Kommentár Teilhard de Chardin gondolataihoz Szabolcsi Kardos Mihály; év;

Kommentár Teilhard de Chardin gondolataihoz Szabolcsi Kardos Mihály; 2007. év; [email protected]

Témák /A témák előtti számok nem oldalszámok, hanem sorszámok/

1. Élő? Nem élő? 2. Küldte Isten Teilhard de Chardint, 3. Az élet-előtti zóna 4. Az atomok pszichés természetűek 5. Az egyetemes evolúció elve az, 6. „Életkeletkezés” 7. Gépek, robotok és morgás… morgás… 8. Teilhard új és korszerű gondolatai: 9. Isten jelentősége nem csökken, hanem nő 10. Élet = Isten-érzékelés, 11. A kezdetekről 12. A tudomány fut az élet után 13. Küzdelem az egységért 14. Teilhard „szellemivé válás” folyamatának nevezi az evolúciót, 15. Az élettelenek is élőkből állnak 16. Evolútiv és nem evolútív „lépés” 17. A Teremtőt csodálom, 18. Közösség 19. Működésük egyesül 20. A stabil szintek 21. Halál utáni élet 22. Isten és a történés 23. Még a XXI. század elején is divatos tagadni az evolúciót 24. Bajjal is jár… 25. Pszichés működés 26. Az emberi mértékű tudat problémái 27. Szólni kell kissé mélyebben az ösztönről. 28. Szellemi kódok 29. Közösség állatoknál és embernél 30. Hozzáállásom 31. Evolúció, természettudomány, Biblia 32. Kifejezési (fogalmi) problémák 33. Teilhard és a nagybetűs szavak

34. 35. 36. 37. 38.

A „lélek” kiterjesztése Ha valaki á-t mond, mondjon b-t is problémája Kollektív Test és lélek kérdése Az élet titka

39. Az „anyag” újfajta értelmezése 40. Bonyolult, Bonyolódás. 41. Asztronómia 42. Élet máshol is… 43. Elmúlás? 44. Teilhard elcsodálkozott az evolútív világ láttán. 45. Anyag és szellem, test és lélek, fizikai struktúra és psziché 46. Útkeresés… útkeresés… útkeresés… 47. Közösséggé formálódás 48. Hol vagyunk? Kik vagyunk? 49. Természetes kiválasztódás 50. Isteni erő… 51. Teilhard a látó 52. Teilhard a szintetizáló 53. Teilhard és a jelenség fogalom 54. A kerék 55. Kutatás 56. Visszafejlődés? 57. Élet - aktivitás 58. Az ember származása 59. Emberi Érzék

1. Élő? Nem élő?

Amíg a bibliai teremtéstörténet tudományos értékű múltnak számított és amíg nem ismerték az egysejtűeket s az élőket szabad szemmel különböztették meg az élettelenektől, nem okozott gondot az élet értelmezése. Látták mi él és mi nem él s tudták: az élő attól élő, mert Isten úgy teremtette. Amint fölfedezték az egysejtűeket s a még primitívebb vírusokat, majd a prionokat és fölismerték, hogy az életnek története van, elmosódott az élet korábbi érthetősége. Minthogy az élőlények kérdését a természettudomány vette kezébe, ehhez kezdtek ragaszkodni az emberek az élettel kapcsolatos fehér foltok ellenére. Sok vallásos ember és az egyház vitába szállt egy ideig a természettudomány álláspontjával s védték a Teremtéstörténetet, de ez a védelmezés erőtlenedett, a tudomány evolúciós álláspontja pedig erősödött. A vallás kellemetlen helyzetben volt, mert azok, akik csak az alkalmat keresték, hogy üthessenek rajta, fennhangon jelentették a világnak: no lám nincs szükség Istenre, mert az evolúcióhoz nem kell a Teremtő. 2. Küldte Isten Teilhard de Chardint, aki a XIX.-XX. század fordulóján már élénken figyelte az eseményeket. Szerzetespap lett a jezsuiták rendjében s engedve természetes belső vágyainak, elindult megnézni, hogyan fest a Teremtő kérdése, ha igaznak fogadjuk el az evolúciót. Bőven volt alkalma természettudományokkal foglalkozni s az ilyen kutatások eredményeit úgy fogta fel, mint Isten művének feltárulkozását az ember előtt. Arra a következtetésre jutott, hogy Jézus Krisztus - aki által az isteni kinyilatkoztatás teljességét kaptuk - jobban illik a természettudományos eredményekre épülő újkori világképbe, mint az ókoriba. Hát ez nem rossz! A vallásos embernek joga van a riasztó látszatok esetén becsukni szemét és Ókorban megfogalmazott Istenéhez ragaszkodni, de vajon járható-e ez az út minden vallásos ember számára?! Teilhard különleges képességű szintetizáló elme volt. Otthonosan mozgott a természettudományokban is és a vallásban is, így lehetséges volt a szellemi kirándulás: megnézni hogyan fest… Ez a kirándulás egész életét igénybe vette. Gondolatrendszere nem volt összhangban a korabeli egyház álláspontjával, mivel az egyház az ókori világképre épített teológia mellett tartott ki. Teilhard azonban meggyőződésre jutott a maga elképzeléseiben és a meggyőződés erős motiváló tényező, noha nem minden esetben az igazsághoz vezető kapu kulcsa. A természettudós is meggyőződésre jut tapasztalatai és következtetései nyomán. A meggyőződés az igazság birtoklásának erejével hat s bizony ragaszkodik hozzá az ember. Teilhard a tudomány eredményeit természetesnek vette és sürgette a keresztény teológia ennek megfeleltetését. Nem vallotta magát teológusnak s

nem is akart megoldani teológiai kérdéseket, csak rámutatott a kijavítandó pontokra és a gondolkodás irányára. 3. Az élet-előtti zóna Az Ókor bibliai álláspontjához képest az élet kérdését átmenetileg elhomályosította az evolúció. Teilhard megtette azt a lépést, amit a tudomány még nem tett meg: az „élet-előttieket” nem tekintette teljesen és abszolút módon életteleneknek. A sejt előtt a fejlődéstörténetben a molekulák számítanak életelőttieknek; a sejtes színt közelében a nagymolekulák, ezek előtt pedig a kismolekulák. Teilhard mindenkivel szemben nagyon tapintatos volt s tudta, hogy az igazsággal (meggyőződéssel) nem szabad másokat fejbe verni - ahogy mondani szokták. Finom, bizonytalankodó utalásokat, sejttető megjegyzéseket tesz az élet-előttiekhez, amelyekből azonban áttűnik, mire gondol. Az életelőttiben az „élet” fogalom megfelel az ókori felfogásnak, de a hozzákötött „előtti” fogalom nem felel meg nála az abszolút élettelennek. Nem jelentette ki mégsem, hogy az „élet-előttiek” valójában élőlények (a sejtes szerkezetnél alacsonyabb szinten) , noha álláspontja szerint kijelenthette volna. Az Emberi Zoológiai Csoport c. írás I. fejezetének 2. pontjában ezt mondja: A bonyolódás fogalma igen határozottan jelenti a kombinációt, vagyis azt a sajátos és felsőrendű csoportosulási formát, melynek az a jellemzője, hogy (akár kevés, akár sok) határozott számú elemet köt össze - akár halmozódás, akár ismétlődés alapján, vagy anélkül - határozott sugarú zárt együttessé. Ilyenek: az atom, a molekula, a sejt, a soksejtű stb. A 3. pontban pedig: S ha nem tévedek, hát itt áll előttünk az a fölszabadító perspektíva, amitől függ számunkra a Világ jelentősége és jövője. Fentebb mondottam már, hogy az élőlényt sokáig csak a földi anyag mellékes tulajdonságának tekintették, s ennek következménye az, hogy az egész biológia még saját magában lóg, semmi érthető kapcsolata sincs a Fizika többi részével. De minden megváltozik, ha (amint korpuszkularizációs görbém javasolja) az Élet a tudományos tapasztalat számára nem más, mint a bonyolulttá-vált Anyag egyik sajátos effektusa (a sajátos eredménye): olyan tulajdonság, amely kiterjed az egész kozmikus Alapszövet-anyagra, de mi csak ott tudjuk megragadni, ahol ( majd mindjárt meghatározom, hogy milyen néhány küszöbön átjutva) a bonyolultság túllép valamiféle kritikus értéken, s alatta mi semmit sem veszünk még észre. Egy test sebességének a fény sebességéhez kell közel jutnia, hogy tömegváltozását mi is észrevegyük. A test hőfokának 500 fokot kell elérnie, hogy sugárzását kezdje észrevenni a szemünk. Miért ne lehetne éppen ilyen működés révén, hogy az egy-

milliós vagy fél-milliós bonyolultság elérése előtt mi még „halottnak” látjuk az Anyagot (igazában „élet-előttinek” kellene mondanunk), - de e számon túl már Élettől kezd izzani az Anyag. 4. Az atomok pszichés természetűek A fizika a XX. században természetesnek tartotta (s bizonyosan a XXI. sz. elején is annak tartja), hogy az atomok élettelenek s az élőség a sejteknél kezdődik. Minthogy ez az álláspont nem kizárólagos, ezért Teilhard „bizonytalan” látását elvihetjük abba az irányba, ahhoz az egyszerű kijelentéshez, hogy az atomok és molekulák is evolútív egységek, pszichés természetűek, azaz: élőlények. Ha ez igaz, akkor ezt éppen a fizikának, pontosabban az atomok kutatóinak is észre kell venniük. Ahogy a béka élőségének megállapításához tapasztalati úton jutunk el, ugyanúgy az atom élőségének kijelentéséhez tapasztalati úton is hozzá kell férnünk. Ezt Teilhard elméletileg kijelentette, amikor bennük „elemi pszichét” tételezett fel. Nem is pusztán elmélet ez, hanem tapasztalati elemet is tartalmaz: az atomot, molekulát, sejtet, soksejtűt nemcsak történetiség szempontjából állítja egy sorozatba, hanem evolútív minőség szempontjából is. Evolútív szempontból nincs szakadás a sorozatban, hanem folyamatosság van. Szakadást teszünk a sorozatba, hogyha a sorozat említett szintjeit csak a sejtektől kezdve tekintjük élőnek, előtte pedig élettelennek. Olyan ez, mintha az élőlények világában csak az embernél ismernénk el a gondolkodóképességet, az alatta levő emlősöknél pedig már nem. Az ember gondolkodóképessége csupán hatóképesebb az állatokénál. A szakadás beillesztésével egy érthetetlen homályt teszünk a sorozatba, az „életkeletkezés” homályát. Életkeletkezést mi nem tudunk konstatálni, csak az élet továbbfejlődését. Az atomokra vonatkozó tapasztalati elem az, hogy ezek is ragaszkodnak szervezett egyediségükhöz, akár a béka vagy az ember. Nem azt a tulajdonságát keressük az atomoknak, amelyet fizikailag nem lehet megmagyarázni, hanem azt, amelyre hivatkozva ki lehet jelenteni pszichés természetüket. Ez nyilván nemcsak annyiból áll, hogy felnagyítjuk az atomot béka méretűre és már látjuk is, hogy él. Közöttük többszörös szintbeli különbség van, ezért az atom nem úgy mutatja magát élőnek, mint a béka. Az atomok élőségének kijelentése extrapoláció eredménye is lehet s így közelebb setteng a tévedés lehetősége is. Az evolúció az alacsonyabb rendű egyedek eggyé szerveződése által halad a magasabbrendűség felé: atom molekula - nagymolekula - sejt - soksejtű. A sejttől az emberig terjedő szakaszban látjuk az átmenetek, a fajok szétágazásának és előrejutásának elemeit, kövületeit. Az atom és a sejt közötti szakaszban nem látjuk a természetben ezeket, különösen nem a nagymolekulákat a sejtet megelőző zónában - amint Teilhard mondja. Ha léteznének „kövületeik”, lehetne őket tanulmányozni; vagy ha tetten érhető

lenne a sejtté szerveződés folyamata valahol, meg lehetne őket közelíteni. Noha elvileg lehetségesek a jelenben is sejtté-szerveződési folyamatok, gyakorlatilag nem tudunk ilyenekről a Földön. Nincs már meg a Földön az a nyugodt környezet, mint az ősföldön, amikor évmilliárdokkal ezelőtt a nagymolekulák a stabil szintbe lépést keresték. Ekkor még ők voltak a legfejlettebbek és nem nyüzsgött körülöttük milliárd és milliárd éhes száj. Az atomok pszichés természete, élősége nem Teilhardnál jelenik meg, hanem már őelőtte. Haeckel Ernő /1834-1919/ hylozoizmusában is szerepel az atomok érzetekkel, akarattal való felruházása (R. H. Francé: A darwinizmus mai állása, 1913. 170. oldal). Ha nem is abban az összefüggésben, ahogy Teilhardnál - de szerepel. 5. Az egyetemes evolúció elve az, hogy az atomok, molekulák mindig és mindenhol próbálkoznak az egységesüléssel, ahol csak lehetőségük van erre. Bizonysága ennek a kozmikus térségekben eddig megtalált több tucatnyi, szerves irányba mutató, különféle molekula. Lehet, hogy a Föld már nem alkalmas környezete az ősi folyamat tovább játszódásának vagy újra játszódásának. Hosszan tartó folyamat volt, amíg az atomok eljutottak a sejtekig. A sok éhes száj mellett méregként ható vegyi anyagok és sugárzások is terhelik már a földi környezetet. Talán csak egy másik bolygón lenne lehetséges az atom és a sejt közötti szakasz tanulmányozása, ahol most éppen ez a folyamat zajlik. 6. „Életkeletkezés” Hogyha az atomok élettelenek, a sejtek pedig élők, akkor valahol be kellett szivárognia az életnek a rendszerbe. Ez pedig egy furcsa állítás, mert nem tudjuk, vallásilag, filozófiailag, vagy természettudományos elvárásokkal közeledjünk hozzá. Titokzatos változást gondoltak a folyamatba annak valamelyik pontján vagy szakaszán s ezt nevezték el „életkeletkezésnek”. Meg is kísérelték a XX. században reprodukálni ezt a folyamatot: lombikba rakott molekula-elegyet elektromos kisüléssel, rázással s egyéb behatásokkal igyekeztek élő egységgé kényszeríteni. A kísérletezők gondolataiban az bujkált, hogy az élő rendszer az élettelen alkotóknak csak egy véletlen, érdekes és esetleges állapota, amit kis szerencsével elő lehet csalni. Az élőlények mechanizálását korábban már megkísérelték, de ez nem lett járható út. A vallás úgy oldotta meg az élő megkülönböztetését az élettelentől, hogy az élőkbe Isten lelket lehelt. A katolikus egyház ma (2006.) is azt tartja, hogy Isten az embrióba lelket ad. Ez a felfogás a dualizmus alapján áll, amely két különböző szubsztanciának tekinti a testet és a lelket, az anyagot és a szellemet, noha az egyház Aquinoi St. Tamás nyomán hangsúlyozza a test és a lélek szoros

egybetartozását. A tudomány ezzel nem került összhangba; igaz, a tudomány nem fogalmazta még meg az életet, csak az életjelenségekkel foglalkozott. 7. Gépek, robotok és morgás… morgás… A nagy anyagmozgatással járó munkákat régen emberekkel és igavonó állatokkal végeztették, ma már (2006) gépekkel. Az állatokat etetni kellett - az embernek is ennie kellett - a munkaképesség fenntartásához. A gépeket is „etetni” kell fával, villanyárammal, benzinnel, gázolajjal, szénnel, gázzal, amitől erőkifejtésre lesznek alkalmasak. A gépeket a munkavégzésnek megfelelően tervezik és építik meg. Ha alkalmam volt rá, örömmel nézegettem, sőt belefeledkezve bámultam a gőzmozdonyt, a kombájnt, az emelődarut, 1956-ban az orosz tankokat, a földdel birkózó nagy gépeket. Az izmokat segítő gépek mellett megalkották az agyat segítő gépeket is: a számoló- majd a számítógépeket a XX. század második felében. Magam még dolgoztam az 1960as években teljesen mechanikus számológépen. Megjelent e mellett már a Hunor feliratú elektromos gép is: nagy, nehéz doboz, benne egymás mellett sorakozó kártyapanelekkel. Ez még sokszor meghibásodott és akkor a tekerős mechanikus gépre esküdtünk. Sok előnye van az agyagtáblának is a digitális adattárolásokkal szemben, de mégsem lehet hozzá visszatérni az igényekhez mért hátrányai miatt. Az 1990-es években kaptam egy kiselejtezett pénztárgép-szerű szerkezetet, Olivetti van ráírva. Ez a mechanika és az elektronika 1:1 arányú keveréke. Úgy tele van rakva mechanikus alkatrészekkel, hogy a dobozába már egy tűt sem lehetne beépíteni és minden alkatrész fontos a maga helyén. Ettől a keveréktől a gépi számolástan az elektronika irányába tolódott oly mértékben, hogy a mechanikus alkatrészek szinte már csak a karosszéria szerepét játsszák. Ezek a gépek erőt kifejteni nem tudnak, de lehet vezérelni velük erőkifejtő gépeket. A robotok különféle munkák végzésére képesített önjáró gépek. Ezeknél szükséges a mechanikus alkatrészek beépítése. Ha ember alakúra készítik a robotot, netán beszélni is „megtanítják”, látványa sokakban összemosódhat az emberrel. Ezek a sokak tájékozatlanságuk és tudatlanságuk miatt befolyásolhatók. Látják a működő robotot s ugyanakkor semmit sem tudnak „születésének” történetéről, hogy ezáltal érthetnék azt. A falusi gyerek már nem tudja 2006-ban, mi a kéve. Jó, nem lát már kévét, mert a kombájnok nem csinálnak kévét, ez kimarad a gabona aratásakor. Kalászt láthatna, de azt sem tudja, mi az a kalász, mert a kalász kívül van az életén. Ülnek a televízió előtt abban a reményben, hogy a következő film majd jobb lesz. Játszanak a számítógépen, ami megint csak időpazarlás. Ülnek, nem mozognak, híznak, ellenálló képességük látványosan gyengül. Baj ez, nem jó életirány, de talán nagyobb baj a tudatlanságban maradás. Ez a morgás nem a múlt nosztalgikus visszasírása bennem, mert nagyon szeretem a gépeket is, az elektronika bámulatos alkalmazásait is. Ám a tudást a keresztény ember életében olyan

fontosnak tartom, mint azt, hogy ismerje Jézus Krisztus nevét. A sok üres időtöltés nemcsak a tudás gyarapítását gátolja, de előbb-utóbb a lelki-szellemi egyensúly felborulásához is vezet. A robot láttán a fantázia könnyen a tévedés irányába mozdul s arra gondolhatnak, hogy idővel a robot az emberrel lehet egyenértékű. Igen sokat tudó robotot ki lehet fejleszteni, de élővé ezek sohasem válnak. A robotika : technika - és nem az élet megközelítésének, megértésének útja. Ez sok ember számára nem elég világos. 8. Teilhard új és korszerű gondolatai: - az evolúció egyetemes (kozmogenezis) - az atomok, molekulák nem élettelenek (elemi psziche) - az evolúció mozgatója a teremtő Isten Utóbbival annyiban mondott újat, hogy Istent a létezés és az evolúció feltételekénk állította be. Egyébként nem újdonság, mert a világot a kereszténység előtt is (meg mellett is) minden vallás valamilyen természetfeletti erővel kötötte (köti) össze. 9. Isten jelentősége nem csökken, hanem nő Akik Teilhard gondolatai nyomán közeledünk a világhoz, az evolúcióhoz, az élethez, az emberhez, nem félünk attól, hogy Isten jelentősége csökken, amint azt liberalista szellemi irányzatok szerették volna. A vallás számára ez fontos. Teilhard számára is fontos volt, olyannyira, hogyha nem látott volna Isten és az evolúció között erős összefüggést, a vallását választotta volna az evolúció helyett. A valláshoz azért ragaszkodunk, mert emberi természetünkbe van írva az Isten utáni vágy (kifejtem alább, mit jelent: természetünkbe írva). Ezzel kapcsolatos a halál utáni élet hite vagy inkább tudata. Erőszakot vesz az emberi természeten - elsősorban önmagán -, aki tagad mindenféle természetfelettit és tagadja a halálon túl folytatódó életet. Vannak ilyenek. Magam is ismertem agya szerint a zseni kategóriába tartozó huszonéves fiatalembert, aki kiválóan dolgozott mérnöki munkakörében és életvitele is kifogástalan volt, de magában meg volt győződve arról, hogy semminek sincs értelme: meg is ölte magát. Jól ismertem őt, nem az újságból olvastam esetét. Vitáinkban, beszélgetéseinkben nem tudtam neki elmagyarázni, hogy van értelme az életnek és a dolgoknak, azt pedig különösen nem, hogy mi az értelmük. Jézus Krisztus mondása jutott eszembe: Nem jöhet hozzám, akinek az Atya nem adja meg. Nem gondolom, hogy akiknek az Atya ezt nem adja meg, azokat eleve a pokolra szánta, hanem azt gondolom, hogy ők is egyfajta szereplők Isten országában, akiknek a szerepére valamiképpen szükség van az egyetemes tökéletesedés folyamatában. Egy másik közeli ismerősömnek a nyakára tette az öreg pap az utcán

görbebotjának görbe végét, magához húzta és faggatta, miért nem látja a templomban. Ez annyira rosszul esett neki, hogy egész életében utálta a papokat meg az egyházat. Róla sem gondolom, hogy pokolra küldi Isten. A vallásellenesség nemcsak egyéni-szemenkénti szinten, de közösségi szinten is megjelent pl. a marxizmus-leninizmusban. A népeket elnyomó nagytőkések közé sorolták a keresztény egyházakat is: ellenségei lettek a vallásnak: a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték. Ez a marxista próbálkozás elsősorban emiatt nem találta meg a jövő útját: összerogyott a XX. század végén eszmeileg, gazdaságilag egyaránt. Sem az egyéni-, sem a közösségi színtű vallásellenesség nem a tendenciát képviseli: szórvány-jelenség. Az ember természetes magatartása a tudatos vallásgyakorlás. A jólétben, jómódban élő embereket is fenyegeti vallásuk elsorvadásának veszélye. Az ember ilyenkor a jó körülményeiben bízik s ezt elégségesnek tartja a biztonsághoz, az élethez; úgy gondolja, nincs szüksége Isten segítségére. Ezzel együtt a jövő iránti érdeklődése és a többi ember iránti érzékenysége is apad, ami súlyos hiba. Ennek terjedését látjuk a XXI. század Európájában: a németeknél, a franciáknál, a spanyoloknál… Ez nem a jövő útja, inkább annak jele, hogy Európa elöregedőben van, fontos vonatkozásokban elfáradt. Könnyebb a tevének átbújni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába. „Isten országán” itt Jézus nem a halál utáni életet értette, hanem az evilágot, a halál előttit, amelyben az élet-irány, az életvitel akkor tart Isten országa felé, ha az isteni tanításokat követi. „Én döntöm el, hogy Isten országa felé tartok, vagy éppen ellenkező irányban!” - mondja a mai szabad ember. Megteheti, de nem fogja magát jól érezni, mert jövőképét elveszíti. Az ember természetéhez tartozik a vallásosság és ez a tendencia érvényesül, akár történelmi hosszúságban, akár földrajzi keresztmetszetben tekintjük az emberiséget. Abban az összefüggésben, ahogy Isten és az evolútív világ kapcsolatát értelmezzük, helyénvaló, ha a vallásosságot az ember természetéhez rendeljük. Az evolúció minden szintjén jelen van az Istennel való kapcsolat. Az ember esetében ez tudatosul, emiatt megjelennek nála a vallási szertartások, eszközök és szimbólumok. Az alacsonyabb rendűek esetében ilyenek nincsenek: tisztábban és egyszerűbben élik meg „vallásukat”, Istennel való kapcsolatukat. Ha két elem evolútív lépést tesz, ketten együtt jobban érzékelik a Teremtőt, mint külön-külön, s ez létük növekedésének megtapasztalását, átélését jelenti s emiatt ragaszkodni fognak közösségükhöz. Az ember ezt megfogalmazni, elmondani is megpróbálja, ami elég nehéz, jelzés-értéke azonban van. Jézus tanításának - a szeretetnek - elfogadása és megélése éppen azt jelenti, hogy ketten-többen egyetértve és együttműködve létnövekedést érnek el,

mert így jobban érzékelik az Istent. Ez az a fajta gazdagodás, amelyet magunkkal vihetünk a halálon túlra s nem kell elszakadnunk tőle. Olyan kincset gyűjtsetek, amit a moly nem rág meg, a rozsda nem emészt meg, a tolvaj nem lop el - mondja az Úr Jézus. 10. Élet = Isten-érzékelés, amelynek „mennyisége” lehet több, vagy kevesebb. A szinteket az atom sejt - soksejtű sorozatban látjuk. Azt is látjuk, hogy az evolúció egyik egyetemes törvényét találtuk meg, amely egyformán érvényes az atomra is és az emberre is. Ez vallási megközelítés és igen jónak látszik: Jézus szépen illik az evolúcióba amint Teilhard mondta. Az élet „keletkezésének” problémája odébb tolódott. Ha az atomok is már evolútív lények, akkor nem beszélhetünk a Földön „élet-keletkezésről”, csak az élet továbbfejlődéséről. Az atomok is alkotórészekből állnak s az evolútív gondolkodás lendületében arra gondolhatunk, hogy ezek az alkotórészek sem élettelenek. Bizonyos, hogy az alkotórészek alkotórészeire bontását nem folytathatjuk a végtelenségig - ennek nem sok értelme lenne. Ha így áll a dolog, akkor végül is léteznie kellene egy demokritoszi élőlénynek, amely már nem bontható élő alkotókra tovább, de élettelenekre sem, mert ezek összeadódásából nem keletkezhet élő; nem tudunk elgondolni olyan parányt vagy egyszerűt, amely még nem érzékeli az Istent, de belőlük több együtt már érzékeli. Ez már a vallási közelítésnek is sok, de az is lehet, hogy valahol eltévedtünk. Szétbontással jutunk az embertől az atomhoz s ezt a bontást próbáltuk az atomtól lefelé is folytatni. Mivel egységekben - az élőlényekben - látjuk az életet megvalósulni és működni, ragaszkodunk az egységekhez s ilyesmiket vélünk látni a kezdeteken. 11. A kezdetekről Teilhard a totális szétszórtságról beszélt, ami a semmivel azonos, a semmit pedig „teremthető” jelzővel látja el. Érezzük, hogy a teremthető semmi inkább szójáték, mint valóság. Olyan tartományban vagyunk, ahol a természetfeletti éppen kezd mozdulni, hogy természeteset teremtsen. Nem várható, hogy adott tudásunkkal és képességünkkel ezt elemezni vagyunk képesek. Teilhard hangsúlyozza több ízben, hogy a folyamatok kezdete ködbe vész előttünk: a fajok elágazása, az első sejtek megszületése, a galaxisok és csillagok és bolygók keletkezése, az ember kiemelkedése az állatvilágból, sőt még az emberi személy ontogenezise is homályból indul a tudásunkban és értésünkben. A kezdetek felderítésekor valami kézbe fogható darabos tényt keresünk s közben folyamatokkal állunk szemben. Az ember kialakulásakor keressük azt a lényt, amely már nem állat volt, hanem már ember, de őt nem fogjuk megtalálni.

Biztosan nem úgy történt, hogy a még teljesen állat anyuka egyszer csak világra hozott egy már teljesen embert. Az állati és az emberi hosszú időn keresztül egymásba simul, s a folyamat ráadásul több ágazaton próbálkozik megvalósulni. Az ember még ma is magában hordozza az állatit: ez nem minősítés, csak egyszerű tény. A közeli folyamatok kezdete is ködbe vész előttünk, mint a szellő felkerekedése, mit mondjunk akkor az egyetemes őskezdetről! A folyamat kezdetet és véget kíván a gondolkodásunkban és csupa-csupa folyamatban létezünk. Lehet, hogy az egész egy, de nézőpontunk szerint felbontjuk sokra. Azt várnánk, hogy a folyamat egy jól meghatározható és megérthető pontból induljon és ugyanígy végződjék. Ehelyett homályt és ködöt találunk a kezdeti és a végződő pont helyett is. Isten közelében kellene lennünk a mostaninál több tudással és nagyobb képességekkel, hogy lássuk mit csinál és értsük az őskezdetet vagy a folyamatos kezdetet. Az ősrobbanás elmélete nem megnyugtató, mint a Kozmosz „kezdete”. Nem is sietünk „odatenni” Istent a robbanás előtti ősgolyó mögé. Lehet, hogy az ősrobbanás elmélete tévedés: a háttérsugárzásból és a vörös-eltolódásból levont téves következtetés. A tévedés lehetsége csak sejtelem bennem s nem tudok annyi érvet mellette felsorakoztatni, mint amennyit most felsorakoztatnak az ősrobbanás elmélete mellett. Érthetetlen álláspont visszaküldeni a Kozmoszt egy olyan állapotba, amelynek értelmezéséről a tudomány lemond. Látszat után ítélte meg az Ókor a Föld kozmikus helyzetét, alakját; látszat után jelentették ki, hogy a Nap és Hold egyforma méretű… Még várok az ősrobbanás elméletének véglegesítésével. A ködbevesző kezdetek a tudatlanságunkat árulják el. A tudomány mindig lépeget a folyamatok tisztázása felé. Ami pedig az események természetfeletti vonatkozását illeti, ezek megértésére a halálunk utáni másvilági életben számíthatunk. Addig csak elképzeléseink, sejtéseink lesznek. 12. A tudomány fut az élet után A tudományokat műveljük, eredményeinek örülünk. Tisztáz korábbi tévedéseket, de túl gazdagnak látszik a világ ahhoz, hogy a tudomány elégségesnek mutatkozzék feltáráshoz, megértéséhez. A tömeg- és energiamegmaradás felismerése megnyugtat, hogy nem délibábbal állunk szemben. Ugyanakkor sem fix pont, sem fix „anyag” nem írható le világunkban. Mérünk, de csak hozzávetőlegesen, bizonyos pontossággal. Abszolút mérési eredményhez abszolút anyag kellene, ami nincs. Mintha minden belemosódna a határtalan térbe, vagy minden transzcendálna minden helyen; mintha létében is elmosódna értelmezhetőség szempontjából minden darab, minden test, minden sűrűsödés - nemcsak a folyamatok kezdetei vesznek ködbe. A darabok és testek is részei a folyamatnak.

Egyedül az én-tudatunk, a saját lényünk megélése enged állandóságot érzékelni: a gyermekkorunkban felismert önmagunk később is ugyanaz az éntudat felnőtt és öreg korunkban is, noha szervezetünk atomjai többször is kicserélődnek életünk során. Személyiségünk is fokozatosan áll egybe és szinte a semmiből emelkedik ki s így saját magunk megélésének kezdete is ködbe vész. 13. Küzdelem az egységért Szervezetünk az evolútív áramlásban alakul ki, ugyanazon törvényeket követve, mint amelyeket követve a sejtek kialakultak. A sok-sok atom és sejt működése eggyé válik, így lehetséges, hogy nem soknak, hanem egynek érezzük magunkat. Amíg a szervezet épül, növekszik, több energiára van szüksége, mint utána. A növekedés befejeződésével már csak a fenntartáshoz és erőkifejtéshez szükséges energia. A traumatikus sérülés, a gyulladás, a fertőzés, a rákos gócok megjelenése, a káros sugárzás, a mérgező vegyületek felgyülemlése ellentétesen hat az evolútív lendületre, ahogyan a gyűlölet is ellentétes irányú a szeretettel. Szétválasztja, szétszakítja azt, aminek egybe kellene tartoznia, megbontja a rendszer egységét, gátolja az egészséges működést s ilyenkor keletkezik a fájdalom: a szervezet tiltakozása a sérült állapot ellen. A szervezet akkor is elöregszik, ha nem kínozza megbetegítő hatás. A finom struktúra lassan-lassan elfárad és meghal. Az egyed halálát a faj szaporodással hidalja át. A kétnemű szervezet-pár sejtes szinten új egyedet indít útjára, aki már másik saját öntudattal fog rendelkezni, kifejlődik, kivirágzik, utódot hoz, majd megöregszik és meghal. Ez a hullámzás periódusonként új meg új lendületet vesz s törekszik valami felé… A kétezres évek elejének valamelyikében a vízhiány miatt a Kis-Duna folyása Tátnál megszakadt. Lehangoltan járkáltunk a meder kiszáradt részében az elpusztult kagylók tízezrei között. A sziget felőli túloldalra átérve egy érdekes jelenség állított meg: a parttól egy nádgyökér indult a felszínen és vagy tíz méteren keresztül haladt a meder felé, szakaszonként gyökeret vert s minden ilyen helyen egy-egy araszos hajtást is fejlesztett. A vizet kereste. Az élet a magasabbrendűséget keresi ritmikus, előretartó lendületével. A magasabbrendűségben rejlő tökéletesebb állapotot nemcsak a „beérkező”, késői utód éri el. Részesedik ebben minden egyed a folyamatban való részvétele által. Az atom ugyanúgy, mint a sejt, a csecsemő ugyanúgy, mint a felnőtt. 14. Teilhard „szellemivé válás” folyamatának nevezi az evolúciót, amelyet egyetemesnek tart. Az anyag válik szellemivé ebben a még kevésbé ismert, visszafordíthatatlan folyamatban. Jól érződik azonban, hogy sem az „anyag”, sem a „szellem” fogalmakat nem az ókori jelentésükkel használja. Nem dualizmusban gondolkodik, hanem inkább egy folyamatba

rendezi egymás után a kettőt. Minél szétszórtabb az állapot, annál anyagibb és minél egységesültebb az anyag, annál szellemibb vagy lelkibb. Itt nincs értelme külön-külön szubsztanciának és a kettő szétválaszthatóságának. Jelenségről beszél, amely tapasztalatunk körébe esik. 15. Az élettelenek is élőkből állnak A szemünk előtt megjelenő legtöbb és legnagyobb dolgok egységükre nézve élettelenek: a csillagok, a bolygók, a hegyek, a tengerek, a folyók, a légkör, a kősziklák, az épületek, a gépek … Egyik sem teljesen élettelen azonban, mert mindegyikben vannak evolútív szervezettségű egységek: a csillagokban atomok, a folyókban vízmolekulák és halak, a gépek teste is atomokból, molekulákból áll, sőt a nagy hőmérsékletű plazmákban is atomalkotók vannak. Az atomok igen elterjedtek, ebből gondolható, hogy az evolúció egyik stabil szintjét alkotják és különféle elemek formájában jelenülnek meg. Legalább annyi atom-kismolekula van a kozmoszban szétszórt állapotban, mint valamilyen formában együtt. 16. Evolútiv és nem evolútív „lépés” Az „együtt”-nek két fő iránya lehetséges s közöttük átmeneti állapotok vannak. 1) evolútív módon egyesülnek, 2) más törvényeket követve alkotnak nem-evolútív egységet. Evolútív lépésekkel az élők jönnek létre, más törvények útján élettelen egységek. Utóbbiak nem vigyáznak épségükre, mert élettelenek és nem érzik át egységüket: szétesés, szétszóródás a sorsuk. Ez jó az atomoknak, molekuláknak, mert kiszabadulnak és remény kél bennük az evolútív egységesülés felé. A kristályok olyan szépek, hogy rabjává lehet válni a bennük való gyönyörködésnek, de az atomok olyan körülmények között vannak bennük, mint emberek a börtönben. Egy csillag felrobbanása sok atomot szór szét az új remény világába. Az atomok molekulákká szerveződése is evolútív lépés, de a következő stabil szint, a sejtes szerkezet, még messze van. Messzebb, mint a sejttől az ember. Ezért az egyetemes evolúció gyorsulónak látszik. Ezzel a természetes ütemmel nincs arányban az, amit XXI. századi kultúránkban gyorsuló élettempónak nevezünk. Ezt a kapzsiság, a szabad piacverseny, a pénzmámor pörgeti. Ez a gyorsulás annak is terhes, akinek sok pénze van és annak is, akinek nagyon kevés, de a közbülső réteg tagjainak is, mert zaklatottá teszi őket a meggazdagodás kilátása és szorongóvá az elszegényedés kilátása. Az ember érzi igazán a szabadság terhét. A kereszténység krisztusi eszméi kínálják a gyógyírt ebben a magunk-csinálta kellemetlen állapotban.

17. A Teremtőt csodálom, mert kitalálta az édes gyümölcsöket; csodálom azért, hogy teremtményeinek önállóságot és szabadságot adott. Dróton rángatott bábukat mi is tudunk „teremteni” (különösen egymásból). Csodálom továbbá azért, ahogyan megoldja az élők energetikai kérdését a haláluk utáni életben. Magam nagyon remélem, hogy akkor már nem kell felfalnunk a többi élőlényeket, az egysejtűeket, növényeket és állatokat. E nélkül el sem tudjuk képzelni e világban az életünket. A halál utáni másvilágban igen, s ez a Teremtő nagyságát és bölcsességét dicséri. Ott az atom is, az egysejtű is, a soksejtű is megdicsőült állapotba kerül s nem jöhet szóba egymás elfogyasztása. Mondhatnánk, hogy a fácán magasabb rendű állapotba kerül, ha az éhes ember megeszi. Ám akár élve nyeli le a fácánt, akár megöli előbb és a határtalanságig elkényesedő ízlésével készített ételként fogyasztja el, a szervezet olyan apró elemekre bontja-hasítja szét a fácánt, amiket már magába tud építeni. Nem is repes a fácán a vágytól, hogy az ember gyomrán át magasabb rendű állapotba kerüljön, hanem magát védve menekül, vagy elszenvedi a sörétes halál fájdalmát. A táplálkozó szervezet az áldozat szervezetét olyan részekig bontja le az emésztésnek nevezett folyamat által, amelyeket már be tud építeni a saját szervezetébe. Az elfogyasztott fácánhús a bontó enzimek hatására híg moslékká válik az ember gyomrában. Ilyenkor a „fácánság” már teljesen eltűnik. 18. Közösség Az egész szervezet csak a közösségalkotás által lehet részévé egy nagyobb egységnek és maradhat egész. Az atomok, molekulák, sejtek felismerhetők a szervezetben, mint annak közösségi alkotói. A molekuláris szintig lebontó emésztés után a molekulák kerülnek magasabb rendű állapotba, amennyiben magasabb színtű szervezetbe kerülnek. Néhány növény is táplálékul használ rovarokat: csapdába ejtve őket szétbontja testük anyagát. Ha a rovar magasabb rendű, mint a növény, akkor testrészei alacsonyabb szintre kerülnek a növényben. Ám a növény szervezete magasabb szint, mint a molekuláris állapot. Ez a helyzet akkor is, ha a tigris megeszi az embert. 19. Működésük egyesül A szervezetet bonyolult rendszernek mondjuk, mert sok atomból, sok sejtből, sok szervből áll s ezek bámulatosan együttműködnek. Mégis egyszerű elv az, amelynek alapján működik ez a struktúra: valamennyi alkotóegység működése egyesül, eggyé válik benne. Az atomok működése egyesül a molekulákban, a molekuláké a sejtekben, a sejteké a szervekben, a szerveké a szervezetben.

Amikor két evolútív struktúra egyesíti működését, evolútív lépést tesz. Már nem kettő működik tovább, hanem csak egy. A működés egyesítésének fontosságát észrevesszük a saját emberi életünkben is. Valamit együtt megtervezve, egyetértve, együtt megvalósítva hatékonyabbak vagyunk, mint külön-külön. A legtöbb feladatba külön-külön belefogni reménytelen. Egy síndarab helyére illesztése több ember együttműködését, összehangolt munkáját kívánja meg. Egy ember is a helyére tudná ugyan ezt illeszteni, de vasútépítéskor időtényező is szerepel… A gépgyártás vagy a szénbányászat még több ember együttműködését kívánja meg. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy egy-egy tevékenységben azok munkája is benne van, akik már rég meghaltak. Az emberi egyedek működésének egységesítése bizonyos célok elérésének érdekében történik. Az atomok, molekulák, sejtek működésének egyesítése a magasabb rendű élet elérésének érdekében történik. Az atomok, a sejtek, az emberek nem egyformák, mind-mind külön egyéniség, mind megismételhetetlen struktúra. Nincs két egyforma búzaszem, nincs két egyforma juh, nincs két egyforma csillag, nincs két egyforma ember. A különbözőség nemcsak a változatosságot, a sokszínűséget jelenti, hanem azt is, hogy nem minden struktúra egyformán alkalmas a másikkal, a többivel való együttműködésre. Vannak e tekintetben gyengébb képességű emberek és gyengébb képességű atomok. Az izgága, gondatlan, felelőtlen, összeférhetetlen, vagy gyakorlatlan, tudatlan emberrel nem jó együtt dolgozni. A sérült atom, molekula csökkentett mértékben képes egyesíteni működését a többiekkel. A sérült struktúra működése is sérült (ép testben ép lélek!), tökéletlenebb. Törött ujjú kézzel nem úgy végezni a munkát, mint ép kézzel. Hogyha az emberek ellenségesek egymással, nem fognak együttműködni, hamarabb háborúskodni. Nincs azonban tökéletes, hibátlan ember, nincs ilyen atom sem. Az evolúció követelménye, hogy az evolútív struktúra további evolútív lépésre legyen képes, függetlenül attól, hogy ez a lépés mennyire közelíti az ideálist. 20. A stabil szintek sorában az atom és a sejt után az ember képezi a következő stabil szintet. Azonban az ember sem végállomás még. Fejlődésének útja a közösségalkotás. Amint Teilhard mondja: az emberiség nagyobban változott az utóbbi 200 évben (ez a XIX. - XX. század), mint az utóbbi kétezerben; s az utóbbi kétezerben nagyobbat változott, mint az utóbbi húszezerben. Ez a változás vonatkozhat a tudományra, vallásra, technikára, de vonatkozik a közösséggé formálódásra is. 21. Halál utáni élet

A vallások más- és másféleképpen képzelik el a halál utáni életet. Az egyes vallásokon belül az egyes emberek is más-másféleképpen képzelik el. Érthető a sokféleség, hiszen a halál utáni élet természetrajza nincs birtokunkban. A várakozás azonban közös: van élet a halál után, folytatódik az élet a halál után is. A keleti nirvána, a kihunyás, a hő-halálhoz hasonlít: végleges elnyugvás, nem történik többé semmi. Koch Sándor is megfogalmazta a maga misztikáját: a halálon túl már nincs történés, csak létezés van. Az öreg juhász azt a feltételt szabta, hogy legyen a mennyországban paprikásszalonna, mert az csak akkor jó. 22. Isten és a történés Az idő alkalom a teremtett létezők tökéletesedésére, a térben pedig feltalálhatják magukat. Isten - akinek létezési módját nem tudjuk elgondolni mégsem tartozik abba a kategóriába, ahol nincs történés, mert hiszen képes történést elindítani. Akár öröktől fogva állandóan teremt, akár pedig „egyszeri” tevékenységének fogjuk fel a Kozmoszt: behozta az időtlenségbe az időt, aminek volt kezdődése és lesz végződése. Az időnek a térrel és a tér élő és élettelen szemcséivel együtt van értelme. Itt aztán van történés: történés történés hátán. A történések evolútív jellege az egyedek létnövekedésének lehetősége miatt értelmes. A történésekben hol örömünket, hol bánatunkat és fájdalmunkat találjuk. A megvalósulás a várt eljövendő történésekben ígérkezik. Koch Sándor azt mondja: …amikor az életed lekerekedett és egésszé vált, attól kezdve már csak léted van, történésed nincs tovább. Nirvána ez? Nem nirvána? Jobb lenne a nem nirvána! Boldogság az, ha az ember van, de nem történik semmi? Igaz, ez a lét már nem fenyegetett semmi által sem. A tér-időben még fenyegetettnek érezzük, amit a félelem, szorongás megjelenése jelez. Az evést magam mellőzném a másvilági életben. Nem keresem az étel ízének élvezetét. Sajnálnám azonban, ha eltűnnének onnan a mászó bogarak, a kis ibolyák, a kéklő hegyek, a csobogó patakok, a ragyogó csillagok s még mi emberek is elviselhetők leszünk egymás számára. Túl keveset várok? Remélem! A kereszténység az emberi személy megvalósulását, megnövekedését, kiteljesedését tanítja a halál utáni életre vonatkozóan. Nem fogható fel, mit jelent a személy történés nélküli létezése. Nem tudjuk megtalálni az ingó ingának azt a pontját, amely mozdulatlan. Jobban megvigasztalna, ha létezhetne időtlen történés. Talán inkább csak azt akarják hangsúlyozni, hogy a másvilágon elmúlik a semmibe visszahullás veszélye. A történések a tér-időben kétesélyesek, sőt a közbülső semleges harmadik esély is létezik: 1) jó, pozitív összeadódás, 2) a személyre hatástalan történés, 3) rossz, szétesés. Az első pont belefér a boldog örökkévalóságba, hiszen a Teremtő is munkálkodik. Valaki rajzos képsorban örökítette meg Dante Isteni színjátékát: pokol, purgatórium, mennyország. A pokol rajzai érdekesek voltak, a tisztítóhelyé már

kevésbé, a mennyország pedig olyan silányra sikerült, hogy oda nem megyek gondoltam magamban. Talán szent Pál fejezi ki legjobban a reményt, aki nem részletez, csak lelkesít: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi értelem föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. /1Kor.2,9/. Ez széles teret enged a fantáziának a tekintetben, hogy lehet a másvilágon is változatosság és megdicsőült történés. Nem fogadható el, hogy Isten csak az alacsonyabb rendű létben valósítja meg a történés és változatosság értékeit és szépségeit. Kálmánnal kidolgoztuk a rovarfotózás technikáját és jó felvételeket készítettünk, különösen ő. Néha-néha arról beszélgettünk: jobb lenne, ha mozognának… Az 1960-as években ez még csak álom volt, de ma már /2006. dec./… 23. Még a XXI. század elején is divatos tagadni az evolúciót s az ember állati szintből származását, pedig az emberben semmi olyan tulajdonság vagy képesség sincs, amely ne lenne meg az állatokban is. Csupán fokozati különbségek vannak, esetenként jókora. Az ember értő- és gondolkodóképessége, reflexiója, a pszichés telitettség következménye: ez csakis úgy valósulhatott meg, hogy az állati szintből örökölt pszichés alapokat, amely benne telitetté vált. Így lett alkalmas közösségalkotásra - elsőként az élőlények között. 24. Bajjal is jár… A pszichés telitettség meghozta magas szintű képességek bajokkal is járnak: az ember emiatt tud haragudni, gyűlölni, gyilkolni, amire az állatok képtelenek. Az állatnak is fáj a sérülés, a betegség; szenved az éhségtől, a melegtől, a hidegtől; igyekszik kerülni a veszélyesnek mutatkozó körülményeket, igyekszik kimenekülni a veszélyből. Nincs azonban olyan iszonyat- és félelemérzete, mint az embernek, nincs halálfélelme, mert az ezeket előállító képességeik hiányoznak, csak az emberben vannak meg. 25. Pszichés működés Egyszerűsítsük le a pszichés működés mechanizmusát. Rajzoljuk le az emlősállat agyát, amely pszichés képességeit jelképezi. Rajzoljuk erre rá az emberi agykérget, amely az emberi képességeket jelképezi. A működést az embernél az állati aggyal együtt kell érteni. Az állat-agy kiválóan működik s nem volt az embernek szüksége arra, hogy ezt megváltoztassa. Megjegyzem, hogy az agyat koordinációs központnak tekintem a szervezetben, mintsem valamiféle „mindenhatónak”. A szervezet egésze a működő egység. Nem az agy tekerte magára a szervezetet, hanem a szervezeten belül alakult ki az agy (ez igaz a génekre is, szemben R. Dawkins valóságtól

elrugaszkodott gondolataival). Az információk sem csak az agyban tárolódnak, hanem a szervezet egészében. Az agy nem hatalma alatt tartja a szervezetet, hanem koordinálja annak működését. (Gyermekbetegségből fog kigyógyulni az emberiség, ha a csoportok nem fejedelmeket meg mindenféle vezetőket választanak élükre, hanem koordinátorokat.) Az érzékszervek által megfogott információk az ősi agyterületekbe érkeznek, ahol megfogalmazódik a reakció és csak ezután tudatosul. Éppen a tudatosulásban válhat kényessé a dolog. Vegyünk egy szigetet, közepén vulkánnal. A röghöz kötött növények, sőt a mozgóképes állatok is elpusztulnak, ha elönti a láva. Az ember gondolkodni kezd és vagy a tengerre menekül, vagy társai segítségét kéri. Mindkettő hatékony az életben maradáshoz. Nézzük a sérelmet. Megütöttek, rágalmaztak, becsaptak, megloptak, igazságtalanok voltak… Az ezekkel járó ingerületek is az ősi agyterületekbe érkeznek s riasztják az egyedvédelmi ösztönt. Az emberi mezőbe kerülve fölerősödnek s ekkor kezdődik a baj. Ezt a fölerősödést ugyanis ellenszenvnek, haragnak, gyűlöletnek, bosszúállásnak nevezzük. Az állatok ilyenre képtelenek. A kutya rettenetesen megharagudott a kéményseprőre, mert az tolakodóan behatolt felségterületére, az udvarba, bízva a drótkarikájában. Hevesen ugatta, harapta volna is, de a kéményseprő a drótkarikát mindig az orra elé tartotta s még öntelten oda is bökdösött neki vele. Amikor a kéményseprő elmegy és kikerül a kutya látóteréből, a kutya nem fogja tervezgetni magában: ha még egyszer az utamba kerül, széttépem. A kéményseprő emléke hamarosan leül benne, becsomagolódik, hatóképtelen száraz emlékké válik. Ha azonban a kéményseprő újra az udvarba lép, vagy csak elhalad a kapu előtt és a kutya észreveszi, akkor ismét elevenné és hatóképessé válik benne a drótkarikás fekete ember emléke s még vadabbul támad rá mint először. 26. Az emberi mértékű tudat problémái Az ember akkor eleveníti fel magában a sérelem emlékét, amikor akarja, s ehhez nem kell, hogy a sértő a látóterébe kerüljön, vagy hallja a hangját. Be sem csomagolódik az emlék, vagy a sok asszociatív kötés által gyakran megelevenedik. Bármikor képes autokatalítikus folyamattá ébredni s az állati viselkedés szintjénél alacsonyabbra húzhatja az embert, ha nem gondol rá, hogy ezt a folyamatot meg kellene állítani. Az egyedvédelem ösztön-impulzusa fölöslegesen nagy erejűvé duzzad fel az emberi tudatmezőben. Az így kialakuló indulat inkább rontja, mint megoldja a helyzetet. Amolyan pszichikai vírusok ezek, amelyek ellenszere a kifejlesztett, megtanult önuralom, önfegyelmező képesség. A keresztény tanítás - amely ismeri a világ legnagyobb és legtitokzatosabb erejét: az áldozatot - kiváló

segítség ehhez. Egyébként az ember évezredekkel ezelőtt fölismerte az önfegyelmezés szükségét. Az egyedfenntartási ösztön mellett a másik ágazat a fajfenntartási ösztön. Az ösztönöket az állatok életében szokták emlegetni, de az ember életében is fontos szerepet játszanak; sokkal többet, mint amennyit bevallani akar róla. Ez viszont a képmutatás helytelen magatartását vonja maga után minduntalan s az illúziók hamis trónjára igyekszik kapaszkodni. Sokkal inkább állat még az ember az ösztönök működése tekintetében: sokkal inkább illik rá a „krízisbe került állat” név, mint az állatoktól magát mindenáron elválasztani akaró „ember” név. Ez természetes lesz és nem lesz bántó, ha nem nézzük le az állatokat. Nincs jogunk őket lenézni, bármennyire is tesszük rabszolgánkká vagy bármennyire is faljuk fel őket. Az emberre mondott: „te állat” minősítést megalázásnak, leértékelésnek szánják a köznapi életben s ez teljesen hibás és jogtalan. Egyébként ugyanilyen leértékelő szándék áll a „azt hiszed magadról te vagy az isten?” megjegyzés mögött is. Jó lenne, ha az embernek is meg lenne a magához való esze, mint ahogy az állatnak meg van a magához való esze. Az evolúció szépen ívelt fölfelé az állatokban, majd az emberi szintbe lépve krízisbe került, amiből csak Isten tudja kivezetni. Ez nem baj és nem szégyen, hanem természetes folyamat. Nagy toronynak nagy az árnyéka. A természetest nem kell állandóan az ember-szabta ruhába öltöztetni, hogy másnak látszódjék, mert ezzel csak növeljük magunk körül a homályt. Az ösztön egyedfenntartási és fajfenntartási ágazatával nagyrészt magyarázni lehet az és az ember működését, viselkedését. Némelyek száz, vagy több ösztönféleséget is felsorolnak, ami éppen nem baj a pszichés működés elemzésekor, de ezek mindegyike besorolható a két ágazat valamelyikébe, tudva, hogy e két ágazat sohasem választható szét „tisztán”. Mindig az egységes szervezet működik, de megállapítható - sőt gyakran nagyon is látványos -, hogy a lény az egyedfenntartás vagy a fajfenntartás irányába mozdul-e. 27. Szólni kell kissé mélyebben az ösztönről. A szervezet hosszú időn keresztül olyan viselkedésformákat tanult meg, amelyek az egyed- és a fajfenntartást szolgálták. Ezeket a szervezet kódolja s az állatok esetében mint kész tudást adja át utódának. Amikor egy-egy faj egyedeinek viselkedését látjuk, az hosszú „tanulási” folyamat végeredménye. Sok magatartási jelenség csodálatosnak tűnik szemünkben, mert tudjuk, hogy az állatnak nincs olyan nagy esze, mint az embernek s mégis úgy tűnik, mintha valami nagyobb értelemből merített volna feladata megoldásához. Példa. A kukoricamoly lepke kikelt hernyója /lárvája/ berágja magát a kukoricaszár belsejébe és abból táplálkozva él bebábozódásáig. A bábból kikelt lepkének valahogyan a külvilágra kell jutnia, de rágószerve már nincs és a

bejárata sincs meg, mert azt hamar behegesztette a még fiatal növény. A lepke kikelésekor a kukorica szára már kemény. Megoldás: a férgecske - mielőtt bebábozódik - belülről rág egy lyukat. Ez a lyuk már nem heged be, mert a növény koránál fogva befejezte sebei gyógyítását. Ezen a lyukon mászik ki a lepke, szárnyra kél és repül vidáman, mert övé a nagyvilág. Merevnek is mondják az ösztönös viselkedést, amivel azt fejezik ki, hogyha a körülmények a megszokottól eléggé eltérnek, ez gondot okozhat az állatnak szándéka végig vitelében, nem találja a nagyobb értelem segítségét. Ha olyan kukoricát nemesítenének ki, amelynek szárát nem képes kirágni belülről a moly hernyója, akkor elpusztulnának a kukoricamolyok. Példa az ösztön merevségére. Egy darázs lyukat készít a földbe. Ebbe egy lebénított hernyót tesz s belőle táplálkozva fejlődnek ki a darázs lárvái. A kamra kész, a darázs elmegy vadászni. A lyuk mellett leteszi a lebénított zsákmányt s bemegy körülnézi, úgy gondoljuk óvatosságból, hogy nem foglalták-e el közben. A lesben álló kutató odébb teszi a hernyót. A darázs kijön, izgatott lesz, majd megtalálja a hernyót, a lyukhoz húzza, ott leteszi és bemegy körülnézni. A kutató ezalatt még távolabbra teszi a hernyót. A darázs most is megtalálj, a lyukhoz húzza, ott leteszi és bemegy körülnézni. Ezt addig lehet ismételni, míg végül már a kutató unja meg. Belső parancsa a darázsnak, hogy le kell tenni és körül kell nézni. Autóssal is előfordul, hogy kiszáll a kocsiból kinyitni a garázsajtót, de a kocsi nincs, mire visszamegy. Ez még egyszer vele aligha fordul elő… Nehéz lenne megmondani, hogy az ember életében az ösztön hány %-ban van jelen, de 50%-nál biztosan több lenne az érték. Az ivari egybetartozással kapcsolatos impulzusok sokkal nagyobb mértékben vannak jelen, mint amennyit a szokásoknak megfelelően nyilvánosságra hoznak vagy bevallanak. A fajfenntartási ösztön nagyon erős. A faj fontosnak tartja létezését s az elkerülhetetlen egyedi halált szaporodással, új, fiatal egyedek létrehozásával hidalja át. A szerelem tiszta ösztön az emberben, hiszen nem tudatos megfontoltság hozza létre. Tudatosul, de tudatosult állapotában is inkább az ösztönjelleg érvényesül. Az állatvilágban áttekinthető magatartást, rendet látunk, de az embernél a férfi-nő kapcsolat maszatossá válik. Ennek az ösztönnek az impulzusa is ugyanúgy torzul a tudatmezőbe jutva, mint az egyedfenntartási impulzus. A séma ugyanaz, csak a tartalom más. Az állatoknál a nőstény ivarzása határozza meg a párzás, termékenyítéstermékenyülés idejét. A nőstény jelzi, hogy érett petesejtjei vannak és készen áll a hím beavatkozására, mely által a termékenyítő hímivarsejteket a nőstény szervezetébe juttatja. Az embernél ez a szabályozás felbomlott: a párzás függetlenedett a nő ivarzásától s mindketten keresik a lehetőségét akkor is, ha a termékenyülést tudatosan kizárni akarják. Nem lehet tudni, mennyire jelent ez

torzulást, vagy mennyire természetes az emberi szinten. Az ivar-éretlen vagy tenyész-éretlen gyermeklányok megerőszakolása bizonyosan természetellenes, meg az is természetellenes, amikor a nő tönkreteszi szervezetét a termékenyülés elleni védekezéssel, aztán pedig sérült gyermekeket hoz a világra. Sok pszichikai teherrel jár a házastársak kilengése, hűtlenkedése. Személyi torzulásokkal jár, amikor a nő nem elevenként van jelen a férfi életében, hanem képek és filmek formájában vagy csak túlfeszített fantáziájában. Természetellenes a homoszexualitás is. Valakik igyekeztek rámutatni, hogy állatoknál is előfordul, de ez nem valószínű. Az állatoknak nem kell eltakarni ivarszervüket, mert annak látványa semmit sem jelent egyik ivari nem számára sem. Az ember másképpen van a látvánnyal. Fantáziájában ápolja, s ezzel a közeli valóság illúzióját kelti. Valamelyik nyugat európai ország fiataljairól hírlett /az 1960-as 70-es években/, hogy impotensekké váltak, mert sokat foglalkoztak saját fotólaboratóriumukban pornók előhívogatásával, másolásával. Valamelyik országban a fogva tartott medvéknek „pornó filmet” vetítettek, hogy párzásra bírják őket, mert nem akartak szaporodni. Több állatfajjal előfordul, hogy fogságban vonakodik szaporodni. Azt gondolták a medvékkel kapcsolatosan, hogy párzó fajtársaikat mutatják nekik filmen s ennek látványa - mint követendő példa - őket is párzásra serkenti. Elvileg ez lehetséges lenne, de hogy mennyire a film látványa segítette a medvéket termékenyüléshez, nem lehet tudni. Több csoporttal megismételt kísérlettel és kontrollcsoportokkal lehetne erről többet sejteni. Magam csak erős gyanakvással tudok gondolni erre a pornófilmes sikerre, hiszen a medvéknek és a többi állatnak is nem a szem látványából, hanem más forrásból származik az ivari vezérlése. Egy kiskaput (egy fél kiskaput) azért nyitva lehet hagyni… Az utódokról gondoskodás sokféleképpen valósul meg az állatvilágban. Ennek részletezésébe nem fogok, megtalálhatók etológusok és más szakemberek munkáiban. Az élők utódai közül az ember gyermeke a leggyámoltalanabb és ő szorul legtovább szülői istápolásra. Jó adag ösztön segíti az anyát, hogy megfelelőképpen ápolja gyermekét, ez az áldozat vallásgyakorlóknál a krisztusi szeretettel is vegyül. Az állatok közül az emberhez filogenetikailag legközelebb álló csoportnak (majmok, csimpánz) a bébijei szorulnak a leghosszabb szülői gondoskodásra. Elmondhatjuk, hogy az emberi szintben a szaporodás dolgai sérülni látszanak az állatok rendezett ivari életéhez képest. Nem valláserkölcsi kérdést lobogtatok, hanem a faji élet sérülésének kérdését. Veszélybe kerül az a faj, amelynek ivari élete megbetegszik. Az embernél a sérülés a magas fokú tudati képességre vezethető vissza. Reméljük, nem minden kultúrában egyforma mértékű az ivari torzulás.

ösztön-impulzus megsokszorozódása a tudatmezőben

ösztön-impulzus ősi tudatmező állati színt

Ezzel az egyszerű diagrammal magyarázható az ösztön működése az emberben. Az ösztönimpulzus megsokszorozódása, fölerősödése gondolkodási és magatartási torzulást eredményez, amely nem az emberi felé segíti az embert, hanem természetellenes állapotba sodorja. Ez mindkét ösztönágazatra egyformán vonatkozik. Védekezni kell ezért ellene önuralommal, önfegyelemmel. Nem az ösztönök működése ellen kell hadakoznunk (hiszen azok segítségünkre vannak), hanem az emberi pszichikai mezőbe került ösztönhatás fölerősödése ellen. Az önfegyelmezést meg kell tanulni; gyakorlatokkal lehet elsajátítani és életben tartani. Evolútív és tudományos oldalról közelítve adtuk magyarázatát annak, hogy a nagy értékű ember miért lehet gonosz is.

Az állati élet hosszú időn keresztül kidolgozott és természetes. A pszichés telítettséget elért ember nagy hatóképességével az állatira épül rá. A kettő működésbeli keveredése szerencsétlen lehet, ha az ösztönhatás az emberi régiót a maga számára foglalja le. Az ösztön az emberi mezőben is megtartja ösztönkarakterét s azáltal, hogy tudatosul, nem szelídül emberivé. A torzulást az emberinek kell megfékeznie s ehhez szüksége van a vallásra, mert a vallás ad magyarázatot és segítséget ahhoz, hogy az ember látszólag önmagával szembeszálljon. A csoportban élő állatok ösztönéletének szabályozásában fontos szerepet játszik a rangsor. Az ivaréretté vált fiatal hím a természet rendje szerint felhatalmazottnak érzi magát, hogy az ivarzó nőstényt megtermékenyítse, de a rangsorban felette állók ezt fizikailag akadályozzák meg: elűzik a nősténytől. Az ösztönimpulzusok mozgása az emberi egyeden belül történik. Az emberi mezőbe kerülve nem szabad felerősödnie, megsokszorozódnia; nem szabad erősebbé válni annál, mint keletkezési helyén volt. Az állat azáltal, hogy emberré vált, folytonosan a Teremtő segítségére szorul, mint a kisgyermek szülei segítségére. Isten nem késlekedett hangját hallatni. Nemcsak testünk, hanem lelkünk nagy része is az állatéletből maradt ránk, de hát ez nem is lehetett másképp. Amint mondtuk már: a lélek a test működése. Álláspontunk, véleményünk abból alakul ki, amennyit tudunk és mit ehhez hozzágondolunk. Tudásunk elődeink tapasztalataiból áll össze, s ha úgy adódik, magunk is hozzáteszünk valamit. Sokan és sokat vitatkoztak azon, hogy a tudásból mennyi születik együtt az állategyeddel és mennyit tesz hozzá tanulással. Az biztos, hogy tudását egyetlen állat sem gyarapítja oly nagy mértékben, mint az ember. Náluk a velük született tudás dominál, nálunk a megtanult tudás dominál. Ez is sajátosan az emberi kategóriába tartozik, mint a vallás vagy a gondolkodóképesség. 28. Szellemi kódok A genetikai ősi kódrendszerre egy új kódrendszer települt, amit nevezhetünk szellemi kódrendszernek: a fogalmak, gondolatok rendszere. Ezeknek a kódrendszereknek is meg vannak a szomatikus egységei, alakjai, mint az ősieknek. Utóbbi esetében az adenint, a guanint, a citozint és timint használja fel a szervezet, hogy kódokat építsen belőlük. A szellemi kódrendszer nem annyira „szellemi”, hogy eleve megfoghatatlan lenne. Ez is megfogható, beazonosítható, leírható, meghatározható, feltérképezhető, csak foglalkozni kellene kutatásával. Ha kitalálnák azt a vezetéket, amelyen két ember között áramolhatnának a szellemi kódok, akkor, ha a kínai ember az asztal képére gondolna, a vele

összekötött kínai nyelven nem beszélő ember is érzékelné az asztalt. A szem által bevitt asztal kódja minden emberben ugyanaz; az másodlagos kérdés, hogy a különféle nyelvek különféleképpen adják vissza. A beszéd is egy kódrendszer, de az egymástól elzárt, egymástól elszigetelt embercsoportok más-más hang- és betűelemekből rakják össze. Az írás megint egy újabb kódrendszer: a beszéd rögzített, dekódolható változata. A szellemi kódrendszer tartalma nem születik vele az emberrel, csak a képesség és minden újszülöttnek újra meg újra fel kell építenie magában tanulással, növekedése során. Fülével megtanulja a beszédet, szemével vagy kezével megtanulja a hangoknak megfelelő leírt kódok képét, s ezután már hozzáférhet az agyagtáblák, a könyvek, a dvd lemezek tartalmához. A szellemi kódrendszer működésével függ össze a vallás belső alapja, az, hogy az ember természetfeletti útmutatást kaphat tájékozódásához, természetfeletti erőt kaphat erőfeszítéseihez, áldozatvállalásához. A „szellemi” jelző itt inkább csak a megkülönböztetést szolgálja, mintsem az ókori értelmezés azonosítását és megerősítését. Az ősi kódrendszertől, a génrendszertől kell megkülönböztetni. Bár a szellemi kódok funkciója hasonló a génekéhez (vezérlés, irányítás), de jellege, működése, hatósugara, szervezeten belüli rögzítése másféle. A két rendszer egymásra épül, nem helyettesítik, hanem kiegészítik egymást, együttműködnek. A szellemi kódrendszer megjelenése által az ember hatóképessége határ nélkülivé vált s az egyed alkalmassá vált a közösségalkotásra. Ahogyan a gének behatárolható szerkezetek, ugyanúgy a szellemi kódok is behatárolható szerkezetek a szervezetben, így feltérképezhetők. Ezek azonban nem sejten belüli elkülönített rendszerek, nem is csupán az agy a helyük, hanem az egész emberi szervezet. Az agy az emlékezésben, gondolkodásban is csak a koordináló szerv szerepét látja el. Érdekes és izgalmas lesz a szellemi kódokat megtalálni, leírni és feltérképezni. Az is lehetséges, hogy általuk az emberiség egy igazi közös „nyelvhez”, kommunikációs lehetőséghez jut hozzá, a nehézségeket okozó különféle nyelvek és különféle írások figyelmen kívül hagyásával. Jelenleg (XXI. század hetedik éve) még az ősi génrendszer működése sem minden vonatkozásban tisztázott és máris itt van egy új, felfedezésre váró terület, amiről még csak azt tudjuk, hogy létezik. Azt nem mondhatjuk, hogy az állatok egyáltalán nem gondolkodnak, de becsukott szemmel, bedugott füllel és orral csak nagyon keveset tudhatnak gondolkozni. Jelen kell lennie a tárgyaknak számukra érzékelhetően ahhoz, hogy velük kapcsolatban valamilyen feladatot megoldjanak. A kutya nem képes elmenni, lefeküdni és gondolkodni feladatának megoldásán. Az emlék beszáradt állapotban van benne s így nem tudja használni. Amint a tárgy, a körülmény megjelenik, annak emléke is megelevenedik benne.

Még nem tudjuk, miből, mikből rakja össze a szervezet az emberben a szellemi kódokat, de biztosan nem néhány pirimidin-bázisból, mint a géneket. Nem olyan mereven kimértek, mint a gének, hanem lazábbak és hajlékonyabbak. A gének helye a sejt, a sejtmag; a szellemi kódok helye az egész emberi szervezet és korántsem csak az agy. Az ember játszadozik, vagy komolykodik velük, variálja, kombinálja, összerakja, szétszedi őket s ilyenkor újabb szellemi kódok keletkeznek. Szellemi kódok keletkeznek tanuláskor és nincs határa befogadásuknak, nincs telítettségi állapot a szervezetben. Legföljebb az öregedés vagy a betegség miatti fáradás lassítja a kódok keletkezését, a halál pedig meg is szünteti. Előfordul a kor előrehaladtával a szellemi bezáródás, de ez inkább amiatt van, hogy félti az ember az évtizedeken keresztül felépített szellemi rendszerét, vallását, világképét, filozófiáját, eszményeit stb. A nem használt kódok halványulnak, amint satnyulnak a nem használt szervek. Felejtődnek, de teljesen nem tűnnek el. Lehetségesek halomba dobált kódok is, de az értelem azt kívánja, hogy logikusan rendezettek legyenek. A törvények miatt rend van a világban, környezetünkben s a szellemi kódok rendszerének is ezt a rendet kell tükröznie bennünk. A szellemi kódok az érzékelésnek megfelelően keletkeznek közvetlenül a világról, közvetetten pedig írás vagy beszéd útján. Egy búzaszem ismert valóságának kódolásához sok oldalnyi írásnak megfelelő kódokra van szükség. Az embert a szellemi kódok ily nagyarányú birtoklása és kezelése teszi alkalmassá arra, hogy közösségalkotó legyen. E képesség pedig a pszichés telitettségből következik. Ez idő szerint az emberről még csak látszik a közösségalkotó képesség, de csak közösségalkotási próbálkozásai voltak mindeddig. Olyan, mint az agyag, amely már szép szabályos téglává van formálva, de még nincs kiégetve, hogy szilárdsága és teherbírása legyen. 29. Közösség állatoknál és embernél Közösségalkotással az állatok is próbálkoznak, különösen azok, amelyeknél a faj-képzés már nem hozza meg az evolútív előrelépés lehetőségét, mint pl. a rovarok. Az atomok struktúrája fölöttébb szellős alkotórészeik mérete és ezek egymástól való távolsága tekintetében. Mintha nagy részt követelnének maguknak a térből. A sejtek a többsejtű szervezetben egymáshoz simulnak, mintha belső terükkel jobban törődnének, mint a külsővel. Az emberi közösség struktúrája megint csak szellősnek ígérkezik, ha arra is gondolunk, hogy az emberi egyedek saját szellemi teret is követelnek maguknak bizonyos fizikai térszükségleten kívül. Mozgékonyak és nem helyhez kötöttek: egy koordinátor akkor is tudja vezérelni övéit, ha éppen a Föld túloldalán szálló repülőgépen ül. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az embereknek a jövőben a mostaninál

még jobban kell majd mozogniuk ahhoz, hogy az emberi természetnek megfeleljenek, hiszen már a mostani mozgás is nyomasztónak és kellemetlennek tűnik. Az első évezredben a népek vándoroltak, a második évezred végétől az emberek vándorolnak magánosan vagy turista-csoportokban; szálldosnak a Föld körül vállalatuk érdekében, zarándokolnak vallási szent helyekre, mennek tudományos vagy politikai konferenciákra, vagy otthonuk és munkahelyük között ingáznak néha országokon keresztül vivő utakon,, vagy mennek, mert csak bámészkodni akarnak. Ennek a nagy jövés-menésnek bizonyosan nem fokozódnia, hanem csillapodnia kell, különösen ha elapad az emberiség energetikai szikzacskója: a gáz és a kőolaj. Az emberi közösség struktúrája szellősebb lesz, mint az atomoké, hiszen a Föld körül végtelen térségek állnak rendelkezésére. A népek vándorlásai lecsillapodtak, de a népek meg nem nyugodtak: hadjáratokkal, csatákkal, háborúkkal nyilvánítottá ki, hogy nincsenek rendben dolgaik. Olyan kríziseket, mint a háborúk, egyetlen faj sem élt meg sohasem. Nincs jövőbe-látásunk és nem tudjuk, mik következnek még, de reméljük az emberiség közösséggé válásának folyamatos - noha hullámzó tökéletesedését. Minden szenvedéssel és halállal járó kellemetlen és nehéz esemény ellenére kijelenthetjük: a harmadik évezred elejére közösségibbé vált az emberiség, mint Krisztus korában volt; azt várjuk és azon dolgozunk, hogy ez folytatódjék. Minden faj közegként használja környezetét, az ember azonban elemzi, rendezi, csoportosítja, kombinálja, beemeli s beszervezi közösségének struktúrájába s annak szerves részévé teszi. A technikai lehetőségeket, alkotásokat, felfedezéseket, találmányokat az embercsoportok még mint paraziták igyekeznek hasznosítani: ennek a magatartásnak az együttműködésbe kell átnövekednie. Teilhard határozottan állást foglalt amellett, hogy a technikai vívmányok az emberi közösség szerves részei: úgy szerves, ahogyan a csontok vagy a vese szerves része a testnek. Az egymás közelében lévő egyedek nyelvi kommunikációjukhoz a levegőt használják mint természetes közeget, az egymástól távollévők pedig a drótot vagy a kódolt elektromágnesen hullámokat. A levegőt az állatok is használják ilyenre, de a drótot és a hullámokat nem tudják (némely állat használ maga gerjesztette hullámokat). A szervezetbe beültetni akart szerveket, részeket, elemeket, protéziseket a szervezet kidobni akarja magából, még akkor is, ha emberi elménkkel elgondolva azok a szervezet javára, fájdalmának csillapítására, életének meghosszabbítására lennének. Nem könnyű jó szándékkal sem bejutni a szervezetbe, de megtalálják a kutatók a megoldásokat. Ám ha a szervezet építi magába a szükséges dolgokat, azok nem idegenek. A sejt is közösség, a soksejtű szervezet is közösség, a soksejtű egyedek közössége azonban ezektől különbözik. Ebben a közösségben az

egyedek nincsenek egymáshoz nőve, nincsenek egy bizonyos kijelölt helyre állítva. Az együttműködés azonban a sejtnél, a szervezetnél és az egyedek közösségénél is egyformán fontos. 30. Hozzáállásom Pozitívan, de kritikusan állok Teilhard de Chardin gondolataihoz, leírt hagyatékában föllelhető életművéhez. Pozitívan, mert szükségesnek tartom kereszténységünk részéről a szintézist a XXI. században, mint amelyet Aquinoi szent Tamás megalkotott a XIII. században. E szintézis szüksége a XX. században merült fel, de a rágondolás létezett implicit már a XIX. században: a Tomizmus fölelevenítésének törekvése közben XIII. Leó pápa azt mondta teológusainak: Szent Tamást nem ismételgetni kell, hanem azt kell mondani, amit ő mondana ma. Meg is született a XIX. században Teilhard de Chardin, aki megkísérelte a szintézist. Sokan ezt bizalmatlanul, ellenszenvvel (talán irigységgel is?) fogadták, némelyek Teilhard egyházból kiközösítését sürgették. Egy atya az apáca nagynénémen keresztül akart engem távol tartani Teilhard-tól. Levelében azt írta, hogy Teilhard maga a sátán. A nagynéném - aki a keresztanyám is volt és így köteleség-szerűen figyelt sorsomra - megmutatta a levelet nekem: Kisfiam, olvasd magad, mert talán nem fogod elhinni… Teilhard is tisztában volt azzal, hogy nagy fába vágja fejszéjét, lesz ellenállás és fenyegetettség, de bátorságot és erőt adott neki Látásával kapcsolatos meggyőződése, amit meg-megismételgetett. Minél inkább megértettem mit mond, mire gondol, annál jobban erősödött bennem az érzés, hogy nem sátán ő, hanem Isten küldte. Egy olyan megjegyzés, hogy Jézus Krisztus jobban illik ebbe az - még alakuló, de már határozott irányt fölvett újkori világképbe, mint az ókoriba: csakis Isten küldöttétől származhat. Kritikusan, mert egy ilyen nagy munkát egyedül elvégezni a XX. században azt jelenti, hogy hiányosságok, gyengeségek kísérhetik. Teilhard más helyzetben volt, mint Aquinoi st. Tamás. St. Tamásnak megformált szellemi téglákat kellett használható épületté összeraknia s mintha csak mindenki a környezetében erre várt volna. Az épület nagyon jól sikerült és ujjongtak: Tökéletes! Olyan tökéletes, hogy sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem szabad, mert elromlik. S a maga korában - meg még sokáig - az is volt. Teilhard korában - a XX. század első felében - egészen mások voltak a körülmények. Hiába érezték: kellene, hogy ma megszólaljon Aquinoi st. Tamás, igazában nem várta ezt senki, s amikor mégis megszólalni látszott, nem ujjongtak, hanem inkább nemtetszést nyilvánítottak. Ennek a furcsaságnak is megvoltak az okai. Szokták mondani: ha az ember á-t mond, mondjon b-t is: amibe belefogott, végig kell csinálnia. Azonban a nagy és bonyolult kérdések esetében

ez nem egyszerű. Nem áll rendelkezésre az elégséges ismeret, s ilyenkor tapogatózva lehet előrejutni a következtetések és megérzések útján. A hipotézis vagy jó, vagy nem, vagy részben jó. Ch. Darwin is nagy vállalkozásba kezdett s ő is szükségét érezte, hogy magyarázatot adjon a fejlődés hogyanjáramikéntjére, amelyet nyilvánosságra hozott műveiben. Így történt, hogy helytálló alapgondolatát kevésbé helytálló magyarázatokkal sikerült öveznie. Teilhard vállalkozása még nagyobb anyag elrendezésére irányult - bár ez az összehasonlítás nézet kérdése. Az érdekes megpillantott állatot követni szeretnénk tekintetünkkel, de az eltűnt az őserdő sűrűjében. Próbájuk kitalálni merre ment, hol lehet, abból következtetve, ahol eltűnt szemünk elől. Így vannak a nagyok a nagy kérdésekkel és így vagyunk mi is apró kérdéseinkkel. Kritikáimban nem elsősorban tévedések felismerésének van súlya, hanem inkább a továbblépésnek bizonyos kérdésekben, noha akad olyan is, amivel nem értek egyet. Ilyen pl. az élet értelmezésének kérdése, de az alapötlet itt is Teilhardé. Finoman óvatoskodik az élet megjelenésének kérdésével, mintha azt tartaná szem előtt, nehogy valakit megbántson vagy esetleg felháborítson. Valószínűnek tartja, hogy az atomok elemi pszichével rendelkeznek, de ezt csak érintőlegesen jegyzi meg. Ennek a gondolatnak meglépése az, hogy az atomok evolútív egységek, azaz: élőlények. Ebből pedig az következik, hogyha az atomokból indulunk ki, akkor a Földön nem keletkezett élet, hanem csak továbbfejlődését tudjuk megállapítani. Hasonló a helyzet a szaporodásban az új egyeddel: nem kell keresni, hogy mikor szállhatott belé az élet, hiszen az ivarsejtek, amelyek egyesüléséből útjára indult, maguk is élőlények. Ezzel a lépéssel ugyan nem oldottuk meg az élet titkát, hanem csak odébb toltuk, de ha helytálló ez a lépés, akkor meg kell lépni. Az evolúció tényéből és az atomok eddig megismert tulajdonságaiból lehet levonni a következtetést, hogy ti. ezek evolútív egységek, vagyis élő egyedek. Szűkebb körben elmondtam ezt, s nem aratott tapsot. Némelyek legyintettek, gondolva, hogy esetleg még máskor is meghallgatunk, mások felháborodtak mondván: a fizika a helyén van, nincs szüksége kioktatásra, azonkívül pedig az evolúció elmélete nem igaz. Persze, az ember a fizikát próbálná megszólítani, akik benne vannak az atomok „életének” kérdésében: próbálnák meg az élet és az evolúció szemszögéből vizsgálni az atomokat. Nem pusztán a fantázia kalandozásából jött az a következtetés, hogy ezek evolútív egységek. Elegendő, ha csak azt mondjuk: az atom igyekszik őrizni egyediségét és ragaszkodik önmagához. Nem úgy viselkedik, mint egy kődarab, amely egységére nézve nem evolútív természetű. Ezt a tényt nem befolyásolja az a - sokunk által még meg nem értett - szakmai hivatkozás, hogy az atomok világa különbözik a mi köznapi világunktól, amelyet érzékszerveink képességének megfelelően ismerünk. Nem felháborodni kellene, hanem foglalkozni a kérdéssel. Arra hivatkozva nem lehet eleve elvetni az atomok evolútív természetét, mert már Demokritosz megmondta… s azóta a mai napig a

fizika természetszerűleg életteleneknek tekinti az atomokat. Nem arról van szó, hogy kijelentettük az atomokról az evolútív természetet és pont, mert szerintünk így van, hanem ennek a természetnek kimutatását várjuk. A fizikától és fizikusoktól várhatjuk. Majd csak akad valaki, aki belátja, hogy ilyen értelemben is vizsgálni kell őket. Az meglehetősen zavaró, hogy mi az élőlényeket a szemünkkel ismertük meg, ami a méretre és a tulajdonságokra vonatkozik. A természetben füvön-avaron járkálva agyontapossuk a rejtezkedő rovarokat, férgeket pókokat. Ha egy kicsit megállunk nézelődni, észrevesszük az egy-két milliméteres állatkákat is, de azokat már nem amelyek mérete a szem felbontóképessége alatt van. Pedig szám szerint ezek vannak többen. Őket is észrevették nagyítóval, mikroszkóppal, de ilyen eszköz nincs mindenkinek. Elfogadják ugyan a mikroszkopikus élőlények létezését, ám a nagy köztudatban mégis azok az élőlények, amelyekről látni lehet szabad szemmel, hogy csúsznak, másznak, futnak, repülnek. Valahogy nem-tetsző nyöszörgés jön elő, ha ezek közé akarjuk besorolni az atomokat. Hozzá kell azonban szokni, hogy az életben szintek vannak, amelyeknek képviselői nagyságrendekkel különböznek egymástól s ennek megfelelően kell közeledni hozzájuk. Ne várjuk, hogy az atomok vályúra járjanak enni vagy a zöld mezőre legelni. Az egysejtűektől sem várjuk, hogy kutyát idomítsanak vagy rakéta-fejlesztéssel foglalkozzanak. Egy atom-struktúra és egy sejt-struktúra között legalább akkora fokozati, szintbeli különbség van, mint a sejt-struktúra és az ember-struktúra között. Másik példát is mondok az egyet-nem-értéssel kapcsolatban. Nem értek egyet abban, hogy az emberiségnek a Földön kell végleg maradnia. Teilhard többször hivatkozik az emberek földfelszínen való összenyomódására, amely a növekvő szaporodásnak és a korlátozott terű bolygófelszínnek következménye. Az így előálló „nyomásnak” jótékony szerepet tulajdonít az emberiség továbbfejlődésére nézve. Nem vitatom ugyan, hogy ilyen lehetséges, csak azt vitatom, hogy az embernek mindenképpen a Földön kell maradnia. A környezeti „nyomások” szerepet játszanak az élőlények változásában, de a változás nemcsak jótékony hatású lehet, hanem káros is. Nyomás hatására növesztett a mamut vastag védőszőrzetet, de az ellenkező előjelű nyomás hatására már nem volt képes megszabadulni vastag szőrzetétől s ez is oka lett kipusztulásának. Miért kellene feltétlenül a Földön maradniuk az embereknek? Teilhard 1955-ben halt meg. Nem érte meg azt a lépést, amikor az ember elszakadt a Földtől / 1957/, majd letette lábát a Holdra /1969/. Nem sokkal ezek előtt még fantasztikusnak vagy képtelenségnek tűntek ezek. 31. Evolúció, természettudomány, Biblia Akinek számára elfogadottá vált az evolúció, számol vele gondolkodásában, világképe formálásában; aki viszont nem látja, hogy létezik evolúció, nem veszi figyelembe, de tagadni is kényszerül olykor, mert mások állítják.

Tanulva a gondolkodás történetéből - a látszatok sokszor téves következtetésekhez vezettek, vagy egy hamis tételre állított tétel könnyen szintén hamis lesz - , meggyőződésünk ellenére hagyjunk egy kaput az evolúció állításán, ami megengedi, hogy az evolúció lehet egy látszat, ezért lehet hamis is; ennek ellenére az evolúció állítása melletti meggyőződés: meggyőződés marad. Ez az állítás tényeken alapszik s eltörléséhez ellenkező értelmű tények szükségesek. Vallási szempontból tiszteletreméltó a bibliai Teremtéstörténethez ragaszkodás. Mivel azonban a Biblia nem természettudományos mű (természeténél fogva nem az!), ezért a tisztelet inkább csak a valláshoz ragaszkodásnak jár ki. Az evolúció természettudományos jellegű állítás és ebben - szintén természeténél fogva - nem játszhat döntő szerepet véglegesen a tekintély-elv (noha ez magán a természettudományon belül is próbált érvényesülni). *** 32. Kifejezési (fogalmi) problémák Az evolúció elméletének kifejtéséhez nyelvújításra, vagy inkább nyelvbővítésre lenne szükség. Ha filozófiát és a vallást is az evolúció közelébe engedjük - és miért ne engednénk - , nehézségek támadnak a fogalmakkal. Az ég nem az az ég, az élet nem az az élet, az anyag nem az az anyag, a lélek nem az a lékek stb. amit az ókorban jelentett s amiken a középkor semmit sem változtatott. Maga az „evolúció” fogalom még a tudományos igénnyel megszólalók kifejezéseiben is „elkenődött” ugyanúgy, mint a „filozófia”. A szerveknek, testrészeknek nincs evolúciójuk, de van változásuk az evolúció során. „A frizurámmal kapcsolatosan az én filozófiám…” - (ó Uram Teremtőm!) jó, hogy nem hallják már ezeket a fajta kifejezéseket azok a nagyok, akik a filozófiát életükön keresztül nagyon komolyan a tudományok tudományaként művelték. Tehát át is alakítják a fogalmakat, más tartalmat adnak nekik; a gondolkodás sekélyesedését érzi legtöbbször az ember ezekben a változásokban - megengedve, hogy a fogalmak változhatnak és sokszor változniuk is kell tartalmuknak. Az „élő” fogalma pl. sokkal terjedelmesebb régiót ölel át, mint az ókorban. *** 33. Teilhard és a nagybetűs szavak Teilhard szabályellenesen, rendszeresen használ nagybetűvel kezdett szavakat. Ez nagyon tetszik nekem. Nem a szabályellenesség tetszik, hanem a szembetűnő hangsúlyozási forma. Olvasva szövegét - szinte vele él az ember s érzi: ezt a szót kiemeli, hangsúlyozza, megfelelteti gondolatmenetének. Ha tehetném, ennek lehetőségét engedélyezném az írott szövegekben, bár maradhat Teilhard de Chardin sajátossága is. Az elektronika segítségével előállított szövegek már sokféle kiemelést lehetővé tesznek, amelyek nem is ellenkeznek a nyelvtan szabályaival. ***

34. A „lélek” kiterjesztése A bibliai Első Teremtéstörténet szerint: Isten újra szólt: ’Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.’ A Második Teremtéstörténet szerint: Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé. Az első az istenképiséget, a második a lelket emeli ki. Nem mondja a Biblia, hogy az állatoknak nincs lelke, de azt a következtetést lehet levonni belőle és le is vonták. Addig nincs hiba a gondolkodás logikájában, amíg a Teremtéstörténet egyben természetrajzként is szerepel, mert hiszen egyiket így teremtette Isten, a másikat úgy. Súrlódás akkor keletkezik a logikában, amikor összekötjük az állatot és az embert - az evolúció értelmében - , vagyis egyetlen folyamatban jelenik meg az állat és az ember. Itt már nincs vita a Bibliával, mert a Biblia nem természettudományos mű, hanem vallási mű. Ami pedig a súrlódást illeti: az állatoknak is van „lelkük”, mint ahogy mindenegyes evolútív egységnek is. Teilhard igyekszik a lélek helyett pszichét mondani s pszichét tulajdonít a teremtés kezdetén megjelenő legkezdetlegesebb, legparányibb egységnek, amely a totális szétszórtságból előjött: Abban nem kételkedhetünk, hogy a merő anyagnak mondott Anyagban minden bizonnyal már van valami élet - persze a maga módján. Tökéletes külsőségesség /valami „benső”-nélküliség/ vagy teljes „tranziencia” (teljes kötetlenség): ugyanúgy egyet jelentenek a semmivel, akárcsak az abszolút sokféleség. Atomok, elektronok, elemi korpuszkulák - bármilyenfélék legyenek is (föltéve hogy valamik legyenek már rajtuk kívül) : föltétlenül rendelkezniük kell valami kezdetleges immanenciával (bensővel, kezdetleges szerkezettel), vagyis valami szellem-szikrával (Tudomány és Krisztus, I/B). Azzal, hogy minden evolútív egységnek „lelket” tulajdonítunk, nem alacsonyítjuk le az embert, továbbra is az evolútív folyamat élén marad, mint legmagasabb rendű élőlény az eddig ismertek között. Ha létezik a Földön kívül, máshol is a világban (létezhet!) az emberhez hasonló fejlettségi színtű élőlény, az az embernél nem lehet magasabb rendű, esetleg közösségi életük lehet fejlettebb. A „rendűséget” a psziche mennyisége határozza meg: az atom alacsonyabb rendű, mint a sejt, az egysejtű alacsonyabb rendű, mint az ember. Ennek értelmében az embernél magasabb rendű élő azért nem lehet, mert az emberi struktúra pszichésen telitett - ennél magasabb fokra élő struktúra nem juthat. A pszichésen telitett egyedek fejlődésének további útja a közösségalkotás. *** A világnak lelke van - Roul France hivatkozásai *** 35. Ha valaki á-t mond, mondjon b-t is problémája

Azoknak, akik ellenségesen csak kötözködni akarnak Teilhard-ral, bőségesen van lehetőségük. Azon esetekben, amikor nagy horderejű kérdésről van szó, nem könnyű kimondani a b-t is, miután kimondta a vállalkozó szellem az á-t. Ilyen helyzetben volt Ch. Darwin is. Nagy fába vágta fejszéjét - kimondta az á-t az élővilág evolúciójáról, s kellett következnie a b-nek. Itt azonban még sok kellőképpen fel nem kutatott és meg nem értett jelenséggel került szembe, amelyekből válogatva alá kellett támasztania az evolúció meglátását. Érthető, hogy ilyen helyzetben erőtlen próbálkozások vagy tévedések is becsúszhatnak az előtárt gondolatokba. Ezektől függetlenül vagy ezekkel együtt Darwin mégis helyes irányba nézett - és hát a többi emberi koponya arra is való, hogy korrigálja a tévedéseket vagy pontosítsa a pontatlant. Darwin szorongása nem amiatt volt, mert kitette élete munkáját - A fajok eredtét - a világ közös asztalára és hogy vajon ez az egész igaz, vagy nem, hogy nagyot alkotott-e vagy nevetségeset, hanem amiatt mert lelkében nem volt rend vallása és tudományos gondolata között. Ha olvashatta volna Teilhard eszmefuttatásait, nem gyötörte volna a szorongás - ám Teilhard még csak egyéves volt, amikor ő meghalt. Teilhard is Darwinhoz hasonló helyzetben volt, de talán még egy kicsit nehezebben. Kimondta az á-t az evolúció és a keresztény vallás eggyé-fonása kérdésében és ki kellett mondania a b-t is olyan körülmények között, amikor a vallás az evolúcióra még nem mondott igent. Teilhard helyes irányba néz. Gondolatainak közlésével nem is volt több szándéka, mint ennek helyes iránynak a megláttatása másokkal is. Az emberi koponyáktól gyenge teljesítmény az akcidensek szőrszálhasogatása az ő b-jében; inkább építsék tovább gondolatait, pontosítsák a pontatlant, helyesbítsék a helyesbíteni valót. Túl azokon a kérdéseken, hogy létezik-e az evolúció vagy nem létezik és hogy jobban illeszkedik-e Krisztus Jézus az alakuló új világképbe, amelyre az evolúció nyomta rá bélyegét, Teilhard előre-előre ugrik vagy néz és olyan állapotok létezését jelöli meg, amiket mi nem látunk, vagy még nem látunk; mintha elképzelését és elgondolását - ami valóra válhat - máris megvalósultnak látná. Lehet ez figyelem-ráirányító pedagógiai késztetés, de lehetséges az is, hogy nálunknál tovább lát, vagy jobban lát s így helyesebben ítél. Hozok egy példát: …ma már minden Kutató - éppen hivatásának követelménye folytán és legalábbis virtuálisan - olyan valaki lett, aki hisz az Előre-Lévőben, az emberen-túlinak szenteli magát /Tudomány és Krisztus, Kutatás, munka és imádás, 1. pont/. Milyen jó lenne!... Nem hallani a XXI. század hetedik évében olyan emberekről vagy embercsoportokról, akik emberi természetükből fakadó szabad szárnyalással foglalkoznának természettudományos alapkutatásokkal - bár bizonyára nagyon sokan szeretnének. A kutatók többsége a piacversennyel kapcsolatos kutatásokat folytat: ez nem kutatás, ez foglalkozás a megélhetés

végett, ez rabszolgamunka. A társadalom ketrecétől szabadnak kellene lennie annak, aki szabadon akar kutatni, mert ezt a mai társadalmakban nem lehet megtenni. Ez nagyon-nagyon elszomorító állapot! Ha nem is hivatkozunk Teilhard Omega-pontjának vonzására, hanem csak arra gondolunk, hogy az emberiségnek sok feladatot kellene megoldania biztonsága és jövője érdekében, akkor első lépésként a jövedelmeknek legalább 30% - át alapkutatásokra kellene fordítani. Lehetséges, hogy sok kutató hisz az Előre-lévőben és az Emberentúlinak szeretné szentelni magát, de ennek megvalósításához túlságosan fagyottak a körülmények, vagy nincs elég oxigén vagy… A mainál sokkal érettebbnek kellene lennie az emberek szabad és egybefutó gondolkodásának ahhoz, hogy kiszűrjék a kutatásokat gátló erőket, amelyek éppen a legkultúráltabb társadalmakban vannak újabban jelen hatalomvágy, önzés, kapzsiság és tobzódás formájában. Ha ez helyes irányú törekvés, akkor egy eleven, mában élő keresztény vallásnak fontos szerepe lesz benne. 36. Kollektív Teilhard gyakran használja a kollektív (= együtt, közösen) szót, amellyel az emberiség közösséggé szerveződésére utal. Nálunk Magyarországon a XX. század második felének sok emberében a kollektivizálás asszociálódik hozzá. és kellemetlen hatást kelt. Kollektivizálásnak nevezték a II. Világháború után a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szovjet mintára történő megszervezését, amelynek kivitelezése: erőszak erőszak hátán… *** 37. Test és lélek kérdése Jól neveltek, vallásos oktatást kaptam, tehát fiatalkoromban mindig tanulékony gyerekként, sőt gondolkodás nélkül fogadtam el, hogy alapvető különneműség (heterogeneitás) van Anyag és Szellem között: Test és Lélek, Tudattalan és Tudatos: két különböző természetű „szubsztancia”, két „Létfajta”, amelyek érthetetlen módon társulnak az összetett élő valóságban. S azt is bizony gatták nekem, hogy az első (az én isteni Anyagom!) mindenképp csak alázatos szolgája (hogy ne is mondjam: ellenfele) a másiknak. Ezért hát ez a másik (vagyis a Szellem) - már csak ezért is - csak árnyék lett számomra, amit elvileg tisztelni kellett, de amihez (érzelmileg és értelmileg) igazában semmi valódi érdeklődés nem fűzött, nem is éreztem semmiféle rokonszenvet. Mindebből bárki megítélheti, mekkora belső fölszabadulást hozott és óriási kapunyitást jelentett számomra, amikor az „evolútív” Világmindenségben még botladozó első lépteimkor azt tapasztaltam, hogy az a dualitás, az a merev kettősség, amiben eddig neveltek, ködként foszlik szét a fölkelő nap sugaraiban. Anyag és Szellem: egyáltalán nem két külön dolog, hanem két állapota, két arculata ugyanannak az egyetlen kozmikus Szövetnek - aszerint, ahogyan valaki nézi vagy meghosszabbítja abban az irányban, ahol (mint Bergson mondhatta

volna) alakul, avagy - ellenkezőleg: szétesik ez a kozmikus Alapszövet. (Az Anyag Szíve, Első rész, 3.) … Mivel a bénító, öreg és merev dualizmusból egy csapásra ugrottam ki és nemcsak fejlődő, hanem határozott irányban fejlődő Világmindenségben kezdtem élni (vagyis Genetikus Világban), ezért igazában „homlokegyenest” ellenkező irányba billent a Szilárd Állandóságot kereső alapvető vágyam. Mondottam már, hogy mindent irányító Teljesség- vágyam azelőtt a „végtelenül egyszerű” (vagyis a fizikailag szétbonthatatlan) felé tartott és ott keresett szilárd pontot. De most a Világmindenségnek egyetlen és legfőbb lényege már valamiféle Fejlődőnek alakját öltötte magára, amiben a Noogenezis folyamatos hatására az Anyag Gondolattá változik; ezért hát elkerülhetetlenül és paradox módon oda jutottam, hogy a Dolgok végleges Szilárdságát végső fokú szerves Bonyolultsággal azonosítsam. Csakhogy a leginkább romlandó hogyan válhat végsőfokú Romolhatatlanná a szintézis hatására? ... A probléma megoldását akkor még nemigen láthattam, hiszen még nem ismertem „az Egyesülés biológiai törvényeit” és nem vettem észre az egyetemes Vonalgörbe jellegzetességeit. De abban már nem kételkedtem, hogy azt a boldogságot, amelyet valamikor „a Vasban” kerestem, csakis a Szellemben találhatom meg. (Az Anyag Szíve, Első rész, 3.) Az Anyag: a Szellem anyaméhe. A Szellem pedig az Anyag felsőfokú állapota. Ebben a két állításban, amely látásmódomnak és lelki fejlődésemnek már tengelyét alkotja, a szellem már pontos és konkrét értelmet kapott: határozott működésnek szerkezeti (struktúrált) végpontja lett. (Az Anyag Szíve, Második rész, 2.) A Tudomány és Krisztus 13-14. oldalán ezeket olvassuk: Az Anyagra vonatkozó okoskodásainknak éppen az alapja ingatag. Másképp kell megértenünk a testeket, mint ahogy eddig tettük. - De hát hogyan? Talán a következőképpen: (D) Eddig legtöbbször azt mondogatták, hogy a test (vagyis a mindenegyes lélekhez közölhetetlen módon szövődő Anyag) a Világmindenségnek egy parányi töredéke, egy olyan morzsányi darabka, amely megfelelő módon vált le az Egészből s rá lett bízva egy szellemre, amely aztán átformálja.

(E) Most már azt mondjuk: a Test a Dolgoknak éppen az Egyetemessége; vagyis a Dolgok egy éltető szellemre vannak központosítva, ezt a szellemet befolyásolják; s ugyanakkor ezeket a Dolgokat befolyásolja és fönntartja ez a szellem. Testtel rendelkezni: ez annyit jelent: egy lélek gyökeret vert a kozmoszban (enkékosmismóne). (F) Az kétségtelen, hogy az egyéni tevékenység egy igen sajátosan mozgékony szerves központból sugároz ki, - alsórendű, jobban összefogott monádok csoportjából. De az immanens működési szféra igazában kiterjed az egész Világmindenség valami részére. (G) Az én testem nem ilyen vagy amolyan sejtek, amelyeket én sajátítok ki magamnak; az én testem az, ami a sejtekben és a Világ teljes többi Részében az én befolyásom alatt áll és ellenem visszahat. Az én Anyagom nem egy része a Világegyetemnek, amely részt teljesen birtokolok, hanem maga az egésze a Világmindenségnek, amit én részlegesen tartok hatalmam alatt. (H) Tehát azok a határolt, tapintható részletek, töredékek, amiket hétköznapi nyelven monádoknak, molekuláknak, testeknek nevezünk, ezek nem végleg beteljesült létezők. Ezek csak magjaik, berendezkedési központjaik (contra économique). A testeknek valódi kiterjedése - mindegyikük számára - : éppen a Világmindenség dimenziói. (I) E szempontból nézve a Világ már nem egymással összeforrott elemek halmaza, hanem olyan egyetlen szféra, amelynek számtalan szemléleti és tevékenységi központja van. A Világ sokféle és sok elemből áll, de nem kőrakás módjára (a kőrakás csak egymásmellé rakott részek summája), hanem mint gáz-vegyület (elegy), melyben mindenegyes gáz a vegyüléknek egész térfogatát elfoglalja (persze ez a hasonlat szánalmasan durva). Mivel mindenegyes elem a szó szoros értelmében kiterjed (koextenzív) minden többi elemre, az egészre, ezért mindegyikük valóban egy-egy mikrokozmosz. A dualista gondolkodásmód csakis Istenre és a világra értelmezhető (hogy ti. Isten nem azonos a világgal, de a világ függvénye Istennek), de nem értelmezhető a világ egyetlen élőlényére sem (hogy ti. külön létezhetne test és lélek, anyag és szellem). A testek (élő testek) másképpen való megfogalmazása és megértése három szempontból is utat törő feladat: 1/. a dualizmus évezredeken keresztül beleivódott a gondolkodásba; 2/. nincsenek megfelelő fogalmak a megváltozott látás kifejezéséhez; 3/. a dualizmusból nem a már korábban megfogalmazott monizmusba akarunk átlépni.

Tilhard kiszabadult az ókori dualizmus hatása alól, amely dualizmus pedig a 21. század elején is sokak számára természetes és egyszerű válasz az élőlények, különösen az ember lényegi sajátságára. Megkísérelte az élők új fajta, evolútív szempontú megfogalmazását, de nem juthatott a végére. Ebben az értelemben nem két részből összetett egység van (test és lélek, anyag és szellem), hanem csak működő egység van (már ami az élőlényeket illeti). Nemzedékek gyötrődése szükséges még ezután ennek a problémának megértéséhez és megfogalmazásához. Teilhard fontos terminológiája a szellemivé válás: az anyagiság (szétszórtság) a szellemivé-válás (eggyé-szerveződés) irányába halad: ez az evolúció folyamata. Sem az anyagról nem tudunk eleget, sem a szellemről. Az anyag a szanaszét forgó-keringő, összeálló majd széttörő, élőkben és élettelenekben is felismerhető dirib-daraboknak egybe-gyömöszölt fogalma, mint a gyümölcs, amely csakis valamilyen konkrét formában létezik. A szellem fogalma az élőlényekből és az ember határtalan fantáziájából alakult ki és Isten is ebbe a tartományba tartozik. A szellemet a lélek kategóriáján belül, vagy vele párhuzamosan fogalmazták meg. A lélek egyszerű és pozitív hatású fogalom; inkább csak az élőség nyugtázására utal; a szellem azonban élénkebb és zavarosabb, a léleknél szélesebb körben használt fogalom; a köznapi életben ugyanúgy használják, mint a misztikában. Van haladó szellemű ember, és vannak, akik apjuk szellemiségét örökölték; az apostolok szellemnek vélték a feltámadt Krisztust és féltek tőle; a halott szelleme visszajár a házba, hogy riogassa az ott lakókat; vannak jó szellemek és gonosz szellemek; vannak szellemidézések stb. Ezek mind terhelik a teilhardi ’szellemivé-válást’, mert hiszen nemigen tudjuk, mire is gondoljunk. A sokféle szellem-hitnek bizonyosan közös gyökere van az emberekben, amely egy másik világ /túlvilág, másvilág/ sejtésében és a halál utáni élet mély belső tudatában fejeződik ki. Ha kikötjük, hogy a szellem az anyag beteljesedett, maradandó, boldog állapota, amelyre az anyag a maga küzdelmeivel és Isten segítségével eljut és ebben az állapotban minden megvan, ami az anyagban érték, szépség, ami megőrzésre érdemes, mi több: beteljesedetten, megvalósultan van meg, akkor rendben van a szellemivé-válás tézise: Teilhard is így érti a dolgot. Hogy azonban az ő vállalkozása meg tudja-e tisztítani a ’szellemet’ - fogalmilag -, hogy ez az anyag vágyott jövőjét jelentse, ez nem tudható. Lehetséges-e helyébe tenni egy kifejezőbb /nem ennyire leterhelt/ fogalmat - ez sem tudható, de talán kívánatos lenne. Az evolúciót úgy, ahogyan ránk hatnak, sem az eddig használt ’anyag’, sem a ’szellem’ fogalmak nem fejezik ki. A kettő helyett szükségeltetne egy új, harmadik fogalom… Teilhard sokszor és alaposan körüljárogatja ezt a kérdést.

38. Az élet titka A lélek (szellem) a világban nem önálló szubsztancia, hanem az élő testek működése, mondhatjuk: immanens aktivitása. Az általunk el nem képzelhető, de Isten által megteremthető elemi parány már működik, azaz: él, mert „hozzáragadt” a teremtőerő szikrája, amely megfelel a teremtett struktúra mértékének, „nagyságának”. Ez a „szikrácska” a Teremtőtől nem szakad el függvénye marad Istennek - , de a teremtett struktúra az életét, az egyediségét saját magáénak tudja (ebben valósul meg a teremtő Isten nagysága). Azt is mondhatjuk, hogy az élet titka nem más, mint a Teremtő érzékelése. Bizonyos, hogy az atomok már messze fejlettebbek és összetettebbek, mint az elképzelhetetlen elemi struktúrák, de hozzánk képest méretüket és működésükre visszavezethető hatóképességüket tekintve igen aprók, ám mérhetetlenül sokan vannak és egyediségükhöz oly mértékben ragaszkodók, hogy az evolúció sejtek előtti stabil szintjének tekinthetők. 39. Az „anyag” újfajta értelmezése Ennek az anyagfelfogásnak újdonsága, hogy elemi élők sokasága alkotja; az elemek immanens törekvése az egymással való egységesülés, eggyészerveződés, amely általánosságban kétféle irányultságú lehet: a/. evolútív b/. nem evolútív A kétféle irány vagy kétféle egységesülési mód között a fokozatok, az átmenetek száma szabadon megengedett. Az evolútív egységesülés esetében az egymásba kapaszkodó egyedek a saját struktúrájukat nagyvonalakban megtartják, működésüket azonban egyesítik. Ez a működés-egyesítés azonban nem abszolút jellegű, hanem különféle „sikerű” lehet, ezért vannak fokozatok átmenetek. az evolútív és a nem-evolútív egyesülések között. Amikor két egyed a működését egyesíti, úgy egyed jön létre. Az új egyed jobban érzékeli a Teremtőt, mint egységesülés előtt az egyedek külön-külön: több lesz a létük, nagyobb lesz az életük s ezért ragaszkodnak ehhez az állapothoz és keresik a tovább-növekedés lehetőségét. A végeláthatatlan egységesülések folyamataiban látszanak stabil szerveződési szintek s a köztük levő szakaszok instabilak. A stabil szintben levő meg tudja tartani magát, a nem stabil szintben levő állapotú egységek a stabilitást keresik, de - természetüknél fogva - nem bomlással (hogy alsó stabil

szintre essenek vissza), hanem további egységesüléssel, hogy növekedést többé-válást - találjanak. Így jött létre az atomok stabil szintje után a sejtek stabil szintje. (Példa lehet a távolugró vagy magasugró sportoló: az elrugaszkodástól az érkezésig instabil állapotban van.) Mondhatjuk: az instabil állapotban levő evolútív sorozatok tagjai még csak részlegesen érzékelik és élik meg egyediségüket, a stabil szintek tagjai már teljesen. 40. Bonyolult, Bonyolódás. Teilhard a bonyolult, bonyolódás fogalmakat annak az evolútív folyamatnak jelzésére használja, amikor egyre több egység gyülekezik rendszerbe az eggyé-szerveződés által. Ez természetes folyamat, de a magyarban a bonyolult-hoz az a képzet társul, hogy lehetne egyszerűbb is: túl-bonyolított, nehezen érthető; ugyanez lehetne áttekinthetőbb is. Mintha a természet nem a legrövidebb utat és nem a legegyszerűbb megoldást választaná, hanem fölösleges kanyarokat tesz. Persze minél tovább olvassuk Teilhard szövegeit és minél többször találkozunk a bonyolódás fogalmával, annál inkább értjük, mit akar mondani s eloszladozik a magyarban hozzáragadó túl…, meg fölösleges… Egy soksejtű szervezet - akár a katicabogarat, a békát, vagy az embert tekintjük - nagyon sok összetevő elemből áll: sok sejtből, még több molekulából és még több atomból. Akárhány összetevőből is áll egy szervezet, EGY-ként működik, mert valamennyi alkotóelem egységesíti benne működését: egy soksejtű szervezet nem sokaság, hanem EGY. A katica repül, a béka mászik, az ember gondolkodik s öntudatuk, ént-tudatuk is az egységet éli meg és nem a sokaságot. Egy vírus működésén is elcsodálkozunk, még inkább az emberi struktúra működésén. Az ily nagyfokú összerendezettség ha nem is az örökkévalóság, de a tökéletes irányú mozgás jelét mutatja. Minthogy természetesen álltak össze az élőszervezetek az atomokból, molekulákból, a szerveződési lépések bizonyára egyszerűek. Amikor azonban érteni akarjuk ezt a szervezettséget, bonyolultnak tűnik a vállalkozásunk. Maga a rendszer nem bonyolult, csak számunkra az. Még kevés embert is nehéz összerendezni értelmes tevékenységű csoporttá, hát még sok ezer milliót! Van az élőszervezetnek valami titka az eszünk előtt, ami miatt bonyolultnak tűnik. Ha fölöslegesen bonyolódottak lennének, nem működhetnének olyan tökéletesen, mint ahogy látjuk őket működni. Tökéletességüket az adja, hogy az igen sok alkotó eggyé tud válni működés tekintetében. Az értés végett újra meg újra boncolni kezdjük őket, de valahol elsiklunk valami fontos felett. Ez a valami vajon meglátható? - nem látható meg? - mert talán éppen itt érintkezik a

természetfelettivel? Itt már a természetfeletti érintkezést tapogatjuk? A mind jobban való boncoláskor kicsúszik kezünkből az egész - amint Selye J. mondja. Ha arra gondolunk, hogy az emberiség egyedeinek majd olyan természetes és szép egyberendezettséget és együttműködést kell megtalálnia, mint pl. ahogyan az atomok vannak együtt a sejtben, akkor könnyen előjön az a gondolat, hogy no ebből soha sem lesz semmi… Isten is megbánta, hogy embert alkotott… Ám a remény szívósabb, mint a tarack - pedig ez is nehezen irtható ki a termőtalajból, ha egyszer befészkelte magát. A remény mondatja: mégis csak eljön az idő, amikor az emberek egymásra találnak és örülni is fognak egymásnak. Év-száz-milliók idejére volt szüksége az atomoknak ahhoz, hogy rátaláljanak szabad keresgélések és tapogatózások, próbálgatások során a sejtes szerkezetre. Feltehetően az emberiség is hasonló szerkezet-keresés stádiumában van és ennek még az elején tart. Év-száz milliókra azonban nem lesz szüksége egy emberibb és szebb közösség megalkotásához, hiszen az evolúció autokatalítikus jelleget mutat és így gyorsuló ütemű: a sejttől az emberig tartó szakasz rövidebb, mint az atomtól a sejtig terjedő szakasz. Hogy azonban mennyi ez a rövidebb idő, ami az emberiség magas színtű evolútív egységesüléséhez szükséges, nem lehet tudni. Ennek a magas szintnek a szerkezete és működése majd ugyanúgy megjelölhető lesz, mint ahogy meg tudjuk adni ma már a sejtes szintet és az utána következő (mai) emberi szintet. Ma még nagy szétszórtsággal, széthúzással, önzéssel és ellenségeskedéssel küzdünk, amiből csak a kiirthatatlan remény mentén látszik kiút. Egymás felfalásának és egymás elpusztításának rémképe ma még reálisabbnak tűnik, mint az értelmes, szép együttműködés megvalósulásának kilátása. Bizonyos, hogy hosszabb fejlődési, erjedési szakaszról van itt - mondatja a remény -, mintsem előre be lehetne látni az olyan fejlemények sorát, amelyek megnyugtatnak. Nem fogadható el, hogy az emberhez jutva eltorzult az evolúció! Vagy gondolhatnánk azt, hogy az ember kipusztulásra ítélt oldalága az életnek, mint az a sok millió oldalág, amelyek ki is pusztultak? Aligha! Egyetlen más ágazatból sem lesz sohasem az emberhez hasonló gondolkodó lény! Sem a majomból, sem a halból, sem a bogárból, sem a csigából! Az embernek kell átpréselődnie a magasabb rendűvé válás szűrőin. A következő szövegrész elég világosan leírja, milyen irányban kell gondolkozni a teilhardi bonyolultság kérdésében: Egy dolog bonyolultsága (komplexitása) azt jelenti, hogy a következő tulajdonságok alakítják:

1. nagyobb számú elemek; 2. s ezek az elemek szorosabban szerveződnek. E szempont alapján egy atom komplexebb, mint egy elektron; egy molekula bonyolultabb, mint egy atom; az élő sejt komplexebb, mint a benne foglalt legmagasabb rendű kémiai magok. Az egyik és másik pont közt a különbség nemcsak a beléfoglalt elemek számától vagy különféleségétől függ (ezt igen hangsúlyozom), hanem legalább annyira függ az elemek között kialakult viszonyok számától és e viszonyok egymásközti változatosságától. Tehát nem merő sokaságról van szó, hanem rendezett sokféleségről. Nemcsak bonyolultság, hanem egy határozott pont köré szerveződés (centráció), központosított bonyolódás. (Az Ember Jövője c. kötet, Élet és Bolygók fejezet, 2. pont) 41. Asztronómia Teilhard de Chardin egyetemesnek jelentette ki az evolúciót, azaz az egész kozmoszra kiterjedőnek. Nem kerülhette el, hogy ne csak filozófiai, hanem asztrofizikai, kozmológiai szempontból is szóljon a csillagos égről. Ő maga csillagászattal nem foglalkozott: elolvasta a csillagászati könyveket; szót váltott csillagászokkal. Teilhard magyar fordítója P. Rezek Román sem volt a csillagászat szakembere még amatőr szinten sem, ezért a csillagászatról szóló szövegekben előfordulnak pontatlan kifejezések. 42. Élet máshol is… Amíg a fény könyvének betűit nem ismerték, azok a gondolatok, elképzelések (mert régebben is voltak ilyenek), hogy a Földön kívül máshol is lehetséges élet, csak bohémságoknak tűntek, amelyek mellett mosolyogva el kell menni. Érdekes, de mire jó? - mint Héron gőzgépe a vásárban… Amint azonban a színképelemzés módszerével kimutatták, hogy a belátható kozmikus térségekben mindenhol ugyanazok az atomok fordulnak elő, mint amelyek testünket, Földünket, Naprendszerünket alkotják, súlyt kapott és komollyá vált a kijelentés: máshol is lehetséges élet, a Földön kívül, amely ott (valahol) fejlődött ki. S ha ez lehetséges, akkor az is lehetséges, hogy az emberihez hasonló, vagy még fejlettebb kultúrák is létezhetnek valamelyik bolygón; de ez esetben már több bolygón is. El is szabadultak az emberi fantáziák, mutatva, hogy ezek sokkal határtalanabbak, mint a világmindenség. A benépesített kozmosz lett helyszíne az új meséknek a XX. században; csodáljuk lényeiket vagy éppen hadakozunk ellenük; mindenesetre várjuk a mesék nyomán a már csak intelligens fejből álló

emberek megjelenését, sőt már házasságok is köttettek… A gyerekek sokáig zavarban vannak, mert ezeket a meséket nehezebb szétválasztani a valóságtól, mint azokat, amelyek a földön vagy tündérországban játszódtak. Sok a filmekben megjelenő komolytalan hatás - amelyekről ők még nem tudják, hogy komolytalanok - és ez megzavarja őket, sőt még sok felnőttet is. A helyzet ebben az esetben mégis az, hogy ami ma még meseszerű, holnap valósággá válhat, mert komolyan kell vennünk a máshol is kifejlődhetett élet lehetőségét. Ehhez a Földhöz hasonló bolygóra van szükség, mert a földi típusú életet csakis hasonló körülmények között tudjuk elképzelni. Csillagokon nem lehet; kozmikus porfelhőkben nem lehet; forró bolygón nem lehet; fagyos bolygón nem lehet… Ha nincs más elven működő élet, csak a szénre és vízre alapozott, akkor az csak olyan állapotú zugban lehet, mint a Föld. Nemhogy életet hordozó bolygókat, de egyáltalán a bolygókat nehéz a XXI. század eleji technikai lehetőségeinkkel fölfedezni, megtalálni, s ez kemény akadálya annak, hogy már csak az élet szempontjából kellejen rostálni őket. 2004-ben filmeztük a Nap korongja előtt elvonuló Vénuszt. A NapVénusz méretarány kb. olyan volt, mint kosárlabda-mákszem méretarány. A Vénuszt azonban sehogy sem lehetett megpillantani, amíg el nem érte a Napot (pedig szerettük volna); csak amikor beleharapott a fényes tányér szélébe, majd teljesen beleérve, kikerekedett a kis fekete folt. Ha ezt a jelenséget a legközelebbi csillagon kellett volna megfigyelnünk (4.3 fényév távolságból), semmit sem láttunk volna egy Vénusz-méretű bolygóból, sőt ennek a csillagnak a látszó képe is sokkal kisebb pont, mint az átvonuló Vénuszé - és így látszik a mienkénél sokkal komolyabb távcsövekben is. A Föld-szerű kőbolygók nagyobb távolságokból nehezen pillanthatók meg, vagy létezésük nehezen következtethető ki egyéb jelekből, mert a távolsággal arányosan eltörpülnek számunkra, ezenkívül belemerülnek csillaguk fényébe és ott eltűnnek. A jóval nagyobb bolygók a csillaguk előtti elhaladásukkor már annyira lecsökkenthetik a csillag fényét, hogy ez a csökkenés észrevehető, mérhető. Ha ez periodikusan ismétlődik, gyanítható, hogy bolygó kering ott, melynek pályasíkja közel látóirányunkban fekszik. Az eddig (2007) fölfedezett exo-bolygókon az élet kizárható. Sok milliárd galaxis van és egy-egy galaxisban több milliárd csillag. Minél nagyobb a csillagok száma, annál nagyobb lehet az életet hordozó bolygók száma. Hogyha azonban galaxis-szomszédolni akarunk, akkor millió és millió fényéves távolsággal kell számolnunk a legközelebbi galaxis esetében is. Ha megpillantanánk valami érdekeset az Androméda-ködben, tudnunk kell, hogy annak az érdekességnek 2.3 millió évvel ezelőtti állapotát látjuk. Hogy mi van ott most, ahhoz karnyújtásnyira kellene kerülnünk tőle, de hát ezt a helyzetet 2.3 millió év alatt érhetnénk el, fénysebességgel közlekedve. A nagy távolságok

nagy akadályt jelentenek a megismerésben és ez így marad mindaddig, amíg az ember rá nem jön valami különleges módszerre, lehetőségre, hogy áthidalja a nagy távolságokat. Ha az energia kérdése nem jelentene gondot, a hozzánk legközelebb eső csillaghoz - óránként 100000 kilométeres sebességgel negyvenötezer évnél hosszabb ideig érnénk oda. Reményteljesebb lenne a helyzet, ha saját galaxisunkban keresgélnénk az élő bolygókat. Ha léteznek emberi, vagy magasabb szintű külső kultúrák, akkor ők is keresnek minket, pontosabban: ők is feltételezik a rajtuk kívüli élet lehetőségét s szintén kutakodnak és lehet, hogy már csak egy spanyolfal van közöttünk. Az emberes űrutazások életveszélyesek, drágák és még károsak az egészségre, ezért robotokat küldenek, ahová csak lehet. Kis ügyes járművecskék tapogatják már a Mars felszínét; a XXI. század elején lázasan kutatnak ott az élet vagy életnyom után, mert víz munkájának nyomait vélték felfedezni. Ahol van víz, ott az élet lehetősége is közel van. Az ókori felfogásban a Föld a világ közepe volt, a létező legnagyobb teremtett test és csak itt volt élet. Most a máshol lehetséges élettel kapcsolatban bizalmatlanok vagyunk, mert lehet, hogy súlyos fertőzést jelenthetnek a földi életre; lehet, hogy ellenségesen viselkednek - meg hasonlókra gondolunk, csak éppen nem a gondtalan és örömteljes testvéri találkozást várjuk. Eddig (2007) nem találtak még élőlényeket a Földön kívül, de találtak a kozmikus csillagközi térségekben több tucat olyan vegyületet, amelyek a szerves irányába mutatnak, s ez bizonysága annak a jogos feltételezésnek, hogy az atomok, molekulák - belső aktivitásuknál fogva - keresik egymást és eggyé szerveződnek addig a szintig, ameddig a körülmények megengedik. A Föld a törékeny élet-struktúra szempontjából igen kedvező helyzetben van, de hibás és jogtalan lenne róla azt mondani, hogy véletlen egyedi esete a kozmosz történetének. 43. Elmúlás? Ha a világmindenségben találhatnánk egy örökkévaló valami, atomot, galaxist vagy akármit, bátran és joggal mondhatnánk: örökkévaló az egész… Nem találunk ilyet. Minthogy azonban minden keletkezik és elmúlik - élő és élettelen egység egyaránt - , így afelé hajlunk, hogy maga az egész is valahogyan lett és majd valahogyan „el fog múlni”. A tudománynak olyan álláspontja van jelenleg (2007), hogy a kozmosz az ősrobbanásnak nevezett esemény során keletkezett 15-20 milliárd évvel ezelőtt egy olyan állapotból, amelyet a jelen tudomány nem képes kezelni. A vallásos

ember óvakodjék attól, hogy - kapva az alkalmon -: no lám itt vagyunk a teremtés eseményénél… Ha a kozmosz robbanás előtti állapotát kiterjedés nélküli pontnak gondolják el, akkor ez valóban a semmi és így tényleg teremtésíze van a dolognak. Nem biztos az9onban, hogy volt ilyen robbanás, meg robbanás előtti idegen állapot. A vörös-eltolódásból a világegyetem tágulására következtetnek. Ha múlt felé nézünk, sűrűsödést gondolhatunk el, s ez a sűrűsödés egy kritikus küszöbtől kezdve annyira összenyomja az atomokat meg a teret, hogy a most elfogadott törvények ott értelmüket vesztik. Ha nem is a semmiből származtatja a tudomány a robbanás-hipotézis értelmében a világot - mint a teremtéstan -, de ad neki - legalább is a mai formájának - egy kezdetet, így egy árnyalattal a keletkezik-elmúlik felfogásnak kedvez. hívő keresztény gondolkodásmóddal a mindenség megdicsőülését várjuk; ezt várták az Újszövetség szentírói is. Azt hisszük, hogy az ember a halála után másvilági állapotba kerül, s ez az állapot ugyanúgy nem érhető utol a tudomány-gondozta evilági törvényekkel, mint a kozmosz ősrobbanás előtti állapota. Sőt jóval kevésbé vagy egyáltalán nem érhető utol, mert hogyha igaz az ősrobbanás hipotézis, akkor az előtte való állapotról a tudomány előbb-utóbb érdemlegeset lesz képes mondani. A természetfeletti világról azonban nem tud mondani semmit, mert az túl van a tapasztalhatóságon. Nem elmúlik tehát a világ, hanem érettebb, nemesebb, jobb, beteljesedett, megdicsőült állapotra jutva: megmarad: örökké megmarad, ahogyan az ember is és minden más élőlény (evolútív egység) is. Teilhardnak olyan elképzelése is van, hogy az emberiség megdicsőül, s rajta kívül lévők visszahullhatnak a szétszórtságba, a semmibe. Tételezzük csak fel, hogy ebből az egyetemes központból, ebből az Omega-pontból szüntelenül áradnak ki olyan sugarak, melyeket csak azok képesek felfogni, akiket misztikus lelkeknek szoktunk nevezni. Aztán képzeljük el, hogy az emberi réteg misztikus érzékenysége vagy befogadóképessége növekszik a planetizációval, s ennek következtében az Omega érzékelése egyetemessé válik, annyira, hogy pszichésen melegíti fel a Földet, miközben ez a Föld fizikailag kihűl. Ekként nem képzelhetjük-e el, hogy összeszorulása és önmagában egységesülése végpontján az emberiség elérkezik valami kritikus érési pontra, ahol végleg maga mögött hagyja a Földet és a csillagokat: hadd térjenek csak lassan vissza az őskezdeti energia szétfoszló tömegébe, - s közben maga az emberiség pszichésen elszakad a bolygótól, hogy találkozhassék az Omega-ponttal, a dolgok egyetlen visszafordíthatatlan lényegével? (Az Ember Jövője kötet, Élet és Bolygók c. fejezet, D. pont)

Ezzel ellentmondásba kerül a máshol nagyon erőteljesen hangoztatott nézetével: a világmindenség egységével. Ahogyan a lelket (működést) nem lehet elkülöníteni a testtől, ugyanúgy nem lehet megdicsőíteni az emberiséget a világ többi része nélkül. Az emberiség megdicsőülést a tudatos központ - tudatos központtal való találkozáson vezeti le, hogy ti. az ember találkozik Istennel, ami nyilván evilági életében kezdődik el. A világ összes többi része mintha csak ezt a találkozást szolgálná és hogyha végbement, nincs dolga tovább, mint a magzatburoknak - elhalhat, megszűnhet, eltűnhet. Magam azt hiszem erről, hogy az egész mindenség megdicsőül, s ez az evolúció elve alapján lehetséges. A világmindenség nemigen fog mindenestül emberiséggé szerveződni, hogy csak vele kelljen gondolni. A parúzia eljöttekor lesznek atomok, molekulák s feltehetően még növények és állatok is - ezek mind különféle szintű evolútív egységek. Mivel pedig az evolúció egyetlen lépése sem veszhet el, az emberen kívüliek is mind megdicsőülnek: ha úgy tetszik: az ibolya az ibolya-mennyországba, a kutya a kutya-mennyországba, az atom az atom-mennyországba jut. Mindenki elégedett és boldog lesz, a kvarktól az emberig. 44. Teilhard elcsodálkozott az evolútív világ láttán. Magam is kedvelem az evolúciót. Ennek megfelelő lelkesedéssel beszéltem róla és Teilhardról egyetemistáknak az 1990-es évek valamelyikében. A fiatalok ilyenféle álláspontra helyezkedtek a beszélgetés vége felé: Na és akkor mi van?! Milyen újat hozott ez?! Végtelenül elszomorodtam és arra gondoltam: ezek vagy semmit sem látnak a világból, vagy szándékosan és tudatosan csatlakoztak az evolúció-ellenes áramlathoz, s ilyenkor a szellemi teljesítmény a dacos kisgyerekéhez hasonló: …nem!... Még a váltakozó tájak is gyönyörködtetik az embert, hát még a fejlődő világ!... Más völgyek, más virágok, más-más állatok, újabb és újabb sziklák, kanyargó folyók, újabb csillagok… Egyszer az Esztergom melletti Vaskapu hegyre másztunk. Már jól fönt megbámultunk egy nyaraló házat tiszta kertjével, mértani pontossággal szerkesztett virágágyásaival. (Tulajdonosa gazdag lehetett.) Megkapóan szép volt innen a kilátás a Dunára és környékére. Néztük, néztük s egyszer csak arra gondoltam: ha holnap is meg holnapután is ezt néznénk, már nem is lenne ilyen szép. Nem kell ilyen nyaraló (nem azért, mert savanyú a szőlő!), hanem menjünk tovább, hogy újabb és újabb tájakat lássunk! A változatosság (amely a táplálkozásban és a filmekben pörgetett történésekben is fontos) igényében mélylélektani szempontból az evolútív alkat fogalmazódik meg. A valódi változást az evolúcióban leljük fel: a világgal és a többi élőlénnyel együtt egy személyt gazdagító megvalósulás felé haladunk a változó folyamatok során,

amelyet azonban a visszacsúszás veszélye is kísér. A szemünkkel látott változó tájak elszállnak; az evolútív változást éljük. 45. Anyag és szellem, test és lélek, fizikai struktúra és psziché Minden korban az élőt igyekeztek megmagyarázni. A korokat a tudás mennyisége különbözteti meg (ezt persze így a 21. század elejéről visszatekintve fogalmazhatjuk meg). A Krisztus-korabeli ókor emberének szellemi képessége nem volt kisebb, mint a maié és hogy mégis másképpen magyarázta meg az élőt, ennek okát a tudás mennyiségében lehet megjelölni. Az ókor embere is megkülönböztette az élőt az élettelentől s az embert is a többi élőtől - és magyarázatot adott rá s ez a magyarázat a valláson nyugodott. Ma sem könnyű magyarázatot adnunk az élőre. Annak ellenére, hogy jó adaggal több a tudásunk, mint az ókoriaké volt, érezzük, hogy még mindig sok a homály a köd a kérdés körül, ami zavarja a látást. Működő részei vagyunk az élőknek, de neheze tudjuk saját magunkat megfogalmazni, megérteni. Egy kicsit úgy vagyunk, mint a csillagászok: nehéz a Földről képet alkotni, mert túl közel van hozzánk… Az ókori nézet - amely a Középkort is uralta - fellazult, a tudásra épülő még nem alakult ki, még nem kapott olyan határozottságot, kikristályosodottságot, mint az ókori volt, bár körvonalazódik. A 19. század közepétől /Darwin: A fajok eredete, 1859/ határozott megfogalmazás kezdődik az élőkkel kapcsolatos új látásmódban, s jelenleg / 2007./ a köztudatban egymás mellett él a kettő, mondhatjuk: fele-fele arányban. Az eszméknek, a gondolkodásmódoknak is megvan a maguk lendülete, mint a megmozdított fizikai tömegeknek. A még élő ókori lendület egyik fontos magyarázatát a vallásban kell keresni. Ugyancsak a vallás fog súlyt adni az újkori szemléletnek. Vajon miért nem a tudás, a tudomány? Azért, mert az újkori látásmód még jobban igényli a Teremtőt, mint az ókori. Nem ezt mondták ugyan egy időben, hanem ennek az ellenkezőjét: nincs szükség Istenre, mert a tudomány mindent megmagyaráz. A tudomány megváltoztatta az élőlények múltjáról szóló ismereteinket, leírt sok új fajt, feltárta az élőtest működésének fiziológiai alapjait, leírta anatómiai részeit - s az élet értése tekintetében mit sem mozdultunk az ókorhoz képest. Az újkori evolútív szemléletben még jobban, azaz állandóbban, folytonosabban szükség van a Teremtőre, mint az ókoriban. Az evolúciós szemlélet új lehetőséget kínál a lélek-test, anyag-szellem értelmezésére, s ez igen egyszerűnek tűnik: a lélek, a szellem nem más, mint a struktúra működése. Ebből mindjárt két következtetés adódik: 1) a kettő nem választható el egymástól; 2) felértékelődik az anyag, a test, a fizikai struktúra. Harmadik következtetési pontnak is nevezhetnénk azt, hogy az anyag nem az az

anyag, mint amely értelmezés róla kialakult eddig, amit a materialisták próbáltak örök isteni rangra emelni. Anyag a valóságban, a természetben nem létezik, ahogyan gyümölcs sem létezik. Csak valamilyen konkrét formában létezik az anyag is, a gyümölcs is; tehát összesítő fogalom, közös tulajdonságok alapján. Az anyag fogalmába belopakodtak a demokritoszi atom tulajdonságai: elemi, stabil, oszthatatlan, s ha oszthatatlan, akkor megsemmisíthetetlen; ezekből a teremthetetlent és megsemmisíthetetlent emelték ki. Az evolútív anyag az evolútív egységek csoportjának valamilyen megjelenési formája. Nem tudunk megjelölni olyan elemi részt, amely tovább már nem osztható. A megjelenést vagy élőnek, vagy élettelennek nevezzük, de ez csak nagyon sommás csoportosítás, az ókori szemléletnek felel meg. Amit ugyanis egységére nézve élettelennek mondunk, az nem teljesen élettelen; maga az egység azért élettelen, mert benne az evolútív egységek nem evolútív kapcsolódásban vannak egymással. Ha az atomokat evolútív egységeknek tekintjük, belőlük nem épülhet fel teljesen élettelen nagyobb egység. Amint Teilhard mondja: az élő állapot konstatálhatósága annál inkább elhomályosodik előttünk, minél kisebb és alacsonyabb rendű egységekre szedjük szét az élő struktúrát. Az élet kísértete járja át az evolútív anyagot. Az atomok nagyon nagy számban vannak jelen a Mindenségben szinte mindenhol. Ez felszabadít bennünket ama furcsa érzés alól, amely az élőlények kicsi mennyiségének láttán támad bennünk: a végtelen kozmoszban csak a parányi Földön tudunk róla, pedig igen messze ellátunk már. A kozmikus térségekben fölfedezett több tucatnyi szerves molekula e tekintetben ugyan biztató, de nem adja meg bennünk az egyensúlyt, különösen, ha elfogadjuk Teilhard álláspontját, hogy ti. az evolúció az egész Kozmoszra kiterjedő jelenség, azaz egyetemes. Az evolútív természetű atomok elterjedtsége azonban már közelít egyensúlyunkhoz. Már csak az a kérdés marad: miért csak a Földön látunk az emberi szintig felszökött életet? Mutass egy fix pontot és kimozdítom a Földet; teremts (ha tudsz) alkalmas környezetet (ott, ahol akarsz) és meglátod: az atomok-molkulák intenzíven a magasabb rendűvé szerveződés irányába fognak mozdulni! Erre a szerveződésre ők belső aktivitással rendelkeznek, de a földi élőformák struktúrája kényes és törékeny; alkalmas környezetre van szükségük a fejlődéshez: többféle elemre; sem túl hidegre, sem túl melegre; sem túl nagy nyomásra, sem túl nagy vákuumra; vízre; nem túl nagy mozgásállapot változásra; a káros sugárzásoktól védettségre stb. Hogy a szénre, vízre, sejtre alapozott életen kívül másféle típusú élet is létezhet-e, arról nem tudunk semmit. Ez az anyag már nem a fantáziában és ideológiai elvárások közben kifejlesztett anyag, hanem az újkori tapasztalat anyaga; alapjaiban nem tehetetlen, hanem egyetemesen evolútív tulajdonságú anyag: az elgondolható legkisebb egysége is működik, azaz szellemi jellegű is: lelket hordoz magában. Ez az elgondolás, ez az anyag-felfogás idegen és nehéz és talán elfogadhatatlan is azok számára, akik az ókori felfogás pártján állnak; vagyis

legmélyrehatóbban úgy különböztetik meg az élőt az élettelentől, ahogyan megkülönböztetjük a békát a kulétól (folyami kavicstól). Egy atom élősége nem annyira nyilvánvaló, mint egy sejté; magatartásukat tekintve azonban mellette lehet érveket felsorolni; ellene csak esetleg ennyit: ez képtelenség… Ennek értelmében nemcsak kijelenteni, hanem kimutatni is tudnunk kell evolútív természetüket - ha a sok növény, a sok állat és a sok ember látványa ehhez nem lenne elég bizonyság. Az ókori és az újkori szemlélet vegyülékében kevereg, aki lelket akar tenni az evolútív egységekbe szervezettségük bizonyos fokán. Minél pontosabban akarjuk meghatározni egy csillag kelési-nyugvási pályáján annak zenitbe érkezési idejét, annál nehezebb a helyzetünk és nagyobb a feladatunk, mert romlanak a mérhetőség körülményei a körív-pálya tulajdonságai miatt. Minél messzebbre irányítjuk távcsövünket, annál inkább romlik a feloldás és a fényerő, ami megnehezíti a látottak leírásához a feltételeket. Az atom evolútív természetének kimutatásában nem annak kicsinysége jelenti a legnagyobb akadályt, hanem a meggyökeresedett ókori típusú szemlélet: az élő és élettelen megkülönböztetésének módja. A tudomány várhatóan akkor fogja helyesebben közelíteni és helyesebben értelmezni az élőlényeket, az életet, ha felismeri az atomok evolútív természetét; akkor már nem fogja véletlennek, eltévedésnek, aberrációnak, esetlegesnek titulálni az életet - ami ellen Teilhard nem győz hadakozni -; a fizika egyenlőre nem érti, hogy egy test a pontosan meghatározott mozgásállapot-változtatás után még kapálódzik is… A bio-fizika az atomok evolútív természetének felismerésekor töltődik meg valódi tartalommal. 46. Útkeresés… útkeresés… útkeresés… Teilhard de Chardin egész életműve az útkeresés kategóriájába tartozik. Ennek felelnek meg írásaiban gazdagon előterjesztett gondolatai. Nem teológus, nem filozófus, hanem útkereső ember. A geológiában, a paleontológiában szakembernek vallotta magát, és ezt az akadémiák is elismerték, amelyek taggá, vagy tiszteletbeli taggá választották őt. Mint katolikus szerzetes-pap és mint tudós kereste az utat. Az útkeresésben bizonytalankodás van a helyes irány, a helyes lépés kiválasztása, meghatározása tekintetében. Ez a bizonytalankodás nem hiba és nem gyengeség, hanem természetes magatartás. Bizonytalankodva keresi az utat az élővilág mindenegyes tagja. A bizonytalankodás - amint Teilhard mondja - a tapogatózás a bizonyosság megtalálásának feszült tevékenysége. Aki keres - talál: az ember a keresgélés által megtalálja a helyes irányt és a helyes lépést, hacsak nem került végzetes zsákutcába; másokkal együtt hamarabb megtalálja, mint egyedül. Teilhard látó embernek vallja magát. Ez nem fényérzékelő szeme működésére vonatkozik, hanem bizonyos jelenségek, események értékének meglátására; az aktív emberi élet jó irányának meglátására. Ez a látóképessége amelyet tud önmagáról - szintetizáló képességével kapcsolatos. Vannak kiváló analizáló emberek és vannak kiváló szintetizálók - már ami az ember

gondolkodási, szellemi tevékenységét illeti. Ez alighanem az egyén vele született adottságának kérdése, hiszen hasonló körülmények között fölnőve irányul az egyik az analízis, a másik a szintézis felé (legtöbben a kettő között tartózkodunk). Bizonyos, hogy egymagában egyik fajta ember sem boldogul, hanem csak együtt. Az analizáló a részletek erdejébe igyekszik; a szintetizáló felröppen magasra - mint Sas Szent János apostol - és jó szemével együtt látja az egészet. Abban a törekvésben és célkitűzésben, amit Teilhard magára vállalt egész életén keresztül, szintetizáló képességre volt szükség, mely neki megadatott, amint Aquinoi Szent Tamásnak is. Ha akarjátok, Illés ő - mondta Jézus Keresztelő Szent Jánosról -; ha akarjátok, az újkor aquinoiszenttamása Teilhard de Chardin…, aki megkísérli életre kelteni Jézus Krisztust az Újkor ama világában, amelyet főképpen a természettudomány fogalmazott meg. Nemcsak megkísérel, nemcsak próbálkozik, nemcsak tapogatózik, hanem közben sokszor heurékát kiált. Nincs benne önteltség, hanem nagyon alázatos és szerény, ám néha - bizonyos kérdésekben - nagy határozottsággal követeli magának a szót azokkal szemben, akik érzelmi vagy tradicionális alapon, vagy mások árnyékában tartózkodva szegülnek szembe a tényekkel. Egy esős kiránduláson a Pilisben hosszasan figyeltem egy földigilisztát, amint egy sziklatömbről az alatta levőre ereszkedni igyekezett. A hegyoldali vízmosásban olyan össze-vissza hevertek a kisebb-nagyobb szilatömbök, mintha odadobálták volna őket. Ám ezt a természet művelte, ezért szépnek tartottam. A kitartóan szemerkélő eső és a reménytelenül borult idő láttán induláskor reggel lógott az orra kiránduló csoportunk tagjainak. A kiránduláshoz a napfényt kívánjuk - hát ma nem lesz. Menjünk? Ne menjünk? Menjünk csak, menjünk! Mindenkinek akad a fejére valami vízhatlan… Mentünk - és senki sem bánta meg, bár egész nap csurgott az eső. Hát persze… Esőben a természetnek olyan életét és olyan szépségeit lehet látni, amit napfényben nem. Napfényben a giliszta útkeresését sem láthattam volna. Ez a se keze se lába, meg testének mindkét végén egyforma állat tud kapaszkodni, meg előrefelé megy, mert tudja melyik végén van a feje. A testéből kiálló apró serkékkel kapaszkodik. Nézzük: fejét minden irányban ingatja, himbálja a levegőben; egy-egy kicsit előrecsúszik a szakadék felé, láthatóan nagy gondot fordít arra, hogy a még talajon levő testét kellőképpen rögzítse, ne csússzon meg és így ne kerüljenek ki mozzanatai saját ellenőrzése alól. Testének minél nagyobb része kerül a levegőbe, annál görcsösebben kapaszkodik: himbálódzó része vékony, megnyúlt, kapaszkodó hátulsó testrészének gyűrűi sűrűek, vastagok. Valamiképpen mégis érzékelhette, hogy alatta nem a semmi van, mert csakis előre-lefelé igyekezett és nem mutatott olyan magatartást, hogy: reménytelen az egész, visszafordulok. Orrával megérintette az alsó mohás szilát s aztán kicsit zuhanni volt kénytelen a saját elhatározásából, de már tudta, hová fog esni. Ez az egész perceken keresztül tartott. Csak ő tudja, hová igyekezett.

Egy madárnak nem jelent gondot az a lépés, amit a giliszta hosszasan tett meg nagy óvatoskodás közben, de neki a madárvonulások megpróbáltatásai valók. Mi emberek pedig csak lépkedtünk szikláról-sziklára, figyelnünk azért kellett, mert nem megszokott ösvényen haladtunk. A gilisztáénál sokkal hosszabb ideig tartó keresgélésre, tapogatózásra van szükségünk, amikor az élet titkát akarjuk megfejteni, vagy a Kozmosz végtelenségét megérteni, vagy a kozmikus evolúciót a helyén értelmezni, vagy pedig Jézus Krisztust a 21. század világába helyezni, vagy emberi jövőnk biztosításával törődni. 47. Közösséggé formálódás Az evolúció a folytonos és fokozatos közösségalkotásban valósul meg. Közösségi forma az atom, a sejt, az emberi egyed struktúrája. Ha az ember sorsára, jövőjére gondolunk és kilépünk a közösség-mederből: eltévedünk. Az emberi szintben is a közösségalkotás az evolútív továbbhaladás útja és módja. Ennek hátterében az a belső felkészültség áll, hogy Teilharddal együtt magam is hiszek a világ és az ember szép jövőjében; nem fogadom el azt a nézetet, hogy az élet a Kozmosz véletlen játéka; nem hiszem el azt és nem fogadom el, hogy az emberiség sajátmagába fullad bele. Abban a meggyőződésben élek, hogy értelmes és szép jövő felé haladunk - minden ellenkező látszat ellenére. Az emberiség közösséggé szerveződése tekintetében és a szép jövő ígérete tekintetében sok a panasz. Ha nem lenne Isten és nem lenne szerelem és nem vennénk észre folyton legalább egy-egy villanás időtartamára a világ szépségét már elhaltunk volna. De hát ezek vannak! Vegyük azonban figyelembe, hogy az élettel úgy vagyunk, mint a levegővel: természetesnek vesszük, amíg jó és nem is gondolunk rá; s ha elromlott (beszennyeződött, oxigénhiányos, mérgező), akkor kezdünk rá figyelni. Keveset beszélünk az élet természetes szépségeiről, de sokkal többet a bajokról, a fájdalmakról, a tragédiákról, a csalódásokról ezeket keresik a sajtó emberei, hogy fejet-felkapó szenzációkkal szolgálják ki az olvasókat. Panaszokkal és kifogásokkal vagyunk tele s azt hisszük, ilyen az élet. Hát nem ilyen az élet - ha a küzdésnek, erőfeszítésnek, munkának, halálnak értéket, értelmet, jelentőséget tulajdonítunk. Ezzel a felállással és szemlélettel már nyugodtan és biztosan tekinthetünk magunkra és jövőnkre. Hány százmillió évre volt szükség ahhoz, hogy az atomok, kismolekulák eljussanak a sejtes szerkezetig?! Isten összerakhatta volna őket gyorsabban (ahogy a bibliai hat napos teremtéstörténet elmondta), de akkor a struktúrák nem élhették volna meg önmagukat és ez esetben a szabad egyediség nélkül az evolúció értelmetlen lenne. Szabad egységek szabad lépéseket tettek az egymással való szövetkezés érdekében, keresve azt a struktúrát, amelybe a belépő gazdagodik, gazdagítva a többieket is. Kibomlott az egysejtűek és a soksejtűek lombja. Keressük azt a közösségi formát az ember világában, ahol minden ember jól érzi magát - küzdéseivel, szenvedéseivel együtt.

A tudomány a maga fórumán még nem ismeri Istent, az egyház nem ismeri az evolúciót. Teilhard a tudománynak szerette volna mondani: Isten; az egyháznak pedig: evolúció. Határozott öntudattal vallotta magát tudósnak és katolikus papnak; nála együtt volt Isten és evolúció, de nagyon nehéz volt úgy fogalmaznia, hogy mindkét fórumnak tetszen. Evégett ragaszkodik a jelenségekhez, melyek a tapasztalat számára léteznek, vannak. Ezeket mondja Az Ember Jövője c. könyvében (A Jövő irányai és föltételei című rész II/c): A Nooszféráról írt egyik nem régi tanulmányomban (lásd föntebb: Biológiailag lehetséges magyarázat az emberi Történelemről: a Nooszféra Kialakulása) azt javasoltam, hogy éppen az a túlzott külső összenyomódás, amely bolygónk viszonylagos leszűkülését rója ránk, valamikor túlsegíthet minket annak a növekvő taszításnak titokzatos szintjén, amely leggyakrabban egymással szembeállítja az emberi partikulákat, s akkor majd szinte bedob a mélyből fakadó vonzódásoknak még nem is sejtett hatalmas mezejébe. Másképp kifejezve: az erőszakos közeledés végül is vonzódást fakaszt föl. - Ma már sokkal kevésbé vagyok hajlandó azt gondolni, hogy az emberi tömeg összeszorulása önmagában elég lenne az Emberiség fölmelegítésére. Az kétségtelen, hogy soha még ennyire nem hittem, hogy az emberek között rejtőznek, esetleg fel is törnek azok a maguk nemében oly hatalmas vonzóerők, mint amilyenek a molekuláris energiák, amelyek a bonyolódás színképének másik végén mostanában tűnnek elő. Csakhogy ezek a vonzódási formák, melyeket egyesülésünk megkíván, egészen mélyen nem kapcsolódnak-e éppen valami végső, pszichésen egybegyűjtő (egyszerre transzcendens (s ugyanakkor immanens) központ sugárzatába? Pontosan az a Központ lenne ez, melynek létezése az emberi tevékenység számára kaput nyit a Visszafordíthatatlanba s ezért nélkülözhetetlen (íme ez a jövő legfőbb követelménye!) ahhoz, hogy a halál árnyéka ellenére is megőrizzük életkedvünket, hogy a jövőnek reflexívvé vált, vagyis tudatos evolúciója felé haladjunk… (Lásd föntebb: Az emberi fokon nekilendül az Evolúció, s ennek következményei.)

Isten a kulcsa az evolúció mindenegyes lépésének, ide értve az evolúció emberi szintben való továbbhaladását is. Egyetemes elvet találtunk így két atom és két ember egymáshoz közeledésének magyarázatához, értelmezéséhez (s ez igen megnyugtató). Várjuk Isten hordozóinak és az evolúció hordozóinak egymásra találását, nem illedelemből, hanem valóságos tartalommal és maradandó kapcsolattal. Isten és tudomány: alapvető fontosságú az emberiség életében. Isten az életet és a célt jelenti, a tudomány a haladás lehetőségét. Amint két alsórendű egység (atom, molekula) az istenérzékelés növekedését találja meg egymás társaságában, ugyanígy két ember is; az istenérzékelés növekedése pedig a saját egyéni élet növekedését jelenti. A struktúrának - vagyis annak, hogy a működés maximálisan egyesüljön az egységek egymáshoz rendeződése folyamán - meg kell felelnie az evolútív követelményeknek. Két veszekedő ember hatóképessége nem azonos két együttműködő ember hatóképességével. 48. Hol vagyunk? Kik vagyunk? Értelmezzük a világot s benne sajátmagunkat. Ezt tette mindig a gondolkodó ember; s ha alacsonyabb értelmi fokon is: ezt teszi minden élőlény a maga pszichés szintjének megfelelően. Ezzel az értelmezéssel együtt jár az a

szintén általános biológiai magatartás, hogy keressük biztonságunkat, bontakozásunkat, jövőnket. Az állatok magatartásából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mindenáron, nagyon intenzíven élni akarnak. Bámulatosak azok az ösztönös viselkedésformák, amelyekkel mindezt megoldják. Nem írnak, nem ismerjük gondolataikat, de gondolataik életükkel adequat jellegűek - miért is lennének másfélék. Az ember gondolatai nagyon szóródnak, amikor a világot és magát értelmezi. Ez az értelmezés mindig függvénye a tudásnak, az intuíciónak, a hagyománynak, a tekintélyes gondolkodók elterjedt véleményének, a vallásnak, a sors kiváltotta érzelmeknek, a hipotéziseknek stb. Mindezektől és a kortól függetlenül szóródnak az emberi vélemények, amelyek teljesen ellentétesek lehetnek egymással, s ezek a maguk jellegének megfelelően - legalább időlegesen - befolyásolják a véleményalkotásokra figyelő embereket. Van célja a világnak. Nincs célja a világnak. Van értelme az életnek. Nincs értelme az életnek. Az élet evolútív megjelenése szükségszerű és természetes. Az élet bármiféle formája véletlen és nyomtalanul el fog tűnni. Van Isten. Nincs Isten. Van élet a halál után. A halál a teljes megsemmisülést jelenti. Egyfelől érthetetlenek ezek az ellentétek az értelmes ember világában, másfelől élénkítően hatnak egymásra s ez a gondolatok tisztulását is jelenti: gyengül a tévedés melletti meggyőződés. Érdekes lenne részletesen feltárni, hogyan jut egyik ember egy álláspontra, a másik pedig ennek ellenkezőjére - ha ez a feltárás egyáltalán lehetséges; sokkal több tényezőt kellene figyelembe venni, mint az időjárás előrejelzésében. Bizonyos, hogy nem magunk alkottuk a világot, hanem beleszülettünk, belenőttünk. Ez a helyzet filogenetikailag is. A tudománynak sokkal intenzívebben és sokkal szélesebben kellene foglalkoznia a világ - s benne önmagunk - értelmezésével, mint jelenleg (2007-et írunk) teszi. Az emberi fantázia szárnyalásai határtalanabbak, mint a világegyetem: ezeket a tudománynak kell a helyes mederbe rángatnia. Minden embernek körülményeihez mérten - egy kicsit tudósnak, egy kicsit kutatónak kell lennie, s ez természetünknek nagyon megfelel. Ki kell szélesíteni az alapkutatásokat és nemcsak hobby szinten űzni, hanem nagy társadalmi támogatottsággal. A világ már működött, amikor megjelent az ember; a világ már működött, amikor egyénileg beleszülettünk. Ezt a világot elsősorban a tudás alapján kell értelmezni - önmagunkkal együtt. Teilhard ezt írja az Ember Jövője c. könyvében (Biológiailag önmagára türemlik-e az Emberiség? fejezet I. részében): Komolyan mondom, elámulok - azt hiszem, hogy álmodok - , amikor olvasmányaim vagy beszélgetéseim során szinte minden percben találkozom olyan emberekkel, akik egyszerűen képtelenek meglátni vagy fölmérni a kikerülhetetlen emberi egységesülés súlyos tényét, vagy éppen tudatosan és szántszándékkal szegülnek szembe ezzel a kiáltóan világos ténnyel. A holtak csak temessék el halottaikat… Tegnap talán még kérdezhették, hogy vajon az Emberiség a maga etnikai és kulturális egységével alkot-e vagy sem végleg szilárd csoportot. De ma már lehetetlen bármiféle

ingadozás erre a határozott kérdésre vonatkozóan. Az Emberiség egész tömege, melyet mozdíthatatlannak s végleg mozdulatlannak véltek, egyszerre nekiindult; ez tény, akármilyenek is az okai, amiről vitázni lehet, ha majd fölfedezik. Az elindulás megtörtént, a sebesség pedig szemünk láttára gyorsul s - magunk részéről hiábavaló minden kapálódzás vagy erőfeszítés, hogy akár fizikailag, akár szellemileg ellenszegüljünk annak a mozgásnak, amely magával sodor. S amíg ez a sodrás tartani fog, az emberi világ csakis úgy élhet tovább, ha egyre szorosabbra szervezi magát. Talán azt véltük, hogy csak vihar, futó-zápor szakadt ránk. Valójában viszont klímaváltozás történik. Tehát jól értsük meg: az elsőszámú emberi probléma már nem az, hogy vajon elkerülhetjük-e a szociális és fizikai egységesülésünket - hiszen a Föld fizikai-kémiai struktúrája következtében elkerülhetetlen sorsunk ez az átalakulás. Ezentúl az egész probléma, az egyetlen hasznos kérdés annak kibogozása, hogy merre visz minket ez az egységesülés (totalizáció): valami csúcs felé, avagy szakadékba?

Értelmezi az emberiséget és elcsodálkozik némelyek szellemi vakságán és értetlenségén. Az emberiség folytatódása az egyetemes evolúciónak. Noha megfogalmazták már, hogy az ember önmaga alkotója - aminek helyes értelmezéséhez kötetnyi magyarázat kellene - , de egy már meglévő folyamatba született bele s ez a folyamat helyesli az embert, mert benne haladhat tovább. Ennek a folyamatnak megvan a jellege és karaktere és magával sodorja a gondolkodó embert, a gondolataiban és magatartásában jobbra-balra erősen kilengő embert. Az önteltség és beképzeltség helyett alázatra van szükség, amit a komoly és elszánt tudósok többsége fel is ismer. 49. Természetes kiválasztódás Teilhard az evolúciót néha odadobja a természetes kiválasztódásnak: Azt mondhatjuk, hogy az Emberig a természetes kiválasztódás kezében volt a legfőbb irányítás morfogenezis és agyfejlődés terén. Az Embertől kezdve viszont a feltalálás erői kezdték kézbe fogni az Evolúció gyeplőit. (Az Ember Jövője, Az

Ember-előttitől az Emberen-túliig c. tanulmány) Ch. Darwin 1859-ben kiadta A fajok eredete c. munkáját. Ebben leírja, hogy a fajok nem külön-külön vannak teremtve, hanem származás tekintetében közük van egymáshoz. Az élővilág történeti bontakozása fához hasonlítható: az utolsó ágak a fajokat jelképezik. Ezek az ágak lefelé - a múlt felé - egymással találkoznak. Ha a múlt felől követjük az eseményt a jelen felé, akkor ez azt jelenti, hogy egy faj szétágazhatott s az elágazásnál új faj vagy fajok léptek ki belőle s haladtak tovább, majd ezek is szétágazhattak… A XXI. század első évtizedében még nem tisztázott az élők sorsa és története az atomoktól a sejtes szerkezetig terjedő szakaszban sem és a sejttől a soksejtűek szétterüléséig terjedő szakaszban sem. Nem tudjuk, az atomokból, kismolekulákból induló szerveződés hány helyen érkezett el a sejtig; nem tudjuk, a sejtekből hány ág indult önálló úton a soksejtű alkat felé… Az az

evolútív szemlélet, amelyet magam követek, nem engedi meg azt a feltételezést, hogy a Földön egyetlen sejt valósult meg és terült szét; majd ezekből egyetlen soksejtű ág vagy törzs keletkezett és terült szét - de ennek kiderítése kutatás kérdése. Azt mondhatjuk, hogy Darwin - hasonló gondolkodású elődeire és kortársaira támaszkodva - az élővilág történetének új arculatát látta meg, amely alaposan különbözik az Ókorban elképzeltektől. Ennek az új látásnak tényszerű közlése is megállt volna a lábán, de Darwin magyarázta is… Ezen nem lehet csodálkozni, mert mindnyájan mindjárt magyarázunk… Mihelyt egy új jelenséggel találkozunk: azonnal magyarázunk; de magyarázzuk a már ismert jelenségeket is - másképpen. Magyarázataiban a természetes kiválogatódás (selectio) nagy hangsúlyt kapott (az ember is végez válogatást az állatokon és növényeken, de ez már mesterséges, emberi szempontú, tudatos). Amikor magyarázunk: sötétben tapogatózunk… Néha van módunk egyenes, logikus, hibátlan következtetésre, de az esetek többségében nem ez a helyzet. Darwin nem tudta a Teremtőt egy más pozícióban a világ eseményeihez rendelni (Einstein már megtette ezt a maga módján); az akkori Teremtő a világ hat napos Teremtője volt, ezt a teremtőt pedig a tapasztalat Darwinnal megtagadtatta, nem kis feszültséget hordozva magában emiatt haláláig. A természetes szelekció létezik és igaz, de csak annyit mond, hogy egy súlyos beteg hamarabb meghal, mint egy egészséges. Ez kétségtelen tény… A válogatódás nagyon könnyen érthető, de nem ad magyarázatot azoknak létrejöttére, amiket válogatni kell. Nemcsak az ember esetében, de az atomok, a sejtek és bármelyik élő szint esetében is használhatatlan magyarázata az evolúciónak: egy igaz, de teljesen mellékes jelenségről van szó. Magyaráznunk kell az atomok, molekulák, sejtek, emberek egymást kereső szándékát… Magyaráznunk kell az élő egységek konzervativizmusát (önmagukhoz ragaszkodását) és a génrendszer föllazulását az új faj keletkezéséhez… 50. Isteni erő… Az Istentől jövő erő átjárja az egész világmindenséget. Nevezhetjük hatásnak, kegyelemnek, vonzásnak, szeretetnek… Olyan, mint a gravitáció: jelen van és hat, ahol csak létező van. Ez az erő aktivizálja az egységeket s ez az evolútív egységekben nyilvánul meg különösképpen. A világban vannak evolútív és nem-evolútív egységek, azaz: élők és élettelenek. Az élők egységükre tekintve szervezett egyedek, alkotóik evolútív kapcsolódásban vannak egymással: működésük egységesített, egyesült, eggyévált. Az élettelen egységekben az összetevők nem evolútív módon kapcsolódtak egymással.

Az élők mutatják egységüket; az életelenek között egységnek tekintünk, amit akarunk: magunk határozzuk meg - szempontjainknak megfelelően - , hogy mi legyen az egység. Egységnek tekinthetjük pl. a rovarállamot is, de ez egységére nézve nem evolútív szervezet, bármennyire élő egységekből áll. Ámbár volt kutató, aki annyira belecsodálkozott a termeszboly életébe, hogy a bolyt egyetlen élő állatnak tekintette. Valóban, ezt az állapotot egy termeszboly sok vonatkozásban megközelíti. Mindenegyes evolútív egységet az istenérzékelés éltet: az élet nem más, mint az istenérzékelés megjelenülése, élménye az élő egységben. Jó - bár sántító - példa az elektromos gép. Áramra van szüksége, hogy életre keljen. Az elektromos gép úgy készül, hogy megtervezik, összeszerelik, aztán áramra kapcsolják és működtetik. Ha az áramot elválasztják a géptől, leáll a működése, de azért létezik tovább és árammal újra indítható. Pontosan így teremtette meg Isten a Biblia szerint az élőlényeket és az embert is: kiformálta testét, majd orrába lehelte az élet leheletét. A világ evolútív természetének felfedezése óta úgy látjuk, hogy amint az egyedek is, a fajok is fejlődés eredményei: atomok  molekulák  sejtek  soksejtűek /köztük az ember/. Amit Teilhard mondja, ebben a folyamatban elöljáró körülménynek látszik a véletlen és a nagy számok törvénye. Máris tévedésbe esünk, ha itt megállunk és kijelentjük: az evolúció a véletlen és a nagy számok törvényének eredménye. Ez ahhoz a nézethez hasonlóan téves, amely a természetes kiválasztódást adja az evolúció magyarázatául. A téves helyett mondhatjuk azt is, hogy: elégtelen magyarázat, hiszen a véletlen is, a nagy számok játéka is és a természetes kiválasztódás is kísérő jelensége az evolúciónak, de ezeket megtenni az evolúció magyarázatául annyi, mintha azt mondanánk: az ember azért magas szinten gondolkodó lény, mert ruha van rajta. A fenti - magyarázatul szánt - szempontoknál mélyebbre kell ásnunk, amit az élők jellege és fejlődéstörténete lehetővé tesz nekünk. Mik azok, amelyek között válogat a természetes kiválasztódás; mik azok, amelyeken érvényesül a nagy számok elve; mik azok, amelyeknek találkozási pontjára előszeretettel akasztjuk ki a véletlen táblát? Ezek saját aktivitással rendelkező egységek; aktivitásuk az élet; az élet pedig istenérzékelés. Az aktivitási immanencia nem abszolút; a körülmények /környezeti tényezők/ ezt az aktivitást fékezik, vagy engedik. Visszatérve az elektromos gép hasonlathoz - a sántítás ott van, hogy nem ismerünk olyan evolútív egységet, amelynek struktúrája már készen van, de még nem él. Vagyis az élet a létezéssel jár együtt: amely evolútív egység létezik, az már él is. Születésük /teremtésük/ körülményeit nem tudjuk, csak fejlődésüket látjuk. A szétszórtságból haladnak az egységesülés felé - amint Teilhard mondja. Ezen az úton a pszichés növekedés egy ideig egybeesik a struktúra fizikai-térbeli növekedésével; később ez a korreláció megszűnik, mert a test méretbeli,

tömegbeli növekedése nem garantálja mindig a pszichés növekedést is /A sejt, az emlősállat és az ember vonalán növekszik a hatóképesség, amely a pszichés növekedéssel azonos/. Az ismert evolútív egységek között az atomok a legkisebbek és legegyszerűbbek, de nem azt akarjuk kijelenteni, hogy az atomoknál egyszerűbb evolútív egységek nem léteznek. Sőt azt gondoljuk: léteznek. Visszafelé haladva az időben az emberi szint előtti stabil szintet a sejtes szerkezet mutatja, ezt pedig az atomok stabil szintje előzi meg. Bizonyára létezik a szerveződésben az atomokat megelőző stabil szint is. A struktúraegyszerűsítésben nem haladhatunk a végtelenségig. Elvileg végtelenszer vagdalgathatjuk ketté az almát: a felét, majd annak felét…, de gyakorlatilag biztosan nem, mert sorra kerülnek olyan vágások, amikor észrevesszük, hogy már nem az almát vagdaljuk. A Teremtő mellett kellene állnunk, amikor teremt és látnunk kellene, mifélék azok a nagyon kicsiny és egyszerű struktúrák, amelyeket szabadon enged, hogy azok egymás társaságát keresve és egymással működésileg egyesülve és eggyé szerveződve a nagyobb élet és a nagyobb lét birtoklásához jussanak. Egymással együttműködve - működésüket egyesítve jobban, nagyobb felületen érzékelik a Teremtőt s ez a létnek és az életnek többéválása. Ezt a lehetőséget keresi minden atom, ahol csak létezik a kozmoszban és csak a körülményektől függ, hogy mennyire haladhat előre vágyai útján. Ezért mondta Teilhard az evolúciót egyetemesnek, azaz egész kozmoszra kiterjedőnek, jellemzőnek. Az atomtól az emberig terjedő szakaszban a kicsi és egyszerű egységek fokozatos szerveződését látjuk a nagyobb és pszichésen növekvő egységek felé. Ezt vetítjük tovább az atomok előtti szakaszra is, mert ez tűnik logikusnak. S hogy ez ne menjen a végtelenségig - mert ez viszont már nem ésszerű - , kell valahol lennie egy sávnak, egy tartománynak, amikor már nem az almát vagdaljuk. Az őseredetet homály fedi számunkra. Sok mindent kiderít még majd a tudomány a múltról, de talán evilági életünkben mindig homály fogja fedni a Teremtő keze alól kikerülő teremtmény megjelenését, amikor a létezés az élettel együtt útjára indul. Persze azt is mondhatjuk, hogyha az Isten hatása egyetemesen jelenlévő erő, amely nemcsak az őskezdeten működik, hanem most is és mindig, akkor annak mérhetőnek kell lennie. A vízkereső görbe fémpálca az én saját kezemben is kilendült s éreztem, hogy erő hat rá, pedig én magam nem hiszek el mindjárt mindent, amit csak mondanak. Ezt a vízkereső pálca módszert babonaságnak is mondták. Mohón kértem el a pálcákat Istvántól, akinek a kezében a szemem láttára kilengtek: add ide! - ha ezek valóban erőhatásra mozdulnak meg, akkor az én kezemben is meg kell mozdulniuk, mert ennek az erőnek függetlennek kell lennie valamiféle titkos pszichés beállítottságtól vagy ügyeskedéstől. És meg is mozdultak. Mondom Istvánnak: már csak egy műszert kell szakértőknek összehozniuk ennek az erőnek méréséhez. A mérnököknek vagy pénze nincs,

vagy ideje nincs ilyesmire, vagy egyik sincs - be van határolva mozgásterük. Szánalmas, hogy az európai kultúra alapkutatásokkal mit sem törődik. Nem lenne megoldás egy-egy elszántan érdeklődő milliomos sem, mert az alapkutatásokat a kultúra széles mezejének kellene gondoznia; ha ugyanis nem teszi, jövője sem lesz… Isten hatását meg tudjuk mérni? Nincs még ilyen műszer. Ha az élet az atomban vagy bármely evolútív egységben: istenérzékelés, akkor az emberben a pszichés telítődéssel együtt ennek is magas fokra kell jutnia: általánosságban mi mást tapasztalunk? Az ember alatti szintű evolútív egységek egyszerűen élik az istenérzékelést; az ember meg is fogalmazza - s ez a vallásosság. Talán olyan problémánk van az Istennel, mint a csillagászoknak a Földdel: túl közel van hozzánk, ezért nehéz vizsgálni? A fogalmaknak, gondolatoknak vannak testi kódjaik. Ahogyan a szervezetek kódolták jó irányú lépéseiket és kibontakozásukat, ugyanúgy a lelkiszellemi működésnek is meg van a maga kódrendszere - egyébként hogyan működhetne a gondolkozás, emlékezés! Bizonyos azonban, hogy ez nem az adenin-citozin-guanin-timin egyszerű (egyszerű?) sémáját követi, hanem másféle - és hogy miféle, az megfelelő kutatással kideríthető. A szellemi géneknek van fizikai-fiziológiai struktúrája. Ne utaljuk most a szellemi fogalmat a megfoghatatlanság és a köd világába: egyszerűen a struktúra működéséről van szó. Nem is biztos, hogy ez a működés felfoghatatlanul bonyolult, inkább még csak feltáratlan, ismeretlen. Ha a szellemi kódok feltérképezésére sor kerül, feltehetően követni tudják majd ezek működésének kísérőjelenségeit. Ha ez esetben sikerül tendenciozusan vallási állapotot és irányultságot megfogni, ezzel Isten hatásának méréséhez közeledhetünk. 51. Teilhard a látó P. Teilhard de Chardin (1881-1955) gondolat-csokrai ugyanarról szólnak: Jézus Krisztus az egyetemes evolúcióban, amely evolúciónak természetes legfejlettebb - képviselője az ember. A gondolat-csokrok úgy születtek, hogy különféle szempontokból nézve elmélkedte végig - és írta le - ugyanazt a témát: az ember felől /Az Emberi Jelenség/, az élővilág története felől /Az Emberi Zoológiai Csoport/, a természettudományos környezet felől /Tudomány és Krisztus/, a fizikai és pszichikai energiák felől /Mozgósított Energiák, Az Emberi Energia/, saját személyes álláspontja felől /Hogyan hiszek/, a lélek mélye felől /Benne élünk, A mindenség Himnusza/ stb. Teilhard több gondolat-csokrából közlök részleteket P. Rezek Román fordításában, aki kérésemre megküldte nekem az írásokat stencilsokszorosításban az 1970-es években, São Paulo-ból.

Teilhard-t a dolgok értő látásával és ezek szintetizáló képességével áldotta meg a mindenség Ura. Nem mindig egyszerű vállalkozás a dolgokat ott látni, ahol vannak és annak látni, amik. Összefoglaló műve /Az Emberi Jelenség/ Bevezetés-ének a LÁTNI alcímet adta és így kezdi: Könyvem célja: szeretném látni és láttatni, hogy mivé válik az Ember és milyen igényeket támaszt, ha teljes egészében, mindenestül a tapasztalati jelenségek közé állítjuk. Vajon nagy önbizalma volt és így látónak /nem látnoknak!/ tudta magát, vagy fölismerte látóképességét s ettől megjött önbizalma? Biztosan az utóbbi érvényes rá. Írásaiból mindenhol kiderül szerénysége, de néha keményen odaáll, ami meggyőződését jelzi. A geológiai, a paleontológiai kutatásokban való elmélyedésével az evolúció anatómiájához került közel s így a jelenségek szintjéről indultak el szintetizáló gondolatai. Vele szemben csak kisebb fajsúllyal szerepelhettek azok a vélekedések, amelyek elméleti síkról próbálták közelíteni az evolúció tényét, vagy tagadásának kérdését. Saját tapasztalatai is szolgáltatták az adatokat egy olyan nagy súlyú látás megfogalmazásához, amellyel kapcsolatban több ezer éves szemléletet kellett megváltoztatni, vagy éppen feladni. Bizonyosan látta annak útnak folytatódását és járhatóságát, amelyen elindult, s amelyen - mondhatni - egyedül indult el. Egyedül, de azzal a meggyőződéssel, hogy egyre többen fogják felismerni annak a csapásnak helyességét, amelyet ő vágott a gondolatok bozótjában. Annak az evolúciónak híve lett, amellyel éppen leteríteni próbálták a kereszténységet. Ő, a látó, olyan dolgokat látott, amelyeket - szerinte mindenkinek meg kell látnia, aki szándékosan nem fordul, vagy nem csukja be szemét. Az 1970-es években emlegetett magyar halott-látó asszonynak különös képességei voltak; valamiféle érzékenysége olyan emberi megnyilvánulásokra, amely megnyilvánulásokat tudomány még nem tárt fel. Valamilyen kódokat, információkat hordozó kisugárzás-féleség veheti körül az embert, amit ez az asszony dekódolni tudott. Nem gondolat-olvasó volt, hanem halott-látó, vagyis csak elég erős kisugárzást érzékelt, ami elképzelhető, ha az ember szerettének halálára gondol. Teilhard, a látó, nem ilyen különleges volt, mint ez az asszony, hanem csak az éles szemű emberhez hasonlított, aki meglát valamit, hamarabb, mint a többiek, de ha azt mondja: nézzétek, arra… ott, ott… akkor a többiek is meglátják, ha jobban koncentrálnak. 52. Teilhard a szintetizáló Nem létezik két egyforma atom, két egyforma búzaszem, két egyforma juh és nem létezik két egyforma ember sem. Ez igaz, de valamiben mégiscsak egyformák ezek, mégpedig azokban a tulajdonságaikban, amelyekkel egy

csoportba sorolhatók: a hidrogénatom a hidrogénatomok közé és az ember az emberek közé. Az egy csoportba tartozók különféleségének is megvan azonban az értelme és pozitív jelentősége. Némely búzaszemek másféle géneket hordozhatnak magukban, ami a változhatóság kapuját nyitja meg a faj világában. Ha az elemek nem lennének különfélék, nem jöhettek volna létre élő struktúrák. Ha minden ember egyformán gondolkozna és egyformán lenne érzékeny a hatásokra, benne zsákutcába jutna az evolúció. Vannak analizáló és vannak szintetizáló hajlamú emberek, s közöttük az árnyalatok hosszú sora; középen pedig azok, akik egyformán hajlamosak az analízisre és szintézisre. Ez a különféleség létezésünk és haladásunk szempontjából hasznos és jó, de ne feledjük el egymásrautaltságunkat. Nagy tiszteletben tartottam egyik pap-tanáromat, akinek élő lexikon volt a feje. Mintha csak mindent megjegyzett volna, amit csak hallott, vagy egyszer elolvasott. Emlékszem szomorúságomra is, amikor koporsója mellé kellett állnom. Amikor azonban azt kérték tőle, hogy írjon tankönyvet, akkor hirtelen minden baja lett. Megszámlálhatatlanul sok mozaik volt az agyában, amikkel egyenként szívesen bíbelődött, de képtelen volt összerakni őket. Azt nem akarjuk itt megfejteni, miért hajlik egyik ember készsége az analízis felé, a másiké a szintézis felé - jó, hogy így van. A gondolkodó világban az analizáló és szintetizáló típus úgy egybetartozik, mint a biológiai világban a férfi és a nő. Egymás társaságában boldogulhatnak. Teilhardnak magas fokon volt szintetizáló készsége és képessége, mert gondolatait úgy rakta össze, hogy az nem teológia, nem tudomány, nem történelem, nem esztétika, nem filozófia, nem etika, hanem mind együtt; amire ő maga azt mondta: ez csak útkeresés, ez csak javaslat. A szervezeten belül megtalált egységeket, folyamatokat vissza kell illeszteni az egészbe; a szűkebb-tágabb környezetünkben fölfedezett dolgokat ugyancsak be kell illeszteni az egészbe, miután ezek az értelmen átszűrődtek. Az embert és Jézus Krisztust a felismert új, evolútív arculatú világmindenségbe illesztette Teilhard s úgy gondolta, mindkettő jobban illik ebbe, mint az ókor által megfogalmazott világba. Ez igen bíztsató… 53. Teilhard és a jelenség fogalom Teilhard szereti a jelenség fogalom használatát, ám nála ez nem csupán megszokás. A gondolatait áttekintő művének művének Az Emberi Jelenség címet adta, de más írásaiban is gyakori e fogalom használata. Azt jelenti: előttünk van valami, ami megközelíthető, tanulmányozható, leírható, értelmezhető.

Először is valaminek a létezésére vonatkozik, arra, hogy van. A van-ság önmagában alapvető ugyan, de nem sokat árul el, mert mi mindent mindjárt tudni akarunk: ebben a vágyában az ember még sokáig gyermek vagy gyermekded marad. A legtöbbször hosszú és rögös út vezet a megismeréshez, ami néha nemzedékeken keresztül tart. Megismerési vágyunknak kell, hogy tárgya legyen, amivel bőven szolgál a gazdag és végtelen világmindenség. Nem látjuk a fától az erdőt? Azért nehézkes a medve táplálkozása, mert sok a lazac? Egy-egy részletet tudunk egyszerre megfogni, egy részét az egésznek, amely egészről bizonyos képünk van, s bizony egy-egy rész is bonyolultnak hat néha. Ha a jelenséget megláttuk, észrevettük, körülhatároltuk, akkor már megfogtuk. Ezután elkezdhetjük megrágni, majd értelmünkkel megemészteni. Az embert, mint jelenséget az anatómus érti?, a neurológus, a hisztológus, a fiziológus érti, vagy a teológus érti? Kell a történész is, kell a paleontológus is és mondhatjuk: valamennyi tudományág eredménye szükséges értésének felépítéséhez. Teilhard azt az emberi jelenséget veszi célba, amelyet a természettudományok határoztak meg. Szerencsére ő pap is volt, nemcsak természettudós, így kötelességének tartotta, jogot formált ahhoz, hogy az ember vallásos tulajdonságaival is foglalkozzék, amit a természettudomány még nem tesz meg. Valójában ebben az irányban tört utat. Az ember az evolúció eddig ismert legfejlettebb képviselője; a Názáreti Jézus pedig kozmikus Krisztussá nőtt, mint isteni miliő az evolúció környezeteként. Akkor megnyugtató az ember megfogalmazása - számomra s talán igen sokak számára -, ha vallásosságát is vele értjük. A tudományra hivatkozva sokan hadakoztak a vallás ellen. Ennek magyarázata az önteltség és a gőg; haladóbb és emberibb magatartás a szerénység és az alázatosság. Miért kellene a vallásnak, mint emberi tulajdonságnak a tárgyalását megtagadni?! Ez része a jelenségnek. Az emberhez tartozik, mint a gondolkodóés értő-képesség, akár történelmi hosszúságban, akár földrajzi keresztmetszetben nézzük az embert. Az ember mindig is evolúciós termék volt, de ezt nem tudta, nem tudhatta; amint azt sem fogalmazta meg sokáig, hogy ő jóval fejlettebb az állatoknál. Azonban mindig is vallásos volt. Ki tudná megmondani, mikor lesz a gyermekből felnőtt? Pedig ez rövid időszak alatt megy végbe s mindnyájan át is éltük. Bármennyire tudunk többet a múltról az idő előrehaladtával, sohasem fogjuk tudni megmondani, mikor vált emberré az állat; csak egy időintervallumot tudunk megadni és azt, hogy ez egy folyamat. Igaz, hogy az ember átlépett egy evolúciós küszöböt, amely intenzív pszichés változásnak, pszichés

növekedésnek tekinthető, de ezzel együtt folyamatba ágyazódik, s nem várhatjuk azt a leletet, amely állat anyának és ember gyermekének kövülete. Ahogy a kör bezárulásakor válik teljessé, úgy az emberben is bezárult valami, amikor átlépte az állatvilág felől az emberség küszöbét; úgy mondhatnánk: az emberi struktúra pszichésen telitetté vált. Úgy gondoljuk, ezt az állapotot kereste az élet a hullámzásaival, divergenciáival és konvergenciáival. Ezzel nem mondjuk azt, hogy azok a fajok, amelyek nem érték el és nem is fogják elérni az emberi szintet, haszontalanok lennének az élet számára. Nem forgácsok és hulladékok ők a mű létrejötte közben, amelyeket csak összesepernek és kidobnak. Ennél sokkal szorosabban függnek össze az élőlények. Nem mondhatjuk, hogy boldogabbak vagyunk, mint bármelyik állat, vagy növény. Ha az élethez ragaszkodást boldogságnak mondhatjuk, akkor bizony bármelyik állat vagy növény jobban ragaszkodik az élethez, mint az ember. Az ember esetében azonban túl általános az élethez ragaszkodást boldogságnak nevezni, mert az élet az ember esetében túlságosan széles skála, a jobbra-balra kilengés lehetősége. Általában igenlik, de akadnak, akik megvetik az életet és meg is ölik magukat. A pszichés telitettség azt is jelenti, hogy e tekintetben a biológiai struktúra nem fejlődhet tovább, mert nagyobb psziche nem alakulhat ki benne. Teilhard az evolútív előrehaladást a psziche növekedésével jellemezte. A nagyobb psziche nagyobb életet, evolútív magasabbrendűséget jelent. A psziche azonos a tudattal, a tudat azonos az élettel, az élet azonos a struktúra működésével, a struktúra működése azonos az Isten-érzékeléssel. Az élővilághoz sokféle szempontból közeledhetünk. Mely szervezetek építették rá magukat legtökéletesebben a növényekre? A kérődzők. Mely emlősféleség hódította meg legtökéletesebben a talaj felszín alatti sötét világát? A vakond. Millió kérdést tehetünk fel, szempontjainknak megfelelően. Hogyha Teilhard kérdését figyeljük: vajon van-e valami szempont, tulajdonság, amely az élővilág minden tagjára illik, s amellyel mérhető az evolútív előrehaladás, akkor a felelet nem is lehet más, mint a psziche, amit a lélekkel is azonosíthatunk, ha nem rendeljük kizárólagosan az emberhez, követve az ókor hagyományát, ami akkor fontos szempont volt az ember és más élőlények megkülönböztetésében. Ámbár Mózes is tulajdonított lelket az állatoknak, amikor a táplálkozásról rendelkezett: a vérük a lelkük gyanánt vagyon, ezért nem ehetitek meg a lelket a testtel együtt… Nem vesszük át az ókor lélek-fogalmát, csak azt mondjuk: a teilhardi psziche olyasvalamit jelent, mint az ókorban a lélek; elsősorban az élőséget fejezi ki, megkülönböztetve az élőket az élettelen egységektől. Egyébként nincs okunk sem jogunk eltagadni az ember alatti élőlényektől sem a halál utáni életet, melynek lehetőségét az ókor a lélek által látta. Miért ne részesülhetne ebben az áldásos szép jövőben az atom, az egysejtű, a futrinka, a

béka, a fecske vagy a majom is? Mindezeknek is van transzcendens struktúrája s így a logika is megköveteli ezt velük kapcsolatban. Mi egyebet lehetne az élőlények tulajdonságai között megjelölni és az evolúció haladásának mércéjévé tenni? A struktúra tömegnövekedését? Ez már azért sem jó, mert az élettelen egységeknek is van tömegnövekedése. Kétségtelen, hogy az élők világában a tömegnövekedés több esetben előnyösnek látszott, de ez ugyanolyan csalóka volt, mint az ember világában a gazdagodás. Nyugodtan gondolhatunk arra, hogy a pénz meg a vagyon utáni vágya az embernek azokból az ősi ösztönös gyökerekből táplálkozik, mint ami testsúly növelését szorgalmazta az élők világában. Egy ideig a tudatnövekedés - megfelelő megszorításokkal értve - arányos volt a tömegnövekedéssel, de valahol a kettő szétvált egymástól, mert a tömegnövekedés nem garantálta a szervezettség növekedését, amely szervezettségben a tudat strukturális alapjait látjuk. Két azonos létszámú és képzettségű munkacsoport eltérhet egymástól a szervezettség tekintetében; a kevésbé szervezett csoport hiába növeli létszámát, hatóképessége, termelékenysége a szervezettebb mögött marad. Egyetlen nagymolekulához képest jóval nagyobb tömegre, több molekulára volt szükség ahhoz, hogy a stabil sejtes szerkezet létrejöjjön. Ám itt a szervezettség volt a döntő tényező. Ebben a fejlődési szakaszban ha az ideális állapotot tekintjük, vagyis a sejt irányába egybegyülekező molekulák mindig evolútív kapcsolatra lépnek egymással /mert e folyamatban sok volt a sikertelen próbálkozás is/, akkor a pszichenövekedés arányos a tömegnövekedéssel. Vagy nem is kell bajlódnunk ezzel az egész üggyel? Nincs fejlődés, nincs értéknövekedés, csak változás van, egy véletlen, összeomlásra ítélt kaland? A kereszténység Isten-Embere nagyra értékelte és nagyon féltette az embert és ezt az álláspontját fájdalommal, kínnal, vérrel, halállal pecsételte meg. Az emberi struktúra a kevésbé értékesebbekből rakódott össze az isteni miliő kereteiben. 54. A kerék Egyik-másik titkunkat őrizzük, félünk a nyilvánosság előtt vállalni, mert talán megvetnek, vagy kinevetnek érte. Könyvesboltban vagy antikváriumban úgy szagoltam meg a kinyitott könyvet, hogy ne vegyék észre. Egyszer aztán valaki elmondta, hogy ő mindig megszagolja a könyveket… Alig lehettem hat vagy hét éves, amikor érezni kezdtem, hogy vonz az Anyag. Pontosabban meghatározva: vonzott valami, ami ott "fénylett" az Anyag szívén. Azt hiszem, hogy a gyerekek általában ebben a korban szokták először megtapasztalni az "érzelmet", a vonzódást egy-egy személy iránt. Vagy vonzza őket a művészet, a vallás. Én szelíd kisfiú voltam, jó viseletű, sőt ájtatos is: anyám lelki sugárzásának köszönhettem, hogy nagyon szerettem "a kis Jézust". (Elmélkedésem III. részében majd visszatérek arra a lényeges szerepre, amit később ez az elem játszott életemben.)

Igazi "énem" azonban másutt járt. Hogy hol? Ezt akkor fedeztem volna föl, ha megfigyelhettem volna önmagamat, amikor - mindig titokban és szó nélkül; még arra se gondolva, hogy bárkinek bármit is mondhattam volna róla - félrevonultam és szemléltem, birtokoltam az én "Vas-Istenemet", belemerültem drága létezésébe. - Igen, ezt mondom: a Vas. S még ma is rendkívül élesen látom "bálványaim" sorát. Ha falun voltunk, ekeszorító kulcsot rejtegettem nagy gondosan az udvar sarkában. Ha városba költöztünk, akkor meg egy erősítő oszlopocska hatszögű vasfeje, mely a gyerekszoba padlójából állt ki s amelyet magaménak tekintettem. Később különféle gránátszilánkok, amiket nagy élvezettel szedegettem föl az egyik szomszédos lőtéren… Ma sem állhatom meg, hogy ne mosolyogjak ezeken a gyerekségeken. De ugyanakkor el kell ismernem, hogy ebben az ösztönös hajlamban, amely egy fémdarab imádására késztetett, már ott volt egybegyűjtve valami kapott erőnek feszülése s vele együtt a hajlamok egész sora. Lelki életem teljes egésze nem más, mint ezeknek az igényeknek kibontakozása. De hát miért a Vas? S miért éppen ilyen vasdarab? (A lehető legszélesebb és legvastagabb darab kellett nekem.) Csak azért, mert gyerekes élményem számára mi sem lehetett annyira kemény, olyan súlyos, ellenálló és maradandó, mint ez a csodálatos szubsztancia, ha a lehető legtelibb formában ragadtam meg…(Teilhard: Az Anyag Szíve, 1. Az Anyag hívó szava fejezet) Ami mélyen benne van az életünkben, arról úgy szoktuk kezdeni a beszédet, hogy már óvodáskoromban, már kisgyermekkoromban…, s ez valóban így van velem a kerékkel kapcsolatban. Elbűvölt minden, aminek kereke volt. A szabályos kerék akkor is nagyon vonzott, ha nem forgott, hanem csak feküdt valahol. Apámmal mindig vágattam volna a gömbakácból a kerekeket. Másféle erre alkalmas fa nemigen akadt ott. Apám nem lelkesedet, de nyafogó unszolásomra meg-megfogta a kézifűrészt. Ezek mindenhonnan nézve szabálytalan kerekek voltak, de beléjük képzeltem a szabályosságot. Elelképzeltem kis gőzmozdonyt, vonat kocsit vagy egyéb kis járművet, amely sokáig halad kerekein, ha meglökjük. Bámultam az új szekérkereket: olyan szabályosan forgott, mint az órakerék. Az 1940-es 50-es években még elég sok küllős fakereket készítettek, főképpen pótlásnak; új szekereket akkor már nemigen csináltak. Sajátos szerszámkészlet, szaktudás kellett a szép és jó kerék elkészítéséhez, meg a mesterfogások ismerete. Jóval később magam is készítettem egy 30 centis küllős fakereket valamilyen célra, de nem nagyon sikerült. Aztán egy hetven centis fakorongot is készítettem lábhajtású fazekas korongozó lendkerekének /az ilyen kultúra előmozdítása céljából; működőképes lett, de fazék nemigen készült rajta egy sem/. Furfangos technikával sikerült szabályosan forgó testet kihoznom belőle; mert hiába volt már faeszterga padom, abba nem lehetett ekkorát befogni, meg sem mertem volna forgatni rajta.

Az esztergapadon aztán már tudtam készíteni a néhány centis szabályos fakorongokat, amikből formaegyes kerék, mozdonykerék, meg ilyesmik lettek a gyerekek rövid örömére. Az elromlott órákat gyűjtöttem a kerekeik miatt. Alkalmilag igencsak gyönyörködtem a vasesztergályos munkájában, amikor lesimította a fémkorong palástját: szép volt, szépen is forgott. A kerekeket forgásukkal együtt szerettem. Az óra- és egyéb kerekekből mindig tervezgettem valami saját extra gépet… Apám készített nekem a fabiciklit - milyen boldog voltam! - , amelynek kormányával szabályosan mozgatható volt első favillája; a biciklinek ez lényeges tulajdonsága a kerekek után. Valami eldobott babakocsi kereket vagy ilyesfélét szereltünk bele biciklikeréknek. Ezt is lábbal kellett hajtani, mint a többi biciklit, csak sokkal egyszerűbben: jobbról-balról tapostam a földet és a bicikli ment. Évtizedek elmúltával is szeretem a kereket, de közben kerékmániám megsérült, beszennyeződött. A természetes természetet is nagyon szerettem és a baj akkor kezdődött, amikor találkozott a természet és a kerék. Az embernek nincs még egy ilyen természetellenes találmánya, mint a kerék. A természetben sok minden forog - a jégtáncosok, az égitestek, a galaxisok -, de semmi sem átszúrt és rögzített tengely körül. Az átszúrt és rögzített tengely a természetellenes. Ilyet a természet soha és sehol nem alkotott, sem az élők, sem az élettelenek világában. Pedig mennyire tehermentesítette és mennyire hatékonyabbá tette a kerék az ember életét! Mily sokkal könnyebben odébb juttatjuk a terhet akár talicskán, kézikocsin, nem beszélve a sokféle rendeltetésű gépről. Talán nem lenne baj az embernek ez a kerekes találmánya, ha nem rakódott volna rá még egyéb is a kerekek világára. Terheli a kereket, hogy az emberek közti erőszaknak nemcsak jelképe, hanem eszköze is! A kerék átszúrt tengelye körül totális kényszerpályán mozog. A természet talán azért nem alkotott ilyet, mert Istennek nem stílusa és nem eszköze az erőszak. De hát az ember is része a természetnek, így azt is mondhatjuk: mégiscsak a természet alkotta meg a kereket. Ezt el is fogadnánk, ha nem tudnánk, hogy az ember sok más vonatkozásban is természetellenesen viselkedik. Joggal alkotta meg a kereket, de ahhoz nincs joga, hogy társait olyan kényszerpályára állítsa mint a kereket: hatalma alá szorítsa és kihasználja. Baj, ha valakinek hiányzik egy kereke, de még nagyobb baj: ha valakinek sok kereke van, ez azonos azzal, mintha sok, másokra fölrakott bilincs lenne. Teilhard titkos „istene” - a vasdarab - talán lassan elrozsdált és nem sikerült rajtakapnia valamiféle természetellenességen - bár éppen emiatt szomorodott el, hogy a vas is kopik meg rozsdásodik.

Az ember - hatóképességénél fogva - a természet ura. Kérdéses azonban, hogy célszerű-e azt tennie, amit akar vagy ami éppen eszébe jut. A természetet tisztelnünk kell, mert van benne valami rend, valami tisztaság - érdemes tanulnunk tőle. A Teremtő mindennek szabadságot adott. Egy forgó égitestet nem is tudunk másképpen elképzelni, csak úgy, hogy van elméleti forgástengelye, de ez elméletileg sincs rögzítve. Az atomok, sejtek kitalálták s jól működő közösségi formákat. Az élőlények kitalálták a futást, az úszást, a repülést, a látást, a hallást, a rakéta-elvet, meg sok-sok furfangos megoldást az élet előrehaladása és bontakozása érdekében. Nincs szó arról, hogy az eszes ember nem találhat ki még egyebeket is, de elbizonytalanodunk egyik-másik magatartásának és találmányának láttán. Akik társaikat kényszerhelyzetben tartva kihasználják, nem azért teszik, mert tudják, hogy ők szolgálják jobban az életet és az evolúciót és a többiek ezt vegyék tudomásul, hiszen a másoktól elvett szabadságot és munka-termelte javakat tobzódásra és pazarlásra használják. Az oktalan természet másra tanít és mintha Jézus Krisztus is e mentén gondolkodna. A kerék még azt is eszünkbe juttatja, hogy nem tudjuk leírni a forgást és a keringést úgy, ahogy az valójában történik. A Hold keringését úgy értelmezzük, hogy az fűrészfog-pályán halad keringésekor: kicsit halad, kicsit esik, kicsit halad, kicsit esik… és tudjuk, hogy ez nem igaz. Így vagyunk képesek megközelíteni a keringő mozgást - ez igaz. Ennek oka, hogy a matematikai logika a mennyiségek abszolutizálásán alapul. Vajon lesz-e matematika, amely nemcsak a keringést, hanem az evolútív haladást is képes lesz leírni? 55. Kutatás Arra gondolhatnánk, hogy a kutatás sajátosan emberi tevékenység. Nagyon kevés sajátosan emberi van az állatok világához képest; inkább csak fokozati különbségeket lehet megállapítani. Ha egy emlőst új környezetbe helyezünk, nagy gondot fordít annak felmérésére; azt is észreveszi, ha megszokott környezetében változás áll be: foglalkozik vele, értékeli azt a maga szempontjai szerint. Az ember is megteszi ugyanezt, de nála kutatás annyival több az állatokhoz képest, amennyivel nagyobb a pszichéje, a tudata, az értelmi képessége. Az egyház eltűrte a kutató papokat, de sokra nemigen becsülte őket - ami a kutatási tevékenységet illeti. Erdős Józsefet a falusi hívek csak amolyan „bogaras” papként emlegették; a papot igen tisztelték benne, de kutatásaival nem tudtak mit kezdeni, de nem is érthették ennek jelentőségét azok, akiknek minden percét lekötötte a mindennapi kenyér ügye. Nyári szabadságát többnyire terepen töltötte, hogy a fémfürkészeket /Chalcidoidea/ kutassa. Több új fajt leírt ezek közül s az életmódjukat is figyelte. Alkalmilag másféle rovarokat is begyűjtött, gondolva azon kutató társaira, akik azokkal foglalkoztak. Gondolom - erről nem beszéltem vele -, tompai plébániáján tartózkodva is fordított időt

ezekre az egyébként igen szép állatkákra, amelyek gyakorlatilag a többségünk életén kívül vannak az 1-2 mm-es méretükkel, még akkor is, ha erdőn-mezőn járunk. Néhány alkalommal gimnazistaként segítettem neki a terepmunkában. Beleleshettem a binokuláris mikroszkópba is - a felnagyítás bámulatossá tette ezeket az állatkákat -, de feladatom inkább csak a rovarcsapdák ellenőrzése volt. Amolyan Teilhard-i szellemben élő pap volt ő - bár az 1950-es évek végén egyikünk se igen hallott még Teilhard-ról. Teilhard a kutatást az imádás szintjére gondolta emelni. Így kell közeledni helyesen a világhoz! Főképpen természettudományos kutatásról van szó; az imádást pedig vallási értelemben kell érteni (mert felhígították az imádás fogalmat és és mindenfélére használják a pongyola beszédűek). Többen felkapják a fejüket: hogyan lehetne összehozni a templomi ájtatoskodást, az imádkozást, az Istenbe-merülni igyekvő elmélkedést a természet kutatásával, hiszen az ember vagy imádkozik, vagy kutatást végez. Úgy tűnik, ez jócskán kétféle tevékenység. Ám ha arra gondolunk, hogy a természet, a világ, a mindenség az isteni kinyilatkoztatás érmének másik oldala, akkor már mindjárt enyhül látszólagos különbözőségük. Amikor valaki áldozatosan jót tesz társával, akkor nem imádkozik, de ugye mindkettő belefér az istenimádás fogalmába. Nincs vita azon vallási körökben, hogy a világ benne úszik a teremtő és gondoskodó Istenben. Létezik Istentől származó szent szó: az Ige, amely testté lett. Ebben az Ige és a Mű egysége valósul meg. Teilhard helyénvalóan és joggal szorgalmazza a Műnek az Ige rangjára emelését. Az embernek az isteni szféra mindkét arculatára reagálnia kell és mintegy magasabb rendű ösztöntől indíttatva reagál is: a szóra szóval, a műre kutatással reagál. A természetkutatás örömet is okoz, hasznos is, célszerű is, mert feltétele az emberi faj jövőjének. Minél szervezettebbé válik a föld népe, annál több kutatásra van szüksége létezéséhez. Sok feladatot kell megoldania és azoknak kutatás az alapja. Ki kell küszöbölni a társadalmakból azokat a tényezőket, amelyek visszaszorítják a kutató szellem érvényesülését s ami mégis megvan, azt pedig megnyomorítják. 56. Visszafejlődés? Az életfolyamatok vissza nem fordíthatók és ilyennek tartjuk az evolúciót is. A vonat sem tud visszafordulni a síneken. Állni, vagy visszafelé csúszni tud, miközben kerekei előre forognak, de visszafordulni nem.

A cetekről azt tartják, hogy elődeik szárazföldi emlősök voltak. Az ÉLET ÉS TUDOMÁNY 2008.feb. 1-i száma képet közöl egy állatról, Hosszú lábú, patkányszerű bálnaős címmel. Az Indiában talált 48 millió éves leletet rekonstruálták és lerajzolták. Ha az ember rátekint erre a képre, loholhat a fantáziájával, amíg végül bálnának látja. Belső fülének szerkezete számos ponton megegyezik a bálnákéval és bőre alatti testrétegei is megvastagodottak. Lábszerkezetének nincs köze a vízhez - mint pl. a nutria vagy a hód esetében -; a növényevő állat ragadozók elől menekült a vizes környezetbe - fejeződik be a cikk. A cetek elgondolt esete - hogy ti. elődeik szárazföldi emlősök voltak és visszatértek a víz alatti életre - visszafejlődést jelent. Vizsgálni kellene: nem fejlődhettek-e ki a cetek a vízben, úgy, hogy sohasem jártak a szárazon. A víz alatti élet korlátozott lehetőséget jelent evolúciós szempontból: haladhatsz valameddig, de tovább nem! Hasonlít mozgás szempontjából a ketrechez. Noha a víz ugyanolyan fontos a sejtes szerkezetű életben, mint a szén, de mint életközeg, mint környezet, akadály egy idő után. A vízből már kijutott emlős hogyan választhatná újra az evolúciós ketrecet? Sok furcsaságot ismerünk az élők világában, de hogy egy emlős visszamenjen a víz alá és halformát öltsön újra, ez már nem furcsaság, hanem visszafejlődés. Az evolúciónak irányt tulajdonítunk s a folyamatban alacsonyabb és magasabb szinteket különböztetünk meg: kevésbé fejlett és fejlettebb állapotot. A fejlettebb állapot keresésének egyik módja az ágakra szakadás, a fajképződés. Ilyenkor a lények szabadságukkal élnek, de a kockázat árnyékát nem tudják elkerülni. Minden új ágnak iránya van, s ez vagy egybeesik a hatóképesség növelésének lehetőségével, vagy távolodik attól. A távolodás zsákutcába vezet: nincs előrejutás és nincs visszatolatás sem. Ilyet persze csak mi emberek állapítunk meg; az élőlények minden körülmény között élni akarnak. Kénytelenek vagyunk feltételezni valamiféle evolúciós nyomást a jelenségek jobb híján való magyarázatául - amint az ösztön fogalmat is megalkottuk -, amely nyomás ott látszik az ágakra szakadás mögött is és a közösségalkotás mögött is, de nem kizárólagos tényezőként. Ha az ágakra szakadás nem enyhíti az evolúciós nyomást, a csoport közösségalkotással reagál. Ebbe az elgondolásba bele tudjuk illeszteni az embert, mint az evolúció irányának képviselőjét; egyben értelmezni tudjuk és együtt látjuk a földi és a kozmikus (egyetemes) evolúciót. Be kell látni, hogy ennek az elgondolásnak - mint minden más elméletnek is - van árnyoldala: lehet téves. Hajlamosak vagyunk - talán az igazság idő előtti megtalálásának lázában - beburkolózni egy-egy hipotézisbe és a világ eseményeit ennek alárendelni. Sokan nyakas ragaszkodásban halnak meg és majd a következők tárják fel és javítják ki a tévedést.

Vannak kérdések, amelyeket a tudomány eszközeivel és módszereivel könnyen tisztázni lehet és vannak, amik nehezen hozzáférhetők, vagy kilógnak az eszközök és módszerek hatóköréből. Elvileg könnyen tisztázható, hogy a cetek elődei szárazföldi emlősök voltak-e, vagy pedig sohasem jártak a szárazon, hanem a víz alatt fejlődtek mostani formájúvá. Csupán elegendő kövület szükséges. Azonban az, hogy az evolúciónak iránya van, vagy nincs iránya, elvileg sem tisztázható a tudomány által. Az irányhoz cél is tartozik, s ebben olyan igény és elvárás van, amely jóval korábban létezett az emberben, mint a tudományt megfogalmazták. Till József nyugdíjas orvos, aki a halakkal foglalkozik esztétikai szempontból úgy, hogy ragaszkodik az anatómiai pontossághoz - ez a hozzáállása egyedüli lehet a világon, noha Leonardo is mozdult ebbe az iránya azt mondta érvként a cetek vízbe való visszatérése mellett, hogy a halaknak nincs medencecsontjuk. Azt is mondta, hogy ez nem visszafejlődés, hanem alkalmazkodás. Ismerünk vízhez kötött életmódú emlősöket - hód, nutria, vízi-cickány, vízi-pocok stb. - amelyek morfológiai, anatómiai, fiziológiai lehetőségeikkel kifejlesztették azokat a szervezeti eszközöket, melyek segítségével jól otthon vannak a vízben, de nem adták fel szárazföldiségüket. A vakond a talajfelszín alatti sötét világot hódította meg; némely emlős a sivatagi környezetbe, mások a sarki hidegbe helyezkedtek bele. Ezekről legföljebb azt mondhatjuk, hogy belementek egy-egy zsákutcába, de azt semmiképpen, hogy visszafejlődtek. Sem a tojásrakó emlős, sem más furcsaságokkal élő emlős nem kelti a visszafejlődés érzetét, csak a cetek. Mégsem jelenthetjük ki: márpedig lehetetlen, hogy szárazföldi emlős visszatérjen a víz alatti életre. Ha azonban a kutatások során az derülne ki, hogy az emlősök szára nem a kétéltűekig és a hüllőkig nyúlik vissza, hanem a víz alatti négylábúakig, akkor teljesen eloszlana a cet-probléma. Az atomok szintjén a fekete lyuk okoz gondot az evolúcióelméletnek. Úgy vélik az asztrofizikusok, egy-egy pontban atomok tűnnek el és nem követhető, mi történik velük. A tér 360 fokra tekeredik, azaz bezárul köröttük, így a fotonok sem juthatnak ki onnan, ezért maga a fekete lyuk nem észlelhető. Ha valóban léteznek fekete lyukak, akkor ez az atomok szintjét ugyanolyan visszafejlődést jelent, mintha a szárazföldi emlősök térnének vissza a víz alatti életre, hogy újra halszerűvé legyenek. A földi típusú élet, amelyre való törekvése az atomoknak kiterjeszthető a kozmosz minden tartományára, olyan szelíd környezetet kíván, ahol az atomok megtarthatják struktúrájukat és egymás társaságában haladhatnak a bonyolultabb molekulákon keresztül a sejtes szerkezet irányába. Nem tudják ugyan, mi

történik az atomokkal a fekete lyukban, de gyanítható, hogy itt nem az evolúció felgyorsulása történik, hanem inkább börtönbe kerülnek az atomok s így a fekete lyuk éppen ellentétes környezete az evolúció lehetőségének. Struktúrájukat se igen tarthatják meg, mert az elmélet szerint nagy tömeg zuhan bele igen kicsiny térfogatba, ahol az ismert fizikai törvények nem érvényesek, vagyis hát ezt ki sem tudják próbálni, mert egyenlőre a fekete lyuk vizsgálat szempontjából nem közelíthető meg, csak a körülötte történő eseményekről beszélnek. Vagy valóságos lyuk a kozmoszon a fekete lyuk? - átcsurognak valahova az atomok, de nem tudjuk hova? A kozmosz erőhatásai nem arról híresek, hogy minden igyekezetükkel egyengetik az evolúció útját, hanem inkább könyörtelen darálók; úgy viselkednek, mint az ember-gyártotta gépek, amelyek szintén semmilyen tekintettel nincsenek az élőkre: megsebzik, megölik őket, ha nem képesek vigyázni magukra. A cetek megközelíthető, vizsgálható objektumok, a fekete lyukak egyáltalán nem ilyenek. A cetek származása ügyében a tudomány el fog jutni kétségtelen álláspontra elegendő adat birtokában, még akkor is, ha tekintély vagy téves hagyományhoz ragaszkodás ideig-óráig fékezni tudja a tények feltárását. A fekete lyuk esetében előbb mibenlétét kell tisztázni és csak utána következhet az: hogyan keletkezik. 57. Élet - aktivitás Magyarázatunkban, értelmezésünkben célszerű olyan fordulatokat alkalmazni, hogy a végén az jöjjön ki, amit látunk. Ez elvileg tiszta sor, de nem biztos, hogy minden esetben helyes lesz a magyarázatunk. A Nap és a Hold egyforma méretűnek látszik, tehát: a kettő egyforma nagyságú; legalább is hozzávetőlegesen egyforma nagyságú, esetleg fajsúlybeli eltérés lehet közöttük. Ez a következtetés igaz lenne, ha a Nap és a Hold a szilárd égbolt belső felületére lenne felakasztva. De nem így van, azaz nem azonos a tőlünk mért távolságuk. A Hold 385 ezer, a Nap 150 millió kilométerre van tőlünk. Az élőlények első ránézésre aktivitásukkal különböznek a nem élő egységektől. Ha a földön fekvő fatörzsek egyike megmozdul, az valószínű krokodil; ha egy faágacska furcsa manőverekbe kezd, az valószínű botsáska és ha egy kavics mászni kezd, az valószínűleg egy varangy. Honnan ez az aktivitás, ez a bizonyos fokú immanencia? Hát honnan… honnan… Onnan, hogy az élőlények élnek. De mi az, hogy élnek? A világot kétféle módon látjuk sűrűsödni: vagy élőkké, vagy élettelenekké. Az élőket igen nagy gazdagságban látjuk Földünkön. Elvileg megvan a lehetsége, hogy máshol is kialakuljanak élőlények, de a Földön kívül ezt még nem sikerült kimutatni 2008-ig, noha lázasan keresik. Viszont

csillagközi felhőkben kimutattak néhány tucat szerves irányába mutató molekulát, ami alátámasztja a fenti lehetséget. Nagyok a távolságok. Ha a Naphoz legközelebbi csillag környezetében élnének értelmes lények és rádió segítségével beszélhetnénk velük, a késedelem nélkül indított válaszuk nyolc és fél év múlva érkezne meg a kezdeményezésünk idejétől számítva. Az Ókor és Középkor keresztény kultúrája Isten teremtői tevékenységével magyarázta az életet. Sokan ezt tesszük a 21. század elején is, csak egy kicsit másképpen. Egyébféle megnyugtató magyarázat az életre nincs. Az Újkor tudományos munkálkodása feltárta az élet múltjának történetét. Mindenegyes lépését földeríteni ugyan eddig még nem sikerült, de az evolútív szemlélet megállja helyét a kicsi részletek ismerete nélkül is. Az atomtól-kismolekulától a szerveződés az emberig jutott néhány milliárd év alatt. Lehetővé tette ezt a Föld kozmikus pozíciója és az ezzel összefüggő földi környezet. Ha van hasonló adottságú bolygó valamelyik másik csillag mellett, szinte biztosra vehetjük, hogy ott is előrehaladt az élet. Ezért keresik a 21. század elején az ilyenfajta bolygókat. Az egyedi, egyéni élet is folyamat, de folyamat a földi élet egész kibontakozása is. Az atomtól az emberig nincs titkos szakasz, amikor élővé válik a rendszer; nincs ebben a titkos szakaszban isteni beavatkozás, amely élővé teszi az addig élettelent. Nincs tehát élet-keletkezés, csak az élet fejlődését láthatjuk. Ez az elgondolás azt feltételezi, hogy az atomok már evolútív egységek, ahogyan evolútív egységek a sejtek, melyekből a soksejtűek szervezete és az ember szervezete is eggyé szerveződött, azok összegyülekezésével. Az összegyülekezésnek törvénye van és nem állhatnak az atomok vagy a sejtek akárhogyan egységgé. A struktúrának olyannak kell lennie, hogy a benne lévő egységek működésüket egyesíthessék. Ez a „vágy” benne van az atomban, a sejtben és az emberben is. Az atom nem élettelen egység, hanem a maga szintjének megfelelő aktív lény, amely keresi a hasonló vagy a fejlettebb struktúrák társaságát. Ennek az aktivitásnak magyarázata az, hogy él az atom-struktúra, azaz a saját egységében érzékeli a teremtőerőt. Az Istenre, a Teremtőre hivatkozást nem azzal indokoljuk, hogy „látjuk” az atomot és látjuk mellette a Teremtőt, hanem azzal, hogy a Teremtőnek helyet kell biztosítanunk, mert bensőnk ezt parancsolja. Úgy tűnik azonban, nem parancsolja ezt mindenkinek bensője, ezért ellentétes álláspont alakul ki az emberek között: vannak, akinek szükséges a Teremtő és vannak, akiknek nem szükséges. Teremtő nélkül megmagyarázhatatlan a világ és az élet és értelmetlen a jövő; Teremtő nélkül is magyarázható a világ és az élet, a jövő pedig fikció, mert az nincs is, csak a jelen van. Ezeknek az ellenkező véleményeknek a magyarázata ugyanaz, mint az alábbi látszólagos paradoxon magyarázata: ha az atomok oly nagy aktivitással és igyekezettel keresik egymás társaságát, akkor miért nem vált már élő rendszerré

az egész mindenség? Azért, mert az élő egységek oly módon is csoportosulhatnak, aminek eredménye nem egy magasabb fokú evolútív rendszer, hanem egy élettelen egység, mint egy kőhegy. Amennyiben nincs módjuk működésüket egységesítve csoportosulni, mert más irányba sodró erőknek kénytelenek engedelmeskedni; vagy mert nincsenek együtt a különféle elemek, melyek által a világ dimenzióit uralhatnák, akkor bizony a sok apró élő struktúra egy élettelen egységet fog alkotni. Ezt is látjuk magunk körül és azt is látjuk, hogy az élettelen struktúrák egyáltalán nem törődnek egységükkel vagy épségükkel, ezért szétesnek, elmorzsolódnak, mint a csillagok, a bolygók és a kőhegyek, vagy akár egy vasgolyó. Az a fajta tömörülés, amelyben működésüket az alkotó egységek külön-külön őrzik, nem az evolúció útja; majd akkor van lehetőségük evolútív egységesülésre, ha ebből az élettelen kötöttségből kiszabadulnak. A gondolatok is lehetnek szétesésre ítéltek és lehetnek maradandóak. A saját emberi életünkben is nap mint nap láthatjuk, hogy egy embercsoport lehet szervezett és hatóképes, de lehet szervezetlen tömeg is, amelynek az a legkedvezőbb sorsa, hogy szétszóródjék. Élet = istenérzékelés = a Teremtő folytonos struktúra-érintése. Maga a struktúra is a Teremtő műve, Aki a teljes szétszórtságból készteti hatásával, vonzásával, érintésével csoportosulásra az egységeket, amelyek legkisebbikének is önállóságot és szabadságot ajándékoz. Ez csodálatraméltó a Teremtő Művében. Így az élet a Teremtő érzékelése és aktívvá, egymást kereső folyamattá azért válnak az evolútív struktúrák, mert együtt, egymás társaságában jobban érzékelik a Teremtőt, nagyobb „felületen” érintkeznek vele, ez padig létük /életük/ növekedését jelenti. Teilhard de Chardin törekvése az volt, hogy a tudomány által megfogalmazott világban biztosítsa a Teremtő helyét. Gondolkodási iránya jó, s ha nem is tekinthető teljesnek és véglegesnek, de megnyugtatónak igen. Aki ki tudja jelenteni, hogy Jézus Krisztus jobban illik az új evolútív világképbe, mint az ókoriba, az megtalálta a Teremtő helyét; sőt a tudományos gondolkodásnak és tevékenységnek is nagy jelentőséget tulajdonít, amely ehhez az új világképhez és szemléletmódhoz vezetett. 58. Az ember származása Teilhard - mint az ember-ősöknek is aktív kutatója - az emberi faj eredetének kérdésében is szembetalálkozik az eredet titokzatosságával. Persze ezt az egymásba illeszkedő struktúrát kritizálni fogja néhány olyan antropológus, aki pl. azt tanítja, hogy a Sinanthropus és a Mongolid formák között folytonos leszármazási vonalat lehet húzni. Jómagam viszont meg vagyok győződve, hogy az én sémám jobban felel meg a tényeknek; nem is számítva azt,

hogy az emberi filogenezis esetében előnyösebben tűnteti fel ugyanazt a nemfolytatólagos elrendeződést, amelyet a paleontológiában találtunk mindenegyes állati család struktúrájában, sőt - kisebb fokon - a civilizációk tanulmányozásakor a történelemben. Akárhová nézünk is és bármily messzire tekintünk is vissza a múltba, az élőcsoportok egyre inkább mutatják, hogy egyik inkább a másik helyébe lép, semhogy egyik egyszerűen átmenne a másikba az egymásra következés folytán. E szempontból valódinak látszik az az állítás, hogy sem a Pekingi Embert, sem a Solo-i Embert, sem a Neandervölgyi Embert ma nem képviseli a világban egyetlen közvetlen leszármazott élőlény sem. A Homo sapiens viszont mindegyiket elsöpörte, pontosan úgy, mint a tasmániakat felváltották, az ausztráliai Busmanokat pedig nemsokára fel fogják váltani a fehér vagy sárga, életképesebb fajták. (Az Ember megjelenése c. írás-csoport: Az emberi evolúció formája és jelentősége c. fejezet.) Szó sincs azonban arról, hogy az eredet homályos pontjára a bibliai Genezis ember-teremtését akarná odagondolni. Az állatcsoportok esetében is ugyanez az eredet-probléma áll fenn. Az eredet homálya tisztán természettudományos probléma és nem vallási. Sokáig kellett botladoznia és tapogatóznia a tudni vágyó embernek, amíg rájött, hogy nem a majmok csoportjából származik az ember, hanem a kettőnek közös őse van. Nem a pekingi, a soloi stb. emberektől származik a mai ember, hanem közös ősük van: valahol tőben indulnak ki a hajtások, így hát a mai ember elődének is ott kell lennie a többi emberi ág között, de igen nehéz őket megjelölni a geológia és paleontológia jelen eszközeivel és módszereivel, ismerve a természet eljárását: ami porladni indult, porladjon és nem megtartani igyekszik azt a kutatók számára. Ám a szerencsés véletlen során előkerült egyetlen csont-töredék is elég ahhoz, hogy a kutatók a múltban életre keltsék és azt is megmondják: azóta hányszor keringte körül a Föld a Napot. Einstein agyát a halála után ellopták, de semmi különöset nem találtak benne, ami gondolkodási teljesítményét magyarázná (persze tévedés lenne azt gondolni, hogy a relativitás elve és a relativitás elmélete mindösszesen és csakis Einstein műve: benne vannak abban elődeinek és kortársainak teljesítményei is; így ezeket hiába keresték Einstein agyában). Hogyha az ember-elődök agya /vagy akár egész teste is/ sértetlenül állna a kutatók rendelkezésére, a korai stádiumban akkor sem tudnák kiválasztani és megjelölni a többi emberág közül a sapiens vonalat, mert hiszen a pszichés telitettség állapotát nem jelzi feltűnő anatómiai vagy morfológiai különbözőség, s még inkább homályosítja és nehezíti a dolgot, hogy ezt az állapotot több ember-ág is megközelítette. Az állkapocs áll-csúcsban képződése sajátosan emberi. Kívülről nézve az ember áll-csúcsát, azt mondhatjuk: ilyen csont bizony nincs az egész állatvilágban és nem is volt soha. Ám ha megfordítjuk és belülről nézzük, látjuk a jól felrakódott forradást, ami azt jelenti: köze van ennek az állkapocsnak

állatelődeink állkapcsához. Teilhard így mondja: fizikai kapcsolat van az ember és az állatok között az evolúcióban, még ha nehezen is boldogulunk az eredet tudományos kérdésével. A másik - eredettel kapcsolatos - kérdés: a Föld egyetlen pontján, egyetlen fészekben jött-e létre az ember, vagy esetleg két-, három- , vagy több helyen és egymástól függetlenül. Teilhard azt mondja (a Lehet, hogy az emberi fílum korán két ágra oszlott, közvetlenül az eredetkor c. írásában): Vajon ismereteink jelenlegi fokán nem lenne-e talán az Alsó-Pleistocen kori Hominiens és a Parahominiens csoportosításának legjobb módja, hogy nem egyetlen, hanem két evolúciós központ (vagy tengely) köré osztjuk el őket? Az egyik Kelet-Afrikában, a másik Indonéziában lenne: e két központ (vagy tengely) mindegyike pedig rendelkeznék olyan saját forma-gyűrűkkel, amelyek egymás után lettek ’australopithecus-félék’, ’pitecanthropus-félék’, meg ’neandervölgyi-félék’; de e két központ közül csak egynek sikerült (az afrikainak) túljutni a neandervölgyi stádiumon és Homo sapiens formájában felbukkanni az egész földön (planetárisan). Mindenesetre ez az a séma, amelyhez én akár Távol-Keleten, akár Afrikában állandóan visszajutok, amikor a terepen végzek kutatómunkát. Sietve hozzáteszem (hogy a tapasztalati adatokhoz hű maradjak), hogy ezt a két központot nem tekinthetjük egymástól gyökeresen függetlennek, hanem inkább az evolúció kezdetben folytonos frontjában egy korai szakadás eredményének (vö. a Régi Világ két szélső pontján egyszerre jelenik meg két különféle strepsicer Antilop-csoport a Pliocenben: Afrikában és Ázsiában (Kína). Tehát az itt bemutatott hipotézis lényegében hű marad a monofiletikus (egyetlen törzságat alkotó) Emberiség eszméjéhez. De megfelelően figyelmeztet arra is, hogy bár a genetika szakembereinek köszönhetően kezdjük ugyan megérteni, hogy milyen elemi folyamat során alakulnak ki a Fajok, mégis csak igen-igen halvány fogalmunk van arra vonatkozóan, hogy eredetekor milyenek egy fílum körvonalai, struktúrája, ’morfológiája’, s még tovább nézve: mi az, amit az Egyedivé-válás formáinak (vagy ’patternd’-nek) nevezhetnénk. Lehet, hogy igaza van: lehet hogy két ágra oszlott… Elvileg miért ne lenne lehetséges az, hogy a Föld több pontján törtek az emlősök az emberi struktúra felé? Nemde a bibliai egy emberpár kísértése az, hogy egyetlen emberszármazási fészket jelöljünk meg a Földön? A kizárólag anyai ágon örökített mitokondriális DNS összehasonlító vizsgálatával már korábban kimutatták, hogy léteznie kellett egy "mitokondriális ősanyának", akinek mitokondriális génjeire visszavezethetők az összes ma élő ember mitokondriális génjei. A "mitokondriális Éva", aki Afrikában élt mintegy 200 ezer éve, a legrégebben élt nő, aki kizárólag női leszármazási vonalak mentén (esetleg kisebb, elszigetelt népcsoportoktól eltekintve) a ma élő több

mint 6,5 milliárd ember őse. (Élet és Tudomány 2008. május) Amerikai „tudósoknak” nem lesz gond olyan programot szerkeszteni, amelyik akármiféle paleontológiai adathalmazból kihámozza „Évát”, az „ősanyát”. Hogy miért ez a ragaszkodás? A Biblia iránti tiszteletből? A Bibliát akkor tiszteljük, ha megtartjuk tanítását, nem pedig akkor, ha a tudomány eredményeivel kényszermozgásokat végeztetünk. Ragaszkodás emberiség-színtű egybetartozásunkhoz? De hiszen egybetartozásunk megvalósítása nem genetikai egységünktől függ, hanem tudati, akarati, együttműködési, egymást-elfogadási szándékunktól, amelyet isteni tanítás ír elő. A családtagok (vérszerintiek) egybetartozásának alapja a genetika. A Názáreti Jézus ennek föléje emeli az egybetartozást; föléje a vérszerintiségnek, anélkül, hogy sértené a család természetes szerepét és fontosságát. Egyazon bolygó termett bennünket és ez fontosabb, mint a mitokondriális gének szerepe. De még ha más bolygóról származó értelmes lényekkel találkoznánk, akkor is a Názáreti Jézus tanítása lenne vezérelv a velük való viszony kialakításában, nem pedig annak megállapítása, hogy genetikailag nincs közünk egymáshoz. Elég, hogy egyazon kozmosz köt össze bennünket. Nincs okunk szembeszállni egymással akkor sem, ha jelen emberiségünk együttese a Föld több pontján és egymástól függetlenül lépett ki a főemlősök világából, és neki való konvergencia révén tagjai megtalálják egymást. Elképzelhetetlen, hogy az ősföld molekuláris törekvése csupán egyetlen sejtet hozott létre, amiből az összes többi kihalt és még meglévő élőlény származik (ahogy egyetlen emberpár kilépése az állati szintből is elképzelhetetlen). Hajlanak is arra a rendszerezők, hogy ne egyetlen életfát gondoljanak el, amely egyetlen törzzsel köti a földbe az összes élőt, hanem több fát: életerdőt. Az evolúcióban nem a véletlené a főszerep, hanem az evolúció törvényeié. A tekintetben azonban beszélhetünk véletlenről, hogy ezek a törvények mikor, hol, mennyiben tudnak érvényesülni. Hogyha - amint Teilhard mondja - a ’szemcsék’ a tudatnövekedés (pszichenövekedés) végett keresik egymás társaságát, akkor e tekintetben sem a Föld nem lehet kivételes, sem a Föld egy pontja nem lehet kivételes, hacsak valaki ezt a kivételességet tudományos igényességgel meg nem indokolja. Meg voltak-e a Föld több pontján is a megfelelő körülmények ahhoz, hogy ember lépjen elő? Itt nyilván az első kérdés az, hogy éltek-e több helyen is emlősök és főemlősök, vagy csak egy helyen? Ha éltek Afrikában is, Ázsiában is, akkor miért lehetne kivételes az ember szempontjából Afrika Ázsiával szemben? A kivételesség Afrikát vagy Ázsiát tűntetné ki, ha csak egyik vagy másik helyen találtak volna a paleontológusok emberi irányba törekvést. Bizonyára nem találták még meg a kutatók a legutolsó ember-előd kövületet, amit a természet megőrzött. A további leletek jobban tisztázni fogják a dolgot; teljesen még ne kötelezzük el magunkat.

A tapasztalati jelenségek nemcsak hogy az egy emberpár ellen szólnak, de az egyetlen származási fészek ellen is szólnak. 59. Emberi Érzék Emberkímélő, jó szándékú ez a figyelmeztetés: ne fogd meg a vasat, mert forró és ha megfogod, megégeti a kezedet. Ám rájövünk, hogy a vasnak csak az egyik vége meleg, így a másik végét meg lehet fogni; vagy fogóval a forró vasat is meg lehet fogni, sőt: a vasnak éppen tüzesnek kell lennie, hogy formálható legyen. Szabad az embernek közelítenie a világhoz, vagy tartsa magát távol tőle, mert a világ rossz és el fogja rontani az embert? Az Újkor embere szinte rávetette magát a világra. Ez a helyzete a kapzsiság és bajkeverés forrása is lehet ugyan, de ez inkább csak árnyéka a természetkutató magatartásnak, mintsem oka és magyarázata. Szelídebb, nemesebb és szentebb ez a magatartás s nem azonos a hulladékával. Úgy tűnik, hogy ez a fölébredés először a Reneszánsz napjaiban próbált megvalósulni. De akkor az embereket elkábította a Világ arcának fölfedezése s ezért csalódtak, amikor átölelték. Gyönyör kedvéért vetették magukat a Természetre, s szétfoszlott kezük között. Mi is szenvedélyesen születünk újra a Világba. De mert mi határozottabban látunk, mint őseink, ezért úgy szenteljük magunkat a Világnak, mint hódítómunkának és mint győzelmi zsákmánynak, s ez fog minket megmenteni. Ez a mi civilizációnk lényege, amely a lehető leginkább különbözik az öreg görög pogányságtól, amivel néha össze akarnák hasonlítani. (A Jövő irányai - Az Emberi Érzék - III.) Az Emberi Érzék hisz a látható Világ nagyszerű jövőjében; a kereszténység pedig mintha semmibe venné. Az Emberi Érzék harci kedvet és erőfeszítést hirdet a dolgok meghódításában, a kereszténység közömbösségre és lemondásra tanít. Az Emberi Érzék a létért folyó harcban győztesen felragyogó Világmindenséget vesz észre; a kereszténység bukott és merev Természet szemléletében tart minket. - Jelenleg nyilvánvaló belső ellentét tátong néhány szónok és teológus evangéliuma, meg az Emberi Érzék között. A mai Emberiség - vérmérséklete és struktúrája alapján - a Világban hisz; s ha csak a látszatnak hinnénk, bizony azt vennénk észre, hogy Krisztus Egyháza nem akar hinni a Világban. Az Egyház már nem hat úgy, hogy „együtt érez az Emberiséggel”. Ez a mély oka annak az ellenséges és megvető atmoszférának, amely körülötte lebeg, még - és főleg - a társadalom leghaladóbb zónáiban is. S ezzel magyarázható jelenlegi terméketlensége is. Az igazi vallás sajátos jellegének kell lennie, hogy úgy terjed, mint a víz, vagy a tűz: ellenállhatatlanul. Hogy az Egyház jelenleg egyhelyben topog vagy csak igen nehézkesen megy előre és főleg csak a Világ legkevésbé aktív zónáiban - ennek az az oka, hogy valami

hiányzik igazsága fényében, vagyis nem vág teljesen egybe az Emberiség jelenlegi igényeivel. (A Jövő irányai - Az Emberi Érzék - IV.) Vajon az újkori ember magatartása és igénye jogos-e, azaz: a jövő építésének szilárd téglája-e, vagy egy nagy tömeg moraja, tehetetlenségi lendülete, amelynek ténykedése bizonytalan és óvatosságra int? Vajon Isten akarata szerint való-e - ha vallási szempontból nézzük - , vagy csak egy irányítatlan rohanás, amely beleütközik valami sors-sziklába és szétesik? Az emberi igény sokféle lehet. Lehet kifogásolható és lehet dicséretes, ami sok vonatkozásban nézőpont kérdése. Igény támadhat a szomszéd feleségének „birtoklására”; igény támadhat egy másik személy gépkocsijának eltulajdonítására; igény támadhat egyik nép részéről a másik nép kiirtására, vagy országa területének elfoglalására; igény támadhat a Hold tulajdonba vételére; igény támadhat embercsoportok kihasználható helyzetben tartására… Vajon az ilyen igények jogossága csak attól függ, hogy hány ember, milyen erő képviseli? Rossz, vagy jó érzésünk támad-e, amikor az ember a tudományok kereteiben egyre inkább elkötelezi magát a világnak, a természetnek? Nemde egymás leigázásába kezdett, amikor kitalálta a kereket? Nemde egymás ellen fordította az atommag fölfedezett energiáit? Nemde bajt okoz, amikor kapzsiságában vészesen beszennyezi a Földet és környezetét? Nemde nagy baj lehet abból, ha érzéketlenül és felelőtlenül kavarog az élőlények biológiai kódjai /gének/ között? Ballépések és ballépések kilátásai! Ezek megint csak a cselekvések árnyoldalai és nem a cselekvések teljessége. Maga a tudomány nem vak, nem érzéketlen és nem felelőtlen. Eredményei a közösségi életbe bekerülve okozhatnak bajokat, de mire alapozva mondhatnánk, hogy a közösség csakis így képes kezelni a tudomány eredményeit! Nem helyénvaló, ha az embernek csak az árnyékát látjuk, de nem akarjuk tekintetünket az emberre is emelni. Teilhard az ember világ felé fordulását helyesnek: a jövő útjának látja. A Mária-tisztelők szeretnek így fogalmazni: Per Mariam ad Jesum, /Márián keresztül Jézushoz/. Ennek mintájára nem áll-e meg: a természeten keresztül Istenhez. Sok személyes élmény alátámaszthatja ezt. Ha pedig a természetet, a világmindenséget Isten teremtményének tartjuk, mi másra bukkanhatna a természetkutató, mint a Teremtőre - s ehhez elég a természet egy parányi szeletkéjével megismerkednie. Ha pedig úgy fogjuk fel a világot, mint az isteni kinyilatkoztatás „érmének” másik oldalát /az igei kinyilatkoztatás mellett/, akkor megnyugtató álláspontra jutunk. Az „Emberi Érzék” Isten művét érezte meg. /folytatom/