1
Pierre Teilhard de Chardin AZ EMBER MEGJELENÉSE / Részletek/ Rezek Román fordítása São Paulo, 1967. Tartalom Figyelmeztető…………………………………………………………………3 A TÖRTÉNELEMELŐTTI KOR TANULMÁNYOZÁSA ÉS A TUDOMÁNY HALADÁSA…………………………………………...4 A/. A negyedkori lerakódások, kialakulásuk, időrendjük……………4 B/. A régi csiszolatlan-kőkori ember…………………………………6 C/. A kései csiszolatlan-kőkori ember……………………………….9 D/. A csiszolt-kőkori ember…………………………………………10 A FOSSZILIS EMBEREK Egy új könyvvel kapcsolatban………………………………………..12 A/ A zoológiai típus első próbálkozása: a Rovarevők, a Lemuridák és a Tarzidák az Eocén korban…………………..17 B/. Második próbálkozás: az Oligocén kori Majmok…………………………………………………….,20 Összefoglalás és következtetés……………………………………………….28 FONTOS FÖLFEDEZÉS AZ EMBERI PALEONTOLÓGIÁBAN: A SINANTHROPUS PEKINGIENSIS A/. Bevezető leírás a Chokoutien-i lelőhelyről és az ásatások története……………………………………………………….31 B/. A Choukoutien-i lelőhely geológiai és paleontológiai jellegzetességei………………………………….32 C/. A Sinanthropus fosszilis maradványai 1/. Számuk és osztályozásuk…………………………………33 2/. Anatómiai jellegzetességek……………………………….34 D/. A Sinanthropus fölfedezésének következményei……………… 35 A PEKINGI TÖRTÉNELEMELŐTTI-KORI LELETEK……………………36 A/. Új eredmények a Sinanthropus földerítésében……………………37 B/. A Sinanthropus lelőhelyeinek eszközei…………………………..38 C/. A Choukoutien-i feéső Paleolitikus kor…………………………..39 AZ ALSÓ-PLEISZTOCÉN EMBERE: A SINANTHROPUS ÉS AZ EMBER-ELŐTTIEK 1/. Milyen régi a Sinanthropus?.............................................................43 2/. A Sinanthropus anatómiai jellegzetességei………………………..44 3/. A Sinanthropus pszichés helyzete…………………………………45 4/. A Pitechanthropus vagy a Jávai Ember a/. A fölfedezés lelőhelye és körülményei…………………….45 b/. Geológiai kora és anatómiai jellegzetességei………………46 c/. Pszichés jellegzetességek…………………………………..47 5. Az Ember-előttiek Ázsián kívül és az Australopithecusok csoportja…………………………………………….47 A KÖZÉP-PLEISZTOCÉN EMBERE
2 A Neandervölgyi Ember és a Neandervölgyi-félék……………………………48 1. A Neandervölgyi Ember A/ A fölfedezés története………………………………………48 B/ Fizikai jellegzetességei……………………………………..49 C/ Pszichés jellegzetességek……………………………………49 2/ A többi Neandervölgyi-félék………………………………………..49 A/. A Neandervölgyi-félék archaikus típusai 1/. A Solo-i Ember……………………………………………………..50 2/. A Rodéziai Ember…………………………………………………50 B/ A Neandervölgyi-félék haladó típusai 1/. A Steinheim-i Ember……………………………………………...51 2/. A Mont-Carmel-i Ember………………………………………….51 A FELSŐ-PLEISTOCEN EMBERE…………………………………………52 A/ Először is anatómiai transzformáció………………………………52 B/ Ugyanakkor pszichés átalakulás is………………………………...53 C/ Végül pedig szociális átalakulás…………………………………..53 AZ EMBERI EVOLÚCIÓ FORMÁJA ÉS JELENTŐSÉGE A/ Általános perspektíva………………………………………………54 B/ Hogyan értelmezzük?........................................................................54 AZ AUSTRALOPITHECUS ÉS AZ EVOLÚCIÓ HIÁNYZÓ LÁNCSZEME VAGY ’MISSING LINK’ - JE…………………………………………………………57 AZ EMBERI CSOPORT FILETIKUS SZERKEZETE Bevezetés Az emberi zoológiai probléma………………………………………………….60 I. Az emberi fílum megjelenése (vagy reflexiós mutáció) 1/. Az emberi fílum gyökerén a ’fehér folt’ létezése teljesen normális valami………………………………………………..64 2/. Az emberi ’fehér bekötő-szárnak’ ’mutációs’ természete…………..65 3/. Az emberi mutáció ’kirobbanó’ hatásai…………………………….66 4/. Az emberi mega-mutáció kritikus helyzete és természete A/. Bevezető megjegyzés: vitalizáció és cerebralizáció…………66 B/. A Bioszféra minőségi struktúrája……………………………67 C/. A reflexiós áthatolás…………………………………………68 D/. Következtetés. Az emberi fílum születésekor kapott jellegzetességei……………………………………………..69 II. Az emberi csoport alapjában történő elágazódás (prae-sapiens fázis) 1. Bevezetés: az emberi hajtás bekötő szárának milyen tulajdonságokat tételezhetünk fel (has a pliocen kori Anthropoidok általános eloszlásából vonunk le következtetéseket)…………………………………………………….70 2. Az emberi szár elsődleges struktúrája (a Pithecanthropus-félék tanulmányozásából következtetve)……. a/ Mindenekelőtt soroljuk el a tényeket, amint jelenleg előttünk állnak (vö.az 1.számú ábrát)……………………………………………………………71 b/ A magyarázat általánosítása…………………………………..71 3. Az Emberiség valódi fílum és teljes fílum……………………………73 III.Az emberi Csoport önmagára hajlása (magára-türemlése) A Homo sapiens nekiindulása, csoportosulása, szétterjedése és (kezdeti) kollektív reflexiója
3 1. A Homo sapiens felbukkanása………………………………………..74 A/. Kései………………………………………………………..75 B/ Tengelyt alkot……………………………………………….75 2. A Homo sapiens fílumai összpontosulnak…………………………..75 3. A Homo sapiens kiterjed az egész földre (planetáris szétterjedés)…………………………………………………………76 4. A Homo sapiens hogyan fejlesztette ki a civilizációt………………..77 IV. A Homo sapiens filetikus összenyomódása, az evolúció önmagára-türemlése és nekilendülése 1. Az emberi csoport jelenlegi helyzete: ’egyenlítő’ felé halad és fokozódik az összpontosulás…………………………..78 2. A filetikus összenyomódás magas fokon vitalizálja a sapiens csoportot A/. A technika planetizációja és szabad reflexív energia robbanásszerű fölszabadulása……………………………….. ………………….81 B/. A szabad emberi energiát alakítsuk át szellemi energiává…..81 C/. Az emberi miliőben megjelenik az auto-evolúció rendszere..83 V. Az emberi fílum végződése: elvénhedés, avagy paroxizmus? kihalás, vagy átalakulás?...................................84 1. Elvénhedés, avagy paroxizmus?..........................................................85 2. Kihalás, avagy átalakulás?...................................................................86 JEGYZETEK A DÉL-AFRIKAI TÖRTÉNELEMELŐTTI KOR TANULMÁNYOZÁSÁRÓL A/. Az Australopithecus-félék………………………………………….88 B/ A pattintott kövek ősi készítése (’The pebble industry’)……………89 C/ „Acheul-i” virágkor…………………………………………………90 LEHET, HOGY AZ EMBERI FÍLUM KORÁN KÉT ÁGRA OSZLOTT, KÖZVETLENÜL AZ EREDETEKOR………………………………………..91 BIBLIOGRÁFIA……………………………………………………………….93
Figyelmeztető Az 1967-ben készített magyar fordításom stenciljeit oly sokszor kellett „újra mosnom” (mert sokan kérték hazulról a sokszorosított fordítást), hogy jelenleg már használhatatlanok. Ezért kellett most, 1973 elején, újra stencileznem az egész fordítást, s ez - csekély stilisztikai ’finomítását’ nem számítva - azonos az 1967-es fordítással. São Paulo, 1973 január 2. Rezek Román C. P. 9112 São Paulo, Brazília.
4
A TÖRTÉNELEMELŐTTI KOR TANULMÁNYOZÁSA ÉS A TUDOMÁNY HALADÁSA Volt idő, amikor a történelemelőtti kor tanulmányozását jogosan vonták kétségbe vagy tréfálkoztak rajta. Első hívei a maguk kiagyalt elgondolásaikkal és tételeik keresztényellenes beállítottságával mintha arra törekedtek volna, hogy egyszerre zúdítsák nyakukba a tudósoknak meg a keresztény hívőknek bizalmatlanságát; meg is kapták alaposan ezt a kettős támadást: nem sokat válogatva köztük, szektásoknak vagy holdkórosoknak nevezték őket. Manapság már nem ildomos ez a hideg vagy megvető magatartás. Most már az összegyűjtött tények szolgáltatnak szilárdabb alapot komoly elgondolások számára; s ma megbocsáthatatlan hiba lenne semmibe venni vagy kiátkozni a történelemelőtti kor kutatóinak munkáit, hiszen a tudomány és a hit közötti viszonyok nyugodtabb szemlélete mutatja, hogy a vallási igazság biztonságos óvóhelyt talált olyan esetleges döfések ellen, mint amilyenek esetleg érhetik az ember tapasztalati tudományát. A történelemelőtti kor tanulmányozása valódi és biztos tudománnyá lett, s nem is említhetnénk erre sokatmondóbb bizonyítékot, mint hogy most folyik a kiadása egy figyelemreméltó német munkának, amelynek címe Der Mensch aller Zeiten, s amelyben katolikus tudósok együttes munkájának eredményeként kifejtésre kerülnek az antropológia legfrissebb elért adatai. Az első tizenhárom füzet már megjelent: elismert szaktekintély vizsgálja át azokat a pontokat, amelyeket az emberi eredet tudománya igen szilárd eredményeknek tekint. Hasznosnak gondoljuk, hogy összefoglalóan ismertessük ezt a szép könyvet, mert ezzel másokat is segítünk, hogy áttekintsék: az utóbbi évek során az emberi paleontológia mily nagy tömegű s valóban fontos történeti eredményt ért el. Hogy végigjárjuk a történelemelőtti kornak még oly nagyon új utait, nem is akadhatnánk jobban tájékozott vezetőre, mint Obernaier doktorra, erre a tudós és kedves papra. Tehát őmaga fogja számunkra elmondani, hol tűnnek elő az ember által hátrahagyott legrégibb nyomok, miként állapíthatjuk meg korukat és milyen távlatokat nyitnak számunkra legtávolabbi őseink életére vonatkozóan.
A/. A negyedkori lerakódások, kialakulásuk, időrendjük Az emberről vagy eszközeiről az első maradványokat fosszilis formában találjuk, eléggé különféle eredetű lerakódásokba ágyazva, amelyek az utolsó geológiai kor során alakultak ki. Tehát e hulladékok tanulmányozásához az az előzetes föltétel, hogy meghatározzuk a negyedkorinak nevezett lerakódásoknak eredetét és korát. Ez kényes faladat; gondoljunk csak arra, hogy meg kell különböztetnünk s meg kell számlálnunk olyan rétegeket, amelyek viszonylag rövid időtartamúak, gyakran még meg sem szilárdult formájúak. Egy sajátos körülmény, a jégkorszak kiterjedése, szerencsésen jön közbe s könnyebbé, pontosabbá teszi ezt a munkát, semmint előreláthattuk volna. Doktor Obermaier az Alpokról és a Pireneusok vidékéről írt tanulmányaival a jégkorszaki jelenségeknek szakembere lett; tehát igen helyesen teszi, hogy ezek leírásának szenteli könyve első fejezetét. Egy első, ma már kétségbevonhatatlan tény az, hogy a jéghegyek valamikor sokkalta túllépték azokat a határokat, amelyek közé ma bezárva látjuk őket. A földfelszín bizonyos sajátosságaiból - végigcsiszolt domboldalak, vonalszerűen kivájt sziklák, sziklatömbök vagy földmaradványok, amelyeket száz kilométerekre találtak meg eredeti hegytömbjüktől, síkságokon füzérszerűen felsorakozó törmelékdombok - ma is felismerjük a jéghegyek munkáját és vonulásuk nyomát. Csaknem folyékonynak tekintehtő tömegük tele volt a
5 hegyekről leszakadozott törmelékekkel s ezek segítségével súrolta egynívójúra s dolgozta meg a hegyszirteket; ugyanez a tömegük útközben - amint megolvadt - , le-lehagyta kőterhét, szinte magként vetegetve el; végül - szélső oldalain - otthagyott egy-egy utolsó törmelékdombvonulatot. Rekonstruálták már ezeket a frontszakaszhoz hasonló hulladék-vonalakat; feltérképezték azokat a pontokat, ahol eltévedt sziklatömbök vagy vonalszerűen kivájt kavicsok hevertek, s ennek segítségével észrevették, hogy egy bizonyos időszakban a jéghegyek ellepték csaknem egész Észak-Európát és jócskán kiterjedtek Közép-Európa hegyei körül. De még mást is sikerült megállapítani. A jéghegyekből származó hulladékok gondos tanulmányozása kimutatta, hogy bizonyos pontokon nem egybeeső rétegeket alkotnak a kavics-vonulatok; s meg is lehetett számolni több vonulat-arcélt: egyik a másikhoz viszonyítva a jég visszavonulását jelezte; tehát nemcsak egyszer, hanem több alkalommal is jéghegyek borították Európát. Ekként lett nyilvánvalóvá egy másik tény, amely döntőfontosságú a negyedkori idők kronológiai szempontjából: nemcsak léteztek, de ismétlődtek is jéghegy-inváziók. Tehát a távoli múltban periodikusan terjedtek ki Északnak s az Alpoknak jéghegyei, hogy széleik csaknem érintették egymást. Emitt Svájcot lepték el, amott kisugároztak Skandináviából Írországra (egészen a Temzéig), Hollandiára, Poroszországra, Oroszország kétharmadára (vagy többre is) és egybeolvadtak Dél-Németország vidékein. Miután a Pireneusok és Auvergne csúcsain megjelentek, más jéghegyek viszont levonultak a síkságokra. S ugyanakkor a megolvadt jég vize táplált óriási folyókat, ezek áradva zúdultak alá mély völgyekbe és messzire hordták szét a hulladék földrétegeket, amelyekben - még a jéghegy-frontot eláruló morénáktól is messze-messze - felismerhetjük a jéghegyek létezését és munkáját. És szintén periodikusan tért vissza a meleg. A jég visszavonult, hátrahúzta rétegeit északra és a hegycsúcsok felé; néha messzebbre is hátrált és magasabbra is, mint ahogy ma látjuk a hegyeken; a folyók pedig szűköcske víz-fonalakká lettek, igen nagy partok között. De közben mindegyik alkalommal ottmaradtak új és új kóbor sziklatömbök, újabb kavicsvonulatok terültek szét a völgyekben, megint újabb terasz épült a völgyek mentén… - s mindezek értékes támpontok a jövő geológusa számára. Csakhogy a jéghegyek nem meneteltek egyedül. Régen is, akárcsak manapság, mocsaras tundravidék, aztán hideg és száraz sztyeppék alakítottak köröttük kettős aureolát, ez utóbbiakban portölcsérek örvénylettek s elválasztották a jeges vidéket a legelőktől és az erdőktől. A jéghegyek kiterjedése közben ez az egész együttes volt kénytelen helyet változtatni, hol előre, hol meg hátra, és magával hozta a sajátos növény- és állatvilágot. Ennek a váltakozásnak nyomait is meg kell találnunk. És csakugyan: a tundrák otthagyták turbájukat, a sztyeppék pedig a maguk sárgaföld-köpenyüket (lösz); a melegvizű folyók viszont afrikai kagylókkal teli kavicstörmeléküket; ezek a lerakódások pedig még őrzik azokat a hulladékokat, annak a maradékait, ami élt ebben az időben, amikor a lerakódás történt: elefántok és rinocéroszok, amelyek a trópikus vidékekről egészen Angliáig kalandoztak el; bölény, kékróka, lemming, rénszarvas, mammut és gyapjas rinocérosz, vagyis a havas vidékek lakói, amelyek egészen Gascogne környékéig szorultak lefelé; antilopok és kistermetű lovak (’pónik’) a keleti sztyeppékről. Tehát két mód ajánlkozik, hogy megszámoljuk a jéghegy-áramlásokat: a lerakódások rétegtana és a bennük megőrzött - hol hideg, hol meleg-vidéki - állatvilág paleontológiai
6 tanulmányozása. Akár követjük és megszámoljuk az áradások ’lombozatait’, akár megfigyeljük az állatvilág egymásra következő rétegeit, sikerül rendet teremtenünk a negyedkori időszakok között. Munkába is fogtak a szakemberek és a megfigyelések eredménye az lett, hogy kimutatták: Európában (s bizonyára Észak-Amerikában is) a történeti időktől visszafelé számítva, egészen a harmadkor végéig, négy főbb jéghegy-invázió történt, és ezeknek maximális pontjai jellemzik azokat a korokat, melyeket Günz, Mindel, Riss és Würm nevével kötünk össze. Három melegebb jégkorszak-közötti periódus választja el egymástól ezt a négy jégkorszakot. Közlünk egy ábrát, amelyen szerepel a meleg és a hideg váltakozása. Láthatjuk mindenegyes kor sajátos állatvilágának képviselőit; de főleg az tűnik szemünkbe, hogy mily különféle nyomok mutatkoznak az ember létezésére vagy civilizációjára vonatkozóan, és milyen helyeken. Most erről kell beszélnünk, hiszen eljutottunk ahhoz a legfőbb kérdéshez, amelyet fölad magának a történelemelőtti kor tanulmányozója: ha már időpontokhoz kötöttük a negyedkori lerakódásokat, a jégáramlás periódusai szerint váltakozó múlt idők hosszú során át, hát hol találunk az emberre és miféle emberre?
B/. A régi csiszolatlan-kőkori ember
7 Először is gondoljunk a következő megállapításra: „Pillanatnyilag még nem találtuk meg a harmadkori embert”… Ez a végső következtetése Dr. Obermayer-nak, aki aprólékos alapossággal folytatta tanulmányait, bírálva a nagyjából-pattintott szilekszeknek eredetét, amelyek megtalálhatók az Oligocén-kori rétegekben Thenay-ben (Franciaország), Cantal-ban és Belgiumban. Bizony mindeddig még csak az un. eolitokat említhetjük egyetlen jelként a negyedkor-előtti emberiség létezésére; csakhogy - legalább is ezt kell mondanunk - ezeknek az eolitoknak jelentősége teljesen bizonytalan. Nem az eolit jelzi az embert; éppen ellenkezőleg: azt kell megállapítanunk, hogy az ember használta-e ezeket az eolitokat. Az kétségtelen, hogy bizonyos időpontban az ember használhatta ezeket s kellett is használnia ilyen kőtöredékeket, mielőtt arra gondolt volna, hogy saját maga állítsa elő, valószínűleg utánozta őket. Csakhogy ennek a kezdetleges eszköznek merő alakjából nem dönthetjük el, vajon az ember szándéka, avagy természetes pattanás hozta-e létre: vagyis önmagukban ezek az eolitok semmit sem bizonyítanak. Hogy határozottan megdolgozott szilekszekre találjunk, amelyek biztosan emberi szándék termékei, egészen addig a korig kell hátrálnunk, amelyet Chelles-i kornak nevezünk. S ebből kell kiindulnunk is, hogy először visszafelé a múltba, aztán a jelen felé folytassuk történelemelőtti-kori kutatásainkat. Ma már nem kételkedhetünk, hogy a Chelles-i korban léteztek emberek. A mandulaformájú, jól megdolgozott hatalmas szilekszek (kőbalták), amelyeket nagyszámban találtak folyók kavicsában elefánt-maradékkal együtt, azt mutatják, hogy egy meleg időszakban nomád-csoportok kalandoztak Nyugat-Európa síkságain. Végig a Szajna, a Majna, meg a Somme folyók mentén, amelyeket olaj- és fügefák szegélyeztek (levéllenyomataikat őrzi is néhány kőben-maradt forma), pusztai vadászok lestek a nagy vastagbőrű állatokra. Melyik jégkorszak-közötti időbe kell helyeznünk ezt a primitív civilizációt? Dr. Penck szerint (berlini professzor, aki legtöbbet dolgozott azon, hogy tisztázzuk az alpesi jégkori fázisokat): a Chelles-i kornak a Mindel és a Riss időszak közé eső részére kell iktatódnia; vagyis azóta már kétszer nyomultak előre és húzódtak is vissza jéghegyek. Dr. Obermaier viszont mindenáron más véleményt akar előtérbe helyezni: szerinte a Chelles-it vissza kell vinnünk egészen az utolsó jégkor-közötti periódusra (Riss - Würm) s ezt több más ok miatt, két tény miatt is kell megtennünk: először is a Chelles-i alatt nem akadunk melegégövi állatok nyomára (a Villefranche-i és a Menton-i anomáliát könnyen magyarázhatjuk: ez utóbbiban a déli fekvés, az előbbiben pedig több állati réteg átformálódása); egyébként is a Jura környékén Chelles-i típusú eszközöket találtak Risskorból, ilyennek ismerte fel őket maga Penck is. Dr. Obermaier véleménye szilárd alapokon nyugszik, nemrégiben ezt fogadta el M. de Lapparent, ma pedig általában ezt vallják a szakemberek. Dr. Obermaier nem állítja azt, hogy semmi emberi maradvány nem akad az utolsóelőtti jégkorszak-közti periódusban. Éppen ellenkezőleg: ebbe az időszakba helyezi azt a híres állkapcsot, amelyet 1908-ban találtak Mauerben, Heidelberg mellett. Ezt a megállapítást Obermaier számára az alapozza meg, hogy melegégövi és archaikus jellegű állatvilág van együtt ezzel a fosszilis lelettel, valamint erre készteti a lerakódások rétegtani állapota is. Tehát miközben a Chelles-i emberből még semmiféle jelentős maradványunk sincs, éppen csak eszközei, ugyanakkor van már jellemző csontrész maradvány - de semmiféle eszköz - egy másik, legalább is kétszer olyan régi emberfajtából. Azt jelenti-e ez, hogy megtaláltuk azt az embert, aki még nem ismerte a kőpattintás mesterségét s ezért csak eolitokat vagy fáéból készült eszközöket használt? Még igen korai lenne gyorsan elfogadni ezt a hipotézist. Mert először is főleg dokumentumok hiányán alapszik, vagyis hogy még nem találtunk emberkéz által
8 megdolgozott köveket Mauerben. Egyébként is nem fogadják el általánosan, hogy maga az állkapocs a második jégkorszak-közti időből való. Egyes tudósok inkább azt vallják, hogy a Mauer környéki lerakódás egyidejű a Chelles-ivel, bár - meg kell ezt is mondanunk: ezek a tudósok nem tanulmányozták olyan közelről a Mauer-i homokot, mint Dr. Obermaier. Talán a közeljövő majd eldönti ezt a kérdést. Azt jegyezzük csak meg, hogyha újabb megfigyelések diadalra juttatnák Dr. Obermaier elgondolását, ezzel az emberiség eredetére vonatkozóan igen nagy korszakkal jutnánk visszafelé a múltba. Ha kezünkben lesznek kétségtelen nyomok ennek a régi kornak emberéről, akkor még jobban megérthetjük majd, hogy a fönt idézett szavak után - ’még nem találtuk meg a harmadkori embert’ - Obermaier kötelességének érezte hozzátenni ezt az igen bölcs záradékot is: „De nincs bebizonyítva, hogy nem is létezett”. Tehát a Chelles-i kor alatti időkből rendkívül ritkák, vagy éppen kétesek is az antropológiai adatok. A rákövetkező korokból viszont igen gyorsan szaporodnak meg. Ha az utolsóelőtti jégkorszak-közi periódusból kiindulva kerülünk vissza a jelen felé, akkor (Dr. Obermaier hipotézise szerint) a Würm-i jéginvázióval találkozunk. A hideg űzi dél felé ennek a kornak futóállatait, lemmingjeit, rénszarvasait, mammutjait, s ezek Franciaország északi síkságai felé vonulnak. A délszaki állatvilág távolabbra húzódik, s az ember kénytelen menedéket keresni barlangokban; ezeknek tulajdonjogát pedig oroszlánok, medvék és hiénák ellen biztosítja magának (Acheul-i és Mouster-i kor). A barlangok kiváltságos megőrző helyei a történelemelőtti kor dokumentumainak. Mert amíg a síkságon a holttesteknek s az eszközöknek maradékai szétszóródnak, átformálódnak, addig a barlangokban felhalmozódnak, megmaradnak és szabályos rétegekben oszlanak meg. Századokra menő időtartam alatt egy-egy barlang tízszer is adott menhelyet különféle lakóknak. Fölváltva foglalták el, aztán elhagyták, néha vadállatok, máskor meg emberek, s ezért a barlangok lassacskán - sokszor egészen plafonig - megtöltődtek egymásfölé rakódó üledékekkel: meghökkentő archívumok ezek, amelyek különösképp elfeledt életről regélnek s néha halottakat is őriznek. A barlangoknak köszönhetjük, hogy elég jól ismerjük azt az embert, aki NyugatEurópában lakott azokban a folyton hidegedő időkben. Azoknak a csontoknak révén, amelyeket a barlangok megőriztek és rendelkezésünkre bocsátottak, főleg Corréze megyében (a Moustier-i, a Chapelle-aux-Saints-i, a Ferrassie-i csontvázak), ma már tudjuk, hogy azokon a vidékeken jól kialakult fajta létezett (a Spy-i vagy Neanderthal-i). Erős szemöldökcsont, hátrahajló homlok és áll, durva rövid és ívelt végtagok: rendkívül erős és kemény külsőt adhattak e faj egyedeinek. S ugyanakkor ezek az emberek már arra is gondolatk, hogy eltemessék halottaikat; finomabban kidolgozták szileksz-eszközeiket, mint a Chelles-i nomádok; csapdákkal fogták az erdők nagy vadjait és belőlük a legjobb falatokat hozták a családi étkezéshez. Mit kell gondolnunk a Neanderthal-i emberről? Primitív ember-e, avagy elfajzott? Későn-érkezett, avagy visszaeső, - Pusztán tudományos szempontból még nem lehet végleg eldöntenünk ezt az alapvető kérdést. Csak annyit állíthatunk, hogy nem esetlegesek azok az alacsonyabb-rendűséget mutató jellegzetességek, amelyek e kor csontvázain láthatók: mert hát ezek a vonások - már amennyiben az állra vonatkoznak - kihangsúlyozott formában megvannak a Mauer-i állkapcson és még inkább eltúlzódnak - koponyaalkati szempontból - a jávai Pitecanthropuson (nem kell sem túloznunk, sem megvetnünk a Pitecanthropus paleontológiai fontosságát: nagy majom volt, kétségtelenül a Chelles-i ember kortársa. Erre vonatkozóan íme Dr. Obermaier igen helyes megjegyzése: a jávai fölfedezés olyan létezőt állít elénk, amely - morfológiai szempontból - határozottan közbeeső helyet foglal el a
9 primitív ember és minden élő vagy fosszilis antropoid között. a Trinil-i majom „nem a missing link az ember és a majom között, hanem egyik missing link és azt mutatja meg, hogy valamikor milyen közel jutott az emberhez az ember-formájúak fejlődési vonala” /W. Volz, p. 374/. Persze itt a missing link nem őst jelent, hanem olyan közbeeső típust, amely egymáshoz közel hozza ugyanegy morfológiai család nemeit /genus/.). szabályos hajlat rajzolódik ki, s ennek szögét még egyetlen lelet sem tudta meghatározni. S mégis semmi sem mutatja jelenlegi ismereteink szerint, hogy az emberiség teljes egészében a Neanderthal-i típusból állott volna. A Chelles-i eszközök, amelyeket az egész földgolyón valószínűleg negyedkori formációkban találtak, igazában azt látszanak megállapítani, hogy egy igen régi korban minden nép átment valami egyformán primitív kultúr-fázison, de a kultúra nem egyenlő a testtel, még a lélekkel sem; s legalábbis a Moustier-i jégkorszaki ember esetében bizony meg kell engednünk, hogy akkor valahol más emberek éltek s ezek jóval felsőbbrendűek voltak már.
C/. A kései csiszolatlan-kőkori ember Mert hát ebben a korban hirtelen látunk előtűnni a Corréze-i sírokban egészen új típusú, nagy és jól megtermett embereket s ezek jobban különböznek a Neanderthal-i emberektől, mint egy mai ausztrál ember a franciától. (Breuil és Bouyssonie: Dictionnaire apologétique, 489. hasáb) - Ebben az esetben csak bevándorlásról lehet szó, újabb emberi hullámról, amely annyi más hullám előtt most ütközött Nyugat-Európa határaiba. Ebben az esetben a hódító nem volt barbár. ennek az a bizonyítéka, hogy délkelet felől akkor már viszonylag előrehaladott civilizáció létezett; az újonnan jöttek magukkal hoztak bizonyos esztétikai ízlést s már kipróbált tehetséget. A barlangokban ekkor jelenik meg határozott formában a művészet. Amint a Menton-i csontvázak mutatják: ezek az akkori vademberek nemcsak hogy nyakékkel, hajviselettel, összefűzött kagylókból készített ágyékkötőkkel díszítették magukat, de festeni is szerettek. Ezentúl gyakran látjuk, hogy a lapos köveken, sziklafalakon, az állati csontokon szileksszel vésett vonal-rajzok kacskaringóznak; s ezek a kísérletek rendkívül intenzív életerővel őrzik meg a bölény, a rinocérosz, a mamut mozdulatait - azokét az állatokét, amelyek akkor laktak mifelénk (Aurignac). A technika gyorsan vált finommá. Amikor egy enyhébb éghajlatú közbeeső időszak után - arra az időre következően, amikor Solutré-ben vadlovak ezreinek maradványait hordták össze nomádok s amikor más emberek (akik utánuk jöttek) valódi ékszerekké dolgozták ki a szilekszeket (bolutré) - , tehát amikor nyugalmi idő után újra érezhető lett egy hideg áramlat és pillanatnyi visszatértével magasra fokozta az utolsó jégkorszakbeli maximumot, már teljhatalmában találjuk meg a paleolitikus művészetet azokban a barlangokban, ahová az ember ismét bemenekült (Magdaléna-i ember). Ebben a korban a rénszarvas élt Gascogne-ban s tömör agancsainak csontját a barlangokban lakó rajzoló- és véső művészek felhasználták. Az okker festékkel, amelyet ezek a festők bizonyára keveréssel állítottak elő, elpusztíthatatlan színekkel rajzolták azokat a bámulatra méltó mamut és bölény sziluetteket, amelyek még most is fedik Dél-Franciaország és Spanyolország barlangfalait. Művészvilág élt a tragloditák között. Obermaier főleg abbé Breuil-nek, barátjának és kutatótársának munkáira támaszkodik s egész fascikulust szentel - számos illusztrációval - a paleolitikus művészet eme alkotásainak és könnyen elhihetjük, hogy tanulmánya sokkal nagyobb jelentőségű, mint csupán esztéták kíváncsisága, vagy hogy jelezze a kőre-vésésnek (gliptikának) és a képfestésnek állomásait. Sikerült megállapítani ezeknek a faragványoknak és festményeknek viszonylagos régiségét, amelyet a rajtuk szereplő állatvilág is jelez; s ennek alapján a történelemelőtti kor szakembere maguknak az alkotóművészeknek lelkét sejti meg bennük, sokszor össze is hasonlítva a jelenlegi primitív népek hasonló alkotásaival. A realista
10 kis szobrocskákban, amelyek bizonyára bálványok, a szaktudomány kultusz-nyomokat sejt meg. Az állatképek, amelyek a barlangok mélyén húzódnak meg a falakon, s amelyekre kezek és nyilak kerültek, mágikus rítusokra és megigézési szertartásokra engednek következtetni. E vadászjelenetek s ama rajzok között, amelyeket a fokföldi busmanok s az eszkimók rajzolnak sziklákra, bizony különös hasonlóság mutatkozik, és az analógiát folytathatjuk a legváratlanabb részletekig is: ezek az állatbőrbe bújt ember-árnyak pontosan úgy mozognak, mint manapság egyes törzsek táncolnak Óceániában. S végül elámulunk, ha arra gondolunk, mekkora idő szakadéka választ el minket azoktól, akiknek helyébe léptünk Franciaország földjén. Hogy szinte kézzel tapinthatóan érzékelhessük az idővel együtt járó óriási változásokat, egy-egy olyan konkrét és csaknem fejbevágó tényre van szükségünk, mint amilyent nagyszámban találhatunk Dr. Obermaier könyvében: észak állatvilága - átköltözve a Garonne partjaira; meg Corréze-ben olyan emberek, akiknek szokásai ma egybevágnak az UjGuinea-i szokásokkal.
D/. A csiszolt-kőkori ember A magdalenai nagyszerű művészet már hanyatlóban volt, amikor végleg visszahúzódtak a jéghegyek. Enyhébb éghajlat alatt ismét megjelentek az erdők; szarvasok léptek a rénszarvasok helyébe; a ló- és antilop-csapatok visszamentek az ázsiai sztyeppékre. Az Azil-i periódus ez, a neolitikus idők bevezetője. S ezzel olyannak látjuk Európát, amilyennek ma ismerjük; ama dombhajlat felé tartunk, amely a történeti időkbe vezet. Dr. Obermaier elvezeti olvasóját egésze a bronz- és a vaskorszakig, vagyis addig az időszakig, amely az európai barbárok számára a római kort jelentette. Mi most nem követjük őt ilyen messzire. Csak azt említsük meg, hogy a csiszolt-kőkorszakban megszaporodnak azok az inváziók, amelyeket abbé Breuil - az odavitt civilizáció szempontjából - Amerika meghódításához hasonlít, amikor az európaiak szállták meg. Végre feltűnik a mezőgazdaság, az állattenyésztés, az egyhelyben-lakás. Észak tengerpartjait elég nyomorúságos halásznép foglalta el a paleolitikus kor végétől kezdve; korszakait azok az érdekes nívó-változások jelzik, amelyek a Balti-tengerből északi tengert, majd édesvizű tavat, végül a mai nagy tengeröblöt alakítják ki; miközben ez a lakosság halomba rakta a kagylóknak és sok másfajta hulladéknak maradványait s egész dombokat emelt belőlük, amiket ma is látunk még, - más költöző csoportok Spanyolországig hatoltak, meg a Duna-mentére (a cölöpökre épült lakhelyek kora ez). S ekképp történik, hogy a Nyugat lassacskán részesült mindabban a civilizációs haladásban, aminek sokáig Kelet volt legaktívabb központja. Ezek a korok aránylag közel vannak mihozzánk, bennük már jobban felsorolhatjuk az egymásra következő civilizációkat; s ezért már kicsit könnyebben felmérhetjük azt a nagy időtávot is, amely e3 különféle népcsoport-mozgásokhoz szükséges. Például Szuzában megállapíthatjuk, hogy 5 méteres hulladék-lerakódás történt a történeti idők közben és 5 másik méter felel meg a bronzkorinak (vagyis hatezer évet jelent tíz méter); hát 24 métert találunk, ami a neolitikus korok hozományát képviseli: megsejthetjük, hogy Keleten ebben az utóbbi korban, vagyis amikor rendkívül meggyorsult a fejlődés, micsoda elképesztő aránnyal kell számolnunk. Pedig hát mi is maga a neolitikus kor, amit geológiailag szinte nem is tudunk érzékelni, összehasonlítva azokkal a végeláthatatlan évekkel, amelyeket az egyhangú felsorolás magába foglal: Magdalena-i, Aurignac-i, Mouster-i, Chelles-i…, amikor megtörténtek a nagy jégkori ingadozások. Dr. Obermaier megjegyzi, hogy amikor a Würm-i jéghegyek kiterjedtek Európára, akkor kőtörmelék-lerakódásuk olyan Riss-i lerakódást fedett el, amely jobban szétesett már, mint most számunkra a Würm-i maradékok; s amikor a magdalenai ember elfoglalta a Brassempouy-i barlangokat, akkor az Aurignac-i hullladékok
11 már fosszilis formában léteztek a plafonról lehulló vízcseppek hatására cseppkövesedő üledékekben; vagyis a magdalenai ember számára elődei már ’történelemelőtti kort’ jelenthettek. Ezek alapján kérdezhetjük: vajon egy jégkor, egy jégkor-közti kor… nem lehetne-e többször tízezer év időtartamú?... Ugye bizony olyan tények ezek, amelyek különösképp kitágítják a múltat, pedig szellemi szűkkeblűségünk oly szűkre akarná összepréselni. a történelemelőtti kor tanulmányozása a mienkétől sajátosan különböző korokat tár szemünk elé s ugyanakkor olyan horizontok felé hosszabbítja meg perspektíváinkat, amelyek megzavarják képzeletvilágunkat. Dr. Obermaier igen egyszerűen és nagy erővel tudja elénk varázsolni ebben a szép könyvében a rég letűnt idők ilyen látomását: úgy, ahogy előtte megnyilatkozott sok-sok és hosszú időt lefoglaló kutatómunkája során. Ezen a téren ő mindig kezdeményező volt. Hogy még megkapóbbá tegye e korok leírását, pazar bőséggel közölt színes ábrákat és fotográfiákat, etnológiai összehasonlításokat, hosszú és részletes leírásokat. Kívánjuk, hogy tudós népszerűsítő munkájának az legyen első eredménye, hogy meggyőzzön sok embert, akik kevésbé ismerik az új kutatómunkát: bizony körülöttünk gyorsan alakul ki az ember egyik tudománya, végleges módszereivel és eredményeivel; s hogy itt vannak-e tudomány emberei is, akikre üdvös lenne hallgatni egy kissé, még akkor is, ha a nagyközönség nem is képes mindig felmérni azokat az indítóokokat, amelyek következtetéseiket irányítják. De még mást is remélünk. Akik el fogják olvasni Dr. Obermaier könyvét, nemcsak azt tanulják majd meg, hogy eltűrik a történelemelőtti kor tanulmányozását; de meg is kapja majd őket sok szépsége. Mert ha ez a tudomány nem is hozhatja meg a legrégibb formáiban tanulmányozott életnek minden elképesztő gazdaságát, mégis van mélyreható érdeme: az elénk tárt jeleneteknek őseink voltak szemtanúi; ezek az események olyan geológiai keretben játszódtak le, amely szemmel láthatóan hasonló a minket körülvevő környezethez; végül olyan problémákat érint, amelyek a lehető legközvetlenebbül vonatkoznak saját eredetünkre. Tegyük még hozzá azt is, hogy „ez a tudomány úgy mutatja be a civilizált népeket, mint gyönge ágacskákat, amelyek a teljes egészében vett emberi faj hatalmas törzséhez kapcsolódnak”; s ezért emberekké tesz minket. Elvégre is az a mi kiváltságunk - hiszen hátrafelé tudunk nézni, hogy annál jobban nekifeszítsük energiánkat a jövőnek -, tudatára ébredünk, hogy mily messzire terjed a teremtésben megnyilatkozó erőfeszítés. Egyszóval: megértjük, hogy mire tanít: Teremtője ojtotta belé ezt a tanulságot: „Dolgoznunk kell és férfias erővel kell kibontakoztatnunk önmagunkat” (p. 586.). Ez a tanulmány megjelent az Etudes 1913 január 5-i számában. /P. Rezek megjegyzése: Hogy átfogó képet kapjunk a Teilhard cikke után hatvan évvel kialakult tudományos helyzetről, olvassuk el az UNESCO népszerűsítő, szakemberek cikkeit közlő füzetét az ember eredetéről - 13 nyelven. Portugál kiadása: O Correio, novembro de 1972: As origens do homen./
12
A FOSSZILIS EMBEREK Egy új könyvvel kapcsolatban Fél évszázad alatt oly gyorsan és ellenállhatatlan iramban változtak az ember korára vonatkozó nézeteink, akárcsak azok a gazdasági és szociális viszonyok, amelyek között folyik életünk. Csak hetven évvel ezelőtt senki sem akadt, aki vallotta volna, hogy létezett olyan emberiség, amely az írott történelem által nyilvántartott néhány évezred előtt élt; senki sem volt, aki megértette volna, hogy mily fontosak - mert mit jelentenek - azok a pattintott kövek, amelyek szerte hevernek földünkön; senki sem vette észre azokat a falfestményeket, amelyek Périgord-ban és Spanyolországban ellepik a barlangok falait… Ma viszont múzeumok és könyvtárak telnek meg történelemelőtti korra vonatkozó gyűjteményekkel és publikációkkal; intézetek és tudós társaságok versenyeznek, hogy felkutassák és tanulmányozzák a fosszilis embert; azok is, akik számára teljesen idegen valami, sőt azok is, akik ellenlábasai az új tudománynak, már egészen természetesnek találják, hogy őseink együtt éltek a mammuttal, s hogy olyan időpontban jelentek meg a földön, amelyet Boucher de Perthes ki sem merészelt volna ejteni a száján. Nem akadhatott volna méltóbb szaktekintély, mint Boule, a Párizsi Múzeum paleontológiaprofesszora, hogy megírja fázisait és leszögezze helyzetét ennek a fontos pálfordulásnak, amely a régi korokra vonatkozóan végbemegy szemléletmódunkban. Mivel kutatómunkájának iránya mindig a fosszilis emlősök felé fordult, a körülmények szerencsés alakulása a történelemelőtti kor körül folyó fejlemények központjába állította és kezébe juttatta a legnagyszerűbb emberi ásatag-leleteket; hivatása révén irányítania kellett az Antropológia folyóiratot, szemmel kellett tartania minden publikációt, ami csak megjelent harminc év óta az emberre vonatkozóan; - ezért valószínűleg ma Boule az a tudós, aki a világon legnagyobb ismeretekkel rendelkezik az emberiség legelső korait illetően. Akik csak érzik az ember eredete problémájának súlyosságát, hálásak neki, hogy csodálatosan világos és nagyszerűen prezentált könyvben rögzítette a múlt szemléletének lényeges elemeit. Biztos, hogy a Les Hommes fossiles (a fosszlis emberek) c. könyv meg fogja hódítani a nagyközönséget. Méginkább fog tetszeni - amint ezt a szerző is óhajtja - egyetemistáknak és tanároknak, akik számára nemcsak válogatott bibliográfiát közöl, hanem hosszan megérlelt kritikai és kutatási elveket hoz és tág látókörű szisztematizációt is, pedig eléggé bonyolultak azok a tények, amelyek elijeszthetnek minden kezdőt, ha senki sem irányítja első lépéseit. Bárcsak e szakmabeli munkások között akadna sok specialista a filozófiai gondolkodás és a vallási szemlélet területéről is. Mert ezentúl már senki sem eszmélődhet helyesen és tisztességesen fajunk történeti kezdetéről, ha nem vesz tudomást egy olyan könyvről, amelyben végre előtte állnak a tudomány végleges vagy jelenlegi eredményei; s mindezt nemcsak rendkívüli szaktekintélytől kapja meg, hanem ily nagy békítő szándékú szellemtől, aki - erről személyesen tanúskodhatok - abszolút jó szándékkal ír (az intelligens és ’pozitivista’ ember lefokozza tekintélyét, ha úgy beszél, mint legutóbb Maurras: „a történelemelőtti kor tanulmányozása teli van légből-kapott hipotézisekkel s ez rohasztja meg” /Revue Univesalle, 1921 január 15, p. 149./) . A fosszilis emberek c. könyv nem merőben anatómusnak, nem is csak archeológusnak műve. Annak köszönheti újdonságát, hatalmas bizonyító- és nevelőerejét, hogy a geológiának
13 és a paleontológiának legtágabb látókörű módszereit alkalmazza: az Embert mindazokkal a forrásokkal tanulmányozza, amit csak megadnak az Élet és a Föld tudományai. Történeti áttekintéssel kezdi (milyen gazdag pszichológiai tanulságokat szűr le bennük!): elmondja, hogy lassan-lassan miként ébredt tudatára az ember a saját eredete messziségének; aztán rétegtani módszerekkel ismerteti meg olvasóját M. Boule, s ezáltal lehetővé teszi, hogy a negyedkorban meghatározzunk viszonylagos időrendet (felhasználva a tengeri ingadozásokat, az a, alluviális és jégkori formációkat, a barlangokat betöltő lerakódásokat… /II. fejezet/). Aztán összefoglalja, hogy mit tudunk a jelenleg élő és a fosszilis majmokról, zoológiai csoportjuknak rendkívül régi koráról, azokról az anatómiai jellegzetességekről, amelyek megkülönböztetik őket az embertől /III. fejezet/. A IV. fejezetet Boule teljesen a jávai Pitecanthropusnak szentelte: végeredményben megállapítja, hogy nagy gibbonról van szó, amelynek agya nagyobb, mint akármelyik ismert majomé. Az V. fejezet az eolitok problémájának vitáját ismerteti és a harmadkori embert; arra következtet, hogy manapság nincs még semmiféle biztos emberi nyomunk a negyedkor kezdete előtti időkből. Csak miután fölépítette ezeket a szilárd alapokat, fog hozzá kifejezetten a fosszilis emberek leírásához. A legrégibb ismert emberek viszonylag meleg korszakból származnak, amely Európában megelőzte a jéghegyek utolsó előnyomulását. Ennek a jégkorszak-előtti vagy Chelles-i embernek kőeszközei szinte az egész földet beborítják; a csontmaradványok viszont, amelyek róla rendelkezésünkre állnak (a Mauer-i és a Taubach-i állkapcsok, VII. fejezet), bár sok mindent sejtetnek, mégis szánalmasan töredék állapotban vannak. - Jelenlegi ismereteink szerint: a valódi fosszilis ember = az utolsó jégkorszak embere, a Mouster-i vagy Neanderthal-i ember, akinek legszebb ismert példányait, vagyis a Chapelle-aux-Saints-i és a Ferrassie-i embert maga Boule is ismerteti; a Ferrassie-i ember leírását Bolule könyvében kapjuk legelső alkalommal. Az a 70 oldal, amelyet a Neanderthal-i ember tanulmányozásának szentel /VIII. fejezet/, a könyv alapvető részét alkotja; aki komoly véleményt óhajt kalakítani a fosszilis ember problémájáról, annak igen nagy figyelemmel kell olvasnia ezeket a lapokat. Bizonyos mértékben a Neanderthal-i emberrel jutunk el a valódi fosszilis emberiség utolsó csücskéig. Rögtön utána, vagyis az utolsó jégkor maximális pontja után, a történelemelőtti kor tanulmányozója olyan emberekre talál,, akik - bár típusokhoz tartoznak, amelyeket ma főleg vad életformájú népek képviselnek (a Grimald-i ember, a Cro-Magnon-i ember, a Chancelade-i ember), mégis már teljesen a jelenlegi embert jelentik, a zoológusok Homo sapiens-ét. Mind művészi temperamentumuk révén, mind csonttani jellegzetességeik miatt, a rén-kori emberek (Aurignac-i, Solutré-i, Magdalena-i, VIII. fejezet) a modern kor határvonalain vannak. Boule igen eredeti fejezetben (IX. fejezet) a neolitikus idők zavaros helyzetén át próbál kapcsolatot teremteni a paleolitikus kor utolsó képviselői és a jelenlegi emberiség között. Manapság három fő emberi rétegre oszlik a nyugati világ: északon a Homo nordicus - nagy, szőke, tarkója fölött elnyúlik koponyája (dolichocephale); délen a Homo mediterraneus - kicsiny termetű, barna és ő is dolichocephale; végül e két réteg között, szinte beszögellően, a Homo alpinus - kistermetű, barna, koponyája pedig széles és kevésbé elnyúlt formájú. E három európai áramlat fokozatos megjelenésének, a modern világ építésében betöltött kétségtelen szerepének, a régi történelmi kor leghíresebb népeivel való összehasonlítás lehetőségének Boule lenyűgözően érdekes lapokat szentel; ezek a részek annál is inkább lekötik figyelmünket, hiszen összekötő kapcsot alkotnak a mi mai életünk és a fosszilis múlt között, amitől végleg elszakadtnak képzeltük magunkat.
14 A Homo nordicus, aki bizonyára Oroszországból vagy nyugat-Szibériából került elő s hozta az árja nyelveket. közös alap ez, ahonnan származtak a Kelták, az Achaják, a Szkíták…, s később majdnem mindegyik barbár horda. - A Homo mediterraneushoz a fémművességnek és a civilizációnak föltalálójához sorolhatjuk az Egyiptomiakat, a Főniciaiakat, az Etruszkokat, az Ibéreket… A Homo alpinus Közép-Ázsiából jött hódító, ide tartoznak a történeti korokban valószínűleg a Szarmaták, a Hittiták, a Szlávok. Mindezek csak hozzávetőleges és gyakran törékeny megközelítések, de mennyire hasznosak, hogy felserkentsék és irányítsák a kutatómunkát. Miután az európai fosszilis embert tanulmányozta, Boule egy utolsóelőtti fejezetben összefoglalja és megvilágítja azt, amit ugyanebben a témakörben Európán kívüli területekre vonatkozóan tudunk: kevéske anyag, de nagy reményekre jogosít. Kétségtelen, hogy Amerikában nem volt az embernek sem eredeti szülőhelye, sem olyan tiszteletreméltó régi kora, mint másutt; bizonyára azért, mert Észak jéghegyei elzárták a kontinenstől. De minden más földrészen találtak nyomokat - főleg eszközöket - olyan emberektől, akik ma már letűnt állatvilággal együtt éltek. Számos nyom van Indiában, teljesen ellepik az afrikai kontinenst, de ritkábban akadnak Ausztráliában, hiszen a Kréta kor óta el volt zárva a vilgától és oda az ember valószínűleg csak viszonylag későn ért el. A nagy laboratóriumok, ahol ki kellett alkulni az emberiségnek: Afrika - s talán rögtön hozzá kell tennünk Közép- és Kelet-Ázsia (ha majd fel lesznek kutatva Kína óriási negyedkori lerakódásai). A letűnt korokban Európa, a modern civilizáció központja, mindig csak kitérő hely volt, ahol meghaltak az életnek azok a hullámai, amelyek a kontinensek nagy partjain születtek. Ez a rövid áttekintés már segít értékelnünk Boule könyvének gazdag dokumentációját és szerkesztésének szilárd kötelékét. Mivel képtelenség most felsorolnom minden következtetését, legalább kiemelni szeretnék könyvéből néhány tanulságot, amely számunkra legfőbbnek mutatkozik. Mindenekelőtt: ma már tudományosan bebizonyított tény, hogy vannak fosszilis emberek: ’ásatagok’ - a csontjaiknak igen régi kora miatt, s ezeket rég elhalt, vagy elköltözött állatvilág maradványaiba vegyülten találjuk; fosszilisak az anatómiai jellegzetességeik miatt, amelyek minden, jelenleg élő embertől megkülönböztetik. Közülük a legjobban ismertnek, a Neandervölgyinek arc-része sokkal kevésbé visszahajló, mint a mienk; álla alighogy jobban kialakult, mint a Mauer-i emberé, koponyája pedig morfológiailag rendkívül pontosan helyezkedik el a Pitecanthropus és a modern ember koponyája között. Ezek a jellegzetességek önmagukban igen sajátosak, de teljesen figyelemreméltóak a szilárd állandóságuk miatt: ezt akkor vehetjük jól észre, ha összehasonlítjuk a Boule közölte kitűnő fényképeket: a hét ismert neandervölgyi koponya feltűnően hasonlít egymáshoz. Olyan jelek ezek, amelyek a természettudóst nem téveszthetik meg. A Homo neanderthalensis pattintott szilekszeket, tüzet gyújtott, talán eltemette halottait: tehát intelligens volt. De a racionális létezőknek - vagyis az embereknek - szintén zoológiailag határozottan sajátos típusát alkotja. Amint meg is jegyzi Boule: paleontológiai jelentősége nagyobb, semmint hihetni engedi a lelőhely geológiai nívójának vizsgálata. ŰA Neandervölgyi ember archaikus, régről maradt forma. Valószínűleg jégkori bizonyság ő az emberiség legrégebbi rétegeiből. Úgy látszik, hogy a Neandervölgyi ember nem hagyott hátra leszármazókat. Eltűnt, intelligensebb és életerősebb fajták léptek helyébe, s ezek bizonyára már régóta vele párhuzamosan fejlődtek a földgolyónak valamelyik, ma még fel nem ismert vidékén. ’Felváltották’ őt. A felváltásnak ezt a mechanizmusát, amely azt jelenti, hogy a történelemben
15 egymásután felismert élő csoportok gyakran sokkal kevésbé születnek egymásból, mint inkább oldalról indulva helyettesítik egymást. Jól meg kell figyelnünk, mert ez az életnek egyik leglátványosabb és legbiztosabb törvénye3 (olyan törvény ez, amely minden pillanatban dolgozik a szociális kibontakozásokban és a jelenlegi emberiségben); aztán pedig azért is figyelnünk kell rá, mert általa érthetjük meg, hogy a paleontológus szemében a biológiai evolúció mennyire mutatkozik hosszú és egymásba bogozódó folyamatként. Volt idő, amikor arra gondoltak, hogy könnyen kezünkbe kerülnek azok az érintkezési pontok, amelyekből kiindulva az egyik zoológiai fajta a másikból származott. Ma már közelebbről látjuk a jelenségeket s ezért észrevesszük, hogy a kétfelé ágazásnak tartott morfológiai folyamatosság gyakran csak egybekuszálódó vagy felváltó pontok. A rénszarvaskori emberek em nagyobb mértékben származnak a Mouster-i embertől; a Mouster-i ember nem kapcsolódik közvetlenebbül a Pitecanthropushoz, mint ahogy a Fokföldön vagy az Ausztráliában megtelepedett európai emberek nem erednek busmanoktól, tasmániaktól. Akárcsak minden más állati csoport, akként az emberek nyalábja is rendkívül egybekuszálódottnak mutatkozik, amikor elemzés alá fogjuk. Akárcsak más élőlények, akként a mi esetünkben is: az evolúciót nem lehet elképzelni néhány egyszerű vonallal, de számtalan olyan vonallá oldódik, amelyek annyira messziről futnak elő, hogy szinte párhuzamosaknak látszanak. Biztos, hogy ezek a vonalak valamiképp egybetartanak; ebben egyre inkább biztosak vagyunk; d e ez az egyből-szétsugárzás olyan mélyen fekvő helyről indul, hogy képtelenek vagyunk meglátni. A ’távolságnak’ ilyen benyomását semmi sem érzékelteti jobban, mint a következő tény, amelyet Boule jogosan hangsúlyoz: a felső-pleistocen korból (az utolsó jégkorszak végéről) vagy legalább olyan régi időből, három fajtájú embert veszünk észre Európában (Grimaldi, Cro-Magnon, Chancelade) és Európán kívül szintén három sorozat emberi lelet áll rendelkezésünkre: néhány koponya a Pampákról (Argentina), a Telgai koponya (Ausztráliából) és a Boskop-i koponya (Transzválból). Nos hát a Grimaldi ember negroid; a Cro-Magnon olyan típust képvisel, amely ma nyugat-Európában maradt fenn napjainkig; a Chancelade-i ember pedig eszkimókhoz hasonlít. A Pampa-i, Talga-i, Boskop-i koponyák amerindiai, ill. ausztráliai, afrikai jellemvonásokat mutatnak, vagyis már azt az embertípust jelzik, amelyek ma azon a földrészen élnek, ahol találták őket. Ez azt mutatja, hogy a csiszolatlan-kőkorszaktól kezdve (lehet hogy már a Neandervölgyi ember életében) voltak Fehérek, Feketék, Sárgák, s ezek a különféle fajták nagyjából már elfoglalták azt a helyet, ahol ma látjuk őket. Tehát nemcsak az emberi zoológiai típus, hanem az egész emberiség visszanyúlik történelemelőtti korba. Mert amikor már sikerül megkülönböztetnünk az emberiségnek ezeket a vonásait, akkor már azt találjuk, hogy - alapvető eloszlását tekintve már megszilárdult ez az emberiség. Ha fajunknak már egyszerű ’elhelyezése’ is olyan ősidőkbe nyúlik, hát meddig kellene az időben hátrálnunk, hogy megtalálhatnánk szétsugárzásának időbeni és térbeli központját? Boule szerint éppen az a történelemelőtti kor nagy tanulsága, hogy végtelenül bonyolult és elképesztően régi az a mozgás, amelyből megszülettünk. Lehet, hogy azok számára, akik csak azért olvassák az Hommes fossiles c. könyvet, hogy - naiv módra - az ember megjelenésének dátumát vagy pontos genealógiáját találják meg benne, lehangolóknak és lekicsinyelhetőknek fognak tűnni az előbbi tények, hiszen oly sok bennük a sötét pont. Pedig ezek a távalatok megérdemlik, hogy felfigyeljünk rájuk, mert megegyeznek azokkal az eredményekkel, ahová az anyagnak és az életnek bármelyik tudománya elvezet. Igaz, hogy napról-napra nehezebb lesz tudományosan megmagyarázni az embert. De ez a nehézség éppen azért van, mert már kezdjük jobban megérteni az embert.
16
Ma már tudjuk, hogy a történelemelőtti kor tanulámányozásához nem elég néhány néptörzs vizsgálatával megelégednünk. Az emberi múlt kutatása sokkal nagyobb távaltú ’látási alkalmazkodás’ erőfeszítésével van összekötve, s ennek kell helyreállítania a valódi perspektívákat, az egész geológiai múlt igaz vonalképét. Aki az emberiség anyagi forrásait keresi, az az élet egyetemes áramlásával találkozik. Története révén a mi emberi fajunk egyetlen tömböt alkot az őt hátán hordó világgal, ’egy test’ vele együtt. Az emberi paleontológiának ez az utolsó tanulsága; s ez az utolsó szó arra is, amit tud, meg arra is, amit még nem ismer. Ezzel kell megelégedniük mindazoknak, akik egységet akarnak találni maguk körül, akár mert értelmi igényük követeli, akár mert vallási meggyőződésük sürgeti az ilyen egység kialakítását. Ennek az egységnek erejét akarja hangsúlyozni Boule; s ezért a nagyszerű Zárófejezetben (Következtetések) itt-ott olyan kifejezéseket használ, amelyek módosítás nélkül nem férnek a keresztény világképbe; s ezért ezt a könyvet nem lehet magyarázat nélkül bárkinek kezébe adni. Bárcsak a filozófusok és teológusok, amikor ezekkel a kétségbe vonható mondatokkal találkoznak, föl ne akadnának magukon a szavakon, hanem törekednének ortodox nyelvre átfordítani egy olyan tanítást, amelynek nagyvonalai megfelelni látszanak a valóságnak, még a hozzávetőleges állítások és a hipotézisek fátyla alatt is. A Biblia betűszerinti értelme olyan Teremtőt tár elénk, aki az ember testét a földből formálja. A világ gondos megfigyelése révén ma azt kezdjük észrevenni, hogy a ’föld’ kifejezést olyan anyagnak kell tekintenünk, amelyet lassacskán dolgozott ki a dolgoknak teljes egésze; s ezért azt kellene mondanunk, hogy az ember nem éppen egy kevéske alaktalan anyagból került elő, hanem az egész ’Föld’ hosszú-hosszú erőfeszítéséből. Bár még vannak komoly nehézségek, amelyek ezt a látásmódot (amely oly megszokott volt Nisszai Szent Gergely és Szent Ágoston számára) jelenleg még nem engedik teljesen összhangba hozni néhány megszokott kifejezéssel, mégsem szabad lekókasztani fejünket. Az emberi eredet forrongó talaján egészen természetesen fog kialakulni egyetértés tudomány és dogma között: lassacskán…, pedig ma még képtelenek vagyunk megmondani, hogy pontosan milyen fogalmak segítségével; de úgy fog ez megtörténni, hogy egyetlen pont sem vész el az adott tényekből - akár a kinyilatkoztatásnak, akár a tudományosan végleg bebizonyított tényeknek világáról legyen is szó. Addig is óvakodjunk attól, hogy akármelyik részről elvessünk akármily kicsinyke fénysugárt is. A Hitnek szüksége van a teljes igazságra. Ez a tanulmány megjelent az Études 1921 márciusi számában.
A PALEONTOLÓGIA ÉS AZ EMBER MEGJELENÉSE Amikor a természettudományokban kevéssé jártas közönség számára mérleget készítünk azokról az igen ritkásan akadó pozitív adatokról, amelyekre közvetlenül épül az emberi Paleontológia, általában azt látjuk, hogy a hallgatók csodálkozni kezdenek: a
17 történelemelőtti korok tudománya hogyan merészel oly messzire nyúló következtetéseket levonni ilyen szűköcske alapból kiindulva? Ez a tamáskodó csodálkozás alaptalan. Mert hát ezek az emberek elfelejtik, hogy a tiszta zoológia számára az Ember természettudománya csak egyik sajátos esete a többi állati formák történetének. Hiszen (szerencsénkre) az ember eredetére vonatkozó ismereteink nem alakultak ki, nem is tökéletesednek egyre tovább pusztán azoknak a csontoknak vagy eszközöknek fölfedezésével, amelyek magához az Emberhez tartoztak. Az Élet általános kibontakozására vetülő minden új fénysugár visszatükröződik és pozitív formában fénylik fel fajunk annyira homályos biológiai alapjain. Az ismert emberi leletek száma csak lassan növekszik; viszont az a módszer, ahogyan nézzük és látjuk őket, gyorsan haladt előre és csakugyan fejlődik is. Mivel nincs kezünkben abszolút szenzációs lelet a történelemelőtti korból, hát van mégis olyan tudományos módszer, amellyel jelenleg tudományosan értjük meg az Embert, s ez a módszer határozottan alakul a Paleontológiában. A következő lapokon szeretném megmutatni ezt a sajátos látásmódot, amely ugyan - magától érthetőleg - nem befejezett még, viszont részben végleges módszert jelent. Mellőzöm most (mert föltételezem, hogy olvasóim ismerik) a Pitecanthropusnak, a Mauer-i embernek, a Neandervölgyinek, a Rodéziainak stb. leírását; sokszor közölték már s könnyen meg is lehet találni kitűnő könyvekben (pl. M. Boule: Les Hommes Fossile c. könyvében, Paris, Masson, 2 kiadás). Összefogó módon szeretném kifejteni, hogy ezek a különféle - önmagukban igen soványka - töredékek miként öltenek alakot és szilárdulnak meg, ha az általános Paleontológia kereteibe állítjuk őket. - Az ember eredete hogyan tárul a szakmabeli Paleontológus elé, azaz miként látja az a paleontológus, aki csakis azzal foglalkozik, hogy egymás között kapcsolja össze a tapasztalati adatokat, és - filozofálás nélkül - ily módon igyekszik visszafelé forgatni az Élet filmjét? Íme erre akarok vállalkozni. Azt akarom megmutatni, hogyha valaki csakis a tudományos igazság iránt érdeklődik, hát annak szemében minden úgy történik, hogy az Ember a Földön a Pliocén-kor végén jelenik meg s ezért olyan végpont, sőt központ is, amelyet a Természet hosszan készített elő sok egymást érő próbálkozás és megközelítés során.
A/ A zoológiai típus első próbálkozása: a Rovarevők, a Lemuridák és a Tarzidák az Eocén korban Érzéki tapasztalatunk számára természetszerűen vég-nélküliek és szétvághatatlanok azok a fonalszálak, amelyekből a múlt összeszövődik. Tudományos szempontból sosem ragadjuk meg semminek sem a kezdetét; viszont minden dolgot valami más dolog hosszabbít meg sajátmagának háta mögé. Ha az élőformák sűrű és mély bozótjában meg akarnánk találni az emberi típus legelső vonalait, hát akkor (mint William K. Gregory teszi, az amerikai anatómus és paleontológus, aki ezt nemrégiben megkísérelte az emberi evolúcióról és eredetről írt remek tanulmányában) lépésről-lépésre vissza kellene mennünk egészen a Devon kori halakhoz, vagy legalább a járógerinceseknek széntelepes kori elterjedéséig. Mi most nem kezdjük ilyen mélyről kutatásunkat, hanem - szerényebb szándékkal - csak viszonylag közeli időkből indulunk ki, vagyis abból a korból, ahol először tűnik fel a Főemlősök törzse, vagyis a harmadkori idők hajnalán. Képzeletben térjünk hát vissza abba a korba, amikor az eocén kori első homok- és iszaprétegek leülepedtek azokra az utolsó rétegekre, amelyeket földünkön hagytak a másodkori tengerek (vagyis egy olyan krétarétegre, amely látszólag már annyira megkeményedett és olyan öreg volt, mint manapság). Régóta tudjuk, hogy ezt a kort az
18 állatvilág rendkívüli megújulása jellemzi. A Kréta kor és az Eocén kor között hosszú és homályos periódus húzódik és ezt csaknem mindenütt ismeretlen fehér folt jelzi a geológiai rétegek sorozatában; olyan korszak ez, amikor a visszaszorult tengerekben és az óriási szárazföldeken mélyreható átalakulás ment végbe az Élet világában. Ennek az elhajlásnak végén, ennek a metamorfózisnak végpontján az óceánok már nem táplálnak Ammonitákat, a szárazföldön a Dinoszauruszok teljesen átadták helyüket az Emlősöknek, amelyek már régesrég növekedtek és szaporodtak, de az óriási csúszómászók árnyékában nem tudtak nekilendülni. Nemcsak általános zoológiai típusuk miatt, de néhány filetikus kapcsolatuk miatt is: az Eocén kori Emlősöket semmiképp sem tekinthetjük valamiféle ’frissen termett’ csoportnak. Ott vannak közöttük a Marzupiók (méhlepény-nélküliek vagyis erszényesek), amelyek hasonlók a Kréta kori Erszényesekhez; sőt egy csoportnak utolsó képviselői is, a sokgumósfogúaké, s ez a csoport - úgy látszik - a Perm kori csúszómászókból ered. Kapcsolatuk egészen világos a másodkori állatokkal. Mégis rosszul értenénk meg fizionómiájukat, ha főleg ezekkel az archaikus formákkal akarnánk őket összehasonlítani. Az eocén kori Emlősök lényegében már előrejelzik és megvalósítani kísérlik a jelenlegi állatvilágot (éppen ezért is kell velük kezdeni az emberi ’preformációk’ tanulmányozását). Még csak zavaros és enyhe formában, de már sejtetik azokat a különféle morfológiai áramlatokat, amelyeknek teljes kibontakozását most magunk körül látjuk. Elég kissé figyelmesebben vizsgálnunk ezeknek a kis állatoknak egyhangú tömegét (mindegyiknek négy vagy öt ujja van, mindegyiknek hasonló felépítésűek a fogai) s máris felismerjük az egyformaságuk alatt - szinte előre kirajzolódó idegszálakként - azokat a vonalakat, amelyek a manapság olyan határozott csoportokhoz vezetnek, mint a Rágcsálók, a Patások, az Ormányosok, a Húsevők, a Főemlősök. Foglalkozzunk kizárólag ez utóbbiakkal, mert az ő irányukban várható az Emberiség. Az első állatok, amelyekről a jelenlegi természetben a szó szoros értelmében elmondhatjuk, hogy kezdenek a Majmokhoz hasonlítani. a Tupaidok családjából való Rovarevők. A Tupaiák (egérhez hasonló, hosszúorrú, fán élő rovarevők), valamint unokatestvéreik a Ptilocerkek (patkány-nagyságú állatkák, amelyek fán élnek Kelet-Ázsiában és Maléziában). A Tupaia külsőleg kis mókushoz hasonlít. Anatómiailag különös jellegtársulást jelent s ezzel átmenetet alkot a Rovarevők és az alsórendű Főemlősök között; a Rovarevőktől öröklik a táplálék-fajtát, az elnyúlt elő-állkapcsokat, a megnyúlt ormánykát; az alsórendű Főemlősöktől viszont élénk mozgásukat tartották meg, mászó-hajlamukat, tapadós lábvégüket, széles agyukat és kifejlődött homlokukat, körkörös szemüregüket, amely zárt formájú; már van vakbelük; méhlepény-formájukat is a Főemlősöktől kapták. Az teljesen nyilvánvaló, hogy manapság a Tupaid-félék még itt maradt és elszigetelődött formák: ritka állatok, amelyek a földgolyónak szűk vidékére szorultak vissza. De nem így volt valamikor, az alsó-eocén korban. Az európai és észak-amerikai legrégibb harmadkori rétegekben a Tupaidokat számos és változatos formák képviselik. Családjuk akkor érte el kibontakozásának és virágzásának maximumát. Vagy még inkább valószínű, hogy akkor már hanyatlóban volt. Figyeljük csak ezeket a kicsinyke állatokat: egy igen régi állatcsoport-kiterjedésnek képét őrzik meg számunkra (amely morfológiai szempontból csak kevéssé távolodott el a Kréta kori emlősöktől): bizony igen valószínű, hogy ők az Elő-Főemlősök (pre-primates). Volt idő, amikor a földön egyetlen más állat sem létezett, amely annyira az ember útján lett volna, mint ez a kis fán-mászó állatka. Egy határozott korban bizonyára a Tupaidok szerepeltek külső ’borítékként’, ’göngyölegként’ ama rügy számára, amely magában rejtette azt a szárat, amely manapság minket hord. Csakhogy ez régebbi korban történt, mint amelybe mi helyezkedünk, amikor a Főemlősök ’előretörésének’ kezdeteit figyeljük. Az Alsó-Eocén korban már régóta
19 kifeslett a rügyborító levélke, sőt ki is hajtott már belőle két, jól egyéni ág, amely a paleontológiai sorozatban elénk tárja a valódi Főemlősöket, ezek voltak a Lemuridák és Tarzidák. Akárcsak a Tupaidok, akként a Lemuridák és Tarzidák is csak fennmaradtak és elszigetelődtek a mai természetben. Azt mondhatnánk, hogy ma ők képviselik kicsit határozottabb formában a Majmok számára azt, ami a fehér emberi fajta számára az ausztráliai vagy negrilló. Régen viszont - akárcsak a Tupaidák esetében - megvolt az ő virágkoruk is és ezt csaknem pontosan arra a korra kell állítanunk, amikor kezdjük megtalálni fosszilis maradványaikat. Az Eocén kezdetétől fogva teljes virágkorukat élték a Lemuridák és a Tarzidák. E korban együtt találjuk két csoportjukat. De az is lehet, hogy nem ugyanabból a korból valók. Mint család, a Lemuridák régebbinek látszanak, mint a Tarzidák. Mindenesetre a Lemuridák morfológiailag külsőségesebbek (kívülebb esnek), mint a Tarzidák a felsőrendű Főemlősökhöz viszonyítva. Tehát velük kell kezdenünk vizsgálódásunkat. A jelenlegi Lemuridák a valódi Majmoktól különböznek az anatómiai jellegek jól meghatározott együttese révén: hosszú az ormánykájuk, más a számuk az elő-zápfogaiknak, más formájúak a metszőfogaik; különböznek a szemüreg szerkezete révén is, kicsiny az agygörbületük, rövidek az elülső végtagjaik stb… Külsőleg a mókushoz hasonlítanak: szintén hosszú a farkuk és ők is fán-lakók. Történetüket nagyjából ismerjük. Nagyszámban találjuk meg őket az európai és az észak-amerikai eocén lerakódásokban, aztán hirtelen eltűnnek Nyugatról az Oligocén előtt, visszavonulnak Afrikába, főleg Madagaszkárra, ahol földrajzilag elszigetelődnek s ezért ismét virágzásnak indulnak. A Negyedkorban ez a nagy sziget valódi Lemur-lakossággal volt benépesítve s ebben meglepődve találunk nagy-termetű formákat (egyik-másik akkora, mint az ember), köztük tökéletesen állati formákat (Megaladapsis), mások viszont - éppen ellenkezőleg - csaknem hasonlóak a Majmokhoz, mert pofa-frontjuk hátrahajló, agyuk pedig kiszélesült (Archaeolemur). Íme első példa arra a Főemlősöket általában jellemző szabályra, hogy mindenegyes fílumon belül többé-kevésbé durván antropoid formák irányába törekszik a zoológiai típus. Ami most minket közvetlenül érdekel, az a következő megfigyelés: az eocén kori Lemurok már csaknem azonosak a jelenlegiekkel; legutóbb írták le az Amerikában talált teljes csontvázakat. Ez utóbbiaktól persze még megkülönbözteti őket néhány nyilvánvalóan primitív vonás, mint pl. észrevehetően kevésbé fejlett az agyuk, alső metszőfoaik függőlegesek, ahelyett hogy előre hajolnának… A Tarzidákat sokáig kevésbé ismertük, mint a Lemurokat, ennek két oka is volt: egyrészt mert csak egyetlen, igen ritka, Maléziában elszigetelődött formájuik maradt fenn mindmáig; másrészt pedig fosszilis formájuk ige-igen prinyó (egyesek még egy egér termetét se érik el) s ez nehézzé teszi megőrzésüket és tanulmányozásukat. Amíg a Tudománynak - e kis állatkák szisztematikai elhelyezése érdekében - csak a család jelenlegi egyetlen képviselője állt rendelkezésre, addig igen kényes volt a helyzet. A zoológusok néha a Lemurokhoz hasonlították a maléziai Tarzidát, mert fog-szerkezete és szemüreg-alkata hasonló; máskor viszont a Majmokkal vetették össze pofa-állása és agya erős dimenziói miatt. A franciaországi és az egyesült-államoki paleontológiai fölfedezések ma azt állapítják meg, hogy a Tarzidák a Főemlősök között olyan csoportot (alrendet9 jelentenek, amely független, rendkívül gazdag és kapcsolódásra képes, és morfológiai szempontból szinte pontosan elhelyezhető néhány rövid-orrú és nagyfejű Lemur közé (mint a Loris és a Nycticenus) és a valódi majomformák közé. Tehát a Tarzidák jórészt betöltik azt az űrt, amely a ’hamis’ és a ’valódi’ Majmok között volt. S ennek köszönhető, hogy a régen szinte ismeretlen fosszilis csoportjuk tanulmányozása egyre nagyobb jelentőséget kap azok szemében, akik az emberi eredet zoológiai problémájával foglalkoznak. Mi sem akadhat érdekesebb a Paleontológia
20 számára, mint hogy a Harmadkornak igen régi idejében talál rá egy olyan csoport képviselőire, amely bizonyos szempontból modern is. Ha a nevetségesen kis-agyú réges-régi vastagbőrűek mellé állítjuk (pl. az Amblypodek mellé) ezeket a Tarzidákat (Anaptomorphides), amelyek az alsó-eocén korból valók, hát bizony hasonlítanak kis emberkékhez (Anaptomorphus homunculus - mondhatta egyikükről Cope). (Az agy viszonylagos nagysága nem legfőbb feltétel, de megelőző feltétel a jól kifejlett pszichizmus számára. A jó agyak a nagy agyak között találhatók. Tehát első megközelítésre párhuzamba állíthatjuk az állati pszichizmus fejlődését az agy-lebenyek mennyiségi növekedésével.) Ezek alapján talán abba a kísértésbe eshetnénk, hogy eme nagy agy-kapacitású picinyke állatok között keressük a Majom-féléknek, tehát az Ember-formájúaknak őseit. Minden azt mutatja, hogy fel kell hagynunk ilyen reménnyel. Kétségtelen, hogy az Emberformájú félék még nem jelentik a mai Tarzidát, sokkal kisebbek és arc-részük kevésbé hátrahajló a koponya agy-környéki részéhez viszonyítva. Mégis - rövid orrukkal, hosszú metszőfogaikkal, kerek fejükkel, óriási szemükkel - a Harmadkor elején jelzik már azokat a főbb jellegzetességeket, amelyek - jobban kihangsúlyozódva - olyan rendkívüli formát adnak a maléziai Tarzidának. Tehát akármilyen volt is burjánzásuk és eocén kori csoportjuknak változatossága, már ettől a kortól kezdve határozottan Tarzidákként szerepelnek: már a Tarzidák irányába fejlődnek. Mögöttük már igen közelre sejthetjük a Majmokat. Csakhogy bár - előre jelezve és őket elővételezve - meg is előzik a Majmokat, mégsem látszik valószínűnek, hogy ők szülték volna meg a Majmokat. Összegezve: ha az alsó-eocénben metszetet készítünk az Emlősök törzsén és megfigyeljük a Főemlősök táját, azt látjuk, hogy a Tupaidákon belül valamiképp két nyaláb burkolódzik egymásba: kívülebb a Lemurok, a tengelyhez közelebb pedig a Tarzidák. De e két nyaláb között nem található semmiféle kapcsolat és a környéken sem találunk valódi Majmokra. Ahol csak meg tudunk különböztetni valamit, ott a Majmok még homályosan elvegyülve, elveszve vannak a Tarzida-formák között; avagy pedig ha kezd is egyedi fromát ölteni águk, ez a földnek olyan vidékein lehet, ahol még nem sikerült megtalálnunk fosszilis maradványaikat.
B/. Második próbálkozás: az Oligocén kori Majmok. Hogy az első Majmokat megtaláljuk, ehhez a jelenlegi ismereteink alapján egészen az Oligocén idők nívójáig kell eljutnunk az Emlősök fáján, vagyis a Harmadkor második felének elejéig. Akkor a Lemurok és a Tarzidák már elhagyták Nyugatot és Keletre menekültek, ahol aztán elveszítjük nyomukat. Úgy látszik, hogy Európában és Észak-Amerikában nincsenek Főemlősök. Viszont Afrika és Dél-Amerika mutatkozik a kifejlődés két aktív központjaként a valódi Majmok számára. (A valódi Majmok vagy Majom- formájúak ma két nagy természetes csoportra oszlanak: a dél-amerikai Majmok /Laposorrúak/, amelyeknek orra szétálló, három elő-zápfoguk van; és a Régi Világ Majmai /Keskenyorrúak/, amelyeknek orra nem lapul szét és csak két elő-zápfoguk van. A Keskenyorrúak alcsoportjai: Cercopithecus /amelynek farka van/ és a farok-nélküli Majmok /Anthropomophok, Siminidék/, amelyeket ma csak négy nem képvisel: az afrikai Gorilla és Csimpánz; Maléziában az Orángután és a Gibbon.) Dél-Amerikára nem kell sokáig figyelnünk. Csakis Laposorrú Majmok népesítik be; első nyomaikat Patagóniában találták meg eocén rétegekben; olyan csoportot alkotnak, amelyeknek változatossága és gazdagsága aligha versenyezhet a Régi Világ Majmaival. Kibontakozásuk viszont egyetlen ágat sem adott emberi irányban.
21
Az Új Világ Majmai valószínűleg Észak-amerikai Lemuridákból és Tarzidákból származtak, aztán majdnem az egész Harmadkorban el voltak szigetelve a lakott föld többi részétől; figyelemreméltó példát szolgáltatnak arra a párhuzamosságra, amely megvalósulhat közös eredetből kiinduló két zoológiai csoport egymástól független fejlődésében. Azt is bizonyítják, hogy egy nagy állati együttesben mily rendkívüli szilárdság (tehát kétségtelen genealógiai érték) lehetséges a látszólag nagymértékben másodlagos jellegzetességek terén, mint pl egy foggal több az állkapcson, vagy valami jelentéktelen kis vonás az orr alakulásában. De azt is mutatják, hogy két zoológiai csoport - ugyanabból a pontból kiindulva - mennyire megállhat különböző fejlődési nívón. a dél-amerikai Majmok között sok olyant láétunk, amelynek arca hátrahúzódik és agya nagy-formájú, fogaik is érdekesen hasonlítanak a mieinkhez, viszont semmi sincs, ami valóban ember-formájú lenne, minden megmarad laposorrú-formájúnak. Tehát az Oligocénben nem az ő irányukban kell elindulnunk, hogy korról-korra, ágról- ágra haladva megközelítsük az Ember-formájúek zoológiai lombozatát. Azoknak a kis Majmoknak, amelyeket az Elefántok őseinek társasagágban találtak Egyiptom Oligocén-kori földjeiben, egészen más már a jelentőségük az Ember paleontológiai történetében, mint a patagóniai eltávolodott állatvilág kellő s közepén talált első Majomformájúaknak. Mert hát bármily töredékesnek tűnnek is ezek a dokumentumok: néhány állkapocs, amelyet 1910 táján találtak Fayoum rétegeiben, mégis sorsdöntően bizonyítják, hogy az Oligocén elején a felsőrendű Főemlősök megjelentek Afrikában. Egyiptom Oligocénkori Majmainak, a Parapithecus-nak és a Proplipithecus-nak az a döntő fontossága, hogy morfológiailag nemcsak szinte pontosan a Keskenyorrú Majmok ágának kezdetén foglalnak helyetm hanem hogy ezen az ágon egészen közel is vannak ahhoz a központi vonalhoz, amely az Ember-formájúakhoz vezet. A Keskenyorrú Majmoktól van fogazat-alakzatuk és rajzuk és éppen ezzel a fogazat-formával, mint ahogy a fogak elhelyezkedésével is, termetükkel, mindenféle túlságos specializálódás hiányát mutatják, szerény egyszerűséget, amely kiváltságos primitív típussá teszi őket, olyan egyetemes alakzatúvá, amely a jellegek egyszerű kiéleződése révén elvezethet egészen a legmagasabb rendű majom-típusokhoz. A Parapithecus-nak, amely a legkisebb az ismert Keskenyorrú Majmok között, olyan termete lehetett, mint egy fiatal macskának. Állkapcsának íve erősen felhajlik az áll-tájon, tágan nyílik hátrafelé a beízelődés nívóján; ez az alakzat jól fejlett koponyára utal, főleg a homlok magaslatán. Külső fogai kicsinyek és szorosan illeszkednek egymásmellé, de formájuk nem eltúlzott, számuk sem csökken le, amint ezt láthatjuk sok Tarzidánál. Egy ilyen állkapocsból elméletileg le lehet származtatni a Régi Világ bármelyik Majmának állkapcsát. A Propliopithecus eddig ismert vonásainak együttese pedig - bár ugyanolyan ’általános’ majom-jellegzetességeket mutat, mint kortársa a Parapithecus - mégis már az Ember-formájúak sajátos irányába tart. Tudományosan azt mondhatjuk, hogy e két formában olyan Főemlős-világot látunk tükröződni, amely jelenleg eljutott ahhoz a megfelelő stádiumhoz, hogy ez a - még ugyan megragadhatatlan - fonal létezhetett légyen ugyanabban a pillanatban valahol a földön. (A paleontológiának jelenleg meg kell elégednie azzal, hogy elkülöníti az összegubancolódott fonalakat.) Bár a Propliopithecus nem közvetlen őse a Gibbonnak és a Csimpánznak, de ennek az ősnek unokatestvére és vele egyidős és megközelítően ennek az ősnek formáját tárja elénk. Az oligocéni afrikai majmok, akárcsak az európai és amerikai eocéni Tarzidák, bizonyára olyan együttest alkottak, amely egyszerre szorosan össze is tartozott és polimorf is volt, kissé különböző zoológiai típusokból állt, virtuálisan széttartó, de még többé-kevésbé
22 összekeveredett fajták folytonossága lehetett. A széttartó jellegzetességek kiéleződése révén (a rostok szétágazódása során) ennek a tágra nyíló levélzetnek kezdetben egyben-álló nagyrésze nemsokára bizonyára széthasadt; így született a Keskenyorrú Majmok gazdag változatossága, amelyet ma ismerünk. Hagyjuk most ezeket a rostozatokat (egyébként is igen kevéssé ismerjük és most nem is fontosak számunkra), amelyek a Cercopithecus irányába tartanak, kövessük azt, amely - a Propliopithecustól kezdve - majdnem teljesen egyenesen halad az Ember-formájúak irányába. Hogy ennek folytatására rátaláljunk, el kell hagynunk az oligocéni Fayumot és aát kell mennünk Franciaországba, a Miocén kor kezdetébe.
C/. Harmadik próbálkozás: a Miocén kori Ember-formájúak Az európai paleontológus számára, aki az Emlősökkel foglalkozik, a Miocén rendkívül fontos dátumot jelent a Föld történetében. Valamiféle szárazföldi híd révén, amely a Földközi-tengert átszelte (ez bizonyára alpesi feltüremlés eredménye lehetett), az a gazdag állatvilág, amely az Oligocénben kibontakozott a máris titokzatos Afrikában - ellepte Európát. Megindult valami ütemes mozgás, amely megszakítatlanul ismétlődni fog egészen e negyedkori idők végéig: az Ormányosok és velük együtt az egyenlítői vagy ázsiai rokonságú sokféle Patás hirtelen jelenik meg az európai tájakon, s maradványaik még NyugatFranciaország homokjában is halomra gyűlnek. Ez a jelenség önmagában is igen fontos biológiai tény: invázió ez, s ennek révén kézzelfoghatóan mutatkozik: milyen tény és mennyire fontos a máshelyre költözés az élőformák történetében. De a jelen esetben van egy másik, egészen sajátos értéke is, mert hát már tudjuk, hogy a miocéni Európát meghódítók között sok Főemlős is volt. Láttuk már, hogy az első Főemlősök, amelyeket Európa ismert, a Lemuridák és a Tarzidák voltak: Nyugatról jöttek, hogy aztán az Oligocén előtt soha többé ne jöjjenek vissza. Azok az afrikai vagy ázsiai Majmok, amelyek a Miocénben e kis állatkák helyébe lépnek, egészen másképp viselkednek, mint elődeik. Termetükön és formájukon jól leolvashatjuk azt a hosszú időtartamot, amely a Harmadkor elejét a végétől elválazstja. A Pliopitechus éa a Dryopitechus az óriási ormányosokkal érkezett hozzánk; velük végleg - először - szembe taláéljuk magunkat teljesen jellegzetes Ember-formájúakkal. A Pliopithecusnak már a neve is mutatja, hogy igen hasonlít - fogainak formája és állkapcsa révén (csak ezeket ismerjük) - a Propliopithecushoz: első pillantásra egyszerűen Propliopithecusnak néznénk, amelynek termete megkétszereződött, - s ennek alapján azt id kérdezhetnénk, vajon ide eljutva nem tettünk-e már az Oligocén óta egy nagy lépést előre az emberi morfológiai típus határozott irányába? Nézzük csak közelebbről a Pliopithecust. Azt vesszük észre, hogy a Fayoum-i idők óta nemcsak megnagyobbodott, hanem ’el is csúnyult’. Néhány olyan vonás, amely alig volt észrevehető a Propliopithecuson, kiéleződött és alakzatán: szemfoga horogszerűen hajlott aganccsá lett; első zápfoga pedig kezd vágószerűvé átalakulni… Fayoum-ban - ha úgy tetszik - elképzelhettük kis Ember-formájúnak. Most a Miocénben majdnem egy kis Gibbon van előttünk. Vagyis nincs mit folytatnunk kutatásunkat a Pliopithecus meghosszabbodásának irányába. Igaz, hogy a Pliopithecusnak megvan az a jelentős értéke, hogy oldalról ad számunkra támpontot: az Oligoncén kori kis Majmoktól így jutunk el a teljesen magasabb rendű Főemlősökhöz. De csak egy időre kell erre az ágazatra támaszkodnunk, hogy máris eljussunk egészen a Dríopithecus-ig. Állkapcsának bizonyos aspektusa révén a Dryopithecus - úgy látszik - legmagasabb fokon áll a Főemlősök minden olyan formája között, amellyel eddig csak találkoztunk. Már a
23 termete révén is, amely egyforma a mi nagy Ember-formájúink termetével, a Miocénben nagyszerű állatcsoportot alkothatott, amely zoológiailag méltó arra, hogy ott szerepeljen az Ember közvetlen szomszédságában. A Dryopithecusok már csaknem olyanok, mint a ma élő Ember-formájúak (Anthropomorfok); ezektől mégis megkülönbözteti őket néhány ’primitív’ jellegzetesség (rövidebb állkapocs, kevésbé hosszú medencecsont9, ezért úgy tekinthetjük őket, mint őseinket. Mivel ’általában’ már Antropomorfok, ezért a Dryopithecus-okat könnyen elhelyezhetjük a Gorillák, a Csimpánzok és az Orangutánok közös eredőpontjaként. Mehetünk-e messzebbre is a következtetésünkben, s vajon úgy tekinthetjük-e őket, hogy zoológiai szempontból közvetlen bevezetésként szolgálhattak az emberi formához? Ez a hipotézis, amelyet a régi transzformisták vetettek fel, ma túlságosan egyszerűsítőnek tűnik; s azt is gondolhattuk, hogy végleg el kell hagynunk; de íme nemrég Dr. W. K. Gregory (egyike azokank, akik az egész világon a lehető legintelligensebb módon tanulmányozzák a zoológiai példányok lehető legnagyobb számát) azt állítja, hogy nincs annak semmi akadálya, hogy az arc-rész visszafordulása, amely annyira jellemző az Ember-félékre (Hominiens) másodlagosan kifejleszthetett egy rövid formát s az emberéhez hasonló elülső fogazatot a miocéni Ember-szabásúak (antropoidok) nagy szemfogakkal felvértezett és megnyúlt állkapcsán. Gregory kitűnő természettudós, tehát teljes súlyával fölméri azt a morfológiai ’revolúciót’, amely az antropomorf típusból az emberi típusba való átmenethez szükséges. Viszont egy állat viselkedésmódjának és szokásainak ilyen fontos változása - amit a fán élő életmódból a földi életre való átmenet jelent - szerinte elegendő tényező, hogy kiváltson egy ekkora revolúciót, amelyhez hasonlót az Élet más példákkal is mutat. Íme tehát ez Gregory elgondolása. Mit kell róla tartanunk? Az átalakulásnak és visszafordíthatóságnak ilyen bonyolult és folyton ’sikamlós’ kérdéseiben lehetetlen az, hogy szoros értelemben vett bizonyítékokkal szolgáljunk. Ami evidens az egyik tudós számára, az szemben áll egy másiknak nyilvánvaló belátásával. Tehát igen nehéz lenne azt bizonyítani, hogy Gregory téved, amikor az emberi szárat a Dryopithecus ágából származtatja. Azt mégis ellene szegezhetjük, hogy a Dryopithecus erős első és kétgyökerű elő-zápfoga, kampó formájú hatalmas szemfoga és medencecsontjának meghosszabbodott formája: ezek igen ’gorillás’ vagy ’csimpánzos’ jellegek, semhogy az ilyen tulajdonságokkal rendelkező lény más lehetett légyen, mint saját maga, avagy a gorillával és csimpánzzal szomszédos állat. A Dryopithecus azt mutatja, hogy már igen-igen kifejlődött a jelenlegi Ember-formájúak (Antropomorfok) irányában, vagyis nem adhatott Emberszabásúakat (Hominiens), hacsak előbb nem ’visszakozott volna’ néhány fokkal egészen az övénél ’egyetemesebb’ típusig. Márpedig az kötelezőnek látszik, hogy az élőformák visszafordíthatatlanságának törvényét mindenképp el kell fogadnunk, még akkor is, ha akármennyire kritizálják is olyan emberek, akik általában rosszul értelmezik. Ezek miatt én nem hiszem, hogy ’természetes’ lenne az átmenet a Dryopithecustól az Emberig. Sokkal inkább az látszik valószínűnek, hogy nem folytatással, hanem felváltással van dolgunk, mint ahogy ez történik minden olyan esetben, ahol egyik főemlős-családtól a másikra kell átugranunk. A Dryopithecussal még nem az emberi fílumot érjük el, hanem valamiféle pikkelyt, burkot, amely beborítja és előrejelzi az Emberszabásúak (Hominiens) várva várt csoportját. Amikor ezt az állításomat leszögezem, sietek ki is egészíteni a következő megjegyzéssel: nem kell azt képzelnünk, hogy az európai Dryopithecus révén jobban ismerjük a miocéni összes Ember-formájút (Anthropomorf), mint ahogy a Propliopithecussal sincs kezünkben minden oligocéni Majom. Éppen ellenkezőleg: biztosra vehetjük, hogy az Európában talált Dryopithecusok csak elszigetelt és talán csak késve-megmaradt csoportot képviselnek azoknak az Ember-formájúaknak számos népességében, amelyek akkoriban a
24 Régi Kontinenst lakták. Erre M. Pilgrim legutolsó fölfedezései hoznak bizonyítékot (a Siwaliks-i felső-harmadkori időre vonatkozóan): mert amíg a nagy Majom (Gorilla, Csimpánz, Orángután, Gibbon) manapság olyan ritka és a lakhelyére korlátozódik, viszont változatos formákban és nagyszámban él Dél-Ázsiában abban a korban, amikor befejeződtek a Himalája alatti hegyláncok utolsó gyűrődései. Bármekkora is a nehézség - vagy éppen a lehetetlenség - , hogy már most kielégítő módon rekonstruálhassuk ezeknek az állatoknak morfológiáját (hiszen csak állkapcsaikat ismerjük), ezeknek a leleteknek jellege mégis elég arra, hogy kimutassuk: a Pliocén kor táján az Indiai Félszigeten olyanféle elterjedési korszakot éltek át az Ember-fromájúak (Antropomorfok), mint amit az Oligocénben sejtünk a primitív Majom-formájúak (Simiens) esetében, vagy a Tarzidák számára az Eocénben. Pilgrim olyan leleteket hoztt napfényre, amelyek nem adják meg határozottan a morfológiai átmenetet az Ember-formájúak (Antropomorfok) és az Ember-szabásúak (Hominiens) között. Az összes Siwaliks-i nagy Főemlősön (még a Sivatherium-on is, amelyet egy pillanatig ’missing link’-nek tekintettek, megtaláljuk a nagy szemfogat, az erős első elő-zápfogat, a meghosszabbodott medencecsontot, amelyek a Majmok sajátos jegyei. S közben minden annak állítására késztet, hogy a tipikusan majom-formájú és közönségesebb típusok mellett (jelenleg csak ezeket ismerjük) a Miocén kori Indiában kellet léteznie néhány olyan nagymajom fajtának, amelyek sokkal közelebb állnak az Emberhez, mint manapság a Gorilla vagy a Csimpánz. Az csaknem biztos, hogy éppen az antropoidokban gazdag burjánzás révén (ami a Siwaliks-i kort jellemzi) születtek Kelet-Indiában olyan, emberhez hasonló típusok (para-humains), mint a Pithecanthropus. Mindenesetre egy tény biztos és jellemző: Keleten az ember-formájúak (antropomorfok) alig fejezték be egyedivé-válásuknak és elterjedésüknek annyira figyelemreméltó átmenetét, az Ember akkor már mindenütt megjelenik a geológiai rétegekben, afrikai vagy ázsiai eredetű állatvilág közé vegyülten.
D/. Az Ember megjelenése és az emberi ág struktúrája Nem kell fennakadni a szavakon. A Negyedkor, az a geológiai kor, amikor az Embert kezdjük felismerni, határozott szakítás nélkül következik a Pliocénre. A felső Pliocénben már megkezdődtek a jégkori periódusok, s a régi és a középső Negyedkorban még látunk Európába érkezni Bivalyokat, Elefántokat, Vizilovakat, ugyanazokon a déli és keleti utakon, amelyeket követtek a Miocén kezdetén a Masztodonok és a sokfajta egzotikus Patások. Geológiai és paleontológiai szempontból a felső-Harmadkor folytatódik, a Negyedkorba olvadva. Tehát nem olyan fejbevágóan fontos a ’harmadkori ember’ kérdése, mint ahogy mesterségesen képzelik. Ha nem számolunk azokkal az angliai felső-pliocén kori pattintott szilekszekkel, amelyek igen-igen problematikus fölfedezések, hát azt kell mondanunk, hogy a jelenleg ismert első emberi nyomok legalábbis a Negyedkor közepére nyúlnak vissza. Nem könnyű szinkronizálnunk - sem egyazon országban, sem pedig (még kevésbé) különböző kontinenseken - azokat a különféle rétegeket, ahol ezeket a nyomokat találták. Bár a Temze, a Somme, a Garonne régi hordalékainak korát (ahol bőven van Chelles-i típusú eszköz) hozzávetőlegesen meg lehet határozni, mégis messze vagyunk még attól, hogy pontosan tudnánk, vajon milyen régi a Zambezi kavics-hordaléka vagy a Madras-i oldalsó üledékek, amelyekben ugyanolyan formájú pattintott köveket találnak. Ezek az utóbbiak talán sokkal régibbek, mint az előzőek. Egyszerűség kedvéért minimális mértékkel számoljunk: fogadjuk el, hogy az Európában, Ázsiában és Afrikában ismert legrégibb eszközök mindenütt egyidősek és csak az utolsó jégvonulat közötti időből származnak. Az Ember megjelenésének mikéntjére vonatkozóan azonnal fel kell figyelnünk egy tényre a paleontológiában: amikor az Emberiség először tűnik szemünk elé, akkor már igen réginek találjuk, kibontakozása teljében
25 és csaknem elérkezve zoológiai elterjedésének maximumához. A negyedkori Embernek ilyen csaknem-öregségét sosem sejtettük volna, ha - nagy őseink megismerése közben - csakis a fosszilis maradványaik lettek volna kezünkben. Hogyan tételezhetnénk fel pusztán ezeknek a leleteknek alapján, hogy a Chelles-i Ember, akitől csak egyetlen állkapocs (a Mauer-i) maradt ránk mindmáig, hatalmas és nagyszámú zoológiai csoporthoz tartozott? Bizonyára azt hittük, hogy - amikor kezünkben fekszik ez a pár csontdarab - fajunkat a bölcsőjében leltük meg… Pedig hát kétségtelen az a tény, hogy a Mauer-i Ember olyan népességnek részét alkotta, amely talán elszórt volt még, de bőségesen kiterjedt a Föld felszínén. (S ez ugyancsak tanulságos tény, hiszen arra figyelmeztet, hogy a valóban élt állatok száma mennyire nincs arányban az ismert fosszilis maradványok számával.)Mert hát minden ország régi lerakódásaiba vegyülten (kivéve Észak-Ázsiát és Amerikát9, ősi állatvilág maradékaiba kavarodva, szinte hemzsegnek a kőeszközök, amelyeket a középső-negyedkorban készített magának egy csaknem formanélküli és névtelen Emberiség. Rengeteg olyan lény élt azon a földön, amit mi lakunk; és ezekről semmi mást nem tudunk mondani, csak hogy intelligensek voltak. Honnan kerültek elő ezek az emberek? Mennyi idő telt el zoológiai típusuk kibimbózásától kezdve addig a pillanatig, amikor elég számossá lehettek, hogy a véletlen megkímélje egyik-másik csontjukat és hogy elérjék azt az ügyességet, amellyel mássá alakíthassák eszközeiket, s ne csak durva követ vagy faeszközöket használjanak? Milyen nagy idő kellett ahhoz, hogy belőlük egy kis morzsányi megmaradhasson évszázadokon át? Ilyen kérdésekre a paleontológus még nem képes válaszolni. De nem gondoljuk, hogy a paleontológusnak fejét kellene lógatnia, amikor azt a nyilvánvaló űrt látja, amely az Embert az Ember-formájúaktól (antropomorfoktól) elválasztja. Mert hát miért is lenne meglepő ez az űr? Hisz ez teljesen szabályos valami. Az Ember sem másképp bukkan elő a múltból a mi szemünk elé, mint amiképpen a Főemlősök különféle csoportjai, amelyeknek fokozatos előrehaladását nyomon követtük az ember-formájú (antropoid) típusig. A Főemlősök úgy bukkantak fel - s most ez az Ember sorsa is - , hogy számunkra egyszerre egészen újnak s ugyanakkor nagyon réginek is tűnik. Mint amazok, akként az Ember is ismeretlenre következik; de bámulatos módon viszi tovább az Élet előzetes erőfeszítéseit. Mert először is az Ember - akármily messzire visszanyúlóan tudnánk is megkülönböztetni vonásait - formája révén semmit sem hosszabbít meg pontosan, amit őelőtte ismerünk. Mindenki hallott már arról, hogy a Paleontológia által fölfedezett első emberek csontvázán milyen kétségtelen primitív vonások láthatók. De bármily fontosak is ezek a vonások, amelyek révén a Csiszolatlan-kőkori Emberek minálunk jobban hasonlítottak az Ember-formájúakhoz (Antropomorfokhoz), azt mégsem feledtethetik el velünk, hogy az emberi vonal már ettől a kortól fogva határozottan kinyilvánítja zoológiai anatómiáját. A „Mauer-i állkapocsnak” - minden masszivitása és áll-nélkülisége ellenére is - ágyékcsontja van, has-körüli csontváz-görbülete, elülső fogai, s ezek véglegesen és sajátosan emberi jellegűek. Még ha együtt vannak is a valódi primitív jellegzetességek (s olyan nagy számban, hogy manapság minden darab csontjáról szinte felismerhetjük a vizsgálatkor), a Neandervölgyi Embernek olyan végtagja, állkapcsa, koponyája, magatartása, ipara van, amely kétségtelenül mutatja, hogy a mi emberi családunkhoz tartozik. Mert hát megjelenése első pillanatától fogva már teljesen egyediek, sajátosak az emberi ág lényeges vonásai. S ugyanakkor valóban elcsodálkozhatunk, hogy morfológiailag és kronológiailag ez az utolsó hajtás milyen ’természetesen’ iktatódik a Főemlősök nyalábjába. Világos, hogy vonalszerűen az Ember nem folytatása egyetlen ismert Majomnak sem. Sem szemfogainak kicsinysége, sem első fogainak szoros elrendezése, sem szép állkapocs-íve, sem áll-
26 összeforradásának rövidsége, sem lábainak járásra-alkalmassága nem olyan jellegzetesség, amiről azt hihetnénk, hogy akármelyik jelenleg ismert (élő vagy fosszilis) Főemlőstől származik (már említettem, hogy Gregory nem ezt a véleményt vallja). Teljesen nyilvánvaló a nem-folytonosság, a visszamaradottság az Emberek vonala és a nagy Majmok vonala között; de vajon ez a visszamaradottság is (lehet: olyan változás, amely ’elvet’ valamit) - ha a Főemlős-csoportot teljes egészében (s még általánosabban: minden élőlény teljes egészét) vesszük tekintetbe -, nem jelent-e megegyezést, konkordanciát, vagyis újfajta folytonosságot? Láttuk ugyanis tanulmányom előző lapjain, miként oszlanak meg a Főemlősök a korok során olyan sorozatokra, amelyek látszólag egymástól függetlenek, pedig együttesükben arra vannak rendeltetve, hogy felváltsák egymást a rövidebb arc és a nagyobb agy irányába. Az Ember az Élet történetében azon a határozott ponton jelenik meg, amikor ez a folytonos megközelítő folyamat végpontjához ér el. A kör kellős közepén bukkan fel. Amikor feltűnni látjuk, akkor szinte azokra a bibékre gondolunk, amelyek a virág szirmainak szíve-mélyén jelennek meg. A bibék hogyan lennének idegenek a virágban? Jegyezzük meg: bármily hízelgő is számunkra ez a perspektíva, nincs itt szó antropocentrikus illúzióról. Merőben pozitivista szempontból sem lehet tagadni, hogy az Élet útjai (akár Rovarokról, akár Gerincesekről legyen is szó) mindig csakugyan a gazdagabb és differenciált idegrendszer irányába alakultak. Azt is mondhatjuk, hogy a tudatmennyiség és tudatminőség egyre inkább növekedett a geológiai korok során. Ilyen alapon mondhatjuk, hogy az Ember, akiben az idegeknek - tehát a pszichés képességeknek - szervezettsége kétségtelenül maximumot ért el; szigorúan tudományos szempontból természetes központja a Főemlősök evolúciójának. De ha ekként az élő erők munkájának természetes betetőzéseként mutatkozik, hát ez azért van így, mert valamiképp egyetlen testet alkot ezeknek az erőknek egész eredményes épületével. S bizony ide kell eljutnunk akármiféle úton. Bár az Ember bizonyos szempontból annyira félreesik az Ember-formájúaktól (Antropomorfoktól), amelyek legjobban hasonlítanak hozzá, zoológiailag mégsem szakítható el csoportjuk történetétől. S ha valaki még kételkednék ebben a kapcsolatban, hát rögtön képtelen lenne tagadni - ha megfigyeli - , hogy a nagyjából koncentrikus lomb-struktúra (ami a Főemlősök egész rendjének lombozata) milyen tökéletességgel folytatódik lépésről-lépésre, de mindig önmagához azonosnak maradva, az Ember-formájúak (Hominiens) belsejében. Ha fölületesen nézzük az Emberiséget, úgy tűnik, hogy homogén zoológiai blokkot alkot. De ha a Paleontológia fényénél mélyebben elemezzük, akkor bonyolult rostokra oszlik és úgy mutatkozik, hogy ezek a szálak egy igen mélyen fekvő pontból sugároznak szerteszét. A Közép-negyedkorban - még annak ellenére is, hogy csak kevés adatunk van ebből az időből - a legyezősen szétoszló (vagy pontosabban mondva: pikkelyes eloszlású) struktúra már nagyon kitűnik az emberi fajban. Sem a Mauer-i Ember, sem a Neandervölgyi és esetleges leszármazottja: a rendkívüli Rodéziai Ember, nem állítható sorba egymás közt és még kevésbé a modern Emberekkel - egyetlen sorba. Mindegyikük a maga saját vonalát követi, ami ott van beírva tagjainak, koponyájának, állkapcsának sajátos és jól ismert jellegzetességeibe. A régi Csiszolatlan-kőkorban a paleontológus nem egyetlen emberi fílumot talál, amely felénk tartana, hanem olyan emberi ’burkot’, amely az Antropomorfoknak legkülső burka és a jelenlegi Emberiségnek központi nyalábja közé iktatódik. Ha a Mauer-i Ember koponyája összhangban lenne hatalmas állkapcsával, akkor azoknak a morfológiai irányoknak, amelyeket a negyedkori emberiség követett, jóval messzebbre kellene haladnia a mi mai zoológiai típusunktól. Az tény, hogy az egész Chelles-i vagy Neandervölgyi ősi Emberiségből ma tudomásunk szerint - már semmi sem maradt meg. Csakhogy az utolsó jégkor vége felé hirtelen felbukkan egy új emberi kör, amely maga előtt űzi és felváltja azokat a régi rétegeket,
27 amelyeknek árnyékában észrevétlenül alakult ki. A Felső-paleolitikus Emberekkel (Grimaldi, Aurignac, Cro-Magnon, Chancelade…) hirtelen eltűnni látjuk - és meg is lepődhetünk, hogy teljesen kifejlődve bukkan fel - a Homo sapiens zoológiai típusa; de ezenkívül az is bámulatba ejthet, hogy ezen az alapvetően fontos típuson már teljesen kifejlődve látjuk azokat az árnyalati finomságokat, amelyek a mai főbb emberi fajtákat jellemzik. A Rén-kori Emberek között, akik a mi vidékeinken a Neandervölgyi Ember helyébe lépnek, már felismerjük a Feketéket, a Sárgákat, a Fehéreket: egy-egy független, egymásmellé helyezkedő csoportot alkotnak. A fosszilis Emberek nyalábja helyébe átmenet nélkül áll be a modern Emberiség bonyolult nyalábja. A múlt ekkora mélységeiben még nem tudjuk megkülönböztetni e különféle fajták földrajzi eloszlását. Ma viszont nyilvánvalóan áll szemünk előtt a koncentrikus, nem-egyformán-régi hullámokat mutató eloszlásuk. Az kérlelhetetlen tény, hogy a legrégibb emberi rétegek az egész Földön a világ széleire szorulnak vissza. A régi Csiszolatlan-kőkori emberek eltűntek az Eszkimókhoz és a Busmanokhoz hasonló emberek elől. Ma már ezek is visszaszorulnak az erdők mélyére, kontinensek szélső határaira. Új, haladóbb fajták foglalják el a Föld földrajzi, gazdasági, szellemi központjait. Amilyen a múlt, olyan a jövő. Ha elemeinek rendkívüli összetettsége ellenére az Emberiségnek zoológiailag még bizonyára tökéletesednie kell, ez már nem egy fajtának vég nélkül folytatódó sikere lesz, hanem sokkal inkább valami új etnikai magnak megjelenése, amely - nem tudjuk, honnan kiindulva - vissza fogja szorítani az öregen megőrzött pontokat, hogy helyükön majd naggyá növekedjék. Néha „regresszívnek” próbálták tekinteni azokat az emberi csoportokat, amelyek ma alkotják (vagy amelyek valamikor alkották) az Emberiség tengely-vidékeinek szélét. Pl. a jelenlegi Ausztrálok, vagy a Neandervölgyi Ember - ezek szerint - elfajzottak lennének. Ez a látásmód nem tudományos. Nem is számítva azt, hogy egyáltalán nem érthető, hogy az elfajzás (azt mondják, hogy erkölcsi eredetű elfajzás) miféle csoda révén mosna el egy állkapcsot, nyitná nagyra a orrot, hosszabbítaná meg az arcot, tűntetne el hamis-szemfogakat, hozna elő egy gumót a zápfogakon, vagyis hogy miként sikerülne neki az, hogy az Embert egy kicsivel hasonlóbbá tegye a Majmokhoz… (azt még csak megérthetnénk, hogy a regresszió infra-embereket hoz; de miképpen és miért szülne pré-embereket, emberelőttieket?), - a Paleontológiában ismert összes tények határozottan szólnak egészen más magyarázat mellett, vagyis azt javasolják, amit mi itt ajánlottunk. Nem, az alsóbb-rendűnek nevezett fajták nem elfajzott fajták; egészen egyszerűen csak olyan fajták, amelyek elfordultak a mienktől (divergensek), vagy pedig megmerevedett fajták: olyanok, amelyek megőriznek, vagy kihangsúlyoznak egyes jellegzetességeket, amelyeket viszont a ma diadalmaskodó fajták, az erősebbek, kiküszöböltek magukból. Az Ausztrál és a Neandervölgyi Ember a maga vonalán teljesen sikerült típust jelent. Éppen csak az a helyzet, hogy miszámunkra ezek ’mellék-típusok’. Ugye hogy a Chapelle-aux-Saints-i Emberen, a Rodéziai Emberen M. Boule és Dr. Smith-Woodvard felismer az orr formáján, az állkapcsuk elülső részén, a fog-íven olyan vonásokat, amelyek bizonyos emberi jellegzetességeknek, ultra-emberi vonásoknak eltúlzását mutatják. A jelenlegi Emberiségre vonatkozóan az az igazság, hogy paleontológiai adatokból kiindulva csak egyetlen módon érthetjük meg: ugyanannak a biológiai folyamatnak felső (ha úgy tetszik hát kiváltságos) beteljesedését jelenti, amelyből származott az élők teljes családfája. Az Emberiség a Főemlősök kellős közepén, a homo sapiens az Emberiségben: bizony végpontja egy fokozatosan megvalósuló munkának, amelynek egymásra következő próbálkozásai még ma is mindenünnen körülvesznek minket.
28
Összefoglalás és következtetés Hogy a Paleontológia tanítását összefoglaljuk az Ember megjelenésére vonatkozóan, használjuk fel azt a hasonlatot, amely lassanként kirajzolódott kutatásunk minden újabb állomásán. A Főemlősök sorozatáról (amint egyébként minden élő együttesnek egészéről is) elmondhatjuk, hogy olyan tobozos Fazekas István plébános ágainak egyikéhez hasonlít, amelynek minden elemét - a legnagyobbtól a legkisebbig - egyformán fedik egymásra boruló levélkék vagy pikkelyek. Amikor az így szervezett ág rajzát követni akarjuk, lehetetlen meghúznunk egyetlen folyamatos vonalat; ha előre akarunk jutni, bizony hol az egyik, hol meg a másik pikkelyt kell követnünk, aztán elhagynunk egyiket a másik után; vagyis levélrőllevélre kell átugranunk, s ekként a befutott út követi ugyan az ág irányát, de széttartó metszetekre oszlik. Nyilvánvaló a folytonosság, de ez bizony folytonosság-hiányok /discontinuités/ alá rejtőzik: érintők nyalábja mögé bújó vonalgörbe, bizony ezt vettük észre, amikor lépésről-lépésre követtük az antropoid formák kibontakozását. A Rovarevőktől a Lemurok és a Tarzidák felé kellett átugranunk; a Tarzidáktól a Fayoum-i primitív kis Majmokhoz; az oligocéni Majmoktól a miocénkori Ember-formájúakhoz (antropomorfokhoz); ezektől a paleolitikus Emberekig; tőlük pedig a modern Emberig. E vonalgörbén nincs szó magyarázat-adásról, semmiféle hipotézisről; éppen csak az idők során át regisztráltuk az élők geometriai eloszlását. Nehéz (sőt szellemi gyávaság is lenne) , ha nem igyekeznénk túljutni a dolgoknak ilyen brutális és felszínes látásán. Legalább is ’munkahipotézisként’ valamiféle magyarázatot kell adnunk arról a végtelenül egymásba kapcsolódó aspektusról, amelyet - ha közelről nézzük - magára ölt szemünk előtt az élő formák épülete. Vajon milyen viszony létezhet ama merev és folytonosság-hiányt mutató elemek között, amelyekre a paleontológiai elemzés közben szétoldódnak az életnek látszólag oly tiszta és karcsú vonalai? Ha csak egy kissé elgondolkodunk, hogy tudományos szempontból mit jelentenének az egymásra következő ’teremtmények’, vagy hogy mesterséges módon lépnének közbe fizikai-kémiai elemek - ez hiábavaló fáradság lenne, érthetetlen valami, hiszen megsokasítaná, aztán kicsit módosítva másolná a belső formákat stb. - máris el kell vetnünk azt a hipotézist, hogy az Élet fáján a zoológiai fajták által alkotott egymásra következő örvös szétágazások (verticillumok) egymástól anyagilag független metszetek lennének, egyszerűen egymás fölé rakott (vagy pontosabban mondva: egymás fölé aggatott) skatulyák lennének. Az biztos, hogy a zoológiai Fazekas István plébános ágain véges-végig, egyik pikkelytől a másikra, létezik valami fizikai érintkezési pont, de ezt tapasztalatilag képtelenek vagyunk fölfedezni. Az egymásba-ízelődő levélkék kétségtelenül összetartoznak, vagy közvetlenül, avagy pedig egy közös tengelyhez tapadva. Hová kell elhelyeznünk és miként kell elgondolnunk ezt a kapcsolatot? Az Emberre vonatkozólag manapság két irányzat áll szemben egymással a zoológusok között. Egyesek (pl. Wood Jones, az Adélaide-i egyetem tanára) azt tartják, hogy a Főemlősök különféle vonalai - egymástól valóban független szálakként - egy, még ismeretlen pontból sugároznak szét, és emiatt az Ember zoológiai kapcsolódási pontjait minden - eddig leírt miocénkori, oligocénkori és eocénkori főemlős-csoporton kívül és szinte alattuk kell keresnünk. Woos Jones szerint az emberi fonal a Tarzidák között tűnik el, de nem keveredik össze velük. Emiatt egyetlen ismert Majmot sem lehet az Ember ősének neveznünk. Minket és
29 a Főemlősöket valami felbukkanási központ fog össze, de ez igen-igen mélyen fekszik. Láttuk már, hogy e látásmód ellen hevesen száll síkra Dr. Gregory. Hatalmas tudományos készlettel fölfegyverkezve Gregory visszatér Darwin, Gaudry, Huxley… régi álláspontjához és azt gondolja, hogy a Főemlősök fílumainak egymásba kapcsolódása csak látszólagos és hogy az ismert Majmokhoz tökéletesen és közvetlenül kapcsolhatjuk az Ember-formájúakat (Hominiens), föltéve, hogy ésszerűen értelmezzük az evolúció visszafordíthatatlanságának törvényét. Már mondtuk, hogy Gregory szerint az Embert genealógiailag egy vonalba állíthatjuk a Dryopithecus-al és a Propliopithecus-al, még annak ellenére is, hogy jelenleg annyira elüt a többi állattól, hatalmas agyával és a két-lábon-járással összefüggő különféle anatómiai jellegzetességével. Vagyis az Ember-formájúak (Hominiens) pikkelye nem különbözik annyira az Ember-szabásúak (Antropomorfok) pikkelyétől, mint ma általában hinni szokták. Eszerint tehát azok a levelek, amelyeknek sorozata beburkolja a Főemlősök zoológiai szárát, közvetlenül kapcsolódnak egyik a másikba és egyik a másikon hajt ki, nem pedig közös alapból kiindulva kévékként fölfakadva. Gregory elgondolása mellett felsorolhatunk néhány megfigyelést és ezek elgondolkoztathatnak. Már ismerjük azokat a tételeket, amelyek azt igyekszenek bizonyítani, hogy az emberi zoológiai típus nem is annyira visszavezethetetlen a közvetlenül alatta fekvő nagy Majmok csoportjához, mint hinni szokták; ezeknek az elgondolásoknak támogatására azt hozhatjuk föl, hogy az élőcsoportok sorozata révén előtűnő független pikkelyek elhelyezkedését valószínűleg túlozni szokták az igen közönséges látásmódnak és távlati hatásuknak következményei. Mint ahogy már apriori is elgondolhatjuk és amint a negyedkori Ember megjelenésének története is tipikus módon bizonyítja (két csontváz-töredék akadt mindössze annyi sok ezer eszköz között) a Paleontológia csak akkor éri el az élő formák megjelenését, amikor azok már elértek bizonyos maximális szétterjedési fokot, vagyis amikor már egyéni-típusúvá szilárdultak. Amíg egy fajta még csak egyedivé-válásának útján tart (’rügyezni’ kezd egy másik fajtának ágán), vagyis amíg csak kis számú és gyöngén előtűnő jellegzetességekkel rendelkező egyedek képviselik, addig szinte semmi eshetőségünk sincs, hogy ezt a fajtát megtaláljuk fosszilis formában. Mert hát a genealógiai fáknak minden gyöngécske és fiatal része, főleg minden kapcsolódási pont automatikusan eltűnik és az Élet vonalainak feltűntetéséhez nem marad meg más, mint csak levegőben lógó, valami láthatatlan tengelyhez tartozó ágak sorozata. Hátha itt rejlik az igen egyszerű magyarázat arra a jelenségre, amely első szempillantásra oly zavarónak tűnik? Bizony igen valószínű, hogy a paleontológusok által összeállított nem-folytonos fílum-nyaláb semmivel sem titokzatosabb valami, mint a részben lekopott geológiai rétegek rendszere, amelynek rétegződései látszólag csak űrben folytatódnak. Akárhová helyezzük is és akármiképp képzeljük is el az emberi szárnak a Főemlősök ágába kapcsolódását, vagyis akár az eocénkori Tarzidákhoz csatlakozik zoológiailag az Ember (ahogy Wood Jones gondolja), akár a miocénkori Antropomorfokhoz (amint Gregory állítja), bármiféle hipotézis esetében is megmarad egy lényeges vonás a legjobban igazolt paleontológiai adatok egyetemes szemléletekor, ez pedig nem más, mint amit már föntebb hangsúlyoztunk: „Az a szerkezeti egység (tehát a növekedés folyamatának egysége is), amely oly kirívóan mutatkozik a Főemlősök sorozatában véges-végig, arra késztet, hogy elismerjünk valami anyagi köteléket, kapcsolatot (tehát történetet), amely összefogja az egész láncolatot”. Bizony nem merő véletlennek eredménye, nem is a Teremtő mesterkedése hozta magával, hogy ha megfigyeljük az Ember jelenlegi szervezetét, akkor elmondhatjuk róla, akárcsak egy épületről, amelyen felismerhetők különböző korok stílusai: „Ez az öt-ujjú végtag a Devon korból származik; a fogaknak ilyen háromszögű típusa és talán az agynak ez a kibontakozása is a Kréta korba nyúlik vissza; a hátsó zápfogaknak ez a negyedik, járulékos gumója az Eocén
30 kor elején tűnik fel; a nagy termetet a Miocénben érte el; ez az áll csak a Negyedkor végén bukkan elő…” - Valami ellenőrizhető és leírható valóság kétségtelenül összefügg azokkal az állomásokkal, amelyeket fokozatosan elért a testünk alakja. Ma még nem jól értjük meg ennek a fizikai kapcsolatnak természetét. De hogy létezik ilyen fizikai kapcsolat, az most már bebizonyított tény és valamikor majd nevén fogják tudni nevezni a paleontológusok, tudományosan tudják majd meghatározni. S ha ez majd sikerül, vagyis amikor meg tudjuk mondani, hogy a felsőrendű Antropoidok milyen állomásokon át következnek a többi Főemlősre, milyen volt ennek a mechanizmusa -- vajon dicsekedhetünk-e majd, hogy végre földerítettük az Ember titkát? Igen is, meg nem is. Igen, mert ha nagyobb igénnyel és pontosabban méri föl szellemünk, hogy saját természetünk mily mélyen gyökerezik a Föld méhébe, akkor majd nagyszerűbbnek fogjuk tartani a Világegyetem szerves egységét; egy kicsit jobban fogjuk értékelni az élet ajándékában rejlő szent értéket; komolyabban fogjuk érezni szabadságunk felelősségét, mert rá van bízva, hogy végleg sikerre vigye azt az erőfeszítést, amely millió és millió évek óta folyik. De ugyanakkor nem dicsekedhetünk túlságosan, hogy földerítettük az Ember titkát, mert maga a Történés kétszeresen is képtelen a Világ magyarázatára, bár nagy a hatalma, hogy kitágítsa világképünket. A Törtönés önmagában képtelen ilyen magyarázatra, mert először is - hogy növekedésük során a létezők milyen hosszú (bármily teljes) sorozatokon estek át egymásra következő szakaszaikban: ez még egyáltalán semmit sem mond azokról a titokzatos erőkről, amelyek élettel járják át ezt a szép kibontakozást. A Történés azért is képtelen a Világ magyarázatára, mert azon az úton, hová ő visz minket, vagyis a Múlt útján, már nem magyarázhatók a létezők. Ösztönösen szoktuk azt képzelni, hogyha egyre mélyebbre megyünk vissza az idők folyásában, hát közelítünk a Világ megérthető zónájához. Ez csak délibábkergetés. A dolgok sehol sem foghatók meg oly kevéssé, mint éppen a kezdetüknél. Hasonlóan a folyóhoz, amely egyre sekélyebbé válik, aztán el is tűnik szemünk elől az iszapos lukban, amikor az eredete felé megyünk vissza - ekként mag a létező is egyre halványabbnak mutatkozik, végül meg is szűnik, ha folyton aprólékosabban akarjuk osztogatni a térben, vagy (ami ugyanazt jelenti) mindjobban szándékszunk visszavinni az időben. A folyó nagyságát nem az eredeténél lehet felmérni, hanem a torkolatánál. Ugyanígy: az Ember titkát sem az embrionális élete állomásain kell kutatnunk. A lélek szellemi természetében rejlik ez a titok. Ez a lélek pedig teljesen szintetikusan működő valóság, s ezért nem foghatja meg a Tudomány, hiszen a Tudománynak éppen az a lényege, hogy elemeire és anyagi előzményeire bontja szét a dolgokat. A lélek misztériumát csakis belső érzék és filozófiai eszmélődés képes fölfedezni. Tehát teljesen hamis úton járnak azok, akik azt képzelik, hogy elanyagiasítjuk az Embert, ha egyre nagyobb számban és egyre mélyebbre fúródó gyökereit mutatjuk ki, amelyek a Földbe kötik. Ilyenkor nemhogy megsemmisül a szellem, hanem élesztőként elegyedik a Világba. Ne kövessük hát azok elgondolását, akik azt vélik, hogy akkor mutatjuk ki a létező égi származását, ha nem vesszük tudomásul eredetének időbeni körülményeit. Ezt a tanulmányt közölte a Revue de Philosophie, 1923-ban
31
FONTOS FÖLFEDEZÉS AZ EMBERI PALEONTOLÓGIÁBAN: A SINANTHROPUS PEKINGIENSIS A világsajtó, meg a tudományos folyóiratok is sokat írtak már a Peking melletti Choukoutien-ben nemrégiben történt fölfedezésről: megtalálták egy rendkívül régi és ’primitív’ Ember-formájúnak (Hominiens), a Sinanthropus pekingiensis-nek koponyáját. A Revue des Questions Scientifiques olvasói bizonyára nem veszik rossznéven, hogy a ’Pekingi Ember’ igen komoly problémájáról olvashatnak néhány részletet és értékelést. Első kézből kapnak beszámolót, egy olyan paleontológus tollából, aki hivatalosan vett részt a Choukoutien-i ásatásokban.
A/. Bevezető leírás a Chokoutien-i lelőhelyről és az ásatások története. Chokoutien: Pekingtől mintegy ötven kilométerre fekvő helység, annak a hegyláncnak szélén (S Shan, vagy Nyugat Dombjai), amely ott a Tchéli-i nagy síkságot határolja. A városka körül mindenütt láthatók a hegyek utolsó nyulványai: legömbölyödött hajlatokkal szállnak lefelé, s ezeket kékszínű, igen kemény mészkő alkotja (Ordovice-i korból), amelyet a vidék lakosai emberemlékezet óta mészkitermelésre használnak. A kőbánya homlokzati részén napfényre került olyan bemélyedéseknek (repedéseknek, szakadékoknak) egész sorozata, amelyeket vörös föld tölt be: a szakadékokat pedig - szinte kivétel nélkül - fosszilis leletekkel teli találjuk. Ezeknek a repedéseknek egyike (nevezzük l. számú Helynek) tárta elénk a Sinathropus maradványait s erről szól a tanulmányom. A kutatások története, amelyek a híres koponya fölfedezéséhez vezettek, mintegy tíz évet fog át. A következő vázlatba foglalhatjuk: 1922-ben O. Zdansky, ausztriai paleontológus (az Upsala-i egyetem megbízottja), ásatásokat végez az 1. számú Helyen, amelyet az előző évben már megfigyelt Dr. J. G. Andersson geológus, akinek munkája nagy jelentőségű Kínában. Zdansky két, ember-típusú, külön-külön fekvő fogat talált: egy hátsó zápfogat és egy felső elő-zápfogat. Felismerte e fogak természetét, de csak négy évvel később közölte fölfedezését. Ekkor (1926) Dr. Andersson elhagyta Kínát, tehát kellett találni valakit, aki folytassa a fontosnak látszó rendszeres kutatómunkát. Hála a Service Geologique de Chine-nek és a Fundation Rockefeller-nek: nagyméretű ásatási terv készül, amelyet Dr. W. H. Wong, a Service Geologique de Chine igazgatója és Dr. Davidson Black, az Union Medical College de Peking anatómia-professzora állít össze; azonnal el is kezdődik a terv megvalósítása. 1927-ben (Dr. C. Li és Dr. B. Bohlin ásatási vezetésével) 300 köbméter sziklát és fosszilis töredéket szednek ki az 1. számú Helyből; 1928-ban (Dr. B. Bohlin, C. C. Young és W. C. Pei) 2800 köbmétert; 1929-ben (W. C. Pei és Dr. Young újabb 3000 köbmétert. Ennek a kitartó munkának köszönhető (amelyet csaknem mindig robbantással is kellett segíteni az igen kemény terepen s amely ugyanakkor aprólékos kutatómunkát igényelt), hogy már kb. 1500 láda fosszilis maradványt szedtek ki és ezt az lőkészített óriási anyagmennyiséget két laboratóriumban tárolják Pekingben, olyan két kutatóintézetben, amely a Choukoutien-i kutatásokra létesült. Azt hiszem, hogy az emberi Paleontológia kutatómunkái számára eddig még sosem vetettek
32 latba ilyen óriási eszközöket, még a híres Grimaldi-i ásatásoknál sem, és még a Monakói Herceg sem áldozott ennyit a spanyolországi kutatásokra… Minden fölfedezésben, főleg a Paleontológia területén, szerepe van a szerencsének is. Jó, ha megemlítjük, hogy a Sinanthropus esetében igen csekélyke hely jutott a szerencsének. Amit elkezdett a véletlen, azt szívós kitartással fejezte be az emberi munka. A Sinanthropus fölfedezése nem egy szerencsés csákányütés eredménye, mint ahogy talán gondolhatták. De hároméves rendszeres és kitartó munkának gyümölcse.
B/. A Choukoutien-i lelőhely geológiai és paleontológiai jellegzetességei. Már említettük, hogy a Choukoutien-i vörös föld több repedésében vannak fosszilis maradványok (egyébként mindig ugyanazt az állatvilágot találjuk a leletekben). Eddig viszont még csak az 1. számú Helyet vizsgálták át kielégítő módon. Valószínű, hogy pusztán csak ezen a helyen is még több éven át lesz szükséges a földerítő munka. De máris világos képet alkothatunk a lelőhelyről /részletesebb tanulmányozását lásd: P. Teilhard de Chardin és C. C. Young: Preliminari report ont he Chou Kou Tien fossiliferous deposits. in: Bulletin of the Geological Society of China, vol 8. n 3., 1929, pp. 173-202/. Először is biztosnak tekinthetjük, hogy az 1. számú Hely nem olyan, mint amilyennek egy ideig gondolták; nem olyan nyílt repedés volt, amelybe a csontmaradványokat valami vízáradat sodorta és halmozta fel, hanem régi feltöltődött barlang lehetett, vagy még pontosabban kifejezve: egy olyan barlangnak feltöltődött feneke, amelynek tetejét később pusztította el a víz és a szél eróziós hatása. A fölrakódott üledékeknek földtani és állattani elemzése egyformán erre utal: nincsenek bennük folyóvíz-mosta kavicsok vagy kövecskék, hanem csak szétolvasztott agyag-, finom homokrétegek; ez a bonyolult üledék-rétegződés pedig rengeteg jellegzetes hulladékot fog magába, a barlangok nagy ragadozóinak maradványait: Tigrisek, Medvék, főleg Hiénák, amelyeknek egész koponyái és ürülék-maradványai különösen nagy számban találhatók a mély rétegekben. Ezek a Húsevők (és minden bizonnyal a Sinanthropus is) ezen a helyen éltek, ebben a menedék-helyben, és idehurcolták áldozataiknak - a Patásoknak - testét. Egyszóval: minél jobban figyeljük a Choukoutien-i repedést, annál több hasonlóságot fedezünk fel e lerakódások és az európai - jól ismert - lerakódások között, amelyeket a barlangokban találunk. De a kínai lelőhelynek az a rendkívüli érdekessége és fontossága, hogy mind rétegtani, mind pedig paleontológiai szempontból jóval régibb, mint bármelyik európai barlang, ahol eddig emberi maradványokra bukkantak. Észak-Kínában sokáig csak egyetlen pleisztocén- (vagy negyedkori)-formációt különböztettek meg: a löszt (vagy sárga-földet), amelyet jellemeze a Rhinoceros tichorinus, a Bos primigenius, a Cervus elafus - és a Mouster-i vagy Aurignac-i típusú pattintott kvarceszközök. A legújabb kutatásoknak köszönhetően viszont nyilvánvalóvá lesz, hogy a jól ismert lösz alatt - és eddig vele összekeveredve - létezik egy másik, igen vastag homok-, agyag- és vörös lösz-sorozat és ez különböző formációt jelent, fiziográfiája és állatvilága pedig (Rhinoce3ros cf. sinensis, Hyaena sinensis, Machairodus /kardfogú tigris/, meg sajátos Rágcsálók…) egészen mások, mint a lösz fiziográfiája és faunája. Ez a lösz alatti vörös formáció valószínűleg a Harmadkor legvégén kezdődött, mert egyes nívói (a már híres ’Nihowan-i’ rétegek) a Ló, a Bölény, a Hipparion és a Chalichotherium igen érdekes asszociációját mutatják. De ugyanez a vörös rétegzet fedi az Alsó-Pleisztocént is. Nos hát
33 éppen ehhez az ősi Negyedkorhoz kell sorolnunk a Choukoutien-i fosszilis maradványokkal teli formációt is. E döntő jelentőségű pontra vonatkozóan teljesen határozottan beszél a Rétegtan: mert hát az 1. számú Hely repedései és agyag-rétegei vízszintesen mennek át felszínes vörös-földes üledékek felé, éspedig a lösz alatt. Maga a fiziográfia is megerősíti e tényeket, mert a lelőhelyet tartalmazó dombot minden bizonnyal az az erózió gyalulta le, amely megelőzte a lösz-lerakódást. De legjobban a Paleontológia hoz döntő érvet: mert abban az óriási fosszilis maradvány-tömegben, amelyet már összegyűjtöttek a Choukoutien-i ásatások során, egyetlen olyan állati formát sem találunk, amely a löszre lenne jellemző. Viszont az állatvilág (amelyúgy látszik - véges-végig azonos a lerakódásokban) egész sor olyan fajtát tartalmaz, amelyet a ’Nihowan-i Hipparion- és Ló-rétegekben’ találtak: ugyanaz a Rhinoceros és ugyanaz a Hiéna, ugyanaz a különös kis Kutya, amelynek fogazata csaknem mindenevő fajtájú (Canis sinensis) és a franciaországi felső-pliocéni jól ismert formával rokon, ugyanaz a Machiarodus stb. A lelőhelyre jellemző formák közül megemlíthetjük a következőket: egy olyan Szarvas, amelynek rövid és buján szétágazó agancsai vannak; nagyon távolról a Megaceros-ra emlékeztet, és állkapcsa és koponyacsontjai annyira szűkre-szabottak, hogy idétlennek tűnnek; a Sikia-szarva; a Dám-szarvas; egy olyan Bivaly, amelynek erősen háromszögűformájú szarvai és szélesre nőtt nyakszirtje a Siwaliks-i (Indiai) pliocénkori bivalyokra emlékeztetnek; egy nagy Vaddisznó; két Medve-fajta; egy nagy Tigris stb. Egy ilyen gazdag és ennyire jól időben-meghatározott fauna-együttesben található a Choukoutien-i zoológiai leletek legérdekesebbje: a Sinanthropus.
C/. A Sinanthropus fosszilis maradványai 1/. Számuk és osztályozásuk A Choukoutien-i lelőhely figyelemreméltó különlegessége, hogy a Sinanthropus fosszilis maradványai igazában mindenütt megtalálhatók a sziklarepedést megtöltő 35 méteres üledékréteg teljes szélességében. Egy fiatal egyednek szétzúzott koponyája (s minden bizonnyal néhány csontváz-rész, amely ugyanahhoz az egyedhez tartozott, valamint egy idősebb egyedé is) csak 6 méter mélységből került elő. Lejjebb, 17 méteres mélység táján: egy fél állkapocs és egy idős egyed halántékcsontjának maradványa feküdt kemény szinten, amely talán egy régi lakóhelynek talaja volt. Még lejjebb, az üledék alsó felében: számos különálló fogat találtak (1929-ben tíznél többet) különböző szinteken. Végül az a koponya, amelyet az 1929-es ásatások utolsó napjáőn fedeztek fel, az ásatási hely mélyén feküdt, a főrepedésnek egyik kiágazó mellék-repedésében; és vele együtt találtak igen gazdag és jól megmaradt állat-maradványokat (hiénáknak és rinocéroszoknak koponyáit). Mindezt összegezve: a jelenleg összegyűjtött anyagban kb. tizekét egyed szerepel. Hogy a Sinanthropus megtalálható a barlangban a maradványok egész során végig: ez egybevág az állatvilág egyveretűségével, amit föntebb már említettünk. De hogy egy ily ritka zoológiai formának maradványai ilyen szűk helyen együtt találhatók: ez már figyelemreméltó és már egymagában is azt sugallja, hogy itt lakóhelyről van szó. E körülmények közt még különösebbnek fog tűnni egy másik tény: az ásatások kezdete óta még semmi jel sem akadt a lelőhelyen, ami tűznek, vagy akármilyen eszköznek használatát árulná el. Azt is meg kell mondanunk, hogy Choukoutien nem szolgáltat semmiféle szilikát-sziklát, amely befogadhatná és határozottan megőrizhetné az emberi munka nyomait. Lehet, hogy ott vannak az eszközök,
34 de mi még nem leltünk rájuk. Az is lehet, hogy a Sinathropus Fazekas István plébánoseszközöket használt… De egy másik hipotézis is fölmerül: agya fejlettségének ellenére hátha még csak ’Homo faber’ volt a Sinanthropus és még nem Homo sapiens?
2/. Anatómiai jellegzetességek A sinanthropus maradványainak előkészítése és tanulmányozása teljesen Dr. D. Blackra hárul, aki ezt a feladatát tökéletes technikával és tudással látja el. Tehát az ő - most közlés alatt álló - tanulmányaira kell számítaniuk mindazoknak, akik teljesen pontos adatokat óhajtanak kapni a fosszilis leletek anatómiai jellegzetességeiről. Mi most csak néhány fontosabb pontra korlátozódunk, amelyet a kitűnő antropológus és fiatal tudós már felismert. De előbb azt is kell hangsúlyoznunk, hogy a Sinanthropus maradványainak előkészítése kényes és még be sem fejezett munka, hiszen (legalább is egy részük) még mindig tele van rendkívül kemény mésztufával. Sajnos még semmit sem ismerünk a ’Kínai Ember’ végtagjairól. Viszont alsó és felső fogazata, alsó állkapcsa és koponyája szép számban szerepel a leletek között és tanulmányozásuk igen-igen sokat mond. Általános szempontból: a fogak igen robusztusak, nagyon hosszú gyökerük van, lényegében emberi típusúak: utolsó zápfoga visszafejlett; alsó elülső zápfogai egy-gyökerűek (tudjuk, hogy ezeknek a fogaknak két gyökerük van az ember-formájú (antropomorf) Majmoknál; alsó szemfoga jóval erősebb, mint a mellette lévő elő-zápfogak (tudjuk, hogy a szemfog igen kifejlődött a nagy Majmoknál). Eme tipikusan emberi fogazat ellenére, az állkapocs igen különböző alakú, elüt a mai Embereknél található állkapocstól. (Jelenleg két állkapcsot ismerünk a Sinanthropustól: egy felnőtt egyénnek állkapcsa a fogazat teljes sorozatát mutatja (legalább is a fog-lukakat), de össze van törve az állösszeforradásnál; a másik egy (föntebb említett) fiatal egyénnek koponyájához tartozik, teljesen mutatja az áll-összeforrást és teljes egészében rekonstruálható lenne. Vö. D. Black: Premliminary note on additional Sinanthropus material discovered in Chou Kou Tien during, 1928. Bull. Geol. Soc. China, vol. 8. n 1., 1929, pp. 15-32.) Hogy csak az áll-összeforradás tájáról beszéljünk: nemcsak hogy nincs álla (akárcsak a Neandervölgyi Embereknél sincsen), de az állkapocs-csont a két (jobb és bal) fél-állkapocs összeforradásánál határozottan lehajló, vagy befelé forduló - ugyan nem annyira, mint a Majmoknál -, de jobban, mint a híres Mauer-i Embernél (Homo heidelbergensis). Főleg a koponya (vö. D. Black: Premliminary notice ont he discovery of an adult Sinanthropus skull at Chou Kou Tien. Bull. Geol. Soc. China, vol. 8. n 3., 1929, pp. 207230.) alkotja a Sinanthropus nagy tudományos értékét. Ezen a remek fosszilis leleten hiányzik ugyan az elülső rész (állkapcsok és az arc-rész a szemgolyó-lukak ürege alatt), de az agykörüli rész nagyszerű állapotban maradt és nincs rajta semmi eltorzulás (kivéve a nyakszirtluk környékét, amely megsérült)8. Ez a lelet jelenleg még tele van mésztufa alkotta természetes törmelékkel, amely megtölti az agyüreget, és ezért még nem ismerjük sem a koponya-köbtartalmat, sem az agy lenyomat-helyeit (valószínűleg kicsi a koponyaköbtartalom, mert aránylag kicsinyek a koponya méretei és igen vastagok a csont falai). A lelet külsejét viszont már teljesen felszabadították a mésztufától, amelybe egyik oldalon bele volt ágyazva; és így bár hozzávetőlegesen elgondolhatjuk, milyenek is a morfológiai sajátosságai.
35
Első szempillantásra az ötlik fel a Sinathrpous koponyáján, hogy körvonalai általában rokonok a Neandervölgyi Embernek és a Pitekanthropusznak koponyájáéval: ugyanaz az előlről-hátrahajlás; ugyanúgy lelaposul a felső része a homlok fölött; hasonlóképp terül szét a homlok-rész és ugyanolyan erősek a szemek fölötti (szemüreget koronázó) feltüremlések; szintén nagyok a szemüreg-lukak… De figyelmesebb elemzéskor az a meglepő, hogy ez az új Ember-formájú (Hominiens) mily nagyszerűen iktatódik a Neandervölgyi és a Pitekanthropusz közé. Közelebb áll a Pitekanthropuszhoz, mint a Neandervölgyihez, mert hosszú a szemüreg fölötti dudora, erősen összehúzódik a szemüreg fölötti része és általában kicsi a koponyája; viszont a Sinanthropus sokkal erősebben fejlettebb, mint a Pitekanthropus, mert határozottan kirajzolódnak homlok-részei és halánték-körüli dudorai. Majdnem úgy határozhatnánk meg, hogy olyan Piteknathropus (csupán koponya szerint ítélve), amelynek homlok-részei és halánték-körüli csontjai már arra hajlanak, hogy a Neandervölgyinek hajlatát érjék el. Ez viszont még csak elsődleges megközelítés. Amint Dr. Black-nak lehetősége akad az anatómiai részletek behatóbb tanulmányozására, észreveszi, hogy a Sinanathropusnak egész sor olyan koponya-alkati sajátossága van, amely külön helyet biztosít neki minden, eddig ismert Ember-formájú (Hominiens és Hominoid) között. Említsük csak példaképp a halántéknak igen érdekes kifejlődését, amely a fül külső luka alatt kettős és széles apofízist alkot; ennek megfelelője csak a nagy Majmoknál található. Vagy figyeljük meg a koponyafölépítésnek fontos alakzatát, amely miatt az agykoponya maximális szélessége nem az oldalfalak nívóján van (kb. a fej közép-magasságán), hanem sokkal alább (egy kissé a masztoid apofízisek felett): s ezért ha a Sinanthropus koponyáját ’norma occipitalis’-ban nézzük (vagyis hátulról, a nyakszirt felől), hát bizony durván háromszög alakú kontúrt mutat (amilyen a Majmok koponyája); sokkal inkább ilyennek látszik, mint oválisnak (amilyen a mai Emberek koponyája). Zoológiai szempontból a Sinanthropus megérdemli, hogy új nemet alkosson.
D/. A Sinanthropus fölfedezésének következményei Még korai lenne és nem is lenne célszerű, hogy tovább vigyük előző morfológiai eszmélődésünket. Hogy tovább juthassunk, még várnunk kell, hogy milyen eredményt ér el Dr. Black további munkája a már összegyűjtött anyagra vonatkozóan. Na és persze - várjuk türelemmel, hogy mit a legközelebbi - 1930-as - kutatómunka. Már mondtam, hogy az 1929es ásatáősok éppen akkor értek véget, amikor megtalálták a koponyát egy olyan zónában, amely rendkívül gazdag jól megőrződött leletekben. Lehet, hogy a legközelebbi ásatás meglepetésekkel fog szolgálni. Mindenesetre már most is biztos egy lényeges pont: Kelet-Kínában az alsó Pleisztocén korban megtalálható egy pre-neandervölgyi-típusú Ember-formájú (Hominien) létező. Vajon ez a lény miként kapcsolódik egy másik, már ismert, nyugat-európai és körülbelül éppen abból a korból való Ember-formájúhoz (Hominien), a Homo heidelbergensis-hez? Különféle, eléggé csábító elméleti meggondolás alapján Dr. Black és több más amerikai paleontológus föltételezi, hogy az emberi típus a Harmadkor vége felé született Közép-Ázsiában és hogy onnan kiindulva sugárzott szét egyszerre Kelet és Nyugat felé. Egy másik hipotézis, amely szerintem jobban támaszkodik a paleontológiai tényekre, az lehetne, hogy a Sinanthropus Indiából vagy Indonéziából ment fel Észak felé, követve a tengerpartot - ugynabban az időben, amikor a Bölények, a Rusa-szarvasok, a Mundzsák,
36 amelyek Észak-Kínában a Negyedkor legkezdetén tűnnek fel. Persze lehetne még más elgondolást is föltételezni. De jelenleg be kell vallanunk, hogy e téren még csak hozzávetőleges hipotéziseket vehetünk fel, s ezek főleg arra szolgálnak, hogy mutassák a kutatás irányvonalait. Tehát a Sinanthropus inkább izgatja, de még nem elégíti ki kíváncsiságunkat az emberi Paleontológiában. De legalább neki köszönhetjük, hogy világosabban tárul elénk egy fontos perspektíva: a primitív Emberiségnek jobban meghatározott rétege, amely a Régi Világot foglalhatta el annak a fázisnak legelején (vagy éppen kezdete előtt), amelyet a legrégibb paleolítikus eszközök jellemeznek. A Sinanthropus nagyjából kortársa a Homo heidelbergensisnek és a még titokzatos Pitekanthropusnak: világosan kapcsolódik mindkettőhöz, akár koponyájának, akár pedig alsó állkapcsának rendkívül primitív formája révén. Eléggé nem is hangsúlyozhatjuk, hogy mily fontos tudományos eredmény ez: egy lépéssel előbbre jutottunk ama pre-neandervölgyi fázis fölfedezése felé, amelyen az Emberiség áthaladt. Még általánosabb szempontból: akárki beláthatja, hogy a Sinanthropus fölfedezése komoly ’pontot’ jelent azok javára, akik a Transzformizmust kiterjesztik az emberi zoológiai formára is. Ennek a sikernek lehet talán kényelmetlen következménye - még a valódi Tudomány számára is. Nem is egy olyan állításnak, amely a régi materializmust lehelte magából, máris - és bizonyára még majd a jövőben is - hátrálnia kell a ’Pekingi Ember’ fölfedezése miatt. S éppen itt kell nagyon hangsúlyoznom, hogy a Paleontológiából vont egyetlen állítás sem kűzdhet sohasem a mai emberi tény elképesztő Nagysága ellen. Mert az emberi Paleontológia végeredményben azért fáradozik, hogy megtalálja az emberi faj embriogenezisét. Pedig hát az embrionális állapotok sem az Emberi Faj, sem az Ember-egyed esetében nem tudják meghatározni a felnőtt létezőnek értékét. A Sinanthropus igen szerencsésen segít, hogy jobban megértsük, miféle egymásra-következő jelenségek során formálódhatott ki az emberi típus az Élet többi részének kellős közepén. Ha pedig - akár tudományosan is - akarjuk fölmérni, hogy a Föld történetében mekkora csodálatos eseményt jelent a Gondolat megjelenése, akkor más irányba kell néznünk. Az emberi probléma tudományos megoldása egyáltalán nem az ásatag leletek tanulmányozásával fog megoldódni, hanem azoknak a sajátságoknak és lehetőségeknek figyelmesebb átgondolásával, amelyek a mai Emberben a holnap Emberét sejttetik meg. Peking, 1930 április. Ez a tanulmány a Revue des Questions Scientifiques 1930 július 20-i számában jelent meg.
A PEKINGI TÖRTÉNELEMELŐTTI-KORI LELETEK Ebben a folyóiratban három évvel ezelőtt (1930 júliusában) közöltem egy tanulmányt, amely a Sinanthropus pekingiensis fölfedezését mondta el. Akkoriban a Service Geologique de Chine (Dr. W. H. Wong) és a Rockefeller alapítvány (Dr. Davidson Black) együttesen végzett intenzív ásatási munkálatainak eredményeként két koponyának nagy része és több
37 fontos csont-részlet került elő olyan állkapcsokról, amelyek ahhoz a bizonyos fosszilis Emberhez tartoznak; ezek a leletek a Peking melletti Choukoutien alsó-pleisztocén-korának lerakódásaiból jutottak napfényre. A lelőhelyet Dr. J. G. Andersson ismerte fel 1921-ben: mészbányák részére megnyitott mészköves dombhajlatban van ez a hely és olyan, mint egy nagy zseb (csaknem 200 méter hosszú, mélysége pedig meghaladja az 50 métert); csaknem teljesen megtölti ezt a zsebet egy olyan vöröslő rés, amely nem más, mint régi barlang, amely lassacskán feltöltődött, aztán részben legyelulódott; üledék-rétegei pedig erősen megkeményedtek; bőségesen tartalmaz Emlős-maradványokat. Azt a tanulmányt 1930-ban írtam. Azóta meg sem állt a leletek sorozata Choukoutienben. Évről-évre egymásután következtek új eredmények. Az hát a szándékom, hogy a Revue des Questions Scientifiques olvasóinak közlöm legújabb leleteinket. (A Choukoutien-i kérdés jelenlegi állásáról tudományos fejtegetés (teljes bibliográfiával, 1933 júniusig bezárólag) jelent meg: Fossil Man in China, by Davidson Black, P. Teilhard de Chardin, C. C. Young and W. C. Pei /Memoirs of teh Geological Survey of China, ser. A, 1933/. Könnyen beszerezhető ez a munka tudományos könyvkereskedésekben vagy közvetlenül a Geological Survey of China-nál, 9 Ping-Ma-Ssu, Peiping, W. )
A/. Új eredmények a Sinanthropus földerítésében Kivéve az 1931-es kutatómunkát, amelyet még a mélységet földerítő ásatásoknak szenteltek, Choukoutien-ben az utóbbi években főleg felszínen folyt a kutatás. Mert hát arról volt szó, hogy a dombtetőn széles platformot készítsenek elő, ahonnan módszeresen lehet lefelé hatolni a Sinanthropus rétegein át, mert ezeknek több, mint a fele még érintetlen. Ez az eltakarító munka, amelyet jövő tavasszal fognak befejezni (1934), váratlan és fontos eredményeket hozott - amint majd mindjárt látni is fogjuk. De azt kell mondanunk, hogy a nehézségek és a munka lassúsága miatt, amely állandóan robbantásokkal történik, két év óta nem is folyt kutatás a lelőhely legfontosabb részeiben. Tehát 1930 óta elég kevés új csontmaradványt említhetünk, amely a Sinanthropus-hoz tartozik. Mégis előkerült 1931-ben egy igen szép alsó fél-állkapocs, minden fogával együtt; aztán egy állkapocs-töredék, koponyadarabok, meg egy kulcs-csont - abból az ásatási részből, amelyet ’C kulturális zónának’ fogunk nevezni. Két újabb állkapocs-töredék is jutott napfényre az ’A zóna’ felső részéből. Akármily csekélyek is ezek a leletek, mégis előreláttatják az 1934-es eredményeket, amikor az ásatás majd újra fontos tömegket fog átvizsgálni a lerakódások kellős közepén. Közben folyt a laboratóriumi munka. Az 1929-ben és 1930-ban talált koponyák fontos csonttani elemzése után Dr. Black - 1930-ban - bevezető tanulmányt tett közzé a Sinanthropus agyáról; a jelenleg ismert hét állkapocs-részlet leírása pedig csakhamar szintén közlésre kerül. Egyébként ma már kitűnő öntvény-minták kaphatók ezekről a különféle részletekről. Időközben persze kezdett mutatkozni a visszhang az idegen antropológusok részéről is. Azt mondhatjuk, hogy a szakemberek jelenleg három - két szélső és egy közepes csoportra oszlanak. Egyesek szemében (pl. Boule professzor és O. Abel professzor) a Sinanthropus nem más, mint egy Pitekanthropus; s egyiket is, másikat is Hominiens-nek kell tekintenünk. Mások számára (Dr. Dubois és Hrdlicka professzor, akik jelenleg mintha igenigen engednének szentimentális meggondolásoknak) a Sinanthropus csak Neandervölgyi Ember, akinek a koponyája anormálisan kicsiny. E két szélső vélemény között van Dr. Black
38 kezdeti tézise, amelyet Elliot Smith professzor vall; erős alapokon nyugszik ez a tétel: a Sinanthropus emberebb, mint a Pitekanthropus, mégis különbözik a Neandervölgyitől és ez utóbbinál primitívebb. Az említett három vélemény közül Dubois-é és Hrdlicka-é látszik leggyöngébbnek. Mintha ezek a tudósok elfelejtették volna, hogy a Sinanthropus-ból már nemcsak egy, hanem két koponyánk is van: mindkettő ugyanolyan köbtartalmú és ugyanolyan típusú. Vagyis nehéz lenne kis-agyúságról beszélni. Annál is inkább, mert ha nem tekintjük az igen általános jellegzetességeket (a homlok-dudort, a szemüreg fölött lehúzódást, a lapos koponyaalkatot stb.), hát bizony ezek a maradványok minden eddig ismert lelettől jóval különböznek, mégpedig határozott pontokon (csak a homlokcsont egyedülálló formáját tekintsük). Tehát ha nem játszunk a szavakkal - amint ezt sokszor teszik - , vagyis ha nem okoskodunk a Neandervölgyi és a Neandervölgyi-fajták kifejezéssel, vagyis mintha ez a fogalom határozatlan ’prae-sapiens’-t jelentene, hát bizony egyre világosabb lesz, hogy a Sinanthropus valódi és új láncszemet alkot a morfológiai állomások sorozatában, amely a modern emberi típushoz vezet. Hogy pedig valóban Embert képvisel - és nem Majmot - , ezt azok az utóbbi tanulmányok, amelyeket Black végzett a ’Pekingi Ember” agy-köbtartalmának rekonstruálásáról, már meg is erősítik, teljes összhangban azzal a végleg meghatározott ténnyel, hogy Choukoutien-ben kőeszközök is léteznek.
B/. A Sinanthropus lelőhelyeinek eszközei Amikor e folyóiratban először írtam Choukoutien-ről - három évvel ezelőtt -, még azt mondtam, hogy „mindezideig” és néhány tünet ellenére sem akadt semmi felismerhető nyoma olyan eszköznek, amely a Sinanthropus csontmaradványaival együtt lett volna. Két hónappal később, amikor visszamentem a lelőhelyhez, W. C. Pei-nek, az ásatásokkal megbízott fiatal tudósnak társaságában, vele együtt in situ - ott, azon a lelőhelyen - kétségbevonhatatlan maradványokat találtunk pattintott kövekről és égetett csontokról. Ezek a nyomok eddig elkerülték a figyelmet, mert a munkálatok évek óta olyan lelőhely-részleten folytak, ahol nehezen voltak felismerhetők. De - mint mindig - most is az történt, hogy amikor felcsillan a fény, akkor mindent eláraszt. Idő kellett már ahhoz is, hogy végleg eldöntsük: Choukoutien csonttal teli repedésében régi barlangnak maradványai vannak. Még nagyobb idő volt szükséges annak a hipotézisnek elvetéséhez, hogy a lerakódásokban látható vörös és fekete zónák mesterséges eredetűek lennének. De mihelyt előkerültek az első pattintott kvarc-eszközök, már minden világossá válik. Koruk, törési és megszilárdulási állapotuk (nem véve tekintetbe az eszközök felső részének kiégetését): a Sinanthropus rétegei nyilvánvaló választ adnak azokra a formációkra, amelyek megtöltik a legklasszikusabb európai barlangokat. E perctől fogva fölszaporodtak az archeológiai fölfedezések: a legfontosabb az volt, amikor napfényre került (1931 nyarán) egy 2 méter vastag vörös-sárga és fekete agyagréteg, amely rendkívül gazdag kő- és csontmaradványokban. E nívó alatt (C Zóna), amelyet Pei talált meg mintegy negyven méteres mélységben, egy keményfalú szűk tömegben, még csak elszigetelten akadtunk eszközökre. De fölötte már két másik eszköz-szintet fedeztünk fel: az első csak néhány méterre fekszik az előbbitől (B zónának nevezzük), pirinyó és szinte függelékként csatlakozik a réshez; a másik viszont (A zóna) hét métert ér el és valószínűleg al-zónákra is osztható. Ezzel az A zónával, amelyet két beomlott mésztömb és kevéssé fosszilis tartalmú cseppkő-rendszer koronáz meg, fölfelé valószínűleg lezáródik a
39 Sinanthropus-réteg helye. Ez a felső lerakódási hely sokat ígér; agyagból és tarka hamufoltokból áll a középső tömegén, de aztán oldalt igen kemény mésztufa-réteg felé tart. Az ásatások kezdete óta még nem is nyúltak hozzá, pedig végeredményben - a még szintén el nem ért fenék-résszel együtt - a legkevésbé ismert területe a lelőhelynek. Egy év múlva már többet fogunk tudni róla. Bemutattuk a lelőhely régészeti tereprajzát. Ezek után miképp határozhatjuk meg az ott talált „kultúra” jellegzetességeit és stádiumát? Már előbb is azt mondtuk, hogy sok és biztos tűz-nyomra akadtunk: számos megszenesedett csont és égett kő került elő; több méter vastagságban halmozódik föl fekete hamu és égett agyag. Barátom, H. Breuil professzor, azt állítja, hogy van a barlangban csont-eszköz is; számomra ez a kérdés problematikus. Akadnak mesterségesen csiszolódott vagy tört kődarabok, nagy számban is. De még semmi sem teszi nyilvánvalóvá, hogy rendszeresen használtak volna csont- vagy szarvasagancs eszközöket a barlanglakók. Viszont kétségtelen, hogy kőeszközöket használtak és igen nagy mértékben. Sajnos ezt is nehezen tanulmányozzuk, éppen a szóbanforgó anyag miatt, hiszen Choukoutien környékén igen kevés fém- vagy kőanyagú szikla van. A talált eszközök vagy pattintott kövek szinte mind puha grézből vagy hidrotermikus eredetű kvarcból vannak, ezek az anyagok pedig rosszul fogadják be és gyöngén őrzik meg a faragást. Ilyen körülmények között csaknem lehetetlen fölmérni készítőik ügyességét és technikai fejlettségét. Általában annyit mondhatunk, hogy a Choukoutien-i kőeszközök egyhangúak és nem tipikusak: majdnem mindig csak kaparó, túró vagy banális formájú kihegyezett szilánkok, amilyenek mindenütt megtalálunk a régi Paleolitikus korban. Az is lehet, hogy a lerakódott maradványok óriási vastagsága során majd fokozatosan finomodik a fölhasznált anyag formája és megválasztása, Ezt csak akkor tudjuk majd megmondani, ha a még elégtelenül ismert A Zónát újra vizsgálat alá vesszük. - Tegyük még hozzá azt is, hogy a többé-kevésbé kifaragott (imént említett) pattintott köveken kívül a C zónában sok nagy kődarab volt, amelyet kalapácsul vagy baltaként (’Choppers’) használtak. S ahogy a természet adta, úgy használtak fel sok kigömbölyödött kőtömböt. De sokat át is alakítottak függőleges irányban, s ezáltal szinte sarokkővé alakították. E különféle tárgyakról részletes tanulmányt olvashatunk a cikkem elején említett Fossil Man in China tudományos feldolgozásban. Bármily elemi fokú is a Sinanthropus rétegeinek eszköz-ipara, mégsem nevezhetjük ’eolitikusnak’, hiszen már határozottan paleolitikus jellegű s egyébként is ott van vele együtt a tűz rendszeres használata. De hát nincs-e aránytalanság egy ilyen aránylag jól fejlett kultúra és a vélt készítőjének anatómiailag annyira primitív jellegzetességei között? Vajon csakugyan a Sinanthropus csinálta-e mindezt? Kétely származhat, s ezt már meg is fogalmazták: „Olan biztos ön abban - kérdezte néhány, történelemelőtti kort tanulmányozó szakember (s köztük nem is a legkisebbek) -, hogy Choucoutienben nincs együtt két olyan valóság, amelyet külön kell választanunk? Emitt: a Sinanthropusnak, ennek az egészen alacsonyrendű Hominien-nek maradványai; másik oldalon pedig egy valódi Embernek (nevezzük X-nek) elhagyott lakhelyei, akinek maradványait még nem találtuk meg, de akinek jelenlétét bizonyítják az eszközök és a hamu-nyomok. Az egyiknek csontjait ön ne ruházza fel a másiknak intelligenciájával. Bizonyára az X ember ölte meg a Sinanthropust és idehozta a maradványait. Ami pedig magát a Sinanthropust illeti: képtelen volt tűzet gyújtani vagy akármit is kifaragni. Nézzen csak rá a koponyájára”. - Egy ilyen ’Másik Ember’ elgondolása
40 Choukoutien-nel kapcsolatban: nem új ötlet; hasonlót már ötven évvel ezelőtt is fölvetettek, amikor Belgiumban meg akarták magyarázni, hogy miként lehetnek pattintott szileszkek a Neandervölgyi Emberrel együtt (akit akkor szintén nem tartottak intelligensnek). De nem árt, ha újra előkerül az az elgondolás, hiszen mielőtt elfogadnánk valamit tudományos téren, helyesen tesszük, hogy minden lehetséges eszközzel bizonyítani akarjuk hamisságát. A mi esetünkben sem lehet abszolút módon elvetni az X ember hipotézisét, pusztán amiatt, mert nagymértékben önkényes és negatív ötlet. Elméletileg bizony lehetséges, hogy az A, B vagy C zónában továbbfolyó ásatás olyan leletet hoz elő,, amely valami felsőrendű Ember csontjaiból fog állni. Az viszont máris igen-igen valószínűtlennek mutatkozik, hogy ez meg is történjék. Egyrészt ugyanis a Sinanthropus maradványai annyira szabályosan fekszenek az eszközök és a hamu szomszédságában, hogy ez az asszociáció nem lehet puszta véletlen. Másrészt pedig - amint mondtuk is már. csonttani és koponya-alkati jellegzetességei egyre jobban arra késztetnek, hogy a valódi emberek közé sorozzuk. Hát akkor minek keresnénk egy másik eszköz-készítőt? Összegezve: bármily valószínűtlennek látszott is első tekintetre, ma már igen-igen nagy eshetőség áll rendelkezésünkre, hogy a Sinanthropust intelligensnek mondjuk. - De honnan került elő? S a föld melyik táján tanult meg tűzet gyújtani és követ pattintani? Ez más kérdés, s erre vonatkozóan még semmi biztosat sem tudunk. A Choukoutien-i eszközök éppen mert nem tipikusak - nem teszik lehetővé, hogy határozottan összevessük akármilyen nyugati kultúrával. Földrajzilag, anatómiailag és kultúra szempontjából még elszigetelt valaki a ’Pekingi Ember’.
C/. A Choukoutien-i feéső Paleolitikus kor Ha öt hónappal ezelőtt küldtem volna ezt a cikkemet a Revue des Questions Scientifiques-nek, akkor ezen a ponton befejezhettem volna a pekingi ásatásokról szóló krónikámat. De ha bármit elég alaposan felkutatunk, könnyen válhat meglepetéseket tartogató fészekké. Ilyen a Choukoutien-i domb esete is. Már említettem, hogy két év óta a dombtetőre összpontosultak az ásatási munkák: igyekeztek a terepet kitisztítani és niveálni. Mindezt azért tették, hogy majd innen kiindulva szállhassanak le a mély rétegekbe. E művelet során egész csomó sárgás homok került elő a mészkőben és kődarabkák vegyültek belé. Kezdetben nem is sokat figyeltek rá. De amikor arra került a sor, hogy szétszedjék, hát azt vették észre, hogy megint egy olyan barlangüledékkel van dolguk, amelyben szintén sok fosszilis és archeológiai maradvány van, csakhogy ezek teljesen különböznek a Sinanthropus-nak sokkal régibb rétegeitől. A lelőhely aprólékos felkutatása most fejeződik be. Tehát meglehetős biztonsággal máris fel lehet mérni eredményét. Talajtani szempontból a Choukoutien-i felső barlang üledéke sárga földnek és kőhulladéknak keveréke; a kőhulladékot gyöngén hatja át mészkő, de még csaknem mozgóképes állapotban van. Ezek az üledékek teljesen különböznek a szokásos Choukoutien-i üledéktől, mert más a színezetük és mert csak gyöngén vannak megszilárdulva. Határozottan fiatalabbnak mutatkoznak; és annak az üregnek is fiatalabb a kora, amelyet elfoglalnak. Amikor ezta az üreget kitisztították, valódi barlang tűnt elő; 12 méter magas, kb. 10x5 méteres területet foglal el a felszíne. Falait és talapzatát még érintetlen sztalaktitok és sztalagmitok fedik. Ha most nem nézzük a plafonját, amely csaknem teljesen elvész,
41 hegyesszögű töredékké finomultan, az egész együttes annyira fiatalnak hat, hogy kirívó ellentétben áll a Sinanthropus maradványait őrző alsó nagy üreg nyomott és alaktalan formájával. Az új barlang egyébként is független rendszerként alakult ki, teljesen méászkövesen. Azok az állati maradványok, amelyek ebben a barlangban találhatók, elég jól fosszilizálódtak, de mégis sokkal kevésbé, mint a Sinanthropus lelőhelyén. Ezek a maradványok elég változatos formájúak és gyakran találunk köztük teljes csontvázakat is. Had említsük a legérdekesebb típusokat: tigris (csontváz), gepárd (teljes csontváz), nagy medve (két koponya), hiéna a crocuta-csoportból (állkapcsok), egy Civette, egy kis ló, egy nagy ökörfajta, Cervus elephas (csontváz), szika-szarvas (több csontváz), denevér, nagy strucc két lábszárcsontja stb. - Ez az állatvilág számos jellegzetességgel különbözik a Sinanthropus-t kísérő faunától: nincs benne sinensis hiéna, szűk állkapcsú megaceros-szarvas, nagy ló stb.; de találunk benne Cervus elephas-t, kis lovat, crocuta hiénát stb. Egész együttesében ez az új állatvilág pontosan olyan összetételű, mint a kínai (lösz-kori) felsőPleistocénban, amilyennek az Ordos-i és a Sungari-i homokból ismerjük már. Figyelmet érdemel, hogy megtaláljuk benne a gepárdot, amely jelenleg Indiába és Afrikába húzódott vissza; ott van a Civette is, amelyet eddig még sosem vettek észre Észak-Kínában. Ilyen állatvilág maradványaiba merülten találtak rá egy Ember csontjaira és eszközeinek maradékára. Ebből az Emberből (valódi Homo sapiensből) előkerült három felnőttnek koponyája teljes épségben (állkapcsokkal együtt); egy medencecsont két lábszárral, radius, tibia, calcaneum, astragal stb. Mindössze: fél tucatot bőven kitevő lelet, és egy fél tucat egyed között egy igen fiatal gyermek is. Érdekes, hogy ennyi ember mellett ritkásan akadtak eszközök. Három jó eszköz szép fekete ftalinból (egy csiszoló, egy oldalsó megmunkálás nélküli csúcshegy, eltörten; egy edény /?/; néhány csiszoló és alaktalan eszköz kvarcból; egy pattintott kő: íme ez az egész. Vagyis egyáltalán nem az a nagy halom csont és törött kő, ami rendszerint jelzi a történelemelőtti korok lakóhelyeit. Viszont Pei talált ebben a barlangban egy hosszú csont-tűt, kapcsolójával és elég sok dísz-eszközt: csaknem 80 darab róka- és szarvasfogat, s ezek át vannak luggatva; egy átlukasztott kődarabot; két tengeri kagylót (Arca) szintén átfúrtan; két nagy darab kaulimot (fehér színű fém), egy piros színűt is. Emitt-amott tűzhelyről maradt faszén-nyomok, de kevésbé kiterjedten. Mindez arra mutat, hogy a barlangot rendszeresen húsevő állatok foglalták el, s az Ember csak átmenetileg használhatta, vagy pedig ide temette halottait. E tények láttán jelenleg csak egyetlen magyarázat lehetséges és ezt fogadtuk el: a Choukoutien-i új barlang maradékai még Pleistocen korból származnak (Lösz-koriak), kultúrájuk pedig felső-paleolitikus. E hipotézisnek minden megfelel: akár a lerakódások viszonylag friss természete; magának a barlangnak viszonylag régi formája (teljesen feltöltött üreg, részben eltűnt plafonnal; az állatvilág jellegzetességei; az emberi eszközöknek és díszítéseknek formája is, amely oly különösen rokon azzal, amit az európai Paleolitikus kor utolsó állomásai mutatnak (a kis kőeszközök megjelenése előtt). E perspektíva szerint a Choukoutien-i felső barlang Embere (aki kétségtelenül fiatalabb, mint az Ordos-i Ember, akinek lakhelyein nincsenek sem díszítések, sem finoman kidolgozott csont-eszközök) elég közel áll az Ordos-i Emberhez. Vagyis Kínában a Paleolitikus sorozat - a legrégibbtől a legújabbig - a következőképp foglalható össze:
42 Alsó-Pleisztocén
1/ Sinanthropus és eszközei (egyidősek az európai régi Challes-ivel?)
Felső-Pleisztocén
2/ Shansi és Shensi vidékén_ lösz-alapú kerek kvarc-eszközök (Mouster-i) 3/ Lakhelyek az Ordos-i löszben és homokban (Aurignac-i?) 4/ A Choukoutien-i felső barlang (egyidős az európai Magdalene-ivel?)
Átmenet a Neolitikus felé
5/ Azile-i (?) a mongóliai dünéken
De ez még csak munka-hipotézis. Choukoutien olyan messze van azoktól az alapoktól, ahol kezdődik a történelemelőtti kultúrák ranglétrája, hogy néhány analógia lehangolhat. Másrészt pedig Kínában - még jobban, mint másutt - abba a nehézségbe ütközünk, hogy nem tudjuk megmondani, vajon igazában melyik korban halt ki a negyedkorinak nevezett állatvilág. Kényes és mindig nagyítva torzító probléma ám a visszamaradt állatvilág kérdése. Sok állat ,maradhatott életben s ezek megzavarhatják a tereptanra épülő paleontológia következtetéseit. Ezek miatt az is lehetséges, hogy a Choukoutien-i új lelőhely valamikor talán megfiatalodik a mai értékelésünkhöz viszonyítva. De még akkor is tény marad, hogy eszközeinek és még inkább csontjainak fölfedezése új és szilárd láncszemet jelöl meg a távolkeleti történelemelőtti kor számára. Csak néhány hét múlva fogjuk megtudni, vajon ama csonttani jellegzetességei révén, amelyek teljesen konstansok és világosan ’olvashatók’ a Pei által talált három koponyán, „a Choukoutien-i felső Ember” a Mongoloidok közé tartozik-e avagy a Fehérek közé. Az olvasó nem tagadhatja azokat a tényeket, amelyeket felsoroltam, de talán szíve mélyén titokban vonakodik elhinni őket. Ennyi új dolog egy ilyen kis helyen!... - De mit tenne akkor, ha rátérnék technikai kérdésekre és elkezdenék beszélni egy másik, szintén fosszilis maradványokkal teli üregről (Pliocén vagy Pleistocén kori), ahol 70 méterre a mai folyó alatt grézzé keményült homokban százával találunk Hal-csontvázakat; vagy egy másik üregről is beszélhetnék, ahol három hónappal ezelőtt kőtörmelékbe vegyülten leltünk rá egy nagy Babuin maradványaira, ugyanezeknek a domboknak egyik lakójára, mielőtt a Sinanthropus kilakoltatta volna erről a helyről. S mindez szintén Choukoutienben! Hogy ilyen sok gazdag lelet ennyire valószínűtlenül van egy helyen - ezt azonnal kevésbé paradoxálisnak látjuk, ha mindenekelőtt arra gondolunk, hogy Choukoutien-ben nem mindennapi mértékben folyik a feltáró munka. Nemcsak a Service Geologique kutatóhelye dolgozik immár csaknem hét éve, de azok a helyi kőbányák, amelyek a mészkő feltárásáért dolgoznak, majdnem két kilométernyi sávon ássák a dombok homlokzatát. Ekként hát napfényre kerül minden, ami csak föllelhető, fokozatosan megtalálható; és e leletek mennyisége mindig több, mint amennyire számítunk. De ilyen kimerítő kutatómunkán kívül másvalami is magyarázza a Choukoutien-i fölfedezések számát és változatosságát, ti. az a tény, hogy akár helyzetük, akár pedig rétegtani
43 természetük révén a vidék sziklái szinte predestinálva vannak arra, hogy megőrizzék és aztán szinte pecsét alá helyezzék azokat a lerakódásokat, amelyek az utolsó geológiai korok teljes sorozatához tartoznak. Színtjük sem nem túlságosan magas a hegységek mellett, sem nem túlságosan alacsony a síkság áradásihoz viszonyítva; mészköves természetük pedig elsőrendűen alkalmas arra, hogy repedések, üregek jöjjenek létre bennük. Olyan terep ez, amelynek erezeteiben mindannak nyoma maradt, ami csak fokozatosan lerakódott és aztán fölszínre vetődött. A paleontológus és a történelemelőtti kor szakembere számára ezért maradt meg oly sokféle emlék, amelyet elsoroltunk. Ezért lehetséges, hogy a geológus elvégezze azt a roppant értékes munkát, amely abból áll, hogy ne csak elkülönítse egymástól a fölrakódott rétegeket, hanem inkább kibogozza az egymásba-kuszálódott gyökerek csomóját. S így adódik mindenekfölött - az Élet titkai iránt érdeklődő ember számára ez az általános tanulság, amelyet szellemünk oly nehezen akarna elfogadni, pedig ez az igazság: „A Múltnak nyomai, amelyeket fölfedez a Tudomány, csak halvány árnyékai annak, ami valóságosan létezett”. Ne csodálkozzunk azon a szerencsés véletlenen, hogy Peking mellett egy dombon két olyan régi emberiség maradékai vannak együtt, amelyet óriási idő választ el egymástól. De értsük csak meg, hogy ezek a nyomok ugyanegy kedvező körülmény (a barlangok) révén ott léteznek, hát mindaz a két emberiség nem jelent mást, mint tanúi egy olyan igen messzire nyúló rétegnek, amely a történelem egyik pillanatában mindent elborított. A Revue des Questions Scientifiques XXV. kötetében közölt tanulmány, 1934.
AZ ALSÓ-PLEISZTOCÉN EMBERE: A SINANTHROPUS ÉS AZ EMBER-ELŐTTIEK … 1/. Milyen régi a Sinanthropus? … a Sinanthropust nem valami szokásos ’archeológiai’ tetemként találták néhány méterre a puha föld alatt. A napfényre került maradványokat - ismétlem - robbantással és csákánnyal szedték ki egy olyan - 50 méter mélységbe is lenyúló szilárd törmelék-tömegből, amely jól meghatározott és biztos korú geológiai egységeket alkot. Mert hát paleontológia, sztratigráfia, fiziográfia és litográfia teljesen egyöntetűen mutatja, hogy abban a korban, amikor a Pekingi Ember élt, Észak-kínában még javában folyt a vörös-földek alakulása. Abban a korszakban még messze a jövőben rejtőzött a ’Sárga-földek’ első jelentkezése. Ez annyit jelent, hogy - a geológiában szokásos relatív kronológiát használva - határozott kort tudunk kijelölni a Sinanthropus számára: ez pedig az Alsó-Pleistocén. De abszolút kronológiai fogalmakkal kifejezve nagyjából mit jelent ez a kormeghatározás? …
44 A hozzánk annyira közelálló korokra vonatkozóan, mint a Pleistocén, még semmiféle pontos időmérőt nem talált a Tudomány. De két álatlános meggondolás Eléggé biztos támpontot adhat a Pekingi Ember koráról: - az első az, hogy - mivel a Sinanthropus valóban ’igaz ástag lelet’ (fosszilis), ezért bizonyára nem tévedünk, ha azokat a történeti kor-mértékeket alkalmazzuk őreá is, amelyekben az egység egy-egy év-száz-ezredet jelent; - a második meggondolás pedig azt sugallja, hogy - ha a negyedkori idők feltételezett tartamához igazodunk - , hát nagyságrendül igen valószínűleg százezer évet kell elfogadnunk. Hogy igen szerényen beszéljünk, fogadjuk el a legkisebb értéket, vagyis egyetlen százezer évet. Már ez is elég, hogy igazolja: miért vizsgálták az antropológusok akkora sietséggel a Choukoutien-ben most fölfedezett emberi koponyákat.
2/. A Sinanthropus anatómiai jellegzetességei Mert hát ugye nem is remélt szerencse az, amikor százezer évnyi távolságban nézhetjük az embert, figyelhetjük önmagunkat! Vajon nem ragadhatunk-e meg fontos formai változást egy ekkora óriási időtávon? Íme erre reméltek választ kapni a tudósok, és e téren az eredmények még a reményüket is túlszárnyalták. Az kétségtelen, hogy általában ezt mondhatjuk: leglényegesebb anatómiai jellegzetességei révén a Sinanthropus a Főemlősök között az Ember mellett és az Emberhez tartozóan helyezkedik el: nem előreugró arcrész, a legnagyobb majmok agyánál kétszer nagyobb agy, álló helyzet, két kéz stb. De eme alapvető emberi vonások között mennyi roppant jelentős különbség is van a fej-formában! … A Sinanthropus koponyája aránylag kicsi (1000 köbcentiméter, a modern embernél viszont 1200-1600 köbcentiméter). Koponyája alacsony és elnyúlt formájú; ez a két jellegzetesség együttesen befolyásolja, hogy feltűnően erős a szemüreg-fölötti és nyakszirtfölötti dudora. Koponyája erősen összehúzódik a szemüregek mögött. Maximáli szélessége az agykoponyának alapja körül s nem a felső középrész táján mutatkozik; ennek pedig az az eredménye, hogy a fej - norma posteirori, hátulról nézve - ívelt formát ad a Sinanthropus-nál, ovális a majmoknál, a modern embernél viszont ötszögű. Az állkapocs összeforradási helyén nemcsak hogy nincs is kifelé nyoma állnak, de hátrafelé fut az állkapocs, végig a száj alsó szintjén. A nem-szakember számára ezek a különféle tulajdonságok (amelyeket nem tekinthetünk egyedi anomáliáknak, hiszen minden talált egyednél egyöntetűen megvannak) talán kevéssé fontosnak tűnnek. De az antropológus szemében döntő jelentőségűek, mert mindegyik jellegzetesség nemcsak hhoz járul hozzá, hogy tőlünk eltávolítja a Sinathropust, de egy kicsivel közelebb is hozza őt az alsóbbrendű Főemlősökhöz.
45
3/. A Sinanthropus pszichés helyzete Amikor az antropológus szembenéz egy ilyen - nemcsak vegyes jellegű, de közbeeső struktúrájú lénnyel, végeredményben fölvetődik benne ez a kényes kérdés: „Fizikai szempontból a Sinanthropus igazában jobban hasonlít az emberhez, mint a majomhoz. Tehát elvileg inkább az Ember-formájúakhoz (Hominiens) kell sorolnunk. De pszichés szempontból mi a Sinanthropus igzai helye a természetben? Igen, vagy nem?: a valóban intelligens, azaz a csakugyan gondolkodó lények közé kell-e őt állítanunk?” Látni fogjuk, hogy olyan esetben, mint a Pitecanthropus-é nehéz lett volna kiküszöbölnünk minden kétséget. Itt viszont - a Sinanthropus esetében -, mivel megvan az a rendkívül szerencsés tény, hogy a Chokoutien-i barlang lakhelyül szolgált a fosszilis ember számára - szinte ingadozás nélkül válaszolhatjuk: „Igen, a Sinanthropus - még koponyaformája ellenére is - már gondolkodó lény volt”. S Íme miért… Mert az ásatáskor átvizsgált üledékben nemcsak az imént elsorolt csontok bukkantak alő, hanem nagy mennyiségű hamu, megszenesedett csont és - bár elég durván, de kétségteleneül pattintott kőeszköz is. Ha pedig mint ahogy valószínű - ma g a Pekingi Ember (s nem a barlang valamiféle ismeretlen más lakója) a készítője ennek a kőiparnak és a tűz-nyomoknak, akkor előttünk áll a következtetés: bármily primitív is a koponyája, a Sinanthropus már rég átjutott agyának rejtett struktúrája révén azuon a titokzatos küszöbön, amely az ösztönt a reflexiótól elválasztja. Már Homo faber ő, és (legalább is szellemi képessége szempontjából) egészen biztosan Homo sapiens is.
2/. A Pitechanthropus vagy a Jávai Ember Nem lehet anélkül beszélni a Sinathropus-ról, hogy rögtön ne gondolnánk az ikertestvérére, azaz a Jávai Emberre, a Ptechanthropus-ra.
a/. A fölfedezés lelőhelye és körülményei A Pitechanthropus első fölfedezése viszonylag régi keletű, hiszen egészen 1890-re nyúlik vissza. A fölfedezést követő 45 éven át könyvek, tudományos és filozófiai kézikönyvek zajosan tárgyalták azokat a szenvedélyes vitákat, amelyek a híres koponya nyomán fölmerültek. Dr. Dubois-nak köszönhető, aki a Solo folyó partján, Trinil-ben (Délkelet-Jáva) talált rá a híres koponyára. Hogy egészen pontosan beszéljünk, meg kell mondanunk, hogy a Dubois találta leletek (egy koponya felső része, amelyet hipotétikusan összefüggésbe hoztak egy emberi femur-ral) elégtelenek voltak az új fosszilis lelet zoológiai helyzetének végleges meghatározásához. Hosszú viták után a tudósok nagy része végül is egyetért abban, hogy a lelet valószínűleg nagy-majmok egyik eltűnt csoportját képviseli: valamiféle óriási Gibbon lehetett, amint Marcellin Boule gondolta. S ekkor villant fel egy fénysugár. Hirtelen megvilágította a problémát egy 1935-ös Sangiran-i lelet (Délkelet Jáva), amely kevéssel a kínai Sinanthropus fölfedezése után következett: Dr. R. von Koenigswald megtalálta a Pitechanthropus második, már sokkal teljesebb koponyáját.
46 Manapság nincs már semmi kétség: a Pitechanthropus nem Majom, hanem Emberformájú (Hominiens); és a Hominiens között megközelítőleg ugyanahhoz a stádiumhoz tartozik, mint a Sinanthropus.
b/. Geológiai kora és anatómiai jellegzetességei Az a híres koponya-rész, amelyet Dr. Dubois leírt, kissé bizonytalan geológiai körülmények között került elő egy olyan ponton, ahol a negyedkori lerakódások eltűnnek a Solo folyó állandóan összehordott friss iszapja alatt. Tehát vitathatták pontos sztratigráfiai helyzetét. Azok a különféle leletek viszont, amelyeket von Koenigswald talált, fosszilis maradványokkal sűrűn teli vastag rétegből kerültek elő; ez olyan lelőhely, amely alaposan ki van téve - egy dombhajlat közepén - az eróziónak (Sangiran-i dómnak nevezik). Tehát geológiai korát tekintve pontosan meg lehet határozni. Kétségtelen, hogy a Pitechanthropus igen ősi Pleistocen-kori Ember; más szavakkal kifejezve: geológiailag legalább is olyan idős (vagy talán kicsit idősebb is), mint a Sinanthropus. Von Koenigswald két felnőtt Pitechanthropus koponyát talált Sangiran-ban; az elsőt 1935-ben, amely azonos a Dubois-féle példánnyal; a másikat pedig 1937-ben, amely már jóval nagyobb, de nem teljesen ép és egy kissé eltorzult. E második példányon az mutatkozik legérdekesebb vonásként (manapság sajátos fajtának könyvelik el: Pitechanthropus robustus), hogy álla és állkapcsa általános forma szerint emberi ugyan, de sokkal masszívabb, mint bármelyik eddig ismert emberi ásatag-maradványon. Egy harmadik koponyát, egy igen fiatal gyermekét (amely emiatt nem is nagyon jellegzetes) Modjokerto-ban, Surabaya környékén találtak 1936-ban; ezt Koenigswald a Pitechanthropus-nál idősebbnek gondolja és a Villafranche-i korba helyezi (a Harmadkor tetőpontja a francia geológusok számára). Végül ugyancsak Sangiran-ban 1940 táján előkerült egy állkapocs elülső töredékes része s ezzel nyilvánvalóvá lett, hogy ugyanazon a vidéken és ugyanabban a korban, mint a Pitechanthropus, létezett egy másik Hominien is, de ez óriási méretű volt (Meganthropus). Lehet, hogy ezzel az óriás-típussal kell összefüggésbe hoznunk azokat a különálló fogakat (Gigantopithecus), amelyek Dél-Kínának barlangjaiból vagy repedéseiből kerültek elő (ott, ahol negyedkori Orangutan leletek is vannak). Egyszerűsítés kedvéért azt is mondhatjuk, hogy ez a két forma kb. egyidős. Ezzel magyarázható érdekes hasonlóságuk. … Több antropológus fölfigyelt a Sianathropus és a Pthecanthropus között meglévő analógiákra, s ezért kezdetben azt hitték, hogy minden további nélkül azonosíthatják a Pekingi meg a Jávai formát. Szerintük a Sinanthropus csak egy Pthecanthropus. Ma viszont más, finomabban árnyalt és eredetibb perspektíva rajzolódik ki, miután sorban fedezték fel a Pthecanthropus robustus-t, a Meganthropust, a Gigantopithecus-t (s tegyük még hozzá: ennek leszármazottját a Ngandong-i Embertz, amelyről később beszélni fogok). A szomszédos formák ilyen bonyolult együttesében, ahol mégis mindegyik forma különbözik a többitől, nem lenne-e helyes egy olyan emberi ágat látni, amely ugyan szélső ág, de mindenesetre erősen egyéni már, s amely - ’saját szkállára’, saját vonalán - szaporodott a Negyedkor elején Dél-Kínában és Maléziában - más, központibb és talán már jól ’emberivévált’ emberi csoportok szélén? Ez a hipotézis kecsegtetően hat. S végső következtetésemben én is ezt fogadtam el.
47
c/. Pszichés jellegzetességek A Sinanthropus analógiájára igen-igen valószínű, hogy a Pthecanthropus is intelligens lény volt, vagyis képes volt reflexióra. De azt is el kell ismernünk, hogy e tény bizonyítására még nincs közvetlen adatunk, mert hát mindez ideig nem akadt még kőeszköz, amely együtt lett volna a Jávai Emberek maradványaival. Elméletileg gyanúsnak tűnhet ez a hiány. De a valóságban elfogadható magyarázatot kap éppen azoknak a lelőhelyeknek természete révén, ahonnan a koponyák előkerültek. Láttuk, hogy Choukoutien-ben a Sinathropust a lakásában találták meg, eszközöket készítő ’ műhelye’ és tűzhelye mellett. Sangiran-ban viszont a Pthecanthropus maradványai igen régi, Pleistocen-kori tó által odahordott iszapban kerültek napfényre. Annak magyarázatát, hogy erre a helyre jutottak, persze annak föltételezésével kell megadni, hogy átkerültek, itt úszkáltak egy folyón vagy sár-özönben, messze a lakásuktól, éppen úgy, mint azoknak az állatoknak tetemei is, amelyekkel együtt találták meg. Ilyen körülmények között csodálkozhatunk-e, hogy a munkás egyedül van és nincsenek vele eszközei?
3. Az Ember-előttiek Ázsián kívül és az Australopithecusok csoportja Jáva és Peking Kelet-Ázsiában van, megközelítőleg ugyanazon a szélességi fokon. Vajon ezen a távol-keleti csíkon kívül ismerünk-e a Régi Világban (az mindenképpen biztos, hogy az ember nem Amerikában született meg) olyan emberi maradványokat, amelyek képviselhetik azt a nagyon régi réteget, amelynek a Pthecanthropus és a Sinanthropus valószínűleg csak elágazása? Ha korát nézzük (bizonyára igen régi Pleistocen), vagy igen erős ásatag-jellegét, feltűnően primitív jellegzetességeit (masszív formájú; teljesen hiányzik róla az áll…), hát az a híres állkapocs, amelyet 1907-ben találtak Mauer-ben, Heidelberg mellett, igen valószínűleg azt képviseli Európában, amit keresünk. Sajnos ez csak egy állkapocs és semmi más. Minden más adat hiányában az antropológusok nem dönthetik el, hogy valójában miféle ember lehetett a Heidelberg-i Ember. mindenesetre semmi sem bizonyítja, hogy eleve olyan koponyát kell hozzá képzelnünk, mint a Pthecanthropus-é. Csakugyan, ahogy ma állunk, Kínán és Jáván kívül Kelet- és Dél-Afrika ígérkezik az egész világon leginkább olyan területnek, ahol az emberi paleontológia legközelebbi és feltűnést keltő fölfedezései adódnak. Egyrészt ugyanis a Nagy-Tavak környékén 1935-ben találtak egy erősen megkövesedett koponya-darabot (Africanthropus), és ezen közvetlenül felismerhető az ázsiai Ember-előttiek általános képe. Másrészt pedig a Transval-i fölszínre került fosszilis maradványokat tartalmazó üregekben, Johannesburg vidékén (Taungs, Sterkfountain), mészkőben nyitott kitermelő helyeken (pontosan az az eset van itt, mint Choukoutien-ben!), egész sor koponya és állkapocs és néhány végtag-csont is lassacskán előkerül 1925 óta, s mindezek a leletek napfényre hozzák az Australopithecus-ok rendkívül érdekes csoportját. Mivel kicsiny a koponya-űrtartalmuk, ezért az Ausztralopithecusokat a nagy Majmok közé kell sorolnunk. Nem Ember-előttiek. S mégis: számos csonttani és fog-alkati jellegzetességük révén jobban közel állnak az Emberhez, mint akármelyik ismert Anthropoid.
48 Egyébként is - és pontosan úgy, mint a távol-keleti Ember-előttiek esetében - csoportjuk feltűntet valami különös polimorfizmust: Australopithecus, Plesianthropus, Paranthropus… Csaknem mindenegyes új példánynak új neve van. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben olyan zoológiai csoporttal van dolgunk, amely az egyedivé-válás teljes krízisében volt, és (főleg ha csakugyan Pliocén-kori és nem Pleistocen-kori, ahogy már kezdik elgondolni) nagy lehetőség van arra, hogy ez a csoport segít minket megalkotni egy első elképzelést arra a módra vonatkozóan, hogy a természetben - talán ugyanabban a korszakban, s nem attól messze miként alakultak ki, jelentek meg éppen az Ember-előttiek ősei.
A KÖZÉP-PLEISZTOCÉN EMBERE A Neandervölgyi Ember és a Neandervölgyi-félék A Pthecanthropus, a Sinanthropus és talán az Afrikanthropus által alkotott zoológiai együttesnek manapság gyakran adják ezt az elnevezést: Prehominiens, Ember-előttiek; ezzel azt az anatómiai űrt akarják hangsúlyozni, amely ezeket az igen régi embereket az emberi faj későbbi fosszilis képviselőitől elválasztja. Most átlépve az Alsó-pleistocenből a Közép-pleistocenbe, figyeljük meg, milyennek mutatkozik a Régi Világ abban a korban, amikor - pl. Kínában - az utolsó jégvonulás közeledtekor a sárga-földek takarója (a lösz) kezdett lerakódni a vörös-földeknek mély vájatokkal teli talapzatán. Itt nagy meglepetés vár ránk, mert a két geológiai periódust elválasztó időközben mélyreható változás történt a földtekén. Akárhová nézünk, Európában, Ázsiában vagy Afrikában is, teljesen eltűntek az Ember-előttiek és helyükön egészen új emberi típust találunk: az ember Neandervölgyi csoportját (vagy inkább stádiumát).
1. A Neandervölgyi Ember A/ A fölfedezés története E csoportból először a Neandervölgyi Embert (Homo neanderthalensis) fedezték fel s ezért is kapta tőle nevét az egész csoport. Düsseldorf mellett (Németország) találták, a Neanderthal-nak nevezett völgy egyik barlangjában. Ez a híres fosszilis lelet igazában elég szánalmas natropológiai darab volt: nem más, mint csak egy koponya felső része. De ennek a töredéknek csonttani jellegzetességei eléggé különösek voltak, s ezért azonnal szenvedélyes vitákat váltottak ki (akárcsak negyven évvel később a Trinil-i koponya-rész esetében). Vajon a lelet mutatja-e egy eltűnt primitív embertípus létezését - amint Huxley állította? Avagy csak rosszul fejlődött, azaz idióta egyedé ahogy Virchov, a német antropológus hangysúlyozta? Ma már tudjuk, hogy Huxley-nek volt igaza. Évről-évre - föleg 1900 óta - egyre nagyobb számban kerültek elő koponyák, tökéletesen hasonlóak a düsseldorfihoz, de sokkal jobb állapotban megmaradva (néha teljes csontvázzal is) Nyugat-Európa barlangjaiban és kőtörmelékeiben: Belgiumban (Spy), Franciaországban (La Chapelle aux Saints, La Ferrassie,Le Mousiter, La Quina), Németországban (Ehringsdorf), Spanyolroszágban (Gibraltár) és Olaszországban ( (Saccopastore és Circe, Róma mellett). E sorozatos leletek nyomán eltűnt minden ingadozás. Manapság a Neandervölgyi Ember a Közép-pleistocen kori
49 fosszilis emberek között már a legismertebb; más senki sem vonja kétségbe, hogy - akármily zavaró is a megjelenése - teljesen határozott és elfogadható antropológiai típust jelent.
B/ Fizikai jellegzetességei Éltalában azt mondhatjuk, hogy a Neandervölgyi Ember egyfajta kifejlődött Emberelőtti. Koponyája jóval nagyobb köbtartalmú, mint a Pithecanthropus-é, vagy a Sinanathropusé. Magasabb is, kevésbé elnyúlt és kevésbé összeszoruló a szemüregek mögött. Keresztmetszete nem ívelt, hanem ötszögű. Hátulról nézve pedig nyakszirt-fölötti dudora már csak jelentéktelen. Ezek a jellegzetességek mind-mind világos fejlődést mutatnak. De mégis: sok más jellemző vonás miatt hogyan ne ismernénk fel az Ember-előttit?: alacsony a homloka, kiálló a szemüreg fölötti csont, hosszú és lapos a koponyája, nincs álla, nincs ’arcgödre’ a felső szemfog és az arculata között stb. … Eme archaikus sajátosságai révén és még sok más csonttani részlet miatt is, amit jól megfigyelhetünk végtagjain és nyakcsigolyáin, a Neandervölgyi Ember határozottan elkülönül a Modern Embertől - annyira, hogy a gyakorlott paleontológus azonnal fölismerheti, még ha csak egyik csontja áll is előtte.
C/ Pszichés jellegzetességek A Saccopastore-i koponyák kivételével minden ma ismert Neandervölgyi koponyát barlangban találtak, azaz lakóhelyeiken, ahol még körülvette őket tevékenységük sok nyoma; ezek rendkívül előnyös körülmények, hogy elég világos képet alkothassunk életmódjukról. Magától értetődik, hogy tudtak tüzet gyújtani. Arra is képesek voltak, hogy pattintott kőből igen szép eszközöket készítsenek. Sőt - úgy látszik - még megvolt az a szokásuk is, hogy eltemessék halottaikat, ami azt bizonyítaná, hogy már volt bennük bizonyos vallási felfogás vagy érzelem. S közben - igen különös dolog - a Művészet teljesen idegen volt számára Végeredményben tehát egy archaikus emberi csoport benyomását keltik: meghosszabbodás és továbbélő része az Ember-előttiek valamelyik ismeretlen sorozatának: olyan csoport, amely rosszul védekezett a fiatalabb és fejlettebb hódítókkal szemben: egy fajtának a vége.
2/ A többi Neandervölgyi-félék Még húsz éve sincs, hogy a történelemelőtti kor szakemberei arra hajlottak, hogy a Közép-pleistocen kori emberi világ egyetlen képviselőjeként tekintették a Homo neanderthalensis-t. Más szavakkal kifejezve: hallgatagon elfogadták, hogy ahol csak Középpleistocen-i Fosszilis Embert találnak a lerakódásokban, az a Neandervölgyi Típushoz tartozik. Igen leegyszerűsítettnek mutatkozott ez az elgondolás, és el kellett vetniük. Nemrégiben a Régi Világban szinte mindenütt számos leletre bukkantak, és ennek során ma már két pont világos a történelemelőtti kor szakemberei szemében:
50 - az első az, hogy negyven vagy ötven ezer évvel ezelőtt, vagyis amikor Kínában a lösz kezdett leüllepedni, akkor az Emberiség - még ha messze volt is attól, hogy elérte volna jelenlegi anatómiai stádiumát - igen bonyolult együttest alkotott már, amelyben az antropológiai típusok sokkal jobban elkülönültek, mint a mi modern fajtáinkban; - a másik világos pont pedig az, hogy eme - egymástól igen különböző emberi típusok között két olyan kategóriát kell megkülönböztetnünk, amelyek igen egyenlőtlen evolútív értékűek. 1/. Egyrészt az archaikus típusokat, amelyek (akárcsak maga a Neandervölgyi Ember) végét járó kisugárzásokat vagy fajtákat képviselnek; ők voltak annak a kornak ’vademberei’; 2/. Másrészt a haladó típusokat, amelyek arra voltak képesek, hogy eltávolítsák az lőbbieket és a világegyetem urai legyenek: ők voltak annak a kornak ’civilizáltjai’. Röviden vizsgáljuk meg ezt a két kategóriát, külön-külön.
A/. A Neandervölgyi-félék archaikus típusai Ebbe az első csoportba tartozik - a már említett Neandervölgyi Emberen kívül - a Solo-i Ember (Jáva) ás a Rodéziai Ember (Dél-Afrika).
1/. A Solo-i Ember A Solo-i Embert (vagy Javanthropus-t) 1932-ben fedezték fel a Solo folyó partjának középső teraszán, Ngandong-ban, Trinil-lel átellenben. Rendkívül jól ismerjük, mert mintegy tizenkét, erősen megkövesedett, ugyanazon a helyen együtt talált koponya képviseli, és ezek a rendszeres ásatások folyamán gazdag emlős-állatvilággal társulnak. Ez a második Jávai Ember igen különbözik a Neandervölgyi Embertől, viszont különösképp hasonlít egy olyan Pithecanthropushoz, amelynek koponyája fölmagasodik és ugyanakkor ki is tágult szélességében. Dr. Dubois-t annyira meghatotta ez a vitathatatlan hasonlóság, hogy azt jvasolta: Pithecanthropus és Javanthrpus végeredményben lehet két név ugyanegy létező jelölésére. Csakhogy ez az elgondolás kétszeresen is tarthatatlan: először is nyilvánvaló anatómiai okok miatt; aztán pedig - nem kevésbé döntő - geológiai szempontok miatt: abban az időben, amikor a Javanthropus élt, nemcsak hogy már fosszilis állapotban volt a Pithecanthropus, hanem csontjai már bele is testesedtek feltüremlett üledékek tömegébe. Tehát ha a Solo-i Ember megtalálhatta volna a Pithecanthropus csontjait, éppen olyan öregnek ítélhette volna őket, akárcsak mi manapság önmagunkhoz viszonyítva. A Solo-i Embert ingadozás nélkül tekinthetjük a Pithecanthropus egyik leszármazottjának, de koponya-fejlettsége és geológiai kora miatt határozottan helyezkedik a Pithecanthropus fölé egy egész állomással.
2/. A Rodéziai Ember Egyetlen, de jól megmaradt koponya maradt belőle: 1921-ben fedezték fel Brokon Hill mellett (Rodéziában), egy barlangban, robbantások során; csak ennyit ismerünk belőle
51 mindmáig. Ha rápillantunk erre a durva-arcú leletre, az lehet a benyomásunk, hogy Neandervölgyi Emberrel van dolgunk. De ha alaposabban kezdjük elemezni, észrevesszük, hogy ez a hasonlóság egy-két primitív jellegre vezethető vissza és ezek nem sokat jelentenek: Alacsony homlok, erős feltüremlés a szemüreg felett, nincs ál-szemfoga stb. Ami pedig a többi vonást illeti, vagyis az igazán sajátos vonásokat (főleg a nyakszirt fölötti arányt), a Brokon Hill-i koponya sokkal inkább a Solo-i Embert juttatja eszünkbe, semmint a Neandervölgyi Embert. Vajon egy olyan sajátos ember-előtti ágnak végső képviselőjét kell-e benne látnunk, amely Afrikában jellemző és amely többé-kevésbé kapcsolódik az Australopithecus-félékhez? Bár anatómiai okok miatt itt a Közép-Pleistocen Embereivel együtt írtuk le, mégis lehet, hogy geológiailag egy fokkal fiatalabb volt, s ebben az esetben késői Neadervölgyit képvisel a Felső-Pleistocenben. Sem a Javanthropus, sem a Rodéziai Ember nem hagyott utódot körülöttünk a világban.
B/ A Neandervölgyi-félék haladó típusai Ez a Közép-Pleistocen Emberének második kategóriája, azaz egy olyan ’alkalmazkodó’ csoport, amelyből szemmel láthatóan származott a Modern Ember. Főleg a Steinheim-i Embert és a Palesztinai Embert kell ide számítanunk.
1/. A Steinheim-i Ember Egy koponya van belőle, jól megmaradt arcéllel, amelyet 1933-ban találtak a Rajnavölgy középső-pleistoceni kőlerakódásának öreg részében. Ez a maradvány nagyjából a Neandervölgyit juttatja eszünkbe, mert erősen kifejlett a szemüreg-fölötti feltüremlése; viszont magasabb a koponyája, rövidebb is, jobban gömbölyű, az arca pedig kevéssé ugrik előre. (Lehet, hogy a Steinheim-i Emberrel rokon a Homo de Swanscombe, amelyből csak egy hátsó koponya-rész maradt meg; 1935-ben találták ’Acheul-i nívón’, Angliában, a Temze alsó folyásának kövei között.)
2/. A Mont-Carmel-i Ember Több koponya és csontváz tartozik ide, amelyeket mély (Acheul-i) rétegekben találtak a palesztínai Mont Carmel barlangjaiban (1930-35). Néhány ’primitív jellegzetesség ebben az esetben is a Neandervölgyi Emberre emlékeztet (valódi Neandervölgyi Embernek nyomait vélték feltalálni /kiugró szemöldökcsonttal övezett homlokcsont/ ugyanazon a vidéken /ez a ’Galíleai Ember’/): erős szemüreg-fölötti feltüremlés, igen nagy szemüregek, rendkívül széles arc; de más vonások (aránylag magas homlok, kiálló arc, észrevehetően mutatkozó áll) megint határozottan modernné teszik ezt az archaikus hatást. Ott is, itt is (vagyis a Rajna-vidék és Palesztina esetében is) lehetetlen szabadulnunk attól a gondolattól, hogy a fosszilis állapotban talált emberi típus morfológiailag közelebb áll hozzánk, mint a Neandervölgyi Ember, pedig ennél - úgy látszik - geológiai szempontból idősebb (figyelmet érdemel, hogy az ’adaptálható’ fosszilis Emberek nagyrészét mindmáig a Középső-Pleisztocén kori Acheul-i nívókon találták - inkább, mint Mouster-i nívókon). Tehát a Steinheim-i Embert és a Mont Carmel-i Embert a modern Emberiség gyökerének tekinthetjük.
52 Gyökér viszont nem jelent születési forrást. Akármennyire ’adaptálható’ is a Steinheim-i Ember és a Palesztína-i Ember, vagy ’nem adaptálható’ is a Solo-i Ember és a Rodéziai Ember, mint a Közép-Pleistocen Embere (már amelyiket máig ismerjük), az mindegyikünkre vonatkozik, hogy nem lehet összekeverni a jelenleg élő egyik emberi fajta képviselőjével sem. Ezt egyetlen antropológus sem vonja kétségbe. A múlt Emberiségének ezeket a különféle képviselőit bármily mély különbség választja is el egymástól, az biztos, hogyha együtt nézzük őket, akkor az archaikus és primitív vonásaik révén egymáshoz inkább hasonlítanak, mintsem hogy mihozzánk kapcsolhatnók őket. Ebből adódik az általam is alkalmazott lehetőség, hogy ti. mindegyiket ugyanegy antropológiai egységbe foglalhatjuk, amely lényegében bonyolult ugyan, de nagyjából meghatározó: s ez a Neandervölgyi-féléknek Csoportja.
A FELSŐ-PLEISTOCEN EMBERE Ugorjunk most át azon a kis geológiai rétegen, amely a Közép-Pleistocent a FelsőPleistocentől elválasztja, és lépjünk előre. Más szavakkal kifejezve: menjünk abba a korba, amikor - ezelőtt húsz-harmincezer évvel - Kínában az utolsó lösz-rétegek ülepedtek le, s amikor Európában kezdett visszavonulni a jég. Az emberi színpad megint tökéletesen megváltozott. A Neandervölgyi-félék már elhagyták a színpadot. S helyükön új típusú emberek laknak a Földön: mind fizikai alakjuk, mind pedig erkölcsi magatartásuk szempontjából alapvetően mások ezek az emberek, mint voltak elődeik. Most már végleg modern emberről van szó, mert hármas változást veszünk észre: anatómiai, pszichés és szociális átalakulást.
A/ Először is anatómiai transzformáció Egyszer s mindenkorra vége az alacsony homloknak, nincs többé sem szemüreg-fölötti feltüremlés, sem előreugró arc, sem elnyúló állkapocs. Az egész világon, ahol ennek az időszaknak emberi maradványai napfényre kerülnek (akár a perigord-i barlangokban, akár a Choukoutien-i felső barlangban (Upper Cave), mindenütt magas a koponya, merőleges a homlok, kicvsi az arc-rész, világosan látszik az áll. A csontok talán megkövesedtek, de maga az emberi típus már nem fosszilis. A Felső-Pleistocen első sugaraival hirtelen itt áll előttünk a Modern Ember (a Homo sapiens, ahogy a zoológusok nevezik), már teljes egészében és főbb fajtáinak is teljes bonyolultságát mutatja. Már pusztán csak Franciaország szűk határain belül is ugye a Cro-Magnon-i Embert (a fehér faj tipikus képviselőjét) ott találjuk a Chancelade-i Ember (mongoloid?) mellett, s végeredményben nem is olyan messze a Grimaldi-i negroidoktól. Nem látom itt hasznosnak s nem is vállalkozom rá, hogy itt felsoroljam a mindmáig feltárt s egyre szaporodó Homo sapiens fosszilis típusait. Hogy a régebbi ritkás adatok után ilyen nagy tömeg antropológiai bizonyítékkal rendelkezünk, azt háromféleképp magyarázhatjuk.
53 1) fiatalabb korról van szó, tehát a lerakódások jobban megmaradhattak és könnyebben feltárhatók; 2) megnövekedett az emberi népesség; 3) a Pleistocen végével tökéletesebbek lettek a temetkezési módszerek.
B/ Ugyanakkor pszichés átalakulás is Már mondtam: még semmi jel sem jogosít fel arra, hogy a Neandervölgyi-féléknek különösképp fejlett esztétikai érzéket tulajdonítsunk. A Homo sapiens-szel viszont hirtelen megjelenik a művészet s ezentúl átitatja az egész emberi kultúrát. Manapság már mindenki ismeri és megcsodálta azoknak a rajzoknak, festményeknek vagy szobroknak reprodukcióit, amelyeket a ’Rén-kori’ Ember hagyott az európai barlangokban. Az is világos, hogy az emberi személyiségnek ez az első kitörése - úgy látszik - kicsit véletlenre történt. De a belső életnek ilyen kicsorduló bősége - már ama tény miatt is, hogy egyszerűen létezik figyelemreméltó biológiai jelenség, s egymagában is elég lenne, hogy a Földnek új koráról beszéljünk és ilyennek is jellemezzük.
C/ Végül pedig szociális átalakulás Akármily messze jelenik is meg az Ember - valójában már az Ember-előttiek óta -, jogosan állíthatjuk róla, hogy valamiképp hajlamos a szociális életre. De csak a sapiens stádiumtól kezdve nyilatkozik meg benne teljesen az a bámulatra méltó képesség, hogy nagy szerves egységekbe csoportosul. Elmondhatjuk, hogy a Felső-Pleistocentól kezdve az emberi evolúció tengelye (amely azelőtt főleg az élő elem megalkotására irányult) határozottan fordul a totalizált együttes megépítése felé (amint ez már sokkal régebben megtörtént és sok alkalommal is előfordult a Rovarok világában). Az egyeditől a Kollektív felé halad az antropogenezis. A biológus számára elsőrendűen fontos egy ilyen változás. Az kétségtelen, hogy a Rén-korban még csak csírájában mutatkozik az emberi fajnak ez a ’kollektivizációra’ irányuló hajlama. De már sejtteti a neolitikus forradalmat, amelynek folyamán az Emberiség végleg testet ölt és megszilárdul a megművelt föld s a város körül; hogy aztán majd megtörténjék egy másik és még gyökeresebb forradalom: az, amely a 19. században kezdődött s éppen ma van teljes kifejletében, s amelynek célja az, hogy arra késztesse az Emberiséget, hogy már csak egyetlen, egész bolygó távlataira terjedő szerves rendszert alkosson ezen a földön, amely most már nemcsak megművelt, hanem iparosított föld is.
54
AZ EMBERI EVOLÚCIÓ FORMÁJA ÉS JELENTŐSÉGE Ekként lépésről-lépésre eljutottunk az emberi Történet jelenlegi és pillanatnyi csúcsára. Most már forduljunk meg és próbáljuk átfogó látással együtt-nézni a megtett utat: a Pleistocen kezdetétől egészen a Modern korig. Mit látunk, s hogyan értelmezhetjük azt, amit látunk?
A/ Általános perspektíva … felismertük a három fő anatómiai lépést (Ember-előttiek, Neandervölgyi-félék, Homo sapiens): mindegyikük megfelel egy-egy határozott geológiai időköznek. … a Villafranche-i korban még üres a fülke; az új fölfedezések helye ez - holnap bizonyára sor kerül erre is. Részben hipotétikus módon azt is próbáltam érzékeltetni…, hogy milyen a valódi együttes kép, ha nemcsak időrendben, hanem filetikus sorrendben is csoportosítjuk a fosszilis Embereket, vagyis morfológiai rokonságuk és valószínű leszármazásuk szerint; az eredmény előtűntet három, egymástól független, meghajló réteget, amely az időben nem-folytatólagosan váltja fel egymást. A három réteg egymásba skatulyázódik… Persze ezt az egymásba illeszkedő struktúrát kritizálni fogja néhány olyan antropológus, aki pl. azt tanítja, hogy a Sinanthropus és a Mongolid formák között folytonos leszármazási vonalat lehet húzni. Jómagam viszont meg vagyok győződve, hogy az én sémám jobban felel meg a tényeknek; nem is számítva azt, hogy az emberi filogenezis esetében előnyösebben tűnteti fel ugyanazt a nem-folytatólagos elrendeződést, amelyet a paleontológiában találtunk mindenegyes állati család struktúrájában, sőt - kisebb fokon - a civilizációk tanulmányozásakor a történelemben. Akárhová nézünk is és bármily messzire tekintünk is vissza a múltba, az élőcsoportok egyre inkább mutatják, hogy egyik inkább a másik helyébe lép, semhogy egyik egyszerűen átmenne a másikba az egymásra következés folytán. E szempontból valódinak látszik az az állítás, hogy sem a Pekingi Embert, sem a Solo-i Embert, sem a Neandervölgyi Embert ma nem képviseli a világban egyetlen közvetlen leszármazott élőlény sem. A Homo sapiens viszont mindegyiket elsöpörte, pontosan úgy, mint a tasmániakat felváltották, az ausztráliai Busmanokat pedig nemsokára fel fogják váltani a fehér vagy sárga, életképesebb fajták. Közben figyeljük meg azt is, hogy mily óriási időtávlatok kellenek, hogy ilyen etnikai felváltások megtörténhessenek. A Homos sapiens még éppen hogy megszületett a felvezető időszakaszokhoz képest.
B/ Hogyan értelmezzük? Tehát már kezünkben van az emberi törzsön az ágak és a hajtások alapvető eloszlása. Próbáljuk meghatározni annak a fizikai mozgásnak természetét, amely magába a növekedésbe van beírva. Ennek érdekében hasonlítsuk össze a kibontakozás legszélső - alsó és felső - két végpontját. Most is mit látunk?
55 Először is azt, hogy egészen lent, ahol a szár a láthatatlan Múltból bukkan elő, ott vannak az Ember-előttiek: alacsony és elnyúlt a koponyájuk, társulásuk pedig kezdetleges. Viszont egészen fönt, vagyis azon a végső ponton, ahová mi ma eljutottunk, a Homo sapiens foglal helyet: magas és magára-hajló a koponyája, s akkora feszültségű kollektív szerveződésre jutott, hogy megkérdezhetjük: vajon nem közeledik-e valami kirobbanó fázisú kritikus ponthoz? Az eredetnél: primitív Emberiség, igen gyöngén cerebralizáltan és lazán szocializáltan. Amott viszont, a csúcson, más Emberek, de ezeknek már nagy a cerebralizációja és szocializációja (e két fogalom alapjában véve ugyanazt a jelenséget fejezi ki /két különböző fokon/, mert hát az emberben a szocializáció végeredményben nem más, mint agyak asszociációja). Mit jelent ez a különbség? Szerintem csak egyetlen magyarázat lehetséges… Amit a történelemelőtti korok tanulmányozói pontról-pontra följegyeztek, semmivel sem kisebb valami, mint annak az Emberiségnek pályagörbéje, amely kitartóan halad egyre magasabb egyéni és közösségi tudatú állapotok felé…. Ekként hát az Emberiségnek globális genezise van (vagyis egyetemes antropogenezise), éppen úgy, ahogy minden egyedi embernek születése és kibontakozása van (ontogenezise). Íme ilyen következtetés felé összpontosul és ebben csúcsosodik is ki a Paleontológiának minden fölfedezése és minden tanulsága. Ez a megállapítás bizonyos értelemben közhelynek látszik; pedig ha jól megértjük, döntő tényező a tudományos haladás számára, mert ezzel van kezünkben az a kulcs, amely eddig még hiányzott az emberi múlt helyesebb megértéséhez és - következésképp - a fajunkra váró jövő világosabb látáshoz. Először is: kulcs a múlt számára. Lamarck és Darwin kora óta vitatták és még ma is elkeseredetten vitatják, hogy vajon van-e - avagy nincs - határozott iránya a biológiai evolúciónak. Ha abszolút formában akarunk válaszolni erre a kérdésre, azt kell mondanunk az Állat tanulmányozása alapján, hogy igen is, meg nem is… Csakhogy megjelenik az Ember; az Ember, akiben megnyilvánul az a határozott törekvés, hogy a szerves anyag a növekvő cerebralizáció révén egyre nagyobb tudat felé emelkedik. Miért ne terjeszthetnénk ki és miért ne általánosíthatnánk ezt a törvényt az élővilág egész teljességére, ha már egyszer jogosan vettük észre az emberi szeletkén? Hiszen a minket hátán hordó száracska az Élet fájának ága (vagy helyesebben mondva: éppen csúcshegye, nyílvesszeje). S ha egyszer így van, hát akkor megkérdezzük: ugyan lehetséges-e, hogy az élet különböző lenne az ágán, meg abban a törzsében, amelyről leválik az ága? Minél jobban elmélyítjük ezt a gondolatot, annál inkább meggyőződünk, hogy ami igaz az Embernek és az Antropogenezisnek nívóján, annak igaznak kell lennie (legalább is kezdetben és persze minden arányos különbséget tekintetbe véve /analógikusan/) a biológiai evolúciónak akármelyik előbbi stádiumában. Határozott és egyetemes folyamatról van szó, amely az eredetileg igen egyszerű és látszólag tudattalan elemekből álló kozmikus anyag egy részét arra készteti, hogy lassacskán egyre óriásibb módon bonyolult és ugyanakkor egyre szemmel-láthatóbban élettel átjárt egységek felé szerveződjék; én azt hiszem, hogy ez az egyetlen evolúciós típus, amelybe eltorzítás és ellentmondás nélkül iktatható be az ’emberi jelenség’ (amint nekünk a történelemelőtti kor tanulmányozása bemutatja). Szemünk láttára az Élet jelenléte a szervezett korpuszkulákban csak akkor látható, amikor ennek az elemnek ölén tízezrével strukturálisan szerveződnek meg az atomok. Az így elrendeződő és működő atomok száma pedig gyorsan ér el csillagászati
56 nagyságrendi értékeket már a ma ismert legkisebb sejt-csoportosulásokban is. Szeretném, ha jól megértenék olvasóim: a most leírt tény csak puszta tudományos kifejezése egy olyan jelenségnek, amelynek abszolúte semmi köze sincs a tudatról és az életről alkotott akármiféle materialista filozófiai felfogáshoz. De kulcs a jövő számára is. Mert hát ha igaz, tudományosan igaz, hogy néhány százezer év óta az Ember (egész együttesében sosem hátrálva és mindig az Élet csúcspontján állva) sosem szűnt meg egyre nagyobb szervezettségű és egyre nagyobb tudatú állapotok felé mozogni, akkor semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy ez a mozgás most már megállt. Éppen ellenkezőleg: … a sapiens csoport világszerte megvalósuló kibontakozása teljes erejében folyik (szinte azt mondhatjuk, hogy kezdeti fiatalkorában van). Modern reményeink és valamiféle emberi haladásba vetett hitünk ekként igazolódnak és kapnak szilárd tudományos alapon nyugvó formát. Az Emberiség folyton előrejut és minden bizonnyal előre fog tartani még újabb százezer éven át is, föltéve, hogy meg tudjuk őrizni elődeinknek menetirányát, vagyis az egyre tudatosabb és egyre bonyolultabb haladás útját. Ami pedig a ’cerebralizáció’ tényezőjét illeti: igen valószínű (bár nem evidens), hogy nem sokkal mehetünk tovább, hiszen az emberi agy a Homo sapiensben elérte fizikai-kémiai bonyolódásának maximumát, amelyet egy különálló szervezet számára megengednek az anyag törvényei. Ebben az esetben azt kell mondanunk, hogy anatómiai és egyedi szempontból az Ember végleg megszilárdult. Csakhogy a kollektív szerveződésnek vagy szocializációnak vonalán még alighogy elindultunk (éppen ez az irányvonal, amelyen - mondtam is már - a Pleistocen óta legjava erőfeszítését központosította az antropogenezis). E téren csaknem határtalan a mi fizikai és szellemi jövőnk; s ez a jövő - már természete alapján is - a mi fejünktől függ és a mi saját kezünkbe van letéve. (Ez pedig csakugyan fellelkesítheti erőfeszítésünket!) Íme tárgyilagosan és tudományosan itt tartunk ma a földtekén a jelenlegi geológiai pillanatban. Sokan azt képzelik, hogy a történelemelőtti korok tanulmányozása veszélyes módon fordítja tekintetünket lefelé és hátrafelé, valami állati ’alsóbbrendű-emberiség’ felé, amelynek látványa leverően hat. Éppen az ellenkezőjét adja: valódi hatása az, hogy arra késztet: emeljük fel szemünket a magasba és nézzünk előre, valami olyan ’felsőbbrendű-emberiséget’ remélve, amelyről ma még csak annyit tudunk, hogy csakis akkor fog sikerülni kibontakoznia, ha önmagunkban véges-végig kifejlesztjük azokat a rendkívül hatalmas szervező energiákat, amelyeket emberek közötti szimpátia és vallási erők állítanak csatasorba. Pekint, 1943. Teilhard ezt a tanulmányát angolul írta, a következő címmel jelent meg: Fossil men. Recent discoveries and present problems. Kiadta Henry Vetch, 1943 szeptember 15, Peking. Franciára fordította és 1948-ban a Psyché c. folyóiratban közölte Mme. Maryse Choisy.
57
AZ AUSTRALOPITHECUS ÉS AZ EVOLÚCIÓ HIÁNYZÓ LÁNCSZEME VAGY ’MISSING LINK’ - JE Hálásnak kell lennünk Dr. Broom-nak, hogy egy élénken megírt kis könyvben (Finding the Missing link, Londres, Watts & Co, 1950) végre bemutatta összefogó látásmódját a dél-afrikai fosszilis nagy hominoid Főemlősök fölfedezéséről és valószínű zoológiai rokonságáról; ezeket a Főemlősöket jelenleg ugyanegy családba szokták foglalni, az Australopithecus-félék neve alatt. Ennek az eltűnt csoportnak föltámasztásában (mi egészen friss és még most is folyó esemény) Dr. Broom elsőrendű szerepet játszott; nálánál jobban senki sem tudta volna megrajzolni e csoport sorsfordulóit. Elbeszélését lelkesedés és az ’enfant terrible’ fenegyerekeskedő humora tölti meg, s ez a legkomolyabb gondolatok és eszmélődés közé vegyül, mint pl. azon a lapon, amikor a szerző ironikusan jegyzi meg (tényeket tartva kezében): hány csonttani adat - pedig életbevágóan fontos az emberi eredet története számára- még mindig ott szunnyad egyik-másik múzeum fiókjaiban, vagy nap mint nap tűnik el mészégető kemencékben; mindez azért van így, mert nemzedékünk még nem jutott el oda, hogy megértené: mennyire fontos az Ember számára, hogy megtudja, miként kapcsolódik fizikailag az Élet többi részéhez… Foglaljuk össze a tényeket. A Transval szegélyén és a Fokföld-környék északi részén több száz mérföldre terjed egy dolomit fensík, amelyet a földalatti vízhálózat régi vájatai ásnak alá; s itt ezrével van olyan barlang vagy repedés, amely már többé-kevésbé feltöltődött különféle korokból származó (pliocéni vagy fiatalabb) fosszilis maradványokat tartalmazó üledékekkel. Pusztán csak Sternfontein környékén száznál több ilyen lelőhelyet ismernek. Az egyik üregben, Taungs-ban (Transval-tól délnyugatra) Dr. Dart (Johannesburg-ból) 1924-ben felismerte az Australopithecus-nak első koponyáját és azonnal ’hominoid’-nak is írta le. Ez a példány, bár még nem érett egyénhez tartozik, feltűnő anatómiai jellegzetességeket mutat. Csakhogy az európai paleontológusok még nem voltak felkészülve, hogy elfogadják ezt a meglepetésként ható esetet, főleg mert olyan messziről származik. Tizenkét éven át bizonyos kétkedés fojtotta el, vagy legalább is lassította a kutatómunkát. S Dr. Broom (akit akkoriban főleg a Triaskori /Karroo-i/ Kétéltűek körül végzett kiváló kutatómunkája tett ismertté) csak akkor lépett színre egész sor feltűnést keltő fölfedezéssel: Plesianthropus transvaalensis (1936) és Paranthropus robustus (1938) volt az első; aztán a háború után a Pranthropus crassidens (1947) és Telanthropus (Homo) capensis (1949). A mai napig kor szerint - a legújabb koroktól a legrégebbiek felé (geológiai korok alapján és koponya-térfogat sorrendjében), ahogy Broom felsorolja, a következőképp csoportosíthatjuk azokat az emberi vagy hominoid fosszilis maradványokat, amelyek DélAfrika barlangjaiban mindmáig előkerültek: Telnathropus (Homo) capensis, a Johannesburg környéki Swartkrans-i negyedkori felső repedésből. Egy Neandervölgyi-féle-típusú állkapocs van belőle (1949).
58 Paranthropus cleassidens (óriás-formájú), a Swartkrans-i alsó repedésekből (ez 700.000 éves?). Két állkapocs és három (töredékes) koponya képviseli (1947-49). A koponya térfogata 750 köbcentiméter vagy e méret fölött. Paranthropus robustus, a Johannesburg környéki Kroondraai-i helyről (ez 900.000 éves?). Nyolc koponya vagy koponya-részlet (ezek közül hetet 1947-ben találtak), csontvázrészletek (humerus, cubitus és astragale darabok…). Koponyatérfogata 650 köbcentiméter? Plesianthropus transvaalensis, a Johannesburg-i Sterkfontein-ből (1.200.000 éves?). Az első koponya 1936-ban került elő; egy második igen szép koponya 1946-ban. Egy (igen hominoid) medencecsont 1947-ben. Koponyatérfogat kb. 500 köbcentiméter. Australopithecus africanus, Taugs-bó (2.000.000 éves?). Egy fiatal egyén koponyája. Australopithecus prometheus, Makapan-ból (Transval északi részéből). Kora valószínűleg egy kissé régibb, mint az Australopithecus africanus-é. Egy nyakszirt-rész, egy arcrész-töredék, egy fiatal himnek állkapcsa, egy fiatal egyed medencecsont-részletei. Mindezt Dart találta 1948-ban. Váratlan tény, hogy ennek a formának medencecsontja meglepően hoiminoid (95%-ra, ahogy Broom mondja), sokkal inkább még a Plesianthropus transvaalensis-énél is (ahol - mondja Broom - ugyanaz a csont csak 50%-ra emberi). Koponyatérfogat 650 köbcentiméter? Íme ez a kihalt Főemlősök kétségtelenül nagyszerű sorozata, amelyről Dr. Broom azt gondolja megállapíthatónak, hogy folyamatos zoológiai kapcsolatot alkot az ember-formájú Majmok és az Ember-félék (Hominiens) között; s szerinte az egész együttesnek formája valamerre irányuló tervet (Plan dirigé) rajzol ki, sokkal inkább, semmint darwini típusú természetes kiválasztódásnak befolyását. Elég különös ez a szellemi beállítottság, amelyben egy lehető legradikálisabb tudományos evolúcionista metafizikai, vagy éppen vallási ’kreacionizmusnak’ nem is rejtett vonásaihoz csatlakozik. És ezzel máris fölmerül egész sor megjegyzés, vagy gondolat, amit a következőképp szeretnénk összefoglalni - pusztán csak paleontológiai síkon, mert csakis erre vállalkozom e lapokon: Mindenekelőtt kétségtelen, hogy az Australopithecusok legutóbbi fölfedezése jelentősen megvilágítja szemléletmódunkat azokra a homályos vidékekre vonatkozóan, ahol valamikor ki kellett alakulnia az emberi zoológiai típusnak. Az is biztos, hogy ezek a figyelemreméltó Majom-félék (Simiens) fontos morfológiai űrt töltenek be az Anthropoidok és a Hominiens között, mert nagy a termetük, sajátos a fogazatuk (visszafejlődött a szemfoguk, sajátos a zápfog-alkatuk), állkapcsuk, legalább részben álló-helyzetük révén. Viszont annyit jelent-e ez, hogy az Athropoidok és a Hominiens között most már közvetlen vonalú evolúció állapítható meg (amint ezt Broom állítja), amelynek minden láncszeme ott helyben megtalálható, Dél-Afrika barlangjaiban?... Paleontológiai szempontból ez túlságosan szépnek látszik. S én nem gondolom ezt. Mert hát egyrészt semmi sem bizonyítja, hogy a Telanthropus capensis (amelynek csak egyetlen állkapcsát ismerjük, s ezt Európában találták és ingadozás nélkül a Neandervölgyi Emberrel hozták volna kapcsolatba) ne alkotna sorozaton-kívüli elemet a
59 Broom-féle láncolatban; s ez a példány ne lenne teljesen független a legrégibb repedésekben talált Australopithecus-októl. Másrészt pedig (s bármily fejlettek legyenek is anatómiailag az Australopithecusfélék) nem látszik kétségesnek, hogy még leginkább előrehaladt típusai kis (Plesianthropus, Paranthropus) ne maradnának sokkal inkább ’simiens’ (majom)-jellegűek, semmint ’emberiek’. Erről azonban meggyőződhetünk, ha megnézzük a Plesianthropus nagyszerű koponyájának kiálló arc-részét, amelynek fényképe Dr. Broom könyvének első lapján látható. Dart véleményével ellentétben Broom elismeri, hogy nincsenek tűznyomok az Australopithecus prometheus (Makapan) mellett. S egyelőre semmi komoly bizonyíték sincs ’intelligenciájára’ - teszem hozzá én (még akkor is, ha bármit gondol Dart és Broom), nem akad értelem nyoma akkor sem, ha a lelőhelyeken társítjuk az Australopithecus-félék maradványait egy olyan állatvilággal, amelyet állítólag vadásztak (vagy éppen értelmet keresnek az állítólag megölt Babuinok koponyáiból kiindulva). Mindez históriaként hat, nem is számítva azt, hogy gondosan igazolni kellene a Dr. Broom által kiértékelt koponyatérfogatokat. S azt se felejtsük el, hogy az 1947 óta gyűjtött remek anyag nagy része még tanulmányozás, vagy éppen csak előkészítés alatt áll. E körülmények közt és várva, hogy akár laboratóriumok, akár a terepen szerzett pontosabb adatok megvilágítsák a problémát; jómagam ezt kérdezem (mindig csakis az itt elfogadott szakmabeli, paleontológiai szempontból beszélve): háthe jelenleg az lenne az Australopithecus-félékről a leghelyesebb magyarázat, hogy nem ’hiányzó láncszemnek’ (missing link-nek) tekintjük az emberi láncolatban, hanem inkább rendkívül jellemző közbeeső csoportnak (valamiféle kísérletnek az Ember felé), amely a Pliocén-ben jelent meg a felsőrendű Főemlősök törzsén, s aztán eltűnt nyomot sem hagyva. E szempontból tehát az Australopithecus-félék a Harmadkor végén Dél-Afrika számára és ember-előtti nívón képviselik azt, ami volt a Pithecanthropus-félék (Pithecanthropus, Meganthropus, Sinanthropus) az alsó-Negyedkorban Távol-Keleten és máremberi vonalon: nem a főág, hanem mellékág. Ez a látásmód minden másnál sokkal inkább összhangban van a múltról szerzett ismereteink általános törvényeivel, amelyben (még a történeti civilizációk területét is beleértve!) semmi sem jelenhet meg egyenes vonalú sorozatként, hanem csak olyan egymásba-illeszkedő szeletekként, amelyek többé-kevésbé széttartóak és egymást váltják fel. Ezek alapján mondhatjuk biztosan, hogy Dr. Broom tudományos álláspontja - még ha alapvetően érvényes marad is - sok geológus kollégája szemében igazán túlságosan leegyszerűsítőnek fog tűnni. S ugyanezt merném mondani arról az elgondolásról, hogy „terve” van az evolúciónak (amit ő könyve záradékában ír). Terv… Ez határozatlan kifejezés; éppen olyan hozzávetőleges és elnagyolt kijelentés, akárcsak amikor pár lappal föntebb elítéli a mai neo-darwinizmust. Mert hát bármily lamackista vagy bergsonista legyen is valaki, azt mégiscsak el kell ismernie, hogy az Élet még „hominizált” állapotában is csak tapogatózva megy előbbre a nagy-számok és a szerencsés esetek játéka között. S bármily spiritualista legyen is valaki, azt is ugyanúgy el kell ismernie, hogy a teremtő működés a mi tapasztalatunk számára folyamatnak mutatkozik; s a Tudománynak az a feladata, hogy felismerje ennek a folyamatnak törvényeit; a filozófiára hagyva azt, hogy a jelenségben megállapítsa egy szándéknak szerepét vagy befolyását. Dr. Broom-t (jogosan ) az tüzeli fel, hogy csakugyan képtelenek vagyunk tudományosan elhelyezni az Embert a Természetbe, azaz nem tudjuk megmagyarázni
60 egyszerre az állatvilágba-gyökerezését s hirtelen planetáris elterjedését (amely egybeesik azzal, hogy a zoológiai evolúció minden más szektorában szemmel láthatóan leállt a fejlődés), s ugyanakkor ne kellene feltételeznünk, hogy a geológiai idők folyamán csakugyan létezik a szerves anyag sodródása egyre bonyolultabb és ezzel összefüggően folyton nagyobb tudatfokú elrendeződések felé (une dérive de la matiére organisée vers…). Ebben a sajátságos irányban az Ember képviseli tapasztalatunk terén a megragadható legjobban előrehaladt állapotot. S ennek következtében az Ember annak az evolúciónak legalább is jelenlegi végső pontja, amelyet nem lehet megérteni ama preferenciális útirány nélkül, amin a Világegyetem egyre magasabb agybeli és pszichés nívók felé tart. Ha az az - és főleg, amint gondolom: főleg ez az -, amit Dr. Broom mondani akart, amikor az élet antropocentrális orientációjáról beszélt, hát akkor én is azt gondolom, hogy holnap már egyetért vele az egész Tudomány. Ezt majd eldönti a jövő. Jelenleg az biztos, hogy Dr. Broom intelligenciájának és kezdeményezésének (meg Smuts generálisnak, az ő barátjának és támogatójának) köszönhetjük, hogy a Paleontológia Dél-Afrikában elérte a XX. század egyik legnagyszerűbb eredményét. Ezt sosem felejtjük el. Megjelent az Études c. folyóiratban, 1950. június.
AZ EMBERI CSOPORT FILETIKUS SZERKEZETE Bevezetés Az emberi zoológiai probléma A biológus számára mily rendkívüli látvány az emberi zoológiai csoport! S persze a fizikus számára is, aki szembenéz azzal a problémával, hogy miként fogja fel azt a kozmikus szövetet, amely (korpuszkuláris evolúció útján) hidrogén-állapotból emberi állapotba képes átjutni. De ez már más kérdés. Néhány millió évvel ezelőtt egyetlen ember sem élt a szárazföldek végtelen terein. Ma pedig mindenütt Ember… Tömeg: sűrű, mindent elborító és magas fokú egységbe forró tömeg, amely elüt az állati élet többi részétől és végsőfokú szervezettségnek aktív székhelye; zsúfolt tömkeleg, amelynek oly bonyolult és szinte kibetűzhetetlen az anatómiája.
61 Mit jelent az az óriási új formáció, amely hirtelen és nem is olyan régen rügyezett ki a Bioszférán? Pusztán csak szörnyszülött? - avagy szabályos és termékeny szuperorganizmus? Megtudni: mi történt a Földön a Pliocen vége óta (s minek vagyunk zsákmányai)? Megragadni az ’emberi jelenség’ titkos természetét… Bizony életbevágó kérdés, nemcsak spekulatív szempontból, ami kielégítené értelmi vágyunkat; de gyakorlati szempontból is, hogy vezérelje és növelje (ha lehet) tett-erőnket. Hogy élni tudjunk, egyre szükségesebb az Ember megértése. De hát mit is jelent a modern tudomány fogalmaival ’megérteni’? Ugye azt, hogy a ’kozmikus evolútív valóságba szervezzük’? - vagyis megtaláljuk … születésének és kibontakozásának törvényét. S hogyan ismerhetjük fel ezt a genetikus törvényt, ha nem éppen azzal, hogy a megszületett valóság struktúráját elemezzük? Ebből adódik tanulmányom alapgondolata: „A - jelen és az eltűnt - emberi csoport elemzése révén igyekszünk megragadni a genezis belső folyamatát, hogy ezáltal beleojtódhassunk és ott mozogni tudjunk: szellemileg és cselekvő hatással is - valóságosan és érzelmi életünkkel”. S ezt úgy tegyük, hogy sose veszítsük el a talajt lábunk alól, még egy-két látszat ellenére sem. Ez a célom. Próbáljuk elérni. Tanulmányom vázlat-terve Amit mondani fogok e néhány lapon, teljesen (az alábbi) 1. számú ábrára támaszkodik, amelyen igyekeztem megrajzolni, hogy jelenlegi ismereteinkkel a lehető legvalószínűbb formában miként magyarázhatjuk a fölgolyón az emberi eloszlását, kezdettől napjainkig. Ezen az ábrán első pillantásra kitűnik két fő zóna s megkívánja, hogy külön vizsgáljuk. Az első: az alul lévő és ágakra oszló: a Szár, amely - majd látni fogjuk - minden más filogenezishez hasonló jellegzetességeket mutat. A másik: a fönt látható és önmagára hajló: a Virágba-borulás (a sapiens Emberiség); ezt már az emberi csoport bizonyos sajátos tulajdonságai jellemzik, s ezek nemcsak újak, de néhány, minden szerves szubsztanciában megtalálható tényezőnek (főképp a föltalálás és a szocializáció erőinek) kritikus felfokozódása. Először a Száron fogom tanulmányozni: megjelenését, majd ágakra oszlását. Ez lesz értekezésem első két részének tárgya. Aztán áttérek a Virág-fakadásra, s ott a következő három természetes fázist igyekszem megkülönböztetni: a csoportosulást (az ágaknak fílumok között történő összpontosulása által); a planetizációt (az összpontosuló ágak rendszerének nagy összenyomódása miatt); s végül egybefűzve és előrevetítve a meglátásokat - beszélni fogok a végső kihunyásról (avagy végső feszültségről?). S ez fog újabb három rész alkotni.
62
63
64
I. Az emberi fílum megjelenése (vagy reflexiós mutáció) Ha irányító ábránkat figyeljük, azonnal megkapja figyelmünket, hogy az ágakra oszló rendszer elhalványul az alapja felé. Mintha az emberi ág elvesztette volna bekötő-szárát. Úgy tűnik, hogy ’űrből’ fakad föl. A Nooszféra eredetén üresség tátong. (Nooszféra = az a ’gondolkodó’ réteg, amelyet az emberi zoológiai csoportnak kibontakozása alakít a Bioszféra fölött /és azzal szakítást teremtve/). Nos hát akármily paradoxálisnak látszik is szándékunk, próbáljuk megérteni, hogy mit jelent ez a ’hiányzás’… Első pillantásra talán zavarónak hat és terméketlennek tűnik az a kezdeti ’fehérség’, ahol szemünk elől eltűnik az emberi fílum. Szeretném megmutatni, hogyha elgondolkodunk felette, akkor ez a kezdeti ’fehérség’ 1. teljesen normális valami a létezésében; 2. természete teljesen felismerhető és meghatározható; 3. viszont az általa kiváltott változások fontossága miatt igen-igen kivételes valami, 4. ez a rendkívüli jellegzetesség valószínűleg a Bioszférának azzal a sajátosan érzékeny területével függ össze, ahol a folyamat lejátszódik. Lássuk egymásután és röviden ezt a négy pontot; döntően fontosak az emberi csoport szerkezetének helyes értelmezéséhez.
1/. Az emberi fílum gyökerén a ’fehér folt’ létezése teljesen normális valami Mondhatjuk, hogy fejlődő állapotú Világegyetemben az alapvető strukturális törvény (bizonyos értelemben az egyetlen törvény) az, hogy minden születik, azaz minden valami előző létezőnek funkciójaként (tőle függően, vele kapcsolatban) jelenik meg (s - az Élet esetében - azt is hozzá kell tennünk, hogy többé-kevésbé összeadódás révén). Minden születik… De ezt a következő helyesbítéssel vagy megszorítással kell mondanunk: a/. Először is, hogy ilyen vagy olyan módon minden születés folytonossághiánynak (diszkontinuitásnak) vagy ugrásnak (valami quantumnak) felel meg; s ez - az esetek szerint - változó természetű és változó terjedelmű. b/. Aztán pedig: ezt a születési folytonosság-hiányt minden esetben gyönge zóna (kialakulási periódus, embrionális fázis) követi, amelynek során a ’született valóság’ még rendkívül gyönge marad, többé-kevésbé hosszú időn át. c/. S végül: az Időtartam hatására (a Múlt feloldó hatására) az így megszületett gyönge ’eredeti zóna’ kezd elmosódni és eltűnni a tapasztalatunk számára (az időban); s ez
65 annál jobban kiterjedve s annál teljesebben következik be, minél nagyobb a fölötte eltelt Idő ’vastagsága’. Elkerülhetetlen, hogy eme egyszerű mechanizmus miatt a ’születési quanták’ (akárcsak repedések a hosszantartó erózió hatására) szemünk számára erősen kiszélesednek, éspedig annak arányában, minél inkább hátrafelé vannak az időben; s ez a jelenség végül is kialakítja azokat a makro-quantákat (óriási nagy távolságokat az időben), amiket a Történelem egyetemesen megtalál minden területen. Ekként az Idő hatására ’megszilárdult maximumokból’ álló egymásra-rakódó halomra igyekszenek lecsökkenni azok a nagyszámú folyamatok, amelyek az evolúciót alkotják. Íme ez a nagy jelenség, amelyet a Kozmogenezis állapotában lévő Kozmosz automatikus rétegződésének nevezhetünk.
2/. Az emberi ’fehér bekötő-szárnak’ ’mutációs’ természete. Mondtam, hogy a ’születési kvantumok’ igen különféle természetűek lehetnek. Genetikus biológiában ismerjük az egyszerű egyedi ugrásokat (egyszerű kombinációk a génekben megtermékenyülés révén) és a valódi mutációkat, amikor egyes gének (izomériával? - látszólag egyforma természetű, de igazában különböző tulajdonságokkal rendelkező elemeknek változása során) bensőleg épülnek át. Az emberi Történelemben azt látjuk, hogy új állapotok vagy új kultúrák következnek egy-egy szociális forradalomra, invázióra, vagy feltalálásra. Az egyedi vagy kollektív pszichológiában tudjuk, hogy mit jelent egy-egy gondolat megjelenése, növekedése és esetleg diadalra jutása… Ezt leszögezve most már a minket érdeklő sajátos esetre vonatkozóan (az emberi zoológiai csoportnak pliocen kori felbukkanása tárgyában) ezt kérdezzük: miféle ismert ’quanta-típusnak’ kell tulajdonítanunk azt a fehér foltot, amelyet a minket hordó szár eredőpontján találunk? Nyilvánvaló, hogy egy szerves küszöb átlépésének; de miféle ez a küszöb?... Minél többet eszmélődünk a problémán, vagyis minél jobban megfigyeljük azt a gyors összpontosulást, amelyet a Paleontológia fölfedez egyrészt a (lehető legmélyebbre - a gyökerei felé - meghosszabbított) emberi fílum között, másrészt az atropoid szár-köteg között (amelyet a lehető legmagasabbra jutva követünk, legjobban előrejutott végződéseiben, pl. az Australopithecusokig), annál jobban meggyőződünk, hogy amikor az egyikről a másikra megtörténik az átugrás, akkor a (kedvező pillanatban esedékes) küszöb-átlépés - a kiterjedése szempontjából - nem szükségképp volt nagyobb, mint az a küszöb-átlépés, amit szemünk láttára megfigyelünk vagy elő is idézünk a jelenleg élő állati vagy növényi alakulatokban. Ennek alapján: ha az emberi Jelenséget a forrásánál vizsgáljuk, akkor nem az lehet érdekes vagy éppen rendkívüli, hogy milyen a mechanizmusa: egyszerű kromoszomatikus mutáció! -, hanem hogy ebből az elemi ugrásból milyen óriási következmények származnak. Határozottan fogadjuk el ezt a gondolati irányt s próbáljuk véges-végig követni.
66
3/. Az emberi mutáció ’kirobbanó’ hatásai A modern Biológia hozzászokott, hogy az élőformák általános morfogenezisében egymástól elkülöníti a mikro-evolúció, a makro-evolúció és a mega-evolúció jelenségeit. Az elsők a laboratóriumokban tapasztalatilag megfigyelt vagy elért mutációs eseteket jelentik (fajoknak vagy al-fajoknak kialakulása); s közben egyelőre pontos magyarázat nélkül hagyják a további jelenségeket (nemek, rendek, ágak bekötődései). Érdekes megfigyelnünk, hogy az emberi jelenségnek ilyen alaposan végzett elemzése közben mekkora rés támadt (talán végleges szakadás is). Mert hát egyrészt: a többi Főemlőshöz (sőt az Élet egész többi részéhez viszonyítva!) és kicsiny anatómiai különbsége ellenére is - csakugyan úgy viselkedik az emberi csoport, mint abszolút új zoológiai terület. Másrészt pedig: ennek az új területnek vagy fülkének alján semmiféle döntő ok nem látszik, amely mást engedne elképzelni, mint csupán gének egyszerű átépülését. Más szavakkal kifejezve: azt vesszük észre, hogy az Ember esetében kezünkben van egy példa olyan mega-evolúcióra, amelyet teljesen szabályos típusú kromoszómatikus működés vezérel. Ugye hogy ez azt jelenti, hogy a ’mutáció’ csakugyan úgy mutatkozik, mint ’többértelmű’ jelenség: a körülmények szerint (akárcsak egy gyufaszál…) képes hol egy mikro-, hol meg egy makro-, vagy éppen mega-evolúciót kiváltani. Lépjünk még tovább: az összefüggő elmélet alapján próbáljuk megfejteni, vajon mi történhetett a Pliocénben, hogy az ’emberivé-tevő’ mutációnak megadja az oly nyilvánvaló kirobbanó mega-mutációs jellegét. Egy ilyen kicsinyke esemény hogyan alakíthatja át a Föld biológiai színét?...
4/. Az emberi mega-mutáció kritikus helyzete és természete A/. Bevezető megjegyzés: vitalizáció és cerebralizáció Tanulmányom további részeiben lesz alkalmam többször is hangsúlyozni, hogy az Élet szemmel láthatóan nem más, mint annak az alapvető (olyan fontos, mint az Entrópia vagy a Gravitáció) kozmikus sodródásnak kiváltságos fölfokozottsága, amelyet „bonyolódás-tudat” törvényének nevezhetünk, s amelyet a következőképp fejezhetünk ki: „Ha elég sokáig magára hagyjuk, akkor a kedvező eseteknek hosszantartó és egyetemes hatására az Anyag azt a tulajdonságot mutatja, hogy egyre bonyolultabb s ugyanakkor egyre inkább tudattal fönntartott csoportosulásokban rendeződik; s ha egyszer megindult ez a fizikai önmagára-göngyölődést és pszichés bensőségesülést (vagy centrációt, központosítást) jelentő kettős folyamat, hát továbbfolytatódik, egyre gyorsul és a lehető legmesszebbre fut”.
67 Ezt a bonyolódás-tudat-sodródást (amely egyre óriásibb mértékben bonyolult korpuszkulák kialakításához vezet) könnyen felismerhetjük már az Atomvilágtól kezdve s még jobban fölerősödik a Molekulák világában. De nyilvánvaló, hogy teljesen világosan és egész összeadódási erejével az Élőlényekben mutatkozik; s ugyanakkor átlép egy kényelmesebb és egyszerűbb formába: az agyfejlődés (cerebralizáció) sodró árjába. Csakugyan azt látjuk, hogy az idegrendszerek egyre fokozódó tökéletesedésében és cefalizációjában (az agy-körüli szervek kifejlődésében) olyan konkrét és határozott paraméter (állandó mérce) van kezünkben, amelynek révén az élőformák dzsungelén át végigkövethetjük a kozmikus korpuszkularizációnak abszolút váltakozását.
B/. A Bioszféra minőségi struktúrája Nos hát a vitalizált földi szubsztanciában ezt az agy-fejlődési ’paramétert’ használva, a következő sajátos struktúrát találhatjuk (lásd a 2. számú ábrát). A Proteinek-Egysejtűek kezdeti ’micéliumától’ kezdve, amit mindenesetre fel kell tételeznünk a planetáris vitalizáció egyetemes folyamatának alapzataként, felfakad egy soksejtű-típusú zsúfolt kéve (ebben mindenki egyetért) valamiféle bonyolultsági és tudatos növekedés általános irányában: s e kéve mindenegyes sugara, vagyis mindenegyes fajta, az Életnek egy-egy sajátos problémamegoldását jelenti. Agyfejlődés szempontjából fontos megjegyeznünk, hogy (a gyakran egyedül ’tudományosnak’ tartott felfogással ellentétben) ez a kéve egyáltalán nem egyveretű, hanem sajátos irányokban fejlődik az idők során. Az egymástérő geológiai korok folyamán egy teljesen különböző ideg-feszültségű és ideg-központosulási zóna (Gerincesek, Emlősök, Főemlősök) rajzolódik ki az őt alkotó számtalan rost közepén. Lassacskán szerves-pszichés elrendeződésű és indeterminációs hajlat-féle emelkedik ki a Bioszféra kellős közepén (lásd a 2. számú ábrát). S pontosan ott van - azaz ennek a bonyolultság/tudatosság hajlatának csúcsán - (a Harmadkor vége felé) az a kiváltságos emberivé-tevő mutáció, amelynek eredményei annyira lenyűgözőek. Igazában kellene-e még más is, mint ez az egybeesés, hogy kezdjünk világosan látni ebben a nagy eseményben?
68
C/. A reflexiós áthatolás Olyan okok miatt, amelyeket én jogtalannak vagy homályosnak tartok, megszokásból még mindig szembe szokták állítani - s egymásra visszavezethetetlennek ítélik - a mutáció és az az ortogenezis két jelenségét (ez utóbbit etimológiai s általános értelemben használom: ’valamire irányuló evolúció’): mintha csak a legparányibb ellentmondás is lehetséges lehetne a kedvező esetek játéka és ama tény között, hogy a véletlen hatásainak alávetett tárgyban vannak mélyből fakadó orientációk és preferenciák! Pedig hát éppen ellenkezőleg - ugyebár e két működés társításával cselekszünk a mindennapi élet folyamán, sőt remélhetjük is mindnyájan, hogy a ’mutációs genetikus quantumnak’ megadhatjuk azt a hosszú érték-skálát, amelyet megkíván a Bioszférának olya magasrendűen hierarchizált különfélesége, s éppen az emberivé-válásnak nagy ugrása.
69
Láttuk, hogy az Anthropoidoknál csúcspontjára hág egy határozott irányú evolúció (ortogenezis), amely nem csupán egy sajátos fílumnak (Lovak, Elefántok…) mikroortogenezise, hanem az egész Bioszférának mega-ortogenezisével esik egybe (vagyis főtengelye az agyfejlődésnek). Ugye hogy ilyen körülmények között megérthető, hogy egy gyönge idegzeti-agybeli változás kiválthatja azt a robbanást, azt a ’kigyulladást’, amelynek megtörténtét megállapíthatjuk a Földön a Pliocen folyamán. Egy zoológiai fílum (az emberi sugár) elérte azt - és csakis ő érte el (kiváltságos és hosszan előkészített helyzete következtében) -, hogy ’átfúrta’ azt a kritikus szintet, amely az egyszerű pszichés állapotot elválasztja a reflexív pszichés állapottól; s a végre megvalósult résen át új területre áradt az egész vitális nyomás (lásd a 2. számú ábrát). Hátha itt rejlik az emberi Jelenség titka?
D/. Következtetés. Az emberi fílum születésekor kapott jellegzetességei. Ha az előző gondolatok érnek valamit (vagyis ha az Emberiség biológiailag csakugyan jelenti az Életnek reflexív miliőben fölfakadását, ami kromoszómatikus mutáció és agybeli ortogenezis között létrejött összeesés hatására történt), akkor az emberi Csoport ’születésekor mutatkozó fehér foltjának’ vizsgálatakor - úgy jelenik meg, hogy eredeti struktúrája révén a következő három fő sajátsággal rendelkezik: a/ Először is szabályos egyedivé-fejlődés útján származik a Bioszférából, s ezért valódi fílumként jelenik meg, s ebben - számíthatunk rá - feltalálhatjuk minden fílum általános jellegzetességeit: főleg a filetikus szétosztódást és ágakra-szakadást. b/ Ugyanakkor és mert vetélytársak nélkül bontakozik ki teljesen szabad biológiai új térben (a reflexív életnek, vagy második fajtájú életnek területén), ezért ez a fílum természetszerűen rendelkezik nemcsak azzal a törekvéssel, hogy az Élet Fájának sudarán nyílvesszőt alkosson, hanem hogy az egész bolygón messzire ható rétegként terüljön szét. c/ Ezt pedig bizonyos belső képességek kibontakozásával éri el (éppen a Reflexiónak képességével), amelyek föltétlenül egészen sajátos magatartást adnak neki egy bizonyos pillanattól kezdve. (Látni fogjuk, hogy ez az egészen sajátos magatartás a fílumnak önmagára-összpontosulását jelenti; és ugyanakkor az auto-evolúciós erők is megjelennek.) Egymásra következő fokok során pontosan azt fogja mutatni annak behatóbb vizsgálata, amit az emberi zoológiai csoport Szárának és Kivirágzásának neveztem.
70
II. Az emberi csoport alapjában történő elágazódás (prae-sapiens fázis) 1. Bevezetés: az emberi hajtás bekötő szárának milyen tulajdonságokat tételezhetünk fel (has a pliocen kori Anthropoidok általános eloszlásából vonunk le következtetéseket) Mivel a Tudomány föltétlenül ’fehér foltot’ talál minden zoológiai ág eredetekor, ezért még csak homályos elgondolásunk van, hogy a fílumok születésükkor milyen kiterjedésűek és mi a szerkezetük. Az kétségtelen, hogy az egyedivé-válás megindulásakor kezdjük felismerni, hogy akkor nagy számok statisztikai működése, ’népesség’ hatása kezd szerepet játszani. De még majdnem semmit sem tudunk arról, hogy e folyamatban hány és milyen változatos egyed szerepel: mert hát a filetikus ’bekörő-szárak’ (kocsányok) metszete és morfológiai bonyolultsága szemmel láthatóan változhat igen tág keretek közt - aszerint, hogy milyen ’fajról’ van szó. Viszont az emberi Hajtás esetében e téren két főbenjáró tény irányíthatja hozzávetőleges elgondolásainkat: 1/. Először is az a mutáló érzékeny zóna, amelyen megtörtént a kezdeti Emberivé-válás (azaz amelyen végbement a Reflexió ’lépése’), biztosan kiterjed az anthropoid foltra, amely fokozatosan jelent meg Afrikában és a Himalájától délre fekvő ázsiai tájakon a Felső-Harmadkorban, mivel a Régi Világ trópusi és szubtrópusi zónáiban a Főemlősök csoportjában felfokozódott és központosult az agyfejlődés. 2/. Aztán pedig az élő és fosszilis formák összehasonlító tanulmányozása azt sugallja, hogy ezen a hatalmas ősi trópusi területen az anthropoid ’lakosság’ - bár akkoriban igen folytonos formában élt a Jó-Reménység foktól egészen Maléziáig; nem alkottt egyveretű és szoros réteget, de (biológiai követelmények miatt) már szétoszlott kis és félig-meddig független csoportok mozaikjára. Mellékesen érdemes megjegyeznünk, hogy egy ilyen típusú (egyszerre kiterjedt és ugyanakkor részekre ágazó) eloszlás pontosan megfelel a mutációs alapszövet optimumának: mert hát a megnövekedett mutációs eshetőségeknek (a csoport általános szintje révén adódó kedvező eseteknek) éppen fölébe helyezkedik a mutáló egyedek számára megnövekedett megmaradási és sokasodási szerencsés helyzet (a mutáló egyedeket védi az elhatárolódás). De ráadásul (s ez közvetlenül tartozik témakörünkbe) az is világos, hogy a Pliocen kori anthropoid folt ilyen összetétele a mutáló rész számára kiváltságos morfológiai bonyolultságot sugall: a sokféle al-csoport különféle színárnyalatai szerencsésen képviselve lehetnek az emberivé-vált töredékben. Ekként tehát inkább messze terjedő és laza, anatómiailag viszonylag sokformájú (polimorf) és geográfiai összetevőinek következtében erősen differenciált bekötőszár: ha a Bioszférának éppen az emberivé-válás ugrása előtti állapotáról kiindulva figyeljük, akkor azt tételezhetjük fel, hogy ilyen lehetett az emberi fílum eredeti fehér zónája.
71 S azt is látjuk, hogy valójában is ilyen volt, ha kielégítő módon akarjuk - éppen a hiányzó ’bekötőszár’ felett - magyarázni a jelenleg ismert legrégebbi emberi fosszilis maradványok eloszlását.
2. Az emberi szár elsődleges struktúrája (a Pithecanthropus-félék tanulmányozásából következtetve) Bár ötven év óta figyelemreméltó haladást ért el a peleontológia, mégis úgy tűnhet, hogy az ismert Pleistocen kori Emberek még igen kis számúak ahhoz, hogy anatómiai és földrajzi eloszlásukból határozott rajz bontakozzék ki az alapot képező emberi szárra vonatkozóan. Ez ellen a túlságosan is elterjedt felfogás ellen szeretnéknyilatkozni, amikor most rámutatok, hogy szembeszökően elegendő helyesen magyarázni a Pithecanthropus-féléknek kis (de igen jól ismert és rendkívül jól elhelyezett) csoportját, s máris hirtelen előtűnik egy teljesen világos genetikus struktúra az egész emberi fílumban.
a/ Mindenekelőtt soroljuk el a tényeket, amint jelenleg előttünk állnak (vö. az 1. számú ábrát). A Bandoeng-i Service Géologique-nak (s főleg Dr. von Koenigswald-nak) köszönhetjük, hogy manapság már legalább is három különféle Pithecanthropus-féle került elő az Alsó-Negyedkorból (Trinil), vagy éppen a Negyedkor legelejéről (Dietis) Jávában; Pithecanthropus erectus (Dubois-féle, de újra fölfedezve, jobb példányokon, 1935-ben); Pithecanthropus robustus (1938) és Meganthropus paleojavanensis (ez egy óriási forma, 1942), és még talán egy negyedik forma is. Ha ezeket a dél-kínai (elszigetelt fogakkal képviselt) Gigantopithecus és a pekingi Sinanthropus mellé tesszük, akkor a Csendes-óceán körüli területről már kezünkben van egy fél tucat jellegzetes és szorosan összetartozó forma. De ez még nem minden. Megint csak Jávában (Ngandong-ban, ismét a Solo folyó partján), de bizonyára sokkal fiatalabb rétegekben (30 méteres teraszon, amely a feltüremlett Trinil-t szeli át) mintegy tíz koponya került elő in situ - egy olyan rendkívüli lénynek lakóhelyén, amelyet Dr. Weidenreich a ’fosszilis emberek között a legkülönösebbnek’ nevezett: ez a Homo soloensis, olyan erősebb fajtájú Pithecanthropus, amelynek létezése és helyzete a sorozat végén az egész csoportnak megadja azt a sajátságot, amit nem lehet észre nem venni: ő a pont a i betűn. Próbáljuk ezt megérteni.
b/ Mindenekelőtt soroljuk el a tényeket, amint jelenleg előttünk állnak (vö. az 1. számú ábrát). Miután Kínában fölfedezték a Sinanthropust és Jávában megtalálták a Pithecanthropus új példányait, már senki sem vonja kétségbe (mint ahogy még tették 1920-ban), hogy a Pithecanthropus-félék ne lennének Ember-félék (Hominiens). De - úgy látszik - a történelemelőtti kor tanulmányozása közben még mindig fel-felbukkan az a gondolat, hogy ezek az egész emberi csoport számára valamiféle főgyökeret alkotnak és hogy ebből jött elő
72 minden más; ezt a felfogást tükrözi az a kifejezés, amelyet jelölésükre gyakran használnak: Prae-Hominiens: Ember-előttiek. Ez az elnevezés kétszeresen is helytelen. 1. Először is azért, mert pszichológiai szempontból (ha a Sinanthropus kultúrfoka alapján ítélünk: a Pithecanthropus-félék már teljesen emberek voltak. 2. Aztán pedig: többféle ok miatt nem az emberivé-válás főtengelyére, hanem e tengelynek margójára kell őket helyeznünk - ’para-Hominiens’ névvel. S bizony hogyan is gondolhatunk komolyan e csoport morfológiai összetételére, időbeni eloszlására és földrajzi elhelyezkedésére is, hacsak nem ismerjük fel benne egy kicsiny, de teljes és szinte önmagára zárult zoológiai egység jeleit, vagy helyesebben mondva: vonásait, E sok szomszédos forma, amelyet óriás-formái is kísérnek… Az egész együttesnek ekkora anatómiai egyveretűsége… S az a tény is, hogy Ázsiának keleti szélén összpontosultak… Végül hogy egy ilyen típusban (a Homo soloensis-ben) végződnek, amely oly teljesen ’adaptálhatatlan’, hogy lehetetlen mást látni benne, mint kihalást. Csakugyan: ha egybefogjuk mindezt a jelet, ugye hogy világosan meghatároznak egy autonóm és elszigetelt lombozatot, amely szinte egy rövidke ág, oldalsó hajtás, amely külsőleg foglal helyet az emberivé-vált Anthropoidok főtömegén. Ennek alapján azt merném mondani, hogy a Pithecanthropus-félék kivételes értéke sokkal kevésbé csont-alkati jellegzetességeik ’primitívsége’, mint az (a paleontológiában még egyedülálló) szerencsés helyzete, amely lehetővé teszi, hogy kezünkben van a még teljes egészében felismerhető ’pikkelyzetük’ - s ennek az egyedülálló pikkelyzetnek köszönhetjük, hogy az egész emberi szár alakulásának törvényét a kezdetekor tudjuk meghatározni.
c/ A magyarázat általánosítása Amikor a paleobotanikus egy larakódásban szétszórt vagy összetört növényi szervezetet talál, amelyben felismer egy pikkelyt, máris tudja, hogy fosszilis leletének többi töredékét ’kúp-elemként’ kell kezelnie, - ugyanígy, ha a Pithecanthropus-félékről adott magyarázatom helytálló, - hát minden ismert emberi fosszilis lelet is csak pikkelyes típusú rendszerben találhatja meg helyét. Akárcsak kémiában az egyszerű testek csak periodikus rendszerbe helyzehetők el… Nincsenek hosszú egyenes sorok, hanem egymásba illeszkedő rövid lemezkék sorozata. Tehát e kulcs szerint igyekeztem csoportosítani (az 1. számú ábrán) a jelenleg ismert főbb fosszilis Ember-típusokat. S azt legalább is elmondhatjuk, hogyha nem is mindent végleg eldöntő, de kielégítő ez a megoldás. Működik. Mert valószínű eloszláshoz vezet; sőt termékeny is, mert beválnak az ajánlott kutatási vonalak. Például: az ábrán három főbb pikkelyzet látható, amelynek rajzát mejd ki kell egészítenünk: - az egyik az afrikai, amely az enigmatikus Rodéziai Emberrel végződik;
73 - a másik a nyugat-ázsiai, ennek végpontjai a (rendkívül adaptálódó) palesztinai Ember-típusok; - s végül egy harmadik, az európai, amelynek csúcspontja a Homo neanderthalensis: ez az utóbbi lombozat a gyűjteményeinkben dúsabb, mint az előző kettő; s amint végéhez közeledünk, ugyanazt a ’kiveszési gyorsulást’ mutatja, mint amely jól kítűnik a Homo soloensis-nél a Pithecanthropus-félék esetében, mivel a Circé-i Ember határozottan fölfokozza a a Saccopastore-i (legrégibb) Ember neandervölgyi jellegzetességeit. S ráadásul (nagyszerű igazolásként!) éppen a szoros értelemben vett Ember-féléknek (Hominiens) megjelenése előtt lehetne-e megint határozottabb pikkely, mint az Australopithecusok-é (eme Ember-kísérleteké…), ahol - a Pithecanthropus-pikkelyre bámulatosan visszaütve - szinte helyszínen fejlődik ki szomszédos anatómiai formák gazdag sora, s ezeket is kísérik saját óriásaik, végig a Pliocen Dél-Afrikában - s aztán kihal ez a sorozat is.
3. Az Emberiség valódi fílum és teljes fílum Nem tudnám megmondani, hogy mily mértékben sajátosan eredeti az a magyarázat, amely szerint az emberi csoport genetikusan ’pikkelyes rendszert’ alkot. Én ezt vázoltam fel és állíthatom - teljes paleontológiai tapasztalatom alapján, hogy pontosan megfelel annak, amit első perctől kezdve elvárhattunk. Mert hát végeredményben az Ember esetében is ismét egyszerűen azt az általános egyedivé-válási formát találjuk meg, amelyet minden más állati csoportnál felismerhetünk, ha egyre jobban és behatóbban tanulmányozzuk. Legyen bár szó az Oligocen kori Cynodon-ról, vagy a Mustelides pontiens-ről (kis húsevők családja), akár a Pliocen kori Symphnes-ről (most csak három olyan nemről vagy családról beszélek, amelyet jól ismerek), a ’kezdeti fehér folt’ után mindig megtaláljuk a körülvevő ágaknak sűrűn burjánzó nyalábját. Egyébként is ugye pontosan ezt az általános sémát találjuk meg a történeti és őstörténeti időkben a civilizációk születésekor és kibontakozásakor?... Mi másra következtethetünk ebből az egybevágásból, mint hogy - ha alapján vizsgáljuk a kapcsolatokat - a Nooszféra úgy mutatkozik, mint a Bioszférának szabályos kirügyezése? Tanulmányom elején említettem, hogy az általános Rendszertan számára milyen zavaróan hat a felnőtt Emberiség fizionómiája. Amint gyakran történni szokott a zoológiában, most is az embrionális állapotok számításba vétele oszlatja el zavarunkat. Mert bármily rendkívüliek is az emberi Csoport ’kivirágzásának’ jellegzetességei (most ennek tanulmányozását kell majd elkezdenünk), mégis - ha elég mélyen vizsgáljuk - ő is engedelmeskedik az egyedivé-válás alapvető törvényeinek. Ha a ’szárát’ tanulmányozzuk, valódi fílumnak mutatkozik: autonóm képessége van ágakra-oszlásra és szétosztódásra; teljes fílum, amelyben megkülönböztethetők az anatómiailag és földrajzilag félreeső formák egymásra következő örvös szétágazódásai (verticillumai), s ezek valószínűleg bensőbb rostokból álló, sajátosan adaptálódó magot vesznek körül.
74 S ez jogosít fel, hogy a következő lapokon ne megmagyarázhatatlan szörnyszülöttként kezeljük, hanem - éppen ellenkezőleg - mint magasfokú egyedivé-válás hatására létrejött normális (és sokat mondó) eredményt, amely egyre feszültebben ’reflexív’ miliőhöz kötődik, ahol - a Homo sapiens-szel kezdődve tovább dolgozik az antropogenezis.
III. Az emberi Csoport önmagára hajlása (magára-türemlése) A Homo sapiens nekiindulása, csoportosulása, szétterjedése és (kezdeti) kollektív reflexiója Amint közeledik a Felső-Negyedkor, a paleontológus talán azt gondolja, hogy az antropológia sokat veszít értékéből és szépségéből. Anatómiai szempontból: az oszteológia csak halvány és homályos, főleg statisztikai értékű jelekre talál e kor emberi fosszilis maradványain. A jellegzetességek modernekké válnak és összekeverednek. Amikor sapiens stádiumára eljut, az Ember zoológiailag szinte már csak egyetlen mozdulatlan csoportot alkot, ahol már csak néhány felületi morfológiai árnyalat színezi… Nos hát - mondom én, éppen ellenkezőleg - föltéve, hogy az Egyed Zoológiájától határozottan átlépünk a Csoport Zoológiáőjába: a biológus számára nem akadhat tanulságosabb látvány, lenyűgözőbb valami, mint amikor az utolsó Jégkor folyamán előbukkan egy végleg kialakult ember-típus, amelyből kiindulva végre elkezdheti alakulását a Nooszférának valódi szerves épülete. Próbálom majd megmutatni, hogy a Homo sapiens megjelenése nem vége, hanem istenigazában valódi kezdete az igazi Emberré-Alakulásnak (Hominizációnak); sőt szinte azt is mondhatjuk: egészen egyszerűen Második Hominizáció. a/ Ezt pedig alapzatán igen jellegzetes felbukkanási krízis jelzi; b/ Olyan születési krízis, amely a csoportnak filetikus berendezettségében gyökeres változást hoz; c/ Olyan változás, amely viszont az Élet többi részéhez viszonyítva a csoport teljes biológiai felsőrendűségét eredményezi; d/ S ez a felsőrendűség magával hozza, hogy a Szocializáció pszichés eredményei gyorsan növekszenek a Földön. Egymásután tanulmányozzuk ezeket a pontokat.
1. A Homo sapiens felbukkanása Mivel (egészen szabályszerűen) erős ’születési fehér folt’ áll előttünk, ezért nem tudjuk eldönteni, vajon a sapiens csoport milyen mélyen nyúlik a Pleistocen korba. Mint mindig, most is kicsúsznak kezünkből a gyökerek. De az már biztos, hogy ennek a csoportnak felbukkanása a Neandervölgyi-félék bonyolult komplexuma ölén a Negyedkor vége felé: zoológiailag ’szenzációs’ valami, mert határozottan modern típusnak színpadra lépését jelenti; ezt a modern típust pedig olyan mozgás vezette be (vagy hozta napvilágra), amelyről
75 elmondhatjuk, hogy egyszerre kései, tengelyt alkotó s (a maga módján) második alkalommal jelent kirobbanást.
A/. Kései Kétségtelen, hogy anatómiailag a Homo sapiens igen kifejlett forma. Ha a rendelkezésünkre élló vagy föltételezett alsó-pleistoceni ember-előtti vagy parahominens típusokhoz hasonlítjuk: világos, hogy sorozatában hosszú sor kis (valamerre irányuló) mutációnak kellett megtörténnie, hogy megrövidítse az arc-részt, előreugrassza az állat, önmagára gömbölyítse és magassá növelje a koponyaformát és az agyat. Akármily forradalminak képzeljük is el az alapzaton történt emberi mutációt, nem gondolhatunk arra, hogy egyszerre és ennyire átalakította volna a Pliocen kori Anthropoid koponyáját. Filetikus szempontból a Homo sapiens igen előtte jár pl. a Pithecanthropus-féléknek, vagyis messze fölöttük van már a Száron. Sőt, ezt is hozzá kell tennünk: hozzájuk viszonyítva rendkívül központi, vagy tengelyhelyzetet foglal el.
B/ Tengelyt alkot Először is földrajzilag, amennyiben komoly lehetőség van arra, hogy csoportja a Pliocen kori emberivé-válás legbensőbb zónáiban (Közép-Afrikában?) született és vált éretté. De még inkább morfológiailag alkot tengelyt ama tény révén, hogy az őreá jellemző előny (már nem ugrik előre az arca, koponyája gömbölyödött…) az agyfejlődés közvetlen haladását mutatja. Egy újabb lépés a vitalizáció főtengelyén. S hozzáteszem ezt is: mindez szemmel látható robbanásként: ezt a filetikus ágakraoszlás határozott gyorsulása jelzi a felbukkanási pont közelében. A Steinheim-i Ember, a Swanscombe-i Ember (s talán) a Palesztinai Ember: mindmegannyi pikkely, szorosan egymás mellett, dús örvös szétágazást alakítanak ki, egészen közel egymáshoz, akárcsak a virágkehely alatt a levélkék… Kétségtelen, hogy it nem valami jól találó mutáció ’robbantó’ hatásának hirtelen nekiugrása mutatkozik, de inkább a szárnak általános erjedése egy adott időben és ugyanazon a földrészen. Próbáljuk meghatározni, hogy milyen tényezők hatására történt. S ezért módszerünknek megfelelően - igyekezzük kibogozni az újonnan alakult rendszer struktúráját.
2. A Homo sapiens fílumai összpontosulnak Kétségtelen, hogy a sapiens csoport általános árnyalatai egyhangúak. De ha közelről vizsgáljuk, zoológiai szempontból sokkal bonyolultabbnak mutatkozik, semmint első pillantásra hihetnénk. Mert hát - még annak ellenére is, hogy a ’fehér folt’ rejti el kezdeti kompozícióját minden arra mutat, hogy eredetekor változatos pikkelyek nyalábjából alakultnak tekintsük; e pikkelyek ’kivilágosodásából’ és ultra-egyénivé-alakulásából erősen leegyszerűsödödtt maradványai valószínűleg a mai nagy fajok (Fehérek, Sárgák, Feketék…).
76
Másrészt pedig (s ezt általában nem akarják elfogadni): nem kétséges, hogy a Kultúrák, Nemzetek, Államok stb. szinte kibogozhatatlan nyalábjában, amely állandóan továbbfonódik körülöttünk, olyan teljesen természetes egységeknek szerves rendszerét kell látnunk, amelyek rendkívül ’pszichéssé-vált’ környezetben születtek a kromoszómák normális biológiai működése folytán. E két ok miatt - azt gondolom - helytelen lenne úgy tekinteni a Homo sapiens nagyszerű morfológiai egyveretűségét, mintha az egyedivé-alakító erők a fílum bensejében akár egy kissé is föllazultak volna. Éppen ellenkezőleg: ezek az erők minden bizonnyal tovább dolgoznak (sőt fokozódnak is) benne idők során, ahogy ez már történni szokott egy olyan csoportban, amely nem mellékágat alkot, hanem filetikus sudarat, nyílvesszőt. Viszont minden tény világos értelmet akp, ha elfogadjuk, hogy a Homo sapiens nívóján egyszerre valami messzire ható kereszteződés és Szocializáció bio-pszichikai erőinek nagyfokú felfokozódására teljesen forradalmi jelenség játszódik le: egy fílumban (első alkalommal az Élet planetáris történetében) az agyfejlődés és a reflexió növekvő hatására az összpontosulás győz a szétszóródás felett a filogenezis folyamatában. Mert hát már megértjük, hogy e rezsim-változás következtében először is a jelenlegi Emberiségben miért nem sikerül szétválniuk a régi és az új filetikus al-ágazatoknak. mintha az ágakra-szakadás erői elvesztették volna azt a képességüket, hogy ’fajon’ vagy ’alfajon’ túl hajtsák tovább a zoológiai egységeket. De ennél is több történik: most már látjuk azt is, hogy a modern ’emberi egységek’ miért csak egyre jobban egymásba vegyülnek és egymásra tornyosodnak, míg végül mindnyájan együtt teljesen új típusú zoológiai rendszert alkotnak, amelyre egyszerűen képtelenség alkalmazni a Növénytani vagy Állattani Rendszertan akármiféle ma használt fogalmát, hiszen ezek a különféle fogalmak azért készültek, hogy filetikus származások értékrangsorát jelezzék, itt viszont (a Homo sapiens esetében) arról van szó, hogy egy teljes aktív fílum türemlik önmagára.
3. A Homo sapiens kiterjed az egész földre (planetáris szétterjedés) Elég egy percig figyelni azt az óriási felsőrendűséget (sűrűséget és behatoló képességet), amelyet az ilyen önmagára-türemlés megadott az ’infra-filetikusösszpontosulású’ állati csoportnak, s máris megértjük, hogy a Homo sapiens nívóján hirtelen ugrás történt az emberi csoport planetáris szétterjedésében. Kétségtelen, hogy a fosszilis Emberiség már prae-sapiens fázisában is jelentős földrajzi kiterjedést mutatott. Az ősi paleolítikus kor, amikor már két-oldalon is pattintott kövek készültek (bifaces), beborítja egész Afrikát, átárad Nyuga- és Dél-Európába; s (a teljesen elfoglalt) Dél-Ázsiából - olyan sajátos kőformával, amely a Pithecanthropus-féléknek jellemzője - feljut a Csendes-óceán mentén egészen a 40. szélességi fokig. Pedig minden igazában még nem is juttatja túl a plioceni öreg ’athropoid folt’ határain… De aztán: mekkora ugrás-szerű és hirtelen változás!
77
Akárcsak egész földrészekre zúduló ár, a Felső-Paleolitikus hirtelen özönnel terjed szét a Régi Világ ’kőbaltás’ rétegeiben. Kiárad és teljesen ellepi Eurázsia ősi sarkvidéki zónáit és Csendes-óceán Ausztrália-körüli zónáit. S végül kihasználja a legkisebb rést is, áthatol Amerikába… Egészen nyilvánvaló, hogy az Emberiség a Homo sapiens-szel s az ő filetikus egybefogásából kiindulva érte el teljes expanzív erejét, amely lehetővé tette, hogy áttörje és végérvényesen elborítsa a Bioszférát. Ennek az összpontosuló sajátos kiterjedésnek következményei pedig a következők: a/ Csaknem szertelenül felduzzasztotta a sajátos értelemben vett sapiens nyalábot; b/ Aztán pedig siettette azoknak a neandervölgyi-féle utolsó pikkelyeknek lehullását, amelyek még szárához tapadtak; végleg eltűntek a Pithecanthropus-félék, a Neandervölgyi8 Emberek, a Rodéziai Emberek… c/ S mindez úgy történt meg, hogy ennek a kiterjeszkedésnek és tisztulásnak során akárcsak a legkisebb mértékben is fellazult volna az Emberivé-válás általános menete. Éppen ellenkezőleg! Most ezt kell megvizsgálnunk.
4. A Homo sapiens hogyan fejlesztette ki a civilizációt Föntebb már jeleztem, hogy az emberi filogenezisben a divergenciának konvergenciává árfordulását tapasztalatunk számára az magyarázza meg vagy fejezi ki, hogy a ’reflexív’ miliőben a Szocializáció bio-pszichikai erői valamiképp felfokozódnak (ezek az erők egyébként minden élő szubsztanciában megvannak). Most nincs szándékom újra előhozni az emberi Szocializációnak (vagyis a Civilizációnak) csodálatos történetét vagy növekedését, amint nekilendült a Homo sapiensszel, aki (főleg a földművelés révén) eljutott oda, hogy jelentős települési központokat alkotva szilárdan csoportosult s ezzel csakugyan kezdett gondolkodó fészkekből álló hálózatot kialakítani a földön. Ez bonyolult, ingadozó, de statisztikailag visszafordíthatatlan folyamat: közös egymásra hatásoknak, összeforradásoknak és egymás meghódításának komplikált játéka, amely egyre jobban kiterjedő, egymással versengő kulturális foltokat teremtett meg. Előretöréseknek és visszakozásoknak végeredményben pozitív, fáradhatatlan sorozata ez, akárcsak dagálykor a tenger hullámainak ide-oda húzódó árja a parton. … Fontos témaköröm számára, hogy kifejtsem annak a nagyszerű társulásnak mély fizikai jelentését, amely a sapiens csoportban viláőgosan megfigyelhető az intra-filetikus Összpontosulás (Konvergencia), az egész földre Kiterjedés és végül a növekvő Civilizálódás hármas jelensége között, amely az Emberivé-alakulásnak (Hominizáció) felső fázisára annyira jellemező. Igazában mivel is van itt dolgunk?... Merőben véletlen találkozás? - avagy oksági viszony? Hogy válaszoljunk erre a kérdésre, egy kissé közelebbről nézzük a ’civilizáció’ jelenségét és elemezzük természetét. Első pillantásra felismerhető benne két, egymással összefüggő elem: egyrészt a gazdasági-szociális elrendeződés (ez az anyagi eleme); és ezzel kapcsolatban - másrészt - az emberi go9ndolat kétségtelen felfokozódása (ez a pszichés elem). Ugye hogy éppen az az a fénysugár, amire szükségünk van?
78
Minden határozott tudományos ok nélkül, pusztán csak benyomásunk és szokásunk miatt általában szét szoktuk választani egymástól az egyedi elrendeződéseket és a sejtelrendeződéseket, mintha csak két különböző világhoz tartoznának; és csak a második csoportot szoktuk - az elsővel szembeállítva - szervesnek és természetesnek tekinteni; az elsőt aztán be szoktuk skatulyázni az erkölcsi vagy mesterséges területére. Ugye hogy igen gyakran azt gondoljuk, hogy a Szociális Jelenség (főleg az emberi szociális jelenség) történészeknek vagy jogászoknak dolga? Mellőzzük s lépjük túl ezt a közönséges illúziót és - sokkal egyszerűbben - próbáljuk követni az ellenkező utat, vagyis a föntebb felismert szemléletmódot (az I. rész 4. pontját), amely az egyedek közti csoportosulásokról szólt; egészen egyszerűen (’naív módon’) terjesszük ki minden ismert korpuszkuláris csoportosulásra, ami csak az atomoktól és molekuláktól kezdve egészen a sejt-épületekig bezárólag mutatkozik. Más szavakkal: döntsünk úgy, hogy az a sok-sok tényező (környezeti, pszichés…), amely azért dolgozik, hogy közel hozza és szilárdan összekapcsolja az élőlényeket (általában és főképp az embereket), csak meghosszabbítja és ezen a nívón fejezi ki azokat a bonyolódás/tudat erőket, amelyek mindig is működtek, hogy egyre magasabb rendű korpuszkuláris együtteseket építsenek az Entrópiával ellentétes irányban. Ugye hogy ekkor a Homo sapiens jelenségében minden kiviláglik s magyarázatot kap? Mert hát e szempont szerint a civilizáció haladása nem más, mint az a szerves-pszichés megnyilvánulás, amelyet magára ölt a természetben eddig méd soha meg nem kísérelt kolosszális biológiai működés: (mint pl. a Rovarok esetében) egyetlen családi csoport rendeződött önmagában; az Ember esetében viszont már élő csoportoknak hatalmas Csoportja rendeződik, vagyis egy fílum (éspedig az egész földre kiterjedő fílum), a maga teljes egészében. A Homo sapiens-szel a szocializáció fátyla mögött már az Anyag központi (tengelyalkotó) vitalizációja veti meg lábát egy új emeleten: nemcsak egy egyed reflektál magára (hajlik vissza önmagára, lesz öntudatos), hanem millió és millió reflexió keresi magát és erősíti magát. Ez már Kollektív Reflexiónak hajnala. A Reflexív bejut a Kolektívbe… Igazában roppant egyszerű ez a látásmód. S ugyanakkor rendkívül termékeny is. Mert hát fényénél nemcsak magyarázatot kap az emberi Múlt, hanem alakot ölt Jelenünk is, meg bizonyos pontig - feltárul fajunk Jövője is. Most ezt a két utóbbit szeretném megmutatni.
IV. A Homo sapiens filetikus összenyomódása, az evolúció önmagára-türemlése és nekilendülése 1. Az emberi csoport jelenlegi helyzete: ’egyenlítő’ felé halad és fokozódik az összpontosulás Képzeljünk el egy olyan lüktetést (pulzációt), amely szabályosan behat egy szférába a déli póluson és kiterjed a szféra belsejében az északi pólus felé. Nyilvánvaló, hogy az így létrejövő hullámzás kibontakozásában meg kell különböztetnünk két fő fázist: a kiterjedés fázisát (a déli pólustól az egyenlítőig) és az összenyomódás fázisát (az egyenlítőtől az északi
79 pólusig); mindkét fázis hasonlóképp bontakozik ki gömb-miliőben, azaz összetartanak, konvergálnak. Nos hát ennél a geometriai képnél semmi jobbat nem találok, ami kifejezhetné és megértethetné, miként látom jelenleg körülöttünk az emberi világ biológiai és filetikus állapotát. Mintegy harmincezer év óta állandóan és többé-kevésbé szabad miliőben folytatódott a sapiens nyalábnak összpontosuló és szorosan egybefogott kibontakozása: kétségtelen, hogy nyomás alatt, de enyhe nyomás alatt; a csoport elég üres teret talált, hogy szabad körülmények között jöjjön létre a Nooszféra együttesének a Bioszféra fölött megtörténő kibontakozása. De lám csak bizonyos idő óta szemünk láttára rajzolódik ki valami kettős nagy jelenség: evolútív lassulás nyomai nélkül egyetemes érintkezést alakít ki az egész emberi tömeg. Egyetemes érintkezést alakít ki. Föntebb említettem már, hogy ’történeti’ korszakai folyamán úgy alakult ki az Emberiség, hogy egymástól részben független ’kulturális foltok’ jelentek meg, szaporodtak és szétterjedtek a szárazföldeken. Azt is mondhatjuk, hogy a különféle foltok között egészen a legutolsó időkig még létezett néhány szabad szeletnyi vagy lagalább is sima kapcsolódást biztosító terület. De íme, az egyetemessé vált periférikus összeforrás következtében most már hirtelen totalizálódik a rendszer. Gazdasági és szellemi szempontból: vége a civilizációk korának; s kezdődik a Civilizáció korszaka. S hozzá kell tennem ezt is: mindez egyébként anélkül történik, hogy észrevehetően felengedne az egész együttesben vizsgált hominizáció. Vizsgáljuk meg kissé közelebbről ezt a fontos pontot. Elméletben még csak megkérdezhetnénk, hogy egy élő tömeg nem a belső sokasodási és ágakra-szakadási képességének csökkenésével reagál-e (auto-regularizációval), amikor elér egy bizonyos telítődési fokot (vagyis amikor elemei közel kerülnek egymáshoz). Csakhogy erre az elképzelésre - legalább is az ember esetében - határozottan negatív választ adnak a tények. Elképesztő statisztikai adatok igazolják, hogy az Emberiség akármelyik részletét tekintsük is - sosem szaporodott akkora mértékben, mint napjainkban. Egyébként mindenegyes elemének hatósugara (végeredményben ’kiterjedése’) sem volt sosem nagyobb a mainál: valóban akkora, hogy elvileg mindenegyes ember pillanatok alatt hathat a Nooszféra teljes egészére. S ha megfigyelünk néhány kulturális és faji nyüzsgést, amelyet föntebb ’természetes emberi egységnek’ neveztem, hát - mélyben rejtőzve - sosem dolgozott még benne ekkora ’egyedivé-válásból fakadó nyomás’. A sapiens réteg földrajzilag mindenütt szoros kapcsolatban áll önmagával; s azt vesszük észre, hogy - ahelyett hogy csökkenne - éppen csak állandóan tovább növeli (mégpedig szinte robbanás-szerűen…) a belső kitágulási tényezőt. Ugye hogy ez azt jelenti, hogy a régi helyzet hirtelen átfordulásával gyorsan növekvő magas-nyomás-rezsimje kezdődik számára, s ez már egyszer s mindenkorra így lesz.
80 Elértük az ’egyenlítőt’, ennek következtében - körülöttünk és előttünk - összeszorul a planetáris élettér. S íme, a ’kiterjedés’ révén történt összpontosulás fázisa után ráköszönt az emberi filogenezisre az összenyomó konvergencia fázisa. Ha a Biogenezisnek és az Antropogenezisnek általam bemutatott és elfogadott működését nézzük, vajon a priori milyen új következményekre számíthatunk ebben az új rezsimben? Föntebb (az I. fejezet 4. részében) arra gondoltam, hogy a kozmikus vitalizáció teljes mechanizmusát visszavezethetem arra, amit ’bonyolódás/tudat’ törvényének neveztem. De ez még csak lerövidített vagy sűrített kifejezés volt. Mert hát elég egy percet gondolkodnunk s máris belátjuk, hogy az anyag (a kedvező esetek preferenciális működése során) csak akkor bonyolódhat, ha előzőleg szorosan közel kerülnek egymáshoz az elrendezhető elemek. ’Összenyomódás/Bonyolódás/Tudat’ vagy ha így tetszik, hát: ’Összenyomódás/Versengés/Bonyolódás/Tudat’. Valójában ez a három (vagy négy) pontból álló formula adja vissza igazán kielégítő módon a Biogenezis folyamatának teljes láncolatát. A vitalizált anyag csakis nyomás alatt (és a nyomás növekedésének megfelelően) reagál azzal, hogy - életben maradása érdekében - ultra-organizálódik: a kozmikus sodródásnak ez az egyetemes primitív feltétele, amikor az Improbábilis felé tart. Emiatt - és annak következtében, amit az emberi hullám ’egyenlítőn-áthaladásának’ neveztem - íme a ma ismert legaktívabban rendezhető kozmikus szubsztancia (a Homo sapiens) máris a geometriai haladványszerűen növekvő planetáris magas-nyomásnak van alávetve. Ugye ebből a helyzetből azt a következtetést vonjuk le, hogy az Emberiség távolról sincs holtponton (amint még gyakran mondogatják), de csakis (és éppen a Biogenezis legbiztosabb és leginkább alapvető törvényei szerint) csakis forrponton lehet Antropogenezisében, azaz felgyorsul. S ugye a posteriori éppen ez tűnik szemünkbe, ha szakavatott módon figyeljük azokat a szuper-vitalizációs rendkívüli jeleket, amelyek körülöttünk jelenleg egyre nőnek az emberi tömegben - a filetikus összpontosulás felfokozódása miatt; amely jelek viszont a lényegében modern és hirtelen támadt planetáris összenyomódás következményei. Soroljuk el és három, egymásra következő fokon röviden elemezzük ezeknek a következményeknek legfonotsabbjait.
81
2. A filetikus összenyomódás magas fokon vitalizálja a sapiens csoportot A/. A technika planetizációja és szabad reflexív energia robbanásszerű fölszabadulása Akár örül neki valaki, akár siránkozik miatta: a modern kort az jellemzi leginkább és legtökéletesebben, hogy a Technika ellenállhatatlanul hódítja meg az emberi Földet. A gépesítés tengerárként veszi hatalmába a világ minden helyét és a szociális tevékenység minden formáját. A gépek rohanvást özönlik el az egyéni, vidéki és nemzeti munka minden csücskét, hogy az egész földet átfogó (planetáris) erőfeszítés távlataiig emelkedjenek. Kis ideje már túl is jutnak a gépek azon a fokon, hogy a mechanikus munkát vegyék vállukra és sokszorozzák meg; ugyanezt végzik már a szellemi munka területén is. Egész nagy Kibernetika születik, automatikus kombináló és közlő lehetőségeinek csodáival. Ahogy várhattuk is, a Biogenezis általános működéséből: éppen az Anyag „elrendeződésének” ugrásszerű nekilendülése jelzi mindenekelőtt, hogy a Nooszféra mindenkori magas-nyomása miatt kiváltott és fenntartott Életáram új fejlődésnek indul. S amint ugyancsak előre sejthettük: a Szervesnek ezt a fejlődését világszerte közvetlenül kíséri (vagy fenntartja) a szabad reflexív energiának arányos mennyiségi (vagy már azonnal minőségi) nekilendülése is. Mivel a Gép egyre inkább felmenti olyan gondok alól, amelyek anyagi munkához kötötték kezét és eszét, ezért az Ember felszabadul küszködésének egy részétől; egyre sebesebb tevékenységre kényszerül, mert hajtják azok a gépek, amelyeket szelleme nem szűnhet meg szerkeszteni és szüntelenül tökéletesíteni: ezért immár odajut az Ember, hogy hirtelen munka nélkül találja magát. Bizony ez a helyzet. Tudományos szempontból miként segíthetünk? Egy bizonyosfajta okosságot teljesen megzavar ennek a bolygónak rendkívüli látványa, amely rohanvást növekvő munkanélküliség nyugtalanító tünetein át egész óriási felhasználatlan aktivitás felhőjét leheli ki magából; s ezért ez a bizonyos emberi bölcsesség leállítani vagy legalább is lassítani próbálja azt, ami neki veszélyes és rosszindulatú pazarlásnak tűnik. Meddő vállalkozás. Vagy éppen természetellenes kísérlet. Mert ha csak kevéskét is ér a tanulmányomban vázolt elmélet, akkor az a sajátos magatartás, amelyet a Biológia ajánl a modern gazdasági krízissel szemben, nem az (és semmiképp nem lehet az), hogy megszüntessük az erők fölszabadulását, hanem - éppen ellenkezőleg - : megfelelő módon könnyen kell levezetnünk és helyesen kell átalakítanunk azt a életnedvet, amely éppen annak nyomására fakad föl, ami csak ellenállhatatlanabb létezik a Világegyetemben, ti. az Anyag sodródásának olyan rendet kereső nyomására, amely lehetővé teszi, hogy egyre jobban bensőségessé váljék.
B/. A szabad emberi energiát alakítsuk át szellem ienergiává
82 Mint annyi más dolog a természetben, akként az a pszichés energia is, amelyet a modern nooszférikus nyomás most frissen fölszabadít, nyers formában jelentkezik. Ezt mondom: első pillantásra úgy tűnik, mintha legfőbb része (az, amelyet a „munkás-osztály” szolgáltat; amelyet a mechanikus munka terén felvált a gépesítés és az automatizálás) nehezen lenne fölhasználható. Hogyan mehetnénk át hirtelen a karok munkájától a fej vagy a szív munkájához?... Itt van a „szabadidő” problémája. Itt most nem célom, hogy akárcsak biológiai szempontból is vitatni és elemezni kezdjem azt a kényes - pedig életbevágó - problémát, amelyet fölvet a mi nemzedékünk elé a Tömegek előbbre jutása és nevelése. De azt már lényegesnek látom, hogy megmutassam. ez a folyamat - elkerülhetetlenül milyen irányba igyekszik fejlődni. Ezt érintenem kell, mert máris megfigyelhető tények sorozatában nyilvánul. Krízis és levertség óráiban hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy a legjobb, amit az Embernek sikerült és valaha is sikerülni fog megvalósítania szabad erőivel, hát nem más, mint hogy szórakozzék és „művelje saját kiskertjét” vagy hogy - és főleg - háborúskodjon: (ugye hogy ezt is mondogatják?:) a Háború nagy levezetője az Antropogenezis szülte túlcsorduló energiáknak. Íme ezt hajtogatják világszerte az un. „realisták”. Csakhogy aki látni tud, annak szemében egészen másképp fest a helyzet. Mert hát az teljesen kétségtelen, és napról-napra nyilvánvalóbb lesz, hogy sem a Nyugalom, sem nem a Háborúskodás, hanem bizony egy harmadik fajta állapot felé - a Kutatómunka irányába - tart egész természetes súlyával az emberi Energia átalakulása. Háború és Béke - egyformán a Kutatást váltja ki és szorgalmazza; mindegyik a maga módján. S ha egyszer megindul a Kutatómunka, lövedékként szárnyal fölfelé: saját logikája és saját eredményeinek ösztökéje táplélja és gyorsítja egyre tovább. A Kutatás: két évszázaddal ezelőtt még csak maroknyi amatőrnek „szórakozása” volt… Ma már az Emberiség élharcosainak egész csapata végzi. Kutatómunka… Így is mondhatjuk: az emberi csoport ellenállhatatlanul jutott oda, hogy saját egybefogása és saját szerveződése során egyre többet gondolkozzék, folyton sebesebben és mindinkább egyet alkotva. Mit jelent ez az elképesztő és kétségbevonhatatlan jelenség? Ezt: Egy első fázis során (az Emberivé-válás kezdetén) az Élet az emberi elemben önmagára reflektált s ezáltal ’elemi emberi magot’ alkotott meg. Később, a második fázis során (amikor a civilizáció révén kiterjeszkedéssel folytatódott a Hominizáció), egész nyaláb reflexív rost kezdte beborítani a Föld színét, bár még csak lazán és szétszórtan. Most pedig, egy harmadik fázisban (amikor nyomás alatt hosszabbodik meg a Hominizáció), mag az egész nyaláb kezd sajátmagára-türemleni, vagy így is mondhatnám: planetizálódni.
83 S a látóhatáron: már az egész Emberiségnek sajátmagára hajló kollektív reflexiója. Ha mindezt meglátjuk, hogyan ne ismernénk fel, hogy ebben az óriási rendszerben, amely oly hihetetlenül bonyolult, ebben a modern technikai-szociális gépezetben valódi módon folytatódik és közvetlenül halad tovább az agyfejlődés biológiai folyamata? Igen: most is és mindig a zoológiai evolúció főtengelye: az Agyfejlődés, a kollektív Kutatómunka formájában. De most már nooszférikus méretet ölt az Agyfejlődés. S ami még csodálatosabb: ezt az Agyfejlődést ezentúl már az előrelátásnak és a saját kibontakozását megtervező képességnek egészen új hatalma lelkesíti. Nézzük most végezetül ezt a fontos pontot.
C/. Az emberi miliőben megjelenik az auto-evolúció rendszere Azt nem gondolhatjuk, hogy a Bioszférát alkotó szervezett tömeg valaha is csupán passzív módon viselkedett a vitalizációs erőkkel szemben; mégis úgy látszik, hogy egészen a Pliocénig vitte őt valami, semhogy ő vitte volna előre az Evolúció földi történetét. S bizony úgy tűnik, hogy még sokkal a hominizáció kezdeti krízise után sem változott észrevehetően a dolgok menete. Azért volt ez így, mert a régi rendszer módosításához az első lépéskor még nem volt elég, hogy a kozmikus szubsztancia reflexív tudássá vált, amikor emberivé lett az egyedben. Világos, hogy az is kellett még, hogy egy második fázisban - éppen a reflexió révén - az Ember-egyed kifejezetten tudatára ébredjen egyszersmind annak az egyetemes evolútív sodrásnak, amelyben (tapasztalatunk mezején) ő a végső pont; s ugyanakkor tudatosítsa azt a neki juttatott hatalmat is, hogy befolyásolhatja, sőt irányíthatja is ezt az áramlást. Csakhogy most már látjuk, hogy ezt az új küszöböt csakis ’összenyomó szociális fázissal’, minden szellem szinte egyetlen planetáris erőfeszítésébe forró, szinte erőszakos egybefogásával léphetjük át. Már látjuk - mondom - s minden percben tapasztaljuk is saját életünkben. Bár egész nagy tudományunk fölvértez, mégis ma éppen hogy csak kezdünk megbarátkozni a „kozmogenezis” állapotában lévő Világegyetem gondolatával, és ami még fontosabb: azzal az eszmével, hogy ennek a kozmogenezisnek éppen a jövője, annak legélőbb pontja révén, kezünkben van. De a sok-sok tény nyomására az új igazság végre mégis behatol megszokott látásmódunkba. S végül már csakugyan elismerhetnénk, hogy a sejt-világban és hasonló hosszú utakon a Biológiának bizony sikerülhet (mert semmi sem bizonyíthatja az ellenkezőjét) holnap elérnie azt, amit a Fizika a nukleáris téren már szemünk láttára megvalósít. Az igaz, hogy a szükséges föltételek és tényezők nagy tömege miatt az Antropogenezis csillagászati-méret energiáktól függ, planetáris és bioszférikus erőktől, s ezeknek menete sosem lesz végleg kezünkben. De ugye hogy legközpontibb s legaktívabb csírája révén - vagyis (egyedi és kollektív) idegrendszeri haladása révén - máris föltaláló képességünk hatáskörébe esik? A genetikának, biokémiának, endokrinológiának, cerebrológiának és az új pszichológiának összpontosuló utait követve, társulva minden többi emberrel, a mai ember
84 már érzi, hogy közeleg az az óra, amikor a sorstól kényszerítve sikerülni fog saját szerves fejlődésének legalapvetőbb rugóira tenni rá kezét. A magas-nyomás felső és végső fázisába elérkezett földi Reflexió számára ugye ez végeredményben azt jelenti, hogy új formájú evolúció lehetséges és kezdődik is: az elviselt evolúciós korok után az auto-evolúció kora nyílik meg a szerves anyag számára, valami ultraemberi irányban. El nem szakadva a tényektől, vizsgáljuk meg ezt az új horizontot; és a sok ködön át próbáljunk valamit előre sejteni, követve az útirány tengelyét.
V. Az emberi fílum végződése: elvénhedés, avagy paroxizmus? kihalás, vagy átalakulás? Ha jelenlegi ’kivirágzását’ figyeljük, tapasztalatunk számára végeredményben úgy mutatkozik az emberi ’faj’, mint sajátos szerves rendszer, amelyet (nyomás alatt és reflexív miliőben) olyan sokféle régi és új rost feltüremlése vagy felgöngyölődése alakított ki, amelyeket a minden élő szubsztanciára jellemző sokasodás és ágakra-oszlás erőinek normális folyamata szült. Valódi fílumról van szó, de ez gyorsan önmagára összpontosul az együttgondolkodás (ko-reflexió) és az egész bolygóra kiterjedő (planetáris) szorítás következtében; s így ez a fílum az elviselt evolúció normális rendszeréből átjut a saját maga által irányított evolúció rendszerébe: a biológus számára a filetikus struktúra elemzése ilyennek mutatja az emberi csoport természetét. Tehát jól meghatározott zoológiai csoport. De ugyanakkor még igen fiatal is ez a csoport, sőt szemmel láthatóan most esik át növekedése krízisének kellős közepén. Mivel ilyen helyzettel állunk szemben, föltétlenül a lehető legnagyobb óvatossággal kell megkísérelnünk, hogy gondolatban meghosszabbítsuk ezt a mozgást. Nem puszta kíváncsiságból, hanem mert szükségünk van rá, életbevágóan sürgető kötelességünk: amennyire csak lehet, előre kell látnunk a jövőt, hogy szembenézzünk vele és előkészítsük; s mert szükségünk van valamit megtudni arról, ami a nagy kaland végén vár ránk. Amikor így előrekövetkeztetni (extrapolálni) igyekszem, persze meddő és gyerekes dolog lenne, hogy felsorakoztassam annak az ’ultra-emberinek’ előreláthatatlan és elképzelhetetlen körülményeit, amely felé sodródunk. Például hogy milyenek lesznek (a végleg letűnt) civilizációk kora után, holnap, a gazdaságilag, kulturálisan és politikailag totalizált Föld felszínén a növekedés új antagonista formái és új típusú korfordulói… Vagy hogy a Biológia által elért új erők meghosszabbodó morfológiai hatására milyen pszch-anatómiai állapotot fog elérni egy millió év múlva az emberi agy?... Szellemünknek talán csábító lenne ilyet előrelátni, csakhogy még kívül esik a tudomány területén ennek meghatározása. Azt viszont hangsúlyozom, hogy semmi sem akadályozza meg, sőt minden arra sürget, hogy a lényeges paraméterek alapján az időben próbáljuk meghosszabbítani a hominizáció
85 görbéjét s ezáltal (legalább első megközelítésre) igyekezzünk meghatározni, vajon a vitalizáció földi erőinek ellenállhatatlan folyamata miféle jövő felé sodor minket. Tanulmányunk elején, amikor legtávolabbi eredeti formákat elemeztünk az emberi fílumban, találkoztunk egy ’kezdeti fehér folttal’, ahol - többféle egybevágó ok miatt - fel kellett tételeznünk egy kiváltságos mutációt: a Reflexió egyéni küszöbét. Most pedig, amikor a Jelen végső határáig vittük ki ugyanannak a fílumnak vizsgálatát, újabb, az előbbivel szimmetrikusan elhelyezkedő másik űrrel állunk szemben: ’a felső fehér folt’ - az alsó fehér foltnak ellenpólusán. A kiindulásnak, a kezdetnek titka után, íme itt a vég misztériuma. Milyen halál, vagy miféle átalakulás rejtőzik ebben az áthatolhatatlan térben? Ha legalább - mint a csillagok esetében - az a szerencsés helyzet adódnék, hogy le tudnánk fényképezni pszichés fényük világánál az élettel rendelkező égitestek sorát, amint evolúciójuk különböző fázisaiban megragadhatnánk őket…, hát akkor a mi gondolkodó kis világunkra váró végső jövő kérdése talán közvetlen és egyszerű választ kapna. De hát olyanok vagyunk, mint a zoológus, akinek egy állati formából csak egyetlen (s még ráadásul éretlen) példány áll rendelkezésére; ezért hát rá vagyunk utalva a mi Földünk egyetlen esetére, amikor a Világegyetem Nooszféráit vizsgáljuk… Ezért bizony közvetett módszerhez kell fordulnunk, ha el akarjuk gondolni, hogy milyen pályaponton fog lebukni a mi görbénk. Próbáljuk meg. S ehhez kettős vágányon induljunk el, vagyis vegyük számításba és oldjuk meg a következő két, egymással összefüggő alternatívát: 1) Elvénhedés - avagy magasfokú feszültség (paroxizmus)? 2) S ha paroxcizmus, hát a kihalás végső fokán? - avagy átalakulásnak paroxizmusa? Tudományosan (azaz a Biogenezis legáltalánosabb elveivel összhangban) a leghelyesebben hogyan kell elgondolnunk egy élő bolygó természetes végét?
1. Elvénhedés, avagy paroxizmus? Aki igyekszik elgondolni a végső emberi jövőt, legtöbbször bizonyára azzal a gondolattal találkozik, hogy a Faj egyetemesen elgyengül. Mert ha (amint egyesek mondják) Körforgás uralma alatt álló Világegyetemben nemcsak az egyedek, hanem maguk a fajok is elkopnak és meghalnak, hát akkor hogyan és miért remélhetnénk, hogy éppen mi (azon a címen, hogy mi reflexívek vagyunk és pillanatnyilag az élen járunk) miképp eshetnénk kívül a közös törvényen? A Világban a fölfelé haladás után mindig és mindenütt hanyatlás következik. Tehát ama maximum után, amely felé még haladunk, ránk is valamikor elkerülhetetlenül vár elvénhedés…
86 Íme lelkünk mélyén mindnyájan ösztönösen hajlunk ilyen gondolatra. S ezt azzal a feltételezéssel gondoljuk, hogy semmiféle égi katasztrófa nem történik ama viszonylag rövid idő során (néhány millió év), amit az emberi evolúció teljes biológiai ciklusa megkíván. De ha alaposabban közelítjük meg a problémát, bizony semmi sem kevésbé világos, mint ez az állítólagos evidencia. Mert még ha azt is elfogadnánk - pedig még nem is biztos -, hogy a geológiai korok folyamán valóban belső kimerülés miatt tűntek el a fajok, ezt a szabályt csakis (s magától értetődően) mellékágak esetében tapasztalták, nem pedig az Élet Fájának főtengelyén (vagy sudarán). Márpedig semmi sem bizonyítja (sőt éppen ellenkezőleg), hogy itt is, meg amott is ugyanolyanok voltak a körülmények. Mert egyrészt a sudár esetében csaknem megszűnt a Bioszféra többi részével való fajok közötti versengés, ugyanakkor pedig gyakorlatilag vég-nélkülivé vált a környezethez való alkalmazkodási képesség. S másrészt - ez pedig még fontosabb tény: azt is megláttuk már, hogy a sudár mentén a filetikus működés természete gyökeresen megváltozik. Végleges planetáris és pszichés okok következtében szerteágazóból összpontosulóvá lesz. Hát hogy a csudába terjeszthetnénk ki az elgyöngülés vagy fölengedés gondolatát, miként alkalmazhatnánk az elvénhedés fogalmát éppen az összpontosulásra (konvergenciára)? Minél inkább elmélyítjük e helyzet elemzését, annál jobban meggyőződünk, hogy a földi nooszféra esetében - akárcsak az atomok, a csillagok és a kontinensek esetében bizonyos mélyből ható sodrások (a jelenség valódi magja éppen ez) rejlenek a Tudományban eleddig főként tanulmányozott ciklikus mozgások fátyla alatt: olyan sodrások, amelyek képtelenek arra, hogy ne mindig ugyanabban az irányban és mindig egyre tovább terjedjenek, vagyis föltétlenül végződnek valamiféle kirobbanás, érés vagy átalakulás sajátos eseményében. Ez végeredményben arra biztat, hogy ne az elvénhedés irányában, hanem paroxizmus felé tájékozódjunk, ha emberi fílumok számára csakugyan tudományos elgondolással akarjuk megközelíteni azt az egyetlen lehetséges módot, ahogy a végét elképzelhetjük. De miféle paroxizmusról van szó?
2. Kihalás, avagy átalakulás? Amint kiejtjük a ’paroxizmus’ (végső feszültség) szavát, képzeletünk megint a legkényelmesebb analógiát akarná kiválasztani: egyszerre ugrik rá a lövedék gondolatára, amely vakítón robban szét pályája csúcsán, miután szikra-csíkot hagy maga mögött. Akárcsak a Novák (nova, szupernova: fölrobbanó csillag), az élő bolygók /az emberek/ is óriási kialvó fényben fjezik be evolúciójukat. Miért ne?... Csakhogy - én azt gondolom - itt sem a legvalószínűbbnek tűnő irányban kell eldöntenünk az elénk táruló második alternatívát. De hogy ezt igazoljam, előzőleg fel kell hívnom a biológusok figyelmét az autoevolúció rendszerének nagyszerű sajátosságára, amely - láttuk is már - a kompresszív fázisba lépő emberi szocializációval kezdődik a földi nooszféra belsejében. Azt akarom mondani,
87 hogy a külső nyomást fokozatosan fölváltja a belső vonzódás (push helyett a pull) s ez lesz az Evolúció ’mozgatóenergiája’. Azelőtt az Élet előrehaladásához elég volt - első megközelítésre -, hogy sarkallja valami és táplálja. Ezentúl viszont (vagyis amióta a modern Emberben ez az Élet már saját fejlődésének irányítójává lett) abszolút evidenssé válik, hogy már bármi is csak akkor serkentheti mozgásra, ha saját maga ezt akarja; sőt csak akkor, ha szenvedélyesen akarja. Sokszor mondtam már, de újra hangsólyozom: még gabona-, szén-, vas- és urániumhegyeken ülve, vagy akármiféle demográfiai nyomás alatt is holnap sztrájkba kezd az Ember, ha valaha is elveszti életkedvét, hogy magas fokú emberré váljék. S nemcsak bármiféle életkedvről van szó, hanem heves és mélyreható életvágyról, amely folton növekszik benne, amint gyarapszik látási és cselekvési képessége; más szóval: olyan életvágy ez, amely paroximális fokra hághat, amint közeledik az a végső feszültségű fok, amelyet éppen neki kell előkészítenie. Ezt leszögezem. S most már azt kérdezem: hátha van olyan követelmény, amelyet a Világegyetemnek abszolút fokon kell kielégítenie, hogy (legalább is kutató és átütő erejű élcsapatának vonalán) a hatalmának és auto-evolútív képességének tudatára ébredt Emberiség folyton növekedni érezze magában a fölfedezéshez és az alkotáshoz nélkülözhetetlen belső tűz nevét? Ezt válaszolom: igen, van ilyen követelmény: szükséges - ha nem is elég követelmény az aktív magasrendű élethez a reflexív szubsztancia számára. Ez a feltétel pedig a Világ részéről azt, hogy úgy legyen megszerkesztve, hogy a benne evolútív módon megszületett Gondolat jogosan ítélje magát visszafordíthatatlannak - éppen hódításai lényegére vonatkozóan. Persze ezt dialektikusan nem lehet bizonyítani (hiszen első evidenciáról van szó, amit mindenki saját maga igazolhat magának, amíg aztán - ez az én meggyőződésem - statisztikai eredője kifejezetten megalkot ’egyetemes egyetértést’). S én mégis végérvényesen fogom fel, hogyha a Tudomány számára holnap igazolódnék, hogy a Világegyetem (előre a jövőben) olyan hermetikusan el van zárva, hogy a benne évmilliárdok során kidolgozott teljes pszichés szuper-struktúra valamikor nyomtalanul szétesni kénytelen mondom: világosan látom, hogy egy ilyen lezárt Világban én (s velem együtt mindenki…) fizikailag lennék megfojtva. Ez annyit jelent, hogy - éppen természete miatt - az auto-evolútív rendszer működése határtalan felsőrendű életet követel, s ezért strukturálisan ’összeegyeztethetetlen’ azzal az eshetőséggel, hogy a Hominizáció teljesen (sőt lényegében) visszakozzék. Amint jeleztem is: éppen ezért van kizárva - mint biológiailag járhatatlan út - az a kényelmes megoldás, hogy az emberi filogenezis hirtelen véget érne, akárcsak fény villanása az éjszakában. Tehát nem végső kialvással történő paroxizmus. De - kizárva más lehetőségeket - ilyen vagy amolyan formában lehetséges átalakulás paroxizmusa, vagyis kritikus transzformáció. Végeredményben: a minket hátán hordó vitalizációs folyamat végső fázisát tudományosan csak ebben a formában foghatjuk fel. Föntebb mondtam, hogy eredetünk kezdeti ’fehér foltjában’ már ott rejlett az egyedi kritikus reflexiós pont.
88 Nos hátha az emberi ’kivirágzás’ ’végső fehér foltjának’ csúcsán ott rejlik egy második reflexiós és agyfejlődési kritikus pont (s ez már nemcsak egyedi, de ’nooszférikus’ is), amely felé aktív formában sodródunk? Kritikus pont (nem egybeolvadási pont - ez magától értetődik -, hanem a folyamatban szereplő elemi reflexiók kölcsönös fölerősödési pontja), ami mögött e jelenségek terén semmit sem tudunk észrevenni, hiszen amennyiben visszafordíthatatlansági küszöböt jelent, egybeesik (akárcsak - de ellenkező irányban és a TérIdő ellenkező pólusán - a kiterjeszkedő Világegyetemben posztulált primitív atom), az Evolóció struktúrákon és dimenziókon túl emelkedésével. Túlemelkedés (emerzió), aminek millió évekre terjedő távolságát a jövőben még nem tudjuk elképzelni, hiszen a ’kivirágzó’ filogenezis gyorsasága (a Homo sapiens esete) valószínűleg egészen más - és sokkalta grandiózusabb is -, mint a széttartó (divergens) ágak esetében; a modern paleontológiai módszerek csak ez utóbbinak időtartamát kezdik fölmérni tudni… Jómagam tudományosan képtelen vagyok más következményt elgondolni az emberi Jelenség számára. Persze különös látvány ez: olyan Világegyetem, amelyben a nooszféra koncentrációja folytán minden gondolkodó bolygó végső pontja a dolgok időbeni-térbeli burkából kiszökési pontot jelenti. De hogyan lehetne elodázni ilyen méretű távlatokat, ha az Emberiben határozottan és véges-végig éppen a Világ Alapszövet-anyagának evolútív módon kialakult legfelső és végső formáját látjuk, nem pedig a Bioszférának holmi felszínes módosulását? Az egész modern Fizika arra tanít, hogy kozmikus méretarányok közt csakis a fantasztikusnak van eshetősége arra, hogy igaz legyen. Ez a tanulmány a Sorbonne-on (Geológia) adott előadások szövege, 1951 január 1. Közölte az Annales de Paléontologie XXXVII. kötete, 1951.
JEGYZETEK A DÉL-AFRIKAI TÖRTÉNELEMELŐTTI KOR TANULMÁNYOZÁSÁRÓL Ha valaki csak távolról, folyóiratokból vesz tudomást a dél-afrikai történelemelőtti kor tanulmányozásának friss eredményeiről, hát bizony - éppen gazdagsága miatt - találhatja zsúfoltnak és zavarosnak. De ha helyszínen figyeljük, akkor e tanulmányok fejlődése világosan kitűnik - egy-két főirányba rendeződik. Azt hiszem érdekes lehet, ha ezeknek rövid összefoglalóját adom a francia történelemelőtti kort kutatók számára.
A/. Az Australopithecus-félék Ha először érdekes vagy ritka leletként vizsgáljuk az Australopithecus-féléket, manapság úgy mutatkoznak, hogy egy bizonyos korban fontos népességet alkottak, amely
89 (kb. 500 kilométeres sávon) szilárdan telepedett meg Vaal és Limpopo között, sőt valószínűleg sokkal messzebbre is kiterjedt már nyugatra, Angolában, akár északra, Tanganyikában. Bár (egyszerre egyedi, nemi és faj-fejlődési) feltűnő polimorfizmus miatt nehezen osztályozhatók, ezek az Australopithecus-félék mégis igyneh atározott morfológiai típust alkotnak, amelyről elmondhatjuk, hogy: a/ Határozottan ember-alatti, mert arc-része még teljesen majom-formájú és viszonylag kicsi a koponya-térfogata; b/ Hominoid (ember-féle): erre mutat az első alsó elő-zápfog formája; kicsinyek a metszőfogai; az állkapocs összeforradási része eléggé függőleges; medencecsontja mindenütt álló-helyzetet mutat (minden ismert példányon: Australopithecus, Plesianthropus, Paranthropus); sőt azt is hozzátehetjük, hogy igen kifejlett pszichizmusa van, mert ezt kell feltételeznünk egy ennyire ’gyáémoltalan’ formában, hogy magyarázhassuk életbenmaradását (sőt sikerét is) a környezet szempontjából igen veszélyes helyzetben. c/ De para-emberi is, azaz ember felé közeledő: mert zápfogai és elő-zápfogai igen fejlettek és bonyolultak, s ez együtt jár az első fogak ’túlzott’ kicsinységével. Kevésbé tűnik ki az Australopithecus-ok ’filetikus egysége’, pedig ez is olyan fontos, mint zoológiai egyediségük. Ahogy ma meg tudjuk ítélni: csoportjuk rövid, de jól meghatározott evolútív csoportot jelent, amely viszonylag kis formákkal kezdődik (Australopithecus africanus), s aztán hatalmas csontú (Paranthropus) vagy sajátosan hominoid (Telanthropus) formákkal végződik. Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy - mindmáig úgy tűnik - jelenlétük rendszeresen kizárja az Ember jelenlétét a lelőhelyeken, s ezért valami nyilvánvaló tény áll elénk: az, hogy az Australopithecus-ok kétségtelenül nem ősei az Embernek; viszont csoportjuk nagyszerű (egyszerre morfológiai s ugyanakkor időrendi) oldal-átmenetet alkot az Anthropomorfok és az Ember-félék (Hominiens) között. - Mellesleg had említsem meg, hogy ez újabb bizonyíték arra, hogy milyen valószínűtlenek azok a hipotézisek, amelyek még mindig nyakasan keresik az emberi szár eredetét a Cercopithecusok vagy a Tarzidák körül. Nem is oly rég még csak véletlenre és elvétve kerültek napvilágra Australopithecusmaradványok, mint al-termékek a sztalagnit- és tufakitermelés közben, amit a dolomitos vidéken mészgyártásra használtak. De amióta Broom 1946-ban megindította a kutatást, elindult a renszeres ásatások időszaka. S éppen most fejezi be Robinson a Swartkrans-i híres repedés kiaknázását (lelőhely, ahol Paranthropust és Telanthropust találtak). Ha e rendszeres kutatások során ugyanazon a lelőhelyen asszociációt vagy egymásfölé-helyezkedést fedeznénk fel az Australopithecus-ok és az emberi eszközök között, egyszerre minden kivilágosodnék a dél-afrikai történelemelőtti kor mély zónáiban.
B/ A pattintott kövek ősi készítése (’The pebble industry’) Miként Kongóban („Kafuan industry”) és Kenyában (az Olduway-i sorozat alapja), akként Vaal néhány ősi kőtörmelékében akadnak igen primitív eszközök: az egy végén egy, kettő, vagy három szilánk lepattintásával egyszerűen hegyessé formált kövek. Tipológiai szempontból az ilyen elemi technika ideális kiindulópontot jelent akármilyen kőeszköz-készítés számára a világ akármelyik részén. Tehát igen fontos lenne a
90 lehető legpontosabban meghatározni, vajon ezek a pattintott vagy tört kövek geológiailag megelőzik-e a vidéken található Abbeville-i-féle eszközöket (Stellenbosch I). Csakhogy e téren még vannak nehézségek, mert hát azok a kavics-tömegek, amelyekbe ágyazottan találhatók a pattintott kövek (használt állapotban, semmint belegöngyölten), sokkal inkább üledék-köpenyt jelentenek, semmint való folyóvíz-hordta formációt. Bár jelenlegi állapotukban bizonyára igen régi a rétegük (a Vaal mentén sosem ér le 30 méter alá), teljesen kvarcból álló összetételük mégis hosszú, a helyszínen történt koncentrációt árul el. Emiatt nem lehet úgy kezelni és idejét úgy meghatározni, mintha egyszerű teraszról lenne szó. Az Ausralopithecusok korának meghatározása után bizony jelenleg az a második probléma vár a dél-afrikai történelemelőtti kor kutatóira, hogy valahol rétegzett sorozatban találjanak rá a Vaal-i ősi ’pebble industry-re (akár barlangokban, akár szabad terepen).
C/ „Acheul-i” virágkor Dél-Afrikában a Régi-Paleolit nagy tömegét olyan kétarcú (két oldalon pattintott vagy csiszolt) eszközöknek fokozatos egymásra következése képviseli (Stellenbosch I-IV), amely nagyjából - a II-V-be tartozó részeivel - megfelel az európai Acheul-inek. Ezt a tényt remekül igazolták a Johannesburg-i Archeológiai Intézet utolsó munkái. De azt a jegyzetek vagy tanulmányok már aligha értetik meg az olvasóval, hogy a gyakorlatilag mindenütt - öreg teraszokon, e kiváltságos helyeken - talált eszközök milyen rendkívüli nagy számban, óriási változatokkal - gyakran nagy formájukkal és tökéletességet elárulva - kerülnek elő. Itt nemcsak hogy jelen van egy bizonyos kultúra, hanem paroxizmusát vagy virágkorát árulja el. Amikor helyszínen figyeljük ezt az óriási bőséget (amihez - abban a korban - semmi sem hasonlítható Európában és Ázsiában), lehetetlen arra nem gondolnunk, hogy a történelemelőtti kor tanulmányozása hiányos maradna, ha az eszközkészítés feltérképezése után nem törekednék arra is, hogyx mindenegyes korban és minden vidéken felmérje a feltárt különféle kultúrák ’intenzitását’ is. E téren nem kerülhetjük el azt a gondolatot, hogy a Régi Paleolit korban Közép- és Dél-Afrika még az emberivé-válás fő fészkét jelentette, s ez a központi fókusz csak lassanlassan helyeződött át észak felé, a Földközi-tenger irányába és rajta túl.
D/ Anatómiai evolúció és kulturális evolúció Ha teljes egészében szemléljük, Dél-Afrikában és Közép-Afrikában rendkívül világosnak és folyamatosnak mutatkozik a kőeszköz-készítés fejlődése. Kezdve a ’pebble industry’ durván kihegyezett köveitől, egészen a ’Middle Stone Age’ finom eszközökig, át a minkét oldalon megdolgozott (’biface’) eszközök hosszú során (’Abbeville-i’, ’Micoque-i’), lenyűgöző szabályossággal folytatódik az említett vidékeken először a kődaraboknak, majd pattintott szilánkjaik felhasználásának mestersége. S mégis - akárcsak magában Európában - , itt sem kétséges, hogy a kulturális evolúciónak eme folytonossága és egyveretűsége alatt (ami távoli előjátéka a mi modern totalizációnknak) antropológiai folytonosság-hiányoknak és sok bonyolódásnak világa rejlik. Ma már tudjuk, hogy a ’Middle Stone Age-i’ eszköz-készítés önmagában még nem dönti el,
91 vajon Boskop-i Emberrel, avagy Rodéziai Emberrel van-e dolgunk. - De hát akkor hány fajta Embert kell feltételeznünk a Stellenbosch-i és a Fauresmith-i mögött, hogy kitöltsük az egymást-kiküszöbölésnek és a filetikus koncentrációnak hosszú erőfeszítését, amiből végre megszületett a Homo sapiens?... Az a remény, hogy (közeljövőben) Dél-Afrikában olyan emberi csont-maradványokat találjunk, amelyek e kritikus időszakhoz tartoznak, jelenleg csak két helyre irányul: a ’Tűzhelyek Barlangjához’ (The Cave of the Hearths) Makapában (szinte kis Choukoutien ez, ahol a hamu és összeforrott üledékrétegek, amelyek a Stellenbosch V-höz tartoznak, már napvilágra juttattak egy kevéssé jellegzetes emberi állkapocs-töredéket /vö. Dart: S. African Archeol. Bull., III, n 12, 1948/; és talán kicsit fiatalabb Hopefield-i lelőhely (Fokföldtől északra), ahol a szilárddá alakult dünékben bőven akadnak pleistocen-kori csontok, eszközökkel együtt. De ez - remélhetjük - még csak szerény kezdet. Amikor elhagytam Dél-Afrikát, úti szerencsém meg megtagadta, hogy eljussak DélAmerikába, ahol Prof. O. Menghin most újítja fel ismereteinket Argentína történelemelőtti korára vonatkozólag, egész sor rendszeres ásatást végezve. S ez alkalommal élénken érezhettem, mekkora ellentét van a ’két szárazföld-vég’ között. Emitt (Afrikában) bőségesen mutatkozik az emberi mozgás, eredeti helyén felduzzad és kiárad. Amott (Argentínában) kései, kis eszközkészítő helyecskék széteső sokasága, ahol (többé-kevésbé kétértelmű) néhány analógia segít csak gyanítani, hogy hol végződik a nagy paleolítikus ár (amely Ázsián és a két Amerikán át tartó hosszú útján megkopott és megtört). Kiadatlan írás, 1951.
LEHET, HOGY AZ EMBERI FÍLUM KORÁN KÉT ÁGRA OSZLOTT, KÖZVETLENÜL AZ EREDETEKOR 1953 augusztusában és szeptemberében visszatértem Dél-Amerikába s e látogatásom során meglepetten tapasztaltam, hogy a paleontológiai kutatómunka a világnak e részében két év alatt mennyit fejlődött szervezés, pontosság és jelentőség szempontjából. Most már jól bebizonyosodott tény, hogy az Australopithecus-félék az Anthropomorfoknak olyan autonóm és rendkívül fejlődőképes csoportját alkotják, amelyet jogosan lehet a Para-Hominiens (Emberhez-közeliek) névvel jelölni. A Salndanda-i Ember mostani fölfedezése (Fokföld mellett) új bizonyíték arra, hogy a ’neandervölgyi-féle’ formák (azaz para-sapiens) egyik foltja a Pleistocen közepe és vége táján még megvolt Afrikában egy olyan központi mag körül, amelyet sapiens (vagy legalább is prae-sapiens) formának tételeznek fel.
92 Igen régi kulturális fázisnak egyre jobban mutatkozó egyedisége (pattintott kövek, ’pebble industry’) Szahara déli részében mindenütt megtalálható a ’biface’ (két oldalon megdolgozott eszközök) nagy korszaka alatt. E külöféle (és még más) vonások alapján egyre világosabban tűnik ki, hogy az afrikai szárazföld együttes egésze az Alsó-Pleistocenben úgy szerepelt, mint az emberi eredet történetében elsőrendűen fontos központ. Déli csücske révén pedig menhelyet adott olyan archaikus formáknak (Australopithecusok és mások), amelyek sorban félreszorultak az emberré-válás haladásakor. De ezt a - bármily aktív - központot olyannak kell-e tekintenünk, mint amely a Föld felszínén jelenleg felismerhető egyetlen és egyedüli központ? Ezt a kérdést szeretném itt fölvetni. A paleontológusok közt jelenleg az a törekvés mutatkozik, hogy egészen egyszerűen azonosítanak Australopithecusokat (Afrika) és Meganthropusokat (Jáva) és Pithecanthropust (Jáva), Homo Rhodensist (Afrika) és Homo soloensist (Jáva), mintha csak az egész (élő és fosszilis formájú) emberi réteg egyetlen evolúciós tengely körül bontakoznék ki. Azt gondolom, hogy ez a csábító egyszerűsítés (jeleleg) nehétségek és zavar forrása. Vajon ismereteink jelenlegi fokán nem lenne-e talán az Alsó-Pleistocen kori Hominiens és a Parahominiens csoportosításának legjobb módja, hogy - nem egyetlen, hanem két evolúciós központ (vagy tengely) köré osztjuk el őket? Az egyik Kelet-Afrikában, a másik Indonéziában lenne: e két központ (vagy tengely) mindegyike pedig rendelkeznék olyan saját forma-gyűrűkkel, amelyek egymás után lettek ’australopithecus-félék’, ’pitecanthropus-félék’, meg ’neandervölgyi-félék’; de e két központ közül csak egynek sikerült (az afrikainak) túljutni a neandervölgyi stádiumon és Homo sapiens formájában felbukkanni az egész földön (planetárisan). Mindenesetre ez az a séma, amelyhez én akár Távol-Keleten, akár Afrikában állandóan visszajutok, amikor a terepen végzek kutatómunkát. Sietve hozzáteszem (hogy a tapasztalati adatokhoz hű maradjak), hogy ezt a két központot nem tekinthetjük egymástól gyökeresen függetlennek, hanem inkább az evolúció kezdetben folytonos frontjában egy korai szakadás eredményének (vö. a Régi Világ két szélső pontján egyszerre jelenik meg két különféle strepsicer Antilop-csoport a Pliocenben: Afrikában és Ázsiában (Kína). Tehát az itt bemutatott hipotézis lényegében hű marad a monofiletikus (egyetlen törzságat alkotó) Emberiség eszméjéhez. De megfelelően figyelmeztet arra is, hogy bár a genetika szakembereinek köszönhetően kezdjük ugyan megérteni, hogy milyen elemi folyamat során alakulnak ki a Fajok, mégis csak igen-igen halvány fogalmunk van arra vonatkozóan, hogy eredetekor milyenek egy fílum körvonalai, struktúrája, ’morfológiája’, s még tovább nézve: mi az, amit az Egyedivé-válás formáinak (vagy ’patternd’-nek) nevezhetnénk. Előadás a Tudományos Akadémián (Académie des Sciences), Párizs, 1953 november 23. Közölte az ülések Beszámolója, 237. kötet.
93
BIBLIOGRÁFIA Blum (Harold F.): Time’s arrow and Evolution (Princeton Univesity Press, 1951). Brolie (Luis de): Sens physique et potée pratique de la Cybernétique (Nouvelle Revue Francise, ler juillet 1953). Brown (Harrison): The Challenge of Man’s Future (The Viking Press, New-York, 1954). Darwin (Charles Galton): The next Million Years (Doubleday, New-York, 1953). Heard (Gerald): The Ascent of Humanity (Harcourt, Brace and Co, New-York, 1929). Huxley (Julian): Evolution in Action (Harper, New-York, 1953). Le Roy (Edouard): L’exigence idéaliste et le Fait de l’Evolution (Paris, Boivin, 1927). Malinowsky (B.): Argonauts of the Western Pacific (E. - P. Dutton and Co, NewYork, 1932). Osborn: … Planet (Little, Brown and Co, Boston, 1948). Redfield (Robert): The primitive World (Cornell University Press, Ithaca, N. Y. 1953). Rostand (Jean): Ce que je crois (Grasset, Paris, 1953). Seidenberg (George Gaylord): Pst-historic Man (University of North-Carolina Press,, Durham, 1951). Simpson (George Gaylord): The Meaning of Evolution (Yale University Press, NewHaven, 1949). Teilhard de Chardin (Pierre): La formation de la Noosphére (Revue des Questions Scientifiques, janiver 1947). Teilhard de Chardin (Pierre): Le rebondissement humain de l’ Evolution et ses conséquences (Ibid., avril 1948). Teilhard de Chardin (Pierre): L’ Humanité se meut-elle biologiquement sur ellememe? (ibid., octobre 1949). Teilhard de Chardin (Pierre): La Structure phylétique du Groupe humain (Annales de Paléontologie, Paris, Masson, 1951). Teilhard de Chardin (Pierre): La Réflexion de l’ Energie (Revue des Questions Scientifiques, octobre 1952). Teilhard de Chardin (Pierre): Sur la Probabilité d’ une bifurcation précoce du phylum humain… (C. R. Acad. Sc. 23 novembre 1953).
