Teilhard de Chardin MOZGÓSÍTOTT ENERGIÁK. P. Rezek Román fordítása. São Paulo, Tartalom

1

Teilhard de Chardin MOZGÓSÍTOTT ENERGIÁK P. Rezek Román fordítása São Paulo, 1966 /részletek/ A francia eredeti címe: L’ Activation de l’ Énergie Az Oeuvres de Pierre Teilhard de Chardin c. sorozat 7. kötete. Fordította: P. Rezek Román, C. P. 9112 São Paulo, Brasil A fordítást kezdtem 1965. szeptember 1-én. Copyright by P. Rezek

Tartalom Figyelmeztető -------------------------------------------------------------------------6 ÜTÖTT AZ ÓRA, DÖNTENÜNK KELL! ÍGY IS LEHET ÉRTELMEZNI A HÁBORÚT ----------------------------------------------------------------------------7 A SZELLEM ATOMOS JELLEGE PRÓBÁLJUK MEGÉRTENI A VILÁGEGYETEM SZÖVETANYAGÁNAK SZERKEZETÉT. I. Kiindulópont: az emberi pluralitás ténye és problémája---------------12 II. Első bevezető megjegyzés: a Világegyetem dimenziós zónái--------13 III. Második alapvető megjegyzés: az élő Anyag bonyolultsága--------14 IV. A bonyolultság és tudat vet fényt problémánkra----------------------15 V. Molekulázódás és Emberré-válás. A Noogenezis----------------------17 VI. E mozgás folytatása: a Föld Szelleme----------------------------------19 VII. Az áttörés. Belezuhanásunk az Omega-pontba-----------------------23 VIII. Atom-jellegünk felismerése és az „omegalizáció”------------------27 a/ Élet-Filozófia---------------------------------------------------------28 b/ Etika-------------------------------------------------------------------29 c/ Misztika---------------------------------------------------------------30 ELŐTÉRBE KERÜL A MÁSIK----------------------------------------------------33 I. Első fázis: megsokszorozódik a Másik, vagy növekszik a szám------33 II. Második fázis: kapcsolódás a Másikkal, vagy a kollektív előtérbejutása

2

III. Harmadik fázis: szintézist alkotni a Másikkal, vagy a Személyesnek előtérbe jutása--------------------------------------------------------------------------36 IV. Negyedik fázis: együttérzés a Másikkal, vagy az Emberi Érzék növekedése-----------------------------------------------------------------------------39 EGYETEMESÍTÉS ÉS EGYSÉGESÜLÉS. PRÓBÁLJUNK TISZTÁN LÁTNI I. Egy (kétségtelen) jelenség: Az emberi energiák fokozatos totalizációja (eggyészerveződése)------------------------------------------------------------------42 a/ Egyetemesítés--------------------------------------------------------43 b/ Szerveződés----------------------------------------------------------44 c/ Felfokozódás---------------------------------------------------------44 II. Egy (valószínű) magyarázat: a Föld Szintézise------------------------46 III. A helyes ítélet és cselekvés egyik alapja: az univerzalizmus erénye ---------------49 CENTROLÓGIA TANULMÁNY-VÁZLAT AZ EGYESÜLÉS DIALEKTIKÁJÁRÓL.--------------------------------------------------------------52 Bevezetés 1. Központ és központosított bonyolultság (centro-komplexitás)------52 2. Centrogenezis---------------------------------------------------------------58 I. A központok-közötti kapcsolatok létezése és fajai.------------58 II. A centrogenezis állomásai: töredékes központosultság, filetikus központosultság, én-központúság---------------------------------------------59 a/ Töredékes központosultság----------------------------------59 b/ Filetikus központosultság------------------------------------60 c/ Én-központúság-----------------------------------------------61 III. Az Omega-pont------------------------------------------------------62 3. Következmények és következtetések--------------------------------------65 AZ ÉLET ELEMZÉSE I. A probléma--------------------------------------------------------------------73 II. Az általános válasz----------------------------------------------------------73 III. Az Élet felbukkanása------------------------------------------------------74 Következtetés-------------------------------------------------------------------77 VÁZLAT A SZELLEM DIALEKTIKÁJÁRÓL I. Az első fázis: Az emberi jelenség és egy transzcendens Isten létezése-79 II. Második fázis: Az evolúciós teremtés, és valami kinyilatkoztatás----80 várása III. Harmadik fázis: A keresztény jelenség és hit a megtestesülésben---81 IV. Negyedik fázis: Az Élő Egyház és az Omega-Krisztus---------------82

3

A TECHNIKA HELYE AZ EMBERISÉG ÁLTALÁNOS BIOLÓGIÁJÁBAN--------------------------------------------------------------------84 AZ EMBERI SZOCIÁLIS JELENSÉG TERMÉSZETÉRŐL ÉS A GRAVITÁCIÓVAL ÖSSZEFÜGGŐ REJTETT VISZONYAIRÓL-----------90 AZ EMBERI EGYSÉGESÜLÉS PSZICHOLÓGIAI FELTÉTELEI Bevezetés és a probléma fölvetése-------------------------------------------91 I. Tárgyi feltételek--------------------------------------------------------------92 II. Alanyi feltételek-------------------------------------------------------------94 EVOLÚCIÓ-ELLENES JELENSÉG AZ EMBERI BIOLÓGIÁBAN - VAGY FÉLELEM A LÉTTŐL----------------------------------------------------------------97 I. Növekszik a félelem--------------------------------------------------------- 97 a/. Félelem az Anyagtól-------------------------------------------------98 b/. Félelem az Emberitől-----------------------------------------------100 II. A félelem gyökeres átalakítása: az egzisztenciális bizalom.----------101 A FAJ ÉRZÉKE AZ EMBERBEN I. A faj érzéke az Ember előtt.------------------------------------------------104 II. A civilizált Ember individualizmusa.------------------------------------105 A FELELŐSSÉG FEJLŐDÉSE A VILÁGBAN----------------------------------106 I. A Világmindenség összpontosulása és a kozmikus szolidaritás növekedése.--------------------------------------------------------------------------106 II. Az egész Földre terjedő összenyomó erő és az emberi felelősség növekedése.--------------------------------------------------------------------------108 Következtetés. Jogi felelősség és biológiai felelősség.-----------------110 LÁSSUNK TISZTÁN. GONDOLATOK KÉT KÜLÖNBÖZŐ SZELLEM IFORMÁRÓL Bevezetés---------------------------------------------------------------------111 I. Az emberi egyén jelentősége--------------------------------------------112 II. Sóvárgó vágy az egység után.------------------------------------------112 III. Egység a felolvadással, vagy egy közös alap keresése-------------113 IV. Egység a feszültség által, vagy haladás az Egyetemes Központ felé. V. A szimmetria s az aszimmetria eredményei. A Szellem két izotópja. VI. Dönt a tapasztalat - vagy az összpontosuló Világegyetem-------115 VII. Egy adalék: kísérlet a vallások abszolút osztályozására----------116 VIII. Következtetés: minél előbb meg kell alkotnunk Nyugat misztikáját ---------------------117 AZ ÉLETKEDV

4

Bevezetés: az életkedv meghatározása------------------------------------118 I. Az életkedv mint a fejlődés gyökere és rugója------------------------119 II. Az életkedv: változó és törékeny nagyságrend-----------------------121 III. az életkedvet várjuk eredményként a vallások együttes erőfeszítésétől ---------------------123 A SZENVEDÉS LELKI ENERGIÁJA-------------------------------------------126 LÁBUNK ALATT EGY SZELLEMI KÜSZÖB: ÁTMENET A KOZMOSZBÓL A KOZMOGENEZISBE 1. A nagy szellemi esemény: mozgolódni kezd a Világ.-----------------129 a/. A galilei-féle „fordulat” (XVI.-XVII. század)------------------129 b/. Az emberi szellemben megjelennek az első evolútív magok (XVIII.-XIX. század)-----------------------------------130 c/. A Fejlődés eszméjének modern feltűnése-----------------------130 2. A tény-helyzet: átalakul a Gondolat I. Újfajta Világmindenség. Minden szerves.------------------132 a/. A Szellem és az Anyag közötti Viszonyok.-------------132 b/. A Rossz Eredete---------------------------------------------133 c/. Az Elem helye a Mindenben.------------------------------133 d/. A Világmindenség végső formája------------------------134 II. Egy új Isten-arc. Az egyetemes Krisztus-------------------------134 III. Egy újfajta emberi energia. A Fejlődés Szeretete--------------136 Következtetés. A Kozmogenezis észrevevése: magának a Kozmogenezisnek sajátos és jellemző eredménye.--------------------------------------------------- 137 GONDOLATOK A TUDOMÁNYOS VALÓSZÍNŰSÉGRŐL ÉS VALAMI EMBERFÖLÖTTINEK VALLÁSI KÖVETKEZMÉNYEI I. Az emberfölöttinek tudományos valószínűsége és természete------139 a/. A Kozmikus Mozgás (Kozmogenezis)-------------------------139 b/. A szerves Mozgás (Biogenezis)---------------------------------140 c/. A reflexív Mozgás (Antropogenezis)---------------------------141 II. Valami emberfölötti létezésének vallási következményei: egy olyan Krisztogenezis, melyben egyensúlyra jut a „fölfelé” s az „előre”-------------143 A VILÁGEGYETEM ÖSSZPONTOSULÁSA Bevezetés. Magyarázó jegyzet a „kozmikus sodródás” fogalmáról.--145 I. Milyen jelek mutatnak arra, hogy a Világmindenség szervesenpszichésen összpontosul-------------------------------------------------------------146 a/. A közvetlen Élet és a reflexív Élet.-----------------------------146 b/. Egyén és Közösség------------------------------------------------148

5

c/. A Világegyetem új mozgása, önnönmagában szerveződése: a Bonyolódás-Tudat kozmikus sodródása-----------------------------------149 II. Nemzedékünk számára életbevágóan szükséges, hogy azonnal állást foglaljon az összpontosuló kozmikus mozgás valósága mellett----------------150 III. Kutatómunkánk egy-két olyan irányvonala, amely még jobban igazolhatja e jelenség valódiságát---------------------------------------------------152 AZ EMBERBEN AZ EVOLÚCIÓ ÁTALAKUL ÉS TOVÁBB DOLGOZIK I. Az Embertől kezdve átalakul az Evolúció folyamata-------------------156 II. Az Emberen át és az Emberen túl folytatódik az Evolúció működése ------------------------158 DÖNTŐ FONTOSSÁGÚ PROBLÉMA AZ ANTROPOLÓGIA SZÁMÁRA: AZ EVOLÚCIÓ BIOLÓGIAI FOLYAMATA FOLYTATÓDIK ÉS ÁTALAKUL-E AZ EMBERBEN? IGEN - VAGY NEM? Bevezetés------------------------------------------------------------------------162 I. A Földet teljesen behálózó (planetáris) minden emberi jelenségnek organikus alapszövete-----------------------------------------------------------------162 II. Az Anyag vitalizációja és az Élet Emberré válása. Egyetlen általános formula a kétfajta evolúció számára.------------------------------------------------163 III. Hipotézisünknek - az Emberiség összpontosulásának igazolása---165 AZ ENERGIA REFLEXIÓJA--------------------------------------------------------166 Bevezetés Döntő fontosságú és kétségtelen tény: az Emberi összpontosul I. A Reflexió kezdeti (pliocén-kori) feltűnése------------------------------167 II. A modern emberben folytatódik és felgyorsul a Reflexiónak kozmikus folyamata-----------------------------------------------------------------------------170 III. Reflexió és Energia-----------------------------------------------------172 IV. A Reflexió visszafordíthatatlansága----------------------------------175 Összefoglaló, vagy következtetés-----------------------------------------178 GONDOLATOK AZ EMBERI ÖSSZENYOMÓDÁSRÓL I. Korunk betegsége: a fojtogató Világ.----------------------------------179 II. A „baj” eredete: magára záruló Mindenség---------------------------180 III. A nagy felkönnyebbülés: összpontosulás, előre.--------------------181 AMIKOR A CIKLOTRONT NÉZTEM, ARRÓL GONDOLKODTAM, HOGY MIKÉNT TÜREMLIK MAGÁRA AZ EMBERI ENERGIA. I. A Berkeley-i nagy ciklotronok-------------------------------------------183 II. Egy másik és láthatatlan ciklotron, avagy az emberi energia helyi központosulása-----------------------------------------------------------------------185

6

III. Szinte az egész földön megsokasodnak az emberi energia központosítói-------------------------------------------------------------------------186 IV. Az Emberinek egyetemes összpontosulása, vagy: a kutatómunka örvénytölcsére.--------------------------------187 AZ EVOLÚCIÓS ENERGIA Bevezetés. Energetikus törvények: a valóság feltételei-------------------190 I. Régi és új Evolúció----------------------------------------------------------191 II. Működés és fokozott működtetés, avagy: az új Evolúcióban milyen energetikus szerepe van az előrelátásnak.----------------------------------------193 III. Az új Evolúció energetikus jövője--------------------------------------195 A VILÁGEGYETEM SZÖVETANYAGA Bevezetés---------------------------------------------------------------------198 I. Az Emberi (vagy Reflexív)----------------------------------------------199 II. Az Emberen-túli (vagy együtt-gondolkodó)--------------------------201 III. A Krisztusi (vagy Pán-Reflexív)--------------------------------------202 AZ EMBERI ENERGIA MOZGÓSÍTÁSA I. Az emberi Energia meghatározása és kiváltságos értéke------------205 II. Az emberi Energia növekedésének feltételei-------------------------205 III. Az emberi Energia egyetlen irányba összpontosulása és visszafordíthatatlansága------------------------------------------------------------208 A HALÁL HATÁRFALA ÉS AZ EGYÜTT-GONDOLKODÁS AVAGY: KÖZEL VAN AZ AZ IDŐ, AMIKOR AZ EMBER TUDATÁBAN FELVIRRAD VISSZAFORDÍTHATATLANSÁGÁNAK ÉRZÉKE I. Gondolkodás és együtt-gondolkodás-------------------------------210 II. Az Együtt-gondolkodás fényénél még inkább megbotránkozunk a Halál tényén.--------------------------------------------211 III. A materialista zsákutca--------------------------------------------212 IV. A visszafordíthatatlannak érzéke--------------------------------213 Függelék. Tudomány és Kinyilatkoztatás-----------------------------------214

Figyelmeztető

7 A hatodik kötet elején már jeleztük, hogy sorozatunk következő könyveinek írásait, tehát ennek a hetedik kötetnek tanulmányait sem nézte át P. Teilhard de Chardin, mert nem szánta kiadásra. Ha gondolt volna kiadásukra, akkor szokása szerint bizonyára több részletét átalakított és tökéletesített volna. Ezek az írások a hatodik kötet tanulmányai után időrendben következnek, fokozatosan fejtik ki az emberi Energia témaköreit, s - amint R.P. Wildiers írta az előző kötet Előszavában - , „Teilhard legértékesebb és legeredetibb tanulányai közé tartoznak”. E kötet jegyzetei szeretnék elejét venni téves magyarázatoknak; többnyire csak összefoglalunk olyan szövegeket, amelyeket P. Teilhard másutt bővebben kidolgozott. „A ’hipotézis’ szó rosszul illik arra a legmagasabb szellemi aktusra, amelynek révén a tapasztalat homoktengere alakot ölt s a megismerés hevében életre kel…” (Teilhard de Chardin)

ÜTÖTT AZ ÓRA, DÖNTENÜNK KELL! ÍGY IS LEHET ÉRTELMEZNI A HÁBORÚT Hát igen, egyetlen emberöltő alatt már kétszer kerültünk Háborúba. Kétszer? Vagy tán ennél is szörnyűbb valami: hátha ugyanaz a Nagy Háború folytatódik? Egyetlen s ugyanaz a folyamat, amely a világ újraöntésén tovább dolgozik… esetleg darabjaira szórja szét? Azt hittük, hogy minden nagyon jól végződött 1918-ban. S lám újrakezdődik minden. Ezért hát mindegyikünk lelke mélyén ugyanaz a szorongó érzés vesz erőt s minden szívből ugyanaz a sóhaj tör elő. Azt képzeltük, hogy szabadon megyünk előre szebb idők felé. Vajon nem az ellenkezője történik-e: gigantikus determinizmus ragad magával ellenállhatatlanul - körben, vagy lefelé? Folyton újjászülető ellentétek ördögi körforgása? Vagy minden lépésünkre hátrább csúszik a talaj? Kerék forgása, vagy lejtő. Tehát ábrándkép volt a haladásba vetett reményünk? Mint bárki a világon, én is megütközve emeltem fel fejemet s megszédültem, amikor a buja természetű s alattomos megszállástól kifosztott Kelet partjára lépve meghallottam, hogy Nyugat lángokban áll. Ezért ismét számvetést kezdtem. Felülvizsgáltam magamban mindent, amit csak tudok; mindent, amiben hiszek. Teljesen hideg fejjel mellé állítottam azt, ami történik velünk. S ami elém tárult, nagyon egyszerűen papírra vetettem. Először is: nem, ezerszer is nem! Bármily tragikus is ez az összecsapás, semmi sincs benne, ami megingathatná jövőbe vetett hitünk alapjait. Ezt írtam ugyanitt nemrégiben Az

8 Études c. folyóirat 1937 október 20-i számában: A jelenlegi Válság./Eredeti címe ez volt: Mentsük meg az Emberiséget. Lásd a P. Teilhard de Chardin Barátainak Társasága „Cahiers” sorozatának 3. számát, éd. du Seuil. - A francia kiadó megjegyzése./ s ugyanoly meggyőződéssel ismétlem most is, mint két

évvel ezelőtt. Ha talán meg is inog néhány elszigetelt akarat kis csoportja, nem kerülheti el Istenét szabad emberek teljes együttese! Hogy a csudába is! Hiszen a Tudat sok száz millió év óta szüntelenül növekedett a Föld színén, mi meg azt képzelnénk, hogy ennek az óriási árnak iránya éppen abban a pillanatban változik ellenkezőre, amikor kezdjük érezni sodrását? … De hát még természetes alapjainak is, melyekre támaszkodva hiszünk az Ember végső sikerében, magasabb-rendűek, mint mindaz, ami történhet velünk. Amikor tehát szembenézünk akármiféle felfordulással, először ezt kell kiáltanunk: nem fogunk elpusztulni! Nem estünk halálos betegségbe. Csak növekedésünk válságát éljük át. - Lehet, hogy a baj még sosem látszott ilyen súlyosnak s tünetei nem voltak ennyire fenyegetőek. De - bizonyos értelemben nem éppen ezért kell-e még inkább remélnünk? Éppen a hegycsúcs magassága jelzi az alatta tátongó szakadékok mélységét. Talán éppen akkor kezdhetnénk kételkedni, ha a válságok századról századra nem hevülnének egyre forrongóbbá. Tehát ha érthetetlen volna is a jelenlegi kataklizma, még akkor is csak az lehetne első elvi lépésünk, hogy továbbra is teljes meggyőződéssel hinnünk kell és szívós kitartással kell előrehaladnunk. Nem elég-e már azt tudnunk (főleg ha keresztények vagyunk) , hogy ameddig csak elér tekintetünk, az Életnek mindig csak szenvedéssel, a rosszon keresztül sikerült magasabbra emelkednie, a Keresztút állomásain át? De hát csakugyan lehetetlen megértenünk, hogy mi történik? Azoknak a főbb zavaroknak gyökerén, melyek ma a nemzeteket emésztik, én az Emberiség egyik korváltozásának jelét fedezem fel. Már ahhoz is sok évszázadra volt szüksége az Embernek, hogy benépesítse és első hálójával befedje a Földet. Újabb évezredek kellettek, hogy a körülmények szerencsés alakulására ebben a kezdetben szétfolyó rétegben szilárd civilizációs magokat teremtsen, amelyek független s egymással versengő központokból sugároztak szét. Ma már sok ilyen elemi központ van. Meg is gyarapodtak. Összeszorultak. Annyira nyomják egymást, hogy valami összefüggő egység - bármilyen legyen is - gazdaságilag és lélektanilag elkerülhetetlenül szükségessé vált. Az Emberiség felnőtté nőtte ki magát, s ezért kezdte vállán érezni annak terhét, hogy most már sürgősen egy testté kell alakulnia. Íme itt rejlik bajaink forrása. 1918-ban a népek az individualizmus végső fellángolásával, önmaguk megmentésének homályos ösztönével igyekeztek védekezni a tömeggé-szerveződés ellen, aminek szelét közeledni érezték. Akkor nacionalista törekvések elburjánzásának voltunk szemtanúi. A Történelem nevében szétszórt állapotba vetettek vissza etnikai csoportokat. Ma pedig újra a mélyből fakadó egységesítő áramlás tör elő s nyer teret. De most már veszélyessé vált formában jelentkezik, mert partikularista törekvések ivódtak belé. S persze nyilvánvaló a válság. Igazában mit is tapasztalunk?

9 A Föld több pontján egyszerre szigetelődnek el embercsoportok, s nacionalizmusuk „egyetemesítése” vaslogikával arra uszítja őket, hogy az Élet ígéreteinek ők legyenek kizárólagos örökösei. Azt állítják, hogy az Élet csak akkor érheti el végcélját, ha pontosan ugyanazt az utat járja, mint amit kezdettől fogva követett. A legalkalmasabb fog életben maradni. Egyén egyén ellen, csoport csoport ellen kíméletlenül harcol a hatalomért. Ki falja majd föl a másikat?... Ez a fönnmaradás alapszabálya. Tehát az Erő Törvényét minden más cselekvési szabály és erkölcsi törvény fölé helyezik, változatlanul viszik át emberi területre. Erőszak kifelé: tehát a háború nem valami maradék rossz, ami föltétlenül csökken idők során, hanem magának a fejlődésnek legfőbb tényezője és kifejezője. S a külső erővel párhuzamosan: erőszak befelé is: az állampolgárokat totalitárius rendszer vasmarka forrasztja össze. Aztán mindenütt újra csak kényszer, amely egyre inkább túllicitálni kénytelen saját magát. Vagyis végeredményben egyetlen ág, amely minden más ágat elfojt. A jövő akkor virrad ránk - vallja az ilyen rendszer - , ha fokozatosan félretoljuk a többieket. A legerősebb nemzetben a legerősebb egyéné a jövő. Csaták füstjében és vérében fog megszületni az Übermensch. Ilyen dúvad eszmével szemben lázadtunk fel egészen önkéntelenül. A szolgaságot akartuk elkerülni, ezért kellett nekünk is Erőhöz folyamodnunk. Azért harcolunk, mert el akarjuk törölni a Háború „isteni jogát”. Harcolunk. De itt jó lesz vigyáznunk valamire. Ha szívünkre tesszük kezünket, mit kell mondanunk: milyen szellem vezérli fegyvereinket? Mozdulatlanság s megnyugvás vágya? - vagy haladás szelleme?... Félek, hogy alacsonyrendű és veszélyes formája is van annak, ha valaki háborúval küzd háború ellen. A támadást mellőző önvédelem volna ez a módszer: mintha teljesen emberré lehetnénk - anélkül, hogy nekünk is növekednünk és változnunk kellene. Szinte tehetetlenségi nyomaték húz a küzdelembe: csak azért harcolunk, hogy hagyjanak már békében; küzdünk, hogy „nyugodtak maradhassunk”… Vajon ezáltal nem éppen azt a legfőbb problémát odázzuk-e el, ami elé jelenleg saját életkora állítja az Embert? Mindenkivel egyetértek, sőt bárkinél jobban meg vagyok győződve, hogy „azok ott” nagyot tévednek, amikor erőszakos módszerekkel akarják egyesíteni a világot. De abban tökéletesen igazuk van, hogy érzik: itt már az idő, új Földet kell tervezni. S éppen ez a meglátás teszi őket félelmetesen erőssé. Jól értsük hát meg: csak akkor sikerül kiparíroznunk, aztán vissza is fordítanunk árjukat, ha Erőre épített hitvallásukat tág szellemű, összefüggő s ugyanoly hódítóerejű hitvallással szárnyaljuk túl. Amikor ellenük harcolunk, olyan hatalmas feszültségnek kell dolgoznia mibennünk, mint ami őket hevíti. Másképp nem egyenlők a fegyverek, s nem is érdemeljük meg a győzelmet. Ők az Élet alapelvének tekintik a Háborút. Hatásos visszavágásként mit állíthatunk velük szembe? Minél többet gondolkodik valaki ezen a végtelenül sürgető kérdésen, amely a Föld megszervezése érdekében egységes tervet akar találni, annál inkább észreveszi, hogy ha el akarjuk kerülni a materiális és durva Erőszak útját, akkor előre csak egy kijárat nyílik: a bajtársiasság és a testvériség - népek között ugyanúgy, mint egyedek között. Nem az irigy ellenségeskedés, hanem a versengés. Nem az érzelgősség, hanem együttdolgozó munkaközösség szelleme.

10 Ha valaki az egyetértő lelkiség evangéliumáról beszél, a hallgatóság arcán szánakozó megvetés tükröződik: „Ugyan miféle satnya és utópisztikus dologról béget ez nekünk!”… Lám csak, Rousseau és a pacifisták több bajt okoztak az emberiségnek, mint Nietzsche! Manapság föltétlenül mosolyt vált ki, ha valaki komolyan lehetségesnek tartja az egyetértő emberi lelkiséget, a „konspirációt”. Pedig hát még a modern világ számára is akadhatna-e ennél erősebb, realistább módon megalapozott szemléletmód? E kérdésről nemrég beszéltem már ugyanitt Az Études c. folyóirat 1939 július 5-i számában: A természetes emberi Egységek c. tanulmányban. A Fajelmélet a Természet törvényeire hivatkozik, amikor a maga igazát védi. Csakhogy éppen azt felejti el, hogy az Ember fokára eljutott Természetnek éppen azért kellett átalakulnia, hogy hű maradjon önmagához. Igen, az Ember előtt az élő ágak főleg azáltal fejlődnek, hogy elfojtják és félrelökik egymást: ez a dzsungel törvénye. Viszont az Embertől kezdődve s az emberi csoporton belül már nem arra megy a játék, hogy fölfalják egymást. Persze még itt is felismerhető a kiválasztódás munkája. De már nincs elsődleges helye. Mert a Gondolat fölbukkanása új dimenziót hozott a Világegyetembe: az ellenállhatatlan szellemi rokonság révén olyan összpontosuló miliőt alkotott, amelyben az egyes ágak már kialakulásukkor igyekeznek egymáshoz közeledni, hogy teljes legyen életük. A dolgoknak ilyen új rendjében egészen máshová került a súlypont. Ezzel viszont a rendszer energiája nem lett szegényebb. De az Erő régi formája már csak az Ember hatalmát fejezi ki az emberin-kívüli s az emberen-aluli világ fölött. Az Emberiségen belül, emberek között most már nem taszítóerő hat, hanem átváltozott szellemi megfelelőjévé: a vonzás energiájává. Ennek alapján az Emberiség végkifejletét nem olyan szárként kell elképzelnünk, amely az általa útközben megölt többi szár életnedvével hízik kövérre. Élő szervezetként fog megszületni (mert lehetetlen, hogy meg ne szülessék), amelyben a Világegyetem leghatározottabb törvényeinek megfelelően minden kis hajtás és mindenegyes rostnyaláb , minden egyed és mindegyik nemzet a többivel egyesülve fogja elérni teljességét. Nem valamiféle folytonos kiküszöböléssel, hanem energiájuk egyesítésével (szünenergiával). Erre tanít a biológia, ha megértjük szavát. Szerintem nincs más szemléletmód az erőről, amelyet szembeállíthatnék az Erőszak tanával. Tegyünk tehát félre minden ábrándképet s minden tunyaságot. Mert ha a Tartam ilyen távaltok felé sodor minket, akkor a Demokráciák hiába álmodoznak egy olyan befejezetlen és bizonytalan világról, amelyben a népek - anélkül, hogy szeretnék egymást, de nem tudom miféle sztatikus igazságossághoz ragaszkodva - jófiúkként tiszteletben tartják egymás határait, s közben csak annyit tudnának egymásról, mint ugyanazon az emeleten lakó idegenek. Nem gondoljátok, hogy nem a fejünk felett lebegő állandó háborús veszély, hanem éppen ez a bizonytalan helyzet borította lángokba Európát? Mert hát csakugyan „így nem mehet tovább”. Akár tetszik, akár nem, egyszer s mindenkorra vége a langyos pluralizmus korának. Vagy egyetlen népnek sikerül elpusztítania és magába szívnia a többit, avagy pedig közös lelkiségben egyesül minden nép, hogy emberibb legyen. Ha nem tévedek, hát ilyen dilemma elé állít a jelen válságos helyzet. Most már másfajta háború folyik, valami több, mint az eddigiek: megindult a harc a Föld beteljesítéséért és birtoklásáért.

11 Ha fel tudjuk ismerni ezt a helyzetet, vagyis ha rádöbbenünk a dilemmára és azt is tudatosítjuk, hogy - akár tetszik, akár nem - ebben a harcban milyen szellemi állásfoglalás kötelez minket, akkor mi is nagyszerűen fölerősödünk. Erőnk háromszorosra növekszik. Először is fölerősödik szívünk: nem rezignáltakhoz hasonlóan fogunk harcolni, mintha csak tűz, vihar vagy pestis ellen küzdenénk, hanem valami csodálatos dolog fölfedezéséért és megalkotásáért, akárcsak a hódítók. Szellemünk is fölerősödik, mert megértjük azt az alapelvet, aminek legegyetemesebb módon kell irányítania a holnap békéjét. Holnap… De vajon titokban még most is nem úgy képzeljük-e el a háború utáni időt, hogy lealázza és megsemmisíti a legyőzöttet? Mert ha így gondolkodunk, mit ér és hol van erényességünk?... Most már mi vennénk át ellenfelünk beszédmódját? S vajon mit használna, hogy egyikfajta régi rendszert állítunk vissza? Hiszen éppen arról van szó, hogy kijussunk belőlük! S végül erősek leszünk azokkal szemben, akiket vissza kell szorítanunk. S ez közvetlenül abból folyik és betetőzi mindazt, amit eddig mondottam. Előszeretettel mondogatjuk, hogy gazdasági háborúról, végkimerülésig menő küzdelemről van szó. De ha nem tévedek, hát sokkal inkább térítő-háborúról kell beszélnünk, hiszen eszmék harca folyik. Jelenleg két ellentétes Emberiség-szemlélet csap össze a repülőgépek, a tengeralattjárók és a tankok vasvértje alatt. A harcnak tehát a lélek mélyén kell eldőlnie. Az eszmények pergőtűzében gyulladjon hát fel bennünk az egyesülés vágya, s legyen hevesebb, mint a velünk szembenállók romboló szándéka. Ekkor talán a másik fél még csapásaink alatt is megérti, hogy becsüljük és jobban vágyunk utána, mint amily ádázul ő gyűlölni képzel minket. Elismeri, hogy azért állunk ellen neki, hogy megadhassuk számára mindazt, amit keres. S akkor az ellenségeskedés a szíve mélyén kap halálos döfést, önmagától szűnnék meg egyszer s mindenkorra. „Szeressétek egymást”. Kétezer évvel ezelőtt ennek a szelíd jóságnak parancsa alázatos egyszerűséggel, enyhítő olajként hullott az emberi szenvedés sebére, modern lelkünk számára pedig leghathatósabb s valóban egyetlen elképzelhető eszmének mutatkozik, amely helyreállíthatja a Föld jövőjének egyensúlyát. Hát végre elfogadjuk-e, hogy nem gyöngeség, nem is langyos mániákusság van benne, hanem az Élet legszervezettebb, leginkább technikai jövőjének szilárd alapja? Ha elfogadjuk, akkor igazi győzelem vár ránk, s az egyetlen valódi béke. Az Erőszak már lelke mélyén tenné le a fegyvert, mert végre rátaláltunk valamire, ami nála is erősebb s ami őt felválthatja majd. S nagykorú lesz az Ember és akkor találja meg igazi útját. Kiadatlan írás, Peking, 1939 karácsonyán

12

A SZELLEM ATOMOS JELLEGE PRÓBÁLJUK MEGÉRTENI A VILÁGEGYETEM SZÖVETANYAGÁNAK SZERKEZETÉT. I. Kiindulópont: az emberi pluralitás ténye és problémája Akár hegycsúcsot akarunk megmászni, akár gyémántot próbálunk szétpattintani, vagy kibogozni a Természet szőtte bármely nagyságrendű bonyolult köteg csomóit, általában nem az a legsikeresebb módszer, ha fejjel szaladunk neki az elénk álló nehézségeknek, hanem inkább jobbra-balra kutatjuk azt a szűk rést, amelyen át közvetett módon és könnyen találunk rá a probléma nyitjára. Amióta csak gondolkozik az Ember, s minél inkább gondolkozik a Szellem és az Anyag között mutatkozó ellentét annál inkább s egyre kirívóbban állja el az utat, amely a Világegyetem teljesebb megértése felé vezet. Itt rejlik minden zavarunk végső oka. Fizikában és Metafizikában, Erkölcstanban, Szociológiában és Vallásban is vajon miért vitázunk annyit és miért toporgunk egyhelyben? Ugye hogy amiatt, mert képtelenek vagyunk meghatározni

13 azoknak a viszonyoknak természetét, amelyek kozmikusan kötik össze a Gondolatot az Érzékelhetővel? Ezért nem tudunk tájékozódni a dolgok útvesztőjében. Világegyetemünkben hol van a lefelé, meg a fölfelé? Vagy egyáltalán van-e le és föl? Ebben a tanulmányomban arra szeretnék rámutatni, hogy ha azon a kerülő úton próbálunk elindulni, amelyet lassan-lassan vágott a szellemi hódítások (látszólag szaggatott) sorozata, akkor szinte észrevétlenül jutunk túl az elérhetetlennek vélt hegycsúcson. S mögötte talán az Ígéret Földje vár ránk. A csúcs felé vivő út kiindulópontjaként pedig pusztán azt a „nevetségesen” nyilvánvaló tényt választom, hogy az emberiség sok tagból áll. A világon nemcsak egy ember van, hanem igen sok, sőt miriádnyi. Akárcsak az égbolton a rengeteg csillag, vagy az a számtalan partikula, amiből körülöttünk összeszövődnek a testek, a tárgyak, ugyanúgy az emberek is nagyon sokan vannak és tömeget alkotnak. Az Emberiség molekulás szerkezetű… Létünk ilyen alapvető állapotán nem is csodálkozunk, észre sem vesszük, mert annyira „természetes”. Vajon nem éppen ez a tény mutat-e rá kezdettől fogva a kérdés nyitjára, amit már nem is remélünk megtalálni? Elénk tárja az Igazságot, amely most is annyira kézzelfogható, hogy szinte „kiböki a szemünket”, s mégsem vettük észre… Próbáljuk tudományos és filozófiai előítéletektől mentesen, fenékig megérteni, hogy a sokaságba merülő Ember is miért áll nagyszámú tagból. S ezáltal esetleg jobban kibogozzuk, hogy milyen a Világegyetem Alapszövete, milyennek mutatkoznak rostjai, ha akár színén, akár fonákján figyeljük szőttesét.

II. Első bevezető megjegyzés: a Világegyetem dimenziós zónái Ahogy minden szintétikus természetű valóság, akként érzékléseink is föltétlenül valamiféle rendbe szövődnek. Tudjuk, hogy ha látni akarunk, ahhoz nem elég kinyitni szemünket. Még arra is szükségünk van, hogy tekintetünket csakugyan vigye előre néhány kisegítő szempont. Jelen esetben - vagyis hogy szellemünkben fölvillanjon az emberi sokaság értelme két ilyen evidenciára vagy előzetes intuícióra van szükségünk. Az elsőt így nevezhetném: „A Világegyetem dimenziós zónáinak meglátása”. Kezdjük ezzel.

14 Az Emberiség a Világ középső zónájának nagyságrendjében cselekszik és tülekszik. Tapasztalatunk számára e középső zóna két oldalán két, határtalanul növekvő, illetve határtalanul csökkenő természetes sorozatban helyezkednek el a tárgyak: a csillagködök felé, meg az atomok felé. Fölfelé a Végtelen Nagy. Lefelé a Végtelen Kicsi. Az Ember kezdettől fogva homályosan sejtette, hogy ez a határnélküli keret börtönzi be. S a szédülés első percei után ma már szinte jól érezzük magunkat ezredmilliméternyi és fényévekre nyúló távlatok között, a modern Fizika Új Világában. E mélységekben otthonosan mozgunk, közöttük lebegünk. De bizony szellemünk még jóval kevésbé szokott hozzá ahhoz a minap föltárt különös titokhoz, ami a két mélységben rejlik. Egyik híres mondatában Pascal azt képzelte el, hogy a végtelen parányi létező /az akkor ismert „sajtkukac”/ bensejében más Világmindenség létezik más parányokkal. Ma odajutottunk, hogy éppen ellenkezőleg gondoljuk el: vagyis nem fogadjuk el egy olyan Tér eszméjét, amely önmagához hasonló marad kitágulás vagy összehúzódás közben. Mint ahogy a fény színe vagy az Élet formái átalakulnak annak szemében, aki a föld egyik délköre mentén haladva, vagy a víz belsejébe merülve figyeli, ugyanígy - sőt még határozottabban - változó-formájúnak kell felfognunk a Világmindenséget, ha gondolatban lefelé vagy fölfelé közeledünk szélső zónái felé. Lefelé (ha megvalósíthatnánk a lehetetlent: vagyis ha öntudatunk elvesztése nélkül parányira zsugorodhatnánk) rengeteg bizarr erő (hajszálcsöves vonzás, átszivárgó áramlások, Brown-i mozgás, magnetikus hatások…) nyelnének el azonnal, hogy paralizáljanak, „polarizáljanak”, vagy őrült táncukkal sodorjanak tova. S minél mélyebbre merülnénk, annál inkább kellene búcsút intenünk a szokásos tapasztalatoknak. A végtelen kicsinek birodalmában, e szédítő sebességek közepette, először is elmosódna szemünkben az elemek kémiai különbsége, mert hát már alája kerültünk le. Meleg, fény, testek ellenállása is megszűnnék, mert elveszti értelmét. Közben pedig a testek tömege (ez az alap, amire a mi nagyságrendünk fokán a kozmosz szilárdsága támaszkodik) a dolgok legingatagabb s leghajlékonyabb jellemvonásává alakulna… Ha pedig vég nélkül nagyobbodhatnánk, akkor meg - fölfelé - más, ugyanennyire lényegbevágó, bár más nagyságrendű változások - persze a maguk sajátos módján rendítenék meg gondolkodás- és szemléletmódunkat. A Végtelen Nagynak Fizikáját már természeténél fogva is sokkal nehezebben közelítjük meg vagy akár csak képzeljük is el, mint a Végtelen Kicsi Fizikáját. Miképp hathatna az Anyag érzékszerveinkre és képzelőerőnkre, ha már óriási méretekben, szinte végtelen lassú mozgásában ragadjuk meg?... Pedig eleget tudunk már róla, s ezért megsejtjük, hogy ilyen kozmikus távlatok szélén járva már semmi biztosítékunk sincs (mint ahogy egyáltalán semmi sem kezeskedik „lefelé” sem), hogy a háromszög szögeinek összege „két derékszöget alkot”, mint ahogy ez érvényes a „középső távlatok” euklideszi terében. S ahhoz is eleget tudunk már, hogy meglepődve fölfedezzük: olyan alapvet, és gyakorlati életünk számára annyira egyszerű dolog, mint pl. két esemény egybeesése (vagy szinkronizmusa) a Végtelen Nagyban szinte elveszti minden értelmét és gyakorlatilag határozatlanná válik. Összegezve: a régi filozófiák általános előítéletével ellentétben azt kell megállapítanunk, hogy a Természetben valami viszony van Mennyiség és Minőség között. Ha megváltoztatjuk a testek térbeli dimenzióit, akkor tulajdonságaik is átalakulnak. Akár azért, mert az átalakulás (mint pl. az összefolyó képek esetében) egyszerűen az értékek viszonylagos módosulásával jön létre - abból a tényből kifolyólag, hogy a Középső méretfokon érzékelhetetlen hatások kirívókká válnak a szélső határokon; akár pedig azért, mert velünk

15 koncentrikusan csakugyan létezik néhány kritikus térbeli szint, amelyen áthaladva megváltoznak a fizikai értékek. Vagyis kétségtelen tény, hogy Világmindenségünk nem azonos jellegű az egyenlítőjén (ahol mi vagyunk), és a két szélén. Zónaszerűen oszlik több, sajátosan különböző területre.

III. Második alapvető megjegyzés: az élő Anyag bonyolultsága Most pedig fordítsuk el tekintetünket a Végtelen Nagytól és a Végtelen Kicsitől. Figyeljünk egy másik, látszólag más rendbe tartozó látványt. Hagyjuk ott az atomokat és a csillagködöket, s nézzük az Élő Anyagot a mi közepes szélességi fokunk szomszédságában. E nagyon közeli s mégis rendkívüli tárgy körzetében - ami éppen a mi saját húsunk - a Biológia egyre mélyebbre hatol, mert folyton finomabb és átütőbb erejű eszközökkel vértezi fel a Tudomány. Hihetetlenül finomak a kémiai analízisek és szintézisek. Sokféle módon tudunk apró részekre bontani a „holt” vagy „élő” reagensek segítségével, melyek manapság a Kutatómunka fegyvertárát alkotják. Végül mikroszkóp alatt közvetlenül figyelünk meg sok mindent, s kétezerszeresről hirtelen százezerszeresre ugrott nagyítási méretünk. - Nem szándékszom most felsorolni azokat a lebilincselően érdekes eredményeket, amikhez kutatómunkánk során máris eljutottunk, pedig még alig kezdtük el. Azt viszont fontos megemlítenem, mert témakörünk szempontjából jelentős, hogy a Biofizika és a Biokémia által máris összegyűjtött tapasztalati adatok „halmazából” elménk számára minden részletténynél fontosabb egyetemes tény tűnik elő és mindenen uralkodik. Ez pedig a szerves létező hihetetlen bonyolultsága. Először is bonyolultság az összekötődött partikuláknak puszta számát tekintve. Mintegy 6.000-20.000 Hidrogén atom van egyetlen fehérje molekulában. Ez a szám 68.000-re emelkedik a vért vörösre festő hemoglobinban, négy millióra a máj vörösében, tizenhét sőt huszonöt millióra a vírus-magban. Nem hiszem, hogy megkísérelték - vagy hogy egyáltalán lehetséges lenne-e ilyen számítás - egyetlen élő sejtre vonatkozóan. Az emberi testben pedig kb. ezer billió sejt van… Aztán bonyolultság a kialakult szerkezetek változatosságában. Az élő vagy élet előtti korpuszkulákban központosult kémiai elemek sokasága nem alkot egyveretű tömkeleget. De az egyszerű testeknek csaknem teljes sorozata lassacskán részt vesz és fölhasználásra kerül a szerves testek fölépülésében. S ez olyan ko9mbinációk formájában történik, melyeknek különfélesége és értékrangsorba helyezkedése még meghaladja elemző eszközeink és értelmi erőnk képességét. Alapként: molekulás kombinációk; de följebb mindenféle „apró-sejtes”, szemcsés, sejtekből álló, sejtszövetes stb. változatok. Mindezek a formációk egymás fölé helyezkednek s geometriai arányok szerint rendeződnek el. Ennek már puszta elgondolása is szédíti fejünket.

16 Végül pedig (egészen nyilvánvalóan) bonyolult maga az általános működés is, ami ennek a rengeteg összehangolt alkatrésznek járását biztosítani képes. Csakhogy azt se felejtsük el, hogy mindez hihetetlenül parányi dimenziókban történik és működik. Egy vírus-pálcika (már lefényképezték) csak három tízezred milliméter. Körülbelül ennyi a legkisebb baktériumok mérete. Mintegy harminc billió sejt van az emberi agyban… A Csillagászati Fizika már olyan csillagokat kezd elérni, melyekben az Anyag szervetlen állapota állítólag annyira sűrű, hogy jóval felülmúlja az általunk ismert tömegsűrűséget. Az élővé vált Anyagban pedig a szervezettség ér el óriási sűrűséget. Bizony ha saját létünk fölé hajlunk, megdöbbenve vesszük észre, hogy - új formában megint szakadék nyílik: már nem a szétporlódás alsó süllyesztője, vagy - másik oldalon - az anyagi összerakódásban tátongó űr, hanem - harmadik irányban - a szintézis mélysége: szédítő mélységei annak az Anyagnak, amely parányi térfogatában is határtalanul képes emeleteket húzni fel önmaga köré - éppen mibennünk. Ebből a mélyülő szakadékból bukkan föl szellemünk. Nos hát én azt hiszem, hogy ezt a harmadik szakadékot figyelve s róla elmélkedve kezdhetjük meglátni, hogy a Világegyetem az emberi Csillagzat körül ölt magára kiegyensúlyozott formát.

IV. A bonyolultság és tudat vet fényt problémánkra Tegyük csak egymásmellé és kapcsoljuk össze azt a két közvetlen meglátást, amihez bevezető eszmélődésünkkel jutottunk el. Azzal az észrevétellel kezdtük, hogy a Dolgok Szövetanyaga átalakul, sajátságaiban változik meg, ha - térbeli főtengelyét követve - fölfelé emelkedünk, avagy leszállunk a szélső nagyságrendek, illetve parányi mértek felé. Másrészt azt is észrevettük, hogy a testek még másféle módon is felsorakozhatnak a végtelen kicsi és a végtelen nagy között: nemcsak igen parányiak, vagy óriási nagyok lehetnek, hanem (az előbbire merőleges) másik tengelyen is elhelyezkedhetnek aszerint, hogy belső struktúrájuk igen-egyszerű, avagy igen-bonyolult. Azt is megállapítottuk, hogy az óriási bonyolultság az élő szubsztanciák területén mutatkozik. Utóbbi állításunk elemeit fordítsuk visszájára, s rögtön világosan látunk. A Tudomány mindeddig azt tapasztalta, hogy az Élet - mint Élet - nyakasan ellenszegül neki, sőt tudományosnak nevezett magyarázatot nem is kaphat. Ezt ismételgetik: Tudatot és Gondolatot nem lehet a Fizika szerkezetei közé iktatni. Csakhogy ki ebben a vétkes? Nem a Fizika felelős-e, mert megcsonkította a Természetet, s csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy a Világegyetemet kizárólag csak ama térbeli tengelyt számításba véve építse föl, amelyen éppen nem mutatkozik Élet? Ha viszont a Nagyon-Nagyra és a Nagyon-Kicsire merőlegesen rést nyitunk magunk felett s helyet adunk az Összetett Bonyolult tengelyének… Ebben az új kozmikus miliőben, amelyet ennek az új dimenziónak föltárása teremt, az Anyag életre kelése egyáltalán nem zavaró, s nem is megfejthetetlen; éppen

17 ellenkezőleg: ugyanolyan „természetes”, mint a tömegváltozás nagy sebességben, vagy a relativitás nagy távokban. Mondottuk, hogy úőj dimenziós zónának új tulajdonságok felelnek meg. Mihelyt a fizikai Világegyetemben felismertük az ultra-szintétikusnak területét vagy sajátos uralmát, a Valóság tudományos szemlélete már nem találja kirívónak az Életet. Olyan űrt tölt be az Élet, ami nélküle fehér foltként ásítana világképünkben. S amint az Élet a szervezett nagy számok sajátos tulajdonságaként, a belső szervezettsége végső fokára jutott Anyag specifikus hatásaként mutatkozik, máris harmonikusan, előrevárt jelenségként helyezkedik el. A Végtelen-Nagy és a Végtelen-Kicsi után a Nagy Bonyolult (ha csakugyan létezik) kívánta meg, hogy sajátos jellegként kezeljük. Ez a sajátos jelleg pedig annyit jelent, hogy a Tudat bonyolódás eredménye. Anélkül, hogy helyet változtatnánk, ezentúl ebből az új szempontból nézzük a Világegyetemet. S csakhamar fölfedezünk valami többletet. Aki az élő Anyag számára fölismert valódi értelemben beszél „komplexitásról”, összetettségről, bonyolultságról, az szükségképp azt akarja mondani, hogy egységesített elemek sokaságáról van szó. Már az a fantasztikus épület is, amit a legkisebb élő partikula jelent, valami egészet alkot; vagyis széthullana, ha akármilyen parányi mértékben is nem szervezné egybe radiális energia. Minél bonyolultabb egy szervezet, már természete szerint annál kevésbé maradna fenn és működnék, ha strukturálisan nem alkotna központosított rendszert. S aki „tudatról” beszél, szintén elkerülhetetlenül kifejezi azt is, hogy egy létező önmagára türemlett s egységbeforrt. Látni, érezni, gondolkodni: ez annyit jelent, hogy valami úgy cselekszik vagy úgy áll külső-belső hatások alatt, mint összpontosulási fókusz a körülöttünk sugárzó dolgok óriási legyezője számára. Nem más ez, minthogy az a létező bensőleg központosított, egy pont köré szerveződött. Tehát tudat és bonyolultság ugyanegy valóságnak - a központnak - két arculata, aszerint, hogy önmagunkon kívülről nézzük, vagy önmagunk mélyén szemléljük. Mi mást jelent ez, mint hogy - ha ezt az új változót használjuk - mélyebb és egyetemesebb módon tudjuk kifejezni azt a sajátos átalakulást, aminek alá van vetve az igen magasfokú komplexek irányában növekvő Világegyetem. Ha nem gondolkodunk eléggé, akkor talán ösztönösen azt hihetjük, hogy „központokról” beszélni semmi más, mint metafizikai vagy geometriai absztrakciót szövögetni. Vagy ha fizikai valóságnak tekintettük, akkor talán minden esetben abszolút, „egyértelmű” értékkel ruháztuk fel ezt a valóságot. Végül - ki tudja - az is megeshetett, hogy így vélekedünk: minél egyszerűbb egy elem, annál tökéletesebben központosított, illetve azzá lehet. De íme, e zavaros látásmódok helyett már a Központosulás precíz Fizikájának első vonásai rajzolódnak ki.

18

Nem, ha jól megnézzük a dolgokat, akkor a Világban egy tárgy „központosítottsága” sem nem elvont tulajdonság, nem is valami „minden vagy semmi”, aminek nem lennének árnyalatai, színezői és fokozatai. Éppen ellenkezőleg: a központosítottság igazában változó nagyságrendet jelent, amely arányos azoknak az elemeknek és kapcsolatoknak számával, melyeket az egyes kozmikus partikulák magukba foglalnak. Egy központ annál egyszerűbb és mélyebb, minél sűrűbb és nagyobb sugarú szférán belül alakul ki. A központ nem előre létezik, hanem megszerveződik. Íme ezt mondják maguk a tények. Ebből kifolyólag az Anyag végtelen sokféle módon központosulhat. A Világmindenség Szövetanyaga a Bonyolódás tengelye mentén szinte egységekből álló láncfüzért alkot, melyen egyre tökéletesebb központok következnek egymásután. Ez a folyton magasabb rendű központosultság a Fizika számára azt jelenti, hogy mindenegyes magban egyre változatosabb és folyton szervezettebb részecskék gyűlnek össze. A Pszichológiában pedig ugyanez a magasabb rendű központosultság a spontaneitás és tudat növekedésében nyilvánul meg. A Végtelen Kicsi felé: szétszóródás. A Végtelen Nagy irányában: összegyülekezés. Az Összetett irányban pedig: pont köré szerveződés (központosulás) és tudat, vagyis élővé-válás (vitalizáció)

V. Molekulázódás és Emberré-válás A Noogenezis „Bonyolódás ⇋ Központosulás ⇋ Tudat”. (Első formula) Imént megláttuk, hogy annak a működésnek hatására, melyet ez a - mindkét irányban olvasható - szerkezeti formula fejez ki, a Világegyetem a Végtelen Kicsi és a Végtelen Nagy között félúton hajtja végre tágulását: egyenlítőjén terjed ki olyan sui generis réteggé, melyen a pontok közötti távolságot nem nagyság szerinti kiterjedéssel, hanem szervezettségi fokkal mérhetjük, vagy más kifejezéssel élve: pszichés fejlettség alapján. Körülöttünk a Valóság ilyen egységes alakot ölt: minőségi fokozati rangsort alkot (de e minőséget jelző tulajdonság még mérhető) s a kozmikus partikulák mennyiségi fokozatain keresztül húzódik végig ez a minőségi értékskála. Világos, hogy ha Mozdulatlanságba rögzítjük ezt az első formulát, akkor még csak pillanatnyi, infinitezimális metszetet kapunk arról a jelenségről, amit meghatározni igyekszünk. Az emberi szellem ugyanis már megpillantotta a fejlődő valóság útirányát, s ezért

19 akár atomokról, csillagokról, vagy élőlényekről van szó, minden természetes sorozat közvetlenül és föltétlanül mozgás nyomaival fejeződik ki. „Szintézis ⇋ Központosultság ⇋ Bensőségesülés” (második formula) Ilyen kifejezést kap az első formula, ha abba a Tér-miliőbe állítjuk, amely az Idővel elválaszthatatlanul összekötődik s tudományos szempontból egyedül létezik. S azt hiszem, hogy végérvényesen itt világlik ki minden. A „közfelfogásnak”, sőt igen gyakran még bizonyosfajta Tudománynak látásmódja szerint is csak két, egymástól teljesen elszigetelt részre oszlik a Világegyetem: az Anyag területére és az Élet területére; vagyis a molekulák atomos világára és a Növények meg Állatok sejt-világára. Nos hát mihelyt a második formulát alkalmazzuk, szemünk előtt éppen az a képzeletbeli szétválasztó felszín mosódik el, amit e két világ közé állítottunk, mint ahogy eltűnik a csillogó rugalmas felszín a folyékony rész és a gázállapotú rész között, mihelyt a test eljutott gőzölgési fokra. A fehérjék, proteinek fölött - de még jóval a sejtek alatt - bizony vannak óriáskorpuszkulák (ezt napról napra világosabban fedezzük fel). Kémiai - azaz külső szempontból roppant érdekes ezeknek az új valóságoknak vizsgálata. De vajon gondoltunk-e eléggé arra is, hogy ezek a hyper-komplikált partikulák szükségszerűen és éppen azért annyira bonyolultak, mert hyper-centralizáltak (magas fokon központosultak) s ennek megfelelően tudat-csírát hordoznak magukban? Vagyis az Élet alatt ott van az Élet Előtti! Az Anyag molekulás ága és sejt-ága két olyan szelet, amit mindeddig szétfutónak (divergensnek) és heterogénnek (másveretűnek) kezeltünk, pedig szemünk láttára egyre közeledik egymáshoz. Véges-végig egyetlen sorba csatlakozik. S íme máris felvillan egyetlen görbének vonala, amely ugyanegy fizikai-biológiai folyamatnak - a Noogenezisnek - előrejutó lépteit jelzi. Figyeljük csak közelebbről ennek a jelenségnek egyes fázisait. Alsóbb állomásokon, a kis molekula-súlyok esetében, az Anyag éppen csak magáratüremlik s ennek következtében a tudat-nyilvánulások számunkra érzékelhetetlenek: tapasztalatunk éppúgy képtelen őket megragadni, akárcsak testünk tömegváltozásait, ha nagy sebességgel száguldó repülőgépben vagyunk. Viszont feljebb, a több milliós molekulasúlyok felé haladva (ilyen lehet a vírusok esete?) már kezd elmosódni a különbség szervetlen és szerves között. Ez azért van így, mert az Anyag „centrikus” sajátságai már kezdenek megmutatkozni. S ha a sejthez érkezünk (talán kritikus pontos átesve?), akkor ezek a sajátságok már határozottan feltűnnek, ezért aztán az a benyomásunk, hogy más világba kerültünk. De ha - meg növekedett méreteinek köszönhetően - a sejt már olyan kötődési módozatokat valósíthat meg fölépülésében (hajszálcsövesség, átszivárgási képesség, korpuszkulás láncok…), amelyekre a kis atomos csoportok képtelenek, akkor vajon nem nyilvánvaló-e, hogy viselkedésmódja, eredeti kicsinysége, „miriádokként” mutatkozó sokasága sőt formája révén is legalább annyira tartozik az atomok világához, mint az élők világához? S ha egyszer megtörtént ez a lépés, hát logikusan folytatódik fokról fokra, egészen a felsőbbrendű élőkig, sőt az Emberig bezárólag.

20

Azoknak a mechanikus és fiziológiai kapcsolatoknak felépítményében, melyeket a Fejlődés fokozatosan köt a sejtek-közötti kapcsolatok láncolatához, az Emberben közvetlenül nem ismerjük fel az atom természetes folytatását. S mégis ha egyszer meghúztuk annak a Világnak görbéjét, amely az egyik tengelyét követve növekszik a nagy Komplexek felé, akkor nem válik-e világossá (napnál világosabbá), hogy mindegyikünkben ugyanaz az eredeti mozgás folytatódik - bármily gazdag legyes is már - , mint amiből évmilliókkal ezelőtt keletkeztek az első elemi Oxigén-, Azótos- és Szén-összetételek? Az Emberré-válás: az egyetemes Molekulázódásnak sajátos formája és (egyenlőre) utolsó állomása… Ez pedig annyit jelent, hogy a mai emberiség még nem érte el „fejlődésének természetes végét”. V. ö. lejjebb A Fejlődés Energiája c. részt. (A francia kiadó megjegyzése) .

Ezáltal pedig természetesen, genetikusan magyarázható az a tény, hogy az Emberben egyszerre van jelen az a három alapvető jelleg, aminek együttes létezése mindig megfejthetetlen volt: végsőkig fejlett bonyolultság, a tudat végső foka, és óriási számarány (bár ez kisebbnek tűnik, ha ahhoz hasonlítjuk, ami a többi, alsóbbrendű élőlényben található). S íme egy-csapásra megoldódott az a titkot feltáró enigma, amit tanulmányom elején fölvetettünk. Akkor azt kérdeztük, hogy az Ember miért jelenik meg nagy sokaságban, akárcsak a csillagok, óriási mennyiségben, mint a molekulák?... Most már így válaszolhatunk: egészen egyszerűen azért, mert az Ember sem más, mint a molekulák utolsó, legfiatalabb s éppen ezért legbonyolultabb és leginkább központosított formája.

VI. E mozgás folytatása: a Föld Szelleme Felismertük, hogy - mint emberek - mi is beletartozunk a fizikai-pszichés központosulás kozmikus folyamatába. Ezzel egy-csapásra tudományosan vetettük föl a Jövő problémáját. S ugye nagyvonalakban már meg is adtuk kibontakozásunk belső törvényét? Vajon elég-e kiterjesztenünk ezt a törvényt, hogy megtudhassuk: mivé leszünk a jövőben? Jól tudom (s érzem is), hogy ha annak a hamis látszatnak hiszünk, amely szerint a Világegyetemben két, egymásra visszavezethetetlen Anyag-forma van (merő Anyag és élő Anyag), akkor szellemünket minden másnál jobban gúzsba kötheti az az elképzelés, hogy teljes különbség választja el tőlünk azt, ami minket előkészített. Történeti szempontból bármily nyilvánvaló is, hogy hátunk mögött folyton mozgott az Élet, mi mégis csaknem legyőzhetetlenül azt képzeljük, hogy mi e hatalmas árnak köszönhetően legfelső fokra jutottunk, s ezért már el is értük teljességünket, azaz megálltunk. Éppen azt a látszatot kell kivernünk szemléletmódunkból, mintha Jelen és Múlt között éles vágás lenne (azért képzeljük így, mert lassú az az ár, mi bennünket magával sodor).

21 Nem (ha jól megfigyeljük, hogy még milyen óriási szervezetlenség és ezért mekkora szerveződés lehetséges még!), abból a helyzetből, ahogyan itt és most nyüzsög a Föld gondolkodó része, még semmi sem enged arra következtetni, hogy az Anyag Molekulázódása bennünk már elérte csúcspontját. Inkább minden arra utal, hogy az Emberiségben, s éppen az Emberiségen keresztül fáradságosan továbbzajlik a Kozmosz, egyre bonyolultabb, tehát mindinkább központosított, s ennek megfelelően folyton nagyobb tudatállapot felé. Nézzünk csak magunk köré kellő figyelemmel. Lássuk meg: hátha mozog valami az ultra-szintézis előrelátott és elvárható irányában. Ha az emberi molekulákat elszigetelten figyeljük, vizsgálódásunknak nem lesz semmi fogható eredménye. Erre vonatkozóan máshol már kifejtettem álláspontomat. Amióta ismerjük (csak húszezer éve), a Homo Sapiens agya - úgy látszik - jelentősen nem változott (sem szerkezetét sem működését illetően). De tegyük csak félre az egyedet, s foglalkozzunk az emberi kollektivitással. Itt előbukkan valami új. Jelenleg széltében-hosszában tárul szemünk elé egy olyan Föld, melynek geometriailag határolt felszíne szemlátomást szorul össze a lakosság felduzzadó tömegének nyomására. Ez a lakosság pedig mindjobban érzi, hogy nem annyira számbeli növekedése, mint sokkal inkább ezerféle kölcsönös viszonyának elképesztő megszaporodása és felgyorsulása nehezedik vállára. Értelmetlenül nézzük ezt a döbbenetes látványt, de távolról sem gondolunk arra, hogy van-e egyáltalán valami köze az Élet szerves kibontakozásához. Ezt mondogatjuk: „A szociális kapcsolatok csak mellékes és átmeneti jelenségként szerepelnek, fölszínes és megváltoztatható, visszafordítható módosulások. Ha az agyak egyszer már kialakultak, többé nem is fognak változni. Nem hasonlíthatjuk hozzájuk azokat a kollektív építményeket, amelyek folyton leomlanak és egymást váltják fel”. Még manapság is divat, hogy egyesek az emberi civilizációban nem látnak mást, csak visszafordítható ingadozások egyhangú sorozatát. De vajon csakugyan ez történik-e? Vegyük csak elő a most folyó változásokat, igyekezzünk meghatározni természetüket és egymásra következésük irányát. Ma az Emberiség fokozatosan válik „egy tömeggé”. Ennek első következménye az, hogy - önmagára korlátozódva - bármelyikünk egyre kevésbé szerezheti meg saját anyagi szükségleteit. Szüntelenül támad fel bennünk ezer meg ezer új igény, amit gyerekes és antibiológikus dolog lenne fölöslegesnek és kiagyaltnak tartani. Egyszerűen képtelenek vagyunk élni és fejlődni, ha nem áll rendelkezésünkre folyton újabb nyersgumi, érc, petróleum, elektromos áram és sok másféle energia-tömeg. Ezentúl már egyetlen ember sem képes saját kezével meggyúrni napi kenyérszükségletét. Az Emberiség egyre inkább olyan szervezetet alkot, amelynek közös fiziológiája van, vagy ahogy ma szokták mondani: közös a „metabolizmusa”: sejtjei mélyén az egészet érintő átalakulások történnek. Hiába szajkózzuk, hogy ezek a kapcsolatok felületesek, és hogy akkor lazítjuk fel őket, amikor csak akarjuk. Már most is napról napra szilárdulnak, a minket körülvevő sok-sok erő együttes hatására. A Történelem tanúskodik, hogy szálaik együttese, amit a visszafordíthatatlan kozmikus tényezők befolyása sző, sosem szűnt meg összébb szorulni.

22 Tehát egyedi életünk köré ellenállhatatlanul fonódik egyetemes emberi Élet. Ámde itt nem valami határozatlan „szimbiózisról” van szó, ami kölcsönös segítséggel egyszerűen csak biztosítaná a közösség tagjainak fennmaradását vagy szétterjedését. A kialakult társulásból máris a Kollektivitásra jellemző sajátos „effektusok” tűnnek elő. Nem szoktunk figyelni ezekre a következményekre. Pedig ezer példája hemzseg már körülöttünk. Nézzük csak a repülőgép, vagy a rádió, vagy egy „Leica” esetét, s gondolkozzunk el egy kissé, hogy ezeknek a tárgyaknak létezése milyen fizikai, kémiai és mechanikai dolgokat tételez fel: bányát, laboratóriumot, gyárat, emberi kart, agyat és kezet. Éppen szerkezete miatt (s itt aztán igazán mondhatjuk ezt) az említett készülékek mindegyike már összpontosuló eredménye - és nem is lehet más - számtalan olyan tudományágnak és technikai megoldásnak, aminek elképesztő bonyolultságát egyetlen munkás sem képes egyedül elsajátítani. E megszokott tárgyak megtervezése és megvalósítása nem kisebb valamit tételez fel, mint egész bonyolult gondolkodó szervezetet, amely per modum unius, egyetlen emberként dolgozik: már nemcsak egy embernek Műve, hanem az Emberiségé. Csakhogy az a szolidaritás, amely ennyire foghatóan nyilvánul meg a Mechanika területén, még csak kézzel tapintható visszfénye egy sokkal mélyebb pszichológiai „egybefogásnak”. Ugyan hol van már Leibniz azokkal a zárt monádjaival!... Az ember sosem gondolkozhatott egyedül. Ma pedig még kevésbé. Fussunk csak végig modern tudományos, filozófiai, vallásos fogalmaink során. Bizony szembeszökő tény, hogy akármelyik fogalom minél egyetemesebb és termékenyebb, annál inkább - szintén olyan kollektív valóságformát kezd ölteni magára, aminek egy-egy kis csücskét egyénileg talán át tudjuk fogni, egy-egy részecskéjét kezünkben bírjuk tartani és tovább is tudjuk fejleszteni, de igazában egymást tartó gondolatok ívén nyugszik mindegyik gondolat. Egyetlen ember sem sajátíthatja ki magának, nem is uralhatja az elektron, a kvantum, vagy a kozmikus sugárzás fogalmát, a sejtet vagy az átöröklést, az Emberiség gondolatát, vagy éppen az Isten-eszmét. Az ember által s az embert is túlszárnyalva - már Emberiség gondolkozik és dolgozik. S e jelenség lefolyása miatt is elképzelhetetlen, hogy az egyszer megindult mozgás ne tartson ugyanabban az irányban, holnap ugyanúgy, mint ma: egyre erősödve és gyorsulva. Mire következtethetünk ebből? Arra, hogy az egésznek tekintett Emberiségben a cselekvésnek s a tudatnak mennyisége túlszárnyalja az egyedi tettek és tudatok egyszerűen összeadott summáját. A bonyolultság olyan növekedése van itt, ami központosulás elmélyülésével fejeződik ki. Nem merő összegzés, hanem szintézis. Joggal számíthatunk éppen erre, ha a Szociális Élet területén - túlszárnyalva emberi agyunkat - csakugyan folytatódik (ez volt tézisem) az egyetemes Molekulázódás előretörő útja. Az Ember megjelenése előtt a Természet úgyszólván „gondolat-egység” vagy „gondolat-szemcse” készítésén dolgozott. Ma viszont határozottan tűnik elő, hogy mi már „gondolat-szemek épületei” felé, valamiféle „gondolatok gondolata” irányában sodródunk előre, gigantikus hyper-kémia törvényei szerint, s egyre magasabbra jutunk a végtelen bonyolult létezők határtalan útján. Emberi szintézis: csodálatos vállalkozás! De vigyázzunk, mert kényes és hosszúlejáratú munka is, amely (akárcsak minden más erőfeszítés az Életben) csakis sokféle tapogatózás és rengeteg szenvedés során érheti el célját. Ne felejtsük el, hogy amikor

23 szívekről és agyakról van szó, akkor - sokkal kevésbé, mint atomok esetében - nem lehet jó akármilyen formaváltozat. Ama emberi szár mellett, amelynek sikerült áttörnie a Reflexió küszöbén, hány millió más „fílum” vetélődött el! Tehát a modern Ember elé gazdaságilag és társadalmilag az a probléma tornyosul (hiszen akarva, nem akarva Szintézisre van szánva), hogy a számára lehetséges kollektivizációs formák közül megtalálja azt, ami jó, vagyis ami legközvetlenebb úton folytatja azt a Pszichogenezist (vagy Noogenezist), amelyből származott. Elkerülni a zsákutcát, s előrehaladva rátalálni a Fejlődés kiútjára! Erre majd visszatérek a következő fejezetben. Egyelőre a következő két mozzanatra utalok. 1. Először is: amikor a „molekulázódás” görbéje a jövő felé hosszabbodik meg, akkor az emberek-közötti ellenállhatatlan rokonszenvnek olyan felvirradását (talán kirobbanását) jelzi előre, amit még el sem képzelhetünk. Úgy tűnik, hogy a szellemi atomok között fennálló viszonyokban mindeddig legyőzhetetlen belső taszítás uralkodik (a külső közeledés erői ellenére). Minél inkább összepréselni igyekszenek az egész földre kiható kapcsolatok, mindegyikünk annál inkább igényli, hogy független legyen a másiktól. Akció és reakció. Akármelyik szintézis alakulásakor ez a munka folyik. Így van ez még a szellem területén is… Ha pedig - amint én állítom - mindnyájan és külön-külön is csak egy eljövendő nagy Egység elemei vagyunk, akkor bizony számíthatunk arra, hogy ha majd legyőzzük a végső ellenálló erőket és átjutunk a holtponton, akkor kölcsönös vonzódás mélyvizű tengerére kerülünk. Egészen biztos, hogy a Mindenségben még tartalékolt energiák közül nem az a legnagyobb, amit atomrobbantással igyekszünk fölszabadítani. De olyan alvó rokonszenv alkotja a legnagyobb energiát (néhány jelből már érezzük rezdülését…), amely a Világegyetem legtudatosabb elemeit - azaz saját magunkat - valamikor majd egymás felé futni késztet. 2. Ha ez így van, akkor hozzávetőleges megközelítéssel miként határozhatjuk meg azt az eljövendő felső végpontot, ami felé visz a Világot is, minket is átfogó transzformáció? Nem másképp (minden más elképzelés ellene mondana a Molekulázódás törvényének), mint csakis egyetértő lelkiségként jellemezhetjük, amelyben mindenegyes gondolat-szemcse eljut a maga sajátos tudatának legvégső határára, s ami mégis nem más, csak az egész Földön közös és a Földre sajátosan jellemző egyetemes Tudatnak közölhetetlen, részleges, elemi kifejezője: a Föld Szelleme. S ekkor már elénk áll még egy kérdés, éppen az, amelyik fölvetette az egész problémát: miképp kell elképzelnünk éppen ezt a Föld Szellemét? Ami a magasrendű bonyolódás növekedése révén bennünk s belőlünk születni kezd, az vajon valamiféle szupercsalád, szuper-munkaközösség, szuper-kultúra vagy szuper-nemzet, amelyben mindenegyes elem - bármily magasra jutott is az értékrangsorban - mégsem valósítja meg, nem is szintetizálja magába az egész együttes teljességét? - avagy pedig (amint egyszer már megtörtént a Természetben) valami szuper-egyén fog megjelenni egymáshoz-közeledésünk végpontján? Erre a felső határra felfokozva - vajon „kollektív” marad-e még a kollektív, avagy belemerül valami szuper-személyiségbe? Sok-központú, avagy egyetlen központú szervezet? „Felsőfokú soksejtből-álló”, avagy „felsőfokú egység”? Merre tartunk? Van-e arra lehetőség, hogy mi döntsük el?

24

S ha válaszolhatunk erre a kérdésre, akkor hogyan hat életünk belső irányítására?

VII. Az áttörés. Belezuhanásunk az Omega-pontba Amíg csak szétesett és izzó testekről van szó, sikerül behatolnunk a csillagok titkaiba. Viszont a természetük szerint homályos nagy-komplexek előtt mindig egyformán tehetetlenek vagyunk. Mivel az ég óriási kiterjedésében ezentúl is csak a Föld az a pont, ahol végső állomásain követni tudjuk az Anyag Molekulázódását, ezért nincs még számunkra egyetlen külső fogódzópont sem, amire támaszkodva felismerhetnénk a jelenség határát. Ma már tudjuk, miként születnek és halnak meg a csillagok. Tehát hogy elképzelhessük, miként éri el biológiai végét egy bolygó, szükségképp rá kell hagyatkoznunk az extrapolálás (a tényekre támaszkodó következtetés) merész útjaira. Ha egyszer már felismertük s elfogadtuk, hogy mit jelent az élet és hogy „egész bolygóra kiterjedő (planetáris) szintetikus” dimenziói vannak, akkor (e jelenség belső törvényeivel összhangban) miként gondolhatjuk el: az Élet hogyan fog végződni a Földön? Ki fog aludni, vagy fel fog robbanni a Föld s így hull Halálba? Avagy pedig valami ultraszintézis révén valamiféle Végleges Életben fog végződni?... Igyekszem megmutatni, hogy erre a - tudományosan megoldhatatlannak vélt s emiatt egyéni megérzésre vagy ösztönre bízott - problémára van ésszerű válasz, föltéve, hogy számításba veszünk egy olyan nagyságrendet, amit én tárgyilagosnak és egyetemesnek tekintek: azt a reményt, amely benne van az élet tényében, hogy ti. a Világ vég-nélküli jövő felé fejlődik. Ahhoz, hogy működhessék, az Életnek szüksége van, s egyre nagyobb szüksége van arra, hogy visszafordíthatatlannak ismerje fel magát. Rejtett és kezdeti fokán ez a belső igény már föllelhető abban a szívós lendületben, amely sok száz millió év óta szüntelenül hajtja a szerves létezőket, hogy „vakon” igyekezzenek egyre magasabb tudat-formák felé. Homályosan ugyan, de már kétségtelenül ez a belső igény villan elő, amikor először jelenik meg a Halál elkerülhetetlen ténye abban az állatban, amely már előrelátni képes. Attól a kritikus perctől kezdve, hogy a tudat önmagára visszatekintve előrelátni kezd, minden élőlény - akármily kezdetleges legyen is - botrányként kezdi visszautasítani azt a gondolatot, hogy valaha is teljesen elpusztulhat. De még csak később, a kollektív módon társuló Emberiség felsőbb zónáiban tűnik elő világosan, hogy a Világegyetem számára fizikai képtelenség a tudatos cselekvésnek és a teljes halálnak egyszerre történő összeházasítása.

25 S aztán itt jelenik meg annak a belső sodrásnak másik arcéle, amelynek özönében mi is észrevétlenül benne úszunk. Föntebb említettem, hogy minél inkább múlnak az évszázadok, a földgolyóbison egymáshoz szorított emberek annál inkább hasonlítanak olyan elemekhez, melyek egy központosuló nagyságrendű egységben helyezkednek el. Nos hát személyi cselekvésünk mélyén megvan a visszahatás erre a nagy szintetizáló folyamatra. Az emberek mindeddig (kivéve azt a homályos ösztönt, amely őket szaporodni készteti) úgy-ahogy megpróbálhatták elfeledni a halált - azáltal, hogy határolt életük gondjaiba vagy örömeibe merültek. De ha jól figyelünk, észrevesszük, hogy lassan-lassan bezárul számunkra ez az egérút. Amint az Emberiség mindinkább testet ölt a Térben, ugyanakkor szükségképp s ugyanabban az ütemben záródik magára az Időben. Vajon az egyetemessé váló Emberiséggel nem párosul-e kikerülhetetlenül az az eszme, hogy egyetemes Emberi Művet kell alkotnunk? Ebből kifolyólag tetteink egyensúlya észrevétlenül és gyökeresen alakul át. Anélkül, hogy rágondolna, mindenegyes ember hozzászokik ahhoz, hogy egyetemes valóság atmoszférájában él, előbbre vágyik, lélegzik, s tettei súlypontja előre helyeződik, az Emberiség egyetemes sikerére irányul. Ekképp pedig eltűnik az a válaszfal, ami a mi emberi „karrierünket” talán elszigetelte utódaink sorsától. Legégetőbb érdekeink gravitációs pontja szinte végtelenbe vetült előre. S ezzel egy-csapásra már nemcsak emberi halál távlata mutatkozik látóhatárunkon, hanem az Emberiség Halálának veszélye és botrányköve is. Ez látszólag csak egyszerű fokozati szintkülönbséget jelent. Viszont éppen ez volt szükséges itt is, mint a Végtelen kicsi, a Végtelen Nagy és a Végtelenül Bonyolult minden többi tulajdonságának esetében is, hogy szembeszökően álljon elénk az, amit kerestünk. Ha a megsemmisülés gondolata csak egyetlen gondolat-szemcsére vonatkozik, nem nagyon zavar, vagy ha zavar, akkor oly finom befelé-nézés eredményeként, hogy ingadozva töprenghetünk: mit ér közvetlen evidenciánk? De ha a megsemmisülés gondolatát a „Nooszféra” planetáris távlataira nagyítjuk föl, akkor a Világ egész Múltjához és egész Jelenéhez viszonyítva már annyira levegőben lógni látszik, hogy nem tehetünk mást, mint hogy félrelökjük. Olyan Világegyetemben, amely - működése révén - elemeinek életcélját egyre jobban központosítja egy jövőben elérendő kollektív végpont felé, föntről lefelé minden összeomlanék, ha ez a végső pont bizonytalannak vagy nem-létezőnek tűnnék. Tehát az Emberben az Emberré-válás haladásával együtt alakul és növekszik valami abszolútnak igénye. Ha az Anyag szétesési folyamatán túl nyoma sem marad annak, amit alkotunk (vagy még inkább: ha alkotásaink egész színe-java nem marad meg), akkor a Fejlődés „a lelke mélyén megundorodik önmagától”, azonnal automatikusan megáll, mert abszurdnak ítéli a Világegyetemet. Élet, tehát reflexió, tehát előrelátás, tehát végleges élet követelése: ez a négy lépés biológiailag kapcsolódik egymásba s együttesen növekszik. Ebből az következik, hogy számunkra a Jövőben nem ígérkezik sem semmibe-foszlás, sem elvénhedés. S eszünk számára ezzel máris megcsappant más lehetőségek száma. Nem, a molekulák növekvő sorozatát csak olyan végpont elégítheti ki, ami a természete alapján pozitív és maximális. Ez pedig annyit jelent, hogy ilyen vagy amolyan módon elkerülhetjük a minket hátán hordó égitest esendő sorsát. A Föld Szellemén túl még az Emberiségnél is nagyobb, bonyolultabb és központosultabb valami rajzolódik szemünk elé. De hát mi ez?...

26

Földet túlszárnyaló folyamatba vagyunk beállítva. S hogy ennek folytatására rátaláljunk, elsősorban talán arra gondolhatunk (ez a legegyszerűbb elképzelés), hogy bolygónk és más „gondolkodó” égitestek között valamikor majd pszichés viszonyok fognak kialakulni: sok-sok „Földnek” szellemei szövődnek eggyé… S akkor e nagyobb egységek megint kozmikus szintézisbe szerveződnek, ezáltal pedig újabb tartambeli és nagyságrendi egység keletkeznék. Képzeletünk monstruózusnak vél ilyen jelenséget, pedig megfelel azoknak az óriási mérteknek, amiket jelenleg ismerünk a csillagvilágban. Vajon az Élet nem jár-e mindenütt együtt az Anyaggal?... Ilyen elgondolások lehetőségével nem elég azt a (bármily megdöbbentő) tényt szembeállítanunk, hogy mindmáig még egyetlen „idősebb” bolygó sem szakított ki minket magános elszigeteltségünkből. Az emberi Föld még teljesen fiatal, ezt ne felejtsük el. Ha jelenlegi állapotában képtelen is „továbbadni”, de hátha mégis képes „befogadni”? Halvány fogalmunk sincs, hogy a pszichés feszültség milyen fokot ér el az egyes pólusokon, amikor két tudatos központ között kettős irányban igyekszik áttörni a bolygókat elszigetelő válaszfalat. Ezért tehát tartózkodom attól a kijelentéstől, hogy tapasztalható Világmindenségünkben az Ember visszavonhatatlanul arra van ítélve, hogy maga nemében egyedülálló (vagy hogy ilyennek kell elgondolnia önmagát). De azonkívül, hogy ilyen egyedüllét több ok miatt igen valószínű (gondoljuk csak meg, hogy ha két Élet a Tér-Időben igen nagy távolságra van egymástól, akkor milyen nehezen „eshetnek egybe”, vagyis milyen nehezen lehetnek egymáshoz hasonlóak vagy egyformák!...), azt mégis meg kell jegyeznem, hogy ha esetleg meg is szűnnék ez az elszigetelt magánosságunk, akkor is ugyanolyan probléma előtt állnánk, mint amivel most foglalkozunk. Mondottam, hogy gondolkodó csillag-egységek kapcsolódásakor megint nekigyorsulna a Molekulázódás. Ezzel pedig a folyamat vége éppen csak magasabb emeletre csúszna följebb. Viszont a bonyolultságnak ezen a felsőbb fokán bizony megint ott állnánk a Halál problémája előtt, amit egyelőre és egy időre elodáztunk… Ámde hogy ezentúl is egyre tudatosabban cselekedhessünk, ahhoz az szükséges, hogy látóhatárunkról már most elűzhessük éppen a Halál árnyékát (még ha csak milliárd évekre leselkedik is ránk). Hol találhatunk kiútra? Minél többet töprengenek e távlatok felett, annál inkább meg vagyok győződve, hogy rátaláltam arra az egyetlen módra, ahogyan - anélkül, hogy elpusztulna - elérheti végpontját a Föld Szelleme. Ez pedig azt jelenti (egyedül, avagy útközben más Szellemekkel találkozva s azok segítségével) központosulása végső fokára érve, elmélyülve, „befelé” tűnik majd el. Bonyolultságának külső mechanizmusát illetően az Anyag molekulázódása talán ütközhet olyan felső értékhatárba, melyet nem hághat át (mint ahogy a mozgó tömegek nem léphetik túl a fénysebességet). Ez a folyamat mindenesetre az Improbábilisnak (a valószínűség számítással nem rögzíthetőnek) fölfelé örvénylése egy olyan ár bensejében, amely - nagy egészében tekintve - legegyszerűbb állapot-formákra akarja visszadobni a testeket. Az Anyag ilyen molekulázódása viszont semmi esetre sem folytatódhat vég nélkül, hiszen azt a nagy nyalábot, amit összefon, ugyebár „pusztulásra képes” valami alkotja? De ha belső oldalát nézzük (vagyis a tudatnövekedést), akkor előtűnik, hogy ennek a folyamatnak kibontakozása nem ismer határesetet. Nemcsak az tény, hogy - természete alapján - minden reflexív aktus egy-egy magasabb fokú reflexiónak kiindulópontja (úgy hogy a láncot egyik pontján sem lehetne elvágni), de azt is megláttuk már, hogy éppen a gondolat sajátos képessége követel meg teljesen szabadon kitáruló atmoszférát, hogy lélegezni tudjon.

27

A Nooszféra Külseje (ami határolt) és (határba nem szorítható) Benseje között fejlődési diszharmónia van. Ebből mi másra következtethetünk, mint hogy a jelenség két arculata között belső szakadás várható. Tehát egyre inkább kell arra számítanunk, hogy egy bizonyos kritikus értéken túl - ilyen vagy olyan módon - föltétlenül folytatódhat a Központosulás, függetlenül attól a fizikai-kémiai szintézistől, ami a kezdeti fázisban szükséges volt mozgása megindulásához. A Központ leveti magáról eredeti bonyolultságának gubóját… Lehetséges-e egy ilyen „elszakadás”? Igen, de van egy föltétele, ti. az, hogy a szintézisnek és az Idő tengelyének végpontján egy másfajta Központ létezését tételezzük fel, amely már nem az egyetemes Összpontosulásból kialakulva bukkan elő s nem is mozgatja semmi más; de ő áll az egyetemes Összpontosulás fölött, annak központja és mozgatója. Ha elfogadunk ilyen Központot (nevezzük Omegának), észrevesszük, hogy a Noogenezissel kifejlesztett tudatszemcsék arra lettek képesek, hogy (mihelyt átléptek a Reflexió „emberi” pontján) lényük legmélyével kerüljenek az új vonzókörbe, amely nemcsak építményeik bonyolultságára hat, hanem közvetlenül a központjukra is, függetlenül a fölépítésüktől. Tehát ha e szempontból vizsgálódunk, akkor amit „Molekulázódásnak” neveztünk, az már komplikáltabb, de sokkal gyökeresebb folyamatnak is bizonyul, mint ahogy elképzeltük. Kezdetben (egészen az Emberré-válásig) törékeny egységek sorozata lebeg a hátuk mögött elmaradó űr felett: növekszik a központosulás, de a Természetben még nem alakult ki egyetlen valódi teljes központ sem. Második fokon (az Emberré-válástól kezdve) valami vegyes állapot van: folyton növekvő külső bonyolódás közben kezd magára türemleni a már Gondolat-szemcséket magában hordó Világegyetem (akárcsak a csúcspontjára érő kúp): a Központosulás érzékelhető Fizikájának helyébe a központok nem érzékelhető Fizikája lép. Végül a harmadik fázisban, az utolsó fokon: a szellem (amely kollektív módon központosult) rázuhan egy szilárd állandóságot és teljes egységesítést adó belső pólusra: a Központosulás után ez már legfelső Központra találás (Hyper-centráció). Szabadulás befelé-mélyüléssel (a központ révén), vagy ami ugyanazt jelenti: kiszakadás, extázis. Ebben a szemléletmódban (melyben pontosan a keresztény hit és remény fejeződik ki) szemünk láttára oldódik meg mindenféle nehézség. Először is megsejtjük, hogy - a dolgok mélyén a tudattal megnyíló útnak köszönhetően - miként növekedhet a szellemi feszültség, még akár több millió éven át is és mégsem fogja szétrobbantani a Földet. Aztán fölfedezzük, hogy mi, emberek - anélkül, hogy nevetségessé tennénk, vagy elgondolhatatlan délibábként kergetnénk - milyen tökéletes formában képzelhetjük el az emberi társulás természetes és visszafordíthatatlan végpontját: nem valami sok-központú Emberiség, ami megrekedt a „méhkaptár” stádiumán, hanem egységessé vált Emberiség, melynek egysége tökéletesebb, mint bármelyik élőlényé, hiszen felsőrendű és egyetlen lélek forrasztja eggyé. Egyáltalán nem a kollektivizált Ember, hanem a magas fokú személyi fokot elért (szuper-perszonalizált) Ember.

28

S ez a tény még egy harmadik dologra is felhívja figyelmünket. Ez pedig igen-igen lényeges az emberi cselekvés számára. Láttuk, hogy a folyton ellenállhatatlanul összébb szoruló Földön már az lesz az Ember legfőbb problémája, hogy sajátmagában miként szabályozza az egységesítő erők kikerülhetetlen, de nagyon veszélyes működését. Hangsúlyoztam, hogy van a szintézisnek olyan formája, amely felszabadít, de sok száz más módja csak szörnyű szolgasághoz vezet. Ezt jócskán tapasztaljuk. Tehát miként közeledhetünk egymáshoz olyan módon, hogy felszabadítsuk önmagunkat? Magától értetődik, hogy a molekulázódás törvényei szerint lényegében abból áll a probléma magja, miként találunk olyan csoportosulási módozatra, amely nem „tangenciálisan”, vagyis nem a működés vagy szerepbetöltés külső gúzsával köt össze, hanem „radiálisan”: központot központtal, s ezáltal önmagunk mélyén szintézis által késztet határozottan centrikus fejlődésre. Más szóval kifejezve: arról van szó, hogy szeressük egymást, - mert hát már meghatározás alapján is szeretetnek nevezzük a „központok között létrejövő” akciókat. Természete szerint a szeretet az egyetlen szintetizáló energia, amelynek személyeket felfokozó (differenciáló) hatása egyedül képes minket magasabb személyi egységre emelni (szuper-perszonálni). Csakhogy éppen itt van a bökkenő: egyáltalán lehet-e szeretni sokaságot? Ez a két szó egymás mellett - szeretni sok embert - nem rejt-e magában ellentmondást? Az antinómia azonnal önmagától feloldódik, ha lehetségesnek mutatkozik, hogy központjaink Központjában találkozzunk. A puszta kollektivitást az teszi monstruózussá, hogy természete szerint sok egyedből áll s ezért nincs olyan szelleme, szíve és tekintete, amihez lényünk legmélyével kötődhetnénk. A „Társadalom” bizony megfojthat ezerkarú ölelésével, de nem képes elérni, még megközelíteni sem tudja lényünk velejét. Mivel megállt a Kollektívnál, ezért az az Emberiség, amelyet két évszázada annyira magasztalunk, csak rémséges Molok. Képtelenek vagyunk szeretni s egymást sem szerethetjük őbenne. Íme ezért gépesít el, ahelyett, hogy beteljesítene. Viszont ha az ember-miriád mindenegyes elemében kigyullad ugyanannak a közös, mindnyájunktól különböző, de mindegyikünkben ugyanegy Léleknek meleg fénye, akkor ebben a személlyé-tevő s legfelső fokon személyes gyűjtőpontban máris mindenegyes részecske az összes többit átöleli, hogy elérje beteljesedését. Föntebb is mondottam, hogy az emberi tömegben óriási vonzóerő szunnyad, de még semlegesítik a nagy számok. Most már látjuk, hogy ha - egyáltalán nem semmisül meg, hanem a lelki partikulák sokasága által felfokozódik ez a rokonszenv, akkor az Omega sugárzatára egy szép napon csakugyan föl is ébred. A Föld Szellemének üdvössége (csak ez számít nekünk!) kozmikus dimenziójú érzelmi kapcsolat kifejlődésének van alárendelve (s ez a kibontakozást lehetségesnek ismertük fel). Ezzel pedig rögtön más formát ölt a probléma. A kérdés a Kozmogenezis belső területére tolódik át, mert az emberi sokasággal szembenézve szellemileg ismertük fel azt a tényt, hogy strukturálisan az atomok természetes folytatása vagyunk. A Tudomány és Technika bámulatos fölfedezései önmagukban csak előkészítést és kezdetet jelentenek. A Világ jövője végeredményben teljesen attól függ, hogy felvirrad-e bennünk ez az erkölcsi

29 Tudat: atomok vagyunk. S ennek a belátásnak az egyetemes szeretet megjelenésében kell csúcspontra hágnia.

VIII. Atom-jellegünk felismerése és az „omegalizáció” Anélkül, hogy figyelnénk rá, állandóan valami nyugtalanító űr növekszik a Világ haladásából származó új körülmények s a mi erkölcsi életünk között. Persze ez nem azért van így, mintha a nagy vallások erőfeszítéseinek hatására még nem jutottunk volna el oda, hogy szilárdan megállapítsuk az igazságosság s a szentség néhány végleges gerincvonalát. De bármily csodálatosak és haladó szelleműek is a belső tökéletességnek ezen alapszabályai, általában az a hibájuk, hogy a fejlődő Világegyetem perspektíváin kívül állva alakultak ki s meg is maradnak ebben a keretben. Innen származik a Tudomány s a Vallás között fennálló ádáz harc. S ez okozza főleg azt, hogy maga a Kereszténység is lassan alakítja át parancsait és tanácsait egy olyan Emberiség távlatainak megfelelően, amely történeti nagysága s fejlődése kollektív lehetőségeinek vagy követelményeinek tudatára ébredt. Tanulmányom utolsó fejezetében arra szeretnék rámutatni, hogy a leghagyományosabb emberi erkölcs milyen új formát ölt, mennyire összefüggő egységet alkot és sürgető igénnyel lép föl, mily harmonikusan szövődik a kozmikus energiák nagy testébe (hogy fölöttük uralkodjék is), mihelyt az Ember - saját magatartásának szabályozása érdekében - túllép a „monád” individualista álláspontján s határozottan az atom szempontját fogadja el ítéleteiben és tetteiben. Az Anyag szellemivé-tevő Molekulázódásának eszméje, amit föntebb kifejtettem, nemcsak a Világegyetem Szövetanyagának belső struktúráját világítja meg. Ugyanannak a fénycsóvának hatására egyszerre bontakoznak ki új ÉletFilozófiának, teljes Etikának és Misztikának nagy vonalai. a/ Élet-Filozófia Amily mértékben az Ember tudatosítja kollektív erejét és kollektív történeti jellegét, annál inkább növekszik benne az az igény, hogy cselekvésének fogható tárgyára rátaláljon. Mit ér az a sok-sok küzdés, amelynek futószalagjába mindnyájan beleszületünk? Miért kutatunk folyton tovább? Minek törjük magunkat új felfedezések miatt? Vagy mi célja van az alkotásnak? Van-e egyáltalán értelme annak, hogy tovább szaporodjunk?... Nem kell idős embernek lennünk s máris észrevesszük, hogy még a legegyszerűbb lelkekben is mily határozottan vetődik fel ez a kérdés, napról-napra szélesebb körökben gyűrűzik s égető problémává válik. A Tér és Idő távlatai mostanában bontakoztak ki előttünk, felszították, izgatóan felfokozták az élet aggodalmát s a szorongás ezért növekszik bennünk. Nos hát a Noogenezis eszméje éppen arra képesít, hogy kiszabaduljunk a létezésünk értelme és értéke miatt szorongó aggodalmainkból. Mihelyt elemi fokú tevékenységünk s a minket hátán hordó Világ sikere között szerves kapcsolat tűnik elő, s amikor már maga Isten vár reánk annak a toronynak tetején, amit az Ő segítségével közös erővel építhetünk, mienk az életlendület s a lét alapvető boldogsága!

30 Az Omega által végső cél tárul elénk s valami óriási vonzás ereje hajt, hogy lélekkel járja át s irányítsa az emberi Erőfeszítést. S ezzel együtt három másik probléma oldódik meg világszemléletünkben, pedig megoldhatatlannak képzeltük. Először is a Rossz Problémája. Akár fizikai, akár erkölcsi Rosszról van szó, csak akkor fölháborító, ha haszontalannak vagy tetszőlegesnek látszik. Szenvedés, bűn: a Szellem szintéziséhez energetikailag szükséges megnyilvánulása a lassúságnak, a tévedéseknek s a „munkának”; s oly mértékben válik értelmessé és elfogadhatóvá, amint a Fejlődés föltételeként és váltságdíjaként mutatkozik. Föltéve, hogy létezik hegycsúcs és ha „meg is éri a fáradságot”, ugyan melyik hegymászó csodálkozik vagy panaszkodik, hogy mászás közben megsebesül, vagy hogy halálos bukás veszélye leselkedik rája? - Ha statisztikailag és elszigetelten nézzük, akkor bizony a szenvedés és gonoszság abszurd valami. De polgárjogot kap és átalakul, mihelyt dinamikusan tekintjük tapogatózó és mozgó rendszer keretén belül. Aztán pedig az Egyenlőtlenség kérdése. Ha a Világegyetem az Emberiségben csak egymástól elszigetelt és szétfutó tudatok formájában érné el csúcspontját, akkor semmi sem vigasztalhatná azt az embert, akinek sem egészség, sem képesség, sem társadalmi szerencse nem jutott osztályrészül, miközben a szerencsésebbek mindenben részesülnek. Ilyen Világegyetemben a szerencsétlen vagy a nyomorék hiába töpreng saját alsóbbrendűségén, mert minél világosabban lát, annál nagyobb joggal érezheti dühe növekedését önmaga torz sorsa ellen s azokkal szemben, „akik boldog birtokosok”; és ezért velük egy-nívóra szeretné állítani magát, sőt sajátmagát és a többieket is el akarná pusztítani. - De itt is minden megváltozik, ha a Föld különféle gondolkodó elemei - bármily különböző is erejük vagy helyzetük - már csak egyetlen összpontosuló tömeget alkotnak, aminek az a rendeltetése, hogy végső sikerben egyesüljenek s egészítsék ki egymást. Roham kellős közepén ugyan melyik katonának ötlik eszébe, hogy irigykedjék parancsnokára, aki ott fut elől a támadó tömeg élén? Végül az Egyéni és a Szociális problémája. Az egyén van-e a Társadalomért, vagy a Társadalom van az egyénért? Izgató kérdés. Annyit beszélnek róla, hogy már zúg tőle a fülünk. De vérfakasztó kérdés is, melynek nevében jelenleg marxisták és demokraták szembenálló erői ádázul vívják keresztes-hadjáratukat egymás ellen. Pedig alapjában véve nincs is probléma: csak észre kellene vennünk, hogy körülöttünk egész valóságában zajlik a Noogenezis nagy jelensége. A központosulás útján járó Világegyetemben egyén és kollektivitás kölcsönösen erősíti és folyton beteljesíti egymást (föltéve, hogy helyesen értjük a központosulást). Mert egyrészt az egyén minél inkább megfelelően társul más egyénekkel, a szintézis eredményeként annál inkább mélyül önmaga is, tudatosul, tehát személyivé válik. Másrészt minél megfelelőbben szövődik össze a kollektivitás az általa mindinkább személyivé-váló elemekből, maga is annál jobban „humanizálódik”, személyessé válik s elővillantja az Omega-pontot. Mindkét tényező egyformán szükséges, lehetetlen őket szétszakítani. Az biztos, hogy a határponton, vagyis abban a pillanatban, amikor a végső összekapcsolódás megtörténik majd, az utolsó lépés az elemtől az összesség felé tart. A végső szó az együttesé. Tehát végső elemzésként (vagy inkább „végső szintézisként”) azt mondhatjuk, hogy végeredményben a személy van a Mindenért, s nem a Minden az emberi személyért. De azért van ez így, mert az utolsó pillanatban maga az Egész is Személlyé lesz. b/ Etika

31

Talán azt hihettük, hogy az Evangélium meghirdetése óta az Ember végre megtalálta belső egyenességének, tehát üdvének végső és kimerítő kifejezését. „Szeressétek egymást.” Úgy tűnt, hogy minden erkölcs színe-javának egyszer s mindenkorra ebben a parancsban kell csúcspontra jutnia és összefoglalást nyernie. Ma viszont - húsz évszázados tapasztalat után úgy látszik, mintha semmit sem adott volna az evangéliumi formula. Az évek múlásával az Emberiség nemcsak szinte folyton megosztott marad, de a szelídség és az emberiesség tanával szemben két generáció távlata óta szüntelenül növekszik s egyre bűvölőbb erővel hat egy új eszmény, a hódító hatalom eszménye. Talán a Szeretet bukásának vagyunk szemtanúi?... Azt hiszem, hogy erre a nyugtalanságra elméletileg és gyakorlatilag is megnyugtató választ ad az a tény, hogy az emberi személy „atom-méltóságának” tudatára jutott el. Először is a Noogenezis szempontjából teljesen nyilvánvaló, hogyha mindnyájan együtt kozmikusan arra vagyunk rendelve, hogy egyet alkossunk, akkor cselekvésünknek az az alapvető működési törvénye, hogy ezt a szintézist elősegítsük, egymáshoz közelebb jussunk. Tehát a modern kritika reflektorfényében egyáltalán nem semmisül meg „az Úr parancsa”, hanem elhagyja az érzelmi síkot, hogy ezáltal a Fejlődés sokágú gépezetének legfőbb rugójává váljék. „Kilép az álomvilágból, hogy az egyetemes energiáknak és szükséges követelményeknek rendszerébe jusson.” Ugye láttuk már, hogy csakis a szeretet az az erőtér, ahol a Világegyetem Szövete Bonyolultságának és Központosulásának egyensúlyát és végső szilárdságát találhatja meg? De van még ennél is több. Kétségtelen, hogy manapság még a valódi bukásnál is mélyebbre zuhantatta a szeretet értékét az a tény, hogy számunkra haszontalannak tűnik s látszólag képtelen arra, hogy igazolja és hevítse szenvedélyes kutatóigényünket és hódítóvágyunkat. Annak az Erkölcsnek alapja, amit mi áhítunk, már nem lehet kölcsönös jóindulat, hanem haladásra kell épülnie. Már nemcsak olajozás kell nekünk, hanem „benzin” is… A szeretet - ahogy nekünk prédikálják - rezignált és egyhelyben topogó. Íme Nietzsche „Übermensche” ezért kezdi elhalványítani az evangéliumi jóságot. Bármily szép is a Hegyibeszéd, a modern ember nem állhatja meg, hogy ne füleljen Zaratusztra szavára. „Rezignált és egyhelyben topogó szeretet”… Íme, a Központosulás útján járó Világ látványa éppen e halálos döféssel fenyegető előítélet alól szabadít fel minket! Igen, merev és külsőleg társuló monádok között talán az az erény legmagasabb foka, hogy elsimítja kölcsönös súrlódásainkat. De minden új formát ölt, ha arról van szó, hogy az elemek még nem befejezettek s csak akkor létezhetnek teljesen, ha egymáshoz közelednek. Ilyen részecskék számára az együttérzés olyan lendületté válik, amely ledönt minden akadályt és rátalál minden olyan útra, ami az egyesülést szolgálja. Abban a pillanatban, amikor az Ember fölfedezi, hogy atomnyi mértékben felelős az Emberiségért és vele szolidáris - hiszen benne teljesedik ki saját személye is - , azonnal nemcsak motívuma és indítóoka van a „felebarát szeretetére”, de ráadásul határtalan cselekvési tere nyílik, kézzelfogható óriási terület, s ebbe beleviheti mindazt, amit érez. A Föld egész csatatere tárul eléje, ahol folyton

32 messzebbre terjesztheti, kiáraszthatja és szüntelenül megfiatalíthatja az őt hevítő szenvedélyes vágyat. Küzdeni egész életével, lehet küzdenie, hogy megalkossa azt, amit szeret. Csodálatos beteljesedés ez, mert az Erőben enged föl az Erőszak és a Szelídség s a Jóság végső fokán csúcspontját éri el az Erő. Nem, a közfelfogásnak éppen ellentéte a valóság: lázasan nagyobbodó Világunkban nem divatjamúlt, nem elavult a Szeretet. Sőt ismét ott ragyog a legmodernebb, tudományosan legjobban kielégítő erkölcstanok vezérelveként, mihelyt szellemi egyesülés útján járó Világegyetembe tevődik át és így önkéntelenül válik dinamikussá. c/ Misztika Egyetlen erkölcs sem állhat fenn vallás híján. Pontosabban kifejezve: nincs olyan Erkölcs, amely életképes lenne imádás fénykoszorúja nélkül. Bármely Etikának értékét az jelzi, hogy mennyire képes Misztikává virágzani. E szempontból: minden fölött összehasonlíthatatlan magasan áll a dinamikussá vált Szeretet. Figyeljük csak meg a „Molekulázódás” fényénél, mi játszódik le olyan ember lelkében, aki annak tudatára ébredt, hogy szerves viszonyok kötik a központosulás útján haladó Világegyetemhez. Már láttuk, hogy az ilyen emberben mindenekelőtt felvirrad és folyton nagyobbodik a rokonszenv a hozzá hasonlófokú elemek iránt, vagyis vonzódik a többi gondolat-szemből álló sokaság felé. S ha még jobban el akarja mélyíteni lelkét, társulnia kell velük. Ez az első lépés. De mert az emberi egység fölépülésekor, megőrzésében és továbbfejlődése érdekében igazában már egyetemes erők teljes egésze dolgozik és hosszabbodik meg, ezért második lépés az lesz, hogy nemsokára már tudatosítja is azt a megérzését, amely mélyrehatóan szolidárissá teszi őt az egész mozgó élettel s a teljes mozgó Anyagvilággal. És mert ezt az óriási, természete szerint összpontosuló rendszert csak az a lendület tartja össze, ami valami legfelső szintetizáló pólus felé ragadja, ezért a gondolkodó atom végül is egy legfelső Tudat mindenütt-való jelenlétébe és mindenhová-elérő aktivitásába merül bele. Emberi érzék; aztán a Föld megérzése; végül pedig egy Omega megsejtése; ugyanannak a megvilágosodásnak három, egymásra következő állomása. S Íme az ember-elem számára határozottan lehetővé válik és pszichológiailag pontos körvonalakkal rajzolódik ki valami hallatlanul gazdag belső aktus. Minden létező dinamikusan kapcsolódik össze a Noogenezisben, ezért egyrészt az válik nyilvánvalóvá, hogy még a legparányibb tett is - akármily alacsonyrendű vagy egyhangú legyen is - eszközként játszik közre az egyetemes Nagy Mű megalkotásában. Másrészt viszont ez a közreműködés élő valóságba testesülést jelent, mivel a most folyó Működés sajátos természetű, szintetizáló. A tevékenység minden formája egyesülés (föltéve, hogy ezek a cselekvési formák pozitívak vagyis egységesítenek).

33

Elég jól megértjük-e, hogys milyen fontos az átalakulás? Többé-kevésbé tudatosan (még ha akármennyire meg vagyunk is győződve az élet értelméről), mindegyikünkben ott komorlik az a szomorú érzés, hogy létünk szertefoszlik és nem sokat ér. Minden reggel ugyanazok a feladatok szakadnak ránk. Egyhangúságuk undorító, sokféleségük kimerít, látszólagos haszontalanságuk lekókasztja fejünket. Szétszóródás, megszokás rabja vagyunk, s ráadásul ásítunk az unalomtól… De haj ha egyszer megéreznénk, hogy valami óriási művön dolgozunk! Nos hát az Omega hatására éppen ez a porszemnyi létünk borul fénybe és telik meg élettel. Egy alsóbb tudatfokon (vagyis amíg nem vesszük észre, hogy helyzetünk és tevékenységünk atomnyi mértékű) mindig csak arra vagyunk képesek, hogy ezt vagy azt a dolgot végezzük és csak testünk vagy lelkünk egyik-másik képességével. Vagy eszünk, vagy gondolkodunk, vagy dolgozunk, vagy szeretünk, s külön-külön egyik sem elégít ki, mert egyik sem látszik fontosnak. Viszont a megtapasztalás felsőfokán (amikor már megéreztük, hogy a Világ szellemivé-válása összefügg bonyolódásával) ez a sokféleség - anélkül, hogy mássá vaálnék - valami új és egyetlen valóságban oldódik fel, amelyben értékessé válva szövődik egybe erőfeszítésünk minden (még legparányibb) eredménye s cselekvésünk egész színskálája (még legrejtettebb árnyalata is). E magas csúcsokon valami transzcendens cselekvési forma rajzolódik ki, egyetlen fénnyel árasztja el s forrasztja eggyé ezt az ezerszínű tarka-barkaságot, amely - ha alulról nézzük - ellentmondónak tűnik s egymást semlegesíti az aktivitás és passzivitás, lemondás és birtoklás, szellemi munka és szeretet különféle szótári kifejezése miatt… Pedig ha valaki eljut oda, hogy nemcsak a Végtelen Nagy és a Végtelen Kicsi távlataiban lát, hanem szinte megpillantja a Bonyolultat is, akkor már rendelkezésére áll egy olyan cselekvési forma, amely minden más tettet egybehangolni képes és új fénnyel ragyogtat át: egy olyan sajátságos cselekvési magatartás ez, amely önmagában és önmaga körül - a Valóság teljes felszínén és egész mélységében - elfogadja s előmozdítja a Világegyetem mélységes Központjában végbemenő egységesítést (tehát tudatosulást is). Ez az „omegalizálódás” egyetemes és egyetemesítő gesztusa. (Elnézést kérek ezért a kifejezésért, de nem találok rá jobbat.) S íme ekkor egyenes úton, az „atom örömujjongása közben” jutunk el az imádás legfelső csúcsára. Szociális és biológiai térem már sikerült elkerülnünk a szétszóró individualizációt s az elgépiesítő kollektivizmust is, mert felismertük, hogy (a szeretet tulajdonságainak köszönhetően) központosulással személyessé válik a Világmindenség. Most pedig a misztika területén ugyanaz a fény világítja be utunkat két más, hasonlóképp veszélyes szirt között. Amióta az Ember - emberrés válva - az Egység fölfedezésére vállalkozott, meglátásaiban, aszkézisében és álmodozásában is folyton ide-oda ingadozott a Szellem kultusza között, amely félredobatta vele az Anyagot; - és az Anyag kultusza között, amely megtagadtatta vele a Szellemet. Légbefoszlás avagy iszapba süllyedés. E Scylla és Charybdis közt segít át minket az „Omegalizáció”. Most már nem durva vágásként hat az elszakadás, hanem átmenet során és szublimálással. Nem azáltal válunk szellemivé, hogy tagadjuk a Sokfélét vagy hogy elfutunk előle, hanem mert föléje emelkedünk. Ez a „via tertia”, ez a harmadik út nyílik

34 számunkra, ha a Szellem már nem ellenpólusa, hanem felső csillagképe a magas fokú központosulás útján járó Anyagnak. Ez nem valami középszerű, félénk és semleges megoldás, hanem merész és magasba tör: rajta szövődnek össze - mert lecsiszolják egymás túlzó éleit - a másik két út értékei és tulajdonságai. Befejezésül s összefoglalóként levonom a következtetést: miután tudatára ébredtünk „szintetizáló atom” -jellegünknek, nemcsak az Anyagot a Gondolattal és a Gondolatot Istennel összekötő egyetemes viszonyok új szemléletére jutunk el, hanem éppen ezáltal saját vonalán adunk új meghatározást az életszentség változhatatlan tengelyének. A központosulónak felismert Világmindenségben újfajta lelkiség, egy új-Szellem számára. Kiadatlan szöveg, amelyet Teilhard Pekingben fejezett be 1941 szeptember 13-án

ELŐTÉRBE KERÜL A MÁSIK

A háborúban álló Világ szemünk láttára oszlik ellentétes táborokra, s ezek egymásba ütköznek, rohamra indulnak egymás ellen. Többé-kevésbé ismerjük ennek a harcnak közvetlen politikai vagy faji okait. De a bajnak - mondjuk inkább így: a jelenségnek gyökerei nyilvánvalóan mélyebbek, sokkal szervesebbek, mint nemzetek között támadt versengés, holmi hatáskör vagy érdekkör miatt. Az biztos, hogy lábunk alatt történik valami, éppen az emberi Föld alapjaiban. De hát mi?

35 Az emberek beszélgetéseiben és az újsághírek szerint csak úgy szerepel a minket örvénybe sodró háború, mint megoszlás, szétesés válsága. Sokat hencegtünk, hogy előrehaladtunk. .. Hát most megint visszaestünk! Elég pár percet elgondolkodnunk a jelenlegi szellemi és erkölcsi magasfeszültség foka felett, s máris teljesen ellenkező módon ítéljük meg helyzetünket. Szinte azt mondhatjuk, hogy körülöttünk a Föld pszichológiai vörös-izzásig hevült. Amitóta megjelent a világűrben, ez a bolygó még sosem volt ennyire vibráló szellemű. Tehát nem apály, hanem belső energia dagálya miatt szenvedünk. Ha e szempontból nézzük, akkor - szerintem - a Világben ma történő jelenségnek igazi okát nem valami régi értékek összeomlásában kell keresnünk, hanem abban, hogy új élettér fakad föl s tör elő az Emberiségben; kezdetben éppen ezért tűnik idegennek és mai életünkkel ellentétesnek, mert új ez a vulkán-szerű kitörés. Az lep meg, az hat zavaróan és rémít meg ezekben az eseményekben - s éppen azzal kell alaposan szembenéznünk, elemeznünk működését és fázisait, el is kell különítenünk jótékony hatását a rossz oldalaitól - , hogy az a visszatarthatatlan kozmikus tengerár, amely mindegyikünket egészen sajátmagunkig emelt fel, most egy újabb lüktetés során arra törekszik, hogy önmagunkból dobjon ki minket: az emberiség tömegén belül az örökös „Másik előtérbe-kerülése” van itt is.

I. Első fázis: megsokszorozódik a Másik, vagy növekszik a szám Minden zavartságunk kiindulópontjaként világosan tűnik elő az az ellenállhatatlan szaporodási erő, ami jellemzi az élő anyagot. Amíg belső bonyolódási fokuk egy bizonyos kritikus értéken alul maradt, addig a Világegyetem szövetét alkotó korpuszkulák semmi tartós hajlamot nem mutatnak spontán számbeli növekedésre. De ha szervezetük bonyolódás következtében élettel telítődnek, ugyanezek az elemek máris szaporodni kezdenek: néha (a legegyszerűbb esetben ) megkettőződnek; máskor (az elemi folyamat bizonyos tökéletesedése következtében) lassan összegyűl s egyszerre robban ki miriádnyi csíra. Ez az oka annak, hogy a Bioszférában elképesztő mennyiségben szaporodnak el tudatközpontok; ebből származik a soksejtű lények térfogat-növekedése; ez eredményezi azt is, hogy a csoportok nagyságrendi fokán ágakra szakadva születnek és burjánzanak szét különböző élőlény-fajták. Mindezeket jól tudjuk, mert olvastunk róluk könyvekben, vagy láttuk magunk körül a természetben. De alaposan meggondoltuk-e már, hogy a sokasodásnak ez a biológiai folyamata minket is beburkol s gyökereinket érintve ragad meg - immár nem fölengedve, hanem szorosra feszülten, szinte súlyosra nehezülve, mert emberi létfokra jutottunk? Ha az Élet (föltéve, hogy valaha megszülethetett és növekedhetett) ma határtalan vagy vég nélkül nyújtható felszínen terjedhetne szét, akkor semmi akadálya sem lenne annak, hogy

36 az Emberiség egyre nagyobb mértékben szaporodjék, akár a születések fiziológiai folyamata révén, akár pedig szunnyadó tömegek pszichés felébredése által növelve egyedeinek és az Emberiséget alkotó nemzeteknek abszolút számát. Minden belső nyomásnövekedést azonnal követne külső terjeszkedés, így aztán folyton helyreállna az egyensúly. Csakhogy a Világegyetem „pán-korpuszkuláris” szerkezetével világosan összefüggő fizikai okok miatt a földi Élet nagy egésze gigantikus arányokban tükrözi a molekulás állapot jellemzőit. Szigorúan zárt felszínen bontakozik ki. Egész könyvet lehetne írni azokról a viszonyokról, amelyek a Szellem egyszerűségét genetikusan alárendelik a Föld gömbölyűségének. - Első pillantásra bizony be kell vallanunk, hogy Földünk gömbölyűsége számunkra óriási zavart okoz. Mert hát minél inkább sokasodunk számbelileg, térbeli kiterjedésben és egyéni hatósugarunkkal, annál tovább osztogatjuk szét egymás között azt a (tengerek térsége által máris alaposan elcsökkentett) szabad teret, amit iközös rendelkezésünkre szánt a természet. Alig ötven évvel ezelőtt iskolai térképeinken még láthattunk hatalmas fehér-foltokat Afrikában, Óceániában, ahová még terjeszkedhetett az Ember. Egyetlen generáció időtávlata alatt eltűntek ezek a lukak. S ma már egyformán magas demográfiai sűrűségű, hasonló kultúr-feszültségű embertömegek találkoznak egymással s érintik egymást minden oldalon. Ideig-óráig bárhogy magyarázzuk is azt a teltségi fokot, amit a legcivilizáltabb népek abszolút megnövekedésére vonatkozóan megjelölnek a statisztikai számítások; s mégis tény, hogy számszerinti növekedése, de még inkább alkotóelemeinek dinamikus kitágulása következtében az Emberiség jelenleg olyan túlfeszített nyomásfokot ért el, amit eddig még sosem közelített meg. Sajátmagára gyömöszölődik egy zárt térfogatban burjánzó tömeg. Ugyanaz a jelenség ismétlődik (de most már egyetemesen kiható mértékben, tehát térbelileg megoldhatatlan fokon), mint ami a csiszolt-kőkorbeli népeket arra kényszerítette, hogy egyik a másikat űzze ki az Ígéret Földjéről. Egybe vagyunk fogva, egy tömegbe szorult az egész Emberiség… Nem ezt jelenti-e s nem ezt hozza-e ránk a világháború? Ugye bizony ez történik?

II. Második fázis: kapcsolódás a Másikkal, vagy a kollektív előtérbejutása

37

Tehát kezdünk túlságosan sokan lenni, hogy egymás közt megoszthatnánk a Földet. Kezd hiányzani az „élettér”. S miközben körülöttünk egyre szaporodik a Másik, első ösztönös reakcióként igyekszünk visszaszorítani vagy félrelökni a betolakodókat, hiszen fojtogatnak. Csakhogy itt tűnik elő egyik - első pillantásra a helyzetet még inkább súlyosbító utóhatása annak a megsokasító erőnek, amely a minket alkot testnek mélyéről folyton újjászületik. Minél inkább veszekszünk, hogy egymást félrelökjük, annál kevésbé sikerül egymástól elszigetelődnünk. Viszont minél jobban összevegyülünk, annál inkább azt tapasztaljuk, hogy nem kis meglepetésünkre valami új rend, csaknem azt mondhatnám: új létező kezd visszatarthatatlanul előtűnni a mi összekuszálódott kényszerhelyzetünkből. Ezt az új létezőt pedig valamiféle saját élet fűti és bár egyedi tudatunk alakítja ki, mégis (anélkül hogy sajátmagához idomítana) szervezett erők vak tömkelegébe akarja süllyeszteni egyéniségünket. A Kollektív… Már réges-rég is - igazában az első csiszolatlan-kőkorszakbeli csoportosulások megjelenése óta - kezdtek kapcsolatok szövődni olyan emberek között, akiket összehozo9tt az önvédelem, az egymást segítés és az egyetértés szükségessége. Az Embernek hasznára vált ilyen közösség, örült is neki, mert azt képzelte, hogy saját kezűleg irányíthatja. De lám-csak, amitóta főleg az óriási ipari civilizációk kifejlődtek, már kezd kezünkből kicsúszni és ellenünk ágálni az az erő, amit sajátmagunk segítettünk nagyra nőni. Mintha megváltoznék az előjel s az a Társadalom, amelyet az Ember saját személyes előnyeinek biztosítására vélt megalkotni, ma mintha az egyén ellen fordulna, hogy fölfalja. A Kapcsolatok Rabláncokká válnak. S amikor egységesítő rendszerek ellenállhatatlan árja vesz köröskörül, ami szintén tömegek feltartóztathatatlan előtérbe kerülésének következménye, - a Biológia szakemberei kezdik kérdezgetni egymástól: vajon ebben a folyamatban nem vagyunk-e szenvedőleges alanyai és tehetetlen szemlélői az Élet egyik legrégibb és legjellemzőbb működésének, amely abból áll, hogy mihelyt egyszer megvalósul egy szerves típus, az Élet máris egyszerű téglaként használja fel, hogy folytassa szervezeteinek építését. Sokat beszéltek - és helyesen is tették - az élő ágak születéséről, növekedéséről, kibontakozásáról, elöregedéséről és haláláról. De a Fajok életében azt már kevésbé vették észre, hogy mihelyt elérték érettségüket, mindegyik fajban megfigyelhető az a törekvés, hogy különféle módon csoportosuljanak nagy közösségi egységekbe: mintha a Polip-telepekben vagy a Rovarok csodálatosan változatos társulásaiban valami szupr-organizmus próbálna kialakulni az egyed fölött. Ha állandóan ilyen szempontok szerint igyekezzük megfejteni az emberi Jelenség útját, mindjobban nyilvánvalóvá válik, hogy a most ránk boruló „totalitárius erők” fátyla alatt ugyanaz a biológiai determinizmus dolgozik, mint amiből néhány millió évvel ezelőtt a Méhkaptár és a Termeszboly származott. Föntebb megállapítottuk, hogy ha az Emberiséget kívülről szemléljük, azt tapasztaljuk, hogy most már mindenütt kialakította kapcsolatait, közeledik „egybefogó pontjához”, megszilárdulásához. Ezentúl már csak egyetlen tömböt alkot. Ennek megfelelően - bensejében - vajon nem lép-e kollektívizációjának (vagy szocializációjának) „filetikus” fázisába?... Mert

38 ezáltal sok minden kapna magyarázatot ebben a paradoxális Háborúban, amelyben népek önkényes ellenségeskedése oly különös módon társul azzal az egységesítéssel, ami - bármily legyen is a konfliktus megoldása - automatikusan vár győztesre és legyőzöttre egyaránt. De éppen ez ellen lázad fel bennünk - méltóságunk érzésével együtt - szabadságunk mély ösztöne. „Gyarapodjatok és sokasodjatok”: mindig elfogadtuk, hogy ez a szervezett létezés szent parancsa. De vajon egy bizonyos határon túl nem mond-e már ellent egymásnak e formula két pontja? Ha tovább fokozódik a Sokasodás, nem fogja-e mindnyájunkban elgépiesíteni s ezáltal ki is oltani a spontaneitásnak és a tudatnak azt a szikráját, aminek fellobbantásához a Fejlődésnek háromszáz millió évnyi Életre s húszezer éves Civilizációra volt szüksége? Mit fogunk tenni a Kollektívizmus tengerárjával szemben? Lehetséges-e az, hogy szétromboljuk magunkban az „ortogenetikus” erőket, a születés tudatos kizárásával visszafordítva a Számot? Egyáltalán elegendő lenne-e ez az eljárás, hogy szabadabbra tágítsa azt a hézagot, ami az emberi egyedek feje fölött már-már összezárul? S aztán az Emberiség nem veszne-e ki teljesen, ha ilyen erőszakosan nyulunk hozzá?... Vagy talán azt a másik megoldást válasszuk, hogy szolgamódra és sztoikus nyugalommal átadjuk magunkat annak a fokozatos lecsúszásnak, amelyben az emberi személyek névtelen rendszerbe vesznek? Lehetséges-e, hogy ezt várná tőlünk az Élet? A helyzet megoldhatatlannak látszik, ha a Szám kérlelhetetlen logikája csakugyan kollektív elgépiesedéshez vezet. De elvégre is annyira biztosak lehetünk-e abban, hogy az embereket összeforrasztó erők játéka a hangyaboly-állapot felé sodor?

III. Harmadik fázis: szintézist alkotni a Másikkal, vagy a Személyesnek előtérbe jutása Azt hiszem, minden gondolkodó ember számára ütött az óra, hogy törje szét azt a keretet, amelybe megszokásból zártuk el emberi távlatainkat. Komolyan kell számolnunk azzal a hipotézissel, amelyet egyre több és több súlyos tény kezd eszünk elé tárni. Föntebb mellékesen utaltam arra, hogy egyre nyilvánvalóbbnak mutatkozik a létezők tudatfoka és bonyolultságuk foka közötti összefüggés. Tudományosan megfogalmazva: minden úgy történik, hogy a Világban a Mindenség Szövete (amelynek tulajdonságai - ezt már eddig is tudtuk - megváltoznak a Végtelen Nagy és a Végtelen Kicsi két irányában)

39 változhat (most már az idővel) egy harmadik irányban is, a Bonyolultság felé, mivel az Élet nem más, mint szélsőfokú bonyolódásokkal együtt járó „sajátos effektus”. Amíg a kozmikus partikula csak néhányezer eggyé-szervezett atomból áll, még halottnak tűnik. De ha ez a „korpuszkuláris szám” több tízezerre ugrik, akkor már élni kezd (ilyen a vírus esete). A sejtben s aztán még följebb: a felsőbbrendű élőkben már a szervezet felépítésén dolgozó kémiai elemek puszta száma is (nem is számítva kapcsolódási változataikat) csillagászati értékekre szökken. A szintetizált Nagy Számokkal közvetlenül függ össze az Élet ilyen szembetűnő módosulása, s ez igen egyszerűen érthető, ha elfogadjuk azt, hogy az Anyag annál inkább központosított (tehát annál inkább „tudatos” is), minél jobban szervezett. Az egyszerű vagy viszonylag egyszerű korpuszkulák esetében gyönge a központosulás, s ennek következtében a pszichizmus nem vehető észre. Viszont a magas fokú bonyolultság esetében már szerveződés hatására mélyül el a központ és tömörré válik; s ekkor egy-csapásra jelennek meg és növekszenek a befelé fordulás és a spontaneitás jelenségei. E szempontból a Tudat olyan fizikai tulajdonságnak mutatkozik, amely a központosítással, meg az Anyag önmagában történő bonyolódásával is összefügg. Ennek alapján - aszerint, hogy ki honnan nézi - a Fejlődés: vagy kémiai óriás-szintézis (ha kívülről nézzük), vagy pedig (belülről nézve) „Noogenezis”. S ez pontosan megfelel a tapasztalatnak. Ezt leszögezve, korlátozzuk figyelmünket az Emberre. Az Ember mint egyed: a kozmikus partikulák között mennyiségileg és minőségileg is legmagasabb fokon bonyolult, s ennek következtében leginkább központosult, tehát - éppen e tény miatt - ő a legtudatosabb. Csakhogy ez még nem minden. Az Embert sosem lehet elszigetelt partikulaként kezelni. Lényegéhez tartozik, hogy sokaságot alkot, növekvő sokaságot, s főleg: szervezhető sokaságot, mert bámulatos fizikai és pszichés egymástmegtermékenyítő erővel rendelkezik. A gondolkodó partikulák ekkora sokasága olyan megszokott látvány, hogy eszünkbe sem ötlik csodálkozni rajta. De vajon nincs-e mély értelme? Például miért ne képzelhetnénk el, hogy az Élet egész történeti múltjának megfelelően ez az emberi sokaság olyan lehetőséget jelent és tartalmaz is olyan potenciális erőt, hogy a szervezett Anyagnak újabb, emberen-túli szintézise szülessék belőle?... Megszoktuk, hogy az emberi egyedet zárt egységként kezeljük, amely ott ténfereg a többi, szintén magukra zárt egységek nyájszerű tömegében. De vajon nem sokkal inkább elem az Ember, egy még most is szerveződő természetes együttesnek még-nem-tömény eleme? Első tekintetre fantasztikusnak tűnik az emberfölötti szervezetnek gondolata. Olyan jól hozzászoktunk már ahhoz a véleményhez, hogy nálunk nagyobb valami nem is létezhet a Természetben! De ha - ahelyett hogy eleve elvetnénk azt, ami zavarja beidegzett gondolkodásmódunkat (s főleg távlati kereteinket), számításba vesszük ezt a zavaró jelenséget s kezdjük elmélyültebben vizsgálni, akkor meglepetten tapasztaljuk, hogy egy ostobának vélt hipotézis mekkora rendet és világosságot teremt a Világegyetemről alkotott távlatainkban. Először is maga a Fejlődés folyamata szabályosan megy tovább, pedig azt képzeltük, hogy minden látszat ellenére már meg is állt a Földön az Ember megjelenésekor. Ha a földi Gondolat-szemcsék még tovább bonyolódhatnának egymás között, akkor az Ember már nem marad érthetetlen zsákutca a Noogenezis kozmikus folyamatában, hanem éppen benne és általa, őrajta túlra is folytatódik a Tudat Növekedése.

40

Másodszor: a körülöttünk növekvő számbeli Szaporodás már nem aggasztó és nem abszurd többé. A Föld szűk felszíne egymáshoz préselt minket, s ezért szorongva kutatjuk: merre juthatunk tovább. Most viszont már teret találunk erre a továbbjutásra: nem holmi térbeli kisurranás révén, hanem olyan belső összhangot teremtve, amiben a Másik megsokasodása nem veszélyt jelent, hanem támpont, segítő kar és reménység arra, hogy mindenegyes egyén eléri beteljesedését. Szétkülönülés csak agyonterhelheti a sokaságot. De terhe azonnal és határtalan mértékben megkönnyebbül, mihelyt a sokaság önmaga szervezi meg egységesülését. Oldalt akartunk kiszökni, pedig csakis a tengely mentén (azaz összpontosulással) juthatunk még messzebbre. Harmadszor: új színt kap a növekvő Kollektivizáció látványa. Amíg az emberi jövőt a Rovarok mintájára és néhány totalitárius stílusú modern kísérlet alapján gondoltuk el, talán arra számíthattunk, hogy elszemélytelenedés kikerülhetetlen őrlőmalma fog szétzúzni. Viszont ha a haladás révén és az emberi szocializáció felszíne alatt csakugyan a „Szintézissel történő Központosulás” törvénye dolgozik tovább mibennünk is, akkor megnyugodhatunk. Ha jól irányítjuk (ennek módját meg fogom mutatni), akkor egy emberen-túli szintézis föltéve, hogy csakugyan folyamatban van - fizikai és biológiai szükségesség alapján csakis oda vihet el, hogy előtűntet egy új szerveződési fokot, tehát a tudat és szabadság új magaslatát. Bérmilyenek voltak is hibáink s eltévelyedéseink, amikor az első társadalmi csoportosulásokat próbáltuk megalkotni, azzal még semmit sem kockáztatunk, ha aktív és értelmes módon rábízzuk magunkat a hatalmukba ejtő kollektivizáló erőkre. mert hát nem azért működnek, hogy elgépiesítsenek, hanem hogy magasabb központ köré szervezzenek s ennek következtében magasabb személyi fokra emeljenek. Világos, hogyha ezt a hipotézist alaposan igazolni tudjuk, akkor helyzetünk s ebből kifolyólag magatartásunk is igen határozottá válik és igazodik a jelenlegi eseményekhez. Ezentúl már egész szívvel, hátsó gondolat nélkül szentelhetjük magunkat a Föld megszervezésének nagyszerű munkájára, ahelyett hogy továbbra is ingadoznánk: vajon - ha élni akarunk - annyira szükséges-e társulnunk a többiekkel, vagy attól féljünk-e, hogy elpusztulunk, hogyha lemondunk elszigeteltségünkről. S végre igazi „Geo-politika” lépne szánalmas szélmalomharcaink helyébe, amik mindmáig kitöltik a Történelmet. Ennek alapján én nem hiszem, hogy jelenleg akadhatna-e a Tudomány számára égetőbb feladat, mint hogy igazolja annak valóságát és ki is fejtse annak törvényeit, amit Noogenezisnek neveztem. De ha azt tételezzük fel, hogy ez a munka a múltban már megtörtént, mégis miből tudhatjuk meg, hogy az Ember esetében és a Jövő számára jogunk van előrekövetkeztetni, extrapolálni? Milyen jelből ismerhetjük fel azt, hogy a Szellem kozmikus szintézise még most is továbbfolytatódhat s hogy csakugyan folyik is tovább a Föld szociális zavarain keresztül? Mielőtt ebbe a vállalkozásba kezdenénk, hogyan dönthetjük el, vajon a jelenleg meglévő elemek természete alapján számíthatunk-e sikerre? Ezen a téren minden attól függ, ésszerűen mennyire tarthatjuk alkalmasnak az Emberiséget, hogy tagjai közt kifejlessze „az egyetemes szeretet” megfelelő formáját.

41

IV. Negyedik fázis: együttérzés a Másikkal, vagy az Emberi Érzék növekedése Legáltalánosabb formájában s a Fizika szempontjából a szeretet: benső, megérzett módja annak a vonzódásnak, ami összeköti s egymás felé húzza a Világ elemeit, központot központhoz. Így értelmezték a nagy filozófusok a költő Plátó óta Nicolaus Cusanus-ig s a hideg Skolasztika több más képviselőjéig bezárólag. Ha ezt a meghatározást elfogadjuk, egész sor fontos következmény folyik belőle. A szeretet központokat összekapcsoló erő (inter-centrikus). Tehát (legalábbis kezdetleges állapotban) jelen van minden élő vagy élet-előtti természetes központban, ami a Világot alkotja; jelenti azt a központok között meglévő igen mély, legközvetlenebb, leginkább teremtőerejű kölcsönhatás-formát is, amit csak elképzelhetünk. Csakugyan a szeretet fejezi ki és hajtja végre az egyetemes szintézist. A szeretet ezenkívül központosító erő is. Tehát - hasonlóan ahhoz a fénysugárhoz, amelynek színskálája folyton újabb vonalakkal gazdagodik, egyre fénylőbb és melegebb színeket ölt, - a szeretet azoknak a központoknak tökéletessége szerint változik, melyekből kisugároz. Ily módon érthetjük meg, hogy az Emberben ( a Világegyetem eddig ismert olyan elemében, akiben a Noogenezius már eléggé kibontakozott, hogy zárt, önmagára visszatekintő központi fészek bukkanhasson föl) a szintetikus tulajdonságok rendkívüli változatokkal, igen erős hatással és fénnyel működnek. Amíg az ember-alatti lények csak szétszóródó közös aktivitással összpontosulhatnak és társulhatnak, a Gondolat nívóján már maguk a csupasz pszichés magok villannak elő s kezdenek egyesülni. Már nemcsak tökéletlenül központosított elemek szervezkedéséről van szó, hanem központok közvetlen szintéziséről. - Ez adja az éltető kapcsolatoknak azt a rendkívüli teljességet és teltséget s ennek megfelelően - a tudatnövekedés szintetizáló működése következtében - a személyiségnek oly nagyszerű növekedését is, amit sokszor tapasztalhatunk egy-egy erős emberi vonzalom sajátos és kivételes esetében. Igen nagy „központosítottsággal” (vagy ami ugyanazt jelenti: bonyolultsággal) járó rendkívüli szeretet-képessége révén éppen az Ember lett - amily mértékben sikerül szeretnie az a legcsodálatosabban szintetizálható elem minden elem között, amit valaha csak megalkotott a Természet. Ha ezt a sajátos emberi helyzetet alaposan megértjük, könnyen belátjuk, hogy - miként föntebb mondottam - az egyetemes emberi szeretet megjelenése hogyan és miért lehet biztos jele annak, hogy az Emberiségnek valami személy-fölötti szuper-organizmusban való egységesülése biológiailag várható s gyakorlatilag megvalósítható. Ha az Emberek képesek lennének szeretni, ha sikerülne szeretniük egymást - nemcsak házastárs a házastársat, testvér a nővérét, honfitárs a honfitársát, hanem mint az összpontosulás útján fejlődő Világ egyik

42 eleme a másik elemét, akkor az a nagy evolúciós törvény, amely a Föld eredetétől kezdve egyre több és több Szellemet hozott elő a szüntelenül növekvő Bonyolultságból, csodálatosan nekilendülne további működésre. És (amint az elmélet ezt is előrejelzi) eddig még sosem tapasztalt frissességgel dolgozna a Noogenezisnek ebben a legfelső fázisában, amelyben a különféle élő változatok alakulása (ami eddig főleg csak „funkcionális” volt) végre központok-közöttivé válnék. Ekkor már nem kellene félnünk hangyaboly-sorstól. Nem is lett volna sosem hangyaboly, ha a hangyák igazán tudták volna szeretni egymást. Csakhogy a szív képességeinek természetével nem ellenkezik-e az, hogy igen nagy tárgyra irányul szeretete? Nemde azt mondja minden emberi tapasztalatunk, hogy bizony úgy látszik - az a szeretet, amely a házaséletben éri el paroxizmusát, abban a mértékben oszlik meg és lanyhul el, amint növekszik a hatáskörébe kerülő egyedek száma? Már sokszor megmondták: „az egész világot szeretni annyit jelent, hogy nem szeretünk senkit sem”. S a Kereszténység kétezer évének - úgy látszik - nem sikerült tényekkel megcáfolnia ezt a pesszimista szólamot. Egyetemes szeretetet kapcsolni a jövő konkrét távlatába - nem annyit jelent-e, mintha kör négyszögesítésével vagy „perpetum mobile”-vel akarnánk megszerkeszteni Világot rendező terveinket? Én nem titkolom, hogy hihetetlennek tűnik hipotézisem. S persze bárkihez hasonlóan én is nehezen értem meg, vagy akárcsak képzelem is el, mi lehet majd az az emberek közötti (kozmikus elemet kozmikus elemhez forrasztó) szimpátia, aminek következését - erre kényszerítenek a Noogenezis tapasztalati törvényei - nemcsak lehetségesnek, hanem kikerülhetetlennek kell tekintenem. De bár kiemeltem ezt a szempontot is (hogy ti. nehezen képzelhetjük el az egyetemes szimpátiát), azt is meg kell jegyeznem, hogy az emberi egyetértő lelkiséget most még talán éppen azért szinte lehetetlen felfognunk, mert nem veszünk számításba egy olyan tényezőt, ami - ha bevesszük elgondolásainkba - tökéletesen megváltoztatja végső következtetéseinket: ez a tényező pedig nem más, mint hogy szellemünk éppen minap lett érzékennyé az Idő organikus mélysége és összpontosuló sajátságai iránt. Az Idő fölfedezése… Manapság akármelyik oldalról bogozgatjuk is az emberi problémát, kikerülhetetlenül mutatkozik annak a szellemi forradalomnak hatása, amely - anélkül hogy észrevettük volna alig kétszáz év alatt gyökeresen másokká tett, mint amilyenek a minket megelőző nemzedékek voltak. Amikor a XVIII. század vége felé gyakran igen kezdetleges és naiv formában kezdtek feltűnni az evolúció és a haladás eszméi, talán még azt lehetett hinni (egyesek még ma is így vélekednek!...), hogy természettudósok szórakoznak tiszavirág életű hipotézissel. A Tartam fogalma ma már meghódította az emberi szellem egész égboltját: Fizikát, Szociológiát, Filozófiát, Vallást, - most már a megismerés minden ágát átitatja ez a finom életnedv. Bizony eltűnt látásmódunkból a határolt és a statikus. Ezentúl már csak a TérIdőben gondolkodunk. Ugyebár még mindig csak „hipotézisről” van szó?!... Ez az esemény csakis azzal magyarázható, hogy elfogadjuk: akárcsak a dolgok mélységét és távlatait érzékelni kezdő pólyás-babák, mi is - közösségileg - kezdünk érzékelni valami új dimenziót. S hirtelen tárul fel új lehetőségek világa - nemcsak eszünk spekulatív elképzelései számára, hanem - erre jól figyeljünk ám! - sokkal inkább az emberi Energia kibontakozása elé. Azt mondhatjuk, hogy régen az emberek szétszórtan, de ugyanakkor magukra záródva is éltek, akárcsak a találomra összekerült utasok egy hajóteknőben, amiről nem is sejtették,

43 hogy mozgó valami s hogy miért mozog. Tehát az őket egy csoportba fogó Földön nem is találhattak okosabb dolgot, mint hogy veszekedtek vagy szórakoztak. De Lám-lám úgy hozta a sors - vagy sokkal inkább a kor szabályos eredmények - , hogy megnyíltak szemeink. S köztünk a legmerészebbek jutottak élre: észrevették azt a hajtót, amely a hátán visz minket. Meglátták, hogy hab tarajlik a hajótatt nyomán. Észbe kaptak, hogy etetni kell a kazánt, meg hogy kormányt is kell forgatni. S főleg megpillantották a lebegő felhőket, beleszippantottak a Szigetek illatába, amely a látóhatár körén is túlról szállt feléjük: ez már nem emberek egyhelyben nyüzsgése, nem is nagy özönlés, hanem Utazás… Ebből a meglátásból föltétlenül új Emberiség származik: olyan Emberiség, melyet még el sem tudunk képzelni. De már látom, érzem, amint előretör a régiből. Ezt sejtem meg, valahányszor az élet véletlen útjai összehoznak olyan emberrel, akit - bár nemzet, osztály, faj vagy vallás messze elválasztja tőlem - testvéremnél is közelebb érzek magamhoz, mert már ő is megpillantotta a hajót, s mert ő is érzi már, hogy megyünk előre. Közös kalandot érzünk s ezért megsejtjük, hogy sorsunk is közös. Érzékeljük, hogy együtt fejlődünk, s ez egyre világosabban mutatkozik genezisnek (sőt „noogenezisnek”). Milyen - eddig lehetetlennek vélt - tetteket, utópisztikusnak hitt közeledést, nem is sejtett égi kinyilatkoztatást várhatunk ennek az új Miliőnek csodás gazdagságától és sajátos pályájától!... A szeretetnek mindmáig talán azért nem sikerült uralkodni a Földön, mert egyszerűen az kellett volna neki a gyökérveréshez, hogy a Föld előzőleg tudatára ébredjen lelki kohéziójának és központosulásának. Hogy egymást szeretni tudjuk - nem kell-e ehhez előbb síkot változtatnunk? Egyszóval minden elgondolásunk összefügg és egybefonódik, ha a Világot jelenleg gyötrő lázban néhány jelből észrevesszük valami Emberi Érzék fokozódó melegét. Ez a meleg jelzi azt, hogy a Föld gondolkodó molekulái közelednek egymáshoz, központosulnak, s ennek következtében egy legfelső központ köré gyűlnek (ultra-centralizálódnak). Csakugyan ebből a melegből ismerhetjük fel azt, hogy a Világmindenség pszichés Szintézise szüntelenül továbbfolytatódik, az emberi tömegen át. Ekkor aztán bizony csöppet sem ijeszthet meg sem a Szám megsokszorozódó nyomása, sem a Kollektívnek növekvő kapcsolatai. Mert ahogy a Másik ellenállhatatlanul előtérbe jut körülöttünk és saját egyéni életünkbe is behatol - ez egészen biztosan csak azt jelzi már, hogy sajátmagunk mennyire jutunk előre a Személyesben. Kiadatlan írás, amelyet Teilhard Pekingben 1942 január 20-án fejezett be.

44

EGYETEMESÍTÉS ÉS EGYSÉGESÜLÉS PRÓBÁLJUNK TISZTÁN LÁTNI A következő lapokon olyan kettős problémát szeretnék megoldani, amely jelenleg mindnyájunknak, „barátoknak” és „ellenségeknek” egyformán súlyos kérdést jelent. A háborúval ránk szakadt óriási megrázkódtatásban lehet-e - ez az első kérdés minden hipotézistől függetlenül eldöntenünk, hogy mi a (pozitív vagy negatív) jelentése annak az áramlatnak, amely mindnyájunkat össze-vissza keverve s egyforma sebességgel ragad magával? Aztán pedig - ez a második kérdés - meg lehet-e határozni, hogy ezen az áramlaton belül mindegyikünk számára mi a leghelyesebb magatartás mindnyájunk közös érdekében, persze azt föltételezve, hogy a jelenleg egymással szembenálló tömegekben mindegyikünk ilyen vagy olyan sajátos álláspontot foglal el? Szinte szédülésig felkorbácsol minket az az érzés, hogy kicsúszik a talaj a lábunk alól, valami „Ember-mértékét” meghaladó méretű és bonyolult katasztrófában. S kétségbeejtően aggaszt, hogy (ha őszinték vagyunk) képtelenek vagyunk teljesen elfogadni, de teljesen elítélni is a harcban álló emberi elméletek vagy misztikák bármelyikét is. Látásmódunkban abszolút elvre van szükségünk, hogy félreérthetetlenül meg tudjuk határozni a most zajtló események értelmét. És abszolút cselekvési elvre is vágyunk, hogy ingadozás nélkül és minden percben el tudjuk dönteni: mi a teendőnk. Eligazodás és irányvétel. Iránytű és helyes utválsztás. Viharban és éjszakában ez kell nekünk. Nyissuk kiszemünket s próbáljuk jól megnézni: hátha minden egyéni (helyi, érzelmi vagy erkölcsi) szemponttól függetlenül van-e a jelenlegi háborúnak olyan kétségtelen vonása, amely megcáfolhatatlanul sugall optimista értelmezést erre a válságra, amit most átvészelünk; s ezért mindnyájunknak közösen s mindegyikünknek külön-külön egy csapásra kijelöli, hogy bármily helyzetben s akármiféle körülmények között is melyik az a föltétlenül biztos út, amit a fény felé törekedve keresünk.

45

I. Egy (kétségtelen) jelenség: Az emberi energiák fokozatos totalizációja (eggyészerveződése) Azt hiszem, hogy az emberi Világ jelenlegi helyzete azért tűnik annyira sötétnek, mert az események megítélésében ahhoz ragaszkodunk, hogy az Emberiség egyik részéhez tartozunk, amely szemben áll a többivel. Elkerülhetetlen, hogy a Földet megosztó ellenséges tömegekben most mindegyik blokkot bizonytalanság és zavar jellemez leginkább. Ha mi is az elemek belső összevisszaságába veszünk, akkor nem látjuk meg a jelenség általános értelmét. Vagy még egyszerűbben, ahogy mondani szokták: a fától nem látjuk az erdőt. De próbáljunk csak a ránk boruló felhők fölé kerülni, melyeket ellenkező töltésű áramok telítenek. Tudományos és tárgyilagos erőfeszítéssel emelkedjünk a villámok s a mennydörgés fölé, hogy kívülről és teljességében figyelhessük a vihar egész látványát. Ha nem tévedek: ilyen magasságban már rendeződik az összevisszaság és ami alacsonyabbról vagy belülről még szörnyű káosznak tűnt, az háromszorosan is „valamerre irányuló folyamatnak” fog mutatkozni. Azt képzeltük, hogy csak úgy véletlenül csöppentünk a forgószélbe. S íme a viharban határozott mozgás jelenik meg. Igaz, hogy a háború szelében úgy kavargunk, mint száraz levelek. De vajon nem igaz-e az is, sőt fontosabb is, hogy ez a ciklon az emberi energiáknak valamiféle egyetemesítése, megszervezése s ugyanakkor felfokozása felé ragad előre? a/ Egyetemesítés az első tény, amit még nem magyaráznak egyformány helyesen, de amit mindenki nyilvánvalónak tart, a következő: a minket magukkal görgető különféle emberi áramlatoknak közös törekvéseként az mutatkozik, hogy egészen a Föld dimenzióinak határáig akarnak kiterjeszkedni. Ez az egyetemesítési hajlam tömegszerűen és durván fejeződik ki a háború egész világra terjedő méreteiben: a Történelemben ez az első olyan háború, amiben csakugyan a Világ teljes egésze vesz részt. De az egyetemes jelleg még kifejezettebben és meggyőzőbb módon nyilvánul azoknak a különféle szellemi mozgalmaknak belső fejlődésében, amelyek Erő latba vetésével akarnak elterjedni és uralkodni. Alig öt évvel ezelőtt a „tengely”-nemzetek partikularizmusát még szembe lehetett állítani a Kommunizmus és a Demokráciák internacionalizmusával. Ma már nem lehetséges ilyen megkülönböztetés. A kifejlődésüket biztosító gazdasági és pszichés miliő természetétől vezérelve, a fajelméletre épülő nacionalizmusok olyan gyorsan alakultak határtalan igényű rendszerekké vagy misztikákká, hogy már semmi sem különbözteti meg őket az ellenkező tábortól (talán csak tanaik propagálásának és megvalósításának módja). Itt is, amott is már nem csupán határkiigazításokról vagy érdekkör tisztázásról van szó. De Nugattól Keletig, Berlintől, Rómától és Tokiótól Londonig, Moszkváig és New Yorkig nem kisebb valamiről álmodoznak, tervezgetnek különféle fajta szakemberek - és ugyanez állítja is szembe őket mint ez a kérdés: milyen elgondolások felelnek meg az egész Föld teljes újjászervezésének.

46 „Új rendről”, „új életről” van szó. Modern szájízünk már ennél sokkalta kisebb valamit is elviselhetetlennek és unalmasnak találhat. „Szemforgató propaganda - mondját a szkeptikusok - nem más, mint nagyzási mániába csomagolt materialista önzés”… De - még ha jogosan bizalmatlankodhatnának is a szkeptikusok - ugye hogy szörnyű tény már és szinte mindent kifejez az is, hogy a tömegek meghódítása céljából manapság még a propaganda is a totalitás fogalmait kénytelen használni? Az emberi távlatok ilyen hirtelen és önkéntelen megnövekedésének alapjaként - vagy legalább is feltételeként - persze ott találjuk azt a rendkívüli fejlődést, amit a múlt század folyamán a közlekedés anyagi eszközei értek el. Főleg a levegőnek s az „éternek” minap történt meghódítása óta a gondolkodó Föld már csak egyetlen egészet alkot, s rajta mindenegyes pontból kiindulva az egész tömegben adódik tovább minden hatás és visszhangzik minden koppanás. A külső környezetnek ilyen „hangvezető képessége” kétségtelenül sokat számít abban, hogy mindenegyes gondolatunk és tettünk modern méretekre nőtt. De ez nem magyaráz meg mindent; s a rezgés hamar elhalkulna, ha nem találna visszhangra saját szívünk mélyén. Legparányibb mozdulatunk fizikai kitágulására alvó ösztöneink egész világa ébred fel, valami „egyetemes” lélek, ami csak testre vár, hogy megnyilvánulhasson. Ebben már nem kételkedhetünk. Ma ez a háborúskodó Föld mind tudatos törekvéseivel, mind pedig gazdasági determinizmusa következtében, lelkileg s anyagilag egyszerre, szemünk láttára és nyílegyenesen zuhan az Egyetemes felé. Íme - ismétlem - először ezt a tényt kell tudomásul vennünk. b/ Szerveződés Egy tárgy kiterjedése önmagában még többértelmű jelenség: lehet erősítő vagy veszélyes hatású aszerint, hogy milyen nagyságrendű valóságot érint. Ha valami szétárad, lehet jótékony és kívánatos, mint pl. a fény. Viszont a szétterülő dolog lehet meddő is, akárcsak a dűnék homokja; alattomosan kártékony, mint áradás vize; romboló, mint tűz vagy fertőzés. Hogy minden ingadozás nélkül eldönthessük: milyen kívánatos vagy nyugtalanító egyetemesítő forma felé hajtanak az események, ehhez megint csak az szükséges, hogy a jelenlegi háború legynilvánvalóbb jellemvonásaira térjünk vissza. Mindnyájan ezt hangoztatjuk: „Ez nemcsak egyetemes, hanem totális háború”. De mit jelent ez a kifejezés: totális? Amikor azt mondjuk, hogy a háború totálissá vált, főleg arra szoktunk gondolni, hogy a győzelmet elősegítő eszközöket lelkiismeret furdalás és válogatás nélkül alkalmazzák; vagy pedig hogy mindegyik hadviselő ország teljesen latba veti minden erejét. Csakhogy a „totális” szó igazában még mást is magába foglal: nem annyira mennyiségi, mint inkább minőségi értelme van. Igen, az kétségtelen, hogy azért „totális” a mi háborunk, mert minden ország minden eszközzel és minden emberével harcol. De még sokkal inkább azért is „totális”, mert minden harcoló nemzet kebelén belül a nemzeti élet közösségileg szerveződik egybe, egymást tartó pillérekre épül egyetlen erőfeszítés keretében, amely gondos és összehangolt számításokkal szolgálja az ellenállást és a támadást. S íme másodszor is előtűnik az, amit kerestünk, ti. valami közös jelleg a most zajló eseményekben, ha egészükben nézzük s egyelőre nem figyelünk egyéni értékekre és

47 sorsfordulókra. A háborús külső alatt és a háború révén az emberi mozgalmak körülöttünk tért nyernek a felszínen s ugyanakkor mélyül is tartalmuk. Mélyebbre fúródnak gyökereik, miközben fönt kifeslenek. Mindenegyes ország - amennyiben s amily mértékben belekerült az „új élet” felé törő mozgalomba - „totalitárius” stílusú újra-szerveződés felé sodródik. Mi mást jelent ez, mint hogy - bármilyenek legyenek is a harc részletei s belső bonyodalmai - sok tülekedésünknek az lesz általános eredménye, hogy egy kicsivel mindig előbbre viszi a Föld tudatos elemeinek kollektív és dinamikus elrendeződését. Valami Rend alakul szemünk láttára a Föld szélső határáig. c/ Felfokozódás Mivel mi is az emberi tömegbe merülten élünk, nem könnyű megéreznünk azokat a változásokat, amelyek lassan-lassan teljesen átformálják ezt az egész tömeget. Sok mai ember teljes jóhiszeműséggel még most sem hajlandó bármiféle különbséget észrevenni a Görögök vagy a Renaissance Világa és a mi mai világunk között. Azt hiszik, hogy még ma is olyan méretű Világban élnek, mint valamikor Plátóé volt, vagy Szent Tamásé. Pedig nem választ-e el tőlük tátongó szakadék, már csak a Földön szétterjedt Élet együttes feszültségét tekintve is? E különbség érzékeltetésére hadd mondjak egyetlen példát. Ha fel akarjuk mérni ezt a szakadékot, vessük csak tekintetünket akármelyik repülő-háromszögre, amely naponta szinte mindenütt, főleg nagy támadások idején végigviharzik a háborúskodó nemzetek között. Amikor elsuhanni látjuk őket, próbáltuk-e már ésszel fölmérni, hogy e monstruózus nyilak mindegyikében mekkora tömeg fizikai-pszichés (e két jelző egyre megy) energia van fölhalmozva? Először is fém, vagy helyesebben mondva: mindenfajta fém, külön-külön mindegyik repülőgépben. S mit tételez fel ez a fém-fegyverzet? A világ négy táján fekvő bányákat, gyárakat, az ötvözetek egész fémiparát és teljes kémiáját… Aztán benzin. S mögötte: olajkutatások, kutak, vezetékeke, finomítók, „tankolók”, a petróleum hatalmas politikai és pénzügyi szervezete… Ráadásul a belső gépezet: a motor mérnöki megtervezése, számítások, kivitelezés; hajszálfinom és bonyolult műszerek, amelyek tíz-tizenöt mutatón jelzik teljesítményüket… S a külső forma is, az egész aerodinamikának érett gyümölcse… Végül az erő: ezek a robbanó tonnák, amelyek óránként több-száz kilométeres sebességgel száguldanak határozott célok felé. Pedig figyelmünk ekkor még csak a repülőgép testéig terjedt. Vessünk egy pillantást a repülőgép agyára és lelkére is. Ahogy ott ül a pilóta, már önmagában is olyan csodálatos emberi műszer, amelyet faja legjobbjai közül válogattak ki, fizikailag, erkölcsileg kiképeztek. De most emberfölöttivé magasztosítja repülése. Próbáljuk értékelni ennek az embernek belső feszültségét, aki magában hordja, megszemélyesíti sok más member milliónyi tömegének együttes szenvedélyét, ambícióját, büszkeségét. nézzük csak: szinte átszellemülten-részegen, egyetlen kézmozdulattal irányít förgeteges erőket; lázas a rábízott feladattól; egész szívvel

48 vállal minden áldozatot; egyetlen rezdülésében együtt van egész élete, csúcspontra feszülten testet öltve az anyagon… Az egész ipar, a Tudomány teljessége, a föld minden szenvedélye szinte egyetlen pontra sűrűsödött össze néhány kiló fémben és emberi testben! S ez már köbre, tizedik, századik hatványra emelten van ott a sok többi repülőgépben, amelyek nemcsak külsőleg csoportosulnak, hanem vitálisan forrnak össze közös lendületük egyetértő lelkületében! Bizony ha a tiszta Energetika kikezdhetetlen szempontjából nézzük, nemde tudományosan kétségtelen tény, hogy eddig az Élet történetének egyetlen korában sem volt egyetlen kis térfogatban ennyi és ilyen magas fokon szervezett energia összegyűjtve és központosítva, mint e háború folyamán? most pedig emberi Világunk egész felszínére terjesszük ki azt, amit a repülőgép elemzésekor megláttunk. Ilyen planetáris távlatokban már összefolynak a jelenség részletei erre számíthattunk. S mégis ugyanaz a színárnyalat jelenik meg, uralkodós s egyre erősebbé válva ama valóság fölött, amit puszta káosznak véltünk. Képzeljünk el egy olyan megfigyelőt, aki valamelyik csillagról már a geológiai idők kezdete óta valamiféle sugárzás formájában követhette és mérhette volna a minket hátán hordó égitest globális pszichés töltését és feszültségét. Ugye megint csak nyilvánvaló, hogy jelzőkészülékén a mi korunk mutatna „csúcs-kitérést”, a vonalgörbe óriásméretű fölfelé ugrását? Kezdetben sötétes, aztán vörös, majd zöld volt a Bioszféra. Most már fehérizzásúnak mutatkoznék. E látvánnyal zárjuk le eszmélődésünk első részét. Tekintsünk vissza: arról volt szó, hogy a jelenlegi válság mélyén minden vitát kizárva és minden csetepaté fölé emelkedve fölfedezünk valami abszolút jelleget, amire e gyötrő viharban az események elméleti kiértékelését fölépíthetjük s amire cselekvési szabályt is alapozhatunk. Íme előttünk áll a keresett jellemvonás: az Emberiség éppen most és a háború egész világra kiható tényével egy időben egyetlen egészként halad eggyé szerveződésének és élő erejének sosem tapasztalt maximuma felé. Ugyan mit fejez ki ez a jelenség?

II. Egy (valószínű) magyarázat: a Föld Szintézise Hogy magyarázatot találjunk - helyesebben kifejezve: hogy az értelmét megtaláljuk annak a végső fokára hágó feszültségnek, amivel (nagy egészében véve) egybeesik a most folyó háború, véleményem szerint csak egy föltétel szükséges és elegendő is: amikor a Világot nézzük, értsük meg és fogadjuk el azt a sajátos látásmódot, amelyet egyre

49 parancsolóbb erővel tár elénk a „Noogenezis” tudományos elmélete (vagy pontosabban mondva: ténye). Röviden magyarázzuk meg, hogy ez mit jelent. Még pár évvel ezelőtt is határozott dualizmus, sőt kifejezett ellenséges viszony állította szembe a Fizikát és a Biológiát. Anyag Világa és Élet Világa: a Tudomány képtelen volt meglátni, hogy a tapasztalatnak e két, egyformán tárgyilagos területét miként foglalhatja egyetlen összefüggő magyarázatba. De íme a Valóság minden irányában messzire kiterjesztett kutatómunka és keresgélés eredményeként egyszerre két olyan pont tűnik elő, amely igen alkalmas, hogy a fölvetett probléma megoldása felé irányítson. Az első pont ez: egyre világosabban mutatkozik, hogy tudatos spontaneitás és szervezett bonyolultság határozottan összefügg, együtt jár. Amíg egy természetes korpuszkula (mondjuk pl. egy molekula) csak kis számú (néhányszor tíz vagy száz, vagy néhány ezer) szervezett atomot foglal építményébe, addig külsőleg semmi nyomát sem leljük annak, amit Életnek hívunk. De ha a beépített atomok száma több tízezer-millióra ugrik (ilyennek látszik a szerves „vírusok”, „növényi állatok” esete), akkor abban az elemi létezőben a kémiai jellegeket már biológiai tulajdonságok színezik: igen erős (százezres átmérőjűhöz közeledő) nagyítások a vírus-partikulákat pálcikáknak mutatják; s bár ezek a botocskák a szó szoros értelmében nem szaporodnak, de már a sokasodás különös képességével rendelkeznek. Baktérium-alatti létezők, vagy óriás-molekulák? - lehetetlen eldöntenünk. Ha aztán növekszik a rendezett atomok száma, a sejttel találkozunk. (E téren még nincsenek pontos számadataink, de már nem is annyira fontosak, mert a szerkezet - a struktúra - kezd előtérbe jutni a szám felett.) S ettől kezdve az egysejtű Véglénytől egészen az Emberig (akinek testében ezer-billió sejt van és harminc billió sejt az agyában) már maguk a puszta számok is csillagászati méretűvé nőnek, de még halvány fogalmat sem adhatnak a fölöttük lévő fizikai-kémiai bonyolultság elképesztően óriási méretéről. Ezek szerint - és minden filozófiai meggondolástól vagy magyarázattól függetlenül az élet egyre tárgyilagosabban úgy mutatkozik, mint a szervezett bonyolultság óriási fokát elért Anyagnak sajátos tulajdonsága - vagy ami ugyanazt jelenti: önmagára központosult bonyolultság. Tapasztalati nyelven kifejezve: az Élet bonyolódás és központosulás együttes eredménye. Ha az élőlényeket a központosult bonyolultság analitikus foka alapján sorakoztatjuk fel - ahogyan most mi tettük - , akkor még csak pusztán „térbeli” eljárást végeztünk. Ugyanezeket a lényeket most már Időben próbáljuk elrendezni, kialakulásuk valószínűnek ítélt időpontja szerint. Mit tapasztalunk? Ekkor már feltűnik egy másik döntő fontosságú tény, s az egész együttesben eléggé határozottan mutatkozik, ezért bátran támaszkodhatunk rá. Ez a tény pedig a következő: ha csillagászati és geológiai tartam alapján végezzük a csoportosítást, akkor a Világegyetem kémiai és élő elemei nem találomra helyezkednek el, nem össze-vissza, hanem olyan természetes sort alkotnak, amelyben a megjelenési sorrend lényegében egybeesik a bonyolultság fokával. A felsőbbrendű Élet területén igen könnyen végig kísérhetjük ezt a jelenséget, föltéve, hogy az állati bonyolultság indexeként az idegrendszer gazdagodását és a koponyában történő központosulását fogadjuk el. S végül az Ember csodálatos megjelenésével „az i betűre szinte rákerül a pont is: ő az Evolúció legutolsó

50 gyermeke, akinek óriási agyfejlettsége (cerebralizációja, vagy „cefalizációja”: agyfejlettséggel járó koponyafejlettsége) a pszichés képességek elképesztő megnövekedésével társul. Bonyolultság és Tuat fokozatosan és egyszerre növekszik… Jómagam azt hiszem, hogy értelmileg csak egyetlen módon nézhetünk szembe ezzel a hatalmas ténnyel, amibe lassacskán belekényszerít minket tudomány egyetemes összpontosulása. Ez pedig annak elismerését jelenti, hogy a Világmindenség pontosan kétszerese annak, aminek véltük. mindeddig csak úgy néztük a kozmikus tömeget, mintha csak egyetlen globális mozgás hajtaná: energiáinak lassú szétszóródása és lefokozódása, ami a legvalószínűbb (probábilis) eseteknek s a legkisebb erőkifejtésnek lejtőjén megy lefelé. De lám csak ezzel a lefelé tartó első árral ellentétes irányban (s az első áramlás miatt) feltűnik egy másik áramlás; ez is kozmikus, csakhogy a kevésbé valószínűnek (kevésbé probábilisnak) és a folyton növekvő erőfeszítésnek fölfelé tartó irányában dolgozik: ebből az árból az Idő múlásával fokozatosan bukkannak fel egyre gazdagabb csoportok és ezek már egyre jobban szervesen-központosultak s ennek megfelelően egyre inkább élettel-teliek. Íme ezt nevezem Noogenezisnek. Tegyünk zárójelet e kitérő végére, térjünk vissza témánkhoz s folytassuk gondolatainkat arról a forrongó atmoszféráról, amibe ma a háború borítja Földünket. Robbanás? Tűzvész? Az emberi épületet szétmaró gono9sz láz?... Ezek a félelmünket fokozó látleletek bizony édeskeveset érnek, hiszen ha körülöttünk fokozódik a hőmérséklet, hát csakis azért emelkedik, mert - imént mutattunk rá - a szervezettséggel együtt növekszik a feszültség. „Emberi totalizáció (eggyé-szerveződés) növekedése és emberi pszichés feszültségnövekedés”: ez az a két összefüggő jelenség, aminek a válság folyamán egyszerre történő megjelenését és növekedését kell megmagyaráznunk. Még haboztak. Mindazok után, amit mondottam a második kozmikus áramlás létezéséről, még mindig nem veszitek észre, hogy éppen azok a fogalmak, amelyek fölvetik a problémát, már megoldást is jelentenek? „A szervezettség növekedésével társul a tudat feszültsége”. Mit fejez ki ez a formula? Úgy magyarázzátok, hogy a Háború sajátos hatásáról van szó? - vagy hogy itt is az az egyetemes törvény érvényesül, amibe történetileg iktatódik a Szellem genezise?... A tényezők ugyanazok, pontosan egybevágnak. Mi mást jelent ez, mint hogy - ha a jelenlegi nagy válságot helyesen állítjuk a modern Tér-Idő tapasztalati és szilárd keretébe, akkor két, egymást követő lépéssel válik világossá és kap értelmet. Első megközelítésre - és ha szellemi szintézist szülő hatásaira figyelünk, a mostani nagy válság pozitív ugrást jelent a Noogenezis földi kibontakozásában.

51 De ezenkívül, ha jól megfigyeljük sajátos univerzalista jellegét, ez a modern válság bizony egy kritikus pont közeledtét jelzi, amely fontos ebben a Noogenezisben. Gazdaságilag és lélektanilag az Emberiség mindeddig még csak széteső részleteket vagy csak lazán csoportosult szeleteket alkotott a Föld felszínén. Úgy látszik itt az idő, hogy a planetáris mértékben sűrűsödött földrajzi, biológiai, politikai és szociális megkötöttségek ellenállhatatlan nyomására összeforradniok és szervesen egybeszövődniök kell ezeknek a részeknek; ez a totális folyamat pedig egybeesik azzal, hogy az eddig egyedül ismert nemzeti lelkületek fölött a valódi „Föld Szelleme” virrad föl. Tudatosság új rendje emelkedik a szervezett bonyolultság új rendje fölé. Az Emberiség sajátmaga fölé emel valami hyper-szintézist. Ha teljesen tárgyilagosan gondolom, olyan hideg fejjel, akárcsak a fizikus amikor számításai kérlelhetetlenül mutatnak határtalan világok létezésére - csak ilyen magyarázatot látok lehetségesnek az emberi Jelenség mostani útjáról, ha összefüggő módon akarjuk látni a Világ általános menetével. S bár egy bizonyosfajta közfelfogás tiltakozik, mégis ilyen fantasztikus távlatokat kell megpillantanunk. De ha egyszer a számításnak van igaza a „józan ész” felett, vagyis ha egy szintetikus fázis kellős közepén vagyunk, hát akkor ezekben a döntő órákban mindegyikünknek hogyan kell gondolkodnia és miként kell cselekednie a Háború kibontakozásával szemben?

III. A helyes ítélet és cselekvés egyik alapja: az univerzalizmus erénye

A Noogenezis egyik hatásának tulajdoníthattuk a jelenlegi káoszt. Ennek mindenekelőtt és mindenekfölött általános következménye az, hogy tudományosan alapoz meg rendíthetetlen optimista látásmódot. Ezt mondom: „tudományosan”. Jól értsük meg egymást. Lehet valaki optimista, mert érzelmi élete, temperamentuma erre hajlamos, de közben semmiféle világos meggondolás nem támasztja alá reményeit, éppen csak ez az a priori meggyőződése: ”ugyanis jól fog végződni”. Én nem ilyen ösztönről beszélek, hanem olyan, észre alapozott meggyőződésről, amely biztos és egyetemesebb tényen nyugszik, mint bármely más részlet-meggondolás, ami talán félelemre vagy kétkedésre késztet. „Miként akar ön minket megnövekedve kiemelni ebből a világból? - ezt hajtogatják a lekókadt fejek. - Ugyebár amint múlnak a hónapok, a konfliktus egyre messzebbre terjed,

52 elmélyíti a szakadékokat, még inkább elmérgesíti a gyűlölködést s holnapra már újabb és szörnyűbb háborúkat készít elő: népek háborúja után kontinensek háborúját. Népszövetség, Atlanti Karta… Ugyan ne nevettesse ki magát. Kár a gőzért, az Embert mindig nyakon ragadják az erőszak és a pénz hatalmai. Egy évszázad óta álomkórosok vittek vakvágányra. Egoistának és erősnek kell lennünk; üljön csak minden nép a fenekén, legyen sok katonája; s főleg ezt a rákfenét, az egyetemes szövetség gondolatát dobjuk már a fenébe. Történelmi szempontból csak ez lehet a népek okos magatartása”. Amikor ilyen pesszimista hangon beszélnek nekem (s ez igen gyakran fordul elő), én csupán ezt válaszolom: „Még jómagam sem látom, hol és mikor fog világosodni. Nem tudom és nem is próbálom elképzelni, hogy milyen fiaskók során, miféle csodával, vagy egyáltalán hogyan fogunk kikerülni ebből a háborúból. De e sok bizonytalanság közepette valami mégis rendíthetetlenül megerősít. Ez pedig nem más, mint hogy - minden részletjelenség ellenére, amit szőrszálhasogató és makacs kritikával rakosgatnak elém akár órákon át is, hogy azt bizonygassák: az emberiség morzsákra hull, vagy gyógyíthatatlanul elérte legmagasabb pontját, mégis tény marad az, hogyha egészében és elég magasról nézzük, akkor kétséget kizáróan mutatja a mozgó tudat-tömeg jellemzőit. Ha egyetemességében vizsgáljuk a jelenlegi háború jelenségét (éppen mert univerzálisnak és totálisnak mutatkozik), akkor „pozitív előjelű”. Tehát akármit magyaráz is ön énnekem, bárhogy látom jómagam is és jöhet akármi, mégis minden más ténynél magasabb rendű tény alapján én csak ezt válaszolhatom: ötszázmillió éves Élet és ötszázezer éves Emberiség után is továbbszerveződik a Föld; pszichés hőmérséklete emelkedik. Tehát folyton előbbre jut. Eppur si move: mégis mozog!” S ha egyszer ezt már alaposan leszögeztük, a pesszimisták csak hadd bizonygassák, hogy az Ember már nem mozoghat. Mi pedig - optimisták - együttes erővel azt kutassuk, hogy milyen irányban kell mindegyikünknek cselekednie, hogy a leghathatósabban támogassuk a Világ szintézisét a Fejlődésnek ebben a kritikus órájában. Persze már az is helyes, ha egyszerűen kijelentjük: minden eszközzel arra kell törekednünk, hogy előmozdítsuk és kifejlesszük az egyesítő erőket, előnyben részesítve azokkal szemben, amelyek elválasztanak. Csakhogy ez a cselekvési szabály igen általános, sőt alig mond mást, mint az elérendő cél megfogalmazása. Egyesülnünk kell - persze hogy ez a végcélunk. De éppen az a kérdés: hogyan sikerül egyesülnünk? - vagyis hol találhatunk elsőrendű kritériumot és vonzó alapelvet, ami nem követ el erőszakot egyéni hajlamainkon s meggyőződésünkön és mégis természetesen összpontosítja utainkat? Konkrét módon vessük fel a problémát. A mai világban az emberi hullám lelkileg oszlik meg néhány ellenséges irányban s mindegyikük sajátmagának követeli az „egyetemes” létezés jogát: Kommunizmus, Demokrácia, Fasizmus, Nácizmus és „Keleti Új Rendszer”. A Noogenezis optimista és építő szempontja alapján lehetséges-e - igen vagy nem? - , hogy rátalálunk egy olyan irányra, magatartásra, cselekvési módra, amely az előbb említett öt misztika számára bármely pillanatban egyformán elfogadható és érvényes, s amelynek tévedhetetlen eredménye az lehet, hogy szintetikusan közel hoz minket egymáshoz? Én ezt válaszolom: igen. Ha a Világegyetem összpontosuló szerkezetű (amint mi elfogadtuk), akkor ez a megoldás létezik és minden jóakaratú ember megvalósíthatja. S

53 mindegyikünk számára, bármelyikfajta sajátos univerzalizáló mozgalomhoz tartozzék is, egészen egyszerűen abból áll ez a nagyszerű magatartás, hogy véges-végig követi és előreviszi azt, ami ebben az áramlatban legegyetemesebb. Mert hát mi is történnék, ha mindegyikünk vállalkozna erre? Először is az, hogy minden különösebb egyberakó szándék nélkül, s tartozzunk bár a Világ ellentétes lelki pólusaihoz, tévedhetetlenül kezdenénk egymáshoz közeledni. Hogy a Föld anyagi középpontjában egybegyűljenek, ahhoz mindegyik testnek csak külön-külön követnie kellene a legerősebb gravitációs vonal irányát. Hasonlóképp: ha a Világ pszichésen horgonyzódik egységbe, vagyis ha egyetlen olyan pontja van, ahová minden egybegyűl, akkor biztosak lehetünk, hogy találkozunk - föltéve, hogy mindegyikünk azt a vonalat követi, ahol legnagyobbá válik az univerzalitás. Első látszatra talán úgy tűnik, hogy valami határozatlanság van ebben a módszerben. Mert hiszen ugyebár az emberi világ számára több módja is van az univerzalitásnak? Ugyanaz lesz-e a szintézis eredménye, ha a kommunista befolyás, vagy a náci hatás, avagy pedig a demokratikus kerekedik felül? E különböző utak csakugyan ugyanarra a pontra jutnak-e el, avagy pedig éppen ellenkezőleg: különböző pontokra irányulnak? Ilyenfajta nyugtalanságot meddőnek látok, mert bár kiindulásukkor talán igen ellentéteseknek látszanak is ezek a törekvések, mégis kétségbevonhatatlan, hogy útközben helyreigazítják pályájukat és közelednek egymáshoz. Ha kényszerítőerő vagy kirekesztő elnyomás, vagy embertelenné tevő elgépiesítés hozza létre egy-egy emberi áram univerzalizációját, akkor még nem teljes az egyesítés: nem éri el sem maximumát, sem egyensúlyát. Ha jól meggondoljuk, hát éppen csakis az univerzalizmus hiánya miatt áll még élesen egymással szemben a demokratikus, a kommunista és a tengelyhatalmak misztikája: akár a beléje szervezett emberi elemek száma miatt, akár pedig mert ezeknek az elemeknek egymás között nem eléggé mély és totális szervezettségű az érintkezése. Ha véges-végig hűek lesznek a „legnagyobb egyetemesítés” belső törvényéhez, amit e különféle mozgalmak hívei mindnyájan elfogadnak, akkor végül is fölfedezik, hogy bár különböző hegyhajlaton indultak el ugyanannak a hegynek megmászására, föltétlenül találkozniok kell ugyanazon a csúcson: vagyis ott, ahol „a legtöbb embert személyekként összekötő csoportosulás a szív kötelékével valósítja meg az egyetértő lelkiséget”. Csak egy megoldása van a problémának, mert az emberi szférában csak egyetlen központ létezik, ez pedig csak egyetlen helyet foglalhat el. Ezt mondja nekünk az elmélet. De mit mondanak a tények? Ezen a téren személyes tanúságtételekre kell hivatkoznom. Lehet hogy az enyémet gyanúsnak találják, mégis határozott hitvallás lesz. Engem az élet számtalanszor összehozott olyan emberekkel, akiknek meggyőződését, tevékenységét az enyimével ellenkezőnek szokták beskatulyázni. A közfelfogásban bevett vélemény szerint: közöttem és az említett emberek között bizalmatlanságnak vagy ellenségeskedésnek kellet volna kialakulnia. Csakhogy éppen ellenkezőleg történt: ilyen hideg magatartás helyett már az első találkozáskor

54 is mélységes rokonszenv alakult ki köztünk, egy olyanfajta egyre inkább növekvő és végleges szimpátia, ami fegyvertársak között születik. Bár címke szerint ellenségeknek tartanak minket az emberek, mi mégis azonnal testvért ismertünk fel egymásban. S vajon miért?... Egyszerűen azért, mert ők is, én is, mindegyikünk a maga oldaláról végeredményben csak arra törekszik, hogy felmagasztalja és egységessé tegye a Földet. Nem sokat számított, hogy e cél elérése közben még különböznek módszereink. Éreztük, hogy ezek a különbözőségek csak másodlagosak és ideiglenesek: egy szép napon majd eljutnak oda, hogy kölcsönösen helyesbítik egymást és feloldódnak. Az a lényeges, hogy addig is, amíg majd valaha ez elérkezik, közös eszménykép atmoszférájában és fényében találkozhassunk. Bizony az Egyetemesnek Keresése képes arra, hogy tévedhetetlenül irányítsa és „automatikusan” egyengesse utunkat az Egység felé. S ráadásul megvan az a titokzatos ereje is, hogy közvetlenül alkotja meg ezt az Egységet. Elméletileg és gyakorlatilag valamiféle határeseten, fölfelé szűnik meg az ellentét az egyetemessé vált Demokrácia, Kommunizmus, „tengely-világnézet” (s könnyen hozzátehetem: a Kereszténység) között. Ha e lapokon nem törekedtem volna szorosan tapasztalati téren maradni, akkor ezen a ponton fejthetném ki, hogy milyen bámulatos megfelelőség mutatkozik a szintetizálódás útján járó Világ távlatai és a szintén teljesen egyetemesített Krisztus dogmatikus sajátságai között. A négy áramlat az egyetemesítés révén

összpontosul. S én azt hiszem, hogy találkozásukból új rendnek kell születnie, ami ugyan ma még elképzelhetetlen, de ami ránk fog virradni holnap. Íme ezért hiszem azt is, hogyha lehetne elég hangos torok, amely ennek a háborúnak tumultusában hallathatná szavát, akkor ezt kellene odakiáltania a harcban álló Világnak: „Ti mindnyájan, akik harcoltok, s akik még annyira szét vagytok szakadva, hogy föl sem ismerhetitek egymást, maradjatok mindnyájan hűek ahhoz az Eszményhez, amit igaznak hisztek. De ugyanennek a hitnek nevében szüntelenül a Föld valódi távlataihoz mérve növeljétek eszméiteket és vágyaitokat. Igen, maradjatok hűek fajotokhoz és nemzetetekhez. A jó szintézishez tiszta és erős elemek kellenek! De ha el akartok érni önmagatok végső határára, hát akkor főleg azt kerüljétek, ami elszigetel, s mindazt tegyétek félre, ami kizárólagos és ami szétválaszt. Mindegyiktek a maga vonalán gondolkozzék és cselekedjék ’egyetemesen’ azaz ’totálisan’. S holnap talán már meglepetten veszitek észre, hogy semmi sem választ el egymástól és ’szerethetitek’ egymást”. Kiadatlan írás, amelyet Teilhard Pekingben 1942 március 20-án fejezett be.

CENTROLÓGIA TANULMÁNY-VÁZLAT AZ EGYESÜLÉS DIALEKTIKÁJÁRÓL. Bevezetés

55 Minden elméleti kifogás ellenére, ami lelohasztani igyekszik, szellemünk mégis ellenállhatatlanul vallja azt a meggyőződést, hogy az események s a létezők elképesztő sokasága mögött igen egyszerű alapvető szabály rejlik, melynek fölfedezése és megfogalmazása Világmindenségünk kifejlődésének teljes egészét értelmessé tenné. Már pusztán az emberi gondolatnak az az ösztönös makacssága, hogy egységre akarja visszavezetni a világot, s emellett az a tény is, hogy a legnagyobb filozófusoknak (Arisztotelesz, Spinoza, Leibniz, Hegel, Spencer…) ez irányú sorozatos törekvése mind-mind igazában erre a célra tör, - nem azt jelzi-e, hogy a probléma fölvethető? Tehát elődeink „vállára támaszkodva” és mert mi már náluk szerencsésebb helyzetben is vagyunk, hogy a Világegyetem mechanizmusát észrevegyük, aminek szerkezetét és távlatait a modern tudomány már kezdi megsejteni, - nincs-e jogunk és lehetőségünk, hogy folytassuk próbálkozásaikat, vagy legalább egy lépéssel előbbre jussunk? Én azt hiszem, hogy igen. S ezért merek most összefüggő tételek formájában bemutatni egy tanulmány-vázlatot, amely egyetemes magyarázatot kísérel meg: nem valami „lét”-meghatározásból kiinduló a priori és geometriai szintézist, hanem tapasztalati rekurrencia-törvényt, amely igazolható a jelenségek területén s megfelelő módon extrapolálható a Tér és az Idő teljes egészére.

1. Központ és központosított bonyolultság (centro-komplexitás) 1. - Minden tételünk egy intuícióra és két megállapításra épül: a/ Az intuíció: a Bioszférát alkotó élő elemek (egysejtűek vagy többsejtűek) „nyüzsgő” sokaságában valóságos módon folytatódik a Világegyetem szemcsés (atomos, molekulás) szerkezete. Tehát ha az emberi testet a kozmikus korpuszkuláris sorozatba állítjuk, akkor ő is csak „szuper-molekula” s ennek megfelelően benne is - „megnagyobbodott” állapotban - fölfedezhetjük minden más molekula sajátságait.

56

Reflexió

Ω

Centráció szférája

Nooszféra

Bioszféra

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------Az első ábra sematikusan ábrázolja a Centrogenezis fő fázisait (a Világegyetem összpontosulását, amely centro-komplexitásának vagyis személlyé-válásának tengelyét követi). Figyeljük meg az izoszféráknak (egyforma centro-komplexitású szinteknek ) központosult rendszerét, amelyet a Centráció és a Reflexió (vö. a 9. és a 13. pontot) két kritikus szintje három zónára oszt… Középen az Omega-pont. Nooszféra = Gondolat szférája; a Bioszféra a filetikus Élet szférája; (a kettő között van a Reflexiós Küszöb); a Centráció szférája a központosulás-előtti (Anyag) ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

57

----------------------------------------------------------------------------------------------A második ábra változatosan mutatja a töredék-központok (központ-szeletek) állapotát a központosulás-előtti zónában. Még nincsenek zárt belsők .(v. ö. a 8.pontot).

-----------------------------------------------------------------------------------------------

58

p n

---------------------------------------------------------------------------------------A harmadik ábra egy filétikus központ szerkezetét mutatja a filétikus zónában. A p a szétvágó és továbbadható periferikus én-t jelzi, Az n pedig a közölhetetlen nukleáris én-t mutatja. (v. ö. a 12. pontot) -----------------------------------------------------------------------------------------------

59

n p

-----------------------------------------------------------------------------------------------A negyedik ábra egy én- központú elem szerkezetét ábrázolja. A p a periferikus én, Az n pedig a pontformájú, gondolkodó,személyessé vált mag.(v. ö. a 13.pontot). ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

b/ A két megállapítás: az Ember, mint az egész Földgolyóra kiterjedő fejlődés végső eredménye, egyrészt legfelső fokon bonyolult fizikai-kémiai szervezetű (s ezt agya jelzi), de ugyanakkor - pszichés szempontból - végső fokon szabad és tudatos. 2. - Ha ezt a három alapvető meglátást egymásmellé tesszük, közvetlenül adódik másik három nyilvánvaló következtetés: a/ A kozmikus korpuszkulák vagy magok bármelyik méretfokon és bonyolultságfokon nemcsak egyetemes energia-sugárzás központjai, amint ezt a fizika felismerte, hanem ezenkívül mindegyik - egy kissé már úgy, mint az Ember - parányi „bensővel” rendelkezik (akármily szétfolyó, vagy darabos is ez a „benső”; v.ö. a 8. pontot), s ebben a többé-kevésbé kezdetleges fokon a Világ egyik sajátos képe tükröződik: már saját maguk pszichés központok, s ugyanakkor a Világegyetem végtelen parányi központjai. Más szavakkal kifejezve: a tudat egyetemes molekuláris sajátság s a Világ molekulás állapota valamiféle egyetemes tudat-lehetőségnek megsokszorozódott (pluralizált) kifejezése.

60

b/ A kozmikus egységek során végig növekszik s eme egységek szervezett bonyolultságával arányosan elmélyül a tudat. Megfigyelő eszközeink ezt a tudatot egyáltalán nem érzékelik a 105 nagyságrendű atomos bonyolultság (vírus) alatt; határozottan mutatkozik már a sejttől kezdve (1010); döntően lényeges kifejlődési fokait viszont csak a nagy Emlősök (1020) agyában éri el, vagyis csillagászati számarányú atomos csoportosulások esetében. Az atomos bonyolultság itt az illető korpuszkulában szereplő atomok számát jelenti. A Tudomány analógiáinak misem felel meg jobban, minthogy a gyönge atomos bonyolultságú korpuszkulák számunkra „élettelennek” látszanak. Az Anyag alapvető tulajdonságai közül sokat (tömegváltozás, térbeli görbülés stb.) mi csak a végtelen kicsiben vagy a végtelen nagyban tudunk érzékelni. E szempontból azt mondhatjuk, hogy a biológia nem más, mint az „igen nagy komplexek Fizikája”; a harmadik végtelen Fizikája (a bonyolultság végtelenének fizikája, amelyben megjelenik az Élet).

c/ Ebből következik, hogy ama egységek bármelyikének, amelyeknek csoportosulása a Világegyetemet alakítja ki, az a leglényegesebb és legjellemzőbb vonása, hogy ezekben az egységekben bizonyos bensőségi fokot mutat, azaz központosulási fokot (lélek), ami viszont egy bizonyos fokú bonyolultságnak felel meg (test és főleg az agy). Ez a centro-komplexitási koefficiens (központosított bonyolultságot jelző tényező) - vagy mi ugyanazt jelenti: tudat-fok - a minket körülvevő létezők valódi abszolút lét-mértéke. Ez és csakis ez lehet alapja a Mindenség elemeit csakugyan természetesen egybefogó osztályozásnak. 3. - Így áll rendelkezésünkre egy vezérfonal, amely végigvezet a dolgok elképesztő sokaságán. Ennek segítségével látjuk meg, hogy a dolgok mérhető rendben helyezkednek el, de ez a Mérték már nem a végtelenül kicsitől a végtelenül nagyig menő vonalon fut végig, hanem azon a fölfelé emelkedő tengelyen, amely a végtelenül egyszerűtől a végtelenül bonyolult felé húzódik. S ebben a sajátos térben koncentrikus szférákra oszlóan képzelhetjük el a létezőket. (Lásd az első ábrát.) Mindenegyes szféra sugara abban a mértékben csökken, amily mértékben növekszik a bonyolultság. Ekképp rajzolódik ki a központosított Világegyetem: az ugyanegy bonyolultságú (tehát ugyanolyan fokon központosult) elemek egy-egy olyan keretbe sorolhatók, amit tudat-izoszférának fogunk nevezni. A rendszer közepén pedig - amint az izoszférák egész családja erre utal - határozottan mutatkozik egy bizonyos pólusnak vagy egyetemes szintetizáló fókusznak, az Omega-pontnak jelenléte, helyzete és természete. (V.ö. a 18-25. pontokat.) 4. - Egészen világos, hogy egy ilyen elrendeződés nem fejezhet ki nyugvó egyensúlyt, hanem olyan szemmel láthatóan tüntet elő bizonyos mozgást, mint az égbolton a különféle csillagok eloszlása. Ha növekvő centro-komplexitási tengelye mentén rendeződik el a Világmindenség, akkor nemcsak egészében központosítottnak mutatkozik, hanem az is előtűnik, hogy központosító áramlás járja át és mozgatja. Centro-komplexitásnak szervespszichés területén központosuló ez a Világ. S az izoszférák nem jelentenek mást, mint az (általuk mért) idővel egyre sűrűbbre összeszoruló hullámrendszert az Omega-pont körül. Egyesek azt állítják, hogy egyetlen fejlődéselmélet sem terjeszthető ki a Világegyetem egészére, mert minden fejlődés megkíván egy „körülvevő burkot”, márpedig - meghatározás alapján - a Világmindenségnek nincs burka. Ilyen ellenvetés nem érinti az általam bemutatott kozmikus

61 transzformációt, vagyis az olyan típusút, melyben a fejlődést a Világnak önmagához viszonyított mozgása határozza meg.

5. - Így adódik az első általános következmény: ha a Világegyetemet a maga valódi és lényeges időben-tovább-mozgása szerint vizsgáljuk, akkor „befelé-központosulva-bonyolódó” („centrokomplexifikáció” útján mozgó) rendszert alkot. A Fejlődés nem felel meg pontosan a homogénből a heterogénbe való átmenetnek - amint ezt Spencer mondotta -, hanem a szétszóródott (nem egységes) heterogén jut tovább egy szervezett (egységesített) heterogén állapot felé. Vagy még pontosabban kifejezve: a fejlődés a kisebb fokú centro-komplexitástól a nagyobb fokú centro-komplexitás felé halad. Próbáljuk részletesebben elemezni ennek a Centrogenezissel történő kozmogenezisnek folyamatát, amelynek során a Világegyetem az önmagában-bonyolódás miatt s mintegy annak nyomására bensőségesül és szellemivé válik.

2. Centrogenezis I. A központok-közötti kapcsolatok létezése és fajai. 6. - Az emberi jelenség arra kötelez, hogy a Világegyetemet úgy tekintsük, mint olyan pszichés magokból álló valóságot, melyeknek mindegyike a Világhoz viszonyítva egy-egy részleges központként szerepel s ezért virtuálisan ugyanolyan kihatású (koextenzív) , mint a Világmindenség. Ha valaki így látja a Világegyetemet, nyilvánvalóan tér vissza Leibniz monádjaihoz. Csakhogy amíg a Monadológia statikus Világmindenségben a kozmikus korpuszkuláknak „nincs sem ajtaja sem ablaka”, addig a centrológia evolúciós szempontja szerint ezek a monádok már háromszorosan is szolidárisak, sorsközösségbe tartoznak annak a Centrogenezisnek ölén, amiben megszületnek. a/ Először is tangenciálisan szolidárisak abban a mértékben, amennyiben összetartoznak s mindegyik az összes többihez kapcsolódik egy n izoszféra felszínén, amelyen helyet foglalnak centro-komplexitásuk elért foka révén. b/ Radiálisan is szolidárisak, mert az egységükbe foglalt és megszervezett alsóbb centro-komplexitású magok révén beletartoznak mindazoknak az (n1, n2 stb.) izoszféráknak sjátos tangenciális kapcsolatú összességébe, amelyekhez ezek az alárendelt magok tartoznak. c/ Végül radiálisan szolidárisak azért is, mert mindnyájan együtt (s minden gyökérszálukkal) igyekeznek az Omega felé mozogni, s eközben vagy maguk jutnak át felsőrendű (n+1) izoszférába, vagy pedig létrehoznak egy ilyen vagy olyan magasabb fokú izoszférát.

62 7. - Hogy ennek a háromfajta egymás közötti viszonynak létjogosultságát ellentmondás nélkül biztosítsuk, föltétlenül el kell fogadnunk, hogy az elemi kozmikus központok (ellentétben azzal, amit Leibniz képzelt) lehetnek részben sajátmaguk, részben pedig valami ugyanegy valóság, amibe merülten léteznek. Viszont ez az „ugyanegy valami” nem lehet a zavaros kezdeti egység, amelyből egyénivé-válásuk során szakadnak ki. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy az őket összetartó szolidaritás az izoszférák n nagyságrendjével növekszik. Azt kell tehát állítanunk, hogy egymás között azért tartanak össze, mert súlypontjuk „előre van”: az Omega totális központ van előttük s ő a sarokpontjuk.

II. A centrogenezis állomásai: töredékes központosultság, filetikus központosultság, énközpontúság Anyag, Élet, Gondolat: a Világban ezt a három zónát még a hétköznapi tapasztalat is közvetlenül érzékelheti. Tehát három olyan zóna van, melynek különbözősége föltétlenül mutatkozik s értelmezést kíván még a Világegyetem legtudományosabb magyarázatában is. A Centrológiának egyszerre pluralista s ugyanakkor monista látásmódja szerint a kozmikus világszövetben hogyan kap helyet ez a hármas létmód a Centrogenezis során? a/ Töredékes központosultság 8. - Az „élettelen” Anyag esetében (a Világnak az a része ez, amit szellemünk legnehezebben ért meg, mert fejlődés szempontjából legtávolabbra van tőlünk) figuratív módon képzelhetjük el a kozmikus magokat (molekulákat, atomokat, elektronokat…): tökéletlenül magukra-záródott elemek, melyeknek kétségtelenül van már valamiféle pszichés hajlatuk (másképp nem is léteznének), de ezek a töredékek két oldalra nyitottak, mintha egy széttört szférának vagy körnek lennének metszetei (lásd a második ábrát). A kötetlenségnek ilyen fokán a dolgokban még nincs valódi „benső”, hanem csak „hajlam” arra,, hogy majd előtüntetnek valamilyen bensőt, mihelyt a metszetek közelednek egymáshoz és összekötődnek. Ez az összekötődés persze nem intencionálisan, nem az ő szándékukra jön létre (hiszen ők - meghatározás szerint - még csak immanencia-töredékek), hanem a véletlen játéka folytán (v.ö. a 31. pontot). A Centrogenezisnek éppen ezen a kezdetleges fázisán mennyiségileg dolgozik a Térnek s az Időnek csaknem teljes egésze. Talán éppen azért van ez így, mert a Nagy Számok játékának igen-igen nagy laboratóriumra van szüksége, hogy kísérletei során előhozza az Első Improbábilist. A folyton-folyvást komplikáltabb atomláncok rendeződése révén bizonyára így rajzolódik ki a többé-kevésbé laza és zavaros izoszféráknak kezdeti sorozata, amely (részleges bensőség-formák fokozatos egybeforradása által) nem a „központ-nélkülinek”, hanem a „központ-előttinek” központosulás felé tartó fokozatos állomásait mutatja.

63 9. - Valahol a sejt-struktúra nívóján (vagy egy kissé ez alatt) történhetett meg (már amennyire ezt megítélhetjük), hogy a tudat-előtti metszetek végre zárt görbe-módra összekapcsolódtak s ezáltal a Világban megjelentek az első zárt magok (az első központosult korpuszkulák), egy sajátos izoszférán oszlottak el; ez az izoszféra pedig nem más, mint a bioszférák közül a legrégibb s legkülsőbb. Ezen a Bioszférán mindegyik zárt mag külön-külön bukkant elő, mert így hozta a Nagy Számok további játéka; hogy pedig az Élet-előtti fokról az Életre jusson, mindegyiknek át kellett lépnie a központosulásnak bizonyos kritikus pontján (metszetekből álló láncolatnak önmagára-záródását kellett elérnie), aminek távolabbra - a Reflexió esetében - felsőrendű mását találjuk meg (vö. a 13. pontot).

b/ Filetikus központosultság 10. - Az élet-előtti Anyagot alkotó majdnem mindegyik töredékes központnak (vagy centrum-szeletnek) sajátos jellege a stabilitás. Amíg nyílt láncolat állapotában vannak, addig az alsóbbrendű fokon összetett központok csak abban az esetben juthatnak előbbre s záródhatnak össze, ha új és véletlen találkozások során újabb szeletek gazdagítják őket. S ha nem fordul elő az az igen ritka eset, hogy ti. maguktós esnek szét, akkor - a mi emberi méreteink szerint beszélve - élettartamuk határtalannak látszik. A zárt korpuszkulákat, a Bioszféra sajátos elemeit, már egészen más jellemzi. Alighogy magára zárulva megalkotta saját központját, egy-egy ilyen kozpuszkula az önmagától történő bonyolódásnak (self-komplexifikációnak, tehát ennek következtében saját erejéből működő központosulásnak) feltűnő képességét mutatja. Még ugyan nem kerül ki javára vagy vesztére - a Véletlen törvényeinek uralma alól (ez a kiszabadulás csak az Omegához elég közel valósul meg). De bár még mindig a Véletlen tengerébe merülten létezik, ott mégis úgy viselkedik, mint valami tápláló közegben: a szerencsés eseteknek köszönhetően kiválogatja, megragadja és aktív módon magába testesíti a nagyobb fokon központosított elemeket. S ugyanakkor az Energia fizikai törvényeinek is megfelelően (v.ö. a 30. pontot). (Ez paradoxálisnak tűnik, pedig az Embernek ezt sikerül megvalósítania minden szabad alkotásában.)

Más szavakkal kifejezve: valami fölfelé törő erő élteti s ezért - rakétához hasonlóan sugárként emelkedik az egysejtű állapotból a többsejtű állapotok felé, az Omega egyetemes irányában, s közben fílumot rajzol ki. 11. - Elméletileg talán arra gondolhatnánk, hogy a legelső és legkülsőbb Bioszférától kezdve egészen az Omegához közeli állapotokig ugyanaz a korpuszkula egymagában futja be az egész pályát, s ebben az esetben az ő ontogenezise (sajátos egyéni fejlődése) pontosan egybeesnék valami filogenezissel (törzsfejlődéssel). Az egyetemes tapasztalat viszont azt mutatja, hogy nem így van. Mivel aktivitásuk közben valamiféle kimerülés vagy megmerevedés éri a központokat, ezért mindenegyes korpuszkula csak arra képes, hogy végtelen parányi utat tegyen meg annak a fílumnak kebelében, amihez tartozik. Aztán eltűnik - de előbb már megsokasodott.

64 Ekképp aztán minden fílum igazában rengeteg, elemi metszetekre oszló csoportból áll, s ezek mindegyike egy-egy bonyolult szétágazódás kiindulópontjaként és támaszpontjaként szolgál. 12. - Centrogenezis szempontjából kétségtelen előnyei vannak az ilyen filetikus metszetekre és ágakra oszlásnak. Ennek köszönhető, hogy mindenegyes izoszférán maximális korpuszkula-sűrűség és a lehető legtöbb tapogatózás jön létre (lásd a 31. pontot). S ugyanakkor mindenegyes nemzedék életében megismétlődnek a kereszteződések, ezáltal pedig maximális gazdagság s a lehető legváltozatosabb átöröklési hagyaték halmozódik fel a fílumban. A két tényező végeredményben társul, hogy közvetlenül elősegítse a centrokomplexitás folyamatát. Ezért tehát minden élőlény kétszeresen komplex: térségileg, az általa egybefogott al-központok révén, és időben is, mert egyesíti őseinek „próbálkozásait”.

Viszont működésük fölvet egy nehézséget. Ha ugyanis kivülről figyeljük, akkor a sejtosztódás, a szaporodásnak alapvető működése, egyszerűnek tűnik, hiszen - ugyebár - az Anyag lényegében darabokra osztható. Csakhogy belső vagy centrológiai szempontból miként magyarázzuk a velejáró „pszichés megkettőződést? - hiszen egy tudatközpont nemde lényegesen maga felé fordult és magára zárult valami? Ezért tehát hogyan kell elgondolnunk azt az átmenetet, ami az anyasejttől a leánysejtig történik s ami egy „bensőt” ad tovább?... Hogy e zsákutcából kijussunk, én nem látok más megoldást, minthogy mindegyik filetikus központban kétfajta én-t képzelünk el: egyrészt a molekuláris én-t (amely - esetek szerint - többé-kevésbé befejezett illetve kezdetleges), másrészt pedig egy olyan tökéletlenül egyedivé vált és ezért szétvágható, periférikus én-t, amely - amikor külön válik - képes arra, hogy rügyezéssel bontakozzék ki és így új, közölhetetlen énű nukleuszt szigeteljen el önmagában. (lásd a 3. ábrát) A biológiai folyamatosság „a periférikusnak” (csírázónak) ilyen köteléke által van biztosítva, vagyis ezért marad fenn a fílum számára. „Nukleáris” szempontból nézve. a fílum szomatikus központok szaggatott láncszem-sorozatára oszlik, s a fílum ezekben igyekszik mindinkább szétágazni, aszerint hogy központjai mennyire növelik központosultságukat. Ez a „filetikus szemcsésedés” persze az Emberben éri el maximumát; e jelenségnek biológiailag lép helyébe a „kollektivizáció” jelensége, melynek révén a filetikus alávetettségüktől többé-kevésbé felszabadult központok egymással társulnak, szervezett együtteseket alkotnak (v.ö. a 16. pontot).

Azáltal, hogy az élő központokban megkülönböztetünk periférikust és nukleárist, nemcsak azt érjük el, hogy szavakkal vágjuk ki magunkat egy helyi s átmeneti nehézséget jelentő problémából. Ez a megoldásunk segít arra is, hogy a Centrogenezis folyamatát végigkísérhessük s elemezhessük egészen az emberivé vált (hominizált) életig. c/ Én-központúság 13. - Éppen a centro-komplexitás fogalmának köszönhető, hogy a kozmikus magokban annyi központosulási fok van, ahány bonyolultsági fok. Tehát amit eddig „központnak neveztünk az Élet alsóbb zónáiban, igazában nem hasonlítható geometriai pontokhoz, hanem inkább egyre szűkülő kis körfelületekhez, melyeknek még elég számottevő a „kör-átmérője”.

65 Az Emberivé-válás (Hominizáció) nagy jelenségét éppen az határozza meg, hogy ebből a szétszórt állapotból átmenet történik a már határozottan pont-formájú állapotba (Lásd a negyedik ábrát). Amiként a filetikusnak eredetekor egy metszet-lánc önmagára záródása (Központosulás, Cenntráció) határozta meg az élő központok első megjelenését, akként itt körátmérőjének zéróra esésével (Refelxió) - az élő központ is eljut „gondolat-szemcse) állapotra és - méltóságra. S ekként egy új kritikus ponton át létrejön egy lényegesen új típusú izoszféra, a Szellem izoszférája, a Nooszféra. 14. - A gondolkodó emberi magban a „reflexió” igazában még csak a létezőnek a nukleáris részét éri (v.ö. a 12. pontot), nem pedig azt a periférikus részt, amely szétvágható mrad, tehát folyton szaporodásra képes (gaméták). Csakhogy ez az átalakulás, még ha igen részleges is, elég már ahhoz, hogy az egyed mélyén elővillanni késztessen egy saját-központú, „pontformájú” fókuszt, vagyis személyes nagyságrendű ego-t. S ez máris elegendő ahhoz, hogy a Centrogenezis következő fejlődési fokain egész sor új jelenség mutatkozzék. 15. - Először is új, személyes természetű lett az emberivé-vált kozmikus központ, s ezért fölfedezi magában a visszafordíthatatlanság érzését és igényét. Mivel egyszerre tudatosítja, hogy utánozhatatlanul egyetlen és hogy jövő áll előtte, ezért lehetetlennek találja azt, hogy olyan pusztulásnak legyen kitéve, ami a kozmikus erőfeszítés helyettesíthetetlen részét semmisítené meg öbenne. Amikor majd az Omega-pontot fogjuk leírni (lásd a 24. és 30. pontokat), látni fogjuk, hogy a személyessé vált létező számára miként lehetséges a teljes halálnak ilyen elkerülése. 16. - Ez viszont még nem jelent mindent. Mert a Nooszférában most szétáradó „reflexió” egységek között már újfajta kapcsolat jön létre, ami eddig még nem volt tapasztalható más izoszférákban. Az eddigi „excentrikus” vagy legalábbis szétszórt közeledési mód helyét a kozmikus korpuszkulák számára már a „központ központhoz” kapcsolódás lehetősége váltja fel, vagyis a közeledés már tökéletes központok közt valósulhat meg. S ezzel egy csapásra már egész egyesített teljességük kezd telítődni valamiféle közös személyiséggel. Az ily módon önmagára forradó Nooszféra teljes egészében kezd tangenciálisan (v.ö. a 6. pontot) úgy viselkedni, mint egyetlen „Óriás-központ”. Közben pedig radiálisan ugrik előre, egészében járja át valami filetizmus, vagy helyesebben kifejezve: sajátosan jellemző ontogenezis: közös filetizmus, a tudat közös ontogenezise, közös emberi emlékezés, amely a hagyomány és a nevelés révén az emberivé-válás első percétől kezdve sosem szűnt meg növekedni és elmélyülni, mindig a centro-komplexitás alapvető biológiai törvényének megfelelően. 17. - S még jelenleg is így fest a Kozmosz körülöttünk. Az Emberiség a Világegyetemnek arcvonalát alkotó hullám, amely (a bonyolódás hatására) önmagára türemlik s ezáltal kap éles fényt; mozgó körének belsejébe zárja a dolgoknak még kialakulatlan Jövőjét, a végső szintézisnek Titkát. Mi fog előkerülni a Világnak ebből a még meg nem szilárdult magjából? - Ha helyes a rekurrencia-törvényünk, akkor nem más - és nem is kisebb valami - rajzolódik ki a látóhatáron, mint folyton nagyobb szervezettség és egyre nagyobb központosulás, - már nemcsak korpuszkuláris nagyságrendben, hanem szféráiban: vagyis a Földnek olyan gyorsuló nekilendülése, melyben a jólétet szolgáló szaporodás gondja átadja helyét a több-lét érdekében dolgozó fölfedezés szenvedélyének: a felsőrendűvé vált

66 Emberiség felsőrendű személyivé-válása (szuper-perszonalizációja). A felsőrendű Emberiség pedig az Omega növekvő fényének hatására válik legfelső fokon öntudatossá.

III. Az Omega-pont 18. - Ha a centro-komplexitás törvényét az idő tengelye mentén folyton-folyvást visszafelé követjük, akkor egyre szétszórtabb zónákat tüntet fel s ezekben egyre töredékesebb tudat-elemek lebegnek valamiféle egyre szervezetlenebb heterogén állapotban. Erre - lefelé nincs alsó határa a „rekurrenciának” (lásd az első ábrát). A kúp alsó része határtalanul nyíalik szét. - Viszont ha az ellentétes irányban, vagyis a jövő felé haladunk, akkor a sorozat továbbvetítése (extrapolációja) egy csúcsot jelez. Egy kozmikus Omega-pont létezése már akkor is mutatkozott (v.ö. a 3. pontot), amikor szellemünkben felvillant az a nyilvánvaló belátás, hogy a Világmindenség pszichésen összpontosul. Most már próbáljuk körülírni a Fejlődés eme végső fókuszának tulajdonságait. 19. - Ha genetikus szempontból beszélünk (vagyis ha az Omegát ama helyzettől kezdve vizsgáljuk, amelyet mi foglalunk el a Tér-Időben), akkor azt látjuk, hogy az Omega miszámunkra lényegében a Nooszféra végső önmagára-központosulásával meghatározott központ, s ennek megfelelően: közvetve minden előző izoszférának központja is. Vagyis benne a kozmikus kiterjedés legmagasabb fokú bonyolultsága egybeesik a maximális kozmikus központosultsággal. 20. - Az az elgondolás, hogy a Világmindenség valami végső egység-forma felé törekszik, bizony minden filozófus szellemét foglalkoztatta már. Ebben tehát semmi új nincs. A centro-komplexitás fogalmában az az eredeti és termékeny vonás, hogy éppen szerkezetileg állít a kozmikus szintézis végpontjára egy egész sor pozitív jelleget, s ezek révén a kozmikus szintézis létezése nemcsak értelmünk, de cselekvésünk számára is kifejezhető. Mert elég könnyen beláthatjuk, hogy helyzeti és működési feltételeinek akkor tesz eleget az Omega, ha amint jelzi rekurrencia-törvényünk - föltétlenül úgy mutatkozik számunkra, mint egyszerre személyes, mástól különböző, részben már létezik is számunkra s részben transzcendens is. 21. - Magától értetődik, hogy mindenekelőtt személyes. Ha egyszer a központultság teszi a létezőket személyesekké, akkor világos, hogy az Omega - a legfelső fokon központosított - szintén személy. 22. - Aztán egyedi is, vagyis különböző (ami nem jelenti azt, hogy el lenne választva!) azoktól az alsóbbrendű személyes központoktól, amelyeket (összekavarás nélkül!) emel magasabb központ felé (szupercentrál), mert saját egységébe gyűjti őket (lásd a 28. pontot). Az Omegának saját ego-ja van, amely különbözik a mienktől. Ez annak a centrogenezisnek működéséből következik, amely a felsőbbrendű központokat mindenegyes fokon csak akkor engedi kibontakozni, ha tiszteletben tartják, sőt be is teljesítik azoknak az elemeknek központosított sokféleségét, melyekre bonyolultságuk épül (v.ö. a 27. és 28. pontokat).

67 23. - Részben már létező is számunkra, azaz már képes ránk hatni, mint jelenlévő valóság. Amint a Világ fejlődő struktúrája követeli, az Omega sokkal több valami, mint „valóságos” kép, melynek az lenne a rendeltetése, hogy majd a jövőben alakuljon ki az összpontosuló Mindenség fókuszában. Az Omega fényforrásként működik. Nemde ő fakasztja föl és tatja is fenn - itt és most - a radiális kapcsolatok kévéjét? (V.ö. a 6. és a 30. pontokat.) S ugye ismér csak ő az - ezt hamarosan látni fogjuk (a 29. pontban) - , akinek szeretetét megérezzük (mert csak már létező szerethet)? S ugye egyedül ez a szeretet képes arra, hogy elgépiesítés nélkül irányítsa célzatosan (polarizálja) az emberi kollektivitást? 24. - Végül részben transzcendens is, vagyis részlegesen független attól a Fejlődéstől, amely őbenne éri el végcélját. Ha az Omega valamiképp nem esnék kívül az Idő és a Tér megkötöttségein, akkor nem lehetne számunkra már-létező és arra sem lenne képes (hiszen ebben az esetben ő is teljesen alá lenne vetve a kérlelhetetlen Entrópiának), hogy megalapozza a visszafordíthatatlanság reményét, ami nélkül - az Emberrel kezdődően - a Centrogenezis megszűnnék működni. (V.ö. a 15. és a 30. pontokat.) Vagyis őmaga egyik arculatával, amely különbözik attól az arcéltől, amellyel mi őt alakulónak látjuk, öröktől fogva fölötte áll annak a Világnak, amely fölé - egy másik szögből nézve - most emelkedik ki. S éppen e két (a már Világ fölött álló és a most föléje emelkedő) arculatának egyesítésével teljesíti be az egyetemes egységesítést, „kétpólusú”, („bipoláris”) egység formájában. 25. - Ilyen határozott természetével és tulajdonságaival az Omega csakugyan ott ragyog a jövő egén, mint a Centrogenezis hajtómotorja és teljes egységesítője. Az elemi kozmikus központok az ő vonzására és az ő képére alakulnak ki és mélyítik el bonyolultságuk anyaméhét. S mivel az Omega gyűjti egybe ezeket a központokat, azért halhatatlanság jut neki osztályrészül, mihelyt én-központúakká (azaz személyesekké) válnak és strukturálisan képesek arra, hogy - központot központtal összekötő viszonyban - lépjenek kapcsolatba az Omega végsőfokú szilárdságával (v.ö. a 30. pontot). 26. - Megjegyzés a Bonyolultság „formális effektusáról” (sajátos hatásáról). Előző fejtegetéseimben arra a nyilvánvaló tényre támaszkodtam, amely megvan az Emberben és „megrajzolható”, végigkövethető az élőlények egész során, ti. hogy a létező központosultsága (tudata) növekszik a bonyolultságával együtt. A két változónak (a központosultságnak és a bonyolultságnak) eme kétségtelen tapasztalati összefüggése alapvető ontológiai viszonyt fejez ki a létező és az egyesülés között. Ezt a következő két formában fejezhetjük ki (e formulák visszafelé is olvashatók és persze kiegészítik egymást): 1. passzív formában: „Plus esse est plus a (vagy ex) pluribus uniri”: a többlét annyit jelent, hogy több létező által (vagy több létezőből) nagyobb egyesülés jön létre. (Ez azt a fejlődést jelenti, amit a létező megkap, szenvedőlegesen „elvisel”, „passzív adottságként”.) 2. aktív formában: „Plus esse est plus plura unire”: a több-lét annyit jelent, hogy egyre jobban és folyton több létezőt egyesít. (Ez azt a fejlődést jelenti, amit a létező hajt végre.)

68 Tételem szempontjából nem látszik szükségesnek, hogy ezt a két metafizikai axiómát mélyebben kifejtsem, mert több-kevesebb érvényességük semmit sem változtatna azon a fizikai rekurrencia-törvényen, amelyre támaszkodtam. Viszont fontosnak tartom hangsúlyozni azt a tényt, hogy a centro-komplexitás törvénye a jelenségek síkján többféle módon mutatkozik és működik, s ezeket fontos megkülönböztetnünk: a/ Az Élet-előtti területen a központok összeadódással szerveződnek, a központ-„szeletek” egybeilleszkedése és fokozatos összeforradása által: „Centrum ex elementis centri”: központ-elemekből alakul ki a központ. b/ Filetikus területen: a Soksejtű egyed (Metazoa) egyetlen magból született (Centrum a centro: központ a központtól) és sejtsokasodással bonyolódik önmagában. A Metazoa (soksejtű) eredetileg - úgy látszik - nem a független sejtek egyesüléséből és összeforradásából alakult ki, hanem azáltal, hogy ugyanegy anyasejtből fokozatos osztódással származó elemek nem váltak el egymástól. - V. ö. a rovarkolóniák esetét, amelyek nem a kifejlett társuló egyedek csoportjából származnak, hanem egy olyan családból, amely önmagában gyarapszik és nem szóródik szét.

Minden úgy történik, mintha mindenegyes új központ sajátmagát mélyítené el, mert önmagának szövi meg benső bonyolultságát. c/ Végül az én-központú területen: a nooszférikus központ, az Omega, nem az emberi „ego”-k összefolyásából születik meg, hanem úgy áll az emberi „ego”-k szervezett teljessége felett, mint patakzó szikraár az Omega transzcendens arculata (24. pont) és a teljesen egységesített Világegyetem „csúcspontja között: „Centrum super centra”: Központ a központok felett. A keresztény látásmód szerint így fejezhetjük ki ezt még pontosabban: az Omega vezérelemként kapcsolódik a Centrogenezisbe (ez a vezérelem a Krisztusi központ), amely filetikusan jelent meg a Nooszférában és fokozatosan magának rendel alá minden más központot.

Tehát (bármily jól fest és bármennyire hasznos i9s az analógia) szoros értelemben véve nem helytálló az, ha a kollektív agy kialakulásához hasonlítjuk az emberi szociális tudat előrehaladó lépéseit. Az agyban több milliárd rendezett korpuszkula (idegszál) sokkal inkább csak periférikus ego-ja által működik, egymásba kapcsolt kerekek módjára, de nem mint összeadódott kis „bensők”. Viszont a most megszülető Szuper-Emberiségben nukleáris módon dolgozik sok milliárd egy-lelkületű egyed, mert egyedi tudatuk egymás közt visszhangra talál és egybehangolódik. Mindkét esetben (ti. az agyban és a szociális egységesülésben) a bonyolultság szolgál a magasrendű központosulás alapjául, de a két esetben különféle lét-mélysége van a felhasznált elemeknek. Itt mutatkozik meg, hogy mi a részletigazság, de még több tévedés is Durkheim, Cournot, Tarde stb. állítólag végleges kritikájában, amit a Szociológiának a Biológiával való bármilyen „asszimilációja” ellen intéztek. Magától értetődik, hogy abszurd dolog lenne egy társadalmi közösséget sejtek csoportosulásával azonosítani (főleg ha ezeket a sejteket - tévesen - úgy határozzák meg, mintha egyáltalán nem lenne pszichés tartalmuk). De még inkább hamis és terméketlen látásmód lenne az, ha valaki a szociális csoportosulásokban nem ismerné fel ugyanannak a működésnek „emberivé-vált” folytatását, mint ami a Soksejtűeket alakította ki elszigetelt sejtekből. A kozmikus szerkezeti egység alapján - és föltéve, hogy az Embert nem akarjuk végzetesen „felületi látszatnak” tekinteni - az Embert csakis olyan általánosított

69 biológiai távlatokban érthetjük meg és értékelhetjük, melyekben egyszerre érvényesül a két következő szempont: egyrészt ugyanaz az alapvető, mélyből fakadó működés folytatódik az Élet minden fokán végig; s másrészt ennek a folyamatnak különféle módosulásait lényeges különbségek választják el, aszerint, hogy a centro-komplexitásnak többé-kevésbé előrehaladt területein vizsgáljuk ezt a folyamatot. Szociológiai Tudomány csakis a Fizika és a Biológia meghosszabbításaként lehetséges.

3. Következmények és következtetések Meghatároztuk a Centrogenezis folyamatának főbb vonásait. Most tehát következtetésként sorakoztassunk fel néhány olyan lényeges pontot, amelyben különböző szemszögből ismét előtűnnek a Centro-komplexitás törvénye alatt álló Világ tulajdonságai. 27. - Az Egyesülés törvényei Ahogy mi jellemeztük a Fejlődést, egyik végétől a másikig minden az egyesülés irányában mozog a Világegyetemben. De ebben az egyirányú mozgásban több olyan konkrét módosulás történik, amely sajátosan helyreigazítja vagy tökéletesíti azokat az elméleti elgondolásokat, amelyeket az egyesülésről megalkottunk. a/ Mindenekelőtt az egyesülés (a valódi, a fizikai egyesülés) alkotó. Ott, ahol a kozmikus szövetanyagban teljes szétesés van (az Omegától végtelen távolságra), ott semmi sincs. Ott viszont, ahol a tudat egy lépést tesz előre vagy előreugrik (az Élet megjelenése központ-töredékek csoportosulásakor, filetikus központok elmélyülése, reflexív központok feltűnése, az Emberiség megszületése, Omegát jelző hajnal), ott ez a folyamat mindig egységnövekedéssel társul. Persze központok egymáshoz közeledése és elrendeződése önmagában még nem elegendő a Világ létének növeléséhez. De kétségtelenül ezt érik el az Omega sugárzó hatására. b/ Másodsorban: az egyesülés differenciál. Ezzel azt akarom kifejezni, hogy amikor az n nagyságrendű központokat n+1 magasabb nagyságrendű központ befolyása szervezi csoportba, akkor az n nagyságrendű központok nem fognak elhalványodni vagy felolvadni, hanem - éppen ellenkezőleg - még fel is erősödnek, mint ahogy egy szerkezet alkatrészei is csak akkor illenek össze, ha sokféle és pontosan meghatározott formájuk van. Ekképp alkot sokféle sejt egy többsejtűt. Ilyenek az agy idegsejtjei. Vagy a Rovar-telep különféle tagjai… A szervezettség nemcsak föltételezi, de meg is szüli azt a bonyolultságot, amin kivirágzik egysége. Ez egyetemes tapasztalati tény. c/ S ezért a Gondolkodó Élet én-központú területén az egyesülés személlyé tesz (perszonalizál). Mivel a személyivé-alakítás (maga a ) teremtő differenciálás, ezért az Egyesülésnek ez a harmadik törvénye csak összefoglalja, összeköti és megvilágítja a másik kettőt. Ez nemcsak annyit jelent, hogy a gondolat-szem az önmagára-bonyolódás tökéletes központosulása fölé emelkedik, de még azt is eredményezi, hogy amikor más gondolatszemekkel - mint központ központokkal (vagyis személyesen) társul, akkor magasabb

70 személyi fokra jut (szuperperszonalizálódik). Tapasztalatilag is ez az eredmény, ha több emberi tudatot egyetértő lelkület hevít. Akár egy munkaközösségről van szó, vagy két szerelmesről, vagy még inkább az Isten szemléletébe merülő misztikusról, a pszichés eredmény mindig ugyanaz. A gondolkodó központok egyáltalán nem igyekszenek elvegyülni, hanem abban a mértékben fokozzák ego-juk feszültségét, minél szorosabban kapcsolódnak össze. Annál inkább központosulnak, minél jobban közelednek egymáshoz az Omega felé tartó összpontosuláskor. Ezért szükséges és fontos is, hogy ne keverjük össze a következő két - részben egymástól független fogalmat: személyes és egyéni. „Egyénivé” az tesz egy központot, hogy az őt körülvevő többi központtól különböző, elkülönülő. A „személyi” pedig annyit jelent, hogy az a létező mélységesen önmaga. Ösztönszerűen azzal szeretnénk növelni ego-nkat, hogy mindinkább elszakadunk és elkülönülünk a többi embertől - pedig ez éppen elszegényít. Az egyesülés törvényei arra tanítanak, hogy az igazi és jogos „egoizmus” - éppen ellenkezőleg - abból áll, hogy másokkal egyesülünk (föltéve hogy központ központtal egyesül, vagyis szeretettel - v.ö. a 29. pontot), mert csak így sikerül magunkat teljesen magvalósítanunk, semmit sem veszítve el abból, ami minket közölhetetlenné tesz (sőt éppen ellenkez őleg: igazi maximumát éri el a másokkal közölhetetlen). Szigorú értelemben véve - vagyis ha egyéniség nem a lények különféleségét, hanem egymástól elválását jelenti - a Centrogenezissel csökken az egyéniség, s (az Omegában) meg is semmisül, amikor viszont a személyiség éri el maximumát.

Hangsúlyozom, hogy ez tapasztalati tény. De ugyanakkor egyszerűen megerősíti a centrokomplexitás törvényét. 28. - A Személyes kifejlődése. „Az egyesülés személyessé alakít” (perszonalizál). Ha ebben az új formában fejezzük ki a Centrogenezis alapelvét, akkor a kozmikus Fejlődés természetének legtitkosabb lényegét határozhatjuk meg. Tanulműnyom elején (az 5. pontban) ezt így határoztuk meg: „átmenet a kisebb bonyolultságból a nagyobb bonyolultságba”. Most már világosabb és mélyebb fogalmakkal egyszerűen így nevezhetjük: „személyivé-válás kozmikus folyamata”. Mert akár azt nézzük, hogy különálló metszetekből kiindulva miként tűnnek fel először az élő központok, akár a filetikus központokon belül követjük nyomon, hogy a periférikusban fokozatosan hogyan válik ki a nukleáris, akár azt figyeljük, hogy a mag miként lesz reflexívvé a személyes én-központúsággal, vagy végül ha következtetéseket vo9nunk le (extrapolálunk) azokból az eredményekből, amiket a Hominizáció ért el az Emberen, a megfigyelt mozgás értelme és jelentősége mindig ugyanegy. Az Idő haladtával (ami akárcsak a Centro-komplexitás - a személyivé-válásnak abszolút mértékül szolgálhat) a Személyes jelleg mennyiségileg és minőségileg folyton növekszik a Világegyetemben. Tehát amikor azt érezzük, hogy a Nooszféra köre kérlelhetetlenül magára-zárul fejünk fölött (gazdaságilag, politikailag, szociális szempontból…), ne féljünk attól, hogy vak kollektivizmusba süllyed kis személyiségünk drágagyöngye. Amikor nyakig úszunk ebben az árban, vagy ha működésének gépszíját érezzük, attól remegünk, hogy a tudat-nélküliségbe hullunk vissza. Azért ijedezünk, mert nem értettük meg, hogy akárcsak azok a központtöredékek, melyek egymást keresik az Anyag élet-előtti zónáiban, fejlődési fokuinkon mi is még csak személyek kezdeti próbálkozásai és darabkái vagyunk, amelyek egymásra várnak. Talán azt képzeljük, hogy a személyiség az az elszigetelt elemnek, a tudat-szemnek sajátos tulajdonsága. A Centrogenezis - éppen ellenkezőleg - arra tanít, hogy véglegesen és teljesen

71 személyes csakis a Minden (föltéve, hogy arra az egyetlen helyre állítjuk s abban a formában, ahogyan valóban létezik, vagyis Omega-pontként). Ezért csak akkor lehetünk egészen önmagunk, ha az Omega révén az Egyetemesben egyesülünk egymással. A központosítottan-bonyolult Világegyetemben nem ellentét, hanem egybeesés van Személyes és Egyetemes között. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor egyáltalán nem nyugtalanít az a kikerülhetetlen összeszorulás, ami egyre jobban arra kényszerít, hogy bolygónk zárt felszínén kölcsönösen hatoljunk egymásba. Ez csak kolosszálisabban nyilvánul meg, mint a többi kozmikus erő, melyek a bonyolítás erejével kezdettől fogva azért működnek, hogy egyesítsék és elmélyítsék a Világot. 29. - A szeretet működésének szerepe Egy olyan Világban, amelyet ez jellemez: „Egyesülés által érni el a Személyivéválást”, a szeretet erőinek nyilvánvalóan kimagasló szerep jut, hiszen éppen a szeretet az a kapocs, amely közel hozza és egyesíti a személyeket. S éppen ezt igazolja a tapasztalat. Az Élet-előttinek és a Gondolat-nélkülinek zónáiban még nem létezik szoros értelemben vett szeretet, mert a központok vagy még nem szövődtek meg, vagy pedig még csak tökéletlenül központosultak. De ugye már szeretet csírázik s növekszik annak a kölcsönös vonzódásnak alján, amely előretartó és összpontosuló útjukon egymással összetapadni készteti és egyesülésükben meg is tartja a partikulákat? - Mindenesetre legalábbis azt mondhatjuk, hogy az első atomoknak vagy az első élőknek ilyen homályos egymásiránti szimpátiája a Reflexió kritikus pontján átlépve szeretetté alakul, mert emberi formát ölt. A nemiség, a család, a faj esetében világos az átmenet. De a jól látó szem észreveszi azt is, hogy sokkal messzebbre terjed ez a jelenség. Kétezer év óta sokat beszéltek (és sokat mosolyogtak is) az emberiség szeretetéről. De hát elvégre is nem ilyen szeretet növekszik-e és halad már csúcspontja felé látóhatárunkon? Elméletben és gyakorlatban is. Mert mondjátok csak, nem kezdik-e egymást szeretni az emberek már attól a pillanattól kezdve és és éppen azzal a ténnyel, hogy az őket magával ragadó Fejlődést határozottan tudatosítják s mindnyájan együtt ugyanegy valóságra kezdenek figyelni, előre? Bizony az összeszoruló Nooszféra felszínén nemcsak kiváltságos csoportok kicsinyke csoportja, hanem az emberek közötti viszonyok egész teljessége melegszik föl. S ezzel máris teljes kozmikus szerepével ragyog fel a szeretet. A pszichológus és a moralista szemében a szeretet csak „szenvedély”. Azok számára viszont, akik Plátó nyomán magában a létezők struktúrájában igyekszenek megtalálni a szeretetet mindenütt-valóságának, feszültségének és rugalmasságának magyarázatát, bizony valami benső egyetemes vonzódás felső és tisztult formájának mutatkozik. A központosítottan-bonyolult Világegyetemben a szeretet lényegében nem más, mint a Kozmogenezis sajátos energiája.

72 S ezért a Világ minden energiája közül csakis ez mutatkozik arra képesnek, hogy végpontjáig előrehajtsa a kozmikus Személlyé-válást, a Centrogenezisnek ezt a gyümölcsét. Mondottuk, hogy az egyesülés személyivé tesz. De azt se felejtsük el, hogy ez csakis egy föltétellel valósul meg: az egyesülés révén csoportosuló központok ne akármiféleképpen (kényszerítve, vagy féloldalról, rézsútosan) közeledjenek egymásho, hanem központ közeledjék központhoz, önként és szabadon, vagyis szeressék egymást. Végeredményben csakis a szeretet - „bonyolultakat személyivé-tevő” sajátos és egyedülálló hatalma révén - képes megvalósítani azt a csodát, hogy önmaga fölé emeli az Embert a kollektivizáción át és annak erőit fölhasználva. S egy még döntőbb fontosságú fázison át - ismét csak ő tár kaput az Omega felé. 30. - Fizikai Energia és pszichés Energia Amit eddig mondottunk, abból az következik, hogy a Világegyetem a maga egészében az Omegától származó vonzás hatására válik bonyolulttá és ezáltal központosul. Az emberi izoszférától (vagy Nooszférától) kezdődően szeretet formájában nyilvánul meg ez a vonzás. S az emberek végeredményben azért lehetnek egyetértő lelkületűek, mert mindegyikük mélyén ott ragyog annak a közös végpontnak Jelenléte, amely felé haladnak. A Centrogenezis szempontjából ítélve tehát igazában minden valami pszichésen összpontosuló energiafolyamban fürdik, amelynek minősége és mennyisége izoszféráról izoszférára ugyanoly ütemben növekszik, mint a személyivé-válás. Ezek megállapítása után ezt kérdezzük: Létezik-e valami viszony eme benső, egyre növekvő és mindinkább „szeretetté-vált” („amorizált”) enegia és a fizikusok Energia-istene között, amely állandó, s ugyanakkor (lefokozódás miatt) egyre inkább „hővé változik”? E két energia (fizikai és pszichés) teljesen különböző jellegű, s a jelenségek területén mutatkozó megnyilvánulásaik annyira visszavezethetetlenek egymásra, hogy talán azt hihetnénk, hogy a Világnak két, egymástól teljesen független kibontakozási formáját alkotják. Csakhogy ugyanabban a Viláűgmindenségben s ugyanabban az időben folyik egyiknek is, másiknak is fejlődése. Ezért tehát nem létezik-e valami titokzatos viszony, ami összeházasítja kettejük kibontakozását? Hogy megpróbáljunk erre a nehéz kérdésre válaszolni, térjünk vissza oda (a 8. ponthoz), ahol különbséget tettünk a központosulás előtt álló (élet-előtti) és a központosult kozmikus elemek között. Az első csoport elemeire (mivel központjuk még nem vált egyedivé) az Omega nem hathat bensőleg, tehát elölről vonzó hatással sem. Vagyis hátulról (a retro) s valamiféle külső lökéssel hozza őket mozgásba. Ez csak egyfajta magyarázat. De vajon nincs-e másik is, nagyobb összhangot teremtő és egyszerűbb megoldás? - Tételezzük fel, hogy az Omega vonzása bensőleg érezteti hatását (pszichés energia, lásd föntebb) még a töredékes (élet-előtti) központokra is. Ebben az esetben a fizikai Energia (és globális megmaradása) nem magyarázható-e úgy, mint olyan elemi pszichés energia-tömegeknek (pl. az atomok pszichés energiájának) statisztikai „al-termékei”, amelyek tangenciálisan (No. 36.) és periférikusan (No. 12.) kombinálódnak, gyakorlatilag változatlan számban, - pontosan úgy, ahogy a fizikai törvények (az

73 Anyag Determinizmusa) szabályossága magyarázható a nem-szervezett infinitezimális szabadságok sokféleségének játékával? (No. 32/b) E szempontból azt mondhatnánk, hogy a Világegyetemben minden (s a legtávolabbi izoszféráktól kezdve) ugyanabban az egyetlen belső árban mozog, amit az Omega áraszt ki önmagából: s ezért a fizikai energia csak az anyagivá vált pszichés energia.

És csakugyan minden úgy történik, mintha ez a lökés valami egészen sajátságos és egyetlen ösztönző indítóerő lenne, amely határozott tevékenységre szánt „kvantumot” fakaszt föl: éppen azt az energiát, ami alá van vetve az energia-megmaradásnak és lefokozódásnak, mellyel a Fizika foglalkozik. A másik fajtájú elemekre viszont (éppen azért, mert központosultak) az Omega központosító befolyása végre közvetlenül hat. Tehát a legelső élő izoszfértától kezdve újformájú „mozgatóerő” kezd működni, most már folyton meg is marad (s ezért kevésbé központosított-bonyolult szféráról jobban központosított-bonyolult szférára egyre inkább növekszik). Ez pedig a föntről kapott központosító tevékenységnek köszönhető. Így aztán szinte súlypont-átbillenéssel - eljutunk a pszichés energia területére. De mert az egyszerűen élő központok kezdeti központosulása gyökerében még most is a fizikai-kémiai hatások játékára épül (v.ö. a 9. pontot: az első „központosulás” tényezői), ezért ezeknek az egyszerűen élő központoknak belső fölépülése és egymás közötti akciói is gyökeresen a Termodinamika és a statisztika törvényeinek vannak alávetve: visszafordíthatóak és esendők. Csak a Reflexió kritikus lépésétől kezdődik az, hogy szellemivé vált pontjuk révén(„lelkükkel”) arra lesznek képesek az emberi partikulák, hogy nemcsak egyedekként állnak az Omega hatása alatt, hanem részesednek is az ő lényegileg személyes és szilárd állandóságában. S ekkor történik meg számukra az egyensúly-átbillenés (mint ahogy ez történik egy olyan testtel, amely éppen két bolygó vonzáskörének határán megy át). A tudatmag abban a mértékben válik szabaddá a saját filetikus anyagi hordozójától, amily mértékben személyessé válik. Amikor pedig ez a reflexív központ elválik a sokaság felé visszahulló bonyolult anyaméhtől, akkor végre határozottan egységes lesz önmagában és csatlakozhat minden összpontosulás végső pólusához. Körülöttünk a Világegyetem így vezetődik vissza én-központú részére (lényegére „desztillálódik”), egyre inkább átalakul, magról-magra „omegalizálódik” - a halálon keresztül. S ez a jelenség valamikor majd globálisan fog bekövetkezni, egyszerre fogja érni a szervezettsége s központosultsága kritikus végpontjára jutó Nooszféra teljes egészét. 31. - Egység és Nagy Számok A centro-komplexitásról alkotott elgondolásunknak egyik legérdekesebb következménye az, hogy bensőséges és közvetlen viszonyt tüntet fel a Világegyetemben szereplő minőség és mennyiség között. Mivel a kozmikus a szervezett bonyolultságnak megfelelően mélyülnek el, ezért közvetlenül adódik az a következmény, hogy az Omegának, az átalakulás végpontjának tökéletessége bizonyos N számú jól meghatározott elemet jelöl ki, amely részt vesz a Centro-genezisben. Ez a szám egyébként két más szám - N1 és N2 összegének felel meg: Az N1 azokat a gondolat-szemeket jelzi, amelyek végleg bejutnak a centro-komplex Omegába.

74

Az N2 pedig azoknak a nem-reflexív korpuszkuláknak száma, amelyek - a Véletlen és az Élet törvényeinek megfelelően - szükségesek az N1 eléréséhez. Ennek alapján az N1/N2 viszony a Centrogenezis „teljesítményének” mértékét fejezhetné ki: annak a munkának gyümölcsét jelölhetné (pszichés rész, v.ö. a 30. pontot), amely szintén határozott kozmikus állandót képvisel: a Világ erőfeszítését, „fáradságos munkáját”.

S ez máris azt az első módot jelenti, ahogyan elgondolhatjuk az Egység és a Nagy Számok között fennálló kozmikus viszonyokat. De van egy másik lehetőség is: a Világegyetemben dolgozó korpuszkulák óriási tömege nemcsak annak az Egységnek gazdagságával magyarázható, amiben összegyűlnek, hanem az a segítség is igazolja nagy számukat, amit éppen a Centrogenezis folyamata kap a Nagy Számok játékában. A pszichés energia természetszerűen küzd annak a Véletlennek erői ellen, amely a fizikai Energia területén uralkodik s lassan-lassan ki is küszöböli őket. Útközben mégis alkalmazkodnia kell hozzájuk. S ekkor - ahelyett, hogy közvetlenül keresztezné - úgyszólván saját céljaira használja fel őket, latba vetve a Véletlen kettős tulajdonságát, amely vagy statisztikai egyformává-alakítással fejleszti ki a szabályos determinizmusokat (fizikai-kémiai törvényeket), vagy - éppen ellenkezőleg - sokszor megismételt próbálkozásokkal teremt meg improbábilis kombinációkat. Így magyarázható elsősorban azoknak az élőlényeknek nagyszerű struktúrája, melyeknek szabadsága csak olyan fizikai-kémiai és pszichológiai megkötöttségek zárt körén át s annak segítségével nyilvánul meg, amiben a felületes vizsgálódás talán csak szédítően bonyolult gépezetet vesz észre: a centro-komplexitás mechanikus oldalát. Másodsorban pedig így magyarázható meg az is, hogy a Fejlődésben olyan fontos szerep jut a széttartó erőknek. Folyton ismételtük, hogy a Világegyetem önmagára központosul. De hát akkor - vethetné közbe valaki - miként lehetséges az, hogy körülöttünk folyton sokasodik és ágakra szakad az Élet, mindenegyes fílum egyre több egyedet, fajt, nemet sűrűn tartalmazó kéveként hajlik el? … Ezt válaszolom: ez először is annak a Centrogenezisnek egyszerű megnyilvánulása, amelynek minden szinten szüksége van bonyolultságának megújítására (v.ö. a 12. pontot). De még azt is hozzátehetem: itt egészen egyszerűen olyan tapogatózási módszer is megnyilatkozik, melyben szerencsésen szövődik össze a (fizikai) Véletlen és a (pszichés) finalitás. Mivel az Omega személyivé-tevő munkája szervezetlen Nagy Számokon folyik, ezért - főleg kezdetben - csak fürkész és alkalomadtán ragadja meg a kínálkozó szerencsés eseteket, amiket elszórtan megfogan a véletlen. Tehát növelnie kell a szerencsés eshetőségeket. S ekkor tűnik elő az Élet számtalan próbálkozásának szerepe. Persze nem úgy, hogy atomok minden irányban össze-vissza nyüzsögnek, de mint fény felé húzódó gombatelep egyedei, a „központosított” kozmikus korpuszkulák is ezerféleképpen és minden szöghajlat irányában előrenyomakodnak, bár mindig pozitív radiális hatással szorulnak izoszférájuk falára, míg végül résre találnak, tömegük kisurran és szétárad a következő izoszférán. Ekként ez a mozgás igen messzire kiterjed, egyre körülhatároltabb és zártabb pszichés felszínekre hat. De az összpontosulás (bármennyire irányítsa is az Omega polarizáló tevékenysége) csakis azoknak a különféleségeknek segítségével történik, amelyek lehetővé teszik, hogy az Élet mindent megkíséreljen.

75 32. - Anyag és Szellem Az előző megoldások egészéből nyilvánvalóan bontakozik ki egy sajátos látásmód az Anyag és a Szellem viszonyainak természetére vonatkozóan. Ezt a látásmódot a következő néhány tételben foglalhatjuk össze: a/ Ha az Anyagot a sokféleség, a Szellemet pedig az egység szinonimával jelöljük, akkor nem tekintjük két heterogén vagy ellentétes, véletlenül vagy erőszakkal összeházasított dolognak. A genetikus viszony (centrogenezis) révén, amely központosultságot (egységet) bonyolultságtól (sokaságtól) tesz függővé, a Valóság két mozzanata - a lelki és az anyagi - szükségképp és kiegészítőként igényli egymást, akárcsak ugyanannak a tárgynak két oldala vagy arcéle, vagy még helyesebben kifejezve: mint egyetlen mozgásnak „a quo” (ahonnan) és „ad quem” (ahová) állomása. A kozmikus Fejlődés mezején az Egy időben föltételezi és szerkezetileg teljesen magába foglalja a Sokfélét, de ez mégis csak a transzcendens Omega-mag előzetes befolyására történhet (lásd a 24. pontot), s az Omegának is előbb kellett már léteznie, mint a Sokfélének első felbukkanása. b/ Szoros értelemben véve, vagyis ha az Anyagot úgy határozzuk meg, mint tudat és spontaneitás nyomával sem rendelkező „dolgot”, akkor az Anyag nem létezik. Mondottuk, hogy még az élet-előtti korpuszkulákban is fel kell tételeznünk valamiféle görbületet, ami előrejelzi és halványan bevezeti valami szabadságnak és „bensőnek” megjelenését. A fizikai determinizmusok („törvények”) igazában csak Nagy Számok effektusai, azaz materializált szabadság eredményei. A Világegyetem Alapanyagának (Weltstoff-jának) ez a statisztikai materializálódása persze főleg a „töredékes központoknak” (óriási számú és végtelen kicsiny fokon spontán) zónájában tűnik fel, de magasabb rendű központok között is észrevehető, sőt a Nooszférában is, ahol még az Emberi Energián belül is jócskán akad példa sajnálatos elgépiesedésre. E szempontból ítélve: a Világegyetemben csak Szellem van, a szervezettségnek és a sokaságnak különféle állapotán vagy fokán. c/ Ezt viszont nem szabad úgy értenünk, mintha a Szellem a polarizáció és az összegződés egyszerű termékeként fokozatosan alakulna ki, miközben a Centrogenezisben kezdetkor résztvevő központok teljes egésze érintetlenül (és hozzáadódás nélkül) megmarad az egységesítő átalakulás végpontján. Útközben valóban új központok jelennek meg a centrokomplexitás révén s emelkednek a sorozatos szintézisek vagy szintek fölé (v.ö. a 26. pontot). Ez a Központok Sokasodásának jelensége. S végül csak a reflexív magok képviselik a szellemivé-vált Világmindenség visszafordíthatatlan részét, mert csakis ők képesek az Omegához tapadni (v. ö. a 30. és a 31. pontot). d/ Ezt a Fejlődést a Központosulásnak és a Reflexiónak két kritikus szintje osztja fel (v.ö. az első ábrát), s ennek alapján különböztethetünk meg a Világ szövetanyagában egy „élettelen” zónát, egy „egyszerűen élő” zónát és egy „gondolkodó” zónát. Ezek a felosztások mégis csak másodrendűek, mert szakaszokra vágnak egy olyan pszichés miliőt, amely folyamatos és ugyanannak az egyetemes átalakulásnak (a Centrogenezisnek) van alávetve, teljes egészében pedig függ is a fölötte álló Omegától. 33. - S a többi szférák?

76

Mindannak a nehézségnek lélektani gyökerén, amit a tudomány emberei még szembeállítanak a Világ spiritualista magyarázatával, bizonyára az rejlik, hogy kirívóan érzik azt a durva aránytalanságot, amit a Világmindenségben a fizikai Energia és a pszichés Energia között találnak. Akár a kozmikus Anyagnak, a Mozgásnak és Hőnek parányi mennyiségeit nézzük, amelyek részt vesznek a biológiai működések teljes egészében, akár arra a véletlen esetre irányul tekintetünk, amiből - úgy látszik - kialakult a Naprendszer (tehát a szervezett Anyag is), különös meglátás kábítja el fejünket: a természet többi része mellett az ember jelentéktelen valami. A dolgok magyarázatát hogyan mernénk keresni az Élet oldaláról, hiszen az Élet - minden ezt kiáltja nekünk - csak helyi és pillanatnyi eset, a Fejlődés előreláthatatlan mellékterméke?... Az előző lapokon vázolt elgondolások - remélem - segíteni fogják az olvasót, hogy legyőzze ennek a hamis látásnak kísértését. A centro-komplexitás fogalma nemcsak biztos kritériumot ad kezünkbe, hogy „abszolút nagyságnak” értékeljük a létezők kozmikus értékét s ennek következtében tárgyilagosan állapítsuk meg a Szellem elsőségét, de ezenkívül (azokkal a kapcsolatokkal, melyeket akár a Minőség és Mennyiség, akár a Finalitás és a Véletlen között föltár, - v.ö. a 31. pontot) azt is megmagyarázza, hogy a Tudat, a dolgoknak ez az egyedüli lényege, a Világ története folyamán miért csak úgy mutatkozhat meg, mint ritkaság és egy eset, anélkül hogy ezzel esetlegessé vagy véletlenné válnék. Hogy végre elűzzük a kicsinység szédítő érzését, s ugyanakkor utolsó pontjáig feltárhassuk a Centrogenezis magyarázó erejét, azt hiszem, hogy befejezésül leghelyesebben teszem, ha a következő szempontra figyelmeztetem olvasóimat: a szerencsés esetek (két égitest súrlódása) rendkívüli közrejátszása ellenére, amit a bolygók születése föltételez, semmi sem igazolja azt, hogy ugyanez a véletlen ne játszott volna közre, vagy akár most is többször ne történhetnék meg az idő és a tér végtelenségében; s ennek következtében azt sem bizonyítja semmi, hogy folyton a Nagy Számok valamiféle törvénye szerint sok homályos csillag, mienkétől különböző sok más Föld ne lenne máris szétszórva, vagy jövőben ne létezhetnék a Galaktikák között. E határozottan valószínű hipotézis szerint az élő jelenség és még inkább az emberi jelenség valamit veszít nyugtalanító magányából. S ugyanakkor eltorzítás nélkül és egy új nagyságrenddel fantasztikusra nőnek a Centrogenezis távlatai. Mert bizony ha a Világegyetemben volt, van és kell is lennie n számú Földnek, akkor az, amit föntebb „szféráknak”, „izoszféráknak”, „Nooszféráknak” neveztünk, nem fedi a to9tális Jelenségek egészét, hanem csak egy elszigetelt elemére (mega-korpuszkulájára) alkalmazható. Mivel a centro-komplexitás már nemcsak egy Bolygón dolgozik gondolat-szemekkel, hanem annyi Nooszféra van, ahány gondolkodó bolygó valaha is csak lesz az égbolton, ezért a Személyivéválás folyamata végleg kozmikus jelleget ölt. Szellemünk szinte beleszédül. De a rekurrencia-törvény ugyanaz marad. S mindig csak egyetlen Omega lehetséges.

Kiadatlan írás, amelyet Teilhard Pekingben,

77 1944 december 13-án fejezett be.

AZ ÉLET ELEMZÉSE I. A probléma Semmi sem nyilvánvalóbb, mint hogy körülöttünk a Világban van Élet. S még sincs ilyen sikamlós és megfoghatatlan dolog, mint éppen az Élet, mihelyt a Tudomány általános módszereivel próbálunk hozzányúlni. Ahogy önmagunkban megtapasztaljuk s ahogy az idők során kibontakozni látszik: az élőlény tudat, szabadság, célszerűség. De ha mikroszkóppal kezdjük nézni, vagy mérőeszközeink alá tesszük, ugyanez az élőlény még a legmélyén sem mutat mást, mint egymással társult véletlenek és egymásba kapcsolódó működések piramisát, s látszólag egyetlen kis rés sem marad, ahová beiktathatnánk a legparányibb szabad tényező tudatos és irányító tevékenységét. A modern biológus szemében az élő csoportok ortogenezise szinte kromoszómatikus találkozások véletlen játékává olvad szét, s a legspontánabbul viselkedő állat sem tűnik többnek, mint jól együttdolgozó „reflexek” összesített eredőjének. S emiatt a Tudat teljes jelensége a tudományos vizsgálatkor szinte látszatként foszlik szét és fullad meg az egyetemes determinizmus árjában. Mintha szivárványt próbálnánk markunkba fogni…!

II. Az általános válasz Manapság sok biológus zavarban van, amikor az Életnek különös képességét - nemÉletté foszlását - tapasztalja s közben azt hiszi, hogy egyszerűen félre kell dobnia mint álvalóságot és csalóka tüneményt. De vajon nem pusztán azért teszik-e ezt, mert szemük még nem nyílt ki, hogy észrevegye a Világmindenség egyetemes struktúrájában alapvető és ellentétes szerepet játszó Szintézist és Analízist? A természetben már több elem szervezett egyesülése is minden területen föltétlenül kiemel valami egészen újat („felsőbbrendűt”); bármelyik rendszeres mozgató megszüntetése viszont eltüntet valamit. Ha igen erős felnagyításban nézzük, akkor a legszebb kép is homályos foltokra olvad szét, a legvilágosabb vonal szétfutó szálakká foszlik, a legszabályosabb jelenségből rendetlen nyüzsgés lesz, a

78 leghatározottabban folytatódó mozgásból pedig vízesésszerű szaggatottság válik… Ezért hát miért csodálkoznánk, hogy az analízis szétolvasztó, „elsüllyesztő” hatására az élő is szétfoszlik tudattalanná, széjjelesik véletlenekre és determinizmusra, hiszen minden más vagyis a sajátosan élő - kisurrant kísérleti szűrőnk szitalukain? Hogyan bizonytalankodhatnánk, hiszen a két eset között szembeszökő az analógia? Világos, hogy itt is, ott is, ugyanaz a „trükk” szerepelt. Ha tehát meg akarjuk oldani az Anyag és az Élet közötti antinómiát, naiv dolog lenne azt hinnünk, hogy az egyiket fel kell áldoznunk a másikért. Mert csak arról van szó, hogy a két szembeállított fogalom között olyan valószínű szerkezeti viszonyt állapítsunk meg, ami megmagyarázza, hogy egyiktől a másikhoz miként emelkedhetünk fel szintézissel, illetve hogyan jutunk le analízissel. Minden ezen múlik.

III. Az Élet felbukkanása Az Élet tudományos problémájának lényegét így foglalhatjuk össze: Mivel elfogadjuk az Energia Megmaradásának és Lefokozódásának két nagy Törvényét (erre sűríthető össze a Fizika), e kettő fölé miként aállíthatunk ellentmondás nélkül egy harmadik egyetemes Törvényt (ami az egész Biológiát összefoglalja): az Energia Szerveződésének Törvényét? A Tudomány az atomvilágból kölcsönzött fogalmakkal így jellemzi a kozmikus fejlődést: olyan átmenet, ami a Mindenséget alkotó elpusztíthatatlan energia-magok számára a kezdeti heterogén (improbábilis, de mégis rendezetlen állapotból) a végső homogén (azaz a lehető legjobban probábilis) szétszóródás felé haladást jelenti. Hogyan kell elképzelnünk azt, hogy ennek az egyszerre megőrző s ugyanakkor entropizáló folyamatnak során az enegia-magok egy része fokozatosan úgy szóródik szét, hogy közben felépíti azokat a szervezett, egyre improbábilisabb együtteseket, amiket az élőlények alkotnak? - s ahogy ez ráadásul még oly módon történik, hogy az így elért biológiai elrendeződésben sértetlen marad s analízissel mindig meg is található fizikai-kémiai elrendeződés? Próbáljuk megfejteni a problémát. Ehhez - szerintem - nem szükséges módosítanunk a modern atomtudomány kiindulópontját, vagyis azt a tételt, hogy kezdetben szerencsés energia-tömeg létezik, amely egyszersmind rend nélkül s ugyanakkor improbábilis módon oszlik szét; viszont már az is elég, hogy éppen a kezdeti energia-magnak szokásosan elképzelt formáját egy kevéssé (de ezzel máris döntő módon) finomítsuk. Mindeddig úgy tekintették az elemi magot, mint minden tudat-nyomot s ugyanakkor minden szabadság-jelleget nélkülöző valamit. De határozzuk csak meg a következő három tulajdonsággal rendelkező valóságként:

79 1/ Van kezdetleges „benseje” (vagy immanenciája). 2/ Van ön-meghatározó sugara és szöge (akármennyire szűkre szabott legyen is). 3/ Van pszichés polarizációja, ami gyökeresen készteti arra, hogy társuljon más partikulákkal, s ekképp velük együtt alkosson egyre bonyolultabb egységeket; ennek a bonyolódásnak pedig az az eredménye, hogy az egyesülést elérő korpuszkulában (a kozmikus létezőnek őseredeti és lényeges tulajdonsága révén) ugyanakkor növeli is az immanenciafokot s a választási lehetőségeket. Hangsúlyozzuk, hogy ez a hármas finomítás semmit sem változtat a fizikusok Világegyetemén, legalább is kezdetben nem: Mert egyrészt a Nagy Számok játéka miatt pontosan úgy viselkedik az elemi tudatok összességében tekintett - rendnélküli sokasága, mintha semmi „benseje” sem lenne, vagyis pontosan ugyanazokat az együttesére jellemző determinizmusokat bontakoztatja ki, mint amiket a fizikusok kezdeti szemcsés energiája szül. De másrészt a mindenegyes elemi korpuszkulának osztályrészül jutó választási sugár lehet olyan parányi, hogy megmarad abban az indeterminációs szférában, amit a leginkább determinista tudomány is elismer a Végtelen Kicsinek sajátos tulajdonaként. Más szavakkal kifejezve: a választással járó energia-„teremtés” (nevezzük most „választási energiának”, vagy „választási kvantumnak”) úgy képzelhető el, mint annyira alacsony nagyságrendű energia, hogy érzékenyen nem érinti az egyetemes Energia összességét. Tehát mérhetően semmis em változott a Világegyetem állapotának kiindulópontján. De idővel fokozatosan érezhetők az említett helyesbítésnek köszönhető hatások. Először is változás nélkül folytatódik az energia-magokat érintő Véletlen játéka; de mihelyt két, megfelelő pszichés rokonságú korpuszkula súrolja egymást „választási sugarukon” (s „választási szögükön”) belül. akkor máris előszeretettel kapcsolódnak össze. S ezzel olyan mozgás kezdődik, amit többé semmi sem állíthat meg. Eme első improbábilis mag körül lassan-lassan és fokról-fokra kibontakozik s növekszik olyan szervezett többveretűség (heterogenitás), amely ugyan folyton követi a szerencsés esetek játékát, de már állandóan egy bizonyos határozott irányba tart: az egyre jobban növekvő bonyolódás és egységesülés felé. Ez a jelenség el sem volna képzelhető, ha a korpuszkulák teljesen „élettelenek” lennének. Viszont tökéletesen érthető, ha ezek a korpuszkulák eredetileg szabadok s elemileg polarizáltak is. Sajátmagunk fokán is megtaláljuk ennek a szerveződési folyamatnak megfelelőjét vagy éppen pontos folytatását, - ahogyan nap mint nap kialakul bármely üzleti, kutatói vagy vallási csoportosulás. Kezdetben két vagy három személy véletlenül találkozik, mert ugyanegy szándék vezérli. Aztán a szerencsés körülmények s a felhasznált lehetőségek révén növekszik a mag; az ágak pedig szertefutnak. S végül a már létező egységek és viszonyok egyszerű elrendeződésével új szervezet születik meg az emberi miliőben, anélkül, hogy idegen hatások szállnák meg vagy rombolnák szét ezt a rendszert.

Most már kissé közelebbről vizsgáljuk meg, hogy a bonyolultságukban s tudatukkal egyre inkább növekvő magok körül s ezeken a magokon belül miként marad sértetlenül s

80 hogyan illik is össze a determinizmusnak és a Véletlennek kettős működése. - E téren három dolgot kell megjegyeznünk s alaposan megértenünk. Első megjegyzés. A szervezett komplexumok fölépülése során nem szükséges, hogy a „választási energia” mennyisége együtt növekedjék a tudat-fokkal. Nagyobb változatosság és nagyobb indeterminációs sugár szembeszökő, amint följebb emelkedünk a létezők rangfokozatain; de mindkét tulajdonságot mindig csak a működések messzire tágító munkája hozza meg, mert (éppen úgy, mint az ipari segédmotorok) végtelen kis impulzussal segít megindulni pontos és igen erős hatásokat. Ennek alapján semmi sem tiltja meg azt, hogy a „választási energiát” valami változatlan kozmikus kvantumnak fogjuk fel, ami azonos az atomban s az emberi agyban. Vagy talán nem így van?... A bonyolult központok esetében helyesebb lenne azt mondani, hogy a „ választási kvantumot” egy olyan (szervezett és központosult) ellenőrzés fejezi ki, amit mindenegyes bonyolult központ gyakorol minden elemi „választási kvantum” összességére; ezeket az elemi „választási kvantumokat” pedig ez a bonyolult központ szervezi saját bonyolultságába. - E szempontból az emberi „választási kvantum” olyan hatásterületű (koextenzív), mint az emberi test teljes egésze, egyébként pedig az ideg-determinizmusoknak (mechanizmusoknak) rendszerében gyűlnek össze és oszlanak szét az irányító kulcspontok.

Végeredményben ezzel lehetne magyarázni azt a paradoxális jelenséget, hogy a szabadság a Világegyetemben vég nélkül növekedhet, s közben nem növeli érzékelhetően a felhasznált egyetemes Energiát. Összegezve: az Élet kibontakozása nem esik egybe a kozmikus anyagi energia kifejtődésével, mert végeredményben infinitezimális elrendeződési sorokra vezethető vissza, amelyeknek mindegyike csak végtelen parányi impulzust igényel; mindez pedig olyan indeterminációs margón belül történik, melyet éppen a molekulák síkján ismer fel a Fizika az anyagi működésekben. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a fizikusok indeterminációs Elve nem bizonyítja a szabadság meglétét, hanem helyet hagy ilyen szabadság számára az atomok világában. - Íme Louis de Broglie ezt írja az indeterminációs Elvre vonatkozóan: „… Lehetetlen pontosan és ugyanegy id őben megismerni az elemi működések dinamikus jellegét s a térben elhelyezkedésüket; s ezt a lehetetlenséget mennyiségileg fejezik ki Heisenberg híres bizonytalansági viszonyai”. (Louis de Broglie :fizika és Mikrofizika, 1947, Párizs, Albin Michel kiadása). - „…Végeredményben ez a kérdés vetődik föl - Einstein sokszor hangsúlyozta ezt - , vajon a jelenlegi magyarázat, amely egyedül a statisztikai jellegű Ψ hullámot használja, a valóság „teljes” leírása-e; ebben az esetben az indeterminizmust kell elfogadnunk és azt is, hogy a tér s az idő keretében nem tudjuk pontosan ábrázolni az atom-nagyságrendű valóságokat; avagy pedig - ellenkezőleg - nem teljes ez a magyarázat…”( Louis de Broglie: Új távlatok a mikrofizikában, 1956, Párizs, Albin Michel kiadása, /A Louis de Broglie-re vonatkozó megjegyzéseket a Kiadó csatolta ide/).

Második megjegyzés Ahogy a „választási sugár” a növekvő bonyolultság hatására növekszik és egyre nagyobb szögben mozog, a szervezett kozmikus központok annál hatásosabban ellenőrzik azt a Véletlent, amelynek árja körülveszi őket. De mindig csakis felhasznált szerencsés esetek révén, lassan-lassan szövik meg saját célszerűségüket. Így magyarázható egyrészt az Életnek mint jelenségnek elhelyezkedése a Tér s az Idő szűk fülkéiben, másrészt pedig az is, hogy a

81 tapogatózásnak óriási szerepe van a biológiai fejlődésben. Ennek a tapogatózásnak nyomai mindenütt megtalálhatók a természetben (mennyi próbálkozás, mily rengeteg bizarr forma, haszontalanság és sikertelenség van az állatvilágban!), s ez a mechanizmus működik még szellemi életünk mélyén is (még legmagasabb eszméink kivirágzásakor és megérésekor is!). Bizony ha jól megnézzük, hát minden élet, minden gondolat csak elkapott és szervezetten felhasznált véletlen. Harmadik megjegyzés S végül ha egészében vizsgáljuk az életté-válás Földön történő kozmikus folyamatát, akkor ebben a jelenségben föltétlenül meg kell különböztetnünk két fő fázist. Az első fázis során a tudat-szemcsék spontán szerveződnek mechanizmusokká, úgy hogy megszervezik a kommutátorokat és az amplifikátorokat („segédmotorokat”), amelyek ahhoz szükségesek, hogy kitágítsák a „választási szöget és sugarat” ama pszichés központok körül, amelyeknek tudata egyébként egyenes arányban növekszik hatósugarukkal. Ebben a stádiumban az elemi tudatok még igen gyöngén központosultak, s ezért csak felületesen kapcsolódhatnak össze egyik vagy másik szerepet betöltő közös működésben, tehát társulásuk még csak „szín-energiát” alkot (aminek legérettebb formája az emberi agy). A „szín-energia” és a „szín-psziché” közötti egyik eset a Rovarok telepe, ami az emberi társulás kezdeti s alacsonyrendű formája.

Viszont a második fázis folyamán, azaz az Embertől kezdve, a pszichés magok már eléggé központosultak s ezért közvetlenül érintkezhetnek és kapcsolódhatnak, vagyis - mivel már tudat társul tudattal - új bonyolódási szféra s újfajta energia lép a Természetbe: - a szín-pszichés elrendeződések és társulások szférája (amely nemcsak cselekvési csoportosulásoknak, hanem lelkek csoportosulásának szférája); jelenlegi elgondolásunk szerint ennek lesz legmagasabb végpontja a Földet betöltő (planetizációs fokra jutó) Emberiség; - és hogy ezt a „központok-közötti” immanens cselekvési kévét vezérelje: a lelki Energia, amely a rokonszenvnek s a vonzódásnak energiája: bizonyos mértékben benne folytatódnak a Véletlen játékai s a Nagy Számok anyagivá-tevő hatásai. De olyan energia ez, melynek törvénye már nem a lefokozódással történő megmaradás, hanem - éppen ellenkezőleg - a növekvő feszültség-fokozódás, amely addig folytatódik, míg a Világ „központosított” töredékének teljes egésze az „Omega-pont” egységébe szerveződik, amelyből végeredményben származik az a lendület, ami az eredeti kozmikus homoktengert a legmagasabb komplexek improbábilis és fölfelé ívelő irányában hajtja előre. Könnyen megérthető, hogy e fejlődés végpontján (azaz mindenegyes ember halálakor s az Emberiség halálakor is) kiválik s tovább létezik a Világmindenségnek emberivé vált lényege, már azoknak a fizikai energiáknak gépezetén kívül, melyeknek ölén kibontakozott, mert hioszen ezek az energiák egyáltalán nem alkotják azokat a rostokat, amikből szövődött volna a tudat, hanem - éppen ellenkezőleg - csak fátylat jelentenek, melybe statisztikailag burkolózik a tudatok egymást keresztező működése. Még jegyezzük meg azt is, hogy a szellemnek az Anyagból való ilyen kiszökése vagy elillanása - éppen mert végeredményben

82 csak a Kozmoszban egy csoport „indeterminációs pontnak vagy kvantának” egyszerű eltűnését jelenti, semmi érzékelhető visszahatást nem okoz az egyetemes Determinizmus általános menetében. Vagy pontosabban kifejezve: indeterminációs pontoknak vagy kvantáknak elrendeződési csoportja tűnik el a Kozmoszban (v.ö. az első megjegyzésre vonatkozó első jegyzetet).

Következtetés Ahogyan mi elképzeltük, a Világ teljesen eleget tesz az Életről és az Anyagról alkotott probléma föltételeinek. Egy ilyen Világ immanenciával, választási képességgel és iránnyal rendelkezik - teljes egészében ugyanúgy, mint legelemibb egyedi pontjain. De ezket a tulajdonságokat csak a számunkra megfoghatatlanul választott és csoportosított véletlenek és működések óriási száma révén nyilvánítja ki; ekként tehát - föntről lefelé haladva - a tudományos analízis szétszedheti ugyan a Világot, de legkisebb fogható nyomát sem lelheti és legparányibb mérhető közbejátszását sem találja meg tudatnak, szabadságnak és célszerűségnek. Ezt kellett bizonyítanunk. Említsük meg (érdemes erre figyelni), hogy szoros rokonság köti össze azt a két, összeegyeztethetetlennek kikiáltott szellemi magatartást, amit az Élet problémájáról szoktak megalkotni az emberek. Bármily paradoxálisnak látszik is, de tény az, hogy a teremtésről alkotott merev felfogás (fixista kreacionizmus), amely azon a címen tagadja az Élet fejlődését, hogy ha az Életet részleteiben és igen kis időtávokon vizsgáljuk, akkor szilárd szeletekre esik szét, - mondom ez a felfogás pontosan olyanfajta tévedésbe esik, mint a materialista evolúcionizmus, amely meg a tudatot s a szabadságot tagadja - arra hivatkozva, hogy az élőlény lebontható elemi működések rendszerére. Egyik elgondolásban ugyanúgy, mint a másikban, egyformán „analitikus illúzió” hatása érezhető: az egyik elmaterializálja a szellemet, a másik megmerevíti a mozgást. Akármily különbözők is az eredmények, a tévedés alapja ugyanaz. - De ha számításba vesszük a „szintetizáló hatást”, akkor a két ellenlábas szemléletmód máris kiegészíti egymást a vitalista fejlődés-elmélet látásmódjában, amely egyedül képes átfogni a minden nívóján egyszerre vizsgált Életjelenség teljes egészét.

Kiadatlan tanulmány, amelyet Teilhard Pekingben, 1945 június 10-én fejezett be.

VÁZLAT A SZELLEM DIALEKTIKÁJÁRÓL

83

Amikor az emberi gondolat világos és összefüggő rendet igyekszik teremteni az őt körülvevő Világegyetemben, akkor nemcsak újra és újra megismételt tapogatózásokkal halad előre, hanem ezenkívül folyton „ide-oda-jár” az ismertebb és a kevésbé ismert között: mindenegyes lépés, amit a kevésbé ismert fölfedezésében megtesz, azt is lehetővé teszi számára, hogy (vissza-visszalépve) egyre jobban megragadja a már jól ismertet is; akkor aztán ismét nekilendülhet, hogy alaposabban megértse a kevésbé ismertet. S így folytatja tovább ezt az előrehaladó munkát, egymástérő meggondolásokkal. Látásunk működése nem valami szakadatlanul fölfakadó forrás, hanem villogó szikrázás. Mivel néhány olvasóm nem vette eléggé észre ennek a váltakozásnak törvényét (pedig írásaimban világosan utaltam rá, főleg a „Hogyan hiszek” c. tanulmányomban), ezért „panteizmust” vagy „naturalizmust” vélt fölfedezni különböző értekezésemben, amelyekben azt igyekeztem megállapítani, hogy a modern ember milyen utakon keresi Istent. Ezentúl szeretnék elkerülni minden félreértést, ezért hasznosnak látom, hogy ebben az írásomban világosan ízekre bontva mutassam be apologetikámnak - vagy ha úgy tetszik: dialektikámnak - egymásra következő lépéseit.

I. Az első fázis: Az emberi jelenség és egy transzcendens Isten létezése Kezdjük talán azzal, hogy helyezkedjünk a kozmikus jelenség kellős közepébe, vagyis gondoljunk arra, hogy körülöttünk az egész Világegyetemet szorosan összefűzik pszichés, időbeni és térbeli távlatok. Ennek a minden részében összefüggő és óriási határtalanságnak ölén a szétesés és szétszóródás egyetemes irányával ellentétesen rajzolódik ki az a folyton bonyolódó fölfelé-áramlás, ami tudattal párosul. Ragadjuk csak meg s próbáljuk véges-végig nyomon kísérni ezt a rekurrencia-törvényt (a bonyolódással együtt növekvő tudatnak folyton visszatérő és állandó tényét). Én úgy

84 gondolom, hogy itt van az utat jelző fonalnak egyik vége, amely - mert egyre határozottabban erősödik - igazi és célra vivő meggyőződés tengelye lehet. Tapasztalati téren a Világ jelenlegi helyzetében az egyedi emberi szervezetben éri el csúcspontját a bonyolódás és tudat törvénye. De hogy az emberi szervezetben (a gondolat jelenségének feltűnésével) pillanatnyilag csúcspontra hágott, ezzel minden csak arra utal, hogy nem is végződik be ott. Mert hát az elszigetelt emberi agyon túl nem lehetséges-e valami még magasabb-rendű komplexum?, valamiféle egymással társult agyak „Agya”? S vajon - ha helyesen nézünk - az Emberiség egyre inkább sorsközösségben élő tömege nem éppen ebben az irányban fejlődik-e szervesen, a földrajzi, etnikai, gazdasági és pszichés tényezők együttesének ellenállhatatlan nyomására? - E látásmód szerint nemcsak a Bioszféra természetes fejlődése hosszabbodik meg abban a valamiben, amit Nooszférának neveztem, de ez a természetes fejlődés határozottan összpontosuló formát is ölt, mert fölfelé előtüntet valami érési (vagy kollektív reflexiós) pontot. Lépjünk csak a földi fejlődésnek erre a csúcspontjára. S ha megvizsgáljuk, különös és ellentmondó tulajdonságok két csoportját tünteti elő. Mindenekelőtt: ez a csúcspont egyetlen, ezért tehát végpont is. Hacsak nem tételezzük fel azt az igen-igen bizonytalan valamit, hogy ti. a mi Nooszféránk egy szép napon más égitestek Nooszféráival is kapcsolatba lép, akkor azt kell mondanunk, hogy a kollektíven gondolkodó Emberiség valamikor majd egyedül marad s önmagával néz szembe. Ebben az esetben semmiképp sem lehet elképzelni egy olyan újabb tovább-bonyolódást, ami valami még magasabb tudatot jelentene. Rekurrencia-törvényünk automatikusan szűnik meg valahol. De ugyanakkor még valami mást is mutat ez a csúcspont: megvan rajta a visszafordíthatatlanság határozott igénye. A „teljes halálnak” s a „tudatos cselekvésnek” gyökeres összeférhetetlenségét már az önmagában elszigetelődő emberi tudat is észreveszi, ha alaposabban magába mélyed. De ez a meglátás erősebbé válik és kirívó lesz az érdektelen közösségi emberi munkában, aztán pedig maximumát éri el egy olyan Emberiségben, amely tökéletesen tudatosítja, hogy milyen nagy az emberi küzdés, s ugyanakkor milyen értékesek az elért eredmények. Ezért tehát - éppen az őt tovaragadó folyamat révén - az Ember észreveszi, hogy valami végső állapot felé sodródik előre, ahol… a/ ahol szervezetileg nem juthat tovább emberi bonyolultsága, tehát tudata sem (még kollektív szempontból sem); b/ pszichésen nem fogadhatja el azt, hogy visszakozzék; c/ és kozmikus helyzete miatt még az sem lehetséges, hogy egyhelyben topogjon, mert a mi „entrópiás” Világegyetemünkben az előrehaladás megszűnése máris visszaesést jelent. Ez egyébként lélektanilag abszurd hipotézis. Az érettség fokára jutott Emberiséget úgy kell tekintenünk, hogy nemcsak visszafordíthatatlanság- igényének, de egyre fejlettebb tudat felé törő gyorsulásának

85 (életerejének) is maximumára érkezett el. Távolról sem úgy kell elképzelnünk, mint valami megállást, hanem mint végső egyensúly hiánya miatt előrebillenő állapotot. Meghalna, ha meállna.

Mi mást jelent ez, mint azt, hogy az emberi jelenség görbéje az érésnek erre az ultrakritikus pntjára érkezve áttör a kozmikus jelenség-rendszeren, s megkívánja, hogy önmaga előtt és sajátmagán túl már valami „extra-kozmikus” (kozmoszon kívül álló) pólus létezzék, ahol teljes egészében egybe legyen gyűjtve s végleg meg is szilárduljon mindaz a szellemi közölhetetlen, ami a Világmindenségben (s főleg a Földön) fokozatosan kialakult a fejlődés során? Ha emberi oldalról, a valóságokból kiindulva tekintünk előre, akkor az evolúciós kúp csúcsa (az Omega-pont) először csupán immanens összpontosulási fókuszként rajzolódik ki a látóhatáron: úgy, mint a teljes egészében önnönmagára reflektáló Emberiség. De ha jobban megfigyeljük, világossá válik az a tény, hogy ez a fókusz - hogy fennmaradhasson - föltételez önmaga mögött egy őnála mélyebb, transzcendens, vagyis isteni magot.

II. Második fázis: Az evolúciós teremtés, és valami kinyilatkoztatás várása Ha követjük azt az utat, amelyet választottunk, akkor első megközelítésre úgy mutatkozik Isten (az Omega transzcendens arcéle), mint aki nemcsak hiper-központ, hanem ugyanakkor és föltétlenül ön-központú is. Mivel Isten - legalábbis önmagának egyik, legközpontibb jellege révén transzcendens (azaz független a fejlődéstől), ezért önmaga ilyen központja által önmagában létezik, Időtől és Tértől függetlenül. Ez annyit jelent, hogy emberi tapasztalatunk számára nemcsak virtuális, hanem már legmagasabb fokon létező összpontosulási ultra-fókusznak mutatkozik. S ezért ennek megfelelően éppen az emberi-kozmikus jelenségről alkotott szemléletmódunk alakul át gyökerestül. Kezdetben csak autonóm, spontán tudatnövekedésmozgást láthattunk benne (vagy csak ezt tudtuk meglátni). Most már azt is fölfedezzük, hogy ez a folyam olyan tengerár, amelyet egy legfelső csillag tevékenysége idéz elő. A Sokféle végeredményben azért egységesül, mert vonzás hat rá. S ha ennek megállapítása után utolsó ízéig elemezzük ezt az új viszonyt, amely tapasztalatunk számára mutatkozik a már ismert és a kevésbé ismert között, akkor váratlan jelleget veszünk észre benne. Világos, hogy a vonzó Isten és a Világ vonzott elemei között éppen eme elemek pszichés minőségével arányos természetűek az erővonalak: Isten teljesen abban a mértékben vonzza őket, amily mértékben vonzhatók. Ez annyit jelent, hogy az Ember (vagyis a központosított, tehát személyes létező) esetében az isteni hiper-központ lefelé ható

86 befolyása centrikusnak, azaz személyes jellegűnek mutatkozhat, és kell is, hogy így nyilvánuljon meg. S ha most még egyszer végigfutunk a Világmindenségnek (most már mint előre mozgatott valóságnak) fonalán, akkor csúcspontján még nagyszerűbben találkozunk Istennel: a/ elsősorban is nemcsak szilárd állandóság pólusaként fedezzük fel őt, hanem mint előremozgató első mozgatót; b/ aztán pedig nemcsak mint fizikai vagy biológiai első Mozgatóként látjuk meg, hanem pszichés első Mozgatóként is, aki mibennünk emberekben arra hat, ami bennünk legemberibb, vagyis szellemünkre, szívünkre, szabadságunkra. Ez pedig végeredményben annyit jelent, hogy most már ez a kérdés vetődik föl: hátha olyan titkos szavak vannak a minket átjáró evolútív energiák bonyolult folyamában, amelyeket megfigyelésünk eddig elhanyagolt.

III. Harmadik fázis: A keresztény jelenség és hit a megtestesülésben S itt, az emberi jelenség kellős közepén villan elő s hívja fel magára figyelmünket a keresztény jelenség. Az Ember-Jézustól kezdve történetileg olyan vallási eszme-filum jelent meg az emberi tömegben, amelynek jelenléte állandóan, egyre szélesebb körökben s folyton mélyrehatóbban befolyásolja a Nooszféra kibontakozását. Az Isten-eszme és az imádás gesztusa sehol másutt nem ért el ilyen világosságot és gazdagságot, ekkora koherenciát és rugalmasságot, mint ebben a nagyszerű szellemi mozgalomban. S mindezt az a meggyőződése tartja fenn és táplálja, hogy ihletésre, fentről jövő kinyilatkoztatásra válszol. Ennek a misztikus „örvénylésnek” forrásánál, amelyet oly nagyszerű életerő hat át, nem kell-e meglátnunk a maximumára feszült teremtő áramot, valami szikra felfakadását, amely Isten s a Világmindenség között egy személyes erőtéren át gyúl lángra? Éppen azt a Szót, amit jogosan elvárhattunk?... Bizony nehéz és döntő választásról van itt szó, s ettől függ minden. Mert ugyanúgy, mint amikor esetleg nem vagyunk hajlandóak meglátni a szociális tények szerves értékét s ezért (e dialektika első állomásán) teljesen kzárjuk annak lehetőségét, hogy higgyünk a fejlődés emberen-túli folytatásában, - ugyanúgy itt is: ha nem ismerjük fel a keresztény jelenséget, akkor menthetetlenül bezárul a Világegyetem fölfelé tartó boltozata, amely pedig egy percre már megnyílt fejünk fölött. Viszont ha megtesszük a szükséges lépést, vagyis ha ésszerű valószínűség alapján hajlandók vagyunk meglátni azt, hogy az Egyház élő szellemében az isteni gondolatnak a mi

87 evolúciós állapotunkhoz mért fénye tükröződik, akkor szellemünk továbbmehet, előre. Ha aztán harmadszor indulunk a létezők csúcsa felé, akkor már nemcsak szilárdság központját látjuk meg benne, nem is csak első pszichés Mozgatót, még nem is csak valakit, aki szól hozzánk, hanem az Igét, aki megtestesül. Tehát a Világmindenség nemcsak valami külső erő hatására emelkedik folyton az egység felé, hanem mert a Transzcendens részlegesen Immanens lett benne. Íme ezt mondja nekünk a Kinyilatkoztatás. Mielőtt továbbmennénk, álljunk meg egy pillanatra. Meg kell állnunk, ha látni akarjuk, hogy az imént megtett lépés mit tételez fel s ugyanakkor milyen újdonságot is hoz döntő elhatározásunk természetébe. Mindeddig csak ésszerű módon haladtunk előre, amikor a többlét felé közelítettünk, hiszen egymásra következő intuícióink a „hipotézis” tudományos keretében mozogtak. Attól a perctől kezdve viszont, amikor egy fentről jövő válasz valóságát elfogadjuk, valamiképp már a biztonság területére lépünk át. De ez csak akkor történik meg, ha létrejön - most már nem alanynak és tárgynak merő szembesítése, hanem már kapcsolat két tudat-központ között: már nem elismerő aktus, hanem elismerés: az a bonyolult folyamat, amelyben két létező szabadon nyílik meg s adja magát egymásnak. A kegyelem hatására ekkor fakad fel a teológiai Hit.

IV. Negyedik fázis: Az Élő Egyház és az Omega-Krisztus Ha elismertük a Megtestesülés tényét (ismétlem: nem hideg következtetéssel, hanem fentről kapott erős meggyőződéssel) , akkor képesek vagyunk arra, hogy újra visszatérjünk az ismertebb felé és még mélyebbre hatoljunk a keresztény jelenség természetébe. Az Egyház már nem tanítóhivatal, hanem Élő Valóság: magas fokú élet csírája, amelyet Jézus Krisztus történeti megjelenése állított a Nooszféra kellős közepébe: nem valami élősdi szervezet, ami rátelepedik az emberi fejlődés kúpjára és elmásítja, hanem egy belső kúp, amely áthatja, meghódítja és fokozatosan fenntartja a Világnak egész fölfelé szálló tömegét és koncentrikusan összpontosítja ugyanegy csúcs irányában. S amikor most utoljára nézünk a kevésbé ismert felé, végül így adódik az Omega-pont legteljesebb meghatározása: egyetlen és ugyanakkor komplex központ, amelyben Krisztus személye által kapcsolódik össze három, - szinte azt mondhatjuk: egymásba illeszkedő, egyre elmélyülőbb központ: kívül az emberi-kozmikus kúp immanens („természetes”) csúcsa; beljebb, középen: az „egyház” vagy krisztusi kúpnak immanens („természetfölötti”) csúcsa; és végül egészen belül: a Szentháromságnak isteni transzcendens központja. A teljes Pléróma az Omega-Krisztus közvetítő munkájára ölelkezik egybe.

88

Ω

Emberi-kozmikus csúcs

Krisztusi csúcs (emberi-krisztusi)

Isteni Központ emberi kozmikus kúp

krisztusi kúp (emberikrisztusi)

emberi kozmikus kúp

Az Omega-pont struktúrája

N.B. Lehetne azon vitatkozni, vajon ilyen elgondolásban az emberi-kozmikus csúcs „követel-e” krisztusi csúcsot. De nyilvánvaló, hogy a krisztusi csúcs nem alakulhat ki, ha nincs emberi-kozmikus csúcs. Végeredményben így ábrázolhatjuk az imént vázolt fölfelé tartó és lefelé néző meggondolások sorozatát:

Ismertebb Első fázis - Emberi jelenség (1)…………

Kevésbé ismert Transzcendens Omega Összegyűjtő, visszafordíthatatlan Központ (2)

Második fázis - Fejlődéssel kibontakozó Teremtés (3) ……….

Mozgató és kinyilatkoztató Isten (6)

Harmadik fázis - Keresztény jelenség (5)..

Megtestesült Isten (6)

Negyedik fázis - Élő Egyház (7) ………

Omega-Krisztus (8)

89

E táblázathoz a következő megjegyzések szükségesek: 1. Néhány tanulmányom azért tűnhetett különösnek, mert legtöbbnyire nem-hívők számára írtam, s ezért nem léptem túl gondolataim első fázisán. - Más írásaimban viszont úgy tűnhetett, hogy az elsőről (1) a nyolcadik (8) pontra ugrok át; ez vagy azért volt, mert feltételeztem, hogy olvasóim már jártasak a problémakörben s ezért nem különböztettem meg az egyes állomásokat, nem írtam le a közbeeső lépéseket, - avagy pedig mert a márkeresztény szellemű ember valóban nehezen gondolhatja el az Omegát (még az elemi (2) fokon is) anélkül, hogy ne venné észre azt, hogy összegyűjtő, egyesítő szerepéből folyik az a következmény, hogy a Világban ilyen vagy amolyan módon már részben Ő dolgozik (v.ö. Dun Scotus gondolatait valamiféle Megtestesülés szükségességéről). 2. Mindenesetre az a nagy előnye az itt vázolt dialektikának, hogy már első lépéseitől kezdve (első fázis) lehetővé teszi nemcsak Isten egyszerű létezésének, hanem sajátos minőségű létezésének elfogadását, olyan Istenét, aki inkább egyesítő, mint efficiens (közvetlenül belenyúló) Ok módjára működik, s ezért egyszerre úgy áll előttünk, mint akit éppen a Világ erői és Dimenziói dicsőítenek. S mert ez a kozmikus szövet az Omega minden végső jellegébe átjut, még Krisztust is beleértve, - ezért már semmi sem marad meg abból a konfliktusból, ami látszólag egyre veszélyesebben állítaná szembe a Világegyetem nagyszerűségét és Isten elsőségét. Kiadatlan írás, Párizs, 1946 november 25.

A TECHNIKA HELYE AZ EMBERISÉG ÁLTALÁNOS BIOLÓGIÁJÁBAN

A szocializált életformával az ipar korába lépett az Ember. Mit jelent ez a nagy tény, amely új korszakot nyit? Vajon azt kell-e látnunk benne, hogy az emberiségre szinte őrlő súlyként fekszik az általa fölfedezett technikai eljárások tömege, akárcsak az állati formákon a gigantikus tünemények: hatalmas elefántokon hihetetlenül hosszúra nyúlt agyarak; óriási kagylóházak, amelyekbe burkolóznak a puhányok, stb.? …

90 Avagy pedig egyáltalán nem valami élősdi járulék ez az ipari fejlődés, nem jelentéktelen lépés, hanem mélyreható értelme van és talán olyan biológiai valóságot takar, ami irányíthatja szellemünket? Ezt a valóságot szeretném feltárni, amikor arra próbálok rámutatni, hogy az ipar fejlődése nem esetleges vagy mellékes dolog, hanem olyan esemény, ami igen nagy szellemi következményekkel jár. Induljunk ki jó messziről: egészen a világ fejlődésének általános menetéig kell visszanéznünk, ha meg akarjuk érteni, hogy az emberi társadalomban milyen szerepe van a technikának. Ezt a fejlődést úgy tekinthetjük, mint fokozatos tudat-növekedést magába záró élet kibontakozását; olyan tudatnak növekedését, amelyet - reflexívvé válása előtt - a létezők bensőségesülése készített elő: a dolgoknak van parányi bensejük. A tudat növekedése igen egyszerű és nagyon világos törvénnyel magyarázható, amelyet bonyolódás és tudat törvényének nevezek. A szerves bonyolódás és a tudat között fennálló viszonyokat jól meg kell látnunk. Az emberek sokáig azt vélték, hogy az élet visszavonhatatlanul ellenlábasa az anyagnak; lehetetlennek tűnt, hogy hidat verjenek fizika és biológia között. E kettő viszonyának alaposabb megismerése viszont már kezdi eltüntetni ezt a képtelenséget. A fizika tudománya már megbarátkoztatott minket azzal a gondolattal, hogy bizonyos nagyságrendek egyetemes tulajdonságok, de csak sajátos feltételek közt tudjuk őket érzékelni. Azt már tudjuk, hogy a test tömege a test sebességével együtt változik; de hogy észre is vehessük ezt a változást, ahhoz az volt szükséges, hogy nagy sebesség jól megnövelje a mozgó test tömegét. Ugyanígy azt véljük, hogy a fémek nem sugároznak akármilyen hőfokon; ha viszont 500 fokra hevítünk egy vasdarabot, akkor vörös sugárzást áraszt; csakhogy ez egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy előbb nem is volt sugárzása. Miért ne alkalmaznánk ugyanezt a gondolatot az életre, éspedig a következőképpen: ha két részre osztjuk a világot, - egyrészt megkülönböztetjük az anyagot, aminek nincs tudatgyökere, és a másik oldalra tesszük az élőlényt, akkor talán jogosan mondhatjuk, hogy: „De hiszen mindenütt van bensőség, vagyis kezdetleges nyoma a tudatnak. Éppen csak az tény, hogyha igen egyszerű a korpuszkula, akkor ez a tudat annyira kicsiny, hogy nem is vesszük észre. Ha viszont növekszik a bonyolultság, máris felbukkan ez a tudat, s előttünk áll az élővilág”. És ha így elérkezünk olyan atom-csoportok nagyságrendjéhez, amelyeknek száma hozzávetőlegesen egymillió, a következő sajátságos testekkel találkozunk: a vírusokkal, amelyek még nem élőlények, de már megvan bennük az élet néhány tulajdonsága. Ha aztán még nagyobb bonyolultság-fok felé megyünk előre, ott találjuk azokat a korpuszkuláris elemeket, amelyekben a tudat valóban úgy jelenik meg, mint az élet megnyilvánulása. Ha ilyen szempontból nézzük, akkor az élet, „a benső” csakugyan a dolgok egyetemes tulajdonsága, de csak az anyag bonyolultságának bizonyos szélső fokain érzékelhető; a sajátos értelemben vett tudat pedig ennek az anyagi bonyolultságnak eredménye: az igen nagy komplexeknek speciális tulajdonsága. (Hogy egy élőlény bonyolultságát megállapíthassuk, ahhoz ismernünk kellene az atomok egymás között történő elrendeződésének minden fokát).

91

Ha geometriai formával akarjuk ábrázolni a létezőket, akkor mindegyiket olyan ellipszisnek tekinthetjük, amelynek egyik fókusza a bonyolultság lehet, a másik pedig a tudat. Most nem foglalkozom e két fókusz között lévő metafizikai viszonnyal, ezért mondom azt, hogy minden úgy történik, mintha a létező e két fókusz között alakulna ki; a fejlődés tényéből levont legáltalánosabb tapasztalat pedig éppen azt mutatja, hogy a tudat megjelenése annak a létezőnek bonyolultsági fokával függ össze. A fejlődésnek vagy tudat-növekedésnek vonalán az ember a legjobban előrejutott pont. Agyában billió és billió sejt csoportosul oly módon, hogy adó, vevő és szervező központot alkot, s minderről még édeskeveset tudunk. Világos, hogy az emberi agyban a lehető legbonyolultabb a két elliptikus fókusz. Mert nemigen tételezhetjük fel, hogy az emberi agyon kívül még-kisebb térfogatban ilyen nagy mennyiségű szervezett anyag léteznék a természetben! De vajon az egyedi emberen kívül nincs-e valami más, ami a lehető legjobban bonyolult? Ekkor már a szociális jelenséggel találkozunk. Ezen a téren jelenleg két magyarázat áll egymással szemben: Az első igen felületesen ezt vallja: a szociális jelenség egyáltalán nem sajátságos valami. Az emberek azért csoportosultak, mert sokan vannak; az együttesnek nincs különös értéke; a megfigyelhető gazdasági, jogi stb. kapcsolatok egyáltalán nem hasonlítanak a természet alkotta építményekhez. A másodikfajta magyarázatot már régóta megsejtették a filozófusok: megtaláljuk az araboknál, a firenzei Platon-követőknél. De főleg a mi korunkban fejlődött ki, a tények pozitív megismerésének hatására. Cournot, Durkheim és Lévy-Bruhl nyomán jut előtérbe az a gondolat, hogy a szerves élet valamiképp folytatódhat: ha az ember olyan folyamat során jelent meg, ami bonyolulttá formálta a sejteket, hát akkor a bonyolódás törvényének alapján vajon nem próbál-e megalkotni egy olyan sajátos típusú komplexumot, ami egy felsőbbrendű „bensőt”, valami magasabb fokú pszichizmust foglal magába? Jómagam a második látásmód felé hajlok. Ezt a szemléletmódot sok-sok megfigyelés támogatja. Tekintsük át azokat a pontokat, amelyek azt a meggyőződést javasolják, hogy az emberi jelenség - bár másodlagosan - biológiai jelenséghez hasonlít: Szociológiai szempontból az emberiség nem valami összedobált halmaz, hanem strukturális egészet alkot. A tudomány minél behatóbban foglalkozik az emberi problémával, annál inkább meglátja, hogy az ember úgy jelent meg, mint a többi faj: igen szomszédos típusok virágcsokraként. Csakhogy amíg más fajok esetében szerteágazni igyekszenek a megszülető forma különféle módozatai, az ember egészen másképp viselkedik, mert pszichizmusa magas fokú. Az ember nívóján bizony már önmagára türemlik a virágcsokor, körülöleli a Föld bolygót, s ezáltal az emberiség szférikusan kitáguló kévét alkot, amelyben fel lehet ismerni az egymásra hajló levélkéket. E tömegben folyton jelenik meg sok virtuális faj s olyan együttest formál, amelynek önmagára-hajlása teljesen határozott struktúrát eredményez. Az ember olyan szisztémát képvisel, amelyet minden lombhajtásnak egymásraborulása hoz létre; s ezért szinte új csokorként áll előttünk; a társadalmi jelenségben ennek alapján ismerhetünk fel valami természetes dolgot.

92

De ez még nem minden. Mert ha az emberiség anatómiáját próbáljuk meglátni, néhány olyan jellegzetességgel találkozunk, ami sajátságos nagyságrendre utal: Az ember olyan létező, akit a kezek használata és az agy jellemez. Az emberiség együttesében nem ismerhetjük-e fel, hogy őt is kezek használata és agy jellemzi. Kezei: a gépesítés. A gépeket egyes egyének találják föl, az eszköz viszont az egyéntől átjut a csoport (a közösség) javára. Aztán előtűnik a gépesítés hatalmas valósága, aminek fejlődési állomásai annyira sorsközösséget alkotnak, hogy erkölcs és gép nem fejlődhet egymás nélkül. Amit a kézről mondhatunk, még inkább igaz az agyra vonatkozóan. Minden emberi agy együttesében vajon nem alakul-e ki valami, ami analóg valóság az aggyal? Amikor a közlekedési eszközökre gondolunk, főleg kereskedelmi jelentőségét szoktuk kiemelni. De a kérdés pszichológiai oldala sokkal fontosabb és igen jelentős következményekkel jár. Ez az agy-szerkezet - amit Julian Huxley bírált - óriási mértékben különbözik az egyedi emberi agytól, amelyet egyetlen gondolkodó én irányít. De ennek ellenére is tévednénk, ha az emberi agyak együttesét csak valami összesített halmaznak tekintenénk. Valami több van benne: ezek az agyak együtt valamiféle ívet alkotnak, mert mindegyik - az összes többivel együtt - képes felfogni azt, amit egymaga nem érhetne el, ha egyedi képességeire hagyatkoznék. S az így elért látás túlszárnyalja az egyént, s egyetlen ember nem is merítheti ki. Vegyük példaképp az atomról alkotott elgondolást: jelenleg egy-egy fizikus agya nem meríti ki az atom eszméjét, s mégis mindegyiküknek van róla olyan látásmódja, amit egyedül csak ez a fizikus képes egészen uralni. Abban az egyetemes szervezetben, amit az emberek együttese alkot, találunk valami olyan valóságot, amit a bonyolódás törvényének meghosszabbodásaként tekinthetünk. Az egész emberiséget is hasonlíthatjuk olyan ellipszishez, amelyben technikai szervező-fókusz függ össze pszichés megismerési fókusszal. S ha tényként fogadjuk el, hogy az emberiség ilyen két-fókuszú valóság, akkor máris magától adódik a következmény: az egyetemes technika nemcsak kereskedelmi vállalkozások halmaza, nemcsak mechanikus ólomsúly, hanem végiggondoltan megszervezett eljárások összessége, aminek célja az, hogy az emberekben gondosan fejlessze azt a tudatállapotot, amely megfelel a mi csoportosulási és egyesülési helyzetünknek. A technikának sajátos biológiai szerepe van: teljes joggal tartozik a természetesbe. E szempontból - ami megegyezik Bergsonéval - eltűnik az ellentét a mesterséges és a természetes, a technika meg az élet között, mert minden szervezet föltalálásokból ered. S ha van valami különbség, hát az a mesterséges javára van. Ha felismertük, hogy a technika mit jelent az emberiség számára, ezzel már meghatároztuk-e a lényegét, avagy ott találjuk magunk előtt a következő fontos problémát: tudjuk-e, hogy a technika vajon elősegíti az emberi tudatot? A két fókusz elért-e végső határára? Csúcspontját érte-e el az ember? Vajon nincs-e számunkra valami jövő? Itt lép

93 közbe egy hatalmas jelenség: az a csaknem határtalan szervezőképesség, amit az ember az anyag fölött már kezd is megszerezni magának szerte a nagyvilágban. A szocializálódás megindulása - bár kezdetlegesek voltak szervezetei és igen egyszerűek voltak eljárásmódjai (teherhordó állatok igába fogása, a kerék föltalálása), mégis igen jelentős technikai eredményeket, szállítási eszközök feljavítását érte el. S ha már a magunk háza-tájára nézünk, megállapíthatjuk, hogy az ember micsoda óriási hatalmat szerzett az elemek fölött: miután új szerves szubsztanciákat alkotott meg (rezisztenciák, kapacitások, elektronikus szem stb. …), már azzal sem elégszik meg, hogy maga alá gyűri a világegyetem szövetét, hanem kezdi átformálni is ennek a szövetnek szálait; csodálatos munkát végeznek ezek a fizikusok, amikor az atom-struktúra magján dolgoznak. Ugyanígy a biológusok is, akik már megsejttetik velünk, hogy hathatunk a kromoszómákra, hormonokkal módosíthatjuk a szervezet erőit. A pszichoanalízis pedig próbál leszállni annak a valaminek rugóiig, ami mibennünk legbensőnek látszott. Ez a hatalom annyit jelent, hogy az emberiség kezében tartja azt a cselekvési módot, amivel - bonyolultság szempontjából - megváltoztathatja azt a fókuszt, amelytől függ egész jövője; ezzel viszont a másik fókusz is változni fog, hogy központosuljon. Valami ugrásszerű nekilendülés fog bekövetkezni az emberi tudatban. Ha jól figyelünk, nem vesszük-e észre, hogy körülöttünk szüntelenül növekszik a pszichés energia mennyisége, feszültsége és minősége? Mennyiségileg - s itt a munkanélküliség jelenségére gondolok, amely annyira nyugtalanítja a gazdasági szakembereket, de amely a biológus számára a világ legtermészetesebb dolga: azt jelzi, hogy szellemi energia szabadul fel; két szabad kar máris szabad agyat jelent a gondolat számára. Persze hogy én is tudom: még nem eléggé érett a szellemi élet, de biológiai szempontból éppen arra utal ez a jelenség, hogy a technika mennyiségi megnövekedésének tényével együtt növekszik a rendelkezésre álló energia, hogy aztán a tudat-fókusz felé irányuljon. Mennyiségileg és - ezt is mondottam: feszültség, erő szempontjából is. Olyan nagyon lehetetlen dolog-e az, hogy egy szép napon megszerkesztünk bizonyosfajta műszereket, amelyek majd felmérik a gondolkodó agyak által kibocsátott sugárvonalakat és egységbe fogják olyan agyak energiáját, amelyek meghatározott irányban feszítik meg erejüket? Pszichés szempontból bizony szinte folyton melegebbnek és izzóbbnak tűnhet a föld. Ha most nem az összhangot, hanem az egyetemes feszültséget vesszük számításba, azt mondhatjuk, hogy a föld még sosem ment át a mostanihoz hasonló fázison. Azt is tényként fogadhatjuk el, hogy ez az emberi energia minőségileg is növekszik. Nézzük csak az emberek közt megvalósuló kutatómunka egyetemes jelenségét: száz évvel ezelőtt még csaknem ismeretlen volt i9lyen tevékenység; ma viszont igen sok embert megszállt a fölfedezés szelleme, kis és nagy részlet-ívek alakulnak s együtt bontakoztatnak ki közös meglátásokat. Csakugyan minőségileg nő a szellemi energia. Így jutunk el ehhez az igen egyszerű gondolathoz: az emberen át hatalmasat ugrik előre az evolúció. Manapság minden szinte úgy történik, mint azokban a készülékekben, melyekben az első lövedék kifutása után egy második gyullad ki s ekként folytatódik tovább a művelet. Ha az evolúciós jelenségek egészét tekintjük, bizony azt látjuk, hogy a természet

94 ilyen módon dolgozik. Ennek a természetnek sikerült előhoznia az embert, de ezt úgy érte el, hogy más magaslati szinteken előre gondoskodott más energiák felhasználásáról. S Íme most ezt látjuk - ugyanez a jelenség indul új szellemi növekedés felé. Ha a technikának köszönhetően nekilendül az evolúció, ugyanakkor önmagára reflektál is. - „Az ember: saját tudására ébredt evolúció” - mondotta Huxley. Most már magára az evolúcióra hárul a döntés. Amíg az igazi szabadság nem létezett, addig - így gondolhatjuk el - az élet szinte tapogatózásokkal haladt útjain. De amióta az ember tudatossá, önmagára-visszatekintővé (reflexívvé) vált, és felelős lett azokban az elrendező munkákban, amikre épül a folyamat további menete, - már arra is szükség van, hogy maga az ember szabjon irányt. Mert most már nem folytatódhat vaktában az élet. A technikával együtt föltétlenül szükségessé válik valami ideológia. Jelenleg két ideológia mutatkozik: egy materialista ideológia, amely így határozza meg önmagát: a megszervezés minden, azaz igazában csak az első fókusz érdekes és valóságos, a tudat-fókusz pedig másodlagos. Ez a szemléletmód, amely - úgy látszik - a marxisták világképének alapja, számomra teljesen elégtelennek mutatkozik a probléma megoldásához. Nem ad végleges irányt, amit követnünk kellene. Mert a szervezettség maximuma nem jelent irányt, s éppen ezért nem az optimum felé vezető út. Ha mindent a szervezésre fordítunk, akkor az egyén érzik, hogy valami lényegeset hoz veszélybe. Az a tény, hogy az egész emberi problémát a szervezés kérdésében látjuk, teljes és kikerülhetetlen halálba visz minket, mert minél komplikáltabb az elrendezés, annál ingatagabbá és visszafordíthatóvá válik. Az emberi egyed csak visszafordíthatatlan irányba megy előre; másképp elveszti a munkakedvét, ami pedig a technika legfőbb értékmérője. A spiritualista ideológia pedig ezt vallja: a két fókusz közül a szellemi a fontosabb és szabályozza a másikat. Ha így látunk, akkor minden átváltozik: van már módunk arra, hogy megkülönböztessük a jó és a rossz elrendezéseket. Az egyén védelemre talál a technikában, mert tudat-fókusza élesen kitűnik. mentsvárra talál az élet, hiszen bebizonyul, hogy a bonyolódás fókusza ingatag, viszont a másik megalkotja önmaga központját s ezáltal visszafordíthatatlanság jut neki osztályrészül. Ezt a spiritualista perspektívát véges-végig kell érvényesítenünk. S itt találkozunk a kereszténység nagy értékével: mert a kereszténység olyan spiritualizmus, amely isteni központot ad; ez az isteni központ pedig fölötte áll a világnak, de ugyanakkor bele is merül a világba; s belemerülése által van összeköttetésben az energiával. Minél inkább elgondolkodunk azon a mély összhangon, amit a megtestesülés eszméje mutat a más jelenségek révén nyilvánvalóvá váló viszonyokkal, annál inkább jutunk arra a meggyőződésre, hogy a kereszténység valósítja meg mindazt a szükséges feltételt, ami a haladás vallásává teheti. E következtetésekben teljesen igazolást nyer a technika és a tudat közötti viszony, mert a technika olyan módon mutatkozik be, hogy magasabb rendű erőkhöz juttat el, lelki nagyságrendbe, s arra késztet, hogy döntsünk a vallás mellett. Kiadatlan írás, 1947 január 16. Ezt a tanulmányt egy előadása nyomán készítette Teilhard, amelyet Párizsban, a

95 rue de Grenelle-i „Salle d’ Horticulture”ben tartott.

AZ EMBERI SZOCIÁLIS JELENSÉG TERMÉSZETÉRŐL ÉS A GRAVITÁCIÓVAL ÖSSZEFÜGGŐ REJTETT VISZONYAIRÓL 1. Legáltalánosabb módon a következőképpen képzelhetjük el az Élet-jelenségeket: a kozmikus szövetanyagnak önmagára-türemlő mozgása. Ez a mozgás az Anyagot (egy exponenciális törvény szerint) ragadja magával egyre bonyolultabb és központosítottabb állapotok felé. A bonyolódásnak és központosulásnak (azaz az önmagára-türemlésnek) fokát pedig a pszichés feszültségnek („temperatúrának”) - vagyis a tudatnak - növekedése jelzi. 2. E szempontból pszichológia és szociológia azt kezdi bizonyítani, hogy az Ember mind elemi, mind pedig kollektív állapotában - még nem teljesen központosult önmagára. Az egyénnek és az emberi Egésznek egymással összefüggő magas fokú központosulását könnyen előreláthatjuk, sőt már meg is érezhetjük; ez pedig az Emberiség magas fokú önmagáratüremlésének irányában s annak hatására történik: kollektív egyesülés (totalizáció), ami pszichés feszültség-növekedéssel jár. 3. Ha ezek után azt keressük, honnan származik az Emberiséget magas fokon önmagára-göngyölő és felső fokon központosító erő, akkor azt vesszük észre, hogy ez az erő abból az összenyomó hatásból születik, amit a Bolygó fejt ki arra az emberi tömegre, amely már kiterjedésének végső állomására érkezett s ezentúl egyre inkább összeszorul azon a földgolyón, amelyen megszületett. Az emberi szövet igyekszik kikerülni eme nyomás alól (amely exponenciálisan növekszik) és (akárcsak a nyomás alatt kristályosodó test) mértani haladványszerűen növekvő szervezettséggel reagál (s éppen ezért pszichés feszültségnövekedéssel). Mindez pontosan megfelel az Élet törvényeinek. 4. Ha aztán azt is megfigyeljük, hogy a Földnek az Emberiségre ható (relatív) összeszorulása végeredményben annak az „égitestet-szülő” („asztero-genetikus”) nyomásnak következménye, amit a Gravitáció gyakorol a világűrben szétáradt anyagra (a gravitációs nyomás szüli meg az égitesteket), akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az Antropogenezis (akárcsak előtte az egész Biogenezis) végső fokon - és „alulról nézve” gravitációs jelenség. Ez egyébként a vitális önmagára-türemléssel felszabaduló Tudatot nem akadályozza meg abban, hogy fokozatosan kifejlessze saját fölfelé-emelő és egyesítő erejét

96 (vonzódás az Egység felé), társulva az eredeti és „hátulról nyomó” külső erővel s azt lassanlassan fel is váltva. Ha a kozmikus vitalizáció folyamatát teljes egészében nézzük, így fejezhetjük ki: Kiterjedés  (gravitációs) összenyomódás  szervezkedés vagy (biológiai) bonyolulttá-válás  (pszichés ) központosulás és kiemelkedés.

Kiadatlan írás, 1948 április 23.

AZ EMBERI EGYSÉGESÜLÉS PSZICHOLÓGIAI FELTÉTELEI Bevezetés és a probléma fölvetése Ha van esemény, ami kérlelhetetlenül, ellenállhatatlanul meghódítja és minden nap egy kicsit jobban komplikálja egyéni érdeklődési köreinket, hát az bizonyára az emberi egységesülés ténye. A Világ gazdasági, politikai, pszichés szocializációja tengerárként egyre jobban hatol be mindenütt a legyegyszerűbb emberek életébe is, hogy aztán elborítsa őket. De igazában mit is jelent, mit fog létrehozni ez a különös és nyugtalanító jelenség? Az emberek hosszú időn át azt hitték (szívesen hitték), hogy az Emberiség növekvő összecsoportosulásában semmi más nem történik, mint gondolkodó egységeknek felszínes, könnyen egyensúlyba hozható egymás-közötti elrendeződése. De a Tér és az Idő teljesebb felmérése következtében ma már új gondolat kezd születni szellemünkben: a szociális jelenség fátyla mögött hátha csakugyan a Világmindenség alapvető sodródása rejtőzik és sodor magával egyre szervettebb állapot irányában. Már nemcsak a Föld egyszerű térbeli mozgásáról van szó (Galilei), hanem arról, hogy fejünk fölött a Világmindenség önmagára-türemlése folytatódik tovább, valami olyan önmagáragöngyölödése, ami már egyenként megszült mindegyikünket, most pedig közösségi formában folytatja futását a jövő irányában, a bonyolódás és bensőségesülés felé. Ha ez így van, akkor a mi huszadik századi történelmi és biológiai emberi helyzetünkre vonatkozóan három megjegyzést kell tennünk: a/ Először is a minket magával ragadó organikus-szociális egységesítő mozgás - már ama tény miatt, hogy kozmikus méretű sodródást fejez ki - azt a legbiztosabb irányt jelzi, amit csak követhetünk, föltéve hogy nemcsak továbbtengődő életet akarunk, hanem

97 magas fokon óhajtunk végleg élni. Hiszen valóban a Világ „fonalát” követve remélhetjük azt, hogy a legbiztosabban érjük el a boldogító beteljesülést, aminek várása az élet hajtóereje. b/ Aztán ahogy serkent és nyom minket ez a mozgás, van még benne valami ellenállhatatlan erő is: két görbének - az egész bolygóra kiterjedőnek (planetárisnak) és a szelleminek - együttes hatása. Olyan nyomás ez, amely (a technikai elrendeződés vagy szerveződés közvetítésével) tudatok és eszmék egymáshoz közeledését és egybesimulását eredményezi. Képtelenek vagyunk kihúzni magunkat az alól az öntőforma alól, ami átfog minket… c/ Pedig elméletileg lehetséges (ez a harmadik megjegyzésünk), hogy e szükségszerű közeledés elől - a szabadság hibás működése révén - sikerül kisiklanunk (a magunk vesztére). Ha az Ember helyesen akar reagálni a kozmikus egységesítő nyomásra, akkor sajátmagát kell megszerveznie. Tehát vitális és mélyből fakadó vággyal kell akarnia az egységesülést. Mint ahogy a világ legjobb ételeinek előkészítéséhez sütőre - bizonyos fokú tűzre - van szükség, ugyanúgy a Világmindenség akármily nyomása sem lenne képes eggyé forrasztani az emberi massza porszemeit, ha nem növekszik az emberiségben az a heves vágy, hogy felsőfokú emberi magaslatra jusson (szuper-humanizálódjék). S éppen ezt látjuk jól manapság, amikor - az „egységesüléstől viszolygásnak” valami fura hatására - a planetizáció hirtelen növekvő erővel szemben az az egyének és népek első reakciója, hogy visszahózódjanak csigaházukba és kétségbeesetten próbálják „egymás közt megtartani a három lépést”. Mindezt összegezve jelenleg a következőképp fest az Emberiség bio-ekonómiai helyzete: Sokszor és joggal kiabálnak a Föld energetikai és élelmiszer-tartalékainak probémájáról (fantomjáról!). Csak egyvalamit szoktak elfelejteni, amit viszont én évek óta hangoztatok: „Vigyázzunk!... Még rengeteg gabona, hegyekre-menő uránium és szén, tengernyi petróleum birtokában is fel fog hagyni az Ember az egység megalkotásával, el fog pusztulni, ha előbb nem ellenőrzi és nem táplálja a pszichés energiaforrást, amely fenntartja benne a cselekvés és a tudás egységes lelket teremtő szenvedélyét, vagyis a növekedés és a fejlődés vágyát”. - A folyamatban levő kozmikus mű megalkotásához nem kevesebb kell,, mint valami „devóció”, lelkes odaadás; s ezért az Ember csakis akkor lesz hajlandó átadni magát az őt hívogató egységesítő erőknek, ha hisz bennük. A hit pedig magába foglalja mindazt az erőt és (kezdeti) általános értelmet, amivel a népnyelv ruházza fel. Tehát próbáljuk meghatározni, hogy 1. milyennek kell lennie a köröttünk zajló Világnak, 2. szívünket milyen lelkiségnek kell dobogtatnia, hogy mindkettő - akárcsak két jegyes - egymáshoz illő legyen és kölcsönös, egyre növekvő vonzódás áramkörében hangolódjék össze.

98 Más szavakkal kifejezve: igyekezzünk megtalálni előbb a tárgyi, majd az alanyi feltételeket, amelyekre szükség van, hogy az Emberiségben megmaradjon és fejlődjék a biológiai növekedés beteljesítéséhez nélkülözhetetlen lendület.

I. Tárgyi feltételek Két lényeges tárgyi feltételt látok, s ezekre korlátozódom. Hogy az Embernek kedve legyen az egységesülésre - hogy szenvedélyesen higgyen az őt átfogó szociális jelenség értékében és céljában - , ahhoz föltétlenül szükség van arra - én így látom - , hogy a mozgó (kozmogenezis állapotában lévő) Világegyetemet egyszersmind nyíltnak és valami előtte létező pont körül összpontosulónak lássa. - Megmagyarázom, hogy mit akarok mondani. a/ Először is nyíltnak kell látnia a Világegyetemet. Mit jelent ez? Képzeljük el, hogy beomlott a bánya s a bányászok a vészkijáraton próbálnak kijutni a napvilágra. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek csak akkor folytatják útjukat fölfelé, ha valami jel (fénysugár, föntről jövő légáramlás) segíti őket, hogy egyáltalán hihetik: nincs végleg eltorlaszolva az út. Ugyanígy (s erre nem szoktunk eléggé figyelni) az Embernek semmi bátorsága, semmi józan alapja sem lenne, hogy nekivágjon az emberi Egységesülés munkájának s azt tovább is vigye, ha ennek a nagyszerű feladatnak egy szép napon úgy kell végződnie, hogy az embert (még nagyobb erővel és lendülettel) csapja valami áthághatatlan falba. Első szempillantásra talán azt vélhetjük, hogy csillagászati és biológiai téren reménytelenül foglyok vagyunk és függünk a Föld (szükségképp határolt) fizikai-kémiai fejlődésétől. Egy ilyen függés és határoltság talán ellentmond annak a gondolkodó evolúciós lendületnek, amely követeli a saját visszafordíthatatlanságát? Attól a perctől kezdve, hogy az Élet a Jövő előrelátására képes lett, nem érezhet maga előtt semmiféle korlátot s nem fogadhat el plafont a feje fölött. De akárhogy is van, az Életnek szüksége van, hogy számítson arra: valahol van kiút a jövőben, s ezen át teljesen érett formában kerülheti el a totális Halált, s nem is akárhogyan, nem „hajótöröttként” fog eljutni oda, hanem magával víve sok-sok gazdagságának és hódításának színe-javát. Ez persze feltételezi (s ezt nevezem én második „természetes” feltételnek(, hogy a Világegyetem ne csak nyílt legyen, hanem: b/ a Jövő irányában központosulónak mutatkozzék (vagy más szavakkal kifejezve: perszonalizáló legyen, személyivé alakító). Számomra ez is nyilvánvaló, bár igen gyakran megfeledkezünk róla. Elvégre is ha egy kristálymolekula érezni tudna és meg tudna szólalni, minden bizonnyal tiltakoznék az ellen, hogy olyan kötelékbe állítsuk, ami nem felel meg az ő rendszerének. „Megölné” őt az ilyen erőszakos begyömöszölés. Hasonlóképp az emberi partikula is, amely pszichés szempontból nagyon önmagára-központosított, csak akkor tűrhet el csoportosítást, egyesítést az összes többi partikulával, ha ez a művelet tiszteletben tartja és növeli azt a közölhetetlen hatalmát,

99 hogy (végtelen kis mértékben, infinitezimálisan) minden dolgot szellemileg megragadni és megérezni képes, vagyis hogy infinitezimális mértékben maga köré központosíthatja a Világegyetemet. Akármennyire összepréseli is őt a Föld-bolygó szorító nyomása, az Ember ágaskodva torpanna meg (föltétlenül meg is fog állni) az olyan szocializáció haladó útjain, amely még nem adja meg neki - nem a többé-kevésbé anarchista egyénivé-válásnak, hanem a személlyé alakulásnak erejét, vagyis valami olyan erőt, ami nem érzéketlen és vak kollektivitásba fullasztja, hanem gondolkodó és önmagában egységes lelkiséget kialakított csoportosuláshoz segíti, egyszóval: összpontosuló (konvergens) és végleges központra találó rendszerbe juttatja. ismétlem: ha megvan a Világmindenség két strukturális föltétele, vagyis ha nyílt és ugyanakkor központosított is a Világegyetem, akkor szellemünk számára elfogadható, lehetséges formát ölt az emberi egységesülés. Az emberi egyed nem hozhat fel semmi érvet, aminek alapján visszautasíthatna ilyenfajta átalakulást. De mit kell még tennie, vagy mi hiányzik még neki, hogy ennek vonzóerejét pozitív módon, hatalmas erővel érezze meg? Ezt az érdekházasságot miként változtathatjuk szerelmi házassággá? Itt mutatkozik a problémának másik oldala, amely sajátosan lélektani (sőt pszichoanalitikus is).

II. Alanyi feltételek Hogy jól érzékelhessünk egy színt vagy egy szagot, ahhoz jó látás és jó szaglóérzék szükséges. Meg vagyok győződve, hogy ugyanígy csak akkor érezhetjük meg alaposan a magas fokú emberivé-alakulás (szuper-humanizáció) „ízét”, amire a dolgok természete hív és sürget, ha erősödik, gyarapszik és kifinomul bennünk néhány olyan „érzék”, amire eddig még nem figyeltünk eléggé. Nagyobb világosság kedvéért megint mondjunk egy hasonlatot. Amikor kilép a gyermekkorból, minden emberben felébred a „nemi érzék”. Ez a vonzalom kezdetben homályos, nem is érti meg helyesen az, aki hatása alá kerül. De lassacskán formát ölt és megszilárdul, végül pedig az érett ember pszichés életének egyik törzsága lesz. Nos hát nem arra utal-e néhány jel, hogy az Emberiség a maga teljes egészében akárcsak az emberi9 egyedek - átmehet, át is kell mennie s éppen most megy át bizonyos „kamaszkori válságokon”? „Nyitott világról” beszéltem. Az Ember erői és feladatai megnövekedtek. Ez a növekedés hozzájárul ahhoz, hogy lényeges érdeklődési köreink súlypontját az egyedekről a

100 Fajra vigyük át. S amikor manapság az Ember szembenéz felduzzadt erőivel és megszaporodott kötelességeivel, vajon nem érzi-e, hogy még inkább saját érdeke: meg kell maradniok alkotásainak, vagyis hogy egyre növekszik benne a visszafordíthatatlanság igénye? „Központosított világról” is beszéltem. Az Embert közbe-közbe mindig serkentette s meg is részegítette az az érzés, hogy egyesül azzal a Mindennel, amiben ő is részként szerepel. De az utóbbi időkben már jobban megértjük a ránk boruló Világmindenség óriási méreteit és szerves természetét, s ennek hatására ugye hogy az emberi tudatokban már kezd egyetemessé válni a Mindennek ilyen elemi megérzése? De ma lényeges sajátsága ennek az elemi érzéknek, hogy a megsejtett és kívánt Totalitást már nem alaktalan óceánnak látja, amiben felolvadnánk, hanem inkább valami hatalmas Központnak, ahol találkozunk, elérjük teljességünket és közös központunk lesz. Visszafordíthatatlannak kitisztult érzéke, Kozmikusnak és Egyetemesnek helyessé vált megérzése… Vajon nem éppen ezek a képességek vagy eddig többé-kevésbé szunnyadó új antennák bontakoznak-e ki mibennünk, halk és ellenállhatatlan erővel, éppen akkor, amikor a Kozmogenezis ritmusának megfelelően abba a korba, abba a fázisba lépünk, amelyben az Életnek - hogy tovább mehessen - fel kell fakasztania magából valami új erő lüktetését (valami új tartalékot), amely szenvedélyesen s meggondoltan látja saját érdekének, hogy előrehaladjon? És ezen a ponton a pszichoanalízis szakembereihez a következő pár szavam lenne: „Igen helyes meggondolások alapján az önök tudománya mindeddig főleg azzal foglalkozott, hogy az egyeddel észrevetessen a saját maga mélyén rejtőző néhány titokzatos komplikációt, egy-egy elfelejtett benyomást. Az volt az önök elgondolása (s ezt a tapasztalat igazolta is), hogy ezek az elfojtott impressziók, ezek a komplexek a fényre kerülve semmivé válnak, ha egyszer leemeltük róluk az álarcot és elfogadtuk őket. Mindez igen helyes. De ha egyszer már megtörtént ez a söprési és felszámolási művelet, vajon nem kell-e megtenni egy másik eljárást, a megvilágításnak immár építőbb s ezért még fontosabb munkáját? Azt akarom mondani, hogy segíteni kell azt a személyt, hogy saját magának még rosszul felkutatott és fel nem tárt zónáiban fölfedezze azokat a nagy vágyakat, amikről imént beszéltem: a Visszafordíthatatlannak megérzését, a kozmikus érzéket, a Föld megérzését, az emberi érzéket… Ez a művelet az előzőnek fordítottja: pszichoanalizálni - nem azért, hogy felszabadítsunk, hanem hogy kötelességek útjára indítsunk. Arra késztetni az embert, hogy olvasson sajátmagában , de már nem azért, hogy fantomokat kergessen szét, hanem megszilárdítsunk, elirányítsunk, kielégítsünk néhány olyan nagy igényt vagy lényeges hívó szót, ami fuldokol bennünk (s amiktől mi is fulladozunk), mert nem magyaráztuk meg s nem értettük meg… Igen, ez csakugyan bonyolult és kényes fölfedező munka, mert ezen a téren tanár és tanítvány, irányító és irányított egyaránt tapogatózva jut előre. De kiválóan termékeny feladat is, mert arra törekszik, hogy feltárja már nem a szálakat és rokkantságokat, hanem az éltető pszichés dinamizmusnak legtitkosabb rugóit és legegyetemesebb hajtóerőit.” Összegezve: a pszichoanalízis mindeddig főleg orvosi szándékkal kezelt egyéni erőket és egyéni eseteket. Vagy legjobb esetben azzal foglalkozott, hogy határolt csoportok (főleg a család) keretében segítette megnyílni és központosulni a személyt s ezáltal első fokon

101 alakította közösségivé. Ha az előadásomban föltárt meggondolások helyesek, vajon nem jött-e el az az idő, amikor a pszichoanalízis - mindenegyes emberben és egyénen-túli vágyak tanulmányozásával - kell hogy vállalkozzék (már nem gyógyító, hanem mérnöki céllal) valamiféle Energetikának (Pszicho-energetikának) kidolgozására, egy zoológiai csoportnak az egész Földre kiterjedő (planetáris) egységesülése méreteire szabva? Térjünk vissza a fönt említett két esethez: a Visszafordíthatatlan megérzéséhez és a Kozmikus Érzékhez. Még ha csak azokat az embereket vesszük tekintetbe, akik a leghatározottabb formában a szellemi munkának és a kutatásnak szentelik életüket, még mindig kevesen vannak közöttük olyanok, akik világosan tudatosították magukban akár cselekvésük gyökeres igényeit, hogy ti. csak halhatatlan mű megalkotására vállalkoznak, akár pedig azt az életszükségletet, amely szellemükben gyökerezik, hogy ti. mindig egy kicsivel nagyobb egységet keressenek és teremtsenek is meg nemcsak a dolgoknak egyetlen sajátos területére korlátozott értelmi elgondolásában, hanem az egész Világmindenség ontológiai szerkezetében is? … S ezentúl akadhat-e sürgetőbb feladat, mint az, hogy kritikai érzékkel feltárjuk és rendszeresen ápoljuk minden ember szívében ezt a két lényeges vágyat? Megdöbbenve és aggódva figyeljük azt a titokzatos fordulatot, ami Kelettől Nyugatig éppen most készül két ellentétes blokkra szétvágni ezt a világot. Hát bizony ennek a szakadásnak (amilyen még nem volt a Történelemben) igazi okát, minden hatalmi konfliktusnál jóval mélyebbre nyúló gyökerét egy olyan emberi hit születésének ellentmondó ingadozásában kell keresnünk, amely a maga megnyilatkozásából még képtelen arra, hogy döntsön: vajon az egységesítésnek avagy a szabadságnak szavait és tetteit válassza-e. S ha ez a látlelet helyes, akkor hát mi másra vár még ez a szorongó, önmagában megoszlott Föld, ha nem éppen arra a prófétára, aki majd megfejti számára annak titkát, amit zavarosan akar és remél az Emberiség? Hangsúlyoztam és meg is ismétlem: ahogyan mi megláttuk, a világ jövője valami szociális emberi egységesüléstől függ. Ez az egységesülés pedig végeredményben annak függvénye, hogy szívünkben teljesen dolgozik-e a több-lét felé hajtó néhány vonzás ereje. Mert e vonzóerők nélkül megbukik minden tudomány és mindenféle technika. Ha megfigyeljük, a Világ, a mi földi világunk ellenállhatatlanul s egyre inkább valami gigantikus és gigantikus arányokban komplikált motor alakját ölti magára, amely készen áll bármily működésre és hódításra, de amely csak egy föltétellel fog dolgozni: kerekei megindításához megtaláljuk-e s pontosan a neki megfelelő fajtájú és minőségű benzint használjuk-e. Más szavakkal: ha az emberi Föld ma még ingadozik mozgásában és ha még megvan az a veszély e Föld számára, hogy holnap megáll, hát az egyszerűen csak amiatt van, mert hiányzik a megfelelő Látás, az óriási feladathoz s az erőfeszítés sokféle formájához mért Szemléletmód, amit meg kellene teremtenünk. Ilyen körülmények között - és persze el nem hanyagolva az anyagi technikát, hanem fejlődését közös erővel összefogva - ezentúl az Emberiségnek arra kell szentelnie figyelme egyre nagyobb részét, a legjobb felét, hogy ápolja és kibontakoztassa pszichés energiáit (amelyek a gondolkodóvá lett Világmindenségben a fizikai Energiának nélkülözhetetlen hevítői); fel kell kutatnia és ki is kell használnia a valódi és igazán nemes kozmikus „libidóját”.

102 S ezért befejezésül arra szólítom fel önöket, hogy kutassák, készítsék elő és finomítsák az a Hitet, amely a Világnak csakugyan mozgatóereje. S amikor ezt kérem, nem feledkezem meg arról sem, hogy emlékeztessem önöket: (minden dogmatikus meggondolást mellőzve és csak a lélektan szemléletmódjára támaszkodva állítom): egy ilyen Hitnek elemei, csírája, sőt kezdeti megvalósulása sehol a világon nem találhatók meg határozottabban kifejlődve, mint a helyesen megértett Kereszténységben. Igen, határozottan állítom, a Kereszténységben, amely minden, számításba vehető pszichés mozgalomnál erőteljesebben és reálisabban, nyakas erővel szüntelenül arra törekszik, hogy - gyakorlatilag egyedül ezen a világon - ápolja és tökéletesítse magában a Világegyetem izzó-szellemű látásmódját: nem valami személytelen és zárt Világét, hanem a jövőn túl egy isteni Központ felé nyitva álló Mindenség Hitét.

Párizs, 1949 január 6. - A Psyché c. folyóirat részére készítette /Teilhard/ 1948 decemberében. Megjelent 1949 februárjában.

EVOLÚCIÓ-ELLENES JELENSÉG AZ EMBERI BIOLÓGIÁBAN - VAGY FÉLELEM A LÉTTŐL Az „egzisztenciális félelem” nem azt az egyszerű félelmet fejezi ki, amit egyik-másik, különösen félénk emberi egyed közbe-közbe megtapasztal, amikor anyagi vagy társadalmi válságok jelentkeznek életében. Én ezt a kifejezést sokkal egyetemesebb és mélyebb értelemben használom: azt a - nem annyira „metafizikusnak” nevezett, hanem „kozmikus” és biológiai szorongást fejezem ki vele, amely meglephet minden - elég bölcs vagy elég oktalan embert, aki meghatározni és felmérni próbálja az őt körülvevő Világ mélységeit. Sosem hangsúlyozhatjuk eléggé azt a tényt, hogy a genezis állapotában lévő Mindenségben a Reflexió szellemi jelensége nemcsak magában az evolúciós működésben jelent forradalmi változást (vele tűnik fel az Előrelátás és a Feltalálás), de kettős és veszélyes erkölcsi válság is lép fel: először is és kétséget kizáróan a felszabadulás krízise, amely a Szabadság megszületésének köszönhető; de pánik válsága is, amely viszont azzal függ össze, hogy pszichológiai ütés ér, amikor hirtelen felébredünk az éjszakában.

103 Nos hát most csakis ezzel az utóbbival (a szorongó formájú aggodalommal) szándékszom kifejezetten foglalkozni, amit az emberi tudat akkor ölt magára, ha rádöbben az Evolúció „betegségére, bajára, vagy mondhatnám: küszködésére”. Tanulmányomat a következő két főbb szempontra korlátozom: 1. Az egzisztenciális félelem (amit az imént meghatároztam) nemhogy csökkenne az idő múlásával, hanem jelenleg még határozott csúcspont felé növekszik is a világban. S ennek jól meghatározott okai vannak. 2. A tudományos szellem számára csak egy út áll nyitva, amikor orvoslást keres erre az evolúciós szempontból összefüggéstelen, szociális tekintetben pedig kritikus helyzetre: pszichológiailag „biztonságossá” kell tennie a Világmindenséget - azáltal, hogy felismer benne (íme a Faj számára a végleges élet tárgyi feltétele!) ontológiailag összpontosuló, a jövő egy pontja felé irányuló struktúrát. Sorban fejtsük ki ezt a két szempontot. I. Növekszik a félelem Már a meghatározás is azt mondja, hogy valami őseredeti van a kozmikus aggodalomban, amely a Világgal szemben meglepi az „önmaga tudatára ébredt” Tudatot: a kozmikus szorongás magával az Emberrel születik. De ez még nem jelenti azt, hogy születésekor máris eléri legmagasabb fokát. Mert akármily élesen vágónak, bármily „kritikusnak” kell is elképzelnünk a tudat megjelenését, maga ez a reflexió (tehát - hozzáő kell tennünk: a velejáró szorongás jelenségei) csak lassan fejlődnek ki az emberi csoportban is, mint ahogy a gondolkodó egyénben is. Ezzel magyarázható az, hogy az „egzisztenciális félelem” fokról-fokra feszültebbé válik korunkban, amikor valami drámai s ugyanakkor pszichológiailag kikerülhetetlen ellentét miatt - rá fogok mutatni erre - az ember-egyedet megszállja az az eddig sosem tapasztalt heves és igen tudatos érzés, hogy kicsúszik lába alól ez a Világ - éppen abban a pillanatban, amikor lelke mélyén már azt hitte, hogy végérvényesen föléje kerekedik. Ez utóbbi szempontra vonatkozóan föltételezem, hogy mindenki egyetért velem a Történelem általános menetét illetően. Mert ugyanakkor, amikor az etnológusok valami primitív együtt-gondolkodás állandó megmaradását veszik észre a társadalmilag igen fejletlen népekben, - a legcivilizáltabb népeknél viszont könnyű megfigyelni, hogy szüntelenül tartanak az egyénivé-válás felé: növekszik (néha még anarchikussá is dagad) az állampolgárok autonómiája; a „demokráciák” előtérbe jutása jelezte ezt még minap is. Néhány százezer éves léte és tapogatózása után az emberi tudat sosem villant fel olyan élesen s még sosem volt annyira büszke mindenegyes emberi elemének értékére és jogaira, mint Nyugaton a XIX. században. Nos hát - ismétlem - éppen abban a pillanatban, amikor azt hitte, hogy végre magára talált (s egyébként ugyanez a fényes meglátás nyilatkoztatta ki őt sajátmagának), következett be az, hogy kezdte magát csakugyan egyedül érezni, eltévedten a Nagyvilágban. Próbáljuk elemezni ezt a döbbenetes érzést, amelyet kivált bennünk a mi kiselemi énünknek (soha ennyire értékesnek még nem tartott énünknek) szembeállítása akár az anyagi

104 Világmindenséggel, akár az emberi Univerzummal, amiket eddig még sosem fogtunk fel ilyen óriási nagynak s ennyire fenyegető hatásúnak. a/. Félelem az Anyagtól A Világegyetem bizony éppen szédítő dimenzióival ver le minket leginkább; szinte egy-csapásra fejbekólint. Valamikor régen, amikor az ember számára a Föld még szilárdnak tűnt, egy-két szféra közepén, amelyek szép és biztonságos rendben forogtak körülötte, - a csillagos eget boldog ámulattal nézhette az emberi szem. De amióta szemünk számára ez az egész szép rendszer központját vesztette, kitárult és robbanásszerűen repült ki a térbe; amióta ezer fényévekkel és galaktikákkal számolunk; amióta műszereink révén erősebbé vált szemünk s a Végtelen Parányi Létezők érthetetlen nyüzsgését figyelve felfedeztük - a csillagászati óriás-méretek másik végén - a Végtelen Nagyot is, azóta tágra nyílt szemünk csak növeli bennünk azt az érzést és borzadályt, hogy fikarcnyit se érünk. Mélyebbre ástunk Pascal két szakadékában, s ezzel két új mélység járult melléjük; ezt a két utóbbit még nem vehette észre a XVII. század nagy látnoka: körülöttünk a testek és korpuszkulák elképesztő tengere, a Szám szakadéka; aztán az Idő feneketlensége, valami vég nélküli tengely, ami körül ki- és betekerődnek a Tér göngyölegei… E szörnyű méretek s az ilyen elképesztő sokaság ölén mi marad belőlünk, vagy helyesebben kifejezve: hogy a csudába ne éreznénk azt, hogy egyszerűen megsemmisülünk, zéróvá válunk? - Kétségtelen, hogy mindegyikünk megtapasztalta már: épp a Kozmosz mérhetetlenségének egyre növekvő aránya vetíti az első zavaros foltot a modern lélekre. Íme itt van annak első oka, hogy szellemileg sehogy sem érezzük jól magunkat; de lelki rosszullétünknek eme kezdeti forrásához azonnal egy másik is járul; ez már kényesebb és veszélyesebb is; abból származik, hogy tapasztalatunk számára úgyszólván „hermetikusan elszigetelő falként” borul ránk a Kozmosz. Igen, ezt mondom: hermetikusan elzáró fal. Mert hogy a Világ olyan nagy és „akkora sokaságból” áll, hogy benne szinte ködbe foszlani érezzük magunkat, - már ez is elég súlyos valami. De ami még nagyobb baj lenne, ha ebben az óceánban nemcsak annyira elveszettnek érezhetjük magunkat, hogy nem is számítunk semmit, hanem - másodszor is kóborként tévelygünk benne, mert azt tapasztaljuk, hogy hermetikusan el vagyunk zárva. Avagy nem éppen ez leselkedik-e mireánk? - Nyugodtan mondhatjuk, hogy egészen a modern kor közeledtéig az Ember még abban az illúzióban ringathatta magát, hogy keresztülkasul járható és áttetsző Világegyetemben él és „nyílt ég” borul rája. Akkor sehol sem volt merev határfal, hanem az alvilág és a túlvilág - Föld s az Ég - között sokféle úton lehetett közlekedni: relatív és abszolút között sok járható út volt. Hiszen egy-egy szellemmel vagy istennel könnyen találkozhattunk minden hegycsúcson, a Föld mélyén vagy szélső pontjain… De ahogy előrehaladt a Tudomány, lassan-lassan minden dologra valami áthatolhatatlan hályog vetült, s hamarosan azt vettük észre, hogy megismerő képességünk képtelen áttörni rajta. Tapasztalatunk teljesen - gyökerében és dimenzionálisan - képtelen arra, hogy kijusson az Időből és a Térből. Történeti szempontból is (akár Biológiában akár Fizikában) képtelenek vagyunk rátalálni egy valóságos fonal végére, akármelyik irányban keressük is: illetve éppen csak egy olyan természetes zéró-ponthoz juthatunk el, ahol egészében és egy csapásra foszlik ködbe a Világmindenség, s még nyomot sem hagy maga után. S szellemünk lélektanilag is képtelen (ezt napról-napra egyre jobban mutatják a sorozatos kudarcok), hogy akármivel vagy akárkivel, ami vagy aki emberen-túli vagy ember-fölötti, közvetlen, fenomenális kapcsolatba lépjen. Ezt bizony tudomásul kell vennünk. Mint ahogy sok sikertelen kísérlet után a fizikusok végül is felhagytak minden reménnyel, hogy a térben a testek abszolút mozgását

105 megragadják, ugyanígy nekünk is számolnunk kell ezzel, immár egyetemesebb és életbevágóbb területen. Bizony valami időtlen és varrás nélküli vászon borul ránk minden irányban, s mintha a közvetlen úton tapasztalatilag egyetlen ponton sem emelkedhetnénk ki a Jelenségek területéről. A csakugyan Istennel egyesítő autentikus misztikus kapcsolatok nem az érzéki felszínen játszódnak le, hanem az egyedi tudatok mélyén (s annak irányában, amit később konvergencia-tengelynek fogunk nevezni).

Tehát akármily óriási is a Világegyetem, mégis börtönébe zár minket. S ezért úgy tűnik, hogy sem geometriai, sem pszichés boltozata alól nem juthatunk ki élve sohasem. S ráadásul még az is súlyosbíthatja ezt a határoltságot és ezt a fojtó érzést, hogy - és ez már a harmadik formája úttalanságunknak - minden percben szinte torkon ragad, hogy belülről romboljon szét. Óriási méretek, hermetikusan ránk boruló fal, s végül ellenségként ránk szakadó teher. Ezt már régóta észrevették (Freud). A kopernikuszi fordulat óta eltelt századok során az Ember egyre inkább azt érezte, hogy folyton jobban „elveszti központját”: először is az Asztronómia miatt nem találja helyét a Mindenségben; aztán a Biológia fölfedezései következtében vesztette el központját; s most a Pszichológia tanítása juttatta oda, hogy saját maga legmélyén sem találja meg önmaga központját. Később majd rámutatok arra is, hogy szemléletmódunk milyen teljes átfordításával kell nemcsak legyőznünk, hanem határozottan pozitív jellegűvé is alakítanunk ezt a kábító érzést. Az mégis kétségtelen, hogyha a modern embernek bátorsága van és ideje is akad arra, hogy maga körül alaposan meglássa fölfedezései Világát, hát akkor ez lesz legaggasztóbb élménye: észre fogja venni, hogy determinista megkötöttségei és az átöröklés számtalan tapogatózása révén maga a Világ lopakszik be annak legmélyére, amit mindegyikünk bensőséges egyszerűséggel a saját lelkének szokott nevezni. Azt szoktuk hinni, hogy teljesen egybeesünk, vagy legalább is szilárdan kötődünk önmagunk ilyen csúcspontjával. De lám az Analízis nemcsak testünk szubsztanciáját vágta darabkákra kíméletlenül, hanem bonyolult és törékeny szövetet kezd feltüntetni abban is, amit leglelkibb szubsztanciánknak tekintettünk. Azt véltük, hogy értelmünk és akaratunk révén igen egyszerűek vagyunk, s önmagunk urai. S ehelyett rádöbbentünk, hogy sok-sokféle szálról van szó, amelyek - énünk legszentebb magaslatain is kiformálnak minket szörnyű csomóikból: mindenünnen és igen messziről húzódó rostok, szálak, s mindnek megvan saját története és saját élete, sok-sok fonal, ami akármelyik pillanatban kicsúszhat ellenőrzésünk alól és szétbomolhat. Így hát nem elég, hogy külső szintjeiben áthatolhatatlan és határtalan az a Másik (a Nem-emberi, az Embertelen), de minden pórusunkon át megint csak ő fakad föl, mintha önmagunk legmélyén helyünkbe lépne s minket félrelökne. Amikor ezt látjuk, ösztönszerűen fordítjuk el tekintetünket ettől az arctalan Anyagtól, vetjük magunkat „a mások” felé, s az Emberiben ütünk tanyát, jó meleg fészket rakni készülünk az Emberek között. Csakhogy megint leverten vehetjük tudomásul, hogy itt is amit otthonos helyünknek véltünk - pontosan ugyanazok a fantomok lesnek ránk s ágaskodnak felénk, mint amelyek a külső nagy Világban készülnek szinte felfalni minket.

106

b/. Félelem az Emberitől Nyugodtan elhihetjük, hogy akárcsak az égbolt szemlélete, ugyanúgy a lakott föld látványa is valami ártalmatlan, sőt békés hatású dolog volt apáink szemében. Párezer évnyi Történelem, néhány millió élőlény: miattuk aztán igazán nem kell talajtalannak érezni a földet lábunk alatt! De lám-lám a Reflexió kérlelhetetlenül növekvő fényében nézve már mélyreható változás kezdi „alaktalanná tenni” számunkra a szociális Világ fizionómiáját, még ha a legcivilizáltabb formájával találkozunk is. Azt képzeltük, hogy egymás közt, Emberek között megőrizhetjük a magunk mértékét, még ha mérhetetlenül nagy Világegyetem ölén élünk is együtt. Magunk munkájával készítettük ezt a menedékhelyet, benne miénk a fény s az egyéni élet!... Csakhogy ehelyett észrevétlenül lopakodnak szörny-vonások a látszólag legcsaládiasabb színek közé, s maga az emberi tömeg kezd nyugtalanító, különös arcot ölteni: szemünk láttára torzul el ő is. S végül benne is megjelenik a szellemünk számára oly szörnyű hármas kozmikus jellemvonás: a végtelen nagyság, az áthatolhatatlanság s a támadó Személytelenség. Először is végtelen nagyság. Ritkán van alkalmunk, hogy szembenézzünk igen nagy tömeggel, vagy hogy fulladozzunk benne. De amit érzékeink még csak rendkívüli esetekben vagy nehezen engednek meg, azt mindinkább elénk tárja a kérlelhetetlen statisztika. A statisztika azt mondja, hogy az emberi folyam köbtartalma nemsokára három milliárd élő egyénből fog állni, s ezek a földön egymás mellett foglalnak helyet; ha pedig a XIX. század folyamán adódó végösszeget akarjuk megkapni, hát száz milliárdra becsülhetjük azoknak az embereknek számát, akik abban az időszakban megfordultak a föld színén. Szögezzük le ezt a tényt s kezdjünk csak számolgatni: hozzávetőlegesen írjuk le a számokat, nemcsak a Múlt irányában hátravetítve (ahol aránylag gyorsan csökkennek a számok a nagy Idő-távlat ellenére is), hanem a jövőbe tekintve (ahol viszont az látható előre, hogy az emberiség „teljes gőzzel fog dolgozni” évezredek századain át. Ez a faj lehetőségeire vonatkozik. - Amikor az Emberiség pszichés és energetikus növekedésének állandó gyorsulását figyelte, Teilhard lehetségesnek mondotta, hogy ez a gyorsulás hamarosan elérhet egy kritikus pontot. (V.ö. az Elmélkedés az Energiáról c. tanulmány II. fejezetének végét. - A francia kiadó megjegyzése). Végül nézzünk szépen szembe az így nyert sok millió milliárdokkal, s próbáljuk megérteni. Ugye igaz, hogy ekkora számokat látva - melyekhez hasonlók eddig csak a Fizikában fordultak elő az égitestek és az atomok tanulmányozásakor - önmagunk legmélyén érezzük, hogy meginog bennünk egyéni értékünk s valóság-értékünk? Aztán pedig az áthatolhatatlanság. Föntebb mondottam, hogy az érzéki világ mennyire zavar azzal a hermetikusan szigetelő hártyával, amit a Jelenségek feszítenek közénk és mindaz közé, ami az emberi szellem fölött áll. De még annak a gondolkodó buroknak bensejében is, ahol mi, jelenleg élő emberek, gyógyíthatatlanul bezártnak érezzük magunkat, nincs-e ugyanilyen hermetikus fal kifelé (kevésbé erős de ugyancsak bántó formában), szinte azt mondhatnám, hogy valami visszautasító viszolygás, ami kérlelhetetlenül elválaszt minket egymástól? Leibniz már meghatározta ezt: monád. A mai egzisztencialisták megint ezt mondják: zárt létező. Az biztos, hogy az Ember már kezdettől fogva, többé-kevésbé

107 homályosan, de szenvedett mindig. Csakhogy még biztosabb az, hogy belső elszigeteltségéről még sosem alakított ki magának annyira élénk és egyetemes tudatosságot, mint ezekben a korokban, napjainkban, amikor végső fokú individualizáció és óriási feszültségű befelétekintés jellemzi. Mindnyájan kozmikusan vagyunk bezárva a Világegyetembe? Atomként mindegyikünk magára-zárul? Ilyen hát az emberi helyzet drámája? Végül személytelenség. S ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy az elemei számára túlságosan naggyá vált Emberiségben csak névtelen merevség nyilvánul meg a kifejezési formákban és a viselkedésmódban. Azt akarom megjelölni, hogy az Emberiségből személytelenné tevő támadóerő burjánzik szét. Nemcsak olyan mélység, melyben az ember eltűnni érzi magát, hanem óriási és őrlő organizmus, s az ember azt tapasztalja, hogy ez szívja, nyeli el és szinte „élve emészti meg”. A totalizáció útján járó Világegyetem; elgépiesítő és egyetlen táborba terelő Mindenség; olyan Univerzum, melynek minden emberi befolyása együtt hat s szinte egyetlen óriási embertelenné-alakító hatalommá válik. Bizony úgy tűnik - már tanulmányom elején is mondottam -, hogy a gondolkodó egyed, alighogy pszichésen felbukkant az állati ösztönvilágból és a kezdeti együtt-gondolkodó állapotból, máris megtapasztalja, hogy egy másik, az elsőnél sötétebb és véglegesebb alagút tátong előtte, s közben önmaga képtelen kikerülni abból a kozmikus mozgásból, ami magával sodorja. Csak azért jutottunk ki a napfényre, hogy aztán kérlelhetetlenül ránk boruljon az éjszaka sötétje? Ugye, hogy ilyen érzés tapint a modern egzisztenciális aggodalom velejére? De ha egyszer már sikerült lokalizálnunk és megfogalmaznunk ezt a félelmet, amely egyszerre fizikai, metafizikai és erkölcsi is („erkölcsi”, igen, mert megfejthetetlen bűntudat érzése járja át…), nincs-e már kezünkben valami útjelző, egy jel is - és mindenekfölött egy elirányító szempont -, amely arra figyelmeztet, hogy valami hamis és szabálytalan rejlik ebben a szorongásunkban? Sőt hogy valamiképp, valamelyik oldalról az is lehetséges, hogy föltétlenül el kell űznünk ezt az aggodalmat? II. A félelem gyökeres átalakítása: az egzisztenciális bizalom. Ha eltekintünk néhány túlzó anti-intellektualistától, akiket már éppen a túlzásuk miatt kell számításon kívül hagyni, komolyan senki sem vonja kétségbe, hogy a Világnak - hogy létezhessék - elgondolhatónak kell lennie; ebből az következik, hogy szellemünk számára már a Világ puszta létezése pozitív garancia arra, hogy csakugyan rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, ami nélkül nem lenne teljesen elgondolható. Minden helyes Metafizikának ez az alapja. - Viszont ugyanezt a dialektikát talán alkalmazhatjuk egyetemes módon s ugyanoly következetességgel (vagy tán pontossággal is), de most már a Fizika javára, ha éppen csak az elgondolható szót helyettesítjük az életképes szóval. Másképp kifejezve: már abból a tényből, hogy egy dolog létezik, megmarad és növekszik in natura rerum (a dolgok rendjében), nincs-e jogunk szabályosan arra következtetnünk, hogy ez a dolog önmagában és maga körül megtalál mindent, ami nélkül akármily szempontból (levegő, élelem, fény…) teljesen képtelen lenne létezni? A biológiai koherencia a logikai koherenciának kiegészítője vagy kiterjesztése… Minél többet elmélkedünk a Lét és az Élet ilyen egyetemes ökonómiájáról, annál inkább meggyőződünk, hogy ha az egyéni követelmények végső határára most eljutott emberi elem esetében annak felismeréséhez jutunk, hogy van lehetőség - és csakis egyetlen lehetőség

108 van - a Kozmosz lakhatóvá-tételére, akkor nyilván biztosak lehetünk abban, hogy van ilyen lehetséges eszköz, vagyis hogy megfelel a minket magába foglaló Világ objektív és valóságos struktúrájának. S éppen erre szeretnék rámutatni, amikor röviden leírom az összpontosuló Világmindenség megnyugtató, felszabadító tulajdonságait (sajátos ellenszerként az egzisztenciális félelemre!). Az előző elemzések során semmi sajátos feltételt nem állapítottunk meg annak az (élő vagy élettelen) Sokaságnak formájára vonatkozóan, amelybe merülve találja magát az emberi tudat, amikor felnyitja szemét. Hatalmas rendnélküli sokaság, vagy legföljebb mechanikusan és statisztikailag rendezett pluralitás: íme éppen csak erre figyeltünk (s első pillantásra csakugyan csak ennyi mutatkozik) körülöttünk a Világ elemeinek vak táncában. De hátha éppen abból származik szédülésünk és rémületünk, mert számításba sem vettük és föl sem tételeztünk akármiféle irányt a kozmikus kavargásban? Vajon nem ezért szorongunk-e az Idő, a Tér és a Szám előtt állva? Mert állítsunk csak föl egy igen valószínű hipotézist: sok-sok kedvező jel alapján képzeljük csak el, hogy térbeli kiterjedése során a Világmindenség nem álló-szerkezetű, hanem egész szubsztanciáját érintő kiválasztódás révén sodródik - bensejében alakul - egyre szintetikusabban bonyolult állapotok felé, és szövetanyagának szerves bonyolódása saját eredményeként hozza magával pszichés bensőségének növekedését. Más szavakkal és sokféle egybevágó meggondolás alapján, amit most nem sorolhatok fel, - állítsuk fel alapelvként, hogy a Világmindenség egyáltalán nem szóródik szét robbanásszerűen és vaktában, hanem bensőleg „szorosra fogja őt” a bonyolultság-tudat horgonya, s ezért fokozatosan sodródik és szinte önmaga lényege révén egyre inkább egybegyűl valami végső egyesítő és reflexiós Központban. S ekkor - ha nem tévedek - akár az Anyag mezején, akár az emberi területen egymásután foszlanak szét a rémképek, döbbenetünk tárgyai, mert rájuk világít ez a fény. És szertefoszlik a félelem. Lássuk csak. Mondottam, hogy a Világegyetem először (első fokon) azért nehezedik ránk vak mérhetetlenségével, mert - akárcsak hatalmas erdőben vagy óriási városban - azt érezzük benne, hogy mit-sem számítunk s elveszettként ténfergünk. De az erdő, a nagyváros, meg maga a Természet is elveszti rémítő hatását, otthonossá válik, mihelyt sugárszerűen összefutó ösvények rendszerét ismerjük fel magunk körül, vagy utcák, kibontakozó vonalak központosított szisztémáját: azonnal átjár az a biztonságos meggyőződés, hogy bármily sűrű is az erdő bozótja, akármily barátságtalan is az a városrész, vagy fekete is az Élet, melyen áthaladunk, mégis meleg baráti szív és hajlék vár ránk a sugárutak csillagformájának közepén, és most már lehetetlen, hogy oda ne találjunk. A Világegyetem aggasztóan hat ránk (s ez szorongásunk második foka) amiatt is, mert áthatolhatatlan és nem látunk át rajta. Bejárhatatlan ívei alatt, akárcsak visszhangtalan tömegeiben, elszigeteltnek érezzük magunkat, olyan elveszettként, mint a bányász a szűk folyosóban, talán bezártként, feje fölött az egész hegy súlyával… De mihelyt a bányász észreveszi, hogy a feje fölött a magasban kigyúl egy fénysugár; ha megérzi, hogy friss léghuzat csap rá elölről; mi is - ezt akarom kifejezni a hason lattal - dolgozó emberek - mert a

109 Világ összpontosuló - felcsillanni érezzük magunkban a reményt, a biztonságot, hogy valamikor a „vasfüggönyön” mindkét oldalról megnyílik majd a várva-várt kiút (áttörés a túloldalra a Jelenségek résén keresztül és szabad út a többi ember felé a lelkek kölcsönös elmélyülésével); ha csakugyan megtörténik ez, hát ő, a bányász, meg mi is emberek, nem kezdhetünk-e el hangosan énekelni? S végül - amint mondottam már - elrémít minket a Világegyetem (ez már szorongásunk harmadik foka) ezzel az ellenséges és kíméletlen hatásával, melynek különféle (fizikai, biológiai, pszichés, társadalmi) megkötő erői szinte minden percben ránk rontanak akár hogy nyakon ragadjanak és felszívjanak, akár hogy - ellenkező módon megfeledkezzenek rólunk és szétesni hagyjanak. De ugye ekkor is magától megszűnik rémületünk, ha éppen a kozmikus szövetanyag szőttes-szerkezetével összefüggő okok miatt azt tapasztaljuk, hogy egyrészt akármilyen törékenynek és ingatagnak tűnik is tudatunk gondolkodó csúcshegye, még sincs merev egyensúlyban vagy éppen hanyatlóban, hanem éppen ellenkezőleg - szüntelen szilárdsággal erősödik; s hogy másrészt a szociális egységesülés (totalizáció) tűzpróbáján keresztül saját énünk kiegészülése felé hajt minket az emberi közös lelkiség útja? Miért kellene félnünk olyan világegyetem ölén, melynek minden ereje végső fokon azért dolgozik együtt, hogy minket beteljesítsen? Ha véges-végig elemezzük a Világ összpontosuló szerkezetének sajátos tulajdonságait, akkor kimutathatjuk, hogy velük együtt jár az, hogy a Csúcs-Központban megmarad és teljességét éri el mindaz, ami a Világegyetemben közölhetetlen és visszafordíthatatlan, vagyis mindenegyes reflexív tudat, ami csak megjelent a Történelem valamelyik pontján.

Összegezve: mint ahogy a rendezetlen vagy széttartó Sokaság ölén a Reflexió megjelenésével föltétlenül megindul a félelem és az aggodalom szele, akként szintén elkerülhetetlen az is, hogy ugyanannak a - most már összpontosulónak felismert - Sokaságnak mélyén a Gondolat felpirkadásakor szárnyra kel valami békés áramlás. S ezt az az egyszerű és mélységes ok szüli meg, hogy a „magát egységbe rendező” Világmindenségben a Másik még ha oly rémítőnek tűnik is egyre mélyebbre hatoló tudatunk számár - már csakugyan nem fog minket remegésre késztetni, mivel elveszti idegen és ellenséges arcát és egyesülésre képessé válik. S mert csökken benne a Külsőség és a Távolság, azért - bizony mondom - ez a Másik már nem fog minket elijeszteni; hiszen végeredményben minél óriásibbak a Sokfélének rétegei, annál inkább elkerülhetetlennek és annál jobban összefogónak is mutatkozik az az áramlás, amely minket egymáshoz közel hoz, de ugyanakkor mélységesebbnek is ígérkezik az a központi feszültség, ami felé szív minket a dolgok megmásíthatatlan örvénylése. Ezelőtt sötét, jéghideg és vak volt számunkra a Világegyetem. Most már kigyullad, felmelegszik és életre kel. Az Anyagtól s az Embertől irtózásunk szinte varázsütésre változik, fordul át békévé és bizalommá, sőt (ha valaki azt is örömmel észreveszi, hogy a kozmikusan vonzó Központnak - azért, hogy személlyé tudjon alakítani minket - szintén rendelkeznie kell a maga felsőrendű személyiségével) egzisztenciális szeretetté is. Végre kijutottunk az útvesztőből. Kikerültünk az aggodalom markából. Fölszabadultunk. S mindez azért lehetséges, mert a Világnak Szíve van. S amikor látom ezt a metamorfózist, ezt a belső pálfordulást, folytathatom előbbi gondolatmenetemet és levonom a következményt.

110 Mivel a minket körülvevő Valóságot kétfajta elméleti módon tekinthetjük: az egyik halálos biztosan visz el oda, hogy félelem fojt el és merevít meg; a másik viszont önkéntelenül szüli meg az életkedvet és a tettrekészséget; - én azt állítom, nem szabad ingadoznunk, hogy a Világegyetemnek ilyen két magyarázata közül melyiket válasszuk. Nemcsak a moralista vagy a filozófus, de még a biológus és a fizikus sem ingadozhat. A Világ organikus-pszichés Összpontosulása nemcsak lehetséges vagy azért kívánatos, mert megnyugtatóan hat ránk. De ugyanannyira tárgyilagosan és tudományosan igaznak kell tartanunk, akárcsak az oxigént, amely megtölti tüdőnket: igaz, mert szellemünk számára csak ez a magyarázat teremthet életképes atmoszférát; s végeredményben egyedül járható út is ezt föntebb megláttuk már -, mert egyveretűséget teremt a kozmikus struktúrában. Bizony, ha a Világegyetem minden eleme együttesen és külön-külön határozottan törekszik arra, hogy a „centrikusban” találja meg felsőfokú egyensúlyát (ezt bizonyítja az emberi Jelenség), hát akkor ez a folyamat hogy a csudába folytatódhatna és végződhetne másképp, mint csakis a totalitás által teljesen önmagára központosított rendszer bensejében!

Kiadatlan írás, Párizs, 1949 január 26.

A FAJ ÉRZÉKE AZ EMBERBEN

I. A faj érzéke az Ember előtt. Az állatokban az egyed életét világosan ellenőrzi, uralma alatt tartja az, amit a „Faj Érzékének” nevezhetünk. Szünet nélkül - anélkül, hogy értelmileg tudatosíthatná, automatikus működések és ösztönös reflexek bonyolult hatására, egyre csak arra törekszik az állat, hogy biztosítsa annak a zoológiai csopornak sértetlen teljességét és fennmaradását, amelyhez tartozik. Persze már naála is (legalábbis a magasabbra jutott formák esetében) megjelenik az egyednek az egoista törekvése, hogy „kivonja magát a játékból”. De ez csak ritkán vagy másodlagos jelenségként fordul elő. Egészében véve és uralkodó jellegzetességét tekintve: az állatvilág úgy viselkedik, mint a Fejlődés egyik láncszeme. A test a csíráért. A Paleontológiában ezért tapasztaljuk, hogy a filetikus sorok tisztán, összekeverhetetlenül és igen hosszan folytatódnak (legföljebb csak itt-ott szakítja meg a folytonosságot néhány robbanásszerű mutáció). Ha mindezt magunk számára, antropomorf képekkel akarjuk kifejezni, feltételezhetjük, hogy mindenegyes ember-előtti élőlény mélyén kettős irányú pszichés törekvés dolgozik: a jövő irányában s ugyanakkor a másik élőlény felé hajlóan: előre, vagyis mint olyan lendület, amely annak irányában feszül meg, ami nagyobb tudatot magával hozó nagyobb szerves bonyolultságot jelent; s a másik felé is irányulva, mint

111 „szimpatikus” összetartozás ugyanannak a fílumnak többi tagjaival. Ennek a kettős polarizációnak az állat minden esetben vakon engedelmeskedik. Ezért ámulunk el, ha már csak a hangyák mozgását és munkáját figyeljük is.

II. A civilizált Ember individualizmusa. Az Emberrel kezdődően, s mert az ösztön átlépte a reflexió küszöbét, kettős és mélyreható változás megy végbe abban a menetrendben, amit azelőtt követett a Fejlődés. Egyrészt az egyed (mivel ego-jának „második fokon” ébredt tudatára) olyan életgazdagságra jut el, amely szinte határtalanul növeli meg közölhetetlen értékeit, elszigeteli őt a hozzá hasonlók között, „abszolutizálja” és autonómmá teszi. Másrészt a fílum szerez meg magának egy olyan teljesen új képességet, hogy (ahelyett hogy szétfutni engedné) összetartsa és maga köré szervezze a törzságon állandóan születő hajtásokat, hártyaként vagy szervesen kötött szövetként határtalanul kiterjeszkedni törekszik, míg végül csakugyan az egész Földre kiterjedő méreteket ölt. Mag az emberi „faj” nem kevesebb valami, mint az egész Földgolyónak új burka: „Nooszféra” (vagy szellem-szféra), amely a Bioszféra fölött helyezkedik el. A szomatikusnak rendkívüli megnövekedése - és (legalábbis első pillantásra) a csíra /germen/ határtalan szétterjedése: ez a két tényező ugyanabban az irányban dolgozik, hogy (legalábbis pillanatnyilag) felborítsa a biológiai értékek egyensúlyát. Az emberi tömegnek fokozatos és egyetemes kiterjedésű szemcsésedése. Az elemeknek lépésről-lépésre történő felszabadulása, amelyek anarchikus módra, mindegyik a maga érdekében, a közösségi építmény szerves csúcsára állítja sajátmagát. Más szavakkal: a Faj Érzékének elvesztése. A primitív népek avatag együtt-gondolkodása helyébe vajon nem ez az új irányzat lép-e, ez az új „ortogenezis”, amiről az emberi csoport esetében a Történelem tanúskodik véges végig a „civilizációnak” nevezett folyamaton? V. ö. Gerald Heard: The ascent of Humanity, London, Jonathan Cape, 1929.

A lehető legjobb értelmezés a Nooszféra lehető legnagyobb fokú humanizációja érdekében. Tehát mendenekelőtt alapvető gondoskodás, hogy a Földön bizotsítsuk az emberi zoológiai típus növekvő eugénizmusát (élelmezési, nevelési téren és kiválasztás szempontjából). De ugyanakkor, sőt méginkább: egyre feszültebb törekvés a fölfedezések s a látás érdekében, amit az a remény éltet, hogy lassan-lassan, mindnyájan együtt rátapintunk a Fejlődés mély (fizikai-kémiai, biológiai és pszichés) rugóira. S végül ugyanakkor - ahogy a Fejlődés már (legalábbis látásmódunk mezején) kezd azonosulni az Emberré-válással - állandó gond, hogy a személyivé-vált élő tömegben elősegítsük az érzelmi energiák kibontakozását, amelyek az egyesülés forrásai és szülői: a szublimált nemi érzéket és az egyetemes emberi érzést.

112

Abban az értelemben, hogy - ha jobban figyelünk - az Ember már nemcsak munkása, hanem tárgya is egy olyan auto-evolúciónak, amelyet úgy tekinthetünk a végpontján, hogy egybeesik egy olyan Reflexióval, amely az önmaguk között együttgondolkodó összes elemi emberi reflexió egyesüléséb ől alakul ki.

Végeredményben valami (működő és egy-lelkűvé alakító) kollektív hit, amely bízik az Emberiség jövendő éretté-válásában: ha el akarjuk érni teljességünket és nem akarjuk hogy menetközben felőrlődjünk, akkor ilyen magatartást vár el tőlünk a Nooszféra egységesítő önmagára-göngyölődése. A Faj új Érzéke… De hogy ez a hit lehetséges legyen, ahhoz éppen az kell, hogy a Világmindenség képesnek mutatkozzék arra, hogy felébressze és táplálja bennünk a reménynek elég erős fényét s a szeretetnek megfelelő melegét. Föntebb mondottam, hogy az Embernek nincs más célja, mint ami magának az Emberiségnek célja. De hogy az Emberiségnek ezt a célját érdemes legyen elérni, hogy ilyen cél vonzzon minket, ugye ahhoz lényegbevágóan fontos az, hogy úgy mutatkozzék számunkra (szellemünk és ugyanakkor szívünk előtt is, mint nyílt Kapu a végtelenül szabad felé: olyan Kiút, amely a halál s az elanyagiasodás minden erején át a teljes tudatba torkollik?.. Ismétlem: nincs emberi jövő a Faj Új Érzéke nélkül. De jól vigyázzunk, mert nem létezhet a Faj Új Érzéke egy olyan Világegyetem nélkül, amely természete alapján összpontosul valami személyen-túlivá emelő Központ felé.

Kiadatlan írás, Saint-Germain-en-Leye, 1949 május 31.

A FELELŐSSÉG FEJLŐDÉSE A VILÁGBAN Rendszerint jogi szempontból szoktuk vizsgálni a felelősség szociális szerepét. Ennek alapján így határozhatjuk meg: első megközelítésre a felelősség olyan erkölcsi megkötöttséget jelent, amely arra szorítja rá azt a létezőt, hogy csak akkor fejlődhet, ha valamiképp számol az őt körülvevő többi létező fejlődésével. Ezt mondom: erkölcsi megkötöttség, erkölcsi alávetettség. Vagyis ha véges-végig akarjuk elemezni természetét és értékét, máris előkerül a kötelezettség tárgyi alapjának problémája, amit filozófiai szempontból mindig annyira vitatnak.

113 Én itt biológusként beszélek. Röviden szeretnék rámutatni arra, hogy minden metafizikai meggondolástól függetlenül, és föltételezve, hogy kiinduláskor elfogadjuk a Világ tapasztalati struktúrájának bizonyos (napról-napra mindinkább igazolt) magyarázatát, közvetlenül igazolódik be az a tény, hogy önmagunk mélyén csakugyan megvan a „Felelősség érzete”; s könnyen meg is határozhatjuk formáit, ti. amennyiben ez az „érzék” mindegyikünkben csak a reflexió fokán fejezi ki az egyetemes Adottnak egyik őseredeti, tehát „kategórikus” tulajdonságát. I. A Világmindenség összpontosulása és a kozmikus szolidaritás növekedése. Fizikusok és asztronómusok lassacskán megbarátkoztatnak minket azoknak a (dinamikus és feszültségi) módozatoknak fogalmával, amelyek szerkezetileg érintik az Időnek s a Térnek teljes egészét. Napjainkban sokszor vetik fel az önmagára-hajló, vagy robbanás állapotában lévő Világegyetem kérdését. - De miért ne hozhatnánk elő sokkal inkább egy olyan Vilgáegyetem problémáját, amely rendeződik - igen, rendeződik -, nemcsak határtalan geometriai formákban, mint a kristály, hanem olyan szerves és központosított („szinergetikus”) módon, ami azokat a kémiai, sejtszöveti és állattani partikulákat jellemzi, amik közé mi is tartozunk? - Igaz, hogy még csak a Világ egyetlen pontján, a mi Földünkön tudjuk érzékelni a kozmikus Világszövet-anyag ilyen áramlását, amely fizikailag egyre bonyolultabb és pszichésen egyre inkább bensőségesült állapotok felé tart. De ha igen szűkre szabott is ez a terület, már éppen ennek bensejében hogyan ne vennénk észre, hogy ez a jelenség olyan gyökerekig hatóan bontakozik ki, akkora szabályossággal s olyan erővel, hogy a minket körülvevő Világegyetemnek egyetemes - sőt azt mondhatnám: legfőbb jellegzetességét árulja el? Az Anyag - önmagára hagyva, elegendő tömegben s elé soká, kedvező hőmérsékleti és nyomás-feszültségi körülmények között - végül is mindig vitalizálódik a szerencsés esetek és a nagyszámok hatására, mintha éppen ebben az igen-igen improbábilis irányban találná meg - szinte statisztikai szükségességgel - azt az egyetlen felsőbb fokú egyensúlyt, ami őt kielégíti. Mi mást jelnt ez, ha nem éppen azt, hogy ha a mi Földünk alapján, a Mindenség eme bolygónyi láncszeméből következtetve ítélünk, teljes egészében jogosan tekinthetjük úgy a Világegyetemet, mint szervesen-pszichésen önmagára összpontosuló hatalmas rendszert? Fogadjuk csak el ezt a megállapítást. S a minket körülvevő dolgokban íme máris előtünik egy három-zónás struktúra. Ezt a szerkezetet mindig észrevette a józan ész, a népek természetes bölcsessége. De genetikus jelentősége és működési értéke csak akkor világosodik meg, ha a Fejlődésnek igen határozott és nagyon messzire látó elméletébe állítjuk. Egészen lent: az a (mindegyiknél nagyobb) régió, ahol a kozmikus elemek még nem gyűltek össze eléggé, s ezért semmi nyomát sem mutatják spontaneitásnak és érzékenységnek. Följebb: a még nem gondolkodó, de már „élő” szubsztanciáknak jobban csoportosított (és már igen szűkre szabott) területe. Végül még följebb, s még nem teljesen befejezett állapotban: az Emberinek gondolkodó csúcsa. Hangsúlyozom, hogy ez a csúcs még tovább növekszik, mert most is folyton tovább folytatódik rajta valami emberin-túlra mutató folyamat. A Világ elemeinek három nagy elrendezési zónája, tehát ugyanannyi tudat-fokozata. De ennek következtében három zóna ugyanazoknak az elemeknek Rendezettség-hiányát vagy Rendetlenségét illetően is, vagyis három zóna lehetséges a kozmikus Rossz egyedi megvalósulása és súlyossá-válása esetében: a pusztán anyagi Szétesés zónája, a Szenvedés

114 zónája, a bűn zónája. S végül legfőképp hármas zóna a Szolidaritás szempontjából is, amelyet az egyetemes összpontosulás sodra szül: az élettelen testek fizikai-kémiai egymástólfüggésének alsó zónája; az élők között „szimbiotikus” viszonyok zónái; végül a szabadságok reflexív egymásra-hatásának felső zónája. S ezzel egyszerre eljutunk problémánk kellős közepébe, s egyetemes megoldáshoz érkezünk el. Közvetlenül, minden okoskodó hajszálhasogatás nélkül, éppen csak intuitív és összefüggést észrevevő látás egyszerű eredményeként tűnik elő, hogy a moralisták Altruizmusa nem más, mint csak a korpuszkulák alapvető viszonyainak olyan formája, melyet az emberré-válással öltött magára s amely minden nívón megszövi annak a Világnak szövetanyagát, mely az idők során nemcsak sűrűbbé válik, hanem koncentrálódik is. Ez annyit jelent, hogy a Felelősség - ha gyökereit tekintjük - eredete szempontjából ugyanegyeredetűnek és ugyanolyan kiterjedésűnek mutatkozik, mint az Idő és a Tér teljes egésze. E szempontból s első megközelítésre a Felelősség fejlődése nem más, mint a Kozmogenezis egyik sajátos arculata. Vagy pontosabban kifejezve: a Felelősség fejlődése maga a Kozmogenezis, de most már nem a szerves bonyolultság vagy a pszichés feszültség foka szerint nézve és értékelve (ahogyan többnyire látni szokták), hanem az egymásra-hatás foka alapján, amely állandóan növekszik összpontosuló miliővé az egyre inkább önmagában elrendeződő sokaság ölén. Ha ezt már megláttuk és elfogadtuk, elemezzük csak egy kicsit közelebbről e jelenségnek jelen állapotát és valószínű jövőjét. Vagyis most már ne a Világmindenségnek nagy és elég homályos vonalaiban, hanem az emberi csoport által alkotott világos terület bensejében igyekezzünk észrevenni, hogy milyen folyamatok hatására, mily gyorsan növekszik tovább (ahogy előre is láthattuk) s az Antropogenezis haladó lépteivel egybevágóan hogyan folytatódik a gondolkodó tömeg szolidaritása, miközben ezt a tömeget a szocializáció erői egyre keményebben fogják markukba s szinte örvénylő förgetegként szívják magukhoz.

II. Az egész Földre terjedő összenyomó erő és az emberi felelősség növekedése. Ha jól figyelünk, észrevesszük, hogy a Föld gondolkodó rétegének (a Nooszférának) jelenleg az a legföltűnőbb jellemvonása, hogy óriási és egyre növekvő összenyomódás éri; ez pedig kétségtelenül s elsősorban annak köszönhető, hogy a bolygó népessége csaknem függőleges vonalgörbeként növekszik; de még inkább annak is tulajdonítható ez az összenyomó hatás, mert meggyorsult egy sajátosan emberi tényező befolyása: megváltozott az egyéni hatósugár. Ha meg akarjuk érteni, hogy mi is történik, akkor ezt alaposan szemügyre kell vennünk és tudatosítanunk szükséges. Még ha valakinek nincs is három diplomája, mégis azonnal észreveheti, hogy minél inkább „élővé” alakul valami a Természetben, annál jobban növeli életterét. Ez a folyamat

115 már egészen nyilvánvaló a Gerincesek történetének egész folyamán végig. Csodálatosan kitágul a Reflexió emberi lépésével. De azt is állíthatjuk, hogy kiterjedés, mélyég és (szinte mondhatjuk) köbtartalom szempontjából csak most éri el teljes nekilendülését, amikor a Civilizáció nemcsak különfélévé-válás és kiterjedés, hanem központosítás és egységbeszerveződés szempontjából is csakugyan modern fázisba lép. Ez a folyamat először is kiterjedés szempontjából mutat teljes nekilendülést. Valmikor rengeteg válaszfal (a közlekedési eszközök lassúsága és nehézségei, etnikai, politikai és gazdasági határok…) osztotta szigetekre az emberi tömeget s szinte e falak közé azonnal bereteszelte azokat a hullámokat, melyek nekibátorodtak s előbukkantak az emberiség egyik-másik pontján. Tompaszínű s alig-alig áttörhető volt ez a miliő, s benne egyegy embernek átlagos hatása rendszerint nem ért túl néhány kilométeren. De manapság a közlekedési eszközöknek (főleg a légi közlekedésnek) elképesztő felgyorsulásával, a rádiónak és televíziónak köszönhetően - ugy hogy mindegyikünk virtuálisan fizikailag jelen van néhány órányi távolságban, s a szóbeli vagy virtuális érintkezést illetően csak a másodperc néhány törtrésze választja el akárkitől, akárhol a Föl színén? Aztán pedig mélység szempontjából. S itt főleg azokra a legfrissebb eredményekre gondolok, amiket a Tudomány megvalósított: sok-sok formában jutott előre s egyetemesen (atomkutatás, kémia, biológia, lélektan területén) kezébe fogta még organikus szellemi struktúránk rugóit is. Az Ember most már nem áll azon az elemi fokon, amikor csak ésszel tudta meggyőzni, szépségével elbűvölni vagy erőszakkal visszaszorítani ellenfelét. Manapság akár sebészeti úton vagy narkotikus és hormonhatású anyagok befecskendezésével, akár egyedi vagy kollektív pszichózisok rendszeres megalkotásával nem kisebb valamit fedez fel az Ember, mint azt az elrémítő hatalmat, hogy önnönmagát belül is szétszedheti és mesterségesen összerakni is képes! Talán megremegünk, ha erre az eshetőségre gondolunk. De gyermekded dolog lenne azt képzelnünk, hogyha ez csakugyan megvalósítható, akkor valaha is kivonhatjuk magunkat alóla. S végül átfogó erő („köbtartalom”) szempontjából is. Ezzel azt a helyzetünket akarom érzékeltetni, ahová (a Nooszféra progresszív egységbe-szerveződése révén) mindegyikünk hirtelen jut el: egyetlen mozdulattal vihet boldogság felé vagy sodorhat halálba egyre nagyobb és nagyobb ember-„kötegeket”. Gondoljunk csak (hogy ne is beszéljünk sokat az ideológusról, aki a sajtó révén „gyúlékony” gondolatokat vet a nagyvilágba)… gondoljunk csak egy modern tengerjáróhajó kapitányára, vagy egy óriásrepülőgép pilótájára, vagy arra az egyetlen kézmozdulatra, amely az atombombát oldja ki… Bizony újra és újra mondom: a mi biológiai korunk legfőbb és sajátos eseménye elsősorban nem más, mint hogy az egész Földet átfogó harapófogó szorítása miatt önmagára nyomódik, önnönmagát hatja át és óriási mértékben és acéllá cementeződik az emberi tömeg. Persze ez veszélyes és kínos helyzet, ha azt nézzük, hogy egész sereg életbevágó probléma elé állít: táplálni, higiénikusan gondozni és idegileg nyugtatni emberek óriási tömegét, akik egymáshoz közel kerülnek s egymás közt keverednek, hogy szinte egymást fojtják meg.

116 Viszont hatalmas dinamizmus is (s ezt igen sokszor elfelejtik az emberek), amely sok szenvedéssel és hibával, de erőtől duzzadó szellemi energiát képes megszülni. S ennek első szimptómáit már tapasztaljuk is. Azonban mindenesetre az is nyilvánvaló (s ezzel jutunk vissza tanulmányom sajátos témájához), hogy itt találunk rá a növekvő Felelősség forrására, hiszen - amint mondottam nemcsak Tudat és Rossz, hanem Szolidaritás is alkotja azt a hármas nagyságrendet, amelynek együtt kell nőnie (feszültség szempontjából, ha nem is éppen - mint a Rossz esetében mennyiségileg) az összpontosuló rendszer egyedi és globális Elrendeződésével. De hát ez esetben hogy a csudába ne látnánk meg, hogy már ez az egyetlen tény is elég a Föld új Etikájának megalapozásához? Lehet, hogy valamikor a múltban még egyedek törekedhettek tökéletesedni s egyenkint, elszigetelten érni el teljességet. Hát bizony ez a kor végleg lejárt. Ismerjük csak el szép nyugodtan, hogy az Ember a Történelemnek még egyetlen pillanatában sem kötődött (aktív és passzív módon) ennyire teljesen éne legmélyén - a körülötte élő összes többi ember értékéhez és tökéletesedéséhez. S minden afelé mutat, hogy a kölcsönös egymástól-függésnek ez a rendszere a jövő századok során még csak fokozódni fog. Valamiféle egyetemesített felsőrendű felelősség, amely átfogja és fölerősíti az értékeknek és hibáknak teljes skáláját: végeredményben tehát ez a felsőrendű emberinek legjellemzőbb vonása. A felsőrendű emberi állapot felé pedig - ha tetszik, ha nem - kozmikus szükségességgel sodródunk.

Következtetés. Jogi felelősség és biológiai felelősség. Ha az előbbi meggondolások érnek valamit, könnyen átlátjuk, hogyha a Felelősséget abba a Világba állítjuk, amelyet más sok szempontból összpontosuló természetűnek ismerünk fel és fogadunk el, akkor a Felelősség automatikusan és közvetlenül válik egyetemessé és feszültsége felfokozódik, magára ölti a kozmikus Fejlődés dimenzióit és ritmusát. S kell-e külön hangsúlyoznunk, hogy e tény következtében „szerves rendszerré is alakítja” önmagát? Arisztotelesz és Plátó sztatikus Természetében valami ontológiai „kívül -állóság”, amit kikerülhetetlenül határozott meg Anyag és Szellem között, folyton szerepet játszott s azt segítette elő, hogy fizikai területen is elvont és jogi fogalmakkal határozza meg a létezőknek egymás közötti viszonyait. Külön Világ a testek részéra s egy másik külön Világ a lelkek számára. Még ma is hány ember fülét sérti, ha a szellemi jelenség fizikai valóságáról beszélünk, vagy az erkölcsi és szociális törvények lényegében biológiai természetéről?... A fejlődés állapotában lévő Világ mostanában kibontakozott szemlélete éppen ettől az elvont értelmi skatulyázástól és elszíntelenedéstől szabadít meg minket elkerülhetetlenül. Már nem /zárt/ Kozmoszban, hanem /kibontakozó/ Kozmogenezis ölén, az Anyagivá Rendeződés, az Életté Szerveződés és a Reflexió egymásra következő küszöbein át ugyanegy Energia kering, ugyanegy szolidaritás alakul ki. Anélkül hogy anyagivá merevednénk (elmaterializálódnék - a szó leértékelő és filozófiai értelmében véve ezt a fogalmat), minden - éppen ellenkezőleg - a szellemivé-válás útján jár: a Világegyetemben lentről fölfelé emelkedik, felsőrendű pszichés

117 állapot felé halad. Igen, ezt mondom: minden. S ennek következtében a szolidaritás hatásai is, akárcsak minden más. S bizony - ha nem tévedek - éppen abból áll az a gyökeres (már nem objektív, hanem szubjektív) átalakulás, amely mostanában végbemegy abban az elgondolásunkban, amit eddig megalkothattunk emberi felelősségeinkre vonatkozóan. Már nemcsak a másik embert érő hatósugarunk nagyobbodik meg előre és oly hirtelen, hogy közöttünk már a legfelületesebb s a legegoistább embereknek sincs kedvük mosolyogni, de - mert nyilvánvalóvá válik, hogy mekkora evolútív értéke van az Emberiség szociális önmagában-megszervezkedésének, lényünk periferikus tevékenységének szövetanyaga is lenyűgöző szilárdságot ölt magára; ezt mutatják azok a hatások, amelyeket kivált, s amelyek kérlelhetetlenül határozott és kötött jellegűek. Amíg azt képzeltük, hogy - akár tisztelet tárgyaként, akár hogy megszegjük őket - csak Ember gyártotta, többé-kevésbé tetszőlegesen hozott parancsok állnak elénk, amelyek más emberek használatára készültek, addig még azt képzelhettük, hogy lehetséges kibújni alóluk vagy áthágni őket. De attól a perctől kezdve, amikor megdöbbenve észrevesszük, hogy a Szocializáció nem konvenciók keretében, hanem szerves kapcsolatok hálózatában fog minket össze egyre jobban, - szellemünk már kezdi felfogni, hogy igazában mily hatalmas és súlyosan komoly az ember léthelyzete. Mert Jogi fogalmakkal, egy-egy engedmény árán mindig el lehet jutni megegyezésre. A Szerves viszont már nem bocsát meg, ha erőszakot követnek el rajta.

Párizs, 1950 június 5. - Közölte a Psyché c. folyóirat 1951 július-augusztusi száma.

LÁSSUNK TISZTÁN GONDOLATOK KÉT KÜLÖNBÖZŐ SZELLEM IFORMÁRÓL

118

Bevezetés A modern tudomány minket már megbarátkoztatott az izotóp fogalmával: olyan testek ezek, amelyeknek „atom-száma” egyforma, vagyis a fizikus szeme nem tudja őket egymástól megkülönböztetni; s ezek a testek „nukleárisan” mégis különbözők, annyira, hogy történetük és fizikai tulajdonságaiknak megnyilvánulásai sajátságosan elütnek egymástól. Ezek. a 234238 atomszámok között található urániumok; a 204-214 atomszámú ólomtestek; a Karbon 12 és a Karbon 14 stb. Nos én ezt kérdezem: nincs-e a pszichés energiák területén sajátos megfelelője mindannak, ami az atomok világában történik? Egoizmus, Önzetlenség, Szeretet, Értelmes szellemi munka… - a léleknek mindezek a képességei, amiket igen leegyszerűsítő módon azonosítani szoktak egymással, valójában nem rejtenek-e gyökeresen különböző aktivitásokat, amelyek változnak az illető személy vagy „faj” esetében? Első szempillantásra semmi sem tűnik annyira egyveretűnek, mint a keresztény lelkiség áramló folyama. Pedig az Egyházban, a kolostorok csendjében igazában a hívők két különböző fajtája található; bár mindkettőt ugyanaz a vallási eszmény vonzza (ugyanazon Kereszt felé), mégis két, egymástól teljesen különböző motívum hajtja őket: egyik csoportot az életerő túlcsordulása, a másikat az életerő hiánya. Az egyik szublimálni, magas fokra fölemelni akarja azt, ami csordultig telíti, a másik pótolni kívánja azt, ami hiányzik neki… Azt hiszem, ma még lehetetlen fölmérni, hová és meddig visz el majd minket valaha az az azonosítás és megkülönböztetés, amit lelkünk és intézményeink mélyén az említett lelki izotópok között megtehetünk. - Én most csak példaképp szeretnék rámutatni, hogy milyen rendkívüli fény árasztja el belső vallási élményvilágunk teljes egészét, ha végre igen egyszerűen különbséget teszünk a Szellem két olyan formája között, amit eddig különösképpen összekevertek a filozófusok meg a misztikusok is: azonosítás Szelleme és egyesítés Szelleme; vagy más szavakkal kifejezve, ha éppen úgy tetszik: beolvadás Szelleme és „szeretettel telítődő” Szellem („amorizáció” Szelleme). Próbáljuk ezt megérteni néhány, gondosan összekapcsolt állítás segítségével.

I. Az emberi egyén jelentősége „Egzisztenciális” szempontból mindenegyes gondolkodó monád (természete, értéke és tevékenységi szerepe) így határozható meg: olyan sajátos látási és cselekvési központ, amely az Idő és a Tér meghatározott és egyetlen pontjából sugároz a körülötte lévő Világ (múlt, jelen és eljövendő) teljes egészére. Ez azt jelenti, hogy adottságai és szerkezete révén mindenegyes emberi ego elemként, de helyettesíthetetlen módon és „áthelyezhetetlenül” hat ki az egész Világmindenségre, vele „egybeesik”, „koextenzív”. Ennek következtében a Világmindenséget szimbolikusan és egyelőre csak hozzávetőlegesen szféraként ábrázolhatjuk, amelyet végtelen kicsiny (infinitezimális) és közölhetetlen központok portengere tölt be: önnön-magunk. S mindegyik központ e szférán

119 belül olyan pontot foglal el, amit a Fejlődésnek alakulása (akármilyen legyen is ez a fejlődési menet) szigorúan meghatároz.

II. Sóvárgó vágy az egység után. Ha ezt belátjuk, akkor azt is észrevesszük, hogy (minden okoskodástól függetlenül) minden elemi központ mélyén tapasztalatilag felismerhető ugyanaz az alapvető és elsődleges készség: az a vágy, hogy a mostanitól különböző legyen a világ, valami olyan állapotot érjenek el a dolgok, amikor eltűnik majd a tudat-központok tömkelege, s akár így vagy amúgy következik el ez az állapot, de mindenegyes ego ne csak infinitezimálisan, hanem teljesen egybeessék a Lét teljességével. Én azt hiszem, hogy bár még homályosan vagy szunnyadozva, de sok emberben valami Egynek és Mindennek kozmikus megérzése annak a pszichés energiának legprimitívebb s egyszersmind leginkább előrehaladt formája, amelyben körülöttünk lassacskán átalakulnak a Világ többi energiái. - S ez szinte arra enged következtetni, hogy egy olyan készség, amit ezelőtt lélektani rendellenességnek tekintettünk, igazában arra van rendelve, hogy egyetemessé váljék, aztán határozottan uralkodjék a jövőnek emberen-túlivá alakuló Földjén. De ne menjünk ilyen messzire, maradjunk csak annál, ami kétségbevonhatatlan; elégedjünk meg azzal, hogy megállapítjuk a következő tényt, amely igen jelentős: valahányszor a Történelem folyamán az Embernek (egyedként vagy kollektíve) sikerült elég mélyen levájnia a vallási erők területén - akár a Védantáknál, Taoistáknál, Szufiknál vagy keresztényeknél lett légyen is - mindig azt érezte, hogy monista vagy panteista típusú misztika felé sodródik. Teilhard gyakran különféle értelemben használja a „panteizmus”, „panteista” szavakat. Ha szoros értelemben veszi, vagyis a köznyelv és a filozófia szerinti jelentésben, akkor elveti, mint a perszonalizmussal ellentétes fogalmakat. Megszokottságból sokszor használja igen tág értelemben, s akkor - mint itt is - ez a fogalom magába zár minden törekvést az egység felé. Használja az ő sajátos egyéni értelmezése szerint s akkor világosan körülírja, mint pl. e tanulmány V. fejezetében: Szent Pálnak „Isten minden mindenkiben” szavára utalva (lKor.15,28); s ekkor a panteizmust elfogadja. (A francia kiadó megjegyzése)

Ez annyit jelent, hogy a lényegére vezetjük vissza a „szentség” problémáját, ősidőktől fogva és minden esetben annak a „nagy titoknak” kutatását jelenti, ami a különálló partikulának - aminek mindegyikünk érzi sajátmagát - lehetővé teszi, hogy ilyen vagy olyan módon megtalálja azt a kapcsolatot, amely a minket körülvevő „egészen Mással” egyesít. E téren viszont, akár a priori, akár a posteriori, kezdettől fogva két megoldás - és csakis kettő - volt lehetséges és ma is ajánlkozik az emberi gondolat és tevékenység számára: az egyik megoldás a felolvadást és a kiterjeszkedést javasolja, a másik a feszültséget és a központosulást.

120

III. Egység a felolvadással, vagy egy közös alap keresése Térjünk vissza a „sok-központú szférát” idéző hasonlatunkhoz, s figyeljük meg, hogy ennek a sajátos miliőnek közepén az elem (amely a szféra legfőbb Központjához viszonyítva mindig Központon-kívüli) miként viselkedhet, ha a teljes egységhez akar kötődni. Akár a fiatal Emberiségről van sz, akár fiatal emberi egyedről, nem kétséges a reakció: teljesen kitárulni, mindent közvetlenül átölelni akarni, s ekként „mindenkivé válni”; minden kezdődő panteizmusnak ez az első gesztusa, fiatal, mindent boldogan átölelő, költői formája. De mert ennek a közvetlen egyesülésnek vágya csakhamar megvalósíthatatlannak bizonyul (hiszen végeredményben meghagyja a Világ minden sokaságát), a Bölcs tudata számára végül is egy finomabb megoldás gondolata villan fel (bár ezt is ugyanabban az irányban keresi: a Világmindenség határai felé kiterjedésben). Hogy „lelkivé” váljunk, azaz hogy egy legyünk mindenkivel, minek epesszük magunkat azzal, hogy megragadhatatlan sokaságot hajszolunk? - inkább törekedjünk megszüntetni és tagadni mindazt, ami köztünk s a Világ minden dolga között „Különbséget” teremt? - Ez valami érzelmi s ugyanakkor praktikus vállalkozás, a kötöttségtől-mentességet akarja elérni s ezáltal a felszíni sokaságból kiindulva és az alatt törekszik elérni az Ős-szövetanyag határozatlan zónáját, ahol az ellentétek elmosódásával minden azonosul mindennel a dolgok közös alapjában. V.ö. az arisztoteleszi „materia prima” fogalmat?!

Egyedi jellemvonásainak feloldódása révén mindenegyes infinitezimális központ szétterül ugyanegy egyetemes hordozónak ölén és dimenzióiban, ahol - ahogy megálmodta kapcsolódik Mindazzal, ami körülötte létezik. Vajon az Öntudatlanba merüléssel teljesen megoldódik-e a Tökéletességnek s a Boldogságnak problémája?

IV. Egység a feszültség által, vagy haladás az Egyetemes Központ felé. Hogy mindenné váljunk, olvadjunk szét s kerüljünk vissza valami minden-alatti dologba… Meglepődve tapasztaljuk, hogy a történelem folyamán mennyire elbűvölte az emberi szellemet az az első fajta válasz a Egy hívására, sőt még (egészen napjainkig is!) elrejtette előle azt, hogy van ám egy másik módszer is a Sokféle elleni küzdelemben. Ez a másik megoldás elméletileg éppen olyan megalapozott, mint az első, bár szöges ellentétben áll vele. Ahelyett, hogy a kozmikus szféra szétfolyó perifériája felé áradni engednénk belső látásunkat, vajon miért ne fordítanánk inkább e szféra egyetemes Központja felé? A közönséges panteizmus mindig kritikátlanul elfogadta, hogyha le akarjuk győzni a Sokaságot, akkor meg kell szüntetnünk; s hogy el kell hallgatnunk, ha meg akarjuk hallani mindent megalapozó Hangjegyet… De miért ne éppen az ellenkezőt fogadnánk el, olyan tapasztalatnak alapján, aminek napról-napra evidensebb egyetemessége talán az emberi szellemnek mindmáig elért legnagyobb felfedezése…, miért ne vallanánk azt, hogy a

121 Világegyetemre jellemző fejlődési pálya csodálatos működése révén mindenegyes létezőben megvan az a titkos erő, hogy önmaga végső határára érve kapcsolódhat minden többivel s teremtheti meg velük harmóniáját? Vagyis ezek szerint a dolgok egyetlen Lényege nem a decentralizációval járó közös alapban van, hanem sokkal inkább egy összegyűjtő egyetemes csúcsként mutatkozik, amit az emberi tudatok végsőfokú központosulása ér el. Tehát így kell elképzelnünk és keresnünk az egyetlen Lényeget. Azt hiszem, hogy a koncentrációs törekvés félreértésének (s nem a Sokaság „keleti” fajtájú tagadásának) kell tulajdonítanunk azt a manicheista vagy kathar tendenciát, amely a Szellemet a Világegyetem két tiszta és tisztátalan - összetevője közötti szakadás termékének tartja. Ilyen látásmód ravaszul beszüremkedett sok keresztény aszkétikus könyvbe. De szerintem ez alfajzott felfogásmód, mert az alapvető misztikus vágyat csak azzal akarja megmenteni, hogy a szellemivé-válás folyamata révén „minden Mindenné válik”. Nem is szólva arról, hogy ebben a látásmódban semmi sem magyarázza meg azt, hogy - - valami varázsvessző érintésére miért és hogyan lesz automatikusan és „szeretettel telít ődve” eggyé a Világ lelki része.

„A valódi egyesülés nem olvaszt szét, hanem differenciál és személyivé alakít” (perszonalizál). Nagyon egyszerű ez az elv. De ha jól értelmezzük, akkor új Világot tár elénk.

V. A szimmetria s az aszimmetria eredményei. A Szellem két izotópja. Egység az alapon, amit felolvadással érünk el; - avagy egység a csúcson, amit végsőfokú differenciálódással valósítunk meg. kétségtelen, hogy e két szélső pólusnak van néhány közös vonása, s ezek szörnyen hasonlóvá teszik őket. Például mindkét esetben - akár „szférikusan”, akár „centrikusan” - a Világ Szövetanyaga (minden társuló ego kollektív erőfeszítése által) visszatér valami olyan egyetemes állapotra, melyben eltűnik az Anyag és a Szellem közötti dualizmus. Mert hogy a kozmikus szférát valamiféle egyesített állapot felé sikerüljön eljuttatniok, ahhoz minden elemi központnak el kell tűnnie, akár szétovadás révén, akár - ellenkezőleg - egyetlen központot alkotva.

S pszichológiai szempontból ugyancsak mindkét esetben föltételezhető, hogy a folyamat végén a tudat valami Kimondhatatlan állapotba jut, melyben minden szembeállítás elveszti értelmét az én és a te és a másik között, vagy még általánosabb területen: minden olyan fogalom között is, amelyeknek megkülönböztetése az emberi nyelv szokásos alapját alkotja. Viszont az is kétségtelen, hogy eme együttesek alapján, amelyek talán alapvető azonosságra engednének következtetni, valami gyökeres ellentét is kirajzolódik, hiszen az egyik esetben (a „szférikusban”) az elemi ego-k megszűnnek, a másikban viszont (a „centrikusban”) fölerősítik egymást és összekapcsolódnak. Az utóbbi esetben olyan Kifejezhetetlen, amit (végsőkig) feszülés ér el; az első esetben pedig olyanfajta Kifejezhetetlen, amit a központosulás és reflexió (hiánya miatt bekövetkező) eltűnése hoz létre.

122 Azonosító formájú panteizmus, amely a szeretetnek teljes ellentéte: a „Minden-isten”. És egyesítő formájú panteizmus, túl a szereteten: „Isten minden mindenkiben”. A Szellem két izotópja. Egy kicsit már formában kifejezve azt mondhatjuk, hogy a panteista (vagy kozmikus) érzék a három következő formula valamelyikében igyekszik megnyilvánulni: 1/ Mindenkivé válni (lehetetlen és őrült vágy): para-panteizmus. 2/ Mindenné válni („keleti” monizmus): pseudo-panteizmus. 3/ Eggyé váli mindenkivel („nyugati” monizmus): eu-panteizmus (lásd alább).

VI. Dönt a tapasztalat - vagy az összpontosuló Világegyetem Tehát - elméleti síkon beszélve - nagyon is igaz, hogy két ellentétes módszer (kettő és csakis kettő) ajánlkozik a misztikus számára, amikor megvalósítani vágyik az egyesítés nagy kozmikus művét önmagában és maga körül. Vagy odakapcsolni központját a Központhoz; avagy pedig a Szférát ölelni át. Csakhogy azt kell-e hinnünk, hogy e két szimmetrikus út között választhatunk? - : mintha talán ez a két út egyformán elvisz a csúcsra, bár más-más ellentétes hegyhajlatot követve? Ezt én egyáltalán nem hiszem, mégpedig két ok miatt nem. Az első az, hogy ismétlem - az azonosító formájú Kimondhatatlan és az egyesítő formájú Kimondhatatlan között szerkezetileg nem fogható föl semmiféle összehasonlító mérték, de kiegészítő szerep sem. A második ok pedig még inkább perdöntő, s abból származik, hogy - gyakorlati nyelven beszélve - az a Világmindenség, amelyben benne vagyunk, kétségtelenül olyan sodródást mutat a Szellem felé, amely nem szétszóródó, hanem összpontosuló jellegű. Sok-sok milliárd éven át, ameddig nyomon követhetjük a Kozmogenezist, szüntelenül Noogenezis formájában fejlődött, vagyis olyan egyensúly-állapot irányában, amely nem eminnen, hanem túl van minden Szervezettségen és minden Gondolaton. Ilyen rendszerben nincs lehetőség arra, hogy a Gondolat visszaessék a Tudattalan felé, vagy akárcsak részlegesen is visszacsússzon. Az Emberi az egész Földön - planetárisan - csak egyet alkot. Tehát lemondva a széttespedést hirdető misztika délibábjáról, egyetlen testként (azaz egyetlen lélektől fűtött lelkülettel) kell idomulnia a Szellem olyan sajátos típusához, amit az összpontosuló Világegyetem változhatatlan tengelyei határoznak meg neki.

VII. Egy adalék: kísérlet a vallások abszolút osztályozására Ha egyszer felismertük a Szellem két „izotópjának” különbségét és felmértük kozmikus értékét, azonnal abszolút érték alapján jellemezhetjük és ennek megfelelően osztályozhatjuk is azokat a fő vallási áramlatokat, amelyek jelenleg harcolnak a Föld tudatának meghódításáért.

123 Keleti (vagy hinduista) oldalról: kétségtelen, hogy kezdettők fogva a szétáradásnak s az azonosulásnak eszméje uralkodik. Az elemi ego-k úgy szerepelnek, mint anomáliák (betöltendő lukak), amiket az egyetemes létbe kell visszavinni, illetve amiket meg kell szüntetni; avagy - s ugyanazt jelenti: a Bölcs számára a Világ biológiai fejlődése csak illúzió, vagy nem fontos áramlás. Íme ebben rejlik a vedanta-színezetű misztikák változatlan lényege és (a Noogenezis kérlelhetetlen követelményei szempontjából nézve) gyógyíthatatlan gyöngesége is, s ezen aztán semmi utólagos vagy másodlagos gipszelgetés sem segít. Marxista részről: azt merem állítani, hogy a „kommunista” erőfeszítésben igen világosan mutatkozik, hogy központosító fajtájú Szellem keresi magát, próbálkozik magas fokon differenciálni az Embert és végső fokon rendezni (szuperorganizálni) a Földet. Ezt mondom: „keresi magát”, de csak akkor sikerülhet meg is találnia önmagát, ha a Párt szellemi irányítói végre elhatározzák, hogy a Világ szuper-struktúrájának (felépítményének) megadják azt a végleges szilárdságot, amit még a dolgok anyagi infra-struktúrájának (alapépítményének) tartanak fenn. Végül keresztény részről: hogy a teljes helyzetet jellemezhessük, két megjegyzésre van szükség: az egyik állító, a másik megszorító jellegű. Először is és mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy a Kereszténység kezdettől fogva s éppen szerkezete alapján az egyesítésre és szintézisre törekvő Szellem irányában ér el egyensúlyt. Végeredményben Isten minden lesz mindenkiben, tiszta szeretettől ízzó atmoszféra ölén („sola caritas” - csak szeretet); Jézus küldetésének és tanításának lényege fejeződik ki félreérthetetlenül a személyi központok tulajdonságait felfokozó (differenciáló) panteizmusnak ilyen nagyszerű meghatározásában. De mégis sok hiányzik, hogy e mozgalom központi és központosító jellegét akár misztikus megnyilvánulásában, akár dogmatikai kifejtésében teljesen meghatározottnak tekinthessük. Egyrészt - misztikus szempontból - lehetetlen nem éreznünk azokat a felolvadásra hívó jelentős nyomokat, amelyek egy Eckhart, sőt még egy Keresztes Szent János szívéből is fakadtak, amikor a Kimondhatatlan felé sóvárogtak: mintha e két nagy szemlélődőben még igen érezhetően vegyülne a Szellem két izotópja. Másrészt - teológiai nyelven szólva - talán megbocsátják ezt a megjegyzésemet: a Világmindenség arisztoteleszi szemléletmódjában egyszerűen lehetetlen, hogy igazi univerzalista látás alakuljon ki természetes könnyedséggel. Az a „bizonyos” arisztotelizmus, amit Teilhard itt célba vesz és röviden le is ír a következ ő fejezetben, nem más, mint néhány filozófusnak és teológusnak olyan merev felfogása a világ elemeir ől, amit Arisztoteleszből kiindulva - a XX. századba tesznek át, s közben nem számolnak főleg azzal a szükséges átalakulással, amit a statikus világmindenségből (Kozmosz) a dinamikus világmindenségbe (Kozmogenezis) való átmenet megkövetel. (A francia kiadó megjegyzése.)

Olyan Világot tár elénk ez a bizonyos arisztoteleszi felfogás, amely változhatatlan szektorokra és zónákra van skatulyázva, s ezért még végső fokon is megőriz valami kevert Szövetanyagot, melyben egy megérthetetlen „anyag” ragad a merev dologgá lefokozott

124 „szellemhez”. Olyan Pléróma ez, amelynek összetartó cementjét (a „megszentelő” kegyelmet) logikusan csakis egyszerű „akcidensként” lehet tekinteni és katalogizálni(!). Röviden: valami, ami szeretne centrikus típusú „monizmus” lenni, de ami (mivel nem lépi túl a Kozmoszt, s nem helyezkedik kozmogenetikus szemléletmódba) sokkal inkább hasonlít jogi társasághoz, semmint biológikusan szervezett rendszerhez… Ugye világos, hogy a Kereszténység csak olyan atmoszférában lélegezhet szabadon és csak olyan távlatok közt tárhatja szét szárnyait, amelyeket végre nemcsak a Mindennek, hanem az összpontosuló Mindennek valódi filozófiája nyit majd meg lelki képességei számára?

VIII. Következtetés: minél előbb meg kell alkotnunk Nyugat misztikáját A technika és a reflexió ellenállhatatlan hatására minél inkább a Világ méreteinek, sőt szerves fölépítésének tudatára ébred az Emberiség, annál inkább érezhetővé válik, hogy szüksége van olyan lélekre, amely fenntartani és irányítani képes azt a hatalmas planetizációs (az egész Földre kiható) folyamatot, amibe kerültünk. S az is egyre jobban nyilvánvaló lesz, hogy csak az a Szellemi forma képes létrehozni ezt a magasabb lelkiségre emelést, amit föntebb úgy határoztunk meg, mint amely egyre jobban és jobban szervezett állapotok felé segíti és hajtja a Világmindenséget: a 2* izotóp (a legutolsó időkben fölfedezett Szellemi forma), a legnagyobb szeretetnek s a legnagyobb tudatnak Szelleme. Itt viszont paradox helyzet tárul elénk. Mert amíg két évszázad óta a felolvadást tanító hinduista misztika és a „jogi” típusú keresztény misztika számtalan könyvben és jogi formulázásban kerül méltatásra, aközben jelenleg még egyetlen nyomtatott írást sem lehet találni, amely annak a belső magatartásnak (a központosító kozmikus érzést valló szemléletmódnak) létezését állítaná és sajátos tulajdonságait leírná, amiben - a dolgok súlya következtében - mindnyájan titokzatos módon már kezdünk benne élni! A „jogi típusú keresztény misztika” fogalma pontosabb meghatározást igényel s ezt a szerző bizonyára meg is tette volna, ha közlésre került volna akkor ez a szöveg. P. Teilhard több területen beleütközik abba, amit „joginak” (másutt pedig „mesterségesnek”) nevez: először is a „szociálisnak” területén, ami a noogenezis fogalmához kapcsolódva szerves és nemcsak jogi; ennek megfelelően „Krisztus misztikus Testével” kapcsolatban (v.ö. a Teilhard Művei sorozat IV. kötetét, vagyis Az Isteni Mili ő c. könyvét) szembehelyezkedett egy olyanfajta teológiai elgondolással, amely a tagoknak és Krisztusnak egységét „erkölcsi” egyesülésre akarná visszavezetni; de egyáltalán nem szállt szembe a szenttamási felfogással, amely a misztikus test tagjainak és Krisztusnak egységében „fizikai” egyesülést hirdet. (V.ö. az ezzel kapcsolatos kérdést: a szentségek „fizikai” hatásának tanát). (A francia kiadó megjegyzése.)

Ez az új energia még mindaddig anonim marad, amíg nemzedékünk számára nem nyílik út ama Emberen-túli felé, aminek valósága napról-napra határozottabbá válik, s amit csakis egy újfajta pszichés energia segítségével érhetünk el, melyben a szeretetnek személlyéalakító mélysége összeszövődik annak egységesítésével, ami lényeges és egyetemes csak rejlik a kozmikus Szövetanyagnak s a kozmikus Áramlásnak ölén.

125

„A személlyé-alakító mélységről” már patrisztikai és teológiai hagyomány is tanúskodik más szövegösszefüggésekben (pl. Szent Bernát). (A francia kiadó megjegyzése.)

Ütött az óra, hogy az elavult keleti szemléletmód ellenpólusain végre kialakulhat és kell is hogy kifejlődjék egy olyan új misztika, amely egyszerre teljesen emberi és teljesen keresztény is: a Nyugat útja, a holnap Világának útja.

Kiadatlan írás, Párizs, 1950 július 25.

AZ ÉLETKEDV Bevezetés: az életkedv meghatározása „Életkiedvnek” vagy „életörömnek” első megközelítésre azt a pszichés, értelmi s ugyanakkor érzelmi hajlamot nevezem, melynek révén az Életnek, a Világnak, a Tevékenységnek egésze ragyogónak, érdekesnek, ízletesnek mutatkozik. Olyan hajlam ez, amely természetszerűen örülni-kész és tetszését leli a dolgokban (ellentétben az iszonnyal vagy az undorral), de amit semmiképpen sem szabad összetévesztenünk a jólét puszta jelenségével: - először is azért, mert (ha leginkább kiteljesedett formáit nézzük) lényege szerint dinamikus, alkotó, vállalkozásra kész; - aztán pedig azért sem szabad összezavarnunk a merő jóléttel, mert az életkedv mélyén - annak ellenére, hogy könnyen burkolózhat ujjongás és részeg öröm atmoszférájába - józan, szinte hűvös és gyökeres határozottság rejlik, hogy tovább-éljen és végleges élete legyen (erre majd rámutatunk még); ezt nevezte igen helyesen „mély szándéknak” Edouard le Roy s ebben Blondelt követte. Az életkedv egészen más és sokkal több valami is, mint puszta érzelem!

126 Első pillantásra úgy tűnik talán, hogy e „mély szakadék” megléte és különféle foka mindnyájunkban csak egyéni érdeket szolgál s az egyén egészsége szempontjából értékes: mindenkinek saját higiénikus ügye - könnyen mondhatjuk így is - s mindenegyes esetben lelki vezetőre vagy orvosra tartozik a kezelése… De ha mélyebbre elemzünk, egészen másképp mutatkozik a fölvetett kérdés fontossága. Reflexióim során arra szeretnék rámutatni, hogy az „életkedvben”: - mindnyájunk legősibb, tehát közvetlenül legkevésbé ellenőrizhető mélyén nem kisebb valami buzog fel titokzatosan, mint az egyetemes Fejlődés Energiája, a Lét iránt velünk született vonzás formájában; - olyan Energia ez, aminek táplálása és kiboöntakoztatása részben sajátmagunktól függ; - s ezt olyan legfelső fokon életbevágó tevékenységgel végezhetjük el, aminek legkényesebb része a Vallások cselekedni-tudására és cselekvőképességére van bízva. Előadásom tárgyát ez a három pont alkotja.

I. Az életkedv mint a fejlődés gyökere és rugója Körülöttünk a Világban óriási áramlatok végtelen változata bontakozik ki és bonyolódik, úgy hogy első pillantásra érthetetlennek, értelmetlennek tűnik. De ha huzamosan és behatóan figyelünk, lassacskán már rend és értékrangsor bontakozik ki ebből a zavaros tömkelegből. S abban a természetes elrendeződésben, amit figyelő szemünk láttára fokozatosan magukra öltenek a testek, a gravitációs és elektromagnetikus erők együttes hatására összegyűlt óriási anyagi tömegek már kevéssé számítanak ama végtelen kicsiny, de szervezett szubsztanciájú s rendkívül aktív magok mellett, amiknek igazában még csak egyetlen valódi példáját ismerjük (a mi Bioszféránkat), de amiknek mindenhová elérő jelenléte az égitestek terének ölén is egyre inkább valószínűnek mutatkozik tudományos kutatásunk számára. Ebből a teljesen modern szempontból ítélve: a minket körülvevő kozmikus Rendszernek legjelentősebb és igazán sajátos mozzanata nem a galaktikáknak s a csillagoknak kialakulása, hanem bizony (ezeknek az égitesteknek köszönhetően s mozgásuk eredményeként) az óriás-molekuláknak, majd a sejteknek, végül a felsőrendű élőknek megszületése. Más szavakkal kifejezve: szellemünk számára legpontosabban a „Sajátmagátólelrendeződés” folyamata határozza meg a Világmindenség természetét (s ez a folyamat a „Tömeg”-jelenségeknek teljes ellentéte); neki köszönhető, hogy a Térnek s az Időnek teljes

127 egészét érintő sodródás közben az „Anyag” - helyenkint és részlegesen, bár az egészet átfogó működés eredményeként - az egyszerűbb és kevésbé tudatos állapotoktól fizikai-kémiailag egyre komplikáltabb s ugyanakkor pszichésen bensőségesebb állapotokhoz jut el. Viszont magát ezt az elrendeződést, amit az egyetemes Fejlődés legfőbb eredményének tekintünk, miként magyarázzuk, vagyis milyen tényező hatásának kell tulajdonítanunk?... A Kiválasztódás hatásának - hangoztatja ma egyöntetűen a biolgusok és fizikusok kara. Ama számtalan kombináció közül, amit az idők folyamán megvalósított az óriási kozmikus nyüzsgés, egyik-másik (amely igen improbábilis volt, de bizonyos okok miatt „előnyös” is) kiválasztódott, megmaradt és elszaporodott, aztán megint fölhasználást nyert (mindig a szerencsés esetek játékának köszönhetően) , hogy a bonyolultságnak és tudatnak még nagyobb fokú állapotát érje el. - Nyomások hatására és tapogatózások révén, a felhasznált és egymáshoz adódó véletlenek játékaként, automatikusan dolgozik és növekszik az Élet szerte a Világon körülöttünk. Csakhogy (akármily helyes is talán) ez az első válasz nyilvánvalóan nem ad mást, mint csak egy újabb kérdés fölvetését. Mert hát végeredményben melyik fajta energiának lehet tulajdonítanunk azt, hogy a Természet gyakorlatilag éppen ilyen tulajdonságot juttatott a legbonyolultabb kombinációknak )amelyek ennek megfelelően „pszichéssé” alakultak), amelyek a nagyszámok kozmikus szerepéből származtak? Hogyan lehet ez, hiszen éppen ezek a legeslegtörékenyebbek?... Darwin óta (és jogosan) sokat beszélnek „az alkalmasabb életben-maradásáról”. Csakhogy ki ne venné észre, hogy a Darwin-féle „harc az életért” éppen azt tételezi fel, hogy a versengő elemben már megvan az a makacs vágy, hogy fennmaradjon és tovább éljen… S az egész titok lényege éppen itt marad megint titok, az egész misztérium ebben a kérdésben sűrűsödik össze. Nagyon régen történt, hogy Lucretius és Epicuros, amikor magyarázgatni kezdte, hogy miként találkozik és vegyül egymásba az ő „kampós” atomjaik tömege, arra hivatkozott, hogy esés közben a cseppek ferdén hullanak, „hajlatuk” van - ahogy mondották. Amikor a kétségtelenül bonyolódó Világegyetemmel állunk szemben, ugyanez a probléma merül föl, modernebb formában. Teljesen elképzelhetetlen, hogy a kedvező esetek játéka akárcsak a legkisebb elrendeződési sort is megszülhetné a teljesen közömbös kozmikus szövetanyagban, még ha rengetegnek tételezzük is fel az esetek számát. - De hát akkor minek tulajdonítható, hogy az Anyag ősidők óta egybecsoportosul és önmagában összenyomódik, történetileg ítélve sokszor tízmillió év óta miért rendeződik szakadatlanul? Vagyis hogyan igazolhatjuk azt az elsőbbséget, ami kijut az improbabilisnak a probábilis felett, a rendnek a rendetlenséggel szemben, az életnek a halál felett, véges végig a geológiai korszakokon, a dolgok hatalmas nagy területén?...

128 Minél inkább elmélyítjük ezt a kérdést, annál jobban meggyőződünk (tekintetbe véve azt, ami lejátszódik gondolkodó „énünk” mélyén), hogy ez a mélyből fakadó irányvétel, amit az Élővé-válás kozmikus jelenségének megindulása és előrehaladása megkövetel, pszichés természetű vagy pszichés távlatokban folyik: azaz hogy a „maradandóan élni akarás”, aztán a „jólét vágya” s a „magas fokú élet igénye” hármas megnyilatkozási forma alján állandóan ugyanaz a mélyből fakadó irányvétel (s nem kevesebb valami!...) fakad föl mindegyikünkben emberivé-lett állapotban s szinte felfedve igazi arcát. Ezért ha alapos magyarázatot akarunk adni „az elrendeződés elsődlegesen kiemelt mezejéről”, amely egyedül képes véges-végig számot adni arról, hogy az égitestek Anyagában miként alakultak ki szervezett szubsztanciájú magok, - akkor csak az a módszer látszik lehetségesnek, amely úgy képzeli el a kozmikus anyagot, mint amit a Létnek a Semmi fölötti abszolút elsősége jár át és hevít (olyan világossági fokok során, amely a tudat Zéró pontjától egészen a reflexív tudatosig változva alakul, s annyi különféle módosulással, ahány miriád zoológiai típus valamikor csak létezett…) Ez végeredményben annyit jelent, hogy a Világ egyhelyben stagnálna vagy pedig minden irány nélkül körben forogna önmaga körül, hacsak saját mélyén őskezdettől fogva nem lenne az a fölfelé törő tényező, ami - az emberi tapasztalat fogalmaival kifejezve éppen az az „élni-akarás”, amit föntebb meghatároztunk. Tehát elemzésünk legvégső pontján valami Életkedv, az Élet vágya mutatkozik annak az alapvető rugónak, ami mozgatja és irányítja a Világegyetemet a saját Bonyolódás-Tudatfőtengelyén. Ez a gyökerekig nyúló tényhelyzet. Most már arról kell elmélkednünk s reá támaszkodva egy kicsit tovább is meg kell alkotnunk szerkezeti elgondolásainkat.

II. Az életkedv: változó és törékeny nagyságrend Ha helytálló az, amit a fejlődésnek végeredményben pszichés természetéről mondottam, akkor azonnal kitűnik, hogy váratlanul egy új, eddig még különösképpen elhanyagolt elem iktatódik azokba a különféle számításokba, amelyekkel tudományunk jelenleg megalkotni próbálja az emberi Tömeg Energetikáját. Mert ha - véges-végig az „élettelen” létezők során, sőt az egyszerű állatok világában is - úgy lehet tekintenünk az „élni-akarás szándékát”, mint szilárdan biztos állandót (akár mert a megfigyelt elemek pszichizmusa elhanyagolható, akár pedig mert óriási a számuk, vagy mert az őket éltető fennmaradás ösztöne öntudatlanul alkalmazkodik), - az Ember esetében már teljesen megváltozik ennek a jelenségnek lefolyása. Egyrészt az emberi nívón igen-igen elhalványodnak a nagyszámok szabályozó hatásai (az emberi népesség viszonylag ritka; a molekulák vagy az egysejtűek tengernyi sokaságához képest mit nyom a latban akár két milliárd ember száma?...).

129 S másrészt - és főleg - ezen az emberi nívón (mivel abban a reflexív kozmikus zónában, amelyhez mi tartozunk, az egyedi pszichizmusok igen magas fokú feszültséget, érzékenységet, változatosságot, egymásra ható erőt, sőt auto-kritikus értéket érnek el), az Életkedv „számláján” elméletileg előrelátható sok-sok fajta szabálytalanság, jó vagy rossz visszahatás: elég kinyitni szemünket s máris észrevesszük körülöttünk mindenütt és minden percben a pozitív vagy negatív, kívánatos vagy ártalmas ugrásokat, kilengéseket. Most csak egyetlenegy példára irányítsuk figyelmünket, mert mindegyik közül ez a legvilágosabb és legsúlyosabb is. Képzeljük csak el (s ez a mai egzisztencialisták szemében nem üres fantáziakép), hogy az Ember annyira kiterjeszti látását, hogy képes lesz elérni kozmikus otthonának határait, s ennek következtében holnap észreveszi, hogy végeredményben vak, rideg és hermetikusan lezárt Világmindenség börtönébe van becsukva. - Ugye világos, hogy ebben az esetben az Antropogenezist - még ha egy ideig szokásból vagy élvezet kedvéért továbbvonszolná is magát - szíve mélyén érné halálos ütés, valami őrlő féreg foga, s így aztán nemsokára éppen sudara sorvadna el? Bizony szörnyű és különös látvány lenne. Hosszú idő óta képtelen vagyok elfordítani róla szememet: miközben az egész Földön ezer és ezer mérnök és gazdasági szakértő emészti magát, hogy megoldja a világ szén-, petróleum- vagy uránkészletének problémáját, - senki de senki nem törődik azzal, hogy ellenőrizze az emberi Életkedvet: figyelje „hőmérsékletét”, táplálja, gondozza - és (miért ne?) növelje is! Akárcsak a beteget, akinek az ünnepi asztal láttára kifordul a gyomra, az Embert is elérheti biológiai csömör, s akkor egészen biztosan „élet-sztrájkba” kezd, még felfedezéseinek és alkotóképességének csúcspontján is. S meg is fogja csinálni ezt a sztrájkot, ha tudományával és hatalmával együtt nem növekszik benne az életkedv (egyre szenvedélyesebb érdeklődés), hogy a rábízott művet megalkossa. Bennünk veszélyes és kritikus formában vált öntudatossá a Fejlődés (ahogy J. Huxley mondotta): öntudatossá és annyira magas fokúvá, hogy saját rugóit képes kezében tartani és gyökeres változást előidézni önmagában. De mire jó ez az egész nagy kozmikus esemény, ha egyszer elvesztenénk a Fejlődés örömét?! Ezt az értékes és alapvetően fontos értéket még úgy kezeljük (akárcsak az erőtől duzzadó emberek az egészségüket), mint valami szilárd és biztos tőkét, amiből - gondoljuk mindig elegendő lesz világszerte. Igen veszélyes ez a biztonságérzés és dinamikus szempontból súlyos hiba! Mert hát az Emberen-Túli csakis az Emberivel alakulhat ki. Az Emberi pedig lényegében nem más, mint fokozható, de ugyanakkor el is veszthető akarat, hogy megmaradjunk és növekedjünk. Tehát egy új Tudománynak (minden Tudomány közt talán a legfontosabbnak) arra kellene szentelnie munkáját, hogy elméleti és gyakorlati téren tanulmányozza ezt az akaratot ( s ez az Akarat gyökeresen irányítaná a Hatalom minden formáját). S egy Tudomány holnap elkerülhetetlenül el is kezdi ennek tanulmányozását: „Az Ember mélyén miként ápoljuk és nyissuk egyre szélesebbre az életlendület forrását?”.

130 Hogy az így fölvetett problémát megoldani kezdjük, ahhoz a priori két különböző, pedig egymással összefüggő módszer ajánlkozik. a/ Vagy az, hogy saját lényünk „Bonyolódási” központjára hatunk fizikaikémiai módon s bizonyos szubsztanciák vagy eljárási módok alkalmazásával tartósan növelni próbáljuk szervezeti életerőnket. Mindnyájan tudjuk, hogy ilyen eljárásmódokkal átmenetileg elérhető az erők magas fokra emelése (vagy - ellenkezőleg - : levertsége). b/ Avagy pedig pszichésen hatva a „Tudat”-központra, szellemileg és érzelmileg törekszünk magunkban fölszabadítani és magas fokra emelni, erős alapra állítani az élet Értelmének és vonzó Nagyszerűségének egyre hatalmasabb szempontjait. Szerves eszközökkel növelni az egyes emberek életerejét, avagy pedig - ellenkezőleg valami Eszme megteremtésével lángra lobbantani a lélek hevét. S két út közül melyik tetszik jobban? Persze képtelenség teljesen különválasztani ezt a két módszert, hiszen ismét csak a test és a szellem titokzatos egymásra-hatása jelenik meg itt is. Viszont nehéz lenne (azon az evolúciós ponton, ahol ma tart a Föld) messzemenő elsőbbséget - nemcsak értékrangsor, hanem hatásosság és sürgősség szempontjából is - ne adni éppen annak az erőfeszítésnek, amely a modern Emberben azt a tudatos szenvedélyt ápolja és növelje, amely az őt beburkoló Világmindenség iránt fűti, vagy - pontosabban kifejezve - ami az őt szülő Kozmogenezis iránt hevíti. Az öntudatossá és önmagát-mozgatóvá vált Világban leginkább életbevágóan az kell a gondolkozó Földnek, hogy Hite legyen, nagy-nagy Hite, s egyre csak több és több Hite. Tudni azt, hogy nem vagyunk bezárva. Tudni, hogy valahol, túl minden Halálon, kiút van, lehetőség, fény és szeretet. Ezt tudni képzelgés és hamis találgatás nélkül. Íme mindenképpen erre van szükségünk, ha nem akarjuk azt, hogy saját létünk szövetanyaga fojtson meg. S itt lép elő az is, amit a vallások evolútív szerepének mernék nevezni.

III. az életkedvet várjuk eredményként a vallások együttes erőfeszítésétől Az emberek (főleg a múlt /XIX./ században ) azt hihették, hogy a modern technika és a modern gondolkodás haladásával már magunk mögött hagytuk a Vallások Korát vagy Fázisát. S az kétségtelen is, hogy a „hitek” és „vallások” területén mélyreható átépülés és erős kirostálódás történt a Tudomány fényének és tűzének hatására. - De most már azt is kezdjük

131 észrevenni, hogy nagyon messze vagyunk attól, hogy a Misztikában csak rombolást végzett volna a tapasztalati Tudás lángja. Éppen ellenkezőleg (ha nem tévedtem előző gondolataim során): abból a vészes próbából, amin átjutottak, a vallási erők úgy kerültek ki, hogy eddig sosem tapasztalt lényeges segítőtársként bizonyulnak az emberi filogenezis számára, mert végeredményben rájuk, mint „Hitünk dajkáira” hárul ezentúl az a szerep, hogy fenntartsák és kifejlesszék azt az Energiát, amelyet a teljes kibontakozásában lévő Antropogenezis újonnan felismert igényei megkívánnak: a hit hevét, - a Világ Szeretetét. Igen, manapság sosem hihetünk elég erősen. S mert számunkra a Világegyetem úgy kezd feltárulni, mint szervesen a Jövőre támaszkodó valóság, éppen ezért s emiatt kell hogy világunkban állandóan növekedjenek a „Hit-tartalékok” (azaz a meglévő vallási Érzék mennyisége és minősége). S ezért azt kell mondanunk, hogy a Vallás Korán (nem azt mondom, hogy vallások, hanem a Vallás korán) nemhogy túljutottunk, hanem kétségtelenül csak most kezdjük el. DE A HÍVŐKRE VÁR AZ A FELADAT, HOGY MAGUKÉVÁ TEGYÉK ÉS MEGMENTSÉK A FÖLD ÚJ VALLÁSI IGÉNYEIT. Mindeddig lényegében egyenesen fölfelé-irányulók voltak a „Hitek” A kérdés veleje c. tanulmányban (a Teilhard de Chardin Művei sorozat V. kötetében: Az Ember Jöv ője c. könyv egyik fejezetében) ábrát közöl a francia kiadó: ezen a sémán Teilhard OY pontok közti vonallal érzékelteti az „egyenesen fölfelé irányuló” vallási hitet. A „propulzív” erő iránya pedig az OX tengely.

Ezentúl már előre-mozgatóknak (kilökő hatásúaknak) is kell lenniök. „A teizmus nem elég önmagában”. Befejezésül kíséreljük meg alaposan megláttatni ezt a fontos pontot. Bizonyosfajta pesszimizmus azt hajtogatja mindenütt, hogy világunk ateizmusba merül. De vajon nem azt kellene-e inkább mondanunk, hogy amitől a mi világunk szenved, az nem más, mint sajátmagát ki nem elégítő teizmus? - Azt mondjátok, hogy az embereknek nem kell már Isten. Csakhogy gondoltatok-e arra, hogy amit elvetnek, az egyszerűen csak olyan Istennek képe, aki már túlságosan kicsiny ahhoz, hogy táplálja bennünk a továbbélésnek és a magasabb rendű életnek vágyát, amire végeredményben visszavezethető az imádás vágya? V. ö. Szent Irén/eus/ mondatát: „Az Isten dicsősége: az ember élete. Az ember élete pedig isten látása”. (A francia kiadó megjegyzése.)

A még ismert különféle Credo-k olyan korban születtek és növekedtek, amikor még nem merültek fel a kozmikus egységesülésnek s a kozmikus nagykorúságnak problémái. S ezért ezek a hitvallások eleddig főleg azzal foglalkoztak, hogy mindenegyes embernek megadják a saját egyéni kiszabadulás irányvonalát. Bármily univerzalisták voltak is a Túlvilágra vonatkozó ígéreteik és látomásaik, mégis kifejezetten egyáltalán nem vettek részt s meg is volt rá az alapjuk, hogy miért nem társultak - az egész Élet s az egész Gondolat átfogó és irányított átformálásában. Csakhogy - előző gondolataink alapján - ugye éppen azt

132 várjuk el tőlük, hogy - most és mindvégig magukba foglaljanak, megszenteljenek és lélekkel járjanak át éppen egy ilyen nagyságrendű eseményt (azt a történeti mozzanatot, amelyben ott van valami Emberen-Túlinak közeledése és várása)?... Már nemcsak az egyének és az Ég vallását, hanem az Emberiség és a Föld vallását várjuk jelenleg - nélkülözhetetlen, éltető oxigénként. Viszont ilyen körülmények között hogyan ne vennénk észre, hogy holnap egyedül csak azok a misztikus áramlatok maradhatnak fenn, s csakis azoknak lesz lehetőségük a planetáris Emberivé-válás egyetemes mozgalmának irányítására (amint ez megfelelő is), amelyek a mi „élet-igényünknek” előkészítenek és felajánlanak valami sűrített táplálékot azáltal, hogy szintézist teremtenek a „Fönt-Lévőbe” vetett hagyományos Hit és a mi nemzedékünk ama most született Hite között, amely a Jövőben mielőttünk létező kiútban bízik. TEHÁT AZ A NAGY ESEMÉNY, AMINEK JELENLEG CSELEKVŐ TAGJAI ÉS TANÚI IS VAGYUNK, VÉGEREDMÉNYBEN EZT JELENTI: A VALLÁSOK A SAJÁT EVOLÚTÍV SERKENTŐ HATÁSUKNAK ÉRTÉKE SZERINT SELEJTEZŐDNEK KI. ILLETVE ÉRTÉKÜK ALAPJÁN EGYETEMESEN ÖSSZPONTOSULNAK. E sorokat szándékosan írtam teljesen semleges szempontból. Ha „katolikusként” beszélnék, akkor hozzá kellene tennem, hogy az Egyház - minden „arrogancia” nélkül, s egyszerűen csak strukturális követelmény alapján (mert másképp sajátmagát hazudtolná meg) - nem teheti meg azt, hogy ne úgy tekintse magát, mint épp azt a tengelyt, amelyre támaszkodhat s amelyen meg is kell hogy szervez ődjék a remélt egyesítő és összpontosító mozgás.

De hát - vetik talán közbe - ha korunk nagy lelki sorskérdése csakugyan az, hogy a régi hitvallásokat arra az útra vigyük s módosítsuk, ami a kozmikus Fejlődés előrelátható pólusán feltűnő új Istenség felé tekint, hát akkor miért nem öltünk magunkra egészen egyszerűen új bőrt, azaz hogy a Föld egész vallási erejét miért nem irányítjuk közvetlenül, s egészen újra kezdve, valami „Evolútív Érzék” vagy „Emberi Érzék” alapjaira építve, nem törődve a régi Credok-kal? - Hogy a hit s a remény egész földre kiterjedő igényének, ami a Világ technikai és társadalmi egységesülésével egyre növekszik, - eleget tehessünk, miért nem alkotunk meg egy egészen új és friss Hitet, ahelyett, hogy a „régi szeretetek” megfiatalításával és egyesítésével foglalkozunk?... Miért? Válaszolok erre a kérdésre. Egyszerűen két ok miatt. S mindkettő szilárdan gyökerezik a dolgok természetében. Ez a két ok a következő módon jellemezhető: Először is abban nem kételkedhetünk, hogy mindegyik nagy vallási főágban, amely jelenleg szétterjed a földön, olyan vallási szemléletmód és magatartás őrződik meg és folytatódik, amit évszázadok tapasztalata szült. Ez a vallási látás és cselekvési mód ugyanoly nélkülözhetetlen és helyettesíthetetlen az egész Föld vallási tudatának teljessége érdekében, akárcsak egy végső emberi zoológiai típus remélt tökéletessége érdekében a különféle „faji” összetevők, amiket egymásra következően szült a mi élő csoportunk filogenezise. Vallási téren, mint ahogy Agyfejlődés szempontjából is, egyáltalán nem egyes előtűnő egyedek, hanem egész nagy ágak során fejlődnek a Bonyolulttá-válás kozmikus erői.

133 De van még valami más is: amit a Földön található még aktív hitbeli áramlatok a maguk közölhetetlen mélyén továbbvisznek, azok már nemcsak a Világmindenség bizonyos teljes képének helyettesíthetetlen elemei. Ezek nem annyira látás-töredékek, hanem, hanem sokkal inkább élmények, tapasztalatok a legfőbb Kifejezhetetlennel kötött kapcsolatról; s éppen ezeket őrzik meg és adják tovább a ma még aktív hitvallások. Mintha abból a Végső Kapuból, amit megkövetel a Fejlődés és ami felé siet is, - valami lefelé áramlana, hogy fénnyel árassza el és fölmelegítse életünket: valami valódi „kozmoszon átható”, „transzkozmikus” sugárzás, ami számára a Történelem folyamán sorban megjelent szervezetek éppen természetesen hangolt fölvevőkészülékként szolgálnak. Látszólagos naívsága ellenére - igen-igen merész perspektíva ez. De ha helyesnek bizonyul, akkor azt eredményezi, hogy gyökeresen megújítja az Életkedvről s a Világban esedékes ápolásáról alkotott elméletünk teljes egészét. Mondottam, hogy a Földön az „evolúciós nyomás” megőrzése és növelése érdekében életbevágóan fontos az, hogy a vallási reflexiók egymásba-ívelődése révén egyre valóságosabb és egyre vonzóbb Isten mutatkozzék az Emberré-válás felső pólusán. - S íme most már új feltétel s új lehetőség mutatkozik arra, hogy felszítsuk a kozmikus lelkiséget: a nagy emberi misztikák hagyományára támaszkodva s általuk vezérelve, a szemlélődés és az ima útján kell elérnünk azt, hogy közvetlenül lépjünk fölvevő, befogadó kapcsolatba magával azzal a Forrással, melyből minden belső lendület fakad. Így aztán a Világ élet-feszültségét nemcsak pszichológiai mesterkedések vagy egy-egy Tárgy vagy vonzó Eszme racionális fölfedezése fogja megtartani, hanem közvetlen és végső fokú legmagasabb formái ömlenek lényünk legmélyébe: a Szeretet, a „Kegyelem” és a „Kinyilatkoztatás” hatására. Bizony az Életkedv az a központi és kiváltságos csomópont, ahol a végső fokon szerves Világmindenség berendezésében végső fokon bensőséges kapocs tűnik elő Misztika, Kutatás és Biológia között. (A kézirat a következő pár-soros feljegyzéssel zárul, amit a szerző toldott hozzá:) Egy újabb következtetés? A vallási „Kapcsolat” = a harmadik fajta Reflexió kezdete (F2/F3) = kibontakozott Új érzék: Szeretet (az érzék felső formája!!).

Kiadatlan írás, 1950 november. Teilhard egy olyan előadásra készítette, amelyet a Hívők Egyetemes Kongresszusa számára tartott meg M. de Saint-Martin-nél, a Place des Vosges-on, 1950 december 9-én.

134

A SZENVEDÉS LELKI ENERGIÁJA Az egészen világos látású megfigyelő számára, aki hosszú időn át s igen magasról nézné a Földet, a mi bolygónk először kéknek mutatkoznék a burkát alkotó légkör miatt, aztán zöldnek, mert növényvilág fedi, majd fénylőnek, egyre fényesebbnek a Gondolattól, amely feszülve növekszik a felszínén; de sötétnek is, egyre komorabbnak a szenvedés miatt, amely a korok folyamán folyton nő számszerinti mennyiségben és hevességben is, ugyanolyan ütemben, ahogy fokozódik az emberi Öntudat. Minden pillanatban az egész Föld teljes szenvedése!... S ha egyáltalán össze tudnánk gyűjteni ezt a félelmetes nagyságot, kit tudnánk fejezni köbméterekben, meg tudnánk mérni, megszámolni, elemezni: micsoda csillagászati méretet kapnánk, milyen rémséges tömeget! S kezdve a fizikai kíntól egészen az erkölcsi aggodalmakig - micsoda kínok árnyalatai váltakoznának ezen a színképen! Vagy ha a testek s a lelkek között hirtelen kialakulna valamiféle átvevőképesség s ezáltal a Világ minden kínja belevegyülhetne minden Boldogságba, akkor is vajon ki mondhatná meg, hogy melyik oldalra billenne a mérleg nyelve? A Szenvedés lenne-e nagyobb, vagy az Öröm?... Igen, minél inkább emberré lesz az Ember, a Rossz problémája annál inkább s annál súlyosabb formában férkőzik testébe, idegeibe, szellemébe: az a Rossz, amit a megértés szül, de az is, amit el kell viselnie. De az is igaz, hogy erre a problémára már-már kezd választ adni a minket körülvevő Világ helyesebb megértése. Mert belátjuk, hogy ennek a hatalmas folyamatnak ölén, ahol rendeződés folytán bukkan föl az Élet, minden sikerért föltétlenül nagy százalék sikertelenséggel kell megfizetni. A lét vonalán nem lehetséges olyan előbbre jutás, amit ne kísérne könny, vér és bűn titokzatos váltságdíja. Ezért tehát nem kell csodálkoznunk, hogy miközben nő a fény, ugyanakkor ki is éleződik néhány árnyék, - mert a mi szempontunkból nézve a fájdalomnak bármily formája és akármilyen foka (legalább részben) nem más, mint természetes járuléka annak a folyamatnak, ami megszült minket! Mivel mindenütt napnál világosabban azt tapasztaljuk, hogy Jó és Rossz mechanikusan társul egymással, ezért absztrakt módon már kezudi elfogadni fejünk. De hogy szívünk is lázadás nélkül vesse alá magát a Teremtés ilyen rideg törvényének, ugye ahhoz már pszichológiailag szükséges, hogy a minket kialakító működés szánalmas hulladékait látva megleljünk fölöttünk valami pozitív értéket, amely végleg elfogadhatóvá teszi, mert átalakítja?

135 Bizony kétségtelenül erre van szükségünk. S itt lép közbe az a helyettesíthetetlen szerep, amit a csodálatos keresztény kinyilatkoztatás tölt be, mert azt tanítja, hogy a szenvedés (föltéve, hogy helyesen fogadjuk el) átalakítható a szeretet kifejezésévé s az egyesülés fundamentumává. A szenvedést először is ellenfélnek tekintjük, amit meg kell szüntetnünk; hevesen küzdünk ellene, körömszakadtáig; s mégis - ugyanakkor - ésszel és barátságosan fogadjuk is, már amennyire kiszakít egoizmusunkból s hibáinkat ellensúlyozva arra is képes, hogy egyéni központunkat Istenbe tegye át. Igen, az a sötét és visszataszító szenvedés, ami a végtelen alázattal szenvedő ember számára az egyetemes emberivé-válásnak és istenivé-alakulásnak végső fokon cselekvő elvévé magasztosul: igen, csúcspontján ilyennek mutatkozik az a csodálatos lelki energetika, amely a Keresztből született. Az itt következő lapok ennek - sok ezer hasonló példa közül - egyik konkrét esetét próbálják leírni. Ez az írás Teilhard de Chardin előszava Monique Givelet könyvéhez, amely Teilhard egyik n ővérének Marguorite-Marie -nak - szenvedéséről szól.

Monique Givelet bemutat nekünk valakit ebben a könyvben, a Betegek Katolikus Uniója nevében. S ragyogón bontakozik ki előttünk egy belső világ, jellemvonásaival és eredményeivel együtt: valódi jó szenvedést fedezünk fel bennük. Folyton mélyül a kritikai érzék s egyre kiegyensúlyozottabban mérlegeli az emberi értékeket. Hősies odaadással, mosolyogva és végsőkig kitartva reagál minden megkötöttségre és gyöngeségre, ami ostromolja a beteget. Szíve egyre jobban fölmelegszik, amikor osztozik mások örömében és fájdalmában. minden valóságot erővel szentel át és ragyogón egyszerűvé varázsol az isteni mindenütt-jelenlét ölén. S mindez valami csodálatosan vonzó, békét árasztó erőben fonódik össze és megdicsőítő fénnyel árad belőle. Új Szellem születik az Anyag gyarlóságából. Igen, kétezer éve folyton megújuló csoda ez: csakugyan krisztusivá lehet alakítani a Szenvedést… Margit nővérem - miközben én átadtam magam a Világmindenség pozitív erőinek s utaztam kontinenseken és tengereken, szenvedélyesen nekigyürkőzve, hogy lássam, mint növeli fényét a Föld minden színárnyalata - Te mozdulatlanul, ágyhoz szegezve, lelked legmélyén nagy-nagy csöndben alakítottad át fénnyé a Világ legszörnyűbb árnyait. Mondd csak, mit gondolhat Teremtő istenünk: kettőnk közül melyiknek jutott nagyszerűbb szerep?

P. Teilhard de Chardin, Párizs, 1950 január 8. Előszó Monique Givelet könyvéhez, amelyet Teilhard nővérének, Margit-Máriának életéről írt. A Seuil kiadása.

136

LÁBUNK ALATT EGY SZELLEMI KÜSZÖB: ÁTMENET A KOZMOSZBÓL A KOZMOGENEZISBE

I. a nagy szellemi esemény: mozgolódni kezd a Világ. Igen természetes, hogy szinte fölemészt minket az a nagy igyekezetünk, hogy szembenézünk azokkal az elemekkel és sajátos problémákkal, amiket látásunk és cselekvésünk terén állandóan elénk tár a Tudománynak, Technikának és Szociológiának robbanásszerű kibontakozása. De közben nem eléggé igyekszünk kijutni abból a nyüzsgő tülekedésből, amibe jutottunk, s nem próbáljuk észrevenni és meghatározni annak a különös örvénylésnek általános formáját, egyetemes irányát, s főleg mélységes újat-szülő szerepét, amely egy századnál kisebb idő óta hirtelen rászakadt az Emberiségre s - akár tetszik, akár nem - magával ragad mindnyájunkat. Ehhez az értelmi fölülkerekedéshez és világos látáshoz szeretnék hozzájárulni annak kihangsúlyozásával, hogy a modern ember viselkedésmódjára milyen rendkívüli módon és döntő szereppel hat az a tény (az az igen új, vagy még be sem fejezett folyamat), hogy szellemünk észreveszi: az egész Világ szervesen tolódik el, változik meg önmaga helyzetét illetően.

137

Szellemünk a Kozmoszból Kozmogenezisbe lép át… Mielőtt (tanulmányom második részében) leírnám, hogy ez a pszichés forradalom milyen következményekkel jár az Anyaggal és az Élettel szemben tanúsított alapvető (értelmi és érzelmi) magatartásunk számára; és mielőtt még (a Következtetésben) állást foglalnék e jelenség valódi természetére vonatkozólag (vajon egyszerűen csak „megismerésünkből származik-e”, vagy pedig - ellenkezőleg - „a valóság lényegét illeti-e”), - próbáljuk röviden rögzíteni ennek az Átalakulásnak főbb történeti fázisait és jelenlegi állapotát. a/. A galilei-féle „fordulat” (XVI.-XVII. század) Egészen világos, hogy általános szempontból és eredetét tekintve a kopernikuszi elgondolás hatásának kell tulajdonítanunk azt a szellemi mozgalmat, melyből végeredményben megszületett a mi modern szemléletmódunk a Világegyetemről. De ha jól megfigyeljük, észrevesszük, hogy a XVI. századra annyira jellemző asztronómiai perspektívaváltozás nem annyira azért történt, hogy határozottan kiépítsen egy sajátos fizikai rendszert, hanem sokkal inkább kifejezetten arra szolgált, hogy elsősorban az új szerkezeti elgondolásoknak biztosítson helyet. Mert hát egyrészt csakis a Világ csillagászati szerkezetét vonták kétségbe határozottan - ama kezdeti korszak folyamán. Másrészt pedig e sajátos területen igazában csak tengely-változást javasoltak egy olyan Világmindenség magyarázatához s egy olyan Mindenségen belül, amelyben a Tér abszolút maradt, az Idő pedig pontosan olyan homogén, mint azelőtt… Sosem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a modern gondolkodás megszületésében milyen döntő szerepet játszott Galilei intuíciója. Viszont mindig alaposan ki kell emelnünk azt a tényt is, hogy a Renaissance korában a geocentrizmus összeomlásának egyáltalán nem lett meg az a sajátos hatása, hogy megadta volna egy új kozmogónia vonalait; éppen csak (s már ez is óriási valami volt abban a korban!) megszűntette azt a vonzó szépséget, ami a Görögök óta (és Epikurosz ellenére is) hatalmában tartotta és megbénította az emberi gondolatot, amikor a Kozmoszt úgy szemlélte, mint harmonikusan s egyszer s mindenkorra megrögzített kerekek forgását. Már azzal a puszta ténnyel, hogy (akármily naiv módon is fogta fel) azt hirdette, hogy a Föld kering a Nap körül, vagyis azáltal, hogy egy geometriai Központot és a dolgok pszichés Központját szétkülönítette, - máris szétfoszlott az égi szférák minden mágikus hatása, az Ember ott állt szemtől-szembe egy rugalmas tömeggel s kezdhette teljes egészében újra magyarázni… Hasonló valami történik a hernyóval, amikor testének anyaga (egy-két agybeli elem kivételével) csaknem alaktalan produktummá olvad szét, ha közeledik az átalakulás ideje: ekkor jön létre az a friss sejtanyag, amiből majd a lepke jön elő. b/. Az emberi szellemben megjelennek az első evolútív magok (XVIII.-XIX. század) Amint imént kifejtettük, csakugyan a helyi viszonyt meghatározó Asztronómiából indult ki az a pszichés megrázkódtatás, amely Galileitől fogva kezdte köddé foszlatni a Kozmosz fogalmát. Viszont egészen különböző irányban, vagyis az élő formák osztályozásának területére kell visszatérnünk, ha látni óhajtjuk: mikor jelent meg határozottan

138 a Kozmogenezis gondolata a Tudományban. Newton számára a gravitáció még csak eszközül szolgált, hogy egy álló rendszer működését magyarázza. S Laplace-hoz, majd a színképelemzéshez kell jutnunk, míg végre az égi-mechanika kezd átalakulni égitestek embriológiájává. A „természettudósok” világában viszont már a XVIII. század végétől kezdve kirajzolódik egy „genetikus” szellemű aktív központ; s azt mondhatjuk, hogy ebből a „transzformista” csírából kiindulva, amely a zoológusok területén jelent meg és gyarapodott, egész sereg és egyre növekvő „evolútív” mag jelenik meg azóta, szakadatlanul és szinte ragályszerűen, mindenütt gyorsan szaporodva az ismeretek különféle szakmai osztályában: egészen fönt, az emberi tudományok területén (intézmények, gondolatok és vallások történetében…); s különös visszaütésként, hatalmas erővel, egészen lent, a tiszta anyag birodalmában (atomok és csillagok genezise). A szellemi alkotás sokféle központja ez. Először azt hihettük róluk, hogy egymástól függetlenül sugároznak. De ma már megállapíthatjuk, hogy látszólagos sokaságuk (akárcsak sejt-szigetek tömege, melyek hártyásodó élő szövetben születnek) rögtön kapcsolódott egymásba s összeforrt, hogy a szerveződés teljében lévő Világegyetemnek összefüggő és szolidáris szemléletéhez idomuljon. c/. A Fejlődés eszméjének modern feltűnése Ha jól körülnézünk (főleg a vallási világ konzervatív zónáiban), elképedve tapasztaljuk, milyen nyakasan kitartanak ama igazán gyerekes gondolat mellett, hogy az „evolúció” szó mögött csak „helyi” disputa rejlik, amit biológusok folytatnak egymás között, mert nem értenek egyet az élő fajok eredetének kérdésében. „Ó, darwinizmus!” - intézik el egyesek még ma is, ha „evolúcionizmusról” van szó… Mintha ötven év óta a tudományos kutatók mindenegyes csoportja kivétel nélkül nem is mutatta volna ki, hogy egymástól többékevésbé függetlenül, hogy micsoda sebesen nekilendültek az egyes speciális tudományágnak, s nem is lenne napról-napra nyilvánavalóbb, hogy a mikrokozmosz ontogenezisének (mindegyikünk ebbe tartozik) csakis akkor lehet fizikailag értelme és kerete, ha nemcsak akármelyik zoológiai ág filogenezisébe állítjuk, hanem magának az egész Világmindenségnek kozmogenezisébe; s hogy az „Evolúció eszméjének” modern haladása lényegében éppen azt jelenti, hogy megragadja ezt az alapvető dinamikus egységet! Tehát jól értsük meg egyszer s mindenkorra: számunkra és utódaink számára a pszichológiai idők és távlatok már végleg megváltoztak. A XIX. század közepén az Emberek nagy átlagban még azt képzelhették (nem is figyelve arra, hogy az ilyen felfogás fizikailag mennyire ellentmondó), hogy az önmagával mindig azonos Anyag ölén csakis az Élőlény születik, növekszik, meghal - egyszóval kora van, történelme van. Csakhogy ma már minden modern szellem számára (már amennyiben modern) tény az, hogy a tudat kezdettől fogva megjelent, az érzék megszületett egy olyan egyetemes és teljesen sajátos Mozgásból, melynek révén a dolgok Teljes Egésze, föntről lefelé s egyetlen egységként szolidárisan halad nemcsak Térben és Időben, hanem („hüper-einsteini”) TérIdőben, amelynek sajátos görbéje azt jelenti, hogy egyre jobban rendezetté teszi azt, ami benne mozog.

139

Ez a „bonyolódás-tudat”, vagy korpuszkuláció”, „szemcsésedés”, vagy „központosulás”, vagy „bensőségesülés” mozzanata - ahogy már gyakran neveztem. Ez azt jelenti, hogy az általa meginduló elrendeződés asztronómiailag egyre bonyolultabb, fizikailag folyton szervezettebb, s ugyanakkor pszichológiailag mindinkább kötetlen (indeterminált) csoportosulások irányában növekszik. S el ne felejtsük, hogy ez már egyáltalán nem relatív mozgás, hanem valóban abszolút - abban az értelemben, hogy önmagához viszonyítva meghatározható állapot felé halad. Végül nem is ingadozó s nem is merőben özönlő-folyású ez a mozgás, hanem valódi genezis - abban az értelemben, hogy szerkezete következtében - a szerencsés esetek és a szabadságok kedvező játéka folytán - összeadódással gyarapszik egyetlen lehetséges irányban: a felsőrendű tudat felé, amit a mi földi tapasztalatunk az „emberen-túlinak” fogalmaival fejezhet ki. Egyre inkább megszokottá válik és egyetemes lesz ennek a globális fizikai-pszichés összpontosulásnak észrevevése (pedig mindmáig nem is álmodtak róla az emberek). Meg vagyok győződve, hogy ebből áll nemcsak az „evolúció” sokszor olyan rosszul meghatározott modern fogalmának lényege, hanem ez határozza meg az emberi tudatnak azt a legszenzációsabb lépését is, amit sok millió év óta most tesz meg: kezd önmagára visszahajlani az egész Föld felszínén. De ne siessünk ilyen gyorsan, még nincs egészen jogunk arra, hogy ilyen fontosnak ítéljük azt a szintet, ahová eljutottunk. Előbb még lássuk csak kissé részletesebben, hogy belső életünk számára milyen helyzet következik egy olyan szellemi megrázkódtatásból, amiről általában még nem is szoktuk gyanítani, hogy mennyire átváltoztat minket szellemileg.

2. A tény-helyzet: átalakul a Gondolat I. Újfajta Világmindenség. Minden szerves. Elődeink szemében az Idő egyszer s mind kívül állt a létezőkön (hozzájuk viszonyítva külsődleges volt), s ugyanakkor önmagához viszonyítva izotróp is (minden irányban ugyanazon tulajdonságokkal rendelkező). Számunkra viszont egyre parancsolóbb erővel válik

140 szervessé és összpontosulóvá: magává a dolgok szövetanyagává lesz, ontogenezisük (egyedi fejlődésük) székhelyévé. Ha ebből a helyesbített szempontból vizsgálódunk, meglepetten tapasztaljuk, hogy egész sereg kérdés vagy probléma-tömb, amit eddig megoldhatatlannak vagy sötétnek tartottunk (Szellem és Anyag között fennálló Viszonyok, a Rossz eredete, az Elem Helye az Egész Mindenségben, a Világegyetem végső Formái), mily könnyen megoldódik és megvilágosodik - éppen azért, mert a Valóság meghódításához új dimenzióval rendelkezik szellemünk. a/. A Szellem és az Anyag közötti Viszonyok. Először is „amig Kozmoszban élünk”, addig a Világmindenség szerkezetéről alkotott felfogásunkba elkerülhetetlenül keveredik valami ártalmas dualizmus. Azt mondogatjuk, hogy egyik oldalon a Szellem van, a másikon az Anyag; s így aztán kettejük közt semmi más sincs, csak megmagyarázhatatlan és meg sem magyarázható állítás, vagyis végeredményben szavak szerinti összefüggés, ami gyakran hasonlít szolgasághoz. S minden amiatt, mert a gondolatpár két tagja különválik és megmerevedik s ezért egyik a másik felé elveszt minden genetikus kapcsolatot. De jöjjön csak egy éltető lehelet, amely egyszerre megszületni készteti és szembesíti őket; s az, amit tegnap még megszokottan néztünk, mint két dolgot, most már csak két arcéle vagy két fázisa lesz a „bensőségessé tevő elrendezésnek! - s akozmikus színkép egyik végétől a másikig (vagyis az Öntudatlan-alattitól az ultra-Reflexívig) máris végigfut az áram: kialakul az ontológiai koherencia. Már nem a társuló Anyag, nem a szolgáló-Anyag, hanem a születő-Anyag: Materia Matrix. A jelenségek nyelvén beszélve: a dolgok Szövetanyaga az egyszerű és széthullott por-állapotból átjut egységesített állapotba, vagyis az Anyag terhes lesz a Szellemtől. Ugye hogy tapasztalatunk számára ez fejezi ki legegyetemesebben, legtermékenyebb formában azt az egyetemes folyamatot, amiben mi magunk is benne úszunk? De itt aztán senki se kezdjen engem materializmussal vádolni! Kozmogenezis nyelvén kifejezve: ami specifikusan szembeállítja a materialistát a spiritualistával, az már egyáltalán nem az (mint a fixista filozófiában), hogy átmenetet enged meg a fizikai infrastruktúra és a dolgok pszichés szuperstruktúrája között; hanem csakis az, hogy a materialista a kozmikus Mozgás végső egyensúlyát tévesen az infrastruktúrára (azaz a Szétesettnek) oldalára állítja és nem a szuperstruktúra (azaz a Felső fokon Összetett) oldalára. Egy egészen más kérdéssel pedig majd alább találkozunk, amikor a Világmindenség „bevégződéséről” fogunk beszélni. b/. A Rossz Eredete Másodszor: a Kozmosz rendszerében az ész számára igen nehéz, vagy éppen lehetetlen is volt igazolni (talán csak valami - megint csak szinte megmagyarázhatatlan akcidensnek lehetett tulajdonítani), hogy a Világban szenvedések és bűnök vannak. A kozmogenetikus rendszerben viszont - meddig kell még káltanunk, hogy megérttessük a megszokottságtól gépiessé vált „közvéleménnyel” - értelmi szempontból (nem mondom, hogy érzelmileg) a Rossz problémája nemcsak hogy megoldható, hanem egyszerűen nem is merül már föl. Mert hát kérlelhetetlen statisztikai okok miatt fizikailag lehetetlen, hogy a Világegyetem bármelyik fokán (az élet-előtti, élő, vagy a gondolkodó nívóján) valami nem-

141 rendezettség, vagy rendetlenség meg ne jelenjék az elrendeződés útján járó Sokaság ölén. Ebben a „tapogatózó rendszerben” (a nagyszámok törvényei következtében) teljesen elkerülhetetlen, hogy a rend felé tartó mindenegyes előrejutásért meg ne kelljen fizetni félresikerült torzókkal, széteső formákkal, ellentétekkel; s mindez olyan arányban, amely néhány, meghatározhatatlan kozmikus állandótól függ; de meddő vállalkozás lenne, ha ennek az aránynak a priori akarnánk meghatározni a felső határát, s azt jelentenénk ki, hogy e határon túl a Világ „elváltozott” vagy „rossz”… A tomista filozófia úgy próbálja megoldani a (fizikai és erkölcsi) rossz problémáját, hogy kiemeli: a rossz csak merő negatívum (nem-lét, vagy a Lét hiánya). A kozmosz fixista szemléletmódjában a rossz úgy jelenik meg, mint lét-lefokozódás: „az Egytől s a Legfelsőtől a sokfélébe, s ennek következtében a tökéletlenbe száll le a létező” (Sertillanges meghatározása). A kozmogenetikus szemléletű világképben a rossz úgy jelenik meg, mint annak a tökéletlen létezőnek befejezetlensége, amely egy transzcendens egyesítő pólus hatására megy előre valami felsőfokon szervezett állapot felé. Mindkét magyarázó megoldás a teremtmény tökéletlenségén alapszik. (A francia kiadó megjegyzése.)

Akárcsak azok az óriási rakéták, melyeket a modern ember büszke bátorsága az égitestek közötti tér meghódítására röpít magasba, a valamerre irányuló mozgású Kozmosz is csak úgy haladhat előre megfelelő módon, ha többé-kevésbé sűrű füstcsíkot hagy maga után… A Rossz a fejlődő Világegyetem előretartó menetének másodlagos terméke, elkerülhetetlen mellékterméke! Ez már nem katasztrófikus rossz, hanem a fejlődéssel járó (evolútív) rossz.

c/. Az Elem helye a Mindenben. Harmadszor: a Kozmosz rendszerében nem mutatkozott semmiféle szerkezeti szempont, amely az Egész Együttesben elhelyezte és körülhatárolta volna külön-külön mindenegyes egyéni központ lét-szféráját és cselekvési szféráját. Az összpontosuló természetű világban viszont - éppen ellenkezőleg - elég egy percig gondolkodnunk s máris észrevesszük, hogy akármelyik elem - éppen mert olyan mélyről indul csírája, amennyire csak visszamegyünk a dolgok őseredete felé - ilyen vagy amolyan módon, de véges-végig folytatja és érezteti befolyását az egész folyamatban, melyben részt vesz. S ha már pszichésen reflektáló létezőről van szó, akkor az egyre tovább növekvő egységesülés hatására már az is járul ehhez a meghosszabbodáshoz, hogy állandóan kihangsúlyozódik a személyisége. Más szavakkal kifejezve: a kozmogenezis állapotában lévő Világegyetem partikulái idő és tér szempontjából bármennyire szétszórtak és csoportokba tömörültek legyenek is, a fejlődés folyamata következtében már születésükkor rendelkeznek azzal a sajátos tulajdonsággal, hogy végtelen kicsiny formában (infinitezimálisan) kihatnak (koextenzívek) az Időnek és a Térnek teljes egészére. Ennek pedig az az előnye, hogy szellemi látóhatárunkról azonnal eltűnteti az olyanféle szörnyszülötteket, mint például az „elvált lelkek”, vagy a lélekvándorlás hamis eszméit.

142 Lehet, hogy többé vagy kevésbé kívül helyezkednek el a központosuló egyetemes Rendszerben, de mégis mindegyik részleges és közölhetetlen központként szerepel az egész együttes számára; hiszen a kozmikus központosulást éppen az jellemzi sajátosan, hogy a számtalan elemi központ egymáshoz közeledni, egymással összekapcsolódni s egymást fölerősíteni igyekszik a dolgok egyetemes Legfelső Központjában. Ezt most fogjuk elemezni. d/. A Világmindenség végső formája Végül negyedszer: a statikus világképben sajátos formát vagy határozott időpontot nem lehetett kijelölni a kozmikus jelenség végére vonatkozóan. Úgy látszik, hogy egy Ptolemeusz- vagy Arisztotelesz-féle Világegyetemet semmi sem akadályozta meg abban, hogy vég nélkül létezzék, vagy - ellenkezőleg - hirtelen beszűntesse járását. E szempontból is mennyire más és mennyivel érdekesebb jövőbeli távlatok bontakoznak ki a Kozmogenezisként felfogott Világmindenségben! Egyrészt olyan objektív okok miatt, amik éppen szekrzeti fölépítésével függnek össze, az összpontosuló típusú Világ nem képzelhető el valami Csúcs nélkül, amit érése és beteljesülése végpontjaként várunk: egy végső feszültségű („paroxizmális”) csúcs-állapot. Másrészt pedig ugyancsak elfogadást követelő szubjektív okok miatt (reflexív módon fejlődő rendszerrel együtt jár az a szükségesség, hogy pszichés erejét megőrizze, sőt egyre feszültebbé növelje egészen az előre-látott vég elérkezéséig, - vagyis hogy megtartsa és fokozza életkedvét), ez a végső paroxizmus - még ha külső látszatra annyira hasonlít is a halálhoz - csak úgy képzelhető el, mint kiemelkedésnek és visszafordíthatatlanságnak kritikus pontja. Tehát a kollektív Reflexiónak olyan gyorsuló folyamata következtében, egy legfölsőbb fokon Emberi állapot hosszú szakasza után nem kisebb valami áll előttünk, mint egy végső Központba érkezés, amikor az Emberi - a központosulás révén - oda jut el, hogy valami Emberen-Túlival egyesül. Megújított formában, egész súlyával áll ismét elénk az Isten problémája!

II. Egy új Isten-arc. Az egyetemes Krisztus Egy kozmikus Isten (vagyis egy „létrehozó” típusú Teremtő) mindeddig látszólag elég volt, hogy betöltse szívünket és kielégítse szellemünket. Ezentúl csakis egy kozmogenetikus Isten, vagyis „lélekkel átjáró” Teremtő enyhítheti imádási képességünket (s bizonyára itt kell keresnünk a modern vallási nyugtalanság végső forrását). Ez az új kibontakozató Isten éppen a régi Dolgozó-Isten szíve közepén tűnik fel számunkra. Persze először is és mindenáron (kozmikus szükségességként) meg kell tartanunk alapvető transzcendenciáját (azt, hogy fölötte is áll a Világnak): mert ha nem lenne már a Világ előtt létező, akkor hogyan lehetne jövőben ígérkező Kiút és Beteljesítő a Világ számára? - De ugyanennyire (vagy talán még inkább , hiszen ebből áll a várt megújhodás) el kell mélyítenünk, csodálnunk és boldogan meg kell ízlelnünk immanens jellegét.

143

Összpontosuló kozmogenetikus rendszerben Isten számára a teremtés egyesítést jelent. Csakhogy valamivel egyesülni annyit jelent: mint belemerülni. Ámde (a Sokaságba) merülni: „korpuszkularizálódni”. Egy olyan Világban pedig, melynek elrendeződése statisztikailag rendetlenséget (s működés szempontjából erőfeszítést) hoz magával, a korpuszkularizálódás nem más, mint belemerülés a bűnbe és a szenvedésbe - azért, hogy túlszárnyalja őket. S íme ezzel fokról-fokra tűnik elő valami nagyszerű és termékeny kapcsolat a Teológia és a Krisztológia között. Az isteninek és emberinek alapvető összekapcsolásából az az előny származik, hogy megszünteti azt a kettős és izgató problémát, amely az isteni Kimondhatatlanság és a Teremtés abszolút Tetszőlegessége között fönnállna. Mert hát bármilyen legyen is az abszolút Létezőnek transzcendenciája és bármennyire elég is önmagának, mégis vonásaiból valami elkerülhetetlenül belenyomódik a Természetbe, mihelyt valamennyire máris alakítja ezt a Természetet, amikor előhívja a „semmiből”. Másrészt viszont a teremt ő aktus föltétlenül valamiféle kiegészítő vonást ad hozzá, mihelyt egyesítés fogalmaival fejezhet ő ki ez a teremtő aktus. - A teremtés olyan egyesítés lesz, amely szül! Mellékesen említsük meg, hogy vallási szempontból milyen fontos az isteni Atyaságnak ilyen új fogalma (: már nem „centrifugális”, hanem „centripetális”).

Nyugodtan állíthatjuk, hogy Szent Pál és Szent János írásainak szelleme (sőt betűszerinti szövege) ellenére napjainkig valami konvencionális, jogi és járulékos jellege volt Krisztus üdvözítő alakjának és megváltó szerepének. Ilyen volt mindmáig a dogmatikai megfogalmazása. - Miért van Megtestesülés? Mi értelme van a Keresztnek? … Érzelmi és pasztorális szempontból tökéletesen járhatónak és hatásosnak bizonyult a keresztény üdvrend ekonómiája. De értelmi szempontból inkább véletlen események tetszőleges sorozatának mutatkozott, semmint szervesen összefüggő folyamatnak. S a misztika szenvedett emiatt… Nos hát éppen ennek az ontológiai összefüggésnek (tehát lelki vonzásnak) hiányát pótolja egy olyan típusú Világegyetem fölfedezése, amelyben - imént láttuk meg - Isten egyrészt csak úgy jelenhet meg (előttünk lévő) első Mozgatóként, ha megtestesül és megvált, - azaz szemünk láttára lesz krisztusivá; s másrészt ebben a Világegyetemben - az előző szempontot kiegészítve - Krisztus már csak úgy teheti „megigazulttá” az Embert, ha ugyanegy gesztussal emeli a teremtés magas fokára az egész Világegyetemet is. A „háromság-jelleg” - ebből a szempontból nézve - már nem valami felsőrendű meghosszabítása, hanem éppen szíve-mélye a „krisztusinak”.

Vizsgáljuk meg ezt a fontos pontot. Nem érzem magamat illetékesnek, nincs is szándékom, hogy technikai szempontból elemezni kezdjem a Természetfölöttinek problémáját. De amit misztikus érzékünk számára életbevágónak s ugyanakkor szellemünk számára evidensnek látok, az éppen az, hogy akármily teljes-tetszőlegességgel nyílik is meg most számunkra az Isteni Szív, ez az Isten mégis kell hogy eleget tegyen annak a lét-feltételnek, hogy (v. ö. itt fent) Ő a Csúcspontja egy olyan Világegyetemnek, melyet most már szerkezetileg egy-fejűnek s fejlődés szempontjából befejezetlennek ismertünk fel. S ezért hogy (Szent Pál kifejezése szerint) Krisztus mindent önmaga testében egyesítsen s aztán „a Világgal Önnönmagában” visszatérjen az Atya

144 kebelére, ehhez már nem elég neki az - amint talán képzeltük - , hogy természetfölötti módon megszentel egy szérűnyi lelki tömeget, hanem arra is szüksége van, hogy ugyanazzal a tevékenységgel érettségének természetes végpontjára emelje, teremtő aktussal fölmagasztosítsa a kozmikus Noogenezist. S lassan-lassan így bontakozik ki előttünk valami egyetemes Krisztusi Energiának rendkívüli fogalma és meglátása, amely egyszerre természetfölöttivé emel s ugyanakkor magas fokú emberségre juttat, s amelyben egyszerre van meg anyagi és személyivé-vált formában az az Összpontosuló Erőtér, amely szükséges ahhoz, hogy kifejtse és biztosítsa éppen a Kozmosznak egyetemes és teljes önmagára-göngyölődését. - Olyan Energia ez, amely - ha erről van szó - kiterjedés szempontjából átölelni képes azoknak a gondolkodó bolygóknak sokaságát, amelyeket az égitestek anyagának fejlődése szült; vagy legalább is (ha nem léteznének ilyen földön-kívüli reflexív központok - ami nehezen elképzelhető) olyan Energia, mely kimerítően képes „aktiválni” annak a pszichés erőkészletnek teljes egészét, amit a mi Földünkön latba vet az Antropogenezis nagyszerű vállalkozása. Most erről elmélkedjünk.

III. Egy újfajta emberi energia. A Fejlődés Szeretete Amily mértékben tudósaink számára megvilágosodik az emberi jelenség biológiaifizikai értelme - vagyis hogy milyen szerep jut a gondolkodó Feltalálásnak, amikor tervszerű és egybehangolt erőfeszítéssel folytatja az Életet jelentő pszichogenetikus Elrendező működést - ugyanolyan mértékben (anélkül, hogy eléggé észrevennénk) növekszik valami belső lendület igénye, amely ebben az új formában képes táplálni a Fejlődés nekiugró menetét. Az első fázisban (vagyis erővel hajtott, vagy legalábbis nem-gondolkodó fejlődés rendszerében) bolygónk összenyomó hatásai, az életben-maradás ösztönével egyesülve, eleget tehettek annak, hogy biztosítsák a Biogenezis előrehaladását. De az Embertől kezdve (azaz növekvő auto-evolúciós rendszerben) már egy második s új típusú rugó - az előrejutás ésszel átgondolt szenvedélyes vágya - mutatkozik egyre inkább fizikailag nélkülözhetetlennek, hogy biztosítsa a Bonyolódás kozmikus Mozgásának folytatását és végső sikerét. Amikor föntebb a dolgok negatív arcélét vizsgáltam, már említettem, hogy bensőleg milyen kibírhatatlan lenne egy olyan Világmindenség, amely esendő és zárt természetével elfojtaná kutatóvágyunkat és alkotóerőnket. S kell-e mondanon még azt is, hogyha annyira „tetszőleges” lenne, fölöslegessé és érdektelenné válnék. Semmi - még a Fejlődés sem - szállhatna szembe az élet-unalommal!

Most már a probléma pozitív részére térek át s ismét hangsúlyozom, hogy az Emberiség számára abszolút szükséges (ha valaha is el akar jutni a „kiúthoz”), hogy az Idővel növekvő geometriai haladványszerű ütemben elfogadja valamiféle Tárgynak vagy Célpontnak növekvő vonzását, amely egyre világosabban mutatkozik előretartó utunkon. A Kozmogenezisben a minket körülvevő Világ Létezésének törvénye és alapvető feltétele végeredményben így fogalmazható meg: a Reflexívnek nívóján s a Gondolattól kezdve nemcsak távol kell lennie az élet-unalomnak, hanem egyre jobban átgondolt s egyre inkább szomjas életkedv patakzó folyamát kell ápolnunk magunkban, hogy - akármilyen is ez a mozgó Világegyetem, de a végére érünk el majd.

145

Nos hát ezt leszögezve térjünk vissza a minap született (amint mondottam is) csodálatos krisztusi Energia vizsgálatához: az emberi tudat legbenső szentélyében fakad föl, két pszichés vonzás találkozására és egymást megtermékenyítő hatására: az egyik fölfelé irányul a Kinyilatkoztatás „föntről jövő” vonzására, a másik pedig előrelendít az „előrehúzó” kozmikus Fejlődés irányában. Könnyen megláthatjuk, hogy ennek a hatalmas áramlásnak ölén a Világmindenség (ha teljes összpontosulásának végpontján tekintjük) egészen átitatódik szeretettel („amorizálódik”), amennyiben magas fokon személyesnek és magas személyi fokra emelőnek mutatkozik. Ez azért van így, mert a krisztusi pólusú Kozmogenezisbe merülő gondolkodó elem számára Idő és Tér (azaz minden gesztus és minden esemény, minden aktivitás és minden passzivitás, minden növekedés és minden lecsökkenés) dinamikusan válik krisztusivá éppen mélységes valósága szövetanyagában. S mi lenne más a szeretettel átitatott Világegyetem, ha nem éppen a vitális képességeinek végső fokára szított, aktivált Mindenség? - Azt már régóta tudjuk, hogy természete következtében egyedül a szeretet képes arra, hogy határtalanul táplálja és végsőkig felszabadítsa cselekvésünk virtuális erőit. De hogy ez a titokzatos hatalom valóságosan (azt akarom mondani, hogy nem metaforikusan) képes dolgozni már nemcsak a házastársak vagy a család, hanem az Emberiség, vagy éppen a Vi8lágegyetem távlataiban, - ezt bizony komolyan nem képzelhettük el s nem is remélhettük mindaddig, amíg a Kozmosz nem lett számunkra Kozmogenezissé, és pedig egyesítő Kozmogenezissé, melyben - szerkezete következtében - minden határozottan szeretetreméltóvá és szeretővé alakul. Régen még nem is sejtettük, hogy a Világ egyetlen egységként mozoghat, önmagára göngyölődve. De amint most mozgolódni érezzük, máris észrevesszük, hogy ez a mozgás nem bontakozhat ki fenékig (azaz önmagát vetélné el), ha nem lennénk abban a szerencsés helyzetben, hogy - minden antropomorfizmustól függetlenül és túl minden emberi hasonlaton - legfelső Valakiként érezhetjük meg és kell is, hogy ilyennek tapasztaljuk meg. A Fejlődés Szeretete - ötven évvel ezelőtt még értelmetlen kifejezés volt ez. Pedig egyedül fejezi ki azt az egyetlen pszichés tényezőt, ami szemmel láthatóan juttatja végpontjáig azt az egész Földre ható önmaga-elrendeződést, amitől függ az Emberiség kozmikus sikere. Ez azoknak az egyesítő erőknek köszönhető, amelyek az összpontosuló Világegyetemben megadják neki azt a tulajdonságot, hogy végeredményben ez a legfelső fokon hatásos és egészen teljes evolúciós aktus.

Következtetés. A Kozmogenezis észrevevése: magának a Kozmogenezisnek sajátos és jellemző eredménye. A Világmindenség új szemléletmódjával az imádásnak és a cselekvésmódnak új formája jár együtt.

146 Íme ezt jelenti az a belső, rendkívül éles fordulópont, amihez most jutottunk el a Történelem egyetemes alakulása során. Még sokan nem érzik, hogy ez a nagy jelentőségű pszichológiai fordulat veszélyezteti azt a csöndeskés egyensúlyt, amiben oly jól érzik magukat. Vagy ha már tudatára ébredtek, akkor meg lekicsinyelni próbálják azáltal, hogy a most folyó jelenségnek merőben ideológiai vagy megismerési értéket tulajdonítanak. „Ugyan kérem - mondogatják - a Világ tudományosabb megismerése csak a dolgok réges-régi állapotát tárja elénk, de semmiben sem változtatja meg; ezért hát ki ne venné észre, hogy az a bizonyos aktus, amiből ön kázust csinál, csak felszíni és másodlagos valami a Világmindenség mélyben játszódó fejlődéséhez viszonyítva (ha egyáltalán van fejlődés!).” Előző megjegyzéseimet én bizony nem zárhatom le anélkül, hogy síkra ne szálljak ezzel a külsődleges szellemi szemléletmóddal, s ne hangsúlyozzam újra, hogy sajátosan „szerves” természetű az a szellemi átalakulás, amelynek sorsfordulóit és eredményeit itt és most magunkban és magunkon szemmel kísérhetjük. Mert ha valaki elfogadja azt (s el is kell fogadnia, mert másképp magát a Kozmogenezis tényét tagadná), hogy a Reflexió kezdeti lépése (amiből származott az emberi zoológiai típus) valóban biológiai szövetű esemény, akkor hogy a csudába lehetne megtagadni ugyanezt a biológiai jelleget attól a sajátos küszöbtől, amin az önmagára ívelődő emberi reflexív képesség átjutott az idők során? Főleg ha ennek a küszöbnek pszichés átlépéséhez még az az ugrás is járul (ez aztán a szerves jelleg tévedhetetlen ismérve…), amit a Nooszféra technikai-szociális bonyolódásának során ért el! A reménytelenül egyhelyben forgó fixistáknak egyik jól ismert taktikája abból áll, hogy ezt állítják: ha valamikor hajlékony volt is az Élet, és ha réges-rég át is alakult, az Ember óta viszont ez a Biogenezis föltétlenül teljesen megállt. S ha az ellenkezőjét akarjuk bizonyítani nekik, hiába próbáljuk velük megláttatni, hogy az emberi tömeg jelenlegi szemmel látható rendezettség-hiányában biológiailag rejlik képessége és ez előszele valami magasabb szervezettségű és magasabb tudatú állapotnak. Ilyen feltételek között nem érdekes-e az, hogy megtapasztaljuk: önnön-magunk mélyén kétségbevonhatatlan evolúciós lökést érzünk, ami közvetlenül beláttatja velünk, hogy a Világmindenség abszolút módon sodródik valami egyre növekvő egység s folyton mélyülő bensőség irányába? A Kozmogenezis valóságát ennek a Kozmogenezisnek éppen sajátmagát megtapasztalása igazolja. Valóban ez a sajátos és kiváltságos fázisa egy olyan Mozgásnak, aminek kritikus pályája egy adott pillanatban abból áll, hogy önmagának tudatára ébred s vállalja saját terhét!

Kiadatlan írás, 1951 március 15.

147

GONDOLATOK A TUDOMÁNYOS VALÓSZÍNŰSÉGRŐL ÉS VALAMI EMBERFÖLÖTTINEK VALLÁSI KÖVETKEZMÉNYEI I. Az emberfölöttinek tudományos valószínűsége és természete Az emberi gondolat története folyamán időről-időre visszatérnek egyetemes hatású változások. Az váltja ki őket, hogy a Világegyetem távlatainak egyik-másik pontját hirtelen egészen új színben látjuk. Persze az ilyen megújhodások között első helyen áll (mert leginkább kézzelfogható és lenyűgöző) az, hogy tapasztalatunk mezején sokféle valódi (számbeli, időbeni, térbeni) , szorosan összetartozó formában minap tűnt elő a Végtelen. Kicsi és a Végtelen Nagy: a hihetetlenül nagy Világegyetemben elképesztő nagy számban bukkantak fel parányi létezők, melyeknek élettartama gyakran olyan rövidke, hogy még el sem bírjuk képzelni. A következő néhány oldalon szeretném bemutatni és elemezni azt a kevésbé feltűnő (mert nem annyira megragadható), de még az említett kozmikus méretű változásoknál is sokkal forradalmibb hatású szellemi jelenséget, melynek köszönhetjük, hogy éppen manapság kollektív formában ébredünk annak tudatára, ho9gy három olyan mozgás ölén élünk, amely annyira lassú, hogy mindeddig el is kerülte figyelmünket; de ugyanakkor olyan egyetemes jellegű is, hogy érinti és magával ragadja létünknek olyan mélységeit, amiket mindmáig a legjobban metafizikainak, tehát leginkább változhatatlannak tekintettünk: egy kozmikus mozgás (vagy Kozmogenezis), amely szerves mozgásban (vagy Biogenezisben) kap határozott formát, ez utóbbi pedig reflexív mozgásban (vagy Antropogenezisben) éri el tetőpontját. Ismétlem: három olyan mozgás - vagy helyesebben kifejezve: egyetlen s ugyanazon mozgásnak három fázisa - , melynek folyamatos menetét (növekvő világosság s egyre nagyobb bensőség szempontjából nézve) a következő módon lehet leírni. a/. A Kozmikus Mozgás (Kozmogenezis)

148 Ma már kibírhatatlan kényszer se vehetne rá minket arra, hogy az ég csillagait másnak próbáljuk látni, mint rengeteg sok napnak. Ugyanígy (pedig nem is szoktunk rá figyelni) már el sem képzelhető, hogy a minket körülvevő Világot valami „ne varietur” („nem változhat, tehát nem is változik”) szerkezetnek tekintsük, ami egy-csapásra mesterségesen jött létre. Kéthárom évszázadnyi idő, meg sokféle hatás egybefutó eredménye (mert mindegyik összefügg azzal, hogy ismereteinket meghódította a történeti szemléletmód) - ez kellett ahhoz, hogy a Világegyetemet most már ne valami előre felépített összhangnak lássuk, hanem végleg és határozottan valami mozgó rendszernek tekintsük. Nem rendnek, hanem folyamatnak. Már nem Kozmosznak, hanem Kozmogenezisnek. Manapság mindenütt és összevissza - ellene vagy mellette - beszélnek „evolúcióról”, s még mindig szűkre-szabott és elévült módon „transzformizmusnak” értelmezik (vagy éppen csak „darwinizmusnak”). Újra és újra hangoztatom, hogy a Tudomány számára - a szó valódi és új értelmében - egészen mást jelent az Evolúció: az előbbi állításoknál sokkal nagyobb és sokkal biztosabb valami. Az Evolúció eszméje azt a szerkezeti (a „létnek” s ugyanakkor a megismerésnek szerkezetére vonatkozó) törvényt fejez ki, melynek révén semmi de semmi sem léphet életünkbe és látásunkba másképp, mint csakis születés során. Vagyis olyan előző létezők hatására, amelyek szintén a Világegyetem előbbi állapotainak teljes egészével függnek össze.

Ezt ma már világosan látjuk. Más szavakkal kifejezve: az Evolúció gondolata a Jelenségek időbeni és térbeli „teljes egymásközti összekötődésének” szinonímnája, s ezért (fecseghet bárki még ma is ellenkező módon) a Fejlődés eszméjének már régóta semmi köze sincs valamiféle hipotézishez. Éppen ellenkezőleg: általános értelemben véve, azaz „kozmogenezisnek” tekintve, az Evolúció alkotja azt az egyedül lehetséges távlati keretet, amelyben ezentúl működni képes gondolkodóképességünk, kutatókedvünk és alkotóvágyunk. S ekkor (hangsúlyozom: ezen az első fokon, amikor talán igen kevéssé meghatározott módon értelmezzük, vagyis mint „kozmikus mozgásnak tudatos észrevételét”), az Evolúciót nemcsak biztosnak kell tekintenünk, hanem szellemileg meg is kell döbbennünk, ha olyan gondolkodó emberrel találkozunk, aki nem látja be, hogy most már éppen az Evolúció alkotja minden biztos ismeretünk szövetanyagát. b/. A szerves Mozgás (Biogenezis) Sajátmagából kiindulva és önmagában véve - sokféle formája lehet a Kozmogenezisnek. Például el lehetne képzelni a priori módon: akár mint rend-nélküli nyüzsgést, amely folyton szerteoszlik 8ez lenne a „pseudo-kozmogenezis”), akár pedig éppen ellenkezőleg - határozott irányú folyamatot (ez az „eu-kozmogenezis”, valódi kozmogenezis); ezt az utóbbit is elképzelhetjük minden irányban hasonlóképp szétterjedő valaminek (amorf közegben továbbfutó sugárként), avagy pedig észrevehetjük, hogy néhány kiváltságos tengely mentén éleződik ki (mint a fény az anizotróp közegben). A dolgok tapasztalati rendjében igazában melyik típusú Evolúcióval találkozunk? Azt hiszem, hogy ebben a fontos kérdésben (melyet - elkerülhetetlen - , hogy még sokáig válasz nélkül hagyjunk) a Tudomány mindeddig nem foglalt el kifejezett és végleges

149 álláspontot. Mégis kétségtelennek látom, hogyha csak közvetett módon is, de egész súlyával már valami határozott irányú Kozmogenezis felismerése és elfogadása felé irányul a modern Tudomány: ezt a Kozmogenezist végső fokon a Bonyolódás-Tudat (vagy „korpuszkuláció”, Szemcsésedés) főtengelye határozza meg. Most ismét ennek a Bonyolódás-Tudat főtengelynek természetét szeretném néhány szóval megmagyarázni. Amint a „határozott irányú kozmogenezis” szót kiejtjük, éberen vigyázó szellemünk máris a „tömeg”-sodródás lenyűgöző látványát idézi fel, melyben a porként özönlő Anyag a tömegvonzás erőinek engedelmeskedve előbb galaktikákká tekerődik össze, végül pedig határozott égitestekként csoportosul a Térben. - A mozgó Világ főtengelye miért ne lehetne olyan vonal, amely az Atomoktól a Csillagokig tart? Ha nem tévedek, hát éppen a dolgok ilyen „asztronómikus” látásmódjával egyre inkább szemben áll egy másik, igen különböző szemléletmód, s ez bizonyára hamarosan helyébe is lép az előbbi felfogásnak: ez pedig „biológiai” látásmód, amely a mozgást már nem gravitáció hatására történő csoportosulásnak tekinti, hanem szerveződést létrehozó bonyolódásnak. - Kiindulási állapotban még az igen-igen egyszerű, parányi kicsi és (talán) roppant rövidke időtartamú létezők. De ebből a közös eredetből kiindulva máris ott van egy másik, egészen különböző ágazat, s ez már nem az égitestek óriási tömegei felé tart, hanem az egyre hatalmasabb formában sok-atomúvá alakuló molekulás felépülésen keresztül folyamatosan halad a sejt és a sok-sejtű irányba, egészen az Emberig bezárólag. Ez a tengely már nem a Végtelen Kicsitől a sűrűség és tömeg szempontjából Végtelen Nagy felé tart, hanem az Elemitől a Végtelen Bonyolult irányában feszül ki. A Tudománynak két nehéz lépcsőfokot kellett átlépnie, hogy észrevegye ezt az új kozmikus irányvonalat. Az első lépés a következőt jelentette: mindenekelőtt fel kellett ismernie valami genetikus kapcsolatot egyrészt a molekulák világában, másrészt pedig az élő fajok között (ezt végezte el a XIX. század analitikus és rendszerező munkája!); s amikor ezt már elvégezte, akkor meg kellett sejtenie (nyilvánvaló tényként kellett meglátnia), hogy a görbének ezt a két metszetét végig egymásra lehet fektetni. A Tudomány második lépése pedig az volt, hogy hozzászokjék a következő gondolathoz: az Életnek (látszólag) annyira rendkívüli jelenségét csakugyan úgy tekinthetjük, hogy az egyetemes fizikai-kémiai valóságnak végső és sajátos határpontja. Jelenleg - újra hangsúlyozom - még nem állíthatjuk, hogy ez a kattős szellemi szemléletváltozás kifejezetten megtörtént azoknak a szakembereknek fejében, akik a szerves és szervetlen Anyaggal foglalkoznak. Föltétlenül teljes az egyetértés arra vonatkozóan, hogy az Evolúció egyetemes érvényű valóság (másképp meg nem érthetnénk egymást, s képtelenség lenne együtt dolgozni); de sok tudós magatartásában ugyanily általánosnak mutatkozik valami makacs ingadozás, ha ennek a nagy mozgásnak sajátos jellegéről van szó. Én azt hiszem, hogy ennek oka sokkal inkább a kifejezésmódban mutatkozó félénkség vagy tartózkodás, semmint lényegbevágó bizonytalanság. Mert - akármit is mondjanak egyesek - egyre világosabban tért hódít olyan világszemlélet, amely szerint a Világegyetem valami pszichés bensőségesülés és központosulás növekedése révén abszolút értéket mutatva halad előre egy sajátos főirányban, abszolút értékkel mérhető felsőfokú elrendeződés állapotai felé. Mondom: ez a világkép határozottan tért hódít, mert minden pillanatban ott rejlik és benne van abban az

150 ellenállhatatlan mozgásban, amely előbb véglegesen egybeforrasztotta a Fizikát és a Kémiát, aztán pedig manapság a tények újabb és újabb nyomására egyre jobban közelíti egymáshoz az Anyagnak és a Pszichének külső és belső („objektív” és „szubjektív”) területét. Végeredményben pedig szinte természetszerűen és magától értetődve arrébb is tolódik a probléma: az igazi kérdés, a kiáltó és égetően fontos kérdőjel, amit az Evolúció fogalma jelenleg fölvet a tudós szelleme számára, már nem annyira abból áll, hogy a Kozmogenezist lényegében Biogenezisnek ismerjük-e fel, hanem sokkal inkább már egy döntés elé állít: vajon ebben a Biogenezisben is lehetséges-e - igen vagy nem? - felismernünk egy főtengelyt, amely az emberi Jelenségen át húzódik. c/. A reflexív Mozgás (Antropogenezis) Gondoljuk el magunkban és körülöttünk az emberi partikulák természetes szerepét, vagyis azoknak a korpuszkuláknak működését, amelyek (Tudományunk számára) a lehető leginkább előretörtek a Bonyolódás-Tudat kozmikus tengelyén. Csak szellemi megszokottság eltorzító hatása rejtheti el szemünk elől azt az egyedülálló és csodálatos hatalmat, amit ezek a „reflektáló molekulák” képviselnek: a földgolyó egészére kiható (planetáris) nyomás következtében úgy társulnak egymással, hogy szakadatlan szuper-reflexiós rendszert alkotnak. Ez a szellemi megszokottság azzal az előítélettel jár együtt (s ez alaposan begyökerezett akár a „materialista”, akár a „teológus” fejében), hogy a biológiai jelenség megáll az emberi jelenségek határain.

Igen, ez a szocializálódás hatása, vagyis annak következménye, hogy minden szervezett anyagi dologra emberi módon terjed ki valami közös képesség; csakhogy alapjában véve olyan kiterjedésről van szó, amely már rendbeli változást ér el (akárcsak maga a Reflexió is már rendbeli változást jelentett az Ember-Előtti állapotnak közvetlen tudat-állapotához képest). Mélyen meg vagyok győződve, hogy a modern Tudomány hamarosan és elkerülhetetlenül szembekerül ezzel a nagy eseménnyel, az emberi egységesülés biológiai magyarázatának kérdésével, s ezért hamarosan meg kell tennie egy harmadik lépést is (ami mindegyik között a legkomolyabb): el kell jutnia oda, hogy az Evolúció fogalmát egyre szorosabb s egyre határozottabb értelemben fejlessze tovább. Meglepetten tapasztalhatjuk, hogy még az Élet és a Paleontológia szakemberei is mily gyakran s mily naiv módon csak úgy tekintik az Embert, mint holtpontra jutott vagy már fejlődése végpontját elért fajt; vagy legföljebb mint olyan fílumot, amely vonalszerű pályán, önmagán belül folytatja útját, akárcsak a Lovak vagy az Elefántok. Nos hát én azt állítom, hogy ezt a lapos és egyhelyben topogó látásmódot ingatta meg az emberi zoológiai csoportról alkotott új (de mégis forrongó életerejű) elgondolás, amely szerint az emberi zoológiai csoport egyáltalán nem jelenti a végpontjára jutott egyik fejlődési ágat, hanem igazában olyan eredeti és átalakító erejű friss forrás-fakadást, amit az Evolúció teremt meg (egy sajátos küszöbön átjutva) önmagán belül: a kozmikus elrendeződésnek olyan felsőbb típusa és emelete van itt, ahol az önmagára visszatekintő pszichés miliő kiváltságos sajátságai következtében, már összpontosulás (konvergencia) lép az evolúciós pikkelyek

151 szétoszlása helyébe; s ekképp az Anyag szemcsésedésének ezen a nívón nemcsak atomos, molekulás vagy sejt-csoportosulással sikerül működnie, hanem már egész „gondolkodó egyedek” ultra-reflexiós szintézisével. Most nem szándékszom részletezni azokat a tényeket, amelyek a Tudomány számára igazolják azt a hipotézist, hogy az Emberen át folytatódik és egyetemessé válik a BonyolódásTudat kozmikus törvénye: a földi Nooszféra egyre határozottabban egyedivé válik, kiterjed s megszilárdul, s ezzel együtt jár az, hogy bensejében egyre világosabban előtűnik a találékony auto-evolúció uralmának kialakulása; - a szellemek egymásra támaszkodva szinte ívet alkotnak s ennek hatására határozottan kiépülnek új tudat-fokok (például az, amit föntebb említettünk: amely eljuttat minket a Kozmogenezis egyetemes fogalmához) stb. Azt viszont hangsúlyoznom kell, hogy igen közeledik és súlyos jelentőségű az a vedlés vagy pszichés mutáció, amely - az emberi Jelenség helyesebb értelmezése következtében mindnyájunkat hamarosan eljuttat oda, hogy egészen megszokottan fogjuk megtapasztalni a földi Élet ultra-evolúcióját, amely egyre szervezettebb és mindinkább bensőséges állapotok felé tart. Előttünk az Időben most már nemcsak nagyobb számú ember vár ránk. Még csak nem is nagyobb feszültség az emberiségben. De minden Emberinek központosulása az egész bolygó távlataira kiterjedő együtt-gondolkodó egyetlen rendszerben. Mert az Antropogenezis, amely a Biogenezisnek gerincét alkotó szilárd tengelye, összpontosuló sugarak nyalábjaként folytatódik valami izzó Központ irányában. - S mivel az Emberi valamiképp lassan-lassan „egyetlen molekulává” alakul az egyes embereket túlszárnyaló emberivé-válás hatására… Persze azt nem merném állítani, hogy ezt a lehetőséget már mindnyájan észrevesszük. De - hacsak nem akarunk elkövetni tudományos következetlenséget - én nem tudom elképzelni, hogy miként kerülhetnénk ki e folyamat alól; azt sem odázhatjuk el, hogy ennek a nyilvánvaló ténynek alattomos előrenyomulása szívünk legmélyén közben fel ne kavarja a Vallás erőinek régi és hagyományos működését.

II. Valami emberfölötti létezésének vallási következményei: egy olyan Krisztogenezis, melyben egyensúlyra jut a „fölfelé” s az „előre” Annak felismerése, hogy a Világegyetem evolútív módon közeledik valami tudatCsúcspont felé, s hogy „Feje” van: ez nemcsak fizikailag nagyfontosságú (abban az értelemben, hogy eddig még ismeretlen nagyságrendű fizikai-pszichés elrendeződések válnak lehetségessé az emberi jövőben); - még nem is éppen a metafizikai fontossága a legjelentősebb (mert ezáltal a Reflexió már nem valami szellemi dialektikának merőben egyéni működése, hanem kozmikus méretű történeti folyamatnak mutatkozik

152 A szerző itt Szent Ireneus tanítására utal, amelyet igen szeretett: Isten a történelem folyamán fokról-fokra emeli magasra az embert. „Szükséges volt, hogy először Isten megteremtse az embert, aztán, hogy ez az ember növekedjék, majd emberré érjen; aztán sokasodnia kellett, jól megerősödnie, majd eljutnia a megdicsőüléshez, s akkor - elérkezve dicsősége teljére - meglátni Mesterét”. (Demonstrationes, IV. könyv, 38. fejezet.) (A francia kiadó megjegyzése.)

Elkerülhetetlen, hogy az ontológiai összpontosuló mozgásról mostanában szerzett felismerés még a misztika területén is - és főleg ott - ne váltson ki bennünk nyugtalanságot s mélyreható átalakulásra ne kötelezzen. Íme miért kell ennek bekövetkeznie. A szellem eszméjét mindeddig - nagy általánosságban véve - folyton úgy mutatták be az emberi ész számára, hogy valami fölfelé-tartó mozgással párosul, amely a lelket a földi értékek tagadásával (vagy legalább is semmibe vevésével) emeli az Ég felé. Ekként aztán a „tökéletesek” számára az Isteni (akármilyen formát öltött is, személytelen vagy személyes, immanens vagy transzcendens lett légyen is) változatlanul valamiféle Föntit jelentett; s hogy ehhez a lélek eljuthasson, már „meghatározás szerint” is az volt szükséges, hogy elkerüljük azoknak a testi dolgoknak megkötöttségét és vonzásait, melyekbe merülten élünk. Ámde a Fejlődés cefalizációja (agybeli alakulása) következtében jelenleg ettől a hagyományos fölemelő és szentté-tevő pólustól pontosan 90 fokra (ha szabad így kifejeznünk) tárul réveteg szemünk elé egy másik lelkivé-alakító és istenivé-tevő központ: s ebben a Szellem már nem áll hadilábon a sokféle jelenség magasrendű elrendeződésével, hanem összhangba kerül velük! A Kiút már nem fönt a magasban van, nem valami transzcendens Természetfölöttiben, hanem előttünk, valami Ember-fölöttinek bensejében… Tehát igazában Isten két elképzelése között indul versengés: az egyik fölfelé (függőleges irányban), a másik horizontálisan (előre) látja meg a Őt. Íme így ábrázolhatjuk a vallási megrázkódtatások valódi forrását, melyek most minket érnek. S napról-napra jobban látom, hogy itt rejlik igazi okuk. Az Emberiség hirtelen nőtt igen naggyá, igen szervezetté, s pillanatnyilag elvesztette Istenét. Jól tudom, hogy amikor orvosságot igyekszik találni erre a széthúzó megosztottságra, egy bizonyosfajta nyakas természetfölöttiség szívósan ragaszkodni fog egy olyan kétfejű Világegyetem eszméjéhez, melyben az ember csakugyan választhat a Világ két beteljesedése között (az egyik természetes, a másik pedig természetfölötti). - Jómagam teljesen járhatatlannak és elfogadhatatlannak ítélek egy ilyen „dinamikus dualizmust”, mert óriási mértékben tetszőleges valami (hogy ne mondjam azt is: összefüggéstelen…) s mert rengeteg energia-pocsékolással jár. Viszont (ha az itt elmondottak alapján az összpontosuló Kozmogenezis van hivatva arra, hogy holnap már szerves és lényeges részét alkossa az Emberiség pszichológiai örökségének) mi sem látszik jobban megvalósíthatónak és termékenynek (tehát hamarosan bekövetkezik majd), mint a „krisztusi” formájú Alakulással létrejövő szintézis a Fönt és az

153 Előre között; s ebben azzal a feltétellel juthatunk majd a transzcendens Végső-fokonszemélyihez (hüper-perszonálishoz), ha az emberi öntudat előbb elérkezik a közösségi Reflexiónak kritikus pontjára: s ekkor a Természetfölötti már nem zárja ki valami Emberfölöttinek teljes megérését, hanem - éppen ellenkezőleg - megkívánja, elvárja, mint szükséges előkészítését. Könnyen megláthatjuk, hogy az emberi Energia számára milyen óriási előnyöket hoz az Antropogenezisnek ilyen átformálása, hiszen végeredményben egybevág a Kozmogenezissel. Megszűntek szorongásaink, amik a szívet ki nem elégítő és megszokott imádás közben emésztettek. De vége nyüszítő aggodalmainknak is, amik valami vak és zárt Világban szakadtak virrasztó szellemünkre. S ezeknek az árnyaknak helyén már hatalmas fény árad végig. Ezerszer mondottam már, de folyton újra kell ismételnem: Ma arra vár az Ember, hogy valami sűrített táplálékra leljen, ami élesztheti benne a több-létnek, vagyis a Fejlődésnek szenvedélyes vágyát. S belehalna, ha nem találja meg a valóságos létezőkben. Viszont éppen ez a szenvedélyes vágy szökken legfelsőbb fokára egy olyan Világegyetemben, amelyet a Krisztogenezis éltet és visz előre, mert az elrendeződés erői a lehető legnagyobb értékűvé válnak, s végtelenre táruló tér jut az imádást hevítő lángoknak is. Bizony minél többet elmélkedünk arról a nagyszerű egybevágásról és összhangról, ami az emberi és keresztény tengelyen egybefogja a Kozmogenezisnek legfőbb (fizikai és pszichés) összetevőit (s ezt a tényt más senki sem tagadhatja komolyan), - annál inkább kezdjük belátni, hogy a korunkat jellemző nagy esemény egyáltalán nem az, hogy (amint még ma is emlegetik) kialszik szellemünkben és szívünkben az Isten, hanem éppen ellenkezőleg: a Világegyetemben szeretet-energiaként, el sem képzelhető újjászületéssel virrad fel Ő, annak az Anyagnak révén s annak az Anyagnak legmélyén, ami számunkra immár az összpontosulva Fejlődésnek székhelye és kifejezése lett. Az emberi öntudatban (egymillió évnyi Reflexió után) feszülő erőkkel talál egymásra az Ég és a Föld. S ezzel megindul nemcsak az a Világ, melynek sikerül végleges életre eljutnia, hanem olyan Világ is, mely lángra gyúl.

Kiadatlan írás, Párizs, 1951 március 25. húsvét.

154

A VILÁGEGYETEM ÖSSZPONTOSULÁSA Bevezetés Magyarázó jegyzet a „kozmikus sodródás” fogalmáról. Nem is olyan régóta az asztrofizikában sokat beszélnek arról, hogy körülöttünk a galaktikák növekvő sebességgel futnak szét minden irányban, s hogy ez a Világegyetem általános kiterjedését árulja el. Bármilyen sors vár is holnap erre a tetszetős elméletre, egy tény már végleg biztos s valamiképp fontosabb is, mint akármilyen részlet-hipotézis a Világ geometriai alakjáról. Tudjuk, ez az elmélet arra a még vitatható gondolatra épül, hogy a galaktikáknak a távolsággal kapcsolatos vörös-eltolódását a saját mozgásuk okozza, s nemcsak egyszerűen a fény kifáradása (vagy elöregedése).

Ez a tény pedig az, hogy a XX. század folyamán a Tudomány túljutott a struktúrák, feszültségek s a ciklusok egyszerű fogalmain s ezáltal végre rádöbbent arra a gondolatra, hogy vannak olyan egyetemes folyamatok, amelyek (dinamikailag és genetikailag) a Világegyetem teljes egészét érintik. „Robbanásszerűen tágul a Világmindenség” - folyton erről beszélnek és írnak manapság s közben tökéletesen meg vannak győződve, hogy nem hagyják el a tényeknek s a tapasztalatnak területét. De hát akkor - mondom én - miért ne gondolhatnánk el még több joggal „egy olyan Világegyetemet, amely az egyre messzebbre hajtott szerves elrendeződés eredményeként önmagára hajlik és pszichésen reflektál sajátmagára”? Szeretném most vázlatosan kifejteni egy ilyen mozgásnak térgyi bizonyítékait és szubjektív következményeit. (Ez a mozgás a kozmikus Szövetanyagnak nemcsak térbeli kiterjedését, hanem pszicho-genetikusan összpontosuló mozgását is jelenti.) A következő három pontot fogom tárgyalni: 1. Milyen pozitív jelek mutatnak arra, hogy a Világ szervesen-pszichésen önmagára összpontosul. 2. Életbevágóan fontos, hogy azonnal állást foglaljunk : mit jelent számunkra ez az összpontosuló mozgás. 3. Melyek azok a főbb irányvonalak, amelyek máris igazolhatják a jelenségnek létezését és működési módozatát.

155

I. Milyen jelek mutatnak arra, hogy a Világmindenség szervesenpszichésen összpontosul A kozmikus összpontosulás sajátságos mozgásáról fogok beszélni. Hogy ennek természetét megértsük és hogy belássuk valószínűségét, ahhoz az szükséges (és elég is), hogy előzőleg világosan megfogalmazzunk két olyan pontot, amivel ugyan még ritkán néznek szembe, de amiről - azt hiszem - ki kell jelentenem, hogy máris eléggé határozottan kialakult s ezért tudományos vitának s tudományos fokú döntésnek tárgya lehet. Ez a két pont pedig a következő: az első az Emberinek helyzetére vonatkozik az Élővilág többi részéhez viszonyítva; a másik pont pedig azt tisztázza, hogy mi a Szociálisnak jelentése az Emberin belül. a/. A közvetlen Élet és a reflexív Élet. A modern Tudomány megbarátkoztatott minket azzal a gondolattal, hogy minden kibontakozás folyamán elkerülhetetlenül megjelennek hirtelen és gyökeres változások, föltéve, hogy az illető kibontakozás eléggé messzire kiható s ugyanabban az irányban alakul. Ma az Anyag elrendeződését (vagy ezt az elrendeződést irányító körülményeket) akárcsak parányi változás éri, akkor az Anyag, eljutva átalakulásának bizonyos szélső fokaira, képes hirtelen megváltoztatni tulajdonságait, sőt állapotot is változtathat. Manapság Fizikában, Kémiában, Genetikában rendszerint elfogadják a kritikus küszöbök fogalmát. Vajon nem jött-e el már az az idő, amikor használnunk kell ezt a kritikus küszöb fogalmat, hogy új és szilárd alapokra építsük az Antropológia egész épületét? Érthetetlen, hogy pusztán csak „anatómiai” megszokottság következtében a biológusok nagy része még most is úgy tekinti az Embert, mint egyszerű sugárt (vagy éppen al-hajtást) a zoológiai formák nyalábjában: Dr. G. G. Simpson Genera c. hatalmas katalógusában az Ember „egyik al-család”-ként (csak néhány sorban ) szerepel; kicsinyke, „alig valamit jelentő” levélke csak az Élet óriási Fáján, Lucien Cuénot kiváló tudományos hagyatékában. De - ha valódi tudományt óhajtunk felépíteni - nem kell-e már végre elismernünk, hogy egy ilyen szemléletmód kétségtelenül hamis? Persze, ha az Ember csontvázát tanulmányozzuk, akkor nyilvánvaló, hogy a nagy Főemlősök közeli leszármazójának találjuk. Csakhogy ez bizony egyáltalán nem zárja ki azt, hogy az Ember felmutat bizonyos képességeket, melyek arra kényszerítenek (ha a tényeket helyesen akarjuk rendszerezni), hogy külön kategóriába állítsuk őt, jól elkülönítve az Élet többi részétől.

156 Elképesztő tény, hogy alig egymillió év alatt az emberi „fajnak” sikerült elborítania a Földet. Ha ennek a jelenségnek csak második - leggyorsabb - fázisát vesszük tekintetbe, akkor azt is mondhatnánk, hogy a Homo Sapiens elterjedésének alig húszezer éve alatt.

Nemcsak térbelileg fedte be, hanem ezen a már teljesen ellepett felületen sikerült megszőnie az egész földet átölelő kapcsolatoknak sűrű hálózatát: annyira, hogy ma az öreg Bioszféra fölött világosan felismerhetően és minden ponton határozottan elkülönülve terül szét (s állandóan erősödik) egy sajátos burok, melyet belső kapcsolatoknak és csereforgalomnak saját rendszere jellemez. Régóta ajánlom, hogy ennek a buroknak a Nooszféra elnevezést adjuk. Ha ennek a rendkívüli eseménynek csakugyan meg akarjuk adni azt a helyet, amit megkíván maga számára a Természetben, akkor jómagam nem látok más magyarázatot, csak a következőt: Körülbelül egy billió /ezer millió/ évvel ezelőtt, vagyis a kambrium-előtti idők kezdetén, egy (számunkra még bizonytalan természetű) „mutáció” néhány ponton minden bizonnyal vitalizálta a fehérje-anyagok szétterülő hártyáját a fiatal Föld felszínén. Ezt így kell feltételeznünk. S ebből a sajátos átalakulásból származott az egész Bioszféra. Nos hát én azt gondolom, hogy a bolygó kémiai állapotában történő ilyen ősi forradalomnak analógiájára kell értékelnünk azt a nagy jelenséget, amely a Harmadkor vége felé (neuro-pszichés mutáció következtében) végbement a Bioszféra legmagasabb agyfejlettségű zónáiban: vagyis - ezt akarom mondani: a Reflektáló cselekvés-formába való átmenetet. Nyilvánvaló, hogy az állat csak tud. Az Ember viszont „tudja, hogy tud”, amit helyesen jellemezhettek ezzel a kifejezéssel: ez már „tudat a négyzeten”.

Föltétlenül szükséges volt, hogy a XIX. század folyamán egy egész kutatónemzedék odaadó kitartással kiássa az Emberiség alatti származásának gyökereit, hogy ezáltal az Emberit genetikusan odakapcsolja az Anyag egyetemes fejlődéséhez. Ma viszont már befejeződtek ennek az összekapcsolásnak előmunkálatai, s ezért a vizsgált jelenség előterébe az „Emberivé-válás ugrásának” fizikai természetét kell helyeznünk. Csakhogy ha ebből a szempontból vizsgálódunk, akkor még nem elég az (ma már tudományellenes és abszurd valami is lenne), hogy ezentúl is úgy kezeljük az Embert, mint az Állatvilágon belül elhelyezkedő egyszerű fülkét. Az egész bolygóra kiható helyzete következtében fizikailagbiológiailag az Ember túl van a klasszikus Rendszertan határain, mert a Világegyetemben található Életnek más szintjéhez , új formájához, új fajához tartozi8k. Mintegy hatszázmillió évvel az első nagy vitalizáció után az Emberré-válással egy második vitalizáció (egy szuper-vitalizáció) történt a kozmikus Szövetanyagban a mi Földünkön. S azóta az Emberben és az Emberrel maga a Fejlődés indul új útra, hatalmasat szökken előre önmagán belül. De hogy ezt alaposan megértsük, új szempontból kell végigelemeznünk, hogy a Szocializáció körülöttünk végbemenő jelenségeinek és hatásainak mia a valódi természete.

157

b/. Egyén és Közösség Ismét csak „anatómiai” előítéletek miatt szinte mindnyájan azt képzeljük (sőt néhány tudós még elméletet is gyárt abból a meggyőződésből), hogy az emberi egyedet nem érinti szervesen az a sokféle kapcsolat, amely a világ minden tájáról hat rá, hogy a többi emberrel „szimbiózisba” társítsa. Ma már tudjuk, hogy több mint húszezer év óta az Ember koponyájának alakja észrevehetően nem változott; elemi ösztönei ugyanazok maradtak. Ugyan nem döntő bizonyíték-e ez arra, hogy a civilizáció és a kultúra csak ideiglenes és felszínes módosulásokat hoz létre bennünk, s a primitív ember változatlanul kerülne ki közülünk, ha valami szerencsés helyzet következtében nem szorítanák többé a kollektivitás erői? „A Természetben a Szocializáció nem sajátosan evolútív jellegű folyamat, hanem biológiai nyelven kifejezve - az egyén a minden; s az emberi egyén már régesrég és egyszer s mindenkorra megszilárdult önmagában”. Íme mostanában ezt ismételgetik s ezt lehet olvasni szinte mindenütt, nemcsak irodalmi könyvekben, de még a legtudományosabb munkákban is. Vajon eszünkbe ötlött-e már valaha, hogyha ilyen módon gondolkodnának (ha tudnának gondolkodni) a fehérjemolekulát alkotó különféle atomok (vagy az egy sejtben összegyűlt különböző fehérje-szemcsék) , hát akkor azt kellene kijelentenünk, hogy annak a molekulának vagy annak a sejtnek nincs is „korpuszkuláris” értéke, hiszen a rendszer belsejében a Szén látszat szerint Szén marad, a Hidrogén pedig Hidrogén és így tovább?... Értsük már meg, hogy a Világegyetemben egy elrendeződésnek szervezettségi fokát nem úgy kell mérnünk, hogy egyenesen csak az alkotóelemek variációit vesszük tekintetbe, még nem is csak a kapcsolatok szilárd kötelékét, amelyek annak a rendszernek állandóságát biztosítják. De azt kell felmérnünk, hogy az együttesnek ölén visszavonhatatlanul megjelenik és növekszik néhány alapvető tulajdonság, s ezek között a szerves élet vonalán az a legjellemzőbb, hogy fokozatosan megjelennek a kötetlenségnek és a válogató-készségnek effektusai. E szabálynak értelmében az Élőlényben (legyen bár szó egy Vírusról vagy az Emberről) organikus értéket kell tulajdonítanunk minden elrendeződésnek, mert azt eredményezi, hogy növekszik a „pszichés hőmérséklet”; vagy ha úgy tetszik: nagyobbodik annak a rendezett csoportosulásnak bensősége. Az elrendeződésnek ilyen formáját „pszichét-szülőnek, pszichogenetikusnak” fogjuk nevezni.

De hát akkor ho9gy a csudába ne vennénk észre, hogy az ismert élő valóságok között egyik sem olyan valóban s annyira feszülten élő, mint a Nooszféra? Föntebb mondottam, hogy az Emberrel megjelenő biológiai forradalmat a Reflexiónak szerves-pszichés küszöbe magyarázza meg. Csakhogy a szocializáció számtalan ereje révén ugye éppen a Reflexió növekszik megállás nélkül a Föld felszínén? Már nem csupán az egyénnek önmagára szigetelődő

158 reflexiója, hanem miriádnyi emberi elemnek összekapcsolódó és egybeszövődő reflexiója, amely tetteiknek egymást kiegészítő és erősítő hatására lassankint egyetlen óriási tükröt alkot - olyan tükröt, amelyen egy szép napon majd visszaverődik a Világmindenség arca. Részlet-megnyilvánulásaiban akármily banálisnak, felszínesnek és gyötrőnek látszik is az emberi kollektivizáció, mégsem lehet tehát más valami - s végeredményben nem is kisebb valami - , mint az a végső forma, amit a biológiai evolúció öltött magára, hogy reflexív miliőben folytatódjék. Fogadjuk tehát el a szocializációs erőknek sajátosan vagy még inkább felsőfokon biológiai értékét, s kapcsoljuk össze a föntebb bemutatott másik gondolattal, amely nagyságrendi (vagy természetbeni) különbséget fejezett ki az egyszerűen-Élő és a reflexív-Élő között. Elcsodálkozva tapasztalhatjuk, hogy csakugyan hirtelen az egész Világmindenség kel életre és kezd mozgolódni olyan irányban, aminek eddig nem is volt neve s amely úton eddig talán minden tökéletesen mozdulatlannak látszott. c/. A Világegyetem új mozgása, önnönmagában szerveződése: a BonyolódásTudat kozmikus sodródása Jelenleg - egészen biztos - leginkább az merevíti torzzá világképünket, hogy megszokottságból, kényelmi szempontból úgy látjuk az Életet, mint valami szertelenül és folyton változó, a Zoológia számos fíluma szerint vég nélkül ágakira szakadó dolgot, ami közben mégsem változtatja természetét. Sokkal inkább tűzijátéknak tekintjük, mint fölfelé szálló lövedéknek. Szétpukkanásnak s nem annyira röppályának. Lehet hogy azt akarjuk (mert ez egyszerűbb megoldásnak látszik), hogy ilyen legyen az Evolúció is. Csakhogy - ha nem tévedek - éppen ezt az egyhelyben topogó vagy éppen merev látásmódot alakítja át gyökeresen egy paraméternek (egy pontos nagyságmérőnek: a Reflexió növekedésének) fölfedezése, amely arra képesít, hogy felfedezzük és abszolút értékkel fejezzük ki az Életnek bizonyosfajta sodródását. Mert ha a koordinátarendszer egyik tengelyén (abszcisszán) évek szerint rögzítjük a geológiai korokat, úgy, amint jelenleg a radioaktív testek tanulmányozása határozza meg őket, s a másik tengelyen (ordinátán) hozzávetőlegesen jelölünk néhány pontot, ami a Biogenezisre jellemző, pl.: a/ az Élet első lépései a Földön, b/ a Négylábúak megjelenése, c/ az Emlősök feltűnése, d/ az emberré-válás kritikus pontja, e/ végül (a Homo Sapiens nívóján) a valódi Nooszférának

kiindulópontja,

s ha ez megvan, az Időhöz viszonyítva meghúzzuk a bolygón történt „Vitalizációs görbét” észre kell vennünk, hogy ama morfológiai ágak zavaró sokasága mögött, melyek a Bioszférában szakadatlanul kibontakoztak a sajátos alakulások során; - az emberi Jelenség

159 révén körülöttünk végleg elővillan egy mélyből jövő sodródás, valami olyan hatványszerűen növekvő özönlés, amely a következő két jellemvonást mutatja: a/. először is az, hogy egyre fokozódó, robbanásra kész sebességgel ragad minket a bonyolódásnak és a tudatnak szorosan összefogott állapotai felé; b/. aztán pedig az, hogy az egész bolygóra kiterjedő szintézis távoli eredményeként valamiféle kritikus és végső emberfölötti pontot jelez előre, amely egybeesik a Nooszférának teljes reflexív önmagárahajlásával. S még ezt is hozzáteszem: ha a fönt kapott görbét nézzük, fel kell ismernünk, hogy a Föld felszínén az Anyag emberivé-válásában egy sajátos eset - az emberi összpontosulás révén már az egész Világot érintő alapvető törvény bukkan fel: a kozmikus összpontosulás. A Világegyetemben már nemcsak a lesújtó Entrópia uralkodik - amint még most is emlegetik -, amely minden dolgot kérlelhetetlenül visszavet a legelemibb és legmerevebb formákra. De e hamuesőn át és e hamutenger fölé kozmikus örvénylés tölcsére kavarog, melynek ölén a kedvező esetek kiválása és felhasználása során ott türemlik a Világ Alapszövete és egyre szorosabban tekeredik önmagára, folyton komplikáltabb és központosultabb együttesekké. Íme a nem-mereven egyensúlyt találó Világ - hiszen folyton mozog. Olyan Világ ez, melynek dinamikus szilárdsága éppen az elrendeződései bonyolódásának arányában növekszik, mert önnönmagára összpontosul (egyetlen központ körül, avagy sok központ körül /monocentrikusan vagy policentrikusan/ ?... Ki tudná megmondani?...) annyi égitest-ponton, ahány gondolkodó bolygó csak volt, van és lesz is még valaha.

II. Nemzedékünk számára életbevágóan szükséges, hogy azonnal állást foglaljon az összpontosuló kozmikus mozgás valósága mellett A XVI. század folyamán az Ember eljutott annak fölismeréséhez, hogy a Föld egyáltalán nem a Világ mozdulatlan központja, hanem a Nap körül kering. Persze ezt a tételt ügyetlenül fogalmazták meg, mert Galileinek és sok ellenfelének szemében abszolút térben mozogtak az „égi testek”. S mégis forradalmi volt ez a tétel, ti. amennyiben halálos döfést mért a geocentrikus világszemléletre s emiatt a Kozmosz fogalma kezdett pszichológiailag és logikailag meginogni, hogy helyet adjon egy olyan világképnek, amely már Kozmogenezis fogalmai szerint alakul ki. Most már jól látjuk ezt. Galilei idejében mindenáron dönteni kellett (még ha a kor tudományos fogalmai homályosak voltak is): igen-el vagy nem-el kellett válaszolni erre a kérdésre: mozog-e a Föld az égi tereken? Egy pillanatig e kérdés eldöntésén állt vagy dőlt az emberi gondolatnak (és cselekvésnek) egész jövője.

160

Öt századdal e döntés után, ma - én úgy látom - még kritikusabb formát ölt a mi helyzetünk: elfogadjuk-e vagy sem annak elismerését, hogy az emberi Jelenségben ott van annak jele, amit imént a Világmindenség önmagára összpontosító örvénylésének neveztem. Elmondom, hogy miért ilyen a mi helyzetünk. Egészen nyilvánvaló (mindenki láthatja), hogy jelenleg visszavonhatatlanul belekerültünk az emberi totalizációnak (nem azt mondom, hogy totalitarizáció, hanem totalizáció. Nem politikai uralomról van szó, hanem szellemi egységesülésről) sebesen gyorsuló folyamatába. A bolygó felszínén az emberi egyedek (számbelileg) megsokasodtak és (hatósugarukat illetően) kiterjedtek; e kettős tény együttes hatására egy évszázad óta hirtelen összenyomódni és szervesen önmagába hatolva sűrűsödni kezdett a Nooszféra. Kétségtelen, hogy a Földön a modern események között ez a leghatalmasabb és leginkább központi fontosságú. Mivel az Élet ilyen kritikus helyzetbe állított, hogyan fogjuk kiállni a próbát? Ha ezentúl is azt a hagyományos félénk felfogást követjük s azt hajtogatjuk, hogy az Emberiség „holtponra jutott”, akkor bizony az emberi tömegnek most ránk ható nyomása - s ennek megfelelően eggyé-forradás is - csak ostoba nyűgnek vagy éppen abszurd rossznak tűnhet: olyan értelmetlennek, mint utasok heringszerű összepréselődése a kocsifülkében. Íme igen gyakran ezért borzadunk meg - vagy rémülünk el - a modern világban: olyan gépezetnek látjuk, ami megöli az egyént, vagy őt is géppé alakítja… De ha a földi Reflexió kollektív növekedésének szimptómáival összhangban (amint föntebb leírtam) elfogadjuk azt, hogy a szenvedést nyakunkra hozó hüper-szocializáció csak annak az emberi tömegnek felsőfokú vitalizációja (és magasrendű elrendeződéssel valósul meg), amelynek lassan-lassan tovább kell jutnia az összpontosuló Világegyetemben, - akkor az egész folyamat átalakul, bár veszélyei és nyűgje megmaradnak. De értelmet kap. S látjuk is már, hogy sikeréhez miként járulhatunk hozzá hathatósan. De nagyon hangsúlyozom, hogy ehhez az szükséges, hogy állást foglaljunk és munkához lássunk gyorsan - azonnal. Mert nagyon igaz, hogy előttünk az Ember-Fölötti rajzolódik ki, amit a fejlődés magasrendű fokával (ultra-evolúcióval) érhetünk el. Az is tény, hogy ez az ultra-evolúció már reflektáló miliőben dolgozik s ezért (legalább is legtermékenyebb és legközpontibb tengelyén) nem lehet más, mint csakis auto-evolúció, vagyis sajátmagunknak kifejlesztése: tudatos és szenvedélyes lendülettel akart tevékenység. Hogy biológiailag sikerüljön a Nooszféra egységesítése, ehhez nem elég pusztán ösztönösnek és passzívnak maradnia. De aktív és azonnali közreműködést vár el tőlünk, erőteljes lendületet, aminek éltetője a meggyőződés és a remény. - Mert az Evolúció nem várakozik. Meglátni vagy meg nem látni, elfogadni vagy el nem fogadni, hogy bonyolódás és elrendeződés hatására egyre gyorsabban növekszik az Élet ezen a Földön, egy összpontosuló

161 Világ ölén: íme az Emberiségnek éppen ezen a határozott ponton kell két, engesztelhetetlenül ellentétes tömegre oszlania (s csakugyan ez történik is meg szemünk láttára). S könnyen előreláthatjuk azt is, hogy csakis az a csoport fog megmaradni (és felsőbbrendű életre is eljutni), amelyik jól fog választani.

III. Kutatómunkánk egy-két olyan irányvonala, amely még jobban igazolhatja e jelenség valódiságát Hogy a kozmikus robbanás hipotézisét igazolhassák, a fizikusok nemrégiben óriásteleszkópot állítottak fel, melynek célja az, hogy egyre messzebb fekvő galaktikák létezését és viselkedését tárja fel. Ha előző eszmélődéseim helyesek, akkor ezt kérdezhetem: az emberi szellem számára ma nem azt tűzhetnénk-e ki legsürgősebb feladatul, hogy elképzeljen és megszerkesszen egy másfajta „Palomar”-t, amely azt a célt szolgálná, hogy a Világmindenségnek most már ne csak térbeli kiterjedését, hanem pszichogénikus önmagára-központosulását igazolja? S ezt hátha éppen az emberi Jelenség „felnagyításával” és elemzésével kellene megcsinálnunk? Most már nem arról lenne szó, hogy elég nagy tükröt s eléggé érzékeny filmeket szerkesszünk, hanem hogy kezet fogjon elég sok nyílt emberi szellem, akiknek szemük van a kozmikus nagyságrendű hatások meglátására, s így megfigyeléseik során leírhatnák és kitágíthatnák a Nooszférán belül végbemenő mozgást. Ezt a vállalkozást hathatósan persze csak komoly előkészítő eszmecserék és tapogatózó útkeresés után kezdhetnék el tapasztalt fizikusok és biológusok. Vagyis kezdetben csupán tanulmányi céllal kell összefogás, válogatott szakemberek egyszerű csoportja; ez aztán világosan kifejtené a tényeket és sikerülne csaknem-hivatalosan bevinnie a Tudományba azt a problémát, hogy az Emberiség önnönmagán belül tolódik el új irányba.

De máris felsorolhatunk néhány főbb irányvonalat, melyek alapján nekiláthatnak a probléma megoldásának. 1. Föntebb azt mondottam, hogy a Világegyetem összpontosulásának jelenségét tudományosan leghelyesebben valami olyanféle eljárással állapíthatjuk meg, ami közvetlenül és minden pillanatban mérné az Emberiség belső Feszültségét (vagy temperamentumát), azaz reflexiós fokát és feszültség-növekedését. Ez most még alig-alig elképzelhető művelet. De a holnap Fizikája talán legyőzi a nehézséget. Addig is egy-egy éber szellemű tudós számára bizonyára akadhat olyan - az eddiginél jobban részletező - leírómódszer, amely felkutathatná körülöttünk egy ultra-evolúció jeleit (azt is mondhatnánk: „valamiféle reflexiós szelet”) a pszichés jelenségek hosszú során végig, melyeket még alig határoztunk meg, de amik statisztikai tanulmányozással megközelíthetők: ilyen pl. az, hogy az emberi szellem

162 leghaladóbb zónáiban éppen most általánosan fokozódik az aggodalom, vagy másutt meg bizonyosfajta lelkesültség; mindezek összefüggenek azzal a fokozatosan ébredő tudatosulással, hogy ti. a Világegyetem nemcsak mozog, hanem magával is ragad bennünket. 2. Amíg nincsenek közvetlen bizonyítékaink és addig is hogy még csak hiányosan kutattuk fel őket annak igazolására, hogy az Emberi valami Ember-Fölötti felé sodródik, kétségtelen, hogy a közvetett igazolás lehetőségének tág tere áll rendelkezésünkre a Nooszféra struktúrájának alaposabb elemzéséhez. Egy Bizottság feladata lehetne, hogy kimutassa és ellenőrizze a Világegyetem Összpontosulásának szimptómáit; legelső dolguk bizonyára az lenne, hogy elgondoljanak és megszerkeszteni próbáljanak néhány olyan karakterisztikus görbét, melyek abszolút értékben (lásd itt föntebb) fejeznék ki az Élet útjának egymásra következett lépcsőfokait, amik során az Élet emberivé vált; s ugyanezt az Emberiség számára is elkészíteni: jelezni, hogy milyen lépések során borította be az egész földet (vált planetárissá). Ezek a görbék: a sajátos fejlődést (vagy agyfejlődést) jelző görbe, a terjeszkedés grafikonja, a népesedés vonala, a planetáris nyomás görbéje stb. Én kétségtelennek látom, hogy ilyen grafikonok mindenki számára napnál világosabban villantanák elő azt a tényt, hogy létezik a kozmikus elrendeződésnek mennyiségi és egyszersmind minőségi folyamata s ennek robbanásszerű menete kizárja azt a hipotézist, hogy az a mozgás, amelyből megszülettünk, mostmár lassul vagy már meg is állt. 3. Ennek alapján azt is mondhatjuk, hogy - akárcsak Galilei idejében - az a legszükségesebb számunkra a Világegyetem Összpontosulásának észrevevéséhez, hogy új módon lássuk és fogadjuk el a tényeket; mert új tényekre már aligha van szükségünk: annyi van belőlük, hogy kibökik a szemünket. Igen, új látásmód kellene, s ezzel együtt új cselekvési mód. Mi mást jelent ez, mi9nt hogy az új Palomar szellemi erőfeszítése, amiről mi itt tervezgetünk, nem képzelhető el egy olyan praktikus és vele szorosan együtt járó törekvés nélkül, amely az összpontosulónak felismert Világmindenségben helyre igyekszik állítani az emberi értékek teljes skáláját. Mert ha elfogadjuk azt, hogy egyetemes és egy központ köré szövő áramlásból születtünk és fejlődtünk ki, ebből bizony nemcsak az következik, hogy minden régi szemléletmódnál gazdagabb és összefüggőbb értelmet adunk mostani tapasztalataink egész épületének. Még azt is hozzá kell tennünk, hogy ez az új látásmód a cselekvési vágyunknak minden más elgondolásánál biztosabban mutat irányt, s el sem képzelt értéket ad éppen abban a pillanatban, amikor már-már ingadoztunk jövője miatt. Életbevágóan fontos egy olyan kollektív Kutatómunka, amely lázasan feszül neki, hogy újat fedezzen fel és találjon ki. S ezt már nemcsak tudásszomj vagy birtoklási vágy hevítené, hanem az a kötelességérzet és az a biztos remény, hogy a Fejlődés mélyben rejlő rugóit vehetjük kezünkbe (hogy aztán fel is használjuk őket). Égetőn szükséges az egyetemes távlatú (faji és ugyanúgy egyedi) Eugenizmus, amely túl már mindenféle gazdasági vagy élelem-ellátási gondon - az emberi típusnak és a Bioszférának biológiai kiérlelésére irányul.

163 S ezzel párhuzamosan és a legsürgősebben meg kell állapítanunk egy szellemi Energetikának nagy vonalait (vagy „pszicho-dinamikának” /mint ahogy a „termodinamika” szót szokták használni/). Ez arra irányulna, hogy tanulmányozza azokat a körülményeket, melyekben az Ember önkifejlesztése és magasabb rendű fejlődése (ami most még ezerféle formára szóródik szét a hit és a szeretet változataiban) kedvező lehetőséget talál arra, hogy sajátmagán belül csoportosuljon (nemi vonzás, vallási erők; olyan emberi érzék, amely már nem a közös eredet /szétszóródási pont/ fogalmára épül, hanem valami olyan beteljesülésre, ami előttünk van, a jövőben várhat ránk…), fenntartsa magát és feszültebb erő járja át. Ezt pedig az az új rendszer kívánja meg és éppen azzal kell megvalósítanunk, amibe mostanában lépünk: a sajátmagát ésszerűen átalakítani képes Világ menete. Íme milyen hatalmas program áll előttünk: a kezdeti és pillanatnyi erőfeszítés az emberekben végleg felébreszti a Világmindenség összpontosulásának tudatát; aztán ez a bevezető munka lassacskán átváltozik egy új és nehéz dologgá, amely már sokkal jobban alkotó és szinte vég nélkül lehetséges a kibontakozása: ez már olyan gyakorlati munkát jelent, amely a mi földi szektorunkon szorgalmasan fejleszti ki ezt az összpontosulást, egészen beteljesülésének végpontjáig vagy Központjáig. Most nem számít, hogy milyen lesz a vége. (Ez a teljes-reflexiós Központ pedig egybeesik azzal, amit a Misztika kezdettől fogva Isten kinyilatkoztatásának nevez.)

Kiadatlan írás, Cape Town, 1951 július 23.

AZ EMBERBEN AZ EVOLÚCIÓ ÁTALAKUL ÉS TOVÁBB DOLGOZIK Huxleynek (Az eredeti példányon kézírásos ajánlás van: Sir Julian Huxleynek. /A francia kiadó megjegyzése/) Komolyan ma már senki sem vonja kétségbe, hogy - anatómiai és pszichés szempontból tekintve - az Ember a Harmadkor végén a zoológiai Fejlődés általános folyamatából született. De ettől a kezdeti fölemelkedéstől fogva vajon az Emberi folytatta-e és folytatja-e mozgását és szerves alakulását? Más szavakkal kifejezve: az Ember a Biogenezis menetében jelent-e küszöböt, avagy - ellenkezőleg - lezárt tetőpontot?

164 Különös megfigyelnünk, hogy ez alól az alapvető (s helyesen mégis oly ritkán fölvetett…) kérdés elől a szakemberek hogyan térnek ki, azt az ürügyet emlegetve, hogy ebben ők nem illetékesek; avagy pedig - éppen az ellenkező álláspontra helyezkednek s a „közfelfogás” hétköznapi véleményét fogadják el - egyszóval azt vallják, hogy az Ember minden jel szerint zoológiailag végeredményben az Evolúció egyik holtpontjára jutott. „hiszen - mondogatják (moralisták és irodalmárok közhelyét szajkózva) - amióta csak ismerjük, azóta az Ember mindig ugyanolyan maradt; vagy pedig - ha változik is az Emberiség - akkor sem szerves téren változik, miként az Élet, hanem csakis kulturális és technikai síkon. Ez pedig egészen másvalami!” Tehát az antropológusok ingadoznak vagy ismételgetik a visszautasító válaszukat: az emberi haladásban nem ismernek el szerves értelemben vett biológiai értéket. Ennek a magatartásnak mélyén - véleményem szerint - az a különös tény rejlik, hogy megfeledkeznek arról, amit a Természetben uralkodó egyetemes törvénynek - a fizikai folyamatok átalakulása törvényének - nevezhetnénk. Amikor a geometria szakembere elméletileg foglalkozik tiszta változókkal, akkor egyegy nagyságrend (hosszúság, térfogat, sűrűség, szín, hőmérséklet, sebesség…) vég nélkül növekedhet vagy csökkenhet egy állandó formula szerint. Csakhogy az egész Fizika azt tanítja, hogy a dolgok kézzelfogható valóságában másképp áll a helyzet. Amint a folyó folyása közben folyton változtatja menetét, akként bármely valóságos átalakulás is - mivel egymással kölcsönösen kapcsolódó tényezők bonyolult hálózatától függ - föltétlenül formát (sőt állapotot is) változtat útközben, mert a benne lévő különféle változó tényezők egyenlőtlen módon növekszenek. Például - tanítják a fizikusok - igen nagy sebesség esetén a tömeg rohamosan növekszik s végül teljesen lefékezi a mozgás növekedését. Vagy például (olyan esetet hozok elő, amire később majd utalni fogok) ha a repülőgép a földön fokozatosan növeli sebességét, akkor végső fokon repüléssé alakítja gördülő-sebességét. A következő lapokon röviden szeretnék rámutatni arra, hogyha számolunk azzal az egyetemes ténnyel, hogy az Élet kibontakozásának egyes eseteiben differenciáló növekedés adódik, akkor az Evolúció zoológiai folyamata egyáltalán nem lassul le, még kevésbé semmisül meg az Ember nívóján (amint egyesek még mindig ezt ismételgetik nyakasan), hanem folytatódik, sőt még határozottan fokozódik is. Egyre csak a mozgás van itt az orrunk előtt, evidenciája „kiszúrja szemünket”! - mi mégsem ismerjük el… Tanulmányomban a következő két pontot fogom tárgyalni: - az Ember felé közeledve a Biogenezis menete egyáltalán nem lassul le, hanem sajátos módon jelleget változtat, de ez első pillantásra felismerhetetlennek tűnik; - másrészt arról fogok beszélni, hogyha már felismertük magunk körül az Evolúció új működését, akkor teljesen átalakul és hirtelen életre kel minden perspektívánk, amit talán azelőtt vallottunk az Emberiség jelenéről és jövőjéről.

165

I. Az Embertől kezdve átalakul az Evolúció folyamata Bármily kevéssé „darwinista” is valaki a meggyőződése vagy temperamentuma alapján, lehetetlen kétségbe vonnia, hogy (legalább is a jelenség első lépéseikor) körülöttünk a Világegyetemben az Élet megjelenésében és fokozódó feszültségében milyen hatalmas szerep jut a Kedvező Esetek játékának. „Azt mutatja a tapasztalat, hogy ahol igen nagyszámú elem nyüzsög együtt s ugyanakkor nyomás alatt is áll (vagy ami ugyanazt jelenti: élénken mozog és szaporodik), ott annak a rendszernek benső és automatikus igénye, hogy összeadódás révén egyre jobban rendeződjék önmagán belül, föltéve hogy valami ok következtében néhány elrendeződési típust kiváltságosnak tekinthetünk. Mert mihelyt egy ilyen elrendeződés-fajta a véletlen során egyszer egy ponton megvalósult (a nagy számok és az élénk mozgolódás tapogatódzó lépései során), akkor ez a „kezdeti elrendeződő atom” (a nyomásnak vagyis a versengésnek kiválogató hatására) máris kihasználja az újabb kedvező helyzeteket, gyarapodni és kiéleződni kezd a kedvező irányban. S ez folytatódhat vég nélkül…” Első megközelítésre, elemi és kiinduló pontján lényegében ilyennek látjuk az Evolúció folyamatát. Induljunk ki ebből a hozzávetőleges meghatározásból s próbáljuk - másodszor vizsgálva - közelebbről figyelni. Azt mondottuk, hogy akadnak „kiváltságos elrendeződések”. Igazában mit jelent ez a kifejezés? Mert minden ettől függ. A „darwinista transzformimus” klasszikus formulái szerint általában „az alkalmasabb életben-maradásáról” beszélnek, amikor az előbb említett kényes pontot akarják kifejezni. Csakhogy - véleményem szerint - ez a fogalom nem megfelelő s kétszeresen is elégtelen: - először is mert homályos és nem mérhető; - aztán azért is, mert az „elrendeződések” között merőben viszonylagos felsőbbrendűséget fejez ki s ezért nem adja vissza azt, ami az Élet növekedésében, túl a versengés eredményein, föltétlenül elárul valami terjeszkedő életbőséget és abszolút menetirányt. De próbáljuk csak formulánkba a szervesen-bonyolultabb fogalmát iktatni az alkalmasabb szó helyébe. „Szervesen bonyolultról” („komplexről”) beszélek, s nem „bonyolultról” („komplikáltról”): mert mindnyájan jól tudjuk, hogy akár természetes, akár mesterséges egy szervezet, részeinek sokaságát és különféleségét társítania kell a könnyedség és az egyszerűség maximumával. Nemcsak elnehezít ő bonyolultság van, hanem hasznos (vagyis központosítva szervezett) komplexitás is. Mi most csak ezzel az utóbbival foglalkozunk.

166 Vagyis fogadjuk el, hogy a kedvező esetek tapogatódzó játéka közben a „Világ Alapszövete” természeténél fogva úgy viselkedik, mintha előszeretettel hajlanék és jutna el egyre gazdagabb, kötöttebb s jobban központosított elrendeződési formák felé. Mik az előnyei és eredményei annak, hogy ezt az új változó tényezőt iktattuk formulánkba? Először is - számíthattunk is rá: végre kezünkben van egy olyan abszolút nagyságmérce (paraméter), amire föltétlenül szükségünk van, ha követni óhajtjuk és tudományosan akarjuk kiértékelni az Élet mozgásait. Mert elvégre is történeti szempontból nézve a Bioszféra nem olajfoltként terült szét a Föld színén, nem minden irányban történő morfológiai különfélévé-válás puszta eredményeként, hanem mindenegyes sugárnak irányában (s főleg igen kisszámú főtengelyét követve) szerkesztményeiben egyre csak szaporította, korról-korra növelte hasznos alkatrészeinek számát; s közben ezek között folyton biztosította a tökéletességnek s az egymásba-szervezésnek maximumát (a koponyanagyobbodás és az agy-növekedés jelenségeit). Ha magyarázni s főleg amikor felmérni akarjuk ezt az oly világosan egy-egy irányba tartó (vagy polarizált) sodródást, akkor egyáltalán mit sem segít az, hogy „a szervek nagyobb életben-maradási képességéről” beszélünk. De határozottá és világossá válik a helyzet, ha a kozmikus Fizika gyökerén valamiféle második Entrópiának („anti-Entrópiának”) létezését vesszük számításba, amely a felhasznált kedvező esetek hatása révén egyre magasabb szervezettségű és mindjobban központosított formák irányába vonja előre az Anyag egy töredékét. Állítom, hogyha a Biogenezisbe bevezetjük a nagyobb Komplexitás fogalmát (vagy elvét), akkor energetikai szempontból világossá válik az Élet egyetemes helyzete a Mindenségben. De ugyanakkor és ezen felül még egy másik értékes szempont is kitűnik: egy olyan evidencia, ami legjobban használható, amikor megérteni igyekszünk, hogy az Embertől kezdve mivé válik az Evolúció. Föntebb utaltam arra, hogy milyen termékeny indítást jelentett a modern Fizika számára annak a ténynek felismerése és elfogadása, hogy nagy gyorsulás esetén a testek valódi sebessége „anyagot szül”. („Valóságos sebességről” beszélek, szembeállítva a Mozgástan elvont sebességével.) Holnap a Biológiában bizonyára ugyanily forradalminak fog mutatkozni egy másik tény (amely annyira világos, olyan egyszerű, s mégis olyan kevesen értik még meg!), ti. hogy a létezők szerves komplexitása (ami - imént láttuk - az Evolúciónak valódi paramétere) a konkrét valóságban nem növekedhet anélkül, hogy sajátmagán belül meg ne szülne sokféle és gyorsan fokozódó indeterminista és pszichés tényt. A kozmikus Szövetanyag önmagárarendeződésének ereje már a természeténél fogva is - amint mindinkább megvalósul föltétlenül bensőségessé igyekszik alakítani mozgatórugóját és módszereit. A dolgokról szerzett általános tapasztalatunk mutatja, hogy az Anyag növekvő komplexitása, ami kezdetben jórészt a véletlen hatására alakult ki, fokozatosan itatódik át és telítődik „választásokkal”. Ez a folyamat a megjelenésekor még erőszakosan hat vagy automatikusan dolgozik az egysejtűekben, de aztán - az erős agyfejlettségű létezőkben - igyekszik visszafordíthatatlanul aktív kiválasztó jellegűvé válni.

167 Mi mást jelent ez, mint hogy mindenképpen lényeges helyesbítésnek kell alávetnünk azt az első elképzelésünket, amely szerint az Anyag elrendeződésének folyamata - ha egyszer megindul a kedvező esetek játéka révén - vastagodó hógolyóként növekedve, úgy, ahogy van, vég nélkül mehet tovább és kell is folytatódnia. „Vég nélkül”: nem mondhatnám (vö. itt alább a Következtetésben): mert a jövőben bekövetkezhet egy ultra-humanizációs felsőrendű központ kialakulása. „Úgy, ahogy van”: egészen biztos, hogy nem… Tanulmányom elején hoztam elő a repülőgép esetét: fokozatosan emelkedik s vég nélkül - ahogy növekszik sebessége - fölrepül. Ugyanaz történik az Evolúcióval is: bármennyire „kiválasztódó jellegű” (szelektív) az első lépésekkor, a Komplexitás közvetlen hatására a felsőrendű élőlényekben föltétlenül átalakul fokozatosan „kiválasztó jellegűvé” (elektívvé) s ez mindaddig történik, amíg a gondolkodás képességének megjelenésével végleg sajátmagára reflektál az Evolúció, „elszakad” és hirtelen belép a számításokra alapozott feltalálás (Technika) és a felsőrendű együtt-gondolkodás (Civilizáció) világába. S ha nem tévedek, hát itt tűnik ki az emberi Jelenség valódi természetének nagysága és egyszerűsége.

II. Az Emberen át és az Emberen túl folytatódik az Evolúció működése Egy szép napon alaposabban megértjük, hogy az Idő révén minden változik az Evolúció folyamatában. S ha ekkor észrevesszük, hogy az Emberben az Élet szerves erői nem válnak felszínesekké, nem halványodnak el, hanem éppen ellenkezőleg bensőségesülnek és felfokozódnak önmaguk indusztrializálódása és kollektivizálódása által, - ezzel máris nyilvánvalóan radikális átalakulás zajlik le abban a hagyományos, klasszikus elképzelésünkben, amely biológiailag megállapodottnak vélte az Emberiséget. Feltűnik a bonyolódásnak (belülről dolgozó elrendeződésnek) új formája, amely a régi típusú Evolúciót helyettesíti (amelyben az elrendeződés kívülről történt). A Mesterséges hosszabbítja meg és váltja fel a Természetest. A Szociális jelenségek pedig Ultra-Organikus értéket kapnak… Ezzel már szinte varázsütésre mozogni kezd elámuló szemünk előtt az a világ, amely eddig talán végleg merevnek tűnt. Minden újra nekiindul, minden mozog, s minden valóban továbbfejlődik, magasabb fokon. S ezzel egyszerre minden formát ölt az elképesztőn nagy emberi tömegben, pedig azt hittük, hogy elveszünk benne.

168

Egyrészt felismerjük, hogy bennünk és körülöttünk most is dolgoznak a Nagy Számok, a sürgő-forgó Aktivitás és az Összenyomódás ősi erői, melyek kezdettől fogva teljes kiterjedésében és minden fokán szüntelenül táplálták és növelték az életre kelt Anyagtömeget. Tapogatódzások és hibás esetek híján, halál és planetáris szorítóerők nélkül az Ember emberileg mozdulatlan lenne. Súlyosan komoly ez a helyzetünk, s talán lealázónak hatott vagy lázadásra ingerelt mindaddig, amíg mozdulatlannak hittük magunkat; de most már belátjuk, hirtelen ráeszmélünk, hogy csak jelzi annak a kozmikus árnak mélységét, sodróerejét és folytonosságát, melyhez mi is kötődünk. Másrészt pedig végre tudományosan tárul elénk a Történelem egyetemes és optimista értelme. A Történelem Értelme… Bár mostanában művelődés és szintézis terén csodálatos erőfeszítéseket fejtettünk ki, hogy jobban megértsük a városok és népek fejlődését és hanyatlását, mégis azt kell mondanunk, hogy az emberi Jelenség egymásra következő fázisairól és együttes menetéről még semmiféle összefüggő és építőjellegű magyarázatot nem adtunk. Még olyan élesen látó és hatalmas szellemek szemében is, mint Spengler és Toynbee, a Történelem lényegében visszavezethető valami kezdet- és vég nélküli időszakos működésre. Pedig az Ember megértéséhez az kellene, hogy a felszíni kulturális ingadozások alján felfedezzünk valami mélyből forrásozó sodródást. Sőt az is előfordul, hogy még a legmodernebb történészek is azt képzelik, hogy az egészében tekintett emberi Jelenség a dolgok között csak jogi szerkezetű, légben-lebegő és zárt mikrokozmoszt alkot. Pedig ma a Tudománynak azt a problémát kellene fölvetnie, hogy genetikusan és szervesen miként kapcsolja az Emberiséget a Fizika és a Biológia területeihez. Próbáljunk eredményesebben kutatni, irányítóként a „Komplexitás evolútív paraméterét” fogadva el. S ezért pillanatnyilag tegyük félre az uralkodóházak, a háborúk és a kultúrák részleteit, közvetlenül irányítsuk tekintetünket a jelenség lényeges részéra, vagyis az egységesülésnek arra a rendkívüli s legfőbb folyamatára, amelyben - ha jó magasról nézzük összefonódik s összhangot kap minden emberi tevékenység együttes szerepe, amik csak egymásra hatottak csaknem egymillió év óta. Önmagában csakugyan szembeszökő a tény valósága; annyira, hogy legfőképpen itt mondhatjuk megint: az igazság „kiböki szemünket”… Minél tovább él az Emberiség, nemcsak számbelileg növekszik s nemcsak földrajzilag terjed szét, hanem fajilag, gazdaságilag, politikailag és szellemileg fogódik egybe, vegyül össze s egyre szorosabban, napról-napra mindjobban összefonódik. A Föld-bolygó felszínén mindenegyes ember-egyed és az összes többi ember között szemünk láttára szüntelenül fonódik rengetegféle kapcsolat, gyarapszik s egyre feszültebbé válik. S mindez geometriai haladványként fokozódik. Úgy látszik, hogy egészen a legutolsó időkig az Ember nem sokat törődött ezekkel az „egybefogó” és szociálisan szorító szimptómákkal, mert ez a jelenség - akár szolgaságnak,

169 akár jótékony hatásúnak tekintették - réges-rég fennálló rendszernek tűnhetett, állandó adottságnak vagy nagyságrendnek, akárcsak a nap és az eső. Csakhogy alig két évszázad folyamán (vagyis a Tudománynak, az Iparnak és a Kutatómunkának együttes kifejlődése óta) éppen mindennek ellenkezője lett nyilvánvalóvá: az a szociális, egységbe szilárdító folyamat, amely több ezer éven át lassan megindult, most egyszerre teljes erejével tör elő s hirtelen gyorsuló fázisba lép. - Ma már csak a vak nem látja ezt. Néhány alapvető kozmikus körülmény együttes hatására (a Föld felszíne zárt valami; az élőlények elszaporodnak; a gondolkodó pszichizmusnak kiterjedő ereje van s önmagán belül szövődik össze…) az Emberiségnek most már elkerülhetetlenül az a sorsa, hogy - éppen a miriádnyi egyéni döntések működése folytán - egyre gyorsabban s egyre inkább szervesen szövődjék össze s önnönmagán belül csoportosuljon. Ha szembenéz ezzel a ténnyel, akkor igen sok tudományosan képzett kiváló szellem is még mindig zavarban van s az Evolúció veszélyes krízisének (vagy éppen visszafejlődésének, sőt öngyilkosságának) tekinti ezt a jelenséget; azt mondogatják, hogy az Evolúció a Nagy Számok mechanikus működése miatt felolvasztja és elpusztítja azokat az autonóm és reflexiós központokat, amelyeket a Nagy Számok tapogatózó munkája során éppen saját maga szorgalmasan létrehozott. Elveszni a Sokaságban: íme ez a modern Nagy Félelem… De ha egyszer valaki már megbarátkozott a „komplexitás paraméterének” fogalmával és használatával, hogyan ne venné észre éppen az ellenkezőjét?: az egységesítés (totalizáció) útján - ami annyira nyugtalanító - az Evolúciónak nem valami ellentétes vagy élősdi melléktermékével találkozunk, hanem közvetlen magas fokú hatásával. Persze a Kollektívnak s a Tömegeknek növekedésével kapcsolatosan fejbe vág minket a szolgaság, a kiegyenlítődés első hullámverése, elképeszt sok csúnyaság és katasztrófa. De ha érzékenyek vagyunk, észrevesszük, hogy e hullámverés mögött s ennek a habzó árnak alján ott van már a kölcsönös érintkezés hajlékonyságának és gyorsaságának csodálatos megnövekedése, a kutatómunka megszerveződése és mélyreható ereje, tevékenységünk hathatóssága és győztes feszülése, végül pedig egész Világszemléletünk kitágulása és elmélyülése. Hatalmas ugrás történik (nagyságrendi változással együtt!) az Elrendeződés terén, s ezt egy másik, nem kevésbé óriási ugrás kíséri: egyrészt a Világban hátrább szorul a Véletlen (az előretervezett és egybefogott Kutatómunka révén); másrészt biológiailag bensőségesebbé válik a Tudat (mert a Föld minden egyedi gondolkodó partikulája egyetlen reflexiós rendszerben kezd csoportosulni az egész bolygó felszínén /planetárrisan/)… E kettős jel alapján (a Bonyolódásnak és Tudatnak együttes növekedését látva) csakugyan el kell ismernünk, hogy az Emberiségben most folyó szüntelen és ellenállhatatlan technikai-kulturális egységesülés sajátosan szerves természetű esemény, melyben nemcsak meglátható a kozmikus Biogenezisnek egyetemes működése, hanem tapasztalatunk mezején kibontakozásának végső fokához közeledik.

170 Nemcsak az történik, amit Julian Huxley mondott: „Az Emberben tudatossá válik az Evolúció” (azaz gondolkodás révén újat fölfedezni képes). De az is tény, hogy minden erejének és szálának összegyűjtése és központosítása révén most már nem marad szétágazó, hanem összpontosul. Íme ezt tanítja a Történelem, ha egyetlen mondatba sűrítjük valódi tanúságtételének velejét. S ez egyszer s mind azt a fölfedezést is pár szóba foglalta, aminél nagyobbal még nem találkoztunk a Természettudományok területén, mióta megtörtént az a másik hatalmas fölfedezés, hogy ti. van valamiféle Evolúció… Az Emberben s az Embertől elkezdődve az Evolúció legfőbb tengelyét alkotó belső mag türemlik önmagára és egyetemesen összpontosul (működését és eredményeit illetően egyaránt)… Ha ennek az óriási jelenségnek valóságát tudományosan végérvényesen igazoljuk (mert bizony annyira hatalmas jelenség, akárcsak a dolgok másik szélső határán a Világegyetem Kiterjedése), akkor bizonyára sugárzó fény árad a holnap világára. Először is értelmi síkon kezdjük majd igazán megérteni,, hogy ma a Földön mi játszódik le körülöttünk: nyüzsögve szaporodik az Emberiség, a faj meghosszabbodásaként folyton születnek benne törzságak, állandóan egymásra türemlenek, de nem szakadnak el egymástól; közösségi szervezetek jelennek meg (hogy közkézen forogjon az élelem s a gondolatok, hogy előbbre jussunk a Fölfedezések terén s kicseréljük őket egymás között…) s ezekben olyan különös módon térnek vissza (mert valamiképp külsőleg és az egész földre terjedő arányok közt mutatkoznak) azok az alapvető működések, melyeket az Anatómia és a Fiziológia már rég felismert az élő szervezetekben. - Az Élő és az Emberi között feltűnő viszonyoknak és különbségeknek ez a zavaros és zavart is keltő vegyüléke már könnyen magyarázható, ha egyik területről a másikra lépve felismertük az áttevődésnek s az átalakulásnak törvényét. De főleg érzelmi síkon áradna fény a holnap világára, mert az Emberré-válás (mint ahogy kezdetben véltük) már nem a véletlenek játékára szóródna szerteszét, hanem értelmet kapna: tudatára ébrednénk annak a tudományos eszmének, hogy a végső fokú emberré-válás valamiféle kritikus pontján (a teljes és végleges Reflexió formájában) földi létezésünk végpontján csakugyan az Életnek Kiútja - azaz igazolása - vár reánk: hiszen fizikailag és biológiailag összpontosul a folyamat! S bizony szívünkben újraszületnék és nekilendülne a tettvágy s a cselekvés öröme, az egyre nagyobb evolúciós munka feszültségének megfelelően, amit ki kell fejtenünk, hogy biztosítsuk az egyre súlyosabb kötelezettséget jelentő Komplexitás előretörő lépéseit. De azt se felejtsük el, hogy mindez lényeges dinamikus feltétele annak, hogy végleges életet érjen el az a Biogenezis, amely az Evolúció elviselt állapotától mibennünk az autoEvolúciónak vagy sajátmagunkat-kifejlesztésnek állapotához jutott el.

Kiadatlan írás, 1951 november 19.

171

DÖNTŐ FONTOSSÁGÚ PROBLÉMA AZ ANTROPOLÓGIA SZÁMÁRA: AZ EVOLÚCIÓ BIOLÓGIAI FOLYAMATA FOLYTATÓDIK ÉS ÁTALAKUL-E AZ EMBERBEN? IGEN - VAGY NEM?

Bevezetés Amióta a Világegyetem már nem dologként, hanem folyamatként tárul elénk, a régi és izgató kérdés - „az Ember helye a Természetben” - átalakul egy másik problémává: „az Ember Mozgása a Természetben”. Más szavakkal kifejezve: ezentúl igazában már nem az a probléma, hogy „mi az Ember”, még nem is az, hogy „történetileg hogyan jelent meg az Ember a földön”, hanem az, hogy az időben, az Emberi előtt álló jövőben van-e - vagy nincs-e - számunkra Emberen-Túli. A francia kiadó megjegyzése: Vagyis hogy az ember megjelenése nemcsak az evolúció hosszú fázisának „érkezési pontja”, hanem új fázisnak kiindulópontja. Az a szerveződés, amely a múltban észrevehet ő, továbbfejlődik most is a nooszférában.

Az antropológusok nagy része még most is üres szóharcnak vagy metafizikai kérdésnek tekinti azt a problémát, hogy csakugyan folyamatban ven-e valami EmberFölöttinek valóságos alakulása (vagyis hogy az Evolúció folyamata valóban folytatódik-e az Emberen túl). Szeretnék most arra rámutatni, hogy igazában már lehetséges tudományosan igazolható választ adni, föltéve ha előbb elfogadjuk annak a ténynek (szerintem most már

172 kétségbevonhatatlan ténynek) igen valószínű értelmezését, hogy ti. az organikus-kulturális egészében tekintett Emberiség sajátosan meghatározott biológiai egységet képvisel.

I. A Földet teljesen behálózó (planetáris) minden emberi jelenségnek organikus alapszövete Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy ama népesedési, gazdasági, politikai és kulturális erők hálózata alatt, amelyek minket napról-napra szorosabban összepréselnek, az Ember csak egyre jobban önmagára kötődő csoportosulást alkot, s ez a kötelék akkora méretű, mint maga a Föld. Viszont még ritkán fordul elő, hogy fajunk ilyen nyilvánvaló egységesülésének sajátosan „természetes” értéket tulajdonítsanak. Amikor az emberi civilizációról szoktak beszélni, ezt mondogatják: ez csak a szociális alkalmazkodásnak másodlagos és felszíni következménye, és ezért nem szabad összetéveszteni az Evolúció igazi biológiai jelenségeivel. Jómagam szentül meg vagyok győződve, hogy az antropológiában ezentúl már semmiféle igazi haladást nem érünk el, hacsak félre nem dobjuk a szociális jelenségeknek ezt a régi és könnyelmű magyarázatát (leértékelését) s végre elhatározzuk, hogy egyszer s mindenkorra (s minden következményével együtt) elfogadjuk a következő határozott és ésszel fölépített álláspontot: „Tény az s tényként kell elfogadnunk azt, hogy a Természetben sajátosan organikus és evolútív alapszövetű minden olyan elrendeződés, melynek megvalósulása azt eredményezi, hogy a rendszer pszichés hőmérsékletét (vagy ha úgy tetszik: tudat-fokát) növeli.” Szillogizmusomnak ez a főtétele csak azt a legegyetemesebb tapasztalatot fejezi ki, amit az Élet fizikaikémiai történetéről megalkothatunk.

De ha a minket körülvevő világban létezik olyan tény, amit határozottan felismerhetünk, hát ez bizonyára az, hogy az egész Földre kiterjedő (planetáris) totalizáció hatására az Ember napról-napra gyorsabban növeli kollektív gondolkodóképességét és szellemi feszültségét. Tehát azt a következtetést kell levonnunk, hogy a kollektív egységként tekintett Emberiség egyáltalán nem valami halmaz vagy vegyülék - ahogy még ma is képzelik -, hanem tudományos szempontból csakis a szintetikus eredmények közé sorolható. Ez pedig annyit jelent, hogy most már csakis akkor juthatunk előbbre a Biológiában, ha az élő szubsztanciák színképében - az ultra-mikroszkopikus élő proteinektől számított ellenkező végleten - felismerünk és megkülönböztetünk kolosszális, az egész föld méreteit átfogó (planetáris) egységeket. Tehát - amint föntebb jeleztem is - maga a tapasztalat határozottan állít minket ama fizikai-biológiai valóság elé, amit én már régóta „Nooszférának” nevezek.

173

Nooszféra vagy a Bolygó „gondolkodó burka”, szembeállítva a Boiszférával, amely a Földnek csupán élő (nem-gondolkodó) burka.

A kérdés lényege az, hogy néhány megfelelő hipotézis segítségével mutassunk rá arra, hogy a Nooszféra létezésének ez a ténye milyen következményekkel jár értelmi képességünk és cselekvés-vágyunk számára.

II. Az Anyag vitalizációja és az Élet Emberré válása. Egyetlen általános formula a kétfajta evolúció számára. Az emberi gondolat már felvillanásától kezdve - többé-kevésbé homályosan észrevette, hogy bizonyos viszony van az élőlények pszichés tökéletessége és szerves bonyolultsága között. Érdekes ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy (akárcsak pl. a Gravitáció esetében) ha tudományosan elmélyítjük a józan ész egyik egyszerű meglátását, akkor ez az intuíció máris átalakulhat a dolgok egyetemes magyarázatává. Mert fogadjuk csak el, hogy a Természetben a Bonyolultság és a Tudat között nemcsak esetleges és alkalomszerű, hanem genetikus és funkcionális kapocs van. Azaz ismerjük el hipotétikusan, hogy a Weltstoff-nak (a Világ Alapszövetének) - valamiféle Entrópia-ellenes képesség révén - megvan az a tulajdonsága, hogy a Kedvező Esetek működése közben előszeretettel (preferenciálisan) irányul egyre komplikáltabb és központosítottabb elrendeződések felé, - s közben ennek a növekvő „centrokomplexitásnak” az az eredménye, hogy állandóan magasabbra emeli az elrendezett rendszer pszichizmusát. Föltéve, hogy ugyanakkor valami olyan nyomás éri, ami a rendszerben Versengést és Kiválasztódást hoz létre.

Ha ezt megtesszük, akkor könnyen meglátjuk, hogy lánc-szerű folyamat indul el, amely egyetlen formába fogja a földi Élet teljes folyamatát, kezdve a legparányibb sejt-előtti szakaszaitól egészen a planetáris emberi organizmus óriási méretű valóságáig. Az eredeti szövegben Teilhard a „stages” szót használja, ami a franciában anglicizmusnak hat; e szó megfelel a francia „étepes” (korszak, szakasz) szónak. (A francia kiadó megjegyzése.)

Ennek az értelmi helyesbítésnek köszönhetjük, hogy tapasztalatunk számára könnyen simul egybe ugyanegy és egyetlen működéssé az Emberi és az Ember-előtti. E két terület között csak az a különbség marad, hogy a Tudatban az Ember nívóján (kritikus centro-

174 komplexitás eredményeként) előtűnik a reflexiónak rendkívüli pszichés képessége, s ennek a kezdeti reflexiós jelenségnek már természeténél fogva két hatása van: A reflexió olyan tudat-állapot, amely önmagát látni és önmagát előregondolni képes. Gondolkodni nemcsak a tudást jelenti, hanem azt is, hogy az a létező tudja azt is, hogy tud. a/. az első az, hogy Emberben az Életet az elviselt Evolúció állapotából (ortoszelekció, a fajon belül történő határozott irányú kiválasztódás állapotából) az irányított Fejlődés vagy sajátmagát irányító fejlődés állapota felé viszi fokozatosan (orto-elekció, tudatosan irányított kiválasztás); b/. második fontos hatása pedig az, hogy a Föld gondolkodó rétegében az Emberivé-válás összpontosuló erőit juttatja hatalomra a különfélévé alakulás (vagy filetizáció) széttartó erői fölött. Ha ilyen szempontból nézzük, akkor a Nooszféra - ahelyett hogy valami elszigetelt szörnyszülöttet hozna létre a világban - világosan megkapja helyét a határozott és még be nem fejezett természetes sorozatban. Az Emberiség már nem az Evolúció holtpontja, aminek, aminek még igen gyakran vélik, hanem a gondolkodó partikulák tervszerű és felsőfokú rendező munkája révén végső szinten válik emberivé (ultra-hominizálódik), mert erői és elemei teljes egészükben összpontosulnak valami „ultra-reflexió” irányában - az Evolúció tetőfokán és főtengelyén.

III. Hipotézisünknek - az Emberiség összpontosulásának igazolása Nem üres metafizikai elképzelés, nem szóharc s egyáltalán nem szellemi zavar szülője az a jól megalapozott felismerés, hogy a természetes állati evolúció feszült fokon folytatódik az emberi kulturális fejlődésben. Vagyis annak a ténynek felismerése, hogy a Világegyetem „mono-evolútív”: egyetlen fejlődés van benne.

Ha ezt elismernénk, az Élettel szemben elfoglalt elméleti és gyakorlati magatartásunkban olyan következmények mutatkoznának, hogy elképedve kérdezzük: hogyan lehetséges az, hogy a tudomány nem szenteli erejének színe-javát éppen ennek a problémának eldöntésére: igen, vagy nem? Mert minden más ettől függ. Azáltal, hogy teljesen megújítjuk elgondolásunkat a mély organikus törvényekre, az emberi Egységesülés jövőjére és értékére vonatkozóan…

175 Persze, hogy ezt az igazolást megtehessük, ahhoz az kellene, hogy minden lehetséges úton felkutassuk: hátha létezik valamiféle fizikai vagy pszichés eljárás, hogy felkutassuk és megmérjük s így minden pillanatban (görbéjét megrajzolva) kimutassuk a Reflexió fokát (vagy ha úgy tetszik: „pszichés temperatúráját”), amely a Nooszférában létezik. De - azt hiszem - más útról, közvetlenül is megközelíthetjük a problémát, s ugyanolyan eredményt érünk el. S ez a megoldás egészen egyszerűen abból állna, hogy az Emberben megsejtett biológiai összpontosulás valóságát azzal az elgondolással bizonyítjuk, hogy cselekvő módon juttatjuk előre, tehát felmutatjuk. Mer bizony a pszichológiailag összpontosuló Vilgáról itt adott elgondolásunknak ilyen nagyszerű tulajdonsága van. Ez a hipotézis - elsősorban - nemcsak azzal válik be (it works) Angolul a szövegben; jelentése: beválik, „stimmel”, hogy szellemünk számára minden más hipotézisnél jobban magyarázza és összhangba hozza az ismert tények teljes egészét. De - másodsorban - azzal is beválik (it works), hogy cselekvésünk erőinek határozott tervet és kimeríthetetlen ösztönző érték-forrást ad. Tehát - azt hiszem - eljött az a pillanat, hogy egy kis számú emberi munkaközösség, amely a modern tudományos gondolkodásnak (fizikának, kémiának, biokémiának, szociológiának és lélektannak) legfőbb élő ágait képviseli, összejöjjön s egyesítse erejét a következő feladatok megvalósításában: 1/. Határozottan állítani és hivatalosan elismerni, hogy az emberi ultra-evolúció kérdése (kollektív reflexió vagy összpontosulás révén) most már tudományos téren fölmerülő probléma. 2/. Közösen kell felkutatnunk a legmegfelelőbb módokat, hogy tudományosan igazolhassuk és megoldani törekedjünk e probléma minden következményét és minden síkon is. 3/. Meg kell alapoznunk az Ultra-Evolúciónak valamiféle (egyszerre biofizikai s ugyanakkor pszichológiai) Technikáját, a következő két szempontból: a/. el kell képzelnünk az egész Földre kiható (planetáris méretű) elrendezéseket (pl. Tudományos Kutatás területén és Eugénikában) a Nooszféra felsőfokú elrendeződése számára; b/. és fel kell szítanunk s egyesítenünk kell pszichés energiákat annak az Emberiségnek távlataihoz szabva, amely kollektív formában hajlik önmagára a szuperreflexióval. Íme az Önmagát-Fejlesztés (Self-Evolúció) pszichés energiája ilyen nagy problémakört ölel fel, ha gondozni és kibontakoztatni akarjuk.

Kiadatlan írás, New-York, 1951 december 30.

176

AZ ENERGIA REFLEXIÓJA Bevezetés Döntő fontosságú és kétségtelen tény: az Emberi összpontosul Akárcsak az élő anyag bármely többi része, az emberi „faj” is szervesen törekszik maximumára sokasodni. De azzal ellentétben, ami a Hal-tanyán vagy a Baktérium-telepben történik (s bizonyos okok miatt, amik nemsokára világossá válnak), ez a sokasodás már nemcsak egyszerűen növeli népességének alkotóelemeit, hanem a kiterjeszkedő csoport teljes egészében megszül egy olyan rendszert, amely egyre kötöttebb s jobban központosult struktúrákból áll. Ne felejtsük el, hogy a társulásnak és szervezkedésnek ez a jelensége teljesen kétségbevonhatatlan. Manapság nehezen tagadható, hogy az Emberiség - miután fokozatosan befedte a Földet egy lazán szocializált élő szövettel - most már magára-fonódik (fajilag, gazdaságilag és szellemileg) éspedig egyre gyorsuló iramban. Az emberi világ ellenállhatatlanul sodródik, hogy egyetlen blokkot alkosson. (szögezzük ezt le, még mielőtt bármiképp magyarázni próbálnánk a folyamatot.) Önmagán belül, önmagára türemkedve összpontosul. Ismétlem: ezt az összpontosulást senki sem vonja kétségbe, mert mindenki a hatalma alatt áll. Az viszont különös tény, hogy szinte senki sem veszi észre (legföljebb csak hogy nyögjön alatta) és alig-alig sejti meg, hogy olyan történeti esetek bonyolult hálózata alatt, melyekben az esemény újdonsága szétfoszlik az elemzéskor; bizonyára valamiféle „erő” dolgozik, s ez őseredeti és egyetemes valami, de talán még inkább előtünteti a Világegyetem fizikai természetét, mint a Gravitáció nukleáris erői…

177 Az itt következő lapokon arra vállalkozom, hogy határozottan elfogadjam s végesvégig gondoljam át (az Energetika és a Biológia tudományos keretében) azt az óriási tényt, amit mégis teljesen elhanyagoltak (talán éppen azért, mert igen óriási és nagyon evidens), hogy az Emberiség fokozatosan és visszatarthatatlanul egységessé válik önmagában. A következő pontokat fogom tárgyalni: 1/. A Reflexió képességének kezdeti feltűnése (a Pliocén korban) 2/. A modern Emberben kollektív formában gyorsul a Reflexió menete 3/. Energia és Reflexió 4/. A Reflexió visszafordíthatatlansága Mindegyik lépés arra ösztökél, hogy egyre határozottabban állást foglaljunk az Emberi Jelenség tudományos értelmezésében. Talán fölösleges is külön leszögeznem, hiszen annyira nyilvánvalóan adódik szándékom természetéből, hogy itt pusztán csak a „tudomány embereként” beszélünk. Kutatómunkám a „látszatok” (jelenségek) területére korlátozódik, s nem érinti az okság transzcendens problémáját.

I. A Reflexió kezdeti (pliocén-kori) feltűnése Láttuk,, hogy ma minden nyiltszemű megfigyelő számára a „jelenségek jelensége” a Természetben éppen az (vagy legalábbis annak kellene lennie), hogy az Emberiség fizikai központosulása és szellemi központot kialakító munkája most folyik, napjainkban. Még azt is hozzá kell tennem, hogy annak szeméban, aki csak kevéssé is hozzászokott a Múlt szemléletéhez, az emberi összpontosulásnak ez a nagy vállalkozása csak visszaütő formája vagy folytatása egy másik, sokkal ősibb eseménynek (amit pontosan annyira elhanyagoltak, mint amily óriási méretű). Ez az esemény pedig nem más, mint hogy a Harmadkor vége felé az Élet gyökeresen megújult az „emberivé-válás” (hominizáció) hatására. Mert próbáljuk csak tudatosítani magunkban: micsoda rendkívüli rejlik a Világnak - az emberi világnak - egyik állapotában, amelyet „természetesnek” tekintünk, hiszen ebbe születtünk bele, de amely a paleontológus szemében mélységes titok. Anatómiai és filogenetikus fogalmak befolyása miatt az Embert úgy szokta „elgondolni” a szakmában nem jártas halandó, hogy a pliocén kori világnak szinte egyenes folytatása: „egy állat, amely jobban sikerült, mint a Patkányok és az Elefántok, de ő is ugyanazon szabályok szerint készült”. Ennyi az egész…

178 Csakhogy ha tárgyilagosan és tudományosan tiszteletben akarjuk tartani a tényeket, akkor bizony másvalamit, egészen másvalamit kell elgondolnunk. Bármit mondtak is, nemcsak fokozati különbség, hanem nagyságrendi (vagy ha úgy tetszik: állapotbeli) különbség van a pliocén kori (annyira gazdag változatosságú és elterjedésében nyílt formájú) állatvilág és ama emberi világ között, amely a helyébe lépett (bámulatosan zárt, struktúrált és minden más Élet fölött uralkodó vagy éppen kizárólagos igényű emberi világ). Az emberi Nooszféra kétséget kizáróan sui generis, kivételesen sajátságos, egészen új burok felbukkanását jelenti az ősi Bioszférában, éppen sajátságai, feltaláló módszerei és autonómiája révén (bármennyire benne is gyökerezik az EmberElőttiben, mint ahogy maga az Ember-Előttinek gyökerei az Élet-Előttibe süllyednek). Minden magyarázó kísérlettől függetlenül kétségtelen, hogy az egymásra következő két planetáris állapot között (az Ember uralma előtti s az Ember uralma alatti sík között) „valami” történt, „valami” beiktatódott az Anyag vitalizációjának általános menetébe. Valami olyan hajszálfinom dolog, hogy első pillanatban látszólag semmit sem rengetett meg belépése. S mégis lényegében valami annyira hevesen aktív, hogy néhány száz millió év alatt átalakította a Föld színét. Mi más volt ez, ha nem a Reflexió megszületése? Szellemünk bizonyára még nem eléggé realizálja a Reflexió lényegét: olyan létezőnek pszichológiai sajátsága ez, aki nemcsak tud, hanem tudja, hogy tud. Eme egyszerű képesség teszi lehetővé, hogy elgondoljuk a Világot, előrelátjuk a jövőt s egy bizonyos határig irányíthatjuk saját evolúciónkat. A Reflexió önmagában elég, hogy megmagyarázza, miért került az Ember hirtelen az Élet minden többi része fölé. S főleg azt nem vesszük észre eléggé, hogy származása révén ez a tulajdonság (jellemzője annak az Anyagnak, amely rendezett komplexitásának maximumára jutott) milyen természetesen emelkedik ki annak a - nemcsak zoológiai (ahogy vélték még Darwin idejében), hanem kozmikus - folyamatnak legközpontibb (tengelyt alkotó) mélységeiből, amit „Evolúciónak” nevezünk. A XIX. században az Evolúció elmélete („transzformizmus”) csak az állati fajok alakulásának (Speciációnak) problémája volt. Ma a következő egyetemes kérdésre terjed ki: „az Energia miként szemcsésedik” az Idő során, kezdve az atom-elemektől egészen az egyedi Emberig, sőt még (ez az én tételem lényege) egészen a „planetizált” Emberiségig bezárólag.

Tudományos síkon két dolog már vitathatatlan: Egyrészt az, hogy a „Weltstoff”-nak (a Világ Alapszövetének) valamiféle elsődleges (s mert „első”, ezért megmagyarázhatatlan) képessége következtében az Anyag (azoknak a korpuszkuláknak fantasztikus sokasága és elképzelhetetlen nyüzsgése által létrehozott kedvező esetekben, melyekben az Anyag sűrűsödik) nemcsak csoportokba áll vagy kristályosodik; de még arra is törekszik, hogy egyre komplexebb és egyre nagyobb korpuszkulák formájában „centrikusan” (saját központját megszervezve) alkosson különféle szerkezeteket.

179 Másrészt pedig ennek a növekvő szerveződésnek hatására s ennek mértéke szerint, ugyanaz az Anyag bensőségesül (tudat-jelenségek) olyan feszültséggel, amely - a felsőbbrendű élőknél - az idegrendszer kibontakozásával arányosan növekszik. Elejétől végig kapcsoljuk össze ezeknek a nyilvánvaló tényeknek sorozatát, vagyis miután a „Bonyolódás-Tudat” evolúciós törvénynek megadtuk a maga teljes értékét, nézzük, miként emelkedik a geológiai korok során a Föld „pszichés hőmérséklete” ennek az egyetemes sodrásnak megfelelően. Lejjebb majd meglátjuk, hogy ez a sodródás titokzatosan elválaszthatatlan a fizikusok Entrópiájától.

S végül figyeljük meg, hogy ennek a fölmelegedésnek végén miként tör elő hirtelen a szoros értelemben vett Gondolat, hogy a Föld színén mindent meghódítson és mindent átformáljon. Nem tudom elképzelni, hogyha szembenézünk a tapasztalati tények ilyen együttesével, tudományos téren miként kerülhetnénk el a következő megállapítást: „A Harmadkor vége felé a Bioszféra egyik különösképpen cerebralizált (rendkívüli agyfejlettséget elért) pontján és a Bioszféra egyetemes érettsége következtében az élővilágot alkotó számtalan szerves-pszichés (széttartó és ugyanakkor tapogatózó) ágak közül az egyiknek - a hajlam szerint kiválasztódott és összeadódott kedvező esetek játéka révén sikerült áttörnie azt a határszintet, ami elválasztja a Reflexívet a Nem-Reflexívtől. Nem pedig „az Ösztönt az Intelligenciától”, ahogy ezt a kiváló Bergson kifejezte, s ezzel az egyetlen rosszul beállított elhajlással máris megfosztotta az emberi hajtást attól a „nyílvessz ő vagy sudár torony” értékétől, amit az Evolúció tetején képvisel. Mert a Reflexió (az emberivé válásnak lényege) nemcsak a következtető észt szüli meg valami elszegényítő kettévágással, hanem újraönti és átformálja az egész állati pszichizmus teljességét. Elvégre is más az emberi alkotó intuíció, ha nem éppen reflexív ösztön? A Bioszférából a Nooszférába való átmenet olyan jelenség, amely feltételezi, hogy az Élet - eljutva természetes határaira - önmagát pillantsa meg, magára reflektáljon. A Bioszférából a Nooszférába való átlépés biológiai és történeti folyamatára vonatkozólag vö. Teilhard de Chardin: La Structure phylétique du Groupe Humain (az Emberi Csoport filétikus Struktúrája) c. tanulmányát az Annales de Paleontologie 1951-es számában.

Még nem tudjuk megmondani, hogy a neuronok elrendeződésében mekkora (talán igen kicsiny) ugrásnak felelhetett meg ez a pszichológiai forradalom. De ennek az eseménynek biológiai és energetikai értékét már nem vehetjük semmibe. Az ember nem pusztán egy új Állat-„fajt” képvisel (ahogy ez még most is gyakran emlegetik), de új Élet-fajtát kezd el. Ez pedig annyit jelent, hogyha el akarjuk képzelni az Emberinek valódi dimenzióit, akkor elég gazdagnak és elég kiterjeszkedőnek kell elgondolnunk, hogy egymaga betöltsön egy ekkora „evolúciós teret”, amely legalább akkora, mint amekkorát az egész Ember-előtti foglalt el.

180 Az Élet kezdeti (pliocénkori) emberré-válása tehát kritikus pont; nemcsak valamit bevégző (lezáró), hanem valamit kezdő (elindító) pont, amelyen keresztül a novo (egészen újra), megállapítható egyetemes irányban indul el az elrendeződésnek és bensőségesülésnek az a kozmikus hulláma, amellyel szellemünk számára ezentúl már azonosul a Fejlődés eszméje. Most erre próbálok rámutatni.

II. A modern emberben folytatódik és felgyorsul a Reflexiónak kozmikus folyamata A Történelem folyamán az Ember szívében kialakult igen ártalmas illúziók egyike: befejezettségének és merev szilárdságának ál-hiedelme. Az Élet és az Égitestek után most már maguk az Atomok is belekerültek és szemünk láttára sodródnak az egyetemes fejlődés menetében; s még ma is akadnak kiváló szellemek (még filozófusok és tudósok között is), akik azt vallják, hogy bár körülöttünk a Világegyetemben - a Végtelen Kicsitől kezdve a Végtelen Nagyig - minden mozog és mégis ugyanazok maradunk, mert végleg megszilárdultunk. Az emberi változatlanságnak ez az „örökérvényű” állítólagos dogmája szánalmasan légbe-foszlik, mihelyt meglátjuk azt a genetikus viszonyt, amely az alábbi két elemet vagy fejlődési pontot összeköti: 1/. származási kapcsolat van az Emberiségnek (jelenlegi) kollektív Összpontosulása 2/. és az élő egyénnek (múltveli) önmagára-Reflektálása között, amelyet a kollektív Összpontosulás kísér és vált föl. Mert ha ezt a két eseményt egymásmellé tesszük, csak egyetlen értelmük és csak egyetlen magyarázatuk lehetséges. Ez pedig a következő: mivel az Ember valamikor egyéni módon tekintett vissza önmagára, ezért ma el nem kerülheti, hogy technikai és szociális téren ne összpontosuljon sajátmagán belül. S mivel ellenállhatatlanul és kollektív módon összpontosul, ezért arra kényszerül, hogy egyre mélyebben reflektáljon önmagára s ugyanakkor minden más emberre. Más szavakkal kifejezve: az összpontosuló Emberiség azonos egy olyan Emberiséggel, amely magas fokon reflektál önmagára (ultra-reflexiós). És viszont is: az ultrareflexiós Emberiség egybeesik az összpontosuló Emberiséggel. Ha ilyen szempont vezérel, akkor az, ami eddig talán a legmerevebbnek tűnhetett a Természetben, vagyis az Ember, szinte varázsütésre hirtelen úgy mutatkozik, mint a világon

181 legmozgóbb valami, - hiszen a Világegyetemnek új részlegébe (a „reflexiós területre) került, ahol még minden szabad, mindent meg kell alkotni. Előtte: egészen új Tér. S mégis ugyanakkor olyan Tér, amely a Jövőben strukturálisan határolt, mert hiszen véget szab ki neki a Reflexiónak az a maximális állapota (vagy foka), amit a planetáris emberi quantum elméletileg elérhet, amikor összpontosulással eljut egységesülésének biológiai végpontjára. Ha valakiben felvillan ez a kettős belátás, akkor először azon ámul el, hogy a Világegyetemnek ilyen nyilvánvaló helyzetét oly sokáig észre sem vették az emberek. Aztán pedig az emberi gondolat fölfedez egy igen egyszerű történeti okot, amely megmagyarázza és igazolja, hogy miért volt lehetséges ez a különös vaksi látásmód. Ez az ok pedig a következő: Bár az Emberiség virtuálisan már kezdettől fogva önmagára összpontosuló (éppen alapszövetének reflexiós tulajdonsága révén), mégis elkerülhetetlen volt, hogy átessék a térbeli szétterjedésnek hosszú „szerteszóródó” korszakán, mielőtt még mélyreható egységének tudatára ébredt volna: időre volt szüksége, hogy elárassza és elfoglalja a Földet. Az emberi hullám hasonló az olyan lüktetéshez, amely az egyik póluson hatol egy szférába (amint ez másutt már kifejtettem). Tehát az emberi hullámnak (bár „hajló” miliőben terjed tova) kezdetben szétáradnia és különfélévé kellett válnia azelőtt, hogy önmagára kötődött volna. De íme jelenleg ebből a kiterjeszkedési és szétszóródást jelentő fázisból kezdünk kiemelkedni (az egész Csiszolatlan és Csiszolt Kőkorszak és egész Történelem!...). Bennünk és körülöttünk továbbfolytatódik az emberivé-válás (hominizáció), a hullám átjut az egyenlítőn, hirtelen behatol a gömbfelület másik felére, ahol - hogy folytathassa pályáját - már össze kell szorulnia új égbolt alatt. A planetáris telitettségre jutott Emberiségben az összenyomódást hozó neoszocializáció kezdi felváltani a kiterjeszkedést elért paleo-szocializációt, amelynek sokféle sorsfordulója sokszor olyan fölöslegesen is tömi meg történelmi könyveinket. Hangsúlyozom, hogy a Reflexió jut át kitágult fázisból összenyomott állapotba, s nem valami „ösztönös kultúr-állapotból” „intellektuális civilizációba” való átjutásról van szó, amint ezt nemrégiben Roderick Seidenberg javasolta „Post-historical Man” c. könyvében (University of Carolina Press, 1950).

S ez a jelenség már óriási vállalkozást jelent. Mert az Antropogenezisben főhelyre jutó összpontosulási jelenségekkel együtt, egy csapásra már a kollektív Reflexió kezd növekedni a Nooszférában, fölfelé szálló nyílhoz hasonlóan; s közben látóhatárunkon emelkedik a szerves és ugyanakkor szellemi egységesülésnek - eddig elrejtett - Pólusa, s most már erre „zuhanunk rá” egyre gyorsul sebességgel. Kikerülhetetlennek látom, hogy „előre-zuhanásunknak ez a végső evolúciós pontja egyre jobban vonzza, szinte le is nyűgözze a maholnap felfigyelő tudományos érdeklődést. Annál is inkább, mert - amint látni fogjuk - máris meg lehet különböztetnünk néhány lényeges jellemvonását vagy alapvető tulajdonságát.

182 De mielőtt az emberi Jelenség felső határainak ezt a kényes kérdését elemeznénk, meg kell magyaráznom, hogy látásmódom értelmében miként fest és hogyan oldódik meg az az energetikus probléma, amely a Reflexió földi megjelenésével és kibontakozásával összhangba hozott kérlelhetetlen termodinamikai törvények miatt vetődik fel.

III. Reflexió és Energia Végeredményben még most is az Energia problémája akadályozza meg a Fizika és a Biológia kapcsolatát s ezért elodázza azt is, hogy általánosított Fizika keretén belül szerveződjék a Biológia a Fizikába. Emitt, a Fizikában az Anyag ellenállhatatlanul lefelé csúszik: a kisebb erőkifejtés vonalát követve, a lehető leginkább probábilis szétosztódás felé. Amott pedig, a Biológiában, ugyanaz az Anyag (nem kevésbé ellenállhatatlanul, de most már valamiféle „legnagyobb munkát kifejtve”) sodródik egyre improbábilisabb, mert folyton-folyvást komplikáltabb elrendeződések felé. Egyébként ez a nagyaobb erőfeszítés az élet (sőt végleges felsőrendű élet) érdekében gazdaságosan alakul ki, vagyis a legkevésbé nehéz eszközökkel s a leginkább egyenes utakon!

Hogy ezt a - fizikai Entrópia és biológiai „Ortogenezis” között fennálló - mélyreható antinómiát megoldják, a XIX. század vitalista tudósai bizonyos (mérhető) erőknek fogalmát igyekeztek megalkotni, amelyek a szervezett szubsztanciákra jellemzőek lennének. Ez a látásmód csakhamar tarthatatlannak bizonyult mind a tapasztalat, mind pedig az elmélet terén, mert azt jelentette, hogy a Világegyetemben két, egymástól független Energetika léteznék együtt: az egyik az élettelennek nevezett Anyag számára, a másik pedig a vitalizált Anyag részére. Manapság igen-igen kevés tudós mer szembenézni ezzel a problémával. Vö. például Harold F. Blum könyvét: Time’s Arrow and Evolútion (Princeton University Press, 1951) és Joseph Needham munkáját: Time. The refreshing River (1941).

S ezek azzal akarnak egérutat találni és fölszabadulni nehézségeik alól, hogy a következő tényt hangoztatják: Az Élet utolsó szála is engedelmeskedik a Termodinamika tapasztalati törvényeinek; s hogy egyébként ez az Élet a Világmindenség egészében mennyiségileg csak jelentéktelen valami. Csakhogy ez a válasz jogtalanul veszi csekélybe a problémában feltárt adatokat s ezért - ugyebár - elkendőzi a kérdésnek éppen a lényegét! Persze az igaz, hogy emberi tapasztalatunk mezején az Élet az Időnek és a Térnek csak hihetetlenül kicsinyke részét foglalja el. Az is kétségtelen, hogy az Élet az entrópikus ár kellős

183 közepén született s pontosan valamiféle kavargó örvényhez hasonlóan bontakozik ki, mint valami ár ellen való hatás. Viszont ha csak egy pillantást vetünk a Föld esetére, miként tolhatnánk félre a nyilvánvaló tények következő sorozatát: a/. először is tény az, hogy az Entrópia ölén azonnal és mindenütt megjelennek az Élet-örvények, mihelyt a kedvező feltételek megengedik (az Élet megszületése az egész Földön); b/. aztán pedig ha egyszer már feltűntek ezek az örvények, a lehető legnagyobb feszültséggel gyorsul fel saját mozgásuk (az Élet reflexív önmagára hajlása az egész Földön); c/. végül: a nagymolekulák vitalizációjának jelensége, amely annyira csodálkozni késztet bennünket, nemde csak folytatása az atomok molekulává-alakulásának, s így végeredményben az Energia atomizációjának folytatása, vagyis egy olyan folyamatnak, amely a Világegyetemet érinti és meghatározza szubsztanciájának és történetének teljes egészében?

Y b

c

0

a

1. ábra. - Az Evolúció energetikus vázlata (első megközelítésre) 0X: a nagyobb valószínűség tengelye (Entrópia); 0Y: (látszólag) kisebb valószínűség tengelye: növekvő bonyolódású biológiai „Ortogenezis”

x

184 A kozmikus Energia feszült, még nem rendezett az a ponton; a rendezettség maximális fokán megy át a (szétesik) a

c

b

pontnál, s végül teljesen rend-nélkülivé válik

pontnál.

Ha grafikus ábrázolással akarjuk érzékeltetni a Világmindenség energetikus helyzetét, úgy, amint tapasztalatunk számára tárgyilagosan mutatkozik, akkor egy olyan rendszert kell elgondolnunk (vö. az 1. ábrát), amelyben a növekvő Entrópia 0X tengelyére merőlegesen egy 0Y tengely fejezi ki azt a figyelemreméltó tényt, hogy a kozmikus Energia - amíg entrópiailag egy kezdeti „feszült” állapotból a végső „szétesett” állapotig halad - le kell hogy írjon teljes egészében egy olyan görbét a Bonyolult állapoton át (atomizáció, molekulássá alakulás, vitalizáció, reflexió), amely hajlat szerint rendeződik, míg aztán elveszti rendezettségét a végső állapotában, a kisebb erőfeszítés és a nagyobb valószínűség törvényeinek megfelelően. A klasszikus Termodinamikában ezt a végső állapotot úgy fogták fel, mint állandónak tekintett, legegyszerűbb molekuláknak egyveretű eloszlását. Megvallom: nem tudom: az elméleti fizikusok milyen formában képzelik el a teljesen entropizálódott Energiát a modern Fizikában, melyben a molekulák és atomok nem választhatók szét.

Ez annyit jelent, hogy - ha magába akarja foglalni az életet (s általában a korpuszkularizáció minden jelenségét), akkor az egyetemes Energetikának már nem az Entrópia egyetlen tengelyén kell felépülnie, hanem föltétlenül két, összekapcsolt tengelyen: az egyik a nagyobb probabilitásé, a másik a nagyobb komplexitásé. Mivel a növekvő bonyolódásnak OY tengelye nem más (ha felsőrendű értékeivel határozzuk meg), mint Reflexió-tengely.

A probléma lényege most már abból áll, hogy eldöntsük: a/. egyrészt: vajon az abc görbe 0Y irányú emelkedése a komplexebb felé pusztán csak - igen, vagy nem?! - pillanatnyi mellékterméke a Világ egyetemes zuhanásának az 0X irányú nagyobb probabilitás felé? b/. és másrészt (abban az esetben, ha az előbbi kérdésre nem-el válaszolunk): vajon amikor a görbe elérkezik a maximális elrendeződésének b csúcspontjára, akkor teljes egészében zuhan-e vissza az OX tengely felé? Avagy pedig - ellenkezőleg - elérkezve a b csúcspontra, nem éri-e őt valami sajátságos átalakulás? A Földön ez a b csúcs megfelel a kollektív Reflexió felső pólusának, amit föntebb úgy ismertünk el, mint az emberi összpontosulás jelenségének normális végződését.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a kérdés-csoport teljesen kívül esik bármilyen tapasztalati körön, s hogy mindenkinek értelmi - vagy éppen filozófiai tetszésétől függ a döntés.

185 Szeretnék arra rámutatni, hogy bizony a fölvetett problémákat tudományos módon lehet elemezni, föltéve, ha nem hunyunk szemet a „visszafordíthatatlanság” igénye fölött, ami éppen a Reflexió evolúciós jelenségének természetében benne rejlik.

IV. A Reflexió visszafordíthatatlansága Az előbbi energetikai elemzésből mindenképp az tűnik ki, hogy az Anyag evolúciós bonyolódása és elrendeződése (vagy ami ugyanazt jelenti: az Energia bensőségesülése, majd reflexiója) tapasztalatilag úgy mutatkozik, mint kozmikus folyamat, amely a maga módján ugyanoly határozott, akárcsak az Entrópia, amibe beoltódik. Az OY tengely irányában az történik, hogy a kedvező esetek célratörő játéka révén a fizikusok elemi indetermináltsága szükségképp felhalmozódik és kitágul a sajátos (egyre nagyobb és egyre élőbb korpuszkulákból álló) építményekben, míg végül „reflexív választási formát” ölt. Azt mondhatnánk, hogy „a kedvező esetek célratörő játéka”: valami polaritás vagy hajlam által kiválasztódó esetek feltűnése; s ez a polaritás vagy preferencia (szinte mint valami fels őrend ű gravitáció) magában a Világ alapszövetében (Weltstoff) meglévő valami.

S amikor eléri ezt az első csúcspontot, nem állíthatjuk (éppen ellenkezőleg!), hogy a Determinizmus eltűnni kezdene a folyamat menetéből. Az Ember akármily „szabadnak” érzi is magát (vagy hiszi magáról, hogy szabad), nem vonhatja ki magát az alól a kényszerítő (gazdasági és szellemi) igény alól, hogy egyénileg és közösségileg gondolkkozzék, tehát magára visszatekintsen - egyre előbbre gondolva. Mivel egyszer elkezdett gondolkodni, s mivel gondolkodik, most mát (egy bizonyos értelemben) nem hagyhatja abba, hogy ne gondolkozzék folyton tovább. Ez tény. Csakhogy ez egyáltalán nem zárja ki, hogy az abc görbénket megszülő mozgás - az emberivé-válás kezdeti pontjától fogva - (lásd az 1. ábrát) ne módosult volna mélyrehatóan, annak a szükségszerűségnek formáját vagy természetét illetően, amivel folytatja pályáját. Mert amikor az Evolúció az Emberben egyszerre öntudatossá és (legalábbis tengelyén) öntevékennyé válik, ezzel együtt automatikusan előre is látja jövőjét. S ez máris elég, hogy ama strukturális és működési kérdések mellett s azok fölött, amelyek eddig elegendők voltak a Természet rendjének ellátására, most már eltűntesse az Evolúció impetusának (feszítőerejének) szörnyű problémáját: ez újfajta biológiai probléma

186 halkan növekszik szívünkben, s maholnap már készen áll arra is, hogy irányítsa ezt az egyetemesebb (és szintén súlyosbodó) problémát: végre meg kell szerkesztenünk az emberi Energetikát. Angolul így mondanánk: „evolutive drive”.

Próbáljuk jól megérteni ezt a fontos eseményt. Induljunk ki egy határozott és igen nyilvánvaló esetből. A nagy ipari vállalatok terén (ami igazán a legkevésbé idealista valami) a termelés elméleti szakemberei végre számolnak azzal a ténnyel, hogy egy gyár teljesítménye arányosan függ attól a szakmabeli odaadástól, amit a munkások kifejtenek feladataik teljesítése közben. Nos hát ehhez hasonló mutatkozik egy másik területen, ami hatáskör és súlyosság szempontjából összehasonlíthatatlanul felsőbb fokú: van egy pont, amikor az Emberiség tapasztalatilag már nem úgy áll előttünk, mint valami elért állapot, hanem mint végrehajtásra váró Nagy Mű, s ennek teljesítése végeredményben attól függ, hogy mennyire vagyunk rá képesek s hogy milyen kitartással fogjuk megcsinálni… Nos hát ezt kérdezem: ki ne venné észre, hogy ettől a pillanattól kezdve már nem annyira az anyagi tartalékok gazdagságától, hanem az erőfeszítést hajtó szenvedélyes vágytól függ az emberi jövő? Vas-, szén-, uránium- és búza-hegyeken ülve (sokszor írtam már erről s mindenki tudja, hogy most is ezt kell hangoztatnom) a holnap Emberisége csak „tengetni fogja életét”, ha esetleg gyöngül benne az a vágy, hogy ne csak megmaradjon és tovább éljen, hanem hogy magasrendű élete legyen. Kell-e mondanunk, hogy „lehetetlen elképzelés az ilyen”?... Nemcsak nem akar elesni összpontosulásának és reflexiójának természetes maximumától (aminek elérése megköveteli, hogy teljes erővel kutassunk s erre törekedjünk), akkor az emberivé-vált Evolúció determinizmusának már tartalmaznia kell - a hátulról jövő gazdasági nyomás mellett és a felett (vis a tergo, vagy „push”) valami hatalmas, pszichés természetű vonzás húzóerejét („pull”). Íme így fest az emberi tömeg mostani energetikai helyzete, ha durván rajzoljuk meg, erőket érzékeltető fogalmakkal. S ezek az erők nem tréfálnak. De hát akkor hol keressük, milyen formában gondoljuk el, miféle általános föltételekkel határozzuk meg azt a tárgyat vagy célpontot, amely felszíthatja és táplálhatja azt a vonzást, ami immár szükséges, hogy beteljesítsük evolúciós lehetőségeinket? Világosan látom, hogy az elemi lélektani vizsgálat ezen a téren (legalább is) két dolgot kíván meg: mindkettő a titokzatos b Pont természetére vonatkozik, amely az „evolúciós elrendeződés” kozmikus görbéjének csúcspontja, ahogy az 1. számú ábra mutatja is. 1/. Először is: a reflexió révén az Ember öntudatosan látja azt a jövőt, ami felé sodorja a Nooszféra összpontosulása; nos hát hogy én-je mélyén végleg meg ne undorodjék a cselekvéstől, tudnia kell, hogy a b Pontra jutva valamiképp el fogja kerülni (a rendjét-

187 vesztett és leginkább probábilis állapot felé tartó) lezuhanást, ami azt az Improbábilis örvényt érheti, melynek ölén ő megjelent s aminek fölfelé ívelését biztosítani éppen az Ember érzi magát hivatottnak. Ha nem akar belefulladni, akkor a gondolkodóvá vált Evolúció nem fogható fel „körforgásos vagy zárt Világegyetem” ölén: az Evolúció összeegyeztethetetlen a teljes Halál hipotézisével. A reflexív Weltstoff (világ-alapszövet) eme első tulajdonságának valóságát és követelményeit szilárd tudományos alapokra állítani (ezt a tulajdonságot „sejtették meg” ősidőktől fogva a halhatatlanságot valló filozófiák és vallások): íme ez érdekelhetné és erre kellene vállalkoznia a „konstruktív pszichoanalízisnek”, amely az emberi pszichizmusnak már nemcsak a betegségeit, hanem alapvet ő rugóit is vizsgálni törekednék.

2/. De nemcsak a cselekvés undorától kell megmenekülnie, hanem - amint ez is szükséges - meg kell ízlelnie a maximális tett vágyát; s ezért s ezért az ultra-evolúciójának értelmére ébredt Embernek még azt is remélnie kell, hogy nem egyszerűen „hajótöröttként”, hanem végeredményben „diadalmasan” kerüli el ezt a lecsúszást, vagyis egy olyan beteljesüléssel, amely legmagasabb csúcsra emeli benne azt, ami leglényegesebb az emberi létben, vagyis azt, ami legjobban reflexív az ember szíve-mélyén. Igen, itt belevittem gondolatmenetembe egy posztulátumot, hogy ti. a Világmindenség éppen a szerkezete alapján nem csaphatja be azt a Tudatot, amit megszül. De csakis annyit akarok állítani, hogyha ezt a posztulátumot félredobjuk („a Valóságos a legmagasabb fokra viszi a Tudatot”), akkor a Világ magától megáll.

Két olyan feltétel ez, amely kölcsönösen kielégíti egymást, ha a görbe csúcsa nemcsak csúcspontnak felel meg, ahol „megsemmisül a sodródás”, hanem olyan elágazási és elhajlási pontnak, ahonnan egy bd ág indul ki és hatvány-görbe módjára növekszik (lásd a 2. számú ábrát); vagy pedig - ami ugyanazt jelenti - a d Pont megfelel a planetáris Reflexió olyan felső kritikus pontjának, amelyen túl már semmit sem tudunk meghatározni; éppen csak annyit mondhatunk, hogy ezen túl is folytatódik a Világmindenség, de más, még elképzelhetetlen dimenziókban (mert akkor kilépünk az Időből és Térből).

188

Y

d b

c

0

a

2. ábra: az Evolúció energetikus vázlata (második megközelítésre) A bd felszökő ág (kiút) a reflexív Energia számára a b ponton át, (ami az összpontosulásnak és a Reflexiónak felső kritikus pontja)

Amint föntebb is mondottam, a Reflexió visszafordíthatatlan jellegének felismerése részben így egészíti ki azokat a szempontokat, amelyeket az Élet és az Entrópia viszonyairól megalkothattunk. Első megközelítésre teljesen igaz, hogy az Élet úgy jelenik meg a Világegyetemben, mint pusztán probábilis esetek játékának eredménye. Végeredményben viszont az válik nyilvánvalóvá, hogyha „gondolkodó” formájában vizsgáljuk, akkor ugyanez az Élet - hogy működhessék - kell hogy rendelkezzék annak tudatával, hogy javára fordíthatja a probábilis esetek játékát s így elkerülje azt a Halált, ami felé ragadta volna valami vak determinizmus. E szemléletmódban a reflexív pszichizmust már semmiképp sem tekinthetjük valami merő felépítménynek (szuperstruktúrának) a kozmosz ölén. Az öntudatossá vált Élet nemcsak önmagát fejlesztőnek (self-evolútívnek) mutatkozik a tapasztalat terén, hanem még azt is igényli, hogy önmagában szilárdan meg is maradjon. Ez az utóbbi jelleg pedig két módon bontakozhat ki: a/. akár úgy, hogy azoknak a gondolkodó partikuláknak puszta egybekapcsolódásából születik meg, amelyek egymást tükrözik;

x

189 b/. akár pedig (s ez a valószínűbb) azáltal, hogy a szilárd megmaradás vágya követeli és fel is fedezi a kozmikus összpontosulás legfelső Központjának létezését (amely Központ nemcsak lehetséges, hanem máris valóságos).

Összefoglaló, vagy következtetés Az elsőbbi különféle meggondolások lényegében a következő pontokban foglalhatók össze: 1/. A Reflexió (vagy egy lét számára átmenet a tudatos állapotból az öntudatos állapotba) mindenegyes emberi elemben egy olyan kritikus pontnak felel meg, amely kétfajta Életet választ el egymástól. 2/. Ha a reflexív Élet elemi fokon megindult az egyedek mélyén (ezzel a nemöntudatos Élet mozgását új területen folytatva és átformálva), akkor többé már nem szűnik meg különfélévé és egyre feszültebbé válni, s ebben egy olyan kollektív folyamatot alkot, ami szorosan kötődik az emberi technikai-kulturális összpontosuláshoz. 3/. Ennek az ultra-reflexiós folyamatnak végén (amely egy határolt planetáris „quantumra” hat), feltűnik a maximális összpontosulás pólusa, amelyet - a gondolkodó Élethez tartozó visszafordíthatatlanság-igény következtében - nem tekinthetünk átmeneti állapotnak (vagy „villámfénynek”), hanem inkább a Reflexió felső kritikus pontjának, amelyen túl a bonyolódás/tudat evolúciós görbéje - tapasztalatunk területén - kilép a Térből és az Időből. 4/. Energetikus szempontból végeredményben minden úgy történik, mintha a Világegyetem nemcsak egy tengely mentén, hanem két összefüggő tengelyt követve folytatódnék: az egyik (az Entrópia): nagyobb valószínűség tengelye (nagyobb probabilitású eseteké); a másik pedig (az Élet): a nagyobb bonyolultság tengelye. A Tudat véges-végig bontakozik ki, összefüggve az Entrópiával ( a Termodinamika követelményeinek megfelelően), de végül a Reflexió sajátos hatására elkerüli a „szervezetlenné-válást” (dezorganizáció), akár mint különálló „második fajta Energia”; akár mint a közös Energiának bensőségessé vált töredéke. 5/. Ez pedig annyit jelent, hogy - ha a Világegyetem evolúciós menetét teljesen át akarjuk fogni (beleértve az Életet is), akkor egy harmadik Elvet, az Energia Reflexiójának elvét kell hozzátennünk és társítanunk az eddig már elfogadott két elvhez, az Energia Megmaradásának és Lefokozódásának elvéhez.

New York, 1952 április 27. Ez a tanulmány a Revue des questions scientifiques 1952 október 20-i számában jelent meg.

190

GONDOLATOK AZ EMBERI ÖSSZENYOMÓDÁSRÓL

I. Korunk betegsége: a fojtogató Világ. Sok ezer éven át tartó lassú kiterjeszkedés után számban egyre nagyobbra duzzad az emberi faj, s most hirtelen lép összenyomó fázisába. A Földön szétterjedt különféle népek minden oldalról érintik egymást, kezdenek egyre szorosabban egymáshoz préselődni a bolygó felszínén, amely napról napra jobban összeszűkül. S úgy látszik, hogy - sajnos - nemzedékünk számára legközvetlenebbül az érezhető ebből az összeszorulásból, hogy általános nyűgként hat (hogy ne is mondjam: teljesen lever a lábunkról). Mert ugyebár végeredményben mindig ugyanannak a túlságosan nagy népességi nyomásnak következménye az, hogy rosszullétünknek s bajainknak egész láncolata fonódik ránk s azzal fenyeget, hogy lassankint lakhatatlanná teszi a világot. A brutális emberi jelenségeknek ez az árja, amely minden eresztéken át beszüremkedik és magasra nő, elfojtva az elit-csoportokat, s tömege révén szinte elkerüli a kiválasztódás hatását is. Csendes magány és Természet bája eltűnt a gyárak elől, a városok forgatagában s vérszegény lett lelkünk és testünk. Ez a visszataszító csereforgalom, ez a szüntelen és viszketegséget okozó súrlódás emberek között, akik annál inkább idegenek és ellenszenvesek, minél többen vannak. Mennyire elgépiesednek a személyek, mert rabszolgáivá lesznek a munka elkerülhetetlenül kollektivizált formáinak! A mindennapi életnek ez az őrült bonyolultsága, súlyos terhe és egyre nagyobb bizonytalansága részben talán megmagyarázza, hogy mi az oka a túlzott idegességünknek (vagy korunkra jellemző nyugtalanító neurózisoknak).

191 A másik (a legfőbb) ok pedig az, hogy nyüszítő szorongás lepi meg azt az emberi létezőt, aki pillanatnyilag azt érzi, hogy elveszettként kóborol abban a végtelen Világmindenségben, amit már meg sem ért. S ne is beszéljünk arról, hogy a túlnépesedett területeken egyre inkább növekszenek a fertőzés veszélyei s kiürülnek az éléskamrák. S mindez amiatt, mert túlságosan sokan vagyunk már - igen kevés helyen. Bizony akárcsak a vonaton a legforgalmasabb órákban, az emberek kezdenek fuldokolni a Földön. S mivel kevés a levegő, még szinte meg is magyarázhatók azok az ökölcsapások, amelyekkel nemzetek és egyének próbálnak kijutni a fojtó légkörből, megmenteni magukat elszigetelődéssel, szokásaik révén, nyelvükkel és a maguk országába húzódva. - Persze ezt hiába teszik, hiszen a vonatfülkében folyton növekszik az utasok száma… Ahelyett, hogy izgulnánk a mindnyájunkra nehezedő kellemetlenségek miatt, vagy hogy révetegen várnánk a dolgok rendbejöttét, miért ne kérdeznénk meg inkább önmagunktól: szilárd tapasztalati szempontból hátha akad először megnyugtató magyarázat, aztán kedvező kiút is mindarra, ami történik? Tanulmányomban erről szeretnék elgondolkodni.

II. A „baj” eredete: magára záruló Mindenség Első pillantásra az a leginkább riasztó az emberi réteg jelenlegi túlpréseltségében, hogy ez a folyamat nyers egyszerűséggel történik. A Bioszféra egy része (a Reflexív fokra jutva) hirtelen felszabadult az élő tömeg többi részétől; s most ez a fölszabadult rész szinte robbanásszerűen szaporodik, itt nyüzsög és szinte szétmorzsolja magát, annyira összetömörül a Föld zárt felszínén: van-e ennél a determinizmusnál s ennél az előretörő fejlődésnél titokzatosabb, de ugyanakkor vakon történő és kérlelhetetlenebb valami? Milliárdokra menő Ember: pontosan olyan, mint az összenyomódó gáz… Hajlamosak vagyunk így beszélni. S persze hogy lekókad a fejünk. Csakhogy olyan biztos-e az, hogy a fizikusnak meg a biológusnak semmi különös mondanivalója nincs bolygónk túlnépesedésére vonatkozólag? - Ha a gáztömegnek térfogatát csökkentjük, valami új dolog jelenik meg benne: emelkedik a hőmérséklete. Az egyre jobban összenyomott embertömegben nem jelentkezik-e valami ehhez hasonlóan, ami - ha jól tudunk látni - fölfedi ennek a jelenségnek igazi természetét, valódi viselkedését? Amikor a mai kort jellemezni szokták - és el akarják ítélni, előszeretettel emlegetik, hogy előtörtek a tömegek, mindent meghódít a gépek hatalma, vészesen csúszunk a

192 totalitarizmus felé… S mit tudom, mi mindent nem szajkóznak még egyesek. De a Tudománynak milyen hely jut mindebben, s mit csinálunk vele? A Tudomány mellett s a Tudomány ellen rengeteget írtak már: hol minden jóval és széppel elhalmozták, hol meg nyakába varrtak minden bajt, ami csak ránk szakad. Ismét a Jó és a Rossz fája. De hogyan lehet az, hogy e kritikák és a dicshimnuszok árjában senkinek sem jut eszébe, hogy jusson túl a hasznosság, az erkölcs-tanítás, vagy a merő okoskodás különféle síkján, s észrevegye, hogy az emberi szellemnek világot hódító munkája elsősorban nem jó vagy rossz valami, hanem mindenekelőtt és „alapjában véve” a „tudat-feszültség növekedésének” jelensége, amely szorosan összefügg a Civilizáció történelmi előrehaladásával? Éppen abban a mértékben, ahogy egymáshoz szorulni kénytelenek a gondolkodó elemek (amik magunk vagyunk), az egymás között ide-oda működő gondolkodással (inter-reflexióval) kétségtelenül megsokszorozzák egyedi reflexiós képességüket. Ha mindnyája egyesülnek, akkor olyat is megértenek, amit elszigetelten egyikük sem tudott volna sosem megoldani. - De hát akkor ebben a teljesen világos esetben, amikor az Emberiség jut szellemileg magas fokra az összeszorulása közben, hátha megint az a nevezetes gondolat-pár - az „összenyomódásból tudat származik” - bukkan elő, s (ama elrendeződések révén, amiket az összenyomódás föltétlenül létrehoz a szerves miliőben) kezdettől fogva irányítja az Evolúciónak minden előretörő lépését? Ha csakugyan így van, akkor ott, ahol szemünk először csak az emberi anyag brutális présbe-rakását fedezte föl, most már el kell ismernie, hogy ez annak a rugója, jele és váltságdíja, hogy a pszichogenetikus kozmikus erők hatására újra nekilendül a Föld. Mi a Harmadkor vége felé ezekből a kozmikus erőkből léptünk elő. Az egyszerű Reflexió után pedig itt az Együtt-Gondolkodás, vagyis a magas fokú Reflexió… S ekkor - hála annak a fénynek - , amit ez az egyetlen sugár vet problémánkra, ugye egy-csapásra egészen új szemléletmód adódik: meglátjuk, hogy benső feszültsége nem fojtja meg a világot, hanem magasra emeli. Az is kétségtelen, hogy ebből az új szempontból nézve még az eddiginél is kérlelhetetlenebbnek mutatkozik a minket összenyomó erő: mert most már nemcsak egy kis bolygó húzódik össze, hanem az egész Világmindenség központosul lényünk mélyén. Viszont azt is könnyű meglátnunk, hogy mivel ez az óriási energia kozmikus nagyságrendűnek mutatkozik, ezzel új természetet ölt magára s megszűnik agyonnyomni minket: hiszen éppen abban a mértékben, ahogy kényszerít pszichés közeledésre, holnap már valódi és végleges felszabadulásunk legaktívabb tényezője lehet.

III. A nagy felkönnyebbülés: összpontosulás, előre. Azzal ellentétben, ami oly gyakran történik a természetben, az emberi fajról azt látjuk, hogy elterjedésének nem az a rendeltetése, hogy szabályozódjék és automatikusan önmagára korlátozódjék. Mert hát minél több ember van, találékony szellemük annál jobban védi őket s még nagyobb szaporodásra készteti.

193 Helyzetünket számba véve legtöbbnyire a következő orvosságokat szokták ajánlani, hogy megmeneküljünk a fenyegető megfulladástól: vagy drasztikus módon korlátozzuk a szaporodást, vagy éppen azt tanácsolják (régi álom ez, ami talán most kezd kilépni az álomvilágból?), hogy az emberek tömegesen költözzenek át valamelyik lakatlan égitestre. De ha még oly nagyszerűen tökéletesítjük is ezeket a nyomást feloldó módszereket, vajon éppen természetük miatt nem képzeletszülemények-e, ideig-óráig megvalósítható és reménytelen vállalkozások? S főleg annak elképzelését, hogy bolygónkon kívül tanyát üthetünk, nem kell-e azonnal elvetnünk, hiszen már csak azért is megvalósíthatatlan, mert eddig még az ég egyik oldaláról sem látogatott meg minket senki sem? Az én véleményem az (persze én azt vallom, hogy a világ, amelyben mi lakunk, tekinthető eléggé összefüggőnek s ezért végeredményben nem fogja automatikusan elpusztítani az Életet, amit megszült), mondom az én meggyőződésem az, hogy nem eugénikus korlátozásban, nem is az emberi tömeg földön-kívüli terjeszkedésében kell keresnünk azt az enyhülést vagy fölengedést, ami immár szükségessé vált a mi zoológiai törzságunk további életéhez, hanem bizony abban, amit így nevezhetnénk: „az Időben jutni kifelé, előre”. Magyarázzuk meg ezt a fontos szempontot. Föntebb érintettem egy gondolatot, amikor a Tudomány haladásának kétségtelen tényére támaszkodtam: a Világegyetemnek pszichés sodródása van, amely nyomás alatt tartva (és éppen mert nyomást gyakorol rája) egyre reflexívebb tudatú állapotok felé vonja előre az emberi tömeget. Ne felejtsük el, hogy - ha csakugyan létezik ilyen mozgás, akkor éppen összpontosuló természete alapján föltétlenül megjelöl - valahol a jövendő véges távlatában - egy kritikus találkozópontot vagy kritikus csúcsot, amit így határozhatunk meg: - akár (első megközelítésre) mint az együtt-gondolkodásnak végső központját; - akár (most már teljesebben meghatározva) mint a gondolkodó monádoknak „konspirációs” központját Ez a kifejezés Édouard Le Roy-tól származik, jelentése: az egész Emberiség szellemi, érzelmi, akarati „együtt-légzése”, egyetlen lelkületben egyesülése.

Mert hát - lélektani szükségességből következik ez - lehetetlen aktív módon és végesvégig együttgondolkodni más emberrel, anélkül, hogy érzelmileg ne igyekeznénk magunkat vele azonsoítani. S ha ezt alaposan megláttuk, akkor már nézzük azt a reflexiós és egyesülési végpontot, ami így elénk vetül, az Emberiség mozgásának vonalát az időben előrevetítve (extrapolálva). Ugye mindjárt világos, hogy egy ilyen mágneses pólus már puszta megjelenése révén és ha sikerül meglátnunk sugarait - azzal a hatalommal rendelkezik, hogy a Föld egész gondolkodó rétegében fellobbantja az emberivé-válás egyetemes nekifeszülését?

194 Aztán pedig ugye az is biztos,, hogy akárcsak a tömeg, amely elrendeződik és nyugodtan megy kifelé, ha az eddig bezárt ajtókat kitárják előtte, - az emberi tömeg is, mihelyt ilyen pólus felé fordul s ennek irányában kezd dolgozni utolsó idegszáláig, azonnal érezné, hogy felkönnyíti őt és összhangba hozza már az a hívó szó is, amely előrenógatja? „Az összpontosulás fölenyhíti már azzal a puszta ténnyel is, hogy elrendez és cselekvőerővel tölt meg”. Minél inkább elmélkedik valaki erről az elemi igazságról, annál jobban meggyőződik, hogy a mi gondolkodó Földünk, amely immár alá van vetve egy akkora nyomásnak, hogy semmi sem akadályozhatja meg belső növekedését, biológiailag a következő dilemma előtt áll: - vagy pszichológiailag megmarad anarchikus tülekedésben, s ez esetben fog emésztődni; - avagy pedig kifejleszti magában a Jövőbe vetett Hitet, amely elég határozott és elég heves lesz, hogy általa - éppen az egymáshoz közeledést magasra fokozva - az Emberiség szellemileg és érzelmileg eggyéforrva emelkedjék a nagy megpróbáltatás fölé. New- York, 1953 január 18. Ezt a tanulmányt a Psyché c. folyóirat 1953 szeptemberi száma közölte.

AMIKOR A CIKLOTRONT NÉZTEM, ARRÓL GONDOLKODTAM, HOGY MIKÉNT TÜREMLIK MAGÁRA AZ EMBERI ENERGIA. I. A Berkeley-i nagy ciklotronok A múlt nyáron engedélyt kaptam, hogy meglátogassam a Kaliforniai Egyetem ciklotronjait. Azt hiszem, hogy ezek a fura készülékek olyan közismertek lesznek utódaink szemében, akárcsak most minekünk a turbina vagy a dinamó. Berkeleyben ma már egész sor

195 ciklotron létezik, a kisebbeket egyre nagyobbak követik szép sorban, sőt valamiképp egyik a másikból származik is. A szoros értelemben vett ciklotronok a protonok, a neutronok és az alfa partikulák felgyorsítására szolgálnak. Itt állok velük szemben. Azok pedig ott távolabb, az elektronokra hatnak. Betaton és szinkroton a nevük. Van egy harmadik típus is, a család legfiatalabb sarja, viszont ő a legóriásibb. Azért hívják bevatronnak, mert 40 méteres átmérőjű (10.000 tonnás) körkörös elektromágnesének segítségével - ezt remélik a szakemberek - nemcsak milliónyi, hanem billiónyi elektronvoltokra fogják felgyorsítani a protonokat. Kedves Olvasóim képzeljék el, hogy mindegyik gépóriást körformájú óvóhely veszi körül, akárcsak a gőzmozdonyokat szokta védeni kerek épület, s bent az óvóhelyek mélyén körkörös kamra van, amelyben az atom-partikulákat periodikusan sorozatokban érik elektromos impulzusok s közben körben kell forogniuk egy hatalmas magnetikus tér hatására. Ennek következtében az atom-partikulák egyre sebesebben köröznek, míg végül egy érintő irányában felszabadulnak és fénysebesség felé közeledő sebességgel futnak ki a mágneskörből; s ekkor az óriási erőfeszültség révén arra képesek, hogy széttörik, transzmutálják, sőt nemsokára talán meg is szülik az Anyagot. S ha mindezt már halványan megsejtették Olvasóim, képzeljenek még el e titokzatos körformájú óvóhelyek körül egy egész kis várost, szigorúan ellenőrzött kapuival, sokféle hi9vatalával, garázsaival, vendéglőjével - s persze ott van benne a tudósoknak és különféle technikusoknak jól megválogatott és tarka csapata, a város lakossága. S végül képzeljék el ezt az egész nagy együttest a San Francisco-i öböllel és a Golden Gate-tal szemben, a dombokon, eukaliptuszok között. Mondom: ha mindezt már szinte látják, akkor halvány képük lesz a híres Berkeley-i Radiation Laboratory-ról, amely szoros kapcsolatban áll az Egyesült Államok Atomic Energy Commission nevű szervezetével s a molekuláris Energia tanulmányozása és előállítása céljából manapság a világ egyik legélénkebb központja. Nem vagyok fizikus, tehát most nem arról fogok beszélni, hogy ezen a kiváltságos helyen milyen gondolatok szálltak meg az atomok explóziójára vagy „implóziójára” vonatkozóan. - De mert öreg diák vagyok az Élet tanulmányozásában, ezen a címen - a „kettős-látás” jelenségének allegórikus formájában - szeretném kifejezni és kritikai szemmel elemezni a szellemi jelenlétnek és energiának azt a különös érzését, amely szinte fejbevágott, amikor életemben először álltam szemtől-szemben modern atomrombolóink egyikével.

196

II.

Egy másik és láthatatlan ciklotron, avagy az emberi energia helyi központosulása Az én látogatásom idején a Berkeley-i ciklotronok részben javítás és ellenőrzés szakában álltak, részben befejezésükhöz közeledtek. Ez annyit jelent, hogy veszély nélkül mehettem közel hozzájuk. Tehát amikor behatoltam az őket beborító széles beton-vérten át, kényelmesen megtekinthettem legtitkosabb alkatrészük szerkezetét is. S ahogy egyre beljebb hatoltam a monstrum gyomrába, valahogy fokozatosan kezdtem más síkban látni; szemem előtt lassacskán egy másfajta képcsoport foglalta el az előttem álló atomgyorsító helyét és látványát. Vezetőm szépen tovább beszélt az egymásratüremlő mágneses terekről. Én meg közben ellenállhatatlanul éreztem és érzékeltem, hogy túl ezen az elektro-magnetikus örvényen s köröskörül i9tt kavarog egy másik s nem kevésbé óriási sugárzás központosuló árja: zuhogva ömlött rám a világ négy tájáról az a sodró folyam, amit az Emberi szít fel. Tudományos ismereteknek, megoldási módszereknek egész sora, energiák hatalmas színképe is futott össze azon a ponton, ahol álltam: valami sajátos és egyetlen dologba fonódtak össze, amint hevesen egymásba-szövődtek… Először is: tudományos ismereteknek és technikai módszereknek egész skálája: matematika, elektronika, kémia, fotografálás, fémipar, az anyag ellenállásának szakmája, építészet: mindezek a különféle tudományok kell hogy találkozzanak s egyformán tökéletesen működjenek, mind egyszerre s ugyanoly pontosan, hogy a ciklotron terve megszülethessék, aztán elkészüljön és dolgozzék maga a szerkezet. Aztán az energiák hatalmas színképű sorozata. Persze kilowattok és kilowattok. De szén is, meg petróleum és uránium. Na persze Pénz (sok millió dollár), az a Pénz, amit a rideg erénycsősz talán egy kézmozdulattal pokolba küld, de ami mégiscsak vérként kering az Emberiségben (sőt egyre inkább azzá válik). Aztán ott láttam azt a nyakas fáradhatatlan alkotóvágyat, amely a Szükségesnek s a Vágynak minden forrásából iszik, hogy végül is egybeolvassza és lélekre keltse ezt az egész nagy tömeget. Mert ha végeredményben a nukleáris Energia generátora körül veszélyesen aktívvá válik a fizikai atmoszféra, hát akkor mit kell mondanunk arról a pszichés feszültségről, amit ugyanazon a helyen megszül mindannak találkozása, ami legégetőbb vagy legvonzóbb csak van a gazdasági igényekben, nemzeti vágyakban, háborús szükségletekben, a test

197 gyógyításának reményében és (még inkább) abban a törekvésünkben, hogy már-már magának a Kozmogenezisnek rugóit szabályozzák ujjaink. Bizony millió és billió elektron-voltoknál sokkal inkább fejbevágott és szinte megrészegített engem valami, amikor a ciklotront szemléltem: láttam, amint külön-külön szépen kidolgozott és elszigeteltnek vélt kategóriáink elérnek egy bizonyos feszültségi fokot s ugyanakkor egymáshoz közelednek, szerves egységet kezdenek alkotni: egészen új s eddig még fel nem kutatott természetű pszichés valóságot. A Berkeley-i dombokon elmosódnak a határok Laboratórium és Gyár között, az Atomszerkezetű és a Szociális között, s bizony - amint mindjárt rámutatok: Helyi és Planetáris (az egész bolygóra kiterjedő) között is. Ez annyira igaz, hogyha a Berkeley-i munkás elgondolkodik helyzete és tevékenysége fölött, hát bizony csakugyan ezt kérdezheti: Kutatómunkát végzek-e, vagy Ipart, Fizikát vagy Metafizikát, Energetikát-e vagy Orvostudományt, Háborút készítek elő vagy Békét? Sőt ez a gondolat is fölmerülhet benne: vajon nem sodor-e magával valami magasabb rendű ár s ezáltal nem jut-e talán az is osztályrészemül, hogy eljutok az emberi Szerves (vagy „Koncentrált”) Valóságnak valami olyan formájához, ami eddig nem létezett?

III. Szinte az egész földön megsokasodnak az emberi energia központosítói S akkor éreztem, láttam, hogy amit tapasztalok, tovagyűrűző hullámként terjed ki a Föld legszélső határaiig. Az emberen-túlinak éppen csak „megszagoltam illatát” abból, amit az előttem álló óriási atomromboló turbinák árasztottak, de azárt máris felvillant előttem a többi sok-sok nagy gép körül kavargó áradó folyam: ezer és ezer gépóriás - mint megannyi hatalmas fa - ötven év ótsa szemünk láttára egyszer csak továbbnöveli ágait minden irányban. Elektronikus mikroszkópok és óriás teleszkópok. Készen állnak olyan lövedékek, amelyek bolygón kívüli útra képesek. Különféle kombinációkat végző masinák… A végtelenül változatos formák és kísérleti próbálkozások alatt vajon nem ugyanaz a láncszerű folyamat ismerhető-e fel világosan az emberi tevékenységek minden ilyen csomópontján? Egybegyűjtő és összhangba rendező folyamat, amely minden esetben ugyanahhoz az eredményhez jut el: az Embert, a dolgozó Embert először magához szippantja, szinte foglyul ejti munkájának tárgya, aztán végeredményben átformálja (magas fokon egységesíti) őt mind a munkálkodása, mind pedig munkájának eredménye.

198 Ezt mondom: munkálkodása, ti. amennyiben arra szorítja rá az embert, hogy ugyanazon lelkületet alakítson ki másokkal és önmagában. S azt is mondottam: munkájának eredménye, az alkotása is átformálja az Embert. Mert hát munkája minden gyümölcsének utolsó pontjaként az Ember elkerülhetetlenül önmagát találja meg, de mindig egy kicsit magasabb fokon. Egyre nagyobb lesz az Ember: akár mert érzékelhető módon hatol beljebb a Végtelen Nagy és Végtelen Kicsi birodalmába, akár mert geometriájával meghódítja a Teret, vagy pedig (s ez a legnagyszerűbb minden haladás között) közvetlenül megsokszorozza és meggyorsítja gondolkodásának agybeli képességét. S ekképp ahhoz a foszforeszkáló anyaghoz hasonlóan, amelyet sötét sugárnyalábba állítunk, az egész Földet olyannak láttam az engem körülvevő fizikai-szellemi kiáradó erők befolyása alatt, mint fénylő pontokkal behintett gömböt; mindenegyes „csillag” egy-egy laboratóriumnak vagy gépszerkezetnek felelt meg, amely körül a feszültség és az egyesülés hatására az Emberi itt és most kezd átváltozni valami új emberi „izotóppá”. De ahogy elámuló tekintetem nézegette, hogy milyen sok-sok szikra milyen fényesen és ezer változattal ragyog a Föld körül, hirtelen egy végső evidencia „ötlött szemembe”. Kezdetben, amikor szemem már hozzászokott, hogy a Bolygónak eddig homályos fele villódzóvá vált az ember-fölöttinek hatására, az egész látványt elborító egyetemes törvényként talán csak azt vettem észre, hogy megsokszorozódnak, fölerősödnek s egymással kapcsolatba kerülnek a fénylő pontok, amint sorban kigyulladtak a kontinenseken. Most viszont már még jobban hozzászokott a szemem, s ezért ezt az egész csillagos boltozatot mozogni láttam. Nem mint valami egyhangúan a pólusai körül forgó eget… Hanem mint olyan Galaktikát, amely önmagára türemlően teremt valamit. Először arról győződtem meg, hogy ötven év óta szemünk láttára születnek emberi Energiát szülő (vagy központosító) igazi generátorok szinte a Földnek minden pontján - s alig vesszük észre. Most viszont látomásom második fázisában határozottan megláttam azt is, hogy ezek a központosítók föltétlenül egymás között is közös központot szerveznek meg.

IV. Az Emberinek egyetemes összpontosulása, vagy: a kutatómunka örvénytölcsére. A múlt században még azt hihették (s hallottam is, hogy sokszor azt mondogatták), hogy a modern kor nagy emberi eseménye a Gép és az Ipar megjelenése. Ma már kezdjük sejteni, hogy ez a magabiztos meghatározás nem tapintott a jelenség velejére. Mert Gépek és Iparágak, valamiféle benső és ellenállhatatlan mozgás

199 hatására olyan tényező uralma alá kerülnek az ember kezében, ami még nálunk is hatalmasabb. Nemcsak az tény (amint föntebb említettem is), hogy a mi modern társadalmunkban gyorsan elmosódnak a különbségek Laboratórium és Gyár között. De amikor a kettő egybeolvad, határozottan uralomra kerül a Laboratórium. - Nem, végeredményben nem ipari korba léptünk, hanem a Kutatás korába. Persze az Ember mindig keresett és kutatott, szünet nélkül és nyakas kitartással, mert szüksége volt rá; meg aztán hajtotta is őt a föltalálás öröme. De ez az erőfeszítés igen-igen szétfolyó volt: a nagy tömeg alig sejtett róla valamit, a tisztességes közemberek szinte meg sem értették s éppen hogy elfogadták: a kutatómunka - valami „hobbyként”, fura rögeszmeként, ostoba szenvedélyként - gyakorlatilag magára maradt s rá volt hagyva egy-két különc fantáziájára. Ne felejtsük el, hogy még a XVIII. század közepén is „fura bogárnak”, valamiféle filozófus-tojásnak tekintették a kutató szakembert. De lám-lám, még két évszázad sem telt el azóta, s éppen a kutatómunka hódított meg mindent, mint tenger dagálya. A megértés vágya társult a termelés szükségességével; az Ember hirtelen fölfedezte, hogy tudományosan segítheti (sőt kell is előbbre vinnie) önmagában a biológiai fejlődésnek befejezetlen és szakadatlan menetét: manapság már soksok millióra rúg a kutatók száma, s nem találomra és elszórtan dolgoznak, hanem hathatós és egymást támogató csoportokra oszlanak, melyeknek növekvő száma, specializálódása s egymást kiegészítő szerepe úgy hat a kívülálló szemlélőre, mint felerősödő válasz mindarra, ami történik az emberi kultúrák kialakulásában vagy a zoológiai fajták megszerveződésében. Végeredményben minden azt mutatja, hogy az emberi atmoszférában (az egész Történelem-előtti és Történeti korban) fizikai és pszichés energiák gyűltek össze lassacskán és hosszú-hosszú időn át, s most ennek helyébe lép az a szellemi forgószél, ami minket szárnyára kap. Jól értsük meg ennek a hasonlatomnak szigorú értelmét és valódiságát. Azt mondtam: a Kutatás Forgószele, Örvénytölcsére… Nem olyan ez, mint ügyes-bajos dolgaink „tengerárja”. Nem valami összevissza s minden irányban ható tülekedésről van szó. Még nem is csupán állati fajok kavargó özönléséről, amikor szerteágazó formák hangyabolyszerű tömkelegét egyre távolabbra oszló körökre sodorja szét az evolúció szele. Valóban örvénytölcsérről van szó, amely magához szív mindent, aztán mélyre nyúló tengelyének irányában eggyé formálja. Egyesek még mindig azt szajkózzák, hogy a Kutatómunka éppen azáltal fut szerteszét, mert egyre nagyobb számú és mindinkább specializált ágakra oszlik; ezért hát szétszóródnak azok az emberi szellemek is, akiket hatáskörébe húz. Mikor hagyunk már fel ilyen elképesztő közhely ismételgetésével!

200 Persze hogy fennáll annak veszélye, hogy szellemileg szétmorzsolódunk, sőt akadnak is áldozatok a részletkutatás terén és a kialakulásnak abban a fázisában, amin most haladunk át… De valódi tudományos szempontból mit számít ez a veszteség, ha annak a pszichés egységnek óriási nagyságához hasonlítjuk, ami az Emberben dolgozik s kérlelhetetlenül hajtja, hogy kutasson s egyre többet fedezzen fel? Képzeljük csak el, hogy itt látjuk magunk előtt mindazt a rengeteg szerkezetet (az Anyagot alakító és szétszedő gépeket, a látást segítő műszereket, a közlekedőeszközöket, a gondolkodást szolgáló gépezeteket…) , melyeknek hihetetlenül változatos dzsungele kezdi benépesíteni a Földet. Egyik a másiktól egyáltalán nem különül el független egyedként; tehát nem nyilvánvaló-e, hogy ezek az elképesztő emberi találmányok és alkotások természetszerűen igyekszenek egymáshoz közel jutni s fogaskerékhez hasonlóan eggyé szerveződni, hogy társítsák és fokozzák hatóképességüket? Ha nem egyenkint, nem külön-külön a sajátos működésének hatósugara szerint képzeljük el mindegyiket, hanem mindet egyszerre egyetlen látással fogjuk át, akkor ezek az elemi örvénytölcsérek (vortexek) nem szövődnek-e össze határozottan egyetlen és gigantikus Gondolat-árrá, amelynek ölén a tudomány sokkal inkább egymásra göngyöli, semmint szétteregeti számtalan ágát?... Ismerjük csak el szép nyugodtan. Bennünk, Emberekben, az Élet nemcsak szerteárad és nemcsak szétterül; nemcsak szüntelenül szétfutó törzságakra oszlik, de csoportosul is, mert erre készteti a megismerés igénye, s ezért az összpontosulás révén most jut el erejének feszült fokára. Ennek jellemzője pedig az, hogy a Világegyetemben folyton növeli a Szervezkedést és a Tudatot, egyszerre, egyiket a másik segítségével. Vagyis bensőségessé alakítja az Anyagot, éppen a szerves bonyolulttá-alakítás erejével. Réveteg szemem elől végleg eltűnt a Berkeley-i ciklotron. Képzeletem az egész Nooszférát állította helyébe, a szellemnek azt a világát, melyet a Kutatómunka szélvihara teker össze, s ezért már csak egyetlen gigantikus ciklont alkot; sajátos hatása pedig az, hogy molekuláris energia helyett s annak helyén egyre inkább gondolkodó Pszichés Energiát hoz létre, azaz nem mást, mint Emberen-Túli valamit. S különös dolog, hogy ezt a kolosszális valóságot szemlélve, amely nyugodtan okozhatott volna bennem szédületet - éppen ellenkezőleg: nem éreztem mást, csak csöndes biztonságot és örömet, mélyből fakadó szilárdságot és boldog nyugalmat. Először is biztonságos nyugalmat. Mert ez a Mozgás óriásinak, tehát szilárdan biztosnak mutatkozott, s ezért elcsitította bennem a megrémült monádot. Minél óriásibbá vált az örvénytölcsér, annál kisebb volt annak vesz6élye, hogy én, ez a porszem, magamra hagyottan ténfergek a Világmindenségben. Tehát éppen azzal ellentétben, amit húsz év óta öklendezik az egzisztencialista irodalom, csakis az Evolúció egyetemes szemléletmódja (s nem az, hogy az egyén egyre csak önmagában vájkál és magányos idegenként szakad el a többi egyéntől), mondom: csak a Fejlődés átfogó látásmódja mentheti meg a XX. század emberét, amikor meglepik az aggodalmak az Élet színe előtt. S én újra ezt éltem át önmagamban.

201 Boldogság is költözött belém. Mert most már világosabban láttam, mint eddig bármikor: ha meg akarjuk magyarázni, hogy bennünk és körülöttünk miért létezik az a fizikai terület, amely elég erővel rendelkezik, hogy teljes egészében göngyölje össze magára az emberi tömeget, - ha ezt meg akarjuk érteni, akkor nem elég arra hivatkoznunk, hogy kollektív nyomás alatt áll miriádnyi elem s az hajtja előre egyetlen irányban, hogy tovább-élni akar. Ez az áradás növekvő feszültséggel s valószínűleg még száz és száz évszázadon át fog minket hajtani fölfelé s ugyanakkor előre is. De hogy maga az áramló örvénylés létrejöjjön, ahhoz az szükséges, hogy a halálnak taszító (vagy negatív) pólusa, amit el akarunk kerülni, energetikai szükségesség következtében társuljon egy másik, immár vonzó (vagy pozitív) pólussal, vagyis a Véges Élet Pólusával: ez a pólus képes arra, hogy felébressze és az idők során egyre inkább be is teljesítse a szellemi tevékenységnek két jellemző követelményét: igényt a visszafordíthatatlanságra, s teljes egység szükségességét. S ezért történt az is, hogy minél inkább igyekeztem a jövőbe előre meghosszabítani s elképzelni azt az óriási, spirálisan haladó fizikai-pszichés folyamatot, amibe engem is befog a történelem, szemben az a nagyon egyszerűen „Kutatásnak” nevezett valami megtelt élettel, színnel s fölhevült sok-sok olyan erő melegénél (Hit, Imádás), amit ma még a Tudományon kívülállónak tekintenek az emberek… Mert minél figyelmesebben vizsgáltam ezt a Kutatómunkát, annál jobban beláttam: belső szükségszerűség hajtja, hogy erőfeszítéseit és reményeit végső fokon valami isteni központ felé irányítva központosítsa.

Megjelent a „Recherches et Débats” c. kötetben, 1953 április. (A Fayard kiadása)

AZ EVOLÚCIÓS ENERGIA Bevezetés Energetikus törvények: a valóság feltételei A metafizikusok ens-e (létezője, lét-fogalma) a tiszta gondolat szféráiban uralkodik. Valamiképp ezzel szimmetrikusan, föltétlenül a fizikus Energiája dolgozik a tapasztalat

202 területén: az Energia, minden jelenségnek elsődleges alapszövete, amely hatalmas formaváltozatot ölthet magára; s ugyancsak az Energia méri ki azt, hogy gyakorlatilag mi valósítható meg (illetve hogy mi nem valósulhat me). „A priori csak az létezhet, ami elgondolható” - jelenti ki a filozófus. „A priori csak az jelenhet meg, ami megfelel az Energiának” - állítja a tudomány embere. Persze ahogy a gondolkodó a maga Ontológiája nevében, hasonlóképp az Energetikájában biztos tudós sem állítja azt, hogy megmagyarázhatja, miért éppen ilyen sajátos formát öltött magára a Világegyetem (vagy hogy előre láthatná, milyen alakot fog fölvenni). De akárcsak a filozófus, a tudós is - a maga módján és a maga fokán - feljogosultnak érzi magát, hogy megmondja (sőt előre is eldöntse), vajon egy esemény milyen feltételek között lehetséges s milyen általános irányban kell feltétlenül kialakulnia a dolgok folyásának, ha egyszer már elindult. Ez egyébként a Valóság minden területére érvényes: hiszen például a Fiziológia és a Termelés szigorú törvényein át véges végig folytatódnak a Termodinamika követelményei, egészen a látszólag annyira „szellemi” zónákig, mint az egyéni vagy szociális pszichológia. Itt viszont (az Energetika biológiai kiterjesztésének esetében) jól kell figyelnünk arra, hogy mi is történik. Mert amíg a Metafizikában a lét fogalma geometriai típusú pontossággal meghatározható, addig az Energia a fizikus számára úgy mutatkozik, mint még sok-sok féle kiformálódásra és tökéletesedésre képes nyílt nagyságrend. Senki sem vonja kétségbe az Energiának olyan tulajdonságait, hogy képes megmaradni, átalakulni és lefokozódni. De vajon a Weltstoff-ban (a Világ Alapszövetében) ezen az alaposan körülhatárolt és jól meghatározott termodinamikai magon kívül nem kell-e elismernünk olyan strukturális elemeknek létezését, amelyek ugyan elhanyagolhatók a Fizikában és a Fizikai Kémiában, mégis egyre növekvő mértékben válnak jelentősekké azoknak a vég nélkül komplex együtteseknek esetében, melyekkel az Élet Tudományai foglalkoznak?... Szeretném megmutatni, hogy valóban létezik ez a többletet jelentő mozzanat: összegző módon fogom tanulmányozni az Evolúció nagy jelenségét, nemcsak morfológiai vagy minőségi, hanem energetikai szempontból is. Az Evolúciót pedig nem teljes egészében fogom vizsgálni, hanem kizárólag csak legjobban előrehaladt és leginkább jellemző részében, vagyis az Ember szociális fejlődésében. Egyszóval az Emberivé-válást fogom tanulmányozni (a legáltalánosabb értelemben véve).

I. Régi és új Evolúció

203

Amikor „evolúcióról” beszélnek, először egészen természetszerűen az a gondolat ötlik eszünkbe, hogy az élő formák eredetét és átalakulását jelenti, vagyis azt a lényegében filetikus és szerteágazó folyamatot, amely kromoszómatikus átöröklésen alapszik s amit a kedvező eseteknek és a kiválasztódásnak működése együttesen végez el. Persze Genetikával helyreigazított és feljavított „transzformizmust” is értünk, amikor az „evolúció” szót kiejtjük; de igazában még mindig a XIX. századi transzformizmust jelenti számunkra, teljesen egyveretű folyamatával, mechanikus működésként, amely jól határolt területre terjed ki: íme tíz eset közül kilencben ezt a fogalmi képet váltja ki bennünk az „evolúció” szó. De ha csak egy kicsit is elgondolkodunk, belátjuk, hogy a Tudomány számára az „evolúció” mint jelenség - egyetemességében véve és módosulatait tekintve - kezd egészen másvalamivé válni (és csakugyan más is lett már), sokkal többet jelent, mint egyszerűen „állatfajok származását”. Egyrészt a Fizika most már feltárja előttünk, hogy az „élő anyag” alatt, vagyis a Szervetlen létezőknek hatalmas területén bizony csakugyan születnek „egyszerű testek”. Kétségtelen, hogy ez „nem-filetikus” típusú evolúció: mindenegyes korpuszkula még saját maga érdekében (azaz a sajátos ontogenezise határait még át nem lépve) alakul, áll be egy-egy csoportba vagy válik ki belőle. De mégis igazi fejlődés, mert - ezt már biztosan tudjuk - ilyen vagy amolyan módon, de összeadódnak az atomok a molekuláris elemektől s az elektronoktól kezdődően. Fokozatosan, avagy ugrásokkal, explózióval vagy „implózióval” - nem sokat számít.

Másrészt pedig amikor a vitalizáció távlatait figyaljük, íme előtűnik, hogy magában a Szervesben az Emberinek nívóján figyelemreméltó elhajlás történik. S ekkor az Antropogenezis lassacskán egészen különbözőnek, sajátosan eltérőnek mutatkozik a Biogenezis többi részétől… Vajon nagyon tévedünk-e, ha e küszöbnek s ennek az ugrásnak észrevételét nevezzük a modern tudományos gondolkodás egyik legdöntőbb lépésének? Galilei és Darwin óta az Ember kételkedni, sőt mosolyogni is kezdett ama addigi érzése felett, hogy ti. kiváltságos helyet foglal el a Természet csúcsán. Ezt mondogatták: „Oh, ez a felfogás csak Antropocentrizmus: éppen olyan optikai csalódás, mint az, hogy a Föld a Világ közepe!” - De aztán, amikor az emberi jelenséget behatóbban és egész kiterjedésében kezdték elemezni, s mihelyt számba vették jelenlegi hirtelen fejlődését, akkor bizony - határozottan állítom - szellemünk számára elővillant, hogy mekkora különbség van „az álló Kozmosz közepén lévő Ember” és „a szervesen bonyolódó és bensőségesülő Világmindenség csúcsát elfoglaló Ember” között. Mert elvégre is, ha szubjektív szemléleti távlatainkat helyesen rendezzük, vajon az Ember (s még inkább a szociális Ember) tárgyilagosan nem úgy viselkedik-e, mint valami „második-fajta” Élet a természetben? Ez az emberi Élet már arra képes, hogy előrelát, feltalál és mesterséges leleményességgel csoportosul önmagában, az egész Földre kiterjedő (planetáris) közös megszerveződés és együtt-gondolkodás egyre jobban mutatkozó folyamatában. S ekképp átfogja és magába testesíti a „régi”, főleg automatikus, kromoszómatikus és szerteágazó állati evolúciót: a fejlődésnek tökéletesebb formája mutatkozik élő és

204 gondolkodó miliőben, valóban „új” evolúció, amelyet a következő három tulajdonság jellemez: Ezt a kifejezést G. Gaylord Simpson The Meaning of Evolution c. könyvének Zárszavából idéztem.

a/. Sajátmagát irányítja a feltalálással történő elrendeződés révén; b/. Továbbadja és összegyűjti (tanítás-tanulás) azt, amit már megszerzett magának; c/. S végül önmagára összpontosul a szocializációval és a „planetizációval”, az egész Földre kiterjedő aktivitásával. Bizony csakugyan azt látjuk, hogy (bár sok másodrendű ponton még nem jött létre megegyezés) a szemléletmódnak ezt az új irányát követve máris megtörtént a döntés a Biológia és a Biogenezis szakemberinek szellemében. Szakemberek között e téren már senki sem ingadozik, amikor tudományos gyakorlatról van szó. Akár letérő mellékágként, akár ellenkezőleg - saját főágát folytatva, a kozmikus evolúció Energiája másodszor alakul át a reflexív pszichés területre hatolva, miután egy első alkalommal már eljutott az Ásványi fokról az Élő fokára. Ez összefüggőbb, termékenyebb, tehát valószínűbb magyarázat.

Az emberi Szocializációban nemcsak folytatódik a biológiai evolúció, a szónak valódi és nem metaforikus értelmében, de igen jelentősen meg is hosszabbítja belső tulajdonságainak skáláját. … S ennek a nagyszerű eredménye (ezt még nem eléggé aknázta ki a Tudomány), hogy a biológiai evolúció mindegyikünkben (részlegesen) ura lett saját mozgásának s ugyanakkor reflexíve tudatára ébredt az őt átjáró erőknek; s ennek következtében most már nem kívülről figyelt tárgyként tárul szellemünk elé, hanem mint befelé-tekintésünk tárgya. Próbáljuk első megközelítésre alkalmazni ezt a „spektroszkópiát”, amikor a fejlődés Energiája „belülről” nézi evolúciós színképének skáláját.

II. Működés és fokozott működtetés, avagy: az új Evolúcióban milyen energetikus szerepe van az előrelátásnak.

205

A működő élő valóságnak kétségtelenül az az egyik legjellemzőbb vonása, hogy döntő fontosságú számára az a tény, hogy megfelelőképp érzékeny külső hatásra (excitábilis) és valóban változik is ilyen hatásra (vagy nem). Elméletileg minden fizikus könnyen kiszámíthatja (például kalóriákban), hogy egy-egy állat egy bizonyos pillanatban mennyi energiát használhat fel. De hogy az az állat egy-egy határozott esetben ennek a tartalék energiának csakugyan milyen töredékét, milyen irányban és mekkora sebességgel fogja felszabadítani? - ezt már lehetetlen meghatározni, hacsak nem veszünk számításba egy egész sor olyan „anyagilag foghatatlant” (imponderábilét), ami együtt jár annak az egyednek pszichéjével. Az állat (ez az állat) tökéletesen másképp viselkedik, ha jól van lakva, vagy ha éhes; amikor békés hangulatú vagy hajszolják stb. stb. … Mi mást jelent ez, mint hogy még a kis agyfejlettségű állatokban is mindenki nyilván beláthatja azt a tényt (a mibennünk lejátszódó tényekhez hasonlítva), hogyha teljesen ki akarjuk fejezni egy élő tömeg (akár mint egyedet tekintve, akár pedig statisztikai szempontból, „faji erejében”) dinamikus állapotát, akkor olyan formulát kell alkalmaznunk (amint ezt föntebb jeleztem is), amely legalább a következő két fogalmat tartalmazza: az első egy bizonyos termodinamikus nagyságrendet mér számokkal, a második pedig azt fejezi ki, hogy ennek az energiának milyen képessége van, hogy többé-kevésbé gyorsan dolgozzék az életben-maradás, a megsokszorozódás érdekében vagy a szervezett anyag valamilyen felsőbb fokú elrendeződésének irányában. Kétségtelen, hogy a Bio-energetika szakemberei esetleg éppen azért hanyagolják el ezt a második mozzanatot (nevezzük most „aktivációnak”, „mozgósításnak”, az energia fokozott működtetésének), mert ennek gyökerén anyagilag nem mérhető tényezők vannak (imponderábilék). pedig hát első pillantásra ugye evidens a következő két dolog: 1/. Az egyik az, hogy az állatok sorozatán véges végig (kezdve a soksejtűtől egészen a legtökéletesebb Emlősig) az Evolúció működése változatlanul (s mindenegyes sejtben hozzávetőlegesen állandó energiamennyiséget raktározva el) abból állt, hogy egyre inkább növelte és érzékennyé tette a szerves létezőknek azt a „felületét”, melyre izgatóan hathatnak külső befolyások; 2/. A másik dolog pedig az, hogy az Embert a Jövőből érkező befolyások is érik, s ezért az élő Anyagnak ez az egyetemes „mozgósító folyamata” végső fokú fázisra jutott, amelyet az jellemez már, hogy egyre jobban előtérbe jutnak és hatalomra kerülnek a félelemnek vagy a reménynek hatásai, amik az előrelátás félelmetesen nagy ajándékával együtt járnak. Az Ember hihetetlenül óriási hatalmat jelent: mag akörül a természetben mindent élesztőként jár át és forrongani késztet; s ezt a fizikai energiakészletének olyan átlagos mértékével éri el, ami szemmel láthatóan szinte egyenlő az őt körülvevő és hasonló termetű állatok energiakészletével. S hogy Fajunknak ezt az anormális „aktivitását” meg tudjuk magyarázni, azt éppen azzal kell elkezdenünk, hogy hangsúlyozzuk: az emberi egyedben az idegrendszer végtelen tökéletességével együtt ott van az ismerésnek valamiféle egyetemessége. Vibráló érzékenységét szakadatlanul éri ezernyi tárgy és rengeteg célpontot tűz ki magának. Bizony az emberi Energia általános mérlegén ez hirtelen magasra ugrasztja az Energia fokozott működtetésének, „mozgósításának” eredményeit jelző mutatót.

206

Csakhogy igazában mit ért volna az egyed érzékenységének s a tárgyi kiterjedésnek ez a kettős biológiai előnye, ha a többi állathoz hasonlóan az Ember is csak arra korlátozódott volna, hogy az Időt csak picinyke töredékében lássa meg maga előtt? Persze ez abszurd hipotézis, hiszen a Reflexió szükségképp magába foglalja az El őrelátást.

Ebben az esetben persze nemcsak az „előre-vetítésnek, tervezésnek”, azaz a föltalálásnak képessége maradt volna benne kifejletlenül, de ráadásul még a Világ is milyen gyökeresen más fokon hatott volna érzelmi életének mélységeire! Mivel bennünk a fönnmaradás puszta vágyát lassan-lassan a jövő vonzása váltotta fel, ezért - mindnyájan tudjuk - eszméinkben és személyi érzelmeinkben egyre nagyobb szerepet játszik a le nem zárt, a váratlan, az eszményi. Nos hát abban, ami mindegyikünkben lejátszódik, nem fedezzük-e fel miniatűr formában annak képét, ami az egész Fajban történik? Nézzük csak egyrészt azt az Emberiséget, amely például a Csiszolt-kőkorszak elején élhetett; képzeljük el mellé a mai Emberiséget, s aztán próbáljuk energetikai értelemben fölmérni a kettő közötti viszonyt. Egészen világos, hogy - termodinamikai egységekben kifejezve - lényeges a különbség e kétfajta Emberiség között: akár a népesség hirtelen megnövekedése miatt, akár pedig mert az utolsó évezredekben a kollektív technika hihetetlenül megsokszorozta a hatalmunkba kerített és emberivé alakított erőket. De ha aztán a rendszer „aktivitásának” szempontjából vizsgáljuk a kérdést, nem tűnik-e ki még sokkal kirívóbb és sokkal jelentőségteljesebb ugrás? - Mert elvégre is ha az Entrópia szögletkövén paradoxális módon valami fönntartja az improbábilis elrendeződéseknek ezt az óriási tömegét - a XX. század Emberiségét - hát végeredményben mi más lehet ez, mint annak homályos tudata (de a csiszolt-kőkorszakbelinél mennyivel jobban kifejlett tudata!), hogy „valami” vár ránk az eljövendő idők mélyén? Nem a halál elkerülésének merő ösztökéje (ami az állati fajokban mutatkozik), hanem annak szenvedélyes vágya, hogy túljussunk önmagunkon s elérjünk valami olyan csúcsra, ami a felhőkön át megsejthető. E pontra vonatkozóan, ami még a Fizika számára is jelentős, cselekvőképességünk ha önmagába tekint - igen határozottan a következőt sugallja: „Azt az energia-mozgósítást, amely mindenképp szükséges az Evolúció fenntartásához és előrejutásához, az Embertől kezdődően már olyan érzékeny hatás váltja ki, amely az Időben egyre magasabban és folyton messzebbre fekvő vonzó központból árad. Más szavakkal kifejezve: az energia aktivációja lassan-lassan a Hit jellemvonásait és távlatait ölti magára.” S íme ezt sosem szabad elfelejtenünk, ha arra merészkedünk, hogy az emberi faj jövőjéről gondolkodunk vagy rája vonatkozóan terveket szövünk.

207

III. Az új Evolúció energetikus jövője Ahogy a biológusok szemében világossá válik, hogy az emberi Szocializáció valóban (sőt talán éppen tengelyében) folytatja az Evolúció folyamatát, egyre inkább ki vannak téve annak a kísértésnek, hogy a jövőbe vetítsék (extrapolálják) az Emberivé-válás görbéjét (lásd például: Ch. Galton-Darwin: The next Million Years c. könyvét /1953/; Julian Huxley: Evolution in Action /1953/; G. Gaylord Simpson: The meaning of Evolution /1952/ stb. …). Ha a Földnek és az Életnek elmúlt történetét vesszük alapul, mi fog történni az Emberrel egy vagy n millió év múlva? Persze nevetséges lenne, ha ebben az eszmei rendszerben előre képzelnénk el bármily pozitíve határozott dolgot. Csak két-három évszázad múlva milyen lesz a Világ gazdasági, politikai vagy vallási helyzete?... Teljes képtelenség előrelátnunk. Ha képzeletünkre hagyatkozunk, abszurddá válik az emberi jövő tanulmányozása. De ha tudományos problémaként kezeljük, értelmessé válik: azonnal valami irány, tehát értelem tűnik elő, mihelyt merőben funkcionális szempontra korlátozódunk, vagyis egyszerűen csak azt kérdezzük, vajon az Emberiség szükségképileg és minden esetre érvényesen milyen energetikai feltételeknek kell hogy eleget tegyen, ha folytatni akarja pályáját s (ha létezik végpontja, akkor) el is érje fejlődésének természetes határát. S itt helyesen alkalmazhatjuk az Evolúció dinamikájának föntebb említett törvényeit. Általános szempontból, s „az Ember fejlődési energiájának” egész problematikáját illetően, íme itt áll előttünk a következő megállapítás, amit nem mellőzhetünk: minél jobban előrehalad az emberi szocializáció, a fejlődése által felhasznált fizikai energiának tömege annál gyorsabban növekszik. Annak a hőnek vagy elektromosságnak mennyisége, azoknak a felhasznált anyagoknak száma és változatossága, amiket mindenegyes ember átlagos mértékben igényel és elfogyaszt, határozottan kezd olyan hatványgörbét kirajzolni, ami függőleges irányban fut felfelé. S mivel ez a szédületes emelkedés végeredményben egyáltalán nem pazarlást jelent, hanem annak felel meg, amit így nevezhetnénk: az emberi tömeg „egységesülésének (totalizációjának) sajátos energiája”, ezért semmi sem enged arra következtetnünk, hogy ez a görbe (ha minden jól megy…) valaha is elhajolhat vagy lefelé száll. Íme el kell fogadnunk, hogy az emberivé-válás folytatásához energetikailag szükséges, hogy a Föld gondolkodó burkában a termodinamika megállás nélkül és geometriai arányokban növekedjék. S ha ez így van, akkor (annak alapján, amit föntebb mondottunk), nem áll-e előttünk - még sürgetőbb igénnyel - pontosan ugyanez a következtetés a rendszer egyetemes aktivációjára vonatkozóan? S ezzel eljutottunk azoknak a nehézségeknek forrásához, amiket az a probléma vetett fel, hogy megtudjuk, vajon az Ember számára fizikailag - planetárisan, az egész földre

208 kiterjedően - lehetséges-e és mennyire lehetséges emberen-túli vagy ember-feletti fokra fejlesztenie önmagát. Valamikor asztronómiai természetűnek gondoltuk azt a legfőbb veszélyt, ami az Emberiség biológiai jövőjét fenyegette. Valami katasztrófikus esemény következtében (égitestek ütközése, a légkör elváltozása stb. …) a Föld nem fogja-e túl korán meghazudtolni reményeinket? Ezen a téren manapság már nem nyugtalankodunk többé. Ma már tudjuk, hogy az állati formák közepes élettartamához viszonyítva annyira lassú a Naprendszer változása (főleg ha az állati formák közepes élettartama „exploziv” sebességgel fejlődve alakul - mint az Ember esetében), hogy e két folyamat katasztrófát okozó találkozása teljesen valószínűtlennek mutatkozik. S ha nekünk embereknek nem az idő fog hiányozni fejlődésünk befejezéséhez, akkor - néhány pesszimista jövendölés ellenére - valószínűéeg nem fog hiányozni az anyagi Energia sem. Egy paradoxális és ragyogón világos látású kis könyvében (The next Million Years, 1953) Ch. Galton-Darwin nemrégiben megint azt a tételt hozta elő, hogy a mai nemzedék gazdasági jóléte, amit főleg a földi erőtartalékok pocsékoló és elpusztító formájú kiaknázására alapozunk, csak szalmaláng, aminek nincs jövője. Ch. Galton-Darwin azt véli, hogy ha egyszer majd elégetjük azt a szén- és petróleummennyiséget, ami a Föld néhány kiváltságos zónájában geológiai lassúsággal raktározódott fel, hát akkor sem vízesések, sem a nap sugarai, de még a kontinensek öreg talapzatában szétszórt szegényes urániumtartalékok sem teszik majd lehetővé, hogy folytassuk ezt az életstílust, amire oly nagyon büszkék vagyunk. A XIX. és a XX. század aranykora után megint összébb kell húznunk nadrágszíjunkat, jön majd az éhezés veszélye s csökkentenünk kell a lakosság számát… Ebben a szakmában távolrós sem vagyok annyira jártas és illetékes, mint az angol könyv szerzője, mégis képtelen vagyok komolyra venni ezeket a zordon jövendöléseket. Még húsz éve sincs, hogy kezdjük kihasználni a nukleáris energiát, s ezen a téren elméletileg kimeríthetetlen erőforrások állnak rendelkezésünkre. Annak analógiájára, ami történetileg osztályrészül jutott a gőz és az elektromosság szerepének, a nukleáris energia esetében is miért ne lenne bizalmunk a Tudomány fejlődésében, hiszen elképesztő módon megnőtt feltaláló ereje. Véleményem szerint az emberi ultra-evolúció terén ne az izgasson minket legfőképpen, hogy századokon vagy talán sok-sok évezreden át is miként sikerül majd táplálékkal ellátnunk az egyre szaporodó lakosságot s hogyan etetjük majd egyre komplikáltabb és falánkabb gépeinket. Az legyen a legfőbb gondunk, hogy meglássuk, miként maradhat meg s növekedhet az Emberben megállás nélkül és hosszú-hosszú korszakokon át nemcsak a fennmaradás vágya, hanem az előbbre jutás szenvedélyes akarása. Mondottuk, hogy e szenvedélyes akarat nélkül a rendelkezésünkre álló fizikai vagy kémiai erők tengere is szánalmasan meddő maradna kezünkben. Hogy az emberivé vált Evolúció a jövőben sebességvesztés nélkül folytatódjék, ahhoz végeredményben energetikailag szükséges valami rendkívüli erejű felrázó és lelkesítő „tér”. S az is föltétlenül szükséges (persze feltételezve- s ez lényeges posztulátum - , hogy a Világmindenséget úgy fogadjuk el, mint evolúciós szempontból „járhatót”, megvalósíthatót),

209 hogy ez a tér feltételezze, megkövetelje, hogy szellemünkben előbb vagy utóbb felbukkanjon egy olyan Célpont, amely teljesen és kimeríthetetlenül vonzó. Hogy az Új Evolúciónak termodinamikai jövőjében bízhassunk, éppen minap tárult elénk egy kiút, egy megoldás az Atom irányában. De ha e folyamat pszicho-dinamikai oldalát tekintjük, merre kell tartanunk, hogy a várva-várt csillagnak legalább első sugarait észrevehessük? - Ebben azirányban teljesen koromsötét a látóhatár? Vagy talán felcsillan már egy halvány fénysugár - annak meghosszabbodásaként, amit tanulmányom elején így neveztem: az Emberiség biológiai egybefogása? Elmélkedésem első részében mondottam: hogyha a „szocializációt” nem választjuk el önkényesen a „sajátos új formák” kialakulásától, akkor az Ember a tapasztalat mezején kétségtelenül az a nagyszerű és egyetlen példa a fílumok között, amely - ahelyett, hogy szétterülne, egyre szorosabbra hajtja össze ágait s ennek közvetlen és világosan tapasztalható eredménye az, hogy bennünk növekszenek a közös föltaláló munkának és az együttgondolkodásnak jelenségei. Végre kezdünk tudományosan szembenézni ezzel a nagy biológiai ténnyel: az emberi összpontosulással; megnyilvánulásai és fokozatos növekedése, amit manapság tapasztalunk, már senkit sem ejt ámulatba. De vajon eléggé figyelünk-e arra a kivételes lehetőségre, amit ez a rendkívüli jelenség ajánl fel nekünk, hogy ti. ha helyesen hosszabbítjuk meg, akkor ebben az irányban vetíti elénk (s ugyanakkor dinamikailag meg is magyarázza) az emberivé-válásnak jövőben folytatódó útját? Mert elvégre is, ha minden, ami összpontosul, valahol, többé-kevésbé távol, szükségképp találkozik és egy pontban összefut; s másrészt ha az Emberiségnek biológiailag csak határolt számú ezer vagy millió év áll rendelkezésére, hogy befejezze evolúcióját, akkor föltétlenül számítanunk kell arra, hogy előttünk a jövőben s az Időnek véges távlatában van egy olyan végső és csúcsot alkotó Pont ( a francia szövegben Teilhard az angol eredetű „climeotique” szót használja, amelynek jelentése: „formant un point culminant”: csúcspontot alkot ),

amely szervesen egybefog, szellemileg együtt-gondolkodást teremt és végül - lassan-lassan egyetlen lelkületűvé alakít. S ha csakugyan van ilyen Pont, akkor nem őbenne látjuk-e meg azt a folyton serkentő fókuszt és tűzfészket, azt a mozgató Célt, ami még hiányzik számunkra, hogy eleget tehessünk azoknak a fizikai feltételeknek, amiket megkíván az emberi faj beteljesítése? Kétségtelen, hogy így van. S íme ezzel az emberré-válás energetikus titka működésének velejéig válik világossá. „Mivel az Új Evolúció természeténél fogva összpontosul, ezért működése közben növeli a fejlődési vágyat egy olyan öntudatban, amely egyre határozottabban veszi vállára saját összpontosulásának felelősségét.” Bizonyára elismerik, hogy a fölvetett problémának ragyogó megoldása ez. De főleg egy olyan válasz, amely a gyakorlat terén minden percben egyetemesen alkalmazható.

210

Mert ha minden pillanatban meg akarjuk határozni annak titokzatos pólusnak helyzetét s ugyanakkor tulajdonságait is, ami felé tartunk az Időben, gondolkodóképességünk és cselekvési vágyunk rendelkezik egy igen egyszerű és biztos energetikai szabállyal. Ez pedig a következő: döntéseinkben, alkotásainkban és hitünk terén folyton azoknak a vonalaknak irányában mozogjunk előre, ahol a Világmindenség az energiáknak lehető legnagyobb mozgósítását fejti ki, amikor elemeinek egyesítése és egyesülése számára kedvező lehetőségre talál.

Kiadatlan tanulmány, New York, 1953 május 24.

A VILÁGEGYETEM SZÖVETANYAGA Bevezetés Igen, újra megpróbálom egy kicsit mélyebbre nyúlva elérni kifejezni mindannak folyton tovasikló alját, amit csak érzek, látok és átélek. Először is azért újra, mert azt hiszem, hogy nemrégiben sikerült szabatosabban körülhatárolnom mindannak végső lényegét, ami körülvesz, magával sodor s ami én magam vagyok. - S azért is újra vállalkozom erre, mert a dolgok ilyen megfogásának utolsó fokán - úgy látom - összefüggésében és egységében, tehát valószínűségében és vonzásában is hatalmasat lendül az a világszemlélet, amelynek fokozatos fölfedezése alkotta történetét, adta erejét és boldogságát az én végéhez közeledő életemnek. A metafizikus szellemében először a „létező” (az ens) jelenik meg a lehető legnagyobb egyetemességgel, s aztán dialektikusan differenciálódik Világegyetemmé. A misztikusnak intuitív élményében először az „isteni” nyilvánul meg közvetlenül, mint valami olyan Közös Alap, melybe talán bele is merül a dolgok sokfélesége és aktivitása. Most már világosan látom, hogy engem születésemtől fogva „materializmus” jellemez, s ezért szememben minden valóság a Világegyetem megérinthető rétegeiből kiindulva gyulladt fényesre és öltött magára új színeket. A fizikus szemében a Világ elemi Szövetanyaga első megközelítésre úgy mutatkozik, mint mérhető fizikai Energia-ár, amely többé-kevésbé „anyaggá” szemcsésedett.

211

Az én szellemi lendületem titka és rugója a következő meglátás: a Jelenségek (imént említett) külső burkát fenntartja ( s vele származásbeli folytonosságban is áll) egy másik terület (s ez már nem tangenciális hanem centrikus valóságnak uralma), amelyben egy újfajta, immár nem elektro-termodinamikus, hanem szellemi Energia sugároz, kiindulva az elsőből, az oszthatóból, de immár fölfelé s három egymásra következő és egyre bensőségesebb zónában: - Az Emberinek (vagy Gondolkodónak) zónája; - Az Emberin-túlinak, az Együtt-gondolkodónak zónája; - Végül a Krisztusinak (vagy Pán-reflexívnek) zónája A három egymásra következő folyamán ugyanaz az evolútív, egyetemes kihatású Áramlás, amely önmagára összpontosulva válik személyessé!... Kifejezéseimben most nem szándékszom megvédeni semmiféle (sem tudományos, sem vallási) ortodoxiát. De világosan tudom, hogy csak hű maradok kettős - emberi és keresztény - hivatásomhoz: hű a legutolsó pontig. Csodálatos látvány tárul elém, mert egyszerűen csak hozzászoktattam szememet mindahhoz, amit mindnyájan látunk. Szeretném megmutatni, hogy milyen szembeszökően evidens ez a látomás. Egyáltalán nem tétel bizonyítása fog itt következni, hanem csak be fogok mutatni valamit, vagy ha úgy tetszik: felhívás. Annak az utasnak kiáltó szava, aki elhagyta a járt utat, s ezért nagy szerencse folytán egy olyan kilátópontra jutott, ahonnan minden felragyog s ezért most hívja útitársait: „Gyertek, nézzétek!”

I. Az Emberi (vagy Reflexív) Az Emberinek sajátos felfogása vezérli egész világképemet: ez irányítja számomra azt a szerkezeti képet, ami ebben a pillanatban legutoljára tapasztalatom elé tárul a Mindenségről. Szándékosan mondom, hogy az „Emberi”, s nem az „ember” szót használom. Ezzel akarom kifejezni, hogy az alapokra nyúló megértésnek ezen a fokán mennyire nem a szociális egységesülés,, nem is a zoológiai csoport fogalma szilárdítja meg az Emberiségről alkotott látásomat, hanem annak a végső állapotnak (szinte fizikai-kémiai) felfogása, amit a Világmindenség Szövetének Alapanyaga elért a Gondolkodóban (mintha ezt mondanánk: „Urániumában”…). Ösztönszerűen (akár a tudományos megismerésnek, akár a hétköznapi ismereteknek fokán) hajlunk arra mindnyájan, hogy a következő módon képzeljük el az Anyagot: szétesik, szerteárad, kezdve az Atom-állapottól, a Molekuláris és az Élővilág irányában; mintha a

212 Weltstoff (a Világ Szövetanyaga) a legfelső elrendeződési formáiban fokozatosan veszítene valamit kezdeti szilárdságából és összetartásából, kohéziójából. Nos hát az én világképem homlokegyenest ellenkező módon alakult ki lassacskán s végül éppen azt a felfogást veti el, amely szerint a Kozmikus valóság lefokozódik vagy legalábbis legyöngül abban a mértékben, amint látszólag törékenyebbé válik. Azt akarom ezzel mondani, hogy elfogadtam azt a nyilvánvaló (s kezdetben mégis mellőzött) tényt, hogy szellemünk számára a Világegyetemnek egyetemes s ugyanakkor genetikai megoldása nem az Energia entropikus szerteszóródásában, nem is az atom-számok ritmusos növekedésében rajzolódik ki, hanem bizony a szemcséssé váló Energiának hajthatatlan áramlásában, amely a szervesen bonyolultnak és a tudatnak egyre magasabb állapotai felé emeli. Ha eléggé sokáig a kedvező esetek játékára és önnönmagára hagyatkozik az a fantasztikus szemcsés energiatömeg, amely a múltban szemünk láttára alkotta meg a kezdeti kozmikus szubsztanciát, akkor természetszerűen kezd csoportosulni és (ahol és amennyire csak lehetséges) önmagában szerveződni lehető legkomplikáltabb rendszerekké, amelyek igen központosultak már. S ez az igen gyorsan hatalmas erőt képviselő „centro-komplexitás” egyre világosabb tudat-központok megjelenését eredményezi. Ha a Kozmogenezis menetének abszolút irányában és abszolút érték szerint történő felmérésekor valaki végre elfogadja - ahogy én is tettem - az előbbi alapvető formulának (kimeríthetetlenül igazolható) valódiságát, akkor nemcsak közvetlenül feltűnik valami rendkívüli azonosság ama működések között, amik a dolgok egyik végén a hidrogénatomot, a másik szélén az emberi „molekulát” szülik meg, - de az is világosan mutatkozik, hogy e két korpuszkula-forma egyikétől a másikig való átmenetkor a kozmikus kapcsolatok fel is erősödnek (s nem esnek vissza, nem csökkennek le). S ez azért van így, mert az egyik véglettől a másikig jutva, az elektrodinamikus vagy termodinamikus burokban a radiális tudat-mag folyton-folyvást egyre egyedibbé válik, míg végül önmagára tekint vissza, reflexívvé válik, s ekkor már - hogy fennmaradhasson - megkívánja, megköveteli azt a meggyőződést, hogy visszafordíthatatlan. Én is, mint bárki más, hosszú időn át csaknem belevesztem abba a réges-régi szokásba, hogy úgy lássam az Embert a Természetben, mint valami megmagyarázhatatlan és tovatűnő rendellenességet, vagy mint a mi bolygónkra kizárólag elszigetelt fizikai-kémiai evolúciónak eredményét, avagy éppen valami csodálatos kozmoszon kívülről jövő beavatkozás gyümölcsét… Vagyis kiszakítva az egyetemes folyamatból. (A francia kiadó megjegyzése.)

De mióta megnyílt szemem, megértettem, hogy a Weltstoff egészében és minden pontján sajátmagára visszatekinteni, önmagára reflektálni törekedett; Vö. Az Emberi Jelenség (francia eredetijének) 186. lapján a jegyzetet: „A Jelenségre korlátozódom…” -„Az egész folyamatot vezérlő mély okokra” vonatkozóan: vö. A Kozmikus Élet c. részt Az Ember Jövője c. kötetben, a francia eredeti kiadás 396-397. lapján az összefoglaló kivonatot. (A francia kiadó jegyzete.)

213 más szavakkal kifejezve: most már csak úgy tudom látni a Földön élő Emberit, mint az Anyag, az Idő és a Tér teljes egészét átfogó Sodró Özönlésnek természetes, helyi és jelenleg végső eredményét; és ezért merem mondani, hogy megtaláltam önmagamat s teli tüdővel lélegzem, mert igazolva látom azt az érzésemet, hogy én is beletartozom a Világ egészébe s minden többi részével együtt egyet alkotunk.

II. Az Emberen-túli (vagy együtt-gondolkodó) Ha igaz is - amint mondottam -, hogy életem nagy szerencséje azt volt, hogy fejlődésem alakulása közben a filozófusok és a teológusok „Szelleme” az egyetemes fizikaikémiai valóság közvetlen meghosszabbodásaként mutatkozott, - ehhez azonnal hozzá kell tennem azt is, hogy ennek az első viszonynak fölfedezése semmit sem használt volna számomra, hacsak automatikusan nem járt volna együtt a következő belátással: a Földön a pszichogenetikus kozmikus folyamat egyáltalán nem állt meg (més most sem) az Emberiség egészében (amint ezt egyesek állítják), hanem - éppen ellenkezőleg - egyre gyorsul. Hogy az Emberiben a Weltstoff finommá párolt lényegét (quintesszenciáját) felismerjem, ehhez csak az kellett, hogy végső pontjáig növekedni hagyjam magamban az Energiáról és az Anyagról születésemkor kapott meglátásomat. Hogy aztán azt is észrevegyem, hogy ugyanez az Emberi egészében véve csak egyetlen egységesülő Galaktikát alkot, ehhez elég volt helyesen értelmeznem, véges-végig egy és ugyanazon stílusra kellett hangolnom s ugyanarra a természetes értékmércére kellett állítanom ezt a két, teljesen nyilvánvaló nagy tényt: szemünk láttára összhangban fejlődik a Tudomány is meg a Társadalom is. Megmagyarázom, mit akarok mondani. Ha hideg ésszel nézzük, hát ezt kell mondanunk: az emberi Civilizációról alkotott magyarázatunk miatt még mindig lehetetlen helyzetben vesztegelünk. Egyrészt mindenki látja és tapasztalatból tudja, hogy technikailag és gazdaságilag napról-napra mindinkább egységesül az Emberiség. De - teszi hozzá nagy óvatosan - ennek a szervezettebb állapot felé ellenállhatatlanul sodró árnak a legparányibb biológiai értéke sincs. Másrészt pedig - s ugyanakkor - mindegyikünk tökéletesen tisztában van azzal, hogy anyagi szervezkedéseink fejlődésével együttesen gyorsan mélyül s összefüggésében tökéletesedik a Világegyetemről alkotott felfogásunk. Csak hogy - teszik ismét hozzá sietve ismereteinknek ez a megnövekedése egyáltalán semmi újat és semmi véglegeset nem ad „az emberi természethez”… Más szavakkal mondva: kifejezetten elismerjük, hogy az emberi tömegben ugyanoly világosan dolgozik a „bonyolultság és a tudat-növekedés” kettős ténye, akárcsak a Valóság bármelyik más részében; de ugyanakkor még nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy ebben a

214 sajátos esetben, akárcsak másutt is, kozmikus távaltú és kozmikus értékű mozgást jelez és jelent is a „szerves bonyolultság és a tudat-növekedés” megjelenése. A tanulmányomban kifejtésre kerülő szemléletmódot végérvényesen azért fogadtam el, mert fellázadtam a tények egyenlőtlen kezelése ellen; mert nem voltam hajlandó elfogadni a „természetes” és a „mesterséges” merev kettévágását, s főleg mert megéreztem, hogy mekkora alkotóerő, összeadódással fölhalmozódó és átöröklődő érték van abban a közös Látásban (Weltanschauung, Világnézetben), amit az emberi szellemben lassacskán kidolgozott a Kutatás sokféle formája. Ha nem támaszkodunk biztos tengelyekre és ha nem elég hosszú távon kísérjük figyelemmel az emberi Jelenség görbéjét, akkor továbbra is csak hangulati beállítottság szerint és levegőt verdesve vitázunk az ember tökéletesítésének lehetőségéről s a „haladás” valódiságáról. - Viszont ha csak egy kevéssé is alkalmazzuk ezen a területen - amint kell is a bonyolódás-tudat egyetemes paraméterét, állítom, hogy akkor légbe foszlik minden kétely annak szemében, aki látni tud. Hogy az Ember idővel „jobbá” vagy „rosszabbá” válik: nemigen tudom, hogy mit jelentenek ilyen kifejezések, s nem is sokat törődök vele Hogy az ember jobb-e vagy rosszabb-e, ez igazában olyan kérdés, aminek sokféle értelme lehet. Az legalábbis biztos Teilhard számára, akárcsak minden keresztény szemében is, hogy egy-egy ember erkölcsi értéke olyan misztérium, aminek megítélő bírája csak Isten lehet; s nem a tudósra tartozik, hogy behatoljon ebbe a titokba. (A francia kiadó megjegyzése.)

Azt ellenben teljesen tagadom, hogy valaki jelenleg úgy tekinthetné az Emberiséget, mint széteső, avagy pedig mint már csúcspontjára érkezett fajtát. S ennek a visszautasító álláspontomnak egyszerű oka az, hogy a XX. század Emberisége - éppen technikai-szellemi egységesülésének erejével és folytonos működése révén - egyáltalán nem ténfereg vagy nem hull vissza önmagába s nem fejlődik vissza, hanem világosan úgy tárul szemünk és tapasztalatunk elé, mint az együtt-gondolkodásnak, azaz (ami ugyanazt jelenti) az emberentúlinak fejlődése teljében álló és feszülő rendszere. Bizony én azt hiszem, hogy az a nagy és jó új hír, az a szózat, amit manapság hangosan kellene hirdetnünk, ha el karjuk csitítani a gondolkodó Föld szorongó aggodalmait és ha fel akarjuk szítani energiáit, csak ez lehetne (:váratlan új formája a régi Evangéliumnak!) annak az egységesülést szülő fázisnak gyötrő kínjai, amelybe most lépünk, nem a közeledő halál tünetei, hanem bizony annak jelei, hogy a Világegyetem Szövetanyaga végleg magára-türemlik, azaz magas fokú életre virrad. Szerencsénkre nemcsak az Emberiség mozog állandóan, amint ezt szerves egészében jól megtapasztalhatjuk; de - ellentétben az őt időben megelőző (és szétágazó típusú) minden zoológiai fajjal - még önmagára is összpontosul. S ez az ellenállhatatlan (s az egész Földre kiterjedő és sebesen folyó, sürgetőn szükséges) biológiai önmagára-türemlés sugallja szellemünkbe azt az őrülnek tűnő gondolatot s azt a meddőnek kikiáltott reményt, hogy talán messze előttünk, az Evolúció legfelső csúcsán bizony-bizony létezik egy végső Reflexiós Központ (amely éppen ezért boldogsággal tölt el és beteljesít mindnyájunkat).

215

III. A Krisztusi (vagy Pán-Reflexív) Másutt már elmondottam (Az Anyag Szíve c írásomban (önéletrajzi írás, amely Teilhard Művei-nek következő kötetében fog megjelenni. /A francia kiadó megjegyzése/ ), hogy életem nagy eseménye lelkem egén miként volt végeredményben két napnak fokozatos azonosulása: az egyik nap az a kozmikus Csúcspont volt, melyet az egyetemesített Evolúció megkövetel, az összpontosuló formájú Fejlődés eszméjének posztulátuma: Végső Központ; a másikat pedig a keresztény hit feltámadott Jézusa alakította ki bennem. S most sincs semmi hozzáfűznivalóm e két csillag összekapcsolódásának pszichológiai történetéhez. Az viszont már a most tárgyalt kérdéshez tartozik, hogy az eddiginél sokkal határozottabban kiemeljem annak az isteni miliőnek csodálatos energetikus tulajdonságait, amelyet az emberi tudat legmélyén megszül ez a valóban „implozív” („befelé robbanó”) találkozás: az Együtt-gondolkodásnak fölfelé emelkedő folyama és a Kinyilatkoztatásnak árja, amely leszáll mireánk. A Világmindenség véglegesen és tökéletesen önnönmagára reflektál az Ég „Fönti Magasának” és a „Föld Előrehúzó Jövőjének” találkozásában. Vasgyis egyazon mozgásban az az Isten, aki „kozmikussá válik” és az az Evolúció, amely „személyivé alakul”… Mi más kell még s álmainkban tudunk-e valami nagyszerűbbet elképzelni, mint ezt a villámcsapást, hogy egyszerre csúcspontjára hágjon minden cselekvőerőnk és imádási vágyunk minden képessége? Mert erre van szükségünk, ha végleg akarunk élni! Végre ezt is kezdjük számításba venni. A Kozmogenezis kezd önmagára reflektálni. Az Embertől kezdve egyre gyorsabban ölti magára az önmagát-fejlesztés (self-evolúció) jellegzetességeit. S már e tényből kifolyóan a Világegyetemnek minden olyan további előrejutása, amely a maximális bonyolódás-tudat irányában történik, ezentúl már megköveteli azt, hogy az Embert bensőleg szárnyaira kapja az előretörésnek egyre szilárdabb akarása: olyan akarat, amelyet nem lohaszt le a teljes halál végső látványa, hanem amely éppen ellenkezőleg - az Ember lelkének utolsó zugában is valami óriási szenvedélyt enged szabadjára. Sem egy sötét (mert lezárt) Világegyetemben, sem jéghideg vagy éppen csak langyos (mert „nincsen arca”) Mindenségen nem maradhatnak fizikailag életerősek s ezért el sem érhetik közös pólusukat az Együtt-gondolkodás erői. De nyílt Világmindenséggé, lángoló Mindenséggé válik számunkra a modern Fizika Világa - s ezt kívánja Tevékenységünk, hogy véges-végig működhessék - mihelyt egységesülése végső pólusán krisztusi formában kigyúl a visszafordíthatatlan személyivéválásnak valódi központja. Persze itt is, mint bármikor másutt, reakciót szül az akció. - Lehetetlen e nélkül elgondolnunk a „kibontakoztató” Krisztust, hogy ugyanakkor újra át ne gondolnánk, újra ne

216 alakítanánk az egész Krisztológiát… (a világmindenséghez viszonyítva és annak távlataihoz mérve /a francia kiadó megjegyzése/) Az eddig megszokott teremtő paternalizmus helyébe az Egynek és a Sokfélének egymást kiegészítő szerepe lép. (A „paternalizmus” itt a „paternité”-vel áll szemben. A paternalizmus a paternitének karikatúrája. Ez a paternalizmus tévesen úgy képzeli el a gondviselést, mintha felmentené az embert minden felelősségtől a világegyetem fejlődésében. Vö. az egyik előbbi tanulmányt: A Felelősség Fejlődése a Világban. /A francia kiadó megjegyzése./)

A statisztikai Rossznak és az evolútív Megváltásnak kettős fogalma állítja megfelelő helyére és egészíti ki a katasztrófikus hatású Bűnnek és a fölszabadító Engesztelésnek gondolatát. - A végső Parúzia (Krisztus megjelenése a Világ végén) inkább beéréshez hasonlít, mint romboláshoz… Tökéletesen meg vagyok győződve, hogyha igazán kereszténnyé akarjuk tenni az Evolúciót, akkor egész sorát kell átdolgoznunk egyik-másik elgondolásunknak vagy magatartási módszerünknek, amik a keresztény dogmatikában végleg meghatározottaknak tűntek. S ez a Dolgok Szövetanyagáról alkotott értékítéletünknek és szeretettel telítettségének gyökeresen új formájú elgondolását jelenti. Ennek alapján s a dolgok követelő ereje miatt azt is mondhatjuk, hogy az evolúciós szemléletmód nyílt barázdáiban a modern Ember lelke mélyén egy eddig még ismeretlen formájú vallás kezd csírát hajtani (olyan vallás, amit most még senki sem képes elgondolni vagy leírni, mivel még nem elég nagy és nem eléggé szerves a Világmindenség, hogy ezt befogadhatná). Istent már nem úgy kell keresnünk, hogy azonosítjuk a Dolgokkal s egybeolvasszuk őket Vele; nem is úgy, hogy embertelenné-torzító módon szaladunk ki a Dolgok világából (a keresztény üdvössége, a test feltámadása nem jelenti azt, hogy a világból kiszaladunk, hanem azt, hogy Krisztusban átalakul a világ /a francia kiadó megjegyzáse/);

de a Dolgok teljes Szférájának (alakuló) központjára eljutva érjük el Istent (s ez már végtelenül jobban késztet cselekvésre és ezerszer inkább egyesítő). Ilyen mélyreható változás egyáltalán nem zavarja meg Hitemet. Túláradó reménnyel köszöntöm ennek az új misztikának elkerülhetetlen növekedését és előre látom föltétlenül bekövetkező diadalát. Mert elvégre is semmi, egyáltalán semmi sem akadályozhatja meg azt, hogy az Emberi végre megtalálja egyensúlyát a Hitnek olyan formájában, amely legmagasabb fokra emelheti benne a kozmikus összpontosulás erőit. Nemde az a Kereszténység transzcendenciájának legnagyszerűbb bizonyítéka, hogy sajátosan és egyes-egyedül csak ő talál rá szíve mélyén és éppen a fontos percben tárja elénk azt, amit - hogy teljes erővel tudjunk cselekedni és egész lélekkel imádni - emberi természetünk ma feltétlenül elvár: Az egyetemesíthető és egyetemessé vált Krisztust, vagyis az Evolúció Istenét (az Evolúciótól elvárt Istent)?

Kiadatlan írás, Szent Ilona szigete felé közeledve (amikor Teilhard New Yorkból a Fokföldre hajózott),

217 1953 július 14.

AZ EMBERI ENERGIA MOZGÓSÍTÁSA I. Az emberi Energia meghatározása és kiváltságos értéke Most első megközelítésre (második megközelítésre vonatkozólag lásd a következtetést) „emberi Energiának” nevezem azoknak a fizikai-kémiai energiáknak összességét, amelyek egy adott pillanatban léteznek a földön élő emberi tömegben, akár egyszerűen bekebelezve, akár (az asszimiláció magasabb fokán) az agyban működve 8azt is mondhatnánk: „kibernetizált”?). Az emberi „tömeget” pedig nemcsak biológiai alkotóelemeivel kapcsolatban és teljes egészében fogom vizsgálni, hanem mesterségesen szerkesztett gépezeteivel összefüggően is. Ha számokkal akarjuk kifejezni (ami elméletileg lehetséges) ezt az emberivé-vált energia-mennyiséget, nevetségesen kicsinek mutatkoznék azokhoz az óriási termodinamikai áramlásokhoz viszonyítva, amelyek a természetnek akármelyik többi nagy jelenségében működnek. Viszont ha minőségileg értékeljük, akkor hatalmas szerkezeti bonyolultsága révén olyan központot alkothat a Mindenségben, amelynek indeterminációs és információs képessége egyre növekszik (mint ahogy egyébként az Életnek minden más fajtája is, de végsőkig fokozott feszültséggel, amit az egyéni reflexió és a közösségi együtt-gondolkodás sajátosan emberi jelenségeinek köszönhetünk). Úgy hogy helyesen így határozhatnánk meg az emberit (a Fizika szempontjából): a Világnak olyan sajátos területe, melyben a kozmikus energiát valamiféle ön-elrendezés örvénye kapja el s ezért „hatványszerűen” folyton-folyvást önmagában bonyolódik, összeszövődik és differenciálódik ez a kozmikus energia. Mi lehet az Energia ilyen emberivé-válási folyamatának (vagy reflexívvé alakulásának) igazi jelentősége és abszolút értéke (vö. a Revue des Questions Scientifiques c. folyóirat 1952 október 20-i számát), melyet még csak a mi Földünkön ismerünk, de amely bizonyára az „Anyag” egyetemes és alapvető tulajdonsága?... Valóban tudományos és tisztán

218 csak tudományos szempontból nemigen tudjuk meghatározni. S mégis szellemünk nem látja-e meg minden metafizikától függetlenül s nem világos-e föltétlenül az, hogy a Világegyetemben csakugyan létezik az El.-nem-rendezettnek a Rendezett felé történő energetikus sodródása, akkor végtelenül fontos mind a sodródásból született emberi egyedek számára, mind pedig a Mindenség számára, amiben ez a sodródás létrejött, hogy ez a folyamat folytatódjék, erősödjék s a lehető legjobban be is teljesedjék a jövőben? Próbáljuk meghatározni ennek a tovább-élésnek és betetőződésnek legáltalánosabb vonalait és föltételeit.

II. Az emberi Energia növekedésének feltételei Az Ember egyre jobban tudatosítja, hogy részt vesz abban az Evolúcióban, amely őt magával sodorja. Ez a növekvő tudatosulás arra sarkallja őt, hogy folyton határozottabban és mind világosabban vesse föl biológiai sorsának kérdését. S ezért napjainkban igen természetes, hogy első gondja az őt hátán hordó hajó szilárdságának és fölszerelésének fölülvizsgálása. Már nem aggódunk amiatt, hogy a Földet elpusztítja égitestek összeütközése, vagy hogy (kihűlés, mérgezés vagy kiszáradás következtében) fokozatosan lakhatatlanná válik. Ahhoz az egy-két millió évhez viszonyítva, ami (legföljebb) szükséges az Emberivé-válás végleges kialakulásához, annyira lassú az asztronómikus változások üteme, hogy jogosan ítélhetjük nullának (magunkhoz viszonyítva) mindazt az elváltozást, ami fizikai-kémiai szempontból létrejön a Naprendszerben vagy éppen a Föld felszínén is, amely a hátán hord minket. Viszont manapság erősen szokták hangsúlyozni - s nem is alaptalanul - , hogy gyorsan csökkennek azok az „élelmiszer”-tartalékaink, amiket a természet csodálatosan rendelkezésünkre bocsátott. Két évszázad óta nemcsak a bolygó lakossága kezdett hirtelen megnövekedni, szaporodási görbéje szinte függőlegesen szalad fölfelé. De (ami még komolyabb tény) fantasztikus iramban, éppen az emberi tömeg egységesülésének közvetlen hatására egyre növekszenek mindenegyes ember igényei: folyton több, nagyobb számú dolgot s egyre többféle energiát követel magának mindenki. - Ha ilyen iramban nőnek igényeink, mennyi idő áll még előttünk, amíg kezünk között nemcsak a petróleum folyik szét és fogy el a szén, de az a sokféle anyag is, amire most már föltétlenül szükségünk van az emberi életben? - Nem is beszélve a föld talajáról, amely kémiailag kimerül, vagy amit a víz és a szél pusztító hatása széthord… Van aki arra figyelmeztet bennünket (vö. pl. Ch. Galton-Darwin he next Million Yeare c. könyvét, New-York, Doubleday & C’, 1953) , hogyha még két-három évszázadon át folytatódik ez a féktelen fogyasztási rendszer, hát nem marad több fűtőanyagunk s az emberi láng szépen kialszik. Nem vagyok kifejezetten illetékes ezekben a kérdésekben, de bevallom, hogy képtelen vagyok tragikusan felfogni az éhség veszélyét, amivel egyesek fenyegetnek bennünket. -

219 Persze a Föld technikai elrendezésének kezdeti megindulása megkövetelte, hogy első időkben számlálatlanul égessük ezeket az energetikus kincseket, amiket a kontinenseket és az életet megszülő sok száz millió év úgy halmozott föl, hogy közvetlenül kiaknázhattuk a föld alól. De még nem naiv optimista valaki, ha azt gondolja, hogy egy második fázisban már nem álom az „atom-kor”. Vagyis ami egy kis idő óta történik a Fizikában, nem jogosít-e fel arra a reményre, hogy utódainknak határtalan mértékben osztályrészül jut majd ezentúl is az Energia, sőt az eddiginél sokkal szabadabb szétosztásra s minden formájában? Mert hiszen akkorra már valószínűleg meg fogjuk találni annak módját, hogy miként hozhatjuk elő közvetlenül valami kimeríthetetlen forrásból. Nem, nincsen veszély, bármit is mondjanak egyesek, sem az idő századai, sem a kalóriák nem fognak hiányozni Fajunk útján abban az erőfeszítésben, hogy véges-végig járja fejlődését, akármilyen legyen is ez az evolúció. A fizikai dolgok nem fognak cserbenhagyni bennünket. De a bátorság, a lendület, a pszichés erőforrások? Lesz-e mindig elég belőlük? Nagyon jogosan foglalkoztat az anyagi tartalékok kérdése. Csakhogy ez a gondunk nem téríti-e el figyelmünket arról, hogy az Energetikában milyen fontos, sőt elsőrendű szerepe van a mozgósítás jelenségének? Mindnyájan igen jól tudjuk s érezzük is, hogy egy élő (sőt még a nem élő) anyagnak megfelelőképp érzékenynek és serkentettnek kell lennie, hogy fölszabadítsa, „aktuálja” képességeit. A fizikus elméletileg számokkal fejezheti ki azt az energiát, amit egy állat egy meghatározott percben fölhasználhat. De hogy ennek a potenciális energiának milyen része kerül csakugyan bevetésre egy-egy határozott pillanatban, milyen irányban, mekkora sebességgel?... Ezt már lehetetlen meghatározni, hacsak nem vesz számításba egy egész sor imponderábilét („súllyal nem mérhető”), ami a vizsgált egyed pszichizmusától függ. Az állat (ez az állat itt előttünk) teljesen másképp viselkedik amikor jóllakott, vagy ha éhes, békés a hangulata, vagy ha kergetik stb. stb. Az alsóbbrendű állatokban a szervezett anyagnak ez az érzékenysége, befolyásolhatósága gyakorlatilag összeesik a fizikai-kémiai reakciók kialakult rendszerével, melyben a tudat látszólag nincs jelen. De feljebb, amikor megjelenik az idegrendszer, nyilvánvalóan előtűnik a megismerés dinamizáló szerepének valósága. Minél inkább élő egy élőlény s éppen azon a pontján, ami benne a legjobban élő, egyre parancsolóbb módon megköveteli a félelem, a viszolygás, de főleg egy vonzás közbejátszását, hogy megtörténjék a mozgósítása, tettre serkentése. S itt tűnnek elő az emberivé-vált Energia titkos mechanizmusának legsajátosabb feltételei.

Roppant nagy agybeli fejlettsége révén az Ember nemcsak hogy legjobban serkenthető tevékenységre az összes ismert élőlények közül, de az is tény, hogy ő az egyetlen, akiben az izgató, a cselekvéshez nélkülözhetetlen behatás nem korlátozódik a közvetlenül ható dolgok érzékelésére, hanem a teljes jövő távlataihoz viszonyítva merül föl.

220

Föntebb ezt kérdeztem: tehát az Ember hol találja meg nemcsak az időt és a fizikai erőt, hanem még inkább azt a szívet, amely véges-végig és velőkig hatóan átjárja dobbanásával az emberi együtt-gondolkodás egyre több fáradságot igénylő, folyton többe kerülő alkotását? Azt kell válaszolnunk,, hogy ezen a téren minden végeredményben azoktól a többékevésbé aktiváló (tehát többé-kevésbé vonzó) tulajdonságoktól függ, amelyeket előrelátó képességünk fel tud ismerni az előttünk álló Idő teljes egészében. … Ez pedig a „darwinista” életben maradás egyszerű kérdésétől szinte észrevétlenül és teljes joggal, pusztán energetikus úton juttat el a „halhatatlanság” réges-régi (s látszólag annyira tudományon kívül eső!) problémájához.

III. Az emberi Energia egyetlen irányba összpontosulása és visszafordíthatatlansága Nyitott Világ? - vagy zárt Világ? Végül valamiféle több-életre találó s ott célját elérő Világ? - avagy végleg és egész súlyával visszazuhanó Világ? Az Embernek igazi tudománya (tehát a „mozgásra épített antropológia”) egyre nehezebben kerülheti el a választást ennek a dilemmának két végpontja között, melynek megoldását még mindig a metafizika és az erkölcstan szakembereire hagyjuk. Mert mihelyt az Ember felismeri, hogy ő is fejlődő létező, egy tapodtat sem képes előrelépni (ezt imént láttuk meg), hacsak nem fejleszti ki lelke mélyén a fejlődés szenvedélyes vágyát; és mert éppen ezt a dinamikus életvágyat mérgezné meg gyógyíthatatlanul s meg is ölné a végleges és teljes halál előrelátása, akármily messzi jövőben vár is reá. Nem, a Világ nem lehet „zárt” típusú, mert automatikusan elvesztené mozgósító erőit s éppen abban a mértékben, amint emberivé válik. Energetikai szükségesség teljes súlya követeli, hogy „nyílt” legyen a jövő felé. - De ez milyen titok folytán lehetséges? S miféle kivétel lehet ez a visszafordíthatatlanság az egyetemes körülmények alól, amiket a Világegyetemben semmi sem kerülhet el?

221

Próbáljuk ezt megsejttetni, ha nem is lehet teljesen megláttatni. Föntebb már többször említettem az együtt-gondolkodás eredményeit, amik biológiai értékkel fejezik ki az emberi szocializáció fejlődő útjait. Az Ember nem képes úgy gondolkodni, hogy gondolata ne vegyülne egybe s összemosódva ne szövődne eggyé minden többi gondolkodó ember gondolatával. Néha úgy tűnik, ezt az összegyűjtő folyamatot olyanformán írják le és értelmezik, mintha tudatoknak egyenlővé aljasítása és elnaturalizálása lenne, ami lassan-lassan közös nívóra uniformizálja az emberi szellemeket s belesüllyeszti valamiféle „közös alapba”. De igazában nem történik-e valami egészen más? Ha azt elismerjük, hogy éppen természete következtében igyekszik együttgondolkodni az Ember, ezzel máris elfogadjuk, hogy fejlődése közben önmagára összpontosul. Csakhogy az emberi Energia számára két dolgot hoz magával az összpontosulás (konvergencia). Először is az emberi Energia az idők során egyre inkább feszültté válik s magán belül differenciálódik éppen a sajátmagára összpontosulás következtében. S a második eredmény az, hogy a jövő véges pontján valamiféle csúcspont rajzolódik ki számára. Mi mást jelent ez, mint hogy az Emberivé-válás - ahogy szemünk láttára folyik működése - csakis paroxizmusban, egy végső feszültségű fokon végződhet (ha sikerül az útja!), s ezt aligha lehet másképp meghatározni, mint csakis a Reflexiónak kritikus pontját; erről viszont (éppen mert kritikus pont) teljes szabadsággal föltételezhetjük, hogy bizony téren és időn kívül eső kijutási pont lesz, vagyis éppen az a kiút, amire szükségünk volt, hogy legyen erőnk és bátorságunk az előrehaladáshoz. Persze - úgy látszik - ebben az esetben megint csak ott állunk az emberi Energia szörnyű paradoxona előtt: egyszersmind visszafordítható (az Entrópia miatt), mert hát energia, s ugyanakkor visszafordíthatatlan is (a mozgósításnak ez követelménye), már annyira emberivé-vált ez az Energia… De vajon ez az antinómia hátha éppen arra figyelmezteti szellemünket, hogy a dolgokról alkotott látásmódját teljesen visszájára kell fordítania? - Még mindig nyakasan ahhoz ragaszkodunk, hogy a Világegyetemben a Fizikai valóságokat tekintjük „valódi” jelenségeknek, a Pszichést pedig valamiféle epifenoménnak, látszat-jelenségnek ítéljük. Csakhogy - amint gyanítják már (ha jól értem meg gondolatukat) olyan hidegen tárgyilagos szellemek, mint Louis de Broglie és Léon Brillouin (vö. Louis de Broglie: La Cybernétique c. tanulmányát, a Nouvelle Revue Francaise 1953 július 1. számának 84. lapját.) - ha igazán egységbe akarjuk foglalni a Valóságot, vajon nem lehetne-e gyökerestül megfordítani az értékeket, vagyis úgy tekinteni az egész termodinamikát, mint állhatatlan (instabilis) és pillanatnyi altermékét annak az önmagában-egybegyűlésnek, amit „tudat”-nak vagy „szellem”-nek nevezünk?

222 Bensőleg egyesítő Energia (az igazi Energia) válik lassan-lassan, a szerveződés hatására, abból a felszínes akció-reakció rendszerből, ami a Fizikai Kémiát alkotja. Másképp kifejezve: nemcsak egyfajta Energia van a világon, hanem két különböző Energia (az egyik a tengelyt alkotja, növekvő és visszafordíthatatlan; a másik meg periférikus vagy tangenciális, állandó és visszafordítható). Ez a két Energia pedig összefügg egymással az „elrendeződésben”, de közvetlenül mégsem alakíthatják ki, nem is változtathatják át magukat egymássá, mert különböző nívón dolgoznak. Nyugodtan megkérdezhetjük: tudományosan elképzelhető-e, hogy a Világegyetem egyáltalán működhetne-e ilyen dualitás híján (ami nem dualizmus!), mihelyt egyszer már önmagára reflektált?

Kiadatlan írás, New York, 1953 december 6.

A HALÁL HATÁRFALA ÉS AZ EGYÜTT-GONDOLKODÁS AVAGY: KÖZEL VAN AZ AZ IDŐ, AMIKOR AZ EMBER TUDATÁBAN FELVIRRAD VISSZAFORDÍTHATATLANSÁGÁNAK ÉRZÉKE Olyanféle kifejezés ez, mint amikor azt mondjuk: „a Hang határfala”.

I. Gondolkodás és együtt-gondolkodás

223 Ha abból a legmagasabb szempontból vizsgálódunk, ahová fel tud emelkedni a kozmikus Fizika (vagyis: a Világegyetem Szövetanyagának egyetemes fejlődését figyelve), nem akad annyira forradalmi s ugyanakkor sokféle értelmű jelenség, mint az, hogy az élő bolygó felszínén a Tudat önmagára néz vissza, sajátmagára reflektál (vagyis az emberré-válás jelensége). „Az állat csak tud, de az Ember azt is tudja, hogy tud”: íme ez a lényege az egyszerű állati psziché „négyzetre-emelődésének”. A Kozmogenezis lényege pedig az, hogy az Anyag fokozatosan rendeződik s egyszer csak hirtelen ugrik át az ösztönös és elviselt fázisból az aktív és „saját terve szerint alakuló” fázisba. Mindezek alapján kétségtelenül sikerről beszélhetünk. Csakhogy a Reflexiótól elválaszthatatlan az előrelátás következtében valami nyugtalanító határ (a Halál fala) tűnik elő a jövőben: olyan határfal, ami lehatárolja és látszólag lelohasztja bennünk a megszülető önmagunkat-fejlesztésnek (self-evolúciónak) reményeit, tehát lendületét is. Már a jövő szerkezete hozza magával, hogy a gondolkodóvá lett élőlény tekintete föltétlenül beleütközik egy látszólag áthághatatlan falba; ez a fal pedig át nem tetsző, s tövében az Élet minden árama látszólag elhal vagy összetörik. S ezért bizony megkérdezhetjük: vajon a Tudat biológiai növekedése esetleg nem jelent-e egy olyan önmagát-lehatároló folyamatot, mint amilyent másutt is láthatunk: olyan a növekedésük mechanizmusa, hogy ennek következtében automatikusan állnak meg. - Vagyis a Tudat önmagát rombolná le a kiábrándulása miatt, éppen azzal az aktussal, amivel saját maga tudatára ébredt… S a probléma súlyosságát még erősíti az, hogy éppen napjainkban rajzolódik ki a „noogenezis” kellős közepén egy óriási esemény. Az egész földre terjedő (planetáris) összenyomódás és az emberi pszichék között dolgozó kölcsönös viszonyok kettős hatására most - bennünk és körülöttünk - lép kritikus egységesülésének periódusába az Emberivé-válás (pedig egyesek azt merik mondani, hogy már le is állt!...). Az egyszerű (vagy egyedi) Reflexió fölé végleg odakerül az Együtt-gondolkodás az összefüggő Föld színén. S ez sajátos (kifejezetten új) evolúciós fázis a Tudat kozmikus fejlődésében. Világos, hogy a Tudatosnak ilyen hirtelen önmagára-összpontosulása következtében az emberi önmagát-fejlesztés erői azonnal előreugrani igyekeznek, ha megfelelő módon serkenti őket valami. S ez a nekilendülés már el is kezdődött. Viszont ezzel egyszerre s ugyanabban az időtávlatban hogyan alakultak át (jóra vagy rosszra fordultak) a jövőre vonatkozó nyugtalanító perspektíváink, amiket szellemünk meglátott első fölvirradásakor? Az Együtt-gondolkodás végre kigyúló össztüze alatt a Halál határfala még mindig annyira magasnak s olyan hermetikusan lezárónak mutatkozik, mint ahogy eszünk elszigetelt látása mutatta? - S ha igen, akkor hát hogyan reagáljunk erre a látványra, s közben el ne veszítsük magunkban az Akció egyre éberebb vágyát?... Ebben az aktuális és életbevágó témában szeretném elmondani, hogy én mit „érzek”. S aztán mindenki a maga részéről válaszolhat nekem: vajon érzik-e lelkük mélyén ugyanazt, amit én tapasztalok.

II.

224

Az Együtt-gondolkodás fényénél még inkább megbotránkozunk a Halál tényén. Első pillantásra talán úgy tűnik, hogy a modern Emberiség rátalált valamire, amivel elűzheti az őt fenyegető Halál öldöklő fullánkjának mérgét, hiszen együtt-gondolkodva ébredt rá az Emberiséget önmagára szövő biológiai összpontosulás tényére. Hiszen szemünkben az Ember már nemcsak az elvont vagy konkrét „egyetemest” jelenti, aminek a középkori filozófia látta; még nem is csak a múlt század (XIX.) zoológusainak meghatározása szerint létező „egyszerűen kuszálódó és szerteágazó Faj”. De napjainkban az egyre fokozódóbb, egész földre terjedő és csakugyan teremtő elrendeződés hatására a sok-sok egyedi gondolatközpont - ami mi magunk vagyunk, külön-külön mindegyikünk - kezd ellenállhatatlanul eggyé szerveződni s végképp egyetlen és valódi gondolkodó rendszert akar alkotni (ezt most már kezdjük észrevenni). S mivel ez a helyzet, ezért a törékeny emberi egyén - ezek vagyunk mi mindnyájan nem lelhet-e vigaszra halálakor annak tudatában, hogyha el is tűnik, erőfeszítése mégis átjut abba az Emberibe, amely nagyobb, jobban központosult, maradandóbb, mint ő? - Ha nem tévedek, s legalábbis elméletben - azt hiszem - így gondolkodik mai neo-humanista emberiségünknek legértelmesebb és legeszményibb része (marxisták és nem-marxisták egyaránt). De éppen ez nem állja ki a próbát, ha alávetjük az emberi helyzet komoly vizsgájának. Igen, igaz, hogy előttünk a jövőben már ott ragyog az Emberen-Túli; s ezt annak köszönhetjük, hogy a Tudomány alaposan kitágította világképünket, s ott ragyog horizontunkon az a csillag (a lényünk mélyén éppen ez tesz minket másokká, különbözőkké minden elmúlt korok emberénél - s talán nem is gondolunk erre…). De amíg ez az EmberenTúli, amit fölfed számunkra az Együtt-gondolkodás, nem érzi magát arra jogosultnak, hogy ne csak néhány millió évre terjedő életet ígérjen, hanem valódi halhatatlanságot, mondom: addig mi még lélektanilag és energetikusan benne vagyunk az ellentmondás csapdájában, s ez az ellentmondás komiszabb még, mint az előbbi… Ezt mindenképp meg kell látnunk! Mert egyrészt az kell az emberen-túlivá-váláshoz, hogy az Összpontosulás „kifejtse sajátos munkáját”; ez viszont egyre súlyosabbnak mutatkozik: fenntartani, vállunkon hordani a Föld egész technikai-szellemi megszervezését!... Másrészt pedig: a fáradságos vajúdás végén ott vár rá az ítélet: egyre biztosabban és egyre teljesebben van halálra szánva. S a halálos ítéletet mindaz mondja ki felette, amit látszólag tanít a Fizika és a Biológia… Csakugyan a „Halál-miatt-lekókasztó-evolútív-reményvesztettségünknek” egész problémája áll elénk újra. De most már nem szelídebb formában (mint képzeltük talán), hanem - éppen ellenkezőleg - ezerszer súlyosabban és végtelenre tágulva a Fajnak egyedfölötti nívóján: e magas tájakon komorabbá szigorultak az Anyag szétesésének törvényei; az új-antropogenezisben vállalt értékeink pedig (reménytelenül!) duzzadtak az egész Földre kihatóvá; s az emberi munkásoktól mindez egyre nagyobb lemondást követel (de ellenszolgáltatás nélkül!).

225

III. A materialista zsákutca Az emberi világ egyre inkább a jövőbe köti horgonyát. S közben ez a jövő egyre biztosabban mutatkozik halálraítéltnek… Minél jobban figyeljük helyzetünket, annál inkább meggyőződünk, hogy evolútív szempontból mi jelenleg „energetikailag” tarthatatlan helyzetben vagyunk; s hogy ebből csakis úgy lábolhatunk ki, ha gyökerestül megváltoztatjuk azokat az eszméinket (vagy előítéleteinket) , melyeket még merő megszokásból melengetünk a Tudományban az Anyag és Szellem viszonylagos szilárdságára vonatkozóan. Annak ellenére, hogy az Atom állhatatlanságának megdöbbentő fölfedezése figyelmeztette őket, világ-teoretikusaink még most is „lefelé”, azaz a „korpuszkula előtti” vagy „de-korpuszkularizált” energia irányában keresik a Világmindenség örök lényegét. Szemükben a Pszichés még mindig csak al-terméke (vagy szuperstruktúrája), gyönge és tovatűnő váladéka azoknak a fantasztikusan bonyolult elrendeződéseknek, amiket megszült valami kezdeti, önmagára örvénylő Alaktalan. S bizony titokban ez aknázza alá szívünk mélyén a Tevékenység vágyát. Mert ha a Weltstoff (a Világ Alapszövetanyaga) , amely mozog, végeredményképp csak a teljesen Szétesettben, vagyis a Tudattalanban lelhet megnyugvást (ez a materializmus lényege), akkor a Halál dermesztő mérge gyógyíthatatlanul lopózik minden alkotásunk, minden tettünk mélyére. De változtassuk csak meg gyökerestül az eddigi látásmódunkat, vagyis - semmit sem változtatva a Szellem tapasztalati genezisén, amint történetileg megnyilatkozik az Anyag fizikai-kémiai átalakulásainak során, - képzeljük el, hogy az Evolúció végeredményben s pszichológiailag bensőségesült pontján (s nem a szétterülő és sokfelé ágazó alapján) éri el szilárd egyensúlyát. Más szavakkal kifejezve: válasszuk azt a megoldást, hogy a Világegyetem Állandósága (Szilárdsága) nem szétterült fizikai Energia formájában, hanem Tudatosként szigetelődik el s gyűlik össze fokozatosan. Ez feltételezi, hogy a Tudatos az önmaga központját kialakítva fokozatosan elválik attól a Komplexitás-kezdettől, ami szükséges az összpontosulása megkezdéséhez és fenntartásához.

Ekkor varázsütésre eltűnik az antinómiának még a nyoma is a Világ fizikai és pszichés arculata között. Mert a Fejlődésnek ilyen spiritualista látásmódjában (ahol a „spiritualizmus” a Reflexív létező összeadódással történő Megmaradásának Elvére korlátozódik) a Halál - még a velejáró félelmetes átalakulások ellenére is - csakugyan egy csapásra elveszti gonosz fullánkját: mérge eltűnt a dolgok mélyéről! S én azt gondolom, hogyha ilyen határozott irányba állítjuk szemléletmódunkat, kétséget kizáróan nyílik meg a pszichológiailag járható egyetlen út, melyen az Emberiség önmagában „véges-végig kibontakozhat”.

226

De hát hogyan képzelhetjük el, hogy ilyen szellemi pálfordulás csakugyan jogosan megtörténhet az Emberivé-válás menete közben s éppen annak meghosszabbodott működése révén?

IV. A visszafordíthatatlannak érzéke Ebben az egész kérdésben az az igazi nehézség (vagy legalábbis a legzavaróbb pont), hogy jelenleg - úgy látszik - nem mindenki érzi egyformán világosan, hogy energetikai összeférhetetlenség állítja szembe a „gondolkodó evolútív tevékenységet” és a „teljes Halál előrelátását”. Például (sok más tudós között) minap írta Norbert Wiener (The human use of human beings, p - 45.), hogy az emberi Fajnak elkerülhetetlen halálra-ítéltsége ugyanúgy nem lankaszthatja le kutatómunkánkat, mint ahogy egyéni életünknek abszolút biztos rövidsége sem… De vajon csak temperamentum kérdése-e az, hogy az önmagát-kifejlesztés abbahagyja munkáját, mert művét teljes megsemmisülés fenyegeti? Vagyis kétfajta pszichológiai beállítottságú ember léteznék? : az egyik képes arra, hogy szenvedélyesen szereti a merőben „időlegest”, a másik meg csakis a „mind végig” -re vállalkozhat (mint már az öreg Tukididesz)? Ilyen kétféleség ennyire alapvető kérdésben számomra valószínűtlen (azt is mondhatnám, hogy „kozmikusan” abszurd valami). S a tények magyarázata előtt inkább megállok a következő gondolatnál: ha még nem is valósult meg egyöntetűség az emberek között arra vonatkozólag, hogy mit jelent a Szellem evolútív szilárdsága a Halálon át, mégis kezd kialakulni az egyhangú meggyőződés: mert a mai materialisták igazában csak önmagukat nem ismerő „spiritualisták”. (Gyakran volt ez a benyomásom, amikor beszélgettem velük vagy írásaikat olvastam.) S itt aztán jól értsen meg mindenki. Annak az emberi „közmeggyőződésnek”, aminek hamaros kialakulását előre sejtem a Reflexívnek evolútív visszafordíthatatlanságára vonatkozóan (vagyis hogy - újra mondom egyformán meg lesznek győződve a Tudat-Megmaradásának Elvéről), semmi köze sincs valamiféle gyakorlati és szerveződésből származó megegyezéshez (mint ahogy nemzetközi kongresszusokon szoktak dönteni), de még vak, vagy reménytelenség ellenére is remélő hithez sem. Mert ezt az emberi „közmeggyőződést” úgy kell elgondolnunk, mint fényes fölfelé szállást egy új pszichológiai magaslatra. Történelme folyamán, világképének kialakulása közben az Ember már többször lépett át néhány jól meghatározott küszöböt: például amikor észrevette, hogy a Föld kerek, vagy forog; vagy azt is (és főleg azt), hogy a Világ fentről lefelé már nem Kozmosz, hanem Kozmogenezis. Hát akkor ugyanez az Ember miért ne érhetne el néhány küszöböt nemcsak a

227 dolgok külső szerkezetéről alkotott felfogásában, hanem saját maga lelki alapszövetének természetére vonatkozóan is?... Azaz felnőtt korára miért ne villanhatna fel benne ilyen vagy amolyan őseredeti „követelmény” tudata, ami azelőtt az ember mélyén szunyókált, mert nem szította fel semmi. Ma az emberek 99%-a még talán azt véli, hogy teli tüdővel lélegezhet a Halál áthághatatlan határába zárva - csak legyen elég mersze. De holnap már (határozottan meg vagyok róla győződve, mert sokakkal együtt érzem már) valamiféle rémült rettegés fogja megszállni a bezártság képzete miatt; s ennek egyetlen oka lesz, hogy hátha hermetikusan magára van zárva egy zárt Világmindenségben… S mindez azért van így, mert önmagunk mélyén (s anélkül, hogy sokat figyeltünk volna rá) a gondolkodó létező ősidők óta (egész lényében) mindig olyan végleges élet felé tört előre, ami sosem végződik: s ezt az ősi polarizációt csak akkor vehetjük észre „tömegesen”, ha majd elért egy bizonyos kritikus értéket a körülöttünk alakuló Együtt-gondolkodás. S ki tudná megmondani, vajon Fajunknak még hány hasonló küszöbön kell átjutnia, mielőtt elérné evolúciójának természetes végpontját?...

Függelék Tudomány és Kinyilatkoztatás Az előző elemzésből az következik, hogy a gondolkodó fokára elért biológiai fejlődés (a „self-evolúció”, az „önmagát irányító fejlődés”) csak akkor képes tovább is működni, ha és amennyiben - az Emberben felvirradt az az ősi evidencia, hogy át lehet jutni a Halál Határfalán. De az is világos, hogy ez az evidencia csak a minimumot adja meg Cselekvésünk követelményeinek (úgy amint föntebb meghatároztam: igazában szinte-negatív evidencia, s főleg arra támaszkodik, hogy az ellenkezőjének energetikai lehetetlenségét mutatja meg). Leverrier számára elég volt, hogy kiszámította a Neptunusz létezésének szükségességét. Viszont a Neptunusz csak akkor kezdett létezni számunkra, amikor meg is láttuk. Ugyanígy sokat (sőt a lényegeset) jelent az Ember számára, hogy biztos lehet abban, hogy a Tudatos - a Gondolkodás főtengelyét illetően - nem zuhanhat vissza a Tudattalanba. De erőfeszítésünk számára mennyivel biztatóbb és „elektromos ütésként ható” lehetne, ha valami híradás, vagy csak egy jel (hívó szó vagy visszhang) jöhetne a Halálon túlról, hogy pozitív módon adjon nekünk bizonyosságot: csakugyan, valóban létezik előttünk a jövőben valami Összpontosulási Központ! S íme ide kapcsolódik s tűnik fel a Fizikában (megint csak energetikus úton) már nemcsak a Halhatatlanság „filozófiai” problémája, hanem sokkal váratlanabb valami: a Kinyilatkoztatásnak látszólag teljesen „teológiai” kérdése… Nagyobb világosság és egyszerűség kedvéért keresztény értelemben használom a Kinyilatkoztatás szót és fogalmat. - A Kinyilatkoztatás… A Túlvilág „személyesen” nyilatkozik meg Idelent… Idő, jó hosszú idő kellett ahhoz, hogy tudatosítsuk: e jelenség

228 elgondolásának néhány formája esendő volt és lehetetlen. Ugye hogy az első hosszú fázisban (amiből még alig jutunk ki) a Bibliában kerestünk választ olyan kérdésekre, amiket az asztronómia, a geológia vagy a biológia vet föl? Ezt a fázist nevezi Teilhard „olyan Kinyilatkoztatásnak, amely ’rádupláz’ a tudományos Kutatásra”. Vö. alább. (A francia kiadó megjegyzése.)

Mintha tapasztalati téren (ugyanolyan szemléleti szögből s ugyanazokra a tényekre) két különböző fényforrást használhatnánk: a Megtaláltét, meg a Tanítottét… Ismételt bukások során kellett elfogadnunk azt az evidenciát, hogy Tudomány és Kinyilatkoztatás egyetlen területen, egyetlen ponton sem lép át a másikuk illetékességi körébe, - nem szerepel egyszerre mind a kettő. Viszont egyiktől a másikig kettős, igen-igen figyelemreméltó (egymást kiegészítő s ugyanakkor dinamikus) viszony kezd mutatkozni - s mi erre talán alig figyeltünk. Egyrészt hogy véges-végig kibontakozzék és kifejlődjék, a Kinyilatkoztatásnak nyilván egyre nagyobb szüksége van azokra a bővülő adatokra, amiket a Tudományos Kutatás lassan-lassan szolgáltatott az emberi tudat számára. Például a mi Krisztológiánk jelenleg ugye tengődnék, ha új (egyébként egészen fantasztikus) távlatok nem nyílnának modern szemléletmódunk elé, hogy megértsük és imádjuk Azt a Krisztust, „in quo omnia constant”, akiben minden megkapja szilárd állandóságát?... Viszont másik oldalról: fölfedező munkáját csak akkor mélyítheti el teljesen a tudományos Kutatás s igazán úgy elégítheti ki önmagát, ha nemcsak minimumot fogad el (amint föntebb erre a következtetésre jutottunk), hanem fizikai szükségből kifolyólag van szüksége valami maximális serkentőerőre. S éppen ezért valamiféle Kinyilatkoztatásba vetett (helyesen értelmezett!) vagyis ebben az értelemben: szellemünkre közvetlenül és belülről hat egy Halálon túli Élet csúcspontja hit egyáltalán nem ütközik semmiben sem a Tudománnyal (mint ahogy jóhiszeműen, de anélkül hogy megértenék, még mindig ezzel vádolják egyesek, s ezért közeli vagy távolibb utódaink számára valamikor nem lesz-e majd - persze nem helyettesítője, hanem - szükséges serkentő mozgósítója a Kutatásnak?... Kroutchev egyik nyilatkozata a Kommunista Párt Központi Bizottságában 1954 november 10-én: „Nyilvánvaló, hogy lényegbevágó ellentét van tudomány és vallás között… A tudomány nem barátkozhat meg az ember természetére vonatkozó fiktív (kinyilatkoztatott) elképzelésekkel… A vallás az embert passzivitásra kárhoztatja… megköti az alkotó aktivitását”. - Nehezen találhatnék naivabb és tipikus kifejezést arra a zavaros elképzelésre vonatkozóan, ami az emberek fejében sötétlik a Kinyilatkoztatás régi és új fogalmáról: vagyis összekeverik azt a Kinyilatkoztatást, amely „rádupláz” a Tudományos Kutatásra - azzal a Kinyilatkoztatással, amely hevíti és lélekkel járja át a Tudományos Munkát.

Mert mind Tudomány, mind pedig Kinyilatkoztatás csak abban a mozgásban élhet és működhet, amely mindkettőt közös találkozás felé viszi. Vagy (ami ugyanazt jelenti) a földi Nooszféra nem teljesítheti ve evolúcióját anélkül, hogy együtt-gondolkodó szintjén ne tükröződjék egyre határozottabban a teljes reflexiójának máris meglévő Központja…

229 Fokozatos megvilágosodás, amely az emberiség eredetétől kezdve tart: „Az Ige volt az a fény, amely megvilágít minden embert, aki csak e világra jön” (Szent János evangéliuma 1,9). (A francia kiadó megjegyzése)

Én azt gondolom, hogy a Tudomány és Vallás konfliktusának végleges megoldása ebben az irányban mutatkozik. Kiadatlan írás, New York, 1955 január 1. A Függeléket január 5-tel dátumozta Teilhard. A magyar fordítást és sokszorosítást befejeztem São Pauloban, 1966 június 1-én: P. Rezek Román, C. P. 9112 São Paulo, Brazilia.