Philosophiae Doctores. A sorozatban megjelent kötetek listája a kötet végén található

Philosophiae Doctores A sorozatban megjelent kötetek listája a kötet végén található.

Constantinovitsné Vladár Zsuzsa

A latin nyelvű magyar nyelvészeti irodalom terminusai

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akkrt.hu

Első magyar nyelvű kiadás: 2005 © Vladár Zsuzsa, 2005

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

TARTALOM

BEVEZETÉS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Az értekezés témája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 A téma időszerűsége és jelentősége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 A kutatás célja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 A téma szakirodalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Az eddigi kutatások fontosabb megállapításainak összefoglalása 13 A vizsgált anyag, a vizsgálat módszere . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 A vizsgált kérdések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 A munka felépítése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 I. fejezet. A VIZSGÁLT ROKON NYELVI GRAMMATIKÁK BEMUTATÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 A korai finn grammatikák. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 II. fejezet. VARIABILITÁS A KORAI MAGYAR GRAMMATIKÁK TERMINOLÓGIÁJÁBAN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 A klasszikus grammatikák szókincsének kialakulása . . . . . . . . . 33 A terminológia megújításának eszközei a latin nyelvű magyar művekben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Terminológiai következetlenségek a latin nyelvű magyar grammatikai irodalomban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 A terminológiai változékonyság okai. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Közszó vagy szakszó? Két réteg a grammatikákban . . . . . . . . . . 46 Ugyanaz a szó hol terminusként, hol közszóként . . . . . . . . . . . . 47 III. fejezet. A SOKESETES NÉVRAGOZÁSI RENDSZER FELISMERÉSÉNEK TÖRTÉNETE Az ablativus a korai magyar és finn grammatikákban . . . . . . . . . . . . . . . 51 Klasszikus grammatika: a névszói esetek formális alapú meghatározása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 A névragozás leírása a korai finn és magyar grammatikákban . . 54

Kevés esetes rendszer, ablativus nélkül . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63 Sokesetes rendszer, ahol az ablativust egy esetnek tekintik a többi közül. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66 IV. fejezet. ÚTBAN A MORFÉMA ALAPÚ ELEMZÉS FELÉ Az affixum a korai magyar és finn grammatikákban . . . . . . . . . . . . . . . . 69 Klasszikus grammatika: a szó oszthatatlanságának elve . . . . . . . 69 A héber grammatika és az affixum terminus . . . . . . . . . . . . . . . . 70 Az affixum a korai magyar és rokon nyelvi grammatikákban . . . 72 Az affixum a korai finn és lapp szerzőknél. . . . . . . . . . . . . . . . . . 74 Az affixum terminus a magyar grammatikusoknál. . . . . . . . . . . . 78 Az affixum elméleti megítélése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 V. fejezet. KÜLÖNBÖZŐ NYELVLEÍRÁSI HAGYOMÁNYOK EGYÜTTÉLÉSE A particula terminus Szenczinél és a korai magyar grammatikákban. . . 91 A particula szó definiált használata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 A particula szó nem definiált használata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 A kétféle használat történeti előzményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97 A particula a korai magyar grammatikákban: definiált és nem definiált használat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100 A fordítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101 VI. fejezet. PERESZLÉNYI PÁL NYELVTANÁNAK TERMINUSAIRÓL. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 Terminológiai megoldások 1. – Átértelmezések . . . . . . . . . . . . 104 Terminológiai megoldások 2. – Jelzős szerkezetek . . . . . . . . . . 106 Terminológiai megoldások 3. – Új terminusok . . . . . . . . . . . . . 107 A futurum optativus és a coniunctivus praesens kérdése . . . . . . 108 Az affixumokról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111 A határozóragok különféle megnevezései . . . . . . . . . . . . . . . . . 114 VII. fejezet. TERMINOLÓGIAI RENDSZEREK ÜTKÖZÉSE A KORAI NYELVHASONLÍTÁSBAN A deklinációk összevetésének kérdései Sajnovics és Gyarmathi munkáiban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117 Módszertani nehézségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117 A névragozási rendszerek eltérő leírása a finnugor nyelvekben. Az egységesítés akadályai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118

Terminológiai zűrzavar az Affinitasban 1. A megnevezések sokfélesége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121 Terminológiai zűrzavar az Affinitasban 2. Az eset: forma vagy funkció? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 VIII. fejezet. AFFINITAS: SZERKEZETI HASONLÓSÁG VAGY GENETIKAI ROKONSÁG? A nyelvhasonlítás terminológiájának kezdetei. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125 Az affinitas a Gyarmathi előtti nyelvészeti irodalomban. . . . . . 126 Az affinitas Gyarmathinál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130 A kortársi felfogás és szóhasználat a nyelvek közti kapcsolatra vonatkozóan . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131 Verseghy nézetei és szóhasználata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136 ÖSSZEGZÉS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139 A FORRÁSMUNKÁK SZAKSZÓJEGYZÉKE SZINONIMÁKKAL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149 IRODALOMJEGYZÉK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 Források . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 Felhasznált irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 167

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Rt. igazgatója Felelős szerkesztő: Gilicze Gábor Termékmenedzser: Egri Róbert A számítógépes tördelés a STRIP Bt. munkája A nyomdai munkálatokat a PXP Első Magyar Digitális Nyomda Rt. végezte Felelős vezető: Ortutay György Budapest, 2005 Kiadványszám: KMA5–023 Megjelent 15,73 (A/5) ív terjedelemben

BEVEZETÉS

Az értekezés témája Munkám a latin nyelvű régi magyar grammatikák és a latinul írt korai nyelvhasonlító művek terminológiájával foglalkozik. A vizsgált grammatikák a XVI. század közepétől a XIX. század elejéig tartó korban keletkeztek, a legkorábbi vizsgált grammatika Sylvester Jánosé, a legkésőbbi Révai Miklósé. A két nyelvhasonlító munka, Sajnovics János, illetve Gyarmathi Sámuel műve a XVIII. század végéről való. A korszakban a magyar nyelv grammatikái túlnyomórészt latin nyelven íródtak, az első magyar nyelvű munka 1781-ben jelent meg, ez Bél Mátyás nyelvtanának átdolgozása, a Magyar grammatika. A terminológia azonban a nem magyar nyelvű munkákban is általában latin. (A latin nyelv használatának okairól később.) A latinul írott munkák terminológiájában két réteggel kell számolnunk. Az egyik a hagyományos latin grammatika szókincse, a másik az, amellyel a szerzők a magyar nyelvnek a latintól eltérő jelenségeit jelölik. Mai fogalmaink szerint a következő jelenségekről van szó (csak a legfontosabbakat említve): A hangrendszerben: a latintól eltérő fonémák és jelölésük, a hangrendi illeszkedés. A névszók körében: a birtokos személyjelezés, a birtokos személyjelek eredete, a névragozási rendszer kijelölése, a határozóragok besorolása és megnevezése, a határozóragos és a névutós formák viszonya egymáshoz. Az igéknél: a határozott és az általános ragozás különbsége, a határozott igeragok eredete, a műveltető képzés, a jövő idő kifejezése. Az igeneveknél: a főnévi igenév személyragozása. Ezekkel a kérdésekkel mindegyik grammatikában találkozunk, több munkában összefoglalóan is kijelölték körüket. Például Pereszlényi Pál 1682-es grammatikájának előszavában felsorolja a magyar nyelv „gordiuszi csomóit”: „A magyar nyelv nehézsége tüstént szembetűnik a birtokos névmásoknak főnevekkel alkotott szerkezetében … ugyanígy a határozott 9

értelemben használt cselekvő igékkel alkotott szerkezetében … Növeli ezt a nehézséget a hangalakbeli változás gyakorisága … Akadályt jelent a cselekvő igékben az azonos személyek kétszeres, sőt háromszoros használata, mint Tanitok, tanítlak, tanítom… Emiatt a cselekvő igéknek két ragozása van … További bonyodalom az ékezetek rendszere, mint Alma, almát… Ezek és a hasonló nehézségek tűnnek a kezdő szemébe…”1 A terminológia kérdései mögött mindig a kategorizálás kérdései állnak. Két kérdésről van tehát szó: egyrészt az említett nyelvi sajátosságok megítélésének, kategorizálásának kérdéséről, másrészt az ezeket jelölő terminusok, a nyelvi megoldás kérdéséről, vagyis a latin grammatikai műszókészlet megújításáról. Ez az értekezés elsősorban a magyar munkák terminológiájával foglalkozik, de összehasonlításként megvizsgáltam néhány XVII–XVIII. századi latin nyelvű finn és lapp nyelvtan terminushasználatát is. A vizsgálatot az indokolta, hogy a finn és lapp nyelv korai grammatikáiban sok szempontból hasonló feladatot kellett megoldani a kategorizálásban és a megnevezésben. Másik oldalról a terminológia kérdése kulcsfontosságúvá vált a finnugor nyelvhasonlítás kezdetén a nyelvek összevethetőségét illetően, a vizsgált grammatikákat pedig Sajnovics és Gyarmathi is forrásként használta.

A téma időszerűsége és jelentősége A latin nyelvű grammatikák terminológiájának kutatása, a terminusok jelentésének meghatározása, összefüggésük feltárása nélkülözhetetlen a magyar nyelvtudomány története számára. A terminológia a nyelvészeti gondolkodást, változása pedig a gondolkodás fejlődését tükrözi. A megnevezések vizsgálatával például nyomon követhető a sokesetes névragozási rendszer gondolatának kialakulása grammatikairodalmunkban vagy az, miként kezdték felismerni nyelvünk toldalékoló jellegét.

1 Latin eredetiben: „Haec [molis linguae Ungaricae] se oculis offert statim in structura Pronominum possessivorum, cum substantivis nominibus ..idem in verbis activae significationis sensus determinati … Auget haec difficultatem metaplasmi frequentia …Offendiculum est in verbis activae significationis earundem personarum aut etiam triplex usus … quam ob causam verbis activis duas coniugationes assignare oportebat … Crescit difficultas ex ratione accentuum, ut Alma, almát … Hae et similes difficultates incipienti se oculis objicient …”

10

A latin nyelvű magyar grammatikák terminológia kérdései a fent említett okokból fontosak a finnugrisztika számára is. A nyelvhasonlítás korai szakaszának történetét kutatva pedig perdöntő a nyelvhasonlítás szókincsének alakulása. Az affinitas szó pontos értelmének tisztázása például segít eldönteni, hogy voltaképpen milyen típusú kutatásokat folytattak: beszélhetünk-e a XVIII. század végén a genetikai kutatások mellett (helyett?) szerkezeti hasonlóságok kutatásáról? A leíró magyar nyelvészet érdeklődésére is számot tarthat a kutatás. Hiszen mai nyelvleírási kérdéseink egy részének eredete is itt keresendő. Csak egyetlen példát kiragadva: igazságtalan lenne a tudománytörténettel szemben, ha nem említenénk, hogy például a magyar főnévi esetrendszer kijelölésének nehézségei már a latin nyelvű grammatikák korában jelentkeztek. A kérdés ugyanis arra vezethető vissza, hogy miként definiálták a korban az esetet, a casus egy bizonyos formát vagy a forma által betölthető funkciót jelentett-e. Idetartozik az egyes esetragok elnevezése körüli bonyodalom is, vagyis hogy miért nincs a mai napig sem egységes, bevett neve minden magyar esetragnak. A terminológia vizsgálata rávilágíthat arra is, hogy milyen összefüggést láttak a névszóragok és a névutók között. Végül tanulságos az általános nyelvtudomány-történet szempontjából is a kérdés, hiszen a latin nyelvű magyar grammatikák története a nyelvleírás történetében újra és újra megismétlődő helyzetet példáz: egy adott nyelvre kidolgozott és ott célszerű elemzési módot és terminológiát egy másik nyelv leírására használnak. Maga a latin grammatika teljesen a görög mintájára készült, az európai nyelveket pedig a latin mintájára írták le. A latin nyelvű grammatikák terminológiájának változása arra világít rá, miként adaptáltak egy flektáló típusú nyelvre, a latinra kidolgozott nyelvleírási modellt egy agglutináló nyelvre, a magyarra.

A kutatás célja A kutatás általános célja, hogy képet adjon a latin nyelvű magyar grammatikairodalom terminológiájáról, bemutassa a latin grammatikai műszókészlet megújítását, a szóhasználat tükrében a nyelvészeti gondolkodás fejlődését és némely területen összevesse a rokon nyelvek kortárs latin nyelvű grammatikáiban alkalmazott terminológiai megoldásokkal. Mivel munkám a terminológiával foglalkozik, nem volt célom a grammatikák történetének ismertetése, forrásaik kutatása, a művek értékelése. A nyelvészeti gondol11

kozás fejlődésének, a nyelvleírási hagyománynak a kérdései közül is csak azokkal foglalkozom, amelyek a vizsgált terminológiában tükröződnek. Ugyanígy a korai nyelvhasonlító kutatások kapcsán is csak a terminológiai különbözőségekből fakadó módszertani nehézségekről szólok. Részletesen megvizsgálom néhány kulcsfontosságú nyelvi jelenség kategorizálását és megnevezését latin nyelvű grammatikáinkban, illetve a terminusok változását. A következő témákkal foglalkozom: a birtokos személyjelezés kérdése, a magyar főnévi esetrendszer kijelölése, a határozóragok megnevezése és besorolása. A toldalékos magyar szóalakok felbontása, a szóelemek megnevezése. Az adatokból egy latin–magyar terminológiai szójegyzéket szeretnék összeállítani, amely rendszerezve mutatja be az összegyűjtött adatokat, lelőhelyüket, mai terminológia szerinti besorolásukat és szinonimáikat. Elkészülte után ez a szójegyzék segítséget adhat a szakszavak visszakereséséhez értelmezéséhez és későbbi feldolgozásához, továbbá megkönnyítheti a latin nyelvű magyar grammatikák lefordítását. A latinul írt grammatikák és a latin nyelvű nyelvészeti irodalom ugyanis az egyre ritkábbá váló latintudás miatt napjainkban a jelentőségénél kevesebb figyelmet kap a kutatásban.

A téma szakirodalma A terminológiai kutatás mindig a nyelvtudomány-történet mostohagyermekének számított, a latin nyelvű magyar nyelvészeti terminológia feldolgozása pedig teljesen hiányzik. Így munkámban tudomásom szerint először teszek erre kísérletet. Munkám során kétféle szakirodalomra támaszkodtam: egyfelől a nyelvtudomány-történeti munkákra, amelyek az európai grammatikairodalomnak illetve a magyar nyelvészeti gondolkodásnak a fejlődését mutatják be. Másfelől pedig a nyelvészeti terminológiai kutatások eredményeit és módszereit használtam fel. Az általános európai fejlődés fő vonalairól áttekintést ad az 1995-ös nemzetközi tudománytörténeti nagy összefoglaló kézikönyv (Koerner– Asher 1995) vonatkozó része. A kötetben David Téné tanulmánya jó eligazítás a héber grammatika fejlődéséről, E. F. K. Koerner bevezető dolgozata pedig általános módszertani szempontból volt hasznos. A XVI. és XVII. századi grammatikák általános kérdéseit illetően felhasználtam J. H. Rowe (1974) tanulmányát is, benne az európai és az Európán kívüli nyelvek első 12

nyomtatott nyelvtanainak bibliográfiájával. Természetesen az egyes európai nyelvekre vonatkozó összefoglalásokat is felhasználtam (a németre vonatkozóan Ising 1970, az angolra Vorlat 1975 stb.). A vizsgált rokon nyelvi grammatikákra vonatkozó irodalmat a második fejezetben a grammatikák bemutatásánál sorolom fel. Az általam vizsgált magyar grammatikai szakirodalmat is több munka feldolgozta már különböző szempontok alapján. Szathmári István (1968) a korai nyelvtanokat az irodalmi norma megteremtésében játszott szerepük szerint vizsgálta, ugyanakkor elhelyezte a műveket a magyar nyelvészeti gondolkodás fejlődésének vonalában is. Balázs János könyvek sorában elemezte a magyar nyelvbölcselet fejlődését és az európai grammatikai gondolkodáshoz való viszonyát (Balázs 1956, 1980, 1987). A latin nyelvű magyar grammatikák korszakának végével és bennük tükröződő szemléletnek a megváltozásával Éder Zoltán cikkei foglalkoznak. A nyelvhasonlítás kezdeteinek általános kérdéseivel Hegedüs József foglalkozott (1966, 1999), a magyar nyelvhasonlítás alapmunkáit bő bibliográfiával Szíj Enikő adta ki (Szíj 1994, 1999). A terminológiával foglalkozó művek között van általános áttekintés (Szabó 1981), amely a grammatikai terminológia kialakulását és e terminusok eredeti jelentését mutatja be, van egy adott mű szókincsét feldolgozó munka, például a Jean Lallot1998-as Dionüsziosz Thrax-fordításának szójegyzéke, és van egy-egy adott terminus, például a particula jelentésváltozását végigkísérő tanulmányok (Schenkeveld 1988). A terminológia vizsgálatakor a szakirodalom mellett saját fordítói gyakorlatomra is támaszkodhattam: Sylvester János grammatikáját, majd Sajnovics János Demonstratióját és Gyarmathi Sámuel Affinitasát tolmácsolva számos esetben kellett értelmeznem és a mai terminológiával összevetnem a szerzők szóhasználatát. A Szenczi Molnár Albert grammatikájának magyar fordításában szerzett tapasztalataimat szintén feldolgoztam.

Az eddigi kutatások fontosabb megállapításainak összefoglalása A következőkben a szakirodalomnak csak azon legfontosabb megállapításait idézem fel, amelyeket feltétlenül tekintetbe kell vennünk a latin nyelvű magyar grammatikák terminológiájának vizsgálatakor. Az európai nyelvek grammatikairodalmának fejlődése a latin mintától való fokozatos elszakadásnak a története (Rowe 1974. 374, Telegdi 1990). 13

A nemzeti nyelvtanok fejlődésük során saját szabályaik fokozatos felfedezésével párhuzamosan eltávolodtak a latintól. Így vált a latin grammatika anyanyelvi kommentárjaiból önelvű nyelvleírás. Balázs János beosztásában (Balázs 1987. 270) ennek a folyamatnak három fejlődési foka van: 1. latin grammatika, a vulgáris nyelvre vonatkozó meg 2. kétnyelvű grammatika (latin és vulgáris nyelvű) grammatika és 3. önálló nemzeti nyelvtan. A vizsgált művek (a Sylvester-grammatika kivételével) mind a harmadik fejlődési fokba tartoznak. Az első nemzeti nyelvtanok nem tudományos, hanem gyakorlati céllal készültek, leggyakrabban idegen ajkúak nyelvtanításának elősegítésére. Ugyanakkor a grammatikáknak fontos szerepe volt az irodalmi nyelv és a nyelvi norma kialakításában. Mindez igaz a magyar nyelvtanokra is. A XVIII. század közepéig a grammatikaszerzők az iskolai oktatást vagy a hazai (esetleg külföldi) idegen ajkúak magyar nyelvre tanítását jelölték meg célként. Sylvester saját szavai szerint az iskolás gyermekek oktatására (in usum puerorum) szerkesztette nyelvtanát, Szenczi az esetlegesen Magyarországra látogató külföldieknek (1610. Epist. Dedicat. 12–13), Pereszlényi (1682. Supplementum) a magyar nyelv megtanulásának jelentős megkönnyítésére (ad magnam addiscendae linguae Ungaricae) stb. Szathmári István szerint (1968. 411–412) a XVI–XVII. századi magyar nyelvtanokban egységes, előremutató, folyamatos fejlődés tapasztalható. A grammatikákat három csoportba osztotta: szerinte a Sylvestergrammatika képviseli az első fokot: két nyelv grammatikája, amely a magyar nyelv jelenségeit még nem térképezi fel teljesen, és nem ad teljes körű szabályokat, elszigeteltsége miatt jelentékeny hatása nincs. A második fokon áll Szenczi grammatikája, amely már szintaxist is tartalmaz. Sokkal rendszeresebben veszi számba a magyar nyelv jelenségeit, és a lehetséges alakváltozatok feltüntetésével és minősítésével nagy lépést tesz az irodalmi norma alakítása felé. Emellett azért is kiemelkedő jelentőségű, mivel ez az első, széles körben ismert és nagy hatást gyakorolt grammatika, amelyet több későbbi grammatikusunk is forrásul használt. Közvetlenül kimutatható a hatása Pereszlényi Pál 1682-es és Kövesdi Pál 1686-os munkájára, Sajnovics pedig közvetetten, Pereszlényin át használta fel 1770-es Demonstratiojában. A harmadik fokozatba tartozó nyelvtanok egyre inkább elszakadnak a latin mintától, egyre kifinomultabb észrevételekben regisztrálják a magyar nyelv jelenségeit. Szathmári Tótfalusi és Tsétsi munkáját átmenetnek tekinti a következő kor igényesebb nyelvtanai felé. 14

A XVIII. század végén új korszak kezdődik a magyar grammatikák történetében. Egyrészt mennyiségi szempontból: az addig ritkásan sorjázó munkák után valóságos számbeli robbanás következik be (Benkő 1960. 322). Másrészt többféle grammatikatípus különül el: a nyelvtanító típusúak mellett megjelennek a tudományos igényű grammatikák (Balázs 1987. 533). A kategorizálás és a terminológia szempontjából két dologra fontos itt emlékeztetni. Az első, hogy bár a vizsgált munkák mind alapjában a latin grammatikai modellt követték, a szerzőket egészen más szempont vezette a korszak elején és végén. Eleinte azt is kétségbe vonták, vajon a szabályos és szabályokba foglalt – ezért stabil és állandó – latinnal szemben a változékony vulgáris nyelvek egyáltalában rendelkeznek-e grammatikával, amin természetesen a latin grammatika szabályait értették. (Kristeller 1974 és Scaglione 1984. 9–51.) A magyar nyelvleírás kezdetén is az univerzálisan érvényesnek tartott modell, a latin nyelvtan kategóriáit keresték nyelvünkben. Ezért írja Sylvester, hogy „nyelvünk igen szabályos, nem kevésbé, mint ama három szent nyelv bármelyike” (1539/1989. 71), és ezért hangsúlyozza Polanus Amandus, hogy Szenczi megcáfolta azokat, „akik tagadták, hogy ez a [magyar] nyelv leírható grammatikai szabályokkal”2 (idézi Szathmári 1968. 228). A XVIII. század végétől viszont már számos olyan megjegyzést ismerünk, amelyek azt mutatják, hogy a szerzők tudatában voltak a latin minta hiányosságainak, ám továbbra is ezt tartották kézenfekvő és közérthető rendszernek. Az esetek száma körüli vitában többen is megírták, hogy a magyarban a többi európai nyelv mintájára szerepel a kevés esetes rendszer (például Kalmár 1770. 52), de még jóval később is a latin szisztéma fenntartását az „usus publicus et communis” elvével igazolták (Éder 1998a 292). Az öntudatra ébredést mi sem jelzi jobban, hogy a nyelvhasonlítás kezdetén a mi nyelvünk bizonyos részrendszerét követendő mintaként tüntetik fel egy nálánál kevésbé kiművelt nyelv számára. Amikor Sajnovics a Demonstratioban a lapp nyelvben a magyar helyesírás bevezetését szorgalmazta, a nyelvi hasonlóságon túl a másik érve az volt, hogy a magyar helyesírás „szilárd, erős és több évszázadon át kiművelt” (Sajnovics 1770/1994. 43). A másik az, hogy nem beszélhetünk latin grammatikai modellről általában, hiszen többféle latin grammatika többféle (ha nem is alapjaiban eltérő) változatban létezett. Ugyanazt a nyelvállapotot, vagyis a reneszánsz és a

2

Latin eredetiben: „ …qui negarent linguam illam praeceptis grammaticis tradi posse”

15

humanizmus által megtisztított, a klasszikus kori használatra visszavezetett és szigorúan szabályozott latin nyelvet többféle megközelítésben írták le. Forrásaikat követve a korai magyar nyelvtanok szerzői is többféle elméleti keretben dolgoztak. Sylvester a humanista grammatikusokat követve a klasszikus szerzőkhöz, elsősorban Donatushoz nyúlt vissza. Szenczi Ramus rendszerét követte, a jezsuita Pereszlényi rendjének a latinoktatásban használt hivatalos nyelvtanát, az Alvarez-féle grammatikát vette alapul stb. A terminológia vizsgálatánál nyilván a követett forrás terminushasználatát is figyelembe kell venni. A magyar nyelvtudomány-történetben eddig nem kapott elég figyelmet az a hatás, amely a reneszánsz kortól kezdve a latin terminusokkal leírt héber grammatikán keresztül érte a korai magyar nyelvleírást. A finnugor nyelvek grammatikáiban a latintól eltérő jelenségek leírásához a legnagyobb segítséget a héber nyelvtan adta. A héber nyelv leírása a latintól független fejlemény, kialakulása egy másik sémi nyelvre, az arabra kidolgozott modell alapján történt. A XI. században Andalúziában arab nyelven, arab kategóriák és terminusok felhasználásával született héber grammatikát a XII. században David Kimchi ültette át héber nyelvre. Majd a XVI. században erre a grammatikára, megkönnyítendő a héber megértését, a latin ars grammatica terminusait alkalmazták3, ami sok tekintetben hasonló kérdéseket vetett fel, mint a latin grammatikának és terminusoknak az alkalmazása a magyar nyelvleírásban. Ezzel a többszörös áttétellel került be az európai nyelvleírásba (minderről Telegdi 1990 és Téné 1995. 21). A héber mint a Biblia három szent nyelvének egyike, melyet sokan az emberiség ősnyelvének tekintettek, nagy tekintélynek örvendett, ráadásul bizonyos szerkezeti hasonlóságai miatt is alkalmas fogódzót kínált e nyelvek leírásához. A szerkezeti hasonlóságok miatt a magyaroknál és a finneknél, lappoknál egyaránt erősen élt a héber nyelvrokonság eszméje is. A héber rokonítás kérdését részletesen és alaposan tárgyalja Hegedűs József (1966). A héber grammatikát a magyar szerzők a nyelvi leírás minden szintjén felhasználták. A héber grammatikából ered a szófajok felosztásában is a ragozható ige és névszó mellett harmadik szófajként a ragozhatatlan particula bevezetése. Viszonyítási alapot adott a fonémarendszer jellemzéséhez, héber mintára vezették be a tő (radix) fogalmát, ezért tekintették az igéknél az egyes szám harmadik személyű alakot tőnek, az igék külön-

3 Egy jellemző idézet Nicolaus Clenardus grammatikájából, amelyből naplójának tanúsága szerint Szenczi is tanult: „… cognitio rei Latinae facile cuncta monstraverit” (1557. 11).

16

böző képzett formáit a héberhez viszonyítva és héber névvel írták le stb. Ehhez a fontos szerephez képest meglepően kevés irodalom tárgyalja a héber nyelvtannak a magyar grammatikákra gyakorolt hatását (Melich 1908, Balázs 1956, 1987, Telegdi 1990), nincs a témáról összefoglaló áttekintés. A grammatikák héber forrásairól is kevés az adat (Dán 1973). Külön figyelmet érdemel a grammatikák latin nyelvűségének kérdése. Az európai nyelvek leírásának kezdetén a latin nyelvűség dominált. Rowe fent említett összeállításából (1974. 372) kiderül, hogy az európai nyelvek első grammatikáit számba véve a XVI–XVII. században 23 nyelv esetében csak 7 íródott az adott nyelven – ez jól érzékelteti az arányokat, ha a meghatározásokból óhatatlanul adódó vitatható eseteket le is számítjuk. A XVII. század végére egészen más lett a helyzet. Nem a latin nem volt többé a műveltség egyetlen hordozója: a latin a XIX. századig megmaradt mint a tudomány nyelve, a nemzeti nyelvek és a latin párhuzamosan éltek egymás mellett, ugyanazon szerző ugyanarról a témáról hol latinul, hol pedig anyanyelvén írt. (Példa rá Gyarmathi 1794-es magyar nyelvű Nyelvmestere és 1799-es latin nyelvű Affinitasa.) A latin térvesztésének gyorsasága nemzetenként változott: attól is függött, mennyire haladt előre az anyanyelv kiművelése. A magyarok például még a XVIII. század végén is tudományos témákban szívesebben használták a latint, mint a magyart. Révai (1806. Praefat. XV.) avval indokolta a latin nyelv használatát grammatikájában, hogy : „…a latin máig a tudományos és közügyek legjobb eszköze.” Ebből következően a magyar szerzők latintudása kiváló volt, ezt Európa-szerte elismerték. A nyelvhasonlítás korában a latin új szerephez jutott: a nemzetközi tudományosság nyelveként közvetítővé vált a különböző nyelveket nem ismerők között. Amikor a szerzők több nyelv rokonságának kérdéseit tárgyalták, ráadásul ezek többnyire ismeretlenek voltak az olvasóik előtt, még fontosabbá vált, hogy mindenki számára érthető és jól ismert nyelven írjanak.

A vizsgált anyag, a vizsgálat módszere Az adatgyűjtés során az alábbi forrásokat használtam. A munkákat évszám szerint rendeztem sorba, hiszen nem mindegy, hogy egy-egy terminus mikor bukkan fel a szövegekben, illetve, hogy miként változik a szóhasználat és a kategorizálás az idők folyamán. A felsorolás a rövidített címet tartalmazza, a részletes címleírást az irodalomjegyzékben tüntettem fel. 17

A magyar nyelvre vonatkozóan: 1539. Sylvester János: Grammatica Hungaro–Latina. 1610. Szenczi Molnár Albert: Novae Grammaticae Vngaricae libri II. 1645. Geleji Katona István: Magyar Gramatikatska. 1655. Komáromi Csipkés György: Hungaria Illustrata.. 1682. Pereszlényi Pál: Grammatica Linguae Vngaricae. 1686. Kövesdi Pál: Elementa Linguae Hungaricae. 1697. Tótfalusi Kis Miklós: Ratiocinatio de Orthographia. 1708. Tsétsi János: Observationes Orthographico–grammaticae. 1770. [1771.] Sajnovics János: Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum Idem esse. 1799. Gyarmathi Sámuel: Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae Originis grammatice demonstrata. 1806. Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hungarica Vol. I. 1908. Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hvngarica. Vol. III. (Simonyi Zsigmond kiadása.) 1793. Verseghy Ferenc: Proludium. A rokon nyelvekre vonatkozóan: 1649. Aeschillus Petraeus: Linguae Fennicae Brevis Institutio 1689. Martin Martinius: Hodegus Finnicus 1733. Bartholdus Vhael. Grammatica Fennica 1743. Henricus Ganander. Grammatica Lapponica Továbbá részleteket használtam fel egyéb latin nyelvű grammatikákból, szótárakból, nyelvészeti tárgyú irodalomból, levelekből. Adataimat lehetőség szerint az eredeti kiadásokból idézem. Forrásaimat a munka végén felsorolom. A latin nyelvű idézeteket a dolgozat szövegében saját fordításomban közlöm, az eredeti latint pedig az egyes fejezetek után jegyzetben. A vizsgálat két részből állt: az adatok összegyűjtéséből és elemzéséből. Az adatgyűjtésnél a fő kérdés a vizsgálandó szavak körének kijelölése volt. Sokszor ugyanis nehéz eldönteni, hogy egy szó vagy szókapcsolat sajátos magyar nyelvi jelenséget jelölő terminusnak tekinthető-e. Egyrészt a szavakat el kell választani a hagyományos latin terminológiától. Ám gyakran a latin terminust átértelmezik, így használják egy magyar nyelvi sajátság megnevezésére. Egy példa: a nominativus szót nem tartottam vizsgálandónak, hiszen a magyarra vonatkoztatva is egyszerűen ‚alanyeset’ jelentésben használják, viszont magyar szempontból vizsgálandónak tekintettem az ablativust, ha magyar határozóragok megnevezésére szolgált. Másrészt megfontolandó, hogy a hagyományos latin grammatikai terminológiában nem szereplő szavakból mi számítson terminusnak és mi 18

az, ami közszó. Feltétlenül terminus az, amit a grammatikaírók definiáltan használnak. Terminusnak számít a ragozási sorban feltüntetett új eset neve, például Szenczinél a mutativus vagy a minden szerzőnél meglévő pronomen affixum. Sok esetben viszont a magyar nyelvi jelenségeket jelölő szavakat nem definiálják, viszont nyilvánvalóan lényegesek a kutatás számára.Továbbá a mai értelemben vett terminus jelentése definiált és nem változhat, a terminus nem cserélhető fel más szóval, terminológiai rendszer része. Ugyanakkor az is világos, hogy nem lehet ezeket a szempontokat számon kérni a magyar nyelv XVI–XVIII. századi, formálódó leírásában. A kialakulóban lévő nyelvészeti terminusok jelentése jellemzően bizonytalan és a terminusokat a definiált értelmüktől eltérően is használják (Mugden 1990. 52). Ezért úgy gondoltam, hogy nem a mai értelemben vett terminusokat keresek, hanem olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket következetesen, visszatérően alkalmaznak valamely, a latintól eltérő magyar nyelvi sajátság jelölésére. A dolgozatban jobb híján terminológiáról szólok ezekre vonatkozóan is, de mindenkor különbséget teszek definiált és nem definiált szavak között. Az adatok feldolgozásában a következőket tartottam szem előtt: először megkerestem a vizsgált szó vagy kifejezés lehetőség szerinti megfelelőjét illetve megfelelőit a mai nyelvészeti terminológiában. A meghatározásban a Magyar Grammatika (Keszler 2000) rendszerét követtem. (Természetesen tudatában annak, hogy a mai kategóriákkal való azonosítás legfeljebb megközelítő lehet és mindig magában rejti későbbi kategóriák viszszavetítésének veszélyét.) Utána a szót annak a munkának a gondolati és terminológiai rendszerében helyeztem el, amelyben szerepelt. Ez azért is lényeges, mert a régi kategorizálás esetleg egészen más dolgokat tart összetartozónak, mint a mai rendszer. Egy példa: a régi szemléletben egyaránt a praepositio név alá sorolták a mai terminológia szerinti igekötőket, határozóragokat és névutókat is. Ez az összefüggés teljesen eltűnik, ha csak a mai terminusokat használjuk. Vagy például gondot jelent, hogy ha bizonyos elemeket alaki önállóságuk szempontjából csoportosítunk, van-e jogunk külön tárgyalni a praepositio különböző fajtáit? (Lásd a particula terminus használatának kérdését a VII. fejezetben.) Harmadszor pedig a többi magyar grammatika, illetve a rokon nyelvi grammatika terminológiai megfelelőivel vetettem egybe. Ezeket a módszertani kérdéseket részletesen tárgyalja az Asher és Koerner szerkesztette tudománytörténeti összeállítás bevezetője (Koerner 1994. 7–15).

19

A vizsgált kérdések 1. Mi jellemzi a latin nyelvű magyar grammatikák terminológiáját általában? Milyen terminológiai megoldásokkal találkozunk? Vannak-e terminushasználati következetlenségek az egyes munkákon belül? Létezett-e egységes terminológia a különböző grammatikákban? 2. Mennyire követi a terminológia és a kategorizálás a latin mintát és mennyiben távolodik el tőle? Kimutatható-e a grammatikai gondolkodás fejlődése a terminológiában? 3. Hogyan kategorizálják és nevezik meg a magyar határozóragokat? Hogyan és mikor jelenik meg a sokesetes névragozási rendszer gondolata grammatikairodalmunkban? 4. Hogyan kategorizálják és nevezik meg a birtokos személyragokat és a határozott igeragozás ragjait? Milyen terminológiai megoldásokkal kísérleteznek a toldalékos szóalakok leírására? 5. Milyen megoldásokkal találkozunk a 4. és 5. pont kérdéseire a rokon nyelvi grammatikákban? 6. Miképp befolyásolják a terminológiai különbségek a nyelvhasonlítás korai szakaszában a nyelvek összevetését? 7. Mire utalnak a nyelvhasonlítás kezdetén a nyelvek közti kapcsolatra használt szavak? Létezhetett-e a korban tipológiai vizsgálat?

A munka felépítése Az első fejezetben ismertetem a felhasznált rokon nyelvi grammatikákat, mivel ezek Magyarországon kevésbé közismertek és nehezen hozzáférhetőek. Természetesen a magyar forrásoknál erre nincs szükség, részletes elemzésük nem e dolgozat célja. A második fejezet röviden érinti a klasszikus grammatikák szakszókincsének kialakulását, a terminológia megújításának eszközeit a magyar grammatikákban, a terminológiai változékonyság mibenlétét és okait. A harmadik és a negyedik fejezet azt mutatja be, hogy miközben a szerzők a latin grammatikából indulnak ki, és ahhoz próbálnak ragaszkodni, a gyakorlatban ez szükségszerűen a klasszikus nyelvtan alapelveinek átértelmezéséhez vagy felszámolásához vezet. A harmadik fejezet az ablativus terminus használatának változásán át azt a kérdést vizsgálja, miként próbálták latin keretben leírni a magyar név20

ragozási rendszert. Párhuzamosan áttekinti a rokon nyelvi grammatikák megoldásait is. A negyedik fejezet az affixum szó használatán át azt vizsgálja, hogyan indul el a magyar nyelv toldalékoló jellegének felfedezése és a morfémákra bontó elemzés. Összehasonlításként a rokon nyelvi grammatikák felfogásából is idéz. Az ötödik fejezet a particula terminus használatának elemzésével rávilágít, hogy a nyelvleírásban többféle grammatikai hagyomány együttes meglétével is számolnunk kell. A hatodik fejezet Pereszlényi Pál grammatikájának szóhasználatával foglalkozik. A hetedik fejezet a különböző névragozási terminológiák keveredésére hoz példákat Gyarmathi munkájában, bemutatva a korai nyelvhasonlítás néhány módszertani nehézségét. A nyolcadik fejezet a nyelvhasonlítás alakuló terminológiájából az affinitas szó korabeli használatát elemzi, választ keresve egyúttal arra, hogy Gyarmathi Sámuel az Affinitasban vajon szakszóként használta-e és mi értendő alatta: tipológiai hasonlóság vagy nyelvi rokonság? Az értekezést záró összefoglalásban ismertetem eredményeimet, megválaszolva a bevezetésben feltett kérdéseket. Az összegzés után bemutatok egy részletet a forrásmunkák nyelvészeti terminológiáját feldolgozó szójegyzékből, amely rendszerezve, értelmezve és szinonimáival tünteti fel adataimat. Mivel az egyes fejezetek különálló dolgozatokként készültek egy-egy témát körbejárva, ezért óhatatlanul lesznek ismétlődő gondolatok, példák bennük. Bár igyekeztem mindazon átfedéseket kiiktatni, amelyek a megértéshez nem feltétlenül fontosak, néhol elkerülhetetlen az ismétlés. Szeretnék köszönetet mondani témavezetőmnek, Abaffy Erzsébetnek. Külön köszönettel tartozom Éder Zoltánnak, Horváth Katalinnak, Lőrinczi Rékának és Szíj Enikőnek, akik átolvasták írásaimat, bírálataikkal, tanácsaikkal segítettek és fontos forrásokra hívták fel a figyelmemet.

21

I. fejezet A VIZSGÁLT ROKON NYELVI GRAMMATIKÁK BEMUTATÁSA

A magyar nyelvhasonlító kutatások kezdetén az egyik legnagyobb akadályt az jelentette, hogy különböző szemlélettel leírt nyelveket kellett összevetni egymással – ráadásul a legnagyobb eltérések éppen azoknak a jelenségeknek a leírásában mutatkoztak, amelyek a nyelvi hasonlóság vizsgálata szempontjából perdöntő fontosságúak voltak. Ennek nyilván az volt az oka, hogy e nyelvek éppen ezekben a vonatkozásokban tértek el leginkább a latintól, így a latin grammatikára alapozott nyelvleírás itt bizonyult elégtelennek. A latin mintától való elszakadás szemléletben és szókészletben is különböző megoldásokat kényszerített ki. A korai nyelvhasonlító munkák egyik nagy kérdése tehát a különböző terminológiák összehangolása, közös nevezőre hozása volt. Sajnovics és Gyarmathi terminológiáját vizsgálva a magyar nyelvvel kapcsolatos szókészlet jól értelmezhető volt számomra a korai grammatikák alapján. Érdemesnek tartottam megvizsgálni azonban a műveikben említett, számukra forrásként használt rokon nyelvi grammatikák szóhasználatát is. Természetesen csak a latinul írt, így számomra hozzáférhető (és a latin terminológia szempontjából érdekes) művek jöhettek szóba. Mivel e munkákban sok hasonló nyelvi megoldással találkoztam, mint a magyar grammatikákban, kíváncsi voltam a grammatikatörténeti előzményekre is. Két területet vizsgáltam terminológiai szempontból: az esetnevek és a névragozási rendszer kérdését, illetve a toldalékos szóalakok megnevezését. E munkák mind latin nyelven íródtak, ezért olvasásukra és szóhasználatuk vizsgálatára finn, illetve lapp nyelvtudás nélkül is vállalkozhattam, természetesen a tudománytörténeti szakirodalomra támaszkodva. Ebben a fejezetben röviden összefoglalom a szakirodalom alapján a rokon nyelvi grammatikákkal kapcsolatos tudnivalókat, hiszen feltételezhetően ezek a grammatikák kevésbé közismertek, mint magyar társaik. (A magyar nyelvtanokról épp ezért nem is szólok részletesen, hiszen célom csak a terminológia vizsgálata.) Különösen fontos ez azoknak a nyelvtanoknak az esetében, amelyek hiányzanak az itthoni könyvtárakból. Itt köszönöm meg a Research Institute for Language of Finland Library könyvtárosnőjének, 23

Airi Ojamának, hogy eljuttatta hozzám a Magyarországon hozzáférhetetlen finn és lapp grammatikák fakszimile kiadásának fénymásolatát.

A korai finn grammatikák Hasonlóságok és eltérések a magyar fejlődéshez képest A finn nyelv legkorábbi írott emléke a XVI. századból való, a lapp nyelvé a XVII. századból. Az első grammatikákat a XVI. és a XVII. századból ismerjük. A fejlődés tehát a magyarhoz képest későbbi, hiszen erre az időszakra a magyar már jelentős irodalmi, nyelvtantanítási és valamiféle grammatikaírói hagyománnyal rendelkezett. A finn nyelv kiművelését, akárcsak a magyarét, jelentős mértékben előmozdította a humanizmus (amikor felébredt az érdeklődés a vulgáris nyelvek iránt), a reformáció (amely az anyanyelvű bibliaolvasást tűzte ki célul) és a könyvnyomtatás (a írott munkák tömegessé tételével és terjesztésével). A grammatikaírás is szorosan kapcsolódott a reformációhoz és a fordításokhoz, éppúgy, mint nálunk. A finn írásbeliség Mikael Agricola püspök nevéhez fűződik. Az első nyomtatott finn könyv 1543-ban az ő ABC-s könyve (ABC-kiria) és ő fordította le először az Újtestamentumot finnre (1548). Ez időben szinte teljesen egybeesik az első magyar Újtestamentum-fordítással (Sylvester 1541). Agricola fordítása jelentősen hozzájárult a finn irodalmi nyelv megteremtéséhez, aminek egyik jele például, hogy az általa használt szavaknak bő kétharmada ma is használatos a finn nyelvben. A Biblia teljes fordítása 1642ben jelent meg, és a fordító bizottság élén az az Aeschillus Petraeus állt, aki az első ránk maradt finn grammatikát írta 1649-ben. Az első ránk maradt pontosítás azért lényeges, mivel Petraeus munkája előtt egy tervezetről és egy elkészült, de elveszett grammatikáról tudunk. Olaus Sondergelteus (sz. 1551), aki az olmützi jezsuita szemináriumban tanult, a katolikus bibliafordítás továbbá a finn ellenreformáció céljaira finn grammatikát akart írni, ám a mű elkészültéről nincs hír (Korhonen 1986. 13). 1640 körül Naantaliban (Åbo mellett) Henricus Crugerus írt finn nyelvtant, amelyet Dániában akart kiadni, de a kézirat elveszett. Bizonyos részeit leírásokból ismerjük, így G. W. Leibniz is említi. Innen tudjuk, hogy korát meghaladó szinten, friss szemlélettel írt, például a névragozásban sokesetes rendszerrel számolt. A Turku (svédül: Åbo) városában 1640-ben Per Brahe kormányzó irányításával létrehozott, széles körű autonómiát élvező egyetem a finn kutatások centrumává vált. Ugyanakkor az egyetemen nem használták a finn nyelvet, 24

a tudomány nyelve, a diákok és professzorok között a lingua franca a latin, illetve a svéd volt. A finn nyelv tanítására állandó státuszt az egyetem csak 1828-ban biztosított, abban az évben, amikor Helsinkibe költözött. A latin, illetve később a svéd nyelv dominanciája más területen is megvolt: a finn, akárcsak a magyar, igen későn, a XIX. század közepén vált hivatalos államnyelvvé. A finn nyelv professzori posztját összesen kétszer töltötték be rövid időre. Az első professzor Carl Gustav Weman volt 1768-ban, aki az állás elnyeréséhez szükséges disszertációt a héber és a finn nyelv egyezéséből írta (De convenientia linguarum hebreae et fennicae). A disszertáció jól mutatja, hogy a finnt a közvélekedés a héberrel rokonította – éppen olyan meggondolásokból, mint a lappot, illetve a magyart. A kérdés mögött alapvetően az a felismerés rejlett, hogy e nyelvek nem hasonlítanak az ismert európai nyelvekhez. Mivel leírásuk nagy nehézségekbe ütközött az akkor használatos latin kategóriákkal, felmerült a kérdés, hogy ezek a nyelvek egyáltalán szabályos, (latin) grammatikával leírható nyelvek vagy pedig valamiféle szabálytalan, barbár idiómák. A lappra vonatkozóan lásd alább Leem grammatikájának előszavát, de a magyar nyelvvel kapcsolatban is ismertek ilyen vélekedések, pontosabban ezek cáfolatai. A héber bizonyos szerkezeti hasonlóságokat mutatott e nyelvekkel, így a leírásban lehetett rá hivatkozni. A másik oldalról, mivel a korban a szerkezeti hasonlóság és a genetikai rokonság szorosan és kölcsönösen feltételezte egymást, a héber megoldást kínált a nyelvek rokonításának kérdésére is, ráadásul e szent nyelv tekintélye előkelőséget kölcsönzött. Az egyetem majd 200 éves történetében folyamatosak voltak a finn nyelvvel kapcsolatos kutatások. Részben gyakorlati okokból is szükség volt grammatikákra és szótárakra, hiszen az egyház, az oktatás és a civil élet is igényelte ezeket. Másrészt a kutatások fellendülése magával hozta a reálisabb rokonságkutatás igényét is. A XVIII. századi finn tudomány kiemelkedő alakja H. G. Porthan (1739–1804), a turkui akadémia professzoraként ő alapozta meg a tudományos történetírást és a folklór kutatását (De poesi fennica). Porthan írt a Paulus Iuusten-féle püspökkrónikához előszót, benne a finnugor népek ismertetésével és a nyelvhasonlító kutatások módszertanának részletes tárgyalásával. (Megjelent válogatott művei I. kötetében 1859-ben). Figyelemmel kísérte a magyar tudósok munkálkodásait is, az első ismertetést ő írta Sajnovics Demonstratiojáról (Porthan 1771/1994). A magyar szellemi élet kiválóságai közül Gyarmathi és Verseghy is kereste vele a kapcsolatot (lásd a VII. fejezetet). Az első finn grammatikák (a magyarokhoz hasonlóan) még nem tudományos igényű nyelvtanok. Előszavukban többnyire a külföldiek nyelv25

tanulását jelölik meg célul, a nyelvtudás tökéletesítését.1 Hasonló megfogalmazásokat találunk a magyaroknál is, lásd pl. Szenczi vagy Pereszlényi előszavát. A másik fontos cél, hogy olyan normát mutassanak, amelyhez mérve egy fordítás vagy szöveg helyességét megítélhetik.2

1649. Aeschillus Petraeus Petraeust, a turkui egyetem teológiaprofesszorát és a bibliafordító bizottság elnökét Per Brahe kérte fel egy finn grammatika megírására. A nyelvtan 1649-ben Åboban jelent meg. (Fakszimile kiadása: Suomalaisen Kirjallisuuden Seura, Helsinki, 1968.) A grammatika kizárólag a hagyományos latin nyelvtanra épül, szerkezetében, kategóriáiban és szóhasználatában egyaránt. A latintól különböző nyelvi jelenségeket a latin kategóriák kibővítésével írja le. A korábbi tudománytörténet nem tartotta sokra Petraeus munkáját, számos tévedése és hiánya mellett főleg a latin minta szoros követéséért kárhoztatták. Újabban azonban rámutattak, hogy a latin célszerű választás volt, hiszen a grammatika finnül tanuló svéd tisztségviselők számára készült, akik a finnt kevéssé, a latint viszont jól ismerték, a latin grammatika kategóriáival és terminusaival együtt. Maga Petraeus is svéd anyanyelvű volt, tehát a finn tanult nyelv volt számára. Kutatások szerint nyelvtana az akkor Svédországban használt latin nyelvkönyvekre (Donatusra, Melanchthonra, Tiderusra) épült (Hovdhaugen–Karlsson– Henriksen–Sigurd 2000. 77). Petraeus azt igyekezett megmutatni, ezek a kategóriák miként jelentkeznek a finnben, illetve mi felel meg nekik (Korhonen 1986. 17–18). Hasonlóan a magyaroknál, angoloknál is ez a fejlődés kiinduló pontja (lásd a II. fejezetet). Petraeusnál a héber grammatika felhasználásának alig van nyoma (pedig a későbbi szerzőknél teljesen általános, lásd a IV. fejezetet), az egyetlen, talán a héberhez köthető terminus a status constructus a minun tullesani (me veniente) típusú participiumi alakok jelölésére (1649. 37).

1 Petraeusnál: „Discitur quidem haec lingva, sicut & aliae, bonam partem sine praeceptis ... discunt illam Sveci, Germani, Scothi ... tamen bono viro molestum et taediosum est, non certum esse, recte ne loquatur, an secus. Huic incommodo remedio erit haec Lingvae Finnicae institutio” (Petraeus 1649. 5). 2 Ganandernél: „Qui libros Lapponicos publici iuris recte an secus translati, probare cupit, ad normam huius examinet” (Ganander 1743. Praefatio).

26

A grammatika 88 lapos, rendszere a latin grammatikákat követi. Az ajánlólevél után egy hangváltozásokat összefoglaló táblázat áll, majd az első részben a Literae (hangtan és abc), utána sorban az egyes szófajok, accidentiákkal és ragozásokkal. A második részben a Syntaxis következik, két részre osztva. convenientia és a vonzatok tana [rectio]. A grammatikai rész után Prosodia címszó alatt népi rigmusok, verses közmondások szerepelnek, majd következik a Resolutio Grammatica, amelyben elemzési gyakorlatot mutat be: egy ótestamentumi és egy újtestamentumi szövegrészletet elemez szavanként, szófaji és eseti besorolást adva. Ez a gyakorlat igen elterjedt volt, párhuzamos példaként utalhatunk a héber grammatikák elemzéseire vagy a magyaroknál Pereszlényi grammatikájának Praxis című részére. Az előszóban megírja, hogy grammatikája szabályokat akar adni a finn nyelv tanulásához: e nyelvet a templomban, a bibliafordítás során és a mindennapi társalgásban is használják, és a külföldiek számára, akik eddig csak spontán tanulták a nyelvet, szükséges a nyelvtudás tökéletesítése. Ezt a praktikus célt szolgálja a hangváltakozások összesített táblázata is a grammatika elé illesztve. Ezután végighalad a szófajokon. A latin magától értetődő szerepét mutatja, hogy nem vesződik a formális definíciókkal. Leszögezi, hogy a finnben csak egy neme van a névszóknak és a melléknévnek egy végződése. (Nálunk a nem hiányát csak a harmadik grammatika, Pereszlényié mondta ki.) A szokott latin eseteket veszi fel, de az accusativust két, az ablativust négy végződéssel. Az elkülönítés alapjául azt veszi, hogy az adott fajta ablativus milyen latin praepositionak felel meg (lásd a II. fejezetben). A további szófajoknál híven másolja a latint, például az ige jellemzőit és az igeidőket és módokat teljesen a latin mintájára írja le. A latintól eltérő jelenségekről legfeljebb röviden emlékezik meg, nem kísérel meg magyarázatot adni rájuk. Például az infinitivus ragozott végződéséről azt írja, hogy „személyre utal”. Az adverbiumok felosztása a szokásos latin grammatikai sémát követi. Az adverbium után tárgyalt többi szófajra pedig mindössze másfél oldalt szán.

1689. Matthias Martinius A következő nyelvtan, a Hodegus Finnicus már egy finn anyanyelvű szerző, Martin Martinius protestáns lelkipásztor és tanár munkája 1689-ben. Stockholmban megjelent, svéd előkelőségeknek ajánlott grammatikája a 27

svéd olvasók igényeinek figyelembevételével készült. Martinius műve alapvetően Petraeuséra épül, körülbelül kétharmada szinte szó szerinti átvétel Szerkezete és példái Petraeust követik. Bizonyos bővítéseket és finomításokat találunk a morfológia és a fonémarendszer leírásában (Hovdhaugen– Karlsson–Henriksen–Sigurd 2000. 77). A grammatika jól mutatja a svéd nyelv szerepének felértékelődését: míg Petraeus csak a latint használta illusztráló nyelvként, Martinius a finn példaszavakat először svéd nyelvű megfelelővel közli, majd csak másodikként latinnal.

1733. Bartholdus Vhael A finn grammatikaírás történetében gyökeres fordulatot hozott Vhael nyelvtana, a Grammatica Fennica. Vhael német származású lelkész volt, és grammatikáját halála után özvegye jelentette meg. Nyelvtana több szempontból is újítást jelentett: a korabeli beszélt nyelvet tekintette normának, nem pedig a bibliafordítás nyelvét, mint a korábbi grammatikák. (A beszélt nyelv természetesen eltávolodott addigra a fordítás korának állapotától.) Vhael figyelembe vette a nyelvjárásokat is. Több ponton szakított a latin sémával,3 a névragozásban például már sokesetes rendszerrel számolt, és leírta a helyhatározó ragok hármas irányultságát is. (Ezek a jellemzők a magyar grammatikairodalomban Verseghyvel rokonítják.) Munkájának már a címében is a héberrel rokonítja a finn nyelvet, és a héberre hivatkozik igen sok helyen: így ennek mintájára a birtokos személyjeleket és a határozott tárgyas ragokat a pronomen affixum terminusával jelöli, öszszetartozónak véli és a személyes névmásból származtatja, éppúgy, mint a magyarok (lásd a III. fejezetet). A grammatikához Vhael özvegye írt előszót. Az előszó után következik a Sectio generalis, ez a hangtani, helyesírási és prozódiai kérdésekkel foglalkozik (a 110 oldalas műből mindössze 3 oldalon!), majd a Sectio specialis, azaz a szófajok tárgyalása. Szintaxist a munka nem tartalmaz.

3 Grammatikájának már a címében is azt ígéri, hogy tekintettel lesz ezen igen régi nyelvnek a minden európai nyelvtől különböző természetére, amely a keleti nyelvekhez, elsősorban az ősi nyelvhez [héberhez] hasonló: „ ... referans antiquissimae huius, ac natura sua praestantissimae lingvae adyta, eius peculiarem, ab aliis Europaeis lingvis differentem genium, flexiones & coniugationes, orientalibus, primaeviae imprimis, adfines, illustrans ...”

28

A szófajokat nem definiálja, rögtön az accidentiák felsorolása következik. A nomennél újdonság, hogy bevezet egy új accidentiát, ez a status. A névszó statusa lehet absolutus (ma: birtokos személyjel nélküli) és affixus (ma: személyjeles). A terminusok a latin nyelvű héber grammatikákból erednek. A névragozásban 14 esetet vesz fel, megjegyezve, hogy az accusativus kétféle. A ragozásokat is külön ismerteti status absolutusban és affixusban (Vhael 1733. 13). Ez egyébként egybevág a magyar grammatikák gyakorlatával, ahol a szerzők mindig hangsúlyozták, hogy a pronomen affixumos alakok ragozhatók (lásd a IV. fejezetet.) A nomenből származó képzett szavakkal hosszan foglalkozik. A pronomenek tárgyalásánál iktatja be a suffixa pronominalia magyarázatát: névszókhoz kapcsolódva azt fejezik ki, amit a latinban a birtokos névmások (ma: birtokos személyjelek), igékhez kapcsolódva személyeket jelölnek (Vhael 1733. 44–46). Az igék tárgyalása után beiktat két oldalt a különböző igealakok nyelvjárások szerinti eltéréseinek ismertetésére. Az adverbiumokkal foglalkozó fejezetben megírja, hogy nem csupán a határozószókat tárgyalja itt, hanem mindent, ami a latin adverbiumok kifejezésére alkalmas, tehát ragozott névszókat, névmásokat, igei személyeket, sőt, teljes kifejezéseket.4 Ebből és egyéb megjegyzésekből is világos,hogy ekkor még mindig a latin grammatika a közismert, kézenfekvő viszonyítási alap. (Az adverbium különösen jó példa erre, hiszen a felosztása szinte minden grammatikában olyannyira követi a klasszikus sémát, hogy egymástól távoli és független szerzőknél is csaknem szó szerint megegyezik, például Vhaelnél és Pereszlényinél.) A latin mintához viszonyítás és a tőle való elszakadás egyébként érdekes kategorizálási következetlenségekhez is vezetett. A helyhatározóragok egy csoportját például Vhael kétszer is említette: a latintól elszakadó esetrendszeri leírásban önálló esetként (locativus, ablativus), a latin besorolást szem előtt tartva pedig adverbiumként (in loco, de loco jelentéssel). Hasonló kategorizálási bizonytalanság tapasztalható a magyar grammatikákban is (lásd a II. fejezetet). A grammatika alapmunka maradt az 1840-es évekig, és esetnevei közül több ma is használatos (lásd: Hovdhaugen–Karlsson–Henriksen–Sigurd 2000. 75). A mű ezenkívül mintaként szolgált más nyelv leírásához: a lapp nyelv első két grammatikája, Fiellströmé (1738) és Gananderé is (1743)

4 „Adverbia alia sunt vera, alia facta ad exprimenda Adverbia Latina. Suntqve haec Casus Nominum & Pronominum & Personae Verborum; itemque locutiones complexae.” (Vhael 1733. 104)

29

Vhael finn nyelvtanára épült. Sőt Henrik Porthan, aki figyelemmel kísérte a magyar nyelvhasonlító törekvéseket, többször is javasolta, hogy a magyar nyelvet is a Vhael-grammatika mintájára írják le (Porthan 1771/1994. 155 és Porthan 1859. 43).

A korai lapp grammatikák A lapp nyelv körülbelül tíz dialektusa több országban szétszórva létezett. A lapp esetében a történelmi helyzetnek megfelelően a finn mellett jelentős svéd, illetve dán hatással is számolni kell. A lapp írásbeliség első emlékei a hittérítéshez kötődnek a XVII. század elejéről. Az első lapp nyelvtanok hittérítési célból, az ott tevékenykedő misszionáriusok számára készültek. Mivel akkoriban nem volt számottevő lapp írásbeliség és írástudó réteg, a nyelvet külföldiek írták le, más grammatikák mintájára. Az első három lapp grammatika szerzője közül Fiellström és Ganander svéd, Leem pedig dán volt. A déli lapp nyelvjárás irodalmi változatát Petrus Fiellström hozta létre, aki az első lapp grammatika szerzője is. A grammatika előszavában a lapp nyelvet kulturálatlan és elmaradott emberek szedett-vedett, elkorcsosult, szabálytalan, és mindenfelől átvett szavakkal tarkított szabályokat nélkülöző keverék beszédének festi le. (Idézi Hovdhaugen–Karlsson–Henriksen– Sigurd 2000. 53, sajnos az eredetihez nem jutottam hozzá.) A korai lapp kutatások egyik centruma Norvégia volt. Trondheimben működött Knud Leem, aki lapp grammatikát (1752) és két részletben lapp– dán–latin szótárat tett közzé (1768 és 1781). A grammatika előszavában ő is megemlíti, hogy a legtöbben a lappot abszurd, vad, zavaros nyelvnek tartják, bár ő maga nem ért ezzel egyet (idézi Hovdhaugen–Karlsson– Henriksen–Sigurd 2000. 53).

1743. Henricus Ganander Ganander, aki a következő lapp grammatikát (Grammatica Lapponica) írta, az északi lapp nyelvjárásra alapozva sokkal kedvezőbb képet festett. A címben a lappot Európa szinte legrégebbi nyelvének nevezi, az előszóban pedig a finnel együtt közvetlenül a héberből eredezteti. Grammatikáját szerinte a finn nyelv tanulmányozásához és a finn–lapp–héber nyelvrokonság igazolásához is fel lehet használni. Ganander nyelvtana többféle célt szolgált. 30

Elsősorban természetesen a hittérítéshez szükséges nyelvtanulást, ezért a nyelvtanon túl a megfelelő szójegyzékek hiányát enyhítendő, az egyes szabályokat a lehető legtöbb példával is illusztrálja. Az előszóban megírja, hogy művével segítséget akar adni a lapp jogi szövegek megfogalmazásához. Ganander nyelvtana Vhael grammatikájára épül. A finn mintát részben annak kézenfekvő volta miatt választotta (Ganander a turkui egyetemen tanult), másrészt úgy tartotta, hogy a nyelvrokonság miatt a lapp nyelv leírását célszerű a finn nyelvtanra alapozni. A grammatika előszavában így ír erről: „Ha valaki ismeri a finn nyelvet, és van józan esze, rövid idő alatt elsajátíthatja a lapp nyelv alapjait.”5 Ezért az újabb kutatások nem tartják önállótlannak és kisebb értékűnek a latin minta szoros követése miatt Petraeus grammatikáját (Kulonen 1999. 50). Ugyanakkor ez a választás magában hordta a finn grammatika torzító hatásának veszélyét is. Az a paradox helyzet állt elő, hogy míg a finn nyelvleírás addigra több ponton is sikeresen elszakadt az alkalmatlannak bizonyult latin mintától, a finn minta kritika nélküli alkalmazása a lappra újrateremtette ezt a helyzetet, ezúttal a lapp viszonylatában. Jó példa erre az esetek számának alakulása a grammatikákban. Az első ránk maradt finn grammatikában Petraeus még a latin casusokat vette fel a finnben is. Később Vhael már a finn nyelv természetének megfelelő sokesetes rendszerrel számolt. Vhael nyomán írt lapp grammatikájában Ganander is 13 esetet írt le, holott a lapp nyelvben valójában csupán 8-9 eset van (lásd Kulonen 1999). Ami a birtokos személyjelek és a birtokos személyjeles névszók leírását illeti, ebben Ganander teljesen Vhael után megy, ugyanazokkal a terminusokkal. (Ganander 1743. 11 és 31). A pronomennél azután újra megemlíti annak kapcsolódását különböző szófajokhoz (Ganander 1743. 51). (Részletesen lásd a IV. fejezetben.) A szóképzést hosszan és részletesen tárgyalja (Ganander 1743. 36–51). Az igeragozást szintén Vhael mintájára írja le, de részletesebben tárgyalja. Érdekesség, hogy Ganander munkája tartalmaz szintaxist is, ami Vhaelnél teljesen hiányzik. A szintaxis a convenientiára és a rectiora épül. Az előbbiben kap helyet a minőségjelzős, az értelmezős és a birtokos jelzős szerkezet (ez egybevág a latin grammatikák gyakorlatával) és a különböző particulák hozzátétele a névszókhoz. A második rész a melléknevek és igék mellett használandó esetvonzatokat tárgyalja, továbbá a különböző igenevek használatának leírását is.

5

„...qui Fennicam tenet linguam & iudicium adhibet, brevi Lapponicae linguae fundamenta, solidissima capere .. [affirmo]” (Ganander 1743. Praefatio).

31

A természetes magyarázó, viszonyítási alap, ahogy a szerző szóhasználatából is kiderül, továbbra is a latin grammatika.6 Ugyanakkor a svéd olvasókra tekintettel igen nagy a svéd nyelv szerepe is. A lapp szavak lejegyzésében a svéd ábécét használja (1743. 1), a példák latin fordítása mellett mindig ott áll a svéd is, a magyarázatokban is hivatkozik a svédre.7 A grammatikák egyúttal a korai magyar nyelvhasonlító munkák forrását is képezték. A magyar és a lapp (illetve finn) grammatika összevetéséhez Sajnovics Leem, Ganader és Fiellström munkáját használta (Sajnovics 1771. 13), Gyarmathi pedig Ganander és Vhael nyelvtanára támaszkodott (Gyarmathi 1799. Praefat. XIV). A fenti munkák közül Petraeus, Martinius, Vhael és Ganander munkáját olvastam eredetiben, elsősorban az esetrendszerrel és a pronomen affixummal foglalkozó részek terminushasználatát vizsgálva.

6 Csak néhány fordulat: „Latinorum Supinum per praesens infinitivi effertur” (Ganander 1743. 169) és „Latinorum duo ablativi consequentiae per infinitivum & affixum inam accurate transferri possunt” (Ganander 1743. 171) és „particulae separatim vel affixe positae, quae latinorum Ne, An, Num, utrum, cur Quare respondent...” (Ganander 1743. 172) stb. 7 Például: „Infinitivum cum Accusativo per ellipsin poni, ut in Svecis et Latinis, ita et Lapponibus usitatissimum” (Ganander 1743. 168).

32

II. fejezet VARIABILITÁS A KORAI MAGYAR GRAMMATIKÁK TERMINOLÓGIÁJÁBAN

A köztudatban a latin nyelvű magyar grammatikák terminológiájáról a következetlenség és a sokszínűség képe él (ami igaz is), ám ennek részletesebb vizsgálata hiányzik. Ebben a fejezetben a legfontosabb általános jellemzőket foglalom össze. Bár az itt leírtak sok szempontból megelőlegezik azokat az eredményeket, amelyekre az egyes terminusok használatának vizsgálatával jutottam, mégis úgy gondolom, megkönnyíti a dolgozat olvasását és követhetőbbé teszi a későbbieket, ha előbb általános képet vázolok fel a vizsgált kor terminológiájáról. Az itt elmondottak a további fejezetek hátteréül szolgálnak. Feltételeztem, hogy az új grammatikai terminusok kialakulásában és jelentésváltozásában hasonló szabályszerűségek érvényesülnek, mint a közszavak esetében, így hasonló módszerekkel vizsgálhatók. A jelentést és annak változását azt a metódust követve írtam le, amelyet Zsilka János jelentésintegrációs elméletének (lásd például Zsilka 1982) nyomán Horváth Katalin dolgozott ki. (Részletesen lásd Horváth 1993.) A fejezetben áttekintem annak a latin nyelvű grammatikai szókincsnek a kialakulását, amely a magyar grammatikusok rendelkezésére állt nyelvünk leírásának kezdetén, utána e szókincs megújításának fontosabb kérdéseivel foglalkozom. A következő kérdésekre keresek választ: 1. Milyen terminológiai megoldásokkal találkozunk a magyar nyelvi sajátosságok leírásában? 2. Vannake szóhasználati eltérések az egyes munkák között, s ha igen, mi okozhatja ezeket? 3. Vannak-e szóhasználati következetlenségek az egyes munkákon belül, s ha igen, mi okozhatja ezeket?

A klasszikus grammatikák szókincsének kialakulása Görögország Az európai nyelvek leírásának elméletét, módszerét, kategóriáit és az azokat jelölő terminusokat a görögök alkották meg. A nyelvi leírás kialakulásának az i. e. V. századtól az i. e. II. századig tartó folyamata a speciális 33

nyelvi szóosztályok leírásával zárult, megteremtve a terminológiát is ehhez. A görög nyelvészeti szókincs hosszú folyamat eredményeként született meg és végleges formáját csak nagyon későn nyerte el. Természetesen a nyelvi gondolkodás fejlődésével, a grammatikai kategóriák kialakulásával párhuzamosan jöhettek csak létre az őket jelölő terminusok. A nyelvészeti kérdéseket és elemzéseket gyakran inkább a művelt köznyelv mindennapi szavaival, semmint a mai értelemben vett szigorú metanyelven adták elő. Platón és Arisztotelész elemzései az első lépést jelentik azon az úton, amikor a görög köznyelv szavait szaknyelvi, filozófiai és nyelvészeti értelemben használják (Robins 1999. 36). A köznyelvi szavak fokozatos szaknyelvivé válása hosszú ideig tart, és sokszor bajos eldönteni, mikor tekintsünk grammatikai terminusnak egy szót a nyelvészeti kérdéseket tárgyaló korai szövegekben (Taylor 1995. 85). Egységes terminológiáról, főként kezdetben, nemigen beszélhetünk. A grammatikai kérdéseket többféle, eltérő kiindulású irányzat is tárgyalta, ezek kategóriái és terminusai keveredve és következetlenül jelennek meg a későbbi szerzők egybeolvasztó műveiben. A megnevezés a grammatikai terminusoknál ugyanolyan elv szerint ment végbe, mint bármely más szónál. A szó jelentésében meglévő jelentésmozzanatok közül az egyik kiemelkedett és a szó névadójává vált, és az egy megnevezett mozzanat a synekdokhé/pars pro toto elve alapján magába foglalta az összes többit is (Zsilka 1982. 59–61). Fontos megjegyezni, hogy – mivel a grammatikai leírás nem köznyelv, hanem szaknyelv – a szavak mindig metaforikus jelentésűek voltak. Vagy egy köznyelvi szó metaforizálódásával, ilyen például a névszó kategóriáját jelölő onoma/ nomen, ami tulajdonképpeni jelentésében ’név’. A syndesmos/coniunctio tulajdonképpen összekötés és metaforikusan lesz a logosz (mondat) két fő részét egymásra vonatkoztató szófaj. A terminusok kisebbik fele valamely másik szakszókincs szavainak metaforikus használatával jött létre, vagyis ezek már többszörösen metaforizálódott jelentések. A leggyakrabban a filozófiai kifejezéseket vette át a nyelvészet, ami kezdetben csupán a filozófia egyik vizsgálati területének számított. A ptósis/ casus ’eset’ szó filozófiai példázat az általános egyedi megvalósulásáról: a különböző helyekre leeső tárgy alakjának és hatásának változása a különböző mondatbeli környezetben álló szó alakjának és jelentésváltoztató hatásának felel meg. A klisis/declinatio köznyelvi jelentése ’meghajlítás’, ’elgörbülés’, majd filozófiai értelemben mindenféle állapotbeli változás, nyelvészetileg pedig az a szóalakbeli változás, amely a lélek állapotának változását (és ezáltal a szó jelentésbeli változását) fejezi ki. Ennek a terminusnak aztán a grammatikai jelentése is átalakult: az általában vett szó34

alakbeli változás, amely kezdetben minden változást jelöl, beleértve a mai értelemben vett ige- és névszóragozást, a képzéseket (ebben az értelemben vette át és definiálta pl. Varro is, De Lingua Latina X, 761), később kifejezetten csak a névszóragozást jelölte. De más terület szakszavaiból is lehettek grammatikai terminusok: az orthé ’egyenes’ szó, ami az alapformát jelentette (igéknél a cselekvő alakot, névszóknál a nominativust) a birkózás nyelvéből került át. Rendkívül változatos, hogy mi válhatott egy terminus névadó mozzanatává. A szófajok nevei közt van pusztán formai tulajdonságon alapuló megnevezés, például prothesis/praepositio ’elöljáró’, vagy funkcióra utalás: syndesmos/coniunctio, ’kötőszó’, esetleg egy másik szófajhoz viszonyítva való megnevezés: antonymia, ’névmás’, epirrhéma/adverbium ’határozószó, szó szerint: ige melletti’. A másodlagos kategóriák közül például az esetneveknél mindig az esetforma egy jellemző használata válik névadóvá. Többféle használat is névadóvá lehet, a korai görög nyelvészeti irodalomban az egyes esetformáknak többféle nevük is van. Így lesz az alanyeset neve az említett orthé ’egyenes, alapalak’, illetve onomastiké ’megnevező’. A birtokos eset neve geniké, ’nemhez [nemzetséghez] tartozó’, patriké ’apai’ (a görögben a tulajdonnév mellett birtokos esetben ott állt az illető apjának neve) ktétiké ’birtokos’. Az igenevek közül az infinitivus (görögül: aparemphatos ’nem meghatározott’) arról kapta a nevét, hogy – szemben a ragozott igével, a verbum finitummal – nem határoz meg módot, számot, személyt, a módjelölés hiányát kiemelve a grammatikák a módok közt tárgyalták (vö. Szabó 1981. 154).

Latinok A latin nyelvtanok szinte kínosan pontos másolatai voltak a görög grammatikáknak. A latin szerzők a görög leírás pontos átvétele mellett a szókészletet is megtartották, azaz tükörfordításban adták vissza latinul (olykor félrefordítva, mint az esetnevek közül Varro az accusativust). A görögök grammatikai felfogását az antikvitás végén a latinok, elsősorban Donatus, Priscianus, kisebb részben Sergius, Servius és Victorinus foglalták össze és közvetítették a későbbi európai műveltség számára sokáig kizárólagos

1

„Declinatio est, cum ex verbo in verbum, aut ex verbi discrimine ut transeat men, vocis commutatio sit aliqua.”

35

modellként. A latinoknál már a terminológia egységesedett, tehát a párhuzamos megnevezések közül többnyire csak az egyik került át. Említést legfeljebb az érdemelt, ha a leírás hiányt vagy többletet mutatott a göröghöz képest – így lett az ablativus másik neve casus Latinus, latin eset. Az eltéréseket egyébként lehetőleg kerülték, ismert, hogy görög mintára a latin grammatikusok is nyolc szófajt tartottak számon – holott a latinból hiányzik a névelő – ám a hiányt úgy pótolták, hogy a görög syndesmos kategóriájából önálló szófajként kiemelték az indulatszavakat (interiectiones). Indulatszavak persze a görögben is voltak, csak a kötőszavak (syndesmoi) közt tárgyalták őket. Más példa: a latinból hiányzó görög duálist keresték a latin többes számú igeragokban. Vagy görög igék paradigmáját alkalmazva a latinban is, külön névvel, külön tárgyalták az önállóan használt coniunctivust (optativus) és a mellékmondatit (coniunctivus vagy subiunctivus), holott a latinban a kétféle használatú coniunctivus közt nincs formai különbség. A megnevezések mikéntjének a latinok teljesen tudatában voltak. Priscianus például fontosnak tartotta külön is megemlékezni a grammatikai műszavak, köztük az esetnevek megnevezésének kérdéséről: „Minden egyes esetnek tehát sokféle más és különböző jelentése van, de az ismertebb és gyakoribb jelentésükről kapják az elnevezésüket, miként sok más helyen is ezt találjuk, például apai névről beszélünk, ámbár nem minden név, de a legtöbbje apai eredetű, neutrális igékről beszélünk, nem mintha kizárólag olyan igék lennének ebben a fajtában, amelyek semleges jelentésűek (azaz abszolútan véve sem cselekvő, sem szenvedő jelentésűek), hanem mert nagyrészt ilyenek, szótagokról beszélünk, [syllaba, szó szerint: hangösszekapcsolás], nem mintha mindegyik szótag hangok összekapcsolásából jönne létre, de a legtöbb igen: így tehát az eseteket is valamilyen fontosabb jelentésükről nevezték el” (Priscianus Institutio 5. 73).2 Idekívánkozik az a megjegyzés, hogy az esetformák megnevezésének mikéntjét mindvégig számon tartották a magyar nyelvészeti gondolkodásban is, ami azért említésre méltó, mert a magyar szerzők igen ritkán fűztek magyarázatot terminusaikhoz. Egy példa: a XIX. század elején Révai Miklós (1806.

2 Latin eredetiben: „Multas tamen alias quoque et diversas unusquisque casus habet significationes, sed a notioribus et frequentioribus acceperunt nominationem, sicut in aliis quoque multis hoc invenimus, ut ’patronymica’ vocamus non quod omnia, sed quod pleraque a patribus derivantur, ’neutra’ dicimus verba, non quod solum ea in hac specie inveniuntur, quae neutram habent significationem [id est nec activam nec passivam, absolute dicta], sed quod ex maxima parte, ’syllabas’ nominamus, non quod omnes comprehensione literarum constant, sed quod pleraeque: sic ergo etiam casus ab aliqua notabiliore significatione sunt nominati.”

36

207) avval indokolta javaslatát a magyar esetvégződések nevének megváltoztatására, hogy a végződéseknek a latin helyett a magyar nyelvben betöltött legfontosabb szerepéről kellene elnevezni az eseteket. Így például a -nek végződés alkalmas neve a magyarban nem dativus casus, hanem relativus vagy oppositivus casus, az -é (!) végződésé pedig genitivus helyett possessivus casus stb. Másik helyen is leszögezi, hogy a megnevezésnek a jelenség fontosabb, jellemzőbb elemét kell kiemelnie.3

Latin nyelvű héber grammatikák A latin grammatika szókészlete áttételesen is érvényesült. A magyar nyelvtudomány-történetében eddig nem kapott elég figyelmet az a hatás, amely a reneszánsz kortól kezdve a latin terminusokkal leírt héber grammatikán keresztül érte a korai magyar nyelvleírást. A héber grammatikát az arab grammatikák mintájára, arab kategóriák és terminusok felhasználásával írták le, először arab, majd héber nyelven. A héber grammatika azután úgy kerülhetett be az európai grammatikairodalomba, hogy kategóriáit a latin grammatika kategóriáival írták át, terminológiáját pedig a latin terminológiával. (Telegdi 1990 és Téné 1995). A latin terminusok bevezetése a héber grammatikába természetesen nem lehetett teljes körű, sok héber terminus megmaradt, és a héber grammatikából merítő magyar szerzők is így vették át, például a műveltető igék nevét (hifil) és a ható igékét (kal). Ezzel a sokszoros áttétellel létrejött grammatikával találkoztak azután a humanizmus korától kezdve a magyar szerzők (és más finnugor nyelvek grammatikusai is). Természetesen pontos párhuzamról a héber és a magyar között nem volt szó, így a héber nyelvtan latin terminusainak alkalmazása óhatatlanul e terminusok jelentésváltozását eredményezte. A héberből átkerült terminusok némelyike azután a magyar grammatikában sajátos önálló jelentésfejlődésen ment keresztül, így például az affixum. A jelentésfejlődés menete ugyanolyan, mint a klasszikus latin grammatikából származó terminusoké.

3

A praepositio a latinban állhatott előtt névszó előtt (elöljáró) és ige előtt (igekötő). A magyar szerzők szerint is ezek az elemek egy csoportot alkotnak, ám a névszói praepositiókon a határozóragokat és a névutókat értették, és ezeket a magyarban elfoglalt helyük alapján postpositiónak nevezték. Révai szerint (1908: 262) az igekötőket is így kell nevezni, mivel a névszói postpositiókkal azonos csoportba tartoznak, a csoportnak pedig a jellemzőbb eleméről kell nevet adni („…denominatio a potiori soleat fieri…”).

37

A terminológia megújításának eszközei a latin nyelvű magyar művekben A korai magyar grammatikákban leggyakrabban az alább felsorolt jelenségek, sajátságok jelentettek kategorizálási és megnevezési gondot: A hangrendszerben: a latintól eltérő fonémák és jelölésük, a hangrendi illeszkedés. A névszók körében a birtokos személyjelezés, a birtokos személyjelek eredete, a névragozási rendszer kijelölése, a határozóragok besorolása és megnevezése, evvel összefüggésben a névutók kérdése. Az igéknél: a határozott és az általános ragozás különbsége, a határozott igeragok eredete, a műveltető képzés, a jövő idő kifejezése. Az igeneveknél: a főnévi igenév személyragozása, a határozói igenév. A latintól eltérő jelenségek megnevezését a magyar grammatikusok általában a meglévő latin terminusok átértelmezésével vagy a terminusok mellé tett jelzővel oldották meg, sokkal ritkább új terminusok létrehozása. A latin terminus nemcsak a klasszikus grammatika szókészletéből eredhetett, hanem a latin nyelvű héber grammatikákból is. A meglevő terminus jelentésének metaforizálódása ugyanúgy ment végbe, mint bármely más szó esetében. Az új jelentés az előzővel közös jelentésmozzanatai alapján jöhetett létre. Például az ablativust több szerző is általában a magyar határozóragok (pontosabban a latin esetekkel nem azonosítható ragok) gyűjtőneveként használta, abból a meggondolásból, hogy ezek szintén határozói viszonyt fejeznek ki, a szó végén állnak és a fordításban legtöbbször ablativus felel meg nekik a latinban. Néha a metaforizálódás úgy történt meg, hogy a közös mozzanatokban nem volt benne az eredeti szó névadó mozzanata, így a létrejött metaforikus jelentés elszakadt a névadó mozzanattól, hiszen éppen azt nem tartalmazta. Ez a jelenség a nyelvben egyébként teljesen közönséges, lásd a köznapi szavakból a műanyag vállfa vagy az alumínium ezüstpapír példáját. Ilyen a grammatikai terminusok közül a praepositio, aminek a névadó motívuma a szófaj tagjainak elhelyezkedésére utalt: ’[névszók vagy igék] előtt álló’. A magyar határozóragokkal nyilván a betöltött funkció azonossága kapcsolta össze, így nevezhették a magyarban a szó végén álló ragokat is így. Máskor éppen ellenkezőleg: a névadó motívum igen fontosnak bizonyult a metaforikus jelentések létrejöttében. A héber grammatikából származó affixum eredetileg csak a főnév vagy az ige végéhez kapcsolt névmást jelentette (amin a birtokos személyjeleket, illetve a határozott igeragozás ragjait értették), később általánosan mindenféle toldalékot. (Az utóbbi példa azt is mutatja, hogy a magyar szerzők nemcsak a klasszikus 38

grammatikák latin szókincsét hasznosították, hanem a latin nyelvű héber nyelvtanokét is.) A meglevő terminusok megtoldása egy jelzővel szintén a terminus metaforizálódását feltételezi. Ilyen módon kapcsolódhatott például a korai magyar nyelvtanokban a praepositio nevéhez az suffixa, affixa, coniuncta jelző (’a [szó végéhez] toldott elöljárók’). A kételemű megnevezések legfőbb érdekessége, hogy két szempontból való megnevezést tükröznek: az egyik elemben az egyik nyelv felől, a másikban a másik felől. Nyilvánvalóan új terminust hoznak létre akkor, ha új szót alkotnak: (például ha új névszói esetet vesznek fel a szerzők, annak latin mintára képzett neve van, mint Komáromi Csipkés Györgynél (1655) locativus (-n), a traductivus (-vá,-vé) és a coniunctivus (-stul,-stül). Nehezebb a kérdés akkor, ha egy meglevő köznyelvi szóból alakul ki szakszó, ugyanis nehéz eldönteni, mikortól tekintsük annak. Lásd erről a nyelvhasonlítás kezdetén a nyelvi rokonság jelölésére használt affinitas szót. A terminológia a végig hullámzó és kiforratlan, a mai értelemben vett pontos és egyértelmű szókészlet csak a magyar nyelven írott munkákban jelenik meg, nem kis részben tudatos nyelvújítás eredményeként (Fiers 1979). A latin nyelvű munkákban inkább csak a gondolati irányok azonosságáról beszélhetünk, a pontos megítélés, a kategorizálás és főleg a megnevezés szerzőnként, sőt egy-egy művön belül is változik. Az alábbiakban bemutatok néhány olyan terminushasználati következetlenséget és többértelműséget, amely a kor műveinek értelmezését megnehezíti.

Terminológiai következetlenségek a latin nyelvű magyar grammatikai irodalomban Azonos megnevezés – eltérő jelöletek (poliszémia) Az egyik leggyakoribb eset, hogy ugyanazon szót a szerzők igen különböző jelentésekben használják. Ilyenkor az egyes jelentésekben a névadó mozzanat biztosan közös, hiszen azért lehet a név is azonos. Az azonos megnevezéseknek két csoportja van. Az elsőben az egyes jelentésekben sok a közös jelentésmozzanat és kevés az eltérő, a jelentések levezethetők egymásból. Ilyen például az affixum szó. A második csoportban a jelentések csak a névadó mozzanaton keresztül kapcsolódnak egymáshoz, jóformán csak ez közös bennük. 39

A possessivum jelző használata mindkét típust példázza. Itt a szónak két nagy jelentéscsoportja van, ezek nem kapcsolódnak egymáshoz, viszont az egyes csoportokon belül a jelentések levezethetők egymásból. A szó (’birtokos’) eredetileg, a latin grammatikában a pronomenek egyik csoportját, a birtokos névmásokat jelölte: pronomen possessivum. Ezt a magyar grammatikusok is átvették. A latin esetrendszerben a genitivus eset egyik (bár kevéssé használatos) szinonimája volt a casus possessivus (lásd fent). A magyar szerzők rendre nomen possessivum vagy vox possessiva kifejezéssel jelölik az -é végződésű alakot. Szenczi világosan meg is mondja, hogy a paradigmákban a genitivus helyén szereplő alakot nevezi így: „A birtokos szavak, amelyeket birtokos esetként tüntettünk fel a ragozási sorban, noha ē-re végződnek, mind az eredeti ragozási típusukat követik a ragozás során…” (CorpGr. 156)4. Hasonlóan Geleji Katona István is a Magyar Gramatikatskaban (1655) possessivum-nak nevezte az -é birtokjeles szóalakot (CorpGr. 305). Ugyanakkor Szenczi grammatikájában is nomen possessivum a neve a nagy fejű, nagy hatalmú-féle alakoknak is (CorpGr. 154). Itt a név jelentése már nem ’genitivusban álló’, hanem általában ’birtoklást jelölő’. Ezt bizonyítja, hogy más helyen ugyanezt a típust „birtoklást jelölő”-nek (possessionem indicans) nevezi (CorpGr. 138). A többféle használat gyökerei egyébként az antikvitásra nyúlnak vissza, hiszen Priscianus az Institutiones 2. 38–40-ben már arról ír, hogy a possessivum szó minden, birtoklással kapcsolatos forma neve lehet. A possessivum jelző használatának másik csoportja a korai magyar nyelvtanokban a héber grammatikairodalomból származik. A héberben a személyes névmás, mint önálló szó, csak nominativusban létezik, egyéb eseteinek szerepét bizonyos ragok töltik be, amelyek névszókhoz és igékhez is csatlakozhatnak. Névszóknál a birtokos személyére, igéknél pedig az ige tárgyának számára és személyére utalnak. Funkciójuk miatt e ragokat is névmásnak nevezik. A héber nyomán a magyar szerzők a névszóknál a birtokos személyjeleket, az igéknél a határozott ragozás ragjait továbbá a főnévi igenév ragjait mind a névszóhoz toldott birtokos névmásoknak tartották és így nevezték: pronomen possessivum affixum ’toldott birtokos 4 Latin eredetiben: „Voces possessivae, quas pro genitivo posuimus in paradigmatis, etsi $ habeant in finali, suas tamen declinationes sequuntur in flexione, ut Masè, alius, masénac, masétól; Jánosè, Johannis, Jánosénac, Jánosétól; emberè, hominis, emberénec, emberétol…” Az idézet nem mellékesen arra is rávilágít, hogy Szenczi tisztában volt vele, hogy a magyar alak nem teljesen felel meg a latin genitivusnak, hiszen az -é végződésű alak esetragokat kaphat. Erre mutat, hogy nem genitivus-ról, csak pro genitivo helyezett alakról ír.

40

névmás’, később affixum possessivum pronominale ’birtokos névmási toldalék’. Névszó és jelzőjének látszólagos egyszerű cseréje mögött fontos változás zajlik: a toldalék fogalmának megjelenése. (Telegdi 1990.) A birtokos személyjel neve (mint látni fogjuk, az egyik neve) a legtöbb grammatikusnál: suffixum/ affixum possessivum ’birtokos toldalék’, így Szenczinél (CorpGr. 102, 124 és passim). Több szerző is a birtokos személyjellel ellátott névszót így jelöli: nomen possessivum (szó szerint: birtokos névszó). A magyar grammatikusok vélekedését e kérdésben jól mutatja Gyarmathi Sámuel (1799/1999. 20) magyarázata e terminushoz: „Birtokos szavaknak (nomina possessiva) szoktam nevezni minden főnevet, melléknevet, névmást, igét, melleknévi igenevet, határozószót és elöljárót, amelyek a birtoklás valamilyen fogalmát foglalják magukban. Az ilyen birtoklást kifejező szavaknak jellemzője a kapcsolódó névmási szuffixum, például Ház, ház-am. A végső szótagként álló am névmási szuffixumot az enyim birtokos névmásból vették át.5 Az infinitivus személyragjait azonosnak tartották a birtokos személyjelekkel, ezért lehetett a nevük is azonos, affixum pronomen possessivum, ’toldott birtokos névmás’ vagy nomen possessivum a neve a nagy fejű, nagy hatalmú-féle alakoknak is (CorpGr. 154). Itt a név jelentése már nem ’genitivusban álló’, hanem általában ’birtoklást jelölő’. Ezt bizonyítja, hogy más helyen ugyanezt a típust „birtoklást jelölő”-nek (possessionem indicans) nevezi (CorpGr. 138).

Eltérő megnevezések – azonos jelölet (szinonímia) Az előző jelenség fordítottja az, amikor ugyanazon grammatikai elemet több néven is nevezik. Két típusa van ezeknek a szinonim neveknek. Az elsőben az eltérő megnevezések mögött eltérő kategorizálás áll. A másodikban a kategorizálás nem változik, ám ugyanannak a jelenségnek más-más névadó mozzanatot kiemelve más-más neve lesz.

5 Latin eredetiben: „Possessiva soleo nominare, omnia Nomina substantiva et Adjectiva, Pronomina, Verba, participia, Adverbia et Praepositiones, Quae ideam aliquam possessionis involvunt. Character vocum talium possessivarum est suffixum pronominale adhaerens. Ex. gr. Ház, Domus, Ház-am, Domus mea. Syllaba finalis am, est suffixum pronominale sumtum ex Pronomine possessivo enyim, Meus.

41

Eltérő kategorizálás Az első esetben tehát szemléleti, kategorizálási különbség van a többféle név mögött. A kategorizálási változékonyságot többnyire az okozza, hogy más és más szempont érvényesül a besorolásban. Például az egyszer a forma, máskor a funkció felől nevezik meg az elemet (a legtöbb példát a névragozás körében találni). Szenczi a grammatikájában az -ul/-ül végződést egyszer az esetragok közt említi (CorpGr. 135), másszor pedig adverbium-nak mondja (CorpGr. 251), még a példaszó: Magyaról is ugyanaz. Véletlenről szó sincs, hiszen nem csak ezt az esetnek tekintett végződést nyilvánítja adverbiumnak, de az elöljárói partikulával toldott [határozóragos és névutós] alakokat is: „A képzett határozószavak főnevekből vagy melléknevekből származnak. Osztatlan főnevekből, mint Magyaról, Ungaricè, emberül, humaniter. Vagy hátulról hozzátoldott elöljárói partikula által, mint βámon, Ðzám Ðzerint, numerato…” (uott). Az idézetben szereplő megnevezés (affixa a tergo particula praepositionis) külön figyelmet érdemel, mivel itt a megnevezési változatosság újabb esetével találkozunk. A név egyik része ugyanis az elemet a latin nyelv szempontjából nevezi meg: praepositio, hiszen ezeknek a végződéseknek a latinban többnyire praepositiók felelnek meg. A név másik része a magyar nyelv szempontjából nevezi meg az elemet: affixa. A latin nyelvű magyar grammatikákban a határozóragok megnevezésében a praepositio affixa a bevett megjelölés. A megnevezések önállóan is szerepelnek, a praepositio és az affixum egyenértékű, egymást váltogató kifejezés minden szerzőnél. Csak az érdekesség kedvéért: hasonló folyamatok játszódnak le a rokon nyelvek, így például a lapp korai grammatikáiban is. Ganander lapp grammatikájában a helyhatározóragok egy csoportjával háromszor is (!) találkozunk. Feltünteti őket a forma alapján esetragnak nyilvánítva (ablativus, locativus stb.). A funkció alapján az adverbiumnál az in loco, a de loco és az ad locum alcsoportoknál. Végül a latin megfelelő alapján a praepositionál is szerepelnek ugyanezek a ragok. (Ganander 1743. 13, 127, 141).

Különböző névadó motívumok kiemelése a megnevezésekben A második esetben ugyanazon jelenség különféle nevei mögött nincs kategorizálási eltérés, vagyis szinonimáknak tekinthetők. A különbség az köztük, hogy, más és más a névadó mozzanat. A szinonimasorok létrejötte a közszavak esetében is úgy történik, hogy a több komponensből álló fogalom megnevezéseiben a névadó mozzanat mindig más komponenst emel 42

ki (pars pro toto), és a kiemelt, megnevezett mozzanat alatt érti a többit is (synekdokhé) (Horváth 2001). Ugyanez a folyamat játszódik le a grammatikai terminusok esetében is. Az előbb már láttuk a héberre visszamenő elgondolást a szavakhoz toldott névmásokról: pronomen possessivum affixum ’toldott birtokos névmás’, affixum possessivum pronominale ’birtokos névmási toldalék’. Ugyanez a gondolat számtalan variációban tűnik fel a toldalék különféle megnevezéseiben, aszerint, hogy melyik tulajdonságot emelik ki. Kifejezheti a név a toldalék névmási eredetét: suffixum/affixum pronominale ’névmási toldalék’, így Komáromi Csipkésnél a Hungaria Illustrataban (1655) (CorpGr. 366, 401), Kövesdi Pál. nyelvtanában (1686) (CorpGr. 575) stb. Kifejezheti a név a toldalék birtokos névmási eredetét: affixum/ suffixum possessivum ’birtokos toldalék’, így Tótfalusi Kis Miklós Ratiocinatiojában (1684) (CorpGr. 610), Sajnovics Demonstratiojában (1770/71. 95). Idevonható a Szenczi-féle possessiva terminatio is (CorpGr. 144). Kifejezheti azt, hogy a toldalék személyre utal: affixum personale ’személyes toldalék’, így Pereszlényi grammatikájában (1682) (CorpGr. 505). De történhet a megnevezés aszerint is, hogy a toldalék milyen szófajú szóhoz kapcsolódik. A birtokos személyjelet Komáromi affixum nominalenek ’ névszói toldalék’ is nevezi, a határozott igeragokat affixum verbalenak (CorpGr. 366–367). A felsorolt variációk helyett állhat egyszerűen, jelző nélkül az affixum/ suffixum is. Ami további kavarodást okoz, hiszen az affixum az egymást követő szerzőknél egyre kiterjedtebben már mindenféle – nemcsak névmási eredetű – toldalékot jelöl. Idetartoznak az infinitivus személyragjainak, illetve a személyragos infinitivusnak a különféle megnevezései is. A főnévi igenév személyragjainak a megnevezése, mint láttuk, azt mutatja, hogy a szerzők szerint birtokos névmás kapcsolódik az infinitivushoz (affixum pronomen possessivum, affixum possessivum). Másrészt a személyragos infinitivus neveiben az a gondolat is tükröződik, hogy – ellentétben a göröggel és a latinnal, ahol az infinitivus épp a meg nem határozásról kapta a nevét – a magyar főnévi igenév a birtokos névmás hozzátételével képes személyre utalni, személyt meghatározni. Szenczi így foglalja össze saját (és a többi szerző) álláspontját: „A főnévi igenév birtokos névmások hozzátoldása révén képes utalni a személyre” (CorpGr. 189).6 A személyragozott főnévi igenévi alak neve: infinitum fini-

6 Szó szerint: „A határozatlan igék birtokos névmások hozzátoldása révén határozottá válnak.” Latin eredetiben: „Verba infinita redduntur finita per affixa pronomina possessiva” – magyarul visszaadhatatlan utalás az in-finitivus eredeti jelentésére.

43

tum magyarra fordítva szó szerint: ’meghatározott határozatlan’. Hasonló megnevezések: szintén Szenczinél infinitum personale ’személyre utaló határozatlan’, Gyarmathinál: infinitivus determinativus ’meghatározott határozatlan’ (1799. 133). Jelző és jelzett szó közt szemantikai ellentmondás van, összekapcsolódásukhoz az infinitivus szó metaforizálódásához van szükség, a korábban említett motívumváltással7. Innen magyarázható, hogy Szenczi a nem ragozott főnévi igenevet infinitum impersonale ’személyre nem utaló határozatlan’ névvel illette (CorpGr. 180), vagyis ugyanazt a névadó mozzanatot (’nem utal, nem határoz meg’) ismételte meg kétszer, hogy aztán szembeállíthassa a személyragozott főnévi igenévvel (infinitum personale), Ugyanezt a gondolatot ismétli Geleji Katona is, bár az általa használt nevekben a szemantikai ellentmondás kevésbé feltűnő. 1645-ös Magyar Grammatikatskajának terminuspárja a személyrag nélküli főnévi igenevet így nevezi meg: „infinitivuÐok abÐolute vétetvén”, míg a személyragos főnévi igenevet így: („infinitivuÐok reÐpectivé [’személyre utaló módon’] vétetvén”) (CorpGr. 311).

Ugyanazon névadó motívum szinonimái Előfordul az is, hogy a különféle megnevezések egyszerűen ugyanazon névadó motívum szinonimái. Az affixus jelzőnek gyakori változata a coniunctus, az adnexus, additus, assumptus, compositus mind ’toldott/odakapcsolt’ jelentésben. A toldalékos formát a grammatikákban igen sokszor a toldalék nélküli formával párba állítják a szerzők, ilyenkor a megnevezések is egymásra utalnak. A toldott alak megnevezésének szinonim formáit az előbb felsoroltam, hasonlóan változatos a toldalék nélküli alak megnevezése is, a névadó motívum mindig a toldalék hiánya. Sylvesternél a névszó lehet nomina seorsum sumpta/posita, máshol simplex (CorpGr. 40) szembeállítva a névmással toldott formával (nomina cum affixis pronominibus). Pereszlényinél a birtokos személyjel nélküli alakok pura seu sine possessivis affixis, a birtokos személyjeles neve: cum affixis. Szenczinél ugyanezek simplex, illetve coniunctus vagy compositus alakok (1610. 61 és 75a). Ide sorolható az előbb említett infinitivus absolutus megnevezés is. A magyar határozóragok különféle megnevezéseit vizsgálva azt látjuk, hogy az affixum és a suffixum természetes szinonimája a terminatio is, pél-

7

44

A motívumváltásra lásd Horváth 1993. 81–93.

dául Pereszlényinél a Supplementumban adverbialis terminatio ’határozószói végződés’ (CorpGr. 538), Gyarmathinál terminationes praepositionales ’elöljárói végződések’ (1799. 44). A jelzős szerkezetben is változhat, hogy melyik szó a jelző (melléknév) és melyik a jelzett szó (főnév): praepositio affixa, affixum praepositionale. A szó megjelenhet főnévként: affixum, vagy melléknév: affixus, főnévi igenév: affigere vagy ragozott igealak stb.). Lehet mellékmondat formájú is. Gyarmathinál a terminationes praepositionales stílusbeli változata a terminationes, quae casus formant ’eseteket létrehozó végződések.’ megfogalmazás (1799. 44). Különösen érdekes felhasználása a szinonim megnevezéseknek, amikor egy több toldalékos alak egyes toldalékaira (a megkülönböztetés végett) különböző elnevezéseket használ a szerző, például Szenczinél a birtokos személyjeles névszó határozóragos alakjának megnevezése: affixa ad nomina coniuncta, szó szerint: toldott (coniuncta) névszókhoz járuló toldalékok (affixa) (1610. 75a).

A terminológiai változékonyság okai Látnivaló tehát, hogy a latin nyelvű magyar grammatikákra végig jellemző a terminológiai kiforratlanság, a sokféleség. Az alábbiakban röviden megemlítek néhány olyan tényezőt, amely ezt a változékonyságot okozhatta. Az alapvető ok nyilvánvalóan a szemlélet és a kategóriarendszer kiforratlansága. Amíg például nem dőlt el, hogy egy névszói végződést elöljárónak (praepositio), esetvégződésnek (casus) vagy határozószó képzőjének (adverbium) tartsanak, addig nyilván a megnevezések is változnak, akár egy művön belül is. Vagy egyszerűen affixumnak ’toldalék’ esetleg terminationak ’végződés’ nevezik. Amíg nem tisztázták, hogy mi számít adverbiumnak, addig a legkülönbözőbb szófajhoz tartozó elemeket és alakokat sorolják ide. A magyar szerzők különböző elméleti keretben dolgoztak. Néhány példa: Sylvesternél (1539) a klasszikus ókori és a humanista grammatika (Melanchthon) hatása a döntő. Szenczi (1610) a francia Petrus Ramust követte, Pereszlényi (1682) a jezsuita Alvarezt, Sajnovics viszont Pereszlényi munkájára támaszkodott a Demonstratio nyelvtani részében (1770/71). Komáromi (1655) valamilyen héber alapú grammatikát követett (közvetlen forrását nem találtam meg). Az is gátolta az egységesülést, hogy a magyar szerzők ritkán ismerték egymás munkáit. Többen is arra panaszkodtak, hogy nem voltak elődök, akiket követhettek volna, vagy csak hírből is45

merték őket, így munkája előszavában Szenczi (1610. 21) és Komáromi (CorpGr. 340). Természetesen vannak egymásra építő grammatikák is, például Szenczi munkája volt Kövesdi Pál nyelvtanának (1686) a mintája és Pereszlényi is merített Szencziből.8 A követett minta befolyásolta a kategorizálást és a szóhasználatot. Így a Petrus Ramust követő Szenczinél a szófajok két csoportra oszlanak: voces numeri, azaz grammatikai számmal rendelkező szavak (nomen, verbum) és voces sine numero azaz számmal nem rendelkező szavak (adverbium, coniunctio, praepositio, interiectio). Nyilván ezek a terminusok csak rá jellemzőek a magyar szerzők közül. Vagy az igeragozás leírásában nem vesz fel külön módokat, csak az idő egy alfajaként tárgyalja a módbeli változatokat, ezért a felszólító jelen neve nála praesens secundum (ti. a praesens primum a kijelentő módú jelen). Mint láttuk, az sem mindegy, hogy a névadással a nyelvi elem melyik tulajdonságát emelik ki a grammatikusok.

Közszó vagy szakszó? Két réteg a grammatikákban A terminológiai változatosságot növeli az is, hogy az egyes műveken belül különféle funkciójú részek vannak, és ezekhez más-más stílus és más-más szóhasználat tartozik. A műveknek két rétegük van (még ha ezek nem is válnak el mindig élesen): az egyik a meghatározásoké, címeké, táblázatoké, a másik a kifejtő, magyarázó szövegeké. A definíciókban, táblázatokban, a műfajból adódóan, rövid, tömör megfogalmazásokra van szükség, a szerző egyetlen terminust vagy szókapcsolatot használhat. Ezek a hangsúlyos, kiemelt részek, mondhatni, ez a művek hivatalos rétege. Itt a megfogalmazások és a szóhasználat többnyire követi a latin grammatika, vagy a latinon átszűrt héber nyelvtan sémáját, az újításoknak kisebb a tere. Más a helyzet a művek hosszabb, kifejtő részeiben, a gyakorlatias magyarázatokban. A nyelvtani jelenségek értelmezése, a megfogalmazások magyarázata során a szerző saját szavaival fogalmazza meg, saját felfogása szerint indokolja a szabályokat. Itt a szóhasználat, a körülírások árnyaltabb, sokszor a hivatalostól eltérő képet mutatnak. Ezért a nyelvészeti gondolkodás teljes megismeréséhez nem elég csupán a táblázatokra hagyatkozni, az egész szöveget figyelembe kell venni. 8 Csak az érdekesség kedvéért: Sajnovics viszont csak áttételesen (Pereszlényi közvetítésével) használta Szenczi grammatikáját. A nagyszombati, második kiadásban (Sajnovics 1771. 130) megemlíti, hogy egy dán (!) előkelőség ismertette meg vele ezt a művet.

46

Egy példa: a magyar grammatikusok a névragozási paradigmákban egyegy esetet mindig kizárólag egy végződéssel tüntettek fel. Így azok, akik a magyar esetsorba felvették az ablativust, a táblázatokban mindig csak a -tól, -től végződéssel tüntették fel. Evvel szemben a „gyakorlatban”, a szintaktikai fejezeteknek a vonzatokról szóló részében a példamondatokat magyarázva a legtöbb magyar határozóragot ablativusnak nevezik. Nem csupán azokat, amelyeknek a latin megfelelője ablativus, hanem általában a magyar határozóragokat, olyanokat is, amelyeknek a latinban más eset felel meg vagy egyáltalán nincs a magyar példamondatnak latin párja a szövegben. A megfogalmazás valószínűleg nem tudományos igényű meggondolásokból, hanem gyakorlati egyszerűsítésből ered, az ablativus név afféle gyűjtőkategória. Példának idézem Kövesdi Pál iskolai (!) nyelvtanának néhány mondatát. Kövesdi természetesen az esetsorban csak a szokásos túl és t×l végződést tüntette fel ablativusként (CorpGr. 553– 579). Az igevonzatok tárgyalásánál viszont így ír: „Az emlikezem és az elfeletkezem igék rul, r×l, ra, re (de és ad) elöljáróval kifejezett ablativust vonzanak, mint Meg-emlikezzél a’ Szombatról, Memento Sabbathi [gen.!] …” (CorpGr. 579). „A törekvést és próbálkozást jelentő szavak többnyire ra, re végződésű ablativust vonzanak, mint Uraságra vájódnak Ðokan, Ad dominium [praep.-ós acc.!] aspirant multi. KeveÐen igyekeznek Ðzent életre, Pauci dant operam sanctae vitae. (dat.!)” (CorpGr. 581)9. Tulajdonképpen a négy latin eseten kívül az összes magyar határozóragos alak neve ablativus nála, függetlenül attól, hogy a latinban milyen eset felel meg neki. (Felsorolásukat lásd CorpGr. 580–584.)

Ugyanaz a szó hol terminusként, hol közszóként Különleges forrása a terminológiai sokféleségnek az a jelenség, hogy ugyanazon művön belül a szerző ugyanazon szót kétféleképpen használja. Egyszer a hivatalos részben, definiált szakszóként, egyszer pedig a magyarázó szövegekben közszóként, stílust élénkítő szinonimaként, teljesen más tartalommal. 9 A két idézet latin eredetiben: „Emlikezem vero et elfeletkezem (reminiscor, obliviscor) Ablativum adsciscunt cum Praepositione rul, r×l, ra, re (de et ad) ut: Meg-emlikezzél a’ Szombatról, Memento Sabbathi…” és „Quae studium et conatum significant, adsciscunt plerumque Ablativum in ra, re ut: Uraságra vájódnak Ðokan, Ad dominium aspirant multi. KeveÐen igyekeznek Ðzent életre, Pauci dant operam sanctae vitae.”

47

Korábban már szóba került a pronomen affixum, amelyet terminusként mindvégig ‚birtokos személyjel, határozott igerag és főnévi igenév személyragja’ értelemben használtak a magyar grammatikákban. Sokszor egyszerűen csak affixumnak rövidítették, a táblázatokban és a magyarázatokban egyaránt. Ugyanakkor az affixum szóval együtt megjelent a toldalék fogalma is, és az időben egymást követő szerzők egyre szélesebb körben, mindenféle toldalékra kezdték használni az affixum szót vagy az affixus jelzőt. Ez a definiálatlan szóhasználat azonban mindig megmaradt a magyarázó szövegek műfajában, sohasem jutott el a definíció szintjére. Feltehetőleg azért sem, mert valamiféle toldalékfogalom definiálása merőben idegen lett volna a klasszikus grammatikától, amely az egész szót tekintette alapegységnek, és elutasította annak kisebb részekre bontását. Az affixum megjelenése megkívánta az affixummal ellátott szóalak megnevezését is. A magyar grammatikusok ezt úgy oldották meg, hogy az affixumok hozzátételét a szóhoz összetételnek minősítették. Így összetett szóként fogták fel a pronomen affixumos szóalakokat: a birtokos személyjeles formát (nomen+pronomen), a határozott ragozású igealakot (verbum+pronomen) és a személyragos főnévi igenevet (infinitivus+pronomen), továbbá összetételnek tekintették a határozóragos névszói alakokat (nomen+praepositio). Ez viszont a terminológia újabb tagjának, a compositio-nak a jelentését is megváltoztatta, hiszen a klasszikus grammatikákban e terminus általában a két névszóból alkotott összetételt (nomen+nomen) vagy az igekötős igét (verbum+praepositio) jelölte. A magyarázó szövegekben az affixum és a compositio jelentése tovább bővült: affixum lett a neve fentebb említetteken kívül az összes igeragnak, a határozóragoknak, aztán a legkülönbözőbb jeleknek és képzőknek is (gyakorlatilag minden toldaléknak), és odaillesztésüket compositiónak neveztek. Vagyis itt az affixum jelentése valóban csak annyi: ’odatoldott rész’, ’egy elkülöníthető elem a szóban’ a compositio pedig egyszerűen ’odatoldás’. A XIX. század elején Révai grammatikája már a szóelemekre bontó leírást hivatalosan is meghirdette és a compositio szót definíciókban alkalmazta. A postpositiones affixa [határozóragok] felosztásában például megkülönböztetett egyszerű (simplex) alakokat és composita, vagyis több elemre osztható alakokat, ilyen volt szerinte például a ben (< be+an) is (Révai 1908. 282). A terminológia azonban itt sem szilárdult még egyértelművé, hiszen a leggyakrabban használt compositio szónak szinonimái is vannak: affixio, auctio, coalitio, accessio (Révai 1908 passim). 48

A szemléleti változás tehát szóhasználati változást indított el, de ez nem terjedhetett túl a magyarázó szövegek kötetlenebb szóhasználatán, mivel új terminológia kialakítása új kategóriák kialakítását kívánta volna meg. Ráadásul a rendszert nem lehetett volna csak egy adott ponton változtatni (lásd például az affixum és a compositio összefüggését). Komolyabb változtatás viszont a klasszikus grammatika megreformálását, esetenként alapelveinek feladását jelentette volna. A változás tehát a grammatikák definícióit, táblázatait kevésbé érintette. Emiatt egyrészt elválik egymástól a grammatikákban a definiált és a magyarázó réteg, másrészt elmarad a kategóriák és terminusok pontos meghatározása és egységesítése. Erre csak a magyar nyelvű grammatikákban kerül sor.

49

III. fejezet A SOKESETES NÉVRAGOZÁSI RENDSZER FELISMERÉSÉNEK TÖRTÉNETE Az ablativus a korai magyar és finn grammatikákban

A klasszikus latin grammatika egyik terminusának, az ablativusnak a használatát azért kísérem figyelemmel a XIX. század előtti magyar nyelvtanokban és finn grammatikákban, mert az ablativus a kulcs ahhoz a fontos kérdéshez: miként próbálták a kevés esettel rendelkező latin grammatikát adaptálni a sokesetes magyar nyelvre? A magyar nyelvtanok mellett öszszehasonlításként bemutatom néhány korai finn grammatika megoldását is. A szintén sok esettel rendelkező finn nyelv grammatikusai ugyanis hasonló problémával szembesültek az esetrendszer leírásában, és – a források alapján úgy tűnik – a magyar szerzőktől függetlenül hasonló megoldásokhoz jutottak. Igyekeztem a vizsgálatba olyan munkákat bevonni, amelyek megfelelően tükrözik a korabeli magyar nyelvészeti gondolkodást. A következő forrásokat vizsgáltam: a Corpus Grammaticorumban szereplő korai magyar grammatikákat; a XVIII. századból Fejérvári Sámuel, Kalmár György és Gyarmathi Sámuel munkáját; a XIX. század elejéről Révai és Verseghy grammatikáját. A finn grammatikák közül a finn tudománytörténet által számon tartott jelentős korai finn grammatikákat néztem át: a latin mintát követő Petraeus (1649) és Martinius (1689), illetve az önálló szemléletű Vhael (1733) nyelvtanát. A fejezetben először a klasszikus latin grammatikában szereplő névszói esetek meghatározásának kérdését, illetve a latin ablativus definíciója körüli vitát mutatom be, és a korai magyar, illetve finn grammatikák névragozási modelljeit azért veszem számba az ablativus szempontjából, mert a modellek változása jelzi azt az utat, amelyet a pontosan követett latin esetrendszertől a nyelv természetének megfelelő sokesetes rendszerig jártak be a szerzők. A különböző leírások bemutatása ezenkívül tudománytörténeti tanulsággal is szolgál: miközben a korai magyar és finn grammatikusok a klaszszikus latin nyelvleírást követve és törekvésük szerint annak keretében próbálták meg leírni e nyelveket, a gyakorlatban – még ha nem is voltak 51

tudatában – éppen e klasszikus nyelvtan alapelveinek átértelmezésére vagy felszámolására kényszerültek. A deklináció leírásában a névszói esetek formális meghatározásának elve vált kérdésessé.

Klasszikus grammatika: a névszói esetek formális alapú meghatározása A leírás kiindulópontja az európai nyelvészetben közvetve vagy áttételesen mindig a görög nyomán haladó latin grammatika. A latin nyelvben az esetviszonyokat a névszók részben szintetikus, részben analitikus esetformákkal fejezik ki. (Mivel a téma szempontjából nem lényeges, most eltekintünk a pusztán a concordantia miatt felvett, vagyis nem esetviszonyt jelölő formáktól, illetve a nem névszói esetektől, mint amilyenek például a kérdőszavak.) A szintetikus formák kötött morfémák, kumulatív jelölésűek, a szám, az esetviszony és a tőtípus jelölése elválaszthatatlan, ugyanaz a végződés fejezi ki. (Ezért is volt célszerű választás a klasszikus latin grammatika szóalapú elemzése, mondjuk, a morféma alapú helyett). A szintetikus (inflexiós) esetformák jól körülhatárolható, zárt rendszert, paradigmát alkotnak a nyelvben. A paradigmákon belül sok forma neutralizálódott, vagyis ugyanaz a végződése több esetnek is, ám éppen a concordantia folytán ezek külön esetnek bizonyulnak, ha az egyeztetett szó más ragozási típusba tartozik (például: grammaticae vulgaris – genitivus, grammaticae vulgari – dativus). Ezzel szemben az analitikus formák, a praepositiók félszabad morfémák, amelyek pusztán az esetviszonyt jelölik, míg a nemet, a számot és a tőtípust a velük kapcsolódó névszó mutatja. A névszó maga ugyan valamilyen esetben áll, de ezt a praepositiótól függ és nem a grammatikai viszonytól. A praepositiók grammatikai jelentésük mellett többnyire még lexikai jelentésüket is őrzik. Ráadásul nem alkotnak formális szempontból rendszert. A latin grammatikusok a két csoportot teljesen eltérően kezelték. A szintetikus esetjelölőket a nomen alkategóriájaként tárgyalták és casusnak nevezték őket. A casus tehát szóhasználatukban a szintetikus esetformát és nem az esetviszonyt jelölte (Hjelmslev 1983. 594–622). Az esetrendszer a központi eseteken kívül (nominativus, accusativus), melyek csak igék mellett állhatnak, tartalmazott még két tisztán szintaktikai esetet: az indirekt tárgyat kifejező dativust és a jellegzetesen adnominális genitivust. A sort egy szemantikus eset, az ablativus zárta. (Az esetek felsorolásakor eltekinthetünk a mondattani viszonyt nem jelölő és alakilag is igen kor52

látozott vocativustól, illetve a nyomokban fennmaradt, formailag a genitivussal egyező locativustól.) Általános nyelvészeti megfigyelések szerint az esetek hierarchiájában legalul álló eset könnyen válik többféle funkció hordozójává. (Blake 1994. 119–159). Valóban, a latin ablativus, amely három indoeurópai eset, az instrumentalis, a locativus és az ablativus összeolvadásából jött létre, három fő funkciót hordoz: a lokálist, az instrumentálist és a névadó ablatívuszit (e három fő funkciócsoporton belül számos külön funkciót). A latin grammatikusok is – intuitív módon – elkülönítették az ablativus különböző funkcióit, és a későbbiek során esethasználat címszó alatt tárgyalták, nevet is adva az egyes funkcióknak (abl. instrumenti, abl. comparationis stb.). Az instrumentális funkciót annyira jellegzetesnek érezték, hogy több grammatikus is javasolta az instrumentalis eset bevezetését, így Sacerdos és Diomedes az i. e. III. században. Részletesen ír a kérdésről Quintilianus az Institutio Oratoria 1. 4. 26-ban. A latin nyelvleírásban a definíciók részben formális, részben funkcionális alapon történtek. A kötőszavakat például tisztán jelentésbeli kritériumok alapján osztották ellentétes, kapcsolatos, választó stb. alkategóriákra. A deklinációkban viszont egyes esetek elkülönítésében a forma volt a meghatározó. (Természetesen ez nem jelentette azt, hogy ne lehettek volna egy deklinációban azonos végződésű esetek, de a rendszer egészét tekintve nyilvánvaló volt, hogy ezek külön esetek.) Ezért Quintilianusék felvetését a formai különbség hiányára hivatkozva elutasította Priscianus az Institutio 5. 14. 79-ben: „Feleslegesen teszik tehát azok, akik hetedik esetet [instrumentalist] is beiktatnak, mivel semelyik névszóban sincs semmiféle hangalakbeli különbsége a hatodikhoz [ablativus] képest.”1 Az egyes esetformáknak a paradigmán belül külön neve volt. A latin grammatikusok tisztában voltak avval, hogy egy esetformá többféle funkciót is betölthet, s hogy a név ezek közül csupán az egyikre, a legjellegzetesebbre utal: „Minden egyes esetnek tehát sokféle más és különböző jelentése van, de az ismertebb és gyakoribb jelentésükről kapják az elnevezésüket…” (Priscianus Inst. 5. 73.). Az ablativus nevét az ’elvitel’ jelentésből eredeztették: „… ablativus …, ut ’aufero ab Hectore’ …” (Priscianus Institutio 5. 73). Az analitikus formákat viszont nem is a névszónál tárgyalták. Mivel a praepositiók félszabad formák voltak, amelyek még őriztek valamit

1

Latin eredetiben: „… supervacuum faciunt igitur, qui septimum [casum] addunt, quia nulla differentia vocis in ullo distet a sexto.”

53

adverbiumi előzményük lexikai jelentéséből is, önálló szófajnak tartották őket. Kapcsolódhattak igékhez igekötőként (praepositio coniuncta), ekkor az igekötős igét összetett szóként kezelték. Állhattak névszók előtt elöljáróként (praepositio separata). Az elöljárók felosztása a mondattani viszony szempontjából többnyire lényegtelen jellemzőjük, az esetvonzatuk alapján történt és az egyes elöljáróknak nem volt külön neve. A kétféle esetforma, az inflexiós és az adpozíciós tehát nem kapcsolódott egybe a klasszikus latin grammatikákban.

A névragozás leírása a korai finn és magyar grammatikákban Latin mintájú esetleírás, kevés esetes rendszer A grammatikák névragozási rendszerében számításba vett esetek a latin szisztémától való függetlenedés mértékében változnak. (Természetesen a szintaktikai viszonyokat meghatározó formák közül csakis a névszói végződések jöhettek szóba esetként.) Az elszakadásnak különböző fokozatai voltak. Az egyik véglet az a nyelvszemlélet, amely csakis a latinnak megfelelő eseteket ismerte el casusnak, míg a legfejlettebb változatban a modern felfogásnak megfelelően az egyes végződéseket külön esetként tartották számon. A latint szorosan követő nyelvleírásokban a magyar vagy a finn nyelvre vonatkoztatva is a latin esetek szerepeltek. A közvélekedés az önálló gondolkodás hiánya miatt kisebb értékűnek szokta tartani a latint „szolgaian másoló” nyelvtanokat. A nyelvleírások kezdetén valóban az univerzálisan érvényesnek tartott latin nyelvtan kategóriáit keresték a nyelvekben. Ám a szerzők akkor is szorosan követték a latint, amikor tudatában voltak a leírt nyelvkülönbözőségének. A minta kiválasztásában a közérthetőség döntő volt, alkalmanként fontosabb, mint a teljes illeszkedés. Ma a finn tudománytörténetben a kizárólag a latinra támaszkodó Petraeus grammatikáját olyan jelentős tudományos munkának értékeli, amely az adott latin keretben és kategóriarendszerben viszonylag jól fogalmazta meg a finn nyelv jellemzőit. Rámutatnak arra, hogy a latinhoz viszonyítás, a latin minta felhasználása például az esetrendszer leírásában magától értetődő és célszerű választás volt, amennyiben a grammatika a latint ismerő, de a finnben kevésbé járatos olvasók számára íródott (Korhonen 1986. 17–18. és Kulonen 1999. 50). 54

A magyar grammatikusok is – főként a későbbi időkben – pontosan látták a latin és a magyar nyelv eltérő szerkezetét, mégis a XIX. század elejéig kitartottak a kézenfekvő, megszokott, egész Európában érthető latinos leírás, az „usus publicus et communis” mellett.

Casus és praepositio A latin mintát követő nyelvtanokban a latin eseteket vették fel a magyarban is, így bizonyos ragokat valódi eseteknek tekintették. A latin rendszert szorosan követő grammatikák számára a következő feladat az volt, hogy valamiképp kategorizálják a fennmaradó határozóragokat is. A magyar szerzők számára a latinról és latinra fordítás gyakorlatából világos volt, hogy a magyar határozóragoknak a latinban részben casusok, részben praepositiók felelnek meg – és viszont: a latin casusokat és praepositiókat hol a latin mintára felvett esetekkel, hol egyéb ragokkal, hol névutókkal lehet visszaadni. Az utóbbi két csoportról tehát két dolgot tartottak fontosnak megjegyezni: 1. Azt a funkciót töltik be a magyarban, amit a praepositiók a latinban. A grammatikákban ezért a többi határozóragot valamint a névutókat praepositionak nevezték. 2. Többnyire azt is megemlítették, hogy a praepositiók a latinnal ellentétben a magyarban nem a névszó előtt, hanem mögötte állnak, vele kapcsolva vagy külön. Emiatt sokan inkább a postpositio szót javasolták, például Pereszlényi 1682. 162. A két csoport közti különbséget abban látták, hogy a ragok a szóhoz toldva, a névutók pedig külön állnak. Az elnevezések is a két csoport összetartozására utalnak. Már Szenczi 1610-es grammatikájában praepositiones separabiles és inseparabiles (elválasztható és elválaszthatatlan elöljárók, értsd: névutók és ragok) néven találhatók. Hasonló szemlélettel Pereszlénynél postpositiones separatae et coniunctae (különálló névutók és kapcsolt névutók, értsd: határozóragok) a nevük. A ragok neve a latin nyelvű magyar grammatikákban majd mindig praepositio suffixa, affixa, coniuncta, annexa stb. Jellemző adalék, hogy Szenczi nyelvtanában egy helyen (1610. 157) a Magyaról, emberül formákat (amiket ő mutativusnak, tehát esetnek tart), integer (ép, ti. egységes, nem toldott) alaknak nevezi, szembeállítva a βámon, ÐzámÐzerint formákkal, amelyekben szerinte toldott elöljáró (affixa particula praepositionis) van. E felfogás szerint tehát az esetben álló névszó ép, teljes, osztatlan alak, míg az elöljáróval toldott világosan szétbontható. A magyar grammatikusok a határozóragok és a névutók összetartozása mellett korán felismerték azt is, hogy ezek összefüggő rendszert alkotnak 55

azokkal a formákkal, amelyeket a latint követve esetnek minősítettek. Az elgondolás eleinte inkább a szintaktikai magyarázatok szóhasználatában érhető tetten. Egy példa: Pereszlényi, aki a grammatikai táblázatokban a megszokott latin eseteket tüntette csak fel, a szövegben számos helyen világossá teszi, hogy a magyar névragozási rendszert a latin casusok, a ragok és a névutók együtt alkotják: „Az elöljárók ismerete az egész szintaxis foglalata. Ugyanis azokon az igéken túl, amelyek tárgyesetet vagy részes esetet vonzanak, minden más igei szerkezet csakis a hozzátett elöljárók (annexae praepositiones) segítségével jön létre: ezek kétfélék, különállók (separatae) vagy kapcsoltak (coniunctae) és a névszók után állnak, ezért helyesebb lenne utoljáróknak (postpositiones) nevezni őket” (1682. 162)2. A XVIII. század végére az összefüggéseket expliciten is megfogalmazták. Révai nyelvtanában azt írja, hogy a magyarban nincsenek a latinhoz hasonló, valódi, inflexiós esetek és praepositiók, nyelvünkben szerinte csak egynemű postpositiók vannak, amelyek vagy külön állnak, vagy a névszókhoz járulnak, azokkal összeolvadva. A névszókhoz járulókat mind esetnek lehetne nevezni, nem csupán a latin casusok megfelelőit. Más finnugor nyelvek korai nyelvtanaiban is együtt tárgyalták a határozóragokat a névutókkal, így Vhael (1733) és Ganander (1743).

Az ablativus szerepe Priscianus állásfoglalásával az ablativus meghatározásának kérdése lezárult, legalábbis a latin nyelv leírását illetően. A magyar és rokon nyelvek grammatikáiban viszont az ablativus változatos értelmezésekkel került újra elő. Nem véletlen, hogy egyetlen esetnek sincs annyi eltérő és eltérő szempontú megítélése, mint az ablativusnak. A latin ablativust sokféle funkci-

2 Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a korai angol grammatikákban, ahol felismerték, hogy a latin eseteknek prepozíciók felelnek meg az angolban, Pereszlényi megfogalmazásával teljesen összecsengő megállapításokat lehet olvasni. Wallis Grammatica linguae Anglicanae (1652) című grammatikájában ezt írja: „Diversitatem casuum (quos habent praesertim Graeci et Latini), Anglicana Lingua … neutiquam agnoscit: Sed Praepositionum auxilio rem omnem praestant quam Graeci et Latini partim praepositionibus partim Casuum diversitate perficiunt… Paucarum enim harum vocabularum significatu cognito, tota fere nominum syntaxis intelligitur.” (Idézi Vorlat 1975. 405).

56

ója szinte predesztinálta arra, hogy a sokesetes magyar és finn nyelv korai grammatikáiban mintegy gyűjtőkategória legyen. Más szóval: a latin esetsorból kiinduló grammatikusok több olyan esetet is idesoroltak, melyeknek nem találták a latin megfelelőjét. A következőkben bemutatok néhány megoldási kísérletet a sokesetes nyelvek névragozási rendszerének leírására.

Kevés esetes rendszer, ahol egy-egy esetnek többféle formája is lehet A latinhoz szorosan ragaszkodó nyelvleírás első fázisában a latin esetek szerepeltek és egy esetnek, így az ablativusnak is csak egyféle végződése lehetett. A magyar grammatikák közül ilyen Sylvesteré (1539). A finn grammatikairodalomban nincs erre a változatra példa. A következő fázisban a szerzők megpróbálták a latin esetsort alapvető változtatások nélkül a sokesetes magyar, illetve finn nyelvhez alkalmazni. (A magyaroknál egyes szerzők egy-két újabb végződést is esetnek nyilvánítottak, de ez csak kisebb módosítást jelentett a latinos mintán.) A latint követő, kevés esetes grammatikák szerzői kezdetben avval próbálkoztak, hogy egyes esetekhez többféle végződést is rendeltek. Természetesen mint több, különféle szemantikus viszonyt jelölő eset, az ablativus könnyen kerülhetett ebbe a helyzetbe, és a jelenség az ablativusnál a legfeltűnőbb. A finn szerzők, illetve a korai magyar grammatikák többféle végződést is az ablativushoz soroltak be. (A finn grammatikairodalomban Martinius nyelvtanában az accusativusnak is kétféle végződése van.) Ám a hasonlóság mellett több jelentős eltérés is van. A finn szerzőknél következetesen bizonyos meghatározott végződéseket tekintenek ablativusnak, és ezek így szerepelnek definíciókban és táblázatokban egyaránt. A magyar szerzőknél a definíciók és a táblázatok mindig a latin mintát követik, az ablativus tágabb értelmezése csak a magyarázó szövegekben érhető tetten, ráadásul meglehetősen véletlenszerű a felhozott példák köre. Evvel (paradox módon épp a latin szisztémához ragaszkodva) a szerzők ellentétbe kerültek a latin eset meghatározásának elvével, amely egy adott névszói végződést tekintett esetnek. Az eset kategóriájának elválasztása az egyetlen névszói végződés kritériumától, sőt a névszói végződés fogalmától egyébként nem ismeretlen az európai grammatikairodalomban, és csaknem szükségszerű azokban a grammatikákban, ahol a latintól eltérő névragozási rendszert a latin deklináció keretében próbálják leírni. A magyar grammatikairodalomban vi57

szonylag ritka az, hogy névutót nevezzenek ablativusnak, szinte mindig határozóragokkal kapcsolatban használják a szót. (Kivételek azért vannak, lásd később Kövesdinél és Pereszlényinél.) Ám azokban a nyelvekben, ahol nem lehetett a latin mintájára névszói végződések szerinti eseteket kijelölni, mint például az újlatin nyelvekben vagy az angolban, a szerzők úgy oldották meg az esetek leírását, hogy a latin esetek fordításaként szereplő prepozíciókat „esetjelölő”-nek tekintették. A terminus (segni di caso) már 1525-ben Pietro Bembonál is megvan, pontos megfelelője ennek a korai angol grammatikákban használt case signs. Szintén a latin szisztémához való ragaszkodás miatt lehet egy-egy esetnek többféle formájú megfelelője is, vagyis több formát is besoroltak egyazon eset kategóriájába. Ami az ablativust illeti, a korai angol grammatikákkal foglalkozó könyvében Emma Vorlat (1975. 402–407) egész sor példát idéz arra, hogy az ablativust kifejező esetjelölőknek tekintették a by, with, from, in stb. prepozíciókat. A besorolás alapja nyilvánvalóan itt is az, hogy a latin grammatikát követő leírásokban kézenfekvő volt ablativusnak nevezni mindazokat a formákat, amelyek a latin ablativus fordításai voltak, így prepozíciós szerkezeteket is. Az ablativus ugyanis már nem egy névszói végződést jelölt, hanem olyan nyelvi formák gyűjtőneve volt, amelyek azokat a viszonyokat fejezték ki, amelyeket a latinban az ablativusnak nevezett esetvégződés.

Finn példák: Petraeus, Martinius Az egyik változatban tehát megtartották a latin esetrendszernek az eseteit, sőt a (hely)határozóragok egy részének besorolását az ablativusszal oldották meg, aminek így többféle végződése is lett. A finn nyelvtanírásból két grammatika példázza ezt. Petraeusé (1649) és Martiniusé (1689). A szerzők feladták az „egy végződés – egy eset” formális alapú meghatározás elvét, paradox módon éppen azért, hogy a latin rendszer keretein belül maradhassanak. Modern felfogásban, például Vihonen véleménye szerint a latin esetrendszer eseteit az említett szerzők nem annyira morfológiai, mint szemantikai esetként kezelték s ez magyarázza, hogy a finn nyelv kiterjedt lokális esetrendszerének tagjait a jellegzetesen lokális esethez, az ablativushoz sorolták, annak ellenére, hogy ezeknek esetenként eltérő végződése van (lásd Korhonen 1986. 17–18). Petraeus az ablativus különböző formáiként tárgyalja azokat az eseteket,amelyeket a modern nyelvleírás ablativusnak, 58

elativusnak, inessivusnak és adessivusnak tart. Matthias Martinius, aki szorosan követte Petraeust, nyelvtanában az accusativust két, az ablativust pedig négy végződéssel tünteti fel, és a magyarázó szövegben az egyes ablativusokhoz külön-külön funkciót rendel. Martiniusnak e Stockholmban megjelent, svéd előkelőségeknek ajánlott nyelvtana feltehetően a svéd olvasók igényeinek figyelembevételével készült, ezért a példaszavaknál az első mindig finn, a második svéd, a harmadik latin nyelvű.3 Ezt írja: „Az ablativusnak mindkét számban és minden ragozásban négy végződése van, mégpedig: da/Ðta/Ða/&la. Ezek közül az első, mégpedig a da vagy dn a szóban forgó dolog végrehajtó voltára utal és a [latin] a elöljárót [elöljáró jelentését] foglalja magában, mint [finn] Jumalalda/ [svéd] af Gudi/ [latin] a Deo [Isten által]… A második, mégpedig a Ðta vagy Ðtn a szóban forgó dolog anyagára utal és a [latin] e, ex elöljárót [elöljáró jelentését] foglalja magában, mint: OrjantappuroiÐta/ af Torne/ e spinis [tüskékből]… A harmadik, mégpedig a la vagy ln a végrehajtó eszközét jelöli és a [latin] cum elöljárót [elöljáró jelentését] foglalja magában, mint: Miecalla/ med Sward/ cum gladio [karddal]. A negyedik, mégpedig a Ða vagy Ðn a [latin] in elöljáró jelentését foglalja magában, mint: LeiwnÐn/ uti Brod/ in pane [kenyérben]” (Martinius 1689. 20–21). Ettől már csak egy lépés lett volna annak kimondása, hogy a külön végződés az elkülönült funkcióval már külön esetnek számíthatna – ezt a lépést Vhael teszi majd meg sokesetes grammatikájában (1733). Más sokesetes nyelvek leírásában is találunk arra példát, hogy az ablativushoz többféle végződést is besorolnak: a Gyarmathi Affinitasában idézett nyelvtanok az észt ablativust hat végződéssel tüntetik fel (Helle 1732 és Hupel 1780). A Sajnovics Demonstratiojának egyik forrásául használt Leem-féle lapp grammatikában (1748. 13) az ablativusnak egyes számban két végződése van, és a szerző a két végződés természetét külön-külön példákkal világítja meg (mindezekről lásd Hovdhaugen–Karlsson–Henriksen– Sigurdt 2000).

3 A magánhangzó-jelölésben is svéd hatást tapasztalni. Az Orthographia részben (Martinius 1689. 20–21.) nyolc magánhangzót szerepel: a, e, i, o, u, η és az a-nak, illetve az o-nak olyan változata, ahol az a betű fölött jobbra nyitott félkör szerepel. Megfelelő karakter híján a példákat n-val írtam át, itt a mai finn helyesírás szerint ä állna. Köszönöm Szíj Enikőnek, hogy felhívta a kérdésre a figyelmemet.

59

Magyar példák: Szenczi, Kövesdi, Pereszlényi, Geleji Katona stb. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az első ismert magyar grammatikától egészen a XIX. század elejéig, vagyis a Sylvester és Verseghy között eltelt majd három évszázad alatt (ami nagyjából egybeesik a latin nyelvű magyar grammatikák korával) nem sok változás van a magyar esetrendszer leírásában. A szerzők egyöntetűen a latin esetsort követik, talán egy-egy esetet hozzáadva, a többi ragot pedig praepositiónak vélik. A képet azonban több tényező is árnyalja. Az egyik a definíciók, táblázatok, illetve a magyarázó szövegek szóhasználata közötti különbség. A magyar szerzők a táblázatokban egy-egy esetet mindig kizárólag egy végződéssel tüntettek fel. Így azok, akik az esetsorba felvették az ablativust, mindig csak a -tól, -től végződéssel tüntették fel. Evvel szemben a „gyakorlatban”, a példamondatok magyarázataiban sokféle magyar ragot is ablativusnak neveznek, felfogásukról leginkább a szintaktikai fejezet vonzatokról szóló részének szóhasználata árulkodik. A második, hogy a korai magyar grammatikákban inkább a felfogások, megítélések, mintsem a terminusok azonosságáról beszélhetünk. A művekben nincs még a mai értelemben vett, egységes, kiforrott, egyértelmű terminológia, sok a szinonima, illetve a besorolások ingadoznak. Egy jelenség több kategóriában, több név alatt is felbukkanhat, attól függően, hogy a szerzők éppen melyik oldalát emelték ki. Így ugyanazon határozórag szerepelhet a praepositióknál (a latin megfelelő miatt), az adverbiumoknál (funkció) vagy éppen az esetek közt – akár egy művön belül is. Nézzük tehát a fontosabb szerzőket, időrendben! Sylvester még szorosan ragaszkodott a latin sémához. Szenczi, a második magyar grammatika szerzője már több ponton is meghaladta azt. A táblázatokba a szokásos latin eseteken kívül még egy esetet felvett, a mutativust (eredményhatározó) -vá, -vé végződéssel. Megemlítette, hogy a magyarban egyes számban van még adverbialis vagy assimilativus eset is (-ul, -ül), ezt azonban a táblázatokban nem tüntette fel. Ennél is lényegesebb azonban az ablativus értelmezése. Nem csupán arról van szó, hogy az említett finn grammatikákhoz hasonlóan többféle, a latinban nem található határozóragot is ablativusnak nevezett. Definíciójában az ablativus fogalmába a latinos esetrendszeren kívüli határozóragokat sorolta be, másféle névszói toldalékok mellett: „Az ablativus a toldalékok esete, mely toldalékoknak nyelvünkben igen kiterjedt a használata; ablativusnak pedig azért nevezzük, mivel a hozzátoldott névmásokat [ma: birtokos személyjeleket], névutókat [ma: határozóragokat] és a határozószók jeleit eltávolítva, ismét 60

alanyeset lesz belőle. Mi a névragozási táblázatban csupán azzal a toldalékkal tesszük ki, amely a latin a elöljárónak felel meg, ez pedig a tól, txl, túl, tül” (1610. 48)4. A szintaxis részben is leszögezte: „Az etimológiai részben az ablativust a toldalékok esetének neveztem, mivel a toldalékok eltávolításával ismét alanyeset lesz belőle. Tehát annyi ablativus van, ahány változata van a toldalékoknak.” (1610. 180).5 A meghatározásból úgy tűnik, Szenczinél az ablativus nem a többi esethez hasonló, mondattani viszonyokat kifejező forma, hanem többféle, névszói toldalékkal ellátott alak összefoglaló neve. Szenczi definíciója kísérlet a magyar névszói alakok toldalékoló felépítésének megfogalmazására. Tudomásom szerint ez az első utalás a magyar névszói alakok toldalékoló jellegére grammatikairodalmunkban! Ez a felfogás szükségszerűen a latin etimológia átértelmezését is magával hozta, az ablativus az eltávolítás esete, de már nem a funkcióra utalva, hanem a formára: „a toldalékok eltávolításával (ablatis affixis) ismét nominativus lesz belőle”. (Más kérdés, hogy e meghatározás alapján a latin minta alapján megállapított eseteket is ablativusnak lehetett volna nyilvánítani, hiszen, mondjuk, a napnac dativusi alakból is újra nap lenne a nacot eltávolítva.) Nyilván ezt az ablativust nem lehetett a többi esettel egyformán kezelni, Szenczi ki is mondja, hogy például a birtokos személyjeles alakok eseteket vehetnek fel: „Ablativusnak nevezek minden toldott, avagy névmásos esetet, ámbár [!] ez a névmási vagy toldott eset (casus pronominalis vel affixus) a hat szokásos esetben tovább deklinálható” (1610. 258). A Szenczi nyomán haladó szerzők magyarázataikban (nem a táblázatokban!) sokféle magyar határozóragot ablativusnak neveznek. Természetesen elsősorban azért, mivel az adott helyen valóban egy latin ablativus fordításáról van szó és a megnevezés a latin szempontjából történik. A szintaktikai fejezeteknek a vonzatokról szóló részében a példamondatokat magyarázva a magyar határozóragokat rendre ablativusnak nevezik. A megfogalmazás valószínűleg nem tudományos igényű meggondolásokból, hanem gyakorlati egyszerűsítésből ered, az ablativus név afféle gyűjtőkategória. Később

4 Latin eredetiben: „Ablativus erit casus affixorum, quorum latissimus est est usus in hac nostra lingua; dictus autem est ablativus, quod ab eo affixis pronominibus, postpositionibus, notisque adverbiorum ablatis denuo fit nominativus. Nos in paradigmatis ponemus cum eo tantum affixo, quod respondeat Latinorum praepositionibus a vel ab. Illud autem est; tól, txl, túl, tül.” 5 Latin eredetiben: „In Etymologia Ablativum nominavi casum affixorum, quod ablatis ab eo affixis redeat in nominativum. Tot sunt itaque ablativi, quot affixorum varietas.”

61

ez a besorolás automatizálódik. Azokat a magyar határozóragokat, amelyek általában a latin ablativusnak felelnek meg, akkor is így nevezik, ha aktuális latin megfelelője nem ablativus, hanem például genitivus, dativus vagy praepositiós accusativus. Vagy akkor is ablativus a magyar határozórag neve, ha egyáltalán nincs a magyar példamondatnak latin párja a szövegben. Példának idézem Kövesdi Pál iskolai (!) nyelvtanának néhány mondatát. Kövesdi természetesen az esetsorban csak a szokásos túl és t×l végződést tüntette fel ablativusként (CorpGr. 553–579). Az igevonzatok tárgyalásánál viszont így ír: „Az emlikezem és az elfeletkezem igék rul, r×l, ra, re (de és ad) elöljáróval kifejezett ablativust (ablativum cum praepositione) vonzanak, mint Meg-emlikezzél a’ Szombatról, Memento Sabbathi [gen.!]” (CorpGr. 579). „A törekvést és próbálkozást jelentő szavak többnyire ra, re végződésű ablativust (ablativum in ra, re) vonzanak, mint Uraságra vájódnak Ðokan, Ad dominium [praep.-ós acc.!] aspirant multi. KeveÐen igyekeznek a Ðzent életre, Pauci dant operam sanctae vitae. [dat.!]” (CorpGr. 581). Tulajdonképpen a négy latin eseten kívül az összes magyar határozóragos alak neve ablativus nála, függetlenül attól, hogy a latinban milyen eset felel meg neki. (Felsorolásukat lásd CorpGr. 580– 584.) Az ablativus olyan formák gyűjtőkategóriája, amelyek valamiféle esetviszonyt fejeznek ki, de ezeket az esetviszonyokat nem határozta meg közelebbről. A ragok megnevezésében tapasztalható ingadozás szintén az értelmezés bizonytalanságát tükrözi. Többnyire vagy valamilyen végződésű ablativusról beszél (pl. ablativus in ra, re) vagy elöljáróval kifejezett ablativusról (ablativus cum praepositione rul, r×l, ra, re) és e megnevezések közt nincs érdemi különbség. Pereszlényi, aki szintén Szenczit követte, ugyanezekkel a ragokkal (gyakran ugyanezekkel a példamondatokkal) kapcsolatban esetet kifejező praepositiókat említett, ám ezeket az esetviszonyokat ő sem határozta meg közelebbről: „Más [neutrális igék] pedig az esetüket elöljárók segítségével fejezik ki, melyek közül némelyik a latinban tárgyesettel, némelyik ablativusszal áll. Ezek az elöljárók a főnévhez vagy kapcsolva toldatnak [határoe zóragok], mint Emlekezem IÐtenrol, memini DEI, Vízre Ðzorúltam, adactus e e e sum ad aquam vagy pedig különállóként [névutók], mint Ðz×kolkodom ruházat nélk×l (1682. 147). A példamondatokban a latin megfelelők közül csak az egyik (Dei) hagyományos értelemben vett esetforma, a másik elöljárós szerkezet (ad aquam). A harmadik magyar példának nincs is latin párja, tehát aligha lehet a latin esetforma fordításának érteni. Más helyen Pereszlényi ezt írta: „Ha a cselekvő igének a tárgyeseten kívül más esete is van, akár tulajdonképpeni esettel (per se), akár elöljárók segítségével 62

kifejezve, akkor a [belőle képzett] szenvedő igének is, mint Auferetur a e vobis regnum DEI & dabitur genti facienti fructus ejus, Elvétetik ti toletek e e az IÐten orÐzága, és adatik az o gy×molcsét hozó nemzetnek. Elöljárók segíte ségével: Az ember a’ munkára Ðz×lettetik, és a’ madár a’ rop×lésre. Geleji Katona a magyar határozóragokat szintén vagy casusnak vagy ablativusnak nevezte – függetlenül attól, hogy a példamondatok latin megfelelőjében milyen eset vagy elöljáró szerepel: „Az aznak eznek caÐuÐiban a’ conÐonanÐokat nem Ðz×kÐég meg-kettOztetni…: A’ban e’ben; a’bol, e e e’bol; a’nak e’nek; a’ra e’re; a’tol e’tol etc.”(CorpGr. 300) és „…a’melly ablativuÐok motum ad locum jegyzenek…: mentem Német-orÐzágba’, ad locum.” (CorpGr. 302). Összefoglalva: amennyire a megfogalmazásokból kikövetkeztethető, e korai grammatikusok a magyar határozóragos alakokat casusoknak (ezen belül ablativusoknak) tartották, amelyeket [valódi esetvégződés helyett] elöljárók fejeznek ki. Természetesen erre csupán a szóhasználat utal, a definíciók és a táblázatok mindig a latin grammatikát követik. Tulajdonképpen Szenczi ablativus fogalma is abból indult ki, hogy az ablativus a magyarban nem más, mint a nominativushoz kapcsolt (és ezért onnan leválasztható) különböző elöljárók csoportja. Újdonsága azonban az, hogy a leválaszthatóság/tagolhatóság alapján más névszói toldalékokat is idevont. A másik érdekes dolog, hogy a magyar grammatikairodalomban a latin esetsor első négy esetével kapcsolatban (eltekintve a genitivus téves azonosításától) sohasem merül fel kérdés, holott a dativus -nak/-nek végződése ugyanolyan joggal tekinthető lett volna prepozíciónak, mint a többi határozórag.

Kevés esetes rendszer, ablativus nélkül Magyar példák: Komáromi Csipkés, Fejérvári, Gyarmathi, Kalmár stb. A többféle ablativusi végződés korszaka után fordult a kocka, és néhány szerző éppenséggel kizárta az ablativust a magyar esetek közül, és csak a nominativus–accusativus–genitivus–dativus esetsort tartotta meg. (Vagyis mai terminológiával a tisztán szintaktikai eseteket tartották valódi eseteknek, a szemantikaiakat a prepozíciókhoz utalták, lásd Blake 1994. 119–159.) A szerzők arra hivatkoztak, hogy a -tól/-től végződés valójában nem esetvégződés, hanem a névszóhoz toldott elöljáró, amit nem lehet a valódi eseteket kifejező végződésekhez sorolni. (Nem világos egyébként itt sem, hogy továbbvive a gondolatot, miért nem zárták ki a dativusi 63

-nak/-nek végződést is az esetsorból.) Az ablativus eset eltörlésével a -tól/-től végződés egy lett a többi toldott elöljáró (ma: határozórag) közül. A héber grammatika nyomán haladó Komáromi Csipkés György (1655) kizárta az esetek közül az ablativust, viszont felvette az esetek közé a locativust (-n), a traductivust (-vá,-vé) és a coniunctivust (-stul,-stül). Az esetek megállapításáról ezt írta: „Az eset a névszó speciális viszonyulását jelölő speciális avagy külön végződés (terminatio), az esetnek ebben a nyelvben [a magyarban] olyan végződésűnek kell lennie, hogy ne lehessen teljes vagy csonkult partikulára visszavezetni; ha határozószói, elöljárói vagy kötőszói partikulának lehet tekinteni, akkor nem eset, mivel nem a névszó eltérő végződése, hanem ilyen vagy olyan partikulával toldott névszó”(CorpGr. 360). Vagyis Komáromi elválasztotta a valódi eseteket, melyeket a névszó külön végződésének (specialis nominis terminatio) tartott és a kapcsolt elöljárói partikulákat (particula praepositionalis truncata affixa). (A kissé bonyolultan hangzó megnevezés magyarázata abban rejlik, hogy erőteljesen héber hatás alatt álló nyelvtanában – annak mintájára - a névszó és az ige mellett a harmadik fő szófaj a partikula. Felosztása szerint vannak határozószói (adverbialis), kötőszói (coniunctionalis), indulatszói (interiectionalis) és elöljárói (praepositionalis) partikulák. „Az elöljárói partikulák a latin elöljárók jelentését hordozó szavak. Teljes alakúak, amelyek teljes alakban jelennek meg a mondatban, mint tul, mellette stb. Csonka alakúak, amelyek csonka és rövidült alakban jelennek meg a mondat megszerkesztésekor, mint hoz, hez, nál, nél, ből, től…” (CorpGr. 360–361). A csonka alakúak más szavakhoz kapcsolódnak: vagy névmásokhoz, mint nálam, nálad stb. vagy főnevekhez, mint embernél stb. (CorpGr. 401). A szövegből úgy tűnik, az elöljárói partikulák és az esetek között az a különbség, hogy előbbiek megjelenhetnek névmással kapcsolódva, az utóbbiak nem. Emiatt veszi fel az említett három új esetet és emiatt utasítja el a nál/-nél végződésű ablativust. A XVIII. század második felében több magyar grammatikus is a magyarban csupán négy esettel számolt: nominativus, genitivus, dativus, accusativus. Minden más végződést elöljárónak tekintettek, így a -tól/-től végződést is. A felfogás képviselői közül a XVIII. században Fejérvári Sámuel (1998. 101–102) például így nyilatkozik: „Én a négy eseten kívül: nominativus – genitivus – dativus – accusativus nem ismerek el más esetet. … A magyaroknak nincs ablativus esetük, mivel az a végződés, amit ablativusnak tartanak, nevezetesen a tól az első és a től a második névragozásban, csupán elöljárói toldalék (suffixum praepositionale), amely az ab praepositiót fejezi ki. Másképp, ha a tól, től végződések ablativust hoz64

nának létre, nincs ok, miért ne minősülhetne ablativusi végződésnek a de praepositiónak megfelelő ról, ről és az in praepositiónak megfelelő ban, ben is…”. Ezután ismerteti Szenczi és Komáromi rendszerét, egyenként elvetve a négy eseten felüli eseteket, arra hivatkozva, hogy ezek nem a névszó saját végződései, hanem a latin elöljáróknak felelnek meg. Sőt azt is hozzáteszi, hogy Komárominak saját elveit következetesen alkalmazva nem lett volna szabad az említett három új esetet sem felvennie. A meghatározás alapja tehát az, hogy a magyar végződés latin megfelelője milyen státuszú – szemben Komáromival, aki formális szempontok alapján próbált dönteni. (A kérdésről lásd Lőrinczi 1995.) Gyarmathi saját grammatikájában, az Okoskodva tanito magyar Nyelvmesterben is csak a nominativus – genitivus – dativus – accusativus esetsort tüntette fel. Noha ismerte a korábbi szerzőket, mégis meggyőződése volt, hogy „előttem egyetlen magyar grammatikus sem vizsgálta a magyar nyelv rejtett természetét a megfelelő szorgalommal és lelkesedéssel.” (Gyarmathi levele a Stockholmi Tudós Társasághoz 1796. július 15.-én, lásd Szíj 1999). Az öt évvel későbbi Affinitasban pedig alighanem erre célozva írta a magyar és a lapp, illetve a finn névszói paradigmájának összevetésénél: „Ezeket a különféle szóvégződéseket a régebbi magyar grammatikusok, mint Molnár, valódi esetvégződéseknek fogadták el, és a lappok és a finnek módjára igen sok esetet állapítottak meg, de az újabbkori grammatikusok az említett végződéseket részben határozóinak, részben elöljáróinak… nevezték és tulajdonképpeni értelemben vett esetnek csak négyet nyilvánítottak, éspedig a nominativust, a genitivust, a dativust és az accusativust.” (1799/1999. 11). Az észt nyelvtanok többféle ablativust feltüntető rendszeréről pedig így vélekedik: „Nyilvánvaló, hogy az ablativus különböző változatai nem egyebek, mint elöljáróknak, ha jobban tetszik: suffixum praepositionáléknak a hozzákapcsolódásai az alanyesethez. „ (1799/1999. 128). Az idő előrehaladtával a XVIII. század vége felé a magyar nyelvleírásban mind világosabb lett, hogy nincs különbség az ablativus és más határozói végződések között. Kalmár György szerint (1770. 52): „A mieink most a többi nyelv mintájára vesznek fel hat névszói esetet…Amennyiben ama hatodikat [az ablativust] is az esetek közé számítjuk, ilyen alapon a postpositio inseparabilisek [határozóragok] számának megfelelően az eseteket 12-re vagy 13-ra lehetne szaporítani.”

65

Sokesetes rendszer, ahol az ablativust egy esetnek tekintik a többi közül A leírás legfejlettebb fokán a szerzők visszatértek a latin grammatikához – nem az esetek számát, hanem a formális meghatározás elvét tekintve. A névszó határozói viszonyokat kifejező végződéseit külön-külön esetnek nyilvánították és nevet adtak nekik. A név a végződés legjellemzőbb funkciójára utalt, latinos képzővel: pl. mutativus (’átváltoztató eset’), penetrativus (’behatolás esete’) stb. A latin nyelvű grammatikákban a szerzők mindig az ismert latin esetnevek mintájára adott névvel vezetik be az új eseteket. A finn grammatikatörténetben az első finn nyelvtan, Henricus Crugerus grammatikája 1640 körül már 12 esetet vett fel, de a kéziratban maradt munka elveszett. Petraeus és Martinius munkája után, akik a kevés esetes rendszert követték, ez az áttörés Bartholdus Vhael 1733-as Grammatica Fennicájához fűződik. A magyar grammatikaírásban nem volt egyszerű az áttérés a sokesetes rendszerre. A latin mint bevált minta követése a magyaroknál olyan kézenfekvő és kényelmes volt, hogy még a XIX. század elején is a szerzők többsége ragaszkodott a latin esetsorhoz, noha tisztában volt a magyar névragozás sokesetes voltával. Révai, aki, mint fent láttuk, felismerte a magyar névszói végződések szerepét, a hagyományra hivatkozva mégis a latin esetsort tartja meg, igaz, a mutativusszal és a substitutivusszal kibővítve (Révai 1806. 202–203). A közvélekedést jól illusztrálják Benyák Bernát szavai 1816-os Grammatica Hungaricajában: „A grammatika művelésének buzgalmától hajtva némely grammatikusunk több, más kevesebb esetet jelöl ki…egyesek újakat találnak, mások teljesen kiiktatják a genitivust és a vocativust; csak versengjenek, vagy játszadozzanak kedvükre, mi a közös és szokásos gyakorlatot követjük.”6. A latin rendszer másik fő előnyének azt tartották, hogy más anyanyelvűek is rögtön értik. Jóval Verseghy sokesetes névragozási rendszerének megszületése után, az akadémiai nyelvtan megjelenése előtt egy évtizeddel Vajda Péter még mindig a „nyugotihoz” való alkalmazkodással indokolja a latin minta fenntartását: „ Esetek tulajdonképpen nincsenek a magyar nyelvben, mert neveink… csupán ragasztékokat, utoljárókat vesznek föl. Azonban ezen ragasztékok között van néhány, mellyek a nyugoti nyelvek eseteinek megfelelve igen gyakran használtatnak. Ezeket mi esetek neve alatt itt kijelöljük, részint hogy az

6

66

Latin eredetiben idézi Éder 1998a.

idegen nyelvűek kívánatainak megfeleljünk, részint hogy a mieinket némiképpen a nyugoti nyelvekre is figyelmeztessük…” (idézi Kovalovszky 1955. 268). A sokesetes rendszer Verseghy Ferenc révén a került be magyar nyelvleírásba. 1793-as Proludiumában Verseghy 20 esetet tüntetett fel, majd 1805-ös nyelvtanában a számot 15-re szállította le. Szemlélete nem csak a sokesetes rendszert tekintve rokon Vhaellel: ő is (elődeitől eltérően) az irodalmi és régi nyelvhasználat helyett kora élő nyelvszokását állította mintának és a nyelvleírás alapjának. Munkájában az esetek latin elnevezést kaptak. Éder Zoltán kutatásai szerint Verseghy eredményei a névragozás tekintetében Vörösmarty és Nagy János révén bekerültek az 1846-os akadémiai nyelvtanba is (Éder 1998a). A -tól, -től rag az akadémiai nyelvtanban a helyviszonyragok közt szerepel, távolító néven. A deklinációs rendszer leírásának fejlődését tehát röviden a következőképpen foglalhatjuk össze: a problémát a sokesetes magyar névragozási rendszer leírása jelentette a kevés esetes latin deklináció keretében. A latint követő grammatikusok a latin minta alkalmatlanságával szembesültek: így vagy a szorosan vett szisztémát, vagyis az esetrendszert vagy a meghatározás alapelvét kellett feladniuk. A korai magyar grammatikákban a latin deklinációs mintát tartották meg és az esetsor legalacsonyabb tagját, a szemantikus esetet, az ablativust sokféle magyar esetvégződések gyűjtőkategóriájává tették, feladva az eset meghatározásának elvét. A következő lépcsőben az ablativust törölték a magyar esetek közül és a -tól/-től végződést, éppúgy, mint a magyar határozóragok nagy részét, praepositionak tekintették. Az esetrendszer leírásának legfejlettebb fokán az összes határozóragot esetnek nyilvánították, ezzel visszatértek az eset formális meghatározásának elvéhez, de túlléptek a latin deklinációs mintán. A finn grammatikatörténetben ugyanez a folyamat játszódik le, de csak két fázisban: a több végződéssel felvett latin esetek után a sokesetes rendszer következett.

67

IV. fejezet ÚTBAN A MORFÉMA ALAPÚ ELEMZÉS FELÉ Az affixum a korai magyar és finn grammatikákban

Ebben a fejezetben azt igyekszem nyomon követni, miként kérdőjeleződik meg a korai magyar nyelvtanok gyakorlatában a klasszikus grammatika egyik alaptétele, a szó oszthatatlanságának elve. Más szavakkal: miként kezdik el felfedezni a magyar nyelv toldalékoló jellegét? A kulcsfogalom ebben a folyamatban az affixum kategóriája.

Klasszikus grammatika: a szó oszthatatlanságának elve A klasszikus grammatika flektáló nyelvre, a görögre kifejlődött elemzési mód. A flektáló nyelvekben a végződések kötött morfémák, több funkciójú, szintetikus formák, kumulatív jelölésűek. Például a névszóragokban a szám, az esetviszony és a tőtípus jelölése elválaszthatatlan, ugyanaz a végződés fejezi ki. Ezért itt nem lett volna célszerű a morfémákra osztás, az alapegység a szó lett az elemzésben. Az elv Priscianus grammatikájának megfogalmazásában: „A szó a szerkesztett mondat legkisebb része: rész az egész értelemhez képest… ezt azért mondjuk, nehogy valaki megpróbálja a vires ’erők’ szót két részre osztani, mint vi ’erővel’és res ’dolog’ vagy valami hasonló módon, egy ilyen felosztás ugyanis nem az egész értelme szerint lenne … valamit jelenteni: a szónak a sajátossága ez” (Institutio 2. 3. 14).1 Priscianus fejtegetéséből világos, hogy a legkisebb jelentéssel bíró egység számára a szó, a morfémákra osztás (mint példánkban a vis/vir- tő + -es esetrag) fel sem merült, hiszen az általa bemutatott, tévesnek minősített tagolás (vi + res) is két önálló szót hoz létre. Priscianus rendszerében a szó alatti egység a szótag,

1

Latinul: „Dictio est minima pars orationis constructae…pars autem, quantum ad totum intellegendum, id est ad totius sensus intellectum; hoc adeo dictum est, ne quis conetur vires in duas partes dividere, hoc est in vi et res, vel quaedam huiuscemodi, non enim ad totum intellegendum haec fit divisio…aliquid significare: hoc enim proprium est dictionis.”

69

amit az különböztet meg a szótól, hogy nincs jelentése: „A szótag pedig magában egyáltalán semmit sem jelent” (Institutio 2. 3. 14).2 Az agglutináló típusú nyelvek leírásában nyilvánvaló volt, hogy sokszor egy szóalak több jelentéses elemre is bontható, ám ennek a megfogalmazásához a latin nyelvtan nem kínált alkalmas fogodzót. A megoldást a görög-latin hagyománytól teljesen függetlenül, önállóan létrejött nyelvleírási mód, a héber grammatika jelentette.

A héber grammatika és az affixum terminus A héber nyelv leírásának eredete egy másik semita nyelvnek, az arabnak a tudósaihoz köthető. Az arab nyelvtan a Korán szent szövegére alapozva született, célja az arab nyelv tanítása volt nem arab anyanyelvűeknek. (Éppúgy, mint a Biblia latinjára alapozott és a latint nem anyanyelvként beszélők számára írott latin grammatikák.) A héber nyelv leírása az Ószövetség exegéziséből nőtt ki. Akkoriban a zsidó tanulók képzésének és a tudósok kutatásainak fontos része volt az arab kultúra és grammatika tanulmányozása. Ezért az arabot jól ismerő héber tudósok a X. században a saját nyelvük leírásához is az ismert mintát, a magas szintű arab nyelvű arab grammatikát választották – ami a két nyelv rokonsága folytán alkalmasnak is bizonyult. A héber grammatikát a XI. században Andalúziában arab nyelven, arab kategóriák és terminusok felhasználásával fejlesztették tovább. Érdekes kutatási terület, hogy az arisztotelészi logika és poétika kategóriái és szóhasználata mennyiben befolyásolták az arab és a héber grammatika kialakulását (lásd erről Rosén 1990). Másik érdekes kérdés, hogy ezek a kategóriák miképpen találkoztak a szintén görög nyelvfilozófiai gyökerekből is táplálkozó európai hagyománnyal később a latin nyelvű héber grammatikákban. A történelmi változások során Spanyolországból Európa más részeibe kényszerültek a zsidó tudósok. Az ottani ifjúság azonban már csak héberül tudott, arabul nem, így az arab nyelvű héber nyelvtanokat héberre kellett fordítani. A legfontosabb David Kimchi héber nyelvű munkája a XII. századból, a Sefer Mikhlol, amely Ibn Janah és Hayyuj arab nyelvű művei alapján készült.

2

70

Latinul: „Syllaba autem non omni modo aliquid significat per se.”

A reneszánsz idején Európában felébredt az érdeklődés a Biblia szent nyelvei, így a héber iránt is. A héber grammatika eredményeinek a befogadásához azonban két akadályt kellett leküzdeni: a nyelvtanok eltérő szemléletét és kategóriarendszerét egyfelől, és a héber nyelvűséget másfelől. A fordulat akkor következett be, amikor Johannes Reuchlin 1506ban a Rudimenta linguae Hebraeicae című munkájában Kimchi nyelvtanára a latin ars grammatica terminusait alkalmazta. 1524-ben Sebastian Münster megírta Eliyah Levita alapján az Institutiones Grammaticae in Hebraeam Linguam című munkáját, ezután egymást követték a latinul írt héber nyelvtanok. Ezzel megnyílt az út a keresztény hebraisztika számára, és lehetővé vált a héber grammatika eredményeinek beépülése az európai nyelvleírásba. (Lásd minderről Telegdi 1990 és Téné 1995. 21.)3 A legtöbb későbbi latin nyelvű héber nyelvtan Reuchlin nyomán készült, így például Aurogallusé is (Balázs 1956. 111). A héber a Biblia nyelvei közül a legfontosabbnak, legősibbnek számított, így igen nagy tekintélynek örvendett. Ráadásul a szerkezeti, tipológiai hasonlóságok miatt alkalmas fogódzót kínált a finn és a magyar nyelv grammatikáiban a latintól eltérő jelenségek magyarázatához. (A szerkezeti hasonlóság a korabeli nyelvészeti gondolkodásban magától értetődően genetikai, származásbeli kapcsolatot is jelentett, a nyelvek hasonlóságát és közös eredetét kölcsönösen és szorosan összefüggőnek vélték. Így a magyaroknál és a finneknél, lappoknál egyaránt erősen élt a héber nyelvrokonság eszméje.) A magyar grammatikusok mind kiválóan tudtak héberül, többen oktatták is a nyelvet (Sylvester például Bécsben is katedrát kapott.) Sajnos, kevés adatunk van arra vonatkozóan, melyik grammatikusunk milyen héber grammatikát használt. Dán Róbert (1973. 40) kutatásainak köszönhetően ismerjük Sylvester közvetlen héber forrását, ez Aurogallus nyelvtana.4 Szenczi naplójából tudjuk (Dézsi 1898, 51), hogy Clenardus grammatikájából tanult héberül, ám a két grammatika összehasonlításakor szövegszerű egyezésekre nem sikerült bukkannom, legfeljebb a kategorizálás és a terminológia párhuzamosságára.

3 Egy jellemző idézet Nicolaus Clenardus grammatikájából, amelyből naplójának tanúsága szerint Szenczi is tanult: „… cognitio rei Latinae facile cuncta monstraverit” (1557: 11). 4 Dán Róbert szerint Sylvester forrásként használhatta Aurogallus Compendium hebreae grammatices per Matthaeum Aurogallum Wittemberg, 1523 és Compendium hebreae chaldeaequae grammatices per Matthaeum Aurogallum című könyveit.

71

A héber viszonyítási alapot jelentett az említett nyelvi jelenségek rögzítésére és magyarázatára, akár a hangtan, akár a morfológia területén. Az első finnugor nyelvtanok tele vannak héber hasonlításokkal a nyelvi leírás minden szintjén. A hangjelölés terén erre jó példa Sylvester háromféle s hangja (sin dextrum, szamek, sin sinistrum, sorrendben az s, sz és zs hangok) vagy Szenczi szavai a betűk mellékjeleiről: „E nyelvben [a magyarban] a szótagok kifejezési lehetőségei oly sokfélék és változatosak hosszúság és hangsúly tekintetében, hogy a héberek minden pontjának és vesszőjének helye lenne a mi írásunkban, ha a héberek betűivel élnénk.” (1610. 35). Az igei specieseknek is rendszeresen héber neve van a legtöbb magyar szerzőnél. Hasonlóan a finneknél is, például Vhael nyelvtanában (1733. 68). A magyar, finn, lapp nyelv korai grammatikáiban a birtokos személyjelezés kérdését teljesen héber mintára tárgyalják. A magyar szerzők héber mintára veszik fel az igék töveként az egyes szám harmadik személyt, és héber eredetű a radix, tő fogalma is.

Az affixum a korai magyar és rokon nyelvi grammatikákban Reuchlin héber nyelvtanában (1506) három fő szófaj szerepel. Ragozhatónak nevezi az igét és a főnevet (itt tárgyalja a névmásokat és az igeneveket is), ragozhatatlannak a consignificativumot. Ez utóbbi nála a négy ragozhatatlan latin szófaj (adverbium, coniunctio, praepositio, interiectio) összefoglaló neve, a szófajcsoport a későbbi szerzőknél particula néven szerepel. A finn és a magyar nyelv leírásában a héber pronomen kategóriája nyújtotta a legnagyobb segítséget. A héberben a személyes névmás mint önálló szó, csak nominativusban létezik, egyéb eseteinek szerepét bizonyos ragok töltik be, amelyek névszókhoz és igékhez is csatlakozhatnak. Névszóknál ezek a birtokos személyére, igéknél pedig az ige tárgyának számára és személyére utalnak. Funkciójuk miatt e ragokat is névmásnak nevezik. Reuchlin nyelvtanában megkülönböztetett pronomen separatumot (szó szerint: különálló névmás), ez a hagyományos latin személyes névmásnak felelt meg, és pronomen affixumot (szó szerint: kapcsolt névmás), amin az említett ragokat értette. A névmás hozzátételét a főnévhez vagy az igéhez szóösszetételnek tekintette. A héber rendszer nem vág egybe teljesen a magyarral, mégis felszabadító hatása volt a finnugor nyelvek grammatikáiban a birtokos személyjelezés és a határozott tárgyas igeragozás leírásában (Telegdi 1990). A hasonlóság alapján kézenfekvőnek tűnt a birtokos 72

személyjeleket és a határozott igeragokat pronomen affixum-nak nevezni. A magyarázat nyelvtörténetileg is alapvetően helytálló, hiszen e toldalékok valóban a személyes névmásból alakultak ki. (A birtokos személyjelekről lásd Korompay 1991a=TNyt. I. 259–283.) A pronomen affixum jelentősége azonban ennél is nagyobb, hiszen belőle kiindulva született meg a finnugor nyelvek leírásának egyik kulcsfogalma, az affixum vagy suffixum (toldalék). Az affixum főnév (így, jelző nélkül) már a latin nyelvű héber grammatikákban is szerepel. Nicolaus Clenardus (1557. 56) már affixumokról ír, persze pronomen affixumokat értve alatta, és az elnevezést is megokolja: „ … az affixumok nem fordulnak elő önállóan, csak egy másik szó végéhez tapadva.”5 A magyar nyelv vonatkozásában az affixum szóra már 1604-ből van adat. Keckermann Szenczihez intézett epigrammájának szavai szerint a magyar és a héber nyelv rokonságát: „…igazolják az igéhez kapcsolt és a névszóhoz kapcsolt toldalékok” (affixa verbo iuncta, iuncta nomini – az epigrammát idézi Hegedüs 1958. 45-52). Szenczi nyelvtana az első magyar grammatika, amelyik az affixum szót főnévként használja, előtte Sylvester még csak pronomen affixumról beszél. Fent idézett tanulmányában Telegdi rámutat, hogy a látszólag apró névváltozás (az affixum szó jelzőként használt melléknévből főnevesül) mélyreható szemléletváltást tükröz: immár nem a kategórianév: pronomen a megnevezés alapja, hanem a toldalékjelleg, a szóalakban elfoglalt hely (a pronomen affixum kifejezésben az affixum szó jelzőként állt). Ez már lépést jelent a morfológiai szemléletű elemzés felé, hiszen egyazon szó egyes alkotórészeinek külön jelentést kellett tulajdonítani. Az affixum fogalom helye és további fejlődése a magyar és a rokon nyelvek grammatikáiban sok hasonlóságot mutat, noha természetesen a szerzők máshol, máskor, más nyelvekről és egymástól függetlenül írtak. A párhuzamosság oka: egyaránt a héber grammatika eredményeit alkalmazták hasonló szerkezetű nyelvekre. Leegyszerűsítve a következőképp foglalhatjuk össze a szerzők vélekedését: 1. A pronomen affixum igékhez és főnevekhez is kapcsolódhat. Főneveknél a birtokos személyjeleket, az igéknél a határozott tárgyas igeragokat és/vagy az infinitivus személyragjait nevezték így. A közös jelentésmozzanat az, hogy a pronomen affixum személyre utalást tartalmaz (birtokosra vagy az ige tárgyára).

5

Latinul: „Affixi voce pronomina quaedam intellige, hoc donato vocabulo, quod nunquam inveniuntur separatim, sed perpetuo ad finem dictionis adhaerescant.”

73

2. A megnevezésben a névmási eredetet, a személyre utalást vagy névszóknál (az infinitivusnál is!) a birtokos jelleget emelik ki: suffixum/ affixum pronominale (névmási toldalék), affixum personale (személyes toldalék), affixum/ suffixum possessivum (birtokos toldalék – Szenczinél az infinitivus ragja is), nomen possessivum (birtokos személyjeles névszó) stb.6 A szerzők a toldalék megnevezésénél a szófaji eredetet, a toldott szóalak megnevezésénél pedig a funkciót emelték ki a névvel. 3. A névszóknál hangsúlyozzák, hogy a pronomennel ellátott alak minden esetben ragozható. Külön feltüntetik a pronomen affixum nélküli alakot (status absolutus, forma absoluta) és a pronomen affixumos alakot (status affixus). 4. A grammatikákban megjelenik a jelző nélküli affixum szó is, elsődlegesen ’birtokos személyjel’ értelemben.

Az affixum a korai finn és lapp szerzőknél Az első két ránk maradt finn nyelvtanban, Petraeus 1649-es Linguae Fennicae Brevis Institutiojában, és az őt másoló Martinius1689-es Hodegus Finnicusában még nem szerepel az affixum, a szerzők tisztán a latin mintára támaszkodva kísérlik meg leírni a finn nyelvet. Tagadhatatlan, hogy csak a latin alapján szükségszerűen kevésbé pontos és részletes magyarázatot adhattak például a birtokos személyjelek és az infinitivus személyragozásának kérdésében, mint a héber eredményeket is hasznosító utódaik. Az említett toldalékról, amelyeket a héberre támaszkodó szerzők egyöntetűen pronomen affixumnak tartottak, ők legfeljebb annyit tudtak mondani, hogy azok személyre utaló végződések (terminationes personales). Petraeusnál az infinitivusok közül az egyik (amelyet a későbbi grammatikák pronomen affixummal toldott alaknak neveznek),7 personalis: „A harmadik [infinitivus]

6 Érdekességképpen: van arra is példa, az -é birtokjeles alakot, vagyis korabeli felfogásban a genitivust nevezik nomen possessivumnak, nyilván a birtokos jelleg miatt. (Geleji Katona CorpGr. 305). 7 „Infinitivus suffixa pronominalia status nominalis admittit (Vhael 1733. 78). „Status affixus Verbalis in verborum infinitivis clarissime cernitur” (Ganander 1743. 52). Ezt a sajátságot Gyarmathi a magyar és a lapp (finn) nyelv rokonságának egyik bizonyítékaként említi (Gyarmathi 1799. 28).

74

személyek szerinti” (1649. 28)8. A birtokos személyjeles alakot pedig szerkesztettnek (constructus) nevezték, szembeállítva a birtokos személyjel nélküli alakkal (absolutus). Petraeus (1649. 46–47) a szintaxisában a birtokos személyjeles szavakat a főnévnek a névmással alkotott szerkezeteként tárgyalja: „A [személyes] névmás birtokos esetben kapcsolódik a főnévvel, amely személyre utaló végződést kap, mint hnnen kirjans illius liber, Ðinun kirjas/ tuus liber, minun kirjan/ meus liber…”9 Petraeus grammatikájához szokás szerint elemzési mintákat is csatol, a bibliai idézet (Matth. 11, 28–30) szövegének szavait kategóriákba sorolva, a birtokos személyjeles alakokat egyszerűen, további magyarázat nélkül nomen constructusnak, ’szerkesztett névszónak’ nevezi (1649. 86–87). (Maga a szembeállítás és a terminusok azonban (status constructus és absolutus) erősen a héberre emlékeztetnek. Mint ahogy bizonyos az is, hogy Petraeus a grammatika írása közben héberül tudó emberrel konzultált.10) A személyragozott infinitivus végződésére nincs külön terminus, a jelenséget csak a kifejtő, magyarázó szövegben említi az ige különböző végződései közt: „Az infinitivusnak háromfajta végződése van. … A harmadik fajta a személyek szerint van… és így e végződéseknek megfelelően személyes, azaz személyeket vesz fel, a két előzőleg említett végződés nem utal személyekre.”11 (1649. 27–28). Némi változtatással ugyanez a szöveg áll Martiniusnál is, a terminus nála is az infinitivus personalis (1689. 41–42). Az suffixum először Vhael 1733-as Grammatica Fennicajában tűnik fel. Ez a grammatika ugyanis a héber nyelvvel való hasonlóságát a finnek már a címében hirdeti, és átveszi a héber grammatikákból a suffixum és a sta-

8 Latin eredetiben, a példát is idézve: „Tertia [terminatio infinitivi] est iuxta Personas: Primam, Ren, ut Lufearen, eligo mihi legendum, Secundam, Res, ut Lufeares, eligis tibi legendum…” 9 Latinul: „Pronomen cum substantivo genitivo casu iungitur, adiecta terminatione designante personas.” 10 Az előszóban azt írja, hogy műve szerkesztésében Martinus Stodius, a görög és a héber nyelv professzora is a segítségére volt: „In hac vero institutione concinnanda …Clarissimus DN. M. Martinus Stodius Lingvae Haebreae & Graecae in hac Regia Universitate Professor Celeberrimus & Reverendus DN. Gregorius … fideles non solum socii sed duces fuere” (Petraeus 1649. 8). 11 Latinul, a példákat is idézve: „Infinitivus habet tres terminationes… Prima est A, ut Lutea, legere… Secunda est MAN, ut Luteman, lectum, legere vel ad legendum…Tertia est secundum personas. Primam Ren, ut Lutearen, eligo mihi ad legendum…. Infinitivus iuxta has tres terminationes personalis est, sive personas admittit; secundum duas priores terminationes A & MAN personis caret.”

75

tus absolutus-affixus terminusokat. A birtokos személyjel neve nála tehát suffixum pronominale (névmási toldalék). A birtokos személyjeles alakok besorolásához a nomen és a pronomen szófaj hagyományos alkategóriáit (szám, eset, figura stb.) egy újabbal bővíti, a statusszal. A statust a szerző mindkét szófajnál feltünteti, mert – mint látni fogjuk – a birtokos személyjeles alakot két önálló kategóriába tartozó szó összetételének fogja fel. A nomennél azért szerepel, mert a nomen az, amihez hozzátoldjuk a pronoment (ma: birtokos személyjelet). A birtokos személyjeles alak neve tehát a névszó szempontjából: nominis status affixus pronominalis (a névszó névmási toldott állapota). A pronomennél azért szerepel a status, mert a pronomen az, amit hozzátoldunk nomenhez. A birtokos személyjeles alak neve tehát a névmás felől nézve: pronominis status affixus nominalis (a névmás névszói toldott állapota). Ez utóbbi helyen Vhael meg is magyarázza a „toldott névmások” szerepét (1733. 44): „Névszói toldott állapotban (in statu affixo nominali) a névmások a latinok birtokos névmásait fejezik ki és mindkét számban, mindhárom személyben és minden esetben állhatnak.”12 Az igeragozásban tárgyalásánál a határozott tárgyas igeragokról ezt írja (1733. 46): „Igei toldott állapotban (in statu affixo verbali) a névmások személyeket jelölnek.”13 Az infinitivusról is megjegyzi,hogy a névszókhoz toldható névmási toldalékokat ez is felveheti.14 Így Petraeusszal szemben Vhael grammatikája a fenti toldalékok összefüggését és közös, névmási eredetüket is kifejezi a suffixum pronominale megnevezéssel. A lapp nyelvleírás kezdetén nem volt számottevő lapp írásbeliség és írástudó réteg, a nyelvet külföldi szerzők írták le, más grammatikák mintájára. Henrik Ganander, a Grammatica Lapponica (1743) szerzője az előszóban maga írja, hogy a lapp tanult nyelve. Mivel úgy vélte, hogy finn a nyelv a lappból származik (az meg a héber egyenes leszármazottja), a nyelvek hasonlósága miatt Vhael finn grammatikáját természetes, kézenfekvő mintának tekintette a lapp leírásához, a héber grammatikát pedig mindkét nyelv bizonyos jelenségeinek magyarázatához. (Két nyelv rokonsága akkoriban egyúttal természetesen szerkezeti hasonlóságukat is jelentette.) Mintájánál részletesebben tárgyalja azonban az igeragozást, és tartalmaz szintaxist is, ami Vhael munkájából teljesen hiányzik.

12 Latinul: „[Pronominis] status est duplex: absolutus & affixus. Status affixus iterum duplex: Nominalis & verbalis. In statu affixo nominali pronomina exprimunt Latinorum possessiva….” 13 Latinul: „In statu affixo verbali pronomina formant personas.” 14 Latinul: „Infinitivus suffixa pronominalia status nominalis admittit.”

76

A pronomen nála is kapcsolódhat névszókhoz és igékhez (pontosabban, a lapp nyelvben infinitivushoz), a jelenséget Ganander is (nyilván Vhael hatására) a pronomen status alkategóriájaként tárgyalja. A birtokos személyjeles alak neve nála is: status affixus nominis. A birtokos személyjeleket (nyelvtörténetileg helyesen) a személyes névmás rövidült formájának tartja: „A [névmás] állapota kétféle, abszolút és toldott. A toldott állapot névszói vagy igei vagy névmási. A névszói toldott állapot a Muo, Tuo, Suo eredeti névmások birtokos esetének (ezek szolgálnak birtokos névmás helyett) kezdőhangjaiból jön létre, ezeket a M, T vagy D, S kezdőhangokat toldjuk ugyanis a névszókhoz”15 (1743. 51–52). A névszó statusa azonban nem csupán a birtokos személyjeles alakokat tartalmazza. A toldott állapot definíciója ezen túlmutat: „A [névszó] állapotát célszerűen abszolútra és toldottra oszthatjuk, toldott nem csupán a névmás, vagy a kötőszó miatt, hanem más elválaszthatatlan partikulák miatt is, melyek más szavakkal való összetételen kívül [önállóan] semmit sem jelentenek …”(1743. 31)16. Vagyis a toldott állapot” megnevezés (az esetragokat kivéve) a névszói kötött toldalékokat foglalja össze. Úgy tűnik, mintha itt a status affixus jelentése kezdene kibővülni valamiféle általában vett ’toldalékos alakká’, pontosabban azoknak a toldalékoknak a gyűjtőnevévé, amelyek a latinból nem magyarázhatók. Az esetragok és a képzők a latinból ismerősek voltak, ezeket nyilván itt is úgy tartották számon. Ganander azt is megjegyzi, hogy pronomen affixummal egyidejűleg más suffixum is járulhat a névszóhoz, vagyis csírájában megjelenik a szóalakot elemekre bontó felfogás.17 A toldalékok elméleti megítélésével nem foglalkoztak a finn és lapp nyelv grammatikusai. A kérdés inkább csak a pronomennek minősített affixumok kapcsán merült fel. Láttuk, hogy Vhael a nyelvtanában a pronomennel toldott alakokat kétszer is feltüntette: egyszer annál a szófajnál, amelyikhez járult az affixum, egyszer pedig magánál az affixumnál, azaz a pronomennél.

15 Latinul: „[Pronominis] status est duplex: absolutus & affixus. Status affixus est vel nominalis vel pronominalis vel verbalis. Status affixus nominalis fit demtis capitibus a genetivis pronom. prim. Mou, Tuo, Suo, quae possessivorum vicem supplent; haec capita M, T vel D, S nominibus affiguntur, ut zjalme, oculus, affixe zjalmeM, oculus meus…” 16 Latinul: „Optime status dividitur in absolutum & affixum, affixus non solum est pronominis vel coniunctionis verum etiam aliarum inseparabilium particularum, extra coniunctionem cum aliis nihil significantium…” 17 „Status affixus pronominalis, alia ex calce suffixa non excutit: ut jubmelasammai, Deo meo etiam” (Ganander 1743. 31).

77

Ennek feltehetően az volt az oka, hogy ezeket a formákat nem a mai értelemben vett toldalékos alaknak, hanem héber mintára szóösszetételnek tekintette. A szerző ezeket compositionak (’szóösszetétel’) minősíti: „A névmásoknak kétféle figuraja van, egyszerű (simplex) és összetett (composita). Összetételben állhatnak a névmások 1) egymással; 2) névszókkal; 3) igékkel; 4) partikulákkal.” (1733. 56). Felfogásával nem állt egyedül. Egyik tanulmányában Melich János (1908. 30) arra utal, hogy az európai nyelvészetben héber hatásra a XVI. századtól jelen volt az a felfogás, mely a nyelvekben a ragozást és a képzést szóösszetételnek tekintette, és a képzőket és a ragokat önálló szavakból származtatta. A lapp nyelv leírása során Ganander azonban már rákényszerült, hogy az önálló alakkal (és lexikális jelentéssel) nem rendelkező más névszói toldalékokat is affixumnak nevezzen.

Az affixum terminus a magyar grammatikusoknál A magyar nyelvtudomány-történetben eddig is ismert volt (Melich 1908. 30), bár nem kapott elég figyelmet az a gondolat, hogy a toldalék fogalma a héber grammatika nyomán alakult ki a XVII–XVIII. századi magyar nyelvészeti irodalomban. A következőkben ezt a képet veszem részletesen szemügyre, nyomon követve az időben egymás utáni régi magyar grammatikában az affixum értelmezését, a toldalékolás eszméjének megjelenését, részletesebben kitérve Sylvester, Szenczi, Pereszlényi és Komáromi felfogására. Nem maradt ránk olyan magyar nyelvtan, amelyik csak a latinra támaszkodva kísérelte volna meg leírni nyelvünket, már Sylvester nyelvtana (1539) is erőteljes héber hatást mutat. Sylvester (1539/1989. 40) is megkülönböztet különálló és kapcsolt névmást: „Ismerje meg a gyermek, hogy akárcsak a héberben, a magyarban is más a szavakhoz tapadó névmás és más a külön álló névmás. Pronomen affixumnak nevezzük azokat, melyek más szavakhoz tapadnak, s magukban nem fordulnak elő. Pronomen separatum a neve azoknak, amelyek a mondatban magukban megállhatnak, és nem alkotnak egy testet valamely más szóval. A pronomen affixumok igékhez és névszókhoz kapcsolódnak.”18 A névszóknál a birtokos személy18 Latinul: „Vt in hebraea lingua, ita in hungarica, sciat puer pronominum aliud esse affixum, aliud separatum. Affixa dicuntur, quae dictionibus sic cohaerent, ut vt seorsim stare non possint; separata vocantur, quae in orationis contextu per se stare possunt, nec faciunt vnum cum alia dictione corpus. Adhaerent autem affixa nominibus et verbis.”

78

jeleket és az eredményhatározó ragját érti rajta, igéknél pedig második és a harmadik személyű tárgyra utaló igeragokat. Magyarázatot legfeljebb az igényel, hogyan került a rendszerbe az eredményhatározó ragja. A rendszer megteremtésekor valószínűleg Sylvester is a tárgyas ragozás paradigmájának és a birtokos személyjelek sorának szembeszökő hasonlóságából indult ki. Ebbe jól beleillett, hogy az elbeszélő múlt egyes szám harmadik személyű kijelentő módú végződései közül az -a/-e (monda, teremte), azonosnak mutatkozott a harmadik személyű birtokos személyjellel (atta, germeke). Az elbeszélő múlt másik végződése -á/-é (mondā, teremtę) a rendszer szimmetriáját kereső Sylvestert tévesen arra indította, hogy a névszóknál az eredményhatározó ragját is pronomen affixumnak nyilvánítsa (barāttā, emberrę l×n). Sylvester grammatikájában tehát a pronomen affixum értelmezése a héber minta keretein belül marad. Bár a későbbi irodalomban az affixum használati köre egyértelműen kitágul, az újabb jelentések ingadoznak és szerzőnként változnak. A latin nyelvű magyar grammatikairodalomban az affixum szó mindvégig elsődlegesen birtokos személyjelet és határozott tárgyas igeragot jelent. Tsétsi is ezt írja: „A tudós férfiak bizonysága szerint a magyar nyelv szoros rokonságban van a héberrel. … részint a mindkét nyelvben ugyanazt jelentő szavak alapján, részben a névszókhoz toldott affixumok [birtokos személyjelek], az igékhez toldott affixumok [tárgyas igeragok] és az elöljárókhoz toldott affixumok [ragos személyes névmás] alapján, részben egyebek alapján” (CorpGr. 664).19 (Az idézetből az is kiderül, hogy a szerkezeti hasonlóság okát magától értetődően a nyelvi rokonságban látták. A héber minta alkalmazása ezért szorosan összefonódott a héber rokonság eszméjével, akárcsak a finn és a lapp nyelv esetében.) Sylvester még csak pronomen affixumról ír, Szenczi nyelvtanában (1610) már megjelenik az affixum pronominale, vagyis itt találkozunk először az affixum szóval. A birtokos személyjeleket héber hatásra ő is a személyes névmás hozzátételéből származtatja (1610. 57): „Az enyém, tied, xvé, többesben enyéim stb. birtokos névmással toldott szavak ragozásáról: Az egyes szám első személyű hozzátoldott névmás jele az m, am, om, többes számban im; egyes szám második személyben d, ad, od, többes számban id; egyes szám harmadik személyben a, ja, va; többes számban i, ai, oc.

19 Latinul: „Eam [linguam Hungaricam] magnam habere cognationem cum Hebraea viri eruditi testantur … partim ex vocibus eandem significationem utrobique habentibus: partim ex affixis, nominibus, verbis, praepositionibus addi solitis: partim ex aliis.”

79

Ilyen birtokos végződések találhatók e névmások végén is, egyes számban xvé, ipsius; Tiéd, tuus, a; enyim, meus, a, m; többes számban xvéc, tiétec, miénc. Ezeknek a szócskáknak az első szótagja kiesik a hozzátoldás során, illetve a toldott névszó elé kerül; végül pedig a nac-névragozásban az é a-ra változik, mint x fája azaz fa- xvé, lignum ipsius; Te fád azaz fa tied, Lignum tuum; En fam, ahelyett, hogy fa-enyim, Lignum meum.”20 Érdemes megfigyelni, hogy Szenczi okfejtése mennyire hasonlít Ganader fent idézett magyarázatára. A birtokos személyjel effajta eredeztetése magyarázza azt is, hogy szinte minden szerző a grammatikai példákban a magyar birtokos személyjeles alakokat latinra fordítva a birtokos névmást vagy a személyes névmás genitivusát hátulról és kötőjellel a kapcsolja a szóhoz: Szenczinél például: „Húgod, soror- tua minor natu; Nénéd, soror- tua maior natu” (1610. 43), Megváltóm, redemtor- meus (1610: 41), Ló, lova, equus-eius (1610. 60)” és „mind nénnye báttya elég réÐt, & soror-eius & frater suus satis piger” (1610. 167) stb. A kötőjeles megoldás a magyar szó toldott jellegét hivatott érzékeltetni, az eredeti latin szövegekben sehol sincs ilyenkor kötőjel. Sylvesterhez képest új, hogy Szenczi az infinitivus ragjait ugyanilyen is affixumnak tartja, ezért ezeknek a neve is: affixa possessiva (birtokos toldalékok – 1610. 102, 124 és passim). Hasonlóan a lapp grammatikairodalomban Leem is „birtokosnak” nevezi a infinitivus személyragját, amint azt Sajnovics írja a Demonstratioban (1770 [1771]. 97).21 A magyar grammatikairodalomban egyébként a birtokos személyjelek ilyen származtatása a későbbi szerzőknél is közkeletű, a megfogalmazás és sokszor a példák is zavartalanul vándorolnak a művek között. Kis kitérő: a magyar esetrendszer leírását végigkíséri a ragozási táblázatokban feltüntetett genitivus és a birtokos szerkezetben szereplő forma eltérésének problémája. A kérdés a grammatika mindkét részében előkerül,

20 Latinul: „De declinatione vocum habentium affixa pronomina: meus,a, tuus, a, suus, a um: plur. mei, ae, a &c. Nota autem pronominis affixi primae personae sing. num. est m, am, om; plur. im; secundae person. sing. d, ad, od; plur. id; tertiae personae sing. a, ja, va; plur. i, ai, oc. In tales autem possessivas terminationes abeunt ista pronomina, sing. xvé, ipsius; Tiéd, tuus,a; enyim, meus, a, m; plur. xvéc, tiétec, miénc.Quarum vocularum primae syllabae eliduntur in affixione, vel nomini cui affixa sunt, praemittuntur: postremo vero in declinatione in nac é in a mutant, ut x fája,id est fa- xvé, lignum ipsius; Te fád azaz fa tied, Lignum tuum; En fam, pro fa-enyim, Lignum meum.” 21 Latinul: „Verbis quoque adjungi affixa, & ipsa in possessiva quodammodo transire bene advertit D. Leemius.”

80

a birtokos esetet az etymologia, a birtokos szerkezetet pedig a syntaxis fejezetben tárgyalják. A szerzők kénytelenek a két helyen kétféle magyarázatot adni. A grammatikák táblázataiban a genitivus ragjaként mindig az -é birtokjelet tüntetik fel. A magyarázó szövegekben viszont a latin genitivusi szerkezetek magyar megfelelőit a szerzők már rendre kénytelenek másként, az -é „genitivusi rag” mellőzésével értelmezni. Helyette a birtokos szerkezetet egy részeshatározó és mellette egy névmási toldalékkal ellátott főnév kapcsolatának tartják (Sylv. CorpGr. 31, Pereszlényi CorpGr. 257, stb.). Szenczi a szintaxisban így ír: lib. II. cap. III. (1610. 164): „Ha két főnév kapcsolódik össze, az egyik különbségtétel nélkül vagy alanyesetű vagy részes esetű, a másik pedig mindig toldott birtokos névmásos, a-ra, e-re, i-re végződő ablativus, mint Ur háza, domus Domini; Urnac aßtala, Domini mensa; Szolgáknac Urai, servorum Domini; Uracnac ßolgai, Dominorum servi, IÐten igéje az bxlczeségnec feje, Dei verbum sapientiae caput.”. E felfogás ma is megtalálható a magyar nyelv leírásában (É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter 1998. 200 és 204): a magyar nyelv határozóragjai közt nem számolnak külön alakú genitivus raggal, hanem a dativusi nAk esetraggal kifejezett genitivusi esetviszonyról beszélnek, a birtokon pedig birtokviszonyjelet és birtokos személyragot mutatnak ki.. Ugyanakkor Szenczi azt is észreveszi, hogy eme „eset”-nek nyilvánított alak újabb esetragokat vehet fel, új paradigmát indíthat. Ez a megfigyelés is hagyományozódik a magyar nyelvészeti irodalomban, a legtöbb korai grammatikus említést tesz róla. Például Pereszlényi (1682. 439) leírja, hogy az -é toldalékos formák a többi esettől eltérően esetragokat kaphatnak, azaz ismételten deklinálhatók. Ám csak a XIX. században Verseghy vonta le ebből azt a következtetést, hogy az -é nem lehet esetrag. Valójában Pereszlényi kezében voltak mindazok a bizonyítékok, melyekre hivatkozva aztán Verseghy kiigazította a magyar grammatikairodalom évszázados tévedését. (Lásd Éder1999.) A határozott tárgyas igeragozást Szenczi ugyan egyszerűen secunda coniugationak nevezi, de feltételezhetjük, hogy ő is pronomen affixumoknak tartotta ezeket a ragokat. Hiszen ez a vélekedés teljesen általános, még Tsétsi is az első és a második személyű igeragokat birtokos névmásból származtatta: „Az igék végződései az egyes személyekben névmásokból származnak. Mint: Tanítom, tanítod, tanítja, tanítjuk, tanítunk, tanítotok, tanítnak, tanítják Itt az m az enyim-ből származik, a d a tied-ből, a ja vagy je a magájé-ból, az nk a miénk-ből, a tok vagy tek a tiétekből, a nak vagy nek az annak vagy ennek-ből” (CorpGr. 678). 81

Szenczi újdonsága az is, hogy a határozóragok neve is affixum. Ez a megnevezés már az affixum szó használatának kiterjesztéséből ered, és a későbbi szerzőknél egyre szélesebb körű. Egyrészt az affixum szót más toldalékokra is kezdik használni (mindenféle igeragra, határozóragokra, többesjelre). Sokszor persze ez nem tekinthető szakszónak, egyszerűen az elemnek a szóban elfoglalt helyére utalnak vele. Például Komáromi ezt írja: „A középfokot az alapfokból a teljes alapfokhoz toldott kettős b által (affixo duplici b) képezzük” (CorpGr. 353). Az affixum nem uralkodó megnevezés, a főnévi alak mellett ugyanúgy van melléknévi (affixus) vagy igei forma (affigere) és gyakran szinonimák is: terminatio (végződés), coniunctus, suffixus (‚toldott’), addere (‚hozzáadni’), assumere (‚felvenni’) stb. Másrészt a pronomen affixum és az affixum pronominale mintájára megjelennek más kételemű megnevezések is. Az egyik elem a toldalék jellegre utal, a másik arra, hogy a latinban milyen szófaj szerepét tölti be a magyar toldalék. Az affixum/ suffixum főnév gyakran kap jelzőt, későbbi példa: Sajnovicsnál: adverbiale suffixum (szó szerint: határozói toldalék). Gyarmathinál pedig a határozóragok többféle megnevezése közt szerepel a suffixa praepositionalia (1799. 128, 139) és a terminationes praepositionales (1799. 11) (szó szerint: elöljáró szerepű toldalékok, illetve végződések). Vagy latin kategórianevek mellé illesztik az affixus melléknevet (a kategórianév a magyar toldalék funkciójára, a jelző a formájára utal). A kétféle megoldás inkább stilisztikai változat, akár egy lapon is váltakozhatnak. Például Szenczinél (1610. 61): affixa praepositionum Latinarum vice fungentia (a latin elöljárók szerepét betöltő toldalékok), illetve typus praepositionum vel postpositionum affixarum (a toldott elöljárók vagy névutók típusa). Az affixum használatának kiterjedése (akár főnévként, akár jelzőként), azért jelentős, mert kimondatlanul is a magyar nyelv toldalékoló jellegének felismerése felé vezeti a grammatikusokat. A névszói toldalékos alakok leírása során Szenczi (1610. 48) kísérletet tett arra, hogy többféle toldalékot is valamiféle egységes név alatt kezeljen. Sajátságos módon ezt az esetrendszer keretében kívánta elhelyezni. A magyar határozóragok (és általában többféle névszói toldalék, sőt névutó!) besorolására a latin ablativus átértelmezését használta fel, kijelentve, hogy az ablativus a toldalékok esete (casus affixorum). (Lásd részletesen az ablativus terminussal foglalkozó fejezetben.) Szenczi nem csupán az esetragokat nevezte ablativusnak, hanem másféle toldalékokat is. (Bár definíciószerűen nem nyilatkozik róluk, példáiból úgy tűnik, a névutókat is ideérti, lásd. De rectione ablativorum, 1610. 273–276). Ez szükségszerűen a latin etimológia átértelmezését is magával hozta, az ablativus az eltávolítás esete, de már 82

nem a funkcióra utalva, hanem a formára: „amit eltávolítva ismét alanyeset lesz belőle” Nyilván ezt az ablativust nem lehetett a többi esettel egyformán kezelni, Szenczi ki is mondja, hogy például a birtokos személyjeles alakok eseteket vehetnek fel: „Ablativusnak nevezek minden toldott, avagy névmásos esetet, ámbár [!] ez a névmási vagy toldott eset (casus pronominalis vel affixus) a hat szokásos esetben tovább ragozható” (1610. 258). A Szenczit követő szerzőknél az affixum szó használata további toldalékokra terjed ki. Komáromi Csipkés György a Hungaria Illustrataban (1655) így foglalja össze az erősen héber hatást tükröző rendszert: „Az affixumok vagy suffixumok háromfélék. 1. Névszóiak avagy névmásiak 2. Igeiek 3. Partikula jellegű affixumok … A névszóiak az el nem választható csonka toldott névmások … A névmási affixumok toldatnak 1. akár teljes névszókhoz, mint népem, néped, népe, akár nem teljes névszókhoz, mint magam, magad, magad, maga, Enyim, Tied, Övé 2. Igékhez, mint Ðzeretem, Ðzereted, Ðzereti 3. Partikulákhoz, mint általam, általad, általa, Bennem, benned, benne” (CorpGr. 366).22 Úgy tűnik tehát, hogy elődeihez hasonlóan Komáromi is birtokos személyjeleket és a határozott tárgyas igeragokat névmási affixumoknak tartotta. A névszóknál egyébként a birtokos személyjelen kívül például a többesjelet is suffixumnak nevezi (CorpGr. 370). Igei affixumon érti általában az összes igei ragot és jelet: „Az ige avagy az igei szó gyökere és töve a kijelentő mód jelen idejének egyes harmadik személye, ebből képzünk minden időt, minden módot, minden személyt, egyszerűen toldalékok hozzátételével vagy a magánhangzók megváltoztatásával (CorpGr. 370).23 A partikula jellegű affixumok közül a legfontosabbak a csonka formájú elöljárói kapcsolt partikulák (particulae praepositionales truncatae affixae), amin a „valódi eseteken” kívüli határozóragokat érti. (A kissé bonyolultan hangzó megnevezés magyarázata röviden: Komárominál – héber mintára – a névszó és az ige mellett a harmadik fő szófaj a partikula. Ez lehet határozószói (adverbialis), kötőszói (coniunctionalis), indulatszói (interiectionalis) és elöljárói (praepositionalis). Az elöljárói

22

Latinul: Affixa seu suffixa sunt triplicia. 1. Nominalia seu pronominalia. 2. Verbalia. 3. Particularia….nominalia… sunt pronomina affixa inseparata et corrupta…Suffixa pronominalia affiguntur vel 1. Nominibus sive perfectis,ut népem, néped, népe, sive imperfectis, ut magam, magad, magad, maga, Enyim, Tied, Övé vel 2. Verbis, ut Ðzeretem, Ðzereted, Ðzereti vel 3. Particulis, ut általam, általad, általa, Bennem, benned, benne etc. 23 Latinul: „Verbum seu radix et thema vocis verbalis, est tertia singularis praesentis indicativi, ex qua fiunt omnia tempora, omnes modi, omnes personae, affixis solum additis, vocalibus mutatis.”

83

partikulák a latin elöljárók jelentését hordozzák a magyarban. Teljes alakúak, amelyek önállóan jelennek meg, ezek a mai névutók mint tul, mellette – Komáromi példái – vagy csonka alakúak, amelyek személyes névmáshoz vagy főnévhez kapcsolva jelennek meg, ezek a mai határozóragok. Komáromi felfogásában, a többi magyar grammatikushoz hasonlóan, elkülönülnek a valódi esetek és az ún. kapcsolt elöljárók. A szétválasztás alapja nála az, hogy az adott rag megjelenhet-e külön alakban is, mint például embernél és nálam, ekkor kapcsolt elöljárónak tekinti. Ha nem, ekkor valódi ragnak, a névszó külön végződésének (specialis nominis terminatio) tartja, ezért bővíti ki a latin esetsort a locativusszal -n, a coninuctivusszal -stul/-stül és a traductivusszal -vá/-vé. Minderről lásd CorpGr. 360–361 és 400–401.) Pereszlényinél az affixum már mindenféle toldalék neve lehet. A névszóknál utalhat a birtokos személyjelre (1682. 40, 129), határozóragra (1682. 143, 150), a többes szám jelére (1682. 70). Az igéknél lehet mindenféle személyrag megnevezője (1682. 75, 115, 116), igeképző. Sylvester, Szenczi, Komáromi és Pereszlényi munkája az affixum szó használatának kiterjedését mutatja, a Pereszlényi utáni korra a toldalék fogalma természetessé vált a nyelvi leírásban.

Az affixum elméleti megítélése Szóelemzés a grammatikák gyakorlatában A toldalékok státuszának elméleti megítélésében azonban bizonytalanok a szerzők (ha egyáltalán szólnak a kérdésről). Azok a toldalékok, amelyekkel kapcsolatban ez a kérdés többnyire felmerül, a birtokos személyjelek és a határozóragok. Fent láttuk, hogy az affixum pronominalével (birtokos személyjellel) toldott alakot héber mintára egy névszó és egy névmás öszszetételének értékelték. Hasonlóképpen a határozóragokat (illetve a latinos esetrendszeren kívüli részüket) egy névszó és egy praepositio összetételének tekintették. Ez az elgondolás azonban sokáig nem jutott el a definíció szintjére, a művekben az összetett szavak definíciója a szokásos latint ismétli meg. Szenczi például a nyelvtan egyik helyén (1610. 128) leszögezi: „Összetett szó az, amely több egyszerűből áll össze, mint a meg és a lát-ból meglát, pervidet: az el, a be és a megyec-ből elbémegyec, introeo. Egyszerű az, amely jelentéses részekre nem osztható, mint Ur, úri, úraÐág, Dominus, dominicus, dominium.” A „gyakorlatban” azonban az elemzések során a szerzők kénytelenek voltak valamilyen magyarázattal szolgálni. Jobb híján 84

a meglevő latin terminust (compositio) használták, nem a hagyományos szóössszetételre, inkább egy szón belül markánsan elhatárolható részre utalva. (A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a compositio szót más jelentésben a görög syntaxis fordítására is használják, például Szenczi 1610. 159.) Ezért a compositio/composita szónak szinonimái is vannak, felváltva használják a composita/coniuncta/affixa jelzőket. A szóhasználat és a besorolás bizonytalanságai és ellentmondásai a szemléleti változás megindulását jelzik a latin mintára oszthatatlannak vélt szóalaktól a toldalékokra bontó elemzés felé. Nézzünk néhány példát! Szenczi, aki a birtokos személyjelet a névszóhoz toldott névmásnak tekinti, a birtokos személyjellel ellátott névszókat compositanak nevezi (1610. 149). Máshol ugyanebben az értelemben nomina coniuncta (1610. 160, 162), vagy voces affixatae szerepel (1610. 144). Vagyis a composita jelző itt nem szakszó klasszikus értelemben, inkább a ’hozzátoldás’ jelentésű többi szó szinonimája. Ugyanakkor affixum a neve a határozóragoknak is, így aztán a birtokos személyjeles névszó határozóragos alakjának megnevezésében kénytelen a ‚toldalék’ két szinonimáját is használni a kétféle toldalék (birtokos személyjel és határozórag) elkülönítésére: affixa ad nomina coniuncta, szó szerint: toldott (coniuncta) névszókhoz járuló toldalékok (affixa) (1610. 75a). A vonzatokról szóló részben a magyar határozóragoknak latin elöljárókat feleltet meg, egy helyen pedig a határozóragos formákat is compositiónak, összetételnek nevezi: „Az elválaszthatatlanok [ti. igekötők és határozóragok] összetételen kívül sohasem jelennek meg a mondatban, és a következők: ig, meg, el, fel vagy fxl, le, bé, ki, n vagy en, in, on, un” (1610. 150).24 A grammatika szintaxis részében, ahol a szintaxist szokásosan convenientiára, azaz egyeztetésre és rectióra, azaz vonzatokra osztva tárgyalja, az egyeztetésnél a megszokott szószerkezetbeli egyeztetésen kívül (convenientia separata) megemlíti a szavakon belüli egyeztetést is (convenientia coniuncta) és érinti a magánhangzók illeszkedésének néhány kérdését is. A szövegből világos, hogy Szenczi a felsorolt alakokat több szóból álló szóösszetételnek tekintette, amelynek tagjai azonban már összeolvadnak. A példák birtokos személyjeleket, igekötőket és határozóragokat mutatnak be, vagyis pronoment és praepositiót: „Kapcsolt [részek] egyeztetése az, amikor két vagy több szó eggyé tétetik össze és összeolvadnak. Akkor jön létre, amikor

24

Latinul: „Inseparabiles [ ti. praepositiones et postpositiones] extra compositionem orationi nunquam inseruntur & sunt ig, meg, el, fel vel fxl, le, bé, ki, n vel en, in, on, un.”

85

I.

névmások és elöljárók olvadnak össze avval a szóval, amelynek a végéhez hozzátoldatnak, mint IÐtenem, Deus meus; Urainkhoz, Ad dominos nostros; Embereimmel, cum hominibus meis. II. amikor névmások toldatnak azokhoz a partikulákhoz, amelyeknek alá vannak rendelve, mint Nálam, apud me; Benned, in te; Nálunk nélkül, absque nobis, Enhozzámiglan,, usque ad me III. amikor elöljárókat teszünk az igék elé, akár önmagukban, akár hozzájuk toldott névmással, mint Béboczátom, intromitto; Leteβem, depono, belédütxm, infigo tibi, Ellenetekbevetik, contra vos obiicient” (1610. 160)25 Geleji Katona István Magyar Gramatikatskajában (1645) már a képzős szavakat is compositumoknak nevezi. Fosztóképzős példa: „Némelly, a’vagy egybe’-tétetett tagado Ðzok, egy igével mondathatnak ki, noha a’ kOzÐég nem él vélek. Mint: HaÐonlotlan, egyenlxtlen…”(CorpGr. 312). Az összetett szók helyesírására hozott példák közt is találunk képzős alakot: „A compoÐitumokban a simplexeket az irásban, egy lineátskával kell megÐzaggatni. Mint: Mind-nyájjan, … , Ðok-adalom…” (CorpGr. 303). Pereszlényi az összetett névszók definíciójában azt mondja, hogy a birtokjeles és a határozóragos alakok nem számítanak összetett szónak, míg az igekötős igék összetett szavak: „Egyszerű névszók azok, melyek a birtokos névmásokat és a latin elöljárókat kifejező toldalékoktól eltekintve nincsenek összetételben. Az összetettek két olyan részből tevődnek össze, melyek külön-külön is meghatározott dolgokat jelentenek … Némelyek egy elöljáróból és egy névszóból állnak,26 mint által-menés, transitus” (1682. 30). Ugyanakkor a II. rész címében a birtokos személyjel és a névszó kapcso-

25 Latinul: „Coniuncta convenientia est cum duae vel plures voces in unam componuntur et coalescunt. Fit autem I. cum pronomina et praepositiones coalescunt cum voce cui a tergo affiguntur ut… II. Fit cum pronomina affiguntur particulis, a quibus reguntur, ut … III Fit cum praepositiones vel per se vel cum pronominibus, affixis praeponuntur verbis, ut… 26 Latinul: „In vocibus compositis partes compositae simul se tenent, ut bor-ért, pro vino, vidd-el, aufer, aufer, mindhalál-ig, usq; ad mortem, A-nya-Ðzent-egy-ház, Ecclesia. Excipe partes compositi incompletas hasce : en, on, xn, aequivalentes Latinae praepositioni in, quae trahunt ad se praecedentem consonantem, ut az á-gon, in ramo, nautem eiusdem significationis affixum vocibus in vocalem desinentibus adhaeret vocali praecedenti, ut ká-ka, scirpus, kákán, in scirpo.”

86

latát összetételnek nevezi, de valószínűleg nem szakszóként: A névmásról és a névszók összetételéről azokkal a toldalékokkal, melyek a latin birtokos névmásoknak felelnek meg (1682. 40).27 A határozóragos szavak a definíció szerint nem összetételek, mégis az elválasztás szabályait taglalva a határozóragokat (az –n kivételével) külön szótagba választja, mert: „Összetett szavak elválasztásában az összetétel részei együtt maradnak, mint bor-ért, pro vino, vidd-el, aufer, mindhalál-ig, usq; ad mortem, A-nya-Ðzent-egyház, Ecclesia. Kivételek az összetételnek a következő nem teljes részei (ezek a latin in elöljárónak felelnek meg): en, on, xn, melyek az előttük álló mássalhangzót magukhoz vonzzák, mint az á-gon, in ramo, az ugyanazon jelentésű n toldalék pedig a magánhangzóra végződő szavakban az előtte álló magánhangzóhoz tapad, mint ká-ka, scirpus, ká-kán, in scirpo.” (A Supplementum számozatlan 13. oldalán.) Még egy adalék. A praepositio coniuncta, ahogy Pereszlényi a határozóragokat nevezte, a latinban az igekötő neve, és ott az igekötős ige szóösszetételnek számított (egyébként a magyar grammatikairodalomban is mindenhol.) Ennek alapja az volt, hogy ezek a formák, melyek lexikai egységekből, mégpedig adverbiumokból váltak adpozicionált, formailag félszabad esetjelölőkké, még világosan őrizték lexikális jelentésüket a grammatikai jelentés mellett. Ami a praepositio coniunctának nevezett magyar határozóragok megítélését illeti, közvetlen bizonyíték nincs rá, de a latin felfogásnak is szerepe lehetett. A Pereszlényi–grammatikában rendszeresen előfordulnak a szóalakokat toldalékokra bontó, és a toldalék jelentését is közlő elemzések: „Ha pedig a Meddig, quousque, quamdiu határozószóval kérdezünk, az időt jelölő főnév ig toldalékkal áll, ami latinul usque ad jelentésű, mint: A’ ki [értsd: én, aki] méhemben kilencz holnapig hordoztalak, Quae te in utero novem mensibus portavi … de az éj főnév két toldalékot (affixum) kap, az első a jel, azaz a vel, mint éjjel, a második az ig, mint eijel-ig [sic], usque ad noctem” (1682. 154). Hasonlóan a Supplementumban is, ahol a –stól ragot bontja fel a szerző: „Bármely magyar főnévhez tedd hozzá az as vagy os, xs melléknévi végződést …és add mellé a tol vagy txl, t×ll határozói végződést. Így a ló, equus szóból csinálj lovast, ehhez tedd a tol végződést, ez lesz: lovastol.” Talán Komáromi járt a legközelebb az igazsághoz, aki az affixumokat mint a particula szófaji csoportba tartozókat, az ókorból eredő, és a

27

Latinul: „De pronomine et nominum cum iis affixis, quae Latinis possessivis aequivalent compositione.”

87

héber grammatikákban alkalmazott terminológia szerint28 „kiegészítő jelentésűeknek” (consignificantes) nevezte: „A partikulák kétfélék, vagy 1. Csak önálló jelentésűek; tudniillik, amelyek önmagukban teljes szót alkotnak, még ha másokhoz nem is kapcsolódnak, mint mert, quia; miképpen, quomodo vagy 2. kiegészítő jelentésűek, tudniillik, amelyek olykor önmagukban állva is teljes szót alkotnak, olykor pedig csak más szavakhoz kapcsolódva, mint hoz, hez, ad; nál, nél, apud és ezek kapcsolódni szoktak, mint királyhoz, ad regem; embernél, apud hominem” (CorpGr. 397). (Feltehető, hogy Pereszlényi az „összetétel nem teljes része” megfogalmazás alatt valami hasonlót érthetett.) Tsétsinél az Observationesben (1708) teljesen nyilvánvalóvá és szabályokban megjelenővé válik a szóelemző felfogás. A szokásos értelemben vett affixum és a postpositióknak nevezett határozóragok hozzátétele más szerzőknél is compositio volt, ám nála sokféle egyéb toldalék is szerepel a szabályokban. Újdonság az is, hogy az önálló alakú, de önálló lexikai jelentéssel nem rendelkező segédigés szerkezeteket is compositiónak minősíti, bár itt (valószínűleg az önálló alak miatt) csak kötőjelet és nem egybeírást javasol. Az összetett szavakra (voces compositae) vonatkozó szabályokban a következő kérdésekkel foglalkozik: két névszó összetétele (Regula I.), affixumok [birtokos személyjelek és határozott igeragok] hozzátétele (Regula I., VII–IX.), a postpositiók [határozóragok] hozzátétele (Regula

28 Ez a megkülönböztetés a jelentéses (significantes) és a csak a jelentésesekkel együtt értelmezhető (consignificantes) szavak között az antik logikai-filozófiai szemléletű mondatelemzésre megy vissza, ahol a névszót és az igét a mondat szükséges részeinek tekintették, a többit pedig olyannak, amelyek csak az előbbi két szófaj mellett nyernek jelentést, önmagukban nem. A grammatikusoknál ez a megkülönböztetés csak Priscianusnál van meg, ott is a dialektikusokra utalva. A latinizált héber grammatikákban az ige–névszó–partikula hármas felosztás található meg, és a particulát consignificansnak mondják. Komárominál viszont a particula lehet significans és consignificans is. Ha mindig önálló alakja van, akkor significans, ha másik szóval együtt állva is előfordulhat, akkor consignificans. Latinul: „Particulae sunt duplices, vel 1. Significantes tantum; quae nimirum semper integram per se dictionem constituunt, etiamsi aliis non iungantur, ut mert, quia; miképpen, quomodo vel 2. Consignificantes, quae nimirum quandoque per se quidem positae, integram dictionem constituunt, quandoque non nisi iunctae aliis, ut hoz, hez, ad; nál, nél, apud et hae tantummmodo affigi solent, ut királyhoz, ad regem; embernél, apud hominem.” (CorpGr. 396–397.) Úgy tűnik, hogy itt a különbségtétel az alaki önállóság szerint történik, és nem a jelentés szerint, mint az antikvitásban. Ami a héber grammatikákat illeti, ott ez a kérdés nem merülhetett fel, mivel a héber partikulák formailag sohasem önálló szavak.

88

III.), csak összetételben előforduló elemek, mint annyi, eredetileg az nyi, Szabóné, eredetileg Szabó nő stb. (Regula IV.), segédigék (Regula V.) és az é kérdőszó (Regula VI.) (CorpGr. 679–684). Nyilvánvalóan a szóelemző felfogás áll helyesírási érvelése mögött is, amellyel helyteleníti az affixummal összetett szavak kiejtés szerinti írását, mint egyes szám harmadik személyben akarattya, és helyette az akaratja írást javasolja. Az affixum fogalmának megjelenése, a szemlélet alakulása lehetővé teszi a gyakorlatban a morfológiai elemzést. Már Szenczinél is találkozhatunk efféle magyarázatokkal: „A hangcsere bizonyos hangok más hangok helyébe tétele, mint a βαm-ból, numerus és a talan fosztó szócskából βαntalan, innumerus, a; az igaz-ból és a ság-ból IgaÐÐág, iustitia…” (1610. 90). Fentebb láttuk, hogy minden szerző fontosnak tartja megemlíteni, hogy a birtokos személyjeles névszói alakok ragozhatóak. Ilyenkor elkerülhetetlen a toldalékokra bontás. Szenczinél a birtokos személyjeles névszók határozóragos alakjait bemutató táblázatnak már a címe is felér egy morfémákra tagoló elemzéssel: „Egyes számú névszóhoz tett többes számok [értsd: több birtokosra utaló birtokos személyjelek], és ezekhez tett toldalékok” (1610. 74).29 Hasonló példát idézhetünk Komáromitól is: „Toldott elöljárók [határozóragok] járulnak az affixumokkal [birtokos személyjel] álló névszókhoz, mint uramnál, urambol, uramhoz.” (CorpGr. 401).30 Persze az elemzésnek, főleg eleinte megvoltak a maga korlátjai, csak azokra a formákra terjedt ki, amit a szerzők különböző szófajú elemekből állónak tartottak. Jellemző adalék, hogy Szenczi nyelvtanában egy helyen a Magyaról, emberül formákat (amiket ő mutativusnak, tehát esetnek tart), integer ‚ép’ alaknak nevezi, szembeállítva a βámon, ÐzámÐzerint formákkal, amelyekben szerinte toldott elöljáró van (1610. 157).31 E felfogás szerint tehát az esetben álló névszó ép, teljes, osztatlan alak, míg az elöljáróval toldott világosan szétbontható – holott mai szemmel az -ul/-ül éppúgy toldalék, mint az -on/-en/-ön.

29

Latinul: „Nomini plurali personae plurales additae, his affixa: ekéjein, ekéjeire, ekéjeibe…” 30 Latinul: „Praepositiones affixae adjiciuntur … nominibus … positis cum affixis, ut uramnál, urambol, uramhoz.” 31 Latinul: „[Adverbia derivativa originem trahunt a nominibus substantivis…] A substantivus vel integris, ut Magyaról, Ungaricè, emberül, humaniter. Vel per affixam a tergo particulam praepositionos, ut: βámon, Ðzám Ðzerint, numerato, iuxta numerum, kedvem ellen, invite, illibenter.”

89

Tótfalusi Kis Miklós munkájában a ban ragot bontja két elemre: „A ban, ben utoljáró [határozórag] összetétel a bé, intra vagy intro határozószóból (mint jöjj-bé) és az en vagy n utoljáróból, ami a latin in elöljárónak felel meg …” (Megjegyzendő, hogy a két szóelem kapcsolatára eredetiben itt is a componitur áll.)32 A szóhasználat és a felsorolt példák arra mutatnak, hogy a XVIII. századra természetessé vált a gondolat, hogy a szóalak tagolható és kisebb, jelentéssel bíró részekre bontható, hiszen jelentése van a toldaléknak is. A magyar nyelv grammatikusainak számára immár nem a szó a mondat legkisebb jelentéses része, azaz a szerzők, noha nem beszélnek róla, a leírásban a morféma kategóriájával dolgoznak.

32 Latinul: „Postpositio ban, ben (quae componitur ex adverbio bé (ut jöjj-bé) intra vel intro et postpositione en vel n, quam respondere Latinorum praepositioni in supra diximus…”

90

V. fejezet KÜLÖNBÖZŐ NYELVLEÍRÁSI HAGYOMÁNYOK EGYÜTTÉLÉSE A particula terminus Szenczinél és a korai magyar grammatikákban A particula szó pontos jelentésének a kérdésével a Szenczi-grammatika fordítása közben találkoztam. A fordítás ugyanis mindig értelmezést is jelent, különösen akkor, ha a szerző által használt terminusnak nincs bevett megfelelője. A particula szó magyar tolmácsolásának nehézségei nem csupán az értelmezés nehézségeit illusztrálják, de azt is, hogy az értelmezés maga kevés, a magyar szövegben használt terminusnak sem szabad félrevezetőnek lennie. A grammatikai szemlélet változása gyakran nem magának a terminológiának a változásában, hanem annak megváltozott használatában fogható meg. Ezért az értelmezési kérdések tisztázása a grammatikai szemlélet fejlődésére világíthat rá. Ezt jól szemléltetik a Szenczi-grammatika egyik szavának, a particulának az értelmezési, fordítási problémái.

A particula szó definiált használata A particula szó a következő és ezekhez hasonló szövegkörnyezetekben fordul elő Szenczinél: „… talan privandi particula” (1610. 40), „superlativus formatur per particulam leg comparativo praefixam” (1610. 46), „potentiale verbum fieri potest ex omnibus verbis per particulas hat et het” (1610. 87), „particulae adverbii temporis oβtán, postea; még, adhuc; valaha, aliquando” (1610. 88), ex perfecto secundo per particulas legyen, vala, volt, volna fiunt perfectum III., plusquamperfectum I. …” (1610. 104), „verba frequentativa formantur per particulas dogal, degel” (1610. 144), „particula paragogica háziglan” (1610. 150), „particula negans nem” (1610. 174) stb. A particula fordítása egyszerűnek tűnik a partikula szóval, annál inkább, mivel a Magyar Grammatika a szófaji felosztásba a viszonyszavak közé visszahozta a partikulát. Ám egy rövid pillantás a particula definíciójára a Magyar Grammatikában azonnal nyilvánvalóvá teszi, hogy a Szenczinél 91

szereplő példákat nem lehet a Magyar Grammatika partikulájával azonosítani. Ott ugyanis ez áll: „A partikula olyan viszonyszó, amely nem toldalékolható, más szavakkal nem alkot sem morfológiai természetű, sem szintaktikai kapcsolatot, nem lehet mondatrész. … Funkciója az, hogy a mondatban levő állításon műveleteket végez” (Kugler 2000. 275). Viszont találunk olyan utalást, amely közelebb vihet a Szenczi-féle particula értelmezéséhez. A Magyar Grammatika ugyanis tesz egy tudománytörténeti megjegyzést is, amelyből az derül ki, hogy a particula a régebbi magyar nyelvtanokban is megtalálható, a nem toldalékolható szavak összefoglaló elnevezéseként, példaként Főldi János grammatikáját említi. (Igaz, az idézett példa jóval későbbi, Főldi nyelvtana a XVIII. századból való). Mégis érdemes ebbe az irányba indulni, hiszen magában a Szenczigrammatikában van egy olyan rész, amely a particula definíciójának tekinthető. A XXIX. fejezet ugyanis „A számmal nem rendelkező szavakról avagy a ragozhatatlan szócskákról” (De vocibus sine numero, vel particulis indeclinabilibus) címet viseli, és így kezdődik: „Eddig a számmal rendelkező szavakról, tulajdonságaikkal és fajtáikkal, most következnek a számmal nem rendelkező szavak: ezekből magától értetődően hiányzik a szám. Közönségesen járulékos szónak nevezik őket, mivel a számmal rendelkező szavakhoz járulnak, mint az elöljárók [névutók, határozóragok], amelyek a magyaroknál inkább a szó után állnak, továbbá a határozószavak, indulatszavak és kötőszavak” (Szenczi 1610. 145). Úgy tűnik, ezúttal könnyű dolgunk van. A hagyományos szófajok felosztása a számmal rendelkezés alapján nyilván Ramus rendszeréből került ide, hiszen az egész grammatika – ahogy az előszóban Szenczi maga is hivatkozik rá – a methodus Ramea alapján készült: „Ramus Grammatica Latinajának a metódusát követtem, amelyet a hesseni iskolák számára az igen nevezetes Móric gróf, Hessen őrgrófja írt elő: ennek többnyire a terminusait is pontosan megtartottam.” A módszerre aztán találunk utalást a grammatika címében is (methodus succinta), illetve Rodolphus Lavaternek a grammatica elé írt epigrammájában (methodus nova és methodus elegantior). Igen ám, de szófaji felosztás tekintetében ezen a ponton Szenczi grammatikája több lényeges eltérést is mutat Ramus Scholae Grammaticaejához képest. Az első a számmal nem rendelkező szavak további felosztása. Ramus ugyanis (legalábbis az 1559-es kiadásban) a számmal nem rendelkező szófajok közt csak kettőt említ: az adverbiumot és a coniunctiot: „A számot nélkülöző szavaknak két fajtája van, az egyik egyes szavakhoz tartozik [adverbium], a másik az egymással összekötöttekhez [coniunctio].” 92

A hagyományos nyelvészet szófajai közül ugyanis a praepositiót és az interiectiót az adverbiumokhoz sorolja: „ezeknek [ti. az adverbiumoknak] a két fajtáját, az elöljárókat és az indulatszavakat a latinok nem elég alapos okkal választották el saját nemüktől” (Ramus 1559. 330). Ezzel Ramus egy korábbi nyelvleírási állapothoz tért vissza, hiszen az antikvitásban a sztoikusoknál és Thraxnál az epirrhéma tartalmazta azt a kategóriát is, amelyet a latinok interiectio néven külön tárgyaltak. Az interiectio szófaját a latinok éppen a latin nyelvből hiányzó névelő, görögül: arthron pótlására választották külön az adverbiumtól, hogy a szófajok nyolcas számát fenntarthassák). A másik oldalról a kötőszó (szündeszmosz) eredetileg az elöljárót (protheszisz) és a határozószót (epirrhéma) is tartalmazta. Szenczi viszont – mint láttuk – a későbbi, latin hagyománynak megfelelően külön tárgyalja a négy szófajt. További különbség, hogy Szenczi kiegészíti Ramus rendszerét és egy újabb jellemzőt is bevezet: a ragozhatatlanságot. Végezetül Szenczi a particula szót használja a szófajcsoport összefoglaló elnevezéseként, ám ez a terminus Ramus művéből teljesen hiányzik. Nyilvánvaló tehát, hogy más forrást is tekintetbe kell venni Ramus mellett. Bár az előszóban Szenczi csak Ramusra hivatkozik, nyilvánvaló, hogy a korabeli, latin nyelvű héber nyelvészet eredményeit is felhasználta munkájában. Egyrészt állandóan viszonyítási alapként hivatkozik a héber grammatikára a magyar nyelvi jelenségek magyarázatánál: a hangoknál, a betűkön használt megkülönböztető jeleknél, az igei személyek sorrendjénél, az igeragozásban a képzett alakoknál stb. Külön hivatkozás nélkül is nyilvánvaló, hogy például a birtokos személyjelek eredeztetése és kategorizálása héber ihletésű. Másrészt Szenczi naplójából tudjuk, hogy a héber nyelvet Nicolaus Clenardus sok kiadást megért grammatikájából tanulta. Az Egyetemi Könyvtárban a munka második kiadását nézhettem meg: Tabulae in grammaticam Hebraeam auctore Nicolao Clenardo. A Ioh. Isaac nunc recens correctae … cum eiusdem et Ioan[nis] Quinquarb[orei] adnotationibus. Birkmann, Coloniae, 1557. A kisalakú könyvecskében Clenardus előszava és Quinquarboreusnak Everhardus Sudermann fiaihoz intézett ajánlólevele után a 84 lapos grammatika és néhány héber és latin nyelven közölt zsoltár következik. A grammatika a betűk és hangértékük után az igeragozást, a névragozást, a névszóhoz és az igéhez kapcsolt affixumokat és a particulákat tárgyalja. Szófaji felosztásában a két ragozható szófaj mellett (nomen, verbum) a ragozhatatlan particula a harmadik. Itt tehát megtaláljuk a hármas felosztást és a terminust és a ragozhatatlanság jellemzőjét is. Szenczi tehát a héber felosztást és terminust illesztette bele Ramus rendszerébe. 93

A feltételezést megerősíti, hogy ez a felosztás és a particula ugyanilyen összefoglaló értelmű használata a korai magyar grammatikairodalomban Szenczi mellett még egy szerzőnél található meg, aki kifejezetten héber alapokon állva írta meg nyelvtanát. Komáromi Csipkés György a Hungaria Illustrata (1655) előszavában világosan kimondja: „…összességében minden magyar szó … héber módra (!) háromféle lehet, 1. névszó 2. ige 3. particula, ezért munkánkat három részre, illetve könyvre osztottuk, amint a magyar mondat is ezt a három részt [szófajt] kívánja meg” (CorpGr. 345–6). A ragozható névszó és az ige mellett nála is a harmadik fő szófaj a particula, amit a ragozhatatlan szófajok összefoglaló neveként használ, és tovább osztja a szokott latin szófajokra. Így a particula lehet határozószói (adverbialis), kötőszói (coniunctionalis), indulatszói (interiectionalis) és elöljárói (praepositionalis), ez utóbbin a többi magyar szerzőhöz hasonlóan a névutókat és a latin eseteknek meg nem feleltethető magyar határozóragokat érti (praepositio coniuncta és praepositio separata).

A particula szó nem definiált használata A dolog azonban még nincs megnyugtatóan tisztázva. Egyrészt érdemes azt is megvizsgálni, a latin nyelvű héber grammatikairodalomba honnan került ez a felosztás és terminus. Hiszen nyilvánvaló, hogy a felosztás ugyan lehet a latintól független fejlemény, de a terminusoknak a latin grammatikairodalomból vagy a latin közszavakból kell származniuk, hiszen éppen az volt a cél, hogy a héber nyelvű grammatikát befogadhatóvá tegyék a latin nyelvet és a klasszikus görög–latin nyelvtant használó Európa számára. A particula szó eredetét tehát ott kell keresnünk. Van azonban egy ennél jelentősebb megfontolás is, amely arra késztet, hogy ne elégedjünk meg a héber mintával mint forrással. Térjünk vissza egy pillanatra a fejezet elején felsorolt példákhoz! Rögtön feltűnik, hogy ezek a példák nem mind sorolhatók be a praepositio, az adverbium, az interiectio és a coniunctio szófajába. Az igék (particulae legyen, vala, volt, volna) nemigen tartozhatnak ide, noha nyilvánvaló, hogy ezek mai terminológiával élve segédigék. Még egyértelműbb a helyzet a következő példáknál: particulas dogal, degel (1610. 144), particula paragogica lan (1610. 150), ezek ugyanis nem önálló szavak, csak a szón belül elkülöníthető részek, mai terminussal toldalékmorfémák. (Ez utóbbi csoport nevében a particula leginkább particula vocisként lenne jogos.) 94

A példák alapján tehát megállapítható, hogy Szenczinél a particula szónak kétféle használata van: 1. a definíció szerinti, ’szófajcsoport’ értelmű, 2. a definiálttal nem egyező. A második a szövegkörnyezeteket figyelembe véve inkább közszói használatnak tűnik, mint szigorúan szabályozott használatú terminusnak. Emellett szól az is, hogy a Szenczinél particula szóval jelölt elemek a grammatika más helyén, vagy más szerzőknél más néven is felbukkannak, vagyis a particula szónak szinonimái vannak. Például az és kötőszó magánál Szenczinél vocula néven is szerepel (1610. 38). A Szenczit ismerő és felhasználó szerzőknél is találkozunk variációkkal. A -hat/-het képző, amit Szenczi particula-nak nevez, Pereszlényinél (1682. 116) formativa syllaba, Kövesdinél (1686) egyszerűen syllaba (CorpGr. 564) stb. Ezek a szerzők ismerték és felhasználták Szenczi munkáját, tehát feltehetően találkoztak a -hat/-het képző particula megnevezésével, mégsem tartották lényegesnek átvenni, vagyis számukra nyilván nem volt terminus értékű. Akár egy lapon is váltakozhatnak a megnevezések: Pereszlényinél az igeragozási paradigmákban az igei segédszavak particula auxiliaris és vox auxiliaris, egyszerű stiláris szinonimaként. Úgy tűnik tehát, hogy a particula szó a latin nyelvű magyar grammatikairodalomban a grammatikai szókészlethez tartozik, ám ebben a nem definiált, a közszóihoz közelebb álló használatában. A többi korai grammatikát is megvizsgálva kitűnik, hogy noha a particula nem szerepel szófaji rendszerükben, és sehol nem definiálják, a szót majd mindegyik szerző használja. A Corpus Grammaticorumban szereplő grammatikákból a particula szó előfordulásaiból körülbelül 30 tételes listát lehet összeállítani, amelyben a többszöri azonos előfordulásokat egy tételnek vettem. Ez természetesen nem túl nagy szám, de úgy tűnik, maga a szó sem túl gyakori. (A particula szót, illetve görög megfelelőjét a moriont a teljes antikvitásban D. M. Schenkeveld mintegy 100 tételes lista alapján tudta vizsgálni) (Schenkeveld 1988. 82). A particula szó nem definiált használata 1. alakilag önálló szavakat jelöl Az igeragozáshoz köthető particulák. Particulának nevezik a grammatikusok a mai besorolás szerinti igei segédszavakat. Közülük Komáromi az angol nyelvről írott latin nyelvű Anglicvm Spicilegium című könyvecskéjében is (Komáromi 1664. 16) 95

particulának nevezi a segédigéket (lásd Hegedüs 1999). Particula továbbá a neve azoknak a szavaknak is, melyeket a szerzők az egyes igeragozások megkülönböztetésére használnak. Például Sylvester a határozott és a határozatlan igeragozás közt az azt és vg’ particula segítségével tesz különbséget. Más particulák szerepe az, hogy megkülönböztessék egy adott latin coniunctivusi alak többféle fordítását, jelezzék, mikor kell a magyarban kijelentő, feltételes vagy felszólító módot használni. Ezeket a particulákat szorosan az igei paradigma részének tekintik, olyannyira, hogy mindig feltüntetik őket az igeragozási táblázatokban is. A példák szófaji megoszlás szerint (a MGr besorolásával): igei segédszavak: legyen, vala, volt, volna (Sylvester 1539. 83 és passim, Szenczi 1610. 88. és passim, Pereszlényi 1682. 71. és passim) határozószavak: vg‘ (Sylvester 1539. 75), oβtán (Szenczi 1610. 89, Pereszlényi 1682. 112. és passim) határozott névelő: azt (Sylvester 1539. 75) alárendelő mondati kötőszavak: hogy, mikor (Pereszlényi 1682. 113. és passim) partikulák: uayha (Pereszlényi 1682. 113. és passim), penig (Sylvester 1539. 72). A fenti példák egy részét a szerzők az adverbiumoknál kategorizálják, például az oβtán szó adverbium temporis Pereszlényinél (a Supplementum 3. lapján), a penig szó adverbium optandi Sylvesternél (1539. 90) stb. A másik csoportba vegyes használatok tartoznak: segédigenév: fogván (Tótfalusi Kis Miklós – CorpGr. 687) mellérendelő kötőszó: és (Tsétsi – CorpGr. 673) határozott névelő: ab, ac (Sylvester – 1539. 42), az (Tsétsi – CorpGr. 672) határozatlan névelő: egy (Pereszlényi – a Supplementum 12. lapján) tagadószó: nem (Szenczi – 1610. 144) igekötő: meg (Kövesdi – CorpGr. 569), névutó: elxt (Pereszlényi – 1682. 69) stb. határozórag: -hoz (Pereszlényi – 1682. 69), -nál (Szenczi – 1610. 160) Megjegyzendő, hogy az utóbbi három csoport nyilvánvalóan összetartozik, hiszen mindegyiket praepositiónak tekintették a latin alapján. A szoros összefüggés miatt a határozóragot is idevettem, bár toldalékmorféma. 96

(A latinban praepositio coniuncta az igekötő, prepositio separata az elöljárószó, a magyaroknál praepositio coniucta a határozórag, ha nem feleltethető meg a latin esetsor valamelyik tagjának, praepositio separata a névutó. Az igekötő egyszerűen praepositio.) A particula szó nem definiált használata 2. toldalékmorfémákat jelöl fokjel: leg (Sylvester 1539. 18, Szenczi – 1610. 46) fosztóképző: talan (Szenczi 1610. 40) igeképző: hat, het (Szenczi 1610. 87), dogal, degel (Szenczi 1610. 144) határozórag: particula adverbii formativa seu postpositio en (Tótfalusi – CorpGr. 631) igerag:Ðza vel Ðze [nézÐze] (Tótfalusi Kis Miklós – CorpGr. 627) stb. A sokszínű, de fő irányában megegyező használat arra vall, hogy a magyar grammatikák valamilyen közös hagyományból táplálkoztak e tekintetben, és ez a hagyomány más, mint a héberhez köthető. Összefoglalva tehát a particula szót a következő értelemben használják a korai grammatikákban: definiált a ragozhatatlan szófajok összefoglaló neve

definiálatlan önálló alakú szavak igeragozáshoz köthető

toldalékmorfémák

egyéb

A kétféle használat történeti előzményei A particula szó kétféle használatának eredetét és ezek összefüggését kellene tehát tisztázni. Ami a héberhez köthető hagyományt illeti, három dolgot kell figyelembe vennünk: 1. a hármas szófaji felosztást 2. a ragozhatatlanság kritériumát 3. a particula terminust. Mindegyik elem az antik görög és latin grammatikai hagyományból ered, ám ott nem kapcsolódtak össze. 97

Történeti előzmények 1. A particula megnevezés A particula szónak és görög megfelelőjének, a morion-nak klasszikus kori használatát D. M. Schenkeveld (1988. 82–83) kitűnő cikke foglalja össze. Eszerint az antik szövegekben a szó a következő értelmekben fordul elő: 1. szófaj, pars orationis [képviselője] 2. egy szó része, igekötő, suffixum, praefixum 3. kisebb szó (A cikk minden kategóriára sajnos csak 1-1 jellemzőnek tartott görög, illetve latin példát közöl, de ezek alapján úgy tűnik, az első csoport nyugodtan beolvasztható lenne a harmadikba. Más áttekintés, például az E. F. K. Koerner szerkesztette tudománytörténeti kézikönyv már csak kettővel számol: kisebb szó, ill. szóelem. (Householder1995. 95–96). Az önálló alakú szavak általában (de nem mindig) kisebb alakúak, nem ragozhatóak, és nincs önálló, fogalmi jelentésük. Jellemzően a következő jelzők járulnak a particula szóhoz: expletiva, infinita, subiunctiva, enclitica. A morion/ particula tehát nem szófaji felosztás része, nem mondatrész, és nem önálló fogalmi jelentésű szó. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a morion nem ragozható és nincs önálló jelentése, vagyis a két másik szófaj mellett állva azok jelentését egészíti ki. A megnevezést az ókori grammatikusok közelebbről nem definiált gyűjtőfogalomként használták, körülbelül a mai ’grammatikai szó’ értelemben (kötőszók, elöljárók, kérdőszók, igekötők, határozószavak stb.). A görögöknél a sztoikus filozófusoknál és Apolloniosz Düszkolosz grammatikájában bukkan fel a szó. A latin nyelvű grammatikairodalomban Donatus és Priscianus nemigen használta a particulát.

Történeti előzmények 2. A hármas szófaji felosztás A logikai-filozófiai eredetű kategorizálásban a mondatot (állítást) két részre osztották: arra, amit állítunk, és arra, amiről állítjuk, ezeket onoma és rhéma (latinul: nomen és verbum) névvel illették (Platón Sophistes 62a). Ezekben az elemi állításokban az onoma és a rhéma egybeesik a névszó és az ige kategóriájával, de akkor még nem szófaji, hanem logikai alapú felosztás részeiként. Arisztotelész szerint (De interpretatione c. 2-5) a mondat szavai három csoportba sorolhatók: önálló jelentésű és a teljes mondathoz nélkülözhetetlen az, amit állítunk, és az, amiről állítjuk (onoma 98

és rhéma). A harmadik csoportba tartozik a többi szó, ezek nem önálló jelentésűek, hanem az előző két csoport tagjainak jelentését egészítik ki (latinul: consignificantes). Szerepük a mondat két fő tagjának egymásra vonatkoztatása, illetve két mondat összekötése, ezért a nevük szündeszmosz, latinul: coniunctio/convinctio. Alexandriai Diónnál például a hármas felosztást találjuk: esetet jelölő szófaj (nomen), időt jelölő szófaj (verbum), egyiket sem jelölő szófaj. (Idézi Varro De Lingua Latina VIII. 11). Az állítás részekre osztásából fokozatosan szófaji kategorizálás lett. A szófajok megállapítása után az elődökre visszatekintve, utólag a grammatikusok és a szövegek kommentátorai a filozófusok mondatfelosztását is szófaji felosztásnak értelmezték. Így Quintilianus (Institutio Oratoria I. 4. 18–21), Varro az idézett helyen és ezért írta Priscianus, hogy a nomen és a verbum mellett a többi szót a filozófusok consignificativumnak nevezték (Az antikvitásban egyébként végig nem tisztázott a szófaji, a funkcionális és a logikai felosztás viszonya, illetve nem is igen válnak szét.)

Történeti előzmények 3. A ragozhatatlanság kritériuma A grammatikusok a nyolc szófaj osztályozásánál használták a ragozhatóság kritériumát is: négy szófajt (ige, névszó, névmás, igenév) ragozhatónak, négyet pedig (határozószó, elöljáró, kötőszó, indulatszó) ragozhatatlannak mondtak. Ez a felosztás más szempontú, mint az előbbi, a logikai indíttatású „szükségszerű–nem szükségszerű” felosztás, hiszen például a kopulaként használt létige ragozható ugyan, de nem a mondat fő, nélkülözhetetlen része. Név és felosztás összekapcsolódása a latin nyelvű héber grammatikákban: Az európai grammatikai hagyománytól függetlenül kialakuló arab grammatikában az arab nyelvben három szófajt állapítottak meg, a névszót, az igét és egy harmadik szófajt, amelynek nincs saját jelentése, csak az előbbiek mellett állva jelentéses. A felosztásban nem zárható ki Arisztotelész hatása, ám lényeges eltérés, hogy az arab grammatikusok ezt a harmadik szófajt is egységes, egyenrangú státuszú szófajként írták le. Az arab kategóriákat vették át a héber grammatikában is, majd a keresztény hebraisták által latinra fordított héber nyelvtanok révén ez a felosztás bekerült az európai nyelvészetbe is. Johannes Reuchlin 1506-os Rudimenta linguae Hebraeicae című munkájában három fő szófaj szerepel: ragozható 99

a verbum és a nomen, ragozhatatlan a consignificativum (ez a particula, bár magát a szót Reuchlin még nem használja). A további latin nyelvű héber grammatikákban a particula terminust használják a harmadik szófaj neveként, így a Szenczi által forgatott Clenardus-féle grammatikában is, és a particulát consignificansnak mondják. A latin terminusokkal leírt héber grammatikákban tehát két független osztályozás, a logikai és a formális grammatikai kapcsolódott egybe a particula névvel).

A particula a korai magyar grammatikákban: definiált és nem definiált használat A terminus definiált használata tehát a héber grammatikák felosztására vezethető vissza. A hébert hasznosító korai magyar grammatikusok közül Szenczi és Komáromi Csipkés György (1655) ezt a hármas szófaji felosztást követték. A ragozható névszó és az ige mellett náluk a harmadik fő szófaj particula, amit a ragozhatatlan szófajok összefoglaló neveként használtak. (Eltérés viszont a héber grammatikákhoz képest, hogy Komárominál a particula lehet significans és consignificans is. Ha mindig önálló alakja van, akkor significans, ha másik szóval együtt állva is előfordulhat, akkor consignificans: „A particulák kétfélék, vagy 1. önálló jelentésűek, ezek ugyanis mindig önmagukban is teljes szót alkotnak, anélkül, hogy más szóval összekapcsolódnának, mint mert, quia; miképpen, quomodo vagy 2. más szóval együtt jelentők, ezek ugyanis hol önmagukban állva is teljes szót alkotnak, hol pedig csak egy másik szóhoz toldva, mint hoz, hez, ad; nál, nél, apud ...” (CorpGr. 396–397). Úgy tűnik, hogy itt a különbségtétel az alaki önállóság szerint történik, és nem a jelentés szerint, mint az antikvitásban. Ami a héber grammatikákat illeti, ott ez a kérdés nem merülhetett fel, mivel a héber partikulák formailag sohasem önálló szavak. A magyar grammatikusoknál viszont, éppen azért, mert a particulát a hagyományos latin szófajokra osztották tovább, elsősorban önálló alakú szavakat neveztek particulának. A nem önálló alakú elemek közül azok kerülhettek ide, amelyeket a hagyományos latin szófajok elemeivel azonosítottak, elsősorban a praepositiónak tartott határozóragok.) A particula szó nem definiált használata viszont nem köthető a héber grammatikákhoz. A történeti előzmények ismeretében világos, hogy ez az ókori grammatikákból örökölt tisztázatlan, gyűjtő jellegű használat egyenes folytatása, akár önálló alakú szót, akár a mai értelemben vett toldalékmorfémát (határozórag, igerag) jelöl a particula szó. Külön figyelmet érdemel 100

a ’toldalék’ értelmű használat, amely a magyar szerzők egyik, próbálkozása a toldalék fogalmának jelölésére. Ilyen használatban sokszor az affixum szó szinonimája is, amely a jól definált ’pronomen affixum’ értelemtől fokozatosan szélesedett az általában vett ’toldalék’ értelmezés felé. Összefoglalásként tehát megállapíthatjuk, hogy Szenczi művében a particula szó definiált és nem definiált használata két külön hagyományra vezethető vissza, amelyek párhuzamosan élnek egymás mellett a grammatikában.

A fordítás A történeti hűség kedvéért fontosnak tartottam, hogy a terminus minden előfordulását ugyanavval a szóval adjam vissza magyarul. Ez ugyanis érzékelteti a szerző eredeti szóhasználatát (mit tekintett összetartozónak). Bár az értelmezést megkönnyítette volna, a szerző eredeti rendszerét teljesen elfedte volna az a megoldás, ha az egyes előfordulásokat a mai besorolással adnám vissza (például a particulát hol elöljárónak, hol igei segédszónak, hol fokjelnek fordítanám.) Egy ilyen bonyolult terminus esetében ez a megoldás különösen vitatható lett volna. A fentiek miatt a fordításban a partikula is rossz választásnak tűnt. Így a legkisebb rossznak az tűnt, ha a particulat mindenütt szó szerint szócskának fordítottam, lábjegyzetben magyarázva az egyes használatokat.

101

VI. fejezet PERESZLÉNYI PÁL NYELVTANÁNAK TERMINUSAIRÓL

Ebben a fejezetben nem egy terminus útját kísérem végig a latin nyelvű grammatikákban, hanem nézőpontot váltva, egy munkán belül vizsgálom a szóhasználatot. Választásom Pereszlényi Pál jezsuita szerzetes 1682-es grammatikájára esett, mert e kiemelkedően fontos műről a megérdemeltnél kevesebb szó esik nyelvészeti szakirodalmunkban. Pedig nyelvtana több szempontból is jelentős állomás a magyar grammatikairodalom fejlődésében. Molnár Albert munkája után ez a második teljes, szintaxist is tartalmazó nyelvtanunk. A magyar katolikus grammatikairodalom kiemelkedő darabja, egyben a katolikus helyesírás elveinek és gyakorlatának összefoglalója. Az irodalmi művekre alapozott nyelvi norma kialakulása szempontjából pedig azért jelentős, mert ez az első magyar grammatika, mely szabályait rendszeresen irodalmi művekből (Káldi, Pázmány, Lépes Bálint stb.) vett idézetekkel példázza. Pereszlényi grammatikájával méltatlanul kevés tanulmány foglalkozik. Jancsó Benedek művén kívül (1881) a nyelvészek és az irodalmárok jószerint Szathmári István alapvető nyelvtudomány-történeti munkájának idevágó fejezetéből (1968. 301–339) ismerik. Pereszlényi műve a magyar grammatikák közül Szenczi Molnár Albert 1610-ben megjelent munkájára támaszkodik. Másik fontos forrása Emmanuel Alvarez portugál jezsuita latin nyelvtana. Alvarez nyelvtana először 1572-ben jelent meg, azzal a céllal, hogy a „barbarismusoktól” hemzsegő akkori latin nyelvet megtisztítsa, és a klasszikusokhoz visszavezesse. A grammatika nemsokára a rend hivatalos latin nyelvtana lett. 1584-es második kiadásában módszertanilag alaposan átdolgozták, majd a jezsuita tartományok széles körben megvitatták, és kialakították a tanítás szempontjából leghatékonyabb változatot (Balassa 1930. 197). Az egyes fejezetek élére általános érvényű szabályok, rövid összefoglaló táblázatok kerültek, a kivételeket, nehezebb részeket Appendix-ekbe gyűjtötték, átszerkesztették a szintaxist stb. (A vita anyagát lásd Lukács 1992). A jezsuita oktatási metódust követi Pereszlényi is, erre utal könyvének címében az ennek tanítási módja szerint kitétel. Az Alvarez-grammatika évszázadokon át a rend latintanításának alapja maradt. Az egymást követő kiadásokban 103

folyamatosan korszerűsítették, átdolgozták, a tartományok nyelvéhez alkalmazták – ez volt páratlan hatékonyságának egyik titka. Pereszlényi grammatikáját összevetettem Alvarez nyelvtanának 1659-ben Nagyszombatban megjelent kiadásával. Azonnal látható, hogy Pereszlényi is Alvarezre támaszkodik. Az adverbiumról szóló rész egyes szakaszai vagy a módosítószó tárgyalása például szinte szó szerint megegyezik Alvarez nyelvtanának megfelelő részével. Az Alvarez-grammatika felhasználása egyébként oly magától értetődő volt, hogy Pereszlényi nem is tartja szükségesnek megemlíteni, mindössze egyszer szerepel Alvarez neve: a sajtóhibák jegyzékének (!) egyik utalásában. Pereszlényi nyelvtana a kor nemzetközi tudományos gyakorlatának és a szerző jezsuita voltának megfelelően latin nyelvű. A magyar nyelvészeti terminológia kiforratlansága miatt a magyar nyelvű nyelvleírás gondolata még nem nyert teret – az első ilyen jellegű munka, a Magyar grammatika, Bél Mátyás nyelvtanának átdolgozása majdnem pontosan egy évszázaddal Pereszlényi műve után, 1781-ben látott napvilágot. Sőt, még a XIX. század elején is Révai azt írja grammatikájának Praefatiojában, hogy azért választotta nyelvtanának nyelvéül a latint, mivel: „…a latin máig a tudományos és közügyek legjobb eszköze” (1806. XV). Más szempontból is célszerű volt a latin. Pereszlényi több helyen utal rá, hogy munkáját a magyar nyelvet megtanulni szándékozók számára készítette, és a latin alkalmas közvetítő nyelv lehetett. Ez a helyzet is megmaradt Révai korára: „Idegen nyelvű honfitársaink is, ha nyelvünket kívánják megtanulni, simább úton juthatnak el hozzá a latin nyelv szekerén” – (1806. XV). Ahogy a nyelvben a latin, a nyelvtanban a latin grammatika volt a közös, mindenki számára ismert kiindulási alap, a maga kategóriáival és az azokat megnevező terminusokkal. Az idevágó szakirodalom is kevés. Szathmári István a nyelvi norma kialakulását kutatva elsősorban hangtani-alaktani szempontból vizsgálja a magyar grammatikákat, így Pereszlényiét is.

Terminológiai megoldások 1. – Átértelmezések A latin nyelvtan a grammatika anyanyelve, Európa szellemi közkincse, egyfajta általános logikai rendszer, kategóriái egyértelműek és közismertek. A szerzők a nehezebben érthető jelenségek magyarázatában mindig a latinra támaszkodnak. Pereszlényi nyelvtanában is lépten-nyomon ilyen meghatározásokkal találkozunk: „azok a toldalékok, melyek a latin birtokos 104

névmásoknak felelnek meg” (1682. 47), „azok, melyek az eszközt, okot, módot, mértéket, értéket meghatározó latin ablativusnak felelnek meg” (1682. 156) stb. A latint követő nyelvleírásokban a besorolások, meghatározások kézenfekvő alapja: az adott elem melyik latin kategóriának felel meg a fordításban. Ezért nevezik például a latin declinatio esetein felüli magyar névszóragokat elöljáróknak. A magyar ragokat viszont csak úgy lehet elöljárónak nevezni, ha feltételezzük a latin kategórianév jelentésváltozását. Az eredeti névadó motívum (’elöl álló’) jelentőségét veszti, az elöljáró név már pusztán a szófajra, illetve az általa betölthető szerepre utal. A fordítási megfelelők szerinti besorolás aztán könnyen oda vezet, hogy a klasszikus latin terminus a funkció jelölőjévé válik, aminek aztán többféle formát is megfeleltetnek. Vagyis egy kategóriába tartozónak tekintik mindazt a formát, ami az adott nyelvben kifejezheti a latin kategóriát. Példa erre az adverbium. Latin grammatikatörténeti fejlemény, hogy ezt a szófajt a kifejezett határozói viszony fajtája szerint osztják fel, tehát jelentéstani és nem formai alapon. (A szemantikai alapon történő kategorizálás egyébként a klasszikus latin grammatikától nem volt idegen, például a kötőszavakat vagy a módosítószavakat mindig ilyen szempontból határozták meg és osztották fel.) Az adverbium esetében is úgy tűnik, a név nem formálisan jellemezhető szófajt jelöl, hanem általában a határozói funkciót, amit annak fajtái szerint osztanak fel. Így lesz körülbelül húszféle határozó: adverbium loci, temporis, numeri, qualitatis, quantitatis, ordinis, similitudinis stb. Pereszlényi a Supplementumban megjegyzi: „… a magyarok némely adverbiumot alkalmasabban fejeznek ki más szófajokkal.” S valóban, egyáltalán nem csak határozószavakat sorol az adverbiumhoz. Felvesz ide ragos névszókat, sőt egész szószerkezeteket, mindazt, ami a latin adverbium-ok fordítására alkalmas. Más nyelvek grammatikában is hasonló példákkal találkozunk, Bartholdus Vhael az 1733-as Grammatica Fennica 96. oldalán így nyilatkozik: „Az adverbiumok egy része valóban az, más részük pedig a latin adverbiumok kifejezésére szolgál. Ezek a főnevek és a névmások esetei, az igei személyek; továbbá komplex kifejezések.” Hasonló átértelmezésen megy át az ablativus kategóriája is (lásd a III. fejezetet). Előfordul az is, hogy egy latin terminus használata nem csak a nyelvleírásnak, de magának a nyelvnek a fejlődésébe is bepillantást enged. Ilyen az articulus, a névelő. A görög nyelvleírásban a névelőt, amely a főnévvel egyezett nemben, számban, esetben, arthronnak nevezték és a névragozási táblázatokban mindig a főnévszóval együtt szerepelt, hogy mutassa annak nemét. A latin nyelvből hiányzott ugyan a névelő, ám a grammatikusok a 105

ragozási táblázatokban szemléltetés céljából a mutató névmással pótolták. A magyar nyelvben a határozott névelő kialakulása feleslegessé tette volna a mutató névmás feltüntetését, a főnevek nemét szemléltetése sem indokolhatta volna létét – ha a szerzők többsége nem a latinból indult volna ki, híven megtartva a mutató névmás és főnév együtt ragozását. Sylvester grammatikájában a kéttagú latin szerkezetet a magyarban is két elemmel fordítja: hic magister – Az meÐter. Szenczi nyelvtana kivétel. A ragozási táblázatokban sem a magyar, sem a latin főnevek előtt nincs semmi. Az articulusnál az Az, Ez elemeket sorolja fel, megjegyezve, hogy „… az Egy számnév olykor névelőként szerepel” (1682. 126). Ezután olyan példamondatot szerkeszt, amelyben szerinte egymás mellett szerepel mind a három (!) névelő: Ez az egy igaz ember. A szemléltetés kedvéért még latinra is visszafordítja a magyar szerkezetet, feláldozva minden klasszikus grammatikai szabályt: Hic ille unus homo (uott). A határozott névelő kialakulásával aztán a latin szerkezet szabályos magyar megfelelője már mutató névmás + határozott névelő + főnév, például Pereszlényinél hic Dominus Ez az Úr (1682. 22). Pereszlényi akkor is természetesen használja ezt a szerkezetet a magyar főnevek ragozási táblázataiban, amikor (és ez a gyakori) a latin megfelelő szó már csak egy jelzésszerűen odaírt főnév, mutató névmás nélkül, például Pomum, Ez az Alma, Ingenium Ez az Elme (1682. 12) stb. Mindkettőt articulusnak nevezi, megjegyezve, hogy „…mindkét névelőt a főnév elé tesszük, ám csak az egyiket ragozzuk, mégpedig az Ezt, a második változatlan marad” (1682. 16). Máshol a grammatikában az Ez, Az alakok szabályosan a mutató névmásnál szerepelnek.(1682. 40). A határozott névelő és a mutató névmás világos származási kapcsolata is közrejátszhatott abban, hogy a latin névelőt pótló névmás (hic…) magyar fordításának mindkét tagját (ez a…) articulus-nak, névelőnek nevezi.

Terminológiai megoldások 2. – Jelzős szerkezetek A kételemű megnevezések formailag jelzős szerkezetek. A megnevezés egyik eleme egy hagyományos latin kategórianév (vagy abból képzett melléknév): megmutatja, hogy a magyar alak szerepét a latinban melyik szófaj tölti be. A megnevezés másik tagja a magyar nyelvbéli tulajdonságra utal. Például Pereszlényinél is, mint a magyar szerzőknél általában, a határozott ragozású igék neve: verba determinata. ’Határozórag’ értelemben szerepel a praepositio coniuncta (szó szerint: kapcsolt elöljáró, 1682. 162) kifeje106

zés, amely egyben meglévő latin szerkezet átértelmezésére is példa, hiszen ez a latinban az igekötő neve volt. A leggyakoribb, hogy a kételemű megnevezés a magyar forma toldalék mivoltára utal, ezért a latin kategórianév mellett az affixus, suffixus, coniunctus jelző áll. De lehet fordítva is. A héber grammatikából eredő affixum, suffixum ’toldalék’ szó kialakulása után (lásd később) ez lesz a jelzős szerkezet alaptagja és mellé a latin kategórianévből formálnak jelzőt. Pereszlényi példáiból: affixa possessiva (szó szerint: birtokos toldalékok 1682. 52 és passim). Néha mellékmondatos megoldással (1682. 74): affixa, quae tempora ac personas formant (toldalékok, melyek igei időt és személyeket fejeznek ki).

Terminológiai megoldások 3. – Új terminusok A harmadik megnevezési változat a magyar szerzőkre kevésbé jellemző. Teljesen új szó alkotásával nem találkozunk. A magyarázó szövegben szerepelő latin közszavak is terminussá ritkán szilárdulnak. (Aligha szakszó a mély és a magas magánhangzókat jelölő prima classis, secunda classis, és a határozott és a határozatlan ragozásra: prima és secunda coniugatio.) Pereszlényi használ többé-kevésbé állandósult szókapcsolatokat, egy-egy jelenségre, amelyeket állandóságuk folytán szakszónak tekinthetünk: Ilyen például a duo nomina rerum diversarum (’birtokos szerkezet’, szó szerint: két különböző dologra vonatkozó főnév), szembeállítva az értelmezős és minőségjelzős szerkezettel, melyben a tagok jelölete ugyanaz (1682. 93, 136. és passim.) A héber grammatikából származik Pereszlényinél az affixum valamint a radix (’tő’, ’kiinduló alak’ jelentésben), például: „A radix avagy az igeragozások alapja bármely szabályos igének az első ragozásbeli harmadik személye…” (1682. 73). Az igeragozásban a latin mellett a héber is feltűnik viszonyítási alapként, sőt, az igék significatioinak felsorolásában (1682. 113–114) a latin mellett héber terminusok is megjelennek: activa–passiva– neutra–mandativa/Hiphil (műveltető)–potentialia–Hophal (visszaható, ennek nincs is latin neve). Az értelmezési nehézségek bemutatására három területet emeltem ki. Az első az igeragozás köréből a futurum optativus – coniunctivus praesens terminuspár, amely a latin szakszavak átértelmezésének példája. A második az affixum szó, amely a klasszikus latin grammatikából hiányzó, a héber nyelvtanból eredő és a magyar nyelvleírásban önállóan továbbfejlődő terminus. A harmadik a névszóragok sokféle megnevezésének kérdése. Itt 107

a fent említett megoldások mindegyike előfordul, használatuk pedig a határozóragok megítélésének bizonytalanságát tükrözi.

A futurum optativus és a coniunctivus praesens kérdése Az igeragozási terminusok használatában a nehézségek fő oka az, hogy Pereszlényi a szokásos latin grammatikai leírás felől indul a magyar igeragozás rendszerezésében, szorosan követve egyik forrásának, a portugál jezsuita Alvareznek az igeragozási táblázatát. A terminusoknak a latin gyakorlattól eltérő használatát a coniunctivus praesens és az optativus futurum példáján kísérlem meg bemutatni. Alvarez nyelvtanának időben második magyar kiadása 1659-ben Nagyszombatban jelent meg, itt a grammatikai szabályokat illusztráló latin példákat magyar és német nyelvű fordítások kísérik (Arra sajnos nem találtam adatot, ki a magyarítások szerzője.) Megjelenésének helye és ideje alapján Pereszlényi ezt használhatta fel művéhez. Az említett kiadáshoz képest azonban Pereszlényi magyar alakjai figyelemre méltó eltéréseket mutatnak, elsősorban az említett címszóknál, és a szövegben hozzá fűzött magyarázatok sem könnyítik meg (legalábbis a mai olvasónak) az eligazodást. A latinban a coniunctivusi alakok két helyzetben fordulhatnak elő: önállóan (nem alárendelve) és alárendelt mellékmondatban. Az önálló coniunctivus mindig valami feltételességet vagy kívánságot, felszólítást jelöl (vagyis a beszélő viszonyulását a kijelentő móddal kifejezett tényközléshez), a mellékmondati pedig a főmondati állítmányhoz igazodik. Formailag a kétféle coniunctivus közt nincs különbség. A klasszikus latin grammatika a görög nyelvtant szorosan követve (ahol ez alakilag is kétféle ragozási sor) a két coniunctivust külön tárgyalta, az önállót optativus (óhajtó mód), a mellékmondatit coniunctivus vagy subiunctivus (kötőmód) néven. Az optativus mellett hagyományosan az utinam (vajha, bár) szó szerepelt a táblázatban, a coniunctivus alakok mellett pedig a cum (mikor, mivel) kötőszó. Az optativus futurum fordítása leggyakrabban felszólító mód a magyarban: amem–szeressek. Sylvester grammatikájában még a latint híven követve: utinam amem–uayha ßereÐÐem yxuendxre. Szenczinél optativusról és coniunctivusról nem esik szó, ő a magyar alakból indul ki és ehhez adja meg a lehetséges latin megfelelőket. Így a magyar jelen idejű felszólító módú alak (amit praesens II.-nek nevez) latin párjai: cum videam (coniunctivus praesens) és a 2.–3. személyben az imperativus is: vide. Alvarez latin grammatikájának idézett kiadása természetesen a latin 108

paradigmát hozza, a magyar fordítások pedig a korabeli nyelvhasználatot tükrözik. Nála az optativus futurum: utinam amem – uayha Ðzeretnélek (ez a grammatika a praesens és az imperfectum optativust is ugyanígy fordítja magyarra). Pereszlényi az igeragozási rendszer felépítésében szorosan követi Alvarezt, ám a magyar megfelelőknél nem elégszik meg egyféle fordítással. A futurum optativusnál rámutat, hogy e latin alaknak a magyarban feltételes és felszólító mód is megfelelhet. A táblázatban (1682. 83) ez áll: ut amem – hogy SzereÐÐek, majd a következő megjegyzés: „Máskor az utinam szócska mellett e futurum helyett a magyarban optativus praesenst használsz, például Vajha szeretnék.” (Ez utóbbit azért minősíti optativus praesensnek, mivel a magyar feltételes jelen hagyományosan a latin optativus praesens és imperfectum (legerem) megfelelője, Pereszlényinél is pár sorral feljebb így szerepel.) Ugyanakkor a rövid, kommentár nélküli táblázatokban a futurum optativus rovatban magyar megfelelőként már csak a feltételes mód áll: utinam fiam – uayha lennék (1682. 125) – ami megegyezik az Alvarezgrammatika fordítási gyakorlatával. A magyarázó szövegben a kétféle fordítást (hogy szereÐÐek, vajha szeretnék) a kétféle szócskához köti: „Jegyezd meg általánosan az összes igeragozás jövő idejű optativusát és jelen idejű coniunctivusát illetően, hogy ezeket az időket különböző szócskák mellett kétféle módon tesszük ki. Ugyanis a Hogy jelentésű ut és a quando jelentésű mikor szócskák mellett futurum optativusként helyesen mondod: hogy olvaÐÐam ut legam; mikor olvaÐÐam quando legam és ez jövő időt jelöl; mint akarodé hogy imadkozzam? vis ut orem? de az utinam legam alak fordításában az optativus imperfectumot kell használnod, mint Vajha olvaÐnám „ (1682. 113). Pereszlényi tehát megadja, Alvarezzel egyezően, a korabeli nyelvszokás szerinti feltételes módú fordítást: olvaÐnám. Ugyanakkor közli a hagyományos felszólító módot is: olvaÐÐam (vö. Sylvester). Ám Pereszlényinél ez a magyar példa ugyan egyértelműen felszólító módú, hiszen célzatos tárgyi mellékmondat, viszont nem önálló használatú! Mi lehetett ennek az oka? Feltehető, hogy az önálló használatú felszólító mód az imperativus fordítására foglalódott le. Másrészt a fordítási változatok partikulához kötése is az önálló használat ellen szólt. A felszólító módú fordítási lehetőség bemutatása fontosabbnak bizonyult az optativus önálló mondatbeli jellegénél, így válhatott példává egy mellékmondatbeli alak. A coniunctivus praesens imperfectum fordítása hagyományosan szintén a felszólító mód jelen ideje. Sylvesternél a latint híven követve: cum amem – mikoron ßereÐÐek (1682. 141). Az Alvarez-nyelvtan magyarral illusztrált 109

változata ismét magyarosan az összes coniunctivusi alakot egyszerű kijelentő móddal fordítja, kivéve a praeteritum imperfectumot: legerem, ami hagyományosan feltételes mód. Pereszlényi itt is kétféle fordítást közöl, az Alvarez-grammatika kijelentő módú fordítását és a hagyományos felszólító módút (1682. 85 és 113). Az előbb idézett magyarázó szöveg folytatásában a két fordítást szintén a kötőszótól teszi függővé: „Hanem jelen idejű coniunctivusként, vagyis amikor jelen időt fejez ki, hasonlóképpen a hogy ut vagy a mikor quando szócskák mellett ugyanúgy használod [mint a jövő idejű optativust], például hogy olvaÐÐam ut legam; de a cum jelentésű mikor mellett jelen idejű kijelentő módot használsz, mint Ne háborgaÐs mikor irok, non turbes me cum scribam.” (Ez utóbbi megjegyzés arra is rávilágít, hogy Pereszlényi normája szerint az ilyen típusú mellékmondatokban már nem kell a latinos feltételes mód.) A felhozott példák azonban nem tükrözik a felszólító módú alakok időviszonyok szerinti elválasztását optativus futurumra és jelen idejű coniunctivusra. A Praxis részben (1682. 166) ezt pótolja a szerző, kijelentve, hogy a coniunctivus praesens a jelen idejű kívánság kifejezője, az optativus futurum pedig a jövő idejű kívánságé: „Jelen idejű kijelentő mód után jelen idejű coniunctivus következik, mint Rogo, ut taceas – Kérlek, hogy halgaÐs, Rogo te ut taceas….Jövő idejű kijelentő mód után jövő idejű optativust használsz, ami alakilag megegyezik[!] a jelen idejű coniunctivusszal, mint Kérni foglak, hogy jxj hozzám, Rogabo te, ut venias. Jövő idejű optativusnak nevezem, mivel jövő időt jelöl, tehát nem lehet jelen idejű coniunctivus.” A Supplementumban, a kötőszóknál kerül elő harmadszor a két mód közötti különbségtétel, itt a magyar hogy kötőszót két jelentésűnek minősíti: a quod jelentésű után szerinte jelen idejű coniunctivus áll: Hallom, hogy ÐzollaÐz, audio, quod loquaris. Az ut jelentésű hogy után pedig jövő idejű optativus: ParancÐolom, hogy Ðzolly, mando, ut loquaris. Az elválasztás alapja itt a kijelentő mód és a felszólító mód (itt egyébként: jelen idejű!) közti különbség. Úgy tűnik tehát, hogy egyrészt forrásaitól eltérően Pereszlényi nem elégszik meg egyféle magyar megfelelő megadásával, hanem a többi lehetséges fordítást is be akarja mutatni. Másrészt szorosan ragaszkodik a latin sémához minden részletével együtt, ám a pontos követés csak bizonyos latin terminusok átértékelésével lehetséges. Így lesz az optativus futurum – coniunctivus praesens megkülönböztetésben a klasszikus latin önálló használat – mellékmondati használat helyett a lényeg a jövő idejű felszólító mód szembeállítása a mellékmondati (kijelentő és felszólító módú) jelen 110

idővel. Paradox módon tehát épp a rendszer megtartása vezet szükségszerűen a rendszerbeli terminusok átértékeléséhez. A későbbi grammatikákban az önálló–mellékmondati választóvonal fokozatosan háttérbe szorul az optativus és a coniunctivus megkülönböztetésében. A hangsúly az egyes formákon lesz (kijelentő–feltételes–felszólító), függetlenül a mondat alárendeltségétől. A végleges kialakulás pedig már a magyar nyelvű grammatikairodalomban következik be, ahol a módok megkülönböztetése lesz a döntő és nem a használat helye. Még egy megjegyzés. A Praxis arra is rávilágít, hogy a latin rendszer szoros követése milyen mesterkéltnek tűnő magyar mondatok szerkesztésére kényszeríti a szerzőt. Holott Pereszlényi a grammatika számos helyén saját korának nyelvszokását tünteti fel normaként, szembeállítva azokkal a nyelvi formákkal, amelyek régen, a „szent írásokban” (nyilván a latinos nyelvhasználatú fordításirodalomban) fordultak elő Ilyen megjegyzéseket tesz például a birtokos személyjelekről (1682. 66) vagy az –nd-s jövő időről szólva (1682. 72). A Praxis című rész azt mutatja be lépésről lépésre, miként kell egy ige köré mondatot szerkeszteni, majd azt határozókkal és mellékmondattal bővíteni. Pereszlényi a latin consecutio temporum szabályait utánozva szabja meg a mellékmondati igehasználatot, ami önmagában is ellentmond az előbb említett felfogásának. A kiválasztott példamondat (Kérlek, hogy jxj) pedig alkalmatlan a consecutio temporum illusztrálására, hiszen célzatos volta eleve kizárja az előidejű változatot. Így a szabály következetes végigvitele olyan példát is létrehoz, amely sem latinul, sem magyarul nem állja meg a helyét: „A [főmondati] kijelentő mód plusquamperfectum múlt ideje után [a mellékmondatban] plusquamperfectum múlt idejű coniunctivus áll, mint Rogavissem te, ut ad me venisses, Kértelek vólna, hogy hozzám jxttél vólna.” Ráadásul a szabály szövegének ellene mond a példa, ugyanis a latin főmondatban nem kijelentő mód van, hanem coniunctivus. Ez olyan benyomást kelt, mintha Pereszlényi a szabályhoz utólag konstruált volna példát mégpedig valami Si rogavissem, ad me venisses – Ha kértelek vólna, hozzám jxttél vólna-féle mondat kötőszócseréjével és kiforgatásával.

Az affixumokról Pereszlényinél (1682. 46) a birtokos személyjel affixum pronominale (névmási toldalék), más helyen (1682. 70) affixum personale (személyes toldalék), a birtokos személyjellel ellátott névszó pedig nomen possessivum 111

(birtokos névszó). A felfogás és a megnevezés általános a latin nyelvű grammatikákban (lásd az affixumokról és a terminológia változékonyságáról írtakat.) A névszó, illetve az ige és a pronomen affixum kapcsolatát héber mintára eleinte valamiféle összetételként fogták fel, aminek tagjai: egy névszó vagy ige és egy névmás. A pronomen affixum igazi jelentősége azonban az,hogy belőle kiindulva született meg az affixum ‚toldalék’ fogalma. A magyar nyelvű grammatikairodalomban az affixum szót Szenczitől kezdve hamarosan más toldalékok megnevezésére is kezdik használni. Pereszlényinél az affixum mindenféle toldalék neve lehet. A névszóknál utalhat a birtokos személyjelre (pl. 1682. 40, 129), határozóragra (pl. 1682. 143, 150, 160), a többes szám jelére (pl. 1682. 70). Az igéknél lehet mindenféle személyrag megnevezője (pl. 1682. 75, 115, 116), igeképző. A kiterjedést jól mutatja, hogy az affixum már nem csak a határozott igeragozásbeli ragok neve Az affixum fogalmának megjelenése, a szemlélet alakulása lehetővé teszi a gyakorlatban a morfológiai elemzést. A Pereszlényi-grammatika egyes helyein már a szóalakokat toldalékokra bontó, és a toldalék jelentését is közlő elemzéssel találkozhatunk: „Ha pedig a Meddig quousque, quamdiu határozószóval kérdezünk, az időt jelölő főnév ig toldalékkal áll, ami latinul usque ad jelentésű, mint A’ ki méhemben kilencz holnapig hordoztalak, Quae te in utero novem mensibus portavi …de az éj főnév két toldalékot (affixum) kap, az első a jel, azaz a vel, mint éjjel, a második az ig, mint eijel-ig [sic], usque ad noctem” (1682. 154).1 Hasonlóan a Supplementumban is, ahol a -stól ragot bontja fel a szerző: „Bármely magyar főnévhez tedd hozzá az as vagy os, xs melléknévi végződést …és add mellé a tol vagy txl t×l határozói végződést. Így a ló equus szóból csinálj lovas-t, ehhez tedd a tol végződést, ez lesz: lovastol.”2 Mindez azt jelenti, hogy felfedezik: nem a szó a mondat legkisebb jelentéses része. A szó tovább tagolható és kisebb, jelentéssel bíró részekre bontható, hiszen jelentése van a toldaléknak is. Ezzel megdől a híres priscianusi alapelv (Inst. 2. 3. 14) a szó oszthatatlanságáról: „Dictio est minima pars orationis

1 Latin eredetiben: „Si ergo interrogatio fiat per Adverbium Meddig, quousque, quamdiu, nomen temporis ponitur cum affixo ig, quod Latine significat usque ad, ut A’ ki méhemben kilencz holnapig hordoztalak, Quae te in utero novem mensibus portavi … at nomen éj nox , duo recipit primum jel, quasi, vel, ut éjjel, alterum ig, ut eijel-ig [sic], usque ad noctem” 2 Latin eredetiben: „Nomini Ungarico cuilibet fac terminationem adjectivam as vel os, xs et adde Adverbialem tol vel txl, t×l sic ex ló equus fac lovas, huic adde terminationem tol, fit lovaÐtol.”

112

constructae [ … ] aliquid significare: hoc enim proprium est dictionis.” (A szó a szerkesztett mondat legkisebb része [ …] a szónak a jellemzője ugyanis, hogy jelentéssel bír.) Azaz a grammatikusok, noha nem beszélnek róla, a leírásban a morféma kategóriájával dolgoznak. A toldalékok státuszának elméleti megítélésében azonban bizonytalanok a szerzők (ha egyáltalán szólnak a kérdésről). Fent láttuk, hogy az affixum pronominalével (birtokos személyjellel) toldott alakot eleinte összetételnek értékelték. Pereszlényi is a birtokos személyjel és a névszó kapcsolatára az összetétel szót használja, lásd a II. rész címét (1682. 40): A névmásról és a névszók összetételéről azokkal a toldalékokkal, melyek a latin birtokos névmásoknak felelnek meg.3 Az elválasztás szabályait taglalva pedig a határozóragokat (az –n kivételével) külön szótagba választja, mert: „Összetett szavak elválasztásában az összetétel részei együtt maradnak, mint bor-ért, pro vino, vidd-el, aufer, mindhalál-ig, usq; ad mortem, A-nya-Ðzent-egyház, Ecclesia”(a Supplementum számozatlan 15. oldalán4). Figyelmet érdemel azonban, hogy az -n határozóragot már másképp kezeli, nem tekinti olyan értékűnek, mint a többi határozóragot. Az idézet folytatása ugyanis így szól: „Kivételek az összetételnek a következő a nem teljes részei (ezek a latin in elöljárónak felelnek meg): en, on, xn, melyek az előttük álló mássalhangzót magukhoz vonzzák, mint az a-gon, in ramo, az ugyanazon jelentésű n toldalék pedig a magánhangzóra végződő szavakban az előtte álló magánhangzóhoz tapad, mint ká-ka, scirpus, ká-kán, in scirpo.”5 Figyelmet érdemel, hogy az n „az összetétel nem teljes része”, ami utalhat e toldalék alaki kötöttségére vagy nem lexikai típusú jelentésére is. De kérdés, hogy a fenti példákban a compositio szakszóként szerepel-e. A szóösszetétel tételes definíciója ennek ellentmondani látszik. Néhány oldallal később ugyanis Pereszlényi az összetett névszók definíciójában azt mondja, hogy a birtokjeles és a határozóragos alakok nem számítanak összetett szónak, míg az igekötős igék összetett szavak: „Egyszerű névszók azok,

3

Latin eredetiben: „De pronomine et nominum cum ijs affixis, quae Latinis possessivis aequivalent compositione.” 4 Latin eredetiben: „In vocibus compositis partes compositae simul se tenent, ut bor-ért, pro vino, vidd-el, aufer, aufer, mindhalál-ig, usq; ad mortem, A-nya-Ðzent-egy-ház, Ecclesia” 5 Latin eredetiben: „Excipe partes compositi incompletas hasce en, on, xn, aequivalentes latini praepositioni in, quae trahunt ad se praecedentem consonantem n, ut az a-gon, in ramo, n,autem ejusdem significationis, affixum vocibus in vocalem desinentibus, adhaeret vocali praecedenti, ut ká-ka, scirpus, ká-kán, in scirpo.”

113

melyek nincsenek összetételben, eltekintve a birtokos névmásokat és a latin elöljárókat kifejező toldalékoktól. Az összetettek két olyan részből tevődnek össze, melyek külön-külön is meghatározott dolgokat jelentenek … Némelyek egy elöljáróból és egy névszóból állnak, mint által-menés, transitus” (1682. 30)6. Valószínűleg a compositio szó használata elindult abba az irányba, hogy szóelemek (és nem csak teljes szavak) összekapcsolódását jelölje, de a változás nem ért, nem érhetett el a definíció szintjére.

A határozóragok különféle megnevezései A definícióban Pereszlényi is a magyar szerzők szokott latinos gyakorlatát példázza: „Hat eset van: Nominativus, Genitivus, Dativus, Accusativus, Vocativus és Ablativus. Nincs okunk többet felvenni” (1682. 5). (Vajon Molnár Albertre céloz, vagy máshol merült volna fel a gondolat?) A ragozási táblázatokban öt eset szerepel (a vocativusról rögtön megállapítja, hogy a magyarban megegyezik az alanyesettel). A szintaxis tárgyalása során azonban azt írja (1682. 162), hogy az igei szerkezeteket az accusativus és a dativus mellett a határozóragok és névutók hozzák létre. Az ablativusról tehát nincs szó! (A genitivus kérdését lásd alább.) A szövegből az is kiderül, hogy Pereszlényi összetartozónak látja a szintaxis szempontjából a határozóragokat és a névutókat: „Az elöljárók ismerete az egész szintaxis foglalata, ami az igék szerkesztését illeti. A tárgyesetet és a részes esetet vonzó igéken kívül minden más igei szerkezet kizárólag a hozzátett elöljárók (praepositiones adnexae) segítségével jön létre: ezek kétfélék: különállók (separatae) és kapcsoltak (coniunctae). A névszók mögött állnak, ezért helyesebben utoljáróknak (postpositiones) kellene nevezni őket.”7 Az elnevezések egyébként a latin grammatikában már létező terminusok ügyes átértelmezései. Ott a praepositio separata a név-

6 Latin eredetiben: „Simplicia nomina sunt, quae nullam praeter affixa pronomina possessiva, latinasque praepositiones exprimentia compositionem habent. Composita sunt, quae ex duabus vocibus, quae separatim sumptae res certas significant, componuntur. … Quorum alia componuntur ex praepositione et nomine, ut által-menés, transitus…” 7 Latin eredetiben: „Notitia praepositionum est compendium totius Syntaxis, quoad Verborum constructionem. Nam praeter verba, quae Accusativum et Dativum regunt, omnes aliae verborum constructiones solo annexae praepositionis adminiculo fiunt: sunt autem duplices: separatae, & coniunctae, & nominibus postponuntur, unde rectius dicerentur postpositiones.”

114

szók előtt álló elöljárók neve volt, a praepositio coniuncta pedig az igék előtt álló igekötőké. Pereszlényi a szövegben több helyen azt is világossá teszi, hogy a magyar névragozási rendszert a casusok és a praepositiók együtt alkotják. Arról például, hogy a birtokos szerkezetben csak a birtokot ragozzuk: „ … a genitivusnak megfelelő főnév változatlan marad, a másik főnév ellenben deklinálható és elöljárókat kifejező toldalékokat vehet fel…” (1682. 138). A szövegben azonban más megnevezésekkel is találkozhatunk a magyar határozóragok jelölésére. A leggyakoribb, hogy eseteket kifejező elöljáróknak (praepositio casum exprimens) nevezi őket, vagyis a latin eseteket kifejező magyar elöljáróknak. Ha jól belegondolunk, ez meglehetősen bonyolult meghatározás, ami kétszeresen is a latinhoz képest írja le a magyar határozóragokat: azok a toldott formák, amik általában a latinban elöljáróknak felelnek meg (ezért elöljáró a nevük), ám most egy latin esetforma fordításaként állnak Olykor az értelmezés már közel áll ahhoz, hogy az eset általában határozó viszonyt jelöljön, vagyis esetforma helyett esetfunkció értelme legyen: „Más [neutrális igék] pedig az esetüket elöljárók segítségével fejezik ki, melyek közül némelyik a latinban tárgyesettel, némelyik ablativusszal áll. Ezek az elöljárók a főnévhez vagy kapcsolva toldatnak [határozóragok], mint Emlekezem IÐtenrxl, memini DEI, Vízre Ðzorúltam, adactus sum ad aquam vagy pedig különállóként [névutók], mint Ðz×kxlkxdxm ruházat nélk×l (1682. 147). A példamondatokban a latin megfelelők közül csak az egyik (Dei) hagyományos értelemben vett esetforma, a másik elöljárós szerkezet (ad aquam). A harmadik magyar példának nincs is latin párja, tehát aligha lehet a latin esetforma fordításának érteni. Más helyen Pereszlényi ezt írja: „Ha a cselekvő igének a tárgyeseten kívül más esete is van, akár tulajdonképpeni esettel (per se), akár elöljárók segítségével kifejezve, akkor a [belőle képzett] szenvedő igének is, mint Auferetur a vobis regnum DEI & dabitur genti facienti fructus ejus, Elvétetik ti txletek az IÐten orÐzága, és adatik az x gy×mxlcsét hozó nemzetnek. Elöljárók segítségével: Az ember a’ munkára Ðz×lettetik, és a’ madár a’ rxp×lésre. A genitivus kérdésében is érdemes megvizsgálni a magyarázó szöveg szóhasználatát. Pereszlényinél is a táblázatokban a genitivus ragja: -é, akárcsak a XIX. század elejéig minden grammatikában. A magyarázatokban ő is azt írja, hogy a latin genitivusnak a magyarban részes eset felel meg: „Valahányszor két különböző dologra vonatkozó főnév alkot [birtokos] szerkezetet, a latin genitivust a magyar részes esettel fejezed ki, azaz nak, nek toldalékkal, a másik főnevet pedig harmadik személyű birtokos 115

névmással látod el…” (1682: 136)8. A magyarázatok során többször is egyszerűen genitivusnak nevezi a –nak a/-nek a formákat, sőt a ragtalan birtokos jelzőt is: „… ha a genitivus tulajdonnév, mint Péter lova, Petri equus” (1682. 137), valószínűleg azonban egyszerűen a latin szempontjából értve a genitivust. A másik oldalról azt is hangsúlyozza, hogy az –é toldalékos formák a többi esettől eltérően viselkednek, esetragokat kaphatnak, azaz ismételten, kétszeresen deklinálhatók (iterata declinatio), ezt be is mutatja (1682. 45). Természetesen nem tételezhető fel a grammatika akkori fejlettségi fokán és Pereszlényi helyzetében, hogy megváltoztassa a hagyományt. De kezében voltak mindazok a bizonyítékok, melyekre hivatkozva aztán Verseghy A’ Tiszta Magyarság c. munkájában kiigazította a magyar grammatikairodalom évszázados tévedését. (Verseghy szemléletéről lásd Éder 1988.) A fentieket röviden összegezve elmondható, hogy Pereszlényi terminushasználata arra mutat, hogy a szerző nyelvészeti gondolkodásban messze meghaladta korát. A szigorúan követett latin modell mögött jól kirajzolódnak az önelvű leírás kezdetei. Szenczi hatása mellett ez éppen a jezsuita oktatásban tökéletesen kimunkált metódusnak és a logikus következetességgel végigvitt latin–magyar összevetésnek köszönhető. Művét érdemes lenne magyarra is átültetni, hogy szélesebb körben váljék hozzáférhetővé a szakmai és érdeklődő közönség számára és a latinul már nem olvasó ifjabb nemzedék is tanulmányozhassa.

8 Latin eredetiben: „Quotiescunque duo nomina rerum diversarum in constructione ponuntur, efferes Genitivum Latinum Ungarico Dativo, hoc est, cum affixis, nak, nek, & alterum substantivum cum pronomine possessivo tertiae personae …”

116

VII. fejezet TERMINOLÓGIAI RENDSZEREK ÜTKÖZÉSE A KORAI NYELVHASONLÍTÁSBAN A deklinációk összevetésének kérdései Sajnovics és Gyarmathi munkáiban

Már szó volt arról, milyen nehézségekbe ütközött a latin alapú névragozási mintától való elszakadás a sokesetes korai magyar és rokon nyelvi grammatikákban. Az elszakadás és az önelvű nyelvleírásra való áttérés különböző fázisában voltak az egyes nyelvek grammatikai leírásai, amikor a nyelvtudomány újabb szempont szerint kezdte vizsgálni őket: a nyelvek rokonságát kutatva a szókincsbeli megfelelésen túl a nyelvtani rendszert is vallatóra fogta. Ám akik a nyelvrokonság bizonyítékaként a grammatikai rendszerek egyezését is keresték, szinte megoldhatatlan nehézségekkel találták szemben magukat. Ebben a fejezetben a névragozási rendszerek összevetésének példájával utalni szeretnék azokra a módszertani nehézségekre, amelyek a nyelvhasonlítás kezdetén jelentkeztek.

Módszertani nehézségek Pontos összemérhetőségről szó sem volt, a hasonlítást végzők más és más kategóriákkal dolgoztak, és nem csupán a név, de a kategória tartalma is változott. A nyelveket összevető tudósnak, aki legtöbbször csak az egyik nyelvet ismerte kellően (jó esetben ez az anyanyelve volt), nem is állt módjában ellenőrizni a forrást, be kellett érnie azzal, amit készen kapott, és éppúgy igaz volt a különféle helyesírású szójegyzékekre, mint a különböző felfogásban írt grammatikákra. Még Sajnovics is, aki élőbeszédből is ismerte a lapp nyelvet, gyűjtéséből a Demonstratióban az ellenőrizhetetlenség vádját kerülve alig használt fel adatokat, főként az írott forrásokra támaszkodott.) Mint a kor nagy finn tudósa, Henrik Gabriel Porthan írta a Juusten-féle püspökkrónika kiadásának előszavában (1859. 42): „csak efféle szójegyzékek-

117

ből a gyűjtők és a hasonlítók számára is alig ismert vagy teljesen ismeretlen nyelvek rokonságáról kellően biztos vagy alapos ítéletet nehéz mondani.”1 Ahhoz tehát, hogy a grammatika és benne a deklinációs rendszer hasonlóságát igazolhassák, előzőleg a különböző szempontok szerint kategorizált, másféle terminusokat használó leírásokat is valamennyire egységesíteniük kellett, részben a kategorizálás, részben a terminológia oldaláról. Ez természetesen nem sikerülhetett maradéktalanul. Az első óriási nehézséget tehát az egységesítés kérdése okozta. A finnugor nyelvhasonlítás kezdetén a különböző szempontú, és önmagukban is sokszor következetlen leírások szembesülése jelentős és nehezen kiküszöbölhető akadályt jelentett. A helyesírási rendszerek egységesítésén túl a másik, amelyet majd minden szerző felvet, a névragozási rendszerek leírásának kérdése. A munkák tele vannak panasszal a zűrzavar miatt. Ami a helyesírást illeti, közismert Sajnovics panasza a lapp helyesírás zűrzavaros állapota miatt és javaslata a kiforrott és egyértelmű magyar helyesírás alkalmazására a lapp nyelvű kiadványokban (Sajnovics 1770/1994. 38–45). Szemléletesen foglalja össze a korabeli helyzetet a kor nagy finn tudósa, Henrik Gabriel Porthan a Juusten-féle püspökkrónika kiadásának előszavában: „A zűrzavart növeli a szavaknak teljesen eltérő írásmódja, amit nemcsak a különböző szerzőknél, hanem gyakran ugyanazon szerzők esetében is megfigyelhetünk” és „a hangokat mások más-más módon fogják fel és más-más módon óhajtják jelölni, ki-ki saját szokása szerint” (Porthan 1859. 42). A sorok mutatis mutandis a sokesetes nyelvek határozóragjainak kategorizálására is igazak.

A névragozási rendszerek eltérő leírása a finnugor nyelvekben. Az egységesítés akadályai A XVIII. század végén különböző sokesetes finnugor nyelvek deklinációs rendszerének leírásában legalább háromféle felfogás volt jelen. Témánk szempontjából a módszer az érdekes, és nem az, hogy pontosan hány eset is van ezekben a nyelvekben. Az elsőben a latin esetrendszer casusai szerepeltek, a többi ragot praepositiónak tartották. Ez a megoldás jellemezte a magyar szerzők többségét. Gyarmathi ennek a rendszernek azt a változatát

1 Latin eredetiben: „ex huiusmodi indicibus solis linguarum et collectoribus et collatoribus caeterum plane ignotarum, aut certe parum cognitarum, satis ubique tutum aut locuples de earum cognatione judicium fieri posse ...”

118

képviselte, amelyben csak négy esetet ismertek el a latin szisztémából (lásd a III. fejezetet). A másodikban a latin casusokat, elsősorban az ablativust többféle végződéssel vették fel (a korai finn grammatikák közül Martinius 1689 és Petraeus 1649, és idetartozik az észt nyelvtanokból Helle 1732 és Hupel 1780 valamint a Leem-féle 1743-as lapp grammatika). A harmadik, legfejlettebb változatban sokesetes rendszerrel számoltak, mint a finnben Vhael 1733 és a lappban Ganander 1743. Ezek a munkák egyben a Demonstratioban és az Affinitasban felhasznált források is. A nyelvhasonlításban úttörő és a tudománytörténeti munkákban ma is a világon mindenütt számon tartott két magyar tudós, Sajnovics és Gyarmathi is szembetalálkozott ezekkel a megoldásokkal, és kénytelenek voltak utalni rájuk, illetve megkísérelni összehangolni ezeket egymással. Sajnovics a Demonstratioban (1771/1994. 99) nem kötelezi el magát egyik felfogás mellett sem, csupán ismerteti őket és felhívja a figyelmet arra, hogy a különböző leírások hasonló névragozási szisztémára vonatkoznak: „A legtöbb nyelvben léteznek elöljárók: a, ab, ex, cum, in, de stb. Ezeknek az elöljáróknak a magyar és a lapp nyelvben bizonyos szuffixumok felelnek meg, amelyek a névszókhoz kapcsolódnak. És ide tartoznak azok az esetek is, melyeket a legtöbb grammatikus ablativusoknak nevez... Ugyanezeket a szuffixumokat a svéd grammatikusok különböző esetvégződéseknek tartják. Ezért van, hogy a náluk a szokásos hat eseten kívül locativus, mediativus, factivus, nuncupativus, penetrativus, instructivus stb. is szerepel. … S hogy mindezt megtalálni a magyaroknál, egyetlen példából is világos.” (Figyelemre méltó a „szokásos hat eset” kifejezés, ami világosan mutatja, hogy a grammatikai leírás zsinórmértéke, hasonlítási alapja teljes természetességgel a latin.) A Demonstratióról írott ismertetésében Porthan (1771) a nyelvek öszszevethetőségének érdekében az azonos szemléletű esetleírást sürgette. A sokesetes rendszer mellett téve le a voksot elutasította a többvégződésű ablativust, illetve (bár nem nevesítve) a magyar szerzők gyakorlatát. Így nyilatkozik: „Régebbi grammatikáink2 azt állították, hogy a finn ablativusnak sokféle ragja lehet. Vhael viszont joggal látott bennük annyi esetet, mint ahánynak külön nevet adott. Alighanem így kellene feltüntetni a dolgot a magyarban is.” Ugyanezt a véleményét megismétli a Juusten-krónika előszavában is: „Nem kétlem, hogy ha ezeknek a nyelveknek [ti. a magyar, a finn, a lapp és a vogul nyelvnek] a helyesírását körültekintőbben állapí-

2

Porthan vélhetően Petraeus grammatikájára (1649) és Martinius munkájára (1689) céloz.

119

tanák meg és vetnék össze egymással, és az esetek leírása is ugyanolyan norma szerint történne a magyaroknál, mint amilyet a finn nyelvre vonatkozóan olyan kitűnően kidolgozott Vhael a Grammaticajában, mindez kölcsönösen gyümölcsöző lehetne mindegyik nyelv számára.” (Porthan1859. 43). (Ami a helyesírási rendszerek egységesítését illeti, ezt már Sajnovics is szorgalmazta a Demonstratioban, csak éppen fordítva: a magyar helyesírás bevezetését javasolta a lapp könyvekben, és kevésen múlott a terv megvalósulása.) Az Affinitasban a vizsgált nyelvek majd mindegyikét más és más rendszerben írták le. Ami a magyar nyelvet illeti, maga Gyarmathi 1794-es Nyelvmesterében a korábban tárgyalt négyesetes rendszert követte. Az Affinitas első felében a finn, illetve a lapp nyelvet vetette össze a magyarral. (A finn és a lapp nyelvet akkoriban szorosan összetartozónak tekintették.) A hasonlításhoz Ganander Grammatica Lapponicaját és Vhael Grammatica Fennicaját használta fel, a bemutatott ragozási példák is az említett munkákból származnak. Mivel e két grammatika sokesetes rendszerrel dolgozik, így Gyarmathi az összevetéskor kénytelen utalni arra, hogy a magyarral kapcsolatban is felmerült a több eset gondolata, igaz, mindjárt el is veti ezt: „Ezeket a különféle szóvégződéseket a régebbi magyar grammatikusok, mint Molnár valódi esetvégződéseknek fogadták el, és a lappok és a finnek módjára igen sok esetet állapítottak meg, de az újabbkori grammatikusok az említett végződéseket részben határozóinak, részben elöljáróinak… nevezték és tulajdonképpeni értelemben vett esetnek csak négyet nyilvánítottak, éspedig a nominatívuszt, a genitívuszt, a datívuszt és az akkuzatívuszt” (Gyarmathi 1799/1999. 34).3 Az észt nyelvet bemutató részben közölt paradigma az észt dativust kétféle, az észt ablativust pedig hatféle (!) végződéssel tünteti fel. Nyilvánvaló, hogy ez a paradigma ahhoz a korábban bemutatott latint követő leírási típushoz tartozik, amely a latin esetsor adaptálását úgy oldotta meg, hogy egy-egy latin esethez többféle végződést is besorolt. Erről Gyarmathi (1799/1999. 128) így vélekedik: „Nyilvánvaló, hogy az ablativus különböző változatai nem egyebek, mint elöljáróknak, ha jobban

3 Latin eredetiben: „Varias has vocum terminationes antiquiores grammatici Hungari, uti Molnár, pro veris Casuum terminationibus accepere, et more Lapponum et Finnorum plurimos Casus statuere, at moderni Grammatici terminationes illas partim adverbiales, partim praepositionales … nuncupavere. Casus vero proprie dictos nonnisi quattuor, Nom. Genit. Dat. et Acc. statuere.”

120

tetszik: suffixum praepositionáléknak a hozzákapcsolódásai az alanyesethez.”4 A megoldás természetesen a leírások egységesítése lett volna, így váltak volna valóban összevethetővé a nyelvek. A közös, egységes szemlélet kialakítása nem is lett volna elképzelhetetlen, hiszen a magyarban is megszületett már a sokesetes névragozási leírás gondolata Verseghy Ferenc 1793-as Proludiumában. Az egységesítésnek azonban még nem jött el az ideje. Egyrészt az említett szerzők az időkülönbség miatt ritkán tudtak személyes kapcsolatba kerülni egymással, és az esetleges kapcsolatteremtési kísérletek sem jártak sikerrel. Tudjuk például, hogy 1794-ben Verseghy, majd 1798-ban Gyarmathi levélben fordult Porthanhoz. Mindketten rövid összefoglalást küldtek neki (ki-ki a saját felfogása szerint) a magyar nyelvről, a magyar és a finn nyelv összevetéséhez közös munkálkodást kérve és felajánlva, ám Porthan válaszáról vagy további kapcsolatról nem tudunk. (Gyarmathi leveléről lásd Szíj Enikő 1999. Verseghy levelét Kaposvári Gyula múzeumigazgató kezdeményezéséből hasonmás kiadásban megjelentette a Damjanich Múzeum és a Verseghy Könyvtár. Szolnok, 1987.) Maga Porthan, aki a magyar nyelv eseteinek a Vhael által alkalmazott sokesetes szisztéma szerinti leírását szorgalmazta, sajnálkozva vallotta be, hogy nem ismeri nyelvünket. Másrészt a Porthan által támogatott sokesetes felfogással való szembesülés nem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar szerzők a hagyományos, kulturálisan mélyen beágyazott latinos felfogáson változtassanak. A sokesetes magyar grammatikai leírás csak később jutott érvényre, és az 1846-os akadémiai nyelvtanban nyert véglegesen polgárjogot.

Terminológiai zűrzavar az Affinitasban 1. A megnevezések sokfélesége A különböző szempontú leírások keveredése, az egységesítés elmaradása a nyelvhasonlító művekben a terminológiában is zűrzavarhoz vezetett még akkor is, ha ugyanazon jelenségeket illettek más névvel. De előfordult az is, hogy a megnevezés és a besorolás csak az egyik nyelvre illett, a másik nyelvre nem. Ilyenkor a párhuzamosan feltüntetett másik nyelvi alak

4 Latin eredetiben: „Evidens est, Varias Ablativi modificationes non aliud esse, quam Praepositionum (vel si malueris, Suffixorum praepositionalium) coniunctionem cum ipso Nominativo.”

121

csak illusztráló szerepű. Nem a hasonlításban egyenrangúan szereplő nyelvi példa, hanem csupán a másik nyelvbéli szó vagy szerkezet fordítása. A megnevezés ilyen esetben természetesen csak a másik nyelvbéli példára igaz. Különösen sok példát találunk erre az Affinitasban. Mondjuk, a lapp postpositiók fordításaként szereplő magyar határozóragokat nyilván maga Gyarmathi sem tekintette postpositióknak, ezek mindössze a fordítás révén kerültek oda (1799. 42). Ez a különbségtétel (azonos jelenség vagy csak fordítás) azonban nem jelenik meg a szövegben. Egy jellemző példa a zűrzavarra: a terminológiai sokféleség és a pusztán illusztráló szerepű magyar alakok használata oda vezetett, hogy az Affinitasban a magyar határozóragok a következő megnevezések alatt szerepelnek: 1. a szokásos latin esetnevek: accusativus, genitivus, dativus, ablativus (pl.1799. 9) 2. a latin mintára alkotott esetnevek: penetrativus, mutativus stb. (pl.1799. 9) 3. suffixa praepositionalia, szó szerint: elöljárói toldalékok (pl.1799. 128, 139) 4. terminationes praepositionales, szó szerint: elöljárói végződések (pl. 1799. 11) 5. praepositiones, elöljárók (pl. 1799. 128, 145) 6. postpositiones, névutók (pl. 1799. Praefat. XII) 7. terminationes, quae casus formant, szó szerint: eseteket létrehozó végződések (pl.1799. 44)

Terminológiai zűrzavar az Affinitasban 2. Az eset: forma vagy funkció? A második nagy buktató az összehasonlítás során a leírások egységesítését nehezítette a módszertani bizonytalanság a deklinációs rendszer eseteinek megállapításakor. Keveredett ugyanis, hogy a hasonlítás a formák, vagy a formák által kifejezett funkciók, viszonyok felől induljon-e el. A dolgozat korábbi részében már szó volt arról, hogy a sokesetes nyelvekben az esetek megállapításakor a latin mintától való elszakadásnak a kulcskérdése az volt, hogy a kategorizálás alapja a forma vagy mondatbeli funkciója legyen-e. A nyelvhasonlításban ismét előkerül az a kérdés, hogy két nyelv deklinációs rendszerének összevetése a névszói végződésekformája vagy az általuk kifejezett funkciók hasonlósága alapján történjék-e. 122

Ismét az Affinitas kínál erre jó példát. Az első részben Gyarmathi (1799. 8–10) a magyar és a lapp, illetve a finn névragozást veti össze egymással. Az esetvégződéseket táblázatban mutatja be, utána pedig az egyes eseteket illusztráló példamondatok következnek. A feltűnő az, hogy a táblázatokban és a példamondatokban szereplő a magyar esetragok nem mindig egyeznek egymással. A táblázat lapp példaszavai közül az egyiknek (Kabmak) a ragozása megtalálható Ganander grammatikájában (1743. 23), az egyik finn példaszóé (Cala) pedig Vhael nyelvtanában (1733. 7). Ezekben a névragozási táblázatokban minden végződést külön esetként, külön név alatt tartanak számon, a név a végződés által betölthető legfontosabb mondatbeli funkcióra utal. Gyarmathi átveszi ezeket a táblázatokat, és minden lapp, illetve finn esetvégződéshez rendel egy, néha két magyar végződést. A táblázatok után lapp nyelvű példamondatok következnek (a forrást nem sikerült kiderítenem), majd a lapp példa magyar fordítása. Ezután további magyar példákat mutat be Gyarmathi, immár önállóan, tehát nem fordításként. Minden magyar példamondat után – a külhoni olvasók kedvéért – ott áll a latin fordítás is. A zavar alapvető oka az, hogy Gyarmathi a magyar példamondatokban többnyire az eset nevét adó funkcióhoz keresett magyar formákat, vagyis a névadó funkciót betölteni képes további magyar határozóragokat tüntette fel. Ilyenek a descriptivus/instructivus magyar példái. A táblázatbeli példa a magyarban Makként, Makkal. A táblázat után található magyar példamondatokban viszont különféle magyar állapothatározói szerkezetek szerepelnek: Az ApoÐtolként mondhatom. Véggel áll felém a puÐkád. Melegenn itta az herbatejet. Itt a funkció a közös, amit különféle formák töltenek be. A mediativus esetnél hasonlóan. A táblázatban feltüntetett -val/-vel rag mellett a példamondatokban egy másik, ragos névutós szerkezet is szerepel, szintén társhatározóként: AtyaÐtol együtt követem. A mutativus/factivus esetet illusztráló példamondatban a táblázatbéli magyar rag (makká) már nem is szerepel, csupán egy másik végződés (atyául), feltehetőleg azért, mivel Gyarmathi szerint a magyarban ez lehet a mutativus másik kifejezője. A táblázatbéli mutativus-rag hiánya itt azért is zavaró, mert a példamondatban egyedül feltüntetett -ul végződés a táblázatban már szerepelt, ám nem a mutativus, hanem éppenséggel a nuncupativus kifejezőjeként (makkul). A helyzetet bonyolítja, hogy a nuncupativus példamondataiban viszont éppen a táblázatbeli –ul/-ül végződés hiányzik, helyette az Atyáig, Atyára, Atyához alakok szerepelnek, ami némi tisztázatlanságra vall. 123

A magyarázó latin fordítások is az eset nevében szereplő funkciót igyekeznek körülírni, ez viszont nem zavarja meg az olvasót, mivel a latin egyértelműen illusztráló szerepű. Így például a mediativusnál: Simul cum patre sequor, seu: In societate patris sequor stb. Az eddig bemutatott esetekben Gyarmathi a funkció felől indult el. Máskor éppen fordított a helyzet: a táblázatban valamely esetnél szereplő magyar forma további lehetséges funkcióit mutatják be a példák, mint a penetrativusnál. A táblázatbeli penetrativus példája a lappban Kabmaki, a magyarban Makknak, ba. A magyar példamondatokban viszont ugyanaz a rag ismétlődik (-nak/-nek), vagyis a .magyar mondatok a -nak/-nek forma különféle funkcióit példázzák: A’ hegynek menni. A falunak menni. Tüznek viznek nekimenni. Jánosnak kereÐztelték. Itt Gyarmathi tehát a forma, és nem a funkció felől indult el. Bizonyság erre, hogy az egyik példának hozott szerkezet (Jánosnak kereÐztelték. Baptisatus est ad nomen Johannis.) párja szerepel a forrásként használt Ganander–grammatikában is. Ganander azonban a lappul és latinul is megadott szerkezetet nyomatékosan a factivushoz sorolja (1743. 173). A hasonlítás buzgalmában olykor némi csúsztatás is tetten érhető. Így az ablativus hagyományos -tól/-től ragja a táblázatban Gyarmathinál -stol lett, feltehetően a lapp formával való minél teljesebb egyezés kedvéért. (lapp kabmakest és magyar makkostol). A példamondatokban viszont ez az alak együtt szerepel a szokott ablativusi -tól/-től végződéssel: Atyátol hallám és AtyáÐtol együtt hallám. Ugyanakkor az AtyáÐtol együtt példával egyszer már találkoztunk a maga jogos helyén, a mediativus példái között is. (Hasonló csúsztatásokra a munka más helyén is rábukkanhatunk, természetesen ezeket nem lehet a mai mércével mérni és hibának felróni.) Látnivaló, hogy a névragozási rendszerekkel foglalkozó részekben legtöbb zavart a latintól eltérő nyelvi jelenségek kategorizálásának, megnevezésének különbözősége és az összevetés elveinek kiforratlansága okozza. Nem véletlen az sem, hogy a nominativus-genitivus-accusativus-dativus esetsornál Gyarmathinak nem volt gondja, a problémák az ablativusnál, illetve a további eseteknél jelentkeztek, ami azt mutatja, hogy ezeknek az értelmezésében volt bizonytalanság. Ez a kérdés pedig szorosan összefügg a korábban tárgyalt esetleírási gondokkal.

124

VIII. fejezet AFFINITAS: SZERKEZETI HASONLÓSÁG VAGY GENETIKAI ROKONSÁG? A nyelvhasonlítás terminológiájának kezdetei

Gyarmathi Sámuel Affinitasát (1799) a tudománytörténet a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságát igazoló munkák sorában tartja számon, Sajnovics Demonstratiojával (1770/1771) együtt. A közfelfogás szerint magától értetődően mindkét mű egyaránt nyelvünk rokonsági kapcsolódásával foglalkozik. A munkák címét illetően is magyarázatot legfeljebb a Demonstratio idem esse ’azonos’ kitételéhez szoktak fűzni, rámutatva, hogy a magyar és a lapp nyelv Sajnovics értelmezése szerint is régen volt csak azonos, ill. azonos eredetről van csupán szó, az idem esse tehát valamiféle eiusdem originis formának a hatásos és tömör rövidítése. Gyarmathi munkájának címéből eddig a grammatice demonstrata kapott (joggal) figyelmet, hiszen a szókincs alapú nyelvhasonlítások után úttörő módon a nyelvtani jellemzők rendszeres összevetésével bizonyít. Az újabb kutatások szerint azonban nem véletlenül került a címbe az affinitas szó sem. Békés Vera (1997. 198–201) felhívja a figyelmet arra, hogy Gyarmathi műve a göttingai egyetem szellemi vonzáskörében született. A göttingai tudományos iskola pedig kulcsfogalomként és terminusként kezelte (először a kémiában, majd más tudományterületeken is) az affinitast, a szerkezeti, struktúrabeli hasonlóságok kutatását tűzve ki fő célul. A nyelvészetben ez a nyelvek közös szerkezeti vonásainak feltárását jelentette, és e szerkezeti rokonság egyik alesete lehetett a genetikai rokonság − de nem ez utóbbi kiderítése volt a cél. Az Affinitas tehát korai nyelvtipológiai műnek tekinthető. Később, az ún. göttingai paradigma kikerült a tudomány fejlődési vonalából, és a szellemében fogant műveket is utólag az új paradigma szemszögéből értékelték, esetünkben az Affinitast nyelvrokonító műként. 125

A tipológiai értelmezés irányába mutat az is, hogy másfél évszázaddal később, a modern nyelvtipológia kialakulásánál Roman Jakobson éppen a szó francia megfelelőjét, az affinitét választotta a tipológiai hasonlóság jelölésére, szembeállítva a leszármazási kapcsolatot kifejező parenté szóval. A helyzetet azonban tovább bonyolítja, hogy az affinitas az areális nyelvészet szakszavaként is felbukkan: „…az egy földrajzi egységben belül jellemző, a folyamatos nyelvi érintkezés során kialakuló, izoglosszával jelölt egyezéseket affinitási jegyeknek nevezzük. Az areális nyelvészet ezeket az affinitási jegyeket deríti fel” (Hajdú 1977. 162). Az affinitas tehát a nyelvek közt számon tartott háromféle kapcsolat (genetikai, tipológiai, areális) mindegyikének jelölésére számításba került. Látni fogjuk azonban, hogy a Gyarmathi korában uralkodó felfogás és szóhasználat a puszta tipológiai összevetésnek ellentmondani látszik. A Gyarmathi-féle affinitas tisztázása akkor vált sürgetővé, amikor a latin nyelvű eredeti megjelenésének 200 éves évfordulója tiszteletére elkészült a magyar fordítás. Mindjárt a címlapnál dönteni kellett ugyanis arról, milyen magyar megfelelő kerüljön az affinitas szó helyére. Megnéztük az angol fordításban szereplő megoldást, hiszen Gyarmathi műve 1983 óta angolul is hozzáférhető V. E. Hanzéli kitűnő tolmácsolásában. Sajnos, az affinitas értelmezéséhez az angol változat sem jelentett segítséget. Az angol szókincsben ugyanis a grammatikai műszavak szinte teljes egészükben latin eredetűek. Így az angol fordító abban a kényelmes helyzetben volt, hogy a problematikus műszavaknál egyszerűen Gyarmathi latin eredetijének angol megfelelőjét használhatta – az olvasóra bízva az értelmezést. Mindjárt a címnél ezzel a megoldással: affinity. Két eldöntendő kérdéssel kerültünk tehát szembe: 1. Milyen nyelvek közti kapcsolatot jelöl tehát az affinitas Gyarmathinál? Hogyan értelmezték a kortárs és a későbbi olvasók? (Kissé sarkítva: mit írt Gyarmathi és mit olvastak ki belőle?) 2. Szakszónak tekinthető-e az affinitas vagy csak egy szinonima a többi között?

Az affinitas a Gyarmathi előtti nyelvészeti irodalomban A válaszadáshoz induljunk ki az affinitas szó köznyelvi jelentéseiből a klasszikus latinban, a magyarországi latinságban és Gyarmathi korában. A szó etimológiája: ad+finis, tehát a szomszédban, a határon élő embert jelölte eredetileg, tágabban a szerzett és a vérségi rokonsággal kapcsoló126

dókat is. A klasszikus latin jelentés szerint: Paulus – Festus 10, 15 „affines in agris vicini, sive consanguinitate coniuncti” [a szántóföldeken szomszédok avagy vérrokonsági kapcsolatban állók – Modestin. Dig. 38, 10, 4, 3 „affines sunt viri et uxoris cognati” [a férj és a feleség vérrokonai] (Ernout–Meillet, Dictionnaire étymologique de la Langue Latine. Histoire des mots. Paris, 1959.)1 A római jog az öröklés szempontjából megkülönböztetett vérségi és házasság útján szerzett rokonságot, az előbbire a cognatio, ill. az agnatio, az utóbbira az affinitas volt a terminus technicus, tehát éppen a nem genetikai kapcsolatot jelölte. A magyarországi középkori latinságban az affinitas a házassági rokonságon (propinquitas ex conubio tracta) és vérrokonságon kívül harmadikként a kereszteléssel létrejövő szellemi rokonságot (affinitas spiritualis) is jelentette. (Lexicon Latinitatis medii aevi Hungariae. Vol. I. Bp., 1987.) A XVII. század elején Szenczi Molnár nyelvtanának példamondataiban (1610. 193) az affinis sógort, a cognatus rokont, a frater atyafit jelöl: „A rokonság- és atyafiságnevek birtokos [személyjeles] alakjai részes esetet vonzanak, mint Rokonom nekem Demeter, cognatus mihi (est) Demetrius; Néked sógorod az Peter, Tibi affinis (est) Petrus; Attyafia néki Kelemen, Frater ipsi est Clemens.” Gyarmathi korában a nagy latin–magyar szótárak az affinitas címszónál nagyjából egyöntetűen a szerzett rokonságot, a szomszédságot és a vérrokonságot említik, következetesen a szerzett rokonságot a vérségi elé helyezve. A Wagner–szótárban: Sogorság, rokonság, item ÐzomÐzédság: Verwandtschaft, Vide: Necessitudo, cognatus (Universae Phraseologiae Latinae. Corpus congestum a P. Francisco Wagner …Editio Tyrnaviensis altera. Anno MDCCLXXV.) A Pápai-Páriz–szótárban: Sógorság, Rokonság (Dictionarium Latino– Hungaricum … coactum a Francisco Pariz-Papai Tyrnaviae, MDCCLXII.) Cellariusnál: Sogorság, rokonság (Christophori Cellarii: Latinitatis probatae et exercitatae liber memorialis…edidit Esaias Budai Debrecini, 1808.) 1 Könyvemnek ebben a fejezetében, a többi résztől eltérően, szövegközi címleírások is szerepelnek. Ennek oka, hogy az itt idézett források túlnyomó része csak egyetlen említésként fordul elő a dolgozatban, így feleslegesnek tartottam az irodalomjegyzéket terhelni velük. Természetesen az egynél többször vagy más fejezetben is hivatkozott források az irodalomjegyzékben szerepelnek.

127

Márton Józsefnél: 1. határos szomszédság, die Gränznachbarschaft 2. atyafiság, sógorság, die Verwandtschaft, Schwägerschaft 3. Trop. atyafiság az, az öszveköttetés, hasonlatosság, die Verwandtschaft, Verbindung der Zusammenhang, die Ähnlichkeit (Josephi Márton Lexicon trilingve LatinoHungarico-Germanicum. Pars prima Pestini apud Gustavum Heckenast, 1818.) Hogy a szó a szerzett rokonságot jelentette elsősorban, jól mutatja az, hogy a melléknévi, ill. a főnevesült forma: affinis magyar megfelelőjeként szinte kizárólag a sógor, szomszéd szerepel. A Páriz-Papai-szótár a magyarlatin részben a rokonság címszónál az agnatio, proximitas, propinquitas után legutoljára említi az affinitast, a rokonnál pedig fel sem veszi az affinist. Figyelmet érdemel, hogy a Márton-szótárban (talán, mert a legkésőbbi) már megjelenik a hasonlatosság is az affinitas magyar megfelelőjeként. A szótárak tanúsága szerint tehát közszóként az affinitas jelenthetett genetikai rokonságot is, de elsődlegesen nem ezt. A vérrokonság jellemző szava a cognatio. A magyar nyelvészeti irodalomban is találkozunk az affinis/affinitas szóval. A nyelvi jelenségekkel kapcsolatban használva ez egyszerűen ’hasonlóság’, a similitudo stb. szinonimájaként, minden szakszói értelem nélkül. Például Szenczi grammatikájában az adverbiumoknál ezt írja: „… [a hasonlítást jelölő adverbiumokkal] rokonok (affinia) a mértéket jelölő határozószavak is” (1610. 154). Szenczi egyébként az egymásból képzett szavaknak a származási kapcsolatból eredő hasonlóságát a cognatus szóval jelöli: „Igéből képzett főneveknek nevezzük azokat, amelyek az igével rokon jelentést (cognatam significationem) tartanak meg, de időmegjelölés nélkül” (1610. 142). Ez a szóválasztás azért is figyelemre méltó, mert – mint látjuk majd - a nyelvek közti hasonlóságot is a közös eredetből származtatják, akkor és később is. A latin nyelvű magyar nyelvészeti munkákban az Affinitas előtt a magyar nyelv kapcsolatát más nyelvekkel hol ’hasonlóság’-nak, hol ’vérrokonság’nak nevezik, sőt előfordul maga az affinitas is, nyilván nem szakszóként. Példaként álljon itt néhány idézet a héber és a magyar nyelv kapcsolatáról! Sylvester János grammatikájában (1539. 60) ezt olvassuk: „…magnam nostrae linguae cum illa sacra nimirum hebraea esse affinitatem.” […nyelvünknek ama szent nyelvvel, azaz a héberrel nagy az affinitása]. Szenczi grammatikájának előszavában a nyelv rokontalanságát panaszolja: „Cum Europaeis nullam cognationem habere hanc nostram certum est…” [Bizonyos, hogy ez a mi nyelvünk egyetlen európai nyelvvel sincs rokonságban…] (1610. 22). 128

Komáromi Csipkés György a Hungaria Illustrataban (1655) így ír: „Quantum ad ejusdem, cum linguarum aliqua convenientiam et affinitatem, lingua Hungarica, nulli linguarum Ðub coelo tam eÐt Ðimilis, ac Hebraicae” [Ami pedig valamely nyelvvel való egyezését és affinitását illeti, a magyar nyelv az ég világán egyetlen nyelvhez sem hasonló, csak a héberhez.] (CorpGr. 343). Bár ez utóbbi helyen valószínűleg a hangsúly a nyelvi hasonlóságon van, hiszen Komáromi külön pontban tárgyalja a magyar nyelv eredetét, megállapítva, hogy a magyar semelyik más nyelvnek nem leszármazottja (dialectusa), hanem anya értékű nyelv, bár nem említ belőle származó leánynyelvet. Ezt írja: „Nullius Linguae dialectus est, sed lingua cardinalis, lingua Mater, non secus ac Germanica, Slaviconica, Graeca, Latina” (CorpGr. 341). Pereszlényi Pál a Grammatica Lingvae Vngaricae (1682) előszavának 2. oldalán a magyar és a héber nyelv szerkezeti hasonlóságában a származási kapcsolat igazolását látja: „ … sacrae linguae imitatricem Vngaricam esse advertes … Quod argumento est hanc ab illa primarum linguarum Matre in Babylonica Idiomatum Genesi stemma duxisse.” [… a magyar nyelv más téren is követi e szent nyelvet. Ami azt bizonyítja, hogy nyelvünk az első nyelvek ezen ősanyjától eredt a nyelvek babilóniai keletkezésekor.] Tsétsi helyesírási összefoglalójának első mondata szinte szó szerint egybevág Szenczi megállapításával, de egészen másképp folytatódik: „Lingva Hungarica cum nulla Europaea habet Cognationem, magnam ex AÐianis cum Hebraea. [A magyar nyelv egyetlen európai nyelvvel sincs rokonságban, ám az ázsiaiak közül szoros rokonsága van a héberrel] (CorpGr. 663). Magyar nyelven is hasonlóságot emlegetnek a héberrel kapcsolatban, ami már a kezdetektől természetes módon a származási kapcsolat eredményének tekintenek. Medgyesi Pál az „Egyházi Tanácsrul” írt könyvének előszavában (1650) a latin helyett inkább a héber mintát javasolja nyelvünk leírásához: „Nagy fogyatkozásnak tartom, hogy mi az mi nyelvünket az Deák nyelvhez Ðzoktuk mérni, … holot ez a’nak nem mértékje: és régen más nemx-is a’ mi nyelvünk, ugy mint Nap-keleti, a’ Deák penig Nap-nyugati. Ha mérni akarnók, méltábban az Sidóhoz kellene mérnenk, melly az is Napkeleti, és az Ðzó járáÐok-is a’hoz haÐonlétnak inkább.” (CorpGr. 708.) Hasonló kifejezéseket használnak más országbeli szerzők is latin nyelvű munkáikban. A finn nyelvet rokonító munkák címében például rendre a convenientia ’egyezés’ szót találjuk. Néhány példa: Wexonius Gyldenstolpe munkájában (Epitome descriptionis Sueicae, Gothicae, Fenningiae… Aboae, 1650.) az egyik fejezet a De convenientia ling. Fennicae et Aestnice in specie címet viseli. Ericus Cajanus munkája a héber és a finn nyelv ro129

konságát a szóhasonlítások mellett néhány közös grammatikai jellemzővel is igyekezett alátámasztani (Linguarum Ebraeae et Finicae convenientia. [Turku] 1697). Daniel Juslenius: Oratio de convenientiae linguae Finnicae cum Hebraea et Graeca. Aboae, 1712. stb. Az Affinitas megjelenése előtt tehát nem találjuk nyomát a nyelvek közti hasonlóság, illetve a nyelvrokonság szétválasztásának.

Az affinitas Gyarmathinál Nézzük meg ezek után Gyarmathi munkáját! Mit ír maga a szerző az affinitas-ról? Az előszó IX. oldalán elutasítja, hogy a magyar nép eredetének kérdésében állást foglaljon, ehelyett azt kutatja, vajon van-e a magyar és a finn eredetű nyelvek közt valami affine? Ugyanakkor két oldallal később elképzelhetőnek tartja, hogy a magyar nyelv a keleti nyelvekkel is affinitas-kapcsolatban legyen, elismerően szólva barátjának, Beregszászinak a könyvéről. (Ueber die Aenlichkeit der Hungarischen Sprachen mit den Morgenländischen. Leipzig, 1796.) Ráadásul Gyarmathi szerint a magyar és a keleti nyelvek affinitasa szintén a szókincs és a szintaxis megfelelésén alapul, és az északi és a keleti kapcsolódás nem zárja ki egymást. Közvetlenül azonban nem definiálja az affinitas-t, és nem szól arról sem, hogy e szó különleges jelentőséggel bírna valamely szempontból. Nézzük meg hát azt, miként használja művében a szót! Kigyűjtöttem a könyv szövegéből a hasonlított nyelvek közti kapcsolatra, ill. az egybevetett nyelvi jelenségekre vonatkozó kifejezéseket. Meglepő módon a több száz oldalon az affinitas/affinis szó (a címektől eltekintve) összesen négyszer fordul elő, kétszer az előszóban, kétszer pedig egy-egy önálló rész bevezető soraiban. (második rész 126, első függelék 220). A szó használata tehát a címekre és a bevezetésekre korlátozódik, az elemző szövegekben nem szerepel. Elgondolkoztató ez a kettősség, különösen, ha tudjuk, hogy a címekre Gyarmathi nagyon is ügyelt. (Schlözer javaslatára pl. finnre javította a mű címében eredetileg szereplő lapp szót.) A szöveget viszont biztosan nem fésülte át utólag. Bizonyíték erre, hogy a korrigálatlan, értelemzavaró nyomdahibák tömegén kívül sok a szerkesztetlenség, következetlenség pédául a különböző részek szóegyeztetéseiben. (A szerkesztetlenség már a kortársaknak is feltűnt, például Dobrovsky is szóvá tette híres recenziójában (1799). A szövegben a nyelvek közti kapcsolatra leggyakrabban, több mint hússzor a similitudot találjuk (1799. Praefat. X és 1799. 29, 53. stb.), 130

kétszer a nexust ’kapcsolat’ és egyszer a commixtiot ’keveredés’. Van az Affinitasban a nyelvek vérrokonságára utaló kifejezés is (mater–dialectus, cognatio linguarum), ezek azonban csak a Bél Mátyástól idézett szövegben. (1799. 229, 301) Gyarmathi szövegében sehol nincs egyértelműen az eredetbeli/rokoni kapcsolatot jelölő szó. A nyelvi jelenségek hasonló voltát jelölő szavak közt is gyakoriságban messze vezet a similitudo, akár a szókincsről, akár a nyelvtani rendszerről ír a szerző. Pl. similitudo in vocibus (1799. 57, 61, 94) similitudo vocabulorum (1799. 13 stb.), ill. similitudo in ipsa paradigmatum formatione (1799. 28), paradigma simile (1799. 128), terminationes similes (1799. 17, 134) A második helyen áll a convenit ’megegyezik’ szó, pl. conveniunt verba significatione (1799. 26), conveniunt vocabula (1799. 146, 149, 231 stb.) Mutatóba még néhány szinonima: analogus (1799. 137, 187), coincidunt ’egybeesnek’ (1799. 179), accedere ’közel áll’ (1799. 244, 306) stb. Az összevetett nyelvi jelenségek is Gyarmathi szóhasználata szerint mind ’hasonlók’, többféle szinonimával kifejezve. Ez azért figyelemre méltó, mert, mint látni fogjuk, a kortársak írásaiban sokszor pl. két nyelv hasonló szavai közt is cognatio ’vérrokonság’ áll fenn. Az Affinitas szóhasználata tehát a következőkre mutat: Az affinitas szó csak a kiemelt, „címszószerű” helyeken fordul elő, másutt nem. A műben főleg a similitudo, ill. más, ’hasonlóság’ köznyelvi jelentésű szavak szerepelnek, rokonságra Gyarmathi nem utal. A többféle szó a szövegben stílust élénkítő szinonima, nem pedig kiforrott terminus.

A kortársi felfogás és szóhasználat a nyelvek közti kapcsolatra vonatkozóan Ha feltesszük is, hogy Gyarmathi csupán a nyelvek hasonlóságáról, és nem pedig rokonságukról írt, a kortársak mindkettőt kiolvasták belőle. Tanulságos összevetni az Affinitas kortárs említéseit, mondjuk a Demonstratioról írottakkal (mely munka egyértelműen a származási nyelvrokonsággal foglalkozik). Azt tapasztaljuk, hogy a kortársak sem tettek már különbséget, mindkét művet hol a hasonlóság, hol a nyelvrokonság bizonyításaként emlegetik. A Sajnoviccsal együtt dolgozó jezsuita műhely történész tagja, Palma Ferenc egyenesen arról ír, hogy Sajnovics két nyelv affinitasát bizonyította: „… Sajnovicsius Lapponum linguam Hungaricae affinem reperit.” [Sajnovics a lappok nyelvét a magyarral affinisnek találta] (Notitia Rerum Hungaricarum, 131

Tyrnaviae, 1770. 415. Idézi Éder 1999. 61) A Demonstratióból Öhrling is az affinitast, de még ennél is inkább a vérrokonságot tartja fontosnak: „…linguam Hungaricam et Lapponicam affines potius germanas esse…” […a magyar és a lapp nyelv affinis sőt, inkább vérrokon…] (De convenientia [!] linguae Lapponicae cum Hungarica 1772. 5) Porthan (1859. 41) szintén a vérrokonságot emeli ki, kiigazítva a szerinte túlzó idem szót: „verba idem esse admodum hyperbolice…pro cognatione coniungi…” [az azonos szó némileg túlzás… a vérrokonsági kapcsolat helyett…] Maga Gyarmathi az előszó IX. oldalán viszont a nyelvi hasonlóság bizonyításának tartja a Demonstratiót is: „Rudbeckium et Sajnovitsium similitudinem hanc subolfecisse notum est…Sajnovits eam in Demonstratione sua …adstruere conabatur.” [ismeretes, hogy Rudbeck és Sajnovics megsejtették e hasonlóságot…Sajnovics a Demonstratiojában igyekezett ezt alátámasztani]. Révai hasonlóan: „Sajnovitsii Demonstratio…de septentrionalium linguarum convenientia cum nostra…” [Sajnovics Demonstratioja… nyelvünk és az északi nyelvek egyezéséről] (1806. 51) Szereday Antal jezsuita egyháztörténész szerint: „Sajnovics demonstravit linguam Hungaricam et Lapponicam plurimum inter se convenire…” [Sajnovics bebizonyította, hogy a magyar és a lapp nyelv igen sok tekintetben megegyezik egymással] (Syllabus Verum nominum, vocabularumque Scytico-Hunnico-Hungaricorum, idézi Lőrinczi 2000. 267.) Sajnovics és Gyarmathi munkáit összetartozónak véli egy kolozsvári Affinitas-példány belső borítójára rótt bejegyzés ismeretlen szerzője is: „Ego puto tam Sajnovicsium, quam Gyarmatium…Somniare…quando Linguae nostrae Hungaricae cum Linguis Nationum Septentrionalium affinitatem querunt.” [Úgy vélem, Sajnovics és Gyarmathi egyaránt álmodoznak, mikor a mi magyar nyelvünknek az északi nyelvekkel való affinitását keresik.”] (Idézi Lőrinczi 2000. 267.)Az Affinitasról hasonlóképpen vélekedtek. Révai világosan kimondja, hogy a két mű ugyanarról szól: „resumsit idem argumentum, copiosusque tractavit Gyarmathius” [ugyanazt a tárgyat vette fel és bővebben fejtette ki Gyarmathi ] (1806. 51) A magyar nyelvű szakirodalom egyébként a magyar és a lapp nyelv viszonyát legtöbbször szerzett vagy vérségi, illetve közelebbi vagy távolabbi rokonságként nevezte meg. Néhány példa: A Magyar Könyvház szerint: „ Meg-mutattya ebben a’ Ðzéles tudománynyal irt könyvében,…és mind az Etimológiából mind a' Grammaticából bőven meg-bizonyittya az Irója, hogy Ðzoros atyafiságok vagyon a’ Lappói és a’ Magyar nyelvnek egymás-közt.” (1804. XXI. szakasz. 78) 132

Sándor István szavaival: „Sokan… a’ Magyar nyelvnek a’ Láp, és Fin nyelvvel-való Sógorságát … tagadják…” (Sokféle III. 127, Győr, 1795). Budai Ézsaiás a Magyar Ország históriája a’ mohátsi veszedelemig című könyvében I. kötetének 36. oldalán így fogalmaz: „Ezt a két nyelv között való Atyafiságot…” (Debrecen, 1805). A. I. Sylvestre de Sacy recenziójának a szavai (1799. 85–95) rávilágítanak a kettősség okára: a kortársak a nyelvek hasonlóságának igazolásában egyúttal a közös eredet, a nyelvrokonság bebizonyítását is látták, így aztán hol az egyik, hol a másik motívumot emelték ki: „établir l’identité primitive de deux languages …” és „…les traits de ressemblence, qui assignent á ces divers idiômes une méme origine …” [megállapítani két nyelv eredendő azonosságát…] [a hasonlóság jegyei, melyek e különböző nyelvek azonos eredetére utalnak …] Budai Ézsaiás a szóban forgó helyen az azonosságot (esetünkben a magyar és a lapp nyelv Sajnovics-féle egyazon voltát, ami a közös eredetet jelenti) szintén a nyelvek egyezéséhez köti: „Ennyi számú szókból már, a’ nyelv ugyanazon vóltát hozni ki, nagy hirtelenkedés: mert erre nem egynéhány szóknak, hanem kivált az egész nyelv természetének a megegyezése, kívántatik.” Mindez nem csupán e két (eredetileg esetleg különböző szemléletű) mű értelmezésekor érhető tetten, de általánosan jellemző a kor nyelvhasonlító irodalmának szóhasználatára. Néhány kiragadott cím is jól mutatja ezt: Öhrling: De convenientia linguae Lapponicae cum Hungarica. 1772. Emlékezetes, hogy ennek az előszavában azt írja a szerző, hogy Sajnovics e nyelvek vérségi kapcsolatát derítette ki – márpedig Öhrling munkája Sajnovicsét folytatta a közvélekedés szerint. (l. a GGA Gyarmathi-recenzióját Murhard tollából No. 83. 1798. május 28. 817–829) Rudbeck: Specimen Vsus Linguae Gothicae… addita Analogia Linguae Gothicae cum Sinica nec non Finnonicae cum Vngarica. Vpsalis, 1717. S hogy ezen analogián a szerző a genetikai rokonságot is értette, jól mutatják a 77. oldalról való sorok: „Ungaricam & Fennonicam linguas tam propinqua cognatione sibi iunctas deprehenderim, ut consanguineae merito dici queant” [a magyar és a finn nyelvet olyan közeli rokonságban állónak találtam, hogy joggal mondhatók vérrokonnak]. Ihre: Glossarium Suio-Gothicum…in quo vocabula… ex dialectis cognatis illustrantur 1-2. Uppsala, 1769. A műben Ihre a finneket és a lappokat a magyarral közösen hun eredetűnek tartja, s emiatt „inter linguam Ungaricam & Fennonicam observatur affinitas „ [a magyar és a finn nyelv között affinitas figyelhető meg]. Carl Gustav Weman, a turkui egyetem finn tanári posztjának betöltéséhez a venia docendit a következő disszertációval nyerte el 1767-ben: De convenientia linguarum hebreae et fennicae. 133

Hasonló a helyzet a művek szövegében is. Annak igazolására, hogy nem elszórt, véletlenszerű jelenségről van szó, vallatóra fogtunk egy-egy hosszabb, összefüggő szöveget is. A külföldi latin nyelvű kortárs szakirodalomból Porthannak (aki egyébként jól ismerte a göttingai iskolát) a Juusten-féle püspökkrónika kiadásához írt, már említett Prooemiumát (1859. 1–55) választottam, melynek középső része mintegy 25 lapon át a finn nyelv rokonságával foglalkozik. A magyar szerzők közül Révai Elaboratior Grammaticájának I. kötetéből a magyar nyelv rokonságát tárgyaló részt néztem át (Cap. II. §§ II. Studium linguarum orientalium et septentrionalium nostrae Hungaricae cognatarum). Az Affinitas szóhasználatának vizsgálatához hasonlóan külön szerepelnek a nyelvek közti kapcsolatra, ill. a nyelvi jelenségek hasonlóságára vonatkozó kifejezések. A két, különböző anyanyelvű szerző latin szóhasználata nagyjából megegyezik. Mindkét említett viszony megjelölésére többféle szót használnak, szinonimaként váltogatva, nincsenek tehát egyértelmű, kizárólagos kiforrott terminusok. A szavak köznyelvi jelentése részben ‚hasonlóság’, ‚egyezés’, részben ‚vérrokonság’. A nyelvek kapcsolatára a cognatio a leggyakoribb. Porthan: „linguarum cognatio in partibus suis simplicioribus” [a nyelvek cognatio-ja egyszerűbb részeiket illetően] (1859. 34, l. még 41, 42, 43 stb.) Révainál: linguarum cognatio (1806. 45, 47, 48, 55 stb.) Egy helyütt meg is adja a cognatio kritériumait: „…azok a nyelvek, melyekben. nem csupán a szavak ugyanazok, legfeljebb megváltozott kiejtéssel, hanem ragozásuk és képzésük rendszere is hasonló, és hasonló szintaxis is, nyilvánvaló rokonságot mutatnak” (1806. 46). Ugyanezen tárgyalt nyelvek kapcsolatáról: convenientia (Porthan1859. 43 stb., Révai 1806. 55 stb.) Porthan a similitudot használja még, gyakran váltogatva akár egy oldalon a cognatioval (1859. 41, 45 stb.), Révainál pedig az affinitas a magyar és az északi nyelvek kapcsolatának fő szava (1806. 7, 36. stb.). A nyelvi jelenségekre vonatkozóan: similitudo, similis (Révai: similis syntaxis, similis ratio inflectendi 1806. 46, 49. stb.), convenit (1806. 49. stb). A szavak két nyelv közti összevetésben: communes (Porthan 1859. 42, 45), congruentes (Révai 1806. 49), conveniunt (Porthan 1859. 45), cognatio, cognatae (Révai 1806. 52, Porthan 1859. 28), affines (Porthan 1859. 45). A korabeli nyelvészeti gondolkodásban a nyelvek hasonlósága és közös eredete szorosan összefügg és kölcsönösen feltételezik egymást. Ez a gondolat nemcsak a szóválasztásban tükröződik, de olykor ki is fejtik, és teljesen természetes, magától értetődő dolognak tartják. 134

Porthan így fogalmaz: „Fennicae autem nostrae cum nonnullis linguarum… maior est similitudo, quam ut cognationem earum suspectam habere liceat…” [finn nyelvünknek némely nyelvvel nagyobb a hasonlósága, semhogy vérrokonságukat kétségbe lehetne vonni…] (1859. 45). Révai szerint: „ea, quae lingua Hungarica habet cum istis (értsd: linguis orientalibus) communia, ex eadem habeat communi origine” [mindazok a dolgok, amelyek a magyar nyelvben közösek a keleti nyelvekkel, a közös eredetükből valók ] (1806. 49) Ganander a Grammatica Lapponicaban (1743), mely mű egyébként Sajnovicsnak és Gyarmathinak is egyik fontos forrása volt, azt írja az ajánlás utáni lapszámozatlan előszó 2. oldalán: „…conveniunt, quia hinc ortae sunt. Affirmare ausim (értsd: Fennicam et Aesthonicam ) in Lapponica convenire & huic, sicut haec Hebreae origines suas debere. Nam non modo accidentibus Grammaticalibus, sed etiam vocibus perplurimis… concordant.” [… megegyeznek, mivel egyfelől erednek. Merem állítani, hogy a finn és az észt nyelv a lappal megegyezik, és a lappból származnak, miként az meg a héberből. Hiszen nem csupán grammatikai jellemzőikben, de igen sok szavukban is hasonlítanak.] A nyelvek közti, rokonságot bizonyító hasonlóságnak tehát a korabeli felfogásban két összetevője van: a szókincs lényeges elemeinek (Gyarmathi szavaival: voces characteristicae) és a nyelvtani szerkezetnek az egyezése. A kezdeti, szókincs alapú hasonlítások után ebben a korban a grammatikai jellemzőket tekintették döntőnek a rokonság igazolásában vagy cáfolásában. A grammatikai szerkezet eltérése esetén még akkor sem tartották közös eredetűnek a nyelveket, ha szókincsük javarészt megegyezett. Ilyenkor a szókincsbeli egyezést a szomszédság (vicinitas) vagy a nyelvi érintkezés (commercium) hatásának tulajdonították. A francia enciklopédisták úgy vélték, a francia nehezen származtatható a latinból, mivel szerintük a két nyelv szerkezeti eltérései igen nagyok. Ehelyett egy, már eltűnt szubsztrátumnyelvet tartották a francia ősének, ami a latin szókincset magába szívta volna. Hasonlóan később a szanszkrit és a hindi közt is tagadták egyesek a rokonságot, noha a szókincsük szinte teljesen megegyezik. Még a XIX. század derekán is Schleicher, aki a családfaelméletet kidolgozta, teljesen természetesnek vette, hogy az egy nyelvcsaládba tartozó nyelveknek hasonló a grammatikai felépítése. Fontos azonban, hogy a nyelvek grammatikai szerkezetének összehasonlítása mindig a szókincs hasonlításával kapcsolódott össze, pontosabban ebben a korban a szókincsükben közös elemeket mutató nyelvek esetében hívták perbe a grammatikát. 135

A választóvonalat ekkoriban nem annyira a genetikai és a tipológiai, hanem inkább a genetikai és az areális jellegű kapcsolat közt húzták meg. A genetikai kapcsolatból szerkezet és szókincs egyezését származtatták, az érintkezésből pedig főleg műveltségszavak átvételét, ill. a szórványos nyelvtani egyezéseket. Példa erre a névszói állítmány kérdése Gyarmathinál a magyar és az oláh nyelv kapcsolatában (1799. 50), vagy az észt birtokos személyjel eltűnése germán hatásra (1799. 140).

Verseghy nézetei és szóhasználata Kivételesen azonban önálló, mai értelemben vett tipológiai, a szókincset nem érintő összevetésre is akad példa. Verseghy a Proludiumban a nyelvek között kétféle kapcsolatot tart számon. Az egyikben „…a gyökerek meg a képzések és ragozások szótagjai különböznek ugyan, de a szóképzés és a ragozás rendszere, valamint végül a beszéd szerkesztésének módja általában véve csaknem hasonló (similis); az ilyen nyelvek, mint rokonok (affines), és ugyanahhoz a családhoz (ad eandem speciem) tartozók…” (Verseghy 1793/1999. 43) Ezt mai terminológiával tipológiai hasonlóságnak neveznénk (lásd Éder 1998b) A másik esetben a nyelvek szerinte ugyanazon nyelv nyelvjárásai („lingua … eadem …in varias tantum dialectos dispescitur…”), ilyenkor a szerkezeti egyezésen túl „maguk a szógyökök, valamint a képzések és ragozások szótagjai csak a rokon magánhangzókat vagy kevés esetben néhány mássalhangzót illetően térnek el egymástól…” (uott). Nyilvánvalóan itt a nyelvek genetikai rokonságáról van szó, a meghatározás szinte szó szerint egybecseng a korabeli definíciókkal. A dialectus a kor szokásának megfelelően szinkrón és diakrón értelemben egyaránt értendő: jelölhette egyazon nyelv nyelvjárásait, mint például a magyar nyelv erdélyi vagy tiszai nyelvjárását, vagy a leszármazásban rokon nyelveket. (Hasonló szóhasználattal találkozunk például Sajnovics Demonstratiójában is.) Verseghy tehát ebben is megelőzve korát, a többi szerzőtől eltérően különválasztotta a pusztán szerkezeti hasonlóságot a leszármazási kapcsolatra valló szerkezeti és szókincsbeli egyezéstől. Ráadásul a magyar és a héber nyelv kapcsolatát is csupán szerkezeti hasonlóságnak (similitudo) tekintette, ellentétben például Révaival, aki a két nyelvet közös eredetűnek tartva (cognati), grammatikájában lépten-nyomon héber megfelelőkkel veti össze a magyart. 136

Ezt a felosztást látszik megerősíteni Verseghynek egy évvel később Porthanhoz írt latin nyelvű levele is (Verseghy 1987). A levél bevezetésében Verseghy latin fordításban idézi Dobrovskynak a bécsi Hírmondó c. újság 1794. április 29-i számában közzétett levelét. Ebben Dobrovsky állást foglal a magyar, a finn és a lapp nyelv leszármazásbeli kapcsolata mellett. A Hírmondó eredeti magyar szövege szerint: „Nem lehet kételkedni ezen két nyelvnek atyafiságáról…Sajnovits egybe vetette a’ Lappiai Nyelvet a’ Magyarral, ‚s ugyan azon Nyelvnek találta azt; úgy látÐzik még is, hogy a' Lappiai Nyelv sokkal inkább külömbözik a' Magyartól, mint a' Tseh az OroÐz Nyelvtől. Magok a' tudós Finnok (Finnusok) azt vallják, hogy a' Lappiai Nyelv még Dialectusok se - lehet az ő nyelveknek. Kivánnám, hogy vallamely tudós erről bővebben értekezne Porthan ProfeÐÐor Urral…” Verseghy levele erre válaszul született. A latin változatban az atyafiság szót Verseghy affinitasnak fordítja: „De affinitate harum linguarum nullum amplius dubium superest…”. A Proludiumban viszont a csak szerkezetileg hasonló nyelveket nevezte affinesnek. Ez arra vall, hogy az affinitast nem használta szakszóként egyik esetben sem, csupán köznyelvi értelemben. A levél további részében úgy fogalmaz, hogy meg kell vizsgálni a magyar és a finn nyelv közti azonosság vagy hasonlóság fokát (gradus identitatis aut similitudinis). Ezen a helyen e két szó szinonimának tűnik. Összefoglalva, úgy tűnik, hogy bár Verseghynek a nyelvek közti kapcsolat fajtáiról világos elgondolásai voltak, de ehhez nem alakított még ki szilárd terminológiát. Végezetül visszatérve a dolgozat elején feltett két kérdésre: ami Gyarmathi affinitasának a jelentését illeti, maga a mű főként a nyelvek közti similitudóról szól, amit csak néhány helyen nevez a szerző affinitasnak, a leszármazási rokonság kérdését nem érinti. Ám ha a göttingai paradigmának volt is esetleg befolyása Gyarmathi címválasztására, már kortárs értelmezések is biztosan kívül estek ezen. Olvasatukban Gyarmathi a similitudóval egyúttal a cognatiót is bizonyította. A nyelvtudomány történetébe pedig egyértelműen a nyelvrokonság igazolásaként vonult be az Affinitas. Így a magyar fordítás címébe is a rokonság szó került. Az affinitas szakszói használatára pedig, szemben egyéb, a götttingai iskola szellemében vizsgált tudományterületekkel, ahol a szónak kiemelt jelentősége volt, nem találtam bizonyítékot, nem utalnak arra a jelek, hogy akár Gyarmathi, akár más korabeli latinul író szerző egyértelmű nyelvészeti terminusként használta volna az affinitast. Ehelyett inkább a korra jellemző terminológiai kiforratlanságnak megfelelően egy szinonima a többi közt. 137

A kor barokk hatásra egyébként is a szóhasználatban a variatiot írta elő, nemcsak a szépirodalmi művekben, de a tudományos értekezésekben is. Természetesen a tudomány fejlődése előbb-utóbb kiköveteli a szakszavak használatát, akár nyelvrokonságról, akár szerkezeti hasonlóságról van szó – ez azonban már jóval a latin nyelvnek a tudományból való kiszorulása után, a nemzeti nyelveken írott tudományos munkákban következett be.

138

ÖSSZEGZÉS

Munkámban a latin nyelvű magyar grammatikák terminológiájának a magyar nyelvi sajátságokat jelölő részét tekintettem át. A vizsgálat eredményei a bevezetőben feltett kérdésekre válaszolva az alábbiakban foglalhatók össze. 1. Mi jellemzi a latin nyelvű magyar grammatikák terminológiáját általában? Milyen terminológiai megoldásokkal találkozunk? Vannak-e terminushasználati következetlenségek az egyes munkákon belül? Létezett-e egységes terminológia a különböző grammatikákban? A magyar nyelvi sajátosságokat leíró terminológia kialakításánál a grammatikaszerzők főként a klasszikus latin grammatikáknak, kisebb részben a latin nyelvű héber grammatikáknak a terminusaiból indulhattak ki, ezeket próbálták a magyar nyelvi leíráshoz alkalmazni. A terminológiai megoldások három fő típusba sorolhatók: 1. A meglévő latin terminusok átértelmezése. Példa erre az ablativus szó, amely a XVII–XVIII. században sokféle határozórag gyűjtőneve a latin nyelvű grammatikákban. A jelentésváltozás a nyelvészeti terminusok esetében ugyanolyan módon ment végbe, mint a közszavaknál. 2. Kételemű megnevezések. Ez a megoldás rendkívül jellemző a magyar grammatikusokra. Ilyenkor a meglevő latin terminusokat egészítik ki egy jelzővel, vagy két terminus kombinálódik. A kételemű megnevezésekben az egyik elem mindig a latin kategorizálást tükrözi, latin kategórianév vagy abból képzett melléknév. A másik elem pedig a magyar nyelv szempontjából jellemzi az elemet, legtöbbször toldalék jellegére utal. Például a határozóragok neve praepositiones coniunctae, azaz ’odatoldott elöljárók’, mivel szerepük a latin elöljárókéhoz hasonló, ám a magyarban a szóhoz toldva állnak. Formailag mindig jelzős szerkezetek, de hol az egyik, hol a másik elem a jelző, illetve a jelzett szó (praepositio affixa – affixum praepositionale). 3. Új terminusok létrehozása. Ez a legritkább megoldás. Például ha új névszói esetet vesznek fel a szerzők, annak latin mintára képzett neve van, mint locativus, traductivus stb. 139

A latin nyelvű magyar grammatikai irodalomban a sajátos magyar jelenségekre vonatkozóan végig megmarad az alakbeli és jelentésbeli változatosság, nincs megszilárdult, végleges szóhasználat és műszókészlet, és semmiképp sincs a mai értelemben vett egységes, következetes, összefüggő terminológia. Nincs még éles határ a köznyelvi szavakkal való körülírás és a műszavak között. A kategorizálási és a megnevezési következetlenségek nem csupán a művek között, de egy művön belül is jellemzőek. A terminológiai következetlenségek fő típusai: 1. poliszém terminusok 2. szinonim megnevezések: a) eltérő kategorizálás b) azonos kategorizáláson belül más névadó motívum kiemelése 3. alaki változatok A változatosság oka elsősorban a szemlélet kiforratlansága, a kategóriák meghatározásának tisztázatlansága. Emiatt tapasztalhatjuk ugyanazon elem többszörös kategorizálását a magyar és a rokon nyelvek leírásában is. Példák: Szenczi (1610. 157) az adverbium szófajnál felsorolja a Magyaról, Ungarice; emberül, humaniter alakokat, ugyanakkor ezek a formájuk alapján korábban assimilativus esetnek minősültek (1610. 48). Ganander lapp nyelvtanában a helyhatározóragok egy csoportjával háromszor is találkozunk: a forma alapján esetragnak nyilvánítva: ablativus, locativus stb. (1743. 13), a jelentés alapján az adverbiumnál (1743. 127) az in loco, a de loco és az ad locum alcsoportoknál, végül a latin megfelelő alapján a praepositionál (1743. 141). Azonos kategorizálás mellett is előfordul, hogy más-más fontosnak tartott tulajdonság lesz névadó. Például a pronomen affixum különböző szinonimái: possessiva terminatio (Szenczi 1610. 144), affixa possessiva (Szenczi 1610 102), affixum personale (Pereszlényi 1682. 129), affixum nominale (Komáromi 1655. 366) stb. Az egyes grammatikákon belül: A grammatikákban két fő réteg különíthető el a terminushasználat szempontjából (még ha ezek nem is válnak el mindig élesen): az egyik a meghatározások, címek, táblázatok, a másik a kifejtő, magyarázó szövegek. A „hivatalos” rész szorosan követi a latin vagy a héber grammatikát, definiált kategóriákat és terminusokat használ. Ez a réteg a korai grammatikákban sokkal kevésbé észrevehetően változik. A magyarázó részekben a szóhasználat kötetlenebb, a gondolkodás fejlődése az itteni szóhasználatban érhető tetten, ezért sokszor a hivatalostól eltérő képet mutat. Ezért 140

a gondolkodás megítélésénél nem elég csupán a táblázatokra hagyatkozni, az egész szöveget figyelembe kell venni. Különösen jól megfigyelhető a két réteg különbözősége akkor, ha ugyanazon szó ugyanazon műben többféle jelentésben fordul elő. A „hivatalos részben” definiált szakszó, meghatározott jelentéssel, a magyarázó szövegekben egyszerű közszó, a definiálttól eltérő jelentéssel és felcserélhető más, szinonim szavakkal. Például az affixum a grammatikák definícióiban mindvégig elsődlegesen birtokos személyjelet és határozott tárgyas igeragot jelöl, de a magyarázó szövegekben mindenféle toldalékra használják ezt a szót. A grammatikák között: Még kevésbé beszélhetünk egységes terminológiáról az egyes grammatikák között. A korábban említett, változatos megnevezéshez vezető okok mellett a következőket is érdemes figyelembe venni: 1. Nyilvánvalóan létezett valamilyen grammatikaírói hagyomány, amelynek folytonosságát az iskolai oktatás biztosította. Bizonyos nyelvtani formákat minden szerző egymástól függetlenül is ugyanúgy értelmez, noha a megnevezésben vannak variációk. Ilyen például a határozóragok kérdése, melyeket a latin alapján egyöntetűen a névszóhoz toldott elöljáróknak tartanak (praepositio coniuncta vagy praepositio affixa, affixum praepositionale). Hasonlóan egyöntetű birtokos személyjeleink, a határozott igeragozás ragjainak eredeztetése és megnevezése (pronomen affixum). Vannak kézzelfoghatóbb bizonyítékok is, például ismétlődő példamondatok az egymástól független szerzőknél is.1 Tudjuk, hogy például Szenczi grammatikája több szerzőnek is forrása volt (természetesen a ramista módszer nélkül), így Kövesdinek, Pereszlényinek, sőt ez utóbbi közvetítésével a szintén jezsuita Sajnovics nyelvhasonlító munkájának is. Ugyanakkor sok esetben a szerzők egymástól függetlenül dolgoztak. Jól ismert Szenczi (1610. Praefat. 21) vagy Komáromi (CorpGr. 340) panasza az elődök hiányáról vagy Sajnovics esete, akit egy dán előkelőség (!) ajándékozott meg Szenczi nyelvtanával (1770. 130). 2. Még ha ismerték is egymás munkáját, a terminushasználatot befolyásolta a leíráshoz választott elméleti keret. 3. Ezektől a különbségektől eltekintve is előfordult, hogy a forrásként használt műnek csak a gondolatát vették át, az ott szereplő szót magát nem

1 Szenczinél (1610: 165): két emberec mennec vala fel az tēplomba (Luk. 18, 10), Sylvesternél: Ket ember megen uala fel az templumba (CorpGr. 24), Kövesdinél: Két emberek mennek vala fel a templomba (CorpGr. 576).

141

tartották lényegesnek átvenni. Így a -hat/-het képző, amit Szenczi particulanak nevez, Pereszlényinél (1682. 116) formativa syllaba, Kövesdinél (1686) egyszerűen syllaba (CorpGr. 564) stb. Összefoglalva: a korai grammatikákban terminológiai egyezések helyett inkább csak a gondolati irányok azonosságáról beszélhetünk, a pontos megítélés, a kategorizálás és főleg a megnevezés szerzőnként, sőt egy-egy művön belül is változik. 2. Mennyire követi a terminológia és a kategorizálás a latin mintát és mennyiben távolodik el tőle? Kimutatható-e a grammatikai gondolkodás fejlődése a terminológiában? A latin nyelvű magyar grammatikák története a nyelvtudomány-történetben ismétlődő helyzetet példáz: egy másik típusú nyelvre kidolgozott modell keretében írják le a nyelvet. A leírás az univerzális nyelvi modellnek tartott latin grammatika kategóriái felől indul, és a fordítási gyakorlatra támaszkodik. Valamely szófaj meghatározásánál az a döntő, hogy a latin szófaj milyen eszközökkel fejezhető ki az adott nyelvben. Például a legtöbb grammatikában az adverbium név alatt nemcsak a szorosan vett határozószavakat találjuk, hanem mindazt, ami a latin adverbiumok fordítására alkalmas: ragos névszókat, sőt egész szószerkezeteket (Pereszlényi 1682 Supplementum), ugyanígy a rokon nyelvi grammatikákban is (Vhael 1733. 96). A szófaji jellemzőknél, az accidentiáknál ugyanez a helyzet, a magyar grammatikákban sokáig például mindazon határozóragokat (sőt névutós szerkezeteket) ablativusnak nevezik, amelyek a latin ablativus fordítására szolgálnak. Később a nyelvészeti gondolkodás fejlődésével egyre világosabbak az eltérések, ám a közérthető és ismert modell fenntartása érdekében a szerzők nem távolodhatnak el túlságosan az ismert mintától. Ez az ellentmondás többféle következménnyel jár. Egyrészt, miközben igyekeznek a latin minta keretében maradni, ennek megtartása csak a kategóriák átértelmezésével vagy bizonyos nyelvleírási alapelvek felszámolásával oldható meg. Például az, hogy az ablativust többféle határozórag gyűjtőkategóriájává teszik, azt jelenti, hogy feladták az eset formális alapú definíciójának elvét. A magyar szóalakokat affixumokra bontó leírás a szóalapú leírás elvének mond ellent. Másrészt ezek az átértelmezések inkább csak a magyarázó részekre korlátozódnak. Például a magyar névragozás leírásában a névragozási táblázatok alapján úgy tűnhet, hogy a XIX. század elejéig, vagyis a Sylvester és Verseghy között eltelt majd három évszázad alatt nem sok változás van (lásd Antal 1977. 50–53). Valójában Szenczitől kezdve sokféle magyar ragot is beillesztenek az esetrendszerbe, ablativusnak vagy egyszerűen 142

casusnak nevezve őket, és ez készíti elő a sokesetes leírás megjelenését, vagyis nem hirtelen váltásról van szó. Ez a fejlődés azonban csak a példamondatok magyarázataiban érhető tetten. 3. Hogyan kategorizálják és nevezik meg a magyar határozóragokat? Hogyan és mikor jelenik meg a sokesetes névragozási rendszer gondolata grammatikairodalmunkban? A magyar szerzők, mivel a latin esetrendszerből indultak ki, azokat a ragokat tekintették eseteknek, amelyeket egy-egy latin esettel tudtak azonosítani. Így a -t (accusativus), a -nak/-nek (dativus) és a -tól/-től (ablativus). A genitivus helyén a dativusszal való zavaró egybeesés elkerülésére a ma birtokjelnek tekintett -é szerepelt. Ami egyébként oda vezetett, hogy a birtokos szerkezeteket a magyarázó szövegekben a táblázattal ellentétben kénytelenek voltak egy dativus és egy nominativus szerkezeteként értelmezni (pl. Pereszlényi 1682. 138). A többi határozóragot praepositionak nevezték, mivel azt a funkciót töltik be a magyarban, amit a praepositiók a latinban, és megjegyezték, hogy nyelvünkben a névszó után állnak, vele kapcsolva. A kételemű elnevezések a latin funkciót (praepositio, esetleg adverbium) és a magyar pozíciót (affixa, suffixa, terminatio) emelik ki: adverbiale suffixum (Sajnovics 1771. 98), praepositionale suffixum (Gyarmathi 1799. 128, 139), Pereszlényinél: adverbialis terminatio (1682. Supplementum) Gyarmathinál terminationes praepositionales ’elöljárói végződések’ (1799. 44). A névragozási rendszer fejlődésében a következő szakaszok állapíthatók meg: 1. Teljesen a latint követő leírás. Ilyen Sylvesteré. 2. Kevés esetes rendszer, ahol az ablativusnak többféle formája is lehet. A magyar grammatikusok nagy része a táblázatokban a latin esetsort követte, a magyar határozóragokat pedig praepositionak kategorizálta. Azonban a magyarázó szövegekben a magyar határozóragos alakokat casusoknak, ezen belül ablativusoknak nevezték, amelyeket [valódi esetvégződés helyett] elöljárók fejeznek ki. Külön egyedi megoldás Szenczié, aki az ablativust általában a névszói toldalékok esetének tekintette: „… az ablativust a toldalékok esetének neveztem, mivel a toldalékok eltávolításával ismét alanyeset lesz belőle. Tehát annyi ablativus van, ahány változata van a toldalékoknak” (1610. 180).2

2

Latin eredetiben: „In Etymologia Ablativum nominavi casum affixorum, quod ablatis ab eo affixis redeat in nominativum. Tot sunt itaque ablativi, quot affixorum varietas.”

143

3. A magyar nyelvleírás következő fejlettségi szintjén az ablativust kizárták a magyar esetek közül és a nominativus–accusativus–genitivus–dativus esetsorhoz ragaszkodtak. A szerzők arra hivatkoztak, hogy a -tól/-től végződés valójában nem esetvégződés, hanem a névszóhoz toldott elöljáró, amit nem lehet a valódi eseteket kifejező végződésekhez sorolni. (Vagyis mai terminológiával a tisztán szintaktikai eseteket tartották meg, a szemantikaiakat a prepozíciókhoz utalták, lásd Blake 1994. 119–159.) Így például Komáromi Csipkés György, Fejérvári Sámuel, Gyarmathi. 4. A leírás legfejlettebb fokán a szerzők visszatértek a latin grammatikához – nem az esetek számát, hanem a formális meghatározás elvét tekintve. A névszó határozói viszonyokat kifejező végződéseit külön-külön esetnek nyilvánították és nevet adtak nekik. A magyar grammatikában ez az áttörés Verseghy nevéhez fűződik. 4. Hogyan kategorizálják és nevezik meg a birtokos személyjeleket és a határozott igeragozás ragjait? Milyen terminológiai megoldásokkal kísérleteznek a toldalékos szóalakok leírására? A latin grammatika szó alapú leírás, nem bontják a szóalakot morfémákra. Agglutináló típusú nyelvek leírásában azonban a grammatikusoknak foglalkozniuk kellett a szóalakon belül elkülöníthető jelentéses részek kérdésével. A megoldást a héber grammatika pronomen affixum kategóriája jelentette. A héberben a személyes névmás, mint önálló szó, csak nominativusban létezik, egyéb eseteinek szerepét bizonyos ragok töltik be, amelyek névszókhoz és igékhez is csatlakozhatnak. Névszóknál ezek a birtokos személyére, igéknél pedig az ige tárgyának számára és személyére utalnak. A latin nyelvű héber grammatikákban a nevük pronomen affixum. A magyar nyelvtanokban mindenütt használják a pronomen affixumot. A szerzők vélekedése szerint a pronomen affixum a birtokos névmásból származik (lásd például Szenczi 1610. 57), igékhez és főnevekhez is kapcsolódhat. Főneveknél a birtokos személyjeleket, az igéknél a határozott tárgyas igeragokat és az infinitivus személyragjait nevezték így. A megnevezésben a névmási eredetet, a személyre utalást vagy névszóknál (az infinitivusnál is!) a birtokos jelleget emelik ki: suffixum/affixum pronominale (névmási toldalék), affixum personale (személyes toldalék), affixum/suffixum possessivum (birtokos toldalék – Szenczinél az infinitivus ragja is!). A névszóknál hangsúlyozzák, hogy a pronomennel ellátott alak minden esetben ragozható. Külön feltüntetik a pronomen affixum nélküli alakot (status absolutus, forma absoluta) és a pronomen affixumos alakot (status affixus). Az affixum fent említett értelmezése végig megmaradt a definíciókban. A magyarázó szövegekben viszont egyre kiterjedtebben használták az affi144

xum szót a toldalékokra. A XVIII. századra természetessé vált a gondolat, hogy a szóalak tagolható és kisebb, jelentéssel bíró részekre bontható, hiszen jelentése van a toldaléknak is. Az affixum használatának kiterjedése (akár főnévként, akár jelzőként), azért jelentős, mert kimondatlanul is a magyar nyelv toldalékoló jellegének felismerése felé vezette a grammatikusokat. A toldalékolás megjelölésére egy másik meglevő latin terminust (compositio) használtak, már nem a hagyományos szóössszetételre, inkább egy szón belül markánsan elhatárolható részre utalva. A magyarázó szövegekben gyakori a toldalékokra osztó elemzés.3 Az affixum megnevezés nem kizárólagos. A főnévi alak mellett ugyanúgy van melléknévi (affixus) vagy igei forma (affigere) és gyakran szinonimák is: terminatio (végződés), coniunctus, suffixus (’toldott’), addere (’hozzáadni’), assumere (’felvenni’) stb. Az affixum mellett más szót is használnak: a particula szó ’szóelem’ jelentésben is gyakran fordul elő. Külön meg kell említeni Szenczi egyedi megoldását, aki az ablativust többféle névszói toldalék összefoglaló esetének (casus affixorum) tekintette. 5. Milyen megoldásokkal találkozunk a 3. és 4. pont kérdéseire a rokon nyelvi grammatikákban? A magyar fejlődés és a héber grammatika felhasználása sok szempontból hasonló más finnugor nyelvek grammatikairodalmának fejlődéséhez. A folyamatok azonban egymástól függetlenek, hasonló problémákat hasonló eszközökkel megoldva jutnak hasonló eredményekre. A sokesetes rendszerű finn nyelv leírásában is megfigyelhető az, hogy egy esethez több végződést is rendelnek, feladva az eset formális meghatározásának elvét azért, hogy a latin esetrendszer keretein belül maradhassanak. A helyhatározóragok egy részének besorolását az ablativusszal oldották meg, aminek így többféle végződése is lett. Petraeus (1649) és Martinius (1689) a finn nyelv lokális esetrendszerének tagjait, amelyeket a modern nyelvleírás ablativusnak, elativusnak, inessivusnak és adessivusnak nevez, mind a jellegzetesen lokális esethez, az ablativushoz sorolták, és az ablativus különböző formáiként tárgyalták és a magyarázó szövegben az egyes ablativusokhoz külön-külön funkciót rendeltek. A leírás fejlettebb fokán visszatértek a latin grammatikához – nem az esetek számát, hanem a formális meghatározás elvét tekintve. A névszó határozói viszonyokat kifejező végződéseit külön-

3

Például Pereszlényinél (1682. 154): „az éj főnév két toldalékot (affixum) kap, az első a jel, azaz a vel, mint éjjel, a második az ig, mint eijel-ig [sic], usque ad noctem”.

145

külön esetnek nyilvánították és nevet adtak nekik. A sokesetes rendszer bevezetése Bartholdus Vhael 1733-as Grammatica Fennicajához fűződik. Ugyanakkor jelentős különbség, hogy a finn leírásban az ablativusok pontosan meghatározott, továbbá az ablativushoz a lokális funkciójuk miatt köthető végződések, amelyeket ugyanúgy kezelnek a táblázatokban és a magyarázatokban, nem tapasztalható az a kategorizálási és terminológiai bizonytalanság, ami a magyaroknál. Az affixum kategóriájának kezelésében is hasonlít a héber grammatikát felhasználó magyar, finn és lapp nyelvleírás. (Az első két ránk maradt finn nyelvtanban, Petraeusnál (1649) és Martiniusnál (1689) még nem szerepel az affixum.) A suffixum/suffixum pronominale és a status absolutus–affixus terminusok Vhael finn grammatikájában (1733) és nyomában Ganander lapp nyelvtanában szerepelnek. Értelmezésük szerint a suffixum kapcsolódhat főnévhez (mai fogalmank szerint birtokos személyjel), igékhez (igerag) és a lappban infinitivushoz. A suffixumos alakok szerintük összetett szavak, leírásuk héber mintára egy új szófaji jellemző, a status bevezetésével történik (status affixus és status absolutus). Ganander a névszói status affixus alakon azonban a mai értelemben vett birtokos személyjeleken kívül más toldalékokat is ért. Vagyis a status affixus jelentése kezd kibővülni: valamiféle általában vett ’toldalékos alak’. Azt is megjegyzi, hogy pronomen affixummal egyidejűleg más suffixum is járulhat a névszóhoz, vagyis csírájában itt is megjelenik a szóalakot elemekre bontó felfogás. 6. Miképp befolyásolják a terminológiai különbségek a nyelvhasonlítás korai szakaszában a nyelvek összevetését? A XVIII. század végén a nyelvek rokonságát a szókincs egyezése mellett a nyelvtani rendszerek hasonlóságával igazolták. A hasonlított nyelvek leírása azonban különböző szempontok alapján történt, és a legfőbb eltérések éppen a latintól különböző, a nyelvhasonlítás szempontjából viszont kulcsfontosságú jelenségeknél voltak. A finnugor nyelvhasonlítás kezdetén szembekerülnek a névragozási rendszerek összevetésének kérdésével. A sokesetes finnugor nyelvek deklinációs rendszerének leírásában ekkor háromféle felfogás volt jelen. 1. A latin esetrendszer casusai, a többi ragot praepositiónak tartották. Ez a megoldás jellemezte a magyar szerzők többségét. 2. A latin casusokat, elsősorban az ablativust többféle végződéssel vették fel. 3. Sokesetes rendszer. Sajnovics és Gyarmathi munkáiban állandó zavart okozott a leírások összehangolása. Nem tisztázott, hogy az éppen alkalmazott megnevezés melyik leírás szerinti és az sem, hogy a szóban forgó nyelvi elemek valóban azonos kategóriába tartoznak-e mindkét nyelvben vagy az egyik nyelvbéli alak pusztán illusztráló szerepű fordítás. 146

Ezért például Gyarmathi Affinitasának különböző pontjain összesen hétféle (!) eltérő megnevezés alatt találkozhatunk magyar határozóragokkal. Nem tisztázott az sem, hogy a névragozási rendszerek összevetésénél az eset formája vagy a funkciója legyen-e irányadó. Az egységesítést minden szerző a saját felfogását érvényesítve képzelte, a megoldást végül a sokesetes rendszer általánossá válása jelentette. 7. Mire utalnak a nyelvhasonlítás kezdetén a nyelvek közti kapcsolatra használt szavak? Létezhetett-e a korban tipológiai vizsgálat? A közfelfogás szerint Gyarmathi munkája, akárcsak korábban Sajnovicsé nyelvünk rokonságát kutatta. Az újabb kutatások szerint azonban (Békés 1997. 198–201) Gyarmathi vizsgálata az ún. göttingai paradigma szellemében a nyelvek szerkezeti egyezésére irányult, ennek terminusa az affinitas. A szóhasználat vizsgálatából az állapítható meg, hogy 1. maga a mű főként a nyelvek közti similitudoról szól, amit csak néhány helyen nevez a szerző affinitasnak, a leszármazási rokonságot nem említi. 2. Bár lehetséges, hogy Gyarmathi szerkezeti egyezéseket vizsgáló munkát írt, az viszont biztos, hogy olvasói nem annak értelmezték. Olvasatukban Gyarmathi a similitudoval egyúttal a cognatiot is bizonyította. A fenti kérdésekre adott válaszok remélhetően tovább árnyalják a nyelvtudomány-történetben a latin nyelvű magyar grammatikákról kialakult képet, a terminológia további kutatása pedig még közelebb visz minket a szemlélet fejlődésének megértéséhez.

147

A FORRÁSMUNKÁK SZAKSZÓJEGYZÉKE SZINONIMÁKKAL

A szójegyzék táblázatos formájú. Az első oszlopban szerepel a címszó, külön címszóként vettem fel a szakszói használatot (definíciókban, táblázatokban) és külön címszóként a közszóit (magyarázó szövegben). A második oszlopban vannnak a mai terminológia szerinti értelmezések, melyeket a Magyar Grammatika (MGr 2000) alapján határoztam meg. A harmadik oszlopba kerültek a példák, előfordulási helyükkel. Nem vettem fel az öszszes adatot, csak az adott jelentés néhány jellegzetes illusztráló példáját. A negyedik oszlopba gyűjtöttem a szinonim kifejezéseket. Ezek ismerete a terminológia változékonysága miatt lényeges. A megjegyzés oszlopban a forrásokban előforduló definíciókat, megjegyzéseket, illetve a hasonló témájú helyeket tüntettem fel. A táblázatban szerző neve helyett a kiadás évszáma és az adat lapszáma szerepel, mivel így könnyebben nyomon követhető a terminusok jelentésének alakulása az idő előrehaladtával. A csak a Corpus Grammaticorumban hozzáférhető munkáknál az évszám az első kiadásra vonatkozik, a lapszám előtt a CorpGr. rövidítés szerepel. A szerzők és az évszámok könynyen visszakereshetők az alábbi felsorolásból, ahol a műveket a szerzők neve és a megjelenés évszáma szerint is felsorolom. A magyar és a rokon nyelvi grammatikák együtt szerepelnek, megkülönböztetésül a finn grammatikából származó adat előtt f betű, a lapp adat előtt lp áll, például f1649 Petraeus 1649-ben megjelent finn grammatikáját rövidíti. Az adatok forrásai évszám szerint: 1539. Sylvester János: Grammatica Hungaro–Latina. Neanesi. 1610. Szenczi Molnár Albert: Novae Grammaticae Vngaricae libri II. Hanoviae. 1645. Geleji Katona István: Magyar Grammatikatska. Gyula-Fejir-Váratt. (= CorpGr. 291–329) f1649. Aeschillus Petraeus: Linguae Fennicae Brevis Institutio. Aboae. 1655. Komáromi Csipkés György: Hungaria Illustrata. (= CorpGr. 331–402) 149

1682. Pereszlényi Pál: Grammatica Linguae Vngaricae. Tyrnaviae. 1686. Kövesdi Pál: Elementa Linguae Hungaricae. Leutschoviae. (= CorpGr. 549–584) f1689. Martinius, Matthias: Hodegus Finnicus. Holmiae. 1697. Tótfalusi Kis Miklós: Ratiocinatio de Orthographia. Claudiopoli. (= CorpGr. 605-660) 1708. Tsétsi János: Observationes Orthographico–grammaticae (Pápai-Páriz Dictionariumának függelékében) Leutschoviae. (= CorpGr. 661–688) f1733. Bartholdus Vhael: Grammatica Fennica. Aboae. lp1743. Henricus Ganander: Grammatica Lapponica. Holmiae. 1770 [1771]. Sajnovics János: Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum Idem esse. Tyrnaviae. 1793. Verseghy Ferenc: Proludium. Pestini. 1799. Gyarmathi Sámuel: Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae Originis grammaticae demonstrata. Gottingae. 1806. Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hungarica Vol. I. Pestini. 1908. Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hvngarica. Vol. III. (ed. Sigismundus Simonyi). Budapestini. Az adatok forrásai a szerzők névsora szerint: lp Ganander, Henricus: Grammatica Lapponica. Holmiae. 1743. Geleji Katona István: Magyar Grammatika. Gyula-Fejir-Váratt. 1645. (= CorpGr. 291–329) Gyarmathi Sámuel: Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae Originis grammaticae demonstrata. Gottingae. 1799. Komáromi Csipkés György: Hungaria Illustrata. (= CorpGr. 331–402) 1655. Kövesdi Pál: Elementa Linguae Hungaricae. Leutschoviae. (= CorpGr. 549–584) 1686. fMartinius, Matthius: Hodegus Finnicus. Holmiae. 1689. Pereszlényi Pál: Grammatica Linguae Vngaricae. Tyrnaviae. 1682. f Petraeus, Aeschillus: Linguae Fennicae Brevis Institutio. Aboae. 1649. Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hungarica Vol. I. Pestini. 1806. Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hvngarica. Vol. III. (ed. Sigismundus Simonyi). Budapestini.1908. Sajnovics János: Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum Idem esse. Tyrnaviae. 1770 [1771]. 150

Sylvester János: Grammatica Hungaro–Latina. Neanesi. 1539. Szenczi Molnár Albert: Novae Grammaticae Vngaricae libri II. Hanoviae. 1610. Tsétsi János: Observationes Orthographico–grammaticae (Pápai-Páriz Dictionariumának függelékében) Leutschoviae. 1708. (= CorpGr. 661–688) Tótfalusi Kis Miklós: Ratiocinatio de Orthographia. Claudiopoli. 1697. (= CorpGr. 605–660) Verseghy Ferenc: Proludium. Pestini. 1793. fVhael, Bartholdus: Grammatica Fennica. Aboae. 1733.

151

152

Pronomen affixum (szakszó)

CÍMSZÓ

1. Birtokos személyjel

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint SZINONIMA possessiva terminatio 1610. 144 affixum nominale 1655/ CorpGr. 366 affixum pronominale 1655/CorpGr. 366, 370, 401 affixum 1655/CorpGr. 366 1682. 52. suffixum 1686/CorpGr. 557 suffixum pronominale 1686/CorpGr. 575, 1799. 139. affixum personale 1682. 129. suffixum possessivum 1697/CorpGr. 610, 1770. 94.

PÉLDA, FORRÁS aťťa 1539. 51 fája, fád, fám 1610. 143, 149 népem, néped, népe, magam, magad, maga 1655/CorpGr. 366–367

Pronomen affixum az -á/-é [eredményhat. ragja] is barattā l×n 1539. 51 A pronomen possessivumból ered 1610. 144, 1655/CorpGr. 366, 1682. 44, 48, 1686/CorpGr. 557, f1733. 44, lp1743. 51, 1770. 94. A suffixum pronominale-s [birtokos személyjeles] alak: nomen possessivum 1799. 139 A pronomen possessivumos [birtokos személyjeles] alak deklinálható 1610. 258, 1655/CorpGr. 370, 1682. 38.

MEGJEGYZÉS

Szakszójegyzék A korai magyar, finn és lapp grammatikák latin terminusai

153

Affixum (szakszó)

Pronomen affixum (szakszó)

CÍMSZÓ

affixum particulare 1655/CorpGr. 375, 376.

Lásd az affixumnál, továbbá nomennél: status affixus pronominalis f1733 4, 12. pronomennél: status affixus nominalis f1733 44.

általam, bennem 1655/ CorpGr. 367

almája 1682. 40, 52 egyéb példák 1686/CorpGr. 557 1697/CorpGr. 610 f1733 4, 44, 631 atyám (suffixum) 1770. 95–96

3. Névmási határozószó végén lévő birtokos személyjel

1. Birtokos személyjel

affixum verbale 1655/ CorpGr. 367. affixum pronominale 1655/CorpGr. 375. suffixum 1655/CorpGr. 375, 376.

SZINONIMA

βeretlek, βeretem Ðzeretem, Ðzereted 1539. 79.

PÉLDA, FORRÁS

2. Tárgyas igerag

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint

Az ablativus az affixumok esete: 1. affixa pronomina 2.postpositiones 3. nota adverbiorum 1610. 135, 273. Az affixumok a latin birtokosoknak felelnek meg 1682. 40.

A possessivumból ered 1682. 45, f1733. 44, lp 1743. 51, 1708/CorpGr. 678.

MEGJEGYZÉS

154

Affixum (szakszó)

CÍMSZÓ possessivum 1610. 102, 124 és passim. praepositiones vel postpositiones affixae 1610. 235. affixum praepositionis 1682. 143. affixa praepositionalia 1655/CorpGr. 402

3/c particulae coniunctae et separatae praepositionis partis 1682. 69.

Látóé, Látóban, Kérxkhxz 1610. 235. Fán, fára, fába, fában, fánál, fával, fáról, fával, fáról, fától, fához 1610. 149.

aÐztalra, ajto elxt 1682. 143 1686/CorpGr. 574, 1770. 99 (suffixum). tabella continens affixa 1682. 74, 115-116-117. affixum additum 1655/ CorpGr. 370, 1655/CorpGr. 372, 1770. 101.

3/a Névszórag (a latinnak megfelelő esetek + praepositiók együtt) 3/b Névszórag (a latin eseteken kívül)

3/c Névszórag + névutó

4. Igerag általában

SZINONIMA

kérnie 1610. 213 1770. 98, 103 (suffixum)

PÉLDA, FORRÁS

2. Inf. ragja (ad infinitum)

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint

Minden igeidőt, módot, személyt affixumok fejeznek ki 1655/CorpGr. 370, 372, 1682. 74, 1770. 101.

A praepositiók a névszók után állnak, ezért helyesebben postpositióknak kellene nevezni őket. 1682. 162 A praepositiók hátul állnak, ezért suffixumoknak is lehetne nevezni őket.

MEGJEGYZÉS

155

igeképző

Affixa terminatio (nem szakszó)

1770. 95, 1655/CorpGr. 401.

lp1743. 50.

1. Birtokos személyjel nélküli névszóalak

2. A névmás önálló alakja

Absolutus (szakszó)

1610. 102, 124 és passim

infinitivus személyragja

mondando, mondattatott 1655/CorpGr. 349. naponként 1655/CorpGr 398.

nak, nek 1655/CorpGr. 338. k 1682. 70. on, en 1682. 150.

PÉLDA, FORRÁS

Affixum possessivum (szakszó)

határozó szó képzője

nem definiált toldalék 1. többes szám jele 2. határozórag

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint

Affixum (nem szakszó)

CÍMSZÓ

purus 1770. 95. perfectus sive absolutus a suffixis 1655/CorpGr. 401. status absolutus nominis lp1743. 51–52.

affixum

398 affixa vocalis l, roÐzul, affixa litera n ékeÐen 1655/CorpGr.

SZINONIMA

MEGJEGYZÉS

156 auxiliare verbum vólna 1610. 89.

1697/CorpGr. 687 fogván. hogy, mikor 1682. 113 és passim.

2. Segédigenév:

3. Alárendelő mondati kötőszó

Particula (nem szakszó, önálló alakú)

legyen, vala, volt, volna 1539.83 , 1610. 89, 104 és passim, 1682. 71 és passim.

praepositio, adverbium, interiectio, coniunctio

1. Igei segédszó

SZINONIMA advocabula 1610. 145, 1655/CorpGr. 401. praepositio affixa

PÉLDA, FORRÁS oβtán, még, valaha particulae adverbii temporis 1610. 88. βámon, ÐzámÐzerint affixa a tergo particula praepositionis 1610. 157. particula praepositionalis, coniunctionalis stb.1655/ CorpGr. 398

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint

Particula (szakszó)

CÍMSZÓ

Számmal nem rendelkező szavak, advocabulumok, mivel a számmal rendelkező szavakhoz csatlakoznak. 1610. 239. Ragozhatatlanok 1655/CorpGr. 398.

MEGJEGYZÉS

157

Particula (nem szakszó, önálló alakú)

Particula (nem szakszó, önálló alakú)

CÍMSZÓ

és 1708/CorpGr 673. ab, ac 1539. 42. egy 1682. Supplementum. a, az 1708/CorpGr 672–673

6. Mellérendelő kötőszó

7. Névelő

nem particula negans 1610. 174.

1682. 113 uayha, particula penig est adverbium optandi 1539. 90.

5. Partikula

8. Tagadószó

oβtán, meg, azután, jxvendxben 1610. 89, 1682. 112 és passim.

PÉLDA, FORRÁS

4. Időhatározószó,

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint

az articulus 1539. 42, 1682. Supplementum.

oβtán adverbium temporis 1682. Supplementum.

SZINONIMA

MEGJEGYZÉS

158

Particula (nem szakszó, nem önálló alakú)

Particula (nem szakszó, önálló alakú)

CÍMSZÓ meg 1686/CorpGr. 569 Pronomina affiguntur particulis ut nálam, benned 1610. 254. Particulae praepositionis partis tam coniunctae, ut Hoz, quam separatae, ut Elxt 1682. 69. particula adverbii formativa seu postpositio en 1697/CorpGr. 631. törvényhez, törvényre 1697/CorpGr. 625. leg 1610. 133, 1539.18

10. Határozórag és névutó

1. Felsőfok jele

PÉLDA, FORRÁS

9. Igekötő

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint

postpositio 1697/CorpGr. 631 3 + lásd az affixum és a praepositio minden szinonimáját

SZINONIMA

Az értelmezéshez lásd a praepositiónál írottakat.

MEGJEGYZÉS

159

compositio/ compositus (szakszó)

Particula (nem szakszó nem önálló alakú)

CÍMSZÓ

1610. 40 talan. 1697/CorpGr. 625 Ðza, Ðze, quae respondet Hebreo ÐÐ. 1610. 150 háziglan.

4. Fosztóképző

5. Igerag

6. Particula paragogica

HuÐit, i#mbor, alpinz 1539. 39. más példák 1610. 87 1682. 30.

1610. 87 hat, het.

3. A ható ige képzője

1. Lexikai jelentésű szavak összetétele: névszó+névszó igekötő+ige

verba frequentativa formantur per particulas dogal, degel 1610. 144.

PÉLDA, FORRÁS

2. Gyakorító képző

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint

syllaba hat, het 1686/ CorpGr 564. hat, het formativa syllaba 1682. 116.

SZINONIMA

MEGJEGYZÉS

160

Compositio compositus (szakszó)

CÍMSZÓ fája 1610. 61 1682. 40 pronomen+pronomen minn iβe, ego ipse pronomen +nomen pn#ni, caput meum pronomen +verbum juodarenÐa sibi ad edendum 1708/CorpGr. 679-684.

3. Névszó+névszó affixumok [birtokos személyjelek és határozott igeragok] hozzátétele postpositio [határozórag] +névszó ige+segédige ige+é kérdőszó

PÉLDA, FORRÁS

2. Affixum pronomen (lásd ott) hozzátétele:

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint coniunctus 1610. 75a.

SZINONIMA

MEGJEGYZÉS

161

1610.170.

HaÐonlotlan, egyenlxtlen 1645/CorpGr. 312. Ðok-adalom. 1645/CorpGr 303.

toldalékos forma (határozórag, birtokos személyjel)

toldalékos forma (képző)

Compositio (nem szakszó)

1610. 159.

PÉLDA, FORRÁS

syntaxis

ÉRTELMEZÉS MGr. szerint

Compositio (szakszó)

CÍMSZÓ

SZINONIMA

A névszó összetételben állhat vagy más névszókkal vagy bizonyos hozzátett szótagokkal. 1610.170.

MEGJEGYZÉS

IRODALOMJEGYZÉK

Források Alvarez, Emmanuel 1659. De Institutione Grammaticae libri III. Tyrnaviae, Typis Academicis. Clenardus, Nicolaus– Quinquarboreus, Iohannus 1557. (2. kiadás) Tabulae in grammaticam Hebraeam auctore Nicolao Clenardo. A Ioh. Isaac nunc recens correctae … cum eiusdem et Ioann. Quinquarb. adnotationibus. Coloniae, Birkmann CorpGr. = Corpvs grammaticorvm lingvae Hungaricae veterum. Edidit Toldy Ferencz. Pesthini, Prostat apud Ferdinandum Eggenberger, MDCCCLXVI. Dionüsziosz Thrax 1998. (2e édition revue et augmentée) La grammaire de Denys le Thrace. Traduite et annotée par Jean Lallot. Sciences du langage. Collection dirigée par Christian Hudelot. Paris Dobrovský, Josef 1799. Rezension zum Werk Sámuel Gyarmathis Affinitas linguae Hungaricae cum linguis fennicae originis grammaticae demonstrata. Göttingen, 1798 [!]. Allgemeine Literatur–Zeitung, Jena und Leipzig Vol. 3. Nos. 214, 215. 49–54, 57–59. (Reprint: Pra•ak, Richard 1967. Dobrovský als Hungarist und Finnougrist. Filologická Fakulta, Spisy University J. E. Purkyne v Brně 122. 136–144. Brno) Fejérvári Sámuel 1998. Institutiones. In: Lőrinczi Réka (kiad.), Kéziratos magyar nyelvtanok. A magyar nyelvtörténet forrásai. 3. sz. 66–259. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság Ganander, Henrik 1743. Grammatica Lapponica, Linguae Europearum Prope Antiquissimae Solidam Planamque Viam Genium Linguae Lapponicae Addiscere Desideranti Monstrans Opera ac Studio Henrici Ganandri Aboensis, Comminist. Lapmarch. Tornaensis, Jam Design. Pastoris in Siundo Elaborata. Holmiae, Consensu & cura Directorum. Typis Laurent. Salvii Geleji Katona István 1645. Magyar Grammatikatska. Kinyomtattatott Gyula-FejirVáratt (= CorpGr. 291–329)

163

Gyarmathi Sámuel 1794. Okoskodva tanito magyar nyelvmester. Mely irattatott Gyarmathi Sámuel N. Hunyad Vármegye orvossa által. Első darab. A’ Nagy Erdély Országi T. N. Rendek költésével. Kolo’sváratt, Nyomattatott Hochmeister Márton, Tsász. K. Könyvnyomtato és priv. Könyváros Betüivel. Második darab. Kolo’sváratt és Szebenben Gyarmathi Sámuel 1799. Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae Originis grammatice demonstrata. Nec non Vocabularia dialectorum Tataricum et Slavicarum cum Hungarica comparata. Auctore Samuele Gyarmathi medicine doctore et Societatis Scientiarum Gottingensis sodali correspondente nec non Societatis Naturae Curiosorum Jenensis Socio. Gottingae, Typis Joann. Christian. Dieterich. Fakszimile kiadása: Indiana University Publications. Uralic and Altaic Series Editor Thomas A. Sebeok. Vol. 95. Mouton &Co., The Hague, The Netherlands, 1968 Gyarmathi Sámuel 1799/1983. Grammatical Proof of the Affinity of the Hungarian Language with Languages of Fennic Origin. Translated, annotated and introduced by Victor E. Hanzéli. Amsterdam Studies in the Theory and History of Linguistic Science – Series 1. General Editore E. F. Koerner. Amsterdam Classics in Linguistics 1800–1925. Vol. 15. Amsterdam/Philadelphia, John Benjamins Publishing Company Gyarmathi Sámuel 1799/1999. A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel, továbbá a tatár és a szláv nyelveknek a magyarral összehasonlított szójegyzékei. Latinból magyarra fordította Constantinovitsné Vladár Zsuzsa, Koszorús István. Szerkesztette Szíj Enikő. Bibliotheca Regulyana 3. Budapest, Tinta Könyvkiadó. Helle, Thor 1732 Kurtzgefaszte Anweisung zur Esthischen Sprache. Halle Hupel, A. W. 1780. Ehstnische Sprachlehre. Riga–Lipcse Kalmár György 1770. Prodromvs Idiomatis Scythico–Mogorico–Chvno–(sev, Hvnno–) Avarici. Sive, Adparatvs Criticvs ad Lingvam Hvngaricam. Posonii, Svmtib. Ioannis Michaelis Landerer Komáromi Csipkés György 1655. Hungaria Illustrata. Ultrajecti, ex officina Joannes a Waesberge (= CorpGr. 331–402) Kövesdi Pál 1686. Elementa Lingvae Hvngaricae. Leutschoviae, Typis Samuelis Brewer. (= CorpGr. 549–584) Martinius, Matthias 1689. Hodegus Finnicus. Holmiae. Leem, Knud 1748. En Lappisk Grammatica. Kiôbenhavn, Trykt af Gottman Friderich Kisel Pereszlényi Pál 1682. Grammatica Lingvae Ungaricae. A P. Paulo Pereszlenyi e Societate Jesu. Iuxta hanc methodum concepta ac elaborata. Tyrnaviae, Typis Academicis

164

Petraeus, Aeschillus 1649. Linguae Fennicae brevis institutio, Exhibens vocum flectiones per caÐus, Gradus & Tempora, nec non partium indeclinabilium, Ðignificationem, dictionumq; conÐtructionem & ProÐodiam. Ad uÐum accommodata. Aboae, Petrus Wald Porthan, Henrik Gabriel 1771/1994. Ismertetés a Demonstratio koppenhágai kiadásáról. Svédből ford. Kubínyi Kata (= Sajnovics János 1771/1994. 150–157.) Porthan, Henrik Gabriel 1859. Prooemium. Előszó a P. Iuusten–féle Chronicon Episcoporum Finlandiensium kiadásához. In: Opera selecta I. 7–99. Helsingfors Priscianus, Grammaticus Caesariensis 1961. Institutionum Grammaticorum libri XVIII. Ex recensione Martini Hertzii. Vol. I. Libros I–XII. continentes. Grammatici Latini ex recensione Henrici Keilii. Vol. II. Lipsiae, Teubner 1855. Nachdruck Hildesheim, 1961. Quintilianus, M. Fabius 1079. Institutiones Oratoriae libri XII. Recensuit Eduardus Bonnel. Lipsiae, Sumptibus et Typis B. G. Teubneri. Ramus, Petrus 1559. Scholae Grammaticae. Parisiis, Apud Andream Wechelum Reuchlin Johannes 1974. Rudimenta linguae Hebraeicae. Nachdruck der Ausgabe Pforzheim, 1506. Hildesheim–New York, Georg Olms Verlag Révai Miklós 1806. Elaboratior Grammatica Hungarica Vol. I. Pestini, Typis Mathiae Trattner Révai Miklós 1908. Elaboratior Grammatica Hvngarica. Ad genvinam Patrii Sermonis Indolem Fideliter exacta, Affinivmque Lingvarum Adminicvlis Locvpletivs Illvstrata. Vol. Tertium. Nunc primum edidit Sigismvndvs Simonyi. Budapestini, Typis Societatis Frankliniae Sajnovics János 1770 [1771]. Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Regiae Scientiarum Scietati Danicae Praelecta, et Typis Excusa Hafniae Anno MDCCLXX. Recusa Tyrnaviae, Typis Collegii Academici Societatis Jesu Sajnovics János 1770[1771]/1994. Demonstratio. A nagyszombati kiadást latinból magyarra fordította Constantinovitsné Vladár Zsuzsa. Szerkesztette Szíj Enikő. Bibliotheca Regulyana 2. Budapest, ELTE Sylvester János 1539/1977. Grāmatica Hvngarolatina in uÐum puerorūm recēs Ðcripta Ioanno SylveÐtro Pannonio autore. Neanesi. Fakszimile kiadása: ELTE Fontes ad Historiam Linguarum Populorumque Uraliensium 4. Budapest, ELTE, 1977 Sylvester János 1539/1989. Sylvester János latin–magyar nyelvtana. Fordította C. Vladár Zsuzsa. Szerkesztette Zelliger Erzsébet. A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 185. Budapest Szenczi Molnár Albert 1610. Novae grammaticae Ungaricae succinta methodo comprehensae, et perspicuis exemplis illustratae Libri duo. Hanoviae, Typis

165

Thomae Villeriani. Fakszimile kiadása: Indiana University Publications, Uralic and Altaic Series. Editor Thomas A. Sebeok. Vol. 98. Mouton & Co., The Hague, The Netherlands, 1969 Szenczi Molnár Albert 1610/2004. Új magyar grammatika két könyvben, rövid rendbe foglalva és szemléletes példákkal megvilágítva. Fordította C. Vladár Zsuzsa. Szerkesztette Zsilinszky Éva. A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai. 222. sz. Budapest Tótfalusi Kis Miklós (1684) 1697. Ratiocinatio de Orthographia (= CorpGr. 605– 660) Tsétsi János 1708. Observationes orthographico–grammaticae de recta Hvngarice scribendi et loqvendi ratione (= CorpGr. 661-688) Varro, Marcus Terentius 1837. Librorum de lingua Latina quae supersunt. Iuxta recensionem et cum argumentis C. O. Muelleri. Parisiis, Bourgeois-Maze Verseghy Ferenc 1793. Proludium in institutiones linguae Hungaricae, ad systema Adelungianum genium item linguarum orientalium ac dialectum Tibiscanum et Transylvanum exactas. Pestini, Typis et expensis Trattnerianis. Verseghy Ferenc 1793/1998. Bevezetés a magyar nyelv törvényeibe, amely Adelung rendszere, nemkülönben a keleti nyelvek szelleme, valamint a tiszai és az erdélyi nyelvjárás alapján készült (Proludium). Fordította Hegyi Balázs. A latin eredetivel egybevetette Vladár Zsuzsa. Szerkesztette Éder Zoltán. Szolnok, Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár Verseghy Ferenc levele 1794-ből. [Porthan finn nyelvészprofesszorhoz.] Hasonmás kiadás 1987. Szolnok, Damjanich Múzeum és a Verseghy Könyvtár Vhael, Bartholdus 1733. Grammatica Fennica. Aboae, Excud. Johan Kiämpe

166

Felhasznált irodalom Abaffy Erzsébet 1992. Az igemódok és igeidők közlésbeli szerepe. In: Benkő Loránd (főszerk.) A magyar nyelv történeti nyelvtana II/1. 151–182. Budapest, Akadémiai Kiadó Antal László 1977. Egy új magyar nyelvtan felé. Budapest, Magvető Kiadó Balassa Brunó 1930. A latintanítás története. Budapest, Sárkány nyomda Rt. Balázs János 1956. A nemzeti nyelvek nyelvtanirodalmának kialakulása. Magyar Tudomány 7–12. sz. 313–323. Balázs János 1980. Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai nyelvi modell. Budapest, Magvető Könyvkiadó Balázs János 1987. Hermész nyomában. A magyar nyelvbölcselet alapkérdései. Budapest, Magvető Könyvkiadó Balázs János 1989. A magyar mint nem indoeurópai nyelv. Folia Hungarica 3. A Helsinki Egyetem Magyar Intézete 60 éves. Castrenianum toimitteita 33. 19–50. Helsinki Békés Vera 1997. A hiányzó paradigma. Debrecen, Latin Betűk Benkő Loránd 1960. A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában. Budapest, Akadémiai Kiadó Blake, Barry J. 1994. Case. Cambridge Univ. Press. Dán Róbert 1973. Humanizmus, reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó Dézsi Lajos (kiad.) 1898. Szenczi Molnár Albert naplója, levelezése és irományai. Budapest, MTA Éder Zoltán 1975. Újabb szempontok a Demonstratio hazai fogadtatásának kérdéséhez. Beiträge zum IV. Internationalen Finnougristen-kongress: II. Napoli, Istituto Universitario Orientale Éder Zoltán 1988. Verseghy Ferenc nyelvtanai, tekintettel a magyar mint idegen nyelv oktatására. Magyar Nyelvőr 57–66. Éder Zoltán 1998a. Verseghy nyelvi rendszere és a kortársi grammatikák. Magyar Nyelv 292–301. Éder Zoltán 1998b. Verseghy Ferenc első nyelvészeti munkája. A Proludium-nak Bevezetés a magyar nyelv törvényeibe c. magyar fordításához készített utószó. Szolnok, Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter 1998. Új magyar nyelvtan. Budapest, Osiris Fiers Márta 1979. Nyelvtani műszavaink történetéből. Magyar Nyelv 185–199.

167

Hajdú Péter 1977. Preuráli nyelvi kapcsolatok. In: Bartha Katalin–Czeglédy Károly–Róna-Tas András (szerk.) Magyar őstörténeti tanulmányok. 157–167. Budapest, Akadémiai Kiadó Hegedüs József 1958. Megjegyzések Szenczi Molnár Albert nyelvészeti munkásságához. Irodalomtörténeti Közlemények 1. sz. 45–53. Hegedüs József 1966. A magyar nyelv összehasonlításának kezdetei az egykorú európai nyelvtudomány tükrében. Nyelvtudományi értekezések 56. Budapest, Akadémiai Kiadó Hegedüs József 1999. A magyar nyelvhasonlítás századai. Akadémiai doktori értekezés. Kézirat. Budapest Hegedüs József 1992–98. Anglicvm Spicilegium (1664) In: Szathmári István (red.) Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominata. Sectio linguistica. Tomus XVIII. Budapest Hjelmslev 1983. Az eset kategóriája. In: Antal László (szerk.) Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény IV/2. 594–622. Budapest, Tankönyvkiadó Horváth Katalin 1983. Transzformációs csoportok a magyarban. Nyelvtudományi értekezések 115. Budapest, Akadémiai Kiadó Horváth Katalin 1993. Állapot és történet az etimológiai kutatásban. (A hint ige eredete és rokonsága) In: Horváth Katalin és Ladányi Mária (szerk.) Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia – viszonya a nyelvben. 81–93. Tinta Könyvkiadó, Budapest Horváth Katalin 2001. Kontrasztivitás és szófejtés. In: Gecső Tamás (szerk.) Kontrasztív szemantikai kutatások. 148–154. Budapest, Tinta Könyvkiadó Householder, Fred W. 1995. Dionysios Thrax, the Technai, and Sextus Empiricus. In: Koerner, E. F. K./Asher, R. E. (eds), Concise History of the Language Sciences. 99–103. Cambridge, Pergamon. Hovdhaugen, Even–Karlsson, Fred–Henriksen, Carol–Sigurd, Bengt 2000. The History of Linguistics in the Nordic Countries. Helsinki, Societatis Scientiarum Fennicae Ising, Erika 1970. Die Herausbildung der Grammatik der Volkssprachen in Mittelund Osteuropa. Berlin Jancsó Benedek 1881. Nyelvtantörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból. Budapest, Aigner Kniezsa István 1952. A magyar helyesírás története. Budapest,Tankönyvkiadó Keszler Borbála (szerk.) 2000. Magyar Grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó Koerner, E. F. K. 1995. Historiography of Linguistics. In: Koerner, E. F. K.–Asher, R. E. (eds) Concise History of the Language Sciences. 7–16. Cambridge, Pergamon

168

Koerner, E. F. K.–Asher, R. E. 1995. (eds) Concise History of the Language Sciences. Cambridge, Pergamon Korhonen, Mikko 1986. Finno–Ugrian Language Studies in Finland 1828–1918. Helsinki Korompay Klára 1991a. A névszójelezés. In: Benkő Loránd (főszerk.) A magyar nyelv történeti nyelvtana I. 259–283. Budapest, Akadémiai Kiadó Korompay Klára 1991b. A rendszer fogalmának alakulása a magyar névragozás leírásában. In: Kiss Jenő–Szüts László (szerk.) Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. 406–411. Budapest, Akadémiai Kiadó Kovács Ferenc 2001. A magyar nyelvtudományi terminológia kialakulása. Budapest, Akadémiai Kiadó Kovalovszky Miklós 1955. Tudományos nyelvünk. In: Pais Dezső (szerk.) Nyelvünk a reformkorban. 227–313. Budapest, Akadémiai Kiadó Kristeller, Paul Oskar 1974. Medieval aspects of Renaissance learning. Medieval and Renaissance Studies 1. Durham, North Carolina, Duke University Press Kugler Nóra 2000. A partikula. In: Keszler Borbála (szerk.), Magyar Grammatika. 275–282. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó Kulonen, Ulla–Maija 1999. Comparative aspects in 18th century. Saami studies in Scandinavia. Etudes Finno–Ougriennes. Tome 31. 49–59. Paris, A. D. E. F. O. Lallot, Jean 1998. La grammaire de Denys le Thrace. (2e édition revue et augmentée). Traduite et annotée par Jean Lallot. Sciences du langage. Collection dirigée par Christian Hudelot. Paris Lőrinczi Réka 1995. Kiadatlan latin nyelvű grammatikánk a XVIII. század második feléből. Magyar Nyelvőr 333–344. Lőrinczi Réka (kiad.) 1998. Kéziratos magyar nyelvtanok. A magyar nyelvtörténet forrásai. 3. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság Lukács, Ladislaus S. I. (ed.) 1992. Monumenta Pedagogica Societatis Iesu. VI–VII. Romae. Melich János 1908. Révai Miklós nyelvtudománya. Értekezések a Nyelv- és Széptudományok Köréből XX/4. 222–265. Mészáros István 1981. Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Budapest, Akadémiai Könyvkiadó Mugden, Joachim 1990. On the History of Linguistic Terminology. In: Niederehe, H.J.–Koerner, E. F. K. (eds) History and Historiography of Linguistics Vol. I. 49–63. John Benjamins Publishing Company, Amsterdam/Philadelphia Padley, G. A. 1985. Grammatical Theory in Western Europe 1500–1700. Trends in Vernacular Grammar I. Cambridge, University Press Papp Ferenc 1975. A magyar főnév paradigmatikus rendszere (Leírás és automatikus szintézis). Budapest, Akadémiai Kiadó

169

Pete István 2003. Hány esetük van a magyar főneveknek? Magyar Nyelvőr 308– 313. Pra•ak, Richard 1967. Dobrovský als Hungarist und Finnougrist. Filologická Fakulta, Spisy University J. E. Purkyne v Brně 122. Brno Robins, Robert, Henry 1999. A nyelvészet rövid története. Ford. Siptár Péter. Budapest, Tinta–Osiris Rosén, Haiim B. 1990. Zu Text und Interpretation der grammatischen Abschnitte in Aristoteles’ Poetik und zur Umdeutung und Umformung der Redeteileinleitung bis ins orientalische Mittelalter. In: Niederehe, H.J.–Koerner, E. F. K. (eds) History and Historiography of Linguistics Vol. I. 111–121. John Benjamins Publishing Company, Amsterdam/Philadelphia Rowe, John Howland 1974. Sixteenth and Seventeeth Century Grammars. In: Dell Hymes (ed.) Studies in the History of Linguistics. Traditions and. In: Paradigms. 361–380. Indiana University Press, Bloomington, London Scaglione, Aldo 1984. The Rise of National Languages East and West. In: Scaglione, Aldo (ed.) The emergence of National Languages. Speculum Artium 11. Ravenna, Longo Editore Schenkeveld, D. M. 1988. From particula to particle – the genesis of a class of words. In: I. Rosier (ed.) L’héritage des grammairiens latins de l’antiquité aux lumi$res. 81–93. Diffusion Éditions Peters Szíj Enikő (szerk.) 1994. lásd Források: Sajnovics 1770/1994 Szíj Enikő (szerk.) 1999. lásd Források: Gyarmathi 1799/1999 Szíj Enikő 1999. A Gyarmathi kori tudomány nemzetközisége. (= Gyarmathi 1799/ 1999. 363–375) Sylvestre de Sacy, Antoine–Isaac 1799. Affinitas linguae hungaricae cum linguis etc., l’Affinité etc. par S. Gyarmathi. Goett. 1799. (ismertetés) Magasin encyclopédique ou Journal des sciences, des lettres et des arts, par A. L. Millin. IVe année tome sixiéme. 85–95. Paris Szabó Árpád 1981. A nyelv leírásának kibontakozása a görögöknél. In: Telegdi Zsigmond és Szépe György (szerk.) Általános Nyelvészeti Tanulmányok XIII. 137–161. Szathmári István 1968. Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Budapest, Akadémiai Kiadó Taylor, Daniel J. 1995. Classical Linguistic. An Overview. In: Koerner, E. F. K.– Asher, R. E. (eds) Concise History of the Language Sciences. 83–90. Cambridge, Pergamon Téglásy Imre 1988. A nyelv- és irodalomelmélet kezdetei Magyarországon Sylvester Jánostól Zsámboky Jánosig. Budapest, Akadémiai Kiadó

170

Telegdi Zsigmond 1990. A magyar nyelvtanírás kezdetei és a héber grammatika. MTA Judaisztikai Kutatócsoport. Értesítő 3. szám. Téné, David 1995. Hebrew Linguistic Tradition. In: Koerner, E. F. K.–Asher, R. E. (eds) Concise History of the Language Sciences. 99–103. Cambridge, Pergamon Turóczi-Trostler József 1933. A magyar nyelv felfedezése. Budapest, Ranschburg Vladár Zsuzsa 1999. L’ “Affinitas” de Gyarmathi. Point de vue d’une traductrice. Études Finno-Ougriennes Tome 31. 197–209. Paris A. D. E. F. O. Vladár Zsuzsa 2000. Az Affinitas nyelvtani terminusainak fordításáról. Nyelvtudományi Közlemények 97. 237–246. Vladár Zsuzsa 2001a. Affinitas: szerkezeti hasonlóság vagy genetikai rokonság? Magyar Nyelv 184–192. Vladár Zsuzsa 2001b. Questions of Case Suffix Categorisation in Sámuel Gyarmathi’s Affinitas. In: Specimina Sibirica XVIII. Zur Frage der Terminologiebildung an der Uralischen Sprachen. 69–79. Redigit János Pusztay. Savariae Vladár Zsuzsa 2001c. Pereszlényi Pál nyelvtanának terminusairól. Magyar Nyelv 167–179. Vladár Zsuzsa 2001d. Latin terminológiai kísérletek XVIII. századi magyar, finn és lapp nyelvészeti munkákban. In: Gecső Tamás (szerk.) Kontrasztív szemantikai kutatások. 66–76. Budapest, Tinta Könyvkiadó Vladár Zsuzsa 2003. Az ablativus a korai magyar és finn grammatikákban. Magyar Nyelv 133–144. Vorlat, Emma 1975. The Development of English Grammatical Theory 1586–1737. Leuven, University Press Zsilka János 1982. Szemantika. Budapest, Tankönyvkiadó Zsinka István 1939. A beszédrészek magyar elnevezéseinek története. A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai. 185. Budapest

171

Philosophiae Doctores A sorozatban megjelent kötetek 1. A. O. FRANK: The Philosophy of Virginia Woolf 2. PETŐCZ ÉVA: A nyelvi hiány fogalmának szövegtani értelmezése 3. ANDREA IMREI: Oniromancia – Análisis de símbolos en los cuentos de Julio Cortázar 4. Á. I. FARKAS: Will’s Son and Jake’s Peer – Anthony Burgess’s Joycean Negotiations 5. DÓRA FAIX: Horatio Quiroga como autor implícito 6. FEKETÉNÉ SZAKOS ÉVA: A felnőttek tanulása és oktatása – új felfogásban 7. CZETTER IBOLYA: Márai Sándor naplóinak nyelvi világa a retorikai alakzatok tükrében 8. GABRIELLA MENCZEL: Incipit y subtexto en los cuentos de Julio Cortázar y Abelardo Castillo 9. LÁSZLÓ VASAS: Ahondar deleitando: lecturas del Lazarillo de Tormes 10. Judit Nényei: Thought Outdanced – The Motif of Dancing in Yeats and Joyce 11. Tör ök Tamás: Zoboralja földrajzi nevei a történeti térképek tükrében 12. Ágnes Csel ik: El secreto del prisma – La ciudad ausente de Ricardo Piglia 13. JENEY ÉVA: A metafora és az elbeszélés bölcselete – Paul Ricoeur irodalomelmélete 14. MARÍA GERSE: Niveles narrativos en Todo verdor perecerá de Eduardo Mallea 15. Dór a Janzer Csikós: “Four Mighty Ones Are in Every Man” – The Development of the Fourfold in Blake 16. ZSUZSANNA CSIKÓS: El problema del doble en Cambio del piel de Carlos Fuentes 17. DR. RICHARD J. LANE: Functions of the Derrida Archive: Philosophical Receptions 173

18. HANSÁGI ÁGNES: Klasszikus – korszak – kánon 19. ÉVA PÉTERI: Victorian Approaches to Religion as Reflected in the Art of the Pre-Raphaelites 20. JUHÁSZ LAJOS: A közgazdasági feltételek és az agrárvállalkozások beruházási lehetőségei 21. KATALIN G. KÁLLAY: Going Home Through Seven Paths to Nowhere: Reading Short Stories by Hawthorne, Poe, Melville and James 22. ZOLTÁN SIMON: The Double-Edged Sword: The Technological Sublime in American Novels between 1900 and 1940 23. F. LASSÚ ZSUZSA: Barátok és barátnők – együtt és egymás ellen 24. RACSMÁNY MIHÁLY: A munkamemória szerepe a megismerésben 25. NÓRA WENSZKY: Secondary Stress in English Words 26. BORS EDIT: Az idő poétikája az önéletírásban 27. NÁBRÁDY MÁRIA: Az érzelmek a tranzakcióanalitikus szemszögéből 28. JUDIT KISS-GULYÁS: The Acquisition of English Restrictive Relative Clauses by Hungarian Learners of English 29. PÁTROVICS PÉTER: Az aspektus története és tipológiája 30. NÉMETH MIKLÓS: Nyelvjárás, beszélt nyelv és spontán sztenderdizációs törekvések a XVIII. századi szegedi írnoki nyelvváltozatban 31. KATALIN MÓNOS: Learner Strategies of Hungarian Secondary Grammar School Students 32. KENESEI ZSÓfiA: A kapcsolati marketing jelentősége a kereskedelmi banki tevékenységben 33. HARRO GRABOLLE: Verdun and the Somme 34. JUDIT BORBÉLY: The Reality of the Unreal –The city as metaphor in Henry James and his contemporaries 35. STEKLÁCS JÁNOS: Funkcionális analfabetizmus a hipotézisek, tények és számok tükrében 36. RITA HORVÁTH: ”Never Asking Why Build – Only Asking Which Tools”: – Confessional Poetry and the Construction of the Self 37. BENEDEK GÁBOR: Evolúciós gazdaságok szimulációja 38. JANKY BÉLA: Szolidaritás és jóléti preferenciák 39. BERETZKY ÁGNES: Scotus Viator és Macartney Elemér: Magyarországkép változó előjelekkel (1905–1945) 40. MARJAINÉ SZERÉNYI ZSUZSANNA: A feltételes értékelés alkalmazhatósága Magyarországon 41. DEÁK ANDRÁS: Az orosz külpolitikai gondolkodás története (1992–1997)

174