Valaki van, aki nincs
Philosophiae Doctores A sorozatban megjelent kötetek listája a kötet végén található
Gintli Tibor
Valaki van, aki nincs Személyiségelbeszélés és identitás Krúdy Gyula regényeiben
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
Megjelent a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Magyar Könyv Alapítvány támogatásával
ISBN 963 05 8302 X ISSN 1587-7930
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadókés Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akkrt.hu
Elsõ magyar nyelvû kiadás: 2005 © Gintli Tibor, 2005
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános elõadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetõen is. Printed in Hungary
TARTALOM
Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Név és identitás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Olvasás és önértelmezés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Emlékezetmodellek és személyiségelbeszélés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67 Élettörténet és narratív identitás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101 Metafora és önazonosság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131 Az eredet iróniája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 147 Szerelemelbeszélés és szubsztancialitás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165 Felhasznált irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 189
BEVEZETÉS
A Krúdy-regényeket nehéz lenne a lélektani regény hagyományának kontextusába illeszteni, hiszen sem a Stendhal nevével jellemezhetõ hagyományosabb, sem a mélylélektan által inspirált modernebb lélektani elbeszélés jellemzõ poétikai eljárásai nem gyakoroltak számottevõ befolyást e szövegek elbeszélésmódjára, mint ahogy a tudatfolyam elbeszéléspoétikai újítása sem érintette meg Krúdy epikáját. Kérdéses azonban, hogy ebbõl a megállapításból magától értetõdõen adódik-e az a következtetés is, hogy a Krúdyregények értelmezése során a személyiség elbeszélésének kérdéseit eleve irrelevánsnak kell minõsítenünk mint olyanokat, amelyek nem alkalmasak arra, hogy a mûvel termékeny dialógust kezdeményezzünk. Véleményünk szerint a személyiség elbeszélésének problémáját nem kell kizárni a lehetséges interpretációs horizontok közül csupán azért, mert a szövegek nem követik azokat a narratív sémákat, melyeket a lélektani elbeszélés hagyománya alakított ki, illetve örökített tovább. Még csak azt sem állítható, hogy a Krúdy-próza nem járult hozzá számottevõ eredményekkel a 20. századi magyar elbeszélõ hagyomány megújulásához a személyiségelbeszélés vonatkozásában. A Krúdy-recepcióban már korábban is felbukkantak olyan figyelmet érdemlõ megjegyzések, amelyek a személyiségértelmezés legjelentõsebb hazai megújítói között említik Krúdyt. SzegedyMaszák Mihály például A vörös postakocsi kapcsán jegyezte meg, hogy Krúdy az elsõk közé tartozott, aki regényeiben megkérdõjelezte a személyiség egységét, szubsztanciális voltát.1 Bezeczky Gábor ugyancsak utalt rá, hogy az azonosságönazonosság kérdései gyakran merülnek fel Krúdy mûveinek befogadása során.2 Újabban Fried István szintén úgy foglalt állást az N. N. és A tegnapok ködlovagjai értelmezésekor, hogy a személyiség osztottságának tapasztalata áthatja e szövegek poétikáját.3 1 SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Konzervativizmus, modernség és népi irodalom a magyar irodalomban = UÕ, Minta a szõnyegen. A mûértelmezés esélyei, Bp., 1995, 151161, i. h. 152. 2 BEZECZKy Gábor, Krúdy és a Szindbád = Míves semmiségek. Elaborate triflus. Tanulmányok Ruttkay Kálmán 80. születésnapjára, szerk. ITTZÉS Gábor, KISÉRY András, Piliscsaba, 2002, 357371, i. h. 367. 3 Vö. FRIED István, Ki beszél a regényké-ben?, Tiszatáj, 2002/5, 4861, különösen 5860, valamint UÕ., A tegnapok ködlovagjai, Tiszatáj, 2003/5, 6378, különösen 64, 6871.
7
Miképpen oldható föl az a látszólagos ellentmondás, amely a között a két állítás között feszül, miszerint bár Krúdy nem mûvelt úgynevezett lélektani prózát, mégis számottevõ módon újította meg a személyiség elbeszélésének hagyományos eljárásait a magyar irodalomban? Az alábbiakban erre a kérdésre igyekszünk egy lehetséges válasszal szolgálni azoknak a narratív eljárásoknak a számbavételével, amelyek segítségével a Krúdyregények a szubjektumot a korabeli magyar epikai hagyomány kontextusában tekintve újszerû módon jelenítik meg. Vizsgálódásaink azoknak a narratív eljárásoknak a körére terjednek ki, melyeknek közös jellemzõje a szubjektum önidentikus konstrukciójának elbizonytalanítása a megjelenített alakok vonatkozásában. Nem állítjuk azt, hogy Krúdy regényeiben a személyiség elbeszélésének kizárólag ilyen eljárásai érvényesülnek, s még azt sem tartjuk bizonyosnak, hogy a szubjektum megjelenítésének ez lenne a domináns iránya Krúdy epikájában. Már csak azért sem, mert az életmû egyik alapvetõ poétikai sajátosságának éppen a hagyományos és az újszerû elbeszélésmódok sajátos együttélését tekintjük, s úgy véljük, hogy olykor a szövegek kezdeményezõ jellegû poétikai eljárásai is a 19. századi magyar próza örökölt elbeszélésmódjainak sajátos átalakítása révén jönnek létre. Elsõsorban azért esett választásunk az önidentikus szubjektum képzetét elbizonytalanító narratív eljárások vizsgálatára, mert a Krúdypróza olyan jelenségeit igyekeztünk hangsúlyossá tenni, amelyek a posztmodern befogadói horizont által meghatározott kortárs olvasói érdeklõdésre is számot tarthatnak. A kötet fejezetei között szándékunk szerint az teremt kapcsolatot, hogy azok mindegyike egy-egy olyan elbeszéléspoétikai megoldást igyekszik körüljárni, melyeknek közös jellemzõje az elbeszélt alakok szubjektuma szubsztancialitásának megkérdõjelezése, illetve a személyiség szóródásának felvetése. Az elsõ fejezet a nevekkel folytatott játék értelmezése során a név jelölõi funkciójában mutatkozó zavarokat és ezek következményeit veszi szemügyre. Míg a Krúdy-mûvek esetében mindeddig elsõsorban a beszélõ neveket tették hangsúlyossá a szórványos onomasztikai megközelítések, addig a mi fejtegetéseink az összefüggéstelenség és véletlenszerûség jelenségeit járják körül, s ezért elsõsorban a poétikai onomasztika újramotiváló névadási hagyományától eltérõ megoldásokat érintik. A második fejezet az önidentitás létesítésének azt a Krúdy-szövegekben gyakran tapasztalható változatát értelmezi, melynek során az elbeszélt alakok az olvasmányélményeikbõl származó regényhõsök nevei révén igyekeznek önazonosságukat megteremteni, illetve a szubjektum természetét megérteni. A névadások és az olvasástörténetek hátterében rendre felbukkan a múlt 8
megidézése, illetve a múlthoz való viszonyban megalkotódó önértelmezés. A történelmi családnevek, a divatjamúlt keresztnevek és a régi regények olvasása ugyanúgy a múlt és jelen összefüggésébe állítja az identitás kérdését, mint az emlékezés megjelenítése. A harmadik fejezet a Krúdy-epika általunk jellegzetesnek tekintett emlékezetmodelljeit és ezeknek a személyiségértelmezésre vonatkozó következményeit tárgyalja. Az emlékezetet tárházként, folytonos elsajátításként, valamint szakadások, törések lineáris rendbe nem illeszthetõ sorozataként értelmezõ megközelítések egyben három szubjektumfelfogást is felrajzolnak, melyek a változatlan önazonosság, a dinamikus szintézis és a decentráltság mintázataként azonosíthatók. A jelenbeli önértelmezés másik hangsúlyossá tett eljárását, az élettörténet narratív összefoglalását a negyedik fejezet vizsgálja, elsõsorban azoknak a gyakran áriáknak nevezett szereplõi monológoknak a kapcsán, melyek leginkább a tízes évek második felében keletkezett Krúdy-regények poétikáját jellemzik. Az ötödik fejezet az élettörténet, a név és az allegória pozíciójába helyezett metafora összjátékában kibomló személyiségelbeszélés sajátosságait értelmezi. A hatodik a Krúdy-regények önértelmezõ hõseinek identitásképzésében kitüntetett szerepû múltat mint történelmet közelíti meg. A Krúdy-regények hõseinek önazonosságteremtõ gesztusaiban rendre a középkorig nyúló visszautalások jelennek meg, melyek többnyire a lovagi magatartás és a lovagi szerelem toposzainak mûködtetése révén kerülnek játékba. A középkor ebben a vonatkozásban mint a személyiséget megalapozó mintakép, mint eredet értelmezõdik, míg másfelõl a történelemnek ez az abszolútum rangjára igényt tartó elbeszélése mint elõállított narratíva, mint esetleges konstrukció mutatkozik meg. A mitikus eredet dekonstruktív lebontásának nyomon követése után a szerelemben érvényre jutó szubjektív belsõ lényeg megkérdõjelezésének, illetve a szerelem vállalt temporalitásában megmutatkozó önértelmezésnek változatait kísérjük figyelemmel. A szerelem elbeszélésének azokat a narratív sémáit tesszük vizsgálat tárgyává, melyek a platonizáló szerelemfelfogás ironizálásától a véletlenszerûség és a kontingencia konstitutív szerepének hangsúlyozásáig terjednek. A személyiség elbeszélésének valamennyi említett narratív eljárása kapcsán igyekeztük kiemelni a Krúdy-szövegeknek azt a sajátságát, hogy az önidentikus szubjektum elbizonytalanítása során gyakran ezzel ellentétes tendenciájú elbeszélésmódokat is mozgósítanak. A szubsztanciális személyiség megbontása mellett olyan poétikai eljárásokat is mûködtetnek, melyek az önazonosság helyreállításának kísérleteiként értelmezhetõk, hogy azután ezeket ismét lebontsák a decentráltság felé mozdító tendenciák. A szövegek megközelítésünk szerint állandó mozgást mutat9
nak e két irány között, s bár a magunk részérõl a megbontó stratégiákat érezzük hangsúlyosabbnak, ezek végsõ érvényre jutásáról megítélésünk szerint nem beszélhetünk. Mint arra fent már utaltunk, az identitásproblémát elsõsorban a regényalakok elbeszélésének összefüggésében vizsgáltuk, azaz az önazonosság kérdéskörének értelmezését erre a jelenségcsoportra korlátoztuk. Ezért például az elbeszélõi hang azonosságának vagy a mûvek identikusságának kérdéseire csak azokban az esetekben tértünk ki, amikor az a vizsgálat választott tárgya szempontjából elengedhetetlennek tûnt. Nem törekedtünk arra, hogy Krúdy életmûvének egy korszakát vagy valamely meghatározott szövegcsoportját monográfiaszerûen értékeljük. Sem a kronológiának, sem a szorosabb értelemben vett mûfajkategóriáknak nem juttattunk érdemi szerepet a dolgozat szerkezetében. De az sem állt szándékunkban, hogy valamiféle totalizáló igényû feldolgozás jegyében egy-egy jellegzetes poétikai eljárást, illetve annak különbözõ változatait mûvek hosszú során át nyomon kövessünk, illetve folytonos jelenlétüket az életmû különbözõ idõszakaiban részletesen dokumentáljuk. Az értelmezett narratív eljárásokat többnyire egy-egy jellemzõnek tartott szöveg segítségével vizsgáltuk meg. Mivel a kötet szövegének koherenciáját szándékunk szerint egy adott probléma körüljárása hivatott biztosítani, ezért a fejezetek sorrendjét a narratív eljárások példáiként kiválasztott szövegek keletkezési ideje nem befolyásolta.
10
