Richelle Mead: Vérvonalak

Richelle Mead: Vérvonalak

konyvfanoknak.5mp.eu


Fordítók: Nitty, Kamáslimacska, Viva, Rose, Éva

Fordítás készült: a konyvfanok.5mp.eu honlap számára

2011. november 05.



Első fejezet Fordította: Nitty

NEM TUDTAM LÉLEGEZNI. Egy kéz tapad az ajkamra egy másik pedig a vállamat rázta, felriasztva a legmélyebb álmomból. Egy őrült gondolat futott át az agyamon. Biztosan ez történik. A legrosszabb rémálmom most válik valóra. Itt vannak! Értem jöttek! Hunyorogva pásztáztam végig a sötét szobát, majd végül apán arcán állapodott meg a tekintetem. Abbahagytam a vergődést, teljesen össze voltam zavarodva. Apám engedett a szorításon és hátrébb lépett, tekintete azonban fagyos volt. Felültem az ágyba, a szívem összevissza kalapált. -

Apa?

-

Sydney. Nem keltél fel, hiába szólongattalak.

Természetesen ez mentség arra, hogy halálra rémítsen. -

Öltözz fel, tedd magad szalonképessé – folytatta – De gyorsan és csendben. A földszinten találkozunk, a dolgozószobában.

A szemem elkerekedett, de nem gondolkodtam sokáig a válaszon. Erre nem volt más válasz: -

Igen uram, természetesen.

-

Én megyek és felébresztem a húgodat is – kifordult az ajtón, én pedig kiugrottam az ágyból.

-

Zoé – kiáltottam fel – Miért van szükséged rá?

-

SSSS – csendesített el – Eredj készülni. És emlékszel, csendben. Ne ébreszd fel anyádat.

Becsukta az ajtómat és szó nélkül otthagyott. A pánik, ami az imént csendesült, most ismét hullámokban tört rám. Miért van szüksége Zoéra? Egy ilyen éjszakai ébresztő mögött, csak is az alkimisták állhatnak és a húgomnak semmi köze sincs hozzájuk. Gyakorlatilag én is felvoltam függesztve ezen a nyáron a közelmúltban történt események miatt. Mi lehet ez az egész? 2011. november 05.



Mi van, ha végül még is csak elvisznek egy átnevelő központba és Zoe lesz az, aki a helyembe lép? Egy pillanat, a világ forgott körülöttem, megragadtam hát az ágy támláját, hogy összeszedjem magam. Átnevelő intézet. Ez volt a fiatal alkimisták rémálma, ahogy nekem is. Nem tudni hol található az intézet, pont azért, hogy a vámpírok, még csak véletlenül se tudják elhurcolni onnan az odakerült alkimistákat, hogy aztán eltérítsék őket a helyes útról. Hogy mi is az átnevelés, azt soha nem akartam igazán megtudni. Az „átnevelés” szép szó volt az „agymosásra”. Én még csak egyszer láttam egy embert, aki visszajött onnan, de miután visszatért, már csak fél ember volt. Zombivá változott, és én inkább nem akartam belegondolni, hogy mit tehettek vele, hogy ilyenné vált. Apám sietető szavai visszhangoztak a fejemben és én megpróbáltam levetkezni félelmemet. Eszembe jutott egy másik intelem is, amit mondott, hogy maradjak csendben. Édesanyám nem volt jó alvó. Általában nem számított, ha rajtakapott, mikor alkimista ügyben osontunk ki a házból, de az utóbbi időben anyám nem volt túl szívélyes a férje (és a lánya) munkaadójával. Azóta dühös volt az alkimistákra, mióta a múlt hónapban visszahoztak a szülői házba és a családi házunk onnantól kezdve a saját börtönöm lett. Anyám és apám között szörnyű vita volt emiatt és azóta Zoé és én gyakran szinte csak lábujjhegyen járkálunk a lakásban. Zoé. Miért kell nekik Zoé? A kérdés belém égett, igyekeztem, hogy mihamarabb kész legyek. Jól tudtam, hogy mit jelent a „szalonképes” kifejezést az alkimistáknál. A farmer és a póló szóba se jöhetett. Ehelyett egy vasalt szürke szövetnadrágot és egy fehér gombos inget vettem fel. A sötétben a grafitszürke pulóveremet találtam meg, ami ment a szerelésemhez, kiegészítőnek pedig egy fekete övet kötöttem a derekamra, a nyakamba pedig a mindig viselt arany láncomat akasztottam, amin egy kis kereszt volt. A hajam volt a nagyobb probléma. Már két óra alvás után is olyan volt, mint egy szénaboglya. Megpróbáltam a lesimítani, amennyire csak lehetett és aztán egy kiló hajlakkot fújtam rá, abban reménykedve, hogy ezzel kibírja azt, ami rám vár. Egy könnyű sminket vittem fel az arcomra, többre nem volt idő. Az egész összesen hat percbe telt, ami egy új készülődési rekord volt. Néma csendben rohantam lefele a lépcsőn, ne hogy felébresszen édesanyámat. A nappaliban sötét volt, de a dolgozószoba felöl halvány fény festette meg a padlót. Figyelmeztetően hívogatott. Résnyire nyitottam az ajtót és becsusszantam a szobába. 2011. november 05.



A halk susmorgás megszűnt, amint beléptem a szobába. Apám rám pillantott és tetőtől, talpig végigmért, majd láttam a szemében, hogy jóváhagyja az öltözékemet, vagy lehet, hogy csak a pókerarca mögé elrejtette a kritikát, amivel az öltözékemet illetné? -

Sydney – mondta ridegen – Azt hiszem már ismered Donna Stantont.

Az hírhedt alkimista ott állt az ablak előtt karba tett kézzel, pont olyan keménynek és szigorúnak tűnt, mint amire emlékeztem. Noha közelmúltban elég sok időt töltöttem Stantonnal nem mondanám, hogy szívbéli jó barátok lettünk, különösen, azóta nem szimpatizáltunk egymással, mióta az egyik megbízatásomkor mind a ketten „vámpír házőrizetben” végeztük. Ha még mindig neheztelt rám emiatt, akkor azt most nem mutatta. Egy határozott bólintással üdvözölt és az arca semleges marad. Még három alkimista volt rajta és apámon kívül a szobában. Bemutatták őket nekem: Barnes, Michaelson és Horowitz hívták a másik három fickót. Barnes és Michaelson apámmal és Stantonnal lehettek egyidősek. Horowitz viszont a húszas évei közepén járhatott és volt egy tetoválása. Mindannyian ugyan olyan unalmas üzleties öltözetet viseltek, mint Én, leírhatatlanul unalmas színekben. Célunk az volt, hogy mindig elegánsak legyünk, de sose vonjuk magunkra a figyelmet. Az alkimisták, már évszázadok óta Men in Black-et játszottak, még mielőtt az ember álmodni mert volna arról, hogy van élet a földön kívül. Ismét nyugtalanság fogott el. Ez valami kihallgatás? Talán azt akarják tudni, hogy megváltozott e a lojalitásom az alkimisták felé, amiért segítettem egy hitehagyott félig vámpír lánynak? Keresztbe fontam, hát a karomat a mellkasomon és megpróbáltam teljesen nemtörődöm arcot vágni, abban reménykedtem, hogy ettől magabiztosnak tűnök, majd. Mielőtt bárki is megszólalhatott volna Zoé lépett be a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót és körbenézett a nagy szemével, amiben félelem csillogott. Apám dolgozó szobája hatalmas volt – külön építette hozzá a házhoz. Ahogy néztem a húgomat rájöttem, hogy kezdi megérteni a szituációt, tudtam, hogy úgy érzi csapdába került. Tekintetünk találkozott, miközben együtt érző pillantást vetettem rá. Ez megtette a hatását, mert odahúzódott az oldalamhoz, mint egy védelmezőhöz. Sejtette, hogy egy oldalon állunk. -

Zoé – mondta az apán.

Aztán hagyta lógni a húgom nevét a levegőben, így aztán egyértelmű volt számunkra, hogy csalódott. Azonnal tudtam, hogy miért. Zoé farmert viselt és egy régi pulóvert és barna haja két aranyos, de hanyag copfba volt kötve. Bárki más lehetett volna szalonképes, de nem Zoé. 2011. november 05.



Éreztem, ahogy Zoé meglapul mögöttem én pedig védelmezően álltam mellette. Stanton ugyan olyan udvariasan üdvözölte Őt is mint engem az imént és aztán apám felé fordult. -

Én nem dönthetek Jared – mondta Stanton – Melyik lesz a kettő közül?

-

Nos, ez a problémám – mondta apám – Zoé megkért… de nem vagyok benne biztos, hogy készen áll. Sőt tudom, hogy nem. Hisz, még csak az alapképzésen van túl. Sydney esetében pedig ott vannak a közelmúltbéli események…

Szépen lassan elkezdett összeállni a fejemben a kép. Az első és legfontosabb dolog, hogy nem fognak az átnevelő intézetbe küldeni. Legalább is még nem. Ez is valami. Viszont egy korábbi gyanúm beigazolódni látszik, ami azt illeti egy küldetés, vagy egy munka és azt akarják, hogy ezen Zoé helyettesítsen engem, mert ő, ellentétben a családom néhány tagjával, nem árulta el az alkimistákat. Apámnak volt igaza volt abban, hogy ő csak az alapképzésen vett még csak részt. Alkimista nem lehetett csak úgy az ember, arra születni kellett, ugyan is a szakma kizárólag örökölhető volt: szülőről, gyerekre szállt és a mi családunkban, már eldőlt, hogy ki örökli a mesterséget és a vele járó tudást és kötelezettségeket. A nővérem, Carly, most főiskolára jár, így ő túl öreg. Apám, Zoé-t tanította be a biztonság kedvéért, ha velem valami történne, mondjuk egy autó baleset, vagy egy vámpírtámadás. Egy kicsit előrébb léptem, nem tudtam, hogy mit akarok mondani, csak tudtam beszélnem kell, amíg még megtehetem. Az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy Zoé-t is beszippantsa ez az alkimista szövetség. Féltettem őt nagyon, jobban, mint amennyire attól féltem, hogy átnevelő intézetbe kerülök, pedig attól is rettegtem. -

Ahogy már múltkor is mondtam vállalom a tetteim következményeit – kezdtem. – És az volt a benyomásom, hogy a bizottság tagjai megértették, hogy miért tettem azt, amit tettem. Teljes mértékben fel vagyok készülve egy újabb küldetésre, sokkal inkább, mint a húgom. Ismerem a munka minden csínját bínját.

-

Ha az emlékezetem nem csal, már túl sok tapasztalattal is rendelkezel – mondat Stanton szárazon.

-

Én azért szeretném megint hallani azokat az okokat – mondta Barnas – Engem se villanyoz fel az a gondolat, hogy egy alig képzet lány küldjek ki terepre, de azt is nehéz elképzelni, hogy egy olyan valakire bízzuk a szóban forgó feladatok, aki már az utasítások ellenére segített egyszer egy vámpírnak. Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk benne és a jövőben nem fogja ugyan ezt tenni a parancsunk ellenére.

2011. november 05.



Visszamosolyogtam rá, elfedve haragomat. Ha most megmutatom az igazi érzéseimet az nem segít a helyzeten. -

Megértem uram. De Rose Hathaway végül bizonyította ártatlanságát és felmentették a vádak alól. Ebben az esetben, pedig nem is voltam a bűntáras. Sőt, mindazt, amit tettem, segített fényt deríteni az igazi tettes kilétére.

-

Bárhogy is volt, mi se, és te se, lehetsz ebben biztos – mondta.

-

De – mondtam – Én tudom.

Barnes felhorkant. -

És itt a másik probléma. Hinned kellett volna abban, amit az alkimisták mondtak neked és nem elszökni, hogy saját magad jár utána az igazságnak. De ha már így alakult, legalább össze kellett volna gyűjtened az összes bizonyítékot és rendelkezésre álló információt, amit aztán át kellett volna adnod a feletteseidnek.

Bizonyíték? Hogyan is magyarázhatnám le, hogy nem a bizonyítékok érdekeltek, nem akartam semmit se bizonyítani, csak segíteni akartam Rose-nak, mert éreztem, hogy a lány igazat mond? De ez valami olyasmi volt, amit tudtam, hogy sose értenének meg. Mindannyian azt hiszik, hogy a világon a legrosszabb teremtményei a vámpírok. Magyarázzam el nekik, hogy láttam, hogy Rose tisztességes vámpír, azt hiszem, hogy ez most nagyon nem segítene az én helyzetemen. Vagy mondjam azt, hogy egy másik vámpír megzsaroltak, hogy segítsek neki, ez még rosszabb magyarázat lenne. Bár ezt legalább elhinné minden alkimista. -

Én… Én nem beszéltem erről még senkinek se, de valójában abban reménykedtem, hogy az én érdememnek tulajdonítják majd, hogy sikerült megoldani a rajtéjt. És reméltem, hogy kapok egy másik feladatot és ez az egész feledésbe merül.

Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne látszódjon az arcomon a hazugság. Igazán szégyelltem magam. Sekélyes és szégyenletes viselkedés volt a részemről, de tudtam, hogy ez az egyetlen magyarázat, amit az alkimisták el tudnak fogadni ebben a helyzetben. Michaelson felhorkant: -

Félrevezetett, de hát ez meg se lep.

A többiek megvető pillantással méregettek, még az apám is. Csak Stenton tűnt úgy, hogy kételkedik a szavaimban, de aztán bele törődött, hisz Ő aztán számos hasonló kudarcot látott már. Az apám most a többieket nézte, arra várva, hogy valaki hozzáfűzzön valamit a hallottakhoz, de mivel senki nem szólalt meg, így hát megrántotta a vállát.

2011. november 05.

Richelle Mead: Vérvonalak -


Ha senkinek nincs semmilyen kifogása, akkor én azt javaslom, hogy Sydney-t küldjük a következő megbízatásra. Nem mintha teljesen érteném, hogy miért van rá szükségetek – mondta kissé vádlón, de a hangjából nem lehetett kihallani.

-

Részemről nem probléma, ha az idősebb lányt vetjük be – mondta Barnes.

-

De addig itt marad a kisebbik is, amíg a többiek ide nem érnek, ha bárki is kifogásolná Sydney közreműködését.

Kíváncsi voltam, vajon hányan lehetnek a többiek. Minél több ember jön ide, annál fontosabb dologról van szó. Vajon mi lehet a feladat? Láttam az alkimistákat nagyobb dolgokat is eltusolni egy két ember segítségével. Milyen nagydolognak kellett ahhoz történnie, hogy ennyi embere legyen szükség? Horowitz szólalt meg először: -

Mit akarsz, mit tegyek?

-

Jelöld meg Sydney-t. – mondta Stanton határozottan. – Még ha nem is ő megy, nem árt, ha megerősítjük a bűbájt. Ne jelöljük meg Zoé-t addig, amíg nem tudjuk, hogy mi lesz-e feladata.

Végignéztem húgom figyelemre méltóan üres – és sápadt – arcán. Igen. Amíg nem volt az aranyszínű liliom tetoválás az arcán, addig szabad volt. Amint a tetoválás rákerült az arcodra, akkor nem volt vissza út. Az jelképezte, hogy Te is az alkimisták közé tartozol. Mit ahogy velem is megtörtént, körülbelül egy évvel ezelőtt. Amíg kicsi voltam nem láttam az alkimisták igazi életét. Apám elkápráztatott a történeteivel, melyek arról szóltak, hogy milyen lehetőségei várnak egy alkimistára, de a kötelességekről elfelejtett mesélni mesélt. Biztos voltam, hogy nagy lehetőségek rejlenek az alkímiában, de most az kívántam, bárcsak apám megemlítette volna azt is, hogy mennyire fel tudja emészteni az életedet ez a munka. Horowitz felállt apám dolgozószobájának összecsukható asztala mellett. Rácsapott az asztalra és egy barátságos mosolyt küldött felém. -

Lépj közelebb – mondta.

Barnes rosszallóan nézett felé. -

Kérlek. Tudnál, úgy tenni, mint ha tiszteletben tartanád ezt a szertartást, David.

Horowitz vállat vont. Segített lefeküdni és bár meg voltam ijedve nyíltan vissza mosolyogtam rá és reméltem, hogy hála tükröződik a szemben. Az újabb mosolya azt mondta számomra, hogy megértette. Elfordítottam a fejemet, néztem, ahogy Barnes áhítatosan letett egy fekete táskát az asztalra. A többi alkimista összekulcsolta a kezét maga előtt.

2011. november 05.



A legtöbb dolog, amit az alkimisták tudnak az mind a tudományos alapokon nyugszik, de néhány dolog megvalósításához szükség van isteni segítségre is. A legfontosabb feladatunk az volt, hogy megvédjük az emberiséget és az volt a rögeszmés meggyőződésünk, hogy vámpírok természetellenes lények és létezésük ellenkezik isten akaratával. Ezért aztán a „szent titkok tudói” – a papjaink – és a tudósok egymás mellett dolgoztak, hogy megvédjük az embereket a gonosz démonoktól. -

Oh, Uram – kezdte az imádságot – Áld meg ezt az elixírt. Ments meg minket a kísértéstől, gyengeségtől, betegségtől, és add nekünk életet adó erődet, a te szolgád.

Kinyitott a táskáját és elővett négy kis üvegcsét. Mind tele volt sötét folyadékkal. Az üvegcsék fel voltak címkézve, de nem tudtam elolvasni őket. Barnes biztos keze és gyakorlott szeme keverte össze a négy folyadékot a megfelelő arányban egy nagyobbacska üvegcsébe. Mikor mind a négy anyag összekeveredett éreztem valami bizsergést a levegőben és az üvegcsében lévő folyadék aranyszínűvé vált. Barnes átnyújtotta Horowitz a folyadékot, akinek a kezében ott volt a fecskendőhöz, amivel felszippantotta az aranyszínű folyadékot. A szertartás nyugodt, ünnepélyes része ezzel befejeződött. Engedelmesen elfordultam, szabadon hagyva az arcomat. Egy pillanattal később Horowitz árnyéka borult rám. -

Ez csíp egy kicsit, de nem olyan, mint amikor először teszik fel. Ez csak egy emlékeztető – magyarázta kedvesen.

-

Tudom – mondtam. – Köszönöm.

A tű megszúrta a bőröm és megpróbáltam rezzenéstelen arccal feküdni. Csípett, de mintha azt említette volna Horowitz, hogy új tetoválás nem lesz az arcomon. Ő, csak a már meglévő tetoválásomat erősíti meg, hogy továbbra is megvédelmezzen. Ezt jó jelnek tűnt. Zoé így még biztonságba van és talán engem se küldenek ezek után az átnevelő intézetbe. -

Elmondanátok, hogy pontosan mi is történik itt, míg a többiekre várunk? – kérdezte az apám. – Idáig csak annyit mondtatok, hogy szükségetek van egy tini lányra.

A hogy a tini lányt mondta, úgy tűnt, mintha elborzasztaná ez a szerep. Küzdöttem a haragom ellen, ami rám tört az előbbi kijelentés miatt. Ennyit jelentünk a számára. -

Van ez a helyzet – kezdte Stanton – a moroi-kal.

A moroi szó hallatára megkönnyebbülten felsóhajtottam. Jobb, mint ha strigoi-t mondott volna. Bármilyen szituáció is legyen az biztos, hogy az alkimistákkal szemben mindig találtunk egy vámpírt is, de nem volt mindegy, hogy milyet. A moroik majdnem olyan emberik voltak, mint mi – bár ezt a véleményemet soha nem osztottam meg senkivel se ebben a szobában. A 2011. november 05.



strigoi azonban valami furcsa elkorcsosult fajtája volt a vámpíroknak. Ők élőhalottak voltak. Két féle képen válhatott valaki strogoi-vá, vagy úgy, hogy egy másik strigori hozta létre, azáltal hogy kiszívta áldozatából majdnem az összes vérét és aztán más vérét megitatta vele ezáltal az illető élőhalott vámpírrá vált, vagy pedig, ha egy moroi szándékosan vette el egy másik ember életét, úgy hogy kiszívta az összes vérét. Ha az ember egy strigoi-val találkozott, annak hamar csúfos véget lett, ugyan is az illető meghalt. Számos forgatókönyv pergett le az agyamban, hogy mi ösztönözte az éjszakai intézkedésre az alkimistákat: talán egy ember, aki észrevette, hogy valakinek agyara van, egy etető, aki megszökött és elhagyta az államokat, vagy egy moroi miatt… De ezek mind csak találgatások voltak, mert sehogy tudtam rájönni, hogy miért kéne nekik pont egy tinédzser, ez rejtély volt. -

Ugye tudjátok, hogy megválasztották a lányt királynőnek a múlt hónapban. – mondta Barnes. A tekintete az enyémbe fúródott.

A szobában mindenki igenlően morgott. Persze, hogy tudtak róla. Az alkimisták nagy figyelmet fordítottak a moroi politikára. Mindig tudták, hogy mit csinálnak a vámpírok és erre azért volt szükség, hogy el tudjuk titkolni a vámpírok létezését az emberek elől. Az emberek védelme mindennél fontosabb volt számunkra. Nagyon komolyan vettük a feladatot. A moroi lányt, akit királynőnek választottak, Vasilisa Dragomir, 18 éves volt, akár csak én. -

Ne feszítsd – mondta gyengéden Horowitz-t.

Próbáltam lazítani, de Vasilisa Dragomir-ról ismét eszembe jutott Rose Hathaway. Nyugtalanul azon tűnődtem, hogy talán nem kellett volna belemennem az előbbi hazugságba, mi van, ha még nagyobb bajba kerülök emiatt. Szerencsémre, Barnes folytatta a történetet nem említve a kapcsolatomat a fiatal királynővel és barátaival. -

Nos, ez minket is nagyon meglepett, mint ahogy egyes mosoi számára is meglepő volt. Emiatt nézeteltérések és széthúzások sorjázzák a moroi társadalmat. Eddig még senki nem merte megtámadni a Dragomir lányt, mivel igen jól őrzik. Azonban a királynő ellenségei találtak egy kerülő utat a királynő eltávolítására: a húga személyében.

-

Jill – szalad ki a számon, még mielőtt gondolkodtam volna.

Horowitz rám nehezedett és Én már meg is bántam az előbbi elszólásomat, amivel ismételten magamra vontam a figyelmet, azzal, hogy elárultam, hogy ismerem a moroi lányt. Mindezek ellenére, bevillant egy kép Jillian Mastrano-ről, magas és már szinte bosszantóan karcsú testalkatú, mint minden moroi, nagy világoszöld szeme, mindig idegesen csillogott. És

2011. november 05.



meg is volt rá az oka. A tizenöt éves Jill volt Vasilisa törvénytelen húgya, így Ő volt az egyetlen élő tagja a királyi családnak. -

Ismerjük a törvényeiket – törte meg a kínos csendet Stanton. Az Ő hangja ismertette mindazon törvényeket, amiket a moroi királyválasztásról tudtunk. – Vasilisa-nak szüksége van egy élő hozzá tarozóra, hogy megtartsa a trónt. Vasilisa ellenségei pedig úgy döntöttek, hogy ha nem tudnak az ő közelébe férkőzni, akkor majd a családjához férkőznek közel.

Hideg futott végig a gerincemen és ismét gondolkodás nélkül kérdeztem: -

Történt valami Jill-el?

Ez alkalommal legalább azt a pillanatot választottam a meggondolatlan kérdezősködésre, amikor Horowitz épp újra töltötte a fecskendőt és így legalább nem volt veszélyben a tetoválásom, amiatt, hogy a merészségem okozta megdöbbentés hatására esetleg elrontja. Beleharaptam

az ajkamba, hogy megakadályozzam

magam a további felelőtlen

kérdezősködésben. Láttam apán szemébe a megrovást. Nem volt olyan szoros a kötelék köztem és Jill között, de belegondolni is borzasztó volt, hogy valaki megpróbál megölni egy 15 éves lányt – Zoé is éppen ennyi idős. -

Hát ez az, mai nem teljesen világos – merengett Stanton – Azt tudjuk, hogy megtámadták, de azt nem, hogy mennyire voltak komolyak a sérülései. Ettől eltekintve most már jól van, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tény, hogy merényletet kíséreltek meg ellen, még hozzá a saját fajtája és azt is valószínűnek tartjuk, hogy felsőbb körökből kapta az utasítást.

Barnes felhorkant: -

De hát mire is számíthattunk? Nevetséges az a vetélkedés, ami a hatalomért folyik a moroi-k között mostanában.

-

Akár nevetséges, akár nem, mi nem nézhetjük tétlenül a kis magán háborújukat – mondta Stanton. – Néhány moroi tiltakozására, már felfigyelt a média. Ezt nem engedhetjük meg. Szükségünk van egy stabil moroi kormányra és ahhoz, hogy ez megvalósuljon biztonságba kell helyezni a lányt. És a lehet, hogy ők nem bíznak egymásban, de bennünk igen.

Nem akartam rámutatni a tagadhatatlan tényre, hogy a moroi-k nem bíznak bennünk alkimistákban, de az biztos, hogy nekünk nem állt érdekünkben megölni a moroi uralkodót, vagy a testvérét és ez tett minket a megbízható szövetségessé. -

El kell, hogy tűnjön a lány – mondta Michaelson. - Legalább is addig, amíg nem sikerül megváltoztatni a törvényt, ami Vasilisa uralkodását ilyen bizonytalanná teszi. Mivel nem

2011. november 05.



bíznak meg a saját népükben, így nekünk kell elrejteni Őt az emberek között – a megvetés, csak úgy csöpögött a szavaiból – De az is a feladataink közé tartozik, hogy az emberek ne jöhessenek rá Jill másságára. -

Több tárgyalást is folytattunk Jill szüleivel és abban állapodtunk meg, hogy egy általunk választott helyen mindnyájuk biztonságát képesek vagyunk garantálni. Megvédjük őket a moroi-tők és a strigo-tól is – mondta Stanton. – Ahhoz azonban, hogy meg győződhessünk arról, hogy észrevétlenek maradnak az emberek között, mindig szemmel kell tartanunk őket mindenhol.

Apán gúnyolódóan közbeszólt: -

Erre akarjuk elpocsékolni az erőforrásainkat. Nem beszélve arról az elviselhetetlen tényről, hogy ahhoz valakinek mindig mellettük kéne lennie.

Volt egy rossz érzésem azzal kapcsolatban, hogy most mi következik. -

Ez az ahol Sydney jön – mondta Stanton. – Ő lenne az az alkimista, aki Jill-en és a családján tartja a szemég, míg a rejtekhelyen tartózkodnak.

-

Mi csoda? – kiáltott fel apám – Ezt most nem mondod komolyan.

-

Mért ne? – Stanton hangja nyugodt volt és színtelen – Hisz mind a ketten közel egykorúak, így nem lesz gyanús, ha együtt lógnak és Sydney, már ismeri is a lányt. Bizonyára, így az együtt töltött idő már nem lesz olyan „elviselhetetlen”, mind mondjuk más alkimistának.

Az üzenet jól érthető volt számomra. A múltam még mindig árnyékot vetett a jelenemre. Horowitz befejezte a fecskendő újratöltését, ezáltal megakadályozva, hogy megszólaljak. Azonban néhány válasz még, így is kikívánkozott belőlem. Bár nem akartam, hogy úgy lássák mennyire felzaklat a terv. És tudtam ahhoz, hogy ismét szolgálatba helyezzenek szükség van arra, hogy úgy tűnjön kész vagyok alávetni magamat a parancsnak, bármi is legyen az. Ennek ellenére szerettem volna hangot adni nemtetszésemnek, aziránt, hogy jól érzem magam a vámpírok társaságában. -

Bármelyikükkel töltött időt nem nevezhetném szórakoztatónak – mondtam óvatosan, odafigyelve a hangomra, hogy hűvös, gőgös legyen. – Nem számít mennyi ideig tart is, de megteszek mindent, ami elősegíti, hogy megvédjük magunkat és mindenki mást is a készülődő veszélyektől.

Nem kellett külön magyaráznom, hogy a mindenki más alatt az embereket értem. -

Látod ezt Jared? – hangzott Barnes elégedett válasza – A lány nagyon jól tudja, hogy mi a kötelessége. Mi már meg is tettük a szükséges előkészületeket, hogy minden

2011. november 05.



zökkenőmentesen mennyen és arról is gondoskodunk, hogy ne kelljen egyedül mennie. Különösen, mivel a moroi lány se lesz egyedül. -

Mit jelentsen ez? – apám még mindig nem volt teljesen nyugodt. Kíváncsi voltam, hogy mi zaklatta fel. Vajon tényleg attól fél, hogy veszélybe leszek? Vagy attól fél, hogy minél több időt töltök a moroi-kal az megtörheti a lojalitásomat az alkimisták irányába? – Hányan jönnek a lánnyal?

-

Egy dhampir és a lány gyámja – mondta Michaelson - Én úgy hiszem, hogy nem lesz semmilyen probléma, mivel a hely amit választottunk teljesen biztonságos, egyetlen egy strigoi sincs a környéken, de a biztonság kedvéért azért küldtek egy dhampir-t is, akik lássuk be jobban harcol a szörnyek ellen, mint mi.

A moroi testőrei a dhampir-ok, akik igen jó kiképzett testőrök és akik képesek akár az életüket is adni a moroi-ért. -

Kész vagy – mondta Horowitz és hátrébb lépett – Felülhetsz.

Engedelmeskedtem és ellenálltam annak a késztetésnek, hogy megérintsem az arcomat. Az egyetlen dolog, amit éreztem az a tűszúrás volt, de tudtam, hogy a varázslat működik. A mágikus anyag egy emberfeletti immunrendszert biztosít az alkimisták számára és megakadályoz minket abban, hogy a vámpírokkal kapcsolatos információkat megosszuk más hétköznapi emberekkel. Próbáltam nem gondolni a varázslthoz tartozó szükséges rosszra, a tetoválásra. A többiek még mindig álltak és nem figyeltek rám – kivéve Zoé. Ő még mindig zavartnak tűnt és félt és aggodalommal teli szemeit rámszegezte. -

Jön még egy másik moroi is – folytatta Stenton – Őszintén szólva nem tudom miért, de nagyon kitartó volt. Hiába mondtuk, hogy annál biztonságosabb, minél kevesebb embert kell elrejtenünk, de …. de nem tágítottak a másik moroi személyét illetően, azt mondták megteszik a szükséges óvintézkedéseket. Azt hiszem, hogy egy Ivashkov. De ez lényegtelen is.

-

Hol van ez a hely? – kérdezte apám – Hova akarod őt küldeni?

Remek kérdés volt. Ugyan ezt akartam én is megtudni. Az első teljes munkaidős kiküldetésem, amit az alkimistáktól kaptam a világ másik végén volt, Oroszországban. Ha az alkimisták el akarták rejteni Jill-t, akkor az biztos, hogy nem a szomszédban lesz. Egy pillanatig reménykedtem benne, hogy álmaim városára esett a válsztás: Rómára. Legendák városa, ahol még mindig nagy tere van a művészetnek és az olasz ételek egész jól ellensúlyozták volna a rengetek papírmunkát és a vámpírok közelségét. -

Palm Springs – mondta Barnes.

2011. november 05.



Palm Springs? – ismételtem meg. Ez nem pont az volt, amit vártam.

Mikor Palm Spring-re gondolok akkor filmsztárok és golfpályák jutnak az eszembe. Nem egészen egy Római vakáció, de legalább nem is az északi sark. Egy kis fanyar mosoly jelent meg Stanton szája szélén: -

A sivatagban van és sokat süt a nap. A strigoi számára ne kívánatos helynek számít.

-

És a moroi-nak kívánatos lenne? – kérdeztem megint gondolkodás nélkül. A moroi-at nem égeti meg a nap, mint a strigoi-at, de a túl erős napfénynek való kitettség legyengíti és megbetegíti őket.

-

Nos, igen – ismeret el Stanton – Még ha egy kicsit kellemetlen is a biztonság kedvéért megéri ez a kockázat. Mindaddig, amíg a moroi-k az idejük nagy részét a házban tudják tölteni nem lehet nagy gond. Ráadásul ez még jobban eltántoríthatja a moroi-kat attól, hogy a kémkedjenek utánuk.

Odakintről ajtó csapódást hallattam, ami mindenki tekintetét az ablakra irányította. -

O – mondta Michaelson. – Megjöttek a többiek. Beengedem őket.

Azzal ki is viharzott a dolgozószobából. Néhány pillanattal később egy újabb ember hangját hallottam meg kintről. -

Apa nem tudott eljönni, ezért engem küldött – mondta az új jövevény.

A dolgozó szoba ajtaja kinyílt és a szívem is megállt. Bárkire számítottam, de rá nem. -

Jared – mondta a jövevény, apám pedig szívet melengető látványt nyújtott.

-

Milyen öröm, hogy újra látlak - apám akinek egész éjjel nélkülöztem a mosolyát, most mosolygott. – Keith! Olyan kíváncsi voltam, hogy mi lehet veled.

Kezet fogott apámmal és éreztem, ahogy az undor végighullámzik a testemen. -

Ő itt Keith Darnell – mondta Michaelson, bemutatva a többieknek.

-

Tom Darnell fia – kérdezte Barnes lenyűgözve. Tom Darnell volt az alkimisták legendás vezetője.

-

Személyesen – mondta Keith vidáman. Ő körülbelül öt évvel volt idősebb nálam, szőke haja egy árnyalattal világosabb az enyémnél. Rengeteg lány vonzónak tartaná, de én csak szimplán gonosznak tartom. Ő volt az utolsó ember, akit most itt szerettem volna látni.

-

Azt hiszem, hogy te már ismered a Sage testvéreket – tette hozzá Michaelson.

Keith először Zoé felé fordult, a két szemgolyójának a színe egy árnyalattal eltért egymástól. Az egyik szeme üvegből készült, így az a szeme értetlenül előre fele meredt és nem mozdult meg, míg a másik szemével rákacsintott Zoé-ra. Szóval még mindig nem szokott le a kacsintásról, gondoltam dühösen. Ez a bosszantó, ostoba és lekezelő kacsintás. De hát miért nem ő? 2011. november 05.



Mi mindannyian hallottunk a balesetéről, ami ebben az évben történt. Egy baleset, ahol elvesztette az egyik szemét és én úgy gondoltam, hogy ezáltal vége szakad a dühítő kacsingatásoknak. -

A kicsi Zoé. Nézzenek oda, hogy megnőttél – mondta szeretetteljesen.

Nem tartom magamat egy erőszakos embernek, de legszívesebben megütöttem volna őt, amiatt, ahogy a húgomat nézte. Zoé rámosolygott és látta az arcán a megkönnyebbülést, hogy végre egy ismerős arcot lát. Amikor Keith felém fordult, minden báj és barátságosság eltűnt az arcáról. Az érzés kölcsönös volt. Az égető, sötét gyűlölet végig söpört rajtam és beletelt egy kis időbe, míg sikerült rávennem magam az üdvözlésére: -

Hello Keith – mondtam mereven.

Keith meg se próbálkozott az udvariassági formulákkal, hanem egyből a többi alkimista felé fordult. -

Mi ez, Ő mit csinál itt?

-

Tudjuk, hogy te Zoé-t kérted – kezdte Stanton nyugodtan – de végig gondoltuk a dolgot és úgy döntöttünk, hogy Sydney lenne a legalkalmasabb a szerep betöltésére. A múltbéli botlása eltörpül a tapasztalat mellett.

-

Nem – mondta Keith és hirtelen visszafordította acélos kék tekintetét rám – Az lehetetlen, hogy Sydney mennyen, semmi esetre se bízok meg benne, majd aztán megint elügyetlenkedjen valamit és az egész akció romba dől. A húga jön velünk!

2011. november 05.



Második fejezet Fordította: Kamáslimacska

NÉHÁNYUK LEVEGŐ UTÁN KAPKODOTT, miután Keith vámpír szimpatizánsnak, sőt mi több „vámpír imádónak” titulált. Önmagában egyik szó jelentése sem volt rettenetes, de így együtt… megtestesítették azt a fogalmat, amely szinte átokként nehezült mindarra, amit az alkimisták védtek. Azért harcoltunk, hogy megvédjük az embereket a vámpíroktól. A velük való szövetkezés a legborzalmasabb dolog, amellyel bármelyikünket valaha megvádolhattak. A korábbi kihallgatásom óta a többi alkimista már nagyon óvatosan fogalmazott. Keith kijelentése szinte már trágár volt. Horowitz helyettem is dühösen nézett rá és már nyitotta volna a száját, hogy hasonlóan csípős stílusban visszavágjon. Miután egy gyors pillantást vetett rám és Zoera, úgy tűnt meggondolta magát és végül csöndben maradt. Azonban Michaelsen sem segített motyogásával. -Mindannyiunk védelmére. - és elkészítette a gonosz erők ellen védő jelet. Jeges érzést futott át rajtam - ezúttal nem Keith nevétől, hanem Stanton korábbi kéretlen megjegyzésétől. Tudjuk, hogy te Zoét kérted. Keith Zoet kérte erre a megbízásra? Eltökéltségem, hogy távol tartsam ettől az egésztől Zoet, tovább erősödött. A gondolatra, hogy Zoe Keith-szel megy, ökölbe szorult a kezem. Tőlem itt mindenki azt gondolhatja, hogy Keith Darnell valamiféle minta gyerek, de én jobban ismertem őt. Egyetlen lányt sem – nem beszélve a húgomról lehet vele egyedül hagyni. - Keith - szólt Stanton szelíd figyelmeztetéssel a hangjában – tiszteletben tartom az érzéseidet, de nem vagy abban a helyzetben, hogy ezt te döntsd el. Keith elvörösödött. - Palm Springs az én őrhelyem! Minden jogom megvan hozzá, hogy megszabjam, mi történjen a területemen – mondta. - Megértem, hogy így érzel - szólt közbe apám. Elképesztő. Ha Zoe vagy én vonnánk kétségbe bárkinek a hatalmát, ahogy azt Keith tette, apánk nem habozna kioktatni a „jogainkról” – vagy még inkább, arról, hogy egy senkik vagyunk. Egyszer Keith a családomnál töltötte a nyarat - fiatal alkimistáknál néha előfordult a betanulás alatt – és apám egyre inkább úgy tekintett rá, mint a saját fiúgyermekére, ami soha 2011. november 05.



nem adatott meg neki. Azóta egy kettős mérce élt Keith és közöttünk. Az idő és a távolság mit sem halványított ezen. - Lehet, hogy Palm Spring a te őrhelyed - mondta Stanton – de ez a megbízatás, olyan magas szintről jön, amely messze meghaladja a hatáskörödet. Nélkülözhetetlen vagy az egyeztetéshez, igen, de semmi esetre sem te vagy a végső döntéshozó. Szemben velem, Stanton valószínűsítem, hogy megpofozott már pár embert életében, és szerintem legszívesebben most Keith-szel is ezt tette volna. Vicces lenne, ha ő lenne a pártfogóm, főként azért, mert a fejemet tettem volna rá, hogy nem vette be a történetemet, hogy Rose-t csak a karrierem előremozdítására használtam. Keith láthatóan lenyugodott, bölcsen felismerve, hogy gyerekes kirohanása nem vezet sehová. - Értem. De én csak szimplán a küldetés sikeressége miatt aggódtam. Mindkét Sage lányt ismerem. Már Sydney „ügye” előtt komoly aggályaim voltak vele kapcsolatban. Gondoltam majd kinövi, szóval ezért sem szóltam akkor. Most már látom, tévedtem. Akkoriban valójában azt gondoltam, hogy Zoe sokkal jobb választás lett volna a család számára. Nem sértésként, Jared - mondta apámnak egy általa valószínűleg kedvesnek szánt mosoly kíséretében. Szavai hallatán, egyre nehezebben lepleztem kétkedésemet. - Zoe 9 éves volt, amikor nálunk voltál – mondtam - Hogy a fenébe jutottál erre a következtetésre? Egy pillanatra sem vettem észre, hogy akkoriban „aggályai” lettek volna velem kapcsolatban. Nem - ködösít csupán. Valószínűleg akkor keletkezhettek az aggályai, amikor a nálunk töltött utolsó napon szembesítettem egy mocskos kis titkával, amit féltve őrizgetett. Szinte biztos vagyok benne, hogy erről szólt ez az egész. El akart hallgattatni. A kalandom Rose-zal szimplán csak egy ürügy volt, hogy eltegyen az útból. - Zoe a korához képest mindig is komolyabb volt - mondta Keith. - Te is néha ezt mondtad. - Zoe még strigoit sem látott, nem hogy moroit. Valószínűleg kővé dermedt volna, ha találkozik velük. Ez igaz a legtöbb alkimistára - mutattam rá – Bárkit is küldtök, annak a valakinek képesnek kell lennie elviselni a közelségüket, és bármit is gondoltok a magyarázataimról, én képes vagyok rá. Nem a szívem csücskei, de tudom kezelni őket. Zoe csupán a legalapvetőbb kiképzést kapta meg, azt is az otthonunkban. Mindannyian azt mondjátok, hogy ez egy komoly feladat. Tényleg kockáztatnátok a megbízás sikerességét tapasztalatlanságra és megalapozatlan félelmekre hivatkozva? – fejeztem be, és büszke voltam magamra, amiért sikerült végig higgadtnak maradnom és kikezdhetetlen észérveket felhoznom. Barnes kényelmetlenül fészkelődött. 2011. november 05.



- De Keithnek kétségei voltak korábban… - mondta. - Zoe képzése talán már elég ehhez a feladathoz - szólt közbe apám. Pár perccel korábban még támogatott abban, hogy inkább engem válasszanak Zoe helyett. Van itt valaki, aki figyelt rám egyáltalán? Mintha Keith jelenléte láthatatlanná tett volna engem. Horowitz buzgón tisztogatta és pakolászta a tetováló eszközeit, majd felnézett, figyelve Barnes reakcióját. - Kimondtad a bűvös szavakat: évekkel ezelőtt. Keith nem lehetett sokkal idősebb akkor, mint most ezek a lányok - Horowitz becsukta tetoválós ládikáját, majd karba tett kézzel lazán a falnak dőlt. - Nem vonom kétségbe az érzéseidet Keith. Vagyis nem teljesen. Valójában, nem hiszem, hogy egy gyermekkori emlékeidre alapozva kellene megítélned Sydneyt. Horowitz logikája, mely szerint én még mindig gyerek vagyok, nem érdekelt. Olyan könnyedén, egyszerűen adta elő véleményét, kétséget sem hagyva afelől senkiben, hogy Keith egy idióta. Keith is értette a célzást, és elvörösödött. - Egyetértek - mondta Stanton, aki egyértelműen kezdte elveszíteni türelmét. - Sydney akár akarja, akár nem, mindent figyelembe véve, jelenleg ő a legalkalmasabb, hogy egy vámpírral éljen. Akár akarom? Hát, nem igazán. De minden áron meg akartam védeni Zoet és bizonyítani megbízhatóságomat. Még ha ez azt is jelentette, hogy kereszteznem kell Keith Darnell útját. - Várj - reflektáltam Stanton szavaira – Azt mondtad, hogy együtt kell élnem egy vámpírral? - Igen - mondta Stanton - Még rejtőzködés közben is fenn kell tartania a normális élet látszatát a moroi lánynak. Kitaláltuk, hogy két legyet ütünk egy csapásra, és beíratjuk egy bentlakásos iskolába. Gondoskodunk az oktatásáról és a szállásáról. Elintéznénk, hogy te legyél a szobatársa. - Ez azt jelentené... ez azt jelentené, hogy iskolába kéne járnom? - kérdeztem izgatottan - De én már végeztem. A középiskolával legalábbis. Már többször világossá tettem apámnak, hogy szeretnék főiskolára menni. Ő meg azt tette teljesen világossá számomra, hogy nem érzi ennek szükségét. - Látjátok? - kérdezte Keith, kapva az alkalmon - Sydney túl öreg. Zoe kora jobban passzol. Sydney lehetne a rangidős. Épp a megfelelő korban van hozzá. Stanton végigmért. - Azonkívül te magántanuló voltál, igaz? Ez egy teljesen új élmény lesz. Láthatod, mi mindent hagytál ki eddig. 2011. november 05.



- Ez meglehetősen könnyű lesz számodra - mondta apám kelletlenül - Jobb oktatást kaptál, mint bárki más. Köszi a kétélű bókot apa! Tartottam attól, hogy az arcomra van írva, hogy mennyire kellemetlenül érintett ez az ötlet. A tervem, hogy Zoéra és jómagamra vigyázzak nem változott, de a helyzet kezdett egyre komplikáltabb lenni. Megismételni a középsulit. Egy vámpírral az oldalamon. Védeni a testi épségét. Annak ellenére, hogy az imént még az egekig magasztaltam magamat, hogy milyen otthonosan mozogok a vámpírok között, a gondolat, hogy meg kell osztanom eggyel a szobámat – még ha olyan jóindulatúnak is látszó, mint Jill – nyugtalanított. Újabb sötét fellegek kezdtek felettem gyülekezni. - Te is egy beépített középiskolás leszel? - Kérdeztem Keith-t. A gondolat, hogy a jegyzeteimet megosszam vele, undorral töltött el. - Természetesen nem - kissé ingerültnek tűnt - Túl öreg vagyok már ehhez. Én leszek a Küldetés Helyi Összekötője. Fogadni mertem volna, hogy ő találta ki magának ezt a posztot. - Az én dolgom segíteni a feladat végrehajtását és jelenteni a vezetőinknek. És ezt nem fogom megtenni, amennyiben ő lesz itt a kiválasztott. Szemtől szemben állt velem miközben beszélt, de nem volt kétséges az ő alatt kire gondolt. Rám. - Ha nem, hát nem - mondta Stanton nyersen - Sydney megy. Ez az én döntésem, és vitatni fogom minden felsőbb körben, ha ágálni merészelsz. Ha annyira ellenzi Sydney kinevezését, Mr. Darnell, akkor én személyesen fogom ellenőrizni, hogy ön távozzék Palm Springsből, így egyáltalán nem kell Sydneyvel foglalkoznia. Minden

tekintet

Elképzeltem

a

hely

a

habozó klímáját,

Keithre Palm

tapadt.

Springs

nem

Stanton láthatott

csapdába még

sok

csalta. vámpírt.

Keith munkája valószínűleg elég könnyű volt ott, miközben én Szentpéterváron dolgoztam, és szinte folyamatosan kárelhárítottam. Az a hely egy vámpír paradicsom volt, ahogyan számos ország is Európában és Ázsiában, ahol az apámmal megfordultunk. És akkor még nem említettem Prágát. Ha Keithet áthelyezik, nem csak egy nagyobb munkát kap a nyakába, de sokkal mostohább helyen. Habár Palm Springs nem a vámpírok álmainak városa, az ember számára annál klasszabb helynek hangzik. Keith arca megerősítette korábbi elmélkedésemet. Nem akarta elhagyni Palm Springs-t. 2011. november 05.



- Mi lesz akkor, ha odamegy, és lesz okom gyanakodni, hogy ismét elárult minket? - Akkor majd jelented - mondta Horowitz egyre nyugtalanabbul. Nyilvánvalóan nem volt elragadtatva Keith-től. - Ugyanúgy, ahogy bárki mást. - Ezalatt én tovább képezhetném Zoet – mondta apám Keithnek, szinte már bocsánatkérésképp. Világos volt kinek az oldalán áll. Nem az enyémén. És még inkább nem Zoe-én. – És ha hibát találsz Sydney munkájában, akkor bevethetjük Zoet. Beleborzongtam abba, hogy Keith lesz az egyetlen aki eldöntheti, hibáztam e, de ez mégsem zavart annyira, mint az a gondolat, hogy Zoe még mindig szerepet kaphat ebben az egészben. Ha apám készenlétben fogja tartani, még mindig nincs biztonságban. Az alkimisták még mindig belemélyeszthetik kampóikat – ahogy Keith is. Megfogadtam, hogy kerüljön bármibe, még ha a tenyeremből kell szőlővel is etetnem, de bebizonyítom Keithnek, hogy nincs oka kételkedni lojalitásomban. - Rendben- mondta, de mintha ennek kimondása nagy fájdalommal töltené el – Sydney mehet… egyelőre. De figyelni foglak – bámult rám - és nem foglak megvédeni sem. A te felelősséged kordában tartani a vámpír lányt, és gondoskodni az etetéséről. - Etetés? - kérdeztem értetlenül. Természetesen. Hiszen Jillnek vér kell. Egy pillanatra minden önbizalmam elszállt. Könnyű volt arról beszélni, hogy vámpírokkal lógok majd, amikor egy sem volt körülöttünk. Még könnyebb, amikor bele sem gondol az ember, hogy mitől lettek azzá, amivé. A vértől. Egy szörnyű, természetellenes módon táplálják létüket. Egy borzalmas gondolat suhant át az agyamon, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt….. A saját véremmel tápláljam? Nem. Ez képtelenség. Volt egy határ, amit az alkimisták soha nem léphettek át. Nagyot nyeltem, próbáltam leplezni egy pillanatra feltörő pánikomat. - Hogyan képzeltétek el az etetését? Stanton bólintott Keithnek. - Elmagyaráznád? – Úgy tűnt Stanton esélyt ad Keithnek, hogy fontosnak érezze magát, mintegy

kárpótolva

ezzel

korábbi

kudarcaiért.

Keith

élt

a

lehetőséggel.

- Úgy tudjuk, csak egyetlen moroi él Palm Springsben - mondta Keith. Miközben beszélt, feltűnt, hogy kócos szőke haja finoman szólva úszik a zselében. Nyálkás fényt kölcsönözve ezzel hajának, ami szerintem cseppet sem volt guszta. Továbbá nem bíznék egy olyan srácban, aki több hajformázó készítményt használ, mint én. - És ha engem kérdeztek, szerintem őrült. De ártalmatlan őrült – amennyiben közülük bármelyik is ártatlan. Ő az az öreg remete, aki a városon kívül él. Megszakította a kapcsolatot 2011. november 05.



a moroi vezetéssel, és nem kíván társulni egyikükkel sem, így nem fogja senkinek sem elárulni a jelenléteteket. A legfontosabb, hogy van egy etetője, akin hajlandó osztozni. Elkomorodtam. - Tényleg szeretnénk Jillt kitenni egy ilyen lázadó moroinak? Az egésznek az lenne a lényege, hogy megóvjuk. Ha bemutatjuk néhány lázadónak, honnan tudjuk, hogy azok nem használják fel? - Ez egy kitűnő kérdés - mondta Michaelson, látszólag maga is meglepődve közbeszólásán. Nem akartam elásni Keith-t. A gondolataim rohantak előre, észrevéve és rámutatva egy lehetséges problémára. Az elkapott pillantása azt sugallta, szerinte szándékosan próbálom lejáratni, és rossz színben feltüntetni. - Nyilván nem mondjuk el, ki is Jill valójában - mondta a harag megvillanó szikrájával a szemében. - Butaság lenne. Továbbá nem tartozik egyetlen csoporthoz sem. Nem tartozik sehova sem. Megegyezett a moroikkal és a védelmezőik is békén hagyták, szóval nem akar egyikükkel sem kapcsolatba kerülni. Meséltem neki, hogy Jill családja hasonlóan társadalmon kívüli, és ez szimpatikus volt számára. - Igazad van, légy óvatos Sydney - mondta Stanton. Szemeiben egyetértés tükröződött, mintha örült volna, hogy megvédhetett. Ez az egyetértés sokat jelentett nekem, főleg hogy milyen

erőszakosnak

tűnt

sokszor.

- Nem feltételezünk róla semmit egyelőre. Azért ellenőriztettük Abe Mazurral, aki szintén igazolta, hogy teljesen ártalmatlan. -Abe Mazur?- gúnyolódott Michaelson. Megvakarta őszülő szakállát. - Igen, biztos vagyok benne, hogy ő aztán szakértő annak megállapításában, ki az ártalmatlan és ki nem. A szívem hevesebben kezdett verni a név hallatán, de próbáltam nem mutatni. Nem reagál, nem reagál, parancsoltam az arcomnak. Egy mély lélegzet után nagyon-nagyon óvatosan kérdeztem meg: -Abe Mazur a moroi, aki Jillt kíséri majd? Találkoznom kell vele mielőtt... de gondolom mondtátok neki, hogy egy Ivashkov fog velük menni. Ha Abe Mazur a Palm Springs-i rezidenciáján van, akkor az jelentősen megváltoztathatja a dolgokat. Michaelson gúnyolódott: - Nem, soha nem küldünk el Abe Mazurral. Ő egyszerűen csak segíti a szervezetet ebben a tervben. - Mi a baj Abe Mazure-ral? - kérdezte Keith - én nem ismerem.

2011. november 05.



Nagyon közelről tanulmányoztam Keith-t, miközben beszélt, keresve rajta a megtévesztés jeleit. De semmi. Az egész arca ártatlanságról, és nyílt kíváncsiságról árulkodott csupán. Kék szemeiben – vagy inkább szemében – kivételesen zavartság tükröződött, a szokásos, mindent tudók arroganciája helyett. Abe neve nem jelentett semmit a számára. Mélyet sóhajtottam, valahogy fel sem tűnt, hogy lélegzetvisszafojtva figyeltem. - Egy gazember – mondta Stanton határozottan. - Túl sokat tudott olyan dolgokról, amit nem kellett volna. Használható, de nem bízom benne. Gazember? Ez egy enyhe kifejezés. Abe Mazur egy moroi volt, akit Oroszországban mindenki csak - zmey, a kígyó-nak hívott. Abe tett nekem néhány szívességet, amelyek közül egyetlen visszafizetése is jelentős kockázattal járna számomra. Ennek a viszonzásnak a része lett volna Rose szökésének elősegítése. Vagyis ő ezt viszonzásnak hívta, én zsarolásnak. Nem vágytam ismét kapcsolatba kerülni vele, főként, mert féltem attól, mi lesz a következő kérésének a tárgya. Idegesítő volt, hogy nem kérhettem volna senkitől segítséget.

A

feletteseim nem hiszem, hogy jól reagálnának a tanulás ily módjára, főként az egyéni akcióimra a vámpírokkal, és az egy oldalú üzletkötésre. - Egyikükben sem bízhatsz - mutatott rá apám. Egy ördögűző alkimista jelet rajzolt, egy keresztet a bal vállára a jobb kezével. - Nos, Mazur rosszabb a többinél - mondta Michaelson. Egy ásítást elfojtva figyelmeztetett minket, hogy az éjszaka kellős közepén vagyunk. – Akkor megegyeztünk mindenben? Egyetértő mormogás hallatszott. Keith borús arca alapján láthatóan nem volt boldog, hogy nem az ő akarata érvényesült, de nem tett több kísérletet arra, hogy megállítson engem a küldetésben. - Szerintem, mi akár indulhatnánk is - mondta. Egy perc kellett mire rájöttem, hogy a „mi” az tulajdonképpen ő és én. - Most rögtön? - kérdeztem megrökönyödve. Megvonta a vállát. - A vámpírok hamarosan útnak indulnak. Biztosnak kell lennünk, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ha ma kocsiba ülünk, akkor már holnap délután ott lehetünk. - Nagyszerű - mondtam mereven. Keith-tel utazni. Uhh. De mi mást mondhattam volna? Nem volt választásom ez esetben, de ha lett is volna, nem voltam abban a helyzetben, hogy ellenszegüljek az Alkimistáknak, bármit is kérjenek. Kijátszottam minden kártyámat ma este, és muszáj voltam hinni benne, hogy Keith-tel még mindig jobban jártam, mint egy átnevelő központtal. Mindemellett kemény csatát vívtam belül, hogy bizonyítsak magamnak és Zoe-nak. 2011. november 05.

Richelle Mead: Vérvonalak Továbbra

is

konyvfanoknak.5mp.eu készségesnek

kellett

mutatkoznom.

Apám elküldött, hogy pakoljak össze ugyanazzal a fürgeséggel, ahogyan korábban szalonképessé varázsoltam magamat. Hátrahagytam a többieket beszélgetni és felsiettem halkan

a

szobámba,

tudván,

hogy

anyám

még

alszik.

Profi voltam a gyors és hatékony pakolásban, köszönhetően a meglepetés utazásoknak, ami egész

gyerekkoromra

jellemző

volt.

Igazából, mindig volt egy pipere holmikkal összekészített táskám indulásra készen. A probléma

nem

a

sebességgel

volt,

hanem

a

bepakolt

holmik

mennyiségével.

Nem volt megszabva a küldetés hossza, és az volt az érzésem, hogy ezt valójában senki nem is

tudta.

Pár

hétről

lenne

szó?

Vagy

egy

egész

tanévről?

Hallottam, hogy valaki említette, hogy a moroik hatályon kívűl akarják helyezni azt törvényt, amely veszélyezteti Jill-t, de ez az eljárás még sokáig eltarthat. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, még csak azt sem tudtam, hogy mit viselnek a középiskolában. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, hogy az időjárás meleg lesz. Így végül becsomagoltam a tíz legnyáriasabb ruhámat, és csak reménykedtem, hogy találok majd egy mosodát. - Sydney? – Épp a laptopomat gyömiszkéltem egy futárzsákba, amikor Zoe megjelent az ajtómban. Újrakötött copfjai némiképpen csinosabbnak mutatták és azon tűnődtem, valószínűleg ezzel is jobb benyomást kívánt tenni apánkra. - Hello- mondtam neki mosolyogva. Beslisszant a szobába, maga mögött becsukva az ajtót. Örültem neki, hogy eljött búcsúzni. Hiányozni fog, és szerettem volna, ha ezt ő is tudja. - Miért csináltad ezt velem?- kérdezte választ követelve, mielőtt egy szót is szólhattam volna. – Tudod, mennyire megalázó ez az egész? Meghökkenve, szótlanul néztem rá néhány pillanatig. - Én… miket beszélsz? Én csak megpróbáltalak…. - dadogtam. - Totál dilettánsnak tűntettél fel! - vágott közbe. Csodálkozva vettem észre a megcsillanó könnycseppeket a szemében. - Te csak hajtogattad és hajtogattad, hogy nincs elég tapasztalatom és nem tudom megcsinálni azokat a dolgokat, amit te vagy apa megtud! Idiótának tart az összes alkimista és Keith is. - Keith Darnell egy senki, a rá tett esetleges benyomás miatt aztán tényleg nem kell aggódnod - szóltam közbe, uralkodva magamon. Látván a viharfelhőket az arcán próbáltam a beszélgetést más irányba terelni. Soha nem próbáltam Zoet rossz színben feltüntetni, mi több, bármit megtennék érte, és biztos vagyok benne, hogy én vagyok az egyetlen. - Nézd. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Próbáltalak megvédeni. 2011. november 05.



Harsány nevetése és dühös hangja furcsa volt egy olyan szelíd teremtés szájából, mint Zoe. - Ezt te így hívod? Miközben Te magad mondtad, hogy próbálsz előrébb lépni? Grimaszoltam. Igen, ezt mondtam. De nem mondhattam el neki az igazságot. Egyetlen ember sem tudja az igazságot, hogy miért segítettem Rose-nak. Rose. Hazudok a saját fajtámnak – különösképpen a nővéremnek – bántott a dolog, de nem tehettem ellene semmit. Mint, ahogy mostanában oly gyakran, úgy éreztem csapdába estem, úgyhogy kitértem a magyarázkodás elől. - Sohasem volt célod hogy Alkimista légy - mondtam - Vannak jobb dolgok is ennél, amik rád

várnak.

- Azért mert nem vagyok olyan okos mint te? - kérdezte - Mert nem beszélek öt nyelven, mint

te?

- Ennek semmi köze hozzá – csattantam fel - Zoe te csodálatos vagy, remek Alkimista lehetnél! De hidd el nekem, az alkimista élet... Nem akarod egyetlen percét sem. El akartam neki mondani, hogy miért utálná. El akartam mondani, hogy sohasem irányíthatná a saját életét vagy, hogy nem hozhatna többé önálló döntéseket. De kötelességtudatom megakadályozta mindezt, és hallgattam. - Én megtenném - mondta - Segitenék megvédeni magunkat a vámpíroktól... ha apa ezt kérné tőlem. A hangja megremegett kissé és én hirtelen kíváncsi lettem, mi hajtja ennyire, hogy alkimista legyen. - Ha azt szeretnéd, hogy közel kerülj apához, más utat kell találnod. Az alkimistaság ugyan jó eszköz lehetne erre, de ha egyszer belekerülsz, utána hozzájuk tartozol. Bárcsak elmagyarázhatnám neki, milyen érzés ez. -

Te

ne

akard

ezt

az

életet.

- Miért? Mindent magadnak szeretnél? - követelőzött. Csak néhány centivel volt alacsonyabb mint én, de olyannyira heves volt és telve volt haraggal, hogy szinte már a plafont verte. - Nem! Én nem – nem érted - mondtam végül. Elkeseredésemben legszívesebben felemeltem volna a kezemet, de visszafogtam magam, mint mindig. Tekintetével szinte megfagyasztott. - Oh, Azt hiszem, tökéletesen értem - megfordult és kirohant az ajtón, még most is ügyelve arra, hogy halkan mozogjon. Apánk iránt érzett félelem szülte haragját ellenem fordította. Bámultam a hűlt helyét és borzalmasan éreztem magam. Hogyan juthat eszébe az, hogy én próbálok minden babért learatni, és őt rossz színben feltüntetni? Mert, pontosan ezt mondtad – szólalt meg egy hang bennem. Valószínűleg így volt, de soha nem gondoltam volna, hogy 2011. november 05.



ennyire

megsértem.

Sohasem gondoltam volna, hogy érdekli az Alkimizmus. Vajon az érdeklődése többet jelent, mint egy puszta eszköz, amivel magának és apánknak bizonyíthat, vagy tényleg szerette volna ha őt választják ki a feladatra? Bármi is volt az oka, mostmár nincs mit tenni. Jól lehet nem szerettem azt a zsarnoki stílust ahogy az alkimisták kezeltek, de még mindig vadul hittem abban, hogy a küldetésünk megvédeni az embereket a vámpíroktól. Arról is meg vagyok győződve, hogy Jill-t biztonságban kell tartanunk a saját népétől, hogy elkerüljünk egy polgárháborút. Végezhettem a munkámat, és jól végeztem. És Zoe – szabadnak kell lennie, hogy

élhesse

az

életét,

ahogy

szeretné.

- Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte apám, mikor visszatértem a társasághoz. A Zoe-val folytatott beszélgetés miatt késtem pár percet, és ez a két perc is túl sok volt neki. Nem próbáltam kimagyarázni. - Tőlem bármikor indulhatunk, amikor kész vagy – mondta Keith. Amíg az emeleten voltam láthatóan megváltozott a hangulata. Barátságos nyájasság áradt belőle, de olyan erősen, hogy mindenki csodálkozott volna rajta, ha nem ismeri fel a hamisságot mögötte. Nyilvánvalóan úgy döntött, hogy megpróbál sokkal kedvesebben viselkedni velem, vagy abban a reményben, hogy ezzel sikerül a többieket lenyűgözni, vagy, hogy behízelegje magát nálam, csak nehogy felfedjem, amit megtudtam róla. Hiába műmosolygott, a testtartása merev volt. – Nálam jobban apád sem lehet boldogabb, hogy együtt dolgozhatunk. Még a vezetés nagy részét is szívesen magamra vállalom - mondta karba tett kézzel. - Ugyan, nem bánom, ha kiveszem belőle a részem - mondtam, és próbáltam elkerülni, hogy az üvegszemébe nézzek. Nem éreztem magamat biztonságban egy olyan sofőr mellett, akinek még a térlátása sem működik megfelelően. - Mielőtt elutazik, szeretnék négyszemközt beszélni Sydneyvel, ha lehet - mondta apám. Senki nem problémázott, úgyhogy bevezetett a konyhába, becsapva mögöttünk az ajtót. Néhány pillanatig csendben álltunk egymással szemben, összefont karokkal. Hirtelen reménykedni kezdtem, hogy talán azért hívott félre, hogy elmondja, mennyire sajnálja, ahogy a dolgaink az elmúlt hónapban alakultak, és hogy megbocsát, és szeret. Őszintén szólva, szerettem volna, ha csak egy egyszerű szülői búcsúzkodás miatt hívott volna félre. Feszülten nézett le rám, barna szemei annyira hasonlóak voltak az enyémhez. Remélem az enyémben soha nem volt ilyen hidegség. - Ugye, nem kell mondanom mennyire fontos ez a megbízatás neked, illetve mindannyiunk számára. 2011. november 05.



Ennyit az atyai szeretettről. - Nem uram - mondtam –Nem, kell. -

Nem tudom, hogy valaha meg nem történté tudod e tenni, azt a szégyent, amit a vámpírokkal való szökéseddel hoztál ránk, de ez most egy lépés a helyes irányba. Ne rontsd el. Te már sok mindent láttál. Kövesd az utasításokat. Tartsd távol a bajtól a moroi lányt - sóhajtva beletúrt sötétszőke hajába, amilyet én is örököltem.

Furcsa - gondoltam - sok közös dolog van bennünk... és mégis teljesen különbözünk. - Hála istennek, Keith melletted van. Kövesd az utasításait. Tudja, mit csinál. Megmerevedtem. Megint ott volt a büszkeség jele a hangjában, mintha Keith lett volna a legcsodálatosabb dolog, akinek a lába valaha érintette a Földet. Apám tisztában volt vele, hogy a képzésem igen alapos volt, de amikor Keith velünk volt, apám őt vitte magával az utazásokra és képzésekre, amikben én soha nem vettem részt. A nővérem és én dühösek voltunk ezért. Mindig is sejtettük, hogy apánk bánta, hogy csak lányai vannak, és mindez alátámasztotta gyanúnkat. De nem az irigység volt az amitől forrongott a vérem, és a fogaimat összeszorítottam. Egy pillanatra arra gondoltam, mi van ha elmondom neki, amit tudok? Mit fog akkor gondolni az ő kis arany gyerekéről? De látva apám szigorú tekintetét megválaszoltam a saját kérdésemet. Úgysem hinne nekem senki. Aztán hirtelen megjelent az emlékeimben egy másik hang és egy ijedt lány, aki könyörögve bámult rám nagy barna szemekkel. Ne mondd el Sydney! Akármit is teszel, de ne mondd el mit tett Keith. Ne mond el senkinek! Soha nem árulnám el így azt a lányt! Az apám még mindig válaszra várt. Nyeltem egyet és bólintottam. - Igen, uram. - felemelte a szemöldökét, mint aki egyértelműen elégedett volt a hallottakkal, majd durván vállon veregetett. Olykor ez volt a legbensőségesebb jele szeretetének. Megrázkódtam, mind a meglepetéstől, mind attól milyen keménnyé tett a csalódás. - Jól van - mondta, és elindult a konyha ajtajának irányában majd megállt és visszapillantott rám. - Talán van még remény a számodra.

2011. november 05.



Harmadik fejezet Fordította: Nitty, Viva

AZ ÚT PALM SPIRNGS-BE KÉSZ GYÖTRELEM VOLT. Fáradt voltam az éjszakai riadó miatt és még akkor se tudtam pihenni, mikor Keith-en volta a sor a vezetésben. Folyamatosan Zoé-n, a hírnevemen és a mostani küldetésemen járt az esem. Szerettem volna, ha helyre hozni az eddigi hibát. Mindemellett Keith-en vezetési stílusa se segített abban, hogy elaludjak. Az is felzaklatott, hogy apám nem engedte meg, hogy elköszönjek édesanyámtól. Nem akarta, hogy felébreszteni, mert féltette, hogy esetleg nem tudna vissza aludni, legalább is ezt mondta. De valójában félt, hogy anyám megpróbálná megakadályozni, hogy részt vegyek ezen a küldetésen. Legutóbbi küldetésem után azt mondta: hogy az alkimisták rossz hatással vannak rám és hogy azért, ami velem történt, kizárólag ők a felelősek. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg meg próbált volna megállítani, de azt semmi kép se akartam kockáztatni, hogy a végén Zoé-nak kelljen mennie helyettem. Nem arra vágytam, hogy könnyes búcsút vegyek anyámtól és Zoé-tól, de az fájt, hogy búcsú nélkül kellett távoznom, még csak annyit se mondhattam nekik: „Viszlát”. Hajnalban a táj megváltozott körülöttünk, kopár és kietlen lett, észrevehető volt, hogy közeledünk a sivataghoz és ahogy elértük Nevadát minden piros és rész színben pompázott a felkelő naptól. Feladtam a próbálkozást, hogy megpróbáljak elaludni, így aztán megkértem Kieth-et, hogy álljunk meg egy benzinkútnál. Vettem magamnak egy hosszú kávét és meggyőztem Keith-et, hogy végig tudom vezetni az út hátralévő részét. Szívesen adat át a volánt, de ahelyett, hogy aludt volna ő is vett magának egy kávét és szívélyes csevelybe kezdett, mint egy régi új jó baráttal. Ez még rosszabb volt, mint mikor ellenségesen viselkedett és azt kívántam, bár csak maradt volna olyan. De elhatároztam, hogy nem adok neki még több okot, hogy kétségei legyenek lojalitásom felöl, így aztán keményen dolgoztam, hogy kedves mosolyt varázsoljak az arcomra a társalgás alatt. Ez egy igen nehéz feladat volt, mivel minden egyes mondatára összerándult a gyomrom a dühtől, amit iránta tápláltam. De tudtam kezelni a helyzetet. Alkimistaként megtanultam, hogy hogyan kell rezzenéstelen arccal végigülni egy olyan megbeszélgetést, amit a hátam közepére se kívánok és most ezt

2011. november 05.



még tökéletesebbre tudtam fejleszteni. Azért megtudtam egy, két hasznos dolgot a beszélgetés folyamán. Elmondta, hogy az iskola – Amberwoow - ahol Jill-lel tanulni fogunk egy előkészítő iskola. Igen jó a hírneve, rengeteg diák jut be innen egyetemre, vagy főiskolára. Reménykedtem benne, hogy képes leszek úgy tenni, mint ha elhinném, hogy ez velem is megtörténhet. Persze ez csak a képzelőerőmön múlik, mert tudtam, hogy erre semmilyen esélyem sincs, hisz az alkimisták úgy gondolják, az egyetem egy felesleges dolog, mert az a tudás, ami a munkánkhoz kell az ott nem megszerezhető. Ezért aztán magántanuló voltam mindig is, csak azt tanultam, amire később szükségem is lehetett, de én mindig is többet szerettem volna tudni, mint amennyit alkimistaként megtanulhattam. Nem maradt más lehetőség, mint hogy saját magam szerezzem meg az oly nagyon áhított tudást. De legnagyobb vágyam még mindig az volt, hogy egyszer főiskolára, vagy egyetemre mehessek. Most itt van a lehetőség, hogy megtapasztaljam milyen egy bentlakásos iskola és milyen az iskolarendszerű oktatás. Végzősként ráadásul kiváltságos helyzetben voltam, ugyan is szabadon járhattam ki és be az iskolából, egy előzetes „szülői engedéllyel”. Miután megkaptam a hamis személyimet, kaptam hozzá egy autót is. Ettől a helyzetem kicsit elviselhetőbb volt, mivel a bentlakásos iskolába két vámpírral kicsit úgy éreztem volna magam, mint aki csapdába került. Sőt ez a szabadság félig-meddig Keith-et is megnyugtatta, mivel így nem kellett furikáznia, ha valami elintézni valóm akadt. Keithen rávilágított néhány olyan dologra, ami még nem tudatosult benne, pedig kellett volna. -

Te és az a Jill lány a papírforma szerint testvérek vagytok – mondta.

-

Micsoda? – ez volt az a pillanat, amikor teljesen elveszettem az önkontrolomat, de a kezem a korányon még most se remegett meg.

Együtt élni egy vámpírral az egy dolog volt, de hogy még rokoni kapcsolat is legyen köztünk, még ha csak papíron is az megint más volt. -

De miért? – kérdeztem.

A szemem sarkából láttam, ahogy egy vállrándítással elintézi az egészet. - Miért ne? Jó okot ad arra, hogy miért vagy annyit körülötte és jó ürügy volt arra is, hogy egy szobába kerüljetek. Más esetben az iskola nem egyezett volna bele, hogy két különböző korú lány egy szobába kerüljön, persze.... a ti…. „szüleitek” egy szép kis adományt ajánlottak fel az iskola számára, ha ez egyszer kivételt tesznek. Ez politika. Annyira megdöbbentett az információ és az önelégült mosolyán, hogy nem voltam képes normálisan lereagálni ebben szituációt. A normális reakció az lett volna, ha megütöm, amiért ilyen kárörvendő. 2011. november 05.



Tudtam, hogy Jill és én egy szobán fogunk lakni… de hogy ő lesz az „új húgom”? Ez … olyan furcsa. Nem is furcsa, hanem lehetetlen. -

Ez őrület – mondtam végül, még mindig túl zaklatott voltam.

-

Csak papíron – mondta.

Ebben igaza volt. De annak a gondolata, hogy egy vámpír rokona legyek, akár csak papíron is, az felháborító. Büszke voltam magamra amiatt, hogy megtanultam uralkodni a félelmemen a vámpírok jelenlétében és hittem abban, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy végre tudjam hajtani ezt a küldetést. Úgy gondoltam, hogy én csak egy kívülálló lesz, aki megfigyel, csak egy üzlettárs, aki segít. De az alkimisták és a vámpírok által kidolgozott forgatókönyv szerint ez nem így lesz, mivel én leszek Jill testvére. Hirtelen nem voltam benne biztos, hogy erre készen állok. -

Neked nem jelenthet olyan nagy megpróbáltatás, hogy egy vámpírral kell laknod – kommentálta Keith miközben ujjával az ablaküvegen dobolt, ami nagyon zavart. A hangja viszont túl hétköznapi volt, ez nem tetszett nekem, úgy éreztem, hogy csapdába akar csalni. – Már megszoktad őket.

-

Nem igazán – mondtam és jól megválogattam a szavaimat. – Maximum egy hetet töltöttem velük és a legtöbb időt akkor is dhampir társaságában voltam.

-

Nem látom mi a különbség – felelte elutasítóan. – Sőt a dhampir-ok még rosszabbak. Undorító lények. Félig emberek, félig vámpírok. Természetellenes lények termékei.

Nem feleltem erre azonnal, inkább úgy tettem, mint, ha az útra koncentrálnák. Amit mondott igaz volt, az alkimisták tanítása alapján. Azzal az elmélettel képes voltam azonosulni, hogy mind a két vámpírfaj, a moroi-k is és a strigoi-k is, gonoszak és félelmetesek. Hisz ezek mind vért ittak, azért, hogy életben maradjanak. Milyen ember az, aki megissza a másik ember vérét? Ez undorító és a gondolat, hogy hamarosan egy ilyennel fogok együtt lakni, beteggé tett. De a dhampir-ok… ez fogós kérdés volt, vagy legalább is nekem minden kép. Ők félig emberek voltak, két faj keveredéséből származtak. Évszázadokon át azonban a vámpírok nem érintkeztek az emberekkel. Tilos volt, ebben mind a két faj egyet értett az emberek is és a vámpírok is. A dhampir faj azonban fennmarad még annek ellenére is, hogy ők maguk között nem képesek az utódnemzésre, csak egy dhampir és egy moroi, vagy egy ember és dhampir, vagy egy ember és egy moroi képes dhampir-t nemzeni. De ebből az utolsó kettő szóba se jöhet…. -

Igaz? – kérdezte Keith.

2011. november 05.



Akkor vettem észre, hogy már egy jó ideje engem néz és várja a válaszomat. Kíváncsi volt, hogy egyet értek-e, vagy sem. Túl sokáig voltam csöndben. -

Jobb

–

mondtam.

Összeszedve

minden

alkimistaként

elsajátított

retorikai

képességeimet, így folytattam. – Bizonyos szempontból ők rosszabbak, mint a moroik. De ők legalább nem isznak vért. -

Egy pillanatra megijesztettél – mondta Keith. Az utat néztem, de volt egy megérzésem, hogy most rám kacsintott. – Azt hittem, hogy meg akarod védeni őket. Akkor pedig azt kellett volna feltételeznem, hogy a történtek befolyásolják a helyes ítélő képességedet. Én teljesen meg tudom érteni, hogy miért szöktél el velük a múltkor. Megértem, hogy nehézen boldogulsz ebbe a férfiakkal teli világban és próbálkozol eredményeket elérni, mint nő közöttünk.

Nem tudtam neki elmagyarázni, de nem is akartam. Ha az ember egy kis időt eltöltött Rose Hathaway-el, akkor könnyen megfelejtkezik róla, hogy ő dhampir. Ráadásul a dhamir-ok és az emberek kinézetre szinte megkülönböztethetetlenek. Rose pedig annyira tele volt élettel és szenvedéllyel, hogy néha sokkal inkább tűnt embernek, mint mondjuk én. Rose bizonyára nem vállalata volna el önként és dalolva ezt a küldtést, mint ahogy én tettem. Annyit mondva, hogy: „Igen is uram”. Ráadásul Rose még azt is képes volt emelt fővel elviselni, hogy börtönbe zárták, és az egész mora kormány ellene volt. Engedtem Abe Mazur zsarolásának, ami abban csúcsosodott ki, hogy rákényszerített, hogy segítsek a lányának, Rose-nak. Bár sose hittem, hogy Rose elkövette a gyilkosságot, amivel vádolták, de a segítségem által megszökött a börtönből. Így aztán a kettőnk kapcsolatából egy törékeny barátság alakult ki, ami az alkimisták szabályainak megszegéséhez vezetett, miközben segítettem Rose-nak és a lenyűgöző dhampyr barátjának, Dimitrij Belikov-nak, elmenekülni a hatóság elöl. Mindezek mellett érdeklődve figyeltem, ahogy Rose harcol a világgal. Nem ismeretem senkit se, akit nem emberként irigyeltem volna, de őt nagyon irigyeltem: az erejét, a képességért, hogy nem hátrált meg, bármi is történik. De ismételten egy olyan dolog volt, amit nem mondhattam el Keith-nek. Egy percig se voltam képes megbízni benne, még a hízelgő viselkedése ellenére sem. Gyanús volt nekem, hogy olyan hirtelen elfogadta, hogy még is vele jöjjek. Vállat vontam. - Azt hittem megéri kockáztatni. - Rendben - mondta, amikor látta, hogy nem fogom részletezni. – Legközelebb, ha úgy döntesz, hogy a veszélyes vámpírokkal és dhampyrokkal tartasz, kérj egy kis segítséget, így 2011. november 05.



nem fogsz akkora bajba kerülni. - Nem áll szándékomban újra megbolondulni - mondtam gúnyosan. És ez volt az igazság. Palm Springs-be késő délután érkeztünk, és rögtön munkába álltunk. A hosszú ébrenlét miatt szinte haldokoltam a fáradságtól és még Keith is, a bőbeszédűsége ellenére fáradtnak tűnt. De kaptunk egy üzenetet, hogy Jill és a kísérete holnap érkeznek, így nem maradt sok időnk az előkészületekre. Az Amberwood-i látogatásra való készülődés megmutatta, hogy az új ''csáládom'' milyen nagy is. A dhampyr, aki Jill-t kísérte szintén be volt íratva a suliba, mintha a bátyánk lenne. Keith is a bátyánk volt. Amikor rákérdeztem nála miért, felvilágosított, hogy szükségünk van valakire, aki a törvényes képviselőnk lesz az iskolában, mert mi még kiskorúak vagyunk a papírforma szerint. Ez értelmet adott az egésznek. Mivel a fiktív szüleink nem voltak az államokban egyszerűbb, ha van egy gyámunk. Ez egy hibátlan logika volt, bár a rokoni kapcsolatot vele undorítóbbnak tartottam, mint egy családban lenni egy vámpírral és egy dhampyrral. És ez sokat elmond. Később a hamis képviselőnktől megtudtam, hogy most nem Sidney vagyok, hanem Katherine Melrose, Dél-Dakotából. Dél-Dakotát azért választottuk, mert a helyiek nem láttak túl sok engedélyt ebből a városból, és nem láthatnak benne semmilyen ellenállást. Nem mintha várható lenne. Az alkimisták nem működnek együtt olyan emberekkel, akik közepes munkákat végeznek. És tetszett a vezetői engedélyen a Mount Rushmore kép. Ez volt az egyike azon kevés helynek az Egyesült Államokban, ahol még soha nem voltam. A nap egy olyan dologgal fejeződött be, amit a legjobban élveztem: egy autókereskedésben tett kirándulással. Keith és én annyira érveltünk, hogy majdnem megfogtuk az eladót. Igyekeztem gyakorlatias maradni, és kordában tartani az érzelmeimet, de imádom az autókat. Ez az egyike azon kevés dolognak, amit az édesanyámtól örököltem. Ő gyakorlatias és jó műszaki érzékkel megáldott ember és néhány legjobb gyerekkori emlékeim között van az is, amikor együtt dolgoztunk a garázsban. A gyengéim a sportos és a klasszikus amerikai autók, olyan nagyobbak, amik nem túl barátságosak a környezet számára, de én bűntudatosan szeretem őket. De szerintem ezek szóba sem jöhetnek egy ilyen feladathoz. Keith úgy érvelte, hogy olyanra van szükségünk, amiben mindenki kényelmesen elfér, és nagy a csomagtartója, valamint ami nem túl feltűnő. Végül ismételten engedelmeskedtem a véleményének, és mint egy kis engedelmes alkimista egyetértettem. - De nem értem, hogy miért kell kombinak lennie - mondtam neki. Épp egy új Subaru Outback-t nézegettünk, ami az Keith elvárásainak nagy részét teljesítette. Az autókhoz való 2011. november 05.



értelmem azt súgta, hogy a Subaru lehet az, amire szükségünk van. Jól fog szolgálni, és nagyon jó a motorja. És mégis... - Úgy érzem magam benne, mint egy futball-anya - mondta. Túl fiatal vagyok ehhez. - A futball-mamák kisteherautókat vezetnek - közölte Keith. - És a labdarúgással pedig nincsen semmi baj. Összevontam a szemöldökömet. – Muszáj, hogy barna legyen? Muszáj volt, ha használni akartuk. Bármennyire is szerettem volna valami kéket vagy pirosat, az újdonság került elsőbbségbe. Az én kényes természetemnek nem tetszett a gondolat, hogy valaki más autóját vezessem. Azt akartam, hogy az autóm, fényes, új és tiszta legyen. Tettünk egy ajánlatot, és így én Sidney Melrose egy barna kombi büszke tulajdonosa lettem. Latté-nek neveztem el őt és reméltem, hogy a kávé iránti szerelmem hamarosan átszáll erre az autóra. Amikor az üzleti dolgainkkal végeztünk, Keith elvitt a lakásába Palm Springs-be. Felajánlotta nekem, hogy aludjak ott, de udvariasan visszautasítottam, és kivettem egy hotelben egy szobát, az alkimisták mély zsebeiknek hála. Őszintén szólva, kifizettem volna a saját pénzemből is, hogy elkerüljem azt, hogy Keith Darnell-el aludjak egy fedél alatt. Rendeltem egy könnyű vacsorát a szobámba, és élveztem az egyedüllétet, miután órákat töltöttem egybe Keith-el egy autóban. Átöltöztem pizsamába, és úgy döntöttem, hogy felhívom az édesanyámat. Bár örültem, hogy távol voltam apám rosszallásától, legalább is egy ideig, de azt tudtam, hogy anyám hiányozni fog, amiért nincs mellettem. - Azok jó autók - mondta, miután meséltem neki a kirándulásunkról. Anyám mindig szabad lélek volt, aki sajnos olyas valakivel van együtt, mint az apám. Amíg apa kémiai egyenleteket mutatott nekem, addig édesanyám megmutatta hogyan kell olajat cserélni. Az alkimisták nem vettek el más alkimistákat, de én nem tudom fel fogni, mi hozta össze őket. Talán amikor az apám fiatal volt, kevésbé volt merev. - Remélem - mondtam az anyámnak. Hallottam, hogy a hangja dühösen cseng. Édesanyám volt az egyike azon kevés embereknek, aki nem lehetett más csak tökéletes. Ő nagy híve volt annak, hogy kiadja az érzéseit. - Azt hiszem, hogy csak azért vagy dühös rá, mert nem segíthettél. - Dühös? Nagyon dühös vagyok, hogy meg se beszélte velem - válaszolta dühösen. - Én nem tudom elhinni, hogy csak úgy kicsempészett téged! Te az én lányom vagy, nem valami áru, amit csak úgy tovább adhat. Abban a pillanatban anyám furcsán emlékeztetett Rose-ra, mindketten meg vannak áldva 2011. november 05.



azzal, hogy azt mondják, amit gondolnak. Ez a képesség nekem furcsának és egzotikusnak tűnt, de néha, amikor az óvatos és kimért személyiségemre gondoltam, azon gondolkodtam, hogy nem én vagyok-e furcsa valójában. - Nem ismerte a részleteket - védtem meg apámat automatikusan. Ha a szüleim dühösek lennének egymásra, akkor az élet otthon apa jelleme miatt elviselhetetlen lenne Zoe és anya számára. Jobb megtartani a békét. – Neki se mondtak semmit. - Néha utálom őket - morogta az anyám. - Néha őt is utálom. Nem tudtam, hogy mit mondjak erre. Persze, néha nem bírtam elviselni az apámat, de még mindig az apám volt. Egy csomó nehéz döntést hozott az alkimisták miatt, és én tudtam, hogy nem számít mennyire nem akarjuk, de az alkimista munka fontos volt számára is. Az embereket meg kellett védeni a vámpíroktól. Ha kitudódna a létezésük, az pánikot okozna. Vagy ami még rosszabb, néhány gyengébb akaratú ember a strigoi-k rabszolgáivá válna, a halhatatlanságért cserébe eladnák a lelküket. Ez gyakrabban történt meg, mint ahogy hajlandóak voltunk elismerni. - Semmi baj anya - mondtam nyugtatóan. - Jól vagyok. Már nem vagyok bajban, és az Egyesült Államokban vagyok. - Igazából nem voltam biztos a ''bajban'' részben, de úgy gondoltam, hogy ez megnyugtatja. Stanton azt mondta, hogy a tartózkodási helyünket Palm Springs-ben tartjuk titokban, de azt mondani, hogy még mindig az országban vagyok, nem árthat az ügynek, és anyám úgy gondolhatja, hogy ez egyszerűbb munka mint amilyen valójában. Beszélgettünk még egy kicsit mielőtt letette, említette, hogy hallott a nővéremről Carly-ról. Jól ment neki a főiskola, ami boldoggá tett. Kétségbeesetten szerettem volna hallani valamit Zoe-ról, de ellenálltam és nem kérdeztem felőle. Féltem, hogyha átadja a telefont, rájönnék, hogy még mindig haragszik rám. Vagy ami még rosszabb,hogy egyáltalán nem akar velem beszélni. Szomorúan mentem ágyba, és azt kívántam, bárcsak megoszthatnám anyámmal minden félelmemet és bizonytalanságomat. Nem ilyen egy átlagos anya lánya kapcsolat, igaz? Tudom, hogy az őt boldoggá tenné, ha normális volna a kettőnk viszonya. Velem volt a gond. Én nem tudtam egyszerre az alkimista titoknak szentelni magam, és mindemellett még normális tinédzser is lenni. Egy hosszú alvás után a nap sugarainak tört fényére ébredtem. Kicsit jobban éreztem magam. Munka volt és szerettem volna abba hagyni az önsajnálatot. Eszembe jutott, hogy mit kell tennem Zoe-ért, a morákért, és az emberekért. Ez lehetővé tette számomra, hogy összpontosítsak, és minden bizonytalanságot elnyomjak magamba, legalább is egy kis időre. Felvettem Keith-ot dél körül, és a városon kívülre tartottunk, hogy találkozzunk Jill-el, és a visszahúzódó morával, aki segített nekünk. Keith-nek sok mondanivalója volt arról, hogy 2011. november 05.



kicsoda ő, a neve Clarence Donahue. Clarence 3 éve lakik Palm Springs-ben, az unokahúga Los Angelesben való halála óta, ami biztosan traumatikusan hatott erre a férfira. Keith már párszor találkozott vele az előző munkái kapcsán és gúnyt űzött Clarence kissé gyenge elméjéről. - Csak néhány párt a vérbankból,hisz tudod? - mondta Keith nevetve magának. Fogadni mernék, hogy sokat várt erre. A viccei humortalanok és ostobák voltak, de minél inkább közeledtünk Clarence házához, Keith anál csendesebb és idegesebb lett. És nekem eszembe jutott valami. - Hány morával találkoztál már? Kérdeztem tőle, amikor a fő útról egy hosszú és kanyargós útra fordultunk. A ház éppen úgy nézett ki, mint egy gótikus filmekben, kocka, szürke téglákkal. Teljesen különbözött a többi architektúrától Palm Springs-ben, amit eddig láttunk. Az egyetlen dolog, ami arra emlékeztetett minket hogy Dél-Kaliforniában vagyunk, a pálmafák voltak, amik körbevették a házat. Egy elég furcsa helynek tűnt. - Elég - mondta Keith. - Képes vagyok megbirkózni a jelenlétükkel. A meggyőződés a hangjában erős volt. Rájöttem, hogy a munkájához való lojalitása és a kommentárjai a dhampyr és vámpír fajról, valamint az én tárgyalásomon való magatartása ellenére, Keith valójában nagyon, de nagyon rosszul érezte magát a gondolattól, hogy nem emberek között éljen. Ez érthető volt. A legtöbb alkímista ilyen. Sok munkában együtt működtünk a világ vámpírjaival, ez olyan emberek világa volt, akikkel együtt működtünk. A bizonyítékokat tanúk megvesztegetésével kellett fedeznünk. A legtöbb alkimistánk nagyon keveset érintkezett az ilyen dolgokkal. Vagyis, hogy a legtöbb alkimista tudás apáról fiúra szállt. Keith azt mondta, hogy találkozott Clarence-vel, de azt nem említette, hogy más vámpírokkal és dhampyrokkal is eltöltött volna egy kis időt – de egy ilyen csoporttal, amivel most készültünk találkozni biztosan nem és aminek mi is a tagjai lettünk. Nem örültem, hogy újra vámpírokkal kell együtt élnem, de rájöttem, hogy nem taszít annyira, mint ahogy kellene. Rose és a társasága megerősített. Voltam már a mora királyi bíróságon is, ezt az udvart, csak nagyon kevés alkimista látogatott meg. Ha átmentem a civilizációjuk felett érintetlen szívvel, biztos voltam benne, hogy megbirkózok bármivel, ami a házon belül van. Elismerem, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha Clarence háza nem úgy nézne ki, mint egy hátborzongató kísértet kastély, egy horror filmből. Egységes stílusban érkeztünk az ajtóhoz, hivatalos alkimista öltözékben. A hibáitól függetlenül Keith szépen felöltözött. Egy khaki nadrágot viselt,fehér gombos inggel és sötétkék nyakkendővel. Az inge rövid ujjú volt, de kételkedtem benne, hogy ez ebben az időben segítene. Szeptember eleje volt,a hőmérséklet 30 °C körül volt, amikor elindultam a 2011. november 05.



szállodából. Így is melegem volt a barna szoknyában, harisnyával és egy blúzban, aminek az ujja virágokkal volt díszítve. Késedelmesen rájöttem, hogy egy kicsit harcolunk. Keith kopogtatni készült, de az ajtó kinyílt, mielőtt még csinálhatott volna bármit is. Összerezzentem, egy kicsit ideges voltam, annak ellenére, hogy nemrég biztosítottam magamat. A fiú, aki kinyitotta az ajtót meglepettnek tűnt. hogy lát minket. Az egyik kezében egy csomag cigarettát tartott, mintha éppen cigarettázni készülne. Megállt és egy felületesen végigmért minket. - Szóval. Azért vagytok itt, hogy engem vigyetek, vagy csak félre tegyetek? Ez a megjegyzés elég volt arra, hogy hatástalanítsa a félelmemet. A szónok mora egy kicsivel volt csak idősebb nálam, sötét barna haja volt, ami kétségkívül gondosan beállított. Keith hasonló, de eltúlzott kísérletével szemben, neki jól állt. Mint minden mora sápadt volt, magas és vékony. A arca olyan volt, mintha márványból - amit annyira csodáltam - faragták volna ki, smaragdzöld szemek figyeltek minket. Döbbenve elhessegettem a csodálatomat olyan gyorsan, amilyen gyorsan lehetett. Ő egy vámpír. Nevetséges volt csodálnom őt, mintha egy szexi emberi srácot csodálnék. - Mr.Ivaskov - mondtam udvarisan. - Örülök, hogy újra látom. Összevonta a szemöldökét és rendesen szemügyre vett. - Én ismerlek. Hogy-hogy ismerlek? - Mi.. - úgy akartam folytatni, hogy találkoztunk, de rájöttem, hogy nem lenne helyes,mert amikor utoljára találkoztunk nem voltunk hivatalosan bemutatva egymásnak. Ő egyszerűen jelen volt, amikor Stanton behívatott a mora tárgyalásra. - Egy hónappal ezelőtt találkoztunk. A bíróságon. A felismerés megcsillant a szemében. - Valóban? - Egy pillanatig gondolkodott, aztán meglepett amikor kimondta a nevem,annak ellenére hogy mi minden történt amikor a mora udvarban voltam, nem vártam,hogy ilyen benyomást keltek. -Sidney Sage. Bólintottam,és igyekeztem nem csalódottan nem idegesen nézni az elismerést. Aztán rájöttem,hogy mellettem Keith mereven áll. Azt állította, hogy tudja kezelni a vámpírok jelenlétét, de szemmel láthatóan ez azt jelentette, hogy nem. Tátott szájjal állt és egy szót sem szólt. Én udvariasan mosolyogtam,és azt mondtam: - Keith, ő itt Adrian Ivaskov. Adrian, ő a kollegám Keith Darnell. Adrian a kezét nyújtotta Keith felé, de ő nem viszonozta az üdvözlést. Nem tudtam eldönteni, hogy ez azért volt, mert még mindig a sokk hatása alatt van, vagy nem akar megérinteni egy vámpírt. Nem úgy tűnt, mintha ez Adriant érdekelné. Leengedte a kezét, kihúzta az öngyújtót, 2011. november 05.



aztán félre állt és intett a fejével az ajtó felé. - Már várnak rátok, menjetek be. - Adrian lehajolt Keith.hoz, és a fülébe súgta bajlós hangon - Ha van rá merszed - Megbökte Keith vállát és ördögien felnevetett - "Muhahaha". Keith csaknem tíz lábnyit ugrott. Adrian nevetve ment a kert felé, miközben rágyújtott. Azzal a ténnyel néztem utána hogy ez nagyon vicces és az ajtó felé toltam Keith-ot. - Menjünk - mondtam. - Hideg van a légkonditól. Ha mást nem, úgy tűnt, hogy Keith feléledt. - Mi volt ez? – kérdezte, amikor beléptünk a házba. - Majdnem megtámadt engem! Becsaptam az ajtót. - Ez arról szólt, hogy úgy néztél ki, mint egy idióta. És semmit nem csinált veled. Nem mutatnád magad kevésbé ijedtnek? Tudják, hogy félünk tőlük és te úgy néztél ki, mint aki készen áll a menekvésre. Bevallom, hogy jó érzés volt Keith-ot döbbenten látnom, de az emberi összhang nem adott kétséget az felől, hogy kinek az oldalán állok. - Nem néztem ki úgy - ellenkezett Keith, de láthatóan megalázott. Keresztül mentünk a hosszú sötét fapadlóval burkolt előszobán, ami úgy tűnt, hogy elnyeli az összes fényt. - Istenem,mi van ezekkel az emberekkel? Ó, tudom. Ők nem emberek. - Csitt - mondtam sokkolva a hangjában való erőtől. - Itt vannak. Nem hallod őket? A csarnok végén volt egy nehéz kétszárnyú ajtó. Az üveg csiszolt és festett volt, elrejtette azt. ami bent volt, de a halk hangok moraját hallani lehetett. Bekopogtam az ajtón és vártam, hogy behívjanak. Keith arcról két lélegzet vétel között eltűnt a nyugodtság. Hát itt volt a kezdés. Bementünk. Amikor megláttam, hogy ki van bent, nagy erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne essen le az állam, ahogy nem rég Keith-nak. Egy pillanatig nem tudtam lélegezni. Kinevettem Keith félelmét a vámpírok és a dhampyrok társaságával szemben, de most, hogy szemtől szemben álltam a csoportjukkal, csapdában éreztem magamat. A falak körülöttem megindultak,és az egyetlen, amire gondolni tudtam az a vér és az agyarak volt. Teljesen sokkot kapott és nem a csoport nagysága miatt, hanem, mert ott volt Abe Mazur. Lélegezz Sidney, légezett – mondogattam magamnak. Nem volt egyszerü. Abe volt az aki megtestesítette a félelmeim nagy részét és ő volt az, aki miatt most is nyakig ültem a slmasztikában. A környezetem lassan kitisztult,és újra az irányításom alatt voltam. Abe nem az egyetlen volt a helyiségben, ezért a figyelmemet a többiekre irányítottam, ezzel figyelmen kívül hagyva őt. A szobában még három ember ült, kettőt közülük ismertem. Az ismeretlen idős mora ritkuló hajjal és nagy fehér bajusszal biztosan a vendéglátónk volt, Clarence. 2011. november 05.



- Sydney! - Ez volt Jill Mastrano, a szeme ragyogott az örömtől. Kedveltem Jillt, de biztos vagyok benne, hogy én nem mutattam ki úgy az örömömet a viszont látása kapcsán, mint amennyire megérdemelte volna. Jill úgy nézett ki, mint aki oda akarna futni hozzám és megölelni és én imádkoztam hogy ne tegye. Nem volt szükségem arra, hogy Keith tanúja legyen egy ilyen jelenetnek. És ami még fontosabb volt, nem volt szükségem arra, hogy Keith beszámoljon róla. Jill mellett egy dhampyr állt, akit ugyan úgy ismertem mint Adriant, ami azt jelenti, hogy találkoztunk, de nem voltunk bemutatva egymásnak. Eddie Castile is ott volt a kihallgatáson a királyi udvarban és ha jól emlékszem, akkor ő is elég nagy bajban volt. Alapvetően úgy nézett ki, mint egy férfi, sportos alakkal és olyan arcal, mint, aki sok időt tölt a napon. Vörösesbarna hajaés mogyoró barna szeme barátságosan nézett ránk, de óvatosan. Úgy, ahogy az testőrök csinálják. Mindig éberek voltak és mindig felkészültek egy potenciális támadásra. Néha ezt megnyugtatónak találtam. Miután felmértem a szobát a tekintetem visszatért Abe-ra és úgy tűnt, hogy szórakoztatja, hogy próbálom elkerülni a tekintetét. Az arcán huncut mosoly terült el. - Miss Sage - mondta lassan. – Hát nem is üdvözöl?

2011. november 05.



Negyedik fejezet Fordította: Nitty

ABENAK VAN EGY FAJTA MEGJELENÉSE, amelytől az emberek szava is elakad, még akkor is, ha nem is tudja ki ő. Leszámítva a lehengerlő megjelenését, a moroi férfi egy sima fehér öltönyt viselt, lila inggel és nyakkendővel. A zakója zsebébe lila rózsa virított, a fülében és a nyakában pedig arany csillogott. Abe Törökországból származott és jóval színesebben öltözött, mint a legtöbb moroi, de az emberekhez képest viszont kevésbé harsány színeket viselt. -

Hello – mondtam mereven.

Mosolya vigyorrá terült szét az arcán. -

Örülök, hogy újra látlak.

-

Én is örvendek – hazudtam és a hangom ettől színtelenné vált, persze ez is jobb, mint ha kihallatszott volna belőle a félem.

-

Nem, nem – mondta – részemről a szerencse.

-

Ha te mondod – mondtam, de láttam, hogy ez még inkább mulattatja Abé-t.

Keith teljesen le volt fagyva, így hát a kezemben vettem az irányítást és oda léptem az idősebbik moroi-hoz és kezet nyújtottam neki: -

Ön Mr. Donahue? Én Sydney Sage.

Clarence elmosolyodott, barátságos kézfogással viszonozva üdvözlésemet, majd rám kacsintott. Nem hátráltam meg mosolya láttán, bár nagy késztetés éreztem rá. Clarence eltérően a legtöbb moroi-tól, akiket eddig ismeretem, nem próbálta meg elrejteni az agyarait, mikor mosolygott. -

Nagyon örülök a találkozásnak – mondta – már sok jót hallottam rólad.

-

Igen? – kérdeztem és a szemöldököm is megemelkedett a meglepetéstől, vajon, ki mesélt neki rólam.

Clarence határozottan bólintott. -

Legyetek üdvözölve a házamban. Kérlek, érezzétek otthon magatokat.

A többiek is egyesével bemutatkoztak a házigazdánknak. Eddi és Jill egy kicsit tartózkodóak voltak, de azért kedvesek. Keith nem fogott kezet a házigazdával, de legalább megállt egy helybe és nem járkált fel és alá, mint valami nyáladzó buldog. Miután hellyel kínálták le is ült 2011. november 05.



egy székre és egy-két arrogáns megjegyzéstől eltekintve nem zavart sok vizet. Nagyon reméltem, hogy nem hoz kínos helyzetbe minket. -

Ne haragudj – kezdte Abe és kicsit előrébb dőlve. Sötét szeme fényesen csillogott. – Jól emlékszem, hogy azt mondtad, hogy Keith Darnell a neved, igaz?

-

Igen – mondat Keith és áthatóan tanulmányozta Abet.

-

Miért?

-

Semmi különös – mondta Abe, és közben rám nézett, majd vissza Keith-re – Csak olyan ismerősen hangzott a neved, ennyi az egész.

-

Apán egy nagyon fontos ember az alkimisták között – felelte fennhéjázóan Keith – Már biztos, hogy hallottál róla.

-

Kétségkívül – felelte Abe. – Biztos vagyok benne, hogy ez lehet az oka – olyan lazán mondta, hogy senki se merte volna feltételezni, hogy hazudik.

Csak én ismeretem Abén kívül a valódi okot, ami miatt olyan ismerősen csenghetett Keith vezetékneve, de nem szerettem volna, ha erre most fény derül. Nem szerettem volna, hogy Abé még több utalás tegyen a dologra, pedig most pontosan ezt tette, és csak is azért, hogy bosszantson. Megpróbáltam más irányba terelni a beszélgetést, úgy, hogy közben választ kaphassak a kérdéseimre. -

Nekem senki se említette, hogy csatlakozik hozzánk, Mr. Mazur.

A nyájas hangnemem felvillanyozta. -

Kérlek – mondta – szólíts nyugodtan Abe-nak. Nos, igen, mert sajnos nem maradhatok, csak azért jöttem, hogy meggyőződjek róla, hogy mindannyian biztonságban megérkeztek és hogy személyesen is megismerhessem Clarence-t.

-

Ez igazán szép tőled – mondtam szárazon, de őszintén kételkedtem abban, hogy Abe csak is emiatt jött volna ide.

Ha valamit, a rövid pályafutásom alatt, megtanultam, akkor az az, hogy soha semmi nem olyan egyszerű, ha Abe Mazur-ról van szó. Egy igazi bábmester. Nem megfigyelni szereti az eseményeket, hanem irányítani őket. Győzedelmesen rám mosolygott. -

Nos, mindig is az volt a célom, hogy segítsek másokon, ha éppen szükségük van rá.

-

Igen – szólalt meg hirtelen egy másik hang. – Pontosan ez az, ami először eszembe jut rólad öregember, mikor rád gondolok.

Nem gondoltam volna, hogy lesz még valaki, akinek a látványa még Abe megjelenésénél is jobban sokkol, de tévedtem.

2011. november 05.



Rose? – szalad ki a számom Rose neve, mint egy kérdés, de egyáltalán nem volt kérdés, hogy Rose Hathaway az, aki az imént lépett be a szobába, még hozzá teljes életnagyságában.

-

Hello Sydney – mondta és egy féloldalas mosolyt küldött felém.

A sötét szemeiből barátságosság áradt, de ő is, mint Eddie végig pásztázta a szoba minden egyes szegletét. De hát ez volt a testőrök dolga. Rose körülbelül olyan magas volt, mint én, ruházata teljesen hétköznapi volt, egy farmart és egy piros ujjatlan felsőt viselt. De most is, mint mindig valamilyen egzotikus szépség és veszedelmesség sugárzott belőle, amivel magára vonta mindenki figyelmét. Olyan volt, mint egy trópusi virág ebben a fülledt szobában. Sose láttam az anyját, de nem volt nehéz megmondani, hogy török vér csörgedezik az ereiben, amelyet apjától, Abe-tól örökölt, mint például a sötétbarna haját, mely ebben a megvilágításban szinte feketének tűnt. A szeme megpihent Keith és udvarias fejbiccentéssel üdvözölte: -

Nalám, még egy alkimista.

Keith tágra nyílt szemekkel bámult Rose-ra, de hogy ez a reakció Rose szépségének, vagy a rémületnek szólt – amiért a vámpírok most többségben lettek a szobában. -

Keith vagyok – hebegte végül.

-

Rose Hathaway – mutatkozott be Rose. A szeme örülten csillogott, felismerte Keith nevét. Aztán keresztül szelte a szobát, egyenesen Clarence felé tartott. Tekintete meglágyult, ahogy az öregemberre nézett. – Ellenőriztem a házat, ahogy kérte. Biztonságosnak tűnik, de a hátsó ajtón ki kéne cserélni a zárat.

-

Biztos vagy benne? – kérdezte Clarence hitetlenkedve – Hisz az a zár újnak tűnik.

-

Talán egyidős lehet a házzal – mondta egy újabb ismeretlen hang.

Az ajtóra néztem és csak most jöttem rá, hogy volt még valaki Rose-zal, de engem túlzottan meglepett a lány megjelenése, ahhoz, hogy észrevegyem a másik jövevényt is. Ez megint olyan Rose-os dolog, annyira el tudja terelni az ember figyelmét. -

És már azóta rozsdásodik, hogy ide költöztünk.

A jövevény egy Moroi volt, így jelenleg a szobában most négy moroi és két dhampir tartózkodott rajtunk alkimistákon kívül. Nem osztottam Keith álláspontját, ami a vámpírokat illeti – főleg, hogy én már néhányukat személyesen is ismeretem – de ez a helyzet még az én számomra is elég megrázó volt. A becslésem szerint az új moroi fickó olyan idős lehetett, mint én, vagy legfeljebb Keith-tel lehetett egykorú, de annál több biztosan nem. Helyes volt és finomak voltak az arcvonásai, fekete göndör haja és szürke szeme volt. A mosolya nyíltnak és őszintének látszott, bár kissé nyugtalannak tűnt, ahogy ott állt az ajtóban. Tekintete Keith2011. november 05.



en állapodott meg, vajon azért van ez, mert ők sem töltenek szívesen túl sok időt az emberekkel, mint ahogy mi se velük. Bár azért az ő helyzetük kicsit más volt, hiszen mi nem akartuk őket ételként használni. -

Lee Donahue vagyok – mondta és előre nyújtotta a kezét. Keith nem viszonozta a gesztust, de én bemutatkoztam neki. Lee arca elkerekedett – Alkimisták, igaz? Még soha nem találkoztam egyetlen alkimistával sem. A tetoválásotok igazán király. – mondta és az aranyszínű liliomot figyelte az arcomon. – Hallottam róla, hogy miket tud.

-

“Donahue? – kérdezte Keith. A tekintete Lee és Clarence között ingázott. – A rokonod?

Lee beleegyezően bólintott Clarence felé: -

Apa és fia.

Keith összevonta a szemöldökét. -

De nem itt laksz, ugye?

Meglepett, hogy ez az egész szóra bírta Keith-et. De mivel Palm Springs-ben voltunk joggal hihette azt, hogy Clarence az egyetlen moroi a térségben. -

Nem mindig – mondta Lee. – Los Angelesbe járok egyetemre, de az idei félévben kevés órám van. Így szeretnék több időt tölteni apámmal.

Abe Rose-ra nézett. -

Látod ezt? – mondta – Ez aztán az odaadás.

Rose válaszul, csak a szemét forgatta. Úgy tűnt, hogy Keith-nek lennének még kérdéseik, de Clarence gondolatai visszaterelődtek a korábbi beszélgetésre. -

Megígérem, hogy ki fogom cserélni azt a zárat.

-

Nos, én segíthetek kicserélni a zárat, ha gondolod apám? – mondta Lee – Nem lehet olyan nehéz.

-

Azt hiszem, hogy meg fogjuk tudni oldani – állt fel a székéből Clarence – mindjárt vetek rá egy pillantást.

Lee apja után sietett, hogy segíthessen neki, miközben egy bocsánatkérő pillantást küldött felénk: -

Én is veled tartok – mondta Lee.

Az volt az érzésem, hogy Clarence gyakran hódol a hóbortjainak és Lee-t használta fel ezekhez.

2011. november 05.



Én pedig úgy döntöttem, hogy kihasználom Donahue-ok távollétét arra, hogy választ kaphassak a kérdéseimre. Jill-hez fordultam. -

Minden rendben volt idefele? Nem volt, umm, semmilyen incidens?

-

Összefutottunk néhány lázadóval a Bíróságról idefele jövet – mondta Rose vészjósló hangon. – De semmi olyan, amit ne tudtunk volna kezelni. Az út többi része eseménytelenül zajlott.

-

És reméljük, hogy ez így is marad – mondta Eddie és keresztbe fonta a karját a mellkasán – Ha már semmi mást nem tehetek.

Zavartan pislogtam. -

Én még azt az információt kaptam, hogy csak egy dhampir lesz velünk…. vagy még is úgy döntött a testőrség, hogy mid a kettőtöket ide küldi?

-

Rose döntött így – mondta Abe – csak azért, hogy a többiek ne maradjanak le semmiről. De Eddie lesz az egyetlen dhapmir, aki itt marad veletek Amberwood-ban.

Rose összevonta a szemöldökét. -

Nekem is itt kéne maradnom. Jill-nek szüksége lehet egy szobatársra. Ez nem hátbatámadás akar lenni, Sydney. Nekünk szükségünk van rád, de én eltudok bánni azokkal a szemétládákkal, akik meg akarják támadni Jill-t.

Én biztos voltam abban, hogy nem fogok vitába szállni Rose-zal. -

Nem – mondta Jill meglepően hevesen. Mikor utoljára láttam egy nyugodt és félénk kislány volt, de most vad és elszánt volt a tekintete. – Neked tájékoztatnod kell Lissa-t és mellette kell lenned, hogy megvéd. Nekem itt van Eddie és különben is senki se tudja, hogy hol vagyok. Semmi se fog történni.

Rose szeme szkepticizmust tükrözött. Gyanítottam, hogy nem igazán bízik meg senkiben se, bárki is legyen Vasilisa, vagy Jill mellett. Viszont Rose nem lehetett egyszerre mind a két helyen, így aztán választania kellett. Most azonban ennél sokkal jobban foglalkoztatott a Jill-lel történt események sorozata: -

De mi történt? – kérdeztem – Hol sérültél meg? Hallottunk a támadásról, de nem tudjuk pontosan mi történt.

Hirtelen nagy csönd lett a szobában és szintet megfagyott a levegő. Az voltam az érezésem, hogy Keith-et és magamat leszámítva mindenki kellemetlenül érezte magát a szobába. Vagy is a mi kényelmetlenségünk forrása más volt, mint az övéké. -

Jól vagyok – mondta Jill végül és egy éles pillantást küldött Rose felé – igaz a támadás híre, de senki se sérült meg… komolyabban. Mi épp a királyi vacsorán voltunk, amikor morio-k támadtak ránk – moroi merénylők. Először úgy tűnt, hogy Lissa-t

2011. november 05.



akarják megtámadni – a királynőt - de aztán engem vettek célba. – egy pillanatig habozott, lesütötte a szemét és hagyta, hogy az arcát eltakarja a göndör barna haja. – De megmenekültem és a testőrök elfogták a támadókat. Valamiféle feszültség lengte körül Jill-t és ettől ismét olyanná vált, mint mikor megismertem, egy félénk tinédzseré. -

De nem gondoljuk azt, hogy ezzel felszámoltuk az összes lázadót – magyarázta Eddie. Keith-hez és hozzám intézte ezeket a szavakat, a szavaiból szinte sugárzott az aggodalom és éreztem, hogy bármi áron megvédené Jill-t. – És ami még rosszabb, hogy nem tudjuk, ki lehet az áruló, amíg ez ki nem derül, addig mind itt kell, hogy maradjunk.

-

Őszintén remélem, hogy nem tart túl sokáig – mondta Keith-en. Figyelmeztetően néztem rá és úgy tűnt megértette, hogy milyen faragatlan volt. – Úgy értem, hogy ez a hely nem a legmókásabb a srácoknak, a nap meg minden.

-

De biztonságos – mondta Eddie – és ez az ami számít.

Clarence és Lee visszatértek és előttük nem beszéltünk Jill származásáról és a támadásról. Ők csak annyit tudtak, hogy Jill, Eddie és Adrian kegyveszettek lettek a királyi udvarban és száműzetésben vannak itt. A két moroi férfi nem tudja, hogy ki is valójában Jill és azt hitték, hogy mi alkimisták, azért segítünk nekik, mert Abe befolyása alatt állunk. Ez volt a fedő sztori. Nem akartunk megkockáztatni, hogy kitudódjon hol rejtettük el Jillt-t. Eddie az öreg moroira pillantott. -

Azt mondtad, hogy még sose találkoztál ezen a vidéken strigoi-val, igaz ez?

Clarence szemei a távolba révedtek. -

Nem, de vannak a strigoi-nál rosszabb dolgok is….

Lee felnyögött. -

Apa kérlek. Azt ne.

Rose és Eddie egy pillanat alatt talpra ugrottak és csoda volt, hogy nem rántották elő a fegyvereiket. -

Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Rose.

-

Mi lehet veszélyesebb náluk? – kérdezte Eddie.

Lee teljesen elpirult. -

Ne, apa…. kérlek. Csak egy buta rögeszem, semmi több.

-

Rögeszem, mi? – kérdezett vissza Clarence és résnyire összeszorult a szeme, ahogy a fiára nézett. - Az unokatestvéred halála is csak a rögeszme? Ami Tamarával történt, az mind nem igaz?

2011. november 05.



Megfordult a fejembe, hogy megragadom Keith-et és visszaszállunk a kocsiba. De adtam egy esélyt Clarence-nek. -

Tamara az ön unokahúga volt, ugye? Mi történt vele uram?

-

Megölték – mondta és a szobában drámai csönd lett. – A vámpírvadászok ölték meg.

-

Elnézést, de kik? – kérdeztem vissza, mert biztos akartam lenni benne, hogy jól hallottam.

-

A vámpírvadászok – ismételte Clarence. Mindenki pont olyan meglepetnek tűnt a szobában, mint én, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. Még Rose és Eddie is megvoltak zavarodva. – Óh, nem fogsz találni semmit se róluk. Nincs róluk semmilyen feljegyzésetek. Mi Los Angelesben éltünk, mikor elkapták Tamarát. Jelentettem ezt a testőrségnek és követeltem, hogy kapják el tetteseket. Tudjátok, mint mondtak? – meredten bámult ránk – Van róla sejtésetek?

-

Nem, nincs – mondta Jill szelíden – Mit mondtak?

Lee csak sóhajtott és kétségbeesetten nézett. Clarence felhorkant. -

Azt mondták, hogy nem utal semmilyen bizonyíték erre, és hogy egyértelműen strigoik rabolták el és gyilkolták meg. Azt mondták, hogy senki és semmi más nem tehetett ilyet, és hogy hálás lehetnék azért, hogy nem változtatták strigoi-vá.

Figyeltem Keith-t, akit meglepett a történet, de a mai napon nem ez volt az eső dolog, amin meglepődik. Úgy tűnik még se ismeret olyan jól Clarence-t, mint ahogy állította. Keithen megrándította a vállát és úgy tűnt, mint ha ezt mondaná: Látod? Mit mondtam? Őrült az öreg. -

A testőrség nagyon alapos – mondta Eddie és igyekezett jól megválogatni a szavait, hogy ne hogy megbántsa az öregembert, miközben Eddie leült Jill mellé. – Én hinnék nekik a helyedben.

-

Miért tenném? – kérdezte Clarence – Ha mindent figyelembe veszünk, akkor egyértelmű, hogy nem akarnak szembenézni a ténnyel, miszerint vámpírvadászok leselkednek ránk. Ha tényleg strigoi-k ölték meg Tamarát, miért vágták el a torkát? Jól láthatóan keresztül vágták a torkát egy késsel – mondta és a kezével úgy tett, mint ha saját magának felvágta volna a torkát és meg kell hagyni élethűen csinálta.

Jill összerezzent és még jobban összehúzta magát a székben. Rose, Eddie és Abe is meglepetnek tűnt, ami szintén megdöbbentő volt számomra, mert nem gondoltam volna, hogy bármi is képes lenne döbbenetet kiváltani belőlük. -

Miért nem használta az agyarát, ha egy striori volt? Úgy könnyebb lett volna. Persze ezt a kérdést feltettem a testőrségnek, amire azt felelték, hogy lehet, hogy vágták a torkát, de a többi jel akkor is egyértelműen a strigoi-ra utal, mint például, hogy

2011. november 05.



Tamara vérének csak a fele hiányzott. De én azt mondom, hogy egy vámpírvadász tette és megpróbálta a strigora terelni a bűntényt. Egy strigoi-nak nem lett volna szüksége késre, hogy a vérét vegye az unokahúgomnak. Rose hirtelen szóhoz se jutott, többszöri nekifutásra sikerült neki is megszólalnia. -

Ez tényleg furcsa meg kell hagyni – mondta nyugodt hangon. Az volt a megérzésem, hogy Rose lesz az, aki kinyilvánítja a véleményét, hogy milyen nevetséges is ez az összeesküvés elmélet, de meggondolta magát. – De biztos vagyok benne, hogy van valami más magyarázat is a történtekre, Mr. Donahue.

Azon töprengtem, hogy segítene-e az a helyzeten, ha elmondanám, hogy az alkimistáknak egyetlen feljegyzésük sincs vámpírvadászokról. Keith hirtelen magához ragadta a szót és nem várt irányba terelte. -

Úgy tűnhet, hogy ez egy szokatlan tett volt a strigoi-tól, de hát tudjuk, hogy rengeteg gonosz dolgot tesznek és nem ok nélkül. Személyes tapasztalatból mondom ezt.

A gyomrom összeszorult. Jajj, ne. Minden szem Keithen felé fordult. -

Valóban? – kérdezte Abe és végigsimította fekete kecskeszakállát – Mi történt?

Keithen rámutatott az üvegszemére. -

Az év elején strigoi támadtak meg. Összevertek, akkor szakad ki a szemem. Aztán csak úgy ott hagytak.

Eddie összevonta a szemöldökét: -

Anélkül, hogy ittak volna belőled, vagy megöltek volna? Ez valóban nagyon furcsa. Nem tűnik megszokott strigoi viselkedésnek.

-

Nem vagyok benne biztos, hogy egy strigoi-tól elvárható, hogy „normálisan” viselkedjen – jegyezte meg Abe.

Csikorgattam a fogaimat és azt kívántam, bár csak elengedte volna mindenki a füle mellett Kieth-en sztoriját. Kérlek, ne kérdezz a szeméről! Kérlek! Haladjunk, van jobb dolgunk is! De már túl késő volt, mert Abe következő kérdése, így hangzott: -

Csak az egyik szemedet vették el? Nem próbálták meg kioltani mind két szemed világát?

-

Elnézést – szólaltam meg mielőtt Keith felelhetett volna. Nem tudtam szó nélkül hagyni ezt a beszélgetést és hallgatni, ahogy Abe egyszerűen csak a móka kedvéért tovább faggatja Keith-t, hogy engem bosszanthasson. – Én… Azt hiszem, hogy nem érzem jól magam. Ki kell mennem egyet levegőzni.

-

Hogyne, természetesen – mondta Clarence, úgy tűnt, minta felállni készült - Ha gondolod, szólok a házvezetőnőnek, hogy hozzon egy pohár vizet.

2011. november 05.



Nem! Köszönöm – mondtam és megindultam az ajtó felé – Csak… Csak egy kis levegőre van szükségem.

Sietve elindultam kifele és hallottam Abe motyogását: -

Milyen kis kényes. Az ember azt hinné, hogy sokkal jobban bírja a vért, már csak a szakmája miatt is. De nekem nagyon úgy tűnik, hogy te, fiatalember, ürügyet keresel arra, hogy a vérről beszélj…

Keith belekezdett a történetébe, amit nem akartam hallani, így hát visszamentem a sötét folyosóra és kisétáltam a teraszra. Jól esett a friss levegő, még akkor is, ha odakint húsz fokkal melegebb volt, mint a lakásban. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Minden rendben lesz. Abe hamarosan elmegy. Keith pedig visszatér a saját lakásában. Én pedig visszatérek Amberwood-ba Eddie és Jill társaságában, akik nem tűntek olyan rossz társaságnak. Csak úgy céltalanul elindultam, hogy körbesétáljam Clarence házát. Véletlenszerűen elindultam az egyik irányba és megkerültem a házat, igazán figyelemre méltó volt a ház külsejének a díszítése. Lenyűgöző látványt nyújtott. Mindig is szerettem az építészetet – persze apámnak erről is az volt a véleménye, hogy értelmetlen dolog – de rám mindig is nagy hatással volt a művészet. A ház nem illett ebbe a környezetbe, más volt, mint azok, amiket idefele úton láttam, sokkal szebb és díszesebb. De nem csak a ház ütött el a környezettől, hanem a kertje is. A környékben az összes kertek a szárazságtól kopárnak és barnának tűnt, de Clarence kertje telis tele volt zöldellő növényekkel és színes virágokkal. A kert mondhatni művészien volt megtervezve. A zöld fák és bokrok között kicsi kanyargós gyalogutak kígyóztak. Rövid kerti sétám után ismét a ház felé vettem az irányt és már a ház sarkánál jártam, mikor hangokra lettem figyelmes a hátsó ajtó felöl, így hát megálltam a ház sarkánál lévő bokor mellett. -

Merre vagy? – kérdezte egy hang. Abe hangja volt.

Abe engem keresne? Futott át az agyamon a kérdés, de nem kellett sokáig ezen töprengenem, mert érkezett is a felelt a kérdésre: -

Erre – jött az alig hallható válasz a hátsó udvar felöl. Nem láttam, de megismertem a hang gazdáját, Adrian volt az.

Hallottam, ahogy Adrian átsétál a murvával bevont úton, majd megáll még mielőtt elérni a hátsó bejárati ajtót, ahol Abe állt. -

Nem akarsz bejönni? – kérdezte Abe kicsit szórakozottan.

2011. november 05.



-

Nem látom értelmét – felelte Adrian szűkszavúan.

-

Adrian, ugye tudod, hogy mennyire fontos, hogy az alkimisták ne érezzék magukat kellemetlenül, mindent meg kell tennünk, annak érdekében, hogy ne zavarja őket annyira a jelenlétünk.

-

Igen. De valamiért nem akarnak velem találkozni. Különösen a srác nem – felelte Adrian és mintha huncut nevetés bujkált volna a hangjában – Látnod kellett volna milyen arcot vágott, mikor összefutottunk az ajtóban. A lányban legalább szorult egy kis kurázsi.

-

Még ennek ellenére is az alkimisták kedvében kell járnunk. Szükségünk van rájuk, ahhoz, hogy te és Jill itt maradhassatok. Tudod, hogy mennyire fontos, hogy ő biztonságban legyen.

-

Igen, most ez a legfontosabb. Azt tudom, hogy Jill miért van itt, de azt nem, hogy én miért vagyok itt.

-

Komolyan? – kérdezte Abe – pedig én azt hittem, hogy ez egyértelmű: te és Jill….

Egy pillanatig csend volt. -

Mindenki ezt mondogatja… de én nem vagyok benne biztos, hogy erre szükség van. Nem hiszem, hogy Jill-nek pont rám lenne szüksége és nem számít, hogy Rose és Lissa mit mond.

-

Lenne valami jobb dolgod?

-

Nem erről van szó – hangzott Adrian bosszús feletet és egy kicsit megörültem, hogy nem csak rám volt ilyen hatással Abe.

-

De pontosan ez a lényeg – mondta Abe – A bíróságon, csak az idődet vesztegetted és elmerültél az önsajnálatba. Most itt a lehetőség, hogy végre valami hasznosat tegyél.

-

Számodra hasznosat.

-

És számodra is hasznosat. Ez egy remek lehetőség, hogy kezdj valamit az életeddel.

-

Kivételesen nem mondanád el, hogy mi ez az egész, mit kéne tennem! – felelet Adrien, most már ingerülten – Jill-től eltekintve milyen nagy feladatod van a számomra?

-

Hát, akkor elmondom: csak hallgatnod és figyelned kell – mondta Abe és a lelki szemeim előtt láttam, ahogy végigsimítja a kecskeszakállát – Figyeld őket, mondanyijukat: Clarence-t, Lee-t, az alkimistákat, Jill-t és Eddie-t. Ügyelj minden egyes szóra, minden egyes apró, pici részletre, ami a későbbiekben még fontos lehet a számunkra. Mindenre!

-

Nem hinném, hogy ezekből bármi is kiderülne.

2011. november 05.



Nem tudhatod, Adrian. Minden egyes lényegtelen információ hasznos lehet – mondta Abe, majd egy pillanatnyi szünetet tartott, a hangszíne megváltozott, talán, már együttértőnek nevezném. – Sajnálom, ami Rose-zal történt, de túl kell lépned rajta. Talán, most még úgy tűnik, hogy a dolgoknak nincsen semmi értelme, de ez megváltozik. Bízz bennem.

Szinte rosszul éreztem maga Adrian miatt. Egyszer én tőlem is ugyan ezt kérte Abe, hogy bízzak benne és mi lett a vége? Épp most zártak össze két moroi-val és egy dhampir -ral. Megvártam, míg a két moroi visszament a házba, majd egy két perccel később és én is követtem őket. A nappaliban Keith még mindig magabiztosnak mutatkozott, de láttam az arcán a megkönnyebbülést, hogy visszatértem. Neki kezdtünk megvitatni az itt tartózkodásunk részleteit. -

Hogyan fogsz élelemhez jutni? – kérdeztem Adriant.

Miután hallottam a beszélgetésüket Abe-val egyre kíváncsibb voltam, hogy miért is van itt Adrian. A fiú a szoba falának támaszkodva állt. A karját keresztbe fonta maga előtt védelmezően, a testtartása rideg volt és távolságtartó, azonban az arcán laza mosoly volt. Nem voltam benne biztos, de úgy tűnt minta szándékosan tartaná távol magát Rose-tól. -

Az ételért elég elsétálnia a folyosó végéig - Clarence látva a nyugtalan pillantásomat segítőkészen magyarázott tovább – Adrian ugyan is itt marad velem. Ami igazán kedves tőle, így legalább nem maradok egyedül ezek között az ódon falak között.

-

Ó – motyogtam, inkább csak úgy magamnak – és mi van a titokzatos kerttel?

-

Tessék? – kérdezett vissza Adrian és a fejét felém billentette.

Összerándultam. Most már figyelnem kell arra, hogy miket beszélek, hisz az moroi-k hallása kiváló volt. -

Semmi. Csak eszembe jutott egy könyv, amit nem rég olvastam.

-

Értem – mondta elutasítóan, miközben tetőtől talpig végigmért. Olyan utálattal mondta ki ezt az egy szót, hogy arra engedett következtetni, hogy megvet minden egyes könyvet.

-

Ne felejtsd el apa – mondat Lee. – Én is itt leszek.

-

Remélem, hogy majd a fiatal Isakova-ról jó példát veszel és nem keveredsz folyton bajba – jelentette ki Clarence.

Senki nem mondott semmit erre, de láttam, ahogy Adrien barátai szórakozottan egymásra néztek. 2011. november 05.



Mikor ideérkeztünk Keith-en látszott, hogy felkavarja a rengeteg vámpír jelenléte, de most valami új türelmetlenség kerítette hatalmába és ingerlékennyé vált, amit egyáltalán nem értettem. -

Nos, rendben – kezdte miután megköszörülte a torkát – Itt az ideje, hogy haza mennyek, mert van néhány halaszthatatlan dolgom. És mivel te vagy a sofőröm, Sydney….

Elhallgatott, de a szavak még ott lógtak a levegőben. Abból, amit hallottam erről a környékről Palm Springs volt a legkevésbé vámpírok által lakta terület a földön. Így aztán nem tudtam elképzelni, hogy milyen „halaszthatatlan dolga” lehet Keith-nek, de az biztos, hogy előbb, vagy utóbb útnak kellett indulnunk. Eddie és Jill elmentek a poggyászukért, Rose pedig kihasználva a pillanatot és odavont maga mellé. -

Hogy vagy? – kérdezte nagyon halkan és egy őszinte mosolyt küldött felém – Nagyon aggódtam miattad mióta… nos, tudod. Senki nem mondott semmit és nem tudtam, hogy mi történt veled.

Mikor utoljára láttam Rose-t, egy motelszobába voltunk, ahol épp a moroi-k tartottak fogva Stennel. -

Először egy kicsit bajban voltam – mondtam – De ez már a múlté.

Ez enyhe túlzás volt, de barátok között ennyi megengedett. Rose mindig olyan bátor és erős volt, hogy még a gondolatát se tudtam volna elviselni, hogy gyengének mutatkozzak előtte. Nem akartam, hogy megtudja, hogy idáig rettegésben éltem az alkimisták között és hogy kénytelen vagyok mindent megtenni, amit kérnek tőlem, csak hogy visszanyerjem a bizalmukat. -

Örülök – mondta – Nekem azt mondták, hogy a testvéredet küldik ide.

Ez hitelen ismét eszembe juttat, hogy egyetlen egy hiba és Zoé már is leválthat engem. -

Hát ez amolyan családi munka.

Rose bólintott. -

Nos, azt hiszem, hogy ez a hely egy kicsit biztonságosabb, mint a bíróság, de még mindig nagyon nehéz… még mindig úgy gondolom, hogy Jill-nek szüksége lehet rám. De Lissa-nak is szüksége van rám. A merénylők, úgy gondolják, hogy Jill a könnyebb célpont, de még mindig követik Lissa-t is.

Láttam Rose szemében a fájdalmat és a zavarodottságot, nehéz volt számára a döntés. Pontosan ez volt az a dolog, amit nem tudtam elmagyarázni az alkimistáknak: a vámpírok is ugyan olyan érző lények, mint mi, emberek. 2011. november 05.



Tudod kész őrület ez az egész, mióta Lissa a trónra került, nincs megállást. Azt hiszem, hogy ha ennek vége lesz Dimitirvel kiveszünk egy kis szabadságot, hogy végre kettesben lehessünk – mondta és a mosolya kiszélesedett. – Már egy jó ideje tudom, hogy soha semmi nem megy egyszerűen, ha rólunk van szó. De azóta, hogy visszatértünk a bíróságra az összes időnket Lissa-val és Jill-lel töltöttük.

-

Hidd el Jill-lel minden rendben lesz. Amíg a merénylők nem tudják, hogy itt van nem lehet gond. Tiszta unalom lesz itt az élet.

Rose még mindig mosolygott, de sokkal halványabb volt a mosolya, mint mikor magáról és Dimitirről beszélt. -

Remélem. De azt hiszem, hogy jobb, ha tudod, hogy mi történik… - az arckifejezése megváltozott, gondterheltebb lett – mi egy törvénymódosításon dolgozunk, ami azt mondja ki, hogy Lissa-nak szüksége van egy családtagra, hogy királynő maradhasson. Ha a törvénymódosítást elfogadják, akkor mind Lissa, mind Jill biztonságba lesz. De ezt egyben azt is jelenti, hogy azok, akik mag akarták ölni Jill-t azoknak fogytán van az idejük.

-

Meddig? Meddig tart megváltoztatni ezt a törvényt?

-

Nem tudom. Talán néhány hónap. Jogi dolgok… Ez nem az én világom. – mondta egy grimasz kíséretében. – Emlékszel még a sok őrült emberre, akik imádják bántani a barátaimat? Ezt tudom, hogy kezeljem. Ez az én világom.

-

Emlékszem – mondtam és furcsa érzés fogott el. Úgy emlékszem Rose-ra, mint a legerősebb és legbátrabb emberre a földön, akit ismerek, de most úgy tűnt, mintha megerősítésre várna – Azt hiszem az lesz a legjobb, ha te teszed, amihez te értesz és én is teszem a dolgomat. Én mindent megteszek, annak érdekében hogy Jill minél jobban elvegyüljön az emberek között. Ti srácok pedig ne hagyjátok, hogy kitudódjon hol bujkálunk. Jill biztonságba van itt.

-

Remélem – felelte Rose komor hangon – Mert ha megtalálják, akkor a ti kis csapatotoknak nincs esélye azok ellen az őrült lázadók ellen.

2011. november 05.



Ötödik fejezet Fordította: Nitty

NEM VOLT TÖBB MAGYARÁZAT, Rose úgy hagyott ott, hogy még azt se mondta: „viszlát”. Szavaitól megdermedtem. Átértékeltem a küldetést és néhány másodpercig, azt akartam, hogy azonnal küldjenek ide egy tucat testőrt arra az esetre, ha a támadók még is megtalálnának minket. De aztán hamar rájöttem, hogy ez őrültség. A leglényegesebb momentuma a tervnek az elvegyülés, nem pedig a figyelem felkeltés. Mind addig, ameddig Jill holléte titokban van, addig mindanyijan biztonságban vagyunk. Egy tucat testőr pedig aligha segítene abban, hogy észrevétlenek maradjunk, a moroi közösség számára olyan lenne, mint ha plakáton hirdetnénk, hogy itt vagyunk. Nem jó ha valamit túl sűrűn emlegetünk, mert a végén még bekövetkezik. De vajon, mint jelenthet Rose előző mondata? Miért fontos Eddie jelenléte? Vajon ez a küldetés egyszerre kellemetlen és életveszélyes? Tudva, hogy Rose és Jill milyen közel állnak egymáshoz, arra számítottam, hogy könnyes búcsút vesznek egymástól. Ehelyett Adrian volt az, aki nem tudott elhagyni könnyek nélkül. Jill Adrian karjaiba vetette magát és elkeseredettem markolta a fiú ingjét. A többi látogatójához egyetlen szót se szólt, csak furcsa, ideges tekintettel nézte őket. Szinte egész idáig alig szólalt meg, a leghosszabb beszélgetést Lee-vel folytatta. Jill búcsúja, úgy tűnt, hogy meglepte Adrian-t is, bár ingerlékenynek tűnt a fiú, de az arca elárult valami szeretet a lány irányába, ahogy esetlenül megveregette a vállát. -

Ugyan már Jilbati. Hisz nem soká ismét látjuk egymást.

-

Azt szeretném, ha velünk jönnél – mondta elcsukó hangon Jill.

Egy hamis mosoly jelent meg Adrian arcán: -

Nem lehet. Talán a többiek el tudják játszani, hogy ismét középiskolába járnak, de engem biztos, hogy már az első nap kirúgnának. Itt legalább senki se kerülhet miatta bajba… maximum Clarence bárpultja.

-

Írni fogok– ígérte meg Jill.

Adraian mosolya megrándult és egyszerre tűnt szórakozottnak és bánatosnak. 2011. november 05.



Én is.

Ez a fél pillanat olyan furcsa volt köztük. Ahogy Adrian nyegle, arrogáns természete és Jill félénksége találkozott, egy nem sok jót ígérő páros képét mutatták. Volt köztük valami szeretet féle, amit mindenki számára látható volt. De a köztük lévő kapcsolatot nem nevezném se romantikusnak, se szenvedélyesnek, bár volt közöttük valamiféle feszültség, ami megfejthetetlen volt a számomra. Visszagondolva Abé és Adrian kertbéli beszélgetésére – amit az imént kihallgattam - abból egyértelműen kiderült számomra, hogy Adrián jelenléte elengedhetetlenül fontos. Valami azt súgta, hogy van valamilyen kapcsolat közöttük, de nem voltam elegendő információ birtokában, hogy össze tudjam tenni a képet, így hát úgy döntöttem, hogy később foglalkozom ezzel a rejtéllyel. Sajnáltam, hogy Rose itt hagy minket, de ez egyben azt is jelentette, hogy vele együtt Abe-től és Keith-től is megszabadulok. Abe úgy tűnt felhagyott a szokásos rejtélyes megjegyzésivel és egy sokatmondó pillantás kíséretében távozott, amit természetesen nekem címzett. Persze nem méltányoltam ezt a gesztusát. Mielőtt visszaindultunk volna Amberwood-ba, előtte még útba ejtettük Keith lakását is, aki az elbúcsúzáskor, csak ennyit mondott: -

Tájékoztatni foglak mindenről.

Tulajdon képen nem nagyon értettem, hogy miről kéne, hogy tájékoztasson, hisz én csinálom a munka nagy részét. Amennyire tudtam neki semmi dolga nem volt azon kívül, hogy a belvárosi lakása körül őgyelegjen. De nem is érdekelt, hisz végre megszabadultam tőle. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jó érzés egy vámpír és egy dhampir társaságában autókázni. Jill nyugtalannak tűnt egész úton, Eddie is észrevette ezt. A fiú mellettem ült az anyósülésen, Jill pedig a hátsó ülésről nyugtalanul és szomorúan kémlelte a tájat. Eddie hátrafordult hozzá, hogy megnyugtassa: - Nagyon hamar újra látjuk Adrient. - Tudom – mondta egy nagy sóhaj kíséretében. - Nem lesz semmi baj. Biztonságba vagyunk a lázadók nem találnak meg minket. - Ezt is tudom – felelete Jill még mindig nagyon szomorúan. - Akkor mi a baj? – kérdeztem – Talán a támadás miatt, úgy értem. Hát nem nagyon mond senki se semmit a támadás részleteiről. - a szemem sarkából láttam ahogy Eddie ismét Jill felé fordul. 2011. november 05.



- Nem volt épp egy kellemes élmény – mondta mogorván Eddie. – De szerencsére mindenki jól van és ez az, ami számít. Az út hátralévő részében egyikünk se szólalt meg Engem viszont még mindig foglalkoztattak a támadás körülményei. Túl kitérő volt a válaszuk minden esetben. Valami történhetett ott, amit nem akartak elmondani – amiről nem tudhattak az alkimisták – valami, amit ők megpróbáltak titokban tartani. Az volt a megérzésem, hogy ehhez a titokhoz Adrian-nak is köze volt. De hogy mi azt persze nem mondják el. Ez igazán bosszantó volt, hogy várják el, így hogy megfelelően elvégezzem a munkámat, ha titkolóznak előttem? Az alkimisták rengeteg titkok őriztek és a titkok őrzése jól tudom nem egyszerű feladat, mivel mindenki szeretné megfejteni a titkokat. De a túl oldalon is nagyon rossz lenni. Nagyon rosszul viseltem ezt a helyzetet, hogy nem feletek egyenesen a feltett kérdéseimre. Szerencsére azt kihagyták a számításból, hogy egy igazi alkimista vagyok, aki megszerzi a válaszokat a kérdésére. Ki kell valahogy szednem az igazságot Jill-ből és Eddie-ből, de ez csak úgy fog sikerülni, ha elnyerem a bizalmukat. Lehet, hogy a vámpírok azt gondolják, hogy az emberek nem a sötétség szülöttei, de azért még nem jelenti azt, hogy maradéktalanul megbíznak bennem. Végtére is én biztos nem bíznák meg bennük. Mikor megérkeztünk Amberwood-ba Eddie és Jill szája tátva maradt a megdöbbentéstől. Clarence otthona régimódinak hatott, de az iskola hatalmas és modern, kaliforniai építészeti stílusban épült. Pálmafák övezték az iskolát és zöld pázsit borította az udvart. Mikor megérkeztünk, már épp szürkület volt. A diákok a kert csendes félhomályában a fűben ülve beszélgettek, vagy a kanyargó ösvényeken sétálgattak. Idefele jövet megálltunk egy gyorsétterem mellet, hogy harapjunk valamit, mert tudtam a vacsoráról lemaradunk. A kijárási tilalom után érkeztünk meg, így aztán a késésünk okáról be kellett számolnom, csak ez után foglalhatjuk el a szállásunkat. Ez egyben azt is jelentette, hogy Jill-nek és nekem el kellett köszönnünk Eddie-től. Eddie nyugtalan volt amiatt, hogy nem maradhat Jill mellett, de különösen akkor vált idegessé, mikor megtudta, hogy milyen távol van a két szálláshely egymástól. Az Amberwood kollégium három kampuszból állt, volt a keleti, a nyugati és a központi kapmusz épület. A lányok a nyugati kampuszban laktak a fiúk pedig a központi épületben voltak elszállásolva. A központi kampusz volta a legnagyobb épület a három közül, mivel itt kapott helyet az igazgatóság, a tudományos és szabadidős létesítmények. A kampuszok egy mérföldre 2011. november 05.



helyezkedtek el egymástól, így buszok ingáztak a főépület és a kampuszok épületi között napközben, de azok, akik jól bírták a meleget, azok gyalogosan is megtehették ezt az utat. Eddi-nek tudnia kellett volna, hogy nem tartózkodhat a lány kollégiumban. Bár azt azért sejtettem, hogy ha úgy alakulna, akkor Eddie elaludni a földön is, mint egy hűséges kutya, csak hogy Jill mellett legyen. Eddie-n kívül eddig, csak két testőrt ismertem, de az ő odaadásuk és hűségük igazán figyelemre méltó. Még sose figyelhettem meg, hogy milyenek munka közben – mikor a moroi-kat védik. Mikor Rode-zal és Dimitri-vel voltam, akkor ők csak maguk voltak, nem kellett moroi-ra vigyázniuk – és ugye ők, mind ketten dhampir-ok, így tudtak magukra vigyázni. Most hogy látom, hogyan működik az ő társadalmuk, már értem, hogy miért olyan kemény a dhampir-ok kiképzése. Eddi mindig éber volt és ugrásra kész. Semmi se kerülhette el a figyelmét. -

Mennyire jó itt a biztonsági rendszer? – ez volt Eddie első kérdezte, mikor belépett a lányok kollégiumába.

Eddie ragaszkodott, hogy velünk jöjjön a lányok kampuszára, mielőtt ő maga lepakolt volna. Az előtér, már jórész elcsendesedett, csak néhány diák lézenget idelent, akik a halban várakozó bőröndökért jöttek, hogy felvigyék a szobájukba, valószínűleg, ők is az utolsó pillanatra hagyták a beköltözést. Kíváncsian vizslattak minket, ahogy elhaladtak mellettünk, én pedig éreztem, ahogy egyre jobban összeszorult a gyomrom. Figyelembe véve az alkimisták kiképzését rengeteg dologhoz értünk, de az iskolai szocializálódás nem tartozott ezek közé, megrémített – de muszáj volt. -

Elég jó a biztonsági rendszere az iskolának – mondtam suttogva. – Bár a biztonsági rendszert nem vértezték fel vámpírgyilkosok ellen, ők itt nem aggódnak ilyen miatt, de természetesen a diákok biztonsága az egyik legfontosabb dolog. Biztosan tudom, hogy éjszakánként óránkénti járőrszolgálat biztosítja az iskola területét a kamerákon kívül.

Eddie szeme a kollégiumi gondnoknőn akadt meg, egy kövér őszes hajú asszonyon, aki egy asztal mögül felügyelte, hogy ki jön be a kollégiumba. -

Gondolod, hogy valaha is kapott bármilyen harci kiképzést is? Megtudna állítani egy betolakodót?

-

Fogadni merek, hogy simán lenyomja azt a srácot, aki épp beosonni készül az egyik lány szobájába – viccelődött Jill. Majd megszorította Eddie karját bíztatóan. – Nyugi. Ez a hely biztonságot.

Bizonyos értelemben engem megnyugtatott Eddie aggodalma és ettől nagyobb biztonságban éreztem magam. Várjunk, csak, ha jobban belegondolok, miért ilyen aggodalmas Eddie? Vajon ő is ott volt Jill támadásakor, erről senki se beszélt. Vajon tényleg mennyire vagyunk itt 2011. november 05.

Richelle Mead: Vérvonalak veszélyben?


Az alkimisták végig arról akartak meggyőzni, hogy ez egy jó rejtekhely,

Amberwood biztonságos hely és minden rendben lesz, csak nyugton kell maradnunk. Mikor Rose-zal beszélgettem én is pontosan erről próbáltam meggyőzni őt. De Eddie hozzáállása jobban meggondolva kezdett nyugtalanító lenni. Számomra a kollégiumi szoba, amit Jill-lel közösen kaptunk, nagyon kicsi volt. Sose laktam kollégiumban, mindig is volt saját külön szobám, míg otthon laktam, amikor meg Szentpétervárra költöztem, akkor saját lakásom volt, amit az alkimisták béreltek, így aztán sose kellett osztoznom senkivel se a szobámon és a szekrényemen. A szobánk ablaka a kollégium udvarára nézett, parádés kilát nyílt az udvarra. A szoba világos volt és még tágasnak is mondtam volna, ha csak egy ember lakott volna benne. A szobában vadonat új ágyak, asztalok és szekrények voltak. Fogalmas se volt róla, hogy milyen egy kollégiumi szoba, de Jill reakciójából ítélve ez sokkal jobb, mint amire számított. A lány megesküdött, hogy ez a szoba jóval nagyobb, mint a Szent. Vladimir-ban – a moroi-k iskolájában – bármelyik kolesz szoba. Mióta Jill-lel ismét találkoztunk, most először láttam őt szívből mosolyogni, örült a nagy és tágas szobánknak. Érdekelt, hogy miből szűrte le Jill a következtetését a szobáról, miszerint tágas. Egyszerűen, csak annyi lehetett az oka, hogy a nagy kapkodás miatt nem volt időnk rendesen becsomagolni. A szobában nem volt semmi, ami melegséget, vagy otthonosságot sugárzott volna, olyan volt. Nem voltak benne személyes tárgyak, így aztán ridegnek és élettelennek és nem is volt nálunk semmi, amivel egy kicsit otthonosabbá tudtuk volna tenni. A kollégium matrónája, Mrs. Weathers, meg is döbbent kicsiny csomagunk láttán. A lányok, akik előttünk érkeztek ide zsúfolásig megrakott kocsikkal jöttek. Reméltem a mi kis csomagjaink nem adnak okot a gyanakodásra. Jill az ablak előtt állt és az udvart nézte, már mindketten lefeküdni készültünk. -

Itt minden olyan száraz – dörmögte, talán inkább magának, mint sem nekem. – Ugyan locsolják a füvet, hogy zöld maradjon, de akkor is. Annyira furcsa, hogy nem lehet érezni a nedvességet a levegőben – mondta és a válla felett rám nézett. – A víz az elemem.

-

Tudom – mondtam, nem tudtam, hogy mi mást mondhatnék erre.

A mágikus képességéről beszélt, amivel minden moroi rendelkezett. Miden moroi specializálódott a négy fizikai elem egyikére. Ezek a tűz, a víz, a föld és a levegő, vagy ami még ezeknél is speciálisabb elem volt a lélek. A lélek volt az az elem, aminek használatára, csak nagyon kevés moroi volt képes, az egyik ilyen moroi, akit én is ismertem az Adrian volt. 2011. november 05.



A mágia az egyike volt azoknak a dolgoknak, mint például a vérivás, ami arra emlékeztetett, hogy ők nem olyanok, mint én, nem emberek. Hiába voltam kimerült és fáradt, álmatlanul forgolódtam az ágyban, amit a vámpír lány közelsége okozott, pedig Keith-en teljesen leszívta az összes energiámat. Emlékszem, amikor először találkoztam Rose-zal, még a gondolatától is irtóztam, hogy egy helyiségben tartózkodjak vele. De a közös szökésünk mindent megváltoztatott, képes voltam félretenni az előítéleteimet. Most itt a sötét szobában néhány régi félelmem ismét visszatért. Vámpír, vámpír – vízhangzott a fejemben. Próbáltam kiverni ezt a fejemből és kényszeríttetem magam, hogy kizárólag arra gondolja, hogy ő csak Jill. Aggodalomra semmi ok. Végül aztán a fáradság győzedelmeskedett a félelmem felett. Reggel azonban félve néztem a tükörbe, féltem attól, hogy egy harapás nyom díszeleg a nyakamon. De aztán rájöttem, hogy milyen ostoba vagyok. Elszégyelltem magam, amiért azt feltételeztem Jill-ről, hogy sunyin az éj leple alatt megtámadna. Miután Jill-nek is sikerült felkelnie és még éppen időben hagytuk el a szobát, hogy odaérjünk az orientációs megbeszélésre, láttam Jill szemei teljesen be voltak vérezve és fejfájásra panaszkodott, így aztán még nagyobb lett a lelkiismeret furdalásom. Elindultunk a szobából, hogy megkeressük Eddie-t. Eddie a központi épület előtt várakozott a többi diákkal, akik szintén az orientációra jöttek, úgy tűnt, hogy a legtöbbjük gólya, mint Jill. Csak néhányan voltak a tömegben olyan idősek, mint Eddie és én és teljesen meglepett, ahogy láttam Eddie-t, ahogy elvegyül közöttük és lazán cseverészik velük. Amennyire feszült volt tegnap arra engedett következtetni, hogy nem lesz képes beilleszkedni a többiek közé, de ahogy nézem remekül sikerült neki a beilleszkedés. A lépcsőn haladtunk felfelé, az orientációs terem felé, mikor Eddie lopva felén pillantott, hogy csekkolja, minden rendben van. Hiába lehet, hogy remek színész, de azért ő még mindig egy dhampir. A terem előtt megálltunk, mert a terem ajtó zárva volt. Eddie átvágta magát a tömegen és mellénk szegődött. Mikor éppen azt ecsetelte, hogy ő még nem találkozott a szobatársával, egy mosolygós arcú, kékszemű, vörös hajú srác lépett lépet oda hozzánk. - Hello – mondta - Te vagy Eddie Melrose? - Igen – felelte Eddie és már gondolatban arra készült, hogy megfordul, és egy testőr hatékonyságával, megsemmisíti a potenciális veszélyforrást, aki felismert őt. Látva azonban az ismeretlen jövevényt Eddie nem mozdult, csak áthatóan tanulmányozta a fiú arcát.

2011. november 05.



- Én pedig Micah Vallence a szobatársad. Továbbá én tartom az orientációt – mondta és a többi diák felé biccentet. – Szerettem volna köszönni, mert csak ma reggel érkeztem. Kicsit elhúzódott a családi nyaralásunk. Eddie még mindig úgy bámulta Micah, mint ha szellemet látott volna. Nem értettem Eddie reakcióját, nekem teljesen normálisnak tűnt Micah és úgy tűnt Jill is így gondolja, nem láttam rajta, hogy megijedt volna a fiútól. -

Örülök, hogy találkoztunk - mondta végül Eddie – Ők az én, umm, húgaim: Jill és Sydney.

Mindannyian viszonoztuk Micah mosolyát. -

Hányad évesek vagytok?

-

Végzősök vagyunk – mondtam és magamba még hozzá tettem: ne feledkezz meg a fedő sztoritól. – Eddie és én ikrek vagyunk.

-

Én pedig elsős vagyok – mondta Jill.

Nézve az újdonsült kis családunkat, rájöttem, hogy Eddie és én egészen hasonlítunk egymásra. Hasonló volt a hajunk és a bőrünk színe és ami még nagyon fontos volt mind a ketten olyanok vagyunk, mint egy ember. Ugyan egy embernek Jill-ről se egyből az jut eszébe, hogy jé ez egy „vámpír”. Még is rendelkezett olyan vonásokkal, ami elütöttek tőlünk és egy ember számára, akár szokatlan is lehetett. Jill jóval sápadtabb és jóval magasabb volt a fiatal kora ellenére is, mint Eddie, vagy én. Ha Micah észre is vette ezt a különbséget köztünk és Jill között, nem mutatta. -

Izgulsz az első nap miatt? – kérdezte Jill-től Micah mosolyogva.

Jill megrázta a fejét és visszamosolygott a fiúra: -

Készen állok a kihívásra.

-

Nos, ha bármire szükségetek van, akkor tudjátok hol találtok – mosolygott Micah – Most mennem kell. Később beszélünk srácok.

Egyértelmű volt, hogy Jill-nek szólt a „ha szükségetek van valamire…” kezdetű mondat és ezt Jill is tudta, elárulta őt az arcán megjelenő halványpiros pír. Jill visszamosolygott a fiúra és egy pillanatig összeforrott a tekintetük, majd Jill félénken elfordult. Én nem találtam ez olyan aranyosnak, ha nem ilyenek lettek volna a körülmények, mint most, akkor se jöhetett volna szóba, hogy Jill randizzon egy emberrel. Ez az iskola, pedig tele van emberekkel és Jill nem engedheti meg magának, hogy ösztönözze ezeket a fiúkat. Eddie-n nem úgy tűnik, hogy ez iménti jelenet nem nagyon izgatta, inkább úgy egy az egyben volt valami problémája Micahlel.

2011. november 05.



Micah üdvözölte a gyülekező embereket és elkezdte az orientációt. Az első része az orientációnak egy túra volt az iskolában. Megmutogatta Micah a fontosabb épületeket, elmagyaráztam, hogy hogyan működik a kollégium épületi és az iskola épülete között a buszjárat. Elmagyarázta a kollégiumi szabályokat is. Megengedett volt a fiúk bejárása a lány kollégiumba és fordítva is, de csak bizonyos keretek között. Ezeket is ismertette, ami némi morgolódást váltott ki a diákseregből. Felhívta a figyelmet arra is, hogy Mirs. Weathers milyen félelmetes és szigorú felügyelő hírében áll itt, szegény fiúk, már előre sajnáltam azokat, akik megszegni készültek a szabályokat. A keleti és a nyugati kollégiumnak is volt saját ebédlője. A távlatvezetés után elindultunk vissza a terem felé, Micah csatlakozott a „testvéreimhez” és hozzám. Eddie válaszolgatott udvariasan a fiú kérdéseire, de a szeme elárulta számomra, hogy nem tetszik neki ez a srác. Jill eleinte még szégyenlős volt, de Micah viccelődései és ugratásai felbátorították őt. Milyen vicces, hogy Eddie-nek és Jill-nek sokkal könnyebben ment a beilleszkedés, mint nekem, pedig ők voltak ismeretlen környezetben egy idegen faj között.. Számukra kevésbé hatott idegennek a közös kávézó és a közös öltöző fogalma. Azonban míg ők az iskolában tanultak én addig utazgattam a világban és megtapasztaltam, hogy nincs két ugyan olyan hely és két ugyan olyan ember sem a világon. De ezek nem olyan tapasztalatok, amiket az ember egy iskolában szerez. Ettől függetlenül nem kellett sok idő, hogy jár jöjjek, hogyan is zajlanak a dolgok egy iskolában. Az alkimisták jó megfigyelő képességgel rendelkeznek és könnyen képesek alkalmazkodni a körülményekhez, így hát pár én is lassan felvettem a ritmust. -

Hallottam, hogy az családja Anchorage-be költözött – mesélte az egyik lány abból a gólya csoportból, akik az orientációs ebéden mellettünk foglaltak helyet.

Úgy tűnt, hogy ők, már korábbról ismerik egymást, de minket is szívesen befogadtak maguk közé. Egy másik lánynak a csoportból elkerekedett a szeme a meglepetéstől: - Komolyan? Én biztosan belehalnák, ha oda kellene költöznöm. - Nem is tudom – mondtam tűnődve, miközben az ételt lökdöstem a tányéromban ide, oda – A hangsúly a napon és az UV sugárzáson van, így aztán Anchorage sokkal biztonságosabb ilyen szempontból és az emberek ott jóval tovább is élnek. Nem kell folyton védekezni a nap ellen, így sokkal gazdaságosabb is. Azt hittem, hogy a válaszom teljesen kielégítő lesz, de amikor rájuk néztem, csak döbbent arcokat láttam. Ebből aztán arra következtettem, hogy a megjegyzésem nem pont ide illő volt.

2011. november 05.



Az hiszem, hogy nem kéne kimondanom mindent ami eszembe jut – mormoltam az orrom alatt Eddie-nek.

Hozzá voltam szokva, hogy mindent alaposan mérlegelni kell és hogy nem lehet semmit se elhamarkodottan megítélni, de most azt hiszem, hogy az lett volna a helyes válasz: Igen azt hiszem én se bírnám ki ott sokáig. Eddie szórakozottan rám vigyorgott. -

Nem is tudom. De engem igazán szórakoztat az igazi Sydney. Csak így tovább.

Ebéd után a csoport visszatért a központi kampuszba, ahol aztán elváltak egymástól, hogy mindenki megkeresse a saját tanácsadóját, aki segít neki kialakítani az órarendjét és megkeresni az osztálytermét. Az Én tanácsadóm egy Molly nevű fiatal nő volt és egyáltalán nem volt meglepve, mikor meglátta az előző tanulmányaimról összeállított tanrendet, amit az alkimisták készítettek egy Dél-Dakotai iskolában végzett fiktív tanulmányaimról. -

Az osztályzataid lapján, mi úgy látjuk, hogy a legjobb az lenne számodra, ha fakultációként a matematikát és az irodalmat vennéd fel. Szerintem simán be tudnál csatlakozni a matematika és angol fakultációs csoportba – mondta Molly – és ha itt is ilyen jók lesznek az eredményeid, akkor simán bejuthatsz bármelyik főiskolára az államokban.

Ennek hallatán egy nagyot sóhajtottam, csak az volt a baj, hogy én nem mehettem főiskolára, mert az egy alkimistának teljesen felesleges. Láttam, hogy kicsit zavartan lapozgatja az akátámat. -

Most nem látom a nyelvi tanulmányaidat, de itt Amberwood alap követelmény, hogy mindenki tanuljon egy idegen nyelvet.

Upsss. Ezt kifelejthették az alkimisták a nagy kapkodásban az aktámból, mert valójában jó néhány nyelven beszélek. Az apán ugyan is gondoskodott arról, hogy több már korán elkezdjem a nyelvtanulást, mert nem lehet tudni, hogy egy alkimistának a világ mely pontján lesz dolga. Vizslattam a listát, amit Molly nyújtott át nekem és, amin az Amberwood-ban választható nyelvek voltak felsorolva. Zavartan néztem hol a listát, hol pedig Molly-t és reménykedtem, hogy ne kell majd hazudnom. Nem szerettem volna ismét végig ülni egy kezdő nyelvórát, ami az alapoktól kezdi a nyelvet, így hát így döntöttem bevallom neki az igazat. -

Ezeken a nyelveken mind beszélek – mondtam.

Molly kétkedve nézett rám. -

Mindet? Mind az ötöt?

2011. november 05.



Molly szkeptikusan nézett rám. Én csak bólintottam, de hozzátettem készségesen: -

Japánul, csak két évig tanultam. Szóval azt hiszem, azt szívesen folytatnám.

Molly még mindig úgy tűnt, hogy nem veszi be. -

Hajlandó lennél szakvizsgát tenni belőlük? – kérdezte.

Így aztán a délutánom többi részét a nyelvi laborban töltöttem. Három órával később, mikor végeztem a nyelvi tesztekkel Molly aggódóan nézett az órájára és sürgetően leküldött az ruhatárba, ahol az egyenruhámat tudtam átvenni. Nagy igyekezetemben a terem felé, majdnem neki mentem két lánynak. -

Óh – kiáltottam fel, mint egy idióta – Elnézést kérek, csak késésben vagyok, már lehet, hogy bezárt a ruhatár.

Az egyik lány, akinek sötét volt a bőre, barna gödör haja volt, jóindulatúan elmosolyodott. -

Ne aggódj – mondta. – Mi most sétáltunk el az előtt. Még ott van Mrs. Delaney.

A másik lánynak szőke haja volt, amit copfba volt kötve és a bőre egy kicsit világosabb volt, mint az enyém. A lányok magabiztosnak tűntek, mai azt sugallta nekem, hogy nem ez az első napjuk itt, mint nekem. -

Mindig tovább van itt, mint kellene, minden évben…. – mondta, de egy pillanatra elakadt a szavat és meredten az arcomat kémlelte – Ezt…. ezt meg hol szerezted?

Hirtelen nem tudtam, hogy mire gondol, de a másik lány is közelebb hajolt hozzám és ő is az arcomat nézte. -

Ez nagyon szép.

-

Mi? – néztem zavartan és végigmértem magamat, hogy mit láthatnak rajtam.

-

A tetoválásod. Hol szerezted?

-

Ja, ez – az ujjaim szórakozottan megérintették a tetoválást. – Dél-Dakotában. Onnan jöttem.

Úgy tűnt, hogy mind a két lány kicsit csalódott. -

Akkor ezért nem láttam még ilyet – mondta a sötét hajú lány – Nevermore sose csinálna ilyet.

-

Nevermore? – kérdeztem.

A két lány összenézett, majd mosolyogva felém fordultak. Az összenézésük elárulta, hogy pontosan ugyan arra gondolhatnak. -

Te ugye új vagy itt? Mi a neved? – kérdezte a szőke hajú lány – Én Julia vagyok. Ő pedig Kristin.

-

Sydney vagyok – mondtam még mindig értetlenkedve.

Julia rámosolygott újra. 2011. november 05.



-

Mit szólnál holnap egy közös ebédhez a kampuszban? Ott mindent elmagyarázunk.

-

Mindent? – kérdeztem vissza.

-

Igen, ez egy hosszú történet. És te épp az órára siettél – mondta Kristin, majd hátat fordítottak nekem és elindultak a folyosón, de aztán a fekete lány visszafordult és egy mosoly kíséretében, még hozzáfűzte – Hosszú lesz, de nem tart örökké.

A különös beszélgetés után elábrándozottan folytattam az iskola ruhatárába. Kíváncsi voltam, hogy mi is volt ez az egész. Csak barátkozni próbáltak? Nem tudtam eldönteni, nem nagyon értettem az ilyesfajta dolgokhoz. De furcsa volt és bizarr, az biztos. Mikor a ruhatárba érte Mrs. Delaney, már éppen csomagolt. -

Milyen méretet hordasz? – kérdezte.

-

Kettes.

Rengeteg ruha volt a ruhatárban: szoknyák, nadrágok, búzok és pulóverek. Kétlem, hogy a pulóvernek itt túl nagy hasznát lehetne venni, ha csak nem egy őrült, apokaliptikus nagy hóvihar söpörne végégig Palm Springs. De ezt nem tartottam valószínűnek. Az egyenruha egy fehér alapon fekete kockás szoknyából, fehér blúzból, bordó pulóverből állta a lányok számára. Jól harmonizáltak együtt a színek, tetszett az összeállítás. Mrs. Delaney visszatért a kezébe 3 db szoknyát és 5 blúzt és egy pulóvert tartott a kezében. -

Azt hiszem, ezek jók lesznek rád, négyes méretűek.

Teljesen megdermedtem a négyes mérte hallatán. -

De hát kettes a méretem.

-

Óh, igen? Hát lehet, hogy Dakotában kettes a mérete, de most Palm Springs-ben van. Szóval ezt javaslom magácskának. – mondta mosolyogva, mint aki csak azt közli velem, hogy szép napunk van. - Jaj, de nem vágjon már ilyen arcot. A négyes, csak egy szám. Attól még csinos marad – mondta és a kezembe nyomta a ruhákat.

Hiába tiltakoztam, a ruhatáros nem volt hajlandó kicserélni a ruhákat, így hát visszaindultam a kollégiumba. Jill az ágyon ült és olvasott, mikor visszatértem a kollégiumi szobánkba. -

Szia! Már aggódtam miattad. Merre voltál?

-

Feltartottak – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében. – Jobban érzed, már magad?

-

Igen, sokkal – felelte Jill, míg én az egyenruhámmal bajlódtam. – Eléggé szörnyű, ugye? Mi sose viseltünk egyenruhát a Szent Vladimir-ban. Ez olyan unalmas és lehangoló, minden nap ugyan azt a ruhát viselni. – panaszkodott Jill.

Nem akartam elmondani neki, hogy mi alkimisták szinte mindig egyenruhát viselünk és azoknak sokkal unalmasabb színei vannak, mint ezek itt. -

Te hányas méretűt kaptál? – kérdeztem témát váltva.

2011. november 05.



Kettest.

A válasz szinte a szívemig hatolt, ahogy beakasztottam a ruhámat az övé mellé a szekrénybe. Az én ruháim hatalmasak voltak az övéihez képest. Miért volt minden moroi lány ilyen sovány? Genetika? Vagy csak az alacsony szénhidrát tartalmú vér miatt, amit fogyasztanak? Nem tudtam pontosan, hogy mi lehet az oka, csak azt tudtam, hogy mindig rondának és esetlennek éreztem magam mellettük. És folyamatosan az volt az érzésem, hogy még kevesebbet kellene ennem. Miután befejeztem a kicsomagolást egyeztettük Jill-el az órarendünket. Persze nem volt közös óránk, ami nem lepett meg, mivel ő elsős én meg végzős voltam. Ez egyetlen közös programunk a tornaóra volt, ami minden PE tagozatos osztály tanulói számára kötelező volt. Jill elmosolyodott a tornaóra láttán. -

Eddie-t a spanyol tagozatos osztályba került és nem az PE-be, emiatt az összes órája a másik épületben lesz. Egész nap nem fogunk vele találkozni. Teljesen fel volt dúlva, be ment az igazgatóságra és kérvényezte, hogy tegyék át a másik osztályba, de a kérelmét elutasították. Nem tudom, hogy hogyan fogja kezelni ezt a helyzetet, mert így nem tud szemmel tartani és emiatt nagyon kiakadt. Jah és Micah is az PE-be került – mesélte Jill, hogy mi mindenről is maradtam le a mai délutánon.

Jill utolsó mondatára felkaptam a fejemet. -

Te tudod, hogy Eddie mért viselkedett olyan furcsán Micah jelenlétében?

Jill a fejét rázata: -

Nem és nem is volt lehetőségem, hogy megkérdezzem tőle, de nekem is feltűnt. Később – amikor te a teszteket írtad – mi pedig az egyenruhára vártunk, akkor úgy tűnt, hogy megnyugodott egy kicsit. Nem méregette, már olyan furcsán Micah-t.

-

Gondolod, hogy azt hiszi Micah veszélyes lehet?

-

Nekem nem tűnik veszélyesnek, de hát én nem vagyok testőr. Viszont abban biztos vagyok, hogy ha Eddie veszélyesnek találta volna őt, akkor teljesen másképp viselkedett volna. Sokkal agresszívabb lett volna. Nekem inkább úgy tűnik, mint ha ideges lenne Micah jelenlétében. Majdnem, hogy félénknek nevezném. És ez pedig nagyon furcsa, mert egy testőr sose fél senkitől, de ha igen, akkor se mutatja ki. Persze gyakorlatilag Eddie nem testőr. Ugye érted, hogy mit mondok.

-

Igen azt hiszem – mondtam mosolyogva. Kedveltem Jill csapongó stílusát és ez mindig mosolygásra késztetett – Azt akarod mondani, hogy Eddie még nem végzett testőr? Hivatalosan nem a testőröd?

2011. november 05.



Nem – mondta Jill és a világos barna fürtjeivel játszadozott. – De… Nos, ez bonyolult. Ő megölt egy moroi-t, aki megtámadta Lissát.

-

De csak önvédelemből tette, nem? – erről volt szó az én kihallgatásomkor is, emlékeztem rá.

-

De igen – mondta Jill. - Önvédelemből tette és csak is Lissa-t akarta megvédeni, de ez akkor is vétség. Egy testőr sose emelhet kezet egy moroi-ra és a moroi-k nem szokták megtámadni egymást. A támadás után felfüggesztették őt. Szokatlan helyzet volt ez, nem tudták, mit kezdjenek vele. Azután osztották be mellém, miután… hát a támadás után. Ezután Lissa azzal érvelt, hogy ilyen vészterhes időben – mikor egyik moroi a másikra támad - minden testőrre szükségünk van és kérte, hogy helyezzék újra szolgálatba Eddie-t. Hans – a testőrség felelős vezetője – belegyezett, hogy Eddie ismét szolgálatba lépjen és elrendelte, hogy ő legyen a testőröm ezen az úton, de szerintem hivatalosan Eddie még mindig fel van függesztve – állt meg, hogy egy nagy levegőt vegyen.

-

Én biztos vagyok benne, hogy meg fog oldódni Eddie helyzete – igyekeztem megnyugtató hangon mondani. – Főleg miután egy hercegnő mellé osztották be.

Jill szúrós tekintettel nézett rám. -

Nem vagyok hercegnő.

Összevontam a szemöldökömet és megpróbáltam felidézni az összetett moroi törvényeket. -

Ha jól tudom, akkor a királynő családtagjait megilleti a hercegi cím. És mivel te Vasilisa királynő rokona vagy, így téged is megillet a hercegi rag, vagy is hercegnő vagy.

-

Csak papíron – mondta Jill és elfordította a tekintetét. A hangját a keserűség és a bánat halványra festette. Nem vagyok hercegnő. Én csak egy senki vagyok, aki rokoni kapcsolatba került a királynővel.

Jill anyja Eric Dragomir, Vasilisa apjának, a szeretője volt és Jill létezését eltitkolta a családja elöl éveken át, míg Rose megtudta az igazságot és megkereste Lissa egyetlen élő családtagját a mostoha testvérét, Jill-t. A keresésben én is kivettem a részemet. Azonban ez már egy jó éve volt és azt hittem, hogy Jill már hozzászokott az új helyzethez és rangjához. -

Én biztos vagyok benne, hogy ez nem így van – mondtam szelíden. Nem akartam pszichológust játszani, de szerettem volna, hogy jobb kedvre derül. – Úgy értem, hogy nyilvánvalóan fontos vagy a számunkra. Hiszen a te biztonságod a legfontosabb a számukra, mint látod.

2011. november 05.



Ez nem az én biztonságomról szól – mondta keserűen Jill. – Azért vigyáznak rám ilyen nagyon, hogy Lissa királynő maradhasson. Lissa alig beszélt velem, mióta megtudta, hogy mi testvérek vagyunk.

Ez a beszélgetés kezdett egyre személyesebb jelleget ölteni és nem igazán tudtam, hogy az ilyen személyes és kínos dolgokat hogyan kell kezelni. El se tudtam képzelni, hogy mit érezhet Vasilisa, vagy Jill ebben a helyzetben. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy ez a helyzet mind a kettőjük számára nagyon nehéz lehet. -

Biztos vagyok benne, hogy Lissa törődik veled – mondtam, bár nem voltam benne száz százalékig biztos. – Csak talán neki is nagyon nehéz ez az új helyzet. Adj neki egy kis időt. Ami most a legfontosabb, hogy életben maradj.

-

Igazad van – mondta Jill. Visszafeküdt az ágyra és a plafont nézte. – Csak egy kicsit ideges vagyok a holnapi nap miatt. Mi van, ha észreveszi, hogy más vagyok? Ha megtudják az igazságot rólam?

-

Nem lesz gond, a mai nap is jó voltál – mondtam bíztatóan. – A legfontosabb, hogy az agyaraidra figyelj oda, hogy ne lássa meg senki. És különben is elég jó vagyok a figyelem elterelésben és a meggyőzésben. A specialitásom, hogy meggyőzzem az embereket arról, hogy nem is láttak semmit.

A hálás arckifejezése, amivel rám nézett, emlékeztetett Zoé-ra. Jill és Zoé sok szempontból hasonlítanak: félénkek és bizonytalanok volta, de még is minden áron bizonyítani akartak önmaguk és a környezetük számára. Mindig is úgy éreztem, hogy az én feladatom, hogy megvédjem a húgomat, de bármennyire is próbálkoztam vele nem sikerült. Most hogy Jill-re kellett vigyáznom, ugyan ez éreztem, hogy védelmeznem kell őt. Bizonyos szempontból, most lehetőségem lett volna, hogy bepótoljam, azt amit Zoé-nál elmulasztottam. De egy belső hang a fejemben azt kiabálta: Ő nem a testvéred. Ő csak egy vámpír. Furcsa volt ez a kettősség bennem. -

Köszönöm Sydney. Tudod örülök, hogy itt vagy – mondta mosolyogva és ettől még nagyobb bűntudatom lett. – Tudod, én nem az fajta vagyok, mint Adrian. Aki azt hiszi, hogy Clarence egy unalmas vénember és aki nem aggódik amiatt, hogy új emberekkel találkozik, vagy új iskolába került. Ő folyton tv-t néz, vagy a medence partján heverészik Lee-vel társaságában, vagy pedig alszik…. elképesztő – sóhajtott.

-

De… – mondtam kicsit meglepetten a részletes beszámoló hallatán – Honnan tudod, hogy ezt csinálja? Csak nem beszéltél vele? – bár eléggé valószínűtlennek tűnt a dolog, hisz az elmúlt két napot együtt töltöttük. Jill mosolya az arcára fagyott.

2011. november 05.



Oh, nem. Én csak úgy értettem, hogy ismerem Adriant és hát, már nem egyszer mesélt nekem arról, hogy mi az ami számít neki az életben. De azt hiszem, hogy ez az egész nem segít, hogy jobb kedvem legyen. Sajnálom. És köszönöm, hogy figyelsz rám… ettől már is jobban érzem magam.

Nem feleltem, válaszként visszamosolyogtam rá. Még mindig nem sikerült túl jutnom azon a tényen, hogy már megint megkedveltem egy vámpírt. Először Rose, most meg Jill. Nem számított, hogy mennyire emberiek voltak. Muszáj volt, hogy a kapcsolatunk szakmai jellegű maradjon. Nem követhetek el újabb hibát, az alkimisták, most már nem hinnének nekem. Keith-en szavai visszhangoztak a fejemben: vámpír imádó… Ez nevetséges – gondoltam – Hisz nincs abban semmi rossz, hogy törődök velük. Ez teljesen normális olyan helyzetben, mint az enyém. Hisz több időt töltöttem velük az utóbbi időben, mint a családommal, ha nem tudnám róluk, hogy vámpírok azt hinném rendes emberek. – zártam le magamban ezt az őrült gondolat menetet és inkább úgy döntöttem, hogy most inkább az új szerepemre koncentrálok, ami itt vár rám. Reméltem, hogy a holnapi nap pont olyan gördülékenyen fog menni, mint ahogy azt megígértem Jill-nek. De sajnos nem így lett.

A fordítás a www.konyvfanoknak.5mp.eu honlap számára készült.

2011. november 05.



Hatodik fejezet Fordította: Rosie

HOGY IGAZSÁGOSAK LEGYÜNK, JÓL INDULT A NAP. Napfény áradt be az ablakokon mikor felkeltünk, és már éreztem a hőséget, pedig csak kora reggel volt. Kiválasztottam a legkönnyedebb szerelést az egyenruha felhozatalból: egy szürke szoknyát, egy rövid ujjú fehér blúzzal. Az „egyszerű ékszerek” engedélyezve voltak, így magamon hagytam az arany keresztet. A hajam éppen az egyik nehéz napját élte – ami úgy nézett ki gyakoribb, mint a normális állapota ezen az új éghajlaton. Szerettem volna lófarokba fogni, ahogy Jill tette a sajátjával, de túl sok volt belőle, hogy csinosan meg tudjam csinálni. Ahogy különböző helyeken érintette a vállamat, arra gondoltam itt az idő megnövesztenem. A reggeli után, amiből egyikünk sem igazán evett, az ingázó busszal felmentünk a Központi Campuszhoz, ami hirtelen tele lett emberekkel. Szinte csak minden harmadik diák volt bentlakó. A többiek helyiek voltak és mind megjelentek a mai napon. Jill alig beszélt az egész út alatt és megint betegnek nézett ki. Nehéz volt megmondani, de úgy láttam sápadtabb a szokottnál. A szemei még véreresebbek voltak, sötét karikákkal alatta. Egyszer felébredtem az éjszaka és láttam, hogy gyorsan elaludt, ezért nem voltam teljesen biztos benne mi volt a probléma. Valójában azok a sötét karikák voltak az első hibák, amiket egy mora bőrén láttam – mindig tökéletes, porcelán bőrük volt. Nem csoda, hogy általában későig aludt. Nem kellett olyan dolgokkal foglalkoznia, mint púder és korrektor, ahogy nekem. A reggel előre haladtával, Jill végig az ajkát harapdálta és aggódva nézegetett körbe. Talán csak ideges volt, amiért egy teljesen emberekkel teli világba merült. Úgy tűnt, még az sem érdekelte, hogy a jó terembe kerüljünk és teljesítsük a feladatunk. Ez a rész még mindig rémített kicsit. Csak menj egyik osztályból a másikba, mondtam magamnak. Csak ennyit kell tenned. Az első órám ősi/antik történelem volt. Eddie is ott volt, és gyakorlatilag lerohant mikor meglátott engem. „Jól van Jill? Láttad őt?” „Hát, közös szobánk van, szóval igen.” Szomszédos padokhoz ültünk le. Rámosolyogtam Eddie-re. „Nyugi. Jól van. Idegesnek tűnt, de ezért nem is hibáztatom.”

2011. november 05.



Bólintott, bár még mindig bizonytalannak nézett ki. Minden figyelmét a terem elejére fordította, mikor a tanár feltűnt, de volt valami nyugtalanító Eddie-ben, mintha alig tudná visszatartani magát attól, hogy felugorjon és ellenőrizze Jillt. „Jó napot, jó napot.” Az oktatónk egy negyvenes éveiben járó nő volt, fehér csíkokkal tarkított drótszerű fekete hajjal és elég nyugtalan energiával, hogy vetekedjen Eddie-ével – és ha az óriás kávésbögréje jelzett valamit, nem volt nehéz kitalálni mit. Egy kicsit irigykedtem és reméltem bárcsak megengednék, hogy italt hozzunk be az osztályba – kiváltképpen mert a kollégiumi étkezőben nem volt kávé. Nem tudtam, hogy élem túl a következő pár hónap koffeinmentes napjait. Úgy tűnt, a tanárnő szereti a míves ruhákat. „Ms. Terwilliger vagyok, a kiváló vezetőjük az ősi történelem csodálatos útján.” Elsöprő, grandiózus hangon beszélt, amiért néhány osztálytársam vihogásban tört ki. Egy fiatal férfi irányába intett, aki mögötte ült, közel a nagy asztalhoz. Unott kifejezéssel nézte az osztályt, de mikor a nő felé fordult magához tért. „És ő az én tanársegédem, Trey, akit szerintem néhányan már ismernek. Ebben a negyedévben a tanuló segédem, így valószínűleg nagyrészt csak a sarokban fog lapítani és papírokat töltögetni. De kedvesnek kell lenniük vele, mivel ő fogja beírni a jegyeiket a számítógépembe.” Trey intett egyet és rámosolygott a barátaira. Meglehetősen barna bőre és fekete haja volt, aminek hossza kacérkodott az iskola szabályaival. A jól vasalt Amberwood egyenruha üzleti kinézetet kölcsönzött neki, de a szemében lévő csintalan fényből arra következtettem, hogy nem igazán veszi komolyan ezt a segéd dolgot. „Most,” folytatta Ms. Terwilliger. „ A történelem fontos, mert a múltról tanít minket. És azzal, hogy a múltról tanulsz, megérted a jelent, így okos döntéseket fogsz hozni a jövőben.” Drámai szünetet tartott, hogy meg tudjuk emészteni a hallottakat. Mikor megbizonyosodott arról, hogy sikerrel jártunk, odament egy laptophoz, ami össze volt kötve egy projektorral. Megnyomott néhány gombot és megjelent a terem elejében lévő képernyőn egy kép egy fehér-oszlopos épületről. „Most akkor. Valaki meg tudja mondani mi ez?” „Egy templom?” találgatott valaki. „Nagyon jó? Mr.---?” „Robinson,” válaszolta a fiú. Ms. Terwilliger elővett egy írótáblát és megnézte a listát. „Á, meg is van. Robinson. Stephanie.” „Stephan”, javította ki a fiú elvörösödve amint néhány barátja kuncogott.

2011. november 05.



Ms. Terwilliger feltolta az orrára a szemüvegét és bandzsított. „Akkor az. Hála Istennek. Épp arra gondoltam milyen nehéz lehet az élete egy ilyen névvel. Elnézést. Eltörtem a szemüvegem hétvégén és őrületes krokett balesetben, ezért ma a régit kellett elhoznom. Szóval, Stephan-nem-Stephanie, igaza van. Ez egy templom. Tudna még pontosabb lenni?” Stephan megrázta a fejét. „ Bárki más tudna egy kis betekintés adni?” Mikor csak csend volt a válasz Ms. Terwilliger-nek, mély lélegzetet vettem és felraktam a kezem. Itt az ideje megtapasztalni milyen egy igazi tanulónak lenni. Bólintott nekem. „Ez a Panthenon, asszonyom.” „Valóban az,” mondta. „ És az Ön neve?” „Sydney.” „Sydney…” Ellenőrizte a táblát és meglepődve nézett fel. „Sydney Melbourne? Istenem. Nem hallatszik ausztrálnak.” „Öm, Sydney Melrose vagyok, asszonyom,” javítottam ki. Ms. Terwilliger összevonta a szemöldökét és odaadta a táblát Trey-nek, aki úgy nézett ki mintha a nevem lenne a legviccesebb dolog, amit valaha hallott volna. „Vegye át, Mr. Juarez. Az Ön fiatal szemei jobbak, mint az enyémek. Ha így folytatom, a fiúkból lányokat csinálok és tökéletesen rendes fiatal hölgyekből pedig bűnözők leszármazottjait. Szóval.” Ms. Terwilliger újra rám figyelt. „A Panthenon. Tud valamit róla?” A többiek engem figyeltek, leginkább baráti kíváncsisággal, de mégis éreztem a nyomást, amiért a figyelem középpontjába kerültem. Csak Ms. Terwilligerre fókuszáltam, és azt mondtam, „Az Acropolis része, asszonyom. Athénban. Krisztus előtt ötödik században építették.” „Nem szükséges, hogy ’asszonyomnak’ szólítson,” mondta nekem Ms. Terwilliger. „Bár üdítő egy kis tiszteletet kapni, a változatosság kedvéért. És briliáns válasz.” Végig nézett a terem többi részén. „Most, ezt mondják meg nekem. Mi a fenéért kéne foglalkoznunk az athéniakkal vagy bármivel, ami 15000 évvel ezelőtt történt? Miért lehet fontos nekünk manapság?” Még nagyobb csend és szemmeresztés. Mikor már úgy tűnt az elviselhetetlen csend órák óta tart, megint felraktam a kezemet. Ms. Terwilliger nem vette észre és visszapillantott Trey-re, aki a tanári asztalon pihentette a lábát. A fiú gyorsan ledobta a lábait és felegyenesedett. „Mr. Juarez,” jelentette ki Ms. Terwilliger. „Itt az idő, hogy hasznosítja tudását. Tavaly elvégezte ezt az osztályt. Meg tudná mondani nekik miért lényeges manapság is az ősi athéni

2011. november 05.



események számunkra? Ha nem tudja, kénytelen leszek megint Miss Melbourne-t felszólítani. Úgy néz ki, ő tudja a választ és képzelje el, ez milyen kínos lenne magának.” Trey rám pillantott majd vissza a tanárra. „A neve Melrose, nem Melbourne. És a demokrácia először Athénban jelent meg a hatodik században. A legtöbb eljárást, amit bevezettek még ma is használja a kormány.” Ms. Terwilliger drámain a szívéhez emelte a kezét. „ Maga figyelt a múlt évben! Nos, nagyjából. A dátum hibás.” Rám esett a pillantása. „Fogadok, hogy Ön tudja mikor kezdődött a demokrácia Athénban.” „ Az ötödik században,” válaszoltam azonnal. Ezzel kiérdemeltem egy mosolyt a tanárnőtől és egy átható pillantást Trey-től. Az osztály többi része is hasonlóan tett. Ms. Terwilliger folytatta rikító stílusában, több fontos dátumot és időpontot is kiemelve, amit meg kell tanulnunk részletesebben. Rájöttem, hogy mindegyik kérdésére tudtam a választ. Visszafoghattam volna magam, de nem tudtam mit tenni. Ha senki sem tudta a választ, úgy éreztem muszáj megmondanom. És minden egyes alkalommal mikor megtettem, Ms. Terwilliger ezt mondta, „Trey, Ön tudta ezt?” megrándult az arcom. Tényleg nem akartam ellenségeket szerezni az első napomon. A többi tanuló érdeklődve nézett mikor beszéltem, ami egy kicsit magabiztosabbá tett. Láttam olyanokat is, akik sokatmondó pillantásokat váltottak mikor válaszoltam, mintha tudnának valamit, amit én nem. Ez jobban aggasztott, mint Trey bosszantása. Úgy hangzott, mintha felvágnék? Még túl bizonytalan voltam a társadalompolitikában, hogy tudjam mi normális és mi nem. Ez egy egyetemileg versenyképes iskola. Biztos nem volt rossz dolog műveltnek lenni? Ms. Terwilliger itt hagyott minket, azzal a feladattal, hogy olvassuk el az első két fejezetét a tankönyvnek. Szerettem a történelmet, különösen a művészettörténelmet és az építészetet. Az otthontanulásom szigorú és jól szervezett volt, de nem ez volt az a tantárgy, amire apám szerint túl sok időt kellett volna szánnunk. A szabadidőmben kellett tanulnom, ezért lesújtó és egyben túl kényelmes volt azt gondolnom, hogy most egy olyan osztályom van, akinek az az életcélja, hogy erről tanuljon és, hogy értékelni fogják a tudásom – de a tanár legalább megtette. Ezután elváltak útjaink Eddie-vel és elmentem emelt szintű kémiára. Míg arra vártam, hogy elkezdődjön az óra, Trey csusszant be a mellettem lévő padba. „Szóval, Miss Melbourne,” mondta, Ms. Terwilliger hangját utánozva. „Mikor indít saját történelem tanfolyamot?” Sajnáltam, hogy Ms. Terwilliger haragudott rá, de nem tetszett a hangneme. „Valóban erre az előadásra jársz? Vagy még egy kicsit itt lebzselsz, és úgy teszel, mintha segítenél a tanárnak?” 2011. november 05.



Ez mosolyt csal az arcára. „Ó, tényleg ide járok, sajnos. És én voltam Ms. T legjobb tanítványa a múlt évben. Ha kémiából is olyan jó vagy, mint történelemből akkor remélem, laborpartnerek leszünk. Már ha az egész szemesztert végig tudod csinálni. A kémia meghatározó része volt az Alkimisták képzésének, és kétlem, hogy volt valami ezen az órán, amit nem tudtam már eddig is. Az Alkimisták, mint „mágikus tudósok” emelkedtek ki a Középkorban, mikor ólomból aranyat próbáltak előállítani. Ezekből a korai kísérletekből felfedezték a különleges tulajdonságait a vámpír vérnek és hogy hogyan reagál más anyagokkal, végül a keresztes hadjáratokig kiterjedt, hogy a vámpírokat és az embereket elzárva kell tartani egymástól. A korábbi tudományos háttér, és a jelenlegi munkánk a vámpír vérrel, az egyik legfontosabb tantárggyá tette a kémiát a gyerekkori tanulmányaim során. Az első kémikus felszerelésemet hat évesen kaptam. Mikor a többi gyerek az ABC-t gyakorolta az én apám savakról vallatott és hamis hitelkártyákról. Nem mondhattam el mindezt Trey-nek, ezért elfordítottam a tekintetemet és mellékesen az arcomba söpörtem a hajam. „Jó vagyok benne.” A pillantása az arcomra tévedt, és megértés sugárzott belőle. „Á, szóval ez az.” „Micsoda?” kérdeztem. Az arcomra mutatott. „ A tetoválásod. Attól van, igaz?” Ahogy arrébb söpörtem a hajam, láthatóvá vált az arany liliom. „Ezt hogy érted?” kérdeztem. „Nekem nem kell a félénket játszanod,” mondta sötét szemeit forgatva. „Értem én. Mármint, nekem csalásnak tűnik, de gondolom, nem mindenkit érdekel a becsület. Bár nagyon büszke dolog, hogy az arcodon viseled. Az öltözködési szabályt is megszeged vele, tudod – nem mintha ez bárkit is visszatartana.” Elmozdultam és hagytam, hogy a hajam visszahulljon a helyére. „Tudom. Akartam rá sminket rakni és elfelejtettem. De mit mondtál a csalásról?” Ő csak megrázta a fejét, úgy, hogy tisztán látszott, befejezettnek tekinti a témát. Reményvesztetten

ültem

ott,

csodálkoztam

mit

csináltam

rosszul.

Hamarosan,

zavarodottságom helyét rémület vette át, ahogy a tanárunk bemutatta nekünk ezt az órát és a követelményeket. Van egy kémikus felszerelésem a szobámban, ami terjedelmesebb volt Amberwoodénál. Ó, rendben. Gondolom egy kis alapfokú ismétlés nem fog megártani nekem. A többi órám is ugyanúgy épült fel. Mindegyik tantárgyamból jó voltam és azt vettem észre, hogy minden kérdésre válaszolok. Ezáltal jóban lettem a tanáraimmal, de nem tudtam felmérni az osztály többi részének a reakcióját. Még mindig sok bánatos fejcsóválást láttam és ármánykodó tekinteteket – de igazából csak Trey ítélt el. Nem tudtam, hogy vissza kéne-e fognom magam, vagy nem. 2011. november 05.



Néhányszor belefutottam Kristinbe és Juliaba, és emlékeztettek rá, hogy csatlakozzam hozzájuk ebédre. Megtettem, egy sarokasztalnál találtam meg őket a Keleti ebédlőben. Integettek nekem, és ahogy az asztalok között szlalomoztam gyorsan körbenéztem, hátha meglátom Jillt. Egész nap nem találkoztam vele, bár ez nem olyan meglepő, figyelembe véve az órarendünket. Valószínűleg a másik ebédlőben evett, esetleg Eddie-vel vagy Micah-val. Kristin és Julia barátságosak voltak, arról kérdezgettek, hogy ment az első napom és bölcsességeket osztottak meg velem néhány tanárról, akik már tanították őket. Ők is végzősök voltak, mint én és volt néhány közös óránk. Az ebédidő nagy részében alapinformációkat tudtunk meg egymásról, mint hogy honnan jöttünk. Az ebéd vége felé elkezdtem válaszokat kapni azokra a kérdésekre, amik egész nap foglalkoztattak. Bár ezzel újabb kérdések merültek fel bennem. „Szóval,” mondta Kristin, áthajolva az asztalon. „Tényleg szuper memóriát ad neked? Vagy olyan, mint, nem is tudom, megváltoztatja az agyad és okosabbá tesz?” Julia a szemeit forgatta. „Nem lehetsz tőle okosabb. Memóriának kell lennie. Amire én kíváncsi vagyok, hogy meddig tart?” A tekintetem oda-vissza járt közöttük, még jobban össze voltam zavarodva, mint eddig. „Akármiről is beszéltek, nem tehet okosabbá engem, mert jelenleg teljesen el vagyok veszve.” Kristin nevetett ezen. „ A tetoválásod. Hallottam, hogy a legnehezebb kérdésekre válaszoltál matekon. És egyik barátom történelemről is azt mondta, hogy te uraltad az órát. Azt próbáljuk kitalálni, hogy segít ebben a tetkód.” „Segít nekem… válaszolni a kérdésekre?” kérdeztem. Az arcuk megerősítette az állítást. „Nem segít. Az a dolog… csak, nos, én vagyok. Csak tudom a válaszokat.” „Senki sem annyira okos,” vitatkozott Julia. „Nem olyan őrületes. Nem vagyok egy géniusz. Egyszerűen csak sokat tanultam. Egy ideig magántanuló voltam és az apám igazán… szigorú,” tettem hozzá, hátha segít. „Ó,” mondta Kristin, egyik hosszú fonatával játszva. Észrevettem, hogy sötét haját mindig nagyon praktikusan hordja, míg a szőke Juliaé mindig zabolázatlan és kócos volt. „Azt hittem, hogy lehetséges… de akkor, mit tud a tetoválásod?” „Nem csinál semmit,” mondtam. Már ahogy kimondtam a szavakat, éreztem egy enyhe bizsergést a belsőmben. A tetoválásban volt egy olyan varázslat, ami megállított, hogy Alkimistákkal kapcsolatos dolgokról beszéljek olyanokkal, aki nem voltak a belső kör tagjai. A tetoválás nem hagyta, hogy túl sokat mondjak, nem mintha szükség lett volna rá. „Csak úgy gondoltam, hogy menő.” 2011. november 05.



„Ó,” mondta Julia. Mindkét lány megmagyarázhatatlanul csalódottnak tűnt. „Honnan a fenéből szedtétek, hogy ez a tetkó okosabbá tesz engem?” kérdeztem. A figyelmeztető csengő megakadályozta a további beszélgetésünket, emlékeztetve minket, hogy ideje a következő óránkra mennünk. Volt egy kis szünet, amíg Kristin és Julia mérlegelt valamit. Kristin tűnt a vezetőnek kettőjük közül, mert végül ő adott egy határozott bólintást. Volt egy olyan határozott érzésem, hogy fel lettem mérve. „Oké,” mondta végül, egy nagy mosollyal az arcán. „Mindent elmondunk neked később.” Megbeszéltünk egy időpontot hogy együtt lógjunk és tanuljunk később, majd elváltak az útjaink. Az volt a benyomásom, hogy inkább szocializálódás lesz ebből, mint tanulás, ami részemről rendben volt, de fejben megjegyeztem, hogy először írjam meg a házi feladatomat. A nap további része gyorsan eltelt és kaptam egy üzenetet egyik órán Mollytól, a tanácsadótól. Ahogy vártam, végeztem az összes nyelvtanulással, és azt akarta, menjek el hozzá, hogy megbeszéljük mi lesz az utolsó negyedévben, mikor gyakorlatilag nem lesz órám. Ez azt jelentette, hogy az iskolai napom hivatalosan is befejeződik a testneveléssel. Átöltöztem a megadott tornaruhámba, rövidnadrág és egy Amberwood póló, és kivándoroltam a meleg napsütésre a többiekkel. A mai nap már egy kicsit éreztem a meleget az órák között, de az semmi volt, ahhoz képest, hogy hosszú ideig kint kellett állnunk, ilyenkor értékeltem igazán, hogy sivatagban vagyunk. Körbetekintve az osztálytársaimon, akik között voltak fiúk és lányok minden korosztályból, láttam, hogy nem én voltam az egyedüli, aki izzad. Majdnem leégtem, ezért emlékeztettem magam, hogy szerezzek naptejet a biztonság kedvéért. Jillnek is szüksége lehet rá. Jill! Körbe pillantottam. Majdnem elfelejtettem, hogy Jillnek is ezen az órán kellett lennie. Kivéve, hogy hol van most? Semmi jel nem mutatott rá. Mikor a tanárunk, Miss Carson, figyelmet kért nem is említette Jill nevét. Csodálkoztam, ha az utolsó pillanatban változtatták volna meg az órarendet. Miss Carson a ’csapjunk bele egyből a közepébe’ módszer híve volt. Csapatokra lettünk osztva a röplabdához, és azt vettem észre, hogy Micah mellett állok. A világos, szeplős színei pirosra változtak, és majdnem javasoltam, hogy ő is használjon naptejet. Barátságosan rám mosolygott. „Hé,” mondtam. „Láttad ma már a húgomat? Jillt?” „Nem,” válaszolta. Egy vékony ránc jelent meg a homlokán. „Eddie kereste ebédnél. Arra gondolt, hogy veled evett a kollégiumotokban.”

2011. november 05.



Megráztam a fejem, émelygő érzés jelent meg a gyomromban. Mi történik? Egy rémálom forgatókönyve villant fel az agyamban. Azt hittem Eddie túlreagálta az elővigyázatosságával, de mégis történt valami Jillel? Lehetséges lenne, minden tervünk ellenére, hogy Jill valamelyik ellensége bejutott és elrabolta őt a felügyeletünk alól? Azt kell mondanom az Alkimistáknak – és az apámnak – hogy elvesztettük Jillt az első napon? Pánik söpört végig rajtam. Ha eddig nem küldtek el egy átnevelő intézetbe, kétségkívül jó úton haladok felé. „Jól vagy?” kérdezte Micah, engem tanulmányozva. „Jól van Jill?” „Nem tudom,” válaszoltam. „Bocsáss meg.” Kitörtem a csapatom térformájából és odaszaladtam ahol Miss Carson felügyelt minket. „Igen?” kérdezte tőlem. „Elnézést a zavarásért asszonyom, de aggódom a testvéremért. Jill Melrose. Én vagyok Sydney. Itt kéne lennie. Nem tudja, esetleg órát cserélt?” „Á, igen. Melrose. Kaptam egy üzenetet az irodából, épp az óra előtt, hogy ma nem vesz részt rajta.” „Nem mondták miért?” Miss Carson bocsánatkérően megrázta a fejét majd utasításokat ordított egyik gyereknek, aki épp lelassított. Újra csatlakoztam a csapatomhoz, pörgő aggyal. Nos, legalább valaki látta ma Jillt, de hogy a fenébe nem jelent meg? „Jól van?” kérdezte Micah. „Én… azt hiszem. Miss Carson annyit tud, hogy ma nem vesz részt az órán, de azt nem, hogy miért.” „Van valami, amit tehetek?” kérdezte. „Hogy segítsek neki? Vagy nektek srácok?” „Nem, köszi. De kedves tőled, hogy megkérdezted.” Reméltem, hogy van egy óra a közelben. „Amint vége az órának megkeresem.” Hirtelen eszembe jutott valami. „De Micah? Eddie-nek egy szót sem.” Micah egy kíváncsi pillantást vetett rám. „miért nem?” „Túl védelmező. Aggódni fog, pedig semmi sem történt valószínűleg.” Emellett fel fogja forgatni az iskolát, hogy megtalálja. Amikor az órának vége lett, gyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem mielőtt elindultam az adminisztrációs irodába. Kétségbeesetten vissza akartam rohanni a kollégiumba, hogy megnézzem, ott van-e Jill, de nem késhettem le a találkozóm. Ahogy átsétáltam egy folyosón Molly irodája felé, elhaladtam a főfolyosó mellett – és támadt egy ötletem. Megálltam, hogy beszéljek az iskolalátogatási titkárnővel a találkozóm előtt. „Jill Melrose,” mondta a titkárnő bólintva. „Vissza lett küldve a kollégiumába.” 2011. november 05.



„Visszaküldve?” tiltakoztam. „Ez meg mit jelentsen?” „Nincs felhatalmazásom, hogy elmondhassam.” Milyen melodrámai? Idegesebben és zavarodottabban mint valaha mentem Molly irodájába, abba a ténybe kapaszkodva, hogy Jill titokzatos eltűnése legalább az iskola engedélyével történt. Molly azt mondta, hogy felvehetnék egy másik fakultatív vagy kötelező független tárgyat a nyelv helyett, ha van egy tanár, aki támogat. Egy ötlet jutott eszembe. „Megbeszélhetnénk ezt holnap?” kérdeztem. „Először beszélnem kéne valakivel.” „Persze,” mondta Molly. „Csak döntsd el hamar. Most visszamehetsz a kollégiumodba, de nem hagyhatjuk, hogy itt bóklássz minden nap ez idő alatt.” Biztosítottam róla, hogy hamarosan megkapja választ és visszafordultam. Az ingázó busz nem járt túl gyakran az órák alatt, így lesétáltam azt az egy mérföldet. Mindössze tizenöt percet vett igénybe, de kétszer annyinak tűnt ebben a hőségben. Mikor végre elértem a kollégium ajtaját megkönnyebbülés áradt szét bennem. A szobánkban találtam Jillt, mintha semmi különös nem történt volna. „Jól vagy!” Jill az ágyon feküdt, megint a könyvét olvasta. Mogorván felpillantott. „Ja. Valahogy úgy.” Leültem az ágyamra és lerúgtam a cipőimet. „Mi történt? Pánikrohamot kaptam mikor nem voltál órán. Ha Eddie tudná--” Jill felpattant. „Ne, ne mondd el Eddie-nek. Ki fog akadni.” „Oké, oké. De mondd el nekem mi történt. Azt mondták ide küldtek téged?” „Ja.” Jill grimaszolt. „Mert kiküldtek az első órámról.” Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam elképzelni, hogy az édes, szégyenlős Jill olyat tett, ami ezt indokolta. Ó, Istenem. Remélem nem harapott meg senkit. Én voltam az, akiről azt gondolták, hogy gondjai lesznek az iskolába való beilleszkedéssel. Jillnek profinak kéne lennie. „Miért küldtek ki?” Jill sóhajtott. „Másnaposságért.” Még kevésbé tudtam mit mondhatnék. „Tessék?” „Beteg voltam. Ms. Chang – a tanárom – vetett rám egy pillantást és azt mondta mérföldekről kiszúrja a másnaposságot. Az irodába küldött az iskolai szabályzat megszegéséért. Mondtam nekik, hogy csak beteg voltam, de folyamatosan azt mondogatta, hogy ő tudja. Az igazgató végül azt mondta, hogy nincs rá mód, hogy bebizonyítsam, azért volt, mert beteg vagyok, így nem kaptam büntetést, de nem engedték, hogy részt vegyek a többi órámon. Itt kellett töltenem a nap hátralévő részét. 2011. november 05.



„Ez…ez őrület!” Felpattantam és járkálni kezdtem. Most, hogy magamhoz tértem kezdeti hitetlenségemből, egyszerűen csak fel voltam háborodva. „Veled voltam múlt éjszaka. Itt aludtál. Én tudom. Egyszer felébredtem és mélyen aludtál. Hogy képes Ms. Chang egyáltalán ezzel megvádolni? Nincs is bizonyítéka! Az iskolának sincs. Nem volt joguk kiküldeni téged az óráról. Most azonnal el kell mennem az irodába! Nem, beszélni fogok Keith-szel és az Alkimistákkal és a „szüleink” panaszt fognak tenni.” „Ne, várj, Sydney.” Jill felugrott és megfogta a karomat, mintha attól félne, hogy azon nyomban kimasírozok. „Kérlek. Ne. Csak hagyd. Nem akarok több bajt okozni. Nem kaptam semmilyen rossz jegyet. Igazából meg se lettem bűntetve.” „Lemaradtál az óráidról,” mondtam. „Ez elég nagy büntetés.” Jill megrázta a fejét, szemei tágra nyíltak. Félt, jöttem rá, de ötletem sem volt, miért nem akarta, hogy elmondjam a történteket. Itt ő volt az áldozat. „Nem, rendben van így. Felzárkózom. Nincsenek hosszú távú következmények. Légy szíves, ne fújd fel az ügyet. A többi tanár valószínűleg úgy gondolta, hogy beteg vagyok. A többi tanár valószínűleg nem is tud a vádakról.” „Ez így akkor sincs rendben,” morogtam. „Tehetek valamit érte. Ezért vagyok itt, hogy segítsek neked.” „Nem,” mondta Jill hajthatatlanul. „Kérlek. Hagyd annyiban. Ha tényleg segíteni szeretnél…” Elfordította a tekintetét. „Mi?” kérdeztem, még mindig tele jogos haraggal. „Mire van szükséged? Nevezd meg.” Jill újra felnézett. „Szükségem van rád… rád, hogy elvigyél Adrianhoz.” A fordítás a www.konyvfanoknak.5mp.eu honlap számára készült.

2011. november 05.



Hetedik fejezet Fordította: Kamáslimacska

- Adrian? - szóltam meglepetten - Mi köze ehhez az egészhez? Jill szótlanul megrázta a fejét, és könyörögve nézett rám. - Kérlek. Csak vigyél el hozzá! - De néhány nap múlva úgyis találkoztok, mire neked vér kell. - Tudom - mondta Jill - De nekem most kell vele találkoznom mindenképpen. Ő az egyetlen, aki meg fog érteni. Ezt eléggé nehezemre esett elhinni. -

Azt mondod, én nem vagyok képes erre? Sőt, még Eddie sem?

Felnyögött. - Nem, nem mondhatsz semmit Eddie-nek. Totál kiakadna. Annak ellenére, hogy állandóan túlagyalok mindent, most próbáltam nem rosszat gondolni. Miért kell Jill-nek annyira Adriannal találkoznia az iskolában történt közjáték után? Adrian éppúgy nem tud segíteni neki, ahogy én. Sőt alkimistaként még több esélyem lett volna a panasztevésre. Vagy Jillnek csak lelki támogatásra van szüksége Adriantől? Emlékszem hogyan ölelte meg Jill Adriant búcsúzáskor, lehet, hogy belezúgott? Ez esetben, ha Jill biztonságérzetre vágyna, akkor Eddie-vel jobban járna. Vagy nem? Eddie valószínűleg a történtek feletti sértődöttségében most is ott verné a suli igazgató asztalát. Ezt elkerülni, azért nem feltétlen lenne hátrány. - Ok - mondtam végül – menjünk. Kitöltöttem a campus kilépési nyilvántartást. Mrs. Weathers nem volt rest emlékeztetni minket, hogy Jill szobafogságon van a tanítási nap végéig. Erre én is ugyanolyan gyorsan felhívtam a figyelmét, hogy a legtöbb osztálynak nincs már több órája, ami tulajdonképp azt jelenti, hogy szinte vége a tanítási időnek. Mrs. Weather nem kötött bele érvelésembe, de megváratta velünk a 10 perccel később lévő, utolsó órát jelző csengőt. Jill erre leült, lábával idegesen a széket rugdosva. A fél órás út alatt, míg felértünk a hegyre a Clarence birtokig, alig szóltunk egymáshoz. Nem igazán tudtam miről kéne csacsognunk.

2011. november 05.



- Milyen volt az első napod a suliban? – nem éppen a legfrappánsabb témaválasztás volt. Ráadásul akárhányszor eszembe jutott egyre dühösebb lettem. Nem tudtam elhinni, hogy van olyan tanár, aki megengedheti magának azt az arcátlanságot, hogy megvádolja Jillt azzal, hogy ivott és másnapos. Egyrészt nem is lehet ilyesmit igazán bizonyítani, és pláne nem lehet megvádolni úgy, hogy öt percet töltöttél az illetővel. Egy középkorú nő nyitott ajtót nekünk. Dorothy-nak hívták, ő volt Clarence házvezetőnője és etetője. Dorothy kedves volt, még ha kicsit zavart is. Szürke, feszes, magas nyakú ruhát viselt, ami eltakarta a harapásnyomokat a nyakán. Visszamosolyogtam rá az idegeneknek fenntartott tartózkodó kedvességgel, de nem tudtam eltakarni a jelenlététől rám törő pillanatnyi borzongást. Hogy képes erre valaki? Hogyan tudja bárki is így felajánlani a vérét? Elkezdett forogni a gyomrom a gondolattól, és azon kaptam magamat, hogy igyekszem minél távolabbra kerülni tőle. Még csak véletlenül sem akarok hozzá érni, ahogy elhaladok mellette. Dorothy visszakísért minket abba a szobába, ahol előző nap ültünk mindannyian. Clarence nem volt a láthatáron, csak Adrian, aki épp a zöld plüss kanapéról bámulta a tv-t, ami ötletesen egy díszes fa szekrénybe volt belesüllyesztve. Meglátva minket lekapcsolta és felült. Dorothy elnézést kért, majd becsukta maga mögött a francia ajtókat. - Nahát, milyen kellemes meglepetés – nézett ránk meglepődve. Jill a szobafogság alatt átöltözött rendes utcai ruhába, de én még mindig Amberwood egyenblúzát és szoknyáját viseltem. - Sage, jól látom, hogy egyenruhában vagy? Olyan, mintha mindig ezt hordanád. - Édes vagy – mondtam, elfojtva, hogy pofákat vágjak a megjegyzésére. - Vigyázz, már majdnem mosolyogsz. Egy üveg brandy után nyúlt és leült az asztal mellé. Az asztalon pici poharak sorakoztak, és töltött magának egy nagyvonalú adagot. - Kértek? - Még csak kora délután van - mondtam rosszallóan. Nem mintha igazán érdekelt volna, milyen napszak van. - Gonosz kis másnaposság nyúz – mentegetőzött - Ezzel csak gyógyítani próbálom. - Adrian, beszélnünk kell – szólt Jill komolyan. Adrien arcán elhalványult a vigyor. - Mi a baj, Jilli-csali? Jill nyugtalanul nézett rám. -

Nem bánnád, ha….?

Vettem a célzást és próbáltam nem mutatni, mennyire bánt ez a titkolózás.

2011. november 05.



- Persze. Akkor én….. akkor én kint leszek megint. - Nem tetszett az ötlet, hogy kirekesztenek a beszélgetésből, de semmiképp nem akartam az öreg házban sem bolyongani. Inkább kimegyek a kertbe. Alig jutottam ki a folyósóra, amikor valami elém ugrott. Sikkantottam és majd három métert ugrottam ijedtemben. Miután konstatáltam, hogy a szívem nem ugrott ki a helyéről, eszméltem rá, hogy Lee áll előttem – nem mintha ettől megnyugodtam volna. Nem számít mennyire barátságos voltam ezekkel a teremtményekkel, belül folyamatosan szólt a vészcsengőm ha kettesben kellett lennem egy ismeretlen vámpírral. A hirtelen találkozást ráadásul agyam azonnal támadásnak vélte. Lee csak állt és bámult rám. Az arcáról lerítt, hogy őt is meglepte találkozásunk - habár ő talán nem rémült meg annyira, mint én. - Sydney? - kérdezte Lee. - Te mit csinálsz itt? Pillanatok alatt a félelmem zavartságba ment át, mintha rajtakaptak volna valamin. -

Ó én csak Jillel jöttem. Nagyon durva napja volt és úgy érezte beszélnie kell Adriannel. Magukra akartam hagyni, és csak…. uhh, és csak ki akartam menni.

Lee zavarban lévő arca mosolyra húzódott. -

Nincs erre szükség. Nem kell, hogy önként száműzd magad. Gyere, épp pár falatért indultam a konyhába.

Ettől tuti rémült fejet vághattam, mert elkezdett nevetni. -

Nem ember-féle falatért.

Elvörösödtem és követtem a konyhába. - Bocsánat – mentegetőztem - ez ösztönösen jön. - Semmi baj. Tudod, ti alkimisták elég ideges típusok vagytok. - Igen - nevettem kényelmetlenül - tudom. - Mindig is szerettem volna találkozni valamelyikkőtökkel, de egyáltalán nem olyanok vagytok, mint amilyennek elképzeltelek benneteket – mondta, miközben kinyitotta a hatalmas konyha ajtaját. A ház többi része meglehetősen régi és komor volt, de a konyhában minden ragyogott és modern volt. - Ha ettől jobban érzed magadat, nem vagy olyan szörnyű, mint Keith. Ma reggel is itt járt, és nagyon ideges volt, szó szerint folyamatosan maga mögé pillantgatott - mondta Lee elgondolkodva. - Azt hiszem, az miatt lehetett, hogy Adrian úgy nevetett azon a régi feketefehér filmen amit épp nézett, mint egy őrült tudós. Hirtelen megtorpantam. - Keith itt volt ma? Mit akart? - Erről apádat kéne megkérdezned. Vele beszélt a legtöbbet. 2011. november 05.



Lee kinyitotta a hűtőt és elővett egy doboz kólát. - Kérsz? - Uh, nem, köszönöm. Tele van cukorral. Megragadott egy másik dobozt. - Cukormenteset? - nyújtotta felém. Egy percig vaciláltam mire elvettem. - Persze, köszi. Nem ez volt a leghőbb vágyam, hogy ebben a házban fogyaszthassak bármilyen ételt, vagy italt, de a dobozos kóla elég biztonságosnak tűnt. Le volt teljesen zárva, és úgy nézett ki, mint egy normális élelmiszer boltból származó üdítő, és nem, mint valami vámpír kotyvalék. Kinyitottam és belekortyoltam, miközben az agyam folyamatosan zakatolt. - Tényleg nem tudod mit akarhatott itt Keith? - Hm? - Lee egy almát kezdett el rágcsálni a kóla mellé, miközben a konyhapult tetejére tornázta fel magát. - Ja, Keith? Nem. De ha találgatnom kéne, azt mondanám miattam volt itt. Mintha azt próbálta volna ellenőrizni, hogy itt vagyok e. Olyan hatalmasat harapott az almába, hogy azon kezdtem el morfondírozni, hogy az agyaraitól sikerült ekkorára, vagy nem. -

Csak szeret biztosra menni - mondtam közömbösen. Bármennyire nem szerettem Keith-t, azért most jobb szerettem volna egy teljes egészében emberi lénnyel csevegni. Biztos voltam benne, hogy Keith beleásta magát a tanulásba, most hogy van egy magas rangú moroi a területén, nem szeretne semmiből sem kimaradni.

Ez része volt a jó kis Alkimista megállapodásnak, persze, de a legvalószínűbb, hogy inkább Keith sértett büszkeségéről szólt. Lee-t úgy tűnik nem nagyon érdekelte a dolog, az almája szétrágásával volt elfoglalva, de közben éreztem, hogy engem néz. -

Azt mondtad Jillnek rossz napja volt? Minden rendben van?

-

Igen, azt hiszem. Úgy értem, nem tudom. Nem tudom biztosan, hogy mit rontott el. Adriant akarta látni valamiért. Talán ő tud neki segíteni.

-

Adrien moroi - mondta Lee magától értetődően - talán valami olyasmiről van szó, amit csak ő érthet meg - valami, amit Eddie és te nem. Ez még nem bűn.

-

Nem is állította ezt senki - mondtam. Természetes volt, a Jill és köztem lévő határozott különbség, többek között az, hogy én ember voltam, ő meg vámpír. Ha akartunk sem lehetett volna nagyobb szakadénk közöttünk……..

-

És te főiskolára jársz…Los Angelesben? Egy emberi suliba?

2011. november 05.



Ez nem állt távol a moroiktól. Néha saját fajtájuk alkotta kis csoportokban éltek, néha megpróbáltak elvegyülni nagyobb városokban. Lee bólintott. - Aha. Először nekem is nehéz volt. Úgy értem, anélkül köztük lenni, hogy tudnák rólad, hogy vámpír vagy. Te pedig tudod, hogy más vagy, mint a többiek……. - Szegény Jill - mondtam. Hirtelen rájöttem, hogy rosszul ítéltem meg a helyzetet. Minden energiámat az kötötte le, hogy Jill betegségét másnaposságnak vélték a suliban. Rá kellett volna jönnöm, miért volt rosszul először. A teljesen idegen körülmények miatt érzett aggódás megtette hatását. Teljesen lekötöttek a saját problémáim, hogy próbáljak barátokat szerezni és kapcsolatokat teremteni – egyszóval a saját életemmel törődtem. - Azt hiszem nem igazán gondoltam bele, min megy keresztül - mondtam elgondolkodva. - Szeretnéd, hogy beszéljek vele? - kérdezte Lee, kidobva az almacsutkát. - Bár nem vagyok biztos benne, hogy sok megosztani való bölcsességem van. - Bármi segíthet - mondtam őszintén. Hirtelen csend támadt közöttünk, és kezdtem magamat kényelmetlenül érezni. Lee nagyon barátságosnak tűnt, de a vámpírokkal szemben támasztott régi félelmeim már mélyen belém ivódtak. Egyik felem úgy érezte, hogy Lee nem feltétlen megismerni szeretne engem, mint inkább tanulmányozni. Az alkimisták egyértelműen újdonságot jelentettek számára. - Nem haragszol, ha megkérdezlek… a tetoválásod… különleges erővel bír, ugye? – az iskolában egyszer már lejátszódott ez a jelenet, kivéve, hogy Lee azért tudta rólam az igazságot. Szórakozottan megérintettem az arcomat. - Nem így mondanám, hogy különleges erővel rendelkezik. Megakadályozza, hogy kifecsegjünk fontos információkat, továbbá immunerősítő hatása van. De, hogy ennél többről lenne szó? Nem vagyok tőle különleges. - Lenyűgöző - suttogta. Zavartan félrenéztem, és mintegy véletlenül megpróbáltam a hajamat az arcomba fésülni az ujjaimmal. Ekkor Adrian feje bukkant fel a konyhaajtóban. Megfagyott a levegő. - Nohát, itt vagytok. Beszélhetek veled négyszemközt egy percet? - a kérdést nekem szánta, úgyhogy Lee leugrott a konyhapultról. - Itt a végszó. Jill még a dolgozószobában van? Adrian bólintott és Lee kérdőn rám nézett. - Szeretnéd, hogy…? - kérdezte. Bólintottam. - Az nagyon jó lenne. Köszi. Lee elment és Adrian kérdőn nézett rám. - Miről van szó? 2011. november 05.



- Óó, csak azt gondoltuk, hogy Lee talán tud segíteni Jill-nek a problémáiban - magyaráztam. - Problémák? - Igen, tudod. Hogy emberek között tudjon élni. - Oh – nyögte Adrian. Egy doboz cigit vett elő és teljes megdöbbenésemre, rágyújtott. - Igen. Azt hiszem ez jó ötlet volt. De nem ezért akartam veled beszélni. Szeretném, ha lelépnénk innen. Megdöbbentem. Akkor ez az egész nem Jill-ről szólt? -

Palm Springsből?- kérdeztem.

-

Nem. Erről a helyről - és maga köré mutatott - Olyan, mintha egy nyugdíjasotthonban lennénk! Clarence épp szunyókál és öt órakor vacsorázik. Rémesen unalmas.

-

Még csak két napja vagy itt - emlékeztettem.

-

Az már több, mint elég. Az egyetlen, ami itt tart, hogy Clarence-nek rengetegféle konyakja van. De ha így megy tovább elmegyek, amikor hétvégén nem lesz itthon. Jézus Krisztus. Falakon kell mászkálnom - tekintete a nyakamban lévő keresztre tévedt.

-

Oh, ne haragudj. Nem akartam Jézust szidni.

Még mindig nem tértem napirendre a váratlan témaváltás felett, ami ellenérzéssel töltött el. - És mi van Lee-vel? Ő is itt van, nem? - De - vágta rá Adrian. - Néha. De ő nagyon elfoglalt…. pokolba, nem tudom. Iskolai dolgok. Holnap visszamegy Los Angelesbe és egy újabb unalmas este vár rám. Mindemellett… cinkosan körülnézett - Lee nagyon kedves, de… nem szeret benne lenni a mókában. Vagy nem úgy, ahogy én. - Pedig biztos jó lehet – mondtam fanyaron. - Ne legyél kis erkölcs csősz Sage. És hé, mint már mondtam, én bírom Leet, oké? De ő ide kevés. Amikor itt van, állandóan magával foglalkozik. Többször bámulja magát a tükörben, mint én magamat. Minap is végig kellett hallgatnom a sopánkodását pár ősz hajszál miatt. Nem érdekeltek Lee különcségei. - Hova szeretnél menni? Ugye nem akarsz…- kellemetlen érzésem támadt - Ugye nem akarsz Amberwoodba beiratkozni? - Micsoda? És játsszak 21-es ugróiskolásat a pajtásaiddal? Nem, köszi. - Huszonegy mit? - Semmit. Nézd - kipakolta a cigit a konyhapultra, ami nevetséges mozdulatnak tűnt, tekintve, hogy alig gyújtott rá néhány szálra belőle. Minek egy olyan rossz szokással élni, ami egyáltalán nem használ? - szükségem van egy saját kis életre. Veletek csak úgy megtörténnek 2011. november 05.



a dolgok. Esetleg nem tudsz szerezni, egy swank-i főiskolai padot, mint amilyen Keith-nek is van a városban, akkor legalább tudnék a gazdag nyaralókkal partizni. Egyedül inni szomorú és szánalmas. Szükségem van társaságra. Még ha az emberekből is áll. - Nem – mondtam - Nem vagyok felhatalmazva erre. Te nem… nem dolgom rád felügyelni. Mi csak Jill-re vigyázunk – és Eddire, mióta ő Jill testőre. Adrian összevonta a szemöldökét. -

És mit szólnál egy kocsihoz? Azt tudsz szerezni?

Megráztam a fejemet. - És mi van a te kocsiddal? Mi lenne, ha visszavinnélek benneteket, aztán kölcsönvenném egy kis időre? - Nem - vágtam rá. Ez volt a legőrültebb ötlet, amit kitalálhatott. Latte a szemem fénye volt. Egyáltalán nem állt szándékomban kölcsönadni egy masszívan alkoholizáló alaknak különösen nem olyannak, aki ráadásul még vámpír is. Ha létezett különösen felelőtlen vérszívó, akkor az Adrian Ivaskhov volt. - Megölsz, Sage! - Nem csináltam semmit. - Hát épp ez a baj. - Nézd – mondtam egyre növekvő feszültséggel - Mondtam, hogy nem az én dolgom pátyolgatni téged. Beszélj Abe-bel ha valami nem tetszik, elvégre miatta vagy itt, nem? Adrienn az önsajnálat és a bosszúság keverékével az arcán nézett rám. - Mit tudsz erről? Hál Istennek. Nem tudja, hogy kihallgattam a beszélgetésüket. - Úgy értem, ő volt az, aki téged idehozott, és megkötötte Clarence-szel a megállapodást. Reméltem a hangom elég meggyőző volt - és talán megtudok valamit Abe mester tervéről. - Igen - mondta Adrian kicsit késve - de Abe azt akarja, hogy ebben a sírban maradjak. Ha saját életem lenne, akkor azt titokban kellene tartanunk előtte. - Nem fogok segíteni, még ha tudnék sem. Nem tudsz annyit fizetni, hogy keresztezzem Abe útját. - Láttam, ahogy agya egyre feszültebben zakatol egy újabb érvért, eldöntöttem kilépek ebből a társalgásból. Hátat fordítottam neki, majd tüntetőleg kivonultam a konyhából, át a nappaliba. A nappaliban Jill-t és Lee beszélgetett, jó ideje ez volt az első igazi mosoly, amit láttam Jill arcán. Egy megjegyzésén nevetett épp, amikor beléptem. - Hello, Sydney - fordult felém. - Hello – mondtam - Készen vagy?Indulhatunk? 2011. november 05.



- Már olyan késő van? - kérdezte. Mindketten zavartan néztek rám, végül Jill szólalt meg először. - Azt hiszem tényleg mennünk kell. Biztos van egy csomó házid és Eddie is már aggódik. Adrian lépett be mögöttem az ajtón, mogorva arckifejezéssel. Jill rápillantott, majd olyan arcot vágott, mint aki erősen gondolkodik valamin. Végül ismét hozzám fordult. - Igen, indulnunk kell. Remélem később még beszélünk, Lee. - Én is remélem - mondta a fiú és felállt - Itt leszek. Jill megölelte Adriant búcsúzóul. Egyértelműen vonakodott otthagyni a fiút. Úgy tűnt Lee-től sem akaródzott igazán megválnia, mintha épp most kellene otthagynia valamit, ami épp kezd érdekessé válni. Több volt, mint megérzés Jill bizonytalansága Adriannel szemben tanúsított viselkedését illetően. Jill soron következő vérszívása két nap múlva volt esedékes. Adrian biztatta, és biztosította arról Jillt, hogy elég erős ahhoz, hogy túlélje az elkövetkezendő iskolanapokat. Annak ellenére, mennyire idegesít néha Adrian, meghatott mennyire eggüttérző Jillel. Aki ennyire kedvesen bánt Jillel, talán mégsem annyira rossz, mint ahogy gondolom. Viselkedése kezdett meglepni. - Jobban festesz – mondtam kedvesen Jillnek, miközben Vista Azul felé autókáztunk vissza. - Beszélgettünk Adriannel… és Lee-vel… és ez nagyon sokat segített. - válaszolta. - Szerinted rendben leszel holnap? - Persze - Jill sóhajtva nekidőlt az üléstámlának. - Csak az idegeim. Ez a bajom, és reggelire sem ettem valami sokat. - Jill…. - beharaptam ajkamat, habozva a folytatást illetően. A konfrontáció nem volt épp az erősségem, különösen nem a személyes témákban. - Te és Adrian… - Mi van velünk? - vetett rám egy óvatos pillantást. - Van valami…úgy értem, hogy ti…? - Nem - a szemem sarkából láttam, hogy elpirult. Ez volt a legtöbb szín, amit valaha vámpír arcán láttam. - Miért kérdezed? - Nos, reggel rosszul voltál. És aztán rögtön találkozni akartál Adrian-nel. Mindig szomorú vagy, amikor elbúcsúztok. Jill megdöbbent. - Azt hiszed terhes vagyok? - Nem erre gondoltam – mondtam, felismerve válaszom bénaságát - Úgy értem, igen megfordult a fejemben. Figyelembe vettem az összes lehetőséget.

2011. november 05.



- Akkor ezt az egyet ne vedd figyelembe. Nincs semmi köztünk. Semmi. Csak barátok vagyunk. Sosem érdekeltem - ezt lehangoló bizonyossággal mondta, de mintha cseppnyi vágyakozást éreztem volna a hangjában. - Ez nem igaz - mondtam, próbáltam menteni a menthetőt - fiatal vagy és csinos.... Igen, ez egy meglehetősen kínos beszélgetés volt, én meg össze-vissza zagyválok. - Ne - vágott közbe Jill - ne mond, hogy szép és csinos vagyok és sok hódolom van. Vagy ehhez hasonlók. Mindez nem számít. Nem, amíg Adrian még mindig rajta lóg. - Kin? Ja, Rose-on. Majdnem elfelejtettem. A bíróságra tartó úton találkoztam Adriannel először személyesen, de valójában már korábban láttam egy kaszinó biztonsági felvételén Rose társaságában. Azt tudom, hogy randiztak, de nem tudom mennyire volt komoly a kapcsolatuk. Amikor segítettem Rose-nak és Dimitri-nek a szökésben, szikrázott közöttük a levegő még, ha ők tagadták is. Egy mérföldölről képes voltam megérezni az e-fajta vonzalmakat, még ha a romantikához nem is konyítottam sokat. Látván, hogy Rose és Dimitri azóta hivatalosan is egy pár, konstatálnom kell, hogy Adrian még nem zárta le magában a dolgokat. - Igen, Rose - sóhajtott Jill és üres tekintettel bámult maga elé - ő az akit maga előtt lát, amikor lehunyja a szemét. Látja a szemeit és a testét, ami csupa tűz és erő. Nem számít mennyire akarja Adrian elfelejteni, nem számít mennyit iszik… Rose mindig ott van. Nem tud elszakadni tőle. Jill hangja meglepően teli volt keserűséggel. Talán azt mondanám, hogy féltékeny, ha nem úgy beszélt volna róla az imént, mint aki saját élményeit adja elő. - Jill? Jól vagy? - Hm? Oh - megrázta a fejét, mintha a hajába ragadt pókhálót próbálná lerázni - Igen, jól. Ne haragudj. Ez egy furcsa nap volt. Elegem van már egy kicsit belőle. Nem azt mondtad, hogy vennünk kell pár cuccot? Az út menti tábla egy bevásárlóközpontot jelzett a közelben. Témát váltottam, és rettentő boldog voltam, hogy nem feszegetjük tovább ezeket a személyes dolgokat, eléggé zavarban voltam már így is. - Ja, igen. Szükségünk van egy napellenzőre, és talán vehetnék egy kis tv-t a szobába. - Az tök jó lenne - értett egyet Jill. A következő lejáratnál elhagytam az autópályát. Egyikünk sem hozta szóba többet Adriant az este további részében.

2011. november 05.


2011. november 05.




Nyolcadik fejezet Fordította: Nitty

-

JÖTTÖK REGGELIZNI? – kérdezte Eddie.

Ő még nem ismerte az előző nap történéseit, mivel tegnap egész nap nem találkoztunk az iskolában vele. Így Eddie reggel, már a hallban várt minket, hogy velünk reggelizzen. Az egyik kisebb asztalhoz ültünk le az étteremben. Én egy vajas bagettet majszolgattam. Eddie egy zsömlét készült megvajazni. A tányérján szépen elrendezve sorakozott az étel egy amerikai palacsinta és jó néhány sült szalonna. A tányérja láttán biztos voltam benne, hogy Eddie étvágya semmiben sem különbözik az általam ismert tízen éves fiúkétól, annak ellenére, hogy egy félvér. -

Hogy érzed magad? – kérdezte Eddie Jill-t, miután beleharapott a zsömlébe.

Eddie hallani akarta, hogy Jill miért nem volt suliba. Mi csak annyit mondtunk neki, hogy Jill rosszul volt, feltételezhetően a sok izgalomtól, main keresztülment. Az igazság azonban az, hogy Jill másnapos volt, de ezt nem említettük neki. -

Köszi, jobban vagyok – mondta Jill. – Sokkal jobban.

Nem említettem Jill-nek, de én nem voltam teljesen biztos abban, hogy tényleg jobban van. Reggel, ugyan már egy kicsit jobban nézet ki, mint tegnap, de éjjel rémálmok kínozták és emiatt még mindig nyúzottnak tűnt. Ráadásul az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy Jill vérfagyasztóan sikoltozik mellettem. Kiugrottam az ágyból, mert azt hittem, hogy legalább több száz strigoi, vagy moroi próbálja meg megölni. De felébredve láttam, hogy rajtunk kívül nincs senki a szobában, Jill az ágyában feküdt és állmában kiabált. Odaszaladtam hozzá és megpróbáltam felkelteni, de csak nehezen sikerült. Mikor felébredt zihálva ült fel az ágyon, az arcán gyöngyözött a verejték és rémülten maga köré fonta a karját. Mikor végre egy kicsit megnyugodott, csak annyit mondott, hogy egy rémálom volt, de volt valami a szemében… Ez nem lehetett egyszerű rémálom. Tudom, hogy milyen érzés az, amikor valaki rosszat álmodik. Engem is hónapokig rémálmok gyötörtek, mikor attól rettegtem, hogy az alkimisták elvisznek az átnevelő központba. De az a félelem a közelébe se ért annak, amit Jill szemében láttam. Reggel Jill megerősítette, hogy tényleg, csak egy rémálom volt, az elmúlt időszak eseményei miatt, de már jobban van és meg kért rá, hogy nem említsük Eddie-nek.

2011. november 05.



Csak feleslegesen aggódna – mondta. – És különben is nem nagy ügy, más is szokott rosszat álmodni.

Belegyeztem, hogy talán igaza van, de amikor rákérdeztem, hogy mit álmodott, csak annyit mondott, hogy nem akar róla beszélni. De most a reggelinél kialakult bennem egy határozott elképzelés, úgy gondoltam, hogy a rémálmok oka talán az lehet, hogy egy emberekkel teli iskolában van, ahonnan úgy érzi, hogy teljesen kilóg és ezt az állításom igazolást nyert. -

Attól tartok, hogy nagyon kilógok az itteni diákok közül – mondta halkan Jill – Például én sokkal magasabb vagyok, mint a többi lány itt az iskolában.

Ebben teljesen igaza volt. A moroi nők között nem volt ritka, hogy majd hat lábbal magasak voltak, ez jóval magasabb egy átlag nőnél. Jill ugyan nem volt ennyire magas, de karcsú testalkata és kecses hosszú nyaka még jobban kihangsúlyozta magasságát. -

És ráadásul nagyon csontos vagyok.

-

Nem, nem vagy az – mondtam.

-

Az itteni lányokhoz képest túlságosan is – érvelt tovább Jill.

-

Mindenkinek meg van a maga baja – mondta Eddie, hogy megnyugtassa Jill-t. – Néz csak azt a lányt, akinek az arca tele van szeplővel. Vagy ott azt a kopasz srácot. Nincs olyan, hogy normális, vagy megszokott.

Látszott Jill-en, hogy még mindig kétségek gyötrik, de azért emelt fővel indult el az osztály terme felé, mikor meghallottuk az óra kezdetét megelőző jelző csengőt. Mi előtt mind a hárman elindultunk volna a saját termünk irányába meg beszéltünk, hogy ebédkor ismét találkozunk és együtt ebédelünk. A becsöngetés előtt pár perccel érkeztem a terembe. Ms. Terwilliger a katedrálison állt és a jegyzeteit rendezgette. Kicsit tétován odasétáltam hozzá. -

Tanárnő.

Rám nézett, a lecsúszott szemüvegét feljebb tolta az orrnyergén. -

Miben segíthetek kedveském? Ó, magára emlékszem. Ön Miss. Melbourne - mondta

-

Melrose – javítottam ki.

-

Elnézést, pedig meg mertem volna esküdni, hogy egy Ausztrál városra emlékeztetett a neve.

-

A keresztnevem Sydney – mondtam bíztatásul, bár nem voltam benne biztos, hogy szüksége van bíztatásra.

-

Akkor még is csak jól emlékeztem. Miben segíthetek Miss. Melrose.

2011. november 05.



Azt szeretném kérdezni… hogy… ööö, mivel a nyelvi követelményt teljesítettem, így a nyelvórák időpontjában lyukas órám lenne és hát arra gondoltam, hogy megkérdezem a tanárnőt, hogy nincs-e szüksége még egy tanársegédre, mint Trey.

Trey az első padban ült és néhány dolgozatot javított éppen. A neve hallatán óvatosan rám pillantott. A tanárnő hosszasan vizslatott, mielőtt válaszolt volna. Körül tekintő voltam és figyeltem, hogy nehogy meglássa a tetoválásomat, mert biztos voltam benne, hogy ha meglátja a válasza nem leges lesz. -

Nem, nincs szükségem egy másik tanár segédre – mondta a tanárnő kertelés nélkül. A szemem sarkából láttam, hogy Trey nevet. – Mr. Juarez, annak ellenére, hogy rengeteg munkája van elegendő segítségnek bizonyul.

Bólintottam és már fordultam is a padok felé, hogy elfoglaljam a helyemet, miközben azért illedelmesen megköszöntem a semmit: -

Értem, hát azért köszönöm.

-

Nem, nem hiszem. Mint tudod írok egy könyvet – mondta, majd elhallgatott és várt, hogy visszaforduljak hozzá. – Az eretnek vallás és a mágia a görög és római világban címmel. Már jó néhány előadást tartottam ebben a témában Carlton Egyetemen. Igazán lenyűgöző téma – Trey elfojtott köhögése szakította csak félbe a tanárnőt. – Nekem szükségem lenne egy asszisztensre, aki segítene a kutatásban. Érdekelne téged?

Hirtelen a szám is tátva marad a kérdés hallatán. A meglepetéstől alig bírtam kipréselni magamból a választ. -

Igen. Szíven – feleltem kirobbanó örömmel. El se hiszem, hogy ez velem történik.

-

Ennek örülök. A könyvem elég sok mindennel foglalkozik, úgy hogy bármilyen ötlete, vagy új dolgot szívesen veszek, ami ezzel kapcsolatos. Mennyire ismeri ezt a korszakot?

-

Rajongok a klasszikus művészetekért és az építészetért. Ha tehetem, akkor ilyen irányban szeretnék tovább tanulni. Rengeteget olvastam az ókori Rómáról és Görögországról, és szívesen tudok meg róluk még többet.

Lenyűgözve nézett rám. -

Tényleg? Akkor azt hiszem, hogy remek párost fogunk alkotni. Már csak valaki olyanra lenne szükségem, aki tud latinul.

-

Hát igazából… én tudok latinul – mondtam szerényen, de ahelyett, hogy ez lenyűgözte volna a tanárnőt inkább döbbentnek láttam.

2011. november 05.



Nos … – mondta és bánatosan megrázta a fejét – A görögökre, már rá se merek kérdezni. Az ajánlatom az… – kezdte, de miután az óra kezdetét jelző csengő megszólat nem fejezte be. – Most menj foglalj helyet, az óráid után mindent megbeszélünk. Ha végeztél keres meg a termemben leszek.

Bólintottam és elfoglaltam a helyemet az osztályban Eddye mellett, aki bíztatóan bel öklözött a vállamba. -

Szép munka. Ezentúl, már nem is kell bejárnod az óráira. Bár ha a latin és az órára járás között kell választanom, akkor inkább az órákat választom.

-

Szeretem a latint – mondtam teljesen komolyan. – Szórakoztat.

Eddye megrázta a fejét s a fülembe súgta: -

Még hogy mi vagyunk a furcsák.

Azt hiszem ezzel a húzásommal nem loptam be magamat Trey szívébe, mivel a következő órán tett megjegyzése nem volt túl hízelgő. -

Most, hogy már eleget nyaltál Terwilliger-nek, most ő jön? – biccentett a kémia tanárnő felé. – Talán elmesélhetnéd neki is, hogy a szabadidődben a maghasadást tanulmányozod. Vagy talán van egy atom reaktor a szobádban?

-

Mi a probléma azzal… - kezdtem, de aztán elhallgattam, és tanácstalanul azon töprengtem, hogy mit is mondjak. Az előbb majdnem azt mondtam, hogy mi a probléma azzal, hogy okos vagyok. De ez nagyon egoistán hangzott volna, így hát csak ennyit mondtam. – Mi a probléma azzal, hogy jártas vagyok egy, két dologban.

-

Akkor semmi, ha igaz az, amit állítasz – mondta lekezelően.

Felötlött benne a tegnapi beszélgetés, amit Kristin-nel és Julia-nel folytattam. Kész tragédia volt, nem megy ez nekem, hisz nem is értem, hogy néha miről beszélnek. De most legalább sejtettem, hogy Trey-nek mi lehet a baja. -

Nézd, én tudom, hogy mit gondolsz a tetoválásomról és a tudásomról is, de tévedsz. Ez csak egy tetoválás.

-

De arany – mondta.

-

És ha az? – kérdeztem. – De nem arany, ez csak egy speciális tinta! Fel sem tudom fogni, hogy az emberek miért hiszik azt, hogy ez valami misztikus jel. Ki hiszi el ezt a hülyeséget?

-

A fél iskola. Amúgy mivel magyarázod, hogy ilyen okos vagy?

2011. november 05.



Vajon tényleg ilyen csodabogár vagyok, hogy az embereknek kell valami természetfeletti magyarázat arra, hogy miért is vagyok olyan amilyen? Így hát bevetettem a szokványos válaszomat. -

Magántanuló voltam.

-

Ó – mondta Trey elgondolkodva. – Ez mindent megmagyaráz.

Egy nagyot sóhajtottam. -

Fogadni merek, hogy magántanulóként nem sokat foglalkoztál a sportolással – tette hozzá. – Hogyan fogod teljesíteni a sportolási követelményeket?

-

Nem tudom. Ezen még nem gondolkodtam – mondtam és egy kicsit nyugtalannak éreztem magam. A tanulásban tudtam, hogy helyt fogok állni. De hogy az atlétikában is helyt tudok-e állni, azt még magam se tudtam.

-

Nos, akkor jobb, ha mihamarabb kitalálod, mert szorít a határidő. Na ne nézz, már ilyen kétségbeesetten rám – tette hozzá. – Lehet, hogy megengedik neked, hogy a torna helyet elindíts egy latin klubbot.

-

Ezt meg hogy érted? – kérdeztem. Nem tetszet a cinikus hangvétele. – Sportoltam már.

Trey megrántotta a vállát. -

Ha te mondod. De nekem nem úgy tűnik, hogy olyan sportos típus vagy, inkább olyan… kis csinoskának tűnsz.

Nem voltam teljesen biztos abban, hogy ezt bóknak szánta, így hát másra tereltem a szót. -

Te mit sportolsz?

Trey kihúzta magát és büszkén mondta: -

Focizok. Ez a férfiak sportja.

Egy közelünkben ülő srác felénk fordult. -

Kár hogy nem te vagy a hátvéd, Juarez. Pedig már olyan közel voltál hozzá tavaly. De sajnos úgy néz ki, hogy ez már csak egy álom marad számodra, így végzős lévén.

Azt hiszem, hogy Trey nem kedvelt engem, de ahogy a másik srác felénk fordult olyan fagyossá vált a levegő, hogy megdermedtem. Ekkor jöttem rá, hogy Trey-nek tetszik, hogy nekem nehezebb, mint neki. De látszott, hogy ez a másik srác teljesen megveti Trey-t. -

Nem emlékszem, hogy te egyáltalán futottá volna, Slade – vágott vissza Trey. – És miből gondolod, hogy idén is te fogod tartani a válogatást.

Slade – az nem volt világos, hogy ez a kereszt, vagy a vezeték neve – összenézett néhány másik sráccal a baráti körében. -

Csak érzem – mondta és a többiekkel együtt hátat fordítottak nekünk, Trey összevonta a szemöldökét.

2011. november 05.



Jó Slade – motyogta. – végtére is megkaptad a pénzt érte. Többet akarsz tudni a tetoválásokról? Menny beszélj vele.

A hatodik érzékem azt súgta, hogy Slade az, akivel beszélnem kellene, de Trey nem folytatta a mondandóját. Az óra elkezdődött én pedig megpróbáltam az anyagra koncentrálni, de a gondolataim elkalandoztak. Mi ez az őrült tetoválás mánia itt Amberwood-ban? Egyszerűen nem értettem. A tornaóra közeledtével egy kicsit megkönnyebbültem, hogy látom Jill-t. A moroi lány rám mosolygott, ahogy kifelé ballagtunk a főépületből. -

Milyen napod volt? – kérdeztem.

-

Elment – mondta Jill. – Nem volt túl jó. De nem is volt borzasztó. Nem sok embert ismerek – mondta Jill és bár nem folytatta a hallgatása egyértelműen ezt sugallta: „Látod? Mondtam, hogy kilógok közülük.”

Ők még csak elsősök voltak, nem egy összeszokott osztály, mint amibe én vagy Eddie lettünk beosztva, így Jill-nek nem kellett volna kilógnia közülük. Észrevettem, hogy Jill kerüli a szemkontaktust, és nem nagyon keresi osztálytársai társaságát. Ugyan tudatosan senki se kerülte őt, de még is volt valami a kisugárzásában, ami miatt senki se akart a közelébe lenni. Magamat biztosan nem mondtam volna társasági embernek, de még én is megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni az osztálytársaimmal. Kezdetnek ez is megtette. Hamarosan felfedeztem egy másik problémát is. A torna csoport négy részre volt osztva, folyamatosan játszottak egymás ellen a csapatok. Jill a másik csapat együttesben játszott, de ettől függetlenül lopva mindig vetettem rá egy-egy pillantást. Jill alig játszott, még tíz percet se, de már is nyúzott és fáradtnak látszott. A reakció ideje drasztikusan lecsökkent. A labda kiesett a kezéből, vagy el se tudta kapni a felé érkező passzokat. Lány csapattársai a háta mögött frusztráltan méregették őt a szerencsétlen mozdulatai miatt. Aggódtam Jill miatt, de a játék a mi térfelünkön felgyorsult és a tekintetemmel ismét a labdát vettem célba. Az ellenfelünk egy lecsapásra készült, mivel a háló előtti sávot őrizetlenül hagytuk. A reakció időm nem volt olyan jó, mint egy dhampir-nak, de egy másodperc tört része alatt az agyam felismerte a veszélyt és odaléptem, hogy blokkoljam a labdát egy határozott és gyors mozdulattal. Teljesen ösztönös reakció volt, mint ahogy az a hang is ösztönösen szólalt meg a fejembe, amely azt mondja, hogy: Ne tegyek semmit, amivel kárt okozhatok magamban. Mindig is olyan ember voltam, aki alaposan mérlegeli a tettei következményeit, de nem most. Megállítottam a labdát és egy másik csapattársam felé ütöttem, akiről úgy gondoltam, hogy remek helyzetben van ahhoz, hogy visszaüsse az 2011. november 05.



ellenfélnek a hálón túlra és így a veszélyt már el is volt hárítva. A mentés lendülete következtében kibillentem az egyensúlyomból és a térdemen landoltam. Az eséstől még a fogaim is összekoccantak, de a veszélyt elhárítottam és most csak ez volt a fontos. A csapattársaim éljeneztek és meglepve hallottam, hogy az én nevemet skandálják. Én mindig is jó voltam a tanulásban, a célok elérésében és gyakorlatisa gondolkodásban, de a sport az egy olyan dolog volt, ami mindig is távol állt az alkimistáktól, csak a móka kedvéért játszottak néha. De talán ez nem is olyan rossz dolog. -

Szép volt Melrose – mondta Miss Carson – Ha szeretne a röplabda csapatunkba játszani, akkor keressen meg később.

-

Gratulálok – mondta Micah és kezet nyújtott. Megszorítottam a kezét és ő segített felállni a földről. Ha pár héttel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy ilyen történik velem biztosan kinevetem és nem hiszek neki. – Nem szokott egy könnyen ilyet mondani – mosolygott és a tornatanár irányába biccentett.

Miss Carson megállította a pillanatra a játékot és megvárta még a csapatunk, ami olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly ismét rendeződik. Kihasználtam a rövidke szünetet, hogy megnézzem Jill hogy boldogul. Micah követte a pillantásomat. -

Nem szokott futni, mi? – kérdzete.

-

Nem – mormoltam. A boldogság, amit eddig éreztem a sikeres mentés miatt eltűnt. Bűntudatot éreztem, amiatt, hogy én úszkálok a dicsőségben, míg Jill szemmel láthatóan szenved. Ez nem tűnt túl tisztességesnek.

Jill kimerültnek látszott és a göndör haja csapzott volt a verejtéktől. Rózsaszín pír jelent meg az arcán, lázasnak tűnt és látszott, hogy iszonyatosan küzd, hogy talpon maradjon. Furcsa volt számomra, hogy Jill ilyen könnyen kifárad. Egyszer kihallgattam egy beszélgetést, amikor Eddie és Jill épp egy önvédelmi technikát vitattak meg és abból azt szűrtem le, hogy Jill nem riad meg egy kis sporttól. És nem ez volt az egyetlen, amikor önvédelmi technikákat tanulmányoztak… -

A nap – motyogtam.

-

Hogy? – kérdezte Micah.

Említettem Stanton-nak, hogy ez probléma lehet, de ő nem is foglalkozott vele. Csak annyit mondott, hogy Jill-nek arra kell csak vigyázni, hogy ne töltsön túl sok időt a szabadban. De ez nem megoldható, ha az iskola követelmény rendszerében kötelező a tornaóra, amit pedig a szabadban tartanak. A kegyetlen sivatagi nap alatt. Szinte kész csoda volt, hogy még talpon van. Sóhajtottam egy nagyot: 2011. november 05.


Muszáj lesz még is csak elmennem Jill-lel a dokinkhoz.

-

Miről beszélsz? – kérdezte Micah.


A játék ismét elkezdődött és ő elhagyva a helyét mellettem maradt. -

Oh… hát Jill. ő… ő érzékeny a napra. Allergiás.

Ebben a pillanatban hallottuk, ahogy Miss. Carson felkiált a másik mérkőzés színterénél: -

Miss. Melrose – a fiatalabb. Maga vak? Nem látta, hogy jön a labda?

Jill kicsit meginogott a lábán, de nyugodtan fogadta a kritikát. Micah összevont szemöldökkel figyelte az eseményeket és ahogy a tanárnő elfordult Micah átszaladt Jill csapatához és láttam, hogy az egyik srácnak, aki Jill közelében állt odasúg valamit és felém mutat, miközben én mind a kettőnk pozícióját próbáltam tartani. Egy pillanattal később a srác átvette Micah helyét mellettem. Micah Jill mellett maradt. Csak egy kicsit később döbbentem rá, hogy mi történik. Micah jó játszott – sőt mi több remekül. Olyannyira, hogy képes volt megvédeni Jillt a megvadult labdáktól és még a saját pozícióját is megtartotta. Nem láttam minden egyes bravúros mentését, de nagyon jól csinálta. A csapat is kezdett feljönni és Miss. Carson se foglalkozott egyfolytában Jill-el. Mikor a játék befejeződött Micah megragadta a Jill karját és egy árnyékos helyre vitte, aki egy kicsit megtántorodott, de Micah segített neki, hogy egyensúlyban maradjon. Épp elindultam feléjük, mikor egy ismerős hangot hallottam magam mellett. -

Megszerzem az este. Beszélek a sráccal és esküszöm, hogy megszerzem – mondta Slade, aki a kémia órán Trey-vel vitatkozott. Az előbb nem ismertem fel, de ő volt az, aki Micah-el helyet cserélt. – Jobb lesz – folytatta – ha feltölti újra.

Saled és két barátja elindultak az öltöző felé. -

Mikor Slade? – kérdezte az egyik srác a társaságukból. Slade kereszt neve Greg volt, de még a tanárok is a vezeték nevén szólították.

-

Péntek – mondta Slade – Kinyírom őt. Teljesen tönkreteszem. Kicsontozom Juarez-t, arra mérget vehet.

Bájos, gondoltam, ahogy a szemem sarkából azt figyeltem, ahogy elhaladnak mellettem az öltöző irányába. Egyre jobban kezdett foglalkoztatni Slade, de most előbb Jill-nek kellett segítenem. Micah épp egy vizes üveget nyújtott át neki, úgy tűnt, hogy Jill egy kicsit jobban van. Miss. Carson éppen felém tartott és én megragadtam az alkalmat. -

A húgom sajnos nem bírja túl jól a napot – mondtam. – Nem érzi túl jól magát.

-

Sokan vannak, akik eleinte kicsit nehezen viselik ezt a klímát – mondta Miss. Carson tudatosan – De csak hozzá kell szoknia. Mag például egész jól kezeli ezt a rendkívüli meleget.

2011. november 05.



Igen, nos Jill és én elég különbözünk – mondtam szárazon. – Nem hiszem, hogy ő hozzá tudna szokni ehhez.

-

Ebben nem tudok segíteni – mondta Miss. Carson. – Ha hagynám őt kiülni az árnyékba el tudod képzelni, hogy hány gyerek lenne hírtelen rosszul a naptól? Csak is orvosi felmentés esetén tudok eltekinteni a tornaórán való részvételtől.

Megköszöntem neki és csatlakoztam Jill-hez és Micah-hez. Ahogy közeledtem feléjük hallottam, ahogy Micah ezt mondja: -

Kitartás, ha gondolod szívesen elkísérlek a következő órádra. Nem szeretném, ha valahol elájulnál – egy pillanatra elhallgatott és megfontoltan folyatta – Persze, ha még is úgy alakulna, hogy elájulsz, akkor számíthatsz rám elkaplak.

Jill még eléggé kábultnak tűnt, de egy kedves mosollyal hálálta meg és felajánlotta, hogy találkozzanak az öltözőnél miután átöltöztek. Jill megkért, hogy segítsek neki eljutni a női öltözőhöz. Én egy elégedett mosollyal vettem búcsút Micah-től egy rövid időre, de sajnos az aggodalmam tovább nőtt, mikor láttam, hogy Jill-nek mennyire tetszik a fiú aggodalma és segítő készsége. Ráadásul, mint megtudtam Micah azt is felajánlotta Jillnek, hogy esténként külön órát ad neki és megtanítja röplabdázni. Nem sokkal később, ahogy Jill osztályterme előtt álltunk mind a hárman: Jill, Micah és én. Egy hosszú vörös, göndör hajú lány közeledett felénk néhány barátnője kíséretében. A vörös hajú lány kihívóan méregetett minket, már messziről észrevettem, mikor mellénk értek mind elhallgattak és megálltak. -

Szia Micah – mondta a vörös hajú lény és hátradobta hosszú haját.

Micah-t teljesen lekötötte Jill, szinte észre se vette a másik lányt, míg rá nem köszönt. -

Oh, szia Laurel! – üdvözölte Micah a lányt, majd visszafordult felénk.

A lány egy gyilkos pillantással mérte végig Jillt és idegesen hátradobta a hosszú haját és tovább sétált barátnői gyűrűjében. Uh, ebből még baj lesz! Ahogy végigsétált a vörös hajú lény a folyosón látszott, hogy meg született a bosszú terve a fejében, csak azt nem sejtettem, hogy kin akar majd revansot venni. Ez a szituáció egyike volt azon pillanatoknak, amikor úgy éreztem, hogy hasznát veszem a társadalom ismereti óránknak. Miután becsöngettek és nekem, már nem volt több órám elsétáltam Ms. Terwilliger terméhez, hogy megbeszéljük, miben tudok neki segíteni. Volt egy jó pár anyag, amit szeretett volna, ha lefordítok a félév folyamán és tartogatott számomra egy kis kutatási feladatot is, amihez, már hozzá is tudtam kezdeni. Élveztem a munkát és csak úgy repült az idő, mikor végeztünk sietve 2011. november 05.



próbáltam megkeresni Eddie-t. Ő egy tucat fiú társaságában várakozott az iskolai buszra, amely visszaviszi őket a kollégiumba. Mikor meglátott az első kérdése volt, hogy: -

Jill jól van?

-

Jól… vagy valami olyasmi. Beszélhetnénk valahol négyszemközt?

Eddie arca elsötétült. Visszasétáltunk az iskolába és az aulában kerestünk egy csendes sarkot, ahol letudtunk ülni és élvezni tudtuk a légkondi áldásos hatását. Gyorsan összefoglaltam neki a tornaórán történteket. -

Én nem hinném, hogy ennél jöhet még rosszabb – mondta Eddie komoran. – Hála az égnek Micah ott volt. Van valami amiben tudok segíteni?

-

Igen, szereznünk kéne egy orvosi felmentést Jill-nek – bármennyire is rosszul eset ezt most kimondanom, de igaz volt – Keith talán fel tudja gyorsítani a folyamatot.

-

Az jó lenne – monda Eddie hevesen – Ebben ugyan nem tudok neki segíteni, de addig is beszélek a tanárnővel, hát ha meg tudom győzni, hogy addig is mentse fel Jill-t.

Elfojtottam egy mosolyt látva Eddie hevességét. -

Nos, remélem, hogy jobb belátásra tér. De van valami más is… nem veszélyes – nyugtattam meg Eddie-t látva, hogy megjelent az arcán a harcos és elszánt tekintete – Csak valami… - próbáltam szavakba önteni a meglátásomat, de hát ebbe se voltam túl jó – Szerintem… Azt hiszem, hogy Miacah szereti Jill-t.

Eddie arca megenyhült. -

Persze, hogy szereti. Hisz Jill gyönyörű és kedves. Nem lehet nem szeretni. Mindenki szereti őt.

-

Ezt értem, de ugye tudod, hogy a szereti alatt nem baráti szeretetre gondoltam. Mit fogunk tenni ellen?

Eddie egy hosszú pillanatig az udvart nézte, mielőtt visszafordult volna hozzám. -

Miért kéne bármit is tennünk?

-

Ezt meg hogy érted? – kiáltottam fel ijedten. – Tudod miért? Mert az emberek és a vámpírok nem lehetnek együtt. Ez undorító és rossz – a szavak meggondolatlanul hagyták el a számat. - Mindegyik dhampir is, mint te, nagyon jól tudja ezt.

Bánatosan rám mosolygott. -

Még egy dhampir is, mint én?

Ez egy kicsit sértőbb lett, mint ahogy szerettem volna, de most már nem lehetett ezen segíteni. Az alkimisták, mint én is, soha nem hittük, hogy dhampirs-t és a moroi-t zavarja, ha emberekkel randiznak. Ők is tabuként kezelték ezt a témát, de valójában, csak mi vettük ezt

2011. november 05.



komolyan. Éppen ezért volt ennyire fontos az alkimisták munkája. Ha mi nem figyelnénk ilyenekre, akkor ki? -

Úgy értettem, hogy – mondtam neki – ez egy olyan dolog, amiben egyetértünk, nem?

Mosolya elhalványult. -

Igen ez így van.

Még Rose és Dimitri, akik nyitottak voltak bizonyos őrültségekre, még nekik is nehéz volt elfogadni, ahogyan az Őrzők életek. Az Őrzők a civilizációtól elszigetelten a hegyekben élő vámpírok és emberek alkotta csoport. Náluk nem voltak tabuk, a moroi-k, a dhampire-k és az emberek szabadon keveredhettek egymással. Mind hármunknak nehéz volt ezt feldolgozni. Ugyan csak rövid ideig élvezhettük vendégszeretetüket, még akkor, amikor, Rose-t próbáltuk meg elbújtatni moroi-k elől. -

Nem beszélnél Micah-el? – kérdeztem – Nem hinném, hogy Jill hasonló képen érzene iránta. Túlságosan sok minden foglalkoztatja most őt. Jill valószínűleg tudja, hogy nem lenne helyes… de azért az lenne legjobb, ha beszélnél Micah-el, mielőtt még komolyabbá válik a dolog.

-

Mit vársz, mint mondjak? – kérdezte Eddie. Úgy hangzott, mint ha az imént épp megvesztegettem volna őt, ami meglepett és vicces is volt egyszerre, mivel Miss. Carson, a tornatanár esetében, igen tettre késznek tűnt.

-

Nem tudom. Játszd ki a nagytestvér kártyát. Vagy hozakodj elő a törvénnyel, hisz Ő még kiskorú.

Azt vártam, hogy Eddie egyetért ezzel, de még sem. Ő ismét a kertre néző ablak fele fordult és úgy beszélt hozzám: -

Én nem gondolom, hogy bármit is mondanom kéne.

-

Mi? Megőrültél? Te úgy gondold, hogy ez így rendben van…

-

Nem – mondta, miközben egy nagyot sóhajtott. – Én se támogatom ezt. De ez nem helyes, amit tenni akarsz. Jill be van zárva egy olyan iskolába, ami tele van emberekkel és nem lenne fair vele szemben, ha nem lóghatna a vele egykorú srácokkal, csak mert ez nem helyes.

-

De Micah többet akar tőle, mint csak lógni!

-

De miért ne randizhatna egy sráccal, vagy mehetne el vele táncolni? Pontosan az a feladat, hogy minél jobban elvegyüljünk, hogy úgy éljünk, mint egy átlag tinédzser. Jill élete, már így is fenekestül felfordult. Nem kellene még jobban megnehezíteni.

Hitetlenkedve néztem Eddie-re, próbáltam kitalálni, hogy mit akarhat ezzel, mi lehet a hátsó szándéka. Igaz, Eddie nem sejtheti, hogy milyen következményekkel járna számomra egy 2011. november 05.



ilyen kapcsolat. Ha a feletteseim megtudnák, hogy nem teszek semmit annak érdekében, hogy megakadályozzak egy kialakulni készülő vámpír, ember románcot, az biztosan nem javítana a helyzetemen. Végtére is nem mostam még tisztára a hírnevemet. Abban azonban biztos voltam, hogy Eddie se támogathatja ezt a randi dolgot. De akkor mi lehet még is a gond? Hirtelen beugrott. -

Te nem akarsz beszélni Micah-el, ugye?

Eddie rám nézett. -

Ez bonyolult – mondta. Volt valami az arcán, ami elárulta, hogy igazam volt. - Miért nem beszélsz te Jill-lel? Ő tisztában van a szabályokkal. Biztos, hogy megérti.

-

Azt hiszem, hogy ez egy nagyon rossz ötlet – mondtam és még mindig képtelem voltam megérteni, hogy miért nem akar Micah-el beszélni. – Mi nem hagyhatunk szürke foltokat, meg kell akadályozni a zűrzavart. Mindennek egyértelműnek kell lennie. Feketén és fehéren meg kell tiltani, hogy Jill emberekkel randizgason.

A fanyar mosoly visszatért Eddie arcára. -

Nálatok minden fekete és fehér, mi? Gondolod, hogy tényleg megtudod állítani őket? Te neked tényleg nem volt gyerekszobád.

Arcul vágtak Eddie szavai. Döbbenten álltam ott és néztem, hogy Eddie magamra hagy. Mi történt? Hogy lehet, hogy Eddie, aki az erény bajnoka, most hagyja, hogy Jill Micah-vel randizzon? Van itt valami nagyon furcsa dolog, amihez Micah-nek is köze van, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Beszélnem kell Jillel és csak remélni mertem, hogy meg fogja éretni a dolgot. Ha szükséges, akkor Micah-vel is beszélek, bár még mindig úgy gondoltam, hogy jobb lenne, ha Eddie beszélne vele. De ekkor hirtelen beugrott, hogy ki tudna nekem segíteni Jill-re. Adraian. Úgy tűnik megint meg kell őt látogatnunk.

2011. november 05.



Kilencedik fejezet Fordította: Nitty

FIGYELEMBE VÉVE AZ EDDIGI ESEMÉNYKET, úgy döntöttem, hogy jobb, ha egyedül látogatom meg Clarencet, már másodszor ezen a héten. Meg voltam döbbenve, amikor láttam, hogy itt nem volt szokatlan, ha az ember egy héten többször is elhagyja az iskola területét délutánonként. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül mentem oda. Előtte mindig volt velem valaki, akár Keith, akár Jill. De most egyedül voltam. Csak most tűnt fel nekem, hogy milyen furcsa az a ház, most még inkább sötétnek és fenyegetőnek tűnt, mint máskor. Nincs mitől tartanod – nyugtatgattam magam – hisz egy teljes hetet töltöttél együtt egy vámpírral és dhamire-val. Az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy maga a ház volt a félelmetes. Clarence és Lee nem igazán mondanám ijesztőnek és Adrian… nos, Adrian-t sok mindennek mondanám, csak nem ijesztőnek. Ő egy igazi rosszfiú volt és én valamiféle izgatottságot éreztem, hogy újra láthatom őt. Ennek igazából semmi értelme se volt, de a furcsa dühítő természete elfedtette velem egy pillanatra a valódi okot, amiért ide jöttem. Nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam mellette. Dorothy engedett be a házba. Arra számítottam, hogy a nappaliba kísér és hellyel kínál, mint ahogy eddig tette. Ehelyett a házvezető nő végigvezetett a kanyargós folyosón egészen egy félhomályba burkolózott teremig. Egy biliárd terem volt, a falak még sötétebb fával voltak bevonva, mint az előszobában és ólomüvegből készült ablakok szűrték meg a napfényt. A szoba közepén egy hatalmas biliárdasztal állt. Adrian épp lőni készült, mikor becsuktam magam mögött az ablakot. -

Ó – mondta és eltette az egy piros golyót a hozzám közelebb eső lyukba – Te vagy az.

-

Valaki mást vártál? – kérdeztem. – Ki merné megzavarni rajtam kívül az igen szoros napirendedet? – mondtam kissé cinikusan és elbűvölően rámosolyogtam – Persze nem akarlak visszatartani a rajongóidtól, akik a bejárati ajtó előtt várakoznak.

-

Hé, azért még reménykedhetek. Úgy értem az sem kizárt, hogy egy autónyi hiányos öltözetű lány épp itt robban le a ház előtt és pont az én segítségemre van szükségük.

2011. november 05.



Ez igaz – mondtam – Hogy is szokták ezt: IDE MINDEN LÁNY, MERT ITT EGY MAGÁNYOS ÉRZŐ FÉRFIÚ, AKIT MEG KELL VÍGASZTALNI!

-

Figyeljen ide miden TÜZES lány…. – javított ki felegyenesedve.

-

Igaz – mondtam és igyekeztem nem forgatni a szemeimet. – Ez a nagyon fontos részlet kimaradt.

Adrian rám mutatott a dákójával. -

Ha már a tüzességről beszélünk, hol az egyenruhád? Nekem tetszett.

Ezúttal, már nem tudtam megállni, hogy ne forgassam a szememet. Miután Adrian múltkor belekötött az egyenruhámba ügyeltem arra, hogy mielőtt átjövök lecseréljem. Most egy sötét farmert és egy fehér alapon apró virágmintás blúzt viseltem. De tudnom kellett volna, hogy ezt se fogja szó nélkül hagyni. -

Csak egyedül? – kérdeztem.

-

Nem. Clarence-nek is itt kell lennie valahol… De nem tudom biztosan. Az öreg kicsit bogaras. Lee pedig épp a zárat próbálja meg kicserélni. Elég vicces egy jelenet, még sose csinált ilyet.

Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy elképzeltem Lee küzdelmét a zárral. -

Gondolom nem ajánlottad fel neki a segítségedet.

-

Sage! Ezek a kezek még sose végeztek kétkezi munkát – megint belőtt egy golyót az egyik lyukba. – Akarsz játszani?

-

Mi? Veled?

-

Igen. Ki mással?

-

Nem. Beszélnem kell veled Jillről.

Adrian elhallgatott egy pillanatig, majd mint ha semmit se mondtam volna folytatta a játékot. -

Ma nem volt rosszul – ezt úgy mondta, mint aki teljesen biztos ebben, bár volt valami vicces a kijelentésében a hangja még is búsan csengett.

-

Nem. Vagy is nem úgy mint tegnap, de sajnos a naptól teljesen kimerült és elgyengült. A tornaórák a szabad ég alatt vannak a tűző napon. De beszélek ez ügyben Keith-el és szerzünk neki felmentést a tesi alól – már kerestem is emitt, csak nem értem még el – De nem ezért jöttem. Hanem, mert van egy srác, aki kedveli Jill-t, egy ember.

-

Felbosszantotta Jill őrangyalát.

Nekidőltem a falnak és egy nagyot sóhajtottam. -

Nem, nem igazán erről van szó. A srác Eddie szobatársa, így hát megkértem, hogy beszéljen vele és kérje meg, hogy tartsa távol magát Jill-től, mivel ő még túl fiatal. – attól félve, hogy Adrian is épp olyan lazán kezeli ezt a kérdést mint Eddie, így

2011. november 05.



próbáltam bizonyságot szerezni az álláspontjáról: – Ugye te érted, hogy ez miért olyan fontos? Adrian nem nézett rám az asztalt szemlélte. -

Ja. Én veled vagyok Sage. De még mindig nem látom a problémát.

-

Eddie nem akar beszélni a sráccal. Úgy gondolja, hogy Jill-nek nem kéne kihagyni ezt a lehetőséget, hogy úgy éljen, mint egy hétköznapi tini, aki randizgat és szórakozik. Ez persze addig nem is baj, amíg csak haverok, de mi van, ha komolyabbra fordul a barátságuk.

Adrian mindig is jól leplezte az érzelmeit, de úgy tűnt ez most őt is meglepte. Felegyenesedett és megpördült a dákó körül. -

Ez furcsa. Már mint, én értem a logikádat és van is valami abban, amit mondasz. De Jill nem zárkózhat el teljesen diákok elől, míg ő Andrwood-ban tanul. Bár azon egy kicsit meglepődtem, hogy az Castela szerep engem is utolér.

-

Igen, de ez egy nehéz időszak. Őszintén szólva van egy olyan érzésem, hogy valójában Eddie azért nem beszél Micah-csel, a szobatársával, mert nem mer vele szembenézni. Ez azért is őrjítő, mert Eddie nem tűnik olyan típusnak, aki bármitől is megijedne. Mi van, ha valamivel sakkban tartja Eddie-t?

-

Ez a Micah egy olyan kemény gyerek?

-

Dehogy – vágtam rá azonnal. – Jó vágású, azt hiszem. Sportos, kedves és laza. Nem olyan, akitől tartani kéne még akkor sem, ha megkéred, hogy tartsa magát távol a húgodtól.

-

Akkor beszélj vele te. Vagy még jobbat tudok, beszél Jillbait-tal és magyarázd el neki a dolgot – Adrian elégedettnek tűnt, hogy megoldott a dolgot és az utolsó labdát is eltette.

-

Ez volt a terv, csak azt szeretném, ha te is beszélnél vele és mellém állnál. Jill hallgat rád és ha látja, hogy te is egyet értesz velem… akkor talán, nem is tudom… talán átérzi a helyzet súlyosságát és megérti.

-

Nem árt, ha óvatos vagy – mondta Adrian, miközben a távolba révedve elmerengett. – Segítek neked.

-

Köszönöm – mondtam meglepetten. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz erről meggyőznöm.

Adrian hirtelen rám nézett, láttam, ahogy a zöld szemei pajkosan csillognak. -

Akkor, most már játszol velem, ha szépen megkérlek?

-

Nem igazán…

2011. november 05.



Az ajtó kinyílt és Lee lépett be, egy farmert és egy fehér pólót viselt, a kezében egy csavarhúzót tartott. -

Sydney. Láttam, hogy itt áll az autód – nézett rám mosolyogva. – Jill is itt van?

-

Nem. Ma nem jött velem – mondtam.

Valami hírtelen eszembe jutott: -

Lee, te már jártál ember lánnyal az iskoládból? – kérdeztem.

Láttam, ahogy Adrian szemöldöke felszalad egészen a homloka tetejéig a kérdésem hallatán. -

Te most vallatod őt, Sage?

-

Nem – vontam össze a szemöldökömet.

-

Nem – mondta Lee teljesen őszintén. – Bár van egy kis csoport, akikkel együtt szoktam lógni és ebben a csoportban vannak lányok is… de soha nem volt ennél több közöttünk. Meg aztán LA elég nagy város és vannak ott moroi lányok is, csak tudni kell, hogy hol kell keresni őket.

Erre már Adrian is felkapta a fejét. -

Igen?

Abban reménykedtem, hogy ha Lee elmeséli Jill-nek, hogy az emberekkel csak lógni szokott, akkor talán Jill is rádöbben, hogy ez a helyes és neki is ezt kell tennie. -

Nos, az is igaz, hogy a te helyzeted sokkal jobb, mint Jill-é – gondolkodtam tovább hangosan.

-

Ezt meg hogy érted? – kérdezte Lee.

Ismét elmeséltem a kialakult helyzetet, a történet végén Lee elgondolkodva bólintott. -

Nehéz helyzet – vallotta be.

-

Akkor visszatérhetnék a LA-i moroi lányokhoz? – kérdezte Adrian reménykedve és valami incselkedő mosoly jelent meg az ajkán – Ezek a lányok… hát hogy is mondjam: mennyire bevállalósak?

Lee nem felet Adriannak, de az ajka mosolyra húzódott és a tekintete a lábára vándorolt. -

Ez furcsa helyzet… de én talán elhívhatnám Jill-t valahova szórakozni.

Adrian, már meg is szólalt mielőtt még végig tudtam volna gondolni a dolgot. -

Úgy érted, hogy randira akarod hívni? Te strici. Ő még csak 15 éves.

El se mertem hinni, hogy az előbb Adrian még bevállalós moroi lányokról kérdezősködött. -

Adrian – mondtam. – Én úgy sejtem, hogy Lee esetében egy kicsit mást jelent a randi.

-

Már bocs, Sage. De ha egy férfi randit emleget, akkor jobb, ha megbízol az ösztöneimben. Múltkór már tapasztalhattam, hogy mennyire nem erősséged a kapcsolatosdi. Úgy értem… mikor is randiztál utoljára, Sage?

2011. november 05.



Ő csak szellemeskedni próbált, de nekem ez nagyon is fájt. Az egyik legnagyobb hiányosságom, hogy nem rendelkezek sok tapasztalattal az emberi kapcsolatok terén. Ez tényleg ilyen feltűnő? -

De – tettem hozzá figyelmen kívül hagyva Adrian kérdését – nincs túl nagy a korkülönbség köztetek?

Bár őszintén szólva fogalmam se volt, hogy Lee mennyi időst. Azzal, hogy egyetemre járt adott nekem egy kis támpontot, habár Clarence eléggé idős volt már, így aztán nem tudhattam biztosan, hogy hány éves lehet. -

4 év – mondta Lee. – 19 éves vagyok. Nem túl nagy korkülönbség, de akár az is lehet. Nem mondhatok erről semmit.

Zavarodottan nézett rám és én megsajnáltam, de hirtelen nem tudtam mit mondjak. Az alkimisták kézikönyve az ilyen helyzetekre nem ad útmutatást. -

Miért akarod elhívni őt valahova? – kérdeztem – Úgy értem Jill nagyon csinos és kedves. De csak azért akarod lehívni, hogy távol tartsad Micah-től? Vagy öhmm… tetszik neked?

-

Persze, hogy tetszik neki – vágta rá azonnal Adrian, hogy megvédje Jill becsületét.

Volt egy megérzésem, hogy Lee ebből, már nem jöhet ki jól, bármi is legyen a válasza. Ha Lee valóban érdeklődik Jill iránt, akkor Adrian bizarr lovagias ösztöne felül kerekedik és még a végén behúz neki. Ha viszont Lee azt feleli, hogy nem érdekli őt Jill úgy mint lány, akkor meg amiatt akad ki Adrian, hogy miért nem akarja őt itt és most elvenni. Ám ez volt Adrian személyiségének egyik leglenyűgözőbb – de egyben legfurcsább – tulajdonsága. Ez a kettősség. -

Szeretem őt – monda Lee szárazon – Még csak párszor beszéltem vele, de … szóval, szeretném jobban megismerni.

Adrian rosszallóan nézett Lee-re, az én arcomon pedig egy széles és elégedett mosoly jelent meg, amit Adriannak címeztem. -

Ismételjük csak át – mondtam. – Kinek is volt igaza, hogy nem minden srác úgy gondolkodik, mint te.

-

Ez nem igaz – mondta Adrian – Minden srác pontosan ugyan arra gondol, mikor azt mondja, hogy „jobban meg akarom ismerni azt a lányt”. Te jó családban nőttél fel, még túl naiv vagy. Szóval jó lenne, ha hinnél nekem.

Lee-re szegeztem a tekintetemet, aki még csak válaszra se méltatta Adrian megjegyzését. -

Szerintem semmi akadálya, hogy randira hívd Jill-t.

-

Feltéve, hogy ő is akarja – monda Lee és úgy tűnt elég bizonytalan.

2011. november 05.



Felrémlett bennem, hogy Jill mosolya, hogy mennyire örült, mikor tegnap meglátta Lee-t és elég sokat beszélgettek. Sokkal lelkesebb volt, mint mikor Micah-el szokott beszélgetni. Ez azért elég bíztató. -

Lefogadom, hogy örülni fog, ha elhívod.

-

Szóval hagyod, hogy csak úgy kettesben elmenjenek szórakozni? – kérdezte Adrian, és dühösen rám villantotta zöld szemeit.

Azonban ezúttal az ő aggodalma jogos volt. Ebben osztoztam én is. Jill pontosan azért volt Palm Springs-ban, hogy biztonságban legyen. Azért írattuk be Amberwood középiskolába, mert biztonságos volt. Most pedig hagyjam kisétálni egy moroi sráccal, ez nem lenne túl biztonságos. -

Hát Jill nem hagyhatja el az iskolát – mondtam hangosan gondolkodva. – Nélkülem nem.

-

Váó – mondta Adrian. – ha jól értem, akkor lesz egy gardedámotok is Lee és még csak nem is én leszek az.

-

Ha te nem jössz velem, akkor Eddie akar majd velem tartani – mutattam rá a nyilvánvalóra. – Nem lehet olyan rossz egy négyes randi.

-

Vagy úgy? – Adrian arcáról egy pillanat alatt eltűnt a komolyság és az aggodalom és valamiféle derűs mosoly jelent meg rajta. Hogy változhat meg valakinek a hangulata ilyen gyorsan? – Úgy gondolod, hogy egy randi olyan, mint egy családi kiruccanás? Hát szólok hogy nem. Elég melós dolog engem szórakoztatni, miközben Jill erényeire felügyelsz.

A csípőre tettem a kezemet és Adrian felé fordultam teljes testtel, úgy tűnt, hogy ez még jobban szórakoztatja őt. -

Adrian, mi nekünk Jill-re kell koncentrálunk. Ez nem a te szórakoztatásodról szól.

-

Nem hinném – mondta és zöld szemében megcsillant valami. – Itt minden az én szórakoztatásomról szól. A világ az én színpadom. Ha így folytatod Sage te leszel az én kis színpadon sztárja.

Lee egy komikus tehetetlen pillantással nézett végig rajtunk. -

Srácok szeretnétek ezt négyszemközt megvitatni?

Hirtelen elpirultam. -

Sajnálom – mondtam egy pillanat múlva, miután egy kicsit lehiggadtam. Adrian persze nem kért elnézést.

2011. november 05.



Nézzétek – kezdte Lee, aki úgy tűnt, hogy már meg is bánta, hogy felhoztuk ezt a témát – Szeretem őt. Ha ahhoz, hogy vele legyek az kell, hogy ti mind velünk legyetek, hát azt se bánom.

-

Talán jobb ez így – merengtem – Ha mi mind az időnk nagy részét együtt töljük, kivéve persze az etetési időt, akkor talán Jill is kisebb veszélynek van kitéve.

Ki gondolta volna, hogy Lee érdeklődik Jill iránt. Már csak azt kéne kideríteni, hogy Jill éreze valamit Lee iránt. Ekkor vettem csak észre, hogy nyakig benne voltunk Jill szerelmi életében. -

Ez pont olyan dolog, amit ezelőtt tenni akartam – mondta Adrian nekem címezve – Csak egy kis társasági életre vágyok.

Hirtelen azt hittem, hogy a tegnapi beszélgetésünkre gondol, mikor azt követelte tőlem, hogy segítsek neki bejutni egy közeli egyetemre, ahol szórakozhat, de nem arra gondolt. -

Nem teljesen értem, hogy mit akarsz tőlem.

-

Ha szeretnétek még többet megtudni – mondta Lee – akkor el kell jönnötök velem LAba ma este. Az órák után, jövök is vissza, úgy hogy ez inkább egy gyors látogatás lesz.

Adrian tekintete szinte sugárzott a boldogságtól én pedig azon tűnődtem, hogy Lee, csak azért javasolta ezt neki, hogy csökkentes a kettőjük között kialakult feszültséget. -

Szerzel nekem lányokat? – kérdezte Adrian Lee-től.

-

Hihetetlen – mondtam felháborodottan, mikor leesett, hogy Adrian a LA-i lányokról beszél. Adrian a élesen felnevetett a felismerésemen.

Észre se vettem, hogy kinyílt a szobaajtó, amíg Keith be nem lépett a szobába. Sose örültem annak, ha látnom kellett őt, de ez most kész szerencse volt, hogy ő pont akkor toppant be, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Beszélnem kellett vele Jill felmentéséről. A legjobb ötletem idáig az volt, hogy a felkeresem a lakásán, mivel nem értem el őt telefonon, de ettől, most megkímélt. Keith nagy szemekkel figyelt minket – de persze véletlenül se mosolyodott volna el. Még csak nem is kacsintott, csak ennyit mondott: -

Láttam odakint az autódat – a hangja szigorú volt. – Mit keresel itt?

-

Beszélnem kellett Adrian-nal – mondtam. – Nem kaptad meg az üzenetemet? Kerestelek többször is telefonon.

-

Elfoglalt voltam – mondta éles hangon. Szigorú szemekkel nézett rám és a hangjától megfagyott a levegő a szobában.

Adrian és Lee arcáról eltűnt a mosoly és látszott rajtuk, hogy nem értik, miért ilyen bosszús Keith. 2011. november 05.



Beszélnünk kell. Négyszemközt – mondta.

Hirtelen, úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, csak nem tudtam, hogy mit. -

Persze. Én... követlek – hebegtem és csatlakoztam Keithez, aki elindult kifele a szobából.

-

Várj. Mi – kezdte Lee, de Adrian oldalba bökte, megrázta a fejét és még valamit dörmögött is, de azt nem hallottam mit. Lee nem folytatta a mondandóját, csendben maradt.

-

Viszlát – mondta vidáman Adrian. – Ne aggódj! Nem feledem, amit beszéltünk.

-

Köszi! Viszlát srácok.

Keith egy szó nélkül sétált ki a szobából, én pedig követtem őt. Keresztülmentünk a házon, egyenesen ki a kertbe, odakint késő délután volt és még mindig fülledt meleg. Átsétáltunk a ház előtti kavicsos úton a kocsimhoz és megálltunk mellette. -

Hűűű, ez durva volt – mondtam elhűlten. – Még csak nem is köszöntél el tőlük.

-

Ne haragudj, de a vámpírok mindig kihozzák belőlem a legrosszabbat – csattant fel Keith. – Én nem tudok velük olyan közvetlen lenni, mint te.

-

Ezzel meg mit akarsz mondani? – követeltem és keresztbe fontam a karomat a mellkasomon.

Meredten nézett és úgy éreztem, hogy a régi ellenséges viszonyunk ismét előtérbe került. Nehéz volt elhinni, hogy nem egészen egy perccel ezelőtt még nevettem. -

Csak úgy tűnt, hogy nagyon jól szórakoztok – mondta Keith gúnyosan. – Eddig nem tudtam, hogy mivel töltöd a délutánjaidat, de most már látom, hogy kikkel lógsz.

-

Ezt meg hogy merészeled! Tisztán üzleti okok miatt jöttem ma ide.

-

Tényleg? Hallgatom.

-

Beszélnem kellett Adriannal Jill-ről.

-

Nem emlékszem, hogy ő lenne a gyámja.

-

Most jelenleg rá bízták Jiltt – mondtam érvként. – És ő olyan, mint egy barát.

-

Barát? Ők egyáltalán nem kedvelnek minket. Ezek szörnyetegek. Az üzletben pedig nincsen barátság.

A képébe akartam vágni, hogy hazugság. Abból, amit eddig láttam belőlük Lee, de még Adrian is százszorta tisztességesebb volt, mint Keith valaha. Az utolsó pillanatban azonban a taníttatásom felülkerekedett bennem és megpróbáltam uralkodni magamon. Nem akartam felhajtást és a felettesemnek se szerettem volna ellent mondani. Nem számít, hogy mennyire utáltam Keith-t, akkor is ő volta főnököm, így hát vetem egy mély lélegzetet: 2011. november 05.



Ez egy közös érdekeken alapuló baráti egyesség, ami kölcsönösen hasznos lehet mind a kettőnk számára – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Egyébként azért jöttem, hogy Adriannal beszéljek. Lee csak véletlenül toppant be. Nem volt előre megtervezve – magyaráztam higgadtan.

-

Miért nem hívtad fel Adriant, ha beszélni akartál vele, mint engem?

Mert az kevésbé gyomorfelforgató, ha vele beszélek szemtől-szemben, mint veled – gondoltam, de persze nem mondtak ki, helyett inkább? -

Mert fontos volt. És mivel nem tudtalak elérni telefonon, így úgy gondoltam, hogy ha már elmegyek hozzád, akkor egyúttal útba ejtem Adriant is.

Reméltem, hogy ez elég magyarázat lesz a számára. -

Rossz ötlet volt – mondtam bűnbánó hangon, de valójában semmi ilyet nem éreztem, de hogy megnyugtassam elmeséltem neki, hogy mi történt Jillel a tornaórán és Micahről is beszámoltam neki.

-

Kizárt, hogy Jill egy emberrel randizzon! – kiáltott fel idegesen – Valahogy véget kell vetni ennek.

-

Rajtavagyok. Adrian és Lee őszintén felajánlották a segítségüket.

-

Ó. Helyes, így már sokkal jobb – mondta és megrázta a fejét. – Ugyan már Sydney. Ezek itt nem foglalkoznak a szabályokkal, mint mi. Hányszor mondjam még el.

-

Azt hiszem tévedsz, ők tényleg segíteni fognak – vitatkoztam Keith-el. – És Adrian igen is nagy hatással van Jill-re.

-

Nos, azt hiszem, hogy nem Adrian az egyetlen, aki segíteni tud, ha szükséges, akkor az alkimisták is készek beavatkozni.

Csak bámultam őt. Nem voltam teljesen biztos benne, de mintha az előző mondtat egy hadüzenet lett volna. Ott csengett a hangjában a gyanú árnyéka egy percig se bízott meg bennem és nekem is tudnom kellett volna, hogy én sem bízhatok meg benne. Nem kellett volna ez elmondanom neki. -

Ez az én dolgom – mondtam nyugodtan. – Jóval többet láttam és jóval több kiküldetésen vettem részt, mint te. Én vagyok az egyetlen, aki együtt él egy vámpírral – Keith ellenségesen meredt rám – Gondolj bármit is, de ez az én feladatom. Amúgy te mit keresel itt? – kérdeztem hirtelen felismerve a helyzet furcsaságát.

Keith egyből kérdőre vont, de én még nem tudom, hogy ő miért van itt. -

Beszélnem kellett Clarence-val, de ez nem rád tartozik.

Szerettem volna többet is megtudni erről, de felesleges lett volna kérdezősködnöm, úgy se árult volna el semmit se. 2011. november 05.



Felhívod holnap az iskolát Jill felmentése miatt?

Keith egy hosszú és dühös pillantással mért végig. -

Nem.

-

Mi? Miért nem?

-

Mert egy kis nap még nem öli meg őket.

Egyszerűen nem hittem a fülemnek… legszívesebben ordítottam volna, de elővettem a jól kidolgozott diplomata modoromat. -

Keith te nem láttad őt. Lehet ugyan, hogy a nap nem öli meg Jill-t, de esetlen és gyenge lesz tőle. Az egész óra kész gyötrelem volt számára.

-

Nem igazán izgat, hogy hogyan érez – felelte Keith ingerülten. – Téged se kéne, hogy érdekeljen. Az a feladatunk, hogy életben tartsuk őt és nem az, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen. Erről nem szól a megállapodásunk.

-

Nem is hiszem, hogy szükséges lett volna erre kitérni a megállapodásban – mondtam megdöbbenten. Miért beszélt Keith ilyen ingerülten?

-

Elég régóta tanulmányozzuk őket és nem hinném, hogy tényleg ilyen érzékenyek lennének.

-

Nos, akkor most már tudod. Jó lenen, ha leszállnál a magas lóról, mert amiket az iskolában tanultál, vagy a jegyzetekből megtudtál az nem a valóság. A tornaóra utáni hidegzuhany nem segít Jill-en. Egyébként meg nem érdekel, hogy mit csinálsz, de a következőket légy kedves betartani: ne gyere ide bejelentés nélkül és magadat traktáld a vámpírokról alkotott kényszerképzeteidről, mert engem nem érdekelnek.

-

Te hihetetlen vagy – mondta kíméletlen hangon. Én már túl ideges voltam ahhoz, hogy valami frappánsat feleljek erre, de Keith-en folytatta. – Elveszíted a lelked – sípolta éles hangon. – A legkevesebb, hogy ezt tudatom édesapáddal. Nagy kár, hogy nem a húgodat hoztam magammal erre a feladatra.

Nem szólt többet, hátat fordított, beszállt a kocsijába és elhajtott. Én pedig csak bámultam, ahogy elhajt az autóval, porfelhőt hagyva maga után. Éreztem, hogy marja valami a szememet, de nem a por, hanem a visszafojtott könnyek. Idiótának éreztem magam, de nem a vádak miatt. Egy pillanatra se gondoltam, hogy bármit is elrontottam. Nem, nem vagyok őrült – dühös vagyok – mert hagytam őt csak úgy elsétálni. Hagytam, hogy az övé legyen az utolsó szó. Mérgembe belerúgtam az úton heverő apró kavicsokba, amik felrepültek a levegőbe. Néhány eltévedt apró kődarab nekiütődött az autómnak. Összerezzentem a fémes koppanás hallatán. -

Bocsi.

2011. november 05.



Mi lesz a vád ellened? Lepaktált a gonosszal és erre a legjobb bizonyíték az, hogy élettelen tárgyakhoz beszélsz.

Hirtelen megperdültem, a szívem majd ki ugrott. Adrian volt az teljes életnagyságban, a ház falának dőlve cigarettázott. -

Hogy kerülsz ide? – förmedtem rá idegesen.

Bár sok mindent tudtam a vámpírokról, de nehéz volt megszoknom, hogy képesek a semmiből felbukkanni. -

A hátsó ajtó – bökött a fejével az ajtó irányába . – Ki akartam menni dohányozni a kertbe, de hallottam a felfordulást.

-

Kihallgattál minket? Ez elég durva – mondtam számonkérően és még magam számára is elviselhetetlenül pedáns hangsúllyal.

-

Az a durva, hogy ez milyen egy seggfej – biccentett Adrian arra, amerre Keith elviharzott. – Te nem tudsz abban segíteni, hogy Jillt áttegyék a másik osztályba?

Egy nagyos sóhajtottam. Hirtelen borzasztóan fáradtnak éreztem magam. -

Megpróbálhatom. Csak ez egy kicsit tovább fog tartani, mint ha a „szüleink” írnának egy kérvényt, hogy Jill-t mentsék fel torna alól. Sokkal gyorsabban célba érhettünk volna, ha Keith segít.

-

Köszönöm, hogy segítesz Jill-nek, Sage. Te jó fej vagy a többi emberhez képest.

Ennek hallatán majdnem elnevettem magam. -

Köszi.

-

Ugyan ezt te is el tudod mondani rólam, nem de?

Elindultam, hogy körbejárjam Lattet és szemügyre vegyem, hogy mennyire sérült meg, de hirtelen megtorpantam: -

Tessék?

-

Csak azt mondom, hogy én is jó fej vagyok… a legtöbb vámpírhoz képest – magyarázta egy káprázatos mosoly kíséretében, ami engem is mosolyra késztetett.

-

Egy elég nehéz időszak vár rád az alkimisták között. Te meg ilyenekkel vagy elfoglalva…. – mondtam hitetlenkedve. Adrian azonban nem tágított kérdőn nézett rám - Jó elismerem, hogy egész jó fej vagy a többi elkényeztetett gazdag ficsúrhoz képest, sőt pillanatnyilag igazán kedves vagy.

-

Kedves? Nem inkább káprázatos, vagy lélegzetelállító? – Adrian az égnek emelte a kezét. – Te hallod ezeket a szavakat, miket használsz? Sage, mond már ki, hogy lélegzetelállítónak tartasz.

-

De én nem mondok ilyet.

2011. november 05.



Adrian eldobta a cigarettáját és eltaposta miközben egy nemtörődöm mosoly váltotta fel az eddigit az arcán. -

Köszi, hogy segítettél helyrebillenteni az önbizalmamat. Most megyek is és elmesélem Clarence-nek, meg Lee-nek.

-

Hé, én nem… - kezdtem, de Adrián már vissza is ment a házba.

Ahogy visszafelé hajtottam az iskolába, azon gondolkodtam ahhoz, hogy az alkimisták megfigyeljék és megértsék Adrian Ivashkov -át, egy egész részleg is kevés lenne. Mikor visszaértem a kollégiumba Jillt a szobánkban találtam a könyvei között. Kétség kívül megpróbálta bepótolni az elmulasztott napot. -

Hűűű – mondtam és a Jillt körülvevő könyvkupacra pillantottam – Szép kis tornyot építettél belőlük.

Ahelyett, hogy elmosolyodott volna a viccemen Jill tekintete jeges volt. -

Mit gondolsz magadról? – mondta. – Tudod, ha legközelebb a szerelmi életemről szeretnél valakivel beszélgetni, akkor először hozzám fordulj.

Szóhoz se tudtam jutni. Adrian már is beszélt volna Jill-el? -

Ne másokkal tárgyald ki a hátam mögött, hogy hogyan tartsatok távol Micah-től – tette hozzá. – Nem vagyok hülye. Nagyon jól tudom, hogy nem randizhatok egy emberrel.

Nagy valószínűséggel Adrian elszólta magát. -

És – folytatta Jill hideg és kimért hangon – nincs jogod százméteres körzetben felkeresni minden egyes moroi-t, hogy segítsenek neked ebben.

Most már minden jel arra utal, hogy Adrian mindent elmondott Jill-nek. Nagyobb diszkréciót vártam tőle, de tévedtem Lee megnyilvánulására adott reakciója után nem is tudom, hogy mire számítottam. -

Mi… mi nem akartunk semmi rosszat – mondtam esetlenül. – Lee pedig amúgy is szeretett volna elhívni valahova.

-

De tőlem senki se kérdezte meg, hogy én mit akarok. Lee tőletek kért engedélyt! Nincs jogotok átvenni az irányítást az életemet felett!

-

Tudom – hebegtem. - Nem akartunk rosszat. Lee csak a saját érdekében cselekedett.

-

Mint ahogy te is, mikor elmentél Adrianhoz, hogy megállapodj vele a hátam mögött.

Jill szeme haragos volt és egy könnycsepp csillant meg a szeme sarkában. Csak most jöttem rá, hogy milyen helytelen volt, amit tettem. Amióta Jill hercegnő lett, mindenki meg akarja mondani neki, hogy mit tehet és mit nem. Engem, csak a jó szándék vezérelt, de nem volt jogom ezt tenni. 2011. november 05.



-

Igazad van – mondtam – Sajnálom.

-

Felejtsd el – mondta és a fejére tette a fejhallgatót. – Nem akarok többet hallani. Hülyét csináltál belőlem Adrian és Lee előtt. Végeztem veled.

Bármit is mondtam nem hallotta, hogy az zenétől nem, vagy csak azért, mert levegőnek nézett, azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy találtam magamnak még egy embert, akit megvédhettem, mint Zoé-t, de most is visszafelé sült el a dolog. Pontosan ugyan az történt, mint Zoé-val azzal, hogy megakartam védeni, csak megaláztam. Pedig nem ezt akartam. Bocs, Sage. De a múltkor már tapasztaltam, hogy nem tartozik az erősségeid közé a kapcsolatosdi. – csengettek a fülemben Adrian Ivashkov szavai, de az egészben az volt a legfájóbb, hogy igaza volt.

2011. november 05.



Tízedik fejezet Fordította: Kamáslimacska

ÉPP CSENGETT A TELEFON, ami megmentett attól a fárasztó fejtöréstől, amit a Jillel való kommunikációm okozott. Anélkül szóltam bele , hogy megnéztem volna a kijelzőn, hogy ki hív. - Miss Melbourne? Azonnal segítenie kell - hadarta egy hang. - Asszonyom? - kérdeztem meglepetten. Nem Ms Terwilliger kétségbeesett hangját vártam a vonal túlvégén. - Mi a baj? - Kérlek, hozz nekem egy karamellás kapucsínót a Spencerből. Úgy érzem anélkül képtelen vagyok tovább folytatni a munkát. Erre egymillió olyan választ tudtam volna kapásból mondani, ami kimerítette volna az udvaratlanság fogalmát, úgyhogy inkább próbáltam logikus érveket felhozni. - Azt hiszem nem tudok - mondtam. - Dehát van campus elhagyási engedélyed, nem? - Igen, de lassan már campus takarodó van. Nem tudom hol van a Spencer, és nem hiszem, hogy visszérek a takarodóra. - Jaj, ez nonszensz. Ki ellenőrzi a hálótermed? Az a Weathers nevű nő? Felhívom, és engedélyt kérek tőle. A könyvár olvasótermében vagyok épp. Ott találkozzunk. Habár jómagam is kávérajongó vagyok, de ezért engedélyt kérni az iskola kijárási tilalom alól kissé túlzásnak tűnt. Nem szeretem a szabályok alóli kivételezést. Másrészről meg én vagyok Ms Terwilliger asszisztense. Ez is része a munkakörömnek, nem? Még ha fel is rúgok minden alkimista ösztönt,melyek azt mondják a szabályokat követni kell. -

Nos, asszonyom azt hiszem én.... - Már letette. Döbbenten bámultam a telefont.

-

Mennem kell - szóltam oda Jillnek - remélem hamar visszaérek. Talán túl hamar is, eléggé meglepne, ha Mrs. Weathers bármibe is beleegyezne.

Jill nem nézett fel. Megrántottam a vállamat és magamhoz vettem a laptopomat és egy kis házit arra az esetre ha Ms Terwilliger más feladatot is kitalálna nekem. Kávé ide vagy oda Ms Tw-nek memóriája jó volt, úgyhogy jobbnak láttam némi távolságot tartani kettőnk között.

2011. november 05.



Mrs. Weatherstől még útbaigazítást is kaptam merre találom a Spencer kávézót, ami cirka egy mérföldre volt. Megvettem a kapucsínót, közben azon morfondíroztam milyen jól esne fáradozásaim honorálása, úgyhogy magamat is megvendégeltem. Mikor visszaértem az Amberwood könyvtár személyzete alig akart beengedni, de amikor elmagyaráztam nekik mi járatban vagyok, a leghátsó irodák felé igazítottak. Úgy tűnt nem volt ismeretlen errefelé Mss Terwilliger kávéfüggősége. A könyvtár meglehetősen tömve volt, de gyorsan rájöttem miért. Egy bizonyos időpont után a fiú és a lány körlet lakói már nem érintkezhettek egymással. Mivel a könyvtár késő estig nyiltva volt, a legkézenfekvőbb hely volt a másik nemmel való lógásra. Persze sokan tanulás céljából ücsörögtek itt, ahogy Julia és Kristin is. - Sydney! Itt vagyunk! - suttogta Kristin színpadiasan. - Haggyad már Terwilligert - tette hozzá Julia - Meg tudod tenni. Meglóbáltam előttük a kávét, ahogy elhaladtam az asztaluk mellett. -

Viccelsz? Ha nem kapja meg a koffein adagját gyorsan, lesz majd ne mulass. Visszajövök, amint tudok.

Ahogy tovább mentem, egy kisebb csoportosulást pillantottam meg. Egy ismerős, bosszantó hang ütötte meg a fülemet a tömegből. Greg Slad-é volt. Kíváncsiságom ellenére a csoportosulás szélére álltam. Slade valamit mutogatott a karján: egy tetoválást. Maga a tetoválás nem volt valami nagy szám. Egy repülő sast ábrázolt, olyat amilyet tucatszámra másoltak, és ami ott volt minden tetoválószalon kirakatában. Ami megragadta a figyelmemet, az a tetoválás színe volt. Az egész fémesen ezüstös volt. Olyan fémszínű, amit nem volt könnyű előállítani, főként nem ezzel a csillogással és intenzitással. Ismertem azokat a kémiai anyagokat amitől a saját tetoválásom aranyszínű volt, és pontosan tudtam, hogy Slade tetoválásának képlete bonyolult,és számos igen ritka összetevő alkotja. Slade tett egy bátortalan kísérletet, hogy hangja kevésbé hallatszódjon – a tetoválások tilosak voltak Amberwoodban - de egyértelmű volt, hogy élvezi a hirtelen jött népszerűséget. Csendben figyeltem és magamban örültem, amikor mások megkérdezték az én is fejemben felemerülő gondolatokat. Természetesen ezek a kérdések további kérdéseket szültek bennem. -

Ez fényesebb, mint amiket a tetkószalonokban szoktak csinálni - jegyezte meg az egyik barátja. Slade úgy mozgatta a karját, hogy a fény megcsillanjon rajta.

-

Ez valami újdonság. Azt mondják ez egy sokkal jobb eljárással készült, mint amivel tavaly dolgoztak. Nem tudom ez mennyire igaz, de azt tudom, hogy nem volt olcsó.

Az előbb kérdező barát elvigyorgott. -

Aki keres az talál…

2011. november 05.



Laurel – a vörös hajú lány, akit érdekelt Micah – kinyújtotta a lábát Slade mögött, felfedve vékony bokáját, és az azt díszítő kifakult tetoválást. Az nem volt fémszínű. -

Lehet, hogy én is retusáltatom az enyémet, ha tudok rá pénzt kérni a szüleimtől. Tudtátok, hogy a mennyei figurák menőbbek az idén?- dobta hátra a haját, miközben beszélt. Az egyetlen amit eddigi röpke amberwoodi tartózkodásom alatt sikerült biztosan megállapítanom, az az volt, hogy Laurel teljesen feleslegesen dobálta és igazgatta a haját 10 percenként. Slade vállat vont.

-

Nem kérdezte senki.

Laurel észrevette, ahogy figyelem. -

Hé, te nem a vámpír lány tesója vagy?

A szívem hirtelen megállt. -Vámpír? -Vámpír?- visszhangozta Slade. Honnan a fenéből tudja? Most mit csináljak? Magamban már éppen listát készítettem azokról az alkimistákról, akiket fel kell majd hívnom, amikor Laurel egyik barátja elkezdett vihogni. Laurel barátnőjére nézett és döjfösen elnevette magát, majd visszafordult hozzám. -

Úgy döntöttük így hívjuk. Nem létezik emberi lény, akinek ilyen sápadt lenne a bőre.

Majdnem összecsuklottam a megkönnyebüléstől. Vicc volt – vicc, ami mégis olyan közel járt az igazsághoz, de mégicsak egy vicc. Bár Laurel nem az a típus volt, akit komolyan vesznek, de jobban járunk, ha ez a vicc hamar feledésbe merül. Mintha megbántva érezném magamat a gúnynév miatt gyorsan kifakadtam az első eszembe jutó megjegyzéssel. -

Szerintem sokkal gázabb dolog is létezik. Amikor először láttalak, az gondoltam, hogy senkinek sem lehet ilyen hosszú, vörös haja. De tőlem egyszer sem hallottál olyat, hogy valaha is megvádoltalak volna, hogy fested, vagy póthajad van.

Slade hangos nevetésben tört ki. -

Tudtam! Tudtam, hogy mű!

Laurel arcszíne harmonizálni kezdett a hajával. - Nem, ez nem igaz! - védekezett. - Miss Melbourne? Ugrottam egyet a hátam mögül felcsattanó hangtól. Ms Terwilliger volt az, és kérdően nézett rám. -

Locsogásért nem jár plusz pont, főként ha mindezt a kávémmal a kezében teszi. Gyerünk.

2011. november 05.



Elsomfordáltam, de szerintem senki nem vette észre. Laurelt barátai tovább ugratták. Remélem, elfojtottam ezt a vámpíros viccet. Nem tudtam kiverni a fejemből Greg tetoválását. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet az a titokzatos összetevő, amivel lértehozták ezt az ezüstszínt. Közel jártam már a megoldáshoz - legalábbis volt egy lehetséges megoldásom – és szerettem volna, ha hozzáférhetek az alkimisták szereihez, hogy tegyek pár kísérletet. Mikor beértünk a kis dolgozószobába Ms Terwilliger hálásan elvette a kávét. - Hála Istennek –mondta miután hosszasan belekortyolt a pohárba. Az én poharamra biccentett. - Tartalék adag? Kiváló gondolat. - Nem, asszonyom. Ezt magamnak vettem – mondtam - Szeretné, hogy segítsek? - és az asztalon halomba pakolt könyvek felé mutattam. Ezek fontos részét képezték a kutatásának, és korábban is mondta már, hogy kategorizáljam és dokumentáljam. A legfelső könyvért nyúltam, de megállított. - Ne - mondta és egy nagy táskához lépett. Összemadzagozott papírokat vett elő néhány irodaszert, végül egy régi bőrkötésű könyvet ásott elő. - Inkább ezzel foglalkozzon helyette. Elvettem a könyvet. - Kint is dolgozhatok? - reméltem, hogy visszamehetek a tanulóktól zsúfolt könyvtárterembe, és tudok beszélgetni Kristinnel és Juliaval. Ms Terwilliger fontolóra vette kérésemet. - A könyvtár szabályzata nem engedi, hogy az épületben kávézzon. Úgyhogy akkor inkább hagyja itt a kávéját. Haboztam, vitatkoztam magammal,hogy a korábbi vágyam, hogy Kristinnel és Juliával beszélgessek – megéri e az áldozatot , hiszen valószínű, hogy Ms Terwillinger megissza a kávémat, mielőtt visszajönnék érte. Úgy döntöttem kockáztatok és egy fájdalmas búcsú követően otthagytam a kávémat, és felkapva a könyvet elindultam vissza az olvasóterembe. Julia megvetően pillantott Ms Terwilliger könyvére. -

Jaj, nincs fent az interneten valahol?

-

Nem hiszem. Szerintem azóta sem nézett bele senki ebbe a könyvbe, mióta az internetet feltalálták - felcsaptam a fedelét. Egy csinos kis porfelleg szállt fel belőle de előtte sem valószínű.

Kristin előtt a matekházija volt nyitva, de úgy tűnt nem különösebben érdekelte. Tollával szórakozottan megérintette a könyve fedelét. -

Szóval láttad Slade tetkóját?

-

Épphogy - mondtam átpillantva laptopom kijelzője felett - De még mindig azt mutogatja.

2011. november 05.



Már jó ideje akart egyet, de nem soha nem volt rá pénze - magyarázta Julia. - A múlt évben minden menő atléta csináltatott egyet. Vagyis, Trey Juarezt kivéve.

-

Trey talán sosem vágyott rá - szólt közbe Kristin. - Neki így jó.

-

Majd akkor most akar - már ha lépést akar tartani Slade-del - mondta Julia. Kristin megrázta a fejét.

-

Még mindig nem fog csináltatni. Ellenzi. Próbálta jelenteni a tetoválásokat Mr.Greennek, de senki nem hitt neki.

Hátranéztem, tekintetem cikázott a lányok és Sladet körülvevő tömeg között, elveszettebbnek éreztem magamat, mint valaha. - Még mindig a tetkókról beszélünk? Már, hogy amire Treynek szüksége van vagy nincs? - Te tényleg nem jöttél még rá? - kérdezte Julia. - Ez a második napom - figyelmeztettem kissé frusztráltan. Eszembe jutott, hogy még mindig a könyvtárban vagyunk, úgyhogy még halkabban beszéltem. -

Az egyetlen akiről eddig igazán beszéltetek az Trey és ti, srácok nem valami sokat árultatok el eddig bármiről is.

Zavartan néztek egymásra. Kristin kinyitotta a száját, de egy pillanatra úgy tűnt, mintha meggondolná magát. - Biztos vagy benne, hogy a te tetoválásod nincs hatással semmire? - Így van – hazudtam - Hogy lenne már bármire is? Julia végigpásztázta a könyvtárt, majd elfordult a székén. Egy kicsit felhúzta a pólóját ezzel láthatóvá téve háta alján lévő repülő fecskét ábrázoló kifakult tetoválást. Elégedetten, hogy immár én is láttam a tetoválását, visszafordult. - Ezt a tavalyi tavaszi szünetben csináltattam, és az volt a legjobb tavaszi szünetem életemben. - A tetkó miatt? - kérdeztem értetlenkedve. - Amikor megkaptam, nem így nézett ki. Fémszínű volt.... nem olyan, mint a tiéd. Vagy Sladé. Inkább, olyan színe volt, mint... - a réznek - vágott közbe Kristin. Julia egyetértően bólintott. - Igen, mint a vörös arany. A szín csupán csak egy hétig tartott, de amíg tartott, lenyűgöző volt. Soha nem éreztem olyan jól magamat, mint abban az egy hétben. Embertelen jó volt. Legjobb, amit valaha átéltem. - Esküszöm, valamilyen drog van azokban a mennyeiekben - mondta Kristin. 2011. november 05.



Próbált úgy tűnni, mint aki helyteleníti a tetoválást, de inkább az irigységet véltem felfedezni hangjában. - Ha lett volna valaha ilyened, akkor megértenéd - mondta neki Julia. - Mennyei.... ezt már hallottam attól a lánytól - mondtam elgondolkodva. - Laureltől? - kérdezte Julia - Egyébként így hívták a réztetoválást is. Mert egyszerűen úgy érzed magad tőle, mintha a mennyekben lennél. Julia hirtelen zavarba jött saját túlzott lelkesedésétől. - Hülye elnevezés, mi? - Akkor Slade-nek is ilyenje van? - kérdeztem. Rossz érzés kerített hatalmába. - Nem, neki acélszínű van - mondta Kristin - Attól több lesz az energiád sportoláskor. Erősebb és gyorsabb leszel. Vagy valami ilyesmi. Sokkal tovább is tartanak ezek a tetoválások, mint a mennyeiek - több, mint két hétig. Néha háromig, de akkor már csökken a hatásuk. Acélnak hívják a Slade-féle tetoválást, mert azt gondolják, hogy megacélozza a viselőjét, és talán, mert acél van bennük. Nem acél - gondoltam. Ezüstvegyület. Az alkimisták már régóta mesterei voltak a nemesfémekkel bőrre történő művészi tetoválásnak. Az arany volt a legjobb, ezért használtuk mi is. A többi nemesfém - ha hasonló eljárással készül – hasonló hatással bír, de sem az ezüst, sem a réz, nem olyan tartós, mint az arany. A réz tetoválás hatását könnyű volt megmagyarázni. Bármilyen bódító anyag, vagy drog könnyen kombinálható rézzel, ezáltal előidézve a használt anyag rövid távú hatását a szervezetre. Az ezüst tetoválás összetétele már kicsit bonyolultabb volt számomra – vagyis inkább a hatását nem értettem pontosan. Amit a lányok mondtak, az alapján úgy tűnik, hogy egy szteroidról van szó. Vajon ez keverhető ezüsttel? Ellenőriznem kell. - Hány embernek van ilyen tetkója? – kérdeztem csodálkozva. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen bonyolult tetoválás nagyon népszerű lenne itt. Bár ez a gondolatom hamar megdőlni látszott belegondolva, hogy mennyire tehetősek az itt tanulók. Már önmagában az anyagköltség egy vagyonba kerül, nem beszélve a feltételezett mellékhatásokról. - Mindenkinek - mondta Julia. Kristin összevonta a szemöldökét. - Nem mindenkinek. De elég sok mindenkinek. - Azt mondanám, hogy kb. a fél iskola kipróbálta már az égieket - Julia egy megnyugtató pillantást vetett barátnőjére. - Később ezeket a tetoválásokat fel lehet frissíteni, de az is még pénzbe kerül.

2011. november 05.



-A fél iskola? - ismételtem, és hitetlenkedve néztem körül, vajon hány tetoválást rejtenek az ingek, nadrágok. - Ez őrület. Nem tudom elhinni, hogy egy tetoválás ilyen speciális erővel bír - csak remélni mertem, hogy sikerült lepleznem azt, hogy többet tudok, mint amennyit mutatok. - Csináltass egy mennyeit! - mondta Julia vigyorogva - Akkor majd elhiszed. - És hol lehet ilyesmit szerezni? - A hely neve: ’Sohatöbbé’ - mondta Kristin - csak a kiválasztottaknak készítenek ilyen tetoválásokat, úgyhogy nem olyan egyszerűen. Nem lehet annyira válogatós bagázs, ha már a fél iskolának van ilyen tetkója – gondoltam. -

Sokkal óvatosabbak lettek, miután Trey megpróbálta őket bezáratni.

És megint itt van ez a Trey. Most már értem miért volt olyan megvető a tetoválásom láttán, amikor találkoztunk. De vajon miért viseli ennyire a szívén a dolgot? - pont elég, hogy megpróbálta leállítani őket. Ez nem csak egy alkalmi nézeteltérés volt. -

Lehet, hogy azt gondolja, hogy ez így nem túl sportszerű?- kérdeztem diplomatikusan.

-

Szerintem meg csak féltékeny, hogy nem engedheti meg magának - mondta JuliaEgyébként jó, ha tudod, hogy van tetoválása. Egy nap a hátán. De csak egy sima fekete tetoválás, nem olyan aranyszínű, mint a tiéd.

-

Szóval ezért gondoltátok azt, hogy az enyémnek is szuper ereje van okossá tesz – tűnődtem.

-

Nekem is milyen jól jött volna egy ilyen a záróvizsgán - szólt vágyakozva Julia. Biztos vagy benne, hogy nem ezért tudsz annyi mindent?

Mosolyogtam, annak ellenére, hogy felháborodtam a feltételezésen, amit tudtam azt azért tudtam, mert megtanultam. - Bár így lenne. Akkor könnyebben átrágnám magamat ezen a könyvön. Ami - tettem hozzá, miközben az órámra pillantottam - a görög-római papokról és mágusokról szól, és az általuk használt grimoirei-féle varázslatokról és rituálékról. Nem volt épp egy unalmas olvasmány, ellenben hosszú. Azt hittem Ms. Terwilliger kutatása inkább az akkortájt működő alternatív vallásokról szólt, ez esetben ez a könyv elég furcsa választásnak tűnt. Talán azt remélte van benne néhány mágikus gyakorlat. Ennek kutatására épp a megfelelő emberrel kezdett. Úgy tűnt örül annak, hogy ennyit haladtam a jegyzetekkel, és ezen felbuzdulva közölte, hogy három nap alatt végezni akar az egész könyvvel. -

Igen asszonyom - mondtam gépiesen, mintha más dolgom sem lenne ebben az iskolában. Miért bólintok rá mindenre azonnal gondolkodás nélkül?

2011. november 05.



A munkától jojózó szemekkel lépkedtem vissza a kampuszra és már a rám váró házi feladat gondolatától is ólmos fáradtság tört rám. Jill már aludt, amit most áldásként értékeltem. Így nem kell szembesülnöm a zavaró bámulásával és nem kell azon túráztatnom az agyamat, hogy megtörjem a köztünk lévő kínos csendet. Gyorsan, de csendben bebújtam az ágyba és szinte azonnal elaludtam, ahogy a párnára tettem a fejemet. Hajnali háromkor sírás hangjára ébredtem. Kidörzsölve szememből a maradék álmot Jillt pillantottam meg, ahogy az arcát a kezébe temetve, remegő testét rázza a zokogás. -

Jill? - kérdeztem bizonytalanul. - Mi a baj?

Az utcáról beszűrődő fényben láttam, ahogy Jill felemeli a fejét és rám néz. Választ nem adva megrázta a fejét és újra elkezdett sírni, ezúttal halkabban. Felkeltem és az ágya szélére ültem, de nem tudtam rávenni magamat, hogy megnyugtatásul átöleljem, vagy megérintsem. Ennek ellenére, borzalmasan éreztem magamat. Tudtam, hogy miattam van mindez. -

Jill, annyira sajnálom. Nem kellett volna elmennem Adrianhez. Amikor Lee említett téged, be kellett volna fejeznem és azt mondanom neki, hogy beszéljen veled, ha annyira érdekli. Először veled kellett volna beszélnem.... - a szavak zavaros áradata hömpölyögött számból. Amikor ránéztem, hirtelen Zoet láttam magam előtt, és azt, ahogy vádolt az eljövetelem éjszakáján. Valahogy a segítő szándékom mindig rosszul sül el.

Jill megrázta magát és próbált pár szót kinyögni, mielőtt újra zokogásban tört ki. -

Nem...nem azért...

Tehetetlenül néztem könnyeit. Kristin és Julia azt gondolták, hogy emberfeletti módon okos vagyok. De garantálom, hogy ők most nálam százszor jobban meg tudták volna vigasztalni Jillt. Kinyújtottam a kezemet, hogy megveregessem a karját, végül az utolsó pillanatban visszahúztam. Nem, nem tudtam megtenni. Az alkimista szólalt meg bennem, a hang amely mindig figyelmeztetett a vámpíroktól való távolságtartásra, nem hagyva, hogy sor kerüljön egy iménti személyes kontextus lehetőségre. -

Akkor miért sírsz? - kérdeztem végül.

Megrázta a fejét. -

Ezt nem... nem tudom elmondani neked.... nem értenéd meg.

Jillel, rengeteg rossz dolog történhetett - gondoltam. A királyi pozíciójának bizonytalansága. A fenyegetettsége. Távol a családjától és a barátaitól, csapdában az emberek között az örökös napsütésben. Tényleg nem tudtam hol kezdjem. A múlt éjjel, amikor felébredt hideg, kétségbeesett rémület ült a szemében. De ez most más volt. Ez szomorú volt. És szívből jött. 2011. november 05.



Mit tegyek, hogy jobb legyen? - kérdeztem végül.

Beletelt néhány percbe, míg összeszedte magát. -

Te már így is sok mindent tettél - nyögte végül. - Mindannyian igazán értékeljük. Különösen azután amit Keith mondott neked.

Volt valami, amit Adrian nem mondott el neki? -

És sajnálom... sajnálom, hogy olyan rosszindulatú voltam veled korábban. Nem ezt érdemled. Te csak segíteni akartál.

-

Ne… ne kérj elnézést. Elrontottam.

-

Nem kell aggódnod - tette hozzá - Micah miatt. Megértem. Csak a barátja akarok lenni.

Biztos voltam benne, hogy megint nem sikerült elérnem, hogy jobban érezze Jill magát. De el kellett ismernem, akármitől is ébredt fel, úgy tűnt, hogy zavarja, hogy eddig nem kért bocsánatot tőlem. -

Tudom – mondtam - soha nem aggódnék miattad.

Jill ismét biztosított róla, hogy jól van, anélkül, hogy elmondta volna, hogy miért kelt fel sírva. Úgy éreztem, hogy többet is tehetnék érte, de ehelyett visszamentem az ágyamba. Nem hallottam több zokogást az éjszaka hátralévő részében, de egyszer, amikor pár órával később felébredtem, lopva ránéztem. Vonásai alig kivehetőek voltak a kora reggel beszűrődő fényben. Csak feküdt, bámulva a semmibe.

2011. november 05.



Tizenegyedik fejezet Fordította: Nitty

MÁSNAP MÉG AZ ÓRÁK ELŐTT felhívtam az alkimisták központi irodáját, ahol üzenetet hagytam, hogy: szükséges lenne egy kérvényre Mr. és Mrs. Melrose-től, akik kérik, hogy mentsék fel a lányukat Jill-t a tornaórákon való részvétel alól, vagy legalább is a szabadtéren folytatott órák alól a napallergiája miatt. Reméltem, hogy hamar küldenek egyet. Az alkimisták nagyon gyorsak voltak, de csak akkor, ha az érdekeik is ezt megkívánták, de néha furcsa elképzeléseik voltak az események fontosságáról. Most azonban őszintén reméltem, hogy látni fogják a helyzet súlyosságát és nem úgy állnak a dologhoz, mint Keith. Azt viszont nagyon jól tudtam, hogy nem számít milyen gyorsan is intézkednek a mai testi óra alól Jill már nem mentesülhet, így ezt végig kell szenvednie és nekem pedig végig kell néznem. A legborzasztóbb az volt, hogy mindenek ellenére Jill egyáltalán nem nyafogott, még csak meg se próbált kibújni a feladatok alól. Semmi jel se utalt arra, hogy tegnap rosszul lett volna. Úgy jött be az órára, mint ha nem is számítana a nap. Tele volt elszántsággal és optimizmussal. Nem sokkal az óra kezdete után az ereje kezdte őt elhagyni, mint tegnap is. Betegnek és fáradtnak tűnt és az én teljesítményem visszaesett, mivel fél szemem mindig Jill-t figyeltem, folyton attól rettegtem, hogy elájul. Micah volt az őrangyala, aki ezáltal ismét növelte Jill csapatának teljesítményét. Micah egyből észrevette, hogy megint nincs minden rendben Jilllel és igyekezett palástolni ezt, hogy a többi diák, de legfőképp Laurel ne vegye észre, de késő volt, mert ő mér észrevette és tekintetek dühösen cikázott Jill és Micah között. Egy kicsit szórakozottan vettem tudomásul, hogy a fiú ennek ellenére sem tágított Jill mellől. Amint vége volt az órának Micah azonnal elszalad és egy palack vízzel a kezében tért vissza, amit átnyújtott Jill-nek, aki nagyon hálás volt érte. Én is hálás voltam, de látva őket ismét felébresztette az aggodalmamat. Jill láthatóan barátságos volt a fiúval, de közelről sem mondanám, hogy flörtölt volna vele. Micah azonban meg se próbálta leplezni, hogy mennyire oda van érte és én még mindig aggódtam emiatt. Talán az lenne a legjobb, ha Jill-nek nem kellene foglalkozni ezzel az egésszel, úgy értem teljesen megbízok Jill-ben, de nem tudok segíteni rajtuk, abban viszont biztos voltam, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha Micah felhagyna Jill ostromával. Muszáj beszélnem vele.

2011. november 05.



Rettegtem attól, amit tenni készülök, de mindennek ellenére az öltöző előtt elkaptam Micah-t. Mind a ketten Jill-re vártunk, hogy elkészüljön. -

Hello, Micah – kezdtem – beszélni szeretnék veled…

-

Szia – üdvözölt lelkesen. Nagy kék szemekkel nézett rám. – De jó, hogy itt vagy én is beszélni akartam veled, ugyan is van egy ötletem. Ha ti srácok nem tudtok igazolást szerezni Jill-nek, akkor legalább megpróbálhatnátok átütemeztetni Jill óráit. Ha ő a reggeli órákra járna, amikor még nincs olyan meleg, mint délután, talán nem lenne rosszul. Nekem úgy tűnik, hogy Jill szeretne részt venni a tornaórákon, csak hát az a fránya nap.

-

Igen én is azt hiszem – mondtam lassan. – És ez tényleg egy nagyon jó ötlet.

-

Ismerek néhány embert a tanulmányin, ha gondoljátok, megkérdezhetem őket, hogy át tudják-e úgy alakítani Jill órarendjét – mondta és szomorúan lebiggyesztette a száját. – Nagyon fogom sajnálni, hogy még tesin se láthatom őt, de nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy jól van.

-

Igen – értettem egyet és rossz érzés fogott el.

Ez tényleg egy tök jó ötlet volt és igazán nagy önzetlenség tőle, hogy lemond az egyetlen lehetőségről, amikor együtt lehet Jillel, csak hogy biztonságba tudj a lányt. Hogyan beszéljek, most így vele? Hogyan mondjam neki, hogy „hagyd békén a húgomat”, amikor mindent meg tesz annak érdekében, hogy Jill megóvja a naptól? Pontosan olyan lettem, mint Eddie, úgy éreztem, hogy nem akarok konfrontálódni Micah-csel. Ez a srác túl rokonszenves volt. Mielőtt válaszolhattam volna neki Micah más irányba terelte a szót. -

Azt hiszem még is kellene Jill-nek egy orvos. Nem hiszem, hogy ez napallergia.

-

Hogy? – kérdeztem meglepetten. – Más órákon is láttad talán szenvedni?

-

Nem, dehogy, de higgy nekem. Biztos, hogy érzékeny a napra, de szerintem a diagnózis nem pontos. Olvastam a napallergiáról és olyankor az embereken általában piros kiütések jelennek meg. Jill pedig csak egyszerűn kimerül és elgyengül. Ő talán… nem is tudom. De azt hiszem, ez valami más.

Jaj, ne. -

Mit például?

-

Nem tudom – tűnődött. – De utána fogok nézni és kiderítem.

Csodálatos. A mostani tesi órán lehetőségem volt, hogy megtapasztaljam a fémmel dúsított tetoválások hatását és hogy honnan is erednek ezen tetoválásokhoz kapcsolódó hiedelmek. Lehetetlennek 2011. november 05.



tartottam, hogy Greg Slade-ra hatással lenne a tetoválása, de még is nagyon izgatott a kérdés. Eddig csak Kristin és Julia hallottam arról, hogy Slade a tetoválása miatt sokkal gyorsabb lett. De a gyorsaságát most én is tapasztaltam. Amikor a labda után szalad olyan gyors volt, hogy attól féltem nem kell neki sok és eléri a hangrobbanáshoz szükséges sebességet. Ez volt az a pillant, ami miatt az első elismerő szavakat megszerezte és ekkor észrevettem valamit. Slade ügyes és gyors volt, de úgy tűnt, hogy néha, csak úgy céltalanul bolyong. Arról nem is beszélve, hogy erőszakos volt. Ez egyik alkalommal simán letarolta az egyik srácot, akivel együtt jártam angol irodalomra, csak azért, mert véletlenül Slade útjába került. Miss Carson megállította a játékot és nemtetszését nyilvánította ki a fiú viselkedését illetően. De Slade csak egy gúnyos vigyorral válaszolt neki. De ez már Jill-nek is feltűnt. -

Kár hogy Eddie nem ebben az osztályban jár – mondta Jill később.

-

Ő biztosan lenyomná Slade-t – jegyeztem meg.

Abból, amit hallottam Eddie, már biztosan a tornaórák sztárja lenne. A sport igen komoly része volt a dhampir oktatásnak és én biztosra vettem, hogy Eddie most is nagyon keményen dolgozik azon, hogy jó erőben maradjon. A tornaóra után meglátogattam Ms. Terwilliger és örömmel láttam, hogy nincs kávéhiánya, az asztala tele volt kávéspoharakkal és egy termosz is volt az asztalon tele kávéval. Az időm nagy részét arra fordítottam, hogy átnéztem a könyvet, amit adott és feltöltöttem a jegyzeteket a laptopomra. -

Igazán jól rendszerezed a dolgokat – mondta Ms. Terwilliger hátra nézve a válla felett. – Főcím, alcím és al-alcím. Igazán szép.

-

Köszönöm – mondtam.

Jared Sage volt ennek a nagy mestere és én is mindent tőle tanultam. Ms. Terwilliger kortyolt egyet a kávéjából: -

De a rituális varázslatokat nem részletezted – mutatott rá egy pillanattal később a jegyzetemnek ezen hiányosságára – Csak néhány mondatban összegezted őket.

Nos, igen ebben igaza volt, de ennél sokkal izgalmasabb megoldást találtam ki. -

Belinkeltem az oldalszámot – mondtam. – Így ha kíváncsiak vagyunk a részletekre, akkor elég csak rákattintani a linkre.

-

Nem… ez így nem jó. Azt szeretném, ha beletennéd a jegyzeteidbe a rituális varázslatok minden egyes lépését és összetevőjét. Azt szeretném, ha minden egy helyen lenne.

Ha mindent egy helyen akarsz arra ott van a könyv, szalad ki majdnem a számon. A jegyzetek arra jók, hogy megadják a szükséges vonalvezetést az ember számára, de nem azért vannak, 2011. november 05.



hogy újra gépeljünk egy könyvet. Mire megszólalhattam volna Ms. Terwilliger, már ott is hagyott és az irattartó szekrénye előtt állt és szórakozottan keresgélt valamit, miközben valami olyasmit motyogott, hogy „már megint rossz helyen van…” Így hát vettem egy mély levegőt és felütöttem a könyvet a hivatkozásoknál és elkezdtem kiegészíteni a jegyzetet a kért információval. Nem kis elvesztegetett időt jelentett ez számomra. Mikor visszatértem a szobámba Jill, már mélyen aludt a hosszú és kimerítő nap után, ezért fel kellett őt ébresztenem, hogy beszélhessek vele. -

Jó hírem van – mondtam neki, miközben ő álmos szemekkel pislogott rám. – A mai nap az etetés napja.

Olyan idegen volt ezt kimondani számomra, sose tudtam, hogy hogyan is kéne helyesen kifejeznem magam. Soha nem is gondoltam, hogy izgatott leszek emiatt. Valahogy nem villanyozott fel a gondolat, hogy Jill beleharap Dorothy nyakába. Bár rossz érzés fogott el emiatt, még is örültem annak, hogy Jill táplálékhoz jut. Amiatt, hogy csak korlátozottan tudott vérhez jutni még nehezebb volt neki átvészelni ezeket a nehéz napokat. Eddie-vel a földszinten találkoztunk az indulás előtt. -

Jól vagy? – kérdezte Eddie és aggodalmas tekintettel mérte végig Jillt.

-

Jól vagyok – mondta mosolyogva Jill.

Jill már nem nézett ki olyan rosszul, mint korábban. Még a hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy mit tenne Eddie, ha látná, hogy a lány milyen rosszul néz ki Jill a tornaórákon. -

Miért volt ma is tesin? – kérdezte Eddei tőlem. – Nem beszéltél még Keith-el?

-

Szükségünk van egy kis időre – feleltem, megkerülve az igazságot, miközben kisétáltunk Latte-hoz, ami a diákok parkolójában állt. – Mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik.

Úgy gondoltam, hogy ha az alkimisták nem segítenek, akkor megkérem Micah-t, hogy segítsen elintézni, hogy Jill a reggeli órákra járhasson. -

Mi tudjuk, hogy minden tőled telhetőt megteszel – mondta Jill.

Alig kivehetően hallottam a szimpátiát a hangjában, ami arra emlékezetett, hogy ő már tudja Keith válaszát. Reméltem, hogy nem fogja megemlíteni ezt Eddie előtt, és akkor Jill témát váltott, én pedig megmenekültem a további kérdésektől. A témaváltás azonban nagyon meglepett. -

Nem tudnánk valahol megállni, hogy vegyünk egy kis pizzát? Adrian nem szeretné ma eset is Dorothy főztjét enni.

2011. november 05.



Milyen rossz lehet neki – jegyezte meg Eddie miközben beszállt hátra és hagyta, hogy Jill üljön az anyós ülésre mellém. – Mit akar még, hisz egy külön bejáratú szakácsa van. Nem is értem, hogy bírja ezt elviselni.

Én jót nevettem Eddei cinikus megjegyzésén, de Jill láthatóan megsértődött Adrian nevében. -

Ez nem ugyan az. Dorothy tényleg remekül főz.

-

Akkor mi a probléma? – kérdezte Eddie.

-

Hát, hogy Dorothy igyekszik egészséges kajákat készíteni, mivel Clarence-nek erre van szüksége. Így aztán nem használ se sót, se borsot, de még vajat sem.

Jézusom, milyen gyakran beszélgethet Adriannal? -

Nincs semmi íze az ételnek. Ez az őrületbe kergeti Adriant – magyarázta Jill.

-

Nekem úgy tűnik, hogy Adrient minden más is az őrületbe kergeti – jegyeztem meg, visszagondolva a beszélgetéseinkre – De nem lehet azért olyan rossz neki, hisz tegnap is elment LA-ba, nem?

Jill válasza egy homlokráncolás volt. Volt egy olyan érzésem, hogy elég sok időt fogunk Clarence házában tölteni, ahhoz, hogy akár még vacsora időben is ott legyünk és ezek után nem szívesen ettem volna Dorothy főztjéből. Így aztán megálljunk egy pizzázónál és vettünk néhány pizzát. Adrian arca sugárzott, mikor beléptünk a nappaliba. -

Jailbait [Jillicsali] – mondta és felugrott. – Te egy szent vagy. Egy istennő.

-

Hé – mondtam. – Én fizettem ki őket.

Adrian megragadta az egyik dobozt és lehuppant vele a kanapéra, amitől Dorothy sokkot kapott. Szélsebesen elsietett, miközben motyogott valamit a tányérokról és a szalvétáról. Adrian elismerően bólintott. -

Te is jó vagy, Sage – mondta.

-

Nos, nos, mi van itt? – jött be Clarence elkerekedett szemekkel a szobába.

Eddig nem vettem észre, de sétabotot használt a járáshoz. A sétabotja fején volt egy ezüstöt kígyó, ami egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Egy olyan tipikus vámpírhoz illő sétapálca volt. -

Olyan, mint egy parti – felelte Lee, aki Clarencel együtt érkezett a szobába és egy biccentéssel üdvözölt minket. A tekintete egy pillanatra elidőzött Jillen, majd nem túl távol tőle leült.

Éppen akkor látott neki mindenki a pizzának, amikor pizza Dorothy visszatért, de nem volt egyedül. Vele volt Keith. A szemem egy vékony csíkká szűkült össze. 2011. november 05.



Mit keresel itt? – kérdeztem, de figyeltem, hogy a hangom közömbös legyen.

Keith rám kacsintott. -

Csak azért jöttem, hogy megnézzem minden rendben van-e. Ez a munkám, hogy szemmel tartsak mindent.

Keith barátságos és egészen kedves volt, semmi se utalt a tegnapi nézeteltérésünkre, még a pizzából is vett egy szeletet. Mosolygott és mindenkivel úgy beszélgetett, mint ha régi barátok lennének, ettől aztán teljesen összezavarodtam. Senki se adta semmi jelét annak, hogy furcsállná ezt a viselkedést. Mondjuk az is igaz, hogy senki se tudta, hogy Keith hogy viselkedett tegnap. Nem, ez nem teljesen igaz. Annak ellenére, hogy Adrian elmélyülten beszélgetet Eddie-vel kíváncsian figyelt és úgy éreztem, hogy így szavak nélkül próbált kérdezősködni a tegnapi vitámról Kieth-el. Hol engem, hol Keith-et vizslatta. Én pedig válaszol, csak megvontam a vállamat. Talán Keith megbánta a tegnap kitörését, de ez persze nem elegendő, még jön nekem egy bocsánatkéréssel. Miközben a pizzámat ettem a többieket figyeltem. Jill lelkes beszámolót tartott Adriannak az iskolában töltött első pár napjáról, de azt észrevettem, hogy a negatív eseményeket szándékosan elhalgatja. Adrian udvariasan végighallgatta, néha bólogatott és közbevetett néhány szellemes poént is. Kicsit meglepett, hogy Jill még a legalapvetőbb dolgokat is elmesélte Adriannak. Hogy nem kerülte ezek szóba ezek a telefonbeszélgetésük alkalmával? Ezt nem értettem. Talán Adrian annyit beszélt a sérelmeiről és arról, hogy unatkozik, hogy Jill nem is tudott szóhoz jutni. Clarence néha, néha beszélgetett Eddie és Lee-vel, de a szeme állandóan Jill-re tévedt. Volt valami bánatos csillogás a szemében és eszembe jutott, hogy az unokahúga nem sokkal volt idősebb, mint Jill. Azon töprengtem, hogy talán azét vállalta el ezt a megbízatást, mert abban reménykedett, hogy így visszatérnek az életébe a családi összejövetelek. Keith leült mellém, ez rendkívül feszéjezett. Azonban látva, hogy a többiek milyen elmélyülten beszélgetnek halkan odasúgtam Keith-nek: -

Észrevetted már, hogy az itteni lakosság körében milyen nagy az érdeklődés az alkimisták tetoválása iránt?

-

Nem nagyon értem, hogy mit akarsz ezzel mondani – mondta és láttam, hogy a tekintete zavart és riadt volt.

-

Amberwood-ban a tetko nagyon trendi. Van valaki a városban, aki fémmel dúsítja fel a tetoválásokat és ezáltal a tetkó tulajdonosa különleges képességek birtokába jut, mint mi is. Egyes tetoválások szteroidot tartalmaznak, így a tulajdonosa gyorsabb lesz. Más tetoválások, pedig az agyi kapacitást növelik meg.

2011. november 05.




Az övékében nincs arany, ugye?

-

Nem, ezüsttel vagy rézzel dúsítják a tetováló festéket. Persze ezek a tetoválások jóval többe kerülnek, mint egy rendes tetkó.

-

De nem lehet olya hatásuk, mint a miénknek – magyarázta. – Nem mindig használtunk mi se aranyat a tetoválásainkhoz.

-

Azt értem, de valaki az alkimisták által kifejlesztett technológiát alkalmazza.

-

Az emberek, csak úgy hozzá juthatnak ehhez? – kérdezte döbbenten. – Nem tudom, hogyan járhatnál ennek az ügynek a végére?

-

Van néhány ötletem – mondtam.

-

Találgathatok. Mikor megkapják az emberek a tetoválást a narkotikus keverék hatása alatt vannak, igaz? – helyesően bólintottam, ő pedig gondterheltem felsóhajtott és úgy nézett reám, mint ha tíz éves lennék. – Sydney, valószínűleg valaki talált egy nyers tetoválási módszert, amely olyan, mint a miénk, de ettől még semmi köze hozzánk. Ha ez így van, akkor semmit se tudunk tenni. A kábítószer rossz dolog. Viszont, ha nincs köze az alkimistákhoz, akkor nem a mi dolgunk.

-

De mi van, ha még is köze van hozzánk? - kérdeztem

Keith felnyögött. -

Látod? Hajlamos vagy találgatásokba bocsátkozni és vad elméleteket gyártani, de ami még ennél is jobban aggaszt azok a kirohanásid.

-

Ez nem…

-

Kérlek, ne hátráltass engem – sziszegte és a többiekre pillantott. – velük ne és a feletteseinkkel se.

A szemrehányása nagyon meglepett. Mit akar ezzel a „hajlamos” dologgal mondani? Vajon tényleg arra a pszichológiaelemzésre céloz, amit évekkel ezelőtt végzett el rajtam? Az ötlet, hogy hátráltatom őt nevetséges… és még is a szavai bogarat ültettek a fejembe. Lehet, hogy ez az amberwoodi tetoválás őrület, csupán valami hóbort nálam és tényleg nincs is semmi köze az alkímiához. -

Hogy megy a tesi? – Adrian szavai húztak vissza a valóságba. Ő még mindig Jill beszámolóját hallgatta. Jill egy grimasszal felet a kérdésre.

-

Nem túl jól – vallotta be a lány és rosszalló pillantással nézett Adrian-ra.

Eddie pedig kérdően nézett rám. -

Az itt elég kimerítő dolog – kiáltott fel Lee. – Ugyan is nap ereje errefelé brutális.

-

Egyetértek – mondat Keith. – Sydney miért nem szóltál erről nekem?

2011. november 05.



Ezt nem hiszem el – az állam a döbbenettől a padlón koppant. -

De szóltam. Pontosan emiatt akartam veled beszélni tegnap.

-

Nem igazán sikerült felvázolnod, hogy ekkora a baj – mondta és rávillantotta egyik nyájas mosolyát Jill-re. – Ne aggód, majd én vigyázok rád. Megszerezzük a szükséges papírokat, hogy felmentsenek a tornaórák alól.

-

Már beszéltem velük – tájékoztattam Keith-et.

Akár csöndben is maradhattam volna, mivel Kieth témát váltott és valami lényegtelen dologgal fordult Clarence-nek. Mi ez a nagy Pálfordulás? Tegnap még Jill gondjai nem számítottak, ma meg már igen is fontosak és úgy állítja be magát, mint ha ő lenne a megmentők, aki, majd meghozza a megváltást Jill számára. De most jöttem, csak ár, hogy mi a terve! Nem akarja, hogy itt legyek. Soha nem is akarta. És hirtelen eszembe jutott valami. Minden egyes dolgot megpróbál ellenem fordítani. A tekintetem átcikázott a szobán és Adrian-on akadt meg. Ő tudja! Kihallgatta a beszélgetésemet Kieth-tel és láttam a szeméből, hogy ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Elszánt volt, de tudtam ennek most nincs itt az ideje és nem akartam, hogy ő lépjen, én akartam leleplezni Kieth-et a megfelelő időben, így hát eltereltem a szót. -

Milyen volt LA? – kérdeztem gyorsan, mielőtt Adrian megszólalhatott volna. Kíváncsian nézett rám és minden kétséget kizáróan meglepődött, amiért nem hagytam, hogy felfedje az igazat. – Elmentél Lee-vel tegnap este, ugye?

Adrian zavartnak tűnt, de a megszokott mosoly lebegett az arcán. -

Igen – felelte – nagyon jó volt. Lee megmutatta, hogy milyen az egyetemi élet.

Lee felnevetett: -

Ezt azért nem mondanám. Hisz egész éjszaka nem is láttalak.

Volt valami elbűvölő Adrian arcán, de még is úgy tűnt, mint ha legszívesebben megütötte volna Lee-t. -

Miután az útjain elváltak megismerkedtem néhány moroi-val.

Ezt Eddie se hagyta szó nélkül. -

Ó! Miért nem hívtad meg őket ide?

Jill hirtelen felpattant. -

Esetleg megkaphatnám a véradagomat? Nem lenne gond?

Hirtelen kínos csend támadt, egyrészt azért is, mert senki se tudta, hogy kinek szólt a kérdés, de végül is Clarence felelt neki. -

Persze drágám. Azt hiszem, hogy Dorothy a konyhában van.

Jill biccentett és kisietett a szobából, mi pedig zavartan néztünk egymásra. 2011. november 05.



-

Valami baj van? – kérdezte Lee aggodalmasan. - Talán… talán beszélnem kéne vele?

-

Szerintem csak kicsit izgatott – feleltem, de nem mertem megemlíteni a rémálmait.

-

Azt hittem, hogy talán kicsit eltelelhetjük a gondolatatit, ha elmeséljük mit csináltunk LA-ban – felelte Lee és körbenézett, majd a tekintete rajtam állapodott meg. Úgy tűnt, hogy az ő szemében valamiféle anya szerepben tetszelgek itt. – Mit szólnál, ha ma este elvinnék őt kikapcsolódni, egy kis golfozás jó kikapcsolódás lehetne, persze ha nem bánod. Jill biztos élvezni, mert van ott egy medence és egy szép szökőkút is. A víz az eleme, ugye? Nagyon hiányozhat neki.

-

Igen – felelte Eddie, miközben homlokát ráncolta – épp tegnap említette, hogy mennyire.

Megborzongtam és láttam, hogy Keith is megdermedt egy pillanatra, miközben sms-t irkált. Nem számít, hogy mennyire különböztünk Keithnel, ugyan azt a nevelést kaptuk és mind a kettőnket nyugtalanította és megrémítette a moroik mágikus képessége. -

Talán az már túl sok lenne neki – mondta Adrian.

Úgy tűnt, mint ha vonakodna bevallani, hogy ez egy jó ötlet, mivel nem ő, hanem Lee találta ki és Adrian, még mindig a hátsó szándékot kereste Lee ötletében. -

Hétvégén nem 11-kor van a takarodó? Nincs kedvetek egye mini-golfozni ma? – kérdezte Lee elgondolkodva.

Péntek eset volt és ilyenkor tényleg 11-re kellett visszaérnünk a kollégiumba. -

Hát jó. Én benne vagyok a játékban – felelte Adrian. – Mondhatni szó szerint és átvitt értelemben is.

-

Ha Jill megy nekem ott a helyem – felelte Eddie.

Eddie, Lee és Adrian engem néztek. Csapdában voltam. Szerettem volna visszamenni az iskolába, hogy befejezzem a házi feladatomat, de tudtam, hogy most Jill mellett van a helyem. Végül is ez az egész nem rólam szólt, hanem Jill-ről. -

Hát mehetek – mondtam nagyon lassan, de közben arra gondoltam, hogy Keith-en számára ez pontosan azt jelenti, hogy még tovább fűzöm a baráti kötelékeimet a vámpírokkal. A keze megállt sms közben.

-

Keith? – kérdeztem, mint ha engedélyt kérnék tőle.

-

Uh.. Én nem mehetek. Nekem dolgom van valahol – mondta és ijedtem rám pillantott.

Próbáltam nem grimaszolni, hisz nem azt kérdeztem, hogy velünk, akar-e jönni, hanem, hogy nem zavarja-e, ha velük tartok, de a jelek szerint nem ellenezte. -

Óh ez remek ötlet – mondta Clarence. – Nem árt egy kis kiruccanás. De mielőtt elmennétek nem innátok meg egy pohár bort velem?

2011. november 05.



Dorothy, Jill-lel a nyomába, épp most lépett be egy üveg borral a szobába. Clarence Adrianra nevetett. -

Tudom, hogy szereted ezt a fajta bort.

Adrian arca elárulta, hogy ez minden bizonnyal így van. De ahelyett, hogy egy pohár után nyúlt volna, csak ennyit mondott: -

Azt hiszem, hogy jobb, ha most nem iszok.

-

Erre nincs semmi szükség – mondta Jill, aki energikusnak és élettel telinek tűnt.

-

De igen – mondta Adrian.

-

Hisz most hétvége van – folytatta Jill. – Nem lesz semmi gond, különösen, ha odafigyelsz, hogy mennyit iszol.

Adrian Jill-t fürkészte, majd végül, úgy döntött még is csak elfogadja azt a pohár bort, amit Clarence felkínált neki. -

Rendben, elfogadok egy pohárral.

-

Én is elfogadok egyet – felelte Keith.

-

Tényleg? – kérdeztem kicsit meglepetten. – Nem tudtam, hogy te iszol.

-

Már elmúltam 21 – válaszolt.

Adrian elvette a pohár bort, amit Dorothy nyújtott neki. -

Úgy gondolom, hogy ez nem Sage ügye. Azt hittem az alkimisták épp úgy kerülik az alkoholt, mint a harsány színeket – mondta Adrian és ránk pillantott.

Én szürke ruhát viseltem, Keith pedig barnát. -

Egy pohár bor még senkinek se ártott – felelte Keith.

Nem vitatkoztam vele. Nem az én feladatom volt, hogy vigyázzak Keith-re. És elvileg nem volt szabályellenes, ha valaki megivott egy pohár bórt. Persze nekünk, alkimistáknak meg volt a véleményünk azokról a társainkról, akik ittak, őket általában kirekesztettük és lenéztük. De hogy tilos volt-e inni? Nem. Keith-en épp akkor emelte a szájához a poharat, mikor Adrian éppen megízlelte: -

Hümm. Ez a kedvencem.

Keith, amit a szájához emelte a poharat azonnal elkezdett köhögni és prüszkölni tőle. Én megkönnyebbültem, hogy nem kértem. Jill kuncogva szaladt be a szobába, Clarence pedig csodálkozva bámulta a poharát. -

Ez meg mi? Én azt hittem, hogy ez egy cabernet sauvignon – mondta megdöbbenve.

-

Az igazság az – mondta Adrian. – Azt hiszem, hogy ez az én hibám.

Keith-en kényszeredetten Adrianra mosolygott, mint ha ő is viccesnek találta volna ezt a poént, de valójában láttam rajta, hogy nagyon ideges, amiért gúnyt űznek belőle. Tudtam, 2011. november 05.



hogy ettől kezdve még inkább gyűlöli a vámpírokat, mint eddig, ebben pedig Adriannak igen nagy szere van. Mindenek ellenére én is viccesnek találtam a helyzetet. Nagyon nehezen tudtam pókerarcot vágni, de nem akartam, hogy Keith még jobban megharagudjon rám. Nehéz volt megállni, hogy ne nevesek, főleg mikor Adrien sokat mondó tekintete megtalált és azt sugalmazta: A korábbiakért! Eddie Jillre pillantott. -

Örülök, hogy ismét vérhez jutottál, mert már régóta szeretnék neked tanítani egy két önvédelmi fogást, csak meg akartam várni, míg ismét visszanyered az erődet – terelte el a szót az iménti incidensről Eddie.

-

Mit szólsz a holnaphoz? – kérdezte Jill.

-

Tökéletes – felelte Eddie épp oly vidáman, mint Jill.


Mért kéne neki megtanulni harcolni, ha te ott vagy mellette?

-

Mert szeretné és sose lehet tudni, hogy mikor jöhet még jól – felelte váll rándítva Eddie.

-

Azt hittem, hogy a moroi-nek nem tudnak harcolni – mondta Keith.

-

Leginkább azért, mert még nem is képezték őket. Persze ők nem olyan erősek, mint mi, de a reflexeik sokkal jobbak, mint nektek – magyarázta Eddie. – Csak egy kis akaratra és egy jó tanárra van szükségük.

-

Mint te? – ugrattam.

-

Nem vagyok olyan rossz – mondta szerényen. – Ki tudok képezni olyas valakit, aki szeretne is tanulni – Eddie Adrian felé bökött, aki épp utántöltötte a poharát a borosüvegből. – Még ezt a fickót is.

-

Nem köszi – mondta Adrian. – Nem akarnám beszennyezni a kezemet.

-

Semmilyen kétkezi munkával – jegyeztem meg utalva a tegnapi beszélgetésünkre.

-

Pontosan – mondta. – De talán, ha megmutatod, hogy hogyan kell behúzni valakinek Sage, akkor talán és is megtanulom. Lehet, hogy még jól jön. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod tanulni.

-

Köszönöm a bizalmat, de nem hinném, hogy valaha is szükségem lenne rá – válaszoltam.

-

Persze, hogy meg kell tanulnia!

Clarence felszólalása mindenkit meglepett. Én azt hittem, hogy alszik, mert még a szeme is eddig csukva volt, de most volt valami a tekintetében. Összerezzentem a tekintetétől.

2011. november 05.



Meg kell tanulniuk, hogy hogyan tudják megvédeni magukat – mondta és felém meg Jill felé biccentett. – És te – bökött Eddie felé – ígérd meg, hogy tanítani fogod őket és vigyázol rájuk.

Jill világoszöld szeme elkerekedett a meglepetéstől. Megpróbáltam megnyugtatóan rámosolyogni, bár én is nyugtalan voltam. -

Természetesen Mr. Donahue. Minden tőlem telhetőt megteszek és amíg itt van Eddie, ő megvéd minden stirgoi-tól.

-

Nem a stirgo-ról van szó – mondta és lehalkította a hangját. – Hanem a vámpírvadászokról.

Egyikünk se szólt semmit. Lee elkeseredetten nézett maga elé. Clarence olyan erősen szorította a borospoharat, hogy attól féltem, hogy elroppan. -

Akkoriban senki se beszélt ilyenekről, hogy a moroi-k is tanulhatnak önvédelmet. Talán, ha Tamara is tudott volna egy két önvédelmi fogást, akkor nem ölik meg őt. Neki már túl késő, de nektek még nem.

-

Apa, egyszer már megbeszéltük ezt – mondta Lee.

Clarence figyelmen kívül hagyta Lee-t. Az öregember továbbra is Jill-t és engem nézett. Azon tűnődtem, hogy tisztában van-e azzal, hogy én ember vagyok. Vagy talán ez nem is számít. Talán minden lányt ösztönösen szerette volna megvédelmezni, ha már Tamarát nem tudta megvédeni. Arra számítottam, hogy Keith megpróbál rávilágítani arra, hogy nincsenek is vámpír vadászok, de ő szokatlanul csendes volt. Eddie volt az aki végül megtörte a csendet. -

Ne aggódj – mondta. – Minden segíteni fogok nekik és nem fogom hagyni, hogy bajuk essen, rendben?

Clarence még mindig kicsit zaklatottnak tűnt, de a tekintete Eddie-re siklott és a remény megcsillant a szemében. -

Megígéred? Te nem hagynád, hogy ők újra megöljék Tamarát?

-

Megígérem – mondta Eddie rezzenéstelen arccal. Semmi nem árulta el, hogy meglepődött volna ezen a furcsa kérésen.

Clarence még néhány másodpercig tanulmányozta Eddie arcát, majd bólintott. -

Te jó fiú vagy – mondta és bor után nyúlt, hogy töltsön magának még egy pohárral. Még egy pohárral? – kérdezte Adriantól, mint ha mi se történt volna.

-

Igen, kérek – mondta Adrian és odatartotta a poharát.

Mi tovább folytattuk a csevegést, mint ha mi se történt volna, de Clarence szavai továbbra is ott vízhangoztak a fejemben.

2011. november 05.


2011. november 05.




Tizenkettedik fejezet Fordította: Kamáslimacska

AMOKOR VÉGRE TÚL VOLTUNK a csoportos találkozónkon, vagy családi kiruccanáson vagy bárminek is nevezzük, Lee nem győzött bocsánatot kérni az apja miatt. -

Annyira sajnálom - mondta magába roskadva a Latte hátsó ülésén.

-

Nem lehet többé vele szót érteni. Próbáltuk elmondani neki, hogy Tamarát egy strigoi ölte meg, de nem hitt nekünk. Nem akart hinni nekünk. Nem állhat bosszút egy strigoin, hiszen halhatatlanok. Legyőzhetetlenek. Talán néhány vámpír vadász tud segíteni. Ez is eszébe jutott, és ebbe kapaszkodik. Minden erejével azon lesz, hogy a testőrök előkerítsék ezeket a nem létező vámpírvadászokat.

Alig hallottam Eddie motyogását. -

A strigoik nem legyőzhetetlenek.

A visszapillantó tükörben megpillantottam Jill együttérző arcát. Lee és Eddie között ült. -

Ha csak egy fantazmagória, akkor is talán jobb így – próbálta vigasztalni a fiút legalább van amiben megnyugvást találjon. Ha van valami kézzelfogható, amit gyűlölhet, talán segít neki túlélni ezt a tragédiát. E-nélkül teljesen összetörne. Senkinek nem árt ezzel a teóriájával. Azt hiszem ez így jó - levegő után kapott, ahogy az egészet egy szuszra elmondta.

Tekintetemet ismét az út felé fordítottam, de megesküdtem volna, hogy Lee mosolygott. -

Ez kedves tőled - mondta Jillnek - Tudom, hogy apám is örül neked, hogy itt vagy. Itt fordulj jobbra.

Ez utóbbi nekem szólt. Lee amióta elhagytuk a Clarence birtokot utasítgatott. Már épp kiértünk Palm Springsből, és a mostanában menő ’A sivatag istenei’ golfklub és hotel felé tartottunk. Az útbaigazítások alapján a Mega Mini Golgklubba érkeztünk, ami a hotel mellett volt. Próbáltam leparkolni, közben hallottam Jill izgatott fújtatását, amit a golfpálya látványa váltott ki. A pálya közepén egy kisebb oázis volt, egy hatalmas mesterséges heggyel, aminek a tetejéből egy vízesés zubogott alá. -

Egy vízesés- kiáltotta - milyen lenyűgöző.

2011. november 05.



Nos - szólt Lee - azért én nem lennék ennyire elájulva tőle. Ugyanazt a vizet forgatják benne körbe, az Isten tudja mi lehet benne. Biztos nem próbálnék meg inni belőle, de még úszni sem.

Mielőtt még leparkolhattam volna, Adrian kipattant a kocsiból, és rágyújtott. Némi vitába keveredtünk már az út alatt, amikor jó néhányszor elmondtam neki, hogy tilos a Latte-ban rágyújtania. A többiek is hamar kikászálódtak az autóból, és a bejárat felé araszolva azon kezdtem morfondírozni, vajon mi a fenére adtam már megint a fejem. -

Még soha nem minigolfoztam - jegyeztem meg.

Lee megtorpant és rám bámult. -

Soha? - kérdezte.

-

Ez hogy lehet? - kérdezte Adrian - Hogy lehet, hogy még soha nem minigolfoztál?

-

Elég rendhagyó gyerekkorom volt - próbáltam mentegetőzni.

Eddie még furcsábban nézett rám. -

Neked? Én gyakorlatilag a világtól hermetikusan elzárt iskolában nőttem fel a semmi közepén Montanaban, és még én is minigolfoztam már.

Magántanulósággal tovább mentegetőzni nem tűnt jó ötletnek, úgyhogy hagytam az egészet. Igazából most esett le, hogy a gyerekkorom tulajdonképpen kémiai képletekből állt inkább, mint szórakozásból és kikapcsolódásból. Végre elkezdtünk játszani, és azt kell mondja hamar ráéreztem. Az első pár ütésem meglehetősen béna volt, de gyorsan rájöttem, hogy milyen szögekre, irányokra kell figyelni az egyes pályákon. -

Hihetetlen. Ha gyerekkorod óta nyomnád, már profi lennél - mondta Eddie, amint épp egy tátongó sárkány szájába pöccintettem be a labdát. A labda a sárkány feje mögött kigurult, le egy csövön bele a lukba.

-

Ezt meg, hogy a fenébe csináltad? - kérdezte Adrian.

Vállat vontam. -

Ez egyszerű geometria. Te sem vagy éppen rossz - mondtam, miközben néztem, ahogy éppen lő - És te hogyan csinálod?

-

Én csak mögé állok és beleütök - szólt lazán.

-

Ez nagyon tudományos módszer.

-

Született tehetség vagyok - mondta Adrian miközben a sárkány fészek elejére sétált Ha annyira tudsz, hogy megelőzd a többieket, pont az lesz a veszted.

-

Ennek semmi értelme így - szólt közbe Eddie.

2011. november 05.



Adrian válaszul kihámozott egy ezüst flaskát a belső zsebéből. Lecsavarta a tetejét, majd gyorsan meghúzta mielőtt újból elütötte volna a labdát. -

Ez meg mi volt? – kiáltottam - Itt nem lehet alkoholt inni.

-

Hallottad korábban Jilli-csalit - Vakációzunk.

Megcélozta a labdát és beleütött. A labda egyenesen a sárkány szemébe szállt, visszapattanva Adrian felé, majd a lábánál megállt, majdnem azon a ponton ahonnan elütötte. -

Született tehetség, mi? - kérdezte Eddie.

Előrehajoltam. -

Asszem kilőtted a sárkány szemét.

-

Nahát, tisztára, mint Keith – mondta Adrian - ne mond, hogy nem értékeled, Sage.

Éles pillantást vetettem rá miközben azon morfondíroztam, hogy ezzel valami mögöttes dolgot kívánt e sugallni. Úgy tűnt Adrian nagyon jól szórakozik saját viccén. Eddie félreértette az arckifejezésemet. -

Ez nem volt valami frappáns - szúrta oda Adriannek.

-

Bocsi Apuci - mondta Adrian, és újra beleütött a labdába, ezúttal egyetlen szobrot sem sikerült megrongálnia. Néhány újabb ütés után sikerült a lukba juttatnia a labdát.

-

Most már mehetünk. Harmadikra sikerült.

-

Negyedjére - mondtuk Eddievel egyszerre.

Adrian értetlenkedve nézett ránk. -

Három volt.

-

Elfelejted az első ütésedet – mondtam - amivel sikerült kinyomnod a sárkány szemét.

-

Az csak a bemelegítő ütés volt - érvelt Adrian. Édesen rám mosolygott, gondolván majd ezzel elvarázsol. – Gyerünk, Sage. Ismered a gondolkodásmódomat. Emlékszel? Azt mondtad, briliáns az elmém.

-

Tényleg ezt mondtad? - fordult felém Eddie.

-

Nem, soha nem mondtam ilyet - Adrian tenyérbemászóan vigyorgott . - Jó volna, ha nem beszélnél zöldésegeket - mondtam Adrian-nek.

Amióta vezettem a pontversenyben, egyre agresszívebben játszott. Elindultam a közvetkező pálya felé, de Eddie kitartotta a karját és megállított. Mogyoróbarna szemével elnézett a vállam felett. -

Várj – mondta - meg kell várnunk Jillt és Leet.

Követtem a pillantását. Jill és Lee amióta megérkeztünk csak egymással pusmogott, úgyhogy jelentősen lemaradtak mögöttünk. Mialatt Adrian velem tréfálkozott, Eddie folyamatosan 2011. november 05.



figyelte őket, és a környéket. Lenyűgöző volt mennyire meg tudta osztani a figyelmét. Jill és Lee egy pályával voltak mögöttünk korábban. Mostmár szinte két pályányira, túl messze ahhoz, hogy Eddie biztonságosan figyelhesse őket. Úgyhogy megvártuk, míg a feledékeny pár felér a Sárkány fészekhez. Adrian ismét kortyolt a flaskájából, és csodálkozva megrázta a fejét. -

Nem kell aggódnod Sage. Jill rendben van.

-

Nem fogom megköszönni neked - csattantam fel - nem hiszem el, hogy mindent elmondtál Jillnek a múlt esti látogatásomról. Nagyon dühös volt, azt gondolta, hogy a háta mögött szövetkeztem veled, Micah és Lee ellenében.

-

Alig mondtam valamit - érvelt Adrian - csak azt mondtam neki, hogy tartsa magát távol attól a sráctól.

Eddi hol rám nézett, hol Adrianre. -

Micahtól? - kérdezte.

Kényelmetlenül fészkelődtem. Eddie nem tudott az én kis magánakciómról. -

Emlékszel amikor azt akartam, hogy mondj el Eddie-nek valamit? És te nem tetted meg? - Majd elmeséltem Eddie-nek, hogy derítettük ki Adrian segítségével, hogy Leet érdekli Jill. Eddie elvörösödött.

-

Hogy lehet, hogy nekem erről semmit sem mondtál el? - kérdezte.

-

Nos - mondtam, miközben tudtam, hogy szavaimmal akár egy moroi vagy egy dhampir haragját is magamra szabadíthatom - ehhez nem volt rád szükség.

-

De Jill biztonságához igen! Tudnom kell, hogy ki legyeskedik körülötte.

Adrian kuncogott. -

Talán Sage-nek ki kellett volna plakátoznia az iskolában?

-

Lee nem veszélyes – mondtam - Látszik, hogy mennyire imádja Jillt, és nem úgy tűnik, mintha valaha is kettesben tudna lenni Jillel.

-

Nem lehetünk benne teljesen biztosak, hogy Leenek nincsenek rossz szándékai mondta Eddie.

-

Talán Micha is 100%ig rendben van? Utánanéztél a srácnak, vagy valami? - kérdeztem Eddiet.

-

Nem - nézett rám elvörösödve - csak tudom. Érzem, hogy nem akar ártani. Nincs semmi gond azzal ha Jill-lel akar lenni.

-

Talán csak egyetlen gond van, az hogy ő egy ember - válaszoltam.

-

Ugyan, hidd el nem veszélyes.

2011. november 05.



-

Nem tudhatod.

-

Fejezzétek be - szólt közbe Adrian. Jill és Lee elérték végre a sárkány fészke pályát, ami azt jelentette, hogy mi is haladhatunk tovább. Adrian lehalkította a hangját.

-

A vitátok hasztalan. Nézzetek csak rájuk. Egy emberi lény sem állhat közéjük.

Odanéztem. Adriannek igaza volt. JIll és Lee egyértelműen odavolt egymásért. Egy kis ördög bennem azon mélázott, hogy kicsit jobban is vigyázhattam volna Jillre. Annyira megkönnyebbültem, hogy egy moroi érdekelte, hogy nem átallottam érdeklődni, hogy vajon randizott e már valaha. 15 évesen elég érett már egy kapcsolathoz? Én 15 évesen még nem randiztam. Jó, igazából még sosem randiztam. -

Egy év korkülönbség van köztük - dünnyögtem magamban.

Adrian gúnyolódni kezdett. -

Hidd el nekem én már láttam korkülönbséget. Ez azokhoz képest semmi.

Elindult következő pályához, majd pár perccel később mi is követtük őt Eddievel. Eddie természetesen továbbra is figyelte Jill minden mozdulatát, de ezúttal az az érzésem volt, hogy a veszély, amitől Eddie annyira védte, most épp Jill mellett volt. Adrian nevetése zavarta meg gondolataimat. -

Sage! – hívott - Ezt látnod kell!

Eddievel odalépkedtünk a következő zöld pályára és meredten bámultuk a szemünk elé táruló látványt. Hirtelen nevethetnékem támadt. A következő pálya, Drakula vára volt. Egy hatalmas, több tornyú fekete kastély őrizte a kissé hátrább lévő lukat. A kastély közepén egy alagút volt, ami előtt egy keskeny híd állt. Ide kellett fellőni a labdát. Ha a labda elvétette a szűk hidat, akkor a vár faláról visszagurult a kiinduló pontra. Egy mozgó Drakula gróf figura állt a kastély előtt. A figura teljesen fehér volt, piros szemei, hegyes fülei voltak és hátra volt nyalva a haja. A közelben egy hangszóró hátborzongató zenét játszott. Nem tudtam abbahagyni a nevetést. Adrian és Eddie úgy nézett rám mintha most látnának először. -

Nem hiszem, hogy hallottam volna valaha is nevetni - mondta Eddie Adriannek.

-

Természetesen én sem ezt a reakciót vártam - tűnődött Eddie.

-

Azt hittem ezt nyilvános terrorizálásnak veszi, a korábbi Alkimista viselkedéséből ítélve. Nem tudtam, hogy szereti a vámpírokat.

Még mindig vigyorogtam, néztem, ahogy a Dracula figura feje fel-le bólogat.

2011. november 05.



De ez nem egy vámpír. Helyesbítek, nem igazi. És annyira bénán néz ki, hogy az már vicces. Tisztára, mint valami Hollywoody bóvli kellék. Az igazi vámpírok borzalmasak és természetellenesek. Ez? Ez mókás.

Kifejezésükből egyértelműen látszott, hogy nem értik mi jár a fejemben, mitől találom ezt annyira viccesnek. Adrian akkor kezdte kapisgálni a dolog komikusságát, amikor kértem, hogy a telefonommal csináljunk rólam és Draculáról egy fotót. Széles vigyorral pózoltam Draculaval. Adriannak még a pillanatot is sikerült elkapnia, amikor Dracula épp széttárja a köpenyét. Elégedetten néztem meg aztán a fotót. Még a hajam is jól állt rajta. Adrian egy elismerő bólintást követően adta a kezembe a telefonomat. -

Oké, elismerem szerintem is nagyon cuki.

Azon kaptam magamat, hogy elemezgetem a megjegyzését. Mit akart azzal mondani, hogy szerinte is cuki? Rám értette, mint emberre a cukiságot? Vagy ez a szokásos Adrianos csajozós szöveg? Erőszakkal kellett elterelnem erről a gondolataimat. Gyerünk Sydney. Ez csak egy bók. Értékeld. Végigjátszottuk az összes pályát, az utolsó a vízesésnél volt. Ez egy kifejezetten nehéz kihívásnak ígérkező pálya volt, ezért elkezdtem számítgatni a lehetőségeket, nem mintha szükségem lett volna rá. Elég magasan vezettem a ponttáblán. Eddie volt az egyetlen, aki a pontjaival valamicskét megközelített. Jill és Lee egyáltalán nem a játékra koncentráltak, Adrian meg ugye a született tehetségével…. nos, elég masszívan az utolsó helyen állt a pontversenyben. Eddie, Adrian és én még mindig a másik kettő előtt jártunk, úgyhogy a vízesésnél bevártuk őket. Jill szinte rohant a vízeséshez, amikor elindultak felénk. Csodálkozó szemekkel nézett fel. -

Óóhhh – lehelte - ez csodálatos. Már jó ideje nem láttam ilyen sok vizet!

-

Emlékezz mit mondtam a tisztaságáról - ugratta Lee. De látszott, hogy mennyire elérzékenyült Jill reakcióján. Ahogy elnéztem a másik két srácra is ugyanilyen hatással volt Jill gyermeki rácsodálkozása a vízesésre. Azért nem teljesen ugyanolyan persze. Adrian reakciója olyan volt inkább, mint egy kedves bátyjé. Eddié? Nehéz volt megmondani, az ő arcán tükröződő érzelem keveréke volt Lee szerelmes pillantásának és Adrian testvéri gyengédségének. Talán egyfajta óvó szeretetet olvastam le az arcáról.

Jill tett egy határozott mozdulatot a vízesés felé, és keze nyomán egy újabb vízsugár tört ki a leömlő vízfüggönyből. A vízsugár úgy robbant ki, mintha egy láthatatlan zsinóron rángatnák

2011. november 05.



egészen az égig, hogy spirált rajzolva millió vízcseppben hulljon alá, beborítva minket. Először tátott szájjal, borzongva bámultam, de a leeső vízcseppek szinte sokkoltak. -

Jill - mondtam olyan hangon, amit még számomra is idegen volt - Ezt meg ne próbáld még egyszer.

Jill ragyogó szemekkel, alighogy feleszméltem, máris egy újabb víztáncot hívott életre. -

Senki nem lát minket, Sydney.

Nem a lebukástól lettem ideges. Nem attól szorította olyan erősen a torkomat a pánik, hogy alig kaptam levegőt. A dolgok hirtelen elkezdtek körülöttem forogni és aggódni kezdtem, hogy elájulok. Éles, hideg félelem futott át rajtam - az ismeretlentől való félelem. A természetellenestől. A világom törvényei leomlóban voltak. Ez vámpír varázslat volt, valami idegen, és az emberek számára megközelíthetetlen - megközelíthetetlen, mert tilos, valami, ami a halandókra veszélyes. Én csak egyszer voltam szemtanúja mágia használatnak, amikor két szellemidéző egymás ellen fordult, és bizton állítom nem akarok többet ilyet látni. Az egyik a földből növő növényekkel harcolt, amik követték az idéző minden parancsát, a másik pedig telekinetikus erővel mozgatott tárgyak segítségével próbálta ellenfelét megölni. Félelmetes volt, és habár nem én voltam a célpont, úgy éreztem borzalmas csapdában vagyok és tehetetlen az ilyen alvilági hatalommal szemben. Ez az egész az akkori kellemetlen élményekre emlékeztetett és arra, hogy mennyire könnyű az embereket befolyásolni. Ezek a teremtmények körülöttem teljesen mások voltak, mint én. -

Hagyd abba - mondtam, éreztem ahogy a pánik teljesen elhatalmasodik rajtam. Féltem a mágiától, féltem, hogy hatással lesz rám, és akaratom ellenére cselekedhetem. - Soha többé ne csináld ezt!

Jill meg sem hallott. Leere vigyorgott. -

Tudod a levegőt irányítani, ugye? Tudsz ködöt csinálni a víz felett?

Lee zsebrevágta a kezét. -

Ehh, ez talán most mégsem olyan jó ötlet. Bárki megláthat….

-

Gyerünk már - kérlelte Jill - Neked ez nem nagy erőfeszítés.

Lee kezdett idegesnek tűnni. -

Nem, de most nem akarom.

-

Hátha te nem… - nevetett Jill. Fölötte és előtte a víz démonian csak kavargott, és kavargott, és kavargott…

2011. november 05.



Jill - szólt rá Adrian, olyan kemény hangon, amilyet még életemben nem hallottam eddig. Sőt azt sem tudtam felidézni, hogy szólította e valaha a rendes nevén - Állítsd le magad.

Csak ennyit mondott, de mintha egy hullám futott volna át Jill arcán. Megrándult és a vízspirálok eltűntek az apró lehulló cseppekben. -

Rendben - mondta zavartan.

A pillanatnyi zavart csöndet Eddie törte meg. -

Sietnünk kell. Lassan takarodó van.

Lee és Jill még megtárgyalták a pontszámaikat és hamarosan újra nevetgéltek és egymással flörtöltek. Eddie továbbra is figyelte őket, a maga észrevétlen módján. Csak Adrian figyelt rám. Rájöttem, hogy ő volt az egyetlen, aki megértette mi zajlik le bennem. -

Jól vagy? - kérdezte halkan.

-

Jól vagyok - mondtam és elfordultam tőle. Nem akartam, hogy lássa az arcomat. Már így is túl sokat látott, látta a félelmemet. Nem akartam, hogy bármelyikük is tudja, hogy valójában tartok tőlük. Hallottam, ahogy tesz néhány lépést felém.

-

Sage…

-

Hagyj békén - szóltam vissza élesen és elsiettem a kijárat felé, bízva abban, hogy nem jön utánam. Igazam volt. Vártam, hogy befejezzék a játékot, közben próbáltam megnyugodni.

Mire odaértek hozzám, szinte biztos voltam benne, hogy sikerült

letörölnöm az arcomról az érzelmeket. Adrian továbbra is aggódva figyelt, ami nem tetszett, de legalább nem hozta szóba a történteket. Senkinek nem volt meglepő, hogy a végső pontszámok alapján én nyertem, Adrian pedig az utolsó lett. Lee a harmadik helyen végzett, ami úgy tűnt némiképp lelombozta. -

Azelőtt sokkal jobb voltam - motyogta homlokráncolva – mi több azelőtt profi voltam.

Figyelembe véve, hogy a játék helyett mi kötötte le a figyelmét, szerintem ez is elég szép eredmény volt tőle. Leet és Adriant vittem először haza, és szinte mi is időben értünk vissza Amberwoodba. Többé-kevésbé a szokásos önmagam voltam. Jill mintha egy felhőn lebegve jött mellettem a szobánk felé, miközben Leeről áradozott egyfolytában. -

Nem is tudtam, hogy ennyit utazott. Szerintem több helyen járt, mint te Sydney. Azt mondta, majd mindenhova elvisz, ahol járt, úgyhogy az életünk hátralevő részében utazgatunk és azt csinálunk amit akarunk. És már mindenféle osztályba járt a főiskolán, mert nem tudja, hogy mi akar lenni. Persze nem ebben a félévben próbálta

2011. november 05.



ki az összes osztályt. Tudod, előre tervez, és ezért tud sok időt az apjával tölteni. És ez tök jó nekem. Vagyis nekünk. Elfojtottam egy ásítást és fáradtan bólintottam. -

Hát ez óriási.

Végre elhallgatott miközben pizsamát keresett a szekrényben. -

Apropó, bocsánatot szeretnék kérni.

Megdermedtem. Nem akartam bocsánatkérést hallani a varázslatért. Egyáltalán nem akartam az egészre emlékezni. -

A kiabálásért, a minap – folytatta. - Te nem beszéltél ki Leevel. Soha nem kellett volna intrikával vádolnom téged. Ő tényleg végig szeretett engem, és…. ez annyira csodálatos.

Végre kiengedtem a visszatartott lélegzetemet, és halványan rámosolyogtam. -

Örülök, hogy boldog vagy.

Jill vidáman tett-vett, és egészen addig Leeről csacsogott, míg zuhanyozni nem mentem. Mielőtt megmostam volna a fogamat, a mosdókagyló elé álltam és többször megmostam a kezeimet és a karjaimat, olyan durván dörzsölve a bőrt, amennyire csak bírtam hátha ezzel lemoshatom magamról a mágikus vízcseppeket, amelyeket esküszöm még mindig a bőrömön éreztem.

2011. november 05.



Tizenharmadik fejezet Fordította: Rosie

A MOBILOM CSÖRÖGÉSE törte meg a hajnali csendet másnap reggel. Én már fent voltam, korán felébredtem, de Jill csak megfordult az ágyában és a fejére húzta a párnáját. „Hallgattasd el,” nyögte. Felvettem és Eddie-t találtam a vonal másik végén. „Lent vagyok,” mondta. „Készen arra, hogy önvédelmet gyakoroljunk, mielőtt túl meleg lenne.” „Nélkülem kell csinálnod,” válaszoltam. Volt egy olyan érzésem, hogy Eddie nagyon komolyan veszi a Clarence-nek tett ígéretét, miszerint tanítani fog minket. Én nem éreztem kötelességemnek. „Van egy tonna házi feladatom, amit meg kell csinálnom. Amellett pedig biztos vagyok, hogy Ms. Terwilliger ki fog küldeni ma is kávéért.” „Nos, akkor küld le Jillt,” mondta Eddie. Ránéztem az ágyán lévő lepedő kupacra. „Könnyebb mondani, mint megtenni.” Meglepő módon sikerült annyira összeszednie magát, hogy megmossa a fogát, bevegyen egy aszpirint a fejfájására és felkapjon néhány ruhadarabot. Búcsúzóul elhívott engem is, és megígértem, hogy később benézek hozzájuk. Nem sokkal ez után, Ms. Terwilliger hívott a kávéigénylésével, és felkészítettem magam még egy napra, amikor megpróbálom összeegyeztetni a dolgaimat az övéivel. Oda autóztam a Spencer’s-hez, de észre se vettem Trey-t, míg közvetlenül előtte nem álltam. „Ms. Terwilligernek?” kérdezte, a karamellás cappuccinora mutatva. „Huh?” néztem fel. Trey volt a pénztáros. „Te itt dolgozol?” Bólintott. „Valahonnan kell költőpénzt szerezni.” Átadtam neki néhány bankjegyet, mivel meg se próbálta fél áron adni nekem. „Ne vedd rossz néven, de nem nézel ki valami jól,” mondtam neki. A vonásai fáradtnak és kimerültnek tűntek. Közelebbről vizsgálva horzsolások és vágások is voltak rajta. „Ja, nos, elég kemény napom volt tegnap. Haboztam. A megjegyzés egy felhívás volt, de nem volt senki sem mögöttem a sorban. „Mi történt?” kérdeztem, tudva, hogy ezt várta. 2011. november 05.



Trey összeráncolta a homlokát. „Az a seggfej Greg Slade pusztított a tegnapi foci felmérésen. Úgy értem, az eredmények még nincsenek meg, de elég egyértelmű, hogy hátvéd lesz. Olyan volt, mint egy gép, csak úgy szántotta az embereket.” Kinyújtotta a bal kezét, amin néhány ujja be volt kötve. „A kezemre is rálépett.” Megrándult az arcom, visszagondolva Slade kontrolálatlan mozgására testnevelésen. A középiskolai foci politikája és hogy ki lesz a hátvéd nem igazán számított nekem. Igaz, sajnáltam Trey-t, de volt valami a tetoválások eredete mögött, ami kíváncsivá tett. Keith figyelmeztetése, miszerint ne okozzak problémát csengett a fülemben, de már képtelen voltam leállítani magam. „Tudok a tetoválásokról,” mondtam. „Julia és Kristin mesélt róluk. Már értem miért gyanakodtál az enyémre – de ez nem az, aminek gondolod. Tényleg.” „Nem ezt hallottam. A legtöbb ember azt gondolja, csak azért mondod ezt, hogy ne kelljen elárulnod honnan szerezted.” Ezen egy kicsit megdöbbentem. Teljességgel biztos voltam benne, hogy Julia és Kristin hitt nekem. Mégis az ellenkezőjét terjesztették volna? „Erről fogalmam sincs.” Megvonta a vállát, egy kis mosoly játszott az ajkán. „Ne aggódj. Hiszek neked. Van valami elbűvölően naiv benned. Nem tűnsz annak a csaló típusnak.” „Hé,” szidtam le. „Nem vagyok naiv.” „Ez egy bók volt.” „Mióta vannak ezek a tetoválások?” kérdeztem, úgy határozva a legjobb, ha tovább lépek. „Úgy hallottam tavaly óta.” Átadta nekem a kávémat, elgondolkodva. „Ja, de már a tavalyi év vége volt. Úgy értem, iskolai év.” „És egy Nevermore nevű helyről vannak?” „Amennyire én tudom.” Trey gyanúsan méregetett. „Miért?” „Csak kíváncsi voltam,” mondtam édesen. Néhány gazdag csavargó módjára öltözött kollégista állt be mögém a sorba és türelmetlenül figyeltek minket. „Esetleg kiszolgálnának minket?” Trey egy kimért mosolyt küldött feléjük rajtam pedig forgatta a szemét, ahogy arrébb mentem. „Nemsokára találkozunk, Melbourne.” Visszamentem Amberwoodba és átadtam Ms. Terwilliger kávéját. Nem voltam abban a hangulatban, hogy egész nap vigyázban álljak mellette, így megkérdeztem elmehetek-e máshova, ha kéznél tartom a mobilom. Beleegyezett. A könyvtárban számomra ma túl nagy volta nyüzsgés és – ironikus módon - a zaj. A szobám magányára vágytam. 2011. november 05.



Ahogy átvágtam a gyepen, hogy elérjem a buszt, egy facsoport mögött ismerős arcokat szúrtam ki. Irányt változtattam és Jillt és Eddie-t találtam bokszállásban gyakorolni. Micah törökülésben ült a földön, mohón figyelve. Integetett nekem, amint feltűntem. „Nem is tudtam, hogy a bátyád egy kung-fu mester,” jegyezte meg. „Ez nem kung-fu,” mondta Eddie nyersen, egy pillanatig se vette le a tekintetét Jillről. „Egyre megy,” válaszolta Micah. „Attól még mindig nagyon menő.” Eddie úgy tett, mintha meg akarná ütni Jill oldalát. Jill gyorsan válaszolt a védekezéssel, de nem eléggé, hogy megállítsa őt. Ha éles helyzet lett volna, megütötte volna. Még így is, Eddie elégedettnek tűnt Jill reakcióidejével. „Jó. Ez eltérítette volna az ütés egy részét, de még mindig érezted volna. A legjobb, ha lebuksz, és közben ütsz, de ez egy kicsit több gyakorlást igényel.” Jill engedelmesen bólintott. „Mikor tudunk rajta dolgozni?” Eddie büszkén nézett rá. A kifejezése ellágyult néhány másodperc tanulmányozás után. „Nem ma. Túlságosan süt a nap.” Jill ellenkezett, majd leállította magát. Megint olyan kifáradt – a - naptól tekintete volt és erősen izzadt. Egy pillanatra felnézett az égre, mintha néhány takaró felhőért könyörögne. Könyörgése válasz nélkül maradt, így Eddie felé bólintott. „Rendben. De holnap ugyanebben az időben megcsináljuk? Vagy esetleg korábban. Vagy ma este! Tudnánk mind kétszer? Gyakoroljunk ma este mikor lement a nap aztán megint holnap reggel? Nem lenne baj neked?” Eddie vigyorgott, szórakozva a lelkesedésén. „Amit csak akarsz.” Visszamosolyogva rá, Jill leült mellém, annyira az árnyékba kerülve, amennyire csak lehetséges volt. Eddie várakozásteljesen nézett engem. „Mi van?” kérdeztem. „Neked nem kéne megtanulnod, hogy kell bevinni egy ütést?” Kinevettem. „Nem. Mikor lenne rá szükségem?” Jill oldalba bökött. „Csináld, Sydney!” Vonakodva elfogadtam, hogy Eddie adjon néhány gyors leckét, hogy vigyek be egy ütést, anélkül, hogy megsérülne közben a kezem. Nem igazán figyeltem, és úgy éreztem, mintha szórakozást biztosítanék a többiek számára. Mikor Eddie végzett velem, Micah megkérdezte, „Hé, nekem is tudnál néhány ninja mozdulatot tanítani?” „Semmi köze nincs a ninjákhoz,” tiltakozott Eddie, még mindig mosolyogva. „Gyere, állj fel.” Micah talpra ugrott és Eddie körbesétálta néhány határozott lépéssel. Leginkább úgy tűnt, mintha Eddie épp felmérné Micah-t és a képességeit. Egy idő után, Eddie elengedte magát és 2011. november 05.



megengedte Micah-nak, hogy néhány támadó mozdulatot tanuljon, amivel leszerelheti a támadóját. „Hé,” tiltakozott Jill, mikor Eddie megrúgta Micah-t. Micah olyan pasi módon kezelte. „Nem ér. Engem nem ütsz meg, mikor gyakorlunk.” Eddie-nek ez annyira elterelte a figyelmét, hogy Micah be tudott vinni neki egy ütést. Eddie egy vonakodó, de büszke tekintettel nézett rá aztán ezt válaszolta Jillnek, „Az más.” „Mert én lány vagyok?” tiltakozott. „Sose fogod vissza magad Rose-zal.” „Ki az a Rose?” kérdezte Micah. „Egy másik barát,” magyarázta Eddie. Jillnek ezt mondta: „És Rose-nak sokkal több év tapasztalata van, mint neked.” „De több tapasztalata van Micah-nal is. Velem visszafogtad magad.” Eddie elpirult és Micah-n tartotta a szemét. „Nem igaz,” mondta. „De igen,” motyogta Jill. Ahogy a fiúk újra összecsaptak, halkan odaszólt nekem, „Hogy fogom valaha is megtanulni, ha attól fél kárt tesz bennem?” Figyeltem a srácokat, mérlegelve eddig miket tudtam meg Eddie-ről. „Azt hiszem ez ennél sokkal bonyolultabb. Szerintem még mindig úgy gondolja, hogy nem kell ezt a kockázatot vállalnod – mert ha ő elég jól végzi a munkáját, akkor nem kell megvédened magad.” „Nagyszerű munkát végez. Látnod kellett volna a támadáskor.” Megint olyan kifejezést öltött az arca, mintha kísértené az emlék, mint mindig, mikor szóba kerül a támadás. „De így is szükségem van tanulásra.” Még jobban lehalkította a hangját. „Tényleg meg szeretnék tanulni mágiával is harcolni, na, nem mintha túl sokat tudnék gyakorolni a sivatagban.” Megborzongtam, visszaemlékezve az előző esti bemutatójára. „Lesz még időd,” mondtam tétován. Felálltam, elvégzendő munkámra hivatkozva. Micah megkérdezte Eddie-t és Jill-t van-e kedvük ebédelni. Eddie azonnal igent mondott. Jill segélykérően tekintett rám. „Csak egy ebéd,” mondta Eddie jelentőségteljesen. Tudtam, hogy még mindig úgy gondolja Micah veszélytelen. Én nem voltam benne biztos, de miután láttam, Jill mennyire belehabarodott Lee-be, arra gondoltam Micah-nak elég drasztikus lépéseket kéne tennie, hogy jusson valamire. „Biztos vagyok benne, hogy rendben lesz,” mondtam. Jill megkönnyebbültnek tűnt, és a csoport elindult. Azzal töltöttem a napomat, hogy befejezzem azt a szerencsétlen könyvet Ms. Terwilligernek. Még mindig úgy gondoltam, hogy az ősi varázsigék és rituálék szó szerinti lemásolása időpocsékolás. Az egyedüli haszna

2011. november 05.



annyi lehet véleményem szerint, hogy ha szüksége van rá a kutatásaihoz, egyszerűen megnézheti egy számítógépes fájlban és nem kell kockáztatnia, hogy megsérül az ősi könyv. Este lett, mire befejeztem a többi leckémmel egyetemben. Jill még mindig nem jött vissza és elhatároztam, hogy kihasználom a lehetőséget, hogy leellenőrizzek valamit, ami nem hagyott nyugodni. Ma korábban Jill említette, hogy Eddie védte a támadásban. Az elejétől kezdve van egy olyan érzésem, hogy volt valami furcsa a kezdeti támadásban, valami, amit nem mondtak el nekem. Ezért bejelentkeztem az Alkimisták hálózatába és felkutattam mindent, amit a mora lázadókról tudunk. Természetesen az egész dokumentálva volt. Követnünk kellett a morákkal kapcsolatos fontos eseményeket, és ez igazán kiemelkedő helyen állt. Valahogy az Alkimistáknak voltak képei a Mora Udvarról, amin tüntetők sorakoztak fel az adminisztrációs épületeknél. Könnyű volt kiszúrni a dhampyr testőröket, ahogy összekeveredtek és fent tartották a rendet. Meglepetésemre, felismertem Dimitri Belikovot – Rose pasiját – azok között, akik kordában tartották a tömeget. Könnyű volt kiszúrni, mivel magasabb volt szinte minden körülötte állónál. A dhampyrok nagyon emberien néznek ki, és még én is beismertem, hogy igen jól nézett ki. Volt valami markáns jóképűség benne, és még így is, hogy csak egy fénykép volt, láttam rajta a rettenthetetlenséget, ahogy szembenézett a tömeggel. A többi kép a tiltakozásról megerősítette azt, amit már eddig is tudtam. Az emberek nagy része a fiatal királynőt támogatta. Azok, akik tüntettek voltak a kisebbség - de a hangos és veszélyes fajtából.

Egy videón, egy denveri híradóból két mora férfi volt látható, akik

majdnem egy kocsmai verekedésbe keveredtek. Királynőkről és az igazságról veszekedtek, leginkább olyan dolgokról, amiknek nem látták értelmét az emberi tanúk. Ami különlegessé tette ezt a videót, hogy a férfi, aki felvette – egy véletlenszerű ember kamerás mobillal – azt állította, hogy látta mindkét férfi agyarait a vita közben. A felvétel készítője így mutatta be a felvételt, azt állítva, hogy szemtanúja volt egy vámpír harcnak, de senki se tulajdonított neki hitelességet. Túl szemcsés volt, hogy bármi is látszódjon. Mégis, egy emlékeztető volt, mi történhet, ha a morák helyzete kicsúszik az irányítás alól. Egy helyzetjelentés megmutatta, hogy Vasilisa királynő valóban megpróbált érvénybe léptetni egy törvényt, miszerint a pozíciója ne függjön attól, hogy van-e legalább egy élő személy a királyi családjában. Alkimista szakértők szerint ez három hónapot vesz igénybe, ami körülbelül ugyanannyi, mint amit Rose mondott. A szám belevésődött az eszembe, mint egy ketyegő bomba. Három hónapig biztonságban kell tartanunk Jillt. És még három hónapig Vasilisa ellenségei erősebben próbálják majd megtalálni Jillt, mint valaha. Ha Jill meghal, Vasilisának oda a pozíciója – a rendszer helyreálltásával kapcsolatos próbálkozásaival együtt. 2011. november 05.



Ezek közül még egyik sem az, ami igazából ehhez a kutatáshoz vezetett engem. Tudni akartam a Jillt ért eredeti támadásról, arról, amelyikről senki sem beszélt. Amit találtam nem sokat segített. Egy Alkimista sem volt akkor a helyszínen, természetesen, szóval az információink a mora források által jelentett részleteken alapulnak. Minden, amit tudunk az, hogy „a királynő húgát erősen és súlyosan megtámadták – de teljesen felépült.” Abból, amit megfigyeltem, ez kétségkívül igaz volt. Jill semmilyen jelét nem mutatta sérülésnek, és a támadás egy héttel Palm Springsbe költözése előtt történt. Ez elég idő volt, hogy egy „erős és súlyos” támadásból felépüljön? És egy ilyen támadás elég ahhoz, hogy sikítozva ébredjen fel? Nem tudtam, hogy még mindig nem voltam képes elaltatni a gyanúmat. Mikor Jill később hazajött, annyira jó hangulatban volt, hogy nem tudtam rávenni magam, hogy kikérdezzem. Később az is eszembe jutott, hogy Clarence unokahúga és bizarr, torok elmetszős meggyilkolása után is akartam kicsit kutakodni. Jill helyzete elvonta a figyelmem. Hagytam a dolgokat menni és korán lefeküdtem. /I let the matter go and called it an early night./ Holnap, gondoltam bágyadtan. Mindent elintézek holnap. A holnap sokkal gyorsabban jött, mint vártam. Mély álmomból arra ébredtem, hogy valaki ráz engem, és egy fél pillanatig, ott volt a régi rémálom, amiben az Alkimisták elvisznek az éjszaka közepén. Felismerve Jillt, épphogy vissza tudtam fogni magam a sikoltozástól. „Hé,hé,” szidtam. Már volt kint némi fény, de lilás színű volt. Kicsivel napkelte után lehetett. „Mi történt? Mi a baj?” Jill rám nézett, rémült arccal és szemei telve voltak félelemmel. „Adrianről van szó. Meg kell mentened.”

2011. november 05.



Tizennegyedik fejezet Fordította: Nitty

-

PONT ADRIANT? – viccnek szántam a kérdést. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne süssem el ezt a poént, hisz Adriannak biztosan nem az én segítségemre van szüksége.

-

Igen – felelte Jill, aki rémülten ült az ágyam szélén és az ajkát harapdálta. – Talán a „megmentés” nem a legjobb kifejezés, de meg kell keresnünk őt, mert csapdába került Los Angeles.

Lassan felültem és megdörzsöltem a szemet, vártam, hogy kiderüljön ez az egész csak egy álom, de nem. Semmi nem változott, Jill tényleg ott ült mellettem az ágyon. A mobilomért nyúltam és felnyögtem, amikor megláttam, hogy hány óra van. -

Jill még reggel 6 óra sincsen – kezdtem. Adrianról volt szó, aki ilyen korán még biztosan nincs ébren, de aztán eszembe jutott, hogy ő talán a moroi-k éjszakai menetrendje szerint él. A moroi-k késő délelőtt feküdtek le és csak este keltek fel, mikor már mi, emberek, lefeküdni készülődtünk.

-

Tudom – mondta vékony hangon. – Sajnálom, de nem kérnélek meg erre, ha nem lenne fontos. Ő elment Los Angelesbe tegnap este, mert…. mert találkozni akart azokkal a moroi lányokkal. Lee-nek dolga volt a városba és Adrian vele tartott, úgy volt, hogy haza fele is Lee-vel jön. Csak hogy ő nem tudja felhívni Lee-t és így most nem tud visszajutni Spalm Springbe és ráadásul iszonyatosan másnapos.

Megráztam a fejemet és visszafeküdtem az ágyba. -

Ne haragudj, de nem tudom őt sajnálni. Talán ez most egy jó lecke lesz neki.

-

Sydney, kérlek.

Eltakartam a korommal a szememet, abban reménykedve, hogy alán így békén hagy. Tévedtem Jill a karomat rángatva kérlelt tovább és ekkor felötlött benne a kérdés: -

Honnan tudod, hogy mi történt Adriannal? Talán felhívott?

Nem voltam rossz alvó és nem is volt könnyű felkelteni, de abban biztos voltam, hogy a telefoncsörgésre egyből felébredtem volna. Jill hátat fordított nekem én pedig fenyegetően felültem az ágyon. -

Jill honnan tudod, hogy mi történt Adriannal?

2011. november 05.


Kérlek – suttogta. – Nem mennénk el érte?

-

Nem, addig nem míg el nem mondod, hogy mi folyik itt.


Furcsa bizsergető érzés kerített hatalmába. Eltitkolnak előlem valamit, de most végre megtudhatom, hogy mi az amit rejtegetnek előlem a moroi-k. -

Ezt nem mondhatod el senkinek se – mondta egy pillanatnyi hallgatás után és ismét felém fordult, a tekintetünk találkozott a sötétben.

Tudtam, hogy arra vár, hogy a szavamat adjam erre, de hát mit is feltételez rólam… érteke a titkok őrzéséhez, és még ha akarnám se tudnám elárulni a titkát illetékteleneknek. Odatartottam az orcámat, hogy jól láss a tetoválásomat. -

Ha akarnám, se tudnám elmondani senkinek se.

-

Nem Sydney félre értesz. Szó szerint senkinek se mondhatod el. Sem az alkimistáknak. Sem Keith-nek. Sem azoknak moroi-nak, vagy dhampir-nak, aki még nem tudnak erről.

Nem mondhatom el az alkimistáknak sem? Ez így már más. Nem számít, hogy minden rosszról, ami velem történik az alkimisták tehetnek, az se számít, hogy hova küldenek, vagy mennyi időt kell a moroi-kal eltöltenem, mert a lojalitásom irányukba még, így is szikla szilárd marad. Nekem mindenről be kell számolnom nekik, amit Jill és társai tesznek. Ez az én feladatom és azért teszem, hogy megóvjuk az embereket. Természetesen az is a feladatom része, hogy gondoskodjak Jill-ről és figyeljek arra, hogy jól érezze magát és most megint szenved… Egy fél másodpercig, úgy gondoltam, hogy talán hazudhatnák neki, de aztán rájöttem, hogy ezt nem tehetem Jill-el. Nem tudtam volna hazudni neki. Ha azt mondom neki, hogy nem fogom elárulni a titkát senkinek se, akkor így is kell tennem. Ha pedig úgy gondolom, hogy ezt nem fogom tudni betartani, akkor erről is tudnia kell. -

Ezt nem ígérhetem meg – volt a végső válaszom.

Azt hiszem a szavaim nagyon meglepték őt. Hosszasan tanulmányozott a félhomályban, de látta, hogy igazat mondok és bólintott. -

Adrian és köztem vagy egyfajta kapocs. Olyan szellemi kötelék féle.

A szeme hírtelen elkerekedett: -

Hogyan…? - Hirtelen minden a helyére került. – Te… te…

-

Meghaltam – mondta nyersen Jill. – Túl nagy volt a zűrzavar, amikor a moroi lázadók megtámadtak minket. Mindenki azt hitte, hogy Lissa a célpont, így az összes testőr mellé sereglett. Eddie volt az egyetlen, aki mellettem maradt, de nem volt elég gyors. az a férfi… - Jill egy pillanatra elhallgatott és a mellkasához szorította a kezét – szíven

2011. november 05.



szúrt és… megölt. De ekkor Adrian közbelépett. A lélek erejét használva vissza hozott az élők sorába és hát most itt vagyunk, és itt van köztünk ez a furcsa kötelék. Minden olyan gyorsan történt. Senki se jött rá, hogy Adrian mit is tett valójában. A világ forgott körülöttem. Lelek kötelék. A lélek volt a legkevésbé ismert elem a számunkra, mivel nagyon kevés információval rendelkeztünk róla. A meglévő dokumentumok, amik a rendelkezésünkre álltak a lélekről nagyon hiányosak voltak. Páran írtak a lélek erejéről, de sose olyanok, akik birtokolták volna ezt a fajta varázserőt. Ráadásul a közel múltban feledésbe is merült a lélek, mint mágikus elem, egészen addig, míg Vasilisa Dragomirról ki nem derült, hogy ő is lélekhasználó. Így aztán az alkimisták is egyre intenzívebben kezdtek el érdeklődni a lélekhasználók különleges képességei iránt. Vasilisa és Rose lélek köteléke volt az egyetlen napjainkban dokumentált lélek által létrehozott jelenség. A lélek egyik leg figyelemre méltóbb képessége a gyógyító erő volt és ezáltal Vasilisa is visszahozta Rose-t a halálból egy autóbaleset után. Ez egyfajta pszichikai kapcsolatot eredményezett Rose és Vasilisa között, ami által Rose nyomon tudta követni a moroi királynő minden tettét, ha akarta és ami megszűnt létezni, mikor Rose-t újra megkísértette a halál árnyéka. -

Te bele látsz a fejébe – hebegtem. – Hallod a gondolatait. Érzed az érzéseit.

Ez megmagyarázta azt, hogy Jill miért tud mindig mindent Adrianról, még akkor is, ha Adrian nem mond el neki semmit. Jill bólintott. -

Hidd el nekem, hogy nem örülök ennek a képességnek, de nem tudok ezen változtatni. Rose azt mondta, hogy időbe telik, míg megtanulok uralkodni az érzelmeimen és irányítani tudom ezt a képességet. De egyenlőre még nem megy. És ő nekem olyan sok Sydney. Annyi rézés kavarog benne. Minden érzése olyan intenzív: akár szeret, akár gyűlöl. A hangulat olyan gyorsan változik, hogy alig bírom követni. Az egyik pillanatban még boldog a másikban pedig, már szomorú. Ami közte és Rose között volt… az darabokra törte. Nagyon nehéz saját magamra összpontosítani, mikor folyamatosan itt tombolnak bennem az érzései. Na jó, nem folyamatosan, de elég gyakran. Nincs hatásom arra, hogy mikor ragadnak magával a gondolatai és az érzései.

Nem mondtam, de azon töprengtem, hogy vajon a lélekhasználók hajlamosak voltak az elmebajra, vagy csak Adrian veleszületett sajátossága ez. Mindegy, ez most lényegtelen volt. -

De ő nem lát bele a te fejedbe, igaz? Ez csak egy egyirányú utca, ugye? – kérdeztem.

Tudtam, hogy Rose képes volt olvasni Vasilisa gondolataiban és képes volt arra, hogy lássa és megtapasztalja a mindennapok eseményeit, amin Vasilisa keresztül ment, de náluk fordított

2011. november 05.



irányba nem működött a dolog. Felételeztem, hogy Jill és Adrian esetében is pontosan így működik, de nem tudhattam biztosra, hisz oly keveset tudtam a lélekről. -

Igen ez csak egy irányba működik – erősítette meg a sejtésemet Jill.

-

Így ….így aztán te mindig tudod, hogy éppen mire gondol, vagy mit csinál. Ezért tudtál a látogatásomról is. Ezért tudtad azt is, hogy pizzát enne. És Abe ezért akarta, hogy Adrian itt maradjon veled.

Jill összevonta a szemöldökét. -

Abe? Nem, dehogy. Rose és Lissa ragaszkodott ahhoz, hogy Adrian itt maradjon, úgy gondolták, hogy amíg megszokjuk ezt a köteléket, így lesz a legjobb és én is azt szerettem volna, ha Adrian a közelemben marad. Miért gondolod, hogy ehhez bármi köze is lenne Abe-nak?

-

Hát, azt hiszem – hebegtem zavarodottan, mert hát hallottam, amikor Abe arra utasította Adriant, hogy maradjon itt és tartson szemmel mindent. – De biztos, csak félreértettem valamit.

-

Akkor most már mehetünk? – nézett rám könyörgően. – Én már válaszoltam a kérdéseidre – jelentette ki tárgyilagosan.

-

Kérlek, nyugtass meg arról, hogy jól értem-e dolgokat – mondtam. – Elmondanád, hogy Adrian hogy kerül Los Angelesbe és miért van most bajban.

Jill felhúzta a mellkasához a térdét és a lábát átkulcsolt a kezével, a tekintetét pedig elfordította. Észrevettem, hogy mikor valamiről nem igazán akar beszélni, akkor kerüli a tekintetemet. -

Ő, öhm, azért ment el Los Angelesbe az éjszaka, mert unatkozott. Palm Springből stoppal jutott el Los Angelesbe, akik felvették azok is bulizni mentek a városba, Adrian pedig csatlakozott hozzájuk. Miközben buliztak Adrian összefutott a moroi lányokkal, akikkel múltkor is bulizott, így aztán haza ment velük. A lányoknál pedig elájult. Egészen mostanáig ájultan feküdt és most haza szeretne jönni Clarence házába.

A sztori hallatán nyugtalanító gondolatok futottak át az agyamon. -

Ebből az egészből te mi az amit át is éltél?

Jill még mindig kerülte a tekintetemet. -

Ez most nem lényeges.

-

De nekem az – mondtam. Azon az éjszakán, mikor Adrian Los Angelesben járt a lányoknál Jill zokogva ébredt fel. Jill akkor átélte Adrian szexuális élményét? – Mit gondol erről az egészről Adrian? Tudja, hogy te látod amit csinál és hogy mindent átélsz amit ő is, csak azt nem értem, hogy … Ó, Istenem. Az első nap az iskolában.

2011. november 05.



Ms. Chang-nak igaz volt, ugye? Te másnapos voltál, ugyan csak Adrian miatt, de akkor is az voltál. – És minden reggel ébredéskor Jill betegnek és fáradtnak tűnt, mert azt megelőző este Adrian túl sokáig volt ébren. Jill bólintott. -

Nem volt semmilyen fizikai jele, ami visszaigazolta volna, hogy nem a vér hiánya miatt vannak ezek a tünetek, de azt hiszem igazad van. Hidd el borzasztó érzés – hittem neki. Jill felém fordította a fejét és rám nézett. – És azt hiszem, hogy most is ugyan ez a helyzet.

Már pirkadat volt és a szoba megtelt halovány fénnyel, így már láttam rajta a másnaposság jeleit. Sápadt volt és a szemei vörösek voltak, nagyon rosszul festett. Azon se lettem volna meglepve, ha azt mondja, hogy hányingere van és fáj a feje. Jill ábrázata láttán kirázott a hideg és nagyon ideges lettem Adrianra. -

Ha eltudott menni oda, akkor haza is tud jönni.

-

Sydney!

-

Megérdemli. Hidd el én tudom, hogy…. hogyan érzel iránta – ez az érzés, akár testvéri szeretet, vagy akár gyengéd szerelmi vonzalom, a jelen esetben mindegy volt. – De nem futhatsz mindig a segítségére, ha bajba kerül. Meg kell értenie, hogy nem kérhet folyton tőled segítséget.

-

Félre értesz. Adrian nem kérte a segítségemet – mondtam. – Én egyszerűen, csak érzem, hogy segítségre szorul.

-

Nos, mielőtt elment volna Los Angeles-be végig kellett volna gondolnia, hogy milyen következményekkel jár ez a kis kiruccanás. Gondolnia kellett volna arra is, hogy hogyan jut haza.

-

Lemerült a mobilja.

-

Hát akkor kérjen kölcsön egy mobilt az új barátaitól.

-

Fájdalmai vannak – felelte Jill.

-

Ilyen az élet.

-

De nekem is fájdalmaim vannak.

Felsóhajtottam. -

Jill…

-

Nem súlyos. De ez nem csak másnaposság. Persze most azért vagyok rosszul, mert ő is rosszul van és amíg nem tesz ellene semmit, hogy megszüntesse ezt a rosszullétet addig én is szenvedek. De van még valami, ami gyötör… a gondolatai. Fúúú – Jill a térdére könyökölt és az arcát a tenyerébe temette. – Nem tudok megszabadulni a

2011. november 05.



gondolataitól. Olyan érzés, mintha … mintha egy kalapáccsal dörömbölnének a fejemben. Nem tudom kizárni a gondolatait a fejemből. Egyfolytában arra kell gondolom, hogy milyen szerencsétlen! És hogy ez engem is milyen szerencsétlenné tesz. Vagy tényleg szerencsétlen vagyok. Nem is tudom – felsóhajtott. – Kérlek Sydney. Mennyünk. -

Tudod hol van? – kérdeztem megadóan.

-

Igen.

-

Rendben, akkor elmegyek érte – kászálódtam ki az ágyból. Jill is felállt velem.

-

Én is megyek.

-

Nem – tiltakoztam. – Te szépen visszafekszel az ágyba, beveszel egy aszpirint és megpróbálsz pihenni, hogy jobban legyél.

Úgy is volt néhány dolog, amit négy szemközt akartam megbeszélni Adriannal. Igaz, hogy Jill-t, így se tudom kirekeszteni ebből a beszélgetésből, hisz folyton belecsusszan Adrian elméjébe, de így még is csak könnyebb lesz elmondani, amit akarok, mint ha Jill ott lenne puszta valójában és engem nézne azokkal a nagy szemivel. -

De hogyan fogod…

-

Nem akarom, hogy rosszul legyél az autóban. Ha esetleg valami változás történik, mondjuk elmenne a lányoktól, akkor csak hívj fel a mobilon.

Jill nem nagyon tiltakozott, vagy azért, mert ő tényleg nem érezte jól megát, vagy pedig csak így akarta kifejezni háláját, hogy „megmentem” Adriant. Címet ugyan nem tudott mondani, de nagyon pontosan le tudta írni azt a hotelt, ami a lányok lakásának szomszédságában volt. Jill által leírt szálloda valójában a Long Beach hotel volt. Két órát autóztam, mire elértem és megtaláltam a szállodát. Éreztem, hogy kávéra lenne szükségem. A városban nem volt forgalom vasárnap lévén. Azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, most egy kabrióban ülve végigszáguldani a városon ezen a ragyogó napsütéses reggelen. Remek lenne, ha épp nem egy moroi srácot kellene megkeresnem, aki átmulatta az egész éjszakát és most a másnaposan fetreng egy vadidegen moroi lány szobájában. Egyfolytában Jill-en és Adrianon járt az eszem, na meg a köztük lévő köteléken. Még a gondolata is megrémített annak, hogy vannak olyan moroi-k, akik képesek visszahozni az embereket a halálból. Ennél már csak egy másik képességük volt csak aggasztóbb, hogy a strigoi-t is képesek voltak visszaváltoztatni. Mi, alkimisták, összesen két ilyen esetről tudtunk. Az egyik egy Sonya Karp nevű nő esete. A másik pedig Dimitri Belikové. Ez az egész lélek dolog nagyon furcsa és ijesztő volt számomra. 2011. november 05.



Idő közben elértem a Long Beach-hez és Jill elmondása alapján nem is volt nehéz megtalálnom a háztömböt, amiben a lányok laktak. A környék igéző volt, az utcasor túl oldalán az óceán terült el. Amióta elindulta Jill nem hívott, így azt feltételeztem, hogy Adrian még a lakásban van. Könnyen le tudtam parkolni az utcában a napnak ebben a szakaszában. Kiszállva a kocsiból a Csendes-óceán nyugati horizontja tárult elém. Lélegzet elállítóan szép volt, különösen az után az egy hét után, amit a sivatag kellős közepén töltöttem Palm Springben. Azt kívántam, hogy bárcsak Jill is láthatná ezt. Lehet, hogy a víz közelében sokkal jobban érezné magát. A lakás, amit kerestem egy barackszínű stukkos épület harmadik emeletén volt. Felsétáltam a lépcsőn, a harmadik emeletre és ott, Jill elmondása szerinte, jobbra kellett fordulnom és el kellett sétálnom a folyosó végéig. Az utolsó ajtónál megálltam és bekopogtam. Miután már egy perce nem érkezett válasz a kopogásomra még egyszer megismételtem, csak most erősebben. Erre se jött válasz, már majdnem azon voltam, hogy harmadjára is bekopogok, mikor hallottam, hogy kattan a zár. Az ajtó kinyílt és egy lány kukucskált ki rajta. Egyértelműen látszott a lányon, hogy moroi, vékony topmodell alkata és sápadt, de tökéletes bőre volt. A tökéletessége, most valahogy rendkívüli módon irritált, tekintettel arra, hogy a homlokomon épp most készült kinőni egy pattanás. Csak egy kicsivel lehetett idősebb nálam a lány. Hosszú fekete haja és mélykék szeme volt. Úgy nézett ki, mint egy túlvilági baba. A lány még félálomba volt. -

Igen? – nézett rám kérdően. – El akarsz adni valamit? – tetőtől talpig végigmért és a szeme megakadt a lenvászon szoknyámon.

-

Itt van Adrian?

-

Ki?

-

Adrian. Magas. Barna haj. Zöld szem.

A lány összevonta a szemöldökét. -

Úgy érted Jet?

-

Hát… nem is tudom. Úgy füstöl, mint egy gyárkémény?

A lány bölcsen bólintott. -

Aha. Most már tudod, hogy ő Jet – a lány hátra fordult és bekiabált a lakásba: - Hé, Jet. Itt van egy eladólány, aki látni akar.

-

Küld őt ide – hallatszott az ismerős hang, ami Adrianhoz tartozott.

A moroi lány kitárta az ajtót és intett, hogy mennyek beljebb. -

Az erkélyen van.

2011. november 05.



Átsétáltam a nappalin, ami úgy nézett ki, mint ahova a bomba becsapott. A földön ruhák hevertek szanaszéjjel, a bútorok és az asztal tele volt piszkos edénnyel és amit nem borított piszkos edény vagy ruha, ott üres sörösüvegek hevertek. A szőnyegen egy rózsaszín ragadós paca éktelenkedett, ami egy feldőlt körömlakkos üvegből származott. A heverőn egy összegyűrt takaró hevert, az egyik ajtóban egy szőke hajó moroi lány állt, aki miután meglátott sarkon fordult és visszament a szobába aludni. Ahhoz, hogy eljussak Adrianhoz, aki a teraszon állt és dohányzott, keresztül kellett másznom mindenen. Mikor kiléptem az erkélyre nem fordult felém, de tudta, hogy én vagyok. -

Mond meg nekem Sage. Miért építkezik valaki az óceán mellé, ha aztán az erkélyt nem arra tájolja? Ki akarja a hegyeket bámulni, vagy a szomszédokat, mikor nézhetné az óceánt is. Én készen állok arra, hogy bevalljam neked, hogy ez az egész építmény egy nagy rakás szar.

Karba tett kézzel néztem a hátát, mert még mindig nem fordult felém. -

Nagyon örülök, hogy megosztottad velem az értékes véleményedet. Kétség kívül igazad van és biztos lehetsz benne, hogy ha az önkormányzat fele járok megemlítem nekik, hogy miért nem az óceánra néznek az erkélyek.

Hirtelen megfordult és egy halovány mosoly jelent meg az ajkán. -

Mit keres itt? Gondolom te inkább lennél a templomba, mit itt.

-

Mit gondolsz? Azért vagyok itt, mert ismerek egy tizenöt éves lányt, aki nem érdemli meg, hogy ezt tedd vele.

A mosoly eltűnt Adrian arcáról. -

Elmondta neked – mondta komoran és ismét hátat fordított nekem.

-

Igen, de már előbb el kellett volna, hogy mondjátok nekem. Ez igen is komoly dolog… sőt mi több hatalmas dolog.

-

És kétséget kizárólag ez egy olyan dolog, amit az alkimisták nagyon szívesen tanulmányoznának – felelte, de megint hátat fordított nekem. Nem kellett rám néznia, ahhoz, hogy tudjam megszokott gúnyos mosolya visszatért az arcára.

-

Megígértem neki, hogy nem beszélek róla. De ettől függetlenül nektek, akkor is el kellett volna mondanotok. Ez egy elég fontos információ a számomra, főleg mióta nekem kell pesztrálnom titeket.

-

„Pesztrálni”? Ez azért egy elég szélsőséges elképzelés, nem Sage?

-

Figyelembe véve a jelen helyzetet? Nem, nem igazán.

Adrian erre nem felet. Hagytam, hogy had gondolja végig a dolgot.

2011. november 05.



Egy sötét motoros farmert és egy piros gyűrött pamutpólót viselt. A gyűrődésekből ítélve ebben aludhatott. A lába viszont meztelen volt. -

Hoztál kabátot? – kérdeztem.

-

Nem.

Visszamentem a nappaliba, hogy megkeresem Adrian cipőjét és zokniját. Nem volt egyszerű feladat a nagy rendetlenségben bármit is megtalálni, de nagy neheze sikerült ráakadnom Adrian hiányzó ruhadarabjaira. Sietve összeszedtem őket és odadobtam Adriannak, aki még mindig az erkélyen állt. -

Vedd fel őket. Megyünk.

-

Nem vagy az anyám.

-

Nem. Ha a memóriám nem csal ő épp a büntetését tölti a börtönben hamis tanúzásért és lopásért.

Aljas dolog volt ez mondanom, de hát ez volt az igazság. És erre végre Adrian is feleszmélt. Felkapta a fejét és láttam, ahogy a harag megcsillan a mélyzöld szemében, ez volt az első dolog, amit ki tudtam olvasni az amúgy mindig ködös tekintetéből. -

Soha többet ne merj így beszélni róla. Fogalmad sincs az egészről.

A haragja egy kicsit megijesztett, de én nem hátráltam meg. -

Tulajdon képen nekem kellett megkeresnem az általa eltulajdonított hangszalagot.

-

Meg volt rá az oka – válaszolt fogcsikorgatva.

-

Milyen furcsa, kész vagy megvédeni olyasvalakit, akit a bíróság is elítélt, de nem vagy képes egy szikra jóindulatot érezni Jill iránt, akinek nem tett semmi rosszat.

-

Én igen is odafigyelek rá – felelte, miközben remegő kézzel eloltotta az égő cigarettáját. Úgy tűnt igyekszik visszafogni indulatait. – Folyton rá gondolok. Hogyan tudnák nem így tenni? Hisz mindig itt van… Nem érzem, de tudom, hogy mindig velem van és mindig hallja a gondolataimat. Hallja azokat a dolgokat, amiket nem akarom, hogy halljon. Mint ahogy érzi azokat a dolgokat is, amiket nem akarom, hogy érezzen – egy nagyot levegőt vett és ismét hátat fordított nekem.

-

Ha ezt tényleg mind tudod, akkor hogy lehet, hogy ilyeneket művelsz? Hogy ihatsz, ha tudod, hogy ez hatással van rá is? Hogy teheted? – lehalkítottam a hangomat egy grimasz kíséretében. – Hogy tehettél bármit is azokkal a lányokkal, hisz tudod, hogy ő is látja? Jill még csak tizenöt éves.

-

Tudom, tudom – felete. – De az ivásról először nem tudtam. Mikor múltkor iskola után odajött hozzám és elmesélte, hogy mi történt én abbahagytam. Tényleg. De pénteken… mikor azt mondta nekem, hogy nem lesz semmi gond, mivel hétvége van.

2011. november 05.



Azt gondoltam, hogy őt nem zavarja, ha másnap esetleg beteg lesz. Szóval azt mondtam magamnak: csak most az egyszer. Ez lesz az utolsó éjszaka és akkor a dolgok őrült fordulatot vettek és végül itt ébredtem azon gondolkozva, hogy: mit csinálok itt? De azt hiszem, hogy meg kell magyaráznom neked a tetteimet. -

Nem hinném, hogy ezt bárkinek is képes lennél megmagyarázni – feleltem dühösen, hisz forrt a vérem ettől az egésztől.

-

Pont te beszélsz Sage – bökött rám a mutató ujjával. – Én legelább teszek valamit. De te? Te hagyod, hogy a világ elsétáljon melletted. Csak állsz és bambán nézel, míg az a seggfej Keith úgy kezel téged, mint egy senki lennél. Nincs tartásod. Nem harcolsz semmiért sem. Még az öreg Abé is úgy tűnik, hogy dróton rángat téged. Rose vajon jobb nála, vagy ő is ugyan ezt teszi? Vagy Abe is olyas valaki, akivel szintén nem mersz szembeszállni?

Minden izmomat megfeszítettem, hogy uralkodjak magamon és ne, hogy kiderüljön mennyire megbántott ezzel az egésszel. -

Nem tudsz te semmit rólam Adrian Ivashkov. Rengeteg mindenért harcolok.

-

Nem tudsz becsapni engem.

Hűvösen rámosolyogtam. -

Én inkább csak nem verem nagydobra azt, mait véghezviszek.

-

Hát persze. Bármi legyen is az, biztosan segít, hogy jobban aludj tőle.

Felemeltem a kezemet, mint aki megadja magát. -

Na ez az. Azért nem tudok aludni éjszaka, mert ilyenekkel kell foglalkoznom – biccentettem felé és a rendetlen nappali felé – meg kell óvjalak a saját hülyeségedtől. Elmennék innen? Kérlek?!

Adrian válaszul ismételten eloltotta a cigarettáját – ez már a sokadik száll volt, amire rágyújtott a beszélgetésünk kezdete óta - és szélsebesen felvette a zokniját és a cipőjét. Miután belebújt a cipőjét felnézett rám, a harag teljesen eltűnt a szeméből. Olyan volt, mint mindig laza és könnyed. Olyan gyorsan változott meg a hangulata, hogy fel se tudtam fogni. -

Segítened kell nekem. Ki kell jutatnod Clarence házából – a hangja komoly, de nyugodt volt. – Clarence igazán rendes ember, de meg fogok őrülni, ha ott maradok.

-

De ezzel szemben a magaviseleted kiváló, amíg a házban vagy - feleltem elgondolkodva. – De talán a két” hölgyemény” megengedi, hogy itt maradj velük.

-

Hé, egy kicsit több tiszteletet. Van nevük is. Carla és Krissy – összevonta a szemöldökét – vagy talán Missy?

Egy nagyot sóhajtottam. 2011. november 05.



Elmondanád nekem, hogy milyen szisztéma szerint van berendezve ez a nappali? Mennyi időbe telne, míg találnál egy talpalatnyi helyet magadnak odabent? Amúgy mért van rám szükséged?

-

Mert nincs pénzem Sage. Az öregem megszakította velem minden kapcsolatot, ugyan kapok tőle valamiféle járadékot, de az még cigarettára se elég.

Gondoltam, hogy megemlítem neki, hogy talán dolgozhatna, de valószínűleg ennek a beszélgetésnek semmi értelme nem lenne. -

Sajnálom. De ha jól tudom Abe szeretné, ha a házban maradnál, nem? Én hallottam, amikor az első napon a kertben erről beszélt neked – úgy döntöttem, hogy jobb, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. – Azt akarta, hogy segíts neki valamiben.

Adrian végzett a cipőjének a bekötésével és felegyenesedett. -

Igen, de én nem tudom, hogy mi ez az egész. Hallottad, hogy ő is teljesen bizonytalan? Azt hiszem, hogy próbál valamit kezdeni velem, hogy elfoglaljam magam, mivel rosszul érzi magát a történtek miatt…

Adrian nem folyatta a mondandóját, de ott csengett a fülemben a ki nem mondott név. Rose neve. Rettenetes szomorúság járta át az arcvonásait és a szeme a semmibe révedt. Eszembe jutott, amikor Jill arról beszélt, hogy Adrint mennyire felkavarja és kínozza Rose emléke. Nem sok mindent tudtam erről a kötelékről, ami Jill és Adrian között volt, de biztos voltam abban, hogy a szavak - amiket Jill használt, hogy megértesse velem, mit érezhet Adian – nem tudták kifejezni azt a fájdalmat, ami nap, mint nap átjárja őt. Fogalmam se volt, hogy hogyan segíthetnék rajta. Csak abban voltam biztos, hogy Adrian azért él ilyen önpusztító életet, mert így szeretné elfojtani a bánatát, ami szinte már felemésztette őt. -

Adrian – kezdtem félszegen – Én…

-

Felejtsd el! – mondta nyugodt hangon. – Nem tudod, hogy milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy tudod ő sose fogja ezt viszonozni…

Fülsüketítő sikoly törte meg a csendet. Adrian arca megfeszült az éles hangtól, az ő fülét még jobban sérthette a hang, mint az enyémet, tekintettel arra, hogy a vámpírok hallása sokkal jobb, mint a miénk. Mind a ketten visszasiettünk a lakásba. A szőke lány a kanapén ült és rémült arcot vágott, a másik lány pedig a szobaajtóban állt egy mobiltelefonnal a kezében és falfehér volt az arca, még egy moroi-hoz képest is túl haloványnak hatott az arcszíne. -

Mi a baj? – kérdeztem.

Válaszra nyitotta a száját és ekkor olyan szemekkel kezdett el vizslatni, mint ha eszébe jutott volna, hogy ember vagyok. -

Nincs semmi baj Calra – mondta Adrian. – Tudja rólunk. Megbízhatunk benne.

2011. november 05.



Pontosan ezekre a szavakra volt szüksége Carla-nak. A lány Adrian karjába vetette magát és kontrollálatlanul zokogni kezdett. -

Ó, Jet – hebegte a zokogás közepette – Nem tudom elhinni, hogy ez történt vele. Hogy történhetett?

-

Mi történt? – kérdezte a másik moroi lány egy kicsit bizonytalanul. Úgy festett a dolog, mint ha a lány Adrian ruháját viselné. Reméltem, hogy Jill nem volt még annál is nagyobb illetlenségnek kitéve, mint gondoltam.

-

Mond el nekem mi történt Carla – monda Adrian szelíden, még csak Jillel hallottam őt így beszélni, ennyire nyugodtan és kedvesen.

-

Én Krissy vagyok – szipogta – És a barátunk, a mi barátunk – törölgette a szemét. – Az egyik barátunk most hívott a főiskoláról, hogy Melody… Melody meghalt. Megölte egy strigoi tegnap este.

Carla levegő után kapkodott, majd ő is zokogásban tört ki. Adrian tekintete találkozott az enyémmel. Mind ketten meg voltunk döbbenve. Még ha nem is ismertük Melody-t, egy strigoi keze által meghalni szörnyű és tragikus esemény. Egyből bekapcsolt az alkimista énem és tudtam, hogy ellenőriznem kell a helyszínt, hogy nem maradt-e semmilyen nyom, ami lerántaná a leplet az igazságról, amit oly régóta próbálunk meg eltitkolni az emberek elől. -

Hol? – kérdeztem. – Hol történt ez?

-

Nyugat Hollywoow-ban – mondta Carla. – Az egyik Club mögötti sikátorban.

Ez egy kicsit megnyugtatott, sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha egy forgalmas helyen ölték volna meg a lányt. -

De legalább őt nem változtatták át – mondta Carla elkeseredetten. – Nyugodjék békében szegény, ha már ezek a szörnyek nem voltak képesek őt egészben hagyni.

Ennek hallatán hideg futott végig a hátamon. -

Mit akarsz ezzel mondani?

A lány Adrian pólójával itatta fel a könnyeit és két szipogás között felet a kérdésemre: -

Ők nem csak ittak Melody-ból, hanem elvágták a torkát is.

2011. november 05.



Tizenötödik fejezet Fordította: Évi

Adrian a Palm Springs-i út nagyját végig aludta. Úgy tűnik, a késő éjszakai bulizás Carla-val és Krissy-vel nagyon kimerítő lehetett. Már a gondolatától is rosszul voltam, és az sem javított a helyzeten, amikor rájöttem, hogy Rajta keresztül Jill is részt vett mindenben. Együttérzésen kívül nem sokat tehettünk a lányokért. Striga támadás történt. Tragikus és borzalmas, de moroik egyetlen lehetősége az önvédelemre, ha óvatosak voltak, nem adták ki a tartózkodási helyüket, és lehetőleg mindig a testőreik közelében tartózkodtak. A köznemes moroik, mint Carla és Krissy, világon bárhol élhettek, vagy járhattak iskolába, így számukra a nagy testőrség nem volt megoldható. Rengeteg moroi élt így, csak az óvatosságukban bízva. Mind a ketten barátjuk halálának körülményeit szörnyűnek tartották, ami igaz is volt, de egyikőjük sem találta furcsának a torok elmetszését. Én sem figyeltem volna fel rá, ha korábban nem hallom Clarence beszámolóját az unokahúga haláláról. Sejtettem, hogy Jill jobban érezné magát, ha személyesen is találkozhatna Adrian-nel, ezért regisztrált vendégként Magammal hoztam Amberwoodba. Valóban, már a kollégium előtt várt minket mire megérkeztünk. Miközben átölelte Adriant hálásan pillantott Rám. Eddie Vele volt, és bár nem szólt semmit, az arcáról leolvasható volt az elkeseredése, ami meggyőzött arról, hogy nem csak én tartottam Adrian viselkedését nevetségesnek. -

Annyira aggódtam – mondta Jill.

Adrian felborzolta a haját, amitől olyan lett, mint egy kacsa. -

Nincs miért aggódni Jilli-csali (Jailbait). Amíg nem gyűrődik meg az ingem, nincs baj.

Ennek hallatán igazán mérges lettem. Semmi gond, kivéve, hogy Jill-nek végig kell néznie, ahogy Adrian más lányokkal van, és még az ivási szokásait is el kell tűrnie. Nem számít, hogy most már Lee-t szereti. Egyszerűen túl fiatal ahhoz, hogy ilyen dolgokat lásson. Adrian rettentő önző. -

Akkor - folytatta. - Ha Sage hajlandó tovább sofőrködni, elviszlek Benneteket ebédelni.

-

Azt hittem, nincs pénzed - mutattam rá.

2011. november 05.



Azt mondtam, hogy nincs túl sok pénzem.

Jill és Eddie összenéztek. -

Mi, öhm, Micah-val ebédelünk – mondta Jill.

-

Hozzátok Őt is – így Adrian – Legalább megismeri a „családot”.

Nem sokkal később Micah is felbukkant, és örült, hogy megismerheti a másik „bátyánkat” is. Mosolyogva rázott kezet Adrian-nel. -

Már látom a családi vonásokat. Kezdtem ezt hinni, hogy Jill-t örökbe fogadták, de ti ketten nagyon hasonlítotok egymásra.

-

Észak-Dakota-i ősök – szólt Adrian.

-

Dél – javítottam ki.

Szerencsére Micah-nak nem tűnt fel a kis bakink. -

Ott a pont – mondta Adrian, miközben Micah-t tanulmányozta. – Olyan ismerősnek tűnsz Nekem, találkoztunk már?

-

Soha nem jártam Dél-Dakotában –rázta a fejét.

-

Akkor már ketten vagyunk – Biztos vagyok benne, hogy hallottam, amint Adrian ezt mormogja.

-

Indulnunk kéne – indítványozta Eddie, a kollégium ajtaja felé megindulva. – Van néhány házim, amit meg kell még csinálnom később.

Összevontam a szemöldököm, mert nem értettem a hirtelen pálfordulását. Eddie egyáltalán nem volt rossz tanuló, de már a kezdetektől egyértelmű volt, hogy nem lelkesedik annyira a Amberwoodért, mint én. Ez egy potya év neki, és csak szórakozni akart, annyit tanulva csak, ami feltétlenül szükséges volt a jó hírnevének fenntartására. Ha többiek is furcsának találták a viselkedését, nem mutatták. Micah Jill-lel beszélgetett, Adrian pedig még mindig arra próbált rájönni, hogy miért olyan ismerős neki Micah. Nagylelkű ebéd meghívása, mindössze egy gyors étteremre futotta, ezért a kajálással is hamar végeztünk. Egy hétnyi koleszos étel után értékeltem a változatosságot, és Adrian nézeteit Dorothy egészséges menüjeiről már ismertem. -

Csak egy gyerek menüt kellett volna kérned – mutatott rá a félig megevett hamburgeremre és sült krumplimra Adrian. – Egy csomó pénzemet megspóroltad volna, és még játékot is kaptunk volna.

-

A „csomó” kicsit túlzás – mondtam. – Különben is, most legalább hazaviheted a maradékot.

Erre a szemét forgatta, de elcsent egy kis krumplit a tányéromról.

2011. november 05.



Neked kellene hazavinni a maradékot. Hogy maradsz egyáltalán életben, ha ilyen keveset eszel? – kérdezte. – Egy nap majd felkap a szél.

-

Most hagyd abba! – szóltam rá.

-

Csak az igazat mondom – mondta egy vállrándítással. – Rád férne még pár kiló.

Hitetlenkedve bámultam, annyira ledöbbentem, hogy szóhoz sem jutottam. Mit tudnak egyáltalán a moroik a hízásról? Tökéletes alakjuk van. Nem tudták milyen érzés a tükör előtt állva hibákat keresni a testükön, és azt érezni, hogy mindig lesz valami, ami nem tökéletes. Ők megerőltetés nélkül elérhették azt, amit én akkor se tudtam, ha keményen dolgoztam érte, az emberfeletti tökéletességet. Adrian Jill-t, Eddie-t és Micah-t figyelte, amint a reggeli önvédelmi edzések számának növeléséről beszéltek. -

Cukik – jegyezte meg halkan, hogy csak én halljam, miközben a szívószálával játszott. – Talán hagynunk kellene, hogy a suliban randizzon.

-

Adrian – nyögtem fel.

-

Nyugi, vicc volt! – bazsalygott. – Lee valószínűleg párbajra hívná. Tudod, nem bír nem Jill-ről beszélni. Amikor hazamentünk a mini-golfozás után, Lee állandóan azt kérdezgette, hogy mikor megyünk újra. És mégis, amikor LA-ben szükségem lett volna rá, felszívódott.

-

Megbeszéltétek, hogy majd találkoztok? – kérdeztem. – Mondta, hogy majd hazahoz?

-

Nem – ismerte be. – De mégis mi a francot csinált?

Ekkor egy ősz férfi elhaladtában meglökte Jill székét, miközben egy tálcányi hamburgerrel és szódával próbált egyensúlyozni. Semmi sem borult fel, de Eddie villámsebesen talpra ugrott, készen arra, hogy az asztalon átvetődve megvédje Jillt. A férfi hátrált egy lépést, és elmotyogott egy bocsánatkérést. -

Bárkivel randizik is csak küldjük el Jill-el gardedámként, és nem kell aggódnunk – rázta csodálkozva a fejét Adrian.

Ismerve az Adrian és Jill közötti kötés természetét, egészen más fényben láttam Eddie védelmező szerepét. Persze tisztában voltam vele, hogy a testőrképzése miatt ez természetes volt számára, de mintha mindig is valami erősebb kapcsolatot éreztem volna kettejük között. Valami majdnem…személyeset. Először azt gondoltam, hogy azért mert Jill is valahogy a barátai közé tartozik, mint Rose. Most már rájöttem, hogy többről van itt szó. Jill azt mondta, hogy Eddie volt az egyetlen, aki próbálta megvédeni a támadáskor. Bár nem sikerült neki, de biztosan nem a készségessége miatt. De vajon mennyire bánthatta ez Eddie-t? Az egyetlen célja az életben mások védelmezése volt, és végig kellett néznie, ahogy valaki a szeme előtt

2011. november 05.



halt meg. Most, hogy Adrian visszahozta a halálból, Eddie így kapott egy második esélyt? Egy lehetőséget, hogy megváltsa Magát? Talán ezért volt mindig annyira éber. -

Zavartnak tűnsz – mondta Adrian.

-

Azt hiszem túlbonyolítom a dolgokat – sóhajtottam.

-

Ezért próbálok nem gondolkodni – bólintott ünnepélyesen.

-

Hééé! Miért mondtad korábban a lányoknak, hogy Jet-nek hívnak? – jutott eszembe egy korábbi kérdésem.

-

Alapszabály, ha nem akarod, hogy később a csajok Rád találjanak, Sage. Különben is, védtem az inkognitónkat.

-

Oké, de miért pont Jet? Miért nem….nem is tudom…Travis vagy mondjuk John?

Adrian úgy nézett Rám, mintha az idejét vesztegetném. -

Mert a Jet olyan rosszfiús.

Az ebéd után kitettük Adriant, majd visszamentünk a suliba. Jill és Micah mentek a dolguk után, én pedig meggyőztem Eddie-t, hogy kísérjen el a könyvtárba. Ott letelepedtünk egy asztalhoz, ahol előszedtem a laptopom. -

Találtunk valami érdekeset, amikor ma felvettem Adriant – meséltem suttogva Eddienek.

-

Azt gondolom az egész ügy érdekes volt, legalábbis az, amit Jill elmesélt belőle – jegyezte meg fanyarul.

-

Lehetett volna rosszabb is – válaszoltam. – Legalább már felöltözött, amire odaértem. És csak két másik Moroi volt vele. Nem tömegnyibe botlottam bele vagy ilyesmi.

-

Ebben az esetben, lehet nehezebb lett volna kihoznod onnan Adrian-t – nevetett.

A laptopom végre éltre kelt, és megkezdhettem a hosszadalmas procedúrát, amivel az Alkimisták szupertitkos adatbázisába juthattam. -

Nos, épp amikor leléptünk volna, a lányok akikkel kavart, pont akkor tudták meg, hogy az egyik barátjukat előző este Strigák ölték meg.

Minden vidámság eltünt az arcáról egy pillanat alatt, szemeibe valami keménység költözött. -

Hol?

-

LA-ben, nem itt – nyugtattam meg. Azzal kellett volna kezdenem, hogy tisztázom a helyszínt, nehogy azt higgye, hogy a strigák a campuszon ólálkodnak. – Amennyire tudjuk itt minden rendben, a strigáknak nem tetszik Palm Springs.

Eddie erre kicsit lenyugodott.

2011. november 05.



Itt is van – folytattam. – Ez a Moroi lány – a barátjuk – állítólag pont úgy halt meg, mint Clarence unokahúga.

-

Elvágták a torkát? – ráncolta a szemöldökét. Bólintottam. – Ez fura. Biztos vagy benne, hogy így történt? Elvégre ezt eddig csak Clarence-től hallottuk.

Miközben ezen agyalt, egy ceruzával dobolt az asztalon. -

Clarence elég kedves, meg minden, de most komolyan. Mindannyian tudjuk, hogy nem százas.

-

Ezért hívtalak ide. És mert le akartam ellenőrizni a rendszerben. Nyomon követjük a legtöbb strigák által elkövetett gyilkosságot.

Eddie a vállam fölött kukucskált, míg előkerestem egy bejegyzést öt évvel ezelőttről, Tamara Donahue esetéről. Bőven elég, hogy elvágott torokkal találtak rá. Másik keresésem Melody Croft-ra irányult – Krissy és Carla barátnője – akiről szintén volt egy bejegyzés, még tegnap estéről. Az alkimisták mindig képben voltak, és gyorsan reagáltak, hogy az információ bekerülhessen a rendszerbe: Melody-nak is a torkát vágták el. Volt még más striga gyilkosság is LA-ben – elvégre elég nagy város – de csak kettő eset egyezett. -

Még mindig azon rágódsz, amit Clarence mesélt? A vámpírvadászokon? – kérdezte Eddie.

-

Nem tudom. Csak arra gondoltam, hogy érdemes lenne leellenőrizni.

-

Testőrök is jelen voltak, mind a két esetben – mutatott a képernyőre. – Ők is striga támadást állapítottak meg – a lányokból minden vér eltűnt – ezt teszik a strigák. Bár nem tudom, hogy egy vámpírvadász mit csinálna, de szerintem nem isznak vért, ha elérték a céljukat.

-

Ezt én sem gondolom. De egyik lányt sem csapolták le teljesen.

-

A Strigák nem mindig szívják ki az áldozatuk minden csepp vérét. Főleg akkor nem, ha megzavarják őket közben. Ezt a Melody nevű csajt, nem egy bár közelében ölték meg? Mármint, ha a gyilkosa hallotta, hogy valaki jön, valószínűleg elmenekült.

-

Gondolom. De akkor mi a helyzet a torokvágással?

-

Tonnányi esetünk van a strigák őrületéről – vont vállat. – Ott van például Keith szeme. Gonoszak. Nem várhatsz logikus lépéseket Tőlük.

-

A szemét inkább hagyjuk – Keith esete, nem épp az volt, amiről beszélni akartam. Sóhajtva ültem vissza. – Van valami, ami nem hagy nyugodni a gyilkosságokkal kapcsolatban. A félig kiürítetlen holttestek. A torok felhasítása. Magukban is furcsák lennének, együtt pedig különösen azok. És nem szeretem a furcsa dolgokat.

2011. november 05.


Akkor rossz szakmát választottál – mosolygott Eddie.

-

Sejtettem – mosolyogtam vissza.


Amikor nem mondtam mást, meglepetten nézett rám. -

Te valójában nem… nem hiszel a vámpírvadászokban, ugye??

-

Nem…nem igazán. Semmi bizonyítékunk, ami alátámasztaná a létezésüket.

-

De… - folytatta.

-

De – mondtam. – Nem kerget a lehetőség az őrületbe? Mármint most tudod ki hogy néz ki. Más moroik. Strigák. Látszik, felismerhető. De egy ember, aki vámpírvadász? – olyan erősen gesztikuláltam, hogy jó páran felfigyeltek ránk a könyvtárban. – Nem tudhatod, hogy ki az ellenség.

-

Ez elég könnyű pillanatnyilag. Mindenkit fenyegetésként kezelek – rázta a fejét Eddie.

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ettől most jobban vagy rosszabbul érzem-e magam. Miután visszatértem a kollégiumba Mrs. Weathers szólított meg. -

Ms. Terwilliger hagyott itt Neked valamit!

-

Nekem? – kérdeztem meglepetten. – Nem pénz, ugye? – Eddig ugyanis egyetlen kávéját sem fizette ki, amit Velem hozatott.

Válasz helyett Mrs. Weathers felemelt egy bőrkötetes könyvet. Először azt hittem, azt amelyiket nem is olyan rég befejeztem. Aztán közelebbről megnéztem és elolvastam a címét „ Volume 2”. Egy sárga postit-en Ms. Terwilliger pókháló szerű kézírásával ez állt: következő. Sóhajtva megköszöntem Mrs. Weathers-nek. Minden feladatot megcsináltam amit a tanárnő kért Tőlem, de reméltem, hogy ezúttal egy olyan könyvet ad, amelyben több lesz a történelmi adat, és kevesebb bájitalrecept. Ahogy a szobánk felé haladtam a folyosó végéről rémült kiáltásokat hallottam. Egy nyitott ajtót, és körülötte néhány embert láttam csak. Gyorsan elhaladtam a szobám mellett, meg akartam nézni, hogy mi okozza a problémát. Julia és Kristin szobájánál volt a felfordulás. Bár nem voltam biztos benne, hogy jogom van hozzá, félre löktem néhány rémült bámészkodót az ajtóból. Egyikőjük sem tiltakozott. Kristin-t az ágyán találtam, hevesen rángatózott. Iszonyatosan izzadt, és a pupillái akkorák voltak, hogy szinte nem is lehetett kivenni a szivárványhártyáját. Néhány idegen lány és Julia a másik ágyon ültek. Amikor beléptem félelemmel teli szemmel nézett rám Julia. -

Kristin! – sikítottam. – Jól vagy? – Amikor semmilyen reakciót nem láttam, a többiekhez fordultam. – Mi történt Vele?

Julia aggódva csavart ki egy nedves kendőt, amit aztán Kristin homlokára helyezett. -

Fogalmam sincs. Már reggel óta ilyen.

2011. november 05.



Hitetlenkedve Rá meredtem. -

Orvosra van szüksége! Azonnal hívnunk kell valakit! Megkeresem Mrs. Weath…

-

NE! – ugrott fel Julia. – Nem teheted. Az állapotának oka… nos szerintünk a tetoválása miatt van.

-

Tetoválás?

Valamelyik lány elkapta Kristin rángó csuklóját, és úgy fordította, hogy láthassam a belső oldalát. A sötét bőrére ott csillogó rezes festékkel egy százszorszépet tetováltak. Emlékeztem, hogy szeretett volna egy égi tetoválást, de legutóbb nem engedhette meg magának. -

Mikor lett kész?

-

Kora reggel – sütötte le a szemét Julia. – Én adtam kölcsön neki.

A virágra bámultam, ahogy szépen, és látszólag ártalmatlanul a bőrén csillogott. Biztos voltam benne, hogy a roham oka a friss tetoválás. Bármivel is keverték össze a festéket, hogy elérjék a kívánt hatást, a szervezete rosszul reagált rá. -

Orvosra van szüksége – mondtam határozottan.

-

Nem lehet. Akkor be kellene vallanunk a tetoválásokat is – jelentette ki a Kristin kezét tartó lány. – Trey-nek ugyan nem hittek, de ha meglátják a csuklóját…nos minden kiderülne a Nevermore-ról.

Nagyszerű! Gondoltam. Meglepetésemre az összes lány egyetértően bólintott, amikor befejezte. Megőrültek? Vajon hányan csináltattak ilyen nevetséges tetoválásokat?? És önmaguk védelme tényleg fontosabb, mint Kristin élete? Julia nyelt egyet, és leült az ágy szélére. -

Reméltük, hogy csak átmeneti. Talán kell neki egy kis idő, amíg hozzászokik.

Kristin felnyögött. Az egyik lába remegett, mintha izomgörcse lenne, majd abbamaradt, a szemei, és a hatalmad pupillái üresen néztek, a légzése pedig egyre gyengült. -

Egész nap ilyen állapotban volt! – mutattam rá. – Srácok, meg fog halni!

-

Miből gondolod? – kérdezte Julia döbbenten.

Nem tudhattam biztosan. De az alkimista tetoválások esetében is előfordultak ilyen helyzetek. Az esetek kilencvenkilenc százalékában az emberi szervezet befogadja az alkimista tetoválásban található vámpírvért, ami lehetővé teszi, hogy a tetoválás hatására egyfajta csökkent értékű dhampirokként funkcionáljuk. A tetoválásunk hatására hosszú életet és hihetetlen kitartást nyerünk, bár a dhampirok hihetetlen fizikai képességeivel nem rendelkezünk. Ahhoz a vér túlságosan hígított. Ennek ellenére mindig van egy-két ember,

2011. november 05.



aki beteg lesz, miután rárajzolták az alkimista-tetoválást. A tetováláshoz használt vér megmérgezi Őket. Ilyen esetben a helyzetet csak tovább rontja az arany és a többi vegyszer, amelyekkel a bőr alá juttatják a vért, mivel emiatt soha nem lehet eltávolítani onnan. Akik nem kezeltetik, meghalnak. Bár a vámpír vér nem okoz eufórikus örömet, ezért nem hinném, hogy itt erről van szó. A kezelés amit ilyenkor használtunk abból állt, hogy a tetoválás fém alkotói által kialakított kötéseket felbontatjuk, és így az összetevők, köztük a vér is kiürülhetnek a szervezetből. Szerintem ennek a módszernek itt is működnie kell. Az egyetlen baj a pontos képlet hiánya, mivel nem tudhattam, hogy az aranynál alkalmazott formula beválik-e a réz esetében is. Beharaptam az ajkam, még egyszer átgondoltam, majd döntöttem. -

Mindjárt jövök – szóltam, majd a szobámba siettem.

Mindeközben egy idegesítő hang a fejemben az idiótaságomért szidott. Pontosan tudtam mi lenne a helyes: azonnal szólni Mrs. Weahters-nek. Ehelyett kinyitottam a szoba ajtót, ahol is Jill-t pillantottam meg a laptopjával. -

Figyi Sydney – mosolygott. – Épp chatelek Lee-vel és… - beléfagyott a szó. – Mi a baj?

Az ágyamon bekapcsoltam a saját gépem. Amíg arra vártam, hogy betöltsön, elővettem egy kis fém bőröndöt, amit vészhelyzet esetére készítettem össze, de nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá. -

Hoznál Nekem egy kis vizet? Gyorsan!

Jill csak egy másodpercig hezitált, mielőtt bólintott volna. -

Sietek – ugrott le az ágyáról.

Amíg távol volt kinyitottam a táskát egy kulccsal, amit mindig magamnál tartottam. Belül tucatnyi apró fiola, melyekben az alkimisták által használt vegyszereket tartottam. Néhány összetevőből – mint például a strigák elleniből – rengeteg volt. Másokból csak egy csipetnyivel rendelkeztem. A laptopom végre működött, ezért azonnal beléptem az alkimista adatbázisba. Egy kis keresgélés után megtaláltam a tetoválás eltávolító formulát. Ekkor ért vissza Jill csészényi vízzel a kezében. -

Ennyi elég lesz? Ha más éghajlaton lennénk, a levegőből is tudnék vizet nyerni.

-

Ez elég. – válaszoltam, áldva a sivatagi levegőt, ami miatt nem tud varázsolni.

Beolvastam a képletet, és kielemeztem milyen vegyületekre lesz szükségem. Közben töröltem azt a listámról, amelyik kifejezetten az aranyért volt felelős. Néhány elemem hiányzott, de biztosra vettem, hogy ezek inkább csak érzéstelenítő hatásúak és nem létfontosságúak.

2011. november 05.



Elkezdtem összekeverni az összetevőket a lombikomban, pontosan kimérve őket, ugyanakkor igyekezte olyan gyorsan dolgozni, amennyire csak tudtam. Ahol szükséges volt módosítottam és olyan vegyületeket adtam hozzá, amelyekről biztosan tudtam, hogy lebontják a rezet, csak a pontos értékeket nem tudhattam. Amikor ezzel végeztem, elvettem Jill-től a vizet, és az előírásnak megfelelő mennyiséget adtam az oldathoz. A végeredmény egy jódhoz nagyon hasonlító folyadék lett. Összeráztam kicsit, mint valami őrült tudós. Jill egész idő alatt csendben figyelt, megérezve a helyzet súlyosságát. Tisztán látszott, hogy mennyire aggódik, de az összes kikívánkozó kérdését magában tartotta, amit nagyon értékeltem az adott helyzetben. Követett, amikor visszamentem Kristin-hez. Még többen gyűltek össze, mint korábban, és akkora zaj volt, hogy kész csodának tartottam, hogy Mrs. Weathers még nem jelent meg. A tetoválását bőszen védő csoport is eléggé szem előtt volt. Kristin-t változatlan állapotban találtam. -

Fordítsátok ki újra a csuklóját, és addig tartsátok, amíg csak bírjátok! – Nem intéztem konkrétan senkihez az utasítást, de tudtam, hogy ha elég határozott vagyok, valaki cselekedni fog. Igazam lett. – Ha ez nem használ, mindenképp orvost hívunk – jelentettem ki ellentmondást nem tűrőn.

Julia fehérebb volt, mint Jill, de azért rábólintott. Elvettem a kendőt, amit a borogatáshoz használt és belemártottam a csészémbe. Igazából soha nem láttam, hogyan csinálták, ezért fogalmam sem volt róla, hogyan fog működni. Magamban elmormoltam egy imát, majd a kendőt Kristin csuklójára szorítottam. Elfojtott kiáltás szakadt fel Belőle, és az egész teste megemelkedett. A mellette levő lányok azonnal visszanyomták. Ahol a tetováláshoz ért az anyag, onnan indázó füst csíkok szálltak fel, valamilyen éles, fanyar szag kíséretében. Addig vártam, amíg biztos nem lehettem benne, hogy mindent eltávolítottam, és levettem az anyagot a csuklójáról. A csinos kis százszorszép a szemünk előtt alakult át. A korábban szabályos vonalak elmosódtak és szétkenődtek, míg a rezes szín fokozatosan elhalványult, helyét egy sötétebb kékeszöld vette át. Hamarosan már felismerhetetlen volt az eredeti tetoválás. Egy amorf folt képződött a helyén. Körülötte vörös pír jelent meg a bőrén, bár szerencsére ez inkább csak felületes irritációnak tűnt, mint komolyabb sérülésnek. Az egész szörnyen nézett ki, és elborzadva bámultam. Mit tettem?? Mindenki hallgatott, nem tudván mit tegyenek. Pár perc telt el, de úgy éreztem, mintha órák lettek volna. Hirtelen Kristin izomgörcsei megszűntek. A légzése ugyan még kapkodó volt, de végre fókuszált, mint aki felismeri a világot. A pupillái még mindig nagyok voltak, de már körbenézett, míg rajtam állapodott meg a tekintete. -

Sydney – lihegte. – Köszönöm!

2011. november 05.


2011. november 05.




Tizenhatodik fejezet Fordította: Nitty

AZT HAZUDTAM A LÁNYOKNAK, HOGY a szert, mait Kristin tetoválására tettem, én is akkor kaptam, amikor a tetkómat felvarrattam, arra az esetre, ha allergiás lék a festékre. De szerencsére sose kellett használnom. Nem árultam el, hogy valójában én készítettem. Megvoltam győződve róla, hogy hittek nekem. Csak néhány nappal később ért el hozzám az a pletyka, miszerint én készítettem a szérumot. Futótűzként terjedt el a hír az iskolában, hogy „Sydney Melrose gyógyszerész”. Még jobban erősített az a tény, hogy a maradék szérumot, odaadtam egy másik lánynak, akinek a homlokán egy csúnya pattanás éktelenkedett, hogy kezelje vele és az másnapra el is múlt. Ez a fejlemény még inkább nem segített abban, hogy észrevétlen maradjak. Ezután a diákok előszeretettel kerestek fel mindenféle panaszokkal. Azt akarták, hogy gyógyítsam meg őket a csoda szérumommal és ezért akár fizetni is hajlandóak lettek volna. Szerencsére a legtöbbűknek, csak a feje fájt, mire azt javasoltam, hogy vegyenek be egy aszpirint és mindjárt jobban lesznek. De voltak, akik születési rendellenességükkel fordultak hozzám, amin nem tudtam segíteni, így aztán elküldtem őket. Eltekintve a furcsa kérésektől megpróbáltam hasznot húzni a helyzetből, mivel ezáltal egyre több embert ismerhettem meg. Voltak, akik kifejezetten azért kerestek meg, mert szerettek volna jobban megismerni. Épp az angolteremben várakoztam arra, hogy elkezdődjön az óra, amikor valaki a nevemen szólított: -

Sydney - Greg Slade barátja állt az asztalom előtt. A neve Bryan volt, csak látásból ismeretem őt.

-

Igen? – kérdeztem és azon gondolkodtam, hogy vajon azért jött-e ide, hogy kölcsönkérje a jegyzetemet.

A srácnak kócos barna haja volt, de úgy tűnt, hogy szándékosan ilyen, mert különben túl kisfiús lenne az arca. -

Képbe vagy a néma filmekkel? – kérdezte.

2011. november 05.



Persze – mondtam – Az első némafilm a 19. század végén készültek zenei aláfestéssel, majd 1920-as években sikerült elkészíteni az első hangos filmet és így a néma filmek szép fokozatosan lekerültek a mozi műsorról.

Bryan szájtátva hallgatott, mint ha több információt kapott volna tőlem, mint amire számított. -

Oh, Oké. Hát, izé… szóval van az a némafilm fesztivál a jövő héten a belvárosba. Esetleg érdekel téged?

Hirtelen megráztam a fejemet. -

Nem, én nem hiszem. Bár tényleg szeretem a művészetet és a régi dolgokat, de a néma filmeket nem bírom megnézni.

-

Huh. Hát jó – mondta, de nem mozdult, úgy tűnt, mint aki a gondolataimat próbálja kifürkészni.

Mi a fenéért érdekelne bárkit is, hogy szeretem-e a néma filmek? – agyaltam. -

És mi a helyzet a Sztárhaóval. Most pénteken nyit. Mit gondolsz róla?

-

Én nem nagyon szeretem a sci-fi filmeket – mondtam. Bár ez nem volt teljesen igaz.

-

Ott nem csak sci-fi-ket játszanak. Mit néznél meg szívesen?

-

Most nincs olyan film, ami igazából érdekelne – magyaráztam, mikor megszólalt a csengő és Bryan visszasétált az asztalához. – Ez nagyon furcsa volt. – motyogtam.

-

Rossz az ízlése a filmek terén – súgta a fülembe Julia. Hátrafordultam, hogy válaszoljak neki, de meglepetten tapasztaltam, hogy a lány majd meg fullad a visszafojtott nevetéstől.

-

Mi van?

-

Ez – zihálta – Ez fantasztikus volt.

-

Mi van? – kérdeztem ismét zavarodottan. – Miért?

-

Sydney, ő randira akart hívni!

Gyorsan visszapörgettem a fejemben a beszélgetést. -

Nem, dehogy. Ő csak megkérdezte, hogy mi a véleményem a mozifilmekről.

Julia felnevetett, már nem bírta türtőztetni magát. -

Mert így akarta kideríteni, hogy milyen film érdekelhet téged!

-

De akkor miért nem ezt mondta?

-

Te olyan elragadóan naiv vagy . Remélem agy nap azért, majd észre veszed, hogy ki az, aki tényleg érdeklődik irántad – értetlenül meredtem rá, ő pedig továbbra se bírta abbahagyni a kuncogást.

2011. november 05.



Miközben én egyre nagyobb népszerűségre tettem szeret, addig Jill népszerűsége egyre jobban csökkent. Ebben nagy szerepe volt Jill félénkségének. Még mindig nagyon sokat aggodalmaskodott, amiatt, hogy mennyire különbözik az itteni diákoktól, és azt feltételezte, hogy ez mindenki számára szembeötlő. Távolságtartó és zárkózott volt. Nagy meglepetés volt számomra, amikor pár nappal azután, hogy üzenetet hagytam az alkimistáknál, Jill orvosi felmentése megérkezett, így aztán Miss Carson kénytelen volt belátni, hogy Jill nem tud részt venni a szabadtéri órákon. Ezt után Jill-nek csak a tornatermi órákra kellett bejárnia. Legalább ennyi könnyebbség jutott neki. Micah lelkesedése továbbra se lankadt a lány irányában, míg az egyik nap… -

Lee reggel írt egy sms-t – újságolta Jill nagy lelkesedéssel az ebédlőben – El akar vinni vacsorázni. Mit gondoltok…? Már mint tudom, hogy elszeretnétek kísérni… bizonytalanul pislogott hol rám, hol pedig Eddie-re.

-

Ki az a Lee? – kérdezte Micah, aki épp ekkor készült leülni az ebédlőasztalunkhoz.

Hirtelen kínos csend támadt. -

Lee, umm – törte meg a csente Jill - ő egy srác, akit nem rég ismertünk meg. Ő nem ide jár. Ő egyetemista Los Angeles-ben.

-

Találkára hívott?

-

Igen… Olyan randiféleségre – mondta és lesütötte a szemét.

-

Semmi komoly – vágta rá Eddie. Nem voltam benne biztos, hogy azért, mert, így akarta megnyugtatni Micah-t, vagy azért mert nem akarat, hogy Jill túlságosan közel engedjen magához bárkit is.

Micah jól leplezte érzéseit. Egy rövidke gondolkodás után Jill-re mosolygott és a mosolya nem tűnt túl erőltetetnek. -

Nos ez remek. Remélem mihamarabb megismerhetem.

Ezt követően a beszélgetés átterelődött a focira és senki se beszélt többet Lee-ről. Ez után úgy tűnt, hogy Micah viselkedése egy kicsit megváltozott Jill-el szemben, de ettől függetlenül Micah továbbra az összes szabadidejét velünk töltötte. Lehet, hogy abban reménykedet, hogy Lee és Jill kapcsolata nem lesz hosszú életű. Vagy csak egyszerűen megértette, hogy ahhoz, hogy Eddie-vel lógjon el kell „viselnie” a Jill jelenlétét is. De mindegy is, mert Michal jó fej volt, nem volt vele semmi gond. Annál több gond volt Laurelel. Nem hinném, hogy Micah komolyabban érdeklődött volna Laurel iránt, ha Jill nincs. Laurel még is fenyegetést látott benne és mindent megtette azért, hogy megkeserítse Jill az életét.

2011. november 05.



Laurel mindenféle pletykákat terjesztett róla az osztályban: a magasságáról és a sápadt bőréről, ezzel még tovább növelve Jill bizonytalanságát. Egyszer, kétszer hallottam, hogy néhányan azt suttogják Jill háta mögött, hogy „vámpír lány”. Akár hányszor hallottam, hogy ezt suttogják a vér is megfagyott az ereimben, pedig tudtam, hogy csak gúnyolódnak. -

Jill nem akarja Micah-t elválasztani Laurel-től – jegyeztem meg az egyik nap Julianak és Kristin-nek. Próbáltam megérteni, hogy mi a logikus társadalmi viselkedés ebben az iskolában, de még mindig nem sikerült. – Nem értem mi a baja, mikor Micah-t amúgy se érdekli Laurel.

-

Ez igaz, de Laurel-nek sokkal könnyebb, így hogy talált egy bűnbakot. Az igazság az, hogy Lauer egy szuka és Micah ezt nagyon jól tudja – magyarázta Julia.

A múltkori eset után Bryan-nel, Kristin és Julia a fejükbe vették, hogy kezelésbe vesznek és megtanítják nekem, hogy hogyan kellene az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket kezelnem. -

Plusz Laurel szereti, ha piszkálhat valakit – mondta Kristin, aki tetoválós sztori után komolyabb és megfontoltabb lett.

-

Ok – mondtam és megpróbáltam követni a logikájukat – de én voltam az aki a hajával cikiztem. Akkor vissza se mert szólni…

Kristin elmosolyodott. -

Az nem lenne vicces Laurel számára, ha veled piszkálódna. Te folyton visszaszólnál neki. Jill nem védi meg magát, ezáltal nem hozza őt kellemetlen helyzetbe mások előtt. Jill könnyű célpont.

Az egyetlen pozitív dolog az elmúl időszakban az volt, hogy Adrian felhagyott a kicsapongásaival. Ugyan kíváncsi voltam, hogy ez meddig fog tartani, mert az alapján, amit Jill érzett a kötelékükön keresztül Adrian még mindig nagyon unatkozott és boldogtalan volt. Lee napirendje kiszámíthatatlan volt és nem az ő feladata volt, hogy Adriant szórakoztassa. Sőt másnak sem. Nem gondoltam, hogy jelenleg képesek lennék olyan megoldást találni, amivel Adrian is elégedett lenne. Ha Adrian fel is hagyott a kicsapongással, attól még Jill továbbra is szenvedett a macskajajtól és az „érzelmi kitöréseitől”. Ha pedig éppen nem ezek kínozták, akkor Adrian búskomorsága bélyegezte meg Jill hangulatát. Abban reménykedtem, hogy Jill mihamarabb megtanulja Adriant kizárni a fejéből, de abból, amit Rose mondott, arra a következtettem, hogy ez egy elég hosszú folyamat lesz. A következő etetéskor csalódottan vettem tudomásul, hogy Keith autója Clarence háza előtt parkol. Azt kívántan, hogy bár csak kimaradna ebből az egészből, ha már úgy sem tesz 2011. november 05.



semmit annak érdekében, hogy könnyebb legyen az itt tartózkodásunk. Úgy tűnik, hogy ezek a „felügyelő” látogatások komoly részét képezték a munkájának és úgy gondolja, hogy jelenléte elengedhetetlen. A lakásban azonban nem találtunk mást, csak Adriant és Lee-t, se Keith, se Clarence nem volt sehol. -

Hol vannak? – kérdeztem.

Adrian a kanapén heverészett és épp letette a könyvet az asztalra, amit eddig olvasgatott. Volt egy olyan megérzésem, hogy az olvasás nem épp a legkedveltebb elfoglaltsága. Nem volt nyoma, hogy alkoholt fogyasztott volna, de az asztalon három üres energia italos üveg sorakozott. Visszafojtott egy ásítást és megrántotta a vállát. -

Nem tudom. Kint beszélgetnek valahol. A barátodnak elég beteg a humorérzéke. Azt hiszem, hogy a vámpírvadászokról beszélget Clarence-vel.

Lee-re és Jill-re pillantottam, aki már is egymásra találtak. Mindketten annyira el voltak merülve egymásban, hogy nem is érzékelték a külvilágot. Tudtam, hogy Lee-t mennyire zavarja ez a vámpírvadászos téma és sejtettem, hogy nem díjazza Keith munkálkodását, amivel tovább erősítette az apja kényszerképzeteit. -

Tud Clarence a LA-i gyilkosságról? – kérdezte Eddie.

Semmi oka nem volt Keith-nek arra, hogy ezzel foglalkozzon, biztos voltam benne, hogy csak is azért teszi, mert szüksége van egy alapos indoka arra, amivel ellátogathat ide. Vagy még sem? -

Nem említette – monda Adrian – Esküszöm, hogy Keith, csak azért csinálja, mert unatkozik. Még én se süllyednék ilyen mélyre.

-

Inkább ezt csinálod helyette? – kérdeztem és miközben leültem vele szembe rámutatva az üres energiaitalos üvegekre.

-

Hé, ez nem vodka, vagy brandy vagy… Nos, semmi jó – sóhajtott egy nagyot Adrian és ez egyik üvegből kit itta az utolsó csepp energia italt is. – Egy kicsit több bizalmat, Sage.

Eddie az üvegekre pillantott. -

Jill nem azt mondta, hogy nem bírt aludni tegnap este?

-

Adrian – horkantan fel.

Eddie-nek igaza volt. Én is észrevettem, hogy Jill egész éjszaka csak hánykolódott, ez persze mindent megmagyaráz. -

Hé, én próbálkozok – válaszolta Adrian. – Ha te kijuttatnál innen Saga, akkor nem fulladnák bele az önsajnálatba.

2011. november 05.



Nagyon jól tudom, hogy nem tud neked segíteni – monda Eddie. – Tudod mit… én tudom. Kéne neked egy hobbi vagy valami.

-

Kedves vagy, de van már hobbim – felelte Adrian csökönyösen. - Az én életem a partizásról szól, persze most már ivás nélkül. És nem az egyedüllétről.

-

Talán dolgozhatnál – mondta Eddie. Leült egy székre a sarokban és láttam rajta, hogy jól szórakozik a saját poénján. – Az megoldaná az összes problémádat. Lenne pénzed és még emberek között is lehetnél.

Adrian összevonta a szemöldökét. -

Lassan a testel Castile. Te csak egy kibic vagy ebben a családban.

-

Ez valójában nem is olyan rossz ötlet – vágtam rá.

-

Nem, ez egy szörnyű ötlet – felelte Adrian, miközben tekintete köztem és Eddie között cikázott.

-

Mért? – kérdeztem. – Most jön az a rész, hogy ezek a kezek még soha se dolgoztak?

-

Nem inkább az a rész jön, hogy én semmibe se tudnék a társadalom hasznára lenni.

-

Én talán segíthetek neked – ajánlottam.

-

Talán te tudnál állást szerezni nekem, olyat, amiért még pénzt is kapok? – kérdezte reménykedve. – Mert az valóban nagy segítség lenne.

-

Talán össze tudok hozni neked egy, két állásinterjút – mondtam. – És segíthetek megírni az önéletrajzodat.

Meglepetten nézett rám. -

Sajnos Sage, ez nem lesz elég.

Clarence és Keith lépett be a szobába. Clarence arca majd kicsattant a boldogságtól. -

Köszönöm, köszönöm – mondta az idős ember. – Olyan jól esik olyas valakivel beszélgetni, aki meghallgat és egyetért velem abban, hogy a vámpírvadászok nagyon veszélyesek.

Biztos voltam benne, hogy Keith-en csak is azért olyan kedves és megértő az öreggel, mert az érdekei így kívánják és nem holmi szívjóságból. Lee arca elsötétült az előbbiek hallatán, de mindennek ellenére a moroi srác nem szólt semmit, pedig látszott, hogy tudna, mint mondani. Ez volt az első alkalom, hogy dühösnek láttam Lee-t. Úgy tűnik, hogy Keith a világ legvidámabb emberét is képes ki hozni a béketűréséből. Clarence nagyon örült, hogy újra lát minket, mint ahogy Dorothy is. Az emberek, akik vért adtak a vámpíroknak undorítóak voltak. Teljesen megdöbbentett a függőségük azután az eufólikus állapot után, ami átjárta őket a vérszívás alkalmával. Amikor a vámpírok ittak etetőjükből endorfint juttattak a szervezetükbe és ez okozat az eufolikus állapotot. 2011. november 05.



Az etetők, akik éveken át moroi-k között éltek az endorfin rabjaivá váltak. Dorothy még nem élt olyan rég a Clarence családnál, így eleinte ez a vágya nem volt olyan erős, de most, hogy Jill és Adrian is belőle táplálkozik ez a függőség egyre erősödött. Most, hogy meglátta Jill-t felragyogott a szeme. -

Hé, Sage – mondta Adrian. – Nem kell segítened munkát szerezni, de mit szólnál, ha segítenél cigit szerezni?

Már éppen elkezdtem neki ecsetelni, hogy nem fogok neki segédkezni abban, hogy kielégítse az önpusztító szokásait, de akkor észrevettem, hogy jelentőség teljesen néz Dorotyra. Vajon így próbál kicsalni a lakásból? Kíváncsi voltam. Ürügyet biztosít számomra, hogy ne kelljen a lakásban lennem még az etetés zajlik? Abból, amit eddig tudtam a moroi-ról az derült ki számomra, hogy nem zavarja őket, ha evés közben látja őket a többi moroi, nem bújtak el egymás elől. Jill és Doroty általában, csak az én kedvemért hagyták el a szobát. Én tudtam, hogy ez meg fog történni újra meg újra, de úgy döntöttem, hogy most megragadom a lehetőséget és elmegyek Adriannal. Természetesen Keith-re pillantottam, mert arra számítottam, hogy tiltakozni fog, de ő csak megvonta a vállát. Úgy tűnt, hogy neki is ugyan az jár a fejében, mint nekem az előbb. -

Oké – mondtam és felálltam. – Menjünk!

Az autóban Adrian felém fordult. -

Meggondoltam magam – mondta. – Még is csak segíthetnél munkát találni.

Majdnem neki mentem a szembe jövő autónak, mikor ezt meghallottam. -

Ez gyors volt – néztem rá meglepetten. - Ez most komolyan mondod?

-

Olyan komolyan, mint még soha. Segítesz?

-

Azt hiszem igen, de csak abban tudok segíteni, hogy bejuss az interjúra. Azt már nem tudom garantálni, hogy meg is kapod az állást – gyorsan végig futtattam az agyamban a lehetséges munkahelyeket listáját – De mi lenne az amit szívesen csinálnál?

-

Valami szórakoztatót – mondta. – Valami olyat szeretnék csinálni, ahol sok pénzt lehet szerezni kevés munkával.

-

Remek – motyogtam. – Ezzel aztán leszűkítetted a kört.

Elértük a belvárost és nekem sikerült leparkolnom egy párhuzamos parkoló állásba, de a parkolás nem ment olyan szépen, mint kellett volna. A parkoló a bolttal szemben volt. Én nem mentem be a boltba, inkább kint várakoztam. Már szürkület volt. Rájöttem, hogy mióta itt vagyok nem jártam még sehol máshol a sulin, Clarence lakásán, a mini-folg pályán és a gyorséttermen kívül. Csak most láttam, hogy Palm Sprints milyen szép 2011. november 05.



is valójában. Az utca ahol leparkoltunk mediterrán jellegű volt, az út szélét pálmafák szegélyezték. A boltok és az éttermek ki volta világítva és mindegyik étteremnek volt kiülős része. -

Ember – mondta Adrian, mikor kijött a boltból. – Felemelték az árát annak a ciginek, amit venni szoktam, így most vennem kellett valami gagyi szart.

-

Tudod – mondtam. – Ha abbahagynád a dohányzást, akkor….

Hirtelen megdermedtem, ahogy átnéztem az utca túloldalára. Három háztömbnyivel arrébb a pálmafák levelein keresztül megláttam egy táblát, min az iskolában oly sokat emlegetett tetováló szalon neve villogott. Kristin balesete óta szerettem volna körbeszaglászni a helyen, de nem tudtam, hogy hogyan kéne nekikezdeni. Most itt volt a remek alkalom. Egy pillanatra szembe jutottak Keith intő szavai, hogy nem kellene ebben részt vennem és hogy feleslegesen keresem magamnak a bajt. De aztán arra gondoltam, hogy nézett ki Kristin a múltkor. Döntöttem. -

Adrian – mondtam. – Segítened kell.

Megfogtam Adriant és a tetováló szalon irányába kezdtem el húzni. Egy pillanatra úgy tűnt nekem, hogy talán őt is érdekelné egy ilyen drogokat tartalmazó tetkó, márt azt hitten, hogy mindjárt csináltat is egy. De amikor elmondtam neki, hogy mi történt Kristin-nel kicsit alább hagyott a lelkesedése. -

Még ha nem is az alkimisták által használt technológiával dolgoznak, akkor is veszélyes, amit csinálnak – magyaráztam. – Nem csak Kristin-ről van szó. Slade és a többi focista is mind csináltattak maguknak egy ilyen különleges tetkót, ami szteroidot tartalmaz. Ezáltal sokkal jobbak sportolók, mint a többiek, de ez így nem jó, nem helyes.

Hirtelen eszembe jutott szegény Trey milyen kék, zöld foltos volt a válogatás után. A tetováló szalon melletti étterem előtt álltunk Adriannal. Az éttermet egy sikátor választotta el a szalontól. A szalon oldalsó ajtaja a sikátorra nyílt és egy férfi lépett ki rajta. A pacák rágyújtott és épp indulni készült, mikor egy másik férfi dugta ki a fejét az ajtón és a cigarettázó pacák után kiáltott. -

Mikor jössz vissza?

A nyitott ajtón át láttam, hogy az a szalon raktárja. -

Csak elszaladok a boltba – válaszolta a cigarettázó férfi. – Tíz perc múlva itt leszek.

A másik srác visszament az üzletbe és becsukta az ajtót. Mi is közelebb sétáltunk a szalonhoz és így már láthattam, hogy milyen az üzlet belülről is. -

Be kell mennem a raktárba – mondtam Adriannak.

2011. november 05.



Adrian szemöldöke megemelkedett ennek hallatán. -

Miért akarsz beosonni oda? Ugye tudod, hogy ez nem helyes, de nem csak nem helyes, hanem nagyon veszélyes is, sőt egyenesen ostobaság.

-

Tudom – mondtam és magam is meglepődtem azon, hogy milyen nyugodt volt a hangom. – De meg kell tudnom mi folyik itt és lehet ez az egyetlen esélyem.

-

Akkor veled megyek arra az esetre, ha ez a fickó visszajönne – mondta és egy nagyot sóhajtott. – Nem szeretném, ha azt mondanák, hogy Adrian Ivashkov nem segített egy bajba jutott kisasszonyon. Különben is úgy néz ki ez a fazon, mint valami őrült motoros. Sőt mind kettő pontosan úgy néz ki.

-

Nem szeretném, ha velem tartanál – közöltem vele tárgyilagosan. – Te inkább foglald le az üzletben lévő srácot. Beszélgess vele.

-

Tessék?

-

Menny be az üzletbe és vond el a figyelmét, míg én körülnézek a raktárban. Beszélgess vele a… ööö, nem tudom. Találj ki valamit.

Miután kieszeltük ezt a remek tervet én a sikátor felé indultam Adrian pedig a bolt bejárta felé. A sikátorra néző ajtót megpróbáltam kinyitni, de zárva volt. -

Gondolhattam volna – motyogtam magamban. Ki hagyná nyitva egy üzlet hátsó ajtaját?

Így lassan a remekbe szabott tervem kezdett összeomlani, de ekkor eszembe jutott az alkimisták egyik elengedhetetlen eszköze az alkimista táska. Ez most nem volt nálam, mivel az iskola területén nem nagyon volt rá szükség, de végszükség esetére mindig tartottam magamnál egy, két létfontosságú alkimista okosságot. Az egyik ilyen okosság az a vegyület volt, mai strigoi-k tetemét lehetett eltűntetni egy pillanat alatt. A másik anyag, ami nálam volt egy olyan vegyület, ami feloldja a fémet. Ez egyfajta sav volt és a pénztárcámban tartottam egy kis fiolában. Gyorsan előkerestem a fiolát és lecsavartam a tetejét, a vegyület keserű illata megütötte az orromat. Nem gondolkoztam sokáig fogtam a savval teli üvegcsét és néhány cseppet rácseppentettem az ajtó zárjára. Aztán egy kicsit hátrább léptem, hogy elkerüljem a zárból előtörő fehér maró szagú füstöt. Innen számított 30 másodpercen belül a füst eloszlott és a zár helyén egy üres lyuk tátongott. Ez volt az egyik legjobb alkimisták által készített cucc és a neve eleven tűz. Miután megszűntettem az akadályt kinyitottam az ajtót, először csak résnyire, hogy megnézzem nincs-e odabent valaki. Üres volt, így hát besurrantam az ajtón és behúztam magam mögött a belső reteszt pedig bezártam. A raktárhelység pici volt és tele volt mindenféle tetováló kütyüvel. Három ajtó nyílt a raktárból. Az egyik egy fürdőszobába 2011. november 05.



vezetett, a másik egy sötét szobába és a harmadik az üzletbe. Az üzletből beszűrődött némi fény a raktárba és hallottam Adrian hangját is. -

Haver, én is szeretnék egyet – mondta. – Láttam milyenek és ő azt mondta, hogy itt nálatok lehet ilyet szerezni. Ugyan már ne játssz velem!

-

Sajnálom – jött a mogorva válasz. – Fogalmam sincs miről beszélsz.

Nem volt sok időm, így gyorsan olvasgatni kezdtem a polcokon és a fiókokon lévő feliratokat. Valami gyanúsat kerestem. -

A pénz miatt aggódsz? – kérdezte Adrian. – Mert az van elég. Csak mond meg mennyibe kerül.

Hosszú szünet következett a beszélgetésben. Nagyon reméltem, hogy a srác nem kéri meg Adriant arra, hogy mutassa a pénzt, mert ő az imént költötte el az utolsó fillérjét is. -

Nem is tudom – mondta végül a srác. – Ha tudnák is réztetoválást készíteni, és most nem azt mondom, hogy tudok, akkor sem hiszem, hogy megbírnád fizetni.

-

Na ide figyel – mondta lassan és tagoltan Adrian. – Csak mond meg mennyi.

-

Mi az ami igazán érdekel? – kérdezte a srác. – Csak a színe?

-

Azt hiszem, hogy mid a ketten nagyon jól tudjuk – mondta Adrian nagyon ravaszul. – A színe is és az egyéb extrák is érdekelnek. És azt akarom, hogy úgy nézzen ki, mint egy fasz. Valószínűleg te még nem csináltál ilyet, amilyet én akarok.

-

Ez legyen a legkisebb gond – felelte a srác. – Már évek óta ezt csinálom. Bármit megrajzolok, mait akarsz.

-

Igen? Akkor meg tudnál rajzolni egy motorozós csontvázat, aki épp egy lángtengerből jön kifelel? Inkább egy csontváz kalózt legyen a motoron, akinek egy papagáj ül a vállán? Sőt a papagáj is csontváz legyen. Nem azt hiszem, hogy az már túlzás lenne.

Miközben fél füllel őket hallgattam végeztem a polcok átkutatásával, de még így is rengeteg kis zug marad, amit még nem néztem meg és az időm pedig egyre jobban fogyott. A pánik kezdett úrrá lenni rajtam. De megnyugtattam magam és úgy döntöttem benézek a sötét szobába. Ahogy elhaladtam az üzlethelységbe vezető ajtó előtt a tükörképem megvillant a kirakaton, de úgy tűnt, hogy senki se vett észre, mert a beszélgetés zavartalanul folytatódott tovább. -

Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha is hallottam – mondta a tetkós csávó.

-

Nem az, a nők imádni fogják – ellenkezett Adrian.

-

Nézd fiam – mondta a srác. – Ez nem a pénzről szól. Mert el hiszem, hogy van belőle bőven, hanem a sok tintáról, ami ehhez kell. És most nincs ennyi raktáron.

-

Hát mikro lesz? – kérdezte Adrian.

2011. november 05.



Én mind eközben körbenéztem a tetováló szobában, ahol volt egy tetováló szék – ami sokkal kényelmesebb volt, mint az az asztal, min az én tetoválásomat készítették. -

Már vannak egy pára a várólistán előtted. És nem tudom, hogy mikor jön meg a szállítmány.

-

Fel tudnál hívni, ha lesz? – kérdezte Adrian. – Megadom a számomat. A nevem pedig Jet Steele.

Ha nem lettem volna ilyen helyzetben, biztosan felhorkantam volna a név hallatán. De most nem tudtam tovább méltatlankodni az álnevén, mert megtaláltam azt, amit eddig kerestem. A tetováló pisztolyt mellett, az asztalon egy jó pár tintapatron hevert, amik már üresek voltak, de néhány üvegcsén ott volt még egy kis fémdarab. Anélkül, hogy gondolkodtam volna összeszedtem az üvegcséket és betettem a táskámba. Közben észrevettem néhány másik üveget is, ami viszont tele volt fekte folyadékkal. Megfogtam az egyik ilyen üveget kinyitottam és beleszagoltam. Ez volt az amitől tartottam. Visszacsavartam az üvegre a tetőt és betettem azt is a táskámba. Csak ekkor lettem figyelmes valamiféle neszre. Valaki megpróbált bejönni a hátsó ajtón. Szerencsére mikor bejöttem bereteszeltem az ajtót magam mögött, hogy kívülről ne tudjon bejönni senki se. Ez viszont ez azt jelentette, hogy nincs több időm, ki kell jutnom a raktárból. Épp hogy csak behúztam a táskám cipzárját, amikor meghallottam, hogy az üzlet első ajtaja kinyílik. -

Hé, Joey. Miért van zárva a hátsó ajtó – kérdezte egy dühös hang.

-

Mindig zárva van.

-

De most be van reteszelve. Amikor elmentem még nem volt.

Ez célzás volt arra, hogy itt az ideje lelépnem. Leoltottam a villany és visszasiettem a raktárba. -

Várj – kiáltott fel Adrian. Volt valami nyugtalanság a hangjában, mint ha megpróbálna valakit valamire figyelmeztetni. Hirtelen megállt a szívverésem is, mikor a két srác elindultak a raktár felé, hogy megnézzék, mi a baja van az ajtónak. – Mi lenne, hogy ha a papagájon is lenne egy kalóz kalap?

-

Egy perc. Meg kell néznem valamit – a hang most már erősödtek. Közeledtek felém.

A kezem idegesen remeget miközben elhúztam a reteszt. Hallottam, hogy a hangok egyre közelebb jönnek a raktárhoz, miközben kinyitottam az ajtót és kisurrantam rajta. Egy pillanatra megálltam és visszanéztem, majd becsuktam magam mögött az ajtót és kirohantam a sikátorból az utcára. A kocsi felé vettem az irányt. 2011. november 05.



Hallottam, ahogy ismét kinyílik a tetováló hátsó ajtaja és kijön rajta valaki, de nem mertem hátranézni, hogy ki az. Az utcán rengeteg ember járkált ilyenkor és ennek most nagyon örültem, mert így sikerült elvegyülnöm közöttük. Visszamentem az autóhoz és feltéptem az ajtaját. A kezem még mindig izzadt és remegett az idegességtől. Meg akartam fordulni és hátra nézni, de nem mertem féltem, hogy a két férfi egyből kiszúrna. És ekkor egy kéz hirtelen megragadta a karomat. Én levegő után kaptam. -

Én vagyok az – mondta egy hang.

Adrian volt az. Megkönnyebbültem felsőhajtottam. -

Ne nézz vissza – mondta nyugodtan. – Csak szállj be a kocsiba.

Engedelmeskedtem. Miután mind ketten beültünk a kocsiba vettem egy mély levegőt. Az adrenalin szintem az egekbe volt a szívem meg csak úgy zakatolt az idegességtől. Becsuktam a szemem és a fejemet neki döntöttem az ülésnek. -

Ez közel volt – mondtam. – De te nagyon jó voltál.

-

Tudom – mondta büszkén. – Én most már tényleg nagyon szeretnék egy tetoválást. Megtaláltad, amit kerestél?

Kinyitottam a szemem és felsóhajtottam. -

Igen. Még többet is találtam, mint akartam.

-

Mit? Drogot?

-

Rosszabb – mondtam lassan. – Vámpír vért.

2011. november 05.



Tizenhetedik fejezet Fordította: Kamáslimacska

A TETOVÁLÁS ELMÉLETEM új színezetet kapott. Azelőtt úgy gondoltam, míg

az

alkimisták módszereihez hasonló eljárásokkal éltek vissza, és terjesztették a drogot Amberwoodban, az egész tetoválás ügy egy morális kérdés volt. De most, hogy vér is szerepelt a mágikus tetoválás összetevői között, így már az Alkimista tudással való visszaélés gyanúját vetette fel az egész. Az volt a küldetésünk, hogy megvédjük az embereket a vámpíroktól. Az, hogy valaki illegális úton juttatott vámpír vért az emberi szervezetbe egyet jelentett azzal, hogy megsértette az általunk húzott és védett határokat. Tudtam, hogy a felfedezésemet azonnal jelentenem kell. Ha valaki vámpír vérre tett szert, azt az Alkimistáknak ki kell vizsgálniuk. Ha a szokásos jelentési folyamatot követném, akkor először Keith-nek kellene elmondanom, és hagyni, hogy aztán ő tájékoztassa feletteseimet. És ha ezt megtenné, afelől kétségem sincs, hogy saját maga aratná le a babérokat. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen, és nem azért, mert magamnak akartam a dicsőséget, hanem, mert túl sok alkimista hitte azt – tévesen- Keith-ről, hogy talpig becsületes ember. Nem akartam tovább táplálni ezt a hamis képet. De mielőtt bármit is tettem volna, első lépésként ki kellett derítenem, milyen egyéb hozzávalókat tartalmaz az üveg. Voltak elképzeléseim a fémes színezetre, de nem voltam benne annyira biztos, mint a vérben, és további kérdés volt, hogy az összetevők vajon egyenesen az Alkimista katalógusból származnak, vagy máshonnan. És ha még a saját eljárásaink szerint is készültek nem volt egyértelmű az első pillantásra, hogy mégis melyik alapján. Az egyik üvegben lévő ezüst por például hasonlít jónéhány alkimista vegyületre. Csináltam néhány kísérletet és próbáltam kitalálni mi lehet az, de eddig az egyik anyag elkerülte a figyelmemet. Ez egy világos, kissé sűrű folyadék volt, és alig észrevehető szaga. Valószínűleg ez maga volt a drog, amit a tetoválásokhoz használtak. A vámpír vér önmagában nem okozna ugyanis ekkora teljesítmény fokozódást, mint amit a – hívjuk úgy-

fémes

tetoválások. Így elkezdtem őrült tempóban kísérleteket gyártani, a szokásos iskolai mindennapok tevékenységei mellett. Ezen a héten kosárlabdára voltunk beosztva a tornaterembe, úgyhogy Jillen volt most a sor, hogy elviselje Laurel csipkelődéseit, aki fennhangon olyan megjegyzéseket tett. hogy: „Szerinted is azért hiszi, hogy mindenkinél 2011. november 05.



jobb, mert állati magas? Gyakorlatilag ugrás nélkül eléri a hálót. Vagy azért éri el, mert denevérré változik és felrepül a palánkig?” Összerezzentem. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy ne vegyem komolyan a hülye vicceit, de akárhányszor a fülembe jutott valami, a frász kerülgetett. Ha segíteni akarok Jillnek, akkor el kell fojtanom csírájában ezt az egész beszólogatós dolgot, és nem csak a vámpírságra vonatkozóan. Az, hogy jobban kihegyeztem a füleimet Laurel csipkelődéseire, pont nem segített. És persze nem csak egyedül Laurel megjegyzései jutottak el hozzám. A tetováló szalonban tett kutakodásaim óta, Slad-ről és a haverjairól is egyre érdekesebb információk jutottak a fülembe. -

Nos, és mondta, hogy mikor? – épp Miss Carsonhoz tartottam, amikor Slade egy Tim nevű srácot vallatott vélhetően a tetováló szalon felől.

Tim megrázta a fejét. -

Nem. Valami baj van a szállítmánnyal. Pontosabban úgy tűnt a szállítónak megvan a cucc, de nem akarja ugyanazon az áron adni, mint korábban.

-

A fenébe – dühöngött Slade – Pedig a tetkóm némi frissítésre szorul már.

-

Hé – mondta Tim – És velem mi lesz? Nekem még egyáltalán nincs.

Nem ez volt az első alkalom amikor fültanúja voltam valaki olyan beszélgetésének, aki már rendelkezik mennyei tetoválással és felújításra van szüksége. Jill arca feszült volt, mire véget ért a tesióra, és úgy éreztem nem sok kell, hogy sírásban törjön ki. Próbáltam elkapni az öltözőben, hogy rákérdezzek, mi a baja, de csak a fejét rázta és elvonult a zuhanyzók irányába. Ahogy ott álltam tanácstalanul, hirtelen egy sikoly hasította át a termet. Az öltözőből mindenki a zuhanyzóba rohant megnézni a sikítozás forrását. Laurel lerángatta a testéhez tapadt zuhanyfüggönyt, majd kilépett a kabinból, fütyülve arra, hogy teljesen pucér volt. A bőrét apró jégdarabok borították. A tusból kifolyó vízcseppek szolidan ráfagytak a bőrére és a hajára, de a helyiségben uralkodó párás meleg hatására máris olvadásnak indultak. Laurel sikoltozására Miss Carson is berohant – sokkolva álltunk ott, mint egy lehetetlennek tűnő esemény szemtanúi. Végül Miss Carson a vízcsövek és a vízmelegítő szerencsétlen meghibásodásának értékelte az eseményeket. Ez annyira jellemző volt a körülöttem lévő emberekre. Mindig mindent erőltetett tudományos magyarázatokkal indokoltak meg. De ez most jól is jött nekem. Miss Carson megpróbálta Laurelt egy másik zuhanyzóba terelni, hogy a jégdarabokat lemossa magáról, de Laurel visszautasította. Megvárta míg elolvadnak a cseppek, majd megtörölközött. A haja még akkor is borzalmasan állt, amikor belépett a következő órára. Biztosra vettem ma elmarad a megszokott hajdobálás.

2011. november 05.



Jill – láttam, ahogy próbál eltűnni a tusolót elhagyó lányok tömegében. Ahogy a nevét meghallotta visszanézett a válla felett, arcán bűntudat tükröződött, de ezt szerencsére rajtam kívül senki nem vette észre. Szorosan követtem.

-

Jill – szólítottam újra. Biztosan kerül engem. A folyóson Jill észrevette Micah-t és odasietett hozzá. Okos. Tudta, hogy más jelenlétében nem fogom faggatni a történtekről. A nap hátralevő részében sikerült elkerülnie engem, és szinte csak a takarodó előtt ért haza.

-

Jill – kiáltottam fel mikor belépett – Mire gondoltál mégis?

Ledobta a könyveit és felém fordult. Az volt az érzésem nem csak én készültem szent beszéddel. -

Arra gondoltam, hogy rosszul vagyok már Laureltől és a pletykás haverjaitól, akik állandóan kibeszélnek.

-

Ezért inkább megfagyasztottad a zuhanyzóban? – kérdeztem – Szerinted ez meg fogja állítani?

Ez nem úgy működik, mint a szemet szemért. Jill vállat vont. -

De én jobban érzem magamat tőle.

-

És ez szerinted elég indok a tettedre? – Nem akartam elhinni. Jill mindig is megfontoltnak tűnt. Túlélte a hercegnővé válást és tiszta volt a feje akkor is, amikor tudta, hogy meg fog halni.

Teljesen magába roskadt. -

Tudod, hogy mit kockáztatsz? Mindig azon voltunk, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet itt!

-

Miss Carson szerint nem volt fura.

-

Miss Carson kitalált egy nagyon gyenge kifogást, hogy megnyugtassa magát. Az emberek mindig ezt csinálják. Egészen addig ameddig nem jön valami szaki, aki kivizsgálja az esetet és azt mondja: „Ugyan már emberek, nem fagy le véletlenül egy vízvezeték, pláne nem Palm Springsben.”

-

Na és? – fortyant fel Jill - Akkor mi van? Az lesz a következő gondolatuk, hogy húúú biztos egy vámpír mágia miatt fagyott meg?

-

Természetesen nem – mondtam – de az emberek pletykálni fognak. És te már felkeltetted a gyanújukat.

Figyelmesen pislogott rám. -

Ez kavart fel ennyire? – kérdezte – Vagy inkább az, hogy mágiát használtam?

2011. november 05.



-

Miért, szerinted a kettő nem ugyanaz?

-

Nem. Úgy értem azért húztad fel magad, mert mágiát használtam, amit te nem szeretsz. Igazából semmit sem szeretsz, ami a vámpírokkal kapcsolatos. Gondolom ez személyes. Tudom, hogy mit gondolsz rólunk.

Felnyögtem. -

Jill, én kedvellek. De abban igazad van, hogy a mágiahasználat kicsit nyugtalanít.

Igazából nem is kicsit, nagyon. -

De nem az én személyes érzéseim miatt csodálkoznak rá az emberek, hogy ugyan hogy potyoghat jégkocka a tusból.

-

Nem igazságos, hogy Laurel játszhatja a hülye kis játékait.

-

Tudom. De neked kell az okosabbnak lenned.

Jill lehuppant az ágyra és egy hatalmasat sóhajtott. Úgy tűnt korábbi haragja kétségbeesésbe csapott át. -

Utálok itt lenni. Vissza akarok menni a Szent Vlagyimirbe, vagy Court-be, vagy Michiganbe. Mindegy, csak el innen.

Könyörögve nézett rám. -

Nincs semmi hír, mikor mehetek vissza?

-

Nincs – mondtam, anélkül, hogy tovább ragoztam volna, hogy valószínűleg jóideig biztos maradnia kell.

-

Mindenki olyan jól elvan itt – mondta – Te is szeretsz itt lenni. Van egy csomó barátod.

-

Én nem….

-

Eddie is jól elvan itt. Ott van neki Micah és pár másik srác a kolesz szobájukból, akikkel állandóan együtt lóghat. Plusz, ugye rám is figyelnie kell, ami legalább értelmed ad az ittlétének.

Soha nem gondolkodtam még el azon, hogy jól érzem-e itt magamat, de igazat kellett neki adnom. -

De én? Mit kellene tennem? Semmim nincs, kivéve ezt a hülye köteléket Adriannel, ami csak arra jó, hogy folyamatosan hallgathassam a bocsánatkéréseit az élete miatt.

-

Képzeld, holnap elkísérem Adriant állást keresni – tereltem el a témát, bár nem voltam benne biztos, hogy ez most segít.

-

Tudom. Valószínűleg az élete innentől kezdve neki is szuper lesz.

Teljes apátiába esett és úgy éreztem teljesen jogos a kirohanása. -

Ott van neked Lee-próbáltam vigasztalni.

2011. november 05.



Ettől végre elmosolyodott. -

Tudom. És ez csodálatos. Nagyon szeretem, és nem tudom elhinni… szóval, olyan őrültségnek tűnik, hogy ő meg viszont szeret.

-

Ez nem őrültség – mondtam.

Az arca elhalványult. -

Mondtam már, hogy Lee szerint simán lehetnék modell? Szerinte pont olyan alakom van, amit imádnak a divattervezők, és hallotta, hogy a városban az egyik tervező modelleket keres. De amikor ezt elmeséltem Eddie-nek, kiakadt, és azt mondta szerinte ez borzalmas ötlet, mert nem kockáztathatjuk meg, hogy a képeim bárhol megjelenjenek. Szerintem, ha ez kiszivárog, bárki megtalálhat.

-

Ez igaz – helyeseltem – Mindenre figyelni kell. Tényleg modell alkatod van – de ez túl veszélyes lenne.

Egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, mint akit legyőztek. -

Látod? Nekem semmi nem jön össze.

-

Sajnálom Jill. Igazán. Tudom, hogy nehéz. Csak azt tudom kérni, hogy maradj erős. Eddig is olyan nagyszerűen tetted a dolgodat. Csak tarts még ki egy kicsit, oké? Gondolj Leere.

A szavaim üresen csengtek, még nekem is. Már azon kezdtem filózni, hogy talán el kéne őt is vinnünk magunkkal a holnap álláskereső körútra, de végül elvetettem. Nem hiszem, hogy Adriennek szüksége van még egy „mentorra”. És abban sem vagyok biztos, hogy Jillt nagyon érdekelné ez a program. De ha mégis lelkesedne a dologért, a kettejük közt lévő kötésen keresztül majd értesül róla. Másnap iskola után találkoztam Adriannel, és most először sem Lee sem Keith nem volt épp az öreg házban, csak Clarance, de vele is csak épp összefutottunk amikor beléptem. -

Hallottad? – kérdezte – Hallottál arról a szegény lányról?

-

Milyen lányról? - kérdeztem.

-

Akit pár héttel ezelőtt meggyilkoltak Los Angelesben.

-

Ja igen – mondtam megkönnyebbülve, hogy nem egy újabb borzalmas esetről beszél – tragikus. Szerencse, hogy itt nincsenek Strigoik.

Úgy tűnt meglepődött szavaimtól. -

Nem Strigoik voltak! Nem figyeltél? Ezek ők voltak. A vámpírvadászok.

-

De ittak az áldozat véréből, uram. Nem azt mondta, hogy a vámpírvadászok emberek? Az embereknek semmi okuk arra, hogy Moroi vért igyanak.

Elfordult tőlem és átsétált a nappaliba. Körülnéztem merre lehet Adrian. 2011. november 05.



Mindenki ezt szajkózza – mondta Clarence. - Mintha én nem tudnám. De nem tudhatjuk bizonyosan, hogy mit miért tesznek. Nagyon furcsák. Imádják a napot, és furcsa hiedelmeik vannak a gonoszsággal és a becsülettel kapcsolatban – még furcsábbak, mit amiket te hiszel.

Nos, ez is valami volt. Legalább tudta, hogy én is ember vagyok. Néha nem voltam biztos benne, hogy ezzel tisztában van. - Azt is nehéz megmagyarázni, hogy mi alapján döntik el, melyik vámpírnak kell meghalnia. Kérdés nélkül megölik a Strigoikat. Viszont a Moroi és dhampírok között szelektálnak. -

Úgy tűnik Ön sokat tud róluk – mondtam.

-

Tamara halála óta ez foglalkoztat – sóhajtott, és hirtelen nagyon öregnek tűnt – legalább Keith hisz nekem.

Rezzenéstelen arccal figyeltem tovább. -

Óh.

Clarence bólintott . -

Keith nagyon jó fiú. Adj neki egy esélyt.

Önkéntelenül is összeráncoltam a szemöldökömet. -

Megpróbálom,

uram.

–

Adrian

épp

ekkor

lépett

be,

legnagyobb

megkönnyebbülésemre. Clarence-szel lenni egyedül egy szobában, már önmagában ijesztő volt, nem hogy mellé még Keith Darnellről is diskurálni. -

Készen vagy? – fordultam Adrianhez.

- Naná – mondta – alig várom, hogy produktív tagja legyek a társadalomnak. Végignéztem a szerelésén és nem kis önuralom kellett, hogy megtartsam magamnak a véleményemet. Jól nézett ki, de persze az ő esetében ez nem volt újdonság. Jill szerint az én ruhatáram is drága holmikból állt, de Adrian-é meg azt is felülmúlta. Ma egy fekete farmert és egy burgundi, gombos pólót viselt. Az ing valamiféle selyemből készült és Adrian lazán, kigombolva viselte. A haja nagy műgonddal beállítva, hogy úgy nézzen ki, mint aki épp most kelt ki az ágyból. Pechjére, nem olyan haja volt, mint nekem. Az enyém formázás nélkül is állandóan úgy nézett ki, mint akinek a feje folyamatosan kölcsönhatásban van egy párnával. El kell ismernem irtó jól nézett ki, de nem úgy festett, mint aki épp állásinterjúra igyekszik, inkább, mint aki épp leugrik a kedvenc klubjába. Ellentmondásos érzések kezdtek bennem kavarogni. Néha azon kaptam magamat, hogy szinte már csodálom, de mindennek ellenére olykor eszembe jutott, hogy az egész srác szinte már mesterségesen tökéletesnek tűnik. Kicsit zavaró volt ez a makulátlanság, különösen mióta tudatosítottam magamban, hogy a vámpírokból valami egészen más vonzerő árad, mint az emberekből. Szerencsére, a józan 2011. november 05.



eszem hamar felülkerekedett és ismét nem számított, hogy Adrian hogy néz ki. Mi történhetett vele, hogy egyáltalán nem az álláskereséshez illő ruhában jelent meg? Igaz, nem kellene csodálkoznom, hiszen Adrian Ivashkov-ról beszélünk. -

Szóval mi lesz a mai napi teendőnk? – kérdezte, miközben a város felé hajtottunk – Azt hiszem Ivaskhkov elnöknek ma nagyon jó napja lesz.

-

Van egy mappa a hátsó ülésen, elnök úr.

Adrian megfordult és felmarkolta a mappát. Egy gyors pillantást követően kijelentette: -

Piros pont a változatos összeállításért, Sage. De nem hiszem, hogy ezek közül bármelyik is passzol az eddigi életvitelemhez.

-

Az önéletrajzod a hátuljában van. Próbáltam a legjobbat kihozni belőle, de ugye hozott anyagból dolgoztam..

Átlapozta a papírokat mire megtalálta az önéletrajzot. -

Wow. Tanulmányi asszisztens voltam a St. Vladimirban?

Vállat vontam. -

Ez volt a legtalálóbb megfogalmazás arra, amit csináltál.

-

És Lissa volt a főnököm, mi? Remélem jó referenciát adott.

Amikor Vasilisa és Rose még iskolába jártak, Adrian is ott élt és dolgozott Vasilisával tanulás címszava alatt. -

Tanulmányi asszisztens – kegyes hazugság, de ettől legalább úgy tűnt,mintha sokoldalú tapasztalata lenne, mi több egyáltalán rendelkezik munkatapasztalattal .

Becsukta a mappát és hátradőlt az ülésen. -

Hogy van Jilli-csali? Amikor legutoljára láttam eléggé le volt törve.

Gondoltam kár hazudnom, hiszen úgyis vagy kitalálja magától, vagy a közöttük lévő kötésen keresztül értesül az igazságról. Adriant simán lehet tévesen megítélni, de azt már tudom, hogy ő kiválóan olvas az emberekben. Eddie szerint azóta van ez, amióta léleklátó lett és valamit említett az aurákról is, amikben én nem nagyon hittem. Az alkimistáknak nem voltak erre vonatkozó bizonyítékaik. -

Nem jól – mondtam, és útközben elmeséltem neki mindent.

-

Ez a zuhanyzós dolog vicces volt – mondta, mikor befejeztem.

-

Felelőtlen volt! Miért nem látja ezt más is?

-

De az a ribanc megérdemelte.

Sóhajtottam.

2011. november 05.



Srácok, ti elfelejtettétek miért vagytok itt? Főként te. Te láttad meghalni. Nem érted mennyire fontos, hogy biztonságban legyen és ne hívja fel magára a figyelmet semmivel?

Adrian néhány percre elhallgatott és amikor kidühöngtem magamat, az arca szokatlanul komoly volt. -

Tudom. De azt sem akarom, hogy vacakul érezze magát. Ő… ő nem érdemli meg. Nem úgy, mint mi.

-

Nem hiszem, hogy mi is megérdemelnénk.

-

Te talán nem – mondta egy röpke mosollyal a száján – a puritán életmódoddal. Nem tudom. Jill csak olyan… ártatlan. Ezért is mentettem meg anno. Vagyis egy részét.

Megborzongtam. -

Mikor meghalt?

Bólintott, szemében nyugtalanság csillogott. -

Amikor megláttam őt véresen, mozdulatlanul…. nem gondoltam a tetteim következményeire. Csak azt tudtam, meg kell mentenem. Élnie kell. Gondolkodás nélkül cselekedtem, anélkül, hogy biztosan tudtam volna, hogy meg tudom menteni.

-

Ez nagyon bátor volt tőled.

-

Talán. Nem tudom. Csak azt, hogy sok mindenen ment keresztül. Nem akarom, hogy még több fájdalom érje.

-

Én sem – aggodalom töltött el. Furcsa módon Adrian kijelentése meglepett. Sokszor nehéz volt elképzelni, hogy Adrian mással is törődik magán kívül, de egy gyengédebb oldala került felszínre, amikor Jillről beszélt. - Én megteszem, amit tudok. Tudom, hogy többet kéne vele beszélgetnem… többet, mint egy barát, vagy mint egy fogadott testvér. Én csak…

Rám nézett. -

Tényleg ennyire nagy a gáz?

Elvörösödtem. -

Nem – mondtam – de…bonyolult. Furcsa dolgokat láttam már, és tanultam az eddigi életem folyamán. És ezeket nehéz lerázni.

-

A legnagyobb változásokat a történelemben mindig azok okozták, akik képesek voltak lerázni magukról azt, amit mások szerint tenniük kellett volna – Pillantása rólam átsiklott a tájra.

Idegesített a bölcsessége. Persze jól hangzott, amit mondott. De ilyeneket mindig azok szajkóznak, akik egyáltalán nem törődnek tetteik következményeivel. Légy önmagad és 2011. november 05.



harcolj a rendszer ellen! De akik ezt állítják – mint pl. Adrian – soha nem éltek olyan körülmények között, amilyenek között én éltem. Nem, úgy nőttek fel, hogy a hiedelmek magas fala vette őket körül, tisztára mintha börtönben lennél. Nem kellett harcolniuk, hogy a szavukat meghallják vagy, hogy saját vágyaik lehessenek. Rájöttem, a szavai nem csak zavarnak, hanem dühössé tesznek. Mi több féltékennyé. Gúnyolódva vágtam oda: -

Esetleg beleírjuk a rendkívüli motiváló képességeidet az önéletrajzodba?

-

Ha zsíros fizetéssel jár, akkor benne vagyok. Óóó – egyenesedett ki – Végül helyre raktam ám! A Micah fiút, aki miatt annyira aggódtál.

-

Helyre tetted?

-

Aha. Nem tudtam rájönni, miért olyan ismerős az arca. Micah egy kiköpött Mason Ashford.

-

Hogy ki?

-

Egy dhampír St. Vladimirből. Egy darabig randiztak Rose-zal – mondta gúnyosan, és nekitapasztotta arcát az üvegnek. – Nos, amennyiben bárkinek is volt igazi randija Rose-zal. Már akkor is totál meg volt őrülve Belikovért. Akkor is, amikor mi ketten találkozgattunk. Nem tudom, hogy Ashford ezt tudta e, vagy Rose képest volt végig hazudni neki. Remélem. Szegény pára.

Összeráncoltam a homlokom. -

Miért mondod ezt?

-

Meghalt. Vagyis pontosabban, megölték. Nem tudtad? A múlt évben pár dhampírt foglyul ejtett néhány strigoi. Rose és a mi Castile [Eddie] kiszabadultak, de Ashford nem.

-

Nem – mondtam, és gyorsan agyamba véstem az infot – nem tudtam. Eddie is ott volt?

-

Igen. Legalábbis fizikailag. A strigoi lakmározott belőle egy cseppet, úgyhogy szinte nem emlékezett semmire. Akarsz még beszélni egyéb érzelmi defektől? Mert akkor ne keresgélj tovább.

-

Szegény Eddie – mondtam. Hirtelen részvétet kezdtem érezni a dhampírok iránt.

Megérkeztünk az első helyre, egy ügyvédi irodába, ahol irodai asszisztenst kerestek. A megnevezés sokkal csillogóbbnak tűnt, mint a munka valójában, ami valószínűleg ugyanolyan lótifuti pozíció volt, mint amit mi csináltunk Trey-jel. De a három munkalehetőség közül, amit találtam ez kecsegtetett leginkább előrelépési lehetőséggel. A cég nyilvánvalóan jól ment, legalábbis a recepción uralkodó látvány alapján. Orchideák illatoztak hatalmas, dizájnosan elhelyezett vázákban és még egy szökőkút is csobogott a szoba közepén.

2011. november 05.



Hárman vártak még rajtunk kívül a szobában. Az egyik egy nagyon jól öltözött negyvenes évei közepén járó nő. Vele szemben egy vele egykorú férfi, és egy sokkal fiatalabb nő ült, akinek olyan mélyen dekoltált blúza volt, ami Amberwoodba garantálta volna neki az azonnali kirúgást. Minden alkalommal, amikor rápillantottam, kedvem lett volna betakargatni egy kardigánnal. Valószínűleg ők hárman már ismerték egymást, mert folyton szemkontaktust tartottak és méregették egymást. Adrian egy darabigbámulta őket, majd hozzám fordult. -

Ez egy ügyvédi iroda – suttogta – válásokra specializálódtak, igaz?

-

Igen – válaszoltam.

Bólintott és pár percig emésztette az információt. És ekkor, megrökönyödésemre áthajolt felettem, egyenesen az idősebb nő felé. -

A férje egyértelműen egy bolond. Ön egy lenyűgöző, gyönyörű nő. Legyen türelemmel. A férje a bocsánatáért fog esedezni.

A nő összerezzent a meglepetéstől de nem vette sértésnek Adrian kijelentését. Ezalatt a szoba másik felében a fiatalabb nő felpattant, noha az imént még a férfit ölelgette. -

Tessék? – kérdezte idegesen – Mire céloz ezzel?

Bárcsak most megnyílna a föld és elnyelne. Szerencsére, a legjobbkor jött a recepciós, aki betessékelte mindhármukat az ügyvédhez. -

Most komolyan? – kérdeztem, amikor azok hárman eltűntek az ajtó mögött – Tényleg ezt akartad mondani?

-

Csak azt mondom, amit gondolok, Sage. Nem gondolod, hogy az igaz dolgokat ki kell mondani?

-

Persze. De ennek megvan a maga helye és ideje. És nem egy tökéletesen idegen emberrel kell ezt közölni, aki nyilvánvalóan a legrosszabb passzban van.

-

Bármi legyen is – mondta, nagyon elégedettnek tűnt önmagával – legalább szereztem egy jó napot annak a hölgynek.

Ekkor egy fekete kosztümös nő lépett ki nagyon magas sarkú cipőben az egyik belső irodából. -

Janet Mccade vagyok az irodavezető – mondta, bizonytalanul méregetve mindkettőnket, végül felém fordult – Te vagy bizonyára Adrian.

A név tévedés érthető volt, de a felcserélés nem jósolt túl sok jót Adriannek. A meglátásom az öltözékével kapcsolatban helyes volt. A barna szoknyám és az elefántcsont színű blúzom sokkal megfelelőbbnek tűnt egy interjúra. -

Ő Adrian – pontosítottam – Én csak a húga vagyok, és csak bátorításképpen jöttem.

-

Ez nagyon kedves tőled – mondta Janet kissé zavartan.

-

Nos, akkor, válthatunk pár szót Adrian?

2011. november 05.



-

Naná – mondta ácsorogva. Majd elindult a nő után, de visszarántottam.

-

Adrian –suttogtam – El akarod mondani az igazságot? Akkor most csináld. Ne szépítsd vagy találj ki baromságokat arról, hogy te voltál a kerületi ügyész.

-

Ok, értem – mondta - Olyan leszek, mint a szélvész.

Ha a szélvészség alatt azt érte, hogy gyorsan végez az interjún, akkor igaza volt. Öt perc múlva már visszatért a belső iroda szobából. -

Nem hiszem el – tört ki belőlem amikor már a kocsiban ültünk – hogy váltottatok két szót és az alapján eldöntötte, hogy alkalmazni akar e vagy sem.

Adrian Kifelé bámult, majd széles mosolyra húzódott az ábrázata. -

Miért, Sage te édes szószátyár?

-

Tudod, hogy nem erre gondoltam. Mit beszéltetek?

Megvonta a vállát. -

Már elmondtam az igazat.

-

Adrian!

-

Komolyan. Megkérdezte mi az erősségem. Én meg mondtam, hogy emberekkel való kommunikációm.

-

Ez nem rossz – ismertem el.

-

Aztán megkérdezte, hogy mi a gyengém? És erre azt mondtam, hogy az emberekkel való kommunikációm. És megkérdeztem, hogy hol kezdjem el mesélni?

-

Adrian!

-

Ne mond így a nevemet. Az igazat mondtam neki. Kb. a negyedik percnél azt mondta elmehetek.

Felnyögtem és alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a fejemet a kormánykerékbe verjem. -

Fel kellett volna készítselek. Ez egy alap interjú szituáció volt. Olyasmit kellett volna mondanod, hogy túl aprólékos vagy a munkában, vagy maximalista.

Felhorkant és keresztbe fonta a karjait. -

Ez totális baromság. Ki mond ilyeneket?

-

Emberek, akik munkát kapnak.

Mivel volt mégy egy csomó időnk a következő interjúig, így felkészítettem pár válasszal. A következő hely, ahova mentünk pont a Spencer’s volt . Amíg Adrian az irodában interjúzott leültem egy asztalhoz egy kávé társaságában. Negyed óra elteltével Trey lépett oda hozzám. -

A srác tényleg a bátyád? – kérdezte.

2011. november 05.



-

Igen – mondtam és csak remélni mertem, hogy meggyőzően hangzott.

-

Amikor mondtad, hogy állást keres, úgy képzeltem el, hogy olyan, mint te csak fiúban. És biztos majd színek szerint szétválogatja a csészéket, vagy ilyesmi.

-

És mi a véleményed róla? – kérdeztem.

Trey megrázta a fejét. -

A véleményem az, hogy azt hiszem még tovább kell keresgélnie. Csak egy pillanatra voltam hátul, és elkaptam pár szófoszlányt amit a managerrel beszéltek. A főnököm épp a felmosást magyarázta neki, amit minden második este meg kell csinálnia. Ekkor a bátyád valami kiselőadásba kezdette a kezéről és a fizikai munkáról.

Nem vagyok egy káromkodós típus, de ebben a pillanatban szívesen cifráztam volna. Az utolsó interjú egy trendi bárban volt a belvárosban. Mérget mernék rá venni, hogy Adrian ismeri a világon létező összes italt, koktélt és még egy kamu bármixer vizsgát is fel tudna mutatni. Ezúttal a kocsiban maradtam, hátha így több eséllyel indul. Legalább a ruhája ide passzolt. Amikor 10 perc múlva kilépett az ajtón, rémület futott át rajtam. -

Na, mi volt? – faggattam – Hogy szerepeltél ezúttal?

-

Amikor beléptem, a manager épp telefonált valakivel. Úgyhogy leültem és rendeltem egy italt.

A fejemet a kormánykerékbe vertem. -

Mit rendeltél?!

-

Egy Martinit.

-

Egy Martinit-ismételtem – egy martinit rendeltél az interjú előtt.

-

Ez egy bár Sage. Úgy gondoltam, menőnek fogják tartani.

-

Nem, nem fogják annak tartani!- kiáltottam. Hangom ereje mindkettőnket meglepett, Adrian kicsit össze is rezzent.

-

Nem vagy hülye, akármennyire el akarod velem ezt hitetni. Tudod, hogy ezt nem veszem be. Az állásinterjúkon velük megcsinálhatod. És velem is el akarod hitetni. Erről szólt ez az egész nap. Semmit nem vettél komolyan. Feleslegesen pazaroltad ezeknek az embereknek az idejét és az enyémet is, csak mert nincs jobb dolgod!

-

Ez nem igaz – próbált védekezni, de elég bizonytalanul hangzott.

-

Nem vagy abban a helyzetben, hogy válogathass. El akarsz jönni Clarence-től? Ezek jelentették neked a kilépődet. Ha kicsit is erőt vettél volna magadon bármelyiket megkaphattad volna. Nagyon bűbájos vagy, ha épp úgy tartja kedved. Simán be tudod magadat dumálni bárhova – elindítottam az autót – Ezennel befejeztem az álláskeresést veled.

2011. november 05.



-

Nem érted – mondta.

-

Megértem, hogy nehéz időszakon mégy keresztül. Megértem, hogy fájnak dolgok – látni sem akartam, csak az útra figyeltem. –De ez nem jogosít fel arra, hogy kihasználj másokat. A változatosság kedvéért próbálj már meg egyszer felnőttként viselkedni.

Addig nem válaszolt kirohanásomra, amíg vissza nem értünk Clarence házához, de ekkor sem igazán voltam rá kíváncsi. -

Sage… - kezdte.

-

Kifelé! - mutattam a kocsi ajtóra.

Úgy tűnt nem tudja mit tegyen, de végül bólintott és kiszállt. Ahogy elindult a ház felé rágyújtott egy cigire. Düh és tehetetlenség tombolt bennem. Hogy tud bárki ennyire szélsőséges érzelmeket kiváltani belőlem? Amikor már kezdem azt érezni, hogy kedvelem, és úgy érzem egy hullámhosszon vagyunk, akkor tesz egy ilyen húzást. Hülye voltam, hogy valaha is megfordult a fejemben, hogy akár barátok is lehetünk. Tényleg azt gondoltam, hogy szinte már tökéletes? Az érzéseim még akkor is kavarogtak, amikor visszaértem Amberwoodba. Már a gondolattól is összerezzentem, hogy a szobánkba lépve Jillbe botolhatok. Szemernyi kétségem nem volt afelől, hogy tudta mi történt Adriannel, és nem vágytam egy védőbeszédre. De amikor beléptem a kollégiumban, nem számított fogadtatásban volt részem. Mrs Weathers gondterhes arccal beszélgetett Eddievel és a kampusz biztonsági főnökével. Micah a közelben téblábolt sápadt arccal. Megállt a szívem. Eddie ahogy meglátott, elkezdett felém rohanni, arcán a totális pánik uralkodott. -

Hát itt vagy! Nem tudtam, hogy téged vagy Keith-t hívjam.

-

A… a telefonom ki volt kapcsolva - Mrs. Weathersre és biztonsági főnökre pillantottam és ugyanazt a rémült arckifejezést láttam az arcukon, mint Eddién.

-

Mi a baj? – kérdeztem rekedten.

-

Jill – mondta Eddie komoran – Jill eltűnt.

A fordítás a www.konyvfanoknak.5mp.eu honlap számára készült.

2011. november 05.



Tizennyolcadik fejezet

Fordította: Rosie

„HOGY ÉRTED, HOGY ’ELTŰNT’?” kérdeztem. „Néhány órával ezelőtt kellett volna találkoznia velünk,” mondta Eddie, egy pillantást váltva Micah-val. „Azt hittem esetleg veled volt.” „Nem láttam testnevelés óta.” Erősen próbáltam nem egyből átkapcsolni pánik üzemmódba. Még túl sok variáció játszott és nem volt elég bizonyíték, hogy arra gondoljunk, őrült mora disszidensek rabolták el Jillt. „Ez egy nagyon nagy hely – úgy értem, három kampusz. Biztos vagy benne, hogy nem csak elrejtőzött valahová tanulni?” „Igen kimerítő munkát végeztünk a kereséssel,” mondta a biztonsági felügyelő. „Valamint a tanárok és a dolgozók is figyelnek, hátha felbukkan. Egyelőre semmi eredmény.” „És a mobilját sem veszi fel,” tette hozzá Eddie. Végül hagytam, hogy az őszinte félelem átvegye felettem az uralmat, ami valószínűleg az arcomon is látszott. A felügyelő arckifejezése megenyhült. „Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy elő fog kerülni.” Ez egy olyan nyugtató dolog volt, amit hivatása volt a családtagoknak mondani. „Esetleg van valami más ötletetek, hogy hol lehet?” „Mi van a többi testvéretekkel?” kérdezte Micah. Féltem, hogy ez is eljön. Majdnem száz százalék biztos voltam benne, hogy nincs Keithszel, de őt is értesíteniük kellett az eltűnéséről. Ez nem olyan dolog volt, amit vártam, mert tudtam, hogy ki leszek oktatva. És ez szintén a bukásomat jelezné a többi Alkimista szemében. Jill mellett kellett volna maradnom. Ez volt a munkám, nem igaz? Ehelyett – bolond módon – más megbízásait segítettem lebonyolítani. Nem is akárkiét – egy vámpírét. Ez az, amit az Alkimisták látni fogják. Vámpírimádó. „Épp Adriennel voltam,” mondtam lassan. „Lehetséges, hogy valahogy eljutott Clarence-hez és ott várt rá. Igazából nem mentem be.” „Adriant is próbáltam,” válaszolta Eddie. „Nincs válasz.”

2011. november 05.



„Bocsánat,” mondtam. „Interjúkon voltunk, szóval biztos kikapcsolta a mobilját. Meg akarod újra próbálni?” Én biztosan nem akartam. Eddie félrevonult, hogy felhívja Adriant, amíg én Mrs. Weathersszel és a felügyelővel beszéltem. Micah fel-alá járkált, aggódó tekintettel, és bűntudatot éreztem azért, mert mindig távol akartam tartani Jilltől. A faji dolog gondot okozott, de tényleg törődött Jillel. Elmondtam az összes helyet a felügyelőnek, ahol Jill gyakran tartózkodott a kampuszon. Megerősítették, hogy már mindegyiket ellenőrizték. „Sikerült elérned?” kérdeztem, mikor Eddie visszatért. Bólintott. „Nincs ott Jill. Bár kicsit rosszul érzem magam. Most nagyon aggódik miatta. Talán még nem kellett volna elmondanunk neki.” „Nem… igazából, ez még hasznunkra lehet.” A tekintetem találkozott Eddie-ével és láttam megcsillanni a felismerést a szemében. Úgy tűnt, mikor Adrian érzései túlcsordulnak, elöntik Jillt. Ha eléggé pánikol, Jill remélhetőleg rájön, hogy az emberek aggódnak érte és feltűnik. Ez azt jelentené, hogy csak valahol bujkál, vagy elment valahová ahol nem tudjuk megtalálni. Próbáltam nem mérlegelni a másik lehetőséget: hogy valami történt, ahol nem tud kapcsolatba lépni velünk. „Néha a diákok csak úgy kiszöknek,” mondta a felügyelő. „Ez elkerülhetetlen. Általában takarodó előtt megpróbálnak visszaosonni. Remélhetőleg most is ez a helyzet. Ha nem tűnik fel – nos, akkor hívnunk kell a rendőrséget.” Arrébb sétált, hogy helyzetjelentést kérjen a biztonságiaktól, mi pedig megköszöntük a segítségét. Mrs. Weathers visszatért az első asztalhoz, de tisztán látszott, hogy mennyire nyugtalan és gondterhelt. Volt, amikor barátságtalan volt, de volt egy olyan érzésem, hogy tényleg törődött a diákjaival. Micah otthagyott minket, hogy felkeresse néhány barátját, akik a kampuszon dolgoztak, hátha láttak valamit. Eddie és én maradtunk. Minden előzetes megbeszélés nélkül néhány szék felé fordultunk az előcsarnokban. Mint én, úgy gondoltam ő is szemmel akarja tartani az ajtót, hogy azonnal megláthassa Jillt, amint felbukkan. „Nem lett volna szabad egyedül hagynom,” mondta. „Muszáj volt,” válaszoltam megértően. „Nem lehetsz vele az óráin vagy a szobájában.” „Ez a hely rossz ötlet volt. Túl nagy. Túl nehéz védeni.” Sóhajtott. „Ezt nem tudom elhinni.” „Nem… ez egy jó ötlet volt. Jillnek szüksége van legalább a normális élet látszatára. Be is zárhattad volna egy szobába valahol és elvághattad volna a külvilágtól, de mire lett volna jó? Szüksége van rá, hogy iskolába járjon és emberek között legyen.” „Bár eddig nem sokat tett így.” 2011. november 05.



„Nem,” ismertem be. „Nehéz időn ment keresztül. Reméltem, hogy jobb lesz neki.” „Csak azt akartam, hogy boldog legyen.” „Én is.” Hirtelen felegyenesedtem, amint valami aggasztó eszembe jutott. „Nem gondolod… nem gondolod, hogy elfutott és visszament az anyjához, ugye? Vagy az Udvarba vagy valahová?” Az arckifejezése még zordabb lett. „Remélem, nem. Szerinted ennyire rosszul álltak a dolgok?” A zuhanyzós incidens utáni veszekedésünkre gondoltam. „Nem tudom. Talán.” Eddie a kezébe temette az arcát. „Ezt nem tudom elhinni,” ismételte. „Elbuktam.” Mikor Jillről volt szó, Eddie általában tele volt dühvel és vadsággal. Még sose láttam ilyen közel a depresszióhoz. Mióta Palm Springsbe jöttem együtt élek a félelmemmel a saját bukásomtól, de csak most jöttem rá, hogy Eddie-nek és legalább annyi forog kockán. Eszembe jutottak Adrian szavai Eddie-ről és a barátjáról, Mason-ről, hogy Eddie mennyire felelősnek érezte magát. Ha Jill nem jönne vissza, vajon ez a történet megismételné önmagát? Ő is egy lesz azok közül, akiket elveszített? Úgy gondoltam ez a küldetés jóvátétel lehet Eddie számára. Mégis, újra megtörténhet az egész Mason ügy. „Nem buktál el,” mondtam. „Az volt a feladatod, hogy megvédd, és ezt meg is tetted. Nem tudod befolyásolni a boldogságát. Egyébként is, engem kell hibáztatni. Én oktattam ki a zuhanyzós eset miatt.” „Ja, de én romboltam le a reményeit, mikor elmondtam, hogy a Lee ötlete a modellkedésről nem fog működni.” „De igazad volt – Lee!”ziháltam. „Ez az. Ez az, ahol van. Lee-vel van, biztos vagyok benne. Megvan neked a száma?” Eddie felnyögött. „Mekkora egy idióta vagyok,” mondta, elővéve a mobilját a szám után kutatva. „Eszembe juthatott volna.” Megérintettem a nyakamban lévő keresztet, csendesen imádkozva, hogy mindezt ilyen könnyen megoldjuk. Amíg ez azt jelentette, hogy Jill életben és jól volt, meg tudtam birkózni Jill és Lee szökésével. „Hé, Lee? Eddie vagyok. Jill veled van?” Itt volt egy kis szünet, amíg Lee válaszolt. Eddie testbeszéde hamarabb elárulta a választ, mint egy szót is hallhattam volna. Tartása megnyugodott, és megkönnyebbülés öntötte el a vonásait.

2011. november 05.



„Oké,” mondta Eddie néhány perccel később. „Nos, hozd vissza ide. Most. Mindenki őt keresi.” Megint szünet. Eddie arca megkeményedett. „Ezt később is megbeszélhetjük. Lerakta és felém fordult. „Jill jól van.” „Hála Istennek,” sóhajtottam. Felálltam, és csak akkor érzékeltem milyen feszült voltam. Mindjárt visszajövök.” Megkerestem Mrs. Weathers-t és a biztonsági felügyelőt és beszámoltam a hírekről. A felügyelő egyből továbbadta a kollégáinak, majd hamar távozott. Meglepetésemre, Mrs. Weathers úgy nézett ki, mint aki a sírás határán van. „Jól van?” kérdeztem. „Igen, igen.” Zavartnak tűnt, kínosan érezte magát, amiért ilyen érzelmes volt. „Csak annyira aggódtam. Én – én nem akartam semmit se mondani és megijeszteni mindannyitokat, de minden egyes alkalommal, mikor eltűnik egy tanuló… hát, néhány évvel ezelőtt, egy másik lány is eltűnt. Azt hittük csak kiszökött – mint Matt mondta, megtörténik. De kiderült…” Mrs. Weathers fintorgott és félre nézett. „Ezt nem lenne szabad elmondanom neked.” Mintha megállhatna egy ilyen bevezető után. „Ne, kérem. Mondja el.” Sóhajtott. „A rendőrség néhány nap múlva megtalálta – holtan. Erőszakosan megölték. Szörnyű volt, és soha se kapták el a gyilkosát. Most már mindig erre gondolok, mikor valaki eltűnik. Soha többé nem történt meg, természetesen. De egy ilyen jellegű dolog megijeszt.” El tudtam képzelni. És ahogy visszatértem Eddie-hez megint rajta és Masonön gondolkodtam. Úgy tűnt mindenki nehéz súlyokat cipel a múltból. Én biztosan. Most, hogy Jill biztonságáért már nem kellett aggódnom, folyton ez járt az eszemben: Mit fognak mondani az Alkimisták? Mit fog ehhez szólni apám? Eddie megint a mobilján lógott mikor megjelentem. „Felhívtam Micah-t, hogy elmondjam, minden rendben van,” magyarázta. „Nagyon aggódott.” Minden jele eltűnt Mrs. Weathers korábbi traumájának, amint Jill és Lee besétáltak az ajtón. Jill vidámnak nézett ki, amíg meg nem látta az arcunkat. Megakadt. Mellette, Lee mogorvának tűnt. Szerintem tudta, mi következik. Eddie és én előre siettünk, de nem volt esélyünk nyíltan beszélni. Mrs. Weathers egyből számon kérte, hogy hol voltak. Kitalációk helyett, Jill bevallotta és elmondta az igazat: ő és Lee elhagyták a kampusz területét és Palm Springsbe mentek. Vigyázott rá, hogy Lee-t ne vádolhassák emberrablással, Jill megesküdött, hogy Lee nem tudott arról, hogy csak családtagokkal hagyhatta el a kampuszt. Ezt megerősítettem – bár Lee már nem volt bajban szerintem.

2011. november 05.



„Tudnál kint várakozni?” kérdeztem udvariasan. „Később szeretnék veled négyszemközt beszélni.” Lee engedelmeskedett, bocsánatkérő pillantást vetve Jillre. Gyengéden megérintette a kezét elbúcsúzva és elfordult. Mrs. Weathers megállította. „Várj,” mondta, kíváncsian bámulva rá. „Ismerlek valahonnan?” Lee riadtnak nézett ki. „Nem hiszem. Ezelőtt még soha sem voltam itt.” „Van benned valami ismerős,” bizonygatta. Még néhány másodpercig homlokráncolva nézte. Végül vállat vont. „Nem lehet. Biztos tévedtem.” Lee bólintott, ismét együttérző pillantást vetve Jillre, majd távozott. Mrs. Weathers még nem végzett Jillel. Előadásba kezdett arról, hogy milyen veszélyesek és felelőtlenek voltak. „Ha már kiosontál és megszegted a szabályokat, legalább a testvéreidnek elmondhattad volna. Halálra aggódták magukat miattad.” Szinte nevetséges volt, hogy a „felelősségteljes” szabálymegszegéshez ad tanácsot. Mérlegelve mennyire féltem, akkor nem találtam benne semmi szórakoztatót. Azt is elmondta, hogy Jill beírást és büntetést fog kapni. „Mostantól,” mondta Mrs. Weathers, „szobafogságban vagy az éjszaka további részében. Keress meg reggeli után, és kitaláljuk, hogy ezek a dolgok indokolják-e a felfüggesztésed.” „Elnézést,” mondta Eddie. „Kaphatnánk még néhány percet vele egyedül, mielőtt felmegy az emeletre? Szeretnék vele beszélni.” Mrs. Weathers hezitált, nyilvánvalóan azt akarta, hogy Jill büntetése egyből életbe lépjen. Majd úgy gondolta Eddie dupla nyereség. Kemény és mérges volt az arca, és szerintem Mrs. Weathers tudta, hogy egy másfajta büntetés várt rá Jill nagytestvérétől. „Öt perc,” mondta Mrs. Weathers, az óráját megkopogtatva. „Aztán irány felfelé.” „Ne,” mondta Jill, amint egyedül maradtunk. Az arckifejezésében félelem és dac keveredett. „Tudom, hogy mit hibáztam el. Nincs szükségem, hogy ti is kioktassatok.” „Nincs szükséged?” kérdeztem. „Mert ha tudtad, hogy rossz, nem tetted volna meg!” Jill összekulcsolta a karját a mellkasa előtt. „Ki kellett jutnom innen. Magamtól. Nélkületek srácok.” A megjegyzés lepergett rólam. Gyerekes és kicsinyes volt. De meglepetésemre, Eddie megbántottnak tűnt. „Ez meg mit jelentsen?” kérdezte. „Azt jelenti, hogy csak kicsit el akartam szabadulni ettől a helytől, anélkül, hogy te mindig megmondanád, mit csinálok rosszul.” Ezt nekem címezte. „És te, aki minden árnyékra ugrik.” Ez, természetesen Eddie-nek szólt.

2011. november 05.



„Én csak meg akarlak védeni,” mondta bántódottan. „Nem akarom, hogy ez fojtogató legyen, de nem hagyhatom, hogy bármi is történjen veled. Többet nem.” „Nagyobb veszélyben vagyok Laureltől mint bármilyen merénylőktől!” tiltakozott Jill. „Tudod, mit csinált ma? A számítógépes laborban dolgoztunk és ’véletlenül’ megbotlott a gépem kábelében. Elvesztettem a munkám felét, ezért nem tudtam időben befejezni, így rosszabb jegyet fogok rá kapni.” Egy leckének, a munkája segítéséről valószínűleg semmi haszna nem lett volna jelenleg. „Nézd, ez tényleg szörnyű,” mondtam. „De ez nem ugyanaz a kategória, mintha megöleted magad. Távolról sem. Hova mentél pontosan?” Egy pillanatig úgy nézett ki, hogy nem fogja elárulni. Végül, azt mondta, „Lee elvitt Salton Sea-hez.” Látva az értetlen pillantásunkat, hozzá tette, „Ez egy tó a városon kívül. Csodálatos volt.” Egy szinte-álmodozó tekintet jelent meg az arcán. „Nagyon rég nem voltam ennyi víz közelében. Utána bementünk a belvárosba és csak körbe sétáltunk, vásároltunk és fagyit ettünk. Elvitt abba a butikba, ahhoz a tervezőhöz, aki modelleket keres és—” „Jill,” szakítottam félbe. „Nem érdekel milyen remek volt a mai napod. Megijesztettél minket. Nem fogtad fel?” „Lee-nek nem lett volna szabad ezt tennie,” morogta Eddie. „Ne őt hibáztasd,” válaszolta Jill. „Én beszéltem rá – azt mondtam neki, hogy ti srácok nem bánnátok. És ő nem tud az ittlétem valódi okáról vagy a veszélyről.” „Talán a randizás rossz ötlet volt,” motyogtam. „Lee a legjobb dolog, ami történt velem itt!” mondta mérgesen. „Megérdemlem, hogy elmehessek és szórakozzak, mint ti, srácok.” „Szórakozni? Ez enyhe túlzás,” mondtam, visszaemlékezve a délutánomra Adrian-nel. Jillnek szüksége volt egy áldozatra, akin levezetheti a feszültségét és én kaptam ezt a megtiszteltetést. „Nekem nem úgy tűnik. Mindig távol vagy. És amikor nem, akkor csak azt mondogatod, mit teszek rosszul. Mintha az anyám lennél.” Eddig nyugodtan vágtam neki, de hirtelen, ettől a megjegyzéstől elpattant bennem valami. Az eddig gondosan kézben tartott önuralmam összeomlott. „Tudod mit? Én is valahogy így érzem. Mert amennyire el tudom mondani, én vagyok az egyetlen ebben a csoportban, aki felnőttként viselkedik. Azt gondolod szórakozni voltam? Az egyedüli dolog, amit csinálok, hogy rátok vigyázok és takarítok utánatok. Azzal töltöttem a délutánom – vesztegettem el a délutánom – hogy furikáztam Adriant, aki így lefújhatta az interjúkat, amiket én szerveztem. Majd amikor idejöttem a te kis ’tanulmányi kirándulásod’ következményeivel kellett megbirkóznom. Értem, hogy Laurel szenvedést okoz – akkor is, ha 2011. november 05.



esetleg Micah az elején el lett volna tiltva, ezek a problémák soha sem merültek volna fel.” Az utolsó megjegyzést Eddie-hez intéztem. „Nem értem, miért én vagyok az egyetlen, aki látja, milyen komoly ez az egész. Vámpír-ember párkapcsolat. Az életetek múlik rajta. Ezek nem olyan dolgok, amikkel szórakozhattok! És mégis… valahogy, mind ezt teszitek. Rám hagyjátok a nehéz munkát, hogy feltakarítsak utánatok… és mind ezalatt, itt liheg a nyakamba Keith és a többi Alkimista, arra várva, hogy én csesszek el valamit, mert senki sem bízik bennem, mióta segítettem a haverotoknak, Rose-nak. Úgy gondolod ez szórakoztató? Szeretnéd az én életemet élni? Akkor csináld. Állj ki máris és vállald te a felelősséget, a változatosság kedvéért.” Nem kiabáltam, de kétségkívül felemeltem a hangerőmet. A beszédemet lélegzetvétel nélkül adtam elő, így most szünetet tartottam egy kis oxigénért. Eddie és Jill tágra nyílt szemekkel bámultak rám, mintha rám sem ismernének. Mrs. Weathers épp ekkor tért vissza hozzánk. „Ennyi elég lesz ma estére. Most fel kell menned az emeletre,” mondta Jillnek. Jill bólintott, még mindig kicsit bénultan, és elsietett anélkül, hogy bármelyikünktől is elköszönt volna. Mrs. Weathers elkísérte a lépcsőig, Eddie pedig felém fordult. Az arca sápadt és komoly volt. „Igazad van,” mondta. „Nem vettem ki belőle a részemet.” Sóhajtottam, hirtelen kimerültnek érezve magam. „Te nem vagy olyan rossz, mint ők.” Megrázta a fejét. „Akkor is. Igazad volt Micah-val kapcsolatban. Talán kicsit távol marad, ha beszélek vele, és akkor Laurel leszáll Jillről. Ma este beszélek vele. De…” Lefagyott, óvatosan válogatva meg a szavait. „Próbálj ne túl kemény lenni Adrianhez és Jillhez. Ez nagyon nehéz neki, és néha azt hiszem, hogy Adrian természete átszivárog belé a köteléken keresztül. Biztos vagyok benne, hogy ezért szökött el ma. Ez valami olyasmi, amit Adrian tett volna Jill helyzetében.” „Senki sem kényszerítette, hogy ezt tegye,” mondtam. „Legkevésbé Adrian. A tény, hogy rábeszélte Lee-t és nem mondta el nekünk azt mutatja, hogy tudja, nem volt helyes. Ez szabad akarat. És Adriannek nincsenek ilyen mentségei.” „Ja… de ő Adrian,” mondta Eddie bénán. „Néha nem tudom, mekkora részben cselekszik ő, vagy mennyire a lélek.” „A lélekhasználók szedhetnek antidepresszánsokat, nem? Ha aggódik amiatt, hogy problémássá válik, akkor csak cselekednie kell és bevenni egy adagot. Van választása. Nem reménytelen. Itt nincsenek áldozatok.”

2011. november 05.



Eddie néhány másodpercig tanulmányozott. „És még azt hittem én vagyok kemény véleménnyel a világról.” „Kemény életed van,” javítottam ki. „De az az elv köré van építve, hogy mindig más emberekre kell vigyáznod. Engem úgy neveltek, hogy ez néha elkerülhetetlen, de mindenkinek meg kell próbálnia magáról gondoskodni.” „És most itt vagy.” „Nekem mondod. Velem akarsz jönni beszélni Lee-vel?” Minden bocsánatkérés eltűnt Eddie arcáról. „Igen,” mondta hevesen. Lee-t egy kinti padon ülve találtuk, nyomorultul nézett ki. Felugrott mikor megjelentünk. „Srácok, annyira sajnálom! Nem lett volna szabad ezt tennem. Csak annyira szomorúnak és elveszettnek tűnt és azt akartam, hogy–” „Tudod mennyire védelmezőek vagyunk, ha róla van szó,” mondtam. „Hogy-hogy nem jutott eszedbe, hogy aggódni fogunk?” „És még kiskorú,” mondta Eddie. „Nem viheted csak úgy el és teheted vele azt, amit akarsz!” Bevallom, egy kicsit meglepett, hogy pont azt hozta fel, hogy veszélyt jelent Jill erényére. Ne érts félre – én is tisztában voltam az életkorával. De miután látta a szó szerinti halálát, úgy tűnt, Eddie még inkább aggódott, mint bevallotta. Lee szürke szemei kitágultak. „Semmi sem történt! Soha sem tennék olyasmit vele. Ígérem! Sose használnám ki valakinek a bizalmát. Nem ronthatom ezt el. Ő többet jelent számomra, mint bármelyik lány, akivel eddig randiztam. Azt akarom, hogy örökre együtt maradjunk.” Szerintem az ’örökké együtt’ erős kifejezés volt, tekintve az életkorukat, de olyan komoly volt a szeme, hogy már megható volt. Ez még mindig nem menti fel az alól, amit tett. Komolyan vette az előadásunkat és megígérte, hogy soha többé nem fog megismétlődni. „De kérlek… találkozhatok vele, ha ti is a közelben vagytok? Továbbra is csinálhatunk csoportos programokat?” Összenéztünk Eddie-vel. „Ha egyáltalán még elhagyhatja a kampuszt ez után,” mondtam. „Tényleg nem tudom mi fog történni.” Lee távozott még néhány bocsánatkérés után és Eddie is visszatért a kollégiumába. Felfele sétáltam, amikor megcsörrent a telefonom. Letekintve, riadtan láttam a híváskijelzőn a szüleim számát Salt Lake Cityből. „Hello?” kérdeztem. Egy őrült másodpercig azt hittem, Zoe az. „Sydney.” Az apám. A gyomrom rettegéssel telt meg. „Beszélnünk kell a történtekről.” 2011. november 05.



Pánik söpört végig rajtam. Honnan tud már most Jill eltűnéséről? Keith ugrott be, mint legkézenfekvőbb bűnös. De honnan tudta Keith? Clarence-nél volt, mikor Eddie felhívta Adriant? A hibái ellenére, nem tudom elképzelni, hogy Adrian elmondta Keith-nek mi történt. „Miről beszélni?” kérdeztem, húzva az időt. „A viselkedésedről. Keith hívott tegnap este, és azt kell, hogy mondjam, csalódott vagyok.” „Tegnap este?” Nem Jill eltűnéséről volt szó. Akkor miről? „Segítened kell annak a mora lánynak beilleszkedni. Nem kell velük barátkozni és jól érezni magad! Alig hittem el, mikor Keith azt mondta, hogy elvitted őket bowlingozni.” „Mini-golf volt és Keith beleegyezett! Először őt kérdeztem meg.” „Aztán azt hallom, hogy segítesz a többi vámpírnak az ügyeleteit és apróságait intézni. Kötelességed egyedül a lánnyal szemben van, és az is annyi, hogy tedd meg azt, ami nélkülözhetetlen a túléléséhez – amiről szintén úgy hallottam, hogy nem sikerült. Keith mesélte, hogy volt eset, mikor nem tudtad megfelelően kezelni a nehézségeit a nappal?” „Egyből jelentettem!” kiabáltam. Tudtam, hogy Keith úgy tervezi, ezt felhasználja ellenem. „Keith -- ” megálltam, gondolkodva, hogy lehetne a legjobban megbirkózni ezzel. „Félreértette az első jelentésemet.” Leszólta az első jelentésemet, de azt mondani apámnak, hogy a védence hazudott csak felidegesítené apámat. Nem hinne nekem. „És Keith-szel kéne beszélni! Mindig Clarence-nél lóg, és nem árulja el, hogy miért.” „Valószínűleg, hogy meggyőződjön róla, stabil maradjon. Megértem, hogy az öregember nincs mindig magánáé.” „A vámpír vadászok a rögeszméi,” magyaráztam. „Azt hiszi, hogy ilyen emberek vannak kint és ők ölték meg az unokahúgát.” „Nos,” mondta az apám, „van néhány ember kint, aki tisztában van a vámpírok világával, olyanok, akiket nem tudunk lebeszélni. Aligha vadászok. Keith kötelessége, hogy felvilágosítsa Clarence-t. Te, mindenesetre, elhibáztad.” „Ez nem igazságos hasonlat!” „Őszintén, magamat hibáztatom,” mondta. Valahogy kételkedtem ebben. „Nem lett volna szabad elengednem téged. Nem álltál készen – nem azután, amin keresztül mentél. Összezavar téged, hogy ezekkel a vámpírokkal vagy. Ezért hívlak most vissza.” „Micsoda?” „Ha rajtam múlna, ez azonnal megtörténne. Sajnos, Zoe még két hétig nem fog készen állni. Az Alkimisták azt akarják, hogy még essen át néhány teszten, mielőtt megkapja a tetoválását. Amint meglesz, elküldjük a helyedre, neked pedig szerzünk… segítséget.” „Apa! Ez őrület. Jól vagyok itt. Kérlek, ne küldd Zoe-t – ” 2011. november 05.



„Sajnálom, Sydney,” válaszolta. „Nem hagytál más választást. Kérlek, ne keveredj több bajba a hátralévő időben.” Lerakta, és csak álltam az előcsarnokban, a szívem elsüllyedt. Két hét! Két hét és ide küldik Zoe-t. És én… hova küldenek engem? Nem akartam erre gondolni, de tudtam. Meg kell akadályoznom, hogy ez megtörténjen. Elindultak a kerekek. A tetoválások, gondoltam hirtelen. Ha be tudnám fejezni a vizsgálataimat a lopott anyagokon és találnék valami információt a vér szállítóról, akkor kiérdemelhetném az Alkimisták elismerését – remélhetőleg ez elég azzal szemben, amivel Keith bemocskolt. És miért tette? Miért most? Tudom, hogy soha sem akarta, hogy itt legyek. Talán csak kivárta a megfelelő pillanatot, bizonyítékokat gyűjtve ellenem, amíg elűzhet egyetlen végzetes csapással. Bár ezt nem fogom hagyni neki. Leleplezem a tetoválás ügyleteit és megmutatom ki a jobb Alkimista. Már van elég bizonyítékom, hogy felkeltsem a figyelmüket, egyszerűen átadom, ha semmi újra nem derül fény egy héten belül. Az elhatározás eltökéltséggel töltött el, de még mindig gondjaim voltak az alvással, mikor később lefeküdtem. Az apám fenyegetése úgy söpört végig rajtam, mint a félelmem az átnevelő intézettől. Körülbelül egy óra hánykolódás és forgolódás után elszundítottam. De még ez is görcsös és zaklatott volt. Néhány óra után felébredtem, aztán megint vissza kellett aludnom. Ez alkalommal álmodtam. Az álomban, Clarence nappalijában álltam. Minden tiszta és a helyén volt, a sötét fa és az antik bútorok a szokásos baljós érzést kölcsönözték a helynek. A körülmények meglepően életszerűek voltak, és olyan volt, mintha még érezném a poros könyvek és a bútorok bőr szagát is. „Huh. Működött. Nem voltam benne biztos, hogy emberrel is fog.” Megfordultam és Adriant találtam a falnak dőlve. Még nem volt ott egy pillanattal ezelőtt, és az a gyermekkori félelmem villant be, hogy vámpírok tűnnek elő a semmiből. Aztán emlékeztettem magam, hogy ez csak egy álom, és ilyen dolgok megtörténnek. „Miben nem voltál biztos?” kérdeztem. Maga köré mutatott. „Hogy el tudlak érni. Ide tudlak hozni ebbe az álomba.” Nem igazán tudtam követni, miről beszél és nem mondtam semmit. Felvonta a szemöldökét. „Nem tudod, ugye? Hol vagy?” „Clarence-nél,” mondtam érthetően. „Nos, igazából az ágyamban alva. Ez csak egy álom.” „Félig igazad van,” válaszolta. „Ez egy lélek álom. Ez igazi.”

2011. november 05.



Lefagytam. Egy lélek álom. A legtöbb információnk lélekről vázlatos volt, és aligha volt valami a lélek álmokról. A legtöbbet, amit tudok róluk Rose-tól tanultam, akit gyakran látogatott Adrian ezekben. Ez alapján, az álmodó és a lélekhasználó igazából együtt voltak, egy találkozón az elméjükben, nagy távolságból kommunikáltak. Nehéz volt számomra, hogy teljesen elhiggyem, de láttam Rose-t felébredni olyan információkkal, amiket másképp nem szerezhetett volna meg. Még mindig, nem volt bizonyítékom, hogy most valóban egy lélek álomban voltam. „Ez csak egy hétköznapi álom,” ellenkeztem. „Biztos vagy benne?” kérdezte. „Nézz körül. Koncentrálj. Nem érzed másnak? Mint egy álom… de nem, mint egy álom. Nem is egészen olyan, mint a valóság. Hívd, ahogy akarod, de legközelebb mikor találkozunk a valóságban, képes leszek pontosan elmondani mi történt itt.” Körbe néztem a szobában, tanulmányozva, ahogy tanácsolta. Újra letaglózott, még a legapróbb részleteknek életszerűsége is. Kétségkívül igazinak érződött, de az álmok gyakran teszik… igaz? Általában soha sem tudod, hogy álmodsz, amíg fel nem ébredsz. Becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt, próbálva megnyugtatni az agyam. És így, éreztem. Megértettem, hogy mire gondolt. Nem egészen, mint egy álom. Nem egészen, mint a való élet. A szemeim kipattantak. „Hagyd abba,” kiabáltam, hátrálva tőle. „Fejezd be. Engedj ki innen.” Mivel elfogadtam, hogy ez egy lélek álom, még valamire rá kellett jönnöm: vámpír mágiával voltam körülvéve. Éreztem a varázslat nyomását, kiszorítva a levegőt. „Kérlek.” A hangom egyre őrültebb és őrültebb lett. „Kérlek, engedj el.” Adrian felegyenesedett, látszólag meglepődött. „Whoa, Sage. Nyugalom. Jól vagy.” „Nem, nem vagyok. Nem akarom ezt. Nem akarom, hogy a varázslat megérintsen.” „Nem foglak bántani,” mondta. „Ez semmiség.” „Ez rossz,” suttogtam. „Adrian, hagyd abba.” Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarna vigasztalni, de inkább meggondolta magát. „Nem foglak bántani,” ismételte. „Csak hallgass meg és aztán megszakítom. Megígérem.” Még az álomban is száguldott a pulzusom. Magam köré fontam a karom és nekidőltem a falnak, minél kisebbre próbálva összehúzni magam. „Oké,” suttogtam. „Siess.” „Csak azt akartam mondani…” Zsebre rakta a kezeit és nyugtalanul félrepillantott mielőtt visszanézett volna rám. Zöldebbek voltak a szemei, mint a valóságban? Vagy csak a képzeletem játszott velem? „Azt akartam… bocsánatot akartam kérni.” „Miért?” kérdeztem. Nem tudtam semmi másra gondolni a saját szenvedésemen kívül. 2011. november 05.



„Azért, amit tettem. Igazad volt. Csak vesztegettem az idődet és a munkádat tegnap.” Kényszerítettem az agyamat, hogy kotorja elő a délutáni emlékeket. „Köszönöm,” mondtam egyszerűen. „Nem tudom, miért teszem ezeket a dolgokat,” tette hozzá. „Egyszerűen nem tudok rajta segíteni.” Még mindig rettegtem, még mindig fuldokoltam a varázslatban, ami körülvett. Valahogy, sikerült elismételnem korábbi beszélgetésünket Eddie-vel. „Tudod kontrollálni magad,” mondtam. „Nem vagy áldozat.” Adrian mereven bámult, lefoglalva a gondolataival. Hirtelen visszaemelte rám a tekintetét. „Pont, mint Rose.” „Tessék?” Adrian kitartotta a kezét, és egy tövises vörös rózsa jelent meg benne. Ziháltam és megpróbáltam messzebb kerülni. Körbeforgatta a szárát, óvatosan, nehogy megvágja magát.” „Ő mondta ezt. Hogy az áldozatot játszom. Tényleg ennyire szánalmas vagyok?” A rózsa a szemem láttára hervadt el és gyűrődött össze, hamuvá vált majd az egész eltűnt. A két mutató ujjamat kereszteztem magam előtt, így próbáltam védekezni a gonosz ellen és próbáltam visszaemlékezni, miről beszéltünk. „Nem a szánalmas az a szó, amit használnék,” mondtam. „Akkor mit mondanál?” Az agyam kiüresedett. „Nem tudom. Zavarodott?” Mosolygott. „Az túl enyhe kifejezés.” „Meg fogom nézni a szótárban amint felkeltem és elmondom neked. Kérlek, befejeznéd ezt?” A mosolya elképedéssé fakult. „Tényleg ennyire félsz, igaz?” A hallgatásom válaszolt helyettem. „Oké, akkor már csak egy dolog. Eszembe jutott egy másik mód, hogy kikerüljek Clarence-től és valamennyi pénzt szerezzek. Olvastam a főiskoláról és a pénzügyi segélyről. Ha valahol órákra járnék, gondolod, kapnék eleget, hogy megéljek?” Ez egy konkrét kérdés volt, amivel meg tudtam birkózni. „Lehetséges. De szerintem már túl késő. Már mindenhol elkezdődtek az órák.” „Találtam egy helyez az interneten. Carlton. Egy főiskola a város másik felében, ami még nem kezdődött el. De még így is gyorsan kell cselekednem, és… ez az, amit nem tudom, hogy kell. A papírmunka. A folyamatok. De ez a te specialitásod, igaz?” „Szomorú, de igaz,” válaszoltam. Egy részem úgy gondolta, hogy Carlton ismerősen hangzik, de nem tudtam honnan.

2011. november 05.



Vett egy mély levegőt. „Segítesz nekem? Tudom, hogy ez megint olyan lesz neked, mint a gyerekmegőrzés, de nem tudom, hol kezdjem. Megígérem, hogy segítek neked. Mondd, mit kell tennem, és megteszem.” Gyerekmegőrzés. Beszélt Jillel vagy Eddie-vel, vagy mindkettőjükkel. Bár ez ésszerű volt. Tudni akarta, hogy jól van-e Jill. Csak elképzelni tudom, hogy részletezték a kitörésemet. „Ezelőtt már voltál főiskolán,” mondtam, visszaemlékezve az aktájára. Akkor olvastam, mikor összeraktam a hírhedt önéletrajzot. „Kimaradtál.” Adrian bólintott. „Igen.” „Honnan tudjam, hogy ezúttal nem teszed meg? Honnan tudjam, hogy nem csak az időmet vesztegeted megint?” „Nem tudhatod, Sage,” vallotta be. „És nem hibáztatlak. Csak annyit kérhetek, hogy adj nekem még egy esélyt. Hogy próbáld meg elhinni, mikor azt mondom, végig követni foglak. Hogy higgy benne, komolyan gondolom. Hogy bízz bennem.” Hosszúra nyúlt másodpercek teltek köztünk. Megnyugodtam kissé, anélkül, hogy észrevettem volna, de még mindig a falnál maradtam. Tanulmányoztam, azt kívánva, bár jobb lennék az emberek olvasásában. A szemei igazából is ilyen zöldek, döntöttem el. Csak általában nem szoktam ilyen közelről nézni. „Oké,” mondtam. „Bízom benned.” Teljes döbbenet ült ki a vonásaira. „Megteszed?” Még mindig nem voltam jobb az emberek olvasásában, mint tíz másodperccel ezelőtt, de abban a pillanatban, hirtelen betekintést nyertem annak a rejtélynek a megértésébe, ami Adrian Ivashkov volt. Az emberek nem túl gyakran hittek neki. Még Eddie is leírta: Ő Adrian. Így nem lehet érte semmit tenni. Hirtelen arra is rájöttem, hogy bár nem szívesen ismerem be, de Adrianben és bennem sok közös van. Mindketten be voltunk skatulyázva mások elvárásai alapján. Az nem számít, hogy az emberek mindent elvártak tőlem, tőle pedig semmit. Így is ugyanabban a helyzetben vagyunk, mindketten próbálunk kitörni azok a határok mögül, amiket mások szabtak meg, és önmagunk lenni. Adrian Ivashkov – a komolytalan, vámpír parti fiú – jobban hasonlított rám, mint bárki, akit ismerek. A gondolat annyira ijesztő volt, hogy nem is tudtam egyből válaszolni. „Megteszem,” mondtam végül. „Segíteni fogok neked.” Megborzongtam. Az álomtól való félelmem visszatért és csak azt akartam, hogy legyen vége. Bármibe beleegyeztem volna, hogy visszakerülhessek a varázslat nélküli ágyamba. „De nem itt. Kérlek – visszaküldenél? Vagy befejeznéd ezt? Vagy akármi is ez?” 2011. november 05.



Lassan bólintott, még mindig döbbentnek nézett ki. A szoba elhalványodott, a színek és vonalak úgy mosódtak össze, mint az esőn hagyott festményen. Hamarosan, minden elfeketedett, és a kollégiumi szobámban ébredtem. Amint megtettem, még épp elkaptam a hangját az elmémben: Köszönöm, Sage.

2011. november 05.



Tizenkilencedik fejezet Fordította: Nitty

AZ ÁLMATLANSÁGOMON Adrian álombéli látogatása, csak rontott. Bár tudtam biztonságban vagyok a saját ágyamban, de akkor sem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Elképzeltem, ahogy a mágia beszivárog a bőröm alá. Ettől annyira ideges lettem, hogy minden állom kiment a szememből. Csak most sikerült felfognom, hogy mibe is egyeztem bele. Megértettem Adriant, hogy segítek neki bejutni a főiskolára. De vajon tényleg jó ötlet ez? Azok után, hogy apám figyelmeztetett: „ne barátkozzak a vámpírokkal”. Nem voltam túl jó hangulatban, mikor néhány órával később felébredtem. A reggeli készülődés közben a feszültség köztem és Jill között szinte kézzel fogható volt. Jill még mindig dühös volt és idegesen vizslatott, mikor úgy gondolta, hogy nem látom. Először azt hittem, hogy a tegnap esti kirohanásom miatt ilyen, de szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy másról van szó. Mi éppen a kollégium ebédlője felé tartottunk, amikor megtörtem a köztünk lévő csendet. -

Mi az? – kérdeztem nyersen. – Mi az amit megszeretnél kérdezni tőlem?

Jill óvatosan rám pillantott, ekkor értünk le a kollégium halljába. -

Hát, történt valami tegnap.

Elég sok minden történt tegnap. Épp emiatt voltam ilyen kimerült és elkeseredett. -

Mint például? – kérdeztem.

-

Tulajdonképpen… Emlékszel, hogy mondtam: Lee elvitt egy butikba, egy ruhabutikba, aminek ismeri a tulajdonosát? – biccentettem, ő pedig folytatta. – A ruhabutik tulajdonosa Lia DiStefano. Beszélgettem vele és ő felajánlott nekem egy állást. Valami…

-

Modellkedésről van szó? – elértünk az étterem önkiszolgáló pultjához. Nem voltam igazán éhes, de azért elvettem egy joghurtot a pultról és a tálcámra tettem. – Azt hiszem, hogy erről is beszéltünk tegnap. A modellkedés egyáltalán nem biztonságos.

Kicsit ironikus volt, hogy Jill-nek egy véletlenszerű találkozás alkalmával munkát ajánlanak, míg Adriannak három interjúból egy se sikerült. 2011. november 05.



Nem fotózásról van szó. Csak egy helyi divattervező munkáját kell bemutatni az egyik üzlet kifutóján. Mondtam neki, hogy a családom nem nézné jó szemmel, ha mindenféle fotók készülnének rólam, mivel a szüleim nagyon vallásosak. Lia azt mondta: nem kell aggódnom emiatt, mert ezen a bemutatón minden modell állarcot fog viselni. Plusz folyamatosan mozgásban lennék a színpadon és ha figyelembe vesszük a szokásos félhomályt, ami az ilyen rendezvényeket jellemzi… esélytelen, hogy valaki felismerjen. Ez csak egy egyszeri dolog lenne és még pénzt is kapnák érte. De ahhoz, hogy részt vehessek a rendezvényen szükségem lenne egy szülői engedélyre.

Leültünk az egyik asztalhoz. Kibontottam a joghurtot és szép lassan kevergetni kezdtem. Nem szóltam egy szót se és nem is néztem rá, csak a joghurtomra összpontosítottam, de tudtam, hogy engem néz, éreztem magamon a tekintetét. -

Ez az egész persze őrültség – folytatta, amikor látta, hogy nem fogok válaszolni a burkolt kérésére – már úgy értem, hogy nincs semmilyen tapasztalatom. Nem is tudom, hogy miért pont engem akar. Persze lehet, hogy ez csak valamiféle átverés. Hisz annyira furcsa vagyok a többi modellhez képest.

-

Te egyáltalán nem vagy furcsa Jill. Megvan minden adottságod ahhoz, hogy modell legyél. Nézz csak magadra. Nehéz lenne hozzád hasonló modellt találnia, legalább is az emberek között biztosan.

Ismét megpróbáltam nem arra gondolni, hogy moroi-k milyen tökéletesek hozzánk emberekhez képest. Próbáltam kiverni a fejemből annak a napnak az emlékét, amikor apán a számat bírálta, azt mondta: -„Ha az ő száját ilyen szépen megcsinálták, akkor talán a tiéddel is tudnának valamit kezdeni.” -

De te még ennek ellenére is úgy gondolod, hogy ez egy borzasztó ötlet – mondta.

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy mit szeretne hallani, de nem tudtam magam rászánni, hogy kimondjam a végső szót. Még mindig túlzottan ideges volta és nem éreztem magamban az erőt, hogy képes lennék támogatni őt ebben. De nem is tudtam nemet mondani neki. Még nem. Annak ellenére, hogy felelőtlenül viselkedett, tudtam, hogy ez az egyetlen dolog, ami egy kicsit felrázhatja szürke és nyomorúságos hétköznapjait. Végre talált valamit, ami kitöltené az életét és boldoggá tenné. Nagy szüksége volt egy kis önbizalomra. Laurel furkálódásának köszönhetően Jill teljesen elvesztette a helyes ítélő képességét önmagával szemben. Szüksége volt arra, hogy észrevegye milyen csodálatos és különleges is valójában. Nem tudtam eldönteni, hogy megköszönjem-e ezt a lehetősége Lee-nek, vagy inkább elátkozzam őt emiatt. 2011. november 05.



Nem hiszem, hogy bármiről is dönthetnénk addig, amíg nem beszélnénk Mrs. Weathers-szel – mondtam neki végül. Az ebédlő falán lévő órára pillantottam. – Öt perc múlva az irodájában kell lennünk.

Mielőtt elindultunk Mrs. Weathers irodájába ettem néhány kanállal a joghurtból, Jill pedig megette a fánkját. Visszaérve a kollégium halljába a portás azzal fogadott minket, hogy Jillnek csomagja érkezett. A csomagban egy csokor vörös rózsa volt. A csokrot Lee küldte bocsánatkérése jeléül. Jill teljesen elolvadt. El kell ismernem ez tényleg nagyon romantikus gesztus volt Lee-től, de a kukacoskodó énem, úgy gondolta, hogy Lee-nek nem kellett volna helyettem és Eddie helyet bocsánatot kérnie Jill-től. Lee nem tett semmi rosszat. Sajnos a virágok hamar feledésbe merültek, amikor Mrs. Wathers ismertette Jill büntetését. -

Beszéltem az igazgatóval. Nem függesztjük fel önt egyenlőre. – mondta Mrs. Wathers. – De a következő hónapban szobafogságban lesz. Nem hagyhatja el a kollégiumot, csak a tanórák erejéig, de akkor is csak úgy mehet ki a kollégiumból, ha ezt jelzi nekem és ha visszajött akkor is jelentkezni kell nálam. A könyvtáron kívül nem látogathat más közösségi helységeket. Ebédelni is csak ebben a kampuszban ebédelhet. Az órák utáni fakultációs programokon, csak akkor vehet részt, ha ezt a fakultációt tartó tanár írásban jelzi a számomra.

Mind a ketten bólintottunk és egy pillanatig kicsit megkönnyebbültem, hogy Jill-t nem függesztették fel. Ekkor azonban az igazi probléma úgy hasított belém, mint a villám. -

Ez azt jeleni, hogy egyáltalán nem hagyhatja el az iskola területét? – kérdeztem.

Mrs. Weathers fanyarul elmosolyodott. -

Igen Miss Melrose. Általában ezt szokta jelenteni a szobafogság.

-

De nekünk kétszer egy héten családi programunk van – mondtam elhűlten. Tudtam, hogy Jill-nek minimum kétszer egy héten szüksége van vérre, különben „éhenhal”.

-

Sajnálom. A szabály az szabály. Nem tehetünk senkivel se kivételt.

-

De mi nagyon vallásosak vagyunk – mondtam. Utáltam magam, hogy ki kell játszanom a vallás kártyát, de ebben a helyzetben nem volt más választásom és a divattervező esetében is működött. – Régi családi hagyomány, hogy egy héten kétszer egy közös családi vacsora után elmegyünk a templomba. A szüleink nagyon komolyan veszik ezt és nem örülnének, ha Jill nem venne részt ezeken a közös családi programokon.

Mrs. Weathers arca megrándult. -

Ebben az esetben szükségem lesz egy írásos kikérőre a szüleiktől – felelte végül.

Remek. Ez működött a tesi esetében is. 2011. november 05.



-

Az is jó, ha a bátyánk írja meg ezt a kikérőt? Most Ő Jill törvényes gyámja.

-

Természetesen tőle is elfogadom.

-

Sajnálom – mondtam Jill-nek, miután sietve elhagytuk Mrs. Weathers szobáját. Igyekeznünk kellett, hogy elérjük az utolsó buszt, ami elvitt minket az iskolába. – Azt hiszem ezek után a modellkedés szóba es jöhet. Még a heti kétszeri etetés is veszélybe került a szobafogság miatt – mondtam elkeseredetten.

Jill bólintott, de nem próbálta meg elrejteni a csalódottságát. -

Mikor lesz a bemutató? – kérdeztem. Azt gondoltam, hogy talán addigra már lejár a szobafogság.

-

Két hét múlva.

Ennyit erről. -

Sajnálom – ismételtem.

Legnagyobb meglepetésemre Jill elnevette magát. -

Ne tedd. Azok után, amit tettem, csak is magamnak köszönhetem az egészet. Nekem van mit sajnálnom. Sajnálom, Sydney ezt is és Adrian interjúit is.

-

Ne sajnáld.

Őrület, hogy milyen könnyen azonosul Adrian tetteivel és az is, hogy folyton mentséget keres neki: -

Nem tehet róla, hidd el.

Ez nem volt igaz. Adrian igen is tehetett róla, de most nem akartam ezen vitatkozni. Jill-nek, így is épp elég nehéz volt most. -

Kitartás és minden rendben lesz. Oké? Beszélek Keith-tel, hogy írja meg a kikérőt.

Elmosolyodott. -

Köszi Sydney.

Az útjaink Jillel általában az iskola ajtajában elválltak. Most is így volt, de mielőtt elváltunk volna megragadtam Jill karját. Láttam, hogy mondani akar valamit, csak nem volt hozzá elég bátorsága. -

Igen? – kérdeztem biztatásul.

-

Én… csak azt akarom mondani, hogy nagyon sajnálom azt a sok szenvedést, amin keresztül mentél. Te sokat teszel értünk. De tényleg. És ha te ideges vagy azért, mert… nos, tudom, hogy téged érdekel, hogy mi van velem. És ez jóval több, mint amit… amit a Bíróságon lévő ismerőseimről el tudok mondani.

2011. november 05.



Ez nem igaz – mondtam. – Ők vigyáznak rád. Fontos vagy nekik, azért is küldtek ide, hogy biztonságba legyél.

-

Én úgy érzem, hogy ezzel is csak Liss-át védik, és nem engem – mondta szomorúan. – Még a saját anyám se ellenkezett, amikor megtudta, hogy ide akarnak küldeni.

-

Azt szeretnék, ha biztonságba lennél – ismételtem önmagamat. – Tudom, hogy ez egy nehéz időszak, de nem csak neked, nekik is.

Jill bólintott, de nem voltam benne biztos, hogy hitt nekem. Napközben beszámoltam Eddie-nek a fejleményekről. Az arca minden egyes szabály hallatán zordabb és zordabb let. -

Úgy gondold, hogy Keith meg fogja írni azt a kikérőt? – kérdezte suttogva.

-

Igen. Az egyességben az is szerepel, hogy Jill-nek életben kell maradnia. Nem tehet mást.

Nem beszéltem Eddie-nek arról, hogy én is bajban vagyok. Elég aggasztotta őt Jill helyzete, nem akartam még ezzel is terhelni. A nap végén meglátogattam Ms. Trwiliger-t. Segítettem neki a kutatásban. Épp az iratokat rendezgettem az asztalon, amikor egy mappát vettem észre, amin ez állt: Carlton Egyetem. Hirtelen eszembe jutott, hogy honnan olyan ismerős a név. Adrian ezt az egyetemet említette az álmomban. -

Ms. Terwilliger… nem azt mondta, hogy ismer valakit a Carlton Egyetemen?

-

Hogy? – nézett rám kicsit zavartan a monitorja mögül. – Ó, igen. Tavaly nyáron ott tanítottam. Történelmet. Nem pókert.

-

Nem ismer esetleg valakit a felvételi irodában? – kérdeztem.

-

Nem, de ismerek valakit, aki ismer valakit a felvételi osztályon – felelte, majd visszafordult a monitorja felé, mint, ha nem is mondtam volna semmit. Néhány perc elteltével kérdezett csak vissza. – Miért kérdezed?

-

Az oka…

-

Hát persze, hogy van oka – szakított félbe. - Talán érdekel az iskola? Isten tudja, ott talán többet taníthatnak neked, mint mi itt.

-

Nem asszonyom. Nem engem érdekel az iskola – mondtam. – Hanem a bátyámat. Azt hallotta, hogy ott még nem kezdődött el az oktatás, de nem tudjuk, hogy be lehet-e még iratkozni.

-

Hát nem halogathatja tovább a jelentkezést, az biztos – mondta, majd felém fordult és fürkészően nézte az arcomat. – Ha akarod, segíthetek neki bejutni?

2011. november 05.



Óh. Óh, nem asszonyom. Én ilyet soha nem mernék kérni. Én csak abban reménykedtem, hogy tud mondani egy nevet, akivel fel tudjuk venni a kapcsolatot.

-

Miért ne kérhetnél tőlem ilyet? – kérdezte értetlenül.

Olyan nehéz volt Ms. Terwillinger-t megérteni. -

Mert… mert önnek semmi oka nem lenne erre.

-

Szívesen segítek neked, hisz te is nagyon sokat segítesz nekem.

Nem tudtam mit feleljek erre, csak meredten néztem rá. Ő pedig rám mosolygott és feljebb tolt a szemüvegét az orrnyergén. -

Ilyen nehéz elhinni, hogy valaki szívességet akar tenni neked.

-

Én… nos, ez… - hebegtem, de aztán hirtelen lehallgattam, mert nem tudtam pontosan mit is mondjak. – Mert hát ön ugye a tanárom. Önnek az a dolga, hogy tanítson…

-

És mi van a te munkád? A jegyzetek, amiket nekem készítesz nagyon nagy segítséget jelentenek és én a félév végén biztosan csatolni fogom az ajánlásomat az aktádhoz. A munka, amit végzel precíz és pontos. Arról nem is beszélve, hogy hányszor hoztál nekem kávét. Ha szükségem volt a segítségedre mindig itt voltál, még akkor is, ha ez esetleg a napod átszervezésével járt. Én ezeket mind nagyra értékelem.

-

Én… Nem bánon – mondtam. – Nekem szükségem volt erre a munkára.

Hallottam, ahogy kuncog. -

Igen. És mindig tökéletes munkát végzel, igaz? Nem számít mennyi idődet veszi igénybe.

Vállat vontam. -

Szeretek jó munkát végezni asszonyom.

-

Kiváló munkát végzel. Sokkal jobbat, mint kellene és mind ezt szó nélkül teszed. Ezért aztán az a legkevesebb, amit tehetek, hogy megeresztek néhány telefont – újra felnevetett. – Ez megijeszt téged? Nem szereted, ha dicsérnek.

-

Ó, nem – mondtam sután. – Én csak ilyen vagyok.

Levette a szemüvegét és rám nézett. Én feszengtem, ő pedig ismét nevetett. -

Nem, azt hiszem, nem. Nagyon jól ismerem a helyzetedet, nem egy hozzád hasonló diákot ismeret, akiknek a szülei nem látják, hogy milyen tehetséges is a gyermekük. Rájöttem, hogy sok gyerek azért jár ide, mert a szülők annyira elfoglaltak, hogy nem tudnak velük foglalkozni

Ez az észrevétel kicsit kényelmetlenül érintett, különösen azért, mert váratlanul ért és volt is némi igazság benne. -

Ez azért ennél kicsit bonyolultabb, asszonyom.

2011. november 05.



Biztos vagyok benne – felelte. Az arckifejezése megváltozott, vadabb lett. – De jól jegyezd meg amit most mondok. Te egy kivételes tehetség vagy és zseniális fiatal nő. Soha ne hagyd, hogy bárki is azt érzékeltesse veled, hogy ez nem így van. Soha nem hagyd, hogy levegőnek nézzenek. Senki nem teheti ezt veled, még a tanárod se, aki folyton kávéért küldözget – letette a szemüvegét, majd vadul kutakodni kezdett az asztalán, egy kis idő után rá lelt arra, amit keresett: egy papírt és egy tollat tartott a kezében – Akkor. Hogy is hívják a bátyádat?

-

Adrian, asszonyom.

-

Rendben – rávéste a nevét az imént előtúrt papírra. – Adrian Melbourne.

-

Melrose, asszonyom.

-

Persze, persze. Örülök, hogy a keresztneve nem Hobart – viccelődött és miután leírta a nevét hátra dőlt a széken. – Most hogy mondod. Lenne itt valami, amiben segíthetnél.

-

Mi lenne az?

-

Szeretném, ha megcsinál egy varázslatot a könyvből.

-

Elnézést, de azt mondta, hogy varázslat?

Ms. Terwilliger legyintett. -

Ne aggódj, nem arra akarlak megkérni, hogy pálcával hadonássz, vagy hogy feláldozz egy bárányt. Engem egyszerűen csak az érdekelnek, hogy hogyan lehet betartani azt a rengeteg utasítást, amivel ezeket a varázslatokat el lehet készíteni. Néhány ezek közül elég bonyolultnak tűnik.

-

Tudom – mondtam szárazon. – Én gépeltem ki.

-

Pontosan. Szóval, azt akarom, hogy csinálj meg egyet. Tarts be minden egyes lépést. Nézd meg meddig tart. Jegyezzük fel mindent, amit tapasztalsz.

Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék erre. Ms. Terwillinger valójában nem az kérte, hogy varázsoljak, vagy legalább is nem, úgy mint a vámpírok. Az emberek nem tudnak varázsolni. Mi nem rendelkezünk semmilyen mágikus képességgel. Ha rendelkeznék az ellenkezne az univerzum szabályaival. Az alkimisták tudománya a kémián alapszik. A tetoválásunkban, ugyan volt egy kis varázslat, de ezt csak arra használtuk, hogy segítsen nekünk megőrizni a Titkot. Ms. Terwillinger csak annyit kért tőlem, hogy próbáljak meg egy „varázslatot” elkészíteni, amiről mind ketten tudja, hogy úgy sem fog működik. Ezek mind csak régi, buta ákombákomok. De akkor mégis… miért érzem magam ilyen kellemetlenül? Úgy érzem, mint ha azt kérné, hogy hazudjak, vagy lopjak. -

Mi a baj? – kérdezte meglepetten.

2011. november 05.



Egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán ismét kijátszhatnám a vallás kártyát, de aztán elvetettem ezt az ötletet. Ma már túl sokat használtam, nem akartam túlfeszíteni a húrt. -

Semmi asszonyom. Csak kicsit furcsa feladat.

Felkapta a bőrkötésű könyvet és felcsapta. -

Itt. Ezt csináld meg. Ez egy „hamvasztó amulett”. Ez elég bonyolult, de legalább igen kifinomult lesz a kézügyességed, ha végzel vele. A legtöbb összetevője könnyen beszerezhető.

Elvettem a könyvet tőle és gyorsan átfutottam. -

Hol fogok tudni csalánt beszerzni?

-

Kérdezd meg Mr. Carnes. Van egy kis üvegháza. A többit meg szerintem bárhol be lehet szerezni. Persze minden költségedet én állok. Most jut eszembe, te biztos egy vagyont költöttél a kávéimra.

Egy kicsit jobban éreztem magam, mikor megláttam, hogy az összetevőket: csalán, egy achát féldrágakő és egy darab selyem. Nem tűnt túlságosan bonyolultnak. Bár hülyeségnek és felesleges időpocséklásnak tartottam a dolgot, de végül is rábólintottam és megígértem, hogy mihamarabb nekikezdek. Mindenekelőtt írtam egy hivatalos levelet Keith nevében Amberwood-ba, amiben kérem, hogy hetente két délután erejéig mentsék fel Jill-t a büntetése alól, hogy a családjával el tudjon menni a templomba. A levélben Keith a szavát adta, hogy minden alkalommal Jill jelentkezni fog Mrs. Wathers-nél, amikor is elhagyja és akkor is amikor vissz tér a kollégiumba. Mikor befejeztem, úgy érzetem, hogy igazán jó munkát végeztem. Sokkal ékesszólóbb lett, mint ahogy Keith valaha is képes lett volna megírni. Ezután felhívtam Keithet és beszámoltam neki a történtekről. Természetesen mindenért engem okolt. -

Rajta kéne tartanod a szemed, Sydney! – szidott le Keit.

-

Én is csak egy diák vagyok és nem tudok minden pillanatban mellette lenni – nem akartam megemlíteni neki, hogy valójában Adriannal voltam, mikor Jill megszökött. Na peresze nem azért, mert féltem, hogy emiatt Keith-en beköpne az apánál. Azon már túlvagyunk.

-

Viselhetem ennek is a következményeit – mondta egyhangúan. – Nekem kell beszámolnom ezen ballépésedről is az alkimistáknak.

-

Most viccelsz? Neked semmit se kell tenned, csak alá kell írnod a kikérőt. Most otthon vagy? Mert akkor átviszem.

Úgy gondoltam, hogy még a kisujját se lesz hajlandó megmozdítani ebben az ügyben, így hát nagyon meglepődtem, mikor azt mondta: 2011. november 05.



-

Nem csinálj semmit. Mindjárt ott vagyok.

-

De nekem nem megterhelő. Tíz perc alatt nálad vagyok – nem akartam még több oka adni, ami miatt panaszkodhat az alkimistáknak.

-

Nem – mondta Keith meglepően határozottan. – Én megyek hozzád. Már indulok is. Találkozzunk a központi épület előtt.

-

Rendben – mondtam. Teljesen összezavart ez a változás. Vajon ellenőrizni akar valamit? Talán ezt várják el tőle? – Akkor hamarosan találkozunk.

Én amúgy is a központi kampuszban tartózkodtam, így pillanatok alatt kisétáltam a kampusz elé. Leültem egy díszes kőpadra, ahonnan jó kilátás nyílt a vendégek parkolójára és vártam. Meleg volt, mint mindig, de az árnyékban egészen elviselhető volt a hőség. A pad mellett virágok nyíltak. -

Hé, Sydney!

Kristin és Júlia sétáltak ki az épületből és felém tartottak. Lehuppantak mellém a padra. -

Miért üldögélsz itt egy magad? Valami baj van?

-

Csak a bátyámat várom.

-

Ő aranyos? – kérdezte Kristin reménykedve.

-

Nem – mondtam. – Egyáltalán nem.

-

Pedig nem úgy tűnt – ellenkezett Julia. – Láttam őt a múlt hétvégén, mikor elvitt titeket ebédelni.

Beletelt néhány másodpercbe mire rájöttem, hogy Julia Adrianról beszél. -

Ja, ő Adrian volt a másik bátyának. Most Keth-et várom. Ők ketten nagyon különböző személyiségek.

-

Igaz, hogy a húgod nagy bajban van? – kérdezte Julia Jillre terelve a szót.

Megvontam a vállamat. -

Nem annyira. Ugyan szobafogságban lesz egy hónapig, de rosszabb is lehetne. Bár… meghívták egy divatbemutatóra modellkedni és így nem fog tudni elmenni. Emiatt egy kicsit szomorú.

-

Modellkedni? Ki hívta meg? – kérdezte Krisin.

-

Lia Distefano. A divatbemutató két hét múlva lesz és még pénzt is kapna érte. De így sajnos Jill nem tud eljárni a próbákra – magyaráztam nekik.

A lányok szeme elkerekedett a név hallatán. -

Lia ruhái lenyűgözőek – mondta Julia. – Jill-nek el kell vállalnia. Talán még a ruhákat is megkapja, miket a bemutatón viselni fog.

-

De sajnos nem tudja elvállalni. Nem tud elmenni a próbákra.

2011. november 05.



Kristin elgondolkodva oldalra döntötte a fejét. -

De mi van, ha ez az egész az iskolában lenne? Valamelyik szakkör keretein belül? – mondta és Julia-hoz fordult. – Működik még a varró klub?

-

Az hiszem igen – mondta Juli. – Ez remek ötlet. Jár Jill valamilyen szakkörre?

A sport mellett Amberwood nagy hangsúlyt fektetett arra is, hogy a diákok a szabadidejükben a hobbijukkal is tudjanak foglalkozni, így számos szakkört indítottak. -

Van egy varró klub, amihez Jill csatlakozhatna… és lefogadom arra is van lehetőség, hogy Lia is csatlakozzon ehhez a klubhoz valamilyen projekt keretein belül – a pulóveremet babráltam. – Én nem hiszem, hogy Jill tudna varrni.

-

Nem számít – mondta Kristin. – A legtöbben azok közül, akik oda járnak nem tudnak varrni, de azért még minden évben elindul a szakkör. Miss. Yamani örömmel fogadja azokat a divattervezőket, akik új tehetségek után kutatva önkéntesen csatlakoznak a varró klubjához. Ráadásul Miss. Yamani imádja Lia ruháit.

-

Így aztán Jill is részt vehetne a divatbemutatón – mondta diadalmasan Julia, szinte csak úgy sugárzott az arca. – Mint iskolai rendezvényen.

-

Érdekes ötlet – mondtam. De vajon mekkora az esélye, hogy működni is fog? – Felvetem az ötletet Jill-nek – láttam, ahogy a jól ismert kék autó beáll a vendégparkolóba. Felálltam. – Megjött.

Keith leparkolt, kiszállt a kocsiból és körülnézett. Kristin halkan odasúgta nekem. -

Nem rossz.

-

Hidd el – mondtam miközben felálltam – nem tudnál vele semmit se kezdeni.

Mikor Keith közelebb ért és látta, hogy nem vagyok egyedül megeresztett egy bájos mosolyt és rákacsintott a lányokra. Azonban ahogy a lányok eltávolodtak a mosolya is elhalványult. Türelmetlenség sugárzott belőle. -

Csináljuk gyorsan – mondta.

-

Ha ennyire sietned kell, akkor miért nem hagytad, hogy én mennyek hozzád, amikor már jobban ráérsz – feleltem és átadtam neki a levelet meg a tollat. Keith aláírta anélkül, hogy elolvasta volna és visszaadta.

-

Szükségetek van még valamire? – kérdezte.

-

Nem.

-

Ne szúr del megint – mondta. – Nincs arra időm, hogy téged fedezzelek.

-

Mit számít? – vetettem oda neki. - Már úgy is kitervelted, hogy hogyan szabadulj meg tőlem.

2011. november 05.



Nem kellett volna keresztbetenned nekem. Se most, se máskor – mondta egy fagyos mosoly kísértében, majd hátat fordított és otthagyott.

A döbbentettől földbegyökerezett lábbal álltam ott. Nem hittem el, hogy ilyen arcátlan. Ez volt az első alkalom, hogy szemtől szemben szóba merte hozni azt az évekkel ezelőtti esetet. -

Tudod Keith – kiáltottam utána, mire ő összerezzent. – Én nem tettem neked keresztbe, emlékezz csak vissza rá. Te azt akkor nagyon olcsón megúsztad. De ez nem fog újra megtörténni. Én egy kicsit aggódnék a helyedben. Az egyetlen, akitől tartanod kell az én vagyok.

Keith megtorpant és szépen lassan megfordult. Az arca fagyos volt. Nem hibáztatom miatta. Én is meglepődtem saját magamon. Nem emlékszem olyan esetre, amikor ilyen nyíltan szembe szálltam volna a felettesemmel. -

Nézd – mondta végül. – Ha akarom tönkre tudom tenni az életedet.

Gúnyosan rámosolyogtam. -

Ezen már túl vagyunk. Én már tudom, hogy mindenre vagy képes. De te még nem tudod, hogy én mire vagyok képes.

Blöfföltem, tudtam, hogy egyenlőre még nem tett semmit. Zoe még nem kapta meg a tetoválást és engem se utaltak még be az átnevelő intézetbe. De a döbbenet, amit az arca tükrözött jóleső érzéssel töltött el. Jó néhány másodpercig meredt így rám, de nem szólt semmit. Nem tudtam, hogy azért mert tényleg megijedt, vagy csak azért, mert úgy gondolta, hogy jobb, ha ezt a fenyegetést szóra se méltatja. De végül megfordult és elment én pedig besétáltam a kampuszba, hogy leadjam a tanulmányi osztályon a kikérőt. A titkárságon Mrs. Dawson lepecsételte a levelet és lefénymásolta, majd a fénymásolatot visszaadta nekem és megkért, hogy vigyem el Mrs. Weathers-nek. Amikor visszaadta nekem a levelet megkérdeztem tőle, hogy ki volt Kelly Heyes, akiről tegnap Mrs. Weather beszélt. -

Az a szegény lány a növendékünk volt, jó néhány éve.

-

Ő volt az, aki eltűnt, igaz?

Mrs. Dawson bólintott. -

Borzalmas volt. Egy kedves, fiatal lány volt és nem érdemelte meg hogy, így haljon meg. Persze egyáltalán érdemelte meg, hogy meghaljon.

Utáltam kérdezősködni, de most az egyszer kivételt tettem. -

Hogyan hallt meg? – kérdeztem.

Mrs. Dawson közelebb hajolt, mint aki attól fél, hogy valaki más is meghallja. -

Az a szegény lány elvérzett. Elvágták a torkát.

2011. november 05.


2011. november 05.




Huszadik fejezet Fordította: Nitty

MAJDNEM MEGKÉRDEZTEM: „Ez most komoly?” De nézzünk szembe a tényekkel: ez nem az a dolog, amivel csak úgy viccel az ember. Ráadásul látva Mrs. Dawson búskomor tekintetét, biztos lehettem benne, hogy igazat mond. Más kérdések is szembe jutottak, de visszafogtam magam. Nem voltak furcsák, de semmi kép se akartam felhívni magamra a figyelmet, azzal, hogy túl nagy érdeklődést mutatok a rettenetes gyilkosságok iránt. Ehelyett egyszerűen csak megköszöntem Mrs. Dawson-nak a segítséget és a levelet elvittem Mrs. Weathers-hez. Ő épp az asztalánál ült, amikor beléptem a szobájába. A kikérő levelet kétszer is átolvasta, mielőtt jóváhagyta volna. -

Rendben van – mondta. – De ne feledjék, miden egyes ki és bejövetel alkalmával a húgának jelentkezni kell nálam.

-

Természetesen, asszonyom. Köszönöm – egy pillanatig még haboztam, hogy mennyek-e, vagy inkább maradjak és kérdezzek rá a tragikus baleset körülményeire? De végül úgy döntöttem maradok. – Mrs. Weathers… azóta, hogy Jill letűnt folyton az a lány jár az eszembe, akiről akkor beszélt. Az, aki meghalt. Folyton arra gondolok, hogy akár Jill is lehetett volna.

Mrs. Weathers arca ellágyult. -

Jill jól van. Nem kellett volna erről beszélnem neked. Nem akartalak megijeszteni.

-

Igaz, hogy a lány torkát elvágták?

-

Igen – felelte és szomorúan megrázta a fejét. – Szörnyű. Egyszerűen szörnyű. Nem tudom elképzelni, hogy ki képes ilyesmit tenni.

-

Vajon valaha meg tudjuk, hogy pontosan mért történ? Úgy értem volt valami szokatlan a lányban?

-

Szokatlan? Nem, nem igazán. Népszerű és csinos lány volt, de mind ezek mellett okos is. A sportban is jeleskedett. Sok barátja volt és volt egy udvarlója is. De semmi olyan amiért különleges célpont lehetett volna. Persze az ilyen embereknek, akik gyerekeket gyilkolnak meg, nincs szükségük semmilyen különleges indokra.

2011. november 05.



Igaz – mondtam.

Felmentem a szobámba, de egyfolytában Kelly-n járt az eszem. Mrs. Weathers azt monda Kelly feltűnően csinos volt. Azon töprengtem vajon ő is moroi lehetett. De ha az lett volna, akkor talán Mrs. Weathers megemlíti, hogy milyen magas és sápadt volt. A másik két lányban, akikkel ugyan így végeztek, az volt a közös, hogy moroi-k voltak és itt laktak Palm Springs-ben. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehetnek kivételek, de ha Kelly is moroi volt, akkor már három ugyanolyan gyilkosságról beszélünk. A gyilkosságok viszonylag rövid időn belül történtek és mind a három eset Dél-Kaliforniához köthető. Clarence az állítja, hogy vámpírvadászok tették, de én a inkább a strigoi-ra gyanakszom. Jill a szobában volt. Már kevésbé voltam dühös rá, mint reggel. Egy kicsit megnyugodtam, hogy legalább az etetésével kapcsolatos problémák megoldódtak. Most ezek a gyilkosságok foglalkoztattak. -

Mi a baj? – kérdezte és a laptopja mögül figyelt.

-

Miért gondolod, hogy vaj van.

Elmosolyodott. -

Mert pont így nézel ki, amikor gondterhelt vagy. Ráncolod a szemöldöködet.

Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. -

Nem is!

-

Tudod – mondta. – Talán ez a rengeteg felelősség nem jelentene ekkora terhet, ha tudnál róluk beszélni valakivel.

-

Nem egészen erről van szó. Én csak szeretnék megérteni valamit.

-

Mond el mit – könyörgött. – Bíz meg bennem.

Itt nem a bizalomról volt szó. Csak nem akartam még ezzel is terhelni őt, hisz így is volt elég baja. Mrs. Weathers attól félt, hogy megijeszt, pedig ha valaki tényleg moroi lányokat gyilkol, akkor nem én vagyok az akinek félnie kell. Figyeltem Jillt és az ő rendíthetetlen tekintetét és úgy döntöttem, hogy ha képes azzal a tudattal élni, hogy a saját fajtája meg akarja őt ölni, akkor ezt a tényt is képes lesz kezelni. Így hát röviden összefoglaltam neki, hogy mit is tudtam meg. -

De abban nem vagy biztos, hogy Kelly moroi volt, ugye? – kérdezte, mikor befejeztem a beszámolóz.

-

Nem. Ez egy döntő momentum lehet – törökülésben ültem a laptopom előtt. – Körbenézek a neten, hátha találok róla egy képet. Minden amit megtudtam Mrs. Weathers-től, hogy jó sportoló volt.

2011. november 05.



Ami azt jelenti, hogy ő nem volt moroi – mondta Jill. – Úgy értem én vagyok a legjobb példa arra, hogy mi történik egy moroi-val, ha kiküldik a napra tornázni. Mi van ha ő nem morori volt? Az egész elméleted azon alapul, hogy ő az. De ha Kelly embervolt? Akkor mi van? Figyelmen kívül hagyjuk? Akkor is ugyan arról a gyilkosról beszélünk…? Miért ölne meg valaki két moroi-t és egy embert?

-

Nem tudom – feleltem kicsit szomorúan.

A keresgélés nem tartott sokáig. Az alkimisták nem vették nyilvántartásba a gyilkosságot, ez pedig, csak akkor történhetett meg, ha Kelly ember volt. Sok újságban találtam cikket a gyilkosságról, de egyiknél se volt kép a lányról. -

Az évkönyvek – kezdte Jill. – Azokban talán találunk róla valamit.

-

Jill, te tényleg zseniális vagy – mondtam.

-

Látod? Én mondtam, hogy még a hasznodra lehetek.

Barátságosan rámosolyogtam, majd eszembe jutott valami. -

Van egy jó hírem. Talán… - röviden ismertettem vele Kristin és Julian tervét a varró klubról és a divatbemutatóról. Jill arca felragyogott, de azért nem élte bele megát teljesen.

-

Te tényleg úgy gondolod, hogy ez sikerülhet?

-

Csak egy módon deríthetjük ki…

-

De én nem tudok varrni, még csak varrógépet se láttam 5 méternél közelebbről – mondta.

-

Akkor itt a lehetőség, hogy ezt bepótold – mondtam neki mosolyogva. – Biztosra veszem, hogy a lányok nagyon örülnének, ha egy modell a varróklubjuk tagja lenne.

Jill rám vigyorgott. -

Honnan tudod, hogy csak lányok vannak a varróklubban?

-

Nem tudom – ismeretem el. – De figyelembe véve a nemi sztereotípiákat feltételezem, hogy így van.

Megcsörrent a telefonon és Ms. Terwillinger száma jelent meg a kijelzőn. Megint kávéért akar küldeni – villant át az agyamon. -

Miss. Melbourne – mondta. – Beszéltem az egyik ismerősömmel és a Carlton egyetem felvételi biztosa hajlandó fogadni a bátyádat a mai napon. Egy órán belül oda tudnak érni?

Az órára néztem és reméltem, hogy Adriannak nincsen semmilyen halaszthatatlan dolga. -

Igen. Igen, persze asszonyom. Köszönöm. Köszönöm szépen.

2011. november 05.



A férfi, akit keresniük kell Wes Regan – mondta és egy pillanatra elhallgatott. – És visszafele tudna nekem hozni egy kapucsínót?

Megígértem, hogy visszafele hozok Ms. Terwillinger-nek egy kapucsínót, aztán felhívtam Adriant és elmondtam neki, hogy talán be tudom juttatni a Carlton, de ahhoz egy óra múlva az egyetemnél kell lennünk, úgy hogy javasoltam neki, hogy gyorsan szedje össze magát. Én is gyorsan átöltöztem egy blúzt és egy szoknyát vettem fel. Ahogy belenéztem a tükörbe rájöttem, hogy igaz volt Adriannak: a civil ruháim tényleg semmiben sem különbözik az amberwoodi egyenruhától. -

Bár csak én is veletek mehetnék – mondta Jill vágyakozva. – Szeretném újra látni Adriant.

-

De hát minden nap látod őt, nem?

-

De – mondta. – De az nem ugyan az. Ezek a látogatások kiszámíthatatlanok, nem tudom őket irányítani. És nem olyanok, mint mikor személyesen találkozunk, ilyenkor nem tudunk beszélgetni.

Már majdnem azt mondtam, hogy talán jobb is így, de aztán rájöttem, hogy ez nem lenne túl szerencsés megjegyzés. Adrian már kész volt, mikor oda értem Clarence házához. Láttam rajta, hogy nagyon izgatott és tettre kész. -

Épp hogy csak elkerülted a kis barátodat – mondta, amikor beszállt a kocsiba.

-

Kit?

-

Keith.

Morcosan néztem rá. -

Keith nem igazán a barátom.

-

Ó, tényleg? Erre már az első nap rájöttem.

Kicsit rosszul éreztem magam emiatt. Egy érszem tudtat, hogy nem hagyhatom, hogy a személyes érzelmeim Keith-en iránt befolyásolják a munkámat. Keith és én munkatársak voltunk és nekünk egy egységes és összetartó csapatot kellett volna alkotnunk. Mindig igyekeztem kedves lenni az emberekhez – még ha vámpírok, vagy dhampir-ok voltak is – de nem hiszem, hogy valaha is barátságos lettem volna Keith-tel. Nem akartam, hogy azt gondolják valamiféle közöm lehet hozzá. Csak néhány perccel később fogtam fel Adrian mondatait. -

Várj. Itt volt? Mikor?

-

Egy fél órával ezelőtt ment el.

2011. november 05.



Akkor az iskolából egyenesen ide jött. Szerencsére nem beszéltem neki Adrian terveiről, hogy szeretne bejutni a Carlton egyetemre. Biztos vagyok benne, hogy nem támogatta volna. -

Miért volt itt?

-

Nem tom. Azt hiszem, hogy Clarence-t ellenőrizte. Az öregfiú nem érzi túl jól magát – Adrian kivette a zsebéből a cigarettás dobozát. – Ugye nem baj?

-

De igen – mondtam. – Mi a baja Clarence-nek?

-

Nem igazán tudom, de mostanában nagyon fáradékony, sokat alszik. Így aztán még lassabban akar eltelni a nap. Peresze nem túl nagydumás az öreg, de tudott néhány őrült és érdekes sztorit – mondta Adrian szomorkásan. – Kiváltképp a skótokról mesélt sokat.

-

Pontosan miért volt itt Keith – kérdeztem.

Vajon tényleg Clarence miatt sietett annyira. Ha Clarence tényleg súlyos beteg volt, akkor szerezni kell neki egy moroi orvost. Két lehetőség van, vagy a doki jön ide, vagy nekünk kell elvinni hozzá Clarencet. Persze, ha Keith, már foglalkozik ezzel a kérdéssel, akkor nekem nem kellene belefolynom… bár sose bíztam Keith szakértelmében. -

Én nem tudom, hogy te hogy bírod őt elviselni – mondta Adrian. – Én azt hittem, hogy te gyenge vagy és nem mersz szembeszállni vele… de most inkább úgy gondolom, hogy te nagyon is erős vagy. Pokolian kemény lehet ez az egész neked, de nem panaszkodsz. Nekem nem lenne ennyi önuralmam.

-

Pedig több van, mint gondolod – válaszoltam neki nyugodt hangon, pedig kicsit zavarban voltam a dicséret miatt. Meglepett, hogy ilyet mond nekem. – Én világ életemben ezt gyakoroltam. Az apám – és az alkimisták is – megkövetelik a nagyfokú engedelmességet, minekünk minden egyes utasítást követnünk kell, amit a feletteseinktől kapunk. De nekem most duplán fontos, hogy betartsam az utasításokat, mert nemrégiben megszegtem néhány alapvető szabályt, így aztán rendkívül fontos, hogy ezt most nem szúrjam el.

-

Rose miatt? – kérdezte, de a hangja semleges volt, nagyon figyelt arra, hogy leplezze a valódi érzéseit.

-

Amit tettem az az alkimisták szemében egyértelműen árulás.

-

Nem tudom mit értesz „egyértelmű” alatt, de nagyon komolyan hangzik – a szemem sarkából láttam, ahogy tanulmányozóan figyel. – És vajon megérte?

-

Eddig – könnyű volt ezt mondani, hisz Zoe még nem kaptam meg az alkimisták tetoválását és én se voltam még átnevelő központban. Persze, ha ezek a dolgok

2011. november 05.



megváltoznának, akkor talán a válaszom is más lenne. – Ez tűnt akkor a leghelyesebbnek. Indokoltnak éreztem ezt a „drámai lépést”. -

De egy csomó szabályt megszegtél Rose miatt – mondta zavarodottan. – Én olyas valakiért tettem, akit szerettem. Igaz viszonzatlan szerelem volt, de még is csak szerelem – egy pillanatnyi szünetet tartott - A legtöbb „drámai lépésnek”, amit véghez vittem az életem során nem volt oka. A legtöbbjükkel, csak bosszantatni akartam a szüleimet.

Igazából egy kicsit féltékeny voltam emiatt. Én sose tudtam szándékosan provokálni az apámat, bár egy párszor biztosan megfordult a fejemben ennek a gondolata. -

Úgy gondolom, hogy a szerelem egy igazán nemes indok – mondtam neki.

Bár még soha nem voltam szerelmes, így nem volt biztos benne, hogy ez tényleg így van. Annak alapján, amit eddig láttam vagy hallottam a szerelemről, úgy gondoltam, hogy a szerelem egy csodálatos dolog lehet… de most túl elfoglalt voltam, hogy érzékelhessem a hiányát. Azon töprengtem vajon hogyan vélekednék a szerelemről, ha már csalódtam volna benne. -

Azt hiszem, hogy még nagyon sok időd van arra, hogy más nemes dolgokat is véghez vigyél az életed során – mondtam neki bíztatóan.

Adrian kuncogott. -

Soha nem gondoltam volna, hogy olyas valaki fog bíztatni, aki azt hiszi rólam, hogy gonosz és természetellenes lény vagyok.

Ezen nekem is mosolyognom kellett. Nagy nehezen sikerült rávennem magam, hogy feltegyem az a kérdést, ami már egy jó ideje foglalkoztatott. -

Még mindig szereted őt? Rose-t?

Fogalmam se volt, hogy milyen érzés, ha ez ember szerelmes és hogy mennyi ideig tart, míg az ember helyrerázódik egy szerelmi csalódás után. A kérdésemre Adrian mosolya elhalványult, a tekintete pedig elsötétült. -

Igen. Nem. Tudod, az embernek nehéz túltennie magát egy ilyen csalódáson. Rose nagy hatással volt rám. Jó és rossz hatással. Nehéz visszagondolnom azokra az időkre. Próbálok nem emlékezni rá, mert az emléke egyszerre ébreszti fel bennem az iránta érzett szeretetemet és gyűlöletemet is. Egyfajta vegyes örvénylő érzés jár át… Sajnos.

Lassan elértük az egyetemet. Wes Regan egy magas összes szakállú férfi volt, aki a Carlton felvételi irodájában dolgozott. Ms. Terwilliger Wes unokahúgát korrepetálta a nyáron és Wes úgy gondolta, hogy tartozik a tanárnőnek egy szívességgel. 2011. november 05.



Íme a javaslatom – mondta Mr. Wes, amikor mi már szemtől szemben ültünk vele az irodában. Adrian egy khaki nadrágot és egy fekete inget viselt, ami akár egy munkahelyi interjúra is megfelelt volna. – Most már sajnos nem tudjuk felvenni magát az intézményünkbe. Az egyetemünkre a felvételi eljárás hosszadalmas és minden egyes diákunknak végig kell csinálnia. Két napa alatt lehetetlenség mindent elintézni. De mi feltudjuk önt venni, mint vendéghallgató. Ez azt jelenti, hogy ön részt vehet az órákon, de nem kaphat osztályzatokat.

Adrian tátott szájjal nézette Mr. Wes-t és csak sejtettem, hogy mit gondolhatott megában: dolgozok és fizetség meg nuku? -

Pontosan hogy is van ez?

-

Abban ez esetben, ha most beadja hozzánk a jelentkezését és végigcsinálja a felvételi eljárás, ami úgy kb. két hétig tart – és mi úgy döntünk, hogy fel tudjuk venni önt – akkor visszamenőleg megkapja a rendes hallgatói jogviszonyt erre az érve és az addig megszerzett jegyei is befogadásra kerülnek.

-

Mi a helyzet az ösztöndíjjal? – kérdezte Adrian előre dőlve. – Azt vendéghallgatói jogviszonnyal is igényelhetem?

-

Az ösztöndíj, csak rendes hallgatói jogviszony mellé igényelhető – monda Wes.

Adrian hátra dőlt a széken. Azt vártam, hogy ő mindjárt feláll és itt hagyja ezt az egészet. Ehelyett azonban határozottan bólintott. -

Rendben. Akkor töltsük ki a szükséges papírokat – mondta.

Mikor Wes megmutatta nekünk a felvehető tárgyak listáját hirtelen elfogott a sárga irigység. Amikor Amberwood-ba jöttem azzal nyugtattam magam, hogy egy nagyon jó iskolába kerültem, széles tantárgy választékkal. De most rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Az egyetemen a történelmi tantárgyak sokkal részletesebbek voltak, mint valaha is gondoltam volna. Adrian-nak azonban esze ágában se volt történelemi tárgyakt felvenni. Ő inkább a művészei tárgyak iránt érdeklődött. Végezetül két művészeti tárgyat vett fel: olajfestészet alapjai és az akvarellkészítés az alapoktól c. tárgyakat. -

Sokkal könnyebb lesz, ha belevágok ebbe az egészbe – mondta hanyagul, miután kijöttünk Wes irodájából.

Riadtan néztem rá. -

Te buszozni fogsz?

Úgy tűnt jót szórakozik a meglepettségemen. -

Mi mást tehetek? Az órák napközben vannak. Amikor te is iskolában vagy, így nem tudsz furikázni.

2011. november 05.



-

Hol lehet ott a közelbe buszmegálló?

-

Kb. fél mérföldre Clarence házától van egy buszmegálló. Ott meg áll az a busz ami Carlton-ba jön. Az út kb. egy óra.

Bevallom, hogy nem tudtam szóhoz jutni. Meglepett Adrian felkészültsége. Nem gondoltam volna, hogy ennyi utána jár mindennek. Pedig ez az egész nagyon kockázatos volt a számára – a nap és a strigoi-k miatt. De nem panaszkodott. Mikor visszaértem Amberwood-ba izgatott voltam, már alig vártam, hogy elmeséljem Jillnek, hogy Adriant felvették az egyetemre – persze nem kellett elmesélnem neki, mert már tudta. A kötelékük miatt ő már többet tudott, mint én. De még így is folyton aggódik miatta, reméltem, hogy ez a fejlemény, most jobb kedvre deríti. Jill azonban nem volt a szobában, amikor visszaértem, de egy darab papíron ez állt: „a könyvtárban mentem, tanulok”. Mivel tudtam, hogy az elkövetkezendő időszakban nem sűrűn leszek egyedül a szobámban, úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget és nekilátok elkészíteni Ms. Terwilliger amulettét. Összegyűjtöttem a szükséges összetevőket és lementem velük a kémiai laborba. Ms. Terwillger elintézte nekem, hogy beengedjenek. Senki nem volt a laborba ilyenkor, így nyugodtan elkészíthetem a szükséges főzetet. Ahogy már szóba került az utasítások nagyon részletesek voltak és – a véleményem szerint – feleslegesek is. Nem volt elég, hogy az összes levet kisajtoltam a csalánból a recept arra is utasítást adott, hogy hagyjam pihenni egy órát. Ez idő alatt tízpercenként azt kellet kántálnom, hogy „tűzzel én hevítelek”. Az achát kő forgatása közben pedig a következőket kellett kántálnom: „járjon át téged a tűz”. A többi utasítás is hasonló volt. Tudtam Ms. Terwillinger nem fogja tudni ellenőrizni, hogy szóról szóra betartottam-e az utasításokat – különösen a kántálás részét. Mégis ez az egész mutatván olyan érzést keltett vennem, mint ha egy ősi kuruzsló lennék. Szóval betartottam majdnem minden utasítást kötelesség tudóan, erősen koncentráltam a varázslatra és így egyhamar minden elhalkult körülöttem és már nem létezett más számomra, csak a varázslat. Két órával később végeztem az egésszel és meglepődve vettem tudomásul, hogy mennyire kimerültem. A végeredmény persze nem úgy tűnt, hogy tükrözi a rengeteg befektetett energiámat. Amit kaptam nem volt más csak egy bőrdarabon lógó selyem erszénybe csomagolt féldrágakő levelekkel körbevéve. Összeszedtem a cuccaimat és elindultam vissza a kollégiumi szobámba, hogy megírjam a beszámolót Ms. Terwilliger-nek az amulett elkészítéséről, így aztán végre letudhattam ezt a feladatot is.

2011. november 05.



Mikor a szobánkhoz értem az ereimben megfagyott a vér. Valaki vörös festékkel denevéreket és karmokat rajzolt az ajtóra. A rajzok alatt az ajtón egy nagy kockás lapon pedig ezek a szavak álltak: „VÁMPÍR LÁNY”. Pánik fogott el és én berontottam a szobába. Jill odabent volt, de nem volt egyedül, Mrs. Weathers és egy másik tanár - akit én nem ismeretem – vele volt. Ők épp átkutatták a szobánkat. Hitetlenkedve néztem. -

Mi folyik itt? – kérdeztem.

Jill megrázta a fejét, arca sápadt volt és nem tudott válaszolni. Örültem, hogy az alkimista kellékeimet ma magammal vittem a laborba. Nem szerettem volna magyarázkodni amiatt, hogy miért tartok magamnál vegyi anyagokat diákként egy kollégiumi szobában. -

Nos – mondta Mrs. Weather szigorúan. – Nem találtunk semmit, de talán máshol is körbe kéne nézünk… talán, majd holnap, de egyenlőre most nincs több ötletem. Ön már így is elég nagy bajban vagy e-nélkül is. De tudnia kell, hogy nagyon nagyot csalódtam önben Miss. Melrose.

Jill elfehéredett. -

Én mondtam már, hogy ez csak valami félreértés lehet.

-

Reméljük tényleg így van – mondta Mrs. Weather vészjóslóan. – Az ajtajukról most már eltávolíthatják a vandalizmus nyomait… ebben az ügyben, majd reggel beszélek a portással, hátha ő látott valamit.

Miután a furcsa látogatok kimentek a szobából követeltem, hogy Jill azonnal mondja el mi történt. Jill hátradőlt az ágyon és felnyögött. -

Laurel történt.

Leültem mellé. -

Ezt magyarázd meg kérlek.

-

Lementem a könyvtárba, hogy kiderítsem van-e náluk egy példány az iskola évkönyvekből? Kiderült, hogy igen, de most kivette az iskola újság egyik munkatárasa az őszeset, mert egy különleges kiadvány készülnek az amberwoodi évfordulóra. És te soha nem fogod kitalálni, hogy ki csinálja ezt a kiadványt! Laurel.

-

Igazad van – mondtam. – Soha nem gondoltam volna. De hát mindenkinek kell valami hobbija.

Jill bólintott.

2011. november 05.



A könyvtárban azonban találkoztam Miss. Yamani-val és megkérdeztem tőle, hogy csatlakozhatok-e a varró klubjához és azt is elmondtam neki, hogy Lia-nak dolgozok. Ő emiatt nagyon izgatott lett és felvett a varróklubba.

-

Ez remek hír – mondtam óvatosan, mert még mindig nem tudtam, hogy mi az oka a vandalizmusnak és a szobakutatásnak.

-

Ahogy jöttem visszafele összefutottam Laurel-lel a halban. Úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen esélyem… Odamentem hozzá és azt mondtam: Nézd, tudom, hogy voltak nézeteltéréseink, de szükségem lenne a segítségedre. Aztán elmagyaráztam, hogy szeretnék valamit megnézni az évkönyvben és hallottam, hogy nála vannak. Rákérdeztem, hogy kölcsön adná-e nekem egy északára. Megígértem neki, hogy másnap reggel azonnal visszaadom.

Erre nem mondtam semmit. Minden bizonnyal ez egy igazán nemes és bátor tett volt Jill-től, különösen, hogy folyton arra ösztönzöm, hogy ő ne legyen olyan aljas, mint Laurel. Jill megpróbált felnőttként viselkedni, de Laurel valószínűleg ezt nem viszonozta. Igazam volt. -

Erre ő azt mondta nekem… - folyatta Jill – persze nem ilyen szépen, hogy ha rajta múlik, akkor soha az életben nem fogom megkapni az évkönyveket – Jill összevonta a szemöldökét. – És még hozzátett egy néhány hasonlóan kedves dolgot. Aztán, um, én dühöngő szukának neveztem. Valószínűleg nem kellett volna, de, hát, ő megérdemelte! Ez után Laurel odament Mrs. Weathers-hez egy… talán málnapálinkás üveggel a kezében és azt állította, hogy én adtam el neki azt a málnapálinkát. Mrs. Weathers először nem akart megbüntetni, de miután Ms. Chang az első napomon másnapossággal vádolt, úgy látta jónak jobb, ha átkutatja a szobámat.

Hitetlenkedve ráztam a fejemet, a harag egyre jobban feszítette a mellkasomat. -

Na jó de honnan származnak az ajtón lévő jelek?

Láttam, ahogy a gyötrelem átcikázik a tekintetén. -

Az is Laurel, vagy is az egyik barátja. Akkor történt az eset, amikor Laurel Mrs. Weathers-sel beszélt, így természetesen neki van alibije. Te nem hiszed… hogy ezt bárki is komolyan gondolja, ugye? Mond azt, hogy ez csak egy átlagos vicc… és az emberek nem hiszik azt, hogy….

-

Persze, hogy nem – mondtam automatikusan.

De nem voltam benne, hogy igazat mondok. Én se tudtam biztosan, hogy Laurel csak azért csinálja, mert gyötörni akarja Jill-t, vagy mert ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik sejtik, hogy vámpírok igen is léteznek. Ki tudja, hogy hány ember hisz neki valójában, de nem akartam megkockáztatni, hogy véletlenül fény derül a Titokra. 2011. november 05.



Lehetséges lenne, hogy Laurel tudja az igazat Jill-ről? Jill kétsége esett kifejezése dühössé vált. -

Talán le kéne állítani a Laurel-t. Van ennek más módja is, mint hogy összefagyasszam.

-

Nem – mondtam gyorsan. - Nem alacsonyodhatsz le az ő szintjére! A bosszú kicsinyes dolog. – Plusz féltem attól is, hogy még több természetfeletti dolog, csak táptalajt adna Laurel pletykáinak.

Jill szomorúan rám mosolygott. -

Ez komoly? Te tényleg úgy gondolod, hogy az amit Laurel tesz az helyén való?

Hát igen. Abban az egyben biztos volta, hogy NEM. Ezzel már túl messzire ment. Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni. Jill-nak igaza van, van más módja is, hogy leállítsuk Laurel-t. Abban viszont nekem volt igazam, hogy a bosszú kicsinyes dolog és hogy Jill jobb, ha nem használ több mágiát, de itt volt az ideje, hogy valaki végre móresra tanítsa azt a némbert. Mondjuk én. -

Majd én gondoskodok róla – mondtam neki. – Van egy, két nagyon jó… alkimista módszer ilyen esetekre.

Kételkedve nézett rám. -

Úgy gondolod, van rá esély, hogy a dolgok ne romoljanak tovább.

-

Úgy gondolom, van rá esély, hogy a dolgok javuljanak – mondtam.

Készítek neki egy kis ajándékot, ami csúnyán ki fogja ütni. Ránéztem az órára, de már túl késő volt ahhoz, hogy vissza mennyek a laborba. Ezért, hát úgy döntöttem, hogy holnap készítem el Laurel számára a kis meglepetésemet. Beállítottam az órámat reggel 6-ra, hogy még az órák kezdete előtt be tudjak jutni a laboratóriumba. Volt valami, amit már régóta szerettem volna kipróbálni és ehhez Laurel remek kísérleti nyúlnak bizonyult.

2011. november 05.



Huszonegyedik fejezet Fordította: Évi

A SZÜKSÉGES ANYAGOK KIKEVERÉSE könnyű volt. Csak a megfelelő helyre való jutatásuk tartott néhány napig. Először is, meg kellett tudnom, hogy tornaóra után a közös zuhanyzóban Laurel melyik sampont használja.

Természetesen az iskola is biztosított

sampont és balzsamot, de a drágalátos haját nem kezelte ilyen hétköznapi termékekkel. Amikor megtudtam, hogy milyen márkát használ, a helyi szépségápolási áruházban levadásztam belőle egy flakonnal, majd a méregdrága tartalmát a lefolyóba öntöttem, a helyére pedig az általam készített főzetet töltöttem. A következő lépésem a flakonok felcserélése volt. Ehhez már Kristin-t is beszerveztem. Az öltőzőik pont szomszédosak voltak, ráadásul szívesen segített Nekem, mivel osztozott az általános Laurel-utálatunkban. Továbbá, amióta megmentettem az életét, úgy gondolta tartozik Nekem, és ezért bármiben támogatott volna. Általában próbáltam ennek az ellenkezőjéről meggyőzni, de most jól jött a segítsége. Kihasználta a helyzetet, amikor Laurel nyitva felejtette a szekrényét, és gyorsan megejtette a cserét. Ezután már csak ki kellett várnunk, hogy Laurel újra hajat mosson, hogy megfigyelhessük a házi kotyvalékom hatását. Eközben a másik kísérletemre nem várt reakció érkezett. Ms. Terwilliger elfogadta a jelentésemet, de az amulettet nem kérte. -

Nem akarom használni – pillantott fel a papírokból, amelyeket korábban átadtam Neki.

-

Hát…őszintén szólva, én sem, asszonyom.

-

Ez tényleg igaz? – eresztette le a lapokat. – Minden lépést pontosan követtél? Esélyem se lenne megtudni, ha esetleg kihagytál néhány részletet.

-

Természetesen minden pontot követtem – ráztam a fejem.

-

Hát akkor, úgy látszik, van egy tűzgyújtó - bűbájod.

-

Asszonyom… - kezdtem volna tiltakozni.

-

Mi van az utasításokkal? – vigyorgott. – Dobd el, és kántáld az utolsó ráolvasást? Mi is az?

-

Járjon át téged a tűz, járjon át téged a tűz. – mondtam gyorsan.

2011. november 05.



Miután begépeltem Neki a kutatásához a varázslatokat, sőt az egyiket véghez is vittem, pontosan emlékeztem mindenre. A könyvről már nem is beszélve, egy latin szöveg angol verziója volt, ami elég tisztán fogalmazott. -

Nos akkor mehetsz is. Várjunk néhány napot, hátha lesz valami hatása. Lehetőleg egyetlen iskolai épületet se gyújts fel, mert az nem lenne túl biztonságos.

-

De ez nem igazi. Nonszensz. Ez csak egy kupacnyi szemét összerázva

egy kis

zacskóban – emeltem fel az amulettet. -

Kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük az ősök tetteit? – vont vállat.

Csak bámultam rá, nem tudtam eldönteni, hogy vajon most viccel-e vagy komolyan gondolja. Azt már a kezdetektől tudtam, hogy rendkívül excentrikus, ennek ellenére mindig úgy viselkedett, ahogy azt az ember egy komoly tudóstól várta. -

Nem hihet ebben. A mágia…nem valóságos – szaladt ki a számon. – Még ha igaz is lenne…Asszonyom…az embereknek akkor sem szabadna beleártaniuk magukat ilyen erők működésébe.

-

Komolyan így gondolod? – törte meg a szavaimat követő csendet.

-

Így nőttem fel – érintettem meg a nyakamban függő keresztet.

-

Értem. Akkor csinálj Vele amit csak akarsz. Dobd ki, add oda másnak, vagy kísérletezz vele.

Nekem teljesen mindegy, csak a jelentésedre volt szükségem a

könyvemhez. Köszönöm, hogy szántál rá időt, és természetesen megint remek munkát végeztél. Betettem az amulettet a táskámba, miközben kiléptem az irodából, nem tudtam mihez kezdjek vele. Hasztalan dolog volt, ugyanakkor sok időmet elvette, mire „elkészítettem”. Csalódott voltam, amiért nem is használta fel a kutatásában. Úgy éreztem az összes erőfeszítésem hiábavaló volt. Másnap a tetoválásos kutatásomban is előrébb jutottam. Haladó kémián amint megszólalt a csengő, Greg Slade és a haverjai már pattantak is fel. A tanárunk vetett rájuk egy figyelmeztető pillantást, de észre sem vették. Slade a sas tetoválását mutogatta, ügyelve rá, hogy lehetőleg mindenki lássa. Már megint ezüstösen ragyogott. Mellette az egyik barátja szintén büszkén mutogatta a saját ezüst tetkóját. Az egy pár keresztezett stilizált tőrt ábrázolt, ennek ellenére majdnem ugyanannyi festéket tartalmazott, mint a sas. Ugyanaz a srác volt, aki korábban, amiatt panaszkodott, hogy még nem sikerült csináltatnia ilyet. Úgy tűnik megoldódtak a beszerzési problémák. Érdekes, szóval sikerült pótolniuk, amit elloptam Tőlük. -

Bámulatos – lelkendezett a srác. – A száguldás.

2011. november 05.



-

Tudom – lapogatta a hátát Slade. – Még épp időben sikerült.

-

Mi lesz holnap?- suttogtam a mellettem álló mérges Trey-nek.

-

Hol élsz Te? – kérdezte. – Az első meccsünk.

-

Ja, tényleg. – válaszoltam. A gimnáziumi tapasztalataim nem lettek volna teljesek, ha nem látom ezt a mértéktelen foci fanatizmust.

-

Nem lesz túl sok szerepem benne – motyogta.

-

De már rendbe jöttél! – csodálkoztam.

-

Aha, de az Edző azt akarja, hogy pihenjek még. Plusz, elég feleslegesé váltam mostanra – bólintott Slade felé. – Hogy nem buknak le? Meg sem próbálják elrejteni a tetoválásaikat! Itt úgy látszik nem fegyelmeznek tovább. Gyakorlatilag anarchiában élünk!

-

Gyakorlatilag – mosolyogtam.

-

Tudod, a tesódnak is fociznia kellene. Láttam tesin. Sztár atléta lehetne, ha kicsit foglalkozna a gyakorlással.

-

Nem szeret a figyelem központjában lenni – magyaráztam. - De valószínűleg megnézi a meccset.

-

És Te?

-

Nem valószínű, hogy elmennék rá.

-

Randid van? – húzta fel a szemöldökét.

-

Dehogyis! Nem, én csak… nem vagyok oda a fociért. Meg egyébként is, most inkább Jill-lel kell foglalkoznom.

-

Akkor nem is szurkolsz majd Nekem?

-

Nem hinném, hogy rászorulsz a szurkolásomra.

Trey vetett rám egy csalódott pillantást. -

Lehet jobb is – mondta. – Amíg nem láthatsz teljesen bedobással játszani, amikor igazán király vagyok!

-

Micsoda szégyen! – válaszoltam.

-

Na jó, hagyjuk a szarkazmust. – sóhajtotta. – Az apám nem lesz túl boldog. Családi elvárások…

-

Ő is focizott? - ezen a területen Nekem is sok tapasztalatom volt.

-

Nem, neki ez csak annyit jelent, hogy jó a kondim, és ugrásra készek a reflexeim. Azért volt büszke rám, mert én voltam a csapat legjobbja, egészen addig, amíg ezek a tetoválások meg nem jelentek.

2011. november 05.



-

Tetoválás nélkül is szuper vagy! Még mindig büszke lehet Rád – jegyeztem meg.

-

Nem ismered az apám.

-

Nem, de hozzá hasonlót igen. – mosolyogtam. – Talán mégis el kellene mennem arra a meccsre.

Trey visszamosolygott, majd elkezdődött az óra. A nap nyugisan telt, egészen addig, amíg be nem léptem az öltőzőbe, ahol Jill várt rám. -

Beszéltem Lia-val! Megkérdezte, hogy ráérek-e ma este! Rendszeresen gyakorol a többi modellel, de gondolta, hogy nem ártana Nekem egy kis extra gyakorlás, mivel nincs semmilyen tapasztalatom a szakmában.

Persze a próba… én… tudod,

szükségem lenne egy fuvarra. Gondolod… úgy értem… esetleg nem lenne gond…? -

Nem probléma – mondtam. – Ezért vagyok itt.

-

Köszönöm Sydney! – legnagyobb meglepetésemre, átölelt. – Tudom, hogy azok után, amit műveltem minden okod meg lenne rá, hogy visszautasíts, de…

-

Semmi gond, tényleg – kínomban megsimogattam a vállát, majd vettem egy mély lélegzetet. Próbáltam arra gondolni, hogy Jill az, aki ölel, nem pedig egy vámpír. – Örülök, ha segíthetek.

-

Egyedül hagyjunk Benneteket? – gúnyolódott Laurel, aki pont ekkor érkezett meg a barátaival. – Mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben a családotokban.

Szétváltunk Jill-lel, aki Laurel miatt még el is pirult, ezzel csak még több okot adva Nekik a nevetésre. -

Istenem, hogy utálom Őket – motyogta, amikor hallótávolságon kívülre értek. – Igazán szeretnék kárt tenni Bennük!

-

Türelem – mormogtam. – Hamarosan megkapják, amit megérdemelnek. Laurel szekrényére pillantva rájöttem, hogy inkább hamarabb, mint később jön majd el az a szép pillanat.

-

Nem értem, hogy lehetsz ennyire megbocsátó, Sydney – rázta csodálkozva a fejét. – Semmi sem idegel fel.

Mosolyogtam, hogy vajon mit gondolna akkor Jill, ha tudná az igazságot, hogy egyáltalán nem vagyok olyan „megbocsátó”, mint amilyennek tűnök. És nem csak Laurellel kapcsolatban. Ha Jill így akar Rám gondolni, ám tegye. Természetesen a kedves, fordítsdoda-a-másik-orcád-is természetemről egy órával később lehullt a lepel, amikor Laurel sikolya belehasított az öltőző általános zsivajába. Hasonlított a jeges esetre. Laurel

2011. november 05.



törölközőbe csavarva jött ki a zuhanyzóból, majd a tükörhöz rohant, ahol elborzadva fogdosta a haját. -

Mi történt? – kérdezte az egyik barátja.

-

Nem látod? – sikította. – Valami nem jó…. Nem tűnik jónak. Ez olaj… vagy nem tudom mi!

Előkapott egy hajszárítót, és megszárította a haja egy részét, amit mi többiek érdeklődve figyeltünk. Néhány perc múlva megszáradt, bár nehéz volt megállapítani. Tényleg úgy nézett ki, mintha olaj vagy még inkább zsír borítaná a haját, ami olyankor szokott megjelenni, ha valaki hetek óta nem mosott hajat. Az általában csillogó, szép haja most tartásnélküli, csúnya fürtökben lógott. A színe is megváltozott, a csillogó, huncut vörös helyett, most beteges sárgás beütést kapott. -

És a szaga is furcsa! – kiáltott fel.

-

Talán mosd meg újra! – javasolta egy másik barátja.

Laurel újra megmosta, de semmi változás nem történt. Még ha rá is jön, hogy a problémát a samponja okozta, akkor sem lesz könnyű kiszedni a hajából a főzetemet. A víz csak tovább táplálja majd a reakciót, és még nagyon sokszor meg fogja mosni, mielőtt rájönne, hogy miért lett ilyen a haja. Jill döbbenten pillantott Rám. -

Sydney? – suttogta millió kérdéssel a hangjában.

-

Türelem – biztosítottam. – Ez még csak az első felvonás.

Azon az estén elvittem Jillt Lia DiStefano butikjába. Természetesen Eddie is Velünk jött. Lia csak pár évvel volt idősebb nálam, de közel egy lábbal alacsonyabb. Kis termete ellenére valami erőteljes és lenyűgöző légkör keringett körülötte, amikor üdvözölt minket. Bár az üzlete tele volt szebbnél szebb elegáns ruhákkal, ő maga teljesen hétköznapian öltözött fel, szakadt farmert és egy túlméretezett pamut blúzt viselt. Átfordította a zárva táblát, és csípőre tett kézzel Felénk fordult. -

Szóval Jilian Melrose – kezdte. – Kevesebb, mint két hetünk maradt, hogy modellt faragjunk Belőled! És ebben Te fogsz segíteni! – állt meg rajtam a tekintete.

-

Én? – kérdeztem. – Én csak elhoztam ide.

-

Nem ha azt szeretnéd, hogy a húgod az én bemutatómon tündököljön – pillantott újra Jillre, a magasság különbség kettejük közt vicces volt. – Úgy kell enned, innod, lélegezned, mint egy modellnek, ha tényleg ezt akarod. Ráadásul mindezt ezekben kell végig csinálnod.

2011. november 05.



Lia megragadott egy közeli cipős dobozt és kivett belőle egy közel 15 centis csillogó, lila magas sarkút. Jill-lel elhűlve bámultuk. -

Nem elég magas már így is? – kérdeztem végül.

-

Ezek nem a bemutatóra kellenek! – rázta a fejét, miközben Jillnek nyújtotta a cipőket. – Viszont ha ezeket megtanulod használni, akkor bármire képes leszel.

Jill óvatosan elvette Őket Tőle, és csodálkozva tanulmányozta a két cipőt. A sarkak határozottan arra az ezüst tőrre emlékeztettek, amivel Eddie és Rose strigákat szokott gyilkolni. Ha Jill tényleg fel akar készülni bármilyen eshetőségre, akkor meg kellene tartania ezeket. Kitartó figyelmünk miatt végül lerúgta a saját barna szandálját, és elkezdte a lila cipő pántjainak rendkívül bonyolult felvételét. Amikor kész lett mindennel, felállt és majdnem azonnal el is esett. Odaugrottam, hogy elkapjam. -

Látjátok? Erről beszéltem korábban – bólogatott Lia. – Nővéri összefogás. Az a feladatod, hogy vigyázz rá nehogy kitörje a nyakát a bemutató előtt.

Jill pillantásából a színtiszta pánikot olvastam ki, ami valószínűleg az én arcomon is tükröződött. Reméltem, hogy Eddie majd vállalja a feladatot, de Ő suttyomban félrehúzódott a bolt hátuljába, nehogy Lia neki is valami feladatot adjon. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy a testőri szerepkörének is vannak határai. Míg Jill azon fáradozott, hogy talpon tudjon maradni, segítettem Lia-nak az üzlet közepét felszabadítani. Ezután Lia a következő órát azzal töltötte, hogy bemutatta hogyan kell helyesen járni a divatbemutatókon, hogy a ruhák a lehető legjobban érvényesüljenek. Persze a legtöbb apró kis részletet Jill fel sem fogta, mivel minden erejét felemésztette a cipőkben való járás gyakorlása. A kecsesség és szépség nem érdekelte annyira, mint az hogy ne essen el minden percben. Ennek ellenére, Eddie úgy nézte, mintha minden lépése maga lenne a tiszta mágia. Amikor észrevette, hogy figyelem azonnal visszaváltott az őrző-védő testőr szerepébe. Mindent megtettem, amire csak képes voltam, hogy buzdítsam Jill-t, és hogy megakadályozzam, hogy… nos… kitörje a nyakát. A próba közepénél tartottunk, amikor kopogás hallatszott. Lia elég mogorván nézett egészen addig amíg fel nem ismerte a kopogót. -

Mr. Donahue – engedte be Lee-t. – Kíváncsi vagy, hogy szuperál a kis csillagocskád?

Lee mosolygott, miközben a tekintette már Jill-t fürkészte, aki teljesen elpirult. Lee nem volt otthon a legutóbbi etetésnél, és bár mindennap beszéltek egymással, tudtam, hogy már alig várta, hogy találkozzanak. Eddie arcáról azt olvastam le, hogy annyira nem örült Lee hirtelen felbukkanásának. -

Már tudtam milyen lesz – mondta Lee. – Tökéletes.

2011. november 05.



-

Én azért nem mennék ilyen messzire – horkant fel Lia.

-

Hé! – szóltam hirtelen. – Lee nem akarod esetleg Te megvédeni Jillt a nyaktöréstől? Lenne egy kis dolgom.

Lee persze azonnal rábólintott, és Jill Eddie miatt minden más miatt biztonságban volt. Ott hagytam Őket, és elsiettem a kétutcányira lévő Nevermore-hoz. Amióta csak hallottam, hogy Slade és a haverjai megújítatták a tetoválásaikat, el akartam jönni, hogy személyesen ellenőrizzem a helyzetet.

Nem bizonyítékok miatt, hiszen az amit korábban elloptam

tökéletesen megfelelt a célnak. A tiszta folyadékon kívül már minden összetevőt sikerült azonosítanom. Minden összetevő egyezett eddig az alkimisták által használtakkal, ami bizonyította, hogy az értelmi felelős vagy maga is alkimista, vagy valamilyen módon kapcsolatban áll Velük. Ez a gyanúm egyre erősebb lett. Mivel az idő Zoe érkezéséig vészesen fogyott, csak reméltem, hogy ha a végére járok ennek a gyanús ügynek az véglegesen tisztáz Engem, és Zoe-t is megmentem attól, hogy véglegesen belépjen a „Rendbe”. Kevesebb, mint egy hetem volt hátra az Apám által megadott időpontig. A tervem az volt, hogy a Nevermore-ban én is kérek Magamnak egy tetoválást, mert ki akartam deríteni hogyan dolgoznak, mennyire egyszerű szerezni egyet, és figyelmeztetik-e az embereket az esetleges veszélyekre. Adrian akciójából nem tudtam meg túl sokat, persze valószínűleg ha hihetőbb ötlettel állt volna elő, mint a motoros-csontváz-papagájjal, akkor esetleg érdemleges információkat is hallhattam volna. Épp ezért volt Nálam egy rakás készpénz, hátha így jutok valahova. Bár, mint kiderült, erre egyáltalán nem lett volna szükségem. Amint besétáltam az üzletbe a pult mögötti srác, ugyanaz akivel Adrian beszélt korábban, megkönnyebbülten pillantott Rám. -

Hála Istennek! – szólt. – Mondd, hogy hoztál még! Ezektől a kölyköktől agybajt kapok! Amikor belekezdtünk… soha nem számítottam arra, hogy ilyen nagy lesz az érdeklődés. Persze a pénz nem rossz… de Krisztusom… annyira követelőzőek!

Próbáltam fenntartani a pókerarcot, miközben fogalmam sem volt arról, hogy miről hadovál itt Nekem. Úgy beszélt, mintha legalábbis haverok lennénk, pedig soha ezelőtt nem találkozott Velem. Aztán amikor az arcomra tévedt a tekintete megértettem. A liliomos tetoválásom. Nem alapoztam le, mivel a sulinak már vége volt. És ebben a pillanatban végleg bizonyosságot szereztem arról, hogy a vámpírvért egy alkimistától szerezték be. A tetoválásom miatt azt hitte egy oldalon állunk. -

Nincs Nálam semmi – jelentettem ki.

-

De a kereslet… - kezdte.

2011. november 05.



Elvesztetted az előző adagot – mondtam gőgösen. – Hagytad, hogy valaki a hátad mögött ellopja! El tudod egyáltalán képzelni milyen nehéz beszerezni?

-

Már megmagyaráztam a barátodnak! – kiáltott fel. – Azt mondta, hogy megérti! És tesz róla, hogy többé ez ne fordulhasson elő!

Éreztem, hogy a gyomrom erre összehúzódik. -

Nos… igen. De nem beszélt mindnyájunk nevében, és vagyunk egy páran, akik be akarjuk fejezni ezt. Lebuktatok.

-

Igazán óvatosak vagyunk! – tiltakozott. – A lopásról nem tehetünk! Ugyan már! Segítened kell! Nem mondta a srác? Holnapra hatalmas megrendelésünk van a magániskolás kölykök meccse miatt. Dupláját fizetik minden egyes tetoválásnak!

-

Ezt meg kell beszélnem a többiekkel, aztán visszajövök – vettem Rá a legfagyosabb mosolyom, miközben elindultam az ajtó felé.

-

Várj! – szólt. A válaszom mindössze egy lenéző pillantás volt. – Le tudnád állítani azt az idiótát?

-

Kire gondolsz? – kérdeztem. Gondoltam biztos valamelyik nyomulós gimist akarja leszereltetni Velem.

-

Arra, akinek olyan furcsa hangja van, és megállás nélkül magas, sápadt emberek felől kérdezget! Akik úgy néznek ki, mint a vámpírok! Azt hittem ismered.

Magas, sápadt emberek? Nagyon nem tetszett ez Nekem, de próbáltam továbbra is semleges arcot vágni. -

Bocs, de fogalmam sincs, miről beszélsz. Biztos valaki szórakozik Veled.

Gondolatban feljegyeztem ezt az infót is, hogy később majd a végére járhassak. Ha valaki tényleg vámpírszerű emberek után szaglászik itt, akkor nagy gáz van. De most nem ez volt a legégetőbb problémám. Hihetetlen gyorsasággal próbáltam mindent a helyére rakni abból amit a tetováló srác akaratlanul is elárult Nekem. A Nevermore-nak volt egy alkimista ellátója. Bizonyos értelemben, nem kellett volna ezen ennyire meglepődnöm. Másképp, hogy szerezték volna be a vámpír vért, és a többi alkimista vegyületet a tetoválásokhoz? És mi van azzal, hogy majd az a gazember alkimista „ mindenről gondoskodik”, hogy ne történhessen még egyszer lopás! Pont akkor, amikor Apám közölte Velem, hogy Keith nem tart megfelelőnek a pozícióm betöltésére! Rögtön azután, hogy betörtem a Nevermore-ba. Már tudtam, hogy ki az a szemétláda, akik beszerzi a vért. És abban is biztos voltam, hogy én vagyok a probléma, amiről Keith majd gondoskodik. Eltávolít Palm Springs-ből, a helyemre pedig egy tapasztalatlan alkimistát küldenek (Zoe), aki nem zavarja meg az illegális üzelmeit.

2011. november 05.



Már az elején is ezért kardoskodott annyira Zoe mellett. Teljesen kész voltam, soha nem tartottam sokra Keith Darnell-t, de ez az aljaság már túlment minden határon. Egy erkölcstelen senki volt, de ugyanazt a neveltetést kapta a vámpírokról és átlagemberekről, mint én. Az, hogy figyelmen kívül hagyta eszméinket, és kitette az embereket a vámpír vér kiszámíthatatlan hatásainak az anyagi haszon érdekében… nos… ez több volt, mintha egyszerűen csak elárulta volna az Alkimistákat. A teljes emberiséget árulta el ezzel. Már a kezemben volt a mobilom, hogy azonnal értesíthessem Stanton-t. Ezzel minden gondom megoldódott volna. Egyetlen hívásomba kerülne, hogy az Alkimisták lecsapjanak Palm Springs-re, és ezzel együtt Keith-re. De mi van akkor, ha nincs tényleges bizonyítékom Keith ellen? Persze egy másik alkimista is eljátszhatta volna, hogy Keith-hez tartozik, és így kiszedhette volna tetoválós srácból a szükséges bizonyítékokat. Mindenképp el akartam intézni Keith-t, szóval biztosra kellett mennem. Döntöttem, és az Alkimisták helyett inkább Adrian-t hívtam. Épp a próba végére értem vissza Lia butikjához. Lia még mondott néhány dolgot Jill-nek, miközben a fiúk már az ajtó környékén tobzódtak. Eddie-nek egyetlen pillantás az arcomra elég volt ahhoz, hogy rögtön megsejtse, valami nincs rendben. -

Mi az?

-

Semmi – válaszoltam. – Csak van valami, amit le kell rendeznem. Lee, nagy gond lenne, ha Te vinnéd vissza Jill-t és Eddie-t a suliba? El kellene intéznem néhány dolgot.

-

Biztos, hogy jól vagy? Nincs szükséged valakire, hogy megvédjen? – Eddie nem adta fel egykönnyen.

-

Már találtam valakit – gondoltam Adrian-ra. – Vagy valami olyasmit. Mindegy, nincs nagy baj. Különben is, Neked Jill-re kell vigyáznod, emlékszel? Még egyszer, kösz Lee! – pillantottam rá hálásan. Aztán hirtelen beugrott valami. – Várj… nem ma van esti előadásod? Feltartunk… vagy… nos… melyik napokon vannak esti óráid?

Korábban nem nagyon törődtem ezzel, csak annyit tudtam, hogy néhány nap itt van, a többiben meg Los Angeles-ben. De jobban belegondolva nem volt benne semmi rendszer. Láttam, hogy Eddie is ugyanerre gondol. -

Tényleg… - nézett meredten Lee-re. – Milyen beosztásod is van?

Lee csak tátogott, majd láttam rajta, hogy elhatározásra jutott. Óvatosan Jill-re pillantott, aki még mindig Lia-val beszélt. -

Kérlek, ne mondjátok el Neki! – könyörgött.

-

Mit ne mondjunk el Neki? – kérdeztem, szintén suttogva.

2011. november 05.



Nem vagyok egyetemista. Vagyis de… voltam. Csak nem ebben a félévben. Kicsit szórakozni akartam, de nem akartam csalódást okozni Apámnak, ezért azt mondtam Neki, hogy egyéni tanrendes lettem, ezért vagyok itthon többet.

-

Akkor mégis mit csináltál LA-ben eddig? – kérdezte Eddie. Ez egy nagyon jó kérdés volt.

-

Van ott pár barátom, meg az álcámat is fenn kellett tartanom Apám előtt. – sóhajtotta. – Hülyeség. Tudom. Kérlek, had én mondjam el Neki! Olyan csodálatos. Csak rosszkor találkoztunk.

Összenéztünk Eddie-vel. -

Nem fogom elárulni Neki – mondtam. – De tényleg be kell vallanod Neki! Mármint… oké, hogy ez elég jelentéktelen dolog, de akkor sem kellene hazudnod Neki!

-

Tisztában vagyok vele. És köszönöm! – motyogta nyomorultul.

-

Nem tetszik ez Nekem. Egyáltalán nem – mondta Eddie, amint Lee eloldalgott.

-

Lee hazudozása még nem is annyira fura, mint a többi esemény errefelé – válaszoltam.

Végül elérkezett az a pillanat is, amikor már Jill egyedül is át tudott sétálni az üzlet egyik végéből a másikba. Ugyan nem volt túl kecses, de kezdetnek ez is megtette. Még mindig messze volt az igazi modellektől, de az, hogy magabiztosabban kezdett el a magas sarkúban mozogni határozott fejlődést jelentett. Már épp vette volna le a cipőt, amikor Lia rászólt. -

Állj! Mondtam, nem? Mostantól állandóan ebben kell lenned! Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Viseld őket otthon! Bárhova is mész, ezekben tedd! – majd hozzám fordult. – És Te…

-

Tudom… Figyeljek oda, nehogy kitörje a nyakát – válaszoltam. – Bár úgysem viselheti ezeket mindig. Az iskolánkban kötelező egyenruha van.

-

És ha más színűek lennének? – kérdezte gyorsan.

-

Nem csak a szín a problémás – kezdte Jill bocsánatkérően. – A stílusa is. De megígérem, hogy a szobánkban mindig ez lesz rajtam.

Lia kénytelen volt elfogadni ezt a megoldást, majd kiosztott még néhány tanácsot, és végre utunkra engedett Minket. Megígértük, hogy Jill gyakorolni fog, és hogy 2 nap múlva újra jövünk. Szóltam Jill-nek, hogy akkor később találkozunk, de nem hiszem, hogy hallott, annyira odáig volt, hogy Lee-vel mehet haza. Clarence-hez hajtottam, ahol az ajtó előtt már Adrian várt Rám. -

Azta! – csodálkoztam. – Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan kész leszel.

-

Nem is vagyok – válaszolta. – De valamit látnod kell most rögtön!

2011. november 05.



Jó.

Adrian bevezetett a ház mélyére, beljebb, mint amennyire normálisan bemerészkedtem, és ez nagyon idegesített. -

Biztos nem várhat? Amit mutatni akartam sürgős lenne…

-

Ez is az. Milyen állapotban volt Clarence, amikor legutóbb láttad?

-

Hmmm… fura.

-

De egészségesnek tűnt?

-

Nos… fáradt volt – gondoltam végig. – De egyébként minden rendben volt Vele.

-

Aha…hát most nincs rendben. Ez több, mint kimerültség. Gyenge, szédül, és nem bír felkelni – állt meg egy díszes fa ajtó előtt.

-

Tudod mi okozhatja ezt? – kérdeztem aggódva. Persze aggódtam az öreg Moroi-ért, de nem értettem, mit tehetnék érte.

-

Igen – válaszolta meglepően dühösen. – Keith, a fiúd.

-

Nem mondj ilyeneket! Nem a fiúm! – kiabáltam. – Ő életem keresztje!

Adrian végre kinyitotta az ajtót, a szobát szinte kitöltötte egy nagy, díszes, fedett ágy. Nem igazán akartam belépni egy Moroi hálószobájába, de Adrian kérlelhetetlen tekintete nem hagyott választást. Szóval kénytelen-kelletlen követtem Őt a szobába, egészen addig, amíg meg nem láttam Clarence-t az ágyban. -

Nemcsak Téged próbál tönkre tenni – mutatott az öregre.

Clarence kinyitotta a szemét a hangunkra, de szinte rögtön vissza is zárta, és aludt tovább. De nem csak ez keltette fel a figyelmem. A bőre betegesen sápadt volt, és a nyakán is észrevettem egy véres sebet. Egy egyenletes kis vágás volt, amin látszott, hogy valamilyen szikével ejtettek. Adrian várakozóan nézett Rám. -

Szerinted, Sage? Van valami ötleted, hogy Keith miért csapolta le Clarence vérét?

Nyeltem egy nagyot, alig hittem a szememnek. Megvolt a kirakós utolsó darabja. Tudtam, hogy Keith volt a tetováló szalon ellátója, most már az is kiderült honnan szerezte a vért. -

Igen – mondtam csendesen. – Van egy biztos tippem.

A fordítás a www. konyvfanoknak.5mp.eu honlap számára készült.

2011. november 05.



Huszonkettedik fejezet Fordította: Nitty

CLARENCE NEM MONDTA EL, hogy mi is történt valójában. Azt állította, hogy csak megvágta magát borotválkozás közben. -

Mr. Donahue – mondtam olyan nyugodtan és kedvesen, ahogyan csak tudtam. – Ilyen vágást, csak egy sebészi szike ejt. Ez akkor történt, mikor Keiht itt volt?

-

Nem, nem – felelte Clarence alig hallhatóan – Neki semmi köze hozzá.

Dorthy jött be Clarence szobájába egy pohár gyümölcslével a kezében. Mi kértük meg, hogy hozzon Clarence-nek egy kis gyümölcslevet, remélve, hogy attól majd egy kicsit jobban lesz. Nagy vérveszteségnél a moroi-nak is ugyanarra van szükségük, mint az embereknek: cukorra és sok folyadékra. Dorothy aggodalmas arccal adta át a poharat Clarence-nek. -

Mondja el, hogy mi ez az egész – könyörögtem. – Miért csinálja ezt? Mit ajánlott önnek Keith a véréért cserébe? – mikor ezekre a kérdésekre Clarence nem felet, úgy gondoltam megpróbálkozok egy másik taktikával – Ezzel, csak árt az embereknek. Keith válogatás nélkül szétosztogatja.

Erre már Clarence is reagált: -

Ez nem igaz – tiltakozott Clarence. – Keith gyógyszert készít a véremből és a nyálamból. Amit aztán beteg embereknek ad.

Nyál? Szinte felnyögtem. Hát persze. Ez volt az az átlátszó folyadék. Most már tudom, hogy a mennybéli tetoválások miért növelték meg az emberek fizikai teljesítményét. Miért lettek olyan erősek és gyorsak. Egymásra néztünk Adriannal. A vámpírvér alkalmas volt gyógyításra. A tetoválásom erre az élő bizonyíték. Az alkimisták régóta próbálkoznak azzal, hogy gyógyszert készítsenek a vámpír vérből, de soka szervezet nem képes befogadni, főleg nem nagyobb mennyiségben, így egyenlőre nem voltunk képesek gyógyítani vele. -

Hazudott – feleltem. – Keith gazdag tinédzsereknek adja el az ön vérét, hogy a vér által jobb teljesítményt tudnak elérni a sportban. Mit ígért önnek? Pénzt?

Adrian körülnézett a pazar szobában.

2011. november 05.



Nem a pénz miatt csinálja. Csak egy dologra lehetet szűksége, arra, mit a testőrség is megtagadott tőle…. Ez pedig az igazságszolgáltatás Tamara gyilkosai felett, igaz?

Meglepetten fordultam Clarence felé és láttam az arcán, hogy Adrian igazat mondott. -

Ő… ő az ígérte, hogy segít igazságot szolgáltatni a vámpírvadászok felett – mondta lassan és tagoltan az öreg moroi. – Azt mondta, már közel jár a célhoz. Meg fogja találni őket.

Megráztam a fejemet és éreztem, ahogy az önvád marcangolni kezd, amiért nem jöttem rá előbb, hogy a vámpírvér, amit a tetováló szalonban találtam Clarence-től származik. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért járt ide annyit és hogy miért volt annyira ideges, ha figyelmeztetés nélkül felbukkantam a házban. -

Uram, garantálom, hogy a végére járok ennek a dolognak és kiderítem mire költötte el azt a pénzt, amit a véréért kapott.

-

Nem… nem akarom. Keith segíteni fog nekem abban, hogy megtaláljam a vámpír vadászokat, akik megölték Tamarát…

Felálltam. Nem bírtam ezt tovább halltani. -

Etesd meg őt rendes étellel és meglátjuk mi fog történni – mondtam Dorothy-nak. – Ha csak a vérveszteség miatt ilyen gyenge, akkor csak időre van szüksége és jobban lesz.

Adrianre néztem a fejemmel jeleztem, hogy hagyjuk el a szobát. A nappali felé menet megjegyeztem, hogy: -

Mindennek van jó és rossz oldala. Most legalább tudjuk, hogy Keith honnan szerzi a vért. Csak azt sajnálom, hogy becsapta Clarence-t és…

Hirtelen megdermedtem, ahogy beléptem a nappaliba. Ki akartam jönni Clarence szobájából és keresni akartam egy ismerős helyet ebben a házban, ahol meg tudjuk beszélni Adriannal a terveinket. Egy kevésbé hátborzongató helyet kerestem ebben a házban, mit Clarence szobája. A nappalit se mondanám túl barátságos helynek, de most a nappali látványa teljesen megdöbbentett. A nappalit galériává volt átalakítva. A fal mellett végéig festőállványok voltak felállítva. Mindegyik kép más volt. Egyes vásznakra ecsettel többféle színt fröcsköltek fel, amely őrületes szín kavalkádot eredményezett. Más vásznakra emberek és tárgyak élethű más volt megfestve vízfestékkel. A látvány hatására egy pillanatra mindent elfejtettem. Még Clarance-ről és Keith-ről is elfeledkeztem. -

Mi ez?

-

Házi feladatom – mondta Adrian.

-

De hát még el se kezdődött a tanítás?! Már is ennyi ház feladatot kaptatok?

2011. november 05.



Odamentem az egyik vászonhoz, amire fekete és szürke felhőket festett. A felhők között egy piros villám cikázott át. Próbáltam közelebbről is szemügyre venni a képet. -

Persze, hogy nem kaptunk ennyi házit, Sage. Egy feladatot kaptunk. Én csak próbálkozok, amíg el nem készítem a tökéletes képet. Más is ezt teszi – egy pillanatra elhallgatott. – Kivéve a szüleimet. Nekik elsőre sikerült.

Nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Az elmúlt hetekben Adrian hangulata olyan szeszélyes volt, mint az áprilisi időjárás, de most kiegyensúlyozottnak tűnt, jó volt így látni őt. -

Ez igazán fantasztikus – szóltam elismerően. – Mit ábrázolnak a képek? Persze ezen látom – mutattam rá arra a festményre, amely egy barna színű női szemet ábrázolt egy nyiladozó vörös rózsabimbóban. – De a többi kép annyi mindent jelenthet.

-

Tényleg? – kérdezte Adrian és rámutatott a felhős képre. – Azt hittem nyilvánvaló. A szerelmet ábrázolja. Te nem ezt látod benne?

Megvontam a vállamat. -

Talán csak nem értek a festészethez.

-

Talán – érett egyet. – Ha lebuktattuk, azt a te Keith haverodat, akkor talán több időnk lesz kivesézni a zseniális művészi munkáimat. Nem gondolod?

-

Egyetértek – mondtam komolyan. – Bizonyítékokat kell szereznünk az feltevéseinkre. És az egyetlen hely, ahol találhatunk valami használhatót az a lakása. Át kellene kutatni a lakását, talán… talán el tudom csalni otthonról és addig te áttudnád kutatni a lakását. Már csak az a kérdés, hogy jutsz be a lakásba, az ajtózár…

Adrian leintett. -

Az ajtózárral nem lesz gond. Mit gondolsz gimis koromban, hogyan sikerült megdézsmálnom folyton a szüleim italkészletét, amit amúgy jól elzárva tartottak?

-

El tudom képzelni – mondtam szárazon. – Ha bejutottál mindent alaposan át kell kutatnod, de ne csak a nyilvánvaló helyeken kutakodj. Biztos vagyok benne, hogy van valahol egy titkos rekesz, ahol a mocskos dolgait rejtegeti. Bármi jó lesz bizonyítéknak, ami leleplezi őt, akár egy véres ampulla, vagy a szike, amivel Clarence torkát felnyitották.

-

Értem – bólintott Adrian. Miután minden egyes részletet végigbeszéltünk beleértve, hogy mikor és hol találkozok Keith-tel, Adrian megkérdezte – Sage miért pont engem választottál társadul erre a feladatra?

Sokat gondolkodtam ezen.

2011. november 05.



Először is, mert Jill-t nem akartam bajba sodorni és bár Eddie segíthetne nekem, de az ő helye Jill mellett van. Lee-nek vissza kellett vinne Jill-t és Eddie-t az iskolába, így maradtál te. Másrészről pedig biztosra vettem, hogy semmilyen erkölcsi aggályod nem lesz a betörés ellen.

-

Ez a legszebb dolog, amit valaha is mondtál nekem – mondta és széles mosolyra jelent meg az arcán, engem is mosolyra késztetve.

Nem sokkal később Keith lakásához hajtottunk. Az első emelet, ahol Keith lakott, ki volt világítva. Most már tudtuk, hogy otthon van. Egészen az utolsó pillanatig abban reménykedtem, hogy talán nem lesz otthon és én is segíthetek Adriannak a lakás átkutatásában. Így kidobtam Adriant Keith lakásánál, én pedig a város másik végében lévő non-stop étterem felé hajtottam. Úgy gondoltam, hogy ez elég távol esik Keith lakásától ahhoz, hogy ne kelljen azon aggódnom, hogy Adriannak nem lesz elég ideje körbenézni a lakásban. Míg én a non-stop étterem felé tartottam addig Adrian Keith lakása előtt várakozott arra, hogy elcsaljam onnan azt a férget. Ahogy megérkeztem az étterembe rendeltem egy kávét és fel is hívtam Keith-t. -

Halló

-

Én vagyok az Keith. Beszélnem kell veled.

-

Beszélni? – kérdezte öntelt, magabiztos hangon.

-

Igen, de nem telefonon keresztül. Találkozzunk személyesen.

-

Amberwood-ba? – kérdezte meglepetten. – Nincs ahhoz már túl késő?

Nagyon is késő volt, ilyenkor, már régen az iskolában kellett volna lenem, de ez érdekelt, most a legkevésbé. -

Nem vagyok az iskolában. A Margit étteremben vagyok az autó pálya mellet.

Hosszú csend állt be a beszélgetésünkben. Majd: -

Ha már amúgy is megszeged a kijárási tilalmat, akkor gyere ide hozzám.

-

Nem – mondtam nagyon határozottan. – Azt szeretném, ha te jönnél ide.

-

Miért?

Egy pillanatig haboztam. Tudtam, hogy csak egyetlen olyan dolog van, miért hajlandó lesz idejönni és még nem is fogy gyanakodni a valódi indítékomra. -

Carly-ról van szó.

-

Mi van vele? – kérdezte egy rövidke szünet után.

-

Tudod te azt pontosan.

2011. november 05.



A második hosszú szünet után Keith belement a játékba, megígérte, hogy jön és letette a telefont. Ekkor vettem észre, hogy valaki üzenetet hagyott a hangpostámon. Visszahallgattam. „ Sydney. Wes Regan vagyok a Carlton egyetemről. Azért keresem, mert attól tartok, hogy a bátyát nem tudjuk felvenni az idei félévben az intézményünkbe. De a következő félévben örömmel látjuk őt az egyetem diákjai között. Annak azonban nem látjuk semmilyen akadályát, hogy a mostani félévet vendéghallgatóként végigcsinálja. Így azonban nem tudja igénybe venni az egyetem ösztöndíj programját és sajnos a vendéghallgatók számára kiírt tandíjat is ki kell fizetnie. Abban az esetben, ha úgy dönt a bátya, hogy még így is szeretné végigcsinálni ezt a félévet, akkor kérem hívjanak és megbeszéljük a részleteket.” Döbbenten meredtem a telefonomra, miután lehallgattam az üzenetet. Épp most foszlottak szeret szét Adrian álmai. Ha Adriant nem veszik fel az iskolába, akkor nem kap ösztöndíjat és akkor nem tudja finanszírozni a tanulmányait sem. Az a pénz, amit az apjától kap még az útiköltségét se fedezi. A következő félév januárban indul, addig még négy hosszú és unalmas hónap várna rá Clarence házában, ami ki tudja megint hova vezetne. Most egy kicsit kezd helyrerázódni az élete. Ma is olyan sugárzó volt az arca, amikor a „galáriában” voltunk. láthatóan élvezte a festést. Jill szavai visszhangoztak még mindig a fejemben: „mióta iskolába jár nekem is sokkal könnyebb. A festészet adott neki valami pluszt, kiegyensúlyozottabb lett.” Nem csak Adriannak volt könnyebb, hanem Jill-nek is. Mekkora lehet egy vendéghallgatói tandíj? Biztosan nem annyi egy rendes tandíj. Feltételeztem, hogy valamivel kevesebb. Ha nem túl nagy az összeg, akkor talán el tudnám számoltatni a saját költségelszámolásom terhére, ebben az esetben fel se tűnne az alkimistáknak. Tudtam Adriannak szüksége van az elfoglaltságra. Amíg nem tudja meg, hogy erre a félévre nem kap öszöndíjat, addig jó eséllyel nem hagyja ott az egyetemet. Adrian azzal biztosan tisztában van, hogy az ösztöndíj kiutalása időbe telik, így egy jó ideig biztosan nem fog feltűnni neki, hogy nem kapja egy fillért se az iskolától. És ha elég sok energiát fektet a festészetbe, akkor talán nem fogja ott hagyni az iskolát, ha ki is derül az igazság. Ez egy alattomos dolog, de ez Adrian-nek és ezáltal Jill-nek is előnyös lehet. Visszahívtam Wes Regan-t az irodájában, sejtettem, hogy nincs már bent, így hát üzeneten hagytam neki: „Szeretnék, ha Adrian továbbra is részt vehetne az órákon, mint vendéghallgató. A tandíjjal pedig nem lesz gond rendezni fogjuk. Kérem jelezzen vissza, hogy mennyit és hova fizessünk be.”

2011. november 05.



Miután letettem a telefont elmondtam egy imát, hogy Adrian ne jöjjön rá egy darabig erre a kis turpisságra. A pincérnő, mikor kihozta a kávémat, olyan szúrós szemekkel nézett rám, hogy gyorsan rendeltem a kávém mellé egy süteményt is. A lány épp letette a sütit az asztalomra, mikor Keith belépett az étterembe. Megállt az ajtóban és türelmetlenül nézett kőrbe, mikor észrevett, akkor gyors léptekkel elindult felém. -

Halljam, mi folyik itt? – követelte, ahogy leült az asztalhoz. – Mi lehet olyan fontos, ami miatt még az iskolai házirendet is képes vagy megszegni, csak hogy találkozhass velem?

Egy pillanatra lefagytam. Keith szemét fürkésztem. Tudni akartam, hogy őszintén akar velem beszélni, vagy csak megjátssza magát. Ahogy néztem őt ellentmondásos érzések kavarogtak bennem. A félelem hadakozott bennem a gyűlölettel. Úgy éreztem, hogy hozzá kéne vágnom valamit. A sütis tálat, vagy egy széket, vagy egy baseball labdát… -

Én…

Mielőtt folyattathattam volna megszólalt a telefonom. Rápillantottam és megláttam Adrian üzenetét: „BEJUTOTTAM. FOGLALD LE. EGY ÓRA MIRE IDEÉRNEK” Miután elolvastam az üzenetet becsúsztattam a telefont a táskámba és vettem egy mély levegőt. Nem telt még egy fél óra se, amióta Keith elhagyta a lakását, de Adrian, már is talált valamit Keith lakásában. Most rajtam a sor, itt kell tartanom addig, amíg Adrian nem végez. Nem is volt olyan hosszú az az egy óra, mint vártam. Mielőtt kitettem Adriant Keith háza előtt megadtam neki Stanton telefonszámát és arra kértem, hogy ha talál valamit hívja fel. Stanton ide tudja küldeni néhány alkimistákat, hogy megvizsgálják ezt az ügyet. Úgy gondoltam, hogy talán Los Angeles-ben vannak alkimisták, így akár kevesebb, mint egy óra alatt itt lesznek. De még ha messzebbről is kell ideküldeni valakit, az egy óra, akkor is reális lehet, hisz számos magángép állt az alkimisták rendelkezésre. -

Mi az? – kérdezte Keith ingerülten, mikor gondolataimba mélyedve ültem vele szembe – Üzenet az egyik vámpír barátodtól?

-

Hagyd abba – mondta. – Nagyon jól tudom, hogy valójában téged nem érdekel, hogy mennyire „kerülök közel hozzájuk”. – nem számítottam arra, hogy előhozakodik ezzel a témával, de így is jó.

-

Naná, hogy érdekel. Aggódom a lelked miatt.

-

Ezért hívtad fel az apámat? – kérdeztem. – Ezért akarod, hogy eltűnjek Palm Springsből?

2011. november 05.



Ezt csak is a saját érdekedben teszem – mondta álszenteskedően. – Tudod milyen rossz volt látni, hogy ennyire kétségbe esetten ragaszkodtál ehhez a munkához? Nem az alkimisták akarták, hanem te. Szinte könyörögtél érte.

-

Igen – mondtam és éreztem, hogy egyre mérgesebb vagyok. – Mivel, így Zoe kimaradhatott ebből az egészből.

-

Valld be magadnak, hogy miért is akartad ezt a munkát! Mert én már tudom az igazságot. Oda vagy ezekért a lényekért.

-

Mért vagy ilyen lelketlen? Szerinted valaki csak gyűlölheti, vagy csak imádhatja őket? Mi van a közé úttal? Én attól még hű maradok az alkimistákhoz, mert baráti viszonyba vagyok a vámpírokkal és a dhampir-kal.

Keith, úgy nézett rám, mint egy tíz évesre. -

Sdney, te tényleg ennyire naiv vagy. Te nem vagy képes úgy látni a világot, ahogyan én – sejtettem, hogy milyennek látja a világot, de nem tudta elmondani, mert megérkezett a pincérnő és meghozta Keith italát. Mikor elment Keith folytatta. – Úgy értem, hogy hogyan tudhatnád, hogy mit is érzel? A vámpírok képesek befolyásolni téged. Képesek manipulálni az emberi agyat. A lélekhasználók, mint Adrian, nagyon jók az ilyenben. Mi nagyon jól tudjuk, hogy ő arra használja az erejét, hogy megszerezzen magának. De nagyon jó munkát végzett.

-

Ő nem végzett semmilyen munkát és főleg nem rajtam.

Ezt követően, komoly szópárbajba keveredtem Keith-vel, de most az egyszer örültem a makacsságának. Hosszasan érveltem, hogy minél több időt nyerjek Adriannak. Ha Stanton azt mondta neki, hogy egy óra múlva itt lesznek, akkor biztosan így lesz. Keith megszakítottam a gondolat menetemet, mikor ezt mondta: -

Vigyáznom kellett rád. Ez nem csak a vámpírokról szól. Én leckéket adtam neked az életből. Te nagyon jól megtanultál mindent, amit a könyvek írtak, de az emberekhez nem értesz. Nem tudod, hogyan kell kapcsolatot létesíteni velük. Naivan állsz az emberekhez és azt hiszed ők is olyan ártalmatlanok, mint te, de téged mindenki, még az a vámpír srác is, kihasznál.

-

Igen – csattantam fel. – Mert te aztán igazán olyan nagy ember ismerő vagy?

Keith felhorkant. -

Nyugalom, engem te nem érdekelsz.

-

Én nem is magamról beszélek, hanem Carly-ról – megérkeztünk. Ez volt az eredeti célom.

2011. november 05.



Mi köze van neki ehhez? – Keith egy szinten tartotta a hangját, de láttam a félelmet megcsillanni a szemében. – Tudom, hogy mi történt köztetek. Tudom, hogy mit tettél vele.

-

Nem csináltam semmit se vele. Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

-

Pontosan tudod, hogy miről beszélek! Azt mondta nekem. Ő maga jött oda hozzám. – közelebb hajoltam hozzá és éreztem a félelem szagát. – Mit gondolsz az apám mit tett volna veled, ha úgy talál titeket? Te mit tettél volna akkor?

Keith éles szemmel mért végéig. -

Ha annyira biztos vagy abban, hogy olyan rettenetes dolog történt, miért nem mondtad, már el az apádnak? Hü? Talán, mert te is tudod, hogy Carly össze vissza beszél. Bármi is történt, azt ő is akarta, hidd el nekem.

-

Te hazug disznó – sziszegtem. – Nagyon jól tudom, hogy mit tettél. Megerőszakoltad őt. És soha nem fogsz ezért eléggé megbűnhődni. Elkellett volna, hogy veszítsd mind a két szemedet abban a balesetben.

Teljesen megdermedt a szavaim hallatán. -

Ez nagyon durva volt. Ennek semmi köze sincs a szememhez. Mi a fene történt veled, Sydney? Mikor lettél ekkora faszkalap? Lehet, hogy a vámpírok még rosszabb hatással voltak rád, mint ahogy azt gondoltuk. Holnap az első dolgom lesz felhívni Stanton-t és tudatni ezt vele. Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb neked, ha elvezényelnek innen. Muszáj, hogy távol tartsunk téged a vámpíroktól – sajnálkozóan ingatta a fejét és szánakozóan méregetett. – Itt az ideje, hogy elküldjünk egy átnevelő központba. Ezt már réges-rég meg kellett volna tennünk.

-

Ne válts témát – mondtam keményen. Bár a szavai hallatán ismét felbugyogott bennem a félelem. Mi van, ha Adrian és én nem járunk sikerrel? Mi van, ha az alkimisták hisznek Keith-nek? Akkor Keith-nek soha többet nem kell miattam aggódnia. – Ez nem rólam szól. Beszélgessünk Carly-ról.

Keith szemében düh villant. -

Nem óhajtom tovább folytatni ezt a nevetséges beszélgetést a nővéredről.

Ekkor a kezem meglendült és Keith-hez vágtam az elő dolgot, ami a kezem ügyébe akadt. Ez pedig a kávés bögrém volt, így az öntöttem a képébe, bár szerencséjére nem volt túl sok kávé a poharamba. Abban is szerencséje volt, hogy már kihűlt a kávém. A kávém barnára festette Keith fehér ingjét. Csodálkozva bámult rám és kereste a megfelelő szavakat. -

Te szemét – mondta és felállt.

2011. november 05.



Ahogy hirtelen megindult az ajtó felé belém hasított a felismerés, hogy most sodortam veszélybe a tervünket. -

Várj Keith. Én… én sajnálom. Ne menny! – mondtam és a keze után kaptam.

Kirántotta a kezemből a karját és dühösen nézett rám. -

Neked már úgy is mindegy. Ez volt az utolsó dobásod!

Megragadtam őt újra. -

Nem. Nem. Várj! Még mindig egy csomó mindent meg kell beszélnünk!

Szólásra nyitotta a száját, de hirtelen elhallgatott. Dühösen végigmért és eközben az arca egyre jobban elkomorult. -

Azt akarod, hogy maradjak? Mi folyik itt? – amikor nem tudtam válaszolni, elrántotta a karját és kiviharzott az étteremből.

Gyorsan elővettem a pénztárcámat, rádobtam egy húszdollárost az asztalra, felkaptam a pitét és azt mondtam az összezavarodott pincérnőnek, hogy tartsa meg a visszajárót. A kocsiban lévő órám azt mutatta, hogy még húsz perc van hátra, amíg az alkimisták odaérnek Keith lakásába. Ez az idő elegendő volt arra, hogy én is odaérjek. A kocsimmal szorosan Keith nyomába szegődtem és követtem őt. Nem volt már titok számára, hogy valamit forralok ellene. Áldottam az összes piros lámpát, ami megállított minket, imádkoztam, hogy nem érkezzünk túl korán. Ha még sem így lenne, akkor nekünk kéne őt Adriannal feltartani. Nem lenne lehetetlen, de ez is egy olyan dolog volt, amit szerettem volna elkerülni. Megérkeztünk. Keith kipattan a kocsijából és elindult a háza irányába. Én közben leparkoltam az épület előtt és Keith után eredtem. Csak pár lépéssel voltam mögötte, de szinte észre se vett, csak a kivilágított lakására koncentrált. Úgy száguldott fel a lépcsőn, hogy alig bírtam lépés tartani vele. Már az utcáról látszódott, hogy Adrian nincs egyedül a lakásban. Az ablakon keresztül három másik ember sziluettjét lehetett látni. Nem tudtam, hogy ki ők, csak abban voltam biztos, hogy alkimisták. Elérve a lakást láttam, hogy mind a három férfi komor és kimért volt, de mind hármójuk arcán ott fénylett a lilom virág tetoválás. Az egyik férfi Keith konyhaszekrényét nézte át. A másik Adriannal beszélgetett, miközben a kezében tartott jegyzettömbbe feljegyzett valamit. A harmadik alkimista földön térdelt a nappaliban és egy kis tároló szekrényt kutatott éppen át, ami a falba volt beépítve. A falba beépített rekesz egy hatalmas festmény mögé volt elrejtve. A festmény, most a földön feküd a szoba közepén és egy félmeztelen nőt ábrázolt. A kis szekrényt nyilvánvalóan erőszakkal nyitották ki és a belső tartalma a földön hevert. Az alkimisták épp számba vették a széf tartalmát: fémcsöveket, tűket, vérrel teli fiolákat és egy kis csomag ezüstport. 2011. november 05.



Hirtelen az egyik alkimista a bejárat irányába fordult és egy hűvös mosollyal köszöntötte Keith-t. -

Ah, annyira örülök, hogy itt van, Mr. Darnell, szívesen elbeszélgetnénk önnel ezekről – mondta a fickó és a széf tartalmára mutatott.

Keith álla leesett a döbbenettől.

2011. november 05.



Richelle Mead: Vérvonal Huszonharmadik fejezet Fordította: Nitty, Kamáslimacska

-

TE MIT CSINÁLSZ ITT?

Egy héttel később Jill divatbemutatóján üldögéltem Palm Spring belvárosában lévő bemutató teremben. Nem tudtam, hogy Tery is hivatalos a bemutatóra, így meglepődtem, mikor hirtelen leült mellém. -

Már úgy értem, hogy kerültél ide? – kérdeztem tőle. Számos helyet tudnák mondani, ahol találkozhatok veled, de hogy pont itt.

Tery gúnyosan nézett rám, de fojtott hangon felet, ami ebben a zajban kicsit nehézkessé tette a kommunikációt. Több százan érkeztek a bemutatóra. -

Te is láttad, hogy Slade és a barátai milyen feszültek mostanában – mondta Tery. – Nagyon idegesek valami miatt. A tetoválásukra panaszkodtak.

Jelentőség teljes pillantást vetett rám. -

Mi? – kérdeztem ártatlan arcot vágva. – De hát mi közöm lenne ehhez?

-

Azt akarod mondani, hogy nincs közöd hozzá? – kérdezte nem leplezve meglepettségét.

Úgy éreztem, hogy árulkodó mosoly cikázott át az ajkamon. Az alkimisták Keith lakásán tett látogatásuk óta gondoskodtak arról, hogy tetováló partnerei többet ne tudjanak tiltott tetoválást készíteni. Én is észrevettem, hogy a tetoválásuk elhalványult és megfigyeltem, hogy sokat pusmogtak a fiúk, de az nem tűnt fel, hogy Tery is észrevette. -

Mondjuk, hogy Slade hamarosan, már nem lesz olyan csúcs szuper – mondtam. – Remélem készen állsz arra, hogy ismét átvedd helyét.

Tery pár pillanatig figyelmesen vizslatott abban reménykedve, hogy hozzáteszek még valamit. De mikor még sem, akkor megrázta a fejét és felkuncogott. -

Bármikor szükséged van a kávéra hozzám jöhetsz Melburne.

2011. november 05.



Megjegyeztem – mondtam. Az egyre növekvő tömeg felé biccentettem. – Mit csinálsz itt? Nem tudtam, hogy a divatbemutatókban is érdekelt vagy.

-

Nem vagyok bennük érdekelt, de van néhány haverom, akik itt dolgoznak.

-

Lányok? – kérdeztem ravaszul.

Tery a szemét forgatta. -

Lány barátok. Nincs időm zavaró, buta nőcskékre.

-

Valóban? Rájöttem, hogy honnan van a tetoválásod. Úgy hallottam, hogy nő van a dologban.

Tery megdermedt. -

Miket beszélsz?

Eszembe jutott, amikor Krisin és Julian arról meséltek, hogy bármilyen furcsa is, de Tery-nek van egy tetoválása és ezt Eddie is megerősítette, ő is látta. Eddie azt mondta, hogy úgy nézett ki, mint ha a nap sugarait ábrázolná, de rendes tintával csinálták. Már rég szerettem volna erről beszélni Tery-vel. -

Ne csináld. Tudok a napocskádról. Hogy tudtál még így is úgy viselkedni velem?

-

Én…

Tery valójában elveszett volt. Úgy nézett ki, hogy ez nagyon kellemetlen téma a számára és hogy nem örül neki, hogy tudok a tetoválásáról. Ez furcsa. Nem volt olyan nagydolog. Én még szerettem volna vele erről beszélni, de hirtelen Adrian lépett elő a tömegből. Tery egy gyors pillantást vetett Adrian viharvert tekintetére, majd úgy döntött jobb, ha tovább áll. Megértettem a reakcióját. Adrian tekintete engem is megiesztett. -

Nos – mondta Tery zavarodottan. – Még egyszer köszönöm. Majd beszélünk később.

Suttogva elköszöntem Terytől és figyelmesen végignéztem, ahogy Adrian becsusszan a sorba, ahova a jegyünk szólt. Micah mellettem ült, majd jött két üres hely, amit a számunkra tartottak fent, aztán pedig Eddie ült. Adrian pedig leül közéjük, nem viszonozva Eddie üdvözlését. Néhány pillanattal később Lee is megérkezett sietve és elfoglalta a másik üresen hagyott helyet. Úgy nézett ki, hogy ő is zaklatott valami miatt, de azért a belépője még is barátságosabbra sikeredett, mint Adriané. Adrian érzéketlen megjelenése teljesen hazavágta a jó kedvemet. Anélkül, hogy sejtettem volna, hogy mi lehet az oka, valami azt sugallta, hogy én vagyok az oka a rossz kedvének. De ezt most nem tudtuk megvitatni, mert a fények kigyulladtak és a show elkezdődött. A sót egy helyi bemondó vezette, aki felkonferálta a tervezőket. Jill által visel ruhák tervezője AOS volt. Jill tervezője előtt még másik három tervező ruháit mutatták be, így egyre jobban fokozódott bennünk az izgalom. A fények és a zene minden tökéletes volt. A másik modell, 2011. november 05.



aki Jill előtt volt sokkal idősebbnek és tapasztaltabbnak tűnt abban, hogy hogyan kell ellenállni a gravitációnak. Az arcát álarc takarta el a közönség elől. Azt hittem, hogy a tervező igyekszik, majd emberibbé varázsolni Jill sápadt bőrét, de ehelyett még jobban kihangsúlyozta a lány bőrének hamvasságát és ezzel még inkább túlvilághatást kölcsönzött Jill-nek. Jill gyönyörű volt és a járása nagyon sokat javult a rengeteg gyakorlás hatására. Jill szemében néha idegessé csillant, de kétlem, hogy bárki más észrevette volna rajtam kívül. Aki nem ismeri Jill vonásait, azok, csak egy erős érintetlen nőt láttak a kifutón. Csodálatos volt. Hogy tudott így átalakulni, csak egy kis bátorításra volt szüksége és már is a saját kezébe vette a dolgai irányítását. A srácokra pillantottam magam mellett és láttam az arcukon, hogy ők is ugyan ezt gondolják. Adrian arcán testéri büszkeséget láttam megcsillanni és az iménti rossz hangulat szertefoszlott, legnagyobb meglepetésemre. Eddie arcán azonban valami mást láttam, valamit, ami már szinte… rajongás volt. Igen az volt döbbentem rá. Jill testesítette meg a szépséget Eddie számára. Jill egy igazi hercegnő volt, akiért ő bármikor képes lenne az életét adni és örökké képes lenne őt szolgálni, mint hű lovagja. Jill még két másik ruhát mutatott be AOS kollekciójából, de egyik se volt olyan lenyűgöző, mint az az ezüst ruha, mait először viselt, abban lélegzetelállító volt. A többi lányt kritikus szemmel néztem. Jill iránti büszkeségem és szeretetem teljesen elvakított. A legtöbb ruhát, amit bemutattak az este folyamán túl csillogónak éreztem saját magamhoz. A bemutató után volt egy fogadás, ahol a vendégek, tervezők és a modellek együtt ünnepelhettek és beszélgethettek. A mi kis társaságunk az egyik sarokban ált és Jill-re vártunk, aki még jen jött ki az öltözőből. Lee egy hatalmas csokor liliomot tartott a kezében. Adrian vágyakozóan nézett egy pincérnőre, aki egy tálca pezsgővel járkált a vendégek között. Láttam rajta, hogy majd eleped egy korty italét, de semmit se tett, csak nézte. Büszke voltam rá és meg könnyebbültem. Jill, az egyensúly és az alkohol nem azok a dolgok voltak, amit most össze kellett volna kevernünk. Amikor a pincérnő tovahaladt Adrian felém fordult és láttam ahogy a harag visszatér a fiú arcára. Jól gondoltam, hogy ellem irányul. -

Mikor akartad elmondani? – kérdezte.

Épp olyan titokzatos volt, mint korábban Tery. -

Kérlek mond el, hogy mire gondolsz.

-

Nem érkezett meg a számlámra az ösztöndíj. Ezért hát beszéltem a tanulmányissal és azt mondta, hogy tudja.

Felsóhajtottam. 2011. november 05.



Nem akartam eltitkolni, csak még nem volt rá lehetőségem, hogy elmondjam. Olyan sok dolog történt mostanában.

Oké, ez nem teljesen volt igaz. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar rájön. -

De arra bezzeg volt elég időd, hogy kifizesd a tandíjat. És persze elég pénzed is. De arra már nem volt elég, hogy egy új szállást is keríts nekem.

Felkavaró volt számomra ez a téma és a gyanúsítgatás is, pedig saját magamnak csináltam a bajt. Ha akartam volna elkerülhettem volna ezt a helyzetet. -

Az egyszeri kifizetések nem olyan feltűnőek – mondtam neki. – Ha egy azonos tétel hónapról hónapra megjelenik az elszámolásomban, an az már az.

-

Akkor miért foglalkoztál vele egyáltalán? – kiáltott fel. – Az egész pontosan ezért volt, hogy legyen minden hónapban pénzem és el tudjak költözni Clarence házából! Másképp semmi kedvem részt venni ezeken a hülye órákon. Szerinted arra vágyom, hogy minden nap órákat buszozzak?

-

De hát azok az órák jót tesznek neked – éreztem, hogy az indulataim elragadnak.

Nem akartam elveszíteni az önuralmamat, legalább is nem itt és biztosan nem a barátaink előtt. Még is megdöbbentett Adrian reakciója. Tényleg nem látta, hogy mennyire jót is tesz ez neki és hogy milyen hasznosak is voltak az órák számára? Láttam az arcát, amikor megmutatta a festményeit. Volt lehetősége, hogy normális körülmények között próbálja meg kifejezni azokat az érzéseket, amit Rose iránt táplál. Adrian összevonta a szemöldökét. -

Jót tesz nekem? Csak nem anyáskodni akarsz felettem? Mert az nem a te feladatot. Nem kell, hogy meg mond hogyan érezzem magam. Ha tanácsot szeretnék kérni tőled, akkor szólok.

-

Hát jó – mondtam és a kezemet a csípőmre tettem. – Az nem az én feladatom, hogy megmondjam hogyan éld az életedet, csak annyi a feladatom, hogy megkönnyítsem azt. Mert csak az Isten tudja, hogy mi miatt szenvedsz! Mi lett azokkal, a nagy szavakkal amit nekem mondtál? Arról, hogy ez tényleg jót tenne neked? Meg hogy bízzak benend?

-

Srácok – mondta Eddie zavartan. – Ez nem a legmegfelelőbb hely és időpont erre.

Adrian ügyet sem vetett rá. -

Az nem gond, hogy Jill élet olyan egyszerű, amennyire csak lehet.

-

Pont ez a munkám – modogtam. – Ő még csak egy gyerek. De azt nem gondoltam volna, hogy egy felnőtt, mint te gondozásra szorul.

2011. november 05.



Adrian szeme tele lett smaragd színű tűzzel, ahogy rám nézett, de aztán hirtelen a tekintete valami másra összpontosult. Megfordultam és láttam, hogy Jill közeledik felénk. Visszavette az ezüst ruhát, arca szinte ragyogott a boldogságtól, ami kezdett elhalványulni, mikor rájött, hogy veszekszünk. -

Mi a baj? – kérdezte és rám meg Adrianra szegezte a tekintetét. A kötelék, hát persze, tudta. Csoda, hogy Adrian érzései nem kerítették hatalmába a bemutató alatt.

-

Semmi – mondtam nagyon határozottan.

-

Igazából – kezdte Adrian. – Az attól függ, hogy hogyan definiáljuk a semmit. Úgy értem, ha figyelembe vesszük a…

-

Hagyd abba! – sírtam és hangom megemelkedet, annak ellenére is hogy minden erőmmel megpróbáltam kordában tartani a dühömet. A szoba túl zajos volt ahhoz, hogy meghallják, de azért a mellettünk álló emberek felém fordultak és furcsán néztek rám. – Csak hagyd abba Adrian. Muszáj elrontanod az estét? Mi lenne, ha csak egy éjszakára megfelejtkeznél egy kicsit önmagadról? Vannak még más fontos emberek is rajtad kívül.

-

Elrontom az estét? – kiáltott fel. – Hogy mondhatod ezt? Én mindent megtettem érte. Nagyon jól tudod mit tettem! Minden feladtam!

-

Tényleg? – kérdeztem. – Mert tudok olyat mondani, amit nem…

Megláttam Jill arcát és azonnal elhallgattam. A szeme teljesen elkerekedett a döbbenettől. A vádaskodás Adrian és én közöttem meglepte Jillt. Azt mondtam, hogy Adrian önző és nem gondol Jill-re, de ebben a veszekedésben én is benne voltam és én is ugyan úgy elvontam a figyelmet Jill-ről. Most nem számít, hogy igazam van, amiben biztos voltam. Itt volt az ideje, hogy befejezzük ezt a vitát. Nem kellett volna Adriant ilyen helyzetbe hoznom és akkor nem esett volna nekem, de ha már így alakult, akkor legalább tudjam a helyén kezelni a dolgokat. -

Elmegyek – mondtam. Összeszedtem minden erőmet és Jill-re mosolyogtam, aki a sírás határán állt. – Csodálatos voltál, de tényleg.

-

Sydney…

-

Semmi baj – mondtam neki. – Néhány dolgot még el kell intéznem – egy pillanatig kerestem a szavakat. – Keith lakásán lévő cuccokat még össze kell szednem. Vissza tudtok menni Eddie-vel Amberwood-ba? – Ez a kérdés Micah és Lee felé irányult. Tudtam, hogy valamelyikkőjük vissza viszi Eddie-t és Jill-t a suliba. Adrian felől nem akartam rendelkezni. Őszintén nem érdekelt, hogy mi lesz vele ma este.

-

Persze – mondta Lee és Micah kórusban.

Aztán Lee összeráncolta a homlokát. 2011. november 05.



-Miért neked kell elpakolni Keith cuccait? -Hosszú történet-motyogtam- Csak annyi, hogy elment a városból és egyhamar nem is jön vissza. Sőt talán soha. Meglepődtem Lee feltűnő érdeklődésén az ügy iránt. Talán összebarátkoztak az idő alatt míg Keith Clarence házában volt. Ha ez így volt, Lee tartozott nekem még egy vallomással. Jill mérgesen pillantott fel. -Azt hittem mindannyian együtt fogunk ünnepelni. -Egészen nyugodtan-mondtam-amíg Eddie veled van, addig nem aggódom. Ügyetlenül Jill felé nyúltam. Szerettem volna megölelni, de annyira csodálatos volt a sminkje és a ruhája, hogy attól féltem, hogy csak összerondítom. Megveregettem a vállát. -Lélegzet elállító voltál. Sietve távoztam, félig azért, mert Attól tartottam, hogy Adrian vagy én begurulunk és valami oltári butaságot mondunk a másiknak. Minél hamarabb kint akartam lenni a rendezvényről. Reméltem, hogy Adrianbe szorult annyit tapintat, hogy nem feszegeti tovább a témát és nem rontja el még jobban Jill estéjét. Nem tudtam miért húzott fel ennyire a vitánk. Szinte azóta civakodunk, mióta ismerjük egymást. Plusz egy kis veszekedés már mit számít nekünk? Rájöttem, hogy ez azért van, mert alapból jól kijövünk egymással. Még mindig nem úgy tekintek rá, mint egy emberi lényre, de valahogy időközben kezdtem őt kevésbé szörnyetegnek látni. -Sydney? Egy váratlan hang állított meg: Laurel volt az. Ahogy elhaladtam egy csapat amberwoodi lány mellett Laurel megérintette a karomat. Bizonyára elég dühösnek nézhettem ki, amikor rápillantottam, mert összerezzent. Már csak ez kellett. -Igen?-kérdeztem. Nagyot nyelt és ellépett a barátaitól. Kétségbeesetten nézett rám. Egy fedora kalappal rejtette el a haját, amivel-ahogy hallottam-még mindig szenvedett. -Azt hallottam…azt hallottam, hogy te talán tudsz nekem segíteni. A hajam….-suttogta. Ez volt Kristin egyik szívessége. Miután hagytam Laurelt pár napig szenvedni, megkértem Kristint, hogy ejtse el neki mintegy véletlenül, hogy Sydney Melrose- a koleszos medicináival- képes rendbe hozni Laurel haját is. Gondoskodtam arról is azonban, hogy egyértelmű legyen, hogy Laurel nem a kedvenc iskolatársam, és nem elég simán meggyőznie , hogy segítsek. -Talán-mondtam. Próbáltam rezzenéstelen arcot vágni, ami nem volt nehéz az Adriennel történt szóváltás után. 2011. november 05.



-Kérlek-mondta- Bármit kérhetsz, ha tudsz segíteni. Már mindent kipróbáltam, de semmi nem használt. Meglepetésemre pár évkönyvet tett elém. -Tessék. Ezeket akartad, nem? Vidd el őket. Csinálj velük amit akarsz. Még öt nap masszív hajmosás, és rendben lett volna a frizurája, de természetesen ezt nem akartam elmondani neki. Elvettem az évkönyveket. -Ha segítek-mondtam- békén kell hagynod a testvéremet. Érted? -Igen-vágta rá. -Nem hiszem. Nincs több mutogatás, ijesztgetés vagy háta mögött pletykálás. Nem kell, hogy a legjobb barátnője légy, de nem akarom, hogy tovább inzultáld. Maradj távol tőle- levegőt vettem- nos, talán még egy bocsánatkérés is belefér. Laurel folyamatosan bólogatott míg beszéltem. -Oké, oké. Most rögtön bocsánatot kérek tőle. Odapillantottam, ahol Jill állt a csodálóival, Lee csokrával a karján. -Nem, ma éjszakára már elég volt a furcsa dolgokból neki. Holnap is jó lesz. -Ok. Meglesz- mondta Laurel-ígérem. Csak mondd, mit csináljak, hogy eltüntessem ezt a hajamról? Nem gondoltam, hogy Laurel mindenre bólogat, amit mondok ma este, bevallom régóta erre a napra vártam. Úgyhogy már előre bekészítettem a táskámba az ellenszert.Elővettem és Laurel szemei szinte kiugrottak, ahogy meglóbáltam előtte az üvegcsét. -Egy adag elég lesz. Használd sampon helyett. És utána meg kell szárítanod a hajadat- az üveg után nyúlt, de elkaptam előle. -Még egyszer. Nem szekálod tovább Jillt. Ha neked adom ezt a kis üveget, nem hallok többet semmiféle piszkálódást. Nincs több gúnyolódás, ha Micahval beszél. Semmi vámpír vicc. Nem hívod többet ’nevermore’-t és kérdezősködsz a magas, sápadt emberekről. Bólintott. -Hogy mit ne hívjak? Senkit nem hívtam! Hezitáltam. Amikor a tetováló fickó említette, hogy valaki hívta és a vámpír külsejű emberekről kérdezősködött, én Laurelre gyanakodtam. Azt feltételeztem, hogy ez a vámpíros viccei része. Az értetlenkedő arckifejezése láttán azonban rájöttem, hogy nem ő volt. -Nos, ha továbbra is bármi rosszat hallok, a hajaddal történtek semmi sem lesz ahhoz képest ami történni fog. Semmi. Megértettél? Reszketve bólintott. -T-tökéletesen. 2011. november 05.



A kezébe nyomtam az üveget. -Ne feledd, mit mondtam. Laurel már éppen elfordult, de még vetett rám egy kényelmetlen pillantást. -Tudod, néha pokolian ijesztő tudsz lenni. Kiváncsi voltam vajon az alkimistáknak van e sejtelmük arról, miféle plusz melókat csinálok itt. De ez legalább most megoldott egy újabb problémát. Laurel kétségbeesése meggyőzött hogy a vámpíros viccek csak egy kitervelt taktika volt csupán. Nem gondolta ő maga sem komolyan ezeket a vicceket. Ettől viszont továbbra is fennmaradt a kérdés, hogy akkor ki telefonált Nevermore-ba. Amikor kiértem végre az épületből és a kocsim felé tartottam tényleg úgy terveztem, hogy Keith lakásába megyek. Valakinek el kell rendeznie a holmijait , és ez legalább jó kifogás volt, hogy ne kelljen a többiekkel tartanom. Csak pár órácskáig tart, mielőtt visszamegyek Amberwoodba. Keith lakásában azóta sem volt senki, mióta az alkimisták rajta ütöttek. Az árulkodó jelek még mindig ott voltak, ahol felfedeztük Clarence vérét és az ezüst készleteket. Az alkimisták elvitték a lényegesebb dolgokat, amikre szükségük volt, de a többit otthagyták. Reméltem, hogy találok pár olyan szert, amit a tiltott tetoválásokhoz használtak. Mindig jól jön ha van pár extra vegyszer kéznél, akár egy strigoi elpusztítására, akár csak kísérletezni a kollégiumi szobában. Azonban nem voltam szerencsés. Mégha a tiltott tetoválás összetevőjének egy része nem is volt illegális, az alkimisták a jelek szerint úgy döntöttek, hogy elkoboznak minden vegyi anyagot és összetevőt. Ahogy a lakásban járkáltam, eldöntöttem, hogy megnézek mindent, hátha valami mégis hasznos lehet. Keith bizonyára nem fogta vissza a titkos kis üzletelését, elnézve a lakás berendezését. Kétlem, hogy enélkül is futotta volna olyan dolgokra, mint: királyi méretű francia ágy, óriási síkképernyős tv, a legmodernebb házimozi rendszer, és elég kaja, hogy minden este partit tudjon szervezni az elkövetkezendő hónapban. Szekrényről szekrényre mentem, és felháborodtam a töménytelen mennyiségű műkaja láttán. Mégis, talán jól jönne, ha vinnék belőle Jillnek és Eddienek, úgyhogy magamhoz vettem pár édességet, szín és méret alapján szortírozva. Aztán azon morfondíroztam milyen praktikus lenne Amberwoodba vinni a tévét. Badarság lenne itt hagyni az alkimistáknak, de el tudtam képzelni Mrs. Wathers arcát is, miközben épp felráncigáljuk a tvt az emeletre. Abban sem voltam igazán biztos, hogy van-e egyáltalán elég nagy falunk hozzá. Lehuppantam Keith fekvőfoteljébe gondolkodni a tv kérdésen. A holmik közül a fekvőfotel vitte a prímet. A luxusbőr puha volt, mint a vaj, gyakorlatilag elsüllyedtem a párnák között. Kár, hogy nem volt több hely Mrs. Terwilliger szobájában. Elképzeltem, 2011. november 05.



ahogy Mrs. Terwilliger hátradől benne a kapucsínóját kortyolgatva, miközben egy régi könyvet olvasgat. Nos,bármi is legyen Keith többi cuccával, a Tv, a fotel vagy akár a többi holmi elszállításához nem elég a Latte, hanem költöztető autót kellene bérelni. Miután ezt eldöntöttem, nem volt több okom a maradásra, de kedvem sem volt visszamenni. Tartottam a Jillel való találkozástól. Ha még mindig szomorú az Adriennel váltott vitánk miatt, tuti lelkifurdalásom lesz. Ha pedig megpróbálja megvédeni Adriant, azzal is elrontja a kedvemet. Sóhajtottam. A fekvőfotel borzasztóan kényelmes volt, úgyhogy egy kicsit még élvezni akartam a körülölelő kényelmet. Beletúrtam a táskámba némi házi feladatért, mikor kezembe akadtak az évkönyvek. Kelly Hayes. Szinte eszembe sem jutott sem ő, sem a többi gyilkosság miközben minden gondolatomat Keith és a tetoválások töltötték ki. Kelly alsóba járt, amikor meghalt, és ott volt a kezemben az évkönyv, amely dokumentálta amberwoodi éveit. Még gólyaként is, Kelly számtalan oldalon szerepelt az évkönyvben. Eszembe jutott, amikor Mrs. Weathers mesélte, hogy Kelly jó atléta volt. Nem vicc. Kelly szinte minden sportban jeleskedett. Amberwoodban lehetővé tették, és ösztönözték a diákokat, hogy többféle sportolási lehetőséget kipróbáljanak. Az első évben szinte minden léteződíjat megnyert. Ami azonnal feltűnt, hogy Kelly határozottan nem moroi volt. Ez a fekete fehér képek, és az évről évre látszódó változások is nyilvánvalóvá tették. Nagyon is emberi testfelépítése volt és kreol bőre egyértelművé tette, hogy szerette a napot. Épp átfutottam az alsós évkönyv indexeit, amikor kopogást hallottam az ajtón. Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy nem veszek róla tudomást. Biztos Keith valamelyik lúzer haverja az, aki azelőtt is itt héderelt és tv nézés közben, Keith kajáit zabálta. Majd eszembe jutott,mi van ha valami alkimista dologról van szó. Pedig épp megtaláltam Kelly bemutatkozását tartalmazó fejezetet amit kerestem. Letettem a könyvet, mielőtt bátortalanul ajtót nyitottam volna. A kukucskálóban egy ismerős arcot pillantottam meg. -Lee?-kérdeztem csodálkozva miközben ajtót nyitottam. Félénken rám mosolygott. -Ne haragudj, hogy megzavartalak. -Mit csinálsz te itt?- kiáltottam és intettem, hogy jöjjön beljebb-Miért nem vagy a többiekkel? Követett a nappaliba. -Beszélnem kell veled. Amikor azt mondtad, hogy idejössz, tudni akartam, hogy az apám igazat mondott e? Hogy Keith már nincs itt? Visszaültem a fekvőfotelbe. Lee egy kósza pillantást vetett az ülőalkalmatosságra. -Bizony. Keith elment. Átminősítették. Keith valahol büntetését töltötte én pedig örültem neki, hogy megszabadultam a társaságától. 2011. november 05.



Lee körülnézett a drága bútorokon. -Kellemes hely- pillantása a nyitott szekrényre esett, ahol az alkimista holmik voltak azelőtt. A szekrény ajtaja még mindig bizonytalanul lógott a zsanérokon, eddig azzal sem igen törődtem, hogy rendet tegyek ott, ahol az alkimisták a tiltott szerek után kutakodtak. - Ide vajon….-Lee a homlokát ráncolta- ide vajon betörtek? -Nem egészen-mondtam- csak Keithnek sietnie kellett, mielőtt távozott. Lee a kezét tördelve nézett körül, majd tekintete megállapodott rajtam. -És nem jön már vissza? -Nem valószínű. Lee arca elsötétült, ami meglepett. Mindig az volt a benyomásom, hogy nem kedveli Keitht. -És lesz másik alkimista aki helyettesíti? - Nem tudom-mondtam. Ekörül még volt néhány vita. Keith lebukása megmentett attól, hogy Zoet tegyék a helyemre, és Stanton már most úgy tekintett rám, mint a körzeti alkimista biztosra. -Ha valaki jön, az eltart még egy darabig. -Szóval Te vagy az egyetlen alkimista a környéken-ismételte,láthatóan szomorúan. Vállat vontam. -Néhányan vannak Los Angelesben. Ez furcsa mód felélénkítette. -Igazán? Meg tudod mondani azok… Lee elharapta mondatát meglátva a lábamnál nyitva lévő évkönyvet. -oh-markoltam fel a könyvet-csak egy kis kutatómunkát végzek a… -Kelly Hayesről-mormolta. A vidámság végképp eltűnt az arcáról. -Igen. Hallottál róla?- Felkaptam egy darab papírdarabot ami a kezem ügyébe esett, hogy könyvjelzőként a könyvbe tegyem. -Így is mondhatjuk-válaszolt. Meg akartam kérdezni, hogy ezt meg hogy érti, amikor észrevettem. Kelly tiszteletére csináltak egy montázst, amely bemutatta a középiskolai élete minden részét. Nem meglepő módon a legtöbb kép sportolás közben ábrázolta. Volt néhány kép amely a társadalmi és tudományos életét volt hivatott bemutatni, többek között egy báli kép. Egy fantasztikus kék szatén ruhát viselt, amely kiemelte sportos alakját. Épp a kamerába grimaszolt, amint épp egy szmokingos kar határozottan körülöleli. A kar Leehez tartozott. 2011. november 05.



Hihetetlenkedve megráztam a fejemet és felnéztem Leere, aki értelmezhetetlen arccal nézett rám. Visszanéztem a képre, óvatosan tanulmányozva azt. Nem az volt a meglepő, hogy Lee a képen van-habár, ha őszinte akarok lenni, fogalmam sem volt róla, mit keresett ott. Ami igazán felkeltette a figyelmemet, az az időpont volt. Ez az évkönyv 5 évvel ezelőtt készült. Leenek abban az időben

14 évesnek kellett volna lennie, de a fiú aki Kelly mellől

visszanézett rám biztos, hogy nem olyan idős volt. A képen lévő Lee pontosan úgy nézett ki, mint a mostani 18 éves Lee, aki velem szemben ült, ami teljességgel lehetetlen. A moroik nem voltak halhatatlanok. Úgy öregedtek, mint az emberek. Visszanéztem rá azon gondolkodva, hogy megkérdezem, talán a testvére van e a képen. De Lee megelőzte a kérdésemet. Szomorúan rám nézett és megrázta a fejét. -Francba. Nem akartam, hogy ez történjen. És ekkor, egy kést rántott elő.

2011. november 05.



Huszonnegyedik fejezet Fordította: Nitty

FURCSA, HOGY HOGYAN REAGÁL az ember a közvetlen életveszélyre. Hirtelen elöntött a teljes kétségbeesés, a szívem zakatolni kezdett, zihálva vettem a levegőt. Teljes pánik lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas lyuk tátongna a mellkasomban. Az adrenalin szinte dübörgött az ereimbe és ekkor az elmém hirtelen kitisztult, a világ megszűnt létezni körülöttem és belém hasított a gondolat: Ez az a kés amely, már egy jó pár torkot felhasított. És az enyém lesz a következő? Hírtelen éreztem az újra növekvő pánikot magamban, de megpróbáltam kontrollálni. Mozdulatlanná dermedve álltam vele szemben és nyugodt, de gyenge hangon lassan megszólaltam: -

Lee mi folyik itt? Mi ez az egész?

Lee megrázta a fejét. -

Ne tettesd magad. Tudom, hogy tudod. Túl okos vagy. Tudtam, hogy kitalálod, csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar.

Az agyam zakatolt. Még egy ember, aki okosabbnak hiszi, mint amilyen valójában vagyok. Ez persze hízelgő, de valójában fogalmam se volt, hogy mi folyik itt. Nem tudtam, hogy ha ezt elárulom, akkor jobb, vagy rosszabb helyzetbe kerülök, de úgy döntöttem, hogy tovább játszom a hülyét. -

Te vagy a képen – mondtam óvatosan az évkönyv felé mutatva a fejemmel.

-

Természetesen – mondta.

-

Te nem öregedtél egy percet se – vetettem egy gyors pillantás a képre, csak azért hogy meggyőződjek az igazamról. Még mindig érthetetlen volt ez az egész számomra. Csak a strigoi-k voltak kortalanok, ők miután strigoi-vá váltak nem öregedtek tovább. – Ez… ez lehetetlen. Te moroi vagy.

-

Pedig higgy nekem elég idős vagyok – mondta keserűen. – Na persze nem nagyon. Vagy legalább is nem annyira, hogy észre vedd, de higgy nekem, én már csak tudom. Ez nem olyan, mint amilyen lenni szokott.

2011. november 05.



Én még mindig tanácstalan voltam. Nem tudtam, hogy hogyan lett a kedves Lee-ből, aki annyira rajongva szereti Jill-t, egy félelmetes késes gyilkos. Azt sem érettem, hogy hogyan nézhetett ki pont ugyan olyan fiatalnak, most is, mint öt évvel ezelőtt. De abban biztos voltam, hogy csak is valami rettenetes dolog lehetett ennek a hátterében. -

Te… megölted Kelly Hayes-t – a félelem, ami a mellkasomat szorította egyre erősebb lett. A tekintetem a pengére tévedt. – És te voltál, … aki Melody-t …. és Tamarát…

Bólintott. -

És Diana-t. De te nem ismerted őt, ugye? Ő csak egy ember. Ti azt nem tartjátok számon, csak azt, ha egy vámpír hal meg.

Kár, hogy nem olvastam a helyi hírújságokat. Minden, ami segíthetett volna fényt deríteni a halálesetekre egy karnyújtásnyira volt tőlem, csak nem figyeltem fel rájuk. De most már mindegy, mert én is úgy végzem, mint a többi lány, kivéreztetnek. Kétségbe esetten kerestem valamit. Talán a megfelelő szavakat. Tudtam valamit mondanom kell és akkor előtört belőlem a szociális érzékenységem. -

Tamara az unokatestvéred volt – sikerült. – Miért ölted meg a saját unokatestvéredet?

Egy pillanatnyi sajnálat villant át az arcán. -

Én nem azt akarta. Úgy értem én voltam… nem voltam önmagam, mikor visszatértem. Én csak annyit tudtam, hogy újból fel kell, hogy ébredjek. Tamara rosszkor volt rossz helyen és rossz időben. Megakartam kaparintani az első moroi-t… de hiába, nem működött. Ekkor megpróbálkoztam másokkal is. Azt gondoltam, hogy valamelyikük képes lesz rá. Ember, dhampir, moroi… de egyikkel sem működött.

Szörnyű kétségbeesés volt a hangjában és annak ellenére, hogy rettegtem tőle az egyik részem segíteni akart neki… de én reménytelenül elveszett voltam. -

Lee sajnálom. Nem értem, hogy miért kéne „másokkal próbálkoznod”. Kérlek, tedd le a kés és beszéljük meg a dolgot. Talán tudok segíteni.

Szomorúan rám mosolygott. -

Tudod, nem akartam, hogy te legyél az. Azt akartam, hogy Keith legyen itt. Ő minden bizonnyal megérdemelte volna, hogy meghaljon. És Jill… Nos, Jill szeret téged. Ezt tiszteletben akartam tartani ezt. Meg aztán te voltál a tartalék megoldás.

-

Mindig van választási lehetőséget – mondtam. – Jill biztosan nem akarná, hogy ezt tedd. Mérges lenne, ha tudná…

Hirtelen Lee a fotelhoz szegezett és a kést a torkomhoz nyomta. -

Nem tudhatod! – kiáltotta. – Ő nem tudja. De ha megtudja, akkor biztos, hogy örülni fog neki. Meg fogja ezt köszönni nekem, így mi örökké együtt lehetünk és örökké fiatalok

2011. november 05.



maradunk. Te vagy az egyetlen esélyem. A többiekkel nem működött, de… - ő végighúzta a kés pengéjét a tetoválásomon. – Te különleges vagy. Mágikus a véred. Szükségem van egy alkimistára és most itt te vagy az egyetlen esélyem. -

Milyen…. esélyről…. beszélsz? – ziháltam a félelemtől.

-

Az esélyről, hogy halhatatlan legyek! – kiáltotta. – Istenem Sydney. Te el se tudod képzelni, hogy milyen érzés, ha elveszik azt. Végtelenül erős és hatalmas vagy… nem számít az életkorod, mert tudod örökké fogsz élni. És akkor, minden szertefoszlik. Ha valaha is megtalálom azt a lélekhasználót, aki ezt tette velem, megölöm. Megölöm őt, szárazra szívom, mint a szivacsot. Csak ébredjek fel ismét.

A hideg futott végig a hátamon. A rettegés hullámokban tört rám, de mindennek ellenére megpróbáltam felfogni, hogy miről is beszél valójában. A hívó szó azonban a „felébredés” volt, ezt a kifejezést, csak igen különös és sajnálatos esetben használták a vámpírvilágban. -

Te egykor strigoi voltál – suttogtam, nem voltam benne teljesen biztos.

Kicsit lazított a fogáson, amivel a torkomhoz nyomta a kés pengéjét. -

Én egy isten voltam! És újra az is leszek. Esküszöm. Igazán sajnálom Sydney. Sajnálom, hogy te vagy itt és nem Keith. Én sajnálom, hogy rájöttél Keith titkára. Ha ma nem vagy itt, akkor én biztosan kerestem volna egy másik alkimistát LA-ban. De ugye te is látod, hogy nincs más választásom?!... – a kés még mindig a torkom előtt tartotta, de már nem nyomta a bőrömhöz a pengéjét. – Szükségem van a véredre. Nem maradhatok, így…. Nem lehetek, csak egy halandó moroi. Vissza kell változnom.

Kopogás hallatszott az ajtón. -

Egy szót se – sziszegte Lee. – Mindjárt elmegy.

Egy fél perc múlva ismét kopogtattak az ajtón, majd: -

Sage, én vagyok az. Tudom, hogy itt vagy. Láttam a ház előtt az autódat. Azt is tudom, hogy nem vagy kíváncsi a képemre, de hallgass meg.

Bang-bang - hallatszott a kopogás ismét, Lee az ajtó felé nézett és távolabb húzta tőlem a kést. Nem gondolkodtam azon, hogy mit teszek, csak felkiáltottam: -

Adrian!

Felugrottam a székből és egy mozdulattal hatástalanítottam Lee-t. Az egyetlen cél, ami a szemem előtt lebegett, hogy biztonságba kerüljek. Ellöktem Lee-t mielőtt még reagálni tudott volna. Az ajtó felé iszkoltam, már majdnem elértem, mikor Lee elkapott. Hamarabb ugrott talpra, mint gondoltam volna. Lee rám ugrott és a földhöz szegezett. A vetődés következtében a Lee kése végigszántotta a karomat. A fájdalomtól felkiáltotta. Éreztem, ahogy a penge felhasítja a bőrömet és belemélyed a húsomban. 2011. november 05.



Az ajtó hirtelen kinyílt – örültem, hogy nem zártam be Lee után – Adrian lépett be rajta, de aztán megdermedt a jelenet láttán, ami elé tárult. -

Ne gyere közelebb – figyelmeztette Lee, aki ismét a torkomhoz nyomta a véres kést. Éreztem, ahogy a saját vérem végigcsorog a karomon. – Csukd be az ajtót. Majd… ülj le és tedd tarkóra a kezed. Megölöm, ha nem ezt teszed.

-

Mindenképp meg fog ölni…AHHH! – ahogy beszéltem a torkomhoz szorított kés megsértette a bőrömet. Nem elég, hogy meg akar ölni, még kínoz is.

-

Oké, oké – mondta és felemelte a kezét. A tekintete még soha nem volt ilyen józan és komoly. Becsukta az ajtót letérdelt a földre és a tarkójára tette a kezét, majd szelíden, így folytatta: - Lee én nem tudom, hogy mi folyik itt, de ezt abba kell hagynod, mielőtt még túl késő lenne. Nincs szükség erre a fegyverre. Nem tudsz minket itt tartani azzal a késsel.

-

Ez már korábban is működött – mondta Lee és még mindig a torkomhoz szorította a kést. A másik kezével pedig a kabátja zsebében kutatott, amit nagy nehezen elért. Egy bilincset emelt ki belőle. Ez meglepett. A bilincset odacsúsztatta Adrian-nek.

-

Tedd fel a kezedre – amikor Adrian nem reagált azonnal a felszólítására Lee addig nyomta a torkomhoz a kést, amíg a fájdalomtól felsikoltottam. – Most!

Adrian felvette a bilincset és rákapcsolta a kezére. -

Nem is baj, ha itt vagy – mondta Lee. – Talán éhes leszek, ha ismét felébredek.

Adrian szemöldöke felszalad a homloka közepéig. -

Újra felébredsz?

-

Ő egyszer már strigoi volt – sikerült megszólalnom. – Ő ölte meg a lányokat, akiknek elvágták a torkukat. Azért tette, hogy ismét visszaváltozzon.

-

Elég – csattant fel dühösen Lee.

-

Miért vágtad el a torkukat? – kérdezte Adrian. – Hisz ott vannak az agyaraid.

-

Mert nem működik! Nem tudom használni az agyaraimat. Ittam belőlük… de nem történt semmi. Nem ébredtem fel újra. Így tudtam eltüntetni a nyomokat. Miután kiszívtam a vérüket elvágtam a nyakukat, hogy ne jöjjenek rá ki tehette. Így a testőrök is azt hitték, hogy egy őrült strigoi garázdálkodik a környéken. Egyesek pedig azt, hogy vámpírvadászok….

Láttam Adrianon, hogy megpróbálja megemészteni a hallottakat. -

Ha a többiekkel nem működött, akkor Sydney-vel se fog.

2011. november 05.



Ő az – mondta Lee buzgón. – Az ő vére különleges. Tudom. És ha nem… akkor kapok segítséget. A barátaim ismét felébresztenek és aztán Jill-t is felébresztem és mi örökké együtt lehetünk.

Adrian talpra ugrott, az arca tele volt haraggal. -

Jill? Őt nem merészeld bántani. Egy ujjal se mer hozzá érni.

-

Ülj le – parancsolt rá Lee. Adrian pedig engedelmeskedett. – Sose ártanák neki. Szeretem őt. Csak azt akarom, hogy ő ilyen gyönyörű maradjon, mindörökre. De majd csak azután ébresztem fel, ha már én is átalakultam és újra halhatatlan leszek.

Megpróbáltam elkapni Adrian tekinteté abban reménykedve hát ha képes vagyok vele szavak nélkül is kommunikálni. Lee egyedül van, mi pedig ketten, ha egyszerre neki rontunk - akkor még úgy is, hogy Adrian keze meg van bilincselve - jó esélyekkel indulunk ellene. Lee egy pillanatra szabadon hagyta a torkomat, mert… mert… inni akart a véremből. -

Lee – mondtam halkan. A túl sok mozgástól a torkomat, már több helyen felsértette a kés. – Ha ez nem működött a többi lánynál, akkor nem hiszem, hogy én leszek a megoldás kulcsa. Mi van, ha miután megmentett a lélekhasználó… azután… már nem tudsz visszaváltozni. Nem számít, hogy kinek a véréből iszol.

-

Az a lélekhasználó nem megmentett meg! – üvöltötte Lee. – Ő tönkretette az életemet. Már hat éve próbálok újraébredni. Ez az utolsó lehetőségem. Azzal, hogy te és Keith ide jöttetek megadtátok nekem ezt a lehetőséget. Nem én akartam, hogy ide gyertek. Ez mind a ti hibátok!

Nem volt más választásunk, szembe kell szállnunk vele. Bármi is történjen, annál nem lehet rosszabb, mint, amit épp tenni készül velem. Adrian azonban még mindig nem nézett rám. Ez egy kicsit frusztrált. Vajon, mit forral a fejében? -

Ez hiba volt – mondta Lee. – Nézz rám és mond el nekem, hogy mit tennél…

Mi lenne ha pofon vágnám, vagy az nem segítene? - pörgött tovább az agyam, miközben Lee magyarázott. Tudtam Adrian nem olyan erős és gyors, mint egy dhampir és semmilyen fizikai elemet nem tudna fegyverként alkalmazni Lee ellen, hisz Adrian lélekhasználó. Az egyetlen fegyvere a lélek ereje, de azzal képes volt átvenni az uralmat az emberek akarata felett. Kényszert alkalmazva az elméjükön. Minden vámpír úgy születik, hogy valamilyen szinten képes erre, de a lélekhasználók ebben a legjobbak. Nagyon ügyesen befolyásolják az emberek elméjét, de csak akkor, ha sikerül az áldozatukkal szemkontaktust teremteni. Lee viszont nem osztotta meg Adrian és köztem a figyelmét, ő folyamatosan rám összpontosított és ezáltal blokkolta Adrian minden próbálkozását. 2011. november 05.



Ezt már rég eldöntöttem – mondta Lee, miközben a szabad kezével megérintette a véres karomat és letörölte róla a vért az ujjával, majd lenyalta a saját kezéről a vért. A pillantása elárulta, hogy valami rettenetesen meglepte… hatalmas undor jelent meg az arcán. – Nem – zihálta. Lee még egyszer megismételte a mozdulatot, csak most egy kicsit több vért vitt fel az ujjára. – Valami…. valami baj van….

Lee megragadta a vállamat, oldalra húzta a fejemet és a szája elindult a nyakam felé. Nyöszörögve próbáltam tőle elhózódni, miközben rettegtem az elkerülhetetlentől. De nem mélyeztette belém a fogait, csak a nyelve ért hozzá a nyakamon lévő karcoláshoz. Olyan volt, mint valami perverz csók, aztán hirtelen elrántotta a fejét. Rémülten nézett rám. -

Mi van veled? – suttogta. – Mi van a véredben?

Lee tett még egy kísérlete, hogy megízlelje a véremet, de valami visszatartotta őt. Összeráncolt homlokkal és dühösen állapította meg: -

Nem tudom megtenni. Nem bírja a gyomrom. Vajon miért?

Miután sem én sem Adrian nem válaszoltunk Lee egy pillanatra elmerengett. Abban reménykedtem, hogy talán feladja. Vett egy mély levegőt és felegyenesedett. Aztán belém hasított a gondolat, hogy talán Adrianből akar inni, ha belőlem nem tud. Volt már egy két moroi az étlapján, de ehelyett a mobiljáért nyúlt és tárcsázott. -

Dawn? Itt Lee. Igen… igen. Tudom. Kettő is van csak neked. Egy moroi és egy alkimista. Nem, nem az öreg. Igen. Igen, még mindig él. Még ma este. Ők tudják rólam az igazat. Itt is meg tudod tenni… igen. Uhhhhú. Rendben. - Lee letette a telefont és elégedett mosoly jelent meg az arcán. – Szerencsétek van. Ők épp LA-ban vannak, így nagyon hamar itt lesznek, főleg, hogy ők nem foglalkoznak a sebességi korlátokkal.

-

Kik ők? – kérdezte Adrian. – Emlékszem, hogy múltkor is egy Dawn nevű lánnyal beszéltél. Akkor azt hittem, hogy ő is egy tüzes főiskolás lány.

-

Ők a döntéshozók a sorsom felett – mondta Lee álmodozva.

-

Tökéletesen értelmetlen és rejtélyes – motyogta Adrian.

Lee elgondolkodva tanulmányozta Adriant. -

Kikötődött a nyakkendőd. – mondta Lee, majd megfogta a nyakkendőt és lerántotta Adrian nyakáról – Így legalább nem olyan formális.

-

Vigyázz rá – mondta Adrian. – Selyem.

A következő pillanatban Lee elvette a kést a torkomtól, de nem volt időm reagálni, mert egyből gyomron vágott és hátracsavarta a kezemet, amit aztán összekötözött Adrian nyakkendőjével. Miután végzett a kötözéssel segített nekem felegyenesedni és leültetett

2011. november 05.



Adrian mellé. Kínos csend támadt a szobában. Én próbáltam kiszabadítani a kezemet, de a csomó nem engedett, azért nem adtam fel a próbálkozást. Reménykedte, hogy Jill Adrianon keresztül, már értesült a helyzetünkről és megpróbál rajtunk segíteni. Azt csak sejtettem, hogy nagyjából még egy óránk lehet addig, amíg a „döntéshozók” ideérnek. Így hát úgy döntöttem, hogy halkan ugyan, de megkísérlem a kommunikációt Adriannal. -

Hogy kerültél ide? – kérdeztem suttogva.

Adrian tekintete Lee-re összpontosult, még mindig abban reménykedett, hogy feltudja venni vele a szemkontaktust. A kérdésem hallatán azonban fél szemmel rám sandított. -

Úgy mint mostanában mindenhova. Busszal.

-

De mért?

-

Mert nincs autóm.

-

Adrian – Elképesztő. Még akkor is képes felbosszantani, amikor az életünk forog kockán.

Vállat vont és a figyelmét ismét Lee-re irányítottam, de a következő szavak nyilvánvalóvá tették számomra, hogy hozzám beszél: -

Azért, hogy bocsánatot kérjek tőled. Jill-csali szerint egy totál idióta voltam. Nem sokkal azután, hogy eljöttél utánad jöttem, hogy megkeresselek – elhallgatott, majd ékesszólóan hozzátette. – Nem minden jó cselekedet marad büntetlenül, azt hiszem.

Hirtelen nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy Adrian miattam van ilyen helyzetben, bár nem én tehettem Lee ámokfutásáról, de Adrian azért jött ide, hogy bocsánatot kérjen tőlem. -

Felejtsük el. Te nem… nem tettél semmi rosszat – mondtam sután, abban reménykedve, hogy talán ettől egy kicsit jobban érzi, majd magát.

Egy halovány mosoly jelent meg Adrian ajkán. -

Te borzalmasan rosszul hazudsz Sage, de azért köszönöm, hogy még is megpróbálkoztál vele a kedvemért.

-

Nos, figyelembe véve a jelenlegi helyzetünket, az előbbi kis veszekedésünk semmiség ehhez képest.

Lee gyanakodva felén fordult, mivel hallotta a mi kis beszélgetésünket. -

A többiek tudják, hogy itt vagytok? – kérdezte Adriantól.

-

Nem – mondta Adrian. – Azt mondtam nekik, hogy visszamegyek Clarence házába.

2011. november 05.



Nem tudtam, hogy Adrian hazudik, vagy igazat mond, bár ebben a pillanatban nem tűnt fontosnak a dolog. Még ha tudták is volna, hogy hol vagyunk, semmilyen okuk nem lett volna, hogy utánunk jöjjenek. Nincs semmi okuk rá, kivéve a kötelék. Visszatartottam a lélegzetemet, ahogy Adrian tekintete az enyémbe fúródott. Úgy nézett rám, mint aki attól tart, hogy véletlenül elárulom a titkukat. Most nem volt fontos, hogy Adrian elmondta-e a többieknek, hogy hova megy, mert ha Jill gondolatban követte Adrian útját, akkor ő már tudja, hogy mi folyik itt. Ha Jill tudja, hogy bajban vagyunk, akkor segíteni fog. Persze nem voltam benne biztos, hogy tudja, hisz Jill azt is bevallotta, hogy nem képes irányítani a kettejük kötelékét. Csak annyit tudtam biztosan, hogy erős érzelem behatásokkor Adrian elméje beszippantja őt. Nos, ha ez nem számít erős érzelmi behatásnak, akkor semmi se. De még ha Jill rá is jön, hogy mi folyik itt, akkor is ott volt egy csomó ha. Jill egyedül nem bír el Lee-vel. Felhívhatja a rendőrséget, de vajon ők tudnának segíteni rajtunk? Jill még szólhat Eddie-nek, de vajon mennyi idő míg ők kijutnak a kollégiumból és visszaérnek a városba? Értesítheti a testőrséget is, de vajon ideküldenének-e valakit? És mikorra érni ide az illető? Nem tudtam a kérdésekre a válaszokat. Csak azt tudtam, hogy csapdában vagyunk. Itt vagyunk megkötözve és bezárva Keith volt lakásában egy őrült volt strigoi-val, aki nem képes egymaga megölni minket és aki kétségbeesetten ismét strigoi-vá akar válni. -

Kik jön ide Lee? – kérdeztem. – Kivel beszéltél az előbb? – Amikor ő nem felelt a kérdéseimre, a következő lépés tűnt logikusnak. – Strigoi-k. Strigoi-k jönnek ide?

-

Ez az egyetlen módja – tárta szét a karját. – Más nem maradt. Sajnálom. Én nem bírok így élni tovább. Én nem vagyok olyan, mint ti. Túl sok idő telt már el.

Hát persze. Egy moroi kétféleképen válhat strigoi-vá. Az egyik, hogy vérivás közben megöli az evésre kiszemelt személyt, de ez nem sikerült Lee-nek. A másik lehetősége – és ez a gyakoribb eset – hogy egy strigoi majdnem megöli áldozatát, majd megeteti a saját vérével azt, így aztán az áldozata strigoi-ként ébred fel. Ezt akarta Lee is tenni. Keresett egy strigoi-t, aki ismét felébreszti. Aztán ugyan ezt akarta tenni Jill-lel is. Az elvakult szerelme vezérelte őt. -

Hidd el, nem éri meg – mondtam kétségbeesetten és a félelemtől remegő hangon. – Túl nagy árat fizetsz ezért. Elveszíted a lelkedet.

Lee sajnálkozva nézett végig rajtam. Olyan hűvös volt, most a tekintete, hogy nem ismertem rá. Ez ugyan az az ember, aki nem rég még csodálattal és szerette Jill-t? Most ezeknek az érzéseknek nyoma se volt a fiú szemében. 2011. november 05.



Nem egészen. De honnan is tudhatnád milyen ez?! Te megfosztod magad az élvezetektől. Elzárkózol mások elöl. Soha nem vagy önző és soha nem nézed a saját érdekeidet, csak másokét. Te „szigorúerkölcsök” szerint élsz, és ezek az erkölcsi normák megfosztanak téged mindentől, ami jó lehetne az életedben. Rövid és sivár élet vár rád. Most így a halál küszöbén tudnál olyan dolgot mondani, amit szívesen megtettél volna, de az erkölcsid nem engedték?

-

De a lelked kárhozatra jut…

-

Mit zavarna ez engem? – kérdezte. – Miért éldelek, hogy hova jut a lelkem a halálom után, ha úgy is örökké fogok élni? Sok bolond ezzel nyugtatja magát, hogy ha meghal a lelke a mennyek birodalmába jut. De én nem fogok meghalni!

-

De ez nem helyes – mondtam. – Nem éri meg.

-

Ezt nem mondanád, ha megtapasztaltad volna azt, amit én. Ha már egyszer sgrigoi vagy, nem akarsz ismét halandóvá válni.

-

Hogyan változtál vissza? – kérdezte Adrian. – Egy lélekhasználó tette?

Lee felhorkant. -

Úgy érted ki követte el ezt a merényletet ellenem. Nem tudom. Minden olyan gyorsan történt. De amint megtalálom én esküszöm … AÚÚÚ! – kiáltott fel.

Sikerült kiszabadítani a kezemet – nem sok hasznát vettem eddig az alkimista kiképzésemnek, de most rá kellett jönnöm, hogy legalább ezt megtanultam, hogyan kell a kicsomózhatatlan csomót is kigogozóni. A legnagyobb fegyver, amit nagy hirtelenjében találtam az amberwoodi évkönyv volt. Hát felugrottam és hozzá vágtam, bár ettől nem vált mozgásképtelené, vagy ilyesmi, de a meglepetés ereje egy kicsit kibillentette magabiztos helyzetéből, összezavarodott és a kés is kirepült a kezéből. Kihasználva a helyzeti előnyt felrántottam Adriant is és megindultunk az ajtó irányába. A kés ami Lee kezében volt, most a szoba túloldalára került, így Lee, csak a puszta erejére számíthatott velünk szemben. Megragadta a sebesült kezemet és elrángatott Adriantól. Kirántott az egyensúlyomból, megbotlottam és kicsúsztam Lee kezei közül. Adrian is irányt váltott és elindult felénk. Az összekötözött keze ellenére is sikerült egy jó nagyot taszítania Lee-n, aki megtántorodott és tett néhány lépést hátrafele, így volt egy kis időm, hogy felpattanjak. Nem bizonyultunk a leghatékonyabb harci csapatnak, de biztos voltam benne, ha sikerül egy kis előnyt szereznünk ki juthatunk innen. Lee most már teljesen meg volt zavarodva, nem tudta melyikünket kellene hatástalanná tennie. Hirtelen eszembe jutott Eddie önvédelmi oktatása, amikor megmutatta, hogy hogyan és hol érdemes megütni valakit, hogy az igazán fájjon neki. Felmérve a helyzetünket, úgy

2011. november 05.



döntöttem itt az ideje ezt kipróbálni. Ökölbe szorítottam a kezem, úgy ahogy Eddie tanította, felvettem az ütéshez szükséges pozíciót és teljes erőmből Lee arcába vágtam az öklömet. -

ÓÓÓ! – felordítottam a fájdalomtól. Az öklöm sajgott az ütés következtében.

Ha ez volt a biztonságos módja annak, hogy megüssünk valakit, akkor nem tudom, hogy mekkora fájdalommal járt volna, ha nem így csinálom. Szerencsére úgy tűnt, hogy nem csak nekem fájt a dolog, hanem Lee-nek is. Az ütéstől hátra tántorodd ismét és az egyik fotelben landolt. A siker láttán teljesen elfagytam, de Adrian észnél volt és az ajtó felé kezdett rángatni, hogy kihasználjuk Lee átmeneti zavarát, ami reméljük, hogy hosszabb lesz, mint az eddigiek. -

Gyerünk Sage, kifelé – mondta. – Jó voltál!

Az ajtó felé siettünk, miközben Lee káromkodva megpróbált kikászálódni a fotelból. Már épp elértem volna az ajtó kilincset, amikor az ajtó kinyílt és két strigoi lépett be rajta.

2011. november 05.



Huszonötödik fejezet Fordította: Nitty

EMLÉKSZEM, HOGY KINEVETTEM KEITH-ET, mikor először jöttünk Palm Springs-be és ő teljesen lefagyott a moroi-k láttán. De most ahogy ott álltam szemtől szembe a strigoi-kel – akik a legrosszabb rémálmomat váltották valóra – már tudtam, hogy pontosan ugyan azt érzem, mint akkor Keith. Nem volt jogom elítélni őt. Az ember teljesen elveszti a racionalitását, amikor a legnagyobb félelmével szembesül. Bár, ha most Keith itt lenne a moroi-k látványának súlya eltörpült volna a strigoik mellett. Miután az ember találkozik egy strigoi-val… hogy is mondjam, azután az emberek és a moroi-k közötti különbség, már elhanyagolhatónak tűnik. Egyetlen különbség számít, az ami élők és az élőhalottak között van. Adriannal szorosan egymáshoz simultunk és láncot alkotva néztünk farkasszemet a strigoikal. Láttam már korábban is strigoi-t, de akkor nem tűntek ennyire félelmetesnek. Plusz akkor ott volt Rose és Dimitri, akik bármikor készen álltak megvédeni. Most? Nem volt itt senki, hogy megmentsen minket. Most csak magunkra számíthatunk. Ugyan csak ketten voltak, de akár 200-an is lehettek volna. Mind a két strigoi nő volt és bár úgy néztek ki, mint akik a húszas éveik elején váltak strigoivá. De hogy milyen régóta voltak strigoi-k azt nem tudhattam. Lee lelkendezése miszerint így az ember örökké fiatal marad első ránézésre nem állta meg a helyét. Néztem ezeket a szörnyetegeket és nem igazán hittem az örök fiatalságban. Persze küllemre fiatalnak látszottak, de a lelki fiatalságukat felemésztette a pusztulás, amely körüllengte ezek a teremtményeket. Az arcukon lehet, hogy nem egyetlen ránc sem, de ijesztően és betegesen fehér volt a bőrük, sokkal fehérebb, mint a moroi. A tekintetük üres volt, mint egy hulláé. Természetellenesen néztek ki. -

Bájos – mondta az egyik nő, akinek a haja szőke volt. A testfelépítéséből ítélve valószínűleg vagy dhampire, vagy ember volt, mielőtt strigoi-vá lett. – És pontosan a leírtak szerint.

2011. november 05.



Nagyon kis csííííínosak – dünnyögte a másik strigoi lány buja mosollyal az arcán. Az ő testalkata azt árulta el nekem, hogy ezelőtt moroi volt. – Nem tudom, hogy melyiket akarjam először.

A szőke figyelmeztetően nézett rá. -

Megosztozunk rajta.

-

Mit legutóbb – állapította meg a fekete göndör hajú strigoi.

-

Nem – mondta az első. – Az utolsó alkalommal te mind a kettőt megölted. Ott nem közösködtünk.

-

De én hagytam, hogy egyél belőlük.

Mielőtt a lányok meg tudtak volna mozdulni, Lee feltápászkodott a fotelból és odaugrott hozzám. -

Várj! Dawn. Megígérted. Az ígérted, hogy felébresztesz még mielőtt bármi mást tennél.

A két strigoi Lee-re figyelt. Én még mindig teljesen le voltam fagyva, meg se bírtam mozdulni a két szörny közelében. De még az elsöprő félelem ellenére is valahol mélyen sajnálatot éreztem Lee iránt. Kár érte. Az ugyan tényleg gonosz volt az előbb és figyelembe véve a helyzetet, amibe ő sodort minket, utálnom kellett volna, de még is az egyetlen érzés, amit most iránta éreztem az a sajnálat volt. Sajnáltam őt, amiért az egyetlen kiutat abban látta, hogy eladja a lelkét a halhatatlanságért cserébe és úgy gondolta, hogy ez a két strigoi az, akik visszaadják számára az oly régen várt „szabadságot”. Pedig ez a két strigoi épp azon tanakodott, hogy melyikünkbe harapjon bele előbb és siralmas volt, hogy ezt csak Lee nem látta. -

Kérlek – mondta Lee szinte esdeklő hangon. – Megígérted.

Miközben Lee-re emeltem sajnálkozó tekintetemet észrevettem, hogy egy jókora piros folt van a jobb orcáján. Ezt én okoztam neki a pofonnal. Büszkeség töltött el, de ahhoz azért nem volt elég erős ez az érzés, hogy bátran szembe merjek szállni a két strigoi-vel. Biztosra vettem, hogy abban a küzdelemben alul maradok. -

Azt is tudom, hogy hol találunk még többet – mondta Lee nyugtalanul, miután neki is feltűnt, hogy a „megváltói” nem sietnek hanyatt, homlok a segítségére. – Az egyik egy fiatal dhampir.

-

Már rég nem ettem dhapir-t – mondta a göndör hajú lány vágyakozóan.

Dawn nagyot sóhajtott. -

Engem ez nem igazán érdekel Jacqueline. Ha akarod ébreszd fel őt, hajrá! Én csak ezt a kettőt akarom. Ő nem érdekel.

2011. november 05.



De nem is fogok, akkor neked adni a dhampir-ból – mondta figyelmezetően Jacqueline.

-

Jól van. Jól van – mondta Dawn. – Csak siess!

Lee olyan volt, mint akit teljesen kicseréltek, szinte sugárzott a boldogságtó… ez undorító! -

Köszönöm – mondta. – Nagyon köszönöm. Én már olyan régóta várok erre. Elhiszem, hogy ez…AHHHH!

Jacqueline olyan gyorsan mozgott, hogy nem is láttam, csak az egyik pillanatban még az ajtóban állt a másik pillanatban pedig Lee mellett termett és belemélyeztette a fogait a fiú torkába. A moroi srác egy félig elfojtott sikolyt hallatott, majd a szeme elhomályosult és a mámor kiült az arcára. Dawn becsukta az ajtót maga mögött, majd elindult a kanapé felé, de előtte gondoskodott arról, hogy mi se maradjunk az ajtó közelében. Átlökdösött minket a szoba túl felére. Bár nem mint ha esélyünk lett volna elmenekülni. -

Nos – mondta szórakozottan. – Igazán élvezetes a műsor, nem gondoljátok?

Sem én sem Adrian nem feleltünk a kérdésére. Mi csak egyszerűen a döbbenettől megdermedve néztük, ahogy Lee-ből kiszívja Jacqueline az életet. Látva Lee-t és a helyzetünket, esélyünk se volt élve kijutni a szobából. Szörnyű érzés kerített hatalmában. Nagyon rossz volt látni azt amit Jacqueline csinált és azt is, hogy ezt Lee magatehetetlenül és örömmámorban úszva hagyja. Még soha nem láttam, amikor egy moroi, vagy egy strigoi eszik, de most már megértettem, hogy miért imádja Dorothy alávetni magát ennek. Az endorfinok olyannyira elkábítják az embert, hogy még a halál közeli állapot is kéjmámornak tűnik. Vagy talán csak Lee ennyire boldog, hogy újra strigoi lehet, bár kétlem, hogy ebben az eufolikus állapotban képes lenne gondolkodni. Elvesztettem az időérzékem és nem tudom, hogy mennyi ideig szívta Jacqueline Lee vérét, de minden pillanat egy örökké valóságnak tűnk. A lány csak egyszer vette le a száját Lee nyakáról, hogy megjegyezze: -

Az ő vére nem olyan jó, mint vártam.

-

Akkor hagyd abba – javasolta Dawn, aki már nagyon unatkozott. – Csak hagyd meghalni és kész.

Jacqueline egy pillanatig, csak nézte Lee-t, mint ha fontolóra venni ezt a lehetőséget is. Hihetetlen, hogy lehetett Lee ilyen ostoba, hogy hitt ennek a ét strigoin-nak – futott át az agyamon, mikor láttam, hogy Jacqueline egy pillanatra elbizonytalanodik, de aztán megrántotta a vállát és úgy döntött folytatja. 2011. november 05.



Már majdnem kész. És én tényleg akarom azt a dhampir-t.

A lány újra szívni kezdte Lee vérét. Lee már majdnem olyan sápad volt, mint egy strigoi és furcsán megfeszült a bőre. Ő szinte már furcsán tökéletes volt most. Az arcára ráfagyott a mámoros mosoly. Jacqueline egyszer csak felemelte a fejét és letörölte a szájáról Lee vérét. Ezután felhúzta a pulóvere ujját és a mutató ujjának a körmét a csuklójára szegezte, hogy felszakítsa azt, de aztán meggondolta magát. -

Ah, ez így sokkal tisztább lesz – mondta és lehajolt a késért, ami a padlón hevert mellette.

Megfogta a kést és könnyedén felhasította a csuklóját. A sötétvörös bugyogott elő a sebből. Teljesen elhűltem a látványtól, nem gondoltam volna, hogy pont olyan a vére, mint nekem. Feketének kellene lennie, vagy valamiféle savas folyadéknak. A lány a vérző csuklóját Lee szájára helyezte és hagyta, hogy a vér végig csorogjon a fiú torkán, egészen le a gyomrába. Kész horror volt. A halál szörnyű volt, de ez. Ez nem csak hogy szörnyű volt, hanem természet ellenes. Tanúja lettem a világ legnagyobb bűnének. A lélek fekete mágiájának. Ahogy a halottak újra életre kelnek. Úgy éreztem, hogy ez a világ legmocskosabb dolga, el akartam innen futni. Nem akartam ezt tovább nézni. Nem akarta látni, hogy egy barát szörnyeteggé válik. Valaki egyszer csak megszorította a kezemet. Adrian volt. A tekintete Lee-re és Jacqueline-re szegeződött, de a kezével megszorította a kezemet, annak ellenére, hogy még mindig meg volt bilincselve a keze. Meglepődtem a bőre melegségén, bár tudtam, hogy a moroi-k melegvérűek, mint mi, de még is mindig is úgy gondoltam, hogy a bőrük jég hideg. De nem csak a bőre melegsége volt meglepő, hanem az érintése is. Nem az a fajta érintés volt, mai azt sugallja, hogy nyugodjak meg mindjárt elpucolunk innen. Ez több volt annál. Az érintése azt sugallta, hogy nyugodjak, mert nem vagyok egyedül. Itt van velem ő is. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehetett, de abban a pillanatban ez nagyon sokat jelentett nekem, úgy éreztem megnyugtat. Aztán valami furcsa történt. Vagy inkább nem történt. Jacqueline vére folyamatosan ömlött Lee szájába és bár nem tudtam, hogy mennyi strigoi vér kell ahhoz, hogy valaki átváltozzon tőle, de abban biztos voltam, hogy nem kell hozzá az átváltoztató strigoi összes vére. Túl sok vért vesztett már Jacqueline, bár ez nem árthatott egy strigoinak, maximum éhesebbé tette. Láttam, ahogy a lány tekintete zavarttá válik és eltűnik az önelégült mosoly az arcáról. -

Mi tart ilyen sokáig? – kérdezte Dawn.

2011. november 05.



Nem tudom – mondta Jacqueline és kétségbe esetten vizslatta Lee-t. A szabad kezével megbökte Lee vállát. Láttam az arcán, hogy valami reakciót várt volna, de semmi se történt. Lee teste magatehetetlenül vonaglott.

-

Még nem csináltál ilyet? – kérdezte Dawn.

-

De igen – csattant fel Jacqueline. – Még sose tartott ilyen sokáig. Ő neki, már rég fel kellett volna ébrednie. Valami nem kerek.

Felrémlettek Lee szavai, amikor kétségbeesetten mesélte, hogy nem képes önmaga strigoi-vá válni. Csak annyit tudtam, hogy egy lélekhasználó változtatta őt újra moroi-vá és valami azt sugallta nekem, hogy nincs a földön olyan erő, ami ismét strigoi-vá változtatná. Hosszú percek teltek el, míg mi néztük Lee-t és vártuk, hogy történjen valami, de nem történt semmi. Aztán Jacquelinei hátrább lépett és otthagyta Lee-t feküdni a széken. -

Valami baj van – ismételte – Nem akarok több időt vesztegetni erre. Mer túl sok vért vesztegettem rá. Regenerálódnom kell.

Azt akartam, hogy Dawn és Jaqueline elfelejtkezzenek rólunk, de a következő szavak ennek ellenére kicsúsztak a számon. Csak úgy. Nem volt tudatos. -

Nem tud újra felébredni. A lélekhasználó hagyott valamit benne és most már késő, nem lehet őt átváltoztatni.

Mid a két strigoi rám nézett. Összerezzentem a piros szemeik láttán. -

Én nem hiszek a lélekhasználókkal kapcsolatos történetekben – mondta Dawn.

Jacqueline tovább morfondírozott. -

Talán valami baja volt. Nem tudom pontosan megmagyarázni… egész idő olyan furcsa volt. A vére íze…

-

Felejtsd el – mondta Dawn. – Meg volt a lehetősége arra, hogy átváltozzon. Nem sikerült, hát így járt.

Láttam Dawn szemében megcsillanni a vágyat, a nyakamban lógó aranykereszt után kaptam. -

Istenem védj meg – motyogtam, miközben Dawn elindult felém.

Adrian megpróbálta őt megállítani, már amennyire a megbilincselt kezével képes volt erre. Nem volt elég erős és gyors ahhoz, hogy végleg feltartóztassa a lányt. Strigoi megragadta Adriant, megemelte és a szoba túl felére hajította, úgy mint ha Adrian súlynélküli lenne. Ennek láttán felsikítottam, de alig hagyta el hang a torkomat, éles fájdalom hasított belém. Megragadta a hajamat, hátrarántotta a fejemet, hogy hozzáférjen a tokomhoz és aztán belém hasított az az éles fájdalom. Csak egy fél pillanatig tartott az egész, aztán valami édes érzés tolakodott a fájdalom helyére. Elégedettséget és boldogságot éreztem. Nem volt semmi gondom a világon. Olyan jó volt ezt érezni, hogy arra vágytam még tovább és tovább 2011. november 05.



érezhessem ezt. MÉG. MÉG. MÉG. – zakatolt az agyamban. Mindent el akartam felejteni, csak erre a pillanatra vágytam, azt akartam, hogy… -

Huh – nyögtem fel, miután hirtelen gyengülni kezdett az édes érzés, majd hírtelen eltűnt és lassan elkezdett kitisztulni az agyam. Megpróbáltam ellökni magamtól Dawn-t, de túl gyenge voltam.

Dawn undorodva törölte le az ajkáról a véremet. -

Mi a fene? – kérdezte. – Mi volt ez?

-

Mi a baj? – kérdezte Jacqueline és közelebb lépett hozzám.

Zavartan nézett rám ő is. Dawn köpött egy nagyot a padlóra. A vérem ott piroslott a padlón a nyálával keveredve. Undorító látván volt. -

Az ő vére… Borzasztóan rossz. Ehetetlen. Ocsmány – mondta és újra a padlóra köpött.

Jacqueline szeme elkerekedett. -

Pont úgy, mint a másiknak – bökött Lee felé – Látod? Mondtam neked.

-

Nem – Dawn megrázta a fejét. – Nem lehet ugyan az. Ha olyan íz lett volna Lee vérének, mint az övének, akkor nem lettél volna képes megenni – ismét a földre köpött.—Nem is arról van szó, hogy rossz az íze… hanem olyan, mint ha romlott lenne. – Látva, hogy Jacqueline nem hisz neki mérgesen felé taszajtott én pedig a földre zuhantam. – Nem hiszel nekem? Akkor próbáld ki magad.

Jacqueline egy tétova lépést tett felém, de Dawn megint köpött egyet a talajra és ezzel teljesen elvette a másik strigoi kedvét, hogy megkóstoljon. -

Nem akarok megint valami szart inni. A fenébe is. Ez kezd egyre abszurdabb lenni.

Jacqueline Adrianra pillantott, aki a szoba közepén állt és még sértetlen volt a nyaka. -

Még mindig van egy. Gondolod, hogy az ő vére ehető? – motyogta Dawn.

Teljesen kitisztult mostanra a fejem és ismét a rettegés kerített hatalmába. Vajon van rá esély, hogy túléljük ezt? Talán, ha nem ízlik nekik a vérünk, akkor lehet esélyünk. De sajnos rá kellett döbbennem, hogy ez nem így van. Még ha nem is tudják kiszívni a vérünket, akkor sem fognak minket életben hagyni. Nem volt rá semmi okuk, hogy életben hagyjanak. A strigoik figyelemre méltó gyorsaságával Jacqueline Adrian felé ugrott. -

Itt az ideje, hogy megtudjuk.

Felordítottam, amikor Jacqueline a falnak préselte Adriant és beleharapott a nyakába. Ahogy lány megízlelgette Adrian vérét egy elégedett mosoly jelent meg az arcán, így kivillant a véres agyara.

2011. november 05.



Ez jó. Nagyon jó – mondta, majd végigsimított Adrian arcát. – Túl jó. Milyen kár. Pedig olyan aranyos.

Dawn száguldott feléjük. -

Én is had kóstoljam meg!

Jacqueline figyelmen kívül hagyta és ismét belemélyeztette Adrian nyakába a fogát, így Adrian tekintete ismételten üvegessé vált. Eközben rám senki se figyelt. Megpróbáltam felállni és megszerezni a táskámat, ami nem messze hevert tőlem a földön. Míg én a táskámban kutattam valami „fegyver” után a két lány felváltva ivott Adrianból. Meglepődtem magamon, hogy milyen gyorsan vettem számba a lehetséges menekülési útvonalakat. Az eszem azt mondta, hogy nem menekülhetünk, de még is megakartam próbálni, hisz nem veszíthettünk vele. És nem bírtam ott ülni a szobában és nézni, hogy megölik Adriant. Valamit tennem kellett. Meg kell próbálnom megmenteni őt, ahogy ő is próbált rajtam segíteni. Nem számít, hogy mi fog történni a lényeg az, hogy megpróbáltam. A táskám hatalmas volt és jó néhány dolgot tartottam benne, amire szükségem lehet, de semmilyen fegyverként használható dolgot nem találtam. De még ha lett is volna nálam mondjuk egy pisztoly, vagy egy kés a strigoi-k ellen semmire se mentem volna vele. Ezek talán lelassítják a strigoi-kat, de megölni nem fogják őket. Tudtam megölni egy strigoit, akkor lehet, ha ezüstkarót szúrunk a szívébe, vagy ha lefejezzük, vagy ha felgyújtjuk őket. Tűz… A kezem megtalálta az amulett, amit nem rég készítettem Ms. Terwilliger-en. Én a múltkor, csak bedobtam a táskámba. Még az ötlet is nevetséges volt, de talán a túl sok vérveszteség, vagy az iszonyatos kétségbeesés vett rá erre. Még az ötlet is nevetséges volt, hogy pont ez fog nekem segíteni, de még is megragadtam az amulettet és elmormoltam az utolsó varázsigét. Tudtam, hogy egy zacskó szemét, de az egyetlen dolog, amit most használni tudtam a strigoik ellen az a tűz volt és ez egy tűzcsináló amulett. -

Borulj lángba! Borulj lángba! – suttogtam.

Ha a kisasszony ezt látná biztosan nagyon büszke lenne rám. De persze nem volt esélyem tovább elmélkedni ezen, mert Dawn haja lángba borult. Nem volt nagy tűz. Nem borították el a lángok a lányt teljesen, csak a haja lángolt, de a lány a döbbenettől felsikoltott és kétségbeesetten próbálta eloltani. A strigoi-k rettegtek a tűztől. Az állam a meglepetéstől a földre zuhant. Ja cqueline is visszahőkölt, abbahagyta Adrian nyakának a szívogatását. Megragadta a fiút és elhajította őt, mint egy rongydarabot, majd Dawn segítségére sietett. -

Mi a fene volt ez? – kérdezte Dawn, mikor már eloltották a haját.

2011. november 05.



A lány azonnal elindult felém. Dühös volt. Most már tudtam, hogy az egyetlen dolog, amit elértem ezzel, hogy közelebb hoztam a halálunk időpontját. Dawn megragadott, felrántott a földről és a fejemet belevágta a falba. Megtántorodtam az ütés hatására és úgy éreztem, hogy valami émelygő érzés lesz úrrá rajtam. Hányingerem volt. Ismét a fejem után nyúl, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Eddie állat az ajtóban és egy ezüst karót tartott a kezében. Bámulatos volt, hogy milyen gyorsan akcióba lépett. Nem volt szünet, se gondolkodás, hogy értékelje a kialakult helyzetet, Eddie egyszerűen, csak cselekedett. Eddie Jacqueline-t vette célba, a lány pedig erre egy morgással felet és már is viszonozta Eddie támadását. Adrian a szoba közepén vergődött az endorfinoktól kábultan. Én megpróbáltam segíteni neki. Megragadtam a vállánál fogva és átráncigáltam a szoba biztonságos részére. Eddie eközben rendíthetetlenül hárított a két strigoi támadását, akik megpróbáltak fogást találni rajta. A nagy küzdelemben a két strito nagyon figyelt arra, hogy még csak véletlenül se tudja Eddie beléjük mártani az ezüstkarót. Lenéztem Adrianra, aki vészjóslóan fehér volt és a pupillái teljesen össze voltak szűkülve. Nem tudtam eldönteni, hogy az endorfin miatt néz ki így, vagy a nagy vérveszteség hatására. -

Jól vagyok, Sage – motyogta és sűrűn pislogni kezdett, mint ha a fény bántaná a szemét. – Keményebb vagyok, mint gondolnád – úgy pislogott, mint aki most ébredt fel. A pupillái hírtelen kitágultak és döbbent szemmel nézett rám. – Te jó isten. Jól vagy?

-

Jól leszek – mondtam és megpróbáltam felállni. De hirtelen megint szédülni kezdtem.

Adrian is összeszedte magát és látva a bizonytalan mozgásomat megtámasztott. Kicsit vicces jelenet lehetett, ahogy megpróbálkoztunk egymásnak segíteni, miközben saját magunkat se tudtuk megtartani. Felnéztem és hírtelen megakadt a szemem valamin. -

Jill – suttogtam.

Adrian azonnal követte a tekintetemet. Jill az ajtóban állt. Nem voltam meglepve, hogy itt látom. Csak is ő szólhatott Eddie-nek erről az egészről és ha Eddie itt volt, akkor Jill se lehetett máshol. Úgy állt ott az ajtóban, mint egy amazon. Tettre készen, hogy segítsen Eddienek. Egyszerre nyújtott inspiráló és ijesztő látványt Jill. -

Nem. Ne Jill-csali – suttogta Adrian. – Ne csinálj semmilyen hülyeséget. Az Castile elintézi őket.

-

Tudja, hogy kell harcolni, láttam – mondtam.

Adrian a homlokát ráncolta. 2011. november 05.



De nincs is fegyvere. Anélkül pedig nem árthat ezeknek.

Természetesen igaz volt. Azt pedig nem akartam, hogy Jill miattam sodorja veszélybe az életét, de nem tudtam neki segíteni. Persze ha lenne fegyvere, akkor talán nem lenne olyan nagy veszélyben. Így most a legkevesebb, amit tehetett, hogy elvonja az egyik strigoi figyelmét Eddie-ről, de ez nagyon veszélyes lenne. Eddie nagyon jól hárította a strigoi-k támadását, de nem tudott helyzeti előnybe kerülni kettejükkel szemben. Valamit tennünk kellene. Valamit… és ekkor rájöttem, hogy mit tehetek. A világ még mindig forgott körülette, de Adrian minden tiltakozása ellenére sikerült betámolyognom a konyhába. Alig tudtam elvonszolni magam a mosogatóig, de végül is csak oda értem. Megragadtam a csapot és kinyitottam. -

Jill – kiáltottam.

Felém fordult és ahogy meglátta, vagy meghallotta a csapból kitóduló vizet, már is tudta, hogy mit tegyen. Felemelte a kezét. A csap hirtelen kiszakadt a helyéről és patakokban tört elő a víz a mosogatóból. De nem folyt szét a konyhában, hanem a vastag vízsugár elindult a nappali irányába. Egy vastag vízhengerré formálta Jill a vizet és Jacqueline hátának irányította. Jacqueline megfordult és dühösen végigméret Jillt. Jill pontosan erre számított. Eddie megragadta az alkalmat, kicsusszant Dawn szorításából és belevágta az ezüstkaróját Jacqueline hátába. A lány megdermedt és Eddie meg tekerte az karót a lány szívében, majd kirántotta a kést a Jacquelineből és a testét Dawn-hoz vágta, hogy egy kicsit feltartsa őt. Jill látta, hogy már nem tud segíteni Eddie-nek, így hát a konyha felé indult. -

Jól vagyok? – kérdezte. A tekintete, már nem volt olyan fürkésző, mint az előbb, most pont olyan volt, mint szokott lenni. – Istenem. Annyira aggódtam miattatok. Olyan erősek voltak az érzelmeid. Azt nem tudtam, hogy mi történik, csak hogy valami rettenetes dolog lehet.

Jill válla mellett Eddie-re sandítottam, aki még mindig furcsa táncot lejtett Dawn-nel. -

Segítenünk kell nekik.

Tettem néhány lépést a pult irányában, de hirtelen a térdem megrogyott. Jill magpróbált elkapni és Adrian is közelebb lépett hozzám, hogy a vállával megpróbáljon megtámasztani. -

Jesszus, Sage – kiáltott fel. – Te borzasztó állapotban vagy.

-

Nem vagyok olyan rosszul, mint te – tiltakoztam és még mindig aggodalmasan néztem Eddie és Dawn táncát. – Belőled jóval többet ittak.

-

Igen, de nekem nincsenek nyílt sérüléseim – mondta és rámutatott a karomra. – Vagy egy esetleges agyrázkódásom.

2011. november 05.



Ez igaz volt. Az adrenalin – a sok izgalomtól – teljesen eltompította az agyamat. Szinte nem is éreztem fájdalmat. Teljesen megfelejtkeztem a karomról. Nem csoda, hogy annyira szédültem, hisz rengeteg vért vesztem én is. Vagy lehet, hogy a szédülés az agyrázkódás miatt volt? Nem tudhattam biztosan. -

Itt – mondta Adrian óvatosan. Megfogta a kezemet az összebilincselt kezével. – Vigyázok rá.

Adrian érintésétől bizsergő érzés járta át a karomat. Volt valami megnyugtató az érintésében. Olyan volt, mint egy ölelés. Úgy éreztem, hogy a feszültség és a fájdalom kezd elszállni belőlem. Olyan könnyűnek éreztem magamat. Ő irányított. Ő vigyázott rám. Ő használta a mágiát. -

Nem! – kiáltottam fel és elrántottam a kezemet, de az érintésének hiánya belém hasított. Éreztem, hogy húz magához. Az egész, amin keresztül mentünk túl sok volt – Ne! Ne érj hozzám! Nincs szükségem a mágiára.

-

Sage, ettől jobban fogod érezni magadat, hidd el nekem – mondta.

A mosogató szélébe kapaszkodva hátráltam tőle. Megpróbáltam kitörölni a fejemből azt a melegséget és biztonságot, amit az érintése adott nekem. Az érintésétől, még ez a horror is elhalványult, olyan érzésem volt, hogy képes lennék az egész életemet leélni ebben a vámpír varázslatban. -

Nem. Nem. Nem! Semmilyen varázslatot nem akarok! A tetoválásom, majd meggyógyít. Erős vagyok

-

Sage…

-

Elég Adrian – mondta kedvesen Jill. Odalépett hozzám és a vállamra tette a kezét, hogy megnyugtasson – Semmi baj Sydney. Nem fog meggyógyítani téged. Megígérem.

-

Nem akarok varázslatot – suttogtam.

-

Az Isten szerelmére – morogta Adrian. – Ez a babonás baromság.

-

Nem lesz semmilyen varázslat – mondta Jill határozottan. Levette a blúzát, ami alatt egy toppot viselt. – Mutasd a kezedet. El kell állítanunk a vérzést, hogy ne veszíts több vért.

Egy mindent átható sikoly rántott vissza minket a valóságba. Eddie megölte Dawn-t. Míg én Jillel és Adriannal vitatkoztam addig Eddie leterítette Dawn-t. Eddie arca és ajka vérzett. A tekintete kemény volt és győzelem ittas, de semmiképp se elbizakodott. Ahogy kihúzta a kést Dawn hátból az alkimista ösztönök elhatalmasodtak rajtam. A veszély elmúlt és már csak egy dolgom maradt, hogy eltűntesem a tetemeket. 2011. november 05.



-

A tetemek – mondtam. – El kell tűntetni őket. Van egy injekciós tű a táskámban.

-

Hé, hé – mondta Adrian, miközben ő és Jill megpróbáltak visszatartani. – Maradj ahol vagy. Az Castile majd elintézi. Az egyetlen hely ahova mehetsz az a korház.

-

Nem. Orvost nem. Legalább is rendes orvost nem. Van egy mappa a táskámban, amiben benne vannak a legközelebbi alkimista orvos telefonszáma.

-

Hozd ide azt a táskát – mondta Adrian Jill-nek. – Mielőtt még sokkot kap itt. Én bekötözöm a karját.

Figyelmeztetően néztem rá. -

De semmi mágia! Lehet, hogy az könnyebbik út, de nem akarom.

-

Nyugi én most épp saját magamat gyógyítom – mondta Adrian és figyelte, hogy Jill a táskámban matat.

Eddie odasétált Jill-hez, hogy közelről is szemügyre vegye a lányt, hogy biztosan jól van-e. Jill biztosította Eddie-t, hogy jól van. Eddie most pont úgy nézett ki, mint aki még több száz strigoi-t képes lenne megölni a puszta tekintetével. -

A fenébe is – mondta Adrian, aki az összekötözött kezével próbálta bekötözni a karomat, kevés sikerrel. – Eddie keresd már meg Lee testét és szedd ki a zsebéből ennek a rohadt bilincsnek kulcsát.

Jill a szavak hallatán megdermedt. -

Lee testét – az arca sápadt lett, mint egy halottnak. A nagy kavarodásban nem is vette észre Lee holttestét a fotelben, de most kiszúrta és megdöbbenve meredt maga elé.

-

Nem – kiáltotta egyszer csak. – Nem, nem, nem.

Teljesen megrázta őt a fiú holttestének a látványa. Egy másodperc alatt Eddie mellette termett, átölelte és megpróbálta megnyugtatni. Valamit a fülébe súgott, de Jill nem hallotta. A lány egész világa Lee volt. Úgy éreztem könnyek gyűlnek az én szembe is. Lee ugyan megpróbált megölni és amikor nem volt képes rá ide hívott két strigoi-t, hogy ők tegyék meg, de Lee szerette Jill-t. Az iránta érzett szerelme tiszta és őszinte volt. A köteléken keresztül Jill nem látta az eseményeket, így nem tudta, hogy valójában mi történt. Lee így csak egy áldozat volt. Nem tudtam, hogy könnyebb lenne-e neki, ha tudná az igazat, vagy sem. Én csak találgattam. Eszembe jutott Adrian egyik festménye, amely a szerelmet ábrázolja. Eddig nem értettem a kép jelentését, de most hogy láttam Jill rettenetes fájdalmát hirtelen kezdtem megérteni, mit is próbált Adrian ábrázolni azzal a képpel. A fordítás a www.konyvfanoknak.5mp.eu honlap számára készült.

2011. november 05.



Huszonhatodik fejezet Fordította: Nitty PÁR NAPBA BELE TELT, míg összeraktam a történet minden apró kis darabkáját Lee-ről és arról, hogy hogyan is mentett meg minket Jill és Eddie azon az éjszakán. Lee történetét nem volt nehéz összerakni, ami a gyilkosságokat illeti. Ő ölte meg Tamarát, Kelly-t, Melody-t és Diant, az emberlányt, akit Lee a halála előtt említett. A gyilkosságok Palm Springs-ben, vagy Los Angeles-ben történtek az elmúlt öt évben. A gyilkosságok, mind dokumentálva voltak, így mindent megtudhattunk róluk. Azonban Lee átváltozásáról, már jóval kevesebb információnk volt, Clarence története erről igen zavaros volt. A feltételezésünk szerint Lee-t kb. tizenöt évvel ezelőtt változtatta át egy strigoi erőszakkal. Tíz évet élt stritoi-ként, mikor egy lélekhasználó visszaváltoztatta, legnagyobb sajnálatára. Clarence szellemi állapota megkérdőjelezhető, hisz nem tűnt fel neki, hogy a fia tíz év után se öregedett egy napot se. Clarance igyekezett kitérő válaszokat adni, mikor arról kérdeztük őt, hogy tudta-e, hogy Lee strigoi volt. Lehetséges, hogy tényleg nem tudta, de a másik feltevésünk az, hogy tagadásba menekül az öregember. Hasonlóképpen arra se derült fényt, hogy Clarence tudott-e arról, hogy a fia ölte meg Tamarát. Valószínű, hogy sokkal egyszerűbb volt neki azt hinni, hogy egy vámpírvadász tette, mint sem elfogadni, hogy a saját fia egy gyilkos. Lee főiskoláján végzett vizsgálatok alapján arra jutottunk, hogy ő tényleg oda járt, mielőtt strigoi-vá változott volna. Amikor aztán ismét moroi lett, a főiskola, csak ürügy volt, hogy minél több időt tudjon tölteni Los Angeles-be, ahol könnyebben talált magának áldozatot, mint Palm Springs-ben. További kutatások kiderítették, azt amit, már én is sejtettem, hogy Kelly Hayes dhampir volt. A lány úgy nézett ki, mint egy ember, de kiemelkedően jó volt a sportban. Lee akkor találkozott vele, amikor a lány meglátogatta Lee apján öt évvel ezelőtt. A fiú abban a reményben, hogy többet megtudhat arról a lélekhasználóról, aki visszaváltoztatta őt. Megkörnyékezte hát a lányt, aki azonban nem tudott semmint arról a lélekhasználóról. Bár ez a kérdés nem csak Lee-t foglalkoztatta, hanem a moroi-t is és minket alkimistákat is. A nyilvántartásunk alapján nagyon kevés lélekhasználó élt a világon és nagyon keveset is tudtunk a lélekhasználók képességeiről. Szerettünk volna minél többet megtudni, de ezen területen még a moroi-k is csak a sötétben tapogatóztak. 2011. november 05.



Clarence váltig állította semmit se tud a titokzatos lélekhasználóról és én hittem neki. Az alkimisták egész héten Palm Springs-be voltak, hogy segítsenek megtisztítani a terepet és felgöngyölíteni az ügyet. Minden érintettet kihallgattak bele értve engem is. Több ízben is be kellett számolnom a történtekről. Az utolsó beszámolómat Stanton-nak kellett megtennem egy ebéd alkalmával. Rettenetesen érdekelt, hogy mi lett Keth ügyével, de úgy döntöttem, hogy nem hozom fel a témát a mostani eseményekre tükrében. -

Lee boncolása kimutatta, hogy nem volt hétköznapi moroi – mondta Stanton miközben feltekerte egy adag carbonarat a villájára. Látszólag az evés nem zárja ki nála, hogy a boncolásról beszéljen. – De semmilyen… mágiára utaló jelet sem találtak.

-

De valaminek pedig kell lennie – csak piszkáltam az ebédemet, de nem ettem belőle igazán. – Az tény, hogy az öregedési folyamatok lelassultak a szervezetében, erre találtak bizonyítékot az orvosok. De mi van a többivel? Én láttam amikor Jacqueline megpróbálta átváltoztatni őt. Mindent az előírásoknak megfelelően csinált.

Teljesen megdöbbentett, hogy ilyen szervtelenül beszélek erről az egészről. Ez azonban az alkimista kiképzésemnek köszönhető. Az az éjszaka örökre szóló nyomot hagyott bennem. Amikor esténként lefekszem és becsukom a szememet látom Lee-t meghalni. Azt a Lee-t, aki Jill-nek virágot hozott és aki elvitt minket mini-golfozni. Stanton bólintott. -

Ezek az elváltozások mind azt mutatják, hogy ezelőtt strigoi volt.

Egy pár pillanatig csendben ültünk. Hagytuk, hogy legyen időnk megérteni az előbbi szavak jelentését. -

Ez óriási – mondtam végül.

Lee számos kérdést hagyott maga mögött. Miután visszaváltozott ismét moroi-vá, ugyan újra elkezdett öregedni, de sokkal lassabban. Miért? Nem voltunk benne biztosak, de ez önmagában is monumentális felfedezés volt. Én arra is gyanakodtam, hogy ő már nem tudott varázsolni sem. Bár akkor nem tűnt fel nekem, de ha jobban belegondolok Lee nagyon ideges volt, mikor Jill megkérte őt a golf pályán, hogy hozzon létre ködöt. Az a valami ami megváltozott benne az védte meg őt attól, hogy ismét strigoi legyen, de mi az? Igen ez óriási dolog volt. -

Nagyon – érett egyet Stanton. – Ha mi megtalálnak, hogy mi az ami megvédi az embereket attól, hogy feláldozzák a lelküket a hallhatatlanságért, akkor az jócskán megkönnyítené a mi dolgunkat is. Csak tudnunk kéne, mi védte meg Lee-t attól, hogy visszaváltozzon.

2011. november 05.



Azt hiszem a moroi-k is ezt szeretnék tudni – mutattam rá a lényegre.

Tudtam, hogy sok moroi és dhampir még a halálnál is rosszabb dolognak tartják azt, ha valaki erőszakkal strigoi-vá változtatja őket. Ha lenne valamilyen mágikus dolog, amivel megtudnák védeni magukat attól, hogy strigoivá változzanak, akkor jóval többször szállnának szembe a strigoi-kal. Mi most valami féle „mágikus vakcináról” beszélgetünk. -

Természetesen – mondta Stanton, bár a hangja nem úgy csengett, mint aki nem aggódik amiatt, hogy versenyelőnyhöz juthatunk. – Talán meg tudjuk akadályozni, hogy valaki strigoi-vá váljék, de akkor is ott van a többi rejtély. A vére. Azt mondtad a strigoi-nak nem ízlett. Ez is lehet egyfajta védelem.

Megborzongtam a rám szabaduló emlékektől. -

Talán. Minden olyan gyorsan történt… nehéz megmondani. És ez természetesen még nem véd a strigoi-tól.

Stanton bólintott. -

Ezt is meg fogjuk vizsgálni, de előbb ki kell derítenünk, hogy mi is történt valójában Lee-vel.

-

Nos – mondtam – a lélek ereje gondolom kulcs fontosságú szerepet fog játszani ebben, ugye? Hisz Lee-t egy lélekhasználó változtatta vissza.

A pincérnő felén tartott és Stanton intett neki, hogy vigye el a tányérokat. -

Pontosan. Sajnos nagyon kevés lélekhasználót ismerünk. Vasilisa Dragomir-nak alig van ideje részt venni a kísérleteinken. Sonya Karp önként vállalta, hogy segít nekünk, ami nagyszerű hír, mert korábban ő is strigoi volt. Amit eddig sikerült megfigyelnünk rajta, hogy nála is lelassult az öregedés. De Sonya sajnos nem tud mindig rendelkezésünkre állni. Mi már megkértük a moroi-t, hogy küldjenek másvalakit, aki akár teljes munkaidőben is a segítségünkre tudna lenni…

-

Adrian? – kérdeztem.

-

Gondolod, hogy segítene nekünk a kutatásokban? Mint mondtam Sonya hajlandó segíteni, csak nem ér rá mindig és talán még kapunk más lélekhasználót is – tette hozzá. – Beszéltem a moroi-kal és megígérték, hogy küldeni fognak hozzánk néhány strigoi szakértőt is, hogy segítsenek a kutatásban. Ezek az előzetes tervek. De szükségünk lehet Adrian segítségére is.

-

Hűűű, nagyon gyorsak vagyok – mondtam.

Adriant és a kutatást soha nem említeném egy napon. Nem tudnám őt elképzelni fehér köpenyben, kémcsövek között. Persze ez a kutatás tudom nem lenne ilyen, de azt is nehezen tudom elképzelni, hogy Adrian valamire hozamosabb ideig összpontosítson. Kivéve, ha 2011. november 05.



valami nemes dologról van szó. Vajon ez eléggé az? Nem voltam benne biztos. Nehéz volt kitalálni, hogy Adriannak, min számít eléggé nemes célnak, olyannak, amire hajlandó a figyelmét is szentelni. De abban biztos voltam, hogy tudom mi az amivel rá lehet őt bírni egy ilyen dologra, bár az kevésbé volt nemes dolog. -

Ha esetleg tudnál Adriannak szerezni egy saját lakást, akkor fogadni merek, hogy kész örömmel segítene nekünk – mondta végül. – Ki akar jutni Clarence Donahue házából, mert hát elég rosszul érzi magát ott.

Stanton szemöldöke felszaladt a homloka közepéig. Nem számított erre. -

Nos. Ez nem túl nagy kérés, azt hiszem. Ott van Keith lakása, mi már kifizettük érte a bérleti díjat egy évre előre. Oda be költözhet Mr. Ivaskova, ha akar, kivéve…

-

Kivéve mi?

Stanton megrántotta a vállát. -

Neked akartam felajánlani. Hosszas vita után úgy döntöttünk, hogy neked kell átvenni Keith munkáját… a szerencsétlen távozás után. Ha Amberwood-ban maradnál, akkor ingáznod kellene az apartman és az iskola között, hogy mindent szemmel tudj tartani.

A homlokomat ráncoltam. -

De én azt hittem, hogy egyfolytában Jill mellett kell lennem.

-

Ez így volt. De találtunk egy másik lehetőséget is Jill megóvására. Találtunk egy dhampir lányt, aki pont annyi idős, mint Jill, aki nem csak a testőre lehet Jill-nek, hanem a szoba társa is. Ő is csatlakozik a kutatókhoz, akik épp ide tartanak. Nem kell, hogy tovább diák legyél.

Hirtelen forogni kezdett körülöttem a világ. Az alkimista tervek mindig mozgásban vannak. Sok volt az új információ erre a hétre, úgy tűnik. Nem nagyon értettem, hogy ez most mit is jelent. Nem lesz több házi feladat, nem lesz több középiskolai élet. Szabad lennék, akkor jöhetnék és mehetnék, amikor csak akarok. De ez egyben azt is jelentette, hogy eltávolodnák a barátaimtól: Trey-től, Kristin-től, Julia-tól. Persze Jill-t és Eddie-t továbbra is láthatnám, de nem annyiszor, mint most. És ha most otthagyom a sulit valamikor máskor megengednék-e nekem az alkimisták, vagy az apám, hogy egyetemre mennyek? Nem tarom valószínűnek, így hát marad ez. -

Muszáj kiiratkoznom az iskolából? – kérdeztem. – Az nem lehet, hogy Adrian költözne a lakásba és én pedig maradnák Amberwood-ban? Legalább is addig, amíg nem találtok egy másik helyet a számomra?

Stanton nem is próbálta meg leplezni a meglepetését.

2011. november 05.



Nem számítottam arra, hogy ott akarsz maradni. Azt hittem, hogy nem szeretsz egy szobában lenni egy vámpírral.

Én egy idióta vagyok. Itt van a lehetőség, hogy lemossam magamról, azt a bélyeget, amivel Keith illetett. Amikor ideküldtek Keith azt mondta rólam, hogy egy „vámpírimádó” vagyok. Minden más alkimista, úgy döntött volna, hogy kiköltözik abból a szobából, így csak még inkább erősítem a gyanújukat. Hogyan tudnám megmagyarázni nekik, hogy nekem sokkal többet jelent elhagyni az iskolát, mint ők azt gondolnák? Nem a szobatáram befolyásol ebben. -

Oh – mondtam és próbáltam semleges arcot vágni. – Én arra gondoltam, hogy a moroi-k által ideküldött dhampir lehetne ezentúl Jill a szobatársa. Én pedig kaphatnák egy saját szobát.

-

Ez valószínűleg megoldható…

-

Őszintén szólva van néhány olyan dolog, ami miatt továbbra is szeretném Jill-en tartani a szememet. Ez sokkal egyszerűbb lesz, ha én az iskolában maradok. Különben is, ha Adriannak van egy lakása, akkor ő boldog és segíteni fog nekünk a rejtély kiderítésében. Így pedig ez a legjobb, amit tehetünk. Tudok várni.

Stanton néhány másodpercig méregetett, a csendet csak azután törte meg, hogy a pincér kihozta a számlát. -

Ez nagyon szép tőled. Te igazán profi vagy. Megnézem, mit tehetek.

-


Valami kellemes boldog érzés tört fel benne és én majdnem elmosolyodtam, ahogy elképzeltem Adrian arcát, mikor meghallja, hogy kap egy saját lakást. -

Már csak egy dolgot nem értek – jegyezte meg Stanton. – Amikor megvizsgáltuk a lakást néhány helyen kormot találtunk, ami tűzre utal. De egyik szemtanú se számolt be tűzről.

Úgy tettem, mint aki a homlokát ráncolja. -

Őszintén szólva… mindenki kicsit kába volt a vérveszteségtől… persze én se tudhatom biztosan. De arra emlékszem, hogy Keith szerette a gyertyákat. Talán azt még ő csinálta. De tényleg nem tudom. Amire biztosan emlékszem, hogy milyen érzés volt az… ahogyan belém mélyeztette a fogait és hogy szörnyű volt a harapása…

-

Igen, igen – mondta Stanton. Gyenge hazugság volt, de Stantont teljesen elborzasztotta az a gondolat, hogy belém mart egy vámpír. Ez volt az alkimisták rémálma és megértette, hogy sokkos állapotban lehettem azután. – Nos. Ne aggódj emiatt. Ez a legkisebb gondunk, most.

2011. november 05.



Nem éppen nevezném ezt kis gondnak. Mikor visszaértem a kollégiumban megkerestem Ms. Terwillinger-t, aki a könyvtári dolgozójában volt. -

Tudja – mondtam és becsuktam az ajtót. Hirtelen elfelejtkeztem magamról és arról, hogy Ms. Terwillinger a tanárom. Leültem velem szembe és az össze dühömet, ami a héten felhalmozódott bennem rázúdítottam. Úgy éltem az életemet, hogy tiszteletben tartottam mások érzéseit, de most a saját érzéseim felülkerekedtek rajtam. – Minden amit velem csináltatott… a másolások. Mind csak azért volt, hogy elkészítesse velem azt az amulettet, csak hogy lássa milyen… – megráztam a fejemet – Ez az egész hazugság volt. Maga tudta… maga tudta, hogy… hogy igaz.

Ms. Terwillinger levette a szemüvegét és érdeklődve rám nézett. -

Ah, ha jól értem kipróbálta?

-

Hogy tehette ezt velem?! – kiáltottam fel. – Nincs szó arra, amivel el tudnám mondani, hogy hogyan vélekedek a mágiáról és a természetfeletti dolgokról!

-

Oh – mondta szárazon. – Valójában én mindent tudok a ti szervezetetekről – a tanárnő megérintette a saját arcát ugyan ott ahol az én tetoválásom is volt. – Tudom, hogy a „testvéredet” miért kellett felmenteni a szabadtéri tornaórák alól és hogy a másik „testvéred” miért jeleskedik a sportban. Én nagyon is tájékozott vagyok afelől, hogy milyen erők működnek még itt a mi világunkban, elrejtve az emberek elöl. Ne aggódj, én kedvellek. Nem fogom elmondani senkinek. A vámpírok nem az én gondom.

-

Miért? – kérdeztem, hogy ne kelljen elismernem az ő tudását, amit igyekezett titokban tartani. – Miért én? Miért akarta, hogy elkészítsem azt az amulettet, ha tudja, hogyan érzek?

-

Hmmm…. van néhány oka. A vámpírok, mint tudjuk képesek egy bizonyos féle képen varázsolni. Az ő kapcsolatuk a természeti elemekkel egy nagyon egyszerű kapcsolta és a mágiának egy nagyon alap szintje. Az embereknek azonban nincs ilyesfajta kapcsolata a természeti elemekkel.

-

Az embereknek nem szabad mágiát használniuk – mondtam hűvösen. – Amit tett velem azzal megsértette a hitemet.

-

Az emberek varázsoltak – folytatta, mint ha nem is mondtam volna semmit. – De mi megváltoztattuk a világot. Ez nem olyan egyszerű. Valóban a vámpírok képesek varázsolni néha, de velünk semmi se olyan, mint amilyennek lennie kéne. Az ő mágiájuk a belsőjükből fakad és kifelé áramlik. A miénk kívülről jön és azután jár át minket. Ehhez azonban rengeteg erőfeszítésre, koncentrációra és pontos számításra

2011. november 05.



van szükség… igazából a legtöbb embernek nincs hozzá türelme, vagy készsége. De olyasvalaki, mint te? Te jártas vagy az ilyen lelkiismereti dolgokban, te képes vagy rá. -

Szóval csak ennyi kell ahhoz, hogy használjam a mágiát? Egyszerűen jó szervezőnek kell lenni? – nem zavart a burkolt megjegyzése.

-

Természetesen nem – nevetett – Szükség van egy természetes tehetségre is. Arra az ösztönre, mai segíti a fegyelmet. Éreztem, hogy ez neked megvan. Látod, nekem is van benne tapasztalatom. Egy kisebb boszorkány csoport tagja vagyok, de ez a csapat nagyon kicsi és gyenge. De te? Éreztem benned az erőt és az én kis kísérletem be is bizonyította, hogy igazam van.

Úgy éreztem, hogy mindjárt megfagyok. -

Ez hazugság – mondtam. – Csak a vámpírok használnak mágiát. Az emberek nem és én sem.

-

Ez az amulett nem egy kacat, hanem maga a tűz – mondta. – Ő nem tudja, hogy te mi vagy. De most hogy már rájöttünk, tudjuk, hogy mit kell tennünk. A veled született erő jóval nagyobb is lehet, mint az enyém. Én kezdésnek az alapvető mágusképzést javasolnám.

Nem tudtam elhinni azt amit hallottam. Ez nem lehetet a valóság. Olyan volt, mint ha egy filmet néznék, mert ez egyáltalán nem az én életem volt. -

Nem – kiáltottam fel. – Maga… maga őrült. A mágia nem létezik és én nem rendelkezem semmilyen képességgel sem. Ez természetellenes és helytelen. Nem fogom eladni a lelkemet.

-

Megtagadnál egy ilyen komoly képességet – mondta megdöbbenten.

-

Komolyan mondtam – olyan határozattan beszéltem, hogy alig ismeretem fel a saját hangomat – Nem akarom, hogy bármi közöm legyen az okkult tudományokhoz. Örülök, ha segíthetek a jegyzetkészítésben és a kávé vásárlásban, de ha ilyesfajta őrült dolgokat akar… én elmegyek az irodába és követelni fogom, hogy tegyenek át egy másik tanárhoz. Higgye el nem lesz szükségem semmilyen varázslatra, hogy meggyőzzem a tanári kart erről.

Majdnem elnevette magát, de aztán még sem. -

Te valóban elutasítanád ezt a csodálatos lehetőséget, ezt a remek felfedezést?

Nem válaszoltam. -

Hát legyen – sóhajtott. – Ez egy nagyon nagy veszteség. De szavamat adom, hogy nem fogom újra felhozni ezt a mágia dolgot.

-

Nem is hagynám, hogy megtegye – mondtam hevesen.

2011. november 05.



Ms. Terwilliger csak vállat vont. -

Nos, akkor ha már itt vagy hozhatnál nekem egy kávét.

Az ajtó felé indultam, majd eszembe jutott valami. -

Te vagy az egyetlen, aki tudsz erről az egészről? És nem beszél serről senkinek se?

-

Miért tenném ezt a világgal? – kérdezte meglepetten. – Én már úgy is tudom, hogy hol találom őket.

Nagyszerű – gondoltam. – Egy másik rejtély.

Meg volt beszélve, hogy aznap együtt vacsorázok Eddie-vel, Jill-vel és Micah-vel az ebédlőben és ők már egy ideje vártak rám. Jill érthetően nehéz időszakon megy most keresztül Lee halála miatt. Az összes vallomása, bókja és ígérete a porba hullt vele, beleértve az is, hogy Lee élőhalott királynőt akart csinálni Jill-ből, ezt persze senki se bánta. Eddie is és én is megpróbáltunk vele beszélni, de nem segített. Egyedül Micah volt az aki egy kicsit jobb kedve tudta deríteni. Azt hiszem talán azért, mert nem foglalkozott nyíltan a dologgal. Persze csak annyit tudott az egészről, hogy Lee meghalt, de azt hitte, hogy egy balesetben hunyt el és természetesen a vámpírokról se tudott semmit. Míg Eddie és én folyton, úgy tettünk, mint ha amatőr pszichológusok lennénk, addig Micah egyszerűen, csak megpróbálta elterelni a gondolatait és megpróbálta boldoggá tenni Jillt. -

El kellett mennem – mondtam bocsánatkérően, amikor leültem. Rachel Walker egy újabb leckét adott nekünk, amit varrógéppel kell majd elkészítenünk.

Eddie csak a fejét rázta. -

Még mindig nem értem, hogy miért iratkoztál be a varró klubba.

Ez nem volt igaz, mind jól tudtuk, hogy miért csatlakozott Miach is a klubhoz. Jill arca olyan volt, mint aki mindjárt elsírja magát – azt hittem Lee jutott erről is az eszébe – de aztán egy mosoly jelent meg az ajkán. -

Úgy gondolom, Micah igazán jó ruhákat készít. Talán egy nap az ő ruháit fogom bemutatni.

Megráztam a fejemet elrejtve ezzel a saját mosolyomat. -

Nincs semmilyen modellkedés egy jó darabig.

A bemutató után Lia és még jó néhány divattervező szerette volna, ha Jill elvállalná más tervezők ruháinak a bemutatását is. Vissza kellet utasítanunk a védelme érdekében és azért, hogy nehogy fény derüljön a kilétére. 2011. november 05.



Tudom, tudom – mondta és felálltak Micah-vel. – Később találkozunk a szobában. Szeretnék veled beszélni.

-

Persze – bólintottam.

Eddie és én néztük őket, ahogy elmennek. Felsóhajtottam. -

Ez lesz a baj megint – mondtam.

-

Talán – értett egyet. – De Jill tudja, hogy mit lehet és mit nem. Ő okos és felelősség teljes.

-

De Micah nem tudja – mondtam. – Ő könnyen bedől sok mindennek, még ennek is – a szeme sarkából figyeltem Eddie-t. – de ő csak egy ember.

Eddie még nézte Micah-t és Jill-t, de most hirtelen rám szegezte a tekintetét. -

Tessék?

-

Nézd Eddie nem fogom azt állítani, hogy a szerelemben szakértő lennék, de az látom, hogy te megőrülsz Jill-ért.

-

Ez nem igaz.

-

Láttam mind végig, de csak azon az estén döbbentem rá, amikor lebuktattam Keith-t. Látom, hogy nézel rá. Tudom mit érzel iránta. Én már csak azt szeretném tudni, hogy miért hagyod, hogy Micah körülötte legyeskedjen? Miért nem hívod el őt valahova és kímélsz meg minket rengeteg bajtól?

-

Mert ő a húgom – mondta fanyarul.

-

Eddie! Komolyan beszélek!

Elfordította a fejét, majd vett egy mély levegőt és ismét rám nézett. -

Mert Jill sokkal jobban csinálja ezt az egészet, mint én. Akarsz hallani a moroi társadalmi ranglétráról? Hát jó, moroi és dhampir között soha nem lehet semmilyen komoly kapcsolat.

-

Igen, de ez, nem olyan nagydolog – hebegtem – nem olyan, mint ember és vámpír között.

-

Talán nem, de vele, akár olyan is lehetne. Ő nem akármilyen moroi. Ő királyi sarj. Egy hercegnő. És látod, hogy ő tényleg az. Okos és gyönyörű. Nagydolgokra született és egy testőr, mint én nem érintheti. A vérvonala királyi. A fenébe is én még azt se tudom, hogy ki az apám. Az hogy vele randizzak számomra tilos. Az én feladatom az, hogy megvédjem. Biztonságban kell tartanom és minden figyelmemet erre kell szentelnem.

-

Úgy gondolod, hogy ő inkább megérdemel egy embert helyetted? – kérdeztem hitetlenkedve. – Mind a ketten tabuk vagytok számára, nem?

2011. november 05.



Ez így nem ideális – vallotta be. – De még mindig van esélye egy normális társadalmi életre…

-

Mi van ha egy másik fickó? – szakítottam félbe. Mi van ha egy másik ember hívná randira? Szerinted az is rendben lenne? – Nem válaszolt és ebből tudtam, hogy a megérzésem helyes. – Ez többről szól, mint sem, hogy nem tartód magad méltónak Jill-hez. – folytattam. – Ez Micah-ről szól, ugye? Vagy is inkább Mason-ről.

Eddie elfehéredett. -

Honnan tudsz róla?

-

Adrian mondta.

-

Fene egye meg – mondta Eddie. – Miért nem olyan feledékeny, mint amilyennek tettei magát?

Elmosolyodtam ezen. -

Nem tartozol Micah-nek semmivel. De biztosan nem Jillel. Ő nem Mason, nem számít, hogy mennyire hasonlít rá, nem ő.

-

Ez több mint aminek látszik – monda Edde töprengve. – Micah ugyan olyan, mint Mason: optimista, lelkes. Mason is ilyen volt. De őt túl hamar elragadta a túlvilág. Nem hagyom, hogy ez Micah-vel is meg tőrtényen.

-

Micah nincs veszélyben – mondtam szelíden.

-

De megérdemli a jó dolgokat. És még ha ember is tudom, hogy megérdemli Jill-t. Mind ketten megérdemlik egymást, mert mind ketten megérdemlik a jó dolgokat.

-

Igen és te pedig megérdemeld a szenvedést? Szereted Jillt és ezért úgy gondold neki egy hercegre van szüksége, ugye? És úgy érzed, hogy Masont mindenben támogatnod kell? – megráztam a fejem. – Eddie, ez őrület. Ezt neked is látnod kell.

-

Talán – vallotta be. – De úgy érzem, hogy ez a helyes.

-

Hát én inkább mazoizmusnak hívom. Azt érezteted Jill-vel, hogy a legjobb barátja akarsz lenni.

-

Csak azt akarom, hogy boldog legyen. Ezért érdemes feláldozni magamat. – Eddie hidegen rám mosolygott és gyengéden megfogta a kezemet, mielőtt meg állt volna az ingajárat előttünk. – Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem vagy szakértő a romantikában? Nos, igazad volt!

2011. november 05.



Huszonhetedik fejezet Fordította: Nitty

ÚGY GONDOLTAM, HOGY Adriant nagyon leköti az új lakásának rendbehozása. Nem vesztegette az időt amint lehetett birtokba vette Keith lakását, Clarence nagy meglepetésére. Kicsit neheztelt az öregember a fiúra. Miután elvesztette Lee-t az összes szeretetét Adrianra irányította, így meglepte, mikor a fiú közölte vele, hogy elköltözik. Persze ennek ellenére is Clarence házának ajtaja ezután is nyitva állt előttünk és az etetőjét is a rendelkezésünkre bocsájtotta, de semmit nem volt hajlandó elhinni arról, amit Lee-ről, vagy a strigoik-ról mondtunk. Az ugyan elfogadta, hogy Lee meghalt, de továbbra is a vámpírvadászokat hibáztatta mindenért. Nem sokkal az után, hogy Adrian átköltözött átmentem hozzá, hogy megnézzem minden rendben van. Azt az információt kaptam, hogy a moroi-k által küldött kutató egység a mai napon fog megérkezni és szerettem volna velük Jill és Eddie előtt találkozni. Biztosra vettem, hogy a csoport tagjai között van Abe, Sonya és Jill új szobatársa is. Azt is sejtettem, hogy jönnek még mások is, de hogy kik arról nem volt semmilyen információm. -

Hűűha – mondtam, amikor Adrian beengedett a lakásába.

Még csak pár napja volt ott, de teljesen átrendezte a lakást. Minden bútort lecserélt, kivéve a Tv-t. Friss festékillat lengte be a lakást és sokkal otthonosabb volt, mint eddig. -

Sárga, hümm? – kérdeztem és nagy szemekkel bámultam a nappalit.

-

Aranyvesszőnek nevezik – javított ki. – Állítólag ez vidám és megnyugtató.

Rá akartam mutatni, hogy két dolog nem jár kéz a kézben, de aztán meggondoltam magam. A szín egy kicsit kellemetlen volt, bár ettől teljesen átalakult a nappali. Keith ideében egy nagy drapéria volt a szobában, mi nyomasztó volt, most a szoba színes és fényes volt. Hirtelen megborzongtam, ahogy visszagondoltam a szoba régi külsejére. Még ha Adriannak nem lett volna szüksége erre a lakásra, akkor se biztos, hogy képes lettem volna ide beköltözni és itt lakni. A két strigoi nő és Lee halálának emléke túl intenzív volt… -

Hogy engedheted meg magadnak ezeket az új bútorokat? – kérdeztem. Az alkimisták odaadták neki a lakást, de más fizetségről nem volt szó.

-

Eladtam a régi dolgokat – mondta Adrian látszólag nagyon elégedetten. – Az a fekvő fotel… - habozott egy pillanatig. Azon tűnődtem, hogy őt is most látja a saját szeme

2011. november 05.



előtt Lee haláltusáját. – Az ért kaptam a legtöbbet. Megdöbbentően sokat fizettek érte. De a lényeg az, hogy így ki tudtam cserélni a többi bútort is. Ez használt, de szerintem jó választás volt, nem? -

Nagyon szép – mondtam és végigfutattam a kezemet a kanapé kárpitján, amire Adrian rámutatott. A fallal együtt kísérteties volt, de még is hangulatos. A sárga fel és a bútorok közötti kontraszt elhalványította az itt történtek emlékét. – Gondom azért venned kell még jó néhány dolog. Feltételezem, hogy még nem vásároltál semmilyen háztartási cuccot.

-

Ne hogy azt hidd – mondta. – El se tudod képzelni, hogy mi mindent vettem – elmosolyodott, de ahogy jobban megvizsgált a mosoly eltűnt az arcáról. – Hogy vagy?

Vállatvontam. -

Jól. Miért ne lennék jól? Ami velem történt közel sem olyan rossz, mint amin Jill ment keresztül.

Oldalra döntötte a fejét. -

Nem is tudom. Jill nem nézte végig egy srácnak a halálát. És arról se felejtkezzünk meg, hogy ugyan az a srác nem sokkal korábban meg akart ölni téged, hogy aztán ismét felülkerekedhessen a halálon.

Pontosan ezek voltak azok a dolgok, amelyek körül a gondolataim forogtak az elmúlt héten. Néha nem zavartak, de máskor olyan súlyként nehezedtek rám, hogy alig kaptam levegőt. Strigoi rémálmok kínoztak éjszakánként. -

Jobban vagyok, mint gondolnád – mondtam lassan miközben a földet bámultam. – Amit Lee csinált az borzalmas, de az idő segíteni fog abban, hogy túljussak rajta. Tudod mi az amire a legtöbbet gondolok?

-

Mi? – kérdezte Adrian óvatosan.

A szavak gát nélkül törtek elő belőlem. Nem gondoltam, hogy pont Adriennel fogok ilyenekről beszélni, bárkivel, de hogy pont vele… -

Lee azt mondta nekem, hogy elvesztegettem az életemet eddig és hogy távolságtartó vagyok az emberekkel. És, hát, amikor utoljára találkoztam Keith-vel ő azt mondta nekem, hogy én naiv vagyok, hogy nem ismerem a világot. És ez részben igaz is… naiv vagyok. Nekem óvatosabbnak kellett volna lennem Jill esetében. A legjobbat akartam Jill-nek és azt hittem Lee lesz az, pedig jóval nagyobb fenntartással kellett volna kezelnem őt. Nem vagyok harcos, mint Eddie, de az én feladatom lett volna, hogy a világi dolgokat szemmel tartsam… Szeretnék szívből szeretni. De nem sikerül. Én rossz ember vagyok.

2011. november 05.



Sage, a te legnagyobb hibád, hogy hallgatsz olyanokra, mint Keith Darnell. A srác egy idióta volt, egy seggfej és még egy tucat hasonló jelzővel tudnám illetni, de azok már nem valók egy olyan hölgynek, mint te.

-

Látod? – mondtam. – Csak elismered, hogy valamiféle érinthetetlen tiszta lélek vagyok.

-

Soha nem mondtam ilyesmit – kérte ki magának Adrian. – A lényeg az, hogy te sokkal többet érsz, mint Keith valaha. Ami pedig Lee-t illeti ő buta volt és nevetséges. És azt se feled, hogy senki se sejtette, hogy milyen is Lee valójában. Nem voltál egyedül. Ezen még nem gondolkoztál. Vagy… - felhúzta a szemöldökét. – Talán. Nem azt mondtad, hogy Lee Keith-et akarta megölni?

-

Igen… de Keith-t túl korán kellett távoznia.

-

Látod, még egy pszichopata is felismerte az érdemeidet és nem téged akart megölni először.

Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevesek. -

Ettől még nem érzem jobban magamat.

Adrian vállat vont. -

Akkor vegyük a másikat. Te egy szilárd és megbízható személyiség vagy Sage. Persze neked is vannak hibáid, mint például, hogy szemkímélően sovány vagy, hogy haszontalan információkkal tömöd tele a fejedet és jó érzéked van ahhoz is, hogy másokat felbosszants. Verd ki a fejedből Lee és Keith szavait, mert nem ismertek téged.

-

Sovány? – kérdeztem ijedten és reméltem, hogy nem pirultam el és hogy így nem veszi észre, hogy a másik két megjegyzése mennyire lefegyverezett. Kellemes a szemnek. Persze ez nem pontosan az, amit mondott, de még is a karcsúságomra tett megjegyzése melegséggel töltött el. Miután egy életen át azt hallgattam, hogy a megjelenésem „elfogadható”, ez most egy szédítő bók volt – főleg tőle.

-

Csak azt mondom, amit látok.

Majdnem felnevettem. -

Igen. Igen, igen. Beszéljünk inkább másról. Elegem van ebből.

-

Ok – Adrian néha nagyon feltudott dühíteni, de el kell ismernem, hogy szeretem a figyelmességét. Ezért is mertem előhozakodni ezzel a kényelmetlen témával, mert vele erről is könnyű volt beszélgetni. Vagy legalább is így gondoltam. – Nem érzed ezt?

Hírtelen egy holtest képe villant be, de jelenleg ez volt az egyetlen dolog, ami a fejemben járt. Túl sok volt az elmúlt hetekben a halál és a pusztulás. De aztán beleszagoltam a levegőbe. 2011. november 05.



A festék illatát érzem… és várj… fenyőillatot?

Úgy tűnt Adrian nyomon van. -

Átkozott tisztítószer. Fenyőtisztító, amit használtam – intett a konyha felé drámaian és a kezére pillantott. - Ezek a kezek nem végeznek még fizikai munkát.

Benéztem a konyhába. -

Mire használtad? A szerkényekre?

-

A szerényeknek semmi baja nem volt. A padlót és a pultot kellett letakarítani – Teljesen meglepődtem a hallottakon, főleg miután hozzá tette. – Egyszer még le is kellett térdelnem.

-

Te fenyőtisztítót öntöttél a pultra és a kőre is? – kérdeztem.

A padló kerámiából készült a pult pedig gránitból. -

Igen. Mert?

Úgy tűnt nagyon büszke, hogy valami igazán hasznosat csinálhatott életében, így nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam neki a fenyőtisztítót fára szokták használni. Bátorítóan rámosolyogtam. -

Igazán szép munkát végeztél. Át kellene jönnöd és segítened kellene kitakarítani az új kollégiumi szobámat. Mindent ellep a kosz.

-

Lassan a testel Sage. A saját házam kitakarítása is nagy meló volt ám.

-

De megérte? Ha szerettél volna maradhattál volna Clarence lakásában, ott nem kellet volna takarítanod és még saját szakácsod is volt.

-

Egyértelműen megérte. Sose volt még saját otthonom. Talán a Bíróságon… de az is inkább olyan volt, mint egy kollégiumi szoba. De ez? Ez király. Nem volt sok érte ennyi fáradság. Köszönöm.

A komikusan nézett rám miközben a takarításról beszélt, de még is volt valami a tekintetében, méregetett. Hirtelen úgy éreztem magam, mint múltkor abban a lélekálomban, mintha a vesémbe látott volna. -

Mit? – kérdeztem.

-

Hát ezt. Tudom, hogy te bevetettél egy két furfangos alkimista trükköt ezért. – Nem mondtam neki, hogy a lakást nekem akarták adni az alkimisták és én őt ajánlottam magam helyett. – És minden mást is. Hogy hittél bennem, pedig néha igazán nagy seggfej vagyok. És tudod te akkor megmentetted az életemet.

A földet néztem. -

Nem csináltam semmit. Eddie-nek és Jill-nek kell megköszönnöd. Ők mentettek meg minket.

2011. november 05.



Biztos vagyok benne, hogy engem már nem tudtak volna megmenteni, ha te nem gyújtod fel azt a kurvát. Hogy csináltad?

-

Semmit se tettem – tiltakoztam. – Csak egy, uh, kémiai reakció volt, egy alkimista trükk.

Végigmért és láttam valamit ismét megvillanni a szemében. Nem voltam benne biztos, hogy hitt is nekem, de nem kérdezősködött tovább. -

Hát az arca azt tükrözte, hogy a markodban van. Megleptél. És aki meglepi Adrian Ivashkov-t az megérdemli az elismerést.

Hátat fordítottam neki, szégyenlősen – és idegesen a tűz varázslat miatt, aminek, most már szemtanúja is volt – és odasétáltam az ablakhoz. -

Igen, hát, megnyugtatlak nem önzetlenül tettem. El se tudod képzelni, hogy mennyi papírmunkával jár egy halott moroi.

Felnevetett, de az a nevetés egyike volt azoknak a nevetéseknek, ami szívből jön. -

Rendben, Sage. Ha te mondod! De rá kellett jönnöm, hogy te sokkal bátrabb, vagy, mint az első találkozásunkkor gondoltam.

-

Tényleg? Annyi melléknévközül pont ezt a szót találtad, bátor? – A kötekedéseit egyre jobban tudtam kezelni. Megpróbáltam elterelni a figyelmemet a szó mögöttes jelentéséről és igyekeztem megfékezni a zakatoló szívemet, kevés sikerrel – Tudod, te meg egy kicsit kiegyensúlyozottabb, vagy most, mint akkor amikor megismertelek.

Mellém állt. -

Hát, ne mond senkinek, de azt hiszem jót tett nekem ez a kis távolság a Bíróságtól. Az időjárás ugyan szar, de Palm Springs még is jót tett nekem és úgy érezem. És még rengeteg meglepetést tartogat számomra ez a város. És persze itt vagytok ti. A festő suli. És a fenyőtisztító.

Nem tudtam visszatartani a nevetést. Vigyorogva néztem fel rá. Én csak félig vicceltem azzal, hogy ő megváltozott. Még vérzett a seb – amit Rose és Dimitir vájt, a lelkébe – de már elkezdett összeforrni. Stabilabb és erősebb lett és ha ez az állapot továbbra is megmarad, akkor Adrian egy figyelemre méltó átalakuláson fog keresztül menni. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, hogy őt bámulom, mialatt a gondolataim elsodortak a valóságtól. És valójában ő is engem nézett, volt valami csodálat a szemében. -

Istenem Sage. A szemed. Hogy hogy még soha nem láttam őket?

Valami kellemetlen érzés fogott el. -

Mi van velük?

2011. november 05.



A színük – lehelte. – Amikor a fényben állsz. Csodálatos… mint a megolvadt arany. Ezt le kell festenem… - Felém nyúlt, de aztán visszarántotta a kezét. – Szépek. Te gyönyörű vagy.

Attól ahogy most rám nézett szinte megfagytam, a gyomrom liftezni kezdett, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Olyan volt, mint ha ő most látna engem először… és ez megijesztett. Sokszor kaptam tőle incselkedő, vicces bókokat, de ennek az intenzitása teljesen más volt, mint a mostaninak, és ezt nem tudtam, hogy hogyan kellene lereagálnom. Az hogy „gyönyörű vagyok” az jóval több volt, mint amire én fel voltam készülve. Ideges lettem és egy lépést hátrább léptem. Eltávolodva a napfénytől, ami eddig megvilágította a szememet. Hallottam, hogy a lélek képes Adriant teljesen elragadni, de erre most semmilyen jel nem utalt. Meg akartam próbálni elütni a helyzet élét egy szellemes megjegyzéssel, amikor valaki kopogott az ajtón, mind a ketten összerezzentünk. Adrian pislogott és az előbbi elragadtatása elhalványult. Az ajkán egy ravasz mosoly jelent meg, olyan volt, mint ha semmi se történt volna. -

Showtiem?

Bólintottam. A megkönnyebbülés, az idegesség és …. az izgalom furcsa keveréke járta át a testemet. Nem teljesen voltam biztos abban, hogy ezeket az érzéseket Adrian, vagy az ismeretlen látogató váltotta ki belőlem. Csak abban voltam biztos, hogy most hirtelen újra tudtam lélegezni. Adrian átsétált a nappalin és kinyitott az ajtót. Abe lépett be rajta csillogó szürke és sárga ruhában, szinte összhangban Adrian lakásának színeivel. Széles mosoly jelent meg a moroi férfi arcán. -

Adrian, Sydney… milyen jó újra látni titeket. Ha jól tudom az egyikőtök, már ismeri ezt a fiatal hölgyet? – lépet félre az ajtóból és így megláthattuk a mögötte álló aranybarna hajú dhampir lányt. A lány kék szemei tele voltak aggodalommal.

-

Hello Angeline – mondtam.

Mikor azt mondták nekem, hogy Angeline Dawes lesz Jill új szobatársa, azt hittem, hogy csak viccelnek. Angeline egyike volt azoknak az Őrzőknek, akik a Nyugat-Virginia hegységeiben éltek, elszigetelten a moroi és az emberi civilizációtól. Itt a moroi-k, az emberek és a dhampir-ok együtt éltek. Számos érdekes szokásuk volt, de a legmegdöbbentőbb, hogy ők pártolták a fajok keveredését. Később úgy gondoltam, hogy Angeline nem is olyan rossz választás. Ő pont egy idős volt Jillel, talán a kapcsolatuk is szorosabb lesz, mint amilyen kettőnk között volt Jill-vel. 2011. november 05.



Angeline nem kapott harci kiképzést, mint ahogy Eddie, de meg volt a sajátos harci technikája. Angeline-t a saját népe „fertőzöttnek” – számkivetetnek tarja – amiért elhagyta az Őrzőket – a saját népét. Ahogy végig néztem rajta meglepett, hogy milyen jól alkalmazkodott úgy környezetéhez, divatos ruhát viselt. A pimaszság kiült az arcára, bár ez akkor is jellemezte az arcát, mikor az Őrzőkkel élt, de most ehhez társult valami zavart, ideges tekintet, főleg amikor körbenézett Adrian lakásában. Ageline eddig nomád körülmények között élt, így Adrian lakása a TV-vel és a hatalmas kanapéval igazi luxus lehetett számára. -

Angeline – monda Abe. – Ő Adrian Ivashkov.

Adrian kinyújtotta felé a kezét. -

Örülök.

A lány egy pillanatig habozott, de eztán viszonozta Adrian üdvözlését. -

Örülök, hogy találkoztunk – mondta a lány furcsa déli akcentussal. Majd néhány másodpercig tanulmányozta Adriant. – Túl jól nézel ki ahhoz, hogy hasznodat is lehessen venni.

Ziháltam a meglepetéstől. Adrian kuncogott és megrázta a lány kezét. -

Ennél nagyobb igazságot soha senki nem mondott – mondta.

Abe rám pillantott. Talán egy pillanatig látszott a rettegés az arcomon, ahogy elképzeltem milyen kárt okozhat Angeline egyetlen szavával, vagy tettével Amberwood-ban. -

Kétségtelen, hogy Sydney … alig várja, hogy kivallathasson és ellásson egy pár jó tanáccsal, mielőtt még elkezdenéd az iskolát – mondta diplomatikusan Abe.

-

Kétségtelenül – ismételtem meg.

Adrian már beljebb ment a lakásba, de még mindig kuncogott. -

Ezt bízzuk Jill-csalira. Vagy még jobb, ha Castile-ra bízzuk. Az jó lesz neki.

Abe mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, teret engedett nekem, hogy egy pillantást vessek a folyosóra, ami teljesen üresnek bizonyult. -

Csak ti ketten jöttetek? – kérdeztem. – Úgy hallottam, hogy jönnek mások is. Az egyik Sonya, igaz?

Abe bólintott. -

Igen, ő is jön. Csak még leparkolnak. Nagyon nehéz itt parkoló helyet találni.

Adrian kérdőn nézett rám. -

Hé, Keith autóját is megörököltem?

-

Attól tartok nem – mondtam. – A kocsi Keith édesapjáé volt és már vissza is vette.

2011. november 05.



Adrian álla a földre zuhant. Abe zsebre tett kézzel sétálta körbe a nappalit. Angelina pedig maradt ott ahol eddig volt. Azt hiszem, hogy Abe még mindig a helyet vizsgálta. -

Ó, igen – tűnődött Abe. – Nagy tragédia ami Darnell úrral történt, igaz? Nehéz az élet. – Elhallgatott és Adrianhoz fordult. – De úgy tűnik, hogy te nagyon is jól jártál ezzel.

-

Hé – mondta Adrian. – Megdolgoztam ezért. Ne vádoljon azért, amiért nem tudtam Clarence házában maradni. Tudod, hogy valami furcsa oknál foga azt akartad, hogy ott maradjak, de…

-

És erre te mit tettél? – kérdezte Abe egyszerűen.

Adrian a homlokát ráncolta. -

Mit?

-

Pontosan tudtad, hogy mit akartam. Sejtettem, hogy valami furcsa folyik Clarence Donhaue házában. Tudtam hogy köze lehet a vérkereskedelemhez. Reméltem, hogy segítesz felgöngyölíteni az ügyet. – Abe a szakállát simogatta. – Természetesen fogalmam se volt, hogy Mr. Darnell-nek is köze van ehhez. Nem számítottam arra, hogy Sydney-vel összeálltok és megfejtitek a rejtélyt.

-

Én azért nem vonnák le ilyen messzemenő következtetést – mondtam szárazon. Valami furcsa dolog jutott az eszembe. – Miért érdekel téged, hogy Keith és Clarence vámpírvért árult? Úgy értem, hogy ez alkimista ügy… de miért érzem, úgy, hogy téged is foglalkoztatott?

Meglepettség csillant Adrian szemében, majd kérdőn Abé-ra nézett. -

Talán azért, mert nem szeretnék versenytársakat.

Az állam a földre zuhant. Senki számára se volt titok – se moroi-k, se az alkimisták számára – hogy Abe Mazur számos illegális tevékenységet űz. Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy Abe vámpírvért árul az embereknek. De rá kell jönnöm, hogy Abe esetében soha semmi se lehetetlen. -

De most – mondta Abe – ne beszéljünk ilyen kellemetlen dolgokról.

-

Kellemetlen? – kiáltottam fel. – Ha te ezzel…

Abe felemelte a kezét, hogy megállítson. -

Elég, kérlek. Nem szeretném, ha oda lyukadnánk ki, hogy ezt meg kell beszélned az alkimistákkal, mart akkor esetleg más dolgokat is meg kéne velük beszélni. Mondjuk például azt, hogy mi lett Mr. Darnell szemével.

Megdermedtem. -

Strigoi-k vették el – mondta Adrian türelmetlenül.

2011. november 05.



Ugyan már – mondta Abe és egy győztes mosoly jelent meg az arcán. – Én azt hittem, hogy te ennél okosabb vagy. Mióta csonkítanak meg a strigoi-k csak úgy valakit? Igaz szükségem volt minden ravaszságomra ehhez. Nem hinném, hogy valaha is valaki rájönne az igazságra. Elvesztegetett tehetség, mondom neked.

-

Mit mondasz? – kérdezte Adrian döbbenten. – Nem strigoi-k voltak? Azt mondod, hogy valaki kivágta a szemét, de miért? Azt mondod, hogy te… - Adrian hangja elakadt és a tekintete köztem és Abe között cikázott – Ez az ugye? Alku az ördöggel. De miért?

Összerezzentem. Három kérdő szempár meredt rám. Tudtam egyszerűbb, ha beismerem azt amit Adrian, már félig kitalált. Talán elmondhattam volna neki az igazat, ha kettesben vagyunk. Talán. De most így nem, hogy Abe önelégült mosollyal az arcán méreget. Angeline kívülálló volt előtte talán tudtam volna erről beszélni, de Abe előtt nem. Nem tudtam elmondani Adriannak, hogy a nővéremet Carly-t néhány évvel ezelőtt én találtam meg, miután Keith megerőszakolta. Még ez az előtt volt, miután főiskolára ment volna. Carly nem akart Keith-tel randizni, de apán kedvelte a fiút és ragaszkodott hozzá, hogy Carly ne kosarazza ki. Keith egy arany ember volt, aki soha nem tesz semmi rosszat. Keith még sose kapott nemleges választ, így Carly-tól se fogadta el. Carly késő éjszaka zokogva kúszott be hozzám a szobámba az eset után. Én egyből szólni akartam a szülőknek, de Carly ijedt volt és félt különösen apánktól. Fiatal voltam és majdnem olyan ijedt, mint ő, így hát azt tettem, amit Carly jónak látott. Megígértem, hogy nem szólok egy szót se senkinek. Próbáltam őt meggyőzni arról, hogy nem csinált semmi rosszat, de még így sem akarta, hogy beszéljünk bárkinek is erről. Ez volt az egyik legnagyobb hibám az eddigi életem folyamán. Utáltam, hogy hallgatnom kellet, de közel sem annyira, mint Keith gondolkodását, miszerint semmi rosszat nem tett, hisz Calry is akarta. Ez akkoriban történt, mikor először találkoztam Abe Mazur-ral, úgy gondoltam, hogy Keith másképp is megfizethet a történtekért. Szóval én egyességre léptem az ördöggel. Nem foglalkoztam azzal, hogy a buszú milyen kicsinyes és hogy ezzel a tettel mennyire lealacsonyítom magam, csak azt járt a fejembe, hogy Keith-nek bűnhődnie kell. Abe rendezett egy hamis strigoi támadást és kivágta Keith szemét. Cserébe Abe alkimista alkalmazottjává váltam. Az egyességünk része az volt, hogy segítek Rose-nak kijutni a börtönből. Most már úgy gondolom, hogy bizonyos szinten még szívességet is tettem Keith-nek, hisz így még jobb pasinak érezte magát, mert a lányok, még így se tudtak neki ellen állni. 2011. november 05.



Ezt most biztosan nem tudtam elmesélni Adriannak. A fiú még mindig kérdőn nézett rám. Az arcán egymillió kérdés sorakozott, ahogy megpróbálta kitalálni, hogy miért béreltem fel egy bérgyilkost. Laurel szavai ismét a fülemben csengettek: „Tudod, te néha pokolina ijesztő tudsz lenni.„ Egy nagyot nyeltem. -

Emlékszel, amikor azt kérted, hogy bízzak benned?

-

Igen… - mondta Adrian.

-

Hát most én kérem ugyan ezt.

Hosszú pillanatok álltak előttem. Nem nagyon tudtam rávenni magam, hogy Abe-ra nézzek, de tudtam, hogy szokásos gúnyos mosoly van az arácán. -

A „bátor” tényleg enyhe kifejezés – mondta Adrian. Lassan bólintottam, úgy éreztem, hogy órák teltek el mostanáig. – Rendben, én bízom benned Sage. Bízom benne, hogy nagyon jó okod volt erre.

Semmi szarkazmus Adrian hangjában. Halálosan komolyan gondolta, amit mondott. Azon tűnődtem, hogy tényleg kiérdemeltem-e a bizalmát. Volt egy furcsa pillanat azelőtt, mielőtt Abe megérkezett, amikor Adrian a szemeimről beszélt. Furcsa érzéseket kavarva fel bennem. -


-

Mi? – követelte Angeline. – Ti most miről beszéltek?

-

Érdektelen, hidd el nekem – mondta Abe, aki igazán élvezte ezt a helyzetet. – Személyiség fejlődésről, ki nem fizetett tartozásokról és az élet nagy leckéiről. Meg ilyesmi.

-

Ki nem fizetett tartozás? – kérdeztem meglepődötten. – Én már többször is megfizettem az adósságomat. Már csak az alkimistáknak tartozom hűséggel. Neked nem. Kvittek vagyunk.

Abe még mindig mosolygott, de kissé bizonytalanabbá vált a mosolya. Hirtelen úgy éreztem, hogy kicsúszott a talaj a lábam alól szinte képes lettem volna odarohanni és felnégyelni Abe-t. -

Nos, ez továbbra is, ahh…- kopogtak – Itt vannak a többiek – az ajtó felé sietett.

Adrian közelebb lépett hozzám. -

Nem rossz Sage. Én pedig csak azt hittem, hogy egyszerűen félsz Abe Mazur-tól.

Egy halovány mosoly szalad az arcomra. -

Nem vagyok benne biztos, de talán igazad van – mondtam.

Egymásra mosolyogtunk és ahogy a tekintetünk találkozott, úgy éreztem, hogy az előbbi érzés, mikor még kettesben voltunk kezd visszatérni. Összeszorult a gyomrom. Valószínűleg

2011. november 05.



Adrian nem érzett ilyet, de a mosolya kicsit felmelegítette a szívemet. Nagyon vonzó volt. Egyszer csak az ajtó felé intett a fejéve, bár az ajtó még zárva volt. -

Sonya.

A lélekhasználók, ha elég közel voltak egymáshoz, akár még zárt ajtón keresztül is képesek voltak megérezni egymást. És valóban, mikor kinyílt az ajtó, Sonya Karp lépett be rajta, mint egy királynő. Magas volt és elegáns. Vörös haja kontyba volt fogva a moroi nő akár Angeline nővére is lehetett volna. Sonya rám mosolygott, de a borzongást, ami hírtelen végigfutott rajtam ez se mulasztotta el. Mélyen belém éget az első találkozásunk emléke. Hiába volt most gyönyörű és kedves. Nem tudta kiverni a fejemből azt a vörös szempárt, amivel akkor nézett rám mikor először láttam őt. Sonya strigoi volt, akit egy moroi visszaváltoztatott. Most azért jött ide, hogy segítsen Adrian- nak a kutatásban. Sonya megölelte Adriant és felém tartott, amikor valaki megjelent az ajtóban. Így visszagondolva nem volt olyan meglepő, hogy pont ő jött. Hisz, ha megakartuk tudni, hogy mi is történik az emberrel azután, hogy strigoi-ból ismét visszaváltozik, akkor szükségünk volt mindenkire, akivel ezt történt. Adrian azonban hirtelen elsápadt és mozdulatlanná dermedt, ahogy bámulta az ajtóban álló embert és akkor azt hittem, hogy össze fog omlani. Biztos voltam benne, hogy ha Adrian teheti megpróbálja magát távol tartani a múlt árnyékától és így lassan képes lesz megtalálni az életcélját és önmagát is. Azt hiszem ami az ajtóban állt az maga volt a múlt, vagy minden ami azt megtestesíti. Adrian új kutatópartnere lépett be az ajtón és tudtam, hogy ennek a rövid békés időszaknak most van vége. Az ajtóban Dimitri Belikov állt.

2011. november 05.


2011. november 05.


Richelle Mead: Vérvonalak

Recommend Documents