nincs több házassági ajánlat sem. - És valószínüleg strigákkal kell, majd harcolnunk - mondta Dimitrij. Felugrottam. - Mikor indulunk?

TIZENNÉGY Fordította: Lissa

AZ ŐRZŐK REAKCIÓJA VEGYS VOLT, a távozásunkkal kapcsolatosan. Általában örültek, hogy kívülállókkal találkozhattak, különösen mert itt volt velünk Sydney is. De a harc után úgy bántak velem, mint egy hőssel,és elbűvölte őket a gondolat, hogy a családjukba tartozhatok. Miután láttak engem akcióban, azt eredményezte, hogy sok nő, most Dimitrij után is el kezdett érdeklődni. És ez nem tetszett nekem, mert az ő szokásaik szerint nekem kellett volna harcolnom az ő menyasszonyával.... Természetesen nem részleteztük nekik a további terveinkről, de megemlítettük, hogy valószínűleg fogunk strigákkal találkozni és ez nagy megdöbbenést okozott. És Angelina válasza teljesen váratlan volt. - Vigyetek magatokkal - mondta. És egész idő alatt miközben az autónk felé haladtunk a kezemet szorongatta. - Sajnálom - mondtam. - Ezt egyedül kell megoldanunk. - Segíthetek nektek. Bár legyőztél... de láttad, hogy mire vagyok képes. Elbírok egy strigával. A vadsága ellenére tudtam, hogy Angelinának fogalma sincsen, mit jelent egy strigával találkozni. - Talán megtudnád csinálni - mondtam. Nemakartam megbántani az érzéseit. - De nem jöhetsz velünk. - Kérlek... Nem csak a strigákról van szó, én világot szeretnék látni. Muszáj látnom valami mást is, mint ez a város. - A hangja elérte a többieket. - Én kétszer voltam Rubysville-ben és ők azt mondták, hogy az semmi a többi városhoz képest. -Ez igaz,értettem egyet.Hiszen az nem is nevezhető városnak. -Kérlek,könyörgött.Ezúttal a hangjában is lehetett hallani.Vigyetek magatokkal. Megsajnáltam.A bátyja is mutatott kevés vágyat a világ felé,de nem ennyire.Ő csak viccelődött az árammal,én tudtam hogy boldog ott ahol van.De Angelina számára ez a helyzett elkeserítő volt.Én is tudtam,hogy milyen érzés csapdában lenni. -Nem tehetem Angelina.Ezt egyedül kell megcsinálnunk.Sajnálom,ténleg... A kék szemei csillogtak,és elfutott az erdőbe,hogy ne lássuk őt sírni.Rettenetesen éreztem magamat.Annyira zaklatott voltam,hogy megengedtem Joshuának hogy a búcsúzásnál megöleljen. Visszatérni az útra megkönnyebülés volt.Örültem hogy távol vagyunk ezektől az emberektől,és kész voltam akcióba lendülni,hogy segítsek Lissának.Lexigon volt az első lépés,és előttünk 6 órás út volt,és persze Sidney nem volt hajlandó arra hogy az autóját más vezesse,csak ő.Dimitrij és én először tiltakoztunk,de aztán rájöttünk,hogy ha szembe kell néznünk a strigákkal akkor jobb ha kipihenjük magunkat,és spórolunk az energiával.A striga

címét,aki tudja hogy hol van Sonia,csak éjjel találhattuk meg.Ez azt jelenti,hogy még naplemente előtt Lexigon-ba kell érnünk,hogy tudjuk őt követni a rejtekhelyére.Bár az utazás az autóban nyugodt volt,mégis nyugtalan álomba merültem.Néhány óra múlva,egyfajta transzba estem,amibe Lissa vezetett belé engem.Ez egy jó dolog volt.Éppen abban a pillanatban érkeztem,ami a morák számára a legfontosabb.A király és királynő jelölési eljárásra.Ez volt az a esemény,amiről én és a barátaim azt hittük hogy soha nem fogjuk látni...de mindannyian akartuk.A morák jövője forog kockán. Lissa egy szék szélén ült,egy királyi teremben,boltozatos menyezettel,és arany dekorációval.Itt,ezen a helyen tartották azt a vacsora estet,ahol minden új őr abban reménykedett hogy valaki kiválasztja.Most a szoba tanácsteremként volt berendeztve,egy hosszú asztallal a szoba egyik oldalán,ahol tizenkét szék volt.Mindenegyes szék foglalt volt.Mindehol álltak emberek is.Körülöttük a mindig ideges őrök,akik arra törekednek hogy mindenki biztonságban legyen. Adrian,Christian melett ült,melette pedig Lissa.Meglepetésemre Mia és Eddy is ott voltak.És a drága apám is a láthatáron volt.Egyikük sem beszélt.Amúgy sem hallanák egymást,túlságosan meg voltak döbbenve attól,aminek történnie kelett. -Tudja ki vagyok én?A hang zaja felkeltette Lissa figyelmét.Lissa felnézett egy kicsit Adrian felé.Egymás melett ült egy férfi és egy nő,és mellettük egy nagyon dühös asszony volt.A keze a csípőjén volt,és egy rózsaszín szamet ruha volt rajta.Elkápráztatott a ruha. -Én Marcella Badica vagyok.Amikor végre látott reakciót a pártól,folytatta.Badic herceg a bátyám,és a királynőnk az unokahugom volt.Nincs szabad hely,és olyas valaki mint én,nem fog hátul állni! A pár egymásra nézett.-Azt hiszem hogy előbb kelett volna ide jönnie Lady Badica.Mondta a férfi,és Marcella felháborodottan nézett rá. -Mi az,nem halloták ki vagyok?Nem tudod kivel játszadozol!!!Ragaszkodom hozzá,hogy adják át a helyüket.Marcella felháborodva nézett az őrre,de az csak megvonta a vállát.Neki az volt a feladata hogy megvédje őt a veszélytől.Marcella gőgösen elfordult,és elment. -Ez,mondta Ardián.Fantaszkikus lesz. Lissa elmosolyodott,és újta tanulmányozni kezdte a helyiséget.Ugyan úgy meg voltam lepve,mint ő.A tömeg nem csak a királyi családokból állt.A káosz tovább tartott,addig amíg valaki bejelentette hogy a helyiség tele van.A kint maradtak dühösek voltak,de a kiabálásul hamar elnémult amikor az őrök becsukták az ajtót.A tanács 11 tagja hivatalosan is elfoglalta a helyét,és a tizenkettedik meglepetésemre Adrian apja volt,Nathan Ivaskov. Nathan beszélni kezdett,miután a helyiség elcsendesedett.-Mivel a szeretett királynőnk már nincs itt... megállt,és szomorúan lenézett.Akárki gondolhatta hogy az érzései hamisak,különösen azután ahogy láttam hogy kúszik Tatiana előtt,de nem.Nathan szerette őt,ugyan úgy ahogy Adrian. -Ez miatta a szörnyü tragédia miatt én fogom vezetni a közelgő vizsgákat és választásokat. -Mit mondtam neked,mondta Adrian,akiben nem volt semilyen érzelem az apjával szemben. Nathan beszélt valamit arról hogy mi fog következni,és a tradíciókról is.Nyilvánvaló volt,hogy mindenki a teremben a lényegre akart már térni:Jelölés.A végén ő is oda került. Mindegyik családból,ha úgy döntenek indulhat egy a koronáért,aki véghez visz majd minden feladatot az elejétől,a végéig.Csak az Ivaskovok vannak kizárva,mert két király egymás után nem lehet ugyan abból a családból.A jelöléshez szükséges három szavazó a királyi

családból,és a megfelelő életkor.És még hozzá tett pár dolgot amit meg kell csinálni,és arról hogy mi történne akkor ha két király lenne megválasztva egymás után,ugyan abból a családból.De én tudtam,hogy nagyon kevés az esély erre.Minden család a legjobbat akarja jelölni,és igy mindenki egy jelölt mögött állt.Mindenki megértette.Nathan nagyvonalúan bólintott a közönség felé.-Kezdődnek a jelölések. Egy pillanatra nem történt semmi.Ez eszembe jutatta amikor a tanár valami olyasmit mond:Ki szeretné bemutatni először a munkáját?Mindenki arra várt hogy valaki jelentkezik.Egy ember akit nem ismertem,felállt.-Jelölöm Ariana Szelsky hercegnőt.Ariana a tanács mellé ült, ő volt az első jelölt.Kedvesen bólintott arra az emberre.A második férfi,valószínüleg a családjából fel állt,és ő is jelölte.A harmadik és egyben utolsó jelölés egy másik Szelsky-től jött váratlanul.Ő Ariana testvére volt,egy férfi aki mindig külföldön tartózkodott,és az anyám volt az egyik őre. Janine Hathaywey bizonyára ebben a szobában volt.Szerettem volna,ha Lissa megkeresi őt a szemével,de ő túlságosan el volt foglalva a folyamattal.Azok után,amin keresztül mentem,kétségbeesetten vágytam arra hogy láthassam az anyámat. Miután Ariana hercegnő a harmadik jelölést is megkapta,nyilvántartásba lett véve jelöltként.Nathan valamit fel írt magának. -Folytatjuk.A további jelöltek gyorsan jöttek.A legtöbb jelölt herceg és hercegnő volt a magasabb társadalmi körökből.Nem nagyon ismertem a jelölteket.De néhány,mnt Ariana Szelsky,jó benyomást tett rám.De néhányan ilyesztők voltak.A tizedik jelölt Rufus Tarus volt,Daniella unokatestvére.Ő férjhez ment az Ivaskov családba,de elégedettnek látszott hogy az unokatestvére jelölt lett. -Nem szeretem őt,mondta Adrian.Mindig azt mondja ,hogy csináljak valami hasznosat az életemmel. Nathan felírta Rufus nevét,aztán tovább lapozott. -Nos,mondta.Ezzel lezárom... -Jelölöm Vasilissa Dragomir hercegnőt.Lissa a fejét balra rántotta,és a szemein keresztül ráismertem egy ismerős alakra.Tasa Ozerára.Ott állt,és elég hangosan és magabiztosan beszélt,látszott a szemében hogy nem szólhat senki ellene.A helyiségben mindenki megfagyott.Suttogás,és mocorgás hallatszott.A teremben,talán az Ozera család volt a legjobban meglepődve.Az első közüllük természetesen Lissa volt. Eltartott egy ideig még Nathan azt mondta-Ez nem... Lissa melett hirtelen Christian is fel állt-Én is jelölöm őt.És mielőtt Christian leült volna,Adrian már talpon volt-Én is jelölöm őt.Mindenki szeme Lissán volt,a barátai és a tömeg is Nathan Ivaskov-ra nézett.Ismét úgy látszott,mintha nem találná a hangját. -Ez..végül ki bökte.Nem legális jelölés.A jelenlegi tanácsbeli helyzete miatt,a Dragomir család nem lehet jelölve.Tasa,aki soha nem félt beszélni,fel állt a tömegből.Mondhatnám,hogy mohóan.Jó volt a beszédekben. -A jelölteknek a királyi posztra nincs szükségük a tanács álláspontjára,vagy képességre a trón harcolásáért. -Ennek nincs értelme,mondta Nathan. -Nézzd meg a törvénykönyvben Nathan,vagy Mr.Ivaskov.Igen,ez volt az utolsó.Az apám szintén bekapcsolódott a beszélgetésbe.Abe-n fekete öltöny,ing és nyakkendő volt,zöld árnyalattal.Az anyám melette állt,kis mosollyal az arcán.Amikor ott álltak egymás melett,egy pillanarta izgatott lettem.Az anyám: tökéletes képe egy őrnek,és a tisztességnek.Az

apám:Mindíg eléri a céljait,annak módjától függetlenül.Tétován kezdtem megérteni,hogy az ő génkeit örököltem. -A jelölteknék nem követelmény hogy hány tagból áll a családja.Folytatta Abe vidáman.Csak három királyi szavazatra van szüksége. Nathan dühösen arra a pontra mutatott,ahol a fia és Christian állt.-Ők nem a családja! -Nem kell hogy a család tagjai legyenek,mondta Abe.Elég ha királyi családból vannak.És ők abból származnak.A jelöltsége törvényes,ha a hercegnő elfogadja. Minden fej Lissa felé fordult,mintha csak most vennék őt észre.Lissa megrándult,meg volt döbbenve.A gondolatai először gyorsan haladtak,majd lassan.A gondolatai kérdések körül forogtak.Mi történik itt?Ez valami vicc?Vagy lehet hogy halucináció.Ha nem,akkor miért rángatták bele ebben a barátai?A pokolba is,és miért nézi mindenki őt? Sikerült a figyelem középpontjában lennie.Annyira jól nevelt volt,és Tasha hitt benne.Ez volt az utolsó dolog a világon,amire számított.És így nem tudta magát rászánni hogy elfogadta,vagy hogy válaszoljon.Maradt,ahol volt,csendben,döbbenten.Aztán valami kiszakította a sokkból.Christian keze.Megfogta az ujjait,és óvatosan hőenergiát bocsájtott beléjük,hogy életre keljenek.Lassan körbe nézett a teremben,és találkozott a szemekkel,akik őt figyelték.Látta,ahogy Tasha szúrós szemekkel nézett rá,az apám máros pillantását,és még az anyám is várakozóan nézte.Az utolsó pillantás volt a legmegdöbbentőbb a számomra.Hogyan lehet hogy Janine Hathaway aki mindig a többieknek adott igazat,hogy melette áll? Rose,gondolta.Szeretném ha most itt lennél velem,és meg mondanád mit csináljak... Én is.A francba,miért csak egyvonalú a kötelék?Bízott bennem,jobban mint bárkiben a világon,de azt is tudta,hogy bízhat a barátainkban,beleértve Abe-t is,de ez érthető volt.És ha ezt teszik,akkor biztos van rá okuk.Így van?Nem küldött semilyen jelzést,de éreztem ahogy a lábai megmozdultak,és aztán ő fel állt.És a félelem meg a zavartság ellenére,egy magabiztos és tiszta hangon szólalt meg,ami csengett az egész helyiségben. -Elfogadom a jelölést.

TIZENÖT Fordította: Lissa

TÉNYLEG NEM NAGYON TETSZETT NEKEM, hogy Victor Daskov-nak igaza volt.De ténleg így volt. Lissa nyilatkozatával minden kirobbant.Azon gondolkodtam,hogy ez lesz a leghangosabb tanácsi ülés a történelemben...Ami ezután következett,arra a napra emlékeztetett,amikor kihirdették a dhampirokkal kapcsolatos törvényt.Kiabálás,veszekedések,az emberek fel álltak a székükről.Az őrök furcsán néztek... Amilyen gyorsan került Lissa a nap középpontjába,ugyanúgy esett le.Újra leült,és Christian megtalálta a kezét.Lissa olyan szorosan fogta a kezét,hogy azon tünödtem,nem állította-e meg a vérkeringését.Maga elé bámult,még mindíg összezavarodva.A fejében káosz volt,de a szemével és a fülével figyelt.A barátaim figyelmét az vonta el,amikor Daniela oda jött,és lecseszte Adrian-t,mert más család melett voksolt.Ő vállat vont,szokás szerint. Az ember azt hinné,hogy minden ember úgy vélte,hogy érvénytelen a jelölés.De ők nem.És nem mindegyik királyi családból volt.Sok mora jött,hogy tudják,milyen lesz a jövőjük.És sokan érdeklődéssel nézték a Dragomir lányt,ő volt a hercegnő aki csodákra volt képes.Nem mintha jelölték volna a nevét,de álították,hogy mindenkinek joga van hozzá.Néhányuknál úgy tünt,hogy hogy megakarják változtatni a királyság korát.A fiatal pár,akit Lady Badica zaklatott,nem az egyetlen volt,akik valami jobbat akarnak. A legmeglepőbb az volt,amikor némelyik királyi család Lissa oldalára állt.Lehettek volna hüek a saját családjukhoz,de nem mindenki szívtelen és önző.Sokan az igazság melett álltak,és ha ténleg a törvény könyvben is benne lenne,akkor Lissának joga lenne erre az egészre.Ráadásul sokan a királyi családokból szerették és tisztelték őt.Ariana volt az egyik személy,aki Lissa melett állt,annak ellenére hogy ő is jelölve lett.Ariana ismerte a törvényt,tehát tudta hogy igazunk van.De mégis melette állt,és nekem még szimpatikusabb lett.Ha a tényleges szavazás lesz,remélem Ariana nyeri meg,és ő lesz a királynő.Inteligens volt,és erre volt szükségük a moráknak. Persze,nem Ariana volt az egyetlen,aki ismerte a törvényt.Mások azzal érveltek,hogy senkinek nem kelett volna rá szavaznia.Normális esetben egyetértettem volna.A továbbiakban szenvedélyes vita kerekedett,míg a barátaim csenben ültek az ablaknál.Vártak,még a tizenegy tag el nem fogadta a jelöltjüket.Hat közöttük elfogadta,ami már hivatalos volt.Folytathatta tovább.Gyanítottam,hogy néhányan azok közül akik melette szavaztak,nem azért tették hogy folytathassa,hanem azért mert ezt mondja a törvény.Sok morát nemérdekelte,hogy mit mond a tanács.Világossá tették,hogy ez még nincs lezárva,ami bizonyította azt ,amit Victor mondott. Ezután a tömeg eloszlott,és nemazért mert elakarták kerülni a hangzavart,hanem hogy tudják ezt a sokkoló hírt terjeszteni.

Lissa nyugodt volt,amíg átsétáltak a kerten.De amikor már a szobában voltak bezárva,robbant. -Mi a francot gondoltatok srácok??kiabálta.Mit tettetek velem?? Adriannal,Christiannal,Eddyvel ott volt a többi összeesküvő:Tasa,Abe és az anyám.Mindenki csodálkozott az édes Lissa reakcióján,de csendben voltak.Lissa kihasználta a hallgatásukat. -Elárultatok engem.A politika közepére löktetek engem.Igazán azt hiszitek hogy ezt akarom??Ténleg azt hiszitek hogy királynő akarok lenni?? Elsőként természetesen Abe reagált. -Nem leszel királynő,mondta hangosan és szokatlanul nyugodtan.Az embereknek igazunk van,senki nem szavazhat meletted.Kell hogy legyen családod. -Tehát mi a lényege ennek?kiálltotta.Teljesen kikelt magából.És minden joga meg volt hozzá.De ez a harag...ez a düh...Ez rosszabb volt,mint az egész helyzet.A lélek megviselte őt,és ez még segített benne. -Idő,mondta Tasha.Minden érv,minden alkalommal,amikor előveszik a törvény könyvet,időt nyerünk Rose-nek,hogy megtaláljuk Tatiana gyilkosát. -Az aki ezt tette,annak az érdekében a trón áll,mondta Christian,és rátette a kezét Lissa vállára.De ő lerázta magáról.Vagy saját magának,vagy olyas valami számára akit ismernek.Minnél hosszabb ideig késleltessük a terveiket,annál több időnk lesz arra,hogy megtudjuk ki tette. Lissa frusztrálva keresztbe tette a kezét.Próbáltam egy kis dühöt átvenni magamba.Sikerült egy kicsit,éppen annyira hogy leeressze a kezét.De nem volt elég arra hogy ne legyen ideges. -Hogyan tudom majd keresni a gyilkos,amikor köteles leszek azokat a hülye teszteket megcsinálni??kérdezte. -Te nem fogod keresni,mondta Abe.Majd mi. A szemei elkerekedtek.-Ez nem volt a terv része.Nem fogok a királyi családok előtt ugrálni,amikor Rose-nek szüksége van rám.Segíteni akarok neki!Ez majdnem komikusan hangzott.Majdnem.Lissa sem tudott ülni,ha tudta hogy szükség van a segítségére.Kint akartunk lenni a szabadban,és csinálni valamit,ami megoldja a helyzete. -Segítesz neki,mondta Christian és a keze megrándult ahogy próbált nem hozzá érni.Ez más,mint amit terveztünk,de segítesz neki ilyen módon. Ugyan az a érvelés,amire mindenki számított.Ez ugyan úgy idegesítette őt,ahogy engem.Lissa végig nézett az összes arcon szemrehányóan. -Ki találta ezt ki?Egy újabb kellemetlen csend... -Rose.Mondta Adrian végül. Lissa megfordult,és rá nézett.-Egy frászt.Ő soha nem tette volna ezt velem. -Megtette.Beszéltem vele az álmomban.Az ő ötlete volt... és jó ötlet volt.És külömben is,te is hoztad már őt kellemetlen helyzetbe.A sarokban kell ülnie,pedig segíteni akar. -Jól van,mondta Lissa,és figyelmen kivül hagyta az egészben a helyzetemet.Feltéve hogy Rose gondolta ki ezt az egészet,akkor miért nem mondta nekem senki??Nem hiszitek, hogy egy kis figyelmeztetés segített volna nekem?Most úgy viselkedett mint én,amikor kiszöktem a börtönből,és akartam tudni hova megyünk. -Nem egészen,mondta Adrian.Tudtuk hogy így fogsz reagálni,és kelett készítenünk egy tervet,arra az esetre ha visszautasítanád.Nem tudtuk hogy el-e fogadod. -Ez kockázatos volt,mondta. -De bejött,mondta Tasha.Tudtuk hogy keresztül látsz majd rajtunk.Kacsintott.És ezért

megérte,azt hiszem hogy fantasztikus királynő lenne belőled. Lissa utána dobott egy éles pillantást,és én megpróbáltam átvenni belőle még egy kis sötétséget.Öszpontosítottam az érzelmeire.Nemakartam az összeset,de sikerült annyira,hogy feladta a harcot.Bennem hirtelen fellágolt egy vakító pillanatra,de képes voltam elnyomni mélyebbre.Hirtelen kimerültnek éreztem magamat. -Az első teszt holnap van,mondta Tasha. -Ha nem sikerül,akkor kiesek,és akkor ez a terv is szétesik.Christian újra megpróbálta átölelni,de ezúttal hagyta.-Sikerülni fog. Lissa nem mondott semmit,de láttam a megkönnyebülést a barátaim arcán.Senki nem hitte hogy egyetért majd,azt gondolták hogy vissza volna majd a jelölését.Az anyám és Eddie nem mondtak semmit egész idő alatt. -Miért?kérdezte Lissa meglepetten. -Mert tudjuk,hogy van itt valaki aki nem fél ölni sem,hogy elérje a célját,mondta Tasha anyám és Eddie felé bólintva.Ők és Michael az egyetlen őrök,akikben bízhatunk. -Biztos vagy benne?mondta Abe egy ravasz pillantással Tasha-nak.Meg vagyok lepve,hogy még mindig nem kaptad meg a személyes testőrödet.Barát a fedélzeten. -Milyen barát?kérdezte Christian. Tasha meglepetésemre elpirult.-Egy srác akit ismerek. -Valaki aki úgy figyel téged,mint egy kis kutya,folytatta Abe.Mi a neve Evan? -Ethan.Javította ki őt. Az anyám idegesnek tünt,hogy ilyen dolgokról mókáznak,és rápillantott Abe-re.-Hadd őt békén,nincs erre időnk.Ethan jó srác,de minnél kevesebben tudnak róla,annál jobb.Tekintettel arra hogy Michael-nek mindig van valami munkája,így én és Eddie leszünk nálad felváltva. Egyetértettem mindennel amit mondott,és hirtelen rájöttem hogy anyám velünk van.Úgy látszott Abe bele mártotta őt az összes illegális tevékenységébe,amik ebben az időben folynak.Ő ténleg meggyőző tudott lenni,és az anyám szeretett engem.Amíg a morája az udvarba volt,addig nem volt rá szükség,így anyámnak nem volt feladata.Eddie még nem volt senki mellé rendelve,így volt ideje.Lissa elkezdett valamit mondani,amikor egy ütés a fejemre vissza hozott a valóságba. -Sajnálom,mondta Sidney. Az ahogy a fékre lépett,vissza hozott engem. -Ez az idióta elém hajtott. Nem Sidney hibája volt,de irritálva éreztem magamat,hogy megszakította a kötelékemet,és kiabálni akartam rá.Vettem egy mély lélegzetet,mert tudtam hogy ez a lélek hatása,és nemengedhettem meg magamnak hogy irracionálisan viselkedjek.Most hogy visszatértem,kinéztem az ablakon,és láttam az új környezetet.Még nem voltunk a hegyekben. -Hol vagyunk,kérdeztem. -Közel Lexington-hoz,mondta Sidney.Meg állt egy közeli benzínkútnál hogy tankoljon,és hogy be tudjuk tenni a GPS-be Don címét.Körülbelül öt mérföldre volt. -Nem a nagy része,mondta Dimitrij.Legalább is abból,amit hallottam.Donovan-nak van egy tetoválló szalonja,ami csak is este van nyitva.Pár striga dolgozik vele együtt.Részeg gyerekeket és e fajta embereket kapnak el,akik úgy vannak mintha eltüntek volna.A strigák szerelme. Úgy tünik hogy a zsaruk megtudták,hogy eltünnek emberek,akik abba a tetoválló szalonba

mentek.Dimirij kegyetlenül elmosolyodott.Nos,a vicces az,hogy nem ölnek meg mindenkit aki oda megy,van akinek csinálnak tetoválást,aztán hagyják hogy el menjen.Ők is kábítószereznek.Kiváncsian hallgattam. -Biztosan sokat tudsz róluk.Én is csináltam,és muszály volt a strigák fejének lennem.Igazából Donovan-al találkoztam már,csak nem tudtam hogy kiről van szó...Oké,jól informált vagyok,és mit fogunk ezzel csinálni? -Kicsalogassuk őt küldök neki ügyfélt egy üzenettel,hogy találkozni akarok vele.Nem vagyok az a tipus,akit figyelmen kívül hagyhat.Amint kiért,elviszük őt arra a helyre amit választottam. -Oké,ezt megtudom csinálni,mondtam. -Nem,mondta Dimitrij.Az lehetetlen. -Miért nem?kérdeztem.Csak nem úgy gondolod hogy ez az én számomra túl veszélyes? -Azért mert azonnal észre vennék hogy nem vagy ember.Semilyen striga nem endegi hogy dhampir dolgozzon neki.Csak ember. Az autóban kényelmetlen csend lett. -Nem,mondta Sidney.Ezt nem csinálom meg. Dimitrij megrázta a fejét.-Nekem sem tetszik,de nincs más lehetőségünk.Ha megtudja hogy nekem dolgozol,akkor nem bánt tégedet. -Igen?És mi történik ha nem hisz nekem?kérdezte. -Nem hiszem,hogy ez történne.Valószínüleg veled megy majd,és ha megtudja hogy ez egy átverés volt,utána akarna megölni. Nem úgy tünt,mintha ez megynyugtatná őt.Fel nyögött. -Nem küldheted őt,fogják tudni hogy alkímista,mondtam.És ők meg véletlenül sem dolgoznának strigáknak. Dimitrij meglepettnek tünt.Ismét elhallgattunk,amikor egyszer csak Sidney egy ötlettel állt elő. -Amikor a benzinkútnál voltunk,láttam hogy van ott smink készlet.Talán eltudnám tüntetni a tetoválásaim egy részét make-up -al. És megcsináltuk.A benzinkútnák csak egy fajta make-up -ot árultak,de segített eltüntetni a tetoválásokat.Hogy előre dobta a haját,az is segített.Meggyőződve arről,hogy mindent megtettünk amit csak tudtunk,elmentünk Donovan-hoz. Ténleg a város elhanyagolt részében lakott.Néhány háztömbnyire a tetoválló szalontól,láttunk valami olyasmit mint egy éjszakai klub,de egyébként elhagyatott volt.Nem egy olyan hely volt,ahol szivesen járnák egyedül éjszaka.Nézegettünk,amíg Dimitrij nem talált megfelelő helyet.Egy sikátort,két épületre a szalontól.Dimitrij elmagyarázta Sidney-nek hogyan hozza el hozzánk a strigát.Ő bólintott,de láttam a szemében a félelmet. -Csodálkozva kell rá nézned,mondta neki Dimitrij.Az emberek akik a strigáknak dolgoznak,el vannak tőlük varázsolva.Az egyértelmü hogy ha az emberek félnek a strigáktól,de csak egy kicsit, nem annyira mint most te. -Nem tehetek róla. Éreztem,hogy rosszul érzi magát.Ő hitt abban hogy minden vámpír rossz,és mink most a fészkükbe küldjük őt.Azt is tudtam hogy látott már strigát,de attól még sokkot kaphat.Ha megfelelne Donovan előtt,minden simán mehetne.Egy impulzusból megöleltem őt,és a meglepetésemre nem volt ellene.

-Meg tudod csinálni,mondtam.Erős vagy,és ők túlságosan félnek Dimitrijtől.Rendben?Néhány mély lélegzetvétel után Sidney bólintott.Mondtunk neki pár bíztató szót,majd lefordult a sarkon az épületnél,és eltünt a szemünk elől.Dimitrij-re néztem. -Lehet hogy éppen most küldtük őt a halálba.Ar arca komor volt. -Én tudom,de most már nem tehetünk semmit.Inkább állj a helyedre. A segítségével sikerült felmásznom egy alacsony épült tetejére.Semmi intim nem volt azon ahogy fel vett engem,de nem tehettem róla,áramszerü érzés ment rajtam keresztül,éppen úgy mint amikor együtt dolgoztunk.Mikor sikeresen elhelyezhedtem,Dimitrij annak az épületnek a sarkához sétált,ahonnan Sidney-nek kelett jönnie.Leselkedett a sarkon,és nem tehettünk mást mint hogy várunk. Fájdalmas volt,és nem csak azért mert a harc határán voltunk.Még mindig Sidney-ről gondolkodtam,hogy mire kértem meg őt.Az én feladatom az volt hogy védelmezzem az ártatlanokat,nem az hogy a csata közepére dobjam.Mi van ha nem sikerül a tervünk?Eltelt néhány perc,és hallottam a lépteket,meg a szokásos hányinger kerülgetett.Sikerül kihúznunk a strigákat az utcára. Három közülük Sidney körül ment.Megálltak,és én észre vettem Donovant.Ő volt a legmagasabb ex-mora sötét hajjal és szakállal,ami eszembe jutatta Abe-t.Dimitrij személyleírást adott róla,így nem kellene megölnöm.Donovan emberei mellé álltak készenlétben.Én ökölbe szorítottam a kezemet,amiben a karó volt. -Belikov?kérdezte Donovan éles hangal.hol vagy? -Itt vagyok,válaszolt Dimitrij hideg fenyegető hangal.Az ellenkező sarokban volt,de az árnyékban. Donovan kissé megnyugodott.Próbálta beazonosítani Dimitrij-t,de még a sötétben is észre vette a megjelenését.Donovan megdermedt,hirtelen meglátta a veszélyt.Éppen abban a pillanatban az egyik srác az oldalán oldalra fordította a fejét.-Dhampir!kiálltotta. Nem tehettünk róla.Ez az illatunk miatt volt,és én imádkoztam hogy sok időbe teljen még észre veszik....Aztán leugrottam a tetőről.Nem volt egy egyszerü magasság,ahonnan leléphetek,de nem is ölt meg.Ráadásul az ugrásom le volt csökkentve a strigák miatt.Donovan egy emberére ugrottam,és a földre esett.A szivére céloztam,de ő túl gyors volt.Könnyen taszított el,de én fel voltam rá készülve,ezért tartottam a pozíciómat.A szemem sarkából láttam ahogy Sidney elmegy,ahogy megbeszéltük.Azt akartuk hogy messze legyen a csatától,ezért az autóhoz küldtük hogy ha roszra fordulna a helyzet. Természetesen a strigákkal mindig veszélyes.Donovan és a másik srác Dimitrij felé mentek,mert veszélyesebbnek tartották őt.Az ellenfelem is azt gondolta hogy nem jelentek veszélyt.Rám vetette magát,de én elugrottam,de még előtte térden rúgtam őt.Nem úgy látszott,mintha fájna neki,de legalább megingott az egyensúlya.Mégegyszer megrúgtam őt,és a földre esett.A meztelen lábam a cementhez ért,és feltépte a bőrömet.Mert a farmerom még mindig koszos és szakadt volt,kénytelen voltam hordani a rövid nadrágokat Sidney hátizsákából.Figyelmen kívül hagytam a fájdalmat,és lecsaptam a strigára mielőtt észre vehette volna.A karóm megtalálta a szívét.A csapás nem volt olyan kemény mint ahogy szerettem volna,de segített hogy elérjem a célomat.Meg sem vártam még a földre esik,már csatakoztam is a többiekhez. Nem habozhattam a csatában.Csak harcoltam,és csak az miatt álltam meg amit láttam.Dimitrij arca.Olyan...ijesztő... volt.Vad.Ugyan olyan arckifejezése volt,mint amikor védett engem

amikor lecsuktak.Egy Isten kifejezése,amely azt mondja hogy elküldhet téged egyenesen a pokolba.Ahogy most kinézett....Egy új szintre emelte őt.Ez a harc a strigákkal nem csak arról szól hogy megkeressük Soniát,és hogy segítsünk Lissának.Ez egy megváltás volt, hogy megpróbálja elpusztítani a multját,azzal hogy megsemmisíti a gonoszt aki az útjában állt. Mellészegődtem hogy segítsek neki,abban a pillanatban amikor a második csapást mérte a strigára.Több energia volt benne mint amire szükség volt,amikor nekinyomta a strigát a téglafalnak,és a szívébe döfött.Lehetetlen volt elkébzelni hogy még mindig ott van a test.Dimitrij több figyelmet és energiát szánt arra hogy megölje őt mint én.Már rögtön fordult a másik veszély felé,miután a striga már halott volt.De Dimitrij annyira az áldozatára koncentrált,nem vette észre hogy eközben Donovan kihasználja a lehetőséget.Szerencsére én fedeztem Dimitrijt. A testemmel futottam neki Donovannak,és el löktem Dimitrij-től.Ahogy láttam,Dimitrij kihúzta a karót a strigára,ezalatt sikeresen eltávolította Donovan figyelmét,de tudtam hogy az idő múlik anélkül hogy megölném. -Dimitrij,kiabáltam.Gyere segíteni,szükségem van rád.Nem láttam hogy Dimitrij mit csinál,de néhány másodperc múlva már az oldalamon volt.Egy morajjal Donovanra ugrott,és a földre taszította.Megkönnyebülten sóhajtottam,aztán megláttam ahogy Dimitrij sziven akarja szúrni Donovant. -Nem!a földre estem,és próbáltam Dimitrij kezét elnyomni Donovan szívétől.-Szükségünk van rá!Ne öld meg! Tekintettel Dimitrij arcára,egyértelmü volt,hogy egyáltalán nem hallgat engem.Halál volt a szemében.Megakarta ölni Donovant.Ez a vágya volt előnyben.Az egyik kezemmel még mindig Donovant tartottam,a másikkal pedig megütöttem Dimitrijt,éppen úgy ahogy múlt éjjel Angelinával csináltam.Nem hiszem hogy érzett fájdalmat,de legalább a figyelmét megkaptam. -Ne öld meg!ismételtem.A harcunk Dimitrivel teret adott Donovannak.Elkezdett szabadulni a kezemből,de Dimitrij és én egyszerre vissza szorítottuk.Eszembe jutatta azt az időszakot,amikor strigákat hallgattunk ki Oroszországban.Egy csoport dhampirra volt szükségem hogy megtartsanak egy strigát,de Dimitrij elég erősnek tünt. -Amikor ott voltunk,használtunk...Dimitrij a szavamba vágott,amikor úgy döntött hogy a saját kihallgatási módszereit fogja használni.Megfogta Donovan vállát,és keményen a cementbe verte a fejét. -Hol van Sonia Karperová?kiáltotta Dimitrij. -Nem...kezdte Donovan. Dimitrijnek ehhez nem volt türelme. -Hol van?Tudom hogy ismered őt. -Én... -Hol van? Donovan arcán láttam valamit,amit még eddig egy striga arcán sem láttam:félelem.Én azt hittem,hogy ez az a érzés,ami nekük nem volt.Ők nem dobálóztak a félelemmel.De igen,Donovan félt Dimitrij-től.És hogy őszinte legyek,ez túl sok volt.A piros gyürü a szemében kétségbeeséssel és félelemmel volt tele.Amikor Donovan megszólalt,valami azt mondta nekem igazat mond.A félelme nem adott esélyt neki arra,hogy hazudjon.Nem volt felkészülve,és meg is volt döbbenve.

-Párizsban,kiáltotta.Párizsban van. -Krisztus,kiálltottam.Nem mehetünk Párizsba! -Donovan megrázta a fejét.-Ez egy kis város,kb.egy órára innen.Van ott egy kis tó,és egy kis kák ház. Ez kevés volt,több információra volt szükségem. -Van címed...Dimitrij nyilván nem osztotta a véleményemet,hogy több információra van szükségünk.Mielőtt befejezhettem volna a mondatot,a karója már Donovan szívében volt.A striga rettenetesen sikoltozott.Én összerezzentem.Mennyi idő,még valaki meghallja a sikoltozást és kihívja a rendőrséget? Dimitrij ki vette a karót,és megint belé szúrta Donovanba.És újra.Hitetlenkedve néztem rá,rémülten,és néhány pillanatig megdermedtem.Aztán megragadtam Dimitrij karját,bár tudtam hogy nincs sok értelme. -Már halott Dimitrij!Meghalt!Hadd abba,kérlek!Dimitrij arcán még mindig az a szörnyü kifejezés volt,egy kis kétségbeeséssel együtt.Kétségbeesés,amely lehet hogy azt mondta neki,hogy ha megöli Donovant,akkor minden rossz véget ér az életében.Nem tudtam mit tegyek.El kelett tünnünk.El kelett jutnunk Sidney-hez.Az időnk fogyott,és én még mindig csak hajtogattam ugyan azt. -Halott Dimitrij.Hadd úgy.Kérlek.Meghalt.Aztán valahogy...valahogy eljutott Dimitrij-hez.A mozdulatai lelassultak,aztán teljesen megállt.A keze amiben a karó volt,oldalra esett,ahogy nézte hogy mi maradt Donovan testéből,ami nemvolt egy szép látvány.Dimitrij arca megváltozott kétségbeesettre. Én gyengéden húztam a karját.-Vége van.Eleget tettél. -Soha nem elég Róza.Suttogta,és a hangja szinte megölt.Soha nem lesz elég. -Ennek a számára elég,mondtam.Magamhoz húztam őt.Megmagyarázhatatlanul elengedte a karóját,és az arca a vállamra zuhant.Én szintén elengedtem a karómat,és átöleltem őt.Ő vissza ölelt engem,és én tudtam,hogy erre már régen szüksége volt. -Te vagy az egyetlen.Tartott magához szorítva.Az egyetlen aki megért.Az egyetlen aki tudja hogy milyen voltam.Soha nem tudtam senkinek megmagyarázni... te vagy az egyetlen... Te vagy az egyetlen akinek el mondhatom...Behunytam a szememet egy pillanatra túlterhelve attól,amit mondott.Ő feleseküdött Lissának,de az nem jelenti azt hogy megtudta neki nyitni a szívét.Olyan sokáig voltam én és ő tökéletes harmóniában.Mindig is megértettük egymást.Akkor is ha nem voltunk együtt.Dimitrij,mindaddig őrizte a szívét,még én meg nem érkeztem....Azt hittem hogy már örökre bezárta,de úgy tünt hogy még mindig bízik bennem annyira,hogy megmutassa mi öli meg őt belül... Kinyitottam a szememet,és találkoztam az ő komoly pillantásával. -Semmi baj,mondtam.Itt vagyok.Mindig itt leszek neked. -Álmodtam róluk.A sok ártatlanról akit megöltem.A szemei vissza pillantottak Donovan testére.Azt hiszem.... Ha elég strigát ölnék meg,akkor lehet hogy a rémálmaim eltünnének.Ha megbizonyosodok arról,hogy nem vagyok egy közülük... Megérintettem az állát,és vissza fordítottam a fejét Donovan testétől.-Nem,el kell pusztítanunk a strigákat,mert ők gonoszak.Mert ez az amit csinálunk.Ha azt szeretnéd,hogy a rémálmok elmúljanak,akkor el kell kezdened újra élni...Az egy egyetlen út.Éppen most meg is hallhattunk volna.De nem halltunk meg.Talán,holnap halunk meg.Nem tudom.Az a fontos,hogy most életben vagyunk.Borzalmas volt.Soha nem láttam még Dimitrijt ilyen

állápotban.Ő azt mondaná,hogy nem azért ölte meg azokat a strigákat mert élvezte.Én nem.Minden ott volt.Minden ott volt benne.És mindig felszínre jött.Ha kell,akkor tördelt dühében.Vagy amikor védett engem a letartóztatásnál.A régi Dimitrij nem volt a multé.Csak éppen be volt zárva,és én nem tudtam hogyan segítsek kiengedni.Ez volt az amit tettem.Mindig ő volt a bölcsebb.Én nem.Ő mindig meghallgatott.Figyelt rám.Mit mondhattam volna?Hogyan kerülhetnék közelebb hozzá? -Emlékszem,mit mondtál nekem korábban?kérdeztem.Amikor Rubysville-ben voltunk?Az élet a részletekről szól.Észre kell venned a részleteket.Ez az egyetlen módja hogy megtudd mit csináltak a strigák veled.Az egyetlen módja,hogy meg tudd ki is vagy valójában.Te magad mondtad,hogy azért szöktél el velem,mert szeretted volna látni a világot.A szépségét.Dimitrij ismét Donovan felé kezdett fordulni,de én nemengedtem.-Itt nincs semmi szép.Itt csak halál van.Az az igaz,amit hagysz hogy igaz legyen.Mondtam kétségbeesetten,és tudtam hogy nincs sok időnk.Találj valami dolgot.Valami csodálatos dolgot.Valamit,ami megmutatja,hogy nem vagy egy közülük. A szemei visszanéztek rám,és csendben engem nézett.Pánik rohant át rajtam.Nem müködik.Nem tudtam megcsinálni.Ki kell jutnunk innen,akárhogy is érez,tudtam hogy már mennünk kell.Ha valamit megtanultam,az hogy Dimitrij ösztönei még mindig remekül müködnek.Ha mondanám hogy veszély közeledik,ő azonnal reagálna,függetlenül attól hogyan érez.De ezt nemakartam.Nemakartam kétségbeesetten hagyni őt.Azt akartam hogy maradjunk itt,és az a férfi váljon belőle akit ismerek.Azt akartam hogy ne legyenek rémálmai.Bár ez a képpességeimen túl volt.Nem voltam terapeuta.Már akartam neki mondani hogy mennünk kell,amikor egyszer csak elkezdett hozzám beszélni.A hangva alig halható volt,suttogott. -A hajad. -Mi?Egy pillanatra arra gondoltam hogy nem a tüztől,vagy valami ilyesmi.Gyorsan megfogtam.Semmi nem volt vele,azon kívül hogy ki kopott.Fel volt kötve még harcoltunk,hogy a strigák belé ne kapjanak. -A hajad.Ismételte Dimitrij.A szemei szélesek voltak,csaknem elkábítottak. -A te hajad szép. Ezt nem gondoltam,legalább is ahogy most nézett ki.Természetesen a nem volt sok választása,hiszen egy sikátorban voltunk. -Látod?nem vagy egy közülük.A strigák nem lássák a szépet.Csak a halált.Találtál valami szépet.Egy dolgot ami szép...Tétovázva,idegesen megérintette a karját,amit előtte én is megérintettem. -De ez elég? -Most igen.Megcsókoltam a homlokát,és felsegítettem.Most igen.

TIZENHAT Fordítota: Lissa

TEKINTETTEL ARRA, HOGY SYDNEY holtesteket tüntetett el,egészen meg volt döbbenve a harci teljesítményünktől.Talán a halott strigák,a számára csak tárgyak voltak.Dimitrij és én csak egyszerü emberek voltunk. -Remélem,hogy nem piszkoljátok be nekem az autót.Mondta,miután eltakarította a holtesteket.Aztán már úton is voltunk.Azt hiszem hogy ez volt a legviccesebb szituációja,ahogy próbálta elrejteni a kellemetlen érzését,amikor rá nézett a szakadt,és véres ruháinkra. -Megyünk Párizsba?kérdeztem,és vissza néztem Dimitrij-re. -Párizsba??kérdezte meglepetten Sidney. -Még nem.Mondta Dimitrij,és vissza támásztotta a fejét az ülésre.Már megint úgy nézett ki mint egy őr.Minden ami előbb történt,már nem volt ott.És én nemakartam említeni mi történt.Fáradtnak látszott. -Várnunk kellene holnapig.Donovanhoz el kelett jönnünk,de ha Sonia a házban van,akkor egész idő alatt ott lesz.Számunkra biztonságosabb nappal. -Honnan tudod hogy nem hazudott?kérdezte Sidney.Az ő célja az volt,hogy minnél előbb kijussunk innen,még mielőtt utánunk jönne pár ember. Én vissza gondoltam Donovan arcára,és azt mondtam:Nem hiszem hogy hazudott.Sidney nem tett fel több kérdést,azon kívül hogy milyen irányba menjen.Dimitrij azt javasolta,hogy találjunk valami szállást,ahol kipihenhessük magunka a következő kihívásra.Szerencsére Lexigon-nak széllesebb választéka volt a szállodákat illetően,mint az előző városnak.Nem a luxus után mentünk,de találtunk egy hotelt.Sidney ellenőrizte,aztán a hátsó ajtón vitt be minket,hogy nehogy elijesztjünk pár vendéget.Kaptunk egy szobát,kettő két személyes ággyal.Egyikünksem kommentálta,mert azt hiszem,hogy mindannyian szükségét éreztük annak hogy együtt maradjunk,a striga harc után.Dimitrij sokkal piszkosabb volt mint én,a Donovan-el való harc miatt,ezért először őt küldtem zuhanyozni. -Fantasztikus vagy,mondta Sidney-nek még vártunk.Ő a padlón ült.Ez nagyon bátor dolog volt tőled.Görbén mosolygott rám. -Tik vagytok azok,akik harcoltak és majdnem meghaltak,és én kapom a dícséretet? -Hé,én ezt csinálom egész idő alatt.De egyedül oda menni... mint te...Az elég durva volt. -De nem vertek meg engemet. Megpróbáltam elrejteni a sérüléseimet,ahogy Dimitrij is.Sidney rám nézett,mert látott eleget.A lábaim jobban le voltak karcolva,mint gondoltam.A bőröm fel volt tépve,és vérzett ott ahová bele ment a cement.Az egyik bokám sajgott,ahogy leugrottam a tetőről.És egy

csomó zúzódásom volt szerte a testemen.Fogalmam sem volt hogyan szereztem.Sidney megrázta a fejét. Miután Dimitrij végzett,azonnal lezuhanyoztam.Aztán Sidney kényszerített,hogy használjuk az elsősegély-felszerelés.Amikor már be voltunk kötözve és lefertőtlenítve,elővette a laptopját és Párizs térképét-Kentucky-t.Mind a hárman a képernyő elé mentünk. -Sok patak,mondta. -És kevesebb tó,mutattam a térképre.Gondoljátok hogy ez az?Egy kis tó volt,aminek a neve Alma-tó.[szerk.-nem biztos] -Talán,és aha itt van egy másik tó. -De ez furcsa.És itt?Egy kisebb pontra mutatott,ami valamivel kisebb volt mint egy tó.Martin Lake. Dimitrij oda hajolt,és becsukott szemmel tette oda a kezét,aztán ásított. -Ez egy valószínütlen lehetőségnek tünik. -Ha nem,nem hiszem hogy sokáig fog tartani megtalálni a többit. -Ez a terved?El menni a környékekre,és kék házat keresni?kérdezte Sidney. Dimitrij-el egymásra néztünk,és mindketten vállat vontunk.Sidney az út során bátorságot mutatott,de tudtam hogy az ő élete teljesen eltér a miénktől.Az ő tervei jól átgondoltak,és világos céljai voltak.És a részletek szintén. -Ez erősebb,mint a legtöbb terveink.Mondtam végre.A nap fel jön úgy egy óra múlva,és én nyugtalan voltam Sonia miatt,de Dimitrij ragaszkodott hozzá hogy délig aludni fogunk.Elvette az egyik ágyat,én és Sidney pedig közösen a másikat.Elaludtam,szinte azonnal.És mint mindig az utóbbi időben,a lélek hatása alá kerültem.Reméltem hogy Adriann lesz az.Ehelyett egy olyan szobába kerültem ahol egy hárfa és kárpitozott bútorok voltak.Sóhajtottam,és szembefordultam a Daskov testvérekkel. -Szuper,mondtam.Egy újabb konferencia beszélgetés.Ténleg blokkolnom kell a hívásotokat.Victor egy kissé meghajolt felém. -Mindíg örömmel Rose.Robert ismét a semmibe bámult.Jó tudni,hogy legalább néhány dolog nem változott meg. -Mit akarsz?kérdeztem. -Tudod mit akarok.Azért vagyok itt,hogy segítsek nektek Vassilisa segítésében. Egy pillanatra hitetlenkedve néztem rá. -Megtaláltátok már a másik Dragomirt? Megint csak hitetlenkedve néztem.Még csak egy nap telt el.Majdnem matematikába kezdtem el számolni,mint ha tíz éves lennék.Nos,úgy éreztem magamat mint egy tíz éves. -És?kérdezte Victor. -És mit gondolsz,milyen jók vagyunk? Ő mérlegelt.-Elég jók. -Nos,köszönöm a bizalmat,de ez nem olyan egyszerü mint ahogy gondolnánk. -És találtatok valamit?kérdezte Victor. Nem válaszoltam.A szemeiben fény csillant,és tett egy lépést előre.Cserébe én meg vissza vettem egy lépést. -Ti találtatok valamit! Lehet hogy most is meggondolatlan voltam,mint a múltkor.Tudhatott Victor valamit,ami segítene nekünk?A múltkor semmit nem tudott mondani,és most töb információnk van.Mi is

mondott?Ha megtaláljuk a szállakat,ő megoldja? -Rose.Victor úgy szólt hozzám mint egy gyerekhez,éppen úgy,mint ahogy néha Robertel tette.Korábban már mondtam neked.Nem számít hogy hiszel nekem,vagy a szándékaimban.Ebben a pillanatban szövetségesek vagyunk.Ne hadd,hogy az aggodalmaid,mindezt elpusztítják. Ez vicces volt,de egész életemben e fajta megközelítést csináltam.Most haboztam,és próbáltam gondolkodni,mielőtt meghoztam a döntést.Megkockáztattam,és reméltem hogy Victor segít nekünk. -Úgy gondoljuk hogy az anyja... Lissa testvérének az anyjának van valami köze Sonia Karperovához. Victor felhúzta a szemöldökét.-És,tudod ki az? -Persze,önként csatlakozott a strigákhoz mert megbolondult. -De mindketten tudjuk,hogy ez valamivel bonyolultabb volt. Vonakodva bólintottam.-A lélek tehetett róla,de erről senki nem tudott. Robert feje olyan gyorsan fordult meg,hogy majdnem ugrottam egyet.-Ki használja a léleket még? -Használta.Mondta Victor.Strigává vált,és igy szabadult meg tőle. Próbáltam úgy tenni,mintha Robert nem lenne a szobában,és megint Victor-hoz fordultam.Tudsz valamit róla?Kivel van összefüggésben? Victor rázta a fejét.-Nagy családja van. Dühösen meg mozdítottam a kezemet.-Tudsz legalább valamit?Mindíg mondod hogy mennyit tudsz,de eddig csak olyat mondtál amit már eddig is tudtam.Egyáltalán nem segítesz nekünk!! -A segítség számos formában lehet,Rose.Megtaláltátok Soniát? -Igen.Vagyis nemegészen.Tudjuk hol van,és holnap megfogjuk látogatni,hogy fel tegyünk neki pár kérdést. Victor furcsán nézett.-És én biztos vagyok benne hogy örömmel fog segíteni nektek! Vállat vontam.-Dimitrij elég meggyőző tud lenni. -Én is ezt hallottam,mondta Victor.De Sonia Karperová nem egy fogékony tinédzser.Mond meg hol vagytok,és én elmegyek utánatok. Ó egy másik dilemma.Nem hiszem hogy a testvérek csinálhatnak nekünk valamit.És ez egy lehetőség elkapni őt.Külömben is ha személyesen látnám őt,így nem jönne az álmaimba.Kentucky-ben vagyunk,mondta végre.Párizsban,Kentucky-ban.Meg mondtam a töbi információt is,és a kék házról is. -Holnap ott leszünk,mondta Victor. -És hol vagytok most...Éppen mint legutóbb,Robert túl gyorsan hagyta el az álmomat.Mielőtt feleszmélhettem volna,már egy másik álomban voltam.Ténleg olyan volt mint a deja vu.Szerencsére éppen mint a multkor,a második látogatóm Adriann volt. Most abban a teremben voltam,ahol a jelölések történtek.Nem voltak itt székek,sem emberek.A lépéseim hallani lehetett a nehéz fából készült padlón.Adriann egy nagy boltíves ablaknál állt,a pajkos mosolyával,amikor megöleltem.Összehasonlítva azzal,hogy a mi világunkban minden piszkos és véres volt,ő tiszta és ép volt. -Megcsináltad.Mondtam,és adtam egy gyors csókot az ajkára.Lissát jelölték.Az utolsó látogatásán sokái kellett győzködnöm Adriann-t arról,hogy ez egy jó ötlet. -Igen,a csoportot egy hajóra terelni elég könnyü volt.Csodáltam őt,de az arca zord volt ahogy

a szavaimon gondolkodott. -Ő nem boldog ettől,és ezt meg is mondta nekünk. -Láttam.Igazad van,nem tetszik ez neki,de többről van itt szó,a lélek tehet róla.Valamennyit elvettem tőle,de rossz volt.Eszembe jutott,hogyan égedett az a düh.Végül sikerült félre tennem.Elkaptam Adriann kezét,és ránéztem.-Gondoskodnod kell róla. -Megteszem amit tudok,de te ugyan olyan jól tudod mint én,hogy minnél többet stresszel,annál inkább magával ragadja a sötétség. -Szivesen gondoskodnák róla,de kérlek vigyázz rá! A füle mögé türt egy szabad tincset,és én a zöld szemébe néztem.Eleinte azt hittem,hogy csak Lissa miatt aggódom. -Én...mondta.Megteszem amit tudok,de Rose....Velem is ez fog történni?Ez az,ami leszek én is?Ugyan úgy mint a többiekkel? Adriannak soha nem voltak komoly mellékhatásai,mert nem használta olyan gyakran a léleket mint Lissa.És persze főleg azért,mert alkohollal gyógyította magát.Nem tudtam milyen sokáig fog tartani.Ez furcsa volt ebben a pillanatban,hiba,de emlékeztettem magamat mi történt velem Dimitrij-vel.Mind a két férfi erős volt,de mind a kettőjüknek szüksége volt rám.Te erős vagy Rose.Suttogta egy hang a fejemben. Adrian félre nézett.-Soha...Soha nem tudnám elkébzelni,tudod?Soha neméreztem úgy,mint a többiek.Mint Lissa,vagy Szent Vladimir.De az idő múlik...elhallgatott.Nem tudom.Olyan közel érzem magamat hozzá,Rose.Mintha a szélén járnák.Ha megengedek magamnak egy kis hibát,akkor teszek egy lépést és le esek,aztán soha nem térek vissza.Ez olyan mintha elveszteném saját magamat.Rám nézett.Ha iszok...akkor ezzel nincs gondom.Nem aggódom azon,hogy megbolondulok.De most igen...Lehet hogy már az vagyok.Talán már az vagyok,de senki segít,hogy tudjam mi a külömbség. -Nem vagy bolond.Mondtam mérgesen,és magamhoz húztam.Szerettem a teste melegét,és az illatát.Minden rendben lesz.Te erős vagy.Az arcát a homlokomhoz nyomta. -Nem tudom,mondta.Azt hiszem,hogy te vagy az én erőm. Ez egy édes,és romantikus nyilatkozat volt,de valami zavart benne.-Ez nincs teljesen jól,mondtam.És azon gondolkodtam,hogyan foglalhatnám az érzéseimet szavakba.Meg kell találnod...A hotel ébresztő órája megszólalt,és megszakította az álmomat,így hát csalódott voltam,hogy nem mondhattam el Adriann-nak mindent,amit akartam.Nos,most nem tehettem érte semmit.Csak remélhettem,hogy elbír vele. Sidney és én lassúak voltunk,üveges kifejezéssel.Érthető volt hogy ő fáradt.De én?A fáradságom szellemi volt.Annyi ember,gondoltam.Olyan sok embernek szüksége volt rám,és nehéz volt segíteni mindegyiknek... Természetesen Dimitrij készen állt az indulásra.Ő már előttünk fel kelt.Lefogadom,hogy meghalt volna egy kávéért,de türelmesen megvárta még fel kelünk,mert nemakart egyedül hagyni minket amíg alszunk.Szóval elüldöztem őt,és húsz perc múlva vissza jött kávéval és egy doboz fánkal.Ezenkívül vett még erős láncokat az utca túl oldalán levő üzletben. -Ez arra az esetre,ha megtaláljuk Soniát,mondta és ez engem aggodalommal töltött el.Addigra én és Sidney is készen voltunk,úgy döntöttem hogy később teszem fel a kérdéseimet. Nem voltam bolond,hogy megint rövid nadrágot viselek,különösen abba az állapotba levő lábbal,de nagyon türemetlen voltam Sonia elkapása miatt.Elhatároztam,hogy elmondom a társaimnak az igazságot.

-Nos,mondtam lazán.Victor Daskov hamarosan csatlakozik hozzánk.Szerencsére Sidney most nem vezetett. -Micsoda???!!!Az a fickó,aki megszökött neked?? Dimitrij szemében láttam hogy ő is megdöbbent,de kontroll alatt volt,mint mindig.Miért,kérdezte lassan...csatlakozik hozzánk Victor Daskov? -Nos,ez elég vicces tönténet.És egyszerre adtam neki egy rövid beszámolót arról hogyan találkoztam Robertel,és az álmommal fejeztem be.Tisztáztam vele Victor titokzatos szökését a börtönből,de valami azt súgta hogy Dimitrij-nek volt némi sejtése már arról ami történt.Lissa és én már mondtuk neki hogy sok mindenen mentünk keresztül,de senki nem magyarázta el neki az egész történetet,Victor szökéséről,és azt hogy segített nekünk megtalálni a testvérét. -Hé,akár segít nekünk,akár nem,ez egy nagyszerü lehetőség arra hogy elkapjuk őt.tettem hozzá sietve.Ez egy jó dolog,ugye? -Ez egy olyan kérdés....amit később oldunk majd meg.Dimitrij hangja úgy hangzott mint az Akadémián szokott.A hang ami azt árulta el,hogy erről még később beszélünk,és nekem több információt kell neki adnom.Kentucky ahogy láttam nagyon szép város volt,ahogy mentünk Párizsba.A föld zöld volt,ahogy a városba értünk.Azon töprengtem,hogy ez volt az oka annak,hogy Sonia ide jött.De aztén eszembe jutott,hogy mondtam Dimitrij-nek. Aztán a GPS elvezetett minket Martin Lake-be. [szerk.-vagy Martin tó-hoz].Csak pár ház volt körülötte,és közülük csak egy volt kék.Mindannyian kiszálltunk a kocsiból,de tartottuk a távolságot a háztól. -Nos,van itt egy kék ház,mondta Sidney. -De vajon az övé?Nem látok postafiókot,vagy valami ilyesmit.Ránéztem az ajtóra.Van ott egy rózsabokor,tele piros rózsákkal,amik a verendára nőttek.A ház körül alig vettem észre a fa állványokat ami körül szőlők kúsztak,és narancsok. Aztán bevillant egy kép a fejemben.Karperová tanárnő virágokat gondozott az osztály termében,virágokat,amik úgy tüntek mintha túl gyorsan növekednének.Mint tinédzsereknek,nem érdeklődtünk nagyon a házi munka iránt,így annyira nem foglalkoztunk vele.Most rájöttem,hogy a virágok a lélek miatt növekedtek olyan gyorsan.És most hogy Karper kisasszony megszabadult a lélektől,a virágok iránti szeretete meg maradt. -Igen,mondtam.Ez az ő háza.Dimitrij közelebb ment a tornáchoz,és minden részletet figyelt.Figyeltem őt,de ott maradtam ahol vagyok.Mit csinálsz?Mondtam halkan.Megláthatnak.Vissza jött hozzánk. -Fekete függönyei vannak,amin nem megy keresztül fény,így ő sem láthat ki.Ez azt is jelenti,hogy több időt tölt a földszinten mint az alagsorban. Tudtam követni az érveit. -Ez jó hír a számunkra.Amikor múlt évben elfogtak minket a barárainkal,akkor a pincében tartottak minket.Nem csak hogy előnyös volt a strigáknak,nem csak azért mert elakarták kerülni hogy bejusson a fény,hanem mert nekünk is kisebb eséjünk volt a szökésre.Akkor könnyü volt a strigáknak elkapni minket.Minnél több ajtónk és ablakunk volt,annál jobb számunkra. -Ellenőrzöm a másik oldalt,mondta,és az udvaron kezdte. Utána rohantam,és megragadtam a kezét.-Hagy engem menni.Én érzékelem ha egy striga a közelben van,nem mintha kijönne,de mindenesetre...Gondolkozott,és én dühös voltam,hogy

nem hisz képességeimben. -Nos,légy óvatos.Mondta. Rájöttem,hogy aggódik értem.Olyan simán és csendesen jártam a ház körül,ahogy csak tudtam.De aztán ott volt egy kerítés és drót,és féltem keresztül menni rajta,hogy Sonia észre ne vegyen.A megoldás egy szikla formájában érkezett,ami közel volt a kerítéshez.Felálltam a kőre,és átnéztem a kerítésen.Olyan volt,mintha az Éden kertbe néznék.Voltak ott virágok,rózsák,íriszek és még vagy milliárd virág,amit nem ismertem.Sonia kertje volt a paradicsom,buja színekkel. Láttam amire szükségem volt,aztán gyorsan vissza mentem Dimitrij-hez.Sidney még mindig az autó melett állt.-Terasz ajtóval és két ablakkal,jelentettem.Mindehol függönyök vannak.Van ott egy fa ágy, [szerk.-ezt irta]lapát,talicska. -Semmi elágazás? -Nem,de van ott egy kerítés.Nehéz lenne bejutni az udvarra.Át kell ugranunk.Nincs ott semilyen kapu.Ez egy erőd.Bólintott,és beszéd nélkül is tudtam mit kell tennünk.Kiszedtük a láncokat,és átnyújtottuk Sidney-nek.Azt mondtuk neki,hogy várjon meg minket kint,szigorú utasításokkal hogy mit kell tennie,ha nemérünk vissza harminc perc alatt. Sidney borostyán színü szemei tele voltak szorongással,mikor látott minket a ház körül haladni.Majdnem elkezdtem mondani hogy az éjszaka félelmetes rémei miatt aggódik,de megálltam éppen időben.Ő utálta a morákat és a dhampirokat,de valahol belül kezdett engem és Dimitrij-t megkedvelni.Ne volt ezen semmi nevetséges... Dimitrij a kövön állt,és az udvart figyelte.Motyogott még néhány dolgot,mielőtt megfogta a kezemet,és át dobott a kerítésen.Elég magas volt,így kelett egy csomót manővereznem hogy halkan érjek földet.Ő éppen mellettem ért földet,kis puffanással.Azonnal felugrottunk.Ha Sonia észre vett valamit,akkor nem vesztegethetjük az időnket.Szükségünk volt minden előnyre,amink csak volt.Dimitrij felkapott egy lapátot,és az üvegbe ütött vele.Az első ütés a fejem melett volt,a második lejjebb.Minnél többet ütötte,az üveg annál jobban repedezett.Az ötödik ütés után megfogta a talicskát és azzal ütötte az üveget.Amikor a talicska sújtotta az üveget megrepedt és összeomlott.Akkora tért nyitottunk meg,amin mindketten át mehettünk.Mindkettőnknek úgy kelett meni mint a kacsáknak,különösen Dimirij-nek. A hányimger egyre erősödött bennem,ahogy az ajtóhoz közeledtünk,és amikor beléptünk a nappaliba már teljesen éreztem.Figyelmen kivül hagytam a gyomromat,és felkészültem arra ami jönni fog.Mink gyorsak voltunk,de nem olyan gyorsak hogy reagáljunk a striga gyorsaságra.Sonya Karperová volt az,készen állva ellenünk,és mindent megtett hogy megakadályozza a napfényt a szobában.Amikor először megláttam Dimitrij-t strigaként,megdöbbentem és lefagytam helyben.Most fel voltam rá készülve,de ugyan úgy éreztem ahogy láttam a volt tanárnőmet strigaként.És ez sokkoló volt.Sonya ugyan olyan volt mint azelőtt,aranybarna hajú,magas állcsontú.... De a szépségét eltorzította a kréta fehér bőre,a piros szemei amien kegyetlenség volt,mint minden strigának. Még ha megismert is minket,nem mutatta és egy morgással Dimitrij-re ugrott.Ez volt a strigák taktikája,mindig először a nagyobbra támadt,kezdett idegesíteni hogy az mindig Dimitrij volt.Dimitrij örült,hogy a kezében van a lapát.Bár Sonyát nem ölné meg,de távol tartaná tőle.Megütötte vele a válát,de meg sem mozdult,mert nemérte váratlanul.Csináltam egy kört,aztán neki futottam a másik oldalról,de láttam hogy a szeme sarkából figyel,és azonnal válaszolt.A földre taszított,de a szemét nem vette le Dimitrij-ről.Szerettem volna hogy nálam

lenne a lapát,és megüthetném őt hátulról,biztonságos távolságból.Kihúztam a karómat,de óvatosnak kelett vele lennem,mert nemakartam őt megölni.Gyorsan körbe néztem a szobában,hátha találok valami más fegyvert,de semmit nem láttam.Dühös lett,és Dimitrij utána ment.Kihasználta a helyzetet.De ő neki zúzta a falnak,Dimitrij próbált kiszabadulni,de Sonya megtalálta a nyakát.Ha Dimitrij-vel minketten rámentünk volna,nem lenne esélye.De a lehető leggyorsabban akartam megcsinálni,és úgy döntöttem hogy játszani kezdek.Felé futottam karóval a kezemben,és a jobb válába döftem.Reméltem hogy nincs közel a szívéhez.Az ezüst karó a bőrében nagyon fájt.Ő elsöprő erővel lökött el engem,amely még egy striga számára is nagy volt.Hátra repültem,és beütöttem a fejemet a dohányzóasztalba.Kicsit megszédültem,de az ösztön ls az adrenalin lábra állítottak.A támadásom egy másopercnyi előnyt adott Dimitrij-nek.Földre dobta Sonyát,és elkapta a karómat,amit a nyakához szorított.Mentem segíteni neki,mert tudtam hogy Sonya milyen erős. -Menj Sidney-ért,hozd a láncokat,morogta. Futottam olyan gyorsan,ahogy csak tudtam.Kinyitottam az ajtót,hogy jelt adjak Sidneynek,aztán vissza rohantam Dimitrij-hez.Újra a csata vágy volt a szemében,ami azt mondja hogy el kell pusztítania az összeset.Valami azt súgta nekem,hogy most több önkontrollja volt maga felett,és hogy nem vette félváron a szavaimat,de azért figyelmeztettem. -Szükségünk van rá...Ne feledd,élve van rá szükségünk.Bólintott,aztán megjelent Sidney a láncokkal.Dimitrij és én bele kezdtünk.Találtunk egy jó helyet,ahova oda láncolhatjuk.Nehéz,csíkos széket a sarokban.Felemeltük őt,ami veszélyes volt,mert még mindíg vad kifejezése volt.Bele rántottuk őt a székbe.Aztán fogtam a nyakát,Dimitrij pedig megpróbálta rá tenni a láncokat.Nem volt idő rajta gondolkodni.A lábánál kezdtük,aztán a törzse köré tekertük,majd a kezénél fejeztük be.Szerencsére Dimitrij eleget vett a láncokból. Amikor végre elfogyott a lánc,Sonya jól be volt vele fedve.El tudna menekülni?Hát nem olyan egyszerü.Kettőnkel....De most csapdába esett.Ez volta legjobb,amit tehettünk.Dimitrij és én váltottunk egy rövid fáradt pillantást.Szédültem,de küzdöttem vele,mert a feladatunk még távolról sincs befejezve. -Eljött a kihallgatás ideje,mondtam.

TIZENHÉT Fordította: Lissa

A KIHALLGATÁS NEM MENT OLYAN JÓL.Persze,fenyegethettük vagy kínozhattuk volna,de az nem vezetett volna semmihez.Dimitrij még mindíg ijesztő volt a Sonyával való kihallgatás alatt,de Donovan után óvatosabb volt.Ez egészségesebb volt az ő számára,de Sonyával nem segített.Nem tudtuk,hogy valójában miről kérdezzük őt.Tudta ki a másik Dragomir?Kapcsolatban állt az anyjával?Ki volt az anya,és a gyermek?Egy kicsit több mint egy órája voltunk ott,de én már kezdtem kimerülni.Elrejtettem,de szükségem lett volna rá,jobban mint gondoltam,hogy a lábaimon maradhassak.Egyikünk sem beszélt egy darabig.Sonya is abba hagyta a morgást.Csak várt,és továbbra is éber maradt.És kétségkívül szökést tervezett.Ez a csend félelmetesebb volt,mint az összes fenyegetés a világon.Hozzá voltam szokva,hogy a strigák sértegettek hogy megfélelmítsenek.Soha nem hittem volna,hogy képesek ilyen nyugodtnak maradni. Mi történt a fejeddel, Rose?kérdezte Dimitrij aki észre vette.Kelett egy kicsit gondolkodnom,majd rájöttem hogy hozzám beszél. -Mi?elsöpörtem a hajamat a homlokomról.Az ujjaim megtalálták a ragadós vért,és ez emlékeztetett,hogyan ütöttem be a fejemet abba az asztalba.Vállat vontam,és figyelmen kívül hagytam a szédülést.-Jól vagyok. Dimitrij egy gyors pillantást adott Sidney-nek.-Fektesd le őt,és tisztítsd ki a sebét.Ne hagyd őt aludni,amíg megnem bizonyosodunk arról,hogy nem agyrázkódás. -Nem,nem kell,állítottam.Nem hagyhatlak egyedül vele... -Rendben vagyok,mondta.Pihenj egy kicsit,aztán segíthetsz nekem.Nem vagy hasznomra,ha elájulsz itt nekem. Még mindig tiltakoztam,de amikor Sidney megfogta a kezemet,vele mentem.Egy hállószobába vezetett engem rémületemre.Volt valami kísérteties,egy striga ágy.Istenem,mondtam.Vissza feküdtem a párnákra,és Sidney tisztította a homlokomat.Nem tudom meg szokni,hogy egy striga ilyen normálisan él.Hogy érzed amúgy magadat? -Jobban mint te,mondta Sidney és tanulmányozta kényelmetlenül a szobát.Strigákkal körülvéve rájöttem,hogy nem is vagytok ti olyan rosszak. -Nos,legalább valami jó dolog,mondtam.A vicce ellenére tudtam,hogy fél.Kezdtem lehunyni a szememet,de azonnal ki is nyitottam,ahogy Sidney keze hozzám ért. -Ne aludj!Mondta szemrehányóan.Bírd ki,és beszélj hozzám. -Ez nem agyrázkódás,motyogtam.És azt hiszem van egy tervünk,amivel Sonyiát szóra bírjuk. Sidney az ágy lábánál ült.-Büncselekmény?mondta.És én még azt hittem hogy ez könnyü lesz.

-Az lesz hamarosan,amikor pár napig vér nélkül lesz. Sidney elsápadt.Pár nap? -Nos,ami...Az érzelmeim a köteléken keresztül jöttek,és megdermedtem.Sidney felugrott,és körbe nézett,mintha a helyiségben egy csomó striga lenne. -Mi történt?kiabálta. -Lissához kell mennem. -Nem aludhadsz... -Ez nem alvás,mondtam és ezzel befejeztem,és Lissa fejébe kúsztam. Lissa autóban volt más emberekkel,akiket azonnal felismertem.Ők voltak a jelöltek.Nyolc ember volt ott,aztán akik vezették az autót,és pár testőr aki Lissára és a többiekre vigyázott. -Mindegyikőtök más helyen lesz kitéve az erdőben.Kaptok egy térképet,és egy iránytüt.A célotok,hogy elérjétek a mappán levő pontot,és ott várjatok meg minket,amíg nem megyünk értetek.Lissa,és a többi jelölt összenézett,aztán majdnem egyszerre mind kinéztek az ablakon.Már majdnem dél volt,és a nap is sütött.Vázakozás nappal nem volt kellemes,de nem lehetetlen.Olvastam a gondolatait,milyen volt.Volt egy kis pont tetoválása a bőrén.Hasonlított Sidney-éhez.A tetoválás varázslata mindenkit ellenérizett. -Milyen terepre küldnem minket?kérdezte Marcus Lázár.Nem mindegyikünk van ugyanabban a fizikai állapotban.Az nem tisztességes,ha néhányunknak közülünk előnye van.Ahogy beszélt,a szeme Lissa felé nézett. -Van egy csomó gyalogos ott,mondta az őr.De ez semmi olyasmi,amit egy jelölt akármilyen életkorra nem lenne képes megcsinálni.És hogy őszinte legyek,a királyi menetrend sok energiát igényel.Az életkor bölcsességet hoz,de a királynak egészségesnek kell lennie.Nem kell sportolónak lenni,mondta az őr gyorsan,amikor látta hogy Marcus ki akarja nyitni a száját.Nem lenne jó a morák számára,ha egy beteg királyt választanának,aki egy év múlva meghal.Kemény,de igaz.És kénytelen lesz a kellemetlen helyzeteket is megoldani majd.Ha nembirnak egy napot a napon,az nem fogja birni a tanács üléseket sem. Azt hiszem hogy ezt viccnek szánta,de nem voltam benne biztos mert egyáltalán nem nevetett. -Nem szükséges.Hagyjatok egy kis időt végül,hogy ha szükségetek lenne rá.A térképen meg vannak jelölve a helyek,ahol elemek vannak elrejtve,ahol nyomokra bukkanhattok. -Használhatjuk a mágiánkat?kérdezte Ariana Szelská. Nem volt olyan fiatal,de készen állt a kihívásra. -Igen,használhatjátok.Mondta az őr ünnepélyesen. -Veszélyben leszünk ott?kérdezte egy másik jelölt.Ponald Ozera.A napon? -Ez,mondta az őr,egy olyan valami amit egyedül kell megtanulniuk.De ha akármikor felakarják adni,elővette a táskából a mobilokat,ezt követték a mappák és az iránytük.Tárcsázzák fel a bepogramozott számot,és mi eljövünk magukért. Ez nem volna túl jó.Ez azt jelentené,hogy nem sikerült a teszt,és a számára véget ért a játék.Lissa a telefont nézte,és meglepődött hogy van ott jel.Látta már a fákat is,ami azt jelenti,hogy hamarosan megérkeznek.Szóval.Fizikai állóképesség.Ez neméppen az volt,amit várt.A jelöltek tesztei mindig titkosak voltak,és már majdnem egy misztikus hírnevet szerzett.De gyakorlati volt,és Lissa ezt megértette,Marcus valószínüleg nem.Ez ténleg nem egy atlétikus verseny volt,de azt mondják,hogy a királynak fizikailag is alkalmasnak kell lennie.A térkép hátsófelének megtekintésénél,ahol meg volt jelölve a nyom,Lissa

megértette,hogy ez a logikai képpeségeket is megmutatja.Ezek mind nélkülözhetetlenek,a nemzet kérdésében..Az autót egymás után hagyták el.Minnél több jelölt hagyta el az autót,Lissa szorongása annál jobban nőtt.Nincs itt semmi,amitől félned kellene,gondolta.Ő és Ariana voltak az utolsók,akiket még ki kelett tenniük.Arianna megveregette Lissa karját mielőtt kinyitódott az ajtó.. -Sok szerencsét drágám. Lissa egy gyors mosolyt adott neki.Ariana igazi üzlet asszony volt,ezért át kelett vészelnie ezt a próbát.Ott maradt,ahogy az autó elindult.Ez a teszt,egyszerre sokkal nehezebbnek és bonyolultabbnak tünt.Saját magára számíthatott csak,és ez nem történt meg olyan gyarkran.Az esetek többségében az életében vele voltam.De most?Egyedül volt ott,mappával és telefonnal a kezébe.És a mobil az ellensége volt. Az erdő szélére ment,és a térképet nézegette.Egy tölgyfa rajz jelentette a kezdetet.ÉszakNyugat felé fordult.Kereste a fákat,látott három juhart és egy tölgy-et.Nem tehetett róla,elmosolyodott.Ha valaki nem ismerte a botanikát,akkor már ennél elveszett.Az iránytü klasszikus volt.Semmi digitális GPS.Lissa soha nem használt olyan iránytüt mint ez,és én azt kívántam,bárcsak oda ugorhatnék segíteni neki.De Lissa inteligens,és azonnal rájött.Belépett az erdőbe.Eddig nem volt világos az út,és semmi akadály se volt. Az erdőben jó volt,hogy blokkolta a napot.Persze a morák számára ez sem volt ideális,de jobb volt mint a semmi.A madarak énekeltek,és minden zöld volt.Lissa próbálta elengedni magát,és azt gondolni hogy kiránduláson van.Közben... a fejében egy csomó minden volt.Abe és a többi barátok éppen a gyikossági üggyel foglalkoztak.Mindenki aludt,a moráknak most éjszaka volt.Lissa nem tudta,mikor ér vissza hogy tudjon nekük segíteni.Az gondolatai örvénylettek,és egy fához vezették.Moha lepte be és rodhadt volt.A csillag a térképen azt mutatta,hogy az egy rejtély helye.Aztán olvasott. Én növök,aztán összemegyek, Kövesd a hangom,annak ellenére hogy nincsen, Soha nem megyek el innen,de utazok, Lebegek az égen és átvágok az országon. A rejtélyt biztonságban tartom bár nincsen vagyonom. Keresd a gyengepontomat,a saját egészséged megóvásáért. Um. Az én elmém üres volt,de Lissáé pörgött.El olvasta újra,és újra,és egyenként vizsgálta meg az összes szavat,és a vers tanácsait.Soha nem megyek el innen.Ez volt a ki indulási pont,úgy döntött.Valami állandó.Körülnézett a fák körül,majd elutasította.Minden rendben volt elméletileg,ideiglenesen.Mi maradt? Kövesd a hangom.Elhallgatott,és lehunyta a szemét.Elnyelte a hangokat maga körül.A legtöbb madár hang.Néha a levelek moraja... Kinyitotta a szemét.Hallotta a hangot,erősebb volt,bugyborékoló és csepegő.Egy kis patak futott keresztül az erdőn,alig észrevehetően.Meglehetősen kicsinek látszott.Amikor esik akkor nő.És ha esik és nő,suttogta,lefogadom hogy a patakról beszél.Visszanézett az üzenetre,és én éreztem ahogy minden össze áll az okos fejében.A patak állandó volt,de utazott.Változik a mérete.Hangja van.És amikot felszívódik,lebegett a levegőben.Összevonta a szemöldökét. Lissa még egyszer át tanulmányozta.A tekintetét a juharfáról,oda vissza forgatta.A törzsén féhér és barna gombák nőttek.Sietve letérdelt,és egy kis lyukat vett észre.Közelebb hajolt,és

egy villogó színt látott.Egy lila zsinóros-táskát látott. Lissa diadalmasan kihúzta,és felállt.A hátizsák vászonból készült,és egy hosszú lánc [kötél,zsinór]volt rajta,ami lehetővé tette,hogy a válla fölé tegye.Kinyitotta,és bele nézett.A legjobb dolog volt benne:egy üveg víz.Eddig Lissa észre sem vette mennyire dehidratált,és mennyire fáradt a nap miatt.A jelölteknek meg volt mondva,hogy tartós lábbelit és gyakorlati ruhát vegyenek fel,de semmi más nem volt megengedve.Megtalálni ezt a palackot megfizethetetlen volt.Leült egy kis szünetet tartani,és ügyelt arra hogy takarékoskodjon a vízzel.A térképen fel volt tüntetve még néhány nyom,és jutalom.Néhány perc múlva felállt,fogta a térképet és folytatta az utat Nyugatra. A hőség arra késztette,hogy néha szünetet tartson,és igyon pár kortyot.Még mindig emlékeztette magát,hogy ez nem verseny és nyugodtnak kell maradnia.Miután több pontot meg talált,mát tudta hogyan mutatja a térkép a skálát.Ő szivesen kereste a nyomokat,bár a jutalmak egyre zavaróbbak voltak.Az egyik közülük egy csomó pálca volt,ami egy sziklán volt,és ez valami olyasmi volt,amire esküdni mertem volna hogy valami hiban volt,de valaki oda tette.Bele tette a hátizsákba a zöld ponyvával együtt.Megint szünetett tartott.Égette őt a nap,ezért nagy megkönnyebülés volt amikor a következő nyom egy nap krémhez vezetett.A több órás hőség után Lissa nagyon fáradt volt,és dühös volt,hogy inkább a bíróság előtt lenne.De az számított a legjobban hogy a teszt végéhez érjen.A térkét két másik nyomot mutatott,amit egy igéretes jelnek vett.Hamarosan befejezi,aztán már csak várja hogy jöjjenek érte.Hirtelen egy gondolat ütötte meg őt,mint a villám.A ponyva.A ponyvának meg kellene védenie őt a naptól.Felhasználhatja a végén. Ez tetszett neki,ugyan úgy mint a következő gondolat.Széles kalap,ami megvédi az arcát a naptól.Sajnos amire azt hitte hogy rövid út lesz,kétszer olyan hosszú volt.Mikor végül elérte a következő nyomot,már nagyon szeretett volna szünetet tartani,ahelyett hogy keresse a nyomokat amiket az őrök készítettek neki.Fájt a szívem.Neki nem kelett volna egyedül lennie.Vagy igen?Ez is a teszt része volt?Egy olyan világban,ahol a királyi család mindíg körül volt véve őrökkel,ez elég nehéz lehetett.A morák szívósak és nagy érzékeik voltak,de ők nem az extrém melegre és a nehéz terepre születtek.Lissa utolsó jutalma acél és egy tüzkő féleség volt,nem mintha lett volna valami fogalma arról hogy mi az.Azonnal felismertem,ez egy eszköz volt a tüz csinálásra,de nem tudtam rájönni arra,hogy minek kelett tüzet csinálnia.Egy válrándítással bele tette a tásákába,és tovább ment. Hirtelen hideg kezdett lenni.Nagyon hideg.Az agya azt mondta hogy ez lehetetlen,de a bőre libabőrös lett,és a fogai vacogtak,ez mást mutatott.Gyorsította a tempót.Amikor gyorsabban ment,akkor jobban fel melegedett.Elkezdett esni is.Először csak szitált,aztán ködből hirtelen víz lett.A haja és a ruhája átázott,az idő még rosszabb volt.Közben a nap még mindig sütött,de nem kínált semilyen meleget. Mágia,gondolta.Ez az idő varázsolva van.Ez is a teszt része volt.Levegő és víz mágusok.Ez volt az oka annak,miért volt vászonyja.Eső és nap ellen.Most figyelembe vette,hogyan vegye fel,de inkább úgy döntött,hogy majd akkor ha elér a célhoz.Nem tudta milyen messze van még.20 méter?20 kilométer?A hideg eső szivárgott a bőrén.Ez szerencsétlen helyzet volt.A mobil a zsebében a megváltása lenne.Csak tárcsáznia kellene...Csak egy hívás,és kikerülne ebből a helyzetből,újra az Udvarnál lenne és dolgozhatna az ügyön.De aztán valami megváltozott benne.Ez az érzés a mora trón miatt volt,de Tatiana halála miatt.Ez egy teszt volt.Törékeny volt,egész életében vigyáztak rá.Ki kelett birnia.Muszály tovább mennie a

következő körbe. Ez az elkötelezettség vezette őt a mappa végéhez.Két fa volt ott.Lissa úgy gondolta,hogy átfedi a vászonnal,mint egy menedéket.Hideg kezekkel sikerült elő vennie a vásznat a táskából,és szétnyitni a teljes méretébe,ami szerencsére sokkal nagyobb volt mint amire számított.Kezdett jobb kedvre derülni,amikor a vászonnal dolgozott,és rájött,hogyan tud egy kis sátort csinálni.Amint kész volt bemászott,és örült hogy távol van az esőtől.De ez nem változtatott azon a tényen,hogy vizes volt.A vászon a hideg ellen nem védte meg őt.Keserüséggel emlékezett arra,amikor a testőt meg mondta hogy használhatnak mágiát.Azt akarta,hogy Christian ott legyen vele.Ő használná a mágiát és akkor meleg lenne,és nem lenne egyedül sem.Ha ebben a helyzetben fázna,ő felmelegíthetné magát.Nem,döntött.Itt nincs semilyen kérdés.A tüz és a víz mágusoknak volt előnyük ebben a tesztben.És aztán beugrott neki. Tüz! Lissa kiegyenesedett,mert eddig össze volt gömbölyödve.Emlékezett a tüzkőre.Soha nem próbálta,de biztos volt benne hogy sikerül neki.Száraz fára volt szüksége,de minden vizes volt.... Kivéve a csomó botot [pálcika] a hátizsákban.Hangosan felnevetett,miközben fel ült a helyéről. Próbált rájönni,hogy mi a teendő az acél-al,és a kemény kővel.A filmekben egyszerübbnek tünt,úgy nézett ki hogy csak össze ütötted,és szikrákat szórt.Megcsinálta azt,de semmi sem történt.Megpróbálta még háromszor,de a korábbi lelkesedése elhalványult.Megint kezdett sötétülni a lelke.Valamennyit el vettem tőle,mert muszály volt koncentrálnia.A negyedik próbálkozásnál kirepült egy szikra,de megint eltünt,de ez elég volt arra hogy megértse hogyan müködik.Nemsokára könnyedén csinált szikrákat,de semmi nem történt,amikor a fához ért.Fel és le.A hangulata olyan volt mint a hullámvasút,reménnyel és csalódással.Ne add fel,akartam neki mondani.Ne add fel.Segíteni akartam neki,hogy nagyobb szikrára van szüksége,de nem tudtam.Figyeltem őt,és rájöttem,mennyire alábecsültem Lissa inteligenciáját.Tudtam hogy nagyszerü,de mindíg azt hittem,hogy ilyen szituációkban tehetetlen lenne.Nem volt az.Az a kis szikra,nem tudott behatolni a fába.Nagyobb lángra volt szüksége.Szüksége volt valamire,ami a szikrából tüzet csinált.De mi?Biztos hogy nincs semmi,ebben a mocsaras erdőben.A szemei a térképre meredtek,ami kilátszott a hátizsákból.Csak egy pillanatra habozott,aztán oda tette a térképet a fa közé.Már a végén van,ezért nem lesz szüksége a térképre.De túl késő volt már.Megint megfogta a tüzkövet és az acélt.A szikra felugrott,és azonnal megragatta a darab papírt.Aztán egy lánfüst volt ott.Megpróbálta újra.-Mi lesz már,mormogta mintha kényszeríteni tudná hogy tüz legyen.Ezúttal a szikra megfogta a papírt,és meg is tartotta,egy kis láng volt ott.Aztán nagyobb láng,amire már tenne kelett dolgokat ami megfogja.Imádkozott,hogy elég fa legyen,különben bajban volt.Egyértelmübben nőtt a láng.Lissa halkan fújta,hogy fentartja,és nem tartott sokáig,és már volt tüze. Elmosolyodott,és büszkeséget érzett.Végre pihenhetett,és kinézhetett az rémisztő erdőbe.Használta a lélek mágiáját,és két aurát látott,akik messze az erdőben álltak.Az aurák tulajdonosai megálltak,és csendben voltak.Lissa elmosolyodott,testőrök,vagy az emberek akik az időjárást irányították.Egyik jelölt sem volt itt egyedül.Ronald Ozerának nem kelett félnie,de ő ezt nem tudta.Csak ő.Talán mégsem volt a lélek teljesen haszontalan.Az eső elállt,de a meleg még mindig meg maradt.Nem tudta ki venni az égből az időt,de tudta hogy ott nem jelenthet problémát.

-Rose,egy hang szólított.Rose,kelj fel,vagy bármi.. Pislogtam,majd Sidney-re meredtem,akinek az arca pár centire volt tőle.-Mi van?kérdeztem.Miért zavarsz engem??Összerezzent,és egy pillanatra elállt a lélegzete.Elvettem Lissától a sötétséget.Erről nem Sidney tehet,mondtam magamnak.A lélek tehet róla.Nyugodj meg.Vettem egy mély levegőt,és nem hagytam hogy a lélek a hatása alatt tartson.Erősebb voltam nála,legalább is most ezt gondoltam.Amíg ezekkel az érzésekkel küzködtem,körülnéztem,és eszembe jutott hogy Sonya Karperova szobájában vagyok.Vissza jöttek az összes problémám.Egy striga volt leláncolva a másik szobában.Ránéztem Sidneyre,aki még mindig úgy nézett ki mint aki fél tőlem.. -Sajnálom,én nemakartam veled ilyen lenni.Meglepett voltak.Egy pillanatig tétovázott,majd bólintott és elfogadta a bocsánatkérésemet.Annak ellenére hogy az arcáról eltünt a rémület,tudtam hogy aggódik valami más miatt. -Mi történt?kérdeztem. Sidney hátralépett,és keresztbe tette a kezeit.-Victor Daskov és a testvére itt vannak.

TIZENNYOLC Fordította: Nitty

KUGROTTAM AZ ÁGYBÓL, megkönnyebbültem, hogy nem borultam fel. A fejem még fájt, de már nem szédültem, ami azt jelentette, hogy nincs agyrázkódásom. Rápillantottam az ébresztő órára, amit Sonya szobájában volt, így láttam, hogy jó néhány óra telt el, míg Lissa fejében voltam. Lissa kihallgatása még részletesebb volt, mint azt én valaha is gondoltam volna. Szinte megdöbbentő látvány volt, ami a nappaliban várt rám. Victor és Robert ott álltak, teljes életnagyságban. Robert, úgy tűnt, hogy éppen mentális képességeit használja. Amíg Viktor tanulmányozott mindent az Ő ravasz számító módján, addig Robert figyelme Sonyara összpontosult. A szeme teljesen el volt kerekedve az ámulattól. Dimitir épp eltette a karóját, de a pozícióján nem változtatott, mid végig közel maradva Sonyához. Ezen tettével nyilvánvaló volt az álláspontja, de a figyelme továbbra se lankad, úgy szemlélte a testvérpár, mint egy lehetséges új veszély forrását és megpróbálta – a lehetetlen – hogy résen maradjon miközben mindenre odafigyel. Dimitri megkönnyebbült mikor meglátott, végre hogy kap egy kis segítséget. Sonya el volt foglalva a láncaival, ami nem tetszet nekem. Ez adata az ötlete, hogy talán kitervelt valamit. A szemei teljesen összeszűkültek. Az egész helyzet idegesítő és veszélyes volt, de egy kis részem önelégültnek érezte magát, hogy tanulmányozhatom Viktort még közelebbről. Az álombéli találkozások megtévesztőek voltak. Tudtam, hogy megváltoztatja a megjelenését az álmomban, így Viktor erősebbnek és egészségesebbnek mutatta magát a látogatásaikor, mint amilyen valójában volt. A kora, betegsége előre haladott állapotban volt, a veszte felé tartott. Sötét táskák voltak a szeme alatt, a haja ősz volt, és úgy tűnt, hogy most sokkal vékonyabb, mint pár hónappal ez előtt. Elcsigázott és fáradt volt, de tudtam, hogy még mindig ugyan olyan veszélyes. -Szóval – mondtam csípőre tett kézzel – sikerült megtalálnotok. - Van egy tó a városban. – mondta Viktor – Egy kék ház. Talán megpróbáltál összezavarni az utasításaiddal, de a részünkről ezt nem volt bonyolult kitalálni. …- Hát, ha ilyen okos vagy, akkor most mi a terved? – kérdeztem. Most megpróbáltam megakadályozni, hogy a terveimmel foglalkozzak. El akartam kapni Viktort és Robertet, de nem tudtam, hogy hogyan. Amíg a figyelmünket meg kell osztani köztük és Sonya között, Dimitri és Én nem tudtunk összedolgozni.

Eltekintve attól, hogy a testvérpárt fizikailag képesek lettünk volna legyőzni, kimondottan arra lenne szükségünk, hogy Robert használja a varázserejét, így le gyengül és ezáltal megakadályozzuk, hogy fojtassa a kezelést, amelyet Viktoron végzett. - Mivel, hogy te is nagyon okos vagy – vágott vissza Viktor – feltételezem, hogy te már megkaptam a szükséges információt. Sonya felé intettem a fejemmel: – Nem túl készséges. Viktor szemei Sonyára vetődtek: – Sonya Karp. Nagyon megváltoztál, mióta utoljára láttalak. - Ki foglak nyírni titeket – vicsorgott Sonya – és egyenként foglak felfalni benneteke. Normál esetben az emberekkel kezdem, de a Moroik is nagyon felizgatnak, de …. – ekkor Dimitrire és rám pillantott. Sonya teljesen tébolyultnak tűnt – Kettőtöket a végére hagylak, hogy minél tovább szenvedjetek. – elhallatott, majd szinte komikusan hozzátette – Ti bosszantotok a legjobban. - Minden egyes Strigario végig csinálja ezt a groteszk fenyegetőzést, ezt tanítják? Csodálatos. - Elég a fecsegésből. – forgattam a szemem és visszafordultam Viktorhoz – Látod? Reménytelen eset. Már mindent megpróbáltunk. Verés, kínzás. Sydney felsorolta az összes rokonát, de semmi reakció. Viktor már az első pillanatban alaposan szemügyre vette Sydneyt. – Szóval, te vagy az Alkimista. – Sydney meg se mozdult. Tudtam, hogy fél szembefordulni olyanokkal, akik vámpírok és még ráadásul veszélyes bűnözők. - Fiatal – tűnődött Viktor – de persze attól még lehet. Úgy képzelem, hogy ez is csak egy lehetőség a számodra, hogy manipulálni tudd őt ebben a kis kalandban. - Saját választásom – felelte Sydney. Az arckifejezése nyugodta és magabiztos marad. – Senki nem manipulál. – Ebben a pillanatban Abe zsarolása nem volt nyilvánvaló Viktor számára. - Nézd, ha tovább akarod folytatni a kínzásomat ezekkel nem túl vicces megjegyzéseiddel, akkor azt betörve az álmomba is megtehetted volna. – csattantam fel. – Ha nem tudsz semmi hasznosat ajánlani, akkor tűnj el innen és hagy minket, hogy megvárhassuk, míg Sonya legyengül az éhségtől. - A takarodj innen-t az nem egészen úgy értettem és gondolatban hozzá is tettem: nevetséges lenne azt hinned, hogy engedlek csak úgy elsétálni, inkább leütlek és a testőrök kezére adlak. - Segíthetünk - mondta Viktor és finoman megérintette testvére karját. Robert megrezzent és a tekintetét Sonyáról Viktorra emelet. – a módszereid kudarcra vannak ítélve. Ha azt akarjuk, hogy válaszoljon a kérdéseinkre, annak csak is egy módja van… Sonya hirtelen megindult. Dimitir ott állt mellette, de az egyik szemét azért a többieken tartotta. Én is Viktorral voltam elfoglalva teljesen. Ez volt a legjobb szabadulás lehetőség és Sonya előtt felcsillant a remény. Az őrült Strigoi erejével összeszedte magát a székből. A láncok teljesen körbe fogták őt, de a hirtelen mozdulat és az iszonyatos erő elég volt ahhoz, hogy két helyen is elszakadjon. Őrült, vagy nem, Dimitir egy pillanattal később, már rajta volt a megvillanásán és én is. Sonya hadonászott a székkel, minden erejét és gyorsaságát kihasználva, hogy lerázza magáról a láncokat. Ha kiszabadul. Tudtam, hogy egy ádáz küzdelem veszi kezdetét. A tekintetem egy pillanatra találkozott Dimitri tekintetével, ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudjam ugyan arra

gondolunk. Először is, hogyan fékezhetjük meg őt? A lánc várhatóan lepattant róla. Mindketten tudtuk, hogy nem lehetséges, hogy egy pillanat alatt leszereljük és ártalmatlanná tegyük. A többiek nem tudnak harcolni, viszont Szonya lehet, hogy feltudja őket használni arra, hogy előnyhöz jusson. Az egyetlen megoldás, hogy megpróbáljuk lefogni őt. Esetlenül mozogott a lánc miatt, így egyszerűbb volt feltartóztatni. A láncok akadályozták Őt a harcban ellenünk. Keményen küzdöttünk, hogy a székben tartsuk. Dimtri a karóját – mint ahogy én is korábban – hozzányomta a bőréhez, így egy kisebb előnyhöz jutottunk a harcban. Sonya őrjöngve felsikoltott, felcsillant bennem a remény, hogy sikerül kifárasztanunk. Várhatóan nem így történt. Elsőre talán megtörtük, de lefogni nem sikerült. Én se voltam csúcsformában, erre pedig a sajgó fejem volt a bizonyíték. Egyszer csak valami megmozdult a perifériás látóteremben, valami, ami miatt aggodalom fogott el. Robert Doru elindult felénk – egy ezüstkaróval a kezében. A helyet bizarr és váratlan volt számomra. Dimitri felriadt a harc hevéből, én pedig teljesen lefagytam. Mire újra észhez tértem, már túl késő volt. - Ne! – sikoltottam és néztem, ahogy Robert felemeli a karót – Ne öld meg! Dimitir is megfordult és Robertre meredt, de nem tudott semmit se tenni. Mi Dimitirivel jó párost alkottunk. Mi voltunk, akik visszatartottuk és megsebeztük Sonyát és most Robertnek volt ez a dobása. Hirtelen nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Ha megállítom Robertet, akkor el kell engednem Sonyát. Ha nem engedem el Sonyát, akkor viszont Robert megölheti az utolsó esélyünket, hogy megtaláljuk ki… Túl késő! Robert belemártotta Sonya mellkasába a karót, olyan erővel, hogy az még engem is ámulatba ejtett. Emlékszem, hogy Lissának is milyen nehéz volt megkarózni Dimitrit és úgy gondoltam, hogy Robertnek is ugyan ilyen nehéz lehetett, hiszen idősebb volt Lissánal és törékenyebb is. De nem. Bár mind a két kezét használta, de határozott, tiszta mozdulattal döfte át Sonya mellkasát, aki fülsüketítő sikolyt hallatott. Sonya heves sikolya elhalt. Csodálatos és vakító fehér fény árasztotta el a szobát, miközben egy láthatatlan erő söpört végig rajtam. Nekivágódtam a falnak, az agyam éppen hogy felfogta a fájdalmat. A kis ház megremegett, az egyik kezemmel megpróbáltam megragadni valamit, hogy meg tudjam tartani magam. Az erős fény miatt nem tudtam nyitva tartani a szemet. Az idő lelassult, mint ahogy a légzésem is. Mikor vége lett. Minden. A fény. A remegés. Még a légzésem is normalizálódott. Minden békés és csendes volt. Már tudtam, hogy csak is egy dolog történhetett. Még mindig pislogtam és megpróbáltam visszaállítani a látásomat és felmérni a helyzetet. Miután feltápászkodtam láttam, hogy Dimitir is ugyan ezt teszi. Dimintri egy pillanatra megingott, de sikerült megkapaszkodnia a falban. Robert a földön feküdt, Viktor a segítségére sietett. Sydney csak meredten állt. És Sonya? - Hihetetlen. – suttogtam. Sonya még mindig a fotelban volt sőt mi több vissza ült a székbe, nyilvánvaló volt, hogy az erő hatására teljesen összetört. A lánc még mindig rá volt tekeredve, de látszott, hogy esze ágában sincs harcolni. Az ezüstkarót pedig az öleben tartotta, amit Robert egy pillanattal ezelőtt Robert kezében volt. Sonyának sikerült megmozdítania a kezét a láncok alatt. A szemei megteltek csodálattal – amik ismételten azúrkék voltak. Robertnek sikerült visszahoznia Sonyát az életbe, már nem volt többé Strigoi.

Mikor Lissa megmentette Dimitrit, úgy éreztem, hogy valami varázslatos energia járja át a csontjaimat, teljesen feltöltött, kimondhatatlanul csodás élmény volt az egész. Tanúsíthatom, hogy ez most még hihetetlenebb volt, mint amikor első kézből tapasztaltam meg a képességet Lissá keresztül. Viktor figyelmét, most Robert kötötte le teljesen, de minket ez nem akadályozott meg abban, hogy tovább bámuljunk Sonyára nagy meglepetésünkben. Keretem valamit – valamit – ami az ezt megelőző eseményekre utal. Nem volt semmi. A bőre halvány volt, mint egy Morai-nak, de tele volt élettel – nem tűnt Strario-nak, aki teljesen fal fehérek voltak. A szemeinél váraláfutások voltak és könnyek gyűltek a szemében. Nem volt már piros karika az írisze körül. A tekintete, már nem volt kegyetlen. Nem volt senki se akti meg akart volna ölni közülünk. A szemeiben félelem és döbbenet volt. Egy csoda. Egy másik csoda. Figyelve Lissát, miután visszaváltoztatta Dimitrit, egy részem titkon hitte, hogy sose leszek tanúja egy ugyan olyan esetnek, mint ez is. Csodálatos munka. Egyszer az életben. Beszéltek arról, hogy a lélek erejét használva meglehetne menti a Strigoikat világ szeret, a szóbeszédek azonban elhalványulnak, mint ahogy más drámákkal is történik ez a bíróságon – mint például királynő meggyilkolása. Mindenki tisztában van azzal, hogy milyen nehéz egy Morio-nak megkarózni egy Strigoi-t. Ha a szakképzett testőrök is meghalhatnak a Strigoi-kal való küzdelemben, akkor hogyan tudnák a Morio-k megkarózni is egyiküket? Nos, itt volt a válasz: egy legyőzött Strogoi. Amíg két szakképzett testőr lefogja a Strigát, addig a Morio a két kezével meg tudja karózni Őt. Robert varázsereje nagy volt, de testileg Ő már öreg volt és esendő. Még, ha ezt meg is tudta csinálni, marad-e elegendő ereje? Úgy tűnt, hogy könnyedén hajtotta végre. Vajon Adrian meg tudná csinálni? És Lissa képes lenne végigcsinálni még egyszer? Egy csoda. Sonya egy élő és lélegző csoda volt. Aztán hirtelen sikítani kezdett. Egyfajta zokogásként indult, aminek a hangereje egyre erősödött. A zaj felriasztott, de nem tudtam, hogy pontosan mit is kéne reagálnom. Dimitir tudta. Kihullott a kezéből a karó és odasietett Sonya-hoz, ahol nekilátott, hogy kiszabadítsa a lánc fogságából. Sonya megpróbált szabadulni, de az ereje többé már nem volt olyan, mint egy bosszúálló önző élőhalott szörnyeteg természetfeletti ereje. Dimitri segítségével Sonya egyszer csak kiszabadult, majd leült a székbe és a mellkasára vonta Sonyát, aki az arcát Dimitri mellkasába fúrva zokogni kezdett. Nyeltem egyet. Dimitri is sít, mikor visszaváltozott. Különös, de egy újszülött kisbaba képe villant be. Természetes reakció, hogy valaki sír, mikor megszületik, vagy is jelen esetben újra születik? Egy hirtelen mozdulatra lettem figyelmes. Sydney szemei elkerekedtek és megindult Dimitri felé – hogy megállítsa Őt. - Mit csinálsz?! – kiáltotta – Nem engedheted őt el! Dimitri tudomást se vett Sydney-ről. Megfogtam őt és visszahúztam: – Semmi baj! Minden rendben van! – mondtam. Sydney volt a leg stabilabb ebmber ez alatt a művelet alatt. Nem sejtettem, hogy Ő is kiborulhat. – Ő már nem Strigoi. Nézd. Látod, ő ismét Moroi. Sydney lassan megrázta a fejét: – Lehetetlen! Én láttam.

- Ez volt, ami Dimitrivel is történt. Pontosan ugyan ez. És Te nem gondolod, hogy Ő Strogoi, ugye? Te bízol benne. – mondtam és lazítottam a szorításon, amivel fogtam Sydney-t. Nem mozdult, de az arca még óvatosságot tükrözött. Lenéztem a testvérpárra és ekkor tudatosult benne, hogy sokkal komolyabb a helyzet, mint azt sejtettem. Robert, aki nem egy Strigoi, most hasonlított egyhez. A szeme élettelen volt és a késsé nyitott szájából nyál csorgott ki. Hirtelen átértékeltem a korábbi megjegyzésemet arról, hogy úgy tűnt Robert könnyedén visszaváltoztatta vissza Sonya-t. Profi módon csinálta, de nyilvánvalóan ez csak a látszat. Viktor megpróbálta felemelni fivérét, miközben megnyugtató és bíztató szavakat dörmögött. Viktor tekintete… hát, tele volt aggodalommal és együttérzéssel, még sose láttam ilyennek azelőtt. Az eszem nem tudta össze egyeztetni ezt a két különböző képet Viktorról: a mostani aggódót és a régi aljas képet. Egy valóságos sebezhető ember volt. Viktor felnézett rám és keserű mosoly villant meg az ajkán. – Nincs most semmilyen szellemes megjegyzésed? Most boldognak kéne lenned. Megadtuk neked amit akartál. Szükséged van a válaszokra Sonya-tól, nem? – a fejével Sonya felé biccentett – Tudni akarom a válaszokat! Vajon megérték-e ezt a nagy áldozatot. - Nem! – kiáltott fel Dimitri, aki még mindig átölelve tartotta Sonya-t, de az eddigi kedves arckifejezése keménnyé vált Viktor szavai hallatán. – Megőrültél? Nem látod, hogy mi történt? Viktor megemelte a szemöldökét – De. Észrevettem. - Sonya, most nincs olyan állapotban, hogy válaszoljon a kérdésekre. Sokkos állapotban van. Hagyni kell had lehessen egyedül. - Nem Ő az egyetlen, aki szenved itt. – Csattant fel Viktor. Visszafordult Robert-hez és segített a testvérének felállni, majd elindultak a dívány felé. Nagyon nehezen ment, Robert lábai remegetek, de aztán engedték, hogy leüljön, aztán Viktor átkarolta. - Minden rendben lesz és te is jobban leszel. - Jobban lesz? – kérdeztem bizonytalanul. Robert nem úgy festet, mint aki jó formában lett volna. Korábbi gondolatom a lélekhasználókról, miszerint folytatassák a Strogio-k megmentését megalapozott volt. - Ő… Ő már csinálta ezt ezelőtt és akkor is felépült, igaz? - Robert még fiatalabb volt, mint Vasilisa.- felelte Viktor és megsimogatva Robert hátát. Ez aligha mondható egy egyszerű bűbájnak. Egyrészt ezt tenni egy hatalmas dolog. Másodszor? Nos, mi mind a ketten tudjuk, hogyan működik a varázserejük és hogy ez a kis hőstett miféle áldozatokkal jár mindnyájuk számára, mind testi, mind szellemi értelemben. Robert nagy szívességet tett neked Rose. - Köszönöm Robert – mondtam, bár tudtam, hogy ezt Én sose kívántam tőle. Nehezen találtam a szavakat. Robert nem úgy tűnt, hogy hallja. Dimitri felállt, könnyedén felemelve Sonyát a kezével, aki még mindig sírt, de a zokogása, már csendesebb volt. - Nyugalomra van szüksége. – mondta Dimitri barátságosan. – Higgy nekem, nem is sejted, hogy mi zajlik le most benne. - Oh, Én hiszek neked. – mondtam. - Te egy idióta vagy – csattant fel Viktor ismételten – Sőt, mind a ketten azok vagytok. - Ez nem egy kihallgatás.

Biccentettem az egyességre, nem tudtam, hogy mi mást lehetne csinálni. Mikor Lissa visszaváltoztatta Dimitrit, akkor Lissa hasonlóan védelmezte Dimitrit. Ugyan, most nem Dimitri volt, aki visszaváltoztatta Sonyát, de itt, most Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy min mehet keresztül, így bekisérte Sonyát a szobájába. Sydney nézte őket, ahogy elmennek, majd a kanapéra pillantott, ahol Viktor még mindig átkarolva tartotta a fivérét. Sydney meglepett tekintete találkozott az enyémmel. - Hallottam… de nem hiszem el. - Néha – mondtam – még én se. Ez ellenkezik a világ összes szabályával. A meglepettségtől megérintette azt a kis aranykeresztet a nyakában. – Néhány szabály nagyobb, mint az egész univerzum. Viktor felállt a díványról, nyilvánvalóan megelégelve Robert nyugtatgatását. Megfeszültem. Ő még mindig egy bűnöző volt és az előbb még azt terveztem, hogy elfogom. Tett egy lépést felém. - Sajnálom, hogy megzavarlak, de meg kéne hallgatnod. – mondta – Légy óvatos, Rose. Nagyon óvatos. Ne hagyd, hogy a te kis házi farkasod visszatartson attól, hogy kiderítsd, mit tud Sonya. - De neki igaza van. – kiáltottam – Hogy min megy keresztül Sonya….mind a ketten ugyan azon mentek keresztül....Szó szerint egy életmódváltás. Dimitir is felépült. Sonya-nak is ezt kell tennie, hogy segíteni tudjon nekünk. - Biztos vagy ebben? – kérdezte összeszűkült szemekkel – Úgy fogja gondolni, hogy megmentették őt? Ne feledd: Belikov mennyire ellene volt az átváltozásnak. Sonya azonban nem. - M- mit akarsz mondani? Hogy Sonya megpróbál ismét Strigoi-vá változni? Viktor vállat vont. – Én csak azt mondom, hogy mihamarább tedd fel a kérdéseidet. És hogy nem hagyd Sonya-t egyedül. Azzal Viktor megfordult és elsétált a konyha felé, majd hamarjában visszatért egy pohár vízzel,amit Robert mohón megivott és aztán mély álomba merült. Nagyot sóhajtottam és neki dőltem a falnak Sydney mellett, teljesen kimerülten. - És most? – kérdezte Sydney. Megráztam a fejem. – Nem tudom. Várunk és kitalálom. Dimitri egy kicsivel később visszajött és kissé dühös pillantást vetett Roberta. – Sonya is alszik. – mondta – Az átváltozás … kicsit bonyolult. - Azt hiszem, hogy nem kellene egyedül hagynunk. – mondtam. A szemem sarkából láttam Viktor önelégült mosolyát. – Valakinek mindig mellette kéne lennie, ha esetleg felébred. Dimitri egy pár másodpercig nem válaszolt, csak a szemével vizslatott. Már elég jól ismeret ahhoz, hogy tudja valami másnak is kell lennie e mögött a gondolat mögött. Szerencsére nem talált semmilyen kivetni valót a logikámban. - Igazad van. Megtennéd, hogy most te mennél be hozzá? – kérdezte Sydeny-től. Tapogatózva kerestem a megfelelő szavakat, amit mondhatnák. Nem. Nem. Ne Sydney. Ha Sonya felkel, nekünk arra van szükségünk, hogy valaki más legyen ott a csoportból – valaki aki tud harcolni. Sydney valószínűleg sejtette a problémámat, meg akart óvni attól, hogy hazudnom kelljen Dimitri-nek – vagy hogy beszélnem kelljen az aggodalmamról.

- Sonya nem ismer engem. Ez nem lehet jó dolog, mikor felébred. Amellett… - Sydney remekül színlelete a felháborodottat, még az arckifejezései is tökéletes volt. – és valójában nem érezném magam biztonságban olyan valakivel, aki öt perccel ez előtt még egy szörnyeteg volt. - De Ő már nem Strigoi. – kiáltott fel Dimitri – Teljesen jól van, már ismét Moroi – hirtelen úgy éreztem, hogy kicsit megrémültem a hangja keménységétől, de valójában nem lepődtem meg a vehemens reakcióján. Meggyőző volt, hogy milyen nehéz időszakot élt át a visszaváltozása után. Az arca kissé megenyhült. – Tudom, hogy nehéz elhinni, de tényleg visszaváltozott. Elkezdtem az érvelést, amellett, hogy én vagyok az egyetlen, akit Sonya ismer, de döntöttem, inkább itt maradok a testvérpárral. Úgy tűnt ártalmatlanok, de nem hittem nekik. Kétség kívül Dimitri se. Tett pár lépést előre és lehajolt hozzám. Beszéd közben csak pár milliméter volt a szája a fülemtől. - Tartsd rajtuk a szemed – motyogta – Most még ki merültek, de hamarabb felépülnek, mint gondolnánk. - Tudom. Megfordult, de előtte még egy gyors pillantást vetett rám. Az főnöki arckifejezése, most megenyhült, inkább töprengő lett. – Rose? - Igen? - Mikor… Mikor Lissa visszaváltoztatott az ugyan ilyen volt? - Többé-kevésbé. - Nem fogtam fel…ez…- Dimitri kereste a megfelelő szavakat. Ez nem volt jellemző rá. – Ahogy a fény betöltötte a szobát és ahogy Sonya visszaváltozott. Az…. - Gyönyörű? Bólintott. – Az élet olyan, mint…Te nem – Te nem vesztegeted. - Nem. Én valóban nem – értettem vele egyet. Nem mondott többet, én pedig néztem, ahogy visszamegy az előszobába. Nem tehettem többet. Sydney keresztbe tett lábbal ült a padlón és az ölében egy könyvet tartott, ami csukva volt. A gondolatai valahol máshol jártak. Viktor visszaült a kanapéra és hátradőlt. Nem nézett ki olyan rosszul, mint Robert, de fáradtan látszott Ő is. Helyes. Hosszan nem voltak biztonságban. Behoztam egy széket a konyhából, így le tudtam ülni a szobában, ahol, most minden békés volt. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy babysitter. Ez egy hosszú nap volt és éjszaka lett, az ablakok pedig feketék voltak. Ami aggasztott engem, mivel Sonya-nak voltak Strigoi haverjai, akik bármikor beugorhattak hozzá. Az a tény, hogy Donovan ismerte őt, azt mutatta, hogy nem volt teljesen kiközösített. Ez a tény módfelett nagy elővigyázatosságra intett, de ebben az órában, már én is kimerültem. A testvérpár már aludt. Sydney természetesen megpróbálta betartani az emberek napi menetrendjét, így végül is találva egy felesleges pokrócot meg párnát, összegömbölyödött a földönt, mint egy ideiglenes ágyban lefeküdt. És Én? Mint félig ember és félig vámpír, mint ahogy Dimitri is. Mi csináltunk egy menetrendet, ami alaposan kiterjedt az alvásra is, így őrködtem.

Hirtelen egy meglepő és izgalmas zsongás csendült át a kötelékünkön. Amit éreztem nem veszély, vagy fenyegetés volt, de felkeltette a kíváncsiságomat és úgy döntöttem, hogy megnézem mi van Lissával. Mindig mikor Lissa elméjében vagyok, a testem még éber és érzékeli a külső változásokat. Tudni akartam hogyan kipihente-e a meghallgatás fáradalamit. Visszahajtottak a Bíróságra, kimerült volt, de büszke magára. Nem csak Ő volt az egyetlen és mindnyájan hasonló fáradt arckifejezést viseltek… kivéve Ava Drozdov. Az egyetlen volt, aki megtört és használnia kellett a telefont, hogy segítséget kérjen. Lissa meg volt lepődve, hogy Ava megtört. Pedig korábban Marcus Lazar úgy tűnt kezességek vállal érte. De nem, az idős ember irányította ezt valahogyan, úgy értettem, hogy fojtatta az uralkodó családok kihallgatását. Ave megtagadta a szem kontaktust mindenkivel, ehelyett inkább kifelé nézett az ablakon, míg vissza nem értek a Bíróságra. Lissa rosszul érezte magát és aggódott. A tárgyalás volt az oka, az úton meghatározták, hogy ki a legjobb jelölt. Azonkívül, Lissának volt egy saját problémája is, hogy a megszokottól eltérően, nappal kellett kint lenniük. Arra vágyott, hogy visszatérjenek a Bíróságra, megkeresse a szobáját és aludjon pár órát. Nyugalomra vágyott. Ehelyett, megkereste a mobilját és várt.

TIZENKILENC Fordította: Lissa

Az autó leparkolt az Udvar távoli részében,így lehetett látni a sok lelkes morát,és ez szinte sokk volt Lissa számára.A testőrök úgy mozogtak a morák között,mint a szellemek.A tömeg mozgolódott,mindenki látni akarta a királyi jelölteket.Lissa sokkos állapotban bámulta őket,és szinte félt kimenni.Adrian egy megnyugtató mosolyt dobott neki.Ez normális,mindenki akarja tudni hogy ki csinálta meg,és ki nem.Főleg azt szeretnék tudni. Lehajtotta a fejét az autó elejénél.Lissa a másik hát jelöltet tanulmányozta.Mert az erdei tesztet csak hat ember csinálta ma,a másik fele holnap megy,és ők kíváncsiak kinek sikerült. Lissa hozzá volt szokva,hogy a királyi családok mindig rendesen viselkedtek,így meglepődött hogy mindenki éjjengzett és füttyentett.Persze voltak ott nem királyi családból valók is.Az emberek az egyes jelöltek nevét kiabálták,meg is lepődtem hogy nem táblákkal,és zászlókkal a kezükben jöttek.Lissa és a jelölt társai kiszálltak ahol a tömeg várta őket.Egészen nyilvánvaló volt hogy ki ment át a teszten,és ki nem.Lissa úgy állt ott mint egy kő,és körbe nézegetett.Ez valami más volt,hirtelen belevetette magát a választásokba.Ő három dolgot tartott fontosnak,az én biztonságomat,megtalálni a gyilkost,és túlélni a teszteket.Most hogy a tömegben volt,úgy gondolta hogy a választás sokkal nagyobb esemény,mint ahogy gondolta.Ezeknek az embereknek a számára nem volt vicc.Az életük múlik rajtunk.A morák és a dhampirok külömböző országokban éltek,de mindehol csak egy király a vezető,szavazzással dőlt el hogy ki legyen az.A testőröl végül feloszlották a tömeget,és csak a család tagoknak adtak helyet.Lissának nem volt ott senkije.Eddie és Jeanine is korábban mondta hogy egy rövid feladatot kaptak,ami megakadályozta őket hogy Lissával legyenek.Szédült a káosz miatt.Harcoltak benne az ellentmondásos érzések.De hirtelen érdemes akart lenni a választásokra.Magasan szerette volna tartani a fejét,és büszkén menni a tesztekre,mégha oldalsó szándékkal is. Hirtelen elkapta őt egy erős kéz. -Christian. -Gyere már.Menjük el innen.Elhúzta őt a tömegből.Hé!szólt néhány őrnek a tömegből.Egy kis segítség a hercegnőnek?Ez volt az első alkalom,hogy úgy tett mint egy királyi családból való,körülötte a rokonai voltak.Számomra még mindig az a cinikus Christian.A mora társaságban,a 18.születésnapja után úgy kellene szólítani őt hogy Lord Christian.Erről elfeledkezdtem.De a két őr nem.Lissa után mentek,és segítettek Christiannak kihozni őt a tömegből.Körülöttünk tompa zaj volt,a nevemet kiabálták.És állítottak egy jelképet,amin a Dragomir család szimbóluma volt.Ez igaz,gondolta.Ez a valóság. A testőrök az Udvaron keresztül vitték őt az épületig.Csak azután engedték el ,miután

megbizonyosodtak róla hogy biztonságban van,és ő kedvesen megköszönte a segítséget.Amikor ő és Christian a szobájában voltak,az ágyra esett döbbenten. -OMG ez őrületes volt,mondta. Christian nevetett.-Melyik része?Az othoni üdvözlés,vagy maga a teszt?Úgy nézel ki,mintha éppen.... Oké,nem vagyok benne biztos mit csináltál. Lissa gyorsan magára nézett.Ők adtak neki száraz törölközöt hazafelé az útra,de a ruhája még mindigi nedves volt,és ahogy száradt gyürött maradt.A cipője és a farmerje mindehol sáros volt,és arra már nem mert gondolni,hogy nézhet ki a haja. -Igen,én... a szavak elakadtak a száján.Nem mondhatom el,suttogta.A várázslat müködik,nem engedi hogy elmondjam. -Milyen varázslat?gondolta.Lissa felemelte a kötést,és megmutatta a tetoválást a karján.Ez egy varázslat,ami nemengedi hogy el mondjam hogy miről szólnak a tesztek.Éppen úgy,ahogy az alkímistáknál volt. -Wow,mondta.Soha nem gondoltam volna,hogy ez müködik. -Igen,azt hiszem hogy ez igazán furcsa.Beszélni akarok róla...... de egyszerüen nem tudok. -Ez rendben van,mondta és vissza türt párt hajtincset.Átmentél.Ez az ami fontos.Erre koncentrálj. -Az egyetlen dolog amire öszpontosítani akarok,egy jó zuhany,ami irónikus azt figyelembe véve hogy nedves vagyok.Nem mozdult meg,csak nézt a mennyezetet. -Hé,mondta Christian halkan.Mi történt?Tetszett neked az a tömeg? Visszafordult feléje.-Nem,és ez az a dolog.Azt hiszem hogy ez félelmetes volt,de csak most jöttem rá... Nem tudom...Rájöttem hogy része vagyok egy nagyobb folyamatnak,ami már ott van.... -Az idők kezdete óta?Ugratta őt Christian,Nathan abszurd állításával. -Majdnem,mondta halvány mosollyal,ami hamar eltünt.Ez több mint hagyomány,Christian.Ezek a választások,a társadalmunk legfontosabb részei.Ezek a györekereink.Beszélhetünk az életkori törvény változtatásról,harcolhatunk vagy bármi,de ez ősrégi.És az emberek oda kint?Ők nem csak Amerikaiak.Külömböző országokból jöttek.És elfelejtettem hogy a bírósági udvar csak itt van.Ami itt történik,az a egész világot érinti. -Hova akarsz kilyukadni?kérdezte. Ő elveszett a saját gondolataiban,ezért nem láthatta Christian objektivitását,mint én.Ismerte Lissát.Értette,és szerette őt.Közöttük olyasmi kapocs volt,mint köztem és Dimitrij között.Néha azonban Lissa gondolatai olyan messze forogtak,hová még ő sem mehetett.Soha nem ismerte volna be,de még impulzívan is szerette.Lissa mindig a nyugalom és a racionalitás jelképe volt,és aztán mindig csinált valami váratlan dolgot.Tudtam hogy a választások befolyásolják,és azt is tudtam hogy a legroszabbat is hozhatják. -Komolyan fogom venni a teszteket,mondta.Ha nem venném komolyan az... sértő lenne a társadalmunkal szemben.A végső célom megtudni hogy ki mártotta be Rose-t,de addig?Keresztül fogok menni a bíróságon,mint valaki,aki királynő akar lenni. Christian egy pillanatig tétovázott.-Királynő akarsz lenni? -Természetesen nem,mondta.18 éves vagyok.Még csak nem is ihatok. -Ez nem akadályozott meg az ivásban. -Komolyan gondolom.Főiskolára akarok menni.Vissza akarom kapni Rose-t.Nemakarok a mora nemzet felett uralkodni.Lissa égette Christian-t a tekintetével.

-Tudod,Tasha nénikém mindig azzal viccelődik,hogy jobb királynő lennél mint a többiek.... -Nem hiszem hogy ez vicc.nyögte Lissa,és vissza feküdt az ágyra. Christian mellé feküdt,és magához húzta őt.-De megéri.Azt hiszem,hogy fantasztikus királynő lennél,Dragomir hercegnő. -Piszkos leszel,figyelmeztette. -Már az vagyok.Oh.Te a ruháidra gondolsz?Megölelte őt nem törődve Lissa nedves és sáros ruháival.A gyerekkorom egy részét egy poros padláson töltöttem,és csak egy ingem volt.Ténleg azt hiszem,hogy aggódni fogok az ingemért? Nevetett,majd megcsókolta,és hagyta hogy az elméje egy percig aggodalom nélkül legyen,és csak élvezte Christian száját.Mivel az ágyban voltak,azon gondolkodtam hogy itt az idő elhagynom Lissa fejét.De pár másodperc múlva visszahúzódott,és elégedetten sóhajtott. -Tudod,néha azt hiszem hogy szeretlek. -Néha?kérdezte felháborodást tetetve. -Mindig.De muszály hogy az ujjam közé csavarjalak.Visszahúzta a száját az övéjére,de aztán megkelett szakítaniuk a csókot,mert valaki kopogott az ajtón.Lissa elhúzta magát a csóktól,de még mindig egymás karjaiban voltak. -Ne válaszolj,mondta Christian. Lissa elkomorodott,és a nappaliba bámult.Kicsúszott Christian öleléséből,fel állt és az ajtó felé indult.Amikor már csak pár lépésre volt,tudatosan bólintott. -Adrian az. -Mégegy ok,amiért ne nyisd ki.Mondta Christian. Lissa ügyet sem vetett rá,és kinyitotta az ajtót.És ténleg a barátom állt ott.Lissa mögött hallottam mondani: -A legrosszabb időzítés,abszolút. Adrian Lissát tanulmányozta,aztán rá nézett Christian-ra aki az ágyon ült. -Hmm,mondta.Ez igy van.Igy oldod meg a családi problémáidat kicsi Dragomir.Jó ötlet. Christian fel állt,és oda ment hozzájuk.-Igen,pontosan igy van.És te megzavartad a hivatalos üzletelést. Adrian-on egy farmer és egy fekete póló volt,de igy is jól nézett ki.Végül is,ténleg hiányzott. -Mi történt?kérdezte Lissa.Még Christian személyesnek vette Adrian érkezését,Lissa tudta,hogy Adrian nem jött volna,ha nem lenne rá jó oka.Főleg korán reggel.Volt információja. -Meg fogtam,mondta Adrian.Csapdában van. -Ki?kérdezte Lissa meglepetten. -Az a idióta Blake Lazar. -Mit értesz csapda alatt?kérdezet Christian aki éppen olyan zavarofott volt mint Lissa.Tettél le medve csapdát a teniszpályára vagy mi? -Bárcsak.Meg vettem a következő kört,úgyhogy lassan itt kell lennie ha siet.Azt hiszi hogy kijöttem cigarettázni.A szegfüszeg illat miatt,Lissa tudta,hogy igazat mond. -Korán ott voltál ma?Adrian vállat volt.Nem olyan korán egy ember számára. -De te nem... -Na,gyerünk unokahúgom.Adrian-nak nem volt teljesen részeg,de pár pohárral elfogyasztott.Ha Ambrose-nek igaza volt Tatiana néniről,aki ez a férfi meg mondhatja a féltékeny nők nevét.

-Miért nem kérdezted meg magad?kérdezte Christian. -Mert a nénikém szexuális életéről a számomra rossz dolog lenne kérdezni,mondta Adrian.És Blake nagyon fog örülni hogy beszélhet a mi gyönyörü hercegnőnkel. Lissa ténleg ágyban szeretett volna már lenni,de érezte hogy új energia forr benne.-Oké,de legalább engedjétek meg,hogy ruhát váltsak és megfésülködjek. Még a fürdőben készülődőtt,halotta amint Adrian ezt mondja Christian-nak: -Az inged kicsit furán néz ki...Egy kicsit több időt fordíthatnál az öltözködésedre,ha már egy hercegnővel jársz. Tizenöt percel később,a trió elindult az udvaron a bár felé.Lehetne világosabb ez a bár.Adrian tett egy kis mozdulatot a csapos felé,azt hiszem ez egyfajta jelzés volt,mert a csapos azonnal megfordult és elkezdte önteni az italt. -Hé,Ivaskov hol jártál?szólt valaki.Aztán Lissa látta a magányos férfit a kandalló melett. -Jobb társaságot szerezni,mondta Adrian és kihúzta a széket. A mora észre vette Adrian társaságát,és felugrott.Megragadta Lissa kezét,és megcsókolta. -Dragomir hercegnő.Megtiszteltetés,hogy végre megismerhetem.Messziről láttam csak magát,és nagyon szépnek tünt.Közelről?Varászlatos. -Ez csodálatos,mondta Adrian.Ő Blake Lazar. -Örülök,hogy megismerhetem. Blake vidáman mosolygott-Hívhatom Vasilissának? -Hívhat Lissának. -A kezét is elengedheti,mondta Christian. Blake,Christian-ra nézett. -Magát szintén láttam.Ozera.Chrispin,ugye? -Christian,javította ki őt Lissa. -Persze.Blake kihúzott egy széket,és még mindig játszott a gentlment.-Kérem csatlakozzon hozzánk. Christian-nak nem tett ilyen ajánlatot,de ő ügyet sem vetett rá és le ült Lissa mellé. -Mit iszik?Az én szám... -Semmit,felete Lissa. Éppen akkor jelet meg a csapos. -Soha nincs túl korán.Kérdezzék csak Ivaskov-ot.Hamar ágyban szeretne lenni? -Az én asztalomnál még van egy üveg Whisky,mondta Adrian. -Szóval mi szél hozta erre magukat Christop-al?kérdezte Blake.És megivott valami kék borostyán színüt. -Christian,mondta Christian. -Nemrég a nénikémről beszélgettünk,mondta Adrian.És megint sikerült nem túl társaságinak hangzania. Blake mosolya eltünt.-Ez a számotokra elkeserítő lehetet.Mind kettőtöknek.Lissára és Adrianra gondolt.Christian mintha nem is létezett volna.-Bocsánat,Hathaway számára is,tette hozzá Lissának.Hallottam mennyire felháborodott,ki gondolta volna hogy ez fog történni? Lissa rájött,hogy arra céloz,hogy csak tetteti. -Nos,mondta keserüen.Azt hiszem hogy egyszerüen nem ismerem az embereket.Millió alkalom volt ott,csak nem vettem észre.

-Te is biztosan zaklatott vagy,mondta Christian.Hallottam hogy közel állt hozzád a királynő. Blake szájára visszatért a mosoly.-Igen,közel álltunk egymáshoz.Hiányzik nekem.Adrian felé fordult.Tudnod kell hogy... -Nem,köszönöm.Adrian elhallgatott hogy ihasson.Ahogy Ambrose is. Blake mosolya átváltott összeráncolt szemöldökre.-Ő?Az a vérszajha?Ő nemérdemelte meg hogy a jelenlétében legyen.Nem tudom el hinni hogy eltürte őt az udvarnál. -Ő valójában azt hiszi,hogy te ölted meg a királynőt,mondta Lissa sietve. -Ez nevetséges.Hiszen az összes bizonyíték Rose-ra mutat. Nem ezek voltak Ambrose pontos szavai. -Ő mit hisz? Igen,most határozottan nem mosolygott.Blake hirtelen nem nézett ki jól. -Az a szemét.Van alibim,és ő ezt tudja.Csak bosszantani akar,mert tudja hogy én jobb vagyok mint ő. -Akkor miért tartotta őt maga körül?kérdezte Christian,szinte Angyali arcal.Nem volt ez már túl sok magának? Blake ránézett.-Nem.Nem volt!Egy csomó nőm volt! Adrian arca egyre fájdalmasabbnak tünt,minden egyes említésével a nénikéje szexuális életének. -Beszéltetek Ambrose barátnőiről? -Igen,de neki mindig öregebbek voltak.És őszintén azt hiszem hogy fizettek neki.Nem mintha az anyádnak szüksége lenne arra,hogy valaki fizessen neki,ő ténleg nagyon édes.De ő vele nem lehetett a való életben. Mindenki rá nézett,és Adriann-t ez megragadta. -Mit mondtál? -Ó.Blake meglepettnek tünt,de nem voltam benne biztos hogy nem csak eljátsza.Azt hittem,hogy tudtad.Az anyád és Amborse... Jó,ki hibáztathatná őt?Az apáddal?Még ha azt is gondolom hogy választhatott volna közülünk jobbat is. Lissa látta ahogy Adrian aurája kiszélesedik. -Te szemét!Adrian nem volt ilyen tipus,de Blake túl haladta a határokat.Az anyám nem csalja meg az apámat.Még ha igen is.... biztos nem fizetne érte! Blake nem tünt ilyedtnek. Lissa rá tette a kezét Adriann vállára.-Nyugi.suttogta. -Én azt hittem hogy nem szereted az apádat,mondta Blake teljesen tehetetlenül,nem tudta hogy Adriann igy fog reagálni.És külömben is,ne dobd én rám az összes hibát.Én nem feküldtem le vele.Csak azt mondom amit hallottam.Ha szeretnétek véletlenszerüen hibáztatni embereket,menjetek oda,ahol Ambrose van. Lissa kérdezett,mielőtt Adriann mondhatott volna valamit.-Hány nő?Tudja mennyivel volt kapcsolata? -Három másikkal.Blake az ujján számolta.Marta Drozdová és Mirabel Conta. -Várjon,ez csak kettő. -És még Daniella,igy három.És a királynő.Igen,négy. -Nőkkel lefeküdni,nem elég indok hogy megöld a királynőt,mondta Lissa. -Nem,mondta Blake.Mint mondtam,nyilvánvaló hogy Hataway tette.elhallgatott.Kár érte,ő ténleg jó bőr volt.Istenem,és az a test.Mindenesetre,ha Ambrose tette,akkor azért mert

féltékeny volt hogy Tatiana engem jobban szeretett.Nem az összes többi nő véget. -Miért nem ölne meg Ambrose téged?kérdezte Christian.Ennek több értelme lenne. Blake-nek nem volt ideje reagálni,mert Adriann megint elkezdte a régi témát. -Az én anyám nem feküdt le senkivel.Még az apámmal sem feküdt le. -Hé,én láttam mondta Blake.Kéz a kézben voltak.Mondtam már,milyen szexi az a... -Hagyd abba,figyelmeztette Lissa.Ez nem segít. Adrian a pohár fenekére nézett.-Semmi ebből nem segít.Egyértelmü,hogy nem gondolta,hogy ez a beszélgetés ilyen úton halad majd,amikor el ment Lissáért és Christianért.-Én nem fogok itt ülni,és ezeket a butaságokat hallgatni.Adrian megitta az italát,felugrott és a kijárat felé indult.Mielőtt elment,némi pénzt dobott a bárra. -Szegény,mondta Blake.Át élt eleget az anyja,és a meghalt nénikéje között.Ez az,amiért a nap végén nem lehet neki hinni,kacsintott Lissára.A társaságomból mostanra ki van zárva. Lissa undorodott,ugyan úgy mint Adriann.Aztán ránézett Christian viharos arcára,és látta hogy ő ugyan úgy érzi magát.Ideje volt távozni. -Nos,jó volt magával beszélgetni,de most mennünk kell. Blake,kutya szemeket csinált.-De csak most jöttetek.Reméltem,hogy megismerhetjük egymást. Világos volt,mire gondolt. -Óh,és Chrispon-nal szintén. Christian nem zavartatta magát azzal hogy kijavítsa,egyszerüen megfogta Lissa kezét.Mennünk kell. -Igen,mondta Lissa. Blake vállat vont,és intett a következő italért.-Nos,ha steretnétek igazán megismerni a világot,gyertek utánam. Christian és Lissa az ajtóhoz mentek.Christian motyogta: -Remélem hogy a szándéka utolsó része nem nekem szólt. -Ez nem az a világ,amit át akarok élni,mondta Lissa grimasszal. Kimentek,aztán körül néztek arra az esetre ha Adriann még ott lenne.Nem,elment és ezen nem is csodálkozott. -Most már nem csodálom,hogy Ambrose és Adriann miért nem bírják őt.Ő olyan ......! -Seggfej?megfordultak az épület felé. -Azt hiszem,hogy igen. -Eléggé ahhoz hogy gyilkoljon? -Őszintén?Nem.Lissa felsóhajtott.A másik dologban is egyetértek Ambrose-vel.Nem hiszem,hogy Blake elég okos egy merénylethez.Vagy,hogy lett volna indítéka.Nem tudom meg mondani hogy az emberek hazudnak e,de az aurájában semmi rosszat nem éreztem.Te csak vicceltél,de miért ölne valaki féltékenységből,ha ezek a srácok egymást is megölhették volna.Sokkal könnyebb. -Mind a ketten be mehettek Tatianához,emlékeztette Christian. -Én tudom,de ha ebben a szerelem és a szex is közben játszott... akkor valaki féltékeny is lehetett a királynőre,mint nőre. Egy hosszú szünet volt köztük,egyik sem akart semit mondani,bár mindketten ugyan arra gondoltak. Christian törte meg a csendet.-Valaki,mint Daniela Ivasková?

Lissa megrázta a fejét.-Ezt nem tudom elhinni.Nem olyan típusnak tünik. -A gyilkosok soha nem úgy néznek ki.Ez az oka annak,miért ússzák mindig meg. -Kriminológiát tanultál,vagy ilyesmi? -Nem.A bejárati ajtóhoz értek,és aztán kinyitotta Lissa előtt.Csak a tényeket nézem.Tudjuk,hogy Adriann anyja soha nem szerette Tatiánát,személyes okokból.Most megtudtuk,hogy mindketten ugyan azzal a férfival voltak. -Neki van alibije,mondta Lissa higgadtan. -És ahogy megtudtuk,Danielának lehet hogy van köze hozzá,egyszer már lefizetett valakit. -Még mindig nem tudom elhinni.Nem,további bizonyíték nélkül.Ambrose megesküdött,hogy ez inkább politikai,mint személyes ügy. -Ambrose is a listán van.Megérkeztek Lissa szobájához. -Ez bonyolultabb,mint ahogy gondoltam.Bementek,és Christian átölelte őt. -Én tudom,de megteszünk mindent,és együtt kiderítjük. -De.... Talán érdemes lenne néhány dolgot nem említeni Adriann előtt.Lehet hogy túlzok,de úgy gondolom,hogy nem kellene elmondanunk Adriannak,hogy az annyának lett volna indítéka megölni Tatianát. -Ó,gondolod?Rá tette a fejét és ásított.Aludni,mondta Christian és az ágyhoz vezette őt. -Még mindig szükségem van egy zuhanyra.De először alszok,aztán zuhanyzok. Felhúzta a takarót.-Veled fogok aludni. -Aludni,vagy aludni?kérdezte szárazon,és örült hogy lefeküdhetett az ágyba. -Igazán aludni,arra van szükséged.Mellé feküdt.Természetesen,ha nem akarsz valami üzleti ügyet tárgyalni... -Esküszöm,ha azt mondod hogy kicsi Dragomir,akkor kint aludhatsz a halban. Biztos voltam benne,hogy Christian válaszolni akar neki,de egy újabb kopogás megzavarta őket. Bosszúsan nézett.-Ne válaszolj. Lissa nem tehetett róla,kimászott az öleléséből és fel állt. -Nem Adrian az. -Akkor az nem fontos,mondta Christian. -Azt nem tudhatjuk.Kinyitotta az ajtót.Janine Hataway bement a szobába olyan könnyen mint Adrian.Tanulmányozta a szobát,mintha minden részlet fenyegetést jelentene. -Bocs hogy nem voltam ott,mondta Janine.Eddie és szerettünk volna menni,de kaptunk egy feladatot korábban.Rá nézett a gyürött ágyra,Christian-al benne,de nem jutott romantikus következtésre. -Éppen időben.Gondoltam szeretnél a teszt után aludni.Ne aggódj,vigyázni fogok rád,és biztosítalak hogy semmi bajod nem fog történni. Christian és Lissa szomorú pillantást váltottak.-Köszönöm,mondta Lissa.

HÚSZ Fordította: Lissa

- ALUDNI KELLENE! Sidney nyugodt hangja megijesztett,és ez azt mutatta,hogy bár az elmém eszköze voltam,akkor is még mindig testőr voltam.Vissza hangoltam magamat Sonya szobájába.Eltekintve Sidney-től csend és nyugalom volt. -Úgy nézel ki,mint aki a halálon sétált keresztül,folytatta. -Én továbbra is őrködni fogok,mondtam. -Én fogok őrködni,te pedig aludjál! -Nem vagy úgy kiképezve,mint én,utaltam rá.Valamit nem vehetsz észre. -Úgy gondolom,hogy észre venném,ha strigák álnának az ajtóm előtt,mondta.Hé,én tudom hogy kemények vagytok.Nem kell meggyőznöd.De úgy érzem,hogy ez az egész kezd a végére közeledni,és nemakarom hogy a nem alvás miatt össze essetek.Ha most fogsz aludni,aztán tudsz segíteni Dimitrij-nek. Csak említést tett Dimitrij-ről,és én már is megértettem.Ki kelett aludnom magamat.Szóval kelletlenül beszásztam Sidney ágyába,és adtam neki az utolsó utasításokat.Elaludtam szinte azonnal,aztán éppen olyan gyorsan fel is keltem,amikor az ajtónál zajt hallottam.Azonnal felültem,és vártam a strigát.Ehelyett Sidney-t láttam,ahogy szórakoztatóan nézett rám.A nappaliban Robert ült a kanapén.Victor nem volt ott.Megfordultam Sidney felé riadtan. -A fürdőszobában van,mondta ahogy várta a kérdésemet. Ez volt a hang,amit hallottam.Megkönnyebülten kilélegeztem,hogy pár órás alvás mennyit segít nekem.Ha lenne élelmiszerünk,akkor mindenre kész lennék.Sonyának nem volt itt semmi ilyesmije.De én megelégedtem a vízzel is.Ahogy ott ittam,észre vettem,hogy a testvérek egészen othon érezték magukat.A kabátok felakasztva,kulcsok az pulton.Csendben megragadtam a kulcsot,és oda mentem Sidney-hez.Megmutattam a kulcsot,és próbáltam nem csörögni vele. -Még mindig érdekelnek az autók?motyogtam.A tekintetéből itélve,ez hülye kérdés volt.Nos,akkor elmész valami élelemért?Szükségünk van rá.És az út alatt,öhmm...megbinyosodnál arról hogy baj van az autójuk motorával?Bármi,ami itt tartja őket.De nem valami egyértelmü.Mint például kilyukadt kerék. Be tette a kulcsokat a zsebébe.Egyszerü.-Van valami konkrét kivánságod? Gondolkodtam.-Valami cukrosat.És kávét Dimitrij-nek. -A kávé az természetes. Victor besétált a konyhába,a rá jellemző arckifejezéssel. -Sidney megy pár dolgot venni,mondtam remélve hogy nem veszi észre hogy nincs ott a

kulcsa.Szükségetek van valamire? -Egy etető jól jönne,de Robert szereti a Cheerios különleges ízét.Alma és fahéj.Nevetett Sidney-ra.Soha nem gondoltam,hogy egy alkímista vásárolni fog.Ez varázslatos. Sidney kinyitotta a száját,hogy tegyen egy gyilkos megjegyzést,de én gyosan megráztam a fejemet. -Csak menj,mondtam. Victor vissza ment Roberthez.Meg voltam győződve arról,hogy a testvérek nem jutnak messzire autó nélkül,ezért el mentem ellenőrizni Dimitrij-t.Meglepetésemre Sonya fent volt.Az ágyon ült,és beszélgettek.A haja kócos volt az alvástól,de egyébként nem úgy tünt hogy vannak harc utáni zúzódásai.Dimitrij is ilyen volt,a vissza változása után nem maradtak rajta égési sérülések.A strigák mindig meggyógyulnak.Sonya elfordult Dimitrij-től amikor beléptem.Érzelmek hullámai mentek keresztül az arcán.Félelem,csodálat,elismerés. -Rose?a szavaiban tétovázás volt. Egy mosolyt erőltettem.-Jó hogy újra látom.Úgy döntöttem hogy hozzá teszem:Most hogy már nemakarja el venni az életemet.Lenézett a kezére,úgy tanulmányozta az ujjait,mintha varázslatos és csodálatos lenne.Természetesen,most hogy már nem volt striga,a kezei gyönyörüek voltak.Egy nappal a visszaváltozása után Dimitrij nem tünt ilyen törékenynek,de biztos a sokktól.Ez olyan volt,mint mikor megnőtt a depressziója. -Sidney elment élelmiszerért,mondtam Dimitrij-nek.Ott maradt mellettem,igy tudtam aludni az éjszaka. -Tudom,mondta halvány mosollyal.Egyszer oda mentem ellenőrizni benneteket. Meleget éreztem,és zavarban voltam hogy megfogható voltam,amikor gyenge voltam. -Te is pihenhetsz,modtam neki.Csak egyél valamit,aztán én mindenre figyelek majd.Victornak gondja lesz az autóval.És Robert szereti a cherious,igy ha akarnátok olyat,akkor igy jártatok.Nem úgy néz ki,mintha olyan tipus lenne,aki valakivel osztozkodik.Dimitrij mosolya nőtt,és Sonya hirtelen felnézett. -Van velünk itt még egy lélek használó.mondta erős hangon.Én érzem őt.Emlékszek rá.Rám és Dimitrij-re nézett.Nem biztonságos. -Biztonságban vagyunk. -Nem kellene körülöttünk lennetek. -Minden rendben van,mondta Dimitrij gyengéd hangon.Ez ritka volt,de én már hallottam.Nálam is használta,a legelkeseredetebb pillanataimban.Ne félj. Sonya megrázta a fejét.-Nem,ti ezt nemértitek.Képesek vagyunk....szörnyü dolgokra.Ez az oka annak,hogy átalakultam.A dolgok amit tettem... Most azonos lelkifurdalása volt,mint Dimitrijnek.Félelem,hogy nem lehet megfizetni érte. -Az nem maga volt,azért valami más tehet,mondtam.Elrejtette az arcát a kezében. -De én ezt választottam.Azt választottam amivé váltam. -Az a lélek volt,mondtam.Nehéz vele harcolni.Ahogy mondta,szörnyü dolgokra képes.Nem gondolkozhatott tisztán.Lissa egész idő alatt ezzel harcol. -Vasilissa?Sonya felnézett és a semmibe bámult.Talán eszébe jutott.Igen,persze.Vasilissának is ez a képessége.Pánikkal fordult felém.Segítettél neki?Elvitted onnan őt? -Igen,mondtam.És próbáltam utánozni Dimitriij gyengéd hangját.Lissa és én egy részben azért szöktünk el,mert Sonya figyelmeztetett minket.Elmentünk,aztán vissza jöttünk,és képesek voltunk valahogy megállítani,és magának is tudunk segíteni.Meg kell tudnom hogy....

-Nem,mondta Dimitrij.Még nem,és egy figyelmeztető pillantást adott nekem. -De... -Még nem.Elvesztem a pillantásában,de mást nem mondtam. Vártam Sonyával,de nem örökre.Az óra ketyegett,és nekünk meg kelett tudnunk mit tud Sonya.Abban biztos voltam,hogy Dimitrij a vissza változása után rögtön képes lett volna nekünk oda adni az infomációkat.De nem maradhattunk örökre Kentucky-ben. -Láthatom a virágaimat,kérdezte Sonya.Kimehetek megnézni a virágaimat? Dimitrij és én összenéztünk.-Természetesen,mondta. Mindannyian az ajtóhoz mentünk,és nekem muszály volt megkérdeznem-Miért termesztettél virágokat,ha te....olyan voltál? Elhallgatott.-Mindig is termesztettem virágokat. -Tudom,emlékszem.Csodálatosak voltak.Ezek is csodálatosak.ez az oka annak....Arra gondolok,hogy akkor is szép kertet akart amikor striga volt? Ez a kérdés váratlan volt,és úgy tünt hogy megérintette.Már nem reméltem hogy válaszol,amikor végül az mondta: -Nem,soha nem gondoltam hogy szép.Nem tudom.Én mindig termesztettem virágokat.Meg kelett tudnom,hogy még mindig tudok csinálni.Ez olyan volt,mint tesztelni a képességeimet. Megint találkoztam Dimitrij szemeivel.Szóval,a szépség nem volt az élete része.Pontosan az volt,amit mondtam neki.A strigák arogánsak voltak.A virágok növesztése Sonya szokása volt,és én emlékeztem arra,Dimitrij hogyan olvasta a regényeket amikor striga volt.Amikor strigává válsz,az lehet hogy el veszi az érzéseidet,de a régi szokásaid meg maradnak. Bevittem őt a nappaliba hogy megzavarva ezzel Sonyát,Robertel.Megállt,ahogy meglátta őt.Victor egy megjegyzési mosolyt adott nekünk. -Már megszereztétek azt amire szükségünk van? Dimitrij ugyan úgy nézett rá,ahogy én rám amikor ki akartam Sonyát hallgatni.-Még nem. Sonya még mindig Robertet figyelte,és gyorsan haladt a terasz felé.,csak akkor állt meg amikor látta mit tettünk. -Betörtétek az ajtómat,mondta. -Kisebb kár,mondtam.Azt hiszem hogy Dimitrij az égre nézett.Anélkül hogy kapott volna tőlünk némi irányítást,Sonya kinyitotta az ajtót,és ki sétált.Zihálva állt meg,amikor felnézett.Az ég tökéletes,felhőtlen,és a nap a horizonton csillogó arany színü volt.Éreztem a bőrömön levő meleget.Mindenki más is kijött,de Sonya észre sem vette.Felemelte a kezét,mintha megtudná ragadni a napot,és becsomagolhatná a karjába. -Ez olyan szép,mondta és találkozott a tekintetünk.Ugye?Láttál már valaha ilyen gyönyörüséget? -Gyönyörü.Valamilyen oknál fogva olyan boldognak éreztem magamat,de egyszerre szomorúnak is.Körbe sétált az udvaron,és minden virágot és növényt megnézett.Megérintette a szirmaikat,és megszagolta őket. -Olyan más.Ő még mindig magának beszélt.Annyira külömböznek a napon.Néhány ténleg érdekelte őt.Ezek nem nyílnak éjszaka!Látjátok?Látjátok ezeket a színeket?Érzitek,ugye igen? Nem úgy tünt,mintha konkrétan bárkihez intézte volna a kérdéseit.Mindnyájan meg voltunk babonázva.Végül leült egy székre a teraszon,és boldogan nézegetett maga körül.Amikor világossá vált hogy nem megy innen sehová,megfordultam Dimitrij-hez,és megismételtem neki azt,amit nekem mondott Sidney,mielőtt aludni mentem.Meglepetésemre elfogadta.

-Ez okos.Amikor Sonya fog tudni beszélni,tovább kell hogy álljunk. -Sidney háborút indít. -Hé,nem ő irányít itt.Ugrattam őt.Ő csak a katona. -Nyilvánvaló.Végig futatta az ujjait könnyedén az arcomon.Elnézést uram. -Főnök.Javítottam ki,miközben levegő után kapkodtam az érintése miatt.Köszönt Sonyának,majd be ment a házba.Bólintott,de nem vagyok benne biztos hogy ténleg hallotta.Victor és Robert kihúzott két faszéket,és árnyékba leültek rá.Én a földön választottam helyet.Senki nem beszélt.Nem ez volt a legfurcsább dolog amit át éltem,de minden bizonnyal különös volt. Sidney később vissza jött az étellel,és én ott hagytam a csapatot,hogy ellenőrizhessem őt.Victor kulcsai vissza voltak téve a pultra,amit jó jelnek vettem.Sidney kirakta az élelmiszert,és a kezembe nyomott egy dobozt,tizenkettő fánkal. -Remélem hogy elég lesz neked. Grimaszoltam,de elvittem a fánkokat.Gyere ki ha készen leszel,mondtam neki. -Ez úgy néz ki mint a barbecue...de van itt egy kis gond..nincs sütőnk...Értetlenül nézett,de amikor kijött úgy látszott hogy értette mit mondtam.Robert fogott egy tál müzlit,de sem Victor,sem pedig Sidney nem ettek.Adtam Sonyának egy fánkot.Fogta a kezében,és nézte. -Nem tudom hogy lehet.Nem tudom hogy megehetem. -Perszehogy megeheted,emlékeztem Dimitrij-re.Csokoládéval van,jó ízü.Bizonytalanul harapott egyet.Először nagyon hosszú ideig rágta,aztán lenyelte. Becsukta a szemét,és röviden felsóhajtott.-Olyan édes. Lassan megint elkezdte harapni.Egy örökkévalóságig tartott,amíg megette a felét.A türelmetlenségem egyre csak nőtt.Egy része az ingerlékenység a lélek miatt,a másik része az állandó nyugtalanság,és a vágy hogy segítsek Lissának. -Sonya,mondtam kellemesen,és teljes tudatában annak hogy milyen dühös lesz Dimitrij mert hogy nem engedelmeskedtem a parancsainak.Szeretnék veled valamiről beszélni. -Mm,Hmmm,mondta és nézte a méheket. -Van valami rokonod... Valaki akinek pár éve született gyermeke? -Persze,mondta,az egyik még elrepült a rózsáról.Sok van. -Fejtsd ki Rosemary,mondta Victor. Az ajkamba haraptam.-Ennek egy eltitkolt gyermeknek kell lennie.És te vagy a kedvezményezettje,hogy neked kell gondoskodnod a gyermekről .... Eric Dragomir számlájának. Sonya felém fordította a fejét,és már nem volt figyelmetlen.Eltartott néhány másodpercig amíg megszólalt.A hangja hideg volt és kemény-nem strigás. -Nem,nem tudok erről semmit. -Hazugság,mondta Victor. -Nekem nem kelett ehhez képesség hogy észre vegyem,mondta Sidney. Figyelmen kívül hagytam mindkettőt.-Sonya,tudom hogy tudod.És ténleg nagyon fontos megtalálni azt... a gyermeket,személyt.Szivesen mondtam volna kort,de nem voltam benne biztos.Mondta,hogy régebben aggódott Lissa miatt.Ez segítene neki.Neki ezt tudnia kell.Tudnia kell,hogy van még a családtagja. Sonya vissza fordította a figyelmét a méhekre,de tudtam hogy valójában nem nézi őket.-Én nem tudok semmit.A hangja megremegett.Nem tudtam meg mondani hogy félt,vagy az őrület

határán volt. -Akkor miért van a neve azon a számlán?kérdezte Victor. -Én nem tudok semmit,ismételte.A hangja jégcsapokat akár jégcsapokat is létre hozhatott volna,olyan higed volt.Semmit. -Hadd abba a hazudozást,vágta rá Victor.Tudod,és meg kell nekünk mondanod. Hé!mondtam.Maradj csendben,nincs jogod a kihallgatásra. -Nem úgy tünik hogy jó munkát végzel. -Fogd be a szád,jó?Megfordultam Sonyához,aki káprázatosan mosolygott.Kérem..könyörögtem.Lissa bajban van.Ez segítene neki.Azelőtt segíteni akart neki. -Én megígértem.Mondta Sonya,és a hangja olyan furcsa volt,hogy alig hallottam őt. -Ígért mit?kérdeztem.Türelem,türelem.Nyugodtnak kell maradnom.Nem kockáztathattam az összeomlást.Szorosan becsukta a szemét,és a kezével a hajába nyúlt. -Megígértem hogy nem mondom el.Ígéretet tettem hogy nem mondom el senkinek. Oda akartam menni hozzá,és megrázni őt.Türelem,türelem...Nem idegesíthettem fel őt. -Nem kérném,hogy megszegd az ígéretedet,ha nem lenne fontos.Lehet... Lehet hogy kapcsolatba tudsz lépni azzal a személlyel. -Ó az ég szerelmére,mondta Victor dühösen.Ez nevetséges,és sehová nem vezet minket.Ránézett a testvérére.Robert. Robert Sonyához hajolt.-Sonya.Idegesnek tünt,de felé fotdult.Mond meg amit tudni akarunk,mondta Robert.A hangja lágy és megnyugtató volt,de egy baljós hangzása volt.Mondja meg nekünk ki és hol van a gyermek.Mondja meg nekünk,ki az anyja.Ezúttal talpra ugrottam.Robert erőszakkal akarta megtudni a válaszokat. Sonya rá nézett,és a teste remegni kezdett.De az ajkát egy hang sem hagyta.A fejemben örvénylettek a gondolatok.Mégis valami azt súgta nekem,hogy nem helyes kényszeríteni őt... Sonya zavarta meg a gondolat menetemet.Még mindig Robert-ra nézett,de már nem abban a hipnotikus állapotban.Most mérges volt.Sonya egy bomba volt,ami bármikor kirobbanhatott. -Hogyan merészeli?Hogyan merészel kényszerítést használni rajtam? A növények Robert közelében hirtelen magukhoz tértek,és lehetetlen magasságra nőttek.Elérték a széket,és körbe tekeredtek rajta.A szék felborult Robert-el együtt.Victor segíteni akart a testvérének,de Robert már a saját kezébe vette a dolgokat.Össze szükítette a szemeit,és Sonya már repült is hátra.A levegő használok hasonló trükkökre képesek.De ez a lélek volt.Úgy látszik megszállotja volt,még az álmokon kívül is. Gyönyörü.Már azelőtt láttam lélek használók közötti harcot,amikor Avery és Lissa harcoltak.Nem volt szép látvány.Főként azért mert pszihéről is volt ott szó.Nem tudtam hogy Sonya és Robert mire képesek,de tudtam,hogy ez nem fog jól végződni. -Dimitrij!kiabáltam,és oda mentem Sonyához.Nem tudtam pontosan hogy mit fogok vele csinálni,de úgy tünt hogy talán harcolni.Sikerült arra emlékeznek,hogy nem szabad a szemébe néznem.És valóban,mikor sikerült a földre terítenem őt,még akkor is Robert-re nézett.Felkiáltott hirtelen riadtan,és a testére nézett.Sonyának valami volt a fejében,az arckifejezése megkeményedett.Tudnia kelett,hogy ez csak varázslat.Dimitrij éppen akkor érkezett a bejáratkoz,amikor Robert arra használta a képességét,hogy Sonyára dobjon egy széket.Természetesen én rajta feküdtem,így a szék éppen hátulról csapódott nekem.Dimitrij elég gyorsan megértette hogy mi történik,és Robert felé futott,ugyanazzal a taktikávan mint

én.Victor nyilván azt gondolta hogy a bátyja veszélyben van,ezért megpróbálta megállítani Dimitrij-t,de az hiábavaló volt. -Vidd őt ki!kiabáltam Dimitrij-nek.Vidd el őt tőle!Dimitrij megértette.Elkezdte húzni Robertet az ajtó felé.Amikor Robert már nem volt ott,és mintha Sonyából minden energia el tünt volna.Összeomlott a földre.Vonakodva megpróbáltam fel állítani őt.Gyenge volt mint egy rongybaba,és sírva borult a vállamra. Azután felmértem a károkat.Annak érdekében hogy a lélekhasználókat elkülönítsük egymástól,Dimitrij a hállószobába vitte Robert-et,Victor pedig ment velük.Robert éppen olyan gyengének tünt mint Sonya.Dimitrij nem tartotta veszélyesnek,ezért egyedül hagyta a testvéreket.Sonya összeomlott a díványon,Dimitrij és én pedig próbáltuk megnyugtatni.Dimitrij arca hitetlenkedő volt,éppen mint az enyém. -Mondtam neked,hogy még nem áll készen,kiálltotta.Mit gondoltál??Ő még túl gyenge. -Erre mondod hogy gyenge??Hé,és elég jól ment.Amíg nem avatkozott bele Robert és Victor.Dimitrij tett felém egy lépést,és harag sugárzott belőle. -Nem kelett volna belé kezdened.Ez pont te vagy,ostobán bele ugrani egy problémába,nem gondolva a következményekre.Felháborodottan söpört át rajtam. -Hé,én csak próbáltam haladni.Ha az racionális,ülni és terápiázni,akkor őszintén szólva örülök hogy megpróbáltam. -Fogalmad sincs,miről beszélsz,mondta. Nagyon közel álltunk egymáshoz,szinte nem is volt hely köztünk,ahogy a veszekedésünkel foglalkoztunk. -Ez is vissza húzhat minket. -Nem,előbbre jutottunk.Megtudtuk hogy ismerte Eric Dragomirt.A probléma az,hogy valakinek megígérte,hogy soha senkinek nem szól arról a gyerekről. -Igen,megígértem.Szólalt meg Sonya. Dimitrij és én megfordultunk,mert rájöttünk,hogy Sonya hallott minket. -Megígértem.A hangja nagyon gyenge volt. Sidney megszorította a kezét.-Tudjuk,az rendben van hogy megígérted.Megértem. Sonya hálásan nézett rá.-Köszönöm.Köszönöm neked. -De,mondta Sidney óvatosan.Halottam hogy törődsz Lissa Dragomir-al. -Nem tehetem,szakította félbe Sonya félelemmel. -Tudom,én tudom.De mi van,ha van egy módja annak hogy segítsél,anélkül hogy megszegnéd az ígéretedet? Sonya,Sidney-re nézett.Dimitrij pedig rá nézett.Vállat voltam,aztán Sidney-re néztem. -Mit értesz ez alatt? -Hát.... Mit ígértél pontosan?Senkinek nem mondod el,hogy Eric-nek szeretője és gyermeke volt?Sonya bólintott.De nem azt hogy hol vannak?Sidney a legmelegebb,legbarátságosabb mosolyt adta Sonyának,amit valaha egy alkímistától láttam.Azt ígérted,hogy soha nem mondod meg hogy hol vannak?Sonya bólintott,és Sidney mosolya elhalványult.Aztán a szemei fel villantak.Megígérted hogy soha nem viszel el hozzájuk senkit? Sonya habozott,majd lassan megrázta a fejét.-Nem. -Hát... akkor elvihetsz minket hozzájuk.És ezzel nem mondod meg hogy hol vannak.Ezzel nem szegnéd meg az ígéretedet. Ez volt a legnagyobb szövevénye a logika egy darabjának,amit valaha hallottam.

-Talán,mondta Sonya bizonytalanul. -Ezzel nem szegnéd meg az ígéretedet,ismételte Sidney.És ez ténleg,komolyan segítene Lissának. Előre léptem.-És ez segítene Michael-nek is. Sonya kinyitotta a száját,amikor meg említettem a volt szerelmét.-Michael?Ismeritek őt? -Ő a barátom,és Lissáé is.Majdnem azt mondtam,hogy ha megtalálnánk a másik Dragomirt,aztán elvihetnénk Sonyát Michael-hez.De nem tudtam,hogyan reagálna Sonya a szerelmével való találkozáshoz.És ő segíteni akarLissának.De nem tud.Egyikőnk sem tud.Nincsen elég információnk... -Michael.Sonya megint a kezeire nézett,aztán végig húzta az arcán. -Nem szeged meg az ígéretedet.Sidney annyira meggyőző volt,hogy lehet volna lélek használó is. -Csak vigyél el minket oda.Ez az,amit Lissa éd Michael akarnak.Ez helyes út.Nem tudom melyik érvünk győzte meg jobban Sonyát.Talán a Michael-es rész,vagy az ötlet hogy jó dolgot tegyen.... Talán Dimitrij-hez hasonlóan,Sonya is megváltást szeretett volna. Felnézett,nagyot nyelt és találkozott a tekintetünk.-Elviszlek oda titteket,suttogta. -Egy újabb kirándulásra megyünk,készüljetek fel,mondta Sidney.Dimitrij és én,még mindig egymás melett álltunk.A köztünk levő harag gyengülni kezdett.Sidney büszkén nézett,és folytatta Sonya megnyugtatását. Dimitrij egy halvány mosollyal nézett rám,mikor egy kicsit vissza lépett,amikor rájött hogy milyen közel voltunk egymáshoz.De nem mondhattam biztosan.Ami engem ilet,én tökéletesen a tudatában voltam a közelségünknek,és a lelkemben éreztem a testét,és az illatát.Miért van az,hogy ha harcolok vele,még jobban vonzódom hozzá? A mosolya visszatért,amikor Sidney felé fordult.-Tévedtél abban,ki a tábornok a városban. Vissza mosolyogtam rá,és reméltem hogy nem volt tisztában a testem reakciójával,mert ilyen közel álltunk egymáshoz. -Lehet,de ez rendben van.Még mindig lehetsz ezredes. -Ó,tudod hogy éppen most ejtetted ki magadat?Az ezredes a tábornok alatt van.Akkor mi vagy te? A zsebembe nyúltam,és kihúztam a kulcsot.-A vezető,mondtam.

HUSZONEGY Fordította: Tizz

NEM VEZETHETTEM. - Tábornok - mondta Sydney felháborodottan, de Dimitrij megpróbálta elmagyarázni neki, hogy miért. Minden akkor kezdődött, amikor Viktor felfedezte, hogy az autójának "motorprobémája" van. Nem volt túl boldog tőle. Nem vádaskodott, de mindenki - még Sonya és Robert is - úgy gondolta, a meghibásodás nem lehet véletlen. Ez azt jelentette, hogy mindannyiunknak a CRV-be kellett bezsúfolódnunk, amit viszont nem ilyen sok embernek terveztek, ezért Dimitrij kitalált egy kreatív ülésrendet. Persze kiderült, hogy valakinek a a hátsó raktérbe kellett "ülnie". Elég nagy volt a hely, de amikor Sydney megtudta, hogy neki kell odaülnie, sértésként fogta fel és azzal vádolta Dimitrij, hogy el akarja venni a kulcsait. Nem mondhattam meg neki[szerk.-Sydneynek], de odaültetni egy hangos választás volt. Dimitrij úgy akakította ki az ülésrendet, hogy minimalizálja a veszélyt a kocsiban. Dimitrij vezetett, Robert kezében puska volt, én pedig Viktor és Sonya között ültem a hátsó ülésen. Így minden sorba került egy testőr, a testvéreket elválasztotta egymástól és a lélekhasználókat szintén. Mikor azt mondtam, hogy ő és én helyet cseréletnénk és úgy is fenntarthatnánk ugyanazt a biztonságot, rámutatott, hogy nem lennék biztonságban a kormánynál, ha hirtelen Lissa elméjébe kellene csusszannom. Jó pont volt. Ami Sydney-t illeti... nem jelentett veszélyt, nem tudott harcolni, így aztán hátra került. És a beszéde a halálról súlyos volt... - Meg kell szabadulnunk Viktortól és Roberttől - mondtam Dimitrijnek, miközben bepakoltuk a CR-V-be az élelmiszereket és a kevéske poggyászunkat(ezzel is csökkentve Sydney helyét és fokozva felháborodását). - Megtették, amire szükségünk volt. Veszélyes velünk maradniuk. Itt az idő, hogy átadjuk őket a testőröknek. - A testvérek velünk akartak jönni, hogy megtalálják Lissa testvérét. Megengedtük nekik – de nem nagylelkűségből. Egyszerűen még nem téveszthettük őket szem elől. - Egyetértek - mondta Dimitrij homlokát ráncolva. De nem lenne jó ötlet. Még nem. Nem tehetjük ki őket az út szélén; nem akarom, hogy elmeneküljenek és stoppoljanak. Magunk mellé sem állíthajuk őket, nyilvánvaló okokból kifolyólag. Betettem egy táskát a kocsiba és a lökhárítónak dőltem. - Sydney mellénk tudná állítani őket. Dimitrij bólintott. - Valószínűleg ez lenne a legjobb megoldás – de nem akarok megválni tőle, amíg odaérünk... akárhova is megyünk. Szükségünk lehet a segytségére. Sóhajtottam. - Akkor tehát jönnek velünk tovább.

- Attól tartok, igen - mondta. Óvatosan rámpillantott. - Tudod, amikor őrizetben lesznek, nagyon jó esélyük lesz elmondani egy történetet rólunk a hatóságoknak. - Igen. - Én is erre gondoltam. - Azt hiszem, ezt a problémát hagyhatjuk későbbre. Először a közvetlen problémákkal kellene foglalkoznunk. Meglepetésemre, Dimitrij rám mosolygott. Egy óvatos, bölcs megjegyzésre számítottam. Nos, mindig ez a stratégiánk, nem igaz? - kérdezte. Röviden visszamosolyogtam, szerettem volna útnak indulni. Szerencsére Viktor nem jött a szokásos bosszantó beszédével – amit a vér hiányának tulajdonítottam. Sonya és Robert ugyanezt érezhették. Probléma lesz, ha nem találunk gyorsan egy etetőt, és nem tudom, hogy fogunk. Az volt az érzésem, Sydney sem godolt még erre. Emberként egy éhes vámpírcsoportban én biztos ideges lennék. Talán úgy volt neki a legbiztonságosabb, hogy hártavonult, távol mindenkitől. Sonya irányai nagyon homályosak voltak és nagyon szükséges lett volna tudnunk. Csak kis információkat adott és gyakran nem figyelmeztetett egy-egy kanyarra, amíg igazunk nem lett. Ötletünk sem volt, hova megyünk és, hogy mennyi ideig fog tartani. Ellenőrizte a térképet és azt mondta Dimitrijnek, hogy menjen északra, az I-75-ösön. Amikor megkérdeztük, mennyi ideig utazunk még, azt válaszolta: - Nem sokáig. Néhány óráig. Talán tovább. És a titokzatos magyarázataival hátradőlt a széken és nem mondott többet. Kísérteties, töprengő volt az arckifejezése, próbáltam kitalálni, mire gondolhat. Egy napja még striga volt. Vajon próbálja feldolgozni, ami történt? Vajon ő is látta az áldozatai arcát, mint Dimitrij? Vajon kínozta a bűntudat? Vagy újra striga akart lenni? Egyedül hagytam. Most nem volt idő kezelésre. Hátradőltem, felkészítve magyam, hogy türelmes legyek. Az öntudat egy bizsergése jött át hirtelen a köteléken, odavonzva a figyelmemet. Lissa ébren volt. Pislogtam, és a műszerfalon lévő órára néztem. Délután van az embereknek. A morák a bíróságon már rég alszanak. De nem, valaki felébresztette Lissát. Két testőr állt az ajtóban, kifejezéstele arccal. - Velünk kell jönnöd - mondta az egyik. - Itt az ideje a következő tesztnek. Lissa csodálkozott. Tudta, hogy "hamarosan jön" a következő teszt, de nem hallott semmilyen részletet az állóképességi teszt óta. Az is a mora éjszakában zajlott le, de akkor legalább tisztességesen figyelmeztették. Eddie a szobája közelében állt, miután leváltotta anyámat Lissa őrzésében néhány órával ezelőtt. Christian felült Lissa ágyában, ásítva. Nem volt szexi[szerk.az, hogy Ch. ott van], de Lissa szerette áthívni őt. Hozzábújni a barátjához nem volt olyan furcsa, amíg Eddie volt a szobában és nem az anyám. Nem hibáztattam. - Átöltözhetek? - kérdezte Lissa. - Gyorsan - mondta a testőr. Megragadta az első keze ügyébe akadó ruhát és a fürdőszobába sietett, zavartan és idegesen. Mire kijött, Christian már belebújt a farmerjába és a pólójáért nyúlt. Eddie eközben felmérte a testőröket, azt hiszem, mert én is ezt tettem volna. Az ébresztés hivatalosnak tűnt, de nem ismerte ezeket a testőröket és nem bízott bennük. - Elkísérhetem őt? - kérdezte. - Csak a tesztelő területig - mondta a másik testőr. - És mi lesz velem? - kérdezte Christian. - Csak a tesztelési területig.

A testőrök válasza meglepett, de aztán rájöttem, hogy az uralkodójelölteknek valószínűleg közös kísérettel kellett a teszt helyére menni – még az éjszaka közepén lévő váratlan tesztekre is. Vagy talán nem is volt olyan váratlan. A bíróság gyakorlatilag kihalt, de amikor a csoport megérkezett a kijelölt helyre – egy kicsi, az út mellett álló téglaépület – el kellett haladnia egy csoport mora mellett, akik az utat szegélyezték. Úgy tűnik, elterjedt a híre[szerk.- a tesztnek]. Az összegyűltek tiszteletteljesen félrehúzódtak. Egyesek – akik valószínűleg más családot támogattak – mogorván néztek rá. De sok más ember rámosolygott és azt kiabálta "a sárkányok visszatértek"[szerk-dragomir-dragon-sárkány]. Néhányan megsimogatták a karját, mintha szerencsét vagy erőt akarnénak átadni neki. A tömeg jóval kisebb volt, mint ami az első tesztnél köszöntötte. Ez enyhítette a szorongását, de nem rengette meg korábbi elhatározását, hogy a tesztet komolyan vegye. A bámészkodók arca ragyogott az áhítattól és a kíváncsiságtól, hogy ő hozhatja a következő szabályokat. Egy kapualj a csarnok végén jelölte útja következő szakaszát. Sem Christiannak sem Eddienek nem kellett mondannia, hogy oda kell menjen. Lissa átpillantott kettejük válla felett, mielőtt ez egyik testőr megfosztotta az őt bámuló, támogató arcok látványától. Az első teszt hősies kalandja után Lissa valami hasonlóan megfélemlítőre számított. Ehelyett egy öreg mora nő ült egy kényelmes székben, a többnyire üres szobában. A keze az ölében volt, valami csomagolt ruhát tartva. A nő dudorászott, mint aki nagyon elégedett. És amikor azt mondom, öreg, úgy értem, öreg volt. A morák több száz évig élnek, és az a nő már egyértelműen meghaladta az átlagos életkort. A bőre sápadt volt, ráncok labirintusa, a haja szürke volt, könnyed és vékony. Elmosolyodott amikor meglátta Lissát, és egy üres szék felé intett. Egy kis asztal mellett ült, amin volt egy kancsó víz. A testőrök magára hagyták a nőt. Lissa körülnézett. Nem voltak bútotrok, csak egy sima ajtó azzal szemben, amin ő jött be. Leült és az öregasszony felé fordult. - Helló - mondta, próbálva a hangját erősnek tartani. Vasilisa Dragomir vagyok. A nő mosolya nőtt, megmutatva sárga fogait. Az egyik agyara hiányzott. - Mindenkinek ilyan a modora a családodban - károgta. - A legtöbb ember aki idejön, egyből az üzletre tér. De emlékszem a nagyapádra. Ő udvarias volt a teszt alatt is. - Ismerte a nagyapámat? - kiáltott fel Lissa. Nagyon-nagyon fiatal volt, amikor a nagyapja meghalt. Akkor eszébe jutott valami más, amit a nő mondott. - Jelölték királynak? Az asszony bólintott. - Átment valamennyi taszten. Azt hiszem, ő nyerte volna a választást, ha nem lép vissza az utolsó pillanatban. Ezután Tatjana Ivashkov és Jacob Tarus közül kellett választani. Nagyon szoros volt. A Tarusok még mindig tartják a haragot. Lissa sosem hallott erről. - Miért lépett vissza a nagyapám? - Mert megszületett a bátyád. Frederick úgy döntött, az energiáját a családnak szenteli, nem a nemzetnek. Lissa megértette. Hány Dragomir volt akkoriban? A nagyapja, az apja, Andrej – és az anyja, de csak házasság útján. Eric Dragomirnak nem volt nővére vagy bátyja. Lissa keveset tudott a nygapjáról, de ezen a helyen úgy gondolta, ő is inkább a fiát és az unokáját választaná Tatjana végtelen beszédei helyett az alkuról vele. Lissa gondolatai elkalandoztak, és az örgasszony gondosan figyelte őt. - Ez... ez a teszt? kérdezte Lissa, amikor a csend már túl hosszúra nyúlt. - Olvan, mint egy interjú? Az öregasszony megrázta a fejét. - Nem. Ez az. - Kicsomagolta a tárgyat az ölében. Egy csésze volt – egy kehely vagy kupa. Nem vagyok biztos benne, mi. De gyönyörű volt,

ezüstből készült, és úgy tűnt, saját fénnyel ragyog. Vérvörös rubinok voltak szétszórva az oldala mentén, csillogtak és körbevették a kupát. Az öregasszony szerettel nézett rá. - Több, mint ezer éves, és még mindig ragyog. Fogta a kancsót, és megtöltötte a kelyhet vízzel, mig Lissa feldolgozta a szavait. Ezer éves? Nem vagyok fémszakértő, de azt azért tudtam, hogy az ezüst megkopott eolna ennyi idő alatt. Az asszony odanyújtotta a kupát Lissának. - Igyál belőle. És amikor meg akarsz állni, mondd, hogy állj. Lissa a kupa után nyúlt, jobban összezavarodva a furcsa utasításoktól. Mit kellene abbahagynia? Az ivást? Amikor ujjai hozzáértek a fémhez, megértette. Nos, nagyjából. Bizsergés futott át rajta, egy része tudta jól. - Ez elbűvölő - mondta. Az öregasszony bólintott. - Összeköttetésben áll mind a négy elemmel és egy rég elfeledett varázslattal is. Meg van bűvölve a lélekkel is, gondolta Lissa. El is kell felejteni, és letettea szélére. Az elemek varázsának különböző hatása volt. A föld mágiája – mint a tetoválás, amit kapott – gyakran kisebb kötött varázslatokkal ját. A négy együttese egy karóban vagy pengében visszahozza az élőhalottakat azéletbe. De a lélek... nos, hamar rájött, hogy a léleknek számos előre nem látható hatása lehet. A víz, nem kétséges, aktiválta a varázslatot, de Lissának az volt az érzése, a lélek lesz a kulcsszereplő. Annak ellenére, hogy az ereje a vérében égett, Lissát még mindig megijesztette. A kupába szőtt varázslat összetett volt, messze meghaladja a képességeit, és félt attól, ami történni fog. Az öregasszony állhatatosan bámult. Lissa habozott egy pillanatig. Aztán ivott. A világ elhalványult, majd átalakult valami egészen mássá. Ő és én felismertük, mi ez: egy lélek-álom. Már nem állt az egyszerű szobában. A szabadban vold, az szél az arcába fújta hosszú haját. Félresöpörte, ahogy tudta. Más emberek álltak körülötte, mind feketében és felismerte a Bíróság templomát és temetőjét. Lissa is feketében, volt valamint egy hosszú gyapjúkabátban, ami védte a hideg ellen. Mindenki komoran összegyűlt a pap köré, akinek talárja a hivatali szürke napra emlékeztetett. Lissa tett néhány lépést, megpróbálta kivenni, kinek a neve áll a sírkövön. Amit látott, jobban sokkolt engem, mint őt: ROSEMARIE HATHAWAY. A nevemet egy pompás gránitba karcolták bele, kidolgozott betűkkel. A nevem alatt a csata csillaga volt, jelezve, hogy több strigát megöltem. Menj nekem. Alatta három sornyi szöveg orosz, román és angol nyelven. Nem volt szükségem az angol fordításra, hogy tudjam, mi van minden sorba írva, mert ez volt a testőrök szabványa: "Örökkévaló szolgálat". A pap a szokásos temetési szónoklatot mondta, hogy a vallás áldát adja rám, de nem voltam biztos benne, hogy hiszek ebben. Azonban ez volt a legkevésbé furcs dolog, tekintve, hogy a saját temetésem nézem. Mikor befejezte, Alberta elfoglalta a helyét. Dícsérte az elhunyt eredményeit, ami szintén hagyományos a testőrök temetésén – és Alberta sokat mondott az enyémekről. Ha ott lettem volna, könnyekre fakadtam volna. Úgy fejezte be, hogy elmondta, hogyan haltam meg az utolsó csatámban, Lissát védve. Igazából, ez nem olyan fura nekem. Úgy értem, ne érts félre. Minden, ami itt folyik, teljes őrültség. De, ha ésszerűen nézzük, ha valóban a saját temetésem nézem, logikus, hogy akkor haljak meg, miközben őt védem.

Lissa nem érezte az érzésimet. Amit látott, felért neki egy pofonnal. Hirtelen rájött, hogy az a borzalmas üresség a mellkasában arra utal, hogy egy része eltűnt. A kötelék csak egyoldalú, de Robert megesküdött, hogy elveszteni a köteléket nagy kínokat okoz. Lissa is megértette most, hogy érezte a borzalmas fájdalmat. Hiányolt valamit, amit soha nem ismert. Könnyek gyűltek a szemébe. Ez egy álom, mondta magának. Csak álom. De soha nem volt még olyan lélek-álma, mint ez. A tapasztalatait Adriannal szerezte, és az álmok olyanok voltak, mint a telefonhívások. Amikor a gyászolók szétszéledtek a temetőben, egy kéz érintését érezte a vállán. Christian. Hálásan a karjaiba vetette magát, és keményen próbálta visszatartani könnyeit. Úgy érezte valódi és szilárd. Biztonságos. - Hogy történt? - kérdezte. - Hogy történhetett? Christian kiszabadította a karjai közül és kristálykék szemeivel olyan szomorúan és komolyan nézett, amit még soha nem láttam. - Tudod, hogy történt. A strigák megpróbáltak megölni téged. Feláldozta magát, hogy megvédjen téged. Lissa nem emlékezett semmire, de ez nem számított. - Nem... nem tudom elhinni, hogy ez történt. - A kínzó üresség nőtt benne. - Rosszabb híreim vannak - mondta Christian. Döbbenten nézett. - Hogy lehet bármi is ennél rosszabb? - Elmegyek. - Elmész... honnan? A Bíróságról? - Igen. Elhagyok mindent. - A szomorúság kiült az arcára. - Elhagylak téged. Majdnem leesett az álla. - Mi... mi a baj? Mit csináltam? - Semmit. - Megszorította a kezét, majd elengedte. - Szeretlek. Mindig is szeretni foglak. De az vagy, aki. Te vagy az utolsó Dragomir. Valami mindig el fog vinni. Én csak most léptem az utadra. Újra kell építened a családod. És ehhez nem rám van szükséged. - Pedig te kellesz! Te vagy az egyetlen, aki kell! Te vagy az egyetlen, akivel fel akarom építeni a jövőmet! - Most ezt mondod, de várd ki a végét. vannak jbb választások. Hallottad Adrian viccét. 'Kicsi Dragomirok'? Amikor pár év múlva kész leszel arra, hogy gyerekeid legyenek, szükséged lesz támogatókra. A Dragomiroknak újra szolidnak kell lenniük. És én? Én nem vagyok elég felelősségteljes ahhoz, hogy tudjam ezt kezelni. - Jó apa lennél - érvelt. - Igen, - gyúnyolódott - és egy nagy eszköz voltam neked is – a hercegnő feleségül ment a sráchoz a srtiga családból. - Engem ez nem érdekel, te is tudod! - Belekapaszkodott az ingébe, kényszerítve, hogy ránézzen. - Szeretlek. Azt akarom, hogy az életem része legyél. Ennek nincs értelme. Félsz? Erről van szó? Félsz a családom nevének súlyától? Christian elfordította a tekintetét. - Most mondtad, hogy nem könnyű cipelni. Megrázta. - Nem hiszek neked! Nem félsz semmitől! Soha nem vonulsz vissza! - Most visszavonulok. - Finoman eltolta magától. - Tényleg szeretlek. Azért teszem ezt. Így lesz a legjobb. - De nem... - Lissa a sírom felé intett, de Christian már elindult. - Nem teheted! Meghalt! Ha te is elmész, nem marad senkim... De Christian elment, eltűnt a ködben, ami pár perce még nem volt ott. Csak Lissa maradt a síromnál az egész társaságból. És életében először valóban és igazából egyedül volt. Egyedül

érezte magát, amikor a családja meghalt, de akkor ott voltam neki én, aki megvédtem őt. Mikor Christiannal találkozott, ő is segített távol tartani a magyányt és megtöltötte a szívét szerelemmel. De most... most mindketten elhagytuk. A családja meghalt. A lyuk a belsejében azzal fenyegetőzött, hogy teljesen felemészti, és ez több volt, mint a kötelék elvesztése. Az egyedüllét szörnyű, szörnyű dolog. Senki nem fut veled, senkiben nem bízhatsz, senkit nem érdekel, mi történik veled. Egyedül volt az erdőben, de ez nem hasonlított semmire. Semmi nem tetszett. Körbenézett és azt kívánta, bárcsak el tudna süllyedni a sírba és vége lenne. Nem... várjunk. Tényleg be lehetne fejezni. Mondd, hogy "állj" , ezt mondta az öregasszony. Megteheti, hogy véget vet a fájdalomnak. Ez egy lélek-álom, nem? Igaz, ez valószínűbb és mindent felemésztőbb volt, mint bármi, amit eddig látott, de a végén minden álomból felébredünk. Egy szó, és ez egy halványuló rémálom lesz. Bámulta az üres Bíróságot, és majdnem kimondta a szót. De... akarja, hogy vége legyen ennek a dolognak? Megfogadta, hogy végig csinálja ezeket a próbákat. Feladná egy álom miatt? Egy álom, amiben egyedül van? Apró dolognak tűnt, de a hideg igazság újra megütötte: Soha nem leszek egyedül. Nem tudta, hogy sikerül-e egyedül, de aztán rájött, hogy ha nem álom lenne, – édes Istenem, annyira igazinak tűnik – a való életben nem lenne egy varázslatos "állj". Ha nem tudja kezelni a magányt egy álomban, a valóságban soha nem lenne rá képes. És bármennyire is megijesztette, úgy döntött, nem futamodik meg. Valami a köd felé sürgette, és ő elindult – egyedül. A ködnek a templom kertjébe kellett volna vezetnie. Ehelyett a vilag újra összeállt és a Tanács ülésén találta megát. Nyitott volt, az egész mora közösség nézhette. Eltérően a szokásostól, Lissa nem a közönség soraiban ült. Ott volt a Tanács asztalánál, övé volt a tizenharmadik szék. A Dragomirok helyén ült. A középső, uralkodói széket Ariana Szelsky foglalta el. Biztosan álom, gondolta keserűen. Egy Tanácsülésen ül és Ariana a királynő. Túl jó, hogy igaz legyen. Mint mindig, a Tanács hevesen vitázott, és a téma is ismerős volt: a korre voonatkozó rendelet. Egyes Tanácstagok úgy vélték, ez erkölcstelen. Mások azzal érveltek, a strigaveszély túl nagy. Kétségbeesett alkalmakkor kétségbeesett döntések, ezt mondták az emberek. Ariana az asztal fölött Lissára nézett. - Mit gondol a Dragomir család? - Ariana nem volt olyan kedves, mint amilyen a kocsiban volt, de nem volt olyan ellenséges sem, mint Tatjana. Ariana semleges volt, mint egy királynő, akinek információra van szüksége, miközben fut a Tanács. Minden szem a teremben Lissára szegeződött. Valamilyen oknál fogva minden összefüggő gondolat kiment a fejéből. A nyelvét vastagnak érazte a szájában. Hogy mit gondol? Mi a véleménye a korra vonatkozó rendeletről? Kétségbeesetten próbált előkotorni valami választ. - Szerintem... szerintem ez rossz. Lee Szelsky, akinek át kellett vennie a családi helyet, mikor Ariana kiráynő lett, undorodva felhorkant. - Ki tudná fejteni, hercegnő? Lissa nyelt egyet. - Csökkenteni a testőrrréválás korhatárát, nem segít megvédeni minket. Meg kell... meg kell tanulnunk megvédenünk magunkat.

A szavai megvetést és sokkot váltottak ki. - És kérlek mondd el, - mondta Howard Zeklos hogyan tervezed ezt? Mi a javaslatod? Kötelező kiképzés minden korosztály számára? Indítsunk egy programot az iskolákban? Lissa ismét kereste a szavakat. Mi volt a terv? Ő és Tasha sokszor megvitatták ezt, stratégiákat találtak ki a kiképzésre. Tasha gyakorlatilag beleverte a fejébe, abban a reményben, hogy Lissa hallathatja a hangját. Most itt volt, a családja képviseletében a Tanácsban, az eséllyel, hogy megváltoztathatja a dolgokat és javíthatja a morák életét. Minden, amit tennie kell, hogy elmagyarázza. Olyan sokat számíott, olyan sokat várt, hogy hallassa a szavait, szenvedélyesen beszélhessen. De mik volak azok a szavak? Miért nem tudott Lissa emlékezni, Hosszan kell válaszolnia, mert Howard undorodva tette fel a kezét. - Tudtam. Voltunk olyan hülyék, hogy beengedtünk egy kislányt a Tanács ülésére. Semmi hasznosat nem tud nyújtani. A Dragomiroknak végük. Meghalnak vegle együtt, és ezt el kell fogadnunk. Meghalnak vele együtt. A nyomás, hogy ő volt az utolsó a vérvonalból, aggasztotta Lissát, mióta egy orvos elmondta neki, hogy a szülei és a bátyja meghalt. Az, hogy valaki utolsó a vérvonalban felhatalmazta a morákat arra, hogy a legnagyobb királyokat és királynőket válasszák. Lissa újra és újra megfogadta, hogy nem fog szégyent hozni a vérvonalra, hogy látni fogja, ahogy családja büszkesége helyreáll. És most minden készült szétesni. Még Ariana is, aki Lissa támogatója, csalódottnak látszott. A közönség csúfolódni kezdett, visszhangzani kezdték egy beszédhibás gyerek hívását a Tanácsból. Azt kiabálták, távozzon. Aztán, ami még rosszabb: "A sárkány halott! A sárkány halott!" Lissa majdnem megpróbálta újra a beszédet, de megpillantott valamit a háta mögött. Ott, ahol a tizenkét család címere lógott a falon. Egy férfi bukkant fel a semmiből és szedte le a Dragomirok címerét, rajra a sárkánnyal és a román felirattal. Lissa szíve összeszorult, mert a kiabálás a teremben hangosabb lett, a megaláztatás pedig nagyobb. Felállt, el akart futni és elrejteni a szégyenét. De a lába a falhoz vitte, a címerekhez. Nagyobb erővel, mint az magáról gondolta volna, kirángatta a férfi kezéből a sárkányos címert. - Nem! - kiabálta. tekintetét a közönségre fordította és felemelte a címert, kihívva mindenkit, hogy vegyék el tőle, vagy tagadják meg a helyét a Tanácsban. - Ez. Az. Enyém. Hallotok? Az enyém! Soha nem tudja meg, hogy hallották-e, mert mind eltűntek, mint a temetőben. Minden elcsendesedett. Mostmár az egyik orvosi szobában ült a Szt. Vlagyimirban. Az ismerős részletek furcsán megynyugtatóak voltak. a mosogató a narancsos szappannal, a szépen felcimkézett fiókok és szekrények, még a tájékoztató egészségügyi poszterek is a falon. DIÁKOK: GYAKOROLJ BIZTONSÁGOS SZEXET! Ugyanígy üdvözölte az iskolában tartozkodó orvost: Dr. Olendzki-t. A doktor nem volt egyedül. Lissa mellett ácsorgott – aki az egyik ávizsgálóágyon ült – volt ott egy Deirdre nevű terapeuta és... én. Magamat látni elég furcsa volt, de a temetésem után már meg sem lepődtem. Meglepő érzések keveréke futott át Lissán, az érzései kikerültek az irányítása alól. Örült, hogy lát minket. Kétségbeesett az élettől. Zavarodottság. Gyanú. Úgy tűnik, nem tudott egy érzést vagy gondolatot megragadni. Ez egészen más érzés volt, mint miror a Tanácsban nem tudta elmagyarázni, mire gondol. Az elméje rendezett volt – csak éppen elvesztette a fonalat. Nem volt semmi nyomon követhető. Mentálisan rendetlen volt.

- Érted? - kérdezte Dr. Olendzki. Lissa gyanította, hogy az orvos már feltette azt a kérdést. Kérdés, hogy tudjuk-e irányítani. Gyógyszerekkel nem működik. - Higyj nekem, mi nem akarunk bántani. De most, hogy mások veszélyben vannak... nos, meg kell értened, szükséges, hogy lépéseket tegyünk. - mondta Deirdre. Mindig úgy gondoltan pedáns, különösen azóta, mióta a terápiás kérdésekre kérdéssel válaszol. De ez most nem vicc volt. Deirdre halálosan komoly volt. - Lissa nem értette egy szavát sem, de az hogy bántani, megmozdított benne valamit. Lenézett a karjaira. Csupasz volt... és vágások éktelenkedtek rajta. A vágásokat ő csinálta, amikor a lélek nyomása túl nagy volt. Csak így tudta levezetni, kiadni magából. Most, hogy jobban megnézte, látta, hogy a vágások nagyobbak és mélyebbek, mint korábban. A vágások fajtája öngyilkosságra utalt. Hátranézett. - Kit... kit bántottam? - Nem emlékszel? - kérdezte Dr. Olendzki. Lissa a fejét rázta, kétségbeesetten nézve az orvos arcát, keresve a választ. A tekintete rám esett és a tekintetem sötét volt és komor, mint Deirdre-é. - Semmi baj, Liss - mondtam. Minden rendben lesz. Nem lepődtem meg. Természetes, hogy ezt mondtam. Mindig megnyugtatom Lissát. Mindig vigyázok rá. - Nem fontos - mondta Deirdre, a hangja lágy és megnyugtató. - Az a fontos, hogy soha senki nem sérül meg. Ha nem akarunk bántani senkit, ugye? Természetesen Lissa sem, de a nyugtalan elme eltolta máshová. - Ne beszéljen úgy velem, mint egy gyerekkel! - A hangjának ereje betöltötte a szobát. - Nem így értettem - mondta Deirdre, a türelem mintaképe. - Mi csak segíteni szeretnénk neked. Azt szeretnénk, hogy biztonságban legyél. A paranoia kezdett felülemelkedni Lissa érzelmein. Sehol sincs biztonságban. Biztos volt benn, hogy... de semmi másban nem. Kivéve talán abban, hogy ez egy álom. Egy álom, egy álom... - A Tarasovban tudnak rád vigyázni - magyarázta Dr. Olendzki. - Gondoskodni fognak a kényelmedről. - Tarasov? - mondtuk kórusban Lissával. A másik Rose összeszorított ököllel bámult. Ismét egy tipikis reakció tőlem. - Nem megy arra a helyre - morogta Rose. - Azs hiszed, mi ezt szeretnénk? - kérdezte Deirdre. Ez volt az első alkalom, hogy láttam leomlani hűvös álarcát. - Nem szeretnénk. De a lélek... amit csinál... nincs más választásunk. Képek villantak fel Lissa agyában a Tarasovba tett látogatásunkról. A hideg, hideg folyosók. A sóhajok. Az apró cellák. Eszébe jutott, hogy látta a pszichiátriai kórtermet, ahová más lélekhasználók voltak zárva. Bezárva a végtelenségig. - Nem! - kiáltotta és az asztalra ugrott. - nem küldenek a Tarasovba! - Körülnézett, hogy merre menekülhet. A nő az ajtó és közé állt. Lissa nem tudott elfutni. Milyen mágiát használjon? Bizonyára van valami. Az elméjét megérintette a lélek, ahogy egy varázslatot keresett. Másik-Rose megragadta a kezét, bizonyára azért, mert érezte a lélek mocorgását, és azt akarta, Lissa hagyja abba.

- Van másik út - mondta a másik ének Deirdre-nek és Dr. Oledzkinek. - El tudom húzni tőle. El tudom húzni tőle mind, mint Anna Szt. Vlagyimirtól. Elvehetem a sötétséget és az instabilitást. Lissa újra normális lesz. Mindenki rám nézett. Nos, a másik énre. - De akkor benned lesz, igaz? - kérdezte Dr. Olendzki. - Nem szokott eltűnni. - Nem érdekel - mondtam makacsul. - Én megyek a Tarasovba. De őt ne küldjék. Meg tudom csinálni, ameddig csak szüksége van rám. Lissa rám nézett, alig hitte el, amit hallott. Kaotikus gondolatai megteltek örömmel. Igen! Menekülés! Nem akart megőrülni. Nem akart a Tarasovba menni. Aztán, valahonnan a zaűrzavarból, felbukkantak az emlékei... - Anna öngyilkos lett - mormolta Lissa. Még mindig nem volt túl közel a valósághoz, de ez a józan gondolat elég volt, hogy egy pillanatra lenyugtassa száguldozó elméjét. - Anna megőrült, mert segített Szt. Vlagyimirnek. A másik énem nem volt hajlandó Lissára nézni. - Ez csak egy történet. Átveszem a sötétséget. Küldd át. Lissa nem tudta mit csináljon vagy gondoljon. Nem akart a Tarasovba menni. Ettől a börtöntől rémálmai vannak. És én itt voltam, felajánljva, hogy megmentem, mint mindig. Lissa is akarta. Meg akart szabadulni. Nem akart az őrültek közé menni, mint a többi lélekhasználó. Ha elfogadja az ajánlatomat, szabad lesz. Még... a szélén van vagy sem[szerk-gondolom, hogy kezd megőrülni], még mindig túl sokat törődik velem. Hogyan engedhetné, hogy ezt tegyem? Milyen barát lenne, ha ő irányítaná az életem? A Tarasov megrémítette Lissát. Az élet egy ketrecben megrémítette. De velem szembenézni mindennél jobban megrémisztette. Nem volt jó az ereménye. Azt kívánta, hogy csak minden tűnjön el. Talán ha csak becsukná a szemét... várj. Újra emlékezett. Az álom. Egy lélek-álomban van. Minden, amit tennie kell, hogy felébred. Mondd, hogy "állj". Most könnyebb volt. Kimondani az a szót egyszerű megoldás, a tökéletes megoldás. Nincs Tarasov, ugye? Aztán úgy érezte, szűnni kezd az elméjére gyakorolt nyomás, lenyugszanak kaotikus érzései. A szeme kikerekedett és rájöttem, hogy a sötétség húzni kezdte. Az "állj" feledésbe merült. - Nem! - a lélek átégett rajta és ő feldobta a falra a köteléken, elzárva tőle engem. - Mit csinálsz? - kérdezte a másik énem. - Megmentelek - mondta Lissa. - Megmentem magamat. Dr. Olendzkihez és Deirdre-hez fordult. - Megértem, hogy mit kell tenniük. Rendben. Vigyenek a Tarasovba. Vigyenek oda, ahol senkit sem bánthatok. - Tarasov. Egy hely, ahol igazi rémálmok várnak rá. Felkészítette magát, az iroda elhalványult, készen a következő részre: egy hideg kőcella, láncok a falon, az emberek jajgatnak a termekben... De amikor a világ újra összeállt, nem volt Tarasov. Egy üres szobában volt egy idős nővel és efgy ezüst kehellyel. Lissa körülnézett. A szíve zakatolt, az időérzéke eltűnt. A dolgok, amiket látott, egy örökkévalóságig tartottak. Mégis, egyszerre úgy éreztem, mintha csak pár másodperc telt volna el azóta, hogy ő és az öregasszony beszélgettek. - Mi... mi volt ez? - kérdezte Lissa. A szája száraz volt és a víz nagyon jól hangzott most... de a kehely üres volt.

- Féltél - mondta az öregasszony, hunyorogva. - Minden félelmed megtapasztaltad, szépen sorban. Lissa visszahelyezte a kelyhet az asztalra remegő kezeivel együtt. - Szörnyű volt. A lélek volt, de... nem láttam még ilyen ezelőtt. Megszállta az elmémet, huzakodott rajta. Olyan valódi volt. Volt idő, mikor azt hittem, igazi. - De nem állítottad le. - Lissa összevonta a szemöldökét és arra gondolt, milyen közel járt hozzá. - Nem. Az öregasszony mosogygott és nem mondott semmit. - Kész... kész vagyunk? - kérdezte Lissa összezavarodva. - Mehetek? Az öregasszony bólintott. Lissa felállt és a két ajtót nézte, az egyiken belépett, a sima hátul volt. Lissa sokkolva, automatikusan afelé fordult, amelyiken bejött. Nem szerette volna újra látni azokat az embereket, akik kint állnak az előszobában, de megesküdött, hogy jó hercegnő arcát mutatja. Különben is, ők csak egy töredéke annak a csoportnak, akik az utolsó teszt után köszöntötték. Megállt, amikor az öregasszony ismét megszólalt és a szoba másik végébe mutatott. - Ne. Arra azok mennek ki, akik megbuknak. Ezen az ajtón menj ki. Lissa megfordult és a sima ajtó felé tartott. Úgy nézett ki, a szabadba vezet, ami valószínűleg jó. Béke és csend. Úgy érezte, mondania kéne valamit, de nem tudta, mit. Ezért csak simplán átlépte a küszöböt és kilépett a szabadba. Egy tömeg éljenzett a sárkányért.

HUSZONKETTŐ Fordította: Tizz

- NAGYON BOLDOG VAGY. Pislogtam és észrevettem, hogy Sonya engem néz. A CR-V simán haladt az I-75-ösön, csak a középnyugati síkságok és fák látszottak. Sonya nem tűnt olyan ijesztően őrültnek, mint az iskolában vagy akár a házában. Leginkább szétszórnak és zavarodottnak tűnt, ami érthető volt. Gondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna, de végül úgy döntöttem, nincs okom magamban tartani. - Lissa átment a második teszten. - Hát persze, hogy átment - mondta Viktor. Csak bámult ki az ablakon, nem nézve rám. A hangsúlyából arra következtettem, elpazarolt időnek tekinti, amit mondtam. - Jól van? - kérdezte Dimitrij. - Megsérült? - Volt idő, amikor ettől féltékeny lettem volna. Most ez csak a közös aggodalmunk jele. - Semmi baja - mondtam, és csodálkoztam, hogy igaz. Fizikailag nem sérült meg, de azok után amit látott... hát, ez másokban mély nyomot hagy. A hátsó ajtó is elég meglepő volt. Amikor egy kis tömeget látott az első ajtó előtt, azt hitte, csak néhány ember, akik későn jöttek, hogy lássák a jelölteket. Pedig nem. Kiderült, hogy mindenki arra várt, hogy lássa a győzteseket. Betartotta az igéretét, Lissa nem hagyta, hogy ez zavarja őt. Felemelt fejjel, mosolyogva lépett ki a nézők és szurkolók közté, mintha már megkapta volna a koronát. Kezdtem fáradt lenni, de Lissa győzelme hosszú időre mosolyt varázsolt az arcomra. Volt alami fárasztó az autópálya ezen végtelen szakaszán. Viktor lehunyta a szemét és az ablaknak támasztotta a homlokát. Nem láttad Sydney-t mikor megfordultam, hogy ellenőrizzem, biztos úgy döntött, pihen vagy csak fekszik. Ásítottam, azon gondolkozva, vállaljam-e a kockázatot és aludjak el. Dimitrij azt mondta, miután elhagytuk Sonya házát, használjam ki azt a pár órát, amit Sydney adott nekem. Hátradöntöttem a fejem az ülésre és miután becsuktam a szemem, pillanatok alatt elaludtam. A sötétséget felváltotta egy lélek-álom, amitől a egyaránt féltem, de örültem is neki. Miután én is részt vettem Lissa tesztjén, megismertem a lélek-álmok sötét oldalát. Ugyanakkor megvan rá az esély, hogy Adriannal találkozom. És... ő volt az. Csak a hely volt teljesen váratlan: Sonya kertje. Csodálkozva néztem a tiszta kék eget és a szép virágokat és a tekintetem majdnem átsiklott Adrian felett. Egy sötétzöld kasmírpulóvert viselt, amivel teljesen beleolvadt a környezetbe. Ez olyan csodálatos volt számomra, mint bármilyen másik kert csodája. - Adrian!

Odarohantam hozzá, mire ő könnyedén felemelt és körbeforgatott. Amikor talpraállított, a kertet kezdte tanulmányozni és jóváhagyóan bólintott. - Gyakrabban kéne hagynom, hogy te válaszd a helyet. Jó ízlésed van. Persze, mivel randiztunk már, ezt tudtam. - Hogy érted, hogy én válasszam a helyet? - kérdeztem és a kezem a nyaka köré fontam. Megvonta a vállát. - Amikor éreztél alvás közben, én idéztem meg az álmot, de nem volt kedvem a helyen gondolkodni. Úgyhogy a tudatalattidra bíztam. Ingerülten nézett a kasmírra. - Azt hiszem, nem öltöztem alkalomhoz illően. A pulóver vibrált, majd felváltotta egy világosszürke póló, absztrakt motívummal az elején. - Jobb? - Sokkal. Elvigyorodott és megpuszilta a homlokomat. - Hiányoztál, kicsi dampyr. Te mindig kémedhetsz Lissa után és utánunk, de ezek az álmok a legjobbak, és őszintén, imádom én kitalálni, hogy mikor legyen a következő. Rájöttem, hogy a "kémkedésemmel" többet megtudtam az Udvarban történt dolgokról, mint ő. - Lissa túl van a második teszten - mondtam neki. Aha. Az arckifejezése is ezt igazolta. Nem tudott a tesztről, mert valószínűleg aludt. Mikor? - Csak nem rég. Kemény dió volt, de megcsinálta. - Legnagyobb örömére, kétségtelenül. Ne legyél ideges, de... sok időt elvesz, hogy tisztázzuk a neved és otthont teremtsünk neked. A helyedben nem biztos, hogy haza akarnék jönni. - Újra körbenézett a kertben. - Úgy gondolom, Nyugat Virginia sokkal jobb. Nevettem. - Nem Nyugat Virginiában vagyunk – bár, nem is olyan rossz. Sonya Karp... Lefagytam, képtelen voltam elhinni, hogy majdem elmondtam. Olyan boldog lennék, ha láthatnám, megnyugtató... majdnem elcsesztem. Adrian arca nagyon, nagyon komoly lett. - Azt mondtad, Sonya Karp? Több lehetőség is megfordult a fejemben. Hazudni lenne a legkönnyebb. Mondhatnám, hogy rég voltam ezen a helyen, például elhoztak minket kirándulni a házhoz. Elég gyenge hazugság, de mégis. Plusz, azt hiszem, az arcomról áradt a bűntudat. Szép hazugság, de Adrian nem bolond. - Igen - mondtam végül. - Rose. Sonya Karp egy striga. - Már nem. Adrian sóhajtott. - Tudom, hogy az, hogy azt hittem, távol maradsz a bajtól, túl szép, hogy igaz legyen. Mi történt? - Öhm, Robert Doru visszahozta. - Robert. - Adrian ajka összepréselődött a megvetéstől. A két lélekhasználó nem jött ki túl jól. - És mert úgy érzem, szépen haladtok az Őrültek Területe felé – ami jelent valamit, ha én mondom – kitaláltam, hogy Viktor Dashkov is veletek van? Bólintottam, kétségbeesetten kívánva, hogy valaki ébresszen fel és szabadítson meg Adrian vallatásától. A fenébe. Hogy történhetett ez meg velem? Adrian elengedett és kis köröket kezdett róni. - Oké, szóval. Te, Belikov, az alkimista, Sonya Karp, Viktor Dashkov és Robert Doru Nyugat Virginuában lógtok együtt? - Nem - mondtam. - Mi, öhm, nem Nyugat Virginiában vagyunk.

- Rose! - Adrian abbahagyta a járkálást és elindult felém. - Akkor hol a pokolban vagytok? Az öreged, Lissa – mindenki azt hiszi biztonságban és épségben vagy. - Biztonságban vagyok - mondtam gőgösen. - Csak nem Nyugat Virginiában. - Akkor hol? - Nem... nem mondhatom el. - Utáltam ezeket a szavakat mondani neki és látni, hogy mit váltottak ki belőle. - Részben biztonságban. Részben, mert... nos, jelenleg nem mondhatom el. Megfogta a kezeimet. - Nem teheted ezt. Nem futkoshatsz néhány őrült szeszély miatt. Nem érted? Ha megtalálnak, megölnek. - Ez nem egy őrült szeszély! Fontos dolgot csinálunk. Valamit, ami mindannyiunkon segíthet. - Valamit, amit nem mondhatsz el nekem - tippelt. - Jobb, ha nem veszel részt ebben - mondtam, megszorítva a kezét. - Jobb, ha nem tudod a részleteket. - És közben nyugodtan pihenhetek, tudva, hogy egy elit csapat van mögötted. - Adrian, kérlek! Kérlek csak bízz bennem! Bízz benne, hogy jó okom van erre könyörögtem. Elengedte a kezemet. - Elhiszem, hogy azt hiszed, jó okod van rá. Csak nem tudom elképzelni, mi indokolhatja az életedet kockáztatását. - Ez az, amit csinálok - mondtam, meglepődve, milyen komolynak hangzottam. - Néhány dologért megéri. Valami megvillant előttem, mintha rossz lenne a TV-adás. A világ kezdett halványulni. Mi folyik itt? - kérdeztem. Összevonta a szemöldökét. - Valaki vagy valami felébreszt engem. Valószínűleg anyám ellenőziz századszorra. Odamentem hozzá, de elhalványult. - Adrian! Kérlek ne mondd el senkinek! Senkinek! Nem tudtam, hogy hallotta-e a könyörgésemet vagy sem, mert az álom teljesen eltűnt. A kocsiban ébredtem. Az azonnali reakcióm az lett volna, hogy elkezdek esküdözni, de nem akartam, hogy bárki is megtudja, milyen ostobaságot tettem. Pislogtam, majd majdnem felurottam, mikor észrevettem, hgy Sony engem figyel. - Lélek-álmod volt - mondta. - Honnan tudtad? - Az aurádból. Grimaszoltam. - Az aura király dolog, de most kezd bosszantani. Halkan nevetett, ez volt az első alkalom, hogy úgy hallottam, kezd rendbejönni. - Nagyon imformatív, ha tudod, hogy kell olvasni őket. Vasilisával voltál? - Nem. A barátommal. Ő is lélekhasználó. A szeme elkerekedett a meglepetéstől. - Az, akivel voltál? - Igen. Miért? Mi a baj? Összeráncolta a homlokát és zavartam nézett. Néhány pillanattal később az első ülések felé nézett, ahol Dimitrij és Robert ült, majd úgy tanulmányozott engem, hogy beleborzongtam. - Semmi - mondta. - Semmi baj. Elnevettem magam. - Gyerünk, úgy nézel ki, mint aki... - Itt! - Sonya hirtelen elfordult tőlem, előrehojolt és előremutattott. - Hajts le a kijáraton.

Közel voltunk a "kijárathoz" és Dimitrijnek manővereznie kellett – úgy, ahogy akkor, amikor Pennsylvaniaból menekültünk – hogy le tudjunk hajtani. Az autó megrándult és megingottés hallottam, ahogy Sydney jajgat a hátam mögött. - Legközelebb hasznos lenne egy kis figyelmeztetés - jegyezte meg Dimitrij. Sonya nem figyelt. A tekintetét az útra szegezte, amire lehajtottunk. Aztán megpillantottunk egy piros fényt és a hozzá tartozó üdvözlőtáblát: ÜDVÖZLÜNK ANNARBORBAN, MICHIGAN ÁLLAMBAN. Az élet szikrája, amit egy pillanattal ezelőtt láttam, eltűnt. Sonya visszatért a feszült, robot énjéhez. Sydnes ügyes tárgyalóképességének ellenére látszott, hogy Sonya kellemetlenül érzi magát ettől a kirándulástól. Még mindig bűnösnek és árulónak képzelte magát. - Itt vagyunk? - kérdeztem kíváncsian. - És milyen hosszú volt az út? - Nem is figyeltem az útra. Az első részében még ébren voltam, de a többi elmosódott Lissa és Adrian miatt. - Hat óra - mondta Dimitrij. - Menjünk balra a második fényig - mondta Sonya. - Most jobbra a sarkon. Feszültség volt az autóban. Mindenki felébredt, és a szívem egyre jobban zakatolt, ahony egyre távolabb kerültünk a külvárostól. Melyik ház? Közel vagyunk? Ezek közül volt az egyik? Gyorsan hajtottunk, de úgy tűnt, sosem állunk meg. Mindannyiunk lélegzete elállt, amikor Sonya hirtelen előremutatott. - Az ott. Dimitrij felhajtott egy tökéletesen nyírt pázsittal körülvett aranyos téglaház előtti felhajtóra. - Biztos, hogy itt laknak a rokonok? - kérdeztem Sonyát. Nem mondott semmit és rájöttem, hogy visszatértünk az ígéreteihez. Zárolt mód. Ennyit a haladásról. - Azt hiszem, csak egy módja van, hogy megtudjuk - mondtam, és kikapcsoltam a biztonsági övemet. - Egyéb terv? Korábban Dimitrij és én megvitattuk, ki menjen és ki maradjon hátul, ha Sonya elvezet minket a jó helyre. Hátrahagyni a testvéreket őrültség lenne. Végül úgy döntöttünk, Dimitrij marad Sydney-vel és én megyek Sonyával meglátogatni a rokonokat – akiket kétségtelenül sokkolni fog a látogatás. - Ugyanaz a terv - mondta Dimitrij. - Menj be a házba. te nem tűnsz olyan fenyegetőnek. - Hé! - Elmosolyodott - Azt mondtam, nem "tűnsz". De az érvelése logikus volt. Dimitrijben volt valami erőteljes és félelmetes. Ha három nő megy az ajtóhoz, az talán kevésbé borítja ki ezeket az embereket – különösen, ha kiderül, hogy Sonya rokonai elköltöztek. A pokolba is, minden, amit tudtam, hogy szándékosan vezetett a rossz házhoz. - Légy óvatos - mondta Dimitrij, miután kiszálltunk a kocsiból. - Te is - válaszoltam. Adott nekem még egy mosolyt, egy kicsit melegebbet és mélyebbet. Az érzéseket, amik megmozdultak bennem, félresöpörtem és Sonya, Sydney és én elindultunk a járdán. A mellkasom összeszorult. Ez az volt. Vagy mégsem? Elértük az utunk következő állomását? Tényleg megtaláltuk az utolsó Dragomirt, minden valószínűség ellenére? Vagy ez csak játék volt, az elejétől kezdve? Nem csak én voltam ideges. Éreztem Sonya és Sydney feszültségét is. Elértük az első lépcsőt. Vettem egy mély lélegzetet és megnyomtam a csengőt. Néhány másodperccel később egy férfi nyitott ajtót – mora volt. Ez egy ígéretes jel.

Megnézte az arcunkat, nem kétséges, csodálkozott, hogy egy mora, egy dampyr és egy ember van az ajtaja előtt. Úgy hanzott, mint egy rossz vicc. - Segíthetek? - kérdezte. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. A tervünk egyszerű: megtalálni Eric elveszett és szeretett gyermekét. Amit mondanunk kellet, nem volt ilyen egyszerű. Vártam, hogy az egyik társam megszólaljon, de nem volt rá szükség. A mora hirtelen elfordította rólan a tekintetét. - Sonya? - zihálta. - Te vagy az? Egy fiatal női hangot hallottam a háta mögül. - Hé, ki az? Valaki odapréselődött mellé, valaki magyas és karcsú – valaki, akit ismertem. Elakadt a lélegzetem, ahogy a barna hajat és a világoszöld szemeket bámultam – szemeket, amiknek gadája régen adott nekem egy fülest. Nem tudtam beszélni. - Rose? - kiáltott fel Jill Mastrano. - Mit csinálsz itt?

HUSZONHÁROM Fordította: Lissa

Néhány másodpercig csend volt.Mindenki zavarban volt,teljesen más okok miatt. Jill meglepődött,és izgatott volt,de amikor körül nézett,a mosolya eltünt,és éppen olyan zavarodott volt mint mindannyian. -Mi történt?kérdezte egy új hang. Egy pillanattal később Emily Masterano jelent meg.Emily kiváncsian nézett rám és Sidneyra,és aztán megállt a lélegzete,amikor észre vette a csoportunk harmadik tagját. -Sonya!Emily a háta mögé tolta Jill-t,az arcán csupa pánikkal.Emily nem volt olyan gyors mint egy testőr,de csodáltam az érzékenységét. -Emily?Sonya hangja nagyon csendes volt,már a törés határán.-Én vagyok.... Igazán én. Emily mindenkit nyomott befelé a házba,addig amíg ténleg rá nem nézett Sonyára.Mint bárki másnak,Emily-nek is el kelett ismernie,hogy Sonya más.Nem úgy nézett ki,mint egy striga.Emily habozott,aztán kinyitotta a száját hogy beszéljen,de az ajkai nem engedték.Végül felém fordult. -Rose,mi folyik itt? Meglepődtem,hogy a csoport vezejőjének vesz engem,egyből azért,mert még csak egyszer találkoztunk,a másik meg az,hogy még én sem voltam benne biztos hogy valójában mi történik itt. Beletelt egy időbe,amíg megtaláltam a hangomat. -Azt hiszem... azt hiszem be kellene mennünk. Emily szemügyre vette Sonyát.Jill próbált előre jönni,hogy láthassa ezt az egész drámát,de Emily továbbra is blokkolta az ajtót.Még mindig nem volt biztos abban hogy biztonságos.Végül lassan bólintott,és helyet engedett nekünk hogy bejuthassunk.Sidney tekintete az autóhoz vándorolt,ahol Dimitrij,Victor és Robert voltak. -És mi lesz velük?kérdezte tőlem. Haboztam.Szerettem volna ha Dimitrij velem van,de valószínüleg Emily azt már nem viselné el.Megráztam a fejemet. -Ők várhatnak. A nappaliban ültünk le a kanapéra,aztán fel ismertem a férfit aki kinyitotta nekünk az ajtót,Emily férje,John Mastrano.Ahogy leültünk,rá tette a kezét Emily-re.Folyton ránk nézett,de a legjobban ő érdekelte őt. -Mi folyik itt? Emily szemei még mindig kábultak voltak. -Nem tudom.Itt van az unokatestvérem....De nemértem hogyan lehet ez.

Rám,Sidney-re és Sonyára nézett. -Hogyan lehetséges ez?A hangja remegett. -Ez Lissa volt,ugye?kiáltotta Jill,aki nyilván tudott Lissáról.Ő érthetően döbbent volt,és kicsit ideges is. -Hallottam, mi történt Dimitrij-el.Ez igaz,vagy nem?Lissa megtudja menteni a strigákat.Megmentette őt. Megmentette.... Jill egy kis habozással Sonya felé fordult.Azon töprengtem,a történet melyik verzióját hallotta vajon. -Ő mentett meg? -Nem Lissa tette,mondtam.Egy másik lélek használó. Jill arca kiszélesedett. -Adrian? Elfelejtettem,hogy szerelmes elé. -Nem,valaki más.Az nem fontos,tettem hozzá sietve.Sonya... nos,ismét mora.Össze van zavarodva,de megint mora. Sonya az unokatestvére szemébe nézett,és össze ráncolta a szemöldökét.Aztán felém fordult fanyar mosollyal. -Én tudok beszélni magam is,Rose. -Sajnálom,mondtam. Emily oda fordult Sidney-hez,és össze ráncolta a szemöldökét. -Miért vagy itt?Emily-nek nem kelett mondania,amire éppen gondol.Tudni akarta,miért van itt egy ember. -Ön donor? -Nem!Kiáltott fel Sidney felém fordulva.Még eddig soha nem láttam őt ennyire felháborodva,és undorodva. -Mond mégegyszer,és azt hiszem neked rontok.Alkímista vagyok. Üres tekintetekkel találkozott,és én próbáltam őt vissza húzni. -Nyugi kislány.Azt hiszem,nem tudják mit jelent az alkímista. Titokban örültem.Amikor először fedeztem fel az alkímistákat,úgy éreztem magamat,mint az utolsó ember a világon aki ezt nem tudta.Jó volt tudni,hogy nem éppen az utolsó.Szóval elmagyaráztam Emily-nek. -Sidney segít nekünk. Emily szeméből könnyek peregtek,amikor vissza fordult az unokatestvéréhez.Emily Masterano volt az egyik legszebb nő,akivel valaha találkoztam.Még azok a könnyek is szépek voltak rajta. -Valóban te vagy az?Vissza tértél hozzám? Emily át ölelve tartotta az unokatestvérét. -Hiányoztál.Nem tudom el hinni. Majdnem elsírtam magam,de aztán emlékeztem a feladatomra.Tudtam milyen meglepő lesz.Most a feje tetejére állítom Mastrano-ék világát.És én még jobban komplikáltam a dolgokat.Utáltam ezt.Azt kívántam,hogy Sonya legyen az egyetlen csoda amit el hoztam,de az óra ketyegett,és nekem cselekednem kelett. -Mi elhoztuk őt,mondtam végül.De van itt egy másik ok,amiért itt vagyok. Nem tudom,mit mondatott a hangom,de Emily fel állt Sonya mellől,és leült a

férjéhez.Valahogy abban a pillanatban tudta miért vagyunk ott.Láttam a szemében,hogy már évek óta egy ilyen látogatástól félt.Előre toltam hát. -Mink tudunk..... tudunk Eric Dragomir-ról. -Nem,mondta Emily.A hangjában keménység és kétségbeesés volt. -Ne.Ne csináljátok ezt. Amikor rá néztem Jill-re,megismertem azokat a szemeket,tudtam hogy jó helyen vagyunk. -Muszály,mondtam.Ez egy komoly helyzet. Emily,Sonya felé fordult. -Megigérted nekem... megígérted nekem,hogy senkinek nem mondod el! -Nemakartam,mondta Sonya.Az arcán ott voltak a korábbi kételyek. -Ő nem mondta meg,mondtam határozottan.És reméltem hogy mindketten megnyugodnak. -Nem,ismételte Emily.Ez nem igaz.Nem beszélhetünk róla. -Mi?Mi történik?kérdezte John. Harag lobbant a szemében.Nem szerette,amikor idegenek zaklassák a feleségét. A szavaimat Emily-nek intéztem. -Beszélnünk kell erről,szükségünk van a segítségére.Szükségünk van az ő segítségére,mutattam rá Jill-re. -Mit értesz ez alatt?kérdezte Jill.A korábbi lelkesedése már nem volt sehol,most le volt döbbenve az édesanyja reakciója miatt. -A te...el hallgattam. Kész voltam megtalálni Lissa testvérét,-az ő nővérét,de nem gondoltam a következményekre.Tudnom kellett volna,hogy ez a gyermek számára volt a legnagyobb titok.És ő nem valaki véletlen idegen volt.Jill volt az.Jill.Az én barátnőm.A lány,aki mindannyiunk számára olyan voltmint a kis húgunk.Hogy tehettem ezt vele?Miután ránéztem Johnra,felfogtam hogy ez még rosszabb is lehet.Szerette őt Jill,mint az apját?Ez a család megrendülhet,és ennek én lennék az oka. -Nem!kiálltott fel Emily,és felugrott.Kifelé!Mindegyikőtök!Nem akarom,hogy itt legyetek. -Mrs.Mastero,kezdtem.Nem tehet úgy,mint ha nem ez lenne a valóság.Szembe kell ezzel néznie. -Nem.Mutatott az ajtóra.Kifelé.Tünjetek el vagy... vagy kihívom rátok a rendőröket.Vagy az őröket.Te... A korábbi sokk hatás Sonya miatt eltünt.Victor nem volt az egyetlen keresett mora. -Te egy szökevény vagy.Gyilkos vagy. -Ő nem.Mondta Jill,és kihajolt.Mondtam már neked Anya.Mondtam már nektek, hogy ez valami tévedés volt. -Kifelé,ismételte Emily. -Azzal hogy kidob minket,az igazságon nem változtat.Mondtam,és próbáltam nyugodt maradni. -Kérem,hajlandó lenne valaki el mondani nekem hogy mi a fene folyik itt! John arca vörös volt a dühtől. -Ha 30 másodperc múlva nem mondja meg senki,akkor hívom az őröket,és a rendőrséget! Rá néztem Jillre,és nem tudtam megszólalni.Nem tudtam,hogy mondjam meg.Sidney-nek nem volt ilyen problémája. -Ő nem a te apád,mondta szigorúan és rá mutatott Johnra.A szobában csend lett.Jill szinte

csalódottnak látszott,úgy tünt,hogy valami jobbra számított. -Én tudom.Ő az én mostoha apám.De én az igazi apámnak veszem őt. Emily vissza esett a díványra,és at arcát a kezébe temette.Úgy tünt hogy sír,de biztos voltam benne,hogy bármelyik pillanatban felpattanhat és hívhatja a rendőrséget.Gyorsan át kelett ezen jutnunk,függetlenül attól,hogy milyen fájdalmas lesz. -Igaz.Ő nem a te biológiai apád.Mondtam,még mindig Jillre bámulva.A szemei.Hogyan lehetséges hogy nem vettem eddig észre? -A te apád Eric Dragomir. Emily zokogott. -Ne,kérem ne csináljátok ezt. John haragja,zavarra váltott. -Mi? -Ez... nem.Jill lassan megrázta a fejét.Ez nem lehetséges.Az apám elhagyott minket. Bizonyos szempontból nem állt messze az igazságtól. -Az Eric Dragomir volt,mondtam.Te a családja része vagy.Lissa húga vagy.Te... Meglepődtem,mert csak akkor fogtam fel,amikor Jillre néztem.-Királyi családól vagy. Jill mindig tele volt energiával és optimizmussal.De most az arca komoly volt és józan.Többnek nézett ki 15 évesnél. -Ez nem vicces... Az én apám halott.Nem vagyok.... Hadd abba Rose! -Emily,mondtam.És ő összerezzent,amikor meghalotta a nevét.Jobban meg voltam lepődve az arc kifejezéséből.Hiteles. -Emily itt az ideje elmondani az igazságot.Meg kell neki mondania.Az Istenért,el kell mondani Johnnak is.Ezt már nem tudja vissza fordítani. Emily felnézett,és találkozott a tekintete Sonyáéval. -Nem tehetem.Tudod, mi történne.Nem tehetem meg. -Egyikünk sem tudja,mi fog történni.mondta Sonya.De még rosszabb lehet,ha nem mondod el az igazat. Egy idő után,Emily végül elfordította a tekintetét a padlóra,szomorú kifejezéssel az arcán. -Anya?kérdezte Jill remegő hangal.Mi történik?Ez csak valamiféle zavar,ugye?kérdezte. Emily felsóhajtott,és rá nézett a lányára. -Nem,te Eric Dragomir lánya vagy.Rose igazat mond. John egy kis fuldokló hangot hallatott,de nem szakította félbe a feleségét. -Az amit az évek során mondtam neked,igaz volt.Nagyrészt.Rövid kapcsolatunk volt.Nem csak flört volt,de rövid ideig tartott.El hallgatott,rá nézett Johnra,és a tekintete ellágyult. -Én mondtam neked. Bólintott.-És én mondtam neked,hogy a múlt nem számít.Soha nem befolyásolná azt,ahogy Jillt szeretem.De soha nem gondoltam hogy... -Én sem,értett egyet.Én azt sem tudtam hogy ki ő,amikor először találkoztunk.Ez akkor történt amikor Las Vegasban éltem,és megkaptam az első munkámat.Egy tánc show-ban a Witching Hour-ban. Éreztem,ahogy a szemeim elkerekednek.Witching Hour.Én és a barátaim voltunk már ebben a kaszinóban,amikor Robertel kelett találkoznunk,és ott az a ember viccet mondott Lissa apjáról.Nem gondoltam volna hogy ő egy táncos nőként kezdte,aki egy darab ruhát visel.De miért is ne?Valahol el kelett kezdenie,és nagyon csinos volt.

-Ő annyira édes volt.És szomorú.Emily folytatta.Az apja éppen akkor halt meg,és ő a bánatba temetkezett.Láttam mennyire megviselte ez őt,és tudtam hogy megértem őt.Egy újabb veszteség volt a családja számára.A számok folyamatosan csökkentek.Összeráncolta a homlokát,és vállat vont.-Ő egy jó ember volt,és azt hiszem hogy igazán szerette a feleségét.De egy sötét helyen volt.Nem hiszem azt,hogy kihasznált.Gondoskodott rólam.Különben is,elégedett voltam azzal,ahogyan véget ért.Aztán jött Jill.Fel vettem Ericel a kapcsolatot,mert úgy gondoltam,hogy tudnia kell,de semmit nem vártam el tőle.Ha hagytam volna neki,akkor az élete része lehettél volna.Emily szemei Jillre meredtek.De én ismertem az ő világát.Élet az udvarban,politika és hazugságok.Végül pénzt fogadtam el tőle.Nemakartam hogy olyan érzésem legyen mintha zsarolnám,de azt akartam,hogy szép jövőd legyen. -Maguk nem élhetnek igy,ha használják azt a pénzt.Azonnal megbántam a szavaimat,de már kint voltak. -Nem,mondta Emily.Az csak vészhelyzet esetére,de a legtöbbjét félre tettem Jillnek,hogy szebb jövője legyen.Hogy azt csinálhassa,amihhez kedve van. -Hogy érted ezt?kérdezte Jill döbbenten.Milyen pénzről beszélsz? -Te egy örökös vagy.Királyi jogokkal. -Én nem vagyok egyik sem ezek közül... mondta.Kétségbeesetten nézett.Ez tévedés.Mind tévedtek. Emily felállt,oda ment Jillhez,és megfogta a kezét. -Ez mind igaz.És sajnálom,hogy ezt meg kellett tudnod.Ez nem fog az életünkön változtatni.Ugyan úgy fogunk élni,mint eddig. Annak ellenére hogy Jillben számos érzés kavargott,lehajolt,és az anyja vállába temette az arcát. -Oké. Ez egy megható pillanat volt,és majdnem elsírtam magam.Meg volt a saját részem,ebben a családi drámában. -Nem lehet,mondtam.Nem élhetnek úgy,ahogy eddig.Jill... Jill,el kell menned az Udvarba. Emily összerezzent,és rám meredt. Egy másodpercel ezelőtt Emily még szomorúnak és elkeseredettnek nézett ki,de most láttam a vadság intenzivitását benne. Nem.Ő nem megy sehova.Soha! -Muszály mennie,mondta sürgetően.A Dragomir családnak muszály el kell foglalnia az őt megillető helyet,és a helyére kell tennie a dolgokat.Lissának egyedül nincs hatalma,család nélkül nem képes rá.Az többi királyi család eltapossa őt.Olyan törvényeket készülnek kiadni,ami egyikünknek sem segít. Emily még mindig térdelt,de most azt mondta-És pontosan ez az oka annak,ami miatt Jill nem mehet.Nemakarom,hogy ebbe bele keveredjen,mondta Emily mérgesen,és egy éles pillantást adott nekem.Az összes királyi család... Rosszak.Nemakarom,hogy Jill egy legyen közülük. -Nem minden tagja rossz.Lissa nem az.Megpróbálja megváltoztatni a rendszert. Emily keserüen mosolygott.-És hogy gondolod,hogy fogja ezt megtenni?Biztosan vannak ott olyan tagjai a királyi családnak,akik boldogok hogy csendben van.Mondtam már nektek:Eric jó ember volt.Senki sem hiszi,hogy véletlen egybeesés volt,hogy kihalt a családja. Kinyitottam a számat.-Ez nevetséges.De hirtelen nem voltam ebben olyan biztos. -Ez igy van.Emily szemei rám meredtek.Mit gondolsz,mi történne ha jönne még egy

Dragomir?Az emberek,akik Vasilissa ellen vannak...Mit gondosz,mi történne? A szavai sokkolók voltak.Jillre nézett.Édes,ártatlan Jill.Aztán Jill megszólalt. -Én megcsinálom. Mindannyian megfordultunk,és rá bámultunk.Most meglepődtem,milyen bátornak tünt. -Mi?kiálltotta Emily. -Megcsinálom,mondta Jill magabiztos hangal.Segítek Lissának és a Dragomiroknak.El megyek Rose-al az udvarba. -Nem!Nem engedem meg! Nem dönthetsz helyettem!mondta Jill.Nem vagyok már gyerek! -De nem is vagy felnőtt,csattant fel Emily. Ők ketten elkezdtek érvelni,és hamarosan John ugrott melléjük. Sidney oda hajolt hozzám,hogy súghasson valamit. -Fogadok,hogy nem gondoltad,hogy ilyen nehéz lesz. Igaza volt,szükségem volt Jillre,de nemakartam bonyolítani.Sonya csatlakozott a beszélgetésükhöz. -Emily,te nem hallod?A te hozzájárulásod nélkül is megtörténik.Egy hónap,egy év,öt év.Egyszer megtörténik. Emily vissza esett a székbe. -Nem.Nemakarom ezt. Sonya szép arca elsavanyodott. -Az élet sajnos nem mindig olyan,amilyennek akarjuk.Most megállíthatod a katasztrófát. -Kérlek anyu.kérlelte Jill. Tudtam,hogy Jill ténleg elszökhetne,és ezt nemakartam. Emily a távolba meredt,és szemei üresek voltak. -Jól van,mondta végül.Felsóhajtott. -Jill mehet,de én vele megyek.Nem engedem oda nélkülem. -Vagy nélkülem,mondta John.Még mindig össze volt zavarva,de támogatta a feleségét,és a mostoha lányát. Emily és John nem voltak a tervem részei,de nem vehettem ezt rossz néven. -Köszönöm,mondtam.Köszönöm szépen. -Ez nem változtat a tényen,hogy egy szökevény van a házunkban,mondta John. -Rose nem csinált semmit,ismételte Jill.Ez egy csapda volt. -Hát ez az volt,mondtam és haboztam.Valószínüleg azok az emberek tették,akik Lissa ellen vannak. Emily elsápadt,és mély lélegzetet vett. -Hiszek neked.Elhiszem,hogy nem te voltál.Nem tudom miért,de ténleg hiszek neked.Majdnem elmosolyodott.Nem,én tudom miért.Az miatt,amit nemrég mondtam a ezekről a vipera bírósági tagokról.Ők azok,akik ilyen dolgokat csinálnak,és nem te. -Biztos vagy benne?kérdezte aggódva Jill.Jillel van elég baj,és még ha egy bünözővel lennénk egy fedél alatt. -Biztos vagyok benne,mondta Emily.Sonya és Jill bítnak Rose-ban,és én szintén.Ma szivesen fogadunk mindegyikőtöket,mert aligha indulhatuk azonnal az udvarba. Kinyitottam a számat,hogy azonnal indulhatnánk,de Sidney megbökte a könyökömet. -Köszönöm Mrs.Mastrano,az szuper lenne.

Elnyomtan egy rosszalló pillantást.Az időnk telik,de tudtam,hogy Mastranoéknak fel kellett készülniük. -Igen,köszönjük.És van itt valami más is.Az autóban még pár barát vár ránk.

HUSZONNÉGY Fordította: Nitty

FIGYELEMBE VÉVE A KORÁBBI ellenségeskedést, meglepő volt látni, Sonya-t és Robertet, ahogy erejüket egyesítik, hogy illúzió mögé rejtsék a Dashkov testvéreket. Ezzel fedve el a valódi kilétüket, és álnevet használtunk a Mastrano család befogadott és egy felettébb különös kísérlet részei lehettünk. Figyelembe véve a kimerültséget és a felfordulást tovább haladtunk a házban, úgy tűnt az embernek Mastono család a legkisebb gondjuk. A kedves Morio fogadóban, nem volt megfőzve a vacsora. Emly elintézte, hogy eljöjjön egy etető, hogy a Morio-k hozzájussunk egyfajta: „véradói szolgáltatáshoz”. Normális esetben, Morio-k, akik az utcán éltek megvédték a területüket és elvegyültek az emberek között, hogy hozzá férjenek a közelben élő elrejtett etetőkhöz. Általában az etetőket őrizték, az őrzést olyan Morio-k végezték, aki ezzel a szolgáltatással tudtak pénzhez jutni. Általában az evés úgy zajlott, hogy Morio-k megjelentek az etetők tulajdon otthonában, de ebben az esetben, Emily intézkedett, hogy az etetőket elszállítsák a házába. Ő ezt nagy körültekintéssel csinálta, így gondoskodva a Moroi vendégeiről. Kicsiben csinálta, de tudta, hogy fogadjon egy Morio-t. Én egyáltalán nem bántam, ha a testvérpár szenved egy kicsit, de Sonya-nek egyértelműen szüksége volt a vérre, ha szeretnénk, hogy tovább folytatódjon a felgyógyulása. Így amikor az etetőket és az őrzőiket megjöttek, Sonya volt az első, aki ivott. Dimitri és Én az emeleten maradtunk. Sonya-nak és Robertnek összpontosítani kellet, hogy fent tudják tartani az illúziót, hogy eltakarják Robert és Viktor személyazonosságát az etetőket őrző Morio-k elöl. Minket is elhomályosított a bűbáj Dimitrivel, túl sok volt nekünk is és figyelembe véve a helyzetünket, bár a hatás nem volt meglepő, de nem akartunk túl nagy kockázatot vállalni, így mi fent maradtunk. Elhagyva a testvérpárt kicsit aggódtunk, de úgy tűnt, hogy annyira szükségük volt a vérre, hogy ezért mindent megtennének. Mi rendbe akartuk tenni magunkat, amíg volt egy kis időnk, így elmentünk lezuhanyozni. Feldobtunk egy érmét, és nyertem, így én kezdtem először a fürdést. Csak mikor befejeztem a fürdést és áttúrtam a ruháimat, akkor vettem észre, hogy nincs egy „alkalomhoz illő” tiszta ruhám, beleszámítva azokat a ruhákat is, amik Sydney hátizsákjába volta oda lent. Fintorogtam, de átgondoltam, nem akartam bajt, így visszavettem a ruháimat erre az egy estére. Nem volt semmi dolgunk, csak várni a holnapi indulást. Talán Emily megengedi, hogy használjam a mosókonyhát, mielőtt elindulunk. A fürdés után szépen beszárítottam a hajam, minekután ismét civilizáltnak éreztem magam.

A házban Sydney-nek és nekem adták az egyik vendégszobát, hogy osztozzunk rajta, míg a másik vendégszobát a testvérpár foglalta el. Sonya, Jill szobáját kapta meg és Dimitrinek felkínálta a díványt. Egy percig se kételkedtem benne, hogy majd kilopódzik a halba, ahogyan a ház elcsendesedik és ezért kerestem egy kibúvót a számára. Mostanra, már Ő is lefürdött, én kinéztem a folyosóra és áthajolva a korláton ellenőrizzem az első emeletet. Mastaronos, Sonya és a testvérpár mindannyian együtt voltak az etetőkkel és az őrzőikkel. Minden a helyén volt. Megkönnyebbültem, és visszamentem a szobámba, ahol kihasználva a szabadidőmet, úgy döntöttem ellenőrizzem Lissát. Miután elmúlt a tesztek miatt kezdeti izgalom, úgy éreztem, hogy megnyugodott és feltételeztem, hogy sok alvásra van szüksége. De nem. Lissa nem aludt. Lissa átvitte Eddie-t és Christian-t Adrianhoz és most értettem meg, hogy Lissa volt az aki felébresztette Adriant abból az álmából, mikor az utóban meglátogatott[szerk.: Adriannal]. Lissa újra végigfuttatott a fejében egy korábbi emlék képet, amiből megtudhattam, hogy mi történt, azalatt az idő alatt, míg Adrian-nak el kellett mennie. - Mi folyik itt? – kérdezte, körülnézve – Épp egy tök jót álmodtam. - Szükségem van rád. – mondta Lissa. - Hallomat a nőkről egy csomó – mondta Adrian. Christian azonban elhallgattatta, de láttam, ahogy Eddie ajkán a leghaloványabb mosoly jelent meg, ennek ellenére a testtartás kemény volt. - Komolyan – monda Lissa – Kaptam egy üzenetet Ambrose –tól. Talált valamit, amit fontos lenne, hogy megmutasson nekünk… Nem tudom. Én nem vagyok biztos a ő szerepét illetően minden esetben. Azt akarom, hogy mások is lássák. Tudni akarom a véleményeteket. - Ez – monda Adrian – nincs más. - Csak siess, és öltözz fel, rendben? – rendelte el Christian. Őszintén, ezek a képességek áldás lehetett volna olyan valakiknek, aki többet aludtni, mint mi, figyelembe véve, hogy minket milyen gyakran riasztottak fel az álunkból. Adrian mindazonáltal hamar lekészült, annak ellenére, hogy komolytalanok voltak a megjegyzései. Tudtam, hogy Őt minden érdekli, ami a nevem tisztázásához kapcsolódik. Nem is értem miért nem hittem ebben, most láthatom, tévedtem és láttam az igazat. A pasim keresztülsietett az épületen, hogy meglátogassák mielőbb azt a helyet, ahol Ambrose élt és dolgozott. A bíróság ébren volt, az emberek kint voltak és kisebb csoportokban álltak, néhányan kétségkívül arra vártak, hogy megtudjanak valamit a második fejedelmi próbáról. Valójában néhány ember elfogadta Lissa nézeteit és felkiáltva boldogan üdvözölték. - Ma volt a második próba. – monda Lissa Adrian-nak. Egyszer csak valaki gratulált neki – váratlanul. Adrian gondolkodott, szerettem volna bele beszélni, de tudtam, hogy úgy se hallana. Ismét vártam a találkozást Adrian-nal, hogy elmondhassam neki a felháborító híreket a rejtőzködő csoportomról és hogy hol is vagyunk. - Hogy ment? – kérdezte Adrian érdeklődve. - Átmentem – válaszolta – Ez mindem, ami számít. Lissa nem tudta rávenni magát, hogy beszéljen Adriánnak az éljenző emberekről, akik nem csak egyszerűen támogatják őt a törvény miatt, hanem, mert hittek is neki. A próba után Tasha, Mia és néhány barát az iskolából a bámészkodók között voltak és vigyorogtak rá.

Daniella ott várt Rufus-ra, kelletlenül gratulált Lissa-nak. Úgy tűnt megleptetésként érte, hogy Lissa végigcsinálta. Az egész élmény szürreális volt és Lissa egyszerűen, csak ki akart onnan jutni. Eddie-t, aki várt rá elrángatták Lissa mellől, hogy segíthessen a többi testőrnek, tiltakozása ellenére. Szóval Christian és Tasha egyedül végezték Lissa védelmét. Nos, majdnem egyedül. Egy Ethan Moore nevű testőr is csatlakozott hozzájuk, az akivel Abe ugratta Tasha-t. Abe túlozni szokott, de ebben most igaza volt. Ethan pont olyan keménynek látszott, mint a többi testőr, de a kickass [szerk.: ez lehet a jó szó: megrendíthetetlen] kiállása néha megingott, amikor Tasha-ra nézett. Ethan imádta és Tashanak is egyértelműen tetszett és nyilvánvalóan flörtöt vele – Christian nagy kellemetlenségére. Azt hiszem, hogy ez aranyos. Talán voltak olyan srác, akik nem akartak közeledni Tasha-hoz a sebhely miatt. Most viszont jó volt látni valakit, aki megbecsüli őt és karakterét, nem törődve semmivel, még azzal se, ahogy Christiant elborzasztotta, hogy valaki randizik a nővérével. Tulajdonképpen jó volt nézni Christian nyilvánvaló szenvedését. Jót tesz neki. Ethan és Tasha egyedül hagyták Lissat, mivel a szobájában, már biztonságba volt, Eddie megjelent hátul és arról morgolódott, hogy hogyan tartották fel „hülye feladatokkal”, mikor Ők tudták, hogy lenne jobb dolgom is. Látszólag addig fontoskodott, hogy a végén elengedték, így siethetett vissza Lissa mellé. Mind ez tíz perccel az előtt történt, hogy Ambrose levele megérkezett, amely szerencsés időzítés volt. Eddie kiborult, mi van, ha mire ideér Lissa szobájába, Lissa már nincs itt. A végén azt gondolta volna, hogy egy Strigoi elrabolta, míg Ő távol volt. Ezen események sorozata végül elvezetve ahhoz, hogy ami most történni fog: Lissa és a három fiú Ambrose titkos találkájához. - Korán érkeztünk. – mondta, de rá hagyta, mert Lissa folyamatosan dobolt az ujjával. Ők most Ambrose tulajdon szobájában voltak, nem egy díszes szalon volt az ügyfeleknek. Inkább hasonlított egy kollégiumi szobára – de nagyon szép szobára. Sokkal szebb, mint amikben én valaha laktam. Lissa figyelmét teljesen lekötötte Ambrose, így ő nem figyelt. Eddie gyorsan végignézte az egész szobát. Örültem, hogy ő is benne van ebben a játszmában. Sejtettem, hogy nem bízik Ambrose-ban – vagy legalább is senki olyanban, aki nem tartozik közvetlen környezetükhöz. - Mi folyik itt? – kérdezte Lissa, amint Ambrose becsukta az ajtót. – Miért ez a sürgős látogatás? - Mert mutatnom kell valamit. – mondta. Néhány papír hevert az ágyán és az egyiket felvette. – Emlékszel mikor azt mondtam, hogy Tatiana holmiát elzárták. Nos, leltárba vették és eltávolították - Adrian feszélyezetten mocorgott, megint valami, amit én vettem észre. Volt neki egy biztonságos helye, ahol tartotta a fontos iratokat, a titkosakat, természetesen. És… - És? – suttogta Lissa. - És én nem akartam, hogy bárki is megtalálja. – folytatta Ambrose – Nem tudtam, hogy van-e valami fontos közöttük, de ha titokban akarta tartani őket… Én úgy éreztem, hogy egy darabig békén kell hagynom. Tudtam a kombinációt…. és most itt volt az alkalom, elloptam őket. – bűntudat jelent meg az arcán, de ez nem gyilkos bűntudata. Ez a lopás miatt volt. Lissa szemei buzgón ki kerekedtek – És?

- Egyiknek se volt semmi köze ahhoz, amit keresel… kivéve talán ezt az egyet – egy darab papírt adott Lissa kezébe. Kedves Tatiána, Nagy meglepetéssel figyelem a legutóbbi események alakulását. Azt hiszem, hogy abban egyetérthetünk, hogy az embereink biztonsága fontosabb, mint kiadni a fiatal testőrök. Hagynunk kéne elmenni a testőröket - főleg a nőiket? Ha mi elfogadnánk az intézkedést, akkor kényszerítve lennének a szolgálatra, tudod, hogy mit mondtam arról, hogy hogyan kellene a testőrök sorait megduzzasztani. Hasonlóképpen a többiekhez én is meg vagyok riadva amiatt, hogy kiengeded Dimitri Belikovot az őrizet alól. Nem értem pontosan, hogy mi történt, de Te nem adhatsz pusztán a látszatra. Szabadjára engedsz egy szörnyeteg – vagy legalább is egy kémet - itt közöttünk, mikor sokkal szigorúbb őrizetre lenne szüksége, mint amilyen a mostani. Valójában folytatni kell a lélek kapcsolatos tanulmány alátámasztását, láthatóan teljesen aggasztók az eredmények és nem kétséges, hogy természetellenes helyzethez vezetnek. Hiszem, hogy az egésznek a lélek az oka, amely olyan régóta elveszett volt számunkra: az őseink felismerték, hogy ez milyen veszélyes és elpusztították. Avery Lazar állítja, hogy ez a helyzet a bizonyíték erre - a te csodád, Vasilisa Dragomir – és Lazar biztos benne, hogy a dolgok folytatódni fognak. Vasilisa-ban tudatosítani kell, hogy a Dragomir család hajlik az örültségre, egy család, akiket hagyni kell, elhalványulni a történelembe, hogy később tisztelettel emlékezzenek vissza rájuk és ne arra, hogy őrültek voltak. A saját érdekeid miatt Lisát és a saját unokaöcsédet teheted kockára, valami, amit egyikőnk es szeretné, ha megtörténne. Sajnálom, hogy az elitélő véleményemmel kell, hogy terheljelek. Úgy tartom, hogy nagy tekintélynek örvendsz és nagy tudásoddal hosszú évek óta vezeted népünket. Azonban tudom, hogy hamarosan be fogod látni, hogy mi a helyes döntés - bár és én aggódok, hogy mások nem is osztják ezt a véleményemet. Az emberek azt beszélik, hogy egy merénylet helyrehozná a dolgokat és én félek attól, hogy mi fog történni. Akár ki is írta a levet, nem írta alá. Egy pillanatig Lissa nem volt képes feldolgozni az egészet. Teljesen lefagyott attól a résztől, ami arról szólt, hogy a Dragomir család szégyenének el kell tűnnie. Christian volt, aki visszarántotta őt a valóságba: - Nos, úgy tűnik Tatiana-nak voltak ellenségei. De azt hiszem ez teljesen nyilván való ezen a ponton egy ilyen játékban. - Kitől származik ez? – követelte Adrian. Az arca sötét volt és dühös volt emiatt a gyenge, burkolt fenyegetés miatt, amit a nagynénjének küldtek. - Nem tudom – mondta Ambrose. – Ezt csak véletlenül találtam meg. Lehet, hogy ő maga se tudta, hogy ki a feladó. Lissa bólintott, egyetértett. - Ez természete, hogy egy ilyen levél névtelenül érkezik… és mégis úgy érzem, hogy mikor ez Tatiana kézhez vette, tudta, hogy kitől jött. Adrian küldött Ambrose felé egy gyanús pillantást. - Honnan tudjuk, hogy ezt nem csak te magad írtad, hogy megszabadulj tőlünk. - Adrian – szolt rá fenyegetően Lissa. Lissa nem mondat, de remélte, hogy ez arra sarkalja Adriant, hogy megvizsgálja lát-e valamit Ambrose auráján, mivel Lissa nem észlelte.

- Ez őrület – mondta Christian és megfogta a levelet - Az a rész, ahol összegyűjti a dhampirat és kényszeríti őket, hogy testőrök legyenek. Mit gondoltok, mit jelent – az intézkedés szó, vajon Tatiana tudott róla? Én tudtam róle, mert Tathiana bizalmasan figyelmeztetett egy korábbi levélében. - Nem biztos. – mondta Lissa és újra olvasta a levelet magában. – Mi a helyzet a „kísérlet” részével? Mit gondoltok, hogy a nevelési, amit Grant csinálta a Morio-kal? - Én is ezt gondoltam – mondta Ambrose – de nem biztos. - Láthatjuk a többit? – kérdezte Adrian és a halom papír felé intett. Ambrose átadta a többi papírt is, de miután átolvasták Lissa egyetértett, hogy nincs rajta semmi olyan, amit használni tudnak. A többi levél többnyire személye levelezéseket tartalmazott. Előfordulhat, hogy Ambrose nem mutatott meg mindent, amit talált. Azonban ezt nem lehetett bizonyítani. Ásított egyet és Lissa megköszönte a segítséget és elmentek. Lissa remélte, hogy fog tudni aludni, de az agya folyamatosan zakatolt és a levelet elemezte betűről betűre. - Ez a levél bizonyítja, hogy valakinek sokkal több oka volt megölni a királynőt, mint Rosenak. – magyarázta Christian, míg ők visszafele haladtak az épület kijárata fele. – A Tasha azt mondta, hogy egy haragból származó okban több veszély van, mint a haragból származó vak gyűlölet. [szerk.: ez volt írva…] - A nagynénéd tényleg egy filozófus – mondta Adrian fáradtan. – De ez nekünk túl körülményes azt hiszem. Ambrose megengedte Lissa-nak, hogy megtartsa a levelet, amit Lissa összehajtogatva betett a farmerja zsebébe. - Én kíváncsi lennék, hogy mit akart ezzel mondani Tasha – mondta Lissa és nagyot sóhajtott – Bárcsak Gratn még életben volna. Ő egy jó ember volt – és talán lenen némi betekintése a dolgokba. Elérték az egyik oldalsó kijáratot az emeleten és Eddie kinyitotta előttük az ajtót. Christian egy pillantást vetett Lissára, majd kilépett az ajtón. - Milyen közel állat egymáshoz Gratn és Serena… Eddie a másodpert tört része alatt ott volt Lissa mellet, még mielőtt ő megláthatta volna a problémát, de szerencsére Eddinek volt szeme, hogy észrevegye a veszélyt. Egy férfi – egy Moroi, valójában – várakozott a fák között az udvarban, ami elválasztotta Ambrose házát a szomszédos háztól. Nem kifejezetten félre eső hely, de elég messze volt a fő úttól, hogy javarészt elhagyatott maradjon. A férfi előrelépett és megriadtnak látszott, mikor észrevette, hogy Eddie felé tart. Tudtam, hogy hogyan kell elemezni egy ilyen helyzetet, de Lissa nem tudta. Megítélve a férfi helyzetét és mozgását Lissa volta a cél – késsel a kezében. Lissa jéggé dermedt a félelemtől, várható reakció volt valakitől, aki nem volt képzett abban, hogy hogyan reagáljon le egy ilyen helyzetet. De mikor Christian visszarántotta őt, hirtelen visszatért belé az élet és gyorsan hátrálni kezdett Christian-nal és Adrian-nal együtt. A támadó és Eddie egy pillanatra holtpontra kerültek, de Eddie mindent megpróbált, hogy leszerelje a támadót. Hallottam, ahogy Lissa segítségért kiált, de minden figyelmem a harcra összpontosult. A férfi erős volt egy Morio-ho képet és a mozdulatai azt sugallták, hogy ő képzett harcos. Még is kétségbe kellet vontam, hogy iskolában képezték volna, csak ő maga gyakorolhatott, de olyan izmai volta, mint egy Dhampir-nak.

Persze Eddie-nek ez elég volt, hogy megtörje és földre kényszerítse. Eddie a kinyújtotta a férfi jobb kezét, mint a cövek és kiszedte belőle a kést. Mora, vagy sem, de a férfi jól bánt a pengével, a harc közben észrevettem (talán Eddie is) egy heget, ami úgy nézett ki, mint egy kampó a ball kezén. A férfi felkígyózott a késsel és habozás nélkül célzott Eddie nyakára. Eddie ahhoz túl gyors volt, hogy hagyja és megállította a karjánál fogva, amelyikben a pengét tartotta. Eddie megfékezésekor még több helyet adott a Morio-nak a mozgáshoz, így ő összeszedte magát, megszabadulva Eddie-től. Anélkül, hogy elvesztette volna az egyensúlyát – ez az ember tényleg lenyűgöző volt – megütötte Eddie-t. Kétség nem fért a férfi szándékaihoz. Nem titkolta. Ő azért volt ott, hogy öljön. A penge véres volt. A testőrök tudták, hogy győzzék le és hogyan fogjanak el az ellenséget, de mi is képzettek voltunk abban, hogy mikor a dolgok rosszra fordulnak, mint „mi – vagy – ők’ szituáció – nos, meggyőződtem arról, hogy ez az volt. Eddie gyorsabb volt ellenfelénél és az ösztönei feltámadtak: állj, mivel próbálja megölni őt. Eddie-nél nem volt fegyver, se kés, se az udvarban. Mikor a férfi ismét nekiesett Eddie-nek egy másodperc múlva a kést megint Eddie nyakához szegezte. Eddie használta az egyetlen fegyverét, hogy mentse az életét. Eddie megkarózta a Morio-t. Dimitri mondta egyszer viccesen, hogy nem meg sebesíteni kell egy Stgoroi-t, hanem a szívére kell célozni. Hagyd a fejét, ha a karót keresztülszúrod a szívén az nem, csak fáj. Az megöli. Tatiana volt a bizonyíték. A férfi szeme tágra nyílt a rémülettől és a fájdalomtól, majd többé, már nem látott semmit. Halott volt. Eddie bámulta az áldozatát. A kiabálásra felkapta fel a figyelmét és készen állt, hogy szembe nézzen a következő veszéllyel. Mikor észrevette a testőr csoport, akik Lissa korábbi segély kiáltására jöttek. A testőrök egy pillantást vetettek a helyszínre és a látottak alapján rutinból cselekedtek. Láttak egy halott Moroi-t és egy valakit, aki egy véres kést tartott a kezében. Odamentek Eddie-hez és neki vágták a falhoz a kését pedig elvették tőle. Lissa pedig kiabálta, hogy ne tegyék, hisz Eddie volt aki megmentette Őket a másik férfitól és… - Rose! Dimitri ijedt hangja rántott vissza a Mastrano házba. Én az ágyon ültem, Dimitri pedig előttem térdelt, arca ijedt volt és a vállamat fogta. - Rose, mi a baj? Minden rendben? - Nem. Félre toltam és elindultam az ajtó felé. – Muszáj, hogy… vissza kell mennem a Bíróságra. Lissa veszélyben van. Szüksége van rám. - Rose. Rose, lassíts le. – megragadta a karomat és nem tudtam szabadulni a szorításából. Megfordított és így szembe néztem vele. A haja még mindig nedves volt a zuhanytól és tiszta szappan illata lengte körül a nedves bőrét. - Mond el nekem, hogy mi történt? – gyorsan megismételtem, hogy mit láttam. - Valaki meg akarta őt ölni és én nem voltam ott. - De Eddie ott volt. Lissa jól van és él. – ő elengedett és én fáradtan a falnak dőltem. A szíven zakatolt és bár tudtam, hogy a barátaim jól vannak, de a félem tovább lüktetett bennem.

- Eddie most bajban van. - Csak azért, mert nem tudják, hogy mi történt. Ők láttak egy holttestet és egy fegyvert, mint ez. De amit megtudják a tényeket, hidd el minden rendben lesz. Eddie megmentett egy Moriot. Ez a munkája. - De megölt egy másikat – mutattam rá – nem lett volna rá szükség. Ez úgy hangzott, mint egy nyilvánvaló, és teljesen hülye, bejelentés, de tudtam, hogy Dimitri érti, hogy mit jelent. A testőrök feladata az volt, hogy megvédjék a Morio-at. Ők voltak az elsők. Az hogy egyiküket megöljük, az elképzelhetetlen volt. - Ez tényleg nem egy szokványos helyzet – erősítette meg Dimitri. Hátra hajtottam a fejem. – Tudom, tudom. Csak hát én nem akarom, hogy védtelen legyen. Nem akarok rossztat, csak visszamenni, hogy vigyázzak rá – a holnap reggel, most úgy tűnt évekre van – Mi van, ha újra megtörténik? - Mások is vannak ott, hogy megvédjék Őt. – Dimitri odasétált hozzám és megölelt, ettől annyira meglepődtem, hogy egy mosoly jelent meg az ajkamon a szörnyű eseményektől függetlenül. - Hidd el nekem, hogy én is meg akarom Őt védeni, de nem kockáztathatjuk az éltünket semmi matt se, nem engedhetjük most meg. Várj egy kicsit és ha tényleg kockáztatni szeretnéd az életedet, akkor valami igazán fontos miatt tedd. Kicsit halványodott a pánik bennem. – És Jill, most fontosabb, ugye? - Nagyon fontos. Felegyenesedett. Az agyam egyik felét megpróbáltam lecsillapítani, miközben a másik fele megpróbálta feldolgozni, hogy mit is csinálunk itt. - Megcsináltuk – mondtam és éreztem, ahogy a mosolyom egyre jobban kiteljesedik. – Mindennek ellenére…. Valahogyan, megtaláltuk Lissa elveszet húgát. Felfogtad, hogy ez mit jelent? Lissa-nak mindene megvan, hogy gyakorolja a jogait. Nem tagadhatják meg tőle. A pokolba, még királynő is lehet, ha akar. És Jill…- egy hezitáltam – nos, részese egy ősi királyi családnak. Ami egy nagyon jó dolog, nem? - Azt hiszem, hogy ez Jill-en múlik – mondta Dimitri – és hogy milyen hatást fog ez kiváltani az emberekből. A bűn, ami körül veszi Jill életét gondoltam és mereven néztem a lában. - Hé, miden jól megy. – mondta és felemelte az államat. A barna szemei melegséget árasztottak. – Jól csináltad. Senki nem lett volna erre képes. Csak Rose Hathaway. Mindent megtettél, hogy megtaláld Jill-t. Kockáztattad az életedet megszegve Abe szabályait – és ez kifizetődött. Megérte. - Remélem, hogy Adrian is így gondolja – megremegtem – úgy gondolja, hogy ezt a „biztonságos házat” elhagyni a világ leghülyébb dolga. Dimitri leengedte a kezét. – Te elmondtál neki mindent? - Nem csak Jill-ről. De véletlenül elmondta neki, hogy mi nem nyugat Virginia-ban vagyunk már. Tud titkot tartani – tettem hozzá – nem mondja el senkinek. - Azt hiszem, hogy – mondta, bár a korábbi melegség eltűnt az arcáról. Ami csak pillanatnyi érzés volt. – ő… ő igazán hűséges hozzád. - Igen, teljesen megbízom benne. - És Ő boldoggá tesz? – a hangja nem volt kemény, de az intenzitása megváltozott, olyanná vált, mint egy bírósági kihallgatáson.

Adrian-nal töltött időmet: a tréfálkozás, a bulik, a játékok és természetesen a csókok jellemezték. - Igen. Mókás vele lenni. Úgy értem, hogy ő dühít néha – rendben, az idő nagy részében – persze nem csak folyton ugrat. Ő nem rossz ember. - Tudom. – mondta Dimitri – Ő egy igazán remek srác. Lehet, hogy ezt nem látja mindenki, de én tudom. Láttam a szökés előtt is és mikor… - a szavak Dimitri torkán akadtak – mikor Szibériában voltál akkor is veled volt? - Segített nekem. – bólintottam, bár egy kicsit zavarban voltam a kérdéstől. Azonban ezek voltak a bemelegítő kérdések a nagy dobása előtt. - Szereted Őt? Csak néhány ember volt a világon, aki képes volt megkérdezni tőlem egy ilyen őrülten személyes kérdést anélkül, hogy behúztam volna neki. Dimitri volt az egyikük. De a bonyolult viszonyunkat figyelembe véve ez szürreálisan hatott. Hogyan tudnám elmagyarázni egy férfinak, akit egyszer szerettem, hogy hogyan szeretek egy másikat? Egy férfi, akit még mindig szeretek, egy hang ezt suttogta a fejemben. Talán. Megint emlékeztettem magamat, hogy ez természetes, hogy még mindig így érzek Dimitri iránt. De el kellene halványulniuk. Muszáj elhalványulniuk. Dimitri volt a múltam és Adrian a jövőm. - Igen – mondtam, bár tovább tartott, mint gondoltam – Én … Én szeretem őt. - Ez jó. Én örülök. – Dimitri arca nem úgy tűnt, hogy tényleg örül, ahogy kinézett az ablakon. Egyre jobban összezavarodtam. Miért volt ideges? A tettei és a szavai nem úgy tűntek, mint ha összhangban lennének, már egy ideje. Közelebb léptem felé. - Mi a baj? - Semmi. Én csak szerettem volna megbizonyosodni, hogy miden rendben van veled. Hogy boldog vagy. – Visszafordult hozzám, egy kényszerű mosoly volt az arcán. Igazat mondot, csak nem a teljes igazságot. – A dolgok változnak, mint minden. Ismételten át kell gondolnom. Amióta Devon és … és majd Sonya … ez nagyon furcsa. Azt hittem, hogy minden megváltozott azon az éjszakán, amikor Lissa megmentet. De nem. Az több volt, több, mint gyógyulás, már tudom - Elkezdte becsúsztatni a tépelődő hangnemét, de észrevette megát. – Minden nap felfedezek valami újat. Új érzelmeket. Én elfelejtettem érezni. Az emberi megnyilvánulások nagyon hiányzott. A szépet nem láttam. - Hé, a hajamat ki ne hagyd a listádból, jó? – csipkelődtem – Persze akkor sokkos állapotban voltál, ott a sikátorban. – az erőtlen mosoly az arcán természetessé vált. - Nem, Rosa. Az tényleg gyönyörű volt, most is az. - Csak a ruhám zavar meg téged. – mondtam, megkísérelve egy viccet. Valójában, úgy éreztem, hogy szédülök a tekintetétől. Az a sötét szempár engem nézett, tényleg engem, úgy gondoltam, hogy ez az első alkalom mióta belépett a szobába. Érzékelte a vegyes arckifejezésem, amit nem értett meg. Én felismertem az érzelmeket, ez visszatartott, de nem tudtam, hogy mi okozta. Félelem. Csodálat. Szomorúság. Sajnálat. - Mi? – kérdeztem zavartan – Miért nézel így rám? Megrázat a fejét és a mosolya keserű lett. Mert néha az ember elvesznek a részletekben, így nem látják az egészet. Nem csak a ruhád és a hajad tetszik, hanem Te. Annyira gyönyörű vagy, hogy az már fáj.

Furcsa szorító érzést éreztem a mellkasomban. A gyomrom összeszorult és a szívem megállt… nehéz volt megmondani, hogy mi ez pontosan. Mégis abban a pillanatban én már nem voltam a Mastrano ház vendégszobájában. Mikor kimondat ezeket a szavak: Annyira gyönyörű vagy, hogy az már fáj! – szinte nem kaptam levegőt. A hely ahol voltam egy faház volt a St. Valadimir-ban, itt szeretkeztünk először és csak akkor egyszer. Dimitri nézett már rám hasonlóan, csak akkor nem volt ennyire szomorú. Ennek ellenére, hallva a szavakat ismételten, egy ajtó, amit eddig zárva tartottam a szívemben hirtelen kinyílt és előjöttek az érzések és az élmények, aminek mi a részesei voltunk. Néztem őt, a szívem zakatolt és közben egy bizarr érzés tört rám, úgy tűnt, mint ha ismertem volna őt mindig. Úgy tűnt, hogy mi össze vagyunk kötve… de nem úgy, mint Lissa és én. - Hé, srácok, van… oh – Sydney jött be a félig kinyitott ajtón és azonnal tett két lépést hátrafele – Sajnálom. Én …ez… Dimitri és én elhúzódtunk egymástól. Én éreztem a teste melegét és valami féle remegést és csak az után érzetem, hogy milyen közel voltunk egymáshoz. Én nem emlékszem a közeledésére, de csak egy hajszál választott el minket egymástól. Mi történt? Ez olyan volt, mint, ha transzba lettem voltan. Olyan volt, mint egy álom. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam lelassítani a pulzusomat. - Semmi baj. Mi történt? Sydney tekintete kettőnk között cikázott, látszólag még mindig kellemetlenül érezte megát. - Én…. van… én csak azt akartam, hogy gyertek le. Én nem tudom kezelni azt, ami a földszinten folyik. Próbálkoztam egy mosollyal, de még mindig össze voltak zavarodva az érzéseim. Miért nézett úgy rám Dimitri? Miért mondta azt? Ő nem akart engem. Ő azt mondta, hogy nem lehet. Azt is mondta, hogy békén fog hagyni. - Nos, mi csak… beszélgettünk – mondtam. Nyilván nem hitt nekem. Még jobban próbálkoztam, hogy meggyőzzem őt… és magam is. – Mi Jill-ről beszélgettünk. Van valami ötleted, hogy hogyan vihetnék el a Bíróságra… mivel, mi mind bűnözők vagyunk? Sydney lehet, hogy nem egy szakértő a személyes kapcsolatokban, de a rejtvényekben otthon van. Koncentrált és megpróbálta visszanyerni a belső egyensúlyát, miközben megpróbálta megtalálni a megoldást a problémánkra. - Nos, tudod az édesanyád…. Hirtelen valami nagy robajra lettünk figyelmesek, ami a földszintről jött, így félbeszakadt Sydney mondandója. Dmimitri és én az ajtóhoz rohantunk, készen állva a küzdelemre. Kiszaladtunk a folyosóra és hirtelen lefékeztünk a lépcső tetején. - Testőrök – mondta Dimitri – testőrök támadták meg a házat.

HUSZONÖT Fordította: Tizz

HALLOTTUK A LÉPTEK DÜBÖRGÉSÉT a házon át és tudtuk, hogy másodperceink vannak, amiíg a csapat felér az elemletre. Hárman hátrálni kezdtek és meglepetésemre Sydney reagált először. - Menjetek ki. Elvonom a figyelmüket. A figyelmük elvonása valószínűleg azt jelenti, hogy egy pillanatra blokkolja az utukat, amíg félre nem tolják, de ez az extra másodperc lehet, hogy hatalmas különbség. Mégis, nem tudtam magam rávenni, hogy otthagyjam. Dimitrijnek nem voltak ilyen fenntartásai, különösen, hogy hallottuk a lépteket a lépcsőn. - Gyerünk! - kiáltotta és megragadta a karomat. Végigszáguldottunk a folyosón a legtávolabbi hálószoba felé, ami Viktoré és Roberté volt. Csak mielőtt beléptünk volna ordítottam vissza Sydney-nek. - Vidd Jill-t a Bíróságra! - Nem tuom, hogy hallott-e, mert a testőrök odaértek hozzá. Dimitrij azonnal kinyitott egy nagy ablakot a szobában és mindentudóan rámnézett. Mint mindig, most sem kellett megszólalnunk, hogy értsük egymást. Dimitrij ugrott először, figyelembe sem véve, milyen veszélyek várhatnak lent. Rögtön követtem. Az első emeleti tetőre estem, lecsúsztam és ezután nem sokkal földet értem. Dimitrij elkata a karomat, hogy ne essek el – de az egyik bokám kicsit megrándult. Olyan volt, mint a Donovan's-nál és összerezzentem, ahogy belémnyilallt a fájdalom, de rögtön figyelmen kívül hagytam. Sötét alakok indultak el felénk az esti árnyékok között. Hát persze. A testőrök nem tesznek tönkre lent egy ajtót. Nekik is van egy kijelölt helyük. A természetes stratégiánk szerint Dimitrij és én szemtől-szemben harcoltunk. Szokás szerint nehéz volt ártalmatlanná tenni őket, anélkül, hogy megölnénk őket. Nehéz, de képesnek kell lennünk rá. Nem akarom megölni a fajtámat, az embereket, akiknek az a munkájuk, hogy letartóztassák a szökevényeket. A hosszú ruha nem túl jó ilyen alkalmakkor. A lábaim állandóam beleakadtak a szövetbe. - A többiek is itt lesznek néhány percen belül - mondta Dimitrij és ledobta a testőrt a földre. - El kell mennünk... arra. Az lesz az a kapu. Nem tudtam megszólalni, de követtem a példáját, ahogy odamentünk az ajtóhoz a kerítésen, közben védve magunkat. Épp kiértünk az udvarról, amikor több testőr rontott ki a házból. Kimentünk a kapun és átmentünk egy, a Mastrano házat szegélyező csendes mellékutcán és elkezdtünk futni. Hamar kiderült, hogy nem tudok lépést tartani Dimitrij-jel.

Az agyam figyelmen kívül hagyta a fájdalmat, de a testem nem tudta, sérült bokám nem működött megfelelően. Anélkül, hogy lassított volna, Dimitrij körém fonta a karját, segytve a futásba azzal, hogy levette a bokámról a súlyt. Lefordultunk az útról, métereket levágva, ami megnehezítette – de nem tette lehetetlenné – az utunkat. - Nem tudjuk lehagyni őket - mondtam. - Lelassítom magunkat. Itt kell... - Nem mondd, hogy hagyjalak itt - szakított félbe. - Együtt fogjuk végigcsinálni. Bumm, bumm. Egy virágcserép a közelünkben hirtelen felrobbant, egy halom piszkot és egyagot hagyva. - Lőnek ránk - mondtam hitetlenkezve. - Tényleg lőnek ránk! A kéz-a-kézben futás ellen a fegyvert csalásnak tartottam. De ha eljött a vadászat ideje a királynő-ölő gyilkos és cinkosa után? Nem a tisztesség volt a kérdés. Hanem az eredmény. Egy másik golyó veszélyesen közel haladt el mellettünk. - Hangtompítóval - mondta Dimitrij. - Még így is óvatosak. Nem akarják, hogy a szomszédok azt higgyék, megtámadták őket. Menedéket kell keresnünk. Gyosan. - Szó szerint kerülgettük a golyókat, de a bokám nem bírta sokáig. Dimitrij csinált még egy éles kanyart, teljesen elrejtve minket a külvárosi házak között. Nem tudtam hátranézni, de hallottam, hogy kiabálnak, és tudtam, hogy még nem vagyunk biztonságban. - Itt - mondta Dimitrij. Előttünk egy sötét ház volt, olyan üvegterasszal, mint Sonyáé. Az üvegajtó nyitva volt, de egy rács elzárta az utat befelé. Dimitrij megrántotta a reteszt. De a rács aligha akadályozhatott meg minket. Szegény, bizakodó család. Dimitrij elővette a karóját és húzott egy függőleges vonalat, majd gyorsan bementünk. Azonnal oldalra rántott engem, hogy körülnézhessen. Ujját az ajkához érintette és olyan közel jött, hogy megcsapott a teste melege. Néhány másodperc múlva testőröket láttunk, akik minket kerestek. Készem álltunk arra az estre, ha tovább kéne futni. A többiek minden helyet megvizsgáltak, nyomokat keresve az egyre sötétebb éjszakában. Kinéztem a rácson át. A vágás tiszta volt, nem nyilvánvaló lyuk, de az üldözőink észrevetik. Észrevéve ezt is, Dimitrij óvatosan elindult a nappali felé, elkerülve az ablakokat, de szemmel tartva őket. Átvágtunk a konyhát és találtunk egy ajtót a garázsba. A garázsban egy piros Ford Mustang állt. - Reméltem, hogy - mormolta Dimitrij - két autójuk van. - Vagy lehet, hogy elmentek kocsikázni és arra jönnek haza, hogy kommandósok vannak a környéken - suttogtam. - A testőröknek nem szokásuk, hogy hagyják, hogy lássák őket. - Elkezdtük keresni a kulcsokat, átlagos helyeken. Végre magtaláltam egy szekrény oldalán lógva, és gyorsan felkaptam őket. - Megvannak - mondtam. Azt hittem, ahogy megtalálom a kulcsokat, Dimitrij enged vezetni. De hála a jobb bokámnak, oda kellett dobnom neki a kulcsokat. Az univerzumnak beteges a humora. - Felismernek minket ebben? - kérdeztem, miközben Dimitrij kinyitotta a garázsajtót és kitolatott. - Ez, öh, egy kicsit drágább, mint a szokásos lopott autók. - Félelmetes volt.

Sydney, az autómániás, szerette volna. Beharaptam az ajkam, még mindig bűntudatom volt, amiért otthagytuk. Próbáltam most nem gondolni erre. - Tényleg az - értett egyet Dimitrij. - De leszorítja a többi autót az útról. Néhány testőr még mindig keres minket, néhányam a Mastranokat őrzik. Végtelen sokan vannak. Nem tudnak egyszerre mindenfele figyelni, de biztosan megpróbálják. Visszatartottam a lélgezetem, ahogy kihajtottunk a városból. Kétszer is azt hittem, hogy sötét alakokat látok az út szélén, de Dimitrijnek igaza volt: nem tudnak minden autót ellenőrizni egy forgalmas külvárosban. A sötétség amúgy is elhomályosította az arcunkat. Dimitrij emlékezett az útra, amin jöttünk, mert néhány kanyar után elértük az autópályát. Tudtam, hogy nem gondolkozott, hogy hova menjünk, csak el innen. Nem úgy tűnt, mintha követnének, ezért eltoltam a testem és kinyújtottam a lüktető lábam. A mellkasomban valami furcsa érzés volt, mint amikor az adrenalin száguld keresztül rajtad. - Becsaptak minket, ugye? - kérdeztem. - Felhívtak, majd letették. Meg kellett volna nézzem. - Nem tudom - mondta Dimitrij. - Lehetséges. Láttam őket, mielőtt beszéltem veled, és minden jónak látszott. Velünk akartak jönni megtalálni Jillt, de tudták, hogy idők kérdése, hogy átadjuk őket a hatóságonak. nem lepett meg, hogy volt egy menekülési tervük. Az etetést használhatták volna figyelemelterelésnek, hogy hívják a testőröket és szabaduljanak meg tőlünk. - Francba - sóhajtottam és lófarokba kötöttem a hajamat. - Meg kellett volna szabadulnunk tőlük, amikor megvolt rá a lehetőségünk. Mit fog történni? Dimitrij nem szólalt meg pár másodpercig. - A Mastranokat meghallgatják... széles körben. Nos, mindenki, ami azt illeti. Sonyát vizsgálat alá vetik, mint engem, Sydney pedig visszakerül az alkimistákhoz. - És mit csinálnak vele? - Nem tudom. De a tény, hogy vámpírszökevényeknek segített, jóval a felettese hatásköre fölé tartozik. - Francba - ismételtem. Minden szétesett. - És mi mit fogunk csinálni? - Tartunk egy kis távolságot magunk és a testőrök között. Elrejtőzünk valahol. Bekötjük a bokádat. Vetettem rá egy oldalpillantást. - Wow. Te aztán mindent elterveztél. - Nem egészen - mondta rosszalló mosollyal az arcán. - Ez az egyszerű része. Ami utána következik, az lesz a nehéz. Összeszorult a szívem. Igaza volt. Feltéve, hogy a Mastranok ellen nem emelnek vádat a mora hatóságoknál bűnözők segítéséért, Emilyt már senki nem kényszeríti, hogy elismerje Jill örökségét. Ha Sydneyt is visszaviszik az embereihez... hát. Ő sem tudott segíteni. Rájöttem, hogy el akarom mondani valakinek. Legközelebb, amikor Adrian kapcsolatba lép velem, elmondom neki az igazat, hátha a barátaim tudnak segíteni Jillnek. Nem titkolhatjuk ezt tovább. Dimitrij lehajtott a következő kijáratnál és visszatértem a valóságba. - Hotel? - kérdeztem. - Nem egészen - mondta. Nagy forgalmú, kereskedelmi területen voltunk, nem messze Ann Arbor-tól, gondoltam. Ditroit egyik külvárosában. Éttermek és üzletek sorakoztak az út mellett és egy 24 órás szupermarket felé fordultunk, ami azt ígérte, ott mindent megtaláhatunk. Dimitrij leparkolt és kinyitotta az ajtót. - Maradj itt.

- De... Dimitrij jelentőségteljesen rám nézett, én pedig lesütöttem a szemem. Nem harcolhatok sérültem, jöttem rá, és a ruhám is szakadt volt. A rongyos megjelenésem ránk vonná a figyelmet, mint ahogy a sántikálásom is. Bólintottam, és Dimitrij elment. Azzal töltöttem az időt, hogy átgondoltam a problémáinkat és átkoztam magam, amiért nem találtunk rá módot, hogy bezárassuk a testvéreket. Átéltem már párszor az árulás néhány formáját. Nem vártam olyan egyszerű dolgot, mint hívni a testőröket. Dimitrij mindig is hatékony vásárló volt, most két zsákkal jött és valamivel, amit a vállára akasztott. Mindent bedobott a hátsó ülésre, én pedig kíváncsian bámultam rá. - Mi az? - Hosszú, henger alakú, vászonba tekert tárgy volt. - Egy sátor. - Miért... - nyögtem fel. - Nem hotel, mi? - Hát, nehéz megtalálni egy kempinget. Elsősorban az autót kell jól elrejteni. Még nem szabadulhatunk meg tőle a lábad miatt. - Szegény emberek - mondtam. - Remélem a gépjárműlopást fedezi a biztosító. Visszamentünk az autópályára és hamarosan elhagtuk a várost, nem rég láttunk kemping és RV reklámokat. Dimitrij lehúzodott egy Békés Fenyők nevű helynél. Beszélt az irodában dolgozó emberrel és adott neki néhány ropogós bankjegyet. Ez volt a másik ok, amiért nem szállodába mentünk, jöttem rá. A legtöbbnél hitelkártyára volt szükség, és minden Sydneynél volt(álnevekkel, természetesen). Készpénzből kell élnünk. A titkár egy kavicsos úrta mutatott, ami a kemping másik végébe vezetett. A hely tele volt nyaraló családokkal, de nem foglalkoztak velünk. Dimitrij gondoskodott róla, hogy fákkal körülvett részre menjünk, hogy eltakarják a kocsit és minket. Tiltakozásom ellenére nem engedte, hogy segítsek neki a sátorral. Azt állította, gyorsabban megtudja csinálni nélkülem, és mondta, hogy álljak egy helyben. Én elkezdtem vitatkozni, ő pedig elkezdte összerakni a sátrat. Leesett az állam, ahogy figyeltem, milyen gyorsan összerakja. Nem is volt szüksége a használati utasításra. Biztos megdöntött valamilyen rekordot. A sátor kicsi volt és masszív, mindkettem tudtunk ülni és feküdni, bár volt egy sejtésem, ahogy ott ültünk. Egyszer láttam, mi mindent vett még. Sok volt az elsősegélyfelszerlés. Volt még egy zseblámpa is, amit felállított, egyfajra rögtönzött világítóeszközként. - Hadd lássam a bokádat - mondta. Kinyújtottam a lábam és felhúzta a ruhámat a térdemig, és ráirányította a fényt a bőrömre. Megborzongtam, átsöpört rajtam a déjà vu. Úgy látszik, sok minden történik velem az utóbbi időben. Visszagondolva, mindig ő segített a sérüléseimnél. Visszatéve a Szt. Vlagyimir edzőtermeibe. Finoman megvizsgálta a bokám mobilitását és kicsit megbökdöste. Az ujjai mindig megleptek. El tudták törni egy ember nyakát, bekötöttek egy sebet és finoman érintették az érzékeny bőrt. - Nem hiszem, hogy eltört - mondta végül. Felemelte a kezét és észrevettem, milyen meleg volt, amíg megérintett. - Csak kificamodott. - Mindig ez történik, ha leugrasz egy tetőről - mondtam. A viccek elrejtették a kellemetlen érzéseimet. - Tudod, ezt soha nem gyakoroltuk az edzéseiden. Mosolygott és elővett egy csomag kötszert, bekötni a bokámat, míg nem stabilizálódik. Aztán készített egy... - Egy zacskó fagyasztott borsó?

Dimitrij vállat volt és rátette a zacskót a bokámra. A hidegtől azonnal jobban éreztem magam. - Könnyebb, mint venni egy zacskó jeget. - Találékony vagy, Belikov. Mit tettél még félre? A többi zsákról kiderült, hogy takarókat és kaját tartalmaz. Szélesen rámosolyogtam, mikor megláttam, hogy szerzett nekem tejfölös sült krumplit és egy tábla csokit. Örültem, hogy eszébe jutottak ilyen apróságok rólam. A mosolyom eltűnt, amikor eszembe jutott egy másik probléma. - Nem vettél ruhákat, ugye? - Ruhákat? - kérdezte, mintha soha nem hallotta volna ezt a szót. Szakadt ruháim felé intettem. – Nem viselhetem ezt okáig. Mit fogok csinálni? Készítsek tógát takaróból? Olyan srác vagy, aki soha nem gondol ilyen dolgokra. - A sérülésekre és a túlélésre gondoltam. Az új ruha luxus. Nincs szükségünk ilyesmikre. - Még törlőkendőre sem? – kérdeztem ravaszul. Dimitrij megdermedt egy pillanatra, majd káromkodott. Mióta eljöttünk Mastranoéktól, nem kellett viselnie a kabátját – őszintén, amúgy sem volt rá szüksége – és otthagyta a harc közben. - Ne aggódj, elvtárs – csipkelődtem. – Van ott bőven, ahonnan ez jött. - Takarókat terített a sátor aljára és lefeküdt rájuk. Olyan kín volt az arcán, hogy az szinte komikus volt. Rajtaütések, golyók, bűnözők… nem probléma.Egy hiányzó törlőkendő. Válság. – Szerünk neked egy másikat – mondtam. – Nézd, megtaláltuk Jillt, tisztázzuk a nevem és megmentjük a világot. - Csak ennyi, ugye? - kérdezte, és mindketten nevetni kezdtünk. De amikor kinyúltam mellé, mindkettőnk arcáról eltűnt a mosoly. - Mit fogunk csinálni? - kérdeztem. Ma ez a legnépszerűbb kérdés. - Alszunk - mondta és kikapcsolta a zseblámpát. Holnap kapcsolatba lépünk Abe-el vagy Tashaval... valakivel. Adunk nekik esélyt, hogy kezeljék ezt és Jill oda kerül, ahova kell. Meglepett, hogy milyen halk volt a hangom, mikor megszólaltam. - Úgy érzem, nem sikerült. Olyan boldog voltam ott hátul. Azt hittem, lehetséges, de a semmiért volt. Minden munka a semmiért volt. - Semmiért? - kérdezte csodálkozva. - csodálkozva. - Amit csináltunk... nagyon fontos. Megtaláltad Lissa húgát. Egy másik Dragomirt. Nem hiszem, hogy teljesen érted a jelentőségét. Nem volt szionte semmi kiindulópontunk, de megpróbáltuk és sikerült. - És elvesztettem Viktor Dashkovot. Megint. - Nos, ami őt illeti, nem marad sokáig árnyékban. Olyan ember, aki mindig kézben tartja a dolgokat. Végül lépnie kell, és ha megteszi – elkapjuk. Újra elmosolyodtam, de tudtam, hogy Dimitrij nem látta. - És még azt hittem, én vagyok az optimista. - Fertőző - válaszolta. Aztán, meglepetésemre, keze megtalálta az enyémet a sötétben. Összekulcsolta az ujjainkat. -Jó voltál, Róza. Nagyon jó. Most aludj. Máshol nem érintkeztünk, de a keze az egész világot melegen tartotta. Tökéletes pillanat volt, mint a könyvtárban, de az ismerős kapcsolat és a megértés köztünk ragyogóbban égett, és ez jó érzés volt. Jó. Természetes. nem akartam aludni. Csak itt akartam lenni és élvezni, hogy vele vagyok. Nem vot csalás, döntöttem el, Adrianra gondolva. Csak élvezem ezt a közelséget.

Mégis, az alvás elengedhetetlen volt. Kidolgoztunk egy ütemtervet, ahol mindannyiunknak volt műszakunk. Dimitrij most ébren akart maradni, amíg én pihenek, és az volt az érzésem, ha nem akarnék aludni, akkor sem egyezne bele a műszakváltásba. Becsuktam a szemem és le kellett lassítsam a szívverésem. A fejem, mint egy hörcsögkerék, ami sehova sem vezet, megpróbálja kitalálni a követkető utat. Csak Jill jusson el a bíróságra. Csak Jill jusson el a bíróságra. Ez számított igazán. Kapcsolatba kell lépnünk valakivel, aki eléri Jillt. Dimitrij és én hazudunk egy kicsit és minden rendben lesz. - Hál' Istennek. Megpördültem és ráébredtem, hogy egy lélek-álomban vagyok. Visszatértem Sonya kertjébe, minden napos volt és színes, Sonya pedig egy székben ült, látszott, hogy vár valamire. - Attól féltem, egész éjjel fent leszel és gondolkodsz - folytatta. - Szeretném, ha én dönthetnék - válaszoltam, elindulva felé. Nem volt olyan nyugodt, mint azt egy álomban vártam volna, de legalább kapcsolat volt a külvilággal. A fekete-fehér ruhámat viseltem, de a valósággal ellentétben tiszta és ép volt. - Dimitrij úgy godolja, biztonságos helyen vagyunk – de ébren van, természetesen. - Természetesen. - Halványan szórakozottságot véltem felfedezni a tekintetében, de csak rövid ideig tartott. - Hol vagy? - kérdeztem. - Nem tartanak fogságban a testőrök? - Nem kaptak el - mondta önelégülten. - Te voltál a fő célpont és egy kis kényszer gondoskodott róla, hogy engem ne lássanak. Eljöttem... Utáltam elhagyni Emilyt, mégis eljöttem. Együttéreztem vele, de túl izgatott voltam Sonya szökése miatt. Jó hírek, végre. - De el tudod vinni Jillt a Bíróságra. Szabad vagy. Sonya úgy nézett rám, mintha franciául beszélnék. - Nem mehetek el Jill-ért. Összevontam a szemöldököm. - A sok biztonsági intézkedés miatt? - Rose, - mondta Sonya - Jill már nincs a testőrökkel. Viktor és Robert elvitték.

HUSZONHAT Fordította: Lissa

-MICSOCA - KIÁLTOTTAM, és még a madarak is elhallgattak az álmomban.Velük?Ez az oka amiért kihívták az őröket? Sonya nyugodtan ült,de most összeráncolta a szemöldökét. -Victor és Robert nem hívták az őröket.Miért tették volna? -Tekintettel arra.... mert megakartak szabadulni tőlem és Dimitritől. -Talán.mondta Sonya.De ők még mindig a házban voltak.Victornak ugyan úgy ki kelett jutnia a házból,mint nektek.Robert varázslata jutatta ki őket. -Akkor ki? A válasz ott volt az orrom előtt.Felnyögtem. -John és Emily.Tudhattam volna,hogy ez nem lesz olyan egyszerü.Ők túl könnyen befogadta a házukba egy szökevényt. -Valójában én azt hiszem hogy John tette.Emily tényleg hitt benne hogy ártatlan vagy,még ha az a helyzet nem is tetszett neki.És azt is gondolta,ha kihívja az őröket,azzal kihangsúlyozza Jill helyzetét,és azt nemakarta.De nem lennék meglepve,ha John tette volna.Azt hiszem azt hitte,hogy szivességet tesz neked ezzel. -És ez helyett elvesztette a mostohalányát,mondtam.De miért vitték el őt Robert és Victor?És hogy a pokolba tudott el vinni két öreg,egy fiatal lányt? Sonya vállat vont. -Valószínüleg erősebbek,mint amilyennek tünnek.És bübájt is használtak biztosan. -És ha erről van szó,miért? Nehéz meg mondani.De Victor hatalmat akar,és ellenőrzést.Az ő számára hasznos,hogy egy Dragomir van nála. Nekidőltem a fának. -Soha nem viszi el őt a bíróságra. -Meg kell találnunk őt.mondta Sonya.-Én képes lennék rá,ha elaludna. -Az álmába menni?mondtam.Most azonnal oda kellene menned.Meg kellene tudnod... -Már megpróbáltam.Ő nem alszik.Fogadni mernék,hogy próbálják fent tartani őt,éppen ez miatt.De én próbálom megtalálni őt. Ez nem volt tökéletes,de ez volt a legjobb amink most volt. -És mi van Sidneyvel és Mastranoékkal? -Sok kérdéssel szembesülnek majd. Sonya atca szomorú volt.Tudtam,hogy sajnálja mert el kellett jönnie az unokatestvérétől... Finoman megérintettem a karját.

-Semmi baj.Rendben lesznek.Most elsősorban segítenünk kell Jillnek. Bólintott. -Hogyan tartjuk a kapcsolatot?Nem várhatok mindig d.addig,amikor már aludni fogsz. Csend. -Talán sikerülne beszereznünk egy mobilt.Isten tudja,hogy szükségünk van rá.És hát... Miért nem jössz utánunk?Hol vagy amúgy? Eszembe jutott,hogy nem olyan jó ötlet ide hívni őt.De biztos voltam benne,hogy Sonya az egyik szövetségesünk,és ezen a ponton ő az egyetlen kapcsolatunk Jillel. -Sonya. Haboztam beszélni,mert nem voltam biztos benne.Vannak fontosabb problémáink,súlyosabbak mint ez,mint amire rá akarok kérdezni.Sőt,ez személyes volt. -Mire gondoltál akkor az autóban?Amikor azt mondtam,hogy meglátogatott a barátom az álmomban,te meglepettnek tüntél. Sonya sokáig tanulmányozott engem,azok a kék szemek mélyen belém néztek. -Az aurák sokat el mondanak,Rose.Én nagyon jó vagyok az olvasásukban.Sokkal jobb,mint a te barátaid.A lélek használók aurája mindig arany színü.A te aurád egyedi,mégha az szerint változik is,ahogy érzed magadat.Amikor egy ember szerelmes,azt látni lehet.Az auráik tündökölnek.[szerk.-fénylenek] A színek élénkek voltak... de nem úgy,mint azt elkébzelném,ha a barátoddal vagy.Természetesen,nem minden kapcsolat egyforma.Az embereknek külömböző szakaszai vannak.És én ezt el is fogadnám,de vannak kivételek. -Kivéte mit? -Kivéve,hogy ha Dimitrivel vagy,ragyog az aurád mint a napfény.És az övé szintén. Elmosolyodott,és én csak bámultam. -Téged ez meglep? -Én... mi szakítottunk.Együtt voltunk,de az átalakulása után azt mondta, hogy már nemakar engem.És én tovább léptem. Ebben az esetben éppen fogtam a kezét,és éreztem a teste melegét. -Ez az oka,amiért Adriannal vagyok.Elégedett vagyok vele. Ez az utóbbi mondat furán hangzott.Kit akartam becsapni?Sonyát vagy magamat? -A viselkedés és az érzések lehetnek külömbözőek.mondta,és a hangja nagyon hasonlított Dimitriéhez.Tökéletes.Terápia egy eszelős nőtől. -Nos,tegyük fel, hogy még mindig van itt valami... Én lemondtam pár héttel ezelőtt Dimitriről.Lehetséges,hogy még néhány érzés van bennem iránta. Lehetséges?Elgondolkodtam azon,milyen intenzív számomra a fizikai jelenléte.Az autóban,a könyvtárban,milyen érzés vele együtt dolgozni.És még néhány órával ezelőtt a vendégszobában... Sonyának volt képe nevetni. -Lehetséges?Két hét után?Rose,te annyira bölcs vagy néhány szempontból,és olyan fiatal másrészről. Utáltam,ha a koromat bírálják,de nem volt időm,hogy elkezdjek fülstölögni. -Oké,bármit.Még mindig érzek valamit,de nem iránta.Te nem láttad őt,amikor vissza változott.Borzalmas volt.Depressziós volt.Azt mondta,hogy soha többé nemakar látni,hogy soha többé nem fog már újra szeretni. -Igen,mink beszélgettünk erről.mondta.A depresszióról.Megértem.Miután striga volt... azt tettünk,amit tettünk.Nem éreztük az életet.Büntudatot érzünk,sötétséget,és rossz emlékeink

vannak.. megborzongott. -Te másképpen viselkedsz, mint ő.Azt hiszem,hogy te is szomorú vagy,de külömbözően.Mintha semmi sem történt volna.Minta visszakaptad volna régi önmagadat.Miért van ez a külömbség kettőtök között? -Ó,nekem is van büntudatom,azt elhiheted.Miután Robert vissza változtatott. Méreg volt a szavaiban ahogy kimondta a nevét. -Nemakartam elhagyni a házamat,vagy az ágyamat sem.Utáltam saját magamat azért,amit tettem.Azt kívántam hogy bárcsak meghalnék.Azután beszélt velem Dimitri.Azt mondta hogy a bün elkerülhetetlen.Az a tény,hogy ezeket érzem,bizonyítja nekem hogy már nem vagyok striga.Azt mondta,hogy kaptam egy második esélyt,és hogy nem dobhatom csak úgy el magamtól.Azt is mondta nekem,hogy neki sokáig tartott még megértette,és nemakarja,hogy elkövessem ugyanazokat a hibákat.Elmondta,hogy öleljem meg a szép dolgokat,és az embereket akit szeretek,mégha nehéz is lesz.Már néhány dolgot elvesztett örökre,de nem volt hajlandó mindent elengedni. -Ezeket mondta neked?Már nem vagyok benne biztos,hogy mit jelent a fele,ennek az egésznek. -Néha én sem.Mit mondtam,sokkal könnyebb mondani,mint megcsinálni,de még mindig azt gondolom,hogy gyorsabban segített talpra állni,mintha egyedül lettem volna.Hálás vagyok neki ezért.És ha kettőtökről,és az aurátokról van szó.. A kis mosoly visszatért az arcára.Nos,ki kell találnod.Én nem hiszek,a lelkitárs dologban.Szerintem nevetséges azt gondolni,hogy létezik egy ember,csak a te számodra.Mi van,ha a lelkitársad Zimbabwe-ban van?Mi van ha fiatalon meghalt?Azt hiszem,hogy nevetséges,hogy két lélek eggyé válhat.Meg kell tartanunk magunkat.De hiszek abban,hogy két lélek képes vonzani egymást.Látom a vonzalmat az auráikban.Látom ha szeretik egymást.És ezt látom benned,és Dimitriben.Rajtad áll,hogy mit kezdesz ezekkel az információkkal.-vagy hiszel-e bennük. -Semmi nyomás.motyogtam. Úgy nézett ki,mintha készülne befejezni az álmot,de aztán megállt,és egy szúrós pillantást küldött nekem. -Egy dologban azért légy óvatos,Rose.Az auráitok kapcsolódnak egymáshoz,de nem egyformák.Dimitriét egy kis sötétség hangsúlyozza ki,de az a traumától van.Az ő sötétsége bármelyik nap eltünhet.Te neked is van ott sötétség,de a tiéd nem tünik el. Megborzongtam. -Ez az miatt van,mert elveszem Lissától a sötétséget,ugye? -Igen.Sokat nem tudok erről,de az amit csinálsz-mégha segít is neki-de te nagy veszélyben vagy.A lélek megoszt minket,de bizonyos szempontból... Azt gondolom,hogy a lélekhasználók jobb helyzetben vannak,mint te.Nem mintha ez mindig nyilvánvaló lenne-tette hozzá ironikusan.De te?Nos,ha több sötétséget veszel el Lissától... Félek,hogy mi fog veled történni.Attól tartok,hogy elég egy szikra,és kirobban benned. -És mi történik akkor?kérdeztem. Lassan megrázta a fejét. -Nem tudom. Ezzel az álom eltünt.Vissza estem egy álmatlan álomba,bár a testem mintha tudta volna,hogy itt az ideje fel kelni.Körülöttem sötét volt,de mellettem hallottam Dimitri egyenletes lélegzését,és éreztem a teste melegét.Minden,amiről pár percel ezelőtt Sonyával

beszéltünk,visszatért a fejembe.Től sok volt.Nem tudtam,hol kezdjem el.És azt sem tudtam,hogy higyjek neki.Nem azok után,amit a normális életben láttam.A viselkedése más volt.Mélyen belélegeztem,és megpróbáltam testőrként beszélni,és nem úgy mint egy érzelmileg megviselt lány. -Itt az időd az alvásra,elvtárs. A hangja úgy hangzott a sötétségben,mint egy szép fény.. -Pihenhetsz még,ha szükséged van rá. -Nem,jól vagyok.mondtam neki.És emlékezz hogy nem vagy... -Tudom,tudom.Nevetett.Nem én vagyok a főnök. Ó,istenem.Most meg együtt viccelgetünk.Hiszek a lelkek vonzódásában.Eszembe jutott Sonya,és a látogatása a szerelmi életemről,de aztán Johnra gondoltam és az árulására,valamint Jillre. -Jól tettem,hogy megmondtam Sonyának, hogy hol vagyunk? Eltartott egy pillanatig,amíg válaszolt. Igen.Jól tetted.Szükségünk van a segítségére,ő meg tudja találni Jillt,Victorral és Robertal. Sóhajtottam. -Igazad van abban,hogy fel kell készülnünk arra,ami ránk vár. Abban a hatékony módban ahogy mondta,volt valami más.Hamarosan a légzése megnyugodott,aztán elaludt.Elképesztő volt,milyen kevés erőfeszítésébe telt,és elaludt.Természetesen,tanultuk hogyan kell aludnia egy testőrnek,mert nem tudtuk,mikor lesz rá szükségünk.Bámultam a sötétségbe,és hallgattam kintről a hangokat.Nekem volt egy tehetségem azonnal elaludni,de ébren kellett maradnom,aztán ellenőriztem Lissát.Eszembe jutott,mi történt.A bíróságon valaki megakarta ölni Lissát,és az őrök most elvitték Eddiet.Ahogy körül néztem az ő szemein keresztül,nem voltam meglepve,hogy az összes barátom együtt van.Egy félelmetes szobában voltak,ami úgy nézett ki,mint az ahol a szökésemről kérdezték őket.De ez nagyobb volt,ésj jó okkal. A helyiségben egy csomó ember volt.Adrian és Christian,Lissával álltak,és nem kellett hogy lássam az auráikat,hogy tudjam,ugyan olyan idegesek mint ő.Hans az íróasztal mögött állt,a kezét összeszorította,és a szemöldökét összeráncolta,amikor rájuk nézett.Lissával szemben,Eddie volt a falnál,testőrök figyelték őt.Mindketten feszültek voltak,készen a harcra.Rájöttem,hogy azt hitték,Eddie veszélyt jelent,ami nevetséges volt.Mégis úgy tünt,hogy Hansnak meg van a saját véleménye.Rámutatott a fényképre,ami az asztalon volt.Tett egy lépést előre,és Lissa látta hogy a fotón az a pasas van,aki megpróbálta megölni őt.Ez a kép valószínüleg már a halála után készült. -Megöltél egy morát,kiálltotta Hans.Hogy a fenében nem lehet ez probléma?Arra voltál képezve,hogy megvédd őket! -Igen,megtettem.mondta Eddie.Annyira nyugodt volt,hogy Junior Dimitrinek is lehetne hívni őt.Védtem őt.Mit számít hogy a veszély mora vagy striga? -Nincs bizonyítékunk a támadásról,mondta Hans. -Van három tanújuk!csattant fel Christian.Azt akarja mondani,hogy a tanuvallomásunk nem ér semmit? -Mint mondtam,ti a barátai vagytok,ezért a vallomásotok megkérdőjelezhető.Boldog lennék,hogy egy csomó őr lett volna körülöttetek,hogy tanúskodjanak. Lissa lassan lobbant.

-Volt ott.Eddie ott volt! -És nem volt más mód rá hogy megvédje magát,mint megölni?kérdezte Hans. Eddie nem válaszolt,és én tudtam,hogy azon a kérdésen gondolkodik,hogy tényleg hibázott vajon.Aztán megrázta a fejét. -Ha nem öltem volna meg,ő ölt volna meg engem. Hans sóhajtott,szemmel láthatóan fáradtan.Mérges voltam rá,de el kellett fogadnom,hogy ő csak a munkáját végzi.Fel vette a képet. -És egyikőtök sem látta azelőtt ezt a férfit? Lissa mégegyszer megnézte azt az arcot.Nem,nem ismerte őt a támadáskor sem,és most sem ismeri fel.Nem volt rajra igazán semmi figyelemre méltó.A többi barátaim is a fejüket rázták,és én éreztem ahogy Lissa rosszalja. -Igen?kérdezte Hans. -Én nem ismerem őt,mondta lassan. A gondolkodását megszakította a beszélgetés Joe-val. -Hogy nézett ki az a pasas?kérdezte Joe. -Általánosan,normálisan. Lissa hosszabban nézte a képet,és látott a kezén néhány heget.Felemelte a szemét,és Hansra nézett. -Én nem ismerem őt,ismételte.De azt hiszem,hogy ismerek valakit,aki igen.Van egy gondnok.Nos,egykori gondnok.A férfi,aki tanúskodott Rose ellen.Azt hiszem,hogy ezt a srácot már látta azelőtt.Érdekes üzleti kapcsolatuk van.Michael gondoskodott róla,hogy ne hagyja el a bíróságot. Adrian nem tünt boldognak,hogy arról a fickóról beszélnek,akit lefizetett az anyja. -Akkor lesz elég időnk kihallgatni őt. Hans összeszükítette a szemeit. -Ó,ha tudd valamit,beszélni fog. Élesen biccentett az ajtó felé,és az egyik őr aki Eddie-t figyelte,közelebb ment hozzá. -Keressétek meg azt a fickót.És küldjétek ide a vendégünket. A testőr bólintott,és kiment a helyiségből. -Milyen vendéget?kérdezte Lissa. -Nos,mondta Hans.Ez vicces,hogy említette Hathaway-t.Mert nemrég megtaláltuk őt. Lissa megmerevedett,és pánik futott át rajta.Megtalálták Rose-t?De hogyan?Abe biztosította őt,hogy biztonságban lesz azon a helyen,Nyugat Virginiában. -Őt és Belikovot Detroitban találtuk meg,ahol elraboltak egy lányt. -Ők sohasem.... Lisa megállt.-Azt mondja Detroitban? Hans bólintott,és figyelte a reakcióját. -Volt velük néhány ember.Némelyiküknek sikerült meglógnia,de egyet elkaptunk. -Kit raboltak el?kérdezte Christian.Az ő meglepetése nem volt hamis.Ő is azt hittem,hogy biztonságban el vagyok rejtve. -Mastrano,mondta Hans.Valami Mastrano-t. -Jill Mastranot?kiálltotta Lissa. -JailBait? [szerk.-nem tudtam lefordítani] kérdezte Adrian. Hans nyilvánvalóan nemértette ezt a becenevet,de nem volt esélye kérdezni,mert abban a pillanatban kinyitódott az ajtó.Három őr lépett be az ajtón,és velük együtt Sidney!

HUSZONHÉT Fordította: Nitty

ELTÁTOTTAM VOLNA A SZÁMAT, ha ott vagyok, mindenkinek sokkoló lehetett Sydney látványa, egy embert látni a Bíróság udvarában. Embereket, valójában, mert még két ember volt vele, egy férfi és egy nő. A férfi fiatal volt, csak egy kicsit volt idősebb Sydney-nél, a férfi szeme és haja sötét barna volt. A nő idősebb és mogorvább volt, tapasztaltan nézett ahogy Alberta szokott. A nőnek sötét bőre volt, de még így is látható volt számomra az aranyszínű tetoválása és a többiek is látták, ahogy minden alkimistán. Nyilvánvaló látszott, hogy az alkimisták nem voltak feldobódva. Az idős asszony nagyon jól leplezte ezt, de a szemeiből kiderült, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt. Sydney és a srác nem próbálták meg leplezni a félelmüket. Sydney már megszokhatta Dimitri és az én közelségünket, de ami azt illeti ő és a társai éppen most sétáltak be az oroszlán barlangjába. Nem csak az alkimisták érzeték magukat kellemetlenül. Amint beléptek a testőrök, eltekintve Eddie-től, fenyegetésként tekintettek rájuk. A szemük az emberekre szegeződött, úgy vizslatva őket, mintha Strigoi-k lennének. Bár úgy tűnt, hogy a testőrök sokkal kíváncsibbak, mint amennyire félnek. Lissa és én éltünk az emberek között, de Christian és Adrian keveset nagyon keveset érintkeztek velük, kivéve az etetőket. Látva az alkimistákat „a mi gyepünkön” még jobban fokozta a nagy cselszövést. Természetesen meglepett, hogy már is ott látom Sydney-t. Vagy nem volt gyors? Órák teltek el azóta, hogy mi megszöktünk Jill házából. Ahhoz még nem telt el elég idő, hogy levezessenek a Bíróságra, de ahhoz biztosan elég, hogy odarepüljenek. Sydney nem váltott ruhát mióta utoljára láttam és sötét árnyak voltak a szeme alatt. Éreztem, hogy nagyon jól tudja, hogy a vallatásnak még nincs vége. A rejtély az volt, hogy miért hozott magával más alkimistákat a kihallgatásra, ami arról szólt, hogy Eddie miért ölte meg az ismeretlen Morio-t? Két teljesen különböző kérdés. Lissa is ugyan ezekre a dolgokra gondolt. - Kik ezek az emberek? – kérdezte, habár neki volt egy nagyon jó sejtése, hogy Sydney ki. Elégszer hallotta a személyleírásomat Sydney-ról. Sydney vetett egy pillantást Lissa-ra és én gyanítottam, hogy ő szintén sejtette ki lehet Lissa. - Alkimisták – mondta Hans mogorván. – Tudjátok ez mit jelent? Lissa és a barátaim bólintottak. - Mit csináltak Eddie-vel és ki volt az a férfi, aki megtámadott? – kérdezte Lissa. - Talán nem is csináltak vele semmit. Talán igen – vonta meg a vállát Hans – De azt tudom, hogy valami furcsa dolog folyik itt, valami, amibe ti is benne vagytok, már csak azt kell

kitalálnom, hogy mi az. Ő – mutatott Sydney-re – Hathaway-yel volt Detroitban. És még mindig nem tudom elhinni ti nem tudtatok az egészről semmit se. Adrian keresztbe tette a karját és a falnak támaszkodott, tökéletes közömbös arcot vágott. - Hiddje már el, hogy nem tudunk semmit se ezekről az emberekről. Az alkimisták nem utálnak minket? – Adrian ironikus volt. Az egyetlen barátom volt, aki tudta, hogy nem vagyok nyugat Virginiában, de soha nem árulta volna el magát a viselkedésével. - Nekünk van egy szökött gyilkosunk, akivel foglalkoznunk kell és a szóban forgó egyén a bűntársa. – ez volt Hans ropogós válasza. Egy cáfolat volt Lissa nyelvén a bűnösségemmel kapcsolatosan, de az idősebbik alkimista hirtelen felugrott. - Nincs bizonyítékuk arra, hogy Miss Sage bűnrészes volt a bűncselekményben. Úgy gondolom ez nevetséges, hogy nem engedi, hogy had tegyük a dolgunkat és nem hagyja ezt az egészet. - Minden más esetben, lehetséges lenne, Miss Stanton – válaszolta Hans. Jeges volt köztük a levegő – de ez az ügy kicsit bonyolultabb, mint ahogy gondolja. A mi királynőnket meggyilkoltál. A feszültség tovább nőtt a testőrök és az alkimisták között. A kis csapta nem volt boldog, ahogy láttam. Azt jutatta eszembe, hogy ha még Sydney felettesei úgy is gondolják, hogy ő le is követett néhány bűncselekményt, akkor sem vallanák be a népemnek – ami azt jelenti, hogy Hans paranoiája nem eléggé megalapozott. - Tudod, hogy ki ez a hárman? – intett a barátaim felé. Sydney megrázta a fejét – Beszéltél valaha velük? - Nem. Sydney megfeszülten tanulmányozta Hans-t, miközben félelem csillogott a barna szemeiben. Nem voltam biztos, hogy ez Hans miatt van. Valójában neki egy csomó minden miatt kellett aggódnia, szeretett volna túl lenni az egészen és az esetleges büntetés, amit az alkimisták kiróhatnak rá. Aztán persze ott volt Abe. Technikailag ő volt az oka, hogy Sydney belekeveredett ebbe az egészbe. Sydney elmondta, hogy Abe zsarolta őt. Ez megszabadította a kampótól – de kiteszi magát Abe haragjának. - Én Rose-sal Szibériában találkoztam. - Igen, igen – mondta Hans – de hogyan segítettél megszökni neki itt? - Nekem semmi közön nem volt a szökéséhez – mondat Sydney. Ez félig igaz volt, azt hiszem – Rose keresett meg engem néhány nappal ezelőtt és kérte, hogy segítsek neki eljutni egy Detroit közelében lévő házhoz. Azt állította, hogy ártatlan és ez segítene neki, hogy bizonyítani tudja. - Az alkimisták tudtak róla, hogy Rose egy szökevény - mutatott rá Hans. – Mindenkinek elő volt írva, hogy óvakodjanak tőle. Te pedig felvállaltad, hogy segítesz neki. - Mikor először találkoztam Rose-sal, nem tűnt egy gyilkos alkatnak – úgy értem, eltekintve a megölt Strigoi-tól. Ami nem gyilkosság, ugye? – Sydney tett a megjegyzésébe egy kis alkimista megvetést. Ez nagyon jó húzás volt. – Szóval, mikor azt mondta, hogy ártatlan és ezt be is tudja bizonyítani, úgy döntöttem, hogy segítek neki. - Mi már beszéltünk erről Sydney-vel – minta kicsit ingerülten Stanton – és mi mondtuk neki, hogy amit csinált az ostobaság volt. Naiv megítélés. De ezzel nekünk kell foglalkoznunk, nem maguknak. Inkább a gyilkos szörnyetege miatt aggódjon. – a szavai

könnyedek voltak, mint egy szülő, aki hazaviszi Sydney-t és otthon kicsit megbünteti. Kételkedtem abban, hogy ez ilyen egyszerű lenne. - Kik voltak azok az emberek vele? – kérdezte Hans, figyelmem kívül hagyva Stanton-t. Sydney megvetése egyre inkább nőtt. - Az egyik az a srác volt… Dimitri Belikov. Tudjátok, aki meggyógyult. De azt nem tudom, hogy kik voltak a többiek. Még két srác volt és egy nő. Soha nem mutattak be minket egymásnak. – ez egy jól sikerült hazugság volt. Hamisítatlan undorral beszélt Dimitri-ről. Lissa mohón előre hajolt, mielőtt Hans megtehette volna. - Mi volt Detroitban? Hogyan tudta tisztázni magát Rose? Különösen Jill-lel? Hans nem örült, hogy Lissa félbeszakította, de biztos voltam benne, hogy tudni akar mindent Jill-ről és Detroitról. Hans nem mondott semmit, talán abban reménykedett, hogy kiderül valami és felszínre kerül egy kulcs fontosságú dolog. Sydney folytatta a játékot. Távolságtartó és hideg volt. - Fogalmam sincs. Az a Jill lány nem úgy tűnt, mint aki tud bármit is. Rose csak azt mondta, hogy segítség kell neki és Én segítettem. - Vakon? – kérdezte Hans – Te tényleg elvárod tőlem, hogy elhiggyem, hogy csak úgy megbíztál benne? - Ő az én – Sydney az ajkába harapott, sejtettem, hogy mit akart mondani – barátom Professzionálisan fordulat – nem volt minden hihető róla és én elképzeltem, ahogy, ha az alkimisták segítenek nektek felkutatni az igazi gyilkost. Ha beigazolódik Rose-ról, hogy gyilkos én átadtam volna át. És úgy gondoltam… úgy gondoltam, ha én leszek az, aki megoldja ezt a nagy problémát, akkor lesz egy jó pontom és előléptetnek. – Ez nagyon, nagyon jó hazugság volt. Egy ambiciózus lány próbálj javítani a karrierjén titokban. Nagyon jó. Nos, nem mindenkinek. Hans bólintott. - Ezt nem tudom lehinni neked. Az alkimista srác és egy lépést tett előrébb, aminek következtében az összes testőr ugrásra készen várt. - Ha Sydney ezt mondja, akkor az úgy is van. - Ő ugyan úgy heves volt és bizalmatlan, mint Statnton, de úgy tűnt nekem, hogy ez ennél több. Védelmező volt Sydney-vel szemben, számára inkább személyes ügy volt, mint sem szakmai. - Nyugalom Ian. – mondta Stanton, még mindig Hanson tartva a szemét. A lány nyugodtsága egyre jobban emlékeztetett engem Alberta-ra. Nem volt könnyű neki egy seregnyi testőrrel, de ezt nem mutatta ki. - Az nem számít, hogy hiszünk neki, vagy sem. A lényeg, hogy Miss Sage válaszolt a kérdéseikre. Mi befejeztük. - Jill szülei nem tudnak valamit? – kérdezte Lissa, még mindig sokkos állapotban a fejleményektől. Nem beszélve arról, hogy már elhagytam a hegyek közötti biztonságos kisvárost és itt volt még a misztikus próbálkozásom a nevem tisztázására. Nem hagyta nyugodni. Sydney Lissa-hoz fordult és gyakorlatilag úgy éreztem képes vagyok olvasni az Sydney gondolataiban. Tudta, hogy milyen közel állunk egymáshoz Lissa-val és szeretett volna vigaszt adni számára, de most nem volt rá mód. Nem tehette, míg ezek az emberek a szobában voltak. Elővigyázatos volt, amiért én se mondtam semmit Lissa-nak Jill-ről.

- Nem – mondat Sydney. – Csal elmentünk Jill szüleinak a házába és ott Rose annyit mondott Jill-nek, hogy vele kell mennie. Mastranso-ék se tudják, hogy miért. És amikor… amikor Rose elvitte őt, vagy Jill ment el vele. Valójában nem tudom, hogy mi történt. Az egész egy káosz lett. - Sem az alkimisták, sem a testőrség nem vitatta, hogy csak úgy elvittem Jill-t, ami miatt azt gondolom, hogy ez volt az a történet, amit bevettek, vagy is el tudtak elfogadni Jill szüleitől és Sydney-től is. Ez igazán kézenfekvő volt és még Jill eltűnését is megmagyarázza. Nem beszélve a Dragomir titokról, ami miatt Emily, most igazán boldog, hogy elhallgathatta. - Ez az – mondta Stanton. – Pontosan ez az amit mondtam korábban. Mennünk kell – mondta és az ajtó felé fordult, de a testőrök az útjába álltak. - Nem lehet – mondta Hans – ez egy nagyon komoly dolog és Miss Sage az egyetlen kapocs, a királynő gyilkosa és az emberrablás között. Stanton gúnyolódott és ekkor eszembe jutott, hogy Sydney egyszer azt mondta, hogy az alkimisták tudják a Morio-k jogi rendszere ostoba. - Nekem nem úgy tűnik, hogy Sydney a hasznukra lenne. De ne aggódjon, mi nem engedjük őt el. Írjon, ha még lenne kérdése. - Ez elfogadhatatlan – mondta Hans – Ő itt marad! Ian csatlakozott a másik alkimista az érveléshez. - Mi nem hagyunk itt senkit se magunk közül. Ismételten, egy furcsa érzés fogott el a fiúval kapcsolatosan. Bele volt zúgva Sydney-be és többet foglakozott ezzel az üggyel, mint csupán egy munkával. Lefagyott. - Akkor mindenki marad itt – mondta Hans – Nem okoz problémát. Mindenkinek tudunk biztosítani egy szobát. - Ez elfogadhatatlan. – arról, hogy Hans és az alkimista nő egy őrült vitába bonyolódtak. Nem hittem, hogy a vita vége verekedés lesz, de a többi testőr elővigyázatosságból körülvette őket. Ian szeme Sydney és Stanton között cikázott, de nem kapcsolódott be a veszekedésbe. Egyszer csak tekintete Hansra felé tévedt és nekitámaszkodott Hans az asztalának, amiről felemelte egy képet. Ez csak egy pillant volt, de Lissa észrevette. Közelebb lépett Ian-hez és Sydney-hez. Az egyik testőr észrevette a mozgolódást, de úgy vélte, hogy Lissa veszélytelen, ezért visszatért Stantotn-hoz. - Te ismered őt – mormolta Lissa, alacsony hangszínen tartva a hangját. Valójában ez a hangszín túl halk volt Ian-nek és Sydney-nek. Az ő fülük nem hallotta meg, amit a Morio-k és dhampir–ok igen. Lissa nyugtalanul körbenézett, nem akarta magára vonni a figyelmet. Kicsit megemelte a hangját. - Ismered őt? A srác a képen. Ian Lissa-t bámulta az arcán csodálat és óvatosság tükröződött. Furcsa volt a számra, hogy egy helyen tartózkodjon a vámpírokkal. És még akkor is ha Lissa az éjszaka sötét teremtménye volt, kétség nem fért hozzá, hogy milyen gyönyörű. - Ian – mondta Sydney halkan – Mi ez? – valami sürgető volt a hangjában. Ian beszédre nyitott a száját, de a „beszélgetés” a többiek között befejeződött és Sydney megint a figyelem középpontjába került és Ian pedig elfordult Lissa-tól. A kompromisszum, amire Hans és Stanton jutott szakasztott olyan volt, mint egy kompromisszum. Nem volt boldog tőle. Ez egy kis város volt, olyan 45 percre a bíróságtól és az alkimistáknak ott kellett maradniuk az őrökkel. Számomra ez úgy hangzott, mint egy házi

őrizet és Stanton arckifejezése is azt sugallta, hogy egyetértene ezzel. Azt hiszem, hogy azért egyezet bele, mert ez egy emberek lakta település volt. Mielőtt Hans elengedett volna mindenkit, még egy kérdést intézett a barátaimhoz, a szemei mindegyikük arcát tanulmányozni próbálta. - És valaki közületek ismeri ezt az alkimista lányt vagy találkozott vele valaha? Vagy tud valaki valamit arról, hogy összejátszott-e Hathaway –yel? Lissa és a többiek ismételten tagadtak és Hans-nak nem volt más választása, mint elfogadni a válaszokat. Mindenki elindult az ajtó felé, de Hans Eddie-t nem engedte el. - Te nem. Te itt maradsz, amíg a másik problémát nem rendezzük. Lissa zihált. - Mi? De ő … - Ne aggódj miattam – mondta Eddie egy kis mosollyal az ajkán – Minden rendben lesz. Csak vigyázz magadra. Lissa tétovázott, annak ellenére, hogy Christian a karjánál fogva húzta őt, hogy menjenek. Bár minden amellett szólt, hogy Eddie megvédte Lissa életét, ő még mindig megölt egy Morio-t. Ezt pedig nem lehetett félvállról venni. A testőröknek 100%-an meg kellett arról győződniük, hogy nem volt más választása, ahhoz, hogy kiadják őt. Lissa látva, hogy Eddie arca nyugodt és magabiztos, tudta, hogy tudja kezelni a helyzetet. - Köszönöm – mondta, miközben elindult kifele – köszönöm, hogy megmentetted az életem. Eddie válasza egy kis biccentés volt és Lissa kilépet a folyosóra, hogy megtalálja magát az egyre nagyobb káoszban. - Hol vannak? Ragaszkodom….ah. A barátaim és az alkimisták éppen kifelé tartottak egy testőrcsoport kíséretében. Eközben valaki belépett az folyosóra, megállt és feltartotta a testőröket. Az a valaki Abe volt. Bevetve a bizarr forgatókönyv minden egyes darabját nem egészen egy szívdobbanás alatt, a szemei úgy suhantak át Sydney-in és az alkimistákon, mintha még soha nem látta volna ezelőtt őket. Lissa szemein keresztül láttam Sydney-t halványan rémületét, de senki más nem vette észre. Rámosolygott Lissa-ra és őgyelegve kisétált vele. - Hát itt vagy. Szükségük van rád az utolsó uralkodói teszten. - És téged küldtek? – kérdezte Christian kételkedve. - Nos, önként jelentkeztem – válaszolta Abe – Hallottam volt néhány, ööö, izgalom. Gyilkosság, fanatikus vallásos emberek, kihallgatások és mindenféle olyan dolog, ami nagyon érdekel engem, tudod. Az alkimisták és az ő nem kívánt kíséretük ment az egyik úton mialatt Lissa és a barátaink a másikon haladtak tovább. Lissa hosszasan figyelte Sydney-t és Ian-t – én is – de tudtam, hogy ez így a legjobb, hogy ők követik Abe vezetését. Amint Lissa-ék hallótávolságon kívül került Abe arcáról eltűnt a kedves mosoly és a barátaim felé fordult. - Mi a fene történt? Mindenféle őrült sztorit hallottam. Néhányan azt mondták, hogy meghaltál. - Majdnem – mondta Lissa és elmesélte, hogy mi történt, kifejezve az aggodalmát Eddie miatt. - Minden rendben lesz vele. – mondta Abe elutasítóan. – Nekik nincs semmi bizonyítékuk, hogy bent tartsák őt. A legrosszabb, ami történhet, hogy ez rákerül a kartonjára. Lissa

megkönnyebbült Abe szavaitól, de én még mindig bűntudatot éreztem. Hálás voltam Eddienek azért amit tett. Azonban ő jó hírneve, így napról napra romlott. - Ő volt Sydney Sage – mondta Lissa – Én úgy tudtam, hogy Ők nyugat Virginiában vannak. Miért nem volt Rose-zal? - Ez – mondta Abe sötéten – egy nagyon jó kérdés. - Mert kétségkívül ők rabolták el Jill Monstrano-t Detroitban – mondta Christian. – Nagyon furcsa. De nem a legőrültebb dolog, amit szerintem Rose csinált. – Nagyra értékeltem Christian támogatását. Abe is meglepték az új fejlemények legalább annyira, mint a barátaimat. Ezek pedig csak a töredékei voltak a valódi történetnek. Abe arcán látszott, hogy mennyire dühös, nem szerette, ha lemaradt valamiről. Üdv a klubban öreg, gondoltam. Ez a helyzet kicsit elégedettséggel töltött el. Még nem felejtettem le, hogy senki nem mondta el a menekülésem tervét. A saját önelégültségem rövid ideig tartott, mert aggódtam Sydney miatt, hogy mi fog vele történni, most hogy Abe ott van. - Az a lány hazudott nekem – morogta. – minden nap az összes jelentés arról, hogy milyen csend és nyugalom van nyugat Virginiában. Kíváncsi vagyok, hogy valójában honnan küldték. Beszélnem kell vele. - Sok szerencsét – mondta Adrian, elővett egy cigarettát és meggyújtotta. Úgy látszik, a távollétemben, a randikkal kapcsolatos megállapodásunk, hogy ő leszokik és visszavesz a kicsapongásaiból, már nem volt érvényes. - Nem hiszem, hogy a cimborái, vagy a testőrök a közelébe fognak engedni. - Oh, meg fogom oldani – mondta Abe. – és remélem, hogy van mentsége. Sydney elrejtheti az igazságot a többi idióta elöl. De nekem el fogja mondani. Ekkor hitelen felmerült valami Lissa-ban. - Tudnál beszélni Ian-nel is. Az a srác az alkimistákkal. Ismeri a férfit a képen… őőő, úgy értem azt, akit Eddie megölt. - Ez biztos? – kérdezte Abe. - Igen – mondta Adrian meglepve mindnyájukat – Ian reakciói egyértelműek és a srác bele van esve Sydney-be. - Én is láttam. – mondta Lissa. - Sydney idegesnek tűnt – vonta össze a szemöldökét Adrian – Lehet, hogy az ő fajtájuk beveszi ezeket a maszlagokat. - Az hasznos is lehet. – merengett Abe – Te láttad a helyszínen azt a testőr, akivel a nővéreddel randevúzik? Ethan Moore-t, tudod? - Igen – Christian a név hallatán felnyögött – nem emlékszem rá. - Tasha elég tüzes, gondolom… – jegyezte meg Adrian. - Ez nem … – mondta Christian. - Ne légy már olyan ingerült – mondta Abe. – Ethan palotaőr. Ő ott volt a gyilkosság éjszakáján, az igen hasznos lehet számunkra, ha Tasha fent tudja tartani az érdeklődését. Christian megrázta a fejét. - Azok a testőrök, már tanúskodtak. Ez nem számít, mert Ethan elmondta amit tudott. - Az nem olyan biztos – mondta Abe. – Mindig vannak olyan dolgok, amelyek kimaradnak a hivatalos jegyzőkönyvből. Én biztos vagyok benne, hogy az összes testőrök kihallgatták szigorú szabályok szerint, és meg volt szabva, hogy mit mondhatnak el és mit nem – Abe felsőhajtott, még mindig nagyon szomorúnak tűnt, amiatt, hogy az események hirtelen

felborították a terveit. - Ha csak Sydney lenne olyan elragadó, hogy beszél vele a kihallgatáson kívül azon célból hogy megtudjam amire szükségem van. Megpróbálok átjutni azokon az alkimistákon és testőrökön, hogy elérjek Sydney-hez és megtudjam hol van Rose. Oh, de neked valóban el kell menned a harmadik tesztre, hercegnő. - Azt hittem, hogy ez csak egy hazugság volt, hogy kiszabadíts engem. – mondta Lissa. - Nem – mondta és útba igazította. A test abban az épületben volt, ahol az előző. – Maradjatok együtt, majd kaptok egy új testőrt. Ne hagyd el a szobádat, amíg Janine, vagy Ted meg nem érkezik. – Ted Abe egyik csatlósa volt. - Nincs több meglepetés szerű támadás. – Lissa vitatkozni akart, hogy ő minden bizonnyal nem marad a házi őrizetben, de úgy döntött, hogy jobb, ha enged Abe-nek. Abbe elsietett, Lissa pedig a fiúkhoz fordult. - A srác részeg – mondta Adrian. - Hibáztatod? – kérdezte Christian – Csak levesztette a tagságát a gonosz lángelmék klubjában. A ragyogó terve csődöt mondott, a lánya pedig letűnt, mikor azt hitte, hogy biztonságos helyen van. Adrian helyben maradt és hallgatott. - Remélem, hogy Rose jól van – sóhajtott Lissa és egy csomót érzett a gyomrában. Ezután nem beszéltek. Mikkor ők elértek a próba helyszínére, Lissa az második próba előttihez hasonló helyzettel találta megát szembe. Rengeteg nézelődő volt a terembe. A testőrök elállták az ajtókat. Több ember éljenezte a nevét, mint valaha, néhány, akik „közönséges” Morio-k voltak és néhányan, akik királyi családból származtak, akiknek jelöltjeik kiestek. Számos jelölt bukott el a félelem teszten. Lissa-t ismét bekísérték a szobába. Lüktetni kezdett a szíve, amikor ismét meglátta az öregasszonyt. Rémisztő emlékek jöttek elő? Nem látta a kelyhet, de ez még nem volt garancia arra, hogy biztonságban van. Nem volt a szobában szék, így Lissa megállt az öregasszonnyal szemben. - Üdvözlöm – mondta tiszteletteljesen Lissa. - Üdvözlöm – ismételte meg Lissa újra – örülök, hogy újra látom. A nő elmosolyodott kivillantva hézagos fogsorát. - Azt kétlem, de nagyon meggyőző volt. Politikus vénával vagy megáldva. - Kö…Köszönöm – mondta Lissa bizonytalanul, és nem tudván, hogy ez most bók, vagy sem – Mit szeretne, mit tegyek ezen a próbán? - Csak hallgass. Ez minden. Ez könnyű lesz - Az idős asszony Lissa-ra kacsintott és ő tudta, hogy ez nem lesz könnyű. – csak válaszolnod kell a kérdésemre. A helyes válaszra van szükség, hogy átmenj a teszten. Nem szórakozató. – úgy tűnt, hogy az utolsó szavakat, már csak magának mondta, mint sem Lissa-nak. - Rendben, - mondta Lissa nyugtalanul – kész vagyok. Az öreg asszony méregette Lissa-t és úgy tűnt, hogy tetszett, amit lát. - Íme: Mivel kell rendelkeznie egy királynőnek, hogy igazán irányítani tudja az embereit? Lissa elméje elsötétült egy pillanatra, majd egy rakás gondolat jelent meg a fejében. Becsületesség? Bölcsesség? Józanság? - Nem, ne válaszoljon – mondta az öregasszony és óvatosan nézte Lissa-t. – Még nem. Holnapig kapsz időt, hogy gondolkodj rajta. És holnap gyere vissza a válasszal. És… - az öreg asszon ismételten kacsintott – Jó szokáshoz híven erről nem beszélhetsz senkinek.

Lissa bólintott és megdörzsölte a kis tetoválást a csuklóján. Nem kérhet segítséget mástól. Lissa elhagyta a szobát, miközben folyamatosan a kérdésen járt az esze. Túl sok válasza van a kérdésre, ami jónak tűnik és ezek közül bármelyik lehet a helyes. Mozgolódás volt az én valóságomban és ez kirántott engem a fejéből. Arra számítottam, hogy Sonya jött be a sátorba, de nem, nem az volt, ami megragadta a figyelmem. Ez egy sokkal kisebb mozgás volt… és sokkal intenzívebb. Dimitri a karjaimban volt.

HUSZONNYOLC Fordította: Tizz

ELAKADT A LÉLEGZETEM. Volt takarónk, de a hőmérséklet még nyár közepén is lecsökkent éjszakára. Dimitrij álmában felém gurult, összagyűrte a takaróinkat és fejét a mellkasomon pihentette. Teste az enyém mellet, meleg és családias érzés volt, ráadásult kicsit meg is ölelt. Fáradtabb volt, mint gondoltam, jötte rá, ahogy néztem. Elvégre, ő az a fickó, akinek egyik szeme mindig nyitva van alvás közben is. De testőr volt, most meg a teste öntudatlanul is keres valmit... de mit? Csak a meleget? Engem? A francba. Miért nem kérdeztem meg Sonyától, amit akartam? Miért nem tudok egyszerűen Adrian barátnője és Dimitrij barátja lenni? Mert őszintén szólva, nem voltam túl jó benne. Próbaképp, félve, elhúzódta kicsit, egyik karomat Dimitrij köré fontam és közelebb húztam magamhoz. Tudtam, hogy kockázatos, mert felébreszthetem, megtörve a varázslatot. De szerencsére nem ébresztettem fel. Ha valaki, hát ő úgy nézett ki, mint akinek több pihenésre van szüksége. Érezni őt, mint... a karomban tartani... érzelmek kavalkádját szabadította fel bennem. Fájdalom és veszteség égett bennem. Ugyanakkor az, hogy a karomban tartottam. olyan volt, mintha egy kiszakított darab belőlem, ami fájt, már helyreállt volna. És eddig nem jöttem rá, hogy ez a darab hiányzik. Blokkoltam az egészet, míg Sonya szavai nem rázták fel bennem az élet törékeny elfogadását. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem ott Dimitrijjel. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy a felkelő nap megvilágítsa a sátor vásznát. Elég volt a fény ahhoz, hogy lássam Dimitrij arcának szép vonásait és hajának puhaságát, ahogy mellettem feküdt. Meg akartam érinteni a haját, érezni az ujjaim közt, mint régen. Persze buta vágy volt. A haja nem változott. Még mindig... késztetést éreztem, hogy megérintsem, végül engedtem a kísértésnek és finoman végigfuttattam az ujjaimat néhány kóbor hajtincsén. Sima volt és selymes, és ahogy megérinettem, végigfutott rajtam a hideg. És felébresztettem vele. Kinyíltak a szemei és azonnal éberen figyelni kezdett. Azt vártam, hogy elugrik tőlem, de ehelyett csak felmérte a helyzetet – és nem mozdult. Leengedtem a kezem, amelyik az arcán volt és tovább simogattam a haját. A szemünk be volt csukva, olyan sok minden játszódott le köztünk. Azokban a pillanatokban, amikor nem vele voltam a sátorban, futottunk azok elől, akik bűzözőknek gondoltak minket. Most nem kellett gyilkost keseni, nem kellett a striga-lét utáni traumát leküzdeni. Csak ő volt és én, és az érzések, amik olan sokáig égtek közöttünk. Amokor mégis megmozdult, nem ment el. Ehelyett felemelte a fejét és lenézett rám. csak néhány centi választott el minket és a szeme mindent elárult. Meg akart csókolni – és én is őt. Fölém hajolt, egyik kezével az arcom mellett támaszkodva. Készen álltam az ajkai érintésére

– szükségem volt rá – aztán megdermedt. Elhúzodott és felült, fusztráltam fújva, ahogy félrenézett. Én is felültem, a légzésem gyors és felületes. - M-mi a baj? - kérdeztem. Visszanézett rám. - Válassz. Sok a választási lehetőség. Végigfuttattam az egyik ujjamat a számon. Nagyon közel. Nagyon, nagyon közel. Tudom... tudom, hogy a dolgok megváltoztak. Tudom, hogy tévedtél. Tudom, hogy lehetnél újra szerelmes. Visszatért a maszk az arcára, ahogy válaszolt. - Ez nem a szerelmeről szól. Lejátszottam a fejemben az utolsó, tökéletes pillanatot, ahogy rám nézettm és ahogy a szívem dobogott. A pokolba is, Sonya azt állította, hogy köztünk van valami természetfeletti kapocs. - Ha nem a szerelemről szól, akkor miről? - kiáltottam fel. - Arról szól, hogy a helyes dolgot kell tenni - mondta halkan. A jó dolgot? A jó és rossz nem volt téma a Szt. Vlagyimirban. Nem voltam tizennyolc sem. A tanárom volt. Tudtuk, hogy Lissa testőrei leszünk és, hogy a teljes figyelmünket neki kell szenteljük. Ezek voltak az érveink akkoriban, hogy miért nem lehetünk együtt. De ezek már rég nem számítottak. Többet is kérdeztem volna tőle – ha valaki nem kaparászik az ajtónknál. Mindketten felugrottunk, a karókért nyúlva, amik az alvóhelyünk mellett voltak. Ösztönösen megragadtam a karómat, de tudtam, hogy nem striga van odakint. Az utóbbi időban, a strigák voltak a legkisebb gondunk. - Rose? Dimitrij? A hang alig hallható volt – de ismerős. Megnyugtattam magam, kihúztam a sátor bejáratát és kiderült, hogy Sonya térdel előtte. Mint mi, ő is a korábbi ruháját viselte, vörösesbarna haja kócos volt. Egyébként úgy látszott, sértetlenül megszökött az üldözői elől. Félreálltam, hogy bemászhasson. - Hangulatos - mondta körülpillantva. - Tietek a legtávolabb eső hely a kempingben. Nagyon sok ideg tartott, míg megtaláltam az autót, amit leírtál. - Hogy jutottál ide? - kérdeztem. Kacsintott. - Nem ti vagytok az egyetlenek, akik kocsit lopnak. Vagy, mint az én esetemben, "kölcsönvesznek". - Követtek? - kérdezte Dimitrij. Megint teljesen komoly volt, jele sem volt, mi történt néhány pillanattal ezelőtt. - Szerintem nem - mondta, és törökülésben leült. - Néhány testőr követett a környéken, de elvesztettem őket egy ideje. Legtöbbjüket, úgy tűnt, ti ketten jobban érdeklitek. - Képzeld csak el - motyogtam. - Kár, hogy Viktor elment – ő talán elsőbbbséget élvezett volna. - Ő nem ölt meg egy királynőt - mondta szomorúan. Végül meg kellett mondanunk neki, miértkörözték Viktort és, hogy ő volt az, Sonya érezte, aki visszavitette Lissát a Szt. Vlagyimirba. - Be van egy jó hírem: tudom, hogy hol vannak. - Hol? - kérdeztük Dimitrijjel kórusban. Egy kicsi, mindenttudó mosoly ült ki az ajkára. - Nyugat Michiganben - mondta. - A Bírósággal ellenkező irányba haladnak.

- Fenébe - motyogtam. Dimitrij és én délkeletre mentünk Ann Arbor-tól, átvágva Detroit külvárosát, keresztezve Ohio-t. Rossz irányba haladtunk. - De láttad Jill-t? Jól van? Sonya bólintott. - Jól. Fél, de jól. Elég tájékozódási pontot adott, azt hiszem, odatalálunk a motelhez. Elértem egy álomban néhány órával ezelőtt, amíg pihent. Viktor nem érzi jól magát. Lehet, hogy még mindig ott vannak. - Akkor most kell elindulnunk - mondta Dimitrij, azonnal akciókészen. - Ha ők elmennek onnan és Jill ébren lesz, nem tudunk vele kapcsolatba lépni. Elképesztő sebességgel pakoltunk össze. A bokám már jobban volt, de azért még mindig fájt. Látva, hogy sántítok, Sonya megállított, mielőtt beszálltunk volna a kocsiba. - Emeld fel. Sonya letérdelt, megvizsgálva bedagadt bokámat, ami jól látszott szakadt ruháimon keresztül. Vett egy mély lélegzetet, a kezét a bokámra tette majd elektromos energia nyilallt a lábamba hideg és meleg hullámokban. Amikor végzett és felállt, a duzzanat és a fájdalom eltűnt, mint a horzsolások a lábamról. Valószínűleg a fejemen lévő karcolások is. Olyan sokszor gyógyítottak már meg lélekkel, hogy azt hinnéd, tudom kezelni, de mindig meglepődöm kicsit. - Köszönöm - mondtam. - De nem kellett volna... nem kellett volna használnod a mágiádat... - Csúcsformában kell legyél - mondta. A tekintete elkószált rólam, a fákat kezdte bámulni. És a mágia... nos, nehéz nem használni. Valójában bűnösnek éreztem magam, amiért rajtam használja – és egyre közelebb kerül az őrülethez. Az, hogy Robert visszaváltoztatta, meggyógyította egy kicsit az agyát, és ezt ki kellett volna használnia. Nem ez volt a megfelelő idő egy előadásra, mégis, Dimitrij arckifejezése azt mondta, úgy a legjobb, ha visszanyerem az erőmet. Arra felé indultunk, ahol Sonya szerint Jill volt, és ezúttal olyan konkrétam megmondta az irányt, mintha ő találná ki, hova menjünk[szerk - tehát nem egy előre megadott helyre]. Nem bizonytalankodott, nem tettetett követelőző ígéreteket. Egyszer megálltunk új autót "szerezni" és vettünk egy térképet. Sonya infója érthető volt, Jilll egy Sturgis nevű városba vezetett minket. Míg ez Michigan nyugati részén volt, mi délen voltunk – nem is volt olyan messze, mint gondoltuk. Mindazonáltal Dimitrij végig 15 mérföld/óra sebességgel hajtott. - Ott - mondta Sonya, miközben behajtottunk Sturgis belvárosába – ami nem úgy nézett ki, mint egy belváros. A közeli mellékutcában láttunk egy szerény motelt. - Ez az, amit mondott. A Sunshine Motel. Dimitrij megállt a rengeteg épület mögött és mindannyian ott ültünk, néztük a motel, ami nem nézett ki annyira vidámnak, mint ahogy azt a neve mutatja. Feltételeztem, hogy hozzám hasonlóan a többiek is azt próbálják kitalálni, hogyan közelítsük meg. Jill álma ide vezetet, de Sonyának nem volt semmi más infója, ami segíthet megtalálni a szobáját – ha még mindig itt vannak. Biztosan nem akarták, hogy lenyomozzák őket az igazi nevük alapján. Épp azt akartam javasolni, hogy csak sétáljunk az ajtó felé, remélve, hogy Sonya megérzi Robertet, amikor hirtelen előremutatott. - Az a kocsijuk - mondta. - Még itt vannak. Hát persze. A CR-V volt, amit Jill-ék házánál hagytunk. Beszélj a karmáról. Elvettem Viktor kulcsait, ő pedig lenyúlta a miénket. Egyikünk sem gondolt erre a menekülést követő káoszban.

- Hanyag - mosrmolta Dimitrij, elgondolkodva összevont szemekkel. - Kocsit kellett volna cserélniük. - Az Sydney-é - mutattam rá. - Technikailag nem lopott, szóval nincs rajta a rendőrségi listákon. Külömben is, valami azt súgta, Viktor és Robert olyan vérprofik, mint csak kevés ember. Különben is, csomó lopott kocsi van a Középnyugaton. Dimitrij bólintott, mintha bókoltam volna neki. - Bármi is volt az okuk, segítettek nekünk. - Hogy találjuk meg őket? - kérdezte Sonya. Épp az aura tervet akartam javasolni, de elvetettem. Robert ugyanabban a pillanatban megtalálná Sonyát, fegyelmeztetve őket az ittlétünkre. Plusz, amikor megtaláljuk a testvéreket, valószínűleg harcolnunk kell. Egy motelben ez ránk vonhatja a figyelmet. Ez a parkoló távol volt a főúttól. - Várunk - mondtam. - Hihetetlen, hogy ilyen sokáig maradtak egy helyen. Ha volt bármi értelme, akkor is hamarosan elmennek. Egyetértek - mondta Dimitrij, elkapva a pillantásomat. Lelkek szinkronban. Az emlék a majdnem-csókunkról visszatért, de gyorsan elhesegettem, attól tartva, hogy az arcom elárul. Sok embert könnyű megvédeni. Nincs hely a menekülésre. - Ez igaz volt. A motel egyik oldala volt csak nyitott, a másikon betonfal volt. A közelben nem volt sok épület. Dimitrij a legtávolabbi helyre parkolt, ami teljes rálátást biztosított számunkra a motel kijáratára – de minket félig elrejtett. Megfontoltan ültünk az autóban, de Dimitrijjel úgy döntöttünk, kint kéne várnunk, mert így több a mozgásterünk. Sonyát benthagytuk. Ő nem tudott harcolni. Ahogy Dimitrijjel a kocsi mögött álltunk, egy lombos juharfa árnyékában, tisztában lettem a közelségével és az ádáz harcos álláspontjával. Lehet, hogy hiányolta a kabátját, de tetszett, hogy anélkül láthatom. - Nem feltételezem, - mondtam halkan - hogy folytatjuk a reggeli beszélgetésünket. Dimitrij a CR-V-re szegezte a pillantását, mintha arra törekedne, hogy Jill és a testvérek materializálódnak benne. Nem tudott becsapni. Azt akarta elkerülni, hogy rám kelljen néznie. - Nincs miről beszélni. - Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Tulajdonképpen fej vagy írás volt aközött, hogy "Nem tudom, miről akarsz beszélni." Dimitrij sóhajtott. - De, - folytattam - van miről beszélni. Például, hogy majden megcsókoltál. És mit értesz az alatt, hogy "a helyes dolog"? Csend. - Meg akartál csókolni! - nehezemre esett nem kiabálni. - Láttam. - Csak mert akarunk valamit, az nem jelenti azt, hogy helyes is. - Amit mondtam... igaz, ugye? Tudsz szeretni, ugye? Tisztában vagyok vele, hogy mióta visszaváltoztál nem igazán gondolkoztál rajta. Valószínűleg nem. De a dolgok változnak. Újra önmagad vagy. Dimitrij oldalról rámpillantott. - Igen. A dolgok változnak... de van, ami nem. - Oké, Mr. Enigma. Ez nem segít megérteni a "helyes dolog" megjegyzésed. Az arca frusztrált lett. - Rose, sok rossz dolgot tettem, a legtöbbet soha nem tudom helyrehozni vagy ssoha nem talál megváltásra. Az egyetlen választásom, ha vissza akarom kapni az életemet, hogy haladok előre, megállítom a gonoszt és valami jót teszek. És az nem

helyes, hogy elveszem egy másik ember barátnőjét, egy emberét, akit kedvelek és tisztelek. Autókat lopok. Betörök házakba. De vannak határok, amiket nem lépek át, nem számít, mit... A motel hátsó ajtaja kinyílt, figyelemre késztetve minket. Nem csoda, hogy a szerelmi életem romokban hever, amikor a legmélyebb és legintimebb pillanatokat mindig megszakítja valamilyen szörnyű helyzet. Igazságos volt, mert soha nem gondoltam, hogy ez így jön egymás után: Mi nem helyes abban, hogy elveszem egy másik ember barátnőjét, egy emberét, akit kedvelek és tisztelek. De most másik dráma élvezett elsőbbséget. Viktor lépett ki, mögötte Robert és Jill haladt. Félig azt vártam, hogy megkötözik Jill-t és meglepődtem, hogy ilyen nyugodtam ment velük. Túl nyugdta, jöttem rá. Ez nem volt természetes. Volt valami robotszerű a mozdulataiban: kényszerítették. - Kényszer - mondta Dimitrij elismerően. - Menj Viktorért. Enyém Robert. Bólintottam. - Jill el tud majd futni, amint megszakad a kényszer. Remélem. - Nem akartam, hogy csatlakozzon a harchoz, mert tudtam, hogy több kárt okozna, mint hasznot. Amúgy is, elég hamar el fogjuk intézni őket. Szerencsére senki nem volt a közelben. Még mindig kora reggel volt. Dimitrij és én kiugrottunk az árnyékból és pillanantok alatt átszeltük a parkolót. Két egészséges dampyr könnyen kiüt két morát egy nap. De ravaszak voltak, mert már vártak minket. A perifériámból még láttam, hogy Dimitrij, mint egy isten, verekszik hevesen és megállíthatatlanul. Aztán Viktorra koncentráltam, teljes súlyommal rá ugrottam és a földre löktem. Keményen az aszfaltra zuhant, leszorítottam és bevertem neki az öklömmel, mire az orra elkezdett vérezni. - Szép volt - zihálta. - Már hosszú ideje meg akartam tenni - morogtam. Viktor mosolygott a fájdalom és a vér ellenére. - Hát persze, hogy meg akartad. Azt hittem, Belikov a vadabb, de igazából te vagy, ugye? Állatias vagy, önkontroll nélkül, nem hallgatsz az érvelésre, csak harcolsz és ölsz. Megmarkoltam az ingét és fölé hajoltam. - Én? Nem én kínoztam meg Lissát a saját javamra. Nem én kényszerítettem a lányomat, hogy változzon strigává. És holtbiztos, hogy nem én raboltam el egy tizenöt éves lányt! Undorom láttán dühítően mosolygott. - Jill értékes, Rose. Nagyon, nagyon értékes. Fogalmad sincs, mennyire. - Nem egy tárgy, amit manipulálhatsz! - kiabáltam. - Ő egy – ááá! A talaj hirtelen felgyűrődött alattam, egy mini földrengés alakult ki kötülöttünk. Az aszfalt felpúposodott, segítve Viktort, hogy le tudjon lökni magáról. Nem volt erős lökés, könnyen meg tudtam volna tartani az egyensúlyomat, ha a föld nem fodrozódik körülöttem, mint az óceán hullámai, amik engem csapkodnak. Viktor föld mágiát használt, befolyásolva a területet, ahol álltam. A meglepetés halk kiáltásai azt mondták, mások is érezték egy kicsit, de a varázslat világosan rám koncentrálódott. Azért nem következmények nélkül. Viktor egy öreg ember volt – egy öreg ember, akit most az aszfaltra löktem és megütöttem. A fájdalom és a kimerültség erőt vettek rajta, és nehéz légzése alapján arra következtettem, hatalmas erejű mágiája miatt – valami olyan, amit még sosem láttam egy földhasználótól – minden csepp ereje elhagyta.

Egy jó ütés. Erre volt szükségem. Egy jó ütés leterítené és véget vetne a küzdelemnek. Csak én voltam az, akit leterítettek. Szó szerint. Az én személyes földrengésem volt a legjobb, sikerült beütnöm a térdeimet.[szerk - ez elég hülyén hangzik, de nem igazán értettem] Még mindig abban a hülye ruhában voltam, ami azt jelenti, hogy a gyógyult lábam újra tele lett karcolásokkal. És mikor eleste, az aszfalt emelkedni kezdett körülöttem. Rájöttem, hogy Viktor be akar zárni egy kőbörtönbe. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. - Minden erőlködés a semmiért - zihálta Viktor, miközben a verejték folyt le az arcán. Számodra nem lesz jó vége. Az igazi erő az elmében van. A ravaszságban. Azzal, hogy irányítom Jillian-t, irányítom Vasziliszát. Vasziliszával irányítom a Dragomirokat – és a morákat. Ez a hatalom. Ez az erő. Az önelégült szóáradatának legnagyobb része csak átment rajtam. De egy rész megmaradt: Azzal, hogy irányítom Jillian-t, irányítom Vasziliszát. Lissa. Nem hagyhattam, hogy bántsa. Nem hagyhattam, hogy felhasználja. Ami azt illeti, nem hagyhattam, hogy Jill-t felhasználja. Kaptam Lissától egy chotkit, amin egy kereszt volt, átmenet egy karkötő és egy rózsafűzér között. Egy Dragir örökség volt, azoknak ajándékozták, akik a családot védték. Ez volt az én feladatom: megvédeni a Dragomirokat. A régi testőr mantra csengett a fülemben. Ők az elsők. Képességeim birtokában, felmértem a föld remegését és megpróbáltam megállni rajta. Sikerült, bár gyakorlatilag táncoltam a parkolóban. És ahogy Viktort néztem, eszembe jutott Sonya figyelmeztetése: a katalizátor. A szikra, ami megvilágítaná a sötétséget, amit Lissától vettem el. Ránéztem, és a szemében láttam életem összes problémáját. De ez így teljesen pontos volt? Nem, nem egészen. De bántotta a legjobb barátnőmet – majdnem megölte. Játszott Dimitrijjel és velem, bonyolította amúgy is rendetlen kapcsolatunkat. Próbált másokat irányítani. Mikor lesz vége? Mikor áll le benne a gonosz? Mindent vörösben és feketében láttam. Hallottam egy hangot, ami engem hív – Sonyáét, azt hiszem. De ebben a pillanatban semmi más nem számított, csak Viktor és a gyűlöletem iránta. Ráugrottam, dühtől és adrenalintól vezérelve, a rengés epicentrumára érkezve, ami azzal fenyegetett, hogy ledönt a lábamról. Még egyszer rávetettem magam, de ledőltünk a földre. Pozíciót váltottunk és elértük a betonfalat – épp csak annyi erővel, mintha egy strigát löktem volna neki. A feje hátrabicsaklott az ütközéstől. Hallottam egy furcsa, repedésszerű hangot és Viktor a földre roskadt. Azonnal lehajoltam, megragadtam a karját és megráztam. - Állj fel! - sikítottam. - Állj fel és harcolj velem! - De nem számított, mennyire ráztam vagy kiabáltam vele, nem állt fel. Meg sem mozdult. Karok ragadtam meg, próbáltak elhúzni rőle. - Rose... Rose! Állj. Hagyd abba! - Figyelmen kívül hagytam a hangot és a kezeket. Minden haragommal és erőmmel azt akartam, – nem, szükségem volt rá – hogy Viktor szembenézzen velem egyszer és mindenkorra. Hirtelen furcsa érzés kúszott végig az egész bőrömön. Hagyd békén. Nem akartam, de fél másodpercre ésszerű ötletnek tűnt. Engedtem a szorításomon, majd azok a kezek elengedtek engem. Felocsúdtam a ködből, és rájöttem, mi történt. Aki visszarántott, Sonya volt és egy kis kényszert használt rajtam, hogy engedjem el Viktort. Elég nagy volt a hatalma ahhoz, hogy ne kelljen szemkontaktust használnia. Visszatartott, de tudnia kellett, hogy hiábavaló erőfeszítés. - Meg kellett állítanom - mondtam, vonakodva az érintésétől[Sonyáétól]. - Fizetnie kellett. Újra érte nyúltam[Victorért]. Sonya fizikailag próbált visszatartani szavak helyett. - Rose, fizetett! Meghalt. Nem látod? Halott. Viktor meghalt.

Nem, nem láttam – először nem. Őrült megszállottságomban csak azt láttam, hogy harcolnom kell vele. Aztán Sonya szavai áttörtek hozzám. Amikor megragadtam Viktort, éreztem a teste puhaságát, hajlékonyságát. Láttam a kifejezéstelen tekintetét, amint a... semmit nézni. Az őrült, kavargó érzelmek elhalványultak bennem, sokknak adva át a helyüket. A szorításom lazult, ahogy ránéztem és megértettem, amit Sonya mondott. Megértettem, mit tettem. Aztán egy szörnyű hangot hallottam. A halk siránkozás áttörte a fagyott rémületet a fejemben. A hang iránya felé pilantottam és láttam, hogy Dimitrij és Robert leálltak. Dimitrij könnyedén tartotta Robert hátracsavart kezét, de a mora mindent megpróbált, – sikertelenül – hogy kiszabaduljon. Jill a közelben állt, nyugtalanul és zavartan nézve minket. - Viktor! Viktor! Robert könyörgését tompította a zokogása és a hasztalan erőfeszítésem, hogy visszahozzam[felkeltsem?] Viktort. A tekintetemet visszakényszerítettem az előttem lévő testre, alig hittem el, amit az imént tettem. A testőrök reakcióját tekintve, amikor arról beszéltek, hogy Eddie megölt egy morát, azt hittem, őrültek, de most keztem megérteni őket. Egy olyan szörnyeteg, mint egy striga, egy dolog volt. De egy ember élete, egy emberé, akit... - Vigyétek innen! Sonya olyan közel volt hozzám, hogy váratlan felkiáltásától összerezzentem. Eddig térdelt, de most felugrott, Dimitrij felé fordulva. - Vigyétek innen! Olyan gyorsan, ahogy csak tudod! Dimitrij meglepetten nézett, de Sonya határozott hangja cselekvésre késztette. Elkezdte húzni Robertet. Néhány pillanattal később Dimitrij egyszerűen úgy döntött, hogy átdobja a válla fölött és a földre hajítja. Már vártam a tiltakozó kiáltásokat, de Robert elcsendesedett. Szemei Viktor testén – a tekintete olyan éles, úgy koncentrált, hogy úgy tűnt, lyukat égethet bárkibe. Sonya a testvérek közé vetette magát és testével eltakarta Viktort. - Vigyétek innen! - ismételte. - Megpróbálja visszahozni Viktort. Árnyékcsókolta lesz! Még mindig zavaros és ideges voltam, megdöbbentett, amit tettem, de a veszély, amire figyelmeztetett, keményen megcsapott. Robert nem tudta elengedni, ezért vissza akrta hozni Viktort. A testvérek anélkül is veszélyesek voltak, hogy kialakult volna köztük egy kötelék. Viktor nem szabadott tudnia megidézni a szellemeket, mint nekem. Halottnak kellett maradnia. - Nem kell megérintenie a testet? - kérdeztem. - Hogy befejezze a kötelék kialakítását, igen. De most tonnányi szellemet idézett meg, hogy hozzák vissza Viktor lelkét és tartsák itt - magyarázta. Amikor Dimitrij és Robert eltűntek, Sonya megkért, hogy segítsek neki elvinni a testet. Túl sok zajt keltettünk, csoda, hogy még senki nem jött ki. Jill csatlakozott hozzánk, én pedig anélkül mozogtam, hogy igazából tudatában lettem volna, mit csinálok. Sonya megtalálta a CR-V kulcsait Viktornál és lehajtotta a hátsóülést, növelve a csomagtartót. Beszálltunk, mindhárman próbáltuk elkerülni a látványt. Hangokat hallottunk, az emberek jöttek megnézni, mi történt. Nem tudom, milyen sokáig voltunk a parkolóban, csak azt reméltem, nem kutatják át az autókat. Őszintén? Volt néhány összefüggő gondolatom. Nem voltam dühös, de a fejemben teljes összevisszaság volt. Nem tudtam leragadni semmi konkrétnál. Rosszul éreztem magam, csak követtem Sonya utasításait, csendben maradtam és próbáltam nem Viktor testét nézni.

Még azután is, hogy a hangok eltűntek, Sonya a kocsiban tartott minket. Végül vett egy mély lélegzetet és rám nézett. - Rose? - Nem válaszoltam azonnal. - Rose? - Igen? - kérdeztem rekedten. A hangja megynyugtató és rávevő volt. Megint úgy éreztem, mintha valami felkúszna a bőrömön és kérne valamire. - Meg kell nézd a halottat. Nyisd ki a szemed. A halottat? Nem. Az elmém kikerült az irányításom alól, de azt tudtam, hogy a szellemeket idehívni rossz ötlet lenne. - Nem tudom. - De igen - mondta. - Segytek. Kérlek. Nem tudtam ellenállni a kényszernek. Bővítettem az érzékeimet, hagytam leomlani a falakat magam körül. A falat, ami távol tartott a halottaktól és a szellemektől, amik körülvettek. Pillanatokon belül áttetsző arcok jelentek meg előttem, néhány olyan volt, mint a normális emberek, néhány pedig kísérteties. Kinyitották a szájukat, beszélni akartak, de nem tudtak. - Mit látsz? - kérdezte Sonya. - Lelkeket - suttogtam. - Látod Viktort? Megnéztem az arcokat, hátha látok valaki, akit ismerek. - Nem. - Küldd el őket - mondta. - Emeld vissza a falat. Próbáltam azt tenni, amit mondott, de nehéz volt. Nem volt meg hozzá az akaraterőm. Külső segítséget éreztem és rájöttem, hogy Sonya még mindig kényszerít. Nem tudta eltűntetni a szellemeket, de a támogatás és elkötelezettség érzése erősebbé tett. Visszaszorítottam a nyugtalan holtakat. - Akkor elment - mondta Sonya. - Vagy a világi halottak közé kerül vagy nyugtalan szellemként vándorol. Függetlenül ettől minden szála az élettől elszakadt. Nem térhet vissza az élők közé. - Jillhez fordult - Menj el Dimitrij-ért. - Nem tudom, hol van - mondta Jill riadtan. Sonya elmosolyodott, de nem nyitotta ki a szemét. - Közel, biztos vagyok benne. És figyel. Kezdj el sétálni a motel körül vagy a házak között, mindegy. Meg fog találni. Jill elment, nem volt szükség a kényszerre. Amint elment, a kezembe temettem az arcomat. - Oh, Istenem. Oh, Istenem. Eddig tagadtam, de most mát igaz: gyilkos vagyok. - Még ne gondolj erre - mondta Sonya. A dologhoz való hozzáállása szinte megnyugtató volt. Majdnem. Könnyebb mondani, mint megtenni. - A bűntudattal foglalkozzunk később. Először a testtől kell megszabadulni. Kiynitottam a szemem és kényszerítettem magam, hogy nézzek Viktorra. Hányinger tört rám és az őrült érzések kikerültek az irányításom alól. Zordan felnevettem. - Igen. A test. Bárcsak Sydney itt lenne. Nekünk nincs semmilyen mágikus bájitalunk. A nap nem pusztítja el. Furcsa, nem: A strigákat nehezebb megölni... nehezebb megölni, de könnyebb eltakarítani. - Újra felnevettem, mert volt valami ismerős a zavarodottságomban... olyan volt, mint az Adriannal eltöltött furcsa pillanatok egyike. Vagy amikor a lélek Lissát lehúzta. - Így van, nem? - kérdeztem Sonyát. - Te figyelmeztettél... figyelmeztettél az árvízre. Lissa megszökött a lélek elől, de végül velem vereséget szenvedett... mint Anna... mint az álom... oh, Istenem. Ez az álom, igaz? De én nem akarok felébredni... Sonya engem bámult, tágra nyílt, kék szemmel... rémülten? Gúnyosan? Riadtan? Felém nyúlt és megfogta a kezemet. - Maradj velem, Rose. Visszaszorítjuk őket. Minketten meghökkentünk, amikor kopogtattak az ablakon, aztán Dimitrij és Jill beszálltak.

- Haol van Robert? - kérdezte Sonya. Dimitrij lenézett Viktorra, majd rögtön elfordította a fejét. - Eszméletlen, a sarkon lévő bokrok mögé rejtettem. - Bájos - mondta Sonya. - Szerinted okos dolog volt? Elengedi őt? Megvonta a vállát. - Úgy gondoltam, nem fogok egy eszméletlen fickót cipelni a karomban. valójában... igen, azt hiszem, itt kéne hagynunk. Fel fog ébredni. Ő nem szökevény. És Viktor nélkül... nos, nem veszélytelen. De kevésbé ártalmas. Nem ráncigáljatjuk mindenhova magunkkal. Megint nevettem, és ez a nevetés hisztérikus és zavarodott volt. - Eszméletlen. Hát persze. Hát persze. Meg tudod csinálni. Meg tudod tenni a helyes dolgot. Én nem. - Lenéztem Viktorra. - "Állat", azt mondta. Ő jó volt. Nem túl jó érvelés... - Magam köré fontam a karomat és a körmömet olyan mélyen belemélyesztettem, hogy kiserkent a vér. A fizikai fájdalom eltűnteti a mentálisat. Hogy mondta Lissa mindig? Dimitrij rám bámult, aztán Sonya felé fordult. - Mi a baja? - követelte. Láttam már, hogy kockáztatja az életét újra és újra, de eddig soha nem láttam igazából félni. - Lélek - mondta Sonya. - Sokáig nyomta és nyomta... és sikerült visszaszorítania. De az várt rá. Mindig vár... - A homlokát ráncolta, aztán észrevett egy az enyémhez hasonló hangot. Odafordult Jillhez. - Az ezüst? Jill lenézett a szív alakú medálra a nyakában. - Azt hiszem, igen. - Megkaphatom? Jill kikapcsola a nyakláncot és odaadta Sonyának. Sonya a tenyere közt tartotta, aztán lehunyta a szemét egy pillanatra, hozzáérintve az ajkait. Néhány pillanattal később kinyitotta a szemeit és a medált ádtadta nekem. - Vedd fel. Ahogy megérintettem, a bőröm futcsán bizseregni kezdett. - A szív... - Dimitrijre néztem, ahogy felvettem a nyakláncot. - Emlékszel? "Hol a szív?" kérdezted. És itt van. Itt... Abbahagytam. A világ hirtelen élesebbnek látszott. A zavart gondolataim újra pörögni kezdtek, lett néhány racionálisabb. Bámultam a társaimat – az élőket – és most láttam őket valójában. Megérintettem a medált. - Ez egy gyógyító varázslat. Sonya bólintott. - Nem tudom, hogy az elménél is működik-e. Nem hiszem, hogy tartós megoldás lenne... de ezzel és a saját akaratoddal jól leszel egy darabig. Próbáltam nem az utolsó szavakra összpontosítani. Egy darabig. Ehelyett megpróbáltam érzékelni a világot magam körül. A testet megam előtt. - Mit tettem? - suttogtam. Jill körém fönta a karját, de Dimitrij válaszolt. - Amit tenned kellett.

HUSZONKILENC Fordította: Lissa

Az események amik ezután következtek,homályossá váltak.Sonya a tapintását a lélekben tartotta,de ez nem zavart engem.Túlságosan sokkban voltam még ahhoz,hogy ezen gondolkodjak.Előre ültettek engemet,olyan távol Victor testétől,amilyen távol az lehetséges volt.Dimitri vitt minket valahova.Nem tudom hová,mert nem figyeltem rá-hol temették el ő és Sonya a testet.Nem mondták hogy csinálták,csak annyit hogy el van intézve.Nem kérdeztem a részleteket.Aztán elindultunk vissza a bíróságra.Dimitri és Sonya elmondták a lehetőségeimet.Mivel a nevem még mindig nem volt tisztázva,ezért Sonyának kellett Jillt a bíróságra vinnie.Jill megkérdezte,hogy hívhatna-e a szüleinek,szólni hogy rendben van,de éreztem,hogy Dimitri ezt kockázatosnak tartja.Sonya azt mondta,hogy megpróbál belépni Emily álmába,és Jill ettől sokkal jobban érezte magát.Az utazás során sikerült ellenőriznem Lissát.Rá öszpontosítottam,és ez elterelte a figyelmemet a büntudatról,és az ürességről amit éreztem.Amikor Lissával voltam,nem voltam önmagam,és ez volt a legnagyobb kívánságom,ami csak teljesülhetett.Nemakartam önmagam lenni.De ez nem volt ideális az ő számára sem.Úgy érezte,hogy csak egy lépésre van attól,hogy megtudja ki ölte meg Tatiánát.Joe-a gondnok,bevalotta hogy Daniella lefizette őt,és azt is elismerte,hogy az nap éjszaka mintha nem lett volna önmaga.De ez semmi esetben nem az a bizonyíték volt,ami megmentett volna engem... Lissának és Ambrose-nak volt egy levele,amiben valaki megfenyegette Tatiánát,írja hogy nem ért egyet a testőrök koráról szóló törvénnyel,és úgy gondolta,hogy ez a törvény túl gyenge.A levél durván volt megírva,de az a ki írta nagyon neheztelhetett a királynőre.Természetesen voltak ott más motívumok is a gyilkosságra.Mocskos játékok Ambose-al,Blake-val és más férfiakkal.És ott volt Daniella Ivaskova,aki lefizette a gondnokot... És ott volt Lissa utolsó teszte.Egy kérdés.Kérdés,amelyre úgy tünt,hogy annyi válasz van ,és mégis csak egy a helyes közülük.Milyennek kellett lennie egy királynőnek,hogy az emberek kövessék,és hallgassanak rá?Bizonyos szempontól,nehezebb volt mint a korábbi tesztek.Azok a hatalomról szóltak.Ez a saját értelmiségéről szólt.Nem kelett semilyen tüzt csinálnia.Nem kellett szembe néznie a saját félelmeivel.... Utálta,hogy ilyen komolyan vette ezta rejtélyt.Most igazán nem kellene stresszelnie.Az élet egyszerübb lenne,ha megtudnánk vásárolni az időt.Alig ment végig az utcákon anélkül,hogy az emberek utána ne kiabálnák hogy Dragon,vagy a Dragomirok újjászületése... Boldog volt,hogy voltak rajongói. De legjobban az bosszantotta,hogy a régi törvények miatt nem szavazhatott.És még itt volt a kora is.Sokkal fiatalabb volt,mint a riválisai.Ki akarná,hogy a trónon egy gyerek üljön?De a csodálói talán máshogy gondolták... ők mindig éjjeneztek neki.A kor nem számított.A

moráknak szükségük van a fiatal vérre.És arra is szükségük van,hogy módosítják a szavazati jogokat.Az sem volt meglepő,hogy az ellenfelei kapcsolatba hozták egy gyilkossal.De ő ezt másképpen vette fel. -Annyira fáradt vagyok ettől.mondta Lissa,Christiannak amikor már újra a szobában voltak.Ez volt az egyetlen menedékük.Feküdt az ágyban,a karjai között.Az anyám ott volt,és őrt állt. -Ez a királyi dolog szörnyü ötlet volt. Christian megsimogatta a haját. -Nem az.Abe azt mondta,hogy a választásokat elhalasztották.És nem számít,hogy panaszkodsz,tudom,hogy büszke vagy arra,amit tettél,és hogy ilyen messzire eljutottál. Ez igaz volt...A tesztek miatt a jelöltek száma a felére csökkent.Már csak öten maradtak.Ariana Szelská volt ez egyik közülük,valamint Daniella unokatestvére Rufus Tarus,Lissa volt a harmadik,aztán Marcus Lazar,és Mario Conta aki befejezte a csoportot.Ronald Ozera nem bírta.. Az anyám beszélni kezdett. -Még soha nem láttam ehhez foghatót-ez hihetetlen,hogy mekkora támagatást kaptál.A tanács és a többi tagja,sok érelmet kapott a tövény változtatás miatt.Az a gondolat tartja őket vissza,hogy ténleg nyerhetsz.Szóval most csak vitatkoznak és vitatkoznak. Lissa megdermedt. Hogyan hogy megnyerni... Ez igazán,nem lehetséges,ugye?Ariana fogja menyerni,ugye? A győzelem soha nem volt a része ennek az őrült tervenek,és most,amikor a nyomás még nagyobb,így az egyetlen cél az volt,hogy Ariana jusson a trónra.Ami Lissát illeti,ő úgy gondolta,hogy a többi jelölt nem mutatott fel semilyen olyan ígéretet,ami a morák életkörülményein javítana.Arianának nyernie kell. -Mondanám,hogy igen.Mondta Janine,a hangában büszkeséggel.Ariana ragyogó,és illetékes,a legtöbb ember ezt tudja.Ő sem szeretné azt a törvényt a korról. A gondolatra,hogy megrövidítik a dhampyr koráról szóló törvényt,Lissa gyomra ugrott egyet. -Istenem,remélem hogy megnyeri.Nem nyerhet valaki más,aki mindent elront. A kopogás az ajtón felébresztette anyámban a testőri ösztönöket,de aztán Lissa azt mondta: -Adrian az. -Nos,mormogta Christian.Legalább a mostani időzítése jobb,mint a multkori. A barátom lépett be,cigaretta füstel és alkohol szaggal körülvéve. -Ébredjetek emberek!mondta.Nagyon elégedettnek tünt magával.-Látogatóba megyünk. Lissa zavartan felült. -Miről beszélsz? -Én Blake-vel többet nem találkozom,figyelmeztette Christian. -Én és ti,mondta Adrian.Valami jobb dolgunk lesz volt.Valami vonzóbb.Emlékeztek,hogy mennyire kíváncsiak voltatok,hogy mennyire álltak közel egymáshoz Grent és Serena?Hát úgy néz ki,hogy megtudjuk kérdezni tőle.Megtaláltam őt.És igen.Szivesen. Az anyám összevonta a szemöldökét. -Úgy hallottam hogy Serenát elküldték tanítani egy iskolába.Valahova a Keleti partokra,azt hiszem. -Ő ott is volt,de vissza jött,hogy segítsen a választásoknál.A bejárati kapunál dolgozik. Lissa és Christian összenéztek. -Beszélnünk kell vele,mondta Lissa izgatottan.Tudhatja,hogy kiket tanított Grant titokban.

-De az nem jelenti azt,hogy az egyikük ölte meg Tatiánát.figyelmeztette az anyám. Lissa bólintott. -Nem,de van ott valami összefüggés.És ha Ambrose levele igaz... Most ott van?A kapu előtt? -Igen,mondta Adrian. -Akkor menjünk.Lissa felkelt és elérte a cipőjét. -Biztos vagy benne?kérdezte Christian.Tudod mi várhat oda kint. Lissa habozott.Késő este volt a morák számára,de ez nem azt jelentette,hogy mindenki ágyban van már.-különösen a kapunál... De a nevem tisztára mosása túl fontos volt.Szóval Lissa döntött. -Igen.Menjünk. A barátaim elindultak,anyámmal együtt.A bíróságot oszlopok vették körül,ezért majdnem úgy nézett ott ki,mint egy elit iskolában.A fémes vaskapu a bejáratnál nyitva volt,de mindig volt ott pár őr. -Ne feszengj.mondta Christian.Te egy királynő jelölt vagy.Megérdemled.Te vagy az utolsó Dragomir.Királyi jogokkal rendelkezel. Lissa egy értetlen pillantást adott neki,amikor hallotta a hangjában a vadságot.Megfordult a rajongóihoz,akik a kapuban álltak,és integetve rájuk mosolygott.Vedd komolyan,mondta magának.Ne hozz szégyent a családodra. Végül kiderült hogy elég könnyen oda jutottak Serenához.Anyu beszélt röviden az egyik őrrel.Emlékeztette Lissa pozíciójára,és felajánlotta,hogy egy időre átveszi Serena helyét. Serena már régen felépült a srtiga támadásból.Úgy a korombeli lehetett,szőke haj,és gyönyörü volt.Láthatóan meglepte,hogy az egykori védencét látja. -Hercegnő,mondta és fentartotta a formalitást.Miben segíthetek magának? Lissa elhúzta Serenát a hangoktól,és az őröktől. -Hívhatsz Lissának,hiszen tudod.Te tanítottál,hogyan kell párnába szúrni a karót. Serena rámosolygott. -A dolgok megváltoztak.Most te lehetsz a következő királynőnk. Lissa vigyorgott. -Nem valószínü.Különösen azért,mert fogalmam sincs róla,hogyan fejtsem meg azt a rejtélyt,gondolta.De nekem szükségem van a segítségedre.Te és Grant,egy csomó időt töltöttetek együtt.Elmondta neked,hogy morákat tanít harcolni,beleértve Tatiánát is?Vagy valami titkos harci edzésről? Serena hárította a tekintetét. -Nem beszélhetek erről senkivel.Ráadásul neki el sem szabadott volna ezt mondania nekem. Lissa megragadta a karját. -El kell nekem mondanod amit tudsz.... Bármit.... Kik edzettek.... Hogyan érezték magukat.... Kik jártak sikerrel.... Akármit. Serena elsápadt. -Nem tehetem,mondta.Ez mind titokban történt.Királya parancsra. -A nagynéném halott,mondta Adrian.És te magad mondtad,hogy akár a leendő királynőről beszélhetünk. Serena tétovázott,aztán vett egy mély levegőt. -Tudok adni egy listát a nevekkel.Emlékszem rájuk,de fogalmam sincs,milyen jól csinálták. Lissa megszorította a kezét.

-Köszönöm,köszönöm szépen. Serena fájdalmasan nézett rá.Ők mindig az első helyen voltak... -Később kell hogy találkozzunk.Most itt van rám szükségük. Serena vissza ment a helyére,és az anyám pedig Lissáékhoz.Ami engem illet,én visszatértem a saját valóságomba,vissza az autóba,ami éppen megállt.Pislogtam,és körül néztem.Egy másik hotel. -Mi történt? -Megállunk,mondta Dimitri.Pihenned kell. -Nem,Nincs rá szükségem.Tovább kell mennünk a bíróságra.Jillnek még a választások előtt ott kell lennie. Dimitri rám nézett. -Te most Lissával voltál?Hamarosan szavazni fognak? -Nem.Ismertem el. -Akkoe pihenhetsz egy kicsit. -Jól vagyok,mondtam.De ezek a bolondok nem figyeltek oda rám.Kivenni egy szobát nem volt olyan egyszerü,mert egyikünknél sem volt hitelkártya.Ezért Sonya mágiát használt a recepciósnál,és hamarosan már két szoba foglalásunk volt. -Hagyjatok egyedül vele beszélni.Mondta Dimitri,Sonyának.Meg tudom csinálni. -Légy óvatos.figyelmeztette Sonya.Most elég törékeny. -Hé ti,én még mindig itt vagyok!mondtam. Sonya megfogta Jill kezét,és amásik szobába vitte őt. -Gyere,szerezzünk szobaszervízt. Dimitri kinyitotta a másik ajtót,és várakozóan nézett rám.Sóhajtva követtem,és leültem az ágyra összefont karokkal.Ez a szoba százszor szebb volt,mint Nyugat-Virginiában. -Kaphatok szobaszervízt? Odahúzott egy széket,aztán leült velem szembe,mindössze pár méterre tőlem. -Beszélnünk kell arról,ami Victorral történt. -Nincs miről beszélni,mondtam komoran.Tényleg gyilkos vagyok,mindenki azt mondja,hogy az vagyok.Nem számít,hogy az Victor volt.Hidegvérrel megöltem őt. -Aligha hideg vérrel. -A pokolba is.Nem.Sírtam.A terv az volt,hogy megállítjuk Robertet,hogy vissza szerezzük Jillt.Megállítani.Victor nem volt fenyegetés a számomra.Csak egy öregember volt,az Istenért. -Fenyegetésnek tünt,mondta Dimitri Mágiát használt rajtad. Megráztam a fejem,és a eltakartam a kezemmel az arcomat. -Nem ölt volna meg.Még csak el sem kapott.Hagynom kelett hogy el menjen,de az helyett a betonfalnak dobtam őt.Számomra ő nem volt ellenfél.Öregember volt.Megöltem egy öregembert.Igaz hogy öncélú volt,de nemakartam hogy meghaljon.Elakartam kapni őt.Azt akartam,hogy az élete további részét börtönben töltse le,mint egy bünöző.Élve,Dimitri. Furcsának tünt hogy így éreztem,amikor utáltam Victort.De ez igaz volt:Nem volt tisztességes küzdelem.Gondolkodás nélkül cselekedtem.A kébzésem mindig is arra tanított hogy szörnyetegeket öljek.A becsület számomra nem jelentett valami sokat,de most hirtelen nagyon sokat jelent. -Nem volt becsületes,hogy megöltem őt. -Sonya azt mondta,hogy nem a te hibád volt,mondta Dimitri,és a hangja még mindig gyengéd

volt,amitől rosszabul éreztem magamat.Azt szerettem volna ha kioktat,és megerőssíti a büntudatomat.Azt akartam,hogy az a kritikus oktató legyen. -Azt mondta,hogy a lélek tehet róla. -Az lehet... Elhallgattam.Soha nemértettem meg igazán Lissát.... azt hiszem abban a legrosszabb pillanatban.De amikor ránéztem Victorra,a legrosszabb dolgot láttam a világon... meg kellett állítanom.Ez helytelen dolog volt,és ő ezt nemérdemelte meg.Nem volt esélye. -Nem voltál önmagad,Rose.Nem a te hibád volt.A lélek erős,és mi nemértjük meg.És szörnyü dolgokra képes.Ez nem ellenőrizhető. Felemeltem a szemem. -Erőssebbnek kellett volna lennem.Ez olyan...Azok a gondolatok.... Az a rettenetes érzés... Erőssebbnek kellett volna lennem.Gyenge voltam. Dimitri megnyugtató szavakat mondott nekem. -Nem vagy legyőzhetetlen,mondta végül.Egyikünk sem várja el tőled hogy ... -Én igen. Amit tettem... Nyeltem egyet.Amit tettem az megbocsájthatatlan. A szemei sokkosan néztek rám. -Ez őrültség,Rose.Nem büntetheted magadat valamiért amiről nem tehetsz. -Igen?És akkor te mindig még miért ... Abbahagytam,mert megakartam vádolni Dimitrit azzal,hogy büntette magát.Kivétel... Ő már nem büntette magát.Már nemérezte bünösnek magát,azért amit akkor csinált,amikor striga volt?Biztos voltam benne.Valahogy az ellenőrzése alá vette a dolgokat,apránként... -Mikor?Mikor változott meg benned ez a dolog?Mikor jöttél rá,hogy újra élhetsz? -Nem vagyok benne biztos.Mégha meg is lepte a kérdésem,nem mutatta.Amikor Abe és Lissa eljöttek utánam,készen álltam,hogy ha megkérnek,elszökö,veled.Aztán minnél többet gondoltam rá,annál inkább rájöttem,hogy ez inkább személyes.Nem tudtam elviselni a gondolatot,hogy az egész életemet egy cellában élem le.Az helytelen lett volna.Senkinek nem szabadna így élnie,elvágva a világtól.Aztán rájöttem,hogy valójában én tehetek róla.... a saját választásom szerint.Én vágtam el magamat a világtól... büntudattal.Kaptam egy második esélyt élni,de én eldobtam magamtól.Még mindig zavart voltam és tele bánattal,de hallani újra dobogni a szívedet,különleges alkalom volt.Hallotál már korábban is beszélni engem erről.Folytatta.Értékelni az érzéseim apró részleteit.És minnél inkább folytattuk az utunkat,annál inkább emlékeztem,hogy ki vagyok valójában.Nem csak harcos vagyok.Harcolni egyszerü.Éppen ezért harcolunk.... Donovan az utcán... Megborzongott.Ez volt az a pillanat,amikor át léphettem volna egy harcosból,valakivé,aki értelmetlenül öl,de te megmentettél engem,Rose.Ez volt a fordulópont.Megmentettél,ugyan úgy mint Lissát.El kellett ezt fogadnom.Szépséget,szerelmet,becsületet. -Akkor megkellene értened engem,mondtam keserüen.Te magad mondtad:becsület.Ez fontos.Mindketten tudjuk,hogy azt tesszük.Én elvesztettem kint a parkolóan,amikor megöltem egy ártatlant. -És én százakat öltem meg,mondta határozottan.Több ártatlan embert,mint amilyen Victor Daskov volt. -Ez nem ugyan az.Te nem segíthettél.Az érzelmeim a felszínre tüntek.Miért ismételjük meg ugyanazkat a hibákat újra és újra? -Mert nem megy máshogyan.Te sem tudtál segíteni.A türelme megtört.- A büntudat.Búsulj,de menj tovább.Ne engedd hogy megsemmisítsen téged.Bocsáss meg saját magadnak.

Talpra ugrottam.Lehajoltam,így aztán szemtől,szembe voltunk. -Bocsáss meg magadnak?Ez az,amit akarsz?Te,és minden ember? Sikerült bólogatnia. -Akkor mond meg nekem.Mond azt hogy fojtsam el az önhibáztatást,és hogy élveznem kell az életet,és így tovább.... De mivan veled?A szíved mélyén megbocsájtottál saját magadnak?Én már mondtam neked régen,hogy megbocsájtottam,ami Szibériában történt,de mivan veled?Te szintén megtetted? -Én csak mondtam? -Nem,ez nem ugyanaz.Te azt mondtad nekem,hogy bocsájtsak meg,és menjek tovább.De te magad sem teszed meg.Képmutató vagy,elvtárs.Vagy mindketten bünösek vagyunk,vagy egyikünksem.Válasz. Szintén felállt,és fentről nézett le rám. -Ez nem olyan egyszerü. Nem voltam hajlandó hagyni megfélelmíteni magamat. -Ez egyszerü.Ugyanolyanok vagyunk.Még Sonya is mondta.Mindig is egyformák voltunk.Magasabb szinten vagyunk,mint mindenki más. Dimitrij összevonta a szemöldökét. -Sonya?Neki miköze van ehhez? -Azt mondta hogy a mi auráink ragyognak.Azt mondta,hogy egymás körül fénylenek.Azt mondta,hogy ez azt jeleni,hogy még mindig szeretsz engem és vonzódunk....sóhajtottam,majd elfordultam.Nem tudom.Nem kellett volna ezt mondanom.Nem kellett volna bele mennem ebbe az aura dologba.Oda mentem az ablakhoz,és a hideg falhoz támasztottam a fejemet,megpróbáltam eldönteni hogy mit tegyek.Nem hagyhatom.Vagy mégis?Csak tudtam,hogy tovább kell élnem az életemet. -Ha megtudtam volna állítani,motyogtam.Ha semmit nem csinálok,akkor az még rosszabb lesz.Több jó dolgot fogok csinálni,és így túlélem.Folytatni fogom a harcot,és védeni másokat. -Mit mondasz?kérdezte Dimitri. -Én csak annyit mondtam... hogy megbocsájtok magamnak.Ez nem azt jelenti,hogy minden tökéletes,de ez a kezdet.Ki tudja.Talán az a kirobbanásom a parkolóban,kihúzott belőlem némi sötétséget.Sonyának igaza volt,a kirobbanás szélén voltam,csak egy szikrára volt szükségem. -Valami másban is igaza volt.mondta Dimirti,hosszú szünet után.Aztán megfordultam. -És miben?kérdeztem. -Hogy még mindig szeretlek. Azzal az egy mondattal,megváltoztatta számomra az egész univerziumot.Az idő lelassult.A hangja és a szeme volt számomra a világ.Ez nem volt igaz.Ez nem valós.Semmi ebből nem lehet valódi.Úgy tünt mintha álmodnék.Ellenáltam a késztetésnek,hogy lehunyjam a szememet... De aztán rájöttem,hogy ez a valóság.Ez az élet. -Mi-Mióta?Végre sikerült megkérdeznem. -Mindig.A hangja tiszta volt.Tagadtam,amikor átalakultam.Nem volt másnak helye a szívemben,a büntudaton kívül.Mindenekelőtt,bünösnek éreztem magamat az miatt,amit veled tettem,és ahogy kényszerítettelek.Szóval inkább visszautasítottalak,hogy biztonságban legyél.Aztán a szívem végre kezdett elfogadni más érzéseket is.És minden visszatért.Minden,amit irántad éreztem.Soha nem hagyták el az érzéseim irántad a

szívemet,csak rejtve voltak bennem,addig,amíg nem álltam rá készen.És akkor... Ott volt a fordulópont.Rád néztem.... és láttam a jóságot,hitet,és a reményt.Ez azért van,mert te annyira szép vagy.Annyira,annyira szép. -Akkor nem a hajam volt az.mondtam,és nem is tudom,hogy abban a pillanatban hogy tudtam viccelni. -Nem,mondta halkan.A hajad nagyon szép volt.Most is szép.Te már akkor csodálatos voltál,amikor először találkoztunk.Mindig is tiszta voltál,tele energiával,és most is magad felett önkontrolod.Te vagy a legcsodálatosabb nő,akit valaha ismertem,és örülök hogy az életem során szerethetlek.Sajnálom,hogy elvesztettelek.Elgondolkodóan nézett.-Mindent oda adnék a világon azért,hogy vissza mehessek az időben.Szeretnék a karjaidba esni,rögtön azután,amikor Lissa megmentett.Szeretném az életemet veled eltölteni.De már túl késő,én én ezt természetesen elfogadtam. -Miért.... miért van túl késő? Dimitri szemei szomorúak voltak. -Adrian miatt.Mert tovább léptél.Nem,halgass végig,mondta ezzel félbeszakítva a tiltakozásomat.Jogot volt hozzá,azok után,ahogy veled viselkedtem.És jobban mint bármi mást,azt szeretném ha boldog lennél,miután tisztáztad a nevedet.Te magad mondtad,hogy Adrian boldoggá tesz tégedet.Azt mondtad,hogy szereted őt. -De... éppen most mondtad hogy szeretsz engem.Hogy velem akarsz lenni.A szavaim nagyon ügyetlenek voltak.Oda mentem hozzá,és feszültség vett körül minket.Az elmúlt hét folyamán Dimitrivel sok romantikus pillanatom volt.De én... még mindig?Mit jelent a szerelem?Igazából?Virágok,csokoládék,és költészet?Vagy ez valami más?Az volt,amikor befejezted a másik viccét?Vagy az volt,amikor valakit olyan jól ismertek,hogy azonnal megértitek.... hogy ugyanazon a véleményen vagytok?Egész héten azt állítottam,hogy a szerelmem Dimitri iránt halványul.De igazából nagyobb és nagyobb volt.Én nem is vettem észre,hogy ez történik.De én komolyan gondoltam:Szeretem Adriant.Nehéz volt elkébzelni az életemet nélküle,de a saját szavaim árultak el engem.Ez vicces volt.De Dimitri tökéletesen megért...De néhány dolog ebből nem volt igaz.Adrian király volt.A tudása,és a humora fontos része volt az életemnek.De ha veszélyben lenne?Ugyan úgy kockáztatnámérte az életemet,mint Lissáért.Próbálkozott.Miattam jobb ember akart lenni.... De nem maga miatt tette. De most itt voltam.Dimitri előtt és a sötét szemei előtt álltam,amit annyira szerettem.A mellére tettem a kezemet,és éreztem ahogy ver a szíve,talán egy kicsit gyorsabban,mint máskor.A melegség szétterjedt az ujjaimon.Kinyúlt,és megragadta a csuklómat,de nem vette le a kezemet.A vonalak,a szép arcán feszültek voltak.De most már láttam.Láttam a szerelmét irántam.Ez annyira nyilvánvaló volt. -Már rég meg kellett volna tenned.Már rég elkelett volna nekem mondanod.Szeretlek.Soha nem felejtettelek el.Ezt tudnod kellene.A lélegzete megállt,amikor azt mondtam hogy ''szeretlek'',és láttam ahogy küzd saját magával. -Most már nem tudok rajta változtatni.Nem,hogy itt van Adrian.mondta,ahogy tartotta szorosan a kezemet az ujjai között.Komolyan gondolom.Én nem vagyok az a srác,Rose.Én nem vagyok az a fickó,aki el veszi más férfi nőjét.Most kérlek.Hagyjuk annyiban.Ne tedd még nehezebbé. Figyelmenkivül hagytam a kérését.A szabad kezemmel jobban megérintettem őt.

-Én nem tartozom hozzá,mondtam halkan,hátradőltem hogy tisztán láthassam az arcát,oly sok érzelem volt rajta.Annyi konfluktus.Ahogy a szíve próbál dönteni a jó és a rossz közül. -Én nem tartozom senkihez.Szabad döntéseket hozok. -De most Adriannal vagy,mondta Dimitri. -De neked lettem szánva. És hirtelen minden eltünt.Leestek a falak,és minden érzés,amit eddig elfolytottam magamban,felszínre jött.Magamhoz húztam őt,és megcsókoltam.Ezt a csókot nem azzal fejeztem be,hogy megütöttem.A karjat körém fonta,és az ágyhoz vitt.Az egyik keze lecsúszott a lábamra,ami már félig meztelen volt,a szakadt ruháimtól. Az egész testem ragyogott a vágytól,és éreztem hogy egyre csak nő bennem.A hallottak világa után úgy tünt,hogy még jobban szeret engem.Nem csak az,neki szüksége volt rám.Szüksége volt az életre.Rám volt szüksége.Nem csak fizikailag,hanem szívvel és lélekkel együtt.... Vele lenni,olyan hosszú idő után,azok után amit átéltünk.... Olyan volt,mint hazatérni.Végre ott lenni,ahová tartozom.Az én világom,az én szivem... Összetörnék,ha elveszteném őt.De ahogy ránéztem,ahogy az ajka kihangsúlyozza a nevemet,és ahogy hozzám ér... Tudtam,hogy azokat a darabokat össze tudjuk rakni.És tudtam teljesen biztosan,hogy helyes dolog volt várni a szexel.Az én második szexuális élményem.Éppen most.Akárki mással,más időben... az nem lett volna helyes.Becsuktam a szememet,és vágyakozva felsóhajtottam. Amikor befejeztük a szeretkezést,úgy tünt,mintha még mindig nem tudtunk volna,alehető legközelebb kerülni egymáshoz.Szorosan átöleltük egymást.A lábaink összefonódtak.Becsuktam a szememet,és vágyakozva felsóhajtottam. -Örülök,hogy feladtad.Örülök,hogy a te önmegtartóztatásod nem olyan erős,mint az enyém. Nevetett,éreztem a mellében. -Róza,az én önmegtartóztatásom tízszer erősebb,mint a tiéd. Kinyitottam a szememet,és belenéztem az ő szemébe.Eltürte a haját,és elmosolyodott. -Ó,tényleg? -Várj,majd a következő alkalommmal.figyelmeztetett.Olyan dolgokat fogok csinálni,amitől elveszíted az ellenőrzésedet néhány másodperc alatt. Ezt nem követte Rose Hathaway semilyen szellemes kommentálja.Ez volt az oka annak,hogy mindketten meglepődtünk,amikor azt mondtam: -Talán nem lesz legközelebb. Dimitri keze megdermedt a vállamon. -Micsoda?Miért? -Van itt pár dolog,aminek meg kell változnia. -Adrian,tippelt. Bólintottam. -De ez az én problémám.Meg kell neki magyaráznom.De te... Nem tudtam elhinni,azt amit mondani akartam.Meg kell bocsátanod magadnak,ha velem akarsz lenni. A zavart kifejezése,fájdalmassá változott. -Rose? -Komolyan mondom.A szemébe néztem,pislogás nélkül.Meg kell bocsájtanod magadnak.Ha ez nem sikerül neked,akkor nem lehetünk együtt.Nem tudunk.Ez volt az egyik legnagyobb kockáztatás az életemben.Most... mindezek után,amin keresztül

mentem,megváltoztam.Nagyon szerettem őt.De ha Dimitri nem csinálja meg azt,amit akartam,akkor elveszíteném őt,de jobb lenne egyedül önbecsüléssel,mint egy rossz kapcsolatban. -Nem tudom,mondta Dimitri végül.Nem tudom,hogy tudok... hogy készen állok. -Akkor döntsd el hamarosan.mondtam. Végül ebben a pillanatban hagytam ezt úgy.Tudtam,hogy jogom van hozzá.Nem lehettem boldog,ha ő nem bocsájtana meg magának.De most már tényleg egyenlők voltunk.Le tettem a fejemet a mellére,és éreztem ahogy megnyugodott.Kihasználhattuk volna ezt a pillanatot egy kicsit tovább.Sonya azt mondta,hogy szükségünk van a pihenésre...Mivel közel éreztem magamat Dimitrihez,éreztem,hogy el fogok aludni.Kimerített a harc... És a büntudatom meg a kétsébeesésem is kivette a részét belőle. Igen,gondoltam egy kis mosollyal... Attól voltam inkább kimerülve,amit az imánt csináltunk Dimitrivel.Jó dolog volt a testemet olyan dologra használni,ami nem okoz súlyos sérüléseket.Elaludtam a karjaiban,ami körülöttem volt.Ez olyan könnyü volt.Ez egy nyugodt,boldog pihenés volt.De mint általában,nem volt olyan szerencsém.A lélek álom berántott engem,és egy fél másodpercre azt hittem,hogy Robert jött megbosszulni a testvére halálát.De nem.Nem a bosszúálló Daskov volt az.Ehelyett egy smaragdzöld szempárral néztem szembe. Adrian.

HARMINC Fordította: Nitty

NEM VETETTEM MAGAM A KARJAIBA, mint ahogy általában. Hogyan tehetném? Azok után, amit tettem? Többé nem tudtam megjátszani magam. Még mindig nem voltam teljesen biztos abban, hogy mit hoz a jövő nekem és Dimitri-nek, még nem válaszolt az ultimátumomra. Tudtam, hogy hogyan tudok elszabadulni Adrian-tól. Az érzéseim vele kapcsolatban még mindig erősek voltak és az szerettem volna, hogy ha még távolról is, de barátok maradjunk. Nem akartam félre vezetni őt azok után, hogy együtt aludtam Dimitrivel. Ez nem egy gyilkosság volt, nem, de biztosan becstelenség. Rádöbbentem, hogy most még… nem tudtam semmit se mondani Adriannak. Nem voltam képes, hogy szakítsak vele az álmában. Ez majdnem olyan rossz lenne, mint ha sms-ben szakítanák vele. Ezen kívül volt egy érzésem… nos, szükségem van a segítségére. Ennyit a becsületességről. Hamarosan, esküdtem. Hamarosan elmondom neki. Nem úgy tűnt, hogy észrevette volna, hogy nem ölelem meg. De valami mást észrevett. - Wow Mi a Szent Vlagyimir könyvtárában álltunk és vetettem rá egy zavarodott pillantást. - Wow. Mi? - Az….Az aurád. Ez… csodálatos. Ragyog. Úgy értem, hogy mindig ragyog, de ma… én még sose láttam ilyet. Én nem hittem, hogy azok utána, ami történt. Kényelmetlenül fészkelődtem. Ha már attól is feldobódtam, hogy Dimitri a közelben van, akkor mi történhetett az aurámmal a sex után? - Mi után mi történt? – kérdeztem, terelve a szót. Kuncogott és oda jött hozzám. Keze önkénytelenül megindult a cigarettája felé, hirtelen megállt és visszaengedte maga mellé a kezét. - Ugyan gyerünk. Mindenki erről beszél. Hogy te és Belikov elraboltátok Jilibait – akárhogyan is – és kényszerítettétek az alkimistákat is. Ezek a legújabb hírek itt. Eltekintve a választásoktól. Az utolsó teszt jön. - Ez igaz…. – morogtam. Már majdnem 24 óra telt el azóta, hogy Lissa megkapta a kérdést. Nem maradt sok idő és az utolsó, amit tudok, hogy nem tudja a választ. - Miért alszol napközben? – kérdezte – Nem hittem, hogy elkaplak. Úgy számoltam, hogy te az emberek ritmusát követed. - Ez… ez egy durva éjszaka volt. Elszöktünk egy sereg testőrtől, meg minden. Adrian megfogta a kezem, kicsit rosszallóan nézet, mikor összerezzentem viszonzásul. A rosszallás gyorsan eltűnt, amit egy könnyed mosoly váltott fel.

- Ne aggódj az öreg miatt. Ugyan ki van akadva, hogy nem maradtál nyugton. De nem tud bejutni az alkimistákhoz. Higgy nekem, megpróbálta. Ezen majdnem elnevettem magam. - Úgy, szóval még se mindenható. – sóhajtottam. – Ez az amire szükségünk van. Sydney. Vagy is hát az a fiú, aki vele van. Arra, aki állítólag tud valamit. - Megfordultam és ismét láttam a felismerést az arcán - Ismerte a férfit, aki megtámadta Lissa-t és aki megvesztegette Joe-t. - Szükségünk van rá. - Abból amit hallottam – mondta Adrian – testőrök vannak a hotel körül, jobbára az alkimistákkal törődnek. De azt is ellenőrzik, hogy ki mennek be. Nem engedik, hogy mi, vagy más alkimista bejusson. Viszont emberek vannak a szállodában, azt hiszem, hogy Abe is megpróbálta álcázni magát, de nem sikerült neki. Szegény Zmey. - Jobban kéne bíznia a testőrökben. Ők nem engednek be senkit, de ők ki bejárkálhatnak – a saját szavaim hallgattattak el. - Ó, ne. Ismerem ezt a nézést. Valami őrültséget fogsz csinálni. Megfogtam a kezét, most izgalomból, inkább, mint szerelemből. - El kell érni Michail-t, hogy találkozzon velünk… - elhallgattam, láttam a várost, ahol az alkimisták voltak. A Bíróság közelében, én rengetegszer mentem át rajta. – az étterem a piros felirattal. A távolabb eső oldalán. Mindig reklámozzák. - Könnyebb mondani, mint megtenni, kicsi dhampir. Az összes testőr szolgálatban van a bíróságon, hogy ellenőrzés alatt tudják tartani a választásokat. Mikor Lissa-t megtámadták, ők azt sem engedték, hogy az anyád vele maradjon. Nem hiszem, hogy Mikhail ki tudna menni. - Megtalálod a módját. – mondtam magabiztosan. – mond el neki, hogy ez… ez a kulcs a gyilkoshoz. Leleményes vagy. Adrian szkeptikusan nézet, de nehezére esett, hogy bármit is megtagadjon tőlem. - Mikor? Mikor? Már majdnem dél volt, és én nem figyeltem, hogy hol álltunk meg. Mennyi ideig tartana, hogy eljussunk a Bíróságra? Amit tudtam a választásokról, azok, akik átmennek az utolsó próbán azoknak beszédet kell tartaniuk, mikor a Morio nap kezdetét veszi. Elméletben, ők azonnal mennek szavazni – kivéve, ha a tervünk bejön, Lissa részvétele meglassíthatja a nap menetét. Feltéve, ha átmegy. - Éjfélkor – mondtam. Ha a feltételezéseim helyesek, a Bíróság teljes lesz a választási dráma. Ez megkönnyíti Mikahil kijutását. Remélem – Beszélsz vele? - Neked, bármit. – Adrian gálánsan meghajolt előttem. – Bár én még mindig úgy gondolom, hogy ez túl veszélyes számodra, hogy személyesen veszel részt benne. - Meg kell tennem – mondtam – nem rejtőzködhetek. Bólintott, mint aki megérti, de nem voltam benne biztos. - Köszönöm – mondtam – Köszönök mindent. Most menj. Adrian rám villantott egy ferde mosolyt. - Uram, ne vesztegesse itt az időt, gyorsan, pattanjon ki az ágyból, huh? Megrezzentem, a vicc nagyon közel volt az igazsághoz. - Csak azt akarom, hogy Mikhail fel tudjon készülni. És meg kell néznem Lissa-t az utolsó próbán. – Ez kijózanította Adriant.

- Van esélye? Át fog menni? - Nem tudom – mondtam – ez egy nehéz kérdés. - Rendben. Akkor majd meglátjuk, hogy mit tehetünk – mondta és röviden megcsókolt. Az ajkaim automatikusan válaszoltak neki, de a szívem nem volt benne. – És Rose? Komolyan mondom. Légy óvatos. Nagyon közel leszel a Bírósághoz. Nem beszélve a rengeteg testőrről, akik mind téged keresnek és valószínűleg megpróbálnak megölni. - Tudom – mondtam és még csak annyi válaszra se méltatva, hogy ez nem fog megtörténni. Azzal eltűnt és én pedig felébredtem. Furcsa, de amit a saját világomban találtam az sokkal álomszerűbb volt, mint Adrian-nal. Dimitri és Én még mindig egy ágyban voltunk, összeölelkezve a takaró alatt, a testünk még mindig egymásba olvadva. Ő békésen aludt és úgy tűnt, hogy mosolyog. Egy fél percig fontolgattam, hogy felébresszem-e és elmondjam neki, hogy el kell indulnunk. Ránéztem az órára és boldogan elnyomtam magamban ezt a gondolatot. Még van időnk, plusz Lissa egyre közelebb kerül a teszthez. El kell mennem Lissa-hoz, bíztam benne, hogy Sonya bekopok, ha mind a ketten elaludnánk. Lissa épp átvágott a Bíróság pázsitján, úgy mint aki temetésre megy. Minden elhalványult számára: a nap, a virágok még a madarak is. Még a kísérete se tudta felvidítani őt: Christian, az anyám és Tasha volt a kiséret. - Én ezt nem tudom megcsinálni – mondta, miközben az épületet bámulta mega előtt, kezében tartva a sorsát. – nem tudom megcsinálni – a tetoválása visszatartotta attól, hogy ennél több információt el tudjon mondani. - Te okos vagy. – Christian keze átölelte a derekát és én abban a pillanatban nagyon szerettem Christian-t az ő végtelen bizalma miatt, amit Lissa-ba vetett – meg tudod csinálni. - Te nem érted – mondta Lissa, miközben egy nagyot sóhajtott. Lissa visszajött, de válasz nélkül, hogy kirostálják, ami azt jelenti, hogy kockára teszi a tervet és azt a vágyát, hogy bizonyíthasson magának. - Most az egyszer jól mondja – mondta Tasha, enyhe ugratás volt a hangjában. – Meg tudod csinálni. Meg kell csinálnod. Fogadni merek rá, hogy menni fog. Tasha biztatásától se érezte magát jobban Lissa. Ha valami ez még jobban növelte rajta a nyomást. Egyedül van, ahogy a múltkor a kehely álomban látta. Nem tud válaszolni, ahogy ott se. - Lissa! Egy hang térítette magához a halban és Lissa megfordult, látta ahogy Serena rohan felé. - Szia Serena – mondta Lissa – Nem állhatunk meg. A teszt… - Tudom, tudom – Serena ki volt pirulva, de nem a futástól, hanem a szorongástól. Egy darab papírt nyújtott Lissa felé. – Csináltam egy listát. Amennyire emlékeztem. - Milyen lista? – kérdezte Tasha. - Moroi-k, akiket a királynő kiképzett, hogy lása hogyan lehetne megtanítani őket harcolni. Tasha egyre jobban meg volt lepődve. Nem volt ott, amikor erről beszélgettek a múltkor. - Tatiana harcosokat képzett? Én sosem hallottam semmit se erről. Úgy éreztem, hogy szeretett volna segíteni a kiképzésben. - Sokan nem hallottak róla – Lissa elvette a listát és kihajtogatta – ez volt a nagy titok - A kis csoport körbeállta a papírlapot és mohón olvasták a neveket. Christian füttyentett egyet.

- Tatiana nyitott volt a defenzív (védekező) mágia irányában, de csak bizonyos emberek esetében. - Igen – értett vele egyet Tasha – ez határozottan egy A-lista. A nevek a királyi családból voltak. Tatiana nem akarta bevonni a közembereknek a kísérletbe. Ők voltak az elitek elitjei. - Camile Conta? – kérdezte Lissa meglepetten. – sose láttam őt járkálni, ő mindig beteg volt. - És ott egy másik unokatestvér – mutatott rá Christian Lia Ozera-ra. – Ránézett Tasha-ra, aki még mindig nem hitte el ezt az egészet – Te tudtad ezt? - Nem. Én semmit se sejtettem. - Az egyik fele jelölt is – töprengett Lissa. Rufus Tarus, Ava Drozdov, és Ellis Badica. - Kár …Ó istenem. Adrian édesanyja? - Hú, ha – ez volt Christian összes reakciója. – Szép, persze Adrian nem tudott róla. - Támogatta, hogy a Morio-k megtanuljanak harcolni? – mondta anyám meglepetten. Lissa megrázta a fejét. - Nem. Amit én tudok róla, hogy ő határozottan a mellett ált, hogy maradjon meg a dhampir-ok védelme. Egyikőjük se tudta elképzelni a szép és mindig rendezett Daniella-t, amint harcol. - Gyűlölte Tatiana-t – jegyezte meg Tasha – Természetesen, ez egy kedves dolog a kapcsolatukban. Folyton vívódtak az idő nagy részében, de csak a zárt ajtók mögött. Kényelmetlen csend támadt. Lissa Serena-ra nézett. - Vajon ezek az emberek látogathatták a királynőt? Vajon ők a közelébe férkőzhettek? - Igen. – mondta Serena nyugtalanul. – Gratn szerint, Tatiana végignézte az összes tréninget. Miután Gant meghalt… Tatiana kikérdezte a diákokat egyesével, hogy lássa milyen jól fejlődtek. – Serensa elhallgatott – Azt hiszem… hogy találkozhatott néhányukkal azon az estén, mikor meghalt. - Vajon ők haladtak-e annyit, hogy megtanulják használni a karót? – kérdezte Lissa. Serena grimaszolt. - Igen, egyesek jobban, mint mások. Lissa visszanézett a listára, rosszul érezte magát. Rengeteg lehetőség. Rengeteg indíték. A válasz itt van a papíron? A gyilkos itt van előtte? Serena azt mondta, hogy Tatiana készakarva válogatott olyan embereket, akik ellenálltak a tréningnek, hogy láss, azok is meg tudják tanulni, akik ellenállnak. Tatiana túl messzire ment valakivel? Egy név különösen összezavarta Lissát. - Én utálom, hogy félbe kell szakítsalak – mondta az anyám. A hangja és az állása is jelezte, hogy a nyomozásnak vége, vissza kell térni a saját dolgukhoz – sietnünk kell, vagy el fogunk késni. Lissa megértette, hogy anyámnak igaza van és zsebre tette a papírt. Ha elkésik az azt jelenti, hogy megbukott. Serena megnyugtatta, hogy ez az amit most tennie kell. Mikor a barátaim elindultak az épület felé, ahol a próba volt, éreztem hogy szorítja őket az idő, ahogy ők rohantak. - Francba – morogta Lissa – nem hinném, hogy az öreg hölgy eltűrne bármiféle késést is. - Az öreg hölgy? – nevetett az anyám meglepve minket. Ő gyorsabban tudott futni, mint a többiek és nyilvánvalóan fékeznie kellett magát. – Te nem is tudod, hogy ki ő?

- Honnan kéne tudnom? – kérdezte Lissa – Én úgy gondolom, hogy ő valaki, akit felfogadtak. - Ő nem valaki, Ő Ekaterina Zeklos. - Mi? – majdnem megállt, de próbált az időre figyelni, ami már úgy is fogytán volt – Ő… Ő volt a királynő Tatiana előtt, igaz? - Én úgy tudtam, hogy Ő visszavonult és egy szigeten él – mondta Christian meglepetten. - Nem egy szigetre – mondta Tasha – de ő visszavonult, mikor már úgy gondolta, hogy túl öreg és felhagyott azzal, hogy luxusban éljen és távol tartotta magát a politikától, miután Tatiana a trónra került. Túl öreg? Ez már évekkel ezelőtt volt. Nem csodálom, hogy olyan idősnek tűnik. - Ha ő olyan boldog volt, hogy kiszállt a politikából, akkor miért jött vissza? – kérdezte Lissa. Az anyám kinyitott az ajtót előttük, mikor elérték az épületet, miután bepillantott, hogy nem leselkedik rájuk semmilyen fenyegetés. A mozdulat ösztönös volt számára, így nem kellett megszakítania a társalgást. - Mert ez a szokás, hogy az utolsó uralkodó teszteli az újat, ha ez lehetséges. Ebben az esetben nyilvánvalóan nem, így Ekaterina visszajött, hogy tegye a dolgát. Lissa nem tudta elhinni, hogy ő mellékesen cseverészik az utolsó Morio királynővel, egy nagyon erős és kedvelt királynővel. Amint a kis csoport belépett a folyosóra, a testőrök elkísérték Lissat és siettek vele a teszt helyszíne felé. A nézelődők izgatottak voltak és éljeneztek és a megszokott módón Alexandráról és a sárkányokról harsogtak. Lissa-nek nem volt lehetősége válaszolni, vagy csak akár elbúcsúzni a barátaitól, mielőtt még betolták volna a szobába. A testőrök meg könnyebbültek. Az ajtó bezárult és Lissa azon kapta magát, hogy Ekaterina Zeklos-t bámulja. Ezelőtt is megfélemlítve érezte magát az öregasszonytól, de most … a szorongása megduplázódott. Ekaterina rámosolygott. - Aggódtam, hogy nem jössz – mondta – de tudhattam volna, hogy nem vagy az a típus, aki feladja. Lissa még mindig meg volt döbbenve és szükségét érezte, hogy kitaláljon valami kifogást, hogy elmagyarázhassa Serena listáját. De nem. Ekaterina nem törődik ezzel most nem lehet kifogásokat keresni valakinek az ő helyzetében, Lissa döntött. - Elnézést – mondta Lissa. - Nincs rá szükség – mondta Ekaterina – Tudod a választ? Mivel kell rendelkeznie egy királynőnek, hogy igazán irányítani tudja az embereit? Lissa úgy érezte, hogy a nyelve meg van duzzadva. Nem tudta a választ. Tényleg olyan volt, mint a kehely álomban. A vizsgálat Tatiana gyilkosa után sok időt vett igénybe. Egy furcsa pillanat volt, Lissa szívében szimpátia lángolt az egykori királynő iránt. Mivel ő meg tette amiről úgy gondolta, hogy a legjobb a Morio-nek és meg is hallt érte. Lissa most rosszul érezte magát, Ekaterina-ra meredt. Ez az egykori királynő se akarta, hogy visszahívják őt a szigetéről, a nyugdíjából és hogy vissza kelljen jönnie a Bíróságira. Még is visszajött, mikor szükség volt rá. És hirtelen Lissa tudta a választ. - Semmi – mondta halkan – A királynőnek nincs szüksége semmire, hogy vezetni tudja a népét, mert neki mindenét oda kell adnia. Akár még az életét is. Kiszélesedett Ekaterina foghíjas mosolya és vigyorogva mondta Lissa-nak, hogy a válasza helyes.

- Gratulálok kedves. Megcsináltad. Részt vehetsz a holnapi szavazáson. És remélem, hogy a beszéded megnyeri a Tanács bizalmát, reggel. Lissa megingott kissé, nem volt benne biztos, hogy mit mondjon most, nem hogy egy hivatalos beszédben. Ekaterina úgy tűnt megérezte, hogy Lissa sokkos állapotban van és az Ő mosolya, amely csíntalannak tűnt, most szelídre váltott. - Te jó leszel, ahogy eddig is. A beszéd a könnyebbik része. Az apád büszke lenne rád és az összes Dragomir. Lissa szemei megteltek könnyekkel és megrázta a fejét. - Nem ismeretem őket. Mindenki tudja, hogy nem vagyok igazi jelölt. Ez csak… nos, ez csak egy felvonás. – valahogy, ő nem érezte azt, hogy ez rossz, hogy bevallja mindent Ekaterina előtt. – Ariana az aki megérdemli a koronát. Ekaterina idős szemei Lissába fúródtak. - Te nem hallottad. Nem, természetes, hogy nem bírod követni, amilyen gyorsan zajlanak az események. - Mit hallottam? Együttérzés járta át Ekaterina arcát, és aztán. - Ariana Szelsky nem ment át a vizsgán… Ő nem tudta megoldani a rejtélyt… - Rose, Rose Dimitri megrázott és eltartott egy ideig, míg Lissa sokkos állapotából magamhoz tértem. - Nekünk…- kezdte. - Istenem – szakítottam félbe – Nem fogod elhinni, amit láttam. Dimitri megmerevedett. - Lissa jól van? - Igen, remekül, de… - Akkor mi később is ráérünk aggódni, most mennünk kell. – mondta. Ekkor vettem észre, hogy ő már fel volt öltözve, míg én mindig meztelen voltam. - Mi folyik itt? - Sonya meglátogatott, de ne aggódj. – a rémülettől, amit az arcomon látott elmosolyodott. – Felöltöztem és nem engedtem be. De ő azt mondta, hogy a recepció hívta. Ők rájöttek, hogy igen szokatlanul jelentkeztünk be. Ki kell innen jutnunk. Éjfél. Találkoznunk kell Mikhail-lal éjfélkor és meg kell találnunk a rejtély utolsó darabját. - Nem gond – mondtam és ledobtam magamról a takarót. Ahogy öltöztem láttam Dimitri, ahogy engem néz és meglepett az, amit a szemeiben láttam, egyszerre volt benne vágy és csodálat. Valahogy még a szex után is, az hittem, hogy közönyös marad és felölti a testőri arcát, tekintettel arra, hogy nekünk sürgősen el kellett hagynunk ezt a helyet. - Látsz valamit olyat ami tetszik? – mondtam ismételve magam, mert már egyszer mondta ezt neki, mikor elkapott egy kompromittáló helyzetben az iskolában. - Minden – mondta. A szemei lángoltak az érzelemtől és ez nekem sok volt. Elnéztem, a szíven kalapált a mellkasomban, ahogy felvettem a ruháimat. - Ne felejtsd el – mondta – Ne felejtsd el…- nem tudtam befejezni, de nem is volt rá szükség. - Tudom, Roza. Nem feledem.

Belebújtam a cipőmbe és azt kívántam, bár csak gyengébb lennék és hagynám az ultimátumot. De nem tudtam. Mindegy, hogy mi volt közöttünk verbálisan és fizikálisan, nem számít, hogy milyen közel voltunk egymáshoz, hogy mi lesz a történetünk vége… nem volt jövőnk, amíg ő nem tudott megbocsátani saját magának. Sonya és Jill készen voltak az indulásra és várták mikor lépünk ki a szobából és valami az súgta nekem, hogy Sonya tudja, hogy mi történt közöttünk Dimitri-vel. Fránya aura. Bár lehet, hogy nincs szükség mágikus képességre, hogy az ember lássa dolgokat, amik a szeme előtt hevernek. - Szükségem van rád, hogy tudjak csinálni egy varázslatot – mondtam Sonya-nak, mikor már úton voltunk – meg kell állnunk Greenston-ban. - Greenston? – kérdezte Dimitri – Miért? - Ott tartják az alkimistákat fogva. – mondta és már el kezdtem összegyűjteni a darabkákat. Ki utálta Tatian-át, a személyisége és Ambrose miatt? Ki neheztelt rá amiatt, hogy a Morio-k is küzdjenek a Strogoi ellen? Ki félt attól, hogy ő helyesli a varázslatot és ez veszélyes lehet az emberekre? Ki akart volna egy másik családot látni a trónon? Ki volt boldog attól, hogy engem bezártak? Vettem egy mély levegőt és alig hittem el, amit mondani fogok. – és mi ott fogjuk megtalálni a bizonyítékot, hogy Daniella Ivashkov Tatiana gyilkosa.

HARMINCEGY Fordította: Lissa

Nem én voltam az egyetlen,aki erre a következtetésre jutott.Amikor a mora bírósági udvarban felébredtek,Lissa össze rakta az összes kis darabot a szobájában,amikor a beszédjére készült,amit a választások előtt kellett elmondania.Át gondolta hogy milyen érvei voltak,és hogy Daniellának talán nem tetszett hogy Adriannal voltam.Akkor miért kérte meg az unokatestvérét hogy segítsen nekem?Vagy Damon,próbált engem csendben a bíróságon lejáratni?Abe közbelépése áldás volt.Lissa szive gyorsan dobogott ahogy a haját csinálta.A közelgő eseményre gondolt,amire kellőképpen fel kellett készülnie. A ruhája selyem bársonyból volt,hosszú ujjú,térd alatti.Egyesek azt gondolhatták,hogy ez a szín olyan esküvői,de amikor láttam,ahogy a tükörbe néz,tudtam,hogy nem hibázott.Fantasztikussal nézett ki.Királyiasan. -Ez nem lehet igaz,mondta,és befejezte a megjelenése igazítgatását azzal,hogy fel tette a gyöngy füllbevalót,ami az édesanyjá-é volt.Megosztotta az elméletét Christiannal és az anyámmal,és én reménykedtem abban,hogy azt mondják neki,hogy megbolondult. -Ennek van értelme,mondta Christian. -De nincsenek bizonyítékok,mondta az anyám gyakorlatiassan.Egy csomó megmagyarázhatatlan dolog van itt. -Tasa néném és Ethan utána jártak,hogy hol volt Daniella a gyilkosság estélyén,mondta Christian.Daniella nem volt rajta a hivatalos listán,de Tasa néni megtudta,hogy bizonyos dolgok meg voltak változtatva. -Ez ugyan az a bizonyíték,mint ami Rose-ra volt,kiálltotta Lissa. -És ott volt még a karó,emlékeztette az anyám.És az emberek hajlandóak elhinni inkább Roseról,mint Lady Ivaskov-ról. Lissa sóhajtott,mert tudta hogy ez igaz. -Ha Abe tudna beszélni azzal az alkímistával,tudnom kell mit tud. -Meg lesz,csak eltart egy ideig,mondta az anyám magabiztosan. -Nincs időnk.A drámai fordulat szép esélyt ad a léleknek,hogy megtöltse Lissa fejét,ezért megpróbáltam annyi sötétséget elvenni tőle,amennyit csak tudtam.Az ember azt gondolná,hogy miután a sötétség uralma alatt megöltem Victort,abba hagyom ezt,de.... ők az elsők. -Marie Conta és Rufus Tarus az egyetlen jelöltek.Ha ő nyer,akkor Daniellának nagy hatalma lesz.És azután soha nem tudjuk majd bizonyítani Rose ártatlanságát. -Van időnk,mondta csendesen az anyám.Ma semmire nem kerül sor.És minden nappal,amellyel késleltetik a választásokat,több időnk van arra,hogy megoldjuk a dolgot.Már

közel vagyunk.Me tudjuk csinálni. -Nem mondhatjuk meg Adriannak,figyelmeztette Lissa,ahogy az ajtóhoz ment.Ideje volt menni. -Ez..-mondta Christian-olyan valami,amien mind egyetértünk. Bementek a bálterembe,amit mint mindig,a tanács igazított.Az emberek harcoltak a helyért bent.Néhányan rájöttek,hogy ez hiábavaló,mások nem.Marie Conta Lissa előtt érkezett,bár ő volt a legkevésbé valószínü jelölt.A testőrök igyekeztek a tömeget sakkban tartani,hogy Lissa tudjon elmenni.Eszée jutottak Christian szavai.Királyi jelölt vagy.A törvény ezzel egyetért.Megérdemled.Te vagy az utolsó Dragomir.És pontosan úgy viselkedett.Nem csak Christian ragaszkodásának köszönhetően.Már túl van az összes teszten.Nem láttam a testét,de ismertem.Elegánsan és méltóságteljesen viselkedett.A tömegnek ez tetszett.De ez a csoport valahogy hangosabb volt.Mivel a legtöbb közülük nem királyi családból volt.Ezek nem voltak nemesek,ők azért jöttek,mert ténleg szerették őt.Tudtam,hogy valahol belül félelmet érez.Christian és az anyám félre álltak,és hagyták hogy pár lépéssel elöl menjen.Hogy ne legyen kétség Lissa rangjáról,és állapotáról.Minden lépést bizalommal tett meg,mert emlkezett rá,hogy a nagyapja is igy csinálta.Megpróbált mosolyogni,ami szelíd volt,és igazi.Egyszer megállt,és megjegyzést tett egy plakátra,ahol az ő sárkány jele volt.A szerzője majdnem elájult,amikor megdícsérte őt.A bálteremben a tömeg nem volt annyira őrült,mint kint,de hasonló volt.Az őrök készen álltak,és figyeltek.Szük kört tartottak.Ez félelmetes volt,és Lissa még mindig királynőt játszott.Ő elviselt volna akármit.Végül arra a helyre vitték őt,ahol három szék volt.Egy a számára,a második Rufusnak,és a harmadik Marie-nek,akik már ott ültek,és beszélgettek.Testőrök álltak körülöttük.Lissa nyugodtan leült melléjük,és Tasára bólintott,aki a közelben állt. Tasa legugolt Lissa mellé,és halkan beszélni kezdett. -Rossz hírek.Attól függően,hogyan tekinted.Ethan azt mondta,hogy Daniella ott volt azon az éjszakán.Találkozott Tatianával négyszemközt.Ő nem vette észre,hogy ez szerepel a nyilvántartásban. Lissa bólintott. -Sajnálom,tudom hogy kedvelted őt. -Azt hiszem,hogy jobban aggódom most Adrian miatt,nem tudom hogyan fogadja majd. -Nehezen,mondta Tasa nyersen.De mi akkor is megtesszük.És ha találunk bizonyítékokat,akkor Dimitri és Rose vissza jöhet. Ezek a szavak megtöltötték Lissát reménnyel. -Annyira hiányzik nekem.Szeretném,hogy itt legyen velem. Tasa elmosolyodott,és megveregette a vállát. -Hamarosan.Hamarosan vissza jön.Most ebben kell előre jutnod.Meg tudod csinálni.Megváltoztathatsz mindent. Lissa ebben nem volt olyan biztos,de Tasa sietve tovább ment,és a helyére Daniella lépett.Eljött Beszélni Rufussal,és felajánlani a családi támogatását. -Nem vagyok benne biztos hogyan hoztak ezzel kapcsolatba téged,de sok szerencsét drága.Daniella mosolya őszintének tünt,de nem volt kétséges,hogy melyik jelöltet támogatta ő.A kedves kifejezése aggódóvá vállt. -Láttad már Adriant?Azt hittem,hogy itt lesz.Tudom,hogy az őrök beengednék őt. Kiválló kérdés.Lissa az utóbbi napban nem látta őt.

-Fogalmam sincs.Talán csak késik.Meg kellett csinálni a haját,vagy így.Reméljük,hogy beengedik őt. Daniella sóhajtott. -Remélem,hogy igen. Elment,és oda állt a nézőtérre.Aztán Adrian apja felállt,és pár pillanat múlva csend lett a teremben. -Az elmúlt hetekben,kezdte mondani Nathan a mikrofonba.Egy csomó nagyszerü jelölt próbált átmenni a teszteken,ami szükséges a népünk vezetéséhez.Előttünk ül az utolsó három:Rufus Tarus,Marie Conta és Vasilissa Dragomir.Nathan hangja elégedettlennek hangzott az utolsó névnél.Nem tetszett neki,hogy a törvény lehetővé tette,hogy elmondja a beszédét.-Ők hárman bebizonyították,hogy képesek a népünk vezetésére,és mint az utolsó felvonásként,mielőtt szavazni fogunk,mind a hárman elmondják a beszédüket,a terveiket a népünkel kapcsolatban. Rufus volt az első,és éppen azt a beszédet adta elő,amire számítottam.Játszotta hogy félti a morákat,és hogy a legnagyobb védelemre van szükségük. -A biztonságunknak kell lennie a legfontossabb ténynek,mondta.Bármi áron.Nehéz lesz?igen.Lesznek áldozatok?igen.De neméri meg a gyerekeinkért?Gondoskodnunk kell róluk. A gyerekekről való szónoklata sánta volt,elgondolkodtam ezen.Legalább kihagyta a kölyökutyákat.Piszkos trükköket használt,politikát,és mocskolta az ellenfeleit.Marie-nál elővette a családi tevékenységben való hiányosságokat.Azonban Lissa nagy akadály volt neki.Elővette a korát,a lélek miatt való kockázatot,és hogy alapvetően megsértik a törvényt. Marie beszédje átgondolt volt,és részletes.Volt egy terve,és készen állt a kérdésekre,amelyeknek a többsége ésszerü volt.Nemértettem egyet mindennel amit mondott,de ő volt az illetékes,és nem próbált senkit nevetségessé tenni.Sajnos nem volt olyan karizmatikus mint Rufus,és szomorú igazság volt,hogy nagy külömbség volt köztük.Az egyhangúsága kivetett a beszédjére és a személyiségére is. -Ezek az okok,amiért nekem kell a királynőnek lennem.Remélem hogy élvezték a beszédemet,és rám fognak szavazni,amikor eljön az ideje.Köszönöm.Hirtelen leült. Lissára került a sor utolsóként.Ahogy a mikrofon előtt állt,eszébe jutott a kupa és az álom,ahol habozott,amikor a tanácsban neki kellett beszélnie.De az nem volt valós.Most rendben volt.Előre ment. -Mi emberek vagyunk a háborúban,mondta hangosan és tisztán.Folyamatosan striga támadás áldozatai vagyunk.Megosztva vagyunk.Egymás ellen harcolunk.Család a család ellen.Királyi családok,a nem királyik ellen.Morák a dhampyrok ellen.És természetesen a strigák ellenünk.Egyetlen céljuk van:ölni. Ha a közönség soraiban ülnék,tátott szájjal hajolnák előre.Ugyan úgy,ahogy néhány ember csinálta a teremben.A szavai terjeszthetőek voltak.Megdöbbentő.És teljesen varázslatos. -Mi ugyan azok vagyunk,emberek.Morák és dhampyrok.És mégis lehetetlen,hogy néhány ember a saját útját járja.Nem történne ez,ha összefognánk.Még ha van akinek ez kemény döntés lenne. Ezután részletesen elmagyarázta,hogyan lehetne ezt megvalósítani.Igaz,nem volt minden eltervezve neki,de itt az ötletről volt szó.Igaza volt abban,hogy nem mindenki járhatja a saját útját.

Arról beszélt,hogyan lehetnek a dhampyrok a legjobb harcosaink,és ezt gyönyörü,erős hangon mondta.Arról szintén beszélt,hogy a nem királyi családból valóknak is szükségük van egy erősebb kinyilatkoztatásra,viszont nem a királyi családok kárára.Végül beszélt a mora harci képzésekről,hangsúlyozta annak fontosságát,de nem úgy,mint ha kötelező lenne,hanem mint egy lehetőséget,aminek szem előtt kell lennie.Igen,mindenkinek adott valamit,és ezt szépen és karizmatikusan mondta.Ez az a fajta beszéd volt,ami miatt az emberek bárhová követnék őt.Arra a következtetésre jutott. -Mindig kevertük a régit az újjal.Egyesítettük a varázslatot,a technológiával.Ilyen programokat és eseményeket szervezünk.Mosolygott,és megérintette a mikrofont.Túl éltük.Volt múltunk,és most a jelenünket éljük.A legjobb energiával és erővel vesszük az akadályokat.Ezért van az,hogy túl éltük. Elmondta a beszédjét,csend lett.De aztán zümmögés keletkezett.Igazából,először kívülől hallottam a sikolyokat,aztán már bentről is.Az emberek,akik más jelölteket támogattak,most könnyes szemekkel álltak ott,és azt sem felejthettem el,hogy a legtöbb ember a helyiségben királyi családból volt.Lissa maga is sírni akart,de azt helyett inkább bátran kezelte a helyzetet.Aztán leült,és a tömeg megnyugodott.Nathan folytatta a feladatát. -Nos,mondta.Ez egy nagyon szép beszéd volt,amit mind élveztünk.De most eljött a idő,hogy a tanács szavazzon,hogy ki legyen a következő uralkodónk.A törvény szerint,csak két jelölt áll készen erre a feladatra:Rufus Tarus és Marie Conta.Két mora,egy a Tarus és egy a Conta családból előre lépett,és csatlakozott a jelöltekhez. Nathan Lissára nézett,aki szintén felállt,de egyedül volt ott. -A választási törvények szerint,ami már az idők kezdete óta érvényes,minden jelöltnek kell lennie a tanácsban egy család tagjának,muszály hogy legyen legalább egy vérrokona,ezzel a család erejét mutatva.Van ilyen személy magának? Lissa a szemébe nézett,pisligás nélkül. -Nem,Ivaskov úr. -Akkor attól tartok,hogy az ön számára véget ért a játék,Dragomir hercegnő,mosolygott.Most már leülhet. Igen,így néz ki,amikor elszabadul a pokol.Mindig hallottam kifejezéseket,és a tömeg erejét,de most láthattam a saját szememmel.Majdnem nem is lehetett hallani hogy ki kiabál.ki áll Lissa mellett,és ki nem.Az odaadásuk Lissa iránt csodálatra méltó volt.Félelmetes,de csodálatra méltó. A Tarus és a Conta csoport szemtől szemben álltak egymással,és felkészültek a harcra vagy a táncra.Ez volt az egyik legbizarabb páros mindegyik között,mert ez a két család megállapodott egy dologban.És ez így ment tovább és tovább.Az emberek harcoltak azért,hogy Lissa is választható lehessen.Harcoltak a törvény változtatásért.Néhányan olyan dolgokért harcoltak,amiről még nem hallottam... Az őrök próbálták visszatartani a morákat,akik beakartak furakodni a terembe.Az anyámnak igaza volt.Ma már nem fog semmi sem történni.El kell napolniuk ezt az egészet,és holnap újra megpróbálni. Lissa a tömeget nézte,és nem tudott lépést tartani velük.A gyomra megugrott.Mindeközben megfogadta,hogy tiszteletben fogja tartani a hagyományos választásokat.Ez mind az ő hibája volt.Aztán a tekintete egy személyre esett,aki a terem hátsó részében ült,távol ettől a bolondokházától,Ekaterina Zeklosra. Az öreg királynő elkapta Lissa tekintetét,és rákacsintott.Eltüntem abból a teremből,és már

nem volt szükségem arra,hogy mást is lássak.Visszatértem az autóba,új gondoltokkal a fejemben.Lissa szavai égették a lelkemet.Sziven érintett.Az ő beszédében szenvedély volt,hit.Ha lenne rá mód,hogy királynő legyen,muszály lenne hogy megnyerje,e-szavak miatt.De én tudom hogy megcsinála.Királynő lesz.Döntöttem,akkor és ott.Ha Jillt elvisszük a bíróságra,akkor Lissa szavazhat a tanácsban.Jill,megadná Lissának azt a támogatást,ami lehetővé tenné,hogy jelölt legyen.Persze,ezt a gondolatot magamban tartottam. -Ez egy veszélyes tekintet,mondta Dimitri. -Milyen tekintet?kérdeztem ártatlanul. -Az,ami azt mondja,hogy éppen most van egy ötleted. -Ez nem csak egy ötlet.Van egy remek ötletem. Ezek a viccek mindig mosolyt csaltak Jill arcára,de most,hogy hátra fordultam az ülésre,úgy tünt,hogy nem találta viccesnek. -Hé,jól vagy?kérdeztem. A jádezöld szemei rám koncentráltak. -Nem vagyok benne biztos.Annyi minden történt.És fogalmam sincs,mi fog történni a továbbiakban.Úgyérzem magamat mint.... mint egy tárgy,amit felhasználnak egy tervhez.Mint egy gyalogos.[szerk.-stoppoló,én igy értelmeztem] Én voltam a hibás.Victor mindig a játék részeként használta az embereket.És én is?Nem,én törődtem Jillel. -Te nem vagy semilyen tárgy,vagy gyalogos,mondtam neki.De nagyon-nagyon fontos vagy,mert hála neked,egy csomó jó dolog fog történni. -De így sem lesz egyszerü,ugye? Nagyon bölcs volt a korához képest. -A dolgok súlyosabbra fordulnak,mielőtt jobb lesz,ugye? Nem tudtam hazudni neki. -Igen.De aztán kapcsolatba lépünk az anyáddal...és jó,ahogy mondtam.Nagy dolgok fognak történni.A testőrök mindig azt mondják:Ők az elsők.Amikor a morákról van szó.Ez nem egy olyan példa ami a te számodra való,de hogy hogyan kell jól csinálni. Rám mosolygott. -Értem.Ez mindenki jóléte miatt kell,nem igaz? Sonya azzal töltötte az idejét,hogy egy varázslatott tett egy karkötőre az én számomra,amit a saron vettünk egy boltban.Olcsó volt,de tiszta ezüstből.Amikor úgy fél órányira voltunk Greenstone-tól,úgy tünt hogy végzett vele,és átadta nekem.Elvettem,és a többiekre néztem. -Akkor mi? -Én nem látok semmit,mondta Sonya.Nem mintha nem tudnák. Jill összeszükítette a szemeit. -Kicsit homályosnak tünsz,mintha folyamatosan pislognom kellene. -Nekem is,mondta Dimitri. Sonya elégedetten nézett. -Így nézel majd ki azok számára,akik tudják hogy van rajta varázslat.Reméljük hogy a testőrök nem veszik észre. Az étterem,amit kiválasztottam Greenstone-ban,már régen zárva volt.Az idő 23:30 volt.A parkoló majdnem fekete volt,de észre vettem egy a hátsó sarokban.Reméljük hogy Michael

az,és elég korán oda ért,nem pedig őrök.De amikor közelebb parkoltunk,láttam hogy Michael az,aki kiszállt az autóból,Adriannal együtt.Rámosolygott amikor meglátott,és örült a meglepetésnek.Igen,Adrian megtalálta a módját annak,hogy ide jutassa Michaelt.A gyomrom görcsbe rándult.Nem,nem.Ezt nem.Nem volt időm foglalkozni a szerelmi életemmel.Azt sem tudtam,hogy mit mondjak Adriannak.Szerencsére nem volt adott a lehetőség,hogy beszéljünk.Michael felénk sétált,mint egy őr,aki felkészült a feladatra,amit kitaláltam.De megállt,amikor meglátta Sonyát,ahogy kiszáll az autóból.És Sonya szintén.Mind a ketten lefagyva álltak,a szemeik szélesebbre nyitva,mint ahogy az fizikailag lehetséges.Tudtam,hogy megszüntünk létezni a számukra.Abban a pillanatban csak ők ketten voltak.Sonya fuldokló sikolyt hallatott,és futott előre.Michael időben észhez tért,és széttárta a kezeit,hogy Sonya a karjaiba kerülhessen.Sonya elkezdett sírni,és az ő arcán szintén láttam könnyeket. -Te... vagy az.... te vagy az.... te vagy az.... Sonya megpróbálta letörölni a szemét,de nem nagyon ment neki. -Michael... Én... annyira sajnálom. -Semmi baj. Megcsókolta őt,és magához húzta annyira,hogy a szemébe tudjon nézni. -Nem számít.Semmi sem számít,csak hogy újra együtt lehetünk. Ez mégjobban megsiratta őt.Elrejtette az arcát a mellében,és ő mégjobban magához szorította.Mi többiek,lefagyva álltunk ott.Úgy éreztem magamat,mint egy nem kívánatos tanúja ennek az eseménynek.Ez túl személyes volt ahhoz,hogy ott legyünk.Eközben arra gondoltam,milyen lett volna az én találkozásom Dimitrivel.Amikor visszatért Lissával.Szerelem.Megbocsájtás.Elfogadás .Dimitri szemei csukva voltak,és egy titokzatos érzés az eszembe jutatta a szavaimat:Meg kell bocsájtanod.Ha nem sikerül neked,akkor nem lehetünk együtt.Nem tudunk.El néztem róla,a boldog párra. Istenem,amit akartam,Michael-nek és Sonyának meg volt.Boldog vég.Megbocsájtott múlt.Fényes jövő előttük. Jill kifújta a levegőt mellettem,és én átöleltem a vállát.Úgy tünt,hogy a hang,vissza hozta Michaelt a mi világunkba.Még mindig ölelte Sonyát,de ránk nézett. -Köszönöm,nagyon köszönöm neked.Bármire szükséged lesz.Bármit.... -Állj,áll,mondtam.Elakartam tüntetni az árulkodó könnyeimet.Örülök...örülök hogy megtettem... -Én is. Michael Sonyára nézett,aki a könnyeken keresztül nézett vissza rá. -Vissza adtad a világomat. -Boldog vagyok miattatok.És szeretném,ha kiélveznétek.De szükségem van egy szivességre. Sonya és Michael összenéztek.Senki nem gondolta volna,hogy három évig távol voltak egymástól.Bólintott,és felém fordította a tekintetét. -Azt hittem hogy az a oka,hogy ide hozott engem.A fejével Adrian felé bökött. -Szükségem van arra,hogy oda vezessél,ahhoz a hotelhez,ahol az alkímisták szálltak meg. Michael arcáról a mosoly lehervadt. -Rose.... nem tudlak oda juttatni.Az a szálloda nagyon közel van a bírósághoz,ez nagyon veszélyes. Kihúztam a karperecet a zsebemből. -Lesz egy álruhám.Nem fogják tudni,hogy én vagyok az.

-Van rá okod,amiért látni akarod az alkímistákat? Még mindig a karjaiban tartotta Sonyát,de a szemei sötétek voltak. -A szobájuk közelében vannak az őrök.Oda mehetnék váltani őket. Dimitri egyetértően bólintott. -Ha eltérő lesz a szokásos váltás idejüktől,akkor furcsa lesz nekük.... De remélhetőleg lesz elég időd ahhoz,hogy bejussál,és megtudd,amire szükséged van.A testőrök valószínüleg jobban aggódnak az miatt,hogy az alkímisták ne jussanak ki,mint hogy valaki ne jusson be. -Biztosan,mondta Michael.Szóval,én és te Rose? -Igen,mondtam.Minnél kevesebb,annál jobb.Fel kell tenned pár kérdést Sidney-nek és Iannak.Ti többiek itt várhattok. Sonya megcsókolta Michael arcát. -Én nem megyek sehová. Adrian most testvériesen Jill vállába ütött. -Én azt szeretném hallani,hogyan keverted bele ebbe az egészbe börtöncsalit?[Jailbait] Jill rámosolygott.Teljesen szerelmes volt Adrianba,és most el is pirult.Elkezdtek beszélgetni,és Dimitri intett nekem,hogy menyünk az autó mögé,szem elől. -Ez veszélyes,mondta csendesen.Ha a varázslat nem sikerül,akkor abból a hotelból nagyeséllyel nem kerülsz ki. A szavai végén volt valami kimondhatatlan. -Nem lesz probléma.Sonya jó ebben.Külömben is,ha rajta kapnak a bíróság előtt,úgy is megölnek.Kébzeld el,mennyire lelassítaná ez a választásokat. -Rose,komolyan gondolom. Megfogtam a kezét. -Tudom,én tudom.Nem lesz könnyü.Be és ki kellene jutnunk kevesebb mint egy óra alatt.Emberek,én utálom az ilyen eseményeket.Először el kellene Jillt és Adriant a bíróságra küldeni,és neked meg Sonyának el kellene rejtőznötök.Én nem tudom... -Ne aggódj miattunk,mondta.Csak légy óvatos.Lehajolt,és megcsókolta a homlokomat. -Kicsi dhampyr,itt..... Adrian éppen akkor sétált az autó mellé,és látta azt a kis csókot.Elvettem a kezemet Dimitritől.Egyikünk sem mondott semmit,de abban a pillanatban Adrian szemei.... Láttam ahogy az egész világa szétesik.Rettenetesen éreztem magamat.A becsület,gondoltam.Igazából,a testőröknek el kellene kezdeniük tanulni azt. -Sietnünk kell,mondta Michael,aki megelőzte azt a kisebb drámát,ami éppen kitörőben volt. -Sonya azt mondja,hogy a bíróságon is szétesnek a dolgok. Nyeltem egyet,és Adrianra néztem.A szívem csavarodott a melkasomban. -Igen. -Menj,mondta Dimitri. -Ne feledd,mormoltam.Beszélni vele az én feladatom.Nem a tiéd. Követtem Michaelt az autóhoz.Mielőtt beültem,vissza néztem.Jill és Sonya beszélgettek.Dimitri egyedül állt,Adrian pedig kivett egy cigarettát,és hátat fordított mindenkinek. -Elszúrtam,mondtam kétségbeesetten,amikor Michael elindította az autót.Nem felelt,valószínüleg azért,mert ez nem tartozott a feladatunkhoz.Vagy ez,vagy túlságosan el volt foglalva a saját életével.Szerencsés rohadék.

A szállodáig nem tartott sokáig az út.Körülötte őrök voltak,elrejtőzve úgy,hogy az emberek ne vegyék őket észre.Egyikük sem állított meg minket,amikor mentünk befelé.Egyikük még bólintott is Michaelnek.Mindegyik úgy nézett rám,mintha nemismernének,és ez jó volt. Annyi testőr,aki a bírósági udvarnál segített,könnyedén várhattak új arcokat,és az enyém nem úgy nézett ki,mint Rose Hathaway-é. -Melyik szobában vannak?kérdezte Michael az őrt,aki a halban volt.Ki kell őket hallgatnunk.Michael magabiztosnak látszott,de az őr meglepettnek tünt. -Csak ti ketten?Négyen vannak ott. Megmentettem magunkat,amikor azt mondtam: -Több embert akartak,hogy a bíróságon legyen.A dolgok kezdtek kicsúszni a kezük közül,ezért csak mi kettőnket rendeltek ki. -Igen,ez igaz,értett egyet az őt.Hardadik emelet. -Gyorsan gondolkodsz,mondta Michael a lift felé menet. -Ez semmi nem volt.Rosszabb helyzetekből is ki kelett már másznom. A szobát egyszerüen fel lehetett ismerni.A legtöbb őr bent volt,de Michael megint azzal a hiteles hangjával mondta,hogy a bíróságról küldtek minket.Amikor elmentek,Michael rám nézett.Sidney. Bementem,és elindultam Sidney felé a szoba közepére.Törökülésben ült az ágyán,és könyvet olvasott.Sóhajtott,amikor meglátott minket. -Nos,mi történik most? Levettem a karkötőt,és hagytam hogy az illúzió eltünjön.Sidney-nek nem esett le az álla,és össze sem ráncolta a szemöldökét. -Sejthettem volna.Azért vagytok itt,hogy kiszabadítsatok? A hangjában remény volt. -Hm.. Nem igazán.Utáltam,hogy Sidney-t miattam fogták el,de az hogy kicsempésszük őt,most nem volt a tervben. -Beszélnünk kell Iannal,és az lesz a legjobb,ha te is itt maradsz.Tud valami fontossat.Valamit,amire szükségünk van. Ez már megmozdította a szemöldökét,aztán az ajtó felé fordult. -Nem engedik meg,hogy beszéljünk egymással. -Nincsenek ott,mondtam büszkén. Sidney megrázta a fejét szomorúan. -Rose,néha igazán megijesztesz.Csak nem abból az okból,amiről azt hittem,hogy lesz.Akkor gyertek,de nem lesz egyszerü rá venni,hogy beszéljen veled. -Ezért segítesz te nekünk,mondtam,ahogy a terembe sétáltunk.Vissza tettem a karkötőt.Bolondul érted.Segít nekünk,ha megkéred rá.Mint ahogy gondoltam,Sidney ezt nem is sejtette. -Mi?Nem... Becsukta a száját,amint a szobába léptünk.Nézte a tévét,de felugrott,amint meglátott minket. -Sidney,jól vagy? Cseréltünk egy jelentős pillantást. -Szükségük van a segítségedre.Szükségük van némi információra. A szemét ránk szegezte,és azonnal fagyossá vált a hangja. -Már válaszoltam a kérdéseikre,úgy százszor.

-Nem mindegyikre,mondtam.Amikor a bírósági udvarnál voltál,láttál pár fotót az asztalon.Egy hallott férfit.Ki volt az? Ian összeszorította az ajkait. -Nem tudom. -Láttalak,láttam hogy ismered őt,érveltem.Reagáltál rá. -Valójában én is láttam,mondta Sidney. Ő megfordult hozzá. -Nos,nem kell segítenünk neki.Ez az egész szálloda egy börtön.Elegem van a játékaikból. Nemakartam rossz néven venni,de valóban szükségem volt a segítségére.Könyörögve néztem Sidney-ra,és csendesen mondtam neki,hogy csak ő segíthet rajtunk. Sidney,visszafordult Ian-hez. -Mi van azzal a sráccal a képen?Ez... Tényleg olyan szörnyü?Valami titok? Vállat vont. -Nem,csak nemakarom hogy tovább segíts nekük.Ez lénygetelen. -Megteszed ezt nekem?kérdezte kedvesen.Kérlek.Ez kijuttathat minket a bajból. Sidney nem volt a flörtölés mestere,de azt hiszem hogy ez müködött.Habozott néhány pillanatig,ránk nézett,aztán vissza Sidney-ra.Rámosolygott.Ian visszavonult. -Komolyan mondom,nem tudom ki az.Egyszer egy mora nővel volt az St. Louis -ban. -Várj,mondtam.Ez egy kicsit összezavart.A morák járnak a ti helyeitekre? -Néha,mondta Sidney.Éppen úgy ,ahogy mi jöttünk.Némelyik találkozás személyes jellegü. -Azt hiszem,hogy az a férfi a testőre volt,vagy ilyesmi,mondta Ian.Valami üzleti ügyben voltak ott.Ő csak követte őt,de csendben volt. -Mora testőr? -Ez nem meglepő,olyanok számára,akiknek nem lehetnek testőrei,mondta Michael.Erre Abe Mazur az egyik példa.Egy egész saját hadserege van. -Inkább egy egész maffia seregre gomdolsz,nem?Megint viccelődtem.De megvető is voltam.Egy mora csak azért bérel fel,egy másik morát testőrnek,mert nem lett mellé kijelölve egy igazi őr.Valaki olyan mint Daniella,neki nem lehetett ezzel problémája.Sőt,biztos voltam benne,hogy ő jogosult volt két testőrre.Szóval,miért utazna egy mora testőrrel,amikor lehetne neki kettő jobban kébzett?Ennek nem volt értelme.De akárhogy is,ha megölte volna a királynőt,akor egy csomó szokatlan dolgot is csinált volna,aminek nincs értelme. -Ki volt az?kérdeztem.Az a nő.. -Nem ismerem őt,mondta Ian.Csak elhaladtam mellettük,amikor valahova mentek.Valami találkára,azt hiszem. -Emlékszem,hogy nézett ki?Valami,szükségem volt valamire. -Persze,mondta.Nem volt nehéz megjegyezni. -Na és?Kérdeztem.Hogy nézett ki? Megmondta nekem. A leírás nem az volt,amit pontosan vártam.

HARMINCKETTŐ Fordította: Nitty

SYDNEY ÉS A BARÁTAI nem örültek, hogy nem tarthatnak velünk. - Én szeretném – mondtam neki. Még nem tettem túl magam azon, amit megtudtam Ian-től – De bejutni is elég nehéz volt. Ha kimegyünk vele, akkor mind le fogunk bukni. Különben is ez hamarosan nem számít. Beszélünk a Bíróságon valakivel és tisztázom a nevem, akkor a testőröknek nem lesz rátok szükségük. - Nem a testőrök miatt, én aggódom – válaszolta. Fásult hangját használta, de láttam, ahogy a félelem és a kíváncsiság megcsillan a szemében és én csodálkoztam ezen a fordulaton. Az alkimisták? Vagy valami más? - Sydney – mondtam tétovázva, annak ellenére, hogy tudtam nekem és Mikhail-nak ki kell jutnunk innen. – Valójában mivel fenyeget Abe? Ez több annál, mint egy átadás. Sydney szomorúan rám mosolygott. - Nem fontos, Rose. Elboldogulok vele, bármi is jön. Csak most menny. Rendben? Segíts a barátaidon. Szerettem volna még többet beszélni vele … hogy többet mindent megtudjak. De Mikhail is kinyilvánított a véleményét arról, hogy Sydney-vel ért egyet és így rövid búcsú után ott hagytuk. Mikor visszaértünk a parkolóba, ahol a többiek vártak ránk, láttam, hogy a helyzet nem változott sokat. Dimitri idegesnek tűnt és az sem kétséges, hogy nagyon nyugtalan volt, amiért kihagytuk őt az akcióból. Jill még mindig Sonya mellett állt, mintha biztonságba érezné magát az idősebb nő mellet és Adrian távol marad tőlük, épp hogy felénk pillantva, mikor Mikhali kocsija megállt. Mikor elmeséltük a kis társaságnak, hogy mit tudtunk meg, figyelve Adrian reakcióját. - Lehetetlen. Ezt nem hiszem el – összetörte a cigarettáját – az alkimista cimboráid tévednek. Én is alig tudtam elhinni, de semmi okom nem volt arra, hogy azt feltételezzem Ian hazudik. Őszintén szólva, tudtam, hogy Adrian, most nehéz dolgokon megy keresztű, de nem mondta, mint gondolhatott volna, ha mi elmondtuk neki, hogy ki volt a korábbi gyanúsítottunk. Kifelé bámultam az ablakon, és egyfolytában az járt a fejembe, hogy ki ölhette meg Tatiana-t és próbált meg gyanúsítani engem. Nehéz volt elhinnem. Az árulás durva volt. - A jelek ott voltak… - mondtam kelletlenül. Amikor Ian elmesélte, hogy mit látott egy csomó minden megváltozott – Politikusok tették. Ambrose-nak igaza volt. - Ian azonosítása komoly bizonyíték lenn. – mondta Dimitri, amin megdöbbentek a többiek. De van egy csomó lyuk és rengeteg darab nem vág egybe. - Igen – az egészben volt valami, ami zavart – Miért engem állítottak be bűnösnek.

Senki se válaszolt. - Vissza kell mennünk a Bíróságra. – mondta végül Mikhail – vagy azt fogják hinni eltűntem. Borításul rámosolyogtam Jill-re. - És hogy te debütálj. - Nem tudom mi a nagyobb őrültség. – mondta Adrian – a gyilkos esetleges kiléte, vagy hogy Jilbait egy Dragomir. – a szavai hidegek voltak, de a nézése szelíd. Őrület, ez az egész, Adrian nem tudta elhinni ezekben a nehéz pillanatokban, hogy kik Jill szülei. Elég fáradt volt ahhoz, hogy el tudja képzelni, hogy Eric hűtlen volt. De amit Ian mondott az jobban felkavarta Adrian, mint ahogy bevallotta. Kiderült, hogy a nagynénje haláláért felelős ember olyan valaki, akit ismerhet, ez fokozta a fájdalmát. Ami kiderült rólam és Dimitir-ről, az sem segített a helyzetén. Mikhail legnagyobb rémületére, Sonya felajánlotta, hogy hátra marad, míg mi el tudunk menni a Bíróságra. Nem vihettünk két autót és egybe pedig, csak öten fértünk be. Úgy gondolta, hogy ő most a legkevésbé hasznos ebben a terven. Ölelések, csókok és könnyek közepette megígérte Mikhail- nak, hogy még látják egymást, amint ennek az egésznek vége. Reméltem, hogy jól van. A varázslat elhomályosítja az arcomat eléggé, hogy átjussunk a kapun. Jill volt a kritikus probléma. Az ő elrablása volt a legfrissebb hír a Morio-nál, és ha őt felismerik a kapunál a testőrök, akkor megállítanak. Kockáztattuk, remélve hogy az testőrök túlzottan el lesznek foglalva, hogy észrevegyék őt, mint ahogy Dimitrit és engem. Ez azt jelentette, hogy a legfontosabb Dimitrit elrejteni – ehhez Adrian segítségére volt szükségünk. Adrian nem volt annyira ügyes az illúzióban, mint Sonya, de elég jól értett hozzá, hogy Dimitri kinézetét meg tudja változtatni mások szemében. Ez hasonló volt, ahhoz, mint amikor engem megszöktettek a börtönből. A kérdés az volt, hogy Adrian hajlandó lesz-e rá. Szavakkal nem mondott semmit arról, hogy mit látott köztem és Dimitri között, de lehetett érezni a megnövekedett feszültséget. - Segítenünk kell Lissa-nak. – mondtam Adrian-nak, mikor nem válaszolt a kérdésemre. – Kifutunk az időből. Kérlek. Kérlek, segíts nekünk. – Nem voltam aljas a fentiekben, hisz valóban erre volt szükségünk. Szerencsére, nem. Adrian vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét egy pillanatra. Biztosra vettem, hogy az kívánta, hogy legyen nála valami, ami erősebb, minta a cigaretta. Aztán bólintott. - Menyünk. Otthagytuk Sonya-nak a másik autó kulcsait és ő csak állt ott csillogó szemekkel, nézve, ahogy elmegyünk. Dimitri, Mikhail és én az utat azzal töltöttük, hogy elemeztük a rendelkezésünkre álló adatokat. Az asszony ahogy Ian leírta nem tudott mindent megcsinálni. A hátsó ülésen ültem Adraian-nal és Jill-lel, előre dőltem és kipipáltam a dolgokat az ujjaimmal. - Indíték? Pipa. Tehetség? Pipa. Bosszút áll? Igen. Hozzáférés Tatiana szobájához…. – Összeráncoltam a homlokomat és hirtelen visszaemlékeztem, hogy mit hallottam, mikor Lissa-val voltam. – Igen. Ez szerzett nekem egy meglepett pillantást Dimitri-től. - Valóban? Ez volt az a darab, amit én nem tudtam kitalálni.

- Szép, persze, tudom, da ha ő csinálta – mondtam – a névtelen levélnek Tatina-nak, ennek nincs értelme. Nem beszélve Lissa családjának eltávolításáról, vagy megöléséről. – vagy megpróbálni hamisan megvádolni engem. - Lehet, hogy több embert kéne keresnünk, mint egy – mondta Dimitri. - Összeesküvés? – kérdeztem ijedten. Megrázta a fejét. - Nem, úgy értem, hogy ki más haragudhatott még a királynőre. De olyan valaki, aki odáig is elmegy, hogy meggyilkolja őt. Talán ez két különböző ember és két külön ok. Talán nem ismerték egymást. Mi összekutyultuk a bizonyítékokat. Elhallgattam és a szavain merengtem. Van értelem, összegyűjtöttem legkisebb részletet az általunk gyanúsított Daniellával vele kapcsolatban, Dimitri tudtam, hogy erre gondol. Igazunk volt azzal kapcsolatosan, hogy nem szerette Tatiana-t, a kiképzés, a kor rendelet… de ez még nem volt elég a gyilkossághoz. Egy dühös levél, veszélyeztetni a fia biztonságát? Ezek voltak a tények Lady Daniella Ivashkov ellen. Nem kockázat. A csendben hallottam a halk szavakat Jill és Adrian között, ők beszélgettek, mialatt, mi kifőztük a tervet. - Mit tegyek? – kérdezet meg Adriant Jill vékony hangon. A válsz gyors volt és magabiztos. - Megérdemled, hogy ott legyél. Ne hagyd, hogy megfélemlítsenek. - És mi van Lissa-val? Mit fog gondolni rólam? Adrian hezitált egy pillanatig. - Nem számít, csak amit mondtam. A gyomrom összeszorult, ahogy hallottam, hogy Adrian, milyen kedvesen ad Jill-nek tanácsot. Csirkefogó, önelégült és komolytalan… ez mind ő volt. De igazán jó lelkű volt. A szíve összetört. Adrian jó ember volt és képes volt igazán jó dolgokat csinálni. Én csak reméltem, hogy nem hátráltatom. Legalább is én még nem mondtam el neki, hogy az anyja volt a gyilkos … még. Egyre nagyobb lett a csend, ahogy a kapuhoz közeledtünk. Az kocsik még mindig sorban álltak és mi egyre jobban idegesek lettünk, ahogy araszoltunk előre. Megleste, hogy Lissa elméje mit mond nekem, nem maradtunk le semmiről a Bíróságon. A helyzet ugyan olyan kaotikus volt, mint korábban, bár az elkeseredett pillantást látva Nathan arcán eszembe jutott, hogy mi vár még rá. Nem voltam biztos abban, hogy van jó és rossz. A kapunál a testőrök felismerték Mikhail és bár éberek voltak, de nem tűnt fel nekik Mikhail fondorlatos tette. Azt mondta a testőröknek, hogy Őt azért küldték ki, hogy vegyen fel valakit. A testőrök benéztek a kocsiba átnéztek rajtam és Dimitri-n és – szerencsére – Jill-en. Adrian egy jól ismert alak volt, ami tisztelettel érdemelt. A csomagtartó kötelező ellenőrzése után, átjutottunk. - Hála az égnek. Ez működött. – sóhajtottam, Mikhail keresztül hajtott a testőrök parkolóján. - Most mi lesz? – kérdezte Jill. - Mi most visszaadjuk a Dragomir családnak a jogot a szavazásra és kihívjuk az igazi gyilkost. – mondtam. - Ez minden? – mondta Adrian szarkasztikusan. - Ugye tudod – jegyezte meg Mikhail – hogy abban a pillanatban, ahogy az illúzió eltűnik, az őrök egyből rátok vetik magukat és megpróbálnak visszavinni a börtönbe. Vagy még rosszabb. Dimitri és én összenéztünk.

- Tudjuk. – mondtam, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a borzalmas és katasztrofális lehetőséget – De ha nem működne…Mi nem maradunk ott sokáig. Ők fel fogják használni, amire rájöttünk és a végén szabadok leszünk. – optimistábban hangzott, mint ahogy éreztem. Egyszer csak leparkoltunk és a mi csoportunk a tanácsterem fele tartott, az épület mérföldekről látható volt és rengeteg ember vette körül. Milyen különös. Nem olyan régen, ugyan ezt az utat, szinte ugyan ezekkel az emberekkel tettem meg sietve. Ugyan így álcázva voltuk és kerestük a kifelé vezető utat. Most tudatosan sétáltunk be a veszedelembe. Biztos voltam benne, hogy ha meg tudnám csinálni észrevétlenül és átadhatnám a híreket, mindent, amit kitaláltunk. Biztos voltam benne, hogy Sonya varázslata tökéletesen működött, amikor az alkimistáknál voltunk. Nem volt okom kételkedni, de a félelem még is elborította az agyamat. Mi van, ha már nem működik? M van, ha már nem rejt el és megállítanak, mielőtt bejutok az épületbe? Az ajtók zárva voltak a bámészkodók előtt, de a testőröket beengedték, így ismét Mikhil beszélt – mogorván – Adrian az oka. A néhai királynő unoka öccseként üdvözölték Adriant. Adrian Jill köré fonta a kezét és az őrök hagyták őket menni. Becsusszantunk a tanácsterembe, szinte teljesen észrevétlenül. Én láttam a vitát Lissa szemein keresztül, de így teljesen más volt. Hangzavar és rácsok. Felkészítettem, hogy szembesítsem magam a hallgatósággal – a pokolba is, nem ez a leg jobb pillanat – de összeszedtem minden tudásom. - Arra van szükségem, hogy rám figyeljenek – mondtam – Valaki fél, hogy megmutatjuk magunkat, úgy értem rajtam kívül. - Mikhail? Hol voltál? Megfordultunk és Abe állt előttünk. - Beszéljen az ördög maga – mondta – pontosan mire is van szükségünk. Abe rám meredt és összevonta a szemöldökét. A varázslaton is át lehetett látni, ha a másik tudta, hogy ki az, aki használja. A varázslat akkor se hat, ha a másik ismeri a viselőjét. Ezért volt, hogy Viktor megismert engem a Tarasov-ban. Sonya varázslata túl erős, volt ahhoz, hogy megtörjön, de Abe tudta, hogy valami nem stimmel. - Mi folyik itt? – kérdezte. - Csak a szokásos, öreg – feleltem vidáman – Veszély, őrült tervek… Tudod, hogy megy ez a családunkban. Megint pislogott, még mindig nem tudott teljesen átlátni a bűbájon. Valószínűleg homályosan láthatott. - Rose? Te vagy az? Hol voltál? - Arra lenne szükségünk, hogy ránk figyeljenek. – mondtam. Azon töprengetem, hogy vajon ilyen érzés lehet-e mikor a szülők elkapják a gyermekeiket, akik épp megszökni készülnek a szobafogságból. Abe nagyon rosszallóan nézett. – van mód arra, hogy ez az egész félreértés rendeződjön. - Nos, - felelet Adrian szárazon – legalább is van egy irányelv, ami alapján el tudunk indulni. - Bízd csak ide, ez most az én tárgyalásom – mondtam Abe-nak – Bízol bennem? Abe arckifejezése fanyar lett. - Te nyilván nem bíztál benne eléggé, hogy nyugat Virginiába maradj. - Formalitás – mondtam – Kérlek. Szükségünk van erre.

- És mi hamarabb – tette hozzá Dimitri. Abe pedig vizslatta nézte őt. - Had találjam ki. Belikov? – Bizonytalanság volt apám hangjában. Adrian jó munkát végzett az illúzióval, amivel Dimitri-t körül vette. De Abe elég okos volt ahhoz, hogy kikövetkeztesse, hogy ki lehet velem. - Apa, sietünk kell. El kell kapnunk a gyilkost. És itt van Lissa… - hogyan magyarázzam meg? – egy felfedezés, ami megváltoztatja Lissa életét. – nem nagyon ijedt meg Abe, de azt hiszem, hogy a komolyságom használt. – Apa. Körbenézett a szobán, a szemei megakadtak valakin és megrántotta a fejét. Néhány másodperccel később anyám préselte át magát a tömegen. Remek. Abe hívta és ő jött. Ők igazán jóban voltak az utóbbi időben. Reméltem, hogy Lissa lesz az egyetlen, aki gazdagodik egy kistestvérrel. - Kik ezek az emberek? – kérdezte anyám. - Találd ki – válaszolta Abe – Ki lenne olyan bolond, hogy betörjön a Bíróságra, miután elszökött innen? Az anyám szeme elkerekedett. - Hogyan…? - Nincs most erre idő – mondta Abe. Egy gyilkost pillantást kapott cserében, hogy azt mondta Jane-nek, hogy nem és félbeszakította. Talán nincs kis testvér ezek után. – Van egy olyan érzésem, hogy a testőrök fele, már ebben a szobában van és hamarosan mind itt lesz. Készen állsz erre? Szegény törvénytisztelő anyám fájdalmasan nézett, felfogva, hogy mit kérdezett tőle Abe. - Igen. - Mi is – jelezte Mikhail. Abe minket nézett. - Azt hiszem, hogy nem túl jók az esélyeink. Abe felvezetett minket oda, ahol Nathan Ivashkov a pódiumra támaszkodott. Kimerülten és kétségbeesetten nézett – és egészen elveszetten, vajon, mit kéne csinálnia ebben a nagy rendetlenségben. A közeledésünkre a jelöltek kíváncsian ránk pillantottak és érzékeltem egy hirtelen lökést a kötelékemen keresztül. Lissa átlátott a varázslaton. Éreztem, hagy a lélegzete megakadt, ahogy meglátott minket. Félelem, ijedség és meg könnyebbülés cikázott végig rajta. És zavar természetesen. Annyira örült, hogy lát minket, hogy el is felejtkezett a választásokról és elkezdett közelíteni felénk. Gyorsan megráztam a fejemet, sürgetve őt, hogy fedezzen minket. Egy pillanatnyi habozás után leült. Lissa nagyon aggódott és tanácstalan volt, de bízott bennem. Nathan életre kelt, mikor meglátott minket, különösen, akkor mikor Abe egyszerűen arrébb lökte őt az útból és megragadta a mikrofont. - Hé, Mit akarsz… ? Vártam, hogy Abe kiabálni fog mindenkivel, hogy csend legyen, vagy valami ilyesmi. Természetesen, Nathan megpróbálta mindent, de nem sok eredménnyel. Így meglepődtem – ahogy mindenki más is – mikor Abe felemelte az úját a szájához és belefütyült a mikrofonba, nagyon erősen lehetett hallani. Fütyülni mikrofonnal? Igen. Sértette a fülemet. A Morio-nak még rosszabb lehetett és a hangszórók sípolása se segített. A szoba eléggé elcsendesült ahhoz, hogy hallják őt.

- Most hogy már ismered az érzést, tartsd a szádat – mondta Abe – nekünk …mondanunk kell valamit. Abe magabiztos volt és felénk nyújtotta a mikrofont. Átvettem és megköszörültem a torkomat. - Mi azért vagyunk itt, őhm, hogy rendezzük ezt a vitát egyszer és mindenkorra. - A tömeg morajlott és én igyekeztem hangos lenni, mielőtt a szobában újra kitör a hangzavar – A törvények maradhatnak, ahogy vannak. Vasilisa Dragomir azonban jogosult ár, hogy részt vegyen a szavazásban és ezáltal jogosult a trónra is. Ott egy másik tagja a családjának. Nem Vasilisa az egyetlen Dragomir. Morgolódás és suttogás tőrt ki, bár ez nem olyan volt, mint a korábbi – valószínűleg, azért mert a Morio-k imádták az intrikát és ők tudták, hogy kellene végigjátszani. A perifériás látómezőmben láttam, ahogy a testőrök lazán köbe állnak minket. Az ő gondjuk a biztonság volt nem a botrány. Intettem Jill-nek. Ő egy pillanatra megdermedt. Szerettem volna tudni, hogy neki eszébe jutottak Adrian szavai, amit a kocsiba mondott neki. De odalépett hozzám, olyan sápadtam, hogy Én aggódtam, hogy esetleg elájul. Nem csak éreztem, tudtam is. A nyomás elsöprő erejű volt. Nem. Túl messzire mentem. - Ő Jillian Mastrano Dragomir. Ő Eric Dragomir törvénytelen lánya. De az ő lánya és hivatalosan a tagja a Dragomir-ok vérvonalának. Utáltam, hogy a törvénytelen szót kellett használnom, de ebben az esetben szükség volt rá. A szívverésem csendesedett, ezt követően Jill odahajolt hozzám és a mikrofonhoz. - Én egy Dragomir vagyok. – mondta tisztán és egyértelműen, annak ellenére, hogy a keze remegett. – A családunk határozatképes és a t-testvéremnek vannak jogai. Láttam egy újabb kitörést itt az épületben és Abe beugrott közém és Jill közé és megragadta a mikrofont. - Azok számára, akik esetleg nem hiszik, a DNS teszt eredménye mindent kétséget kizárólag tisztázza a lány származását. Csodáltam Abe vakmerőségét. Ő még csak most hallotta az információt, kb. hatvan másodperccel ezelőtt és már is úgy támogatta, mintha Ő maga végezte volna a vizsgálatokat a saját genetikai laborjában. Az öreg szerette a titkokat. A hír hatására várható volt a reakció. Miután a tömeg feldolgozta a hallottakat felzúgott és özönlöttek a kommentek. - Eric Dragomir-nak nem volt másik gyermeke, akár törvénytelen, akár nem. - Ez egy átverés! - Látni akarjuk a bizonyítékot! Hol van a teszt? - Nos… flörtölt… - Van egy másik lánya. Az utolsó hang átzúgott a tömeg felett, tekintélyt parancsolóan hangzott, mert Daniella Ivashkov-tól származott. Felállt és még mikrofon nélkül is a hangja betöltötte a szobát. Elég fontos személy volt a társadalomban, hogy fel tudja hívja magára a figyelmet. A szoba elcsendesedett, Daniella tovább beszélt. - Eric Dragomir-nak volt egy törvénytelen lánya, egy táncosnőtől, akinek a neve Emily Mastrano, ha jól emlékszem. Azt akarta, hogy ez titokba maradjon és ehhez meg kellett tenni dolgokat, olyanokat, mait ő maga nem tudott megtenni, így segítségre volt szüksége. Én

voltam azon szerencsések egyike, aki segíthetett. – egy szokatlanul keserű mosoly jelent meg az arcán – Őszintén szólva nem kellet sok mindent tennem, hogy ez csak titok maradjon. Ekkor bevillant. Tudtam, hogy ki törölte ki az Alkimisták adatait. Miért? A szobában csend volt. A mikrofonra se volt szükségem a válaszhoz. - Elég volt eltüntetni bizonyos papírokat. Daniella rajtam nyugtatta a mosolyát. - Igen. - Mert, ha a Dragomir család eltűnik, akkor a lélek is. És Adrian biztonságban lenne. Túl nagy figyelem irányult a lélekre. És csak arra volt szükség, hogy megszabadulj minden bizonyítéktól Jill-ről, ezzel elpusztítva Vasilisa hitelességét. - Daniella megerősítette a kifejezést az arcán. Hagynom kellett volna, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. – Miért ismerted el most még is? Daniella vállat vont. - Mert így jobb, mint ha egy DNA teszt bizonyítja be az igazságot. A tömeg lélegzete elakadt a félelemtől. Vajon, mit jelent ez? Voltak, akik nem hitték el és megvetően néztek. Daniella kétségtelenül csalódott volt, az igazság kiszivárgása miatt, még is úgy tűnt, hogy kész elfogadni. De hamarosan a mosolya eltűnt, a tekintetével tanulmányozott. - Szeretném tudni, hogy ki vagy te? Ebben a pillanatban, úgy tűnt, hogy a tömeg is tudni akarja. Haboztam. Sonya álcázó varázslata nagyon jó volt és sokáig tartott. Mi nekünk megvolt a bizonyíték Jill és a Dragomir család kapcsolatára. Ha hagyjuk, hogy a dolgok menyjenek a maguk útján és Liss győz, amit én most nagyon akartam. Egy királynő ügyvédje biztosan tud majd segíteni, hogy tisztázzam magam. De a tömeget bámultam. Tele emberekkel, olyanok, akiket ismeretem és elismertem, és olyanokkal, akik még mindig elítéltek. Úgy éreztem, hogy harag lángol fel bennem. Hogy a lélek okozta, vagy sem, ez most nem számított. Még mindig felháborítónak tartottam, hogy ilyen könnyen lettem vádlott és kitaszított. Nem akartam arra várni, hogy ez csendben rendeződjön a testőrök irodájában. Azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy ártatlan vagyok a királynő meggyilkolásában. És így felülmúlva a saját nyilvántartott veszélyeimet, vakmerően, letéptem a kezemről Sonya karkötőjét. - Rose Hathaway

HARMINCHÁROM Fordította: Lissa

A közönség nemtetszése,világossá tette,hogy az álruhám eltünt.Sokan figyelték Dimitrit is,akiről Adrian szintén eltüntette az illúziót.És ahogy az várható volt,az őrök körbe vettek minket,felfegyverkezve.Még mindig azt hittem,hogy ez csalás volt.Szerencsére,az anyám és Michael elém álltak,és blokkolták a támadóimat. -Nem,szisszentem fel Dimitrire,aki valószínüleg csatlakozni akart hozzájuk.Kulcsfontosságú volt,hogy továbbra is nyugodtak maradjunk,és hogy senki ne vegyen minket fenyegetésnek.Még odáig is elmentem,hogy fent tartottam a két kezemet,és Dimitri ismételte utánam. -Várjanak kérem.Először hallgassanak meg minket. A testőrök szorosan álltak körbe minket,hézag nélkül.Biztos voltam benne,hogy csak az anyám és Michael tart minket egy nagyon kicsit távol tőlük.A testőrök,mindig szerették volna elkerülni egymás ellen a harcot,amíg nem volt szükséges.Hirtelen Jill és Abe oda álltak mellénk.Újabb pajzsok.Az egyik őr arcán fenyegető grimaszt láttam.A civilek bonyolították a támadást.Adrian nem mozdult,de valójában az hogy körben voltunk,nem segített neki. -Később elvihettek minket,mondtam.Nem fogunk ellenállni.De előbb meg kell hogy engedjék,hogy beszéljek.Tudom,ki ölte meg a királynőt. -Akkor már ketten vagyunk,mondta az egyik őr.Meneküljenek,mielőtt bántódásuk esik.Veszélyes szökevényekről van szó. -Beszélniük kell,mondta Abe.Van bizonyítékuk. Ismét magabiztosan beszélt valamiről,amiről fogalma sem volt.Mindent rám tett fel.Elkezdtem,mint ahogy ő.Az nem volt fantasztikus,hogy a bizonyítékaink 100% nem voltak meggyőzőek,de ahogy korábban mondtam,ez formalitás... -Hagyjátok beszélni.Ez egy új hang volt,amit nagyon jól ismertem.Lissa eltolt két őrt az útból.Először kicsúszott a kezeik közül,de az egyiknek sikerült megragadni a karját,és megakadályozni őt. -Olyan messzire jutottak.És igazuk volt Jillel kapcsolatban. Ez nem volt könnyü a számára,mert ezzel a ténnyel,még nem barátkozott meg teljesen.Az én közelgő halálom volt az egyetlen dolog,ami miatt kénytelen volt elismerni,hogy van egy testvére. -Már elkaptátok őt.Sehová nem mehet.Csak hadd beszéljen.Nekem is van pár bizonyítékom. -Azt inkább félre tenném Lissa,mondtam halkan. Lissa azt hitte hogy Daniella a gyilkos,és azt hiszem,hogy nem fog neki tetszeni az igazság.Lissa arcán zavart kifejezésü lett,de nem tiltakozott.

-Hadd beszéljen,mondta az egyik őr.-és nem akármelyik.Hans volt az.Miután elszöktek,igazán érdekelne,hogy mit hoztak vissza. Hans segített nekünk? -De,folytatta.Biztos vagyok benne,hogy megértitek,hogy előbb letartóztatuk titteket,mielőtt felfeditek a valódi gyilkost. Ránéztem Dimitrire,aki már hozzám volt fordulva.Őszintén szólva,semmi jobbat nem találtunk ki. -Jól van,mondta Dimitri és ránézett a mi védőinkre.Rendben van,engedjétek tovább őt. Az anyám és a többiek nem mozdultak. -Tegyétek amit mondott.Nemakartok úgy végezni,mint a fogolytársaink. Azt gondoltam,hogy nem fognak rám hallgatni,de Michael lépett el elsőnek,aztán a többiek követték.Villámsebességgel álltak mellénk őrök.Kettő mellém,és kettő Dimitri mellé.Adrian vissza vonult a többiekkel,de Lissa még mindig egy lépésnyire állt tőlünk,és bízott bennem. -Tessék,mondta Hans. Lissával találkozott a tekintetünk,és utáltam azt,amit el kellett mondanom.De nem.Nem nekem kellene félnem.Néztem a közönséget,és megtaláltam Christiant,aki érthetően érdeklődéssel figyelte ezt a drámát.El kellet vennem róla a tekintetemet,és egészként figyelnem a tömeget,nem pedig arconként.El kellett vegyülnie a tekintetemnek. -Nem én öltem meg Tatiana Ivaskovot,mondtam. Az emberek kétkedve motyogtak. -Nem kedveletem őt,de nem öltem meg.Hansra néztem.Kihallgattátok azt az embert,aki arról tanúskodott,hogy hol voltam a gyilkosság közben,ugye?És ő azonosította a férfit,aki megtámadta Lissát,és szintén az,aki megvesztegette őt,hogy mondja az,hogy abban az időben én nem voltam a szobámban? Michaeltől megtudtam,hogy Joe végül bevallotta,hogy elfogadta a pénzt,attól a rejtélyes morától. Hans összeráncolta a homlokát,habozott,majd bólintott hogy folytassam. -Nincs nyilvántartva,legalább is a testőrök között.De az alkímisták ismerik őt.Látták őt,az egyik épületükben-ahol testőrként viselkedett.Ránéztem Ethan Moore-ra,aki az ajtóban állt.Testőr valaki számára,aki látta,hogy az nap éjszaka Tatiana gyilkosság áldozata lesz.Tasa Ozera keze alatt. Nem volt szükséges,hogy a közönség tiltakozzon,mert Tasa maga csinálta.Christian mellett ült,de most szinte kirepült a székből. -Az égre,miről beszélsz,Rose?Megbolondultál? Azelőtt készen áltam szembenézni ott a tömeggel,hatalmas terv és győzelem.Most már szomorú voltam,amikor ez olyasvalakire nézek,akiben mindig is hittem,valakire aki most sokkosan és sérülékenyen nézett rám. -Bárcsak.... De ez az igazság.Megölted Tatianát. Tasa bizalmatlansága nőtt,ráadásul még sértődött is volt,de még mindig úgy tünt,hogy az ő előnyei a kétségek. -Soha sem hittem hogy megölted őt,harcoltam érted.Miért csinálod ezt?Nem volt elég a strigák a családunkban?Azt hittem,hogy nincs előitéleted az ilyesmikkel szemben. Nyeltem egyet.Azt hittem,hogy a legnehezebb bizonyítékokat lesz szerezni.De az semmi nem volt ehhez a kinyilatkoztatáshoz képest.

-Amit itt mondok,annak nincs semmi köze a strigákhoz,de kívánom,hogy bárcsak lenne.Utáltad Tatianát,a dhampyr törvény megröviditése miatt. További dolgok juttottak az eszembe,mint amikor Tasa tudomást szerzett a morák titkos kébzéséről.Tasa meg volt döbbenve,most rájöttem,lehet hogy bünösnek érezte magát a gyilkosság miatt.A tömeg meg volt döbbenve,de az egyik ember megszólalt.Az Ozerák közül volt,én nem ismertem őt.Dacosan állt ott,keresztbe tett kézzel. -A fél udvar utálta Tatiánát ezért a törvényért. -De nem én fizettem le egy őrt,hogy rá támodjon Lis... Dragomir hercegnőre.És nem tettem úgy,mintha nem ismerném azt a férfit.Figyelmeztettem.A te testőröd volt,láttak vele téged. Ian leírása teljesen egyértelmü volt:hosszú,fekete haj,világos kék szemek,és az arca egyik oldalán egy seb. -Rose,nem tudom elhinni,de ha James-ez volt a férfi neve-egyedül cselekedett.Mindig radikális nézetei voltak.Tudtam,már amikor felbéreltem hogy védjen engem,de soha nem gondoltam volna,hogy képes gyilkolni. Körülnézett a teremben,keresett valakit aki támogatja,és végül a tanács tagokra nézett. -Mindig is hittem benne,hogy Rose ártatlan.Ha James a felelős ézért,akkor több mint örülök neki,hogy ez tisztázza Rose nevét. Szóval ilyen egyszerü.A morák titkai.-James majdnem mindig ott volt,ahol Tasa.Megmenthette volna Tasát,magára vállalva a vétket.De ő hallott volt.Tasa és én barátok maradhattunk volna.Ő az elve szerint cselekedett?Mi volt ezen rossz? Christian mellette állt,és úgy nézett rám,mint egy idegenre. -Rose,hogy mondhatsz ilyet?Azok után,amit érted tett.Ne csinálj jelenetet,és mi kiderítjük,hogy az a férfi,-James-ölte meg a királynőt. Szóval ilyen egyszerü.Hallott férfi. -James nem ölhette meg a királynőt,mondtam.Sérült volt a keze.Ahhoz hogy öljenek,a moráknak a két kezükre van szükségük.Kétszer láttam,ami történt.És fogadok,hogy kaphatunk egy egyenes választ,Ethan Moore-tól. Ránéztem az őrre,aki fehér volt mint a fal.Ő valószínüleg harcba ugrott volna,és habozás nélkül ölne.De ez a fajta szabályozás?És egy kihallgatás a kollegájáról?Ezt nem bírná ki.És valószínüleg ez volt az oka annak,amiért Tasa manipulálta őt. -James nem volt ott azon az éjszakán,amikor Tatiana meghalt,ugye?És azt sem hiszem,hogy Daniella Ivaskov ott volt,bár Lissának azt mondtátok hogy igen.De Tasa ott volt.A királyi kamarák között volt,és maga erről senkinek sem szólt. Ethan úgy nézett ki,mint aki szökni akar,de az esélyei nagyon kevesek voltak.Lassan megrázta a fejét. -Tasa nem ölne meg senkit. Nem úgy erősítette meg,ahogy szerettem volna,de közel voltunk.A testőrök előbb érnek oda hozzá,mielőtt megmozdulna. -Rose!Christian már dühös volt.Utálattal nézett rám,fájt nekem tőle jobban,mint Tasától. -Elég,Lissa előrelépett. Éreztem a fejemben,hogy nemakart hinni annak amit mondtam,de hitt nekem... -Tudom hogy ez rossz,de ha nyomást gyakorolnák rá! -Megne próbáld!Kiálltotta Tasa,és Lissához fordult.Maradj ki ebből.A te jövőd az első.A jövőd,ami megvalósíthatja azt,amire az embereknek szüksége van.

-A jövő,amit te tudnál manipulálni,jöttem rá.Lissa hisz a reformban,amit te szeretnél létre hozni.És azt hiszem,hogy meggyőzted volna őt.Különösen az unokaöcséd miatt.Ez az oka annak,amiért harcoltál a határozatképesség ellen.[zerk.-ez nemértettem pontosan] Azt szeretted volna,hogy királynő legyen. Christian akart egy lépést előre tenni,de Tasa leállította őt.De ő még mindig beszélni akart. -Ez egy idiótaság.Ha azt akarta,hogy Lissa királynő legyen,akkor miért támadott volna James,Lissára? Ez számomra is rejtély volt,amit még nem oldottam meg.De Dimitrij igen.Tudatában volt hogy két őr áll melette,de közelebb jött hozzám. -Mert senkinek nem kellet volna meghalnia,mondta Dimitrij,alacsony zengő hangon,ami gyönyörüen csengett a teremben.Neki nem volt szüksége mikrofonra,ugyan úgy mint Tasának.-Te nem gondoltad,hogy lesz vele egy őr. Igaza volt,jöttem rá.Eddie nem volt ott,csak az utolsó pillanatban csatlakozott Lissához,amikor Ambrose-hoz mentek. -Jamesnek,valószínüleg hamis támadást kellett volna véghez vinnie.És ez sok együttérzőt szerzett volna Vasilissának.Ő megcsinálta,de valószínüleg kicsit komolyabban vette a kelleténél a feladatot. A felháborodás Tasa arcán,valami teljesen mássá alakult át.Amikor rám nézett,látszott rajta,hogy sértődött a vádak miatt,de Dimitrijtől-ez valami több volt.Tőle fájt neki.Ismertem ezt a nézést.Láttam ezt a nézést Adrian arcán pár órával ezelőtt. -Dimka,te nem...Mondta. Lissa szemein keresztül követni tudtam az aurákat,és azt is,ahogyan Tasáé fényesebben éget,amikor Dimitrijre nézett.Pontosan tudtam,hogy ez mit jelent.Sonya elmagyarázta ezt nekem.Tasa szerette Dimitrijt. -És ez az oka annak,miért én rám lett terelve a gyanú,suttogtam halkan.Senki,Dimitrij és az őrökön kívül nem hallhatta. -Hm?kérdezte Dimitrij. Csak megráztam a fejemet.Tasa egész idő alatt szerette Dimitrijt.Tudtam,hogy tavaly ajánlatott tett neki,hogy csatlakozzon hozzá,és legyenek közös gyerekeik,de ő visszautasította őt,és én azt gondoltam hogy Tasa ezt elfogadta,és barátok maradtak.De nem voltak,Tasa még mindig szerette őt.Amikor Lissa beszélt Hansnak a kapcsolatunkról,Tasa ezt már régen tudta.De mióta?Nem voltam benne biztos.Természetesen már az előtt tudhatta,mielőtt megölte Tatiánát.És rám keverte a gyanút,annak érdekében,hogy közelebb kerülhessen Dimitrijhez.Hansra néztem. -Vissza vihet a cellába,komolyan gondoltam.De nem gondolja,hogy elég bizonyítékja van arra,hogy őt és Ethant is oda vigye? Hans arca olvashatatlan volt.Mit tegyen most? Felemelte a szemét rólam,és oda nézett,ahol az őrök felkészülve álltak. -Vigyétek el Lady Ozerát és Moore-t.Hamarosan kihallgatjuk őket. Láttam,hogy Tasa a többi ember között ül,de a szemében félelem és pánik volt.De ami az én számomra meglepő volt,hogy ellenált.Ki volt képezve,emlékeztem.Nem úgy,mint egy őr,de ahhoz elég volt,hogy nehéz legyen elfogni őt.Rugdosott,és kitért a fogások elől,ráadásul még sikerült hatástalanítania egy őrt.Lehetetlen volt,hogy kitudja küzdeni magát innen,gondoltam.Bár abban a pillanatban még el is hittem.Túl sok ember volt ott,és káosz

volt.A rémült morák,próbáltak kikerülni a harcból.Hirtelen a teremben egy durranás hallatszott.Lövés.A legtöbb mora a földre bukott,de a testőrök még mindig álltak.Fogta [Tasa] a fegyvert,és miközben az őrök felé tartottam,elkapta az első morát akit talált,és megragadta a kezét.Mia Rinaldi volt az.Ő Christian mellett ült.Nem hiszem,hogy Tasa figyelte,kit húz magához túsznak. -Ne mozduljatok!kiálltotta Tasa az őröknek. A fegyvert Mia fejéhez tartotta,és én úgy éreztem,mintha megállna a szivem.Hogyan válhattak a dolgok ennyire bonyolultá?Ezt soha nem kébzeltem volna.Nekem az volt a célom,hogy tisztára mossam a nevemet.Elfogatni Tasát,és tovább menni.Kész. A testőrök megdermedtek.Egyenlőre.Tasa lassan kezdett a kijárat felé közeledni,és Miát húzta magával.A lépései lassúak és nehézkések voltak,a székeknek és az embereknek köszönhetően,akik az útban álltak.A testőrök elég időt adtak neki.Ők mindig az első helyen vannak.Mia egy élő mora.A testőrök nemakarták hogy Mia meghaljon,de azt sem akarták,hogy egy mora fegyverrel elmenjen. És ez így volt.Tasa nem az egyetlen mora harcos volt a teremben.A legrosszabb túszt választotta,és én láttam ahogy Mia szeme csillant.Lissa rájött,hogy ez már túl sok,és ezt már nemengedheti.Ha Tasa közelébe juthatna,és ránézne,kényszeríthetné őt,hogy hagyja abba. Nem, nem, nem, nem, gondoltam.Nem volt most szükségem egy újabb őrült lélekhasználóra. Lissa,és én is láttuk,ahogy Mia megfeszült Tasa kezei között.Lissa rájött,hogy most kell cselekednie.Éreztem a kötvényen keresztül is.Éreztem a gondolataiban a döntését,ahogy a lábai Tasa felé indulnak.Olyan világosan éreztem,mintha egy agyat birtokolnánk.Tudtam,hogy hova megy Lissa,még azelőtt,hogy megtörténhetett volna. -Tasa,kérlek ne... Lissa előre lépett,és az ő kétségbeesett kiálltása,megzavarta Miát,aki éppen Tasába készült rúgni.Kirántotta a fegyvert a kezéből,ami a földre esett.Tasa felvette,de Mia megint kitépte a kezéből,és minden olyan gyorsan történt... Tasa elsütött pár golyót az első ember felé,aki veszélyt jeletett a számára,ahogy felé közeledett.-és ez nem egy testőr volt.Egy fehérben levő alakra irányult,aki Tasára kiabállt. Ahogy mondtam,ismertem Lissa pontos lépéseit,még azelőtt hogy megtette volna.Ezekben az értékes másodpercekben,kiugrottam az őrök közül,és Lissa elé vetettem magam.Valaki elém ugrott,de már túl késő volt.Akkor történt,amikor Tasa újra lőtt. Egy égő fájdalmat éreztem a mellkasomban,akkor hirtelen semmi nem volt ott,de a fájdalom intenzív és teljes volt. Éreztem ahogy zuhanok,Lissa elkap engem és valamit kiabál-talán nekem,talán valaki másnak.A teremben annyi zaj volt,hogy azt sem tudtam,mi történt Tasával.Csak én voltam ott,és a fájdalmam,amit az elmém próbált tagadni.Láttam,ahogy Lissa rám néz,és valakinek valamit kiabál.Ő olyan szép volt.Ragyogó.Fényben ábrázolt.De körülötte sötétség volt.És abban a sötétségben láttam arcokat láttam... szellemeket,és lelkeket,akik mindig velem voltak.Nőttek,és alakot formáltak. Fegyver.Fegyverrel lettem legyőzve.Ez szinte komikus volt.Csalók,gondoltam.Az egész életemet a kézzel való harci kikébzéssel töltöttem,de fegyver?Ilyen módon ez.... olyan egyszerü volt.Meg kellene hogy legyek sértődve?Azt nem tudtam.Számított ez?Ezt szintén nem tudtam.Egy valami amit biztosan tudtam,hogy haldoklom. A saját elkébzeléseim halványultak,és a sötétség a szellemekkel közeledett,és én

megesküldtem volna,hogy hallottam amint Robert azt súgja a fülembe: A hallottak világából másodszor már nem szabadulsz. Mielőtt a fény teljesen eltünt,láttam ahogy Dimitrij arca csatlakozott Lissaéhoz.Mosolyogni szerettem volna.Néztem a két emberre,akiket a világon a legjobban szerettem,tudva hogy biztonságban vannak,hogy eltudjam hagyni ezt a világot.A hallottak most már eljöhettek értem.Mert teljesítettem a kötelességemet.Ugye?Védtem.Megcsináltam.Megvédtem Lissát,éppen ugyan úgy,ahogy mindig is megfogadtam.Csatában haldoklok.Nem fognak könyvet utánam elnevezni.Lissa arca ragyogott a könnyektől,és én reméltem hogy tudja,mennyire szeretem őt.Az életem utolsó szikrájával próbáltam Dimitrij tudomására adni,hogy én is szeretem őt,és hogy most neki kell Lissát védenie.Nem hiszem hogy megértette,de az utolsó gondolatom a testőrök szava volt. Ők vannak az első helyen.

HARMINCNÉGY Fordította: Nitty

NEM A FÖLDÖN ébredtem. És nem is egy korházban, vagy más olyan helyen, ahol a betegeket kezelik – ahol, elhiheted, már sokszor végeztem. Nem. Egy hatalmas luxus hálószobában ébredtem, aranyozott bútorokkal. Ez a mennyország? Baldachinos ágy, egy piros és aranyszínű paplan és egy elég vastag matrac. Gyertyák táncoltak a szoba egyik távolabbi fala mellett álló asztalon és jázmin illat volt. Nem tudtam, hogy hol voltam és hogyan kerültem ide. Az utolsó emlékem a fájdalom volt és minden elsötétült. - Csipkerózsika felébredt. Ez a hang…. Csodálatos, olyan mézédes, finom akcentussal. Körülölet és jött a hihetetlen valóség: Éltem. Életem. És Dimitri itt volt. Éltem és láttam, de éreztem, hogy mosolyog. - Te vagy a nővér? Láttam, ahogy fel áll és közelebb jön, most tűnt fel, hogy Ő milyen magas is. Mosolyogva nézett rám, az ő sajátos mosolyával – de ez egy teljes mosoly volt, ami ritka nála. Már megfürdött, a haja hátra volt kötve, de az arca borostás volt, mint aki egy pár napja nem borotválkozott volna. Megpróbáltam felülni, de Dimitri nem engedte. - Nem, még feküdnöd kell. A fájdalom, amit a mellkasomba éreztem, azt mondta, hogy igaza van. Az agyam talán éber volt, de a testem még kimerült. Fogalmam se volt, hogy mennyi idő telt el, de a valami azt mondta, hogy a szervezetem küzd, na nem egy strigoi-val, vagy ilyesmi, hanem önmagával. Harc az életben maradásért. - Gyere közelebb – mondtam neki – Látni szeretnélek. Egy pillanatig fontolóra vette a dolgot, majd lerúgta a cipőjét és mellém feküdt. Az arcunkat ugyan azon a párnán pihent, csak pár centire egymástól és néztük egymást. - Így jobb? – kérdezte. - Sokkal. A hosszú ujjaival végigsimította az arccsontomat az oda hullott hajszálakat arrébb söpörve. - Hogy vagy? - Éhesen. Halkan felnevetett és óvatosan elindult a keze lefele, végig simítva a hátamat, és a derekamon pihentette a kezét, amolyan ölelés féle volt. - Termés, hogy az vagy. Az hiszem sikerül intézni egy levest ebédig. Eddig csak infúziót kaptál.

- Össze rezzentem. Nem szerettem sem a tűket, sem a csöveket és örültem, hogy nem láttam őket. ( A tetováló tű az más volt persze). - Mióta vagyok itt? - Néhány napja. - Néhány nap…. – Megborzongtam és ő feljebb húzat a takarót, sejtettem, hogy nem volt hideg. – nem lehetek életben. – suttogtam. A lövések … túl gyorsak voltak és túl közelről hallottam őket. Szívem? A mellkasomra tettem a kezemet. Nem tudtam pontosan, hogy hol talált el. Mindenem fájt. - Uram. Lissa gyógyított meg, ugye? – ezt csak a lélekkel lehetett megtenni. Nem kellett volna. Nem engedheti meg. Kivévve… Miért is érzek fájdalmat? Ha ő gyógyít meg, akkor ő végig csinálja. - Nem ő gyógyított meg. - Nem? – összeráncoltam a homlokomat, nem tudtam feldolgozni ezt. Ki más mente meg? Meglepő válasz jutott eszembe. – A… A-Adrian? Nem, ő soha… azok után, ahogy bántam vele… nem. Ő nem tudta… - Mi? Azt hiszed, hogy hagyott volna meghalni? Nem válaszoltam. A golyók mélyre hatoltak, de megfontoltam Adrian még megmentette a szívemet – képletesen értve. - Nem számít mit érez … - Dimitri habozott. Elvégre is ez egy kényes téma volt. – Ő nem akarta, hogy meghallj. Meg akart gyógyítani téged. De ő nem csinált semmit. Hogy feltételezhettem rosszat Adrianról, hisz olyan kedves. Dimitri-nek igaza volt. Sose hagyott volna ott engem, bármi is történt. Fogytán van a lehetőségem. Akkor ki? Sonya? - Én…. Mi? - Az emberek tudnak gyógyítani mágia nélkül is Rose. – szórakozott volt a hangja, de az arca nyugodta maradta. – a sérüléseid súlyosak voltak. Senki nem gondolta, hogy túléled. Bevittek műteni és mindenki csak várt. - De miért…? – arrogánsnak éreztem magam és a következő kérdésem – Miért nem Adrian, vagy Lissa gyógyított megy? - Ó, akartak, hidd el. De káosz volt és a Bíróságot lezárták. Mid kettőjüket elvitték és őrizet alatt nem tudtak semmit se tenni. Nem engedték őket a közeledbe, nem még ők úgy gondolták, hogy te vagy a gyilkos. Ők először nem voltak biztosak Tasha-ban, bár az Ő akciója eléggé terhelő volt. Egy kis időbe beletért, míg megértettem, hogy a modern orvostudomány és a saját testem is képes arra, hogy meggyógyítsa magát. Megpróbáltam elrejteni a gondolataimat. Aztán eszembe jutott. - Tasha … Tasha még él? Az arca még jobban elsötétült. - Igen. Elkapták miután lelőt téged, mielőtt még más is megsérül. Őrizetbe van és várják, hogy még több bizonyíték legyen ellene. - Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha csinálnom kellet – mondtam – a Strigoi-kal való küzdelem is könnyebb ennél. - Tudom, hogy néz volt ezt látni és elhinni. Volt valami nagyon távoli a szemében, ami eszembe jutatta, hogy Dimitri-vel ők elég régóta ismere őt, ahogy ismert engem is. De az Ő döntése volt és ellened minden vádat ejtettek.

Mostantól egy szabad ember vagy. Egy hős. Abe kérkedett, hogy ezt az egészet ő csinálta. – ez mosolyt csalt az arcomra. - Hát persze. Talán kapok tőle hamarosan egy számlát. Úgy éreztem, hogy szédülök az örömtől és a meglepettségtől egyaránt. Szabad. Nem terheltek vádak és nem várt rám halálos ítélet , mint ha évekkel ezelőtt lett volna, és most… most minden letűnt. Dimitri nevetett és szerettem volna, ha ez így marad előtte, csak mi ketten. Nos, talán nem pontosan ezt. Nem tudtam mozogni se a fájdalomtól és éreztem a vastag kötést mellettem. Persze mi töltöttünk együtt néhány rövidke pillanatot, amikor nyugalom volt körülöttünk és el ismeret, hogy szeret. Ami elkezdődött az megváltozott közöttünk és a végén… lehet, hogy már késő is. Lehet. - Szóval, mi van most? – kérdeztem. - Nem biztos – megpihentette az arcát a homlokomon – én csak örülök… én olyan boldog vagyok, hogy élsz. Olyan közel voltam ahhoz, hogy elveszítselek, már nem először. Mikor megláttalak a földön. Annyira nyugtalan és zavart voltam…. Tehetetlennek éreztem magam. Rájöttem, hogy igazad van. Bűntudatra és önutálatra pazaroljuk az életünket. Mikor láttalak ott a végén…. Láttam, hogy szeretsz. - Te kételkedtél? – a szavakat tréfának szántam, de ahogy kimondtam, úgy hangzott, minta aki meg van sértve. Talán, egy kicsit. Annyiszor mondtam neki, hogy szeretem. - Nem. Nem úgy értem. Tudtam, hogy te tényleg szeretsz engem. De akkor rájöttem, hogy te tényleg megbocsájtottál nekem. - Nem kellett semmit se igazán megbocsátanom. – mondtam. - Én mindig is úgy hittem, hogy van mit – kicsit arrébb húzódott és ismét rám nézett ismét. – És ez tartott vissza. Nem számított, hogy mit mondtál, egyszerűen nem tudtam elhinni… nem tudtam elhinni, hogy te képes vagy elfelejteni mindent, amit Szibériában tettem és azután, miután Lissa visszaváltoztatott. Az hittem, hogy áltatod magad. - Nézd, lehet, hogy az első alkalommal ezt tettem. De most én biztosan nem, így teszek. - Tudom. És a kinyilatkoztatással…. egy szempillantás alatt tudtam, hogy megbocsátottál nekem és igazán az enyém szeretsz, így aztán végre meg tudtam bocsátani magamnak. A terhek, a kötődés a múlthoz… egyszerűen eltűntek. Olyan volt, mint… - Szabad lennél? Repülnél? - Igen. Kivéve… hogy én túlkésőn érkeztem. Ez őrültségnek hangzik, ha ahogy ott állam és néztelek, ezek a gondolatok törtek fel bennem, olyan volt mintha… mintha láttam volna a halált, mi elér téged. És közben nem tudtam semmit se tenni. Tehetetlen voltam. Nem tudtam segíteni. - De – mondtam neki – Az utolsó dolog, amit láttam mielőtt minden fekete lett, te és Lissa voltatok. – nos, a koponyák mellett, ami köztünk szólva megölte a romantikus pillanatot – Nem tudom, hogy hogyan életem túl a lövést és hogy ver újra a szívem… de örülök a szereteteknek – mind a kettőtöknek – ti adtak erőt, hogy harcoljak. Visszatértem hozzátok srácok. Csak isten tudja miért aggódtatok, hogy nélkülem maradtok. Dimitir egy sót se szólt, válasz helyett az ajkai az ajkamhoz értek. Csókolóztunk, először, csak gyengéden és ajkának csókja legyőzte azt a fájdalmat, mait éreztem. Csak alig növekedett a csók intenzitása, amikor elhúzódott. - Mi baj?

- Még nem gyógyultál meg. – fenyített megy – azt hiszem, hogy helyreszösz, de még nem vagy jól. - Ez normális számomra. És tudod, azt hittem, hogy mindez a szabadsággal, önfeláldozással és a szerelmünk kinyilvánításával kapcsolatos dolgokkal, mi végül megállítjuk a Zen mester bölcseleteit és a praktikus hülyeségeket. Leplezetlenül rám vigyorgott. - Roza, nem fog megtörténni. Hagyd ezt. Egy csókot nyomtam a szájára. Meg akartam őt újra csókolni, hogy bebizonyítsam, hogy kinek vagy nagyobb önkontrolja, de ez az átkozott dolog visszarántott a valóságba. - Dimitri… valójában mi történt velünk? - Az élet – mondta könnyedén – Ez van. Mi haladunk tovább. Mi védjük a Morio-kat és reméljük, hogy talán változik a világ. - Semmi nyomás – jegyeztem meg – de mi is a testőrökhöz tartozunk? Biztosra vettem, hogy vége a karrierünknek. - Mmmm. Megkapjuk ismét a testőri státuszt. - Még te is? Elhiszik, hogy nem vagy Strigo? – kiáltottam. Dimitri bólintott. – Huh, mindent megkaptam, amit akartam: a nevem tisztázva lett és egy ideális jövőt, ahol mind a ketten a közelben dolgozhatunk testőrként. Dimitri közelebb húzódott hozzám és a csillogó szemeiben volt valami titok. - Ez csak egyre jobb lesz: te leszel Lissa testőre. - Mi? – szinte elhúzódtam – Ez lehetetlen. Ők soha… - De igen. Persze lesz másik testőre is, így úgy gondolták ez rendben van, hagyják, hogy körülötte lógj, így legalább valaki féken tud tartani – csipkelődött. - Te nem… - egy csomó alakult a gyomromban, emlékezve egy régi problémára, amivel szembesültünk is olyan régen. – Nem te vagy a másik, ugye? – Ez összeférhetetlenség lenne és régen is ez volt az oka, amiért nem lehettünk együtt. Azt akartam, hogy az közelembe legyen. Mindig. De hogy tudnánk Lissát megvédeni és biztonságba tartani, ha mi egymás miatt aggódnánk? A múlt gyötrelme újra visszatért. - Nem, nekem van egy másik feladatom. - Oh – valamilyen oknál fogva, emiatt szomorúság fogott el, de tudtam, hogy ez így okosabb. - Christian testőre leszek. Ebben a pillanatban felültem, orvosi tanács ide, vagy oda, nem érdekelt. A mellkasom megrándult és ez fájt, de nem törődtem vele. - De hát ez… ez ugyan az! Dimitri is felült és úgy tűnt, hogy élvezi a kétségbeesésemet, ami valójában kegyetlen dolog volt, mivel, hogy ő látta, hogy majdnem meghaltam, meg minden. - Egy kicsit. De ők nincsenek együtt minden pillanatban. Különösen, hogy Te Lissa-val mész Lehigh-ba. Christian nem megy… persze azért találkozni fognak. És ha mi négyen együtt leszünk, akkor ez egy jó párosítás lesz. Ezenkívül… - megint elkomolyodott – Azt hiszem, hogy te már bebizonyítottad, hogy képes lennél odadobni az életedet azonnal, ha Lissa bajban lenne. Megráztam a fejem.

- Igen, de senki se akart rád lőni. Csak őt. – mondtam halkan, nem csodálva, hogy felzaklatott: Mit kéne tennem, ha ők mind a ketten bajba lennének? Bízz benne egy hang ezt mondta a fejemben Bízz benne, hogy tud vigyázni magára. Ő is ugyan ezt tenné. Szemmel tartottam Dimitri-t a perifériás látóteremben, most is a tanácsteremben. – te követtél engem, mikor Lissa elé ugrottam, ugye? Ki miatt? Miatta, vagy miattam? Tanulmányozott még néhány másodpercig. Tudott hazudni. Egyszerűen lezárhatta volna mondván, hogy: mind a kettőnket el akart lökni az útból, ha ez lehetséges lett volna, de nem tudom, mert nem emlékszem. Dimitri azonban nem hazudott. - Nem tudom Roza. Nem tudom. Sóhajtottam. - Ez nem lesz könnyű. - Soha – mondta a karjaiba húzva, nekidöntöttem a mellkasának a fejemet. Nem, nem lesz könnyű, de megéri. Minél tovább voltunk, úgy együtt, ez minél jobban úgy tűnt, hogy megéri. Hosszú ideig ültünk úgy, míg egy diszkrét kopogás a félig nyitott ajtón szétválasztott minket. Lissa állt az ajtóban. - Sajnálom – mondta, az arca ragyogott, mikor meglátott – Ki kellett volna tenni a ne zavarjon táblát. Nem tudtam, hogy a helyzet ilyen szenvedélyes és heves. - Elkerülhetetlen – mondtam könnyedén, és átkulcsoltam Dimitri kezét. – a helyzet mindig szenvedélyes, ha a közelemben van. Dimitri megbotránkozva nézett. Soha nem tartott vissza, mikor mi csak ketten voltunk az ágyban, de az ő zárkózott természete nem hagyta, hogy ilyen dolgokkal kapcsolatos célzást tegyek mások előtt. Tudtam, de nevetem és megcsókoltam az arcát. - Ez mókás lesz – mondtam – Most, hogy minden szabad. - Igen – mondta – Nagyon bájos „viccet”, mintha csak az apádat hallanám. – egy mindent tudó pillantást vetett Lissa-ra és felállt. Lehajolt és megcsókolta a homlokomat. Mennem kell, hagylak titeket beszélgetni. - Visszajössz? – kérdeztem, ahogy kifele sétált az ajtón. Megállt és rám mosolygott, a sötét szemei válaszoltak a kérdéseimre és még sok minden másra. - Persze. Lissa odasétált hozzám és leült az ágy szélére. Óvatosan megölet, nem volt kétséges, hogy aggódik a sérüléseim miatt. Aztán megszidott amiért ültem, de nem érdekelt. Boldogság futott végig rajtam. Annyira örültem, hogy Lissa rendben volt, meg könnyebbültem és… És fogalmam se volt, hogy hogyan érezte magát. A kötelék eltűnt. Az nem olyan volt, mint mikor a börtönbe voltam, mikor felhúzta köztünk a falat. Csak szimplán nem volt köztünk semmi. Egyedül voltam, teljesen és tökéletesen egyedül, ahogy csak évekkel ezelőtt. Szemeim tágra nyíltak, Lissa nevetett. - Kíváncsi voltam, hogy mikor veszed észre. – mondta. - Hogy… hogy lehetséges ez? – lefagytam és zsibbadtam. A kötelék. A kötelék eltűnt. Úgy éreztem, mint ha amputálták volna a kezem. – És honnan tudod? Összevonta a szemöldökét. - Egy részt ösztön… de Adrian látta. Ahogy az auránk nem csatlakozik többé. - De hogyan? Hogyan történt? – őrülten és kétségbeesetten hangzott. A kötelékek, csak úgy nem tűnnek el. Ez lehetetlen.

- Nem vagyok benne teljesen biztos – ismerete el – sokat beszéltem erről Sonyával és, uh, Adriannal. Úgy gondoljuk, hogy mikor először visszahoztalak, egyedül a lélek volt, ami visszatartott a haláltól és összekötött velem…. most, hogy te majdnem meghaltál megint. Vagy talán egy pillanatra meg is halltál. Csak a tested volt, amely harcolt azért, hogy vissza gyere. Te voltál, aki segített és nem a lélek. És ha egyszer ez történik … - vonta meg a vállát – Mint mondtam, csak feltételezés, de Sonya úgy gondolja, hogy saját magadtól jössz vissza és nincs szükséged segítségre, hogy legyőzd a halált. És most ezt te magad csináltad. Neked többet nincs szükséged a kötelékre, hogy életben maradj. Ez őrültség. Lehetetlen. - De ha…Ha te azt mondod, hogy én elszöktem a halál elöl. Nem, mint egy halhatatlan, vagy ilyesmi? Lissa nevetett ismételten. - Nem biztost, hogy a feltevés helyes. Sonya azt mondta, hogy minden élő halált rejt és neked van aurád, te élő vagy. A Strigoi-k a halhatatlanok és nem élnek és nincs aurájuk…. A világ megperdült körülöttem. - Megpróbálom felfogni a szavaidat. Talán most le kéne feküdnöm egy kicsit. - Ez talán jó ötlet. Óvatosan visszafeküdtem a hátamra. Reménytelenül szükségem volt kikapcsolódásra, amit hallotta – szürreális és lehetetlen volt – látva a környezetem. A szoba nagyobb volt, mint amilyennek véltem. Több szobába ágazott el. Ez egy egész volt. Talán egy lakás. - Hol vagyok? - A palotában – felelte. - Palotában? Hogy kerültem végül ide? - Mit gondolsz? – kérdezte szárazon. - Én…- nem tudtam megmozdítani a számat egy pillanatig. Nekem szükségem volt a kötelékre, hogy tudjam, hogy mi történt. Egy másik lehetetlen dolog is megtörtént, míg magam kívül voltam. - Francba. Megválasztottak. Ők megválasztottak, mivel Jill ott volt veled, mint a családod. Lissa megrázta a fejét és majdnem elnevette magát. - Az én reakcióm kicsit erősebb volt, mint a ’francba’, Rose. Van fogalmad róla, hogy mit tettél? Úgy látszott, hogy teljesen elárasztja az aggodalom és az idegesség. Komoly és megnyugtató akartam lenni a kedvéért… de úgy éreztem, hogy egy ostoba vigyor jelenik meg az arcomon. Lissa felnyögött. - Boldog vagy. - Lissa, téged királynőnek szántak. Te jobb vagy, mint bármelyik másik jelölt. - Rose! – felkiáltott – Jelölés látszólagos volt, egy elterelés. Én még csak 18 vagyok. - Alexandra is az volt. Lissa megrázta a fejét ingerülten. - Bele is betegedett! Évszázadokkal ezelőtt te is tudod. Az hiszem, mikor még ez emberek meghaltak 30 évesen. Így hát gyakorlatilag középkorúnak számított. Megragadtam a kezét. - Jó leszel. Nem számít, hogy hány éves vagy. Ez nem olyan, hogy találkozókat kell összehívni és jogi könyveket analizálni, te tudod. Úgy értem lesz, majd olyan, hogy ezt kell

tenned, de vannak más okos emberek is. Ariana Szelsky nem csinálta meg az utolsó tesztet, de nagyon jól tudod, hogy Ő segít, ha megkéred. Attól még a tanács tagja és vannak mások is akikre támaszkodhatsz. Csak meg kell találnunk őket. Én hiszek benned. Lissa sóhajtott és előre döntötte a fejét, a haja úgy lógott akár a függöny. - Tudom. És egy részem izgatott, amiatt, hogy ez helyre tudná állítani a családom jó hírnevét. Úgy gondolom, hogy óvott meg a teljes összeomlástól. Nem akartam királynő lenn, de ha muszáj… akkor jól fogom csinálni. Úgy éreztem mintha… mintha a világ dolgai az én ügyem lennének, mintha én rengeteg jót tudnák tenni. De félek, hogy elrontom. – felemelte a tekintetét – És én nem szeretném feladni a hátra lévő életemet. Azt hiszem, hogy Én lennék az első királynő az egyetemen. - Király, - mondtam – Talán megparancsolhatnád, hogy ne kapj házi feladatot. – Lissa látszólag nem találta annyira viccesnek, mint én. - Visszamegyek a családomhoz. Rose… Mióta tudtál Jill-ről? Francba. Valahol tudtam, hogy ez a része is fog jönni a beszélgetésünknek. Elfordítottam a tekintetemet. - Nem rég óta. Nem akartunk téged felzaklatni, amíg ki nem derítjük, hogy ez igaz-e. – tettem hozzá sietve. – Nem hittem… - megrázta a fejét – Én csak nem tudom elhinni. – Én folytattam, de nem volt kötelék. Nekem ez annyira furcsa volt, mint ha elvesztettem volna a legfontosabb részemet. Nem tudtam pontosan mit érez. - Ideges vagy? - Persze! Miért lep ez meg? - Azt gondoltam, hogy boldog vagy…. - Boldog, attól, hogy apán megcsalta az édesanyámat? Örüljek annak, hogy van egy kis húgom, akit nem is ismerek? Megpróbáltam beszélni vele, de… - Lissa újra sóhajtott. – ez olyan furcsa. Furcsább, mint ha hírtelen királynő lennék. Nem tudom, hogy mit gondoljak az apámról. És ami holt biztos, hogy nem tudom, mit kéne tennem Jill-el. - Szerettem mind kettőt – mondta halkan – A családom voltak. Jill jó, te tudod. Ismered őt. Izgatott. - Én nem tudom, hogy kell. Te inkább lennél a húgom, mint ő. – Lissa elnézett a semmibe – És az emberek … és régebben Én meg voltam győződve, hogy folyik valami közte és Christian között. - Nos, rengeteg gondod van ezen kívül, ez egy, ezt hagynod kell, mert nem igaz. – de volt valami sötét a megjegyzésben és mondtam. – Hogy van Christian? Visszafordult hozzám, a szeme tele volt fájdalommal. - Nagyon nehéz időszak ez neki. És nekem is. Meglátogattam őt. Tasha. Utálja, amit tett, de…. nos Ő még is csak a családja. Fáj neki, de megpróbálja leplezni. - Igen – Christian azzal töltötte az élete egy nagy részét, hogy állarcot viselt és szarkasztikus volt. Ő profi volt abban, hogy megtévessze az emberek és el rejtse az igazi érzéseit. - Tudom, hogy helyre fog jönni… Remélem, hogy mellette tudok lenni. Szóval, sok minden történik. A kollégium, királynő leszek… és mindig, mindig ott van a lélek, amely lenyom engem. Kiszorít engem. Ijedség nyilallt belém. És pánik. A pániknál valami sokkal rosszabb, most nem tudtam Lissa mit érez és hogy van. Lélek. Féltem a lélektől – és tény, hogy nem tudtam harcolni ellene Lissaval.

- A sötétség… Én nem tudom elnyelni többet. Mit fogunk csinálni? Egy mosoly szaladt át az ajkán. - Úgy érted, hogy mit fogok csinálni? Ez az Én problémám, Rose. Mit ahogy mindig is lennie kellett volna. - De nem.... nem tudta a Szt. Vlagyimirban… - Nem. Te megtudsz védeni engem bizonyos dolgok ellen, de nem minden ellen. Megráztam a fejemet. - Nem, nem. Én nem hagyom, hogy egyedül harcolj a lélekkel. - Nem éppen egyedül. Beszéltem Sonya-val. Neki vannak igazán jó gyógyító varázslatai és úgy gondolja, hogy ez az egyik módja, hogy megőrizzem az egyensúlyt. - Oksana ugyan ezt mondta. – eszembe jutott és alig érezhetően megnyugodtam. - És… ott vannak még mindig az antidepresszánsok. Nem szeretem őket, de én vagyok a királynő most. Van rajtam felelősség. És én megcsinálom, amit muszáj. Egy királynőnek mindet fel kell adnia, igaz? - Azt hiszem. – nem tudtam segíteni. Megijedtem. – Én csak annyira aggódok és nem tudom, hogy segítsek ez után. - Mondtam, már hogy erre nincs szükség. Meg tudom védeni az elmémet. A te dolgod a testem védelme, igaz? És Dimitri is itt lesz. Ez így rendben lesz? Visszaemlékezetem a beszélgetésünkre Dimitri-vel. Kihez mentél? Hozzá vagy hozzám?

Elővettem a leg meggyőzőbb mosolyomat, amit ebben a pillanatban tudtam produkálni. - Igen minden rendben lesz. A kezei megszorították az enyémeket. - Boldog vagyok, te visszatértél, Rose. Te mindig az életem része leszel. Nem számít semmi se. És őszintén… örülök, hogy nem látod a szexuális életemet többet. - Akkor már ketten vagyunk – nevettem. Nincs kötelék. Nincs mágikus varázs. Az nagyon furcsa lesz, de valójában… nincs szükségem rá? A való életben az emberek között is kialakulnak más jellegű kötelékek. Szerelmi kötelékek és hűség. Mi átfogjuk vészelni ezt. – Én mindig ott leszek neked, ugye tudod. Akármire legyen is szükséged. - Tudom – mondta – És valóban… szükségem van valamire…. most. - Nevezd meg – mondtam Csinálta.

HARMINCÖT Fordította: Lissa

Szerettem volna,ha inkább Lissa pár strigák akart volna elintéztetni.Arra jobban éreztem magamat,mint amire most készülünk:Találkozni Jillel,hogy megvitassuk vele a koronázást.Lissa azt akarta,hogy támogassa őt.Jill egy kis teremben várt ránk.Egy széken ült,összekulcsot kezekkel az ölében.Maga elé bámult,olvashatatlan arcal.Mellettem Lissa funkciói is ilyen üresek voltak.Úgy érezte... igen,ez volt az a dolog.Nem tudtam.Nem tudtam,hogyan érez.Talán kényelmetlenül érezte magát,de ez nem volt semmi különös. -Hé,Jill,mondtam mosolyogva.Hogy vagy? Feléberelt a gondolkodásból,és felugrott a székből.Furcsának tartottam ezt,de aztán kezdte értelmét nyerni.Lissa. -Semmi baj,mondta Lissa.Ülj le. Ő is leült,a Jillel szembeni székre.Ez volt a legnagyobb szék a szobában.Az amelyiken Tatiana szokott ülni. Jill egy pillanatig tétovázott,majd visszanézett rám.Lelkesítően nézhettem ki,mert vissza ment a helyére.Lissa mellett ültem,aztán megrándultam,amikor megfájdult a mellkasom.Lissa felém fordult Jilltől,gondoskodóan. -Hogy érzed magad?Jól vagy?Nem kellene lefeküdnöd? Aranyos,zavaros karakter.Örültem,hogy újra vele lehetek. -Jól vagyok,hazudtam.Mint új koromban. -Én annyira féltem.Amikor láttam,mi történt.Úgy értem,az a sok vér,és izgalom,és senki nem tudja,hogy túléled-e.Jill -összevonta a szemöldökét.-Én nem tudom.Minden annyira rettenetes volt.Annyira örülök hogy jól vagy. Egy mosolyt varázsoltam az arcomra,remélve,hogy az majd megnyugtassa őt.A szobában egyre növekedett a nyomás.A politika helyzetekben Lissa szakértő volt,akinek mindig sikerült megtalálnia a megfelelő szavakat.Én voltam az,aki a kényelmetlen helyzetekben beszélt.Olyan dolgokat mondtam,amit senki nemakart hallani.Úgy tünt,hogy ez a helyzet ideális a számára,de tudtam,hogy nekem kell erről gondoskodnom. -Jill,mondtam.Azt szeretnénk megtudni,hogy hajlandó-e vagy részt venni a koronázáson. Jill röviden Lissára pillantott,aztán vissza rám. -Mit jelent ez pontosan?Mit kellene tennem? -Semmi szörnyüt,biztosítottam.Csak pár dolgot,amit a legtöbb családtag csinál.Ünnepi dolgok.Ugyan úgy,mint ahogy a szavazáson csináltad.Nem voltam a tanúja,de Jill biztosan Lissa oldalán állt,hogy megmutassák a család erejét.-Töbnyire csak arról szól,hogy jó pofizzál.

-Nos,csodálkozott Jill.Ezt csináltam a legtöbbször ezen a héten. -Én ezt fogom csinálni az életem legtöbb részében,mondta Lissa. Jill meglepettnek tünt.És én csapdában éreztem magamat,a kötelék nélkül.Lissa hangja nem árulta el nekem,hogyan érez. -Meg szokod....Meg fogod szokni.Az idő múlásával. -Hát ezt nem tudom. Én sem... Nem voltam benne biztos,hogyan kezeli majd ezt a helyzetet. Lissa végre megszólalt. -Tudom,hogy ez furcsa,mondta. És találkozott Jill elszánt szemeivel.Jillnek a jövőben talán olyannak kellene majd lennie mint Emily.Lissa pedig a szülei keveréke volt. -Ez számomra is furcsa.Nem tudom mit csináljak. -Mit akarsz?kérdezte Jill. Halottam benne az igazi kérdést.Jill tudni akarta,hogy Lissa akarja-e őt.Lissa magányos volt a bátyja halála óta.És a meglepő törvénytelen testvér nem helyettesíthette Andrest. -Nem tudom,mondta Lissa.Nem tudom mit akarok. Jill bólintott,összeszükitett szemekkel.De aztán valamit megláttam bennük.A csalódást.bár Lissa válasza nem volt váratlan.Jill kérdezett még valamit. -Akarod,hogy ott legyek az ünnepségen? Ez a kérdés a levegőben lógott.De jó volt.Ez volt az oka annak,amiért jöttünk. -Igen,mondta Lissa végül.A szavaiban hallotam hogy igazat mond,és valami megkönnyebbül bennem.Lissa nem a jó léte miatt akarta Jillt.Lissa egy része szerette volna Jillt az életében.Ez volt a kezdet,és úgy tünt,mintha ezt Jill is elfogadta volna. -Jó,mondta.Mond meg hogy mit kell tennem. Eszembe jutott,hogy Jill fiatalsága,és idegessége csak látszat.Láttam benne a szikrát,a bátorságát.Ő egy igazi Dragomir. Lissa megkönnyebült,és azt hiszem ez azért volt,mert tett egy lépést a húga felé a kapcsolatuk érdekében.Ennek nem volt semmi köze a koronához. -Valaki más,majd elmagyarázza neked.Hogy őszinte legyek,én nem vagyok biztos benne,hogy mit kell tenned.De Rosenek igaza van,nehéz lesz. Jill csak bólintott. -Köszönöm,mondta Lissa.Felkelt,és Jill meg én vele együtt álltunk fel. -Tényleg nagyra értékelem. A kényelmetlenség nőtt,ahogy ott álltunk hárman.Ez egy jó pillanat volt arra,hogy a nővérek megöleljék egymást,de még ha mind a ketten örültek a kapcsolatuk fejlődésének,még nem álltak készen az ölelésre.Amikor Lissa,Jillre nézett,az apját látta más nővel.Amikor Jill nézett Lissára,látta az életét,ami a feje tetejére állt. -Köszönöm,mondta.Minden rendben lesz. Jill bólintott,és Lissa az ajtó felé fordult.Hirtelen Jill megállított minket. -És... mi történik a koronázás után?velem?velünk? Lissáta néztem.Egy újabb jó kérdés.Lissa,Jillhez fordult,de még mindig nem nézett a szemébe. -Megismerkedül egymással.A dolgok javulnak majd. Jill arcán egy kis mosoly jelent meg.

-Oké,mondta.Nagyon örülnék neki. Ami engem illet,majdnem a szemöldökömet ráncoltam.Nehezebben megy a kötelék nélkül,mert akkor biztosra tudtam mondani,hogy Lissa igazat mond. Hirtelen eszembe jutott Victor,és az amit mondott nekem:Ha lesz egy kevés értelme, Vasilissa elküldi Jillt. Nem tudtam,hogy miért emlékeztem erre vissza,de kirázott tőle a hideg.Mindkét nővér mosolygott,és utánoztam őket.Aztán Lissával vissza mentünk a szobámba.Ez a kis járkálás fárasztóbb volt,mint ahogy vártam,és bár nem szivesen vallottam volna be,de alig vártam,hogy lefeküdhessek.Amikor a szobámba értünk,még mindig nem tudtam,hogy kérdezzek rá Lissánál,Jillről,vagy várjam meg Dimitrijt,és hallgassam meg az ő véleményét.Ez a döntés volt előttem,amikor egy váratlan vendégre találtam a szobámban,aki ott várt rám:Adrian. Az ágyamon ült,úgy tünt,hogy jobb formában van,mint azelőtt.Megálltunk az ajtóban,és ő felénk fordult.Úgy nézett ki,mint ami régen nem aludt már.Sötét árnyak voltak a szeme alatt,és az arca fáradtnak tünt.Azonban a lusta mosolya ugyan olyan volt mint mindig. -Felség,mondta nagyvonalúan. -Hagyd abba,mondta Lissa.Jobban kellene ezt tudnod. -Soha semmit nem tudok jobban,mondta.Ezt tudnod kellene. Láttam ahogy Lissa elmosolyodik,aztán rám nézett,és komoly lett.Rájött,hogy talán nem most van itt az ideje viccelődni. -Nos,mondta aggódva,de nem túl királyiasan.Van néhány dolgom. Olyan volt mint egy csavar,jöttem rá.Én mentem segíteni neki a családi ügyeiben,és most ő meg itt hagy engem.De ez a beszélgetés Adriannal elkerülhetetlen volt,és nekem kellett tudnom kezelni.Egyedül kellett elintéznem,mint ahogy mondtam Dimitrijnek. -Igen,biztos vagyok benne hogy van,mondtam. Tétovázva nézett.Most bünösnek érezte magát.Félt,és mellettem akart állni.Én finoman megérintettem a kezét. -Semmi baj Liss,rendben leszek,menj csak. Megszorítottam a kezét.Elköszönt Adriantól,és becsukta maga mögött az ajtót.Mostmár csak én és Adrian voltunk a szobában.Az ágyamon maradt,és alaposan szemügyre vett.Még mindig mosoly volt ar arcán,mintha ez nem lenne nagy ügy.Tudtam,hogy ez csak a látszat.Még mindig fáradt voltam,ezért leültem egy közeli székre,és idegesen gondolkodtam,mit kellene mondanom. -Adrian... -Szóval,kezdjünk bele kicsi dhampyr,mondta szívélyesen.Már azelőtt történt ez köztetek,mielőtt elhagytad a bíróságot? Hosszú időbe telt,mielőtt megértettem,mit kérdez.Azt kérdezte,hogy Dimitrijvel még a letartóztatásom előtt jöttem-e össze megint.Lassan megráztam a fejemet. -Nem.Veled voltam.Csakis veled.Igaz,hogy az érzelmeim zavarosak voltak,de a szándékom tiszta volt. -Hát,ez is valami,mondta.Éreztem rajta az alkoholt,és a füstöt.-Jobb hogy a szikra kettőtök között a harcban kelt életre,mint közvetlenül előttem. Megráztam a fejemet. -Nem,esküszöm.Semmi nem történt.Csak...haboztam.

-Később?találgatott.És az rendben van? -Nem!Természetes,hogy nem.Én... A francba.Elszúrtam.Az hogy nem csaltam meg Adriant a bíróság előtt,még nem jelentette azt,hogy nem csaltam meg később.És valljuk be.Sráccal aludni egy hotel szobában,csalásnak számított,főleg ha van pasid.És nem számított,hogy az a srác az életem szerelme volt,vagy nem. -Sajnálom,mondtam.Ez volt a legegyszerübb,és a legjobb dolog,amit mondhattam.Sajnálom.Az amit csináltam,nem volt helyes dolog.Nemakartam,hogy ez történjen.Én azt hittem... Tényleg azt hittem,hogy közte és köztem már vége.Veled voltam.Veled akartam lenni.Aztán rájöttem hogy... -Nem.Nem,hagyd abba.Adrian felemelte a kezét,és a hangja most hideg lett.Igazán nemakarom hallani,hogy ti ketten mindig együtt akartatok lenni,vagy hogy mi volt ez. Nem szóltam semmit.Adrian a hajába túrt. -Valójában,ez az én hibám.Ott volt előttem.Százszor is.Milyen gyakran láttam?Tudtam,tudtam hogy ez történik,újra és újra.Bíztam benned,annak ellenére,amit a két szemem látott.Annak ellenére hogy mit súgott sa szivem.Az én hibám. -Adrian nem... -Én szerettelek!ordította.Felugrott az ágyról,olyan gyorsan,hogy nem is láttam szinte hogy jön.-Szerettelek,és te tönkretettél.Elvetted a szívemet,és darabokra tépted.Inkább leszúrhattál volna. A változás a hangjában meglepett.A hangja betöltötte az egész szobát.Annyi szomorúság és dühvel,eltérően a szokásos Adriantól.Felém sétált,keresztbe tett karral. -Szerettelek,és te csak egész idő alatt kihasználtál. -Nem.Ez nem igaz.Én nem használtalak ki.Szerettelek.Még mindig szeretlek,de... Úgy nézett ki,mint aki undorodik. -Rose,ne már. -Komolyan mondom.Szeretlek. Felkeltem,figyelmen kívül hagyva a fájdalmat,és próbáltam a szemébe nézni. -Mindig foglak,de nem hiszem.... nem hiszem,hogy összeillünk párként. -Ez egy szörnyü szakítás,és ezt te is tudod. Igaza volt,de eszembe jutott,a Dimitrijvel töltött idő.Mi egyhangban voltunk,illettünk egymáshoz.Komolyan gondoltam,amit mondtam:Szerettem Adriant.Minden hiányossága ellenére nagyszerü volt.És ki van hiba nélkül?Én és ő,jól éreztük magunkat együtt.Támogattuk egymást,de ez nem olyan volt,mint Dimitrij és én. -Én... én nem vagyok az igazi a te számodra,mondtam erőtlenül. -Mert egy másik férfival vagy. -Nem,Adrian.Tekintettel arra.... Én nem tudom.Nem tudom... Én nem tudom,mondogattam. Nem tudtam,hogyan magyarázzal el neki,amit érzek. -Én nem tudnálak úgy támogatni,ahogy neked szükséged lenne rá. -Mit jelentsen ez?kiálltotta. A szívem fájt érte,és annyira sajnáltam,amit tettem.De végül is,ez volt az igazság. -Az,hogy ezt meg kellet kérdezned,magáért beszél.Ha megtalálod azt a személyt,tudni fogod.És tudom,hogy egy szakítás után ez a duma szarul fog hangzani,de én ténleg a barátod szeretnék maradni.

Néhány másodpercig csak nézett engem,aztán elnevette magát.-még ha egy kevés humor sem volt benne. -Tudod,mi a fantasztikus?Te komoly vagy.Nézd meg az arcodat. Rámmutatott,mintha láthatnám az arcomat. -Nem hiszem,hogy olyan egyszerü lenne,ha végig kellene néznem a te boldog életedet. A bájos büntudat,és az együttérzés harcoltak bennem,de most nagyon belé akartam rúgni. -Aligha,Tudod miken mentem keresztül az elmúlt évben?Végig néztem,ahogy Mason meghal,harcoltam a Szent-Vladimirban,aztán strigák fogja voltam Oroszországban.Végül szökevényként éltem,mint egy gyilkos. -És mégis itt vagy,győzelmet arattál.Túlélted a halált,és megszabadultál a köteléktől.Lissa a királynő.Van egy pasid,és boldogok lesztek a halálotokig. Visszafordultam hozzá. -Adrian,mit akarsz,mit mondjak?ocsánatot kérhetek tőle akár százszor is,nincs más amit tehetnék.Soha nemakartalak bántani.De a többi?Ténleg azt hiszed,hogy szomorú leszek az miatt,ami a kint történt:Még mindig ott kellene lennem,gyilkossággal vádolva? -Nem,mondta.Nemakarom hogy aggódj.De ha legközelebb az ágyban lesztek Belikovval,állj meg egy pillanatra és gondolj arra,hogy nem mindenki került ki ebből olyan szerencsésen,mint te. Hozzá fordultam. -Adrian soha... -Nem csak én,kicsi dhampyr,tette hozzá halkan.Egy csomó kár történt,még te a világgal harcoltál.Te voltál az áldozat,természetesen.De mivan Jillel?Mi fog vele történni?És Eddie... gondoltál rá?És hol van a te alkímistád? Minden egyes szava megfájdította a szívemet.Hallottam pletykákat Eddieről,de nem láttam őt mióta vissza jöttem,viszont Sidney volt a nagyobb rejtély.Hol van a te alkímistád?Eszembe jutott az arca,amikor utoljára láttam őt.Tudtam,hogy elengedték,de azt nem tudtam hogy rendben van.Biztos károk.Egy csomó embert húztam magammal,de nem szándékosan. -Áldozat,mondtam lassan.Ez a külömbség köztem és közted. -Micsoda?nézett rám figyelmesen.Hogy érted? -Azt mondtad,hogy áldozatok voltatok.Ez az oka annak.... hogy te meg én végül miért nem vagyunk együtt.Mindazok ellenére ami történt,soha nem gondoltam,hogy áldozat vagyok.Mindig valami olyat csináltam,amiért érdemes volt harcolni.... harcolni másokért.A körülményekre való tekintet nélkül. Soha nem láttam még ilyen felháborodást Adrian arcán. -Ez az,amit gondolsz róla?Hogy lusta vagyok?Védtelen? Nem egészen,de volt egy olyan érzésem,hogy ezután a beszélgetés után,újra rátalál az alkoholra és a cigarettára,és lehet hogy még női társaságot is talál. -Nem,mondtam.Szerintem csodálatos vagy,és erős.De azt is hiszem,hogy semmit nem tanultál meg ebből kihasználni.Még hozzá akartam tenni,hogy nem én vagyok az,akinek el kell ezt fogadtatnia vele. -Ez,mondta ahogy az ajtó felé indult.Ez volt az utolsó dolog,amire számítottam.Tönkretetted az életemet,aztán elő adtál nekem egy inspiratív filozófiát. Rettenetesen éreztem magamat. -Én csak az igazat mondtam neked.Jobb mint... mint amit most fogsz csinálni.

Adrian rátette a kezét a kilincsre,és szomorúan rám nézett. -Rose,én drogfüggő vagyok,munkaerkölcs nélkül.Én nem vagyok olyan mint te.Nem vagyok szuperhős. -Még nem,mondtam. Mosolygott,megrázta a fejét,és kinyitotta az ajtót.Mielőtt elment,még egyszer rám nézett. -Amúgy,a szerződés érvénytelen. Úgy éreztem,mintha pofont kaptam volna.Abban a pillanatban,Rose Hathaway-nek elakadt a szava.Nem volt semilyen vicces viccem,vagy bonyolult magyarázatom.Semmi. Adrian elment,és én azon töprengtem,hogy látom-e még valaha őt...

HARMINCHAT Fordította: Tizz

GYAKRAN ÁLMODTAM ARRÓL, hogy Dimitrij-jel ébredek, olyan... közönséges módon. Édesen. Nem úgy, hogy próbáltak elkapni és a következő harcunk előtt aludnánk. Nem úgy, hogy szex után menekülnünk kellett és elrejtőznünk, mintha a szex teher lenne és rengeteg következménnyel járna. Csak azt akartam, hogy együtt ébredjünk, egymás karjaiban és lenne egy jó reggelünk. Ez volt az a nap. - Mióta vagy ébren? - kérdeztem álmosan. A fejem a mellkasán volt és ahogy hozzábújtam, az volt a legjobb dolog, amit el tudtam képzelni. A sebeim gyorsan gyógyultak, de még nem voltak teljesen begyógyulva. Tegnap éjjel kitaláltunk néhány kreatív dolgot. A napfény most beömlött az ablakon, arany ragyogással töltve meg a szobámat. Engem figyelt, csendesen és ünnepélyesen sötét szemeivel, amikben annyira könnyű volt elveszni. - Egy kis ideje - ismerte be, tekintetét a napfényben fürdő ablakra emelve. - Azt hiszem, még mindig az emberi napszakokat követem. Vagy ez, vagy a testem akkor akar ébren lenni, amikor süt a nap. Ezt látni még mindig elképesztő számomra. Elfojtottam egy ásítást. - Fel kellett volna kened. - Nem akartalak zavarni. Végigfutattam az ujjaim a mellkasán és elégedettem sóhajtottam. - Ez tökéletes - mondtam. - Minden nap olyan lesz, mint ez? Dimitrij az arcomon pihentette a kezét majd elindult lefelé, felemelve az államat. - Nem minden nap, de a legtöbb. Ajkaink találkoztak és a meleg fény a szobában elhalványult ahhoz képest, ami bennem égett. - Tévedtem - motyogtam, mikor megtörtük hosszú, bágyadt csókunk. - Ez a tökéletes. Elmosolyodott, és ez olyan dolog volt, amit az utóbbi időben gyakran csinált. Imádtam. A dolgok valószínűleg megváltoznak, amint visszatérünk a való világba. Még ha együtt is voltunk, Dimitrij testőr énje mindig ott lesz készen és éberen. De nem most. Nem ebben a pillanatban. - Mi a baj? - kérdezte. Rájöttem, hogy a szemöldökömet ráncolom. Megpróbáltam ellazítani az arcvonásaimat. Adrian szavai jutottak eszmbe, hogy legközelebb, amikor Dimitrijjel leszek egy ágyban, gondoljak azokra, akik nem olyan szerencsések. - Gondolod, hogy tönkre teszem mások életét? - kérdeztem. - Miért? Persze, hogy nem. - A mosoly sokkra változott. - Honnan jött ez az ötlet?

Vállat vontam. - Sok embernek még mindig egy nagy kavalkád az élete. Úgy értem, a barátaim közül. - Igen - mondta. - És hadd találjam ki. Mindenki problémáját szeretnéd megoldani. Nem válaszoltam. Dimitrij újra megcsókolt. - Róza - mondta. - Normális, ha segíteni szeretnéél az embereknek, akiket szeretsz. De nem hozhatsz mindent rendbe. - Ezt teszem - néztem rá, kicsit ingerülten. - Megvédem az embereket. - Tudom, és ez az egyik oka, hogy szeretlek. De most csak egy ember védelme miatt kell aggódj: Lissáé miatt. Felé nyúltam és láttam, hogy a sérüléseim tényleg folyamatosan gyógyulnak. A testem hamarosan minden dologra képes lesz. - Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nem maradhatunk az ágyban egész nap? - kérdeztem azért reménykedve. - Attól tartok, nem - mondta, könnyedén végigfuttatva ujjait a csípőmön. Úgy tűnt, soha nem unja meg, hogy felfedeze a testem. - Ők az elsők. Felé közelítettem a számat. - De egy kis ideig nem. - Nem - mondta beleegyezően. Keze a nyakamra csúszott, összekócolva a hajamat, ahogy közelebb húzott. - Egy kis ideig nem.

Még soha nem vettem részt királyi koronázáson és őszintén, reméltem, hogy többet nem is kell. Azt akartam, hogy csak ez az egy királynő legyen egész életemben. A koronázás kíértetiesen hasonlított Tatjana temetésére. Mi is volt a régi mondás? A királynő halott. Éljen a királynő. A szokás úgy kívánta, hogy a leendő uralkodó a nap első felét a templomban töltse, útmutatásért, erőért és mindenféle spirituális dologért imádkozva. Nem voltam biztos benne, hogy mi a szokás, ha az uralkodó ateista. Valószínűleg hamisítanák. [szerk - ezt nem nagyon értettem, de sztem a vallását, vagy azt, hogy imádkozik] Lissának, akiről tudtam, hogy meglehetősen vallásos, tudtam, hogy nem jelent problémát és, hogy törvényesen fog imádkozni a jó döntéseiért királynőként. Az imádkozás után Lissa egy hatalmas menettel ment vissza a Bíróságra, ahol a koronázásra került sor. A királyi családok képviselői és a zenészek, akik sokkal vidámabb zenét játszottak, mint Tatjana temetésén, csatlakoztak hozzá. Lissa testőrei – jelenleg egy egész flotta – vele sétáltak. Én is köztük voltam, a legjobb fekete-fehér ruhámat viselve, amin rajta volt a piros gallér, jelezve, hogy a királynő testőre vagyok. Legalább volt egy jelentős különbség a temetéstől. Tatjana halott volt; az ő őrei csak a show kedvéért voltak. Lissa nagyon is élő volt, és még ha ő is nyerte meg a Tanács szavazását, voltak ellenségei. A kollégáim és én nagyon figyeltünk. Nem arról van szó, hogy az éljenző bámészkodók meg akarnák támadni. Mindazok, akik a tesztek alatt is már itt táboroztak, most is kijöttek éljenezni. Nem voltam benne bizos, hgy volt valaha is ennyi mora egy helyen. Egy hosszú és kanyargós séta után Lissa megérkezett a palota épületéhez és egy kis előszobábna várt a mora trónterem szomszédságában. A tróntermet szinte soha nem használják, de néha – mint például egy új királynő hivatali esküjének letételekor – a morák előveszik a régi hagyományaikat. A szoba kicsi volt, de ez nem tudta volna az összes

bámészkodót kinttartani. Az egész menetet sem. De csak a Tanács, néhány magasrangú király tag és Lissa meghívottai mehettek be. Az oldalán álltam és figyeltem, ahogy a csillogás kibontakozik. Lissa még nem lépett be a nagyszerű bejáraton, ezért még hallatszott egy kis zümmögése a beszélgetőknek. Az egész szoba zöld és arany volt, miután az elmúlt napokban gyorsan átalakították, mert a szokás úgy diktálta, hogy az uralkodó család színei domináljanak a trónteremben. A trón a távolabbi falnál állt, mégis meg lehetett közelíteni néhány lépéssel. Fából faragták, de már nem tudtam azonosítani, de tudtam, hogy a trónt századokon kersztül vitték körbe a világon. Az emberek felsorakoztak, készen arra, hogy Lissa belépjen. Az új csillárt néztem, csodálva, hogy olyan, mint az igazi gyertyák. Tudtam, hogy elektromos, de a kézművesek csodálatos munkát végeztek. A technológia elrejtve a régi világ dicsőségébe, ahogy a morák szerették. Egy kis lökés elvonta a figyelmemet. - Hát, hát, hát - mondtam. - Csak nem azok az emberek, akik Rose Hathaway a világra szabadításáért a felelősek. Sok válasszal tartoztok nekem. A szüleim álltak előttem, tipikus és kontrasztos ruháikat viselve. Anyám a szokásos testőr egyenruháját viselte, fehér inget, fekete nadrágot és dzsekit. Abe pedig... nos, ő Abe volt. Fekete hajszálcsíkos öltönyt visel, fekete inggel alatta. A sötét ruhái közt világított citromsárga nyakkendője. Egy ugyanolyan színű zsebkednő kandikált ki a zakója zsebéből. Arany fülbevalója és karlánca mellett egy fekete fedorát viselt, ami szokatlan volt tőle. Azt hiszem, ki akart öltözni egy olyan eseményre, mint ez, de legalább nem volt rajta kalózkalap. - Ne hibáztass minket - mondta anyám. - Nem mi robbantottuk fel a fél Bíróságot, loptunk autókat, kiáltottunk gyilkost a tömeg közepén vagy tettük a barátunkat koronás királlyá. - Igazából - mondta Abe - én felrobbantottam a fél Bíróságot. Anyám ügyet sem vetett rá, az arckifejezése ellágyult, ahogy nézett testőr szemeivel. Komolyan... hogy érzed magad? - Csak rövid ideig láttam őket, mióta felébredtem, akkor is csak ellenőriztük egymást. - Sokat voltál már ma talpon. Mondtam Hansnak, hogy ne osszon be egy ideig aktív szolgálatra. Ez volt a leganyaibb dolog, amit valaha is hallottam tőle. - Én... jól vagyok. Sokkal jobban. Már tudok aktív szolgálatot teljesíteni. - Akkor sem kéne - mondta olyan hangon, ahogy parancsokat osztogat a testőröknek. - Ne dédelgesd, Janine. - Nem dédelgetem! Figyelek rá. Te kényezteted. Csodálkozva néztem rájuk. Nem tudtam, minek vagyok szemtanuja, harcnak vagy előjátéknak. Nem voltam oda egyik lehetőségért sem. - Oké, oké, álljatok le, srácok. Túléltem, nem? Csak ez számít. - Igen - mondta Abe. Hirtelen nagyon atyainak tűnt, ami fucsább volt még anyám viselkedésénél is. - És a megszegett törvények és vagyoni károk ellenére is büszke vagyok rád. - Sejtettem, hogy titokban tényleg büszke rám. Megfékeztem saját cinikus kommentáromat, mikor anyám egyetértett vele. - Én is büszke vagyok. A módszereid... nem épp a legjobbak, de nagy dolgot tettél. Nagy dolgot, tényleg. Megtaláltad Jillt és a gyilkost is. - Észrevettem, milyen óvatosan fogalmazta meg a "gyilkost". Azt hiszem, mindig nehéz lesz számunkra, hogy elfogadjuk az igazságot Tasháról. - Sok minden fog megváltozni Jill felbukkanása miatt.

Mindannyian a trónra néztünk. Ekaterina állt az egyik oldalán, kezében a királyi esküt tartalmazó könyvvel. A másik oldalon az uralkodó család tagjai szoktak állni, de most csak egy ember ácsorgott ott magányosan. Jill. Valaki szépen rendbetette. A haja göndör volt, gondosan feltűzve a tarkójára, térdig érő ruhát viselt, széles gallérral, portré stíluban, csak alig látszott ki valamennyi a vállából. A ruha kivágása kihangsúlyozta szikár alakját, a sötétzöld selyem pedig remekül illett az arcvonásaihoz. Egyenesen állt, állát magasan tartva, de látszott rajta, hogy szorong, ami érthető volt, mert egyedül állt ott. Várakozóan hátranéztem Abe-re. Csomó kérdésem volt és reméltem, hogy legalább néhányra igazat mond. Már csak azt kellett eldöntenem: melyik kérdést tegyem fel? Ez olyan volt, mint a dzsinn. Sok kívánságom volt. - Mi lesz Jill-el? - kérdeztem végül. - Visszamegy az iskolába? Vagy hercegnővé képzik ki? - Lissa nem lehetett egyszerre királynő és hercegnő, így a régi rangja a család következző legidősebb tagjára szállt. Abe nem válaszolt néhány pillanatig. - Amíg Lissának sikerül megváltoztatnia a törvényt – és remélhetőleg sikerül – Jillnek mindent meg kell tennie, hogy segítsen megtartani a trónt. Ha valami történik Jillel, Lissa nem lehet többé királynő. Szóval. Te mit tennél? - Biztonságban tartanám. - Akkor tudod a választ. - Ez egy tág fogalom a maga nemében - mondtam. - A "biztonság" sokféle dolgot jelent. - Ibrahim - fgyelmeztette anyám. - Elég volt. Ez nem a megfelelő hely vagy idő erre. Abe fogvatartotta a tekintetem egy rövid ideig, majd könnyedén elmosolyodott. - Hát persze, hát persze. Ez egy családi összejövetel. Egy ünnepség. És nézd: itt a legújabb vendég. Dimitrij csatlakozott hozzánk, ő is fekete-fehérben volt, mint én és anyám. Mellettem állt, feltűnően nem érve hozzám. - Mr. Mazur - mondta hivatalosan, bólintással üdvözölve őket. Hathaway testőr. - Dimitrij hét évvel volt idősebb nálam, de most úgy nézett ki, mint egy tizenhat éves, aki hamarosan elvisz randizni. - Ah, Belikov - mondta Abe, megrázva Dimitrij kezét. - Reméltem, hogy összefutunk. Szerettelek volna jobban megismerni. Talán egyszer leülhetnénk beszélgetni az életről, szerelemről, meg ilyesmi. Szeretsz vadászni? Olyan vadász embernek tűnsz. Néha el kéne mennünk. Tudok egy nagyszerű helyet az erdőben. Nagyon, nagyon messze. Csinálhatnánk egy ilyen napot. Van hozzád egy csomó kérdésem. És egy csomó dolgot szeretnék elmondani. Pánikba esetten pillantottam anyámra, némán könyörögve, hogy állítsa le. Abe sok időt töltött Adriannal, amikor randiztunk, érthetően kifejezve, hogy kell a lányát kezelni. Nem akartam, hogy Dimitrij elmenjen egyedül a vadonba Abe-el, különösen, ha lőfegyver is lesz náluk. - Igazából - mondta anyám hanyagul - most én jövök. Nekem is van számtalan kérdésem – különösen arról az időszakról, amikor a Szt. Vlagyimirban voltatok. - Nem kéne valahol máshol lennetek? - kérdeztem sietve. - Mindjárt kezdődik. Ez legalább igaz volt. Már szinte mindenki a helyén állt és a tömeg kezdett elcsendesedni. Hát persze - mondta Abe. Meglepetésemre egy puszit nyomott a homlokomra, mielőtt elment. - Örülök, hogy visszajöttél. - Aztán egy kacsintással azt mondta Dimitrijnek: - Alig várom, hogy beszélgessünk. - Fuss - mondtam, mikor elmentek. - Ha most elslisszolsz, lehet, hogy nem vesznek észre. Menj vissza Szibériába.

- Valójában - mondta Dimitrij - biztos vagyok benne, hogy Abe észrevenné. Ne aggódj, Róza. Nem félek. Bármit megteszek, amit csak kérnek, hogy veled lehessek. Megéri. - Tényleg te vagy a legbátrabb ember, akit valaha ismertem - mondtam. Mosolygott, majd szemeit a szoba bejáratára fordította. - Nézd, kész van - suttogta. - Remélem én is - suttogtam vissza. Igazi, grandiózus módon a hirnök figyelmet kért. Tökéletes csend támadt. Még a légzést sem lehetett hallani. A hírnök ellépett az ajtó elől. - Vasilisa Sabine Rhea Dragomir hercegnő. Lissa belépett, és bár már láttam fél órával ezelőtt, a lélegzetem most is elállt. Hivatalos köntöst viselt, de most máshogy nézett ki. Nem kétséges, a ruhakészítő elájult. A ruha a padlóig ért, selyem és chiffon réegű szoknyával, ami mozgott és lebegett, ahogy Lissa elinddult. A színe olyan volt, mint Lissa jádezöld szemei, és nyakba kellett kötni, a pánton pedig egy smaragd volt, amitől úgy nézett ki, mintha nyakánc lenne. A smaragddal megegyező öve és karkötője volt, ami teljessé tette a megjelenését. Látszott, hogy a hajával sokáig dolgoztak, fényesen csillogott, platina tökéletességgel, mint egy aura. Christian mellette lépkedett, éles kontrasztban a fekete hajával és sötét öltönyével. Meg kellett változtatni a szokásokat, mert egy családtagnak kellett volna Lissát kísérnie, de... hát, abból kevés volt. El kellett ismernem, Chritian bámulatosan nézett ki, büszkeség és szerelem ragyogott az arcán – nem számít, milyen zaklatott volt Tasha miatt. Lord Ozera, emlékeztem. Éreztem, hogy ez a cím egyre fontosabb lesz. Odavezette Lissát a trónhoz, majd csatlakozott az Ozerákhoz a tömegben. Ekaterina egy nagy selyempárnát helyzett a földre. - Térdelj le. Lissa habozott egy kicsit, de ezt csak én vettem észre. A kötelék nélkül is, annyira rá voltam hangolódva, hogy a legkisebb rezdüléséből is észrevettem ezeket a dolgokat. A szemei Jillre tévedtek. Lissa arckifejezése nem változott és furcsa volt, hogy nem tudtam az érzéseiről. Néhányat ki tudtam találni. Bizonytalanság. Zavarodottság. Ismét – a szünet csak egy pillanatig tartott. Lissa letérdelt, a szoknyája olyan művészien festett körülötte, mint ő maga. Ekaterina mindig olyan törékenynek és ráncosnak tűnt a teszthelységben, de ahogy ott állt, kezében a mora koronázási könyvvel, éreztem a régi királynői hatalmát. A könyv románul volt, de Ekaterina gond nélkül lefordította, ahogy olvasta, kezdve azzal, hogy mit várnak el egy királytól, majd rátérve Lissa esküjére. - Szolgálni fogod őket? - Megvéded a néped? - Igazságos leszel? Tizenkét kérdés volt és Lissának mindegyikre három nyelven kellett "Igen"-nel válaszolnia: angolul, oroszul és románul. nem erősítette meg a kötelék, de láttam az arcán, hogy minden szót komolyan gondol. Amikor ennek a résznek a végére ért, Ekaterina odahívta Jillt. Mire észrevettem, valaki már odaadta neki a koronát, hogy tartsa. Egyedi volt, Lissának készült, mestermű volt, sárga- és fehéraranyból, smaragddal és gyémánttal kirakva. Szépen kiegészítette az ölözékét és észrevettem, hogy ezt Jill is észrevette. Egy másik hagyomány az voolt, hogy egy családtag koronázza meg az uralkodót, és ezért kellett Jillt megmenteni. Láttam, hogy remeg a keze, ahogy felteszi az ékszerekkel kirakott koronát nővére fejére, majd tekintetük találkozott egy pillanatra. Nyugatalan érzések kavarogtak Lissa szemében, majd Jill ellépett onnan, visszament a tömegbe.

Ekaterina kinyújtotta a kezét Lissa felé. - Kelj fel - mondta. - Soha senki elé nem kell többé letérdelj. - Fogva Lissa kezét, Ekaterina a tömeg felé fordult, mindkét szemét rajtuk tartva. A hang elképsztően hatott kis testéből, ahogy bejelentette: - Vasilisa Sabine Rhea Dragomir királynő, első a családjából. Mindenki a teremben – Ekaterinát kivéve – letérdelt és fejet hajtott. Néhány másodperc múlva Lissa azt mondta: - Álljatok fel. - Azt mondák, az uralkodók döntése, meddig hagyja őket térdelni. Néhány király és királynő élvezte, hogy mások sokáig térdelnek előtte. Ezután következett a papírmunka, amit mindenki kötelességtudóan végignézett. Alapvetően ez abból állt, hogy Lissa aláírta, hogy ő lett a királynő, míg Ekaterina és néhány másik tanu aláírta, hogy látta, ahogy Lissából királynő lesz. Három példánya díszes, királyi papíron volt, amit a morák úgy szerettek. Egy sima, fehér levélpapír került az alkimistákhoz. Miután Lissa aláírta a papírokat, elfoglalta helyét a trónom, és ahogy fellépett, lélegzetelállító látvány volt, egy olyan kép, amire emlékezni fogok egész életemben. A szobában éljenzés és taps tört ki, ahogy elfoglalta a helyét a díszes trónon. Még a testőrök is, akik általában halálosan komolyak voltak, csatlakoztak a tapshoz és az ünnepléshez. Lissa mindenkire rámosolygott, elrejtve szorongását. Lissa végigpásztázta a szobát és mosolya szélesedett, amikor meglátta Christiant. Aztán engem keresett. A Christianra vetett mosolya ragaszkodó volt, az enyém humoros. Visszamosolyogtam, kíváncsian, vajon mondna, ha most beszélhetnénk. - Mi olyan vicces? - kérdezte Dimitrij, úgy nézve le rám, mint aki jól szórakozik. - Azon gondolkodtam, mit mondana Lissa, ha még mindig meglenne a kötelék. - Megsértve a testőrök szabályait elkapta a kezem és maga felé húzott. - És? - kérdezte, átölelve engem. - Azt hiszem azt kérdezné: "Mibe kerültünk?" - És mi lenne a válasz? - A teste melege körülölelt és a szerelmével újra teljesnek éreztem magam. Visszakaptam a világom hiányzó daradkáját. Kiegészítette a lelkem. Az én meccsem. Az én egyenlőségem. Nem csak az életemet kaptam vissza – a saját életemet. Meg akartam védeni Lissát, szolgálni akartam, de mindeközben egy külön személy szerettem volna lenni. - Nem tudom - mondtam, mellkasának támaszkodva. - De azt hiszem, jó lesz.