RICHELLE MEAD VÁMPÍRAKADÉMIA 4. BLOOD PROMISE

RICHELLE MEAD

VÁMPÍRAKADÉMIA 4.

BLOOD PROMISE

FORDÍTOTTÁK: Könyvrajongók Tyna Kiscsillag Srekuci Bejja

Szerkeszetette: Negra

2

Prológus (fordította: Tyna) Egyszer, amikor még elsőéves voltam, elemeznem kellett egy verset. Az egyik sora az volt: „ha a szemed csukva van, nem tudod, mi a különbség álom és ébrenlét között”. Akkor ez még nem sokat jelentett számomra. Végül is, nem várhatják el az embertől, hogy az irodalmi elemzésre figyeljen, amikor van egy srác az osztályban, aki tetszik neki! Most, három évvel később, már értettem a verset. Mert az én életem is olyan volt az utóbbi időkben, mint egy álom. Voltak napok, amikor úgy gondoltam felébredek és rájövök, hogy a közelmúlt eseményei nem történtek meg. Hogy egy hercegnő vagyok, akit varázslattal elaltattak. Hogy a rémálom bármelyik nap véget érhet, én pedig megkapom a hercegemet és a boldog befejezésemet. De a boldog befejezés nem került elérhető közelségbe. És a herceg? Nos, ez egy hosszú történet. Az én hercegem vámpírrá változott – annak is egy különleges fajtájává, strigává. Az én világomban két fajta vámpír létezik, akik titkolják létezésüket az emberek elől. A morák, az élő vámpírok, akik jól használják az elemi mágiát és nem ölnek, kérik a túlélésükhöz szükséges vért. A strigák az élőhalott vámpírok, halhatatlanok és megölik a táplálékukat. A morák születnek. A strigákat vagy erőszakkal hozzák létre, vagy választják ezt az életet. És Dimitrij, a férfi, akit szerettem, akarata ellenére striga lett. Egy csata alatt változtatták át, egy rendhagyó mentőakció során, amiben én is részt vettem. A strigák morákat és dampyrokat raboltak el arról az akadémiáról, ahova én is jártam, és mi elindultunk, hogy megmentsük őket. A dampyrok félig vámpírok, félig emberek – emberi erő és edzettség, mora reflexek és érzékszervek. A dampyrokból képezték ki a testőröket, akik a mora nemeseket védték. Ez vagyok én is. És ez volt Dimitrij is. Miután átalakult, a mora társadalom halottnak nyilvánította. És bizonyos értelemben az is volt. Azok, akikből striga lett, elveszítettek minden jóságot, ami életükben még megvolt. Az átváltozása után a mora társadalom szemében Dimitrij halott volt. És bizonyos mértékig tényleg az is volt. Az, akiből striga lett, elvesztette minden jóságát, és nem élhetett úgy, mint azelőtt. Még akkor sem, ha nem akarta a változást, mert az nem számított. Akkor is gonosz és kegyetlen lett, mint minden striga. Azokat, akik átváltoztak, sokkal könnyebb volt elképzelni a mennyországban, vagy egy következő életben, mint úgy, hogy áldozatokra vadásznak az éjszakában. De én képtelen voltam elfelejteni Dimitrijt, vagy elhinni, hogy halott. Ő volt az a férfi, akit szerettem, az a férfi, akivel tökéletesen passzoltunk, és képtelen voltam elfogadni, hogy véget ért, pont amikor elkezdődött. A szívem nem engedte el, akkor sem, ha gyakorlatilag szörnyeteggé vált, és még mindig odakint volt valahol. És nem felejtettem el a beszélgetésünket sem. Mindketten egyetértettünk abban, hogy inkább a halál, mint strigaként járni a világban. És ha egyszer túljutok a gyászomon minden jó felett, amit elvesztettem, úgy döntöttem, hogy eleget fogok tenni az akaratának. Még akkor is, ha ő már nem hitt kettőnkben. Meg kellett találnom. Meg kellett ölnöm, hogy a lelke megszabadulhasson a sötétségtől. Tudtam, hogy az a Dimitrij, akit szerettem, ezt akarja. Egy strigát nem könnyű megölni. Erejük és gyorsaságuk felbecsülhetetlen. Nem ismernek kegyelmet. Én már megöltem néhányukat, ami nem éppen szokványos valakitől, aki éppen csak betöltötte a tizennyolcat. És tudtam, hogy számomra Dimitrij jelentené a legnagyobb kihívást, mind fizikailag, mind érzelmileg. Valójában az érzelmi nehézségek már akkor jelentkeztek, amint meghoztam a döntést. Dimitrij után megyek, és ezzel elindítottam egy sor, az életemet megváltoztató eseményt (és

3

az nem nagyon számított, hogy ez a harc akár az életembe is kerülhet). Már csak néhány hónapot kellett volna az iskolában töltenem ahhoz, hogy igazi testőrré válhassak. Minden nap, amit a Szt. Vlagyimir Akadémián töltöttem – ami egy jól őrzött iskola morák és dampyrok számára – egy újabb napot jelentett, amikor Dimitrij úgy járt a világban, ahogy soha nem akart. Túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy ezt hagyjam. Úgyhogy elhagytam az iskolát, ahol szinte egész életemben éltem. A távozás egyben az is jelentette, hogy még egy dolgot magam mögött hagytam, illetve egy személyt: a legjobb barátomat, Lissát, más néven Vasilisa Dragomirt. Lissa mora volt, utolsó képviselője nemesi családjának. Engem arra képeztek ki, hogy a testőre legyek, miután végeztünk, de a döntésem, hogy vadászok Dimitrijre, összetörte ezt a jövőképet. Nem volt más választásom, el kellett hagynom. A barátságunktól eltekintve, Lissa és én különleges kapcsolatban álltunk egymással. Minden mora szakosodott egyfajta elemi mágiára – föld, víz, levegő vagy tűz. Nem sokkal ezelőttig csak ezt a négy elemet ismertük, majd felfedeztük az ötödik elemet: a lelket. Ez volt Lissa eleme, de a világon annyira kevés lélekhasználó volt, hogy szinte semmit sem tudtunk róla. Legtöbbször olyan volt, mintha csak a bája lenne a felelős. Elképesztően hatott másokra – szinte senki sem tudott ellenállni neki. Képes volt gyógyítani, és a dolgok akkor váltak furcsává körülöttünk. Én gyakorlatilag meghaltam abban az autóbalesetben, amiben elveszítette az egész családját. Lissa hozott engem vissza az életbe anélkül, hogy bármelyikünk észrevette volna, és ez egy elválaszthatatlan köteléket eredményezett köztünk. Azóta mindig megéreztem a jelenlét. Tudtam, mire gondol és éreztem, ha bajban volt. Nemrég felfedeztem azt is, hogy látom azokat a szellemeket, akik még nem hagyták el teljesen a világunkat. Ez először nagyon zavaró volt és próbáltam harcolni ellene. Ezt a jelenséget nevezik úgy, hogy árnyék-csókolta. A saját árnyék-csókolta kötelékünknek köszönhetően lettem volna én az ideális testőr Lissa mellé, mert azonnal tudtam, ha valami nincs rendben vele. Szerettem volna megígérni neki, hogy egész életemben őt fogom védelmezni, de aztán Dimitrij – a magas, gyönyörű és vad Dimitrij – mindent megváltoztatott. Szörnyű választás állt előttem: továbbra is védem Lissát, vagy megmentem Dimitrij lelkét. A választásom összetörte a szívem, szorította a mellkasom, és könnyekkel töltötte meg a szemem. A búcsúm Lissától gyötrelmes volt. Óvoda óta voltunk a legjobb barátok, és a távozásom nagy megrázkódtatás volt mindkettőnk számára. Hogy igazságosak legyünk, ő sosem tudott rólunk. A kapcsolatomat Dimitrijjel titokban tartottam. A mentorom volt és hét évvel idősebb nálam, mindemellett őt is Lissa mellé osztották testőrnek. Ezért próbáltunk mindketten keményen harcolni a vonzalom ellen, tudva, hogy Lissára kell koncentrálnunk, nem is beszélve arról, hogy mit kaptunk volna, ha kiderül, hogy több van köztünk, mint tanár-diák kapcsolat. De Dimitrij titkolni akarta, és - bár én is elfogadtam ezt – Lissa és köztem feszültség alakult ki. Talán beszélnem kellett volna vele, el kellett volna magyaráznom a csalódottságomat amiatt, ahogyan az egész életemet előre eltervezték. Valahogy nem tűnt tisztességesnek, hogy amíg Lissa szabadon élt és szeretett, addig nekem fel kellett áldoznom a saját boldogságomat, hogy védhessem őt. Mégis, ő volt a legjobb barátom és nem viseltem el a gondolatát sem, hogy kiborítsam. Lissa különösen veszélyben volt, mert a lélekhasználat egyik csúnya mellékhatása, hogy az ember könnyen beleőrül. Úgyhogy inkább magamba fojtottam az érzéseimet, míg végül felrobbantak bennem, és magam mögött hagytam az akadémiát – vele együtt. Mason, az egyik szellem, aki a barátom volt a halála előtt, azt mondta, hogy Dimitrij visszatért a szülőföldjére: Szibériába. Nem sokkal ezt követően Mason lelke rátalált a békére, ami átsegítette őt a másik világba, anélkül, hogy bármi mást mondhatott volna Dimitrijről. Tehát egyedül kellett szembeszállnom az ismeretlen emberi világgal, egy nyelvvel, amit nem beszéltem, hogy teljesíthessem a magamnak tett ígéretemet.

4

Egyedül töltöttem néhány hetet Szentpéterváron. Még mindig kerestem, még mindig csak tapogatóztam, de elhatároztam, hogy kerüljön bármibe, megtalálom, bár rettegtem tőle. Mert ha sikerül megvalósítanom őrült tervemet, ha valóban sikerül megölnöm a férfit, akit szeretek, az azt jelenti, hogy végleg elhagyja ezt a világot. És nem voltam biztos, hogy képes lennék tovább élni egy olyan világban, ahol ő nem létezik. Semmi nem tűnt valódinak. Ki tudja? Talán tényleg ez a helyzet. Lehet, hogy ez valaki mással történik. Lehet, hogy csak a képzeletem szüleménye. Lehet, hogy hamarosan felébredek majd, és ott találom Lissát és Dimitrijt. Mind együtt leszünk, ő a karjába vesz és biztosít róla, hogy minden rendben van. Lehet, hogy ez tényleg csak egy álom. De nem hiszem.

5

Első fejezet (fordította: Srekuci) Valaki követett. Ez elég ironikus volt, figyelembe véve azt, hogy az elmúlt néhány hétben én követtem másokat. Legalább ez nem egy striga volt. Azt már tudnám. Egyfajta hatása annak, hogy árnyék-csókolta vagyok az a képesség, hogy képes vagyok érzékelni az élőhalottakat egy sajnálatos hányinger-hullám által. De ettől függetlenül én értékelem a testem korai figyelmeztető mechanizmusát, és megkönnyebbültem, hogy ama este a prédám nem volt esztelenül gyors, esztelenül gonosz vámpír. Eleget harcoltam azokkal eddig is, és valahogy szerettem volna egy szabad estét. Arra tippeltem volna, hogy aki követ, az egy dampyr, mint én, talán a klubból. De hozzátenném, hogy ez a személy egy kissé kevésbé mozog lopakodva, mint ahogy én elvárnám egy dampyrtól. A lépései a járdán tisztán hallhatóak voltak az utca sötét oldalán, amelyiken közlekedtem, és egyszer csak elkaptam egy rövid pillantásnyit egy sötét alakról. Még mindig, figyelembe véve a meggondolatlan akciómat ma este, leginkább egy dampyr lehet a bűnös. Ez az egész a Nightingale-ben (Csalogány - szerk) kezdődött korábban. Nem ez volt a klub igazi neve, csak egy fordítás. Az igazi neve valami orosz volt, ami meghaladta a képességeimet. Az Egyesült Államokban a Nightingale egy nagyon jól ismert hely a gazdag morák körében, akik külföldre utaztak, és most már én is megértettem, miért. Nem számít, a nap melyik szakában vagyunk, a Nightingale-ben az emberek úgy öltözködtek, mintha egy cári bálban lennének. És az egész hely tulajdonképpen úgy nézett ki, mint valami a régi orosz nemesi napokból, elefántcsontszín falakkal, amiket aranyszínű tekervények és formák fedtek be. Ez leginkább a Téli Palotára emlékeztetett engem, egy nemesi rezidenciára, ami megmaradt azokból az időkből, amikor még Oroszország felett cárok uralkodtak. Mikor megérkeztem Szentpétervárra, először végigszáguldottam rajtuk. A Nightingale-ben igazi gyertyákkal tűzdelt gyönyörű csillárok fénylettek a levegőben, megvilágítva az arany dekorációt, szóval még félhomályban is csillogott az egész intézmény. Volt egy hatalmas étkező, tele bársonyborítású asztalokkal és fülkékkel, amik társalgók vagy bár részlegek, ahol az emberek elvegyülhettek. Estefelé egy zenekar is felállhat ott, hogy a párok a táncparkettre léphessenek. Amikor megérkeztem a városba néhány héttel ezelőtt, nem törődtem a Nightingale-lel. Elég arrogáns voltam ahhoz, hogy azt higgyem, hogy rögtön találok morákat, akik elirányítanak engem Dimitrij szülővárosába, Szibériába. Mivel nem volt más nyomom arról, hogy hová mehetett Dimitrij Szibériában, így a legnagyobb esélyem, hogy közelebb jutok hozzá az, ha elindulok a városba, ahol felnőtt. Azt nem tudtam, hogy hol van, épp ezért próbáltam morákat találni, hogy segítsenek nekem. Rengeteg dampyr város és közösség van Oroszországban, de szinte alig van Szibériában, ami miatt úgy hittem, hogy a legtöbb helyi mora ismeri Dimitrij szülőhelyét. Sajnos kiderült, hogy a morák, akik ember lakta városokban élnek, nagyon is jól képesek magukat elrejteni. Megnéztem az összes helyet, amiről úgy gondoltam, hogy a morák leginkább ott lógnának, de mindig üres kézzel távoztam. És azok nélkül a morák nélkül én sem kaptam válaszokat. Ezért lecövekeltem a Nightingale-ben, ami nem volt egyszerű. Nehéz egy tizennyolc éves lánynak elvegyülni a város egyik legelitebb klubjában. Hamarosan rájöttem, hogy a drága ruhák és az elég nagy borravalók nagyban segítenek túljutni a problémákon. A személyzet

6

megismert engem, és ha úgy is gondolták, hogy a jelenlétem furcsa, hát nem mondták, és boldogan adták nekem a sarokasztalt, amit mindig is kértem. Azt hiszem, ők úgy gondolták, hogy valami iparmágnás vagy politikus lánya lehetek. Akármi is a hátterem, megvan a pénzem, hogy ott legyek, és ők csak ennyivel törődtek. Még ezek mellett is, az első néhány éjszakám eléggé csüggesztő volt. Lehet, hogy a Nightingale egy elit hely a moráknak, de elég elterjedt az emberek között is. És elsőre úgy tűnt, hogy ők a klub egyetlen látogatói is. A tömeg egyre nagyobbra nőtt az éjszaka előre haladtával, és ahogy átkukucskáltam a megrakott asztalok és a bárnál ülő emberek hosszadalmas sora közt, egy morát sem láttam. Az egyetlen figyelemre méltó dolog, amit láttam, egy nő hosszú platina szőke hajjal, aki épp a társalgóba sétált a barátaival. Egy pillanatra a szívem is megállt. A nő háttal volt nekem, de annyira hasonlított Lissára, hogy szinte biztos voltam benne, hogy lenyomoztak. A furcsa az volt benne, hogy nem tudtam, hogy izgatott legyek, vagy rémült. Nagyon hiányzott Lissa, de ugyanakkor nem akartam, hogy részt vegyen az én veszélyes utazásomban. Aztán a nő megfordult. Nem Lissa volt. Még csak mora sem, csak egy ember. Lassan a légzésem is visszatért a normál tempóra. Végül körülbelül egy héttel ezelőtt megpillantottam az elsőt. Egy csapat mora nő jött kései ebédre két testőr társaságában, egy férfi és egy nő, akik kötelességtudóan és csöndben ültek az asztalnál, miközben a védenceik pletykáltak és nevetgéltek a délutáni pezsgőjük felett. Kicselezni azt a két őrt lesz a legtrükkösebb rész. Azoknak, akik tudják, hogy mit keressenek, a morákat könnyű volt kiszúrni: magasabb, mint a legtöbb ember, sápadt, über karcsú. És ott volt nekik még a vicces mosolyuk, ahogy összeszorították az ajkukat, hogy ne látszódjon ki a szemfoguk. Mi, dampyrok az emberi vérünkkel eléggé….nos, emberinek tűnünk. És pontosan úgy is nézek ki a képzetlen emberi szemnek. Nagyjából 183 cm magas vagyok, és habár a moráknak leginkább hihetetlenül modellszerű alkatuk van, az enyém sportos felépítésű, és gömbölyded melltájékon. Az ismeretlen török apám génjeinek, és a túl sok napon töltött időnek köszönhetően halvány barna a bőröm, ami nagyon jól illik a szinte fekete hajamhoz, és az ugyan olyan sötét szememhez. De azok, akik a morák világában nevelkedtek, egy kis vizsgálódás után látnák, hogy dampyr vagyok. Nem vagyok benne biztos, hogy mi az, talán valami ösztön, ami a saját fajtánk felé húz, és felismeri a morák kevert vérét. Ezen kívül eléggé rendkívüli dolog lenne, ha azoknak az őröknek a szemében embernek tűnnék, és nem indítanám be a belső riasztójukat. A szoba másik oldalán ültem a megszokott sarokban, kaviárt csipegetve, miközben úgy tettem, mintha a könyvemet olvasnám. Csak úgy megjegyezném, úgy gondoltam, hogy a kaviár undorító, de Oroszországban mindenhol ez van, legfőképpen a flancos helyeken. Ez, és a borscs - egyfajta céklaleves. Szinte sosem végeztem a kajámmal a Nightingale-ben, és rögtön rohantam a McDonald’s-ba utána, habár az orosz meki éttermei egy kissé különböztek attól, amin felnőttem az államokban. De ettől még egy lánynak ennie kell. Szóval ez a képességeim tesztjévé vált, hogy megfigyeltem a morákat, amikor a testőreik nem figyeltek rám. Hozzátenném, hogy az őröknek kevés dologtól kell tartaniuk nap közben, mivel a strigák nem mehetnek ki a napra. Te a testőrök természetéhez hozzátartozik, hogy figyeljenek mindenre, és a szemeik folyamatosan pásztázták a szobát. Én ugyanazt a kiképzést kaptam és ismertem a trükkjeiket, szóval sikerült kémkednem anélkül, hogy észrevennék. A nők sokszor visszajöttek, leginkább késő délután. A Szt. Vlagyimir fordított időbeosztásban működik, de azok a morák és dampyrok, akik kint élnek az emberek közt, sokszor élnek nappali idő szerint, vagy valahogy a kettő között. Egy idő után eldöntöttem, hogy megközelítem őket, vagy legalább is az őreiket. Valami visszatartott. Ha valaki is tudná, hol van a város, ahol dampyrok élnek, akkor azok a férfi morák. Sokuk látogatja a dampyr városokat annak reményében, hogy felcsíphet könnyed

7

dampyr lányokat. Szóval megígértem magamnak, hogy várok még egy hetet, hátha besétál egy pasas. Ha nem, meglátjuk milyen információhoz tudnak juttatni a nők. Végül, néhány nappal ezelőtt két mora srác tűnt fel. Késő este kezdtek lejárni, amikor az igazi buli elkezdődött. A férfiak kb. tíz évvel lehettek idősebbek nálam, és feltűnően helyesek voltak, tervezői öltönyt viseltek selyem nyakkendővel. Úgy viselkedtek, mintha erőteljes, fontos emberek lennének, és szép összegben mertem volna fogadni rá, hogy nemesi családból valók, főként mivel mindkettő testőrrel jött. A testőrök mindig ugyanolyanok, fiatal férfiak, akik öltönyt viselnek, hogy elvegyüljenek, de közben figyelmesen pásztázzák a szobát azzal az okos testőri szemükkel. És voltak ott nők is - mindig a nők. A két mora szörnyen flörtölt, folyamatosan körözött és lecsapott minden nőre, akit csak meglátott - még emberekre is. De sosem vittek haza embereket. Ez egy tabu, ami szikla szilárdan áll a mi világunkban. A morák elkülönítik magukat az emberektől századok óta, félve egy olyan faj leleplezésétől, ami bőségesen növekszik és erőteljes. De ez még nem azt jelenti, hogy egyedül mennek haza. Az este valamelyik pontján a dampyr nők mindig felbukkannak – minden este más. Nagyon rövidre szabott ruhácskákban jönnek és sok sminkkel, rengeteget isznak és nevetnek mindenen, amit a pasik mondanak – ami valószínűleg egyáltalán nem is volt annyira vicces. A nők mindig leengedve hordták a hajukat, de egy idő után mindegyik félrebillentette a fejét úgy, hogy látszódjon a nyaka, ami elég sebes volt. Ők vérszajhák voltak, dampyrok, akik engedték a moráknak, hogy igyanak belőlük szex közben. Ez is egy tabu volt, habár titokban még mindig csinálták. Folyamatosan azt akartam, hogy az egyik mora férfi elkülönüljön a többiektől, a testőrei figyelő szemei elől, hogy ki tudjam kérdezni. De ez képtelenség volt. A testőrök sosem hagyják a morájukat kíséret nélkül. Már megpróbáltam követni is őket, de minden alkalommal, ahogy a csoport elhagyja a klubot, szinte rögtön bepattannak egy limuzinba – ami lehetetlenné teszi számomra, hogy kövessem őket a saját lábaimon. És ez elég frusztráló tud lenni. Végül ma este úgy döntöttem, meg kell közelítenem az egész csapatot, és kockáztatnom kell, hogy a dampyrok kiszúrnak. Nem tudtam, hogy otthonról keres-e valaki, vagy, hogy a csoport egyáltalán törődik-e azzal, hogy ki vagyok. Vagy talán lehet, hogy csak túlságosan el vagyok telve magamtól. És az is eléggé lehetséges, hogy senkit sem igazán érdekelt az elrohanásom. De ha akárki is keresne engem, a személyleírásom kétség nélkül kering a testőrök között világszerte. Habár már tizennyolc vagyok, attól még van néhány ismerősöm, akiről tudom, hogy visszaszállítana az Államokba, ahogy megtalálna, de én ki nem teszem innen a lábam semmiképp, amíg Dimitrijt meg nem találom. Aztán, ahogy elkezdtem megközelíteni a csapat morát, az egyik dampyr nő felállt az asztaltól, hogy a bárhoz sétáljon. A testőrök figyelték őt természetesen, de elég biztosnak tűntek a biztonságát illetően, és inkább a morákra koncentráltak. Egész idő alatt úgy gondoltam, a mora férfiakon át vezet a legrövidebb út az információhoz a dampyr városokról és a vérszajhákról – de mi lehet jobb út annál, mint hogy megkérdezek egy aktuális vérszajhát a helyről? Elballagtam az asztalomtól a bár felé, mintha csak én is egy italt szeretnék. Ott álldogáltam, míg a nő várt a pultosra, és megfigyeltem őt a perifériás látásom segítségével. Szőke volt és hosszú ezüst flitterrel borított ruhát viselt. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel az én fekete szaténból készült ruhácskám kellemesnek vagy unalmasnak tűnik mellette. Az összes mozdulata - még az is, ahogy állt - könnyed volt, mint egy táncosé. A csapos épp mást szolgált ki, és tudtam, hogy eljött a most vagy soha pillanat. Odahajoltam hozzá. - Beszélsz angolul? Meglepetten ugrott fel, és rám nézett. Idősebb volt, mint ahogy vártam, a korát ügyesen fedte el a smink. A kék szemei gyorsan felmértek engem, és rájött, hogy dampyr vagyok. - Igen - felelte óvatosan. Még ez az egy szó is kemény akcentust hordozott magában.

8

- Egy várost keresek… egy várost, ahol sok dampyr él, kint Szibériában. Tudod, miről beszélek? Meg kell találnom. - Újra tanulmányozni kezdett, és nem tudtam leolvasni a benyomását. Az arca alapján elképzelhető, hogy valaha ő is testőr volt. Talán kiképezték az élete során. - Nem - mondta kertelés nélkül. - Hagyd ezt. Elfordult, újra a pultost nézte, ahogy az egy kék koktélt készített valakinek cseresznyedíszítéssel. Megfogtam a nő karját. - Meg kell találnom. Van egy férfi… - elhalt a szavam. Ennyit a nyugodt kikérdezésemről. Csak attól, hogy Dimitrijre gondolok, a szívem máris a torkomban dobog. Hogy tudnám ezt egyáltalán megmagyarázni ennek a nőnek? Hogy egy hosszú nyomot követtem, keresve a férfit, akit a világon a legjobban szeretek – a férfit, aki strigává vált, és akit most meg kell ölnöm? Még most is tisztán el tudom képzelni barna szemeinek melegségét, és ahogy a kezei megérintettek. Hogy tehetném meg azt, amiért átszeltem az óceánt, hogy megtehessem? Fókuszálj, Rose, fókuszálj. A dampyr nő vissza nézett rám. - Nem éri meg a férfi - mondta, félreértve engem. Semmi kétség, úgy gondolja, hogy egy szerelemittas lány vagyok, aki valamilyen pasiját üldözi – ami valahol igaz is. - Túl fiatal vagy… még nem túl késő neked hogy elkerüld ezt. Az arca rezzenéstelen maradt, de a hangjában szomorúság bujkált. - Menj, kezdj valami mást az életeddel. Maradj távol attól a helytől. - Te tudod, hol van! - kiáltottam fel, és megpróbáltam elmagyarázni, hogy nem azért megyek oda, hogy vérszajha legyek. - Kérlek! El kell mondanod nekem. Oda kell jutnom! - Van valami probléma? Mindketten megfordultunk és belebámultunk ez egyik őr vad tekintetébe. Francba. Nem a dampyr nő kéne, hogy a legfőbb dolguk legyen, de biztos észrevették, hogy valaki zaklatja. A testőr csak kicsivel volt idősebb nálam, és egy édes mosolyt villantottam rá. Én nem lógtam ki annyira a ruhámból, mint ez a másik nő, de tudtam, hogy a rövid szoknyám csodás dolgokat művel a lábammal. Erre még egy testőr sem immunis, ugye? Nos, úgy néz ki, ő az volt. Az arcán lévő kemény kifejezés megmutatta, hogy a bájam itt nem működik. Ettől én még úgy gondoltam, hogy kipróbálhatom nála a szerencsémet. - Egy várost próbálok megtalálni Szibériában, egy várost, ahol dampyrok élnek. Ismered? Pislogás nélkül rávágta. – Nem. Csodálatos. Mindketten a nehezen kaphatót játsszák. - Igen, nos, a főnököd talán ismeri? kérdeztem illedelmesen, és reméltem, ez úgy hangzott, mintha egy becsvágyó vérszajha lennék. Ha a dampyrok nem beszélnek, akkor talán majd a Morák igen. - Talán ő akar egy kis társaságot, és beszélgetne velem. - Neki már van társasága - válaszolt a testőr rögtön. - Nincs többre szüksége. Fenntartottam a mosolyom. - Biztos vagy benne? - doromboltam. - Talán meg kéne kérdeznünk őt magát. - Nem - válaszolta a testőr. Ebben az egy szóban hallottam a kihívást és a parancsot. Vissza. Nem hezitált volna, hogy leszedjen akárkit is, akiről úgy gondolja, hogy fenyegetést jelent a főnökére – legyen az akár egy alázatos dampyr lány. Először azon voltam, hogy erőltetem még az ügyemet, de gyorsan úgy döntöttem, hogy követem a figyelmeztetést, és visszakozom. Bizonytalanul vállat vontam. - Az ő baja. És minden egyéb szó nélkül visszasétáltam az asztalomhoz, mintha a visszautasítás nem lenne olyan nagy ügy. Egész úton azt vártam visszafojtott lélegzettel, hogy a testőr a hajamnál fogva cibál ki a klubból. Ez nem történt meg. De még akkor is, amikor vettem a kabátom és leraktam némi aprót az asztalra, láttam, hogy engem figyel számító, óvatos szemekkel. Elhagytam a Nightingale-t ugyanazzal a közönyösséggel, és elindultam a zsúfolt utcán. Szombat este volt, és egy csomó másik klub és étterem volt a közelben. Bulizók töltötték meg az utcákat, néhányan olyan gazdagon öltözködve, mint a Nightingale közönsége, más

9

korombeliek meg hétköznapi ruhákban voltak. Hosszú sorok kígyóztak a klubok előtt, hangos, és basszussal teli dance zene szűrődött ki. Üvegfalú étterem mutatta az elegáns vacsorákat és a gazdagon megpakolt asztalokat. Ahogy átsétáltam a tömegen, körbevéve orosz beszélgetésekkel, figyelmen kívül hagytam a késztetést, hogy hátra nézzek. Nem akartam felkelteni a gyanúját a dampyrnak, ha figyel engem. Még akkor is, amikor lefordultam egy csöndes utcára, ami egy rövidebb út volt vissza a hotelemhez, hallottam a léptei puha hangját. Úgy látszik, eléggé felébreszthettem a vészjelzőjét a testőrnek, ha úgy döntött, hogy követnie kell. Nos, nincs az az Isten, hogy hagyjam, hogy elkapjon. Lehet, hogy kisebb vagyok nála, és ruhát viselek magas sarkúval, de rengeteg férfival harcoltam már, beleértve strigákat is. Tudom kezelni ezt a fickót, főként, ha a meglepetés erejét használom. Mivel olyan régóta sétálgatok errefelé, ismertem a helyet, és elég kanyargós volt az út néhol. Elhagytam a szállodámat, és körberohantam néhány sarkot, beleértve azt is, ami egy sötét, elhagyatott sikátorba vezet. Ijesztő, igen, de jó leshelyet ad, ha behúzódom egy kapualjhoz. Csendben kiléptem a magas sarkúmból. Fekete volt, csinos bőr szíjjakkal, de harchoz nem ideális, hacsak nem azt tervezem, hogy kivájom valakinek a szemét a sarkammal. Tulajdonképpen ez nem is olyan rossz ötlet. De ennyire azért nem voltam kétségbeesett. A cipőm nélkül a járda hideg volt a csupasz lábam alatt, mivel korábban esett is. Nem kellett sokáig várnom. Néhány perccel később hallottam a lépéseket, és láttam az üldözőm hosszú árnyékát feltűnni a földön, amit a szomszédos utcában lévő lámpa fénye vetett. Az üldöző megállt, semmi kétség, engem keres. Igazából, úgy gondoltam, ez a fickó elég gondatlan. Egy testőr sem követne ilyen nyilvánvalóan. Sokkal csendesebben kéne mozognia, és nem kéne ilyen könnyedén felfednie magát. Talán a testőrképzés itt Oroszországban nem olyan jó, mint amiben én nőttem fel. Nem, ez nem lehet igaz. Nem úgy, ahogy Dimitrij intézte el az ellenségeit. Őt Istennek hívták az akadémián. Az üldözőm tett még néhány lépést, és ekkor lendültem mozgásba. Előre ugrottam, készen. - Oké – kezdtem. - Csak néhány kérdést szerettem volna feltenni, szóval állj hátrébb, vagy Lefagytam. Nem a klubban lévő testőr állt előttem. Egy ember volt. Egy lány, nálam nem idősebb. Nagyjából egyforma magas volt velem, felnyírt sötétszőke hajjal és tengerészkék kabáttal, ami elég drágának látszott. Alatta láttam egy cuki nadrágos egybe ruhát és bőrcsizmát, ami legalább olyan drágának tűnt, mint a kabát. Ami még ijesztőbb volt, hogy felismertem őt. Kétszer is láttam a Nightingale-ben, hogy mora férfiakkal beszélget. Azt gyanítottam, hogy ő is csak egyike azoknak a nőknek, akikkel szeretnek flörtölni, majd azonnal dobni. Mindezek után, mi hasznom van egy emberből? Az arcát félig árnyék fedte, de még a szegényes megvilágításban is ki tudtam venni a bosszúságot az arcán. Nem pont ezt vártam. - Te vagy az, nem? - kérdezte. Még több sokk. Az angolja ugyanolyan amerikai volt, mint az enyém. - Te vagy az, aki zsinórban hátrahagyja a striga testeket városszerte. Láttalak ma este a klubban, és tudtam, hogy te vagy az. - Én… Nem jött ki több szó a számon. Ötletem sem volt, mit feleljek. Egy ember, aki strigákról beszél? Ez hallatlan. Szinte megdöbbentőbb volt, mint éppen belefutni egy strigába itt kint. Sosem tapasztaltam még ilyet az életemben. A lány nem igazán törődött a döbbent pillantásommal. - Nézd, ezt nem csinálhatod így, oké? Tudod milyen szar dolog nekem ezzel foglalkozni? Ez már anélkül is elég rossz, hogy te még jobban összebasznád. A rendőrség megtalálta a testet, amit a parkban hagytál, tudod. El sem tudod képzelni, hány szálat kellett meghúznom, hogy eltüntethessem.

10

- Ki…ki vagy te? - kérdeztem végül. Ez igaz volt. Tényleg otthagytam egy testet a parkban, de most komolyan, mit kellett volna tennem? Cipeljem vissza a hotelszobámba, és mondjam a hordárnak, hogy a barátom túl sokat ivott? – Sydney - mondta a lány fáradtan. - A nevem Sydney. Én vagyok az iderendelt Alkimista.” - A mi? Hangosan sóhajtott, és biztos voltam benne, hogy még a szemét is forgatja. - Természetesen. Ez mindent megmagyaráz. - Nem, nem igazán - mondtam, és végre visszanyertem a lélekjelenlétemet. - Igazából, úgy gondolom, hogy te vagy az, akinek egy csomó magyarázkodni valója van. - És ez a viselkedés is. Te valamiféle teszt vagy, amit ideküldtek nekem? Ó, haver, erről van szó. Most már kezdtem ideges lenni. Nem szerettem, ha fenyegetnek. Azt se szerettem, ha egy ember fenyeget, aki úgy tálalja az egészet, mintha valami rossz dolog lenne az, hogy strigákat ölök. - Nézd, én nem tudom ki vagy te, vagy honnan tudsz akár mit is erről, de nem fogok itt álldogálni ésHányinger kerített hatalmába, és megfeszültem, a kezem hirtelen az ezüst karómért indult, amit a kabátzsebemben tartottam. Sydney még mindig bosszúsan nézett, de egy kis zavar is keveredett bele, a testtartásom hirtelen változása miatt. Figyelmes volt, azt meg kell hagyni. - Mi a baj? - kérdezte. - Lesz egy újabb tested, amivel foglalkoznod kell - mondtam épp akkor, amikor a striga megtámadta őt.

11

Második fejezet (fordította: Srekuci) Az, hogy ellene ment, és nem ellenem helyette, rossz húzás volt a striga részéről. Én voltam a fenyegetés; engem kellett volna semlegesítenie először. Habár az elhelyezkedésünk Sydneyt tette az útjába, így őt kellett előbb elintéznie, hogy hozzám juthasson. Megragadta a vállát, és magához rántotta. Gyors volt - mindig is azok voltak – de ma este én is a topon voltam. Egy gyors ütés a szomszédos épület falának csapta a srtigát, és így Sydney kiszabadult a szorításából. A striga morgott a becsapódástól, és leesett a földre döbbenten és meglepetten. Nem volt könnyű meglepni egy strigát, az ő villámgyors reflexeikkel. Otthagyva Sydneyt, a figyelmét rám irányította a dühös, vörös szemeivel, és az ajkát is visszahúzta, hogy megmutassa az agyarait. Felugrott a földről, azzal a természetfeletti sebességével, és nekem ugrott. Kitértem előle, és be akartam húzni neki egyet, de viszonozta az elhajlást. Az újabb ütése a karomat érte, és megbotlottam, alig bírtam megtartani az egyensúlyomat. A karómat még mindig a jobb kezemben szorítottam, de helyre volt szükségem, hogy eltaláljam a mellkasát. Egy okos striga olyan szögbe helyezte volna magát velem szemben, hogy takarásban legyen a szívéhez vezető út. Ez a fickó csak tessék-lássék munkát végzett, és ha elég sokáig életben tudok maradni, akkor meglesz a nyílásom. Épp ezután Sydney odajött, és hátba vágta a strigát. Ez nem volt valami erős ütés, de megijesztette a strigát. És itt is volt a nyílásom. Rohantam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, a teljes súlyomat neki lökve. A karóm átszúrta a szívét, ahogy a falnak csapódtunk. Ilyen egyszerű volt. Az élet – vagy az élőhalott lét, vagy akármi – elhagyta őt. Abbahagyta a mozgást. Akkor húztam ki a karómat, amikor már biztos voltam benne, hogy halott, és figyeltem, ahogy a teste a földre rogy. Csak úgy, mint minden strigánál, akit megöltem eddig, volt egy pillanatnyi szürreális érzésem. Mi lett volna, ha ez Dimitrij? Megpróbáltam elképzelni Dimitrij arcát ezen a strigán, megpróbáltam elképzelni, hogy előttem fekszik. A szívem hevesen vert a mellkasomban. Egy pillanatra a képzelgés előttem volt. Aztán eltűnt. Ez csak valami random striga. Azonnal kiráztam magamból ezeket a dolgokat, és emlékeztettem magam, hogy fontosabb dolgok miatt kell most aggódnom. Meg kell néznem Sydneyt. Még egy emberrel szemben is a védelmező természetem beindult. - Jól vagy? Bólintott, reszketett, de egyébként sértetlennek tünt. - Szép munka - mondta. Úgy hangzott, mintha kényszerítenie kellene magát, hogy magabiztosnak hangozzon. - Én még soha…én még soha nem láttam, tulajdonképpen hogyan ölik meg őket…. Nem tudtam elképzelni, hogy láthatta volna egyáltalán, de amúgy is, azt sem értem, hogy először is honnan tudhat egyáltalán ezekről a dolgokról. Úgy tűnt, sokkot kapott, szóval a karomba vettem, és elkezdtem elcipelni. - Gyere, menjünk valami olyan helyre, ahol több ember van. Az, hogy strigák settenkednek a Nightingale közelében, nem is olyan őrült ötlet, főként minél többet gondolkodom rajta. Mi lehet jobb hely a morák követésére, mint az egyik szórakozóhelyük? Habár remélhetőleg a legtöbb testőrnek elég esze van ahhoz, hogy távol tartsák a védencüket az ilyen sikátoroktól. A távozás javaslata kizökkentette Sydneyt a kábult állapotából. - Mi? - követelte. - Ezt is csak itt akarod hagyni?

12

Magasba emeltem a kezeimet. - Mit vársz tőlem? Azt hiszem, be tudom húzni őt azok mögé a szemetes konténerek mögé, és hagyhatjuk, hogy a nap elégesse. Legtöbbször ezt teszem. - Rendben. És mi van, ha valaki felbukkan, hogy kivigye a kukát? Vagy kijön valamelyik hátsó ajtón, ami ide nyílik - Nos, én nehezen tudom elhúzni. Vagy lángra lobbantani. Egy vámpír-barbecue is felkeltene némi figyelmet, nem gondolod? Sydney elkeseredetten rázta meg a fejét, és a test felé sétált. Elfintorodott, ahogy lenézett a strigára, és belenyúlt a nagy bőr erszényébe. Előhúzott belőle egy kis fiolát. Egy ügyes mozdulattal rálocsolta a fiola tartalmát a testre, aztán gyorsan hátralépett. Ahol a cseppek elérték a holttestet, sárga füst szállt fel gomolyogva. A füst lassan mozgott, és inkább vízszintesen, mint függőlegesen, amíg be nem burkolta teljesen az egész strigát. Utána elkezdett egyre jobban összehúzódni, míg végül nem maradt semmi más, csak egy öklömnyi méretű labda. Néhány másodperc alatt a füst teljesen eltűnt, és csak egy halom por maradt a helyén. - Szívesen - mondta Sydney laposan, miközben még mindig rosszalló pillantásokat vetett rám. - Mi a pokol volt ez? - követeltem. - A munkám. Megtennéd, ha szépen kérlek, hogy a következő alkalommal, ha ez történik, felhívsz? - és elindult. - Várj! Nem tudlak felhívni – ötletem sincs arról, hogy ki vagy. Visszanézett rám, és közben kisöpörte a szőke haját az arcából. - Tényleg? Komolyan mondod, hogy nem tudod? Azt hittem, mindnyájatoknak megtanították, kik vagyunk, mikor levizsgáztatok - Ö, nos, vicces dolog… én, hogy úgy mondjam, ah, nem vizsgáztam. Sydney szemei kidülledtek. - Te leszedted az egyik… izét…de sosem vizsgáztál? Vállat vontam és csöndben maradtam néhány másodpercig. Végül újra sóhajtott, és azt mondta. Azt hiszem, beszélnünk kéne. Kellene. Az, hogy vele találkoztam, volt a legfurcsább dolog, ami történt velem, mióta Oroszországba érkeztem. Tudni akartam, miért gondolja úgy, hogy kapcsolatba kéne lépnem vele, és hogy hogyan tüntette el azt a striga hullát. És, ahogy visszatértünk a zsúfolt utcára, és elindultunk a kedvenc kávézója felé, beugrott, hogy ha ő tud a mora világról, akkor van rá esély, hogy azt is tudja, merre van Dimitrij faluja. Dimitrij. Hát újra itt van, újra eszembe jutott. Ötletem sincs, hogy tényleg a szülővárosának a közelében ólálkodik-e, de ezen a ponton sehová máshova nem mehetek. Újra elkapott az a fura érzés. Az agyam elhomályosította Dimitrij arcát, és a strigaként láttam, akit most öltem meg: Sápadt bőr, vörös gyűrű a szemében… Nem, mondtam komolyan magamnak. Még ne figyelj erre. Ne pánikolj. Amíg szembe nem nézek Dimitrijjel, a strigával, addig abból nyerem a legtöbb erőmet, hogy arra a Dimitrijre emlékezem, akit szerettem, a mély barna szemeivel, a meleg kezeivel, a heves ölelésére…- Jól vagy…ööö akármi is a neved? Sydney furcsán bámult engem, aztán rájöttem, hogy megálltunk egy étterem elött. Nem tudtam, hogy milyen fejet vághatok, de elég volt ahhoz, hogy még az ő figyelmét is felhívjam magamra. Egész eddig az a benyomásom volt, hogy olyan keveset akar beszélni velem, amennyit csak éppen muszáj. - Ja, ja jól vagyok - mondtam nyersen, felvéve a testőr arcomat. - És Rose vagyok. Ez az a hely? Ez volt. Az étterem vidám és fényes volt, bár messze esett a Nightingale gazdagságától. Becsúsztunk egy fekete bőr – ami szerintem egyébként hamis műbőr – fülkébe, és örömmel tapasztaltam, hogy a menün volt külön angol és orosz kaja. A lista angolra volt fordítva, és szinte nyáladzani kezdtem, amikor megláttam a sült csirkét. Éheztem, mivel a klubban nem

13

ettem, és a jól átsütött hús gondolata luxusként hatott a heteken át tartó káposzta kaják és az úgy nevezett McDonald’s után. A pincérnő megérkezett, és Sydney folyékony orosz tudással rendelt, míg én csak rámutattam az étlapra. Huh. Sydney tele van meglepetésekkel. Figyelembe véve a harsány viselkedését, azt vártam, hogy rögtön kikérdez engem, de amikor a pincérnő elment, Sydney csöndben maradt, és a szalvétájával játszott, miközben kerülte a szemkontaktust. Ez annyira furcsa volt. Tisztán látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát mellettem. Még úgy is, hogy az asztal köztünk volt, úgy nézett ki, mintha nem lehetne elég távol tőlem. Még ha a korábbi dolgai nem is voltak hamisak, akkor is hajthatatlanul megkövetelte, hogy kövessem a szabályait, akármik is azok. Lehet, hogy épp félénket játszik, de nekem semmi problémám nincs azzal, hogy felhozzam a kínos témákat. Igazából, ez egyfajta védjegyem. - Szóval, kész vagy elmondani nekem, hogy ki vagy te és mi folyik itt? Sydney felnézett. Most, hogy erősebb fényben vagyunk, láthattam, hogy a szemei barnák. Azt is észrevettem, hogy van egy érdekes tetkója az arca bal oldalán alul. A tinta arany színűnek tűnt, olyannak, amilyet még sosem láttam ezelőtt. Ez egy bonyolult mintája volt virágoknak, és leveleknek, és csak akkor lehetett igazán látni, ha úgy tartotta a fejét, hogy a fény pont ráessen. - Mondtam már neked - kezdte. - Alkimista vagyok. - Én meg megmondtam neked, hogy nem tudom mit jelent ez. Ez valami orosz szó? Bár nem úgy hangzott, mintha az lenne. Egy félmosoly játszadozott a szája szegletében. - Nem. Jól gondolom, hogy még sosem hallottál az alkímiáról sem? Megráztam a fejem, és ő megtámasztotta a kezein az arcát, szemeivel újra az asztalra bámult. Nagyot nyelt, mintha erőt kellene vennie magán, majd szavak áradata hagyta el a száját. - Régen, a középkorban voltak ezek az emberek, akik meg voltak győződve arról, hogyha megtalálják a helyes formulát vagy varázslatot, akkor az ólmot arannyá változtathatják. Nem túl meglepő, hogy nem sikerült nekik. Ez nem akadályozta meg őket abban, hogy egyéb más misztikus és természetfeletti cuccal foglalkozzanak, és tulajdonképpen találtak is valami varázslatosat - elkomorodott - Vámpírokat. Visszaemlékeztem a mora történelem óráimra. A középkorban volt az, amikor a mi fajtánk igazán kezdett elhúzódni az emberektől, elbújni, és távol tartani magunkat. Az az idő volt, amikor a vámpírok tényleg mítosszá váltak, legalábbis ami a világ többi részét illeti, és még a morákat is olyan szörnyeknek tekintették, amikre érdemes vadászni. Sydney kimondta a gondolataimat. - És ekkor volt, hogy a morák elkezdtek távol maradni. Megvolt a varázslatuk, de az emberek kezdték felülmúlni őket létszámban. Még mindig ezt tesszük. Ez majdnem megmosolyogtatta. A moráknak néha problémájuk van a teherbeeséssel, míg az embereknek, ez úgy tűnik, túl könnyen is megy. - És a morák egyezséget kötöttek az alkimistákkal. Ha az alkimisták segítenek a moráknak és a dampyroknak titokban tartani a társadalmukat az emberek elől, a morák ezeket adják nekünk. És megérintette az aranyszínű tetoválását… - Mi az? – kérdeztem. - Úgy értem, azon kívül, ami egyértelmű. Finoman végigsimított rajta az ujja hegyével, és nem zavartatta magát azzal, hogy elrejtse a hangjában lévő szarkazmust, amikor megszólalt. - Az őrangyalom. Ez tényleg arany és – elfintorodott, majd az égbe emelte a kezét – mora vér, víz és föld mágiával. - Hogy mi? A hangom kicsit túl hangos volt, és az étteremben lévő emberek közül néhányan rám néztek. Sydney folytatta a beszédet, a hangja sokkal halkabb volt és nagyon keserű. - Nem vagyok odáig ezért, de ez a mi ’jutalmunk’, hogy segítünk nektek, srácok. A víz és a föld hozzáköti a bőrünkhöz, és ugyanazokkal a jellemvonásokkal ruház fel, ami a moráknak megvan, legalább is néhánnyal. Szinte soha nem betegszem meg, és hosszú életet fogok élni. - Asszem, ez jól hangzik - mondtam bizonytalanul. - Talán másoknak igen. Nekünk nincs döntésünk ebben. Ez a ’karrier’ egy családi dolog örökletes. Mindnyájunknak tanulnia kell a morákról és dampyrokról. Kapcsolatokat építünk

14

ki az emberek között, ami segít fedezni titeket, és így még szabadabban járhatunk-kelhetünk. Vannak trükkjeink és technikáink, hogy megszabaduljunk a striga testektől – mint az a főzet, amit láttál. Viszonzásképpen távol akarunk maradni tőletek, amennyire csak tudunk – és pont ez az az ok, amiért a dampyroknak nem mesélnek rólunk a vizsgáig. És a morák szinte soha. És hirtelen megállt. Gondolom vége az órának. Zúgott a fejem. Sose gondoltam volna semmi ilyesmire – várjunk csak. Vagy mégis? Az oktatásom nagy része a fizikai részét hangsúlyozta a testőrködésnek: éberség, harcmodorok, stb. Még így is vannak gyakori, de homályos emlékeim azokról, akik az emberi világban segítenek elrejteni a morákat, vagy kihúzzák őket furcsa vagy veszélyes helyzetekből. Sosem gondoltam sokat erre, vagy hallottam az alkimista szót. Ha a suliban maradtam volna, talán megtörtént volna ez is. Ez tulajdonképpen nem az az ötlet, amit javasolnom kellett volna, de ilyen a természetem, ezen már nem lehet segíteni. - Miért tartjátok meg a mágiát magatoknak? Miért nem osztjátok meg az emberi világgal? - Mert van egy extra része ennek az erőnek. Ez megakadályoz minket abban, hogy beszéljünk a fajtátokról, hogy ne tudjuk felfedni vagy veszélyeztetni őket. Egy mágia, ami megakadályozza őket a beszédben… ez nagyon úgy hangzik, mint egy kényszerítő bűbáj. Az összes mora képes a megbűvölésre egy kicsit, és néhányan képesek tárgyakba helyezni a mágiájukat, hogy bizonyos célokra használhassák fel őket. A mora mágia megváltozott az évek során, és az elbájolást már erkölcstelen dolognak számít. Arra tippelek, hogy ez a tetkó egy réges régi mágia, ami évszázadokon át fennmaradt. Elismételtem magamban, amit Sydney mondott, és még több kérdés kavargott a fejemben. - Miért… miért akartok távol maradni tőlünk? Úgy értem, nem mintha az öribarid akarnék lenni vagy ilyesmi… - Mert Isten felé az a feladatunk, hogy megvédjük az emberiséget az éjszaka gonosz teremtményeitől. Szórakozottan a nyakában lógó valamihez emelte a kezét. Nagyjából takarta a kabátja, de a rövid gallérnak köszönhetően feltűnt egy arany kereszt. Először kényelmetlenül éreztem magam, mivel hát én nem vagyok valami nagyon vallásos. Sosem éreztem magam kényelmesen azok közt, akik a hívők kemény magjába tartoznak. Harminc másodperccel később szavainak teljes értelme leesett. - Álljunk csak meg egy percre! - kiáltottam fel méltatlankodva. - Te most mindnyájunkról beszélsz – dampyrokról és morákról? Mi mindnyájan az éjszaka gonosz teremtményei lennénk? A kezeit leejtette a keresztről, de nem tiltakozott. - Mi nem vagyunk olyanok, mint a strigák! - vágtam a fejéhez. A tekintete üres maradt. - A morák vért isznak. A dampyrok a természetellenes utódai nekik és az embereknek. Senki se hívott még természetellenesnek ezelőtt soha, kivéve, amikor ketchupot rakok a tacora. De most komolyan, kifogytunk a salsából, szóval mi mást kellett volna tennem? - A morák és dampyrok nem gonoszak - mondtam Sydneynek. - Nem úgy, mint a strigák. - Ez igaz - ismerte el. - A strigák még gonoszabbak. - Hé, én nem pont ezt Az étel épp ekkor érkezett meg, és a sült csirke szinte elég volt ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet arról a gyalázatról, hogy egy srigával hasonlítgatnak össze. De leginkább csak annyi hatása volt, hogy nem tudtam rögtön reagálni a vádjaira, és beleharaptam az aranyszínű burkába a csirkének, és szinte elolvadtam rögtön ott helyben. Sydney sajtburgert rendelt sültkrumplival, és finoman kóstolgatta az ételét. Miután leküzdöttem egy egész csirkecombot, végre képes voltam folytatni a vitát. - Mi egyáltalán nem vagyunk olyanok, mint a strigák. A morák nem ölnek. Semmi okod sincs,

15

hogy féljél tőlünk. Nem voltam hozzászokva, hogy nyugodt legyek az emberek közt. Én nem ilyen vagyok, nem úgy, mint ahogy az embereknél szokás – Boldogak és készek megtapasztalni bármit, amit nem értenek. Minden ember, aki tanul rólatok, elkerülhetetlen, hogy tanul a strigákról is - mondta. Csak játszadozott a sült krumplijával, de tulajdonképpen egy falatot sem evett belőle. - Az, hogy az emberek tudnak a strigákról, talán képessé teszik őket, hogy megvédjék magukat. Mi a pokolnak játszom én itt az ördög ügyvédjét? Befejezte a játszadozást a krumplijával és visszadobta a tányérjára. - Talán. De egy csomó ember van, akit megkísért az örök élet lehetősége – még annak árán is, hogy a strigákat kell szolgálnia cserébe, hogy átváltoztassák a pokol teremtményévé. Meglepődnél, hogy milyen sok ember dönt így, mikor vámpírokról tanulnak. A halhatatlanság nagy vonzerő, még akkor is, ha gonoszság társul hozzá. Rengeteg ember, aki hallott a strigákról, megpróbálja szolgálni őket abban a reményben, hogy hamarosan átváltoztatják. - Ez őrültség - megálltam a mondat közepén. Előző évben bizonyítékot találtunk arra, hogy emberek segítik a strigákat. A strigák nem tudják megérinteni az ezüst karót, de az emberek igen, és néhányan arra használták azokat a karókat, hogy a mora védővarázst áttörjék. Azoknak az embereknek is halhatatlanságot ígértek? - És pontosan - mondta Sydney - ezért az a legjobb, ha biztosítjuk, hogy senki ne tudjon rólatok semmit. Itt vagytok – mindnyájan – és nincs mit tenni ez ellen. Ti csináljátok a saját dolgotokat, hogy megszabaduljatok a strigáktól, és mi meg a miénket, hogy megmentsük a magunkfajtákat. Egy csirke szárnyat rágcsáltam, és újraértékeltem magam a burkolt jelentés alapján, miszerint ő megmenti a magafajtáját az én fajtámtól. Valamilyen módon annak, amit mondott, volt értelme. Képtelenség, hogy úgy éljünk a világban, hogy ne vegyenek észre minket, és igen, el tudom képzelni, hogy egyeseknek fontos eltüntetni a striga testeket. Az, hogy emberek dolgoznak a morákkal, egy ideális választás. Az emberek szabadon mászkálhatnak a nagyvilágban, főként, ha megvannak a megfelelő kapcsolataik, amik segítik őket. Lefagytam rágás közben, és visszaemlékeztem egy korábbi gondolatomra akkorról, amikor összefutottam Sydneyvel. Kényszerítettem magam, hogy nyeljek, majd ittam egy jó nagy korty vizet. - Van itt egy kérdés. Egész Oroszországban vannak kapcsolataid? - Sajnos - mondta. - Amikor egy alkimista betölti a tizennyolcat, elküldik egy szakmai gyakorlatra, hogy első kézből szerezzen tapasztalatot az üzletben, és kiépíthessen minden féle kapcsolatot. Inkább maradtam volna Utahban. Ez szinte nagyobb őrültség volt, mint minden más, amit eddig mondott, de nem hoztam szóba. - Pontosan milyen kapcsolatok? Vállat vont. - Figyelemmel kísérjük egy csomó mora és dampyr mozgását. Egy csomó magas szintű kormányirodai dologról is tudunk – emberek és morák közt egyaránt. Ha vámpírészlelés történik az emberek közt, legtöbbször találunk egy befolyásos embert, aki le tud fizetni valakit, vagy valami ilyesmi… besöpörjük a szemetet a szőnyeg alá. Figyelemmel kísérjük egy csomó mora és dampyr mozgását. Bingo! Közel hajoltam hozzá, és lehalkítottam a hangom. Minden ezen a pillanaton múlik. - Egy falut keresek…egy dampyrok lakta falut kint, Szibériában. Nem tudom a nevét. Dimitrij csak egyszer említette a nevét, és én elfelejtettem. - Valami olyasmi, hogy…Om? - Omszk - javított ki. Kiegyenesedtem. - Ismered? Nem válaszolt rögtön, de a szemei elárulták. - Talán. - Te ismered! - kiáltottam fel. - El kell mondanod, hogy hol van. Oda kell jutnom. Grimaszolt egyet. - Te egy akarsz lenni… azok közül? Szóval az alkimisták tudnak a vérszajhákról. Nem meglepő. Ha Sydney és a társai minden mást tudnak a vámpír világról, akkor ezt is tudniuk kell.

16

- Nem - mondtam gőgösen. - Csak meg kell találnom valakit. - Kit? - Valakit. Ettől majdnem elmosolyodott. Barna szemein látszott, hogy gondolkodik, miközben egy újabb sült krumplit rágcsált. Csak két harapásnyi hiányzott a sajtburgeréből, és csak egyre jobban kihűlt. Valahogy szívesen megettem volna én magam. - Mindjárt visszajövök - mondta hirtelen. Felállt, és elindult a kávézó átellenes csöndes zugába. Előhúzott egy mobilt abból a varázslatos szütyőjéből, hátat fordított a helyiségnek, és telefonálni kezdett. Én eltakarítottam a csirkémet, és segítettem még magamon Sydney néhány szem sült krumplijával, mivel egyre inkább úgy tűnt, hogy semmit sem fog kezdeni vele. Ahogy ettem, elgondolkodtam a lehetőségen, hogy tényleg ilyen egyszerű lenne megtalálni Dimitrij faluját. És ahogy odaérek… akkor is ilyen könnyű lesz? Ott lesz ő, az árnyékban élve és prédára vadászva? És mikor szembenézek vele, tényleg át tudnám szúrni a karómat a szívén? Az a váratlan kép újra feltűnt előttem, Dimitrij vörös szemekkel és… - Rose? Pislogtam. Totál elkalandoztam, és Sydney visszatért. Visszacsusszant a velem szemközti helyére. – Szóval, úgy néz ki - megállt, és lenézett. - Te ettél a sült krumplimból? Fogalmam sem volt, hogy jött rá, mivel láthatóan hatalmas adag volt. Biztos csináltam egy kis árkocskát. Az, hogy rájött, hogy loptam a krumplijából, csak egy újabb bizonyítékául szolgált annak, hogy az éjszaka gonosz teremtménye vagyok. Simán rávágtam - Nem. Egy pillanatig grimaszolt, majd azt mondta. - Tudom, hol van az a falu. Voltam már ott azelőtt. Kiegyenesedtem. Szent szar. Ez most tényleg meg fog történni, ennyi hét kutakodás után. Sydney el fogja mondani nekem, hol ez a hely, és odamehetek, hogy lezárhassam az életem ezen horrorisztikus szakaszát. - Köszönöm, annyira köszönöm Feltartotta a kezét, hogy lecsendesítsen, és észrevettem, hogy milyen nyomorúságosan néz ki. - De nem fogom neked elmondani, hogy hol van. Tátogni kezdtem. - Mi? - Én magam viszlek el oda.

17

Harmadik fejezet (fordította: Srekuci) - Várj – Mi? - kiáltottam fel. Nem ez volt a terv. Egyáltalán nem ez volt a terv. Inkognitóban akartam átutazni Oroszországon, amennyire csak lehetséges. Plusz nincs ínyemre a gondolat, hogy valaki a nyakamon lógjon, főként, ha az a valaki látszólag utál engem. Nem tudom mennyi idő, amíg eljutok Szibériába – néhány nap gondolom – elképzelni sem tudom, hogy végig azt hallgassam, hogy Sydney arról beszél, hogy milyen egy természetellenes, gonosz dolog vagyok. Visszanyelve a felháborodásomat, megpróbálkoztam az okszerűséggel. Hiszen itt én vagyok az, aki szívességet kér. - Ez egyáltalán nem szükséges - mondtam, kikényszerítve egy mosolyt magamból. - Kedves tőled, hogy felajánlod, de nem akarok kényelmetlenséget okozni neked. - Nos - válaszolt szárazon. - Nem erről van szó. És nem is arról, hogy kedveskedni akarok. És még csak nem is az én döntésem. Ez egy parancs a feljebbvalóimtól. - Ez még mindig úgy hangzik, mintha szálka lenne a szemedben. Mért nem mondod csak simán el, hogy hol van, és hagyod a főnökeidet a francba? - Te nyilvánvalóan nem ismered a az embereket, akiknek dolgozom. - Nem is kell. Én mindig figyelmen kívül hagyom a szabályokat. Nem olyan nehéz, ha már egyszer hozzászoktál. - Igen? És ezt hogy egyezteted össze azzal, hogy megtaláld azt a falut? - kérdezte gúnyosan. - Nézd, ha oda akarsz jutni, akkor ez az egyetlen járható út. Nos, ez az egyetlen út, hogy oda jussak, ha felhasználom Sydneyt az információkért. Vissza is mehetnék a Nightingale felé ólálkodni… de elég sok időmbe telhet, hogy ott megtudjam az útirányt. Emellett, Sydney most itt van épp előttem azzal az információval, amire szükségem van. - Miért? - kérdeztem. - Miért kell neked is jönnöd? - Ezt nem mondhatom el neked. Alsó hangon szólva: Ezt mondták nekem. Na szép. Bámultam őt, megpróbáltam rájönni, mi folyik itt. Mi a francért akarna bárki is – nem is beszélve emberekről, akiknek benne van a keze a mora világban – törődni azzal, hova megy egy tinédzser dampyr? Nem gondolom, hogy Sydneynek lenne valami hátsó szándéka, hacsak nem nagyon, nagyon jó színész. Nos, tisztán látszik, hogy az embernek, akivel Sydney beszélt, van egy terve, és én nem szeretek senkinek sem a terve szerint játszani. És ugyanakkor már alig vártam, hogy belefogjunk. Minden egyes nap, ami elmúlik, egy újabb nap, amikor nem találtam meg Dimitrijt. - Milyen hamar indulhatunk? - kérdeztem végül. Eldöntöttem, hogy Sydney egy papírtologató. Nem mutatott igazi ügyességet, amikor korábban követett. Biztos nem lesz nehéz leráznom őt, mikor már elég közel kerülünk Dimitrij városához. Eléggé lehangolódott a válaszomtól, mintha azt remélte volna, hogy visszautasítom, és akkor leakadhat a horogról. Ő sem akart jobban velem tartani, mint én vele. Kinyitva a táskáját, előhúzta a mobilját újra, játszadozott vele néhány percig, majd végül előállt néhány vonatindulási időponttal. Megmutatta nekem a következő napi menetrendet. - Ez jó lesz neked? Tanulmányoztam a kijelzőt, majd bólintottam. - Tudom, hogy hol van az állomás. Oda tudok menni.

18

- Oké. Felállt, és odalökött némi kézpénzt az asztalra. - Holnap találkozunk. Elindult, majd visszanézett rám. - Oh, és megeheted a maradék sült krumplimat. Amikor megérkeztem Oroszországba, egy ifjúsági szállóban maradtam. Megvolt rá a pénzem, hogy akárhol máshol megszállhassak, de kívül akartam esni a radaron. Emellet meg nem a luxus volt a legfőbb gondolatom. Amikor elkezdtem lejárni a Nightingalebe, rájöttem, hogy nehezen tudok visszamenni a panzióba, mint hátizsákos diák, ha tervezői ruhát viselek. Szóval most egy flancos hotelban lakom, ami tele van srácokkal, akik mindig tartják az ajtókat, és márvány burkolatú előtere van. Ez az előcsarnok olyan nagy volt, hogy úgy gondoltam, hogy egy egész turistaszálló elférne benne. Vagy talán kettő is. A szobám hatalmas volt, és rongyrázó, és hálás voltam, hogy végre ide értem, hogy átöltözzek és levegyem a magas sarkúmat a ruhámmal együtt. Egy pillanatnyi sajnálattal rájöttem, hogy hátra kell hagynom a ruháimat, amiket Szentpéterváron vettem. Azt akartam, hogy a csomagom könnyű legyen, amíg körbeutazom az országot, és még ha a hátizsákom nagy is, van elég cucc, amit magammal kell vinnem. Ó, nos. Semmi kétség, azok a ruhák szereznek egy jó napot néhány takarítónőnek. Az egyetlen díszes dolog, amire szükségem volt, a nazarom, egy függő, ami úgy nézett ki, mint egy kék szem. Ez ajándék volt az anyámtól, amit még ő kapott az apámtól. Mindig a nyakamban hordtam. A Moszkvába menő vonatunk késő reggel indult, és utána át kell szállnunk a Szibériába tartó vonatra. Kipihent akartam lenni, és készen állni erre az egészre. A pizsamámban bebújtam az ágy vigasztaló tömegébe, és reméltem, hogy az álom hamar eljön értem. Ehelyett az agyam folyamatosan a nemrég történteken járt. A Sydney-helyzet egy bizar csavar, de egy olyan, amit tudok kezelni. Addig, amíg egy nyilvános szállítóeszközön ragadtunk, Sydney nehezen vezethetne a misztikus főnökei karmaiba. És abból, amit az utazási időnkről mondott, tényleg csak néhány napba fog telni, hogy eljussunk a faluba. Két nap képtelenül hosszúnak, és képtelenül rövidnek is tűnt. Úgy értem, elég elképzelhető, hogy néhány napon belül szembe kell néznem Dimitrijjel…és akkor mi lesz? Meg tudom tenni? Rá tudom venni magam, hogy megöljem? És ha még el is döntöm, hogy megteszem, akkor is megvan hozzá a képzettségem, hogy legyőzzem? Ugyan az a kérdés, amit az utóbbi két hétben újra és újra feltettem magamnak. Dimitrij tanított nekem mindent, amit tudok, és a fejlett striga reflexeivel tényleg ő lehet az isten, amivel mindig is viccelődtem. A halál egy elég valószínű opció a számomra. De az aggódás itt most nem segít, és figyelve a szobában lévő órát, rájöttem, hogy már majdnem egy órája csak ébren fekszem. Ez nem jó. Csúcsformában kell lennem. Szóval valami olyasmit tettem, amit tudtam, hogy nem szabadna, de ami mindig működött, ha ki akartam kapcsolni az agyam és az aggodalmaimat – főként, mivel ezzel valaki másnak az elméjébe léptem át. Becsúszni Lissa fejébe csak kevés koncentráció igényelt a részemről. Régebben nem tudtam, hogy sikerülhet-e, mivel messze voltunk egymástól, de rájöttem, hogy a folyamat semmiben sem különbözik attól, mintha ott állnék mellette. Montanában késő reggel volt, és Lissának nem voltak órái, hisz szombat van. Amíg távol voltam, keményen dolgoztam azon, hogy mentális falakat építsek fel köztünk, hogy szinte teljesen blokkolni tudjam az érzéseit. Most, hogy benne vagyok, az összes akadály lehullt, és az érzelmei árhullámként borítottak el. Mérges volt. Tényleg mérges. - Miből gondolja, hogy csak csettint az ujjával, és én oda megyek, ahova ő akarja, és amikor ő akarja - morgolódott Lissa. - Azért, mert ő a királynő. És azért, mert üzletet kötöttél az ördöggel. Lissa, és a barátja Christian pihentek az iskolai kápolna padlásán. Ahogy felismertem a környezetet, majdnem visszahúzódtam a fejéből. Kettejüknek túl sok „romantikus”

19

összejövetele volt itt fent, és nem akartam erre járni, ha hamarosan letépkedik egymásról a ruhát. Szerencsére – vagy talán nem – zaklatott érzelmei elárulták nekem, hogy nem lesz ma szex a rossz hangulata miatt. Ez tulajdonképpen elég ironikus volt. A viselkedésük pont fordított volt. Lissa dühöngött, amíg Christian hűvös és összeszedett maradt, és megpróbált nyugodtnak tűnni Lissa kedvéért. A földön ült, hátát a falnak támasztva, míg Lissa előtte ült, a széttárt lábai közt, miközben Christian ölelte. Lissa az arcát Christian mellkasán pihentette, majd sóhajtott egyet. - Az utóbbi néhány hétben mindent megtettem, amit csak kért! ’Vasilisa, kérlek, ugorj fel egy repülőre a hétvégén, hogy be tudjalak mutatni néhány unalmas tisztviselőnek itt az udvarban’ ’Vasilisa, kérlek, vezesd körbe a kampuszon az idelátogató hülye nemeseket.’ ’Vasilisa, kérlek, tölts több időt önként a fiatalabb diákokkal. Az jól néz ki.’ Annak ellenére, hogy Lissa mennyire frusztrált volt, azért elcsodálkoztam azon, hogy mennyire tökéletesen tudja utánozni Tatjana hangját. - Legutóbbit szabad akaratodból csináltad - mutatott rá Christian. - Igen… azt én is akartam. Gyűlölöm, hogy az életem minden pillanatát ő akarja meghatározni. Christian odahajolt hozzá, és megpuszilta az arcát. - Ahogy mondtam, egyezséget kötöttél az ördöggel. Most már az övé vagy. Biztos akar abban lenni, hogy jó színben tünteted fel őt. Lissa összeráncolta a homlokát. Habár a morák az emberek-irányította országokban élnek, és az ő kormányaik hatálya alá tartoznak, attól még egy király vagy egy királynő uralkodik fölöttük, aki a 12 uralkodói család egyikéből származik. Tatjana királynő – egy Ivaskov – a jelenlegi vezető, és különleges érdeklődést mutatott Lissa irányába, aki a Dragomir család utolsó élő tagja. Mi több, Tatjana egyezséget kötött Lissával. Ha Lissa, miután végzett a Szt. Vlagyimírban, odaköltözik az udvarba, akkor a királynő elintézi, hogy a pensylvaniai Lehigh Egyetemre járhasson. Lissa teljesen odáig volt, és úgy gondolta, megéri Tatjana udvarházában lakni azért cserébe, hogy egy középnagy, tekintélyes iskolába járhasson, azzal ellentétben, hogy szinte egy mora sem jár oda (biztonsági okokból). És Lissa már rájött, hogy az egyezséghez kötődő szálak már helyben voltak. - És én csak ülök, és elfogadom - mondta Lissa. - Csak mosolygok, és azt mondom ’Igen, Őfelsége. Minden, amit csak szeretnél felség.’ - Akkor mondd meg neki, hogy vége az egyezségnek. Néhány hónapon belül betöltöd a tizennyolcat. Nemes vagy, vagy nem, akkor már nem kötelezhet semmire. Nincsen rá szükséged ahhoz, hogy nagy iskolába menj. Csak elhúzunk, te meg én. Arra az egyetemre megyünk, amelyikre csak akarsz. Vagy egyáltalán nem is megyünk egyetemre. Elmehetnénk Párizsba vagy valahova, és dolgozhatnánk egy kis kávézóban. Vagy ronda képeket árulhatnánk az utcákon. Ettől Lissa elnevette magát, és közelebb húzódott Christianhoz. - Rendben, teljes mértékben el tudlak képzelni, hogy türelmesen vársz az emberekre. Az első napodon kirúgnának. Úgy néz ki, az egyetlen módja a túlélésünknek az lenne, ha egyetemre mennék, és eltartanám magunkat. - Vannak más módok is, hogy egyetemre mehess, ezt te is tudod. - Igen, de semmi olyan, ami ilyen jó lenne - mondta vágyakozva. - Legalábbis nem ilyen könnyen. Ez az egyetlen járható út. Bárcsak meglenne mindez, és szembeszállhatnék vele kicsit. Rose megtenné. - Rose rögtön letartóztattatná magát felségárulásért, ahogy Tatjana bármit is kérne tőle. Lissa szomorúan mosolygott. - Igen. Azt tenné. A mosolya egy sóhajban halt el. - Annyira hiányzik Christian újra megcsókolta. - Tudom. Ez ismerős beszélgetés volt a számukra, egy olyan, ami soha nem lesz elcsépelt, hisz Lissa érzése irántam sem halványul el. - Ő jól van, te is tudod. Akárhol is van, biztos jól van.

20

Lissa belebámult a padlás sötétjébe. Az egyetlen fényforrás az ablak festett üvegén át jött, amitől az egész hely tündérfölde szerű lett. A helyiség egyszer már ki lett takarítva – Dimitrij és én csináltuk meg. Csak néhány hónappal ezelőtt történt, de máris por és dobozok halmozódtak föl újra mindenhol. Az itteni pap rendes fickó volt, de imádott csomagolni. Habár ebből Lissa semmit sem vett észre. Az ő gondolatai is körülöttem jártak. - Nagyon remélem. Bárcsak lenne valami ötletem – akármilyen ötlet – hogy merre lehet. Folyamatosan azon jár az agyam, hogy valami történhetett vele, ha ő - Lissa nem tudta befejezni a mondatot. - Nos, még mindig úgy gondolom, hogy valahogy tudnám. Hogy érezném, úgy értem, tudom, hogy a kötelék egy oldalú… ez sosem változott. De tudnom kéne, ha valami történik vele, nem? - Nem tudom - válaszolta Christian. - Talán. Talán nem. Minden más fickó mondott volna valami túlságosan kedveset, és megnyugtatót, biztosítva Lissát, hogy igen, igen, tudna róla. De ez hozzá tartozott Christian természetéhez, hogy brutálisan őszinte volt. Lissa szerette ezt benne. És én is. Ettől még nem lesz egy kellemes barát, de legalább tudod, hogy nem mond neked marhaságokat. Lissa megint sóhajtott. - Adrian azt mondja, hogy jól van. Látogatja az álmait. Bármit megadnék azért, hogy képes legyek erre. A gyógyító képességem egyre jobb és jobb, és képes vagyok az aura dologra is. De eddig még semmi álom. Tudni, hogy Lissa hiányol engem, szinte sokkal jobban fájt, mintha teljesen leírt volna. Sosem akartam bántani őt. Még akkor sem, amikor nehezteltem rá, mert úgy éreztem, hogy irányítja az életem. Sosem utáltam. Úgy szerettem, mintha a húgom lenne, és ki nem állhatom a gondolatát sem, hogy most szenved a viselkedésem miatt. Hogy romolhattak el a dolgok ennyire köztünk? Ő és Christian továbbra is ott ültek a kényelmes csendben, erőt és szerelmet merítve egymásból. Megvan köztük ugyan az, ami köztem és Dimitrij közt volt, az egység és megszokottság érzete, ahol sokszor szavakra sem volt szükség. Christian végigfuttatta az ujjait Lissa haján, és habár én nem láttam ezt valami jól Lissa szemein keresztül, de el tudtam képzelni, ahogy világos haja csillog a festett ablakon át bejutó szivárványszínű fényben. Több hosszú tincset is a füle mögé tűrt, majd hátrahajtotta a fejét, hogy a saját ajkát Lissájéra tehesse. A csók finoman indult és édesen, majd lassan erősödött, és melegség áramlott át Christian szájából Lissáéba. O-o, gondoltam. Épp itt az ideje, hogy végre távozzam. De Lissa befejezte, mielőtt én megtehettem volna. - Idő van - mondta sajnálkozva. - Indulnunk kell! Christian kristálykék szeméből mást lehetett kiolvasni. - Talán ez a megfelelő pillanat, hogy szembeszállj a királynővel. Csak itt kéne maradnod – ez a legjobb módja a karakterépítésnek. Lissa finoman oldalba könyökölte, aztán nyomott egy csókot a homlokára, mielőtt felállt volna. - Nem ezért akarod, hogy maradjak, szóval ne is próbálj játszadozni velem. Elhagyták a kápolnát, és Christian morgott valamit arról, hogy többet akar ő csinálni holmi játszásnál, amivel kiérdemelt egy újabb könyökölést. Elindultak az adminisztrációs irodába, ami a felsőbb évesek kampuszának a szívében volt. Eltekintve a tavasz első pírjától, minden ugyanúgy nézett ki, mint amikor elmentem – legalább is itt kint. A kőépület továbbra is hatalmas és impozáns volt. A hatalmas ősi fák továbbra is ott őrködtek. De a személyzet és a diákok szívében sok minden megváltozott. Mindenkit ért sérelem a támadások során. Sok emberünket megölték, és bár az órák újra elkezdődtek, még mindenki gyászolt. Lissa és Christian elérték az uticéljukat: az adminisztrációs irodát. Lissa nem tudta, miért hívták ide, csak annyit tudott, hogy Tatjana azt akarta, hogy találkozzon valami nemes fickóval, aki most érkezett az Akadémiára. Abból kiindulva, hogy Tatjana hányszor kényszerítette rá ilyen találkozókra, Lissa ettől sem várt sokat. Christiannal beléptek a fő

21

irodába, ahol megtalálták Kirova igazgatónőt, aki egy idősebb mora férfival, és egy mi korosztályunk beli lánnyal beszélgetett. - Ah, Dragomir kisasszony. Hát itt van. Sokszor kerültem bajba Kirovánál, amíg diák voltam, és most is látva őt, egy kis nosztalgia kerített hatalmába. Felfüggesztettek, mert verekedni kezdtem az osztályban, és ettől szebbnek tűnt a világ, mint bolyongani Szibérián át, hogy megtaláljam Dimitrijt. Kirovának ugyanaz a madár-szerű megjelenése volt, mint mindig is, és ugyan azt a szemüveget egyensúlyozta az orra hegyén. A férfi és a lány felálltak, és Kirova bemutatta őket. - Ők itt Eugene Lazar és a lánya, Avery. Kirova visszafordult Lissa felé. - Ők itt Lissa Dragomir és Christian Ozera. Kissé végigmérték egymást. Lazar az egyik uralkodói család neve, de ez nem is meglepő, hisz Tatjana hozta össze ezt a találkozót. Mr. Lazar megeresztett egy megnyerő mosolyt Lissa irányába, miközben kezet fogtak. Egy kicsit meglepettnek tűnt, hogy találkozott Christiannal, de a mosoly ott maradt az arcán. Természetesen ez a reakció Christiannal szemben nem volt szokatlan. Két útja van annak, hogy valaki strigává váljon, választja, vagy kényszerítik. Egy striga át tud változtatni egy másik személyt – embert, morát vagy dampyrt – azzal, hogy iszik a véréből és aztán striga vérrel itatja meg cserébe. Ez történt Dimitrijjel is. A másik útja a strigává válásnak, csak moráknak adatik meg – és ez saját döntés alapján történik. Egy mora, aki direkt úgy dönt, hogy megöl egy embert úgy, hogy kiszívja az összes vérét, szintén strigává változik. Általában morák csak keveset isznak, nem halálos adagot önkéntes emberekből. De túl sokat elvenni, amivel elpusztítasz egy másik életet erővel? Nos, ez fordítja át a morákat a sötét oldalra, és veszi el az elementális varázslatukat, és változtatja őket élőhalottá. Pontosan ez volt az, amit Christian szülei tettek. Direkt gyilkoltak, és lettek strigák, hogy elnyerjék az örök életet. Christian sosem mutatott semmi vágyat, hogy striga akarna lenni, de mindenki úgy kezelte, mintha az akarna lenni. (Hozzá tenném, hogy a goromba természete sem segített ezen valami sokat.) Egy csomó közeli családtagja – annak ellenére, hogy nemes – igazságtalanul elkerülte. Ő és én összefogtunk, hogy szétrúgjunk egy rakat striga segget a támadás alatt. Körbejártak erről a történetek, és ez egy kissé segített a megítélésén. Kirova sosem volt arról híres, hogy pazarolja az idejét, szóval belevágott a közepébe. - Mr. Lazar lesz az új igazgató az iskolában. Lissa még mindig udvariasan mosolygott rá, de a fejét rögtön Kirovára kapta.- Mi? - Lemondok - magyarázta Kirova, lapos és érzelemmentes hangja felvehette volna a versenyt bármely testőrével. - Habár, továbbra is az iskolában fogok dolgozni tanárként. - Tanítani fog? - kérdezte Christian hitetlenkedve. Kirova egy száraz pillantást vetett rá. - Igen, Mr. Ozera. Ez volt az, amiért eredetileg az iskolába jöttem. Biztos vagyok benne, hogyha elég keményen próbálkozom, akkor emlékezni fogok rá, hogy kell csinálni. - De miért? - kérdezte Lissa. - Őn nagyszerű munkát végez. Ez többé-kevésbé igaz volt. A vitáink ellenére – ami legtöbbszőr arról szólt, hogy megszegtem a szabályokat – még mindig éreztem egy egészséges tiszteletet Kirova felé. És Lissa is. - Ez valami olyasmi, hogy gondoltam már rá, hogy visszavonuljak egy időre - magyarázta Kirova. - Nos, úgy tűnik, eljött ez az idő, és Mr. Lazar nagyon is alkalmas erre a posztra. Lissa nagyon jó volt abban, hogy olvasson az emberekben. Azt hiszem, hogy ez része a lélek oldali hatásoknak, mint például, ahogy a lélek nagyon, de nagyon karizmatikussá teszi a használóját. Lissa úgy gondolta, hogy Kirova hazudik, és én is. Ha képes lettem volna olvasni Christian agyában, azt hiszem ő is ugyanígy érzett volna. Az Akadémia elleni támadástól sok ember bepánikolt, főként a nemesek, habár a probléma, ami a támadáshoz vezetett, régóta

22

helyre lett hozva. Arra tippeltem, hogy Tatjana keze van a dologban, kényszeríti Kirovát, hogy mondjon le, és egy nemest rak a helyére, hogy a többi nemes jobban érezze magát. Lissa nem engedte, hogy a gondolatai megmutatkozzanak, és visszafordult Mr. Lazarhoz. - Nos, nagyon örvendek, hogy találkozhattam önnel. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű munkát fog végezni. Tudassa velem, ha bármit is tehetek önért. Tökéletesen játszotta a megfelelő hercegnő szerepét. Az udvariasság és kedvesség egyike az ő fő tehetségeinek. - Tulajdonképpen - mondta Mr. Lazar - van valami. Mély, dörgő hangja volt, olyan, ami megtöltötte a szobát. A lányára mutatott. - Azon gondolkodtam, hogy körbevezetné-e Averyt, és segítene-e neki megtalálni a helyét errefelé. Az előző évben végzett, de segít nekem a feladataimban. Biztos vagyok benne, hogy szívesebben töltené az idejét valakivel, aki a saját korosztályából való. Avery mosolygott, és most először, Lissa tényleg felfigyelt rá. Avery gyönyörű volt. Kábító. Lissa is gyönyörű volt, a csodálatos hajával és a jáde zöld szemével, ami az egész családjára jellemző volt. Én úgy gondoltam, hogy ő százszor szebb, mint Avery, de az idősebb lány mellett egyszerűnek érezte magát. Avery magas volt és vékony, mint a legtöbb mora, de volt néhány szexi domborulata. Az a mellméret, amellyel én is rendelkezem, irigylésre méltó a morák közt, és a hosszú barna haja, és kékes-szürke szeme tette teljessé a csomagolását. - Ígérem, hogy nem fogok sok gondot okozni - mondta Avery. - És ha akarod, adhatok pár belső információt az udvari életről. Úgy hallottam, hogy oda fogsz költözni. Lissa védelmi rendszere hirtelen működésbe lépett. Rájött, hogy mi folyik itt. Tatjana nemcsak, hogy leléptette Kirovát, de küldött egy őrt Lissára is. Egy gyönyörű, tökéletes társat, aki kémkedhet Lissa után, és megpróbálhatja kiképezni Tatjana elvárásai szerint. Lissa szavai tökéletesen udvariasak vooltak, amikor megszólalt, de volt egy kis fagyosság a hangjában. - Ez nagyszerű lenne - mondta. - Most egy kicsit elfoglalt leszek, de később majd időt szakítunk rá. Úgy tűnt, sem Avery apja, sem Kirova nem vette észre a rejtett üzenetet, de valami megvillant Avery szemében, amiből Lissa rájött, hogy az üzenet célt ért. - Köszi - mondta Avery. Hacsak nem tévedek, volt valami jogos sérelem az arcán. - Biztos vagyok benne, hogy majd találunk alkalmas időpontot. - Jó, jó - mondta Mr. Lazar teljesen lemaradva a lány-drámáról. - Esetleg megmutatnád Averynek a vendégházat? A keleti szárnyban fog lakni. - Persze - mondta Lissa, azt kívánva, hogy bárcsak akármi mást tehetne, csak ezt ne. Ő, Christian és Avery elindultak, de pont ekkor két srác lépett be a szobába. Az egyik egy mora volt, kissé fiatalabb nálunk, és a másik egy dampyr a huszas éveiben – egy testőr, az arcán lévő kemény és komoly pillantás alapján. - Ó, hát itt vagytok - mondta Mr. Lazar, behívva a srácokat. A kezét a fiú vállára tette. - Ez a fiam, Reed. Ő még fiatal, és részt fog venni az órákon. Nagyon izgatott emiatt. Igazából Reed baromira nem tűnt izgatottnak. Ő volt a leg barátságtalanabb fickó, akit valaha is láttam. Ha valaha is el kell játszanom az elégedetlen tini szerepét, mindent megtanulhatnék, amire csak szükségem lehet hozzá Reed Lazartól. Ugyan úgy megvoltak neki is az előnyös vonásai és külseje, mint Averynek, de egy grimasz árnyékolta el őket, ami úgy tűnt, hogy már teljesen az arcára fagyott. – Hello. - És ez itt Simon, Avery testőre - folytatta Mr. Lazar. - Természetesen, amíg az iskolában vagyunk, nem kell végig mellette lennie. Tudja, hogy megy ez. De attól még biztos vagyok abban, hogy sokat fogják körülötte látni. Reméltem, hogy nem, Ő nem tűnt annyira kellemetlennek, mint Reed, de olyan zord természete volt, ami még a testőrök között is extrém. Hirtelen sajnálatot éreztem Avery miatt. Hogyha ez az egyetlen társasága, akkor nagyon szeretnék a helyében összebarátkozni olyasvalakivel, mint Lissa. Lissa, viszont világossá tete,

23

hogy nem akar a részese lenni Tatjana rendszerének. Egy kis beszélgetés után ő és Christian elkísérték Averyt a vendégházba, majd azonnal távoztak. Normál esetben Lissa ott maradt volna, hogy segítsen Averynek, és felajánlotta volna, hogy vele ebédel később. Ez alkalommal nem. Nem, amíg hátsó szándékot sejt. Visszatértem a saját testembe, vissza a hotelba. Tudtam, hogy nem kéne törődnöm az Akadémia életével többé, és hogy nem kéne, hogy rossz érzésem legyen Avery miatt. Most ott feküdve, bámulva a sötétségbe, nem tudtam mást tenni, mint önelégültséget és önző elégedettséget éreztem a találkozástól. Lissa nem fog egyhamar új legjobb barátnőt keresni.

24

Negyedik fejezet (fordította: Srekuci) Életem akármelyik más részében örömmel fedeztem volna fel Moszkvát. Sydney tervezte meg az utunkat, szóval, amikor a vonatunk megérkezett oda, volt néhány óránk, mielőtt indult volna a következő Szibériába. Ez hagyott nekünk egy kis időt, hogy körbenézzünk, és ebédet szerezzünk, habár Sydney biztos akart lenni abban, hogy a biztonságos állomáson legyünk, mielőtt túl sötét nem lesz odakint. A baromi jó reputációm, vagy a molnyia tetoválásaim ellenére sem vállalta a kockázatot. Semmi különbséget nem jelentett számomra, hogy hogyan töltjük el az időnket. Addig, amíg egyre közelebb jutok Dimitrijhez, csak ez számított. Szóval Sydney és én céltalanul mászkáltunk, szem előtt maradtunk, és csak nagyon keveset beszéltünk. Sosem voltam még Moszkvában. Ez egy gyönyörű város, virágzó és tele van emberekkel és kereskedőkkel. Napokat tudnék itt tölteni csak vásárolgatással, és azzal, hogy kipróbálok egy csomó éttermet. Helyek, amelyekről egész életemben hallottam – a Kreml, Vörös tér, a Bolsoj Színház – mind a kisujjamban van. Annak ellenére, hogy ez mennyire csodás volt, megpróbáltam elnyomni magamban a városi látványosságokat és hangokat egy idő után, mert ez emlékeztetett engem… nos, Dimitrijre. Szinte mindig Oroszországról mesélt nekem, és fel-le esküdözött mindenre, hogy szeretnék itt lenni. - Számodra ez olyan lenne, mint egy tündérmese - mondta nekem egyszer. Ez egy iskola előtti edzésen történt késő ősszel, épp mielőtt leesett volna az első hó. A levegő ködös volt, és harmat fedett mindent. - Sajnálom elvtárs - válaszoltam hátranyúlva, hogy copfba kössem a hajam. Dimitrij mindig azt szerette, ha le van engedve a hajam, de harci gyakorlat közben? A hosszú haj nagy felelősség. - Borg és divatjamúlt zene sosem részese annak, amit elképzelek, mint boldog végzet. Megmutatta nekem egyikét azoknak a ritka könnyed mosolyainak, azt, amelyik csak éppen eléri a szeme sarkát. - Borscs, nem borg. És láttam az étvágyadat. Ha elég éhes lennél, megennéd. - Szóval, éhezés szükségeltetik ahhoz, hogy ez a tündérmese működjön? Nem volt semmi, amit jobban szerettem volna annál, mint hogy Dimitrijt cukkolhatom. Nos, kivéve, ha csókolhatom. - Én a környezetről beszélek. Az épületekről. Elmenni az egyik nagyvárosba – ilyet te még soha az életedben nem láttál. Az Egyesült Államokban az emberek ugyanolyan nagy, tagbaszakadt blokkházakat szeretnek építeni. Azt csinálják, ami könnyű, és gyors. De Oroszországban vannak olyan épületek, amik önmagukban is egy darab művészetnek tűnnek. És ezek tényleg művésziek, még a normál mindennapi épületek is. És az olyan helyek, mint a Téli Palota és a Szentháromság templom Szentpétervárott? Azoktól elakad a lélegzeted. Az arca sugárzott a helyek emlékétől, amiket látott, és ettől az örömtől a már így is helyes arcát még istenibbé tette. Azt hiszem, egész nap képes lenne sorolni a híres helyeket. A szívem hevesen vert, már csak attól is, ha rá néztem. És aztán, csakúgy, mint mindig, ha nyugtalan vagyok, gügye és szentimentális lettem, és vicceltem, hogy eltereljem a figyelmet, és elrejtsem az érzelmeimet. Ettől visszaugrott hivatalos modorba, és mehettünk dolgozni. Most, itt sétálva Sydneyvel a város utcáin, azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám azt a viccet, és figyeltem volna Dimitrijre, hogy többet mesélhessen a szülőhazájáról. Bármit megadtam volna azért, hogy Dimitrij velem lehessen itt, úgy, mint régen. Igaza volt az

25

épületekről. Bár egy része másolata volt azoknak a blokkoknak, amit megtalálsz az Államokban is, vagy világszerte bárhol máshol, de néhány gyönyörűen le volt festve fényes színekkel, és megfejelve az ő furcsa, ám gyönyörű hagyma-kupolájú dómjaikkal. Néha tényleg úgy néz ki, mintha egy másik világban járnánk. És ezalatt végig úgy gondoltam, hogy Dimitrijnek itt kéne lennie az oldalamon, mutogatnia kellene a dolgokra, és elmagyarázni őket nekem. Egy romantikus úton kellene lennünk. Dimitrijjel ehetnénk egzotikus éttermekben, majd este elmehetnénk táncolni. Én az egyik tervezői ruhámat viselném, amit hátra kellett hagynom a szentpétervári hotelben. Így kéne történnie. Nem egy mogorva emberrel kéne itt lennem. - Hihetetlen, igaz? Mintha valami meséből lépett volna ki. Sydney hangja megijesztett, és rájöttem, hogy közben megérkeztünk a vonatállomásunkra. Rengeteg volt belőlük Moszkvában. Attól, hogy Sydney visszhangozta a Dimitrijjel folytatott beszélgetésemet, végigfutott a hideg a gerincem mentén – főként azért, mert igaza volt. Az állomásnak nem volt hagyma-szerű kupolája, de ettől még tényleg úgy nézett ki, mintha egyenesen egy mesekönyvből lépett volna ki, mintha keresztezték volna Hamupipőke kastélyát és a mézeskalács házat. Hatalmas ívelt teteje volt, tornyokkal mindkét végén. Fehér fala barna téglákkal és zöld mozaikokkal tarkított, szinte csíkosnak tűnt. Az Államokban néhányan viccesnek tartanák. Számomra gyönyörű volt. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, ahogy arra gondoltam, mit mondana Dimitrij erről az épületről. Biztos imádná, ahogy minden más helyet is szeret Oroszországban. Rájöttem, hogy Sydney válaszra vár, így visszanyeltem a bánatomat és eljátszottam a komolytalan tinédzsert. - Talán valami meséből a vonatállomásokról. Felemelte az egyik szemöldökét, meglepődve a közömbösségemen, de nem kérdezett rá. Ki tudja? Talán ha fenntartom a szarkazmusom, akkor talán megharagszik rám és lelép. Valahogy kételkedtem benne, hogy ilyen szerencsés lennék. Biztos voltam benne, hogy a főnökei iránt érzett félelme elsöpör minden irányomba táplált érzését. Első osztályú fülkében utaztunk a vonaton, amiről kiderült, hogy sokkal kisebb, mint ahogy vártam. Mindkét oldalon volt egy az ágy és ülőpad kombinációjából, egy ablak és egy tévé, magasan a falon. Azt reméltem, hogy ez segít elütni az időt, de sokszor problémám volt az orosz adás követésével – nem csak a nyelv miatt, hanem azért is, mert néhány műsor elég bizarr volt. De Sydneynek és nekem megvolt a saját helyünk, még akkor is, ha a fülke zsúfoltabb volt, mint ahogy mi szerettük volna. A színek emlékeztettek engem a város-szerte látott mintákra. Még a fülkénk előtti tér is fényes színekben pompázott, vörös és sárga mintájú plüsskárpittal, zöldeskék és sárga futószőnyeggel középen. A mi fülkénkben a párnázott padok gazdag narancssárga bársonnyal voltak fedve, és a hozzá illő, nehéz és vastag anyagból készült arany és barack árnyalatú függönyök, dombornyomott selyem mintákkal díszítve. Ezek között, és a hatalmas asztal mellett, ami a fülke közepén állt, az egész úgy nézett ki, mintha egy mini-palotában utaznék. Már sötét volt, mikor a vonat elindult az állomásról. Valamilyen okból a Transzszibéria Express mindig éjszaka indul Moszkvából. Még nincs olyan késő, de Sydney azt mondta, aludni szeretne, és én meg nem akartam, hogy idegesebb legyen annál is, mint amilyen már most is. Szóval lekapcsoltuk az összes villanyt, és csak az ágyam melletti kicsi olvasólámpát hagytuk égve. Vettem egy magazint a vonatállomáson, és mégha nem is értem a nyelvet, a sminkekről és ruhákról készült képek túllépnek minden kulturális határon. Olyan csendesen lapoztam végig, ahogy csak tudtam, megcsodálva a nyári felsőket és ruhákat, és elgondolkodtam, hogy mikor - egyáltalán ha valaha – kezdhetek el újra aggódni az ilyesfajta dolgokon. Nem voltam fáradt, amikor lefeküdtem, de mindazonáltal az álom rögtön elragadott engem. Vízisíelésről álmodtam, amikor a nap és a hullámok körülöttem átalakultak egy könyvekkel és könyvespolcokkal teli szobává. Asztalok sorai kígyóztak végig a szobán csúcs-

26

számítógépekkel, és nyugalom járta át a helyet. A Szt. Vlagyimir Akadémia könyvtárában voltam. Felnyögtem. – Ó, gyerünk már. Ne ma. - Miért ne ma? Miért ne minden nap? Megfordultam, és azon kaptam magam, hogy Adrian Ivaskov gyönyörű arcába bámulok. Adrian mora volt, a királynő unokaöccse, és egy olyan személy, akit hátrahagytam a régi életemből, amikor elindultam erre az öngyilkos küldetésre. Gyönyörű smaragd szín szeme van, amitől a legtöbb lány elalélna, főként, mivel ehhez hozzá tartozott a stílusosan borzolt barna haja is. És ráadásul valahogy odáig is volt értem, és ő az oka annak is, hogy ilyen sok pénzt hozhattam magammal az utamra. Kiédesgettem belőle. - Igaz - jegyezte meg. - Hálásnak kéne lennem, ha legalább hetente egyszer feltűnsz. Mosolygott, és leült hátra az egyik deszkázott fa székre. Magas volt, mint a legtöbb mora, szikár, izmos testfelépítéssel. A mora srácok sosem valami testesek. - A hiánytól a szív csak még jobban reménykedik, Rose. Nem akarom, hogy természetesnek vegyél. - Ez a veszély nem fenyeget minket, nyugi. - Gondolom, nem is várhatom azt, hogy elmondod, hol vagy. - Nem. Lissán kívül Adrian volt az egyetlen ismert lélek-használó, és a képességei közt volt az is, hogy képes volt megjelenni az álmaimban – legtöbbször hívatlanul – és beszélhetett velem. Áldásként vettem, hogy az ereje nem képes meghatározni, hogy hol vagyok. - Megölsz engem, Rose - mondta melodramatikusan. - Minden nap nélküled egy szenvedés. Üresség. Magányosság. Epekedek utánad, és azon gondolkodom, hogy életben vagy-e még. Túlzó, bolond módon beszélt, ami jellemző volt rá. Adrian kevés dolgot vesz komolyan, és mindig volt egy felelőtlen él a hangjában. A lélek hajlamos arra, hogy a használójat instabillá tegye, és amíg tett ellene, addig nem volt baja. A melodráma alatt éreztem egy kevés igazságot. Nem számít, mit mutat kifelé, ő tényleg törődött velem. Keresztbe tettem a karjaim. - Nos, mint láthatod, még mindig élek. Szóval, azt hiszem, visszaengedhetnél aludni. - Hányszor mondjam még el neked? Most is alszol. - És most, érthetetlenül fáradtnak érzem magam a veled való beszélgetéstől. Ettől nevetnie kellett. - Ó, annyira hiányzol. A mosoly elhalványodott. - Neki is hiányzol. Megdermedtem. Ő. Még csak a nevét sem kell kimondania. Nem kérdéses, hogy kiről beszél. Lissa. Már az is, hogy magamban kimondtam a nevét, fájdalmat okozott, főként miután láttam őt előző este. Életem legnehezebb döntése volt, mikor választanom kellett Lissa és Dimitrij közt, és ahogy az idő múlik, nem teszi ezt könnyebbé. Dimitrijt választottam, de az, hogy távol vagyok Lissától, olyan, mintha a karomat vágták volna le, részben, mivel a kötelékünk sem igazán engedi, hogy különváljunk. Adrian egy ravasz pillantást vetett rám, mintha kitalálta volna a gondolataimat. - Meg szoktad látogatni? - Nem - mondtam, tagadva azt, hogy épp előző este néztem meg őt. Hagytam, hogy azt gondolja, hogy teljesen mentes vagyok mindettől. - Ez már többé nem az én életem. - Igaz, a te életed veszélyes önbíráskodó küldetésekből áll. - Te nem értesz meg semmit, ami nem ivásról, cigizésről vagy csajozásról szól. Megrázta a fejét. - Te vagy az egyetlen, amit akarok, Rose. Sajnos, hittem neki. Könnyebb volna mindkettőnknek, ha találna valaki mást. - Nos, érezhetsz így továbbra is, de akkor továbbra is várnod kell.

27

- Mennyivel tovább? Mindig ezt kérdezte, minden alkalommal, és én mindig kihangsúlyoztam, hogy ez milyen sokáig tarthat, és hogy csak vesztegeti az idejét. Most, hogy Sydney segítségére gondoltam, ma este hezitáltam. - Nem tudom. Remény csillant fel Ardian arcán. - Ez a leg optimistább dolog, amit valaha is mondtál nekem eddig. - Ne képzelj bele túl sokat. A ’nem tudom’ lehet egy nap vagy egy év is. Vagy soha. Pajkos mosolya visszatért, és még nekem is el kellett ismernem, hogy ez milyen aranyos. - Azt fogom remélni, hogy egy napot jelent. Sydnyre gondolva egy kérdés vetődött fel bennem. - Hé, hallottál már valaha az alkimistákról? - Persze - mondta. Tipikus. - Hát persze, hogy hallottál. - Miért? Összefutottál velük? - Valami olyasmi. - Mit csináltál? - Miért gondolod, hogy csináltam valamit is? Nevetett. - Az alkimimisták csak akkor tűnnek fel, ha valami baj történik, és te ahova csak lépsz, bajt csinálsz. Vigyázz magadra. Vallási fanatikusok. - Ez egy kissé túlzás - mondtam. Sydney hite nem tűnt annyira rossznak. - Csak ne hagyd, hogy megtérítsenek - kacsintott. - Én olyan bűnösnek szeretlek téged, amilyen vagy. Elkezdtem volna mondani neki, hogy Sydney szerint elkárhozom, de Adrian befejezte az álmot, és visszaküldött aludni De ahelyett, hogy visszakerültem volna a saját álmomba, felébredtem. Körülöttem a vonat kellemesen zümmögött, ahogy átszeltük az orosz vidéket. Az olvasólámpám még mindig fel volt kapcsolva, a fénye túl világos volt a szememnek. Odanyúltam, hogy lekapcsoljam, de ekkor észrevettem, hogy Sydney ágya üres. Biztos a fürdőszobában van, gondoltam. De kényelmetlenül éreztem magam. Ő és alkimista csoportja még mindig egy rejtély, és hirtelen aggódni kezdtem, hogy baljós tervei vannak. Azért ment el, hogy találkozzon, valami rejtett dologgal? Eldöntöttem, hogy megkeresem. Bár ötletem sem volt, hol lehet egy ekkora vonaton, de a logika sosem tartott vissza engem. Most sincs rá semmi oka. Szerencsére, miután felhúztam a cipőmet, és kiléptem a kabinunkhoz tartozó előtérbe, rájöttem, hogy nem kell messzire mennem, hogy megtaláljam őt. A sarokban volt egy ablak, azokkal a gazdag függönyökkel, és Sydney ott állt nekem háttal, kifelé bámulva, egy takaróba csavarva magát. A haja borzas volt az alvástól, és a kevés fényben kevésbé tűnt aranyfényűnek. - Hé… - kezdtem lassan. - Jól vagy? Kissé felém fordult. Egyik keze a takarót tartotta, a másik a nyakában lógó kereszttel játszott. Emlékeztem Adrian megjegyzésére a vallásosságról. - Nem tudok aludni - mondta kertelés nélkül. - Ez…ez miattam van? Az egyetlen válasza az volt, hogy visszafordult az ablak felé. - Nézd - mondtam, s tehetetlennek éreztem magam. - Van valami, amit tehetek… úgy értem azon kívül, hogy visszamegyek és lemondom az utat… - Tudom kezelni - mondta. - Ez csak, nos, elég furcsa nekem. Veletek foglalkozom, srácok folyamatosan, de veled még sosem dolgoztam, érted? - Biztos szerezhetünk neked egy saját szobát, hogyha az segít. Kereshetünk egy kalauzt, és nekem megvan hozzá a pénzem. Megrázta a fejét. - Csak néhány napról van szó, ennyi.

28

Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Az, hogy Sydney velem van, kényelmetlenség az én nagy terveimben, de azt nem akartam, hogy szenvedjen. Látva őt, ahogy a keresztjével játszik, azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki, amitől jobban érezné magát. Összevetni a nézeteinket Istenről, talán közelebb hozna minket, de valahogy nem gondoltam, hogy el kéne mondanom neki a napi csatáimat Istennel, és kétlem, hogy a létezése kisegítene engem az egész éjszaka-gonosz-teremtménye megítélésből. - Oké - mondtam végül. - Szólj, ha meggondoltad magad. Visszatértem az ágyamba, és meglepően gyorsan elaludtam, annak ellenére, hogy azon aggódtam, hogy Sydney egész este kint fog állni az előtérben. De amikor felkeltem reggel, ő az ágyában aludt mélyen, összegömbölyödve. Úgy tűnik, a fáradtsága felülkerekedett a félelmén, és lepihent. Csendben felkeltem, és átvettem a pólómat és melegítőalsómat, amiben ágyba bújtam. Éhesen vártam a reggelit, és úgy gondoltam, hogy Sydney tovább fog aludni, ha nem vagyok itt. Az étterem a következő kocsiban volt, és úgy nézett ki, mintha egy régi filmből lépett volna ki. Elegáns burgundi csíkok mintázták az asztalokat, és a sárgaréz és sötét fa a fényes, festett üvegekkel az egész helynek antik érzetet adott. Ez olyan étteremnek tűnt, amilyet inkább Szentpétervár utcáin találnék, nem olyannak, mint egy vonat étkezőkocsijában. Rendeltem valamit, ami halványan francia pirítósnak tűnt, kivéve, hogy ezen sajt is van. Kolbásszal adták, ami mindenhol, ahova mentem, ugyan olyannak tűnt. Épp végeztem volna, amikor Sydney belépett. Amikor találkoztam vele azon az első estén, azt hittem, hogy a nadrágja és blúza a Nightingale kedvéért van. De rájöttem, hogy ez a normál stílusa. Olyan embernek tűnt, mint aki sosem vesz fel farmert vagy pólót. Elég rendetlenül nézett ki, amikor az ablaknál állt előző este, de most egy csinos fekete nadrágban, és sötétzöld pulóverben volt. Én farmerban és egy szürke hosszú ujjú meleg pólóban voltam, ami elég ramatyul nézett ki mellette. A haját megfésülte és beállította, de volt benne egy kis borzos összhatás, ami feltehetőleg sosem mozdult el a helyéről, nem számít, mennyire próbálkozik. Nekem legalább megvolt a szoros copfom mára. Leült szembe velem, és rendelt egy omlettet, amikor a pincér odajött hozzánk, és ismét oroszul beszélt. - Honnan tanultad meg? - kérdeztem. - Mit? Az oroszt? Vállat vont. - Meg kellett tanulnom, miközben felnőttem. És még néhány egyéb nyelvet. - Váo. Én is belekezdtem egy pár nyelv megtanulásába, de mindegyik nyomorultul végződött. Akkoriban nem nagyon érdekelt, de most e miatt az utazás miatt és Dimitrij miatt tényleg azt kívánom, bárcsak megtanultam volna oroszul. Reméltem, hogy nem túl késő, és felszedtem magamra néhány kifejezést az ittlétem során, de még mindig… ijesztő feladat. - Egy csomó dolgot meg kell tanulnod ehhez a munkához. Eltűnődtem, és azon töprengtem, hogy mit jelenthet az, ha részese vagy egy titkos társaságnak, ami áthágja a nemzetközi határokat, és mindenféle kormánnyal kapcsolatban áll. Valami más futott át az agyamon. - És mi van azzal a cuccal, amit a strigán használtál? Ami elbomlasztotta a testet? Elmosolyodott. Vagyis csak majdnem. - Nos, mondtam neked, hogy az alkimisták egy csoportnyi emberként kezdték, akik főzeteket készítettek, ugye? Ez egy kémiai reakció, amit továbbfejlesztettünk, hogy gyorsan megszabaduljunk a striga testektől. - Tudnád ezt arra is használni, hogy megölj egyet? - kérdeztem. Nyakon önteni egy strigát egy elbomlasztó folyadékkal, sokkal egyszerűbb lenne, mint a szokásos módszerek: Lefejezés, megkarózás, elégetés. - Nem kell félni. Nem működik, csak holttesteken. - Marha jó - mondtam, és elgondolkodtam, hogy van-e más főzet a szütyőjében, de úgy gondoltam, hogy kimerítettem Sydneynél a mai kérdés-adagomat. - Mit fogunk csinálni, ha megérkezünk Omshba?

29

- Omszk - javított ki. - Szerzünk egy kocsit, és a maradék utat vezetve tesszük meg. - Voltál már ott? Ebben a faluban? Bólintott. - Egyszer. - Hogy néz ki? - kérdeztem, és meglepődtem, hogy vágyakozó felhangot éreztem a szavaimban. A küldetésem mellett, hogy megtaláljam Dimitrijt, egy kis részem csak bele akart kapaszkodni mindenbe, ami vele kapcsolatos, és amit eddig nem tudtam. Ha az iskola nekem adta volna az ingóságait, akkor velük aludtam volna minden este. De a szobáját nagyon gyorsan kitakarították. Most csak begyűjthetem azokat a kis információkat, amiket csak tudok, hogy valahogy magam mellett tartsam. - Úgy néz ki, mint az összes többi dampyr falu, azt hiszem. - Sosem voltam még egyben sem. A pincér letette Sydney omlettjét, és Sydney villája megállt a levegőben. - Tényleg? Azt hittem, mindnyájatok… nos, nem is tudom. Megráztam a fejem. - Egész életemben az Akadémián voltam. Többé-kevésbé. A két évem, amíg emberek közt éltem, nem valami releváns. Sydney elgondolkozva rágta az ételét. Fogadni mertem volna rá, hogy nem fogja megenni az omlettjét. Abból, amit láttam első éjszaka, és amíg a vonatra vártunk tegnap, úgy tűnt, hogy szinte semmit sem eszik. Olyan volt, mintha csak levegőn élne. Talán ez is valami alkimista dolog. Vagy inkább valami Sydney dolog. - A város félig ember és félig dampyr lakta, de a dampyrok elvegyülnek. Egy teljes ’’föld alatti” társadalmuk van, amit az emberek észre sem vesznek. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy külön szubkultúra alakult ki ott, de nem tudtam elképzelni, hogyan illeszkedik ez be a város többi részébe. - És? - kérdeztem. - Milyen ez a szubkultúra? Letette a villáját. - Fogalmazzunk úgy, hogy jobb ha felkészíted magad.

30

Ötödik fejezet (fordította: Srekuci) Az út további része eseménytelenül telt el. Sydney sosem hagyott fel teljesen a látszólagos kényelmetlenséggel a környezetemben, de néha, amikor megpróbáltam kisilabizálni valamit az orosz tv adásból, akkor időt szakított rá, hogy elmagyarázza, mi történik. Volt néhány kulturális különbség ezek a műsorok, és azok között, amiken felnőttünk, szóval volt bennünk valami közös. Időközönként megeresztett egy mosolyt olyan dolgokon, amit mindketten viccesnek találtunk, és éreztem, hogy van ott bent valaki, akivel össze is tudnék barátkozni. Tudtam, hogy nincs az az isten, hogy találjak valakit Lissa helyére, de azt hiszem, egy részem még mindig meg akarja tölteni azt az űrt, ami akkor nyílt a barátságunkban, amikor hátrahagytam őt. Sydney egész nap szundikált, és kezdtem azt gondolni, hogy ő csak egy álmatlanságban szenvedő bizarr alvási szokásokkal megáldott ember. És folytatta az ételek iránti egyaránt páratlan szokását is, alig nyúlt az ételéhez. Hagyta nekem, hogy megegyem a maradékát, ami elég kalandos volt az orosz konyhánál. Semmi tapasztalatom nem volt, amikor megérkeztem, és jó dolog az, ha van egy útmutatóm, olyan valaki személyében, aki habár nem helyi, de sokkal többet tud erről az országról, mint én. Az utazásunk harmadik napján, megérkeztünk Omszkba. Omszk nagyobb és szebb város volt, mint amit én elvártam volna Szibériától. Dimitrij mindig azzal húzott engem, hogy az elképzeléseim arról, hogy Szibéria olyan, mint az Antarktisz, hibásak, és meg kell mondanom, igaza volt – legalább is, ami a hely déli oldalát illeti. Az időjárás nem sokban változott attól, amit Montanában találnék az évnek ebben a szakában, hűvös tavaszi levegő, amit alkalmanként felmelegít a napfény. Sydney azt mondta, mikor megérkeztünk, hogy szerez egy fuvart valami morától, akit ismer. Sokan élnek a városban elvegyülve a nagy népességben. Most, hogy fenn van a nap, rájöttünk egy problémára. Egy mora sem vinne el minket a faluba. Nyilvánvalóan veszélyes az út. A strigák gyakran lógnak errefelé este, hogy reményük szerint elkapjanak utazó morákat vagy dampyrokat. Minél többet magyarázta ezt Sydney, annál jobban veszélyeztetve éreztem a tervemet. Igazából nem volt sok striga magában, Dimitrij falujában. Sydney szerint a város szélén ólálkodnak, de néhányan tartósan ott is élnek. Ha ez igaz, akkor annak a valószínűsége, hogy megtalálom Dimitrijt, eléggé lecsökkent. A dolgok csak egyre rosszabbra fordultak, ahogy Sydney tovább vázolta a helyzetet. - Egy csomó striga utazgat áldozatra lesve, és a falu is csak egy állomás, amin áthaladnak magyarázta. - Elég hosszú az út, ezért néhány striga ottmarad egy ideig a könnyű préda reményében. Aztán tovább lépnek. Az Államokban a strigák legtöbbször a nagyvárosokban bujkálnak - mondtam kelletlenül. - Itt is ezt csinálják. Könnyebb nekik úgy elkapni az áldozataikat, hogy közben nem veszik észre őket. Igen, ez teljesen borítja a terveimet. Dimitrij biztos nem ebben a városkában lakik, és ezzel lesz néhány komoly problémám. Azt tudtam, hogy a strigák a nagyvárosokat kedvelik, de valahogy meggyőztem magam, hogy Dimitrij visszatérne arra a helyre, ahol felnőtt. De ha Dimitrij nincs ott… nos, hirtelen hátba vágott Szibéria szörnyűsége. Azt megtudtam, hogy Omszk nem a legnagyobb város a régióban, és egyetlen strigát is találni ott elég nehézkes. Meg találni őt akárhány városban, amik még nagyobbak is? Ez nagyon-nagyon csúnyán végződhet, ha a megérzésem tévesnek bizonyul. Mióta elindultam, hogy megtaláljam Dimitrijt, voltak néha gyenge pillanataim, amikor félig azt reméltem, hogy sosem találom meg őt. A gondolat, hogy ő egy striga, még mindig kínzott engem. De más képek is felvillantak előttem… képek arról, ahogy kinézett, emlékek az együtt töltött időről. Azt hiszem, a legértékesebb emlékem épp az átváltozása előttről van. Ez egyike

31

volt azoknak az időknek, amikor Lissától elszívtam egy csomó a lélekkel járó sötétséget. Nem tudtam magam kontrollálni, képtelen voltam fogást találni magamon. Attól féltem, hogy szörny leszek, hogy megölöm magam, mint ahogy már más árnyék-csókolta testőr is tette. Dimitrij visszarángatott önmagamba, bevetve az erejét. Akkor rájöttem, hogy milyen erős is a mi kapcsolatunk, milyen tökéletesen megértjük egymást. Régebben szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy minden embernek megvan a lélek társa, de abban a pillanatban tudtam, hogy ez igaz. És ezzel az érzelmi kapcsolattal egy testi is együtt járt. Dimitrij és én végre megadtuk magunkat a vonzásnak. Megesküdtünk, hogy sose fogjuk, de… nos az érzés túl erős volt. Távol maradni egymástól lehetetlenné vált. Szeretkeztünk, és számomra ez volt az első. Néha teljesen úgy érzem, hogy az egyetlen is. Maga az aktus elképesztő volt, és nem tudtam elkülöníteni a testi örömöt az érzelmitől. Utána együtt feküdtünk abban a kis házikóban olyan hosszan, amennyire csak mertünk, és ez is elképesztő volt. Azon kevés pillanatok egyike volt ez, amikor úgy éreztem, hogy ő tényleg az enyém. - Emlékszel Viktor szenvedély bűbájára? - kérdeztem, miközben közelebb bújtam hozzá. Dimitrij úgy nézett rám, mint egy bolondra. - Persze. Victor Dashkov egy nemes mora, aki Lissa és a családja barátja volt. Vajmi keveset tudtunk mi arról, hogy titokban tanulmányozta a lelket, és azelőtt jött rá, hogy Lissa lélekhasználó, mint hogy ő maga tudott volna róla. Mindenféle agytrükkel kínozta őt, amitől Lissa tényleg úgy gondolta, hogy megőrült. A terve akkor érte el a csúcsát, mikor elrabolta, és addig kínozta Lissát, amíg ki nem gyógyította őt a gyilkos kórságából. Victor most élete végéig börtönben van, azért is, amit Lissával tett, és az áruló terve miatt, hogy lázadást szít a mora kormány ellen. Ő egyike volt azon keveseknek, aki tudott a Dimitrijjel való kapcsolatomról, ami végtelenül aggasztott engem. Ő még tovább fokozta a köztünk lévő kapcsolatot azzal, hogy kivetett egy szenvedély-bűbájt egy nyakláncra, a föld- és kényszer varázslatok segítségével. A bűbáj egy nagyon veszélyes varázslat volt, amitől Dimitrij és én megadtuk magunkat a legelemibb ösztöneinknek. Az utolsó pillanatban húzódtunk vissza, és a házikóban töltött esténkig én úgy hittem, hogy a bűbáj által kiváltott összecsapásunk lesz a legmagasabb szintű testi érintkezés köztünk. - Nem gondoltam volna, hogy lehet jobb is - mondtam Dimitrijnek, miután tényleg együtt voltunk. Egy kicsit szégyenlősen beszéltem erről. - Mindig arra gondoltam… ami köztünk történt. Felém fordult, és felhúzta a takarót. A házikóban hűvös volt, de az ágyon lévő paplan meleg volt. Gondoltam, hogy fel kéne öltöznünk, de ez volt az utolsó dolog, amit most tenni akartam. Túl jó érzés volt, ahogy csupaszon egymáshoz ér a bőrünk. - Én is ezt tettem.” - Te is? - kérdeztem meglepetten. - Azt hittem… nem is tudom. Azt hittem, hogy te túl fegyelmezett vagy ehhez. Azt hittem, hogy megpróbáltad elfelejteni. Dimitrij nevetett és megpuszilta a nyakamat. - Roza, ha meztelenül vagyok egy olyasvalakivel, aki olyan gyönyörű, mint te? Sok éjszakán át feküdtem ébren, visszajátszva minden egyes pillanatát. Azt mondtam magamnak újra és újra, hogy ez rossz, de téged képtelenség elfelejteni. Az ajkai a kulcscsontomra mozdultak, és a keze a csípőmet simogatta. - Örökké az agyamba égtél. Nincs semmi, semmi ezen a világon, ami ezt valaha is megváltoztathatná. És ezek az emlékek voltak azok, amiktől olyan nehéz volt elfogadni ezt a feladatot, hogy megöljem őt, még akkor is, ha striga. De… ugyanakkor, pontosan az ilyen emlékek miatt kellett elpusztítanom őt. Úgy kell emlékeznem rá, mint az a férfi, aki szeretett engem, és az ágyban ölelt. Arra kell emlékeznem, hogy az az ember nem akart szörnyként élni.

32

Nem voltam valami izgatott, amikor Sydney megmutatta, milyen autót vett, főként, mivel én adtam neki a pénzt rá. - Ezzel fogunk menni? - kiáltottam fel. - El tud ez egyáltalán gurulni olyan messzire? Az út előreláthatólag hét órás. Sokkolva nézet rám. - Komolyan beszélsz? Tudod, hogy mi ez? Ez egy 1972-es Citroen. Ezek a cuccok elképesztőek. Van róla fogalmad, milyen nehéz lehetett ezt behozni az országba a szovjet időkben? El sem hiszem, hogy a fickó tényleg eladta. Elképzelése sincs. Keveset tudtam a szovjet korról, és még kevesebbet a klasszikus autókról, de Sydney úgy simogatta a fényes, piros motorháztetőt, mintha szerelemes lenne. Ki gondolta volna? Egy kocsiőrült. Talán értékes volt, de én nem értékeltem. Én inkább a zsír új sportkocsikért voltam oda. Az igazat megvallva, ezen a kocsin sem volt egyetlen rozsdafolt sem, eltekintve a régimódi kinézetétől, látszott rajta, hogy tiszta, és sokat törődtek vele. - Be fog indulni? - kérdeztem. Ha egyáltalán lehetséges, akkor még hitetlenkedőbb képet vágott. - Természetesen! És be is indult. A motor egy folyamatos zümmögéssel kelt életre, és ahogy felgyorsultunk, kezdtem megérteni a rajongását. Ő akart vezetni, és először vitatkozni akartam, hogy az én pénzemen vettük az autót. De ahogy megláttam a vágyakozó pillantást az arcán, úgy döntöttem, hogy nem állok közé, és a kocsi közé. Csak boldog voltam, hogy végre elindultunk. Már így is késő délután volt. Ha az út tényleg olyan veszélyes, ahogy mindenki állítja, akkor nem szeretnénk rajta lenni, ha besötétedik. Sydney egyetértett ezzel, de azt mondta, hogy az út nagy részét meg tudjuk tenni sötétedés elött, és az estét egy általa ismert helyen töltjük. Reggel fogunk megérkezni az uticélunkhoz. Minél messzebb jutottunk Omszktól, annál távolibb területekkel találkoztunk. Kezdtem megérteni, mit szeret Dimitrij ezen a helyen. Csenevész, kopár megjelenése volt, az igaz, de a tavasz kezdte zöldbe borítani a tájat, és volt valami kísértetiesen gyönyörű az érintetlen vadon látványában. Montanára emlékeztetett valamilyen módon, de ennek volt valami sajátossága. Nem tudtam segíteni rajta, de Sydney kocsi iránti rajongását használtam fel arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek. - Sokat tudsz a kocsikról? - kérdeztem. - Valamennyit - mondta. - A mi családunkban az apám az alkimista, de az anyám szerelő. - Tényleg? - kérdeztem meglepődve. - Ez olyan… szokatlan. Persze, én nehezen lehetnék az, aki a nemi szerepekről beszél. Főként, mivel az életem harcra és gyilkolásra szántam. Nem is igazán szeretnék tradicionális női munkát végezni. - Ő tényleg nagyon jó, és sokat tanított engem. Nem bántam volna, ha egész életemben azt kell csinálnom. Azt se bántam volna, ha egyetemre mehetek. Volt egy kis keserűség a hangában. - Azt hiszem, egy csomó más dolog is van még, amit szerettem volna. - Miért nem teheted? - Nekem kellett lennem a következő alkimistának a családban. A nővérem… nos, mivel ő az idősebb, és általában az idősebb gyerek kapja a munkát. De ő elég… értéktelen. - Ez elég durva.” - Igen, talán. De ő egyszerűen nem tudja kezelni az ilyen dolgokat. Amikor eljön az idő, hogy csoportosítsa a szájfény gyűjteményét, akkor megállíthatatlan. De kezelni az olyan típusú hálózatokat és embereket, akiket nekünk kell? Nem, sosem lenne képes rá. Apu azt mondta, én vagyok az egyetlen alkalmas személy erre. - Ez legalább egy dicséret. - Gondolom. Sydney olyan szomorúnak tűnt, hogy rosszul éreztem magam, hogy felhoztam a témát. - Ha mehetnél egyetemre, mit tanulnál? - Görög és római építészetet.

33

Úgy döntöttem, hogy jó dolog, hogy nem én vagyok a volánnál, mert biztos, hogy lefutottunk volna az útról. - Komolyan? - Tudsz akármit is erről? - Öö, nem. - Ez csodálatos. A szomorú kifejezést az arcán felváltotta a csodálat. – Majdnem olyan szerelmesnek tűnt, mint az előbb a kocsival kapcsolatban. Most értettem meg, miért tetszett neki annyira a vonatállomás. - A találékonyság, amibe került néhány… nos ez hihetetlen. Ha az alkimisták nem küldenek vissza az Államokba ezután, akkor remélem, hogy Görögországba vagy Olaszországba helyeznek át. - Az nagyon jó lenne. - Igen. A mosolya elhalványodott. - De semmi garancia nincs arra ebben a munkában, hogy megkapod azt, amit akarsz. Ezután elcsendesedett, és eldöntöttem, hogy az, hogy belehízelegtem őt ebbe a kicsi beszélgetésbe, elég győzelem volt. Meghagytam a saját gondolataival a klasszikus kocsikról és építészetről, míg az én agyam a saját témáimon járt. Strigák. Kötelesség. Dimitrij. Mindig Dimitrij… Nos, Dimitrij és Lissa. Ez mindig változik, hogy ki okoz nekem nagyobb fájdalmat. Most, hogy a kocsi kábulatba ringatott, Lissa volt az, akihez fordultam, ami leginkább Adrian tegnapi álmombeli látogatásának volt köszönhető. A kora este Oroszországban kora reggelt jelent Montanában. Természetesen, mivel az iskola fordított ütemterv szerint működik, technikailag náluk is este volt, a napfény ellenére is. Közeledett a takarodó, és hamarosan mindenkinek vissza kell térnie a saját kollégiumába. Lissa Adriannal volt, a vendégházbeli szobájában. Adrian csak úgy, mint Avery, végzett már, de mint az egyetlen másik ismert lélekhasználó, határozatlan időre itt maradhatott az iskolában, és együtt dolgozhatott Lissával. Eltöltöttek egy hosszú, fárasztó éjszakát az álomjáráson dolgozva, egymással szemben a földön ülve. Egy sóhajjal Lissa hátradőlt, és lefeküdt, karjait a feje alá téve. - Ez hasztalan - nyögött fel. - Sosem fogom megtanulni. - Eddig még sosem kerülted a munkát kuzin. Adrian hangja komolytalan volt, mint mindig, de tudtam, hogy ő is nagyon kimerült. Ők igazából nem kuzinok; ez csak egy megszólítás, amit néha a nemesek használnak egymás közt. - Én csak nem értem, hogyan csinálod. - Nem tudom, hogy magyarázhatnám el, csak rágondolok, és… nos, megtörténik. Vállat vont, és előhúzott egy cigarettát, amit mindig magánál hordott. - Zavarna? - Igen - mondta. Meglepődésemre elrakta a cigit. Mi a pokol? Engem sosem kérdezett meg, hogy zavarna-e ha rágyújt – ami zavart. Igazából az idő felében megesküdtem volna, hogy azért csinálja, hogy idegesítsen engem, aminek semmi értelme. Adrian már messze van attól a kortól, amikor a fiúk még úgy akarták lenyűgözni a lányokat, hogy húzták az agyukat. Megpróbálta elmagyarázni a folyamatot. - Én csak arra gondolok, akit akarok, és valahogy… nem tudom. Kiterjesztem az agyam felé. Lissa felült és keresztbe tette a lábát. - Ez úgy hangzik, mint amikor Rose írta le, milyen az, ha olvas engem. - Valószínűleg ugyanaz az elve. Nézd, időbe telt neked, míg megtanultad az aurákat. Ez sem különb. És nem te vagy az egyetlen, akinek tanulási problémái vannak. Én is még csak most jutottam el odáig, hogy karcolásokat gyógyítsak, és te meg vissza tudod hozni a halottakat, ami – hívhatsz őrültnek – baromi jó. Megállt egy pillanatra. - Persze, néhányan már így is állítják, hogy őrült vagyok. Az aurák említésétől Lissa vizsgálni kezdte, és hívta a képességét, hogy lássa a világító fényeket, amik minden élő dolog körül ott vannak. Adrian aurája felerősödött, körbevette egy

34

arany fény. Adrian szerint Lissa aurája is ilyen. Egy másik morának sincs ilyen tiszta arany aurája. Lissa és Adrian rájöttek, hogy ez csak a lélekhasználókra jellemző. Adrian elmosolyodott, mikor rájött, mit csinál Lissa. - Hogy néz ki? - Ugyanúgy. - Látod, milyen jó vagy már benne? Csak légy türelmes az álmokkal. Lissa nagyon szeretett volna úgy sétálni az álmokban, mint Adrian tud. A lehangoltsága ellenére örültem, hogy nem képes rá. Adrian látogatásai az álmaimban épp elég nehezek voltak számomra. Lissát látni… nos nem vagyok benne teljesen biztos, de azt a hűvös, kemény hozzáállást, amit próbáltam fenntartani Oroszországban, még nehezebbé tenné. - Csak tudni akarom… hogy van - mondta Lissa vékony hangon. - Ki nem állhatom, hogy nem tudom. Ez a Christiannal való beszélgetés volt újra. - Egyik nap láttam őt. Jól van. És hamarosan megint meglátogatom. Lissa bólintott. - Gondolod, hogy meg fogja tenni? Gondolod, hogy meg tudja ölni Dimitrijt? Adrian csak sokára válaszolt. - Azt hiszem, meg tudja tenni. A kérdés az, hogy a folyamat őt is megöli-e. Lissa összerezzent, és én egy kissé meglepődtem. A válasz ugyanolyan nyers volt, mint amilyet Christian adott volna. - Istenem, azt kívánom, bárcsak ne döntött volna úgy, hogy utána megy. - A kívánságnak itt semmi haszna. Rose-nak ezt meg kellett tennie. Ez az egyetlen útja annak, hogy visszakapjuk. Szünetet tartott. - Ez az egyetlen módja, hogy képes legyen túllépni rajta. Adrian néha meglepett, de ez vitte a pálmát. Lissa úgy gondolta, hogy őrültség és öngyilkos dolog Dimitrij után menni. Tudtam, hogy Sydney is egyetértene vele, ha elmondanám neki az igazságot az utazásról. De Adrian… az őrült, sekélyes bulizós Adrian megérti? Tanulmányoztam őt Lissa szemein keresztül, és rájöttem, hogy ez így van. Nem tetszett neki, és éreztem a szavaiban a fájdalmat. Törődött velem. Az, hogy ilyen erős érzelmeket táplálok valaki más iránt, fájdalmat okozott neki. És mégis… tényleg úgy gondolta, hogy a megfelelő dolgot teszem – az egyetlen dolgot, amit tehetek. Lissa az órára nézett. - El kell mennem takarodó előtt. És tanulnom is kéne, a töri dogámra is. Adrian mosolygott. - A tanulás ósdi dolog, csak találj valaki okosat, és másolj róla. Lissa felállt. - Azt mondod, én nem vagyok okos? - Pokolba, nem. Ő is felemelkedett, és elment tölteni magának egy italt a csurig felszerelt bárból, amit mindig kéznél tartott. Az önpusztítás volt az ő útja, hogy visszaszorítsa a lélek mellékhatásait, és ha egész este a lelket használta, akkor biztos ki akarta űzni a zsibbadtság gátját magából. - Te vagy a legokosabb ember, akit ismerek. De ez nem azt jelenti, hogy felesleges munkát kell végezned. - Nem lehetsz sikeres az életben, ha nem dolgozol meg érte. Az, ha másokról másolsz, nem visz sehova. - Akárhogy is - mondta vigyorogva. - Én egész suli alatt másoltam, és nézd meg, milyen jól elvagyok ma. Szemét forgatva Lissa gyorsan megölelte búcsúzásképpen, majd elment. Miután kikerült a látóteréből, a mosolya elhalványodott kissé. Igazából a gondolatai elég sötét fordulatot vettek. Az, hogy megemlítettek engem, egy csomó érzést ébresztett fel benne. Aggódott értem – kétségbeesetten aggódott. Elmondta Christiannak, hogy rosszul érzi magát amiatt, ami köztünk történt, de a teljes ereje nem ért el engem mostanáig. Bűnösnek érezte magát, és zavarban volt, folyamatosan magát hibáztatta, hogy mit kellett volna tennie. És ezek fölött, hiányolt engem. Ugyan az az érzése volt, mint nekem is – mintha egy részét kivágták volna. Adrian a negyedik emeleten lakott, és Lissa inkább a lépcsőn ment a lift helyett. Mindeközben az agya folyamatosan aggodalmaskodott. Aggódott, hogy valaha is képes lesz-e uralni a lelket. Aggódott miattam. aggódott azért, mert nem érzi a lélek sötét oldalának a hatásait, amitől elgondolkodott azon, hogy vajon én szívom-e el őket, csak úgy, mint az Anna nevű

35

testőr tette. Ő évszázadokkal ezelőtt élt, és Szt. Vlagyimirral volt köteléke, az iskola névadójával. Ő elszívta a lélek rossz hatásait – és megőrült. A második emeleten Lissa üvöltés hangját hallotta, habár az ajtó, ami elválasztotta a lépcsőt az előcsarnoktól, zárva volt. Annak ellenére, hogy tudta, semmi köze hozzá, hezitált, a kíváncsiság a legjobbat hozta ki belőle. Egy perccel később csendesen kinyitotta az ajtót, és belépett az előtérbe. A hangok a sarok mögül jöttek. Lassan kikukucskált mögüle – nem mintha szüksége lett volna rá. Felismerte a hangokat Avery Lazar állt az előtérben, kezei a csípőjén, miközben az apjára bámult. Ő az ajtóban állt, ami a lakosztályáé lehetett. Mereven és ellenségesen álltak egymással szemben, és a harag csak úgy pattogott köztük. - Azt teszem, amit csak akarok - üvöltötte Avery. - Nem vagyok a rabszolgád. - A lányom vagy - válaszolta nyugodt és leereszkedő hangon az apja. - Bár néha azt kívánom, bárcsak ne lennél. Au. Lissa és én is ledöbbentünk. - Akkor miért tartasz itt ezen a pokoltanyán? Engedj vissza az Udvarba. - Hogy még több szégyent hozz a fejemre? Alig tudtunk úgy eljönni, hogy ne essen csorba a család becsületén – nagyon. Nincs az az isten, hogy én odaküldjelek egyedül, hogy Isten tudja, mit csinálj.” - Akkor küldj anyához! Ennél még Svájc is jobb hely. Volt egy kis szünet. - Az anyád… elfoglalt. - Oh, szép - válaszolta Avery, hangja tele szarkazmussal. - Ez egy udvarias módja annak, hogy közöld, nem akar engem. Nem meglepő. Én csak megzavarnám őt és azt a fickót, akivel lefekszik. - Avery! A hangja hangosan és dühösen csengett. Lissa összerezzent, és hátralépett. - A beszélgetésnek vége. Menj vissza a szobádba, és józanodj ki, mielőtt valaki meglát. Holnap reggel várlak a reggelinél, és elvárom tőled, hogy tiszteletteljes légy. Van néhány fontos látogatónk. - Ja, és Isten a megmondhatója, hogy fenn kell tartanunk a látszatot. - Menj a szobádba - ismételte. - Mielőtt hívom Simont, és vele rángatatlak be. - Igen uram - vigyorgott. „- Rögtön uram, amit csak akar, uram. És ezzel az apa becsapta az ajtót. Lissa visszabújt a fal mögé, és alig hitte el, hogy egy apa ilyeneket mondjon a saját lányának. Néhány percig csönd volt. Aztán Lissa lépések hangját hallotta – ahogy felé közelítenek. Avery hirtelen befordult a sarkon, és megállt Lissa előtt, megadva nekünk az első esélyt, hogy jól megnézhessük. Avery egy szoros rövid ruhát viselt, ami valami kék anyagból készült, ami a fényben ezüstösen csillogott. A haja hosszan és vadul lógott, és könnyek záporoztak a kékes-szürke szemeiből, amik elkenték a vastag sminket, amit viselt. Az alkohol szaga tisztán kivehető volt. Megtörölte a szemét a kezével, egyértelműen zavarban volt, hogy valaki így látja. – Nos - mondta laposan. - Azt hiszem, kihallgattad a családi drámánkat. Lissa zavarban érezte magát, hogy hallgatózáson kapták. - Én – én sajnálom. Nem akartam. Én csak épp erre jártam… Avery harsányan felnevetett. - Nos, nem hiszem, hogy számít. Valószínűleg az egész épület hallott minket. - Sajnálom - ismételte Lissa. - Nem kell. Nem tettél semmi rosszat. - Nem… úgy értem, sajnálom, hogy ő… tudod, azokat a dolgokat mondta neked. - Ez része annak, hogy egy ’jó család’ része vagy. Mindenkinek vannak csontvázak a szekrényében. Avery keresztbe rakta a karjait, és a falnak dőlt. Még szomorúan és rendetlenül is gyönyörű volt. - Istenem, néha gyűlölöm őt. Ne vedd sértésnek, de ez a hely kibaszott unalmas. Találtam néhány másodéves srácot, akikkel lóghattam ma este, de… ők is elég unalmasak voltak. Az egyetlen dolog, amiért megérte velük lógni, az a sörük volt. - Miért… miért hozott ide az apád? - kérdezte Lissa. - Miért nem vagy… nem is tudom. egyetemen?”

36

Avery harsányan felnevetett. - Nem bízik meg bennem eléggé. Amikor az Udvarban voltunk, összejöttem azzal a helyes fiúval, aki ott dolgozott – természetesen egyáltalán nem nemes. Apa kiakadt és attól félt, hogy az emberek rájönnek. Szóval, amikor megkapta a munkát, magával hozott, hogy rajtam tarthassa a szemét és kínozhasson. Azt hiszem, attól fél, hogy elszököm egy emberrel, ha egyetemre megyek. Sóhajtott egyet. - Istenre esküszöm, ha Reed nem lenne itt, hamar elrohannék. Lissa sokáig nem mondott semmit. Ő is szorgalmasan kerülte Averyt. Az összes paranccsal, amit a királynő Lissának osztogat, ez tűnt az egyetlen útnak, amivel Lissa visszacsaphat, hogy ne irányíthassák többé. De most elgondolkodott azon, hogy talán tévedett Averyvel kapcsolatban. Ő nem tűnt Tatjana kémjének. És olyan valakinek sem tűnt, aki tökéletes nemessé akarja kiképezni Lissát. Leginkább Avery egy szomorú, sértett lánynak tűnt, akinek az élete kicsúszott az irányítása alól. Valaki, akinek ugyan úgy csak utasításokat osztogatnak, mint Lissának. Mély levegővel Lissa kimondta a következő szavakat. - Akarsz holnap Christiannal és velem ebédelni? Senkit sem zavarna, ha eljönnél. Nem ígérhetem, hogy ez, hmm olyan izgalamas lesz, mint szeretnéd. Avery újra mosolyogni kezdett, de ez alkalommal kevésbé keserűen. - Nos, a másik tervem az volt, hogy leiszom magam egyedül a szobámban. Felemelt egy üveget, mi a zacskón keresztül whiskeynek tűnt. - Néhány dologban csak magamra számíthatok. Lissa nem volt teljesen biztos, hogy ez milyen válasznak számított. - Szóval… látlak ebédkor? Most Avery hezitált. De lassan remény és érdeklődés csillant fel az arcán. Koncentrálva, Lissa megpróbálta megnézni az auráját. Először egy kissé nehezen ment, talán megviselte a sok gyakorlás Adriannal ma este. De amikor végre képes volt befogni avery auráját, látta, hogy színek kavalkádjából áll: zöld, kék és arany. Nem szokatlan. Most vörös gyűrű vette körül, ami gyakran megtörténik, ha az ember szomorú. De Lissa szeme láttára halványodott el ez a vörösség. - Igen - mondta Avery végül. - Az nagyszerű lenne. - Azt hiszem, ma csak eddig mehettünk. A világ másik oldalán Sydney hangja rángatott ki Lissa gondolataiból. Nem tudtam, milyen régóta álmodoztam, de Sydney lekanyarodott a főútról, és egy kis városkába hajtottunk, ami tökéletesen beleillett a Szibériáról alkotott elképzeléseimbe. Igazából a ’’város’’ elég nagy túlzás. Elszórva volt néhány ház, egy bolt, és egy benzinkút. Szántóföldek húzódtak az épületek közt, és több lovat láttam, mint autót. Az a néhány ember, aki kint volt az utcán, ámulva bámulta a kocsinkat. Az ég mély narancssárgába változott, és a nap egyre mélyebbre, és mélyebbre merült a horizonton. Sydneynek igaza volt. Lassan besötétedik, és le kell jutnunk az útról. - Csak néhány órányira vagyunk - folytatta. - Nagyon jó időt mentünk, és gyorsan oda fogunk érni reggel. A falu másik oldalára hajtott – ami mondjuk egy percbe telt – és megállt egy egyszerű fehér hát előtt, aminek még istállója is volt. - Itt fogunk megszállni. Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a ház felé. - Ezek a barátaid? - Nem. Sosem találkoztam velük. De már várnak ránk. Még több misztikus alkimita kapcsolat. Az ajtót egy barátságos külsejű ember nyitotta ki, aki a húszas éveiben járhatott, és sürgetett minket, hogy lépjünk beljebb. Csak néhány szót beszélt angolul, de Sydney tolmácskészsége átsegített minket a problémán. Sydney sokkal kedvesebb és bájosabb volt, mint amilyennek valaha is láttam őt, ami biztos annak köszönhető, hogy a vendéglátóink nem valami vámpír ivadékai. Nem gondolnád, hogy az egész napos kocsikázás fárasztó is tud lenni, de kimerült voltam, és aggódtam, hogy hamar indulhassunk reggel. Szóval vacsora és egy kis tv-zés után Sydney és

37

én bementünk a számunkra előkészített szobába. Kicsi volt és egyszerű, de volt benne két duplaágy vastag bolyhos takaróval lefedve. Belebújtam a sajátomba, és hálás voltam a melegért és a puhaságért, és azon gondolkodtam, hogy vajon Lissával fogok-e álmodni vagy Adriannal. Nem így lett. Nem így lett, mivel felébredtem arra, hogy a hányinger egy finom hulláma söpör végig rajtam – hányinger, ami elárulja nekem, hogy egy striga van a közelben.

38

Hatodik fejezet (fordította: Srekuci) Villámsebesen felkeltem, minden porcikám ébren volt és készenlétben. Nem voltak városi fények, amik beszűrődhettek volna az ablakon át, és jó pár másodpercembe került, hogy meglássak akármit is a sötét szobában. Sydney összegömbölyödve feküdt a saját ágyán, szokatlanul békés arccal aludt. Hol van a striga? Biztos, hogy nem a szobánkban. A házban van? Mindenki azt mondta, hogy a Dimitrij városába vezető út veszélyes. Még mindig úgy gondoltam volna, hogy a strigák inkább a morák és dampyrok után mennének – habár az emberek is rajta vannak az étlapjukon. A kedves párra gondolva, akik befogadtak a házukba, egy erős szorítást éreztem a mellkasomban. Nem engedhetem meg, hogy bármi is történjen velük. Csöndben kicsusszantam az ágyból, a kezembe vettem a karómat, és kilopództam a szobából anélkül, hogy megzavartam volna Sydneyt. Senki sem volt ébren, és ahogy beértem a nappaliba, a hányinger elmúlt. Oké. A striga nincs a házban, ami egy jó dolog. Kint van, a ház azon oldalánál, ahol a szobám is van. Még mindig csöndesen mozogva kimentem a házból a főbejáraton át, és megkerültem a sarkot olyan csöndesen, amilyen csöndes a körülöttem lévő éjszaka volt. A hányinger felerősödött, ahogy elértem a pajtát, és nem tehettem ellene, de önelégültséget éreztem. Meg fogom lepni ezt a strigát, aki úgy gondolta, hogy be tudna lopakodni egy ember-lakta városba egy kis vacsira. Ott van. Rögtön a pajta bejáratánál láttam egy hosszú árnyék mozgását. Megvagy. Bekészítettem a karót, kezdtem volna előre ugrani – és ekkor valami vállba vágott. Megbotlottam, majd megdöbbenve néztem bele egy másik striga arcába. A szemem sarkából láttam, hogy a pajta melletti árnyék egy újabb strigaként materializálódott, aki felém lépkedett. Végigfutott rajtam a pánik. Ketten voltak, és az én titkos érzékelő rendszerem nem volt képes megmondani nekem a különbséget. Ami még rosszabb, végül ők leptek meg engem. Egy hirtelen gondolat villant az agyamba. Mi van, ha valamelyikük Dimitrij? De nem ő volt. Legalább is ez a közelebbi. Ez egy nő volt. Már a másik is kedvet kapott hozzám. Ő a másik oldalamról közelített, gyorsan mozogva. El kell bánnom ezzel a hirtelen fenyegetéssel, ezért erősen odacsaptam a nőnek a karómmal, remélve, hogy megsebesítem, de olyan gyorsan hajolt félre, hogy alig láttam a mozdulatát. Felém ütött egy szinte megszokott módon. Nem voltam elég gyors ahhoz, hogy reagáljak, és a másik striga felé repültem – egy pasi, aki nem Dimitrij. Rögtön válaszoltam, felugorva és megütve őt. Kitartottam a karót, távolságot tartva közöttünk, de ez nem sokat segített, amikor a nő mögém került és elkapott, a testének szorítva az enyémet. Egy fojtott üvöltést hallattam, és éreztem a kezeit a torkomon. Rájöttem, hogy valószínűleg el fogja törni a nyakamat. Ez egy gyors, könnyed technika volt a strigáknál, hogy aztán könnyen falatozhassanak az áldozatukból. Küzdöttem, gyengén lökdösve a kezét, de ahogy a másik striga fölénk hajolt, tudtam, hogy ez hasztalan. Megleptek engem. Ketten voltak. Erősek voltak. Pánik futott végig rajtam újra, a félelem és a kétségbeesés ellenállhatatlan érzete. Minden alkalommal féltem, ha strigákkal harcoltam, de ez a félelem elérte a töréspontot. Kontrol nélküli és irányíthatatlan volt, és azt gyanítottam, hogy ennek egy része a Lissától elszívott őrület és sötétség.

39

Az érzések felrobbantak bennem, és azon gondolkodtam, hogy talán hamarabb pusztítanak el, mint a strigák. Elég nagy volt a veszélye annak, hogy itt halok meg – és hagyom Sydneyt és a többieket meghalni. Ebből a gondolatból származó düh és szorongás fojtogató volt. Aztán hirtelen mintha a föld megnyílt volna alattam. Átlátszó alakok ugrottak elő mindenhonnan, és finoman fénylettek a sötétben. Néhányan úgy néztek ki, mint a normális emberek. Mások szörnyűek voltak, az arcuk kísérteties, koponyaszerű. Szellemek. Lelkek. Körbevettek minket, a jelenlétüktől égnek állt a hajam, és egy éles fájdalom hasított a fejembe. A szellemek felém fordultak. Ez már régebben is megtörtént, egy repülőn, ahol a jelenések elárasztottak mindent, és azzal fenyegettek, hogy elpusztítanak. Megerősítettem magam, kétségbeesve próbáltam összeszedni az erőt, hogy falat húzzak magamban, ami kizár engem a szellemvilágból. Ez egy olyan képesség, amit meg kellett tanulnom, és általában minden erőlködés nélkül a helyén marad. A helyzetből adódó kétségbeesés és pánik megtörte a kontrolomat. Ebben a szörnyű, vérfagyasztó pillanatban ismét önző módon azt kívántam, bárcsak Mason ne lelt volna békére, és hagyta volna el a világot. Jobban érezném magam, ha az ő szelleme itt lenne. Aztán rájöttem, hogy nem én voltam a célpontjuk. A szellemek összecsődültek a két striga körül. A lelkeknek nincs szilárd formájuk, de minden egyes helyen, ahol hozzám értek, vagy áthaladtak rajtam, fagyos érzetet adott. A női striga hirtelen elkezdett csapkodni a kezével, hogy megvédje magát a jelenésektől, dühösen vicsorgott, és mintha félt volna. Nem úgy tűnt, mintha a szellemek képesek lettek volna bántani a strigákat, de láthatólag baromi idegesítőek és zavaróak voltak. Megkaróztam a férfi strigát, mielőtt megláthatta volna, hogy közelítek. Hirtelen a körülötte lévő szellemek is a nőre vetődtek. Meg kell hagyni, a nő jó volt. Annak ellenére, hogy küzdött a szellemek ellen, hogy megvédje magát, attól még képes volt elég jól kivédeni a támadásomat. Egy szerencsés ütésétől csillagokat láttam a szemem előtt, és a pajta falának estem. Még mindig megvolt az a szellem-keltette fejfájásom, és az, hogy a fejem neki csapódott a pajtának, ezen nem segített.Tántorogva és szédülve álltam fel, és visszaindultam felé, és folytattam az erőfeszítést, hogy sziven szúrhassam. Azon volt, hogy távol tartsa a mellkasát tőlem – legalább is addig, mígnem egy különösen ijesztő szellem el nem vonta a figyelmét. A pillanatnyi figyelmetlensége megadta nekem az esélyt, és megkaróztam őt is. A földre zuhant, egyedül hagyva engem a lelkekkel. Amíg itt voltak a strigák, a szellemek egyértelműen őket akarták megtámadni. Most, hogy csak én voltam, ez nagyon is arra hasonlított, mint ami a repülőn történt. Láthatólag odáig voltak értem, és kétségbeesetten próbálták felhívni a figyelmem magukra. De egy tucatnyi fantommal körülöttem, ez inkább támadásnak tűnt. Kétségbeesve próbáltam újra felállítani a falaimat, hogy kizárjam a szellemeket, ahogy eddig is tettem. Az eredmény gyötrelmes volt. Valahogy, a kontrolálatlan érzelmeim előhozták a lelkeket, és habár most már nyugodtabb vagyok, a kontrolt nehezebb volt visszaállítani. A fejem lüktetett. Összeszorított fogakkal, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kizárjam a szellemeket. - Menjetek el - sziszegtem. - Már nincs rátok szükségem. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az erőlködéseim hasztalannak bizonyulnak. Aztán lassan egymás után a lelkek elkezdtek halványodni. Éreztem a régebben megtanult kontrolt, hogy fokozatosan visszaáll a helyére. Hamarosan semmi más nem volt ott, csak én, a sötétség, és a pajta – és Sydney. Épp akkor vettem észre őt, amikor a földre rogytam. A pizsamájában futott ki a házból, sápadt arccal. Letérdelt mellém, és segített felülni és jogos félelem járta át. - Rose! Jól vagy? Úgy éreztem, mintha a testemben és agyamban lévő összes csepp energiát kiszívták volna. Nem tudtam mozogni. Nem tudtam gondolkodni. – Nem - mondtam neki, és aztán elájultam.

40

Dimitrijről álmodtam újra, a karjai körülöttem voltak, és gyönyörű arca felém hajolt, hogy gondoskodjon rólam, amíg beteg vagyok, ahogy mindig is tette. Régi emlékek jutottak eszembe, ahogy ketten nevetünk valami viccen. Néha ezekben az álmokban elvitt valahová. Néha kocsiban ültünk. Alkalmanként az arca azt a félelmetes striga képet vette fel, ami mindig is kínzott engem. Ekkor gyorsan megparancsoltam az agyamnak, hogy söpörje ki az ilyen gondolatokat. Dimitrij olyan sokszor gondoskodott rólam, és mindig ott volt, ha szükségem volt rá. Ez mindkét irányba működött. Bár hozzá kell tenni, hogy ő nem volt a betegszobában olyan sokat, mint én. Ez a szerencse csak engem ért. Még ha meg is sérült, akkor sem ismerte el. És ahogy álmodtam és hallucináltam, képek ugrottak be arról a kevés alkalomról, amikor gondoskodhattam róla. Épp mielőtt az iskolát megtámadták volna, Dimitrij részt vett egy csomó teszten velem és a többi testőrtanonccal, hogy meglássák, hogyan reagálunk meglepetésszerű támadás esetén. Dimitrij annyira szívós volt, hogy szinte képtelenség volt megütni, de azért időnként szerzett néhány horzsolást. Összefutottam vele egyszer az edzőteremben ezek alatt a tesztek alatt, és meglepve láttam egy vágást az arcán. Nem volt végzetes, de elég sok volt a vér. - Észrevetted, hogy halálra vérzel? - kiáltottam fel. Ez egy kissé túlzás volt, de akkor is. Szórakozottan megérintette az arcát, és úgy tűnt, mintha most venné észre a sebesülését először. - Én nem mennék ilyen messzire. Ez semmiség. - Semmiség, amíg össze nem szedsz valami fertőzést! - Tudod, ez nem valami valószínű - mondta makacsul. Ez igaz is volt. Morák - eltekintve az alkalmi ritka betegségektől, mint Viktoré – szinte soha nem betegszenek meg. Mi, dampyrok megörököltük tőlük ezt, csakúgy, mint ahogy Sydney tetoválása is ad neki némi védelmet. Mindazonáltal nem akartam, hogy Dimitrij mindent összevérezzen. - Gyere - mondtam, rámutatva a teremhez tartozó kicsi fürdőszobára. A hangom kemény volt, és meglepetésemre tényleg engedelmeskedett. Miután benedvesítettem egy mosdókesztyűt, finoman letisztogattam az arcát. Először még tiltakozott, de végül csöndben maradt. A fürdőszoba kicsi volt, és csak pár centire voltunk egymástól. Éreztem tiszta, részegítő illatát, és az arca, meg az erős teste minden centijét megfigyeltem. A szívem hevesen vert a mellkasomban, de jól kellett viselkednünk, szóval megpróbáltam hűvösnek és összeszedettnek mutatkozni. Ő hátborzongatóan nyugodt volt, de amikor hátrafésültem a haját a füle mögé, hogy letisztíthassam az arca többi részét is, összerezzent. Az ujjaim a bőrét érintették, és a lökéshullámok átfutottak rajtam, amit ő is megérzett. Elkapta a kezem, és eltolta. - Elég - mondta rekedt hangon. - Jól vagyok. - Biztos vagy benne? - kérdeztem. Nem engedte el a kezemet. Annyira, de annyira közel voltunk egymáshoz. Úgy tűnt, a kis fürdőszoba felrobban a köztünk lévő elektromosságtól. Tudtam, hogy ez nem tarthat örökké, de gyűlöltem elengedni. Istenem, néha nehéz felelősségteljesnek lenni. - Igen - mondta. A hangja lágy volt, és tudtam, hogy nem dühös rám. Félt, félt attól, hogy milyen kevesen múlna, hogy fellobbanjon köztünk a tűz. Így is volt, hisz már attól az érzéstől, hogy fogja a kezem, elöntött a forróság. Ha megérinthettem, teljesnek éreztem magam, mintha az a személy lennék, aki mindig is lehettem volna. - Köszönöm, Roza. Elengedte a kezem, és távoztunk, mindenki a saját aznapi dolgára. De a bőre és a haja emléke órákig velem maradt… Nem tudom, miért erről az emlékről álmodtam, miután megtámadtak a csűrnél. Furcsának tűnt, hogy arról álmodom, hogy gondoskodom Dimitrijről, amikor én voltam az, akit el kellett látni. Azt hiszem, nem igazán számított, hogy mi az az emlék, addig, amíg ő is benne van. Dimitrijtől mindig jobban érzem magam, még ha csak az álmaimban is, de erőt és feloldozást ad nekem.

41

De ahogy delíriumos állapotban feküdtem, és eszméletlenül ide-oda mozgattak, békés arca néha magára öltötte a szörnyű vörös szemeket és az agyarakat. Nyafogtam, és megpróbáltam kiűzni ezt a képet. Máskor egyáltalán nem hasonlított Dimitrijre. Olyan emberré változott, akit nem ismertem, egy idősebb morává, sötét hajjal és ravasz szemekkel, akinek arany ékszerek csillogtak a nyakában és a fülében. Újra felüvöltöttem Dimitrijért, és az arca rögtön visszatért, épen és csodálatosan. Egy ponton ugyan a kép újra váltott, ez alkalommal egy nővé. Tisztán látszott, hogy ő nem Dimitrij, de volt valami a barna szemeiben, ami rá emlékeztetett. Idősebb volt, talán a negyvenes éveiben járhatott és dampyr volt. Egy hűvös ruhát fektetett a homlokomra, és rájöttem, hogy már nem álmodom. A testem fájt, és egy idegen ágyban feküdtem, egy ismeretlen szobában. Nincs nyoma strigáknak. Őket is álmodtam volna? - Ne próbálj mozogni - mondta a nő a leghalványabb orosz akcentussal. - Bekaptál néhány csúnya ütést. Elkerekedett a szemem, ahogy visszaemlékeztem a csűr mellett történtekre, a szellemekre, akiket előhívtam. Ez nem álom volt. - Hol van Sydney? Jól van? - Remekül van. Ne aggódj. Valami a nő hangjában azt súgta nekem, hogy hihetek neki. - Hol vagyok? - Baiaban. Baia, Baia. Valahol az agyam mélyén ez a név ismerős volt. Hirtelen beugrott. Réges-régen Dimitrij mondta ezt. Csak egyetlen egyszer említette meg a városa nevét, és habár próbáltam, de sosem voltam képes visszaemlékezni rá. Sydney sosem említette nekem ezt a nevet. De most már itt vagyunk. Dimitrij otthonában. - Ki vagy te? - kérdeztem. - Olena - válaszolta. - Olena Belikova.

42

Hetedik fejezet (fordította: Kiscsillag) Olyan volt, mintha karácsony reggel volna. Általában nem hittem nagyon Istenben vagy a sorsban, de most komolyan megfontoltam. Miután elájultam, Sydney nyilvánvalóan elintézett néhány kétségbeesett hívást, és valaki, akit ismert Baiában, odahajtott hozzánk – kockáztatva a sötétségben – megmenteni minket és elvinni oda, ahol tudtak engem ápolni. Az nem volt kétséges, miért volt olyan homályos érzésem, hogy az önkívületem alatt autóban vagyunk; mert ez nem az álmom része volt. És ezután valahogy a dampyrok eljutattak Dimitrij anyjához. Ez elég volt ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyem, hogy valóban léteznek nagyobb erők az én munkámnál az univerzumban. Senki nem mondta, pontosan hogyan történt, de hamarosan megtudtam, hogy Olena Belikovának gyógyítása miatt volt hírneve a társai között – és ráadásul nem valami bűvös gyógyítás miatt. – Részt vett orvosi képzésben, és ő volt az a személy, aki ment a többi dampyrhoz – és néhány morához – a környéken, amikor el akarták kerülni az emberi figyelmet. Még mindig. A véletlen kísérteties volt, és nem tudtam mit tenni, de azt hiszem, valami folyt ott, amit nem értettem. Most nem aggódtam túl sokat azzal kapcsolatban, hogy „kik és miért”. Túl elfoglalt voltam és tágra nyílt szemmel bámultam a környezetemet és az ott lakókat. Olena nem egyedül élt. Dimitrij mindhárom nővére vele lakott a gyerekeikkel együtt. A családban a hasonlóság megdöbbentő volt. Egyikük sem nézett ki pontosan úgy, mint Dimitrij, de minden arcban láttam őt. A szemek. A mosoly. Még a humorérzék is. Látni őket, erőt adott, azóta, hogy Dimitrij eltűnt, de ugyanakkor rosszabbá tette azt. Amikor megláttam bármelyiket a perifériás látásomban, azt hittem, Dimitrijt láttam. Olyan volt, mint egy ház tükrökkel, az ő torz tükörképeivel mindenütt. Még a ház is adott nekem izgalmat. Nem voltak nyilvánvaló jelei, hogy Dimitrij valaha ott élt, de állandóan arra gondoltam, hogy ez az a hely, ahol felnőtt. Járt ezen a padlón, megérintette ezeket a falakat. Ahogy mentem egyik szobából a másikba, én is meg érintettem a falakat, és próbáltam előhívni az erejét belőlük. Elképzeltem őt, miközben henyél a kanapén hazaérve a szünetben az iskolából. Azon töprengtem, hogy lecsúszott-e a korlátokon, amikor kicsi volt. A képek olyan valóságosak voltak, hogy állandóan emlékeztetnem kell magamat, hogy nem volt itt régóta. - Bámulatosan gyógyulsz – állapította meg Olena másnap reggel, miután elvittek hozzá. Nézett figyelmesen, ahogy ültem egy tál blini felett. Ezek ultra-vékony palacsinták voltak, egymásra rakva vajjal és lekvárral. A testem mindig sok ételt követelt meg, hogy megőrizze az erejét, és azon gondolkodtam, mikor nem rágcsáltam éppen tátott szájjal, vagy valami, hogy nem volt okom rosszul érezni magam, és annyira sokat enni. - Azt hittem, meghaltál, amikor Abe és Sydney behoztak. - Ki? – kérdeztem két harapás között. Sydney ült az asztalnál a család többi tagjával, alig érintve az ételét, szokás szerint. Nyugtalannak tűnt a dampyrok között. - Abe Mazur – mondta Sydney. Ha nem tévedtem, néhány ember az asztalnál váltott pár mindentudó pillantást. – - Ő egy mora. Nem tudtam, mennyire voltál megsérülve tegnap este, így hívtam. A testőreivel jött. Ő volt az, aki idehozott. Testőrök. Többes szám. - Ő királyi származású? – A Mazur nem volt királyi név, de ez nem volt mindig biztos jele valaki származásának. És míg én elkezdtem bízni Sydney társadalmi hálózataiban és az erős összeköttetéseiben, nem tudtam elképzelni, miért követett el egy király ennyi mindent értem. Talán tartozott az alkimistáknak egy szívességgel.

43

- Nem – mondta tompán. Összeráncoltam a homlokomat. Egy nem királyi mora több mint egy testőrrel? Nagyon furcsa. Világos volt, hogy nem fog mondani semmi mást ez ügyben, legalábbis nem most. Lenyeltem egy falaltot a bliniből, és a figyelmemet Olena felé fordítottam. - Köszönöm, hogy befogadtál. Dimitrij idősebb nővére, Karolina is az asztalnál ült egy csecsemő kislánnyal és a fiával, Paullal. Paul kb. tíz éves, és úgy tűnt, lenyűgöztem. Dimitrij tinédzser testvére, Viktória is ott volt. Úgy tűnt, hogy egy kicsit fiatalabb, mint én. A harmadik Belikov lány, Sonya elment dolgozni, mielőtt felébredtem. Várnom kellett a vele való találkozásra. - Tényleg megöltél két strigát egyedül? – kérdezte Paul. - Paul – fenyítette Karolina. – Nem szép dolog ilyen kérdést feltenni. - De ez izgalmas! – mondta Viktoria vigyorogva. Barna haja volt arany csíkokkal, de sötét szeme annyira csillogott, mint Dimitrijnek, mikor izgatott volt. Ez megdobogtatta a szívemet. Megint az a csúfos érzésem támadt, hogy itt van Dimitrij, de nem volt itt. - Igen. Láttam a testeket. Mint mindig. – Olyan komikusan elkínzott kifejezés volt az arcán, hogy nevettem. – Legalább ott hagytam őket, ahol megtalálhattad. – A humorom hirtelen elhalványult. – Bárki… bármelyik másik emberről értesítést? - Megszabadultam a testektől, mielőtt bárki meglátott – mondta. – Ha az emberek hallottak bármit… Nos ahhoz hasonló ősi helyeket, mint ezt, mindig megtöltenek babonák és kísértettörténetek. Nincsenek tényszerű bizonyítékok a vámpírokról, de mindig létezik valami meggyőződés, hogy van valami természetfeletti és veszélyes odakint. Kevesen tudják. Kísértettörténeteket mondott minden változtatás nélkül. Azon töprengtem, hogy látta-e a szellemek közül bármelyiket tegnap éjszaka, de végül úgy döntöttem, valószínűleg nem. A küzdelem vége felé jött ki, és ha bizonyítékon túl volt bármilyen jel, senki más nem láthatta a szellemeket, amiket láttam – kivéve a strigát, mint kiderült. - Jó kiképzésed kellett, hogy legyen – mondta Karolina, ahogy a baba a fejét visszahajtotta a vállára. – Úgy nézel ki, mint akinek még mindig az iskolában kellene lennie. - Éppen most szabadultam – mondtam, miközben kerestem Sydney vizslató pillantását. - Te amerikai vagy – mondta Olena. – Mi hozott a világban téged ide? - Én… én keresek valakit – mondtam pár másodperc hezitálás után. Attól féltem, részleteket fognak követelni, vagy neki is vérszajha sejtelmei vannak, de épp akkor a konyhai ajtó kinyílt és Dimitrij nagyanyja, Yeva besétált. Bedugta a fejét korábban és eltűntette a poklot belőlem. Dimitrij azt mondta nekem, hogy ő egy fajta boszorkány, és én el tudtam ezt hinni. Nagyon öregnek nézett ki, és annyira vékony volt, hogy csoda volt, hogy a szél nem fújta el. Alig lehetett 5 láb magas, és a haja a fejét foltos szürke foszlányokkal borította be. De a szemei voltak azok, amik igazán megijesztettek. Lehet, hogy a többi törékeny volt, de azok a sötét szemek élesek és éberek voltak és úgy tűntek, mintha belefúrnának a lelkembe. Dimitrij magyarázata nélkül is boszorkánynak néztem volna őt. Ő volt az egyetlen a háztartásban, aki nem beszélt angolul. Leült az üres székek közül az egyikre, és Olena sietve felugrott, hogy még egy kevés blinit kapjon. Yeva oroszul motyogott valamit, amitől többiek kényelmetlenül érezték magukat. Sydney ajkai egy kicsi mosolyra húzódtak. Yeva szemei rajtam voltak, ahogy beszélt, és én körbepillantottam fordításért. - Mi? – kérdeztem. - Nagymamám azt mondja, te nem mondtad meg a teljes igazságot arról, hogy miért vagytok itt. Azt mondja, minél inkább késlelteted, annál rosszabb lesz – magyarázta Viktoria. Ezután küldött Sydneynek egy bocsánatkérő pillantást. – És szeretné tudni, mikor megy el az alkimista. - Amint lehetséges – felelte Sydney szárazon. - Nos, miért vagyok itt... ez egy hosszú történet. – Tudnék még ennél is homályosabb lenni?

44

Yeva valami mást mondott, és Olena vágott vissza, ami úgy hangzott, mint egy büntetés. Hozzám szelíden beszélt: - Ne is figyelj rá, Rose. Ilyen a kedélyállapota. Az, hogy miért vagy itt, a saját ügyed – habár biztos vagyok benne, hogy Abe szeretne beszélni veled valamikor. A szemöldökét ráncolta, és engem ez emlékeztetett az asztalnál vetett korábbi pillantásokra. - Meg kell győződnöm róla, hogy megköszönöd neki. Úgy tűnt, nagyon aggódik érted. - Én is szeretném őt látni – motyogtam még mindig kíváncsian erről a jól védett, nem királyi moráról, aki adott egy fuvart nekem és úgy tűnt, hogy nyugtalanná tesz mindenkit. Hogy nehogy többet kelljen beszélnem arról, miért is vagyok itt, gyorsan témát váltottam. - Nagyon szeretnék körülnézni Baiaban. Soha nem voltam még eddig olyan helyen, mint ez – ahol ennyi dampyr él, úgy értem. Viktoria felderült. – Feltétlenül körbevezetlek, ha benne vagy. Vagy ha nem kell elmenned azonnal – azt hitte, hogy átutazok, ami igaz volt. Őszintén szólva, nem voltam biztos benne, mit csinálok most, hogy valószínűnek tűnt, Dimitrij nem volt a környéken. Kérdőn pillantottam Sydneyre. Vállat vont. – Az lesz, amit akarsz. Nem megyek sehova. – Ezt egy kicsit zavarónak találtam. Ő hozott ide, és a főnökei megmondták, mit tegyen, de most mi lesz? Ez némi aggodalomra ad okot a későbbiekben. Amint befejeztem az evést, Viktoria gyakorlatilag kihúzott engem az ajtón, mintha én lennék itt a legizgalmasabb dolog, ami történik. Yeva nem vette le a szemét rólam az étkezés alatt, és bár nem mondott már semmi mást, gyanakvó tekintete egyértelműen azt mondta, egy szót sem hisz abból, amit mondtam. Meghívtam Sydneyt a kirándulásra, de ő visszautasította, de inkább azt választotta, hogy elzárja magát a külvilágtól egy hálószobában, hogy görög templomokról olvasson, vagy hívásokat intézzen, vagy bármit, amit megtehet. Viktoria azt mondta, hogy a belváros nincs messze attól, ahol élnek, és könnyen oda lehet sétálni. Az idő tiszta volt és hűvös, épp elég napsütéssel ahhoz, hogy nagyon kellemes legyen. - Nincs sok látogatónk – magyarázta. – Kivéve mora férfiak, de a legtöbb nem marad sokáig. Nem tett hozzá többet, de kíváncsi voltam a célzásaira. Ezek voltak a mora férfiak, akik egy kis izgalmat kerestek dampyr nőkkel? Úgy nőttem fel, hogy mikor ezekre a nőkre gondoltam, a dampyrokra, akik úgy döntöttek, nem válnak testőrökké, szégyenletesek és mocskosak lesznek. A Nightingale-ben határozottan találkoztam a vérszajha sztereotípiával, de Dimitrij biztosított engem, hogy nem minden dampyr nő olyan, mint azok. Most, hogy találkoztam a Belikovokkal, hittem neki. Ahogy közeledtünk a város központja felé, nemsokára egy másik mítosz is összetört. Az emberek mindig beszéltek a vérszajhákról, akik táborokban vagy kis településeken élnek, de itt ez nem így van. Baia nem volt nagy, nem olyan, mint Szentpétervár vagy akár Omszk, de tényleg város volt, nagy emberi populációval. Jóformán egy vidéki tábor vagy a farmtelepülés. Az egész meglepően normális volt, és amikor elértük a belvárost, bérelt kis üzletek és éttermek is úgy tűntek, mint bármely más hely a világon, ahol az emberek is élnek. Modern és egyszerű, egy kis falu hangulatával. - Hol vannak a dampyrok? – tűnődtem hangosan. Sydney azt mondta, volt egy titkos dampyr szubkultúra, de nem láttam jelét. Viktoria elmosolyodott. - Ó, itt vannak. Sok üzletünk van különböző helyeken, amikről az emberek nem tudnak. Miközben megértettem, hogy a dampyrok észrevétlenek a nagyvárosban, úgy tűnt, figyelemre méltó volt itt lenni. – Sokunk itt él és dolgozik az emberekkel. Egy drogériának kinéző üzlet felé biccentett. – Itt dolgozik most Sonya. - Most? - Most, hogy terhes. – Viktoria szemét forgatta. – Szeretném, hogy találkozz vele, de rosszkedvű mindig az utóbbi időben. Remélem, hogy a baba korán jön.

45

Annyiban hagyta, és megint elcsodálkoztam a dampyrok és morák dinamikáján itt. Nem említettük ezt újra, és a beszélgetésünk könnyű, sőt, tréfás maradt. Viktoriát könnyű volt szeretni, és csak egy órát voltunk, de úgy éreztük, mintha mindig is ismertük volna egymást. Talán a kapcsolatom Dimitrijjel szintén összekötött engem a családjával. A gondolataimat elvágta, amikor valaki Viktoriát a nevén szólította. Odafordultunk, hogy lássuk egy nagyon aranyos dampyr átkelését az utcán. Bronz haja és sötét szeme, a kora valahol az enyém és Viktoria kora között lehetett. Mondott valamit Sydneynek, ő pedig válaszolt. Vigyorgott és gesztikulált, miközben bemutatott engem oroszul. – Ő itt Nikolaj – mondta nekem angolul. - Örülök, hogy találkoztunk – mondta másik nyelvre váltva. Gyorsan végignézett engem, ahogyan a fiúk gyakran szoktak, de amikor visszafordult Viktoriához, egyértelmű volt, hogy ki a szeretete tárgya. – El kellene hoznod Rose-t Marina bulijára. Vasárnap este lesz – habozott és kicsit félénkké vált. – Jöttök, ugye? Viktoria a gondolataiba merült, és rájöttem, hogy ő teljesen belefelejtkezett a tömegbe. – Én ott leszek, de… – fordult hozzám. – Te még mindig itt leszel? - Nem tudom – mondtam őszintén. – De megyek, ha még mindig itt vagyok. Ez milyen fajta buli lesz? - Marina egy barátnőm a suliból – magyarázta Viktoria. – Mi csak összejövünk, hogy együtt ünnepeljük, mielőtt visszamegyünk. - Az iskolából? – kérdeztem ostobán. Valahogy soha nem jutott eszembe, hogy az itt élő dampyroknak itt lenne az iskola - Nekünk szünet van most – mondta Nyikolaj. – Húsvét. - Oh – április vége volt, de fogalmam sem volt, milyen napra esett a húsvét ebben az évben. Összefolytak a napok. Ilyen még nem történt, így az iskolájuknak húsvét előtti héten kellett szünetet tartani. A St. Vlagyimir utána tartott vakációt. - Hol van az iskolátok? - Körülbelül háromórányira. Még távolabb – grimaszolt Viktoria. - Baia nem olyan rossz – ugratta Nikolaj. - Te könnyen beszélsz. Végül úgyis itthagyod, és elmész új izgalmas helyeket megnézni. - Te nem tudod megtenni ezt? – összeráncolta a homlokát. - Nos, én meg tudnám… de mi nem ezt tesszük itt – legalábbis nem az én családom. A nagymamámnak van néhány… erős véleménye a férfiakról és a nőkről. Nikolalai testőr lesz, de én itt maradok a családommal. Nikolajt hirtelen újraértékeltem. - Testőr vagy? - Oh, igen – most én voltam kényelmetlen helyzetben. Viktoria beszélt, mielőtt bármit tudtam mondani. - Megölt két strigát a városon kívül. Egyedül. Lenyűgözötten nézett. - Testőr vagy. - Nos, nem… azelőtt öltem, mielőtt felesküdtem volna. – Miközben megfordultam, felemeltem a hajamat, hogy mutassam meg nekik a nyakamat. A rendes molnyija jegyek felett volt egy kis csillag alakú tetoválás, ami azt jelentette, hogy részt vettem már csatában. Mindketten levegő után kapkodtak, és Nikolaj mondott valamit oroszul. Hagytam, hogy a hajam visszaessen, és visszafordultam. - Mi az? Viktoria megharapta az ajkát, és a szemei forogtak, ahogy kereste, mit akar mondani. - Nem viseled az ígéret jelét? Nem ismerem az angol szót. - Nem viselem az ígéret jelét? – mondtam. – Azt hiszem… de technikailag itt egyik nő sem, ugye?

46

- Még akkor is, ha mi nem vagyunk testőrök, kapunk egy tanúsítványt, hogy befejeztük a képzést. Nem az ígéret jele, de mégis. A te számodra az, hogy megölsz ennyi strigát, és nincs hűséged az iskola és a testőrök iránt – Viktoria vállat vont. – Mi ezt hívjuk úgy, hogy nem viseled az ígéret jelét – ez egy furcsa dolog. - Ez furcsa ott is, ahonnan én jövök. – ismertem be. Ismeretlen, tényleg. Olyannyira, hogy nem volt kifejezésünk erre. - Hagynom kellene mindkettőtöknek, hogy menjetek – mondta Nikolaj, és a fülig szerelmes szemei visszanéztek Viktoriára. – De látlak téged Marinánál biztosan? Talán hamarabb? - Igen - értett egyet. Oroszul mondták el a búcsúikat, azután elügetett az utcán keresztül olyan könnyedén, ahogy a sportos testőröket kiképezték. Egy kicsit emlékeztetett engem Dimitrijre. - Elriasztottam őt – mondtam. - Nem, azt gondolja, hogy te izgalmas vagy. - Nem olyan izgalmas, mint amilyennek téged gondol. A szemöldökei meg emelkedtek. - Mi? - Kedvel téged… úgy értem, igazán kedvel. - Oh. Csak barátok vagyunk. Meg tudtam mondani a hozzáállásából, hogy mit gondol. Teljesen közömbös volt neki, ami elég rossz volt. Ő aranyos és kedves volt. Miután hagytam szegény Nikolajt elmenni, megint felhoztam a testőröket. Izgattak a különböző hozzáállások itt. - Azt mondtad, nem lehet… de szeretnél testőr lenni? Habozott. - Én sosem fontoltam meg ezt a lehetőséget. Kapok kiképzést az iskolában, és szeretem, hogy képes vagyok megvédeni magam. De inkább a családom védelmében használom, mint a morák védelmében. Azt hiszem, ez úgy hangzik… – elhallgatott újra, hogy megtalálja a megfelelő szót. – Szexistának? De a férfiak válnak testőrökké, a nők meg otthon maradnak. Csak a bátyám távozott. Majdnem megbotlottam. – A bátyád? – kérdeztem, miközben próbáltam tartani a hangomat, amennyire lehetséges volt. - Dimitrij – mondta. – Ő idősebb, mint én, és egy ideje már testőr. Voltaképp az Egyesült Államokban van. Nem láttuk őt hosszú ideje. - Huh. Szörnyűnek és bűnösnek éreztem magam. Bűnösnek, mert visszatartottam az igazságot Viktoriától és a többiektől. Szörnyűnek, mert láthatólag senki nem vette a fáradságot, hogy átadja a híreket a családjának. Mosolygott a saját emlékein, és nem vette észre az én hangulatváltozásomat. - Paul tulajdonképpen pontosan olyan, mint ő volt ennyi idősen. Mutatnom kellene neked képeket róla. Van pár újabb keletű is. Dimitrij elég helyes. Az én bátyám, úgy értem. Biztos voltam benne, hogy fiatal srácként látni Dimitrijt kitépné a szívemet. Amint Viktoria elkezdett beszélni róla, rosszabbul éreztem magam. Fogalma sem volt róla, mi történt, és bár eltelt egy pár év, mióta utoljára látta, egyértelmű volt, hogy ő, és a család többi tagja őrülten szerették őt. Ennek nem kellene meglepnie. (Mert tényleg, ki nem tudta szeretni Dimitrijt?) Csak egy reggelt voltam közöttük, de az megmutatta nekem, hogy milyen közel állnak egymáshoz. Tudtam, hogy Dimitrijről is vannak történetek, és hogy szintén bolondult mindegyikükért. - Rose? Jól vagy? – Viktoria aggodalommal meredt rám, valószínűleg azért, mert nem mondtam semmit az utolsó tíz percben. Ahogy köröztünk, lassan visszaértünk a házba. Olyan nyitottan, barátságos arccal és szemekkel nézett rám, mint Dimitrij, és rájöttem, hogy egy másik feladat is vár rám, mielőtt Dimitrij után indulok. Nyeltem egyet. - Én… igen. Azt hiszem… azt hiszem, le kellene ülnöm veled és a család többi tagjával. - Oké – mondta aggodalommal teli hangon.

47

A házban Olena a konyhában nyüzsgött Karolinával. Úgy hittem, a mai vacsorát tervezik, ami meglepő, figyelembe véve, hogy épp most fejeztük be a bőséges reggelit. Feltétlenül meg kellett szoknom, hogy hogyan ettek itt. A nappaliban Paul egy bonyolult versenypályát épített Legóból. Yeva egy hintaszékben ült, és kiderült, hogy a világ legtipikusabb nagymamája, aki egy pár zoknit kötött. Kivéve, hogy a legtöbb nagymama nem néz ilyen égető pillantással. Olena oroszul beszélt Karolinához, de átváltott angolra, amikor meglátott. - Korábban visszaértetek, mit vártam. - Láttuk a várost – mondta Viktoria. – És… Rose beszélni akar velünk. Mindnyájunkkal. Olena rám nézett, és zavart volt, mint Viktoria. - Mi folyik itt? Minden Belikov rám meresztette a szemeit, amitől a szívem hangosan dobolni kezdett a mellkasomban. Hogyan fogom ezt megtenni? Hogyan magyarázhatnék meg valamit, amiről nem beszéltem hetek óta? Nem tudtam, hogyan teszik magukat túl rajta, vagy akár én hogyan teszem. Amikor Yeva leereszkedett a székre, az csak még rosszabbá tette a dolgokat. Talán volt egy kis misztikus megérzése, hogy valami nagyon nagy dolog készül. - Le kellene ülnünk – mondtam. Paul ott maradt a nappaliban, amiért én hálás voltam. Biztos voltam benne, hogy nem tudnám kezelni azt, amikor egy fiú, aki úgy néz ki, mint Dimitrij, rám figyel. - Rose, mi a baj? – kérdezte Olena. Olyan édesen nézett, és olyan… anyásan, hogy majdnem elsírtam magam. Amikor haragudtam a saját anyámra, mert nem tetszett a munkája, mindig egy eszményi anyukához hasonlítottam, az anyuka, aki sokban hasonlított Dimitrijre, megvalósította. Dimitrij nővérei is egyformán gondterheltnek látszottak, mint akik már régóta ismernek. Ezzel az elfogadással és aggodalommal elérték, hogy a szemeim még inkább égjenek, pedig csak az imént találkoztak vele, ma reggel. Yeva egy nagyon furcsa kifejezést vágott, mintha szinte már számított volna erre. - Hát… a dolog, ami az idejövetelem oka Baiára, az, hogy megtaláljalak titeket. – Ez nem volt teljesen igaz. Dimitrijt megtalálni jöttem ide. Nem gondoltam nagyon arra, hogy megtaláljam a családot, de most, rájöttem, hogy ez egy jó dolog volt. - Látod, Viktoria beszélt korábban Dimitrijről. – Olena arca felderült, mikor kimondtam a fia nevét. – És tudtam… ismerem őt. Egy testőr volt az iskolában. A tanárom, valójában. Karolina és Viktoria is felvillanyozódtak. - Hogy van? – kérdezte Karolina. – Évek óta nem láttuk őt. Tudod, mikor fog meglátogatni? Nem tudtam, hogyan válaszolhatnám meg a kérdését. Így folytattam a történetem, mielőtt elvesztettem volna minden bátorságom a kedves arcok előtt. Ahogy jöttek ki a szavak a számon, olyan volt, mintha valaki más beszélt volna nekik, és én egyszerűen csak figyeltem volna a távolból. - Egy hónappal ezelőtt… az iskolánkat megtámadták a strigák. A támadás borzalmas volt… egy nagy csapat striga jött. Elvesztettünk egy csomó embert, morát és dampyrt. Olena oroszul kiáltott fel. Viktoria felém hajolt. – St. Vlagyimirt? – megszakítottam a történetem, mert meglepődtem. – Hallottál róla? - Mindenki hallott róla – mondta Karolina. – Mindannyian tudjuk, hogy mi történt. Ez a te iskoládban volt? Ott voltál azon az éjjelen? – Bólintottam. - Nem csoda, hogy olyan sok molnyijád van – sóhajtott fel Viktoria csodálattal. - És hol van Dimitrij most? – kérdezte Olena. – Elvesztettük a legújabb kinevezésének a nyomát. - Hm, igen… – a nyelvemet túl vastagnak éreztem a torkomban. Nem tudtam lélegezni. – Én ott voltam azon az éjjelen az iskolában és küzdöttem – erősítettem meg. – És Dimitrij is. Ő volt az egyik vezető a csatában… és ahogy harcolt… olyan… olyan bátor volt… és…

48

A szavak törtek fel belőlem, de ennél a pontnál a többi megfogott. Olenának elállt a lélegzete, majd oroszul mormolt. Az Isten szót ki tudtam szedni belőle. Karolina ledermedve ült, de Viktoria felém hajolt. Ezek a szemek úgy meredtek rám, mint a bátyjáé, mintha szándékosan nyomatékosítaná, hogy mondjam el az igazságot, mintha nem is lenne borzasztó. - Mi történt? – követelte. –Mi történt Dimitrijjel? Néztem az arcukat, és a pillantásom a nappaliba sodródott. A túlsó falon megpillantottam egy könyvespolcot tele régi, bőrkötéses könyvekkel. Arany domború nyomott feliratuk volt a gerincükön. Teljesen véletlen volt, de hirtelen eszembe jutott, mikor Dimitrij említette ezeket. Ezek régi kalandregények voltak, amiket az anyám gyűjtött, mondta nekem egyszer. Ha én óvatos volnék, megengedné nekem, hogy néha olvassam őket. A gondolat, hogy a fiatal Dimitrij ott ül a könyvespolc előtt, és gondosan forgatja a lapjaikat, elveszetté tett engem. Ez volt az, ahol fejlesztette a nyugati regények iránti szeretetét? Elvesztem. Már-már zavart. Nem készültem fel, hogy elmondjam az igazságot nekik. Az érzelmeim túl erősek lettek, az emlékeim, amik elárasztottak engem, ahogy harcoltam, hogy valami másra gondoljak, – bármire – ami nem járt ezzel a szörnyű csatával. Aztán visszapillantottam Yevára, aki valamilyen hátborzongató módon, megmagyarázhatatlanul ösztönzött engem, meg kellett tennem. Visszafordultam a többiek felé. - Nagyon bátran harcolt a csatában, és később ő segített vezetni a mentőakciót, amiben megmentettek néhány embert, akiket a strigák elfogtak. Igazán csodálatos volt ott is… csak… ő… Ismét megálltam, és észrevettem, hogy könnyek futottak le az arcomon. A fejemben visszajátszottam a rettenetes jelenetet a barlangban, amikor Dimitrij olyan közel volt a szabadsághoz, de egy striga elzárta az utolsó pillanatban. Felrázott ez a gondolat, és vettem egy nagy levegőt. Be kellett fejeznem. Tartoztam ezzel a családjának. Nem tudtam kíméletesebben mondani. - Az egyik striga ott... nos, ő legyőzte Dimitrijt. Karolina az arcát az anyja vállába temette, és Olena sem próbálta leplezni a saját könnyeit. Viktoria nem sírt, az arca tökéletes volt még. Keményen dolgozott, hogy sakkban tartsa az érzelmeit, úgy, mint Dimitrij tette volna. Kereste az arcomat, szüksége volt a bizonyosságra. - Dimitrij meghalt – mondta. Ez egy kijelentés volt, nem kérdés, de várta, hogy megerősítsem. Azon tűnődtem, hogy adtam-e olyan jelet, hogy több van a történetben. Vagy talán éppen ezeknek a szavaknak a bizonyosságára van szüksége. Egy pillanatra megfontoltam, hogy azt mondjam-e nekik, Dimitrij meghalt. Ez volt az, amit az akadémia mondott nekik, amit a testőrök is mondtak. Könnyebb lett volna nekik… de valahogy képtelen voltam nekik hazudni, még ha kegyes hazugság is lett volna. Dimitrij szerette volna tudni a teljes igazságot, és a családja is. - Nem – mondtam, és egy szívdobbanásnyi remény ült ki az arcokra, legalábbis addig, amíg meg nem szólaltam. - Dimitrij striga lett.

49

Nyolcadik fejezet (fordította: Srekuci) Változó volt a reakció Dimitrij családjának tagjai között. Néhányan sírtak. Néhányan ledöbbentek. És néhányan – főként Yeva és Viktoria – egyszerűen elfogadták, és nem engedték, hogy az érzelmeik leolvashatóak legyenek az arcukról, pont úgy, ahogy Dimitrij is tette volna. Ez majdnem annyira elszomorított, mint a könnyek; túlságosan rá emlékeztetett. Mindnyájuk közül a terhes Sonyának – aki nem sokkal a hír kirobbanása után ért haza – voltak a leg hevesebb fizikai reakciói. Zokogva a szobájába rohant, és nem is jött ki onnan. Nem tartott sokáig, míg Yeva és Olena akcióba lépett. Elkezdtek gyorsan oroszul beszélni, látszott, hogy terveznek valamit. Telefonáltak néhányat, és Viktoriát elküldték valahová. Úgy tűnt, rám itt nincs szükség, szóval leginkább csak a házban bolyongtam, és próbáltam nem útban lenni. Azon kaptam magam, hogy a polcokat nézem, amiket már korábban is láttam, és végigfuttattam a kezem a bőrkötésű könyveken. A címek cirill betűkkel voltak írva, de nem számított. Megérinteni őket, és elképzelni Dimitrijt ahogy tartotta és olvasta őket, ettől valahogy közelebb éreztem magam hozzá. - Egy kis könnyed olvasnivalót keresel? - sétált be Sydney, majd mellém állt. Korábban nem volt itt, de hallotta a híreket. - Nagyon könnyűt, mert láthatólag egyiket sem értem - válaszoltam. Rámutattam a siető családtagokra. - Mi folyik itt? Dimitrij temetését szervezik - magyarázta Sydney. - Vagy, nos, a gyászszertartását. Elkomorodtam. - De ő nem halt meg - Shh. És egy éles gesztussal belém fojtotta a szót, és óvatosan a siető többiekre pillantott. Ne mond ezt. - De ez az igazság - sziszegtem vissza. Megrázta a fejét. - Nem nekik. Itt kint… kint ezekben a falukban… nincs köztes állapot. Élsz, vagy meghaltál. Ők nem fogják elismerni Dimitrijt, mint egy… azok közül. Nem tudta elrejteni az undort a hangjában. - Minden cél és szándék szerint ő halott a szemükben. Gyászolni fogják, és tovább lépnek. Neked is ezt kellene tenned. Nem vettem sértésnek a tompa hozzáállását, mert tudtam, hogy nem annak szánta. Ő csak ilyen. A probléma csak az volt, hogy ez a köztes állapot számomra túl valóságos, és szó sem lehet róla, hogy túllépjek rajta. Még nem. - Rose… - kezdte Sydney néhány másodpercnyi csönd után. Nem tudott a szemembe nézni. - Sajnálom. - Úgy érted, Dimitrijt? - Igen… el sem tudom képzelni. Tényleg nem voltam valami kedves hozzád, úgy értem, nem fogok úgy tenni, mintha jobban érezném magam, ha a te fajtáddal kell lógnom, te srácok még mindig… nos, nem vagytok emberek, ugyebár. De… nem tudom. Neked attól még vannak érzéseid; attól még szeretsz és vannak bánataid. És amíg ide jöttünk, ezt a sok szörnyű hírt mind magadban tartottad, és én sem tettem ezt könnyebbé számodra. Szóval sajnálom ezt. És sajnálom, hogy a legrosszabbat feltételeztem rólad. Először azt hittem, arról beszél, amikor úgy gondolta, hogy gonosz vagyok, de aztán felfogtam. Végig, egész idő alatt úgy gondolta, hogy igazából azért jövök ide, hogy vérszajha legyek, és most már elhitte, hogy az egyetlen célom az volt, hogy elhozzam a híreket Dimitrijről a családjának. Nem akartam kijavítani őt.

50

- Köszönöm, de nem tudhattad. És őszintén, a te helyedben… nem is tudom. Talán ugyanúgy viselkedtem volna. - Nem - mondta. - Nem tennéd. Te mindig kedves vagy az emberekhez. Kétkedő pillantást vetettem rá. - Te valaki mással utaztál az elmúlt néhány napban? Otthon arról vagyok híres, hogy nem vagyok kedves. Van egy fajta viselkedésem, és ezzel tisztában vagyok. Elmosolyodott. - Igen, van. De emellett, ha kell, a megfelelő dolgokat mondod az embereknek. Elmondani a Belikovoknak, mit tettél… nos, az kemény volt. És nem számít, mit mondasz, attól még lehetsz udvarias, és mindent megteszel, hogy az emberek jól érezzék magukat. Legtöbbször. Kissé megijedtem. Ilyennek tűnök? Én mindig úgy gondoltam magamra, mint egy rögtön fegyvert rántó vezér szuka, és az utóbbi néhány napban megpróbáltam odafigyelni a viselkedésemre. Sokszor összeütközésbe kerültem vele, de mindenki mással is, de mások elött, akikkel összefutottunk, próbáltam barátságos lenni. - Nos, köszi - válaszoltam, mivel nem tudtam, mi mást mondhatnék. - Láttad már Abe-et? Amikor a város körül jártál? - Nem - mondtam, és rájöttem, hogy elfelejtettem a rejtélyes megmentőmet. - Kellett volna? - Csak úgy gondoltam, megtalált téged. - Ki ő? Miért jött oda, hogy felvegyen minket, amikor mondtad neki, hogy megsérültem? Sydney hezitált, és azt hittem, hogy kapok egy újabb darabot az alkimisták csöndességéből. Aztán nyugtalanul körbepillantott, és halkan azt mondta. - Abe nem az uralkodói családok tagja, de nagyon fontos fickó. Nem is orosz, de sokat van az országban, mindig üzleti úton – illegálison és legálison egyaránt, azt hiszem. Barátságban áll az összes fontos morával, és néha úgy tűnik, mintha ő irányítaná az alkimistákat is. Azt tudom, hogy részese az eljárásnak, amikor megcsinálják a tetoválásunkat… de sokkal mélyebben van benne. Van egy becenevünk számára a háta mögött… Zmey. - Zma micsoda? Alig hallottam a szót. Úgy hangzott, hogy zz-mély (zz-may-szerk). Ez egy olyan szó, amit biztos, hogy soha nem hallottam még. Kissé elmosolyodott a zavaromon. - Zmey oroszul kígyót jelent. De nem akármilyen kígyót. A szemei összeszűkültek, ahogy egy jobb magyarázatot keresett. - Ez egy kifejezés, amit leginkább a mítoszokban használnak. Néha hatalmas kígyókra, akikkel a hősöknek meg kell küzdeniük. És vannak történetek varázslókról is, akiknek kígyó vérük van, őket is így hívják. A kígyó az Édenkertben? Aki miatt Éva elbukott? Őt is zmeynek hívták. Kirázott a hideg. Oké, ez egy kicsit ijesztő, de ettől valami a helyére pattant. Az alkimistáknak állítólag összeköttetéseik vannak a hatóságokkal és vezetőkkel, és Abe láthatólag elég sok befolyással bír. - Abe volt az, aki azt akarta, hogy eljöjj velem Baiaba? Ami miatt az alkimisták ideküldtek? Újra szünetet tartott, majd bólintott. - Igen… amikor telefonáltam azon az éjszakán Szentpétervárott, elmondták nekem, hogy kerestetnek téged. Abe parancsot adott nekem az alkimistákon keresztül, hogy maradjak veled, amíg nem tud találkozni velünk itt. Nyilvánvalóan valaki más nevében keres téged. Totál lefagytam. A félelmem beigazolódott. Valaki keres engem. De ki? Lissa nem kezdeményezhetett embervadászatot, azt éreztem volna, amikor az elméjében voltam. Azt se gondoltam, hogy Adrian az, nem amiatt, ahogy a hol tartózkodásom miatt kétségbeesett és tudatlan. Plusz, úgy tűnt, elfogadja, hogy szükségem van erre a küldetésre. Akkor ki keres engem? És mi miatt? Ez az Abe egy elég magas rangú embernek tűnik, habár olyan valaki, aki sötét üzletekben jártas, valaki, akinek nagyon jó kapcsolatai vannak a királynővel vagy más hasonlóan fontos személyekkel. Megparancsolták neki, hogy találjon meg és vigyen vissza? Egy fejvadásszal van dolgom? Sydney látszólag a félelem és a tisztelet furcsa keverékével tekintett rá.

51

- Talán nem akarok vele találkozni - mondtam. - Nem hiszem, hogy bántana téged. Úgy értem, ha akarna, már megtehette volna. De légy elővigyázatos. Egyszerre mindig több játékot játszik, és elég titka van ahhoz, hogy versenyre keljen az alkimistákkal. - Szóval, te nem bízol benne? Gyászos mosolyt vetett rám, ahogy elfordult, hogy elsétáljon. - Elfelejtetted: egyikőtökben sem bízom. Amikor elment, úgy döntöttem, kimegyek, el a bánattól és a feladatoktól. Leültem a hátsó tornác legfelső lépcsőfokára, és figyeltem, ahogy Paul játszik. Erődöt épített néhány akciófigurájának. Bár érezte a családja gyászát, nehéz volt neki, hogy érintettnek érezze magát egy nagybácsi „halála” miatt, akivel csak néhányszor találkozott. A hírek neki nem jelentettek olyan sokat, mint nekünk, többieknek. Mivel rengeteg időm volt hátra még a napból, úgy döntöttem, hogy gyorsan bejelentkezem Lissához. Dacolva önmagammal, azért kíváncsi voltam, hogy alakulnak a dolgok Avery Lazarral. Bár Lissának jók voltak a szándékai, attól még rossz előérzete volt azzal kapcsolatban, hogy elhozza Averyt ebédre. Mégis, kellemes meglepetés volt számára, hogy látta, Avery tökéletesen ide illik, lenyűgözte mind Adriant és Christiant egyaránt. Bár Adriant szinte minden nő lenyűgözte. Christiant nehezebb volt megtörni, de még ő is úgy tünt, hogy egyre jobban kedveli – talán pont azért, mert Avery végig Adriant cukkolta. Bárki, aki viccet csinál Adrian költekezéseiből, az előkelő helyet szerez magának Christian listáján. - Akkor magyarázd el - mondta Avery, köröket leírva a villájával. - Te csak egész nap lógsz az akadémián? Megpróbálod felfrissíteni a középiskolai tapasztalataidat? - Semmit sem kell felfrissíteni - mondta Adrian magasztosan. - Teljesen uraltam a középiskolámat. Istenítettek és csodáltak – nem mintha ez meglepő lenne. Mellette Christian majdnem megfulladt a kajájától. - Szóval… megpróbálod újra élni a dicső napjaidat. Ami hanyatlik azóta is, huh? - Szó sem lehet róla - mondta Adrian. - Én olyan vagyok, mint a jó bor. A korral javulok. A legjobb még csak most jön. - Egy idő után, úgy tűnik, megöregszik. Avery nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta a boros hasonlatot. - Unatkozom, és még a napom egy részét is azzal kell töltenem, hogy az apámnak segítek. - Adrian a nap nagy részében alszik - jegyezte meg Lissa, és megpróbált merev arcot vágni. Szóval igazából nem is kell azon aggódnia, hogy valami tennivalót találjon. - Hé, az időm egy szép nagy részét azzal töltöm, hogy segítek neked kibogozni a lélek nagy rejtélyeit - emlékeztette őt Adrian. Avery előrehajolt, és kíváncsiság sugárzott az egész gyönyörű arcáról. - Szóval ez tényleg igaz? Hallottam történeteket a lélekről… arról, hogy embereket tudsz gyógyítani? Lissának belekerült egy kis idejébe, hogy válaszoljon. Nem volt benne biztos, hogy valaha is hozzá szokik ahhoz, hogy a mágiája nyilvánosságra került. - Sok más dolog mellett. Még mindig dolgozunk rajta. Adrian sokkal buzgóbb volt Lissánál, hogy megbeszéljék ezt – talán annak reményében, hogy lenyűgözi Averyt – és egy gyors bemutatót tartott a lélek néhány képességéből, mint aura, és befolyásolás. - És - tette hozzá, - meg tudok látogatni embereket az álmukban. Christian feltartotta a kezét. - Állj. Érzem, hogy most egy olyan megjegyzés jön, hogy a nők már amúgy is rólad álmodnak. Épp most ettem, tudod. - Nem oda akartam kilyukadni - mondta Adrian. De látszott az arcán, hogy azt kivánta, bárcsak neki jutott volna eszébe a vicc először. Nincs mit tenni, egy kissé elképedtem.

52

Adrian olyan pimasz és nyegle volt a nyilvánosság előtt… és aztán, az álmaimban megmutatta a komoly, összeszedett oldalát. Sokkal összetettebb volt, mint bárki gondolta volna. Avery elképedtnek tűnt. - Haver, azt hittem, a levegő használata király dolog. Azt hiszem mégsem. Egy kis szellő fújta hirtelen hátra a haját, amitől a pillantása olyan lett, mintha egy fürdőruha fotózáson lenne. Szemkápráztató mosolyt villantott a társaságra. Csak a fotós hiányzott. A csengő hangjára mind felálltak. Christian rájött, hogy a háziját egy másik teremben hagyta, és elsietett, miután megcsókolta búcsúzóul Lissát, természetesen. Adrian is ugyan ilyen gyorsan eltünt. - A tanárok csúnyán fognak rám nézni, ha erre felé lógok, miután elkezdődtek az órák. Lissa és Avery felé is megejtett egy fél fejbólintást. - A legközelebbi viszont látásig, hölgyeim. Avery, aki már nem is törődhetne kevesebbet azzal, hogy mit gondolnak a tanárok, elindult Lissávala következő órájára. Az idősebb lány arca elgondolkodó volt. - Szóval… te tényleg Christiannal vagy, igaz? Ott volt egyáltalán? Ha Avery a felét látta csak annak, amit én a köteléken át, akkor nincs mit kérdezni. Lissa nevetett. - Igen, miért? Avery hezitált, neheztelve Lissa kérdése miatt. - Nos… én úgy hallottam, hogy Adriannal jársz. Lissa majdnem abbahagyta a sétálást. - Mikor hallottad ezt? - Az Udvarban. A királynő mondta, hogy milyen boldog, hogy ti srácok egy pár vagytok, és hogy mindig együtt vagytok. Lissa felnyögött. - Ez azért van, mert akár hányszor az Udvarba megyek, ő mindig meghívja Adriant is, és mindenhova együtt küld minket, hogy intézzünk el neki dolgokat. Ez nem szabad döntés… nos, úgy értem, ne érts félre. Nem bánom, ha vele kell töltenem az időmet, de az oka annak, hogy mindig együtt vagyunk ott, az az, hogy Tatjana úgy intézi. - Mégis, úgy tűnik, kedvel téged. Mindig rólad beszél, hogy mennyi lehetőség van benned, és hogy milyen büszke rád. - Azt hiszem, arra büszke, hogy manipulál engem. Nagyon rossz odamenni. És azt a tényt is teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy én Christiannal randizom, és megragad minden alkalmat, hogy valami sértőt mondjon róla. Tatjana királynő, mint oly sok más ember, sosem fogja tudni megbocsátani, hogy Christian szülei saját akaratukból változtak át strigává. - Sajnálom - mondta Avery, és úgy tűnt, hogy tényleg rosszul érzi magát. - Nem akartam felhozni egy rossz témát. Én csak tudni akartam, hogy Adrian szabad-e, ennyi az egész. Lissa nem haragudott Averyre. Az ő haragja a királynő felé irányult, hogy hogyan képzelheti, hogy mindenki úgy fog viselkedni, ahogy ő akarja, és úgy táncol, ahogy ő fütyül. A mora világot királyok és királynők irányítják az idők kezdete óta, és néha Lissa úgy gondolja, itt az ideje a változásnak. Olyan rendszerre van szükség, ahol mindenkinek egyformán azonos szava van – legyen az nemes, vagy nem nemes. Beleértve a dampyrokat is. Minél többet gondolkodott ezen, annál jobban érezte, hogy az önuralma csökken, harag és frusztráció lobban fel benne, ami inkább rám jellemző, mint rá. Ettől néha sikítani akart, Tatjana elé sétálni, és közölni vele, hogy az egyezségüknek vége. Nincs az az egyetem, ami megéri ezt. Talán azt is elmondja Tatjananak, hogy eljött az ideje egy forradalomnak, hogy megváltoztassák az elavult mora szokásokat. Lissa pislogott egyet, és döbbenten tapasztalta, hogy remeg. Honnan jöttek ezek az érzelmek? Az egy dolog, hogy Tatjana feldühíti, de ez…? Nem volt ilyen kontrollálatlan haragja azóta, mióta először el nem kezdte használni a lelket. Egy mély lélegzetvétellel megpróbált néhány tanult nyugtatógyakorlatot végezni, hogy Avery meg ne tudja, hogy majdnem megőrült. - Én csak gyűlölöm, amikor az emberek rólam beszélnek, ennyi az egész - mondta végül Lissa.

53

Nem úgy tűnt, hogy Avery észrevette volna Lissa dühkitörését. - Nos, ha ettől jobban érzed magad, nem mindenki gondolja ezt rólad. Találkoztam egy lánnyal… Mia? Igen, ez volt a neve. Valami nem-nemes. Avery elutasító hangsúlya sejttette, hogy ő is azt a nézetet képviseli, amit a legtöbb nemes mora „általában”. - Ő csak nevetett azon, hogy te és Adrian egy pár vagytok. Azt mondta, hogy ez nevetséges. Lissa erre majdnem elmosolyodott. Mia valaha Lissa ellensége volt, egy önző kölyök. De miután a strigák megölték az anyját, Mia felvett egy vad, határozott személyiséget, amit én is, és Lissa is roppantul megkedveltünk. Mia az Udvarban él az apjával, titokban küzdeni tanul, hogy képes legyen egyszer strigákkal harcolni. - Oh - mondta Avery hirtelen. - Ott van Simon. Mennünk kéne. Lissa átnézett az előcsarnokon, és meglátta Avery mogorva testőrét. Simon talán nem olyan zord, mint Avery öccse, Reed, de attól még neki is megvan ez a merev és makacs pillantása, mint amikor Lissa először találkozott vele. De úgy tünt, Avery jól elvan vele. - Oké - mondta Lissa. - Később találkozunk. - Arra fogadhatsz - mondta Avery, és elindult. - Oh, és Avery? Avery Lissa pillantott. – Igen? - Adrian szabad. Avery egyetlen válasza egy gyors vigyor volt, mielőtt elindult volna, hogy csatlakozzon Simonhoz. Visszatérve Baiaba a Belikovokhoz, a gyászszertartás elkezdődött. Szomszédok és barátok, mindegyik dampyr, lassan megérkeztek, és sokan hoztak magukkal ételt is. A dampyr közösség első pillantásra még mindig nem tünt nekem olyan rejtélyesnek, mint Sydney rejtett célzásai szerint lennie kéne. A konyha egy különteremmé alakult, és az összes asztal és pult teteje tálakkal volt tele. Némelyikben olyan étel volt, amilyet ismertem is, és volt egy csomó desszert – kekszek és mogyoróval és cukormázzal bevont sütemények, melyeken érződött, hogy frissen sütötték őket. Néhány étel olyan volt, amilyet még sosem láttam, és abban sem voltam biztos, hogy akarom-e látni őket újra valaha is. Volt ott egy tál különösen nyálkás káposzta, ezért útvonalat változtattam, hogy elkerülhessem. De mielőtt ettünk volna, mindenki kiment, és félkörben elhelyezkedett a hátsó kertben. Ez volt az egyetlen hely, ami képes volt ennyi embert befogadni. Egy pap tűnt fel ekkor, egy emberi pap. Ez egy kissé meglepett, de gondolom, ha egy emberi városban élsz, akkor a dampyroknak is emberi templomba kell járniuk. És a legtöbb embernek a dampyrok pont úgy néznek ki, mint ő maguk, szóval a papnak semmi kétsége nem volt a felől, hogy egy átlagos házhoz hívásnak tesz eleget. Egy helyes mora, aki épp a városban járt, szintén jelen volt, bár ők is többé-kevésbé elmennek embernek – sápadt embernek – hogyha ügyelnek az agyaraikra. Az emberek nem várják azt, hogy egy természetfölöttivel találkoznak, szóval ritkán vetődik ez föl bennük, mint lehetőség, még akkor sem, ha éppen elöttük áll. Mindenki elcsendesedett. Napnyugta volt, a nyugati égbolt narancssárga tűzben égett, és árnyék szállt mindnyájunkra. A pap a temetési sertartást oroszul tartotta, és olyan hangon kántált, ami földönkívülinek tünt a sötétedő környezetben. Az összes mise, amin voltam, mind angolul szólt, de láthattam, hogy az érzés ugyan olyan. Az összegyűltek gyakran keresztet vetettek. Nem értettem a szöveget, szóval csak simán figyeltem és vártam, hogy a pap gyásszal teli hangja megtöltse a lelkemet. Dimitrij iránti érzéseim növekvő viharként éltek bennem, és megpróbáltam bent is tartani, elzárva a szívemben. Amikor a szertartás végre véget ért, a kísérteties feszültség, ami felemésztette a csoportot, eltűnt. Az emberek újra mozgásba lendültek, megölelték a Belikovokat, és kezet fogtak a pappal, aki hamarosan el is ment.

54

Ezt az étel követte. Tányérokat vettek elő, és mindenki oda ült, ahol helyet talált, legyen az a házon belül, vagy az udvaron. Egyik vendég sem ismert engem igazán, és Dimitrij családja túlságosan elfoglalt volt azzal, hogy körbe rohangált, hogy mindenki jól érezze magát, mint hogy rám figyeljenek. Sydney sokáig velem maradt, és amíg a köztünk lévő beszélgetés könnyed maradt, addig kényelmesen éreztem magam a jelenlétében. A nappali padlóján ültünk, nekidőlve a könyvespolchoz közeli falnak. Piszkálta csak az ételét, mint mindig is, amitől mosolyognom kellett. Volt valami enyhítő ebben az ismerős szokásban. Amikorra vacsorának vége lett, az emberek kisebb csoportokban kezdtek el beszélgetni. Nem értettem belőle semmit, de folyamatosan hallottam, ahogy a nevét említik: Dimitrij, Dimitrij. Ez a szellemek érthetetlen suttogására emlékeztetett engem, amikor meglátogattak. Nyomasztó és fojtogató volt, ahogy a neve említése a szívembe vájt. Dimitrij, Dimitrij. Egy idő után túl sok lett. Sydney arrébb lépett egy kicsit, így ki tudtam menni, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Néhányan tábortüzet gyújtottak az udvaron, és körbeülték, és ők is Dimitrijről beszéltek, szóval tovább mentem az előkert felé. Végigsétáltam az utcán, de nem szándékoztam messzire menni. Az éjszaka tiszta és meleg volt, a hold és a csillagok fényesen világítottak a fölöttem lévő sötétségben. Az érzéseim összekuszálódtak, és most, hogy távol voltam a többiektől, megengedtem magamnak, hogy ezeknek az elzárt érzelmeknek egy része előtörjön, és az arcomon végigfolyó könnyekben nyilvánuljon meg. Amikor néhány házzal arrébb értem, leültem a járdaszegélyre, megpihentem, és élveztem a körülöttem lévő mozdulatlanságot. A békém rövid életű volt, éles füleim kiszúrták a hangokat, amik a Belikov házból jöttek. Három figura tűnt fel előttem. Az egyik magas és karcsú, egy mora, és a másik kettő dampyr. Csak bámultam, mikor felém jöttek, majd megálltak előttem. Nem zavartattam magam a formalitásokkal, az maradtam, aki voltam, belenéztem a mora sötét szemeibe. Nem emlékeztem erre a csoportra a szertartásról, de felismertem a morát valahonnan máshonnan. Egy féloldalas mosolyt villantottam rá. - Abe Mazur, úgy vélem.

55

Kilencedik fejezet (fordította: Kiscsillag) - Azt hittem, csak álmodtam – mondtam. Mindannyian állva maradtak, a dampyrok a morák körül legyezőszerű védelmi vonalat alkottak. Abe arca furcsa volt, láttam, mialatt a küzdelem után öntudatlanul a csűrben ki-be járkáltam. Idősebb volt nálam, közel Olena korú. Fekete haja és kecskeszakálla volt és körülbelül olyan színű bőre, mint általában a moráknak. Ha valaha láttál napbarnított vagy sötétbőrű embert, aki beteg és sápadt lesz, úgy néz ki. Volt némi pigment a bőrén, de azt elfedte az erős sápadtság. De a legmeglepőbb a ruhája volt. Hosszú, sötét kabátot viselt, amiről ordított, hogy van pénze, és hozzá vörös kasmír sálat. Alatta láttam egy kis arany láncot, aminek a párját, egy arany karika fülbevalót viselt az egyik fülén. Az első benyomásom az volt, hogy egy túldíszített kalóz vagy strici. Egy pillanattal később meggondoltam magam. Valami azt sugallta róla, hogy az a fajta srác, aki kezét-lábát töri, hogy elérje, amit akar. - Álom, mi? – mondta a mora egy csipetnyi mosollyal az arcán. – Ezt nem hallom valami gyakran. Hát nem – folytatta. – Néha megjelenek az emberek rémálmaiban. Nem volt sem amerikai, sem orosz. Nem tudtam azonosítani az akcentust. Megpróbált lenyűgözni engem, vagy a rossz hírnevével megfélemlíteni? Sydney nem félt tőle igazán, de volt benne egy egészséges méretű óvatosság. - Nos, gondolom, már tudod, ki vagyok – mondtam. – Szóval, a kérdés most az, mit csinálsz itt? - Nem – mondta, és szélesebbre fordult a mosolya. – A kérdés az, te mit csinálsz itt? Odaintettem a ház felé, és megpróbáltam hűvös maradni. – A temetésre megyek. - Nem ezért jöttél Oroszországba. - Azért jöttem Oroszországba, hogy elmondjam a Belikovoknak, hogy Dimitrij meghalt, mert láthatólag senki nem vette a fáradtságot megtenni ezt. Ez praktikus magyarázattá vált számomra, de ahogy Abe vizsgált, a hideg futkosott a gerincemen, úgy, mint mikor Yeva nézett rám. Mint az őrült öregasszony, aki nem hisz nekem, és megint éreztem a veszélyes élt az egyébként kedélyes személyiségben. Abe megrázta a fejét és a mosolya teljesen eltűnt. - Ez sem az igazi oka. Ne hazudj nekem, kislány. Éreztem, hogy feláll a nyakamon a szőr. - Ne faggass engem, öreg. Hacsak nem állsz készen arra, hogy elmondd nekem, hogy te és a testőreid miért kockáztattátok meg, hogy arra vegyétek az utat, hogy felvegyetek Sydneyt és engem. Abe dampyrjai megmerevedtek az öreg szónál, de meglepetésemre megint elmosolyodott – bár a mosoly nem érte el a szemeit. - Talán csak segítettem. - Nem ezt hallottam. Te vagy az, akit ideküldtek az alkimisták Sydneyhez és hozzám. - Ó! – húzta fel a szemöldökét. – Elmondta neked ezt? Hmm… ez rossz magatartás a részéről. A feletteseinek nem fog tetszeni. Egyáltalán nem. Oh, a fenébe. Gondolkodás nélkül beszéltem. Nem akartam Sydneyt bajba sodorni. Ha Abe valami mora keresztapa típus, – hogy hívja őt? Zmey? A kígyó? – nem volt kétségem afelől, hogy beszélhetne másik alkimistával, hogy még nyomorultabbá tegye Sydney életét. - Kényszerítettem őt – hazudtam. – Én… megfenyegettem a vonaton. Nem volt nehéz, halálra volt rémülve tőlem.

56

- Nem kételkedem ebben. Ők mindnyájunktól félnek, köti őket az évszázados hagyomány, és a keresztjeik mögé bújnak, hogy megvédje őket – annak ellenére, hogy ajándékba kapták a tetoválásokat. Sok módja van, hogy olyan tulajdonságokat kapjanak, mint a dampyrok – nincsenek reprodukciós problémák. Felnézett a csillagokra, miközben beszélt, mint valami filozófus a világegyetem rejtelmein merengve. Valahogy ez idegessé tett. Úgy kezelte, mint egy viccet, amikor nyilvánvalóan volt valami terv a tekintetében. Nem tetszett, hogy része vagyok valaki terveinek – főleg ha nem tudtam, mik ezek a tervek. - Igen, igen. Biztos vagyok benne, hogy tudnánk beszélni az alkimistákról, és hogy hogyan irányítsuk őket egész éjjel! – csattantam fel. – De még mindig szeretném tudni, mit akar tőlem. - Semmit – mondta egyszerűen. - Semmit? Vállaltál egy csomó bajt, hogy összehozz engem Sydneyvel, és követtél a semmiért? Visszanézett az égről, és valami veszélyes csillant a szemében. - Te nem érdekelsz engem. Van saját üzletem, ami fut. Mások helyett jöttem, akik érdeklődnek irántad. Megmerevedtem, és a félelem igazán végigfutott rajtam. Basszus. Hajtóvadászatot indítottak utánam. De ki? Lissa? Adrian? Tatjana? Végül ismét ideges lettem. A többiek azért kerestek engem, mert érdekeltem őket. De Tatjana… Tatjana attól félt, lelépek Adriannal. Megint arra gondoltam, hogy meg akart találni, ami lehetséges, mert meg akart bizonyosodni róla, hogy nem mentem vissza. Abe olyan fajta személynek tűnt számomra, aki meg tudja oldani, hogy egy ember eltűnjön. - És mit akarnak a többiek? Azt akarják, hogy hazamenjek? – kérdeztem, és igyekeztem úgy tűnni, mint aki nem fél. – Gondoltad, hogy idejössz és hazarángatsz az USA-ba?” Abe titokzatos mosolya visszatért. - Úgy gondolod, csak úgy hazarángatlak? - Nos… - gúnyolódtam megint gondolkodás nélkül. – Nem tudnál. Az embereid tudnának. - Nos, talán. Lehet, hogy képes lennék visszafogni őket. Abe most nevetett először hangosan, mély hangon, tele őszinte szórakozással. Méltó vagy a pimasz hírnevedre. Elbűvölő. – Nagyszerű. Abe valószínűleg sokat tudott rólam valahonnan. Valószínűleg tudta, mit szeretek reggelire. - Üzletet ajánlok neked. Mondd el, miért vagy itt, és elmondom, én miért vagyok itt. - Már mondtam neked. Egy villanás alatt a nevetés eltűnt. Egy lépéssel közelebb jött ahhoz, ahol ültem, és láttam, hogy a testőrök is megfeszülnek. - Megmondtam, hogy ne hazudj nekem. Oka van annak, hogy itt vagy, tudnom kell, mi az. - Rose, nem jössz ide? Visszanéztem a Belikov ház felé. Viktoria hangja tisztán csengett az éjszakában. A hátam mögött láttam, hogy ott áll az ajtóban. Hirtelen minél távolabb akartam kerülni Abe-től. Volt valami halálos a kedélyes külső mögött, és egy perccel sem akartam eltölteni többet vele. Felpattantam és elindultam a ház felé, félig várva, hogy a testőrök odajönnek hozzám és elrabolnak. A két srác maradt, ahol volt, de szemmel tartottam őket. A szeszélyes mosoly visszatért Abe arcára. - Sajnálom, nem tudok maradni és csevegni – mondtam. - Semmi baj – mondta. – Szakítunk rá időt később. - Nem valószínű – mondtam. Nevetett, és én sietve követtem Viktoriát a házba. Nem éreztem biztonságban magam, amíg be nem csuktam az ajtót. – Nem szeretem ezt a fickót. - Abe-et? – kérdezte. – Azt hittem, a barátod. - Aligha. Ő valami maffiózó, ugye?

57

- Azt hiszem – mondta, mintha nem volna nagy ügy. – De ő az oka, hogy itt vagy. - Igen, tudok róla, hogy értünk jött. Viktoria megrázta a fejét. – Nem, nem így értem. Azt hiszem, mialatt az autóban voltál, azt hajtogattad, hogy ’Belikov, Belikov’. Abe úgy gondolta, hogy ismersz minket. Azért hozott téged a házunkba. Ez meglepett. Álmodtam már Dimitrijről, így természetesen mondhattam az ő vezetéknevét. De fogalmam sem volt, hogy ez volt az oka, hogy itt kötöttem ki. Azt gondoltam, hogy azért volt, mert Olenának volt orvosi képesítése. Ezután Viktoria hozzátette a legdöbbentőbb dolgot. – Amikor rájött, hogy nem ismerünk téged, el akart vinni valahová, de nagyi azt mondta, itt kell tartanunk téged. Úgy vélem, volt valami álma, hogy eljössz hozzánk. - Mi? – az őrölt és hátborzongató Yeva, aki utál engem? – Yeva álmodott rólam? Viktoria bólintott. – Ez egy ajándék, ami a birtokában van. Biztos vagy benne, hogy nem ismered Abe-t? Túl sok időt van itt ok nélkül. Olena odasietett hozzánk, mielőtt tudtam volna válaszolni. Megfogta a karomat. - Már kerestünk. Mi tartott ilyen sokáig? – Ez a kérdés Viktoriára irányult. - Abe volt. Olena megrázta a fejét. – Nem baj. Gyerünk. Mindenki vár. - Miért? - kérdeztem, és hagytam, hogy áthúzzon a ház udvarán. - El kellett volna mondanom neked – magyarázta Viktoria. – Ez az a rész, amikor mindenki leül, és megemlékezünk Dimitrijről elmesélt történetekkel. - Senki nem látta őt régóta, nem tudjuk, mi történt vele az utóbbi időben – mondta Olena. – El kell nekünk mondanod. Összerezzentem. Nekem? Megütköztem ezen, különösen akkor, amikor kiértünk, és megláttam az arcokat a tábortűz körül. Nem ismertem semelyiküket. Hogyan tudnék beszélni Dimitrijről? Hogyan fedhetném fel, ami a legközelebb állt a szívemhez? Minden elhomályosodott, azt hittem, elájulok. Ez volt az a pillanat, amikor egyikük észrevett engem. Épp Karolina beszélt, gyerekével a karján. Sokszor szünetet tartott, és a többiek nevettek. Viktoria leült a takaróval borított földre, és nekem földbe gyökerezett a lábam. Sydney is csatlakozott hozzánk egy kicsit később. - Mit mondott? – Suttogtam. Viktoria hallgatta egy darabig a nővért, aztán hozzám hajolt. - Arról beszélt, amikor Dimitrij fiatal volt, és mindig odament hozzá és a barátaihoz, hogy hadd játszhasson velük. Körülbelül 6 és 8 évesek voltak, és nem akarta maguk közé engedni őt. – Viktória ismét megállt, ahogy a következő része jött a történetnek. – Végül Karolina azt mondta neki, hogy beleegyezik, ha elveszi feleségül a babáikat. Így Karolina és a barátai felöltöztették, és a babákkal újra és újra esküvőt tartottak. Dimitrij megházasodott legalább tízszer. Nem tudtam visszatartani a nevetésem, ahogy próbáltam elképzelni a képet, hogy a szexi Dimitrij hagyta, hogy a nővérei felöltöztessék. Talán olyan komolyan kezelte az esküvőket a babákkal, mint amilyen komolyan vette a testőri feladatait. A többiek beszéltek, és én próbáltam lépést tartani a fordítással. Minden történet Dimitrij kedvességét és erejét mutatta. Még akkor is, amikor nem küzdött élőhalottakkal, Dimitrij mindig segített, ahol szükség volt rá. Szinte mindenki fel tudott idézni valamit, amikor Dimitrij segített másoknak, és mindent megtette a maga módján, amit helyesnek gondolt, még olyan helyzetekben is, amikor kockázatos volt számára. Ez nem volt meglepetés számomra. Dimitrij mindig a helyes dolgot tette. És emiatt a hozzáállás miatt szerettem annyira. Hasonló természetem volt. Én is rohantam, ha másoknak szüksége volt rám, néha akkor is, mikor nem kellett volna. Mások őrültnek hittek ezért, de Dimitrij megértette ezt. Mindig megértett engem, és annak a része, amin dolgoztunk, hogy hogyan tudnánk enyhíteni a lobbanékony

58

természetem, hogy ne kerüljek veszélybe. Olyan érzésem volt, hogy ebben a világban senki nem ért meg engem úgy, mint ő. Nem vettem észre, hogy könnyek folynak le az arcomon, amíg észre nem vettem, hogy mindenki engem néz. Először azt hittem, bolondnak néztek engem a sírás miatt, aztán rájöttem, hogy valaki feltett nekem egy kérdést. - Azt akarom, hogy beszélj nekünk Dimitrij utolsó napjairól – mondta Viktoria. – Mondj nekünk valamit. Mit csinált. Mit szeretett. Az ujjaimmal letöröltem az arcomat, és elfordultam a máglyára koncentrálva. Beszéltem már mások előtt habozás nélkül, de ez más volt. - Én… én nem tudok… – mondtam Viktoriának, a hangom feszült volt és gyenge. – Nem tudok beszélni róla. Megszorította a kezemet. – Kérlek. Hallanunk kell róla. Tudnunk kell. Csak beszélj bármiről. Milyen volt? - Ő… a bátyád volt. Tudod, milyen volt. - Igen – mondta szelíden –, de szeretnénk tudni, mit gondolsz, milyen volt? A szemem még mindig égett, és néztem, ahogy a lángok táncoltak, és a narancssárga kékbe fordult. - Ő… ő volt a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Megálltam, hogy erőt gyűjtsek, és Viktoria kihasználta a lehetőséget, hogy lefordítsa a szavakat oroszra. - És ő volt az egyik legjobb testőr is. Úgy értem, fiatal korához képest mindenki tudta, ki ő. Tudták, ismerték az ő hírnevét, és sok ember támaszkodott a tanácsaira. Istennek hívták. És valahányszor harc volt… vagy veszély… mindig az elsőként áldozta fel magát. Sosem félt. És egy pár hónappal ezelőtt, mikor az iskolánkat megtámadták… Fuldokoltam egy kicsit. A Belikovok azt mondták, tudomásuk volt a támadásról – mindenki tudott róla – és az arcokból ítélve ez igaz volt. Nem kellett átdolgoznom a történetet az éjszakáról, amikor a borzalmakat láttam. - Azon az éjszakán… – folytattam – Dimitrij kiment, hogy szembenézzen a strigákkal. Ő és én együtt voltunk, mikor rájöttünk, hogy megtámadtak minket. Ott akartam maradni és segíteni neki, de ő nem engedte. Azt mondta, hogy csak menjek, és riasszam a többieket. És ő ott maradt, nem tudva, hogy hány striga volt ott, miközben én mentem a segítségért. Még mindig nem tudom, mennyivel harcolt, de volt egy csomó. És egyedül küzdött velük. Felnéztem az arcokra körülöttem. Mindenki olyan nyugodt volt és csendes, hogy azon tűnődtem, lélegeznek-e. - Annyira nehéz volt – mondtam nekik. Észrevétlenül halkult suttogásra a hangom. Meg kellett ismételnem magam hangosabban. - Annyira nehéz volt. Nem akartam otthagyni őt, de tudtam, hogy muszáj. Ő tanított meg arra, hogy az egyik legfontosabb dolog megvédeni másokat. Az én kötelességem volt figyelmeztetni mindenki mást, bár én csak ott akartam maradni vele. Egész idő alatt a szívem azt hajtogatta, hogy ’Fordulj meg, fordulj meg! Menj vissza hozzá!’ De tudtam, mit kellett tennem, és persze tudtam, hogy ez is annak a része volt, hogy engem biztonságban tartson. De ha a szerepek fordítva lettek volna… nos, elértem volna, hogy fusson. Sóhajtottam, meglepődtem, hogy így feltártam a szívem. Visszatértem a munka részéhez. – Még ha egy másik testőr csatlakozott is hozzá, Dimitrij sosem visszakozott. Több strigát leszerelt, mint bárki más. – Ténylegesen Christian és én öltünk meg a legtöbbet. – Ő… ő csodálatos volt. Elmondtam nekik a történet többi részét, és beszéltem a Belikovokkal. Ezúttal az apró részleteket is közöltem, hogy milyen bátor és erős is volt. A szavak fájtak nekem, mikor beszéltem, de mégis… majdnem megkönnyebbülést hozott. Meg akartam tartani az

59

emlékeket, hogy éjszaka is közel kerülhessen hozzám. De végül is el kellett mondanom nekik a barlangban történteket. És ez… ez volt a legrosszabb. - Csapdába ejtettük a strigákat a barlangban. Két bejárata volt, és rájuk támadtunk mindkét oldalról. Az embereink közül néhányat csapdába ejtettek, bár több striga volt ott, mint véltük. Elvesztettük embereket… de sokkal többet vesztettünk volna el, ha Dimitri nem lett volna ott. Nem távozott, amíg mindenki kint nem volt. Őt nem érdekelte a rá háruló kockázat. Csak azt tudta, hogy neki kell megmentenie másokat… Láttam a szemében az eltökéltséget. A tervünk végül a visszavonulás volt, amint mindenki kijut, de az volt az érzésem, hogy maradt volna addig, amíg minden strigát meg nem ölt. De ő követte az utasításokat, és elkezdte a visszavonulást, amint mindenki biztonságban volt. És az utolsó pillanatban, épp azelőtt, hogy a striga megharapta őt, Dimitrij szerelemmel teli pillantása találkozott az enyémmel, és olyan volt, mintha az egész barlangot fény árasztotta volna el. Az arckifejezése azt sugallta, amit korábban megbeszéltünk: Örökre együtt leszünk, Roza. Hamarosan. Már nemsokára ott vagyunk. És semmi nem fog szétszakítani minket újra… Ezt a részt azért nem említettem. Amikor befejeztem a történet többi részét, az összegyűltek arca komor volt, tele félelemmel és tisztelettel. A tömeg végének közelében észrevettem, hogy Abe és a testőrei szintén hallgatnak. A kifejezése leolvashatatlan volt. Kemény volt, de nem dühös vagy ijesztő. A kicsi csészék kezdtek el a csoporton keresztül keringeni, és valaki átadott nekem egyet. Egy dampyr, akit nem ismertem, felállt az emberek közül, és csészéjét a levegőbe emelte. Hangosan és tiszteletteljesen beszélt, és Dimitrij nevét többször is említette. Amikor befejezte, ivott a kupából. Mindenki más is így tett, követtem őket. Majdnem megfulladtam. Olyan volt, mint a folyékony tűz. Minden csepp erőmet elvette, és le kellett nyelnem, hogy ne köpjem a körülöttem lévőkre. - Mi… mi ez? – kérdeztem köhögve. Viktoria vigyorgott. – Vodka. Bámultam a poharat. – „Nem, nem. Ittam már vodkát ezelőtt. - Nem az orosz vodkát. Nyilvánvalóan nem. Le kellett erőltetnem a csésze többi részét Dimitrij iránti tiszteletből. Habár volt egy olyan érzésem, hogy ha itt lenne, csóválná a fejét. Azt hittem, kikerülök a reflektorfényből a történet után, de úgy tűnt, nem. Mindenki nekem tett fel kérdéseket. Többet akartak tudni Dimitrijről, arról, hogy milyen volt az élete a közelmúltban. Azt is tudni akarták, hogy Dimitrij és én egy pár vagyunk-e. Úgy tűnt, mindannyian rájöttek, hogy Dimitrij és én szerelmesek voltunk – és ők rendben voltak ezzel. Azt kérdezték, hogyan találkoztunk, és mióta voltunk együtt… És egész idő alatt folyamatosan újratöltötték a csészémet. Eltökéltem, hogy nem fogok idiótának tűnni, és addig ittam, amíg végre le tudtam nyelni köhögés és köpködés nélkül. Minél többet ittam, a történeteim annál hangosabbá és élőbbé váltak. A végtagjaim bizseregni kezdtek, és egy részem tudta, hogy ez rossz ötlet volt. Oké, minden részem tudta. Végül az emberek elkezdtek kitakarítani. Fogalmam sem volt, mennyi volt az idő, azt hiszem, az éjszaka közepe volt. Talán még később. Álltam, de ez sokkal nehezebb volt, mint vártam volna. A világ imbolygott, és a gyomrom nem igazán érezte jól magát. Valaki elkapta a karomat, és megtámasztott. - Nyugi – mondta Sydney. – Ne nyomj. – Lassan és óvatosan vezetett engem a ház felé. - Istenem – nyögtem .– Ezt a cuccot rakéta-üzemanyagnak használják? - Senki nem kérte, hogy egyfolytában igyál. - Hé, nem kell a prédikáció. Amellett legyél udvariasabb. - Persze – mondta.

60

Befelé vettük az utat, aztán lehetetlen feladat előtt álltam, fel kellett mennem a lépcsőn a szobába, amit Olena nekem adott. Minden egyes lépés kín volt. - Tudnak Dimitrijről és rólam – mondtam, miközben azon töprengtem, hogy mondanám-e ezt józanul…– De én nem mondtam soha nekik, hogy együtt voltunk. - Nem is kellett. Az arcodra van írva. - Úgy viselkednek, mintha én lennék az özvegye, vagy ilyesmi. - Lehet, hogy az is vagy – elértünk a szobába, és segített nekem leülni az ágyba. – Nem sok ember házasodik itt össze. Ha valakivel elég hosszú ideje együtt vagy, az majdnem ugyanaz. Sóhajtottam, és csak bámultan üresen. - Annyira hiányzik. - Sajnálom – mondta. - Jobb lesz ez valaha? A kérdés úgy tűnt, meglepte. - Én… én nem tudom. - Voltál már valaha szerelmes? Megrázta a fejét. – Nem. Nem tudtam, hogy szerencsés, vagy sem. Nem voltam biztos abban, hogy minden fényes nap, amit Dimitrijjel töltöttem, megérte-e azt a fájdalmat, amit most éreztem. Egy pillanattal később már tudtam az igazat. - Persze, ők már voltak. - Mi? – kérdezte Sydney. Rájöttem, hogy hangosan mondtam ki a gondolataimat. - Semmi. Csak magamban beszéltem. - Aludnom kellene. - Szükséged van még valamire? Nem leszel beteg? Felmértem az émelygő gyomromat. – Nem, köszönöm. - Oké. – És tipikus nyers modorával elment, lekapcsolta a villanyt és becsukta az ajtót. Azt gondoltam volna, hogy rögtön elájulok. Őszintén ezt akartam. A szívem túlságosan kinyílt, és túl sok volt Dimitrij ma este, és azt akartam, hogy a fájdalom tűnjön el. Sötétséget akartam és feledést. Ehelyett, talán mert büntetésre szomjaztam, a szívem arra késztetett, fejezzem be a munkát, hasadjon szét, és nyíljon ki teljesen. Elmentem meglátogatni Lissát.

61

Tizedik fejezet (fordította: Kiscsillag) Mindenki sikeresnek találta a vacsorát Averyvel, a csapat újra összegyűlt ezen az estén. Elég vad volt az idő. Lissa arra gondolt, amikor az első időszakban angol órája volt másnap reggel. Késő estig maradtak kint a kijárási tilalom ellenére. Az emlék mosolyt hozott Lissa arcára, még akkor is, mikor elfojtott egy ásítást. Nem tudtam mit tenni, egy kis féltékenységet éreztem. Tudtam, hogy Avery feladata Lissa boldogsága, és ez zavart engem egy kissé. Mégis… Avery egy új barát volt, amitől egy kicsit bűntudatot éreztem, hogy otthagytam Lissát. Lissa újra ásított. Nehéz volt koncentrálni ’A skarlát betű’-re, mialatt küzdött a másnaposság ellen. Averynek soha véget nem érő alkohol ellátása volt. Adrien ebbe menekült, de Lissa kicsit bizonytalan volt. Ő felhagyott a bulizással nagyon régen, de végül tegnap éjszaka elengedte magát, és kicsit több bort ivott a kelleténél. Ez nem volt más, mint az én helyzetem a vodkával, ami elég ironikus. Mindketten belemerültünk, annak ellenére, hogy mérföldekre voltunk egymástól. Hirtelen egy magas hangú sikítás szelte át a levegőt. Lissa felkapta a fejét, mint mindenki más az osztályban. A terem sarkában felvillantak és visítottak a kis tűzjelzők. Természetesen néhány diák elkezdett éljenezni, amíg mások megijedtek. Egy részük csak meglepettnek tűnt, és várt. Lissa oktatója, úgy tűnt, mint akit váratlanul ért az esemény, így egy gyors vizsgálat után Lissa úgy döntött, ez nem egy tervezett riasztás volt. A tanárok általában csóválták a fejüket, amikor gyakorlat volt, és Ms. Malloy nem viselt szokásos fáradt tanár kifejezést, amikor próbálta kitalálni, hogy mennyi idő a gyakorlat, ami belevágott az órájába. - Fel és ki! – mondta Ms. Malloy bosszúsan, és rávágott egyet az asztallapra. – Tudjátok, hova kell menni. – A tűzriadó gyakorlat elég általános eljárás volt. Lissa követte a többieket, lépést tartva Christiannal. - Te csináltad ezt? – ugratta Lissa. - Nem. De azt kívánom, bár én lettem volna. Ez az óra megöl. - Téged? Rosszabb fejfájásom van, mint eddig bármikor. Christian rávigyorgott. - Legyen ez egy lecke kicsi Miss. Másnapos. Lissa vágott egy arcot, majd könnyedén megütötte. Elérték az osztályok találkozójának helyszínét a belső udvarban, és csatlakoztak a sorba, amit a többiek próbáltak kialakítani. Ms. Malloy is csatlakozott, és láttamozott mindenkit a tábláján, szerencsére senki nem maradt ott. - Nem hiszem, hogy ez meg volt tervezve – mondta Lissa. - Egyetértek – mondta Christian. – Ami azt jelenti, hogy még akkor is, ha nincs tűz, ez eltart egy darabig. - Hát akkor, nem használjuk ki a várakozást, hmm? Christian és Lissa meglepetten fordultak hátra a hang felé, és meglátták Averyt. Lila pulóverruhát viselt és hozzá fekete magas sarkút. Úgy tűnt, teljesen megállja a helyét a nedves füvön. - Mit csinálsz te itt? – kérdezte Lissa. – Azt hittem, a szobádban vagy. - Hát, unatkoztam ott. Jöttem kiszabadítani a srácokat. - Te tetted ezt? – kérdezte Christian döbbenten. Avery vállat vont. – Mondtam már, unatkoztam. Na gyertek, amíg káosz van. Christian és Lissa összenéztek. - Nos – mondta Lissa lassan. – Azt hiszem, ők ellesznek.

62

- Siess! – mondta Avery. A lány izgalma fertőző volt, miközben merésznek érezte magát. Lissa utána sietett Christiannal a nyomában. Az őrlődő diákok közül senki nem vette észre, hogy keresztülvágnak a kampuszon, amíg el nem érték a vendéglakások falát. Simon állt az ajtónak támaszkodva, és Lissa megmerevedett. Lebuktak. - Mindenki lenyugodott? – kérdezte Avery. Simon, a mindig erős és csendes típus bólintott egy gyorsat válaszként, mielőtt kiegyenesedett. Bedugta a kezét a kabátja zsebébe és elsétált. Lissa csodálkozva nézett. - Ő most… csak úgy elment? Ő is benne van? – Simon nem tanárként volt az iskolában, de ez… nem feltétlenül jelenti azt, hogy hagyja, hogy a diákok elhagyják az osztályt a hamis tűzriadó alatt. Avery pajkosan vigyorgott és nézte, ahogy elment. - Már velünk egy ideje. Van jobb dolga is, mint vigyázni ránk. Bevezette őket, de ahelyett, hogy a szobájába ment volna, átvágott az épület másik része felé, és tudtam jól hova: Adrian szobájába. Avery bekopogott az ajtón. – Hé, Ivashkov! Nyisd ki! Lissa a szájára tette a kezét megpróbálva elfojtani a nevetését. - Ennyit a lopakodásról. Mindenki meg fog hallani. - Meg kell, hogy halljon – érvelt Avery. Egyfolytában verte az ajtót és kiabált, mire végre válaszolt. A haja furcsa szögben állt, fekete karikák voltak a szemei alatt. Kétszer annyit ivott előző este, mint Lissa. - Mi az? – pislogott. – Nektek nem az osztályban kellene lenni? Ó, Istenem. Nem aludtam túl sokat, ugye? - Menjünk be – mondta Avery, és benyomakodott. – Menekülünk a tűz elől. Avery lehuppant a kanapéra, otthon érezte magát, miközben Adrian nézte. Lissa és Christian csatlakoztak hozzá. - Avery tűzriadót csinált”– magyarázta Lissa. - Szép munka – mondta Adrian és leroggyant a székre. – De miért jöttetek ide? Ez az egyetlen hely, ami nem égett le? Avery pillogtatta a szempilláit. – Nem örülsz, hogy látsz minket? Egy pillanatra vizsgálódva nézte őt. – Mindig boldog vagyok, ha látlak téged. Lissa erről a fajta dologról általában elég prűden gondolkozott, de ebből valami szórakoztatta őt. Olyan vad volt, olyan ostoba… volt egy pillanat, mikor elmúlt az aggodalma. - Nem fog sokáig tartani nekik, hogy rájöjjenek, tudod. Most engednek be mindenkit. Lehet – jegyezte meg Avery, és feltette a lábát az asztalra. – De van egy másik jó riasztó, ami meg fog szólalni az iskolában, amint kinyitják az ajtókat. - Hogy a fenébe intézted ezt? – kérdezte Christian. - Szigorúan titkos. Adrian megdörzsölte a szemét, és jól szórakozott a hirtelen ébresztő ellenére. - Nem lehet egy egész napig húzni a tűzriadót, Lazar. - Igazából, ha lemegy a második riasztás, egy harmadik fog jönni. Lissa hangosan nevetett, de inkább a fiúk reakciója, mint Avery bejelentése miatt. Christian antiszociális lázadásai során gyújtott fel embereket. Adrian az egész napot részegen, láncdohányzással töltötte. Egy helyes társasági lány, mint Avery, megdöbbentette őket, valami igazán figyelemre méltó történt. Avery nagyon elégedetten nézett, amiért felülmúlta őket. - Ha a kihallgatásnak vége – mondta Avery – nem akarod a vendégeidet megkínálni valami frissítővel? Adrian felállt és ásított. – Jó, jó, te szemtelen lány, csinálok kávét. - Egy kis extrával? – biccentett a lány Adrian italos szekrénye felé. - Vicces vagy – mondta Christian. – Maradt még egyáltalán májad? Avery odavándorolt a szekrényhez és felkapott egy üveg valamit. Odatartotta Lissának.

63

- Te benne vagy? Lissa reggeli lázadó szellemének is voltak határai. A bor okozta fejfájás miatt még lüktetett a koponyája. - Huh, nem. - Gyávák – mondta Avery, és visszafordult Adrianhoz. – Nos, Mr. Ivashkov, a legjobb lenne, ha bekapcsolná a főzőt. Mindig szeretek egy kis kávét inni brandyvel. Nem sokkal ezután távol kerültem Lissa fejétől, és visszasodródtam a sajátomba. Visszatértem a sötétben az alváshoz és a rendes álmokhoz. Ez rövid életű volt, mert hamarosan hangos kopogás rántott vissza a tudatomba. A szemeim kinyíltak, és mély, égető fájdalom nyilallt a koponyám hátsó részébe, kétségtelenül a mérgező vodka utóhatásaként. Lissa másnapossága semmi nem volt az enyémhez képest. Elkezdtem lecsukni a szemem, hogy visszasüllyedjek a gyógyító alvásba az erős fájdalmam ellen. És megint hallottam a dübögést, ami még rosszabb volt, az egész ágyam beleremegett. Valaki újra belerúgott. Miközben kinyitottam a szemeimet, megfordultam, és Yeva rám meredő ravasz, fekete szemeivel találtam szemben magam. Ha Sydney találkozott már olyan dampyrral, mint Yeva, meg tudtam érteni, miért gondolja azt, hogy a pokol teremtményei vagyunk. Miközben összehúzta az ajkait, Yeva megint belerúgott az ágyba. - Hé – kiáltottam. – Ébren vagyok, oké? Yeva motyogott valamit oroszul, és Paul bekukucskált az ajtó mögül, hogy fordítson. - Azt mondja, te nem vagy ébren, amíg fel nem állsz valójában az ágyból. És minden figyelmeztetés nélkül a szadista öregasszony tovább rugdosta az ágyat. Megrándultam, és a világ fordult velem egyet. Ezelőtt már mondtam ezt, de most tényleg komolyan gondoltam: soha többet nem iszok ennyit. Semmi jó nem történt belőle. A takarók rettenetesen csábítónak tűntek az elgyötört testemnek, de még néhány rúgás Yeva hegyes orrú csizmájától arra késztetett, hogy felugorjak az ágyból. - Oké, oké. Most boldog? Ébren vagyok. – Yeva arckifejezése nem változott, de legalább abbahagyta a rugdosást. Odafordultam Paul felé. – Mi folyik itt? - Nagymama azt mondja, hogy menjünk vele. - Hova? - Azt mondja, nem kell tudnunk. Majdnem elkezdtem mondani, hogy nem fogok egy őrült vérszajhát követni sehova, de egy pillantást vetettem a félelmetes arcára, és meggondoltam magam. Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy képes az embereket békává változtatni. - Oké – mondtam. – Kész leszek, amint lezuhanyozok és kicserélődök. Paul lefordította a szavaimat, de Yeva megrázta a fejét, és ismét megszólalt. - Azt mondja, nincs ideje – magyarázta –, most kell mennünk. - Tudok legalább fogat mosni? Megengedte ezt a kis kompromisszumot, de a ruhaváltás nyilvánvalóan szóba sem jöhetett. Már ez is jól esett. Minden lépésnél részegnek éreztem magam, és valószínűleg elájultam volna az olyan bonyolult dolgoknál, mint öltözködés és vetkőzés. A ruháimnak nem volt szaga, vagy ilyesmi, inkább csak gyűröttek voltak, mintha bennük aludtam volna. Mikor odaértem a földszintre, láttam, hogy senki más nincs ébren, csak Olena. A maradék ételeket takarította az előző estéről, és meglepettnek látszott, hogy lát engem. Már ketten voltunk. - Korán van még neked, ugye? Megfordultam, és megpillantottam a konyhai órát. Lihegtem. Csak négy óra telt el, mióta lefeküdtem. - Jó Isten, még fel sem kelt a Nap?

64

Bámulatos volt. Olena felajánlotta, hogy csinál nekem reggelit, de Yeva megismételte, hogy nincs időnk. A gyomrom úgy tűnt, egyszerre akar és utál ételt befogadni, így nem tudtam megmondani, hogy a tartózkodás jó dolog vagy sem. - Mindegy – mondtam. – Menjünk, és essünk túl rajta. Yeva bement a nappaliba, és pár perc múlva egy nagy táskával tért vissza. Várakozóan nyújtotta oda nekem. Vállat vontam, elvettem, és a vállamra akasztottam. Egyértelműen volt benne cucc, de nem volt nehéz. Visszament a másik szobába, és visszatért egy másik táskával. Elvettem azt is, és a másik vállamra akasztottam, hogy kiegyenlítsem. Ez nehezebb volt, de a hátam nem igazán panaszkodott. Amikor harmadik alkalommal is eltűnt, és egy hatalmas dobozzal tért vissza, kezdtem feldühödni. - Mi ez? – kérdeztem, őt figyelve. Úgy éreztem, mintha téglák lennének benne. - Nagymamának el kell készítenie néhány dolgot – mondta Paul. - Ó, igen – mondtam fogcsikorgatva. – Néhány dolgot, ami 50 fontot nyom. Yevától kaptam még egy dobozt a másik tetejére. Nem volt olyan nehéz, de ezen a ponton már nemigen számított. Olena küldött nekem egy együttérző pillantást, megrázta a fejét, és visszatért némán az ételpakoláshoz. Nyilvánvalóan nem fog vitatkozni Yevával. Yeva indult, és én engedelmesen követtem, igyekezve, hogy megtartsam a dobozokat, nem hagyva, hogy a táskák leessenek a vállamról. Nagy volt a terhelés, és a másnapos szervezetem ezt nem akarta. De elég erős voltam, hogy ne legyen probléma bejutni a városba, vagy ahová vezetett. Paul az oldalamon jött végig, nyilvánvalóan tudva, ha Yeva talál az út mentén bármit, azt és én cipelem. Úgy tűnt, a tavasz messze gyorsabban jött Szibériában, mint valaha Montanában. Az ég tiszta volt, és a reggeli napsütés meglepően erős. Nem igazán volt nyári időjárás, de határozottan észre lehetett venni. Ez nagyon kényelmetlen időjárás lett volna egy sétálni vágyó morának. - Tudod, hova megyünk? – kérdeztem Pault. - Nem – mondta vidáman. Ahhoz képest, hogy ilyen öreg volt, Yeva meglepően jó ütemben haladt, és azon kaptam magam, hogy sietnem kellett, hogy lépést tudjak tartani vele. Egy ponton hátranézett, és mondott valamit, amit Paul lefordított. - Meglepi, hogy nem vagy gyorsabb. - Igen, én is meglepődtem, hogy senki más nem cipekedik. Megint fordított: - Azt mondja, ha tényleg olyan híres striga gyilkos vagy, ez nem lehet probléma. Megkönnyebbültem, amikor megpillantottam a belváros képét… de mi csak mendegéltünk tovább. - Ó, gyerünk… – mondtam. – „Hova a pokolba megyünk? - Gyimka nagybácsi soha nem panaszkodott ennyit – mondta Paul. Nem Paul hibája, ő csak a hírnök volt. Mégis, amikor beszélt, fejbe akartam rúgni. Ennek ellenére cipeltem a terhem, és nem szólaltam meg a séta alatt. Yevának igaza volt egy bizonyos mértékig. Strigavadász voltam, ez igaz, és Dimitrij soha nem panaszkodott volna egy idős hölgy őrült szeszélyei miatt. Tette volna a kötelességét türelmesen. Próbáltam felidézni a fejemben, és erőt meríteni belőle. Ismét az őrszobában lévő időkre gondoltam, ahogy a száját éreztem az enyémen, amikor közelebb nyomtam magam a csodálatos illatú bőréhez. Újra hallottam a hangját, amikor a fülembe súgta, hogy szeret, és gyönyörű vagyok, és én vagyok az egyetlen. Rá gondolva a Yeva miatti kellemetlen érzések elillantak, és ez egy kicsit elviselhetőbbé tette az egészet. Majdnem egy órát sétáltunk, mire elértük a kis házat, és majd eldőltem a megkönnyebbüléstől, úsztam az izzadságban. A ház egy emeletes volt, és sima, viharvert, barna deszkákból készült. Az ablakok három oldalról vették körül, erősen stilizált kék

65

redőnyök borították fel a fehér dizájnt. Ugyanezt a fajta feltűnő színhasználatot láttam az épületeken Moszkvában és Szentpéterváron. Yeva kopogtatott az ajtón. Eleinte csend volt, és pánikba estem, hogy vissza kell mennünk. Végül egy nő szólt ki az ajtón, egy mora nő. Kb. 30 éves volt, és nagyon szép, magas arccsonttal és eperszőke hajjal. Meglepetten kiáltott fel, amikor meglátta Yevát, mosolygott, és oroszul üdvözölte. Paulra és rám nézett, gyorsan félreállt, és beinvitált minket. Angolra váltott, amikor rájött, hogy amerikai vagyok. Csodálatosak voltak a két nyelvet tudó emberek. Nem gyakran láttam ilyet az USA-ban. Egy asztal felé intett, és mondta, hogy nyugodtan pakoljak le, amitől megkönnyebbültem. - A nevem Oksana – mondta, miközben megrázta a kezem. – A férjem, Mark, a kertben van, hamarosan ott lesz. - Rose vagyok – mondtam neki. Oksana székkel kínált minket. Az enyém fából készült és egyenes támlájú volt, de abban a pillanatban úgy éreztem, mintha ágy volna. Boldogan sóhajtottam, és letöröltem az izzadtságot a homlokomról. Eközben Oksana kicsomagolta a dolgokat, amiket hoztam. A zsákokat maradékokkal töltötték meg a temetésről. A legfelső doboz tartalmazott néhány tálat és fazekakat. Paul megmagyarázta, hogy ezeket vették kölcsön Oksanától egy kis idővel ezelőtt. Oksana végül elérte a legalsó dobozt, hogy segítsen nekem. Ezeket kerti téglákkal töltötték meg. - Ugye, viccelt velem – mondtam. Átnéztem a nappaliba. Yeva elégedettnek tűnt. Oksana örült az ajándéknak. - Ó, Mark nagyon fog örülni ezeknek – mosolygott rám. – Nagyon kedves vagy, hogy egész úton cipelted. - Örülök, hogy segíthettem – mondtam mereven. A hátsó ajtó kinyílt, és egy férfi lépett be, Mark, feltehetően. Magas és zömök testfelépítésű volt, őszülő haja arra utalt, hogy kora meghaladja az Oksanáét. Megmosta a kezét a mosogatóba, majd megfordult, hogy csatlakozzon hozzánk. Majdnem elállt a lélegzetem, amikor megláttam az arcát, és rájöttem, és a korkülönbségnél felfedeztem valami furcsábbat. Dampyr volt. Egy pillanatig, azon tűnődtem, hogy ezt valaki más lehet, és nem a férje, Mark. De ez volt a neve, Oksana bemutatott neki, és az igazság fejbe vágott: mora és dampyr házaspár. Persze, a két faj sok időt töltött együtt. De házasság? Ez botrányos volt a mora társadalomban. Megpróbáltam leplezni a meglepetést az arcomon, és olyan udvariasan viselkedni, amennyire csak tudtam. Oksana és Mark úgy tűnt, érdeklődnek irántam, de főleg Oksana beszélt. Mark csak nézett, kíváncsiság ült az arcán. A hajam le volt engedve, így a molnyijáim nem mutatták a ’nem viselem az ígéret jelét’ státuszomat. Mark talán azon töprengett, hogy egy amerikai lány hogy került ide a semmi közepére. Vagy talán azt gondolta, hogy új vérszajha voltam. A harmadik pohár víz után kezdtem jobban érezni magam. Ekkor Oksana mondta, hogy eljött az ideje, hogy együnk, és a gyomrom készen állt rá. Oksana és Mark elkészítette az ételt, elutasítva minden segítséget. Lenyűgöző volt a párt a ténykedés közben nézni. Sosem láttam még ilyen hatékony csapatot. Soha nem voltak egymás útjában, és nem kellett megbeszélniük, ki mit csinál. Egyszerűen csak tudták. Az Isten háta mögötti környezet ellenére a konyha modern volt. Oksana egy tálat helyezett valami rakott krumplival a mikrohullámú sütőbe. Mark háttal állt neki, miközben kotorászott a hűtőben. De amint Oksana megnyomta a start gombot, Mark odaszólt. - Nem kell annyi idő neki. Meglepetten pislogtam, és oda-vissza pillantottam közöttük. Mark nem is látta, hogy mennyi időre állította be. És akkor leesett. - Ti össze vagytok kötve. Mindketten meglepetten néztek rám.

66

- Yeva nem mondta el neked?”– kérdezte Oksana. Egy gyors pillantást vetettem Yevára, aki ismét idegesítően önelégült arccal ült. - Nem. Yeva nem valami közvetlen ma reggel. - A legtöbben itt tudják – mondta Oksana, visszatérve a dolgához. - Akkor… akkor te lélekhasználó vagy. Egy pillanatra megállt. Ő és Mark döbbenten néztek. - Az – mondta. – A legtöbb ember úgy gondolja, nem specializálódtam, ugye? Honnan tudod? Mert pontosan ez van Lissával és velem. Léteztek népi mondák a morák között, de a kötelékek mindig is rejtélyesek voltak. Általában azt hitték, hogy véletlenül történtek. Mint Oksanára, Lissára is úgy tekintettek, mint nem szakosodott mora. Egy volt azok közül, akik nem specializálódtak elemre. De rájöttünk persze, hogy a kötés csak a lélekhasználóknál működik, amikor a lélekhasználó megmenti valaki életét. Valami Oksana hangjában azt mutatta, hogy nem lepte meg, hogy ennyi mindent tudtam. Nem tudtam kiszámítani, hogyan fogja fogadni, azonban megdöbbentett a felfedezés. Lisa és én soha, de soha nem találkoztunk még másik kötelékben élő párral. Az egyetlen ilyen pár, amiről tudomásunk volt, a legendás Vladimir és Anna. És ezeket az évszázados történeteket is homály fedi, hiányosak, így nehéz megmondani mi tény és mi fikció. A többi ember, aki lélekhasználó volt, Ms. Karp, a tanárunk volt, aki megőrült, és Adrian. Mostanáig Adrian volt a legnagyobb felfedezésünk, a lélekhasználó, aki többé-kevésbé stabil volt, attól függően, hogyan nézzük. Amikor az étel elkészült, a lélek nem jött többé szóba. Oksana vezette a beszélgetés fonalát, megtartva a könnyű témákat, ugrálva a nyelvek között. Tanulmányoztam őt és Markot evés közben, keresve az instabilitás jeleit. Nem láttam egyet sem. Tökéletesen hétköznapi embereknek néztek ki. Ha nem tudtam volna, nem feltételeztem volna semmit. Oksana nem tűnt depressziósnak vagy zavarodottnak. Markon nem látszott, hogy átszivárgott volna belé a sötétség, mint ahogy belém szivárgott néha. A gyomrom örömmel látta az élelmet, és a fejfájásom végleg elhalványult. Egy ponton mégis furcsa érzés söpört át rajtam. Zavart voltam, mintha valami csapkodott volna a fejemben, és felváltva járt át a hőség és a jeges érzés. Az érzés olyan hirtelen tűnt el, mint ahogy jött. Reméltem, hogy ez volt az ördögi vodka utolsó hatása. Mikor befejeztük az evést, felugrottam, hogy segítsek. Oksana megrázta a fejét. - Nem, nem kell segíteni. Markkal kellene menned. - Tessék? – kérdeztem. Mark megtörölte az arcát a szalvétába, majd felállt. - Igen, menjünk ki a kertbe. Követtem, majd megálltam, hogy visszapillantsak Yevára. Arra számítottam, hogy csúnyán néz rám, amiért otthagytam a mosatlant. Ehelyett nem találtam önelégült, vagy rosszalló kifejezést. Az arckifejezése olyan… mindentudó volt. Szinte várakozó. Borzongás futott végig a hátamon, és eszembe jutottak Viktoria szavai: Yeva megálmodta a megérkezésemet. Mark a kertbe vezetett engem, ami sokkal nagyobb volt, mint amire számítottam. Zárt volt, vastag kerítéssel és fákkal szegélyezve. Levelek lógtak rajtuk, ami távol tartotta a hőséget. Rengeteg bokor és virág nyílt, itt-ott a fiatal hajtások is jól nőttek. Gyönyörű volt, és úgy gondoltam, hogy ez Oksana keze munkája. Lissa is tudta a növények növekedését irányítani a lélekkel. Mark intett nekem egy kőpadról. Leültünk egymás mellé, és csend következett. - Szóval – mondta. – Mit szeretnél tudni? - Wow. Ön nem vesztegeti az idejét. - Nem látom értelmét. Bizonyára van egy halom kérdésed. Mindent megteszek, hogy választ kapj. - Honnan tudja?”– kérdeztem. – Árnyék-csókolta vagyok. Maga is, ugye?

67

Bólintott. – Yeva mondta nekünk. Oké, ez meglepetés volt. – Yeva? - Érzékel bizonyos dolgokat… dolgokat, amiket mások nem. Nem mindig tudja, mit érez. Csak van egy furcsa érzése, és tudja, ha valaki más. Tehát ő hozott hozzám. - Úgy tűnik, tudta, hogy érdemes ezt a találkozót megterveznie. Nevetett. – Ne vedd magadra, csak tesztel téged. Azt akarja látni, hogy méltó párja vagy az unokájának. - Mi értelme? Ő már meghalt – majdnem megfulladtam a szavaktól. - Igaz, de neki még mindig fontos. És ily módon úgy gondolja, méltó vagy. - Furcsa módon mutatja ki. Úgy értem, attól eltekintve, hogy találkoztam magával, azt hiszem. Újra nevetett. – Nélküle is tudta volna Oksana, amint találkozott volna veled. Az, hogy árnyék-csókolta vagy, hatással van az aurádra. - Tehát látja az aurát.– mormoltam. – Mi mást tud még? Képes gyógyítani, különben nem lenne maga is árnyék-csókolta. Tud alkalmazni szuper-kényszert? Be tud sétálni az álmokba? Ez váratlanul érte. – Nagyon erősen tud kényszeríteni, igen… de hogy érted azt, hogy be tud-e sétálni az álmokba? - Hát… hogy képes belelépni más elméjébe, amikor az alszik. Valaki máséba, nem csak a tiédbe. Akkor tudnátok beszélgetni, mintha együtt volnátok. A barátom meg tudja csinálni. Mark kifejezése azt mutatta, hogy ez újdonság számára. – A barátod? A feled? A felem? Sosem hallottam még ezt a kifejezést. Furcsán hangzott, de volt értelme. – Nem… egy másik lélekhasználó. - Egy másik? Hányat ismersz? - Gyakorlatilag hármat. Nos, négyet, ha Oksanát is beleszámoljuk. Mark elfordult, és szórakozottan bámulta a rózsaszín virágok egy csoportját. - Ilyen sok… ez hihetetlen. Én még csak egyetlen másik lélekhasználóval találkoztam, évekkel ezelőtt. Ő szintén össze volt kötődve a testőrével. Mikor a testőr meghalt, az tönkretette őt. Mindig segített nekünk, amikor Oksana és én próbáltuk megérteni a dolgokat. Egész idő alatt a saját halálomra gondoltam, és féltettem Lissát. Még soha nem jutott eszembe, mi történne a kötelékkel. Hogyan hatna a másik személyre? Lenne egy tátongó lyuk a valamikori kötelék helyén? - Soha nem említette, hogy más álmaiban járna – folytatta Mark. Kuncogott, amitől barátságos ráncok gyűltek kék szeme körül. – Azt hittem, segíteni fogok neked, de talán te vagy itt azért, hogy segíts nekem. - Nem tudom – mondtam kétkedve. – Olyan embernek gondoltam, akinek több ebben a tapasztalata, mint nekünk. - Hol van a másik feled? - Az USA-ban. – Nem tudom miért, de úgy éreztem, el kell mondanom neki a teljes igazságot. – Én… én elhagytam. A homlokát ráncolta. – Ott maradt… és egyszerűen elutaztál? Vagy elhagytad őt? Elhagytam. A szó olyan volt, mint egy pofon, és hirtelen minden eszembe jutott, az utolsó nap, amikor láttam őt, és sírt, mikor elmentem. - Meg kellett tennem – mondtam kitérően. - Igen, tudom. Oksana elmondta. - Mit mondott? Habozott. – Nem kellett volna megtennie… próbálta nem megtenni. - Mit? – kiáltottam, pedig nem volt különösebb okom rá. - Ő, nos… ő belenézett a fejedbe. Ebéd közben. Visszagondoltam, és hirtelen eszembe jutott a csiklandozás a fejemben, amikor hőség rontott rám.

68

- Mit jelent ez pontosan? - A lélekhasználók látják az aurából a személyiséget. De Oksana lejjebb tud ásni, és ténylegesen lát pontosabb információkat a személyről. Néha tudja kötni ezt a képességet a kényszerítéshez… de az eredmény nagyon erőteljes. És helytelen. Nem helyes ezt tenni valakivel, akivel nincs köteléke. Megálltam egy pillanatra. Sem Lissa, sem Adrian nem tudta más gondolatait olvasni. Leginkább hasonlóan Adrian volt képes ilyenre, az álombeli sétáival. Lissa nem tudta ezt megtenni, még velem sem. Éreztem őt, de az nem ugyanaz. - Oksana érezte…jaj, nem tudom, hogyan magyarázzam. Vakmerőség van benned. Egyfajta küldetésen vagy. Bosszú van mélyen a lelkedbe írva. – Hirtelen a hajamhoz nyúlt, és felemelte. A nyakamat bámulta. – Mint ahogy sejtettem. Nem viseled az ígéret jelét. Visszarántottam a fejem. – Miért olyan nagy ügy ez? Az egész város tele van dampyrokkal, akik nem testőrök. – Még mindig kedves fickónak gondoltam Markot, de ez a prédikálás irritált. - Igen, de ők úgy döntöttek, hogy letelepednek… mások, mint te… te egyfajta védelmezővé válsz. Megszállottja vagy a strigavadászatodnak, a személyiségen akarod helyrehozni a rossz dolgokat, amiket az egész fajunk tesz. Ez csak bajhoz vezet. Egész idő alatt ezt látom. - Egész idő alatt? – kérdeztem meglepetten. - Mit gondolsz, miért fogy a testőrök száma? Elhagyják az otthonukat és a családjukat. Vagy kimennek a világba, mint te, harcolni, de nem tartoznak senkinek, hacsak nem bérlik fel őket hogy legyenek testőrök vagy strigavadászok. - Felbérelt dampyrok… – hirtelen megértettem, hogy a nem királyi származású Abe hogy szerzett embereket. Pénzzel bármit el lehet érni, gondoltam. – Soha nem hallottam ilyenről. - Természetesen nem. Szerinted a morák vagy más testőrök szeretnék, hogy ez széles körben kitudódjon? Szeretnéd, ha ez a lehetőség lebegne előtted? - Nem értem, miért olyan rossz a strigavadászat. Mindig csak védekezünk, sosem támadunk, mikor jönnek a strigák. Talán ha több dampyr vadászna rájuk, nem lenne ilyen probléma. - Talán, de vannak más módok erre, néhány jobb is. És amikor olyanok kimennek, mint te, a szívükben tele fájdalommal és bosszúval? Ez nem a legjobb módja. Ez hanyaggá tesz téged. És az árnyék-csókolta sötétség csak bonyolítja a dolgokat. Összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom fölött és hidegen bámultam előre. – Igen, nos, ez nem olyan dolog, amivel bármit is kezdhetnék. Felém fordult meglepett kifejezéssel az arcán. – Miért nem gyógyítja meg a sötétséget benned a feled?

69

Tizenegyedik fejezet (fordította: Kiscsillag) Bámultam Markra néhány hosszú másodpercig. Végül, ostobán kérdeztem. – Azt mondta… gyógyítani? Mark meglepetten nézett rám. – Igen, persze. Meg tud gyógyítani dolgokat, igaz? Ezt miért ne tudná? - Mert… – összeráncoltam a homlokomat. – Ennek semmi értelme. A sötétség… minden rossz mellékhatás… Lissától származik. Ha képes ezt gyógyítani, miért nem tudja saját magával is megtenni? - Mert ez belőle ered, benne gyökerezik. Túlságosan hozzá kötődik. Nem tudja ezt úgy meggyógyítani, mint más dolgokat. Amikor a feledből kihúzod ezeket a dolgokat, olyan, mint bármely más betegség. A szívem lüktetett a mellkasomban. Úgy utalt rá, mintha nevetségesen könnyű lenne. Nem, ez nem csak nevetséges volt. Nem ez volt a módja, de megtettük, végül is Lissa úgy tudta gyógyítani a dühöt és a depressziót, mint a megfázást vagy a törött lábat. Victor Dashkov a gonosz tervei ellenére elképesztő dolgokat tudott a szellemről, és elmagyarázta nekünk. A másik négy elem sokkal inkább fizikai jellegű volt, de a szellem az elméből és a lélekből eredt. Használni sok mentális energiát igényel. Nem lehet pusztító mellékhatások nélkül ilyen erőigényes dolgokat tenni. Leküzdjük a mellékhatásokat, Lissában kezdődnek, majd áttérnek belém. Nem tudnak csak úgy eltűnni. - Ha ez lehetséges volna… – mondtam halkan –, akkor mindenki megtehette volna. Ms. Karpnak nem ment volna el az esze. Anna nem követett volna el öngyilkosságot. Amit mond, túl egyszerűen hangzik. – Mark nem tudta, kikről beszélek, de ez nyilvánvalóan nem számított abban, amit ki akartam fejezni. - Igazad van. Ez egyáltalán nem könnyű. Egyensúlyt igényel, bizalmat és erőt a két ember között. Ezt Oksana és én hosszú ideig tanultuk… kemény éveken át… Az arca elsötétült, és el tudtam képzelni, milyen lehetett azokban az években. Az én rövid időm Lissával is elég rossz volt. Sokkal hosszabb ideig kellett úgy élniük, mint nekünk. Elviselhetetlen volt időnként. Lassan, csodálkozva hitelt mertem adni a szavainak. - De ez most már rendben van? - Hmm – feltűnt egy kis fanyar mosoly az arcán. – Nem mondanám, hogy teljesen rendben van. Annyit tud tenni, hogy elviselhetőbbé teszi. Kitér a gyógyítások elől, amíg tud, mert ez sokat kivesz belőle. Igénybe veszi, és korlátozza őt az általános teljesítményében. - Ezt hogy érti? Megvonta a vállát. – Még mindig képes megtenni dolgokat… gyógyítás… kényszer… de nem olyan szinten. Nem gyógyíthat mindig engem. A reményem megcsappant. – Ó… Én nem tehetem. Nem tehetem ezt Lissával. - Ehhez képest mit tesz érted, Rose? Az az érzésem, úgy gondolná, ez tisztességes üzlet. Visszagondoltam az utolsó találkozásunkra. Arra gondoltam, hogy otthagytam, hiába könyörgött. Azt gondoltam, hogy a távollétem a mélypont. Eszembe jutott, hogy hajlandó lett volna meggyógyítani Dimitrijt, amikor én már reménytelennek hittem. Mindketten rossz barátok voltunk. Megráztam a fejem. – Nem tudom – mondtam halkan. – Nem tudom, mit tenne. Mark hosszan bámult rám, de ez nem változtatott a dolgon. Felpillantott a Napra, mintha meg tudná mondani róla az időt. Valószínűleg meg is tudta. Valahogy olyan ’túlélné a vadonban’ fajta érzésem volt vele kapcsolatban.

70

- A többiek már nem tudják elképzelni, mi történt velünk. Mielőtt visszamegyünk… Belenyúlt a zsebébe és elővett belőle egy egyszerű ezüst gyűrűt. - A gyógyítás tanulása sok időt fog igénybe venni. Ami leginkább aggaszt, az bosszúvágyad. A sötétség csak rosszabb lesz. Fogd ezt! Odanyújtotta a gyűrűt felém. Haboztam, majd érte nyúltam. - Mi ez? - Oksana megtöltötte lélekkel. Ez egy gyógyító bűbáj. Megint sokk futott végig rajtam. A morák mindig is meg tudtak tölteni bűbájjal tárgyakat. Karókat babonáztak meg mind a négy elemmel, ami halálossá tette azokat a strigákkal szemben. Victor a föld mágia segítségével egy nyakláncot, arra használta a föld alaptermészetét, hogy egy vágybűbájjal babonázza meg a nyakláncot. Még Sydney tetoválása is a varázslat egy fajtája volt. Ok nélkül feltételeztem, hogy a lélekkel nem lehetett tárgyakat megbabonázni, de soha nem jutott eszembe, valószínűleg azért, mert Lissa ereje még túlságosan új volt és idegen. - Ez mit csinál? Úgy értem, hogyan gyógyít? - Segíteni fog a rossz hangulatodon. Nem szabadít meg tőle, de majd csökkenti, pontosabban segít csökkenteni. Talán távol tartja a bajt. Oksana azért készítette, hogy segítsen a gyógyítások között. Kezdtem összezavarodni, mire megrázta a fejét. - Megment, amikor elveszted a kontrollt. A varázslat nem tart örökké. Úgy fakul, mint minden más igézet. Néztem a gyűrűt, és hirtelen nyitottá váltam mindenféle új lehetőségre. Néhány pillanattal később becsúsztattam a kabátom zsebébe. Paul kidugta a fejét a hátsó ajtón. - Nagymama menni akar – mondta nekem. – Tudni akarja, mi tart ilyen sokáig, és azt mondta, kérdezzem meg, hogy valakinek, aki olyan öreg, mint ő, miért kell várnia és szenvednie. Eszembe jutott, milyen gyorsan haladt Yeva, amíg én küzdöttem, hogy lépést tartsak vele. Megint emlékeztettem magam, hogy Paul csak a hírnök, így megkíméltem a kommentártól. - Oké, máris ott vagyok – amikor elment, megráztam a fejem. – Ez kemény menet lesz. Az ajtó felé indultam, és hátrapillantottam Markra. Egy véletlen gondolat jutott ez eszembe. - Azt mondta, hogy kimenni egyedül, rossz… de maga nem is testőr. Megint rám mosolygott, azzal a szomorú, fanyar mosollyal. – Az voltam. Akkor Oksana megmentette az életemet. Létre jött a kötelék, és végül egymásba szerettünk. Nem tudtam eltávolodni tőle azután, és a testőröket máshol bízták meg. El kellett mennem. - Nehéz volt elhagyni őket? - Nagyon. És a korkülönbség miatt ez még inkább botrányos volt. Furcsa, hideg érzés futott végig rajtam. Mark és Oksana volt a megtestesítője az életem két felének. Harcoltak az árnyék-csókolta kötelék ellen, mint Lissa és én. És ugyanazzal az előítélettel szembesült a kapcsolatuk, mint Dimitrijé és az enyém. Mark folytatta. - De néha a szívünkre kell hallgatnunk. És nem üldözöm odakint a strigákat. Egy öregember vagyok, aki azzal a nővel él, akit szeret, és gondozza a kertjét. Ez a különbség – ne felejtsd ezt el! Az agyam forgott, amikor visszaértem a Belikov házhoz. A téglák nélkül a séta már sokkal könnyebb volt visszafelé. Volt lehetőségem Mark szavain gondolkozni. Úgy éreztem, egy életre elég gondolkodnivalót kaptam abban az egy órában. Olena a ház körül tevékenykedett, tette a szokásos feladatát, a főzést és a takarítást. Miközben és soha nem akarnám házimunkával tölteni a napjaimat, el kellett ismernem, volt valami megnyugtató abban, hogy volt valaki, aki főzzön rám és aggódjon értem minden nap. Tudtam, hogy ez önző dolog, ahogy tudtam azt is, hogy az én anyám fontosabb dolgokat tett életében.

71

Nem szabadna elítélnem őt ezért. Mégis melegséget éreztem a gondoskodástól, hogy Olena úgy bánt velem, mintha a lánya lennék, pedig alig ismer. - Éhes vagy? – kérdezte automatikusan. Azt hiszem, az élete legnagyobb félelme, hogy valaki éhezik az otthonában. Sydney állandó étvágytalansága éjjel-nappal aggodalmat okozott Olenának. Elrejtettem a mosolyomat. – Nem, már ettem Marknál és Oksanánál. - Oh, ott voltatok? Ők igazán jó emberek. - Hol van mindenki? – kérdeztem. A ház szokatlanul csendes volt. - Sonya és Karolina munkában. Viktoria elment egy barátjához, de örülni fog, hogy visszajöttél. - Mi van Sydneyvel? - Nem rég ment el. Azt mondta, visszamegy Szentpétervárra. - Tessék? – csattantam fel. – Itt hagyott? Csak úgy? – Sydneynek elég nyers természete volt, de ez még tőle is meglepő volt. - Az alkimisták… nos, ők mindig mozgásban vannak. – Olena odahozott nekem egy darab papírt. – Ő hagyta itt neked. Kezembe vettem a lapot, és azonnal kinyitottam. Sydney kézírása szabályos és precíz volt. Valahogy ez nem lepett meg. Rose! Sajnálom, hogy ilyen gyorsan itt kellett hagyjalak, de ha az alkimisták azt mondták, ugorjak… nos, ugrottam. Visszamentem abba a városba, ahol mi is maradtunk, mielőtt a Red Hurricane-ra szálltunk. Visszamegyek Szentpétervárra. Úgy látszik, most, hogy leszállítottalak Baiara, nincs miért ottmaradnom tovább. Bárcsak többet tudnék mondani Abe-ről, és arról, hogy mit akarhat tőled. Még ha meg is lenne engedve, akkor sem tudnék többet mondani. Bizonyos szempontból ugyanolyan rejtély számomra, mint neked. Mint mondtam, sok illegális üzlettel foglalkozik, mind az emberek, mind a morák között. Az egyetlen alkalom, amikor közvetlenül emberekkel foglalkozik, ha valamilyen üzletet köt, vagy ha nagyon-nagyon különleges az eset. Úgy gondolom, te egy ilyen különleges eset vagy, és még ha nem akar neked rosszat, akkor is a saját céljaira akar felhasználni. Nem olyan egyszerű, mint hogy szerződést akar kötni veled, mint testőrrel, látván, hogy egy gazember. Talán arra akar használni téged, hogy odaadjon másoknak. Talán ez mind része valaki más tervének, aki még nála is titokzatosabb. Talán valakinek szívességet tesz. Zmey tud veszélyes és kedves is lenni, attól függően, hogy mit akar elérni. Sosem hittem volna, hogy érdekelni fog egy dampyr, de légy óvatos. Nem tudom, mik a terveid most, de van egy olyan érzésem, hogy követ téged a baj. Hívj, ha bármiben tudok segíteni, de ha visszamész a városba strigát vadászni, ne hagyd szét a testeket! Minden jót, Sydney Ui.: a Red Hurricane az autó neve. Uui.: csak mert kedvellek, az nem azt jelenti, hogy nem úgy gondolom, hogy te az éjszaka gonosz teremtménye vagy. Az vagy. A telefonszáma a lap alján volt, és nem tudtam mit tenni, mosolyognom kellett. Mialatt eljutottunk Baiaba, Abe-bel és a testőreivel, Sydneynek hátra kellett hagyni az autóját, ami majdnem akkora traumát okozott neki, mint egy striga. Reméltem, hogy az alkimisták hagyják, hogy megtarthassa. Szórakozottan ráztam meg a fejem, annak ellenére, hogy figyelmeztetett Abe miatt. A Red Hurricane. Amint felértem az emeletre a szobámba, a mosolyom lehervadt. A csiszolandó hozzáállása ellenére hiányozni fog Sydney. Talán nem volt épp a barátom, vagy az volt? De egy rövid

72

időre úgy tekintettem rá, mint állandó emberre az életemben. Nem sok ilyen maradt már. Úgy éreztem, sodródok, és nem tudtam, mit kellene tennem. Azért jöttem, hogy megbékéljen Dimitrij, de végül csak fájdalmat hoztam a családjának. És ha igazat mondtak, nem fogok sok strigát találni itt Baian. Valahogy nem tudtam elképzelni Dimitrijt, ahogy vándorol az úton és a falvakon át alkalmi zsákmányt keresve. És mint egy strigának, – ennek a szónak a gondolata megölt engem – Dimitrijnek ez volt a célja. És ha nem tért vissza a jól ismert szülővárosába, akkor mi más értelmes dolgot csinálna – mivel striga. Sydney megjegyzése a levélben igazolta azt, amit újra és újra hallottam: a strigák a városban vannak. De melyik? És Dimitrij hova menne? Cél nélkül maradtam. Mindennek tetejében, nem tudtam mit tenni, Mark szavai ismétlődtek a fejemben. Vajon tényleg őrültség az önbíráskodó küldetésem? Ostobán a halálba rohantam? Vagy ostobán rohantam a… semmibe? Arra vagyok ítélve, hogy a napjaim nagy részét vándorlással töltse? Egyedül? Az ágyamon ülve, a lelkemet ólomnehéznek éreztem, el kellett terelnem a gondolataimat. Nem voltam túl fogékony a sötét érzelmekre, amíg Lissa nem használta a lelket; nem volt szükségem ösztönzésre. Elővettem a gyűrűt, amit Marktól kaptam, abban a reményben, hogy hoz valami világosságot és nyugalmat. Úgy éreztem, nem volt érzékelhető különbség, mégis, elhatároztam, hogy békét keresek ott, ahol mindig is találtam: Lissa fejében. Adriannal volt, és a lélekhasználatot gyakorolták mindketten. Néhány kezdeti nehézség után Adrian gyors tanulónak bizonyult a gyógyítással kapcsolatban. Ez nyilvánvalóan Lissa hatáskörének bizonyult, és ha Adrian tudását kellett fejleszteni, amit neki kellett tanítania, mindig bosszantotta, nem úgy, mint fordítva. - Kezdek kifogyni a dolgokból, amit meggyógyíthatsz – mondta, miközben néhány apró cserepes növényt tett egy asztalra. – Hacsak nem kezdünk el végtagokat levágni, vagy valami ilyesmi. Adrian mosolygott. – Mindig is szerettem Rose-t azzal ugratni, hogy lenyűgözöm, hogy amputáltakat gyógyítok, vagy valami hasonlóan abszurd dolgot teszek. - Ó, és biztos vagyok benne, hogy minden alkalommal volt valami észkombájn válasza. - Igen, igen, volt – az arca kedvessé vált, ahogy visszaidézte az emléket. Egy részem mindig őrülten kíváncsi volt, mikor hallottam őket rólam beszélni… még ha mindig rosszul is éreztem magam a nevem hallatán, ami úgy tűnt, segített. Lissa nyögött, és elnyúlt a szőnyegpadlón. A kollégiumi társalgóban voltak, és a kijárási tilalom gyorsan közeledett. - Beszélni akarok vele, Adrian. - Nem tudsz – mondta. Szokatlan súly volt a hangjában. – Tudom, hogy még mindig őriz téged. Ez a legközelebbi lehetőség, hogy beszélj vele. És őszintén? Ez nem olyan rossz. Mondd el neki pontosan, hogy érzel. - Igen, de szeretném hallani, mit válaszol, ahogy te teszed az álmaiban. Újra elmosolyodott. – Rengeteget beszél vissza, hidd el. Lissa kihúzta magát. – Tedd meg most! - Tegyek meg mit? - Látogasd meg az álmát. Mindig megpróbálod megmagyarázni nekem, de még sosem láttam. Hadd nézzem! Adrian csak bámult, és kereste a szavakat. – Ez egyfajta kukkolás. - Adrian! Meg akarom tanulni, és már minden mást kipróbáltunk. Néha érzem a mágiát körülötted. Csak csináld, rendben? Épp kezdett volna újra tiltakozni, de aztán elharapta a megjegyzését, miután tanulmányozta Lissa arcát egy pillanatra. A szavai élesek voltak, ami nem volt jellemző rá. – Oké, meg fogom próbálni.

73

A gondolat, hogy Adrian próbál bejutni a fejembe, miközben én nézem őt Lissa fején keresztül, finoman szólva szürreális volt. Nem igazán tudtam, mit várjak tőle. Mindig töprengtem, hogy közben alszik-e, de legalábbis csukva van-e a szeme. Nyilvánvalóan nem. Helyette a semmibe bámult, a szemei üresen meredtek előre, ahogy az elméje elhagyta a körülötte lévő világot. Lissa szemein keresztül láthattam, hogy némi mágia sugárzik az aurájából, és próbál elemezni minden egyes mozdulatot. Ezután, minden figyelmeztetés nélkül az összes varázslat elhalványult. Pislogott, és megrázta a fejét. - Sajnálom, nem tudom megcsinálni. - Miért nem? - Talán mert ébren van. Megfigyeltél valamit? - Egy keveset. Valószínűleg hasznosabb lett volna, ha valóban létrejön a kapcsolat. - Újra! –Lissa hangja ingerült volt. - A világ bármely pontján lehet, tudod, van némi eltolódás – a szavait elfojtotta egy ásítás. – Talán egy másik napszakban kellene megpróbálnunk. Voltaképpen… közel ebben az időben csíptem el. Vagy néha a nap elején. - A közelben lehet – mondta Lissa. - Vagy a világ egy teljesen más részén emberi időbeosztásban. A lelkesedése csökkent. – Igaz. Az is lehet. - Hogy lehet, hogy sosem látlak dolgozni titeket? Christian sétált be a szobába, látva Lissát a földön ülve, Adriant pedig a kanapén elterülve. Christian mögött feltűnt valaki. Én nem vettem volna észre. Adrian, aki egy mérföldről észlelte a nőket, persze azonnal észrevette a jövevényt. - Honnan került ide ez a csitri? – kérdezte. Christian vetett Adrianra egy figyelmeztető pillantást. - Ő Jill. – Jill Matrano hagyta, hogy előre tolja Christian, világoszöld szemei hihetetlenül kiszélesedtek, ahogy körülnézett. - Jill, ők Lissa és Adrian. Jill volt az utolsó ember, akire gondoltam volna, hogy látom. Kicsivel több, mint egy hónapja találkoztam vele. Kilencedik osztályos volt, ami azt jelentette, hogy jövő ősszel a felsős kampuszba kerül. Ugyanolyan szuper vékony felépítésű volt, mint minden mora, de ez lenyűgöző magassággal párosult, még a mora sztenderd szerint is. Ez nagyon vékonnyá tette. Világosbarna fürtjei a háta közepéig értek, és gyönyörű lehetett volna, ha megtanulta volna, milyen frizurában hordja. Most, ilyen rendezetlenül átlagos benyomást keltett, esetlennek tűnt. -Sziasztok! – mondta, miközben arcról-arcra nézett. Ami engem illet, a morák között híresség voltam. Majdnem elájult, amikor először találkozott velem, és Dimitrijjel, köszönhetően a hírnevünknek. A kifejezését tekintve, most is hasonló állapotban volt. - Jill meg akarja tanulni, hogyan használja az erejét jóra a gonoszok ellen – mondta Christian egy eltúlzott kacsintással. A maga félénk módján Jill meg akarta tanulni, hogy küzdjön varázslattal. Ezt kifejtette nekem, én pedig mondtam neki, hogy keresse meg Christiant. Örültem, hogy volt bátorsága és megfogadta a tanácsot. Christian ismert volt a kampuszban, bár inkább hírhedt. - Egy másik újonc? – kérdezte Lissa a fejét csóválva. – Úgy gondolod, marad? Jill döbbenten meredt Christianra. – Ezt hogy érted? - A támadás után sok ember akart megtanulni a mágiával harcolni. – magyarázta Christian. – Szóval megtaláltak engem, és együtt gyakoroltunk… egyszer vagy kétszer… aztán elfogytak, mert nehéz volt, és rájöttek, hogy gyakorolni kellene. - Az nem segít, hogy gonosz tanár vagy – mutatott rá Lissa. - Így most toboroznod kell a gyerekek körében – mondta Adrian ünnepélyesen.

74

- Hé! – méltatlankodott Jill. – Tizennégy vagyok – azonnal elpirult, amiért olyan bátran beszélt. Adrian mulatságosnak találta, mint oly sok más dolgot. - Tévedtem – mondta. – Mi az elemed? - Víz. - Tűz és víz, hűha. – Adrian a zsebébe nyúlt és előhúzott egy százdollárost. Türelmetlenül odavágta. – Drágám, kössünk üzletet. Ha el tudod érni, hogy egy vödör víz megjelenjen, és ráöntöd Christian fejére, odaadom ezt neked. - Adok hozzá egy tízest – nevetett Lissa. Jill döbbenten nézett, és nekem gyanús volt, hogy azért, mert Adrian drágámnak hívta. Annyira természetesnek vettem, hogy könnyen elfelejtkeztem róla, milyen csípős tud lenni. Christian az ajtó felé tolta Jill-t. - Ne is figyelj rájuk. Csak féltékenyek, mert a lélekkel nem mehetnek csatázni, mint mi. – Letérdelt Lissa elé, és egy gyors csókot nyomott a szájára. – Az emeleti társalgóban gyakoroltunk, vissza kell kísérnem. Holnap találkozunk. - Nem kell – mondta Jill. – Vissza tudok menni. Nem akarok bajt okozni. Adrian felállt. – Nincs baj. Ha már valaki megy, akár én is lehetnék a lovag csillogó páncélban. Visszakísérlek, hagyjuk a tubicákat turbékolni – meghajolt Jill előtt. – Mehetünk? - Adrian! – mondta Lissa kis éllel a hangjában. - Ó, ugyan már – mondta a szemét forgatva. – Nem kell a fejrázás. Nem vagytok használhatók, ha jön a takarodó. És őszintén, adjatok egy kis hitelt a szavamnak. Még nálam is van határ. Jelentőségteljesen pillantott Lissára, amitől úgy érezte, idiótán gondolkodott, hogy Adrian összeakad Jillel. Lissa rajta tartotta néhány pillanatig a szemét, és rájött, hogy jól gondolta. Adrian egy gazember volt, és soha nem csinált belőle titkot, de Jill hazakísérésének nem volt része az elcsábítása. Tényleg csak kedves volt. - Rendben – mondta Lissa. – Majd találkozunk. Örülök, hogy találkoztunk, Jill. - Én is – mondta Jill. Rámosolygott Christianra. – Köszi, még egyszer. - Ajánlom, hogy megjelenj a következő gyakorláson – figyelmeztette. Adrian és Jill kiléptek az ajtón, épp, mikor Avery lépett be. - Hé Adrian – nézett át Avery Jillen. – Ki ez a csitri? - Kérlek, srácok, ne hívjatok így – kiáltott fel Jill. Adrian fenyegetően mutatott Avery felé. – Halgass! Veled később foglalkozok, Lazar. - Határozottan remélem – mondta éneklő hangon. – Távozok, amint az ajtó nyílik. Adrian és Jill távoztak, Avery leült Lissa mellé. Elég ittasnak tűnt, de Lissa nem érezte likőr szagát rajta. Lissa gyorsan megtanulta, hogy Avery részegségre való tekintet nélkül részben mindig vidám és gondtalan. - Tényleg meginvitált Adrian a szobájába későbbre? – kérdezte Lissa. Ugratva kérdezte, de titokban csodálkozott, hogy valami folyt közöttük. És igen, mindketten kíváncsiak voltunk. Avery vállat vont. – Nem tudom. Talán. Néha együtt lógunk benyomva az ágyban. Nem vagy féltékeny, ugye? - Nem – nevetett Lissa. – Csak kíváncsi. Adrian egy jó srác. - Hm? – kérdezte Christian. – Definiáld a jót. Avery felemelte a kezét, és számolta az ujjain a tételeket. – Lehengerlően jóképű, vicces, gazdag és rokonságban áll a királynővel… - Már az esküvői színeket is kiválasztottad? – kérdezte Lissa még mindig nevetve. - Még nem – mondta Avery. – Még tesztelek. Rájöttem, hogy egy könnyű numera lenne neki Avery Lazar, de olyan nehezen olvasok belőle. - Ezt igazán nem akarom hallani – mondta Christian. - Néha egyéjszakás kalandként viselkedik, máskor meg szomorkodik, mint valami összetört szívű romantikus srác. – Lissa váltott egy pillantást Christiannal, de Avery nem vette észre.

75

- Különben is, nem azért vagyok itt, hogy beszéljek róla. Azért vagyok itt, hogy megbeszéljük, hogy te meg én kiruccanunk innen. Avery Lissa karjaiba dobta magát, aki majdnem elesett. - Kiruccani honnan? A koliból? - Nem, az akadémiáról. Menjünk egy vad hétvégére Királyi Bíróságra. - Mi, ezen a hétvégén? – Lissa hátrált három lépést, amiért nem hibáztattam. – Miért? - Mert húsvét lesz. És ő királyi felsége úgy vélte, hogy jó lenne, ha csatlakoznál hozzá a szünidő alatt. – Avery hangja erős és éles volt. – És mióta veled lógok, apám úgy gondolja, javul a viselkedésem. - Szegény hanyag hapsi – mormolta Christian. - Szóval azt mondta, mehetek veled. – Avery rápillantott Christianra. – Te is jöhetsz, azt hiszem. A királynő azt mondta, Lissa hozhat egy vendéget, rajtam kívül, persze. Lissa belenézett Avery arcába, és nem osztotta a lelkesedésén. – Utálom a bíróságot. Tatjana csak folytatja és folytatja, úgy gondolja, hasznos tanácsokat ad nekem. Ez olyan unalmas és nyomorult. – Lissa nem tette hozzá, hogy egyszer a bíróságot jó mókának tartotta, amikor velem járt ott. - Ez azért van, mert velem még nem voltál ott. Nagy durranás lesz! Tudom, hol van minden jó dolog ott. És fogadni mernék, Adrian is jönni fog. Olyan lesz, mint egy dupla randi. Lissa lassan elismerte, hogy lehet ez szórakoztató is. Ő és én megtaláltunk minden jó dolgot, ami a bírósági élet felszíne alatt bújt. Minden második látogatás, ahogy leírta – unalmas és üzleti volt. De most, Christiannal, és a vad és spontán Averyvel? Lehetséges volt. Amíg Christian el nem rontotta. - Engem ne vegyél számításba – mondta. – Ha egy embert vihetsz, vidd Jillt. - Kit? – kérdezte Avery. - A csitrit – magyarázta Lissa. Döbbenten nézett Christianra. – Miért pont Jillt? Csak most találkoztam vele. - Mert valóban komolyan veszi a tanulást, hogy megvédje magát. Be kellene mutatnod, mint Miát. Mindketten vízhasználók. - Igaz – mondta Lissa tudatosan. – És annak a ténynek, hogy utálod a bíróságot, semmi köze hozzá? - Hát… - Christian! – Lissa kezdte felhúzni magát. – Miért nem tudod ezt megtenni értem? - Mert utálom, ahogy az a kurva királynő rám néz – mondta. Lissa nem találta túl meggyőzőnek. – Igen, de ha diplomás leszek, ott fogok élni. Neked is jönnöd kell. - Igen, nos, akkor ad még meg nekem ezt a kis pihenést. Lissa dühe tovább nőtt. – Ó, látom már, mi ez. Nekem bele kell törődnöm a szarba állandóan, de te lelépsz, ha van rá mód. Avery kapkodta a fejét közöttük, majd felállt. – Hagyom a gyerekeket foglalkozni a saját dolgukkal. Nem érdekel, hogy Christian vagy a csitri jön, amíg te ott vagy. – Visszanézett Lissára. – Te jössz, ugye? - Igen, megyek. Ha bármi, hát Christian elutasítása hirtelen felhúzta Lissát. Avery vigyorgott. – Félelmetes. Kimegyek innen, és nektek csókolózni kellene és békülni, ha elmentem. Avery testvére, Reed hirtelen megjelent az ajtóban. – Készen állsz? – kérdezte. Minden alkalommal, amikor megszólalt, mindig egyfajta morgás jött ki belőle. Avery villantott a többiekre egy diadalmas pillantást.

76

- Látjátok? Az én derék bátyám visszakísér engem, mielőtt azok a kollégiumi matrónák kiabálni kezdenének, hogy távozzak. Most Adriannak találnia kell egy új és izgalmas módot, hogy bizonyítsa a lovagiasságát. Reed nem nézett ki derék vagy lovagias embernek, de szerintem szép tőle, hogy visszakíséri a húgát a szobájába. Az időzítése hátborzongatóan tökéletes volt. Talán igaza volt, nem volt olyan rossz ember, mint hittem. Amint Avery eltűnt, Lissa visszafordult Christianhoz. – Te komoylan gondoltad, hogy vigyem Jillt helyetted? - Igen – mondta Christian. Megpróbálta visszahúzni az ölébe, de a lány ellökte magától. – De minden másodpercet számolni fogok, amíg vissza nem érsz. - Nem tudom elhinni, szerintem ez egy vicc. - Nem – mondta. – Nézd, nem állt szándékomban felhergelni téged, oké? De tényleg… én csak nem akarok minden bírósági drámával foglalkozni. És ez jó lenne Jillnek.” – a homlokát ráncolta. – Nincs vele bajod, ugye? - Még nem is ismerem – mondta Lissa. Még mindig ideges volt, sokkal inkább, mint vártam volna, ami furcsa volt. Christian megfogta Lissa kezét, az arca komor volt. Azok a kék szemek, amiket annyira szeretett, ellágyították kicsit. – Kérlek, nem akarlak felzaklatni. Ha ez tényleg olyan fontos… Lissa haragja eloszlott. Olyan hirtelen, mintha lekapcsolták volna. – Nem, nem. Jó ötlet Jillt vinni. Bár nem vagyok benne biztos, hogy velünk kellene lógnia és megtennie mindent, amit Avery kigondol. - Bízd Jillt Miára. Majd ő vigyáz rá a hétvégén. Lissa bólintott, és csodálkozott, hogy Christiant miért érdekelte ennyire Jill. – Oké. De ugye nem azért teszed, mert nem kedveled Averyt? - Nem, én kedvelem Averyt. Megmosolyogtat téged. - Te mosolyogtatsz meg. - Sokat számít. – Christian finoman megcsókolta Lissa kezét. – Sokkal szomorúbb vagy, mióta Rose elhagyott. Örülök, hogy valaki mással is lógsz. Úgy értem, egyedül nem tudok megadni mindent, amire szükséged van. - Avery nem Rose cseréje – mondta Lissa gyorsan. - Tudom, de emlékeztet rá. - Miben? Nincs bennük semmi közös. Christian kiegyenesedett, és leült Lissa mellé, fejét a vállán pihentetve. – Avery olyan, mint Rose volt, mielőtt a srác elhagyta. Lissa és én is megálltunk, hogy elgondolkozzunk. Igaza volt? Mielőtt Lissa lélekhasználó képessége megmutatkozott, ő és én partylány életmódot folytattunk. És igen, az időm felében őrült ötleteket kreáltam, hogy a megfelelő időben bajba keverjem magunkat. De olyan voltam, mint amilyennek Avery tűnt? - Soha nem lesz másik Rose – mondta szomorúan Lissa. - Nem – értett egyet Christian. Adott egy rövid csókot a szájára. – De lesznek más barátaid. Tudtam, hogy igaza van, de nem tudtam ellene tenni, éreztem egy kis féltékenységet. Szomorúságot éreztem. Lissa hirtelen ideges kitörése eléggé váratlan volt. Meg tudtam érteni őt, miközben azt kívántam, Christiannak is tudjon menni, de a hozzáállása kicsit rosszindulatú volt, és majdnem féltékenysége Jill miatt, aggasztó és furcsa is volt. Lissának nem volt oka kételkedni Christian érzéseiben. Lissa rossz kedve emlékeztetett engem a régi napokra. Valószínűleg kimerült volt, lehet, hogy ezt ösztönből éreztem, de talán ez része volt a kötésnek. Valami azt súgta, nincs rendben. Volt egy futó érzésem, olyan volt, mint amikor a víz átcsúszik az ujjaim között. Mégis, az ösztönök igazat súgtak korábban, így eldöntöttem, gyakrabban ellenőrzöm Lissát.

77

Tizenkettedik fejezet (fordította: Srekuci) Az, hogy Lissával voltam, csak több kérdést vetet fel, mint választ adott, és mivel nem volt semmi teendőm, a további néhány napra is a Belikovokkal maradtam. Belerázódtam a mindennapi rutinjukba, és újra meglepődtem, hogy milyen könnyű is ez. Nagyon sokat próbálkoztam, hogy hasznossá tegyem magam, minden házimunkát elvégeztem, amit csak hagytak nekem, sőt még a babára is vigyáztam (ez olyasmi, ami azért egy kissé kényelmetlen volt, mivel a testőr kiképzés nem hagyott sok iskola utáni időt, hogy babysitterkedjek). Yeva egész idő alatt figyelt engem, sosem mondott semmit, de mindig elutasítóan nézett. Nem voltam benne biztos, hogy azt akarja, hogy menjek el, vagy csak simán mindig így néz. A többiek viszont egyáltalán nem kérdezősködtek. Boldogok voltak, hogy ott vagyok, és ezt minden mozdulatukkal nyilvánvalóvá tették. Viktória különösen boldog volt. - Bárcsak velünk jöhetnél az iskolába - mondta Viktoria reményteljesen egyik este. Rengeteg időt töltünk el együtt mi ketten. - Mikor mégy vissza? - Rögtön húsvét utáni hétfőn. Egy kis szomorúság kavargott bennem. Ha itt leszek, ha nem, hiányozni fog nekem. - Ó haver, nem vettem észre, hogy az ilyen közel van. Kis csönd telepedett közénk; egy féloldalas pillantást vetett rám. - Gondoltál már… nos, esetleg gondoltál már arra, hogy visszajössz velünk a Szt. Basilba?” Elcsodálkoztam. - Szt. Basil? A ti iskolátokat is egy szentről nevezték el? Nem mindegyikkel volt így. Adrian egy Alder nevű keleti parti iskolába járt. - A mienk az egy emberi szent - mondta vigyorogva. - Beiratkozhatnál oda. Befejezhetnéd az utolsó évedet – biztos vagyok benne, hogy felvennének téged. Az összes őrült lehetőség közül, amit ettől az utazástól vártam – és hidd el, egy csomó őrült dologra számítottam – ez az egy volt az, ami sosem jutott eszembe. Kiiratkoztam az iskolából. Biztos voltam benne, hogy semmi más nincs, amit tanulhatnék – nos, miután találkoztam Sydneyvel és Markkal, nyilvánvalóvá vált, hogy van még néhány dolog. Figyelembe véve, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, nem hiszem, hogy még egy félévet matek és természettudomány olyan sokat tudna nekem nyújtani. És amíg a testőrképzés edzései mentek, leginkább annyit kellett tennem, hogy készüljek az év végi próbára. Valahogy kétlem, hogy azok a tesztek és kihívások távolról is megközelítik azt, amit már eddig is megtapasztaltam a strigákkal. Megráztam a fejem. - Nem hiszem. Úgy gondolom, már végeztem a sulival. Emellett, az egész oroszul lenne. - Fordítanának neked. Egy csintalan mosoly villant fel az arcán. - Emellett az ütés és rúgás egy nemzetközi nyelv. Az elhalványodó mosolyát egy sokkal elgondolkodóbb kifejezés váltotta fel. - De komolyan. Ha nem, fogod befejezni az iskolát, és nem leszel testőr… nos, miért nem maradsz itt? Úgy értem, csak itt Baiaban. Élhetnél velünk. - Nem leszek vérszajha - mondtam hirtelen. Furcsa pillantás futott át az arcán. - Nem így értettem. - Nem kellett volna ezt mondanom. Bocsánat. Rosszul éreztem magam a megjegyzésem miatt. Amíg folyamatosan történeteket hallottam a városban élő vérszajhákról, addig csak egyetkettőt láttam, és a Belikov család női tagjai nem voltak köztük. Sonya terhessége egyfajta rejtély volt, de egy gyógyszertárban dolgozni nem tűnt valami mocskos dolognak. Egy kicsivel többet tudtam Karolina helyzetéről. A gyermekének az apja mora volt, akivel

78

látszólag valódi kapcsolata volt. Annyira nem alacsonyította le magát, hogy vele legyen, és a férfi sem használta ki őt. Eldöntötték, hogy miután a baba megszületik, elválnak útjaik, de barátok maradnak. Karolina úgy látszik, most egy testőrrel randizik, aki meglátogatta mikor el kellett mennie. Az a néhány vérszajha, akit láttam a városban, teljes mértékben beleillik a sztereotípiámba. A ruhájuk és a sminkjük könnyű szexet hirdet. A sebek a nyakukon tisztán mutatják, hogy nincs problémájuk azzal, ha a partnereik szex közben vért isznak belőlük, ami a legalantasabb dolog, amit egy dampyr csak tehet. Csak az emberek adnak vért a moráknak. Az én fajtám nem. Az, hogy megengedik – főként szexuális tevékenység közben – nos, ahogy már mondtam a legalantasabb dolog. A mocskosak legmocskosabbika. - Anya örülne, ha itt maradnál. Te is szerezhetnél munkát. Csak légy a családunk része. - Én nem vehetem át Dimitrij helyét, Viktoria - mondtam finoman. Kinyúlt, és megnyugtatóan megszorította a kezemet. - Tudom. És nem is várja el ezt tőled senki. Saját magadért szeretünk, Rose. Az hogy itt vagy, egyszerűen jó érzés – és pont ez az oka annak, hogy Gyimka téged választott. Ideillesz. Megpróbáltam elképzelni az általa leírt életet. Ez… könnyűnek hangzott. Kényelmesnek. Semmi aggodalom. Csak élni egy szerető családban, nevetni, és együtt lógni minden este. Ellenék a saját életemmel, ha nem kéne minden este megpróbálnom valaki másnak tűnni. Lennének testvéreim. Nem lenne harc – hacsak nem védekezés. Feladhatnám a tervet, hogy megöljem Dimitrijt – amiről tudom, hogy engem is megölne, vagy fizikálisan, vagy lelkileg. Választhatnám az ésszerű utat, hagyom őt elmenni, és elfogadom, hogy meghalt. És mégis… ha ezt tenném, akkor miért ne mennék vissza Montanába? Vissza Lissához és az Akadémiára? - Nem is tudom - mondtam végül Viktoriának. - Nem tudom, mit fogok csinálni. Épp vacsora után voltunk, és ő habozva az órára pillantott. - Nem akarlak itt hagyni, mivel már nincs sok időnk hátra együtt, de… hamarosan találkoznom kell valakivel… - Nikolai? - csipkelődtem. Megrázta a fejét, én meg megpróbáltam elrejteni a csalódottságomat. Csak néhányszor láttam őt, és egyre jobban és jobban megkedveltem. Elég kár, hogy Viktoria nem táplál érzéseket iránta. Bár, most arra gondoltam, hogy talán valami, ami visszatartja őt – vagy inkább valaki. - Oh, bökd ki - mondtam vigyorogva. - Ki az? Dimitrij tökéletes utánzataként az arca üres maradt. - Egy barát - mondta kitérően. De azt hiszem, láttam egy kis mosolyt a szemében. „- Valaki a suliból? - Nem - sóhajtotta. - És ez a probléma. Annyira hiányozni fog nekem. A mosolyom elhalványodott. - El tudom képzelni. - Oh. - Zavartnak tűnt. - Ez butaság tőlem. A problémáim… nos, semmiségek a tiedhez képest. Úgy értem, én talán nem fogom látni őt egy ideig… de látni fogom. De Dimitrij elment. Te sosem fogod őt újra látni. Nos, ez talán nem teljesen igaz. De azt nem mondtam meg neki. Ehelyett csak annyit mondtam. - Ja. Meglepetésemre megölelt. - Tudom, milyen a szerelem. De elveszteni… azt nem tudom. Nem tudom, mit kéne mondanom. Csak annyit tudok mondani, hogy mi itt vagyunk neked. Mindnyájan, oké? Nem tudod Dimitrijt pótolni, de olyan vagy, mint a testvérem. Az, hogy a testvérének nevezett, az meg is döbbentett, és fel is melegített egyszerre. Ezek után még fel kell készülnie a randijára. Sietve átöltözött és sminkelt – egyértelműen több mint egy barát, döntöttem el – és elindult az ajtó felé. Valahogy örültem is ennek, hiszen nem akartam, hogy meglássa a könnyeket, amiket a szavai csaltak a szemembe. Egyke gyerekként éltem az életem. Lissa állt a legközelebb a testvérhez. Mindig is úgy gondoltam Lissára, mint egy testvérre; egy olyanra, akit most elvesztettem. Azt hallani, hogy Viktoria a testvérének nevezett most… nos, ez felkavart bennem valamit. Valamit, ami azt mondta nekem, hogy tényleg vannak barátaim, és nem vagyok egyedül.

79

Ezek után lementem a konyhába, és Olena hamarosan csatlakozott hozzám. Kaja után turkáltam. - Viktoria volt az, akit hallottam elmenni? - kérdezte. - Ja, elment, hogy találkozhasson egy barátjával. Amennyire csak tudtam, természetes arcot vágtam. Olyan nincs, hogy kiadjam Viktoriát. Olena sóhajtott egyet. - Azt akartam, hogy fusson el a városba, hogy elintézzen nekem valamit. - Én majd megcsinálom - mondtam buzgón. - Utána majd felmarkolok valami ennivalót. Kaptam tőle egy kedves mosolyt, és megpaskolta az arcomat. - Jó szíved van neked, Rose. Értem, miért szeretett téged Gyimka. Ez elképesztő volt számomra, hogy errefelé mennyire elfogadták a kapcsolatomat Dimitrijjel. Senki sem hozta fel a korkülönbséget, vagy a tanár-diák kapcsolatot. Mint ahogy mondtam Sydneynek, ez olyan, mintha az özvegye lennék vagy valami, és Viktoria szavai arról, hogy maradjak itt, újra lejátszódtak a fejemben. Az, ahogy Olena rám néz, olyan érzéssel tölt el, mintha tényleg a lánya lennék, és megint árulónak éreztem magam a saját anyámmal szemben. Ő biztos kötekedett volna velem és Dimitrijjel. Nem tartaná megfelelőnek, és azt mondaná, túl fiatal vagyok. Vagy nem így tenne? Talán túl nyers voltam. A nyitott szekrény előtt látva engem, Olena rosszallóan megrázta a fejét. - De először enned kell. - Csak rágok valamit - biztosítottam. - Ne csináljon ebből problémát. Végül elkezdett nekem nagy szeleteket vágni a fekete kenyérből, amit ma korábban sütött, és elővett egy tál vajat, mert tudta, hogy szeretem magamnak felvagdosni a szeleteimet. Karolina mindig azzal viccelődött, hogy az amerikaiak biztos sokkot kapnának, ha megtudnák, mi van ebben a kenyérben, szóval inkább sosem kérdeztem meg. Valahogy édes volt és savanykás is egy időben, és imádtam. Olena leült velem szembe, és figyelte, ahogy eszem. - Ez volt a kedvence, amikor kicsi volt.” - Dimitrijé? Bólintott. - Akárhányszor szünete volt az iskolában, az első dolog, amit csinált, hogy ezt a kenyeret kérte. Gyakorlatilag meg kellett csinálnom minden alkalommal neki a saját veknijét, amilyen ütemben ő ette. A lányok sosem ettek ilyen sokat. - Úgy tűnik, a srácok mindig többet esznek. Bár hozzátenném, hogy én a legtöbbel felveszem a versenyt. - És ő nagyobb és magasabb a legtöbbjüknél. - Igaz - tűnődött el. - De elértem azt a pontot, amikor rávettem, hogy kezdje el megcsinálni magának. Azt mondtam neki, ha megeszi az összes ételemet, akkor az a legjobb, ha tudja, hogy mennyi munkába került ez. Nevetnem kellett. - Nem tudom elképzelni Dimitrijt kenyérsütés közben. És mégis, ahogy a szavak elhagyták a számat, újragondoltam. A rögtön az első gondolat Dimitrijjel kapcsolatban mindig élénk és éles, az ő szexi harcos-isten személyisége volt az, ami először eszembe jutott. De ott volt még Dimitrij kedvessége és előzékenysége, keverve a halálosságával, amitől olyan csodálatos lett. Ugyan az a kéz, mely olyan nagy hozzáértéssel a karót forgatta, figyelmesen söpörte ki a hajamat az arcomból. A szemek, melyek oly ravaszul szúrtak ki bármilyen veszélyt a környéken, csodálattal és hódolattal tekintettek rám, mintha én lennék a leggyönyörűbb és legelképesztőbb nő a világon. Felsóhajtottam, a mellkasomban lévő pusztító keserédes fájdalom már ismerőssé vált. Milyen egy ostoba dolog egy szelet kenyér fölött ezeken rágódni. De így van ez. Mindig érzelgős leszek, ha Dimitrijre gondolok. Olena szemei rám szegeződtek, kedvesen és jószívűen. - Tudom én - mondta, kitalálva a gondolataimat. - Pontosan tudom, hogy érzel. - Könnyebb lesz valaha is? - kérdeztem. Sydneyvel ellentétben, Olenának volt válasza. - Igen. De soha nem leszel már ugyan olyan.

80

Nem tudtam, hogy a szavaitól most meg kéne nyugodnom, vagy nem. Miután befejeztem az evést, adott nekem egy rövid bevásárló listát, és én elindultam a városba, boldogan, hogy kimozdulhattam. A tehetetlenség nm nekem való. Amíg a boltban voltam, meglepődve futottam össze Markkal. Az volt a benyomásom, hogy ő és Oksana nem gyakran jönnek be a városba. Nem kellett volna az alapján ítélnem, hogy megtermelik a saját ételüket, és kint élnek a földeken. Melegen rám mosolygott. Csodálkozom, hogy még mindig itt látlak. - Ja - és feltartottam a kosaramat. - Csak vásárolgatok Olenának. - Örülök, hogy még itt vagy - mondta. - Sokkal… békésebbnek tűnsz. - A gyűrűje segít, azt hiszem. Legalább is a békével. De a döntéseimben nem segít. Elkomorodott, és a tejet, amit eddig tartott, egyik kezéből a másikba tette. - Milyen döntés? - Mit csináljak most. Hova menjek. - Miért nem maradsz itt? Ez kísértetiesen ugyan az a beszélgetés volt, mint amit Viktoriával folytattam. És a válaszom is ugyan az volt. - Nem tudom, mit csinálnék, ha itt maradnék. - Szerezz munkát. Élj a Belikovokkal. Ők szeretnek téged, ezt te is tudod. Nagyon jól beleillesz a családjukba. Az a meleg, szerető érzés visszatért, és újra megpróbáltam elképzelni magam, ahogy letelepedem náluk, és egy boltban kezdek dolgozni. - Nem is tudom - mondtam. Olyan vagyok, mint egy lejárt lemez. - Én csak nem tudom, hogy ez jó lenne-e nekem. - Jobb, mint a másik lehetőség - figyelmeztetett. - Jobb, mint elfutni igazi cél nélkül, és belevetni magad a veszélybe. Ez egyáltalán nem is egy választás. És mégis, ez volt a fő oka, amiért Szibériába jöttem. Egy belső hang összeszidott engem. Dimitrij, Rose. Elfelejtetted Dimitrijt? Elfelejtetted, hogy azért jöttél ide, hogy felszabadítsd őt, ahogy ő maga is akarta? Vagy tényleg ezt akarta volna? Talán inkább azt akarta volna, hogy biztonságban maradjak. Nem tudom, és Mason segítsége nélkül az alternatíváim egyre kuszábbak lesznek. Az, hogy Masonre gondoltam, hirtelen emlékeztetett valamire, amit teljesen elfelejtettem. - Amikor beszéltünk… nos, akkor arról beszéltünk, mire képes Lissa és Oksana. De mi van önnel? Mark összeszűkült szemmel nézett rá. - Hogy érted? - Volt már valaha… volt már valaha, hogy belefutott egy, hmm, szellembe? Jó pár pillanat eltelt, aztán kifújta a levegőt. - Reméltem, hogy ez nem történik meg veled. Megdöbbentem azon, hogy mekkora megkönnyebbülést éreztem, hogy tudom, nem én vagyok az egyetlen a szellemes élményekkel. Még akkor is, ha most már tudom, hogy meghalni, és a holtak földjén járni célponttá tesz a lelkek számára, de attól még ez a legijesztőbb dolog az árnyék-csókoltságban. - Megtörtént ez úgyis, hogy nem akarta? - kérdeztem. - Először. De aztán meg tanultam irányítani. - Én is. Hirtelen visszaemlékeztem a csűrre. - Vagyis ez nem teljesen igaz. Lehalkítva a hangomat, gyorsan felvázoltam neki, mi történt a Sydneyvel való utazásom során. Még senkinek nem beszéltem erről. - Soha ne tedd ezt meg újra - mondta szárazon. - De nem is akartam! Csak úgy megtörtént. - Pánikoltál. Segítségre volt szükséged, és egy részed hívta a körülötted lévő lelkeket. Ne csináld ezt. Ez nem helyes, és könnyű elveszteni az irányítást. - Még csak azt sem tudom, hogyan csináltam. - Ahogy mondtam, elvesztetted az irányítást. Soha ne hagyd, hogy a pánik elnyomjon minden mást benned.

81

Egy idősebb nő haladt el mellettünk, sállal a fején, és egy kosár zöldséggel a karján. Vártam, amíg elmegy, mielött megkérdeztem volna Markot. - Miért harcoltak értem? - Mert a halottak gyűlölik a strigákat. A strigák természetellenesek, nem is élők, se nem holtak – csak valami köztes állapotban léteznek. Épp, ahogy mi érezzük a gonoszt, úgy a szellemek is. - Úgy tűnik, mintha jó fegyverek lennének. Az arc, ami alapjáraton könnyed és nyitott, most elkomorodott. - Ez veszélyes. Az olyan emberek, mint te meg én, már amúgy is a sötétség és az őrület szélén járunk. Az, hogy nyíltan előhívjuk a halottakat, csak még közelebb visz ahhoz, hogy átessünk ezen a határon, és elveszítsük az eszünket. Az órájára nézett, és felsóhajtott. - Nézd, most mennem kell, de komolyan mondom, Rose. Maradj itt. Tartsd magad távol a bajtól. Harcolj a strigákkal, ha érted jönnek, de ne kutatsd őket vakon. És főként, hagyd békén a szellemeket. Egy csomó tanácsot kaptam a kis boltban, egy csomó tanácsot, amit nem hiszem, hogy meg fogok fogadni. De megköszöntem neki, és üdvözletemet küldtem Oksanának, mielőtt fizettem és elindultam volna. Olena környéke felé tartottam, mikor befordultam egy sarkon, és majdnem Abe-be ütköztem. A szokásos feltűnő ruháiba volt öltözve, és a drága kabátját viselte egy sárga-arany sállal, ami illet az arany ékszereihez. A testőrei a közelben voltak, és ő csak úgy mellékesen nekidőlt az épület tégla falának. - Szóval ezért jöttél Oroszországba. Hogy a piacra járjál, mint valami paraszt. - Nem - mondtam. - Természetesen nem. - Akkor csak városnézés?” - Nem. Én csak segítőkész vagyok. Állj le azzal, hogy megpróbálsz információkat kiszedni belőlem. Nem vagy olyan okos, mint amilyennek képzeled magad. - Ez nem igaz - mondta. - Nézd. Már mondtam neked. Azért jöttem ide, hogy elmondjam a Belikovoknak a hírt. Szóval menj vissza, és mond meg annak, akárkinek is dolgozol, hogy ennyi az egész. - És én már megmondtam neked ezelőtt is, hogy ne hazudj nekem - mondta. Újra láttam a humornak és a veszélynek a furcsa keverékét. - Elképzelésed sincs arról, milyen türelmes is voltam veled. Akárki másból kiszedtem volna az információt azon az első estén. - Milyen szerencsés vagyok - vágtam vissza. - És most mi lesz? Berángatsz egy sikátorba, és addig versz, amíg el nem mondom, miért vagyok itt? Tudod, én már elvesztettem az érdeklődésemet az egész ilyesztő-maffiózó-főnök rutin iránt. - Én meg elvesztettem a türelmemet veled szemben - mondta. A humor eltűnt, és ahogy fölém magasodott, nem tehettem mást, nyugtalanul vettem tudomásul, hogy edzettebb, mint a legtöbb mora. A legtöbb mora kerüli a harcot, de nem lepődnék meg azon, ha Abe annyi emberrel bánt volna el, mint a testőrei. - És őszintén? Nem érdekel többé, hogy miért vagy itt. Csak el kell menned. Most. - Ne fenyegess engem, öreg haver. Akkor megyek el, amikor baromira kedvem tartja. Vicces, épp most hitettem el Markkal, hogy nem tudom, megyek-e vagy maradok Baiaban, de amikor Abe kényszerít, akkor megvetem a lábamat. - Nem tudom, mitől akarsz távol tartani, de nem félek tőled - de ez sem volt teljesen igaz. - Pedig kellene - válaszolta kellemesen. - Én lehetek nagyon jó barát, vagy nagyon rossz ellenség is. Megtehetem, hogy megérje neked, hogy elmenj. Köthetünk egyezséget. Volt egy majdnem izgatott csillogás a szemében, miközben beszélt. Visszaemlékeztem arra, hogy úgy jellemezte őt Sydney, mint aki szeret másokat manipulálni, és az az érzésem támadt, hogy ezért élt – tárgyalni, és egyezségeket kötni, hogy megkapja, amit akar. - Nem - mondtam. Akkor megyek, ha készen állok rá. És nincs semmi, amit te, vagy az, akinek dolgozol, tehet ellene.

82

Remélve, hogy bátornak tűnök, elfordultam. Kinyúlt, és elkapta a vállamat, hátrarántva engem úgy, hogy majdnem elejtettem a csomagomat. Hirtelen támadva ugrottam elő, de az őrei egy pillanat alatt ott voltak. Tudtam, hogy nem jutnék messzire. - Lejárt itt az időd - sziszegte Abe. - Baiaban. Oroszországban. Menj vissza az Államokba. Megadom neked, amire szükséged van – pénzt, első osztályú jegyeket, akármit. Elléptem a kartávolságából, és lassan elhátráltam. - Nincs szükségem a segítségedre vagy a pénzedre – csak Isten tudja, honnan van. Egy csapat ember fordult be a szemközti utcasarkon, nevetve és beszélgetve, és még hátrább léptem, mivel reméltem, Abe nem fog jelenetet rendezni tanuk előtt. Ettől bátrabbnak éreztem magam, ami butaság volt a részemről. - És már megmondtam neked: Akkor megyek vissza, amikor baromira kedvem tartja. Abe szemeit a gyalogosokra emelte, és ő is visszahúzódott a testőreivel. A fagyos mosoly még az arcán volt. - És én is megmondtam neked. Lehetek nagyon jó barát, vagy nagyon rossz ellenség is. Hagyd el Baiát, mielőtt megtudod, melyik vagyok. Megfordult, és nagy megkönnyebbülésemre távozott. Nem akartam, hogy lássa, mennyi félelem ült ki az arcomra a szavai miatt. Este korán ágyba bújtam, és hirtelen antiszociálisnak éreztem magam. Egy ideig ott feküdtem, és egy újabb olyan magazint lapozgattam, amit nem tudtam elolvasni, és elképedve tapasztaltam, hogy egyre jobban és jobban fáradok. Azt hiszem, hogy a Markkal és Abe-bel való találkozás kifárasztott. Mark szavai arról, hogy maradjak itt, túl közel estek a Viktoriával folytatott korábbi beszélgetésemhez. Abe alig leplezett fenyegetései felébresztették a védelmemet, és az ellen fordítottak, akivel együtt dolgozik, hogy rávegyenek, hagyjam el Oroszországot. Egy bizonyos ponton elgondolkodtam, hogy tényleg elvesztette-e a türelmét, és abbahagyja-e az üzletelgetést velem? Álomba merültem, és egy Adrian-álom ismerős érzete vett körül. Rég volt már, mikor ez utoljára megtörtént, és már azt hittem, hallgatott rám, mikor korábban azt mondtam neki, maradjon távol. Természetesen, mindig ezt mondtam neki. Ez volt a leghosszabb idő, amit a látogatásai nélkül töltöttem el, és akármennyire is gyűlölöm beismerni, hiányzott nekem. Ez alkalommal a környezet, amit választott, az Akadémia birtokának egyik része volt, egy tavacska melletti fás rész. Minden zöld volt, és virágzott, és napfény sütött le ránk. Gyanítottam, hogy Adrian kreálmánya nem egyezik azzal, amilyen idő most Montanában tényleg van, de ő irányít. Bármit megtehet, amit csak akar. - Kicsi dampyr - mondta mosolyogva. - Rég nem láttalak. - Azt hittem, végeztél velem - mondtam leülve egy hatalmas sima kőre. - Sosem végzek veled - mondta zsebre tett kézzel, felém sétálva. - Habár… az igazat megvallva, ez alkalommal távol akartam maradni. De, nos, biztos akartam lenni benne, hogy még mindig életben vagy. - Élek, és jól vagyok. Lemosolygott rám. A nap megcsillant a barna haján, arany-gesztenyecsillogást adva neki. Jó, Egyébként is nagyon jól nézel ki. Az aurád sokkal jobban néz ki, mint amilyennek valaha is láttam. A szemei lejjebb csúsztak az arcomról a combomon heverő kezemre. Homlokráncolva letérdelt, és felemelte a jobb kezemet. - Ez meg mi? Oksana gyűrűje volt. A gyűrű dísztelensége ellenére a fém fényesen csillogott a napon. Az álmok olyan furcsák. Habár Adrian és én nem vagyunk igazán együtt, a gyűrű követet az álomba, és eléggé megtartotta az erejét, hogy Adrian érzékelhesse. - Egy bűbáj. Ez lélekkel van megtöltve. Csak úgy, mint én, ez egy olyan dolog, amire láthatóan ő se számított. Egyre buzgóbb kifejezés ült ki az arcára. - És ez gyógyít, igaz? Ez az, ami távol tartja az aurádtól a sötétség egy részét.

83

- Egy részét - mondtam, és kényelmetlenül éreztem magam attól, ahogy bámulja. Levettem, és a zsebembe csúsztattam. - Ez csak időleges. Találkoztam egy másik lélekhasználóval és árnyék-csókolta dampyrral. Még több meglepetés ült ki az arcára. - Mi? Hol? A számba haraptam, és megráztam a fejem. - Francba, Rose! Ez nagy dolog. Tudod, hogy Lissa és én más lélekhasználókat keresünk. Mondd el, hol vannak. - Nem. Talán később. Nem akarom, hogy ti srácok, utánam jöjjetek. Bár ahogy tudtam, már jöttek is, Abe-et használva ügynökükként. A zöld szemei mérgesen villantak. - Nézd, tégy úgy egy pillanatig, mintha a világ nem körülötted forogna, oké? Itt most Lissáról és rólam van szó, hogy megértsük ezt a bennünk lévő őrült varázslatot. Ha ismersz embereket, akik tudnak nekünk segíteni, akkor tudnunk kell róla. - Talán később - ismételtem hidegen. - Hamarosan tovább állok, és akkor el fogom mondani neked. - Miért vagy te mindig ilyen nehézkes? - Mert te így szeretsz engem. - Ebben a pillanatban? Nem igazán. Ez egy olyan viccelődős beszólás volt, amilyet Adrian mindig szokott mondani, de most valami zavart benne. Valamilyen okból az az apró, kicsi érzésem támadt, hogy hirtelen már nem vagyok annyira kedves a számára, mint ahogy megszoktam. - Csak próbálj türelmes lenni - mondtam neki. - Biztos vagyok benne, hogy nektek srácok, más dolgotok is van. És Lissa is elég elfoglaltnak tűnik Averyvel. A szavak kicsúsztak a számon, mielőtt megállíthattam volna őket, és a keserűség és az írigység, amit éreztem, miközben néztem őket az egyik éjszaka, megtöltötte a hangomat. Adrian megemelte a szemöldökét. - Hölgyeim és uraim, beismerte. Kémkedtél Lissa után tudtam. Félrenéztem. - Csak én is tudni akartam, hogy életben van-e még. Nem mintha akárhová mehetnék a világba anélkül, hogy tudnám. - Jól van. Él és virul, pont, mint te. Öö… nagyjából jól - Adrian elkomorodott. - Néha van egy furcsa megérzésem vele kapcsolatban. Nem úgy tűnik, mintha teljesen jól lenne, és az aurája is vibrál egy kicsit. Sosem tart sokáig, de attól még aggódom” Valami Adrian hangjában ellágyult. - Avery is aggódik érte, szóval Lissa jó kezekben van. Avery tényleg elképesztő. Egy szúrós pillantást vetettem rá. - Elképesztő? Kedveled őt, vagy mi van? Nem felejtettem el Avery megjegyzését arról, hogy nyitva hagyja neki az ajtót. - Persze, hogy kedvelem őt. Nagyszerű ember. - Nem, úgy értem tetszik-e. Nem kedveled-e. - Oh értem - mondta szemeit forgatva. - Mi az általános iskolás definícióját használjuk a kedvelni szónak. - Nem válaszolsz a kérdésre. - Nos, ahogy már mondtam, ő egy nagyszerű ember. Okos. Bulizós. Gyönyörű. Valami abban, ahogy a gyönyörűt mondta, elhallgattatott engem. Ismét elfordítottam a tekintetem, és a nyakamban lógó kék nazarral kezdtem el játszani, miközben megpróbáltam kielemezni az érzéseimet. Adrian jött rá először a dologra. - Féltékeny vagy, kicsi dampyr?” Újra ránéztem. - Nem. Ha féltékeny lennék rád, akkor már réges-rég megőrültem volna, figyelembe véve az összes lányt, akikkel hetyegni szoktál. - Avery nem olyan lány, mint akivel csak úgy hetyegni tudsz. Újra, hallottam a szeretetet a hangjában, az álmodozást. Nem kéne, hogy zavarjon engem. Örülnöm kéne, hogy egy másik lány iránt érdeklődik. De amúgy is, én voltam az, aki

84

győzködte őt, hogy hagyjon békén egy jó ideig. A kikötései egyike volt, hogy pénzt adjon nekem erre az utazásra, az, hogy megígértem neki, hogy kap egy igazi esélyt egy randira, amikor – és ha – visszatérek Montanába. Ha összejön Averyvel, akkor egyel kevesebb gondot jelent számomra. És őszintén, ha ez akár melyik más lány lenne Averyn kívül, akkor valószínűleg nem bánnám. De valahogy, az ötlet, hogy elbűvöli őt, az már túl sok volt. Nem elég rossz az nekem, hogy elvesztem Lissát miatta? Hogy lehetséges, hogy egy lány ilyen könnyedén átveheti a helyem? Ellopta a legjobb barátnőmet, és most a pasit, aki fel-le esküdözött, hogy én vagyok az egyetlen, akit csak akar, és most komolyan lecserél engem. Képmutató vagy, mondta egy szigorú hang a fejemben. Miért éreznéd magad rosszul azért, mert valaki más belépett az életükbe? Te elhagytad őket. Lissát és Adriant is. Minden joguk megvan hozzá, hogy továbblépjenek. Mérgesen felálltam. - Nézd, én végeztem a beszélgetéssel mára. Kiengednél ebből az álomból? Nem mondom meg neked, hol vagyok. És nem szándékozom azt hallgatni, hogy milyen csodálatos Avery, és hogy mennyivel jobb nálam. - Avery sosem viselkedne úgy, mint egy kis kölyök - mondta. - Ő nem venné sértésnek, hogy ha valaki eléggé törődik vele, hogy megnézze, hogy van. Nem tagadná meg tőlem az esélyt, hogy többet megtudjak a varázslatomról, mert az a mániája, hogy valaki romba akarja dönteni az őrült kísérletét, hogy túljusson a halott fiúja halálán. - Ne beszélj nekem gyerekességről - üvöltöttem vissza. –Ugyan olyan önző és egoista vagy, mint mindig. Mindig csak rólad van szó - még ebben az álomban is. Az akaratom ellenére tartasz itt, ha akarom, ha nem, mert ez szórakoztat téged. - Rendben - mondta hűvös hangon. - Befejezem. És befejezek mindent, ami köztünk van. Nem fogok visszajönni. - Jó. Remélem, ez alkalommal így is gondolod. Zöld szemei voltak az utolsók, amit láttam, mielőtt felébredtem volna a saját ágyamban. Zihálva ültem fel. Úgy éreztem, a szívem összetört, és majdnem azt hittem, sírni is fogok. Adriannak igaza volt. – Gyerekes voltam. Őt ostoroztam, amikor meg sem érdemelte. És most… már nem segíthetek ezen. Hiányzik Lissa. És valahogy még Adrian is hiányzik. És most valaki más veszi át a helyemet, valaki, aki nem sétálna csak úgy el, ahogy én tettem. Nem fog visszajönni. És most először, úgy éreztem, tényleg nem fog.

85

Tizenharmadik fejezet (fordította: Kiscsillag) A következő nap húsvét volt. Mindenki felkészült többé-kevésbé arra, hogy elmenjen a templomba. Az egész ház finoman illatozott, tele volt Olena sütésének nyomával. A gyomrom korgott, és azon töprengtem, tudok-e várni délutánig, amikor a hatalmas vacsora lesz, amit előkészített. Bár nem voltam mindig biztos Istenben, azért sokat mentem templomba életemben. Főleg, mert ez udvariasság volt másokkal szemben, és egy módja a társadalmi életnek. Dimitrij mindig ment, mert ott találta meg a békét, és azon tűnődtem, ha ma elmegyek, lehet, kapok némi betekintést abba, hogy mit kellene tennem. Egy kicsit rongyosnak éreztem magam, ahogy kísértem a többieket. Kiöltöztek, de nekem nem volt semmim a farmeremen és egy alkalmi blúzon kívül. Viktoria észrevette a rémületemet, és adott kölcsön nekem egy csipkés fehér blúzt, ami kicsit szűk volt, de még jól nézett ki. Mikor letelepedtem a családdal egy padba, körülnéztem tűnődve, hogy vajon hogyan találhatott vigaszt az akadémia kis kápolnájában, amikor ezen a helyen nőtt fel. Hatalmas volt. Négy kápolnát tudtam kivenni. A mennyezet magasabb és bonyolultabb volt, és az arany díszítések és ikonok úgy tűnt, befedik az egész felületet. Elsöprő volt, káprázatos a szememnek. Nehéz, édes tömjén illat lógott a levegőben, olyannyira, hogy valóban látható volt a füst. Mindenféle népség volt itt, emberek és dampyrok egyaránt, és meglepődve láttam, hogy néhány mora is. Látszólag a város mora lakói elég vallásosak voltak ahhoz, hogy eljöjjenek a templomba, annak ellenére, hogy lehet, hogy elítélendő tevékenységekbe bonyolódnak. És a pletykáló morák… - Abe nincs itt - mondtam Viktoriának, miközben körbepillantottam. A balomon ült, Olena pedig tőlem jobbra. Nem feltételeztem, hogy vallásos típus, de úgy hittem, követni fog engem itt is. Reméltem, hogy a hiánya azt jelzi, elhagyta Baiát. Még mindig idegesített az utolsó találkozásunk. - Vajon elhagyta a várost? - Azt hiszem muzulmán - magyarázta Viktoria. - De mikor utoljára hallottam, még itt volt. Karolina látta őt ma reggel. Rohadt Zmey. Nem hagyta el a várost. Mit is mondott? Egy jó barát, vagy egy rossz ellenség. Mikor nem mondtam semmit, Viktoria megérintett. - Még soha nem történt semmi rossz, amikor ott volt. Nagyon gyakran vannak találkozói, de utána eltűnik. Úgy is gondoltam, amikor azt mondtam, nem hinném, hogy bántana téged, de most már kezdek aggódni. Valamilyen bajban vagy? Kiváló kérdés. - Nem tudom. Úgy tűnt, eléggé érdeklem, ennyi az egész. Csak nem tudok rájönni, miért. A homlokát ráncolta. - Nem hagyjuk, hogy bármi történjen veled - mondta dühösen. Mosolyogtam mind az aggodalmán, mind pedig azon, hogy mennyire hasonlított Dimitrijre abban a pillanatban. - Köszönöm. Van néhány ember, aki keres engem otthonról, és azt hiszem, hogy Abe most… ellenőriz engem. Ez egy jó megfigyelési mód volt arra az esetre, hogy valaki visszarángathasson az USA-ba a tiltakozásom ellenére, vagy hogy eltüntethessen engem. Viktoria észrevette, hogy finomítottam az igazságon. - Hát, mint mondtam, nem engedem, hogy bántson téged. A mise elkezdődött, ami megszakította a beszélgetésünket. Ami szép volt, ahogy a pap kántált, ezt általában kevesebbet értettem, mint az istentiszteletnél. Minden oroszul volt, mint a temetésen, és ma senki nem vesződött azzal, hogy fordítson nekem. Miközben befogadtam a

86

környezetem szépségét, az elmém vándorolni kezdett. Balra volt az oltár, egy aranyhajú angyal nézett rám egy négy láb magas ikonról. Egy váratlan emlék villant fel. Dimitrij egyszer megengedte nekem, hogy elkísérjem egy gyors hétvégi kirándulásra Idahoba, hogy találkozzunk más testőrökkel. Idaho nem olyan hely volt, amiért rajongtam, de szívesen töltöttem vele az időt, és meggyőzte az iskolai vezetőséget arról, hogy ez egy jó tapasztalat lesz a tanulmányaimban. Ez röviddel azután volt, hogy Mason meghalt, és a tragédia utáni megrázkódtatás miatt, azt hiszem, bármit megengedtek volna nekem, hogy őszinte legyek. Sajnos, nem igazán volt kellemes vagy romantikus a kirándulás. Dimitrijnek dolga volt, és gyorsan kellett megcsinálnia. Úgyhogy olyan gyorsan tettük, ahogy csak tudtuk, megállás csak akkor, amikor feltétlenül szükséges volt. Tekintve, hogy az utolsó utunk során egy mora mészárszékbe botlottunk, ez eseménytelen volt, de így volt talán a legjobb. Szokásához híven nem engedte meg, hogy vezessek, annak ellenére, hogy tudta, én fele ennyi idő alatt letudtam volna. Vagy talán pont ezért nem engedte. Egyszer megálltunk tankolni, és némi ételt szerezni a benzinkút boltjából. Fent voltunk a hegyekben, valahol egy kis városban, ami vetekedett a távoli St. Vlagyimirral. Derűs napokon lehetett látni a hegyeket az iskolából. De ez teljesen más élmény volt. Itt körülvettek minket, olyan közelinek tűntek, mintha csak átugorhatnál, hogy földet érj ott. Dimitrij megállt az autóval. Szendviccsel a kezemben a benzinkút hátához mentem, hogy jobban lássam. Bármilyen civilizáció volt is, a benzinkút mögött eltűnt, mintha kitörölték volna. Előttem végtelen havas fenyők nyúltak, és minden csendes és nyugodt volt, az autópálya csak távoli hang volt a hátam mögött. A szívem fájt amiatt, ami történt Masonnal, és még mindig voltak rémálmaim a strigákkal, akik fogva tartottak. De a fájdalom messze tűnt, ez a békés környezet megnyugtatott egy pillanatra. Néztem az érintetlen, egy láb magas havat, és egy őrült gondolat fogalmazódott meg bennem. Hagytam magam a földre esni. A vastag hó átölelt, és megpihentem egy pillanatra, kényelmesen éreztem magam fekve. Ekkor elkezdem mozgatni a lábam és a kezem oda-vissza, új üregeket létrehozva a hóban. Mikor befejeztem, nem álltam fel azonnal. Egyszerűen tovább heverésztem és néztem a kék eget. - Mit… - kérdezte Dimitrij - … mit csinálsz? Attól eltekintve, hogy lehűtöd a szendvicsed? Az árnyéka rám borult, ahogy nézett rám a magasból. Annak ellenére, hogy hideg volt, a nap előbújt, és sugarai hátulról világították meg a haját. Mintha egy angyal volna, gondoltam. - Hóangyalt csinálok - feleltem. - Nem tudod, mi az? - De, tudom. De miért? Meg fogsz fagyni. Volt rajtam egy vastag téli kabát, sapka, kesztyű, és a többi szükséges hideg elleni kiegészítő. Igaza volt a szendviccsel kapcsolatban. - Valójában még annyira nem fázok. Csak az arcom egy kicsit, azt hiszem. Megrázta a fejét és rám mosolygott. - Majd fázni fogsz, amikor az autóban elkezd megolvadni rajtad a hó. - Úgy látom, jobban aggódsz az autó miatt, mint miattam. Nevetett. - Jobban aggódok amiatt, hogy hypothermiás állapotba kerülsz. - Ennyitől? Dehogy, ez semmiség. Megveregettem a földet mellettem. - Gyerünk. Csinálj te is egyet, és mehetünk. Továbbra is engem nézett. - Szóval, én is fagyjak meg? - Szóval, szórakozz te is. Itt hagyhatod a jeled Idahoban. Azon kívül, ennek nem kellene zavarnia téged, nem? Nincs valami szuper hideg elleni ellenállásod Szibériából? Nagyot sóhajtott, és még mindig mosolygott. Ez elég volt, hogy még ebben az időjárásban is felmelegítsen engem. - Tessék, megint csak meg vagy győződve róla, hogy Szibéria olyan, mint Antarktisz. Én a déli részéről származom. Majdnem ugyanolyan az idő, mint itt. - Te kifogásokat keresel - mondtam neki. - Ha nem akarsz visszarángatni az autóhoz, muszáj lesz egy angyalt csinálnod.

87

Dimitrij tanulmányozott egy pár nehéz pillanatig, és azt gondoltam, talán visszarángat. A tekintete nyílt volt, és arckifejezése megtelt szeretettel, amitől a szívem megdobbant. Aztán minden figyelmeztetés nélkül mellém huppant a hóba, és csendesen feküdt. - Oké - mondtam neki, amikor semmit sem kezdett el csinálni. - Most mozgatnod kell a karjaidat és a lábaidat. - Tudom, hogy kell hóangyalt csinálni. - Akkor csináld! Ellenkező esetben úgy néz ki, mint a rendőrségi krétakörvonal a bűnügyi helyszíneken. Megint nevetett, és ez a hang gazdag és meleg volt a szélben. Végül egy kevés hízelgés után a részemről elkezdte mozgatni a kezeit és a lábait, és elkészítette a saját angyalát. Mikor befejezte, azt vártam, hogy felugrik, és megyünk is vissza az úton, de nem tette, hanem ő is ottmaradt, és nézte az eget és a hegyeket. - Szép, mi? - kérdeztem. A lélegzetem fagyos felhőt hagyott a levegőben. - Azt hiszem, bizonyos szempontból nem különbözik nagyon a sípályától a kilátás… de nem tudom. Ma egészen máshogy érzem magam. - Az élet olyan, mint ez - mondta. - Ahogy növekszik és változik, néha a megtapasztalt dolgok új értelmet nyernek. Így történik életed végéig. Majdnem elkezdtem ugratni a hajlama miatt, hogy mindig előadja, ezeket az életleckéket, de eszembe jutott, hogy igaza volt. Mikor elkezdtem beleesni Dimitrijbe, az érzéseim tartósak voltak. Sosem éreztem még így azelőtt. Nem tudtam elképzelni, hogy lehetséges még ennél is jobban szeretnem őt. De most, hogy láttam a dolgokat Masonnel és a strigákkal, a dolgok megváltoztak. Még intenzívebben szerettem Dimitrijt. Más módon szerettem, sokkal mélyebb érzelmekkel. Látva, milyen törékeny az élet, jobban értékeltem őt. Ez tette egyértelművé számomra, mennyire sokat jelentett nekem, és milyen szomorú lennék, ha valaha is elveszíteném. - Szerinted jó lenne egy kis faház ott fent? - kérdeztem egy közeli csúcsra mutatva. - Kint az erdőben, ahol senki sem talál rád. - Azt hiszem, jó lenne. Bár lehet, hogy unatkoznék. Megpróbáltam elképzelni, hogy beragadok vele a vadonba. Kis szoba, kandalló, ágy… hát nem gondoltam, hogy unalmas lenne. - Nem lenne olyan rossz, ha lenne kábel. Meg internet. És a test melege… - Ó, Rose. Nem nevetett, de tudtam, hogy megint elmosolyodik. - Nem hiszem, hogy te valaha is boldog lennél valami csendes helyen. Mindig kell valamit csinálnod. - Azt akarod mondani, hogy rövid ideig tart a figyelmem? - Egyáltalán nem. Azt mondom, hogy tűz lobog benned, ami mindent meghatároz, amit teszel, szükséged van arra, hogy jobbá tedd a világot, amit szeretsz. Kiállsz emellett. Ez a veled kapcsolatos csodálatos dolgok közül egy. - Csak egy, mi? Könnyedén beszéltem, pedig izgatott voltam. A csodálatos jellemvonások, amiről beszélt, büszkeséggel töltötték el, ami számomra többet jelentett, mint bármi más akkor. - Egy a sok közül - mondta. Felült, és lenézett rám. - Szóval egy békés faház neked. Nem, amíg öreg nő nem leszel. - Negyven? Elkeseredésében megrázta a fejét, és felállt, miközben nem méltatta válaszra a viccemet. Még mindig úgy nézett rám, és ugyanolyan szeretetet hallottam a hangjában. Volt benne csodálat is, és úgy éreztem, sosem leszek boldogtalan, amíg Dimitrij azt gondolja, hogy csodálatos és gyönyörű vagyok. Odahajolt felém a kezét nyújtva. - Ideje mennünk. Elfogadtam a kezét, segített felállni. Mikor álltunk, egy szívdobbanásnyival több ideig fogtuk egymás kezét, mint kellene. Elengedtük, és visszatérünk a munkához.

88

Két tökéletes hóangyal, az egyik jóval nagyobb, mint a másik. Óvatosan lépkedve a körvonalon kívül lehajoltam, és vízszintes vonalat húztam mindkét fej fölé. - Mi ez? - kérdezte, amikor újra mellette álltam. - Glória - mondtam vigyorogva. - A mennyei lényeknek, mint mi. - Lehet, majd egyszer. Néztük még néhány pillanatig az angyalainkat, ahogy ott feküdtek egymás mellett egy nyugodt, tökéletes pillanatban. Szerettem volna, ha igaz, amit mondtam, hogy ott hagytuk a jelünket a hegyekben. De tudtam, hogy a következő hóesés fehérje elfedi az angyalokat, és nem marad más, csak az emlék. Dimitrij finoman megérintette a karomat, és szó nélkül megfordult és elindult vissza a kocsihoz. Az emlékhez képest, ahogyan rám nézett a hegyekben, az angyal, aki visszanézett rám a templomban, sápadtnak és unalmasnak tűnt. Nem sértésként gondoltam. A gyülekezet a kenyér és a bor után visszatért a helyére. Ülve maradtam, és párat megértettem a pap szavaiból. Élet. Halál. Megsemmisülés. Örökkévalóság. Eleget tudtam ahhoz, hogy összerakjam a jelentését. Nagy pénzben fogadtam volna, hogy a feltámadás is közötte volt. Sóhajtottam, azt kívánva, bárcsak igaz lenne, hogy könnyű leküzdeni a halált és visszahozni azokat, akiket szerettünk. A mise véget ért, elhagytam a templomot a Belikovokkal melankóliát érezve. Ahogy az emberek tolongtak a bejáratnál, láttam, hogy néhányan tojást cserélnek. Viktoria elmagyarázta, hogy ez hagyomány errefelé. Néhány ember, akit nem ismertem, adott nekem néhány tojást, és rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam adni semmit cserébe. Azon töprengtem, hogy megegyem-e őket. Különféle minták díszítették. Voltak simán színesek, és voltak részletesen kidolgozottak. Mindenki beszédesnek tűnt a mise után, mindannyian odakint álltunk. A családok és a barátok ölelgették egymást, és beszélgettek. Viktoriához közel álltam, mosolyogtam, és próbáltam követni a beszélgetést, ami gyakran változott az angol és az orosz között. - Viktoria! Megfordultunk, és láttuk, hogy Nikolaj ballag felénk. Küldött felénk – bár én úgy gondoltam inkább Viktoriának – egy ragyogó mosolyt. Szépen kiöltözött az ünnepre, és bámulatosan nézett ki a komoly ingben és sötétzöld nyakkendőben. Néztem Viktoriát, miközben azon töprengtem, vajon milyen hatással van rá a fiú. Semmilyennel. A mosolya udvarias volt, valóban boldog, de láttam, hogy semmi romantikus nincs benne. Újra a titokzatos ’baráton’ töprengtem. Volt vele egy pár srác, akikkel már találkoztam. Ők is üdvözöltek. Mint a Belikovok, úgy tűnt, ők is állandó társaság errefelé. - Még mindig úgy áll, hogy jössz Marina bulijába? - kérdezte Nikolaj. Majdnem elfelejtettem. Ez volt az a buli, ahova meghívott minket az első alkalomkor, amikor találkoztunk. Viktoria akkor elfogadta a meghívást, de nagy meglepetésemre most rázta a fejét. - Nem tudunk menni. Családi programunk van. Ez számomra is új hír volt. Lehetséges volt, hogy van valami, amiről még nem tudtam, de kételkedtem ebben. Úgy éreztem, hazudik, de nem szóltam semmit. Mégis, nehéz volt Nikolajra néznem. - Tényleg? Hiányolni fogunk. Vállat vont. - Majd találkozunk az iskolában. Nikolaj nem tűnt nyugodtnak. - Igen, de… A szemeit hirtelen felemelte Viktoria arcáról, és figyelt valakit a hátunk mögött. A homlokát ráncolta. Viktoria és én hátranéztünk, és úgy éreztem, osztozom a hangulatában.

89

Három srác sétált a csoportunk felé. Dampyrok voltak. Nem vettem észre semmi szokatlant – a vigyorukon kívül – de a templomban összegyűlt többi dampyr és mora arckifejezése hasonló volt a társaiméhoz. Zavarodottság. Aggodalom. Kényelmetlenség. A három srác megállt előttünk egy ívet alkotva. - Gondoltam, hogy itt vagy, Kolja - mondta az egyik. Tökéletesen beszélt angolul, és egy pillanat alatt észrevettem, hogy Nikolajhoz beszél. Soha nem értettem az orosz beceneveket. - Nem tudtam, hogy visszajöttél - mondta Nikolaj mereven. Tanulmányoztam mindkettőt, és észrevettem a hasonlóságot. Ugyanaz a bronz hajuk volt, és sovány testfelépítésük. Testvérek, látszólag. Nikolaj bátyjának tekintete rám vetődött. Felderült. - És bizonyára te vagy az amerikai lány, aki nem viseli az ígéret jelét. Nem lepett meg, hogy tudja, ki vagyok. A megemlékezés után a legtöbb helyi dampyr regéket mesélt az amerikai lányról, aki harcolt a strigák elleni csatában az ígéret jele nélkül. - Rose vagyok - mondtam. Nem tudtam, kik voltak ezek a srácok, de én biztosan nem mutatok előttük semmilyen félelmet. A fickó úgy tűnt, értékeli az önbizalmam, és kezet rázott velem. - Denis vagyok. A barátai felé intett. - Artur és Lev. - Mikor jöttél vissza a városba? - kérdezte Nikolaj, még mindig nem örülve az összejövetelnek. - Csak ma reggel. Denis Viktoria felé fordult. - Hallottam a bátyádról. Részvétem. Viktori arca kemény volt, de udvariasan bólintott. - Köszönöm. - Igaz, hogy morák védelme közben esett el? Nem tetszett a vigyor Denise hangjában, de Karolina volt, aki hangot adott a dühömnek. Nem vettem észre, hogy a csapata közeledett. Karolina egyáltalán nem volt boldog, hogy Denist látta. - Strigák elleni küzdelemben esett el. Hősként halt meg. Denis vállat vont, nem érdekelte a düh Karolina hangjában. - Attól még halott. Biztos vagyok benne, hogy a morák még évekig emlegetik majd a nevét. - Fogják - feleltem. - Megmentette az egész csapatot. Dampyrokat is. Denis visszapillantott rám, szemeiben gondolatok tükröződtek, ahogy tanulmányozta az arcom néhány pillanatig. - Hallottam, hogy te is ott voltál. Hogy mindketten küzdöttetek a lehetetlen csatában. - Nem volt lehetetlen. Győztünk. - Vajon Dimitrij ezt mondaná, ha élne? Karolina keresztbe tette a karját a mellén. - Ha csak nem akarsz itt valami, távoznod kell. Ez egy templom. Vicces volt. Amikor találkoztam vele, úgy tűnt, szelíd és kedves, csak egy egyszerű fiatal anyuka, aki dolgozik, hogy támogassa a családját. De ebben a pillanatban sokkal inkább úgy nézett ki, mint Dimitrij. Ugyanazt az erőt láttam benne, ugyanúgy megvédte a szeretteit és megállította az ellenségeit. Nem mintha ezek a srácok pont az ellenségei lennének. Őszintén nem tudtam, mik voltak. - Én csak mondtam - mondta Denis. - Csak szeretném megérteni, mi történt az öcséddel. Higgy nekem, úgy gondolom, az ő halála tragédia. - Nem érezte volna bántónak - mondtam neki. - Meghalt a küzdelemben, amiben hitt. - Védett másokat, akik ezt természetesnek vették. - Ez nem igaz! - Igen? Denis küldött felém egy mosolyt. - Akkor miért nem dolgozol testőrként? Strigákat öltél, mégsem viseled az ígéret jelét. Sem másmilyen testőr jelet, úgy hallottam. Miért nem dobod magad a morák elé? - Denis - mondta Nikolaj kelletlenül. - Kérlek, hagyd!

90

- Nem hozzád beszélek, Kolja. Denis szeme még mindig rajtam függött. - Csak próbálom megfejteni Rose-t. Strigákat öl, mégsem dolgozik testőrként. Ő nyilvánvalóan nem olyan, mint a többi puhány ember a városban. Talán több mint mi. - Nem olyan, mint te - csattant fel Viktoria. A hideg végigfutott a gerincemen. Az a fajta dampyr volt, akiről Markkal beszéltünk. Egy azok közül, akik nem hordozzák az ígéret jelét. A védők, akik megkeresik a strigákat, akik nem telepednek le, és nem felelnek semmilyen testőrnek. Ennek idegesítenie kellett volna engem, de nem igazán zavart. Denisnek igaza volt. Egyszerűen véve tényleg olyan voltam, mint ők. És mégis… ez volt az a viselkedés, ami a rossz irányba terelt. - Akkor miért vagy Oroszországban? - kérdezte Denis egyik barátja. Már nem emlékeztem a nevére. - Ez egy hosszú kirándulás részedről. Nem ok nélkül jöttél ide. Viktoriára átragadt a nővére haragja. - Azért jött, hogy beszéljen Gyimkáról. Denis rám nézett. - Azt hittem, strigát vadászni vagy itt. Több közül lehet választani Oroszországban, mint az USA-ban. - Nem Baian lenne, ha strigát vadászna, te idióta! - felelte Viktoria. - Vlagyivosztokba vagy Novoszibirszkbe, vagy valahova máshova menne. Novoszibirszk. A név ismerősen csengett. De hol is hallottam? Egy pillanattal később a válasz eljutott hozzám. Novoszibirszk volt a legnagyobb város Szibériában. Denis folytatta. - Talán csak átutazik. Talán akar csatlakozni hozzánk, mikor Novoszibirszkbe megyünk holnap. - Az Isten szerelmére - kiáltottam fel. - Itt vagyok. Ne beszélj úgy rólam, mintha itt sem lennék. És miért akarnék menni? Denis szeme intenzív, lázas fénnyel csillogott. - Jó vadászat. Rengeteg striga. Gyere velünk, és segíts nekünk utánuk menni. - És hányan fognak közületek visszatérni? - kérdezte Karolina kemény hangon. - Hol van Tyimosa? Hol van Vaszilij? A vadászó csapat egyre kisebb minden alkalommal, amikor visszatér. Melyik lesz a következő? Kinek a családja fog legközelebb gyászolni? - Könnyen beszélsz - vágott vissza az egyik barát, Lev, ha jól emlékszem a nevére. - Maradj itt, és nem csinálj semmit, miközben mi megyünk és megvédünk! Karolina vetett rá egy undorodó pillantást, és eszembe jutott, hogy ő találkozott a testőrrel. - Menj, és ronts rájuk gondolkodás nélkül. Ha biztonságban szeretnél tartani, maradj itt, és védd meg a családokat, amikor szükség van rá. Ha a strigák után akarsz menni, csatlakozz a testőrökhöz, és dolgozz velük, annak van némi értelme. - A testőrök nem vadásznak strigákra! - kiáltotta Denis. - Ülnek, várnak és lapulnak a morák előtt. Részben igaza volt. De nem teljesen. - Ez változó - mondtam. - Van olyan csapat, akik támadást kezdeményeznek a strigák ellen. Arról beszélnek, hogy a morák tanuljanak meg harcolni velük. Részben tudnának segíteni. - Mint te? - nevetett. - Még mindig nem mondtad el, miért vagy itt. Elmondod, mit akar ez a csapat, de én tudom, miért vagy itt. Látom benned. Az őrült, hátborzongató tekintete arra késztetett, hogy arra gondoljak, tudja. - Tudod, hogy az egyetlen módja, hogy megszabadítsd a világot a gonosztól, rajtad múlik. Hogy megtaláld a strigákat, és megöld őket, egyiket a másik után. - Terv nélkül - fejezte be Karolina. – A következmények végiggondolása nélkül. - Erősek vagyunk, és tudjuk, hogyan kell harcolni. Ez minden, amit tudnunk kell a strigák megöléséhez. És akkor megértettem. Végre felfogtam, amit Mark próbált elmondani nekem. Denis pontosan arról beszélt, amin én gondolkodtam, mióta elhagytam a St. Vlagyimir akadémiát. Elfutottam terv nélkül, oda akartam dobni magam a veszélybe, mert úgy éreztem, a küldetés az egyetlen, amit tenni tudok. Az egyetlen, hogy megölöm Dimitrijt. Az egyetlen, hogy elpusztítom a

91

gonoszt benne. Nem gondolkoztam azon, hogyan tenném meg. Dimitrij korábban már többször megvert a küzdelmekben, amikor még dampyr volt. És most egy striga erejével és sebességével? Az esélyek egyértelműen ellenem szóltak. Mégis, már nem érdekelt. Megszállott voltam, meggyőződésem volt, hogy ezt kell tennem. A saját fejemben volt értelme annak, amit tenni akartam, de most… Denis érzelmei, ahogy hallgattam, őrültnek hangzottak. Ugyanolyan felelőtlen volt, amire Mark figyelmeztetett. A motivációik ugyanazok volt, mint ami az enyémek, de ők öngyilkosságba futottak. Dimitrij nélkül, őszintén szólva nem igazán törődtem a saját életemmel. Soha nem féltem kockáztatni, de most rájöttem, nagy a különbség a haldoklás és az ok nélküli halál között. Ha úgy halok meg, hogy megpróbálom megölni Dimitrijt stratégia nélkül, az életem nem jelentett volna semmit. Ekkor a pap odajött és mondott nekünk valamit oroszul. A hangjából és a kifejezéséből ítélve megkérdezte, minden rendben van-e. A mise után elvegyült a gyülekezet többi tagjával. Ember volt, így valószínűleg nem ismerte a dampyr politikát, de kétségtelenül megérezte a bajt. Denis küldött felé egy idióta mosolyt, és mondott valamit, ami úgy tűnt, mint egy udvarias magyarázat. A pap visszamosolygott, bólintott és elballagott, mert valaki más hívta. - Elég - mondta Karolina élesen, amikor a pap hallótávolságon kívül ért. Denis teste megfeszült, az enyém pedig válaszolt készen állva a harcra. Azt hittem, akkor is ott elkezd valamit. Néhány másodperccel később megnyugodott és felém fordult. - Mutasd először. - Mutassak, mit? - A jeleket. Mutasd meg, hány strigát öltél meg. Nem válaszoltam rögtön, azt gondolva, hogy ez egy trükk. Mindenki szeme rajtam lógott. Elfordultam kissé, felemeltem a hajamat a nyakamról, és megmutattam a tetoválásaimat. Kis villám alakú molnyija jegyek voltak, mint valami védjegy, mutatva hányat megöltem. Denis zihálásának hangjából ítélve ezelőtt sosem látott még ennyi zsákmányt. Leengedtem a hajamat és a tekintetem találkozott az övével. - Még valami? - kérdeztem. - Elpazarolod az idődet – mondta, miközben a hátam mögötti emberekre mutatott. Velük. Ezen a helyen. Velünk kellene jönnöd Novoszibirszkbe. Segítünk értelmet adni az életednek. - Én vagyok az egyetlen, aki tehet valamit az életemért - mutattam az utcára. - Kérték, hogy távozz. Most menj. Visszatartottam a lélegzetem, míg megmerevedtem a harc lehetőségére. Pár feszült pillanat után a csapat visszavonult. Mielőtt megfordult, Denis vetett rám egy utolsó szúró pillantást. - Ez nem az, amit akarsz, és ezt te is tudod. Ha meggondolod magad, gyere hozzánk a Kasakova 83-hoz. Holnap napkeltekor indulunk. Denis mosolyától a hideg végigfutott a gerincemen. - Majd meglátjuk.

92

Tizennegyedik fejezet (fordította: Srekuci) A Denisszel való találkozás csak még zavartabbá tett, mint azelőtt voltam. Egy sokkoló illusztrációja voltam annak, amiről Mark figyelmeztetett, egy figyelmeztetés, hogy mivé válhatok én is, ha nem vigyázok. De én nem vagyok ugyan olyan, mint Denis, ugye? Én nem céltalanul keresem a veszélyt. A veszélyt… nos, okkal keresem. Be kell tartanom az ígéretemet, hogy megtalálom Dimitrijt. Talán öngyilkosság, és csak becsapom magam azzal, hogy azt gondolom, ez egy nemes dolog. Viktoria adott nekem egy kis esélyt a töprengésre. Késő este, ahogy a család letelepedett a nappaliban a túl sok evés után, Viktoria simán megkérdezte Olenát. - Átmehetek Marinához? Tart egy bulit, mielőtt visszamegyünk a suliba. Váo. Úgy tűnik nem csak Abe és az alkimisták azok, akiknek titkaik vannak errefelé. Olena és Viktoria arca közt járattam a pillantásom, kíváncsian, hogy hogyan játsszák ezt le. Olena és Yeva mindketten kötöttek, de Yeva nem nézett fel. Viktoria angolul beszélt. Olena elgondolkodó arcot vágott. - Holnap korán reggel kell visszaindulnod az iskolába. - Tudom. De aludhatok a buszon. Mindenki ott lesz ma este. - A mindenki más nem egy meggyőző érv - gúnyolódott Olena. - Ők is mind fáradtak lesznek holnap - válaszolt Viktoria vigyorogva. - Lemaradsz az utolsó éjszakádról Rose-zal. - Majd lógok vele, ha visszajöttem. - Nagyszerű. És még tovább maradsz fenn. - Nem olyan sokáig. Kettőre visszaérek. - Biztos, hogy nem. Éjfélre érj vissza. Olena visszatért a kötéséhez. De ahogy hallottam, ez egy engedély volt. Viktoria az órára nézett. Majdnem tizenhárom óra volt. Az arca elárulta nekem, hogy nem örül a takarodó miatt, de úgy tűnt eldöntötte, hogy elfogadja, amit csak kaphat. Karolina furcsán nézett ránk, ahogy elhagytuk a szobát, de csöndben volt. Sonyát és Pault lekötötte a TV, alig vették észre az indulásunkat. Ki kell derítenem, mi folyik itt. - Oké - mondtam, ahogy felértünk az emeletre, - mi a helyzet? Azt hittem nem mész Marinához. Viktoria mosolygott, és betessékelt a hálószobájába. Már megtudtam, hogy az ő hálószobája volt Dimitrijé, és minden alkalommal, amikor itt vagyok, le kell küzdenem a kényszert, hogy beletemessem magam az ágyba, még akkor is, ha tudom, hogy a takarókat számtalanszor kimosták már azóta. Valahogy el tudtam képzelni, hogy Dimitrij illatuk van, és melegséget éreztem a gondolatra, hogy mindketten ott fekszünk együtt. - Nem is. Viktoria elkezdte feltúrni a szekrényét, és kihúzott egy rövid ujjatlan vörös ruhát, minek csipke volt a pántja körül. Az anyag sztreccs volt – az a fajta, mai láthatólag mindent megmutatott. Megdöbbentem, amikor elkezdte felvenni. Elég hitvány volt. - Ez most egy vicc? - Nem. Viktoria levette a pólóját és a farmerját, és felhúzta a ruhát. Semmi baj nem volt vele, de mindenhol annyira tapadt rá, amennyire előre látható is volt. Ő nem volt annyira megáldva mellekkel, mint én, de egy ilyen ruhában ez nem számít. - Oké - mondtam, és végre kapcsoltam. - Hogy hívják? - Rolan - válaszolta. - Oh, Rose. Ő leképesztő. És ez az utolsó éjszaka, amikor láthatom őt, mielőtt visszamegyek a suliba.

93

Nem tudtam, hogy boldog legyek, vagy sajnáljam Nikolajt. Ez a Rolan fickó lehet az oka annak, hogy nem tud időt szakítani Nikolajra. Ő teljesen belezúgott valaki másba. De akkor is, ez a ruha… - Biztos nagyon kedveled - állapítottam meg szárazon. A szemei kitágultak. - Akarsz vele találkozni? - Öö, nos, nem akarom megzavarni a randitokat… - Nem fogod. Csak ugorj be, és köszönj neki, oké? Elég tolakodónak éreztem magam, és mégis ugyanakkor… nos, kíváncsi is voltam a srácra, aki rá tudja venni őt, hogy elhagyja a házat egy ilyen szerelésben, főként, mikor elkezdte felkenni a tényleg elég ütős sminkjét: extra sötét szemceruza, és fényes vörös rúzs. Szóval beleegyeztem, hogy találkozom Rolannal, és olyan csöndesen hagytuk el a házat, ahogy csak tudtuk. Annak ellenére, hogy Viktoria felvett egy kabátot a ruhájára, még nem akart belefutni az anyjába. Elindultunk a városközpont felé, és néhány kanyar és forduló után ki nem lyukadtunk egy épület háta mögött, mi egy raktárnak tűnt a város egy elhagyatott részén. Minden csöndes volt, de egy magas kemény kinézetű dampyr állt az ajtónál az épületnek dőlve, karjai keresztbe téve a mellkasa előtt. Viktoria egy közeli pihenőhöz vezetett, és azt mondta, itt kell várnunk. Egy perccel később egy csapat különböző korú mora férfi sétált elő beszélgetve és nevetve. A dampyr vizsgálódva végigpillantott rajtuk, majd kinyitotta nekik az ajtót. Fény és zene szűrődött ki, amíg az ajtó be nem csukódott – és újra el nem csöndesedett minden. - Szóval ez Baia titkos dampyr világa - suttogtam. Nem hallott meg engem, mert az arca hirtelen kivirult. - Ott is van! Két közeledő srácra mutatott. Mindkettő mora volt. Nos, ki gondolta volna? Viktoria titkos barátja nem egy dampyr. Azt hiszem, ez nem valami sokkoló, habár az, ahogy felöltözött ma este, még mindig zavart engem. Vadul megölelte a férfit, majd bemutatott minket egymásnak. A barátja neve Sergej volt, és udvariasan mosolygott, majd besietett, mert nyilvánvalóan ő is egy lánnyal találkozik. Azért annyival jövök Viktoriának, hogy Rolan tényleg szexi. A haja sötét aranybarna, puha és hullámos. Zöld szemei fájdalommal emlékeztettek Adrianéra. És amikor Viktoriára mosolygott, az szemkápráztató volt. Viktoria arca pont olyan volt, mint Nikolajé, amikor körülötte van. Rolan megfogta Viktoria kezeit, és a szájához emelte őket, mindkettőt megcsókolva. Azok a zöld, zöld szemek őt bámulták, és suttogott valamit, amit én nem hallottam. Viktoria elpirult, és oroszul válaszolt. Nem kellett hozzá tolmács, hogy tudjam, hogy a tartalma szexi és flörtölő volt. Még mindig mosolyogva rám nézett, és habár már bemutattak minket egymásnak, olyan volt, mintha most először vett volna észre – és érdeklődne. - Új vagy itt, nem igaz? - kérdezte. Viktoria átkarolta őt, és fejét a mellkasán pihentette. - Rose látogatóban van itt. A család barátja. - Ah - mondta. - Most már emlékszem, hogy hallottam rólad. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen vad striga gyilkos ilyen gyönyörű tud lenni. - Ez része a munkaköri leírásomnak - mondtam szárazon. - Visszamész az iskolába Viktoriával? - kérdezte. - Nem. Egy kicsit tovább maradok itt. Még mindig elképzelésem sem volt, hogy a ’kicsit tovább’ az egy óra vagy egy év. - Hmm - mondta elgondolkodva. Újra lenézett Viktoriára, és egy csókot nyomott a hajába, végigfuttatva az ujját a torkán. A következő szavait hozzá intézte. - Örülök, hogy el tudtál jönni, mielőtt indulnod kell. Nem tudom, hogy fogom kibírni, hogy olyan távol vagy.

94

Viktoria mosolygott. - Olyan nincs, hogy el tudjak menni anélkül, hogy még egyszer lássalak… Elhalkult, hogy elnyomja az érzelmeit, és ahogy Rolan lehajolt, kezei még mindig a torkán, és egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy itt és most egymásnak esnek. Szerencsére, egy érkező dampyr lány feltűnése megzavarta őket. Viktoria kitört Rolan karjaiból, és átölelte a másik lányt. Láthatólag nem találkoztak már egy ideje, és hirtelen nekikezdtek oroszul beszélni, figyelmen kívül hagyva engem és Rolant. Most, hogy egy pillanatra megszabadult tőle, Rolan felém hajolt. - Ahogy Viktoria visszatér az iskolába, egyedül leszel itt. Esetleg megmutathatnám neked a környéket? - Kösz, de már mindent láttam. Fenntartotta a széles mosolyát. - Hát persze. Nos, akkor, talán összefuthatnánk, és… beszélgethetnénk? Nem hittem el. A fickónak a kezei harminc másodperccel ezelőtt még Viktoria körül voltak, most meg terveket próbál szövögetni velem, ahogy Viktoria elhagyja a várost. Undorodtam tőle, és meg kellett nyugtatnom magam, hogy semmi butaságot ne csináljak. - Sajnálom, de nem hiszem, hogy elég sokáig itt leszek. Az volt a benyomásom, hogy a nők nem gyakran utasítják őt vissza. Összevonta a szemöldökét, és elkezdett volna tiltakozni, de Viktoria visszatért, és köré fonta magát. Újra. Néhány tanácstalan pillanatig még engem tanulmányozott, majd a figyelmét Viktoriára fordította, mosolygott és elbűvölő lett. Viktoria az egészet megkajálta, és amíg ők ketten megpróbáltak bevonni a beszélgetésükbe, tisztén látszott, hogy ők teljesen lekötik egymást. Talán Rolan érdeklődik utánam, de most Viktoria a könnyebb célpont – és nem lesz sokáig elérhető. Éreztem, ahogy az undorom újra feltör bennem. Minél tovább álltunk ott kint, annál inkább rájöttem, hogy mi folyik itt. Az összes ember, aki bement, az mora srác volt, vagy dampyr lány. És a lányok mind úgy öltözködtek, mint Viktoria. Ez egy vérszajha odú. Hirtelen már nem tűnt olyan vonzónak Baia titkos dampyr világa. Gyűlöltem. Nem akartam mást tenni, csak elhúzni innen. Nem, várjunk csak, nem akartam mást tenni, csak elhúzni innen, és magammal rángatni Viktoriát is, még sikítva és csapkolódva is. Rolan laza volt, semmi kétség, és nem akartam, hogy Viktoria akárcsak a közelében is legyen. Hamarosan kiderült, hogy nem akarnak egész este kint a fasoron állni. Be akartak menni, hogy csak Isten tudja, mit csináljanak. - Viktoria - mondtam, és megpróbáltam ésszerű lenni. - Biztos vagy benne, hogy nem akarsz hazajönni, és csak úgy lógni? Úgy értem, holnap már nem foglak látni. Habozott, majd megrázta a fejét. - Rolant sem fogom látni. De megígérem, hogy benézek hozzád, ahogy hazaértem. Egész este fönnmaradunk. Anyut nem érdekli. Nem tudtam, mi más kifogást hozhatnék föl. Rolan türelmetlensége, most hogy visszautasítottam, elkezdett megmutatkozni. Be akart már menni. Elgondolkodtam, mi lehet bent… egy táncparkett? Hálószobák? Tulajdonképpen bemehetnék velük, hogy magam is láthassam, annak ellenére, hogy alulöltözött vagyok – nos, túlöltözött, ami a ruhák számát illeti. De még így sem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Egész életemben, a vérszajhákról tanultam, és hogy miért rossz az életvitelük. Nem tudtam, hogy Viktoria egy lesz-e közülük – és reméltem, hogy nem – de olyan nincs, hogy én betegyem oda a lábam. Ez elvi kérdés. Nehéz szívvel néztem, ahogy mentek, azon gondolkozva, mibe hagytam a barátomat besétálni. Látni őt abban az ultra szűk ruhában, Rolanra csimpaszkodva, hirtelen mindent átértékeltem. Mennyi lehet hamis Baia békés életéből? Lehetséges, hogy Viktoria – a lány, aki a testvérének nevezett, nem az az ember, akinek gondoltam? Zavartan fordultam el, hogy haza induljak. És majdnem belesétáltam Abe-be. Megint. - Mi a pokol? - kiáltottam fel. Ma este szmokingot viselt, farkakkal ellátva, és egy ezüstös selyemkendőt. - Te követsz engem? Buta kérdés. Persze, hogy követ. Reméltem, hogy az

95

elegáns öltözéke azt jelenti, hogy nem fog rángatni ma este. Az őrei is ugyan olyan jólöltözöttek voltak. Tétlenül elgondolkodtam azon, hogy egy ilyen helynek van-e köze az ő illegális üzleti dolgaihoz. Ő futtatja a vérszajhákat? Mint valami strici? Habár úgy tűnik, ezeknek a lányoknak nincs nagyon szükségük késztetésre. Abe rám villantotta azt az idegesítő, mindent tudó mosolyát. - Úgy látom, a barátod egy érdekes éjszakának néz elébe. Nem is gondoltam volna, hogy Viktoriának ilyen szép lábai vannak. Most már mindenki tudja, annak a ruhának hála. Ökölbe szorított kézzel hajoltam felé. - Ne merészelj így beszélni róla, öregem. - Nem mondok semmi olyat, ami nem lenne nyilvánvaló mindenki másnak. És hamarosan elég nyilvánvaló lesz az ifjú Rolannak is. - Semmit sem tudsz róluk! Még én sem hittem el a saját szavaimat, főként nem, miután láttam őket együtt elsétálni. Abe, láttam, tudta, mire gondolok. - Ezek a lányok mind azt mondják, velük ez nem fog megtörténni. De mindig megtörténik. És ez fog veled is történni, ha itt maradsz. - Oh, meg is érkeztünk - mondtam gúnyosan. - Tudtam, hogy kell jönnie egy kis fenyegetésnek. Az a rész, ahol te újra megparancsolod nekem, hogy hagyjam el az országot, vagy különben csúnya, csúnya dolgok fognak történni. Az ajtó felé mutatott, ahova egyre több mora és dampyr tartott. - Nem is kell semmit sem tennem, hogy valami rossz történjen. Megteszed azt te magad, azzal, hogy itt maradsz. Elvesztegeted az életedet, és feladatokat hajtasz végre Olena Belikovnak. Egy rögtönzött étel lesz a legizgalmasabb dolog az életedben. - Ők jó emberek - morogtam. - Ne gúnyolódj velük. - Ó, én ezt nem tagadom. Kiegyenesítette a selyem sálját. - Ők jó emberek. De nem a te embereid. Ez egy képzelgés. Becsapod magad. Most már szigorú volt. - A gyászod küldött ide. A fiúdat elszakították tőled, és most te is elszakítottad magad a régi barátaidtól. Úgy próbálsz túljutni ezen, hogy meggyőzöd magad, hogy ez a te családod, hogy ez az otthonod. De nem azok, és ez sem az. - Az otthonommá tehetem. Még mindig nem voltam teljesen biztos ebben, de a makacs természetem miatt ellent akartam mondani neki. - Téged nem Baiára szántak - mondta sötét lángoló szemekkel. - Téged nagyobb dolgokra szántak. Haza kell menned, vissza az iskolába és a Dragomir hercegnőhöz. - Honnan a pokolból tudsz te róla? Ki vagy te? Mikor fogod elmondani nekem, hogy kinek dolgozol? Mit akarsz velem tenni? Az az érzésem támadt, hogy a hisztéria határán állok. Hallani őt, ahogy Lissára hivatkozik, eltalált valamit bennem. - Én csupán egy megfigyelő vagyok, aki meg tudja neked mondani, hogy csak pocsékolod itt az idődet. Ez nem neked való élet, Rose. A te életed ott van az Államokban. Azt mondták, hogy jó úton haladtál afelé, hogy egy nagyszerű testőr váljék belőled. Tudod te, micsoda megtiszteltetés az, hogy az utolsó Dragomir mellé rendelnek? Az egész életedet az elitben töltheted, erőteljes körökben. A hírnév, amit már eddig is megszereztél, magas és tisztelt helyre emel. Egy fényes karrier áll előtted, és még nem késő, hogy visszamenj. Még nem. - Ki vagy te, hogy megmondd nekem, hogy éljem az életem? Hallottam, hogy a kezeid véresek – Zmey. Te nem igazán vagy egy követendő példa. Mi az, amiért beleavatkozol, egyébként? - A saját dolgom. És pontosan az élet miatt, amit leéltem kéne rám hallgatnod, amikor azt mondom, hogy hagyd el ezt az utat, és térj haza. A szavai sürgetőek voltak, és parancsolóak, és nem hittem el, hogy ennyire vakmerő, hogy így beszéljen velem. - Az már nem az én életem többé - mondtam hűvösen. Nyersen felnevetett, és még egyszer körbemutatott. - Mi, és ez az? Be akarsz menni, hogy vérszajha lehess, mint a barátod ott bent?

96

- Ne hívd őt így! - üvöltöttem. - Nem érdekel, hogy vannak-e testőreid, vagy sem. Bántani foglak vénember, ha bármi mást mondasz Viktoriáról. Meg se rezdült a kitörésemre. - Ez egy kissé nyers volt, elismerem. Ő nem egy vérszajha. Még nem. De csak egy lépésnyire áll tőle. Ahogy mondtam, a végén mindig ez történik. Még akkor is, ha nem egy olyan használ ki, mint Rolan Kislyak – és higgy nekem, ki fogja használni, csak úgy, ahogy a nővérével is tette – Egyedül fogsz maradni egy kisbabával, amihez még túl fiatal vagy. - Ő… várj. Lefagytam. - Azt mondod, hogy ő az a fickó, aki teherbe ejtette Sonyát? Miért lenne vele Viktoria azok után, amit a nővérével tett, és elhagyta? - Mert nem tud róla. Sonya nem beszél erről, és Kislyak úr úgy gondolja, hogy ez egy játék, hogy két nővért is az ágyába visz. Elég rossz neki, hogy Karolina okosabb, mint a többi, különben mind meglenne neki. Ki tudja? - vigyorgott rám kajánul. - Talán eléggé a család részének tekint téged, hogy te legyél a következő neki. - Pokolian. Én soha sem állnék le senkivel, aki olyan, mint ez. Én soha nem fogok leállni senkivel. Nem Dimitrij után. Abe szigora átadta a helyét egy pillanatnyi elképedésnek. - Oh, Rose. Még fiatal vagy. Még alig éltél. Mindenki azt hiszi, hogy az első szerelme az egyetlen, aki valaha is lesz. Ez a fickó tényleg nagyon felidegesít, de eléggé vissza tudtam fogni magam ahhoz, hogy eldöntsem, nem ütöm meg. Legalább is, nem hiszem. Egy kissé elhátráltam az épület felé. Nem fogom a te játékodat játszani itt. És elmondhatod annak, akárkinek is dolgozol, hogy az övéiket sem játszom, és hogy nem megyek vissza. Egyik, vagy másik út, akár az, hogy levadászom Dimitrijt, vagy, hogy a családjával éljek, mindenképp Oroszországban maradok. Be kell csomagolnod, és hajon odaszállítanod. Nem mintha ötleteket akarnék adni Abenek. Azt gyanítom, meg tudná tenni, ha akarná. Francba. Ki áll e mögött? Ki akar engem eléggé megtalálni ahhoz, hogy ezt a fickót küldje utánam? Ami még furább, akárki is az, olyas valaki, aki eléggé törődik velem, hogy megkísérelje. Ha Abe el akarna rabolni engem, akkor már megtette volna. Megtehette volna azon az éjszakán, amikor Baiába hozott. Annyit kellett volna tennie, hogy továbbkocsikázik a legközelebbi repülőtérhez. Végül is, erre rá kéne jönnöm, de először is le kell tűnnöm Abe közeléből. Még hátrább léptem. - Elmegyek, és nem állíthatsz meg. És ne kémkedj utánam többet. Ennek most véget vetünk. Abe még néhány másodpercig vizsgált engem, a sötét szemei elgondolkodva szűkültek össze. Gyakorlatilag láttam, ahogy az összeesküvés elméletek és világuralmi tervek kavarognak az agyában. Végül megszólalt, olyan csendesen, hogy alig hallottam. - Ez nem fog véget érni velük. - Kikkel? Az ajtóra mutatott. - Viktoriával és Rolannal. - Mire akarsz kilyukadni? - Tudod, mire akarok kilyukadni. Viktoria úgy gondolja, hogy szerelmes belé. Rolan tudja, hogy holnap visszamegy az iskolába. A ma este az utolsó esélye vele, és nem fogja elvesztegetni. Egy csomó hálószoba van ott bent. Feltehetőleg most is az egyikben vannak. Megpróbáltam irányítani a légzésemet. - Akkor megyek, és elmondom az anyjának. - Az már túl késő lesz. Sosem fogja időben megtalálni őket, és holnap Viktoria úton lesz az iskolába – és Rolant többé nem fogja érdekelni. Mit tehet az anyja az esemény után? Szobafogságra ítéli? Kezdtem bedühödni, leginkább azért, mert úgy éreztem, igaza van. - Rendben. Akkor kirángatom én magam.

97

- Ez sosem fog megtörténni. Meg akarja tenni. Nem fog elmenni veled. Ha meg is tenné, akkor is meg fogja találni újra a fiút. Ránéztem. - Elég. Nyilvánvalóan célozgatsz valamire, szóval, csak állj elő vele. Rám mosolygott, látszólag örült az én furfangosságomnak – vagy éppen a butaságomnak. Ha meg akarod menteni őt, akkor a fiún keresztül kell menned. Rolanon keresztül. Gúnyolódni kezdtem. - Nem igazán. Az egyetlen út, hogy békén hagyja őt, az az, ha felajánlom, hogy átveszem a helyét. És hé, a barátság idáig már nem terjed. - Nem, ha én beszélek vele. - És mit fogsz tenni, beszédet tartasz neki az erkölcsről, és ésszerűséggel bizonytalanítod el? - Oh, elbizonytalanítom, azzal nincs gond. De higgy nekem, nem ésszerűen teszem – nos, legalább is nem úgy, ahogy te gondolod. Ha azt mondom, hogy hagyja őt békén, akkor békén fogja őt hagyni. Jó lesz. Hátraléptem, anélkül, hogy észrevettem volna, és a falnak ütköztem. Abe pokolian ijesztőnek tűnt. Zmey. Már egyáltalán nem kételkedem a szavaiban. Rá tudná venni Rolant, hogy hagyja békén Viktoriát. talán még a dampyrjait se kéne használnia. Abe elég terrort hordoz önmagában is - és várhatón egy jó ütést – hogy véghezvigye ezt. - Miért tennéd ezt meg értem? - kérdeztem. - Jóhiszeműség jeleként. Ígérd meg nekem, hogy elhagyod Baiát, és én elintézem a fiút. A szemei csillogtak. Mindketten éreztük, hogy a hurok szorul körülöttem. - Most ez a taktikád? Üzletet ajánlasz? Az, hogy elmegyek, nem éri meg neked, hogy valami mora seggfejet riogass. A hurok még szorosabb lesz. - Nem éri meg, Rose? Kétségbeesetten gondolkodtam azon, mit tegyek. Egy részem úgy gondolta, Viktoria szabadon meghozhatja a saját döntéseit, hogy azt szeresse, akit akar… de tudtam, hogy Rolan nem szereti őt. Ő csak egy hódítás volt számára, ahogy az meg is mutatkozott abban, hogy szándékozott engem is elcsábítani – és Sonyát, nyilvánvalóan. Mi történne Viktoriával? Olyanná válna, mint a legtöbb itteni nő? Ő lenne a következő Belikov, akinek gyermeke születik? Még ha nem is szeretne testőr lenni, nem ez a megfelelő út a számára. Karolina megtagadta, hogy csatlakozzon a testőrökhöz, és most tiszteletteljes életet ér a gyermekeivel, és van egy biztos munkája – ha nem is izgalmas – de vele megtarthatja a méltóságát. Nem engedhetem, hogy Viktoria egy olyan útra lépjen, ami tönkreteheti az egész életét. Nem engedhetem, hogy ez történjen Dimitrij húgával. Dimitrij… Ismertem őt. Ismertem a védelmező természetét. Sosem engedné, hogy bármi is történjen azokkal, akikkel törődik. Gyűlöltem a gondolatát is ennek a vérszajha odúnak, de még mindig berohannék, hogy kihozzam őt – mert Dimitrij is ezt csinálná. De nem tudtam, hogy megtalálnám-e őt időben. De azt tudtam, hogy Abe megtalálná – és távol tudná tartani Rolant örökké. És megszólaltam, anélkül, hogy teljesen megértettem volna a szavaimnak a következményeit. - Elhagyom Baiát.

98

Tizenötödik fejezet (fordította: Kiscsillag) Abe vetett egy gyors pillantást az egyik testőrre, és biccentett egyet. A férfi azonnal elindult. - Már megtörtént - mondta Abe. - Csak úgy? - kérdeztem hitetlenkedve. Az ajkai hirtelen mosolyra húzódott. - Rolan tudja, ki vagyok. Ismeri az embereket, akik nekem dolgoznak. Miután Pavel teszi az én… kívánságomat, ez lesz a végén. Megborzongtam, tudva, hogy Abe igazat mond. Figyelembe véve, milyen nagyokos voltam egész idő alatt, tényleg csoda, hogy a lábam nem volt még cementben és nem dobtak bele az óceánba. - Szóval, miért nem húzod ki belőlem erőszakkal? - Sosem szeretem, ha valaki bármi olyat tesz, amit nem akar. Még Rolan sem. Sokkal könnyebb, ha az emberek jobb belátásra térnek, és megteszik, amit kérek, anélkül, hogy erőszakot alkalmaznék. - És a belátás alatt zsarolást értesz? - mondtam, és azon gondolkodtam, mibe egyeztem bele. - Üzletet kötöttünk - mondta. - Ez minden. Ne felejtsd el az alku végét. Megígérted, hogy elhagyod ezt a helyet, és nem olyannak tűnsz, aki megszegi a szavát. - Nem. - Rose! Viktoria hirtelen megjelent az ajtóban. Wow, ez gyors volt. Pavel nyugodtan húzta a karjánál fogva. A haja összekuszált volt, a ruha pátja lecsúszott a vállán. Az arcán hitetlenség és harag keveréke látszott. - Mit tettél? Ez a srác odajött és azt mondta Rolannak, hogy szabadítson ki, és soha ne lásson engem itt újra. És utána… Rolan egyetértett. Csak úgy elment. Kicsit furcsának találtam, hogy Viktoria rögtön engem hibáztatott ezért. Igaz, én voltam a felelős, de Abe állt ott. Nem volt titok, hogy az ő alkalmazottai voltak. Ennek ellenére megvédtem a tetteimet. - Felhasznált téged. Viktoria barna szemeibe könnyek gyűltek. - Ő szeret engem. - Ha szeret téged, miért azután talált rám, hogy hátat fordított? - Ő nem. - Ő az, akitől Sonya teherbe esett. Még a rossz fényviszonyok ellenére is láttam a sikátorban, ahogy elsápad. - Ez hazugság. Felemeltem a kezeimet. - Miért tenném ezt? Fel akart használni a terveihez, amíg a városon kívül voltál. - Ha ő volt - mondta remegő hangon. - Csak azért, mert te rávetted. Tátott szájjal bámultam. Mellettem Abe csendben hallgatott, önelégült arccal. Annyira önelégült volt, bizonyára úgy gondolta, ezzel bizonyítva van. Be akartam mosni neki egyet, de Viktoria volt az ok az aggodalomra. - Hogy gondolhatod ezt? A barátod vagyok - mondtam neki. - Ha a barátom lennél, nem így viselkednél. Nem próbálnál meg az utamba állni. Úgy teszel, mintha szeretnéd a bátyámat, de ez nincs így – nem is érted, mi a szerelem. Nem értem a szerelmet? Vajon megőrült? Ha tudta volna, mit áldoztam fel Dimitrijért, mit tettem azért, hogy itt lehessek most… mindent szerelemből. Ő volt az, aki nem értette. A szerelem nem egy fellángolás a hátsó szobában egy bulin. Az, amiért élsz és meghalsz. Az érzelmeim hullámzóak voltak, ahogy a sötétség feltört bennem, és ki akart törni belőlem a

99

rettenetes vádak hallatán. Nagy erőfeszítésembe került, hogy eszembe jusson, mennyire fáj neki, és azért mondott ilyen dolgokat, mert zavart volt és ideges. - Viktoria, megértelek és sajnálom. Csak azért tettem, mert a barátom vagy. Törődöm veled. - Nem vagy a barátom - sziszegte. - Nem vagy a család része. Nem tudsz semmit rólunk, vagy arról, ahogyan élünk. Szeretném, ha soha többet nem jönnél ide. Megfordult és dühöngött, visszafojtva szidalmak hosszú sorát. Fájt a szívem, ahogy figyeltem őt. Abe felé fordultam. - Meg fogja próbálni megtalálni őt. Még mindig rajta volt az ’ő ezt átkozottul tudta’ arckifejezés. - Nem számít. Semmit nem tehet vele többé. Nem, ha becsüli azt a csinos arcát. Aggódtam Viktoria miatt, de volt egy olyan érzésem, hogy Abe igazat mond Rolannal kapcsolatban. Rolan már nem lenne kérdéses. Míg Viktoria következő fiúja… hát egy napra csak egy gond. - Rendben. Akkor itt végeztünk. Ne kövess többet - morogtam. - Tartsd meg az ígéreted, hogy elhagyod Baiát, és akkor nem kell már követnem téged. Összehúztam a szemeimet. - Már mondtam neked: mindig megtartom az ígéretem. Ahogy visszasiettem a Belikov házhoz, hirtelen azon töprengtem, hogy mi volt igaz. A kitörés Abe-bel és Viktoriával olyan volt, mint a hideg víz az arcomon. Mit csinálok itt? Egy bizonyos mértékig Abe-nek igaza volt… csak megjátszottam magam, miközben úgy tettem, mintha Dimitrij családja az enyém volna, hogy csillapítsák a bánatomat miatta. De ez nem az én otthonom volt. Az akadémia sem volt már az otthonom, többé már nem. Az egyetlen, ami megmaradt, az ígéretem – az ígéret Dimitrijnek. Az ígéret, amit valahogy szem elől vesztettem, azóta, hogy ide jöttem. Néhány Belikov családtag még az ágyban volt, amikor hazaértem, de a többiek mind a nappaliban. Felosontam az emeleti szobámba, aggódva várva Viktoria hazaérését. Fél óra múlva hallottam a lépteit a lépcsőn és az ajtaja csukódását. Óvatosan bekopogtam rajta. - Viktoria - mondtam félhangosan. - Én vagyok. Kérlek, beszéljünk. - Nem - jött a válasz. - Soha többet nem akarok beszélni veled. - Viktoria. - Menj el. - Én csak aggódom érted. - Te nem vagy a bátyám. Sőt, a nővérem sem. Nincs helyed itt. Ó. A hangja tompa volt az ajtón keresztül, de nem akartam kockáztatni, hogy a többiek meghalljanak. Visszamentem a szobámba összetört szívvel, és megálltam a tükör előtt. Ekkor rájöttem, hogy igaza volt. Mint Abe-nek. Baia nem az én helyem. Egy pillanat alatt összecsomagoltam szerény értékeimet, de haboztam, mielőtt lementem. Viktoria csukott ajtaja nézett rám, és meg kellett küzdenem a késztetéssel, hogy újra bekopogjak. Ha megtenném, csak elindítanék egy újabb vitát. Vagy talán még rosszabbat, ő megbocsájtana nekem, és akkor örökre itt akarnék maradni az elvesztett Dimitrij családjának kényelmében és egyszerű életükben. Vettem egy mély lélegzetet, lementem a földszintre és kisétáltam a bejárati ajtón. Búcsút akartam mondani a többieknek, de aggódtam, hogy ugyanaz történik; ahogy meglátom az arcokat, meggondolom magam. El kell mennem, eldöntöttem. Dühös voltam Viktoriára és Abe-re is. A szavaik fájtak, de volt igazság bennük. Ez nem az én világom. Más dolgom volt az életemmel. És volt pár ígéret, amit be kellett tartanom. Nyolc háztömb után lassítottam, de nem azért, mert elfáradtam, hanem azért, mert nem tudtam, hova megyek. A házat elhagyni volt a legnagyobb lépés. Lerogytam a járdára egy szomszédos néma, sötét udvar mellett. Sírni akartam, de nem tudtam, miért. A régi életemet akartam visszakapni. Dimitrijt akartam és Lissát. Ó, Istenem, akartam mindkettőjüket. De Dimitrij eltűnt, és csak egy módon láthattam újra, ha megyek, és megölöm. És Lissa… többé-kevésbé ő is eltűnt számomra. Még akkor is, ha túlélem, nem hiszem, hogy meg tud

100

nekem bocsájtani. Ültem ott, és elveszettnek éreztem magam egyedül, próbáltam elérni Lissát még egyszer. Tudtam, hogy ostobaság, tekintve, hogy láttam korábban, de megpróbáltam még egyszer. Tudnom kellet, hogy visszakaphatnám-e a régi helyemet. Azonnal átcsúsztam az elméjébe, az elszabadult érzelmeim megkönnyítették az átmenetelt. Egy magángépen volt. Ha Jillt elkábította a találkozás a St. Vladimir első számú diákjaival, az utazás velük egyenesen eszméletlenné tette. Tágra nyílt szemmel nézett és alig szólalt meg a Királyi Bíróságra való utazás alatt. Mikor Avery megkínálta egy pohár pezsgővel, Jill csak dadogott. - N-nem, köszönöm. Ezután, a többiek mintha elfeledkeztek volna róla, folytatták a saját beszélgetésüket. Lissa észrevette Jill nyugtalanságát, de nem tudta orvosolni. Sokkos állapotban volt. Lissa a maga módján kényelmessé szerette volna tenni Jill útját. Szerencsére a fiatal lány tökéletesen szórakozott azon, hogy nézte a többiek bohóckodását. Nyugodttá tett, hogy tudtam, minden rendben lesz, ha Jill találkozik Miával. Lissa üzent Miának, hogy jöjjön és vegye fel Jillt, amikor leszállnak, mert úgy tűnt, Lissának és a többieknek rögtön részt kell venniük Tatjana egy estélyén. Mia is mondta, hogy a szárnyai alá veszi Jillt a hétvégére, hogy megmutasson neki néhány új dolgot, amit a víz mágiáról tanult. Lissa örült neki, hogy nem kell egy elsőévest felügyelnie egész hétvégén. Még ha Lissa teljesen ki is zárta a figyelméből Jillt, egyvalaki nem: Avery bátyja, Reed. Az apjuk úgy döntött, jó ötlet, hogy Reed velük menjen, és úgy tűnik, Mr. Lazar – elnézést, Lazar igazgató úr – fontos szerepet játszik a Titianával való hétvége megszervezésében. Avery a szemét forgatta, és titokban beszélt erről Lissával a felszállás előtt. - A te hírneveden lovagolunk - mondta Avery. - Ez is része az oknak, amiért apa megengedte, hogy jöjjünk, mert te jóban vagy a királynővel, és azt akarja, tapadjunk rád. Abban reménykedik, hogy jóban leszek veled, aztán hozzánk verődik Reed, és a család többi része. Lissa megpróbált nem túl sokat gondolni erre a koncepcióra. Általában ez zavarta, mert Reed Lazar kellemetlen alak volt, már az első nap, amikor találkoztak. Nem igazán érdekelte semmi, vagy csak minden kellemetlenné vált körülötte. Totális ellentéte volt Averynek. Amíg Avery eleve volt, és mindig beszélgetésbe elegyedett, Reed szófukar volt, vagy szótlan maradt. Lissa nem igazán tudta megmondani, hogy félénkség vagy megvetés miatt. Amikor Lissa megpróbálta megérdeklődni, hogy izgatott-e, hogy a bíróságra mennek, Reed csak vállat vont. - Mindegy. Nem érdekel. A hangja szinte ellenséges volt, mintha nem tetszett volna neki a kérdés, így Lissa feladta a további próbálkozást a beszélgetésre. Az egyetlen személy a húgát kivéve, akivel beszélt, Simon volt, a testőr. Ő is velük ment. Amikor landoltak, Miának úgy örült, mint a szavainak. Lelkesen integetett, amikor Lissa kilépett a gépből, szőke fürtjei csapkodtak a szélben. Lissa visszamosolygott, és gyorsan megölelték egymást, ami nem mutatta egykori ellenséges viszonyukat. Lissa bemutatta, akiket kellett, aztán a testőrök kísérték őket el a leszállópályától, a bíróság belső része felé. Mia melegen üdvözölte Jillt, így a fiatal lány nyugtalansága elhalványult, és izgalom izzott zöld szemeiben. Mia mosolyogva nézett rá Jillről Lissára. - Hol van Rose? Csend támadt, amit kellemetlen pillantások követtek. - Mi az? - kérdezte Mia. - Mit mondtam? - Rose elment - mondta Lissa. - Elnézést… azt hittem, tudod. Mindent eldobott és elhagyott a támadás után, mert van néhány dolga… néhány személyes dolog… amire szüksége van. Lissa rettegett, hogy Mia rákérdez a személyes dolgokra. Csak néhány ember tudott róla, hogy keresem Dimitrijt, és Lissa azt akarta, ez maradjon is így. Legtöbben traumára gondoltak, mert épp a csata után tűntem el. Mia következő kérdése teljesen megdöbbentette Lissát. - Miért nem mentél vele?

101

- Mi van?” - dadogta Lissa. - Miért tettem volna? Rose elhagyott. Nem volt olyn opció, hogy menjek. - Oh, megértem - fordult felé Mia. - Csak ti olyan közel álltok egymáshoz, még a kötés nélkül is. Feltételeztem, hogy gondolkodás nélkül követitek egymást a világ végére is. Mia a saját életében is annyi mindenen ment keresztül, hogy a dolgokat nagyban látta. A furcsa, hullámzó düh, ami időnként feltűnt Lissában, előbukkant, és Mia ellen fordult. - Igen, nos ha mi annyira közel álltunk is egymáshoz, úgy tűnik, mégsem maradtam az első helyen. Ő az önző, nem én. A szavak fájtak nekem és megdöbbentették Miát. Miának indulatos temperamentuma volt, de most visszatartotta, és felemelte a kezét bocsánatkérő módon. Tényleg megváltozott. - Sajnálom. Nem akartalak ilyesmivel vádolni. Lissa nem mondott semmi mást. A távozásom óta sok minden miatt okolta magát. Átsiklott a dolgok fölött, amikor gondoskodni kellett volna rólam a támadás után, és lehet, ha így tesz, vele maradtam volna. De soha nem jutott eszébe, hogy velem jöjjön, és ez a tény arcon ütötte. Mia szavai miatt bűntudatot és dühöt érzett, ugyanakkor nem tudta, kire dühösebb: rám vagy saját magára. - Tudom, mire gondolsz - mondta Adrian néhány perccel később, miután Mia elvezette Jillt, és megígérte, hogy később találkoznak. - Olvasol a gondolataimban? - kérdezte Lissa. - Nem kell. Az arcodra van írva. És Rose soha nem engedte volna neked, hogy vele menj, szóval állj le az önkínzással. Beléptek a királyi vendégházba, amely ugyanolyan gazdag volt, mint amikor én is ott voltam. - Nem tudhatod. Beszélhettem volna vele. - Nem - mondta Adrian élesen. - Nem lehetett volna. Komolyan mondom, ne keress még egy okot a depressziódnak. - Hé, ki mondta, hogy depressziós vagyok? Mint mondtam, ő hagyott el engem. Adrian meglepett volt. A távozásom óta Lissa szomorúbb volt, mint valaha láttam. Időnként dühös volt a döntésem miatt, de sem Adrian, sem én nem láttunk ilyen hevességet tőle. Sötét érzések marták belül a szívét. - Azt hittem, megértetted - mondta Adrian kissé értetlenül szemöldök ráncolva. - Azt hittem, azt mondtad, hogy már megértetted. Avery hirtelen megszakította, küldve Adriannak egy éles pillantást. - Hé, hé. Hagyd békén, oké? Találkozunk a recepción. Azon a helyen voltak, ahol a csoportnak szét kellett válnia. A szállás egyik részére mentek e lányok, egy másikra a fiúk. Adrianon látszott, hogy akar még többet is mondani, de helyette bólintott, és Reeddel és néhány testőrrel elment. Avery udvariasan kezet nyújtott Lissának, ahogy figyelte Adrian távolodó alakját. - Jól vagy? Avery rendszerint nevető arca most aggodalommal volt tele. Ez meglepte Lissát, ugyanúgy, ahogy Adrian súlyos tekintete. - Azt hiszem. Nem tudom. - Ne kínozd magad azzal, hogy mit lehetett volna, vagy mit kellett volna tenned. A múlt elmúlt. A jövőbe kell lépned. Lissa szíve még mindig nehéz volt, és a hangulata sötétebb, mint ezelőtt. Sikerült kikényszerítenie egy mosolyt. - Azt hiszem, a legbölcsebb dolog, amit valaha is mondtál. - Tudom. El tudod ezt hinni? Szerinted, ez lenyűgözi Adriant? Feloldotta őket a nevetés, de hiába a vidám küldő, Lissát még mindig bántották Mia észrevételei. Annyira bántották ezek, amire nem is gondolt volna, hogy lehetséges. Ami igazán zavarta, hogy nem gondolt arra, hogy ha velem jött volna, távol tudott volna tartani a bajtól.

102

Nem. A legnagyobb problémája az volt, hogy nem erre gondolt legelsőként, hogy velem jöjjön. A legjobb barátja voltam. Amíg érintett volt, ennek kellett volna lennie az indulásomra adott első reakciónak. De nem ez volt, és ez most Lissát még nagyobb bűntudattal sújtotta, mint általában. A bűntudat dermesztő volt, és ezt át kellett alakítania haraggá, hogy enyhítse a fájdalmát. Ez sem segített sokat. A hangulata nem javult az este előrehaladtával sem. Nem sokkal a csoport érkezése után a királynő üdvözölt a recepción minden elitebb látogatót, akik a bíróságra jöttek. Lissa hamar felfedezte, hogy a királynő mindig ugyanúgy fogadott mindenkit, mint a többieket. Egy pont az életében, amit Lissa mókásnak talált. Legalább ezt, amíg nem jött a társaság. De bezárva tartotta a sötét érzelmeit, Lissa jól játszotta a szerepét hercegnőként. A királynő boldognak látszott, hogy Lissa a megfelelően barátságos volt, és ugyanúgy örült, amikor Lissa lenyűgözte a többi herceget és magas rangú vezetőt. Egy pontos mégis elbizonytalanodott Lissa elhatározása. - Mielőtt elmész - mondta Tatjana - meg kell látogatnunk a testőröket is. Ő és Lissa összeálltak egy csapat bámuló emberrel, akik tartották a tiszteletteljes távolságot. Lissa üres tekintettel bámulta a buborékokat a még érintetlen pezsgőben, aztán felnézett. - A testőröket, felség? - Nos nincs finomabb módja, de most, a legrosszabb, ha védelem nélkül maradsz. A királynő tisztelettudóan szünetet tartott. - Belikov jó ember volt. Az én nevem természetesen nem hagyta el a száját. Talán soha nem is vett számításba. Soha nem kedvelt engem, különösen azért, mert azt hitte rólam, Adrian után futok. Lissa észrevette, hogy Tatjana figyelte, ahogy Avery és Adrian flörtölt. Nehéz volt megmondani, hogy a királynő helytelenítette-e. Avery modellnek tűnt, kivéve, hogy Tatjana Lissát és Adriant akarta együtt látni végre. - Nincs szükségem védelemre most - mondta Lissa udvariasan, összeszorult szívvel. - Most nem, de hamarosan kikerülsz az iskolából. Azt hiszem, találunk néhány nagyszerű jelöltet. Az egyikük nő, szerencsés találat. - Janine Hathaway felajánlotta, hogy lesz a testőröm - mondta Lissa hirtelen. Nem is tudtam, hogy beszélt vele, láttam a történetet a fejében. Anyám odament hozzá, nem sokkal azután, hogy elhagytam. Ez egy kicsit megdöbbentett. Anyám nagyon hűséges volt az aktuális feladatához. Ez egy nagy lépés lett volna neki. - Janine Hathaway? Tatjana hajszálvékony szemöldöke megemelkedett. - Biztos vagyok benne, hogy van más kötelezettsége. Nem, találunk sokkal jobbat. Ez az ifjú hölgy mindössze néhány évvel idősebb, mint te. Jobb választás, mint Janine Hathaway? Nem valószínű. Dimitrij előtt az anyám volt a példakép, akihez mértem mindent. A Tatjana által említett fiatal lány kétség kívül a királynő ellenőrzése alatt állt, és ami még fontosabb, nem Hathaway. A királyné nem szerette jobban az anyámat, mint engem. Egyszer, amikor Tatjana szidott engem valamiért, tett egy utalást egy férfire anyámmal kapcsolatban és gyanítottam, hogy ez a valaki az apám, akinek a neve Ibrahim. A vicces az volt, hogy a királynőtől ez úgy hangzott, mintha érdeklődött volna a srác iránt, és azon gondolkodtam, ez oka-e a családom iránti idegenkedésének. Lissa udvariasan mosolygott a királynéra, és megköszönte a lehetőséget. Lisa és én is értettük, mi folyt itt. Ez Tatjana játszmája volt. Mindenki része volt a tervének, és nem lehetett szembe menni vele. Egy rövid pillanatra Lissának egy furcsa gondolata támadt újra, valamiről, amit Victor Dashkov mondott neki. Eltekintve az őrült gyilkolási és emberrablási hajlamától, Viktor egy forradalmat akart indítani a morák közt. A hatalom megosztására gondolt – amiben Lissa szintén hitt – és ezért volt az a sok, tisztességtelen ellenőrzés. Abban a pillanatban eltűnt, amilyen gyorsan jött. Victor Dashkov egy őrült gonosztevő volt, akinek az ötletei nem érdemelnek elismerést.

103

És amint az udvariasság megengedte, Lissa kimentette magát a királynénál, és átment a szobán, miközben érezte, szétfeszíti a fájdalom és a harag. Majdnem beleütközött Averybe. - Istenem - mondta Avery. - Gondoltad, hogy Reed kínos helyzetbe hoz engem? Két ember megpróbált beszélgetni vele, és ő elijesztette őket. Valójában csak annyit mondott Robin Badicának, hogy kuss. Igaz, hogy csak mondta és mondta, de mégis. Ezt nem kellett volna. Avery drámaian ingerült megjelenése elhalványult, ahogy ránézett Lissa arcára. - Hé, mi a baj? Lissa rápillantott Tatjanára, majd visszafordult Avery felé, látva a nyugalmat a barátja kékesszürke szemében. - El kell innen tűnnöm. Lissa vett egy mély, megnyugtató lélegzetet. - Emlékszel minden jó dologra, amit mondtál, hogy tudsz? Mikor történnek meg? Avery mosolygott. - Amint akarod. Visszatértem a saját elmémbe, ahogy ott ültem a járdaszegélyen. Az érzelmeim még mindig kavarogtak és harcoltam a könnyeim ellen. A korábbi kételyeim megerősödtek: Lissának nincs szüksége már rám… és mégis, még mindig azt éreztem, valami furcsa dolog folyik ott, de nem tudtam rájönni, mi az. Úgy éreztem, a bűntudat Mia megjegyzése miatt, vagy a lélek mellékhatása miatt volt, de… már nem ugyanaz a Lissa volt. Lépéseket hallottam a járdán és felnéztem. Azt vártam, hogy az ember, aki rám talált, Abe vagy Viktoria. De nem ők voltak. Yeva volt. Az öregasszony ott állt, egy kendővel fedte be keskeny vállát, és éles, ravasz szemekkel nézett rám rosszallóan. Sóhajtottam. - Mi történt? Rászakadt a ház a testvéredre? - kérdeztem. Talán volt némi haszna a nyelvi akadályoknak. Beharapta az ajkait. - Nem maradhatsz itt tovább - mondta. - Maga… beszél angolul? Felhorkant. - Természetesen. Felkiáltottam. - Egész idő alatt? Elérte, hogy Paul fordítót játsszon? - Így könnyebb - mondta egyszerűen. - Nem kell hallgatnod a sok idegesítő beszédet, ha nem érted a nyelvet. És úgy találom, az amerikai beszélgetések a legbosszantóbbak. Még mindig meg voltam döbbenve. - Még nem is ismert, de az első pillanattól pokolian bánt velem. Miért? Miért utál? - Nem utállak. De csalódott vagyok. - Csalódott? Miért? - Megálmodtam, hogy eljössz. - Ezt már hallottam. Sokszor álmodik? - Néha - mondta. A holdfény megcsillant a szemén, ami fokozta túlvilági megjelenését. A hideg végigfutott a gerincemen. - Néha az álmaim igazak. Néha nem. Azt álmodtam, hogy Gyimka meghalt, de nem akartam elhinni, amíg nem volt bizonyíték. Te voltál a bizonyíték. - És ezért csalódott? Yeva szorosabbra húzta a kendőjét maga körül. - Nem, álmomban ragyogtál. Fénylettél, mint egy csillag, és láttam a harcost, aki nagy tetteket visz véghez. Ehelyett? Ülsz és búslakodsz. Nem teszel semmit. Nem tetted meg, amiért jöttél. Figyeltem, vajon tényleg tudja-e, amiről beszél. - És mi is az pontosan? „- Tudod, mi az. Azt is megálmodtam. Tovább vártam. Amikor nem mondott semmit, felnevettem. - Szép homályos válasz. Maga olyan rossz, mint bármelyik hamis jövendőmondó. Még a sötétben is láttam, hogy harag gyúl a szemében. - Azért jöttél, hogy megtaláld Gyimkát. Hogy megpróbáld megölni. Meg kell találnod.

104

- Mit ért a ’megpróbálni’ alatt? Nem akartam hinni neki, nem akartam elhinni, hogy valóban ismeri a jövőt. Mindazonáltal egyre inkább a rabja lettem. - Látta, mi fog történni? Meg fogom ölni? - Nem látok mindent. - Ó, fantasztikus. - Csak azt láttam, hogy meg kell találnod. - Ez minden, amit tud? Ezt eddig is tudtam. - Ez az, amit láttam. Felnyögtem. - A fenébe is. Nincs időm rejtélyes nyomokat találgatni. Ha nem tud nekem segíteni, ne mondjon semmit. Csendben maradt. A vállamra akasztottam a táskámat. - Rendben. Elmegyek. Szerettem volna tudni, hova. Mondja meg a többieknek… mondja meg nekik, hogy köszönök mindent. És sajnálom. - A helyes dolgot teszed - mondta. - És nem ez a hely, ahol lenned kell. - Ezt már hallottam - motyogtam és elindultam. Azon töprengtem, hogy mond-e bármi mást: megbüntet, megátkoz, vagy mondd nekem egy még valami titokzatos bölcsességet. De néma maradt és én nem néztem vissza rá. Nem volt otthonom, sem itt, sem Amerikában. Az egyetlen dolog, ami maradt nekem, hogy megtegyem, ami jön. Azt mondtam Abe-nek, megtartom az ígéreteimet. Meg fogom. Elhagyom Baiát, ahogy mondtam neki. És megölöm Dimitrijt, ahogy megígértem magamnak. Tudtam, hova megyek most. A cím megmaradt a fejemben: Kasakova 83. Nem tudtam, hol van, de mikor elértem a város központját, találtam egy srácot az utcán, aki elirányított. A cím a közelben volt, körülbelül egy mérföldre és gyorsan haladtam a cím felé. Amikor elértem a házhoz, örültem, hogy égve láttam még a villanyt. Még ha dühös is voltam, nem akartam bárkit is felébreszteni. Nem akartam Nikolajjal beszélni, így megkönnyebbültem, mikor Denis nyitotta ki az ajtót. Az arckifejezése csodálkozó volt, mikor meglátott. Annak ellenére, hogy merész volt a templomban korábban, nem hiszem, hogy igazán hitte volna, hogy csatlakozom hozzá, és a többiekhez, akik nem viselték az ígéret jelét. Szóhoz sem jutott, így én beszéltem. - Meggondoltam magam. Veletek megyek. Vettem egy mély lélegzetet, várva, mi jön ezután. Megígértem Abe-nek, hogy itt hagyom Baiát, de azt nem, hogy visszatérek az USA-ba. - Vigyetek el Novoszibirszkbe.

105

Tizenhatodik fejezet (fordította: Srekuci) Denis és a két barátja, akik nem kapták meg az ígéret jelét. Artur és Lev el voltak ragadtatva, hogy tagja leszek az ő csapatuknak. De ha azt várták tőlem, hogy osztozom a lelkesedésüket a vakmerő striga vadászatban, akkor alaposan le lesznek hangolva. Igazából nem tartott sokáig a csatlakozásom után, hogy rájöjjenek, hogy én egész máshonnan közelítem meg a vadászatot, mint ők. Denis barátjának, Levnek volt egy autója, és elindultunk Novoszibirszkbe. Az út nagyjából tizenöt órás, és habár egy hotelban is megálltunk az éjszakára, ez sok idő egyhuzamban, hogy egy kis helyen három sráccal legyél összezárva, akik nem tudják abbahagyni a beszélgetést a strigákról, akiket meg fognak ölni. Egyrészről, megpróbáltak kikérdezni engem. Tudni akarták, hány strigát öltem meg. Tudni akarták, milyen volt a harc az akadémián. Tudni akarták a módszeremet. Akárhányszor eszembe jutottak ezek a témák, az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, az a vér és a bánat volt. Nem volt ebben semmi hencegni való, és hat órába telt nekik az útból, hogy végre rájöjjenek, hogy nem fognak tudni sok információt kihúzni belőlem. Ehelyett a saját kalandjaik történeteivel bombáztak Igazság szerint rengeteg strigát megöltek – de egy csomó barátjukat is elvesztették, és mindegyik tizenéves volt csak, mint ő maguk. Az én tapasztalataim sem voltak olyan mások. Én is vesztettem el barátokat. Bár az én veszteségeim abból származtak, hogy túlerőben voltak velünk szemben. Denis csoportjának a balesetei láthatólag inkább abból származtak, hogy gondolkodás nélkül rohantak a harcba. A tervük arra az esetre, ha megérkezünk Novoszibirszkbe, valóban nem tűnt valami szikla szilárdnak. Azt hajtogatták, hogy a strigák olyan helyeken szeretnek vadászni, ahol tömeg van az éjszak, mint a dance klubok, vagy a félreeső helyeken, mint például sikátorokban, ahol könnyű a fogás. Senki sem nagyon veszi észre, ha az ilyen helyekről emberek tűnnek el. Szóval Denis terve leginkább abból állt, hogy ezeknek a forró pontoknak a környékén fogunk mászkálni abban a reményben, hogy belefutunk egy strigába. Belül azt gondoltam, hogy rögtön le kell rázni ezt a csapatot, és a saját utamat kell járnom. Hisz a fő célom az volt, hogy egyszerűen Novoszibirszkbe jussak. Minden alapján, amit eddig tanultam, az tűnt logikusnak, ha Szibéria legnagyobb városa a legalkalmasabb hely a keresésre. És minél többet gondolok erre, annál jobban rájövök, hogy egyedül beleugrani egy strigás jelenetbe, az legalább olyan nagy hülyeség lenne, mint a banda tervei, akik nem viselik az ígéret jelét. Használhatom őket erősítésként. Plusz, mivel nem igazán tudom még, hol van Dimitrij, ki kell találnom valami módszert, hogy egy kis információhoz jussak. Ehhez segítségre lesz szükségem. A második nap végére megérkeztünk Novoszibirszkbe. Annak ellenére, hogy hallottam a méreteiről, nem tudtam elképzelni, hogy bármi is lehet akkora, mint Moszkva vagy Szentpétervár. És igaz, kiderült, hogy nem akkora, mint azok, de attól még ugyan olyan város volt, tele felhőkarcolókkal, színházakkal, turistákkal, és ugyan azokkal a gyönyörű épületekkel. Összefutottunk egy barátjukkal, egy Tamara nevű dampyrral, akinek van egy lakása a városközpontban. Az angolja nem volt valami jó, de annyit kivettem belőle, hogy ő sem kapta meg az ígéret jelét, és éppen olyan izgatott, mint mindenki más, hogy megszabadítsa a világot a strigáktól. Egy kicsit idősebb volt, mint mi, többiek, és épp ezért volt egy saját lakása a kedves, barna, szeplős lánynak. Úgy hallottam, hogy várt a vadászattal, amíg a srácok a városba nem érnek, ami egy kis áldás volt. Legalább ő nem megy ki egyedül. Totál izgatott volt attól, hogy egy másik lány is van a társaságban, de csak úgy, mint a többiek, ő is hamar levette, hogy én nem osztozom a lelkesedésükben.

106

Amikor eljött az első striga vadász éjszakánk, végre felléptem vezető pozícióba. A hirtelen viselkedés-változás először megijesztette őket, majd elmerülve figyeltek, felnézve az én szupersztár hírnevemre. - Oké – mondtam, végignézve az arcukon. Tamara kicsi nappalijában voltunk, és egy körben ültünk. - Így fog ez működni. Csoportként közelítjük meg a nightclubot, őrjáratozunk még a mögötte lévő sikátorban is, hogy - Várj - szólt közbe Denis. - Mi legtöbbször szétválunk. - És pont ezért ölnek meg titeket - vágtam vissza. - Csoportként fogunk menni. - Noha te sosem öltél strigát egyedül? - kérdezte Lev. Ő volt a legmagasabb a csoportban, magas nyurga figura, szinte már mora-szerű. - Igen, de szerencsém volt. Ez is, meg azt is gondoltam, hogy jobb harcos vagyok, mint akármelyikük. hívj arrogánsnak, de átkozottul jó testőr vagyok. Vagy majdnem-testőr. - Jobban fogjuk csinálni, ha mind az öten ott vagyunk. Ha egy strigát találunk, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy egy elszigetelt helyen végzünk vele. Nem felejtettem el Sydney figyelmeztetéseit. - De mielőtt megöljük őket, beszélnem kell velük. A ti dolgotok lesz, hogy lefogjátok őket. - Miért? - kérdezte Denis. - Miért kell beszélned velük? - Tulajdonképpen, az a lényeg, amit ők mondanak nekem. Nézd, nem fog sokáig tartani. És a végén megkapjátok, hogy ti ölhessétek meg, szóval emiatt ne aggódjatok. De… Ez a következő rész ellene volt a nagy tervemnek, de tudtam, hogy ki kell mondanom. Nem engedhetem meg, hogy a saját küldetésem miatt megölessék magukat. - Hogyha olyan helyzetbe kerülünk, ahol csapdába estek, vagy hirtelen veszélybe, felejtsétek el a beszélgetést és a lefogást. Öljetek. Mentsétek magatokat. Úgy tűnik, elég magabiztosnak és frankónak tűnök, hogy úgy döntöttek, hogy azt csinálják, amit csak mondok. A terv része volt, hogy úgy mond „álruhában” menjünk. Akármelyik striga aki a közelünkbe kerül, vagy csak jól ránk lát messzebbről, az rögtön rájön, hogy dampyrok vagyunk. Az volt a fontos, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Szükségünk van egy áldozatát kereső strigára, hogy a közelünkbe jöjjön. Úgy kell kinéznünk, mint más buliba járó ember. Szóval felöltöztünk, és teljesen le voltam nyűgözve, hogy a srácok hogy kicsípték magukat. Denis, őrült vagy nem, de különösen helyes volt, ugyan olyan sötét arany haja és barna szeme volt, mint a bátyjának, Nikolajnak. Az én néhány váltásnyi ruhám nem volt igazán partiképes, ezért Tamara feltúrta a gardróbját nekem. Úgy tűnt, hogy különös élvezetet lát benne, hogy ruhákat találjon nekem. Nagyjából ugyan az volt a méretünk, ami csodálatos. Lissa és én az ő magas szuper-vékony testfelépítésével nem tudtunk ruhákon osztozkodni. Tamara egyforma magas volt velem, és hasonló testalkatú. Először felajánlott nekem egy rövid, szűk ruhát, ami annyira hasonlított arra, amit Viktoria viselt, hogy csak megráztam a fejem, és vissza is adtam. A vitánk emléke még mindig fájt, nem akartam újraélni azt az éjszakát, vagy vérszajhát játszani ebben az öltözékben. Ehelyett Tamara összeszedett nekem egy fekete farmert, és egy fekete topot. Hozzájárultam ahhoz is, hogy megcsináljuk a hajam és a sminkem, és megnéztem magam a tükörben. Meg kell hagyni, jó munkát végzett. Akármilyen hiú dolog is, de szeretek jól kinézni. Különösképpen szerettem, ha a pasik csodálattal és tisztelettel néznek rám, de nem úgy, mintha egy darab hús lennék. Tamara ékszereket is ajánlott nekem, de az egyetlen dolog, amit viselek, az a nazar a nyakam körül. A karóm miatt fel kellett vennem egy dzsekit, és Tamara talált is egy szexi bőrkabátot, ami nem ütött el szembetűnően a többi ruhámtól. Mikor éjfél körül elindultunk, nem tehettem, mást, mint a fejemet ráztam, miközben azt mormogtam. - Mi vagyunk a legszexisebb istenverte vámpírvadászok, akik valaha éltek. Denis elvezetett minket ahhoz a klubhoz, ahol már korábban is találtak strigát. És egyébként ez volt az a hely, ahol az egyik ígéret jele nélküli barátjukat is megölték. Ez a város egyik

107

elhanyagolt részében volt, ami szerintem a strigák számára nyílt felhívás. A legtöbb ember közép – és felsőbb osztálybeli fiatal volt, akiket láthatólag a „veszély” látszata vonzott ide. Ha csak tudnák milyen veszélyes is. Rengeteget viccelődtem Dimitrijjel, hogy Oroszország és Kelet-Európa tíz évvel lemaradt a zenében, de amikor beléptünk, rájöttem, hogy a földrengető techno zene olyasmi, amit már hallottam az államokban is, épp mielőtt eljöttem. A hely zsúfolt volt és sötét, villogó fényekkel, ami egyébként egy kissé idegesítő a dampyrok szemének. Az éjszakai látásunk hozzászokik a sötéthez, majd romba dől, mikor a stroboszkóp fényei beütnek. Ebben az esetben nem volt szükségem a látásomra. Az árnyék-csókolta képességeim nem érzékeltek egyetlen strigát sem a helyszínen. - Gyerünk - mondtam a többieknek. - Táncoljunk egy kicsit, és várjunk. Egy striga sincs a közelben. - Honnan tudod? - kérdezte Denis, csodálkozva nézve rám. - Csak tudom. Maradjunk együtt. A kis társaságunk a táncparkettre lépett. Olyan rég volt utoljára, hogy táncoltam, és egy kicsit meglepődtem, hogy milyen hamar megtaláltam a ritmust. Egy részem azt mondta, hogy ébernek kéne maradnom, de a striga jelző berendezésem rögtön magamhoz térítene, ha veszély közeledne. Azt a hányingert nehéz figyelmen kívül hagyni. De egy órányi táncolás után sem tűnt fel egyetlen striga sem. Elhagytuk a táncteret, és körbementünk a terem sarkain, majd kimentünk az utcára is. Semmi. - Van még egy klub a közelben? - kérdeztem. - Persze - mondta Artur. Ő egy rövidre borotvált hajú, mindig mosolygós köpcös srác volt. Néhány háznyira innen. Követtük őt, és egy hasonló helyre jutottunk: egy újabb titkos klub, mi egy lelakott épületben kapott helyet. Még több villogó fény. Még több tömeg. Még több zúgó zene. Ami leginkább zavart engem, az először is a szag volt. Ez a sok ember egy csomó izzadtságot termel. Kétségem sem volt afelől, hogy ezt még az emberek is érzik. Számunkra ez émelyítő volt. Tamarával egymásra néztünk, és összeráncoltuk az orrunk, nem volt szükségünk szavakra, hogy kifejezzük az undorunkat. Újra a tánctérre mentünk, és Lev elindult, hogy szerezzen egy italt. Karon vágtam. Odakiáltott valamit oroszul, amit én káromkodásnak értelmeztem. - Ez meg mire volt jó? kérdezte. - Azért, mert hülye vagy. Hogy akarsz megölni valamit, ami kétszer olyan gyors, mint te, miközben részeg vagy? Érdektelenül vállat vont, és nekem le kellett küzdenem a kényszert, hogy ez alkalommal ne az arcába húzzak be egyet. - Egy nem árthat. Emellett, itt nincs egy darab - Fogd be! Elkezdett mászkálni az a kavargó érzés a gyomromban. Elfeledve az álcám, abbahagytam a táncot, és elkezdtem a tömeget pásztázni a forrás után. Mivel az érzékeimre támaszkodtam, hogy megérezzem a strigát, így egy kicsit nehezebb volt kiszúrni a tömegben. Tettem néhány lépést a bejárat felé, és a hányingerem enyhült. Elindultam a bár felé, és az érzés fokozódott. - Erre - mondtam nekik. - Csináljatok úgy, mintha még mindig élveznétek a zenét. A feszültségem fertőző volt, és láttam, ahogy a várakozás végigsöpör rajtuk – és egy kis félelem is. Jó. Talán komolyan veszik. Ahogy elindultunk a bár irányába, megpróbáltam a testbeszédemmel azt közölni, hogy csak egy italért megyek. Ez idő alatt a szemeim a tömeg széleit fürkészték. Ott. Megtaláltam. Egy férfi striga állt az egyik sarokban, a karjai egy velem egykorú lány körül. A tompa fényben szinte helyesnek tűnt. Tudtam, hogy a közelebbi pillantás felfedné a halott-sápadt bőrét és a vörös szemeit, amilyen minden strigának van. A lány talán nem látja a

108

sötét klubban, vagy a striga elbűvölte. Talán mindkettő, az arcán lévő mosolyból ítélve. A strigák képesek elbűvölni másokat, csak úgy, mint a lélek-használók, mint Lissa is. Talán jobban. A szemünk láttára a striga elvezette a lányt egy észrevétlen folyosóra. A végén épp hogy csak ki tudtam venni a fénylő kijárat táblát. Legalább is azt feltételeztem, hogy kijárat tábla. Cirill betűkkel írták. - Akármilyen ötlet, hogy hova vezet az az ajtó? - kérdeztem a többieket. A srácok vállat vontak, és Denis elismételte a kérdésemet Tamarának. Ő visszaválaszolt, és Denis fordított. - Van egy kis sikátor ott hátul, ahol a konténereket tartják. Ez az épület, és egy gyár között van. Általában senki sem jár arra. - Oda tudunk jutni, ha megkerüljük a klubot? Denis várt Tamara válaszára. - Igen. Mindkét oldalról nyitott. - Tökéletes. Kisiettünk a klubból a főbejáraton, és kettéosztottam a csapatunkat. A terv az volt, hogy két oldalról közelítjük meg a strigát, és csapdába ejtjük középen – feltéve, ha ő és az áldozata még mindig ott hátul vannak. Lehetséges, hogy máshová vitte a lányt, de én leginkább úgy gondoltam, hogy ott rögtön el akarná kapni őt, és kiszívná a vérét, főként, ha a hely tényleg olyan kihalt, ahogy Tamara mondja. Igazam volt. Ahogy a csoportom szétvált, és a klub háta mögé osont, láttam a strigát és a lányt ott bujkálni a konténer árnyékában. A lány fölé hajolt, száját a nyakához közelítette, és én csöndesen káromkodni kezdtem. Nem pocsékolták az idejüket. Remélve, hogy a lány még életben van, elindultam a sikátorba, a többiek meg a sarkamban jöttek. A sikátor másik oldalán, Denis és Lev szintén elindult. Ahogy meghallotta az első lépéseket, a striga rögtön reagált, a megdöbbentően gyors reflexei ütősek voltak. Rögtön eldobta a lányt, és egy szívverésnyi idő alatt Denist és Levet választotta Artur, Tamara és helyettem. Tényleg nem egy rossz stratégia. Ők csak ketten voltak. Mivel annyira gyors volt, azt remélte, hogy hamar elintézi őket, és felénk fordul, mielőtt hátba támadhatnánk. És ez majdnem működött is. Egy erőteljes ütéstől Lev elszállt. Megkönnyebbülésemre néhány szemetes kuka megfogta az épület fala előtt. Az, hogy nekik csapódott, nem lehetett kellemes érzés, de inkább csapódnék neki a fém kukáknak, mint hogy a kemény téglafalnak. A striga Denist nézte ki, mint következőt, de Denis bebizonyította, hogy rendkívül gyors. Nem volt fair dolog tőlem, hogy úgy gondoltam, hogy egyik srácnak sincs meg a megfelelő harci képessége, csak mert nem viselik az ígéret jelét. Jobban kellett volna tudnom. Ugyan azt a kiképzést kapták, mint én, csak náluk hiányzott a fegyelem. Denis kitért az ütés elől, és alacsonyan kirúgott, a striga lábát célozva. A rúgás betalált, bár nem volt elég erős ahhoz, hogy kiüsse. Egy ezüstös villanás látszódott Denis kezében, és sikerült részben megvágnia a striga arcát, mielőtt egy visszakezes pofon nekem nem lökte a dampyrt. Egy ilyen vágás nem halálos egy strigára, de az ezüst az fáj, és hallottam, ahogy vicsorog. A fogai a nyálától csillogtak. Elléptem gyorsan Denis útjából, így nem ütközött nekem. Tamara elkapta a karját, megtartotta, így ő sem esett el. Tamara is gyors volt, megállította Denist, mielőtt a strigának ugrott volna. A striga félrecsapta őt, de nem elég erősen ahhoz, hogy messzire lökje. Artur és én ekkorra már rajta voltunk, kettőnk együttes ereje neki csapta őt a falnak. Még mindig erősebb volt nálunk, és hamarosan ki is tört. Egy felelősségteljes hang szólalt meg a fejemben – aminek gyanúsan olyan hangja volt, mint Dimitrijnek – hogy figyelmeztessen, itt volt az ablak számomra, hogy megöljem őt. Ez lett volna az okos és biztonságos dolog. Meg volt a rés, és a karóm a kezemben volt. Hogyha az őrült kihallgatási tervem elbukik, akkor a többiek halála az én lelkemen fog száradni. Egyszerre, Artur és én a strigának ugrottunk. - Segítsetek nekünk! - üvöltöttem. Tamara nekivetette magát a strigának, és egy hatalmasat húzott be neki, a gyomrát célozva. Éreztem, hogy a striga megpróbál lerázni minket, de aztán Denis is csatlakozott. Négyünk

109

között tartva már le tudtuk birkózni, szóval most a hátán feküdt a járdán. De a legrosszabb még csak most jött. Lent tartani őt nem volt egyszerű. Hihetetlen erővel vergődött, kicsavarodott végtagokkal. Felemelem magam, hogy a mellkasára helyezzem az egész testsúlyomat, amíg a többiek a lábait próbálták lefogni. Újabb kezek csatlakoztak a mieinkhez, és mikor felnéztem, megláttam Levet, ahogy ő is beveti az erejét. Az ajka vérzett, de az arca határozott volt. A striga nem hagyta abba a mozgást, de elégedett voltam azzal, hogy egyhamar nem tud majd kitörni, úgy nem, hogy öten fogjuk le. Előre hajolva, a karóm hegyét a nyakának helyeztem. Hagytam neki egy kis időt, és hamarosan feladta a harcot. Az arcához hajoltam. - Ismered Dimitrij Belikovot? – követeltem. Valami érthetetlen dolgot üvöltött vissza nekem, ami nem hangzott valami barátságosnak. Keményebben nyomtam neki a karót, és egy hosszú vágást ejtettem a torkánt. Felüvöltött fájdalmában. Színtiszta gyűlölet és rosszindulat fénylett a szemében, miközben folyamatosan oroszul káromkodott. - Fordítsatok - követeltem, és nem érdekelt ki teszi meg… - Amit mondok. Egy pillanattal később Denis mondott valamit oroszul, feltehetőleg az előbbi kérdésemet, mivel hallottam benne Dimitrij nevét. A striga morgott valamit válaszként, és Denis megrázta a fejét. - Azt mondja, hogy nem fog velünk játszadozni. Fogtam a karómat, és belevágtam a striga arcába, tovább szélesítve a meglévő sebet. Újra, a striga felsikoltott, és imádkoztam, hogy a klub biztonsági őrei ne halljanak meg belőle semmit. Rámosolyogtam elég rosszindulattal ahhoz, hogy felvegye a versenyt az ő pillantásával. - Mondd neki, addig fogunk vele játszadozni, amíg beszélni nem kezd. Így vagy úgy, de ma este meghal. Rajta múlik, hogy történik, lassan, vagy gyorsan. Őszintén nem hittem el, hogy ezek a szavak az én számon jöttek ki. Annyira nyersek voltak… annyira, nos, kegyetlenek. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer meg fogok kínozni valakit, még egy strigát sem. A striga egy újabb dacos választ adott Denis fordítására, így én is folytattam a munkám a karómmal, olyan sebeket és vágásokat ejtve rajta, ami akármelyik embert, morát vagy dampyrt megölt volna. Végül egy rakás szó tört elő belőle, ami nem a szokásos sértésnek hangzott. Denis rögtön fordítani kezdett. - Azt mondja, hogy sosem hallott senkiről, akit így hívtak volna, és ha Dimitrij a barátod, akkor biztos lesz benne, hogy lassan és fájdalmasan ölje meg. Majdnem elmosolyodtam a striga utolsó dacos próbálkozásán. A probléma a stratégiámmal az volt, hogy a striga akár hazudhatott is. Nem tudhatom Valami a reakciójában azt mondta nekem, hogy nem hazudik. Úgy hangzott, azt hiszi egy emberre vagy egy dampyrra gondolok, nem egy strigára. - Akkor ő haszontalan - mondtam. Hátradőltem, és Denisre néztem. - Gyerünk, öljétek meg. Ez volt az, amiért Denis halálosan oda volt. Nem is habozott, a karója erősen és gyorsan fúródott át a striga szívén. Az őrült küzdelem elhalt egy pillanattal később. A gonosz fény elhalványodott a szemeiben. Felálltunk, és láttam a társaim arcát, ahogy félelemmel és rettegéssel néznek rám. - Rose - szólalt meg Denis végül. - Mit remélsz, hogy… - Ne törődj vele - szóltam közbe, elindulva az eszméletlen lány felé. Letérdeltem mellé, és megvizsgáltam a nyakát. Megharapta őt, de nem sok vért vett le. A sérülés relatíve kicsi volt, és alig vérzett. Kissé megmozdult, és felnyögött, amikor megérintettem őt, amit jó jelnek vettem. Vigyázva elhúztam őt a szemetes kukák mellől, ki a fénybe, ahol a legkönnyebb észrevenni. A strigát viszont behúztam a legsötétebb helyre, amit csak találtam, hogy teljes homályban legyen. Ezek után kölcsönkértem Denis mobilját és tárcsáztam azt a számot, amit folyamatosan a zsebemben hordtam az elmúlt héten. Néhány csengés után Sydney oroszul válaszolt a telefonba. Hallatszott, hogy aludt.

110

- Sydney? Itt Rose. Volt egy kis szünet. - Rose? Mi a helyzet? - Visszamentél Szentpétervárra? - Igen… te hol vagy? - Novoszibirszkben. Nektek, srácoknak van ügynökötök itt? - Természetesen - mondta aggódva. - Miért? - Hmmm… van valamim a számotokra, amit fel kéne takarítani. - Ó Istenem. - Hé, legalább felhívtalak. És az nem olyan rossz dolog, ha megszabadítom a világot a strigáktól. Emellett, meg nem te akartad azt, hogy tudassam veled? - Igen, igen. Hol vagy? Odaadtam Denisnek a telefont, hogy elmagyarázhassa a pontos helyzetünket. Visszaadta nekem a telefont, mikor végzett, és én meg meséltem Sydneynek a lányról. - Komolyan megsérült? - Nem úgy tűnik - mondtam. - Mit kéne tennünk? - Hagyjátok ott. A fickó, aki odamegy, majd tesz róla, hogy jól legyen, és ne mondja el a történteket. Elmagyarázza majd, ha odaér. - Hohó, hé. Én már nem leszek itt, mire ideér. - Rose - Elhúzok innen - mondtam neki. - És tényleg értékelném, ha nem mondanád el senki másnak, hogy hívtalak – mondjuk, Abe-nek. - Rose- Kérlek, Sydney. Csak ne mondd el. Vagy különben…- haboztam. - Ha megteszed, akkor többé nem hívlak, ha ez történik. Elég sokat fogunk még leszedni. Istenem, mi jön még? Először a kínzás, most a fenyegetés. Rosszabb, megfenyegettem valakit, akit kedvelek. Természetesen hazudtam. Megértettem, Sydney csapata azt teszi, amit tennie kell, és nem kockáztathatom a lelepleződést. Ő ezt nem tudta, és imádkoztam, hogy, hogy higgye azt, elég instabil vagyok ahhoz, hogy felfedjem magunkat a világ előtt. - Rose - próbálkozott újra. De nem adtam meg neki az esélyt. - Kösz, Sydney. Majd tartjuk a kapcsolatot. Letettem, és visszaadtam a telefont Denisnek. Gyerünk srácok. Még nem végeztünk ma estére. Tisztán látszott, hogy azt hiszik, őrült vagyok, hogy kikérdezem a strigákat, de az alapján, ők milyen meggondolatlanok néha, az én viselkedésem nem volt elég furcsa ahhoz, hogy elveszítsék a belém vetett hitüket. Hamarosan újra fellelkesedtek, főként az utazásunk első gyilkosságától. A rejtélyes képességem, hogy érzékelem a strigákat, sokkal királyabbá tett engem a szemükben, és egyre biztosabb lettem abban, hogy bárhová követnének engem. Elkaptunk két másik strigát is az éjszaka, és megismételtük a procedúrát. Az eredmény ugyan az volt. Egy csomó sértés oroszul. Semmi új információ. Ahogy meggyőződtem arról, hogy a striga nem tud semmit felajánlani nekünk, hagytam a többieknek, hogy megöljék. Imádták ezt, de a harmadik után éreztem, hogy kezdek fáradni, mind mentálisan, mind fizikailag. Mondtam a csoportnak, hogy induljunk haza, és ezután, mikor épp egy gyár háta mögött vágtuk le az utat, megéreztem a negyedik strigát Ráugrottunk. Egy újabb dulakodás kezdődött, de végül őt is lefogtuk, ahogy a többit is. – Gyerünk - mondtam Denisnek. - Tudod, mit kell - Ki fogom tépni a torkodat! - acsarkodott a striga. Váó. Ez a mostani beszél angolul. Denis kinyitotta a száját, hogy elkezdje a kikérdezést, de megráztam a fejem. - Átveszem. Mint a többi striga, ő is káromkodott, és próbálkozott, még akkor is, amikor a karómat a nyakának nyomtam olyan erősen, hogy beszélni is alig tudjon. - Nézd - mondtam egyre idegesebben és türelmetlenebbül. - Csak mondd el nekünk, amit tudnunk kell. Egy dampyrt keresünk, a neve Dimitrij Belikov.

111

- Ismerem őt - mondta a striga önelégült hangon. - És ő nem dampyr. Anélkül, hogy észrevettem volna, Dimitrijt dampyrnak neveztem. Fáradt voltam, és felhúztak. Nem csoda, hogy ez a striga ennyire szívesen beszél. Azt hitte, nem tudjuk, hogy Dimitrijt átváltoztatták. És akármelyik másik arrogáns striga, boldogan mesélt nekünk többet, remélve, hogy fájdalmat okoz ezzel nekünk. - A barátodat már felébresztették. Most már velünk járja az éjszakát, és vért iszik az olyan bolond lányokból, mint amilyen te is vagy. Egy másodperc alatt ezer gondolat futott át az agyamon. Szent szar. Úgy jöttem Oroszországba, hogy azt hittem, könnyű lesz megtalálni Dimitrijt. A reményeim szertefoszlottak a szülővárosában, mitől majdnem feladtam az egészet és a másik utat választottam, meggyőzve magam, hogy szinte reménytelen a vállalkozásom. A gondolat, hogy most talán közel jutottam valamihez, szédítő volt. - Hazudsz - mondtam. - Sosem láttad még őt. - Mindig látom őt. Öltem is vele. A gyomrom felfordult, és ennek semmi köze sem volt a striga közelségéhez. Nem gondoltam bele abba, hogy Dimitrij embereket öl. Kimondtam a szavakat újra és újra a fejemben, és kényszerítettem magam, hogy nyugodt maradjak. - Ha ez igaz - sziszegtem vissza - akkor van egy üzenetem számodra, amit el kell vinned neki. Mondd el neki, hogy Rose Hathaway keresi őt. - Nem vagyok kifutófiú - mondta mogorván. A karóm lecsapott, vértcsíkot húzva, miközben a striga fájdalmas képet vágott. - Az vagy, ami akarom, hogy légy. Most menj, és mondd el Dimitrijnek, amit neked mondtam. Rose Hathaway. Rose Hathaway őt keresi. Mondd! A karóm hegyét a nyakának nyomtam. - Mond ki a nevem, hogy tudjam, emlékszel rá. - Emlékezni fogok rá, hogy megölhesselek téged. A karót erősebben nyomtam, és a vére kicsordult. - Rose Hathaway - mondta. Felém köpött, de elvétette. Izgatottan hátradőltem. Denis várakozva figyelt engem, a karója készenlétben. - Most megöljük őt? Megráztam a fejem. - Nem. El fogjuk engedni.

112

Tizenhetedik fejezet (fordította: Kiscsillag) Meggyőztem őket, hogy engedjék el a strigát – különösen, hogy csapdába ejtettük – és könnyű volt. Kétségbevonásnak nem volt értelme, egyetértettek ezzel. Hagyni egy strigát elmenni? Valóban őrültség volt, főleg az ő köreikben. Nyugtalan pillantásokat vetettek egymásra, és azt hittem, nem fognak engedelmeskedni. Végül a durvaságom és magasabb rangom győzött. Ők akartak vezetőjüknek, és belém vetett bizalmuk miatt tették, amit kértem – nem számít, mennyire őrültségnek látszott. Természetesen nem engedjük el a strigákat, és a probléma az volt ezzel, hogy valóban elment. Eleinte újra támadt, de aztán felismerte a túlerőt, így végül lelépett. Egy utolsó fenyegető pillantást küldött felénk, ahogy eltűnt a sötétben. Nem gondoltam, hogy megalázó a tinédzserek egy csoportjának félretenni az önbecsülésüket. Küldött felém egy gyűlölettel teli pillantást, és megborzongtam a gondolatra, hogy megtudta a nevemet. Nem tudtam mit tenni, csak reméltem, hogy van esélyem a tervemet megvalósítani. Denis és a többiek megengedték, hogy elengedjem a strigát, hisz megöltünk már néhány másikat a héten. Szokás szerint a klubokat és a város veszélyes részeit vizsgáltuk, támaszkodva az érzékeimre, amik megsúgták, ha veszély volt a közelünkben. Vicces volt, hogy mekkora csoport támaszkodik az én vezetésemre. Azt állították, nem alkalmazkodnak a testőrök és a hatóságok szabályihoz, de meglepően jól reagáltak, amikor megmondtam, mit tegyenek. Nos, többé-kevésbé. Egyszer-egyszer láttam némi zavarodottságot. Egyikük megpróbált hőst játszani, lebecsülve a strigát, és a többiek nélkül menni. Artur közel került a véghez egy agyrázkódással. A legtöbbjük kicsit magabiztos lett, és ezért váratlanul érte őket, amikor egy striga falhoz csapta Arturt. Ez kijózanító pillanat volt mindnyájuk számára. Néhány kellemetlen pillanatig attól tartottam, Artur halott – és ez az én hibám lett volna, mint vezetőnek. Sydney alkimistái közül jött egy, bár én gondoskodtam arról, nehogy Abe rám találjon – és bántsa Arturt. A srác azt mondta, Arturnak nyugalomra van szüksége egy ágyban, ami azt jelentette, le kellett állnia a vadászattal egy ideig. Ezt nehéz volt neki megtenni – és kiabálnom kellett vele, mikor megpróbált követni minket egyik éjszaka, emlékeztetve őt a barátaira, akik már meghaltak ilyen ostobaságok miatt. Kint az emberi világban, a dampyrok általában az emberi időbeosztás szerint élnek. Most áttértem az éjszakai menetrendre, mint ahogy az akadémián éltem. A többiek is ezt követték, kivéve Tamara, hisz nappali munkája volt. Nem akartam aludni, mialatt a strigák az utcákat járják. Minden alkalommal hívtam Sydneyt, mikor elhagytuk a zsákmányt, és a szóbeszéd körbe járt a striga közösségben, ha valaki nagy pusztítást végzett. És ha a strigák között keringett az üzenetem, néhány striga kifejezetten engem keresett. Ahogy a napok múltak, a gyilkosságaink száma csökkent, ami azt a gondolatot ültette a fejembe, hogy a strigák most már óvatosabbak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz dolog-e, de szorgalmaztam, hogy a többiek legyenek különösen óvatosak. Kezdtek úgy tisztelni engem, mint egy istennőt, de nem töltött el elégedettséggel az imádatuk. A szívem még mindig fájt minden miatt, ami Lissával és Dimitrijjel történt. A feladataimba temetkeztem, és megpróbáltam arra gondolni, ami a feladatom, Dimitrijhez közelebb kerülni a striga közösségen keresztül. De mikor nem tudtunk strigákra vadászni, túl sok idő volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Így látogatást tettem Lissánál.

113

Tudtam, hogy sok olyan gyerek van – mint Mia – akik a Királyi Bíróságon éltek, mert a szüleik ott dolgoztak. Nem egészen tudtam mennyien. Avery természetesen ismerte őket, és ami nem volt meglepetés, (legalábbis nekem nem) többségük elkényeztetett és gazdag volt. Lissa látogatásának másik célja a hivatalos összejövetelek voltak. Minél többet figyelte a királyi morák üzleti megbeszéléseit, annál inkább bosszantotta. A hatalommal való visszaélésnek ugyanazokat a fajtáit látta, amit már ezelőtt megfigyelt. Mint mikor a testőröket tárgyként osztották szét maguk között. A vitatott kérdés, hogy a moráknak meg kellene-e tanulniuk harcolni a testőrök mellett, még mindig aktuális téma volt. Az emberek többsége, akikkel Lissa találkozott a bíróságon, a régi mentalitásban hitt: hadd küzdjenek csak a dampyrok a morák védelmében. Látva a politika eredményét, és a sikert, amikor Christian és én megpróbáltunk változtatni, és hallva a morák önzését; a különbség Lissát feldühítette. Élvezte a szökésének eseményeit, amikor csak tehette, izgatottan várta, hogy elmeneküljön Averyvel. Avery mindig képes volt kiakasztani az embereket, és bulikon részt venni egészen más jellegű emberekkel, mint Tatjana. A fullasztó bírósági politikában soha nem bukkantak fel ezek az emberek, de még mindig rengeteg más dolog volt, ami lehúzta Lissa hangulatát. Főleg bűntudatot, dühöt és depressziót érzett, ami engem is egyre mélyebbre húzott. Elég mellékhatás volt látható rajta a lélek használatakor, hogy felismerhetőek legyenek a figyelmeztető jelek, bár az utazás alatt nem használta aktívan a lelket. Függetlenedtem a hangulatától, mert még mindig próbált jobb dolgokra gondolni, hogy elfojtsa a zavart és a süllyesztő depressziót. - Nézd! - figyelmeztette Avery egyik este. Ő és Lissa egy partin voltak akkor este, mielőtt vissza kellett utazniuk az akadémiára. A legtöbbeknek, akik állandó jelleggel a bíróságon laktak, ez a parti a városházán volt. Néhányuk szelsky volt, akik a bizottságban segédkeztek. Lissa nem ismerte őket. Lissa nem igazán ismert másokat, de ez nem számított, kivéve, hogy a szülei ebből a városból származtak. - Mit nézzek? - kérdezte Lissa, körbenézve a látnivalók között. A városházán volt egy udvar hátul, amit megvilágítottak a fáklyák, amik sorban pislákoltak. Rengeteg ital és étel volt, és néhány mora srác gitározott, és igyekeztek meggyőzni a lányokat zenei képességükről, amik nem léteztek. Valójában a zene annyira borzasztó volt, hogy talán felfedeztek egy új módot a strigák megölésére. Elég aranyos volt, bár a csodálói nem úgy tűntek, mint akiket érdekel, mit játszik. - Ezt - mondta Avery, miközben Lissa martinijára mutatva. - Nyomon követted, hogy mennyit vettél el ezek közül? - Annyit, hogy nem tudom megmondani - mondta Adrian, elterülve egy nappali közelében lévő székre, kezében a saját italával. Lissa velük összehasonlítva kicsit amatőrnek érezte magát. Averynek még mindig vad és kacérkodó hangulata volt, nem vagy rossz a légkör, valaki mégis romokban hevert. Lissa nem tudta, mennyit ivott a másik lány, feltehetően sokat, mindig ital volt Avery kezében. Hasonlóképpen Adriant sem lehetett ital nélkül látni, aminek hatásai spiccessé tették őt. Lissa feltételezte, ők sokkal több tapasztalattal rendelkeztek, mint ő maga. Elpuhult az évek során. - Jól vagyok - hazudta Lissa, aki körül forgott egy kicsit a környezete, és komolyan fontolgatta, hogy csatlakozik néhány lányhoz, akik táncoltak az asztalon, az udvar végében. Avery ajkai egy furcsa mosolyba kunkorodtak, de a szeme egy kis aggodalmat mutatott. - Persze. Még nem vagy beteg, vagy ilyesmi. Csak ez a fajta dolog körbe jár, és az utolsó dolog, amire szükségünk van, hogy mindenki azt gondolja a Dragomir lányról, hogy nem tud mértéket tartani. Fenn kell tartanod a családod hírnevét. Lissa ledöntötte az italt. - Valahogy kétlem, hogy az alkoholfogyasztás a családom hírnevének része. Avery odébb tolta Adriant, és lehuppant mellé a székre. - Hé, meglepődnél. Az elkövetkező tíz évben, ennek a csoportnak a tagjai lesznek a társaid a tanácsban. És máris megpróbálsz

114

állást foglalni és kedvelni fognak. ’Emlékszel, ő az, aki megfogta a kukát és belehányt a buliban?’ Lissa és Adrian is nevettek ezen. Lissa nem gondolta, hogy rosszul lesz, de mint bármi mással, ezzel is később foglalkozik. És a nap fénypontja az volt, hogy az ivás segített elzsibbasztani annak az emlékeit, hogy mi történt a nap folyamán korábban. Tatjana bemutatta őt a jövőbeli őreinek: egy tapasztalt fickónak Grantnek, és a kisasszonynak, akit Serenának hívtak. Ők elég jók voltak, és a hasonlóság Dimitrijjel és velem elsöprő volt. Felvenni őket egy árulásnak látszott ellenünk, de Lissa egyszerűen csak bólintott és köszönetet mondott Tatjanának. Később Lissa megtudta, hogy Serena az elejétől fogva egy lány testőre akart lenni, egész életében. A lány nem volt királyi származású, de néha, a testőrök számától függően – a királyi származásúaknak még akkor is jelöltek ki testőrt, ha kevés volt – bár nem többet egynél. Amikor Lissa védelmére a pozíciók megnyíltak, Tatjana már kis is húzta Serenát a barátnőjével végzett munkából. Serena mosolygott, és azt mondta Lissának, hogy ez nem számít. A kötelesség az első, mondta, és boldog, hogy szolgálhatja. Lissa rosszul érezte magát tudva, hogy ez nehéz mindkét lánynak, és rettenetesen igazságtalan is. Itt volt megint: igazságtalan hatalmi egyensúly, és senki nem tudja összhangban tartani. A találkozót elhagyva Lissa átkozta saját szelídségét. Nem volt bátorsága követni engem, és úgy gondolta, felül kellett volna emelkednie és követelnie Tatjanától, hogy az anyámat adja helyette. Akkor Serena visszamehetett volna a barátnőjéhez, és a barátságuk még mindig érintetlenül maradt volna ebben a világban. A martini, úgy tűnt, elzsibbasztja a fájdalmat, de rosszabbul érezte magát tőle, aminek nem volt értelme Lissa számára. Mindegy, gondolta. És amikor elkapta egy pincér pillantását, intett neki, hogy hozzon még egyet. - Hé, hoznál egy… Ambrose? Meglepetésében bámulta az előtte álló fiút. Ha lenne egy fürdőruha naptár a legforróbb dampyr srácokkal, ő lenne a borítón a modell (eltekintve Dimitrijtől, de én elfogult vagyok). A fickó neve Ambrose volt, és ő és én akkor találkoztunk vele, amikor együtt voltunk ott. Mélybarna bőrt és jól formált izmokat fedett a szürke kigombolt ing. Különlegesség volt a bíróságon, a dampyr, aki elutasította a testőri szolgáltatást és mindenféle feladatot végzett, mint a masszázs, és – ha a hír igaz – „romantikus kapcsolatot” folytatott a királynéval. Ez késztetett engem megalázkodásra, és néhány elég undorító dologba már belefutottam életemben. - Dragomir hercegnő - mondta, kivillantva tökéletesen fehér fogsorát. - Egy váratlan meglepetés. - Hogy vagy? - kérdezte valóban örülve neki. - Jól, jól. Nekem van a világon a legjobb munkám az összes közül. És te? - kérdezte. - Nagyszerűen - felelte. Ambrose megállt és nézte őt. Nem csökkent a gyönyörű mosolya, de Lissa látta, hogy nem ért egyet vele. Látta a rosszallást az arcán. Avery azzal vádolta, hogy ittas, de az csak egy dolog. De pár gyönyörű dampyr szolga? Elfogadhatatlan. Lissa viselkedése hideg volt, ahogy a poharát tartotta. - Kellene még egy martini - mondta, egy királynőhöz illő gőgös hangon. Ambrose megérezte a változást rajta, és barátságos mosolya átfordult közönyös udvariasságba. - Azonnal. Egy kissé meghajolt előtte, és elindult a büfé felé. - Jézusom - mondta Avery, és bámulta, ahogy elmegy. - Miért nem mutattál be minket a barátodnak? - Nem a barátom - csattant fel Lissa. - Senkim se.

115

- Egyetértek - mondta Adrian, miközben átkarolta Averyt. - Miért keresnél máshol, ha itt van a legjobb? Ha nem ismertem volna jobban, megesküdtem volna, hogy némi féltékenység lapul a kedélyes hang alatt. - Nem követek el mindent, hogy a nagynénémmel reggelizz? Avery lustán elmosolyodott. - Kezdetnek jó. Még van rá mód, hogy hass rám, Ivashkov. A pillantása Lisa felé sodródott, és meglepve fordult oda. - Hé, itt a csitri. Mia Jillt húzta magával, ahogy átballagott a kerten, döbbent pillantások közepette. Ők ketten nyilvánvalóan nem voltak oda valók. - Hé - mondta Mia, mikor elérte Lissa csoportját. - Az apám épp most hívott fel, vele kell mennem. Vissza kell adnom Jillt. - Nem baj - mondta Lissa automatikusan, de nyilvánvalóan nem volt boldog, hogy Jill ott van. Lissa még mindig csodálkozott, hogy Christian szerint miért volt különösen érdekes lány. Minden rendben? - Persze, csak az üzlet. Mia búcsút intett mindenkinek, és elment a csapattól ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Lissa Jill felé fordította a figyelmét, aki óvatosan ült egy közeli székre, és nézett körül csodálkozva. - Milyen volt? Mókáztatok Miával? Jill odafordult Lissához, arca felragyogott. - Ó, igen. Ő tényleg nagyszerű. Olyan sokat dolgozik a vízzel. Őrület! Tanított nekem néhány harci mozdulatot is. Tudok ütni jobb horgot… bár nem valami erősen. Ambrose visszatért, hozva Lissának egy italt. Odaadta neki némán, és kicsit megenyhült, amikor meglátta Jillt. - Te kérsz valamit? Megrázta a fejét. - Nem, köszönöm. Adrian óvatosan nézett Jillre. - Minden rendben? Akarod, hogy visszakísérjelek a vendégházba? Mint korábban, a szándéka a legkevésbé sem volt romantikus. Úgy tűnt, figyel rá, mint a kishúgára, amit aranyosnak gondoltam. Nem gondoltam, hogy képes ilyen óvó magatartásra. Újra megrázta a fejét. - Minden rendben. Nem akarok elmenni, kivéve, ha… Az arckifejezésén aggodalom ült. - Akarod, hogy elmenjek? - Nem - mondta Adrian. - Örülök, hogy valaki megbízható az őrület közepette. Kérj magadnak ennivalót, ha éhes vagy. - Annyira anyai - csúfolta Avery visszhangozva a gondolataimat. Valamilyen okból Lissa magára vette Avery megbízható megjegyzését, amitől berágott. Nem hiszem, hogy ez volt a helyzet, de nem igazán gondoltam helyénvalónak. Eldöntötte, hogy szerez valami ennivalót magának, fölállt, és elvándorolt az udvar közepén álló asztalhoz, amin tálcák voltak rajtuk előétellel. Voltak korábban. Most az asztalt a táncoló lányok használták, akiket Lissa korábban megjegyzett. Valaki teret szabadított fel azáltal, hogy a földre tette az étellel teli tálcák mindegyikét. Lissa fölé hajolt és felvett egy mini szendvicset, miközben kíváncsian figyelte a lányokat, azon töprengve, hogyan találtak bármiféle ütemet a srácok borzalmas muzsikájában. Az egyik lány észrevette Lissát, és rávigyorgott. Kinyújtotta a kezét. - Hé, gyere fel! Lissa találkozott már vele egyszer, de nem tudta felidézni a nevét. A tánc hirtelen nagyon jó ötletnek tűnt. Lissa befejezte a szendvicsét és az italát, megfogta a kezet és engedte, hogy felhúzzák. Kapott némi éljenzést az emberektől, akik körbevették. Lissa felfedezte, hogy a gagyi zenének nincs jelentősége, és azon kapta magát, hogy belekerül. Az ő és a másik lány mozgása nyíltan szexuális volt, kigúnyolva a diszkót. Ez az egész mókás volt, és Lissa csodálkozott, hogy Avery azt állítaná, ez kísérteni fogja tíz év múlva is. Egy idő után ő és a többiek megpróbáltak szinkronban mozogni. Elkezdték lóbálni a karjukat a levegőben, és utána egy vonalban mozogtak. A láblóbálásuk katasztrofálisnak bizonyult. Egy félrelépés – Lissa sarkára – hirtelen az asztal szélére küldte. Elvesztette az egyensúlyát és

116

majdnem összecsuklott, mikor egy pár kar megfogta és megtámasztotta. - Én hősöm motyogott. Aztán ránézett a megmentő arcára. - Aaron? Lissa volt barátja – az első fickó, akivel Lissa lefeküdt – mosolyogva nézett rá, és elengedte a karját, mikor meggyőződött róla, hogy meg tud állni. A szőke hajú és kék szemű Aaron helyes volt egy szörfös módján. Nem tudtam elképzelni, de kíváncsi lettem volna, mi történt volna, ha Mia meglátja őt. Ő, Aaron és Lissa egy szerelmi háromszögben voltam, mint egy igazi szappanoperában. - Mit csinálsz itt? Azt hittem, eltűntél - mondta Lissa. Aaron elhagyta az akadémiát néhány hónappal ezelőtt. - New Hampshire-be járok iskolába - felelte. - Családlátogatóban vagyunk itt. - Az jó, örülök, hogy látlak - mondta Lissa. A dolgok nem végződtek jól közöttük, de jelenlegi állapotában tényleg ezt jelentették szavai. Eléggé ittas volt ahhoz, hogy bárkinek örüljön a buliban. - Én is - mondta. - Gyönyörű vagy. A szavai megütötték Lissát, jobban, mint várta, valószínűleg azért, mert itt mindenki más arra utalt, hogy szemét és felelőtlen. És szakítás vagy sem, emlékezett, milyen vonzónak találta. Őszintén szólva, még mindig vonzónak találja. Egyszerűen csak nem szerette többé. - Távolságot kellene tartanod - mondta. - Tudjuk, mi történik. Egy pillanatra azt gondolta, azt kellene mondania, barátja van. Aztán nem aggódott emiatt. Nem volt azzal semmi baj, hogy srácokkal lóg, különösen azért, mert Christian nem foglalkozott vele eléggé ahhoz, hogy eljöjjön erre az útra vele. - Szeretném, hogy… - mondta Aaron. Volt a szemében valami lehangoló. - Nem merem remélni azonban, hogy kapnék egy búcsúcsókot, hogy megmentettelek, meg minden? Az elképzelés nevetséges volt, majd egy pillanat múlva Lissa nevetett. Mit számít? Christian volt az egyetlen, akit szeretett, és egy csók barátok között nem jelentene semmit. Felnézett, Aaron leengedte sovány arcát. Ajkuk találkozott, és nem volt mit tagadni; a csók kicsit tovább tartott, mint egy baráti csók. Amikor véget ért, Lissa azon kapta magát, hogy mosolyog, mint egy bódult iskolás – és gyakorlatilag az volt. - Viszlát - mondta, és visszaindult a barátaihoz. Avery megjelenése fenyegető volt, de nem volt több Aaronnál és a csókjánál. - Megőrültél? Kis híján eltörted a lábad. Ez egy olyan dolog, amit nem tehetsz. - Ezt egy mókának kellene gondolnod - mutatott rá Lissa. - Nem volt nagy ügy. - A móka nem ugyan az, mint az ostobaság - vágott vissza Avery komoly arccal. - Nem tehetsz meg minden szarságot, amilyen ez. Azt hiszem, haza kellene mennünk. - Jól vagyok - mondta Lissa. Makacsul elfordította a fejét Averyről, és néhány srácra koncentrált helyette, akik épp tequiláztak. Valamiféle versenyt rendeztek, és a fél társaság úgy látszott, készen áll elájulni. - Határozottan jó - mondta Adrian fanyarul. Érintettnek tűnt ő is. - Jól vagyok - ismételte Lissa. Pillantása visszatért Averyre. - Nem sérültem meg egyáltalán. Aaron miatt szidalomra számított, és meglepődött, hogy nem kapott, de még ennél is meglepőbb volt, hogy amikor egy másik forrásból jött felé. - Te megcsókoltad azt a fickót! - kiáltott fel Jill felé hajolva. Az arca rémült volt, és eltűnt róla a megszokott tartózkodottság. - Nem volt semmi - mondta Lissa, akit az idegesített, hogy mindenki közül pont Jill dorgálja meg. - Természetesen, ez nem a te dolgod. - De te Christiannal jársz! Hogy tehetted ezt vele? - Nyugi csitri - mondta Avery. - Részegen csókolózni semmi a részegen összeeséshez képest. Isten tudja hány fiút csókoltam már meg részegen.

117

- És én mégis megcsókolatlan maradok ma este - tűnődött Adrian fejcsóválva. - Nem számít - mondta Jill felhergelten. A tisztelete nőtt Christian iránt. - Te megcsaltad. Ezekkel a szavakkal Jill mintha megütötte volna Lissát. - Nem! - kiáltott fel Lissa. - Ne kavarj bele ebbe, és ne képzelj bele dolgokat, amik nincsenek ott. - Nem képzeltem a csókot! - mondta Jill elpirulva. - Ez a csók a legkisebb gond - sóhajtott Avery. - Komolyan, hagyjátok ezt srácok. Majd megbeszéljük reggel. - De… - kezdte Jill. - Halottad. Gyerünk! - morgott az új hang. Reed Lazar a semmiből jelent meg, és mint Jill észrevette, keményebb és ijesztőbb volt, mint valaha. Jill szeme tágra nyílt. - Én csak az igazat mondtam. Csodáltam a bátorságát, tekintve, hogy milyen félénk természetű. - Felidegesítesz mindenkit - mondta Reed, miközben közelebb dőlt és összeszorította az ökleit. - És felidegesítesz enge. Biztos voltam benne, hogy ez volt a leghosszabb szöveg, amit valaha hallottam tőle. Egyfajta ősemberként gondoltam rá, aki zsinórban csak három szót mond. - Hohó! Adrian felugrott, és Jill mellé rohant. - Engedd elmenni. Mi az, csak nem harcolni kezdesz egy lánnyal? Reed Adrian felé fordította a pillantását. - Maradj ki ebből! - Már hogy a fenébe? Őrült vagy! Ha bárki kért volna tőlem egy listát az emberekről, akik leginkább kockáztatnának egy harcot egy nő becsületének védelmében, Adrian Ivashkov alul lett volna a listán. Ahogy állt ott kemény arccal és ököllel, átkarolva Jill vállát védelmezőn. Meghatódtam. És lenyűgözött. - Reed - sírta Avery. Felállt, és odament Jill másik oldalához. - Nem csinált semmit. Hátrébb! A két testvér ott állt, tekintetük összekulcsolva, mint valami néma erőpróba. Avery a legkeményebb tekintetet viselte, amit valaha láttam tőle, és végül Reed dühösen hátralépett. Rendben. Mindegy. A csoport csodálkozva meredt rá, amikor hirtelen elment. A parti annyira hangos volt, hogy csak néhány bulizó látta a jelenetet. Megálltak, bámultak, és Avery zavarba jött, amikor visszasüllyedt a székébe. Adrian továbbra is Jill mellett állt. - Mi a franc volt ez? - kérdezte Adrian. - Nem tudom - ismerte el Avery. - Néha furcsává és túlvédelmezővé válik. Jill felé küldött egy bocsánatkérő mosolyt. - Igazán sajnálom. Adrian megrázta a fejét. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjünk. Részeg állapota létére Lissa odafigyelt. A konfrontáció Reeddel megdöbbentette és kijózanította, és hirtelen nyugtalanul értékelte a mai esti eseményeket. A csillogó fények és a koktélok a partin elvesztették a varázsukat. A részeg bohóckodás a többi nemessel butaságnak és ostobaságnak tűnt. Olyan érzése volt, hogy meg fogja bánni a bulit holnap. Visszatértem a fejembe és félelmet éreztem. Remek. Valami nagyon rossz történik Lissával, amit senki nem vesz észre – nem olyan mértékben, ahogy kellene. Avery és Adrian úgy tűnt észrevették, de az volt az érzésem, hogy az ivásnak tudták be a viselkedését. Lissa még mindig emlékeztetett engem arra az időre, amikor visszatértünk a St. Vlagyimirbe, és először ragadta el a lélekhasználat az elméjét. Kivéve… hogy eleget tudtam már ahhoz, hogy észrevegyem, hogy a dühöm és a haragom a strigák elleni harcban befolyásolja a lélek sötét oldalát is. Ez azt jelentette, hogy elvettem tőle a rossz érzéseket. El kellett volna, hogy hagyja Lissát, nem pedig tovább nőnie benne. Szóval mi lehetett a baja? Honnan jött ez a vad, őrült és féltékeny oldala? A sötét szellem annyira intenzíven nőtt, hogy szétterjedt mindkettőnkben? Vagy felosztottuk?

118

- Rose? - Igen? - néztem fel értetlenül a TV-ből. Denis nézett le rám mobiltelefonnal a kezében. - Tamarának sokáig kellet dolgoznia. Kész van az indulásra, de… Az ablak felé intett. A nap szinte lenyugodott, az ég lila volt csak egy kis narancssárgával a látóhatáron. Tamara gyalog járt dolgozni, és bár valószínűleg nem volt semmilyen valós veszélynek kitéve, de nem akartam egyedül hagyni naplemente után. Felálltam. - Gyere, menjünk el érte. Odaszóltam Arturnak és Levnek. – Ti, srácok itt maradtok. Denis és én fél mérföldet sétáltunk az irodába, ahol Tamara dolgozott. Mindenféle irodai munkán dolgozott, mint az iktatás és másolás, és úgy tűnik, némi feladat késő estéig húzódott. Az ajtónál találkoztunk vele, és minden incidens nélkül tartottunk a szállás felé, lendületesen beszélgetve a ma esti vadászati tervekről. Amikor odaértünk Tamara épületéhez, furcsa siránkozást hallottam az utca túloldala felől. Mindannyian megfordultunk, és Denis kuncogott. - Te jó ég, már megint az őrült nő - motyogtam. Tamara nem rossz környéken élt a városban, de mint mindenhol, itt is voltak hajléktalanok és koldusok. Az asszony, akit néztünk, majdnem olyan öreg lehetett, mint Yeva, és rendszeresen az utcán fel-alá sétálva motyogott magában. Ma a járdán feküdt, és furcsa zajokat hallatott, a végtagjaival hadonászva, mint egy teknős. - Valaki bántotta? - kérdeztem. - Nem. Csak őrült - mondta Denis. Ő és Tamara megfordultak, hogy bemenjenek, de egy részem nem tudta otthagyni őt. Sóhajtottam. - Mindjárt bemegyek. Az utca csendes volt, (eltekintve az öreg hölgytől) így félelem nélkül vágtam át a forgalmon. Odaértem a nőhöz és megfogtam a kezét, hogy segítsek neki, igyekezve nem gondolni arra, milyen piszkos az övé. Mint Denis mondta, kiderült, hogy csak őrült ma is. Nem volt sérült, látszólag ő döntött úgy, hogy ide fekszik. Megborzongtam. Elvetettem az őrült szót, mikor Lissára gondoltam, mert ez volt az igazi őrület. Nagyon-nagyon remélem, hogy a lélek soha nem juttat minket idáig. A hajléktalan nőt meglepte a segítségem, de megfogta a kezemet, és izgatottam elkezdett oroszul beszélni. Amikor megpróbált hálából megölelni, hátrébb léptem, és felemeltem a kezem a nemzetközi ’kopj le’ jellel. Valóban hátrébb lépett, de továbbra is szívesen beszélgetett. Megragadta az oldalán a hosszú kabátot, és úgy tartotta, mintha egy báli szoknya lenne, és elkezdett maga körül forogni és énekelni. Nevettem, meglepett, hogy ebben a komor világban ez felvidít. Visszaindultam Tamara felé. Az öregasszony abbahagyta a táncot, és megint boldogan beszélni kezdett. - Sajnálom, mennem kell - mondtam neki. Nem úgy tűnt, hogy felfogja. Aztán megdermedt a mondat közepén. Az arckifejezése figyelmeztető volt, csak fél pillanattal a hányingerem előtt. Megpördültem, hogy szembenézzek az arccal, aki mögöttem van, miközben kihúztam a karómat, ahogy mozogtam. Egy striga állt ott, magas, impozáns, ahogy odalopódzott, miközben engem megzavartak. Ostoba. Hülye. Nem engedtem Tamarát egyedül hazajönni, de arra soha nem gondoltam, hogy rám is veszély lesz. - Nem! Nem voltam biztos benne, hogy kimondtam a szót, amit gondoltam. Nem számít. Az egyetlen dolog, ami számított épp előttem állt. Vagy inkább, amit hittem, hogy látok. Mert bizonybizony ezt képzeltem. Nem lehet igazi. Nem, ennyi idő után. Dimitrij. Rögtön tudtam, még ha ő is volna az… megváltozott. Azt hiszem, millió ember közül felismerném őt. A kapcsolat közöttünk ezt lehetővé tette, mint semmi más. És miután olyan sokáig voltam megfosztva tőle, ittam minden porcikáját. A sötét, állig érő, hosszú haj, amit lazán hordott ma este, és kissé körülölelte az arcát. Az ismerős ajkak, amik most egy furcsa,

119

szórakoztató, de mégis kissé hideg mosolyra húzódtak. Ráadásul a hosszú, kopott bőrkabát volt rajta, amit mindig viselt, mintha egy cowboy filmből lépett volna ki. És aztán… ott voltak a striga ismertetőjegyek. A sötét szeme, amit imádtam, piros volt. A sápadt, fakó, hullafehér bőr. Életében az arcszíne cserzett volt, mint az enyém, hála a szabadban töltött időnek. Ha kinyitotta volna a száját, tudtam volna, hogy agyarakat látok. Az egész vizsgálat egy szempillantás alatt zajlott. Gyorsan reagáltam, mikor megéreztem őt, gyorsabban, mint ahogy várta volna. Még mindig ott a meglepetés ereje, a karóm döf, és kész. Tökéletesen bele a szívébe. Meg tudtam mondani, hol és hogy, és tudtam, gyorsabban szúrnék, minthogy ki tudja védeni. De… azok a szemek. Ó, Istenem, a szemei… Még azokkal a pupilla körüli undorító piros gyűrűkkel, a szemei még mindig Dimitrijéi voltak, ezt tudtam. A pillantás a szemeiben – a lélektelen, rosszindulatú ragyogás – semmiben nem volt olyan, mit régen. De épp eléggé hasonlított, hogy felkavarja a szívem, hogy elárasszanak az érzékek és érzések. A karóm készen állt. Mindössze annyit kellett volna tennem, hogy meglengetem és megölöm. Lendületet vettem felé… De nem tudtam megtenni. Csak szükségem volt néhány másodpercre, néhány másodpercbe, még magamba iszom, mielőtt megölöm. És ekkor megszólalt. - Roza. A hangjában ugyanaz az aljasság volt, ugyanaz a hangsúly… még hidegebb volt. Elfelejtetted az első leckémet: Ne habozz. Épphogy megláttam az öklét, ahogy a fejem irányába ütött. Aztán semmit nem láttam…

120

Tizennyolcadik fejezet (fordította: Srekuci) Nem meglepő, fejfájásra ébredtem. Néhány rohadt pillanatig ötletem se volt arról, mi történt, vagy, hogy hol vagyok. Ahogy az álmosság alábbhagyott, az utcai események hirtelen visszajöttek. Rögtön felültem, az összes védelmem akcióba lépett a fejemben lévő enyhe zűrzavar ellenére is. Ideje kideríteni hol is vagyok most. Felültem egy hatalmas ágyon, az elsötétített szobában. Nem – nem csak egy szoba. Sokkal inkább egy lakosztály vagy egy stúdiólakás. Azt hittem, hogy a szentpétervári hotel fényűző, de ez ütötte azt. A lakás azon részében, ahol én ültem, volt az ágy, és a szokásos hálószobai berendezések: fésülködőasztal, éjjeliszekrények stb. A másik fele úgy nézett ki, mint egy nappali, egy kanapéval és egy TV-vel. A polcok be voltak építve a falakba, mindegyik telerakva könyvekkel. Tőlem jobbra volt egy rövid előszoba ajtóval a végén. Talán egy fürdőszoba. A másik oldalamon egy hatalmas festett ablak állt, sötéten, ahogy a moráknál is szokás. Ez jobban be volt színezve, mint amilyeneket eddig láttam. Majdnem teljesen fekete volt, szinte át se lehetett látni rajta Csak a tény, hogy külön tudom választani az eget a horizonttól – jó sok kancsalítás után – tudatta velem, hogy nappal van odakint. Lecsúsztam az ágyról, az érzékeim magas készültségben voltak, ahogy megpróbáltam felmérni a veszélyt. A gyomrom jól volt; nincsen striga a közelben. Habár ez nem feltétlen jelenti azt, hogy senki más sincs itt. Semmit sem vehetek készpénznek, főként mivel ez sodort bajba az utcán. Nem volt idő töprengésre. Most még nem. Ha megteszem, a megoldás csak tovább tolódik. Lecsúszva az ágyról, belenyúltam a kabátom zsebébe a karómért. Eltűnt természetesen. Semmi mást nem láttam a közelben, ami elmenne fegyvernek, ami azt jelenti, hogy csak a saját testemre támaszkodhatom, ha harcra kerül a sor. A szemem sarkából kiszúrtam a falon lévő villanykapcsolót. Felkapcsoltam, és mozdulatlanná dermedtem, vártam, hogy meglássam mit, vagy kit fed fel a fény. Semmi szokatlan. Senki más. Rögtön az egyetlen nyilvánvaló dolgot tettem, és csekkoltam az ajtót. Zárva volt, ahogy vártam, és az egyetlen út a kinyitásához egy numerikus billentyűzet volt. Plusz masszív volt, és láthatólag acélból készült. Egy kemence ajtajára emlékeztetett. Nem lehetett rajta átjutni, szóval megfordultam, hogy folytassam a felfedező körutamat. Ez elég ironikus volt. Egy csomó órám arról szólt, hogyan kell felderíteni, és leellenőrizni egy helyet. Mindig gyűlöltem ezeket az órákat; harcolni akartam megtanulni. Most úgy tűnik, hogy azok az órák, amik akkor haszontalannak tűntek, értelmet nyertek. A fénytől a lakásban lévő tárgyak élesebben látszódtak. Az ágyat egy elefántcsontszín bolyhos takaró fedte le. Átlopódzva a nappalin, láttam, hogy a TV szuper – nagyon szuper. Hatalmas képernyős plazma tévé. Zsír újnak tűnt. A kanapé és szuper volt, matt, zöld bőrrel behúzva. Ez egy szokatlan szín, nem szoktak ilyet a bőrnél választani, de itt működött. Az összes bútor ezen a helyen – asztal, íróasztal, szekrény sima. A nappali egyik sarkában egy kis hűtőt láttam. Letérdeltem és kinyitva találtam benne egy üveg vizet, és üdítőt, válogatott gyümölcsöket, és egy csomag tökéletesen szeletelt sajtot találtam. A hűtő tetején több rágcsálnivaló kaját találtam: mogyorót, sós kekszet, és valami mázos péksütit. A gyomrom megkordult a látványra, de nincs az az isten, hogy én bármit is megegyek abból, amit itt találok. A fürdőszobát ugyan abban a stílusban rendezték be, mint a lakás többi részét. A zuhanyzó és a hatalmas jacuzzi fekete csiszolt márványból készült, ás kis samponok és szappanok sorakoztak a pulton. Egy hatalmas tükör lógott a mosdó felett, csakhogy… ez nem igazán

121

lógott. Szorosan beépítették a falba, így semmiképpen nem lehet elmozdítani. Az anyaga is furcsa volt. Sokkal inkább tűnt tükröződő fémnek, mint tükörnek. Először azt gondoltam, hogy ez furcsa, amíg ki nem mentem a fő helyiségbe, és körbe nem néztem. Egyáltalán nincs itt semmi, amit fegyverként lehetne használni. A TV túl nagy ahhoz, hogy elmozdítsam, vagy összetörjem, a kijelzőjét sem törhetem össze, mert valami high-tech anyagból készült. Nem volt üveg az asztalon, a polcok beépítettek. A hűtőben lévő üveg műanyag. És az ablak… Végigtapogattam minden sarkát is. Csak úgy, mint a tükör, ez is tökéletesen a falba lett illesztve. Nem volt ablaktábla. Ez egy, erős darabból készült. Erősen kancsalítva, végre újra megláttam a kinti környezetet, és… nem láttam semmit. A föld egy hatalmas síkságnak tűnt, és csak elszórva volt rajta néhány fa. Ez a vadregényes táj a Baiába való utazásomra emlékeztetett. Láthatólag már nem Novoszibirszkben vagyok. És lepillantva megláttam, hogy elég magasan is vagyok. Talán a negyedik emeleten. Akár hogy is, de túl magasan vagyok ahhoz, hogy leugorjak anélkül, hogy eltörném valamimet. De attól még valamit csinálnom kell. Nem ülhetek csak úgy itt. Felkaptam az íróasztal melletti széket, és nekivágtam az ablaknak – és szinte semmi hatással nem volt ez sem a székre, sem az ablakra. - Jézus Krisztus - mormogtam. Még háromszor megpróbáltam, és még mindig nem volt szerencsém. Olyan volt, mintha mindkettő acélból készült volna. Talán az üveg valami ipari erejű golyóálló cucc. És a szék… nos, pokolba, ha tudnám. Az egész egy darabból volt, és semmi nyoma nem volt repedésnek rajta, még azok után sem, amin keresztülvittem. De mivel az egész életemet azzal töltöttem, hogy olyan dolgokat teszek, ami nem ésszerű, tovább próbálkoztam az ablak betörésével. Ötödszörre próbáltam, amikor a gyomrom figyelmeztetett arra, hogy egy striga közeledik. Megfordulva, a széket a kezemben tartva figyeltem az ajtót. Kinyílt, és én nekirontottam a betolakodónak, a szék lábaival előre felé mutatva. Dimitrij volt az. Ugyan azok az ellentétes érzések, amiket az utcán is éreztem, újra visszatértek, a szerelem keveredett a rémülettel. Ez alkalommal elnyomtam a szerelmet, nem akasztva meg a támadásomat. Nem mintha ettől jobb lenne. Megütni őt, olyan volt, mint az ablakot ütni. Hátralökött, és én megtántorodtam, a széket még mindig a kezembe tartva. Megtartottam az egyensúlyom, és újra támadtam. Ez alkalommal, amikor összeütköztünk, megragadta a széket, és kitépte a kezemből, majd úgy vágta neki a falnak, mintha semmi súlya nem lenne. E nélkül a csekély fegyver nélkül, újra visszatértünk oda, hogy a saját testemre kell támaszkodnom a harchoz. Ezt csináltam az utolsó néhány hétben is a striga kikérdezéseken; ennek ugyan olyannak kellene lennie. Természetesen akkor volt négy másik ember, erősítésnek. És egyik striga sem volt Dimitrij. Még dampyrként is nehéz volt megütni. Most ugyan azokkal a képességekkel, sokkal gyorsabb és erősebb. Ő is ismeri a mozgásomat, mivel mindent ő tanított nekem. Szinte képtelenség meglepni őt. De csak úgy, mint az ablaknál, nem maradhattam inaktív. Csapdába estem egy szobában – a tény, hogy egy hatalmas luxus szoba volt, nem számít – egy strigával. Ezt kell mondogatnom magamnak. Egy striga van itt. Nem Dimitrij. Minden, amit Denisnek és a többieknek mondtam, azt most itt kell alkalmazni. Légy okos. Légy éber. Védd magad. - Rose - mondta, könnyedén elhárítva az egyik rúgásom. - Csak az idődet vesztegeted. Állj le.” Oh, ez a hang. Dimitrij hangja. A hang, amit hallok, mikor elalszom este, a hang, ami egyszer azt mondta nekem, hogy szeret… Nem! Ez nem ő. Dimitrij elment. Ez egy szörny. Kétségbeesve gondolkodtam azon, hogy nyerhetnék itt. Még a szellemek is eszembe jutottak, akiket az úton hívtam elő. Mark azt mondta, hogy meg tudom csinálni a vad érzelmek pillanatában, és hogy harcolnának értem. Ez most egy vad érzelem, de nem úgy tűnt, mintha hívnám őket. Őszintén, ötletem sem volt arról, hogy csináltam azelőtt, és a világ összes

122

kívánsága se lett volna elég ahhoz, hogy ez most működjön. Francba. Mi a jó a félelmetes erőkben, ha nem tudom használni őket a saját hasznomra? Ehelyett kihúztam a DVD lejátszót a helyéről, miközben a vezetékek kiszakadtak a falból. Ez nem volt valami jó fegyver, de most már kétségbe voltam esve. Egy furcsa ősi csatakiáltást hallottam, és egy távoli részem rájött, hogy ezt én adtam ki. Újra nekifutottam Dimitrijnek, nekicsapva a DVD lejátszót, amennyire erősen csak tudtam. Ez talán egy kicsit fájt volna – ha eltaláltam volna. De nem így lett. Ezt is elvette tőlem, és eldobta. Darabjaira tört szét a padlón. Ugyan ezzel a mozdulattal elkapta a karom, hogy ne tudjak semmi másért nyúlni, vagy ne üthessek. A szorítása kemény volt, mintha a csontjaimat is el tudná törni, de attól még küzdöttem. Megpróbálkozott újra az ésszerűséggel. - Nem foglak bántani téged. Roza, kérlek, állj le. Roza. A régi becenév. A név, amin akkor szólított először, amikor áldozatul estünk Viktor szenvedély varázslatának, és mindketten meztelenül vetettük magunkat egymás karjába… Ez nem az a Dimitrij, akit te ismertél. A kezeim használhatatlanok voltak, szóval a lábaimat használtam, és egy olyan jót rúgtam, amilyet csak tudtam. Nem sokat tettem. A testem nagy részét nem tudtam használni, hogy kiegyensúlyozzam magam, enélkül nem tudtam elég erőt vinni a rúgásomba. Az ő részéről úgy tűnt, inkább csak bosszantotta, mint hogy aggódott volna, vagy dühös lenne. Egy hangos sóhajjal elkapott a vállamnál fogva, és megfordított, nekinyomva a falnak, mozgásképtelenné téve a teljes testsúlyával. Küzdöttem egy kicsit, de úgy le lettem szorítva, mint a strigák, akikre a többiekkel vadásztam. A sorsnak nagyon beteges humora van. - Ne harcolj velem. A lélegzete meleg volt a nyakamon, a teste szorosan az enyémnek simulva. Tudtam, hogy a szája csak néhány centire van az enyémtől. - Nem foglak bántani téged. Ismét meglöktem, eredménytelenül. A lélegzetem egyenetlen zihálásként tört elő, a fejsérülésem lüktetett. - Meg kell értened, hogy elég nehéz ezt nekem elhinnem. - Ha holtan akarnálak látni, akkor már halott lennél. Most, ha tovább is harcolni fogsz, akkor le kell, hogy kösselek. Ha leállsz, akkor minden korlátozás nélkül lehetsz itt. - Nem félsz attól, hogy megszököm?” - Nem. A hangja tökéletesen nyugodt volt, és végigfutott a hideg a hátamon. - Nem félek. Így álltunk, majdnem egy percig, holtponton. Az agyam járt. Az igaz, hogy talán már megölt volna, ha ez lett volna a szándéka, de ez még nem ok arra, hogy elhiggyem, hogy egy kicsit is biztonságban vagyok itt. Mindazonáltal, most döntetlenként állunk a csatában. Oké, a döntetlen nem igazán helyénvaló szó. Játszadozik velem. A fejem lüktet ott, ahol az ütése ért, és ennek a céltalan harcnak nem sok értelme van. Vissza kell nyernem az erőmet, hogy találhassak egy kiutat innét – ha elég sokáig élek ahhoz. És abba kell hagynom a fantáziálgatást arról, hogy milyen közel is van a testünk egymáshoz. Miután hónapokig éltünk úgy, hogy arra figyeltünk, ne érintsük meg egymást, ez a sok érintés hirtelen jött. Ellazultam a szorításában. - Oké. Habozott, mielőtt elengedett volna, talán azon gondolkodott, hogy megbízhat-e bennem. Az egész pillanat arra emlékeztetett engem, amikor együtt voltunk egy kis házikóban az Akadémia külső területén. Dühös voltam, és izgatott, elárasztva a lélek sötétségével. Dimitrij fogott le akkor is, és kibeszélt engem abból a szörnyű állapotból. Csókolóztunk, majd a kezei felemelték a pólómat, és – ne, ne. Nem itt. Nem tudok itt erre gondolni. Dimitrij végül enyhített a szorításán, és elengedett a faltól. Megfordultam, és az ösztöneim arra késztettek, hogy támadjam meg újra azonnal. Emlékeztettem magam, hogy várjam ki az időmet, hogy addig is erőt és információt gyűjtsek. Habár elengedett engem, nem mozdult arrébb. Csak egy lépésnyire álltunk egymástól. Minden meggyőződésem ellenére újra őt bámultam, ahogy az utcán is tettem. Hogy lehet ugyan olyan, és mégis teljesen más? Mindent

123

megpróbáltam, hogy ne a hasonlóságokra figyeljek – a hajára, a köztünk lévő magasságkülönbségre, az arca alakjára. Ehelyett a striga jegyekre koncentráltam, a vörösségre a szemében, és a bőre sápadtságára. Annyira el voltam foglalva ezzel, hogy egy percembe került, hogy észrevegyem, hogy ő sem szól semmit. Elszántan tanulmányozott engem, mintha átlátna rajtam. Kirázott a hideg. Majdnem - majdnem! – úgy tűnt, mintha őt is ugyan úgy lenyűgöztem volna, mint ő engem. De ez képtelenség. A strigák nem rendelkeznek ilyen érzelmekkel, és emellett, a gondolata annak, hogy még mindig vannak érzelmei irántam, az csak egy reményteljes gondolat a részemről. Az arcát mindig is nehéz volt olvasni, és ezt most beborítja a ravaszság és hűvösség maszkja, amitől tényleg képtelenség volt olvasni a gondolataiban. - Miért jöttél ide? - kérdezte végül. - Mert fejbe vágtál, és ide hurcoltál. Ha már meghalok, akkor igazi Rose stílusban halok meg. A régi Dimitrij megeresztett volna egy kis mosolyt, vagy elkeseredetten sóhajtott volna. A mostani közömbös maradt. - Nem így értettem, és ezt te is tudod. Miért vagy itt? A hangja halk és veszélyes volt. Eddig azt hittem, hogy Abe ijesztő, de ezzel nem veheti fel a versenyt. Még Zmey is meghátrált volna. - Szibériába? Azért jöttem, hogy megtaláljalak téged. - Azért jöttem ide, hogy távol legyek tőled. Annyira meglepődtem, hogy erre valami teljesen nevetséges dolgot mondtam. - Miért? Mert talán megölnélek? A pillantása elmondta, hogy ez valóban egy nevetséges kérdés volt. - Nem. Különben nem lennénk ebben a helyzetben. Most itt vagyunk, és a választás elkerülhetetlen. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy milyen helyzetben is vagyunk. - Nos, el is engedhetnél, ha el akarod kerülni ezt. Ellépett, és elindult a nappali felé anélkül, hogy visszanézett volna rám. Elfogott a kísértés, hogy megpróbálkozzam egy csendes támadással, de valami azt súgta nekem, hogy alig tehetnék meg egy métert, mielőtt elkapna engem. Leült az egyik luxus bőr karosszékbe, belepréselve mind a 183 centijét olyan könnyeden, ahogy mindig is tette. Istenem, miért kell ennyire ellentmondásosnak lennie? Megvannak benne a régi Dimitrij szokásai összekeveredve azzal a szörnyével. Ott maradtam, ahol voltam, a falnak dőlve. - Már nem lehet. Nem, miután már láttalak… Újra, engem kezdett nézni. Furcsán kezdtem érezni magam. Egy részemre izgatottan hatott a pillantása ereje, és tetszett, ahogy vizsgálódva végignézte a testem a fejem búbjától a lábam hegyéig. A másik részem mocskosnak érezte magát, mintha iszap vagy trágya folyt volna a bőrömre, ahogy végigmért. - Még mindig ugyanolyan gyönyörű vagy, mint ahogy emlékeztem rád, Roza Nem mintha bármi különbséget vártam volna. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Sosem beszélgettem még igazán strigákkal, néhány sértésen és fenyegetésen kívül egy harc közepén. A legközelebb ehhez akkor álltam, mikor Isaiah foglya voltam. Ki voltam akkor kötve, és a beszélgetés nagy része arról szólt, hogy hogyan fog ő megölni engem. Ez… nos, ez nem ilyen volt, de attól még határozottan hátborzongató volt. Keresztbe tettem a karom a mellkasom előtt, miközben a hátamat a falnak támasztottam. Ezzel tudtam legjobban fenntartani a védekezés látszatát. Félrebillentette a fejét, és gondosan figyelt engem. Úgy esett az árnyék az arcára, hogy a vörös szemeit nehéz volt kivenni. Ehelyett sötétnek tűntek. Pont olyannak, amilyen volt, végtelen és csodálatos, szerelemmel és bátorsággal teli… - Leülhetsz - mondta. - Jól vagyok itt. - Van még valami más, amit szeretnél? - Hogy elengedj engem?

124

Egy pillanatig azt hittem, hogy azt a régi féloldalas mosolyt látom az arcán, amit mindig megkaptam, ha viccelődtem. Figyelve őt úgy döntöttem, hogy csak képzeltem. - Nem, Roza. Úgy értettem, hogy itt van-e szükséged még valamire? Másféle ételre? Könyvekre? Szórakoztatásra? Hitetlenkedve bámultam rá. - Ezt úgy mondod, mintha valami luxus hotelben lennénk! - Az is, egy bizonyos szinten. Beszélhetek Galinával, és ő megszerez bármit, amit csak kérsz. - Galina? Dimitrij ajka mosolyra húzódott. Nos, valami olyasmire. Azt hiszem, a gondolatai gyengédek voltak, de a mosolya nem mutatta ezt ki. Hűvös volt, sötét és titkokkal teli. Csak az akadályozott meg attól, hogy megijedjek, hogy visszautasítottam, hogy gyengének mutassam magam. - Galina a régi instruktorom az iskolámból. - Ő is striga? - Igen. Néhány évvel ezelőtt ébresztették fel egy prágai harc során. Ő még relatív fiatal strigának, de az ereje növekszik. Ez mind az övé - mutatott körbe Dimitrij. - És te vele élsz? - kérdeztem kíváncsian, bár nem akartam. Elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen kapcsolat lehet köztük, és meglepődtem, mikor éreztem, hogy… féltékeny vagyok. Nem mintha okom lenne rá. Megértem, hogy ő már egy striga. És nem ez lenne az első alkalom, mikor egy tanár és diákja összejön… - Neki dogozom. Ő volt a másik oka annak, hogy visszatértem ide, miután felébresztettek. Tudtam, hogy striga, és az útmutatását akartam. - És távol akartál lenni tőlem. Ez volt a másik ok, igaz? Az egyetlen válasza csak egy bólintás volt. Nem fejtette ki. - Hol vagyunk? Messze vagyunk Novoszibirszktől, igaz? - Igen. Galina birtoka a városon kívül van. - Mennyire messze? A mosolya megtört kicsit. - Tudom, mit csinálsz, és nem fogom neked megadni az ilyen fajta információkat. - Akkor mit fogsz csinálni? -követeltem, az összes visszatartott félelmem haragként tört elő. Miért tartasz itt? Ölj meg, vagy engedj el. És ha csak be akarsz zárni ide, és kínozni akarsz az elmejátékaiddal, akkor inkább ölj meg. - Bátor szavak. Fölállt, és megint járkálni kezdet. - Majdnem hittem neked. - Az igazat mondtam - válaszoltam dacosan. - Azért jöttem ide, hogy megöljelek. És ha ezt nem tehetem meg, akkor inkább meghalok. - Elbuktál, ezt te is tudod. Az utcán. - Ja. Erre valahogy én is rájöttem, mikor itt ébredtem fel. Dimitrij hirtelen megfordult, és azonnal előttem termett azzal a villámgyors striga sebességével. A striga-hányingerem sosem múlt el, de minél több időt töltök vele, annál jobban halványodik egy gyenge háttérzajjá, amit többé-kevésbé figyelmen kívül tudtam hagyni. - Kicsit csalódott vagyok. Annyira jó vagy, Rose. Annyira, de annyira jó. Tudod, az, ahogy te és a barátaid körbejártatok, és strigákat kaptatok el, jó nagy keveredést okozott. Néhány striga még félt is. - De te nem? - Amikor hallottam, hogy te vagy az… hmmm. Elgondolkodott, szemei összeszűkültek. Nem, kíváncsi voltam. Aggódtam. Ha bárki meg tudna ölni engem, akkor az te lennél. De ahogy mondtam, hezitáltál. Ez volt a végső teszted az óráim után, és elbuktál. Az arcom kifejezéstelenül tartottam. Belül még mindig rugdostam magam, az utcán történt pillanatnyi gyengeségem miatt. - Legközelebb nem fogok habozni.

125

- Nem lesz legközelebb. És különben is, akármennyire csalódtam is benned, még mindig örülök, hogy életben vagyok, természetesen. - Nem vagy életben - mondtam összeszorított fogakkal. Istenem, ő annyira, annyira közel van hozzám megint. Még az arcán lévő változással is a szikár izmos teste ugyan olyan volt. Halott vagy. Természetellenes. Te mondtad nekem azelőtt, hogy inkább meghalnál, mint hogy ilyen légy. És ezért foglak megölni téged. - Csak azért mondod ezt, mert nem tudsz jobbat. Akkor még én sem tudtam. - Nézd, komolyan mondtam. Nem fogok veled játszadozni. Ha nem juthatok ki innen, akkor csak ölj meg engem oké? Minden figyelmeztetés nélkül, csak kinyúlt, és végigfuttatta az ujjait az arcomon. Elakadt a lélegzetem. A kezei jéghidegek voltak, de ahogy megérintett engem… ismét, ugyanolyan volt. Pont ugyanolyan, amilyenre emlékeztem. Hogy lehetséges ez? Annyira hasonló… és mégis annyira más. Hirtelen egy újabb leckéje jutott az eszembe arról, hogy a strigák mennyire hasonlíthatnak azokra, akiket valaha ismertünk. Ezért volt olyan könnyű habozni. - Megölni téged… nos, ez nem ilyen egyszerű - mondta. A hangja újra halk suttogásba csapott át, mintha egy kígyó sziszegne a bőrömbe. - Van egy harmadik lehetőség. Felébreszthetnélek téged. Megdermedtem, és ezzel egyszerre a lélegzetem is elállt. - Nem. Ez volt az egyetlen dolog, amit mondani tudtam. Az agyam semmi többel nem tudott előrukkolni, semmi ésszerű vagy okos dologgal. A szavai túl rémisztőek voltak ahhoz, hogy egyáltalán eltöprengjek rajtuk. - Nem. - Nem tudod, milyen ez. Ez… elképesztő. Felsőbbrendű. Az összes érzéked életre kel; a világ sokkal élőbb lesz. - Igen, de te halott vagy. - Az vagyok? Elkapta a kezem, és a mellkasára helyezte. Belül éreztem az egyenletes szívverését. A szemeim tágra nyíltak. - A szívem ver. Lélegzem. - Igen, de… - kétségbeesve gondoltam át mindent, amit valaha tanultam a strigákról. - Ez nem igazi élet. Ez… ez sötét mágia, ami életben tart téged. Ez az élet illúziója. - Ez jobb az életnél. Mindkét keze elindult felfelé, hogy megfogja az arcom. Az ő szívverése lehet, hogy egyenletes, de az enyém majd kiugrott. - Ez olyan, mintha isten lennél, Rose. Erő. Sebesség. Úgy érzékeled a világot, ahogy soha el sem tudtad képzelni. És… halhatatlanság. Örökké együtt lehetnénk. Valaha ez volt az, amit csak akartam. És mélyen legbelül, egy részem még mindig ezt kívánja, kétségbeesetten kívánja, hogy mindig vele lehessen. Mégis… így nem akarom ezt. Ez nem olyan lenne, mint amilyen volt. Ez valami más lenne. Valami rossz. Nyeltem egyet. - Nem… Alig hallottam a saját hangomat, és amúgy is alig tudtam megformálni a szavakat úgy, ahogy éppen érintett engem. Az ujjai annyira könnyűek és finomak voltak. - Nem lehetünk. - De lehetünk. Egyik ujja lecsúszott az arcomon, és megpihent a nyaki artériámon. - Gyorsan csinálnám. Nem lenne fájdalom. Kész lennénk, mielőtt észrevennéd. Talán igaza volt. Hogyha kényszerítenek, hogy strigává válj, ahhoz le kell szívni a véredet. Utána a striga általában megvágja magát, és a vérét megitatja veled. Azt hiszem, elájulnék, mielőtt a vérem felét lecsapolnák. Örökké együtt. A világ elhomályosult egy kicsit. Nem tudom, hogy ez a fejsérülésem miatt történt, vagy a rettegés fut végig a testemen. Százféle forgatókönyvet képzeltem el, mikor Dimitrij után indultam. Az, hogy striga leszek, nem volt köztük. Halál – az övé vagy az enyém – volt az egyetlen gondolat, ami emésztett engem, és ez buta dolog a részemről.

126

A lomha gondolataimat megzavarták, mikor az ajtó hirtelen kinyílt. Dimitrij megfordult, keményen félretolva engem, így védelmezően elém állt. Két ember lépett be, becsukva az ajtót, mielőtt meggondolhattam volna, hogy oda fussak-e. Az egyik újonnan érkező egy striga volt, egy pasi. A másik egy emberi nő volt, aki egy tálcát hozott lehajtott fejjel. A strigát rögtön felismertem. Nehéz lett volna nem felismerni; az ő arca kísértett az álmaimban. Szőke haj, mi olyan hosszú volt, mint Dimitrijé, egy olyan arcba lógott, amin látszott, hogy húszas évei elején lett átváltoztatva. Biztosan látott minket Lissával, amikor fiatalabbak voltunk, de én csak kétszer láttam ezelőtt. Egyszer, amikor harcoltam vele az Akadémia területén. A másik alkalom az volt, mikor egy barlangban találkoztam vele, amit más strigákkal együtt használtak. Ő volt az, aki megharapta, és átváltoztatta Dimitrijt. A fickó alig nézett rám, ehelyett a teljes haragját Dimitrijre fordította. - Mi a pokol folyik itt? Nem volt nehéz megérteni őt. Amerikai volt. - Házi kedvencet tartasz itt fönt? - Ez nem tartozik rád, Nathan. Dimitrij hangja jéghideg volt. Korábban azt hittem, hogy nem vitt semmi érzelmet a hangjába. Most rájöttem, hogy csak nehezebb észrevenni. Most tisztán kivehető volt a kihívás a hangjában, egy figyelmeztetés ennek a másik srácnak, hogy fogja vissza magát.- Galina engedélyt adott rá. Nathan szemeit Dimitrijről rám irányította. A haragja megdöbbenésbe csapott át. - Ő? Dimitrij finoman megmozdult, és ezzel éppen elém állt. Egy lázadó részem fel akart vágni, hogy nincs szükségem egy striga védelmére, kivéve, hogy… nos, szükségem volt rá. - Ott volt az iskolában, Montanában… Harcoltunk… Az ajkait visszahúzta, így látszódtak az agyarai.- Megkóstoltam volna a vérét, ha az a tűz-használó mora kölyök nem lett volna ott. - Neked ehhez az egészhez semmi közöd - válaszolta Dimitrij. Nathan vörös szemei mohón tágra nyíltak. - Most viccelsz? Ő el tud vezetni minket a Dragomir lányhoz! Ha végzünk ezzel a vérvonallal, a nevünk legendás lesz. Mennyi időre akarod megtartani? - Kifelé - morogta Dimitrij. - És ez nem csak javaslat volt. Nathan rám mutatott. - Ő értékes. Ha itt akarod tartani, mint valami vérszajha játékszert, legalább osztozz. Akkor legalább megkapjuk az információt, és végzünk vele. Dimitrij tett egy lépést előre. - Húzz el innen. Ha kezet emelsz rá, elpusztítalak. Letépem a fejedet a csupasz kezemmel, és végignézem, ahogy elég a napon. Nathan dühe egyre nőtt. - Galina nem fogja megengedni neked, hogy itt játszadozz ezzel a lánnyal. Még neked sincs ekkora befolyásod. - Ne akard, hogy még egyszer el kelljen mondanom, hogy távozz. Ma nem vagyok valami türelmes hangulatomban. Nathan semmit sem mondott, és a két striga ott állt, egymást bámulva. Tudtam, hogy a strigák ereje és teljesítménye a korral nő. És nyilvánvaló, hogy Nathan változott át előbb. Nem tudtam mennyivel, de ahogy figyeltem őket, az az érzésem támadt, hogy Dimitrij lehet az erősebb, vagy legalább is nagyon, de nagyon egy szinten vannak. Megesküdtem volna, hogy egy villanásnyi félelmet láttam Nathan vörös szemében, de elfordult, mielőtt jobban megnézhettem volna. - Ennek még nincs vége - vágott vissza, az ajtó felé menet. - Beszélek Galinával. Elment, és egy pillanatig senki sem mozdult, vagy szólalt meg. Aztán Dimitrij az emberi nőre nézett, és mondott valamit oroszul. A lány ott állt megdermedve. Előrehajolva, figyelmesen lehelyezte a tálcát a kanapé melletti kávézóasztalra. Felemelte az ezüst fedelet, felfedve egy tányér sajttal megszórt pepperónis pizzát. Akármilyen más körülmények között, ha valaki hoz nekem egy pizzát a strigák otthonában, az nevetséges és vicces lenne. Még Rose Hathawaynek is vannak korlátai, ha viccelődésre kerül a sor. A pizza mellett egy hatalmas brownie volt, (amerikai csupa-csoki süti - szerk.) vastag cukorbevonattal. Kaja, amit imádok, amit Dimitrij nagyon is jól tud. - Vacsora - mondta. - Nem mérgezett.

127

A tálcán minden csodálatosnak tűnt, de megráztam a fejem. - Nem fogok enni. Felemelte az egyik szemöldökét. - Valami mást szeretnél? - Semmi mást nem akarok, mivel egyáltalán nem fogok enni semmit. Ha nem fogsz megölni engem, akkor majd megteszem saját magam. Felmerült bennem, hogy a lakosztály fegyvertelensége talán a saját védelmemre volt, minthogy az övékre. - Azzal, hogy halálra éhezteted magad? Sötét csodálat villant meg a szemében. - Sokkal előtte felébresztenélek téged. - Miért nem teszed meg pont most? - Mert inkább megvárom, amíg te is akarod. Haver, tényleg úgy hangzik, mintha Abe lenne, kivéve, hogy az, hogy eltöröd valakinek a térdkalácsát, az kezdő dolog ehhez képest. - Akkor elég sokáig kell majd várnod - mondtam. Dimitrij hangosan felnevetett. A nevetése dampyrként ritka esemény volt, és ha meghallottam, az mindig izgalommal töltött el. Most már nem volt meg benne az a gazdag melegség, ami régen körülvett. Ez hideg volt, és fenyegető. - Majd meglátjuk. És mielőtt válaszolhattam volna, újra előttem állt. A keze a nyakam mögé csusszant, és magához húzott, majd a fejemet felemelve ajkát az enyémre nyomta. Az övé hideg volt, csak úgy, mint a bőre többi része… és mégis, volt benne valami melegség is. Egy kis hangocska üvöltött a fejembe, hogy ez beteges, és szörnyű… de ugyanakkor az egész világ elveszett körülöttem, miközben csókolóztunk, és majdnem úgy tehettem, mintha újra a kis házban lennénk együtt. Olyan gyorsan húzódott el, amilyen gyorsan jött, otthagyva zihálva, tágra nyílt szemmel. Mellékesen, mintha semmi sem történt volna, a nő felé intett. - Ez itt Inna. A lány felnézett a neve említésére, és láttam, hogy egyáltalán nem idősebb nálam. - Ő is Galinának dolgozik, és ő fog ellenőrizni téged. Ha akármire is szükséged van, tudasd vele. Nem beszél sokat angolul, de rá fog jönni. Mondott még valamit neki, és a lány szelíden követte őt az ajtóhoz. - Hova mész? - kérdeztem. - Dolgom van. Emellett időre van szükséged, hogy gondolkodhass. - Nincs min gondolkodni.”Annyi ellenkezést sűrítettem a szavaimba, amennyit csak tudtam. Nem hangozhatott valami vadnak, mivel az összes szavam, csak egy féloldalas mosolyt érdemelt, mielőtt Dimitrij elment volna Innával, otthagyva engem egyedül a luxus börtönömben.

128

Tizenkilencedik fejezet (fordította: Kiscsillag) A többieknek, akiknek Denis a kontrollról prédikált, nem voltam nagyon jó példa. Miután egyedül maradtam a lakosztályban, próbáltam mindent megtenni, hogy kijussak – a hangsúly a próbáltamon van. Nathan úgy viselkedett, mintha egy rab tartása ritka dolog volna, de abból, ahogy ezt a helyet építették, meg tudtam mondani, hogy fogvatartásra készült. Az ajtón és az ablakokon kijutni lehetetlen volt, nem számít, milyen erősen ütöd, vagy mit dobsz neki. Nem vesződtem a székekkel, helyette a nappali végén található asztalt választottam, abban a reményben, hogy jár vele némi plusz súly. Hát nem. Amikor ez nem sikerült, megpróbáltam véletlenszerűen a belépő kódot az ajtónál lévő billentyűzeten. Ez is hiábavaló volt. Végül kimerülten omlottam a bőr kanapéra, és megpróbáltam felmérni a lehetőségeimet. Ez a folyamat nem tartott sokáig. Csapdába estem egy strigákkal teli házban. Oké, nem voltam biztos benne mennyivel, de háromról biztosan tudtam, ami túl sok volt nekem. Dimitrij úgy utalt a helyre, hogy birtok, ami nem volt túl megnyugtató. Nagy földterület. Úgy tűnt, a negyedik emeleti padlón voltam. A nagy hely azt jelentette, hogy sok vámpír számára elég. A kényelmes az volt, hogy a strigák nem működtek együtt túl jól. Egy belőlük álló nagy csoport megtalálása, ahol együtt működnek, ritka volt. Bár már megfigyelhettem ezt – az akadémia elleni támadás egy ilyen alkalom volt. Akkor jöttek, mikor az iskola védelme megszűnt, és ez elég nagy lökés volt ahhoz, hogy a strigák egyesüljenek. Még akkor is, ha megpróbáltak együtt maradni, ezek a csoportok általában rövid életűek voltak. A Dimitrij és Nathan közötti súrlódás is jó példa volt erre. Dimitrij. Behunytam a szemem. Dimitrij volt az oka, hogy itt vagyok. Eljövök megszabadítani őt ettől az állapotától az élőhalálnak, és azonnal elbuktam, ahogy mondta. Most úgy tűnt, lehetséges, hogy a közeljövőben csatlakozok hozzá. Igen, szép munka, Rose. Megborzongtam, ahogy megpróbáltam elképzelni magam egynek közülük. Piros gyűrűk a pupilláim körül. A cserzett bőröm elsápadva. Nem tudtam elképzelni a képet, és reméltem, hogy soha nem kell látnom magam, ha ez történik. A strigáknak nem volt tükörképük. Ez lenne az igazi zabszem a seggemben. A legfélelmetesebb változás a belsőmben lett volna, elvesztettem volna a kapcsolatot a lelkemmel. Dimitrij és Nathan ellenségesek és kegyetlenek voltak mindketten. Még ha nem lettem volna itt, hogy elkezdjék a harcot, valószínűleg akkor sem tartott volna sokáig, hogy találjanak valami más okot, hogy egymásba kössenek. Harcos voltam, de mindig valamilyen szenvedély vezetett mások ellen. A strigák azért küzdöttek, mert élvezték a vérontást. Nem akartam olyan lenni, aki azért keresi a vért és az erőszakot, mert élvezi. Nem akartam elhinni Dimitrijről bármelyiket, de a tettei strigaként megbélyegezték. Azt is tudtam, mit kellett tennie egész idő alatt, hogy éljen. A strigák nem élhettek sokáig vér nélkül, mint a morák, de már több hónapja volt, hogy átváltozott. Nem volt kérdéses, mit evett, és a strigák szinte mindig megölték az áldozataikat az evéshez. Nem tudtam elképzelni a képet Dimitrijről… hogy nem ugyanaz az ember, akit ismertem. Kinyitottam a szemem. Az evés témáról eszembe jutott az ebéd. Pizza és süti. A két legtökéletesebb étel a bolygón. A pizza rég kihűlt, mialatt a menekülésem érdekében tettem erőfeszítéseket. De ahogy néztem a tányért, mind a pizza, mint a süti finomnak nézett ki. A kinti fény jelezte, hogy nem vagyok még itt 24 órája, mióta Dimitrij elkapott, de már közel volt hozzá. Ez sok idő volt étel nélkül, és meg akartam enni a pizzát, akár hideg, akár nem. Nem igazán akartam éhen halni.

129

Természetesen nem akartam striga sem lenni, de az a vonat már rég elment, hogy én mit akartam. Az éhezés sokáig tart, és gyanítottam Dimitrij igazat mondott, átváltoztat, mielőtt esélyem lenne éhen halni. Más módját kellett találnom a halálnak – Istenem, nem akartam ezt az egészet – és eközben úgy döntöttem, akár megőrizhetném az erőmet a csekély esélynek, hogy képes leszek elmenekülni. Miután a döntésem megszületett, befaltam az ételt három perc alatt. Fogalmam sem volt, kit béreltek fel a strigák főzésre – pokolba, a strigák nem is étkeztek rendszeresen, mint a morák – de ez fantasztikus volt. Egy részem észrevette, hogy olyan ételt adtak, amihez nincs szükség ezüst evőeszközre. Tényleg azt hitték, minden lehetséges módon próbálok fegyvert szerezni. A szám tele volt az utolsó óriási falat sütivel, amikor az ajtó hirtelen kinyílt. Inna csúszott be ügyesen, az ajtót rögtön becsapva. - A kurva életbe! - próbáltam mondani, miközben lenyeltem az ételt. Miközben azon agyaltam, egyek vagy sem, az ajtónál kellett volna várnom. Dimitrij mondta, hogy Inna ellenőrizni fog. Meg kellett volna várnom, és legyőznöm. Helyette bejött, amíg nem figyeltem. Megint mellé fogtam. Csakúgy, mint mikor Dimitrij és Nathan körül volt, Inna kerülte a szemkontaktust. Egy halom ruhát tartott a karján, megállt előttem tartva őket. Bizonytalanul elvettem őket, és letettem magam mellé a kanapéra. - Hmm, köszönöm - mondtam. Az üres tálca felé mutatva félénken nézett rám, kérdéssel a barna szemeiben. Most, hogy egyenesen rá néztem, meglepődtem azon, milyen szép volt. Talán még nálam is fiatalabb volt, és kíváncsi voltam, végül is miért kénytelen itt dolgozni. Miközben megértettem a kérdését, bólintottam. - Köszönöm. Felemelte a tálcát, és várt egy pillanatig. Nem tudtam miért, aztán eszembe jutott, azért vár, hogy hátha akarok valami mást. Biztos voltam benne, a zár kombinációját nem tudom jól lefordítani. Vállat mondtam, és intettem, az agyam pörgött, ahogy néztem, hogy megközelíti az ajtót. Meg kellene várnom, hogy kinyissa az ajtót, majd kiugrani rajta, gondoltam. Azonnali reakcióként támadt fel bennem, hogy habozás nélkül kiüssek egy ártatlan embert. Egy másik gondolat összezúzta az elsőt: vagy én, vagy ő. Megfeszültem. Inna az ajtóhoz közel nyomta magát, ahogy beütötte a kódot, hatékonyan gátolva, hogy meglássam. Abból ítélve, hogy milyen sokáig ütötte be, a kód a jelek szerint elég hosszú. Az ajtó kattant és kinyílt, és megfeszültem, hogy cselekedjek. Ezután… meggondoltam magam az utolsó pillanatban. Minden, amit tudtam, hogy egy seregnyi striga van odakint. Innát használni a menekülésre, valószínűleg az egyetlen lehetőségem volt. Ezzel számolnom kellett. Tehát ugrás helyett csak kicsit megmozdultam, hogy ellássak fölötte. Épp olyan gyors volt, mint korábban, kicsúszott, amint az ajtót kinyitotta. De abban a pillanatban megpillantottam egy rövid folyosót, és láttam egy nehéz ajtót. Érdekes. Kétszárnyú ajtó a börtönömben. Ha követtem volna őt, ez megakadályozta volna, hogy rögtön elmeneküljek. Egyszerűen a bezárt ajtónál várt volna, amíg a strigák vissza nem térnek. Ez nehezebbé tette a dolgokat, de a terep felfedésével kaptam egy szikrányi reményt. Csak ki kellett találnom, mit kezdek ezzel az információval, feltéve, ha nem vágtam el magam azzal, hogy nem cselekedtem most. Minden, amit tudtam, hogy Dimitrij készül besétálni és strigává változtatni engem. Sóhajtottam. Dimitrij, Dimitrij, Dimitrij… Miközben lesütöttem a szemem, arra használtam az időt, hogy megnézzem, mit hozott nekem Inna. A jelenlegi öltözékem nem zavart, de ha sokáig itt maradok, a farmer és a póló elég durvák lesznek. Mint Tamara, öltöztetni akart engem. A ruhák, amiket hozott, mind az én

130

méretem voltak. Piros selyem köpeny. Hosszú ujjú, testhezálló kötött ruha szatén szegéllyel. Egy szűk derekú, bokáig érő műselyem köntös. - Ó, remek. Én vagyok a baba. Mélyebbre ásva a halomban felfedeztem pár hálóinget és hálóköntöst, odagyűrve – valamint néhány fehérneműt és melltartót. Az összes holmi szatén és selyem volt. A leghétköznapibb egy zöld pulóverruha volt, de még ez is a legpuhább anyagból készült, kasmírból. Feltartottam, és megpróbáltam elképzelni magam benne merész menekülés közben. Nem. Megráztam a fejem, és figyelmetlenül dobtam az összes ruhát a padlóra. Úgy tűnt, egy ideig az épp viselt szutykos ruháimat fogom hordani. Fel s alá jártam, miközben latolgattam hiábavalóan a menekülési terveket, amik már megfordultak a fejemben millió alkalommal. Járkálás közben rájöttem, mennyire fáradt is voltam. Eltekintve attól az eszméletlenségtől, mikor Dimitrij megtalált, nem aludtam több mint egy napja. Úgy döntöttem, úgy kezelem ezt, mint az ételt. Elenged az őröm, vagy sem? Erőre volt szükségem, de minden egyes engedmény, amit tettem, több kockázattal járt. Végre beadtam a derekam és lefeküdtem a hatalmas ágyra, és egy ötlet hirtelen eszembe jutott. Nem voltam teljesen segítség nélkül. Ha Adrian eljön hozzám álmomban, el tudom neki mondani, mi történt. Igaz, utoljára azt mondtam neki, maradjon távol tőlem, de sosem hallgatott rám ezelőtt. Miért lenne ez most másképp? Olyan keményen összpontosítottam, amennyire csak tudtam, mintha a gondolataim valami denevér jelzésként megidéznék őt. De nem sikerült. Nem látogatott meg álmomban, és amikor felébredtem, meglepett, hogy ez mennyire fájt nekem. Adrian Avery iránti rajongásának ellenére, nem tudtam mit tenni, visszaemlékeztem milyen kedves is volt Jillel, amikor utoljára láttam. Aggódott Lissáért is, és nem mutatta a szokásos gondatlan hősködést sem. Komoly volt, és… igen, édes. Egy csomó nőtt a torkomban. Még akkor is, ha nem érdeklődtem érzelmileg iránta, még mindig rosszul kezeltem őt. Elvesztettem a barátságunkat, és bármilyen arra való esélyt, hogy rajta keresztül segítséget hívjak. A papír lágy susogása rántott ki a tűnődésemből és húzott vissza a valóságba. Valaki volt a nappaliban, hátat fordítva nekem, ahogy ült a kanapén, és csak egy pillanatig tartott felismernem, ki. Dimitrij. - Mit csinálsz itt? - kérdeztem kimászva az ágyból. Kótyagos állapotomban hányingert éreztem. - Vártam, hogy felébredj - mondta, miközben nem vette a fáradtságot, hogy megforduljon. Túlságosan magabiztos volt az alkalmatlanságomban, hogy kárt okozzak benne – jobban, mint kellene. - Elég unalmasnak hangzik. Besétáltam a nappaliba, miközben minél távolabb mozogtam tőle, és a falnak dőltem. A karjaimat keresztbe tettem a mellkasom felett, miközben megint értelmetlenül védő testtartást vettem fel. - Nem is olyan unalmas. Van dolgom. Átnézett rajtam és felemelte a könyvet. Western. Ez megdöbbentett, majdnem annyira, mint a megjelenésének változása. Ez olyan volt… ami megszokott volt tőle. Imádta a vadnyugati regényeket, amikor dampyr volt, és én gyakran ugrattam vele, hogy cowboy akar lenni. Valahogy azt gondoltam, hogy a hobbyja megszűnt, amikor átváltozott. Irracionális módon reméltem, és tanulmányoztam az arcát, hátha észreveszek némi radikális változást, hogy visszaváltozott, amíg aludtam. Talán az utóbbi másfél hónap álmai… Nem. Vörös szem és kemény kifejezés nézett vissza rám. A reményem összetört. - Sokáig aludtál - tette hozzá. Egy gyors pillantást vetettem az ablakra. Teljesen sötét volt. Éjszaka volt, a francba. Csak két órát akartam. - És ettél. Szórakozás csengett a hangjában. - Igen, nos, a pepperoni bolondja vagyok. Mit akarsz? A könyvbe tette egy könyvjelzőt, és rácsúsztatta az asztalra.

131

- Látni téged. - Tényleg? Azt hittem, az egyetlen célod, hogy élőhalottá változtass. Nem vallotta be, ami kicsit frusztráló volt. Utáltam az érzést, amikor figyelmen kívül hagyják, ha beszélek. Ehelyett megpróbált rávenni, hogy leüljek. - Nem unod már az állandó ácsorgást? - Csak most ébredtem. Azon kívül, ha azzal töltök el egy órát, hogy a bútorok között hánykolódok, egy kis ácsorgás nem nagy dolog. Nem tudtam miért vetettem oda egy szokásos szellemes beszólást. Figyelembe véve a helyzetet, nekem éppen figyelmen kívül kellett volna hagynom őt. Némán kellett volna maradnom ahelyett, hogy belemegyek a játékba. Azt hiszem, a remény egy fajtája volt, hogy szokásomhoz híven viccelődtem, hátha kapok valami visszajelzést a régi Dimitrijről. Elfojtottam egy sóhajt. Megint elfelejtettem Dimitrij saját leckéjét. A striga nem az az ember, aki volt. - Ülni sem nagy dolog - felelte. - Mondtam már, nem foglak bántani. - A bántani elég szubjektív kifejezés. Aztán hirtelen döntöttem, átmentem és leültem a karosszékbe vele szemben. - Most boldog vagy? Megdöntötte a fejét, és néhány barna tincs elszabadult az összefogott lófarokból. - Mindig gyönyörű vagy, alvás és harc után is. A szeme megvillant a földre dobott ruhákat látva. - Egyik sem tetszik közülük? - Nem fogok veled öltözködőst játszani. Nem számítanak a divatos ruhák, amikor csatlakozok a striga klubhoz. Hosszú, átható tekintettel nézett rám. - Miért nem bízol bennem? Csak bámultam rá hitetlenkedve. - Hogy kérdezheted ezt? Elraboltál. Ártatlan embereket ölsz a túlélésért. Nem vagy ugyanaz. - Jobb vagyok, mondtam. És az, hogy ártatlan… Vállat vont. - Senki sem ártatlan igazán. Különben is, a világ ragadozókból és zsákmányokból épül fel. Akik erősek, meghódítják a gyengéket. Ez a természet rendje. Hittél ebben régebben, ha jól emlékszem. Félre néztem. A suliban a kedvenc nem testőri tárgyam a biológia volt. Imádtam olvasni az állatok viselkedését, a legalkalmasabbak túléléséről. Dimitrij volt az én alfa hímem, a legerősebb az összes többi versenytárs közül. - Az más - mondtam. - Nem annyira, mint gondolod, a vérivás miért furcsa neked? Láttad a morákat ezt csinálni. Hagytál morát inni. Összerezzentem, nem igazán akartam firtatni, hogy hagytam Lissát belőlem inni, amikor az emberek között éltünk. Egyáltalán nem akartam arra gondolni, mikor elárasztott az endorfin, és majdnem függővé váltam. - Ők nem ölnek. - Kihagyják. Hihetetlen. Vett egy levegőt. Behunyta a szemét egy pillanatra, aztán kinyitotta. - Vért inni egy másik… nézni, ahogy az élet elhalványul belőlük, és áttér beléd… ez a legjobb élmény a világon. Hallgattam, ahogy mások meggyilkolásáról beszél, és a hányingerem nőtt. - Ez beteg és rossz. Olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm reagálni. Dimitrij ugrott és megragadott, lehúzva és belenyomva engem a kanapéba. A karjaiba csomagolt, és úgy helyezkedett, hogy félig mellettem, félig rajtam volt. Túl döbbent voltam megmozdulni. - Nem, nem az. És ez az, ahol meg kell bíznod bennem. Szeretnéd. Veled akarok lenni, Rose. Igazán veled. Szabadok vagyunk, szabályoktól és másoktól függetlenül. Együtt lehetünk most – a legerősebbek – miközben elveszünk mindent, amit akarunk. Végül olyan erősek lennénk, mint Galina. Lenne éppúgy egy hely, ami a miénk. Miközben a csupasz bőre hideg volt, azon a részen, ahol az enyémhez nyomta, felmelegedett. A piros csillogott a szemében, ahogy szorított és beszélt, láttam az agyarakat a szájában.

132

Megszoktam az agyarakat a morákon, de rajta… undorító volt. Röviden eljátszottam a gondolattal, hogy megpróbálok kitörni, de azonnal elvetettem. Ha Dimitrij itt akar tartani engem, akkor itt maradok. - Nem akarok semmi ilyet - mondtam. - Nem akarsz engem? - kérdezte egy gonosz mosollyal. - Egyszer akartál. - Nem - mondtam, tudva, hogy hazugság. - Mit akarsz akkor? Visszamenni az akadémiára? A morákat szolgálni, akik gondolkodás nélkül belöknek a veszélybe? Ha olyan életet akarsz, miért jöttél ide? - Azért jöttem, hogy felszabadítsalak. - Szabad vagyok - válaszolt. - És ha igazán szándékodban állt megölni engem, te… Kissé elmozdult miközben az arcát a nyakamba temette, - te nem tudtál. - Elcsesztem. Ez nem fog megtörténni újra. - Tegyük fel, hogy igaz. Tegyük fel, hogy képes vagy most megölni. Tegyük fel, hogy még el is tudsz menekülni. Akkor mi van? Hazamész? Visszatérsz Lissához, és engeded, hogy folytassa és átszivárogtassa a lélek sötétségét beléd? - Nem tudom - feleltem mereven. És ez volt az igazság. Nem voltak terveim az utánra, hogy megtalálom őt. - Ez elpusztít téged, tudod te is. Mindaddig, amíg ő tovább használja a varázserejét, nem számít, milyen messze mész, mindig érzed a mellékhatásokat. Legalábbis addig, amíg él. Megdermedtem a karjai között, és elfordítottam az arcom. - Mit jelentsen ez? Mész Nathanhez csatlakozva és levadásszátok? - Ami vele történik, nem az én gondom - mondta. - Te az vagy. Ha felébrednél, Lissa nem jelentene veszélyt többé számodra. Szabad lennél. A kötelék megtörne. - És mi lenne vele? Egyedül lenne. - Mint mondtam, ez már nem az én gondom. Amíg veled vagyok. - Igen? Nos, én nem akarok veled lenni. Odafordította az arcomat maga felé, így egymást néztük újra. Megint furcsa érzés volt, hogy Dimitrijjel vagy nem Dimitrijjel. Szerelem és félelem. Összehúzta a szemét. - Nem hiszek neked. - Higgy, amit akarsz. Nem akarlak többé. Az ajkai azok közül az ijesztő, önelégült mosolyok közül az egyikbe húzódtak. - Hazudsz. Meg tudom mondani. Mindig is meg tudtam. - Ez az igazság. Akartalak ezelőtt. Nem akarlak most. Akárhogy hajtogattam, nem lett igaz. Közelebb húzódott hozzám, és én megdermedtem. Ha egy félhüvelyknyit mozdultam volna, az ajkai megérintenek. - A külsőm… a hatalmam. Igen, megváltoztak. Jobbak. De egyébként ugyanaz vagyok, Roza. Lényegében nem változtam. A kapcsolat közöttünk nem változott. Most még nem látod. - Minden megváltozott. Az ajkaink összezárultak, minden, amire gondoltam, a rövid, szenvedélyes csók, az utolsó alkalom. Nem, nem, nem. Ne gondolj rá… - Ha annyira más vagyok, miért nem erőltetlek ébredésbe téged? Miért adom meg a választási lehetőséget neked? A szellemes visszavágás az ajkamon volt, de aztán eltűnt. Ez kiváló kérdés volt. Miért adott nekem választási lehetőséget? A strigák nem adnak lehetőséget az áldozatainak. Megölik őket könyörtelenül, elvéve, amit akarnak. Ha Dimitrij igazán akarta, hogy csatlakozzak hozzá, át kellett volna változtatnia, amint akart. Több mint egy nap eltelt, és ő luxusban fürdetett. Miért? Ha átváltoztatna engem, nem volt kétséges, elferdültté válok, mint ő. Ez sokkal egyszerűbbé tenne mindent. Folytatta, amikor néma maradtam. - És ha annyira megváltoztam, miért csókoltál vissza az előbb?

133

Még mindig nem tudtam mit mondani, és ez növelte a mosolyát. - Nincs válasz. Tudod, hogy igazam van. Az ajka hirtelen újra megtalálta az enyémet. Egy kis hangot adtam ki tiltakozásként, és próbáltam elmenekülni az ölelése elől. Túl erős volt, és egy pillanat múlva nem akartam menekülni. Ugyanaz az érzés árasztott el, ami korábban. Az ajkai hidegek voltak, de a csók égett közöttünk. Tűz és jég. Igaza volt – visszacsókoltam. Az ésszerű részem reménytelenül sikoltotta, hogy ezt rossz. Az utolsó alkalom, aztán megtörte a csókot, mielőtt túl sok történt volna. Nem most. És ahogy folytattuk a csókolózást, a racionális hang bennem egyre kisebb és kisebb lett. A részem, amely mindig is szeretni fogja Dimitrijt, ujjongott, ahogy a teste újra az enyémnek feszült, ahogy beletúrta a kezét a hajamba, hagyva, hogy a hajam feltekeredjen az ujjaira. A másik keze felcsúszott az ingem hátulján, hideg a meleg bőröm ellen. Közelebb toltam magam hozzá és éreztem a nyomást, ahogy a vágya növekedett a csók mélyülésével. Aztán az egész közepén a nyelvem megérintette az agyara egyik éles pontját. Olyan volt, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna rám. Gyűjtöttem erőt, és elrántottam a fejem, kilépve a csókból. Úgy gondoltam, a figyelme egy pillanatra lankadt, ami egy pillanatra lehetővé teszi számomra a menekülést. Nehéz volt lélegeznem, az egész testem akarta őt. Az agyamnak jelenleg nem volt része a kontroll – egyelőre legalábbis. Istenem, mit csinálok? Ez nem az a Dimitrij, akit ismersz. Ez nem ő. Egy szörnyeteggel csókolózok. De a testem nem volt ebben biztos. - Nem - mormoltam meglepődve, milyen szánalmasan hangzott. - Nem. Ne tegyük ezt. - Biztos vagy benne? - kérdezte. A keze még mindig a hajamban nyugodott, és erőszakkal fordította a fejemet, újra szemtől-szembe. - Nem úgy tűnt, hogy bánod. Mindent lehetett ezelőtt… mint a faházban… bizonyára akartad volna akkor… A faház… - Ne - ismételtem. - Nem akarom ezt. Az ajkait újra az arcomra szorította, és meglepően gyengéden csókolt a nyakamon lefelé. Ismét éreztem, hogy a testem sóvárog érte, és utáltam ezt a gyengeséget. - Mi van ezzel? - kérdezte, a hangja alig volt egy suttogás - akarod ezt? - Mi…? Éreztem. Az éles fogainak harapása a bőrömön, ahogy összezárta a száját a nyakamon. Egy fél pillanatig gyötrelmes volt. Fájdalmas és borzalmas. És akkor, csak úgy, a fájdalom megszűnt. Boldogság és öröm futott rajtam keresztül. Annyira édes volt. Soha nem éreztem ilyen csodálatos érzést életemben. Emlékeztetett egy kicsit arra, amikor Lissa ivott belőlem. Az is csodálatos volt, de ez… tízszer jobb… százszor jobb. A striga harapás rohama erősebb volt, mint a moráé. Ez olyan volt, mint a szerelem az elején, tele vidám, örömteli érzéssel. Amikor elhúzódott, úgy éreztem, mintha minden boldogság és csoda megszűnt volna a világban. Végighúzta a kezét a száján, és én tágra nyílt szemmel néztem. Az első reakcióm az volt, hogy megkérdem, miért állt meg, de aztán lassan megszűnt a kábulat, amit a harapása okozott az előbb. - Miért… mi…? A szavak elmosódtak egy kicsit. - Azt mondtad, van választásom. - Még mindig van - mondta. A szeme nagyra nyílt, a légzése nehéz volt. Mintha rá is éppen olyan hatással lett volna, mint rám. - Nem ébresztettelek fel téged, Roza. Egy harapás miatt nem változol át. Ez… nos, ez csak a móka kedvéért volt. Aztán a szája visszatapadt a nyakamra újra, hogy igyon, és elsötétült a világ.

134

Huszadik fejezet (fordította: Srekuci) Az ez utáni napok olyanok voltak, mint egy álom. Igazából, őszintén nem tudom megmondani, hány nap telt el valójában. Talán egy. Talán száz. Elvesztettem a fonalat az éjszaka és a nappal között is. Az idő kétfelé oszlott: van Dimitrij, vagy nincs Dimitrij. Ő volt a világom. Amikor nem volt ott, a percek gyötrelmesen teltek. Úgy töltöttem el őket, ahogy csak tudtam, de úgy tűnt, örökké tartanak. A TV nem volt a legjobb barátom azokban az időkben. Órákig feküdtem a kanapén, és csak félig követtem az adást. Összhangban a lakosztály többi részének luxus felszereltségével, elérhető volt műholdas adás, ami annyit tesz, hogy néhány amerikai adót is be tudtunk fogni. Bár az idő felében nem voltam biztos benne, hogy van-e különbség számomra az angol és az orosz műsorok között. Inna folytatta az időközönkénti ellenőrzésemet. Behozta az ételemet, és kimosta a szennyesemet – most ruhákat hordtam – és a maga csöndes módján várt, hogy kell-e nekem még valami. Sose kellett – legalább is nem tőle. Nekem csak Dimitrij kellett. Minden alkalommal, mikor Inna elment, valami távoli részem emlékezett rá, hogy tenni akartam valamit… követni őt, ez volt az. Volt egy tervem, hogy ellenőrzöm a kijáratot, és őt használom fel a szökésemhez, igaz? Most már nem tűnt vonzónak ez a terv. Túl sok munkának tűnt. És aztán, végül Dimitrij meglátogat, és a monotonitásnak vége szakad. Együtt fekszünk az ágyamon, egymás karjaiban. Sosem szexelünk, de csókolózunk és megérintjük egymást, és elveszünk egymás testének csodálatában – néha nagyon kevés ruhában. Egy idő múlva már nehezen hittem el, hogy valaha féltem az új külsejétől. Persze a szemei egy kicsit sokkolóak, de attól még mindig csodálatos… még mindig hihetetlenül szexi. Miután beszéltünk, és eltelt egy kis idő – néha néhány óra – hagytam, hogy megharapjon. Aztán jött a roham… az a csodálatos, tökéletes áradata a vegyi anyagoknak, ami minden problémából kiemelt. Akármilyen kétségem is volt Isten létezésében, az eltűnt abban a pillanatban, mert biztos, teljesen biztos voltam benne, hogy Istennel vagyok, mikor elveszem abban a harapásban. Ez a mennyország volt. - Hadd nézzem a nyakadat! - mondta az egyik nap. Együtt feküdtünk, mint mindig. Én az oldalamon feküdtem, és ő a hátamhoz simult, karját a derekam köré vetette. Megfordultam, és elsöpörtem a hajamat onnan, ahol a nyakamba lógott. A ruha, amit ma viseltem, egy sötétkék kötözős nyári darab volt, ami valami könnyed, tapadós anyagból készült. - Máris? - kérdeztem. Általában nem szokott megharapni a látogatása végéig. Míg egy részem vágyott rá, és előre várta, hogy újra érezze azt, én élveztem ezeket az előzetes perceket. Ez akkor volt, amikor a szervezetemben lévő endorfin szintje a legalacsonyabb volt, szóval képes voltam megereszteni kisebb beszélgetéseket. Beszélgettünk a harcokról, amikben részt vettünk, vagy az életről, amit elképzelt számunkra, ha striga leszek. Semmi szentimentális, csak kedves semmiségek. Felkészítettem magam a harapásra, várakozva ívelve a nyakam. Meglepetésemre, nem hajolt le, hogy belém mélyessze a fogát. A zsebébe nyúlt, és elővett egy nyakláncot. Vagy fehéraranyból, vagy platinából volt – nem értek hozzá annyira, hogy meg tudjam állapítani melyik - és volt benne három negyeddolcsis méretű sötétkék zafír kő. Ezen a héten egy csomó ékszert hozott nekem, és esküszöm, hogy mindegyik darab sokkal szebb volt az előzőnél.

135

Ámulva néztem a szépségét, ahogy a kék kövek csillognak a fényben. A bőrömre helyezte a nyakláncot, és bekapcsolta a nyakam mögött. Végigfuttatva a kezét a nyaklánc szélén, helyeslően bólintott. - Gyönyörű. Az ujjai odacsúsztak a ruha egyik pántjához. Alácsúsztatta a kezét, amitől izgatott remegés futott végig a bőrömön. - Jól áll. Rámosolyogtam. Régen Dimitrij szinte sosem adott nekem ajándékokat. Nem voltak meg hozzá az eszközei, én meg amúgy sem igényeltem őket. Most folyamatosan ajándékokkal kápráztat el minden egyes látogatásakor. - Honnan szerezted? - kérdeztem. A fém hűvös volt a felhevült bőrömön, de közel sem olyan hideg, mint Dimitrij ujjai. Ravaszon elmosolyodott. - Megvannak a forrásaim. Az a fenyegető hang a fejemben, ami néha megpróbál áttörni a ködön, amiben élek, megjegyezte, hogy valami vámpír gengszterhez lett közöm. A figyelmeztetés rögtön elmosódott, és visszasüllyedt az álomszerű állapotomba. Hogy lehetnék szomorú, mikor a nyaklánc gyönyörű? Hirtelen valami vicces dolog jutott eszembe. - Pont olyan vagy, mint Abe. - Ki? - A fickó, akivel találkoztam. Ő valami maffiavezér… folyamatosan követett engem. Dimitrij megmerevedett. - Abe Mazur követett téged? Nem szerettem a sötét pillantást, ami az egész énjét elfedte. - Ja. És? - Miért? Mit akart tőled? - Nem tudom. Mindig azt akarta tudni, miért vagyok Oroszországban, de végül feladta, és már csak azt akarta, hogy menjek el. Azt hiszem, valaki felbérelte otthonról, hogy találjon meg engem. - Nem akarom, hogy Abe Mazur közelében légy. Veszélyes. Dimitrij mérges volt, és én gyűlöltem ezt. Egy perc múlva a dühe elhalványodott, és végigfutatta az ujjait még egyszer a karomon, a pántot még lejjebb tolva. - Természetesen, az ilyen emberek nem fognak számítani, ha felébredsz. Valahol, az agyam mélyén, azon gondolkodtam, hogy Dimitrij tudhatja a válaszokat, amiket tudni akarok Abe-ről – hogy mit csinál Abe. De az, hogy Abe-ről beszélünk, elszomorítja Dimitrijt, ezért rögtön témát akartam váltani. - Mit csináltál ma? - kérdeztem, és le voltam nyűgözve, hogy képes vagyok egy kisebb normális beszélgetésre. Az endorfin és az érintése között az összefüggő beszéd nehéz dolog. - Megbízatások Galinának. Vacsora. Vacsora. Egy áldozat. Elkomorodtam. A bennem növekvő érzés nem irtózás volt, inkább… féltékenység. - Azért ittál belőlük, hogy… szórakozz? Végigfuttatta az ajkait a nyakamon, a fogai karcolták a bőröm, de nem harapott meg. Ziháltam, és közelebb húzódtam hozzá. - Nem, Roza. Ők kaják; ennyi az egész. Gyorsan vége van. Te vagy az egyetlen, akiben örömömet lelem. Elégedettséget éreztem, és az az idegesítő belső hang rámutatott, hogy ez szörnyen beteges, és kifacsart gondolat a részemről. Reméltem, hogy hamarosan megharap engem. Ez legtöbbször elhallgattatja az ésszerű hangot bennem. Felnyúltam, és megsimogattam az arcát, majd végigfuttattam az ujjaimat azon a csodálatos selymes haján, amit mindig is szerettem. - Még mindig fel akarsz ébreszteni engem… De akkor már nem tudjuk többé ezt csinálni. A strigák nem isznak egymásból, ugye? - Nem - értett egyet. - De megéri. Sokkal több mindent megtehetünk… A „sokkal többet” a képzeletemre hagyta, és egy kellemes remegés futott végig rajtam. A csókolózás és a véradás totál mámorító volt, de voltak napok, amikor én… nos, többet akartam. Az emlékek arról az egy alkalomról, amikor szeretkeztünk, folyton kísértett engem,

136

amikor ilyen közel voltunk egymáshoz, és sokszor vágytam rá, hogy újra megtegyük. Valamilyen okból sosem szorgalmazta a szexet, nem számított, mennyire szenvedélyes a helyzet. Nem voltam benne biztos, hogy ezt csalétekként használja ellenem, hogy változzak át, vagy van valami összeférhetetlenség egy striga és egy dampyr között. Egy élő és egy holt képes erre? Valaha teljesen taszítónak találtam a strigákkal való szex gondolatát. Most… nem igazán gondolok a bonyodalmakra. Habár ő nem próbálkozik a szexszel, de gyakran kísértésbe visz a törődésével, azzal, hogy megérinti a combomat, a szegycsontomat és egyéb veszélyes helyeket. Plusz, arra emlékeztet engem, milyen volt az az egy alkalom, milyen elképesztő volt, ahogy egymás testét éreztük… Habár a beszéde sokkal kevésbé volt gunyoros volt, mit szerető. A fél-tiszta pillanataimban őszintén úgy gondoltam, hogy furcsa, hogy még nem egyeztem bele, hogy strigává változzak. Az endorfin ködjében szinte mindenbe beleegyeztem, amit csak akart. Kényelmesnek találtam, hogy felöltözzem neki, hogy az aranyozott börtönömben maradjak, és elfogadtam, hogy minden egyes nap szedi az áldozatait. Még a legösszefüggéstelenebb pillanatokban is, még akkor is, amikor annyira akarom őt, nem tudok beleegyezni az átváltoztatásomba. Volt valami belső részem, ami visszautasította ezt a lépést. Az idő nagy részében csak vállat vont a visszautasításomra, mintha csak vicc lenne. De időközönként, mikor visszautasítottam, láttam, hogy harag villan a szemében. Azokban a pillanatokban megrémültem. - Na, most jön - viccelődtem. - A csábító dobások. Örök élet. Legyőzhetetlenség. Semmi nem állhat az utunkba. - Ez nem egy vicc - mondta. Upsz. A könnyedségemtől megkeményedett. A vágy és a szeretet, amit eddig láttam, millió darabra repedezett, és szétrobbant. A kezek, amik eddig simogattak, hirtelen elkapták a csuklómat, és helyben tartottak, míg ő felém hajolt. - Nem maradhatunk így örökké. Nem maradhatsz itt örökké. Váó, mondta az a hang. Vigyázz. Ez nem hangzik jól. A szorítása fájt, és elgondolkodtam, hogy ez szándékos, vagy csak nem tud mit tenni az erőszakosságával. Amikor végre elengedett, a karjaimat a nyaka köré vetettem, és megpróbáltam megcsókolni. Nem beszélhetnénk erről később? Az ajkaink találkoztak, tűz gyulladt köztünk, és sürgetés járta át a testem. Azt mondtam volna, hogy ő is így érez, de néhány másodperc múlva elszakadt tőlem. A hideg idegesség még mindig az arcán volt. - Gyere - mondta elhúzódva tőlem. - Menjünk. Felállt, és én bután bámultam. - Hova megyünk? - Ki. Elképedve ültem fel az ágyban. - Ki… az épületből? De… azt nem szabad. Nem tehetjük. - Mindent megtehetünk, amit csak akarok - vágott vissza. Kinyújtotta a kezét és felsegített. Követtem az ajtóhoz. Ugyanolyan gyakorlottan állta el az utamat a billentyűnél, mint Inna, nem mintha most számított volna. Olyan nincs, hogy én most emlékezzek egy ilyen hosszú számsorra. Az ajtó kinyílt, és kiengedett engem. Csodálkozva bámultam, a kábult agyam még mindig megpróbálta feldolgozni ezt a szabadságot. Ahogy ma észrevettem, az ajtó egy rövid folyosóra vezetett, amit egy újabb ajtó zárt el. Ez is masszív volt, egy billentyűzárral ellátva. Dimitrij kinyitotta, és fogadni mertem volna, hogy a két ajtónak más kódja volt. Megfogva a kezemet, átvezetett az ajtón egy másik folyosóra. A kemény szorítása ellenére, nem tehettem mást, megnyugodtam. Talán nem kellett volna meglepődnöm a fényűzésen, amivel hirtelen szembekerültem. Hiszen eddig is egy palota lakosztályában laktam. De a folyosó, ami a szobámból vezetett ki, kopár volt és iparcsarnok-kinézetű, és valahogy úgy képzeltem, hogy a ház többi része is ilyen, vagy börtönszerű lesz.

137

De nem így volt. Ehelyett, úgy éreztem magam, mint valami régi filmben, olyanban, ahol az emberek teát isznak a társalgóban. A plüss szőnyeg arany mintás futószőnyeggel volt lefedve, mi végigért a folyosón. Antik kinézetű képek lógtak a falon, melyeken bonyolult ruhában évekkel ezelőtt pózoló emberek voltak, akik mellett az én ruhám olcsónak és átlagosnak tűnt. Az egész hely vékony gyertyákkal volt megvilágítva, melyek másfél méterenként voltak elhelyezve a plafon közelében. A könnycsepp alakú kristályok csiszolt felületükkel visszaverték a fényt, és kis szivárvány foltokat vetítettek a falra. Elbűvölve bámultam a csillogást és a színeket, és talán pont ezért nem vettem észre mást sem a folyosón. - Mit csinálsz? Nathan nyers hangja csapott meg a kristálynézegetés közben. A falnak dőlt az ajtómmal szemben, így rögtön egyenesen ránk látott. Ugyanolyan kegyetlen volt az arca, mint ami a strigákra jellemző, amit néha Dimitrijnél is látok, nem számít, hogy milyen elbűvölőnek és kedvesnek tűnik néha. Dimitrij testtartása merev és védekező lett. - Elviszem őt sétálni. Ez eléggé úgy hangzott, mintha egy kutyáról beszélne, de Nathantól való félelmem elvette minden kedvemet a tiltakozástól. - Ez szabályellenes - mondta Nathan. - Az is elég rossz, hogy még mindig itt tartod őt. Galina megmondta, hogy tartsd elzárva. Nincs szükségünk arra, hogy egy rohadt dampyr szaladgáljon mindenfelé.” Dimitrij felém bólintott. - Úgy néz ki, mint aki fenyegetést jelent? Nathan rám irányította a szemeit. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy mit lát. Nem gondoltam, hogy annyira másképp nézek ki, de önelégült mosolyra görbült a szája, mi rögtön eltűnt, ahogy Dimitrijhez fordult. - Nem. De arra utasítottak, hogy őrizzem ezt az ajtót, és nem fogok bajba kerülni azért, mert te kirándulgatni mégy. - Majd megbeszélem Galinával. Majd elmondom neki, hogy felülmúltalak - vigyorgott rá fogát megmutatva Dimitrij. - Nem lesz ez olyan hihetetlen számára. Ahogy Nathan Dimitrijre pillantott, én önkéntelenül is hátraléptem, amíg a falnak nem ütköztem. - Annyira el vagy telve magadtól. Nem azért ébresztettelek föl téged, hogy aztán úgy viselkedj, mintha te lennél itt a főnök. Azért tettem, hogy az erődet használhassuk, és a belső információidat. Válaszolnod kéne nekem. Dimitrij vállat vont. Kezemet megfogva kezdett elfordult. - Nem az én hibám, ha nem vagy elég erős ahhoz, hogy meg kelljen tennem ezt. Ekkor ugrott rá Nathan Dimitrijre. Dimitrij olyan gyorsan reagált a támadásra, hogy azt hittem, tudta, hogy meg fog történni. Rögtön elengedte a kezem, és elkapta Nathant, nekilökve a másik strigát a falnak. Nathan rögtön felugrott, több kell egy ilyen ütésnél ahhoz, hogy egy magafajtát kiüssünk – de Dimitrij készen állt. Orrba vágta Nathant egyszer, kétszer, aztán harmadszor is, mindet gyors egymásutánban. Nathan elesett, vér takarta az arcát. Dimitrij keményen hasba rúgta, és fölé magasodott. - Meg ne próbáld - mondta Dimitrij. - Veszíteni fogsz. Letörölte Nathan vérét a kezéről, majd újait újra az enyémbe fűzte. - Mondtam neked, majd megbeszélem Galinával. De kösz a közreműködésedet. Dimitrij újra elfordult, láthatóan úgy érezte, nem lesz több támadás. Nem is volt. De ahogy követni kezdtem, megkockáztattam egy gyors pillantást a vállam felett oda, ahol Nathan a földön ült. A pillantása tört döfött Dimitrij hátába, és biztos voltam benne, hogy ilyen tiszta gyűlöletet sosem láttam még – legalább is addig, míg figyelmét rám nem fordította. Kirázott a hideg és botladozva Dimitrij után siettem. Nathan hangja szólt a hátunk mögül. - Nem vagy biztonságban! Egyikőtök sincs. Ő csak vacsora Belikov. Vacsora.

138

Dimitrij keze megszorította az enyémet, és felvette a lépést. Éreztem, ahogy a düh sugárzik ki belőle, és hirtelen nem voltam benne olyan biztos, hogy kitől kéne jobban félnem: Nathantól vagy Dimitrijtől. Dimitrij elképesztő volt, élve vagy holtan. Régen láttam őt félelem és habozás nélkül rátámadni az ellenségre. Mindig is nagyszerű volt, pont olyan bátran viselkedett, ahogy a családjának mondtam. De azokban az időkben, mindig jogos oka volt a harcra, legtöbbször önvédelem. A Nathannal való összetűzése többről szólt. Ez a dominancia kimutatásáról és a vérontás esélyéről szólt. Úgy tűnt, Dimitrij élvezte ezt. Mi lesz, ha úgy dönt, hogy így ellenem fordul? Mi lesz, ha az állandó visszautasításom kikészíti, és bántani fog, amíg végül bele nem egyezem? - Nathan megrémít - mondtam, és nem akartam, hogy Dimitrij megtudja, hogy tőle is félek. Gyengének és teljesen védtelennek éreztem magam, és ez nem gyakran történik meg velem. Általában kész vagyok bármilyenkihívásra, nem számít milyen kétségbeesett a helyzet. - Nem fog hozzád érni - mondta nyersen Dimitrij. - Nincs miért aggódnod. Elértünk egy lépcsősorhoz. Néhány lépés után tisztává vált, hogy nem leszek képes megtenni az utat. A drogos kábulat mellett, amiben a harapása tartott, a gyakori vérveszteség is legyengített, és ennek meg lett az eredménye. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, Dimitrij a karjába emelt engem, és minden erőfeszítés nélkül vitt le a lépcsőn, aminek az alján finoman lerakott. Az épület földszintje is ugyan olyan érzést keltett bennem, mint az emelet. A bejáratnak hatalmas boltíves mennyezete volt, amiről egy bonyolult csillár lógott, ami mellett eltörpültek azok, amiket eddig láttam. Hatalmas dupla ajtó előtt álltunk, aminek festett üvegablaka volt. Ami még velünk szemben állt, az egy másik striga volt, egy férfi, aki egy székben ülve láthatóan őrszolgálaton volt. Hozzá közel egy panel volt a falba építva, amin gombok és villogó fények voltak. Egy modern biztonsági rendszer - ebben a varázslatos régi világban. A testtartása megmerevedett, ahogy odaértünk hozzá, és először azt hittem, hogy ez egy természetes testőr ösztön - amíg meg nem láttam az arcát. Ez az a striga volt, akit megkínoztam azon az első éjszakán Novoszibirszkben, az, akit megbíztam azzal, hogy mondja meg Dimitrijnek, hogy keresem őt. Az ajkait finoman hátrahúzta, mikor a szemembe nézett. - Rose Hathaway - mondta a striga. - Emlékszem a nevedre – pont, ahogy kérted tőlem. Ennél nem mondott többet, de én jobban szorítottam Dimitrij kezét, miközben elhaladtunk mellette. A striga nem vette le rólam a szemét, amíg ki nem léptünk, és be nem csuktuk magunk után az ajtót. - Meg akar ölni engem - mondtam Dimitrijnek. - Az összes striga meg akar ölni téged - válaszolt Dimitrij. - De ő tényleg… megkínoztam őt. - Tudom. Kegyvesztett lett rögtön azután, és vesztett az itteni státuszából is. - Ettől nem érzem jobban magam. Dimitrij közönyösnek tünt. - Marlen miatt nem kell aggódnod. Az, hogy harcoltál vele, csak bizonyítja Galinának, hogy megvan a helyed itt. Marlen alattad áll. Ezt nem találtam valami megnyugtatónak. Túl sok a személyes striga ellenségem – bár nem mintha szeretnék barátokat szerezni a strigák közt. Természetesen éjszaka volt. Dimitrij nem vinne ki engem máskor. Az előcsarnok látványából úgy gondoltam, hogy a ház elejénél vagyunk, de a hatalmas kert miatt, ami körbe vett minket, úgy gondoltam, hogy mégis hátul lehetünk. Vagy talán az egész ház ilyen zöldövezetben van. Körbe voltunk véve egy hatalmas sövény labirintussal, ami gyönyörű részletességgel volt megnyírva. A labirintusban kis utacska volt szökőkutakkal és szobrokkal díszítve. Mindenhol virágok voltak, és még annál is több virág. A levegő nehéz volt az illatuktól, és rájöttem, hogy valaki nagyon megszenvedhetett azzal, hogy éjszaka nyíló virágot találjon. Az egyetlen fajta,

139

amit hirtelen felismertem, a jázmin volt, a hosszú fehér virágú szárai lugasokra és a szobrokra futottak fel. Egy ideig csöndben sétáltunk, és azt vettem észre, hogy elvesztem az egész romantikájában. Egész idő alatt az iskolában, míg Dimitrij és én együtt voltunk, elemésztett a félelem, hogy hogyan fogjuk összeegyeztetni a kapcsolatunkat és a feladatunkat. Az ilyen pillanatok, mikor a tavaszi, csillagokkal megvilágított kertben sétálunk, még elméletben is túl őrült dolognak tűntek. Még a lépcsők nehézsége nélkül is, a túl sok séta az én állapotomban túl fárasztó volt. Megálltam egy pihenőnél, és felsóhajtottam. - Fáradt vagyok - mondtam. Dimitrij is megállt, és segített leülni. A fű száraz volt és szúrta a bőrömet. Lefeküdtem rá, és egy perccel később ő is csatlakozott hozzám. Kísértetiesen deja vu érzésem volt, és visszaemlékeztem arra a délutánra, mikor hóangyalt csináltunk. - Ez elképesztő - mondtam, felbámulva az égre. Tiszta volt, egy felhő sem látszódott. - Milyen ez neked? - Hmm? - Elég fény van ahhoz, hogy szép tisztán lássak, de még mindig homályos a nappalhoz képest. A te szemeid jobbak az enyémnél. Te mit látsz? - Nekem ez olyan fényes, mintha nappal lenne. Amikor nem válaszoltam, hozzátette. - Neked is ilyen lehetne. Megpróbáltam elképzelni. Az árnyékok akkor is ilyen rejtélyesek lennének? A hold és a csillagok is oly fényesen ragyognának? - Nem tudom. Én valahogy szeretem a sötétséget. - Csak mert nem ismersz annál jobbat. Felsóhajtottam. - Mindig ezt mondod nekem. Felém fordult, és elsöpörte az arcomból a hajamat. - Rose, ez az őrületbe kerget engem. Belefáradtam a várakozásba. Azt akarom, hogy együtt legyünk. Te nem ezt szeretnéd? Ami köztünk van? És még sokkal jobb lehetne. A szavai romantikusnak hangzottak, de nem a hangsúlya. Szerettem volna. Szerettem a ködöt, amiben éltem, a ködöt, ami minden problémát eltűntetett. Szerettem a közelében lenni, szerettem, ahogy megcsókolt engem, és amikor azt mondta, hogy akar engem… - Miért? - kérdeztem. - Mit miért? Elgondolkodónak tűnt, amit még sosem hallottam egy strigától. - Miért akarsz engem? Ötletem sem volt, egyáltalán miért kérdeztem ezt. Úgy tűnt, ő sem tudja. - Miért ne akarnálak? Egyértelműen beszélt, mintha ez lett volna a legbutább kérdés a világon. Talán az is volt, erre rájöttem, és mégis… valami más választ vártam volna. Ekkor a gyomrom felfordult. Ennyi idő után, amit Dimitrijjel töltöttem, megtanultam elnyomni a striga-hányingeremet. Habár egy újabb striga jelenléte növelte azt. Éreztem Nathannál, és éreztem most is. Felültem, és Dimitrij is így tett, szinte ugyanakkor. Őt biztos a kifinomult hallása riasztotta. Egy sötét alak tartott felénk, a csillagok fényébe lépve. Egy nő volt az, és Dimitrij felállt. Én ott maradtam, ahol voltam, a földön. Feltűnően gyönyörű volt, kemény és ijesztő módon. A testfelépítése olyan volt, mint az enyém, ami jelezte, hogy nem mora volt, mielőtt felébresztették. Isaiah, a striga, aki elfogott engem, nagyon öreg volt, és az erő csak úgy sugárzott belőle. Az a nő közel sem volt olyan régen striga, de azt éreztem, hogy idősebb Dimitrijnél, és sokkal erősebb.

140

Mondott valamit oroszul Dimitrijnek, és a hangja olyan hideg volt, mit a szépsége. Dimitrij visszaválaszolt, a hangsúlya önbizalommal teli, mégis udvarias volt. Hallottam, ahogy beszélgetés közben néhány alkalommal Nathan nevét említik. Dimitrij lenyúlt, és felsegített engem, és zavarban éreztem magam, hogy milyen sokszor van szükségem a segítségére, miközben valaha szinte egy szinten álltam vele. - Rose - mondta, - ez itt Galina. Ő az, aki nagylelkűen megengedte, hogy itt maradhass. Galina arca nem tűnt valami kedvesnek. Minden érzelemtől mentes volt, és úgy éreztem, mintha az egész lelkem egy nyitott könyv lenne számára. Bár bizonytalan voltam egy csomó itteni dologgal kapcsolatban, de annyi ragadt rám, hogy az én folyamatos itt tartózkodásom egy ritka, és törékeny dolog. Nyeltem egyet. - Spasibo - mondtam. Nem tudtam, hogyan mondjam neki, hogy örülök, hogy találkoztunk – és őszintén, nem voltam benne biztos, hogy ez így is van – de úgy gondoltam, egy sima köszönöm elég jó lesz. Ha ő volt Dimitrij korábbi oktatója, és egy normál akadémián oktatott, akkor valószínűleg tud angolul, csak titkolja, mint Yeva. Ötletem sem volt, miért tenne ilyet, de ha el tudod ölni egy tinédzser dampyr nyakát, akkor az feljogosít téged arra, hogy azt csinálj, amit csak akarsz. Galina arckifejezése, - vagy annak hiánya – nem változott a köszönetemtől, és a figyelmét Dimitrijre irányította. Rólam beszélgettek, és Dimitrij párszor felém mutatott. Felismertem az erős szót. Végül, Galina mondott valamit, ami végszónak hangzott, és ott hagyott minket egy búcsúszó nélkül. Sem Dimitrij, sem én nem mozdultunk addig, amíg nem éreztem, hogy a hányingerem alábbhagy. - Gyere - mondta. - Vissza kéne mennünk. Visszasétáltunk a labirintuson keresztül, bár ötletem sem volt, honnan tudja, merre kell menni. Ez vicces volt. Amikor először ideérkeztem, az volt az álmom, hogy kijussak, és megszökjek. Most, hogy itt vagyok… nos, ez már nem tűnt olyan fontosnak. Galina haragja viszont igen. - Mit mondott? - kérdeztem. - Nem tetszik neki, hogy még mindig itt vagy. Azt akarja, hogy ébresszelek fel téged, vagy öljelek meg. - Oh. Öhm, mit fogsz tenni? Csöndben maradt néhány másodpercig. - Egy kicsit még várok, és aztán… meghozom helyetted a döntést. Nem részletezte, hogy melyik mellett döntene, és majdnem elkezdtem a korábbi kijelentésemet, hogy meghalok, mielőtt striga lehetnék. De hirtelen, ehelyett ezt mondtam. Mennyi ideig? - Nem sokáig, Roza. Döntened kell. És a jó döntést kell meghoznod. - Melyik az? Feltartotta a kezét. - Ez az egész. Egy közös élet. Kiértünk a labirintusból. Néztem a házat – ami őrülten hatalmas volt, ha kintről néztük – és a gyönyörű kertet körülöttünk. Olyan volt, mint egy álom. Végtelen vidék futott végig ezen túl, és beleveszett a sötétségbe, beleolvadva a fekete égbe – kivéve egy kicsi részt, aminek finom lila fénye világított a horizonton. Homlokráncolva figyeltem, majd újra Dimitrijre néztem. - És utána mi lesz? Én is Galinának fogok dolgozni? - Egy ideig. - Mennyi ideig? Megálltunk a ház előtt. Dimitrij belenézett a szemembe, a pillantása égetett, amitől egy lépést hátráltam. - Amíg meg nem öljük őt, Rose. Amíg meg nem öljük őt, és magunkénak nem tudunk mindent, ami itt van.

141

Huszonegyedik fejezet (fordította: Kiscsillag) Dimitrij nem volt körülményes. Mégis megleptek a szavai, a szavai és az éjszaka többi eseménye után tudtam, el kell kezdenem foglalkozni velük. Visszavitt bentre át a striga őrszolgálaton, fel az emeleten az én lakrészembe. Nathan már nem volt kint. Néhány rövid pillanaton keresztül az a zsémbes hang a fejemben elég hangosan szólt ahhoz, hogy áttörjön a zavarodott gondolataimon. Ha nem volt őr a folyosón, és Inna visszatér hamarosan, elég jó esélyem volt megfenyegetni őt, hogy szabadítson ki. Igazából ez azt jelentené, hogy alkut kell kötnöm Isten házával, tudva mennyi striga van itt, de a menekülési esélyem jobb volt a házban, mint ebben a szobában. Aztán ahogy a gondolatok megjelentek, el is tűntek. Dimitrij a karját körém fonta és magához húzott. Kint hűvös volt, és még akkor is, ha a teste hideg volt, a ruhája és a kabátja adott némi meleget. Közelebb bújtam hozzá, ahogy a keze átkarolt. Azt hittem, meg fog harapni, de ahogy a szánk találkozott, kemény és dühös volt. Belefuttattam az ujjaimat a hajába, próbálva közelebb húzni magamhoz. Eközben az ő ujjai lefutottak a meztelen lábamon, felnyomva a szoknyámat a csípőmig. A várakozás és a lelkesedés felvillanyozta a testem minden részét. A faházról álmodtam ilyen sokáig, emlékezve, mennyire vágyódtam akkor. Soha nem vártam semmit annyira, mint hogy újra megtörténjen, de most tudtam, és csodálkoztam, hogy mennyire nagyon szerettem volna. A kezem elindult lefelé az ingén, kigombolva az összes gombot, hogy meg tudjam érinteni a mellkasát. A bőrét még mindig jéghidegnek éreztem, ami meglepő ellentéte volt az én tüzemnek. Az enyémre tapadt a szája, le a nyakamon, és a lapockámon, kikapcsolva a ruha csatját, hogy felfedezze a testem éhes csókjaival. Keze még mindig a meztelen csípőmön volt, és én kétségbeesetten próbáltam teljesen kihúzni az ingét. Hirtelen, meglepő gyorsasággal visszarángatta és eltolt engem. Eleinte azt hittem, ez csak több előjáték köztünk, aztán rájöttem, szándékosan tolt el. - Nem - mondta kemény hangon. - Még nem. Nem, amíg fel nem ébredtél. - Miért? - kérdeztem kétségbeesetten. Nem jutott eszembe semmi, kivéve az érintése rajtam – és persze a harapása. - Miért fontos ez? Van… van egy ok, amiről nem tudok? Amíg nem jöttem ide, a szex egy strigával sosem jutott eszembe… talán, mert nem volt lehetséges. Felém hajolt, amitől a szája a fülem közelébe került. - Nincs, de ez sokkal jobb lenne, ha felébrednél. Engedd… engedd, és bármit megtehetünk, amit akarunk. Ez volt a csereajánlat, jöttem rá homályosan. Akart engem – ez rá volt írva – és kihasználta a szex csábítását, hogy adjam be a derekam. És őszintén? Közel álltam hozzá, hogy elfogadjam. A testem elnyomta a gondolataimat, szinte. - Ne - nyöszörögtem. - Én… én félek. A veszélyes tekintet ellágyult, és bár nem pontosan úgy nézett ki, mint a régi Dimitrij, valamiért kicsit kevésbé volt striga. - Rose, úgy gondolod, bármit is tennék, ami fáj neked? Valahol nem volt vita, hogy átváltozzak, vagy meghaljak? Az utóbbi úgy tűnt, jobban fáj, de ezt most nem említettem. - A harapás… az átváltozás fájni fog… - Már mondtam: olyan lesz, amit már eddig is megtettünk. Élvezni fogod. Nem fog fájni, esküszöm. Felnéztem. Fenébe. Miért nem tud sötét és félelmetes lenni? Annyival könnyebb lenne fékezni és ellenállni. Még a szenvedély jelenlétében is képes voltam ellenállni. De valahogy… nyugodtan és ésszerűnek tűnt… nos, túl közel volt ahhoz a Dimitrijhez, akit

142

imádtam. És nehéz volt elfordulni. Ez az első alkalom, mikor a striga lét úgy tűnt… nem olyan rossz. - Nem tudom - mondtam sután. Eleresztett és felült, arca tele frusztrációval. Ez már majdnem megkönnyebbülés volt. - Galina türelme fogy. Így az enyém is. - Azt mondtad, van még idő… még gondolkodnom kell… Meddig használhatom mentségként még ezt a kifogást? A szűkülő szeme azt mondta, nem sokáig. - Mennem kell - mondta élesen. Nem lesz több érintés vagy csók, tudtam. - Foglalkoznom kell néhány dologgal. - Sajnálom - mondtam zavarodottan és félve. Nem tudtam, melyik Dimitrijt akartam. A félelmetest, az érzékit, vagy a majdnem – de még mindig nem eléggé – szelídet. Egy szót sem szólt. Figyelmeztetés nélkül lehajolt, és beleharapott a puha bőrbe a torkomon. Minden gyenge menekülési stratégia eltűnt. Behunytam a szemem, szinte eldőlve, és csak a karja tartott egyenesen, ahogy szorosan becsomagolt. Csak úgy, mint amikor megcsókolt, a szája meleg volt a testemen, és éreztem, hogy a szája és a fogai elektromosságot küldenek rajtam keresztül. És vége lett. Elhúzódott, megnyalta a száját, amíg továbbra is tartott. A köd leszállt. A világ csodálatos volt, és boldog voltam, más nem érdekelt. Bármennyire is aggódhattam volna Nathan és Galina miatt, nem jelentett számomra semmit. A félelem, amit egy perce még éreztem… a csalódásom a szex miatt… a zűrzavar – nem volt itt az idő aggódni, nem akkor, amikor az élet olyan szép volt, és annyira szerettem Dimitrijt. Felmosolyogtam rá, és megpróbáltam átölelni, de már otthagyott engem a kanapén. - Találkozunk később. Egy villanás alatt az ajtónál volt, ami elszomorított. Azt akartam, hogy maradjon. Maradjon örökre. - Ne feledd, akarlak – és soha nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled. Meg foglak védeni. De… nem tudok már sokáig várni. Ezzel távozott. A szavai széles mosolyt csaltak az arcomra. Dimitrij akar engem. Homályosan emlékeztem, hogy megkérdeztem, miért akar engem. Miért a földön kérdeztem? Milyen választ is akartam? Miért fontos ez? Akart engem. Ez volt az, ami számított. A gondolataim és a csodálatos endorfin roham körülvettek engem, ahogy feküdtem a díványon, és álmosságot éreztem, ami elnyomott engem. Átsétálni az ágyon túl sok melónak tűnt, úgyhogy maradtam, ahogy voltam, és hagytam eljönni az álmot. És váratlanul Adrian álmában találtam magam. Már eléggé lemondtam róla. A lakosztályban a szökésre tett első kétségbeesett kísérleteim után végül meggyőztem magamat, hogy Adrian nem tér vissza, örökre elküldtem őt. Pedig itt volt, egyenesen előttem állt, nos, legalább is az álom változatban. Gyakran egy erdőben, vagy kertben voltunk, de ma ott állt, ahol először találkoztunk, a tornácon, Idahoban a sítúrán. A nap sütött. Elvigyorodtam. - Adrian! Nem hiszem, hogy láttam valaha ennyire meglepettnek, mint most. Figyelembe véve, hogy általában milyen voltam vele, meg tudtam érteni az érzéseit. - Szia, Rose - mondta. A hangja bizonytalannak hangzott, mintha aggódott volna, lehet rájátszott. - Jól nézel ki ma - mondtam neki. Ez igaz is volt. Sötét farmert és egy nyomtatott, lent gombolt sötétkék és türkiz inget viselt, ami fantasztikusan ment a sötétzöld szeméhez. Ezek a szemek azonban fáradtnak látszottak. Megviseltnek. Ez kicsit furcsa volt. Ezekben az álmokban megformálhatta a világot, sőt, a kinézetét is, úgy, ahogy akarta egy kis erőfeszítéssel. Tökéletesnek nézhetett volna ki, de inkább úgy tűnt, a valós fáradtságát tükrözte.

143

- Te is. A hangja még mindig óvatos volt, ahogy végignézett tetőtől talpig. Még mindig a feszülős napozós ruhámban voltam, a hajam leengedve, a zafír a nyakamon. - Úgy nézel ki, mintha hétköznapi ruhában lennél. Alszol, ugye? - Aha. Lesimítottam a ruha szoknya részét, arra gondolva, milyen jól is nézett ki. Azon tűnődtem, hogy Dimitrijnek tetszett. Nem ezt mondta pontosan, de mondogatta nekem, hogy gyönyörű vagyok. - Nem gondoltam, hogy visszatérsz. - Azt hiszem, én sem. Visszanéztem rá. Nem olyan volt, mint amit megszoktam tőle. - Megint megpróbálod kitalálni, hogy hol vagyok? - Nem, nem érdekel többé - sóhajtott. - Az egyetlen dolog, ami érdekel, hogy nem vagy itt. Vissza kell jönnöd, Rose. Hirtelen mozdulattal felültem a tornácra. - Adrian, nem állok készen semmilyen romantikára. - Nem miattam! - kiáltott fel. - Miatta. Vissza kell jönnöd Lissáért. Ezért vagyok itt. - Lissa… Felélénkültem a belém pumpált endorfinoktól. Próbáltam emlékezni, miért kellene aggódnom Lissa miatt. Adrian tett egy lépést előre, hogy megvizsgáljon alaposan. - Igen, tudod, Lissa. A legjobb barátod. Akivel össze vagy kötve, és a védelmére esküdtél. Oda-vissza lóbáltam a lábam. - Soha nem tettem fogadalmat. - Mi a franc bajod van? Nem tetszett az izgatott hangja. Ez tönkretette a jó hangulatot. - Mi van veled? Úgy viselkedsz, mintha nem lennél önmagad. Az aurád… Összevonta a szemöldökét, nem folytatta a mondanivalóját. Nevettem. - Ó, igen, ez az. A mágikus aura. Hadd találjam ki. Fekete, ugye? - Nem… ez… - folytatta a vizsgálódást még néhány pillanatig. - Alig találok fix pontot rajta. Ez az egész hely. Mi folyik ott, Rose? Mi történt az éber világban? - Semmi nem történt. Kivéve, hogy először vagyok boldog életemben. Miért vagy ilyen fura hirtelen? Szórakoztató szoktál lenni. Első alkalommal végre jól érzem magam, te meg unalmas és furcsa vagy. Letérdelt előttem, a humornak nyoma sem volt. - Valami baj van veled. Nem tudod megmondani, mi. - Mondom, jól vagyok. Miért van az, hogy megpróbálod tönkretenni a dolgokat? Igaz, reménytelenül akartam, hogy jöjjön nem sokkal ezelőtt, de most… nos, nem volt fontos. Dimitrijjel jó dolgom volt itt, bárcsak ki tudtam volna találni, hogyan oldjam meg a nem annyira jó részeket. - Mondtam, nem magam miatt vagyok itt. Lissáért. Felnézett rám, tágra nyílt szemekkel, komolyan. - Rose, könyörgök, hogy gyere haza. Lissának szüksége van rád. Nem tudom, mi a baja, és nem tudom, hogyan segítsek neki. Senki más sem. Azt hiszem… azt hiszem, csak te. Lehet, hogy a különlét fáj neki. Talán ez a baja, amiért olyan furcsán viselkedik. Gyere haza. Kérlek. Meggyógyítjuk mi ketten. Majd mindent kitalálunk közösen. Olyan furcsán viselkedik. Meggondolatlan és nem érdekli semmi. Megráztam a fejem. - Nem a távollétem a baj. Valószínűleg vele sincs baj. Ha tényleg aggódik a lélek miatt, vissza kéne térnie a gyógyszereire. - Nem aggódik, ez a probléma. A fenébe is. Felállt és sétálgatni kezdett. - Mi a baj veletek? Miért nem látja egyikőtök sem, hogy valami baj van? - Talán, mert nincs baj - mondtam. - Talán te képzeled. Adrian visszafordult felém, és úgy nézett rám megint. - Nem. Ez nem én vagyok. Nem tetszett sem a hangja, sem a szavak. Izgatottságot láttam rajta, de most már nem tetszett, tönkretette a jó hangulatomat. Nem akartam erre sem gondolni. Túl nehéz volt. - Nézd - mondtam. - Boldog voltam, hogy látlak ma este, de már nem, akkor nem, ha itt akarsz ülni, vádolni és követelőzni.

144

- Nem akarom ezt tenni. Hangja szelíd volt, nem volt harag benne. - Az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy boldogtalan légy. Törődöm veled. Törődöm Lissával. Szeretném, ha mindkettőtök boldog lenne, és élnétek az életetek, ahogy akarjátok… de most, mikor mindketten lefelé mentek a lejtőn. Majdnem volt értelme. Szinte ésszerűnek tűnt, és őszintének. Megráztam a fejem. - Maradj ki belőle. Ott vagyok, ahol akarok lenni, és nem megyek vissza. Lissa baja a sajátja. Leugrottam a korlát mellett. A világ kavargott egy kicsit, megbotlottam. Adrian elkapta a kezemet, de én elrántottam. - Jól vagyok. - Nem vagy. Jézus Krisztus. Esküszöm te részeg vagy, csak… az aurád még mindig nem jó. Mi ez? - a keze végigfutott a sötét haján. Ez tipikusan az izgatottság jele volt. - Végeztem - mondtam, próbálva a lehető legudvariasabban. Mi a fenéért akartam vele találkozni megint? Úgy látszott, nagyon fontos, amikor először érkezett. - Küldj vissza, kérlek. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd megdermedt néhány pillanatig. - Mi van a nyakadon? Előrenyúlt, és zavarodottság vagy sem, elég hatékonyan elkerültem. Fogalmam sem volt, mit látott a nyakamon, és nem érdekelt, hogy kitalálja. - Ne érj hozzám! - Rose, úgy néz ki… - Küldj haza, Adrian! Ennyit az udvariasságról. - Rose, hadd segítsek. - Küldj. Engem. Vissza. Kiáltottam a szavakat, majd sikerült kihúznom magam Adrian álmaiból. Elhagytam az álmot, teljesen felébredtem a kanapén. A szoba csendes és néma volt, az egyetlen az én gyors légzésem volt. Úgy éreztem, minden kusza a belsőmben. Általában friss voltam a harapás után, mintha lebegnék, vidáman. Mégis, a találkozást Adriannal zaklatottam és szomorúan hagytam el. Felálltam, az első utam a fürdőszobába vezetett. Felkapcsoltam a villanyt és összerezzentem. Nem volt túl világos a másik szobában. Amint a szemeim alkalmazkodtak, odahajoltam a tükörhöz és elsöpörtem a hajamat az útból. Meghökkentem attól, amit láttam. Friss sebek jeleiként horzsolások voltak mindenhol a nyakamban. A körül, ahol Dimitrij épp most harapott meg, alvadt vért láttam. Úgy néztem ki… mint egy vérszajha. Hogy nem vettem soha észre ezelőtt? Egy vizes mosogató ronggyal súroltam a nyakamat, megpróbálva a vért leszedni vele. Addig dörzsöltem, amíg a bőr rózsaszín nem lett. Ez volt? Volt még több? A legrosszabbul ez nézett ki. Azon tűnődtem, mennyit látott Adrian. A hajam le volt engedve, ami elég biztosan fedte a nyakam. Lázadó gondolat tört be a fejembe. Mit számít, hogy Adrian látta-e? Nem értette. Nem volt módja közelíteni ráadásul. Dimitrijjel voltam. Igen, ő más volt… de nem annyira más. Biztos voltam benne, hogy megtalálom a módját strigává válás nélkül. Csak még nem tudtam, hogy. Próbáltam megnyugtatni magam újra és újra, de ezek a zúzódások néztek vissza rám. Kimentem a mosdóból és visszatértem a díványra. Bekapcsoltam a TV-t, de nem igazán figyeltem, és egy idő után a boldog köd felszállt megint. Hamarosan kikapcsoltam a TV-t, és visszaaludtam. Ezúttal a saját álmaimban voltam. Eltartott egy ideig, mire Dimitrij újra jött. És ez az ideig egy egész napot jelentett. Nagyon vártam ezt a pontot, mert hiányzott Dimitrij, és hiányzott a harapása is. Általában naponta kétszer jött, így ez volt a leghosszabb eddig, hogy endorfinok nélkül maradtam. Valamit tennem kellett, így olyan dolgokkal szórakoztattam magam, amivel lehetett. Átválogattam a ruhákat a szekrényemben, kiválasztva egy hosszú selymet, amit lilásra festettek a rajta lévő virágok. Úgy illeszkedett, mint egy kesztyű.

145

Szerettem volna összefogni a hajam, de miután megláttam a zúzódásokat újra, úgy döntöttem, hogy leengedem. Nemrég elláttak hajsütő vassal és sminkkel, úgyhogy gondosan elkészítettem a hajamat, amely végül tökéletes kis fürtökbe fordult. Sminkelés közben boldogan bámultam a tükörképemet arra gondolva, hogy Dimitrij szintén boldog volna. Minden, amire most szükségem volt, bekapcsolni a gyönyörű ékszer egyikét, amit adott. De amikor megfordultam, hogy kimenjek, megnéztem hátulról és oldalról, mikoözben rögzítettem egy kapcsot. Elértem, hogy bekapcsoljam, de nem tudtam megfogni. Épp a hátam közepén volt, hogy ne érjem el. - Fenébe - motyogtam, még mindig küzdve a csattal. A hiba a tökéletességemben. Csak akkor hallottam az ajtó nyílását a másik szobában, majd az azt követő árulkodó hangot, egy tálca hangját egy kisasztalra téve. Szerencse. - Inna - szóltam kisétálva a fürdőszobából. - Segítenél, hogy… Hányinger jött rám, és ahogy beléptem a nappaliba láttam, hogy nem Dimitrij a forrása. Nathan volt az. Leesett az állam. Inna mellette állt, türelmesen tartva a tálcát, lesütött szemmel, mint mindig. Ügyet sem vetettem rá, visszanéztem Nathanra. Feltehetően még mindig őrszolgálaton volt, de azt soha nem foglalta magába, hogy bejöjjön. Egy ideig a harci szellemem lehetséges szökési opciókat keresett. A félelmem arra ösztönzött, hogy hát hátráljak, de akkor csapdába kerültem volna a fürdőszobában. Legjobb volt maradni, ahol voltam. Még akkor is, ha nem hagyja el a szobát, itt maradt a legtöbb helyem a manőverekre. - Mit csinálsz itt? - kérdeztem, és meglepődtem hogy milyen nyugodtan hangzott. - Gondoskodok a problémáról. Nem volt szükségem több utalásra, hogy felfogjam a hátsó szándékot. A probléma én voltam. Megint harcoltam a késztetés ellen, hogy hátráljak. - Sosem ártottam neked. Ez hibás logika volt a strigáknál. Egyik áldozatuk sem tett semmit. - Létezel - mondta. - Elfoglalod a helyet itt, miközben elpazarolod mindenki idejét. Tudod, hogy lehet megtalálni a Dragomir lányt, de nem mondasz semmi hasznosat, amíg Belikov nem emeli meg a seggét és ébreszt fel téged. És közben Galina kényszerít engem, hogy időt vesztegessek miattad, hogy az ellátásodat intézzem, mert az a meggyőződése, hogy valami elképesztő eszköz leszel számunkra. Ez egy érdekes formája volt a sértegetésnek. - Szóval… ööö, mit fogsz csinálni? Egy villanás alatt ott állt előttem. Látva őt ennyire zárkózottnak, eszembe juttatta Dimitrijt és mindennek a kezdetét. Szikrányi harag gyulladt bennem, ami nem sokat segítette a haladás útján. - Megszerzem az információt így vagy úgy - sziszegte. - Mondd meg, hol van. - Tudod, hol van. Az iskolában. Nem volt semmi hasznos a hírben. Tudta, hogy ott volt. Tudta, hogy hol van az iskola. A pillantáson, amit nekem adott, látszott, hogy amit mondtam, már tudta. Elérve megragadta a hajamat, és a fejem fájdalmas szögbe rándult. A frizurám elkészítése talán nem volt olyan hasznos ezek után. - Hová megy? Nem marad ott örökké. Megy főiskolára? A Királyi Bíróságra? Bizonyára van valami terv vele kapcsolatban. - Nem tudom, mik ezek. Távol voltam egy ideig. - Nem hiszek neked -vicsorgott. - Ő túl értékes. A lány jövőjét tervezik egy ideje. - Ha így van, senki nem osztotta meg velem. Otthagytam túl hamar. Vállat vontam, ahogy válaszoltam. Harag öntötte el a szemét, és esküszöm, hogy egyre vörösebb lett. - Kötődsz hozzá. Tudod. Mondd el most, és gyorsan öllek meg. Ha nem, felébresztelek, hogy megadd az információt, és utána öllek meg. Égni fogsz, mint egy fáklya. - Te… te megölsz engem, ha egy leszek közületek? Ostoba kérdés. A strigák nem éreztek hűséget egymás iránt.

146

- Igen. Ez elpusztítja Dimitrijt, és amint Galina meglátja, hogy megzavarodott ő is, majd visszatérek az eredeti helyemre, Galina oldalára, különösen, miután véget vetek a Dragomir vonalnak. - A francokat fogsz. Elmosolyodott, és megérintette az arcomat, ujjait végigfuttatta a nyakamon lévő zúzódásokon. - Ó, fogok. Tényleg megkönnyíti a dolgokat, ha most elmondod. Extázisban halsz meg, nem élve elégve. Mindketten élvezni fogjuk. Finoman a torkom köré csavarta kezeit. - Te valóban probléma vagy, de gyönyörű, főleg a torkod. Értem, miért akar téged. Harcias érzelmek játszottak bennem. Logikus volt, hisz tudtam, ez Nathan – Nathan, akit utáltam, amiért Dimitrij ellen fordult az első helyért. A testemnek szüksége volt a striga endorfinra ahogy emelte e fejem, és alig számított, hogy ez Nathan. Ami számított, az az volt, hogy a fogai csak egy lélegzetnyire voltak a nyakamtól, miközben odaígérték az édes-édes önkívületet. Míg egyik keze a torkomon volt, a másik lefutott a derekamon, le a kerek csípőmön. Volt egy fülledt él Nathan hangjában, mintha többet akarna tenni, mint hogy megharap engem. És ennyi szexuális kaland után Dimitrijjel – találkozások, amik nem eredményeztek semmit – a testemet szinte egyáltalán nem érdekelte, hogy ki érintett. Becsukhatnám a szemeimet, és nem számítana, kinek a fogai harapnának belém, vagy kinek a kezei húznák le a ruhámat. Csak a következő helyzet számítana. Becsukhatnám a szemem, mintha Dimitrij lenne, belemerülnék, ahogy Nathan ajkai súrolják a bőrömet… A kisebb, ésszerű részem emlékeztetett, hogy Nathan nem csak szexet és vért akar. Végül meg akar ölni. Ami egy kissé ironikus. Én már meghaltam– ami nem szójáték – megöltem magam, amikor ide jöttem, hogy végül strigává váljak. Nathan ajánlatot tett nekem. Még akkor is, ha ő fordult felém először, azt tervezte, megöl rögtön utána. Akárhogy is, nem szeretném strigaként tölteni az örökkévalóságot. Üdvözölnöm kellett volna ezt. De ekkor, ahogy a testem függősége üvöltött a harapás és a boldogság után, rájöttem, hogy valami elképesztően világos: nem akarok meghalni. Talán azért nem, mert egy napja harapás nélkül maradtam, valami kis lázadás ébredt fel bennem. Nem hagyom, hogy ezt tegye velem. Nem hagyom, hogy üldözze Dimitrijt. És pokoli biztos vagyok benne, hogy nem fogom hagyni, hogy Lissára vadásszon. Átnyomulva az endorfin felhőn, ami még mindig ott lebzselt a tudatomban, felidéztem az akaraterőm, amennyire tudtam. Mélyre ástam, emlékezve az éves képzésemre és az órákra, amiket Dimitrijjel tanultam. Nehéz volt hozzáférni az emlékekhez, és csak érinteni tudtam párat. Mégis elég ért el hozzám, hogy cselekvésre ösztönözzön. Előre ugrottam és bepancsoltam egyet Nathannak. Nem értem el semmit. Nem mozdult. A pokolba, nem tudom érezte-e. A meglepetés az arcán azonnal vidámságba fordult, és nevetett, borzalmas striga módon – kegyetlenül és igazi öröm nélkül. Aztán a legnagyobb nyugalommal csapott meg és ütött át a szobán. Dimitrij szinte ugyanezt tette, mikor megérkeztem és megtámadtam. Csak vagy én nem repültem olyan messze, vagy rá volt minimális hatással. A kanapé mögött csapódtam be, és úristen, de fájt. A szédülés hullámai átmostak rajtam, és rájöttem, hogy hülyeség olyan ellen küzdeni, aki mérhetetlenül erősebb, mint én, amikor egész héten sok vért vesztettem. Sikerült kiegyenesedni, és kétségbeesetten kerestem, mi legyen a következő lépés. Nathan a maga részéről nem sietett válaszolni a támadásomra. Sőt, még mindig nevetett. Körülnézve tudatára ébredtem a szánalmas akciónak. Inna közel állt hozzám. Fájdalmasan lassú sebességgel mozogtam – de jobban, mint mire számítottam – és érte nyúltam, hogy ujjaimat a nyaka köré kulcsoljam. Meglepődve felkiáltott, én pedig keményen közelebb rántottam magamhoz. - Menj innen - mondtam Nathannek. - Menj innen, vagy megölöm.

147

Abbahagyta a nevetést és bámult rám egy pillanatig. Aztán még jobban elnevette magát. - Ez komoly? Komolyan azt gondoltad, hogy nem tudlak megállítani, ha akarom? És szerinted, érdekel? Rajta. Öld meg. Több tucat olyan van, mint ő. Igen, ez tényleg nem kellett volna, hogy meglepjen, de még mindig kicsit meghökkentem, hogy milyen könnyen képes eldobni egy hű szolga életét. Oké. Ideje bevetni a B tervet. Vagy talán a J tervet? Őszintén szólva, vesztésre álltam, és egyikük sem volt igazán jó. - Au! Inna hirtelen a könyökével a gyomromba vágott. Elengedtem őt meglepetésemben. Megfordult, és egy fojtott kiáltással arcon talált. Az ütés nem volt olyan erős, mint Nathané, de azért megütött. Próbáltam elkapni valamit – bármit – hogy ne essek el, de nem sikerült. A padlóra estem, a hátam az ajtónak csapva. Arra számítottam, hogy újra rám támad, de ellenkezőleg, átrohant a szobán – és Istenem segíts – védekező testtartásba vetette magát Nathan elé. Mielőtt teljesen feldolgozhattam volna a furcsaságot, hogy a lány megpróbált valakit megvédeni, aki hajlandó volt hagyni őt meghalni, az ajtó hirtelen kinyílt. - Au! - mondtam újra, mert megütött és félre lökött. Dimitrij gyorsan belépett. Úgy nézett a szemembe, hogy nem volt kétséges, hogy látszottak rajtam Nathan és Inna támadásai is. Dimitrij ökölbe szorította a kezét, és Nathan felé fordult. Ez emlékeztetett a dulakodásra a folyosón, minden dühre, rosszindulatra és vérszomjra. Összerezzentem, felkészítve magam egy másik borzalmas konfrontációra. - Ne! - figyelmeztette Nathan önelégült arccal. - Tudod, mit mondott Galina. Érints meg, és eltűnsz innen. Dimitrij átsietett a szobán és megállt Nathan előtt, félretolva Innát, mint egy rongybabát. - Érdemes lesz szemben állni a harangjával, különösen, ha elmondom neki, te támadtál először. Rose természetesen viseli a jegyeit. - Te nem - mutatott Innára, aki kábultan ült a padlón, ahova Dimitrij miatt került. A saját sérüléseim ellenére elkezdtem felé kúszni. Tudnom kellett, minden rendben-e vele. - El fogja mondani az igazat. Most Dimitrij nézett önelégülten. - Tényleg azt hiszed, Galina hinni fog egy embernek? Nem, amikor elmondom neki, hogy támadtál rám és Rose-ra féltékenységből, ő majd elenged. Az a tény, milyen könnyű lesz legyőzni téged, csak a gyengeséged bizonyítja. Leszedem a fejed, és megkapod Rose karóját a sírboltodba. Az utolsó lélegzeteddel megnézheted, amikor átszúrja a szíved. Szent szar. Ez egy kicsit rosszabb volt, mint Nathan fenyegetése az elégetésemről. A karóm? Nathan arca még mindig gőgös eleganciát viselt, legalábbis nekem úgy tűnt. De azt hiszem, Dimitrij biztos látott valamit, amitől megelégedett, valamit, amitől eszébe jutott, Dimitrij volt felül. Láthatóan ellazult, és vigyora egyre nagyobb volt. – Másodjára - mondta Dimitrij halkan. - Másodjára engedlek el. Legközelebb… legközelebb meghalsz. Elértem Innát, óvatosan odanyújtottam a kezem. - Jól vagy? - mormogtam. Egy gyűlöletes pillantással visszahőkölt és elrobogott. Nathan tekintete rám esett, és elkezdett az ajtó felé hátrálni. - Nem - mondta. Kétszer hagytam életben. Legközelebb ő hal meg. Én vagyok az egyetlen fennhatóság itt, nem te. Nathan kinyitotta az ajtót, Inna felállt, és utána botorkált. Tátott szájjal bámultam az eseményeket, amik történtek. Nem tudtam, hogy ezek közül melyiket találtam a legzavaróbbnak. Felnéztem Dimitrijre, és birkóztam, hogy mit kérdezzek először. Mit fogunk csinálni? Miért védte meg Inna Nathant? Miért hagyta Dimitrij elmenni? Mégsem jött egyik kérdés sem a számra. Inkább sírva fakadtam.

148

Huszonkettedik fejezet (fordította: Bejja) Nem sírtam gyakran. És utáltam, amikor mégis. Utoljára, amikor Dimitrij jelenlétében tettem, a karjai azonnal körülöleltek. Ez alkalommal csak egy rideg és dühös pillantást kaptam. - Ez a te hibád! – kiabálta, kezeit ökölbe szorítva. Tág szemekkel másztam hátrébb. - De ő… ő támadott meg… - Igen. Meg Inna. Egy ember! Hagytad egy embernek, hogy megtámadjon. Nem tudta elrejteni hangjából a gúnyt. - Gyenge vagy. Képtelen vagy megvédeni magad – és csakis azért, mert visszautasítod, hogy felébresszenek! A hangja ijesztő volt, és amilyen pillantást vetett rám… nos, csaknem jobban megijesztett, mint Nathan tette. Előre nyúlva talpra rántott. - Ha megöltek volna, az csakis a saját hibád lett volna - mondta. Ujjait a csuklómba vájta, ahogy megrázott. - Lehetőséged van a halhatatlanságra, a hihetetlen erőre! És te túl vak és makacs vagy, hogy meglásd. Még több könnyet nyeltem vissza, és szabad kezemmel megdörzsöltem a szemem. Kétségtelenül tönkretettem a sminket, amit olyan lelkiismeretesen raktam fel. A szívem kész volt kirobbanni a mellkasomból, annyira féltem. Dührohamra és fenyegetésekre számítottam Nathantől, nem pedig Dimitrijtől. Elfelejtetted, hogy ő egy striga, suttogta valami a fejemben. Sokáig kihúztam harapás nélkül és elég adrenalin volt bennem, ami elég élénkséget okozott ahhoz, hogy zsörtölődő hangom hangosabban szóljon annál, mint amilyen hosszú ideje volt. Dimitrij azt mondta, azért voltam gyenge, mert nem voltam striga, de ennél többről volt szó. Gyenge voltam és Nathan meg Inna azért győzött le, mert függő voltam, mert olyan jótékony tudatlanságban éltem, ami áldozatot követelt a testemtől és az elmémtől. A gondolat riasztó volt, és alig tudtam kitartani mellette. Lángra lobbant a vámpír endorfin iránti sóvárgásom, és két fél harcolt egymással elmémben. Volt annyi józan eszem, hogy nem adtam hangot ezeknek a gondolatoknak. Ehelyett olyasmivel próbálkoztam, ami megbékíti Dimitrijt. - Nem hiszem, hogy erősebb lettem volna, mint Nathan, még akkor sem, ha fel lettem volna ébresztve. Kezét végigfuttatta a hajamon, hideg hangja elgondolkodó volt. Úgy tűnt, lenyugszik, de szemei még mindig dühösek és türelmetlenek voltak. - Talán kezdetben nem, de a tested és az akaratod ereje az átváltozással is megmarad. Nathan nem sokkal idősebb egyikünknél sem – nem eléggé ahhoz, hogy észrevehető különbséget okozzon, ezért is hátrál meg mindig, amikor harcolunk. - Miért hagyod, hogy meghátráljon? Éreztem, hogy a teste megmerevedik, és ráébredtem, hogy a kérdésemet úgy is lehet értelmezni, mint képességeire irányuló kritikát. Nyeltem egyet, s a félelmem visszatért. Nem engedte el a csuklómat, és már kezdett fájni. - Mert egyvalamiben igaza van Nathannek - mondta kimérten Dimitrij. - Ha megölöm, azzal magunkra szabadítanám Galina haragját. És ez nem olyasvalami, amit megengedhetek magamnak. Még. - Azt mondtad, hogy neked… hogy nekünk… meg kell ölnünk őt. - Igen, és amint megtesszük, egyszerű lesz megkaparintani az ellenőrzést a vagyona és szervezete felett. - Pontosan milyen is az ő szervezete? Ha továbbra is elterelem a figyelmét, a dühe talán elmúlik. A szörnyeteg talán eltűnik. Vállat vont. - Mindenféle. Ezt a vagyont nem lehet erőfeszítés nélkül elérni.

149

- Erőfeszítéssel, ami illegális, és embereket sebesít meg? - Számít ez? Nem vesződtem a válasszal. - De Galina régebben a tanárod volt. Tényleg meg tudnád ölni? Nem fizikai szempontból értem… Úgy értem, nem zavarna? Átgondolta. - Mondtam már neked korábban. Ez csakis az erőről és a gyengeségről szól. Zsákmány és ragadozó. Ha mi ketten meg tudjuk buktatni – és nincs kétségem afelől, hogy meg tudjuk – akkor ő a zsákmány. Történet vége. Megborzongtam. Olyan kíméletlen volt, olyan kérlelhetetlen és rémítő módja a világ szemlélésének. Dimitrij csak ekkor eresztette el a csuklómat, és a megkönnyebbülés hulláma szaladt végig rajtam. Remegő lábakon támolyogtam és ültem le a kanapéra. Egy pillanatra attól féltem újra megragad, de ehelyett leült mellém. - Miért támadott meg Inna? Miért védelmezte Nathant? - Mert szereti őt. Dimitrij nem zavartatta magát, hogy elrejtse undorát. - De hogyan… ? - Ki tudja? Részben, mivel Nathan megígérte neki, hogy felébreszti, amint elég időt töltött el itt. Sydney figyelmeztetése jutott eszembe, hogy miért félnek az alkimisták attól, hogy az emberek tudjanak a vámpírokról – mert lehet, hogy az emberek is át akarnának változni. - Ez az, amit a legtöbb emberi szolgának mondanak. - Mondanak? - Legtöbbjük érdemtelen rá. Vagy, még gyakrabban, valaki éhes lesz és végez az emberrel. A gyomrom kezdett émelyegni, Dimitrij közelségétől függetlenül. - Ez az egész egy zűrzavar. - Nem kell annak lennie. Nem gondoltam, hogy újra megrázna, de volt valami veszélyes csillogás a szemeiben. A szörnyeteg csak egy szívdobbanásnyi távolságra volt. - Az idő lejár. Eddig elnéző voltam, Roza. Sokkal elnézőbb, mint bárki mással. - Miért? Miért voltál? Akartam – szükségem volt rá, hogy halljam, ahogy azt mondja, azért volt, mert szeret és hogy emiatt a szerelem miatt soha nem tudna olyasmire kényszeríteni, amit nem akartam. Szükségem volt rá, hogy halljam ezt, hogy elfelejthessem azt az ijesztő, dühöngő teremtményt, akit pár perce láttam. - Mert tudom, hogy gondolkodsz. És mert tudom, hogy a saját akaratodból felébreszteni téged egy sokkal fontosabb szövetségessé tenne. Független vagy és erős akaratú – ez tesz téged értékessé. - Egy szövetséges, hah? Nem a nő, akit szeretett. Megmozdult, így a feje az enyém fölé került. - Nem mondtam már hajdan, hogy mindig itt leszek neked? Itt vagyok. Megvédelek. Együtt leszünk. Nekünk együtt kell lennünk. Ezt te is tudod. Sokkal inkább hevesség volt a hangjában, mint gyengédség. Közelebb húzva szájon csókolt. A szokásos forróság árasztott el, a testem azonnal válaszolt az övére. De ahogyan a testem ezt tette, más gondolatok peregtek át az elmémen. Mindig úgy gondoltam, hogy nekünk együtt kell lennünk. És hajdan Dimitrij azt mondta, mindig itt lesz nekem. Mindig is akartam ezt – de én is ott akartam lenni neki viszont. Azt szerettem volna, hogy egyenlők legyünk, mindig fedezve egymás hátát. Ma ez nem így történt. Védtelen voltam. Gyenge. Soha, soha életemben nem voltam még ilyen. Még a szörnyű, mindent felülmúló pillanatokban is kész voltam a megfelelő harcra. Vagy legalábbis megvolt a szándék, hogy harcoljak. Most nem. Meg voltam rémülve. Tehetetlen voltam. Nem voltam képes tenni semmit sem, kivéve, hogy ültem ott szánalmasan, és vártam, hogy valaki megmentsen. Hagytam, hogy egy ember legyőzzön. Dimitrij azt mondta, a strigává válásom a megoldás. Az elmúlt héten folyamatosan ezt mondogatta, és noha nem egyeztem bele, nem voltam olyan visszautasító, mint egykoron. Mostanában egy gondolat kezdett körvonalazódni, egy távoli módja annak, hogy együtt lehessünk. És én akartam, hogy együtt legyünk, főleg az olyan pillanatokban, mint a mostani, amikor csókolóztunk és vágy szikrázott mindkettőnk körül.

150

De ez alkalommal… a vágy nem volt annyira intenzív, mint szokott lenni. Még mindig itt volt, de nem tudtam kiverni a fejemből a képet arról, milyenné vált Dimirtij. Ijesztő világossággal ötlött eszembe, hogy egy strigával csókolózok. És ez… fura volt. Dimitrij nehezen véve a levegőt hátra húzódott az ajkaimtól egy pillanatra, és engem nézett. Még ezzel a nyugodt striga kifejezéssel az arcán is láttam, hogy kívánt engem – több módon is. Ez zavarba ejtő volt. Dimitrij volt, és mégsem ő. Lejjebb haladva megcsókolta az arcomat, majd az államat, és végül a nyakamat. A szája tágra nyílt, és éreztem a szemfoga hegyét… - Ne - fakadtam ki. Dimitrij ledermedt. - Mit mondtál? A szívem ismét dörömbölni kezdett, ahogy megacéloztam magam a még több dühöngés ellen. - Hmm… ne. Ez alkalommal ne. Visszahúzódott és rám nézett, egyszerre megdöbbenve és felbosszantva. Amikor nem válaszolt, elkezdtem össze-vissza beszélni. - Nem érzem túl jól magam… Megsérültem. Félek a vérveszteségtől, még akkor is, ha szeretném… Dimirtij mindig azt mondta, nem tudnék hazudni neki, de meg kellett próbálnom. Beleadtam mindent, a legszenvedélyesebb és legártatlanabb arcom. Szeretném… szeretném érezni a harapást… de szeretnék pihenni előtte, hogy erősebb legyek… - Engedd meg, hogy felébresszelek, és ismét erős leszel. - Tudom - mondtam, még mindig kissé kétségbeesettnek hangozva. Elfordítottam a tekintetem, remélve, hogy sikerül növelnem a zavarodottság látszatát. Rendben, amilyen az életem mostanában volt, zavarodottságot tettetni nem volt túl nehéz. - És kezdem azt hinni… Egy éles lélegzetvételt hallottam. - Kezded azt hinni, hogy? Visszafordultam felé, remélve, hogy meg tudom győzni, komolyan fontolgatom az átváltozást. - Kezdem azt hinni, hogy soha többé nem akarok gyenge lenni. Láttam az arcán. Hitt nekem. De ez, ez az utolsó rész, ez nem volt hazugság. Nem akartam gyenge lenni. - Kérlek… Csak pihenni szeretnék. Egy kicsit még gondolkodni erről. És itt volt a pillanat, ami mindenre hatással volt. Az igazság az volt, hogy nem csak Dimitrijnek hazudtam. Saját magamnak is hazudtam. Mert komolyan? Akartam azt a harapást. Szörnyen. Már így is rég volt az utolsó harapás, és a testem már sikítozott érte. Szükségem volt az endorfinokra, jobban, mint a levegőre vagy az ételre. És mégis, egy nap nélkülük, és visszakaptam a tisztánlátás egy aprócska szeletét. Az a részem, amelyik semmit sem akart jobban, mint a mit sem sejtő önkívület élvezetét, nem törődött egyre inkább kitisztuló elmémmel, mégis, mélyen legbelül tudtam, hogy még egy kicsit erősebben kell próbálkoznom, még akkor is, ha ez azt jelenti, meg kell fosszam magam attól, amit a legjobban akarok. Némi gondolkodás után Dimitrij bólintott, és felállt. Úgy fogta fel a szavaimat, mintha elértem volna egy fordulóponthoz, és az elfogadás határán állnék. - Akkor pihenj - mondta. És később beszélünk. De, Rose… csak két napunk van. - Két nap? - Galina határidejéig. Ennyi haladékot adott nekünk. Aztán én hozom meg a döntést helyetted. - Fel fogsz ébreszteni? Nem voltam teljesen biztos benne, hogy a halál még szerepel-e a listáján. - Igen. Mindkettőnk számára jobb lenne, ha nem érnénk el ezt a pontot. Leszállt az ágyról és felállt. Egy pillanatra elidőzött és a zsebébe nyúlt. - Ó. Ezt neked hoztam. - Egy opállal és apró gyémántokkal kirakott karkötőt nyújtott át, mintha nem is lenne nagy szám. A karkötő káprázatos volt, és minden egyes opál ezerféle színben ragyogott. - Wow. Ez… Ez káprázatos. A csuklómra csúsztattam, mégis valahogy az ajándékok, mint ez is, már nem ugyanazt jelentették többé.

151

Egy elégedett pillantással lehajolt, és homlokon csókolt. Az ajtó felé tartott, otthagyva engem hátradőlve a kanapén, én meg próbáltam kétségbeesetten gondolni akármire, kivéve, hogy mennyire azt kívánom, bárcsak visszafordulna, és megharapna. A nap hátralévő része gyötrelmes volt. Olvastam már függőkről, hogy milyen nehéz az az idő, amely alatt el kell szakadniuk az alkoholtól vagy az illegális drogoktól. Sőt még egyszer tanúja is voltam annak, ahogy egy etető csaknem tébolyodottá vált, mikor eltávolították a szolgálatból. A férfi megöregedett, és túl kockázatossá vált az egészségére nézve, hogy továbbra is vért adjon a moráknak. Meghökkenve néztem, ahogyan azért könyörgött és esedezett, engedjék meg neki, hogy maradhasson, ahogyan esküdözött, őt nem érdekli a kockázat. Még akkor is, mikor tudtam, a férfinek függősége van, egyszerűen nem tudtam megérteni, miért érné meg neki az élete kockáztatása mindezért. Most már tudtam. Az eltelt órákban az életemet is kockáztattam volna azért, hogy ismét megharapjanak. Tulajdonképpen ez vicces volt, mert ha megengedtem volna egy újabb harapást, tényleg az életemet kockáztattam volna. Kétségem sem volt afelől, hogy a ködös gondolkodás Dimitrij ajánlatának elfogadásához vezetett volna. De minden szánalmas, harapástól megfosztott másodpercben gondolataim egyre élesebbekké váltak. De még mindig messze voltam a vámpír endorfin ábrándos ködösségének megszabadulásától. Amikor Spokane-ben fogva tartottak minket, és Eddie-t a strigák vérforrásnak használták, napokat vett igénybe nála a felépülés. A tisztánlátás minden egyes szeletével rájöttem, mennyire fontos számomra, hogy elkerüljem a harapásokat. Nem mintha ennek tudata megkönnyített volna bármit a testem számára. Súlyos problémáim voltak. Úgy tűnt, így vagy úgy, strigának szánt a sors. Dimitrij át akart változtatni, hogy Bonnie és Clyde vámpír megfelelőjeként együtt uralkodhassunk. Nathan annak reményében akart átváltoztatni, hogy levadássza Lissát, és aztán megöljön. Nyilvánvalóan Dimitrij alternatívája megnyerőbb volt, de nem sokkal. Most már nem. Tegnap még azt mondtam volna, strigává válni nem olyan dolog, ami miatt sokat kellene aggódni. Most arcul csapott annak kíméletlen igazsága, amit ez valójában jelent és a régi érzések visszatértek. Öngyilkosság kontra a gonosz teremtményeként létezni. Természetesen a gonosz teremtményévé válás azt jelentette, hogy együtt lehetnék Dimitrijjel… Kivéve, hogy ő már nem az a Dimitrij volt. Vagy mégis? Minden olyan zavaros volt. Ismét próbáltam arra emlékeztetni magam, amit korábban Dimitrij mondott, hogy nem számít, mennyire hasonlítanak a strigák azokra a személyre, akitet ismertél, ők már nem ugyanazok. Most mégis, ez a Dimitrij azt mondta, tévedett ezzel kapcsolatban. - Ez csak az endorfin, Rose. Olyan, mint a drogok… - sóhajtottam, és a kanapén ülve beletemettem az arcom a kezeimbe, háttérben a tévé búgásával. Remek. Most már magamban beszélek. Azt feltételezve, hogy meg tudom törni Dimitrij fogását felettem és ezt az összezavart állapotot, mely elhitette velem, hogy félreértettem a strigákat… nos, akkor mi lesz? Visszatértem az eredeti dilemmához. Nincs fegyverem, amivel harcolhatnék a strigák ellen. Nincs fegyverem, amivel megölhetném magam. Visszaértem az ő könyörületességükhöz, de legalább most már közelebb álltam hozzá, hogy derekasan küzdhessek. Kétségtelenül vesztes csata lenne, de éreztem, ha még kis ideig endorfin nélkül maradnék, legalább képes lennék Innát legyőzni. És ez már számítana valamit. És újra itt tartottam. Endorfinok nélkül. Minden egyes alkalommal, mikor agyam átfutotta a lehetőségeket és falba ütközött, mintha visszatértem volna a fizikai valóságba. Akartam a szárnyalást. Vissza akartam kapni az élvezetnek ezt a ködfátyolát. Vissza kellett kapnom, vagy bizonyosan meghalok. Ez lenne, ami megöl és megszabadít attól, hogy strigává váljak. - A fene egye meg!

152

Felálltam és elkezdtem körbe sétálni, remélve, hogy sikerül elterelnem a figyelmemet. A tévének nem sikerült, ez biztossá vált. Ha csak egy kicsit tovább kitartok, ki tudná üríteni a drogot a szervezetem, és kitalálhatnám, hogyan mentsem meg magam és Lissát, és – Lissa! Gondolkodás nélkül Lissába zuhantam. Talán ha az ő testében és elméjében vagyok, akkor nem kell a sajátommal foglalkoznom egy ideig. A visszatérésem sokkal hamarabb megtörténne. Lissa és csoportja kicsivel gyászosabban tért vissza a Királyi Udvarból, mint ahogyan érkeztek. A reggel hideg fényeitől Lissa meglepően ostobának érezte magát a parti eseményeivel kapcsolatban. Egy asztalon táncolni nem a legrosszabb dolog a világon, de visszatekintve más partikra, melyeken részt vett, ez a hétvége és társadalmi élete Averyvel, meglepődötté tette, hogy mégis mi ütött bele. Néha úgy érezte, nem is igazán önmaga. És az a csók Aaronnal… nos, ez egy teljesen másfajta bűntudatot előidéző dolog volt. - Ne aggódj emiatt - mondta Avery a repülőn. - Mindannyian csinálunk ostoba dolgokat, amikor részegek vagyunk. - De én nem - sóhajtotta Lissa. - Én nem vagyok ilyen. Kijelentése ellenére Lissa mégis beleegyezett, hogy a visszaút alatt megiszik egy kis pezsgőt narancslével keverve. Avery mosolygott. - Én nem tudom összehasonlítani semmivel sem. Számomra teljesen normálisnak tűnsz. Azonkívül, nem próbáltál megszökni egy emberrel, vagy nem királyi családból származó sráccal sem. Lissa visszamosolygott és tekintete Jillre esett, aki kicsivel előttük ült a gépen. Adrian korábban beszélt a fiatal lánnyal, aki most nagyon el volt foglalva egy könyvvel, s legnagyobb gondja az volt, hogy távol tartsa magát Reedtől. Reed Simon mellett ült, és Lissa kicsit meglepődött, hogy a testőr gyanakvóan tekintget Jillre. Talán Reed azt mondta Simonnak, hogy a fiatal lány valamiféle veszélyt jelenthet. - Aggódsz miatta? - kérdezte Avery, Lissa tekintetét követve. - Nem arról van szó… Egyszerűen csak nem tudom kiverni a fejemből a pillantását, ahogyan tegnap este rám nézett. - Még fiatal. Szerintem könnyű megdöbbenteni. Lissa feltételezése szerint ez lehetett az igazság. Fiatal vagy sem, mégis volt valami üdítően tiszta és őszinte abban, ahogy Jill kihívta Lissát. Olyasmire emlékeztette Lissát, amit én csináltam volna. És Lissa nem nyugodhatott addig, amíg ilyesvalaki rosszat gondol róla. Felállt. - Rögtön visszajövök - mondta Averynek. - Beszélek vele. Jill nyilván meglepődött, mikor Lissa leült mellé. A fiatalabb lány betett egy könyvjelzőt abba, amit éppen olvasott, és bármit is érzett, a mosolya Lissának valódinak tűnt. – Hé. - Hé - mondta Lissa. Már nem sok maradt a pezsgőjéből, mégis eléggé kontrollálni tudta a lelket ahhoz, hogy lássa Jill auráját. Erőteljes pávakék volt, vegyítve lilával és sötétkékkel. Kitűnő, erős színek. - Nézd, szeretnék bocsánatot kérni a tegnap este történtek miatt… amit mondtam… - Ó - mondta Jill elpirulva. - Semmi gond, tényleg. Úgy értem, a dolgok kicsit őrültek, és tudom, nem gondolkodtál tisztán. Vagy legalábbis nem hiszem, hogy magad lettél volna. De én igazán nem tudhatom. Igazából még soha nem ittam, így nem tudhatom. Jill félénksége mindig a zavaros beszéd és a csend között váltakozva jelent meg. - Nos, igaz, tisztán kellett volna gondolkodnom, mielőtt ilyen szituációba kerülök. És tényleg sajnálom, ami Reeddel történt. Lissa lehalkította a hangját. - Fogalmam sincs, mi történhetett… de nem volt helyes az, amit neked mondott. Mindkét lány azon kapta magát, hogy a fiút tanulmányozzák. Reed belemélyedt egy könyvbe, de hirtelen, mintha megérezte volna, hogy őt figyelik, a tekintete Jill és Lissa felé fordult. Rájuk bámult, és ők azonnal másfelé néztek.

153

- Ez nyilvánvalóan nem a te hibád volt - mondta Jill. - És, tudod, Adrian ott volt, meg minden. Így minden jóra fordult. Lissa igyekezett komoly arcot vágni. Adrian a látótávolságukon kívül ült, és Lissának az volt az érzése, ha nem így lett volna, Jill ábrándozó tekintettel bámulta volna. Adrian mostanában sokat bámulta Averyt, és Lissa látta, hogy Jill sosem fogja tudni kinőni a kishúg szerepet Adriannél. Mégis tisztán látszott, hogy Jill egy kicsit a szerelem felé halad. Aranyos volt, és még ha kicsit ostoba dolog volt is Lissa részéről, megnyugvást érzett amiatt, hogy Jill vonzódásának tárgya nem Christian, hanem Adrian. - Nos, reménykedjünk a jobb választásban - mondta Lissa. - És remélem, senki sem gondol túl rosszat rólam. - Én nem - mondta Jill. - És biztos vagyok benne, Christian sem fog. Lissa összeráncolta a szemöldökét egy pillanatra összezavarodva. - Nos… nincs értelme ezzel kiborítani. Az én ostoba hibám volt, nekem kell gondoskodni róla. Most Jillen volt a sor, hogy összeráncolja a szemöldökét. Tétovázott, mielőtt beszélni kezdett volna, a jó öreg bátortalansága visszatért. - De kellene. El kellene mondanod neki az igazat, nem? - Nem nagy ügy - mondta Lissa, meglepődve, mennyire védekezően érezte magát hirtelen. A kiszámíthatatlan düh kezdett növekedni benne. - De… ti srácok komoly kapcsolatban vagytok… Mindig őszintének kell lennetek, nem? Úgy értem, nem hazudhatsz neki. Lissa a szemeit forgatta. - Jill, nem volt még komoly kapcsolatod, igaz? Volt egyáltalán valaha randid? Nem hazudok Christiannak. Én csak nem mondok el neki olyan dolgokat, amik teljesen feleslegesen kiborítanák. A kettő nem ugyanazt jelenti. - De igen - vitatkozott Jill. Éreztem mennyire rosszul esett neki Lissa ellen beszélni, csodáltam a merészségét. - Joga van megtudni. Lissa ingerlékenyen felsóhajtott és felállt. - Felejtsd el. Azt hittem, beszélgethetünk felnőttek módjára, de nyilvánvalóan mégsem. A lesújtó pillantás, melyet Jill felé tett, meghökkentette a lányt. Visszatérve az Akadémiára, Lissát mégis bűntudat gyötörte. Christian boldogan üdvözölte visszatérését, csókokkal és ölelésekkel elárasztva. Lissa szilárdan hitte, hogy Jill túlreagálta a dolgot, mégis minden alkalommal, amikor Christianra nézett, a csókra gondolt Aaronnal. Mégis olyan helytelen dolog lett volna, ahogy arra Jill célzott? Nem volt szándékos, és alkohol befolyása alatt történt. Lissa tudta, ha elmondja Christiannak, azzal felzaklatja, és utálta volna, ha ő idézi ezt elő. Avery, hallgatva, ahogyan Lissa megfontolta a dolgokat, egyetértett abban, hogy nincs ok aggodalomra. Mégis, ahogy Averyre néztem Lissa szemein keresztül, az volt a benyomásom, hogy Avery jobban aggódott milyen érzelmi reakciót váltana ki Lissából, ha Christiannal szétmennének. Az erkölcsösség tűnt lényegesnek; Avery meg akarta védeni Lissát. Úgy tűnt minden rendeződik… egészen addig, míg később Lissa találkozott Christiannal, hogy együtt vacsorázzanak. A fiú arca egy viharfelhőhöz hasonlított, amint Lissa felé közeledett a kollégium előterében, világoskék szeme villámokat szórt. - Mikor akartad elmondani? - követelte. Hangja hangos volt és számos arra elhaladó fordult feléjük meglepődve. Lissa egy sarokba sietett a fiú elé, lehalkítva a hangját. - Miről beszélsz? - Tudod, miről beszélek. Arra használod a hétvégi kimenődet, hogy más srácokkal találkozhass. Lissa néhány súlyos másodpercig csak bámult a fiúra. Aztán leesett neki az igazság. - Jill mondta el! - Igen. Ki kellett rángatni belőle. Felbukkant gyakorolni velem és a sírás határán állt. Rá nem jellemző harag áramlott hirtelen végig Lissán. - Nem volt joga hozzá.

154

- Neked nem volt jogod. Komolyan azt gondoltad, hogy ilyesmit csinálhatsz, anélkül, hogy valaha is elmondanád? - Christian, ez csak egy ostoba részeg csók volt, az Isten szerelmére. Egy kis tréfa, amiért megmentett attól, hogy leessek az asztalról. Nem jelentett semmit sem. Christian arca eltöprengővé vált, és Lissa szinte biztosra vette, hogy a fiú egyet fog érteni vele. - Semmit sem jelentett volna - mondta végül, - feltéve, ha te magad mondtad volna el. Nem mástól kellett volna megtudnom. -Jill. - Nem ő a probléma. Te vagy. A döbbenet megszédítette egy pillanatra Lissát. - Mit mondasz? - Én… Christian hirtelen nagyon kimerültnek tűnt. Megdörzsölte a szemét. - Nem tudom. Csak… a dolgok mostanában elég furcsák. Én csak… Én csak nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mindezzel meg tudok birkózni. Mielőtt elutaztál, voltak veszekedéseink, most meg ez? - Mért nem hallgatsz rám? Semmiség volt! Még Avery is egyetért ezzel. - Óóó - mondta gúnyosan Christian. - Ha Avery egyetért, akkor biztosan rendben van. Lissa ingerlékenysége felütötte fejét. - Ez meg mit jelentsen? Azt hittem kedveled őt. - Igen. De azt nem szeretem, hogy mostanában jobban bízol benne, mint bennem. - Azzal nem volt problémád, hogy megbízok Rose-ban. - Avery nem Rose. - Christian… Christian megrázta a fejét. - Nézd, már igazán nincs kedvem vacsorázni menni. Gondolkodnom kell. - Mikor látlak újra? - kérdezte Lissa kétségbeesetten. Haragja helyét az aggodalom vette át. - Nem tudom. Később. Majd szó nélkül otthagyta. Lissa utána bámult, megdöbbenve, ahogy a fiú kisétált az előtérből. Utána akart menni, könyörögni neki, hogy jöjjön vissza, és bocsásson meg neki. Azonban túl sok ember volt körülöttük, és nem akart jelenetet rendezni, vagy ráerőltetni magát a fiúra. Ehelyett, elindult egyetlen megmaradt menedékéhez: Averyhez. - Nem számítottam rá, hogy ismét látlak - mondta Avery szobája ajtaját kinyitva. - Mi van veled – Jézusom. Mi történt? Betessékelte Lissát, és a történteket követelte. Sok könnyel és közel hisztérikus zagyvasággal, Lissa elregélte mi történt Christiannal. - És nem tudom, hogy értette. Szakítani akar? Később átjön beszélgetni? Nekem kellene elmennem hozzá? Lissa a kezébe temette arcát. - Te jó ég. Ugye, nem gondolod, hogy bármi lenne közte és Jill között, ugye? - A csitrivel? Nem - kiáltotta Avery. - Persze, hogy nem hiszem. Nézd, le kell nyugodnod. Frászt hozol rám így. Minden rendbe fog jönni. Aggodalom töltötte ki Avery arcát, és elment egy pohár vízért Lissának. Aztán ismét fontolóra véve, inkább egy pohár bort töltött neki. Egyedül ücsörögve Lissa érezte, ahogy vad érzelmei kínozzák. Gyűlölte, amit tett. Olyan érzés volt, mintha valami nem lenne rendben vele. Először engem idegenített el, most meg Christiant. Miért nem tudja megtartani a barátait? Tényleg meg fog őrülni? Úgy érezte, elveszti az irányítást, és kétségbe van esve. És… Bumm! Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, ki lettem lökve Lissa fejéből. A gondolatai teljesen eltűntek. Nem saját elhatározásomból hagytam ott, és nem is azért jutottam vissza, mert történt valami a saját testemmel. Ott álltam egyedül a szobában, teljes nyugalomban, miközben járkáltam és gondolkodtam. Soha, soha még csak hasonló sem történt velem. Olyan volt, mint… nos, mint egy fizikai erő. Mint egy üvegfal vagy erőtér, ami éppen az orrom előtt csapódik be és visszatol. Egy külső erőnek kellett, hogy legyen. Mert nem tőlem származott.

155

De mi lehetett? Lissa volt? Tudomásom szerint soha nem volt képes érzékelni engem a fejében. Megváltozhatott ez vajon? Ő rúgott ki a fejéből? Örvénylő érzései annyira megerősödtek, hogy már nem volt ott hely nekem is? Nem tudtam, és nem tetszett a dolog. Amikor megtörtént, a kitaszítás érzésén kívül még egy furcsa érzést érzékeltem. Olyan volt, mint egy remegés, mintha valaki kinyúlt volna, és megcsiklandozta volna az elmém. Rövid, meleg és hideg villanások voltak, aztán hirtelen minden egyszerre abbamaradt. Én meg kikerültem Lissa fejéből. Behatolásnak érződött, és mégis, mintha valahogy ismerős érzésnek lett volna.

156

Huszonharmadik fejezet (fordította: Kiscsillag) Sajnos, nem tudtam visszaemlékezni, mit éreztem ezelőtt. Figyelembe véve mindent, ami történt velem, az a tény, hogy valamire emlékeztem egyáltalán, figyelemre méltó volt. Az emlékeim kicsit szétszórtak voltak, de próbáltam a lehető legjobban megvizsgálni őket, miközben azon töprengtem, hogy vajon hol is tapasztalhattam, hogy csiklandozza a fejem. Nem kaptam választ, és töprengtem mindenen, ami hamarosan olyan frusztrálóvá vált, mint a jövőbeni szökési terv. És ahogy egyre több idő telt el, rájöttem, tényleg szükségem van egy menekülési tervre. Az endorfin elvonás megöl, de egyre jobban és jobban tisztán gondolkodtam, ahogy a hatása elhagyta a szervezetemet. Megdöbbentem, hogy megengedtem magamnak, hogy ilyenné váljak. Amint megengedtem, hogy Dimitrij megharapjon… szétestem. Elvesztettem minden érvet. Elvesztettem az erőmet és a képességeimet. Megpuhultam, buta és ostoba lettem. Nos, nem teljesen. Ha teljesen elvesztem volna, már striga lennék. Ez nyújtott némi vigaszt, legalábbis a tudat, hogy miközben megharap, egy részem még mindig harcolt végig, és nem volt hajlandó összeroskadni. Tudván, hogy nem voltam olyan gyenge, mint hittem volna, segített, hogy tovább menjek. Könnyebbé tette figyelmen kívül hagyni a testem vágyát, elterelni magam a TV-ről és enni valamit a kis hűtőszekrényből. Ébren maradtam hosszú ideig abban a reményben, hogy kimerítem magam. Ez működött, és összetörtem, mint egy megrázott párna, és elvonási tünetek nélkül sodródtam álom nélküli alvásba. Később felébredtem, amikor egy test csúszott az ágyba mellém. Kinyitottam a szemem, és jobbra néztem Dimitrij piros szemébe. Az első nap, mikor ránéztem, félelmet éreztem, nem szerelmet. Mégis ott tartottam az arcom és rá mosolyogtam. Odanyúltam és megérintettem az arcát. - Visszajöttél. Hiányoztál. Elkapta a kezemet és belecsókolt a tenyerembe. - Dolgom volt. Az árnyékok végigfutottak az arcán, egy pillanatra elkaptam egy kis alvadt vért a szája sarkában. Grimaszoltam, és ledörzsöltem az ujjammal. - Látom. - Ez a természet rendje, Rose. Hogy érzed magad? - Jobban. Kivéve… - Hogy? Felnéztem, megint konfliktusba kerültem. A tekintet a szemében több volt, mint egyszerű kíváncsiság. Aggodalom volt ott – csak egy kevés – de ott volt. Aggodalom értem. És még csak egy perce volt, hogy letöröltem az arcáról a vért – egy szegény ember vérét, akinek az életét kiszívták az elmúlt néhány órában valószínűleg. - Voltam Lissa fejében - mondtam végül. Nem volt baj, hogy elmondtam neki. Mint Nathannek, hogy elmondtam, az akadémián van. - És… kilökött. - Kilökött? - Igen… láttam a szemén át, mint szoktam, és valami erő… nem tudom, egy láthatatlan kéz kilökött engem. Soha nem éreztem ilyet. - Lehet, hogy egy új lélek képesség. - Talán. Kivéve, hogy néztem rendszeresen, és még sosem láttam ezt gyakorolni, vagy bármilyen más módot. Megvonta kicsit a vállát és átkarolt. - Az ébredés jobb érzékeket és képességeket nyújt a világon. De nem tesz mindentudóvá. Nem tudom, hogy mi történt veled.

157

- Nyilvánvalóan nem mindentudó, máskülönben Nathan nem akarna annyira vele kapcsolatos információkat. Miért van ez? Miért akarják a strigák legyilkolni a királyi vonalakat? Tudjuk, hogy ők – ti – ezt csináljátok, de miért? Mit számít ez? Egy áldozat nem áldozat, különösen, különösen, amikor sok striga egykor mora volt. - Ez egy bonyolult válasz. A vadászat nagy részének oka a mora királyi hatalom iránti félelem. A régi világodban a királyi hatalom tartja fenn az összes többit. Ők kapják a legjobb testőröket, a legjobb védelmet. Igen, ez bizonyára igaz, Lissa felfedezte, milyen jó a bíróságon. - Ez azt jelenti, senki nincs biztonságban. Félelmet teremt, és a félelem miatt az emberek ostobaságokat tesznek. Ez teszi őket könnyebb prédává. - Ez rettenetes. - Préda vagy… - Igen, igen, tudom. Préda vagy ragadozó. A szemei kissé összeszűkültek, látszott, hogy nem tetszett neki a megszakítás. Mondta tovább. - Van még egy előnye a mora vezetés felbomlásának. Bizonytalanságot teremt az is. - Vagy talán jobb lenne leváltani a vezetést - mondtam. Küldött nekem egy furcsa pillantást, és kicsit meghökkentem. Megint Victor Dashkovra gondoltam. Rájöttem, csendbe kéne maradnom. Nem a szokásos szétszórt és önálló módon viselkedtem. - Mi a többi? - A többi… - mosolyra görbült az ajka. - A többi a presztízs. Meg a dicsőség is. Hírnevet ad nekünk, és az elégedettséget, hogy tudjuk, mi vagyunk a felelősek a megsemmítésért, amit mások nem voltak képesek elpusztítani évszázadok alatt. Egyszerű striga természet. Rosszindulat, vadászat és halál. Nem kell egyéb ok. Dimitrij tekintete rólam az éjjeliszekrényemre vándorolt. Ott volt az összes levetett ékszerem elrendezve. Az ajándékai közül mindegyik ott volt, csillogtak, mint egy kalóz kincsei. Fölém hajolt, és felemelte a nazar medált a láncról. - Még mindig ez. - Igen. Nem olyan szépek, mint a tieid pedig. A kék szembe nézve anyám jutott eszembe. Nem is gondoltam rá nagyon hosszú ideje. Baián kezdtem második anyaként tekinteni Olenára, de most… most eléggé a sajátom után sóvárogtam. Lehet, hogy Janine Hathaway nem főz, és nem takarít, de ő okos és hozzáértő volt. És bizonyos szempontból, kezdtem rájönni, hogy ugyanúgy gondolkodunk. A tulajdonságaimat tőle örököltem, és teljesen biztos voltam benne, hogy ebben a helyzetben sem adta volna fel a menekülés tervezését. - Ezt még nem láttam korábban - mondta Dimitrij. Visszaejtette a nazart és felvette a sima ezüst gyűrűt, amit Marktól kaptam. Nem hordtam azóta, hogy utoljára a Belikov házban voltam, és odatettem az asztalra a nazar mellé. - Akkor kaptam, mikor… Megálltam felismerve, hogy soha nem beszéltem utazásomról Novoszibirszk előtt. - Mikor? - Mikor a szülővárosodban voltam. Baián. Dimitrij játszott a gyűrűvel, mozgatva ujjról ujjra, de most megállt és egy pillantást vetett rám, mikor kimondtam a nevet. - Ott voltál? Érdekes, mi nem beszéltünk sokat róla. Említettem Novoszibirszket néhányszor, de csak azt. - Azt hittem, ott leszel - magyaráztam. - Nem tudtam, hogy a strigák itt a városban vannak. Ott maradtam a családoddal. A szeme visszatért a gyűrűre. Folytatta a játszadozást vele, forgatta, görgette. - És? - És… nagyon kedvesek voltak. Kedveltem őket. Viktoriával lógtam sokat. - Miért nem volt iskolában? - Húsvét volt. - Ó, igaz, hogy van?

158

- Jól - mondtam gyorsan. Nem tudtam rávenni magam, hogy elmeséljem az utolsó éjszakát vele és Rolannal. - Karolina is jól van. Rád emlékeztet. Elintézett pár dampyr fickót, akik balhéztak. Újra mosolygott, és így… szép volt. Úgy értem, az agyarai hátborzongatóak voltak, de nem olyan volt, mikor baljós élre számíthatok. Szeretet volt az arcán, igaz szeretet, ami megijesztett. - Látom, ahogy Karolina rendet rak. Megszületett már a kisbabája? - Igen… - még mindig láttam a mosolyt az arcán. - Lány lett. Zoya. - Zoya - ismételte még mindig rám nézve. - Nem rossz név. Hogy van Sonya? - Jól. Nem láttam túl sokat. Egy kicsit kényes… Viktoria azt mondja azért, mert terhes. - Sonya is terhes? - Ó, igen. Hatodik hónap, azt hiszem. Mosolya halványodott kicsit, majdnem úgy tűnt, hogy nyugtalan. - Azt hiszem, meg kellett történnie előbb vagy utóbb. Nem mindig határoz olyan bölcsen, mint Karolina. Karolina gyermeke tervezett volt… úgy tippelem, Sonyának meglepetés volt. - Igen, valahogy nekem is ez az érzésem. Kipipálta a család többi részét is. - Az anyám és a nagyanyám? - Jól vannak, mindketten. Ez a beszélgetés egyre inkább furcsa lett. Nem csak, hogy ez volt az első normális alkalom, mióta megérkeztem, de ez volt az első alkalom, hogy igazán látszott, ami nem a strigákkal kapcsolatos, és nem jár csókkal és harapással, eltekintve néhány emléktől a korábbi küzdelmünkből, vagy néhány megjegyzéstől a szexről. - A nagymamádat féltem egy kicsit. Nevetett, és én összerezzentem. Annyira, de annyira közel volt a régi nevetéséhez. Közelebb, mint valaha is lehetségesnek gondoltam volna. - Igen, ezt teszi az emberekkel. - És úgy tett, mintha nem beszélne angolul. Ez az egész nagyszerű tervében egy kis részlet volt, de még mindig idegesített engem. - Igen, meg ezt is. Majd folytatta mosolyogva. - Még mindig együtt élnek? Ugyanabban a házban? - Aha. Láttam a könyveidet, amikről meséltél. Szépek, de nem tudtam elolvasni őket. - Ez az, ahol először jutottam amerikai westernhez. - Ember, imádtam gúnyolódni rajtad ezek miatt. Kuncogott. - Igen, a sztereotípiáid a kelet-európai zenék és az egész elvtárs dolog között rengeteg dolog volt. Én is nevettem. - Az elvtárs és a zene, amit hallgattál, eléggé ott volt a sorban. Már szinte el is felejtettem a régi becenevét. Nem illett már hozzá. - De hoztad a cowboy dolgot magadon, a bőr portörlővel, és… - megálltam. Elkezdtem említeni a kötelességét, hogy szükségben segítsen másoknak, de az már aligha volt így. Nem vette észre az időközömet. - Azután elhagytad őket és jöttél Novoszibirszkbe? - Igen. Jöttem ezekkel a dampyrokkal vadászni… a többiekkel, akik nem viselik az ígéret jelét. Majdnem ott maradtam, de mégsem. A családod azt akarta, hogy maradjak. Úgy gondoltam, megteszem. Dimitrij a fény felé tartotta a gyűrűt, az árnyéka az arcára vetődött. Sóhajtott. - Talán meg kellett volna. - Ők jó emberek. - Azok - mondta halkan. - Bizonyára boldog voltál ott. Odanyúlt, a gyűrűt visszatette az asztalra, felém fordult a szánkat összeérintve. Ez volt a leglágyabb, legédesebb csók, amit kaptam, mióta striga, és most már jelentősen nőtt a sokk bennem. A kedvesség röpke volt, mégis, néhány másodperc múlva a csókunk visszatért a szokásos erőteljes és mohó módba. Úgy éreztem, az éhsége több volt a csókban, annak ellenére, hogy a közelmúltban táplálkozott. Félretoltam a zavarom, hogy… nos normálisnak

159

és kedvesnek tűnt, mialatt a családjáról beszéltünk, és megpróbáltam kitalálni, hogy kerüljem el a harapást anélkül, hogy gyanút fogjon. A testem még gyenge volt, de akarta, a fejemben úgy éreztem magam, mint korábban. Dimitrij megszakította a csókot, és én kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott, mielőtt bármit is tudott csinálni. - Milyen érzés ez? - Mi milyen érzés? - Csókolózni. A homlokát ráncolta. Egy pont nekem. Egy pillanatra zavarba ejtettem egy élőhalott lényt az éjszakában. Sydney büszke lehet rám. - Ezt hogy érted? - Azt mondtad, hogy az ébredés után nőnek az érzékeid. A csók más, mint előtte? - Aha. A megértés átvillant az arcán. - Különböző. A szaglásom erősebb, mint korábban, így az illatok sokkal intenzívebbek… a verejték, a sampon a hajadon… túlmegy azon, amit el tudsz képzelni. Bódító. És persze ízlelni és megérinteni is jobb. Lehajolt és újra megcsókolt, és a leírása a belsőmben valami émelyítő érzést keltett – a jó értelemben. Nem kellett volna ilyennek lennie. Reményeim szerint az érzés benne volt – nem bennem. - Amikor kint voltunk este, a virágok illata tényleg erős volt. Ha ez ilyen erős nekem, nem túl sok neked? Úgy értem, nem túl sok ennyi illat? És megint kezdődött. Annyi kérdéssel bombáztam, amennyivel csak tudtam, rákérdeztem minden részletére a striga életnek. Akartam tudni, milyen így élni, hogyan érezte magát… megkérdeztem mindent kíváncsian és lelkesedéssel, beharapva az ajkamat, biccentve a gondolatokra a megfelelő helyeken. Láttam az érdeklődését növekedni, ahogy beszélt, bár az ő hozzáállása fürge volt és hatékony – egyáltalán nem hasonlított a korábbi gyengéd beszélgetésünkre. Azt remélte, hogy végül meggyőz engem az átváltozásról. Mivel a kérdezgetés folytatódott, a fáradtság külső jelei mutatkoztak rajtam. Sokat ásítottam, sokszor elvesztettem a fonalat. Végül megdörzsöltem a kezemmel a szemem és ásítottam újra egy nagyot. - Ez túl sok, én nem tudom… még nem tudom. - Mondtam, hogy bámulatos volt. - Igazság szerint néhány rész az volt. A legtöbb hátborzongató volt, mint a pokol, de ha nem számítod az élőhalott és gonosz dolgokat, határozottan volt valami élénkítő a strigává válásban. - Rengeteg kérdésem van még - mormoltam. Becsuktam a szemem, nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam, mintha kényszeríteném magam, hogy ébren maradjak. - De… olyan fáradt vagyok… és még mindig nem érzem jól magam. Nincs agyrázkódásom, ugye? - Nincs. És ha egyszer felébredsz, már úgysem számít. - De nem, amíg nem válaszolsz a kérdéseimre. A szavakat elfojtotta egy ásítás, de megértette. Eltartott egy ideig, hogy válaszoljon. - Rendben. Addig nem. De az idő fogy. Mondtam, hogy mielőbb. Hagytam a szemhéjaimat lecsukódni. - De még nincs itt a második nap. - Nem - mondta halkan. - Még nincs. Feküdtem, miközben lelassítottam a légzésemet, amennyire tudtam. Az akcióm működött? Lehetséges volt eléggé, hogy iszik belőlem, még akkor is, ha azt hiszi, alszom. Hazardíroztam. Egy harapás minden munkámat a küzdelemre elpusztítja. Visszaáll minden olyanra, ahogy eddig volt. Nem volt ötletem hogyan kerülök ki egy harapást legközelebb… de úgy gondoltam, nem lesz legközelebb. Striga lennék addigra. Dimitrij feküdt mellettem pár percig, aztán éreztem, hogy mozog. Megmerevedtem. A francba. Jön. A harapás. Biztos voltam benne, hogy a csókja része volt az érzésnek, amikor ivott belőlem, és ha most álomba esem, a varázs távoli lesz. Nyilvánvalóan nem. Minden színlelésem semmibe veszett. Itt van a vége. De nem tette.

160

Felállt és elment. Mikor hallottam az ajtó záródását, azt hittem, átverés. Azt hittem, megpróbál rávenni, hogy hibázzak, és ott áll még mindig a szobában. Mégis, amikor éreztem elhalványodni a striga hányingert, rájöttem, hogy igaz. Csakugyan ott hagyott, gondolva, hogy szükségem van az alvásra. A mutatványom meggyőző volt. Azonnal felültem, átgondolva néhány dolgot a fejemben. Az utolsó látogatásánál úgy tűnt… nos, jobban emlékeztetett a régi Dimitrijre, mint valaha. Persze ő még mindig striga, de volt ott valami más. Egy kis melegség, ahogy nevetett. Őszinte érdeklődés és szeretet, mikor hallgatta a családjáról a híreket. Ez történt? Hallva a családjáról a híreket előhozott néhány darabot a lelkéből eltemetve a szörny alól? Bevallom, éreztem egy kis féltékenységet arra a gondolatra, hogy esetleg hogy ez vitte véghez a változást benne, de nem tudtam. És még mindig ugyanazzal a melegséggel beszélt rólunk, csak egy kicsit… Nem, nem. Le kell állnom. Nincs változás. Nem változott az állapota. Egy vágyálom volt, és minél inkább visszanyerte régi önmagát, annál inkább rájöttem a helyzet valódiságára. Dimitrij tette emlékeztetett engem valamire. Teljesen megfeledkeztem Oksana gyűrűjéről. Felvettem az asztalról és az ujjamra csúsztattam. Nem volt érzékelhető a változás, de ha a gyógyító varázslat még mindig benne van, segíthet nekem. Ha Lissától bármilyen sötét érzés átfolyik belém, a gyűrű segíthet tompítani is. Sóhajtottam. Nem számít, milyen gyakran mondogatom magamnak, hogy megszabadíthat tőle, sosem tenném. Ő a legjobb barátom volt. Olyan módon kötődünk, hogy kevesen tudnák megérteni. A tagadás csak nőtt. Most megbántam, ahogy viselkedtem Adriannal. Segített volna, és a segítségét visszadobtam az arcába. Most megszűnt a kommunikáció a külvilággal. A gondolatok Lissáról eszembe juttatták újra, mi történt korábban, amikor a fejében voltam. Mi lökött ki? Tétováztam és töprengtem a történteken. Lissa messze volt és lehet, hogy bajban. Dimitrij és a többi striga itt voltak. De… nem tudtam még így elmenni. Kellett vetnem még egy pillantást rá, csak egy gyorsat… Váratlan helyen találtam rá. Deirdrével volt, a tanácsadóval a kampuszon. Lissa látogatott tanácsadót, mióta elkezdett a lélek képessége testet ölteni, de az más volt. Miközben kiterjesztettem az érzékeimet Lissa gondolataiba, olvastam a történetet. A tanácsadója kicsivel az iskolai támadás után távozott. Lissának újra kijelölték Deirdrét, akivel egyszer beszéltem, amikor mindenki azt hitte, megőrültem Mason halála után. Deirdre gyönyörű külsejű mora volt, mindig ragyogóan öltözött, szőke haja mindig tökéletes frizurában. Nem sokkal idősebb, mint mi, és a tanácsadási módszere egy rendőrségi kihallgatásra hasonlított. Lissával nagyon szelíd volt. Gondoltam. - Lissa, egy kicsit aggódunk érted. Normális esetben felfüggesztettek volna. Megakadályoztam, hogy ez történjen. Úgy érzem, van valami, amit nem mondasz el nekem. Valami más probléma. Lissa felfüggesztve? Megint elkezdtem olvasni a fejében, és megtaláltam a történetet. Előző éjszaka Lissa és a többiek betörtek minden helyre a könyvtárba, és rendeztek egy rögtönzött összejövetelt alkohollal és rombolással kiegészítve, tönkretéve a könyvtár egy részét. Jó Isten. A legjobb barátomnak csatlakoznia kellene az AA-hoz. (Anonim Alkoholisták – szerk.) Lissa keresztbe tette karjait, viselkedése majdnem támadó volt. - Nincs probléma. Csak szórakozni próbáltunk. Sajnálom a kárt. Ha fel szeretnének függeszteni egy időre, hajrá! Deirdre megrázta a fejét. - Ez nem az én döntésem. Az aggodalmam, hogy ez miért van. Tudom, hogy depressziótól és más problémáktól szenvedsz, mert te, ah, varázsolsz. De ezt többnek érzem, mint valami fajta lázadás. Lázadás? Ó, ez több annál. A küzdelmük óta Lissa képtelen volt megtalálni Christiant, és ez megölte őt. Nem tudta kezelni ezt a szünetet most. Minden gondolata ő volt – vagy én. A bulizás és a kockázatvállalás volt az egyetlen dolog, ami szórakoztatta. - A diákok állandóan tesznek ilyen dolgokat - vitatkozott Lissa. - Miért olyan nagy ügy ez?

161

- Mert te magad is veszélyben vagy. A könyvtár után a határán voltál, hogy betörj a medencébe. Ittasan úszni egyértelmű ok az aggodalomra. - Senki nem fulladt meg. Még akkor is, ha valaki elkezdett volna, mert biztos vagyok benne, lettek volna közöttünk, kihúzhattuk volna őket. - Ez már aggasztó, figyelembe véve az önpusztító viselkedést. Így folytatódott a következő óra, és Lissa olyan jó munkát végzett, mint régen én, mikor kitért Deirdre kérdései elől. Amikor a beszélgetés véget ért, Deirdre azt mondta, hogy nem fog fegyelmi eljárást ajánlani. Több tanácsadásra akarta vissza Lissát. Lissa inkább ment volna őrizetbe, vagy takarított volna asztalokat. Ahogy dühösen átvágott a kampuszon, észrevette, hogy Christian az ellenkező irányba megy. A remény, mint napsütés, gyújtotta meg az elméje feketeségét. - Christian! - kiabált és odaszaladt hozzá. Megállt és bizalmatlanul felé pillantott. - Mit akarsz? - Hogy érted, mit akarok? - a karjai közé akarta vetni magát, és azt szerette volna, ha Christian azt mondja neki, hogy minden rendben. Ideges volt, és tele sötétséggel… de olyan sebezhető volt, és reménytelenül szüksége volt rá. - Nem tudtalak megtalálni. - Most már… Az arca elsötétült. - Nem tudom. Gondolkodok. Azon kívül, ahogy hallom, te nem unatkozol. Nem volt meglepetés, mindenki tudta a tegnap esti kudarcot. Az ilyen fajta dolog futótűzként terjedt, köszönhetően az akadémiai pletykagyárnak. - Nincs jelentősége - mondta. A tekintete elérte, hogy a szíve megfájduljon. - Pont ez az - mondta. - Semminek nincs jelentősége az utóbbi időben. Mindened a bulizás. Lógás a barátokkal. Hazugság. - Nem hazudok! - kiáltott. - És mikor fogsz túllépni Aaronon? - Nem mondod el az igazat. Az ugyanaz. Ez Jill véleményének visszhangja volt. Lissa alig ismerte őt és igazán kezdte utálni. - Én nem tudom kezelni ezt. Nem tudok része lenni annak, hogy visszatérsz hercegnői napjaidba, és őrült mutatványokat csinálsz a többi nemes barátoddal. Itt ez a dolog. Ha Lissa több érzelmet dolgozna fel, mielőtt a bűntudat és a depresszió felemészti, és a döntései nem válnának követhetetlenné… nos, azt hiszem Christian egy pillanat alatt ott lenne mellette. A cinikus külsője ellenére jó szíve volt – és ezt Lissa birtokolta. Vagy használta. Most minden, amit látott ő volt, miközben ostobán és sekélyesen viselkedett, és visszatért egy olyan életmódba, amit megvetett. - Én nem! - kiáltotta. - Én csak… nem tudom. Csak jó érzés kiszabadulni. - Nem tudom megtenni - mondta. - Nem lehetek veled, ha így éled az életed. Lissa szeme tágra nyílt. - Te szakítasz velem? - Én… nem tudom. Igen, azt hiszem. Lissát annyira lefogyasztotta a sokk és a rémülete, hogy nem látta igazán Christiant ilyen módon, hogy nem látta a fájdalmat a szemében. Megsemmisítette őt, hogy ezt kellett tennie. Szintén fájt neki minden, amit látott, hogy ez volt az a lány, akit szeretett, miközben megváltozott és olyasvalaki lett, akivel nem tudott együtt lenni. - A dolgok nem olyanok, mint voltak. - Nem teheted ezt! - sírta. Nem látta Christian fájdalmát. - Beszélnünk kell erről – meg kell értened… - A beszélgetés ideje elmúlt - vitatkozott. - Hamarabb kellett volna beszélgetni – nem most, nem, amikor a dolgok hirtelen rossz úton járnak. Lissa nem tudta, hogy sikítson, vagy sírjon. Csak most tudta, hogy elveszítheti Christiant – miután elvesztett engem is. Ha mindkettőnket elveszít, semmi nem marad neki ezen a világon. - Kérlek, ne tedd ezt - könyörgött. - Meg tudok változni. - Sajnálom - csattant fel. - Nem látok semmilyen bizonyítékot erre. Megfordult és elindult. Ahogy elment, kemény és hideg volt. De megint kínt láttam a szemeiben. Azt hiszem, azért hagyta el, mert tudta, ha marad, nem lesz képes végigcsinálni a

162

döntését – a döntést, ami fájt, de érezte, hogy így helyes. Lissa elindult utána, amikor egy kéz hirtelen visszahúzta. Megfordult és látta, hogy Avery és Adrian ott állnak. A tekintetük mutatta, hogy hallottak mindent. - Hagyd elmenni - mondta Adrian komolyan. Ő volt, aki megragadta. Leejtette a kezét és ujjait Averyébe fűzte. - Most utána menni csak rontja a dolgot. Adj neki teret. Nem teheti - mondta Lissa. - Nem teheti ezt velem. - Feldúlt - mondta Avery, és aggodalma tükröződött Adrianon is. - Nem gondolkodik reálisan. Várd meg, míg lenyugszik, és vissza fog jönni. Lissa bámult Christian elvonuló alakja után, és a szíve összetört. - Nem tudom. Nem tudom, mi lesz. Ó, Istenem. Nem tudom elveszíteni. Az én szívem is széttört. Annyira oda akartam menni hozzá, hogy vigasztaljam és ott legyek neki. Annyira egyedül érezte magát, hogy szörnyen éreztem magam, hogy elhagytam. Valami lefelé húzta a spirálba, és ott kellett volna lennem, hogy kisegítsem ebből. Ezt volt, amit a legjobb barátok tettek. Ott kellene lennem. Lissa visszafordult és Averyre nézett. - Annyira zavar… nem tudom, mit tegyek. Avery szemei találkoztak az övével, amikor ő… a legfurcsább dolog történt. Avery nem rá nézett. Engem nézett. Ó, jézusom. Ne tedd újra. Hang zúgott a fejemben, és csatt! Kizárt Lissából. Ez volt az a mentális lökés a fejemben, hullámok, meleg és hideg. Körülnéztem a szobámban, hangot adva a felháborodásomnak, hogy az átmenet meredek volt. De megtanultam valamit. Tudtam, hogy akkor nem Lissa volt, aki kilökött engem, ezelőtt vagy most. Lissa túl zaklatott és zavart volt. A hang? Az nem az övé volt. És visszaemlékeztem, mikor éreztem ilyen érintést a fejemben. Oksana. Ugyanaz az érzés volt, amit átéltem, amikor betekintett az elmémbe, próbálva kitapintani a hangulatomat és a szándékaimat, és mindkettőjük cselekedete, ahogy Mark elismerte támadó és hibás volt, ha nem az teszi, akihez kötődsz. Óvatosan visszajátszottam, mi történt Lissával. Még egyszer láttam az utolsó perceket. Kékesszürke szem bámult rám – rám, nem Lissára. Nem Lissa lökött ki a fejéből. Avery volt.

163

Huszonnegyedik fejezet (fordította: Bejja) Avery lélekhasználó volt. - Ó, a fenébe is. Zakatoló aggyal ültem vissza az ágyra. Hát erre nem számítottam. A pokolba is, erre senki sem számított. Avery igazán jó műsort adott elő levegőhasználóként. Minden morának van egy nagyon alacsony szintű tehetsége minden elemhez. Neki nyilván van éppen elég a levegőhöz ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha erre szakosodott volna. Senki sem faggatta erről jobban, mert most őszintén, ki számítana még egy lélekhasználóra a környéken. És mivel nem járt már iskolába, semmi ok nem volt rá, hogy bárki próbára tegye, vagy kényszerítse, hogy bemutassa képességét. Senki sem volt, aki erre kérje. Minél többet gondoltam rá, annál több erre utaló jelet találtam. Az elbűvölő személyiség, ahogyan bárkit bármire rá tudott beszélni. Vajon hány beszélgetése volt a lélek által befolyásolt? És lehetséges volt… lehetséges volt, hogy Adrian vonzódása is bűbáj volt a lány részéről? Semmi okom nem volt rá, hogy boldognak érezzem magam ettől, de… mégis így éreztem. De ami a lényeg, mit akart Avery Lissával? Az, hogy Avery bűbájjal veszi rá Adrient, hogy megkedvelje, még érthető. Adrien jól néz ki, és egy befolyásos családból származik. Ő a királynő unokaöccse, és habár a jelenlegi uralkodó családtagjai soha nem örökölhetik a trónt közvetlenül, szép jövő áll előtte, olyan, amely mindig a társadalom legfelsőbb köreiben fogja tartani Adrient. De Lissa? Milyen játékot űz Avery? Mit akart megkaparintani? Lissa viselkedése így már értelmet nyert – a jellemétől távol álló partizás, furcsa hangulatok, féltékenység, veszekedések Christiannal… Avery a szakadék szélére sodorta Lissát, amitől ő szörnyű döntéseket hozott. Avery valamiféle bűbájt használt, hogy Lissát saját önkontrollja alól kivonja, elidegenítve őt a többiektől és életét veszélynek kitéve. Miért? Mit akart Avery? Nem számított. Nem a miért volt a lényeges. A hogyan volt fontos, vagyis hogyan fogok innét kijutni, hogy visszatérhessek legjobb barátnőmhöz. Lenéztem magamra, a kényes selyemruhára, amit viseltem. Hirtelen megutáltam. Annak a jele volt, amilyen voltam: gyenge, hasznavehetetlen. Sietve levetettem és átkutattam a ruhatáramat. Elvitték ugyan a farmeromat és a pólómat, de legalább a kenguruzsebes pulcsimat megtarthattam. Felvettem egy zöld pulóverruhát, tekintve, hogy ez volt a legtartósabb ruhám, amim volt, így valamivel alkalmasabbnak éreztem már magam. Fölé húztam a pulcsit. Aligha éreztem tőle magam kőkemény harcosnak, de sokkal megfelelőbbnek. Megfelelően akcióhoz öltözve visszatértem a nappaliba és elkezdtem sétálni, ami segített jobban gondolkodni – nem mintha lett volna bármi okom abban hinni, hogy előállok új ötletekkel. Napokon át próbálkoztam, nem sok szerencsével. Semmi sem fog ezen változtatni. - A fene egye meg - kiáltottam, jobban érezve magam a kirohanásomtól. Dühösen a székbe vágódtam, elképedve, hogy csalódottságomban nem vágtam egyszerűen a falhoz. A szék rogyadozott, újra meg újra egy kicsit. Szemöldök ráncolva álltam fel, és néztem a székre. Ezt leszámítva minden más ezen a helyen modern volt. Különös, hogy nekem meg egy rossz székem van. Letérdeltem és közelebbről megvizsgáltam. Ott, a lábak egyikén volt egy repedés, ahol a láb az üléshez csatlakozik. Rábámultam. A berendezés mindegyike rendkívül ellenálló volt, szembetűnő illesztési pontok nélkül. Rájöhettem volna, tekintve meddig dobáltam ezt a széket a falhoz, mikor először

164

megérkeztem. Még csak be sem horpasztottam. De akkor honnét jött ez a repedés? Az újabb és újabb becsapódás semmit nem tett a székkel. De nem én voltam az egyetlen, aki eldobta. Azon a legelső napon, harcoltam Dimitrijjel és utána dobtam a széket. Elvette tőlem, és a falnak dobta. Soha nem szenteltem figyelmet ezután a széknek, feladva, hogy összetörhetem. Amikor később megpróbáltam betörni az ablakot, egy kisasztalt használtam, mert az nehezebb volt. Az én erőm nem volt képes megrongálni a széket – de Dimitrijé igen. Felemeltem a széket, és rögtön nekivágtam annak a gyémánt keménységű ablaknak, féligmeddig reménykedve, hogy két legyet üthetek egy csapásra. Semmi. Mindkét tárgy sértetlen maradt. Így újra megtettem. Aztán újra. Elvesztettem a fonalat, hányszor vágtam neki azt a széket az üvegnek. A kezeim fájtak és a felépülésem ellenére, még mindig nem voltam teljes erőm birtokában. Bosszantó volt. Végül, mikor már úgy éreztem a milliomodik kísérletnél tartok, lenéztem a székre, és úgy láttam, a repedés nagyobb lett. A haladás megújította az kitartásomat és az erőmet. Dobtam és dobtam, figyelmen kívül hagyva a fájdalmat, ahogy a fa a kezemet felsértette. Végre, hallottam egy reccsenést, és a láb letört. Felvettem és elképedve bámultam. A törés nem volt tiszta. Szilánkos volt és éles. Elég éles ahhoz, hogy karó lehessen? Nem voltam benne biztos. De tudtam, hogy a fa erős, és ha elég erőt fejtek ki, talán képes leszek egy striga szívébe szúrni. Ugyan nem ölné meg, de a csapás megzavarná. Nem tudtam, hogy ez elég lehet-e ahhoz, hogy kijussak innét, de ez volt minden lehetőségem jelenleg. És a pokolba is, ez sokkal több volt, mint amim egy órája volt. Visszaültem az ágyra, erőt gyűjtve a székkel folytatott csatám után, ide-oda dobálva a rögtönzött karót. Rendben. Már van egy fegyverem. De mihez kezdjek vele? Dimirtij arca villant be lelki szemeim előtt. A fene egye meg. Nem lehetett kérdés. Ő volt a legnyilvánvalóbb célpont, az egyetlen, akivel legelőször foglalkoznom kell. Az ajtó hirtelen kinyílt, és riadtan ugrottam fel. Gyorsan egy sötét sarokba löktem a széket, ahogy a pánik végigszáguldott rajtam. Nem, nem. Még nem voltam készen. Még nem győztem meg magam teljesen, hogy karót szúrjak Dimitrijbe. Inna volt. Egy tálcát cipelt, de nem a szokásos engedelmes kifejezés volt az arcán. A rövid pillantás, melyet kaptam tőle, gyűlölettel teli volt. Nem tudtam, mi miatt lehetett annyira felhúzva. Nem mintha okoztam volna neki bármi sérülést is. Még. Odalépkedtem, mintha megvizsgálnám a tálcát. A fedőt felemelve egy sonkás szendvicset és hasábburgonyát láttam. Jól nézett ki – egy jó ideje nem ettem már – de az elárasztó adrenalin háttérbe szorította étvágyamat. Visszapillantottam Innára, kedvesen mosolyogva. Ő mintha tőröket lövellt volna felém. Ne habozz, Dimitrij mindig ezt mondta. Nem haboztam. Ráugrottam Innára, olyan erősen a földre zuhanva, hogy a feje becsapódott. Elszédülve nézett, de hamar visszanyerte erejét és próbált küzdeni. Ez alkalommal nem voltam elkábítva – nos, nem nagyon – és a sokévi edzés és a természetes erő végül megmutatta magát. A testem nekinyomtam az övének, szilárdan egy helyben tartva ezzel. Aztán elővettem a karót, amit elrejtettem és éles végét a nyakának nyomtam. Olyan volt, mintha visszamentem volna az időben a sikátorokba strigákat űzve. Inna nem láthatta, hogy a fegyverem egy szék lába volt, de éles hegye felkeltette a figyelmét, ahogy a torkába nyomtam. - A kód - mondtam. - Mi a kód? Az egyetlen reakciója egy sor orosz trágárság volt. Rendben, nem meglepő, tekintve, hogy valószínűleg nem érti, amit mondok. Átfutottam hiányos orosz szótáramat a fejemben. Már elég régóta az országban voltam ahhoz, hogy felszedjek egy kis szókincset. Kétségkívül ez egy kétévesével egyenértékű, de még ők is tudnak kommunikálni.

165

- Számok - mondtam oroszul. - Ajtó. Legalábbis reméltem, hogy ezt mondom. Még több udvariatlan dolgot mondott nekem, megnyilvánulása dacos volt. Tényleg mindenütt a striga vallatás volt jelen. A karóm erősebben nyomódott neki, kiserkentve a vérét és erővel fékeztem vissza magam. Lehet, hogy megkérdőjelezem, van-e elég erőm átszúrni egy striga szívét ezzel a karóval, de elvágni egy ember vénáját? Gyerekjáték. Inna habozott egy kicsit, nyilvánvalóan ugyanerre ráébredve. Ismét, megpróbálkoztam tört orosz tudásommal. - Megöllek. Nincs Nathan. Soha… Mi volt a szó? Eszembe jutott az istentisztelet, és reméltem helyesen mondom. - Soha többé örök élet. Felkeltettem a figyelmét. Nathan és örök élet. A számára legfontosabb dolgok. Megharapta a száját, még mindig dühösen, de szóáradata megszűnt. - Számok. Ajtó - ismételtem. Erősebben szorítottam a karót, és fájdalmában felkiáltott. Végre valahára beszélt, elhadarva egy sorozat számjegyet. Az orosz számokat legalább elég megbízhatóan memorizáltam. Alapvetően fontosak voltak a címekhez és a telefonszámokhoz. Hét számot említett. - Ismét - mondtam. Háromszor mondattam el vele és reméltem, hogy megjegyeztem. De még több volt. Egészen biztos voltam benne, hogy a külső ajtónak más kódja van. - Számok. Ajtó. Kettő. Úgy éreztem magam, mint egy ősember. Inna csak bámult, nem teljesen értette meg. - Ajtó. Kettő. Megértés csillant a szemében, és szomorúan, haragosan nézett. Gondolom azt remélte, nem esik le nekem, hogy a másik ajtónak saját kódja van. Még több vágás a karóval hét további számot szedett ki belőle. Most is elismételtettem vele, s rájöttem nincs mód, hogy megtudjam, vajon az igazat mondja-e nekem – legalábbis amíg ki nem próbálom a számokat. Ezzel az indokkal eldöntöttem, hogy magam mellett tartom. Bűntudatot éreztem amiatt, amit ezután tettem, de kétségbeesett időket élünk. A testőr kiképzés során megtanították, hogy öljünk, és hogy tegyünk cselekvőképtelenné másokat. Ezúttal az utóbbit alkalmaztam, becsapva Inna fejét a padlóba, hogy eszméletlenné váljon. Arckifejezése ernyedtté vált, szemhéja lecsukódott. A francba. Addig süllyedtem, hogy fiatal embereket sebezek meg. Felállva az ajtóhoz mentem és beütöttem az első számsorozatot, remélve, hogy megfelelően csináltam. Legnagyobb csodálatomra, így volt. Az elektronikus zár kattant, de mielőtt kinyithattam volna az ajtót, épphogy csak észrevettem még egy kattanást. Valaki kinyitotta a külső ajtót. - Francba! - motyogtam. Rögtön visszahúzódtam az ajtótól, felemeltem Inna öntudatlan testét, és a fürdőbe siettem vele. Beraktam a kádba olyan óvatosan, amennyire csak lehetséges volt és gyorsan becsuktam a fürdőszoba ajtaját, amikor hallottam az ajtót nyílni. Éreztem az árulkodó émelygést, ami jelezte egy striga közelségét. Tudtam, hogy a strigák képesek érezni az emberek illatát, és reméltem, ha bezárom Innát, az elég lesz illatának eltüntetéséhez. Kiléptem az előszobából és Dimitrijt a nappaliban találtam. Rámosolyogtam és a karjai közé rohantam. - Visszajöttél - mondtam boldogan. Rövid ideig így tartott, aztán hátra lépett. – Igen. Egy kicsit elégedettnek tűnt az üdvözléssel, de hamarosan az arca nagyon komoly lett. - Meghoztad a döntésedet? Semmi hello. Semmi hogy érzed magad? A szívem elszorult. Ő nem Dimitrij volt. - Még több kérdésem van. Átmentem az ágyhoz és nemtörődöm módon lefeküdtem rá, ahogy mindig szoktunk. Néhány pillanattal később követett, és leült a szélére, lenézve rám. - Milyen sokáig fog tartani? - kérdeztem. - Amikor felébresztesz engem? Egy pillanatig tart?

166

Még egyszer belekezdtem a kikérdezési fázisba. Őszintén, már kezdtem kifogyni a kérdésekből, és ezen a ponton már nem igazán akartam tudni a strigává válás bonyolultságáról. Minden egyes eltelt pillanattal egyre izgatottabb lettem. Cselekednem kellett. Ki kellett használnom röpke lehetőségemet. És mégis… mielőtt cselekedhettem volna, meg kellett nyugtatnom magam, hogy ő már tényleg nem Dimitrij. Ostoba voltam. Mostanra már tudhattam volna. Láthattam a fizikai változásokat. Láttam ridegségét, kegyetlenségét. Láttam rögtön gyilkolásból visszatérni. Már nem az a férfi volt, akit egykor szerettem. És mégis… csak egy futó pillanattal korábban… Egy sóhajjal Dimirij kinyújtózott mellettem. – Rose - szakított félbe - ha nem ismernélek, azt mondanám, húzod az időt. Igen, még strigaként is, Dimitrij tudta, hogyan gondolkodom és tervezek. Rájöttem, ha meggyőző akarok lenni, nem játszhatom tovább a bugyutát, vissza kell emlékeznem, milyen Rose Hathawaynek lenni. Sértettséget színleltem. - Naná, hogy húzom. Ez nagy dolog. Azért jöttem ide, hogy megöljelek, most meg arra kérsz, csatlakozzam hozzád. Úgy gondolod számomra ez egyszerű? - Úgy gondolod, számomra egyszerű volt ilyen sokáig várni? - kérdezte. - Az egyetlenek, akiknek van választási lehetőségük, azok a morák, akik önszántukból gyilkolnak, mint az Ozerák. Senki más nem választhat. Nekem sem volt választásom. - És sajnálod? - Nem, már nem. Most már az vagyok, akinek lennem kell - összeráncolta szemöldökét. - Az egyetlen dolog, ami sérti a büszkeségemet – hogy Nathan változtatott át és úgy viselkedik, mintha a lekötelezettje lennék. Ezért vagyok eléggé nagylelkű, hogy megadjam neked a választás lehetőségét, a büszkeséged kedvéért. Nagylelkű, mi? Ránéztem és éreztem, hogy ismét megszakad a szívem. Olyan volt, mintha még egyszer a halálhírét hallanám. Hirtelen attól tartottam, elsírom magam. Nem. Nincsenek könnyek. Dimitrij mindig a zsákmányról és a ragadozóról beszélt. Nekem kell a ragadozónak lennem. - Te verejtékezel - mondta hirtelen. - Miért? Fene, fene, fene. Persze, hogy verejtékezem. Az fontolgattam, hogy leszúrom a férfit, akit szeretek – vagy azt gondoltam, hogy szeretek. És azon kívül, hogy verejtékeztem, biztos voltam benne, hogy feromonokat bocsátok ki az izgatottságom miatt. És a strigák ezeket a dolgokat is megérzik. - Mert félek - suttogtam. Feltámaszkodtam és megsimogattam az arca élét, memorizálni próbálva vonásait. Szemek. Haj. Az arccsont alakja. Képzeletben felülírtam a dolgokat, amelyekre emlékeztem. Sötét szemek. Napbarnított bőr. Kedves mosoly. - Azt… azt hiszem készen állok, de… nem tudom. Ez olyan nagy dolog. - Ez lesz életed legjobb döntése, Roza. A légzésem felgyorsult és imádkoztam, hogy azt higgye, ez az átváltozástól való félelmem miatt van. - Mondd újra. Még egyszer. Miért akarsz annyira felébreszteni? Egy kissé unott tekintet suhant át az arcán. - Mert akarlak téged. Mindig is akartalak. És ez volt, amikor ráébredtem. Végre rájöttem a problémára. Újra és újra ugyanazt a választ adta, és minden egyes alkalommal valami zavart benne. Mégis, eddig még soha nem voltam képes meghatározni, mi. Most már igen. Akart engem. Olyan módon akart engem, ahogy emberek vagyontárgyakat vagy műtárgyakat akarnak. A Dimitrij, akit ismertem… akibe beleszerettem, és akivel lefeküdtem… az a Dimitrij azt mondta volna, azért akarja, hogy együtt legyünk, mert szeret. Itt nyoma sem volt szerelemnek. Rámosolyogtam. Lehajolva finoman megcsókoltam. Valószínűleg azt gondolta, ugyanazzal az indokkal tettem, mint mindig, a vonzerő és a vágy miatt. Igazából ez volt a búcsúcsók. Szája válaszolt az enyémre, ajkai melegek, és lelkesek voltak. Kicsit elnyújtottam a csókot, egyszerre küzdve vissza kiszivárgó könnyimet és Dimitrijt gyanútlan állapotba ringatva.

167

Kezem közrefogta a szék lábát, amit a pulcsim zsebébe rejtettem. Soha nem fogom elfelejteni Dimitrijt, életem hátralévő részében, soha. És ez alkalommal, nem fogom elfelejteni a tanításait sem. Olyan sebességgel, amire nem volt felkészülve, kihúztam és beleszúrtam a karót a mellkasába. Az erőm visszatért – a karót a bordákon túlra juttatva, egyenesen a szívébe. És ahogy ezt megtettem, olyan volt, mintha egyszerre a saját szívemet is átszúrtam volna.

168

Huszonötödik fejezet (fordította: Kiscsillag) A szeme tágra nyílt a döbbenettől, az ajkai szétnyíltak. Bár tudtam, nem ezüst karó, lehetett volna az is. Hogy átdöfjem a szívét, határozottan kellett eljárnom, mintha meg akarnám valósítani a gyilkos csapást. El kellett fogadnom Dimitrij halálát. Ő egy striga. Nem volt jövőm vele. Nem csatlakozhattam hozzá. Ez még mindig nem érte el, hogy egy kevés részem ne akarjon megállni és lefeküdni mellé, legalább látni, mi történik ezután. A kezdeti meglepettség után, a finom vonásai és a légzése megszűntek, a halál illúzióját adva. Minden, ami itt volt, illúzió volt. Láttam már ilyet ezelőtt. Valószínűleg öt percem volt, mielőtt meggyógyítja magát és kiszabadul. Nem volt időm gyászolni, milyen volt, és milyen lehetett volna. Cselekednem kellett. Nincs habozás. Végigfuttattam a kezem rajta, miközben átkutattam a ruháit bármi után, amit felhasználhatok. Találtam egy kulcscsomót és némi kézpénzt. Zsebre vágtam a kulcsokat, és kezdtem otthagyni a pénzt, de rájöttem, hogy szükségem lehet rá, ha van esélyem elhagyni ezt a helyet. A saját pénzemet elvették, mikor megérkeztem. Összesöpörtem pár ékszert is az asztalról. Vevőket találni ilyen dolgokra a nagy orosz városokban nem volt túl nehéz. Ha jól teszem, hogy elmondom a városban. Felálltam az ágyról, és küldtem Dimitrijnek egy utolsó fájdalmas pillantást. Néhány könny, amit korábban elrejtettem előle, végigfutott az arcomon. Ez volt minden, amit megengedhettem magamnak. Ha lesz később, majd gyászolok akkor. Távozás előtt elidőzött a szemem a karón. Ki akartam húzni, ez volt az egyetlen fegyverem. A kihúzás azt jelentené, hogy felébredne kb. egy perc alatt. Kellett az extra idő. Egy sóhajjal hátat fordítottam neki, remélve, hogy találok fegyvert máshol. Átvágtam a lakosztály ajtajához, és beütöttem a kódot. Kinyílt, és a folyosóra léptem. Mielőtt a következő ajtóhoz értem, átvizsgáltam, aztán átléptem. A lakosztályba jutáshoz egy másik billentyűzet volt. A belépés szintén kódot igényelt. Egy kicsit hátrálva ütöttem és rúgtam a billentyűzetet, amilyen erősen csak bírtam. Még kétszer ráütöttem, amikor az apró vörös fény kialudt. Nem tudtam, hogyan befolyásolta a zár belsejében az eredményt, de a filmekben az elektromos zárak tönkre tétele úgy tűnik, mindig működik. Figyelmemet a következő zárra fordítva próbáltam emlékezni a számokra, amiket Inna mondott nekem. Nem hagytak mély nyomot a fejemben elsőre. Beütöttem a hét számot. A kicsi fény piros maradt. - A francba. Lehetséges, hogy hazudott erről, de valahogy azt gyanítottam, ez esetben a memóriám volt a bűnös. Megint próbáltam, miközben tudtam, hogy az óra ketyegett, amíg Dimitrij követni nem kezd engem. A vörös fény megint villant. Mik voltak azok a számok? Megpróbáltam felidézni őket a fejemben és végül úgy döntöttem, hogy az utolsó kettőben nem teljesen voltam biztos. Megfordítottam a sorrendet, mikor újra beütöttem a kódot. A fény zöldre váltott, és az ajtó kinyílt. Természetesen egy másik biztonsági rendszer volt odakint. Egy striga. És nem csak egy striga. Marlen volt az. Az, akit kínoztam a sikátorban. Az, aki utált engem, mert megszégyenítettem őt Galina előtt. Nyilván őrszolgálaton volt és úgy tűnt, úgy vélte egy unalmas éjszakája lesz. Az, hogy kijöttem az ajtón, sokkolta. Ez adott nekem, ó, egy ezredmásodpercnyi meglepetést. Az első gondoltatom az volt, hogy nekirontsak, amennyire csak bírok, állati erővel. Tudtam, hogy ugyanezt fogja tenni. Valójában… pontosan ezt tette. Ott maradtam, ahol álltam, így nyitva tudtam tartani az ajtót. Felém rohant, hogy megakadályozza a menekülésemet, félre léptem, és még szélesebbre tártam az ajtót. Nos, sem én nem voltam elég képzett, sem ő nem volt elég ostoba, hogy egyszerűen becsábítsam. Megállt az ajtóban, megpróbálva elkapni engem. Elég nehéz feladat lett volna megpróbálni

169

behúzni a folyosón az ajtó mögé. Visszaléptem az ajtó mögé, remélve, hogy követ. Mindeközben nyitva kellett tartanom az ajtót. Elég bonyolult volt, de nem lenne időm újra beütni a kódot. Zárt térben harcoltunk. A legnagyobb dolog számomra az volt, hogy Marlen fiatal strigának tűnt, aminek volt értelme. Galina szerette a csatlósait ellenőrzés alatt tartani. Természetesen a striga erő és sebesség kompenzálta a tapasztalat hiányát. A tény, hogy mora volt, azt jelentette, hogy valószínűleg nagyon keveset edzett. Ez egy bónusz volt számomra. Dimitrij magabiztos striga volt, mert edzett volt, mint egy harcos, mielőtt átváltoztatták. Ez a fickó nem. Így Marlen bevitt egy pár ütést nekem, az egyik veszélyesen közel ment a szememhez. A többit a gyomromba kaptam, az ütésektől a levegő kiszorult belőlem fél pillanatra. De ez idő nagy részében elég jól ki tudtam kerülni. Úgy tűnt, ez bosszantja. Egy tizenéves lány által bevitt ütés nem igazán számít jó pontnak, ha striga vagy. Egy ponton sikerült megtévesztenem az iránnyal, és egy megleptem egy rúgással – ami könnyebb volt, mint vártam abban az átkozott ruhában – és ez néhány lépésnyi hátrálásra kényszerítette. Épp hogy csak sikerült az ajtón tartanom a kezemet, amikor rúgtam, de ez volt minden, amire szükségem volt. Megbotlott, és ez adott néhány másodpercet nekem, hogy kicsússzak az ajtón kívülre a fő terembe. Sajnos, amikor megpróbáltam bezárni, ő már megpróbált kijönni. A kezemmel próbáltam behúzni az ajtóreteszt, miközben befelé rugdostam. Ilyen módon küzdöttünk egy darabig, és valamilyen szerencsének köszönhetően az ajtót eléggé be tudtam csukni, így csak a karja maradt ott. Megfeszítettem magam, és egy hatalmas, erőteljes mozdulattal magam felé húztam az ajtót. Belevágott Marlen csuklójába. Félig arra számítottam, hogy látom a kezét leválni és beesni a terembe, de visszarántotta. Még a strigáknak is voltak bizonyos ösztönei, hogy elkerüljék a fájdalmat. Zihálva – a fizikai erőm teljessége híján – hátráltam. Ha tudta a kódot, mindez a semmiért volt. Egy pillanat múlva a fogantyú megrázkódott, de az ajtó nem nyílt ki. Hallottam egy haragos ordítást, és ahogy dühösen püföli ököllel az ajtót. Egy pont nekem. Nem, egy pont a szerencsének. Ha tudta volna a kódot, koppantam volna. Marlen még mindig verte az ajtót, és láttam, hogy apró fogak jelennek meg a fémes felületen. - Ó, a fenébe - mondtam. Nem vártam meg, hogy megtudjam, hány ütéssel töri be. Rájöttem, ha meg is bénítottam az első zárat, Dimitrij képes lenne betörni ezt is. Dimitrij… Nem. Most egyáltalán nem gondolhatok rá. Ahogy futottam a folyosón a lépcső felé, amiket Dimitrij és én azelőtt bejártunk, hirtelen eszembe jutott, mikor Dimitrij legutóbb fenyegette Nathant, említette a karómat egy pincéből. Milyen pince volt az pontosan? Itt volt valahol az épületben? Ha igen, biztos nem lesz időm megnézni. A lehetőség felmérése után, hogy keresni egy négyemeletes házban tele vámpírokkal vagy futni ki a területről, mielőtt megtalálnak téged… nos, a választás egyértelmű volt. És épp a gondolat közepén jártam, amikor a lépcső tetején belefutottam egy emberbe. Idősebb volt, mint Inna, és épp egy halom ágyneműt vitt, amikor összeütköztünk. Gondolkodás nélkül megragadtam és nekilöktem a falnak. Nem volt fegyverem, hogy megfenyegessem, csodálkoztam, hogyan állítottam meg. Mégis, amint elkaptam, a kezét védekező mozdulattal emelte, és elkezdett oroszul nyafogni. Nem támadott meg engem. Természetesen probléma volt, hogy közöljem vele, mire van szükségem. Marlen még mindig püfölte az ajtót, és Dimitrijnek néhány perc alatt ébren volna. Dühösen néztem az emberre remélve, hogy elég rémisztőnek tűntem. A kifejezéshez megkíséreltem kézzel-lábbal elmagyarázni, mint Innának… csak ez az üzenet kicsit nehezebb volt. - Stick - mondtam oroszul. Nem tudtam pontosan a szót a karóra. Rámutattam az ezüst gyűrűre az ujjamon, és csináltam egy vágó mozdulatot. - Stick. Hol?

170

Bámult rám teljes zűrzavarral, majd megkérdezte, tökéletes angolsággal. - Miért beszél így? - Ó, az Isten szerelmére - kiáltottam fel. - Hol van a pince? - Pince? - A hely, ahol a fegyvereket tartják. Továbbra is bámult. - Keresek egy ezüst karót. - Ó - mondta. - Azt. Szorongva fordította a fejét a dübögés felé. Keményen nekilöktem újra a falnak. Úgy éreztem, a szívem kitör a mellkasomból, de megpróbáltam leplezni. Azt akartam, hogy a fickó legyőzhetetlennek higgyen. - Hagyja figyelmen kívül. Vigyen a pincébe. Most! Egy rémült nyekkenéssel lelkesen bólintott és lefelé intett a lépcsőn. Lementünk a második emeletre és tettünk egy éles kanyart. Itt volt a csarnok, kanyargós, mint egy sövénylabirintus, amit már Dimitrij megmutatott nekem, minden arany és csillár stílusú díszítésű, és azon tűnődtem, hogy képes leszek-e kijutni a házból. A kísérlet erre a kitérőre kockázatos volt, de nem voltam biztos abban, hogy kijutnék-e anélkül, hogy követnének. Ha igen, itt lett volna konfrontáció. Meg kell tudnom védenem magam. Az ember egyik teremből a másikba vezetett. Végül elértünk egy ajtót, ami úgy nézett ki, mint a többi. Megállt és rám nézett várakozóan. - Nyissa ki! - mondtam. Megrázta a fejét. - Nincs kulcsom. - Nos, bizonyára nincs. Várjon. Kotorásztam a zsebemben a kulcs után, amit Dimitrijtől vettem el. Öt kulcs volt a gyűrűn. Megpróbáltam őket egyesével, és harmadikra eltaláltam. Az ajtó kinyílt. Időközben a kísérőm gyors pillantásokat vetett maga mögé, felkészülve a menekülésre. - Ne is álmodjon róla - figyelmeztettem. Elfehéredett és maradt. A szoba előttünk nem volt túl nagy, és míg a plüss fehér szőnyeg és az ezüst keretes képek elegánssá tették, a terem… nos, alapjában véve úgy nézett ki, mint egy roncstelep. Dobozok és furcsa tárgyak – különösen sok személyes tárgy, mint gyűrűk és karórák – feküdtek körben rendszertelenül. - Mi ez? - Varázslat - mondta, természetesen még mindig félelemmel. - Mágikus tárgyakat tartanak itt, hogy elhalványuljanak, vagy megsemmisítsék. Varázslat… óh. Ezek a tárgyak meg voltak bűvölve mora varázslattal. A varázslatoknak mindig van valamifajta hatása a strigákra – általában kellemetlen – a legrosszabb a karó, amit mind a négy fizikai elem hatásával ellátnak. Logikus, hogy a strigák el akarják különíteni a káros tárgyakat és megszabadulni tőlük. - A karóm! Odaszaladtam és felkaptam, majdnem elejtve, mert a kezem annyira izzadt. A karó egy doboz tetején feküdt, egy hosszú ruhával és néhány fura kővel. Ahogy tanulmányoztam, rájöttem, hogy ez valójában nem az én karóm – nem mintha különbség lenne köztük a strigák megölésekor. Ez a karó majdnem ugyanolyan volt, kivéve, hogy egy kis geometriai minta futott az alapja körül. Néha a testőrök valamiféle módon, ha úgy gondolták, jelölték valamilyen módon a karójukat. Valami mintát vagy monogramot metszettek bele. Kezemben tartva a karót egy pillanatra elöntött a szomorúság. Ez olyasvalakié volt, aki egyszer büszkén használta azt, valakié, aki valószínűleg halott volt mostanra. Csak Isten tudja, hány tucat másik karó volt itt, amit elragadtak más szerencsétlen raboktól, de nem volt időm a kereséshez, vagy gyászolni azokat, akik meghaltak. - Oké, most azt akarom, hogy vigyen oda… - haboztam. Még a karóval is, sokkal jobban teszem, ha nem szállok szembe több strigával. Feltételeznem kellett, hogy van még őr a bejárati ajtónál. - … valamelyik szobába ezen az emeleten, ahol van ablak és tényleg ki is nyílik. És távol van a lépcsőtől.

171

A fickó egy pillanatra gondolkodott azután egy gyors bólintás. - Erre. Követtem őt a kanyargó folyosók egy másik útvesztőjén keresztül. - Mi a neve? - Oleg. - Tudja - mondtam. - Én elmegyek innen… ha akarja… ha akarja, magammal vihetem. Ez a valaki – különösen, hogy ember – lassít engem. Mégis, a lelkiismeretem nem engedte, hogy ezen a helyen magam mögött hagyjak valakit. Kaptam tőle egy hitetlenkedő pillantást. - Miért akarnék ilyet tenni? Sydneynek kétségtelenül igaza volt, hogy az emberek nagy áldozatra képesek a halhatatlanságért. Oleg és Inna voltak az élő bizonyítékok. Befordultunk egy sarkon, és szemtől szembe kerültünk egy szépen kidolgozott francia ajtóval. A metszett üvegen keresztül láthatóvá váltak a könyvespolcok, elnyúlva egészen a falig. A könyvtár hatalmas volt, és addig terjedt, ameddig a szem ellát. Még jobb volt, hogy láttam egy hatalmas kiugró ablakfülkét velem szemben, nagy, nehéz, vérvörös szaténfüggönyökkel keretezve. - Tökéletes - mondtam, kitárva az ajtót. Ekkor hányinger csapott meg. Nem voltunk egyedül a szobában. Galina felugrott a székről a kandalló mellett a szoba túloldalán. A könyv kiesett az öléből. Nem volt időm megakadni a furcsaságon, hogy a striga a kandallónál olvas, mert felém indult. Azt hittem volna, hogy Oleg megállít engem, de meglapult a sarokban, az arca tükrözte a félelmet, amit éreztem. A könyvtár óriási méretének ellenére másodpercek alatt elért engem. Kitértem az első támadásától – vagy legalábbis megpróbáltam. Nagyon gyors volt. Eltekintve Dimitrijtől, a többi striga a házban egyértelműen a B-csapat voltak, és én már elfelejtettem, hogy egy igazán képzett striga milyen agresszív volt. Elkapott a karomnál fogva és maga felé rántott, nyitott száját és fogait a nyakam felé tartva. A karó a kezemben volt, és ügyetlenül próbáltam felsérteni, de túl szorosan tartott. Végre sikerült löknöm rajta egy keveset, és elhúzni a nyakam a közeléből, de ezzel annyit értem el, hogy lehetősége lett megragadni a hajamat. Ennnél fogva megrántott, és én ordítottam a fájdalomtól. Az, hogy sikerült ezt a hajam kitépése nélkül megtennie, figyelemre méltó volt. Miközben még mindig fogta a hajamat, a falba lökött engem. Amikor először küzdöttem Dimitrijjel a megérkezésem után, durva volt velem, de nem akart megölni. Galina igen. Bízott Dimitrijben, hogy eszköz vagyok, de nyilvánvaló volt, hogy most szálka voltam a szemében. Az amnesztia véget ért, és szándékában állt megölni engem. Legalább jó volt tudni, hogy valószínűleg nem változtatna át strigává. Én lennék az ebéd. A kiáltás hirtelen az ajtó felé fordította a figyelmemet. Dimitrij állt ott, arca lángolt a haragtól. Bármilyen arra táplált illúzió, amit róla gondoltam, hogy a korábbi önmaga volt, eltűnt. A düh sugárzott körülötte, a szemei összeszűkültek, az agyarai látszódtak. Sápadt bőre és vörös szemei ellentétben álltak egymással. Olyan volt, mint egy démon, akit egyenesen a pokolból küldtek, hogy elpusztítson. Felénk sietett, és egy gondolat járt közvetlenül a fejemben: Nos, legalább a vég sokkal gyorsabb lesz. Kivéve… hogy nem én voltam az, akit megtámadott. Galina volt az. Nem voltam biztos benne, melyikünk lepődött meg jobban, de abban a pillanatban teljesen feledésbe merültem. A strigák egymás felé száguldottak, és lefagytam, elkábított a küzdelmük rettenetes szépsége. Szinte könnyed volt, ahogy mozogtak, a mód, ahogy lecsaptak és ügyesen kitértek egymás elől. Csak néztem egy kicsit, aztán ismét cselekvésre szántam magam. Itt volt az esélyem, hogy kiszabaduljak innen. Nem zavarhattak meg. A kiugró ablakfülkéhez fordultam, kétségbeesve keresve egy eszközt a kinyitásához. Nem volt semmi. - Szemétláda! Talán Oleg mégis átvert. Vagy talán a működése nem volt világos számomra. Ettől függetlenül biztosan éreztem, kell lennie egy módnak, hogy kinyíljon. Átrohantam a szobának arra az oldalára, ahol Galina ült, és megragadtam a díszes, fából készült széket. Nyilvánvalóan ez az ablak nem olyan kemény üvegből készült, mint ami a

172

szobámban volt. Ez az üveg hasonló volt a könyvtár francia ajtóihoz, finoman vésett volt, bár sötéten színezett. Nem igényelt túl nagy erőt betörni. Mindazok után, hogy eredménytelenül ütöttem a szobámban, egyfajta öntelt elégedettséget éreztem, mikor belevágtam a széket olyan erősen, ahogy csak tudtam. Az eredmény egy óriási lyuk lett az ablak egyik oldalán, üveg szállt mindenfelé. Néhány szilánk eltalálta az arcomat, de ez semmiség volt most. Mögöttem a csata hangjai tomboltak. Morgások és fojtott kiáltások voltak, ahogy harcoltak, valamint alkalmanként a bútorok törésének hangja. Vágytam rá, hogy megforduljak és lássam, mi történik, de nem tudtam. A széket újra meglendítettem, betörve az ablak másik felét. Most már egy hatalmas lyuk tátongott, ami tökéletes volt a szabadulásomhoz. - Rose! Dimitrij hangja ösztönös választ váltott ki bennem. Visszapillantottam, és láttam, hogy még mindig küzd Galinával. Mindketten kimerültek, de egyértelmű volt, Dimitrij volt rosszabbul. De a küzdelem alatt megpróbálta visszatartani őt olyan módon, hogy elém tárta a mellkasát. A szemei találkoztak az enyémekkel. Amikor még dampyr volt, ritkán volt szükségünk szavakra, hogy gondolatokat közvetítsünk egymásnak. Ez most egyike volt azoknak az időknek. Tudtam, hogy mit akart, hogy megtegyek. Azt akarta tőlem, hogy karózzam meg a nőt. Tudtam, hogy nem kellene. Ki kellene ugranom most az ablakon. Ott kellett volna hagynom küzdeni őket, bár nyilvánvalónak tűnt, Galina áll nyerésre. És mégis… a kételyeim ellenére valami erő visszahúzott a terembe, a karómat tartva és készen. Talán azért, mert sosem szűnt meg a vonzalom Dimitrij iránt, nem számít, milyen szörnyeteggé vált. Talán a tudat alatti kötelesség, mivel tudtam, hogy megmentette az életemet. Talán azért, mert tudtam, egy striga meg fog halni ma este, és Galina volt a legveszélyesebb. De a nőt nem volt könnyű elkapni. Gyors volt és erős, és Dimitrij nehezen bírt vele. Folyton vonaglott, megpróbálva támadást indítani. Annyit kellett tennie, hogy cselekvésképtelenné tegye Dimitrijt, ahogy én, aztán le kéne fejeznie, vagy elégetnie, hogy végezzen vele. Nem volt kétségem afelől, hogy megtenné bármelyiket. Sikerült kissé elfordítania a nőt, hogy jó rálátást adjon nekem a mellkasára. Mentem előre – és Dimitrij belém csapódott. Egy pillanatra összezavarodtam, és töprengtem, miért támadna meg, miután megmentett engem, amíg rájöttem, hogy meglökték – Nathan. Nathan lépett be a könyvtárba Marlennel. Ez megzavarta Dimitrijt, de engem nem. Még mindig ott volt Galina, mellkasával felém, így beledöftem a karómat a mellkasába. Nem ment olyan mélyre, mint szerettem volna, és még mindig próbált küzdeni velem keményen. Grimaszoltam és tovább nyomtam, tudva, hogy az ezüstnek hatnia kellett rá. Egy pillanattal később láttam fájdalomtól eltorzult arcát. Habozott, és én kihasználva az előnyömet, tolva beljebb a karót. Több másodpercet vett igénybe, de végül abbahagyta a mozgást, teste a földre csuklott. Ha a többi striga észre is vette a halálát, nem figyeltek. Nathan és Marlen lefogták Dimitrijt. Egy másik striga – egy nő, akit nem ismertem – csatlakozott. Kirántottam a karómat Galinából, és lassan elkezdtem hátrálni az ablak irányába, miközben remélem, hogy nem vonzok túl sok figyelmet. A szívem Dimitrijjel maradt. Túlerővel állt szemben. Esetleg kölcsönadhatnám az erőmet és segíthetnék neki a küzdelemben… Persze az erőm fogyott. Még mindig szenvedtem a vámpírharapások és vérveszteség napjaitól. Két strigával harcoltam ma este és megöltem egy nagyon erőset. Ez volt a jó tettem, hogy eltávolítottam őt erről a világról. A következő legjobb dolog, amit tenni tudtam, hogy itt hagyom őket, hogy a stigák végezzenek Dimitrijjel. A túlélő lenne a vezér, és kisebb lenne a fenyegetés. Dimitrij szabad lenne ettől a gonosz oldalától, és a lelke végül képes lenne egy jobb helyet találni. Én élnék (remélhetőleg), és segítettem a világot pár mora elpusztításával. Nekiütődtem az ablakpárkánynak és kinéztem. Éjjel van – nem jó. A kastély sima oldala sem volt alkalmas a mászásra. Leereszkedhettem volna, de az időigényes. Nem volt több időm.

173

Közvetlenül az ablak alatt volt egy kevés vastag levelű bokor. Nem láttam világosan, és csak reméltem, hogy nem rózsabokor vagy valami hasonlóan éles. A második emelet nem ölne meg, de mégis. Valószínűleg nem is fáj nagyon. Felmásztam a párkányra, egy pillanatra találkoztam Dimitrij tekintetével. A szavak megint felém jöttek: Ne habozz. Dimitrij fontos leckéje. De ez nem az első. Az első az volt, mi a teendő, ha túlerővel állok szemben és kifogytam a lehetőségekből: Fuss. Itt volt a futás ideje. Kiugrottam az ablakon.

174

Huszonhatodik fejezet (fordította: Bejja) Az hiszem, azok a káromkodások, amik kicsúsztak a számon, mikor földet értem, bármilyen nyelven érthetőek voltak. Fájt. A bokor nem volt különösebben éles vagy hegyes, de a legnagyobb jóindulattal sem volt puhának nevezhető. Valahogyan lelassítottam az esésemet, de még ez sem mentett meg attól, hogy a bokám alám ne csavarodjon. - Fenébe! - mondtam csikorgó fogakkal, ahogy talpra ráncigáltam magam. Oroszország rászoktatott a káromkodásra. Megpróbáltam, elbírja-e súlyomat a bokám, és éreztem a nyilalló fájdalmat, de semmi olyat, amit ne lehetett volna elviselni. Egy ficam, hála Istennek! A bokám nem volt eltörve, és túléltem már rosszabbat is. Mégis, ez le fogja lassítani menekülésemet. Elsántikáltam a bokortól, próbáltam felvenni az ütemet, és figyelmen kívül hagyni a fájdalmat. Előttem terült el az az átkozott sövény labirintus, amiről a korábbi éjszaka még azt gondoltam, mennyire menő. Az ég felhős volt, de kételkedtem benne, hogy a holdfény megkönnyítené a tájékozódást. Esély sincs rá, hogy legyőzzem ezt a zöldellő kuszaságot. Megtaláltam, hol végződik, és átvágtam magam odáig. Sajnálatomra, amikor körüljártam a házat, felfedeztem a sajnálatos igazságot: a sövény mindenütt ott volt. Úgy vette körül a birtokot, mint valami középkori várárok. A bosszantó rész az volt, hogy kételkedtem benne, Galina a védelem miatt telepítette volna oda. Valószínűleg hasonló okból csinálta, mint az előcsarnokbeli kristály csillárok és az antik festmények esetében: mert menő volt. Nos, nem semmi volt. Véletlenszerűen kiválasztottam az útvesztő kezdő pontját és elkezdtem keresztülverekedni magam rajta. Fogalmam sem volt, merre menjek, nem volt stratégiám a kijutásra. Árnyak ólálkodtak mindenfelé, és gyakran egészen addig nem láttam, hogy zsákutcába tartok, míg oda nem értem. A bokrok elég magasak voltak ahhoz, hogy amint egy kicsit beértem a labirintusba, a ház teteje már teljesen kikerüljön a látószögemből. Ha megmaradt volna tájékozódási pontnak, talán képes lettem volna egyenesen (vagy majdnem egyenesen) haladni. Ehelyett, egyáltalán nem voltam biztos, nem visszafele haladok-e, vagy körbe-körbe, vagy valami hasonló. Egy ponton egészen biztos voltam benne, hogy ugyanazon jázmin lugas mellett haladtam el harmadik alkalommal. Próbáltam olyan történetekre gondolni, melyekben emberek labirintusokban tájékozódnak. Ők mit használtak? Kenyérmorzsát? Fonalat? Nem tudtam, és minél több idő telt el, és a bokám minél jobban fájt, annál csüggedtebb lettem. Megöltem egy strigát legyengült állapotomban, de nem tudok kiszabadulni néhány bokor közül. Kínos, de tényleg. - Roza! A hangot távolról hozta erre a szél és megmerevedtem. Nem. Nem lehetséges. Dimitrij. Túlélte. - Roza, tudom, hogy idekinn vagy - hívott. - Érzem az illatod. Olyan érzésem volt, hogy blöfföl. Nem volt elég közel hozzám, hogy rosszul érezzem magam, és a virágok émelyítő illatától kételkedtem benne, hogy ki tudna szimatolni – még akkor sem, ha eléggé izzadtam. Megpróbált csapdába csalni, hogy megadjam a helyzetemet. Új elhatározással lefelé tartottam a bokrok közti következő kanyarnál a kijáratért imádkozva. Rendben, Istenem, gondoltam. Juttass ki innen és változtatok a félig-meddig templomba járásomon. Segítettél átjutni egy halom strigán ma este. Úgy értem, csapdába ejteni azt az

175

egyet, ott az ajtók között, na, annak nem kellett volna működnie, úgyhogy nyilvánvalóan te is a fedélzeten vagy. Engedj kijutnom innét, és én… nem tudom. Adrian pénzét a szegényeknek adományozom. Megkeresztelkedem. Zárdába vonulok. Vagyis, nem. Az utolsót mégse. Dimirtij folytatta a gúnyolódást. - Nem öllek meg, nem, ha megadod magad. Tartozom neked. Kiiktattad nekem Galinát, így most én vagyok a főnök. Az ő helyettesítése egy kicsivel a határidő előtt történt, de ez nem probléma. Természetesen nincs túl sok ember, akiket irányítani kellene most, hogy Nathan és a többiek halottak. De ezt meg lehet oldani. Hihetetlen. Tényleg túlélte a túlerőt. Mondtam már korábban, és komolyan is gondoltam: élve vagy élőhalottként, életem szerelme fenegyerek. Semmi esély sem volt rá, hogy legyőzze azt a másik hármat… és mégis, nos,… már láttam őrült túlerővel szemben korábban is. És nyilván, hogy még mindig itt volt, bizonyítékul szolgált képességeire. Az út előttem kettévált, és én véletlenszerűen a jobboldali utat választottam. A sötétségbe vezetett, s megkönnyebbülésemben sóhajtottam. Ez egy jel. Dimitrij könnyed fejtegetései ellenére tudtam, hogy ő is a labirintuson keresztül mozog, közelebb és közelebb jutva. És ő, velem ellentétben ismerte az ösvényt, és hogyan jusson ki onnét. - Azért sem vagyok ideges, mert megtámadtál. Én is ezt tettem volna a helyedben. Ez csak még eggyel több ok, hogy nekünk együtt kellene lennünk. A következő kanyarom egy kúszó százszorszépekkel teli zsákutcába vezetett. A szitkozódást megtartottam magamnak és visszamentem. - Még mindig veszélyes vagy. Ha megtalállak, valószínűleg meg kell, hogy öljelek. Ezt nem akarom, de kezdem azt hinni, nincs mód, hogy mindketten ezen a világon éljünk. Gyere ide önmagadtól, és felébresztelek. Együtt irányíthatjuk Galina birodalmát. Majdnem felnevettem. Ha akartam volna, sem tudtam volna megtalálni őt ebben a kuszaságban. Ha meglenne az a képességem, hogy… A gyomrom felkavarodott egy kicsit. Óóó, ne. Egyre közeledett. Vajon tudja már? Nem értettem teljesen, hogy az émelygés fokozódása hogyan viszonyul a távolsághoz, de nem is számított. Túl közel volt, pont. Milyen közel kell kerülnie, hogy tényleg megérezze az illatomat? Hogy meghallja, ahogy a füvön megyek? Minden másodperc közelebb hozza a sikerhez. Amint egyszer megtalálja a nyomomat, cseszhetem. A szívem még sebesebben vágtázott – ha ez még egyáltalán lehetséges volt ezen a ponton – és ahogy az adrenalin áramlott bennem, elzsibbasztotta a bokám, de ennek ellenére még így is lelassított. Még egy zsákutca fogott körbe, és próbáltam lenyugtatni magam, tudva, hogy a pánik felületessé tenne. Ezalatt az émelygés egyre erősebb lett. - Még ha ki is jutsz, hová mennél? - kérdezte. - A semmi közepén vagyunk. Minden szava méreg volt, mely beszivárgott a bőrömbe. Ha ezekre koncentrálok, a félelmem fog győzni, és feladom. Labdává gömbölyödöm és hagyom, hogy értem jöjjön, és nincs okom azt hinni, hogy életben hagyna. Életem a következő percben véget érne. Egy balkanyar egy másik csillogó zöld levélfalhoz vezetett. Gyorsan megkerültem és az ellenkező irányba haladtam, és egy mezőt láttam. Hosszú, mérhetetlenül elterülő fű tárult elém, utat adva a távolban elszórt fáknak. Az esélyek ellenére kijutottam. Sajnálatomra az émelygés már erős volt. Ilyen közelről már tudnia kell, hol vagyok. Körbepillantottam, felfogva a Dimitrij szavaiban rejlő igazságot. Tényleg a semmi kellős közepén voltunk. Hova mehetnék? Fogalmam sem volt, hol lehetünk. És ekkor, balra tőlem megláttam a halványlila ragyogást a horizonton, amit a korábbi este is megfigyeltem. Akkor nem esett le, hogy mi is az, de most már tudtam. A város fényei voltak, valószínűleg Novoszibirszké, ha Galina bandája ténykedései nagy részét ott követte el. Még

176

ha nem is Novoszibirszk volt, akkor is a civilizációt jelentette. Ott embereknek kell lenniük. Biztonságnak. Ott segítséget szerezhetek. Elindultam, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, lábam nehezen haladt a talajon. Még az adrenalin sem tudott meggátolni ennyi ütközést, és fájdalom hasított végig a lábamon minden egyes lépéssel. A bokám mégis kitartott. Nem estem el, vagy kellett sántikálásra lassítanom. A légzésem nehéz és szaggatott volt, izmaim még mindig gyengék attól, amin keresztülmentem. A céllal együtt is tudtam, hogy a város még mérföldekre van. Mindeközben az émelygés egyre nőtt és nőtt. Dimitrij közel volt. Mostanra már ki kellett, hogy érjen a labirintusból, de nem kockáztathattam meg, hogy hátranézek. Tovább futottam a horizonton lévő lila ragyogás felé, annak ellenére, hogy ezzel egy csoport fa közé haladtam. Talán, talán fedezéket biztosítanak. Bolond vagy, suttogta egy részem. Sehová sem bújhatsz el előle. Elértem a fák egy szűk sávját, és egy kicsit lelassítottam, levegő után kapkodva egy vaskos fatörzsnek dőlve. Végre hátra mertem pillantani, de semmit sem láttam. A ház fénylett a távolban, a sövénylabirintus sötétségével körülvéve. Émelygő gyomrom nem lett rosszabb, így lehetséges volt, hogy sikerült előnyhöz jutnom. Az útvesztőnek sok kijárata volt; Dimitrij nem tudhatta, hol jutottam ki. Pihenőm véget ért, tovább mozogtam, a lombok között a város elmosódó fényeit szem előtt tartva. Csak idő kérdése volt, hogy Dimitrij rám találjon. A bokám miatt nem juthattam sokkal messzebbre. Lehagyni őt lassan csak egy káprázattá vált. Őszről ott maradt levelek ropogtak, ahogy mozogtam, de nem engedhettem meg magamnak, hogy kikerüljem őket. Kételkedtem benne, hogy amiatt kellene továbbra is aggódnom, Dimitrij kiszagol engem. A hangok fognak kiadni neki. - Rose! Esküszöm nincs késő még. Talált. A hangja közel volt. Kétségbeesetten néztem körbe. Nem láthattam Dimitrijt, de ha ő is csak szólongatott, valószínűleg még ő sem láthatott engem. Még mindig a város fénye volt a vezércsillagom, de fák és sötétség volt közte és köztem. Hirtelen, egy váratlan személy jutott eszembe. Tása Ozera. Christian nagynénje, egy nagyon félelmetes nő, előfutára a morák strigák elleni küzdelmének. - Visszavonulhatunk újra és újra, és engedhetjük sarokba szorítani magunkat örökre - mondta egyszer Tása. - Vagy kiállhatunk és találkozhatunk az ellenséggel, akkor és ott, ahol mi akarunk. Nem, ahol ők. Rendben, Tása, gondoltam. Lássuk, hogyan öl meg a tanácsod. Körülnéztem és kiválasztottam egy szerteágazó fát, amit el tudtam érni. Visszadugva a karót a zsebembe, fogást kerestem az alsó ágon, és felhúztam magam. A bokám kifogásolta az egész utat, de ettől eltekintve, volt elég ág, hogy fogást találjak a kezemmel és a lábammal. Addig másztam, míg találtam egy sűrű, nagy ágat, amiről úgy gondoltam, elbírja a súlyomat. Kimásztam rá, közel maradva a törzshöz, és óvatosan letesztelve az ág erejét. Elbírt. Kivettem a karót a zsebemből és vártam. Körülbelül egy perccel később hallottam a levelek halk mozgását, ahogy Dimitrij közeledett. Sokkal halkabb volt, mint én. Magas, sötét alakja vészjósló árnyékká vált az éjszakában. Nagyon lassan mozgott, nagyon óvatosan, szemeit körbejáratva mindenhol és nincs kétség, a többi érzéke is hasonlóan jól működött. - Roza… - mondta lágyan. - Tudom, hogy itt vagy. Nincs esélyed elfutni. Nincs esélyed elrejtőzni. Tekintetét alacsonyan tartotta. Azt hitte, egy fa mögé bújtam vagy lekuporodtam. Még néhány lépés. Ennyire volt szükségem még tőle. Izzadni kezdett a kezem a karón, de nem törölhettem meg. Megmerevedtem, olyan mozdulatlanná válva, hogy még levegőt is alig vettem. - Roza…

177

A hang simogatta a bőröm, hűvösen és halálosan. Még mindig környezetét fürkészve, Dimitrij tett egy lépést előre. Aztán még egyet. Úgy hiszem abban a pillanatban nézett fel, mikor ugrottam. Testem az övének csapódott, hátával a földnek nyomva. Azonnal megpróbált lerázni magáról, ahogy én próbáltam a karót keresztülszúrni a szívén. A fáradtság és a harc jelei voltak láthatók rajta mindenütt. Legyűrni a többi strigát, megtette nála a hatását, habár kételkedtem benne, hogy én sokkal jobb állapotban lennék. Dulakodtunk, és egyszer csak, képes voltam a karót az arcához nyomni. Fájdalmában vicsorgott, de mellkasát védve tartotta. Azon keresztül mégis láthattam, hol szakítottam fel a pólóját, mikor első alkalommal leszúrtam. A seb máris begyógyult. - Lenyűgöző. Vagy - mondta, szavai telve voltak büszkeséggel és a harc dühével. Nem volt energiám a válaszra. Egyetlen célom a szíve volt. Harcoltam, hogy rajta maradhassak, és végre, a karóm átszúrta a mellkasát – de Dimitrij túl gyors volt. Megütötte a kezem, mielőtt teljesen keresztülszúrhattam volna a karót. Eközben lerázott magáról. Néhány lépéssel arrébb repültem, szerencsésen megúszva a fákat. Kábultan lábra álltam és láttam, ahogy felém haladt. Gyors volt – de nem olyan gyors, mint korábbi csatái közben. Saját magunkkal fogunk végezni, miközben megpróbáljuk megölni egymást. Mostanra elvesztettem az előnyöm, így a fák közé futottam, tudva, hogy közvetlenül mögöttem van. Biztos voltam benne, hogy le tudna hagyni, de ha csak egy kis előnyt össze tudnék szedni, akkor talán biztosítani tudnék egy jó támadási helyet és megpróbálni… - ÁÁÁÁ! Sikolyom visszhangzott az éjszakában, megtörve a csendes sötétséget. A lábam eltűnt alólam, és gyorsan csúsztam lefelé egy meredek domboldalon, és képtelen voltam megállni. Kevés fa volt errefelé, de a kövek és idétlen helyzetem fájdalmassá tette az esést, különösen, mivel azt a pulóverruhát viseltem. Hogy hogyan tudtam megtartani a karót, az már meghaladta képzeletemet. Durván értem földet, próbálva lassan megállni, és ekkor hirtelen megbotlottam és elestem – bele a vízbe. Körülnéztem. Végszóra, a hold kikukucskált a felhők közül, elegendő fényt vetve, hogy megnézhessem a nagy kiterjedésű, fekete, gyorsan mozgó vizet közvetlenül előttem. Szájtátva bámultam, teljesen összezavarodva, aztán a város irányába fordultam. Az Ob volt, a folyó, mely keresztül szelte Novoszibirszket. A folyó egyenesen abba az irányba tartott. Mögém pillantva láttam, hogy Dimitrij a domb tetején áll. Tőlem eltérően, ő nyilvánvalóan látta, merre tart. Vagy ez, vagy sikolyom figyelmeztette, hogy valami nincs rendben. Még így is, kevesebb, mint egy perc kellene neki, hogy lejöjjön utánam. Körbenéztem mindkét oldalamon és előttem is. Rendben. Gyorsan rohanó folyó. Valószínűleg mély. Nagyon széles. Levenné a terhet a bokámról, bár nem voltam elragadtatva a fulladás lehetőségétől. A legendákban a vámpírok nem tudnak átkelni a rohanó folyón. Ó, egek, kívántam, hogy ez igaz legyen. Tettem két lépést bal oldalammal és ekkor épphogy csak kivettem egy sötét alakzatot a víz felett. Egy híd? Ez volt a legjobb esélyem. Haboztam, mielőtt elindultam felé; szükségem volt rá, hogy Dimitrij elinduljon lefelé. Nem fogok belefutni, és hagyni, hogy lehagyjon a híd felé menet. Szükségem volt arra az időre, amit a dombról való leereszkedése jelent. És ekkor. Tett egy lépést a lejtőn, és én elrohantam a szárazföldön, vissza sem nézve. A híd egyre közelebbinek és közebbinek tűnt, és ahogy haladtam, észrevettem, milyen magasan is volt. Ezt félrebecsültem onnét, ahol földet értem. A hídhoz vezető emelkedő egyre magasabban volt, ahogy a folyó mentén futottam. Egy pokoli dombra mászásban lesz részem. Nem probléma. Emiatt majd később aggódom – amin harminc másodpercet értettem, mivel valószínűleg ennyi időbe fog telni Dimitrijnek, hogy utolérjen. És tessék, már hallhattam is, ahogyan lépései fröcsköltek a folyóparti sekély vízben. A hangok egyre közelebbről érkeztek. Ha el tudnám érni a hidat, ha fel tudnék kapaszkodni és átjutni a másik oldalra…

178

Az émelygés hullámzott bennem. Egy kéz zárult körbe a felsőm hátulján, hátra rántva. Dimitrijre estem és rögtön küzdeni kezdtem, próbálva kiszabadítani magam. De jó ég, annyira fáradt voltam. Minden egyes porcikám fájt, és nem számít Dimitrij mennyire volt kimerült, én sokkal rosszabbul voltam. - Hagyd abba - kiáltotta, a kezeimet szorítva. - Hát nem érted? Nem nyerhetsz! - Akkor ölj meg! - ficánkoltam, de túl erős volt a fogása a felkaromon, és még mindig a karót fogva, nem tudtam mihez kezdeni vele. - Azt mondtad, megteszed, ha nem adom meg magam. És képzeld? Nem tettem. Nem fogom. Szóval csak essünk túl rajta. A látszólagos holdfény megvilágította az arcát, eltüntetve a hagyományos árnyékot, tökéletesen fehérré varázsolva bőrét az éjszakai háttérben. Olyan volt, mintha a világ összes színe kiürült volna. Szemei tökéletesen sötétek voltak, de lelki szemeim előtt, úgy izzottak, mint a tűz. Arckifejezése hideg volt és számító. Nem az én Dimitrijem. Több kell ahhoz, hogy megöljelek - mondta. - Ez nem elég. Nem voltam meggyőzve. Még mindig megtörhetetlen fogásában tartva, felém hajolt. Meg akart harapni. Azok a fogak keresztüldöfik a bőröm, és Dimitrij olyan szörnnyé változtat, mint ő maga, vagy addig iszik belőlem, míg bele nem halok. Akárhogy is lesz, túlságosan be leszek drogozva, és túl kába leszek, hogy felfogjam. Rose Hathaway úgy fogja itt hagyni ezt a világot, hogy még csak észre sem veszi. Valódi pánik rázott meg – még azt a részemet is, amelyik elvonásában még mindig a ragyogó endorfinokat követelte. Nem. Nem. Ezt nem engedhetem meg. Valamennyi megmaradt idegszálam lángolt, felkészülve a védekezésre, a támadásra, bármire… bármire, ami megállítja ezt. Nem fogok átváltozni. Nem változhatok át. Annyira akartam valamit tenni, hogy megmentsem magam. Egész létemet elemésztette ez a sürgetés. Éreztem, hogy majd kibújok a bőrömből izgalmamban, készen arra… Kezeim meg tudták érinteni egymást, de Dimitrijt nem. Egy kis manőverezéssel arra használtam bal kezemet, hogy lehúzzam Okszana gyűrűjét. Lecsúszott, bele az iszapba, ahogy Dimitrij szemfogai megérintették a bőröm. Olyan volt, mintha egy atombomba robbant volna. A szellemek és lelkek, akiket úton Baia felé megidéztem, közénk robbantak. Mindenhol ott voltak, áttetszőn és foszforeszkálva halványzöld, kék, sárga és ezüst árnyalatokban. Hagytam, hogy védelmem lehulljon, hogy átengedjem magam az érzelmeimnek olyan módon, ahogyan képtelen voltam rá, mikor Dimitrij először elkapott. A gyűrű gyógyító ereje alig tartott oltalma alatt, és már teljesen el is tűnt hatása. Nem volt több akadálya az erőmnek. Dimitrij tágra nyílt szemekkel ugrott vissza. Mint a striga az úton, a kezeivel csapkodott maga körül, úgy ütve le a lelkeket, mint más a szúnyogokat. Kezei hatástalanul siklottak át rajtuk. A lelkek támadása is többé-kevésbé hatástalan volt. Fizikailag nem tudták bántani, de az elmére hatással voltak és rohadtul zavaróak voltak. Mit is mondott Mark? A holtak utálják az élőholtakat. És abból, ahogy ezek a szellemek körberajzották Dimitrijt, nyilvánvaló volt, hogy így van. Visszaléptem, átvizsgálva a talajt magam alatt. A gyűrű ezüstje egy pocsolyából csillant meg. Lehajoltam, és megragadtam, aztán elrohantam, és Dimitrijt sorsára hagytam. Nem mondanám, hogy sikítozott, de szörnyű hangokat adott ki magából. Ez majd szétszakított, de folytattam, rohantam tovább a híd felé. Egy perccel később értem el, vagy kicsit később. Ahogy attól tartottam, magas volt, de tartós volt, és jól megépített, még ha szűk is. Amolyan vidéki híd volt, amin csak egy autó tud átmenni egyszerre. - Idáig eljutottam - motyogtam a folyópartra bámulva. Nemcsak magasabb volt annál, ahonnét leestem, hanem meredekebb is. Zsebre vágtam a gyűrűt és a karót, aztán kinyúltam, kezeimet a földbe vájva. Félig csúszva, félig mászva kell ezt végigcsinálnom. A bokám kapott egy kis haladékot, most a felsőtestemen volt a sor. Ahogy másztam, valamit észrevettem. Halvány villanásokat a perifériámon. Arcok és koponyák benyomásait. És a lüktető fájdalmat a fejem

179

hátuljában. Jajj, ne. Ez korábban is megtörtént már. Ebben a bepánikolt állapotban, nem tudtam fenntartani a védelmet, amivel általában távol tartottam magamtól a holtakat. Most már közeledtek felém, inkább kíváncsin, mint ellenségesen. De ahogy számuk nőtt, ugyanolyan zavaróvá váltak, mint ahogyan azt Dimitrij is megtapasztalta. Nem tudtak bántani, de teljesen kiakasztottak, és az árulkodó fejfájás, ami velük járt, kezdett megszédíteni. Visszatekintve Dimitrijre, valami elképesztőt láttam. Dimitrij még mindig erre haladt. Tényleg egy isten, egy isten, aki minden egyes lépésével közelebb hozza a halált. A szellemek még mindig felhőként vették körbe, de lépésenként képes volt haladni. Visszafordulva folytattam a mászást, amennyire csak tudtam, figyelmen kívül hagyva saját ragyogó társaságom. Végre elértem a töltés tetejét és a hídra botladoztam. Alig bírtam állni, olyan gyengék voltak az izmaim. Tettem még néhány lépést aztán a kezeimre és a térdeimre csukottam. Több és több lélek forgolódott körülöttem, és a fejem a robbanás határán állt. Dimitrij is folytatta lassú útját, de még messzebb volt a töltéstől. Megpróbáltam ismét felállni, a híd peremét használva támogatásként, de nem sikerült. A híd durva rácsa felsértette csupasz lábaim. - A fenébe. Tudtam, mit kell tennem a menekülésemhez, habár ez elég könnyen a saját halálomhoz is vezethet. Remegő kezekkel a zsebembe nyúltam és kihúztam a gyűrűt. Úgy remegtem, hogy biztosra vettem, elejtem. Valahogy megfogtam, és sikerült az ujjamra húzni. A meleg egy kisebb hulláma sugárzott át belőle és éreztem, ahogy az irányítás egy kis része visszatér a testembe. Sajnálatos módon azonban a szellemek még mindig itt voltak. A félelem emléke, meghalni vagy strigává válni, még mindig bennem volt, de csökkent most, hogy már nem voltam fenyegető veszélyben. Kevésbé ingatagnak érezve magam, az akadályok és a kontroll után kutattam, melyeket általában fenntartottam, reménytelenül helyükre rakva őket, hogy távol tartsam látogatóimat. - Menjetek, menjetek, menjetek - suttogtam szemeimet összeszorítva. Olyan erőfeszítés volt, mint eltolni egy hegyet, egy legyőzhetetlen akadályt, amihez senkinek se lehet elég ereje. Ez volt az, amitől Mark óva intett, ami miatt nem szabadott volna ezt csinálnom. A halál egy erőteljes eszköz, de amint segítségül hívtad, nehéz tőle megszabadulni. Mit is mondott Mark? Annak, aki a sötétség és az őrület határán táncol, nem szabadna kockáztatnia. - Menjetek már! - kiáltottam, erőm maradékát a kísérletre összpontosítva. A szellemek egyesével tűntek el körülöttem. Éreztem, hogy világom visszatér szokott medrébe. Csakhogy, mikor lenéztem, láttam, hogy a szellemek Dimitrijt is elhagyták – ahogy gyanítottam. És ekkor már mozgásban is volt ismét. - Fenébe. Az éjszaka jelszava. Igyekeztem talpra állni ez alkalommal, ahogy Dimitrij a töltésre ugrott. Ez alkalommal is lassabb volt, mint szokott – de még mindig elég gyors volt. Elkezdtem feltámogatni magam, le nem véve szemeimet róla. Megszabadulni a szellemektől, elég erőt adott, de nem eleget, hogy eltűnhessek. Dimitrij nyert. - Még egy árnyék-csókolta trükk? - kérdezte a hídra lépve. - Igen - nyeltem egyet. - Kiderült, hogy a szellemek nem nagyon bírják a strigákat. - Úgy tűnt te meg őket nem bírod. Tettem egy újabb lassú lépést hátrafelé. Hová mehetnék? Amint megfordulok, rám veti magát. - Szóval, elég messzire mentem ahhoz, hogy ne akarj átváltoztatni? - kérdeztem olyan lelkesen, ahogy csak tudtam. Egy fanyar, eltorzult mosolyt kaptam. - Nem. Az árnyék-csókolta adottságaid hasznunkra lehetnek… Kár, hogy eltűnnek, ha felébresztenek. Hát úgy. Szóval még mindig ez a terv. Annak ellenére, mennyire felbosszantottam, még mindig az örökkévalóságig meg akart tartani. - Nem fogsz felébreszteni - mondtam.

180

- Rose, nincs esélyed, hogy… - Nem. Felmásztam a híd korlátjára, átlendítve egyik lábam. Tudtam, minek kell következnie. Dimitrij ledermedt. - Mit művelsz? - Mondtam. Inkább meghalok, minthogy strigává váljak. Nem leszek olyan, mint te, vagy a többiek. Ezt nem akarom. Egykor te sem akartad. Az arcom fagyossá vált, ahogy az éjjeli szellő fújta, rejtett könnyeket eredményezve arcomon. Átlendítettem másik lábam, és lekémleltem a sebesen haladó folyóra. Sokkal többek voltunk, mint pusztán két történet. Keményen csapódnék a vízbe, és még ha túl is élném az esést, nem lenne erőm a sodrásban úszni és elérni a partot. Ahogy lefelé bámultam, elmélkedve a halálomról, visszagondoltam arra, amikor régen Dimitrij és én a terepjáróban ültünk ezt a témát megvitatva. Ez volt az első alkalom, hogy egymáshoz közel ültünk, és mindenhol, ahol testünk összeért, meleg és csodálatos érzést váltott ki. Jó illata volt – az az illat, az élet illata már eltűnt, vettem észre – és nyugodtabb volt, mint szokott, mosolygásra kész. Arról beszélgettünk, mit jelent számunkra élni, teljes birtokában lenni lelkünk irányításának – és mit jelentene az élőhalottak egyikévé válni, elveszíteni a szeretetet, az élet szikráját és mindazokat, akiket ismertünk. Egymásra néztünk, és egyetértettünk abban, hogy a halál is jobb, mint az a sors. Dimitrijre pillantva egyet kellett, hogy értsek. - Rose, ne. Igazi pánikot hallottam a hangjában. Ha a peremen nem tud elkapni, megszabadulok. Se strigák. Se felébresztés. Ahhoz, hogy átváltoztathasson, úgy kellene megölnie, hogy a véremet issza, és aztán vért itat velem. Ha ugrom, a víz öl meg, nem a vérszívás. Jóval előtte halott lennék, minthogy rám találna a vízben. - Kérlek - könyörgött. Volt valami gyászos él a hangjában, valami, ami megdöbbentett. A szívemet facsarta. Túlságosan az élő Dimitrijre emlékeztetett, arra, aki hitt bennem, és akivel lefeküdtem. Ez a Dimitrij, aki kicsit sem hasonlított a korábbira, tett két lépést előre, aztán ismét megállt. - Nekünk együtt kell lennünk. - Miért? - kérdeztem halkan. Szavaimat elvitte a szél, de ő meghallotta. - Mert akarlak téged. Szomorúan rámosolyogtam, eltöprengve, vajon találkozunk-e valaha a holtak birodalmában. - Rossz válasz - mondtam neki. Elengedtem. És ő nyomban ott volt, rohanva felém azzal az őrült striga sebességgel, ahogy zuhanni kezdtem. Kinyúlt értem, és elkapta egyik karom, visszarángatva a korlátra. Vagyis, csak félig visszarángatva. Csak egy részem került vissza, a másik még mindig a folyó felett lógott. - Ne harcolj velem tovább! - mondta, s próbált visszahúzni azzal a kezemmel, amit tartott. Ő maga is veszélyes helyzetben volt, a korlátra vetődve, ahogy próbált eléggé áthúzni, hogy valóban képes legyen megtartani. - Engedj el! - kiáltottam rá. De túl erős volt, és sikerült majdnem teljesen áthúznia a korláton, eléggé ahhoz, hogy ne legyek ismét a zuhanás veszélyében. És tessék. Abban a pillanatban, ahogy elengedtem a korlátot, tényleg a halálomat fontolgattam. Megadtam magam, és elfogadtam. És mégis, tudtam, hogy Dimitrij pontosan valami hasonlót fog csinálni. Pontosan ilyen gyors volt, és ilyen jó. Ezért tartottam a karómat a szabadon levő kezemben. Belenéztem a szemébe. - Mindig szeretni foglak. Aztán a mellkasába döftem a karót. Nem volt olyan pontos a csapás, mint szerettem volna, ahogy gyakorlott módon kitért. Küzdöttem, hogy a karót elég mélyre juttassam a szívébe, bizonytalanná válva, hogy ebből a

181

szögből képes vagyok-e megtenni. Majd Dimitrij erőlködése abbamaradt. Rám bámult megdöbbenve, és ajkai szétnyíltak, csaknem egy mosolyba, noha egy rettenetes és fájdalmas fajtába. - Ezt kellett volna mondanom… - zihálta. Ezek voltak az utolsó szavai. Sikertelen kísérlete, hogy kihúzza a karót, azt eredményezte, hogy elvesztette egyensúlyát a híd peremén. A karó mágiája könnyen elvégezte a maradékot, elkábítva őt és reflexeit. Dimitrij zuhanni kezdett. Majdnem magával rántott, épphogy csak ki tudtam szabadulni és megkapaszkodni a korlátban. Dimitrij a sötétségbe zuhant – lefelé, bele az Ob feketeségébe. Egy pillanattal később eltűnt a szemem elől. Lebámultam utána, csodálkozva, vajon látnám-e a vízben, ha elég erősen hunyorgok. De nem láttam. A folyó túl sötét volt, és túl messze volt. A felhők a Hold elé úsztak, és ismét sötétség szállt mindenre. Egy pillanatig, míg lefelé bámultam és felfogtam, mit tettem, Dimitrij után akartam vetni magam, mert biztos voltam benne, ki van zárva, hogy tovább tudnék így élni. Tovább kell élned. Belső hangom sokkal nyugodtabb és biztosabb volt, mint lennie kellett volna. A régi Dimitrij azt akarná, hogy élj. Ha tényleg szeretted, akkor tovább kell lépned. Egy remegő lélegzetvétellel átmásztam a korláton és visszakerültem a hídra, s meglepően hálás voltam annak biztonságáért. Nem tudtam, hogyan fogok tovább élni, de azt tudtam, mit akartam. Nem fogom teljesen biztonságban érezni magam, míg szilárd talajra nem érek, így darabokra hulló testemmel lépésenként végighaladtam a hídon. Amikor a másik oldalon voltam, választás elé kerültem. A hidat vagy az utat kövessem? Kicsit eltért egymástól az irányuk, de mindkettő nagyjából a város fényei felé tartott. Nem fogok arra gondolni, ami az előbb történt. Nem gondolhatok rá. Az agyam visszautasította. Először inkább amiatt aggódj, hogy életben maradj. Csak aztán aggódj amiatt, hogyan élj tovább. Az út, noha nyilvánvalóan vidéki volt, egyenletes volt, döngölt és könnyű volt rajta menni – bárki másnak. Könnyű eső kezdett esni, ami csak tovább rontott sérüléseimen. Le akartam ülni és pihenni, labdává gömbölyödni és semmi másra sem gondolni. Nem, nem, nem. A fények. A fények felé kell mennem. Ettől majdnem hangosan kellett nevetnem. Vicces volt, de tényleg. Mintha olyasvalaki lennék, akinek halál közeli élményben volt része. Tényleg felnevettem. Ez az egész este tele volt halál közeli élményekkel. Ez volt a legjelentéktelenebb közülük. De a legutolsó is, és amennyire sóvárogtam a városra, annyira messze is volt. Nem vagyok biztos benne, milyen sokáig gyalogoltam, mielőtt végleg meg kellett állnom és leülnöm. Csak egy perc, döntöttem. Pihenek egy percet, aztán tovább megyek. Tovább kell mennem. Ha valami őrült véletlen folytán elvétettem a szívét, Dimitrij akármelyik pillanatban kimászhat a folyóból. Vagy más túlélő striga jöhet utánam a kúriából. De nem álltam fel egy perc múlva. Azt hiszem, elaludhattam, és őszintén nem tudom, milyen sokáig ültem ott, mikor fényszórók ösztönöztek óvatosságra. Egy autó lassított le és állt meg. Igyekeztem lábra állni, megacélozva magam. Nem striga szállt ki. Helyette egy öregember volt. Alaposan végignézett rajtam, és mondott valamit oroszul. Megráztam a fejem és hátraléptem egy lépést. Visszament az autóhoz és mondott valamit, majd egy pillanattal később egy idősebb nő csatlakozott hozzá. Rám nézett és szemei elkerekedtek, arca együtt érző volt. Mondott valamit, ami jóindulatúnak hangzott és kinyújtotta felém a kezét, olyan elővigyázatosan, mintha egy vadállat felé közeledne. Rábámultam néhány súlyos másodpercig, aztán a lila horizontra mutattam. „Novoszibirszk - mondtam. A nő követte kézmozdulatomat és bólintott. - Novoszibirszk. Rám mutatott, aztán az autóra. Novoszibirszk.

182

Tétováztam egy kicsit, aztán hagytam, hogy a hátsó üléshez vezessen. Levette a kabátját, és rám fektette, ekkor vettem csak észre, hogy átáztam az esőtől. Attól, amin ma éjjel keresztülmentem, egy roncs kell, hogy legyek. Az is csoda volt, hogy egyáltalán megálltak. Az idős férfi vezetett ismét, és ekkor jutott eszembe, hogy akár sorozatgyilkosok autójába is kerülhettem. És aztán, ez mennyivel lenne rosszabb az éjszakám többi részénél? A mentális és a fizikai fájdalom kezdett maga alá temetni, és utolsó erőfeszítésemmel benedvesítettem az ajkaimat és kiköhögtem orosz szókincsem újabb gyöngyszemét. „Pazvaneet?” A nő meglepetten nézett hátra. Nem voltam benne biztos, hogy a helyes szót mondtam. Lehet, hogy épp most kértem mobil telefon helyett vezetékes telefont – vagy talán egy zsiráfot – de remélhetőleg az üzenet mindennek ellenére átment. Egy pillanattal később, az erszényébe nyúlt, és átadott egy mobil telefont. Még Szibériában is mindenkinek van. Remegő kezekkel tárcsáztam a számot, amelyet fejből tudtam. Egy női hang válaszolt. - Halló. - Sidney? Itt Rose…

183

Huszonhetedik fejezet (fordította: Kiscsillag) Nem ismertem a fickót, akit Sydney akit küldött, hogy találkozzon velünk, amint elértük Novoszibirszket, de ugyanaz az arany tetoválása volt, mint Sydneynek. Homokszínű haja volt, és harminc körül lehetett, ember, természetesen. Hozzáértőnek és megbízhatónak tűnt, és mialatt az autónak dőltem, ő nevetett és beszélgetett egy idős házaspárral, akik úgy tűntek, mintha mindig is jó barátok lettek volna. Figyelmes volt, és megnyugtató légkör vette körül, így hamarosan ők is mosolyogtak. Nem voltam biztos benne, mit mondott nekik, talán hogy az önfejű lánya vagyok, vagy ilyesmi, de úgy látszik, hogy elég jó viszonyban voltak, hogy itt hagyjanak a kezei közt. Feltételeztem, hogy a munkájukkal jár az alkimista báj. Amikor az idős férfi és nő elhajtottak, a viselkedése kissé megváltozott. Nem tűnt olyan hidegnek, mint Sydney kezdetben, de nem nevetett vagy viccelődött velem. Határozottan üzletiessé vált, és nem tudtam mit tenni, de a men in black történetre gondoltam, az emberekre, akik a földönkívüliek után takarítottak, hogy megtartsák a világot a tudatlanságban. - Tudsz járni? - kérdezte, mialatt fel-alá méregetett. - Nem egyértelmű ebben a pillanatban - válaszoltam. Kiderült, hogy tudtam, csak nem valami jól. A segítségével végül elértem egy városi lakóházba, egy lakott részébe a városnak. Ezen a ponton már csipás volt a szemem, és alig álltam a lábamon. Más emberek is voltak ott, de senki nem regisztrált. Az egyetlen dolog, ami számított, a hálószoba volt, amibe valaki bevitt. Előszedtem elég erőt, hogy kitörjek a karból, ami támogatott engem, és arccal az ágy közepére tett. Azonnal elaludtam. Arra ébredtem, hogy erős napsütés tölti ki a szobát, és halk hangon beszélnek valakik. Mindent figyelembe véve, ami történt, nem lettem volna meglepve, ha itt látom Dimitrijt, Tatjanát, vagy Dr. Olendzkit az akadémiáról. Ehelyett Abe szakállas arca volt, ami lenézett rám, a fény ragyogott az ékszerein. Egy pillanatra az arc elmosódott, és mindent sötétnek láttam sötét víznek – víznek, ami azzal fenyegetett, hogy elmos engem. Dimitri utolsó szavai visszhangzottak a fejemben: Ez volt az, amit mondanom kellett volna… Megértette, hogy azt akartam hallani, hogy szeret engem. Mi történt volna, ha kicsit több időnk lett volna? Kimondta volna ezeket a szavakat? Komolyan gondolta volna őket? És ez számított volna? Ugyanazzal az elhatározással vettem rá magam, hogy szétválasszam a vizet, ami örvénylett a fejemben, mint azelőtt, mikor tegnap éjjel megparancsoltam magamnak, hogy álljak félre, amíg tudok. Megfulladnék, ha erre gondolnék. Most nekem úsznom kellett. Abe arca visszajött a látóterembe. - Üdv, Zmey - mondtam gyengén. Valahogy nem lepett meg, hogy itt volt. Sydney bizonyára beszélt a feletteseinek rólam, akik cserébe elmondták Abe-nek. - Kedves tőled, hogy ide jöttél. Megrázta a fejét, és fáradtan elmosolyodott. - Azt hiszem, felülmúltál engem, amikor befordultál a sötét sarkon. Azt hittem, az utad visszavisz Montanába. - Legközelebb legyél biztosabb, és írj bele még pár részletet az alkudba. Vagy csomagolj össze engem, és küldj vissza az USA-ba, úgy a biztos. - Ó! - mondta. - Pontosan ezt szándékozom tenni. Egyfolytában mosolygott, ahogy beszélt, és valahogy az volt az érzésem, nem tréfál. És hirtelen már nem tartottam ettől. A hazamenetel kezdett jónak hangzani. Mark és Oksana odasétáltak, és megálltak mellette. A jelenlétük

184

váratlan volt, de örültem neki. Szintén mosolyogtak, arcuk szomorú volt, de megkönnyebbültek. Felültem az ágyban, meglepődve, hogy egyáltalán tudok mozogni. - Meggyógyítottál - mondtam Oksanának. - Még mindig fáj, de nem érzem úgy, hogy a halálomon vagyok, és úgy gondolom, ez javulás. Bólintott. - Eleget tettem ahhoz, hogy meggyőződjek róla, nem vagy közvetlen veszélyben, rájöttem, hogy akkor tudok többet tenni, ha felébredtél. Megráztam a fejemet. - Nem, nem. Rendbe fogok jönni egyedül. Mindig utáltam, ha Lissa gyógyított engem. Nem akartam, hogy rám pazarolja az erejét. Szintén nem akartam a lélek mellékhatásait sem. Lissa… Lerántottam a takarót magamról. - Ó, Istenem! Haza kell mennem! Most rögtön! Hirtelen három pár kar állt az utamba. - Várj - mondta Mark. - Nem mész sehova. Oksana csak egy keveset gyógyított rajtad. Még hosszú út áll a gyógyulás előtt. - És még mindig nem mondtad el nekünk, mi történt - mondta Abe, ravaszabb szemekkel, mint valaha. Olyan fajta volt, akinek tudnia kellett mindent, és a rejtélyek körülöttem valószínűleg őrületbe kergették. - Nincs időm! Lissa bajban van. Vissza kell mennem az iskolába. Eszembe jutott minden. Lissa kiszámíthatatlan viselkedése és az őrült mutatványok, amiket valamiféle kényszer hajtott – vagy szuper-kényszer –feltehetően láttam, ahogy Avery képes kilökni Lissa fejéből. - Ó, most már szeretnél visszamenni Montanába?! - Kiáltotta Abe. - Rose, még ha itt is várna egy gép a másik szobában, hogy húsz órát utazz minimum, akkor sem vagy abban az állapotban, hogy bárhova menj. Megráztam a fejem, és megpróbáltam mozgatni a lábam. Azután, hogy mivel néztem szembe tegnap éjszaka, ez a csoport nem volt nagy fenyegetés számomra – nos, talán csak Mark – de aligha ütne meg. És igen, még mindig nem voltam benne biztos, hogy Abe megtenné. - Nem érted! Valaki meg akarja ölni Lissát, vagy bántani… Nos, nem igazán értettem, mit akar Avery. Csak azt tudtam, hogy Avery kényszerítette Lissát mindenféle meggondolatlanságra. Meglepően erős lélekhasználó volt, nem csak hasznáni tudta, az is célja volt, hogy elrejtse a bravúrokat Lissa és Adrian elől. Képes volt létrehozni egy megtévesztő aurát, hogy elrejtse a saját aranyszínű auráját. Fogalmam sem volt, hogy a hatalomnak ez a mértéke hogyan volt lehetséges, különös tekintettel arra, hogy Avery mókásszerető személyiségét alig nevezhetnék elmebetegnek. Bármi legyen is a terve, Lissa veszélyben volt. Tennem kellett valamit. Eltávolítva Abe-et az egyenletből, Oksanára és Markra néztem könyörgőn. - Kötelékben vagyunk - magyaráztam. - Bajban van. Valaki megpróbálja bántani. El kell mennem hozzá – értik, miért kell. Láttam az arcukon, hogy megértik. És azt is tudtam, hogy az én helyzetemben ők is megpróbáltak volna megtenni egymásért mindent, mit lehet. Mark felsóhajtott. - Rose… segíteni fogunk, hogy elérd a célod, de most nem tehetjük. - Kapcsolatba lépünk az iskolával - mondta Abe tárgyilagosan. - Vigyázni fognak rá. - Igaz. És pontosan hogyan teszik? Felhívják Lazar igazgatót és elmondják neki, hogy a bulizós lánya valójában befolyásolja és irányítja az emberek pszichikai erejét, ezért be kellene zárni, hogy Lissának és a többieknek jó legyen? A válasz hiánya úgy tűnt, meggyőzte őket, különösen Abe-et. - Oksana segítségével valószínűleg elég jó állapotban leszel, hogy elmenj holnap - tette hozzá. - Tudok jegyet foglalni a holnap reggeli járatra. - Rendben lesz addig? - kérdezte Oksana szelíden. - Én… nem tudom. Mit tud Avery tenni két nap alatt? Megzavarja és elidegeníti Lissát még jobban? Borzalmas dolgok, de nem véglegesek vagy életveszélyesek. „Biztos, biztos… rendben lesz addig, igaz? Lássuk csak…

185

Láttam, hogy Mark szemei szélesednek, ahogy ráébredt, hogy mit készültem tenni. Azután már nem láttam semmit a szobából, mert már nem voltam ott. Lissa fejében voltam. Hozzászoktam az új látványhoz körülöttem, és fél perc múlva, azt hittem, megint ott állok a hídon, és újra lenézek a fekete vízre, a hideg halálra. Aztán felfogtam, mit látok, vagyis inkább mit lát Lissa. Ott állt a párkányon az ablakban az iskola egyik épületében. Éjszaka volt. Azt sem tudtam, melyik épület, de mindegy is. Lissa a hatodik emeleten volt, magas sarkú cipőben állt, nevetve valamin, míg lent a sötét föld fenyegette. Mögötte Avery hangját hallottam. - Lissa, légy óvatos! Nem kéne ott fent lenned. De kettős jelentése volt, ahogy átjárták Avery szavai. Még ha a szavai óvatosságra is intették, éreztem egy vakmerő felbujtót Lissában, ami azt mondta neki, rendben vagy, hogy ott áll, és nem kell ezen annyit aggódni. Ez Avery kényszere volt. Ezután megint éreztem a fejemben az érintést, és a bosszús hangot. Megint te? Kénytelen voltam kilépni, vissza a hálószobába, Novoszibirszkbe. Abe kiborult, látszólag azt gondolta, hogy valami katatón rohamot kaptam, és Mark és Oksana megpróbálták elmagyarázni neki, hogy mi történt. Pislogtam és megdörzsöltem a fejem, ahogy összeszedtem magam, és Mark is kiengedett egy megkönnyebbült sóhajt. - Sokkal furcsább nézni valakit közben, mint mikor én csinálom. - Bajban van - mondtam, miközben megpróbáltam megint felkelni. - Bajban van. Nem tudom, mit csinál… Igazuk volt, mikor azt mondták, nem volt módom a földön tudni Lissát egyhamar. Még ha követem is Abe javaslatát, és felveszem a kapcsolatot az iskolával… nem tudtam biztosan, hol van Lissa, még ha valaki hinne is nekem. Arra is gondoltam, hogy visszaugrok, és megpróbálok Lissa fejében olvasni, de Avery valószínűleg újra kidobna. Abból, amit röviden észleltem, nem volt Lissánál a mobil telefonja – ami nem meglepetés. Az iskolában szigorú szabályok voltak, amikor a teremben tartózkodtak, így általában a kollégiumi szobájában hagyta. De ismertem valakit, akinél volt, és aki hinne nekem. - Van valakinél egy telefon? - kérdeztem. Abe odaadta az övét, én pedig tárcsáztam Adrian számát, meglepődve, hogy megjegyeztem. Adrian mérges volt rám, de törődött Lissával. Segítene neki, nem számít, mennyire haragszik rám. És hinne nekem, mikor egy őrültséget próbálnék megmagyarázni neki, a lélek okozta blokkról. És mikor a vonal másik vége működött, a hangposta válaszolt, nem ő maga. - Tudom, milyen lesújtott vagy, és bizonyára hiányzom neked - mondta vidám hangon. - De hagyj üzenetet, és megpróbálom enyhíteni a szenvedésed, amint lehetséges. Letettem és elveszettnek éreztem magam. Hirtelen felnéztem Oksanára, és egy őrült ötlet jutott az eszembe. - Maga… maga meg tudja tenni, hogy aktívan bekapcsolódik az elméjébe és megérinti a gondolatait, ugye? Mint ahogy velem tette. Kissé grimaszolt. Igen, de ez nem olyasmi, amit szeretek tenni. Nem gondolom azt, hogy ez igazságos. - Tudja kényszeríteni őket, amint bent van? Még felháborodottnak tűnt. - Persze, természetesen… a két dolog nagyon hasonló, tulajdonképpen. Belenézni valaki elméjébe, az egy dolog, de nem kívánt viselkedésre kényszeríteni őket, egy teljesen más helyzet. - A barátom valami veszélyeset készül tenni - mondtam. - Ez megölheti őt. Kényszerítik, de nem tudok tenni semmit tenni. A kötelék nem engedni nekem, hogy aktívan elérjem. Csak nézni tudom. Ha bele tudna jutni a barátom fejébe, és ki tudná kényszeríteni őt a veszélyből…

186

Oksana megrázta a fejét. - Félretéve az erkölcsi következményeket, nem tudok belejutni valakibe, aki igazából nincs itt – arról nem is beszélve, hogy még sosem találkoztam vele. Végighúztam a kezemet a hajamon, mielőtt a pánik beköszönt. Azt kívántam, bár tudna Oksana az álmokban járni. Az legalább adna neki távolsági képességet. Mindezek a lélek hatalmak úgy tűntek, függnek egymástól, mindegyiknek ad némi további apróságot. Lehet, hogy valaki, aki képes sétálni az álmokban, képes arra, hogy megtegye a következő lépést és meglátogasson valakit ébren. Egy még őrültebb ötlet jutott eszembe. Ez egy áttörő nap volt. - Oksana… bele tud jutni az elmémbe, ugye? - Igen - erősítette meg. - Ha én… ha én Lissa fejében volnék, bele tudna jutni az elmémbe, aztán átterjedni az övébe? Tudja, hasonlóan, mint a kapcsolat maguk között. - Még soha nem hallottam ilyenről - mormolta Mark. - Azért, mert még soha nem volt másik lélekhasználó vagy árnyék-csókolta körülöttünk mutattam rá. Abe teljesen elveszett, ami érthető. Árnyék borult Oksana arcára. - Nem tudom… - Vagy működik, vagy nem - mondtam. -Ha nem, akkor ennyi. De ha el tudja érni őt rajtam keresztül. Tudná kényszeríteni… Elkezdett beszélni, de a szavába vágtam. - Tudom, tudom… azt gondolja, hogy ez rossz dolog. De ez a másik lélekhasználó? Ő az, aki hibás. Csak anyit kell tennie, hogy kényszeríti Lissát, jusson ki a veszélyből. Készen áll arra, hogy kiugorjon egy ablakból! Állítsa le most; és következő nap odamegyek hozzá, és rendbe rakom a dolgokat. És a dolgok rendbe rakása alatt egy monoklit értettem Avery csinos arcán. Bizarr életemben eléggé hozzászoktam az emberek – különösen a felnőttek – visszautasító magatartásához a szokatlan ötleteim miatt. Pokoli volt, mikor meggyőztem az embereket, hogy Victor elrabolta Lissát, és ugyanúgy nehéz volt elérni, hogy a testőrök elhiggyék, hogy az iskola támadás alatt van. Úgyhogy egy olyen szituációban, mint ez, egy részem ellenállásra számított. De ahogy a dolgok álltak, és amilyen szoros volt a kapcsolatuk, Oksana és Mark életük nagy részében a lélekkel harcoltak. Őröltség volt szerintük, de egy idő után már nem vitatkoztak tovább. - Rendben - mondta. - Add ide a kezed. - Mi folyik itt? - kérdezte Abe, még mindig teljesen értetlenül. Egy kis elégedettséggel töltött el látni őt kiesni az eseményekből. Mark mormolt valamit oroszul Oksanának és megcsókolta az arcát. Figyelmeztette, hogy legyen óvatos, nem ítélve el a választásáért. Tudtam, hogy ő is akarná a dolgot, ha Oksana lenne Lissa helyében. A szeretet, amely megvillant kettejük között, olyan mély és olyan erős volt, hogy majdnem elvesztettem az elhatározásomat, hogy megtegyem ezt. Ez a fajta szeretet emlékeztetett engem Dimitrijre, és ha megengedem magamnak, hogy rá gondoljak, még egy pillanatra is, újra át fogom élni a tegnap estét. Összekulcsoltam Oksanáéval a kezemet, és a félelemtől összeszorult a gyomrom. Nem tetszett az ötlet, hogy valaki a fejemben van, annak ellenére, hogy az volt az érzésem, hogy ez elég képmutató olyasvalakitől, aki állandóan átutazik a legjobb barátnője fejébe. Oksana kissé rám mosolygott kissé, pedig nyilvánvalóan olyan ideges volt, mint én. - Sajnálom - mondta. - Utálom ezt tenni az emberekkel. És akkor éreztem azt a dolgot, ami akkor történt, amikor Avery kilökött. Tényleges fizikai érzés volt, mintha valaki megérintené az agyam. Lihegtem és belenéztem Oksana szemeibe, és hullámokban öntött el a hideg és a meleg. Oksana a fejemben volt. - Most lépje be a barátod fejébe - szólt. Megtettem. Lissára fókuszáltam, és megállapítottam, hogy még mindig az ablakpárkányán áll.

187

Jobb volt ott, mint a földön, de még mindig vissza akartam juttatni a szobába, mielőtt valami rossz történik. Ez nem az én dolgom volt, de mégis. Én voltam a taxi, hogy úgy mondjam, Oksana volt az, akinek a szó szoros értelmében beszélni kellett Lissával a párkányon. Nem volt jele, hogy a másik nő velem jött. Amikor odaugrottam Lissa elméjéhez, elvesztettem Oksanát a fejemből. Nem csiklandozta az elmémet. - Oksana? - gondoltam rá. - Ott vagy? A válasz egy nagyon váratlan helyről jött. - Rose? Lissa hangja szólalt meg a fejemben. Lemerevedett az ablakban, és megszakadt az Averyvel való nevetés. Éreztem Lissában a rettegést és a zavarodottságot, ahogy azon töprengett, hogy képzelt-e el engem. Körbenézett a szobában, szemei átfutottak Averyn. Avery felismerte, hogy valami folyik itt, és az arca megkeményedett. Éreztem az ismerős érzést, hogy Lissa elméjében van, és nem lepődtem meg, hogy megpróbált megint kilökni engem. Kivéve – hogy nem működött. Amikor ezelőtt Avery kizárt Lissa fejéből, ténylegesen éreztem a lökést. Az volt a benyomásom, most, amikor megint megpróbálta, hogy egy téglafalat ütöget. Többé nem könnyű kitolnia. Oksana velem volt valahogy, kölcsön adva az erejét. Avery még mindig Lissa látómezejében volt, így láttam a szürkéskék szemeket kitágulni a döbbenettől, hogy képtelen uralkodni rajtam. Ó, gondoltam. Ez az, ribanc! - Rose?”Lissát hallottam újra. - Megőrültem? - Még nem. De le kell jönnöd most rögtön. Azt hiszem, Avery megpróbál megölni téged. - Megölni engem? Éreztem és hallottam Lissa hitetlenségét. - Soha nem tenné ezt. - Nézd, ne most vitassuk ezt meg. Mondhatod jónak, csak gyere most be az ablakon. Éreztem a lökést Lissában, éreztem a mozdulatot, ahogy elkezdi letenni a lábát. Aztán olyan volt, mintha némely része megállna. A lába maradt, ahol volt… és lassan elkezdett ingadozni… Ez Avery volt. Azon tűnődtem, hogy Oksana kötelék hátterében képes-e legyőzni a kényszert. Nem, Oksana nem volt aktív itt. A lélek hatalma valahogy elérte, hogy beszélhessek Lissával, de passzív maradt. Arra számítottam, hogy a létrejött hídon Oksana gondolatai átugranak Lissa elméjébe és kényszerítik. A helyzet fordított volt, bár nekem ténylegesen nem volt kényszerítő hatalmam. Minden, amim volt, a legendás ész és meggyőző erő. - Lissa, harcolnod kell Averyvel - mondtam. - Ő egy lélekhasználó és kényszerít téged. Te vagy az egyik legerősebb lélekhasználó, én tudom. Fel tudod venni a harcot vele. Félve válaszolt. - Nem tudom… nem tudom kényszeríteni most. - Miért nem? - Mert már ittam. Felnyögtem. Hát persze. Ez volt az, amiért Avery mindig olyan gyorsan ellátta Lissát alkohollal. Ez elzsibbasztotta a lelket, ahogy Adrian belemerülése ezt korábban gyakran demonstrálta. Avery ösztönözte Lissát az alkoholfogyasztásra, hogy a lélek képessége gyengüljön és csökkenjen az ellenállás. Több alkalommal Lissa nem tudta pontosan, mennyit ivott Avery; így visszanézve, Avery bizonyára valójában szimulált. - Akkor használd a közönséges akaraterődet - mondtam neki. - Ellen lehet állni a kényszernek. Ez igaz volt. A kényszerítéssel nem lehet automatikusan világuralomra törni. Vannak, akik jobban ellen tudnak állni, mint mások, bár a strigák vagy a lélekhasználók bizonyára bonyolultabbak ez ügyben. Éreztem, ahogy Lissa felépíti az elhatározást, éreztem, hogy ismételgeti a szavakat újra és újra, hogy erősnek kell lennie, és hátralépnie a párkányról. Azon fáradozott, hogy elnyomja a lökést, amit Avery beleültetett, anélkül, hogy tudná hogyan, és

188

hirtelen azon kaptam magam, hogy nyomom én is. Lissa és én összekapcsoltuk az erőnket és elkezdtük kilökni Averyt. A fizikai világban Avery és Lissa tekintete bezárult, ahogy a lelki küzdelem folytatódott. Avery arca kemény koncentrációt mutatott, amit hirtelen elborított a félelem. Nem vette észre, hogy én is küzdök ellene. A szeme összeszűkült, és mikor beszélt, a címzett én voltam, nem Lissa. - Ó - sziszegett Avery. - Nem akarsz szórakozni velem. - Nem? Jött a roham és a hő, és éreztem, hogy valaki megérinti az elmémet. Csakhogy ez nem Oksana volt. Avery volt az, és komolyan megvizsgálta a gondolataimat és az emlékeimet. Most megértettem, mit értett Oksana az alatt, hogy ez támadó és helytelen. Ez nem átnézés volt valaki szemein; ez kémkedés volt a legbizalmasabb gondolatok után. Ezután a világ körülöttem feloldódott. Ott álltam egy szobában, amit nem ismertem fel. Egy pillanatra azt hittem, visszajöttem Galina birtokára. Határozottam gazdag és drága érzést keltett. De nem. Egy pillanat múlva megvizsgáltam, és rájöttem, hogy ez egyáltalán nem olyan. A berendezés eltérő volt, még a hangulat is más volt. Galina otthona szép volt, de hideg és személytelen volt a légkör. Ez a hely hívogató és igazán szerethető volt. A plüsskanapén volt egy paplan, amit rendezetlenül dobtak a sarkába, mintha valaki – vagy két valaki – összebújva lenne alatta. És amíg a szoba nem volt piszkos, pontosabban voltak tárgyak szétszórva – könyvek, bekeretezett fotók – ami az mutatta, hogy ezt a szobát ténylegesen használták és nem csak bemutatásra. Odamentem a könyvespolchoz és felemeltem az egyik bekeretezett fotót. Majdnem eldobtam, mikor rájöttem, mi az. Egy kép volt Dimitrijről és rólam – de nem emlékeztem rá. Álltunk kart karba öltve, arcunk egymáshoz támasztva. Szélesen vigyorogtam, és ő is vidáman mosolygott, amit szinte sosem láttam rajta. Ez lágyította a védekező hevesség egy részét, ami általában jellemző volt rá, és ettől szexibbnek tűnt, mint valaha el tudtam volna képzelni. Abból a puha barna hajból egy tincs kicsúszott a copfból, és keresztezte az arcát. Mögöttünk egy olyan város volt, amit rögtön felismertem: Szentpétervár. Összeráncoltam a szemöldökömet. Nem, ez határozottan egy olyan kép, ami nem létezik. Még mindig azt vizsgáltam, mikor lépteket hallottam a szobában. Mikor megláttam, ki az, a szívem megállt. Remegő kézzel tettem vissza a képet a polcra, és hátráltam pár lépést. Dimitrij volt az. Farmert és egy hétköznapi piros pólót viselt, ami mutatta szálkás izomzatát a tökéletes testén. A haja enyhén nedves volt és laza, mintha most lépett volna ki a zuhany alól. Két bögrét tartott és kuncogott, amikor meglátott engem. - Még mindig nem öltöztél fel? - kérdezte és megrázta a fejét. - Bármelyik pillanatban itt lehetnek. Lenéztem, és láttam, hogy egy kockás flanel pizsama alsót viselek egy kis toppal. Átnyújtotta nekem a bögrét, de túlságosan döbbent voltam, hogy bármit is tegyek, de elvettem tőle. Belenéztem – forró csoki – és felnéztem rá. Nem volt piros a szeme és nem volt gonosz az arca. Csak gyönyörű melegség és szeretet áradt róla. Ő volt az én Dimitrijem, akit szerettem, és aki megvédett engem. Akinek tiszta a lelke és a szíve… - Kik… kik jönnek? - kérdeztem. - Lissa és Christian. Jönnek át egy villásreggelire. Tanácstalanul nézett rám. - Jól vagy? Körbenéztem ismét a kényelmes szobában. Az ablakon át láttam az udvart tele fákkal és virágokkal. A napfény a szőnyegre ömlött. Visszafordultam felé, és megráztam a fejemet. - Mi ez? Hol vagyunk?

189

Zavarodott volt a kifejezése és a homlokát ráncolta. Felém lépett, elvette a bögrémet, és mindkettőt a polcra tette. Kezét a csípőmre tette, és én összerezzentem, de nem menekültem el – hogyan is tudnék, mikor úgy nézett ki, mint az én régi Dimitrijem? - Ez a mi házunk - mondta, és közelebb húzott. - Pennsylvaniában. - Pennsylvania… a Királyi Bíróságon vagyunk? Megvonta a vállát. - Néhány mérfölddel odébb. Megráztam lassan a fejem. - Nem… ez nem lehetséges. Nem lehet közös otthonunk. És biztos nem lehetünk ilyen közel a többiekhez. Soha nem engednék. Ha egy őrült világban Dimitrij és én együtt élünk, titokban kellett volna lennünk – valahol távol, mint pl. Szibéria. - Te ragaszkodtál hozzá - mondta egy kis mosollyal. - És nem érdekel senkit. Ők elfogadták ezt. Amellett te mondtad, hogy közel kell lenned Lissához. Az elmém forgott. Mi folyik itt? Ez hogyan lehetséges? Hogyan élhettem Dimitrijjel – különösen ilyen közel a morákhoz? Ez nem volt igaz… és mégis igaznak tűnt. Körülnézve tudtam, hogy ez volt az otthonom. Éreztem a szeretetet, éreztem azt a kapcsolatot, ami Dimitrij és köztem volt. De… hogyan lehetnék valóban Dimitrijjel? Nem valami mást kellene tennem? Nem valahol máshol kellene lennem? - Te egy striga vagy - mondtam végül. - Nem… te halott vagy. Megöltelek téged. Végigfuttatta az ujjait az arcomon, és kesernyésen mosolygott. - Úgy nézek ki, mint aki halott? Úgy nézek ki, mint egy striga? Nem. Gyönyörűnek, szexinek és erősnek nézett ki. Minden olyan volt, mint amire emlékeztem, minden olyan volt, amit szerettem. - De te… - bizonytalanul elcsuklott a hangom. Ez nem volt igaz. Volt valami, amit tennem kellett, de már nem emlékeztem rá. - Mi történt?” A keze visszatért a csípőmre, és szorosan magához húzott egy öleléssel. – Megmentettél mormolta a fülembe. - A szerelmed megmentett, Roza. Visszahoztál, hogy örökre együtt lehessünk. Én? Nem volt emlékem sem. De mindez annyira valóságosnak tűnt, és olyan csodálatosnak éreztem. Hiányzott a karja, ami átölelt. Strigaként tartott így engem, de soha nem éreztem ezt. És amikor lehajolt és megcsókolt, biztos voltam benne, hogy nem striga. Nem tudom, hogyan csaphattam be magamat Galinánál. Ez a csók életteli volt. Ez égette a lelkemet, és ahogy az ajkaim mohón szorítottam az övére, éreztem a kapcsolatot, ami azt mondta nekem, nem volt senki más nekem a világon rajta kívül. Csak nem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy nem kellene itt lennem. De hol kell lennem? Lissa… valami van Lissával… Megtörtem a csókot, de az ölelést nem. A homlokomat a fejére támasztottam. - Valóban megmentettelek? - A szerelmed túl erős volt. A mi szerelmünk túl erős volt. Még a tetszhalál sem tudott szétválasztani minket egymástól. El akartam hinni. Kétségbeesetten. De még mindig ott volt a zsémbelődő hang a fejemben… Lissa. Mi van Lissával? Aztán rájöttem. Lissa és Avery. Meg kell mentenem Lissát Averytől. Kirántottam magam Dimitrij karjai közül, és ő meglepetten nézett. - Mit csinálsz? - Ez nem valódi. Ez egy trükk. Te striga vagy. Nem lehetünk együtt örökre – nem itt és nem a morák között. - Dehogynem. Fájdalom tükröződött mélybarna szemeiben, és ez kitépte a szívemet. - Nem akarsz velem lenni? - Vissza kell mennem Lissához.

190

- Engedd őt el - mondta, újra felém közeledve. - Engedj el mindent. Maradj itt velem – megtehetünk mindent, amit valaha akartunk, Rose. Együtt lehetünk minden nap, egymás mellett ébredhetünk minden reggel. - Nem. Hátra léptem. Tudtam, ha nem teszem, és újra megcsókol, és teljesen elvesznék. Lissának szüksége van rám. Lissa csapdába esett. Minden másodperccel a részletek Averyről visszatértek hozzám. Ez az egész egy illúzió. - Rose? - kérdezte. Annyi fájdalom volt a hangjában. - Mit csinálsz? - Sajnálom - mondtam, és éreztem, hogy a sírás határán állok. Lissa. Lissához kell mennem. Ez nem valódi. Elmentél. Te és én soha nem lehetünk együtt, de őt még megmenthetem. - Jobban szereted őt, mint engem? Lissa kérdezte ezt tőlem ugyanígy, mikor elhagytam, hogy megtaláljam Dimitrijt. Az életem arra volt ítélve, hogy mindig válasszak kettejük közül. - Egyformán szeretem mindkettőtöket - feleltem. És ezzel összeszedtem minden akaraterőmet, hogy visszamenjek Lissához, ahol ő volt, és kitépjem magam ebből a fantáziavilágból. Igazság szerint el tudtam volna tölteni abban a színlelt világban napjaim nagy részét, miközben Dimitrijjel éltem volna abban a házban, és minden egyes reggel vele ébredtem volna fel, ahogy mondta. De ez nem volt igazi. Ez túl könnyű volt, és ha valamit megtanultam, az az volt, hogy az élet nem könnyű. Az erőfeszítés gyötrelmes volt, de hirtelen azon kaptam magam, hogy visszatértem a szobába a St. Vlagyimirben. Ránéztem Averyre, aki bámult engem és Lissát. Behúzott abba az emlékbe, ami leginkább kínzott engem, megkísérelve, hogy összezavarjon, és elszakítson Lissától egy fantáziaképpel, amint bármi másnál jobban akartam a világon. Harcoltam Avery gondolati csapdájával, és ettől elég önelégültnek éreztem magam – a szívemben levő fájdalom ellenére. Szerettem volna közvetlenül vele beszélni, hogy tehessek megjegyzést arról, hogy mit gondolok róla és a játékáról. Kérdés helyett bedobtam az akaratomat Lissáéba még inkább, és együtt leléptünk a párkányról, rá a szoba padlójára. Avery láthatóan izzadt, és mikor rájött, hogy elvesztette az elmebéli kötélhúzást, csinos arckifejezése átfordult mogorvába. – Rendben - mondta. - Van könnyebb módja is, hogy megöljelek. Hirtelen Reed lépett be a szobába, ellenségesebben, mint valaha. Fogalmam sem volt, honnan jött, vagy honnan tudta, hogy mikor mutatkozzon meg, de elindult Lissa felé előre nyújtott karral. A nyitott ablak Lissa mögött magasodott, és nem volt nehéz kitalálni a szándékait. Avery megpróbálta Lissát rákényszeríteni az ugrásra. Reed csak ki fogja lökni. Egy mentális beszélgetés zajlott le köztem és Lissa között a térben nagy szívdobbanások közepette. - Oké - mondtam neki. - A helyzet a következő. Egy kicsit szerepet kell cserélnünk. - Miről beszélsz? A félelem elárasztotta, ami érthető, mivel látta Reed kezeit, ahogy egy másodperccel később megragadta. - Nos - mondtam. - Épp egy szellemi hatalmi harcra készülök. Ami azt jelenti, hogy neked kell küzdened. És én meg fogom mutatni, hogyan.

191

Huszonnyolcadik fejezet (fordította: Srekuci) Lissának semmit sem kellett mondania, hogy kifejezze döbbenetét. A teljes meglepettség érzése, ami átszivárgott belém többet mondott, mint amit szavakkal ki lehetne fejezni. Viszont, nekem volt egy fontos szavam a számára: Hajolj el! Azt hiszem, a meglepettsége volt az, amitől olyan gyorsan reagált. A padlóra vetette magát. A mozdulat ügyetlen volt, de ettől elkerülte a teste Reed közvetlen támadását, és (nagyjából) elkerült az ablak elől. Így is nekiütközött a vállának, és a feje oldalának, és az ütközés csak kis fájdalmat okozott neki. Természetesen a „kis fájdalom” teljesen mást jelentett nekünk. Lissát már megkínozták néhányszor, de a legtöbb harcot mentálisan vívta. Sosem vett részt egy szemtől szembeni fizikai összecsapásban. Az, hogy nekivágnak egy falnak, az mindennapos dolog volt számomra, de neki egy fejre mér ütés hatalmas dolog volt. Mássz el, utasítottam. Tűnj el előle és az ablak elől. Indulj az ajtó felé, ha lehet. Lissa elindult négykézláb, de túl lassú volt. Reed elkapta a hajánál fogva. Valahogy úgy éreztem, mintha egy telefonos játékot játszanánk. A késlekedéssel aközött, hogy megadom az utasítást, és ő rájön, hogyan teljesítse azt, akár öt emberen keresztül is küldhetném az üzenetet, mielőtt hozzá jutna. Azt kívántam, bárcsak úgy tudnám irányítani a testét, mint egy bábmester, de én nem voltam lélekhasználó. Ez fájni fog, de fordulj meg, amennyire csak tudsz, és üsd meg. Oh, tényleg fájt. Az, hogy megpróbálta elfordítani a testét, az azt jelentette, hogy nagyot rántott a haján lévő szorításon, ami sokkal fájdalmasabb volt. Bár ezt elég jól csinálta, és hadonászni kezdett Reed felé. Az ütései nem voltak összehangoltak, de eléggé meglepték Reedet ahhoz, hogy elengedje a haját, és megpróbálja kivédeni őket. Ekkor vettem észre, hogy ő sem valami összeszedett. Erősebb volt Lissánál, ez igaz, de láthatóan nem kapott harci kiképzést az alapütésekről, és a testsúly áthelyezésről. Nem igazi harcért jött ide; csak azért jött, hogy kilökje Lissát az ablakon, és végezzen ennyivel. Tűnj el, ha tudsz; tűnj el, ha tudsz. Átküzdötte magát a padlón, de sajnos a menekülési útvonala nem nyújtott neki hozzáférést az ajtóhoz. Ehelyett mélyebben jutott a szobában, amíg egy gurulós székbe nem ütközött a háta. Fogd meg. Üsd meg vele Reedet. Könnyebb mondani, mint megcsinálni. Reed már ott is volt, és megpróbálta elkapni, és lábra rángatni. Lissa elkapta a széket, és megpróbálta nekilökni. Azt akartam, hogy kapja föl, és üsse meg vele, de ez nem volt neki olyan könnyű. De megpróbált lábra állni, és a széket közéjük rakni. Utasítottam, hogy üsse vele folyamatosan, hogy meghátrálásra kényszerítse. Kissé működött, de nem igazán volt meg az ereje, hogy tényleg kárt okozzon benne. Közben félig azt vártam, hogy Avery csatlakozzon a harchoz. Nem került volna nagy erőfeszítésbe, hogy Reedel együtt lenyomják Lissát. Ehelyett Lissa szeme sarkából azt láttam, hogy Avery teljes mozdulatlanságban ül, szemei fokuszálatlanul, üvegesen merednek előre. Oké. Ez furcsa, de nem panaszkodom azért, hogy nem vesz részt az összetűzésben. Ez alatt Lissa és Reed holtpontra jutottak, ahonnan ki kell hoznom Lissát. Te vagy védekező helyzetben, mondtam. Meg kell támadnod őt. Végre egy egyenes választ kaptam vissza. Mi? Én nem tudok semmi ilyesmit tenni! Azt sem tudom, hogy kell!

192

Megmutatom neked. Rúgd meg – leginkább a lába közt. Ez a legtöbb srácot a padlóra küldi. Minden szó nélkül, megpróbáltam átküldeni neki az érzést, megtanítani neki a megfelelő módját az izmok megfeszítésének, és a kirúgásnak. Megacélozta magát, és ellökte a széket, így nem volt semmi közte és Reed között. Ez meglepetésként érte Reedet, így Lissa kapott egy kis időt. A lába előre mozdult. Elkerülte az arany pontot, de eltalálta a térdét. Ez majdnem olyan jó. Reed hátratántorodott, ahogy a lába összecsuklott alatta, és megpróbálta elkapni a széket, hogy megtartsa magát. Az megpróbált elgurulni, ami szintén nem segített rajta. Lissát ezen a ponton már nem kellett bíztatni, hogy rohanjon az ajtóhoz – kivéve, hogy elállták. Simon épp most jött be. Egy pillanatig én és Lissa is reményt éreztünk. Egy testőr! A testőrök biztonságosak. A testőrök megvédenek minket. A probléma az volt, hogy ez a testőr Averynek dolgozott, és hamarosan tisztázódott, hogy a szolgálatai meghaladták azt, hogy csak egyszerűen távol tartsa tőle a strigákat. Belépett az ajtón, és minden gondolkodás nélkül elkapta Lissát, és durván az ablakhoz rángatta. Ebben a pillanatban elbizonytalanodtam az utasításaimmal kapcsolatban. Azzal rendben voltam, hogy megmutatom neki, hogyan kell leszerelni egy közel tinédzser korú fiút. De egy testőrt? És ez a közel tinédzser korú fiú összeszedte magát, és csatlakozott Simonhoz, hogy befejezzék a munkát. Használj kényszerítést rajta! Ez volt az utolsó kétségbeesett ajánlatom. Ez volt Lissa erőssége. Sajnos, a korábbi italai lebomlottak annyira, hogy javuljon az összehangolt mozgása, de még mindig akadályozza a lélek használatát. Meg tudja érinteni az erőt – de nem elég sokat belőle. És az irányítása is ügyetlen volt. Ennek ellenére erősen próbálkozott a megoldással. Annyit vett ki a lélekből, amennyit csak tudott, kényszerítésbe sűrítve mindet. Semmi sem történt. Aztán éreztem azt a furcsa szivárgást a fejemben. Először úgy gondoltam, Avery lépett újra színre, csak ahelyett, hogy valaki belém nyúlt volna, ez olyan volt, mintha átnyúltak volna rajtam. A Lissában lévő erő hullámzott, és rájöttem, mi történt. Oksana még mindig ott volt, valahol a háttérben, és megküldte az erejét rajtam keresztül Lissába. Simon ledermedt, és ez szinte elképesztő volt. Enyhén megrándult, előre hátra dülöngélt, mintha megpróbálna előre lépni, hogy befejezhesse a halálos feladatát. Olyan volt, mintha zselatinban lenne. Lissa határozatlanul mozgott, félt, hogy megtörik az irányítása az ereje fölött. Az is probléma volt, hogy Reed nem lett elbűvölve, de egy pillanatig úgy tűnt, ő is megzavarodott attól, ami Simonnal történt. - Nem ölhetsz csak úgy meg! - szólt oda neki Lissa. - Nem gondolod, hogy az emberek kérdéseket fognak feltenni, amikor megtalálják az ablakból kilökött testemet? - Nem fogják észrevenni - mondta Simon mereven. Még a szavak is nagy erőfeszítésbe kerültek neki. - Nem, amikor feltámadsz. És ha nem vagy képes rá, akkor ez csak egy zaklatott lányt ért tragikus baleset. Lassan, lassan elkezdett kitörni a kényszerítésből. Lissa ereje még ott volt, de kissé gyengült, egy rés volt valahol, ahol elfolyt. Azt gyanítottam, hogy talán Avery csinálja, vagy csak simán Lissa mentális zsibbadtsága az. Talán mindkettő. Egy elégedett pillantás futott át Simon arcán, ahogy előreugrott. Aztán újra ledermedt. Egy fénylő arany aura tűnt fel Lissa perifériás látásában. Csak annyira fordította el a fejét, hogy meglássa Adriant az ajtóban. Az arcán vicces kifejezés ült, de döbbent vagy sem, épp eleget fogott fel ahhoz, hogy célba vegye Simont. Adrian bűbája tartotta mostmár egyhelyben a testőrt. Lissa arrébb húzódott, újra megpróbált távol kerülni attól az átkozott ablaknyílástól. - Tartsd ott! - üvöltötte Lissa. Adrian grimaszolt. - Én… nem tudom. Mi a pokol? Olyan, mintha lenne ott valaki más is… - Avery - mondta Lissa, egy rövid pillantást vetve a másik lányra. Avery arca sápadt volt, még egy morához képest is. Nehezen vette a levegőt, és egyre jobban izzadt. Harcolt Adrian

193

kényszerítése ellen. Néhány másodperccel később Simon újra kiszabadult. Lissa és Adrian felé indult, bár a lépései lassúak voltak. Rohadék, gondoltam. Most mi legyen? Követelte Lissa. Reed. Menj neki Reednek. Ki kell kerülnie a képből. Reed ledermedt a Simonnal való küzdelem alatt, és megigézve figyelt. És pont, ahogy a testőré, Reed tettei is kissé lassúak voltak. De attól még megindult újra Lissa felé. Látszólag Simon úgy döntött, Adrian a közvetlen fenyegetés, és felé vette az irányt. Ideje megnézni, hogy az oszd meg és uralkodj működik-e. - Mi van Adriannal? - kérdezte Lissa. Magára kell hagynunk egy percre. Menj neki Reednek. Üsd ki. Mi??? De már elindult felé, olyan elhatározottsággal, ami büszkeséggel töltött el. Reed arca vicsorgásba fordult. Őrjöngött, és elbizakodott volt, nem gondolkodott tisztán, és még mindig elég otromba módon mozgott. Még egyszer megpróbáltam szavak nélkül tanítani Lissát. Nem tudtam megcsináltatni vele semmit, de megpróbáltam éreztetni vele, milyen az, ha megütsz valakit. Hogyan húzza vissza a karját, hogyan görbítse be megfelelő módon az újait, és építse fel az erejét. Azok után, hogy láttam mit tett korábban, a legjobb, amiben reménykedhettem, egy tisztes távolságból bevitt ütés, ami elég ahhoz, hogy távol tartsa magától, és egy kis időt nyerjen. És ekkor valami tényleg gyönyörűséges dolog történt. Lissa orron vágta. És komolyan orron verte. Mindketten hallottuk a becsapódást, és hallottuk, ahogy Reed orra eltörik. Vér kezdett folyni belőle. Hátratántorodott, és mindketten tágra nyílt szemmel bámultak egymásra. Soha, soha nem gondoltam volna, hogy Lissa képes ilyesmire. Nem az édes, kifinomult, gyönyörű Lissa Ujjongani, és táncolni akartam az örömtől. De még nem végeztünk. Ne hagyd abba! Üsd meg újra. Ki kell ütnöd őt! Megtettem! Üvöltötte megrémülve attól, amit tett. Az öklében kínzó fájdalmat érzett. Ezt a részt nem igazán említettem meg a magyarázatom alatt. Nem, cselekvőképtelenné kell tenned, mondtam neki. Azt hiszem, ő és Avery össze vannak kötve, és szerintem Avery belőle nyeri az erejét. Most már értelmet nyert, hogy miért dermedt le, mikor Avery erőt szívott el tőle a kényszerítéshez, és hogy honnan tudja, mikor kell megjelennie. A köteléküket használta, hogy odahívja. És Lissa nekiment Reednek. Még két ütést vitt be, és az egyiktől Reed feje a falnak csapódott. Az ajkai szétnyíltak, és az egész teste ellazult. A földre zuhant, szemei üresen meredtek előre. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy eszméletlen, de ebben a pillanatban nincs köztünk. Oldalról meghallottam Avery halk sikolyát. Lissa Adrian és Simon felé fordult. Adrian megszüntetett minden kísérletet a kényszerítésre, mert Simon teljes támadásba lendült. Adrian arcán látszódott, hogy bekapott néhány ütést ő maga is, és ráeszméltem, hogy csak úgy, mint Lissa, ő sem szokott hozzá a fizikai harchoz. Anélkül, hogy bármi is utasítanom kellett volna, Lissa megfordult, és bekapcsolta a kényszerítő erejét. Simon meglepődve rándult egyet, nem állította meg a támadását, de elvonta a figyelmét. Lissa még mindig gyenge volt, de Simon mentális falai kezdtek kissé leereszkedtek, pont ahogy előre gyanítottam. - Segíts nekem! - üvöltötte Lissa. Egy pillanatnyi kihagyás Simon részéről, és Adrian bevetette a saját lélek varázslatát is. Lissa érezte és látta Adrian aurájában a változást, ahogy a varázslat átjárta, Érezte, ahogy csatlakozik hozzá a Simon elleni mentális támadásban, és egy pillanattal később éreztem, hogy Oksana is beszáll a küzdelembe. Tábornokosdit akartam játszani, és parancsokat üvölteni, de ez már többé nem az én csatám volt. Simon szeme tágra nyílt, és térdre borult. Lissa érezte a másik két lélekhasználót – és egy kissé meglepődött Oksana jelenlététől – és az a bizonytalan benyomása támadt, hogy

194

mindannyian teljesen más dolgot csinálnak Simonnal. Lissa megpróbálta arra kényszeríteni, hogy hagyja abba a támadást, hogy csak simán üljön nyugton. Könnyedén megérintette Adrian varázslatát, amiből megtudta, hogy Adrian arra akarja rávenni, hogy aludjon el, és Oksana azzal próbálkozott, hogy meggyőzze Simont, fusson ki a szobából. A zavaros üzenetek, és ez a sok erő túl sok volt. Simon utolsó védelme is lehullott, és a kevert üzenetek belérobbantak, növekvő és csökkenőhullámként érte a lélek. A földre zuhant. A kombinált varázslatukkal, a lélekhasználók eszméletlenné tették. Lissa és Adrian Avery felé fordult, megfeszítve magukat, de nem volt rá szükség. Ahogy az a rengeteg lélek Simonba robbant, Avery sikoltozni kezdett. És sikoltott, és sikoltott. Két oldalról szorította a fejét, a hangja reszelős és félelmetes volt. Lissa és Adrian egymásra néztek, és nem tudták, hogy kezeljék ezt az új fejleményt. - Az isten szerelmére zihált fáradtan Adrian. - Hogyan hallgattassuk el? Lissa nem tudta. Megfontolta, hogy megközelíti Averyt, és megpróbál segíteni neki, mindazok ellenére, ami eddig történt. De néhány másodperccel később Avery elcsöndesedett. Ő nem dőlt ki, mint a társai. Csak ült ott, és bámult. Az arcán lévő kifejezés már nem is hasonlított a kábult pillantáshoz, amit a lélek használatakor viselt. Ez csak… üres volt. Mintha üres lenne belülről. - Mi… mi történt? - kérdezte Lissa. Nekem megvolt a válasz. A lélek Simonból belé áramlott. És megsütötte őt. Lissa megriadt. Hogy mehetett Simonból belé? Mert össze voltak kötve. Azt mondtad Reedhez kötődik! Úgy is van. Mindkettejükkel kötődésben van. Lissa túlságosan el volt foglalva, miközben harcolt az életéért, de én észleltem mindenki auráját az ő szemén át. Avery - már nem álcázta az övét – arany aurával rendelkezett, csak úgy, mint Adrian és Lissa. Simonnak és Reednek szinte ugyan olyan aurája volt, normál színekkel – egy fekete gyűrűben. Árnyék-csókolta volt mind kettő, és Avery hozta vissza őket a halálból. Lissa nem kérdezett többet, csak beledőlt Adrian karjaiba. Semmi romantikus nem volt ebben, csak egy kétségbeesett szükség mindkettőjük részéről, hogy közel legyenek egy baráthoz. Miért jöttél? - kérdezte Lissa - Most viccelsz? Hogy ne jöttem volna? Ti, srácok olyanok voltatok, mint a jelzőtűz, azzal a sok lélekkel, amit itt használtatok. Végig a kampuszon vezető úton éreztem. Körbenézett. Haver, egy csomó kérdésem van. - Neked, és nekem is - motyogta Lissa. Mennem kell, mondtam Lissának. Kicsit szomorúnak éreztem magam, hogy ott kell hagynom őket. Hiányzol. Mikor jössz vissza? Hamarosan. Köszönöm. Köszönöm, hogy itt voltál nekem. Mindig. Azt gyanítottam, hogy mosolygok a saját testemben. Ó, és Lissa? Mond meg Adriannak, hogy büszke vagyok rá. Az Akadémia szobája elhalványodott. Újra az ágyon ültem a világ másik felén. Abe aggodalmasan nézett rám. Mark is aggódott, de ő csak Oksanát nézte, aki mellettem feküdt. Egy kicsit úgy nézett ki, mint Avery, sápadt és izzadt. Mark kétségbeesve csapta össze a kezét, és félelem sugárzott belőle. - Jól vagy? Oksana rámosolygott. - Csak fáradt. Jól leszek. Meg akartam ölelni őt. – Köszönöm - leheltem. - Annyira köszönöm. - Örülök, hogy segíthettem - mondta. - De remélem, nem kell újra csinálnom. Ez… furcsa volt. Nem vagyok biztos benne, milyen szerepet játszottam ott.

195

- Én sem. Furcsa volt. Néha olyan volt, mintha Oksana tényleg ott lenne, és harcolna Lissával és a többiekkel. Máskor úgy éreztem, mintha Oksana egyesült volna velem. Megborzongtam. Túl sok elme lett összekapcsolva. - Legközelebb mellette kell lenned - mondta Oksana. - Az igazi világban. Lenéztem a kezeimre, zavarban voltam, és nem tudtam, mit gondoljak. Az ezüstgyűrű rám ragyogott. Levettem, és átadtam neki. - Ez a gyűrű megmentett engem. Meg tud gyógyítani téged úgy is, hogy te csináltad? Egy pillanatig a kezében tartotta, majd visszaadta. - Nem. De ahogy mondtam, felépülök. Gyorsan meggyógyítom magam. Ez igaz volt. Láttam már a múltban, hogy Lissa feltűnően gyorsan gyógyul. Ez része annak, hogy a lélek mindig benned van. A gyűrűt bámultam, és valami aggasztó dolog jutott eszembe. Ez egy gondolat volt, ami akkor jutott eszembe, miközben az idős párral Novoszibirszkbe utaztunk, amikor el-elvesztettem az eszméletemet. - Oksana… egy striga megérintette ezt a gyűrűt. És néhány percig – amíg ezt tette – olyan volt, mintha… nos, még mindig striga volt, ez nem kérdés. De amíg a kezében tartotta, majdnem olyan volt, mint a régi önmaga. Oksana nem válaszolt rögtön. Fölnézett Markra, és hosszú ideig tartották a szemkontaktust. Mark az ajkába harapott, és megrázta a fejét. - Ne tedd - mondta. - Ez egy tündérmese. - Mi? - kiáltottam föl. Kettejük közt járattam a pillantásomat. - Ha tudtok valamit erről – a strigáról – el kell mondanotok nekem! Mark hirtelen oroszul kezdett beszélni, a hangja figyelmeztető volt. Oksana teljesen elhatározottnak tünt. - Nem a mi dolgunk az információ visszatartása - válaszolt Komoly arccal felém fordult. - Mark mesélt neked a moráról, akivel régen találkozott… a másik lélekhasználóról? Bólintottam. - Igen. - Egy csomó történetet mesélt – és nagy részéről úgy gondoltam, hogy nem igaz. De az egyik… nos, azt állította, hogy egy strigának visszaadta az életét. Abe, aki hallgatott eddig, gúnyolódni kezdett. - Ez egy tündérmese. - Mi? Az egész világom megingott. - Hogyan? - Nem tudom. Sosem részletezte nagyon, és a részletek gyakran változtak. Az agyára ment valami,és azt hiszem, a fele annak, amit mesélt, csak a képzelgés - magyarázta. - Bolond - mondta Mark. - Nem volt igaz. Nehogy bedőlj egy bolond ember fantáziálgatásainak. Ne gondolkodj ezen. Ne hagyd, hogy ez legyen a következő önkéntes küldetésed. Vissza kell menned Lissához.” Nyeltem egyet, a világ összes érzelme a hasamban kavargott. Ez igaz? Egy lélekhasználó visszahozhat egy strigát az életbe? Elméletileg… nos, ha egy lélekhasználó tud gyógyítani, és vissza tudja hozni a holtakat, miért ne tudná visszahozni az élőhalottakat? És Dimitrij… Dimitrij teljesen megváltozott, amíg a gyűrűt fogta. A lélek hatott rá, és megérintette egy kis darabot a régi önmagából? Akkor, azt gyanítottam, hogy csak a gyöngéd emlékek a családjáról, hatottak rá így... - Beszélnem kell ezzel a fickóval - motyogtam. Nem mintha tudnám, hogy miért. Tündérmese vagy nem, már túl késő. Megtettem. Megöltem Dimitrijt. Most már semmi sem hozhatná vissza, még a lélek csodája sem. A szívverésem felgyorsult, alig kaptam levegőt. A belső szemeimmel láttam, ahogy zuhan, zuhan… zuhan örökké, a karóval a mellkasában. Mondta volna, hogy szeret engem? Ezt kérdezhetném magamtól egész hátralévő életemben Fájdalom és gyász töltött el, a megkönnyebbüléssel egy időben. Felszabadítottam Dimitrijt a gonosz mivoltából. Békét adtam neki, és a boldogságba küldtem. Talán ő és Mason együtt

196

vannak valahol a mennyben, és testőr mozdulatokat gyakorolnak. A megfelelő dolgot tettem. Nincs itt helye megbánásnak. Az érzelmeimet elfeledve, Oksana nekem címezte utolsó mondatát. - Mark nem viccelt. Ez a férfi őrült – ha egyáltalán még mindig él. Az utolsó alkalommal, mikor láttuk, alig tudott fenntartani egy beszélgetést, vagy egyáltalán használni a mágiáját. Bujkál valahol a világban. Senki sem tudja, merre van – kivéve talán a testvérét. - Elég - figyelmeztette Mark Abe figyelmét felkeltette a dolog. Előre hajolt, ravaszul, mint mindig. - Mi a férfi neve? - Robert Doru - mondta Mark néhány habozó pillanat után. Nem ismertem ilyen nevű embert, és rájöttem, mennyire értelmetlen ez az egész. Ez a fickó veszett ügy, és kezdtem úgy gondolni, hogy az egész megmentjük a strigákat ötlet őrültség. Dimitrij elment. Az életem ezen része véget ért. Vissza kell jutnom Lissához. Aztán észrevettem, hogy Abe teljesen mozdulatlanná merevedett. - Te ismered őt? - kérdeztem. - Nem. Te igen? - Nem. Abe arcát vizsgálgattam. - Te baromira úgy nézel ki, mintha tudnál valamit, Zmey. - Tudok róla - pontosított Abe. - Ő egy házasságon kívül született nemes. Az apjának volt egy viszonya, és Robert lett az eredménye. Az apja úgy kezelte, mint a családja egy tagját. Robert és a féltestvére nagyon közel kerültek egymáshoz, habár erről kevesen tudtak. Természetes, hogy Abe tudott róla. - Doru, Robert anyjának a vezetékneve. Nem meglepő. Doru nem egy, az uralkodó családok nevei közül. - Mi az apja vezetékneve? - Dashkov. Trenton Dashkov. - Ez - mondtam neki, - egy olyan név, amit ismerek. Találkoztam Trenton Daskovval évekkel ezelőtt, amikor elkísérte Lissát és a családját egy nemesi partira. Trenton egy öreg, görnyedt férfi volt, kedves volt, de a halál szélén járt. Morák gyakran megélik a száz éves kort, de ő már a százhúszon is túl volt. – ami még a mi sztenderdjeink szerint is ősi. Egy hang vagy egy suttogás sem hangzott el arról, hogy lenne egy törvénytelen gyermeke, de Trenton törvényes fia ott volt. Ez a fiú még táncolt is velem, udvariasságot mutatva egy alázatos dampyr lánynak. - Trenton Victor Dashkov apja - mondtam. - Azt mondod, hogy Robert Doru az Victor Daskov féltestvére. Abe bólintott, és még mindig engem figyelt közelről. Ahogy észrevettem, Abe mindent tudott. Biztos tudott a Viktorral való múltamról is. Oksana a homlokát ráncolta. - Victor Dashkov valami fontos ember igaz? Kint a kis szibériai házikójában kimarad a mora politikai kavarodásaiból, nem tudott róla, hogy a férfi, aki király lehetne, börtönbe került. Nevetni kezdtem – nem azért, mert viccesnek találtam a helyzetet. Az egész dolog hihetetlen volt, és a hisztériám volt az egyetlen módja, hogy kiengedjem a bennem lévő őrült érzéseket. Elkeseredést. Beletörődést. Iróniát. - Mi olyan vicces? - kérdezte Mark riadtan. - Semmi - mondtam, és tudtam, hogyha nem hagyom abba a nevetést, akkor sírni fogok. Pont az, hogy egyáltalán nem vicces. Milyen egy csodálatos fordulata az életemnek. Az egyetlen élő személy, aki talán tud valamit a strigák megmentéséről, a féltestvére a legnagyobb élő ellenségemnek, Viktor Dashkovnak. És az egyetlen személy, aki talán tudja, hol van Robert, az maga Viktor. Viktor sokat tudott a lélekről, és most már van egy ötletem, honnan tanulhatott róla először. Nem mintha számítana. Semmi sem számít többé. Viktor maga is képes lehetett volna átalakítani a strigákat, rajtam az se segítene.

197

Dimitrij a kezem által halt meg. Elment, és az általam ismert egyetlen módon megmentettem. Választanom kellett közte és Lissa között már egyszer, és én akkor őt választottam. Most nem volt kérdéses. Lissát választottam. Ő igazi. Ő él. Dimitrij a múlt. Szórakozottan bámultam a falat, és mikor felnéztem, Abe szemébe bámultam bele. - Rendben öregem - mondtam. - Csomagolj be, és küldj haza.

198

Huszonkilencedik fejezet (fordította: Bejja és Kiscsillag) A repülőút több mint harminc órás volt. Szibéria közepéből Montana közepéig eljutni nem volt egyszerű. Novoszibirszkből Moszkvába, Amszterdamba, Seattle-be, majd Missoulába repültem. Négy külön repülőút. Öt különböző reptér. Rengeteg futkosás. Kimerítő volt, mégis, mikor átadtam az útlevelemet, hogy visszatérhessek az Államokba Seattle-ben, az érzések furcsa sürgetését éreztem… örömöt és megkönnyebbülést. Mielőtt elhagytam Oroszországot, arra gondoltam, Abe talán visszajön velem, és maga fejezi be feladatát, saját kezűleg leszállítva engem, annak, aki felbérelte, akárki legyen is az. - Tényleg vissza fogsz menni, ugye? - kérdezte a reptéren. - Az iskolába? Nem fogsz leszállni az egyik átszállásnál és eltűnni? Mosolyogtam. - Nem. Visszamegyek a Szent Vlagyimirba. - És ott maradsz? Megtámaszkodott. Nem nézett ki olyan veszélyesnek, mint Baiaban, de láthattam keménységét megcsillanni szemeiben. Mosolyom elgörbült. - Nem tudom mi lesz. Itt már nincs helyem többé. - Rose. Feltartottam egyik kezem, hogy elhallgattassam, a saját elhatározásomtól meglepődve. - Elég. Semmi iskola utáni különkiadás. Azt mondtad, azért béreltek fel, hogy visszajuttass. Az nem a te dolgod, hogy utána mit csinálok. Legalábbis reméltem, hogy nem. Akárki akarta is, hogy visszatérjek, az Akadémiáról kellett, hogy legyen. Hamarosan már ott leszek. Ők nyertek. Abe szolgálata többé nem lesz kívánatos. Győzelme ellenére nem tűnt boldognak, hogy lemondhat rólam. Az indulást jelző táblák egyikére felpillantva sóhajtott. - Át kell menned az ellenőrzési ponton, vagy lekésed a géped. Bólintottam. - Köszönök… Pontosan mit is? A segítséget? … mindent. Készültem megfordulni, de megérintette a vállamat. - Ez minden, amit viselsz? Ruháim többsége szétszóródott Oroszországban. Egy alkimista cipőket, farmert, és egy pulóvert talált meg, de egyébként elküldtem őket, amíg visszaérek az Egyesült Államokba. Igazán nincs szükségem másra - mondtam neki. Abe megemelte egyik szemöldökét. Egyik testőréhez fordulva egy kis mozdulatot tett felém. A testőr azonnal levette kabátját és átadta nekem. A fickó szikár volt, de a kabát még így is túl nagy volt nekem. - Nem, nincs szükség… - Vedd el! - utasított Abe. Elvettem és további megdöbbenésemre, Abe elkezdte letekerni a sálat a nyakáról. A szebb sáljai közül való volt: kasmír, ragyogó színek sorával szőve, sokkal inkább a karibi térséghez illő, mint ide, vagy Montanába. Kezdtem ez ellen is tiltakozni, de az arcán elterülő tekintet elhallgattatott. A nyakam köré csavartam a sálat és megköszöntem, csodálkozva, vajon látome még valaha viszont Abe-t. Nem zavartattam magam a kérdéssel, mert volt egy olyan érzésem, hogy amúgy se mondaná meg. Mikor végül földet értem Missoulában harminc órával később, egészen biztos voltam benne, nem akarok repülővel utazni egyhamar – mondjuk a következő öt évben. Talán tízben. Csomag nélkül kijutni a reptérről könnyű volt. Abe küldött értesítést az érkezésemről, de fogalmam sem volt, küldenek-e ki elém valakit. Alberta, aki a testőröket vezeti a Szent Vlagyimirban, valószínű választásnak tűnt. Vagy talán anyám lesz az. Sosem tudtam, adott pillanatban éppen hol van, és hirtelen nagyon, nagyon szerettem volna látni őt. Ő is logikus választás lenne.

199

Így kissé meglepő volt, hogy a személy, aki rám várt a reptér kijáratánál, Adrian volt. Széles vigyor terült szét az arcomon, és futni kezdtem. Megöleltem, mindkettőnket megdöbbentve. Soha életemben nem voltam boldogabb, hogy láthatlak - mondtam. Szorosan megölelt, aztán elengedett, elragadtatással figyelve. - Az álmok sosem felelnek meg a valóságnak, kicsi dampyr. Lenyűgözően nézel ki. Rendbe szedtem magam a strigákkal való megpróbáltatások után, és Oksana tiltakozásom ellenére folytatta a gyógyításomat – még a nyakamon lévő sérülésekét is, amire soha nem kértem. Nem akartam, hogy bárki más is tudjon róluk. - Te pedig… - tanulmányoztam Adriant. Ugyanolyan kifinomultan volt felöltözve, mint mindig, egy háromnegyedes hosszúságú gyapjú kabáttal és egy zöld sállal, ami illett a szeméhez. Sötét barna haja a szokásos furfangos összevisszaságban, de az arca – ó, nos. Ahogy korábban megfigyeltem, Simon betalált néhány pontos ütéssel. Adrian egyik szeme be volt dagadva és zúzódásokkal volt körülvéve. Mindazonáltal, Adrianra gondolni, és mindarra, amit tett… hát, a hibák nem számítanak. „… nagyszerűen nézel ki. - Hazug - mondta. - Lissa nem tudta volna eltüntetni a monoklit? - A becsület jelképe. Férfiasnak tűnök tőle. Gyerünk, a kocsid már vár. - Miért téged küldtek? - kérdeztem, ahogy a parkoló felé sétáltunk. - Józan vagy, ugye? Adrian nem tisztelt meg válasszal. - Hát, az iskola nem felel érted, tekintve, hogy kimaradtál meg minden. Vagyis nem igazán voltak kötelesek kijönni érted. A többi barátod pedig nem hagyhatja el az Akadémiát… de én? Én csak egy szabad lélek vagyok, aki cselleng. Így kölcsönöztem egy autót, és itt vagyok. Szavai vegyes reakciókat váltottak ki bennem. Meghatott, hogy Adrian vállalva a bajt, kijött ide értem, de zavart az a rész, hogy az iskolának már nincsen kötelezettsége felém. Utazásaim alatt a St. Vlagyimirra, mint otthonomra gondoltam… mégis, gyakorlati szempontból, igazából többé már nem volt az. Csak egy látogató lennék. Ahogy hajtottunk, Adrian elővett a suliban történtek miatt. A nagy szellemi erőpróba után nem jártam sokat Lissa fejébe. Oksana gyógyította a testemet, de szellemileg én még mindig kimerült és szomorú voltam. Bár véghezvittem azt, amit meg akartam tenni, a kép, ahogy Dimitrij zuhant és zuhant, még mindig kísértett engem. - Kiderült, hogy igazad volt Avery kötelékéről Simonnal és Reeddel - mondta Adrian. - Így, hogy információt gyűjtöttünk, hallottam róla, hogy Simont megölték egy olyan küzdelemben, aminek Avery szemtanúja volt évekkel ezelőtt. Mindenki azt gondolta, hogy csoda volt, amit túlélt, miközben nem ez volt az igazság. -Avery elrejtette a hatalmuk egy részét előletek - merengtem. - Reed később halt meg? - Nos, ez egy furcsa dolog - mondta Adrian a homlokát ráncolva. - Senki nem tudja megmondani, mikor halt meg. Úgy értem, ő nemes. El volt kényeztetve egész életében, ugye? De annak alapján, amit ki tudtunk szedni belőle – ami nem sok, hiszen mindannyian össze vannak zavarodva – úgy hangzott, mintha Avery szándékosan ölte volna meg, majd hozta volna vissza. - Akárcsak Lissát - mondtam, emlékezve Simon szavaira a küzdelem alatt. - Avery meg akarta ölni, majd visszahozni, hogy kötődjön hozzá. De miért pont Lissa annyi ember közül? - A gyanúm szerint? Mert ő is lélekhasználó. Most, hogy a lélekhasználat nem volt titok többé, csak idő kérdése volt, hogy Avery halljon Lissáról és rólad. Úgy hiszem, Avery azt gondolta, hogy a kötődés Lissával növelni fogja a saját hatalmát. Úgymond sok energiát szívott a másik kettőből. Adrian megrázta a fejét. - Nem éreztem viccesnek, hogy a lélek mindenütt ott volt a kampuszban. Az az erő, amit Averynek kezelnie kellett, hogy annyi embert kényszerítsen, leplezve az auráját, hogy ne tudják, ki ő… nos, ez döbbenetes. Lenéztem az autópályára előttünk, végiggondolva a következményeit Avery elképzelésének. És ez az, amiért Reed olyan zavart volt – amiért dühös volt és készen állt a küzdelemre. Ő és

200

Simon elnyelték annak a sötétségnek az egészét, amit Avery termelt azáltal, hogy lelket használt. Épp, mint ahogy én teszem Lissával. - Igen, kivéve, hogy egyáltalán nem vagy olyan, mint ezek a fickók. Nem volt túl nyilvánvaló Simonnal – jobb volt abban, hogy tartsa a pókerarcot – de mindkettőjük pengeélen táncolt. És most? Az él alatt vannak. Mind a hárman közülük. Eszembe jutott Simon, ahogy bámul a semmibe, ahogy Avery sikolt. Megremegtem. - Amikor azt mondod, pengeélen… - Úgy értem, hogy totálisan őrültek. Mind a hárman intézetben élik le életük hátralevő részét. - Mi… mindannyian? - kérdeztem döbbenten. - Többnyire - Éértett egyet. - Avery ránk küldte minden erejét, ami volt, és mikor visszadobtuk… nos, azt hiszem, túlterhelés volt az elméjüknek. És hogy őszinte legyek, figyelembe véve, hogy Reed és Simon milyen állapotban voltak már, valószínűleg jó úton haladtak ehhez. Avery szintén. - Marknak igaza volt - mormoltam. - Kinek? - A másik árnyék csókolta srác, akivel találkoztam. Beszélt arról, hogy Lissa és én képesek lennénk meggyógyítani, és távol tartani egymástól a sötétséget egy napon. Egyensúlyt lehet tartania hatalommal a lélekhasználó és az árnyék-csókolta között. Még mindig nem értem teljesen, de úgy tippelek, Avery a kis háromszögével nem lett volna képes kezelni ezt a fajta egyensúlyt. Nem hiszem, hogy a kötelék több emberrel egészséges. - Huh - Adrian nem szólt semmit egy ideig, csak egyszerűen elgondolkodott. Végül felnevetett. - Ember, nem tudom elhinni, hogy találtál egy másik lélekhasználó és árnyékcsókolta párt. Olyan, mint megtalálni egy tűt a szénakazalban. De veled mindig ilyesmik történnek. Alig várom, hogy mindent halljak, amit csináltál. Elfordultam és a homlokomat az üvegnek támasztottam. - Tulajdonképpen nem túl érdekes. Az akadémiai hivatalnokok közül semelyik nem tudott az erőpróbában betöltött szerepemről Averyvel. Így nem volt senki, aki kérdezgetett, mikor odaértünk. Még mindig takarítottak, és rengeteg kérdést tettek fel Lissának és Adriannak. A lélek még mindig új jelenség volt, így senki nem tudta mire vélni, ami történt. Averyt és a vele kötelékben lévő srácokat elvitték, hogy segítsenek nekik, az apja pedig már el is ment fizetés nélkül. Adrian bevitt engem a vendégeként, ahogy kaptam egy engedélyt. Mint minden látogatónak, nekem szintén adtak egy listát, hogy hol maradhatok, mit tehetek és mit nem ott. Azonnal figyelmen kívül hagytam. - Mennem kell - mondtam Adriannak azonnal. Kaptam egy mindentudó mosolyt. - Gondoltam. - Köszönöm, hogy… eljöttél értem. Sajnálom, hogy itt kell, hogy hagyjalak. Leintette az aggodalmat. - Nem hagysz el engem. Visszajössz; és ez számít. Régóta türelmes vagyok – egy keveset még tudok várni. Fogva tartottam a pillantását egy darabig, és megdöbbentem a meleg érzéseken, ami felbugyogtak bennem. Megtartottam őket magamnak, bár küldtem Adriannak egy gyors mosoly, mielőtt elindultam a kampuszon keresztül. Sok furcsa pillantást kaptam, amikor Lissa kollégiumába mentem. Igaz, az órák véget értek, így a diákok forgalma elég nagy volt, ahogy száguldoztak, hogy valahova eljussanak. Mégis, mikor arra mentem, az emberek elhallgattak és megálltak a mozgásban és a beszélgetésben. Ez emlékeztetett arra, mikor Lissa és én visszatértünk az iskolába a szökésünkből. Átvittek minket az ebédlőn keresztül, hogy megkapjuk az ehhez hasonló bánásmódot a társainktól. Talán csak képzelődtem, de úgy tűnt, a dolgok rosszabbodtak idővel. A sok bámuló megdöbbentett. A csend nehezebb volt. Legutoljára azt hiszem, az emberek úgy gondolták, egy fajta csíny volt, hogy leléptünk.

201

Most senki nem tudta igazából, hogy miért távoztam. Kijöttem az iskolából megtámadni egy hőst, csak kimaradtam és eltűntem. Azt hiszem, Lissa kollégiumi társai közül néhányan azt gondolták, hogy szellemet látnak. Figyelmen kívül hagyni a mások pletykáját és véleményeit olyasmi volt, amiben nekem sok gyakorlatom volt, és visszapillantás nélkül vágtattam a bámulókon keresztül, miközben kettesével szedtem a lépcsőket. Kizártam magamból Lissa érzéseit, ahogy gyalogoltam a szobája felé. Butaságnak tűnt, de azt akartam, hogy meglepetés legyen. Csak azt akartam, hogy ha kinyitom a szemem, és meglátom azt a személyt, tudjam, hogy mit érez, vagy mit gondol. Bekopogtam az ajtón. Adrian azt mondta, az álmaiban látni engem nem ugyanolyan volt, mint személyesen. Ugyanez volt igaz Lissára. A fejében lenni nem olyan, mint a valóságban közelében lenni. Az ajtó kinyílt, és ez olyan volt, mintha egy kísértet előttem megvalósulna, mint ha valami mennyei hírvivő leereszkedne fentről. Sosem voltam még távol tőle ilyen sokáig, és egy részem azon töprengett, hogyan is képzeltem ezt. A kezét a szája elé emelte, és bámult engem tágra nyílt szemmel. Azt hiszem, ugyanígy éreztem – és ő nem is tudott a látogatásomról. Neki csak annyit mondtak, hamarosan jövök. Semmi kétség, szellemnek tűntem számára is. És az egyesülés… olyan volt, mint mintha felemelkedtem volna egy barlangból öt hét után a Nap ragyogó fényébe. Amikor Dimitrij átváltozott, éreztem, hogy elveszítettem a lelkem egy részét. Mikor elhagytam Lissát, még egy darabot elvesztettem. És most, hogy láttam… kezdtem azt hinni, hogy a lelkem képes lesz meggyógyulni. Talán lehetséges lenne mindezek után. Nem éreztem magam 100%-osnak, mégis a jelenléte betöltötte a hiányzó részemet. Sokkal jobban éreztem magam, mint korábban. Kérdések és a zavar tömkelege lógott a csendben köztünk. Annak ellenére, amin keresztül mentünk Averyvel, még mindig rengeteg megoldatlan ügyünk volt, mióta először elhagytam az iskolát. Első alkalommal, mikor betettem a lábam az akadémiára, félelmet éreztem. Félelmet, hogy Lissa visszautasít engem, és üvölteni fog velem azért, amit tettem. Ehelyett belevont engem egy óriási ölelésbe. – Tudtam - mondta. Már fuldoklott a könnyeitől. - Tudtam, hogy visszajössz. - Persze - suttogtam a vállaiba. - Mondtam, hogy vissza fogok. A legjobb barátom. Visszakaptam a legjobb barátom. Hogy itt van nekem, kiheverhetném azt, ami történt Szibériában. Folytathatnám az életemet. - Sajnálom - mondta. - Nagyon sajnálom, amit tettem. Elhúzódtam meglepetésemben. Határozottan beléptem a szobába, becsuktam az ajtót magunk mögött. - Tessék? Mit kéne sajnálnod? Annak ellenére, hogy örültem, hogy láttam, azt vártam, hogy haragszik rám, amiért elhagytam. Nem lett volna ez a felfordulás Averyvel, ha itt maradok. Magamat hibáztattam. Leült az ágyra, a szeme nedves volt. - Azért amit mondtam… mikor elmentél. Nem volt igazam, mikor azokat a dolgokat mondtam. Nincs jogom ellenőrizni téged. És borzalmasan érzem magam, mert… A kezét a szeme elé tette, hogy megpróbálja felszárítani a nagy könnyeket. - Borzalmasan érzem magam, mert azt mondtam, nem tudod visszahozni Dimitrijt. Úgy értem, tudom, hogy nem számít, de fel kellett volna ajánlanom… - Nem, nem. Letérdeltem elé és megragadtam a kezét. - Nézz rám. Nincs mit sajnálnod. Én is mondtam dolgokat, amiket nem kellett volna. Ez történik, ha az ember ideges. Egyikünknek sem szabad emiatt büntetnie magát. És visszahozni őt… Sóhajtottam. - Helyes dolog volt elutasítani. Még akkor is, ha megtaláljuk őt, mielőtt átváltozik, nem számított volna. Nem biztonságos egynél több személlyel kötődni. Ez vitte a rossz útra Averyt is. Nos, ez is része volt, amiért rosszul sültek el a dolgok Averynek. A manipulációnak és a hatalommal való visszaélésnek is óriási szerepe volt.

202

Lissa zokogása csendesült. - Hogy csináltad ezt, Rose? Hogy voltál ott a végén, amikor szükségem volt rád? Honnan tudtad? - Egy másik lélekhasználóval voltam. Szibériában találkoztam vele. Ő is meg tudja érinteni az emberek elméjét – bárkiét, amivel nincs is kötelékben – és kommunikál. Mint ahogy Avery tudott, tulajdonképpen. Oksana belenyúlt a fejembe, miközben csatlakoztam a tiédbe. Tényleg furcsa, hogy ment. Finoman szólva. - Nincs másik hatalmam - mondta Lissa bánatosan. Vigyorogtam. - Hé, nem találkoztam még rajtad kívül olyan lélekhasználóval, aki ilyen ütést be tud vinni, mint te. Költészet volt a mozdulatban, Liss. Sóhajtott, de éreztem az örömét, hogy a megszokott becenevét használtam. - Remélem, hogy soha nem kell megtennem azt újra. Nem én vagyok a harcos, Rose. Te vagy az, aki támad kint ott. Én vagyok az, akitől várják az erkölcsi támogatást és csata utáni gyógyítást. Feltartotta a kezeit és rájuk nézett. - Pfuj. Nem. Határozottan nem akarok többet ütni vagy verekedni. - De legalább most már tudod. Ha valaha szeretnél gyakorolni. - Nem! - nevetett. - Túl sok más dolog van, amit gyakorolhatok most Adriannal – különösen, miután elmesélted, hogy egyre több és több dolgot tehetünk a lélekkel. - Remek. Talán a legjobb, ha dolgok visszaállnak a rendes kerékvágásba. Az arca kijózanodott. - Istenem, annyira remélem. Rose… én annyi ostoba dolgot cselekedtem, ameddig Avery itt volt. A köteléken keresztül éreztem a legnagyobb sajnálat tárgyát: Christiant. Fájt a szíve, és sok könnyet ejtett érte. Miután Dimitrij elszakadt tőlem, tudtam, milyen érzés elveszíteni a szerelmet, és megesküdtem magamnak, hogy tenni fogok valamit, hogy segítsek neki. De most nem volt itt idő. Neki és nekem először újra kellett építenünk a kapcsolatot. - Nem tudtál mit tenni, bár… - mutattam rá. - A kényszerével túl erős volt – különösen, mikor rávett téged, hogy igyál, és az megölte a védelmedet. - Igen, de nem mindenki fogja ezt megérteni. - Felejteni fognak - mondtam. - Mindig azt teszik. Megértettem a szorongását a hírnevével kapcsolatban, de kételkedtem benne, hogy lesz bármilyen igazán maradandó kár – eltekintve Christiantól. Adrian és én elemeztük Avery manipulációját, és hozzá csatoltuk Simon Lissáról való megjegyzéseit, miközben volt a szerencsétlen balesetünk. Avery el akarta érni, hogy Lissa instabilnak tűnjön, abban az esetben Averynek valahogy nem lett volna meg az ereje ahhoz, hogy feltámassza őt. Ha Lissa ténylegesen meghalna, senki nem vizsgálódott volna sokat. Az őrült hét és a részeg viselkedése után elvesztette az irányítást, és véletlenül kiesett az ablakon, ami tragikus lenne, de nem teljesen lehetetlen. - A lélek bosszantó - jelentette ki Lissa. - Mindenki ki akar használni téged – nem lélekhasználó, mint Victor és lélekhasználó, mint Avery. Esküszöm, visszatérnék a gyógyszerekhez, ha nem lennék paranoiás, hogy meg kell védenem magam az Avery típusú emberektől. Miért engem akart megölni, miért nem Adriant? Miért mindig én vagyok a célpont? Nem tudtam mit tenni, elmosolyodtam a komoly téma ellenére. - Mert egy talpnyalónak akart téged, őt pedig a pasijának. Valószínűleg akart egy olyan fickót, aki képes a társadalmi ranglétrán felemelni, és nem kockáztathatná meg, hogy megölje őt egy kísérletben, hogy magához kösse. Vagy ki tudja? Talán végül szintén megpróbálta volna őt is. Őszintén szólva, nem lennék meglepve, ha fenyegetve érezte volna magát miattad, és biztos akart lenni benne, az irányítása alatt áll az egyetlen másik ismert női lélekhasználó. Nézz ezzel szembe, Liss. Eltölthetnénk óránkat azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, Avery Lazar hogyan gondolkodik, de nem kapnánk választ.

203

- Igaz, igaz. Lecsúszott az ágyról, és mellém ült a padlón. - De tudod mit? Úgy érzem, mi bármiről el tudnánk beszélgetni órákig. Csak tíz perce érkeztél, de olyan, mintha… nos, mintha sosem mentél volna el. - Igen - értettem egyet. Mielőtt striga lett, Dimitrijjel mindig úgy éreztem, hogy ez természetes és helyes. Lissával is természetesnek és helyesnek éreztem ezt – habár ez másfajta igazság volt. A bánatomban Dimitrij fölött majdnem elfelejtettem, hogy ő van nekem. Ők az én két felem voltak. Miközben találgattam a titokzatos gondolatait, Lissa megszólalt. - Úgy értem, ahogy korábban mondtam. Sajnálom, amit mondtam – hogy úgy viselkedtem, mintha jogom lenne ahhoz, hogy diktáljam az életed. Nincs. Ha úgy döntesz, hogy maradsz vagy őrzöl engem, a te választásod legyen, és a te kedvességed. Meg akarok arról győződni, hogy a saját életedet választod és éled. - Ez nem kedvesség. Mindig is védeni akartalak téged. Még most is - sóhajtottam. - Csak… csak meg kellett tennem dolgokat, hogy vigyázhassak rád. Össze kellett szednem magam – sajnálom, hogy nem kezeltem veled a dolgokat túl jól. Egy csomó bocsánatkérés jött, de rájöttem, hogy ez történik, ha törődsz valakivel. Megbocsátotok egymásnak. Lissa habozott mielőtt feltette a következő kérdését, de tudtam, hogy ez jön. - Szóval… mi történt? Meg… megtaláltad őt? Először nem gondoltam, hogy beszélni akarok róla, aztán rájöttem, hogy szükségem van erre. És a dolgok, a különböző dolgok voltak, amik rosszá tettek Lissát és engem ezelőtt. Az egyik, hogy magától értetődőnek tartott engem. A másik az volt, hogy nem mondtam el az igazságot neki – azután később nehezteltem rá ezért. Ha össze akartuk eszkábálni ezt a barátságot, és meg készültünk bocsátani egymásnak, meg kellett győződnünk arról, hogy nem ismételjük meg a múltat. - Megtaláltam - mondtam végül. És elindult a történet, elmondtam neki mindent, ami történt velem: az utazásomat, a Belikovokat, az alkimistákat, Oksanát és Markot, a csapatot, akik nem viselték az ígéret jelét, és természetesen Dimitrijt. Ahogy Lissa viccelődött korábban, órákon át beszéltünk. Kiöntöttem a szívemet neki, és ítélkezés nélkül hallgatott. Az arca egész idő alatt együttérző volt, és amikor a végére értem, zokogtam, minden szeretet, harag és kín, amit magamban tartottam az óta az éjszaka óta a hídon, kirobbant belőlem. Nem mertem elmondani senkinek, hogy a vérszajhája voltam egy strigának. Bizonytalan maradtam, miközben reménykedtem, hogy ha nem beszélek erről, talán nem lesz valós. Most Lissával el kellett fogadnom a valóságot, és mindent igaznak éreztem: megöltem a férfit, akit szerettem. A kopogás az ajtón visszarázott abból a világból, ahol csak ő és én voltunk. Rápillantottam az órára és megdöbbentem, hogy láttam, már majdnem takarodó idő volt. Azon töprengtem, hogy engem kidobnak-e. De amikor Lissa kinyitotta az ajtót – miután sietve megszárítottam a szemeimet, a várakozó kollégiumi dolgozó egy üzenetet hozott. - Alberta látni akar téged - mondta nekem a nő. - Gondolta, hogy itt vagy. Lissa és én pillantásokat váltottunk. - Mikor? Most? - kérdeztem. - Kíváncsi vagyok mi ez az egész - mondta Lissa. Felálltam, utálva, hogy távoznom kell. - Pár dolog, szerintem. Megyek találkozni vele, aztán visszamegyek a vendéglakásokhoz. Nem fogok aludni. Fogalmam sincs, milyen időzónába vagyok már. Lissa búcsúzóul átölelt, mindkettőnknek nehéz volt elengedni a másikat. - Sok szerencsét. Elkezdtem fordítani az ajtó fogantyúját azután valami eszembe jutott. Lecsúsztattam az ezüstgyűrűt az ujjamról és átadtam Lissának. - Ez a gyűrű a tiéd – ó! Belecsomagolta a kezébe, arcán nőtt az elragadtatottság.

204

- Érzed benne a varázslatot? - Igen… gyenge, de ott van. A fény felé tartotta a gyűrűt és bámulta. Talán nem fogja észrevenni, ha elmegyek, mert egész éjjel a gyűrűt fogja tanulmányozni. - Ez olyan furcsa. Rögtön érzem, hogyan készítette. - Mark mondta, hogy valószínűleg eltart egy ideig, mire képesek leszünk gyógyítani egymást… de talán ki tudod találni, hogy lehet ezt a varázslatot létrehozni, amíg várunk. A jáde-zöld szemei még mindig a gyűrűn csüngtek. - Igen… gondolom, igen. Mosolyogtam az izgalmán, és megpróbáltam megint elindulni, de elkapta a karomat. - Hé, Rose… tudom, hogy találkozunk holnap, de… - De mi? - Csak azt akarom mondani, mindezek után, ami történt… nos, soha nem akarom, hogy szétváljanak újra az útjaink. Úgy értem, tudom, hogy nem lehetünk együtt minden másodpercben – és az amúgy is hátborzongató – de hogy kötődünk egymáshoz, annak oka van. Ez azt jelenti, hogy vigyázzunk egymásra, és legyünk ott egymásnak. A szavai megborzongattak, mintha egy nálunk hatalmasabb erő beborítana minket. - Így lesz. - Nem, úgy értem… te mindig ott vagy nekem. Minden alkalommal, amikor veszélyben vagyok, te jössz és megmentesz. Többet nem. - Nem akarod, hogy továbbra is megmentselek? - Nem így értettem! Én is ott akarok neked lenni, Rose. Ha be tudok vinni egy pofont, meg tudok tenni bármit. Még ha igazán fájt is. Csalódottságban kifújta a levegőt. - Istenem, ennek nincs értelme. Nézd, a lényeg az, valaha egyedül kell kimenned, magaddal kell vinned engem. Ne hagyj hátra. - Liss. - Komolyan mondom. A ragyogó szépség égett az eltökéltségtől és a céloktól. - Bármilyen akadály hárul eléd, én ott leszek. Ne menj egyedül. Esküdj meg nekem, ha valaha is úgy döntesz, hogy újra elmész, magaddal viszel. Majd együtt megoldjuk. Elkezdtem tiltakozni, ahogy egy millió féltő ok jutott az eszembe. Hogyan kockáztathatnám az életét? Miközben rá néztem, tudtam, hogy igaza volt. Jó vagy rossz, volt egy kötelékünk, ami elől nem menekülhetnénk el. Lissát valóban kötve volt a lelkem egy részéhez, és mi erősebbek voltunk együtt harcolva, mint külön. - Rendben - mondtam miközben megszorítottam a kezét. - Esküszöm. Legközelebb, ha valami hülyeséget csinálok, hogy megölethessem magam, akkor gyere velem.

205

Harmincadik fejezet (fordította: Bejja) Alberta a testőrök adminisztrációs épületének irodájában várt rám. Alberta vezető szerepe figyelemre méltó volt, tekintettel arra, milyen kevés nő volt a testőrök között. Ötvenes éveiben járt, és az egyik legszívósabb nő volt, akivel találkoztam. Vörösesszőke hajába már némi szürke vegyült, és a sokévi szabadban végzett munka kikezdte bőrét. - Isten hozott, Rose - mondta, felállva közeledtemre. Természetesen nem ölelt meg, és viselkedése hivatalos volt, de a tény, hogy a keresztnevemet használta, nagylelkű gesztus volt részéről. Igen, az volt, és azt gondoltam láttam a megkönnyebbülés és a boldogság egy kis szikráját szemeiben. - Menjünk az irodámba. Korábban még sosem voltam ott. Bármilyen fegyelmi problémám volt a testőrökkel, az általában a bizottság hatáskörébe tartozott. Nem meglepő módon az iroda makulátlanul tiszta volt, minden katonai hatékonysággal elrendezve. Alberta asztalának két átellenes oldalán ültünk, és megacéloztam magam egy kihallgatásra. - Rose - mondta felém hajolva. - Őszinte leszek veled. Nem fogok leckét adni neked, vagy magyarázatot követelni. Őszintén, mióta többé már nem vagy a diákom, nincs jogom ilyesmit kérni tőled, vagy mondani neked. Hasonló volt ahhoz, amit Adrian mondott. – Megdorgálhat - mondtam neki. - Mindig is tiszteltem magát, és szeretném hallani, amit mondania kell nekem. Egy mosoly árnyéka villant fel az arcán - Rendben, akkor itt van. Elszúrtad. - Váó. Tényleg nem viccelt az őszinteségről. - Az indokok nem számítanak. Nem szabadott volna elmenned. Nem szabadott volna kimaradnod. Az oktatásod és a képzésed túl értékes – nem számít, mit gondolsz, mennyit tudsz – és túl tehetséges vagy, hogy megkockáztasd, hogy elpocsékolod a jövőd. Majdnem nevettem. - Őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, mi is az én jövőm egyáltalán. - Ez az, ami miatt érettségizned kell. - De kimaradtam. Felhorkant. - Akkor gyere vissza! - Én – mi? Hogyan? - Papírmunkával. Csakúgy, mint bármi más esetében ezen a világon. Őszintén, nem tudtam, mit csinálok, ha már visszajöttem ide. Az azonnali aggodalmam Lissa volt – hogy vele legyek és megbizonyosodjam róla, hogy jól van. Tudtam, hogy hivatalosan már nem lehetek többé a testőre, de amint ismét együtt voltunk, rájöttem, senki sem állíthatja meg, hogy együtt lógjon egy barátjával. Én lehetnék úgymond a szerződtetett testőre, hasonlóan ahhoz, mint ahogy Abe-nek is vannak. És közben csavarognék az iskola körül, mint Adrian. De újra beiratkozni? - Én … én kihagytam egy hónapot. Talán többet. Napjaim összemosódtak. Május első hete volt, én pedig március végéhez közeledve mentem el, a születésnapomon. Mennyi volt? Öt hét? Majdnem hat? - Kihagytál két évet és képes voltál behozni. Bízom benned. És még ha bajok is vannak veled, rossz jegyekkel érettségizni is jobb, mint egyáltalán nem érettségizni. Próbáltam elképzelni magam újra ebben a világban. Tényleg csak egy kicsivel több, mint egy hónap volt? Órák… mindennapos áskálódás… hogyan tudnék visszatérni azokhoz? Hogyan tudnék visszatérni ahhoz az élethez, miután láttam, hogyan él Dimitrij családja, miután Dimitrijjel voltam és elvesztettem őt – ismét.

206

Azt mondta volna Dimitrij, hogy szeret engem? - Nem tudom, mit mondjak - válaszoltam Albertának. - Ezt kicsit sok megemészteni. - Hát, gyorsan kellene döntened. Minél hamarabb visszatérsz az óráidhoz, annál jobb. - Tényleg megengednék? Ez volt az a rész, amit kissé valószínűtlennek találtam. - Én engedném meg - mondta. - Kizárt, hogy engedjek egy hozzád hasonlót eltávolítani. És most, hogy Lazar elment… nos, a dolgok eléggé őrültek errefelé. Senki sem fog sok gondot okozni a papírok kitöltésében. Ferde szemöldökét kicsit felhúzta. - És ha gondot okoznának nekünk… majd én megértetem velük, hogy van egy jótékony adományozód, aki kérhet néhány szívességet, hogy mindent elsimítson. - Egy jótevő? - ismételtem határozottan. - Egy jótevő, aki rikító sálat, és arany ékszert hord? Vállat vont. - Nem olyasvalaki, akit ismerek. Sőt, még a nevét sem tudom – csak, hogy azzal fenyegetőzik, megtagad egy tekintélyes adományt az iskolától, ha nem engednek vissza téged. Ha szeretnél visszajönni. Naná. Alkuk és zsarolás. Teljesen biztos voltam benne, tudom ki a jótevőm. - Adjon egy kis időt, hogy gondolkodjak rajta. Hamarosan döntök – ígérem. Elgondolkodva összeráncolta a szemöldökét, aztán határozottan biccentett. - Rendben. Mindketten felálltunk, és elsétált velem az épület bejáratáig. Futólag Albertára néztem. - Hé, ha tényleg leérettségizem… gondolja, lenne még rá valaha mód, hogy esélyes legyek rá ismét, hogy Lissa hivatalos testőrévé váljak? Tudom, már kiválasztottak számára embereket, és én, hm, kegyvesztett vagyok. Megálltunk a külső ajtónál, és Alberta egyik kezét a csípőjén nyugtatta. - Nem tudom. Bizonyára megpróbálhatjuk. A helyzet sokkal bonyolultabb lett. - Igen, tudom - mondtam szomorúan, visszaemlékezve Tatjana önkényes akcióira. - De, ahogy mondtam, megtesszük, amit tudunk. Amit a gyenge eredményű érettségiről mondtam? A tied nem lesz olyan. Nos, talán matekból és tudományokban – de ez hatáskörömön kívül esik. Ennek ellenére a legjobb leszel az újoncok között. Én magam foglalkozom majd veled. - Rendben - mondtam, ráébredve, milyen engedmény volt ez az ő részéről. - Köszönöm. Éppen csak kiléptem, mikor a nevemen szólított. - Rose? Elkaptam az ajtót, és visszanéztem. - Igen? Alberta arca szelíd volt… olyan, amilyennek még soha nem láttam azelőtt. – Sajnálom mondta. - Sajnálom mindazt, ami történt. És hogy egyikünk sem tudott tenni ellene semmit. Ekkor láttam meg a szemében, hogy tudott Dimitrijről és rólam. Nem voltam benne biztos, honnét. Talán hallotta a csata után; talán korábban kitalálta. Mindennek ellenére, nem volt helytelenítés az arcán, csak őszinte szomorúság és együttérzés. Tudomásul vételként röviden biccentettem és kimentem. Következő nap találkoztam Christiannal, de társalgásunk rövid volt. Úton volt, hogy néhány újoncával találkozzon, és késésben volt. De megölelt és őszintén örült, hogy visszatértem. Jól mutatta, meddig jutottunk, tekintettel arra, milyen ellenséges volt kapcsolatunk, amikor először találkoztunk. - Az idővel kapcsolatban - mondta. - Lissa és Adrian idejük nagy részében érted aggódtak, de nem ők az egyetlenek. És Adriant valakinek helyre kell raknia. Nem csinálhatom én folyton. - Kösz. Belehalok, hogy ezt mondom, de te is hiányoztál. Senki szarkazmusa nem hasonlítható a tiédhez Oroszországban. Szórakozásom elhalványult. - De mivel említetted Lissát – - Ne, ne. Tiltakozása jeléül felemelte kezét, arcát megkeményítve. - Tudtam, hogy eljutunk idáig. - Christian! Szeret téged. Tudod, hogy ami történt, nem az ő hibája volt… - Ezt tudom - szakított félbe. - De ez nem jelenti azt, hogy nem fáj. Rose, tudom, a természetedben van, hogy siettesd és kimondd, amit mindenki más fél megtenni, de kérlek… ez alkalommal ne. Időre van szükségem, hogy kitaláljam, mi legyen.

207

Vissza kellett nyelnem egy csomó megjegyzést. Lissa említette Christiant tegnapi beszélgetésünkben. Egyik legnagyobb bánata volt, ami kettejük között történt – valószínűleg emiatt a dolog miatt utálta leginkább Averyt. Lissa közeledni szeretett volna Christian felé, de ő tartotta a távolságot. És igen, Christiannak igaza volt. Nem az én dolgom volt siettetni – még nem. De szükségem volt rá, hogy megoldják a dolgot. Így tiszteletben tartottam kérését és egyszerűen bólintottam. - Rendben. Ez alkalommal. Utolsó szavaim kicsit elferdítették mosolyát. - Kösz. Nézd, mennem kell. Ha valamikor meg szeretnéd mutatni ezeknek a kölyköknek, hogy kell régimódian szétrúgni egy segget, ugorj be valamikor. Jill magán kívül lenne, ha ismét látna. Mondtam neki, hogy be fogok ugrani, és útjára engedtem, tudva, hogy nekem is dolgom van. Habár kizárt, hogy végeztem volna Christiannal. Ebédre találkozóm volt Adriannal és Lissával, fent, a vendégházak egyik társalgójában. A Christiannal folytatott beszélgetés miatt elkéstem, így siettem át az épület előcsarnokán, alig véve tudomásul környezetemet. - Mindig rohanásban - mondta egy hang. - Csoda, ha valaki meg tud állítani a mozgásban. Megálltam és megfordultam, szemeim tágra nyíltak. - Anya… A falnak támaszkodva állt, kezei keresztezve, rövid, vörösesbarna haja göndör és rendetlen, mint mindig. Arca, mely Albertáéhoz hasonlóan viharvert volt a természeti elemektől, megkönnyebbüléssel volt telve és – szeretettel. Nem volt rajta düh, sem rosszallás. Életemben soha nem voltam még ilyen boldog, hogy látom. Azonnal a karjai között voltam, fejemet a mellkasán nyugtatva, annak ellenére, hogy alacsonyabb volt nálam. - Rose, Rose - mondta a hajamba. - Soha többet ne csinálj ilyet. Kérlek. Visszahúzódtam és felnéztem az arcára, meglepődve a szeméből kiszökő könnyeket látva. Láttam anyámat az iskola elleni támadáskor szinte szétszakadva, de soha, soha nem láttam nyíltan sírni. Semmi esetre sem előttem. Engem is szinte sírva fakasztott, és feleslegesen próbáltam megszárítani arcát Abe sáljával. - Ne, ne, minden rendben van. Ne sírj - mondtam a furcsa, fordított szerepben. - Sajnálom. Nem csinálok ilyet többé. Annyira hiányoztál. Igaz volt. Szerettem Olena Belikovát. Úgy gondoltam, csodálatos volt, és becsben tartom annak emlékét, ahogy vígasztalt Dimitrij miatt, és ahogy kitértem az útjából, hogy etessen. Egy másik életben az anyósom lehetett volna. Ebben mindig úgy fogok rá tekinteni, mint egyfajta fogadott anyára. De nem ő volt az igazi anyám. Janine Hathaway volt az. És itt állva vele, boldog voltam – olyan, olyan boldog – hogy a lánya vagyok. Nem volt tökéletes, de senki sem az, ahogy megtapasztaltam. Mégis, jó volt, és bátor és szenvedélyes és könyörületes – és azt hiszem jobban megértett engem, mint azt néha felfogtam. Ha csak félig olyan lennék, mint ő, az életemet helyesen tudnám leélni. - Annyira aggódtam - mondta nekem, helyrehozva magát. - Hová mentél – úgy értem, tudom, hogy Oroszországban voltál … de miért? - Azt gondoltam… nyeltem egyet és ismét Dimitrijt láttam mellkasában a karómmal. - Nos, volt valami, amit el kellett intéznem. Úgy gondoltam, ezt magamnak kell elintéznem. Már nem voltam olyan biztos ebben az utolsó részben. Igaz, magam teljesítettem a célomat, de csak most fogtam fel, mennyi ember szeret és van velem. Ki tudja mennyivel másként alakultak volna a dolgok, ha segítséget kértem volna? Talán könnyebb lett volna. - Rengeteg kérdésem van - figyelmeztetett. Hangja megkeményedett, de mindennek ellenére mosolyogtam. Ismét az a Janine Hathaway volt, akit ismertem. És szerettem ezért. Szemei az arcomra suhantak, aztán a nyakamra, és láttam, hogy megmerevedik. Egy zavart pillanatig azon csodálkoztam, vajon Oksana elmulasztott-e egy harapásnyomot meggyógyítani. A gondolat, hogy anyám látja, milyen mélyre alacsonyodtam Szibériában, megállította a szívem.

208

Ehelyett kinyúlt és megérintette a kasmír sál élénk színét, arca csodálattal és legalább ugyanakkora megdöbbenéssel telve. - Ez… ez Ibrahim sálja… családi örökség… - Nem, ez egy Abe nevű gengszterhez tartozik… Azonnal megálltam, ahogy a név elhagyta a számat. Abe. Ibrahim. Mindkettőt hangosan hallva felfogtam mennyire hasonlóak. Abe… Abe az Ábrahám rövidítése. Ábrahám, Ibrahim. Csak egy kis változtatás a magánhangzókban. Az Ábrahám elég gyakori név az Egyesült Államokban, de az Ibrahimot korábban csak egyszer hallottam, Tatjana királynő mondta lekicsinylően, mikor arra utalt, hogy anyámnak köze volt valakihez… - Anya - mondtam hitetlenül. - Te ismered Abe-t. Még mindig a sálat érintette, szemei még mindig érzelemmel telve – de másfélével, mint amit irántam érez. - Igen, Rose. Ismerem. - Kérlek ne mondd... Ó, egek. Miért nem lehetek egy házasságon kívül született félig királyi családból származó, mint Robert Doru? Vagy akár a postás lánya? - Kérlek ne mondd, hogy Abe az apám… Nem kellett mondania. Az arcára volt írva, arckifejezése alapján ábrándosan visszaemlékezett egy másik időre és helyre – egy időre és helyre, ami kétségtelenül érintette a fogantatásomat. Fúj. - Ó, Istenem - mondtam. - Zmey lánya vagyok. Ifjabb Zmey. Zmeyette, inkább. Ez felkeltette érdeklődését. Felnézett rám. – Mégis, mi a fenéről beszélsz? - Semmiről - mondtam. Megzavarodtam, elkeseredetten próbáltam beilleszteni ezt az új információ szeletet világnézetembe. Megidéztem annak a ravasz, szakállas arcnak a képét, próbálva családi hasonlóságokat vadászni. Mindenki azt mondta, az arcvonásaim akárcsak anyámé, mikor fiatalabb volt… de a színek, a sötét haj és szemek… igen, ugyanolyan volt, mint Abe-é. Mindig tudtam, hogy apám török volt. Ez volt Abe titokzatos akcentusa, ami nem orosz volt, mégis idegen füleimnek. Az Ibrahim az Ábrahám török változata kell, hogy legyen. - Hogy? - kérdeztem. - Hogy a bánatba lehetett közöd valaki olyanhoz, mint ő? Sértődötten nézett. - Ibrahim egy csodálatos ember. Te nem ismered úgy, mint én. - Nyilvánvalóan - haboztam. - Anya… neked tudnod kell. Mit csinál a megélhetésért Abe? - Üzletember. És ismer rengeteg embert, akiknek szívességeket tesz, ezért van akkora befolyása, amekkora. - De miféle üzletben érdekelt? Úgy hallottam illegális. Ő nem… ó, Istenem. Kérlek, mondd, hogy nem vérszajhákat árul vagy hasonló. - Mi? - megdöbbenve nézett. - Nem. Persze, hogy nem. - De vannak illegális ügyei. - Ki mondja ezt? Valójában sosem kapták el semmi illegálisért. - Esküszöm, majdnem úgy hangzol, mintha próbálnál viccelődni. Sosem vártam volna tőle, hogy megvéd egy bűnözőt, de jobban tudtam bárkinél, hogyan tud a szerelem őrült dolgokra rávenni valakit. - Ha Abe el akarja mondani neked, el fogja. Téma lezárva, Rose. Azon kívül, nyilvánvalóan te is megtartod a titkaidat. Sok közös van bennetek. - Viccelsz? Ő öntelt, gúnyos, szeret embereket megfélemlíteni, és – óóó” Rendben. Talán igaza volt. Egy kis félmosoly játszott az ajkain. - Igazán soha nem számítottam rá, hogy így találkoztok. Soha nem számítottam rá, hogy találkoztok, pont. Mindketten úgy gondoltuk, az a legjobb, ha Abe nincs az életedben. Egy új gondolat jutott eszembe. - Te voltál, igaz? Te bérelted fel, hogy találjon meg. - Mi? Kapcsolatba léptem vele, mikor eltűntél… de biztosan nem béreltem fel. - Akkor ki tette? - csodálkoztam. - Azt mondta, dolgozik valakinek.

209

Szerelmes, visszaemlékező mosolya fanyarrá vált. - Rose, Ibrahim Mazur senkinek sem dolgozik. Nem olyan alak, akit alkalmazhatsz. - De azt mondta… várj. Miért követett engem? Azt mondod, hazudott? - Hát - ismerte be, - nem ez lenne az első eset. Ha követett téged, nem azért tette, mert valaki rávette, vagy fizetett érte. Azért tette, mert azt akarta. Meg akart találni téged, és megbizonyosodni róla, hogy rendben vagy. Biztosította, hogy minden kapcsolata utánad kutasson. Visszajátszottam rövid történelmemet Abe-bel. Homályos, csúfolódó, bosszantó. De kikocsikázott az éjszakába, hogy megtaláljon, mikor megtámadtak, tántoríthatatlan volt céljától, hogy visszaküldjön az iskolába és a biztonságba, és úgy tűnik egy családi örökséget ajándékozott nekem, mert azt gondolta, megfázok úton hazafelé. Abe csodálatos ember, anyám ezt mondta. Feltételezem, vannak rosszabb apák is. - Rose, hát itt vagy. Mi tartott ilyen sokáig? Anyám és én is megfordultunk, ahogy Lissa belépett az előcsarnokba, s arca megvilágosodott, amikor meglátott. - Gyertek már – mind a ketten. Ki fog hűlni az étel. És nem fogod elhinni, mit szerzett Adrian. Anyámmal gyors pillantást váltottunk, egyikünknek sem kellett megszólalni. Egy hosszú beszélgetés áll még előttünk, de az várhat. Fogalmam sincs, Adrian hogyan szervezte meg, de mikor megérkeztünk a társalgóhoz, kínai kaja volt felszolgálva. Az Akadémia szinte sohasem szolgált fel ilyet, és ha mégis, sohasem ízlett igazán. De ez finom étel volt. Tál és még több tál édes-savanyú csirkével és foo young omlettel. Egy a sarokban lévő szemetesládában láttam néhány előrecsomagolt éttermi dobozt missoulai címmel az oldalára nyomtatva. - Hogy a pokolba szerezted ezeket itt? - érdeklődtem. Ráadásnak még meleg is volt. - Ne kérdezgess ezekről a dolgokról, Rose - mondta Adrian, telerakva a tányérját disznóhúsos rizzsel. Nagyon elégedettnek tűnt magával. - Csak élvezd. Amint Alberta elintézi a papírmunkád, így fogunk enni minden nap. Megálltam harapás közben. - Honnét tudsz te erről? Egyszerűen csak kacsintott. - Ha semmi más dolgod nincs, mint egyfolytában az Akadémia területén lógni, megtudsz ezt-azt. Lissa tekintete közöttünk mozgott. Egész nap órán volt, és nem sok időnk volt beszélgetni. Mi az? - Alberta szeretné, ha újra beiratkoznék, és leérettségiznék - magyaráztam. Lissa majdnem leejtette a tányérját. - Akkor csináld! Anyám egyaránt megdöbbenve nézett. - Megengedi neked? - Ezt mondta nekem - mondtam. - Akkor csináld! - kiáltott fel anyám. - Tudod - merengett Adrian, - valahogy kedveltem az ötletet, hogy mi ketten együtt kelünk útra. - Mindegy - vágtam vissza. - Valószínűleg úgysem engedtél volna vezetni. - Hagyd abba. Anyám határozottan visszatért régi önmagához, semmi szomorúság a lánya távozása, egy elveszett szerető utáni vágyakozás miatt. - Komolyan kell venned ezt. A jövőd forog kockán. Lissa felé bólintott. - Az ő jövője forog kockán. Befejezni a tanulmányaidat itt, és testőrré válni a… - Igen - mondtam. - Igen? - kérdezte zavartan. Rámosolyogtam. - Igen, egyetértek. - Te egyetértesz … velem? Nem hinném, hogy anyám emlékezett, valaha is történt volna ilyen. Egyikünk sem, ami azt illeti. - Aha. Megcsinálom a próbát, leérettségizem, és olyannyira tiszteletre méltó tagja leszek a közösségnek, amennyire csak tudok. Nem mintha jó mókának hangzana - cukkoltam.

210

Könnyednek szántam a hangomat, de belül tudtam, hogy szükségem van erre. Szükségem van rá, hogy ismét azokkal az emberekkel legyek, akik szeretnek. Új cél kellett, vagy különben sosem jutok túl Dimitrijen, sosem múlik el, hogy az arcát látom, vagy a hangját hallom. Lissának tátva maradt a szája mellettem, és összekulcsolta a kezeit. Öröme átáradt belém. Adrian nem mutatta ki érzelmeit ilyen nyíltan, de láthattam, ő is elégedett volt, hogy a közelben tudhat. Anyám még mindig elég megdöbbentnek tűnt. Azt hiszem hozzá volt szokva, hogy ésszerűtlen vagyok – amilyen általában voltam. - Tényleg maradni fogsz? - kérdezte. - Te jó Isten! - nevettem. - Hányszor kell még mondanom? Igen, visszamegyek az iskolába. - És maradsz? - buzdított. - A teljes két és fél hónapra? - Nem értelemszerű? Arca szigorú volt és nagyon anyaszerű. - Biztosan tudni akarom, hogy nem indulsz el és szöksz meg megint. Mindegy, mi történik, te maradsz és befejezed az iskolát? Maradsz, amíg leérettségizel? Megígéred? Tekintetünk találkozott, s meglepődtem élénkségén. - Igen, igen. Ígérem. - Kitűnő - mondta. - Boldog leszel, hogy így cselekszel. Szavai testőrhöz illően formálisak voltak, de szemeiben láttam a szeretetet és az örömöt. Befejeztük az ebédet és segítettünk halomba rakni a tányérokat az épület takarító szolgálata számára. Míg a meg nem evett ételt a szemetesbe kapartuk, Adriant magam mellett éreztem. Ez nagyon házias tőled - mondta. - Már-már szexi, tényleg. Beindítja a fantáziámat rólad egy kötényben a házamat porszívózva. - Ó, Adrian, mennyire hiányoztál - mondtam szememet forgatva. - Feltételezem, nem segítesz. - Nem. Segítettem, amikor mindent megettem a tányéromon. Nem hagytam szemetet rajta. Elhallgatott. - És igen, szívesen. Felnevettem. - Tudod, még jó, hogy nem mondtál többet, mikor megígértem anyának, hogy itt maradok. Talán másképp döntöttem volna. - Nem biztos, hogy szembe tudtál volna vele szállni. Anyukád úgy néz ki, mint aki megkapja, amit akar. Egy rejtett pillantást vetett a szobán át arrafelé, ahol Lissa és anyám állt beszélgetve. Lehalkította a hangját. - Öröklődik a családban. Valójában, a segítségét kellene kérnem valamiben. - Illegális cigarettákra szert tenni? - Elhívni a lányát randira. Majdnem eldobtam a tányért, amit tartottam. - Milliószor elhívtál már. - Nem igazán. Nem helyénvaló javaslatokat tettem, és sűrűn szorgalmaztam a meztelenséget. De soha nem hívtalak el egy igazi randira. És ha jól emlékszem, azt mondtad, adsz egy igazi esélyt, amint hagylak kifosztani a letéti alapomat. - Nem fosztottam ki - gúnyolódtam. De itt állva, Adrianra nézve, visszaemlékeztem, ahogyan azt mondtam, ha túlélem Dimitrij felkutatását, adok neki egy esélyt. Bármit mondtam volna neki, hogy megkapjam a pénzt, ami kellett, de most Adriant más szemmel néztem. Legmerészebb álmaimban sem voltam kész feleségül menni hozzá, és megbízható barátnak valónak sem tekintettem. Még azt sem tudtam, akarok-e valamikor barátot. De Adrian ezen az egész káoszon keresztül mindvégig jó barátom volt, és mindenki másnak is. Kedves volt és kiegyensúlyozott, és igen, nem tagadhattam, még halványuló fekete szemével is, még mindig rendkívül jóképű volt. És nem mintha számítana, de Lissa kiszedte Adrianből, hogy Avery iránti rajongásának nagy részét a bűbáj gerjesztette. Kedvelte Averyt, és nem utasította el a romantikus kapcsolatot, de Avery ereje jobban fokozta ennek erősségét, mint ahogyan valójában Adrian érzett. Vagy legalábbis ő ezt állította. Ha fiú lennék, és ez történt volna velem, valószínűleg én is azt mondanám, hogy a mágia hatása alatt álltam.

211

Mégis, ahogyan most rám nézett, nehéznek találtam elhinni, hogy bárki átvette volna a helyemet nála az elmúlt körülbelül egy hónapban. - Tégy egy ajánlatot - mondtam végül. - Írd le, és pontról pontra vázold, miért lennél megfelelő reménybeli udvarló. Nevetni kezdett, aztán az arcomra nézett. - Komolyan? Olyan, mintha házi lenne. És ez az egyik oka, hogy nem járok főiskolára. Csettintettem az ujjaimmal. - Kezdj neki, Ivashkov. Látni akarom, hogy keményen dolgozol. Egy viccre vagy elutasításra számítottam, de helyette azt mondta. - Rendben. - Rendben? Úgy éreztem magam, mint korábban anyám, amikor gyorsan egyetértettem vele. - Naná. Most azonnal visszamegyek a szobámba és nekiállok a feladatom felvázolásának. Kétkedve bámultam, ahogy a kabátjáért nyúlt. Sosem láttam még Adriant ilyen gyorsan mozogni, ha bármilyen munka is érintve volt. Ó, ne. Mibe kevertem magam? Hirtelen megállt és elkeseredett mosollyal a kabátja zsebébe nyúlt. - Tulajdonképpen gyakorlatilag már írtam neked egy esszét. Majdnem elfelejtettem. - Mi az? - Valami külföldi pasas hívott korábban… azt mondta, a számom benne volt a telefonja memóriájában. És megint Adrian Lissára és anyámra nézett. Még mindig elmerültek a beszélgetésben. - Azt mondta, van egy üzenete számodra, és nem akarta, hogy bárki másnak elmondjam. Leíratta és visszaolvastatta velem. Tudod, te vagy az egyetlen személy, akinek ezt megteszem. Azt hiszem, megemlítem majd, amikor a randi javaslatomat írom. - Odaadod? - Átadta a jegyzetet egy kacsintás kíséretében, biccentett, aztán elbúcsúzott Lissától és anyámtól. Elcsodálkoztam, vajon tényleg írni fog-e egy randi ajánlatot. Figyelmem legnagyobbrészt a jegyzetre terelődött. Kétségem sem volt afelől, ki hívta Adriant. Abe telefonját használtam, amikor Adriant tárcsáztam Novoszibirszkben és később meséltem Abenek Adrian utazásommal kapcsolatos pénzügyi érintettségéről. Nyilvánvalóan apám – uhh, ez még mindig valószerűtlen gondolat volt – úgy döntött, megbízhatónak tekinti Adriant, bár csodálkoztam, miért nem anyámat használta küldöncnek. Széthajtogattam a jegyzetet, és eltartott néhány másodpercig, hogy Adrian írását kibetűzzem. Ha randi ajánlatot ír, nagyon reméltem, hogy gépelni fogja. A jegyzetben ez állt: Üzenetet küldtem Robert testvérének. Az mondta, semmit sem tudok ajánlani neki, amiért cserébe felfedné Robert tartózkodási helyét – és higgy nekem, sok mindent felajánlottam. De azt mondta, amíg élete hátralévő részét bezárva kell töltenie, az információ vele együtt száll a sírba. Gondoltam jobb, ha tudod. Aligha volt esszé, mint ahogyan annak Adrian beállította. Ezen kívül kicsit titokzatos is volt, de nyilván Abe nem akarta, hogy a jegyzet tartalma könnyen megérthető legyen Adrian számára. Számomra világos volt a jelentése. Robert testvére Viktor Dashkov. Abe valahogyan eljuttatott egy üzenetet Viktornak, akármelyik távoli börtönbe volt is bezárva. (Valahogy nem tudott meglepni, hogy Abe-nek sikerült ezt véghezvinnie.) Kétségkívül Abe megkísérelt üzletet kötni Viktorral, hogy kiderítse, hol van Robert, de Viktor visszautasította. Ez sem meglepő. Viktor nem éppen az egyik legsegítőkészebb ember, és jelenleg nem tudtam tökéletesen őszintén hibáztatni ezért. A pasas egy életre be lett zárva abba a „távoli” börtönbe. Mit tudna bárki is kínálni egy halálraítéltnek, ami valóban változtatna az életén? Sóhajtottam, és elraktam a jegyzetet, és valahogy megérintett a gondolat, hogy Abe feleslegesen tette ezt meg nekem. És ismét, egy hasonló érv jutott eszembe. Még ha Viktor meg is adná Robert tartózkodási helyét, mit számítana? Minél messzebbre haladtak az események Oroszországban, annál nevetségesebbé vált még csak fontolgatni is, hogy visszaváltoztassunk egy strigát eredeti állapotába. Csak az igazi halál teheti őket szabaddá, csak a halál…

212

Anyám hangja mentett meg, mielőtt fejemben újra átéltem volna a hídon történteket. Azt mondta, mennie kell, de megígérte, hogy később még beszélünk. Amint elment, Lissával meggyőződtünk róla, minden a helyén van a társalgóban, mielőtt visszaindultunk a szobámba. Még rengeteg dolog volt, amiről beszélnünk kellett. Felmentünk, és azon csodálkoztam, mikor költöztetnek ki a vendégházból vissza a kollégiumba. Nyilván, amikor Alberta végez a papírmunkával. Még mindig képtelenségnek tűnt elfogadni, hogy képes leszek visszatérni régi életemhez, és továbblépni mindattól, ami az elmúlt nagyjából egy hónapban történt. - Adrian szerelmes levelet adott neked? - kérdezte Lissa. Hangja cukkoló volt, de a köteléken át tudtam, még mindig aggódik Dimitrij utáni gyászom miatt. - Még nem – mondtam. - Később elmagyarázom. A szobámon kívül, az épület egyik felügyelője éppen kopogni készült az ajtómon. Amikor meglátott, egy vastagon kitömött borítékot nyújtott át. - Éppen ezt hoztam neked. A mai postával érkezett. - Köszönöm - mondtam. Átvettem tőle és ránéztem a borítékra. Az én nevem és a Szent Vlagyimir címe volt elegáns írással rányomtatva, amit furcsának találtam, tekintve, hogy érkezésem váratlan volt. Nem volt rajta feladó, de orosz bélyegzés volt rajta, és légipostával érkezett. - Tudod, kitől jött? - kérdezte Lissa, amint a nő elment. - Nem tudom. Rengeteg emberrel találkoztam Oroszországban.” Jöhetett Olenától, Marktól, vagy Sydneytől. Mégis… valami, amit nem igazán tudtam megmagyarázni, az érzékeimet készültségbe állította. Feltéptem egyik oldalán és belenyúltam. Kezem valami hideget és fémeset fogott körbe. Még mielőtt kihúztam volna, tudtam, mi az. Egy ezüst karó. - Ó, édes Istenem - mondtam. Körbeforgattam a karót, körbefuttatva az ujjam az aljára bevésett geometrikus mintán. Nem volt kérdés. Egyedülálló. Ez volt az a karó, amit Galina házában a pincéből vettem el. Az, amivel… - Miért küldene neked bárki egy karót? - kérdezte Lissa. Nem válaszoltam, helyette kihúztam a boríték másik tartalmát: egy kis jegyzetlapot. Amin kézírással, melyet túl jól ismertem, ez állt: Egy másik leckét is elfelejtettél: Soha ne fordíts hátat, míg nem győződtél meg róla, hogy az ellenfeled halott. Úgy tűnik, újra át kell vennünk ezt a leckét, amikor legközelebb találkozunk – ami nemsokára bekövetkezik. Szeretettel, D. - Óóó - mondtam a kártyát majdnem elejtve. - Ez nem jó. A világ egy pillanatra forogni kezdett, becsuktam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet. Vagy századjára futottam át annak az estének a történéseit, amelyiken megmenekültem Dimitrijtől. Minden korábbi alkalommal az érzéseim és a figyelmem is mindig az arcán tükröződő tekintetre koncentrált, mikor leszúrtam őt, a látványra, ahogy teste a fekete vízbe zuhan. Most elmém a küzdelem részleteit idézte fel. Visszaemlékeztem, hogyan zavarta meg Dimitrij utolsó hárítása szívére mért csapásomat. Akkor egy pillanatra azt gondoltam, nem szúrtam bele elég keményen a karót – egészen addig, míg megláttam, ahogy arca elernyed és lezuhan. De tényleg nem juttattam elég mélyre a karót. Az első benyomásom volt helyes, de a dolgok túl gyorsan történtek. Lezuhant… és aztán? Eléggé kiállt a karó, hogy magától kiessen? Dimitrij képes volt kihúzni? A folyó sodrása kitépte? - Az a sok gyakorlás a bábukkal, mind felesleges volt - motyogtam, visszaemlékezve, hogyan gyakoroltatta velem Dimitrij újra és újra a karót a mellkasba szúrni úgy, hogy a bordákon át a szívbe jusson.

213

- Rose - kiáltotta Lissa. Volt egy olyan érzésem, már nem először mondta ki a nevemet. Miről van szó? Életem legfontosabb karóval való leszúrásáról… és én elszúrtam. Most mi fog történni? Úgy tűnik, újra át kell vennünk ezt a leckét, amikor legközelebb találkozunk – ami nemsokára bekövetkezik. Nem tudtam, mit érezzek. Kétségbeesést, hogy nem szabadítottam meg Dimitrij lelkét és teljesítettem ígéretemet, melyet titokban tettem neki? Megkönnyebbülést, hogy nem öltem meg a férfit, akit szeretek? És újra és újra ugyanaz a kérdés: Kimondta volna, hogy szeret, ha lett volna még néhány pillanatunk? Még mindig nem voltak válaszaim. Érzelmeim őrülten kavarogtak, és szükségem volt egy kis szünetre, hogy megvizsgáljam, mit tudok ez idáig. Először: két és fél hónap. Két és fél hónapot ígértem anyámnak. Addig semmi akció. Ezalatt Dimitrij továbbra is odakint van, továbbra is striga. Amíg valahol a világban létezik, nem lesz számomra béke. Sem lezárás. Ismét a kártyára nézve felfogtam, akkor sem lelek békére, ha megpróbálom figyelmen kívül hagyni. Megértettem a kártya üzenetét. Dimitrij ezúttal értem fog jönni. És valami azt súgta, elszalasztottam az esélyemet, hogy strigává változtasson. Értem fog jönni, hogy megöljön. Mit is mondott, mikor kimenekültem a kúriából? Hogy nincs rá mód, hogy mindketten ezen a világon éljünk? És mégis, talán tudnánk… Mikor nem válaszoltam Lissának azonnal, aggodalma nőni kezdett. - Az arckifejezésed kiborít egy kicsit. Mire gondolsz? - Hiszel a tündérmesékben? - kérdeztem belenézve a szemeibe. Ahogy kimondtam a szavakat, el tudtam képzelni Mark rosszallását. - Milyen… milyen tündérmesékben? - Abban a fajtában, melyekre nem kellene az életedet pocsékolni. - Nem értem - mondta. - Teljesen elvesztem. Mondd el, mi folyik itt. Mit tudok tenni érted? Két és fél hónap. Két és fél hónapig maradnom kell – egy örökkévalóságnak tűnt. De megígértem anyámnak, hogy megteszem, és nem akartam ismét meggondolatlan lenni – különösen, mivel nagyon sok forgott most kockán. Ígéretek. Fuldokoltam az ígéretekben. Még Lissának is tettem egy ígéretet. - Komolyan gondoltad korábban? Velem akarsz jönni a következő őrült kutatásra? Bármi legyen is az? - Igen. Nem volt bizonytalanság vagy habozás szavaiban, semmi remegés egyenletesen zöld szemében. Természetesen csodálkoznék, ha ugyanígy érezne később is, mikor rájön mi az, amit tenni fogunk. Mit ajánlhatna bárki is egy halálraítéltnek, ami tényleg változtatna az életén? Korábban ezt fontolgattam, s próbáltam kitalálni, mivel vehetném rá Viktor Dashkovot, hogy beszéljen. Viktor azt mondta Abe-nek, nincs semmi, amit ajánlani tudna, hogy információt adjon bátyja állítólagos képességéről, mellyel strigákat tud visszaváltoztatni. Viktor életfogytiglani börtönbüntetését tölti; semmiféle megvesztegetés nem számít már neki. De egy dolog mégis, vettem észre. Szabadság. És csak egy lehetőség volt ezt elérni. Meg fogjuk szöktetni Victor Dashkovot börtönéből. De úgy döntöttem, most még nem említem ezt meg Lissának. Amit ez idáig tudok, hogy van egy halvány esély, amivel megmenthetem Dimitrijt. Mark azt mondta, ez egy tündérmese, de ki kell használnom ezt az esélyt. A kérdés az volt: mennyi időm van, amíg Dimitrij eljön, hogy megöljön? Mennyi időm van kitalálni, hogy a lehetetlen valójában mégis lehetséges? Ez volt az igazi probléma. Mert ha Dimitrij még az előtt felbukkan, hogy esélyem lenne megtalálni a mesebeli sárkányt – Viktort –, a dolgok kellemetlenné fognak válni. Talán ez az egész Robert dolog csak egy nagy hazugság volt, de

214

még ha nem is… nos, az óra ketyegett. Ha Dimitrij értem jön, mielőtt Viktorhoz és Roberthez eljutok, ismét harcolnom kell vele. Nem kérdés. Nem várhattam varázslatos megoldásra. Meg kell ölnöm Dimitrij, ez alkalommal igazán, és ezzel elvesztem az esélyt, hogy talán visszahozhatom a hercegemet. A fenébe. Még szerencse, hogy jól teljesítek nyomás alatt.

215