Philosophiae Doctores

Philosophiae Doctores A sorozatban megjelent kötetek 1. A. O. FRANK: The Philosophy of Virginia Woolf 2. PETÕCZ ÉVA: A nyelvi hiány fogalmának szövegtani értelmezése 3. ANDREA IMREI: Oniromancia – Análisis de símbolos en los cuentos de Julio Cortázar 4. Á. I. FARKAS: Will’s Son and Jake’s Peer – Anthony Burgess’s Joycean Negotiations 5. DÓRA FAIX: Horacio Quiroga como autor implícito   6. FEKETÉNÉ SZAKOS ÉVA: A felnõttek tanulása és oktatása – új felfogásban   7. CZETTER IBOLYA: Márai Sándor naplóinak nyelvi világa a retorikai alakzatok tükrében   8. GABRIELLA MENCZEL: Incipit y subtexto en los cuentos de Julio Cortázar y Abelardo Castillo   9. LÁSZLÓ VASAS: Ahondar deleitando: Lecturas del Lazarillo de Tormes 10. JUDIT NÉNYEI: Thought Outdanced – The Motif of Dancing in Yeats and Joyce 11. TÖRÖK TAMÁS: Zoboralja földrajzi nevei a történeti térképek tükrében 12. ÁGNES CSELIK: El secreto del prisma – La ciudad ausente de Ricardo Piglia 13. JENEY ÉVA: A metafora és az elbeszélés bölcselete – Paul Ricoeur irodalomelmélete 14. MARÍA GERSE: Niveles narrativos en Todo verdor perecerá de Eduardo Mallea 15. DÓRA JANZER CSIKÓS: “Four Mighty Ones Are in Every Man” 16. ZSUZSANNA CSIKÓS: El problema del doble en Cambio de piel de Carlos Fuentes 17. DR. RICHARD J. LANE: Functions of the Derrida Archive: Philosophical Receptions 18. HANSÁGI ÁGNES: Klasszikus–Korszak–Kánon 19. ÉVA PÉTERI: Victorian Approaches to Religion as Reflected in the Art of the PreRaphaelites 20. JUHÁSZ LAJOS: A közgazdasági feltételek és az agrárvállalkozások beruházási lehetõségei 21. KATALIN G. KÁLLAY: Going Home Through Seven Paths to Nowhere: Reading Short Stories by Hawthorne, Poe, Melville and James 22. ZOLTÁN SIMON: The Double-Edged Sword: The Technological Sublime in American Novels between 1900 and 1940 23. F. Lassú ZSUZSA: Barátok és barátnõk – együtt és egymás ellen 24. RACSMÁNY MIHÁLY: A munkamemória szerepe a megismerésben 25. NÓRA WENSZKY: Secondary Stress in English Words 26. BORS EDIT: Az idõ poétikája az önéletírásban 27. NÁBRÁDY MÁRIA: Az érzelmek a tranakcióanalitikus szemszögébõl 28. JUDIT KISS-GULYÁS: The Acquisition of English Restrictive relative Clauses by Hungarian Learners of English 2

Pátrovics Péter

Az aspektus története és tipológiája

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 3

Ez a kötet a kiadáshoz szükséges támogatást az MTA Nyelvtudományi Intézet által nyelvészeti disszertációk számára kiírt országos pályázaton nyerte el.

A kézirat 2000-ben lezárva.

Kiadja az Akadémiai Kiadó, 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akkrt.hu

Elsõ magyar nyelvû kiadás: 2004

© Pátrovics Péter, 2004

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános elõadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetõen is.

4

Hadrovics László emlékének

5

6

TARTALOM

Elõszó .......................................................................................................................

9

I. Az aspektualitás .................................................................................................... 1. Aspektuselméletek. .......................................................................................... 2. Fázisaspektus – eseményaspektus – akcióminõség ........................................ 3. Az aspektus és a grammatikai idõ kapcsolata .................................................

13 13 35 47

II. A nyelvek és az aspektualitás .............................................................................. 1. Az aspektuális oppozíciók típusai ................................................................... 2. A nyelvek felosztása aspektológiai szempontok alapján – a lengyel, a magyar és a német nyelv helye a felosztáson belül ......................................

54 54

III. A lengyel, a német és a magyar nyelv aspektusa diakrón szemszögbõl ............ 1. A szláv és a germán aspektus indoeurópai gyökerei ...................................... 2. A szláv aspektuskategória megjelenése és kapcsolata az igeidõkkel ............. 3. Az aspektus és az igeidõrendszer változásai a lengyelben .............................. 4. Az aspektus kérdésköre a gótban .................................................................... 5. Az aspektus, az eset, a határozottság és a temporalitás kapcsolata a német nyelv történetének korszakaiban ..................................................................... 6. Az ómagyar igeidõk és az aspektus ................................................................. 7. A magyar igekötõk eredete és aspektusjelölõ funkciójuk kialakulása ............

78 78 91 102 108

63

112 131 136

IV. Az aspektus a lengyel nyelvben, a lengyel aspektusformák német és magyar funkcionális megfelelõi ........................................................................................ 1. Az aspektuspárok problémája és a lengyel aspektusrendszer szerkezete ....... 2. A lengyel aspektusformák német és magyar funkcionális megfelelõi ............ 3. Aspektuális tartalmak megjelenése szenvedõ szerkezetekben ........................ 4. A lengyel, a német és a magyar fõnév mint aspektusjelentés-hordozó ...........

140 140 158 177 180

Jegyzetek ..................................................................................................................

185

Bibliográfia ...............................................................................................................

197

7

8

ELÕSZÓ Comparer, c’est comprendre Esetünkben az eltérõ nyelvek aspektusának egybevetõ elemzése során a nehézség nem csupán ezen nyelvek genealógiai, illetve tipológiai különbözõségébõl adódik, hanem abból is, hogy a magyarban és a németben – a lengyellel ellentétben – nincs az aspektualitásnak igepárokon alapuló morfológiai magja.

Számos tanulmány mutat rá arra, hogy a lengyel aspektusformák helyes használatának elsajátítása a nyelvtanulókat komoly probléma elé állítja (Köhler 1975: 133–135, Lenga 1976: 7, Nagórko 1993: 92–101 és mások). Sikorski egy munkájában például külön fejezetet szentel az igeszemlélettel kapcsolatos hibáknak, melyben leírja, hogy nagy a bizonytalanság az igei formák alkalmazásának területén. Ennek okát a szerzõ abban látja, hogy a német nyelvben az aspektus mint grammatikai kategória hiányzik „Aspekt czasownika (i form pochodnych odczasownikowych) jest kategori¹ gramatyczn¹ nieznan¹ jêzykowi niemieckiemu. Stan ten powoduje du¿e zamieszanie w formach werbalnych, stosowanych przez m³odzie¿ i doros³ych” (Sikorski 1980: 190). A jelen munkában tárgyalt probléma fontosságát és összetettségét más szerzõk észrevételei is alátámasztják. Az orosz nyelvrõl írott könyvében Papp Ferenc azt a nehézséget, amit a helyes aspektushasználat elsajátítása a nem orosz anyanyelvûek számára jelent, a magyar alanyi-tárgyas ragozás okozta problémákkal állítja párhuzamba (Papp 1979: 229). Megállapításai természetesen a lengyel igeaspektusra is vonatkoztathatók. A magyar tanulóknak a lengyel igeaspektus helyes használatának elsajátítása során tapasztalt problémáiról Bárkányi Zoltánné írt cikket. A szerzõ ebben úgy vélekedik, hogy a szláv nyelvek tanulásakor a magyar anyanyelvûek számára az igeaspektusok jelentik a legnagyobb gondot. A lengyel grammatika egyéb területein ugyanis viszonylag egyértelmû szabályrendszerrel találkozunk: a ragozások, a nemek, a nemek szerinti egyeztetés, és az egyes kivételek is megtanulhatók. A folyamatos és befejezett igék tökéletes vagy legalábbis elfogadható szintû használatának kialakítása azonban sokszor szinte megoldhatatlan probléma elé állítja a nyelvtanulót és a nyelvtanárt egyaránt, mivel erre vonatkozóan nem mindig adhatók egyértelmû szabályok. Ez pedig gyakran ahhoz vezet, hogy a tanulók feladják az erõfeszítéseket a helyes igehasználat megtanulására. A lengyel nyelvtanításnak az oroszénál kedvezõtlenebb helyzete azzal magyarázható, hogy míg az orosz nyelv esetében az aspektualitás kérdésköre napjainkban részletesen kidolgozottnak tekinthetõ, úgy tûnik, a lengyel igeaspektus használatához a nyelvtanulók jóval kevesebb támponttal rendelkeznek, amit a szerzõ több évtizedes oktatói-vizsgáztatói tapasztalata is megerõsít (Bárkányi 1984: 144). A fent említett cikken, Ádámné dr. Porcsalmy Éva munkáján, valamint Kiefer Ferencnek egy, a lengyel, a magyar és a német nyelvet is érintõ összefoglaló tanulmányán kívül (Ádámné 1984: 159–169, Kiefer 1996: 257–268), az elmúlt másfél évtizedben valóban nem született munka a lengyel és a magyar aspektus összevetésének témakörében. Véleményünk szerint sem az a szélsõséges álláspont, amely a magyarban vagy a németben kategorikusan tagadja az aspektus meglétét, sem pedig az az álláspont, miszerint a lengyel perfektív igék jelentése a magyar vagy a német igekötõs igékének felel meg, nem elfogadható. Az egyik az említett nyelvek között bizonyos esetekben meglévõ hasonlóságokat hagyja figyelmen kívül, a másik a nyelvi formák téves megfeleltetésének veszélyét 9

rejti magában. A szláv nyelvek és a magyar nyelv aspektusának különbségérõl talán Wacha mondatati illenek ide: „...ha az elhatárolandó folyamatos, illetve befejezett alakulatoknak alapul vett vagy alapjelentései párhuzamosak is a megfelelõ elnevezésû orosz igealakkal, ez semmiképp sem vonatkozik minden használati lehetõségre, a teljes jelentésrendszerre, másrészt az orosz aspektus hordozója mindig maga az igei lexéma vagy annak morfológiai konstrukciója, ellentétben a magyarral, ahol a finit ige lehetséges értékei sokszor szintaktikai szerkezetekben válnak megállapíthatóvᔠ(Wacha 1976: 60). Wacha – amint az idézetbõl kitûnik – az orosz igeaspektust hasonlítja össze a magyarral, megállapításai azonban lengyel-magyar viszonylatban is érvényesek. Meg kell jegyezni, hogy a nyelvtanulóknak a jelen problémával kapcsolatos nyelvészeti szakirodalom csupán kevés segítséget jelent. A sokszor egymást átfedõ, máskor egymásnak egészen vagy csak részben ellentmondó elméletek sûrûjében meglehetõsen nehéz eligazodni. Mindehhez még bizonyos terminológiai problémák is hozzájárulnak. Bogus³awski egy korai cikkében – véleményünk szerint helyesen – a kontextus szerepére hívja fel a figyelmet az aspektuskutatásban (Bogus³awski 1967: 228). Lenga a Bogus³awski által tett észrevételekre hivatkozva, az aspektust érintõ új megfogalmazások bevezetésének szükségességét is hangsúlyozza, az aspektuskutatás eredményeinek jobb glottodidaktikai alkalmazása érdekében (Lenga 1976: 7). Felmerül a kérdés, hogy szükség van-e az aspektussal kapcsolatos elméletek módosítására, esetleg új megfogalmazásokra didaktikai okok miatt. Véleményünk szerint sokkal inkább olyan munkára van szükség, amely az eddigi eredményeket felhasználva egyszerû, következetes, ugyanakkor átfogó képet nyújt a kérdésrõl. Ez persze csak bizonyos általános szinten lehetséges. Az a tény, hogy az igeaspektussal (úgy a szláv, mint más nyelvek igeaspektusával) kapcsolatos publikációk száma igen nagy, arra enged következtetni, hogy nem marginális jellegû problémával állunk szemben. Cockiewicz elmondja, hogy nehéz lenne még egy olyan grammatikai kategóriát találni, amely ennyire gazdag szakirodalommal rendelkezik: „Trudno by³oby chyba znaleŸæ podobnie ma³¹ kategoriê, a w³aœciwie subkategoriê gramatyczn¹, która mia³aby równie bogat¹ bibliografiê jêzykoznawcz¹, zarówno na gruncie s³owiañskim jak na zachodnim” (Cockiewicz 1992: 6). (Jegyezzük meg, a lengyel szakirodalom az oroszhoz1 hasonlóan elméleti szempontból jelentõs mértékben hozzájárult az aspektuskutatáshoz2. A lengyel nyelvészet világméretekben is jelentõs szerepe egyébként általános értelemben is tagadhatatlan.) A szakirodalom gazdagságával persze érthetõ módon együtt jár a nézetek sokszínûsége, amire már fentebb is utaltunk. A legtöbb vita az aspektus és a szemantika kapcsolata (a kutatásokba újabban a pragmatikát is bevonták), valamint az aspektusnak a nyelvi rendszeren belül elfoglalt helye körül bontakozott ki. Az egyes elméletek többségükben belsõ ellentmondásoktól mentesen tárgyalják az aspektus problémájának lényegi kérdéseit, ugyanakkor más nézõpontból meg is kérdõjelezhetõ az egyik vagy a másik elmélet jogosultsága. Ilyen helyzetben felvetõdik a kérdés, hogy mi a legcélravezetõbb módszer, ha az aspektuskutatás jelenlegi helyzetérõl szeretnénk áttekintést nyújtani. Az egyik ilyen lehetõség, hogy az általunk „legismertebbnek” ítélt elméleteket választjuk ki és ismertetjük, vállalva azt a kockázatot, hogy ezek az elméletek nem alkotnak majd összefüggõ és egységes képet. A másik, hogy az aspektushoz kötõdõ legfontosabb jelentéseket bemutatva az egyes munkákra csupán akkor és olyan terjedelemben hivatkozunk, amikor és amennyiben ezt az adott problémakör jelentõsége megkívánja. Mi e második lehetõség mellett döntöttünk, mivel ez jobban megfelel jelen disszertáció jellegének és céljainak. A feladat ugyanis, amelyre vállalkoztunk, nem csupán a szláv aspektussal kapcsolatos eddigi fon10

tosabb elméletek és vitás kérdések ismertetése és értékelése, hanem ennek a témakörnek a rendszeres és következetes nyelvi példákkal illusztrált és áttekinthetõ tárgyalása. Ez utóbbi már csak azért is lényeges, mivel munkánk egyik nem elhanyagolható szempontja az, hogy a címben szereplõ három nyelv aspektusának glottodidaktikájához3 elméleti alapot teremtsünk, elõsegítve ezzel egy tudatosabb és helyesebb nyelvhasználat kialakítását. A munka egyes fejezeteiben a következõ fõbb problémaköröket tárgyaljuk: I. Az aspektualitás: 1. Aspektuselméletek; 2. Fázisaspektus – eseményaspektus – akcióminõség; 3. Az aspektus és a grammatikai idõ kapcsolata; II. A nyelvek és az aspektualitás: 1. Az aspektuális oppozíciók típusai; 2. A nyelvek felosztása aspektológiai szempontok alapján – a lengyel, a magyar és a német nyelv helye a felosztáson belül; III. A lengyel, a német és a magyar nyelv aspektusa diakrón szemszögbõl: 1. A szláv és a germán aspektus indoeurópai gyökerei; 2. A szláv aspektuskategória megjelenése és kapcsolata az igeidõkkel; 3. Az aspektus és az igeidõrendszer változásai a lengyelben; 4. Az aspektus kérdésköre a gótban; 5. Az aspektus, az eset, a határozottság és a temporalitás kapcsolata a német nyelv történetének korszakaiban; 6. Az ómagyar igeidõk és az aspektus; 7. A magyar igekötõk eredete és aspektusjelölõ funkciójuk kialakulása; IV. Az aspektus a lengyel nyelvben, a lengyel aspektusformák német és magyar funkcionális megfelelõi: 1. Az aspektuspárok problémája és a lengyel aspektusrendszer szerkezete; 2. A lengyel aspektusformák német és magyar funkcionális megfelelõi; 3. Aspektuális tartalmak megjelenése szenvedõ szerkezetekben; 4. A lengyel, a német és a magyar fõnév mint aspektusjelentés-hordozó. A jelen munka célja, hogy az aspektusról mint nyelvi kategóriáról átfogó, példákkal illusztrált és lehetõség szerint teljes leírást adjon három nyelv viszonylatában. Fontos, hogy a kép, amit kapunk, általános érvényû, ugyanakkor áttekinthetõ is legyen, mivel csak világos elméleti keretek nyújthatnak megfelelõ alapot egy a glottodidaktikában is felhasználható vizsgálathoz.

11

12

I. AZ ASPEKTUALITÁS

1. Aspektuselméletek Bár az igeaspektus fogalmának megteremtését a nyelvészetben általában Arisztotelész4 nevéhez szokás kötni, meg kell jegyezni, hogy ennek gondolata már sokkal korábban felmerült a szanszkrit grammatikusoknál5. Az aspektológiai kutatások mai helyzetét figyelembe véve két fõbb fontos kérdést kell megvizsgálni: 1. Mi a metodológiai alapja, és mik a hiányosságai az egyes egymástól eltérõ aspektusdefinícióknak? 2. Milyen strukturális jelenségek alapján lehetséges ennek az oppozíciónak az elkülönítése? Látnunk kell, hogy a szemantikai aspektusdefiníciók esetében igei lexémák, formák jelentését hasonlítjuk össze, majd meghatározzuk azokat a jelentéselemeket, amelyek lehetõvé teszik, hogy ezek a lexémák egymással oppozíciót alkossanak. Ez a módszer talán azokban az elméletekben mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban, amelyek az aspektust a mondat szintjén vizsgálják. Ide tartozik például F. Antinucci és L. Gerbert ma már klasszikusnak számító, elõször olaszul a Ricerche Slavistiche 1975/76-os számában, majd lengyelül 1977-ben megjelent munkája, amely azonban a lengyel aspektológiára csakúgy, mint az olaszra, szinte alig gyakorolt hatást (Antinucci–Gerbert 1975/76: 5–60, 1977: 7– 43). Elméletét Gerbert késõbb továbbfejlesztette (Gerbert 1989: 107–124, 1993: 99– 113), majd az orosz igeaspektus leírására is alkalmazta (Giusti–Gerbert–Signorini 1991). A fent említett munka megjelenésének huszadik évfordulójáról S. Karolak emlékezett meg O semantyce aspektu címû tanulmányával (Karolak 1996: 9–56), amelyben a lengyel igeaspektus vizsgálatának hasonló módszerét alkalmazza, ugyanakkor néhány pontban vitatja is az Antinucci-Gerbert szerzõpáros állításait. Az Antinucci-Gerbert-féle elmélet egy strukturális szemantikai modell, amely az aspektust mint grammatikalizált szemantikai kategóriát kezeli, amelyet a generatív grammatikához hasonló módszerrel vizsgál. A modellnek a transzformációs grammatikával és a generatív szemantikával való kapcsolatát egyébként maguk a szerzõk is elismerik (Antinucci–Gerbert 1977: 8). Megállapítják továbbá, hogy az igeaspektusnak mint rendszernek a vizsgálata, csupán egy elvontabb, ún. mélyszemantikai szinten lehetséges. Kutatásuk tárgyának a mondat predikátumát, azaz állítmányi csoportját tekintik, amelynek szemantikai tartalmát parafrázisok segítségével írják le. Ennek alapján olyan operátorokat vezetnek be, amelyek megfelelnek a folyamatos, illetve a befejezett igék adott mondatcsoportokban realizálódó releváns jelentéselemeinek. Az elmélet a predikátumokat jelentésük alapján négy fõ osztályba sorolja, amelyeknek négy szemantikai modell felel meg. Ezek 1. az állapotot jelentõ, a tanulmányban a drzwi s¹ otwarte, sukienka jest brudna predikátumokkal illusztrált; 2. a processzuális (pobrudziæ siê); 3. a kauzatív (zabrudziæ); és 4. az inherens iteratív (pukaæ, kaszleæ) igék. A mondatok szemantikai mélyszerkezetének ábrázolása ágrajzokkal történik. 13

P

A

BRUDNY (STAN) 1. Állapot: Sukienka jest brudna.

X

A

ZMIANA BRUDNY (STAN) 2. Processzuális igék: Sukienka siê pobrudzi³a

X

A A

P powoduje

P

zmiana (Maria)

A P

stan (brudny) 3. Kauzatív igék: Maria zabrudzi³a sukienkê.

A

y (sukienka)

A Sukienka siê pobrudzi³a (A szoknya bepiszkolódott) mondat a fent ismertetett modell szerint például a következõ módon értelmezhetõ: Sukienka siê pobrudzi³a → Sukienka jest brudna → Sukienka sta³a siê brudna; sta³a siê = zmiana (változás). Mint látható, a releváns jelentéselem a fenti mondatban a változás, azaz az állapotváltozás volt, amelyre a zmiana operátort vezették be. A további vizsgálat során a következõ operátorok fordulnak elõ: stan (állapot, pl. a Drzwi s¹ otwarte mondatban), trwa (tartam, pl. a Jan kocha³ Mariê przez piêæ lat mondatban), powoduje (ok, pl. a Piotr z³ama³ o³ówek mondatban), koincydencja (az a reláció, ha az egyik tárgy helye egy másik tárgy helyéhez viszonyítva van meghatározva, pl. a Jan jest na prawo od domu mondatban), wnêtrze (inesszívuszi helyviszonyt jelöl, pl. a Jan jest w domu mondatban), suma (összeg – több alany esetén, pl. a Matka, ojciec i dziecko jedz¹ mondatban). 14

A fent vázolt elméletnek igen értékes eleme az a gondolat, hogy a szerzõk az igék szemantikai osztályait a rájuk jellemzõ aspektusformával próbálják meg egybevetni. Ennek során megállapítják, hogy az állapotjelzõ és az inherens iteratív igék a folyamatos, a kauzatív és a processzuális igék pedig a befejezett aspektushoz kötõdnek. A fentebb ismertetett vizsgálati módszerrel kapcsolatban azonban több kifogás is felmerült. Apreszjan egy mûvében – amelyre még késõbb visszatérünk – úgy fogalmaz, hogy az operátorként bevezetett jelentéselemek tulajdonképpen az igék lexikális jelentéselemeinek a megismétlései. Ezeket õ „triviális szemantikai jegyeknek” nevezi, s a fentebb ismertetett módszer egészérõl úgy vélekedik, hogy az elméleti szempontból anakronisztikus (Apreszjan 1980: 25). Meg kell jegyezni még azt is, hogy az itt alkalmazott módszer alapvetõen intuitív, s még a közvetlen összetevõk alapos vizsgálata sem szolgáltat kellõ bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy a kiválasztott jelentéselem megfelelõen általános vagy eléggé részletes-e. Azt is érdemes megfigyelni, hogy ez az elmélet a perfektivitást csupán a telikus (rezultatív) igék csoportjára korlátozza, ellentétben azokkal az elméletekkel, amelyek ilyen megszorítással nem élnek. A delimitatív és a perduratív igék besorolásával, amelyek ugyan perfektívek, de szemantikai elemként tartalmazzák az elõzõekben csak az imperfektív igéknek tulajdonított trwa (tartam) operátort, az elméletnek nehézségei vannak. A szerzõk itt ad hoc megoldást alkalmazva ezeket az igéket álperfektívnek (pozornie dokonane) tekintik, szemantikai szempontból értelmetlennek bélyegezve azokat az elméleteket, amelyek az alábbi mondatpárok közötti különbséget a befejezettség és a folyamatosság oppozíciójára kívánják visszavezetni (Antinucci–Gerbert 1977: 41). Ezt úgy indokolják, hogy ezeknek a szerkezeteknek a jelentése tulajdonképpen megegyezik a folyamatos alapigés szerkezet jelentésével, amelyet az alábbi példák jól szemléltetnek: Ca³¹ drogê przejechali w milczeniu. = Ca³¹ drogê jechali w milczeniu. Pospacerowali parê godzin po mieœcie. = Spacerowali parê godzin po mieœcie. Karolak fentebb már idézett cikkében rámutat arra, hogy itt valójában perfektív igékrõl van szó (Karolak 1996: 47–48), ugyanakkor a delimitatív és a perduratív igés (formailag perfektív) szerkezeteket az idõtartamot jelölõ határozót is figyelembe véve (folyamatosságra utaló jegy) biaspektuálisként értelmezi, ami mellett több érvet is felsorakoztat. Gyakorlati oldalról olasz és bolgár példák segítségével támasztja alá, hogy azon európai nyelvekben, amelyek a folyamatosságot és a befejezettséget formai szinten megkülönböztetik, a befejezett formák kapcsolódnak az idõtartamot jelölõ határozókkal, ez pedig az így létrejött szerkezet biaspektuális jellegére mutat (az olasz esetében ez a passato prossimo, illetve a passato remoto, a bolgár nyelvben a folyamatos igetõbõl képzett aoristos). Joanna przep³aka³a (p³aka³a przez) ca³e œwiêta. Giovanna ha pianto durante tutta la festa. Èâàíêà ïëàêà ïðåç öåëèÿ ïðàçäíèê. Maria porozmawia³a (rozmawia³a) z nami parê chwil i nagle wysz³a. Maria ha parlato con noi un pò ed all’improvviso è partita. Ìàðèÿ ïîãîâîðè (ãîâîðè) ñ íàñ íÿêîëêî ìèíóòè è âíåçàïíî ñè îòèäå.

15

Karolak hangsúlyozza, hogy a perduratív és delimitatív igés szerkezetek elméletileg sem lehetnek monoaspektuálisak, hiszen egyszerre fordul elõ bennük a folyamatos és a befejezett komponens. Ez utóbbinak a formális jegyei a delimitatív, illetve a perduratív igéknél a po- és a prze- igekötõk, amelyek szerinte ugyanakkor csak klasszifikáló morfémák szerepét töltik be, míg a befejezettség jelentésének tényleges hordozói az idõhatározók. Ezek szerkezete ugyanis pontszerû idõszerkezet, amit az intervallum végpontjának lezártsága tesz nyilvánvalóvá. Így tehát az említett prefixumok az elmélet szerint olyan redundáns elemek, amelyeknek „részvétele” nélkül is világos lenne maga a jelentés. Ugyanakkor a nyelvek szerkezetének formális oldalát tekintve gyakoriak az ilyen „reduplikációk”, amelynek okát, talán az emberi nyelv redundáns jellegében kell keresnünk. Erre a jelenségre Karolak a bolgár nyelvbõl hoz példát, amelyben a tartós befejezettséget jelölõ idõhatározó mellett az aoristosi igetõ, mint a pontszerûség kifejezõje jelenik meg, eltérõen a macedón nyelvtõl, ahol csupán az imperfectum kapcsolódhat a tartós, befejezettséget jelölõ határozókkal. Ebbõl a szempontból az olasz, amelyet a szerzõ éppen itt nem említ, érdekesen viselkedik : míg a hét és kilenc között típusú idõhatározók kapcsolódhatnak múlt idõben az imperfectummal, a héttõl kilencig típusú, a határpontot explicit módon tartalmazó szerkezetek esetében ez lehetetlen (Kreisberg 1980: 22). bolgár macedón olasz

Ìëàäèÿò ëåêàð ìå ëåêóâà íÿêîëêî ìåñåöà. Ìëàäèîò ëåêàð ìå ëå÷åøå íåêîëêî ìåñåöè. Tra le sette e le nove dormivo. *Dalle sette alle nove dormivo.

Karolak vizsgálatába az igei csoport más elemeit (a határozókat) is bevonja. Az aspektust rugalmasabban értelmezi, és így áthidaló megoldást alkalmazva sikerül a fent említett elméletekben megbúvó következetlenséget kiküszöbölnie: „Istotnie teorie, które g³osz¹ podobne rzeczy maj¹ niewielki sens, jeœli przyjmuj¹ dodatkowe za³o¿enie (sk¹din¹d implicite zawarte w wielu spoœród z nich), ¿e aspekt jest wy³¹czn¹ w³aœciwoœci¹ form czasownikowych. Zmiana perspektywy usuwa [...] wzmiankowan¹ niedorzecznoœæ” (Karolak 1996: 48). Kiefer elméletében6, amelyet elsõsorban a magyar igeaspektus leírására dolgozott ki, és legteljesebben 1992-ben ismertetett (Kiefer 1992: 797–887), bizonyos, általa duratívnak nevezett magyar igékrõl pl. elálldogál, elborozgat, elábrándozik, eltöpreng (a példamondatok alapján nyilvánvalóvá válik, hogy tulajdonképpen perduratív, illetve delimitatív szerkezetekrõl van szó, pl.: Órákon át elálldogált. Egy ideig / egy darabig elborozgattak) elmondja, hogy ezek átmeneti kategóriát képviselnek az imperfektív és a perfektív igék között (Kiefer 1992: 831). Ezek az igék ugyanis a perfektív igékhez hasonlóan oszthatatlan idõintervallumúak, ugyanakkor szerkezeteket alkothatnak a határpont nélküli duratív, sõt néha még a határpontos idõmódosítókkal is. Kiefer a magyar nyelv igeaspektusának vizsgálata során az aspektust mondatszemantikai, univerzális kategóriának tekintve, azt a mondatok belsõ idõszerkezeteként értelmezi. Elméletében, amely sok közös elemet tartalmaz Reichenbachnak az idõviszonyok grammatikájának logikai analizisérõl szóló mûvével7 (Reichenbach 1948, Pelc 1964: 296–305), bemutatja azokat az idõszerkezeteket, amelyek formájában a befejezett, illetve a folyamatos aspektus realizálódhat. Ennek alapján lehetõvé válik a folyamatos és a befejezett aspektuális oppozíciók feltárása. A befejezett aspektushoz szerinte hatféle idõszerkezet tartozik. Ezek a következõk:

16

a) Tartós-befejezett, pl. Megírta a leckéjét. -------------x––––––––—x----------------------------→  megírta a leckéjét Idõszerkezet: osztatlan idõintervallum. b) Pillanatnyi, nem végpont, pl. Megmozdult. ------------------x-----------------------------→  megmozdult Idõszerkezet: pontszerû. c) Pillanatnyi, végpont, pl. Gyõzött. -------------------x––––––—x---------------------→  gyõzött Idõszerkezet: pontszerû, egy intervallum végpontja. d) Tartós-befejezett ismétléssel, pl. Mindig megírta a leckéjét. ------x—————x---------------x————x----------------x————x------------------→    megírta a leckéjét megírta a leckéjét megírta a leckéjét Idõszerkezet: oszthatatlan idõintervallum, többször megismételve. e) Pillanatnyi, nem végpont, ismétléssel, pl. Többször megmozdult. ---------x---------------------x------------------x------------------x------------------------→     megmozdult megmozdult megmozdult megmozdult Idõszerkezet: pontszerû idõintervallum többször megismételve. f) Pillanatnyi, végpont, ismétléssel, pl. Többször gyõzött. ------x———x---------x———x---------x————x---------x———x-----------------→     gyõzött gyõzött gyõzött gyõzött

17

A folyamatos aspektus a következõ formákban jelenhet meg: a) Korlátlanul folyamatos. A) Egyszeri, pl. Pisti egész nap dolgozott. egész nap ---------x —0—0—0—0—x--------------------------------------------------→ dolgozott Az egész nap által meghatározott intervallum „üresen hagyott” helyei azok, amikor Pisti nem dolgozott. Idõszerkezet: osztható idõintervallum megszakítással. B) Ismétléssel, pl. Pisti minden nap dolgozott. 1. nap 2. nap 3. nap ------x————x---------------x—————x----------------x—————x---------------→ dolgozott dolgozott dolgozott Idõszerkezet: ugyanaz mint az A)-ban, de ismétléssel. b) Folyamatos korlátozott idõintervallummal (progresszív aspektus), pl. Éppen szedtem össze a holmimat, amikor megszólalt a telefon. megszólalt a telefon  ---------------------x—————x——————x---------------------------------------→ ______________________  ’szedtem’ össze a holmimat Idõszerkezet: osztható idõintervallum megszakítással, a referenciaidõt általában egy másik esemény szolgáltatja. A befejezett aspektus osztályozását Kiefer az alábbi módon képzeli el: befejezett ________ ________   tartós pillanatnyi __ __ __ ______     egyszeri ismétléses nem végpont végpont ________ ___ __ ______     egyszeri ismétléses egyszeri ismétléses

18

A folyamatos oppozíciók az alábbi módon foglalhatók össze: folyamatos (osztható) ___________ ___________   korlátlan idõtartam korlátozott idõtartam ________ ________    (egyszeri) egyszeri ismétléssel A folyamatos : befejezett oppozíción kívül Kiefer szerint van még egy alapkategória, amelyet õ az állapotok kategóriájának nevez. Ezek nem szakíthatók meg, de tetszés szerint megismételhetõk. Kiefer elmondja azt is, hogy az állapotok, a cselekvések és a történések között számos ún. átmeneti kategória is létezhet. Itt említi meg az áll, fekszik, ül igéket, amelyeknek idõszerkezete szerinte megengedi a megszakítást. Az állapotokat az alábbi ábra szemlélteti: állapot (nem megszakítható idõintervallum) ___________ ___________   egyszeri ismétléssel (Kiefer 1992: 810–815) Kiefer az igék aspektusát a rájuk jellemzõ belsõ idõszerkezettel8 azonosítja. Az igeaspektust „az ige lexikailag meghatározott (temporális) jelentésének a mondat aspektuális értékéhez való hozzájárulásaként” értelmezi. Az aspektus meghatározásánál nála fontos szerepet játszik a tartós : pillanatnyi szembenállás, mely szerves része az idõszerkezetnek, illetve az eseményidõ határpontos vagy határpont nélküli jellege. Ebben az értelemben állítja Kiefer, hogy „a mondat aspektusa a mondatban leírt esemény belsõ idõszerkezetével azonos” (Kiefer 1994: 258, 267). Az egyes események eltérõ belsõ idõszerkezete alapján lehetõség nyílik arra, hogy az ezeket jelölõ igéket idõszerkezetük szerint osztályozzuk. E szerint különböztetett meg Vendler állapotokat (states), cselekvéseket (activities), eredményeket (accomplishments), teljesítményeket (achievements) vagy momentán eseményeket (semelfactives) (Vendler 1967). Kiefer ezt a felosztást eseményaspektusnak nevezi, hiszen mint mondja, ezt az eseménytipológiát szokás a szláv aspektológián kívül az aspektussal azonosítani (Kiefer 1994: 259). Ez különbözik például a szláv nyelvekben található aspektustól, amit Kiefer fázisaspektusnak nevez. Ezt szerinte az ugyanazon eseménynek két különbözõ fázisára vonatkozó igék fejezik ki. Ha ez morfológiai eszközökkel történik, ún. „tiszta aspektusképzésrõl” beszélünk. Kiefer az eseményaspektust a fázisaspektussal ellentétben univerzálisnak tekinti. Elmondja, hogy míg az aspektus az ún. aspektusnyelvekben (pl. a lengyelben) döntõen az igék morfológiájában jelentkezik, a nem aspektusnyelvekben ez fõként mondattani vagy lexikai eszközökkel jut kifejezésre. Mivel a germán nyelveket és a magyar nyelvet a szláv nyelvekkel ellentétben Kiefer nem tekinti aspektusnyelveknek, világos, hogy ezekben a nyelvekben az aspektuális tar19

talmak kifejezése csak a mondat szintjén lehetséges. Ez azt jelenti, hogy amikor Kiefer az igék vagy az igés szerkezetek aspektusáról beszél, azon a mondat aspektusát kell érteni. Így tulajdonképpen az aspektus mint mondatszemantikai kategória „univerzálisan definiálhatóvᔠválik (Kiefer 1992: 802). Pete ennek kapcsán Comrie aspektusról szóló könyvére utalva (Comrie 1976) megjegyzi, hogy „egy nyelvi kategóriának az univerzális leírása akkor is lehetséges, ha nem tekintjük azt mondatszemantikai kategóriának”, s hozzáteszi, hogy egyes nyelvekben létezhetnek olyan mondatszemantikai kategóriák (pl. az orosz ún. félpasszív szerkezetek), amelyek egy másikból hiányoznak. Figyelmeztet arra is, hogy a nyelvek legtöbbször mind morfológiai, mind pedig mondattani eszközöket felhasználnak aspektuális tartalmak kifejezésére, amire a magyar nyelvben is bõven akad példa, ahogy erre már Jászay László is felhívta a figyelmet (Jászay 1993: 79). Pete rámutat továbbá, hogy Kiefer felfogásával ellentétben, a magyarban vannak olyan szemléleti párok, pl. ír : megír, olvas : elolvas, fõz : megfõz, csinál : megcsinál, amelyeknek befejezett tagjai „meghatározzák végeredményben az egész mondat aspektusát”. Meg kell azonban jegyezni, hogy – amint erre Wacha Balázs volt szíves a figyelmemet felhívni – a Pete által felsorolt párok igekötõ nélküli tagjai közül a csinál, a fõz, a készít, a forral vagy az általa nem említett hoz korántsem általánosítható módon folyamatosak. Míg folyamatos aspektusértékûek a ’Csinálta a ’felhajtást, ’Fõzte a ’halászlét, ’Hozta a ’tányért, ’Forralta a ’vizet vagy az Éppen ’vizet forralt mondatok, s a tárgyat vagy az éppen kitett tárgyat nem tartalmazó, esetleg csak puszta igébõl, állítmányból álló Fõzött, Javában fõzött, Éppen fõzött, továbbá a Csinálta, Forralta, Fõzte mondatok is folyamatosak, a Csinált egy ládikót, Fõzött egy kondér halászlét, Forralt egy kis vizet mondategységek már nem folyamatos aspektusértékûek, s nem folyamatos aspektusértékû a fókuszban (nyomatékos, kirekesztõ) alanyt tartalmazó mondatok többsége sem: Ezt õ csinálta, Ezt Éva fõzte, Pista hozta, vagyis a szembenállás ezekben az esetekben sem írható le csak az igekötõ jelenlétének, illetve hiányának szembenállásaként. Másfelõl, minthogy a magyarban az aspektus több szinten át épülhet, illetve szintrõl szintre megmaradhat vagy módosulhat, a bejött vagy a bejött a szobába befejezett formát tartalmazó idõnként bejött, idõnként bejött a szobába formák kifelé már újra folyamatosak, vö.: Míg én ott ültem, idõnként bejött a szobába Rezsõ is, Míg én ott ültem be-bejött a szobába Rezsõ is. Míg én ott ültem, bejárkált a szobába Rezsõ is, Míg én ott voltam, Rezsõ csak járkált ki-be. Ugyanakkor az is igaz, hogy a mondat aspektusát olykor egyetlen igealak határozza meg: (pl. a Döntött, Távozott – befejezett aspektusértékû mondatok, az Ült, Varrt – folyamatos aspektusértékû mondatok). Az viszont már nem garantálható, hogy az így meghatározott aspektusérték a mondat minden további kiterjesztése, bõvítése esetén fennmarad, vö.: Egymás után döntötték el az ügyeket – folyamatos aspektusértékû mondategység, Ült egy kicsit –befejezett aspektusértékû mondategység. Kiefer egy késõbbi cikkében, az aspektus mondatszemantikai kategóriaként való értelmezésének kapcsán beszél a Frege-féle elvrõl és a kompozicionalitásról, hangsúlyozva, hogy a mondat aspektusértékét tulajdonképpen a mondat szintaktikai szerkezetének jellege és lexikális elemei aspektusértékének az összege adja (Kiefer 1996: 263). Ezzel kapcsolatban meg kívánjuk jegyezni, hogy a Frege-féle elv nem csupán mondatok, hanem természetesen az egyes igék, valamint igei szerkezetek, azaz predikátumok eseményaspektus-értékének megállapításánál is használható, amint ezt jól példázza Markus Egg 1994-ben megjelent munkája (Egg 1994). Egg Aktionsart und Kompositionalität címû 20

mûvében a Montague-grammatika és a lexikális szemantika újabb eredményeit felhasználva két oldalról közelíti meg a kérdést. Egyrészt feltárja azt a kapcsolatot, ami az egyes akcióminõségek jellemzõi és az ezen akcióminõségek csoportjába tartozó igei predikátumok szerkezete között fennáll. Másrészt bizonyítja, hogy egy predikátum (igék, igés szerkezetek és mondatok – Verben, Projektionen von Verben und Sätze) akcióminõsége – az akcióminõségen itt a szerzõ tulajdonképpen a kieferi értelemben vett eseményaspektust érti – az összetevõk ismeretében levezethetõ. Egg rámutat arra a köztudott tényre is, hogy az aktánsok hatással lehetnek egy predikátum akcióminõségére. Példaként a Birnen essen (körtét enni) – határpont nélküli, illetve az eine Birne essen (megenni egy körtét) – határpontos igés szerkezeteket említi, amely utóbbinál a határozott tárgy befejezettséget implikál.9 Egg a továbbiakban olyan alkalmazott szemantika bevezetése mellett foglal állást, amely tekintettel van az ilyen jelenségekre. Az akcióminõséget a szerzõ olyan kategóriaként kezeli, amely szerint igék, igés szerkezetek és egész mondatok is csoportosíthatók. Mivel egy komplex szerkezet akcióminõségét az igén kívül más konstituensek is befolyásolhatják, szerinte az akcióminõség-szemantika nem korlátozódhat csupán igeosztályok felsorolására. Egg munkája tulajdonképpen Dowty munkájának továbbvitele (Dowty 1979), ezért a szerzõ megismerteti az olvasót a Dowty által bevezetett ún. aspektuskalkulussal (Aspektkalkül). Ennek lényege, hogy sok ige belsõ szemantikai szerkezete más igékkel leírható. Egg példaként hozza az erschießen (agyonlõni) igét, amelyet a következõ módon parafrazál: egy személy lõfegyverhasználata (ok), egy másik személy halálához vezet (hatás). Így az erschießen (agyonlõni) igében inherens módon benne rejlõ hatás a sterben (meghalni) igével írható le. A két ige között bizonyos kapcsolat áll fenn, amin azt kell érteni, hogy az erschießen (agyonlõni) ige szemantikai struktúrájának része a sterben (meghalni) ige szemantikai strukturája is. Ennek az eljárásnak az a célja, hogy a komplex struktúrával rendelkezõ lexémákat kevésbé komplex struktúrájú lexémákra bontsuk, amelyeket bizonyos operátorokkal kapcsolunk egymáshoz. Végül olyan szemantikai struktúrákat kell kapnunk, amelyekbõl az eseményaspektus leolvasható. Ez természetesen feltételezi, az ún. „aktionsartspecifikus” operátorok meglétét. Az igei szerkezetek, valamint mondatok értékelésénél, amelyek meglehetõsen komplex struktúrával rendelkeznek, a szerzõ a Montague-grammatikára és Dowty fentebb idézett munkájára támaszkodva kötõoperátorként a lambda-konverzió néven ismert függvényt alkalmazza, ami az alábbi képlettel írható le: λ x (...x...) (a) → (...a...). Egg a predikátumok szemantikai reprezentánsait egy a Montague-grammatikán alapuló logikai nyelvre fordítja le. A Montaguegrammatikában, amely a szintaxis és a szemantika közötti paralelizmus meglétét hirdeti, minden szintaktikai kötõszabálynak megvan a megfelelõ szemantikai kötõszabálya. A Fritz schläft (Fritz alszik) mondat esetében az eljárás a következõ: Ha α egy NP, β pedig VP, összekapcsoljuk õket egy mondattá: S. α és β összekapcsolásának szintaktikai kötõszabálya, azaz F egy konkatenáció: F (αβ) = α β. α és β szemantikai megfelelõi β’ (α’) ahol α’ és β’ mindig α és β szemantikai megfelelõi. Az elméletben fontos szerepet játszik a funktor-argumentum kapcsolatának halmazelméletbõl ismert értelmezése. Ennek megfelelõen ha a schlafen (aludni) ige az összes alvók halmazát jelöli, a schlafen (aludni) igének egy NP-re (pl. „Fritz”) való alkalmazása csupán azt fejezi ki, hogy Fritz az alvók halmazába tartozik. A modell szemantikai részének fontos elemét képezi a Bierwisch és Lang által bevezetett ún. kétszintes szemantika (Zwei-Ebenen-Semantik) (Bierwisch 1982, Lang 1989). Ez abból indul ki, hogy meg kell egymástól különböztetni az ember nyelvi és általános-kog21

nitív képességeit. Ezek ugyanis az emberi intelligencia két különbözõ részét alkotják, amelyek a nyelvi megnyilatkozások feldolgozásánál mûködnek közre. A jelentés elsõ szintjét egy szemantikai komponens képezi, amely mint a grammatika egy része az ember nyelvi kompetenciájához tartozik és a nyelvi megnyilatkozásokhoz jelentést rendel. Ez a szint azonban nem szabja meg teljesen a jelentést. Az ember általános-kognitív képességeinek segítségével képet alkot a valóságról, amelyre a megnyilatkozások jelentését leképezi és azokat az adott kontextusnak megfelelõen tovább differenciálja. Csak ezután jelenik meg a teljes jelentés, amely a második szintet alkotja. A logikai nyelv alapját, amelyben a szerzõ az egyes predikátumokat értelmezi Kaplan (1979) és Stechnow (1992) munkái szolgáltatják. Ebben a nyelvben a predikátumok olyan függvényként jelennek meg, amelyek az argumentumok halmazát egy megnyilatkozási és egy értékelési index közötti relációra képezik le. Mindkét index egy világ–idõ párból áll. A megnyilatkozási index mint beszédidõ (Kiefernél BI), az értékelési index mint eseményidõ (Kiefernél EI) értelmezhetõ. Egg az idõre és a határozottságra vonatkozóan semmilyen információt sem tartalmazó mondatokra Herweg nyomán a radikális mondat kifejezést alkalmazza, amit a Max in der Kneipe sei- (Max a kocsmában lenni) példával illusztrál (Herweg 1990). A predikátumok idõszerkezetének vizsgálatánál Egg a mereológiából indul ki, amely azzal az elõnnyel bír, hogy így az idõintervallumok és az idõpontok azonos típusúnak minõsülnek. A halmazelmélet szerint az idõpontok részhalmazai az idõintervallumoknak, amelyek így már egy felsõbb osztályba tartoznak. A mereológiában ezzel szemben azt látjuk, hogy két vagy több entitás egybekapcsolása esetén ugyanolyan osztályú egységeket kapunk, mint az entitások maguk. Az Antinucci–Gerbert-féle elméletben, amely – mint megállapítottuk – elsõsorban a generatív modellel tart rokonságot, a mondatok szemantikai mélyszerkezetének összetevõit operátorok bevezetésével formalizálták. Ez tulajdonképpen annyiban hasonlít az Egg munkájában alkalmazott Frege-elvhez, hogy itt is a mondatok aspektusának szerkezeti összetevõit, azaz komponenseit jelölik az operátorok. Az egyik különbség azonban a két munka között, hogy Eggnél az igék, igés szerkezetek és mondatok szemantikai szerkezetének leírása nem ágrajzokkal történik, amint ezt az Antinucci–Gerbert szerzõpárosnál láttuk, hanem képletek formájában. A térbeli jelentésû elöljárószókat, mint például in (Weg-Präpositionen wie z. B. in) tartalmazó szerkezetek leírásánál például Egg az alábbi operátorokat vezeti be: MOVE /mozgás/, CHANGE /változás/, BECOME /állapotváltozás/, CAUSE /okoz/, LOK /hely/. Az in + Akkusativ / (-ba,-be) elöljárószó jelentésszerkezetét Egg a következõ módon formalizálja: λy λP λx [P(x) CAUSE BECOME (LOK(x, IN* (y))) ] Ezt úgy kell értelmezni, hogy egy prepozíció (P) x elõtt azt okozza (CAUSE), hogy x helye (LOK) megváltozik (BECOME) y-ra. A képlet természetesen igés szerkezetek esetén tovább bonyolódik, ami helyenként az áttekinthetõséget egyre nehezebbé teszi. Ez legszemléletesebben talán a Touristen betrachteten die Wartburg (A turisták megtekintették a Wartburgot) mondat példáján mutatható be, amely a szerzõ szerint megengedi az iteratív olvasatot is, hiszen a szóban forgó autót egymástól eltérõ idõpontokban különbözõ turisták tekinthették meg. A betrachten határpont nélküli predikátum felbontása Egg szerint: λy λx λt betrachten’ (x,y) (t), ahol y és x, t idõpontban megtekintenek valamit. Az iterativitásra bevezetett funkcionális operátor: ITERN = (aktánsok: N = Noun /fõnév/ okozta iteráció) alkalmazásával a következõ képletet kapjuk: 22

λP λx λt ITERN (P, x) (t) [ λy’ λx’ λt’ betrachten’ (x’,y’) (t’)]= λy’ λx λt ITERN ( λx’ λt’ betrachten’ (x’,y’) (t’), x) (t). A Touristen (turisták) alanyt is belevéve a felbontásba, számos lambda-konverzió után a következõ módon alakul a képlet: λt ∃x [ Touristen’ (x) (t) Λ ITERN ( λ x’ λ t’ betrachten’ (x’,w) (t’),x)(t)]= λ t ∃x [Touristen’ (x)(t) Λ∃Y [Y ε P(x) Λ "y (y ε Y ⇒ ∃ ! t’ (t’ ⊆ t Λ betrachten’ (y, w) (t’))) Λ ITERS ( λt” ∃ y ( y ε Y Λ betrachten’ (y, w) (t”)))(t) ]] Ez tulajdonképpen a mondatiteráció (NP-Iteration) általános képletének: " P " x " t (ITERN (P,x) (t) ⇔ ∃ Y[ Y ε P (x) Λ " y (y ε Y ⇒ ∃ ! t’ (t’ ⊆ t Λ P (y) (t’))) Λ ITERS ( λ t” ∃ y ( y ε Y Λ P (y) (t”)))(t) ]) az adott konkrét mondatra történõ alkalmazása, ami szóban a következõ módon értelmezhetõ: egy adott fõnévi csoport x (pl. Touristen) és egy állítmányi csoport P (Prädikat, pl. betrachten) viszonya t idõpontban úgy jellemezhetõ, hogy x-et felosztjuk Y-ra úgy, hogy az Y halmaz minden egyes elemére (y) a t egy idõpontjában (t’) a P vonatkozzon a P (y) (t’) képlet szerint. Ekkor a t idõben fennáll egy mondatiteráció a „P ráillik az Y egy elemére” tartalomra. Így a t’ halmaz minden t” elemére, amely a mondatiterációban résztvevõ idõintervallumokat jelöli, és amelyeknek tartalma t-vel megegyezõ, érvényes egy y, amely eleme Y-nek, amelyre P érvényes. Azaz a felbontás minden elemére az idõhalmaz egy t’ pontjában a P (Predikátum) vonatkozik. A λt ITERN (P,x) (t) tehát kijelöli az adott P-re és x-re vonatkozó legkisebb t idõintervallumokat úgy, hogy x minden része a P-nek legyen alárendelve. A w szimbólum a mondat tárgyát azaz a Wartburgot jelöli. Az ITERN operátor a mondatiterációban résztvevõ predikátumok helyiértékétõl független. Az adott predikátum helyi értékétõl függõen még más mondatiterációs operátorokra is szükség lehet, amelyeknek legkisebb közös nevezõjük mindig ITERN lesz. Intranzitív predikátumok esetében azonban az ITERN mint mondatiterációs operátor, közvetlenül is alkalmazható. Az ITERN tranzitivitás esetében az ITERS konjunktív operátorral egészül ki, amelynek a fenti esetben argumentuma a w. Az ITERS (S = Satz) így azt is jelöli, hogy az iteráció az egész mondatra érvényes. Az elmélet bonyolultsága nyilvánvaló. Ez a logikai grammatika összetett nyelvezetének és jelrendszerének használatán kívül abból is adódik, hogy Eggnél sokszor egy igés szerkezet csupán egyetlen elemének (mint pl. egy elöljárószó) leírása is igen összetett formális apparátust igényel, amit a szerzõ maga is elismer. Egg munkája tulajdonképpen nem más, mint a kategoriális grammatikával (Ajdukiewicz 1960) rokonságot mutató Montague-grammatika és a fentebb már ismertetett elméletek: a Frege-féle elv, az aspektuskalkulus, a kétszintes szemantika és a mereológia ötvözetének a természetes nyelv egy szubkategóriájára való alkalmazása.10 Az a szubkategória, amelyet Egg „Aktionsart”-nak nevez, és amely vizsgálatának tárgyát képezi – mint erre fentebb már utaltunk –, tulajdonképpen a kieferi értelemben vett eseményaspektus. Ez nem feltétlenül azonos az akcióminõséggel, amelyet Kiefer „az ige jelentésének morfológiailag kifejezett járulékos módosulásaként” értelmez (Kiefer 1996: 261). Az Antinucci–Gerbert- és az Egg-féle elmélet között vannak bizonyos hasonlóságok (ide sorolhatók például a formalizációs igényen kívül, a két elméletben szereplõ, az ope23

rátorokat érintõ olyan egyezések, mint pl. zmiana (változás) = Eggnél CHANGE és BECOME, powoduje (okoz) = Eggnél CAUSE). Bár a két mû, amint arra fentebb már utaltunk, eltérõ elméleti alapon jött létre és az általuk vizsgált nyelvek is különböznek, az operátorok közötti egyezés azt a kieferi megállapítást is alátámasztani látszik, hogy az eseményaspektus a fázisaspektussal ellentétben univerzális kategória, s így logikus, hogy az összetevõk is azonosak legyenek (Kiefer 1996: 263). Azt már csak mellékesen említjük meg, hogy az univerzális igényû vendleri felosztás mindkét munkában fontos szerepet játszik. Az Antinucci–Gerbert- és az Egg-féle elmélet hasonlóságából persze az is következik, hogy Apreszjannak az idevágó elméletekkel kapcsolatos kritikája (a triviális szemantikai jegyek megléte, valamint az, hogy kétséges a közvetlen összetevõk vizsgálata során kiválasztott jelentéselem megfelelõen általános vagy részletes volta) ebben az esetben is megismételhetõ. Látnunk kell azonban azt is, hogy a fenti kifogások lényegében minden intuitív alapra épülõ elméleti konstruktum esetében érvényesek. A megoldás irányvonalát tulajdonképpen maga Apreszjan jelölte ki a „nem triviális szemantikai jegynek” (íåòðèâèàëüíûé ñåìàíòè÷åñêèé ïðèçíàê, nietrywialna cecha semantyczna) nevezett fogalom bevezetésével, amely szerinte a lexémák és a grammémák szintagmatikus funkcionális síkjához kötõdik. A nem triviális szemantikai jegyek (a nem triviális szintaktikai jegyekhez hasonlóan) Apreszjan szerint olyan elméleti konstruktumok, amelyek lehetõvé teszik, hogy a nyelvi információt rövidített formában írjuk le. Ezt részletesen a fázisigék szintaktikai kapcsolatainak példáján mutatja be. Ennek a jegynek a lényegét az a szabály adja, amely komplementáris viszonyt tételez fel X kifejezés és a tõle függõ Y fõnévi igenév között: Ha X = (V, fázis), akkor Y ≠ perf. Apreszján hangsúlyozza, hogy a fázisigék körének megállapítása az igék jelentésétõl független, mert bár a fázisosság jelentését tekintve motivált, ugyanakkor mégsem köthetõ a megfelelõ igék egy jelentéskomponensének a definíciójához. Ezt a íà÷èíàòü (kezdeni) igével szemlélteti: (’íà÷èíàòü ϒ, ïåðåñòàâàòü = ’íà÷èíàòü íå ϒ, ïðîäîëæàòü = ’íå ïåðåñòàâàòü ϒ = ’íå íà÷èíàòü íå ϒ). Apreszjan véleménye szerint a nem triviális szemantikai jegyek ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a fenti példában szereplõ nem triviális szintaktikai jegyek: a) lehetõséget nyújtanak a nyelvi információ általánosított és rövidített formában történõ leírására; b) az esetek többségében nem csupán egy, hanem több egymástól független szabályszerûség leírásánál is alkalmazhatók; c) szemantikailag mindegyikük motivált, tehát tükrözi az adott szó valamely szemantikai sajátosságát, de nem ismétli azt. A szemantikai és a szintaktikai jegyek közötti különbség Apreszjan szerint abban áll, hogy az elõbbieket nem a szintaktikai szabályok, hanem a lexémák, illetve a lexémák és a grammémák egymáshoz való kapcsolódását meghatározó felszíni szemantikai szabályok leírásánál használjuk. A különbség tehát nem a jelenség lényegét, hanem annak alkalmazását érinti, akár a grammémák (szintaktikai jegyek), akár a lexémák (nem triviális szemantikai jegyek) kapcsolódásáról van szó. A jegyek között fennálló analógia, amelyre Apreszjan rámutat, abból a közös alapból adódik, amely szemantikai jellegû, és amely a disztribúciós tulajdonságokat megszabja. Úgy tûnik, az aspektuselméleti felhasználhatóság érdekében elkerülhetetlen a fenti fogalom értelmezési körének paradigmatikus síkra való kiterjesztése. A továbbiakban a nem triviális szemantikai jegyet olyan általános fogalomként használjuk majd, amelynek há24

rom megjelenési formája lehetséges: 1. szintaktikai – amely a grammémák szintagmán belüli kapcsolódására vonatkozik; 2. lexikális – amely a lexémák egymás közötti, illetve a lexémáknak a grammémákkal való kapcsolódására vonatkozik; 3. paradigmatikus – amely a morfológiai formák képzésének lehetõségeit és korlátait érinti. Az ilyen értelemben használt (nem triviális) szemantikai jegyek a nyelvi relációk minden típusát érintik, és túlmutatnak a szintagmatika szintjén. Hasonló módon paradigmatikai-morfológiai szabályok is megfogalmazhatók. A perfektivitásra mint jegyre különösen érvényes, hogy mind szintagmatikai, mind pedig paradigmatikai síkon definiálható. Ha Apreszjánnak a fázisigékre kidolgozott képletét megfordítjuk, a perfektivitás definícióját kapjuk: Ha Y = (V, perf.), akkor X ≠ fázisige A fenti definíció szóban az alábbi módon fogalmazható meg: befejezett ige az, amely nem kapcsolódhat fázisigével. A perfektivitás tehát olyan jegy, amely kizárja a fázisigével való kapcsolódás lehetõségét. Még egyértelmûbb a helyzet paradigmatikus síkon. A szabály meghatározza az Y igei lexéma és az X grammatikai idõ közötti kapcsolatot: Ha Y = (V, perf.), akkor X nem ≠ fut. Azaz: A befejezett igének nincs külön jövõ idejû alakja. Funkcionális szempontból a fenti definíció kiegészíthetõ: a befejezett igének nincs külön jövõ idejû (futurum) alakja, ugyanakkor jelen idejû személyragokkal ellátott alakjai (praesentis) jövõ idejû jelentéssel bírnak. Maga a perfektivitás a fentiek ismeretében a következõ módon definiálható: a perfektivitás olyan jegy, amely nem engedi meg a jövõ idejû alakok (futurum) képzését. Ennek analógiájára az oppozíció jelöletlen tagjának, a folyamatos igének, illetve a folyamatosságnak a definíciója is elképzelhetõ: Ha Y = (V, impf.), akkor ≤ X= fázisige. Azaz: a folyamatos ige kapcsolódhat fázisigével, tehát a folyamatosság olyan jegy, amely megengedi a fázisigével való kapcsolódást. A paradigmatikus szabály a következõképpen írható fel: Ha Y= (V, impf.), akkor X= praet., v. praes., v. fut. Azaz: a folyamatos igének mindhárom idõben vannak alakjai. Az imperfektivitás tehát olyan jegy, amely mindhárom idõben (praeteritum, praesens, futurum) megengedi az igealakok képzését. Az Apreszján által megalkotott nem triviális szemantikai, illetve szintaktikai jegyek fogalmának megfelelõen az aspektus még más szabályszerûségekben is megnyilvánul (pl. az igenévképzés területén). Köztudott, hogy a lengyel nyelvben a befejezett igékbõl csak elõidejûséget kifejezõ határozói igenév (ún. imies³ów uprzedni, pl. przeczytawszy), míg a folyamatos igékbõl csak egyidejûséget kifejezõ határozói igenév (ún. imies³ów przys³ówkowy wspó³czesny, pl. czytaj¹c) képezhetõ. Meggyõzõdésünk azonban, hogy a tárgyalt aspektuális oppozíció definíciós kritériumainak a fent ismertetett szabályszerûségek önmagukban is eleget tesznek. A befejezett és folyamatos igék használatának paradigmatikus szabályait (és korlátait) a lengyel nyelvre vetítve a czytaæ folyamatos, illetve a przeczytaæ befejezett ige példáján a következõ táblázat mutatja be: 25

folyamatos: czytaæ

múlt idõ:

jelen idõ:

jövõ idõ:

Forma

Forma

Jelentés

Jelentés

Jelentés

singularis

pluralis

’ezelõtt’

’most’

’ezután’

+

–

–

–

+

–

–

–

+

czyta³em/-am

czytaliœmy/-³yœmy

czyta³eœ/-aœ

czytaliœcie/-³yœcie

czyta³/-a/-o

czytali/-³y

czytam

czytamy

czytasz

czytacie

czyta

czytaj¹

bêdê czyta³/-a/-o

bêdziemy czytali/-³y

bêdziesz czyta³/-a/-o

bêdziecie czytali/-³y

bêdzie czyta³/-a/-o

bêd¹ czytali/-³y

befejezett: przeczytaæ

múlt idõ:

jelen idõ:

jövõ idõ:

Forma

Forma

Jelentés

Jelentés

Jelentés

singularis

pluralis

’ezelõtt’

’most’

’ezután’

+

–

–

–

–

+

–

–

–

przeczyta³em/-am

przeczytaliœmy/-³yœmy

przeczyta³eœ/-aœ

przeczytaliœcie/-³yœcie

przeczyta³/-a/-o

przeczytali/-³y

przeczytam

przeczytamy

przeczytasz

przeczytacie

przeczyta

przeczytaj¹ –

–

–

–

–

–

Összegzésképpen megállapíthatjuk tehát, hogy az aspektust az ige szemantikai jegyeinek olyan oppozíciójaként írtuk le, amelyek közül az egyik – a perfektivitás – kizárja az adott igének fázisigékkel történõ kapcsolódását és a jövõ idejû formák képzését, míg a másik jegy, az imperfektivitás esetében, nem találkozunk ilyen megszorításokkal. A fentiekhez talán még az fûzhetõ hozzá, hogy az apreszjáni alapokra épülõ eljárás csak azoknál a nyelveknél alkalmazható eredményesen, amelyekben az aspektus morfológiai kategória.11 Ilyen a szláv nyelvek csoportjába tartozó lengyel is, amelyben az ige mondataspektus-meghatározó szereppel bír. A német, amelyben az aspektus szintaktikailag kompozicionális, az Egg által ismertetett módszer tûnik célravezetõbbnek. A magyar nyelv esetében a fázisigeteszt nem mindig tûnik eredményesnek; vö: elkezdi olvasni a könyvet – 26

*elkezdi elolvasni a könyvet, de ugyanakkor: elkezd tanulni, elkezdi megírni/megcsinálni a leckét. Ebben a vonatkozásban hasonlóan viselkedik a felsõszorb is, amelyben (fõként a XIX. századi irodalmi mûvekben) gyakori a fázisigéknek a befejezett infinitívusszal való kapcsolódása. Erre Petruhina hoz Faßke nyomán igen szemléletes példákat (Petruhina 2000: 60). A fenti elméletek esetében azt találtuk, hogy igék kapcsolódási szabályait, igés szerkezetek (esetleg igék projekciójaként létrejött egész mondatok) jelentését, e jelentés összetevõit, illetve az ezen igék jelölte idõviszonyokat vizsgálva, osztályozva és rendszerezve próbálták leírni az aspektust mint nyelvi jelenséget. Láthatjuk tehát, hogy a jelentés, az igék szemantikája ezekben az elméletekben – csakúgy mint az egész aspektológiában (lásd errõl: Hopper 1982) – igen fontos szerepet játszik. A kérdés a lengyel aspektológiában is tág teret kapott (Marcjanik 1987: 178–185, újabban: Gerbert 1997: 73–86).12 A funkcionális grammatikában, amelynek felfogása a prágai strukturalista iskolára és Ferdinand de Saussure nézeteire vezethetõ vissza, a jelentés kutatása szintén kiemelkedõ helyet foglal el. Ha abból indulunk ki, hogy a nyelvi rendszer bilaterális egységekbõl áll, amelyeket egyrészt a forma, másrészt pedig a jelentés (szemantika) alkot, akkor a besorolás két oldalról: a forma és a jelentés oldaláról történhet. A funkcionális grammatika a nyelvet a saussure-i értelemben vett jelölõ, a „signifiant” oldala felõl közelíti meg, miközben azt vizsgálja, milyen módon, milyen grammatikai eszközökkel fejezõdik ki a konkrét jelentés. A nyelvi rendszernek ilyen induktív jellegû leírása azonban azt a kérdést is felveti, hogy a nyelvben így elkülönített kategóriák nem csupán a nyelven kívüli valóság kategóriáit tükrözik-e, amelyek az adott nyelv tényleges kategóráihoz csak közvetetten kapcsolódnak, s így az ilyen jellegû leírás nem vezet-e végül a nyelvi valóság eltorzításához. A válasz a nyelvi kategóriák mezõszerûségében keresendõ. A 30-as évektõl kezdõdõen a nyelvészek más tudományágak képviselõihez hasonlóan a nyelvi jelenségeket a mezõelmélet keretében kezdték vizsgálni (Veith 1971).13 A teoretikusok meghatározása szerint a szemantikai mezõ olyan, az egyes nyelvektõl független rendezetlen fogalmi szubsztancia, amely fogalmi sávokat alkotó kontinuumokra oszlik. Minden ilyen kontinuum az adott nyelvi rendszer által meghatározott, amin azt kell érteni, hogy a strukturális síkon az elemek rendezett halmaza felel meg neki. Ezek a halmazok mint lexikális mezõ (pole leksykalne, Wortfeld), jelmezõ (pole znakowe, Zeichenfeld) határozhatók meg. A tartalom síkján a lexikális mezõnek a fogalmi mezõ (pole pojêciowe, Sinnfeld) felel meg (Polañski 1995: 406–407, Szulc 1994: 165). A mezõelmélet a nyelvi rendszert tehát olyan egyenletlen sûrûségû térként fogja fel, amely a centrum–periféria– átmenet elve alapján leírható (Martinet 1962, Péter 1991: 123–124). A fentebb vázolt elmélet szerint, amely az aspektuskutatásra is termékenyen hatott, a nyelvi rendszer leírása során még különbözõ kategóriák állíthatók fel, mint például temporalitás (temporalnoœæ, Feld der Temporalität); modalitás (modalnoœæ, Feld der Modalität); perszonalitás (personalnoœæ, Feld der Personalität); diatézis (diateza, Feld der Genus Verbi / Aktiv-PassivFeld); amelyeket funkcionális szemantikai mezõknek (pola funkcyjno-semantyczne, funktional-semantische Felder) nevezünk. Ezek a mezõk ún. makromezõk (makropola, Makrofelder), amelyek kisebb ún. mikromezõkre (mikropola, Mikrofelder) oszlanak (Gulyga–Sendels 1969, 1970, Sommerfeldt–Starke 1984, Engelen 1975) A modalitás funkcionális-szemantikai mezeje például az alábbi négy mikromezõre oszlik: 1. a beszélõ/író úgy gondolja, hogy a megnyilatkozás tartalma biztosan megfelel a valóságnak; 2. a beszélõ/író úgy gondolja, hogy a megnyilatkozás tartalma valószínûleg megfelel a valóság27

nak; 3. A beszélõ/író úgy gondolja, hogy a megnyilatkozás tartalma valószínûleg nem felel meg a valóságnak; 4. a beszélõ/író úgy gondolja, hogy a megnyilatkozás tartalma nem felel meg a valóságnak (Starke 1979: 147). A funkcionális-szemantikai mezõk lehetnek poli- vagy monocentrikusak. A perszonalitás például egy monocentrikus, összetett bináris struktúrájú mezõ, amelyben a struktúra egyik részét az igei elem (a személy), a másikat pedig a névmási elemek alkotják. A mezõ magjában az igék és a személyes névmások elsõ és második személye áll, a harmadik személyû formák már átmenetet képeznek a perifériához, a mezõ perifériáján pedig a többes számú (pl. általános alany) és a személytelen formák helyezkednek el. Ezen funkcionális-szemantikai mezõk egyike az aspektualitás is, amelynek morfológiai magja az aspektus, amely a befejezett és folyamatos igei formák grammatikai oppozícióján alapul. A cselekvés idõbeli lefolyását jellemzõ jegyek az aspektualitás tartalmi síkját alkotják, míg a kifejezés síkján különbözõ, úgymint: morfológiai (On zda³ egzamin – On zdawa³ egzamin), szóképzési (Wczoraj pracowaliœmy – Wczoraj napracowaliœmy siê), szintaktikai (és morfológiai) (Jan czyta³ ksi¹¿kê trzy godziny – Jan przeczyta³ ksi¹¿kê w ci¹gu trzech godzin), lexikai (PóŸno wraca do domu – Zdarza³o mu siê póŸno wracaæ do domu) eszközök jelennek meg. Ezeknek az eszközöknek mindegyike részt vesz aspektuális tartalmak kifejezésében. Az aspektualitás magját az aspektus funkcionális-szemantikai kategóriája alkotja, a nem grammatikalizált cselekvésmódok pedig, amelyekrõl részletesebben a következõ fejezetben lesz szó, a mezõ perifériáján helyezkednek el. A funkcionális grammatika elméletének részletes kidolgozása és az aspektualitás kifejezés bevezetése elsõsorban A. V. Bondarko nevéhez kötõdik (Bondarko 1983, 1987, 1990, 1991). Bondarko elképzeléseit tanítványa a Òåîðèÿ ôóíêöèîíàëüíîé ãðàììàòèêè harmadik kötetének társszerzõje, J. A. Pupinyin fejlesztette tovább, feltárva a diatézisnek az aspektualitáshoz, temporalitáshoz, taxiszhoz és modalitáshoz való viszonyát (Pupinyin 1990, 1995: 159–174). A hazai aspektológiában a funkcionális grammatika felfogását követi Jászay László, aki az aspektualitásra vonatkozó ismeretek összefoglaló áttekintését adta a Ëåêöèè ïî ãëàãîëüíîìó âèäó címû mûvében (Jászay 1993). Az aspektualitás kapcsán szólni kell még az ún. cselekvéshatár (ograniczenie przebiegu akcji, Grenzbezogenheit) fogalmáról, amely az aspektualitás integráns részét alkotja. Ez azt jelenti, hogy ha a cselekvés a határ fogalmával korlátozott (pl. robiæ, budowaæ, ubieraæ, sprz¹taæ), ennek elérése után az már nem folytatható tovább (pl. zrobiæ, zbudowaæ, ubraæ, sprz¹tn¹æ), s így megszûnik. A határpontos szemantikában az egyes szemantikai jegyek alapján különbözõ cselekvéshatár-típusok állapíthatók meg: a) reális határ – a befejezett igék állandó szemantikai jegye, amely lehet explicit vagy implicit; b) potenciális határ – a határ elérésére való irányultság, amely kifejezhetõ folyamatos igékkel is (potenciális határ fogalmával korlátozottak az ún. konatív igék, pl. Przekonywa³ wszystkich o swej niewinnoœci). Beszélhetünk abszolút határról, ha a cselekvés további folytatása lehetetlen: Matka ubra³a choinkê (ezek az igék a cselekvés folytatására utaló szerkezetekkel nem kapcsolódhatnak, vö. *Matka ubra³a choinkê i nadal j¹ ubiera), és viszonylagos határról, ha a cselekvés tovább folytatható: Wicher siê wzmocni³, i nadal siê wzmacnia. Meg kell különböztetnünk ezenkívül külsõ (zewnêtrzne ograniczenie przebiegu akcji, äußere Grenze) és belsõ határt (wewnêtrzne ograniczenie przebiegu akcji, innere Grenze des Handlungsverlaufs) is. Ezek abban különböznek, hogy a külsõ határpont, a belsõ határponttól eltérõen, nem jár szemléletbeli különbséggel (Bondarko 1986: 14–25, 1990: 5–24, 1991: 195–206). Jászay ezzel kapcsolatosan megjegyzi, hogy „azok az igék, amelyek egy tulajdonság megváltozását jelölik, az adott folyamat lezárulása után is többnyire 28

elvileg folytathatók”, majd ezt a megállapítást orosz és magyar nyelvi példákkal is alátámasztja. Ez szerinte arra is felhívja a figyelmet, hogy „a cselekvés belsõ minõségi határa elérésének hangsúlyozása a perfektív cselekvés meghatározásaként kevésbé univerzális” (Jászay–Tóth 1987: 16). A befejezett igék mindig határpontosak, a folyamatos igék szemantikai szerkezete viszont nem tartalmaz ilyen elemet, így ezek a cselekvések elméletileg a végtelenségig folytathatók. A határpontos elmélet az aspektológián belül igen fontos helyet foglal el. A folyamatosság–befejezettség lényegét érintõ, két jelenleg uralkodó felfogás közül, a határpontos elmélet az alapja az egyiknek (ezen a nézeten van pl. A. N. Tyihonov), míg a másik a perfektív cselekvés oszthatatlanságát, totalitását (kompletywnoœæ akcji, ca³oœciowoœæ, Totalität) hangsúlyozza (a nyelvészek közül az utóbbi nézetet képviseli többek között: Saussure 1978: 161, Sørensen 1949: 118, Forsyth 1970: 8; a szlavisták közül ezen a véleményen van: J. Sz. Maszlov is, aki így fogalmaz: „Ñ èçîáðàæàåò äåéñòâèå â åãî íåäåëèìîé öåëîñòíîñòè, à ÍÑ îñòàâëÿåò ïðèçíàê öåëîñòíîñòè/íåöåëîñòíîñòè íåâûðàæàåìûì.”, Maszlov 1984: 15–16, valamint Iszacsenko 1968: 348, Bondarko– Bulanyin 1967: 31, 45, Rasszudova 1984: 13, Œmiech 1971: 7, Piernikarski 1968: 80, 91). A hazai aspektológiában Jászay László, Krékits József, Kiefer Ferenc képviselik ezt a nézetet. Krékits József szerint a totalitás a cselekvés belsõ, mennyiségi vagy idõbeli határának elérésével valósulhat meg (Krékits 1982). Kiefertõl azonban, aki a perfektivitást úgy határozza meg, hogy az „a mondat oszthatatlan idõstruktúráját fejezi ki” – amint erre Pete rámutat – a határpontos elmélet sem idegen (Kiefer 1983: 151–152, Pete 1994: 236). Maga Pete a magyar aspektusrendszer leírására is a határpontos elméletet tartja a legmegfelelõbbnek (Pete 1994: 236). Az az ellentét, amely a perfektivitást a cselekvés totalitásának szemantikai jegyével meghatározó kutatók nézetei között húzódik meg szempontunkból talán még lényegesebb. Egyes kutatók, mint például A. Barentsen (Barentsen 1979: 270) felhívják a figyelmet arra, hogy a perfektív cselekvésnek a maga totalitásában való szemlélete kétféle módon értelmezhetõ: 1. mint olyan cselekvés, amelyet a kezdetétõl a végpontjáig a maga lezártságában szemlélünk anélkül, hogy ezt a két pontot részletesebben meghatároznánk – az ilyen totalitás minden befejezett cselekvésre vonatkozhat, függetlenül attól, hogy az elérte-e célját vagy sem; 2. mint olyan cselekvés, amely egy meghatározott idõegységen (jednostka czasowa, Zeiteinheit) belül elérte végpontját. Az így értelmezett totalitás, az orosz aspektológusok szerint, a cselekvés belsõ határának elérésén (äîñòèæåíèå âíóòðåííîãî ïðåäåëà äåéñòâèÿ) alapul, amely pont után a cselekvés már nem folytatódhat tovább, mert kimerítette önmagát, s így megszûnik. Érdemes itt megjegyezni, hogy belsõ határ csak olyan igéknek a szemantikai szerkezetében van, amelyekbõl befejezett derivátum is képezhetõ. Ezek az ún. rezultatív (ciklikus, terminatív) csoportba tartozó igék. Itt tehát két lehetõség kínálkozik: vagy mindazokat az igéket befejezettnek tekintjük, amelyek lezárt cselekvéseket jelölnek, amint ez például H. Ch. Sørensennél található, aki úgy vélekedik, hogy az oppozíció jelölt, befejezett tagja a cselekvés lezártságát, vagy annak kezdetét és lezártságát jelöli (Sørensen 1949)14, vagy csak azokat tekintjük ilyennek, amelyeknek szemantikájában a priori jelen van a belsõ határ, s az általuk jelölt befejezettség ennek a belsõ határnak az elérésén alapul. A. V. Bondarko, N. Sz. Avilova és még néhány más aspektológus is a totalitásnak ezt a második értelmezését fogadja el, amely azt vonja maga után, hogy sok olyan igének, mint: le¿eæ, siedzieæ, ¿yæ, pracowaæ, biegaæ nincs perfektív párja, azaz ezek az igék az imperfectiva tantumok csoportjába tartoznak, po- prefixum segítségével képzett derivátumaik: 29

pole¿eæ, posiedzieæ, po¿yæ, popracowaæ, pobiegaæ pedig a perfectiva tantumok csoportját alkotják, hiszen nem képezhetõk belõlük további párok az odle¿eæ–odlegiwaæ, odsiedzieæ– odsiadywaæ, przebiec–przebiegaæ, przepracowaæ–przepracowywaæ típusú igék mintájára. A totalitás nézetét képviselõ nyelvészek többsége azonban, mint például Comrie, Forsyth, vagy Sørensen, nem alkalmaz a fentihez hasonló megszorítást. A perfektív–imperfektív oppozíció lényegének nem triviális szemantikai jegyek alapján történõ meghatározása megfelelõ alapot nyújt az oppozíció fogalmi keretének tisztázásához is. A fentebb leírt apreszjáni definícióból az következik, hogy a lengyel nyelvben befejezettnek kell tekintenünk mindazokat az igei lexémákat, amelyek nem kapcsolódhatnak fázisigékkel, nincsenek jövõ idejû alakjaik, és nem képezhetõ belõlük egyidejûséget kifejezõ cselekvõ határozói igenév. Ez azonban nem engedi meg azt, hogy a befejezettség fogalmát csupán a rezultatív (ciklikus, terminatív) igékre korlátozzuk, hiszen ezeknek a grammatikai kritériumoknak még más csoportokba tartozó igék (determinatív vagy delimitatív, pl. pospacerowaæ, pojeŸdziæ, potañczyæ, pochodziæ, illetve az inherens iteratív, pl. stukn¹æ–zastukaæ, krzykn¹æ–zakrzyczeæ igék) is eleget tesznek. Ebbõl az következik, hogy a befejezettség kritériumának olyan rugalmasabb meghatározására van szükség, amely ezeket az igei csoportokat is magába foglalja. Ez a jelentéselem a befejezett igei lexémákban mindig jelenlévõ, és a perfektivitásra jellemzõ morfológiai és szintaktikai jegyekhez kapcsolódó lezártság (zakoñczenie akcji, Abgeschlossenheit einer Aktion) fogalmában határozható meg. A lezártságnak mint jegynek az igei lexéma szemantikai szerkezetében való jelenléte mindig együtt jár a befejezett szemléletre jellemzõ morfológiai és szintaktikai tulajdonságokkal. A második csoportba tartozó ún. belsõ iteratív igék azonban már kétséget ébreszthetnek arra vonatkozólag, hogy ez fordítva is így van-e, azaz, hogy a perfektivitásnak mint grammatikailag motivált nem triviális szemantikai jegynek szintén megvan-e a jelentésmotivációja az illetõ ige szemantikai szerkezetében a lezártságnak mint jelentéselemnek a formájában. F. Antinuccinak és L. Gerbertnek azon véleménye, miszerint a zamigaæ, zakrzyczeæ és zastukaæ típusú igék csak ingresszív jelentésûek lennének megkérdõjelezhetõ, az azonban nem kifogásolható, ha az ingresszív jelentést ezen igék egy lehetséges jelentéseként ismerjük el (Antinucci–Gerbert 1977: 7–43). Fontos hangsúlyozni, hogy az ingresszivitás a cselekvés kezdeti fázisát emeli ki, azaz valamilyen folyamat megkezdõdését jelöli, nem pedig a végét. Hasonló problémák jelentkeznek más ingresszívnek tartott igék esetében is, például: uwierzyæ, pokochaæ, zobaczyæ, dowiedzieæ siê, us³yszeæ, amelyeket Piernikarski a totális jelentésû perfektív igék csoportjába sorol. Ebben az esteben: vagy a) Piernikarskihoz hasonlóan15 kívül rekesztjük az aspektus általános érvényû motivációjának meghatározását vizsgálódásunk körén, magát az oppozíció meglétét hangsúlyozva és elemezve annak részfunkcióit, miközben a befejezettséget mint nem triviális szemantikai jegyet kezeljük fogalmi meghatározásának igénye nélkül; vagy b) kitartva az oppozíció univerzális szemantikai alapja mellett, meghatározzuk annak fõ funkcióját, és azzal egyeztetjük a részjelentéseket. Nem lehet azonban olyan kritériumot megfogalmazni, ami nem terjed ki minden változatra. Ez ugyanis olyan ellentmondáshoz vezet, mint amilyennel a lengyel akadémiai nyelvtanban16 találkozunk. Ott az alábbi definíciót találjuk: „Akcja w wypadku aspektu dokonanego ujêta jest kompletywnie (kompleksowo), jako zdarzenie, którego przebieg, rozwijanie siê w czasie, jest nieistotne”. (A cselekvést a befejezett aspektus esetében totálisan szemléljük, amelynek mint eseménynek idõbeni lefutása vagy kibontakozása nem lényeges.) Ezt az alábbi megállapítás követi: 30

„W wypadku czasowników nie oznaczaj¹cych zmiany stanu; tzn. czasowników stanowych i czynnoœciowych niekauzatywnych, u czasowników dokonanych znaczeniu kompletywnemu zawsze towarzyszy dodatkowy element semantyczny, powoduj¹cy, i¿ miêdzy czasownikiem dokonanym i odpowiadaj¹cym mu niedokonanym pojawia siê ró¿nica znaczenia leksykalnego – Czêsto [...] tym dodatkowym znaczeniem jest czasowe ograniczenie akcji.” (Az állapotváltozást nem jelölõ, azaz az ún. állapotjelzõ és nem kauzatív perfektív igék esetében a totális jelentést mindig kíséri egy kiegészítõ jelentéselem, amely azt eredményezi, hogy a befejezett és a neki megfelelõ folyamatos ige között mindig lexikális jelentéskülönbség jelenik meg. Ez a kiegészítõ jelentés gyakran a cselekvés idõbeli behatároltsága. – a szerzõ ford.) Ezeknek a részeknek az összevetésébõl látható, hogy a befejezettség fõ jelentése („az események idõbeli lefutása vagy kibontakozása nem lényeges”) és a „kiegészítõ jelentéselem” között (ami „a cselekvés idõbeli behatároltsága” formájában jelenik meg) ellentét van. Ez pedig következetlenséghez vezet. Nem hagyható figyelmen kívül azonban az a tény sem, hogy a lengyel igék többségénél a grammatikai befejezettség éppen a cselekvés totális megragadásának szemantikai jegye által motivált. Ez nemcsak a terminatív igéket érinti, hanem a Piernikarski által relációs változónak nevezett igéket is, amelyeknek csoportjába az alany helyének megváltozását kifejezõ nem terminatív igék is beletartoznak. Ezenkívül még számos olyan ige is megemlíthetõ itt, amelyet Piernikarski nem sorol a relációs változók osztályába, jóllehet ezek szintén totális jelentésûek, például: uszanowaæ, za¿¹daæ, skorzystaæ, zdenerwowaæ siê. Úgy tûnik tehát, hogy a totalitásról mint a perfektivitás definíciójának egy fontos elemérõl nem lenne célszerû lemondani. Ez azonban nem is szükséges. Ha ugyanis a befejezettség általános szemantikai kritériumaként a cselekvés lezártságának jegyét elfogadjuk, azt látjuk, hogy e között a két jegy a lezártság (zakoñczenie akcji, Abgeschlossenheit einer Aktion) mint általános jegy és a totalitás (ca³oœciowoœæ, Totalität) mint fõ jegy között inkluzív kapcsolat áll fenn. A két kritérium tehát összekapcsolható egy definícióba oly módon, hogy a befejezett igék osztályán belül két csoportot különítünk el. Az egyik az igék egy periférikus csoportja, amelyre ez a fõ jegy nem vonatkozik (perfectiva largo sensu), a másik az igék egy szûkebb csoportja, amelyek a cselekvést a maga totalitásában mutatják be (perfectiva stricto sensu) (Cockiewicz 1992: 49).17 Ez ellen a megoldás ellen látszik szólni a Piernikarski által elkülönített totális igei csoport. Piernikarski szerint ezen igék totalitása még közvetetten sem függ sem a cselekvés idõbeli behatároltságától, sem más járulékos jelentéstõl. Piernikarski ezen igei csoporton belül az igék jelentése alapján alosztályokat különböztet meg. Ezek a következõk: a) olyan igék, amelyeknek totalitása az alanyra vonatkozik: interesowaæ (siê) – zainteresowaæ (siê), denerwowaæ (siê) – zdenerwowaæ (siê), myliæ siê – pomyliæ siê, konsultowaæ (siê) – skonsultowaæ (siê) b) olyan igék, amelyeknek totalitása a tárgyra vonatkozik: b³ogos³awiæ–pob³ogos³awiæ, oszukiwaæ–oszukaæ, kantowaæ–okantowaæ, lekcewa¿yæ–zlekcewa¿yæ c) a beszédet, a gondolkozást és az érzékelést kifejezõ igék: k³amaæ–sk³amaæ, myœleæ– pomyœleæ, pytaæ–zapytaæ, s³yszeæ–us³yszeæ, widzieæ–zobaczyæ d) dekonatív igék (az oppozíció folyamatos és befejezett tagja között nincs oksági viszony): rêczyæ–zarêczyæ/porêczyæ, czaiæ siê – zaczaiæ siê, czatowaæ– zaczatowaæ, ³akomiæ siê – po³akomiæ siê 31

e) ingresszív igék: gadaæ – rozgadaæ siê, padaæ – rozpadaæ siê, paliæ – rozpaliæ siê, swawoliæ – rozswawoliæ siê, bawiæ – rozbawiæ siê f) rezultatív igék: klêczeæ, le¿eæ, siedzieæ, staæ, spaæ, wiedzieæ. Ezek olyan folyamatos igék, amelyeket a szerzõ befejezett megfelelõjükkel kapcsol össze, miközben azonban elismeri, hogy ezek között nem áll fenn aspektusoppozíció, hanem a másik folyamatos igével oppozíciót alkotó, befejezett és a folyamatos rezultatív ige között van oksági viszony. Piernikarski ezt az összefüggést a következõ igei hármasok18 példáján szemlélteti: klêkaæ – klêkn¹æ – klêczeæ k³aœæ – po³o¿yæ – le¿eæ siadaæ – si¹œæ – siedzieæ stawaæ – stan¹æ – staæ usypiaæ – usn¹æ – spaæ dowiadywaæ siê – dowiedzieæ siê – wiedzieæ Aspektusoppozíció csak az elsõ és második csoportbeli igék között áll fenn. Piernikarski olyan igéket is bemutat, amelyeknél az elsõ tag hiányzik: dotkn¹æ – dotykaæ ... zetkn¹æ siê – stykaæ siê ... zje¿yæ siê – je¿yæ siê ... zmagazynowaæ – maganyzowaæ ... przylgn¹æ – przylegaæ ... Piernikarskinak az az állítása, miszerint a fenti igék teljes egészében totális jelentéssel bírnak kétségeket ébreszt, ha figyelembe veszünk olyan igéket is mint pl. klêkn¹æ, po³o¿yæ, stan¹æ amelyek esetében a valamin vagy valamihez viszonyított befejezettség tulajdonképpen ugyanúgy csak empirikusan igazolható, mint a pobrudziæ, osiwieæ relációs változónak nevezett igék esetében. A két csoport közötti különbség csupán abban áll, hogy az elõbbi megváltozott állapotok melléknevekkel is leírhatók, pl. brudny, siwy, míg az utóbbiakat igével klêczy, le¿y, siedzi, œpi fejezzük ki. Ezek a példák azt igazolják, hogy a relációs befejezettség és a totalitás között eléggé homályosak a határok és az empirikus ellenõrizhetõség kritériuma, amit Piernikarski alkalmaz, a valóságra, nem pedig a nyelvre vonatkozik. A szerzõ azt is elismeri, hogy a befejezett, és az azoknak analóg módon megfelelõ folyamatos „rezultatív” igék közötti viszony magyarázata kívül esik a nyelvi vizsgálódás körén (Piernikarski 1968: 147). Úgy tûnik tehát, hogy ezeknek a folyamatos rezultatív igéknek a befejezett párjukkal való összekapcsolása csak feleslegesen bonyolítja a képet. A felsorolt folyamatos „rezultatív” igéknek vagy egyáltalán nincs párjuk, vagy csak delimitatív partnerük van. Így tehát ennek az utolsó ún. rezultatív csoportnak nem kellene a totális igék között szerepelnie. Azok a példák, amelyekkel Piernikarski a totális igéket szemlélteti, arra engednek következtetni, hogy két oppozíciótípussal van dolgunk: az elsõ típus esetében (pl. korzystaæ–skorzystaæ) az oppozíció két tagja között csak befejezettség tekintetében van különbség, a második típus esetében (pl. interesowaæ siê – zainteresowaæ siê) az oppozíció befejezett tagjánál mindig megjelenik a kezdés járulékos jelentéseleme is, ami a fo32

lyamatos tagnál hiányzik. A második csoportba olyan igék tartoznak, mint zobaczyæ, us³yszeæ, zapanowaæ, zawstydziæ siê, korrelációban olyan igékkel, mint widzieæ, s³yszeæ, panowaæ, wstydziæ siê. Ebbõl az következik, hogy a második típus esetében fennálló oppozíció nem tisztán aspektuális természetû, a folyamatos és befejezett tag között fennálló jelentésviszony pedig olyan, mint ami a znaæ és a poznaæ típusú, Piernikarski által rezultatívnak nevezett igék között fennáll. Ez pedig nem más, mint a nyelven kívüli valóságra vonatkozó ok-okozati viszony, amely gyakorlati tapasztalaton alapul, és igékkel is leírható. Az a tény, hogy pl. a kochaæ ige más befejezett igével nem alkot olyan szemléleti viszonyt, amit hagyományos értelemben vett „tiszta aspektusképzésnek” nevezhetnénk (mivel itt a két igei tag között jelentéskülönbség figyelhetõ meg), nem hozható fel érvként amellett, hogy a kochaæ–pokochaæ típusú igéket aspektuspárnak tekintsük. Alátámasztják ezt Piernikarskinak azok a befejezett igés példái is, amelyek analógiás úton megfelelõ kapcsolatba lépnek a szerzõ által „rezultatívnak” nevezett igékkel pl. zetkn¹æ siê – stykaæ siê, amelyeknek szintén nincsen befejezett párjuk. Megjegyezzük még, hogy a Piernikarski által egy helyütt aspektuális párnak tekintett kochaæ–pokochaæ, semmiben sem különbözik azoktól a pároktól, amelyek között az aspektusbeli oppozíció meglétét másutt a szerzõ tagadja, pl.: s³yszeæ–us³yszeæ. Ez a partnerhiány-jelenség azonban csek részleges, és semiképpen sem strukturális. A nyelvi rendszerben meglévõ formális, illetve szemantikai strukturális modellek ugyanis elméletileg nem zárják ki bizonyos olyan potenciális formátumok képzését, pl. wstydziæ siê – zawstydziæ siê – *zawstydzaæ siê; panowaæ – zapanowaæ – *zapanowywaæ; kochaæ – pokochaæ – *pokochiwaæ, amelyek alkalomszerûen elõfordulhatnak a beszélt nyelvben (Puzynina 1966: 329–338). Ez utóbbi esetben a pokochiwaæ potenciális forma valós elõfordulását gátolja az, hogy a nyelvben már létezik egy „rezultatív” pár: zakochiwaæ siê – zakochaæ siê (a pokochaæ kogoœ, illetve a zakochaæ siê w kimœ formák között jelentésbeli különbség nincs, csak grammatikai). Bizonyos esetekben, pedig a „rezultatív imperfectum” kifejezhet kezdetet is, azaz elõfordulhat zaczynaæ coœ robiæ jelentésben, ugyanakkor befejezett párja ennek megfelelõen zacz¹æ coœ robiæ jelentést kaphat. Ez megtörténhet például a je¿yæ siê – zje¿yæ siê igék esetében: Ja siê zawsze je¿ê, kiedy ktoœ w dyskusji naukowej zaczyna mówiæ o intuicjach. Nem szabad figyelmen kívül hagyni továbbá azt sem, hogy a legtöbb befejezett ingresszív igének megvan a másodlagos imperfektiválás útján létrejött folyamatos párja, amely különbözik a Piernikarski által megadott igétõl: rozdra¿niæ–rozdra¿niaæ, nem: dra¿niæ; rozgadaæ siê – rozgadywaæ siê, nem: gadaæ; rozhuœtaæ–rozhuœtywaæ, nem: huœtaæ;19 ez pedig ellene szól a Piernikarski által fentebb felsorolt párok elméleti megalapozottságának, és abba az irányba mutat, hogy a megadott alapigéket is a kochaæ a klêczeæ vagy a stykaæ siê igékhez hasonlóan „rezultatívumoknak” kell tekintenünk. Az elsõ csoportba tartozó totális igék viszont aránylag könnyen összeegyeztethetõk a lezártság jelentéselemmel, amit fentebb a befejezettség fõ kritériumaként határoztunk meg. Amikor olyan igéket használunk, mint pochwaliæ siê, oszukaæ kogoœ, okantowaæ kogoœ, akkor olyan cselekvést fejezünk ki, amely a beszéd pillanatában már valamilyen eredménnyel lezárult, ez a változás pedig vagy a cselekvés tárgyán, vagy annak alanyán, vagy a kettõjük kapcsolatában mutatkozik meg. A Piernikarski által relációsnak nevezett befejezettség és a lezártság közötti kölönbség csupán abban áll, hogy ott ez a változás úgymond objektív, azaz empirikusan igazolható. Valójában azonban arról van szó, hogy a szóban forgó igék, fizikálisan érzékelhetõ, a nyelven kívüli világban végbemenõ változásokat neveznek meg. Így tehát az ún. relációs befejezettség és a totális befejezettség 33

dichotómiája nem a nyelvre, hanem a nyelven kívüli valóságra vonatkozik, alapját pedig az anyagi és a nem anyagi jegyeknek a nyelven kívüli síkon mutatkozó ellentéte képezi. A jelen munkában a totalitást, olyan jegyként értelmezzük, mint ami a cselekvést lezártként, a maga osztahatatlan teljességében mutatja be (perfectiva stricto sensu), és nem úgy, mint ami a befejezett igék csoportjának belsõ megosztására szolgál. Az aspektust mint univerzális nyelvi kategóriát tehát úgy definiáljuk, mint a megnyilatkozásban egy esemény lefolyására vonatkozó nyelvi információt. Ez az információ jelentkezhet lexikailag meghatározott eseménytípusok formájában (eseményaspektus), és vonatkozhat egyazon esemény különbözõ fázisaira is (fázisaspektus). Az eseményaspektus és a fázisaspektus nem zárják ki egymást: azokban a nyelvekben, amelyekben van fázisaspektus, fejlett eseményaspektusrendszert is találunk, ez viszont megfordítva már nem mindig igaz. Az aspektus az adott nyelvben különbözõ síkokon, úgymint: morfológiai, szintaktikai vagy fogalmi-szemantikai síkon fejezõdhet ki, ettõl függõen lehet kompozicionális vagy nem kompozicionális. A legtöbb nyelvben az aspektuális információ az igéhez kötõdik, és szoros kapcsolatban van az akcióminõséggel és az idõ kategóriájával. A szláv ige esetében olyan grammatikalizált fázisaspektus-kategóriával állunk szemben, amely morfológiai eszközökkel fejezõdik ki. Funkciója, hogy 1. a cselekvést a maga lezártságában mutassa be; a) úgy, mint amely belsõ határát elérte, és természetes módon megszûnt (perfectiva stricto sensu); b) úgy, mint amelyet mesterséges módon szakítottak meg a múltban, vagy szakítanak meg a jövõben (perfectiva largo sensu); 2. a cselekvést a maga folyamatában mutassa be mint olyant, amely a múltban, a jelenben vagy a jövõben még nem zárult le. Ez az általános definíció, amely Kiefer aspektuselméletére épül (Kiefer 1996: 257– 268), hû marad a lengyel aspektológia gaertneri és klemensiewiczi hagyományához is, amennyiben a lezártság–lezáratlanság jegyét az aspektusmeghatározás egy fontos elemeként tartja számon.20 Ezt az irányvonalat Cockiewicz fejlesztette tovább aspektusfelfogásában. Ennek kapcsán azt is meg kell jegyezni, hogy az eddigi aspektus- és akcióminõség-szemantikai elméletekkel szembeni, Cockiewiczéhez részben hasonló kritikáját N. B. Thelin svéd nyelvész már a hetvenes években, majd késõbb a nyolcvanas évek elején kifejtette mûveiben (Thelin 1978, 1981: 207–216). Thelin egy rugalmasabb aspektus- és akcióminõség-szemantika megteremtése érdekében vezette be a totalitás fogalmát, amelyet elég általánosan „egy eseménynek a maga egészében való bemutatásaként” (ca³oœciowe przedstawienie zdarzenia) határozott meg. Cockiewicz a cselekvéshatár elérése helyett a befejezettség kritériumát a lezártságban látja. Õ, bár nem vonja kétségbe az aspektusnak mint kategóriának objektív jellegét, ugyanakkor Gaertnerrel ellentétben kiemeli, hogy maga az aspektushasználat már szubjektív. Azt ugyanis nem az az esemény határozza meg, amit az ige denotál, hanem az, hogy a beszélõ lezártként vagy lezáratlanként látja-e ezt az eseményt, illetve hogy ezt az aspektusformák szemantikai értékeinek alapján hogyan értelmezi. Cockiewicz ebben az értelemben használja Agrellnek az aspektus szubjektív jellegére vonatkozó állításait (Cockiewicz 1992: 55, Agrell 1908). Klemensiewicznek arról a megállapításáról, miszerint a befejezett ige olyan történést fejez ki, amely teljes egészében, vagy részben lezárult („która siê skoñczy³a w ca³oœci lub w jakiejœ czêœci swego przebiegu”), úgy vélekedik, hogy tulajdonképpen kevésbé fontos, hogy a nyelven kívüli valóságban a szóban forgó esemény ténylegesen lezárult-e, vagy sem, sokkal inkább az a lényeges, hogy maga a nyelv, hogyan mutatja ezt be. A Klemensiewicz-féle megállapítás második része, amely az adott esemény részbeni lezártságra vonatkozik, és amelyet õ maga ponto34

sabban nem határozott meg, Cockiewicznél konkrét alakot ölt, a mesterséges úton történõ megszakítás (perfectiva largo sensu) formájában. Természetesen nem minden folyamatos alapigébõl képezhetõ befejezett (perfectivum stricto sensu), valamint determinatív (perfectivum largo sensu) ige. Jászay ez utóbbi aspektuspárok kapcsán Cockiewiczéhez részben hasonló véleményének adott hangot, azt hangsúlyozva, hogy az orosz nyelvben a determinatív párok (perfectiva largo sensu) pl. ãóëÿòü–ïîãóëÿòü, spacerowaæ–pospacerowaæ a szemantikai mezõ perifériájához tartoznak és semmiképpen sem tekinthetõk tiszta aspektuspároknak (ïðîòîòèïè÷åñêàÿ, êàíîíè÷åñêàÿ ïàðà) (Jászay 1997a: 233). Az aspektuspárok képzésének kérdését és a lengyel aspektusrendszer felépítését a további fejezetekben tárgyaljuk majd.

2. Fázisaspektus – eseményaspektus – akcióminõség Az a nézet, amely az aspektusnak az akcióminõségtõl való következetes elhatárolását hirdeti, és a szlavisztikán belül ma általánosan elfogadottnak tekinthetõ, végsõ soron S. Agrell aspektuselméletén alapul. Agrell az aspektust olyan szubjektív kategóriaként határozza meg, amely a beszélõnek az eseményre vonatkozó egyéni látásmódját tükrözi (maga az aspektus szó is erre utal: lat. aspecto – szemügyre vesz, ránéz; aspectus – nézõpont, szemlélet). Ugyanakkor az akcióminõség szerinte olyan objektív kategória, amely az esemény jellemzõit objektív módon fejezi ki (Agrell 1908). Ez a különbség nyelvi síkon is tükrözõdik: Az akcióminõség lexikai, az aspektus grammatikai kategória. Az aspektusnak és az akcióminõségnek ez az Agrelltõl eredõ distinkciója a szlavisztikán kívül azonban már kevésbé ismert. Gyakori jelenség az, hogy a két fogalom nem határolódik el következetesen egymástól olyan konfrontatív munkákban, amelyeknek a szerzõi nem szlavisták. Példa lehet erre egy 1978-ban megjelent angol–lengyel összevetõ nyelvtan (Fisiak–Lipiñska-Grzegorek–Zabrocki 1978) vagy egy 1990-ben külföldiek számára íródott lengyel nyelvtan, amelyben az aspektus problémakörét is az akcióminõség címû fejezetben tárgyalják Bartnicka–Satkiewicz 1990: 107–110). Ebben – az utóbbi lengyel nyelvtan esetében – az is közrejátszhatott, hogy a szerzõk talán íly módon kívánták az idegen ajkúak számára közelibbé és érthetõbbé tenni a lengyel igeaspektust, amit már K. Horalek általános szlavista is „sajátosan szláv jelenségnek” nevezett (Horalek 1967: 170). A két kifejezés: aspektus (Aspekt) és cselekvésmód, akcióminõség (Aktionsart) felcserélése, illetve a két fogalom összemosása a germanisztikában is általánosnak nevezhetõ (Jung 1982: 528–530, Helbig–Buscha 1986: 68–79, Sommerfeldt–Starke 1992: 54–55, Flämig 1991: 377–380, Uzonyi 1996: 188–190). Azt is meg kell azonban említeni, hogy vannak olyan munkák, amelyekben a szerzõk pontosan meghatározzák, hogy õk maguk milyen értelemben használják az aspektus és az akcióminõség kifejezéseket. Egg munkájában például így ír az aspektus és az akcióminõség viszonyáról: „Auch der Ausdruck »Aspekt« ist nicht eindeutig. Er bedeutet vor allem in der Slawistik und Semitistik eine Distinktion zwischen Perfektivität und Imperfektivität; mit anderen Worten, eine z.B. im Russischen auch lexikalisierte Unterscheidung verbaler Prädikate danach, ob sie einen Sachverhalt als vollendet oder unvollendet (damit auch als von außen als Ganzes oder von innen als im Verlauf befindlich betrachtet) beschreiben. Im weiteren Sinne wird »Aspekt« auch für grammatische Phänomene wie das englische Progressiv oder das französische Imparfait verwendet. Diese beiden grammatischen Kategorien drücken (in ihrer primären Verwen-dungsweise) aus, dass ein Sachverhalt noch im Verlauf ist (daher 35

der Ausdruck »Verlaufsform«), somit also noch nicht vollendet ist. [...] Natürlich ist die Verwendung des Begriffs »Aspekt« in seinen beiden hier vorgestellten Bedeutungen nicht zufällig: Die Unterscheidung perfektiv-imperfektiv hat Auswirkungen auf die Aktionsart eines Prädikats: To be building a house ist im Gegensatz zu to build a house nicht telisch. Dennoch darf man die beiden Verwendungen des Begriffs Aspekt nicht verwechseln.” (Egg 1994: 13). A Hentschel és Weydt szerzõpáros által írt német nyelvtanban a szerzõk szintén részletesen tárgyalják az igék csoportjait az akciódinamizmus (stative and dynamic verbs, Vorgangsverben und Zustandsverben), és az akcióminõség szempontjából, valamint azt is bemutatják, hogy az aspektus kifejezést milyen értelemben használják, és hogy ez a jelentés hogyan fejezõdik ki más nyelvekben (Hentschel–Weydt 1990: 32–40). Néhányan azonban vitába szállnak Agrell felfogásával. Ebbe a csoportba tartozik Egg is, aki a továbbiakban így ír: „Man beachte, dass Aktionsart und Aspekt (in meinem Sinne) nicht dadurch unterschieden werden können, dass man eine Aktionsart als ein lexikalisch determiniertes Merkmal von Verben beschreibt, während man im Aspekt eine frei wählbare Flexionskategorie sieht: Auch ein Aspekt kann im Verb bereits lexikalisch festgelegt sein; auf der anderen Seite kann sich die Aktionsart eines Verbs durch Uminterpretation ändern.” (Egg 1994: 13). H. P. Kuhnert szintén úgy fogalmaz, hogy az aspektusnak az akcióminõségtõl való objektivitáson és szubjektivitáson alapuló megkülönböztetése nem indokolt, amihez hozzáteszi, hogy ugyanaz az esemény befejezett és folyamatos igével is kifejezhetõ, amennyiben az a cselekvés, amelyet befejezett igével nevezünk meg valóban befejezett (Kuhnert 1984: 14). Meg kell azonban jegyezni, hogy – amint ez már Arisztotelész óta köztudott – a valóság és a nyelv közötti viszony közvetett, és a köztes elemet a nyelv és a valóság viszonyában a nyelvhasználónak a nyelven kívüli valóságot rendszerezõ tudata képezi. A tudat és a nyelvi jel közötti reláció a szemantika körébe tartozik.21 Ilyen értelemben tehát mind az aspektust, mind pedig az akcióminõséget szubjektívnek kell neveznünk, mivel ez a szubjektivitás az emberi nyelvekre általában jellemzõ. Minden megnyilatkozás tulajdonképpen a beszélõ által a valóságról mondott állítás22, nem pedig maga a valóság. Amikor tehát azt állítjuk, hogy egy szemantikai funkció szubjektív vagy objektív, akkor azt kell figyelembe vennünk, hogy itt arról van-e szó, hogy a beszélõ olyan kijelentést tesz, mint ami az õ valóságról alkotott elképzelésére, vagy olyat, ami magára a valóságra vonatkozik. Ha a megnyilatkozás tartalma nem egyezik az objektív valósággal, akkor az objektív funkcióban ez azt jelenti, hogy a beszélõ nem mond igazat, vagy nem a megfelelõ információval rendelkezik, a szubjektív funkció esetében viszont nincs ilyen kapcsolat a két dolog között. A beszélõ tehát sem a nyelvvel nem él vissza, sem pedig nyelvi hibát nem követ el, amikor az alábbi lengyel mondatokban befejezett igét használ, miközben a cselekvést tovább folytatja, azaz tovább olvas vagy ír: Przeczyta³em dopiero po³owê artyku³u. Napisa³em dopiero pó³ zdania. A fenti cselekvéseknek tehát nem kell valóban befejezetteknek lenniük ahhoz, hogy befejezett igékkel lehessen megnevezni õket. Az akcióminõség esetében azonban már más a helyzet. A kichn¹æ mozzanatos igével például csak egyszeri és nagyon rövid ideig tartó események nevezhetõk meg, és nem használható hosszan tartó vagy isméltõdõ cselekvések leírására. Ugyanígy a német erzittern, vagy a magyar megrezzen igével is csak pillanatnyi eseményekre utalhatunk. Ha nem ez történik, az vagy nyelvi hibának minõsül, vagy úgy értelmezhetõ, hogy a megnyilatkozás tartalma a valósághoz képest nem adekvát. A továbbiakban Kuhnert elmondja, hogy az aspektus és az akcióminõség objektivitáson és szubjektivitáson alapuló megkülönböztetéséhez hasonlóan nem elfogadható az sem, 36

hogy az aspektus kifejezést csak a perfektivitás : imperfektivitás oppozíciójának jellemzésére korlátozzuk, miközben más oppozíciótípusokat az akcióminõség körébe sorolunk. Ezzel kapcsolatosan Gecsõ a német nyelvre vonatkozóan megjegyzi, hogy „a folyamatosság–befejezettség jelentésmozzanatainak oppozícióján alapuló aspektusbeli különbség mellett számos olyan jelenségcsoport mutatható ki, a (német) nyelvben, amely aspektusbeli jelentéskülönbségeket hordoz magában. Az Aktionsart és az Aspekt tartalma sokkal tágabb annál, mint ahogyan azt eddig gondolták. [...] Az elemzések megkérdõjelezik az ún. Aspektsprache osztályozás létjogosultságát: a disztinktív morfológiai-szintaktikai jegyek rendszerének megléte nem feltétele az aspektusbeli különbségek kimutatásának. Megszûnik a merev választóvonal a nyelvek, például a német – és a hagyományosan Aspektsprache-nek tekintett – orosz nyelv között.” (Gecsõ 1989: 4). Ezekkel a megállapításokkal csak részben érthetünk egyet. Véleményünk szerint az akcióminõség és az eseményaspektus bevonható az aspektus univerzális meghatározásába, sõt a definíció általános nyelvészeti jellege ezt meg is kívánja. Ugyanakkor vigyázni kell arra, hogy ez ne csupán a kifejezések öncélú összemosását jelentse, amely – mint fentebb láthattuk – bizonyos mértékben jellemzõ a kérdéssel kapcsolatos szakirodalomra, mert ez csak megnehezíti az aspektus egyébként is bonyolult kérdéskörében való eligazodást. Ez különösen olyan konfrontatív munkák során merülhet fel problémaként, ahol a cél egymástól jelentõsen eltérõ szerkezetû nyelvek összevetése. Cockiewicz véleményével ellentétben, mely szerint az aspektus kifejezést csak a szláv nyelvekkel kapcsolatban célszerû használni, hangsúlyozni szeretnénk, hogy 1. a szláv aspektushoz hasonló jelenség más nyelvekben is van (pl. sémi nyelvek); 2. a definíció univerzális igénye miatt véleményünk szerint az aspektus szó jelentéstartománya – természetesen az új jelentés(ek) pontos megadása mellett – kibõvíthetõ (Cockiewicz 1992: 13). Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a fázisaspektus az események két pólusának, úgymint: folyamatos : befejezett morfológiai síkon is kifejezésre jutó ellentétébõl jön létre. Amint arra Kiefer is rámutat ez a szláv hagyomány aspektusfogalmának alapja (Kiefer 1996: 264). Az eseményaspektust ezzel szemben lexikailag meghatározott eseménytípusok csoportjai alkotják, amelyekbe az igék besorolása szemantikai alapon történik. Ezt a nyugati nyelvészeti szakirodalomban gyakran minden közelebbi magyarázat nélkül par excellence az aspektussal szokták azonosítani (Langacker 1972), ami számos félreértés forrása lehet. Az eseményaspektus kifejezésében mind morfológiai, mind pedig szintaktikai eszközök részt vehetnek, az egyes nyelvek azonban különböznek az erre szolgáló eszközök gazdagságát illetõen. Az akcióminõségek kifejezése ugyanakkor csak morfológiai eszközökkel (lexikai jelentést hordozó affixumokkal) történhet, hiszen „az akcióminõségek az igék morfológiailag kifejezett módosulásai” (Kiefer 1996: 261). Így tehát az akcióminõséget szóképzési kategóriának kell tekintenünk. Az akcióminõségek megléte képzõkhöz kapcsolódik. Ezek a képzõk az egyes igetövekhez kapcsolódva, azok alapjelentését módosítva hoznak létre új akcióminõségeket. Az akciójelentések az alapigék és a képzõ jelentésébõl vezethetõk le. Új akcióminõségek létrejötte során az alapige jelentése idõbeli (pl. delimitativitás), mennyiségi (pl. deminutivitás), intenzitásbeli vagy rezultatív (pl. exhausztivitás) jelentéselemmel módosul. Arról, hogy egy akcióminõség az adott nyelv rendszerébe tartozik-e, az dönt, hogy a vizsgált nyelv képes-e azt morfológiai eszközökkel, egy alapige módosulásaként kifejezni. Ugyanazon akcióminõség kifejezése nemcsak egy képzõhöz kötõdhet. A produktivitás az akcióminõség-képzésnél szintén fontos tényezõ. Ennek fõ kritériuma, hogy az adott képzési mód ma is eleven-e. A számszerûség tulajdonképpen ez utóbbival kapcsolatos: egy már régtõl fogva létezõ és ma is alkalmazott képzésmódra bizonyosan 37

több példát találunk a nyelvben, mint egy mára már kihalt, tiszavirág-életû képzésmód esetében. A Bondarko által bevezetett és az elõzõ fejezetben tárgyalt aspektualitás fogalma a fázisaspektus és az akcióminõségek közötti viszonyt is tisztázza. Eszerint a szláv aspektus grammatikai kategóriája az aspektualitás morfológiai magját képezi, míg az akcióminõségek a mezõ perifériáján helyezkednek el. Az akcióminõséghez hasonlóan ugyancsak a mezõ perifériájához kell sorolnunk az eseményaspektust is. Amennyiben azonban az eseményaspektus morfológiailag fejezõdik ki, úgy ezeket az oppozíciókat a közelebbi perifériához tartozónak kell tekintenünk. A fázisaspektus, az eseményaspektus és az akcióminõségek közötti viszonyt az alábbi ábra szemlélteti: ASPEKTUALITÁS (univerzális kategória)

↓ ASPEKTUS ↓ fázisaspektus (morfológiai) szubjektív

→ eseményaspektus (morfológiai szintaktikai, lexikai) objektív

akcióminõségek (morfológiai) objektív

A szaggatott vonal azt jelképezi, hogy a fázisaspektus az eseményaspektus és az akcióminõség kapcsolatban állnak egymással. A szemantikai-lexikális akcióminõségek kategóriái nem alkotnak egységes rendszert, és az aspektushoz fûzõdõ viszonyuk is meglehetõsen heterogén. Bizonyos akcióminõségek csak befejezett vagy csak folyamatos jelentést implikálnak, de vannak olyanok is, amelyeknél (pl. a lengyelben) az aspektusoppozíció mindkét tagja szerepelhet. Így például a mozzanatosság vagy a rezultativitás a befejezettséghez, az állapotok pedig a folyamatossághoz kötõdnek. Ezek az igei csoportok nyitott halmazt képeznek, amit Noreen úgy fogalmazott meg, hogy végtelenül sok akcióminõség létezik (Noreen 1904–1912: 645). Ezt a véleményt a nyelvészek közül többen is elfogadják (Cockiewicz 1992: 14, Gecsõ 1989: 4) A továbbiakban az eseménytípusok olyan felsorolását adjuk, amely T. Todorov és O. Ducrot általános nyelvészeti szótárán, valamint R. Elma, A. Iszacsenko, A. K¹tny és M. Egg munkáin alapul (Todorov–Ducrot 1975, Egg 1994: 30, Elma et al. 1974, Iszacsenko 1968: 388, K¹tny 1994). Az igei csoportok hasonló jegyzéke Cockiewicznél is megtalálható, mi azonban ezt a felsorolást újabb elemekkel és példákkal kibõvítve, azt a német és a magyar nyelvre alkalmazva mutatjuk be (Cockiewicz 1992: 15–18). Listánk tehát szintetikus jegyzék, ahol a felsorolás ábécé sorrendben történik. Azokban az esetekben, amikor ugyanarra az igei csoportra az egyes szerzõknél eltérõ neveket találtunk, az általunk legismertebbnek ítéltet adtuk meg elõször, a többit pedig zárójelben közöltük. AUGMENTATÍV IGÉK: olyan eseményeket neveznek meg, amelyeknél az eredmény teljes elérésére vagy az esemény kezdõ fázisára helyezõdik a hangsúly. Példák: rozp³akaæ siê; rozpadaæ siê (deszcz); rozgadaæ siê; roztrzaskaæ siê – sírásban tör ki / zokogni kezd; elered / zuhogni kezd / rázendít (az esõ); fecsegni kezd / rájön a 38

beszélhetnék / belejön a beszédbe; összezúzódik/összetörik – in Tränen ausbrechen; anfangen in Strömen zu gießen; sich richtig einregnen; anfangen zu schwätzen; zertrümmern. Jellemzõ jegy: teljesen, egészen. DELIMITATÍV IGÉK (determinatív): idõben behatárolt eseményeket jelölnek. Példák: popracowaæ; poœpiewaæ; pole¿eæ; pochodziæ – (el)dolgozgat; (el)énekelget; (el)fekszik (egy darabig); (el)járkál / jár (egy ideig) – (eine Weile / eine Zeit lang) arbeiten; (eine Weile / eine Zeit lang) singen; (eine Weile / eine Zeit lang) liegen; (eine Weile / eine Zeit lang) gehen/besuchen. Jellemzõ jegy: egy ideig. DEMINUTÍV IGÉK (atenuív): gyenge intenzitású történéseket/cselekvéseket neveznek meg. Néhány nyelvész nem különbözteti õket meg a delimitatívumok csoportjától. Példák: pocieszaæ; zabawiaæ siê; popieœciæ; popijaæ – vigasztalgat; mulatozgat; dédelget/cirógat; iszogat – (ein bisschen) trösten, sich (ein bisschen) amüsieren, streicheln, (eine Zeit lang, behaglich) trinken; a németben ide tartoznak még: lächeln (leicht lachen); tänzeln; trippeln. Jellemzõ jegy: egy kicsit DEMINUTÍV-ITERATÍV IGÉK: olyan gyenge intenzitású cselekvéseket neveznek meg, amelyek szabálytalan idõközönként ismétlõdnek. Példák: pokaszliwaæ; pomrukiwaæ; pop³akiwaæ; posapywaæ – fel-felköhög/köhécsel; fel-felmordul; el-elsírja magát / sírdogál; szipákol – hüsteln (leicht husten); (leise vor sich) hinweinen; brummeln/murmeln; schnüffeln/schnuffeln. Jellemzõ jegy: idõnként. DISZTRIBUTÍV IGÉK: olyan történéseket vagy cselekvéseket neveznek meg, amelyek sok alannyal vagy tárggyal ismétlõdnek. Példák: pootwieraæ; pozamykaæ; ponalewaæ; poprzyje¿d¿aæ – sorra vagy egymás után vagy mind kinyitja/felnyitogatja/kinyitogatja; sorra vagy egymás után vagy mind bezárja; sorra teletöltögeti/teleönti; egymás után vagy sorra jönnek / érkeznek meg – (mehrere Sachen z. B. Türe) nacheinander öffnen/aufmachen; (mehrere Sachen z. B.) Türe nacheinander schließen/zumachen; mehrere Sachen z. B. Gläser nacheinander voll gießen; mehrere Menschen/Fahrzeuge kommen nacheinender an. Jellemzõ jegy: mindenki, minden, mindenkinek, mindekit. DURATÍV IGÉK (kurzív): hosszan tartó eseményeket vagy állapotokat jelölnek. Néhányan a folyamatos aspektussal azonosítják. Példák: kochaæ; czuæ; spaæ; wegetowaæ; ¿yæ – szeret; érez; alszik; vegetál; él – lieben; fühlen; schlafen; vegetieren; leben. Jellemzõ jegy: állandóan, mindig. EGRESSZÍV IGÉK (initív, finitív): egy történés vagy cselekvés végsõ stádiumát, a cél elérését jelölik, az ingresszív csoport jelentésével ellentétes. Példák: dojeœæ : dojadaæ; ods³u¿yæ : ods³ugiwaæ; oddzwoniæ : oddzwaniaæ; dograæ : dogrywaæ – teljesen elfogyaszt / végigeszi; végigszolgál/leszolgál; végigjátszik / befejezi a játékot – zu Ende essen; abdienen; abklingeln/ablauten; zu Ende spielen. Jellemzõ jegy: végig. 39

EVOLUTÍV IGÉK: egy esemény vagy jelenség kezdeti szakaszát domborítják ki, az inztenzitás egyidejû és fokozatos növekedésével. Az augmentatív csoporttal bizonyos mértékig átfedésben van. Példák: rozzuchwalaæ siê; rozgadywaæ siê; rozpadaæ siê (deszcz, œnieg) – elszemtelenedik; rájön a beszélhetnék / belejön a beszédbe; jól elered / zuhogni kezd / rákezd / rázendít (az esõ); elkezd szakadni (a hó) – immer frecher werden; immer mehr schwätzen; anfangen immer stärker zu regnen/schneien. Jellemzõ jegy: még jobban, egyre inkább. FREKVENTATÍV IGÉK (multiplikatív): olyan összetett eseményeket neveznek meg, amelyek külön aktusokból állnak. Rokonságot mutatnak az iteratív csoporttal. Egyes nyelvészek szerint tõlük abban különböznek, hogy a frekventatív akcióminõségû igék rendszertelenül ismétlõdõ történéseket vagy cselekvéseket neveznek meg, megint mások szerint pedig abban, hogy erõsebb intenzitású eseményeket jelölnek. Több kutató a frekventatív igéket nem kezeli külön osztályként, hanem az iteratív igékhez sorolja õket. Példák: chadzaæ; bywaæ; drgaæ; stukaæ – el-eljár/eljárogat; meg-megesik/elõfordul; rezeg; zörget/kopogtat – (auf und ab) gehen; wandeln; besuchen; pflegen zu sein; zittern; klopfen. Jellemzõ jegy: itt is, ott is, idõrõl idõre. GNOMIKUS IGÉK: általános érvényû történéseket, életigazságokat fejeznek ki. Egyesek az iteratív igék alcsoportjának tekintik õket. Példák: kr¹¿yæ: Ziemia kr¹¿y doko³a S³oñca; mówiæ: Mówi¹, ¿e jest dobrym cz³owiekiem; To siê zdarza codziennie – A Föld a Nap körül kering; Mondják/beszélik, hogy õ jó ember; Ez minden nap megtörténik – Die Erde dreht sich um die Sonne herum; Man sagt, dass er ein guter Mensch sei; Es geschieht jeden Tag. Jellemzõ jegy: általában, rendszerint. INCHOATÍV IGÉK (mutatív, transzformatív): az eseményeket fokozatos fejlõdésükben mutatják be, miközben a hangsúly az egyik állapotból a másikba való átmenetre vagy egy jellemzõ jegy fokozatos térnyerésére helyezõdik. Egyes nyelvészek az inchoatív igéket az ingresszív igék szinonímájának tekintik. Példák: czerwienieæ; zielenieæ (pola); wiedn¹æ; cichn¹æ – pirul/vörösödik; zöldül; hervad; halkul/csendesedik – rot werden / sich röten; grün werden / grünen; welken; leiser werden; a németben ilyenek még: reifen; rosten; faulen; erkranken; erkälten; gesunden. Jellemzõ jegy: fokozatosan, lassacskán. INGRESSZÍV IGÉK (initív): a történések vagy cselekvések kezdetére helyezik a hangsúlyt. Példák: zap³akaæ; pokochaæ; zapragn¹æ; zapaliæ (siê) – felsír / sírásra fakad; megszeret; megkíván; meggyullad / lángra lobban – aufweinen/losweinen; lieb gewinnen; beginnen zu wünschen; (sich) entzünden/entflammen; a németben ilyenek még: erbleichen; erblicken; erheben; aufblühen; aufjagen; anlaufen; anschieben; gefrieren, losgehen; wegkommen. Jellemzõ jegy: lehetséges körülírás: sírni kezd... INTENZÍV IGÉK: erõs intenzitású történéseket vagy cselekvéseket neveznek meg. 40

Példák: upraszaæ; napraszaæ siê; wygadywaæ – kikönyörög; kérlel; kibeszél/kifecseg – erbitten; anflehen; ausplaudern; a németben ilyenek még: hoch schätzen; endigen; kündigen; brüllen; saufen; grausen; grienen; horchen; spendieren. Jellemzõ jegy: nagyon, igen-igen. INTENZÍV-ITERATÍV IGÉK: olyan ismétlõdõ eseményeket neveznek meg, amelyeknek az intenzitása fokozatosan növekszik. Példák: wypytywaæ; wyszukiwaæ; wykrzykiwaæ; wydzwaniaæ – tudakol; ki-/megkeres; kiáltozik; elüti (pl. harang az órákat) – (ständig) ausfragen; (ständig) aussuchen; (ständig) ausschreien/ausrufen; a németben ide tartozik még: herausrupfen, z. B. Die Kinder rupfen immer wieder die Blumen heraus. Jellemzõ jegy: állandóan. INTERGRESSZÍV IGÉK: olyan cselekvésekre vonatkozik, amelyeknek szemantikai szerkezetében jelen van a belsõ határ, de atelikusak. Példák: odegraæ: Odegraæ sonatê; odœpiewaæ: Odœpiewaæ piosenkê – eljátszik: Eljátszik egy szonátát; elénekel: Elénekel egy dalt; – spielen: Eine Sonate spielen; singen: Ein Lied singen. Jellemzõ jegy: grammatikai: tranzitivitás. ITERATÍV IGÉK: ismétlõdõ történéseket vagy cselekvéseket neveznek meg. Néhány nyelvész ezen belül a habituális igék csoportját is megkülönbözteti. Példák: czytywaæ; pisywaæ; grywaæ; chadzaæ – olvasgat; írogat; játszogat; járogat – oft lesen / pflegen zu lesen; oft schreiben / pflegen zu schreiben; oft spielen/darstellen / pflegen zu spielen/darstellen; pflegen zu sein; a németben ilyenek még: betteln; klingeln; schnitzeln; sticheln; tröpfeln; plätschern; stochern; klappern. Jellemzõ jegy: gyakran. KAUZATÍV IGÉK (faktitív): olyan eseményt jelölnek, ami egy másik eseményt vagy tényállást eredményez. Példák: zabiæ : zabijaæ; przepisaæ : przepisywaæ; ubraæ : ubieraæ; zbudowaæ : budowaæ – öl : megöl; másol : lemásol; öltöztet : felöltöztet; épít : felépít – umschreiben; anziehen/ ankleiden; aufbauen/erbauen; a németben ilyenek még: bleichen; glätten; setzen; legen. Jellemzõ jegy: grammatikai: tranzitivitás. KOMITATÍV IGÉK: egy történést vagy cselekvést kísérõ másik történést vagy cselekvést fejeznek ki. Néhányan az iteratív igék csoportjába sorolják õket. Példák: podœpiewywaæ; przytupiwaæ; przygrywaæ – énekkel kísér; ütemre dobog; zenével kísér – mit Gesang / auf einem Instrument begleiten/sekundieren. Jellemzõ jegy: szintaktikai: a fõ állítmány megléte. KONATÍV IGÉK: olyan cselekvéseket jelölnek, amelyek egy eredmény elérésére irányulnak, de nem sikeresek. Példák: przekonywaæ (ale nie przekonaæ); namawiaæ (ale nie namówiæ); broniæ (ale nie obroniæ) – gyõzködi (de nem gyõzi meg); próbálja rábeszélni, de nem sikerül rábeszélnie; próbálja védeni, de nem sikerül megvédenie – versuchen zu überzeugen; versuchen zu überreden; versuchen zu verteidigen. Jellemzõ jegy: lehetséges parafrázis: megpróbálja, de nem sikerül. 41

MOZGÁSIGÉK: Egyes nyelvészek véleménye szerint nem tartoznak a tiszta akcióminõségek csoportjába. Ezt a csoportot olyan igék alkotják, amelyek térben való mozgást fejeznek ki. A lengyelben determinált – nem detertminált párokat alkotnak. Példák: iœæ : chodziæ; p³yn¹æ : p³ywaæ; lecieæ : lataæ; jechaæ : jeŸdziæ – megy/jár; úszik; repül; utazik/megy/jár – gehen/schreiten : auf und ab gehen/wandeln/besuchen; fließen/ schwimmen : hin und her schwimmen; fliegen : hin und her fliegen; fahren : fahren/ herumreisen. Jellemzõ jegy: a lengyelben a determináltság : nem determináltság grammatikai oppozíciója. MUTUÁLIS IGÉK: kölcsönösen ismétlõdõ történéseket, cselekvéseket neveznek meg. Példák: przekrzykiwaæ siê; przemawiaæ siê; licytowaæ siê; przeœcigaæ siê – túlharsogják egymást; összeszólalkoznak; találkoznak; versengenek; túlszárnyalják egymást – sich überschallen/übertönen; sich treffen; in Wortwechsel geraten; rivalisieren; sich überflügeln. Jellemzõ jegy: egymást, egymásnak, kölcsönösen. PERDURATÍV IGÉK (kontinuatív): olyan történést vagy cselekvést jelölnek, amely egy másik esemény által kijelölt pontig tart. Példák: przesiedzieæ (10 lat w wiêzieniu); przechorowaæ (ca³e ¿ycie); przep³akaæ (ca³¹ noc) – leül (10 évet a börtönben); át-/végigbetegeskedi (az egész életét); át-/végigsírja (az egész éjszakát) – die Zeit zubringen / lange sitzen (10 Jahre lang im Gefängnis sitzen); kränkeln; mit einer Krankheit büßen (ein ganzes Leben hindurch kränkeln); lange weinen (die ganze Nacht weinen). Jellemzõ jegy: szintaktikai-lexikális: egy olyan lexéma jelenléte, amely egy másik eseményt vagy idõtartamot jelöl. POSZTDURATÍV IGÉK: olyan tartós történéseket vagy cselekvéseket jelölnek, amelyek egy megelõzõ hosszan tartó cselekvést követnek. Példák: spaæ (po czytaniu); czytaæ (po pisaniu); s³uchaæ radia (po rozmowie) – olvasás után / miután olvasott, alszik; írás után / miután írt, olvas; beszélgetés után / miután beszélgetett, rádiót hallgat – schlafen nach dem Lesen; lesen nach dem Schreiben; Radio hören nach dem Gespräch; nachdem ich geschlafen hatte, las ich; nachdem ich das Radio gehört hatte, schrieb ich. Jellemzõ jegy: szintaktikai-lexikális: egy olyan elem jelenléte a mondatban, amely a megelõzõ duratív történést vagy cselekvést jelöli. REZULTATÍV IGÉK (effektív, ciklikus): olyan eseményeket jelölnek, amelyek elérték céljukat és eredményesen zárultak. Ezeknek az igéknek a szemantikai szerkezetében jelen van a „belsõ határ”. A rezultatív igéket gyakran alcsoportokra osztják, ennek megfelelõen beszélhetünk intenzív-rezultatív igékrõl, mint például: zaczytaæ (ksi¹¿kê); zajeŸdziæ (dwa konie) – salátává olvas (egy könyvet); halálra hajszol (két lovat) – (ein Buch) zerlesen; (zwei Pferde) zuschanden reiten; a történés vagy cselekvés túlzott fokát jelölõ rezultatív igékrõl, például: przepracowaæ siê; przep³aciæ – agyondolgozza magát / túl sokat dolgozik; túlfizet – sich überarbeiten; überzahlen; exhausztív (szaturatív) rezultatívumokról, például: wysiedzieæ; nagadaæ siê; nachodziæ siê – kikölt; sokat ül/gubbaszt; sokat/eleget beszél; sokat/eleget jár; lejárja a lábát – ausbrüten; hocken; sich satt reden; sich müde 42

gehen; valamint terminatív rezultatívumokról: dobiec; przyjechaæ; zjeœæ – odaszalad / befut / célhoz ér; megérkezik/megjön; megeszik – zu Ende laufen; kommen/ankommen; aufessen. Jellemzõ jegy: teljesen. STATIKUS IGÉK: állapotokat vagy olyan történéseket, illetve cselekvéseket jelölnek, amelyeknek eredményeképpen semmilyen változás nem áll be. Gyakran az állapotjelzõ igékkel azonosítják õket, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a két csoport nincs élesen elhatárolva egymástól. Egyesek – mint például Lehmann is – a statikus igék csoportjába sorolnak olyan igéket is, mint például: le¿eæ; siedzieæ – fekszik; ül – liegen; sitzen; míg mások ezeket az igéket az állapotjelzõ igék csoportjával azonosítják. E szerint a vélemény szerint olyan igék is ide tartoznának, mint: sk³adaæ siê; znajdowaæ siê; nale¿eæ – áll vmibõl; található; tartozik vhová – bestehen; sich befinden; zuhören. Jellemzõ jegy: grammatikai: néhány delimitatív igét nem számítva nincs aspektuális partnerük. SZEMELFAKTÍV IGÉK (momentán, mozzanatos, punktuális): egyszeri, pillanatnyi eseményeket neveznek meg. Példák: kichn¹æ; stukn¹æ; machn¹æ; wybuchn¹æ – tüsszent; koppant; legyint; felrobban; a magyarban ilyenek még: megmoccan; megcsörren; felreppen; felharsan; felvillan; eldurran; elroppan – aufhusten; an/aufschlagen; streifen; explodieren; a németben ide tartoznak még: aufblicken; aufseufzen; aufschreien; aufschrecken; platzen, z. B. Die Knospe ist geplatzt. Jellemzõ jegy: hirtelen, egyszerre csak. A fenti felsorolás alapján négy dolog állapítható meg: 1. Mivel az igék szemantikai csoportokba sorolása intuitív alapon történik (fentebb elmondtuk, hogy ugyanazon akcióminõség kifejezésében eltérõ képzõk vehetnek részt, így egy képzõ nem, vagy csak ritkán köthetõ egy meghatározott akcióminõséghez), nehéz ezeket a szemantikai csoportokat egymástól élesen elhatárolni. Vannak olyan igék, amelyek egyszerre több csoportba is besorolhatók (erre mutatnak pl. a deminutív-iteratív és az intenzív-iteratív elnevezések is). Az igék szemantikai kategóriába sorolása körüli nehézségekre egyébként Helbig és Buscha is felhívják a figyelmet (Helbig–Buscha 1986: 74); 2. Az általunk vizsgált nyelvek különböznek az akcióminõségek kifejezésére szolgáló eszközök gazdagságát illetõen; 3. Amennyiben egy adott nyelv egy eseménytípust vagy akcióminõséget nem képes morfológiailag kifejezni, legtöbbször lexikai eszközökkel (határozószók, körülírás) kompenzál; 4. Több fenti kategória az adott nyelvben nem az akcióminõségek (tehát egy alapige képzõs származéka), hanem inkább az eseményaspektus körébe tartozik. Bár fenti példáinkban az igék vonzatát nem vettük figyelembe, hangsúlyozzuk, hogy a képzett ige vonzatkerete és szelekciós jegyei Kiefer véleményével ellentétben megváltozhatnak az akcióminõségképzés során az alapigéhez képest (Kiefer 1992: 817). A fenti, Kiefer által megszabott kritérium tarthatatlanságának illusztrálására Pete az orosz nyelvbõl hoz példákat (Pete 1994: 237), amelyek lengyel és német nyelvi példákkal is kiegészíthetõk: jechaæ po œwiecie (jechaæ + dat.) : objechaæ œwiat (objechaæ + acc.) – in der Welt reisen (reisen in + dat.) : die ganze Welt umreisen (umreisen + acc.); deptaæ kwiaty / po kwiatach (deptaæ + acc. / po + loc.) : rozdeptaæ mrówkê (rozdeptaæ + acc.) treten auf die Blumen (treten auf + acc.) : eine Ameise zertreten (zertreten + acc.). 43

Vizsgáljuk meg most részletesen is, hogy a fenti példák alapján mely akcióminõségek tekinthetõk a fenti nyelvek rendszerébe tartozónak. Az már elsõ rátekintésre is nyilvánvalónak látszik, hogy az akcióminõségek száma a lengyelben a legnagyobb. Itt idetartozónak tekinthetjük a felsorolt igei csoportok nagy részét, a duratív, a statikus és az inchoatív csoport kivételével. Ezek esetében ugyanis az igék besorolása nem egy jellemzõ morfológiai jegy (mivel ilyet a fenti igéknél nem találunk), hanem a jelentés alapján történik. Itt tehát igei csoportok helyett talán célszerûbb igei jelentésosztályokról beszélni. Néhány más csoport nem annyira az egyes igéket, sokkal inkább ezen igéknek a kontextus által megszabott speciális jelentéseit tartalmazza. Ilyen például a posztduratív, a gnomikus vagy a konatív csoport. Azt is láthatjuk – amint erre már felhívtuk a figyelmet – hogy a fenti csoportok egy része között lehetségesek átfedések: a duratív és a statikus csoport között inkluzív kapcsolat áll fenn, azaz minden statikus ige egyben duratívnak is tekinthetõ, ugyanakkor a namawiaæ; przekonywaæ; broniæ; uczyæ igék értelmezhetõk duratívként, iteratívként, de konatívként is: ...ale nie namówi³; nie przekona³; nie obroni³; nie nauczy³. Mindez amellett szól, hogy néhány ilyen igeosztály nem a morfológiai jegy meglétéhez kötött akcióminõség, hanem inkább az eseményaspektus körébe tartozónak tekintendõ. A statikus csoport a vendleri állapotoknak (states) felel meg, míg a duratív, a gnomikus vagy a konatív csoport a cselekvésekhez (activities) sorolható (Vendler 1967). A posztduratív, az inchoatív és a kauzatív igék is bizonyos cselekvés- vagy történéstípusokat neveznek meg, ezek a lengyelben azonban nem egy alapige morfológiai módosulásaként jelennek meg, s így ezek szintén nem az akcióminõség, hanem az eseményaspektus körébe tartoznak. Az akcióminõségek néha nagyon szûk jelentésosztályok, amelyeknek kifejezése a lengyelben sokszor csak egy morfémához kötõdik. Ilyenek az augmentatív (rozprefixum), a perduratív (prze- prefixum), a mutuális (prze- prefixum) vagy a szemelfaktív (-n¹- szuffixum) igék csoportjai. Más esetekben eltérõ morfémák is jelölhetik az azonos akcióminõség-csoportba való tartozást a za- vagy a po- prefixum az ingresszív, vagy az u-, a na- vagy a wy- prefixumok az intenzív igék esetében. Ugyanakkor olyan kiterjedt akcióminõség is van, mint például a rezultatív igék csoportja, mely több további alcsoportra osztható. Cockiewicz megjegyzi, hogy egyes akcióminõség-osztályok morfológiailag és grammatikailag is jelöltek (mint a mozgásigék csoportja a lengyelben), míg mások (mint pl. az iteratívumok) csak egyes esetekben azok (Cockiewicz 1992: 18). Erre példaként a czytywaæ; grywaæ, illetve a drgaæ, huœtaæ igéket említi, mert míg az elõbbiek szerkezetében jelen van az -ywa- szuffixum mint az iterativitás morfológiai kifejezõje, a másik két ige esetében nincs az iterativitásnak morfológiai jegye. Evvel kapcsolatban azonban meg kívánjuk jegyezni, hogy a huœtaæ és a drgaæ igék szerkezetében jelen van az -a- szuffixum drgaæ < *drúg-a-tü; huœtaæ < *husüt-a-tü, ami szintén felfogható az iterativitás kifejezõjeként. Ivancsev egy, 1971-ben a szláv nyelvek aspektusáról írott mûvében rámutat, hogy az -a- szuffixumnak már az õsszláv korszaktól fogva volt iteratív funkciója, majd ez a jelentés a -va-, -ja- szuffixumokra is kiterjedt, amely utóbbi például a lengyel chadzaæ < *chad-ja-tü vagy a mawiaæ < *mav-ja-tü igében van jelen (Ivancsev 1971: 34). Ennek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy az iteratív akcióminõség is olyan igeosztály a lengyelben, amelynek kifejezése eltérõ morfológiai jegyekhez (-ywa-, -a-, -ja- szuffixum) köthetõ.23 A magyar nyelvet vizsgálva már kevesebb akcióminõséget találunk. Az elõbb a lengyel nyelv kapcsán elmondottak részben itt is érvényesek: a duratív, a statikus, a konatív, a kauzatív, a gnomikus, az inchoatív és a posztduratív csoportok a magyarban is az eseményaspektus körébe tartoznak, hiszen ezek a csoportok általában mind igekötõ nélküli 44

igéket tartalmaznak. Gyakori jelenség a magyarban, hogy az igekötõk mellett lexikális vagy szintaktikai eszközöket is találunk egy-egy akcióminõség-jelentés kifejezésére. Míg a lengyelben néhány esetben rendszeresnek nevezhetõ megfeleléseket találtunk egyes képzõk és akcióminõségek között, a magyarban egy adott akcióminõség legtöbbször különbözõ képzõkhöz kapcsolódik. Így a magyar nyelv a delimitatív és a frekventatív akcióminõséget az el- + -gat/-get képzõkkel, a deminutívot és az iteratívot a -gat/-get szuffixummal, az egresszívet a le-/el-, az ingresszívet meg-/fel- igekötõkkel, az intenzív-iteratívot ki-/el-/meg-, a szemelfaktívot pedig többnyire fel-/meg-/el- igekötõkkel képzi. A frekventatív igék csoportjánál az igekötõ ikerítése azt fejezi ki, hogy az esemény rendszertelenül ismétlõdik (el-eljárogat, be-betér). A perduratív akcióminõség az át-/végig- prefixumokhoz, a rezultatív (illetve ennek egyes alcsoportjai) pedig a túl-/ki-, illetve a be-/meg- igekötõkhöz köthetõ. Az intergresszív akcióminõség képzésében a lengyelben az od-, a magyarban az el- prefixum vesz részt, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ez speciális kontextust is igényel. Az augmentatív, az evolutív és a komitatív akcióminõséget a magyar nyelv csak lexikális vagy szintaktikai eszközökkel tudja kifejezni, így tehát ezek nem tekinthetõk a magyar nyelv rendszerébe tartozónak. Egyes akcióminõség-csoportoknál – mint erre fentebb utaltunk – gyakoriak a lexikális segédelemek. Így például, jóllehet a delimitatív jelentést a magyar képes morfológiaiag is kifejezni, ilyen ige mellett gyakori az egy ideig / egy kicsit idõhatározó. A disztributív akcióminõség bár morfológiailag is kifejezhetõ (az el-/ki-/be- + -gat/-get képzõk segítségével) szintén gyakoriak mellette a sorra, egymás után, minden, az összes szavak. E jelenségnek talán a képzõk funkciógazdagsága is lehet az oka, mivel a kontextuális támasz segíthet a homonímia elkerülésében. Ez a helyzet az elszedeget ige esetében, ahol a kontextuális támasz a delimitatív és a disztributív jelentés megkülönböztetésénél játszik szerepet: Az öreg [elszedegette] a poharakat egy kicsit a vendéglõben, aztán haza indult vs. Az öreg sorban [elszedegette] a vendégektõl az összes poharat, s végül egy sem maradt az asztalon. Az intenzív, illetve az intenzív-iteratív akcóminõség a magyarban fõként a ki- (néha a meg-, ritkábban az el-) prefixumokhoz kötõdik, ugyanakkor itt is gyakori, hogy egy ige csupán lexikális alapon kerül ebbe a csoportba: kérlel, tudakol, kiáltozik. A mozgásigék kapcsán el kell mondani, hogy a magyarban nem találunk olyan rendszerszerû grammatikai oppozíciót, mint a lengyelben, s a két lengyel szónak a magyarban a legtöbb esetben csak egy felel meg. (Kivételként talán csak a megy : jár példája említhetõ, bár a megfelelés itt sem teljes: Jan chodzi do szko³y : Jan teraz idzie do szko³y – János iskolába jár : János most megy iskolába, de: Jan czêsto chodzi graæ w tenisa : János gyakran jár/megy teniszezni.) A lengyel és a magyar nyelv kapcsán felsorolt, eseményaspektusnak számító kategóriák sora a németben az Egg által bevezetett intergresszív osztállyal bõvül, hiszen ez nem kapcsolható igekötõhöz. Ugyanakkor a németben a kauzatív igei csoportot az akcióminõségekhez kell sorolni, mivel ennek kifejezésében legtöbbször az auf-/er- prefixumok vesznek részt. Bár az augmentatív jelentést csakúgy, mint az evolutívot a német nyelv sokszor fejezi ki körülírással, de augmentatív jelentésben elõfordul a zer- igekötõ is. A delimitatív jelentést szintén célszerû az eseményaspektus körébe tartozónak tekinteni, mivel erre a németben csupán az alapige mellett megjelenõ (eine Zeit lang, eine Weile) idõhatározókkal utalhatunk. Hasonló a helyzet a disztributív és a mutuális igékkel is, hiszen ezek a jelentések sem köthetõk meghatározott affixumokhoz. Az elõbbi esetében az ein(e) nach dem/der anderen, nacheinander határozók, az utóbbi esetében pedig a sich visszaható névmás utalnak a cselekvés disztributív vagy mutuális jellegére. Megjegyzendõ, hogy 45

ennek a névmásnak a mutuális igéknél a magyarban is hasonló a feladata, persze néhány esetben az alapigék maguk is kölcsönösséget jelölnek: verseng, találkozik, összeszólalkozik – rivalisieren. (A lengyelben – bár gyakran elõfordul a siê névmás a kölcsönösség egyik kifejezõjeként – a mutuális jelentés mégis a prze- prefixumhoz köthetõ, így ott megalapozottnak tekintett ezen igék akcióminõségként való kezelése.) Ugyanakkor több olyan igei jelentésosztály is van a németben, amelynek kifejezése meghatározott affixumokkal történik. Ilyen a deminutív és a deminutív-iteratív, a frekventatív és az iteratív csoport, amely jelentések gyakran fejezõdnek ki -eln vagy -ern szuffixummal (stechen–sticheln, zischen–zischeln, klappen–klappern, platschen– plätschern). Az -eln szuffixum iteratív jelentése azokban az esetekben is nyilvánvaló, amikor a képzett ige az alapigével nem áll közvetlen szemantikai kapcsolatban (hecheln, rascheln, tuscheln). Ez az -l- vagy -r- a németben egy, az igék morfológiájában jelentkezõ régi képzésmód maradványa, amely ma már nem produktív. Az ingresszív akcióminõséget a német az er-, ent-, ge-, auf-, ein-, ab-, an- prefixumokkal fejezi ki, de elõfordulhatnak ilyen jelentésben a los- valamint a weg- igei határozók is. Míg az intenzív akcióminõség a németben az er-, aus- prefixumokkal és az -igen, -sen, -zen, -chen, -ieren szuffixumokkal egyaránt kifejezõdhet, az intenzív-iteratív akcióminõség az aus- prefixumhoz kötõdik. A szemelfaktív akcióminõség kifejezésében fõként az auf-, illetve az er- prefixumok vesznek részt, a perduratív akcióminõségre pedig egyes esetekben az -eln szuffixummal (kränkeln), de legtöbbször határozószókkal (durch den ganzen Tag, durch die ganze Nacht) utalunk. A rezultatív akcióminõség kifejezéséhez igen sok eszköz áll a rendelkezésünkre. Megtalálhatók itt a be-, er-, ge-, ver-, zer-, über-, durch- prefixumok, de a voll- (vollstrecken), és a tot- (totschlagen) határozók is. A kauzatív akcióminõség a németben sokszor magánhangzó-változással fejezõdik ki: fallen > fällen, fließen > flößen, trinken > tränken, springen > sprengen, sinken > senken, sitzen > setzen, ez a képzési mód azonban ma már nem termékeny. Kauzatív jelentést sokszor a setzen/bringen funkcionális igék + fõnevek, a lassen ige + fõnévi igenév, valamint melléknév + machen ige kapcsolatával is kifejezhetünk: in Gang / in Bewegung setzen, in Schwung bringen, töten lassen, schön machen. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a fentebb elmondottak alapján a lengyelben 19, a magyarban 15, a németben pedig 11 akcióminõséget kapunk akkor, ha a mozgásigéket csak a lengyel nyelv esetében számítjuk az akcióminõségek közé. Ez – bár a számok messze nem egyeznek – a végeredményt tekintve megfelel annak a hierarchiának (lengyel > magyar > német), amelyet Kiefer állapított meg egy az aspektusról szóló cikkében (Kiefer 1996: 261). Az egyes nyelvekben meglévõ akcióminõségek számával kapcsolatban azonban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy azok csupán hozzávetõlegesnek tekinthetõk. Ha például a frekventatív és az iteratív, az augmentatív és evolutív, vagy az inchoatív és az iteratív akcióminõséget azonosnak vesszük, már más számokat kapunk. Ugyanígy változhat az eredmény abban az esetben is, ha az iteratív igék osztályától elkülönítjük a habituális igék csoportját, és önálló akcióminõségként kezeljük, vagy újabb akcióminõségeket vezetünk be. További problémákat vet fel, hogy mennyire legyenek szigorúak azok a kritériumok amelyeket az akcióminõség kategória meghatározásaként fogadunk el. Akkor is akcióminõségnek tekintünk-e egy kategóriát, ha annak képzési módja ma már nem produktív, vagy ha affixumokkal történõ kifejezése meglehetõsen korlátozott. Látnunk kell azonban, hogy ezek a változások, az akcióminõségek morfológiai eszközökkel való kifejezési képességét illetõen, a nyelvek közötti hierarchiát alapvetõen nem befolyásolják. Noreen megállapítása (miszerint végtelen mennyiségû Aktionsart létezik) tulajdonkép46

pen az eseményaspektusra vonatkozik: azaz az igék szemantikai osztályainak száma elméletileg végtelen lehet: mindig alkotható egy, az elõbbinél még részletesebb vagy más szempontokat is figyelembe vevõ felosztás. Egyes német nyelvtanok például az idõjárásra vonatkozó igék, ún. Witterungsverben (pl. es schneit, regnet, donnert) osztályát is megkülönböztetik (Sommerfeldt–Starke 1992: 52), mások ezt az eseményigék (Ereignisverben) kategóriához sorolják (Helbig–Buscha 1986: 71). A közös ezekben az igékben, hogy személytelen szerkezeteket alkotnak és nincs eseti vonzatuk. Megint más nyelvtanok valaminek az eltávolítását, valamitõl való megfosztását jelölõ privatív igék (pl. obedrzeæ ze skóry, enteignen, häuten) vagy a dekorálást kifejezõ, ún. ornatív igék (pl. otynkowaæ, ozdobiæ) csoportját is megkülönböztetik (Hentschel–Weydt 1990: 37). Az azonban, hogy ezek közül a jelentések közül az adott nyelv mennyit képes morfológiai eszközökkel kifejezni, már korlátozott. Láthattuk, hogy a németben akárcsak a magyarban, az egyes akcióminõségek kifejezésében a morfológiai eszközök mellett részt vettek grammatikai, lexikai és szintaktikai eszközök is. A posztduratív eseményaspektus kifejezése a németben például bizonyos igeidõkhöz is köthetõ. Ez azt a fentebb – többek között Kiefer aspektusfelfogása kapcsán – már felvetett gondolatot is igazolni látszik, hogy nem csupán a fázisaspektus, az eseményaspektus és az akcióminõség között, hanem az aspektus és a grammatikai idõ kategóriája között is szoros az összefüggés. A következõ fejezet a grammatikai idõ és az aspektus korrelációját tárgyalja majd.

3. Az aspektus és a grammatikai idõ kapcsolata Az idõ fogalmával kapcsolatban áll mind az aspektus (amely kifejezõdhet úgy, mint grammatikai idõk oppozíciója vö. Lyons 1969: 304–317), mind pedig szintagmatikus síkon az a kategória, amelyet Jakobson taxisznak nevezett (Jakobson 1971). Az aspektusoppozíciók és az igei formák által denotált események közötti relációk nem túl éles megkülönböztetésének találó példáját adja Harweg munkája (Harweg 1976: 5–28). Harweg az aspektust transzcendens tartalomnak (sachverhaltstranszendent) tekinti, a cselekvések immanens tartalmaival (sachverhaltsimmanent) szemben, amit az akcióminõségek fejeznek ki. Így Harweg is azon nyelvészek körébe sorolható, akik az aspektust és az akcióminõséget elhatárolják egymástól. Harweg bevezeti az elmélet szempontjából meghatározó jelentõségû „nézõpont” (Betrachtzeitpunkt) fogalmát, amelyet a szemlélõ (Betrachter) és a tárgy (esemény) közötti idõbeli távolságként definiál. Az „aspektusok” azonban, Harweg szerint a nézõpont és az esemény, illetve tényállás idõpontja (Sachverhaltszeitpunkt) közötti „idõkonstellációk”. Egy esemény megelõzheti a nézõpontot, követheti azt, vagy egybeeshet vele. Harweg ennek megfelelõen három, úgymint: 1. perfektív; 2. imperfektív; 3. prospektív aspektust különböztet meg. Ez utóbbi esetben az esemény követi a viszonyítási idõt, amit a szerzõ a következõ példával illusztrál: „Und als wir da so saßen, kriegte Karl plötzlich einen Koller – ein Vorfall, der sich in der Folgezeit noch häufiger ereignen sollte” (Harweg 1976: 15). Innen már egyszerû az út az így értelmezett „aspektusok”, és az idõfokok (Zeitstufen): elõ-, utó- és egyidejûség közötti analógiák felállításáig. Mindez ahhoz vezet, hogy az aspektus és az elõidejûség közötti – a nyugat-európai nyelvekben amúgy is halvány különbség – eltûnik. (Ezen nyelvekben az aspektus funkciója másodrendû, és annak alapja az elõidejûség. A német Perfekt például mindkét jelentést képes kifejezni: az elõidejûséget a Präsenshez és az aspektust az Imperfekthez képest. A prospektív utó47

idejûség (prospektive Nachvergangenheit) a példa arra, hogy a fenti esetben nem a hagyományos értelemben vett aspektusról van szó, és hogy a prospektív utóidejûség kifejezés maga is tautologikus. Az ilyen felfogás a német (és más nyugat-európai nyelvekben) meglévõ viszonyokat híven szemlélteti, a szláv aspektus leírására azonban alkalmatlan, mivel ott az aspektus alapja az igepárok jelentésoppozíciója, és mint ilyen kevésbé függ az elõidejûségtõl. (Kapcsolat a két dolog között természetesen van, ha arra gondolunk, hogy pl. a lengyelben csak befejezett igébõl képezhetõ elõidejûséget kifejezõ határozói igenév.) Mivel az általunk vizsgált nyelvekben az aspektus és a grammatikai idõ is ugyanazon igei formával fejezõdik ki, a két kategória közötti pontos különbség meghatározása fontos jelentõséggel bír. A lengyel nyelvben az idõ grammatikai kategóriája és az aspektus összefüggése az igealakok képzésére is kihat, ezért elengedhetetlennek tûnik a két kategória közötti összefüggések feltárása. A kutatók többsége elfogadja azt a nézetet, miszerint a grammatikai idõ kategóriája az esemény külsõ, az aspektus pedig az esemény belsõ idõszerkezetével van kapcsolatban (Maszlov 1984: 5, Kiefer 1983: 149). Figyelmet érdemel itt Milewski álláspontja (Milewski 1976: 101), aki szerint mindkét kategória bizonyos idõviszonyokat fejez ki, a vonatkoztatási pontok azonban különböznek: az idõ kategóriájánál a beszédidõhöz, az aspektus kategóriájánál azonban az esemény lezárulása utáni vagy elõtti idõhöz viszonyítunk. A fenti különbséget Milewski a következõ ábrákkal illusztrálja: ←

múlt idõ

beszédidõ

← IDÕTENGELY

jövõ idõ

←

A grammatikai idõ kategóriája a beszédidõ szempontjából vagy a múltra (olvastam), vagy a jövõre (olvasni fogok) utal. Az elsõ esetben múlt, a másodikban jövõ idõt használunk. A jelenidõ az oppozíció jelöletlen tagja, mivel szerkezetileg nem jut benne kifejezésre, hogy nem múlt vagy jövõ idõre vonatkozik (Milewski 1976: 100). az esemény lezárulásának pillanata esemény ↓

befejezett aspektus ↓

x ↓

IDÕTENGELY

folyamatos aspektus 48

←

Milewski véleménye szerint a befejezett aspektusú forma a múlt irányába mutat, és egy, az esemény lezárulása utáni nézõpontból mint múlt idejût szemléli magát az eseményt. A folyamatos aspektus azonban az eseményt lezárulása elõtti pillanatból mint kibontakozásban lévõt szemléli (Milewski 1976: 101). Ez a megfogalmazás elõnyei ellenére félreértésekre is okot adhat, mert elmosódik benne a múlt idõ és a befejezett aspektus közötti határ, mivel az eseményre mindkét esetben mint valami olyanra gondolunk, ami a múlttal asszociálódik. Ez azonban nemcsak a megfogalmazás miatt van így. A két nézõpont közötti különbségnek megfelelõen Milewski az aspektust objektív, az idõt pedig szubjektív kategóriának tekinti. Mindez egy cseppet sem járul hozzá az összkép egyszerûbbé tételéhez, fõként, ha meggondoljuk, hogy Agrell az aspektus és az akcióminõség kapcsán éppen az elõbbi szubjektív jellegét hangsúlyozta az utóbbi objektivitásával szemben. Nézetünk szerint helyesebb lenne a kétféle nézõpontról úgy beszélni, mint az idõ relatívra és abszolútra történõ felosztásának alapjáról, ahogyan ezt egy cikkében Safarewicz teszi (Safarewicz 1980: 81). Úgy tûnik továbbá, hogy a fenti ábrák a két kategória közötti különbségeket jól illusztrálják, de a közöttük meglévõ összefüggések bemutatására már nem alkalmasak. Az aspektus és a grammatikai idõ közötti kapcsolatot a szerzõ az alábbi ábrával illusztrálja (Milewski 1939).

szed³em ←

←

B

←

przyjdê

x idê

B’

←

przyszed³em

A

← x bêdê szed³

Az A pont a beszédidõt jelöli, a balra mutató nyíl a múltat, a jobbra mutató nyíl a jövõt jelképezi. A B, B’ pontok megelõzik a cselekvés végét. Milewski aspektuselmélete több pontban is egyezik Koschmiederével, amit a fenti ábra is nyilvánvalóvá tesz. A befejezett múlt idejû ige által jelölt cselekvés mintegy távolodik a jelentõl, a befejezett jövõ idejû ige által jelölt pedig közeledik hozzá (Koschmieder 1934). De míg a szóban forgó ábra a koschmiederi elmélet grafikai illusztrálására megfelelõnek tûnik, az idõ és az aspektus közötti kapcsolat szemléltetésére már kevésbé megfelelõ. Kétségeket ébreszthet az is, hogy a szerzõ a folyamatos cselekvéseket (szed³em, bêdê szed³) ugyanúgy pontokkal jelöli, mint a befejezetteket (przyszed³em, przyjdê). Az aspektus és az idõ kategóriájának az az illusztrációja, amit a továbbiakban bemutatunk, a befejezettség elsõ fejezetben megfogalmazott definíciójához kötõdik. Alapja a fizikai és a grammatikai (nyelvi) idõ egymástól való elhatárolása. Ezt az egyes nyelvek nem mindig tükrözik. A chronos (crovno") szó a görögöknél egyrészt az idõnek mint nyelven kívüli fogalomnak, másrészt pedig bizonyos nyelvi, igei formáknak a megnevezésére is szolgált. A helyzet a latinban is hasonló volt, a tempus szó jelenthette magát az idõt, de jelenthetett igeidõket is. Sok európai nyelvben ma sincs különbség: fr. temps, ol. tempo, sp. tiempo, or. âðåìÿ, le. czas. Vannak azonban olyan nyelvek is, amelyek lexikai síkon is megkülönböztetik a két fogalmat: ang. time : tense, ném. Zeit : Tempus (Weinrich 1994: 49

7). A grammatikai idõt a fizikai idõ nyelvi absztrakciójának tekintjük, amely azonban nem azonos az igeidõ (tempus) kategóriájával (Rokoszowa 1989: 12–23, Turajeva 1979) A grammatikai idõ lényegében mindig egy történést vagy cselekvést jelöl, aminek kifejezése a nyelvekben általában az igéhez kötõdik, és aminek a fizikai idõben tulajdonképpen mindig valamilyen valóságos történés vagy cselekvés felel meg, amelyet vagy pánkronicitás: ha az a múltból a jelenen át a jövõbe, vagy tartam: ha a kezdetétõl a végéig tart, jellemez. Ezt a két tulajdonságot, amelyek szétválaszthatatlan egységet alkotnak, a nyelv eltérõ módon, különbözõ kategóriákként fejezi ki. Az elsõ, a pánkronicitás nyelvileg tulajdonképpen kifejezhetetlen, így ennek szemantikai megfelelõje mint a történésnek vagy cselekvésnek a beszédidõhöz viszonyított idõbeli lokalizáltsága jelenik meg, amit a nyelvi idõ három kategóriájának (múlt, jelen, jövõ) egyike jellemez. A történés vagy cselekvés tartamát viszont az aspektus (a lengyelben a folyamatos igealak) hivatott kifejezni. A lengyelben meglévõ folyamatos és befejezett igék szemantikai oppozíciója azt is bizonyítja, hogy a nyelv bizonyos esetekben gazdagabbnak bizonyul magánál a nyelven kívüli valóságnál, amelyben a nem tartós múltbeli esemény már nem is létezik. A nyelv azonban nemcsak olyan történést vagy cselekvést képes kifejezni, amely a múltban már lezárult, hanem olyat is, amely még nem történt meg, és talán soha nem is fog megtörténni (talán innen ered a prospektív aspektus gondolata). Ez tulajdonképpen a nyelv szemantikai szintjének absztrakt voltát is bizonyítja. Ha ezt a jelenséget grafikusan próbáljuk illusztrálni, el kell térnünk a fizikai idõ hagyományos, lineáris vonalként történõ ábrázolásmódjától. Ehelyett olyan térként ábrázoljuk, amelyet egy, a múlt és a jövõ közti határt jelképezõ vízszintes x tengely két részre oszt. Az alsó térfél a múltnak, a felsõ a jövõnek felel meg. Az x tengelyen jelölhetjük a beszédidõt, amely az ezen kijelölt tetszõleges pont lesz, mivel a tartamot, amely tulajdonképpen minden cselekvést vagy törénést jellemez (ilyen cselekvés a beszéd is) mint jelent mutatjuk be, olyan ponttal jelölve, amely sem a múlthoz, sem pedig a jövõhöz nem tartozik. Az x tengelyt tulajdonképpen ilyen, egymással szoros láncolatot alkotó pontok olyan nyitott halmazaként foghatjuk fel, amely a fenti kritériumnak eleget tesz (ti. hogy sem a múlthoz, sem pedig a jövõhöz nem tartozik). Ha tehát múlt idejû történést vagy cselekvést szeretnénk szemléltetni, azt az x tengely alatt, ha pedig jövõ idejût, azt az x tengely felett ábrázolhatjuk. Az x tengelyen a nyíl a tartamot jelöli: azt, hogy a történés vagy a cselekvés a kezdetétõl a végpont irányába tart. Ha duratív történést vagy cselekvést akarunk szemléltetni, azt úgy tehetjük meg, hogy az x tengellyel párhuzamos vonalat rajzolunk. Ennek a vonalnak az x-hez viszonyított elhelyezkedése (hogy azt megelõzi-e, egybeesik-e vele, vagy követi-e), a megfelelõ igeidõre (múlt, jelen, jövõ) utal. Minden a szaggatott vonal által jelképezett tartós történés vagy cselekvés megszûnésének irányába tartott, tart, vagy fog tartani, amely az idõnek egy pontján be is következik. Ezt a pontot a múltat, jelent és jövõt szemléltetõ térrészen bárhol tetszõlegesen elhelyezhetjük. Az ilyen (egy esemény lezárulását jelölõ) pontok láncolata alkotja az y tengelyt, amely az x tengelyt metszi, és merõleges rá. Ez az y tengely az idõsíkon elhatárolja azt a térfelet, ahol az események tartanak (bal oldal), attól, ahol azok már nem tartanak (jobb oldal), mivel az y tengely egy bizonyos pontján azok már befejezõdtek. Az y tengely az események tartamának határvonala, amely az x tengelyt annak bármely pontján metszheti. Az ábrán ez a középpontban történik, jóllehet a középpont fogalma maga is viszonylagos, hiszen itt egy képzeletbeli, nem pedig egy konkrét tengelyrõl van szó.

50

JÖVÕ _ _ _ _ _ _ _bêdê _ _ _czyta³ __________ czytam →

JELEN czyta³em ____________________ MÚLT

JÖVÕ ↑

y x →

MÚLT Az idõviszonyoknak ilyen térviszonyokra történõ átvitele azt szemlélteti, hogy mind a grammatikai idõ, mind pedig az aspektus az esemény idõsíkbeli lokalizáltságától függ, amelyen azt a beszélõ helyezi el, amikor a megfelelõ idejû és aspektusú formával megnevezi. Ez a pont az eseménynek a beszélõ által választott nézõpontja. Ez hasonló a Harweg által bevezetett ún. Betrachtzeitpunkt fogalmához, azzal azonban mégsem azonos. Ez a pont Harweg elméletében az esemény szemlélõjének a helyét jelöli. Ebbõl pedig vagy az következik, hogy a) az esemény szemlélõje és a beszélõ két különbözõ személy; vagy pedig az, hogy b) az esemény szemlélõje és a beszélõ ugyanaz a személy, de egyidõben két különbözõ ponton tartózkodik. Ha viszont a nézõpontot az esemény idõbeli lokalizáltságát kijelölõ pontnak tekintjük, a fenti probléma elkerülhetõ. Az azonos jelentésû befejezett vagy a folyamatos igeformák minden idejének a tartalom síkján más-más nézõpont, azaz az x és y tengelyen más-más helyzet felel meg. A folyamatos igeforma olyan eseményt jelöl, amit az x tengellyel párhuzamos (jelen idejû történés vagy cselekvés esetén vele megegyezõ) pontok összefüggõ vonala alkot. Ez a vonal az esemény tartamát, azaz annak a kezdetétõl a végéig történõ lefolyását jelöli. Ez a végpont az y tengelyen helyezkedik el, amelyet a folyamatos cselevés azonban soha nem ér el. A befejezett igék nézõpontja a tartam síkján kívül esik. Az ilyen eseményeket, 51

amelyek totálisak, és nem jellemezhetõk a tartam fogalmával, pontok jelölik. Az imperfektív ige az eseményt a maga folyamatában, tehát lineárisan, a perfektív ige pedig mint lezártat, tehát pontszerûen24 mutatja be. JÖVÕ

JELEN

bêdê czyta³ —— – x – —— C czytam —— – x – —— B czyta³em/-am —— – x – —— A

↑

y

przeczytam x E

x →

przeczyta³em/-am x D MÚLT

Ahogy a fenti ábrából kitûnik, a folyamatos ige múlt idejû alakja (czyta³em) az A pontból mutatja be az eseményt. Ez a pont a jelen idõt jelképezõ x egyenes alatt, a történés/ cselekvés lezárulását jelzõ y egyenes elõtt helyezkedik el, és a történés/cselekvés tartósságát jelzõ, az x tengellyel párhuzamos egyenest alkotó pontok halmazába tartozik. Ez az esemény tehát lineárisan jelölt. A folyamatos ige jelen idejû alakja (czytam) a B pontból mutatja be az eseményt. Ez a pont az x tengelyen, az x és az y tengely metszéspontja elõtt helyezkedik el. Ez az esemény szintén lineárisan jelölt. A folyamatos ige jövõ idejû alakja (bêdê czyta³) az x tengely fölött elhelyezkedõ, azzal párhuzamos egyenesen, az y tengely elõtt lévõ C pontból szemléli az eseményt. Ez az esemény is lineárisan jelölt. A befejezett ige múlt idejû alakja (przeczyta³em) a D pontból mutatja be az eseményt, amely az x tengely alatt, a történés/cselekvés lezárulását jelölõ y tengely mögött található. Ez az esemény pontszerûen jelölt. A befejezett ige jelen idejû alakja (przeczytam) szemantikai értékének megfelelõen (jövõ idejû cselekvést fejez ki) az x tengely fölött elhelyezkedõ E pontból láttatja az eseményt. Ez a pont is az y tengely mögött helyezkedik el. Az esemény pontszerûen jelölt. A fent elmondottak természetesen nem vonják kétségbe a grammatikai idõviszonyok hagyományos, lineáris vonallal történõ ábrázolásának létjogosultságát. Nota bene, a linearitás eleme a fenti modellben több helyen is szerepel: lineárisan történik a folyamatos események ábrázolása, s lineáris a jelent szimbolizáló x tengely, de az arra merõleges, a lezártságot jelölõ pontok halmaza, az y tengely is. Az itt bemutatott modell tehát nem a számos elméletben meglévõ lineáris ábrázolásmód tagadásaként, hanem inkább annak kiterjesztéseként, továbbfejlesztéseként értelmezendõ. A szláv nyelvekben létezõ aspektus és a grammatikai idõ kapcsolatát az itt bemutatott modell véleményünk szerint pontosabban tükrözi. A grammatikai idõ lineáris módon történõ ábrázolása számos elméletben megtalálható: (Jespersen 1924, Koschmieder 1934, Reichenbach 1948: 287–298, Pelc 1964: 296–305, Ka³u¿a 1978: 43–51, Kiefer 1994: 264–275, Pete 1993: 385–401). A még egységes nyelvi modellnek nem tekinthetõ kognitív nyelvészet (Bañczerowski 2000: 319–327) aspektusleírásában szintén szerepel a linearitás eleme. Ez a megközelíté52

si mód az idõ és az aspektus konceptualizációjának koschmiederi modelljén alapul, amihez a profilírozás fogalmát kapcsolja. Ez azt jelenti, hogy a folyamatos igék az eseménynek az eredmény elérésére irányuló folyamatára helyezik a hangsúlyt, azt egy mozgásban lévõ nézõpontból szemlélve. A befejezett igék pedig az eredmény elérésének mozzanatát emelik ki („profilírozzák”), egy idõn kívüli, mintegy jövõbeli nézõpontból láttatva. Ezek a megállapítások az ún. tiszta (a kognitív terminológiában „prototipikus”) aspektuspárokra vonatkoznak. (Szembetûnõ, hogy a kognitív modellben a prototipikus – nem prototipikus fogalmak tulajdonképpen megfelelnek a funkcionális nyelvészetben meglévõ centrumperiféria elvének.) A kognitív elmélet szerint a delimitatív igék az esemény végsõ stádiumát, míg a duratív igék csak az esemény folyamatát profilírozzák, és nem tartalmaznak információt annak lezárulásáról. A duratív igéket is egy a múltból a jövõbe tartó nézõpontból szemléljük (Grzegorczykowa 1997: 25–38). Az aspektus és a grammatikai idõ viszonyának ez a kognitív megközelítése és az általunk fentebb javasolt értelmezésmód egymást kiegészítõ képet alkot, amely a következõ oldalon található ábrák segítségével szemléltethetõ. A profilírozott rész azt jelöli, hogy az esemény összetevõibõl a folyamat, a lezártság vagy a folyamat végpontja kerül-e elõtérbe. Míg például a siedzia³ igénél a folyamat múltja (azaz maga a folyamatelem), a posiedzia³ igében a limitáltság, a cselekvés behatároltságának jegye a profilírozott. ↑ y œ→œ→œ→œ→Ä napisze Ä→Ä→Ä→Ä→œ bêdzie pisa³

JELEN

Ä→Ä→Ä→Ä→Ÿ pisze

MÚLT

x ↑

JÖVÕ

Ä→Ä→Ä→Ä→ž pisa³ ž→ž→ž→ž→Ä napisa³

→

⊗ – az esemény profilírozott része š – az esemény nem profilírozott része JÖVÕ

bêdzie siezia³

JELEN

siedzi –––––––x

y x →

siedzia³ → MÚLT

posiedzia³

→ Ä

53

II. A NYELVEK ÉS AZ ASPEKTUALITÁS

1. Az aspektuális oppozíciók típusai A jelen fejezetben az aspektus kérdését tágabb, általános nyelvészeti kontextusban vizsgáljuk, amelynek során a tipológiai szempontokat is figyelembe vesszük. Mindez nem elõzmény nélküli. A vid fogalmának a nem szláv (germán) nyelvekre való kiterjesztése elsõsorban J. Grimm nevéhez fûzõdik, amint erre Streitberg, majd az õ nyomán Jadrov is felhívja a figyelmet (Streitberg 1891: V. 15, 70–177, Jadrov 1997: 233). A kérdést vizsgálja Comrie munkája (Comrie 1976), de kitér rá Melcsuk általános morfológiáról szóló mûve is (Melcsuk 1994). Jászay aspektusról szóló könyvében egy fejezetet (Jászay 1993: 64–69), Kiefer pedig külön cikket (Kiefer 1996: 257–268) szentel ennek a kérdésnek. Egyes kutatók véleménye szerint grammatikalizált aspektuskategóriával csak a szláv nyelvek rendelkeznek (Horalek 1967: 170, Sikorski 1980). A szláv aspektológiában általánosnak látszik az egyetértés abban, hogy a szláv nyelvekben oppozíció az aspektuspár befejezett és folyamatos tagjai között áll fenn. Más, nem szláv nyelveket is vizsgálódásunk körébe vonva azonban úgy tûnik, hogy az esemény belsõ idõszerkezetét érintõ, szemantikai alapú perfektív : imperfektív szembenállás nem az egyetlen oppozíció, amely a nyelvekben megtalálható. Az angol nyelv arról gyõz meg minket, hogy lehetséges olyan más típusú, szemantikai oppozíció is (progresszív : nem progresszív), amely morfológiailag fejezõdik ki. Ahhoz, hogy az említett oppozíció az angol nyelvben grammatikalizált, nem férhet kétség, hiszen az az igék paradigmájában jut kifejezésre, s így a flexió tárgykörébe tartozik. Nota bene, a szláv aspektuspárokkal ellentétben, ahol az oppozíció jelölt tagja a befejezett ige, míg a folyamatos a jelöletlen tag, az angolban, amint erre Jászay is felhívja a figyelmet, éppen az aktuális folyamatot kifejezõ progresszív aspektus (be + ing szerkezet) a jelölt (Jászay 1993: 66). A különféle nyelvekben meglévõ aspektusok és aspektusoppozíciók kérdésének rendezéséhez megfelelõ elméleti alapot teremt a Bondarko által bevezetett aspektualitásnak, mint funkcionális szemantikai kategóriának a fogalma (Bondarko–Bulanyin 1967: 4–5, Bondarko 1972). Ez – mint már korábban kifejtettük – mezõszerû struktúrával rendelkezik, amelynek centrumában egy grammatikai kategória (a szláv nyelvekben a fázisaspektus) helyezkedik el, a mezõ további elemei pedig (akcióminõségek, eseményaspektus) a közelebbi, illetve a távolabbi perifériát alkotják.25 A Bondarko által bevezetett aspektualitás fogalma tehát (amely mind a fázis- és eseményaspektust, mind az akcióminõséget magában foglalja) megengedi az aspektus mint általános fogalom értelmezési tartományának a kiterjesztését. Ez azon túlmenõen, hogy minden olyan oppozíciót aspektuálisnak tekinthetünk, amelynek tartalma az esemény belsõ idõszerkezetét érinti, ha ez(ek) a jelentés(ek) rendszeres morfológiai (grammatikai) eszközökkel jut(nak) kifejezésre, azt is jelenti, hogy olyan nyelvek esetében is beszélhetünk aspektusról, amelyekben az csak fogalmi-szemantikai kategóriaként van jelen (Jászay 1993: 67). Melcsuk Bondarko elméletét gyakorlati alapokra helyezi, s a nyelveket általános szempontok alapján vizsgálva öt különbüzõ aspektusoppozíció-típust állapít meg. Ugyanak54

kor fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy Melcsuk rendszerét nem tekinti lezártnak, s ezzel a további aspektusoppozíciók lehetõségének kérdését nyitva hagyja (Melcsuk 1994). Melcsuk elméletére Cockiewicz is kitér egy cikkében, amelyben a vázlatos ismertetésen kívül kritikájának is hangot ad (Cockiewicz 1998). Mivel a fent említett elméletet igen figyelemreméltónak tartjuk, a továbbiakban megpróbálkozunk fontosabb elemeinek bemutatásával, megvizsgálva egyben azt is, mennyiben jogosak Cockiewicznek az elmélet egyes pontjaira vonatkozó kritikus megjegyzései. Végezetül arról is szólni kívánunk, milyen pontokon kapcsolódhat Melcsuk elmélete más idevágó elméletekhez, s hogy milyen távlatokat nyit mindez az aspektológiában. Az elsõ típust Melcsuk olyan kategóriaként jellemzi, amelynél az eseményekre helyezõdik a hangsúly. Ennek megfelelõen az események száma tekintetében nem jelölt, neutrális grammémák alkothatnak oppozíciót a multiplikatív vagy a szemelfaktív grammémákkal. A második típus esetében az a döntõ, hogy az adott esemény egy bizonyos helyen, az idõnek egy meghatározott pontján, vagy több helyen más-más idpõpontokban zajlik-e. Ennél a típusnál elméletileg négy gramméma szerepel, úgymint: koncentratív (az eseményt belsõ struktúrájára való tekintet nélkül mint egészet mutatja be), disztributív (az események egyidejûleg különbözõ helyeken zajlanak), iteratív (az események különbözõ helyeken, egymást követve zajlanak), disztributív-iteratív (az események különbözõ helyeken és különbözõ idõben zajlanak). A harmadik típusnál az a lényeges, hogy egy adott eseménynek milyen idõparaméterei vannak. Ez Melcsuk szerint három gramméma segítségével fejezõdhet ki. Ezek lehetnek: egy esemény pontszerûségét jelölõ, durativitást, illetve habituális történést vagy cselekvést kifejezõ grammémák. A negyedik csoport a fentebb példaként is szereplõ, az angol nyelvben meglévõ progresszív : nem progresszív jelentésû grammémák oppozícióján alapul. Az ötödik csoportban evvel szemben a szláv nyelvekbõl ismert perfektív : imperfektív grammémák állnak egymással oppozícióban. Ez utóbbi csoporttal kapcsolatban Cockiewicz megjegyzi, hogy a Melcsuk képviselte álláspont a szovjet, illetve orosz aspektológia hagyományos felfogását követi, és a szláv aspektust csak a ciklikus (terminatív vagy telikus) igék csoportjára korlátozza. Ez pedig ahhoz vezet, hogy az elmélet a határ fogalmával nem korlátozott igék (chodziæ, jeŸdziæ, siedzieæ) imperfectiva tantumként, ezek po- prefixummal ellátott partnereit (pochodziæ, pojeŸdziæ, posiedzieæ) pedig perfectiva tantumként kezeli. Mivel Cockiewicznek ezzel kapcsolatos véleménye és a problémára vonatkozó megoldási javaslata fõbb pontjaiban megegyezik az általunk képviselt és a jelen munkában ismertetett felfogással (lásd az Aspektuselméletek címû fejezetet) erre itt most nem térünk ki részletesen. Cockiewicz további kritikus megjegyzései fõleg a Melcsuk által bevezetett oppozíciókat illusztráló példák elégtelen számára vonatkoznak. Az elsõ csoportnál, amelybe Melcsuk olyan nyelveket sorol, mint az azték-tano csoportba tartozó quileute, papago vagy a hopi (az elõbbit Északkelet-Arizonában, az utóbbit Arizonában és Mexikóban beszélik) megjegyzi, hogy ezek a nyelvek nem látszanak elégségesnek ahhoz, hogy az elsõ csoportba tartozó grammémák közötti oppozíciótípusokat megfelelõen szemléltessék. Melcsuknak a neutrális : multiplikatív (õîäèòü : õàæèâàòü) és neutrális : szemelfaktív (êîëîòü : êîëüíóòü) szembenállást szemléltetõ orosz nyelvû példái kapcsán pedig rámutat, hogy a õàæèâàòü ige esetében nem csupán multiplikatív, hanem habituális cselekvésrõl is szó van, amelyet Melcsuk is elismer, ez azonban bizonyos mértékig kétségbe vonja az említett példa helyességét. A második csoportnál szintén csak a disztributív grammémákra találunk példákat. A harmadik csoportnál meglévõ oppozíciók azonban megfelelõen vannak példákkal alátá55

masztva. Cockiewicz szerint azonban itt egy más természetû probléma is felmerül. Melcsuk ugyanis azt állítja, hogy a harmadik csoportnál a pontszerû, illetve a duratív eseményeket jelölõ grammémák között fennálló oppozíció tulajdonképpen megegyezik az ógörögben vagy az ószlávban is meglévõ aoristos és imperfectivum közötti különbséggel. Ez pedig azt a kérdést veti fel, hogy itt alapjában véve nem az ötödik csoport jellemzõjeként említett perfektív : imperfektív oppozícióról van-e szó. Mint az köztudott, ez a mai szláv nyelvekben fennálló oppozíció tulajdonképpen az õsszlávban meglévõ aoristos és imperfectum közötti oppozíció funkcionális kompenzációjaként fejlõdött ki. (Ma az aoristosi jelentést a szláv nyelvek nyugati és keleti csoportjában, valamint a szlovénban a perfektív ige múlt idejével fejezzük ki.) A fenti kételyt erõsíteni látszik az a tény is, hogy néhány kutató a perfektív aspektus egyik kritériumát az esemény idõszerkezetének pontszerûségében látja (Kury³owicz 1972). Melcsuk munkája további kérdéseket is felvet. Ilyenek például, hogy létezhet-e egy nyelvben egyidejûleg többféle oppozíciótípus is, ami a nyelvek típusokba történõ besorolására is hatással van, hiszen annak kérdését vonja maga után, hogy egy nyelv csak egyetlen típusba tartozhat-e, vagy esetleg lehetségesek a típusok között bizonyos átfedések. Tisztázásra vár az is, hogy az oppozíciótípusok közötti viszony hierarchikus-e, vagy az egyes oppozíciók egymással egyenrangúak. Végezetül – mint erre fentebb már utaltunk – az a kérdés is felmerül, hogy milyen más oppozíciótípusok létezhetnek még a Melcsuk elméletében felsoroltakon kívül. Véleményünk szerint erre csak igen nagyszámú nyelv beható és alapos vizsgálata adhatja meg a végleges választ. A fenti kérdések többségére persze Cockiewicz is igyekszik választ találni, bemutatva a lengyel nyelvre jellemzõ helyzetet. A perfektív : imperfektív jegyeket fõ jegyekként értelmezve leírja, hogy a lengyelben az imperfektív (jeœæ, czytaæ), uzuális (jadaæ, czytywaæ), a perfektív : determinatív (pojeœæ, poczytaæ), exhausztív (najeœæ siê, naczytaæ siê), koncentratív (zjeœæ, przeczytaæ), valamint disztributív (pozjadaæ, poprzeczytywaæ) grammémák alkotnak egymással oppozíciót (Cockiewicz 1998: 12). Rendszeres megfelelés a lengyelben az imperfektív : perfektív koncentratív (perfectiva stricto sensu), illetve az imperfektív : perfektív determinatív, valamint az imperfektív : perfektív iteratív (disztributív) (perfectiva largo sensu) grammémák között áll fenn. Az imperfektív : determinatív, valamint az imperfektív : perfektív-iteratív/disztributív grammémák közötti oppozíciók a lengyel nyelvben magas fokú grammatikalizáltságot mutatnak, hiszen ezek a jelentések a po- prefixummal fejezõdnek ki: popisaæ, powypisywaæ. A po- prefixum az ún. többfunkciós prefixumok közé sorolható, amely azt jelenti, hogy számos jelentésben elõfordulhat. Amint a fenti példákból kitûnik, hordozhat mind delimitatív, mind pedig disztributív jelentést, egyes esetekben pedig csupán perfektivizáló szerepe van, pl. gniewaæ siê : pogniewaæ siê. Ugyanakkor az említett grammémák csak ritkán fordulnak elõ azonos kontextusokban, ilyen esetekben azonban gyakori a lexikális támasz, ami végsõ soron a fent említett homonímia kiküszöböléséhez vezet. (A po- prefixum nem delimitatív, tisztán perfektivizáló szerepére utalhat a kontextus is: Chcia³bym z tob¹ porozmawiaæ/pomówiæ na osobnoœci. Fenti jelentésükben a porozmawiaæ, pomówiæ igék a perfectiva stricto sensu csoportba tartoznak, és a rozmawiaæ, mówiæ igékkel nem perifériális párokat alkotnak.) Az imperfektív : exhausztív grammémák közötti oppozíció már periférikusabb jellegû, ennek kifejezése a lengyelben ugyanis többféle lehet: kifejezõdhet na + siê (nasiedzieæ siê, nagadaæ siê, nabiegaæ siê), de wy- + siê (wysiedzieæ siê) szerkezetekkel is. A fenti megállapításokból az alábbiak következnek: a) úgy tûnik, hogy egy nyelvben többféle oppozíciótípus is létezhet, hiszen Cockiewicz a lengyel aspektuson belül hatféle grammémát 56

különít el. S bár õ maga mutat rá, hogy például az uzuális grammémák osztálya igen szûk, ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a számszerûség nem feltétlenül döntõ kritérium egy gramméma elkülönítésénél: „Auch in den slawischen Sprachen auftretende usuelle Formen, die ebenso ihre eigenen morphologisch regulären Exponenten aufweisen, könnten einen bestimmten Anspruch auf den Status eines Aspektgrammems erheben... Ob man allerdings mit Blick auf die starke lexikalische Begrenztheit dieser Klasse einen solchen Anspruch ablehnt oder eben wahrnimmt, ist eine durchaus arbiträre Frage. Unter Umständen gäbe es also noch ein (sechstes) Grammem des slawischen Aspektes: den Usual.” (Cockiewicz 1998: 12); b) abból, hogy az orosz nyelvet maga Melcsuk több helyen is említi (elõször az elsõ csoportnál, amikor a neutrális : multiplikatív, illetve a neutrális : szemelfaktív oppozíciókra hoz orosz nyelvi példákat, majd pedig az ötödik csoportnál, amely a szláv nyelvekben meglévõ perfektív : imperfektív grammémák oppozícióján alapul), az következik, hogy az egyes típusok közötti átfedések lehetségesek. Plungjan, elsõsorban Melcsuk fent ismertetett munkájára támaszkodva, szintén hozzászól az aspektuális oppozíciók kérdéséhez, rámutatva, hogy a világ nyelveiben nem csupán egyetlen grammatikalizált aspektuskategória létezhet: „Îñíîâíîé òåçèñ, êîòîðûé ìû ñ÷èòàåì îïðåäåëÿþùèì äëÿ òèïîëîãè÷åñêîé òðàêòîâêè âèäà, ñîñòîèò â òîì, ÷òî â ÿçûêàõ ìèðà èìååòñÿ íå îäíà ãðàììàòè÷åñêàÿ êàòåãîðèÿ âèäà, à öåëîå ñåìåéñòâî, âîîáùå ãîâîðÿ ðàçëè÷íûõ àñïåêòóàëüíûõ ïðîòèâîïîñòàâëåíèé – èìåþùèõ îïðåäåëåííóþ ñåìàíòè÷åñêóþ îáùíîñòü...” (Plungjan 1997:174). Szerinte az aspektus abban különbözik a grammatikai idõ és a taxisz kategóriájától, hogy „belülrõl”, mintegy a maga dinamikájában jellemzi a szituációt. Az aspektust, ami a grammatikai kategóriák közül talán a legszorosabban kapcsolódik az igei lexéma szemantikájához – a kieferi felfogáshoz hasonlóan – az ige „belsõ idejének” nevezi. Plungjan szerint a nyelvekben általában olyan tendencia figyelhetõ meg, hogy az aspektus osztályozó típusú kategóriává válik. „ ãðàììàòè÷åñêèõ ñèñòåìàõ åñòåñòâåííûõ ÿçûêîâ ñðàâíèòåëüíî ðåäêî âñòðå÷àþòñÿ ÷èñòî ñëîâîèçìåíèòåëüíûå (è ïðè ýòîì ïàðàäèãìàòè÷åñêè ïîëíûå) àñïåêòóàëüíûå ïðîòèâîïîñòàâëåíèÿ, àñïåêò èìååò òåíäåíöèþ ïðåâðàùàòüñÿ â ñëîâîêëàññèôèöèðóþùóþ ãðàììàòè÷åñêóþ êàòåãîðèþ (êàê ýòî èìååò ìåñòî è â ñëàâÿíñêèõ ÿçûêàõ) èëè îñòàâàòüñÿ â ãðàíèöàõ áîëåå èëè ìåíåå ïðîäóêòèâíîãî ñëîâîîáðàçîâàíèÿ (îáðàçóÿ, â ÷àñòíîñòè, ÿäðî òàê íàçûâàåìûõ »ñîâåðøàåìîñòåé«, èëè »ñïîñîáîâ äåéñòâèÿ«). Åñëè âñå æå àñïåêò âûðàæàåòñÿ ñëîâîèçìåíèòåëüíîé ãðàììåìîé, òî, êàê ïðàâèëî, â òàêèõ ãëàãîëüíûõ ñèñòåìàõ âîçíèêàþò ãëàãîëüíûå ïàðàäèãìû (ñð. àíãëèéñêèé ïðîãðåññèâ) èëè îáøèðíûå çîíû íåéòðàëèçàöèè (ñð. îòñóòñòâèå âèäîâûõ ïðîòèâîïîñòàâëåíèé íå â ïðîøåäøåì âðåìåíè â ðîìàíñêèõ ÿçûêàõ).” (Plungjan 1997: 179). Plungjan, aki Melcsuk munkáját mérvadónak tartja, ugyanakkor elméletének egyes részleteit tekintve több lényeges vonatkozásban is eltér tõle, az aspektuális oppozíciók két fõ fajtáját különbözteti meg: a mennyiségi és a fázisaspektust (êîëè÷åñòâåííûé è ôàçîâûé àñïåêòû). A mennyiségi aspektus az eseményt annak ismétlõdési foka szempontjából jellemzi. Eszerint a mennyiségi aspektuson belül iteratív (ha az esemény bizonyos idõtartam alatt gyakran, ritkán vagy rendszeresen ismétlõdik), habituális (amennyiben az esemény szokásszerûen ismétlõdik), illetve multiplikatív (külön aktusokból álló összetett események), szemelfaktív (pillanatnyi események), valamint disztributív (több alannyal vagy tárggyal ismétlõdõ események) grammémák különíthetõk el. Plungjan a fent említett oppozíciótípusokra fõként orosz nyelvi példákat hoz, de a habituális típus kapcsán megjegyzi, hogy a fent említett típusok bármelyike finomabb árnyalataiban meg57

jelenve is részletezõdhet egy adott nyelvben. Erre az urál-altaji nyelvcsalád osztják-szamojéd csoportjába tartozó szölkup nyelvet hozza példaként, amelyet az igeképzés területén igen nagy gazdagság jellemez. Ennek taz nyelvjárásában, amely az írott nyelv alapját képezi, a habituális csoportnak három fajtája különböztethetõ meg: 1. a -ky- szuffixummal képzett uzitatív: ku-ky- (inog, himbálózik); 2. a -ty- szuffixummal képzett kvalitatív: kuk-ty- (ingó, himbálózó); 3. az -yr- szuffixummal képzett kapacitatív: kuk-yr- (képes inogni, himbálózni). Ezen változatok mindegyike a habituális típusba tartozik, ugyanakkor mindegyikük ennek valamilyen szemantikai árnyalatát képviseli, valamilyen többletjelentést hordoz, amelyek persze nem feltétlenül kötõdnek szorosan bizonyos aspektusjelentésekhez. Ilyen többletjelentése van az ún. raritatívnak is, amely az iteratív egyik altípusaként szerepel. A raritatív olyan kiegészítõ információt tartalmaz, hogy az esemény a vártnál vagy a szokásosnál ritkábban ismétlõdik. Arra, hogy az esemény csökkent intenzitással vagy nem a megfelelõ eredménnyel megy végbe, utalhatnak az ún. atenuív igék is, amelyek az intenzív igékkel alkothatnak oppozíciót. Az atenuív csoporthoz gyakran pejoratív mellékjelentés társulhat, amely azonban szintén nincs szorosabb kapcsolatban az aspektussal. A fázisaspektus alapja Plungjan interpretációjában a duratív és a nem duratív szituációk ellentéte (ïðîòèâîïîñòàâëÿþòñÿ ñèòóàöèè äëÿùèåñÿ è íåäëÿùèåñÿ). Ha egy szituáció duratív, akkor az Pungjan felfogásában azt jelenti, hogy azt nem az elejétõl a végéig mint egészet szemléljük, hanem annak valamilyen fázisát emeljük ki. Ez lehet az esemény kezdeti fázisa (inchoativitás), tartama (kontinuativitás) vagy végsõ fázisa, célirányossága (terminativitás). Az esemény durativitása annak nem totális szemléletét is implikálja. Az inchoatív és terminatív típusok a nyelvekben igen gyakran fejezõdnek ki morfológiai eszközökkel, míg a kontinuativitás morfológiai úton történõ kifejezése csak a dagesztáni és a bantu nyelvekbõl ismert. Az „egy esemény egyre csak nem következik be” jelentésû ún. kunktatív morfológiai kifejezésére és a bantu nyelveken kívül szintén nem ismeretes példa, bár ez utóbbi sem tekinthetõ teljes mértékben igazoltnak (Comrie 1976: 53–55, Plungjan 1997: 184). Az események duratív felosztásán belül szintén elképzelhetõk finomabb árnyalatok. Plungjan szerint ide kell sorolnunk a konativitást, amely az eredményre irányultságot hivatott kifejezni, annak elérésére utaló motívum nélkül. Ezekben az esetekben ez a jelentés az oroszban és a lengyelben egyaránt a folyamatos igealakkal fejezõdik ki: Îíè öåëûé äåíü ðåøàëè çàäà÷ó, íî òàê è íå ðåøèëè å¸ – Przez ca³y dzieñ rozwi¹zywali zadanie, ale i tak go nie rozwi¹zali. Nem minden folyamatos ige szerepelhet azonban konatív jelentésben, mivel ennek kifejezési képessége az ige lexikai jelentésével szoros kapcsolatban van. Így tehát míg az: Îí äîëãî óçíàâàë ó ïðîâîäíèêà, êîãäà ðàáîòàåò áèëåòíàÿ êàññà, íî òàê íè÷åãî îïðåäåë¸ííîãî è íå óçíàë – D³ugo do-wiadywa³ siê od konduktora, kiedy jest czynna kasa biletowa, ale nic konkretnego siê nie dowiedzia³ mondatok mind az oroszban, mind a lengyelben helyesek, az *Îí ïðèçíàâàë ñâîþ âèíó, íî íå ïðèçíàë å¸ – *Przyznawa³ siê do swego b³êdu, ale nie przyzna³ siê do niego mondatok már sem az orosz, sem a lengyel nyelvben nem elképzelhetõk (Bulygina 1995: 44). A duratív aspektusra megfelelõ példa a latinban és a neoromán nyelvekben megtalálható imperfectum, amely a közbejött pontszerû cselekvéssel (aoristos jelentés) alkotva oppozíciót, a háttércselekvés jelölésére szolgál. Ilyen szerepet a progresszív aspektus múlt vagy jövõ ideje (past progressive/continuous, future progressive/continuous) is betölthet. Plungjan utal rá, hogy Melcsuk megfogalmazása szerint a progresszív tulajdonképpen egy, a szituáció egy konkrét pillanatának pontjából szemlélt „aktualizált duratív” (Plungjan 1997: 185). 58

A nem duratív szituációk általában pillanatnyi, pontszerû eseményeket jelölnek (semelfactiva). Ezek – mint Plungjan rámutat – a perfectiva tantumok csoportjába tartoznak, azt is hangsúlyozza azonban, hogy aspektuális oppozíciójuk csupán a mennyiségi aspektushoz tartozó iteratívumokkal képzelhetõ el (Plungjan 1997: 182). A pontszerû események kifejezése egyes nyelvekben (pl. ógörög, ószláv) a múlt idõben az aoristoshoz köthetõ, míg az angolban a hasonló jelentés a simple pastnak nevezett igeidõvel, az olaszban pedig a passato remotóval fejezõdik ki. A „rezultatív aspektus” Plungjan szerint szintén egy esemény utolsó fázisára helyezi a hangsúlyt. Ez is különbözõ válfajokra bomlik, hiszen az ún. kompletívumok csoportjai (ezeket Plungjan nem részletezi, de szerinte a legtöbb befejezett orosz ige is ezek közé tartozik) az eredmény elérésének pillanatát jelölik. Más rezultatívumok az eredmény elérésének pillanata utáni állapotot írják le. Az ún. „perfect” szemantikája ennél valamivel bonyolultabb. Ez ugyanis egy gyengébb rezultatív (îñëàáëåííûé ðåçóëüòàòèâ), amely esetében arról van szó, hogy egy elõzõ esemény kihatással van a jelenre, azaz egy múltbeli cselekvés vagy történés hatása a jelenben még érzõdik. Ezt egyébként az angol nyelvtanok többségében szereplõ, a „perfect” lényegét magyarázó rajzok igen kifejezõen szemléltetik. Plungjan végül a niger-kongói csoportba tartozó, Nyugat-Afrikában beszélt dogon nyelv tommo-szo dialektusát mutatja be az aspektuális oppozíciók szempontjából. Ebben a nyelvben a duratív aspektus három, úgymint: mellékjelentések szempontjából neutrális (ïðîñòîé äóðàòèâ), iteratív és progresszív csoportra oszlik, ugyanakkor a progresszív forma használata csak a jelen idõre korlátozódik. A rezultatív aspektus nem inferenciálisra és inferenciálisra oszlik (az inferenciális modális többletjelentést tartalmaz, amely a beszélõ egyéni álláspontját tükrözi az esemény valós vagy nem valós voltával kapcsolatban). A nem inferenciális rezultatív használata a jelen és múlt idõre, az inferenciálisé csak a jelen idõre korlátozódik. A dogonban a pontszerû aspektusnak csak múlt ideje van, a habituális aspektus jelen és jövõ ideje azonos morfológiai eszközökkel fejezõdik ki, míg a múlt idõnek külön jele van. Érdemes megfigyelni a Melcsuk-, a Plungjan- és a Kiefer-féle felfogás közötti különbségeket. Plungjan Melcsukkal ellentétben hierarchiát állapít meg az aspektuális oppozíciók között, hiszen nem öt egyenrangú csoportról beszél, hanem két fõcsoportot (mennyiségi és fázisaspektus) különít el, és ezekbe sorolja be a többi aspektusoppozíció-típust. A Plungjan által fázisaspektusnak nevezett kategóriának vannak közös elemei a Kiefer-féle fázisaspektussal, ugyanakkor Plungjan ezt a kategóriát mintegy „kibontja”, tágabban értelmezi. Kiefernél a fázisaspektus kritériuma, hogy „a folyamatos szemléletû cselekvésigék, valamint a nekik megfelelõ befejezett szemléletû eredményigék között kizárólag aspektusbeli különbség” legyen (Kiefer 1996: 262). Az ilyen aspektuspárok tehát ugyanannak az eseménynek két különbözõ fázisát: a) magát a cselekvés folyamatát; b) a cselekvés lezártságát, annak eredményét nevezik meg. Kiefer szerint a lengyelben fázisaspektuspároknak tekintendõk a következõk: przep³yn¹æ : przep³ywaæ, nauczyæ : nauczaæ, wybiec : wybiegaæ. Az olyan aspektuspárok viszont, amelyeknél már nemcsak aspektusbeli, hanem akcióminõségbeli különbség is van (pl. iterativitás-mozzanatosság, vö. sykn¹æ : sykaæ, zadrzeæ : zadzieraæ, powiaæ : powiewaæ), Kiefernél már nem tartoznak a „tiszta” fázisaspektus csoportjába. Plungjan fázisaspektus-kategóriája a duratív : nem duratív szituációk belsõ ellentétére épül, amelyen belül csupán egy csoport a kompletív, illetve rezultatív grammémáké. Úgy tûnik tehát, hogy Plungjan felfogásában bizonyos átfedés van a kieferi értelemben vett (a szláv nyelvekre is jellemzõ) fázisaspektus-oppozíció és 59

az eseményaspektus-oppozíciók között, mivel azok nem különülnek el egymástól, hanem egy kategóriába tartoznak. Plungjan fázisaspektus címszó alatt említ meg bizonyos hagyományosan igeidõnek nevezett formákat is, amennyiben ezeknek is van aspektuális vonzatuk (vö. aoristos: pontszerûség-befejezettség, perfectum: rezultativitás-befejezettség). Nota bene, az ötödik és talán a harmadik csoporton kívül a Melcsuk által megnevezett oppozíciók is az eseményaspektus-oppozíciók csoportjába tartoznak, és nem a szláv aspektológiában hagyományosan az aspektus tárgykörébe tartozónak tekintett oppozíciók. Ezt azonban természetesnek kell neveznünk, hiszen a szláv nyelvekben meglévõ perfektív : imperfektív oppozíció csak bizonyos nyelvekre jellemzõ, ugyanakkor a különféle nyelvek vizsgálata azt támasztja alá, hogy a más természetû eseményaspektus-oppozíciókra számos példa akad. Egy általános nyelvészeti igénnyel fellépõ elméletnek tehát fel kell ölelnie a szláv nyelvektõl eltérõ jellegû aspektuális oppozíciókat is. Comrie, az aspektuális oppozíciókat az alábbi rendszerbe foglalja: Classification of aspectual oppositions ____________ ___________   perfective imperfective ___________ ___________   habitual continuous ________ ________   nonprogressive progressive (Comrie 1976: 25) Az ábrán látható, hogy Comrie megkülönbözteti egymástól az ún. continuous és a progressive aspektust, amire Bybee is felhívja a figyelmet (Bybee 1985: 142). Comrie szerint az angolban a progresszív csak a nem statikus igékre (non-stative verbs, vö. Pete 1994: 233) korlátozódik. Pontosabban megfogalmazva, az akaratunktól független cselekvéseket kifejezõ igéknek (pl. understand, know, see, hear, remember, forget és a want ige) nincs progresszív alakjuk. (Egyes, hagyományosan állapotjelentésûnek tekintett angol igéknek, pl. lie, sit, stand – amennyiben ezek élõlényre vonatkoznak – természetesen van progresszív használatuk: I was sitting, standing stb., tárgyi alany esetében ez azonban már nem érvényes: *The house is standing in the garden. Egy Maszlov-idézet nyomán Jászay László hívta fel rá a figyelmemet, hogy más kontextusban a fenti korlátozás már érvényét veszti: Almost all the houses are still standing, but there is not a window left; Maszlov 1984: 24) A perfektív : imperfektív grammémák oppozícióján alapuló aspektus a szláv nyelveken kívül még a baszk, az India egy részén (ÉNy-Kasmír) és Pakisztánban beszélt burusaszki, a grúz, a jatmul, a kivai, a logbara, az azték-tano csoportba tartozó, Mexikóban beszélt navatl, az irokua-kaddo csoport hoka-sziu családjába tartozó, Nebraska és Kansas állam területén beszélt pavni, a penuti csoportba tartozó, Kaliforniában beszélt mivok, a temiar, az Algériában, Líbiában, Maliban és Nigerben beszélt tuareg, a yanomama és a paleoszibériai jukagir, valamint a sémi, a hausza és a koreai nyelvekben ismert (Bybee 1985: 142). A szláv típusú perfektív : imperfektív oppozíción kívül elméletileg még a 60

következõ eseményaspektusok alkothatnak egymással oppozíciókat: augmentatív : delimitatív, ingresszív : egresszív, intenzív : deminutív, konatív : rezultatív, iteratív : szemelfaktív, statív : szemelfaktív, statív : inhoatív, progresszív : nem progresszív, progresszív : habituális, progresszív : repetitív. A lehetséges oppozíciók sora ezzel azonban korántsem tekinthetõ lezártnak. Az egyes nyelvekben létezhetnek olyan oppozíciótípusok, illetve a már ismert oppozíciótípusokon belül olyan árnyalatok, amelyeknek a létét korábban nem feltételezték. Ezek az oppozíciótípusok az aspektuális jelentésen kívül más járulékos jelentéseket is hordozhatnak. Ugyanakkor a nyelvek alapján nem mindig igazolható minden elméletileg lehetséges oppozíciótípus valóságos léte, aminek oka lehet az egyes nyelvekbõl rendelkezésre álló adatok sokszor hiányos volta is. A továbbiakban megpróbálkozunk azzal, hogy bizonyos oppozíciótípusok létét igazoljuk, és megállapításainkat konkrét nyelvi példákkal is alátámasszuk. Ebben általános nyelvészeti munkák, illetve az egyes nyelvek aspektusáról szóló monográfiák lesznek segítségünkre. A mivok nyelvben a perfektív : imperfektív oppozíció mellett morfológiailag kifejezõdõ habituális : progresszív oppozíciót is találunk. Ez az oppozíció a mivok nyelven kívül még a Tanzániában, illetve Kenyában beszélt és a nílusi-szaharai nyelvek közé tartozó maszai, a valószínûleg a penuti nyelvcsaládba tartozó és Mexikóban beszélt taraszko, valamint az oto-mangue nyelvcsaládba tartozó és szintén Mexikó területén beszélt zapoték nyelvben is megvan. Ez utóbbiban például a habituális jelentés a ru-, a progresszív pedig a ku- prefixummal fejezõdik ki: ru-ka/a-beé : ku-ka/a-beé. Az igék felépítése a következõ: habitualitást kifejezõ prefixum ru + ka/a (írni) + egyes szám harmadik személy jele: beé, progresszivitást kifejezõ prefixum ku + ka/a (írni) + egyes szám harmadik személy jele: beé. (Pickett 1953: 220). Egyes nyelvekben a habituális jelentés az imperfektíven belüli további differenciálódásként jelenik meg. Ez a helyzet navatl nyelvben, ahol az imperfektív : perfektív oppozíció tõvéghang-alternációval fejezõdik ki (-a : -h), a habituális jelentés pedig a -ni szuffixumhoz kötõdik: ni + choloa = kijelentõ mód, jelen idõ, imperfektív (ugrom) ni + choloa + ni = kijelentõ mód, jelen idõ, habituális (ugrálok, gyakran ugrom) ni + choloh = kijelentõ mód, múlt idõ, perfektív (ugrottam) Az imperfektív aspektuson belüli további jelentésdifferenciálódásra a pavni is jó példa. Ebben a nyelvben az imperfektív : perfektív oppozíción túlmutatóan az imperfektív négy: egy jelöletlen („tisztán” imperfektív), továbbá intentív, habituális és inchoatív grammémára oszlik. A niger-kongói nyelvcsaládba tartozó és Nigériában beszélt tiv és a kivai nyelvben progresszív : repetitív oppozíciót találunk. Néhány nyelvben az ingresszív jelentés morfológiailag fejezõdik ki, amelyet egyes munkákban inszeptív aspektusként (inceptive aspect) is emlegetnek (Bybee 1985: 147). A latinban például az -sc- szuffixumnak volt ilyen ingresszív jelentése: dormio (alszom) – obdormisco (elalszom, álomba merülök), amo (szeretem/ek) – amasco (megszeretem/ ek). Ezek az ingresszív jelentésû morfémák azonban csak ritka esetben alkotnak oppozíciót az adott nyelvben meglévõ, más aspektuális jelentést hordozó morfémákkal. Miként a fentebb elmondottakból az következik, hogy a habituális és a progresszív jelentés gyakran az imperfektivitás alkategóriájaként jelenik meg, az ingresszivitást úgy is felfoghatnánk, mint a perfektivitás egy altípusát. (Erre példa lehet a lengyel nyelv is, amelyben az ingresszív igék mindig befejezett aspektusúak pl.: zaœpiewaæ, zap³akaæ, 61

zapragn¹æ.) Parks és Bybee a pavni kapcsán azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy, a) abban az állapotigékhez is járulhat ingresszív jelentésû affixum (ez formailag különbözik attól az ingresszív jelentésû affixumtól, amely a más jelentésû igékhez kapcsolódik); b) az ilyen szerkezetû igék mind folyamatos, mind pedig befejezett jelentésben elõfordulnak (1., 2. példa); c) a nem állapotigékhez járuló, ingresszivitást kifejezõ affixum mindig a folyamatos igetövekhez kapcsolódik (3. példa). Mindez amellett szól, hogy az ingresszivitás nem szükségszerûen kell, hogy a perfektivitás egyik alkategóriája legyen (Bybee 1985: 148, Parks 1976: 200, 205–206). 1. ti + kaharu:s + a:r + = tikahuru:sa (tömörré vált) kij. mód + ’tömör’ + ingr. + pf. 2. ti + rikau:s + a:r + i = tirika u:sa:ri (kezd kapzsivá válni) kij. mód + ’kapzsi’ + ingr. + impf. 3. ta + t + karu: ci + hus + itit = tatkaru:ci:usitit (elkezdtem beletenni) kij. mód + e. sz. 1. sz. jele + ’beletesz’ + ingr. Az ingresszivitásnak más eseményaspektusokkal való kapcsolatát a jukagirban is megfigyelhetjük, amelyben egy, az ingresszivitást jelzõ affixum kapcsolódhat mind a statikus, mind pedig a perfektív és imperfektív csoportot alkotó nem statikus igékhez. A jukagirban az osztjákhoz, valamint a csukcs-kamcsatkai nyelvekhez hasonlóan a jelen idõ a jelölt, a praeteritum pedig a jelöletlen. A jelöletlen múlt idõ befejezettséget fejez ki. (Az északi szamojéd nyelvekben van az igéknek egy csoportjuk, amely a befejezett múltat szintén minden idõjel és képzõ nélkül képes kifejezni: xa (meghalt), temta-dm/ (vásároltam), t’u’ (belépett), mint Pusztay rámutat, ez az ilyen formációk õsi jellegérõl árulkodik (Pusztay 1990: 81–84). A jukagirban, bár a múlt idejû ige nem kap idõjelet, ugyanakkor járulhatnak hozzá különféle nyomósító elemek, amelyeknek a téma–réma-viszony kifejezésében van szerepük (Krejnovics 1958). Az iterativitás morfológiai kifejezésére a szláv nyelveken kívül a sino-tibeti nyelvcsaládba tartozó, ÉK-Indiában beszélt garóban, a navatlban, a na-dene nyelvcsaládba tartozó és az USA egyes területein (Arizona, Utah, Colorado) beszélt navahóban, a makroalgonkin nyelvek közé tartozó, Kanada déli részén és az USA északi területein beszélt odzsibvában, a pavniban, a mivokban, a nílusi-szaharai nyelvcsaládba tartozó szongaiban, amelyet Nigériában, Maliban, Burkina Fasóban, Nigerben és Beninben beszélnek, a nigerkongói nyelvcsaládba tartozó és Nigériában beszélt tivben, valamint a jukagir nyelvben találunk példát. A kivaiban az iteratív jelentés a -ti szuffixummal fejezõdik ki, amely az iterativitás szempontjából jelöletlen igékkel alkothat oppozíciót: arigi (vakarni) : arigiti (vakargatni), iiria (beletenni) : iiriti (gyakran beletenni). A garo nyelvben az iterativitás a dap-dap szuffixummal fejezõdik ki, amely ’egyre többször, újra és újra’ jelentéssel bír: c’a-dap-dap-a (egyre többször enni). A garóban ez a szuffixum valószínûleg augmentatív jelentést is hordoz (Burling 1961). Amint Moravcsik rámutat, az iterativitást egyes nyelvek a szuffixum megkettõzésével fejezik ki (ez történik például az elõbb említett garóban, de több más nyelvben pl. navatl, mivok, odzsibva, szongai is hasonló a helyzet). A jukagirban a -nu- a jelen idõ jele (amely mindig jelölt) ugyanennek a szuffixumnak a megkettõzése pedig intenzív-iteratív eseményt jelöl: (met) ai-nu – ’(én) lövök’, (met) ainu-nu – ’(én) lövök’ (intenzív-iteratív jelentés) (Moravcsik 1978, Pusztay 1990: 84). Az 62

iterativitás kapcsán Bybee rámutat, hogy az bár több nyelvben morfológiailag jelölt, mégsem integrálódott teljesen az adott nyelvek aspektuális rendszerébe. Ez abban mutatkozik meg, hogy más grammémákkal nem mindig alkot rendszeres oppozíciókat, s kifejezése sem mindig kötõdik egységes képzõkhöz (Bybee 1985: 150). Ellenpéldaként talán a koreai nyelv hozható fel, ahol az iterativitás kifejezése magas fokú grammatilakizáltságot mutat. Ebben a nyelvben az aspektuális oppozícióknak igen összetett rendszerét találjuk: az ún. duratív aspektus a befejezett aspektussal, valamint az iteratív aspektussal alkot oppozíciót. A duratív aspektusnak a koreai nyelvben öt alcsoportja van: 1. duratív cselekvés, amely éppen folyamatban van (-ko + itta); 2. állapot, amely éppen tart (-a/-o( /-u(o( + itta); 3. duratív cselekvés vagy állapot, amely a külsõ határ fogalmával korlátozott (-a/-o( /-u(o( + oda); 4. éppen folyamatban lévõ duratív cselekvés vagy állapot, amely a jövõbe tart (-a/-o(/-u((o( + kada); 5. duratív cselekvés, amelynek intenzitása egyre fokozódik és befejzettségének irányába tart – evolutivitás (-a/-o(/-u(o( + teda). A befejezett aspektus két részre: a) abszolútra; b) rezultatívra oszlik. Az abszolút aspektuson belül az alábbi négy csoport különíthetõ el: 1. az állapot vagy cselekés abszolút befejezettségét jelölõ ( -a/-o(/-u(o( + po(rida); 2. a cselekvés kezdõ- vagy végpontjának lezártságát jelölõ (-ko + mal’da); 3. az esemény megvalósulásának teljes fokát jelölõ (-a/ -o(/-u(o( + neda); 4. egy megelõzõ esemény megvalósulását jelölõ, annak kezdõpontjára való utalás nélkül (-a/-o(/-u(o( (-ko) + nada). A rezultatív aspektuson belül szintén négy csoport különböztethetõ meg: 1. a cselekvés eredményes lezárulását jelölõ (-a/-o(/-u(o( + notcha); 2. a cselekvésnek a vártnál elõbbi eredményes lezárulását jelölõ (-a/-o(/-u(o( + tuda); 3. a valaminek a belsejébe irányuló lezárult cselekvést (mozgást) jelölõ (-a/-o(/-u(o( + notcha); 4. egy megelõzõ cselekvés/állapot lezártságát jelölõ (-a/-o(/-u(o( + kaèžida). Az iterativitás a koreaiban a (-kun/-kon + chada) típusú szerkezettel fejezõdik ki. A fent említett aspektuális szerkezetek mindegyike analitikus módon valamilyen igéhez (pl. -ko, -kun/-kon – dialektustól függõen) vagy határozói igenévhez járuló szuffixummal (pl. -a, -o(, -u(o( ) és a megfelelõ segédigékkel (pl. itta, oda, kada, teda stb.) fejezõdik ki (Guszeva 1961). A fenti példák alapján látható, hogy az egyes nyelvekben az aspektus megjelenési formái, a külöféle típusú aspektusoppozíciók igen változatosak lehetnek. Mindez pedig arra ösztönöz, hogy az egyes aspektusjelenségeket világos, ugyanakkor rugalmas elméleti keretek között tárgyaljuk. Az elméleti keretek ilyen jellegû kiterjesztése az aspektológiára igen termékeny hatással volt, amelynek a jelenkori aspektológiában számos jelét láthatjuk. Ez a rugalmasabb gondolkozásmód nemcsak bizonyos nem szláv nyelvekben fennálló jelentésviszonyok tisztázását eredményezte, hanem a szláv nyelveken belüli ún. „tiszta” aspektusoppozíción kívül más eseményaspektus-oppozíciók feltárásához is vezetett (Cockiewicz 1998). Mindez pedig lényegében az aspektusról mint nyelvi jelenségrõl alkotott képünk teljesebbé tételéhez is hozzájárult.

2. A nyelvek felosztása aspektológiai szempontok alapján – a lengyel, a magyar és a német nyelv helye a felosztáson belül Annak kapcsán, hogy az egyes nyelvekben különféle aspektusoppozíciók léteznek, az a kérdés is felmerül, hogy milyen módon képzelhetõ el ezen nyelvek aspektustipológiai szempontok alapján történõ csoportosítása. Az elõzõ fejezetben olyan elméleteket tárgyaltunk, amelyek a nyelvekben meglévõ aspektusoppozíciók vizsgálatának igényével léptek fel, 63

ugyanakkor kevésbé volt céljuk a nyelvek aspektológiai szempontú osztályozása. A jelen fejezetben azt vizsgáljuk majd, hogy a nyelvek hogyan oszthatók fel aspektustipológiai osztályokra, s hogy az egyes nyelvek milyen osztályba tartoznak a felosztáson belül. Az aspektuális jelentések kifejezésével a nem szláv nyelvekben Bondarko is foglalkozik (Bondarko 1983) a Maszlov szerkesztésében megjelent, az aspektus kérdéskörével foglalkozó kötetnek pedig a VI. fejezete tárgyalja ezt a kérdést (Maszlov 1962). A magyar aspektológusok közül a nyelvek aspektualitás alapján történõ osztályozásának gondolatát Jászay vetette fel (Jászay 1993: 64–69), amelyhez kapcsolódóan véleményünknek egy szerény cikkben mi is hangot adtunk (Pátrovics 1998b: 447–451). Jászay, aki rámutat arra, hogy az aspektus jelenségét a nem szláv nyelvekben (pl. a magyarban) több nyelvész is vizsgálja (Hollósy 1977, Fabó 1989, Kiefer 1983, 1992, Wacha 1978, 1983, 1989, Pete 1983, Péter 1991) három fõ aspektológiai osztályt különböztet meg. Ezek a következõk: 1. Az aspektus grammatikai kategória, amely a folyamatos – nem folyamatos igék morfológiai oppozícióján alapul; 2. Az aspektus kategóriája kevésbé grammatikalizált (nincsenek igepárok, csak egy, pl. a progresszív aspektus jelölt, a folyamatosság : befejezettség oppozíciója csak múlt idõben van meg, jelen idõben neutralizálódik, az aspektuális jelentések kifejezése nem kötelezõ); 3. Az aspektusjelentés morfológiai eszközökkel nem jelölt, az az adott nyelvben csak mint fogalmi-szemantikai kategória van meg. A megnyilatkozás aspektusa csak a mondat, vagy a szöveg síkján ragadható meg. Az aspektusjelentés kifejezésében fõként a lexikális elemeknek van nagy szerepük. Az elsõ típusba tartoznak a szláv nyelvek, így a lengyel is (Bybee ezek közül csupán a szerbet és a horvátot – még mint szerbhorvátot – említi, Bybee 1985: 142), a baszk, a burusaszki, a kivai, a logbara, a navatl, a pavni, a mivok, a tem, a tuareg, a janomama és a jukagir. Bybee felsorolásából ugyanakkor kimarad a hausza és a koreai nyelv, de a sémi és a balti nyelvek sincsenek megemlítve, amelyekben a folyamatosság és a befejezettség oppozíciója szintén döntõen morfológiai eszközökkel fejezõdik ki. A balti nyelvekben, amelyek a szláv nyelvekkel igen közeli kapcsolatban állnak (Endzelin 1923, Toporov 1958) az aspektus szintén morfológiailag kifejezett. A litván nyelvben meglévõ igeaspektust több kiemelkedõ nyelvész is vizsgálta. Az 1936-ig megjelent munkákat Safarewicz tekintette át (Safarewicz 1938). A litván és a szláv igeaspektus közötti összefüggéseket Uljanov tárta fel, majd az õ munkáját Fortunatov vitte tovább és egészítette ki újabb elemekkel (Uljanov 1895, Fortunatov 1897: 68–102). Litván szerzõk tollából a litván igeaspektus és akcióminõség kérdésérõl több munka is megjelent (Paulauskas 1958: 301–453, Galnaitytë 1958: 101–122). Galnaitytë egy cikkében a litván pa- igekötõ funkcióját az orosz ïî- igekötõével veti össze (Galnaitytë 1959: 59–71). A litván igeaspektusról Dambriûnas írt átfogó monográfiát angol nyelven, amelynek egy része oroszul is megjelent (Dambriûnas 1962: 365–390). A lett igeaspektus jelenségére Endzelin is kitér német nyelven írott lett nyelvtanában (Endzelin 1923: § 744), a kérdést azonban részletesebben tárgyalják V. Staltmane munkái. (Staltmane 1958: 13–22, 1960: 5–47, 216) N. van Wijk pedig a szláv igeaspektus kialakulásának történetét érintõ, az egykor határozatlanságot kifejezõ, ma legtöbbször iteratív jelentésû igetövek kapcsán szól a lett nyelvrõl (Wijk 1962: 250). 64

A balti nyelveket (álljon itt most erre a litván példaként) a következõ vonások alapján sorolhatjuk az A csoportba: a folyamatosság : befejezettség oppozíciója morfológiai eszközökkel jut kifejezésre, amit a litván nyelvben az aspektuspárok léte is alátámaszt pl. daryti : padaryti (csinál : megcsinál). A jelen idejû, igekötõ nélküli igék általában folyamatosak, néhány pillanatnyi, pl. šuktelia (felkiált), illetve pontszerû cselekvést kifejezõ ige, pl. randa (rátalál), šauna (lead egy lövést) kivételével. Az igekötõ nélküli igék múlt idõben szintén folyamatos jelentésben használatosak skaitë (olvasott), dirbo (dolgozott), ëjo (ment), míg az igekötõs igék kilencven százaléka befejezett, pl. išëjo (elment), atidarë (kinyitotta), pardavë (eladta). Az igék egy csoportja (ezeknek számát Dambriûnas mintegy százra becsüli) kettõs aspektusú. Az igekötõs igék jövõ ideje befejezett, pl. ateis (megjön), parneš (idehoz), išeis (elmegy), míg az igekötõ nélküli igék jövõ ideje folyamatos értelemben használatos skaitys (olvasni fog), dirbs (dolgozni fog), kalbës (beszélni fog). Az iteratív múlt idõnek (imperfectum consuetudinis), amely ismétlõdõ vagy szokásos cselekvéseket fejez ki, pl. ateidavo (gyakran nyitogatta), išeidavo (gyakran eljárt), parduodavo (eladogatta) általában folyamatos a jelentése, ugyanakkor azonban befejezettséget is jelölhet, és lehet aspektus szempontjából intakt is, ez utóbbi jelentések azonban legtöbbször a kontextusból adódnak. A litvánban a perfektiválás legfontosabb eszközei az igekötõk pl. pa-, iš-, nu-, su-. Gyakran ugyanaz az alapige többféle igekötõvel is szerepelhet azonos jelentésben, ami ezeknek az igekötõknek tisztán aspektusképzõ funkciójára vall: išvësti, nudvësti, padvësti (kipiheni magát), išbalti, nubalti, pabalti (elsápad), išgyti, pagyti, sugyti (meggyógyul). Az imperfektiválás fontosabb kifejezõi az iteratív igék és az analitikus igei formák, amelyek egy segédige ragozott alakjából és a jelen idejû igenevekbõl állnak, pl. buvo beatein¹s (éppen jött), bus beatein¹s (éppen jönni fog). Azt, hogy az aspektus kifejezése sémi nyelvekben és a grúzban morfológiai eszközökkel történik, Jászay is említi, Jarceva nyelvészeti enciklopédikus szótárára és Gecadzénak a grúz nyelv aspektusáról szóló munkájára támaszkodva: „Ãëàãîëüíûé âèä ìîðôîëîãè÷åñêîãî òèïà îòìå÷åí, êðîìå ñëàâÿíñêèõ, äëÿ íåìíîãèõ ÿçûêîâ, òàê, íàïðèìåð, äëÿ ãðóçèíñêîãî è äëÿ ñåìèòñêèõ ÿçûêîâ.” (Jászay 1993: 65, Jarceva 1990: 443, Gecadze 1984). A sémi nyelvek kapcsán Koschmieder már egy korai, 1929-ben keletkezett munkájában leírja, hogy az akkád nyelvben igen fejlett aspektusrendszerrel találkozunk. Ebben az ún. ikšud típusú (a hagyományos nyelvtanokban praeteritumnak nevezett) formák a befejezett aspektusnak, az ún. ikašad típusú (hagyományosan praesens futurumnak nevezett) formák pedig a folyamatos aspektusnak felelenek meg. A sémi nyelvek aspektusára Koschmieder egy késõbbi 1934-es munkájában is visszatér (Koschmieder 1929: 54–71, 1962: 119). Az ikšud típusú formáknak nincs jelen idõ jelentésük, míg az ikašad típusúak kifejezhetnek egyidejûséget a múltban, és használatuk hasonló a görög nyelvben meglévõ imperfectuméhoz. Az óhéber nyelvben meglévõ perfectum (quatal), illetve imperfectum (jiqtôl) szintén aspektusokat is, és nem csupán idõket jelölnek. Ehhez kapcsolódóan Maszlov megállapítja, hogy a klasszikus arab nyelvben meglévõ qatala : yaqtulu formák ellentéte, amelyrõl Koschmieder nem beszél, szintén a befejezettség : folyamatosság oppozíciójára vezethetõ vissza (Maszlov 1962: 400). A sémi nyelvek aspektusával Koschmiederen és Maszlovnak Koschmieder mûveire tett utalásain kívül több munka is foglalkozik. Az akkád nyelv kapcsán elsõsorban Rundgrennek az intenzív akcióminõség, az aspektus és az igetövek összefüggését elemzõ munká65

ját kell kiemelnünk (Rundgren 1959). A sémi nyelvekben meglévõ ige-, illetve idõ- és aspektusrendszert pedig Kury³owicz és Brockelmann írták le részletesen (Kury³owicz 1949, Brockelmann 1951). Az arab irodalmi nyelvben a befejezett és a befejezetlen igealakok magánhangzói között szabályszerû eltérések vannak. Formailag jellemzõ az, hogy a folyamatos igealakok ragozása a befejezett igealakokéval ellentétben nemcsak az igetõ után történik, hanem elõraggal is, valamint a középsõ jellemzõ magánhangzó is megváltozik. A befejezett igealakok elõtt járulékos elemként igen gyakran megjelenik egy szócska, a qad is, amely a befejezettség jelölésére, illetve hangsúlyozására szolgál. A fentiek alapján úgy tûnik jogos a sémi nyelvek A csoportba való sorolása. A grúz nyelvben az igének két alakja: folyamatos és befejezett, valamint három ideje: jelen, múlt, jövõ van. A múlt idõ tulajdonképpen két alcsoportra oszlik, mivel a folyamatos igék múlt ideje folyamatos múltat (imperfectum), a befejezett igéké pedig befejezett múltat (perfectum) jelöl. A jövõ idõre ugyanez a különbség érvényes: a befejezett igék jövõ ideje a jövõnek egy pontján biztosan bekövetkezõ, eredményes eseményt, míg a folyamatos igék jövõ ideje a jövõben tartammal bíró, eredménnyel nem járó eseményt jelöl. A grúz nyelvben a folyamatos igék nem prefigáltak. Az igék perfektiválása az alábbi prefixumok segítségével történik: da, ga, Se, Ca, mi, mo. A prefigált igék az alapigékkel igepárokat alkothatnak: pf. davCere (leírtam) : impf. vCere (írtam), pf. davsaTe (lerajzoltam) : impf. vsaTe (rajzoltam). A következõ prefigált igék mind befejezett aspektusúak: davCere (leírtam), mivCere (odaírtam), wavCere (ráírtam), amovCere (felírtam), gadavCere (átírtam). Amint a példákból kitûnik, tiszta aspektusképzõ funkciója csak a da prefixumnak van, mivel a többi elõképzõ: mi (oda, el), mo (ide), wa (oda, le), wamo (ide, le), a (oda, fel), amo (ide, fel), gada (oda, át), gadmo (ide, át) Ca (oda, el), Camo (ide, el), Se (oda, bele), Semo (ide, bele), ga (oda, ki), gamo (ide, ki) azonkívül, hogy befejezetté teszi, valamilyen tekintetben mindig módosítja is az alapigét. A prefigált befejezett igéken kívül van még néhány olyan nem prefigált ige, amelyeket jelentésük alapján tekinthetünk befejezettnek. A befejezett és a folyamatos igék csoportján kívül a grúz nyelvben az igéknek egy jelentõs hányadához nem kapcsolódik igekötõ, így ezek az igék tulajdonképpen kettõs aspektusúak: var (van), agdia (inog), vici (tudom), vsumrog (tréfálok), vCvalog (szenvedek), vcdalog (igyekszem) (Dirr 1904: 88– 115, Rudenko 1940, Culejszkiri–Csanisvili 1960). A koreai nyelvben lévõ helyzetet E. K. Guszeva munkájára támaszkodva az elõbbi fejezetben már vázlatosan ismertettük. Ehhez csak annyit kívánunk hozzáfûzni, hogy a koreai nyelv aspektusrendszere ma is fejlõdésben van, amely fejlõdés az egyre nagyobb fokú grammatikalizáltság irányába halad. Ugyanakkor rá kívánunk mutatni, hogy a koreai igeaspektus problémája ma sem tartozik a nyelvészet részletesen kidolgozott kérdései közé, és a koreai nyelvben meglévõ egyes kategóriák státusának megítélésében eltér a nyelvészek véleménye (lásd errõl: Guszeva 1961: 98, Mazur 1954: 1014, Holodovics 1957: 100–103). A hausza nyelv igei kategóriáira vonatkozólag, amelynek a sémi nyelvekkel való kapcsolatára Robinson mutatott rá (Robinson 1954: 4–5) szintén különbözõek a vélemények. Ezt a nyelvet az 1880-as évektõl kezdve igen sokan vizsgálták (Schön 1882, Robinson 1954, Delafosse 1901, Mischlich 1906, Westermann 1911, Taylor 1923, Klingenheben 1929, Abraham 1940) a folyamatos és a befejezett aspektus elkülönítésének gondolata 66

azonban csak a 30-as évektõl kezdve merült fel (Jusmanov 1935, Olderogge 1937). Ez nem meglepõ, hiszen a hausza nyelvben az egyes igei formákra igen sok funkció rakódik rá. A munkák idõrendi sorrendben történõ összehasonlítása azt mutatja, hogy a hausza nyelvtanokat vagy nyelvkönyveket írók – akik nem mindig voltak egyben nyelvészek is – fokozatosan tárták fel az egyes nyelvi szerkezetek újabb és újabb jelentéseit, amelyeket aztán általában az anyanyelvükben meglévõ kategóriáknak megfelelõen próbáltak meg osztályozni és elnevezni, ami terminológiai káoszhoz vezetett. Így fordulhat elõ például, hogy több szerzõnél (Schön, Delafosse, Westermann) „imperfekt”-ként szerepel az a forma (sun), ami másoknál (Taylor, Mischlisch) „perfekt”-ként szerepel, megint máshol pedig mint „aorist” (Klingenheben), „áóäóùåå áåçóñëîâíîå” (Olderogge) vagy mint „ñîâåðøåííûé âèä” (Jusmanov) bukkan fel. A kerdést Pilscsikovának sikerült megnyugtatóan tisztáznia, aki monográfiában mutatta be a hausza nyelv igei rendszerét (Pilscsikova 1957). Ebben leírja, hogy Schön, Robinson és Taylor felfogásával ellentétben a hausza nyelvnek nem csupán igeidõ-, de aspektusrendszere is van, ahogy azt Klingheben, Jusmanov és Olderogge is állítja. Pilscsikova szerint a folyamatos aspektus kifejezõje az ún. suna szintetikus forma, amelyet a na ige + a su forma alkot. Ez egy fõnévhez (általában igébõl képzett fõnévhez) kapcsolódik: Raba ya che: Ni dama ban yarda su ba. Su su na dabara ni kuma ina tawa (Régtõl fogva nem értek egyet velük, õk a maguk terveit készítik, én a sajátomat); Abin da zai same ka, ya same ka, ka na gundunsa (Aminek el kell téged érnie, az el is ér, bár te futsz elõle). A befejezett aspektus a sun formával fejezõdik ki, amely egyben igeidõ is, tehát ez egy ún. „âèäî-âðåìåííàÿ ôîðìà”. A sun a múltban befejezett vagy a jelenben éppen lezárult eseményt jelöl. Pilscsikova szerint a hausza nyelv igerendszerét figyelembe véve azt kell feltételeznünk, hogy a sun forma alapjelentése nem idõ hanem aspektuális jelentés. A forma a na- határozatlan személyes névmás alakjaiból és az alapigébõl áll: Inglis sun che, gari nasu ne, Grig ya che, gari nasa ne, Faransin sun che, gari nasu ne (Az angolok azt mondták, hogy a város az övék, a görög azt mondta, hogy a város az övé, a franciák pedig azt mondták, hogy a város az övék); Sai k’asan Kabi, chewa su, sun k’i musulumchi, suka tabbata bisa kafirchinsu (Azt mondják, akik Kabi földjén élnek elvetették a muzulmán hitet és pogányságban élnek) (Pilscsikova 1957: 43–44, 66–67). Pilscsikova megállapítja, hogy a hauszában az idõ és az aspektus hol morfológiai, hol szintaktikai eszközökkel fejezõdik ki: „Aspect and Tense are sometimes expressed morpho-logically, sometimes syntactically” (Pilscsikova 1957: 101). Mindezeket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy ez a nyelv, mintegy átmeneti kategóriát képez az A és a B csoport között, mert bár megvannak benne a morfológiai eszközök az aspektus kifejezésére, ugyanakkor nincsenek igepárok, és az aspektusjelentések kifejezésében a morfológiaiakon kívül más eszközönek is szerepe van. Az aspektológiai szempontból fentebb vázolt nyelvek közül úgy tûnik, hogy a szláv nyelveken kívül az A csoportot legtisztábban a balti, a sémi nyelvek, valamint a grúz képviseli. A B csoportba olyan nyelvek tartoznak, mint az angol, a török, a finnugor nyelvek közül a magyar (a kisebb finnugor nyelvekre vonatkozólag a rendelkezésünkre álló adatok hiányos volta miatt nehéz biztosat állítani), a neolatin nyelvek és a cigány (romani). Az angol nyelv B csoportba tartozását Jászay is említi, õ ezt a csoportot „âèä2”-nek nevezi (Jászay 1993: 66). Az angolban a folyamatos szemlélet (azaz progresszív aspektus: progressive/continuous aspect) a morfológiailag jelölt (be + -ing szerkezet, the -ing-form), amely a jelöletlen általános szemlélettel (common aspect) alkot oppozíciót. A progresszív aspektusnak az angolban múlt, jelen (aktuális jelen) és jövõ ideje van. Az általános és a folyamatos aspektus (amelyet egyes magyarországi angol nyelvtanoktól eltérõen, az eset67

leges félreértések elkerülése végett talán célszerûbb lenne progresszív aspektusnak nevezni) ellentéte különösen szembetûnõ pl. múlt idõben azokban az esetekben, amikor az ige progresszív alakja a háttércselekvést jelöli, míg a közbejött cselekvést jelölõ ige egyszerû múltban (simple past) áll: We were flying over Munich when I broke the glass. (A lengyel nyelv hasonló helyzet leírására a folyamatos ige múlt idejét állítja szembe a befejezett ige múlt idejével. A progresszív jelentés hangsúlyozására az akurat (éppen) szó használható: Akurat lecieliœmy nad Monachium, gdy st³uk³em szklankê. Az általános és a progresszív aspektus közötti különbség természetesen jelen idõben is megmutatkozik: míg a She’s doing her homework (Épp a házifeladatát csinálja) az aktuális jelenre vonatkozik, s így akár figyelmeztetésként is felfogható (pl. Don’t disturb her; she’s doing her homework now) a She usually does her homework from five to six mondat nem az aktuális jelenre vonatkozik, hanem rendszeres, ismétlõdõ cselekvést nevez meg, amelyet határozók is jelölnek. Az alapjelen tehát – a progresszív aspektus jelen idejével ellentétben – a történés vagy cselekvés tágabb, általános jellegét emeli ki. A két szerkezet közötti ellentétet az alábbi mondatok szemléltetik: The sun rises in the east and sets in the west (A Nap Keleten kel és Nyugaton nyugszik) : The sun is rising (Kel a Nap), John teaches French (John franciát tanít) : John is teaching. Don’t go in now (John épp tanít. Ne menj most be!). A progresszív aspektusra az angolban egyes mellékjelentések is rárakódnak, amelyekre példák lehetnek az alábbi mondatok: Cathy’s always giving me things, Cathy always gives me her salary. Az elsõ mondat szó szerinti fordítása: ’Cathy mindig ad nekem dolgokat’, ugyanakkor az ige ún. -ing-es alakja arra is mutat, hogy ezen én minden alkalommal meglepõdöm, így tehát az elsõ mondat fordításaként a ’Cathy mindig meglep valamivel’ változat sem kifogásolható. Ezzel szemben a második mondat ’Cathy mindig ideadja a fizetését’, amelyben az ige ún. alapjelenben álló formája olyan dologra utal, ami normális, elvárható és rendszeresen megtörténik. Try pulling the rope : Try to pull the rope. Az elsõ mondat: ’Próbálkozz a kötél meghúzásával!’, olyan mellékjelentést is tartalmaz, hogy a dolog nem nehéz, míg a másik éppen ennek az ellenkezõjét sugallja. A Bob’s being extremely polite (Milyen udvarias Bob!) mondat szintén az aktuális jelenre vonatkozik, s nem jelenti azt, hogy Bob mindig ennyire udvarias lenne. Az -ing-es szerkezettel érzelmi többletjelentést is kifejezhetünk, amely ezen igei formák aktuális jelentésébõl fakad: She’s listening to that rubbish again (Már megint azt az ócskaságot hallgatja!) (Kovács–Lázár–Merrick 1994: 78).26 Mivel tehát az angolban morfológiailag csak egy, a progresszív aspektus jelölt, aspektuspárok létérõl pedig nem beszélhetünk, megalapozottnak látszik ezen nyelvnek a B csoportba való sorolása. A finnugor nyelvek közül a magyar (valamint talán a vogul és az osztják, mivel ezekben a nyelvekben szintén vannak olyan igekötõk, amelyeknek a magyar igekötõkhöz hasonlóan lehet perfektiváló szerepük, vö. Kiefer 1996: 264–265, Honti 1984: 84, Szerebrennyikov 1960: 27–31) tekinthetõ a második csoportba tartozónak. A magyar nyelv az aspektust meglehetõsen heterogén, túlnyomórészt azonban szintaktikai, illetve lexikai eszközökkel fejezi ki. A magyar nyelvben meglévõ aspektussal kapcsolatban több nyelvész is megjegyzi, hogy az csak a mondatok szintjén van meg (Jászay–Tóth 1987, Kiefer 1983: 149, 1992: 809). Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar nyelv bizonyos esetekben morfológiailag is képes kifejezni aspektuális tartalmakat. Ezt az is alátámasztani látszik, hogy egyes nyelvészek véleménye szerint a magyarban is léteznek igeszemléleti párok, melyeknek aspektusa önmagában az egész mondat aspektusát meghatározza: csinál : megcsinál, fõz : megfõz, mosakszik : megmosakszik, gyötör : meggyötör (Pete 1994: 68

238). A magyarban ilyen tisztán perfektiváló funkciója lehet például a meg- igekötõnek (Kiefer 1983: 145, Szili 1988: 350), de ilyen funkciót más igekötõk is betölthetnek: készít : elkészít, takarít : kitakarít, forral : felforral, esteledik : beesteledik. Jászay azonban ennek kapcsán arra is rámutat, hogy ez a jelenség (amely a magyar igeállománynak csak egy részét érinti), bár sokban emlékeztet a szláv típusú prefixálásra, mégsem tekinthetõ azzal megegyezõnek. A magyar és a szláv prefixális igeszemléleti párok között sok olyan funkcionális különbség van (pl. a praesens historicum, vagy a fázisigékhez való kapcsolódási képesség terén), amely ellentmond a teljeskörû megfeleltetés lehetõségének (Jászay 1993: 71–73). Fontos hangsúlyozni azt is, hogy a magyar nyelvben az igeaspektus kifejezése, s ezzel együtt bizonyos aspektusjelentéseket kifejezõ szerkezetek használata is (pl az igekötõ hangsúlyos hátravetése a folyamatosság jelzésére) opcionális, ami eltér a szláv igeaspektus kifejezésének kötelezõ jellegétõl. A magyar nyelvben az aspek-tuális jelentés egyes esetekben nem kifejezett, aminek alapján úgy fogalmazhatunk, hogy ez a nyelv tartalmaz olyan elemeket is, amelyeket a C csoport jellemzõi között tartunk számon. Azt, hogy a magyart aspektológiai szempontból heterogén tulajdonságai ellenére mégis a B csoportba tartozónak tekintjük, Comrie véleménye is alátámasztja, aki a magyar nyelvet középen állónak fogja fel a két végletet képviselõ szláv nyelvek és a német között (Comrie 1976: 142). A neolatin nyelvek B csoportba sorolása mellett szól az, hogy a) a múlt idõben fennálló aspektuális oppozíció jelen idõben neutralizálódik; b) igeszemléleti párok meglétérõl ezekben a nyelvekben nem beszélhetünk; c) bizonyos, a szláv nyelvekben morfológiailag kifejezett aspektuális jelentések csak lexikális eszközök segítségével adhatók át. Mivel a mai neolatin nyelvek tulajdonképpen a latin örökösének tekintendõk, természetesnek nevezhetõ, hogy a már a latinban is meglévõ actio perfectiva (laudavi) : actio imperfectiva (laudabam) közötti különbség ezekben is tükrözõdik. Ez a spanyolban a preterito simple (canto) vagy preterito perfecto (he cantado) : imperfetto (cantaba), a franciában a passé simple (il chanta) vagy passé composé (il a chanté) : imparfait (il chantait), az olaszban pedig a passato remoto (cantò) vagy passato prossimo (ha cantato) : imperfetto (cantava) oppozíciójaként jelenik meg. Mivel itt – ahogy Comrie is írja – minden esetben múlt idõrõl van szó, a fenti alakok közti különbség aspektuális természetû kell, hogy legyen (Comrie 1976: 3). Ez az aspektuális különbség azonban jelen idõben neutralizálódik, és típusát tekintve merõben eltér a szláv aspektustól. Igaz, hogy az olasz nyelvben léteznek bizonyos affixumok, amelyek esetenként a szláv nyelvekben meglévõ affixumokhoz hasonlóan perfektiváló szerepet is betölthetnek (a-, per-, a- + -si, vö. correre : accorrere, percorrere, dormire : addormentarsi), ezek azonban az igeállománynak csak csekély hányadát érintik, ennek alapján szemléleti párok létezésérõl beszélni az olaszban tehát túlzás lenne. Kreisberg megállapítja, hogy az olasz igék morfológiai felépítése és szemantikája között semmilyen rendszeres kapcsolatot nem sikerült felfedezni, azon az ismert tényen kívül, hogy az -izzare, -ficare szuffixumot tartalmazó igék többsége a terminatív, míg az -(a/e)ggiare szuffixummal ellátottak többsége az aterminatív csoportba tartozik. Néhány olasz igével, mint pl. balenare (villámlik), schizzare (kifröccsen), a beszélõ vagy a hallgató a mozzanatosságot asszociálja, ugyanakkor Kreisberg szerint nehéz ezeket a terminatív igékhez sorolni (Kreisberg 1980: 57, 61). Az olaszban és a spanyolban meglévõ scrivo una lettera – sto scrivendo una lettera, escribo una carta – estoy escribiendo una carta szerkezetek közötti különbség nem grammatikai természetû, ahogy azt az ezeknek megfelelõ angol kifejezéseknél tapasztaljuk: I write : I am writing, hanem stilisztikai. Ezt az is bizonyítja, hogy míg az angolban a progresszív 69

formájú kérdésre csak a progresszív formában álló válasz a helyes: What are you doing? – I am writing a letter, *I write a letter, addig az olaszban mindkét változat elképzelhetõ: Che cosa stai facendo? (Mit csinálsz?) – Sto scrivendo una lettera / Scrivo una lettera (Levelet írok). A francia ezen a ponton némileg eltér az olasztól vagy a spanyoltól, mivel ebben nincsenek meg a stare/estar + igenév típusú szerkezetek, a lényegen ez azonban nem változtat: a qu’est-ce que tu fais? kérdésre mind a két típusú válasz: J’écris une lettre / Je suis en train d’écrire une lettre elfogadható. A franciában az être + en train de + fõnévi igenév típusú lexikális szerkezet kompenzálja az olasz vagy spanyol nyelv esetében említett aktuális jelent kifejezõ szerkezeteket (Marchand 1962: 357–360). Néhány esetben természetesen mind az olaszban, mind pedig az angolban bizonyos igéknek csak az aktuális jelenre utaló formája használatos: I’m joking, I’m kidding – sto scherzando (tréfálok). Az olaszban az ilyen formában elõforduló igék csoportja szûkebb, mint az angolban (Pátrovics 1998b: 448). Bizonyos lengyel aspektusjelentések az olaszban csak lexikális körülírással adhatók át: Okresli³ to dok³adnie i dosadnie – Trovò una definizione più precisa e positiva (Pontosabban és pozitívabban határozta meg) Podwieczorek ten rozczarowa³ Wiktora – Quella merenda lasciò Wiktor deluso (Ez a vacsora kiábrándította Viktort). A lexikai körülírás azonban nem mindig utal egyértelmûen a lengyel aspektusjelentésre: Szybko wiêc je zamkn¹³ – E si affrettò a chiuderli (Gyorsan bezárta) Ja? – oburzy³ siê Grzeœ – Io? – rispose Grzeœ indignato (Én? – háborodott fel Grzeœ) Przekrad³ siê do swojego pokoju – Aveva furtivamente raggiunto la sua camera (Belopózott a szobájába) G³upstw ci ktoœ naopowiada³ – Scempiaggini, chi te le ha raccontate? (Hülyeségeket mondott valaki neked) Narobi oczywiœcie krzyku – Si metterà naturalmente a gridare (Természetesen kiáltozik majd). (Kreisberg 1980: 63–65, 70) A cigány nyelv (jelen esetben oláhcigány) lovári nyelvjárása, amely amolyan cigány köznyelvnek számít, s napjainkban éppen terjedõben van (a kisebb csoportok nyelvváltozatainak rovására)27 aspektológiai szempontból szintén a B csoportba tartozik. Emellett szól az, hogy a) ebben a nyelvben szintén nincsenek igei szemléletpárok; b) az aspektuális oppozíciók pedig csak múlt idõben léteznek (folyamatos : befejezett múlt). A múlt idõben meglévõ folyamatos phenlas (beszélt) : nem folyamatos phendas (mondott) szembenállást jól illusztrálják az alábbi példák: Atùnchi mishto rodos (impf.) (Akkor jól kerestem) : Rodèm (pf.) atùnchi aba shel ezera and ekshon (Megkerestem én már a százezret is egy hónapban), Rodosla, rodosla, (impf.) khati chàrakemla (pf.) (Kerestem, kerestem, sehol sem találtam). A múlt idejû háttéresemény és a közbejött esemény közötti különbség érzékeltetésére a cigány nyelv a folyamatos igealakokkal a befejezett igealakokat állítja szembe: Kana zhos avrì pi vùljica, atùnchi pelèm (Amikor mentem ki az utcára, elestem). 70

Az alábbi táblázat a lovári cigány nyelvben meglévõ idõ- és aspektusviszonyokat szemlélteti: Sg. 3 ’csinál’ kerèla/kèrla kerèl kerèlas/kèrlas kerdàs kerdàsas

kijelentõ mód + + +/–*1 + +/–*2

jövõ idõ + – – – –

múlt idõ – – + + +

befejezettség +/– +/– – + +

*1 : feltételes mód jelen idõ *2 : feltételes mód múlt idõ

A kerèla/kèrla alakokat, amelyeknek a magyarországi lováriban jövõ értelme is van, a balkánon folyamatos jelenként használják, míg a kerèl alaknak a Balkánon befejezett értelme van. Ugyanakkor a Balkánon a jövõ idõ képzésére a kamel (akar) ige rövid alakját kan, ka- használják segédigeként: kakerèla (meg fogom csinálni) értelemben.28 Egyes cigány igék már jelentésüknél fogva csak folyamatos szemléletûek, így ezeknek az igéknek nincs is befejezett múlt alakjuk: lòshal (örül), dàral (fél). Az -al végû igék többnyire folyamatos szemléletûek. Ezen igék párjaként alkalmasint az -ajvel végû igék szolgálhatnak: loshajvel (megörül), darjavel (megijed), Zuràles loshajle jekhàvreske (Nagyon megörültek egymásnak).29 A lovári dialektusban meglévõ aspektusviszonyokkal areális szempontból Kiefer is foglalkozik (Kiefer 1996: 267). Megállapításaival kapcsolatban észrevételeink a következõk: a) a lováriban az õsi igeidõk jelentése valóban átértékelõdött (a változásokról lásd Hutterer–Mészáros 1967: 175). Mindez azonban elsõsorban nem az igeidõk aspektusértékére volt hatással, hanem azt eredményezte, hogy egyes igeidõk (praeteritum imperfectum: kèrlas, plusquamperfectum: kerdàsas) képessé váltak bizonyos modális jelentések (conditionalis praesentis/futurum, conditionalis praeteritum + perfectum) kifejezésére is. Ez tehát nem vezetett ahhoz, hogy a múlt idõk nem utalhattak többé a cselekvés vagy történés befejezett voltára – amint Kiefer írja (Kiefer 1996: 267). Aspektuális jelentések kifejezésére múlt idõben a lovári ma is képes, amint ezt a fenti példák is bizonyítják. Emelett szól továbbá az is, hogy a cigány nyelvet leíró munkák egyértelmûen utalnak a két múlt idõ (befejezett múlt : folyamatos múlt) aspektusértékére (Rostás–Farkas–Karsai 1991: 298, Choli Daróczi – Feyér 1988: 88, 112,153); b) A lováriban bizonyos partikuláknak – amelyek közül Kiefer számosat felsorol – valóban van perfektiváló szerepük. Ezek többnyire valamilyen akcióminõséget fejeznek ki, de erõsíthetik vagy egyértelmûsíthetik is a befejezett jelentést abban az esetben, ha a folyamatos ige a befejezettel alakilag megegyezik. Erre egyes szám 3. személyben kerülhet sor, azoknál az igéknél, amelyek befejezett múltjára az -l- hang jellemzõ, ami elõtt az -e- hang kieshet: beshelas : beshlas. Ennek azonban csak az írásban lehet szerepe, hiszen az ilyen esetekben a két alak között hangsúlybeli különbség is van: beshlas tèle (leült) : bèshlas (üldögélt). A meg- igekötõnek a lovári cigány nyelv szókészletébe tartozása (mobil szavak osztálya) nem kellõen adatolt. Kiefer erre vonatkozó példái közül jószerivel csak a mek sì (megvan) az elfogadható, amely a mek sì o engedèlmo (megvan az engedelem) frazeologikus kifejezésben fordul elõ. Ez a cigány közösségben az éneklésre kapott engedély formulája, amelynek azonban múlt ideje mek sas (megvolt) is csak ritkán fordul elõ. A mek kerdjilas (megcsináltatott – sic!) igei forma létezése a magyarországi cigányban erõsen kétséges. 71

A lovári szláv (pl. szlovák) környezetben a legtöbbször átveszi a szláv igekötõket (pl. do-, za-, u- és o-). Emelett szól az is, hogy az Oroszországban beszélt cigány igék szerkezete sokszor a megfelelõ orosz igéjét utánozza. Ezt példázza a polav (megért, tkp. ’felfog’) ige is, amely a po- igekötõ átvételével a ïîíÿòü orosz igét másolja (a magyarországi cigány ’megért’ jelentésben a hatjàrel igét használja). Ami viszont az igekötõknek, sõt magának az aspektusnak grammatikalizáltsági fokát illeti a szláv nyelvekben, arról az egyes szlavisták eltérõen vélekednek (Rasszudova 1984 24–25, Avilova 1976, Jászay 1993: 61–63). A török nyelv – amint erre elsõként Koschmieder rámutatott – az aspektust múlt idõben megfelelõ ragok segítségével fejezi ki: yapIyordum impf. (csináltam) : yaptIm pf. (megcsináltam). Ugyanakkor az igék infinitivusára és felszólító módjára azonban már nem terjed ki az aspektuális megkülönböztetés, s a török nyelvben meglévõ ún. idõtlen forma (âíåâðåìåííàÿ ôîðìà) szintén neutrális az aspektus szempontjából. Az a tény, hogy az aspektuális jelentés a törökben csak a múlt idõben jut kifejezésre, ennek a nyelvnek a B csoportba sorolása mellett szól (Koschmieder 1953: 137–149). A C csoportot a finnugor nyelvek közül a finn és az észt, a germán nyelvek közül a német, a holland és a skandináv nyelvek képviselik. Az észt és a finn kapcsán Kiefer a következõ általános megállapításokat teszi: „a finnugor nyelvek közül az észt távolodott el leginkább a nyelvi areától: aspektus-tipológiai szempontból több rokonságot mutat a germán (német, skandináv) nyelvekkel, mint a szláv nyelvekkel. Egyébként a finn és a lapp is inkább kompozicionálisan fejezi ki az aspektust” (Kiefer 1996: 266). Az aspektus az akcióminõség és az igeidõ kapcsolatának, valamint az akcióminõség kifejezésének kérdésével a finnugor nyelvekben újabban több munka is foglalkozott (Kangasmaa-Minn 1983, Heinämäki 1983, Leinonen 1983). Ha közelebbrõl megvizsgáljuk ezeket a nyelveket, azok valóban alátámasztani látszanak Kiefer fentebb idézett állításait. Mind a finn, mind az észt nyelvben több igeidõt találunk. Ezek a következõk: praesens, imperfectum, perfectum, plusqumaperfectum. Sem a finnben, sem az észtben nincs külön jövõ idejû igealak. A finnben legtöbbször a jelen idejû ige szolgál a jövõ idejû cselekvés jelölésére is, mint a magyarban: Tulen heti takaisin (Azonnal visszajövök – ’vissza fogok jönni’). Néha azonban különféle körülírásokkal utalhatunk a jövõ idõre. Ennek egyik módja, hogy az olla (lenni) ige ragozott alakjához a -va/-vä végû melléknévi igenevet kapcsoljuk névszói állítmányként: Isä on antava rahaa (Apa adni fog pénzt) vagy a tulla ’jönni’, ’lenni’, ’válni’ igét segédigeként ragozzuk, s kitesszük mellé a fõige 3. infinitivusának illativusát: Tulen lukemaan tämä kirjan (El fogom olvasni a könyvet). Ezek a körülírt alakok legtöbbször a cselekvés jövõbeli eredményességét, bekövetkezésének biztos voltát is jelölik egyben. Az észtben a jövõ idõre az ún. teljes tárgy vagy idõhatározó utalhat: Ma loen selle raamatu läbi (El fogom olvasni a könyvet; raamat – ’könyv’, raamatu – teljes tárgyi alak). Ma ei ole homme kodus (Holnap nem leszek itthon; homme – ’holnap’). A múlt idõk jele és használata a finnben és az észtben hasonló, mivel ezek rokon nyelvek. Az imperfectum jele a finnben az -i-: sanoi (mondott), az észtben -si-, -(i)s-, -i: ostsin (vettem), mely az igetõhöz járul. Az egyszerû múlt idõ mind a finnben, mind az észtben olyan egyszeri, hosszantartó vagy ismétlõdõ eseményt jelöl, amely a múltban történt, és nincsen kapcsolata a jelennel: Tapahtui kerran, että... (Történt egyszer, hogy...), Ma käisin eelmisel aastal veel koolis (Akkor még iskolába jártam). A perfectum mindkét nyelvben olyan múltbeli eseményt jelöl, mely a közlés idején még tart, vagy amely kihatással van a jelenre. A perfectum a finnben és az észtben is összetett igealak, amely egy segédigébõl (finnben az olla, észtben 72

az olema/olla – jelentése mindkét nyelvben azonos: ’lenni’, ’van’), és a fõige cselekvõ befejezett melléknévi igenévi alakjából (participium perfectum activum, képzõje a finnben: -nut/-nyt, az észtben: -nud) áll: Olen ollut kolme vuotta Suomessa (Három év óta vagyok Finnországban), Meie pere on elanud Tartus kolmkümmend aastat (Családunk harminc éve él Tartuban). A plusquamperfectum – amely mint köztudott egy másik múltbeli cselekvés elõtt megtörtént cselekvést jelez – a finnben és az észtben is összetett igealak, amely a létige kijelentõ módú imperfectumából, valamint a fõige cselekvõ befejezett melléknévi igenévi alakjából képezhetõ. Pontos magyar megfelelõje a volt segédigével szerkesztett, összetett múlt idejû igealak volna. Ezt azonban ma már csak alig vagy egyáltalán nem használjuk, s így a finn vagy az észt régmúlt alakot legtöbbször egyszerû múlttal adjuk vissza a magyarban. Hän ei enää ollut tiukka, kuten oli ensin aikonut olla (Már nem volt feszes, ahogy elõször akart (volt) lenni), Enne kui Eestisse tulid, olid sa eesti keelt juba Ungaris õppinud (Már Magyarországon is tanultál észtül, mielõtt Észtországba jöttél). A fenti igeidõknek részük van bizonyos aspektusjelentések (pl. az imperfectumnak a múltbeli folyamatosság) kifejezésében, ezeknél azonban elsõsorban az idõ és nem az aspektusjelentés dominál. Az észtben és a finnben az aspektus másodrendû szerepet játszik, mely az elõidejûségen alapul. Sem a finnben, sem az észtben nincs igekötõ. Jóllehet van ezekben a nyelvekben néhány olyan határozószó, amely szoros értelmi kapcsolatot alkot az igével – anélkül, hogy ezeket igazi igekötõnek lehetne tekinteni. Ezt a következõ finn példák illusztrálják: juosta ulos – ’kiszaladni’, ottaa vastaan – ’elfogadni’. Egyes észt nyelvtanok és nyelvkönyvek azonban ezeket a határozószókat igekötõként tartják számon (Ariste 1981, Palmeos 1982, Kippasto–Nagy 1995). Azt, hogy ezek inkább határozószóknak, semmint igekötõnek tekintendõk, és nem grammatikalizáltak, alátámasztani látszik az, hogy nem klitizálódtak, mivel az igekötõs igék két tagját különírjuk, az ige és az igekötõ közé pedig más mondatrészek is ékelõdhetnek. Ezek a határozók utalhatnak egy cselekvés befejezett voltára, legtöbbször azonban a cselekvés irányát is jelölik, amit az alábbi észt példák szemléltetnek: János on sisse astunud (János belépett), Ta on juba akna lahti teinud (Õ már kinyitotta az ablakot). A finnben és az észtben az accusativus egy formája az ún. teljes tárgy is lehet a befejezett aspektusjelentés kifejezésének eszköze. Az ún. teljes tárgy azt fejezi ki, hogy az igével jelzett cselekvés a tárgy egészére irányul, vagy hogy maga a cselekvés befejezett, vagy bizonyosan be fog fejezõdni, és eredménye van. Hän ostaa lipun (Jegyet vált / Megváltja a jegyeket) : Hän ostaa liput (Megváltja a jegyeket). A második esetben magát a cselekvést gondoljuk befejezettnek, amit a magyar a meg- igekötõ használatával fejez ki. Az alábbi észt mondatok szintén példák a teljes tárgyra: Ma loen raamatu läbi (Elolvasom a könyvet), Madis joob oma tee ära (Madis megissza a teáját).30 Amint a fenti példákból kitûnik, bár a finn és az észt nyelv rendelkezik bizonyos eszközökkel az aspektusjelentések kifejezésére, ezek azonban semmiképpen sem alkotnak olyan rendszert, mint amilyet a szláv nyelvekben találunk. Az aspektus kifejezésében fõként az igeidõk és a lexikális eszközök játszanak szerepet, ugyanakkor a finn vagy az észt számos esetben neutrális az aspektussal szemben. A két nyelv esetében sem szláv értelemben vett igeszemléletpárok meglétérõl, sem pedig igekötõkrõl nem beszélhetünk. Mindezek a vonások amellett szólnak, hogy a finn és azt észt nyelvet a C csoportba tartozónak fogadjuk el. Bár a német, a holland vagy a svéd, valamint a finn és az észt között aspektuális szempontból vannak bizonyos különbségek, ezek a nyelvek az aspektus kifejezési eszközeit tekintve mégis sokban hasonlítanak. Az igeidõrendszer (a jövõ idõ kifejezésétõl eltekint73

ve) ezekben a nyelvekben számos egyezést mutat: a praesens mellett: n. er lebt, holl. hij leeft, sv. han lever megtalálható a praeteritum: n. er lebte, holl: hij leefde, sv. han levde (élt), a perfectum: n. er hat gelebt, holl. hij heeft geleefd, sv. han har levat, valamint a plusquamperfectum: n. er hatte gelebt, holl. hij had geleeft, sv. han hade levat. Ezeknek az igeidõknek a használata és jelentése megegyezik a finn és az észt nyelv azonos elnevezésû igeidõinek kapcsán leírtakkal. Egyes német, illetve holland nyelvtanok a praeteritumot a folyamatos múlt idõvel (imperfectum) azonosítják, míg a perfectumot gyakran befejezett múltnak, vagy befejezett jelennek nevezik (Erné–Smit 1966–67, Morciniec 1995). Maszlov ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy ez a múlt idõ, amely a germán nyelvekben legtöbbször narratív funkcióban használatos, mind a hagyományos értelemben vett imperfectum, mind pedig az aoristos jelentéstartományát lefedi. Ezért – mint mondja – általános nyelvészeti szempontból kifogásolható az imperfectum elnevezés (Maszlov 1962: 412). A fenti elnevezésekrõl a német nyelv kapcsán Wehle is szól egy a bécsi dialektust leíró mûvében, megállapítva, hogy az elnevezések nem mindig vannak összhangban a valós nyelvhasználattal, nem beszélve az észak- és a délnémet nyelvterület között ezen a téren jelentkezõ különbségekrõl (Wehle 1980: 90, a bécsi dialektus igeidõhasználatának változásairól és jellegzetességeirõl Schuster–Schikkola 1996: 296–308). A német kapcsán fontos megjegyezni, hogy a XIX. században még más volt a két igeidõ: a Präteritum és a Perfekt viszonyát és használatát szabályozó norma. Általános volt az a felfogás, miszerint a fenti igeidõk használatának a latinban érvényes szabályokhoz kell igazodnia. Ennek okát abban kell látnunk, hogy az európai nemzeti nyelvû grammatikák megírásakor a latin szolgált mintaként, ugyanúgy, ahogyan a késõbbi kisebb közép-európai grammatikák esetében a német játszott ilyen szerepet. Így aztán nem kell megütköznünk azon sem, hogy nemcsak a grammatikai terminusokat, de adott esetben a használatot is megpróbálták a latinhoz (vagy késõbb a némethez) igazítani (errõl német– magyar–horvát vonatkozásban lásd Nyomárkay 1999: 59–78). Német nyelvterületen a XIX. században gyakoribb volt múlt idõben a Präteritum használata, olyan esetekben, amelyekben a Perfekt lett volna a helyénvaló. A jelenleg ható (délnémet nyelvterületrõl kiinduló) tendencia épp ellentétes irányú, ma a köznyelvben a Perfekt használata a gyakoribb. Ugyanakkor – amint erre Jászay helyesen rámutat – feltétlenül szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy ma a néha „nemzetietlennek” (vö. Nationalprägung) bélyegzett Imperfekt nemcsak a választékos osztrák, illetve délnémet írók nyelvében, de rövidsége okán az osztrák sajtónyelvben is markánsan jelen van. Csak egyetérthetünk Jászay megállapításával, aki Trier nyomán észrevételezte, hogy a mai német (tehát nem délnémet (!) köznyelvben) – feltehetõen angol nyelvi hatásra – olykor indokolatlanul Präteritumot használnak Perfekt helyett. Ugyancsak Jászay hívta fel a figyelmemet az angol-amerikai mondatszerkesztés németre gyakorolt hatására, amelyet a nyelvi ökonómia is erõsít – különösen a hirdetések szövegében, ahol a tipikusan Perfekt-szituáció ellenére (Gegenwartsbezogenheit) a Präteritum alakkal egy szót meg lehet takarítani: Ich verlegte mein Geschäft von der X Straße zum Marktplatz az igényesebb: Ich habe [...] verlegt helyett. Utóbbihoz tegyük azonban hozzá, hogy az ilyen esetekben leginkább használatos formula a tömörebb Wir sind übersiedelt/umgezogen (Átköltöztünk), ahol viszont az ige Perfektben áll. A finn, az észt, valamint a tárgyalt germán nyelvek között különbség fõként a jövõ idõ kifejezésénél mutatkozik, amennyiben az mindhárom nyelvben analitikus formákkal történik: n. er wird leben, holl. hij zal leven, sv. han ska leva, ugyanakkor meg kell jegyezni azt is, hogy a jövõ idõ kifejezhetõ jelen idejû alakokkal is. A jövõ idejû cselekvés kife74

jezésének a fent említett három germán nyelvben vannak más (különbözõ segédigékkel történõ) analitikus kifejezési módjai, ezek azonban mindig hordoznak valamilyen egyéb modális többletjelentést is. Mivel ez azonban nem tartozik hozzá szorosan jelen elemzés tárgyához, ezek részletes bemutatására itt most nem térünk ki, csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy a hollandban a gaan ige, a svédben pedig a kommer att + infinitivus szerkezet utalhat egy elõrelátható esemény bekövetkeztére, vagy jelölheti egy cselekvés kezdetét: holl. Ik ga het adres zoeken (Nekilátok megkeresni a címet / Meg szándékozom keresni a címet most, a közeljövõben), sv. Vi kommer att tapetsera (Tapétázni fogunk). Az elõidejûségen alapuló és az idõszintekhez szorosan kötõdõ aspektuális tartalmak kifejezési lehetõségét vizsgálva látnunk kell, hogy az a németben és a hollandban szimmetrikusabb képet mutat, mint a finnben vagy az észtben. Az utóbbi nyelvekben ugyanis csak az „egy múltban bekövetkezett eseményt, vagy múltbeli idõpontot megelõzõ múltbeli esemény” jelentés fejezhetõ ki igeidõk segítségével, ennek jövõbe vetítése (vö. a Harwegnél szereplõ ún. prospektív aspektus gondolatával): az „egy jövõben bekövetkezõ eseményt, vagy idõpontot megelõzõ jövõbeli esemény” kifejezésére már nincsenek meg a grammatikai formák. A németben vagy a hollandban igeidõk segítségével mindkét jelentés (Futur II, voltooid toekomende tijd) kifejezhetõ: Kommen Sie um 6. Zu dieser Zeit werde ich meine Arbeit beendet haben (Jöjjön majd hatra. Akkorra már befejezem a munkámat) – Morgen zal hij het boek helemaal gelezen hebben (Holnapra teljesen kiolvasom a könyvet). Természetesen ezekre a formákra is rárakódhat modális jelentés, amilyen pl. a valószínûség (posszibilitás). A pontosság okán jegyezzük meg, hogy a fenti formák, úgy tûnik, mind a mai németben, mind pedig a hollandban szinte kizárólag ebben a jelentésben fordulnak elõ. Ezt a jelentést támogatja a jövõ idejû határozó hiánya is (a német igeidõkkel kapcsolatban: lásd Engel 1991: 494–496, Vater 1997). A svédben szintén megvan a németben és a hollandban elõbb leírt két igeidõ: pluskvamperfektum, futurum exaktum preteriti; e második azonban a mai beszélt nyelvben meglehetõsen ritka, használata ilyen értelemben jószerivel csak az írott nyelvre, a hivatalos stílusra korlátozódik: Jag sade, att vi skulle ha gjort det till hans ankomst (Mondtam, hogy megcsináljuk, mielõtt megjön). Ugyanakkor ez az igeidõ a svédben a feltételes mód múlt idejének kifejezésében is részt vesz: Gustav skulle ha borstat tänderna innan han fick titta på TV (Gusztávnak elõbb fogat kellett volna mosnia, mielõtt odaült tévét nézni) (Holmes– Hinchliffe 1994, Mervel 1992: 173). A két idõnek (Plusquamperfekt, Futur II) a többi grammatikai igeidõhöz és a fizikai idõhöz való viszonyát az alábbi ábra szemlélteti: Perfekt

Plusquamperfekt

][

Imperfekt

MÚLT

Präsens ∇ JELEN

Futur II

][

Futur I

JÖVÕ

A befejezett aspektusjelentésre a németben, a hollandban és a svédben igekötõk is utalhatnak. A németben például az er-: ermachen (megtesz), erjagen (állatot elejt), a hollandban szintén az er-, a be-: erkennen (fel- v. megismer), betoveren (elvarázsol), a svédben többek között az av-, az an- vagy az upp-: avresa (elutazik), anställa (felvesz, alkalmaz), uppsöka (felkeres), utalhat a cselekvés befejezett voltára (Seidel 1962: 168– 75

174, Koschmieder 1962: 124–125, Morciniec 1995: 60). A germán nyelvekben az adott ige aspektusa sokszor egyenesen következik magának az igének a jelentésébõl (Jászay 1993: 66). A svéd nyelvrõl szóló munkájában Noreen hoz erre igen szemléletes ellentétpárokat: belägrar : erövrar (megszállás alatt tart : elfoglal), lever : dör/avlider (él : meghal, kiszenved), söker : finnar/hitter (keres : talál), tiger : förstummas (hallgat : elhallgat) (Noreen 1962: 338). Ugyanakkor – amint erre egy munkájában Tyihonov is utal – az aspektust nem morfológiailag kifejezõ nyelveknek (a germán nyelvek túlnyomórészt ilyenek) a szláv nyelvekkel való összehasonlításánál bizonyos esetekben azt tapasztalhatjuk, hogy egy folyamatos és befejezett tagból álló igepárnak egy szó felel meg (Tyihonov 1963: 15, az e nézettel kapcsolatos kritikai megállapításokat lásd Jászay–Tóth 1987: 52– 53). A folyamatos jelen kifejezése (amelyre az angolban grammatikai eszközök állnak rendelkezésre) a németben, illetve a svédben lexikai körülírással történik. Ez szemléletesen mutatkozik meg múlt idõben, a hosszan tartó és a közbejött pontszerû esemény ellentétében, amit Koschmieder a t³o – nastêp illetve a Währen – Eintritt konrasztjának nevez (Koschmieder 1962: 384): n. Er las ein Buch, als ich eintrat, holl. Hij las een boek, toen ik binnenkwam, sv. Han läste en bok, när jag kom (Egy könyvet olvasott, amikor beléptem). Mindkét ige ún. „folyamatos múlt idõben” áll, a közbejött cselekvés pontszerûsége, a belépni ige lexikai jelentésébõl következik. Ha a folyamatosságot hangsúlyozni kívánjuk, ez lexikai eszközökkel (határozószókkal: pl. n. gerade, zur Zeit, ständig, holl. juist, net, sv. just) is lehetséges: n. Er las gerade ein Buch, als ich eintrat, holl. Hij las juist een boek, toen ik binnenkwam, sv. Han just läste en bok, när jag kom (Éppen egy könyvet olvasott, amikor beléptem). A háttércselekvés kiemelése lehetséges a németben körülírással is: Er war dabei das Buch zu lesen, als ich eintrat / Er las gerade im Buch als ich eintrat. Az utóbbi két szerkezet úgy is felfogható, mint az angol progresszív aspektusjelentés perifériális típusú német kompenzációja. A svédben az ún. hålla på att + infinitivus fordulhat elõ hasonló jelentésben: Han höll på att läsa en bok när jag kom. Hasonló lexikai körülíró szerkezetek más skandináv nyelvekben (pl. az izlandiban az ún. vera að + infinitivus) is megfigyelhetõk, ezek a grammatikalizálódás irányába tartanak: ég var að lesa (éppen olvastam) (Einarsson 1976: 144). A hollandban a háttércselekvés vs. közbejött cselekvés kifejezése az alábbi grammatikalizált szerkezetekkel lehetséges: Hij zat in en boek te lezen toen ik binnenkwam, tkp. a németben az *er saß in einem Buch zu lesen, als ich eintrat felelne meg neki. A fenti kifejezés nem feltétlenül értendõ úgy, hogy az alany ült a cselekvés idõszakában, bár ez implikált. A holland szerkezet a zitten/liggen/staan/hangen + te + infinitivus alkalmazására példa. A hollandban lehetséges még a Hij was aan het lezen toen ik binnenkwam konstrukció is, vö. n. *er war am Lesen als ich eintrat, amelynél a hollandban a tárgy is feltüntethetõ: Hij was een boek an het lezen. Az afrikaansban azonos jelentés a Hy was besig om’n boek te lees toe ek binnekom / binnegekom het szerkezettel fejezhetõ ki, amelynek szó szerint az *er war beschäftigt um ein Buch zu lesen, als ich eintrete (sic!) német kifejezés lehetne a megfelelõje, amelyhez hasonló szerkezetek egyes német nyelvjárásokban elõ is fordulnak. Nota bene, az afrikaansban itt azért lehetséges a mellékmondatban a jelen idõ használata, mert a praeteritum – egyes segédigéktõl eltekintve – már kiveszett. Alternatív megoldásként használható még a perfectum, melynek segédigéje a het, amely a német haben → hat afrikaansbeli megfelelõje.* * A holland és az afrikaans példákat, valamint az ezen nyelvek aspektuskifejezõ eszközeire vonatkozó hasznos útmutatásait Molnárfi Lászlónak ezúton köszönöm.

76

A germán nyelvek aspektuskifejezõ képességét vizsgálva ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ezekben – és ebben megegyeznek a finn, az észt, de a magyar nyelvvel is – az aspektusjelentések kifejezése nem kötelezõ, amely alátámasztja a vizsgált germán nyelvek C csoportba sorolását. A fent említett nyelvek ugyanis egyes esetekben teljesen közömbösek a szlávban kötelezõen kifejezõdõ aspektujelentés iránt, amit az alábbi lengyel és német példák összevetése is alátámaszt: a) Jak mo¿e nalot bombowy oddaliæ albo tylko oddalaæ kryzys? – Wie kann der Bombenangriff die Kriese beseitigen oder nur [teilweise] beseitigen? b) Gdy wychodzi³em/wyszed³em z domu zauwa¿y³em, ¿e nie mam przy sobie pieniêdzy – 1. Als ich das Haus verließ, bemerkte ich, dass ich kein Geld bei mir habe 2. Ich war schon am Weggehen, als ich bemerkte, dass ich kein Geld bei mir habe 3. Nachdem ich das Haus verlassen hatte, bemerkte ich, dass ich kein Geld bei mir habe. Az a) példa jól mutatja, hogy a német nyelv esetében a lengyel aspektusjelentésre csak a teilweise határozószó utal, nélküle a német mondat értelmetlen lenne. A b) mondat két változatában kifejezett lengyel aspektusjelentés iránt: egyidejûség/elõidejûség az 1. számú német mondat teljesen indifferens, ami jól illusztrálja a németben az aspektuskifejezés opcionális jellegét. A 2. számú mondat a lengyel aspektusjelentést lexikailag, míg a 3. számmal jelzett mondat igeidõk segítségével adja vissza (Seidel 1962, Jászay 1993: 67). Végezetül az aspektualitás kifejezésének még egy lehetõségére kell utalnunk, amelyrõl Comrie a Pápua Új-Guineában beszélt újmelanéz, vagy más néven tok piszin nyelv kapcsán szól (Comrie 1997: 115–121). Ez a jelenség a kreol nyelvekben figyelhetõ meg. Ezen nyelvekben a perfektivitás a cselekvés befejezettségére való konkrét lexikai utalás révén fejezõdik ki: Mi kilim pik indai.      me(I) kill him pig die Az alsó sorban lévõ angol szavak a tok piszinben lévõ lexikai egységek angol megfelelõit jelölik. Az im (him) pedig az ige tranzitivitásának kifejezõje a tok piszinben. Ahogy az a fenti példából látható, ebben a nyelvben a cselekvés me kilim (én megöltem – a disznót) befejezettsége a konkrét lexikai utalás pik indai (és az elpusztult) révén jut kifejezésre. Ez amellett szól, hogy ez a típus – amelyet Comrie lexikai aspektusnak nevez – szintén a C csoportba sorolható. E fejezet célja nem az említett nyelvek aspektusának minden részletre kiterjedõ aprólékos leírása, csupán a fõbb sajátosságok vázolása volt. Érthetõen kevesebb figyelmet szenteltünk ennél a jelen munka tárgyát képezõ nyelveknek, hiszen ezekkel a további fejezetekben részletesen foglalkozunk majd. Amint az a fentiekbõl kitetszik, az aspektustipológiában – a nyelvtipológiához hasonlóan31 – nem mindig lehet ún. „tiszta” típusokat találni, amelynek fõ okát a nyelvi eszköztár gazdagságával és sokszínûségével szembenálló (mindenfajta) kategorizálás kötöttségében látjuk. Mindazonáltal úgy gondoljuk, a fentebb leírtak segíthetnek abban, hogy a vizsgált nyelvek aspektusáról, valamint azok aspektustipológiai hovatartozásáról is általános képet alkothassunk.

77

III. A LENGYEL, A NÉMET ÉS A MAGYAR NYELV ASPEKTUSA DIAKRÓN SZEMSZÖGBÕL32

1. A szláv és a germán aspektus indoeurópai gyökerei Fejezetünknek mindjárt az elején az a kérdés vár tisztázásra, hogy jelen munkában, amely az aspektus jelenségét és annak kifejezési lehetõségeit három nyelv viszonylatában tárgyalja, van-e egyáltalán helye történeti szempontok érvényesítésének, s ha igen, milyen haszna lehet mindennek az általunk végzett vizsgálat szempontjából. Az elsõ kérdésre adott válasznak véleményünk szerint mindenképpen pozitívnak kell lennie, amelynek megokolása a másodikra adható választ is magában foglalja. A történeti magyarázat ugyanis elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egy történelmi-társadalmi produktum (ilyen az emberi nyelv is) belsõ mûködését megérthessük, ennek a mûködésnek a szabályait pedig a maguk mélységében feltárhassuk. Az adott struktúra (jelen esetben a nyelv) egészére vonatkozó elvnek pedig annak részrendszereire, kategóriáira (tehát az aspektualitásra is) érvényesnek kell lennie. Ebbõl egyenesen következik az, hogy a történeti szempontot nem szabad kívül rekesztenünk az aspektus vizsgálatának körén. Ha ugyanis megmaradnánk a puszta leírás szintjén, az ahhoz vezetne, hogy az aspektus kategóriájának funkcionálását érintõ és más kategóriákkal is (mint pl. eset, határozottság/határozatlanság) kapcsolatban lévõ mélyebb oksági összefüggések elsikkadnának. Okfejtésünket alátámasztják azok a vélemények, amelyek fontosnak tartják a leíró szempontok mellett a történeti szempontok érvényre juttatását is (Hadrovics 1992: 33, 1998: 61, Hutterer 1986: 381). Kiefer egyes igekötõk aspektusképzõ funkciójának vizsgálatánál szintén rámutat a történeti megközelítés fontos szerepére (Kiefer 1991a: 342–347). A nyelvtörténeti szempontok érvényesítésének fenti rövid megokolása után térjünk most rá a fejezet fõ tárgyára, az alábbi kérdések tisztázására: a) volt-e az indoeurópai alapnyelvben az igének aspektuskategóriája; b) ha valóban létezett ilyen kategória, mennyiben tekinthetõ a mai szláv nyelvekben meglévõ aspektus az indoeurópai aspektus folytatójának, illetve õriznek-e valamit a mai germán nyelvek ebbõl az indoeurópai örökségbõl, s ha igen, mit. Az egyes kutatók véleménye a fenti kérdésekben erõsen megosztott. Míg egyesek a szláv aspektus indoeurópai eredete mellett érvelnek, mások mereven elutasítják ennek gondolatát, s amellett törnek lándzsát, hogy a mai szláv nyelvekben létezõ aspektus sajátos szláv nyelvi képzés eredménye. A germán alapnyelvben, illetve a gótban az aspektusnak mint kategóriának a léte szintén igen vitatott kérdésnek számít. S bár Maszlov az aspektus létezésének gondolatát a gótban több ismert munkára hivatkozva elveti (Beer 1915–1921, Mirowicz 1935, Scherer 1954: 211–223, Guhman 1958: 128–129, 171–172, 207–209, Maszlov 1962: 397, 407), az azóta errõl a témáról megjelent számos cikk és tanulmány (Krause 1987, Leiss 1991, Abraham 1992a,1993a, 1995b) arra utal, hogy ez a kérdés továbbra sem tekinthetõ teljes mértékben tisztázottnak és lezártnak. Ahhoz, hogy a szláv és a germán igék aspektuális vonatkozásait közelebbrõl megvizsgálhassuk, s a jelenség eredetérõl pontosabb képet alkothassunk, mindenekelõtt az a) kérdésre kell választ találnunk. Annak eldöntése azonban, hogy az indoeurópai alapnyelv78

ben lehetett-e az igének aspektuskategóriája, már csak azért is igen nehéz, mert ebbõl a korból semmilyen írásos emlék nem maradt fenn. A fenti kérdés vizsgálatánál érthetõ okokból azon késõbbi nyelvek (pl. ógörög, latin) adataira kell tehát támaszkodnunk, amelyeknek van írásbeliségük. Azt kell megvizsgálnunk, hogy az ógörög és latin nyelvben található-e olyasmi, ami arra mutat, hogy az indoeurópai alapnyelvben létezett aspektuskategória, s hogy milyen kapcsolata lehet ennek a szláv aspektussal. Az ógörög igének az activumban, a mediumban (az alany önmagán, önmaga számára vagy önmagából kiindulólag cselekszik valamit) és a passivumban is négy infinitivusa van, amit az alábbi táblázat a d+ivdwmi (ad, ie. *do- tõ) ige példáján szemléltet: praesens imperfectum

futurum imperfectum

aoristos

perfectum infinitivus

didovnai

dwvsein

domevnai v. douÖnai

dedocevnai

A fenti négy infinitivus alakhoz többes szám elsõ személyben a következõ kijelentõ módú alakok tartoznak: praesens imperfectum

futurum

aoristos

perfectum

didovnai : divdomen ejdivdomen (imp.)

dwvsein : dwvsomen

dovmenai : ejvdomen douÖnai: ejvdwca (Sg. 1)

dedwcevnai : dedwvcamen ejdedwcev men (plusq.)

A fenti elnevezésekben bizonyos ellentmondás fedezhetõ fel, amennyiben az imperfectum és az aoristos nem annyira idõket, mint inkább aspektusokat jelölnek, a perfectummal pedig a jelenre is érvényes állapotokat írhatunk le. Az igeidõk teljes rendszere a jövõ idõvel együtt (amely görög innováció, státusát tekintve pedig átmenetet képez az aspektus és az igeidõ között) csak az indicativusban található meg. Az indicativuson kívül természetesen minden itt felsorolt igealaknak van optativusa, és vannak participiumai, conjunctivus alakjai azonban csak az imperfectumnak, az aoristosnak és a perfectumnak vannak. Ezek nemcsak feltételt fejezhetnek ki, de gyakran cohortativus alakban is használatosak. Imperativusuk az imperfectum- és az aoristostöveknek van. Bizonyos igealakokkal tehát (pl. conjunctivus, imperativus) csak az aspektusok rendelkeznek, más igealakokkal (optativus, participiumok) pedig csak relatív idõviszonyok (ilyen a beszédidõhöz vagy egy múlt idejû cselekvéshez viszonyított megelõz, egybeesik vagy követ reláció) fejezhetõk ki. Gondolatmenetünk szempontjából mindez azért lényeges, mert arra mutat, hogy az ógörögben az aspektus és a perfectum (amelyet egyfajta átmeneti kategóriának tekinthetünk az aspektus és az igeidõ között, és amelynek szemantikájában a rezultativitás eleme dominál) az igeidõknél fontosabb szerepet játszott. Ez pedig végsõ soron az aspektusnak az igeidõkkel szembeni elsõdlegessége mellett szól. Az ógörögben az aspektusok, illetve a perfectum közötti különbség igetövekkel jut kifejezésre. Ezeknek az egymástól eltérõ igetöveknek eredetileg valószínûleg valamilyen modális vagy akcióminõség-jelentésük lehetett, majd késõbb ez a jelentés értelmezõdött át valamilyen aspektusjelentéssé. (Az akcióminõségek és az aspektus összefüggésére fentebb mi is utaltunk.) Ez egyben azt is jelentené, hogy az akcióminõségek kialakulása megelõzte az aspektusokét. Más vélemények szerint nem zárható ki, hogy a származék imperfectumtövek szuffixumainak is voltak akcióminõség-jelentéseik, ezek azonban ma 79

“

"

már nem határozhatók meg pontosan, mert még nagyon korán – az indoeurópai alapnyelv korában – elmosódtak (Bihari 1961: 454). Az akcióminõségekkel kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy azok kifejezésére az ógörög nyelv nem rendelkezett (pl. a mai lengyel vagy német nyelvhez hasonló) fejlett rendszerrel, a fenti táblázatban szereplõ alakok tehát akcióminõség tekintetében nem különböznek egymástól. A fenti táblázatok alapján az állapítható meg, hogy a didovnai alakhoz tartozó két forma: didovmen – ’adunk’, ejdidomen – ’adtunk’ töve megegyezik: dido-/didw- (pl. divdwmi – ’adok’ (impf.)). Azon görög igék esetében, amelyek egyes alakjaikat gyöktõbõl, másokat viszont származéktõbõl képezik, az imperfectumban mindig származéktövet, míg a többiben gyöktövet találunk. Jelentését tekintve ez a két alak a cselekvés folyamatának jelenét és múltját jelöli, ilyenformán tehát párhuzamba állítható a megfelelõ ószláv formákkal: didovmen – äàìü (praes.), ejdidomen – äàlähàõú (impf.). A többi tõnek a futurum kivételével, amelyrõl Bihari elmondja, hogy jelentése ingadozik a folyamatos és a nem folyamatos jelentés között (Bihari 1961: 453), nincs folyamatos jelentése. Az ógörög igének tehát tulajdonképpen egy múlt ideje volt, aminek az imperfectum (folyamatos aspektus), az aoristos (befejezett aspektus) és a perfectum (lezárult esemény, amelynek hatása van a jelenre) szerint három alakja lehetett. Ezeknek a múlt idõknek közös formánsa az augmentum: ej–ejdivdoun – ’adtam’ (impf.). A reduplikáció általában a perfectumra volt jellemzõ: gravfw – pf. gevgrafa – ’ír’, de néhány ógörög igének az imperfectumában is elõfordul, ilyen a fenti példáinkban szereplõ div-dwmi – ’adok’ (impf.) dev-dwka – ’adtam’ (pf.) ige is. (Ugyanez a képzésmód a latinban is elõfordul: dat ’ad’ – dedit ’adott’, canit ’énekel’ – cecinit ’énekelt’.) A fentiek illusztrálására álljon itt most a következõ példa: praesens: bavllw – ’dobok’ (’most dobom el a dárdát’), imperfectum: evbj allon – ’dobtam’ (’dobálgattam, sokszor eldobtam’), aoristos: ejbv alon – ’épp eldobtam’ (a dárdát), perfectum: bevblhka – (a dárdát) ’eldobtam’ (már ott fekszik a földön). A továbbiakban az ógörög igeidõk és aspektusok jelentését részletesebben, kontextusban is megvizsgáljuk, amelynek során mondandónkat fõként az Újszövtségbõl33 vett példákkal támasztjuk alá. A praesens imperfectum (jelen idõ) olyan folyamatos cselekvést jelöl, amely a jelenben játszódik le: tiv poieiÖte luvonte" – „Miért teszitek ezt?” (Mk 11,3). A jelen idõ használatos azonban az ismétlõdõ, újra meg újra végbemenõ cselekvés kifejezésére is, ahogy az alábbi idézet is mutatja, ahol a poievw ’tenni, cselekedni’ ige iteratív-duratív jelentésben fordul elõ wvsper oiv uvpokritaij poiouÖsin – „ahogy a képmutatók tesznek” = ’szoktak tenni’ (Mt 6,2). A jelen idõ kifejezheti azt is, hogy valami egész biztosan bekövetkezik: ei" tav eqnh poreuvsomai – „elmegyek a pogányok közé” (ApCsel 1,25). A praeteritum imperfectum (amit gyakran félmúltnak is neveznek) fõleg elbeszélésekben használatos. Ez az igeidõ jelölheti azt, hogy valamely történés vagy cselekvés valamikor a múltban kezdõdött el, és még most is tart, általában azonban állandóan ismétlõdõ, szokásos cselekvéseket írunk le vele: apevlnen evna twÖ ovclw devsmion – „egy foglyot szokott vala elbocsátani nékik” ( a tömeg kedvéért, kívánságára) (Mk 15,6). A futurum imperfectum a jövõben lejátszódó történést vagy cselekvést fejezi ki. Ez az igeidõ gyakran használatos általános érvényû kijelentésekben annak jelölésére, hogy valami így szokott történni, valami rendszerint így van, ez várható: kataleivyei avnqropo" tovn patevra – „elhagyja az ember az apját” (Ef 5,31). A futurum alakok folyamatos vagy 80

pontszerû jelentése basileuvsw (uralkodik) nem mindig határolható el egymástól élesen, erre nézve gyakran csak a tágabb szövegösszefüggés vagy az ige mellett elõforduló bõvítmények szolgálhatnak támpontul, mint a következõ résznél is, ahol a bõvítmény a cselekvés folyamatos voltára utal: basileuvsw eij" tou’" aijwÖna" – „...örökkön örökké uralkodik” (Jel 11,15). Míg az imperfectumok folyamatos, tartós, „vonalszerû” eseményeket vagy cselekvéseket jelölnek, addig az aoristos azt fejezi ki, hogy egy cselekvés mintegy lökésszerûen, hirtelen indult meg, azaz pontszerû történéseket vagy cselekvéseket jelöl: ijdovnte" aujtovn exeplavghsan – „amikor meglátták, megdöbbentek” (Lk 2,48). A befejezettséget jelölõ aoristos e’basivleuse (uralkodott v. uralomra jutott pl. cwriv" hJmwÖn e’basileuvsate – „nélkülünk uralomra jutottatok” – 1 Kor 4,8) a görögben az imperfectummal e’basivleue (éppen uralkodott) alkot oppozíciót. A görögben aoristos áll a mindenkor érvényes megállapításokban (pl. a gnómákban), valamint olyan esetekben, amikor azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy egy cselekmény, amely a múltban egyszer már végbement (lezárult), bármikor újra megtörténhet: ou" prowvrisen, touvtou" kaiv ekavledesen – „akikrõl elõre rendelkezett, azokat el is hívta” (Róm 8,30). Bihari felhívja a figyelmet arra, hogy az ógörögben az aoristosnak lehetett terminatív, valamint komplexív jelentése, amelyeket példákkal is illusztrál (Bihari 1961: 453). Az ógörög aoristos és futurum alakjairól meg kell jegyezni, hogy ezeket a reduplikáció hiányán kívül közös eredetük is egybekapcsolja. Brugmann megállapítja, hogy a futurum alapját a szigmás aoristos conjunctivusában kell látnunk, a szigmás aoristos Brugmann szerint pedig az ún. σ-praesentia körébe tartozik: „Erhalten ist der s-Aoristos als solcher im Alt Griech. Slav. während er im Lat. in das sogenannte Perf. einging und sein Konj. Grundlage für ein Ind. Fut. und weiterhin für einen modalen Ind. Praet. wurde, im Germ. aber (bis auf ein paar Reste) in vorhistorischer Zeit ausstarb.” (Brugmann 1904, Bihari 1961: 455, 469). A futurum képzéstörténetének aoristosszal való fent vázolt kapcsolatából az valószínûsíthetõ, hogy a futurum eredeti jelentése szintén pontszerû volt: a jövõ egy pontján kezdõdõ vagy befejezõdõ eseményt jelölt. Ez a pontszerû jelentés – mint fenti példáink is mutatják – késõbb elmosódottá vált. A szigmatikus aoristos (a szlávban is) sokkal produktívabb volt az egyszerû (másnéven aszigmatikus vagy erõs) aosristosnál, jelentésben azonban nem volt köztük különbség. Elterjedését például a szlávban többek között az támogatta, hogy a szigmatikus aoristos mind a mássalhangzós, mind pedig a magánhangzós igék tövébõl képezhetõ volt, az erõs aoristost azonban csak a mássalhangzós infinitivustövû igékbõl (az ószlávban ez fõként az elsõ és második igeosztályba tartozó igéket érintette) lehetett képezni. A praesens perfectum olyan eseményt jelöl, amely a múltban ment végbe, de amelynek következményei a jelenben is érvényesek. Az aoristos és a praesens perfectum közötti különbséget kifejezõen szemlélteti az alábbi példa: „Mert nem az igazakat hívogatni jöttem – hjÖlqon (aor.) – hanem a bûnösöket megtérésre” (Mt 9,13) – „Nem azért jöttem – ejlhvluqa (pf.) –, hogy az igazakat hívjam, hanem a bûnösöket a megtérésre” (Lk 5,32). Az elsõ idézetben szereplõ aoristos csupán egyszerû közlés, szemben a második idézetben szereplõ perfectummal, amely a megnyilatkozásnak nagyobb nyomatékot ad, s Krisztus világra jövetelének jelennel való kapcsolatát, ittlétének célját jobban kiemeli: nem azért jöttem = nem azért vagyok (most) itt. Az idézett rész azonban két másik dologra is rávilágít: a) Az aoristost és a perfectumot – a fenti esetben bemutatott árnyalatnyi különbség ellenére – sokszor váltakozva használták, amely késõbbi egybeesésüket is elõrevetíti. (Ez a 81

jelentéskülönbség már a klasszikus ógörög nyelv korszakától kezdve fakulni kezdett (esetleg a szentíróknak sem mindegyike érezte már a kettõ közötti jelentéskülönbséget), hiszen a perfectum jelölte múltbeli esemény (pl. trónra lépett) eredményezte jelenkori állapot (azaz õ most a király) kettõsségébõl, az idõk során egyre inkább magára az eseményre (trónra lépett) helyezõdött át a hangsúly, ez pedig tulajdonképpen megfelel az aoristos jelentéskörének; b) amennyiben az aoristos és a perfectum közötti jelentéskülönbség a szentírók tudatában még eleven volt, ez amellett szól, hogy az ógörögben az aspektushasználat szubjektív jellegû volt, amennyiben ugyanazt a szituációt az egyes szentírók némileg eltérõen súlypontozták. A plusquamperfectum olyan eseményt jelöl, amely egy másik múltbéli esemény elõtt már befejezõdött: „...imádkozván ... ajánlák õket az Úrnak, kiben hittek – pepioteuvkeisan – vala” (ApCsel 14,23). (Könnyû belátni, hogy az ógörög praesens perfectum és a plusquamperfectum jelentése és használati köre általánosan megegyezik pl. a mai germán vagy neolatin nyelvek hasonló elnevezésû igeidõivel). A görögben tehát tulajdonképpen négy, az esemény totalitását kifejezõ igealak: az aoristos, a perfectum, a plusquamperfectum (és eredetileg a futurum) állt szemben az esemény folyamatát jelzõ két alakkal: a praesens imperfectummal és a praeteritum imperfectummal, amelyeknek nem volt ilyen totális jelentésük. Bihari rámutat, hogy a származék imperfectumtövek szuffixuma a totális jelentésûnek tartott négy igealakban nincs meg, mert ezeket az ógörög a puszta igetõbõl képezi, alapot teremtve ezzel a fenti igealakok között fennálló totális : nem totális oppozíció létének morfológiai igazolásához (Bihari 1961: 454). Egy lehetséges indoeurópai aspektuskategória létének megállapításánál az ógögögön kívül a latin jöhet számba, amelynek igerendszerében a göröggel számos egyezés fedezhetõ fel. A latin ige rendszerét az alábbi táblázat szemlélteti: dare ⇒ praesens: dat imperfectum: dabat futurum: dabit

dedisse ⇒perfectum: dedit plusquamperfectum: dederat futurum exactum: dederit

Amint a táblázat mutatja, a hat indicativusi alak két: egy imperfektív dare és egy perfektív dedisse tõ között oszlik meg. Az egyes latin igealakok jelentése között eltérés akcióminõség tekintetében nincs. Az imperfektív tõbõl képzett alakok megegyeznek abban, hogy a történés/cselekvés folyamatának jelenét, múltját, illetve jövõ idejét jelölik, míg a perfektív tõbõl képzett igealakokban közös elem az esemény lezártságának, totalitásának a jegye. Szempontunkból az egyik leglényegesebb igeidõ a perfectum, hiszen ez az a sarkalatos pont, ahol a latin ige formarendszere a görögétõl különbözik. Míg ugyanis a görögben az aoristos a perfectum (és eredetileg a futurum) alkot oppozíciót a folyamatot kifejezõ igealakokkal, a latinban a folyamatos : befejezett oppozíció befejezett tagjaként az aoristos és a perfectum kettõssége helyett csak a perfectumot találjuk meg. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy a görög és a latin igerendszer közös tõrõl fakad. Brugmann rámutat, hogy a latin perfectum (praesens perfectum) képzésmódjait tekintve az indoeurópai reduplikált és nem reduplikált perfectumra, valamint az indoeurópai reduplikált és nem reduplikált egyszerû aoristosra, továbbá a szigmatikus aoristosra vezethetõ vissza (Brugmann 1904). Az indoeurópai reduplikált perfectum maradványát õrzõ alakok megtalálhatók a latinban: dedit, momordi, totondi (ez a képzésmód azonban fokozatosan kiveszett, s a mai 82

újlatin nyelvekben alig van nyoma, vö. olasz: diedi, diede, óromán: dediu, dede, dederã, míg a spanyolban a dí igei forma már nem õrzi a reduplikáló jelleget). Indoeurópai nem reduplikált perfectum: vicit, illetve indoeurópai nem reduplikált egyszerû aoristos tõhangzó-váltakozással: fecit < fãcio–fe#ci, venit < vìnio–ve#ni, vidit < vI(deo–vI#di. (Ennek a tõhangzó-váltakozásnak az órománban még van nyoma: feèiu, feèeši, fìèe, fìèemu, fìèet, fìèerã, késõbb azonban itt is a gyenge végzõdésen hangsúlyozott típus válik uralkodóvá: fãcúi, vö. lat. fecuit. Az olaszban a kvantitás megszûnte után megmaradnak a feci, venni, vidi alakok, de azokban az alakokban, melyek nem tõhangsúlyosak, a jelen idõ töve honosodik meg: feci–facesti, vidi–vedesti. Az ófrancia fiz, fesis alakokban az -i- annak eredményeként jött létre, hogy a szóvégi hosszú I#, vö. fe#cI#, fe#cistIÜ a megelõzõ szótag magánhangzóját zártabbá tette.) Indoeurópai reduplikált egyszerû aoristos: tetigi. Az indoeurópai szigmatikus aoristos folytatóját a mássalhangzós tövû, erõs ragozású latin igék perfectumában kell keresnünk: dixit < *dic-si. Azoknak az igéknek a száma a latinban, amelyek perfectum alakjaikat szigmával képezték, nagyobb volt, mint a reduplikáló igéké, s ennek a képzésmódnak a mai neolatin nyelvekben több nyoma is van. (Az olaszban ennek számos jelét láthatjuk: piansi < planxi, rosi < rosi mellett találunk lessi alakot is, amely a klasszikus latin leginek felel meg. A toscanai népnyelv szintén bõvelkedik ilyen alakokban: tiensi (tartottam), viensi (jöttem). A francia nyelvben a szigmás perfectumról már csak az ortográfia árulkodik: dis < dixi, mis < misi.) A latinban egyedül a gyenge perfectumnak (amelynél a hangsúly a tematikus magánhangzón van, pl. cantávi) nincsenek indoeurópai elõzményei (Tamás 1978: 114). Mindez egyben azt is jelenti, hogy ilyen értelemben a latin perfectum az elõbb felsorolt indoeurópai alakoknak, az ógörög igealakokkal párhuzamosan, formailag szerves folytatója. A latin perfectumnak azonban nemcsak képzésmódjában fedezhetõk fel indoeurópai eredetû, az ógörög perfectumot és aoristost egyesítõ jegyek. A latin praesens perfectum jelentésében is az ógörög aoristos és perfectum ötvözete. Vizsgáljuk most meg, hogy a latin praesens perfectum jelentései milyen pontokon egyeznek meg az ógörög aoristos és perfectum jelentéseivel. A latinban a praesens perfectum – a görög aoristoshoz hasonlóan – kifejezhetett múlt idejû történéseket/cselekvéseket a jelenre való vonatkozás nélkül. A latinban ez a praesens perfectum historicumnak is nevezett forma a múlt idejû események elbeszélésének egyik leggyakoribb eszköze volt: Quae cum nuntiata essent, omnes relictis domibus per urbem discurrere pavidi, alius alium sciscitari, auctorem nuntii requirere (Amikor ezeket hírül adták, mindenki otthagyva otthonát riadtan futkosott a városban, egyik a másiktól kérdezõsködött, a hír forrását tudakolta). Ugyancsak a perfectum segítségével fejeztek ki általános érvényû igazságokat, amelyek a jövõben bármikor újra megtörténhetnek (gondoljunk csak a görög gnómákra, amelyekben aoristos szerepelt): Omne tulit punctum, qui miscuit utile dulci (Minden szavazatot az nyer el, aki a hasznosat vegyíti a kellemessel). A latin praesens perfectumnak a görög aoristoshoz hasonlóan lehet a) terminatív és b) komplexív jelentése is: a) Classis mea usque ad fines Cimbrorum navigavit... (Hajóhadammal egészen Cimbrorum határáig hajózott...); b) Pericles quadraginta annos rei publicae Atheniensium praefuit (Periklész 40 évig volt az athéni állam élén). A latin perfectum ugyanakkor használatos volt olyan cselekvések/történések kifejezésére is, amelyeknél a hangsúly ezek eredményén, következményén, az általuk elõidézett jelenkori állapoton volt: Pater advenit (Apám megérkezett – tehát itt van), Constiti (Megálltam – tehát állok), Consedi (Leültem – tehát ülök), Cognovi, didici (Megtudtam, megtanultam – azaz tudom). Ennek a formának pontos neve a praesens perfectum logicum. 83

A latin praesens perfectum képzésmódja – amint ezt fentebb kifejtettük, és példákkal is igazoltuk – a görög perfectumhoz és aoristoshoz hasonlóan az indoeurópai perfectum és aoristos gyökereire nyúlik vissza és azok szerves folytatójának tekinthetõ. Azt is beláttuk, hogy a latin praesens perfectum az ógörög perfectum és aoristos jelentéseit egyesíti magában. A latinban a két aspektus (aoristos és perfectum) egybeesését nem indíthatta el az idõjelentés (hiszen az egyik egy múltbeli pontszerû eseményre, a másik egy múltbeli esemény jelenkori hatására vonatkozott), sem az akcióminõség (az sem az ógörögben, sem a latinban nem volt releváns, mint ahogy az akcióminõségek kifejezésére az újgörög és a neolatin nyelvek ma sem rendelkeznek morfológiai eszközökkel). Ami a két aspektus latinban (és az újgörögben) történt összeolvadását kiváltotta, az csak egy közös grammatikai jelentés lehetett. Az aoristos és a perfectum közös grammatikai jelentését abban látjuk, hogy ezek az igetövek a történést/cselekvést nem annak lefolyásában, hanem lezártságában szemlélték. Ezen a véleményen van Maszlov és Bihari is (Maszlov 1962: 31, Bihari 1961: 455). Maszlov megállapítja, hogy a praesens perfectum (nála mint ïåðôåêòèâíûé âèä – perfektív aspektus szerepel) tartalma szemantikailag kettõs: a) jelentheti azt a jelenkori állapotot, amely egy megelõzõ, lezárt cselekvés eredményeként jött létre (ñòàòàëüíûé ïåðôåêò); b) jelölhet olyan lezárult történést vagy cselekvést, amelynek eredménye, nyomai a jelen szempontjából valamilyen jelentõséggel bírnak (àêöèîíàëüíûé ïåðôåêò). Maszlov szerint a rekonstruált indoeurópai perfectum (és az ógörög is) az a) csoportba tartozott (Maszlov 1957: 301, 1962: 30). A latin praesens perfectum eredetileg (csakúgy mint a rekonstruált indoeurópai, illetve az ógörög) valóban jelen vonatkozású befejezett eseményt jelölt, tehát a Maszlov szerinti a) csoportba tartozott: Imperatores uribus monumenta dederunt (A fõvezérek a városoknak emlékmûveket adtak. Tehát: ezért vannak most emlékmûvek a városokban, az emlékmûvek most is ott állnak stb.). A latin praesens perfectumnak ez a jelentése az idõk során azonban egyre inkább elhomályosult, s a késõbbiekben tulajdonképpen praeteritummá vált, tehát olyan múlttá, amelynek a jelennel nincs különösebb kapcsolata. A latin praesens perfectum ilyen irányú fejlõdése párhuzamba állítható az ógörög perfectum fejlõdésével (vö. a fentebb leírtakkal). Az ilyen módon eltûnõ elsõdleges szemantikai jelentés pótlására jött létre a latinban (pontosabban szólva a népi latinban) egy szerkezet, mely a habeo (birtokolni) ige személyragos változatából és egy (elõször még a tárggyal egyeztetett) múlt idejû melléknévi igenévbõl állt. Hasonló szerkezetek elõfordulnak Sallustiusnál: compertum ego habeo (értesültem róla, azaz tudom), Plautusnál: habeo spatham cinctam (felkötöttem a kardot), de Cicerónál is: scriptum habeo (megírtam). Késõbb az egyeztetés elmaradt (tehát pl. habeo spatham cinctam helyett habeo cinctum spatham), ami a szerkezet grammatikalizálódását jelentette. Az eredeti latin perfectumi jelentés a neolatin nyelvekben analóg szerkezetekkel fejezõdik ki lat. habeo scriptum → ol. ho scritto, fr. j’ai écrit. Mindez párhuzamba állítható a germán nyelvekben34 meglévõ, perfectum értelmû szerkezettel: ang. I have written, ném. Ich habe geschrieben. A némettel kapcsolatban Maszlov megjegyzi, hogy délnémet nyelvterületen a perfectum alakok jelentése praeteritummá vált és ezek ilyen szerepben is használatosak, amit a perfectum „evolúciójában” harmadik szakasznak (òðåòèé ýòàï ýâîëþöèè) nevez (Maszlov 1962: 31). Néhány esetben a felnémet köznyelvben (ezek fõként a terminatív igéket érintik) – a praeteritumformák eltûnésével és a perfectum ilyen szerepben való feltûnésével mintegy párhuzamosan, a perfectum jelentésének kompenzációjaként – ún. kettõs perfectum- és plusquamperfectum-formák jelennek meg (Abraham 1991: 141–142, Litvinov–Radcsenko 1990). A jelenséget a német irodalmi nyelvvel összevetve az alábbi táblázat szemlélteti: 84

Német (standard) Felnémet (köznyelvi) Német (standard) Felnémet (köznyelvi)

Jelen er nimmt er nimmt er stirbt er stirbt

Múlt er nahm er hat genommen er starb er ist gestorben

Múlt a múltban (perf.) er hatte genommen er hat genommen gehabt er war gestorben er ist gestorben gewesen

A fenti jelenséget a perfectum negyedik fejlõdési fázisaként értelmezhetjük: 1) eredeti perfectum – jelentésátértékelõdés a praeteritum irányába (aspektuális jelentés törlõdése) → 2) új analitikus formák megjelenése perfectum szerepben (az aspektuális jelentés visszaállítása) → 3) az analitikus formák jelentésátértékelõdése a praeteritum irányába (aspektuális jelentés törlõdése) → 4) új analitikus formák megjelenése perfectum szerepben (aspektuális jelentés visszaállítása). Maszlov Kury³owiczra utalva elmondja, hogy a perfectum fentebb említett b) típusát néhány nyelvész megpróbálja a szláv aoristosjelentéssel és a befejezett aspektussal rokonítani, amit a szerzõ helytelenít (Maszlov 1962: 31).35 Ha az ószláv igerendszert megvizsgáljuk, valóban találhatunk paralel jelenségeket az ógörög vagy latin igerendszerrel nemcsak az egyes igeidõk képzésmódját (pl. gyökaoristos és szigmatikus aoristos megléte), de használatukat és további sorsukat illetõen is. Az aoristos itt is szemben állt az imperfectummal, mert míg az elõbbi pontszerû történéseket/ cselekvéseket jelölt: íàñàäè âèíîãðàäú. ³ îïëîòîìú ³ îãðàäè. ³ èñêîïà âü íåìü òî÷èëî. ³ ñîçúäà âú íåìú ñòëúïú – „...szõlõt plántála, és azt gyepûvel körülvevé, sajtót ása le benne, és tornyot építe...” (Mt 21,33 Mar.), az utóbbi tartós vagy ismétlõdõ múltbeli eseményeket jelölt: ðàáú áîë# çüëh qìíðaaøg – „...a szolga ... igen rosszul lévén már halófélben volt” (Lk 7,2 Zg.).”t A perfectum az ószlávban is olyan események leírására volt használatos, amelyek hatással voltak a jelenre, ez pedig arra vall, hogy b) típusú perfectum volt.36 Erre mutat szerkezete is, amely a nyugati nyelvekben lévõ perfectum szerkezetéhez hasonló: a segédige személyraggal ellátott alakja + participium perfectum (pl. äàëú). A szlávban azonban segédigeként nem a ’birtokolni’ jelentésû èìhnnòè, hanem a létige: áûòè jelen idejû személyragos alakjai voltak használatosak: ïðèøåëú §~ñìü. → í ðå÷å åìq ðàâüâèè âhì hêî îòú áà ïðèøåëú åñè q÷èòåëú – „...és monda néki: Mester, tudjuk, hogy Istentõl jöttél tanítóul...” (Jn 3,2). (Megjegyzendõ, hogy a fenti három idézetben szereplõ szláv igék igeideje egy kivétellel megegyezik a görög eredetiben szereplõ igeidõkkel: tehát ahol a szlávban aoristost találunk, ott a görögben is aoristos áll, ahol a szlávban imperfectum van, ott a görög is imperfectumot használ. Eltérés csak az utolsó idézetnél (Jn 3,2) mutatkozik, ahol a görögben aoristos áll a szláv perfectum alakkal szemben. Az ógörög és az ószláv igeidõ-használat párhuzamairól az újszövetségi szövegekben lásd Jeýowa 1993: 17–39). Tekintsük most át vázlatosan a szláv igeidõk rendszerét, a äàòè ige egyes szám 3. alakjának példáján, hogy nyilvánvalóvá váljanak a görög és a latin rendszerrel való egyezések és eltérések: Praesens Imperfectum Szigmatikus aoristos

l

äàñòú

äàähàøå

äà&&//äàñòú

Perfectum/ plusquamperfectum äàëú (åñòú) áhàøå äàëú åñòú áûëú äàëú

Futurum/ futurum exactum äàñòú + perifrasztikus alakok äàëú á@ällgòú

85

Láthatjuk, hogy az egyezések az igeidõk rendszere, jelentése, és használata szempontjából – mint fentebb erre a perfectum, az imperfectum és az aoristos kapcsán kitértünk – jelentõsnek nevezhetõk. Ilyen az az általános tendencia is, hogy a szlávban a szintetikus igeidõformákat (aoristos, imperfectum) egyre inkább az analitikusak (perfectum, plusquamperfectum, a futurum perifrasztikus formái, futurum exactum) váltják fel (lásd a szláv és a népi latinban általánossá váló analitikus perfectum párhuzamát). Ugyanakkor mutatkoznak külöbségek is, amelyeknek okát abban látjuk, hogy a három nyelv szemléletmódja más irányban fejlõdött tovább, a bevezetett innovációk eltérõ módon befolyásolták, változtatták meg az alapnyelvtõl öröklött helyzetet. A szláv igeidõk további sorsát és az aspektussal való kapcsolatukat – különös tekintettel a lengyelre – a további fejezetekben részletesebben tárgyaljuk majd. A fentebb elmondottakat egybevetve és összegezve megállapítható, hogy az idoeurópai alapnyelvnek feltételezhetõen volt aspektusrendszere (Dombrovszky 1964). Az indoeurópai imperfectum : aoristos, perfectum nem csupán idõket, hanem a folyamat : nem folyamat ellentétét, tehát aspektusokat is jelölt. Az indoeurópaiban az aspektus, az akcióminõség és az igeidõk kérdését, valamint ezek kialakulásának idõrendiségét illetõen különbözõ elméletek léteznek (Dombrovszky 1963, Schelesniker 1959: 390–409). Egyesek az akcióminõségek, mások az igeidõk, megint mások az aspektus elsõdlegessége mellett törnek lándzsát. Ez utóbbi nézeten van Bihari, aki amellett érvel, hogy a totális szemlélet volt az elsõdleges, amely megelõzte az idõfokok és az akcióminõség megjelenését. Elmélete szerint a cselekvés állapota (’éppen valaminek az elkészítésével vagyok elfoglalva’), valamint annak bevégzettsége (’elkészítettem’) ellentéte volt az elsõ, amit az idõfokok: ’elõtte lenni’ – ’közben lenni’ – ’utána lenni’ megjelenése követett. (A plusquamperfectum és a futurum exactum valószínûleg eléggé késõiek, ami mellett nemcsak analitikus jellegük szól, hanem az is, hogy az elvonatkoztatásnak, lévén szó referenciaidõkrõl, aránylag magas fokát feltételezik.) Bihari szerint az akcióminõségek létrejöttét a cselekvés árnyalatainak kifejezésére a folyamatos szemlélet támogatta. Amellett, hogy az idõ kialakulása az aspektusnál késõbbi volt, a következõ formai érvek szólnak: 1. Az ógörög ige múlt idejének jele, az augmentum mindhárom alaknál közös, tehát ennek kialakulása csak az aspektustövek létrejötte után történhetett; 2. Az ógörög futurum alakjai a szigmatikus aoristosból erednek, amely a gyökaoristosnál fiatalabb (vö. a gyökaoristosnak a szlávban is õsibb a képzésmódja). Az akcióminõség kifejezése Bihari szerint az idõtõl és az aspektustól függetlenül fejlõdõtt (természetesen ahogy az a mai szláv nyelvekben is tapasztalható, az akcióminõség nem különíthetõ el teljesen az aspektustól, hiszen azzal bizonyos esetekben interagál, értsd: egyes akcióminõség-típusok bizonyos aspektusokat feltételeznek, erre azonban maga Bihari is utal: Bihari 1961: 463, 469). A továbbiakban a b) kérdést vizsgáljuk, azaz, hogy mi az, amit a szláv és a germán ige az indoeurópaiból örökségként magával hozott, illetve hogy mennyiben tekinthetõ a szláv aspektus az indoeurópai aspektus folytatójának. A kérdés vizsgálatánál elkerülhetetlen, hogy – ha érintõlegesen is – de a szláv aspektus kialakulását taglaló elméleteket is áttekintsük, fõként azokat az elemeket kiemelve, amelyek a szláv igét az indoeurópai alapnyelvvel valamilyen vonatkozásban összekötik. A szláv aspektuskategória létrejöttének részletes bemutatása azonban a következõ fejezet feladata. Az indoeurópai igei formák közül a szlávban csak kettõ maradt fenn: 1. a régi ie. perfectum maradványa âhäh < *u9oi9d-e#,# amely a szlávban mint praesens egyes szám elsõ személy volt használatos, ez az alak, bár sokáig a âhìü alakkal paralel módon létezett, és 86

a XIV. századi csehben, az orosz szerkesztésû ószlávban, de a Freisingeni töredékben (izpovuede) is megtalálható, a mai szláv nyelvekben már nincs meg, nyomát az orosz âåäü és a szlovák veï (hiszen) alakok õrzik; 2. a áûòè ige participiuma: áûø#øòg§§~ < *bhû-si9e-nt- üje (az, ami lesz, az eljövendõ), ami az ie. szigmatikus futurumra vezethetõ vissza (Stieber 1979: 190). Az aspektusképzésben részt vevõ néhány szláv szuffixum (-n-, -a-), valamint számos prefixum is indoeurópai eredetû: izú < *ex (gör. e'k.e'x), ob < *obhi, *bhi, o < *aue, *au (lat. auferre, aufugere), u < *ue, na < *ana (gör. a'na, a'n, a'nabivnw-), do < *de, *do (gör. dev), pro <*pro (gör. proveimi, lat. prodire), pri, predú <*prai (gör. para), pre < *peri (gör. periv, lat. per-: persecare, perlegere), po < *pos (lat. post), sún < *kom, *som (lat. cum) (Bihari 1961: 458). A szláv aspektus kialakulásának történetével több munka is foglalkozik. A kérdésre vonatkozó legfõbb elméleteket Bihari József foglalta össze, s e munka keretében saját álláspontját is ismertette (Bihari 1961). A szláv aspektus eredetével kapcsolatban két fõ álláspont határolható el egymástól. Az egyik az aspektust olyan belsõ szláv innovációnak tekinti, amely nem hozható közvetlen kapcsolatba az indoeurópai alapnyelvvel. Az irányzat megalapítójának A. A. Potebnyát tartják. Elmélete szerint az õsszláv igék egy történés vagy egy cselekvés tartamának bizonyos fokozatait (Potebnya kifejezésével élve: ðàçëè÷èÿ ñòåïåíåé äëèòåëüíîñòè) jelölték. A szláv igék aspektuskategóriájának kialakulásában döntõ szerepe volt a prefixumok funkcióváltozásának, amelyeknek eredeti térbeli jelentése az idõk során átértékelõdött, s idõbeli jelentéssel is kiegészült, ami a befejezett igék megjelenéséhez vezetett (Potebnya 1941). Mindez a történés/cselekvés különbözõ fokozatainak jelentésével kombinálódott. Ennek a felfogásnak ma is vannak követõi (Bajerski 1992: 61–66, 1993: 63–67). A szláv aspektuskategória kialakulásának Potebnyáétól eltérõ, ún. determinácós elméletét dolgozta ki a holland N. van Wijk (1929). Az õ nyomdokain haladt tovább J. Kury³owicz (1929), C. G. Regnell (1944), V. V. Borogyics (1953) és I. Nyemec (1958), valamint H. Kølln (1958) is. A fenti elméletek a szláv aspektus kialakulásában más és más mozzanatra helyezik a hangsúlyt, ugyanakkor a determinált – nem determinált igék ellentéte mindegyiküknek fontos eleme. Ide tartozik E. Koschmieder elmélete is, aki a szláv aspektus kifejlõdésének okát a determinált igék idõjelentésével hozza kapcsolatba. Szerinte az aspektuskategória létrejöttéhez a döntõ lökést az adta meg, hogy a szlávban a befejezett ige nem jelölhetett jelen idõt. Ennek ellentmondani látszik egy, a feltehetõleg a X. sz. végérõl vagy a XI. sz. elejérõl származó, a Codex Assemanianusban található példa: íûíh îòúïîóñòèøè ðàáà òâîgãî âëàäûêî – „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat” (Lk 2,29). A fenti szerzõk sorából nem hagyható ki V. Machek neve, akinek elmélete – amint erre Bihari is rámutat – sajátos helyet foglal el a szláv aspektus kialakulásával foglalkozó elméletek között, s közvetlenül nem kapcsolódik a fent felsorolt elképzelésekhez. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a vid-rendszert õ is szláv képzésnek, szláv jelenségnek tartja. A vid sajátosan szláv jellegét, egy a szláv nyelvek történetét, mai állapotát és irodalmát átfogó mûvében évekkel késõbb Horalek is kiemeli (Horalek 1967: 170). Ez az a pont, amiben a fenti elméletek mindegyike megegyezik (Machek 1958, Bihari 1961: 452). A másik irányvonal, amely a szláv aspektusrendszert az indoeurópai alapnyelvben meglévõ aspektuskategória örökösének és folytatójának tekinti, s amelyet olyan kiemelkedõ indoeuropaisták és szlavisták neve fémjelez, mint Brugmann, A. Schleicher, F. Miklosich, A. Meillet és F. I. Buszlajev, a vid-rendszert tisztán szláv eredetûként értelme87

zõ felfogásnál régebbi alapokhoz nyúl vissza. Az irányzat egyik fõ képviselõjének G. K. Uljanovot tartják, aki a kérdésre vonatkozó elméletét egy, a litván-szláv igetövekkel foglalkozó mûvében ismertette (Uljanov 1895). Elképzelése szerint az õsszláv nyelv az indoeurópai alapnyelvtõl különbözõ, az aspektus szempontjából jelölt töveket örökölt, amelyeknek aoristosi, valamint nem aoristosi (praesens) jelentésük lehetett. Ezeket az indoeuropaisztikában általánosan elfogadottan idõtöveknek (Tempusstämme, âðåìåííûå îñíîâû) nevezik. Ezek alapjelentése azonban aspektus-, és nem idõjelentés, s a fenti kifejezéseket maga Porzig is ilyen értelemben használja.37 A többi, az aspektus szempontjából nem jelölt tõ kettõs aspektusú volt. Ezeknek a kettõs aspektusú töveknek a helyébe léptek a szuffixumok, és a lexikailag kiüresedett prefixumok segítségével képzett új, már szláv tövek. Uljanov szerint ez a folyamat vezetett a szláv aspektuspárok keletkezéséhez. A van Wijk képviselte felfogás, bár vesz át elemeket a szemléleti párok kialakulásának fent vázolt menetébõl, ugyanakkor a szláv aspektusrendszer gyökerét nem az indoeurópai aspektustövekben, hanem a determinált, illetve indeterminált jelentésû tövekben látja. Ez az elmélet a szláv aspektusoppozíciót nem az indoeurópai aoristos és praesens jelentésû tövek, hanem a determinativitás és indeterminativitás ellentétébõl próbálja meg levezetni, figyelembe véve az igetövek szemantikáját is. Az elmélet szerint az igék lehetnek determináltak (konkrét egyirányú történést/cselekvést fejeznek ki), illetve indetermináltak (a cselekvést általánosan nevezik meg, többirányú vagy ismétlõdõ cselekvést/történést jelölnek). A determinált igék késõbb a perfektív, az indetermináltak pedig az imperfektív igék bázisát kezdik képezni. Az elméletet továbbfejlesztõ nyelvészek elképzelései között az egyezéseken túl több különbség is található. Kury³owicz a szláv igék aspektuskategóriájának kialakulásában nem a prefixációnak, hanem a szuffixációnak tulajdonít döntõ szerepet. A szláv aspektus gyökerét -n¯- és -aj¯- szuffixumok jelentésoppozíciójából vezeti le, amely az indoeurópai alapnyelv idejére nyúlik vissza. Az õsszlávban létezõ *-n¯- szuffixum az indoeurópai *-nâ-/-n«- szuffixum folytatójának tekinthetõ (errõl lásd Machek 1938: 85–92, Jacobsson 1951), amelynek nyomai számos nem szláv indoeurópai nyelvben is fellelhetõk.38 (A nazális szuffixum sorsáról az egyes indoeurópai nyelvekben lásd Raith 1931, Sjoestedt 1936, Kuiper 1937, Poultney 1937: 169–176, Annerholm 1956, Stang 1942: 131–138, 270). Valószínû, hogy a -n¯- szuffixumot tartalmazó igék csoportjához a szlávban néhány olyan ige is csatlakozott, amely eredetileg az indoeurópai eredetû *-neu9-/-nu- szuffixumot tartalmazta, legalábbis erre mutat néhány ószláv szenvedõ értelmû, múlt idejû melléknévi igenév (participium praeteriti passivi) alakja äðîçíîâåíú, êîñíîâåíú (Maszlov 1962: 264). Kury³owicz elmélete szerint az õsszláv korban, jóval a prefixális igék megjelenése elõtt már létezhettek olyan -n¯- és -aj¯- szuffixumot tartalmazó igepárok, amelyek egymással mind az akcióminõség, mind pedig az aspektus tekintetében oppozícióban álltak. Ezek a párok jelentették aztán az alapot a késõbbi szláv aspektusrendszer kiépüléséhez. Az indoeurópaiban ugyanis a *-nâ- /-n«- szuffixummal ellátott igéknek csakúgy, mint a nazális infixumot tartalmazóknak39 inchoatív, illetve terminatív jelentésük volt. Ez a szuffixum tehát a történés vagy cselekvés kezdõ vagy végpontját, illetve az egyik állapotból a másik állapotba való átmenet mozzanatát hangsúlyozza. Az -aj¯- szuffixum (amelyhez csakúgy, mint az elõbb említett *-nâ- szuffixumhoz a *-neu, a -j¯- is hozzátartozik, vö. kupuj¯) ugyanakkor iteratív jelentéssel bírt. Kury³owicz szerint az -aj¯ szuffixum késõbb kiszorította az ugyancsak iteratív jelentésû -i- (-iti) szuffixumot, amelynek nyoma csak néhány szláv igénél (fõleg a mozgásigéknél) található meg. Kury³owicz ezt a folyamatot a -n¯- szuffixumnak az -n- infixum rovására történõ terjedéséhez hasonló jelenségként 88

fogja fel. Szerinte ugyanis az -aj¯ (-âje-/-o-) csakúgy, mint a -n¯- (-nâ-/-«-) szuffixum eredetileg csak az -a- tövekhez kapcsolódott. Ezért az egyik elterjedésének folyamata szoros kapcsolatban van a másikéval, s attól nem választható el. Az -aj¯- szuffixum így az -iti térvesztéséhez (amely jószerivel csak a szláv broditü, gonitü, lazitü, nositü, vlaèitü, voditü, nositü igékben fordul elõ), a -n¯- szuffixum pedig a nazális infixum késõbbi improduktivitásához vezetett (a nazális szuffixum szláv elõfordulásához a 39. megjegyzésben elõforduló igéken, talán még a szláv b¯d¯ alak kívánkozik, amely a litv. bundß alakkal is rokon, lásd Kury³owicz 1932: 576–577). Regnell például van Wijkhez hasonlóan szintén az indoeurópai determinált és indeterminált tövekben látja a szláv aspektus gyökerét, ugyanakkor fontosnak tartja kiemelni, hogy a szlávban a „szemantikai önnállóságukat elvesztõ, grammatikai funkcióban elõforduló elõképzõk” is determinálólag hatottak. Regnell szerint végsõ soron ez az alapja a szláv prinestü (pf.) : prinositü (impf.) korrelációnak, amely a nestü (det.) és a nositü (indet.) között fennálló determinált : indeterminált oppozícióra vezethetõ vissza (Regnell 1944). Nyemec a van Wijk és a Regnell kijelölte irányban halad tovább. Az igéket három nagy csoportra osztja, úgymint: 1. determinált – ide tartoznak a prefixumos és a nazális szuffixummal ellátott igék (pl. súdilatü, svútn¯tü, min¯tü); 2. indeterminált – ide tartoznak a szuffixumos tövû igék (pl. nositü, voditü, padatü); 3. a determinativitás : indeterminativitás szempontjából formai ismertetõjeggyel nem rendelkezõ (tehát prefixum és szuffixum nélküli) igék tartoznak ide (pl. nestü (det. sic!) vagy pastü (perf. sic!). Nyemec véleménye szerint egy múlt idejû történés vagy cselekvés komplexív vagy nem komplexív jellege az igeidõk (imperfectum–aoristos) segítségével kifejezhetõ volt, még mielõtt a szlávban a determinativitás–indeterminativitás a kompexivitás–akomplexivitás kategóriájává fejlõdött volna. Nyemec a szláv aspektusrendszer kialakulásában a döntõ mozzanatnak azt tartja, amikor a determinált igetövek komplexív jövõ idõt kezdenek jelölni. Ugyanakkor Nyemec azon a véleményen van, hogy kontextustól függõen elvileg bármely ige elõfordulhat determinatív jelentésben, ami a determinativitásnak mint fogalomnak az extenzióját teszi bizonytalanná. Ez pedig azt a kérdést veti fel, hogy mit értsünk akkor determinatív : indeterminatív jelentésû tövek oppozícióján, ha végül is minden ige felveheti a determinatív jelentést. A determinativitás jelentésének homályos voltára Bihari Regnell kapcsán is felhívja a figyelmet (Bihari 1961: 448) Fontos megjegyezni, hogy Nyemec azt, ami a determinatív : indeterminatív oppozíció kialakulásához szolgáltatta az alapot, az indoeurópai aoristosi tövekben látja: óind. ásthât, gör. evjsth, ószl. ñòà, lit. stó-jo, óind. áœvitan, ószl. ñâüòå, lit. švit-o (Nyemec 1958). A videk kialakulásáról szóló két elméleti irányvonalról mondottakat összegezve fontosnak tartjuk kiemelni, hogy az elképzeléseknek mindegyike elismeri, hogy az indoeurópai alapnyelvbõl hozott örökségnek (akár az aoristosi és praesenstövek oppozíciójáról, akár a szuffixumok, illetve prefixumok funkcióváltozásáról legyen is szó) része volt a szláv aspektuskategória kialakulásában. A fenti elméletek közti egyik lényeges különbség az, hogy míg van Wijk és az õ nyomdokain járó tudósok a videt sajátosan szláv belsõ nyelvi képzésnek tekintik, (tehát valami újnak, amely az indoeurópai alapnyelvben nem létezett, s a szlávban alakult ki), a másik tábor a szláv aspektust olyan jelenségnek tartja, amely tartalmában az indoeurópai aspektuskategória folytatója, formai jegyei azonban (bár az indoeurópai eredet sokuk esetében bizonyítottnak tekinthetõ) a szlávban sajátos fejlõdésen mentek keresztül. Mi ezt a második véleményt osztjuk, s a szláv aspektust az indoeurópai alapnyelvben meglévõ aspektuskategória tartalmi örökösének tekintjük. 89

Véleményünk szerint a szláv aspektust nem helyes csupán egy (pl. determinativitás– indeterminativitás, terminativitás–aterminativitás) oppozícióra visszavezetni, itt ugyanis egy összetettebb jelenséggel állunk szemben. Mivel az indoeurópai alapnyelvbõl örökölt aspektuális tartalom (a befejezettség–folyamatosság ellentéte) a kezdetektõl fogva jelen volt a szlávban, nem volt szükség arra, hogy ez létrejöjjön. Az idõk folyamán tehát nem született új kategória, hanem a már meglévõ tartalom „keresett új formákat”, amelyekkel a régi formák eltûnését kompenzálta. Ennek a folyamatnak a részletes bemutatása azonban a következõ fejezet feladata. Végül annak a kérdésnek a vizsgálatára térünk rá, hogy õriz-e a germán valamit az indoeurópai aspektusból. Bár a gót, illetve az óangol és az angol (amelyben a progressive : common aspect ellentéte, valamint a perfect aspektuális tartalmakat hordoz) több nyelvész egybehangzó véleménye szerint ismeri az aspektust mint kategóriát, meg kell jegyezni, hogy ezek kifejezése legtöbbször körülíró szerkezetekkel (periphrastic forms) történik, ezek pedig nem az indoeurópai aspektuskategória közvetlen folytatói, hanem belsõ nyelvi innovációk. A korai germán nyelvekben az aspektusjelentések a *ga- prefixummal is kifejezõdhettek (Kluge 1989: 248): gót ga-, óang. ge-, ófn. ga-, gi-, kfn. ge-, úfn. ge-, amely kapcsolatban lehet a gör. koinov" ’együtt’ és komiov" ’együtt menni’, valamint a latin com-, (con-), cum, ’együtt’ jelentésû alakokkal. Ezen a véleményen van Zsirmunszkij is (Zsirmunszkij 1965: 278). Ugyanakkor a germán *ga- alaknak az indoeurópai *kom alakra történõ visszavezetése hangtani nehézségekbe ütközik, hiszen egy indoeurópai *kom-nak a germánban *ham alakot kellett volna eredményeznie. Ez azonban kiküszöbölhetõ akkor, ha a germán *ga- kialakulását hangsúlytalan elõképzõben egy c-n keresztül egy ie. k-ból képzeljük el, és denazalizációt feltételezünk, ahogy ezt Pfeiffer javasolja (Pfeiffer 1993: 404). Emelett szól, hogy a *ga- prefixum funkcionálisan megfelel a latin com-, a görög suvn-, kuvn-, illetve a szláv sún-, orosz ñ-, ñî- prefixumoknak → gör. suneivdhsi" – lat. conscientia – or. ñîâåñòü – n. Gewissen, lat. consessor – or. ñîñåä – gót garazna. A fejlõdés menete az lehetett, hogy a germánban a *ga- prefixum a nominális összetételekben megõrizte eredeti jelentését ’együtt, egységben valamivel’ (vö. gemein, Gefährte) ezért is használatos a mai németben a nomina collectiva képzésénél: Gebirge, Gebüsch, Gefieder, Geflügel, Gebünde, Gewölbe, míg az igék esetében a prefixum jelentése kiüresedett, és a cselekvés eredményességét, illetve perfektivitását kezdte jelölni. A ge- ilyen irányba történõ fejlõdése, a cselekvés kezdetének, illetve végének kidomborítása (gebären, gebühren, gefallen, gewöhnen), és egyes igéknél a perfektiváló funkció megjelenése (vö. óang. seah : geseah, bindan : gebindan, n. gefrieren, gestehen) alkalmassá tette a prefixumot a partcipium perfectum képzésére (vö. gesichert, gelungen, gefunden, gekommen) (Drosdowski 1989: 219, 241). Ez a fejlõdés, bár késõbb a germán nyelvekben nem vált általánossá, és nem vezetett rendszeres igepárok megjelenéséhez, bizonyos mozzanataiban hasonlít ahhoz a képzeletbeli példához, amelyet Bihari a facere : confecisse – äåëàòü : ñäåëàòü igék kapcsán felvázol (Bihari 1961: 465). Érdemes felfigyelni arra, hogy a sún- elõképzõ (ha a közös eredetet elfogadjuk, ugyanannak az indoeurópai *kom- prefixumnak a germán *ga- és a szláv *sún- reflexével állunk szemben) már igen korán részt vesz a szláv igék perfektiválásában, lásd ñúòâîðbbèòè ñúáèðàòè. Mivel a szláv és a germán csoport az indoeurópai körön belül egymáshoz igen közel állnak (Krahe 1959), talán nem merészség feltételezni, hogy az indoeurópai örökségként hordozott *sún- és *ga- funkciója a szláv és a germán nyelvfejlõdés korai szakaszában paralel módon alakult (a nominális összetételekben megõrizte lexikai jelentését, míg igei elõképzõként kiüresedett, és 90

aspektusmorfémává vált) a késõbbi fejlõdés során azonban már eltérõ irányban haladt a germánban és a szlávban . Az indoeurópai aspektus a fentieken kívül hagyott még nyomot a germánban az ún. praeterito-praesens igék alakjában, amelynek jelei a gótban és az óangolban is megtalálhatók. Az igék elnevezése arra mutat, hogy azok singularis praesens alakjaikat olyan indoeurópai elõzményekre visszanyúló tõhangváltozással (alternáció, Ablaut) képezték, amelyek a germán erõs igék praeteritum alakjaiban fordultak elõ. Az ilyen igéknek aztán jelen idejû jelentésük volt, de a cselekvés puszta megnevezésén kívül annak eredményét, lezártságát is jelölték: óang. witan ’to know’ (tud), ic wât (pf.) = I know (the result of my knowing is here, I can prove it), de: óang. writan ’to write’, (ic) wrât (praet.) = ’I wrote’. Ezen germán praeterito-praesens igeformák (pl. óang. wat, gót wait, ófn., kfn. weiZ) rokonai az óindben veda, az ógörögben oida < *u9oi9da és a latinban vidi (tkp. láttam, tehát ’megismertem’, lásd még: novi – ismerem, tkp. ’megismertem’) is megtalálhatók. Mivel ezek az igék tulajdonképpen a régi indoeurópai perfectum maradványai – ilyenformán tehát a szlávban reliktumként megõrzõdött âhäh alak is ide tartozik – egyes nyelvészek a praeterito-praesentia elnevezés helyett a perfecto-praesentia (Perfektopräsentia) elnevezést javasolják (Mossé 1956, Paul−Wiehl−Grosse 1989: 262). Mivel a praeteritopraesens igék esetében a tõhangváltozás már le volt foglalva a perfektív-rezultatív jelentés kifejezésére, múlt idejû alakjaikat ezek az igék a gyenge igékhez hasonlóan a -d- szuffixum segítségével képezték: (ic) wiste = I knew. Az óangolban összesen 12 praeterito-praesens ige volt, ezek többsége a mai angolban a modális igék csoportjába tartozik (Rot 1986: 240). A gótban – csakúgy, mint az óangolban – szintén 12 praeterito-praesens igét találunk (Hutterer 1992: 150, Schweikle 1990: 185–188). Az egykori germán praeteritopraesens igék legtöbbje a mai németben egykori tartalmát elveszítve, szintén mint defektív ragozású segédige él tovább.

2. A szláv aspektuskategória megjelenése és kapcsolata az igeidõkkel Az elõzõ fejezetben a szláv aspektust úgy mutattuk be, mint amely tartalmát tekintve az indoeurópai alapnyelvbõl hozott örökség. Ugyanakkor azt is elmondtuk, hogy a szlávság ennek az átörökített tartalomnak a kifejezésére fokozatosan új formarendszert alkotott. A jelen fejezetben arra keressük a választ, hogy hogyan ment végbe az a metamorfózis, amelynek eredményeképpen elõállt a mai szláv nyelvekre érvényes állapot. A szláv aspektus indoeurópai gyökereinek tárgyalásakor elkerülhetetlen volt a szláv aspektuskategória kialakulásáról szóló elméletek vázlatos áttekintése, melynek során helyenként kritikával is éltünk (az elméletek kritikájához lásd még Dostál 1962: 276–277). Ezzel elsõsorban az volt a célunk, hogy rámutassunk az elméleteknek azokra az indoeurópai alapnyelvvel kapcsolódó elemeire, amelyeknek a szláv aspektus kialakulásában szerepük lehetett. A továbbiakban megpróbáljuk felvázolni a szláv aspektus kialakulásának fõbb állomásait, vizsgálódásunk körébe vonva az igeidõk és az aspektus kölcsönhatását is. A szlávban az indoeurópai alapnyelv hármas igetõrendszerébõl (praesenstõ, perfectumtõ, aoristostõ) kettõ: a praesens- és az aoristostõ maradt fenn. Ezek az indoeurópai eredetû idõ- és aspektusjelentésû alakok szolgáltatták a szláv igerendszer alapját. A szláv igeosztályok tulajdonképpen az indoeurópai praesenstõképzõkre nyúlnak vissza: I. -e/-o, II. -ne/-no, III. -je/-jo, IV. -i. Az indoeurópai aoristostövek pedig az infinitivus alapjául szolgáltak oly módon, hogy a szláv innovációként megjelenõ infinitivus tulajdonképpen 91

egy aoristos-igetõ *sta- és egy i- tövû névszói dativus sg. *tei9 > ti összeolvadásából keletkezett: sta + ti > stati. Az indoeurópai alapnyelvben az aspektuális jelentések elsõsorban a tõhangzó-váltakozással (alternáció), reduplikációval, valamint különbözõ infixumok, illetve szuffixumok segítségével fejezõdhettek ki. Ezek többségének a szlávban is vannak reflexei: nesti–nositi, vedti–voditi, vezti–voziti, lìsti–laziti, letìti–lìtati, *dvigjeti – *dvignetü, *lengetü, dìti–dežd¯ < *ded-j-ãm. Az e/o, ì/a, e/ì tõhangzó-váltakozást tartalmazó igék elsõ tagja egyirányú konkrét cselekvést fejez ki, míg a második tag ismétlõdõ többirányú cselekvéseket jelöl (Borkovszkij–Kuznyecov 1965: 279).40 Az indoeurópai alapnyelvben az egyes tõosztályok valószínûleg eltérõ aspektuális tartalmakat is kifejeztek. Ezekrõl az aspektuális tartalmakról azonban csak akkor alkothatunk pontosabb képet, ha az egyes tõosztályok elõképzõ nélküli igéinek jelentését megvizsgáljuk. Az I. igeosztály -n- infixumot tartalmazó igéinek (áûòè–á/@ / ä@ < *bhû -ti – *bhû-n-d-, ëtgt øòè– ë””#ã@ < *leg-ti – *le-n-g-, ñhñòè–ñ#ä@ < *sed-ti – *se-n-d-) az õsszlávban ingresszív jelentésük lehetett. Kezdetben ugyanis az ide tartozó áûòí igének nem volt jövõ idõ jelentése, amit az is megerõsít, hogy ebbõl az igetõbõl még az óoroszban is képezhetõ volt múlt idejû alak (imperfectivum): àùå ïîhõàòè áóä#øå wáðíèó, íå äàä#øå âúíð#÷è êîí# íè âîëà ... àùå êúòî âûëhç#øå íçú õîðîìèíû õîò# âèähòè, àáèå îóÿçâåíú áóä#øå íåâèäèìî ^°° áhñîâú. (Ëàâ. ëåò. 4,7 îá.). Az igek II. osztályába két, jelentését tekintve egymástól eltérõ igecsoport: a), b) tartozik. Az a) csoport igéi inchoatív jelentésûek: ñúõí/@òè, âàí@òè, âàçí@òè, a b) csoportba tartozó igék pedig mozzanatos cselekvéseket jelölnek: òúëêí/ @ òè, ïëèí@òè, ïëþí@òè, ðèí@òè. Fortunatovnak az volt az elképzelése, hogy a II. tõosztályban az igék két, eredetileg különbözõ csoportja esett egybe. Az egybeesés elindítója az lehetett, hogy az igék morfológiája mindkét csoportban tartalmazta az -n- infixumot (Fortunatov 1897). A II. tõosztály igéi már a legrégibb orosz nyelvemlékekben elõfordulnak a fent említett jelentésekben: a) inchoativitás – èà÷# äíhïðú ìüðúçbbíîóòè (Íîâã. Ñèíîä. ëåò., ë. 1); b) mozzanatossag – àùå ïüõíåòü ìîóæü ìîóæà ëþáî îòú ñåáå ëþáî êú ñîáh (Ðóññêàÿ Ïðàâäà 1282 ã. ë. 619). Az inchoatív jelentésû a) csoportba aránylag kevés ige tartozik, és ez a csoport ma már nem produktív. Ugyanakkor a mozzanatos cselekvéseket kifejezõ b) csoportba tartozó igék száma jóval nagyobb, és ez a képzésmód több mai szláv nyelvben is termékenynek számít,41 ami az inchoatív jelentésû igei csoport õsibb voltát látszik igazolni. V. I. Borkovszkij és P. Sz. Kuznyecov ugyanakkor Tedescóra hivatkozva azt állítják, hogy ennek épp a fordítottja az igaz. Emellett szól ugyanis, hogy a legarchaikusabb szláv nyelvemlékekben nem találunk II. tõosztályhoz tartozó, inchoatív jelentésû igéket. (Mivel az igekötõvel ellátott II. osztálybeli igék késõbbiek, érvként nem jöhetnek szóba.) Az õsibb nyelvemlékekben fõként a III. és kisebb mértékben a II. osztályba tartozó igék fordulnak elõ inchoatív jelentésben, míg a késõbbi nyelvemlékekben a III. igeosztály inchoatív jelentésû igéi dominálnak. Ez a tendencia erõsödõ jelleget mutat, és végül kizárólagossá válik. Mindezek alapján az valószínûsíthetõ, hogy a II. tõosztályon belül az inchoatív jelentésû igék csoportjának a) elkülönülése olyan késõbbi fejlemény, amely már a szláv írásbeliség korszakában kezdõdött, de sohasem vált általánossá (Borkovszkij−Kuznyecov 1965: 280, Tedesco 1948). A III. tõcsoportba tartozó, elõképzõ nélküli igék eredetileg fõként tartós cselekvéseket jelölhettek, mivel azonban a -je-/-jo- tõképzõ fonetikai okok miatt (asszimiláció) gyakran nem volt az ige morfológiájában tisztán érzékelhetõ,42 ez az igeosztály elég korán (még az õsszláv nyelvi egység korszakában) elvesztette pontos jelentését. A IV. igeosztály tõképzõje -i- mint deverbális verbumképzõ, fõként indeterminált és kauzatív igék képzésére szolgált: 92

âëà÷èòè, ãîíèòè, ñàäèòè, ïîèòè, ugyanakkor denominális verbumképzõi szerepben is használatos volt: ãîñòü → ãîñòèòè. Ilyen szerepkörben a III. osztály tõképzõjét is használták, mivel azonban ez témánkhoz nem tartozik szorosan hozzá, erre itt most nem tartjuk fontosnak részletesen kitérni. A fentieket összegezve elmondható, hogy az egyes tõképzõknek voltak bizonyos eseményaspektus-jelentéseik (I. ingresszivitás, II. inchoativitás, mozzanatosság, III. durativitás, inchoativitás) – amelyek ma már csak részben rekonstruálhatók. Az, hogy egyes tõképzõk alkalmatlanná váltak a megfelelõ aspektuális tartalom kifejezésére (összeolvadtak a tõvel, illetve a személyragokkal) fonetikai okokkal és analógiás kiegyenlítõdéssel magyarázható. Ugyanakkor a késõbbi, alakulóban lévõ szláv aspektusrendszert vizsgálva azt látjuk, hogy az egyes igeosztályok sokszor hatással voltak az adott ige aspektuális hovatartozására. Így például a II. osztályba tartozó mozzanatos igék többnyire befejezett aspektusúvá váltak, és esetükben a -n¯- szuffixum a befejezettség formai jegyeként jelent meg. A III. csoportba tartozó, eredetileg fõként duratív vagy ismétlõdõ cselekvéseket jelölõ igék folyamatosakká váltak. Ezek egy része a II. igeosztályba tartozó igékkel alkot oppozíciót: (III.) êàñàòè : (II.) êîñí@òè, (Nn III.) Nòúëêàòè : (II.) òúëêí@òè. A III. csoport a gyakorító képzõt tartalmazó igéinek egy része az elsõ osztályba tartozó egytagú,43 vagy a negyedik osztályba tartozó azonos tövû igékkel kerül oppozícióba: (III.) ïàäàòè : (I.) ïàñòè, (III.) áðîñàòè : (IV.) áðîñèòè. Ennek az oppozíciónak a tartalma kezdetben valószínûleg nem a mai szláv nyelvekben érvényesülõ folyamatosság : befejezettség volt, hanem a strukturálisan azonos (III.) ëhòàòè : (IV.) ëåòhòè közötti viszonyhoz volt hasonló, ahol az elsõ irányvektor nélküli, ismétlõdõ, míg a második egyirányú, konkrét cselekvéseket jelöl. Ez az ellentét aztán késõbb töltõdött meg aspektuális tartalommal, aminek következtében a III. osztályba tartozó gyakorító képzõs igék (túlnyomórészt azok, amelyeknél az -a- képzõ elõtt -i- > -j- is állt) mint folyamatos tagok, oppozíciót alkottak a más tõosztályba tartozó igékkel. Fõként a III. és a IV. osztály azonos tövû igéinek relációjára érvényes, hogy III. osztályba tartozó igék a IV. osztály igéinek származékaiként jelennek meg: êëîíèòè → êëàíÿòè, ëèøèòè → ëèøàòè, ïðîñòèòè → ïðîmàòè, ïîóñòèòè → ïîóbnmàòè, ÿâèòè → ÿâëÿòè, ìüñòèòè → ìübbnmàòè, âðàòèòè (ñ#) → âðàmàòè ñ#.44 A IV. tõosztály -i- formamutatója természetesen jelen volt a III. osztály képzett igéiben is. Ez azonban nem volt szótagképzõ, és így mint -j- az elõtte álló mássalhangzóra gyakorolt hatást. A jelenség a pustiti (IV.) : pušèati (III.) igéken követhetõ nyomon: pustiti → *pustiati → *pustjati → pušèati (vö. a *tj hangkapcsolat mai szláv nyelvi reflexeivel: or. ïóùàòü, le. puszczaæ, horv. puštati). Ez a képzésmód az õsszláv korszaktól kezdve terjed, az egyes igéknél bekövetkezõ hangtani változások azonban nem mindig magyarázhatók tisztán fonetikai okokkal, azokban az analógiának is szerepe van. Az aspektusjelentések kifejezésében a sajátosan szláv újítás az a momentum volt, amikor a korábbi indoeurópai gyökökre visszanyúló kettõs, praesens-infinitivusi rendszer tovább osztódott oly módon, hogy megjelent a fõnévi igenév két, egymással aspektusoppzícióban álló befejezett és folyamatos alakja. Ez egyben azt jelentette, hogy a szlávban azok az aspektuális tartalmak, amelyek korábban tõhangváltással, reduplikációval, az egyes tõosztályok különbözõ formamutatóival, illetve az igeidõkkel (imperfekt : aoristos) fejezõdtek ki, egyre inkább új formai eszközök: a prefixáció (perfektiválás) és a szuffixáció (reimperfektiválás) segítségével kezdtek kifejezésre jutni. Ennek okát fõként abban látjuk, hogy a korábbi eszközök (pl. az egyes tõosztályok formamutatói, illetve az igeidõk) egyre kevésbé voltak alkalmasak az aspektuális tartalmak közvetítésére (lásd 93

42. megjegyzés). Ez nem egyszerre bekövetkezõ, hanem hosszú ideig tartó, elhúzódó folyamat volt. Az aspektus az egyes szláv nyelvekben nem teljesen azonos irányban fejlõdött, és a grammatikalizáltság eltérõ fokait érte el. Ennek különbözõ okai vannak. Ilyenek az egyes szláv nyelvekben az etimológiailag rokon igék között lévõ jelentéskülönbségek (errõl lásd Pátrovics 1995: 108–111), az egyes prefixumok aspektusértéke közötti eltérések, bizonyos jegyek kiemelése vagy ignorálása a szemléleten belül,45 az igeidõk számát és státusát46 érintõ különbségek.47 Az aspektuskategória kialakulásának folyamata máig sem tekinthetõ minden mozzanatában lezártnak, és feltételezhetõ, hogy az egyes szláv nyelvek további alakulásával együtt maga is tovább változik. Ez a változás – úgy tûnik – az egyre nagyobb fokú grammatikalizálódás irányába halad. A legõsibb pároknak a szlávban a szuffixális párokat kell tekintenünk. Ezek egy részénél az igetõben magánhangzó-váltakozás (pl. ü/e, ü/i, ú/u, ü/ì) is volt: *jêti < *jem-ti (pf.) : *jüm-a-ti (impf). Ez a különbség természetesen a praesens alakoknál is megmutatkozott: *jüm-e-tü (pf.) : *jem-je-tü (impf.) Ugyanakkor az indoeurópai mintához hasonlítható, igetövekben elõforduló magánhanzó-váltakozás (normálfok -e- : redukciós fok -ü-) az aspektuális oppozíció szempontjából már másodlagos szerepet játszik. Az aspektusoppozíció formai kifejezésében az infinitivus alakoknál a perfektív és az imperfektív tõ közti különbség, nullmorféma : -a- szuffixum a döntõ. Ugyanez a praesens alakokban a -je- : -e- vézõdésekkel jut kifejezésre48. A továbbiakban az igetõ magánhangzóváltakozása mellett az -a- -e- : -a- -aje-, -ø- -je- : -va- -vaje- szuffixumok egyre nagyobb mértékben válnak az aspektustartalmak közvetítõivé, közülük egyesek, különösképpen a -va-, -vaje-, -iva-, -yva-49 a reimperfektivációnál jutnak szerephez: ñúáüðàòè (pf.) → ñúágð~òü : ñúáèðàòè (impf.) → ñúáèðà~òü, îóìûòè (pf.) → îóìû~òü : îóìûâàòè (impf.) → îóìûâà~òü, ïîêàçàòè (pf.) → ïîêàæåòü : ïîêàçûâàòè (impf.) → ïîêàçó§~òü, cúcnòàâèòè (pf.) → ñúñòàâèòü : cúñòàâëÿòè (impf.) → ñúñòàâëÿ~òü, de: ñúñòàâëèâàòè (impf.) → ñúñòàâëèâà~òü is. A tõben lévõ magánhangzó-váltakozás ugyanakkor nem mindig szolgált az aspektustartalmak kifejezésének alapjául vagy kísérõ eszközéül, sok esetben ennek a körülménynek nem volt jelentõsége. A mai szláv nyelvekben aztán vagy az eredetileg normál fokú, vagy a redukált magánhangzót tartalmazó forma megfelelõje él tovább mint az oppozíció imperfektív tagja, míg a perfektív tag elõképzõs: vö. ószl. inf. ïèñàòè, de ïüñàòè is : íàïèñàòè (pf.), or. ïèñàòü : íàïèñàòü, le. pisaæ : napisaæ, de cs. psát (a paradigmában már piši/u, pišeš, piše) : napsat, ószl. ñòðîóãàòè, de ñòðúãàòè is, a szláv nyelvek többségében a normálfokú alak terjedt el, és a perfektiválás minden esetben prefixummal történik: or. ñòðóãàòü : âûñòðóãàòü, le. strugaæ : wystrugaæ, szlov. strúhat’ : vystrúhat’, cs. strouhat : vystrouhat, hv. strugati : istrugati. Amint a példákból kitûnik, a prefixáció az aspektuskifejezõ eszközök között nagyon fontos helyet foglal el. A tõosztályokon alapuló szuffixális párokat (pl. a II–III. osztály fentebb említett relációja) a prefixummal és másodlagos imperfektivációval képzett tagokból álló pároknál õsibbnek tekintjük, ugyanakkor nem tartjuk helyesnek a szláv aspektuskategória fejlõdését sem csupán a prefixumok perfektivizáló funkciójának kifejlõdésével (Bajerski 1993: 67), sem csak egyes szuffixumok reimperfektiváló képességének megjelenésével azonosítani (Dombrovszky 1977: 44–45, Uljanov 1895). Véleményünk szerint ezek szerves egységben vesznek részt az aspektustartalmak kifejezésében: áèòè (impf. 1. szimplex ige) → (prefixum perf.) oóáèòè → (szuffixum impf. 2.) oóáèâàòè. Uljanov véleményének, miszerint a perfektiváció önmagában sehol nem vezetett grammatikailag tiszta perfektív : imperfektív párok megjelenéséhez, ellentmondani látszik, 94

hogy a germán nyelvek korai állapotában például a -ga- prefixum egyes esetekben mint a befejezett aspektus formai jegye jelent meg, s az így képzett igék prefixum nélküli társaikkal párokat alkottak: sizzen (ül) : gasizzen (leül), liggen (fekszik) : galiggen (lefekszik), swîgan (hallgat) : gaswîgan (elhallgat), sëhan (lát) : gasëhan (meglát). De nem kell feltétlenül ilyen messzire visszamennünk idõben ahhoz, hogy megfelelõ példákat találjunk, elég, ha a lengyel robiæ : zrobiæ, pisaæ : napisaæ, rysowaæ : narysowaæ vagy a magyar csinál : megcsinál, ír : megír, olvas : elolvas párokra gondolunk. Véleményünk szerint a fenti befejezett igék a perfectiva stricto sensu csoportba tartoznak, s az igekötõ a folyamatos jelentésû alapigét csupán a cselekvés lezártsága, bevégzettsége tekintetében módosítja, ami a fenti párok létrejöttéhez vezet. Dombrovszky véleményünk szerint eltúlozza a szuffixális pároknak a prefixális párok kialakulásában játszott szerepét, amennyiben azt állítja, hogy ez utóbbiak csak bizonyos ñúáüðàòè : ñúáèðàòè, ïîìî÷è : ïîìàãàòè (< pomogati) típusú igepárok analógiájára jöhettek létre. Véleményünk szerint ezek nyilván hatással voltak a folyamatra, a prefixális párok kialakulásának fõ okát azonban bizonyos prefixumok szemantikai funkciójának megváltozásában látjuk, amelynek során ezek képessé váltak a perfektív funkció betöltésére (Dombrovszky 1964). Az alábbiakban ennek a folyamatnak a fõbb állomásait tekintjük át. A mai szláv nyelvekben a legtöbb prefixum nélküli folyamatos ige, ha prefixum járul hozzá, befejezetté válik. Ez a szabály csak néhány állapotjelentésû ige esetében nem érvényesül: or. ïðèíàäëåæàòü, çàâèñåòü, íåíàâèäåòü, ïîìíèòü le. nale¿eæ, zale¿eæ, nienawidziæ, niedowidzieæ, niedos³yszeæ, cs. náležeti, záležeti, záviseti, nenávidìti, doufati. Ezek az igék feltehetõleg abból a korszakból maradtak ránk, amikor a prefixumok perfektiváló funkciója még nem fejlõdött ki teljesen, s folyamatos jelentésben is elõfordulhattak elõképzõs igék (errõl lásd Bajerski 1992: 61–66). Ez az állapot még a szláv nyelvek írásbeliségének korai szakaszában is fennállt. Erre példa az alábbi nyelvemlék (Ëàâðåíòüåâñêàÿ ëåòîïèñü: ïóòü „èç âàðÿã â ãðåêè”), amely arról tanúskodik, hogy egyes igekötõs igék, amelyek a mai orosz nyelvben kétségkívül befejezettek, az óoroszban még nem voltak azok: áh ïóòü èçú âàð#ãú âú ãðåêè. è èçú ãðåêú ïî äíhïðó. è âåðõú äíhïðà âîëîêú äî ëîâîòè. ïî ëîâîòè âíèòè â ûëìåðú wçåðî âåëèêîå. èçú íåãî æå wçåðà ïîòå÷åòü âîëõîâú è âúòå÷åòü â îçåðî âåëèêîå íîâî ... à ^ öð#ãîðîäà. ïðèòè â ïîíîòú ìîð#. â íå æå âòå÷åtT äíhïðú ðhêà. äíhïðú áî ïîòå÷å èç îêîâüñêàãî ëhñà ïîòå÷åòü íà ïîëúäíå. à äâèíà èñ òîãî æå ëhñà ïîòå÷åtT à èäåòü íà ïîëóíî÷üå ... à äâèíà èñ òîãî æå ëhñà ïîòå÷å âîëãà íà âúñòîêú è âúòå÷åòü ñåìüþ äåñ#òü æåðåëú â ìîðå õâàëèñüñêîå. (Ë. 3.) Az ószlávban az elõképzõ nélküli folyamatos igék prefixummal történõ perfektiválásában a mai szláv nyelvektõl némileg eltérõ tendenciák érvényesültek. A prefixumok elsõsorban a cselekvéseket, illetve folyamatokat jelölõ igék perfektiválásában vettek részt. Az állapotjelzõ igék csak abban az esetben perfektiválódhattak ily módon, ha lexikai jelentésükben a) determinatív vagy b) ingresszív komponens volt jelen. Befejezettnek számítottak tehát olyan igék, mint: a) ïîñòîÿòè (megáll egy idõre, kiáll pl. nehézséget), ïîñhähòè (elüldögél egy ideig), ïîäðúæàòè (megtart), ïîæüäàòè (megvár), ïîòðúïhòè (vár egy ideig), ïîñüïàòè (alszik egy ideig), ïðháèòè (kitart), ïðhòðüïhòè (átvészel), äîæüäàòè (kivár), qäðúæàòè (eltart, megtart); b) îæèòè (feléled), çàáúäåòè (õrködni kezd), qìëü÷àòè (elhallgat), ïîãíhâàòè ñ# 95

(megharagszik), âúçíåíàâèähòè (meggyûlöl), âúçëþáèòè (megszeret), âúçäðàäîâàòè ñ++# (megörül). Az ószlávban folyamatosak voltak olyan igék, mint: íàëåæàòè (fekszik vmin), íàäúëåæàòè (fekszik vmi fölött), îáëåæàòè (körülvesz), äîñòîèòü (illik), îáñòîÿòè (körbeáll), ïðhäúñòîÿòè (elõtte áll), ïðèñhähòè (mellette ül), ïðhñhähòè (csapdát állítva les vkire), íåäîèìhòè (hiányt szenved, nincs vmibõl elegendõ), îäðúæàòè (hatalmában tart), ïîäúäðúæàòè (fenntart), ïîìíhòè (emlékszik), íåíàâèähòè (gyûlöl), çàâèähòè (irigyel). Voltak azonban olyan, eredetileg állapotjelölõ ószláv igék is, amelyek prefixumokkal való kapcsolódásuk után befejezettekké váltak: ïðèáûòè (megérkezik), ñúáûòè ñ# (teljesül), ïîâhähòè (megmond), ïîìîøòè (segít), ïðhìîøòè (legyõz), ïîñëóøàòè (hallgat vkire, engedelmeskedik, szót fogad). Az ószlávban a következõ prefixumok fordultak elõ: do-, iz-, na-, nadú- (csak a íàäúëåæàòè igében fordul elõ), niz- o(b)-, ot(ú)-, po-, pod(ú)-, prì-, prìdú-, pri-, pro, raz-, sú(n)- u-, vy-, vú(n)-, vúz-, za-. Ezek eredeti szemantikai funkciója ma már nem határozható meg tisztán minden esetben.50 A jelen fejezetben csupán azon prefixumokkal foglalkozunk, amelyek a mai szláv nyelvekben is megõrizték szemantikai tartalmukat és funkciójuk meghatározható. Ilyenek például a pri-, do-, ot(ü)-, na-, vü(n)-, iz-, vüz-, podü-, prì-, raz-, ob-, amelyeknek konkrét irány- vagy helyzetjelölõ funkciójuk volt, és ezt a jelentésüket folytatóik a mai szláv nyelvekben is megõrizték. Az említett jelentések az ószláv nyelvbõl vett példákkal igazolhatók: ïðèáëèæè ñ# êú âðàòîìú ãðàäà (Lk 7, 12); äîâåäè ì# îòúöà òâîåãî (Euch. 36b2); îòúáhãíè îòú íåãî (Euch. 46a3); âhòðè íàïàäí@ íà õðàìèí@ ò@ (Mt 7,25); âúáhãíåøè âú õðàìèí@ (Supr. 195,13); âúìåòhòå ìðhæ# âàø# âú ëîâèòâ@ (Lk 5,4); èçâåäå èè âúíú èç âüñè (Mk 8,23); Èñóñú æå âúçâåäå âú èñïðü î÷è (Jn 11,41); ïîäúñòúëàâú ïîäú íîãû èõú áàãúðhííèö@ (Supr. 7,1); ïðhhâúøþ Èñóñîâè âú êîðàáè ... íà îíú ïîëú, ðàçèä@òú ñ# îâüö# ñòàäà (Mt 26,31); âðàçè òâîè îáèä@òú ò# (Lk 19,13). Állapotjelzõ folyamatos igék fordulnak elõ az alábbi ószláv példákban: áh æå ïhøòü è êàìåíü íàëåæààøå íà íåè (Jn 11,38); âúçëåæèòú âú äîìó ôàðèñåîâh (Supr. 391,8); ïðèøåäúøå âúçëåæààõ@ ñú Èèñóñîìü (Mt 9,10); âëüêú íîøòè\ ïðèchähàøå ó òhëà (Supr. 537,28); äàëå÷å îòúñòîèòú îò ìåíå (Mk 7,6). A fenti példákban a mozgást jelölõ igék a honnan, hová, merre kérdésre felelnek, míg az utóbbi öt példában szereplõ állapotjelzõ igék a hol kérdésre adnak választ. További példák alapján igazolható az említett prefixumok determinatív, ingresszív, valamint augmentatív és disztributív funkciója is. Determinatív funkcióban fordul elõ a prefixum az alábbi példákban: àùòå äà íå ... ïîáåñhäó~øè êú ÷ðúíüöó Èîàíó (Supr. 249,9), íå âúçìîæå åäèíîãî ÷àñà ïîáüähòè (Mt 26,40), ïîñhäèòå ñüäå (47a1), êú áîãó ìîåìó ïîìîë\ ñ> (Zsolt 29,9). A po- és a vüz- prefixumok ingresszív jelentését a következõ mondatok támasztják alá: ìàòè ïî÷óâúøè îáðàòè ñ# (Supr. 43,22), âúçíåíàâèäbbèøè âðàãà (Mt 5,43), âúçáîhø# ñ¹# ñòðàõîìü (Mk 4,41), âúñêûïh çåìëh èõú æàáàìè (Zsolt 140,30). A raz- prefixum fõként augmentatív funkcióban fordult elõ: íå áîè ñ> åãäà ðàçáîãàòhåòú ÷ëîâhêú (Zsolt 48,17), ðàçãîðh ñðúäüöå ìîå (Zsolt 72,21), þíîøà ... îáhìà íîãàìà ðàñëàáh (Supr. 518,19), ðàñëàáh ~ìó òhëî (Supr. 563,22). A po- prefixum disztributív funkciójára a következõ mondatok lehetnek példák: ïëàìåíü ïîïàëè ãðhøüíèêû (Zsolt. 105,18), ïîïëhíèâú ñëàâíû> ãðàäû ... ñðàöèíú (Supr. 56,4), ñ@øòèèõú ñú íèìú ãë@áèíh ïîòîï#òú (Supr. 472,11), ïðèllä@ ïòèö# ... è ïîçîáàø# h (Mt 13,4). A fenti anyagot azért mutattuk be, hogy segítsen bennünket egy fontos szabályszerûség belátásában és megfogalmazásában, miszerint a prefixummal ellátott befejezett ige arról 96

hordoz információt, hogy az ige által jelölt cselekvés eléri célját, beteljesül. A âúáhãíåøè ige például azt jelöli, hogy a befelé (a ház belsejébe) történõ mozgás maradéktalanul megvalósult, az èçâåäå ige pedig azt, hogy megvalósult a kifelé történõ mozgás, míg a ðàçèä@òú ñ# egy helyrõl kiinduló, különbözõ irányokba történõ mozgásról tudósít. A ïîáüähòè ige arról informál minket, hogy a várakozással eltöltött idõ relatíve rövid volt, a âúçíåíàâèäèøè igében a hangsúly az érzés (gyûlölet) kezdeti momentumára helyezõdik. A ðà(ç)ñëàáh (åìó òhëî) kifejezésben a raz- igekötõ olyan kiegészítõ jelentést hordoz, hogy a test elgyengülése egyre fokozódott, míg végül elérte a teljes mértéket. A ïîïàëè (ïëàìåíü ãðhøíèêû) kifejezésben szereplõ ige azt jelöli, hogy minden tárgy (bûnös) elégése mintegy külön-külön megy végbe. Az, amit az ószláv igekötõk kapcsán fentebb elmondtunk, érvényes a mai szláv nyelvekre nézve is. Valószínû tehát, hogy ezek az igekötõk hasonlóan viselkedtek már az õsszláv korszakban, a szláv aspektuskategória formálódásának idején is. Annak okát, hogy a fent felsorolt prefixumoknak perfektiváló funkciójuk fejlõdött ki a szlávban, az említett prefixumok specifikus akcióminõség-jelentéseiben, úgymint: determinatív, ingresszív, disztributív, augmentatív, rezultatív, látjuk. Ezek a funkciók kétségkívül meglehettek már az õsszlávban is, a jelenség eredetérõl azonban csak keveset mondhatunk. Ugyanakkor fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy nem egyedi jelenség a nyelvekben, hogy egy elõképzõ újabb jelentéselemmel (pl. rezultativitás, determinativitás) gazdagítja az alapigét, megváltoztatva ezzel egyben annak aspektusát is. Az aspektusképzésnek erre a módjára akad példa a német vagy a magyar nyelvben is, míg a neolatin nyelvekben a hasonló jelentések másként jutnak kifejezésre. Az azonban, hogy az egyes elõképzõk mennyit õriznek eredeti lexikai jelentésükbõl, illetve hogy mikor lesznek transzparenssé és válnak aspektusmorfémává, természetesen nyelvenként eltérõ. Egyes vélemények szerint a szlávban csak egy: a sú-, or. c(o)-, le. z(e)- számít ilyennek. A továbbiakban ezek az eseményaspektusok, illetve akcióminõség-jelentések a megfelelõ aspektuscsoportba (folyamatos vagy befejezett) olvadtak, egyesek pedig az aspektuskifejezés szempontjából neutrálisak maradtak (Stang 1942). Így például egy cselekvés, folyamat vagy állapot tartama determinativitást jelölõ prefixummal csak annak lezárulása után vált meghatározhatóvá. Ha a figyelem a determinatív cselekvés, folyamat vagy állapot jelenére irányult, azt csak mint a múltban már lezárultat lehetett bemutatni (ebben az esetben aoristos volt használatos), ha azt a jelenben úgy képzelték el, mint ami a jövõben lezárul, ezt az ige kijelentõ módban álló, személyragos jelen idejû alakja fejezhette ki, hiszen azt a „jelenben” már lezártnak látták. Az ingresszív jelentésû prefixum a történést/cselekvést kezdetében mutatta be, amely az idõegyenesen egy pontnak felel meg. Az ilyen történés/cselekvés pedig nem volt folyamatában szemlélhetõ, hasonlóan a pl. a äâèãí@òè, ñò@ïèòè mozzanatos igékhez, amelyek erre szintén nem alkalmasak. Az ilyen elõképzõs igéknek csak az aoristosa vagy jelen idejû személyragos alakjai voltak használatosak futurum jelentésben. Az augmentatív funkciójú prefixumos igék egy jelenség kezdeti fázisában fellépõ fokozódását emelték ki. Ennek a fázisnak szintén lezártnak kellett lennie ahhoz, hogy beszélni lehessen róla, hogy hatása összegezhetõ legyen. Az ilyen igéket tehát a nyelvérzék az ingresszív és determinatív formánst tartalmazó igékkel megegyezõen kezelte. Ahhoz, hogy egy vagy több tárgyon egymás után végbemenõ történést/cselekvést be tudjunk mutatni, azaz, hogy azt disztributív jelentésû prefixumot tartalmazó igével le tudjuk írni, úgy kell szemlélnünk, mint ami az elejétõl a végéig végbement, és lezárt egészet alkot. Az ilyen folyamat – mint a múltban már lezajlott – aoristosszal vagy – mint ami a jövõben zajlik majd le – praesens igealakkal volt kifejezhetõ. 97

A prefixumos igéknek ilyen értelemben való gyakori használata azt eredményezte, hogy a befejezettség képzete társult hozzájuk, és így a befejezett aspektushoz tartozók lettek. Ez a késõbbiekben nemcsak a kijelentõ, de a feltételes és a felszólító módra, valamint az infinitivusra is kiterjedt, így az igék befejezettségének mértéke teljes fokot ért el. A fentiekhez hasonló, specifikus jelentésû prefixumokból az õsszlávban valószínûleg több is lehetett (Bajerski 1993: 66). Maszlov szerint a szláv aspektuskategória õstörténetének korára az alábbi eseményaspektusok, illetve akcióminõségek rekonstruálhatók: statikus, mutatív, szemelfaktív, evolutív, indeterminatív-iteratív, rezultatív, ingresszív, determinatív (Maszlov 1958, 1959a). Ezek közül – mint fentebb láthattuk – több is prefixumokkal fejezõdött ki. Valószínûleg ezekbõl az eseményaspektus-, illetve akcióminõség-jelentésekbõl kezdett kifejlõdni a prefixumoknak az a tulajdonsága, amely késpessé tette õket az igék perfektiválására. Analógiás úton aztán ez a perfektiváló funkció egyre több prefixumra terjedt át. A prefixumok hatására perfektívvé lett igék vagy az alapigékkel, vagy pedig (amennyiben a prefixum lexikai többletjelentést hordozott, amely akcióminõség tekintetében is módosította az alapigét) a prefixumos igékbõl másodlagos imperfektiváció útján kifejlõdött igékkel alkottak oppozíciót, és ez már a szláv aspektus kategóriájának kiteljesedését, új formájának elérését jelentette. A szláv igeidõrendszerrõl az elõzõekben már többször is szót ejtettünk. A továbbiakban azt fogjuk vizsgálni, hogy milyen volt a fejlett szláv aspektusrendszer és az igeidõk közötti viszony, és milyen változások álltak be az igeidõk használatában. A legõsibb szláv nyelvemlékekben aoristost, perfectumot, plusquamperfectumot fõként olyan igékbõl képeztek, amelyek – legalábbis a késõbbi idõszakban – már egyértelmûen befejezettnek számítottak. Mivel az aoristos legtöbbször korlátozott ideig tartó, pontszerû cselekvéseket jelölt, jelentése tehát ’befejezett múlt’ volt, gyakran képeztek aoristost elõképzõvel perfektivált igékbõl. Ugyanakkor bizonyos, eredetileg duratív igék (pl. ðgøòè, êîóïèòè, êðüñòèòè) aoristosban való gyakori használata perfektiválódásukat eredményezte. Ezzel ellentétben imperfectuma szinte kizárólagosan csak folyamatos jelentésû igéknek lehetett. Ezzel kapcsolatban azt is meg kell azonban említeni, hogy egyes ószláv nyelvemlékekben (ezek közé tartozik pl. a Codex Suprasliensis) elõfordulnak olyan esetek, amikor befejezett ige került imperfectumba. Ez nemcsak az ószláv nyelvemlékekre volt bizonyos mértékig jellemzõ, hanem elõfordult a szláv nyelvek elkülönülése utáni korszakban is. Az Orosz Õskrónikában a drevljánok temetési szokásainak leírásánál például az alábbi formákat találjuk: àùå êòî îóìð#øå. òâîð#õó òðûçíî íàäú íèìú. è ïî ñåìü òâîð#õó êëàäó âåëèêó è âúçëîæàõóòü è íà êëàäó ìðòâöà ñîæüæàõó. è ïî ñåìü ñîáðàâøå êîñòè. õ âëîæàõó â ñóäèíó ìàëó è ïîñòàâ#õó íà ñòîëïh íà ïóòå . (ë. 5-5 îá.) Az imperfectum ilyen használatának igen korai eredete mellett szól, hogy a késõbbi nyelvemlékekben vagy átiratokban a megfelelõ befejezett igéket folyamatosakkal cserélik fel, azaz îóìðàøå helyett îóìèðàøå, ñîæüæàõó helyett ñîæèãàõó, âëîæàõó helyett âëàãàõó áll. A jelenség magyarázataként csak részben kielégítõ, hogy az említett igék aspektuális hovatartozása még nem volt minden esetben egyértelmû. Azt is látnunk kell, hogy a szóban forgó igék mindegyike olyan cselekvéseket jelöl, amelyek lezártak ugyan, de közelebbrõl meg nem határozott idõközönként ismétlõd(het)nek, amint erre a fenti idézet kapcsán Borkovszkij és Kuznyecov is rámutatnak (Borkovszkij−Kuznyecov 1965: 285). Lehetséges tehát, hogy az imperfectumnak ez a használata az ilyen jelentésben a 98

maga teljességében késõbb kifejlõdõ másodlagos imperfectum elõdje volt. Részünkrõl azt sem tartjuk kizártnak, hogy a perfektív ige gyakori használata múltban ismétlõdõ lezárt cselekvések jelölésére a lengyelben valamiképpen ennek a tendenciának a folytatója lehet. A legkésõbbi átiratokban egyes esetekben az imperfectum alakja (pl. âúçëîæàõóòü) helyett a befejezett ige praesens alakjával (pl. âúçëîæàòú) találkozunk, amelynek valószínûsíthetõen már jövõ idõ jelentése volt. Azt csupán mellékesen jegyezzük meg, hogy a befejezett igék praesens alakjai múltban ismétlõdõ vagy szokásos cselekvések leírására az oroszban ma is használatosak: „Áûëî ó íåãî ñòðàííîå îáûêíîâåíèå õîäèòü ïî íàøèì êâàðòèðàì. Ïðèä¸ò, ñÿäåò è ìîë÷èò.” (À. Ï. ×åõîâ) (A befejezett igék imperfectumának történetérõl lásd Maszlov 1954.) Az új szintetikus futurum, amely a befejezett igék személyragos alakjainak formáiból áll, a szláv aspektuskategória teljes kifejlõdésével párhuzamosan jelent meg. Az õsszlávban nem beszélhetünk még egységes analitikus futurumról, s a különbözõ létezõ formák, pl. èìàìü, íà÷üí@, âú÷í@, õîøò@ ïèñàòè, amelyek közül az ószlávban kiváltképp tagadó szerkezetekben az èìàòè segédigével alkotott fordult elõ a leggyakrabban, nem tekinthetõk kategóriának. Ezek a formák modális jelentéseket is hordoztak, s a jövõ idõ jelentésük még valószínûleg nem élt tisztán a kor beszélõjének tudatában. A késõbbi fejlõdés során a *chútìti segédigével alkotott analitikus formák az egész bolgár, macedón, szerb és horvát nyelvterületen uralkodóvá váltak, és folytatóik az irodalmi nyelvbe is bekerülnek. Nem volt ismeretlen ez a szerkezet a szlovénban sem, amelyben a XVI. századig – ha szórványosan is – de elõfordult (Stieber 1979: 242). Míg a déli szláv nyelvterület nagy részén a *chútìti segédigével vagy az ebbõl fejlõdött partikulákkal (hv. æe, bolg. ùe, mac. ’êå) alkotott szerkezetek terjedtek el, az északi, a keleti szláv nyelvterületen és a szlovénban a byti → b¯d¯ alak vett részt (és vált kizárólagossá) a jövõ idõt jelölõ analitikus szerkezetekben. Az egyik lényeges különbségnek a két analogikus szerkezet között aspektuális vonatkozása is van. A déli szláv nyelvekben elterjedt szerkezeteknél az eredetileg ’akarni’ jelentésû segédige vagy a belõle fejlõdött partikula befejezett és folyamatos igékkel is kapcsolódhat: hv. davat æu : dat æu, bolg. ùå äàâàì : ùå äàì, mac. ‘êå äàâàì : ‘êå äàì. (A szlovénban irodalmi normaként létezõ bom dajal : bom dal formák történetileg a futurum exactum alakjaira vezethetõk vissza.) A szláv nyelvek északi és keleti csoportjában befejezett igék a byti + infinitivus / participium perfectum típusú szerkezetekben – legalábbis az irodalmi nyelvben51 – nem szerepelhetnek: or. áóäó äàâàòü, de: *áóäó äàòü, le. bêdê dawa³, de: *bêdê da³. A fejlõdés további menetére az jellemzõ, hogy a szláv nyelvek többségében az imperfectum- és az aoristosformákat a perfectum alakjai szorítják ki, majd végül egyes szláv nyelvekben ez a forma válik az egyetlen múlt idõvé: az imperfectum jelentése ma a folyamatos, az aoristosé pedig a befejezett igék múlt idejéhez kötõdik.52 A korai ószláv nyelvemlékekben perfectum alakok csak aránylag ritkán fordunak elõ. A perfectum használata a késõbbi nyelvemlékekben (Codex Suprasliensis, Sava-könyv) növekvõ tendenciát mutat ugyan (Bartula 1997: 100), ugyanakkor általánosan az állapítható meg, hogy az ószlávban a szintetikus igealakok elõfordulása a perfectumnál egyértelmûen gyakoribb. Ezt igazolja S³oñski felmérése is, aki a Codex Marianus alapján vizsgálta az ószláv múlt idõk elõfordulásának arányát.53 Adatait az alábbi táblázat szemlélteti. A nyelvemlék neve Codex Marianus

Igeidõk összesen 4995

Aoristos 3789 – 75,8%

Imperfectum 1128 – 22,6%

Perfectum 78 – 1,6 %

(S³oñski 1926: 21–23) 99

A fenti adatokat tanulságos összevetni az ószláv biblia Márk evangéliumának három moszkvai kiadásával (1761, 1766, 1993) az igeidõ-használat szempontjából: Múlt idõk összesen 982

Aoristos 678 – 69%

Imperfectum 289 – 29,5%

Perfectum 15 – 1,52%

Amint az adatokból kitûnik, szinte minden múlt idejû történés aoristos vagy imperfectum segítségével fejezõdik ki, bár ezek a kategóriák az irodalmi nyelvben már évszázadok óta csak mesterségesen fenntartottak. A két táblázat összevetése azt igazolja, hogy 800 év alatt az ószláv nyelvben a múlt idõk használata arányaiban lényegesen nem változott. Ezt erõsíti meg Szõke kutatásainak eredménye is, aki Márk evangéliumának kilenc változatát (Biblia Moszkva 1993, Biblia Osztrog 1581, Biblia Moszkva 1761, Biblia Moszkva 1766, Codex Zographensis X. sz., Codex Assemanianus X–XI. sz., Sava-könyv XI. sz., Dobromir-evangélium XII. sz., Banyisko-evangélium XIII. sz.) összehasonlítva arra a megállapításra jutott, hogy a klasszikus ószláv nyelvemlékek és az újabb szerkesztésû szövegek közötti, az igeidõk elõfordulását érintõ változások mindössze 6%-ot tesznek ki. Ez azt mutatja, hogy az ószláv igerendszerre nem, vagy csak kevéssé voltak hatással az orosz nyelvben idõközben bekövetkezett változások, és a kanonikus szövegeket érintõ modernizálási törekvések (Szõke 1997: 51–71, a szakrális ószláv szövegek változásairól lásd Gorszkij–Nyevosztrujev 1855). A perfectum és a két szintetikus múlt idõ további sorsának nyomon követése szempontjából érdemesebb tehát olyan szláv nyelvemlékeket megvizsgálnunk, melyek kapcsolata a beszélt nyelvvel közelibb, mint a szakrális szövegeké. Ilyen például a XI. századból származó „Russzkaja Pravda”, amelynek nyelve igen közel áll a keleti szlávok korabeli beszélt nyelvéhez, és már témája miatt sem áll annyira ószláv nyelvi hatás alatt. Mint Janakieva megállapítja, ebben a nyelvemlékben a perfectum használatának erõsödõ tendenciája egyértelmû. Az általa vizsgált XII–XIII. századi világi tárgyú szövegekben az aoristosformák a múlt idõknek csupán 6,5%-át teszik ki, amely mintegy 70%-kal kevesebb, mint a Codex Marianusban (Janakieva 1977). Mindez azt is alátámasztja, hogy a különbözõ igeidõformák használata az adott nyelvemlék mûfaji hovatartozásától is nagyban függ. Uszpenszkij szerint a „Russzkaja Pravda” esetében olyan nyelvemlékkel van dolgunk, amelynek szövege szóban már a kereszténység elõtti idõszakban is létezett, s amelynek lejegyzett formája igen õsi nyelvállapotot tükröz: „Åñëè çàïèñàíà Ðóññêàÿ ïðàâäà áûëà, âèäèìî, óæå ïðè ßðîñëàâå (â ñâîåì äðåâíåéøåì âàðèàíòå), òî â óñòíîé ðåäàêöèè îíà âîçíèêëà äî ýòîãî – åù¸ äî êðåùåíèÿ Ðóñè. Óïîìèíàíèå î »ðóññêîì çàêîíå« ìû íàõîäèì â äîãîâîðàõ ñ ãðåêàìè 911 è 944 ãã., ïðè÷åì çäåñü íàáëþäàþòñÿ ñîâïàäåíèÿ ñ òåêñòîì Ðóññêîé Ïðàâäû.” (Uszpenszkij 1988: 81). Ennek alapján az feltételezhetõ, hogy az összetett igeidõrendszer felbomlása már az elsõ szláv nyelvemlékek keletkezése elõtti korszakban megindult. Hasonló következtetésre jut S³oñski, aki azt állítja, hogy az aoristos és az imperfectum között ebben az idõszakban nincs jelentésbeli különbség (S³oñski 1950: 116). Evvel ellentétben Schooneveldnek a szláv igerendszert elemzõ, de csupán óorosz nyelvemlékekre (Orosz Õskrónika, Ének Igor hadáról) támaszkodó munkájában azt olvashatjuk, hogy az ószláv nyelvi norma még olyan szövegekben is megõrzõdött, ahol ez a szövegek tartalma miatt nem lett volna indokolt (Schooneveld 1959). Bunyina ószláv igerendszerrõl írott könyve, amely a Codex Marianus nyelvi anyagát veszi alapul, szintén részletesen elemzi az egyes ószláv igeidõket, külön bemutatva a jelentéseik közötti szintaktikai és szemantikai különbségeket.54 100

Felvetõdik tehát a kérdés, hogy tulajdonképpen mikor indulhatott meg az ószláv igeidõrendszer felbomlása, s hogy ez-e az oka az ószláv, illetve a más szláv nyelvek korai idõszakában az igeidõk használatában mutatkozó bizonyos következetlenségeknek. Az óoroszban az igeidõhasználat ingadozásainak például magyarázata lehet az irodalmi nyelv sajátos helyzete is. A mûvek szerzõi ugyanis gyakran olyan grammatikai formákat voltak kénytelenek használni, amelyek nem az élõ nyelv, hanem a pravoszláv egyházban használatos kanonikus szövegek mintáihoz igazodtak. Ez vonatkozik többek között az imperfectumra is, amely több kutató egybehangzó véleménye szerint a XI–XIII. sz. közötti idõszakban a keleti szláv nyelvterületen már nem volt élõ kategória (Ivanov 1983: 350, Kiparszkij 1967: 220). Ugyanakkor az imperfectumformák óorosz alakban történõ elõfordulása az Orosz Õskrónikában és az Igor-énekben egyes kutatók szerint elégséges bizonyítéka annak, hogy ez a kategória még eleven volt a szóban forgó nyelvemlékek keletkezésekor (Ferrel 1974: 43). Az óorosz nyelv korai idõszakához hasonlóan az ószlávban sem mindig következetes az igeidõk használata. A Codex Zographiensis, Codex Marianus, Codex Assemanianus és a Sava-könyv szövege közötti alkalmankénti eltérések okát Bunyina az eltérõ olvasatokban látja, ami azonban nem minden esetben ad kielégítõ magyarázatot (Bunyina 1970: 167–201). A Codex Marianus szövegét véve alapul, s ezt a többi forrással összevetve, azt találjuk, hogy az eltérés mértéke a Codex Zographiensisben és a Codex Assemanianusban a legkisebb. Ezekben az aoristos imperfectummal való felcserélése a jellemzõ. A Savakönyvnél az eltérés mértéke nagyobb, s éppen ellenkezõ irányú tendencia érvényesül, mivel ebben az imperfectumot aoristos alakok váltják fel. S bár az eltérõ olvasatok a szöveg egészének idõszerkezetét nem bontják meg, ugyanakkor felvetõdik a kérdés, hogy ha – mint Bunyina állítja – az aoristos fõcselekvéseket, az imperfectum pedig háttércselekvéseket jelöl, mi az oka a cselekvések ilyen átértelmezõdésének a különbözõ szerkesztésû szövegekben. Még kevésbé érthetõek azok a változások, amelyek olyan XII. századi evangéliumokban (pl. Msztyiszlavi Evangélium) fordulnak elõ, amelyeknél a szerzõ személye változatlan, az azonos szövegrészletek pedig egymás után többször is ismétlõdnek (Zsukovszkaja 1973: 73). Mivel ezek nem magyarázhatók az egyes szerzõk különbözõ olvasataival, azt kell feltételeznünk, hogy a szóban forgó XII. századi írnokok nyelvében az aoristos- és az imperfectumformák közötti szemantikai különbség már nem volt releváns, ami végsõ soron S³oñski fentebb idézett véleményét igazolja. Egyes késõbbi, a XVI. századból származó grammatikák (Donatus 1552, Adelfotes 1591, Zizanyij 1596) már az aoristos, az imperfectum és a perfectum jelentéseinek teljes összemosódását tükrözik. A jelenség fõ okát abban látjuk, hogy az egyes igetövek aspektusjelentései ekkorra már elnyomják az aoristos, az imperfectum és a perfectum közötti szemantikai különbségeket, ami az említett grammatikákban is tükrözõdik (maga a jelenség természetesen sokkal elõbb indulhatott meg, az említett grammatikákban ennek mindez csupán késõi lecsengése). A perfectum formáknak az aoristos paradigmájában való elõfordulása már a XVI– XVII. századi grammatikákban is megtalálható. Az a magyarázat, miszerint a perfectum elterjedését az aoristos egyes szám 2. és 3. személyû alakjai között lévõ homonímia kiküszöbölésének igénye is elõsegítette, logikusnak tûnik. Emellett szól az is, hogy a nyelvemlékekben a perfectum egyes szám 2. személye fordul elõ a leggyakrabban. A perfectum formák megjelenését az aoristos alakok helyén az orosz szerkesztésû szakrális szövegekben ugyanakkor a XVI–XVII. századi orosz ortodoxia egyes körei nem kevés értetlenséggel fogadták. Ennek oka volt a perfectum temporális szemantikájának eltérõ megítélése is, ami arra vezethetõ vissza, hogy ekkorra a perfectum a keleti szláv 101

nyelvterületen már elveszítette eredeti jelentését: „Ââåäåíèå ïåðôåêòà íà ìåñòî àîðèñòà â ãëàçàõ ñòàðîâåðîâ îáîçíà÷àëî ïðèáëèæåíèå ñàêðàëüíîãî ÿçûêà ê ðóññêîé ðàçãîâîðíîé ðå÷è, ïðîôàíèçàöèþ ÿçûêà ëèòóðãèè. Òàêèì îáðàçîì, â èõ îïïîçèöèÿõ ê íîâøåñòâàì â ïàðàäèãìå àîðèñòà ñîâìåùàëèñü, ñ îäíîé ñòîðîíû, àññîöèàöèÿ ïåðôåêòà ñ ïðîôàííûì, à ñ äðóãîé ñòîðîíû, ñåìàíòè÷åñêèå èçìåíåíèÿ òåêñòà, êàê ñëåäñòâèå âíåñåííûõ â íåãî íîâûõ ôîðì. Õàðàêòåðíî, ÷òî ïîäõîä ñòàðîîáðÿäöåâ, õîòÿ è íå ìîòèâèðîâàí ãðàììàòè÷åñêèìè ñîîáðàæåíèÿìè, â ñåìàíòè÷åñêîì îòíîøåíèè ëó÷øå îòðàæàåò ñîâðåìåííîå ïîíèìàíèå ýòèõ êàòåãîðèé â öåðêîâíîñëàâÿíñêîì ÿçûêå, òàê êàê áàçèðóåòñÿ íà âèäîâûõ îïïîçèöèÿõ. Äåéñòâèÿ âûðàæåííûå ãëàãîëàìè íåñîâåðøåííîãî âèäà â ïåðôåêòå è äàæå àîðèñòû ñ ñóôôèêñîì íåñîâåðøåííîãî âèäà âîñïðèíèìàëèñü èìè êàê ôàêò èëè ïðîöåññ íå èìåþùèé àêòóàëüíîñòè â íàñòîÿùåì. Íàîáîðîò, ãëàãîëû ñîâåðøåííîãî âèäà èìåëè ïåðôåêòèâíîå çíà÷åíèå, ðåçóëüòàòû êîòîðîãî ïðîÿâëÿþòñÿ â íàñòîÿùåì.” (Szõke 1997: 61.) Az elmondottakat összegezve az állapítható meg, hogy a szláv aspektus igen összetett, történetileg több tényezõ együttes hatására visszavezethetõ nyelvi jelenség. Az aspektustartalmak kifejezésében a perfektiválás, illetve a reimperfektiválás eszközeként szerephez jut mind a prefixáció, mind pedig a szuffixáció, ugyanakkor az aktuális aspektusjelentés az adott alapige lexikai jelentésének is függvénye. Az aspektuskategória szoros kapcsolatban áll az idõ grammatikai kategóriájával is. A szlávban az igeidõrendszer felbomlása nagyon korán, még az írásbeliség elõtti korszakban megindulhatott, ez azonban nem volt mindenütt egyenlõ mértékû: míg a nyugati és a keleti szláv területen és ezek déli határdialektusaiban nagyobb fokú volt a változás, addig a délszláv területen részben, nem mindenütt, és csak késõbb teljesedett be ez a folyamat. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a változás tükrözõdése a nyelvemlékekben nemcsak terület, de mûfajfüggõ is: a kánonhoz igazodó szakrális szövegek nem mindig, vagy csak sokkal kisebb mértékben és sokszor jelentõs késéssel (ez a grammatikákra is jellemzõ) tükrözik az aktuális nyelvállapotot, mint a beszélt nyelvhez közelebb álló, világi tárgyú mûvek. A következõ fejezetben az aspektuskategória történeti vonatkozásait és annak igeidõkkel való kapcsolatát a lengyel nyelv szempontjából tekintjük át.

3. Az aspektus és az igeidõrendszer változásai a lengyelben A lengyel nyelvre egészében érvényesek azok a megállapítások, amelyeket az elõzõ fejezetben a szláv igeaspektus kialakulásának kapcsán tettünk. Az aspektuskifejezés fõ eszközeként a lengyelben is a prefixáció: pisaæ → napisaæ (perfektiválás), valamint a szuffixáció: przepisaæ → przepisywaæ (reimperfektiválás) nevezhetõ meg. Megfigyelhetõ azonban, hogy a lengyel nyelv korai szakaszában, az igeidõk is hordoztak aspektuális tartalmakat. Ezt igazolják például az alábbi idézetek, ahol a mai lengyelben egyértelmûen folyamatosnak számító iœæ, wieœæ, nieœæ igék befejezett jelentéssel bírnak (Wijk 1962: 247). Az említett igék az idézetekben vagy aoristosban, vagy perfectumban szerepelnek: „Posadzi dzeyczyo pod drzewem... y gydze precz y szyødze od nyego na dostrzelenyu” (Biblia królowej Zofii, Gen XXI, 5) „A gdisz wyedze gy na wirzch gori Fegor... powye gemu Balaam” (Biblia królowej Zofii, Num XXIII, 28) 102

„A oni powiedzieli: i¿ go Panu potrzeba. I wiedli je do Jezusa. I... wsadzili...” (Biblia Wujka, Lk XIX, 34–35) „...przygedze Ezau, nawarzyw karmyey s swego lowu, a nyesse oczczu. Y rzece...” (Biblia królowej Zofii, Gen XXVII, 30) „Zawstydzi³ siê Faeton i sromem gniew zrazi³, / Niós³ potym matce, czym go Epafus narazi³” (¯ebrowskiego przeobra¿enia Owidyuszowe, 25) A megfelelõ igék helyén a mai lengyelben mindenütt elõképzõs igék perfectum alakjai szerepelnének, tehát: gydze → posz³a; wyedze → przywiód³/przyprowadzi³; wiedli → przyprowadzili (Jezusowi); nyesse → przyniós³; niós³ → przyniós³. A fenti idézetekben szereplõ, egyirányú mozgást kifejezõ igék az ólengyelben gyakran szerepelnek befejezett jelentésben: „...zaczerwieniawszy sie od wielkiego wstydu szed³ [poszed³] i obiesi³ sie” (GliczKsi¹¿ G5); „Krol gdy siê dowiedzia³, i¿ corka uciek³a, ... domiœli³ siê, i¿ za morze jacha³a [pojecha³a]” (Skar¿yw 487); „Ju¿eœ lecia³ [polecia³] za morze, G¹sko, ju¿eœ w dole” (KochFr 130); „i¿ ji ostrzeg³, aby bie¿a³ [pobieg³] co najdalej” (LibMal 1548/141). Figyelmet érdemelnek azok a szerkezetek is, amelyeknél az alapige a precz (el) határozóval együtt szerepel: „...¿orawie czuj¹c zimê, precz lecieli” (KochPieœ 15); „najadszy sie i napiwszy, podziêkowawszy szli precz” (BielKron 342 v) (ennek ekkor még nem volt pejoratív jelentése, mint a mai lengyelben: precz z mego domu! (takarodj a házamból!), precz z prezydentem! (le az elnökkel!)). A precz az említett igék mellett a cselekvés befejezettségét, lezártságát hangsúlyozta, szerepét a lengyelben késõbb az iœæ elõképzõs alakja, a pójœæ vette át. Hogy a fenti esetekben a befejezett jelentés pusztán az igék szemantikájában meglévõ determinatív elembõl nem vezethetõ le, abban jelentõs része van az aoristos és a perfectum jelentésének is. A késõbbi fejlõdés során a determinativitás oly módon hat, hogy egyes igéknél a prefixummal ellátott, eredetileg determinatív jelentésû tövek válnak az aspektusoppozíció befejezett tagjaivá, míg a jelentésükben irányvektort nem tartalmazó, a cselekvést általánosan megnevezõ alakok lesznek a folyamatosak: przy + nieœæ (pf.) : przy + nosiæ (impf.), przy + wieœæ (pf.) : przy + wodziæ (impf.), przy + wieŸæ (pf.), przy + woziæ (impf.). Ez azonban – mint arra van Wijk is rámutat – a folyamat utolsó szakasza, mintegy záróaktusa, amelynek során a lengyelben (csakúgy, mint a többi szláv nyelvben is) létrejönnek a folyamatos és befejezett tagból álló, egymással aspektusoppozíciót alkotó igepárok (Wijk 1962: 248). Ez a mód tehát egyike azon módoknak, ahogyan a szlávban (illetve jelen esetben a lengyelben) az igepárok létrejöttek. A másik (és egyben az õsibb) – amint ezt az elõzõ fejezetben részletesen ismertettük – a szuffixáció: daæ : dawaæ, paœæ : padaæ, wróciæ : wracaæ. Ezen folyamatok közül fõként az elsõnek van szerepe abban, hogy az idõk során a lengyelben a kettõs aspektusú igék55 köre, amely még az ólengyelben igen széles volt, a késõbbiekben jelentõsen szûkül. A fenti idézetben szereplõ igéket azonban van Wijk véleményével (Wijk 1862: 247–248) ellentétben nem tartjuk teljes értékû kettõs aspektusúaknak, mivel az egyirányú cselekvéseket jelölõ iœæ, jechaæ, lecieæ, bie¿eæ igéknél a befejezett jelentés csak néhány formánál (leginkább aoristosban vagy perfectumban) van meg, de soha nem fordul elõ praesens alakoknál. Mást tapasztalunk ugyanakkor a M¹czyñski-féle és más latin–lengyel szótárakban (Calepin, Volckmar), amelyekben a latin igék megfelelõjeként (a latin szótárakban mindig az igék egyes szám elsõ személyû, jelen idejû alakjai szerepelnek kijelentõ módban) hozott lengyel igék, bár a perfektivitás formai jegyeit viselik 103

magukon, mégis folyamatos a jelentésük: replico, dissolvo – odpl¹tam, rozdziergam, fa³dy rozsypujê, rozpuszczam (M¹cz 305c), dispumo – odszymujê (Calep 332a), aduror, coloror – ogorzejê (Volck Ooo4v.). Az említett szócikkekben szereplõ odpl¹taæ, rozdziergaæ, odszymowaæ, ogorzeæ igéket az ólengyelben nem fogadhatjuk el folyamatosaknak, azokat kettõs aspektusúaknak kell tekintenünk (Skulina 1959: 109–152). A XVI. századi lengyelben a kettõs aspektusú igék száma a mai állapothoz képest még igen nagy, ezek túlnyomó része latin eredetû: approbowaæ, deklarowaæ (og³osiæ : og³aszaæ), deputowaæ, arendowaæ (zaj¹æ : zajmowaæ prawnie wartoœæ materialn¹), dedykowaæ, derogowaæ (uchyliæ : uchylaæ przepis prawny), egzaminowaæ (sprawdziæ : sprawdzaæ), egzekwowaæ, ekskludowaæ (wy³¹czyæ : wy³¹czaæ), ekscypowaæ siê (wynaleŸæ : wynajdowaæ powody prawne do prze³o¿enia terminu sprawy), ferowaæ, imprymowaæ (drukowaæ), kontentowaæ siê, kreowaæ (mianowaæ), kwitowaæ, moderowaæ, opponowaæ siê, konfirmowaæ (potwierdziæ : potwierdzaæ), ekstendowaæ (rozszerzyæ : rozszerzaæ), kanonizowaæ, konkludowaæ (postanowiæ : postanawiaæ), konsygnowaæ (zapisaæ : zapisywaæ), kommunikowaæ (uzgodniæ : uzgadniaæ/przyj¹æ : przyjmowaæ komuniê), kondonowaæ (przebaczyæ : przebaczaæ), konferowaæ (przekazaæ : przekazywaæ na w³asnoœæ), konsyderowaæ (rozwa¿yæ : rozwa¿aæ), ordynowaæ (ustanowiæ : ustanawiaæ/uformowaæ : formowaæ szyk wojskowy), elucydowaæ (objaœniæ : objaœniaæ), adhortowaæ (napomnieæ: napominaæ), inwitowaæ (zaprosiæ : zapraszaæ), imitowaæ (wzi¹æ : braæ za wzór), annotowaæ (zapisaæ : zapisywaæ), inserowaæ (wpisaæ : wpisywaæ do ksi¹g urzêdowych), kommendowaæ (zaleciæ : zalecaæ), forowaæ (wyprawiæ : wyprawiaæ) (Doroszewski 1926: 192–309). A sort még hosszan lehetne folytatni. Az, hogy a latin eredetû igék túlnyomórészt kettõs aspektusúak voltak, azzal magyarázható, hogy nem tudtak teljes mértékben részévé válni a lengyel ige- és aspektusrendszernek. A fenti igék nagy része mára már kiveszett, vagy csak a tudományos nyelvben él tovább. Akadnak azonban olyanok, amelyek még ma is õrzik fent említett tulajdonságukat: kanonizowaæ, annulowaæ, ewakuowaæ, ratyfikowaæ. Vannak olyanok is, amelyeknek csak folyamatos aspektusuk van: arendowaæ, ferowaæ (ezek gyakorisága a mai lengyelben igen alacsony). A legtöbb eredetileg kettõs aspektusú ige azonban a késõbbiek során valamilyen elõképzõ segítségével perfektiválódik, s a prefixális tag a prefixum nélkülivel alkot oppozíciót. A leggyakoribb prefixum a z-/s-: zdegradowaæ siê : degradowaæ siê, zdyspensowaæ : dyspensowaæ, zimitowaæ : imitowaæ, zlustrowaæ : lustrowaæ, zobligowaæ : obligowaæ, skorrygowaæ : korrygowaæ, sfingowaæ : fingowaæ, skasowaæ : kasowaæ, skomponowaæ : komponowaæ, skonfederowaæ siê : konfederowaæ siê, skonfiskowaæ : konfiskowaæ, skwitowaæ : kwitowaæ. Utána sorrendben a za-: zaaprobowaæ : aprobowaæ, zaaresztowaæ : aresztowaæ, zadedykowaæ : dedykowaæ, zadeklarowaæ : deklarowaæ, zakonkludowaæ : konkludowaæ, zaordynowaæ : ordynowaæ, majd az u-: ufundowaæ : fundowaæ, ukontentowaæ : kontentowaæ, a wy-: wyegzekwowaæ : egzekwowaæ, wykreowaæ : kreowaæ, a po-: pokwitowaæ : kwitowaæ és végül a prze-: przeegzaminowaæ : egzaminowaæ következik (Guiraud-Weber 1998: 67–77). Az elõképzõ nélküli, eredetileg kettõs aspektusú igék száma a lengyelben ma igen csekély. Eredeti formáját ma csak a kazaæ és a pasowaæ õrzi. Az ofiarowaæ igének kialakult gyakorító jelentésben az ofiarowywaæ változata is, de találunk elõképzõs zaofiarowaæ (siê) formát is, amely az ofiarowaæ (siê) alapigével alkot oppozíciót. A legtöbb ilyen ige tehát az ofiarowaæ példájához hasonlóan prefixummal képezi befejezett párját: zamianowaæ : mianowaæ, zraniæ : raniæ. A darowaæ igének az ofiarowaæhoz hasonlóan kialakult a gya104

korító képzõs változata: darowywaæ, de létezik po- elõképzõvel ellátott alakja is: darowaæ : darowywaæ : podarowaæ. Az egykor kettõs aspektusú mieniæ (siê) mára már kiveszett, hasonló jelentésben a zmieniæ siê : zmieniaæ siê, illetve a wymieniæ : wymieniaæ igepárok használatosak. Az ólengyelben még kettõs aspektusúnak számító, de túlnyomórészt befejezett jelentésben elõforduló oglêdaæ (mai alakja ogl¹daæ) is érdekes fejlõdésen ment keresztül. Az említett ige a mai lengyelben kizárólag folyamatos jelentésben elképzelhetõ, befejezett párjaként pedig a szuppletív obejrzeæ szolgál. Ez utóbbi ige eredeti folyamatos párja az obziraæ ige volt, ami idõközben kiveszett (A Linde-féle szótár még jegyzi az obziraæ siê alakot, lásd SJPL III. 1857: 430). Az ogl¹daæ párjaként igen ritkán az oglêdn¹æ is elõfordul (Wilczewska 1993: 19–29). A mai lengyelben a XVI. században még kettõs aspektusú frymarczyæ, kl¹æ, l¹c siê igék kizárólag folyamatosnak számítanak, míg a rzec ige ma már egyértelmûen befejezett. A lengyelben az aspektuskategória további fejlõdése során a kettõs aspektusú igék többsége vagy a befejezett, vagy a folyamatos igék csoportjához csatlakozik. Gyakori jelenség, hogy az eredetileg kettõs aspektusú ige elõképzõs párjával lép aspektusoppozícióba. Ennek legtöbbször az a menete, hogy az az ige, amelyhez az elõképzõ járul, egyre gyakrabban fordul elõ befejezett jelentésben, míg végül ez válik kizárólagossá. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a lengyel nyelv történetének korábbi szakaszában elõképzõs igék is lehettek kettõs aspektusúak, a mai lengyelben ez viszont nem lehetséges. Az ilyen igék a mai nyelvben vagy a folyamatos (pl. nachylaæ siê, obmaczaæ), vagy a befejezett (odstrzeliæ, obstawiæ) igék csoportjába tartoznak. Külön kell szólnunk a dos³yszeæ igérõl, amely ’kissé süket’ jelentésben csak folyamatos aspektusú lehet: „gdy kto nie dos³yszy, tedy ¿o³æ jego wo³u z moczem kozim zmieszana, wlana w uszy pomaga” (FalZiol IV 5b), ’nehezen hall meg, alig hallja meg’ jelentésben viszont csak befejezett aspektusa van: „Ostatniego nieborak nie dos³ysza³ s³owa” (KochTarn 76). Így célszerûnek tûnik ennek az igének két külön morfémaként való kezelése. A kettõs aspektusú igék számának csökkenésével és az aspektuskategória fejlõdésével együtt jár az igerendszer egyszerûsödése is. Az ólengyel igerendszernek ez az egyszerûsödése fõként az aoristost és az imperfectumot érinti, amelyek már a legrégebbi lengyel nyelvemlékekben is csak igen ritkán fordulnak elõ. Az aoristos és imperfectum alakok száma a lengyel nyelvemlékekeben összesen nem haladja meg a 26-ot. A következõ felsorolás azt mutatja, hogy az egyes lengyel nyelvemlékekben szám szerint hány archaikus igei forma található: Kazania œwiêtokrzyskie – 8, Psa³terz Floriañski – 13, Psa³terz Pu³awski – 2, Zapiska s¹dowa (1401) – 2, Biblia szaroszpatacka – 1. Más nyelvemlékekben csak a byæ ige aoristosi alakjai találhatók meg, amely az egyetlen olyan ige, amely az egész paradigmában megõrizte az aoristosi alakokat: bych, by, by, bychom, byœcie, bych¹. A helyzetet tovább bonyolítja az a momentum, hogy lengyel nyelvterületen az aoristos és az imperfectum formák többes szám harmadik személyû alakjainál egységesen a -ch¹ végzõdés56 vált általánossá. Hasonlóan az egyes szám elsõ személyû igealakoknál sem lehet megkülönböztetni mindenütt az aoristost az imperfectumtól: ószl. imperfectum – vidìachú → óle. widziech, ószl. aoristos – vidìchú → óle. widziech (Rospond 1979: 306). Egyértelmû imperfectivumoknak az ólengyelben tehát csak a mo³wiach, siedziesze, biesze, mo³wiasze, wychadzasze, b³ogos³awiach¹, biech¹ alakokat, aoristosnak pedig a mo³wich, pospieszych¹, poczêch¹ formákat tekinthetjük, míg a widziech, zap³akach¹, wzdach¹, poklinach¹, szukach¹, ³uczach¹, potêpiach¹, przysiêgach¹, mijach¹, idziech¹, wynidziech¹, ukradziech¹, chwalech¹ alakok esetében nem dönthetõ el, hogy aoristosról vagy imperfectumról van-e szó (Klemensiewicz 1961: 118). Klemensiewicz, Lehr-Sp³awiñski 105

és Urbañczyk megjegyzik, hogy nem könnyû eldönteni azt sem, hogy egy adott szövegben az aosristos megõrzõdött formáival van-e dolgunk, vagy pusztán az ige jelen idejû alakjai szerepelnek praesens historicum jelentésben, hiszen az igék egyes szám 3. személyû alakjai a -tü/-tú lekopása után egybeestek az aoristosszal. „A gdy¿ tak szed³ Tobiasz, a psek bie¿a³ jego za nim, tedy pirwy nocleg mia³asta podle rzeki Tygrys. A gdy¿ wynidze Tobiasz chc¹c swe nogi umyæ w rzece, wysun¹wszy siê jedna wielika ryba chc¹c ji po³kn¹æ. Jej¿e siê Tobiasz u¿as³, pocznie wo³aæ wielikim g³osem, rzek¹c: Pomo¿ mi, panie, idzieæ na miê ryba. I rzecze anjo³: ufaci j¹ za skrzele, wyci¹gni k sobie! A gdy¿ to uczyni, wyci¹gnie j¹ na susz¹, i pocznie siê ryba miotaæ przed nogi jego. I rzek³ mu anjo³...” (Biblia szaroszpatacka, lásd Klemensiewicz–Lehr-Sp³awiñski–Urbañczyk 1955: 369) Az igék aspektuális hovatartozása sem mindig ad eligazítást az igeidõket illetõen. Bár az ólengyelben imperfectumot általában csak folyamatos tövekbõl képeztek, az aoristos azonban mind folyamatos, mind befejezett tövekbõl képezhetõ volt (Klemensiewicz–LehrSp³awiñski–Urbañczyk 1955: 24). Stieber felhívja rá a figyelmet, hogy a befejezett igék egyes szám harmadik személyû alakjainak a lengyelben (pl. wejdzie, krzyknie, przyskoczy) az elsõdleges jövõ idejû jelentés mellett lehetséges egy másodlagos, múlt idõ (praeteritum) jelentése is. Példaként Wac³aw Potockinak a XVII. század második felében keletkezett Wojna chocimska [A chocimi háború] c. mûvét említi, amelyben az alábbi mondatot találjuk: „na takie argumentum ¿urawski krz¹knie”. Hasonló formák Mickiewicznél is elõfordulnak: „wtem : stójcie, stójcie – krzyknie stary zbójca...” (A. Mickiewicz, Powrót taty). A jelenség okát Stieber is az aoristos és a praesens összeolvadásában jelöli meg, és hozzáteszi, hogy a mai lengyelben az említett alakok kezdik elveszíteni másodlagos, praeteritális jelentésüket (Stieber 1979: 230). Klemensiewicz, Lehr-Sp³awiñski és Urbañczyk az aoristos és az imperfectum korai kiveszésének okát a lengyelben az aspektusrendszer fejlõdésében látják, amely oda vezetett, hogy az aspektuskategória vette át a korábban aoristosszal és imperfectummal kifejezett tartalmakat: „Wa¿n¹ przyczyn¹ ówczesnego zaniku imperfektu i aorystu by³ rozwój uzupe³niaj¹cych siê wzajemnie systemów czasownika o tym samym znaczeniu realnym, a przeciwstawjaj¹cych siê sobie aspektem niedokonanym i dokonanym. Ró¿nicê wyra¿on¹ dawniej przez opozycjê imperfektu, który mówi o czynnoœci trwaj¹cej w przesz³oœci, i aorystu, który mówi o czynnoœci jednokrotnej, w przesz³oœci skoñczonej, zaczyna wyra¿aæ jedna z³o¿ona forma czasu przesz³ego, tak ¿e imperfekt zostaje zast¹piony przez z³o¿on¹ formê czasu przysz³ego s³ów niedokonanych, aoryst zaœ przez z³o¿on¹ formê czasu przesz³ego s³ów dokonanych” (Klemensiewicz–Lehr-Sp³awiñski–Urbañczyk 1955: 370). (Az igeidõrendszer és az aspektus kapcsolatára a lengyel és más (francia, német) nyelv vonatkozásában más szerzõk is felhívják a figyelmet, pl. Rospond 1979: 304–305). A nyelvemlékek tanúsága szerint tehát lengyel nyelvterületen a perfectum formák már nagyon korán elkezdik kiszorítani a szintetikus igei formákat. Lengyel sajátosság, hogy késõbb ez az eredetileg analitikus perfectum szintetikussá válik, mivel a perfectum képzésében részt vevõ létige rövid alakjai (az egyes és a többes szám harmadik személy kivételével, ahol a létige már nagyon korán elmarad, vö. otwodzi³a, królewa³, widziele oczy moi, s³yszali – KŒw.) a partcipium perfectum alakokkal olvadnak egybe: przysi¹g³ + 106

jeœm → przysi¹g³em, uczynili + jeœcie → uczyniliœcie. Ez azonban pusztán formai dolog, amely az aspektus szempontjából tulajdonképpen mellékes. Az aoristosszal és az imperfectummal ellentétben, a plusquamperfectumról (czas „zaprzesz³y”, czas przesz³y podwójnie z³o¿ony) – amelynek ószlávban történõ használatáról megoszlanak a vélemények (Vaillant 1948, Szeliscsev 1951, 1952) – némi túlzással elmondható, hogy máig fennmaradt a lengyelben. Ez az igeidõ igen gyakran fordul elõ a Biblia królowej Zofiinak nevezett nyelvemlékben és egyes bírósági feljegyzésekben (Zapiska s¹dowa z 1394 r.). A plusquamperfectum gyakoriságának szempontjából kivételes helyet foglal el a Kazania GnieŸnieñskie (KGn), mivel itt a múlt idõ jelölésére kizárólag ezzel az igeidõvel találkozunk. Ebben a nyelvemlékben a plusquamperfectum kizárólagos használata azonban csupán stilisztikai fogás (amplificatio), amely a szöveg terjedelmének növelését szolgálja. A mai lengyelben a plusquamperfectum alig használatos, bár egyes grammatikákban szerepel (Tyihomirova 1978: 94–95). Amennyiben azonban használják, csak ritkán jelöl múlt idejû történés/cselekvés elõtti történést/cselevést, gyakran csupán stilisztikai funkcióval bír. Arról, hogy a mai lengyel anyanyelvû beszélõk tudatában mennyire elmosódott ennek az igeidõnek a jelentése, Stieber sorai tanúskodnak: „We wspó³czesnej polczczyŸnie mówionej nie u¿ywa siê czasu zaprzesz³ego. W m³odoœci zna³em osobê, która by teraz mia³a 112 lat, a która u¿ywa³a form typu widzia³am by³a. Jaka jednak by³a funkcja tych form, nie pamiêtam. Ale w XIX w. wielu pisarzy u¿ywa³o czasu zaprzesz³ego, a niektórzy, choæ nieliczni, u¿ywaj¹ go i dziœ.” (Stieber 1979: 239). Ezzel az igeidõvel gyakran találkozhatunk M. D¹browskánál: „Ten kogom kocha³a móg³ by³ nie wiem co robiæ ... a ja za jeden uœmiech wszystko bym jemu przebaczy³a.” (M. D¹browska, Noce i dnie). A mai lengyelben a perfektív igék praesens alakjai befejezett jövõ jelentéssel bírnak (futurum proste). A fejlõdésnek ez az iránya fõként az északi szláv nyelvekben ismert, és valószínûleg innen is ered, bár nyomai megtalálhatók a déli szláv nyelvekben is. Az analitikus futurum (futurum z³o¿one I) képzésében a lengyelben a byæ segédige és vagy a folyamatos ige imperfectum alakja, vagy a folyamatos igébõl képzett participium perfectum (futurum z³o¿one II, futurum exactum) vesz részt. Ez a szerkezet valószínûsíthetõen szintén az északi szláv nyelvjárásokban fejlõdött ki, és már a legrégebbi lengyel nyelvemlékekben is megtalálható (Stieber 1979: 240, Górecka–Œmiech 1972: 11–38). A lengyel nyelv korábbi szakaszában az infinitivusszal képzett szerkezetek gyakoribbak. A mai lengyelben mindkét jövõ idõ azonos szerepben használatos, s bár a két szerkezet használata között vannak bizonyos regionális különbségek, mégis joggal beszélhetünk a két szerkezet funkcionális keveredésérõl (Stieber 1979: 242). A lengyel nyelv esetében megfigyelhetõ, fentebb vázolt fejlõdés összhangban van az elõzõ fejezetben a szláv nyelvekre vonatkozóan leírtakkal. Az aspektus térnyerésével a következõ változások állnak be: a) az eredetileg kettõs aspektusú igék száma leszûkül, az ilyen igék szemantikájában vagy a folyamatos, vagy a befejezett jelentés válik meghatározóvá. A kettõs aspektusú alapigék nagy része elõképzõvel perfektivált származékigékkel lép aspektusoppozícióba; b) Az igeidõk száma jelentõsen csökken. Ezek közül az eredetileg szintetikusak (aoristos, imperfectum) teljesen kivesznek, a mai lengyelben ezeknek csak maradványai vannak meg, mások használata jelentõsen visszaszorul (plusquamperfectum). A perfectum szerepe megnõ, formailag és funkcionálisan azonban kettéosztódik (a folyamatos és a befejezett igék múlt idejére). A perfectum a múlt idõ kifejezésében szinte egyeduralkodóvá válik. Az aspektusoppozíció a jövõ idõre is kiterjed.

107

4. Az aspektus kérdésköre a gótban Az aspektus és az akcióminõség megléte a gótban, a témáról megjelent jelentõs mennyiségû szakirodalom ellenére, ma is az aspektológia legvitatottabb kérdései közé tartozik. A problémával foglalkozó kutatók csoportján belül legalább két fõ tábor különíthetõ el egymástól. Az elsõbe tartoznak azok, akik az aspektuskategória meglétét a gótban tagadják (Mourek 1890, Beer 1915–1921, Mirowicz 1935, Scherer 1954, Guhman 1958: 128– 129, 171–172, 207–209, Maszlov 1959b: 69–80), a másodikba pedig azok, akik azt a véleményt képviselik, hogy a gót nyelv az esetek többségében képes az aspektusjelentések morfológiai kifejezésére (Noreen 1962: 645, Streitberg 1891: 108, Zsirmunszkij 1965: 276, Krause 1987, Leiss 1994, Abraham 1992a, 1995a, 1995b). Az elsõ csoportban szereplõ nyelvészek közül kiemelkedik Mirowicz alakja, aki a gót aspektus kérdését külön tanulmányban vizsgálta. Mirowicz, Koschmieder irányítása alatt kezdett el foglalkozni az aspektussal. Bár érdeklõdése kezdetben a germán igék felé fordult, munkássága késõbb általános aspektológiai kérdésekre is kiterjedt (Mirowicz 1959). Koschmieder nyomdokain haladva, Mirowicz mindössze egy évvel Koschmieder a lengyel igék aspektusáról szóló munkájának megjelenése után készíti el szakdolgozatát Die Aspektfrage im Gotischen címmel, amely még 1935-ben, külön kötet formájában jelenik meg Vilnóban. Mindez arról tanúskodik, hogy Mirowicz munkájára a korabeli nyelvész társadalom igen hamar felfigyelt, és nagyon pozitívan reagált rá. Mirowicz fentebb hivatkozott mûvében több kutató egybehangzó véleménye szerint is meggyõzõen bizonyítja, hogy az igeaspektus – olyan formában, mint ahogy az a szláv nyelvekbõl ismert – a gót nyelvtõl teljesen idegen (Maszlov 1962: 397, Bogus³awski 1997: 361). Ugyanakkor a második csoportban szereplõ nyelvészek – közöttük Noreen véleménye szerint – a gót a germán nyelvek közül a leginkább képes az aspektusjelentések morfológiai kifejezésére (Noreen 1962: 645). Ez azt jelentené, hogy a germán nyelvek közül a gót nyelv esetében a legmegalapozottabb, ha az aspektusról mint grammatikai kategóriáról beszélünk. A két felfogás között, mint látható, szinte kibékíthetetlennek tûnõ ellentét feszül, amelynek feloldása igen nehéznek látszik. Jól tükrözõdik ez például Hutterer gót nyelvtanában, amelyben a szerzõ a gót aspektus kérdését nem tárgyalja részletesen, bár a szószedetben következetesen elhatárolja egymástól a perfektív és az imperfektív igéket (Hutterer 1992: 130). Némi ingadozás a kérdésben Guhmanra is jellemzõ, aki jóllehet az aspektusnak mint kategóriának a meglétét a gótban tagadja, megjegyzi azonban, hogy a gótban (és az ófelnémetben) a ga- val képzett participium hiánya a tárgyatlan aterminatív, illetve megléte a tárgyas terminatív igéknél, aspektuális tartalmakat közvetít, és az igeképzésre is hatással van (Guhman 1966: 270). A következõkben, a gót nyelvre az aspektus szempontjából jellemzõ helyzet vázlatos áttekintése után arról is szólunk, hogy a kérdéssel foglalkozó egyes kutatók hogyan juthattak egymástól ennyire eltérõ véleményre. A gótban az aspektuális tartalmak négy fõ módon juthattak kifejezésre: 1. praeteritopraesens igékkel; 2. prefixumokkal (ezek közül az aspektustartalmak közvetítésében fõként a ga- játszott kiemelkedõ szerepet); 3. szintaktikai eszközökkel; 4. lexikális úton. A praeterito-praesens igékrõl a szláv és a germán aspektus indoeurópai gyökereit vizsgáló fejezetben az óangol és a gót kapcsán már ejtettünk szót. Rot azon a véleményen van, hogy ezek az igei alakok az indoeurópai perfectum maradványai, és rezultatív jelentéssel bírnak: „Our investigations have shown that the grammemes for the Present singular of the Preterite-Present verbs do not really go back to the Preterite tense of the 108

verb and are not prehistoric innovational reinterpretations of the Preterite tense, as some scholars believe, but are much more likely to be remains of the ancient temporal distribution of the event, i.e., the aspectual distinction of perfectiveness (resultativeness)” (Rot 1986: 240). A gótban a következõ praeterito-praesens igék léteztek: 1. osztály: wait (tud); 3. osztály: kann (tud, ismer), þarf (kell), gadars (mer); 4. osztály: man (vél, gondol), skal (kell – csak segédigeként); 5. osztály: aih (bír, birtokol), mag (tud, bír); 6. osztály: gamot (fér), og (fél, gyûlöl). Néhány ilyen igének csak egy-egy alakja ismert: lais (tud), daug (képes), ganah (elég), binauhts (csak befejezett melléknévi igenév alakban) < binah (szabad) (Hutterer 1992: 150). Jelentését tekintve a legtöbb ilyen ige a belsõ mentális állapotot jelölõ igék, a tágabb értelemben vett, ún. verba sentiendi csoportjába tartozott. Ezzel magyarázható késõbbi jelentésmódosulásuk, amelynek eredményeképp a múltban történt cselekvés eredménye helyett a jelenben érvényes állapotot kezdték jelölni. A belsõ mentális világunkban beálló változások hatása a jelenben közvetlenül érezhetõ, vö. megszerettem → szeretem, meggyûlöltem → gyûlölöm. Sok gót praeterito-praesens igének egészen konkrét lexikai jelentése volt: wait (tud), lais (ért), man (feltételez, vél), og (fél, gyûlöl), gadars (mer), an (megenged). Azok az igék, amelyeknek késõbb absztrakt, modális jelentésük fejlõdött ki (vö. n. können, sollen, dürfen, mögen, müssen), korábban szintén konkrét jelentéssel bírtak: kann (tud – vö. lat. (g)nosco, gör. ginwskw, szláv. çíàòè), skal (kell – vö. skuld, n. schuldig, Schuld), darf (szükséget szenved – vö. n. ich bedarf, dürftig, Bedürfnis), mag (képes vagyok, van erõm hozzá – vö. n. Macht), gamot (lehetõségem van – vö. gót. motjan, n. Muße). A praeterito-praesens igék közül csak a leggyakrabban használt wait (n. wissen) õrizte meg eredeti formarendszerét és jelentését (Zsirmunszkij 1965: 283, 284). Köztudott, hogy a prefixumok57 gyakran perfektív jelentést kölcsönöznek az alapigének. Ez nemcsak a mai szláv nyelvekben van így, de találunk rá példát a gótban is. Az alábbi gót mondatpárok híven szemléltetik a befejezett és a folyamatos jelentésoppozíciót, amelynek formai kifejezése a ga- prefixumhoz köthetõ: miþþanei þan sagq sunnô (amíg a nap lenyugvóban volt) : þan gasagq sauil (akkor lenyugodott a nap), wildêdun saihwan jah ni gasêhwun (látni akarták, de nem láthatták (meg)) (Zsirmunszkij 1965: 278). A ga- igekötõnek a gótban tehát számos esetben perfektivizáló szerepe volt, amely további példákkal igazolható: jah hazidedun fraujan jah gatawidedun þata waurd alla so managei – „És a nép a határozat értelmében járt el” (Neh 5,13), ...jah gawaljands us im twalib – „...és kiválaszta közülük tizenkettõt” (Lk 6,13), ...galaubeins þeina ganasida þuk – „...hited megszabadított téged.” (Lk 18,42), ...saei habai ausona hausjandona, gahausjai – „Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg” (Mk 4,9), ...laisari, po alla gafastaida us jundai meinai – „Mester! ezeket mind megtartottam ifjúságom óta” (Mk 10,20), ...akei in þize gawalidane, þanzei gawalida, gamaurgida þans dagans – „...de a választottakért, kiket kiválasztott, megrövidítette a napokat” (Mk 13,20). Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a gótban más prefixumok is megjelenhettek perfektív szerepben. Ilyen többek között az af-: afdojan (meg-/agyonkínoz), afdauþjan (megöl, meggyilkol), afdaubnan (megsüketül, elnémul), afdomjan (meg-/elítél, elmarasztal, megátkoz), afleiþan (eltávozik, elillan), afþaursjan (szomjan hal, kiszikkad), afþliuhan (elmenekül), az ana-: anamahtjan (kifoszt, kirabol), ananauþjan (rákényszerít), anaqiþan (megrágalmaz), a bi-: bidomjan (elítél), bikukjan (megcsókol), bileiþan (otthagy, elhagy), bisauljan (beszennyez), bisaulnan (beszennyezõdik), bismeitan (meg-/beken), az us(ez utóbbit Zsirmunszkij is mint az igék perektiválására képes prefixumot említi – 109

Zsirmunszkij 1965: 227): usfratwjan (meg-/kiokosít), usfulljan (betölt, megtölt), usgeisnan (megrémül, elámul), ushramjan (keresztre feszít), uslaisjan (megtanít, kitanít, kioktat). A fentebb elmondottakkal egyezik Abraham véleménye, aki szerint a gótban a prefixumos igepárok száma jelentõs volt, képzésük pedig rendszeresnek tekinthetõ: „Gothic had a great number of systematic verbal pairs, simple and prefixed, which were distinguished exclusively by their aspectual meaning. ... Such verbal pairs were frequent – which is remarkable for a text corpus as small as the Gothic one” (Abraham 1995a: 15). Hasonlóan vélekedik Krause is (Krause 1987). Abraham fenti megállapítását Leiss példái is alátámasztják: taujan : gataujan (tesz : megtesz, véghez visz), hausjan : gahausjan (hall : meghall), fraujinon : gafraujinon (uralkodik : uralma alá vet, leigáz), auknan : biauknan (nõ : felnõ), kukjan : bikukjan (csókol : megcsókol) (Leiss 1994: 315). Azt, hogy a ga- prefixumnak egyes esetekben perfektivizáló szerepe volt, a fentieken kivül az ún. Streitberg-féle szabály is alátámasztja, mely szerint a gótban a duginnan (elkezd) ige után nem szerepelhet ga- (vagy egyéb más perfektiválásra képes) prefixumot tartalmazó befejezett ige (Streitberg 1891: 108). A fenti szabályszerûségrõl említés történik Hermann-nál is (Hermann 1962: 57). Az alábbi példák Streitberg észrevételét igazolják: Jah aftra Iesus dugann laisjan at marein... – „És ismét tanítani kezde a tenger mellett...” (Mk 4,1), ...jah andnimands aftra þans twalif dugann im qiþan þoei habaidedun ina gadaban – „És újra maga mellé vévén a tizenkettõt, kezde nekik szólani azokról, mik rája jövendõk valának” (Mk 10, 32), Jah gahausjands þatei Iesus sa Nazoraius ist, dugann hropjan jah qiþan... – „Ki midõn meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, kiáltozni kezde, mondván...” (Mk 10,47). Bár az idézetekben elõforduló igéknek vannak prefixális alakjaik – pl. galaisjan (megtanít), ufhropjan (felkiált) – a duginnan után csak az alapigék szerepelnek. Streitberg ezt a szabályt mint a prefixális igék perfektivitását igazoló tesztet fogja fel. Maszlov ezzel szemben azon a véleményen van, hogy az a tény, hogy a gótban ga- prefixumot tartalmazó ige nem fordul elõ az említett szerkezetben, még nem jelenti azt, hogy az ilyen igék kivétel nélkül perfektívek lennének (Maszlov 1962: 397). Gót szövegekben valóban találni olyan példákat, amelykben a ga- prefixum nem jelöl perfektivitást, még ha ezek nem is túl gyakoriak: a) ik sinteino laisida in gaqumþai jah in gudhusa, þarei sinteino Iudaieis gaqimand... – „én mindenkor a zsinagógában tanítottam és a templomban, ahová a zsidók mindnyájan összegyûlnek” (Jn 18,20); b) allata þulaiþ, allata galaubeiþ, all weneiþ, all gabeidiþ, – „mindent eltûr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (I Kor 13,7). Maszlovhoz némileg hasonló véleményt képvisel a már említett Beer, Mirowicz és Scherer is, azzal az eltéréssel, hogy õk a gótban az aspektus meglétét – fõként a gaprefixum aspektuskifejezõ-képességének „ingadozásából” kiindulva – még kategorikusabban tagadják (Beer 1915–1921, Mirowicz 1935, Scherer 1954: 221–223). Úgy tûnik tehát, hogy a ga- prefixum aspektuális tartalmak kifejezésében betöltött szerepe döntõ jelentõségû a gót aspektus vizsgálata szempontjából. Felvetõdik tehát a kérdés, pontosan mi volt a ga- funkciója a gótban, és mi lehet a magyarázata az említett „ingadozásoknak”, illetve „rendszertelenségeknek”. A ga- alkalmankénti elõfordulását folyamatos jelentésû szerkezetekben magyarázatja e prefixum lexikai jelentése ’össze, együtt’, ami kifejezésre jut a compositumokban: gawadjon (összeilleszt), gaqiman (összejön), ami arra mutat, hogy a ga- a gótban nem volt teljesen transzparens. Maszlov e prefixum funkciójáról és a fentebb szereplõ igepárokról úgy vélekedik, hogy azok nem befejezettség : folyamatosság, hanem terminativitás : 110

aterminativitás tekintetében alkotnak egymással oppozíciót, tehát a ga- funkciója is csupán ennek kifejezésére korlátozódna (Maszlov 1959b: 69–80). Ez csak részben tûnik elfogadhatónak, hiszen – amint ezt fentebb több példával is alátámasztottuk – a ga-val kifejezett oppozíció tartalma számos esetben a befejezettség : folyamatosság volt. Emellett szól az is, hogy a ga- prefixumot tartalmazó befejezett igék praesens alakjai a gótban, a szlávhoz hasonlóan, egyes esetekben jelölhettek jövõ idõt: jah aftra leitil jah gasaihwiþ mik (nem sokkal azután látni fogtok majd engem), ains izê ni gadriusiþ ana airþa (egy sem esik majd közülük a földre) (Zsirmunszkij 1965: 278). Az, hogy néhány ige, ami ezt a prefixumot tartalmazza elõfordul folyamatos jelentésben, amint ezt a fenti példáknál láthattuk (ilyenek még: gabairgan (õriz), gastoþan (fenntart)), valamint az, hogy ritka esetben elõfordulhat olyan igéknél is, amelyek jelentésüknél fogva az imperfectiva tantumok csoportjába tartoznak (gatiman (illik), ganohnan (bõvelkedik), galaistjan (ápol)), arra mutat, hogy ez a prefixum – bár számos esetben a befejezettség formai kifejezõjeként jelenik meg – nem vált teljes értékû aspektusmorfémává. Maszlov felhívja a figyelmet arra is, hogy egyes nyelvészek (Leskien, Brugmann, Streitberg) szerint a gótban nemcsak egyes prefixumoknak lehetett „tisztán perfektiváló funkciójuk”, de bizonyos prefixum nélküli igék is lehettek perfektívek, akárcsak egyes mai szláv nyelvekben (vö. perfectiva simplicia, or. áðîñèòü, äàòü) (Maszlov 1962: 26). Ezzel az elmélettel szemben Mourek több érvet is megfogalmaz a XIX. század végén megjelent, gót prefixumokról szóló munkájában (Mourek 1890). Bár az elméletet mi sem tartjuk elfogadhatónak, ugyanakkor fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy létezhetnek a gótban elõképzõ nélküli perfektív igék is: niutan (talál, rábukkan), tekan (megérint), þlahsjan (megijeszt), ezek perfektivitása azonban lexikai jelentésükbõl fakad, és nem köthetõ formai jegyekhez. A gótban az aspektus a fenti módokon kívül szintaktikai eszközökkel is kifejezhetõ volt. Folyamatos jelentés kifejezésére a wisan (van, létezik) ige, és a melléknévi igenév jelen idejû alakja volt használatos: hausjands im (hallok, tkp. ’halló vagyok’), a befejezett jelentést pedig a wairþan ’lesz’, ’válik vmivé’ jelentésû igébõl és a múlt idejû melléknévi igenévbõl álló szerkezetek jelölték: rodiþ ist (megmondták, tkp. ’meg lett mondva’) (Hutterer 1992: 130). Az eseményaspektus és az akcióminõség kategóriáit a gót is ismerte, az azonban vitatott, hogy milyen mértékben. Annak pontos meghatározását, hogy az akcióminõség kategóriái közül a gót hányat ismert, az is nehezíti, hogy a rendelkezésre álló vizsgálható korpusz meglehetõsen kicsi. Hutterer szerint a gótban a cselekvés módjának néhány sajátos mozzanata (pl. gyakorítás, mozzanatosság, a cselekvés beállása) képzõk segítségével kifejezhetõ volt (Hutterer 1992: 130). A gótban a prefixumok sok esetben megõrzik eredeti térbeli jelentésüket: rinnan (fut), at-rinnan (odafut), bi-rinnan (körülfut), faur-rinnan (elöl megy/jár), fra-rinnan (eljut, elkerül), ga-rinnan (összefut, összeszalad), ur-rinnan (kifut). Az elõképzõk azonban sokszor részt vehetnek egy-egy akcióminõség kifejezésében is. Így például az uf- prefixum jelölhet ingresszív akcióminõséget: ufswogjan (felsóhajt), ufwopjan (felkiált), ufhropjan (felordít). Augmentatív akcióminõségre utalhat az af-, az ana- vagy a fra- prefixum jelenléte: anadrigkan (lerészegedik), afdumbnan (elnémul), frawairþan (tönkremegy). A kauzativitás legtöbbször a ga- prefixummal kifejezhetõ: gahweitjan (kifehérít), gasigljan (lepecsétel), gahrainjan (megtisztít), gadauþjan (megöl, meggyilkol), de elszigetelt esetekben tõbeli magánhangzó-váltakozás is jelölheti: drigkan → dragkjan. A þairh- prefi111

xum egyes esetekben perdurativitást fejez ki: þairhwakan (átvirraszt). A rezultativitást (mivel erõsen kötõdik a befejezettséghez) legtöbbször a ga- prefixum jelöli: gasokjan (megkeres), gaskapjan (elõteremt). Az elmondottakból az következik, hogy a gót ismerte az igeaspektust, és képes is volt annak kifejezésére. Ezzel összhangban áll az is, hogy a gótban csak kevés igeidõ volt58, s amint azt az elõzõekben láthattuk, az igeidõk száma és az aspektusrendszer fejlettsége egymással fordított arányosságban állnak. Az aspektusjelentés kifejezése morfológiailag, szintaktikai szerkezetekkel vagy lexikailag történhetett. Ugyanakkor igen fontos azt kiemelni, hogy a gótban a befejezett és a folyamatos aspektus szembenállása még nem volt olyan mértékû, mint a mai szláv nyelvekben. Ez egybevág Kølln felfogásával, aki nem úgy fogalmaz, hogy a gót az az igeaspektust egyáltalán nem ismerte, hanem úgy, hogy a gótban az aspektusrendszer nem fejlõdött ki teljes mértékben. Kølln szerint a gót aspektusrendszer akkor lenne teljesen fejlettnek tekinthetõ, ha a prefixális perfektív igéknek lennének reimperfektivált alakjaik, erre azonban nincs példa (Kølln 1962: 282) A gót aspektusra vonatkozó vélemények közötti eltérés abból adódik, hogy a gótban az aspektus meglétét tagadók a mai (pl. szláv) nyelvállapotból indulnak ki, és ahhoz hasonlítják a gótot, megfeledkezve arról, hogy az aspektuskifejezés formai eszközei az ószlávban vagy az ólengyelben sem értek még el olyan magas fejlettségi szintet, amilyennel a mai szláv nyelvekben találkozunk (jelentõs volt a kettõs aspektusú igék száma, elõképzõs, a mai nyelvben kizárólag befejezettnek számító igék is szerepelhettek folyamatos jelentésben, befejezett igékbõl is képeztek imperfectivumot). A kutatók második csoportja viszont gyakran túlértékelt bizonyos jelenségeket, másokat viszont figyelmen kívül hagyott, ennek eredményeképp pedig olyan fejlett aspektuskategória meglétét feltételezte a gótban, amilyennel nem rendelkezett.

5. Az aspektus, az eset, a határozottság és a temporalitás kapcsolata a német nyelv történetének korszakaiban E fejezetben azt kíséreljük meg bemutatni, hogy hogyan ment végbe az igei aspektusparadigma fokozatos eltûnése a késõ középfelnémet (mhd.) korszakban (1450 körül), amely az igék genitivusi vonzatának szembetûnõ és nagyarányú csökkenésével járt együtt, s hogy milyen kapcsolata lehet mindennek a határozott és a határozatlan névelõ megjelenésével, az esetrendszer sorvadásával és az igeidõk számának növekedésével. Ily módon ez a fejezet nem csupán az aspektus szerepének és kifejezési eszközeinek puszta leírására korlátozódik, hanem annak más grammatikai kategóriákkal történõ kapcsolatát a német nyelv változásának dinamikájában törekszik bemutatni. Bár a szóban forgó folyamatokat a vonatkozó szakirodalom kimerítõen tárgyalja, az említett három esemény közötti összefüggés gondolatát csak Leiss és Abraham vetették fel (Leiss 1994, Abraham 1995a, 1995b). Okfejtésünkben a fenti kérdéseket ezen kutatók eredményeit felhasználva vizsgáljuk meg, rámutatva ugyanakkor azokra a pontokra is, amelyeken véleményünk eltér az említett szerzõk képviselte állásponttól. Az ófelnémet (ahd.) korszak óta a genitivusi vonzatú igék száma radikálisan csökkent. A mai németben az igék vonzataként elõforduló genitivus meglehetõsen marginális szerepet játszik: a nyelvjárásokban egyáltalán nem találkozunk vele, s legtöbbször a beszélt nyelvben (Umgangsschprache) is kerülik a használatát. Genitivusi vonzata a mai németben kevés igének van, s azok használata is inkább csak az írott nyelvre (Schriftsprache) 112

jellemzõ. A vonatkozó grammatikák és Schrodt munkái meggyõzõen szemléltetik, hogy a klasszikus középfelnémet korszakban a genitivusi vonzatú igék száma még jelentõs volt (Paul 1989, Schrodt 1992, 1994). Azokra a kérdésekre kell tehát választ kapnunk, hogy mi volt a genitivusi vonzatok ilyen nagymérvû visszaszorulásának az oka, melyek voltak azok a körülmények, amelyek ezt elõsegítették, és milyen új morfológiai eszközöket talált a nyelv az egykori genitivusi vonzatok szerepének betöltésére. Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatban megjegyzendõ, hogy a német – egyes germán nyelvektõl eltérõen – nem az esetrendszer teljes leépülésének irányába fejlõdött. Az ófelnémet korszaktól kezdõdõen a német fokozatosan elvesztette az aspektus lexikai-paradigmatikus formai jegyeit (pl. a ge- prefixumot), ami együtt járt ennek szintaktikai következményeivel. A mai német nyelv nem számít aspektusnyelvnek, és az ófelnémettel, illetve a középfelnémettel ellentétben nem mutat olyan szintaktikai jegyeket, amelyek az aspektusnyelveket jellemzik (Abraham 1994). (Ilyen többek között pl. az a sajátosság, hogy az aspektusnyelvnek számító lengyelben a befejezett igék nem vesznek részt az összetett jövõ idõ képzésében.) A gótban (és ez részben az ófelnémet nyelvállapotra is jellemzõ) nem beszélhetünk még a határozatlan névelõ kategóriájáról, s a késõbbiekben a határozott névelõ alapjául szolgáló mutató névmás is csak egyes esetekben (pl. az éppen megnevezett tárgyaknál, a fõnevesült, gyenge ragozású mellékneveknél vagy fõnévi összetételek mellett) volt használatos (Zsirmunszkij 1965: 242). A határozott névelõ szemantikailag a korai középfelnémet korszakban önnállósul, s használata is ekkor válik rendszeressé, ugyanakkor a határozatlan jelentés sok esetben még jelöletlen marad. A határozatlan névelõ kifejlõdése és ezzel együtt a határozott–határozatlan oppozíció névelõkhöz kötött formai megjelenése csak a korai újfelnémet korszakban következik be. A határozott–határozatlan kategória megjelenése és az esetrendszer egyszerûsödése, valamint bizonyos esetek használati arányának csökkenése (ami fõleg a genitivust érintette, errõl lásd Zsirmunszkij 1965: 213–214) nem kevés találgatásra adott alapot a névelõk funkciójával kapcsolatban (Behaghel 1923, Paul 1959, Holmberg 1993). Ezek a vélemények megegyeznek abban, hogy a névelõ kifejlõdésének okát mindegyikük az esetrendszer egyszerûsödésében véli felfedezni. Bár tagadhatatlan, hogy a németben az esetek száma csökkent, az összefüggés a két esemény között mégsem teljesen világos, amint erre Leiss is rámutatott (Leiss 1991: 1408). Az a feltételezés, miszerint a névelõ felesleges a fejlett esetrendszerû nyelvekben, mivel a melléknév és a fõnév közötti egyeztetés elegendõ az összetevõk között fennálló szintaktikai viszonyok jelöléséhez, a nyelvtipológa oldaláról ellenérvekbe ütközik. Az újgörög például fejlõdése során megõrizte mind a határozott névelõt, mind pedig azt a gazdag esetrendszert, amely már az ógörögben is létezett. Mindezek alapján úgy tûnik tehát, hogy a névelõ kategóriájának kialakulását nem lehet közvetlenül az esetrendszer változásaira visszavezetni. A jelen fejezetben azt a feltevést kívánjuk igazolni, hogy míg az aspektusrendszer létezett az ófelnémetben, az igevonzat-különbségek jelölték az igei bõvítmények határozottságát vagy határozatlanságát is. Amikor azonban a késõi ófelnémetben az aspektus morfológiai kifejezése háttérbe szorult, az eltérõ igevonzatok (azaz esetek) már nem voltak többé alkalmasak a határozottsági reláció jelölésére. A nyelvnek olyan morfémákra volt tehát szüksége, amelyek képesek voltak ezt a tartalmat egyértelmûen kifejezni. Ez végül a névelõk mejelenéséhez vezetett. Az elmondottakhoz hozzátartozik még egy esemény, amelyrõl a történeti nyelvtanok nem mindig tesznek ugyan említést, Leiss azonban beszámol róla (Leiss 1994). Ez pedig 113

az igei genitivusi vonzatok számának ugrásszerû, de rövid ideig tartó emelkedése a folyamatos igéknél, amely a korai újfelnémet korszakra tehetõ. Fontos megjegyezni, hogy amíg a perfektivitás fõ formai kifejezõjeként számontartott ge- prefixum jelen volt a perfektív igék morfológiájában, a duratív igék is könnyen felismerhetõek voltak. A perfektivitás e formai jegyének eltûnését követõen azonban a folyamatos igék egyértelmû azonosítása is kétségessé vált. Okunk van feltételezni, hogy a genitivusi vonzatok számának robbanásszerû emelkedése (amely éppen a folyamatos igékre korlátozódott) átmenetileg kompenzálta a perfektivitás paradigmatikus formai jegyének elvesztését, rövid idõre megteremtve ezzel a folyamatos igék azonosításának egy újabb lehetõségét. Az említett folyamattal kapcsolatban további kérdésként merülhet fel, hogy milyen következményekkel járt a perfektivitás formai jegyének elvesztése a nyelvi rendszer egészére nézve. Egyáltalán lehetséges-e, s ha igen, mi módon képzelhetõ el a fent vázolt, látszólag egyedi nyelvtörténeti események között olyan összefüggés, amely a mai németben az igei genitivusi vonzat státusának szinte teljes mérvû elvesztését eredményezte? Az alábbiakban a vázolt problémakört a következõ lépésekben tárgyaljuk: 1. a határozottság és a határozatlanság kifejezése a német nyelvtörténeti korszakokban, az igevonzatok közötti eltérések az ófelnémet, a középfelnémet és az újfelnémet között, a genitivus partitivus helyzete; 2. az aspektus és az igevonzat közötti kapcsolatok a német nyelv történetének korai szakaszában – analógiák és eltérések más nyelvekben; 3. az aspektus, az eset, a névelõ és a tempus kategóriájának korrelációja a német nyelv történetében.

1. Az eset disztribúciója a német nyelv történetének korai idõszakában 1. a) Az ófelnémet és a középfelnémet névelõ elõtti korszaka Az ófelnémetben és a középfelnémetben a határozott névelõ elõfordulása csakúgy, mint a határozatlan névelõé, meglehetõsen korlátozott volt. Az alábbi középfelnémet és ófelnémet nyelvállapotot bemutató szövegekben a fõnevek olyan kontextusokban fordulnak elõ, amelyek a mai németben minden esetben határozott vagy határozatlan névelõt kívánnának. A helyenként elõforduló mutató névmásoknak vagy számneveknek nincs még meg a mai németben megszokott jelentésük. Középfelnémet: 1. a) Határozott fõnévre utalás, az üresen hagyott hely: (_) a névelõ hiányát jelzi. ist (_) zwîvel (_) herzen nâchgebur über (_) mêr, über (_) sê, von (_) himile si (_) saelec wîp (_) sumeres, (_) morgens hin ze (_) herbergen ob in (_) ertrîche niht mêr fröuden wœre daz her dâ mit mohte heilen, alliu unfrôhiu herzen von (_) rouweclichem smerzen (Veldeke, Eneit 6471, 13268, 13273)

114

b) A határozatlan fõnévre való utalás (_) és az ein számnévi jelentésben. wir sin ein fleisch und ein blût – ichn vernam von (_) hochzîte in allen wîlen mâre nu uns got hât ein lîb geben – ich vernam von (_) swertleiten ichn wolde dâr nicht eine vâren – als ez (_) vrouwen wol gezam az der kunech Éneas daz rîche eine gewan – daz im nie weder maget noch wîb â vor nie sô lieb ne wart (Veldeke, Eneit 6600, 13222, 6607, 13238, 6625, 13453, 10988) Ófelnémet: 2. Határozatlan névmás névelõ helyett: daz eina, dhea einun godnissa, wir einon (egyedül mi), többes szám: eino zîti (bizonyos idõk), in einen buachon (egyes könyvekben). Az alábbi szövegekben a névelõ hiányát határozott kontextusban (_) jelöli. giuuîhit bistu in (_) uuîbon ioh untar uuoroltmagadon „áldott vagy te az asszonyok között” (Otfrid 8 (I,6) 7) Uuio uuard ih io sô uuirdig fora (_) druhtine, thaz (_) selba (_) muater sîn giangi innan (_) hûs mîn? „és honnét van ez nékem, hogy az én uramnak anyja jön az én házamba?” (Otfrid 8 (I,6) 9) Allo uuîhi in (_) uuorolti, thir gotes boto sageti, „a világon a legszentebbnek mondanak téged Isten hírnökei” Nu singemes alle mannolîh bî (_) barne: uuola (_) kind diuri, forasago (_) mâri! „mostantól fogva boldognak mondanak minden nemzetségek” (Otfrid 8 (I,6) 13) A fentebb az eset, valamint az aspektus által befolyásolt határozottság összefüggésérõl mondottakat azzal egészíthetjük ki, hogy a folyamatos jelentésben szereplõ igék, pl. thenken vonzataként accusativust, a befejezett igék, pl. gedenken vonzataként genitivust feltételezünk. A következõkben azt vizsgáljuk meg, mennyiben tekinthetõ ez érvényesnek. Elõször lássunk példát a befejezett jelentésre: Középfelnémet: 3. in wirdet vile ture, den schalken, des si hânt gedâht, daz si mit schiffen bî der naht hine entrinnen wolden,... (Veldeke, Eneit 6489; idézi: Schrodt 1992: 374) A fenti példában szereplõ perfektív elõképzõs ige genitivust vonz, amit a des vonatkozó névmás is nyilvánvalóvá tesz. A következõ példában (4) az ófelnémet szerzõ a latin 115

videtur (tûnik) igét a látszólag folyamatos (prefixumot nem tartalmazó) thenken igével fordítja. Az alábbi idézetben azonban a thenken ige valójában befejezett jelentésben szerepel, amit a latin eredeti is nyilvánvalóvá tesz: „...quid vobis videtur” (Mt 26,66) conjunctivus! – „mit gondoltok”. Otfrid az ige mellett a vonatkozó névmás accusativusi alakját: waz használja. A függõ kérdésben szereplõ thesses alak arra mutat, hogy a waz vonatkozó névmás genitivusban is állhatna. Ófelnémet: 4. Waz er selbo hiar nu quît, thaz eigut ir gihôrit, mannilîh nu thenke waz innan thesses thunke! „Most hallottátok amit õ maga mondott. Mit gondoltok?” (tkp. ’mindenki gondolkozzon el rajta, hogyan ítéli ezt meg’) (Otfrid 4.19, 67; idézi: Schrodt 1992: 374) 5. Thie buah duent thaz mâri, theiz sambazdag thô wari, thô Krist thes wolta thenken, this [GEN] / thiz [?ACC] selba wuntar wirken. „Az írások beszélik el azt, ami ott szombaton történt, amikor Krisztus csodát akart tenni.” (Otfrid 3.20,55; idézi: Schrodt 1992: 373) Az elõbbi példánál (5), akárcsak az elõzõ (4) esetében a thenken igét tekinthetjük perfektívnek,59 amelynek az idézetekben, ’kifejezi a szándékát’, ’eldönti magában’ a jelentése (vö. sv. tänka – szándékozik). A következõ példában (6) a thâhta ’fontolóra vesz’, ’mérlegel’ jelentésben, azaz látszólag mint folyamatos ige szerepel. Az ige accusativust vonz, figyelembe véve viszont, hogy bõvítménye tõle függetlenül elõre meghatározott, inkább a genitivusi vonzat tûnne helyénvalónak. Ófelnémet: 6. Er thâhta imo ouh in gâhi thia managfaltûn wîhi, joh thia hôhun wirdi; ni wolta thaz wurdi. „Õ hirtelen (!) elgondolta magában ezt a nagy szentséget és magasztosságot, ami ebbõl jöhet létre.” (Otfrid 1.8, 13; idézi: Schrodt 1992: 374) A fenti esetekhez (4, 5) hasonlóan itt is accusativust találunk. Az állítmányt tekinthetjük perfektívnek, ha a következõ értelmezést elfogadjuk: József (= er (thâhta)!) tényként értelmezte Mária állapotát, és a megváltást is, ami majd ebbõl az állapotból fakad. Ebben az esetben tehát a thâhta imo in gâhi kifejezést ingresszívként, és mint ilyet perfektívként foghatjuk fel, amely az adott esetben accusativust vonz, és ez a bõvítmény határozottságára utal. A fent elmondottak alapján az alábbi következtetéseket vonhatjuk le: az accusativusi vonzat elõzetes feltételezésünkkel ellentétben mind perfektív, mind pedig imperfektív igék, illetve olvasatok mellett lehetséges. A kettõ között a különbség abban áll, hogy a perfektív ige (olvasat) accusativushoz kapcsolódva a bõvítmény határozottságát, míg az imperfektív ugyanilyen eset mellett a bõvítmény határozatlanságát jelöli. Az ó116

felnémet és a középfelnémet korszakban a genitivusi vonzat perfektív vagy aspektuálisan kétértelmû, de az adott szövegben perfektív jelentésben szerepelõ igék (olvasatok) mellett mindig a bõvítmény határozatlanságát jelöli. Ezt a megállapítást azok a példák is alátámasztják, amelyekben az igék szerkezetüknél fogva (egyszerû felépítésû igék, amelyek nem tartalmaznak perfektív ge- prefixumot) épp ennek ellenkezõjét látszanak igazolni. 1. b) Az igei genitivusi vonzat A következõ középfelnémet igéknek mindegyike genitivusi vonzatú volt: 7. a) kétargumentumú: (be)gern (kíván), (ge)ruochen (aggódik), geniezen (sikere van), ergetzen (felejtet, kárpótol), beginnen (elkezd), entgelten (hátrányt szenved), vergezzen (elfelejt), bîten (vár), warten (figyel, szemmel tart), hüeten (õriz), walten (ural), pflegen (dolga van vmivel), gehügen (gondol vmire), (ge)dingen (reménykedik), vâren (törekszik vmi elérésére), darben (nélkülöz), (be)dürfen (nélkülöz), enbern (nélkülöz), jehen (állít, megvall), swern (esküszik), zîhen (húz) b) háromargumentumú (visszaható is): gelouben (megszüntet), genieten (vmivel foglalkozik), underwinden (beleavatkozik) c) kétargumantumú (személytelen): mich be-/verdriuzet, bevilt, betrâget (bosszant), gelüstet (megkíván), mir gebristet, gebricht (hiányzik). A középfelnémet nyelvállapotot bemutató egyes grammatikákban (Paul–Wiehl–Grosse 1989: 341), valamint Behaghel és Schrodt munkáiban a genitivusi vonzattal rendelkezõ igék igen gazdag listáját talájuk (Behaghel 1923: 564–606, Shrodt 1994). A fenti igék (talán a 7. c) alatt szereplõ egyes igék kivételével) nem fordulhatnak elõ partitív jelentésben. Megfigyelhetõ, hogy a felsorolt genitivus-vonzatú igék többsége prefigált. 1. c) A középfelnémet és az újfelnémet igevonzatok közötti eltérések Az alábbi táblázatok a középfelnémet és a mai német igevonzatok különbségeit szemléltetik. 8. Genitivus helyett accusativus: Argumentumszám 1 1

Korai újfelnémet: genitivus eines Heimes (be)gehren eines Verhältnisses pflegen

Mai német: accusativus ein Heim begehren ein Verhältnis pflegen

9. Genitivusi vonzat helyett elöljárós szerkezet: Argumentumhelyek 1 2 (1) 2 (1) 1 2 (1)

Korai újfelnémet: genitivus der Gefallenen gedenken sich des Sommers erinnern sich Peters entsinnen einer Aufgabe vergessen sich einer Sache wundern

Mai német: elöljárós szerkezet an die Gefallenen denken sich an den Sommer erinnern sich an Peter entsinnen auf eine Aufgabe vergessen sich über eine Sache wundern

117

A fenti táblázatok alapján úgy tûnik, hogy a korai újfelnémetben igevonzatként megjelenõ genitivus az esetek túlnyomó többségében mindig perfektív predikátumokkal együtt, vagy olyan igék mellett jelenik meg, amelyek perfektivizáló vagy terminatív prefixumokat (10) tartalmaznak. Errõl az összefüggésrõl Schrodt, Donhauser és Leiss is beszámolnak (Schrodt 1994, Donhauser 1992, Leiss 1991). 10. igei prefixumok: ge-, er-, ent-, ver-; perfektivizáló elöljárószók: aus-, vor-, auf-, an-; igei határozók: weg-, tot-, krank-, vorüber-, hinein- stb. Abból kiindulva, hogy az egyszerû (prefixumot nem tartalmazó igék) általában folyamatosak, a prefixumos igék pedig befejezettek, logikusnak tûnhet az a feltételezés, hogy az igei prefixumok, illetve a prepozíciók szerepet játszanak a határozottság szempontjából még nem jelölt névszói bõvítmények határozottá tételében. Ebbõl arra következtethetünk, hogy a mai németben a perfektív prefixumok és a határozott vagy ún. erõs60 névszói bõvítmények (pl. határozott tárgy) között igen szoros az összefüggés. (Jegyezzük meg, hogy a határozott névszói bõvítményeknek a történeti feljlõdés egy bizonyos szakaszában komoly szerepük volt a határozott névelõ kifejlõdésében.) Úgy tûnik továbbá, hogy azokban az esetekben, amelyekben megvolt az alternatívája a genitivusi vonzat elöljárószavas szerkezettel történõ helyettesítésének, az elöljárószó vette át a perfektív igei prepozíció szerepét is. A terminatív jelentésû igei prefixum vagy az elöljárószó + az accusativus összefüggésben van a határozatlansággal az eredetileg genitivust tartalmazó predikátumok esetében. Mivel az accusativusnak aspektuális szempontból nincs meghatározó szerepe, úgy tûnik, az a funkciója, hogy az igekötõ terminatív vagy lokatív jelentését támogassa, amely csakúgy, mint a fenti esetben, határozatlanságot eredményez. Megállapításainkat az alábbi táblázat (11) foglalja össze: 11. Az eset, a perfektivitás és a határozottsági reláció összefüggése

Eset Elöljárószó Perfektív (elõképzõs) ige

„Erõs” névszói bõvítmény [határozottság +] accusativus

„Gyenge” névszói bõvítmény [határozottság –] accusativus

accusativus

–

–

genitivus

A mai némettel ellentétben az ófelnémetben és részben a késõi középfelnémetben az aspektuálisan jelölt (prefixális, perfektív) igék szabadon kapcsolódhattak a határozott vagy a határozatlan bõvítményekkel. A folyamatos igék azonban csak határozatlan bõvítménnyekkel kapcsolódhattak. 1. d) A genitivus és az accusativus a németben, a genitivus partitivus helyzete A fentiekben bemutattuk az accusativus és a genitivus elõfordulása, és határozottsággal való kapcsolata közötti különbségeket, valamint rámutattunk az igei genitivusi vonzat és az aspektus szoros összefüggésére. A továbbiakban újabb elemekkel egészítve ki az esetrõl, a határozottságról és az aspektusról eddig elmondottakat, kitérünk a genitivus partitivus helyzetének tisztázására is. 118

A mai német nyelv standard változatában – mint erre a fentiekben már utaltunk – meglehetõsen kevés igének van genitivusi vonzata, s a genitivus igei vonzatként való elõfordulása sem a német nyelv egyes dialektusaira, sem pedig annak regiolektusaira nem jellemzõ (Abraham 1993b, 1995b). Az igék bizonyos szemantikai osztályainál ugyanakkor gyakori a genitivus. Ilyen osztály például a táplálkozást vagy az ivást jelentõ igéké, amelyek bõvítményeként gyakran fordulnak elõ megszámlálhatalan fõnevek. Az ilyen igék mellett általában genitivus partitivus áll, amely a táplálkozás, illetve az ivás során elfogyasztott mennyiség határozatlanságára utal. Az accusativusi vonzat ugyanezen igék mellett kevésbé jellemzõ és speciális jelentéssel bír: azt jelöli, hogy a cselekvés (evés/ ivás) egy meghatározott mennyiségre irányul, amelyet a cselekvés „ki is merít”, azaz elfogy az étel vagy az ital. Az alábbi példában szereplõ an(t)bitan (vö. holl. ontbijten – ’megreggelizik’) ige eredeti jelentése ’elfogyaszt, megeszik’, genitivus mellett azonban ’beleharap’, ’megkóstol’, amint azt a következõ példa is alátámasztja (12). 12. Ószász: ...Sô thô the treulogo that môs antfeng endi mid is muþu anbêt, sô afgaf ina thô thiu godes craft „Mikor pedig az áruló enni kezdett és beleharapott (a kenyérbe) elhagyta õt Isten ereje.” (Heiland 4620; idézi: Schrodt 1992: 382) A 12. példa jelentése szerint az áruló (Júdás) az utolsó vacsorán beleharap a kenyérbe, amelynek elfogyasztása a történet lényegi eleme. Amint ez megtörténik, elhagyja õt Isten ereje. A perfektív prefixumos ige ebben az esetben nem azt jelöli, hogy a cselekvõ elfogyasztotta az egész mennyiséget, hanem csak azt, hogy beleharapott a kenyérbe. Az ige jelentése tehát komponenciális és nem komplexív. Hasonlóképpen a drinkan ige mellett is gyakran áll genitivus, de ez nem azért van így, mert határozatlan mennyiségre történõ utalásnál automatikusan genitivus használatos, ahogyan Schrodt feltételezi (Schrodt 1992), s nem is más strukturális okok miatt, ahogyan Belletti gondolja (Belletti 1988), hanem azért, mert a drinkan ige bõvítményeként szereplõ fõnév megszámlálhatatlan mennyiségre utal (13. a, b). 13. a) genitivus partitivus uuateres drinkan „inni a vízbõl” b) drincan suôties brunnan „inni az édes kútból” Hasonló kifejezések Luthernél: „iß des brots, seines brunnes trinken”, de egyes XVIII. századi költõknél (pl. Goethe) is elõfordulnak: „trank des Wassers, sorgsam brachte die Mutter des klaren herrlichen Weines” (J. W. Goethe, Hermann und Dorothea). Az újfelnémetben a partitív jelentést: ich trinke des Wassers elöljárószavas szerkezettel is kifejezhetjük: ich trinke vom Wasser, iß vom Brote, trink vom Weine (a mai németben a genitivust nem tartalmazó megoldás a gyakoribb). A német nyelv korábbi korszakaiban a genitivus partitivus igen elterjedt volt mértéket jelölõ fõnevek után is: ein stücke brôtes, 119

ein faL wines, az újfelnémetben azonban ezen kifejezések mellett egyre gyakrabban a fõnév ragozatlan (az alanyesettel vagy a tárgyesettel megegyezõ) formája kezd szerepelni: ein Stück Brot, ein FaL Wein, ami végül általánossá válik (Zsirmunszkij 1965: 214). Most vessünk össze két, a trinken igét tartalmazó, eltérõ szerkezetet: 14. a) Ich wurde krank, weil ich das/ein Glas des Wassers (gen) getrunken habe. b) Ich wurde krank, weil ich das/ein Glas vom Wasser (praep+dat) getrunken habe. A 14. a) példánál ugyanazon ige mellett genitivust, a 14. b)-nél elöljárós szerkezetet és dativust találunk. A fenti példánál az esetet tehát nem a trinken ige határozza meg. A genitivus partitivus megjelenésének a fenti mondatban (14. a) az az oka, hogy a menynyiségjezõ fõnévvel: Glas egy megszámlálhatatlan fõnév: Wasser kapcsolódik. Mellékesen jegyezzük meg, hogy a genitivus partitivusban álló fõnév mindig határozatlannak számít, annak ellenére, hogy határozott névelõvel is elõfordulhat: ich trinke des Wassers. Ez megerõsíti azt a feltételezésünket amelyre már fentebb is utaltunk, hogy a genitivus partitivus megjelenése az adott igés szerkezetben Belletti véleményével ellentétben (Belletti 1988) nem az ige függvénye, tehát nem tekinthetõ ún. állandó igei vonzatnak. A mai németben – amint azt a fenti példák is alátámasztják – a genitivus használata jelentõsen visszaszorult, s ez nemcsak a genitivust mint igei vonzatot érintette, hanem kiterjedt a genitivus partitív funkciójára is. A genitivusi vonzatok számának csökkenése különösen a kétargumentumú igék és szerkezetek (16) esetében szembetûnõ. A háromargumentumú igék (15) többségükben viszont a mai németben is megõrizték eredeti genitivusi vonzatukat. Ezek többsége a szakirodalomban ún. genitivus criminisként (Duden 1984: 591) számontartott csoportba tartozik. 15. anklagen, beschuldigen, bezichtigen (megvádol), verdächtigen (gyanúsít) Heidolph az akadémiai nyelvtanban rámutat, hogy a mai németben genitivusi vonzattal rendelkezõ néhány kétargumentumú ige és határozói szerkezet többségének szemantikájában még jelen van a partitív elem (Heidolph 1981: 348). Ezek közül egyesek a privatív igék osztályába tartoznak (16. a). Megfigyelhetõ, hogy a 16. a) és 16. b) bõvítményei 16. c)-vel ellentétben legtöbbször határozatlanok: elvont vagy megszámlálhatatlan fõnevek. 16. a) bedürfen (rászorul), entraten (nélkülöz), entbehren (nélkülöz), ermangeln (híjával van) b) (un)kundig sein ((in)kompetens), gewiss (biztos), mächtig (képes) c) (un)fähig (képtelen/képes), verdächtig (vminek a gyanújában áll), geständig (vmit beismerõ), schuldig (bûnös) Lássunk most példákat arra, hogy mely esetekben volt meg a lehetõsége az accusativus használatának a genitivus helyett, és vizsgáljuk meg az accusativus és a genitivus közötti jelentéskülönbségeket az egyes igék esetében. A következõ példában (17) a genitivus helyett azért használatos az accusativus, mert a kontextus a bõvítmény határozottságára utal. Mindez összhangban van az accusativus genitivus rovására történõ használatának egyre terjedõ tendenciájával is, ilyen esetekben ugyanis gyakran huuat volt használatos huues helyett.

120

17. Ószász: ne mornont an iuuuomu môde, huuat gi eft an morgan sculin etan eftho drinkan „ne aggodalmaskodjatok a ti lelketekben, mit fogtok reggel enni vagy inni” (Heiland 1663; idézi: Schrodt 1992: 382) Amennyiben a cselekvés elõre elgondolt, és tárgya meghatározott, szintén accusativus használatos: 18. Ószász: ...ik nimu thene kelik an hand, drinku ina (acc.) thi te diurþu „kezembe veszem ezt a kelyhet, és iszom a te dicsõségedre” (Heiland 4764; idézi: Schrodt 1992: 382) A 18. példában a kelik (kehely) meghatározott és „kimeríthetõ” mennyiségre utal, ami az accusativus használatát indokolja. Lássunk most egy másik igét. Schrodt felhívja a figyelmet arra, hogy az ószász niotan (amely etimológiailag az ófelnémet niozzannak felel meg) vonzata kétféle lehet, aszerint, hogy bõvítménye határozott, vagy határozatlan-e. Mivel az ige folyamatos, a 19. b) példánál a genitivusi vonzat a bõvítmény thera hemwisti határozatlanságra utal annak ellenére, hogy elõfordul benne a thera mutató névmás. A konkrét határozottság esetében 19. a) ugyanakkor a bõvítmény: drûtscaf accusativusban áll. Ófelnémet: 19. a) bõvítmény accusativusban Ewiniga drûtscaf niazen se iamer, sôsô ih quad, in himile zi wâre mit Ludowige thare „örök közösséget élveznek õk, mint mondottam, ott az égben Ludwiggal” b) bõvítmény genitivusban So thu thera heimwisti niuzist mit gilusti so bistu gote liober, ni intratist scadon niamer „ha otthonodban örömed telik, kedves leszel Isten elõtt, és nem kell kártól tartanod” (Ludwig 18,45; idézi: Schrodt 1992: 386) Az ószászban (Heiland) és az ófelnémetben (Otfrid) az etan (enni) ige mellett nem használatos genitivus, amennyiben a cselekvés tárgya határozott, vagy egyszer már történt rá a szövegben utalás. Amennyiben az etan ige a perfektív frinlistan (megeszik, felfal) értelmében fordul elõ, kizárólag accusativus vonzata lehet, függetlenül attól, hogy tárgya határozott-e, vagy sem. A gót nyelvben hasonló a helyzet: az itan ige genitivus partitivust vonz, ha tárgya megszámlálhatatlan fõnév (fentebb leszögeztük, hogy a meg121

számlálhatatlanság mindig határozatlansággal jár együtt), míg a perfektív fraitan mindig accusativusi vonzattal fordul elõ függetlenül a cselekvés tárgyának határozottságától vagy határozatlanságától. Ebbõl az következik tehát, hogy az accusativus kétértelmû a bõvítmény határozottságának szempontjából, míg a genitivus egyértelmûen a bõvítmény határozatlanságára utal. Most térjünk át az igék egy másik osztályára. Az érzékelést jelentõ igék közül középfelnémet denken (gondol, hisz, vél) szinte teljesen elvesztette accusativusi vonzatát. Egy ilyen vonzatváltás gyakran együtt jár az ige szemantikai átértelmezõdésével is. Schrodt kutatásainak eredménye azt igazolja, hogy azokban az esetekben, amelyekben a morfológiailag egyszerû felépítésû folyamatos ige prefixummal perfektivizálódik (pl. gedenken) vonzatként mindkét eset: az accusativus és a genitivus is elõfordulhat (Schrodt 1992: 388). Az alábbi táblázat a denken ige prefixumos származékait, és azok eltérõ jelentéseit szemlélteti a középfelnémetben különbözõ vonzatok mellett. Láthatjuk, hogy az igék vonzataként mind genitivus, mind pedig accusativus elképzelhetõ. Ez a határozottság tekintetében csak abban az esetben vezet kétértelmûséghez, ha a bõvítmény perfektív ige mellett accusativusban áll (20 – bal oldali oszlop). Amennyiben imperfektív ige mellett a bõvítmény genitivusban áll, az mindig egyértelmûen határozatlanságra utal. 20. A vonzat, a jelentés és a határozottság összefüggése a középfelnémet denken igénél

bedenken erdenken gedenken verdenken voldenken überdenken

A bõvítmény határozottsága: +/– [+accusativus] megfontol kigondol, elgondol kigondol megragadja vmi értelmét végiggondol elfelejt

A bõvítmény határozottsága: – [+genitivus] kikövetkeztet kér megemlékezik visszaemlékezik – –

Tekintsük át a lehetséges vonzatkonfigurációkat a mai németben: háromargumentumú predikátumok: 21. a) b) c) d) e) f) g) h)

(ACC + GEN + V1) (ACC + PO + V2)61 (DAT + ACC V3) (DAT + GEN + V4) *(DAT + DAT +V5) *(GEN + GEN + V6) (DAT + PO + V7) (PO + PO’ + V8)

– jn des Diebstahls bezichtigen – jn um Feuer ansprechen – jm all sein Geld abgewinnen – sich des Sieges sicher sein – jm für die Einladung danken – sich bei jm für etw bedanken

kétargumantumú predikátumok: 21. i) (ACC + V9) j) (GEN+V10) k) (DAT + V11) 122

– jn anlügen – eines Arztes bedürfen – sich jm angleichen

l) (POacc + V12) m) *(PO gen + V13) n) (POdat + V14)

– an jn denken – an einem Buch arbeiten

A fenti összegzéshez a következõ megjegyzések fûzhetõk: a háromargumentumú predikatívumok esetében a nem realizált (a felsorolásban csillaggal jelölt) eseteket nem számítva 6 esetbõl 5-ben jelenhet meg accusativus, a 21. g) és a 21. h) csoportokat jóllehet nem bontottuk további alcsoportokra külön-külön az egyes vonzatok szerint, az accusativusi vonzat a 21. g)-nél és a 21. h)-nál is igen gyakori, ezzel ellentétben azonban genitivusi vonzatra a 21. h)-nál alig van példa: neidisch sein auf – wegen, a 21. a)-hoz meglehetõsen kevés ige tartozik, ezek az igék az elõzõekben már említett genitivus criminis csoportba tartoznak, a háromargumentumú predikátumoknál a 21. d)-re szintén kevés a példa: sich bewusst sein, sich gewiss sein, sich sicher sein. Egyes szerzõknél ez a vonzatkonfiguráció külön nem is szerepel (Abraham 1995a). A kétargumentumú, genitivusi vonzatú igék (21. j) száma szintén korlátozott. Egyes ilyen igék vonzataként a genitivus (ún. genitivus separationis) ablativusi szerepben áll: begeben sich (lemond, tartózkodik), enthalten sich (tartózkodik), entledigen sich (leráz) erwehren sich (védekezik), más esetekben az érzelem okozóját jelölõ ún. genitivus casuae maradványaival van dolgunk: erfreuen sich (örvend valaminek), erbarmen sich (megkönyörül), schämen sich (szégyenkezik). Míg a genitivusi vonzat a fenti listában meglehetõsen szerény mértékben képviselt, az elöljárószavas igei bõvítmények (PO) gyakoribbak: a háromargumentumú predikátumok közül 6 esetbõl 3-ban elõfordulnak (21. b, g, h) s figyelembe véve azt, hogy 21. a) és d) a számszerûséget tekintve csak marginális esetek, ez az arány jelentõsnek mondható. Érdemes megfigyelni azonban, hogy kétargumentumú igék esetében prepozicionális bõvítmények csupán accusativusszal és dativusszal kapcsolódnak, genitivusszal azonban nem,62 ez a konfiguráció tehát üresen marad. Az, hogy a genitivus ma nem szerepel prepozicionális bõvítményként, logikusnak tûnik, ha meggondoljuk, hogy a genitivusi vonzatok egy részét a nyelvi változás során éppen a prepozicinális bõvítmények váltották fel, melyeknek komponenciális tagjaként azonban természetesen nem a genitivus, hanem az accusativus (9) vagy a genitivus partitivus esetében a dativus szerepelt (14. a, b). A genitivusról eddig elmondottak alapján érthetõ, hogy miért tartják alapvetõen fõnévi vonzatú (nomenregiert), míg az accusativust igei vonzatú (verbregiert) esetnek (Abraham 1995a). Ez a különbségtétel a mai németre vonatkozik, amelyben a genitivus valóban fõnévi vonzatként gyakori, kevésbé érvényes azonban a német nyelv korábbi szakaszaira, amelyekben ez az eset igei vonzatként is jelentõs szerepet játszott. A fentiekben már rámutattunk az igei genitivusi vonzatnak, a genitivus partitivusnak és az accusativusnak az aspektus és a határozottság kategóriájával való kapcsolatára. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy ezek az esetek milyen helyeket foglalnak le a mondaton belül. Lássuk a következõ példákat. A példákban szereplõ mellékmondatokban a fókuszt nagybetûvel jelöltük. A német nyelvet Abraham és Cinque véleményével megegyezõen ún. SOV nyelvnek tekintjük (Abraham 1992b, Cinque 1993). 22. igei genitivusi vonzat: a) dass ich den Minister des VERRATS <*heute> verdächtige b) ? dass ich des Verrats (gen) den MINISTER (acc) verdächtige c) *dass ich des VERRATS (gen) den Minister (acc) verdächtige 123

23. genitivus partitivus: a) weil ich das/ein Glas des Wassers (gen) trinke b) weil ich das/ein Glas vom wasser (POdat) trinke 24. accusativus a) dass ich Christine um ihr AUTO <*heute> bitte b) ? dass ich um ihr AUTO CHRISTINE bitte c) *dass ich um ihr AUTO Christine bitte A 22. példa egy háromargumentumú (ún. genitivus criminis csoportba tartozó) igét tartalmaz. Az elõzõekben már szóltunk arról, hogy az igéknek ez egy olyan szûk csoportja (15), amely megõrizte eredeti genitivusi vonzatát. Azokban az esetekben, amelyekben a régi genitivusi vonzat megmaradt, az a mellékmondatokban mindig az igéhez legközelebb álló helyet köti le, amint ez a 22. a)-nál is megfigyelhetõ. Ezekben az esetekben a fókusz (példáinkban a nagy betûvel jelölt rész) a mellékmondaton belül mindig az ige legközelebbi bõvítményére esik.63 22. a)-t 22. b)-vel és 22. c)-vel összevetve nyilvánvalóvá válik, hogy grammatikai szempontból csak a 22. a) teljesen kifogástalan. Míg 22. b)-nél a fókusz helye változatlan marad, a mellékmondati szórend megsértése kétségeket ébreszt a szerkezet helyességét illetõen. 22. c) azonban mind a mellékmondati szórendet megsérti, mind pedig a fókuszt megváltoztatja, ami a szerkezet egyértelmû agrammatikusságához vezet. Figyeljük meg, hogy a genitivusban álló bõvítmény az igétõl határozószó közbeékelésével nem választható el (22. a). A fentebb az igei genitivusi vonzat szórendi helyére vonatkozó megállapítások érvényesek a genitivus partitivusra (23. a) és a vele azonos szerepben elõforduló elöljárószavas szerkezetre is (23. b). A genitivusi vonzat és a prepozíciót tartalmazó szerkezet szintén az ige legközelebbi bõvítményei. A 22. alatt szereplõ genitivusi bõvítmény kapcsán elmondottak vonatkoznak a 24. a), b), c) alatt szereplõ prepozicionális bõvítményre is. Eszerint tehát az igei bõvítményként megjelenõ elöljárós szerkezeteknek a genitivusban álló igei bõvítménnyel azonos szórendi helyük volt. Mindez arra mutat, hogy a helyettesítésnek a szintaktikai pozíciót tekintve is megvolt a lehetõsége. Ez megtörtént a hollandban és a frízben is, amelyekben az egykori genitivusi vonzatokat a német nyelvjárásokhoz hasonlóan mindenütt elöljárószavas szerkezetek váltották fel.

2. Az aspektus, az igevonzat és a határozottság kapcsolata a német nyelv történetének korai szakaszában. Analógiák és eltérések más nyelvekben Az alábbiakban a következõ kérdéseket kívánjuk tisztázni: a) mit értünk azon, hogy az aspektus és az igevonzat között kapcsolat lehetséges; b) mi a bizonyíték arra, hogy a névelõk kompenzálják az aspektusrendszer eltûnését, illetve adott esetben a perfektivitás paradigmatikus jegyének elvesztését. Kezdjük néhány általános tipológiai megállapítással. Azt, hogy az aspektus, az eset és az ige bõvítményének határozottsága között bizonyos feltételek mellett kapcsolat van, a következõ tipológiai szabályszerûségek valószínûsítik: Úgy tûnik a fejlett aspektusrendszer és a névelõ grammatikai kategóriája egymással komplementáris disztribúcióban állnak abban az értelemben, hogy ha egy adott nyelvben az aspektusjelentések kifejezése formai jegyekhez köthetõ és rendszeres, akkor abban a nyelvben valószínûleg nincsenek névelõk. Ez a helyzet az oroszban, a lengyelben 124

(a szláv nyelvekben általában a bolgár és a macedón kivételével, amelyekben vannak névelõk), valamint az indiai nyelvekben (Chatterjee 1988), a gótban és az ófelnémetben (sõt bizonyos mértékben a finn is ide tartozik). Mindezek alapján feltételezhetõ, hogy az ige vonzata (figyelembe véve az egyes eseteknek a határozottsághoz és a határozatlansághoz való viszonyát) az összekötõ kapocs az aspektus és az igei bõvítmény határozottsága között. A vonzatkülönbségek ugyanis elegendõek az igei bõvítmény határozottságának vagy határozatlanságának jelöléséhez, amíg az aspektus kifejezésének formai jegyei az adott nyelvben megvannak. Ennek igazolására jó példa a szláv nyelvek többsége, de a gót és az ófelnémet is. Általános az egyetértés abban, hogy a klasszikus indoeurópai nyelvek, a proto-indoeurópai nem elõidejûségen alapuló aspektuális rendszerét tükrözik (a vonatkozó irodalmat lásd Chatterjee 1988: 6, Bihari 1961: 462–465). A neolatin nyelvek arra vonatkozóan szolgálnak bizonyítékul, hogy a határozott névelõ megjelenésének az adott nyelvben nem feltétlenül az aspektusrendszert érintõ változások eredményének kell lennie. Amennyiben azonban az adott nyelvben az aspektusrendszer leépül, és mintegy ennek következményeként megjelenik a névelõ kategóriája, a határozott névelõ fejlõdik ki elõször. Lehetséges az is, hogy az adott nyelvben a határozatlan névelõ ezt követõen ki sem fejlõdik, ahogy ez pl. az izlandiban vagy az óírben történt, amelyekben csak a határozott névelõ van meg. Ha azonban mind a határozott, mind pedig a határozatlan névelõ megjelenik, elméletileg semmi akadálya nincs annak, hogy ez mind az egyes, mind pedig a többes számban megtörténjék, ahogyan azt egyes spanyol vagy délnémet dialketusokban (pl. az osztrák karintiaiban) tapasztaljuk. A bolgár, amelyben a többi szláv nyelvvel ellentétben határozott névelõ és fejlett aspektusrendszer is van, nem tekinthetõ ellenpéldának, mivel ebben a névelõ areális alapon (vö. balkáni nyelvszövetség) fejlõdött ki, talán a közeli görög hatására. Ez a nyelv esetrendszerét jelentõs mértékben redukálta, ugyanakkor megõrizte az összetett aspektusrendszert, ami szintén alkalmatlanná teszi arra, hogy ellenpélda legyen. Az elmondottakra ellenpélda egy olyan nyelv lehetne, amely teljesen leépítette aspektusrendszerét, de nem fejlõdött benne ki a névelõ grammatikai kategóriája. Az olyan nyelvek, amelyekben fejlett aspektusrendszert és névelõket is találunk, csupán kétszeresen jelöltnek tekintendõk. Azt, hogy az igék aspektusa és bõvítménye között kapcsolat van, a generatív nyelvészetben UOD-nek (unspecified object deletion) nevezett szabály is megerõsíti. Ennek értelmében azokban a nyelvekben, amelyek képesek az aspektus morfológiai kifejezésére a befejezett tranzitív igék bõvítmény nélküli használata agrammatikus szerkezetet eredményez, míg a folyamatos tranzitív igék esetében ez nem érvényes (Chomsky–Lasnik 1993, Rasszudova 1984: 152, Jadrov 1997: 220). 25. a) [perf–] Wczoraj czyta³em b) [perf+] *Wczoraj przeczyta³em A 26. arra példa, hogy az aspektus és a határozottság között is kapcsolat van, [perf] a perfektivitás, [det] pedig a határozottság (determináltság) jegyeket jelöli. = [–det] êîëîòü (impf.) 26. a) [perf–] Îí êîëîë äðîâà (acc) b) [perf+] Îí ðàñêîëîë äðîâà (acc) = [+det] ðàñêîëîòü (pf.) Az oroszban, akárcsak a szláv nyelvek többségében, nincsenek névelõk, ugyanakkor megvannak az eszközei a határozottság kifejezésére, amint ezt a 26. a), b) szemlélteti. Az 125

igei bõvítmény határozottságára az ige morfológiája utal. A folyamatos igék általában (mint például jelen esetben a êîëîòü accusativus mellett) a cselekvésre általánosan utalnak. Ilyen esetekben a bõvítmény is határozatlan. Az accusativus befejezett ige vonzataként azonban gyakran a bõvítmény határozottságára is utal. A következõ példában (27) szereplõ perfektív ige mellett 26. a), b)-vel ellentétben genitivusi vonzat is elképzelhetõ (27. a). 27. a) [perf+] Îí ïðèí¸ñ ïàïèðîñ (gen) [–det] b) [perf+] Îí ïðèí¸ñ ïàïèðîñû (acc) [+det] (példák: Abraham 1995a: 14) 27. a)-nál a genitivusi vonzat perfektív ige mellett a bõvítmény határozatlanságát jelöli. Ennek azonban Abraham véleményével ellentétben nem az az oka, hogy az inherens perfektív igéknél a bõvítmény határozatlanságát mindig a genitivus, határozottságát pedig az accusativus jelzi, míg a prefixummal perfektivizálódó igék esetében erre az eszközre nincsen szükség (ott a bõvítmény határozottságára azonos vonzat, pl. accusativus mellett maga az ige morfológiája utal, pl. 26. a). Abraham tévedése abban rejlik, hogy az orosz ïðèíåñòè nem inherens perfektív ige, mint ahogyan nem igaz az sem, hogy szerkezetében prefixum nincs jelen (Abraham 1995a: 14). A ïðèíåñòè esetében a perfektivitást éppen a ïðè- prefixumnak a szemantikájában konkrét irányvektort tartalmazó íåñòèhez való kapcsolódása eredményezi. Az ige morfológiája tehát egyértelmûen utal a perfektivitásra. A bõvítmény határozatlansága a 26. a)-ban a genitivus partitivusi jelentésébõl fakad, amely – amint erre korábban már rámutattunk – mindig határozatlansággal jár együtt. Hasonló példák a lengyelbõl is hozhatók, ahol a 28. a), b) között ugyanolyan kapcsolat áll fenn, mint 27. a), b) között. 28. a) [perf+] Podaj mi wody! [det–] b) [perf+] Podaj mi wodê! [det+] (példák: Przy³ubscy 1987: 32) Nem igaz az sem, hogy az inherens imperfektív igék a szláv nyelvekben genitivusszal nem kapcsolódhatnak, ahogyan ezt egy példa kapcsán Abraham állítja (Abraham 1995a: 14). Az aspektus, a genitivusi és az accusativusi igevonzatok és a határozottság között természetesen van összefügés, ez azonban némileg eltér attól a képtõl, amit Abraham bemutat. Azzal a véleménnyel azonban egyetérthetünk, hogy az imperfektív igék mellett megjelenõ genitivusi vonzat általában a bõvítmény határozatlanságát jelöli. Ez lehet az oka annak, hogy egyes szláv nyelvekben bizonyos imperfektív igék genitivusszal, vagy genitivusszal és accusativusszal is kapcsolódhatnak, míg perfektív párjuk vonzataként csak accusativus képzelhetõ el (29. a, b). 29. a) [perf–] Kiedy bronisz pracy (gen) / *pracê? (acc) [det–] b) [perf+] Czy obroni³eœ juz pracê (acc) / *pracy? (gen) [det+] Jadrov hasonló jelenségre hívja fel a figyelmet az oroszban a çàñëóæèòü : çàñëóæèâàòü igék kapcsán (30. a, b). 30. a) [perf–] Îí çàñëóæèâàë íàãðàäó (acc) / íàãðàäû (gen) [det–] b) [perf+] Îí çàñëóæèë íàãðàäó (acc) / *íàãðàäû (gen) [det+] (Jadrov 1997: 220) 126

A fenti példák alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a genitivusi vonzat itt is általában a bõvítmény határozatlanságát jelöli (ezért is kapcsolódhat folyamatos igékkel), míg az accusativus kétértelmû a bõvítmény határozottságát illetõen: folyamatos igékkel kapcsolódva a bõvítmény határozatlanságára, befejezett igék mellett pedig annak határozottságára mutat. A lengyel nyelvre vonatkozó megállapításainkat a következõ ábra (31) foglalja össze. Az aspektust mint általános jegyet [αPERF] jelöli. 31.

[aPERF] / \ [–PERF] [+PERF] / \ / \ [+ACC] [+GEN/GENpart.] [+ACC] [+GEN/GENpart.]     [–DET] [–DET] [+DET] [–DET]

Az aspektusnak, az igevonzatnak és a bõvítmény határozottságának ez az összefüggése nemcsak a lengyel nyelvre jellemzõ, hanem általában tükrözi a szláv nyelvekben meglévõ viszonyokat, azzal a megkötéssel, hogy a lengyelben vagy az oroszban az aspektushasználat kötöttebb, mint például a horvátban. Annak ellenére, hogy a finnben az aspektus nem köthetõ morfológiai jegyekhez, az aspektusjelentés és a határozottság között szoros kapcsolat van. A nyelvészek errõl a finnben általában mint a „rezultativitás” és az „irrezultativitás” oppozíciójáról beszélnek (Karlsson 1982, Chesterman 1991, Larsson 1983, Korcsmáros 1983, Wexler 1976). 32. a) „irrezutativitás” partitivusban álló bõvítménnyel Tyttö luki läksyä (part) (A lány leckét olvasott) b) Väinö rakensi taloa (part) (Väinö házat épített) 33. a) „rezultativitás” accusativusban álló bõvítménnyel Tyttö luki läksyn (acc) (A lány elolvasta a leckét) b) Väinö rakensi talon (acc) (Väinö felépítette a házat) A fentieket összevetve az 1. a) és 1. d) pontok alatt elmondottakkal, azt állíthatjuk, hogy az accusativus és a genitivus, amelyeknek az oroszban, a lengyelben és a finnben adott aspektusjelentés mellett komoly szerepük van az ige bõvítményének határozottá tételében, hasonló szereppel bírtak az ófelnémetben is. A lengyel nyelv kapcsán tett megállapítások alátámasztani látszanak, hogy az aspektus, az igei bõvítmény vonzata és annak határozottága között az ófelnémetben a mai lengyelhez hasonló kapcsolat állt fenn. Ennek a kapcsolatnak a pontos feltérképezéséhez azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy mi lehetett az oka az igei genitivusi vonzat visszaszorulásának, illetve accusativusszal és prepozicionális bõvítménnyel történõ felváltásának. A szakirodalomban a kérdésnek háromféle megközelítése létezik: 1. az említett folyamat egyszerû formális változás volt, melynek során az egykori genitivusi bõvítményeket az accusativusi vagy a prepozicionális bõvítmény váltotta fel, amely semmilyen szemantikai átértékelõdéssel nem járt, a változás kapcsolatban áll azzal a tendenciával, miszerint a modern indoeurópai nyelvek egyes, eredetileg pusztán eseti vonzataikat túlnyomórészt prepozicionális vonzatokra cserélték; 2. a változás szemantikailag motivált volt, ami az accusativus, illetve a prepozicionális 127

bõvítmény genitivustól némileg eltérõ jelentését is feltételezi; 3. a genitivus helyét akkor engedte át az accusativusnak és a prepozicionális bõvítményeknek, amikor a genitivus használatát támogató nyelvi viszonyok megváltoztak. Leiss (Leiss 1991) és elõtte mások is (Brunhuber 1983) úgy érveltek, hogy ezeken a viszonyokon az ófelnémetben még létezõ aspektusrendszert kell érteni, amely késõbb bomlásnak indult, majd végül teljesen kiveszett, átadva helyét a középfelnémet korban egyre erõteljesebben kibontakozó, a latinhoz hasonló igeidõrendszernek (Hutterer 1986: 276). Mivel az elsõ két lehetõség (a, b) egyrészt nincs kapcsolatban az aspektussal, másrészt nem nyújt megfelelõ alapot a névelõ megjelenésének a magyarázatához, a harmadik változat tûnik számunkra a legelfogadhatóbbnak. Az alábbiakban foglaljuk össze azokat az információkat, amelyekkel az ófelnémet aspektusról, igevonzatról és határozottságról rendelkezünk az eddig elmondottak alapján: 1. amennyiben perfektív igéhez, amely lehet: a) explicite perfektív, amennyiben perfektivitása pl. a ge- prefixummal formailag kifejezésre jut; b) inherens perfektív, amennyiben pl. pusztán jelentése alapján tartozik ide, genitivus kapcsolódik, az az igei bõvítmény határozatlanságára [–DET] utal 2. amennyiben perfektív igéhez (explicite vagy inherens perfektív) accusativus kapcsolódik, az az igei bõvítmény határozottságára [+DET] utal 3. amennyiben imperfektív igéhez accusativus kapcsolódik, az igei bõvítmény határozottság szempontjából kétértelmû [+/–DET]. Hasonlítsuk össze a három kategória kapcsolatát az ófelnémetben és a mai lengyelben: 34. a) ófelnémet:

[aPERF] / \ [–PERF] [+PERF] / \ / \ [+ACC] *[GENpart] [+ACC] [+GEN] | | | | [+/–DET] *[–DET] [+DET] [–DET] | | | | I II III IV

b) lengyel:

[aPERF] / \ [–PERF] [+PERF] / \ / \ [+ACC] [+GEN/GENpart] [+ACC] [+GEN/GENpart] | | | | [–DET] [–DET] [+DET] [–DET] | | | | I II III IV

A genitivusi vonzat az ófelnémetben egyértelmû volt az igei bõvítmény határozottságának vonatkozásában [–DET], az accusativus viszont nem, mivel utalhatott mind a bõvítmény határozottságára [+DET], mind pedig annak határozatlanságára [–DET]. Ugyan128

akkor meg kell jegyeznünk azt is, hogy ez az ófelnémetre vonatkozó szabályszerûség a nyelvi példák oldaláról még további megerõsítésre vár, amelyet a nyelvemlékek ez irányú rendszeres és alapos vizsgálata adhat meg. A vonatkozó szakirodalom mindenesetre alátámasztani látszik fenti megállapításainkat (Leiss 1991, Schrodt 1992, Abraham 1995a, 1995b). Jegyezzük meg, hogy az imperfektív igéknek az ófelnémetben rendszerint csak accusativusi vonzatuk volt, nem pedig genitivusi. (Bár ábránkon (34. a) a teljesség kedvéért feltüntettük a genitivus partitivust is, ennél azonban csillag jelöli azt, hogy ebben az esetben – amint ezt korábban már bizonyítottuk – nem igei genitivusi vonzatról van szó.) Amennyiben a genitivus partitivust figyelmen kívül hagyjuk, azt látjuk, hogy a perfektív igékkel ellentétben az ófelnémet imperfektív igéknél nem volt meg a [αPERF] + [+ACC] = [+DET] // + [+GEN] = [–DET] választási lehetõség. Így tehát ez az igeosztály nem rendelkezett teljes eszköztárral az igei bõvítmény határozottságának vagy határozatlanságának jelzéséhez. Ez ösztönzõ erõ volt, amely a határozottság kategóriájának grammatikalizálódása irányába hatott. Az imperfektív igék mint morfológiailag jelölt imperfektívumok késõbb teljesen elvesztették paradigmatikus státusukat, és ennek következtében képtelenné váltak bõvítményeik határozottságának jelölésére. A perfektív igéknek azonban még akkor is megvolt a lehetõségük, hogy a vonzatkeret megváltoztatásával kifejezzék bõvítményük határozottságát vagy határozatlanságát. A határozott és a határozatlan névelõ kategóriája a késõi középfelnémetben az igei genitivusi vonzat eltûnésével körülbelül egy idõben stabilizálódott. Ugyanakkor a der/ die/das mutató névmásból kifejlõdött határozott, és az ein- számnévbõl kialakult határozatlan névelõ megjelenése között jelentõs idõbeli eltérés volt. A következõ oldalon található táblázat a határozott és a határozatlan névelõ, a genitivusi vonzat, valamint az aspektus kapcsolatát szemlélteti. A zárójel arra utal, hogy az illetõ jegy az adott nyelvtörténeti korszakra kisebb mértékben érvényes, míg a többször elõforduló jel, a jegynek az adott nyelvtörténeti korszakon belüli fokozott elõfordulását jelzi. Látható, hogy a névelõi szerepben álló szavak bizonyos mértékû elõfordulása a gót nyelven kívül többé-kevésbé minden német nyelvtörténeti korszakra jellemzõ. 35.

Gót

1. határozott névelõ –

2. határozatlan névelõ –

3. genitivusi bõvítmény +

4. az aspektuskifjezés morfológiai eszközei +

Ófn.

+/–

(+) –

+

+

Kfn.

+

+ (–)

+++

+/–

Korai úfn.

+

+

–

–

A táblázat (35) alapján megállapítható, hogy az ófelnémetben a határozott névelõ használata még nem volt kiforrott +/–, míg a határozatlan névelõ szinte alig fordult elõ (+) –. A középfelnémet korszakban mind a határozott +, mind pedig a határozatlan névelõ + (–) használatában fejlõdés mutatkozik, amelynek eredményeképpen ezek a kategóriák megszilárdulnak. A középfelnémetben a genitivusi vonzatok robbanásszerû emelkedését +++, az igei aspektusparadigma fokozatos elsorvadása +/– kíséri. A középfelnémet korszakban bekövetkezett változások természetesen nem elõzmény nélküliek. A középfel129

németben kiteljesedõ folyamatok tendenciaként valószínûleg már a késõi ófelnémet korszakban megmutatkoztak. Abraham az ófelnémetben egyenesen két, egymással „rivalizáló” grammatika meglétérõl beszél: „the OHG system ... is in fact a scenario of sociolectically competing grammars: a Russian-like system embodying the aspectual condition leading to some OHG1 (including, presumably, also Gothic), as that of the parent generation, and another, of the younger generation, with the following feature implications: GEN → [– def], ACC → [+def], irrespective of aspectual considerations. Let the latter be called OHG2. Quite obviously, this speculation can only be confirmed by scrutinizing sociolectal and sociostratal parameters across the texts” (Abraham 1995: 42).

3. Az aspektus, az eset, a névelõ és a tempus kategóriájának korrelációja a német nyelv történetében64 Jegyezzük meg, hogy az aspektuskategória a németben nemcsak a határozott és határozatlan névelõ kategóriájával, az esettel, hanem az igeidõrendszerrel is kapcsolatban áll. Az aspektusparadigma fokozatos kiveszésének – mint fentebb láttuk – szerepe volt a névelõ-kategória kialakulásában, a névelõk azonban – amint erre Hutterer rámutat – „átvették az esetvégzõdések grammatikai funkcióját is, így ezek a fõnév hangtestén a nyelvi gazdaságosság szempontjából feleslegessé váltak” (36) (Hutterer 1986: 362). 36. gót: dags – daga (dat sing) – dage (gen plur) ném.: der Tag – dem Tag(e) (dat sing) – der Tage (gen plur) Ez pedig végsõ soron az esetrendszer (és a végzõdések) további leépüléséhez, ugyanakkor pedig a prepozíciós szerkezetek egyre nagyobb mérvû elterjedéséhez vezetett. Az igeidõrendszer kibontakozásának ideje szintén a középfelnémet korszakra tehetõ. Ebben az idõszakban a már meglévõ szintetikus igeidõkhöz egy sor új analitikus igeidõ is csatlakozott, így például a Perfekt és a Plusquamperfekt. A jövõ idõ formáinak kifejlõdése szintén az igei aspektusparadigma eltûnésével egy idõben, mintegy azzal párhuzamosan ment végbe. (Mint ezt a gót nyelvrõl szóló fejezetben bemutattuk, a ga-/ge- igekötõvel ellátott perfektív alakok a gótban (és az ófelnémetben) kifejezhettek jövõ idõt, az aspektusparadigma eltûnése után azonban már nem állt fenn ez a lehetõség.) Az említett négy kategória korrelációját az alábbi táblázat szemlélteti: 37. Gót Ófn. Kfn. Úfn. + (+) +/– – 0

130

= = = = =

Aspektusrendszer + + +/– –

Igeidõrendszer – – + +

fejlett kategória még nem teljesen kiforrott kategória fejlõdésben, vagy leépülõben lévõ kategória leépült vagy sorvadó kategória a kategória hiánya

Esetrendszer + + – –

Névelõ-kategória 0 +/– (+) +

A fenti adatok azt az általános nyelvészeti tényt is igazolni látszanak, hogy egy kategória eltûnése esetén vagy egy új kategória jelenik meg, amely kompenzálja a kategória kiveszése miatt elõállt nyelvi „hiányt”, vagy egy, a nyelvben már létezõ kategória veszi át a kihalt kategória funkcióját. A nyelvi kompenzáció nem más, mint a nyelvi „homeosztázis” megõrzésének eszköze, amelyen ebben az összefüggésben a nyelvi funkcók stabilitását kell értenünk (Pátrovics 1998b: 447–451, 2000c: 69–86).

6. Az ómagyar igeidõk és az aspektus Az ómagyar nyelvállapotról szóló nyelvtanaink kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a magyar nyelvnek ezen korszakában az igeidõk száma a mainál jóval nagyobb volt. Az igeidõk és az aspektus közötti összefüggés, amely a szakirodalomból jól ismert, természetesen nem korlátozódik csupán az indoeurópai nyelvekre.65 Mindezek alapján feltehetõ a kérdés, hogy a magyar nyelv korábbi korszakaiban volt-e szerepük az egyes igeidõknek bizonyos aspektusjelentések kifejezésében. Ahhoz azonban, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, szükséges az ómagyar igeidõrendszer vázlatos áttekintése. Vizsgálatunk középpontjában az egyes igeidõk közlésbeli szerepe áll majd, míg az idõjelek eredetének vagy igetövekhez való kapcsolódásuk morfematikai szabályainak értelemszerûen kevesebb figyelmet szentelünk. A magyar nyelv történetérõl írott nyelvtanok kijelentõ módban négyféle múlt idõt és ugyancsak négyféle jövõ idõt különböztetnek meg (Bárczi–Benkõ–Berrár 1989: 419– 422, Abaffy 1991: 104–121, 1992: 120–133). Ezek közül a finnugor alapnyelvi eredet csak az -á/-é, -a/-e, -ó/-õ jeles múlt esetében igazolható, a többi igeidõ már a magyar nyelv önnálló életében alakult ki, így belsõ nyelvi fejleménynek tekintendõ.66 A kései ómagyar korban az alábbi múlt idõk fordultak elõ: 1. Az -á/-é, -a/-e, -ó/-õ jeles ún. elbeszélõ múlt Elõfordulását tekintve ez a múlt idõ elsõsorban az írott nyelvben gyakori. Múltban történt eseményt vagy eseménysorozatot jelöl, de nem utal a múltban történt események egymáshoz viszonyított sorrendjére, sem azok jelennel való kapcsolatára. Ez az igeidõ – mint azt a neve is mutatja – a személytelen elbeszélések múlt ideje. Elsõsorban az Ó- és Újtestamentum elbeszéléseiben, homíliákban, illetve a szentek életét bemutató írásokban, kódexekben (JókK., BécsiK., JordK.) található meg: lakozék, siratá, veszteglének, meghala, eltemetteték, megkenék, föltámada. Abaffy a fenti igealakok kapcsán hangsúlyozza, hogy ez az igeidõ mind a tartós, mind pedig az egyszeri, befejezett történést vagy cselekvést kifejezõ igék esetében használatos volt az elbeszélésekben. Más helyen szintén rámutat, hogy „...ez az igeidõ független az ige tartós, mozzanatos vagy befejezett jellegétõl” (Abaffy 1992: 153). Az élõbeszédhez közel álló mûfajú vagy az azt idézõ írásmûvekben (pl. levelek, párbeszédek) ez az igeidõ a közelmúltat jelöli, amely jelentést általában a határozószók is megerõsítik (pl. a tegnapi napon, pénteken). Mindezek alapján úgy tûnik, hogy ez az ómagyar igeidõ jelentésében, szerepében és használatában nagy hasonlóságot mutat azzal az igeidõvel, amelyet egyes germán nyelvekben (pl. német, svéd) a leíró nyelvtanok imperfectumnak (Imperfekt) neveznek. Ez a leginkább narratív szerepkörben használatos régi germán praeteritum aspektuális tartalmat nem hordoz, jelentésköre pedig az imperfectuméval, illetve – talán még gyakrabban – az aoristoséval egyezik meg (Maszlov 1962: 131

412). Az ómagyarban használatos -á/-é jeles múltnak a tiszta „idõ” jelentésen kívül ugyanakkor még folyamatos múlt jelentése is lehetett. Ennek okára fény derül, ha képzõinek eredetét megvizsgáljuk. A szóban forgó múlt idõ képzésére szolgáló -á/-é, -a/-e, -ó/-õ ugyanis legvalószínûbben a folyamatos melléknévi igenév képzõibõl: *-b, *-g alakulhatott át szóvégi vokalizáció útján a következõ módon: *-b *-g > -i9 -u9 /-ü9. Az -i9 valószínûleg idõjel funkcióban volt használatos, amit az is elõsegíthetett, hogy ez egybeesett az õsi finnugor idõjellel: *-i9 (Abaffy 1991: 108, Bereczki 1992: 34). Mindezek figyelembevételével tehát kielégítõen magyarázható, hogy miért volt az -á/-é jeles múltnak a puszta „elbeszélõ” vagy „általános múlt” jelentésen kívül (fõként a -t(t) jeles múlttal szemben) befejezetlen múlt jelentése is, valamint az is belátható, hogy ez a jelentés honnan ered. Az á/-é jeles múlt idõnek erre a funkciómegoszlására (puszta elbeszélõ múlt – folyamatos múlt) egyes vélemények szerint éppen eredetének feltételezett kettõssége (finnugor eredetû *-i9 idõjel – a folyamatos melléknévi igenév képzõje) adhat magyarázatot. Az -á/-é jeles múlt szerepe tehát kettõs volt: egyrészt utalhatott általánosan egy múlt idejû cselekvésre vagy történésre, másrészt kiemelhette annak befejezetlenségét, folyamatos voltát is. Ez utóbbit pedig feltétlenül aspektuális jelentésként kell értékelnünk. 2. A -t(t) jeles múlt Az ún. -á/-é jeles múlttal ellentétben a -t(t) jeles múlt használata elsõsorban a beszélt nyelvre jellemzõ. Ez az igeidõ többnyire az élõbeszédet tükrözõ szövegekben: párbeszédekben, prédikációkban, a hallgatókhoz közvetlenül szóló levelekben fordul elõ. A magyar -t(t) jeles múlt gyakorta szerepel a latin praesens perfectum megfelelõjeként, de használata leginkább csak az élõbeszédet idézõ szövegrészekre korlátozódik. Azokban a szövegrészekben, amelyek elbeszélõ jellegûek, az á-/-é jeles múlt dominál. Érdemes megjegyezni, hogy a latin forrásokban, ezzel a magyar nyelvre jellemzõ megoszlással ellentétben, minden esetben praesens perfectumot találunk: lataak az angyalt ... ky monda nekyk. Ne akaryatok felny. mert tudom hog az ieRuRt kereRytevk aky meg fezevlt. fel tamadot my keppen meg mondotta : viderunt angelum ... qui dixit illis: Nolite timere, scio enim, quod Jesum qui crucifixus est, quaeritis, surrexit, sicut dixit. (CornK. 53v) Tagadhatatlan, hogy az idézetben szereplõ -t(t) jeles igealakok: meg fezevlt, fel tamadot, meg mondotta jelentésében megvan a rezultativitás eleme, s az általuk denotált múlt idejû cselekvések/történések hatással vannak a jelenre. Fontos megemlíteni azt is, hogy a fenti igék befejezettségében az itt még az igétõl külön szereplõ igekötõk: meg, fel jelentõs szerepet játszanak. Az is kétségtelen, hogy a szóban forgó múlt idõ -t(t) jele a befejezett melléknévi igenév képzõjével egyezik meg: a tó befagyott – a befagyott tó, hasonlóan ahhoz, ahogy a folyamatos melléknévi igenév képzõje is azonos az -á/-é jeles múltéval. Mindez arra mutat, hogy a finnugor alapnyelvben megtalálható igenevek folyamatos és befejezett kategóriái – képessé válva az idõjelölésre – az utódnyelvek igeidõrendszerében is tükrözõdnek (Bárczi–Benkõ–Berrár 1989: 415, Benkõ 1980: 215). A -t(t) jeles és az -á/-é jeles múlt közötti jelentésbeli és használati különbségeket Abaffy az alábbi módon összegzi: „...a -t ... eredetének természetébõl következõen, hangsúlyozottan jelen vonatkozású volt olyan értelemben, hogy a jelenre befejezett cselekvés következtében beálló állapotot írta le. Az ilyen mondatokban: (A) hal fõtt, (A) folyó fagyott, (A) farkas jött (melyekben igenévi állítmányok vannak) egy valóságos élethelyzetben a beszélõ és a hallgató számára egyaránt lényeges információ, hogy ’a hal megfõtt’, ’a folyó be van fagyva’, ’a farkas jött és itt van’. A valóságos szituációban nagy hangsúlyt kap egy cse132

lekvés/történés jelen következménye. Erre szolgált a -t jeles múlt idõ. Ha ugyanezt mint egy elmúlt történés eseményeit mondjuk el, a hallgatót semmiképpen sem befolyásolja, hogy készen van-e az ebéd, rá lehet-e menni a folyóra, itt van-e a farkas (nyilvánvaló, hogy nincs itt stb.). Az elbeszélések múlt ideje tehát »idõtlen«, aoristosi, az események egymásutánja biztosítja a történések közötti eligazodást. Erre szolgálhatott az õsmagyar kor végén az *-i9 jeles múlt. Az állapotot, következményt kifejezõ -t jeles múlt viszont a jelenre nézve is fontos információkat közöl, nem véletlen, hogy ez az igealak éppen az élõbeszéd múlt idejévé vált.” (Abaffy 1991: 118). A két múlt idõ viszonyáról sokat elmondanak azok a százalékos adatok is, amelyek a szóban forgó múlt idõknek a nyelvemlékek egyes szövegtípusaiban való elõfordulási arányát mutatják. Eszerint a kódexekben, az elbeszélésekben elõforduló -á/-é jeles múlt aránya 96%, míg a -t(t) jeles múlté csupán 4%. A kódexek azon szövegeiben, amelyekben közvetlen megnyilatkozások szerepelnek, az -á/-é jeles múlt 33%-os, a -t(t) jeles múlt ugyanakkor mintegy 67%-os arányban fordul elõ. Az eredeti magyar szövegekben, a versek esetében az -á/-é jeles múlt aránya a magasabb (72%), míg a -t(t) jeles múlt elõfordulási aránya csupán 28%. A levelekben és más iratokban azonban a -t(t) jeles múlt dominál (70%), míg az -á/-é jeles múlt emögött jelentõsen elmarad a maga 30%-ával. A kódexek közvetlen elbeszéléseiben az -á/-é jeles múlt viszonylag magas aránya (30%) egyrészt azzal magyarázható, hogy ez a múlt idõ az élõbeszédben gyakran közelmúltat jelöl, másrészt pedig azzal, hogy egyes, az élõbeszédet tükrözõ kerettörténetek hosszú elbeszélésekké alakulnak, ami maga után vonja az elbeszélõ múlt használatát. A versekben szereplõ -t(t) jeles múltnak az elbeszélõ múlthoz viszonyított alacsony elõfordulási aránya (28% : 72%) egyértelmûen utal arra, hogy ez a múlt idõ egyre inkább kiszorult az irodalmi stílusból és a beszélt nyelv uralkodó múlt idejévé vált (vö. a leveleknél és az iratoknál szereplõ, lényegesen magasabb mutatóval, Abaffy 1992: 155–156). Az eddig tárgyalt két múlt idõ használatát érintõ eltérésekben tehát nemcsak aspektuális, hanem szerepbeli (az -á/-é jeles múlt – elbeszélés múlt ideje vs. -t(t) jeles múlt – az élõbeszéd múlt ideje), illetve stiláris (-á/-é jeles múlt – magasabb stílusrétegbe tartozó, irodalmibb nyelvhasználat -t(t) jeles múlt – köznyelvibb) okok is közrejátszanak. 3. A ø + vala (ø + volt) típusú múlt Ennek a belsõ keletkezésû, analitikus múlt idõnek alapvetõ jelentése a múltban zajló folyamatos cselekvések/történések kifejezésében határozható meg. Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy a szóban forgó múlt idõ kódexeinkben a latin indicativi praeteritum imperfectum szabályos megfelelõjének tekinthetõ: vrland[us] vr / lakoZy_kuala [habitabat] kewZel aluerna hegy_eheZ (JókaiK. 38–39), Nabahodonozor ... ki orzagluala [regnabat] Niniuènc nag varoRaban viva Arphaxat èllèn. (BécsiK. 11) (idézi: Abaffy 1992: 157). A fenti idézetekben szereplõ igék: lakoZy_kuala, orzagluala hosszan tartó, ún. háttércselekvéseket neveznek meg, amely funkcióban a tárgyalt múlt idõ sokszor elõfordul. A ø + vala, ø + volt típusú igeidõ gyakran ír le állapotokat (pl. tartós érzelem, képesség): Zent fferenc ky_ maganakualo helekett ... kyuanuala [desiderabat] lewlny_e, Zent ferenc e y_gen Zeretiuala [diligebat] ewtett (JókK. 38, 46), nem akarnak vala [nolebant] el io ni (DöbrK. 380), zent margit azzon meeg y_ol nem zolhat vala (MargL. 1), Es nem felelhetnek vala ezekre : non poterant ad haec respondere (DöbrK. 376), de utalhat hosszan tartó, e e elhúzódó cselekvésekre is: Kik mig elnec vala [vivebant] zekokben ulnec vala [sedebant] (NádK. 334–335). 133

Ez az igeidõ ugyanakkor a fentebb már említett tartós cselekvések, illetve állapotok leírásán kívül ismétlõdõ (iteratív) vagy szokásos (frekventatív) cselekvések kifejezésére e is használatos volt: Az uduarnak ifyay kegek: v tet Rokeppen cufolyak uala: Mert nekyek e v tet arcul uerik uala : Nekyek zakalat zagatt’ak uala: es nekyek az moRdo uizet niakaba e e ontikuala (KazK. 76), a videkiek mikoron a vaRara mennek vala bethleemben kotik vala e az o barmokat (DebrK. 51). A ø + vala, ø + volt típusú igeidõ a kódexekben gyakran fordul elõ konatív szerepben is. Ez a jelentés az igeidõ folyamatos jellegébõl fakad, és arra utal, hogy az adott cselekvés megkezdõdött ugyan, de nem érte el célját, illetve nem vezetett eredményre: megfoguan m#g foit’auala o7tet monduan Ad meg miuèl taãtozol / Es aZ o7 fele Z@olg@a leèsue# keãiuala o7tet monduan... (MünchK. 24) meg foy!týa vala hwtet : suffocabat eum (JordK. 412) Az aláhúzással jelölt igealak jelentése a fenti idézetekben természetesen csak ’fojtogatta’, és nem ’megfojtotta’. Jegyezzük meg, hogy a szóban forgó magyar múlt idõvel korreláló latin praeteritum imperfectum szintén használatos volt ilyen ún. imperfectum de conatu jelentésben: Consul animos militum leniebat – A consul a katonák indulatait csillapítani igyekezett (de nem sikerült neki). A fentiekben bemutatott konatív jelentés az alapja a tárgyalt igeidõ egyéb modális mellékjelentéseinek: pl. feltételesség vagy a cselekvés/történés beteljesülésének óhajtása, amely szerepkörben (pl. levelekben) az igeidõ fõként elõfordul. Annak fõ oka, hogy a ø + vala, ø + volt típusú múlt az élõ beszédhez közel álló mûfajokban viszonylag ritkán fordult elõ, abban keresendõ, hogy a magyar nyelvnek számos más eszköz (pl. határozók, duratív-frekventatív igeképzõk, errõl lásd D. Mátai 1992: 390) is rendelkezésére állt a múlt idejû tartós cselekvés kifejezésére. Az elmondottakat figyelembe véve tehát megállapítható, hogy a ø + vala, ø + volt típusú múlt idõnek a folyamatosság kifejezésében igen jelentõs szerepe volt. 4. A -t(t) + vala, (-t(t) + volt) típusú múlt A múlt idõ fõ jelentése egy, a múltban már végbement cselekvés vagy történés, illetve múltbeli állapot jelölése volt. Erre mutat az igeidõ szerkezete is, hiszen az egyrészt a befejezett melléknévi igenévbõl: fõtt, ömlött, ment, írt, másrészt a létige vala alakjából áll, amely a múlt idõre és a folyamatosságra is utal egyben. Késõbb ez az igeidõ már nemcsak egy lezajlott cselekvés vagy történés következtében létrejött múltbeli állapotot, hanem magát a múltbeli cselekvést vagy történést is jelölhette. Abaffy megállapítja, hogy a -t(t) + vala, -t(t) + volt típusú igeidõ minden esetben régmúlt jelentéssel bír, de nem mindig fejez ki grammatikai idõviszonyokat. A beszélt nyelvben legtöbbször mégis régebben lezajlott eseményekre utal, akkor is, ha csak a határozók vagy a szituáció alapján következtethetünk arra, hogy a cselekvés vagy a történés a régmúltban ment végbe (Abaffy 1992: 162). A fordításirodalomban ugyanakkor ez az igeidõ szinte mindig a latin praeteritum perfectum megfelelõjeként szerepel, és gyakran utal a grammatikai idõviszonyokra is, mindig a megelõzõ cselekvést jelölve: Es kyk eRtue vettek vala [emerant] draga kenetevt. elmenenek [venerunt] meg kenny ieRuRnak teRteet (CornK. 53). Az alábbi táblázat a négy múlt idõ elõfordulásának arányait jelöli az egyes forrásokban (Abaffy 1992: 165 alapján).

134

Kódexek

Eredeti versek

Levelek, iratok

-á/-é

1478

(56%)

96

(64%)

49

(26%)

-t(t)

747

(28%)

38

(26%)

114

(61%)

ø + vala

348

(13%)

8

(5%)

1

(1%)

76

(3%)

7

(5%)

22

(12%)

-t(t) + vala Összesen:

2649 (100%)

149 (100%)

186 (100%)

A táblázatból kitûnik, hogy az élõbeszédhez legközelebb álló forrásokban (levelek, iratok) a legnagyobb arányban használt múlt idõ a -t(t) jeles, a legritkább pedig a ø + vala típusú. Ennek kódexeinknél elõforduló viszonylag magas százalékos aránya nyilvánvalóan annak köszönhetõ, hogy aspektuális jelentése (folyamatos múlt) folytán következetesen a latin praeteritum imperfectumot fordították vele. A -t(t) + vala típusú múlt élõbeszédbeli magasabb arányának oka véleményünk szerint nem csupán annak köszönhetõ, hogy – mint Abaffy mondja – ez az igeidõ alkalmas volt mind az idõviszonyítás, mind pedig a régebben történt esemény kifejezésére, hanem annak is, hogy a jelenre érvényes állapotot is jelölte, ami a beszélõ szempontjából releváns információnak számít. 5. A ø jeles és az összetett jövõ A magyar nyelvben az idõjel nélküli igealak képes kifejezni a jövõben biztosan végbemenõ eseményt, amely jelentés a latinban a futurum imperfectumhoz köthetõ. Ez a magyar nyelv egyik, olyan igen régtõl fogva meglévõ jellemzõje, amely más finnugor nyelvekre (pl. finn, észt lásd A szláv és a germán aspektus indoeurópai gyökerei címû fejezetet) is érvényes. Abaffy a ø jeles jövõ kapcsán hangsúlyozza, hogy az idõjel nélküli igealak jövõ idejû jelentése az ige tartós vagy mozzanatos jellegével nincs összefüggésben. A szerzõ rámutat arra is, hogy a Jókai Kódextõl kezdõdõen összetett jövõ idejû formák is elõfordulnak a jel nélküli jövõvel azonos jelentésben: ...ffyam meg te leZeZ barat eZ ZerZetben Es halalatoRt fogZ Zolgalnod yRtennek : et gratiose servies Domino Jesu Cristo (JókK. 145) (Abaffy 1992:167). 6. Az -nd jeles jövõ Az -nd jeles jövõ a latin futurum perfectum szabályos megfelelõjeként szerepel kódexeinkben. Szórendi helye kötött, mivel csak mellékmondatokban fordul elõ, jelentése pedig igen közel áll a futurum exactumi jelentéshez, hiszen olyan esetleges, határozatlan eseményeket jelöl, amelyek nem biztos, hogy a jövõben bekövetkeznek: Ký hýendý es meg kereZtelkó7dendýk, ýdweZwl : Qui crediderit et baptizatus fuerit, salvus erit (JordK. 514). Ez az igeidõ, bár versekben néha elõfordul, soha nem vált a beszélt nyelv sajátjává. Egyes, fõként latin (esetleg német) mintára alkotott szerkezetek (pl. -andó, -endõ + létige, kezd + fõige – a cselekvéshez való hozzáfogás, majd késõbb a kezdõ cselekvés jelölésére) hasonlóan néhány múlt idõhöz (vö. Bárczi−Benkõ−Berrár 1989: 421) ugyancsak nem tudtak a magyarban gyökeret verni. Benkõ az -nd jeles jövõvel kapcsolatban akárcsak a szintetikus múlt idõk kapcsán, megint az igenévi-igeidõi jelölés (-andó/-endõ : -and/-end) azonosságára hívja fel a figyelmet, megjegyezve ugyanakkor, hogy itt a megfelelés fordított arányú és csak másodlagos (Benkõ 1980: 215). Jól látható tehát, hogy a ø jeles és az analitikus jövõ „határozott, biztosan bekövetkezõ jövõ idejû 135

esemény” jelentésével szemben áll a szintetikus jövõ bizonytalanságot, esetlegességet kifejezõ jelentése. Ez utóbbi azonban nem aspektuális, hanem sokkal inkább modális jelentés, amely valószínûleg az igeidõ „nem meghatározott jövõ” jelentésébõl fakad. Az elmondottakat összegezve az állapítható meg, hogy az ómagyar nyelvben az igeidõknek jelentõs szerepük volt bizonyos aspektusjelentések kifejezésében. A fent tárgyalt igeidõk közül itt mindenekelõtt kettõ: a -t(t) jeles, illetve a ø + vala típusú múlt említhetõ meg. Az elõbbi a befejezett cselekvést vagy történést, illetve az annak következtében beálló állapotot jelölte, az utóbbi pedig a folyamatos múlt kifejezésében játszott nagy szerepet (Wacha 1994: 17). Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az igeidõk használata az ómagyarban nem volt minden esetben következetes, ami megnehezíti, hogy (pl. a múlt idõk esetében) rendszeres oppozíciókról beszéljünk. E következetlenségek oka a fordítók szemléletbeli vagy nyelvjárási különbségeiben keresendõ. Az ómagyarban még meglévõ fejlett igeidõrendszer az évszázadok folyamán jelentõs egyszerûsödésnek indul. Ez a folyamat fõként az analitikus alakokat érinti, de a szintetikus alakok közül is elavultnak számítanak mára az olyanok, mint pl. az -á/-é jeles múlt vagy az -nd jeles jövõ. A -t(t) jeles múlt szerepköre kiszélesedik (az állapotot létrehozó cselekvés/történés folyamatát, az állapotot nem eredményezõ, majd pedig a befejezetlen cselekvéseket is jelölni kezdi), és így egybeesik az elbeszélõ múltéval (D. Mátai 1991: 440). Az igeidõrendszer ilyen nagymértékû leépülése a magyarban az igekötõk számának fokozatos növekedésével jár együtt. Érdemes megjegyezni, hogy a finnben vagy az észtben, amelyekben az igeidõk rendszere nem épült le oly módon, mint a magyarban, nem alakult ki a magyarhoz hasonló igekötõrendszer. Ezekben a nyelvekben – mint arra korábban már rámutattunk – csak az ige és a határozó esetenkénti szorosabb kapcsolatáról beszélhetünk. Kiefer Honti nyomán rámutat, hogy a magyarhoz némileg hasonló igekötõk csak a vogulban és az osztjákban találhatók (Honti 1984: 84, Kiefer 1996: 265). Az aspektus kifejezését a magyarban az idõalakok helyett késõbb egyre inkább az igekötõk kezdik jelölni. Ezekkel foglalkozik munkánk következõ fejezete (Bárczi–Benkõ–Berrár 1989: 421).

7. A magyar igekötõk eredete és aspektusjelölõ funkciójuk kialakulása Az elõzõ fejezetben utaltunk rá, hogy a magyar nyelvben az igekötõk számának növekedése és rendszerük kiépülése valószínûleg összefüggésben áll az igeidõk számának csökkenésével. A jelen fejezetben arra próbálunk meg választ találni, milyen kapcsolat van az igekötõk és az aspektuskifejezés között. A történeti nyelvtanok, illetve az igekötõk történetérõl szóló munkák a magyar igekötõrendszer teljes kibontakozását a XV–XVI. századra teszik, ugyanakkor megjegyzik, hogy a legrégebbi igekötõk, mint pl. a meg-, az el-, valószínûleg már az õsmagyar kor végén vagy a korai ómagyar kor elejére, azaz a X. században kialakultak (Bárczi−Benkõ− Berrár 1989: 398, J. Soltész 1959, Kiefer 1996: 266). Ha a magyar igekötõk helyzetét összehasonlítjuk az egyes más (pl. német, szláv) nyelvekben meglévõ állapottal, az eredmény arról gyõz meg minket, hogy igekötõrendszerünk a fejlõdésnek még csak korai stádiumában van. Ez a megállapítás több oldalról is alátámasztható. Emellett szól az a formai érv, hogy minden magyar igekötõ elváló típusba tartozik (pl. elolvas, de jelen idõben tagadás esetén: nem olvassa el, felszólító módban: olvassa el!, jövõ idõben, 136

állításban: el fogja olvasni az igekötõ elválik az igétõl). Ezzel ellentétben a szláv nyelvekben, amelyekben az igekötõk rendszere kiforrott és igen gazdag, nincs példa arra, hogy az igekötõ bármilyen esetben elválna az igétõl. A korai szláv (a IX. század második felébõl vagy a X. századból származó) nyelvemlékekben az igekötõ és az ige mindig szerves egységben szerepel. Az igekötõ és igéje a szláv nyelvekben nemcsak szemantikai, hanem megbonthatatlan formai egységet is alkot.67 A német esetében már más a helyzet. Ebben az igekötõk három csoportba sorolhatók, úgymint: a) nem elváló; b) elváló; c) változó: egyes esetekben elválik, más esetekben nem (ezek gyakran Doppelentsprechungen néven szerepelnek). Hadrovics igekötõrendszerünk kora kapcsán az ún. tmesis jelenséget (ige-igekötõ elválása) is megemlíti a latinban, amely egyes archaikus íróknál fordul elõ, és arra vezethetõ vissza, hogy egyes határozói-igei összetételek esetében a határozói elemek tovább megõrizték önnálló jelentésüket, és csak késõbb tapadtak az igéhez (Hadrovics 1994: 88–89). Az olyan szóösszetételek, amelyeknél az alapszó ige, az elõtag pedig határozószó vagy elöljáró, gyakoriak voltak a latinban. Ezek nagy része a leánynyelvekben is megmaradt: mãle + dicere → mãledicere, ol. maledire (megátkoz), circum + dãre → circumdãre, ol. circondare (bekerít, körülvesz). Azt, hogy a szláv igekötõk a magyaroknál lényegesen korábbiak, az is alátámasztja, hogy a magyarban jónéhány olyan szláv eredetû, szerkezetében igekötõt is tartalmazó deverbális fõnév van, amelyet a magyar nyelv már mint önálló egységet vett át. Ilyenek a következõk: izgága < *iz- gaga, abrak < *ob-rokú, ábráz < *ob-razú, póráz < *po-vrazú, pribék < *prì-bìgú, zálog < *za-logú (Hadrovics 1976: 90). Ezek az adatok persze nem annyira a magyar igekötõk szlávnál késõbbi keletkezésének általános bizonyítékaként értelmezendõk, hanem inkább úgy kell õket tekinteni, mint érdekes kiegészítõ adalékot a magyar igekötõ történetéhez, amely a magyar és a szláv igekötõk fejlettségi foka közti különbséget illusztrálja az adott esetekben. A magyar igekötõk68 viszonylagos fiatalsága azonban nemcsak formai, hanem szemantikai oldalról is igazolható. Az, hogy a magyar igekötõk többsége még ma is híven õrzi eredeti irány- vagy helyhatározói jelentését (pl. ki-: kimegy, be-: bejön, le-: lemegy) arra mutat, hogy a szemantikai átértékelõdés folyamata esetükben még nem zárult le. Kiefer az igekötõk kialakulását olyan többfázisú grammatikalizációs folyamatként fogja fel, amely fonológiai változásokkal69 és szemantikai átértékelõdéssel jár együtt. Ezt a grammatikalizációs folyamatot, valamint a szemantikai átértékelõdés állomásait Kiefer a következõképpen vázolja: grammatikalizációs folyamat: 1. önálló szó → 2. kötött szintagma része → 3. összetétel része → 4. affixum szemantikai átértékelõdés: 1. határozói jelentés → 2. határozói és akcióminõségbeli és/vagy aspektuális jelentés → 3. akcióminõségbeli és/vagy aspektuális jelentés (vö. Kiefer 1996: 266–267) Kiefer fent hivatkozott, a szemantikai átértékelõdésre vonatkozó elképzelését úgy módosítottuk, hogy a 2. és a 3. pontot összevontuk. Ez ugyanis jobban megfelel a magyarban érvényes viszonyoknak, mivel sok magyar igekötõ akcióminõségbeli és/vagy 137

aspektuális jelentése mellett (a magyarban a kettõ gyakran egybeesik pl. fellobban – ingresszivitás + befejezettség, vö. Jászó 1994: 203) még határozói jelentését is õrzi. Kiefer rendszerében ezek besorolását (egyszerre tartoznának a 2. és a 3. pontba) problematikusnak éreztük. Kiefer szerint a magyarban csak egy, a meg- igekötõ jutott el a szemantikai átértékelõdés teljes, esetünkben 3. ponttal jelölt fokozatához. A meg- igekötõ eredeti irányhatározói jelentését szinte már teljesen elveszítette,70 és transzparenssé vált. Szerepe jelenleg csak a cselekvés vagy történés befejezettségének a jelölésére korlátozódik. Láthatóan ilyen irányba tart az el-: elmond, elolvas, elhisz, elfog, ugyanakkor ennél az igekötõnél egyes esetekben (fõként amennyiben mozgásigékkel kapcsolódik) még az irányhatározói jelentés is tisztán érzõdik: elmegy, elfut, elszáll. Véleményünk szerint a meg- igekötõn kívül a 3. pontba tartozóként említhetõ még az agyon- is, amely szintén elveszítette eredeti irányhatározói jelentését. Ez a prefixoid mára már szinte transzparenssé vált, és sok esetben a cselekvés befejezettségét jelöli: agyonüt, agyonkínoz, agyongyötör, agyonbabusgat, de gazdagíthatja az alapigét sajátos jelentéstartalommal is: agyonhallgat, agyonbeszél. Czarneckinél ezek az igék többnyire deterioratívként vagy (amennyiben az alany halálához vezetnek) moritívként szerepelnek (Czarnecki 1988: 109). A legtöbb magyar igekötõ azonban csak a 2. pontig jutott el a szemantikai átértékelõdés hosszan tartó folyamatában.71 Ilyenek például a ki- és a be-, amelyek õrzik ugyan eredeti irányhatározói jelentésüket, egyszersmind azonban más funkciójuk is van: a cselekvés befejezettségét jelölik: bemegy, kimegy, kibetûz, kibélel, kimeszel (a meg-, a be- és a ki- jelentésszerkezetének változásáról lásd Kiefer 1991: 344–345). Hadrovics szintén megjegyzi, hogy az igekötõnek a magyarban az irányjelölésen kívül több más funkciója is lehet: „az igekötõ ... a cselekvésnek befejezett és egyedi, egy konkrét alkalomra vonatkozó jelentést is ad, ami tárgyas igéknél szorosan összefügg a határozott névelõ, vagy a mutató névmás használatával”.72 Ezzel kapcsolatban Hadrovics egy olyan tendenciára hívja fel a figyelmet, hogy míg az igekötõs ige az egyes, konkrét cselekvést írja le, addig az igekötõ nélküli (szimplex) ige többnyire az általános cselekvés megnevezésére szolgál (Hadrovics 1994: 89). Mindez egybevág az igekötõ aspektusjelölõ funkciójáról fentebb elmondottakkal. Megfigyelhetõ, hogy míg a meg- és az agyon-, úgy tûnik, elérte a szemantikai átértékelõdés folyamatának végpontját (azaz lexikailag tulajdonképpen „kiüresedtek”), addig a grammatikalizációs folyamatban igekötõink nem jutottak el a fejlõdés végsõ fokára (nem váltak affixumokká). Ez megítélésükre is hatással volt. A róluk szóló, a grammatikai irodalomban létezõ sokféle felfogás végsõ soron arra vezethetõ vissza, hogy grammatikusaink eltérõen ítélték meg ezen elemek grammatikalizáltságának fejlettségi fokát: az irányjelölõ igekötõs igéket például egyesek az ige és a határozói elem laza kapcsolatának (Simonyi Zs., Bárczi G., Pais D.), mások összetételnek (J. Soltész K.), megint mások pedig ennél is szorosabb kapcsolatnak tartják (Balassa J.) (errõl részletesen lásd Szili 1985, 1995). Wacha a magyar igekötõkrõl szintén úgy nyilatkozik, hogy azok „máig sem váltak általános aspektusmorfémávᔠ(Wacha 1994: 17). Ahhoz, hogy ez megtörténjék, több feltételnek is teljesülnie kéne. Az egyik legfontosabb ilyen feltétel, hogy az ige és az igekötõ ne legyen egymástól elválasztható, hanem – mintegy szláv mintára – egymással teljes egységet alkosson. (Tudjuk azonban, hogy bizonyos esetekben éppen az igekötõnek az igétõl való elválása szolgál eszközként bizonyos aspektusjelentések kifejezésére. Gondolunk itt a folyamatosságra, amelyet gyakran az igekötõ hangsúlyos hátravetése eredményez. A folyamatosság kifejezésének ez az eszköze azonban nem lehet túl régi, hiszen 138

kódexeinkben (pl. Jókai-kódex, Érdy-kódex) még nem jelöl folyamatosságot, ha az igekötõ az igéhez képest posztpozícióban szerepel (Wacha 1994: 17)). Az igekötõk klitizálódásához szükséges lenne a hangsúlyozási szabályok megváltozása is, amint erre Kiefer rámutat. Ugyanõ jegyzi meg, hogy a magyar nyelv semmi jelét sem mutatja egy ilyen folyamatnak (Kiefer 1996: 267). Bár olyan tendenciát, amely az igekötõ klitizálódásának irányába mutatna, nem tapasztalunk, megfigyelhetõ azonban az igekötõk körének fokozatos bõvülése, használatuk nagyarányú terjedése. Ezzel a Fülei-Szántó által kreatív használatnak nevezett jelenséggel (Fülei-Szántó 1989: 310) nemcsak a szubkultúrában73 vagy a szépirodalomban találkozhatunk, hanem a sajtónyelv is számos ilyen példával szolgál. Egyre gyakrabban olvassuk az újságban, halljuk a nyilatkozatokban, hogy: a miniszeterelnököt *megvezették (’félrevezették’), a vonatokat a pályaudvaron még *le tudták fogadni (’tudták fogadni’), az értesítés után idõbe telt, amíg a tûzoltók *beriadtak (tkp. ’akcióba léptek’), a sztrájk elõtti napon még minden vonat a menetrend szerint *leközlekedett (’közlekedett’), ezt én már minden sajtóorgánumnak *lenyilatkoztam (’nyilatkoztam errõl a kérdésrõl’), míg az olyasfajta alakok, mint a *felvállal, *kihangsúlyoz, *bebiztosít, *lebonyolít, amelyek használata az érvényes nyelvtani szabályok szerint hibásnak minõsül, mára szinte általánossá váltak. Ezeket bizonyos kontextusokban az átlagos magyar beszélõ már egyáltalán nem tartja helytelennek. Külön figyelmet érdemel a lebonyolít ige, amelynél a leigekötõ lexikai jelentést hordoz (lebonyolít = tkp. ’elintéz’, de bonyolít = ’bonyolultabbá tesz’), ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy létezik bonyolítói szószedet is! Az igekötõk használatával kapcsolatban Jászó három fõbb hibatípust említ: a fölösleges használatot, az igekötõk felcserélését és elhagyásukat (vö. Jászó 1994: 229). E három típus közül, úgy tûnik, az elsõ, az igekötõk fölösleges használata fordul elõ a leggyakrabban. Ennek a tendenciának azonban csak egyik oka a magyart az idegen nyelvek (leginkább a német) felõl ért hatás,74 amire Hadrovics egyik, már idézett cikkében felhívja a figyelmet (Hadrovics 1994: 88–98). Az említett tendencia másik ösztönzõje véleményünk szerint az igekötõk aspektusjelölõ szerepével, ennek a szerepnek az erõsödésével van kapcsolatban. Ilyenkor az történik, hogy a beszélõ, bár tudatában van annak, hogy az alapige az igekötõs igéhez hasonló tartalmat hordoz, de mintegy „kevésnek érezve” az alapigét, igekötõvel látja el. A beszélõ tudatában az igekötõs ige konkrétabb, és jobban utal a cselekvés befejezettségére: (be)pótol, (el)intéz, (le)szerzõdik, (le)láttamoz. Nem egészen errõl van azonban szó az olyan esetekben, amelyekben az ige idegen (pl. latin) eredetû szó: (ki)exhumál, (le)degradál. Ezek a szavak szerkezetükben ugyanis már tartalmaznak egy határozói jelentésû elemet: ex humál, de gradál, amelyet az anyanyelvû beszélõ az idegen nyelv – adott esetben a latin – ismeretének hiányában nem képes értelmezni, s így az igekötõt tulajdonképpen megismétli. A szomszédos idegen nyelvek hatása a magyarra azonban nemcsak az egyes konkrét szavak esetében mutatkozik meg. A magyar környezetében lévõ idegen nyelvek (mindenekelõtt a szláv nyelvek) hatással lehettek a magyarra75 az aspektuskifejezés morfológiai eszközeit illetõen is. Az areális nyelvi hatásoknak (a szláv szubsztrátumnak és adsztrátumnak lásd Zoltán 1996: 641–646) szerepe lehetett a magyar igekötõk aspektusjelölõ funkciójának kifejlõdésében is, amire az igeidõrendszer fokozatos leépülése, és a -t(t) jeles múlt perfektiváló funkciójának eltûnése után nyílt lehetõség. Kiefer is megállapítja, hogy „...a német és a szláv nyelvek közé ékelõdött magyar nyelv az aspektus morfológiai kifejezhetõsége és így az aspektus szintaktikai kompozicionalitása szempontjából is a német és a szláv nyelvek között helyezkedik el” (Kiefer 1996: 265, Comrie 1976: 142). 139

IV. AZ ASPEKTUS A LENGYEL NYELVBEN, A LENGYEL ASPEKTUSFORMÁK NÉMET ÉS MAGYAR FUNKCIONÁLIS MEGFELELÕI

1. Az aspektuspárok problémája és a lengyel aspektusrendszer szerkezete Azok az eszközök, amelyeknek segítségével a lengyelben (és a szláv nyelvekben) az aspektuális jelentés kifejezésre jut (eltekintve a szuppletív képzés néhány marginális esetétõl) döntõen morfológiaiak, ezért logikusnak tûnhet, ha ezt az alkategóriát a szóképzéshez soroljuk. Ennek ellenére az aspektuspárok helyzete a leíró grammatikán belül máig sem tekinthetõ tisztázottnak. Az oppozíciót funkcionális rendszeressége és más igei kategóriákkal való kapcsolata a flexióhoz közelíti, míg a rendszeres formális eszközök hiánya, az a tény, hogy az aspektuskifejezõ eszközök nem alkotnak paradigmákat, illetve az egyes lexémákhoz való kapcsolódásuk nem elõre megjósolható módon történik, a jelenség derivációs jellegére utal. Nincs egységes vélemény a következõ két kérdést illetõen sem: 1. milyen formális és szemantikai feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy aspektuspárról beszélhessünk; 2. az aspektuspár tagjait egy vagy két külön igei lexémának tekintsük-e. Míg az elsõ kérdés gyakorlati, a második inkább elméleti jellegû. Az aspektuspárok grammatikai státusának meghatározásához négy kérdést kell áttekintenünk: a) csak a szuffixumoknak van szerepük az aspektusoppozíció kifejezésében, vagy a prefixumoknak is? b) milyen szerepet játszik az oppozíció tagjainak jelentése a párok létrejöttében? c) az oppozíció tagjait egy vagy két lexémának tekintsük-e? d) a szóképzés vagy a flexió tárgykörébe tartozik-e az aspektus? Œmiech monográfiájában úgy fogalmaz, hogy aspektuspárokat olyan igei formák alkothatnak, amelyeknek jelentése egymástól nem különbözik: „parê aspektow¹ mog¹ tworzyæ formy nie ró¿ni¹ce siê znaczeniem” (Œmiech 1971: 23). Ugyanakkor még egy ilyen, elég általánosnak nevezhetõ megfogalmazás is kétségeket ébreszthet, hiszen arról, hogy az aspektuspár tagjait ugyanazon ige két formájának fogja-e fel, vagy esetleg két önnálló lexémának tekinti õket, nem mond semmit. Az említett kérdést, amelyrõl az egyes kutatóknak meglehetõsen eltér a véleménye, késõbb mi is megvizsgáljuk. Most azonban egy, a további okfejtés szempontjából alapvetõ problémával szeretnénk foglalkozni: arra kell választ kapnunk, hogy melyek azok az igék vagy igeformák, amelyek eltérõ aspektusjelentés mellett jelentésükre nézve azonosak. A kérdés két módon közelíthetõ meg: 1. az intuitív szemantika felõl (ekkor bizonyosan eltérõ eredményeket kapunk, hiszen a szemantikai intuíciók is különbözõk lehetnek; 2. a strukturális kritériumok felõl, amely azonban túlmutat az aspektuspárok oppozíciójának kérdéskörén. Teljes mértékben intuíción alapul az a feltételezés, hogy csak a szuffixális párok képesek „tiszta” aspektusoppozíciót kifejezni. Ezen a véleményen van Karcevszkij (Karcevszkij 1962: 229), valamint Maszlov (Maszlov 1963: 198–199), s tulajdonképpen 140

az egész leningrádi aspektológiai iskola (vö. Jászay−Tóth 1987: 24). Maszlov késõbb némileg változtatott ezzel kapcsolatos álláspontján, és úgy fogalmazott, hogy a prefixális párok léte nem kizárt, de igen ritka (Maszlov 1963: 4). Részben hasonló álláspontra helyezkedik Iszacsenko is (Iszacsenko 1960: 172–173, 1968: 358–365). Maszlov 1964ben megjelent könyvében valószínûleg Sørensen kritikájának hatására (Sørensen 1973: 140) már élesen elhatárolódik Karcevszkij véleményétõl (Maszlov 1984: 66). Bár a Karcevszkij által képviselt álláspont önmagában véve morfológiai kritériumokat szab, alapja azonban mégis abban a szemantikai feltételezésben keresendõ, mely szerint csak a przepisaæ : przepisywaæ típusú párok lexikális jelentése azonos, s az ezek közötti különbség kizárólag kategoriális. A hagyományos szemantika segítségével ez a tézis nem bizonyítható, ugyanúgy, ahogyan ennek ellentéte sem, ti., hogy csak a zrobiæ : robiæ típusú prefixális párok esetében jelenik meg kategoriális jelentéskülönbség. Maszlov úgy érvel, hogy a napisaæ : pisaæ típusú párok esetében a teljes aspektuális megfelelés nem terjed ki a folyamatos alapige minden lexikális jelentésére. Az X pisze do gazet mondat igéje például aterminatív jelentésû, így ennek nem lehet befejezett megfelelõje. A probléma abban áll, hogy Maszlov ebben az esetben az ige kontextuális jelentéseit veszi alapul (lexikális jelentéseknek nevezve azokat), amelyek szuffixális párok esetében is különbözõek lehetnek. Ugyanez érvényes lehet pl. a wystêpowaæ, a przepisywaæ vagy a sprzedawaæ igék esetében is, amennyiben azokat a következõ jelentésekben használjuk: W tej warstwie ziemnej wystêpuje ruda. Benedyktyni przepisywali stare ksi¹¿ki. Kupiec galanteryjny sprzedaje portmonetki (Cockiewicz 1992: 67, Oberlan 1991: 93). Mivel sok folyamatos ige használható tulajdonságjelölõ vagy általános tényközlõ (gnomikus) funkcióban, az igék egyes kontextusjelentéseinek vizsgálata nem tûnik megfelelõ módszernek, amennyiben célunk egy rendszerszintû grammatikai jelenség leírása, nem pedig egy igealak konkrét használatban megmutatkozó, aktuális értékének a meghatározása. Véleményünk szerint az X pisze do gazet (valamint a wystepuje ruda, X sprzedaje portmonetki, X przepisuje stare ksi¹¿ki) kifejezések nem az aspektuális partnerek nem teljes körû megfelelésének, hanem az aspektusjelentés kontextuális neutralizációjának esetei, hasonlóan ahhoz, ahogy a lekarz medycyny El¿bieta Kowalska vagy a pu³kownikpilot Janina Skubiszewska kifejezéseknél a lekarz, illetve a pu³kownik-pilot szavak grammatikai nemének a neutralizációja következik be. A fent bemutatottól némileg eltérõ Kratzel gondolatmenete, aki az idézett orosz aspektológusokhoz hasonlóan a befejezettség kritériumát a cselekvés/történés totalitásában látja. Véleménye szerint a pisaæ : napisaæ igék nem tekinthetõk igazi aspektuális partnereknek (unechte aspektuelle Partnerschaft), mivel a tagok jelentése nem, vagy nem teljesen azonos. Véleményét azzal indokolja, hogy bár a prefigált ige gyakran használatos tisztán perfektív funkcióban, azokban az esetekben, amikor a két tag egymással egy kontextuson belül oppozícióban áll, világosan megmutatkozik a befejezett tag rezultatív jelentése (Kratzel 1971: 24). Jegyezzük meg, hogy az orosz aspektológia talaján keletkezett az az aspektust a cselekvés belsõ határának fogalmához kapcsoló elmélet (lásd az Aspektuselméletek címû fejezetet), mely szerint a befejezettség feltétele, annak a határnak az elérése (eredmény), amely felé a cselekvés tart (ciklus). Világosan megjelenik ez a gondolat a munkánkban már idézett Antinucci–Gerbert-féle elméletben is (lásd az Aspektuselméletek címû fejezetet). Az ebben a befejezett jelentésre példaként hozott otworzyæ siê (drzwi siê otworzy³y) szuffixális ige Kratzel okfejtését követve szintén nem lehetne teljes értékû partnere az otwieraæ siê folyamatos igének. A fenti gondolatmenetet követve hasonló módon megkérdõjelezhetõ olyan párok létjogosultsága is, mint az umrzeæ : 141

umieraæ, amelynél nyilvánvaló, hogy a befejezett ige jelentése magába foglalja az imperfektív ige által megnevezett folyamat szomorú végeredményét (umar³). A perfectiva stricto sensu csoport igéinek lényegében mindegyike tartalmazza a rezultativitás elemét, az azonban a cselekvés jellegétõl függ, hogy ez könnyebben vagy nehezebben észrevehetõ-e. Az eredmény világosan megmutatkozik az olyan igék esetében, amelyeknél a cselekvés eredményeként beálló változás anyagi természetû és kézzelfogható (pl. napisaæ, narysowaæ), kevésbé nyilvánvaló azonban a zadzwoniæ : dzwoniæ, przekonaæ : przekonywaæ igék esetében, amikor a változás társadalmi-pragmatikai természetû.76 Az ilyen igepárok esetében Kratzel semmilyen változás bekövetkezését nem érzékeli a befejezett igéknél, ezért azokat igazi aspektuális partnereknek ismeri el: „...innerhalb dieser Gruppe gibt es Fälle, die praktisch als echte Partnerschaft anzusprechen sind, z.B. çâîíèòü : ïîçâîíèòü” (Kratzel 1971: 24). Kratzel ezzel a kompromisszummal egyrészt a dogmatikusan elfogadott Karcevszkij–Maszlov-féle tézist próbálja a nyelvi valósággal összeegyeztetni, másrészt megkísérli azt az intuitív szemantika oldaláról alátámasztani. Bár Œmiech lengyel igeaspektusról szóló monográfiájában azt írja, hogy a Karcevszkij– Maszlov-féle tézis nem vált általánosan elfogadottá, hiszen sokan a zrobiæ : robiæ típusú oppozíciót is aspektuspárnak ismerik el (Œmiech 1971: 7), meg kell jegyezni, hogy az az egyes nyugati, (mindenekelõtt német) aspektológusok körében máig igen népszerû. Mindenesetre Œmiech véleményét mintegy kiegészítendõ, ide kívánkozik Piernikarski megjegyzése is, aki szerint a Karcevszkij–Maszlov-féle, az „aspektuspárok minimális modelljének” nevezett elmélet nem állja ki a kritika próbáját, ha még maguk az elmélet egyes képviselõi is fokozatosan elhatárolódnak eredetileg képviselt álláspontjuktól (Piernikarski 1968). A lengyel aspektológiában a prefixális párok léte széles körben elfogadott, és ez a vélemény nemcsak a lengyel akadémiai nyelvtanban (Grzegorczykowa–Laskowski–Wróbel 1984: 131), hanem szinte minden fontosabb aspektológiai tárgyú munkában tükrözõdik (Œmiech 1971, Antinucci–Gerbert 1977, Cockiewicz 1992 és mások). Kivételt ez alól talán csak Czochralski munkája képez, akinek álláspontja a német szlavisztikában uralkodó felfogást tükrözi (Czochralski 1972). Így tehát az a tézis, amely a húszas években született meg a Szovjetunióban (tehát a szláv nyelvészetben, vö. Karcevszkij 1962), évekkel késõbb Nyugatról tért oda (ti. a szláv nyelvészetbe) vissza. Bogus³awski orosz nyelvi anyagon végzett vizsgálatai során meggyõzõen igazolta, hogy az adott oppozíció tisztán aspektuális (kategoriális) vagy lexikális jellegérõl nem a kifejezésére szolgáló eszközök fajtája, hanem azok funkciója dönt (Bogus³awski 1963a: 1–19, 1963b: 28). Ezen a véleményen van a fentebb már idézett Œmiech is. Az aspektuspárnak az a meghatározása azonban, amelyet õ javasol, kevésbé kézzelfogható, mivel szintén intuitív alapon nyugszik, hasonlóan a Karcevszkij–Maszlov-féle tézishez, amelynek Œmiech meghatározásával szemben leglább az az elõnye megvan, hogy formális jellegénél fogva konkrétabb iránymutatást ad. Œmiech az alábbi meghatározást javasolja: „Ha a két igeforma funkciója az egyes kontextusokban (minden lehetséges kontextusban?) azonos, akkor ezek aspektuspárt alkotnak, ha az azonosság csak néhány esetben van meg, nem teljes, vagy alkalmi aspektuspárról beszélünk (niepe³na lub okazjonalna para aspektowa), amennyiben azonban nincs meg az azonosság, akkor a két ige nem alkot aspektuspárt” (a szerzõ ford.) (Œmiech 1971: 7). Evvel kapcsolatban kritikai észrevételeink a következõk: 1. az egyes kontextusokban és a néhány kontextusban való azonosság között nincs objektív határvonal; 2. annak megállapítása, hogy két forma jelentése azonos-e, szintén önkényesnek tûnik. Olyan kritéri142

umra van tehát szükség, amely az egyes formák jelentéseinek rendszeres (és nem kontextusokhoz kötõdõ) azonosságát feltételezve, ezt az azonosságot a morfológia oldaláról is igazolja. Ezt a kritériumot, amely viszonylag régóta a rendelkezésünkre áll, Agrell fogalmazta meg a lengyel igekötõk funkcióját vizsgáló munkájában, majd ugyanezt ismételte meg mintegy 10 évvel késõbb Stender-Petersen az orosz igekötõkrõl írt cikkében (Agrell 1918: 12, Stender-Petersen 1933/34: 321–334). Ez a tézis úgy szól, hogy ha a prefigált perfektív igébõl szuffixum segítségével nem képezhetõ másodlagos imperfectivum, akkor a prefixum az alapigéhez képest semmilyen új jelentést nem hordoz, és az így létrejött oppozíciót aspektuspárnak kell tekintenünk. Felvetõdik a kérdés, hogy bizonyítható-e a fenti tézis. Piernikarski úgy vélekedik, hogy a fenti véleményt az említett szerzõk meggyõzõdésén kívül semmi sem igazolja, késõbb azonban Stender-Petersent idézve õ maga jegyzi meg, hogy ha az elsõdleges és a másodlagos imperfectivum között nem lenne különbség, a nyelv nem hozott volna egy ilyen formát létre (Piernikarski 1968: 60). A konkrét nyelvi anyag elemzése további bizonyítékokkal szolgál abban az esetben, ha az egyes oppozíciókat nem egymástól elkülönítve vizsgáljuk, hanem az egy lexéma köré csoportosuló oppozíciók derivációs struktúráit tesszük meg az elemzés tárgyának. Egy szimplex igébõl – amint az köztudott – számos más derivátum képezhetõ. Ezek közül csak néhány formából nem képezhetõ másodlagos imperfectivum. Ilyen a szûkebb értelemben vett aspektuspárok befejezett tagja (perfectiva stricto sensu) és a tágabb értelemben vett aspektuspárok (perfectiva largo sensu) (delimitatív jelentésû) befejezett tagja. Ha a lengyel nyelvben az alapigéket és derivátumaikat a fent ismertetett módon leírjuk, ún. szóbokrokat kapunk. Az egyes szóbokrok szerkezete alapján világossá válik a szimplex igék és derivátumaik közötti viszony, de az eljárás természetesen az egyes derivátumok között fennálló relációkat is tisztázza. Nagyobb számú szóbokor bevonása a vizsgálatba az oppozíciók rendszeres voltáról gyõz meg minket, amely végsõ soron Agrell fent említett tézisét igazolja. A kivételek száma nem jelentõs pl. jeœæ–zjeœæ–zjadaæ → pozjadaæ. A kivételekrõl még a fent ismertetett agrelli tézist mereven elutasító Piernikarski is megjegyzi, hogy a hasonló három igét tartalmazó formációk a lengyel nyelvben (más szláv nyelvekhez hasonlóan) alkalomszerûen is elõfordulhatnak. Piernikarski munkája nem mentes azonban bizonyos következetlenségektõl. Ezek közé tartozik, hogy Stender-Petersennel szembeni kritikájában éppen azt kifogásolja, hogy a szerzõ a ñëûøàòü : óñëûøàòü, valamint êðè÷àòü : çàêðè÷àòü párokat nem tekinti kivételeknek (holott Stender-Petersen ezeket a formációkat szintén kivételként ismeri el), néhány oldallal késõbb azonban arról olvashatunk, hogy az ilyen típusú igepárok tagjai között (a poznaæ : znaæ, valamint a zrozumieæ : rozumieæ igékhez hasonlóan) nem aspektusoppozíció, hanem csak laza oksági kapcsolat van (Piernikarski 1968: 60–61, 148). Az alapigék és derivátumaik fentebb ismertetett leírására álljon itt most a pisaæ ige reprezentatív példaként. A félkövéren szedett rész az aspektusoppozíció formai kifejezõeszközeit jelöli. (A lengyel alapigék és derivátumaik leírásáról, valamint ezek angol megfelelõirõl lásd Cockiewicz–Matlak 1995). pisaæ → : napisaæ → : popisaæ → dopisaæ → odpisaæ → opisaæ

→ : dopisywaæ → : odpisywaæ → : opisywaæ 143

→ podpisaæ → przepisaæ → przypisaæ → rozpisaæ → wpisaæ → wypisaæ → zapisaæ → spisaæ

→: →: →: →: →: →: →: →:

podpisywaæ przepsywaæ przypisywaæ rozpisywaæ wpisywaæ wypisywaæ zapisywaæ spisywaæ

További, az Agrell-féle elmélet mellett szóló érvként említhetõ az a megállapítás, amire fentebb már Piernikarski és Stender-Petersen kapcsán utaltunk. Ez úgy szól, hogy amennyiben az alapige és a belõle képzett ellentétes aspektusú tag lexikai jelentése nem azonos, a nyelv egy ún. „harmadik formát” keres. Ez a helyzet az olyan szuffixális párok esetében, amelyek imperfektív tagjai a perfektív alakokhoz képest iteratív többletjelentést hordoznak, amely iteratív jelentés azonban minden lengyel folyamatos igében potenciálisan jelen van. Ez a jelentés nem a kontextuális használat függvénye, azaz rendszerszerû. Azokban a nyelvekben, amelyekben több imperfektív forma is él, ezt a két jelentést általában két külön kategória fejezi ki. Az angol nyelvben például az aktualizált folyamatos cselekvésekre/történésekre a progresszív forma, a nem aktualizált folyamatos cselekvésekre/történésekre az egyszerû forma, az ún. simple tense és az ún. past tense segítségével utalunk. E két utóbbi forma habituális jelentésben is használatos. Jegyezzük meg, hogy a puszta folyamatos ige a lengyelben is elõfordulhat iteratív funkcióban: czyta : czytuje, czyta³ : czytywa³; pisze : pisuje, pisa³ : pisywa³ (Tyihomirova 1978: 72). A lengyel nyelvben éppen a nem aktualizált cselekvést/történést kifejezõ folyamatos igéknek (pl. przepisywaæ, przepijaæ, przypatrywaæ siê, przepytywaæ, rozorywaæ) megfelelõ befejezett párként jelennek meg a befejezett iteratívumok (pl. poprzepisywaæ, poprzepijaæ). A fenti listát ezekkel az alakokkal kiegészítve teljes szóbokrot kapunk: pisaæ

→ : napisaæ → : popisaæ → dopisaæ → odpisaæ → opisaæ → podpisaæ → przepisaæ → przypisaæ → rozpisaæ → wpisaæ → wypisaæ → zapisaæ → spisaæ

→ : dopisywaæ → : odpisywaæ → : opisywaæ → : podpisywaæ → : przepisywaæ → : przypisywaæ → : rozpisywaæ → : wpisywaæ → : wypisywaæ → : zapisywaæ → : spisywaæ

→ : podopisywaæ → : poodpisywaæ → : poopisywaæ → : *popodpisywaæ → : poprzepisywaæ → : poprzypisywaæ → : porozpisywaæ → : powpisywaæ → : powypisywaæ → : pozapisywaæ → : pospisywaæ

A befejezett iteratívumok77 némelyike csak alkalomszerûen vagy igen ritkán fordul elõ a nyelvben: *ponapisywaæ, *poop³akiwaæ, *poprzepraszaæ, *porozœpiewywaæ (a jelen esetben erre utal a csillag). Egyes ilyen alakok pedig csupán potenciálisak, aminek oka lehet többek között az is, hogy nem felelnek meg a jó hangzás szabályainak, azaz nem eufonikusak, pl. popuœciæ : popuszczaæ : (?) popopuszczaæ. Ugyanakkor bizonyos kon144

textusokban ezek alkalmi elõfordulása nem kizárt: (?) Po sutej besiadzie wszyscy bez wyj¹tku popopuszczali pasa. (Cockiewicz 1992: 73). Agrell már ismertetett kritériumát elfogadva és a fenti észrevételekkel kiegészítve úgy tekintjük, mint az egymással oppozícióban álló igék jelentésazonosságának kifejezõjét, mint annak bizonyítékát, hogy az említett igék „igazi” aspektuspárt alkotnak. Ezt az azonosságot azonban nem triviálisan, a jelentések intuitív szemantikai alapú megfeleléseként értelmezzük, hanem úgy, mint grammatikailag motivált jelentésazonosságot, hasonlóan ahhoz, ahogyan a szintaktikai jegy vagy a nem triviális szemantikai jegy az adott lexéma vagy gramméma meghatározott disztribúciós tulajdonságai alapján motivált. Ez a jelentésmegfelelés tehát a rendszeres lexikális, nem pedig az egyedi kontextuális megfelelések körébe tartozik. A lexikai azonosságnak ez a grammatikai értelmezése nemcsak a parttalan szemantikai vitákat segít elkerülni, hanem azokat az értelmezés körüli ellentmondásokat is, amelyekkel pl. Piernikarski munkájában találkozunk. Az, hogy a fent tárgyalt tézis több évtizedes múltja ellenére sem vált széles körben elfogadottá, talán azzal magyarázható, hogy az aspektológiai munkák többsége az egyes aspektusformák különbözõ kontextusokban megjelenõ funkciója és jelentése elméleti vizsgálatának irányába haladt, és kevésbé volt célja az, hogy a nyelvi anyagot alapul véve az említett kategória helyét és értékét a grammatikai oppozíciók rendszerében meghatározza. A fenti kritériumot alapul vevõ aspektológiai munkákra fõként a lengyel és a cseh nyelvészetbõl hozható példa (vö. Klemensiewicz 1951: 651–654, Kopeèný 1962b). A következõ kérdés, amelyre választ szeretnénk kapni, az aspektusnak a nyelvi rendszeren belül elfoglalt helyére vonatkozik, és úgy fogalmazható meg, hogy a lexikai vagy a grammatikai jelenségek körébe tartozik-e az aspektus. Ez a kérdés az aspektuspárokkal kapcsolatban a következõ módon tehetõ fel: egy lexéma két formájának tekintsük-e az aspektuspár tagjait, vagy olyan két önálló lexémának, amelyek között meghatározott funkcionális kapcsolat áll fenn? A két felfogás valamelyikét elfogadó véleményeken kívül születtek „kompromisszumos” megoldások is a kérdés rendezésére (Jászay 1984). Az a tény, hogy több ilyen javaslat is létezik, s hogy ezek között a különbség néhány esetben legalább akkora, mint a két szélsõséges álláspont között, a tárgyalt kérdés összetettségét támasztja alá (a kérdéssel kapcsolatos véleményekrõl lásd Iszacsenko 1968 I: 350–352, Jászay–Tóth 1987: 24–26). Mielõtt állást foglalnánk, tekintsük át a két felfogással kapcsolatos érveket és ellenérveket. Amellett, hogy az aspektuspár tagjait egy igei szó változatainak tekintsük, fõként szemantikai érvek szólnak. Ilyen az a tény, hogy a folyamatos és a befejezett alak között a különbség kategoriális, nem pedig lexikai természetû. Inkább mennyiségi, mint minõségi érvként említhetõ a – gyakran prefixummal is bõvített – ugyanazon tövet módosító aspektusképzõk nagy száma, amelyeknek elõfordulása meglehetõs rendszerességet mutat. Ugyanakkor ennek a felfogásnak az elterjedésében leginkább gyakorlati szempontok játszottak közre. Azokban a nyelvekben ugyanis, amelyekbõl hiányzik az aspektus grammatikai kategóriája, a szláv aspektuspárnak egyetlen igei szó felel meg (Tyihonov 1963: 15). A lexikográfiában ezért terjedt el általánosan az a gyakorlat, hogy a kétnyelvû szótárakban az aspektuspár két tagja egy címszó alatt szerepel, amennyiben pedig alfabetikus okokból külön szerepelnek, kölcsönös utalásokkal vannak ellátva. A latin grammatika máig ható hagyományán kívül talán ez is oka lehet annak, hogy sok iskolai nyelvkönyvben és nyelvtanban ma is „befejezett és folyamatos múlt, valamint jövõ idõrõl” olvashatunk a nyilvánvaló grammatikai tények ellenére.78 Az aspektuspár tagjait két önálló lexémának tekintõ felfogást az támasztja alá, hogy az aspektuspárt alkotó tagok flexiós paradigmája egymástól különbözik. Nemcsak arról van 145

itt szó, hogy két infinitivus létezik, amely – mint Breu helyesen jegyzi meg – attól függ, hogy a nyelvészeti leírásnak milyen módszerét választjuk (Breu 1984: 18–20), hanem fõként arról, hogy az idõtövek paradigmái különböznek, s hogy a jelen idõ gyakran más tõbõl képzõdik (kupuj-ê vs. kup’-ê). Ha a szemantikai és gyakorlati szempontokat részesítve elõnyben azt a véleményt fogadnánk el, mely szerint az aspektuspár tagjai egy lexémát alkotnak, el kellene fogadnunk azt is, hogy annak két múlt ideje, egy jelen ideje és két jövõ ideje van, amelyek közül az egyik jövõ idejû forma képzésében ráadásul ugyanazok a grammatikai morfémák vesznek részt, mint a jelen idõjében (przepisywa³-em, przepisa³em, przepisuj-ê, bêd-ê przepisywa³, przepisz-ê). Leíró nyelvtani szempontból ez a megoldás nem tûnik túl célszerûnek, felhasználása a lengyel mint idegen nyelv oktatásában pedig egyáltalán nem javasolható. Más lenne a helyzet, ha a lengyel anyanyelvûek iskolai oktatásában kívánnánk alkalmazni, ebben az esetben ugyanis csak a nehezebb vagy a könnyebb nyelvtan kérdésérõl kellene döntenünk. Breu az aspektuspár tagjait egy lexémának tekintõ felfogás ellen terminológiai érvet hoz fel, nevezetesen azt, hogy ha az egy lexéma elméletét elfogadnánk, a hagyományosan használt „aspektuspár” (para aspektowa, Aspektpaar), „aspektusmegfelelõk” (odpowiedniki aspektowe, Aspektpartnern), „páros igék” (czasowniki parzyste) kifejezések nem lennének többé adekvátak (Breu 1984: 15, 22). Ezt az akadályt, úgy tûnik, nem túlságosan nehéz kiküszöbölni. Ha az egy lexéma elvét elfogadjuk, tulajdonképpen csak az elsõ terminustól kell megválnunk. A másik két elnevezés megfelelõ értelmezés mellett megtartható. Az „aspektusmegfelelõk” vagy „aspektuspartnerek” kifejezéseket úgy is értelmezhetjük, mint ugyanannak az igei szónak két, egymással ellentétes aspektusértékû formáját, míg a „páros igéket” olyan igei lexémáknak foghatjuk fel, amelyek paradigmájukban az aspektusnak mindkét formáját tartalmazzák szemben azokkal az igei lexémákkal, melyeknek paradigmájában csak egy aspektusforma van meg, tehát „nem párosak”. Az aspektuspárt két önálló lexémának tekintõ felfogással kapcsolatban Breu szerint olyan probléma merül fel, hogy az nem egyeztethetõ össze az aspektusnak mint kategóriának a grammatikai voltával. A grammatikai kategória létének ugyanis az lenne a feltétele, hogy az egy lexikai egységgel legyen kifejezhetõ. Nekünk azonban úgy tûnik, hogy a szerzõ a grammatikai kategória fogalmát a flexiós kategória fogalmával keveri. Ez utóbbi esetben ugyanis feltétlenül érvényesnek kell elismerni a Breu említette feltételt. Ha azonban az aspektust grammatikai kategóriának fogadjuk el, akkor az elõbbi feltétel nem tekinthetõ érvényesnek, hasonlóan ahhoz, ahogyan a nyelvtani nem vagy a szóképzési, illetve a mondattani kategóriák esetében sem. Breu nemcsak az egy lexéma és a két lexéma elvén alapuló felfogást kérdõjelezi meg, hanem azt a „kompromisszumos” elméletet is, amely a szuffixális párokat a prefixális pároktól eltérõen kezeli, egy lexéma változatainak ismerve el az elõbbieket, de két önálló szónak tartva az utóbbiakat. A szerzõ új megoldást javasol, ami szintén kompromisszumos jellegû: „Der lexikale Verbinhalt im Slawischen wird durch zwei Verben aber nur eine Verblexem ausgedrückt” (Breu 1984: 21). Ez a megoldás, amely a szófajoknak mint lexémák osztályainak értelmezésén alapul, elfogadható lenne, ha a szerzõ a saját maga által bevezetett: „(igei) lexéma – ige” különbségének lényegét elméletileg megindokolná, vagy megmagyarázná. Mivel azonban ez hiányzik, a javasolt megoldás csak látszólagos: az elnevezéseket érinti, és nem a fogalmakat. A hasonló felfogások közül Jászay véleménye emelkedik ki, amely elméleti megalapozottság tekintetében meghaladja Breu álláspontját. Jászay az aspektuspár tagjait Klobukov elgondolását követve (Klobukov 1979) külön szavaknak (morfológiai egységeknek), de 146

egyetlen lexémának (amely a rendszerben a hierarchiának értelemszerûen magasabb fokán áll) tekinti. Jászay szerint az aspektuspárokról, illetve aspektushármasokról mint egy lexémáról azért megalapozott beszélni, mert „ezek morfológiai összetevõi paradigmatikusan (aspektuálisan) kiegészítik egymást” (Jászay 1984, Jászay–Tóth 1987: 25–26).79 A lengyel akadémiai nyelvtanban szintén a kérdés „kompomisszumos” megoldásának javaslatával találkozunk (Laskowski–Wróbel–Grzegorczykowa 1984: 130). Azokat az igéket, amelyek prefixális párokat alkotnak (ezek létét a szerzõ elismeri), Laskowski a perfectiva, illetve imperfectiva tantumok csoportjába sorolja, mivel ezek az aspektusjelentést nem rendszeres flexiós formai eszközökkel fejezik ki. Ilyen eszköznek tekintendõk azonban azok a szuffixumok, amelyek a befejezett igékbõl folyamatosakat képeznek. A szuffixális párok tagjait Laskowski tehát egy lexéma két változatának tartja. A befejezett és a folyamatos tövek szuffixumai közötti viszonyt leíró szabályszerûségeket a szerzõ az igetövek morfológiai osztályait bemutató táblázatban foglalja össze (Laskowski– Wróbel–Grzegorczykowa 1984: 217). A táblázat alapján nyilvánvalóvá válik, hogy az aspektusképzésben részt vevõ szuffixumok rendszeressége mennyire viszonylagos. Bár a felsorolt tizennégy morfológiai osztályban (ebbõl tizenegyben megkötésekkel, hétben pedig számos kivétellel) elõfordulásuk megjósolhatósága nagyobb rendszerességet mutat, mint a prefixumoké, gyakorlati szempontokat figyelembe véve azonban még ez az arány is igen alacsony. Jegyezzük meg továbbá, hogy a felsorolt kivételek listája nem teljes. Ez pedig nemcsak azokra az esetekre érvényes, amelyeknél a prefixumok alternatív jellegét kötõjel vagy zárójel jelöli: -bijaæ, (od)poczywaæ, hanem azokra is, amikor az egyetlen megadott alak azt látszik alátámasztani, hogy kizárólagos alakkal van dolgunk: dobrzmiewaæ (ugyanakkor lehetségesek a rozbrzmiewaæ, nabrzmiewaæ, przebrzmiewaæ formák is). A Laskowski képviselte felfogás terminológiai szempontból is kifogásolható. Az elméletben ugyanis a perfectiva tantum vs. imperfectiva tantum kifejezések a szóképzéshez (nem pedig a flexióhoz) tartozó formai kifejezõeszközök segítségével aspektusoppozíciót alkotó igékre vonatkoznak. Létezik azonban az a nyelvészeti hagyomány, mely szerint a perfectiva tantum vs. imperfectiva tantum kifejezések azokra a lexémákra vonatkoznak, amelyek nem alkotnak funkcionális aspektusoppozíciókat. A szláv aspektológiai hagyomány szerint az imperfectiva tantumok csoportjába a chcieæ, wiedzieæ, musieæ, woleæ, a perfectiva tantumok csoportjába pedig az ockn¹æ siê, osierocieæ, owdowieæ, os³upieæ, oniemieæ, rozbisurmaniæ siê, poszkapiæ siê, spanieæ, oszaleæ tartoznak. (Az ockn¹æ igének létezhet alkalmi folyamatos párja, amint ezt az ismert sanzon egy sora is példázza: „Gdy fotograf fleszem strzyka, na to baba siê ocyka”; a szaleæ viszont az oszaleæ igével nem alkot aspektusoppozíciót, vö. Po utracie ¿ony Grzegorz oszala³ z ¿alu = ’dosta³ pomieszania zmys³ów’ – Ona szala³a ze szczêœcia = ’gwa³townie, niopanowanie przejawia³a silne uczucia’.) Érdemes megjegyezni, hogy a rendszer analógiás hatása egyes (fõként denominális) perfektív igékre is kiterjed, ennek köszönhetõen jelennek meg alkalmanként az olyan alakok, mint pl. *wdowieæ, *chamieæ, amelyek azonban alkalmi formációk, és nem tekinthetõk teljes mértékben elfogadottnak. Az említett jelenségre Cockiewicz is felhívja a figyelmet (Cockiewicz 1992: 77). A lengyel akadémiai nyelvtanban képviselt felfogás ellen szól az a gyakorlati érv is, hogy az, ami szemantikai szempontból egy kategóriaként jelenik meg, itt lényegében mint két kategória szerepel. Ez a felosztás azonban inkább mennyiségi, mint minõségi alapokon nyugszik, hiszen nem annyira az oppozíció rendszeres vagy nem rendszeres voltának 147

szembeállításáról, mint inkább a nagyobb, illetve a kisebb fokú rendszeresség szembeállításáról van szó. Bár ez utóbbi szintén nem tekinthetõ abszolútnak, ha a prefixumok aspektusképzõ szerepére gondolunk. Léteznek ugyanis olyan szemantikai igecsoportok, amelyek perfektív partnereiket azonos prefixummal képzik: na-: -pisaæ, -malowaæ, -rysowaæ, -szkicowaæ, -bazgraæ; z/s-: -jeœæ, -konsumowaæ, -u¿yæ, -po¿yæ, -niszczyæ (ez utóbbi esetben a közös jelentés a ‘valami eltûnését okozni’ formulával írható le). Az persze teljesen nyilvánvaló, hogy a prefixumok szabályszerû, rendszeres és elõre regisztrálható megjelenésérõl a prefixális képzés esetében nem beszélhetünk. Ennek ellenére mégis úgy tûnik, a flexió és a szóképzés közötti különbség nem indokolja azt, hogy az aspektus funkcionális grammatikai kategóriáját ilyen élesen megosszuk. Ebben a kérdésben Heinz álláspontját fogadjuk el, aki szerint ez egy elmosódott határvonal – a valós grammatikai jelenségek ugyanis összefüggõ kontinuumot alkotnak, amely két elméleti pólus: a szóképzés és a flexió között húzódik (Heinz 1966: 343–354). Ilyen körülmények között az tûnik számunkra a legmegfelelõbb megoldásnak, ha a valós tényeket figyelembe véve az aspektust a szóképzés és a flexió határán elhelyezkedõ köztes kategóriának tekintjük. Hasonló álláspontot képviselnek Forsyth és Cockiewicz is, akik a magyarázott jelenségek természetétõl függõen az egyik vagy a másik elméletre utalnak (Forsyth 1970, Cockiewicz 1992: 65–78). Ez a vélemény nem a határozatlanság megnyilvánulása, hanem annak a meggyõzõdésnek a kifejezõdése, hogy az adott jelenség többféle nézõpontból különbözõ módon írható le. Így tehát azzal a gyakorlati kérdéssel találjuk magunkat szemben, hogy a nyelvi leírás szempontjából melyik módszer a célszerûbb. Elméleti és módszertani szempontból úgy tûnik, a lengyel akadémiai nyelvtanban szereplõ „kompromisszumos” megoldásé az elsõbbség, míg a „köztes kategória” mellett a leírás könnyebb volta szól. Ez a kettõsség jól tükrözõdik egyes lengyel grammatikákban. A Bartnicka–Satkiewicz-féle, elméleti szempontú nyelvtan ugyanis az aspektust (rodzaj czynnoœci sic!) a flexió tárgykörébe sorolja, de a prefixális párokról a szóképzésnél is beszél; a Kaleta által készített, inkább gyakorlati szempontokat elõnyben részesítõ nyelvtan pedig a szóképzés alapján írja le ezt a jelenséget (Bartnicka–Satkiewicz 1990: 107–110, 265–273, Kaleta 1995: 306–326). Egy olyan leírásnak, amely az aspektus derivációs struktúráinak vizsgálatán alapul, a flexiós szempontú megközelítéssel szemben megvan az az elõnye, hogy lehetõvé teszi az aspektusképzés morfológiai eszközeinek maradéktalan számbavételét. Az aspektusnak a szóképzés szempontjait is szem elõtt tartó leírása fontos általános és gyakorlati megállapításokhoz vezet és megteremti annak lehetõségét, hogy a grammatikai jelenségeket rendszerben lássuk. A lengyel aspektusrendszer ilyen irányú vizsgálatának két célja van: 1. az aspektus helyének meghatározása az ige derivációs rendszerében és a jelenséghez kapcsolódó strukturális relációk feltárása; 2. az ezen relációk által motivált kategoriális-szemantikai össszefüggések esetleges bemutatása. Ezen célok eléréséhez az alábbi kérdésekre kell választ találnunk: 1. Mely lengyel igéknek nincs aspektuspárjuk? 2. Van-e kapcsolat az ige szemantikai osztálya és aspektuális tulajdonságai (pl. aspektuspárképzõ potenciálja) között, s ha igen, miben áll, hogyan jellemezhetõ ez az összefüggés? A lengyel igeállomány négy fõ szemantikai osztályra történõ felosztásával mindkét kérdésre választ kapunk. Ezek az osztályok rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy nem triviálisak, a besorolásnál ugyanis nem csupán az egyes igék jelentését, de bizonyos formális: szintaktikai (pl. tranzitivitás–intranzitivitás) és morfológiai (pl. az ige aspektuspárképzõ pontenciáljának korlátai) tényezõket is figyelembe vettünk. A perfektív igeformák képezhetõségének alapján a lengyel igék négy csoportra oszthatók: 148

a) a folyamatos igékbõl nem képezhetõ befejezett tag (imperfectiva tantum): mieæ, móc, zawdziêczaæ, brakowaæ, chcieæ, wiedzieæ b) a folyamatos igének csak egy befejezett megfelelõje van (perfectiva stricto sensu): daæ : dawaæ, umrzeæ : umieraæ c) a folyamatos igébõl mindkét befejezett aspektusmegfelelõ képezhetõ (perfectiva stricto et largo sensu): zrobiæ : robiæ, porobiæ; stukaæ : stukn¹æ, postukaæ, napisaæ : pisaæ, popisaæ d) a folyamatos tagból csak tágabb értelemben vett, delimitatív jelentésû befejezett aspektuspár (perfectiva largo sensu) képezhetõ: jeŸdziæ : pojeŸdziæ, biæ siê : pobiæ siê, le¿eæ : pole¿eæ. Az a) csoport igéit meghatározott szemantikai tulajdonságok jellemzik. Azokat az igéket, amelyek bírnak ezekkel a szemantikai tulajdonságokkal, az I. osztályba tartozónak tekintjük (lásd lentebb). Az I. osztályba tartozó igei lexémáknak az a közös tulajdonságuk, hogy az általuk jelölt történések/cselekvések eredményeképpen az ige argumetumain (az alanyon vagy a tárgyon) nem megy végbe semmilyen állapotváltozás (ezek az igék tárgyatlanok). Meg kell jegyeznünk, hogy nem minden ilyen ige tartozik az a) csoportba, azok azonban, amelyek oda tartoznak, az I. osztály kritériumainak mindig eleget tesznek. Azt is meg kell állapítanunk, hogy minden olyan ige, melynek szemantikájában jelen van az állapotváltozás komponense (vö. a ciklikus, rezultatív vagy relációs változó elnevezésekkel) a b) vagy a c) csoportba tartozik. Ezek közül minden olyan intranzitív ige, amelynél a változás a cselekvés alanyát érinti, a b) csoportba tartozik. Ezek alkotják a II. osztályt. Ennek az osztálynak, csakúgy, mint az elõzõnek, nemcsak szemantikai, formális (szintaktikai) jellemzõi is vannak. Minden olyan ige, amely eleget tesz ennek a két kritériumnak, a b) csoportba tartozik, jóllehet léteznek olyan igék is, amelyek a fenti két kritériumnak nem tesznek eleget, mégis azt kell mondanunk, hogy a b) típust képviselik. A c) csoport igéit megvizsgálva azt találjuk, hogy minden olyan igei lexéma odatartozik, ami tranzitív, és az ige tárgyán végbemenõ állapotváltozást jelöl. Ezenkívül meg kell jegyeznünk, hogy az I. és a II. osztályoz hasonlóan az általunk III.-nak nevezett osztályba tartozik még néhány ige, amely a fenti két követelménynek nem tesz eleget. Ezekkel egyelõre nem foglalkozunk. A d) csoportba az elõzõekhez hasonlóan szintén meghatározott szemantikai és formális (szintaktikai) jegyekkel bíró igék tartoznak. Ezeket most csak negatívan jellemezhetjük: ha valamely ige intranzitív és/vagy rezultatív (ciklikus), vagy más néven relációs változó, azaz olyan cselekvést jelöl, amelynek eredménye van (másképpen szólva állapotváltozással jár), akkor ez az igei lexéma biztosan nem tartozik a d) csoportba. Ezzel kizártuk az összes II. és III. osztályú b) és c) csoportba tartozó igét). Így csak azt a problémát kell megoldanunk, hogy hogyan határoljuk el a fennmaradó nem rezultatív igék közül azokat, amelyek I. osztályúak és az a) csoportba tartoznak (imperfectiva tantum), azoktól, amelyeknek legalább egy tágabb értelemben vett befejezett partnerük van (perfectiva largo sensu, pl. le¿eæ : pole¿eæ, cierpieæ : pocierpieæ, wycierpieæ siê : nacierpieæ siê), vagy a tágabb értelemben vett aspektuspartnerek mellett a szûkebb értelemben vett aspektuspartnerekkel (perfectiva stricto sensu) is oppozíciót alkotnak annak ellenére, hogy nem relációs változók vagy ciklikusak (pl. dzwoniæ : zadzwoniæ/podzwoniæ, kiwaæ : kiwn¹æ/ pokiwaæ). Itt nem alkalmazható a tranzitivitás vs. intranzitivitás szintaktikai kritériuma. Mivel azonban itt csak azokról a fennmaradó igékrõl van szó, amelyek semmilyen osztályba nem tartoznak, elégséges megkülönböztetõ jegynek fogadhatjuk el azt a tényt, hogy 149

közülük egyeseknek nincs aspektuspartnerük, míg másoknak van. Épp ez utóbbiak alkotják a IV. szemantikai osztályt. Jegyezzük azonban meg, hogy a IV. osztálynak a d) csoportba tartozó igéken kívül néhány c) csoportba tartozó (két befejezett aspektuspartnerrel oppozícióba lépõ) ige is tagja lehet. Tipikusan IV. osztályú igéknek mégis a d) csoport igéit tartjuk, mivel a c) csoportba tartozó igék legjellemzõbben a III. osztályban fordulnak elõ. Ezek pedig éppen azok az igék, amelyeknek két befejezett partnerük (perfectiva stricto et largo sensu) van. A III. osztályba a rá jellemzõ, c) csoportba tartozó (két befejezett aspektusmegfelelõvel rendelkezõ) igéken kívül olyan b) típusú igék is tartoznak, amelyeknek csak egy befejezett aspektuspartnerük (perfectiva stricto sensu) van. Más a helyzet a II. osztállyal, amelynek tagjai fõként a b) csoportba tartozó igék közül kerülnek ki, bár nem minden b) típusú ige tartozik ebbe az osztályba (a b) típusú igék fennmaradó része a III. osztályhoz tartozik, lásd fentebb). Az I. osztályt csak az a) csoportba tartozó igék (imperfectiva tantum) alkotják, amelyek a b) csoport igéitõl eltérõen semmilyen más osztályban nem szerepelnek. A fentieket összefoglalva megállapíthatjuk, hogy négy szemantikai igeosztályt kaptunk, amelyeket a rájuk jellemzõ nem triviális szemantikai jegyeknek megfelelõen a következõ módon nevezünk el: I. statikus igék (czasowniki statywne): ezek az igék argumentumuknak (A) egy meghatározott jegyet (X) tulajdonítanak, állapotot (status) jelölnek, pl. chcieæ, kochaæ, brakowaæ, kosztowaæ (ileœ), móc, nienawidziæ, odpowiadaæ (czemuœ), lubiæ, nale¿eæ, op³acaæ siê, sk³adaæ siê (z czegoœ), s³yszeæ, widzieæ, uwa¿aæ (za coœ), wa¿yæ (ileœ), wiedzieæ, woleæ, znaæ, mieæ, byæ, zale¿eæ, znaczyæ.80 II. processzuális igék (czasowniki procesywne): ezek az igék egy azt jelölik, hogy az A argumentum, (amely ez esetben a cselekvésnek egyszerre tárgya és alanya) egy bizonyos állapotot (Y) ér el, pl. pójœæ : iœæ, zgasn¹æ : gasn¹æ, urosn¹æ : rosn¹æ, osiwieæ : siwieæ, umrzeæ : umieraæ, zamkn¹æ siê : zamykaæ siê, zasn¹æ : zasypiaæ, z³amaæ siê : ³amaæ siê. III. kauzatív igék (czasowniki kauzatywne): azt jelölik, hogy a B argumentum az A argumentum cselekvésének hatására vagy annak eredményeképen egy Z állapotba jut, pl. z³apaæ : ³apaæ, ogoliæ : goliæ, nakarmiæ : karmiæ, skosztowaæ : kosztowaæ, zmierzyæ : mierzyæ, naprawiæ : naprawiaæ, zaprowadziæ : prowadziæ, otworzyæ : otwieraæ, spaliæ : paliæ, postawiæ : stawiaæ, pobrudziæ : brudziæ, otruæ : truæ, nauczyæ : uczyæ, zawo³aæ : wo³aæ, zacz¹æ : zaczynaæ, po¿egnaæ : ¿egnaæ (kogoœ), ugotowaæ : gotowaæ. IV. cselekvésigék (czasowniki aktywnoœciowe – activity verbs81): az A argumentum által végzett bizonyos cselekvésekrõl (pl. valamilyen irányba történõ mozgás, a szervezet vegetatív reakciói stb.) tudósítanak, pl. myœleæ, narzekaæ, nosiæ, woziæ, chodziæ, obawiaæ siê, mieszkaæ, opiekowaæ siê, kapaæ, le¿eæ, trzymaæ, walczyæ, borykaæ siê, ¿yæ, ¿a³owaæ, rozmawiaæ, s³uchaæ, wygl¹daæ (przez coœ), pukaæ. A fenti felosztás eredményeképpen kapott igeosztályok az aspektusmegfelelõk képzésének területén bizonyos rendszeres tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezek a következõk: I. A statikus igéknek nincs befejezett partnerük, dowiedzieæ siê, pokochaæ, poznaæ, us³yszeæ típusú derivátumaikban, amelyek egyes munkákban, mint a statikus igék perfektív aspektuspartnerei szerepelnek (Piernikarski 1968: 146–47) nincs meg a statikus je150

lentéselem, így ezek más osztályokba (II., III.) tartoznak (errõl lásd Pátrovics 2000a: 301–302). II. A processzuális igéknek csak szûkebb értelemben vett perfektív aspektusmegfelelõik (perfectiva stricto sensu) vannak, amelyek lezárt cselekvéseket jelölnek: osiwieæ, otworzyæ siê, pobiec, pobrudziæ siê, pójœæ, urosn¹æ, sp³on¹æ. III. A kauzatív igék két csoportra oszlanak: a) amelyeknek csak szûkebb értelemben vett perfektív aspektuspartnereik (perfectiva stricto sensu) vannak: postawiæ, pobrudziæ (a po- prefixumnak a jelen esetben nem delimitatív jelentése van), otworzyæ, zawin¹æ, zgubiæ, z³amaæ, z³o¿yæ, zniszczyæ, zabiæ; b) amelyeknek két perfektív aspektusmegfelelõjük van: 1. szûkebb értelemben vett (perfectiva stricto sensu); 2. tágabb értelemben vett (perfectiva largo sensu) delimitatív jelentésû: napisaæ/popisaæ, ugotowaæ/pogotowaæ, narysowaæ/porysowaæ, zmoczyæ/pomoczyæ, spaliæ/popaliæ. IV. A cselekvésigék a következõ csoportokra oszthatók: a) olyanok, amelyeknek két perfektív aspektusmegfelelõjük van: 1. szûkebb értelemben vett (perfectiva stricto sensu); 2. tágabb értelemben vett (perfectiva largo sensu): zagraæ (na czymœ, w coœ) / pograæ, zapukaæ/popukaæ, chuchn¹æ/pochuchaæ, zadzwoniæ/podzwoniæ, kapn¹æ/nakapaæ (a szemelfaktív vagy az iteratív jelentéstõl függõen),82 illetve pokapaæ, mign¹æ zamigaæ/pomigaæ, krzykn¹æ, nakrzyczeæ/pokrzyczeæ, zap³akaæ/pop³akaæ,83 pomóc/popomagaæ; b) olyanok, amelyeknek csak tágabb értelemben vett delimitatív befejezett aspektuspartnereik (perfectiva largo sensu) vannak: pochorowaæ, poha³asowaæ, pobiegaæ, popilnowaæ, posiedzieæ, powalczyæ, po¿yæ. Az itt bemutatott felosztás tekintetbe veszi a kapott igeosztályok derivációs tulajdonságait és aspektusképzõ potenciálját, így segítségével egyértelmûen meghatározható azoknak az igéknek a csoportja, amelyek nem hoznak létre aspektusoppozíciót, azaz funkcionális szempontból aspektus nélküliek, vagy más szóval (formai szempontból) az ún. imperfectiva tantumok csoportjába tartoznak. Ilyenek az I. osztályba tartozó, ún. statikus igék. Minden más csoportba tartozó igének legalább tágabb értelemben vett delimitatív jelentésû perfektív partnere van. A fennmaradó három osztály esetében az aspektusformák morfológiai megjósolhatósága jelentõs: a processzuális igéknek csak szûkebb értelemben vett perfektív partnereik (perfectiva stricto sensu) vannak, a kauzatív igéknek lehetnek mind szûkebb, mind pedig tágabb értelemben vett befejezett partnereik, vagy csak szûkebb értelemben vett befejezett partnereik, nem lehetséges azonban az, hogy ezeknek az igéknek kizárólag tágabb értelemben vett befejezett, delimitatív jelentésû partnerük (perfectiva largo sensu) legyen. A cselekvésigéknek gyakran két perfektív megfelelõjük (perfectiva stricto et largo sensu), bizonyos esetekben pedig csak tágabb értelemben vett delimitatív perfektív partnerük (perfectiva largo sensu) van. Nem lehetséges azonban az, hogy ezeknek az igéknek csak szûkebb értelemben vett perfektív partnerük (perfectiva stricto sensu) legyen. Az I. osztályba tartozó statikus (imperfectiva tantum) és a II. osztályba tartozó proceszszuális igék (imperfectiva : perfectiva stricto sensu) két ellentétes pólust alkotnak. A kauzatív igéket felölelõ III. és a cselekvésigéket csoportosító IV. osztály mintegy átmenetet képez a fenti két pólus között. A III. és a II. igeosztálynak vannak közös vonásaik, hiszen mindkettõbe olyan igék tartoznak, amelyeknek teljes értékû befejezett aspektuspartnereik (perfectiva stricto sensu) vannak, míg a IV. igeosztályt az I. igeosztályhoz közelíti az a tény, hogy a IV. osztályba olyan igék tartoznak (sõt ezek vannak többségben), 151

amelyeknek csak nem teljes értékû aspektuspartnereik (perfectiva largo sensu) vannak. Az egyes igeosztályok közötti fent jellemzett viszonyt az alábbi táblázat szemlélteti: A perfectivumok hiánya Perfectiva largo sensu Mindkét típusú perfectivum Perfectiva stricto sensu

I. IV. III., IV. II., III.

A lengyel igeállomány aspektológiai igényû, mind szemantikai, mind pedig bizonyos formális szempontokat figyelembe vevõ fenti rendszerezése után vegyünk most számba azokat a formai eszközöket is, amelyek segítségével az egyes aspektusoppozíciók kifejezõdnek. Azok a morfológiai eszközök, amelyek a lengyel nyelvben az aspektusoppozíciók kifejezésében részt vesznek két csoportra oszthatók: 1. tõszuffixumok, amelyek a folyamatos igéket perfektiválják, primer aspektuspárokat hozva ezzel létre (ezt a folyamatot legtöbbször valamilyen tõhangváltozás is kíséri): chwyta-æ → chwyci-æ /t : ci/, rzuca-æ → rzuci-æ /c : ci/, puszcza-æ → puœci-æ /szcz : œci/, wraca-æ → wróci-æ /a : ó/–/c : ci/, skaka-æ → skoczy-æ /a : o/–/k : cz/, zarabia-æ → zarobi-æ /a : o/, zamyka-æ → zamkn¹-æ /y : ø/, usycha-æ → uschn¹-æ /y : ø/, umiera-æ → umrze-æ /e : ø/–/r : rz/, kupowa-æ → kupi-æ /p : pi/, dawa-æ → da-æ /awa : a/, stawa-æ siê → sta-æ siê /awa : a/; 2. perfektiváló szerepû prefixumok, amelyek gyakran az ige jelentését is módosítják (a lengyelben összesen 18 ilyen igei prefixum van), ezek a következõk: do-: do-biæ, dogoniæ, do-kupiæ, do-pakowaæ; na-: na-pisaæ, na-biæ, na-braæ, na-daæ, na-krêciæ; nad(e)-: nad-budowaæ, nad-jechaæ, nad-³o¿yæ; o-: o-œlepn¹æ, o-goliæ siê, o-mówiæ, o-kryæ; ob(e)-: ob-ci¹æ, ob-ci¹gaæ, ob-edrzeæ; od(e)-: od-goniæ, od-dzieliæ, ode-jœæ; po-: po-k³óciæ siê, po-kryæ, po-kochaæ; pod(e)-: pod-laæ, pod-liczyæ, pod-³adowaæ; prze-: prze-malowaæ, prze-mijaæ, prze-mówiæ; przed-: przed-³o¿yæ; przy-: przy-³¹czyæ, przy-kazaæ, przy-paliæ; roz(e)-: roz-budowaæ, roze-braæ, roz-bawiæ; u-: u-jœæ, u-puœciæ, u-p³yn¹æ, u-chowaæ siê; w(e)-: w-budowaæ, we-drzec siê, w-mówiæ, w-ci¹gn¹æ; wy-: wy-ci¹gn¹æ, wy-dzieliæ, wy-nieœæ, wy-puœciæ; w(e)z(e)-/w(e)s-: wz-budziæ, wz-ejœæ, wz-lecieæ, wz-nieœæ, z(e)-/s-: œ-ci¹æ, ze-drzeæ, z-si¹œæ; za-: za-gotowaæ, za-laæ, za-gadaæ. A felsorolt prefixumok közül a szûkebb értelemben vett perfektívumok (perfectiva stricto sensu) képzésében leggyakrabban a z- (s-, œ-): biæ → zbiæ, budowaæ → zbudowaæ, dziwiæ siê → zdiwiæ siê, jeœæ → zjeœæ, pytaæ → spytaæ, gubiæ → zgubiæ; a za-: czekaæ → zaczekaæ, dzwoniæ → zadzwoniæ, hamowaæ → zahamowaæ, protestowaæ → zaprotestowaæ, p³aciæ → zap³aciæ, nieœæ → zanieœæ; a po-: ca³owaæ → poca³owaæ, dziêkowaæ → podziêkowaæ, jechaæ → pojechaæ, liczyæ → policzyæ, myœleæ → pomyœleæ, prosiæ → poprosiæ, myliæ (siê) → pomyliæ (siê); az u-: gotowaæ → ugotowaæ, myæ → umyæ, szyæ → uszyæ, tyæ → utyæ; a prze-: czytaæ → przeczytaæ; a na-: karmiæ → nakarmiæ, uczyæ → nauczyæ, pisaæ → napisaæ és az o-: goliæ siê → ogoliæ siê, œlepn¹æ → oœlepn¹æ prefixumok vesznek részt. Figyeljük meg, hogy a przed- prefixum szerepe a lengyel igeképzésben marginális, ez a képzõ mint igei prefixum már nem produktív, szerepe azonban a fõnevek képzésében még mindig jelentõs, vö. przedmowa, przedp³ata, przedbieg, przedskok, przedpole errõl l. Cockiewicz 1977: 88–92); 152

3. olyan szuffixumok, amelyek a már elõképzõs befejezett igéket reimperfektiválják: przygotowa-æ → przygotowywa-æ, zamalowa-æ → zamalowywa-æ, podpisa-æ → podpisywa-æ, przepisa-æ → przepisywa-æ, przemyœle-æ → przemyœliwa-æ, odsiedzie-æ → odsiadywa-æ, odkrzykn¹-æ → odkrzykiwa-æ (jegyezzük meg, hogy egyes prefixumot és -n¹- tõszuffixumot is tartalmazó igék nem -ywa-/-iwa-, hanem -a’- szuffixummal reimperfektiválódnak: przygarn¹-æ → przygarnia-æ, poch³on¹-æ → poch³ania-æ). 4. olyan prefixumok, amelyeknek segítségével a már elõképzõs és -ywa-/-iwa, -ewatõszuffixumot is tartalmazó reimperfektivált igék perfektiválhatók: podpisywa-æ → popod-pisywa-æ, odpisywa-æ → poodpisywa-æ, zapisywa-æ → pozapisywa-æ, zaprasza-æ → pozaprasza-æ/nazaprasza-æ. Amint az a példák alapján megállapítható, a fenti igék perfektiválásában az esetek többségében a po- prefixum vesz részt, ritkábban azonban a na- prefixum is elõfordul ilyen funkcióban. Az aspektusképzés derivációs láncát az alábbi táblázat szemlélteti: 0 Imperfektív szimplex alapige

1 Perfektív ige

pisaæ

napisaæ

prosiæ

poprosiæ

kupowaæ

kupiæ

folyamatban lévõ cselekvés

2 3 4 Jelentésmódosító -ywa-/-iwa- -a-/ Szuffigált két -aj- szuffixummal prefixumot (az prefixummal ellátott perfektív ellátott prefigált elsõ po- vagy imperfektív ige na-) tartalmazó ige perfektív ige podpisaæ przepisaæ dopisaæ zapisaæ zaprosiæ przeprosiæ dokupiæ przekupiæ

podpisywaæ przepisywaæ zapisywaæ

popodpisywaæ poprzepisywaæ pozapisywaæ

zapraszaæ przepraszaæ dokupywaæ przekupywaæ

pozapraszaæ/ nazapraszaæ podokupywaæ

lezárt cselekvés

primer „tiszta” aspektuspárok

másodlagos aspektuspárok

a fenti igék gyakorisága alacsony, a cselekvést egészében szemlélik, többes számú bõvítményekkel kapcsolódnak Janek pozapisywa³ adresy = zapisa³ adres1 zapisa³ adres2 zapisa³ adres3

A táblázat segítségével fentebb szemléltetett, és a pisaæ ige példáján bemutatott aspektuális derivációs lánctól eltéréseket csupán néhány ige esetében találunk. Ilyenek például a powiedzieæ, a po¿yczyæ, az umrzeæ és a zyskaæ igék. Az ezen igék esetében 153

mutatkozó „szabálytalanságok” azonban szemantikai, stilisztikai vagy nyelvtörténeti tényezõkre vezethetõk vissza, és nem indokolják azt, hogy a fentebb bemutatott leírási módszert egészében elutasítsuk. A powiedzieæ perfektív ige imperfektív partnerével, a mówiæ igével nem áll derivációs relációban. Ez a szuppletivizmus ahhoz vezet, hogy a powiedzieæ csupán szemantikai alapon megfelelõje a mówiænak, formális szempontból azonban nem. Bár a nyelvben létezik a powiadaæ forma, amelynek etimológiai kapcsolata a powiedzieæ igével nyilvánvaló, ennek használata azonban nemcsak stilisztikailag, hanem szemantikailag is behatárolt, így tehát nem tekinthetõ a powiedzieæ partnerének (használata fõként a bibliai szövegekre, Jézus nyelvére korlátozódik, vö. „zaiste, zaiste powiadam wam...”, de: oskar¿ony nie mówi/*powiada prawdy; mów/*powiadaj do mnie jeszcze; mówi³/*powiada³ barzo niewyraŸnie). Hasonló a helyzet az umrzeæ igével is. Ennek folyamatos partnere, az umieraæ mellett létezik egy szabályos imperfektív forma is: mrzeæ, ennek elõfordulása azonban igen ritka és stilisztikailag is korlátozott (vö. w obozach ludzie marli z g³odu (MSJP 1995: 457, SPP 1994: 353)). Az elõbbivel ellentétes irányú a folyamat a po¿yczyæ (wypo¿yczyæ, zapo¿yczyæ siê) és a zyskaæ (odzyskaæ, pozyskaæ, uzyskaæ, wyzyskaæ) igék esetében. Ezek derivátumaikban is megõrizték a poés z- történeti prefixumokat. Ez a reduplikáció a lexikalizációnak nem csupán szemantikai, hanem morfológiai jellegére is mutat. (Jegyezzük meg, hogy a zyskaæ ige nem motivált és szóképzési szempontból nem bontható.) A lengyelben eléggé általánosnak nevezhetõ az a jelenség is, amikor a szimplex alapige perfektiválásában több különbözõ prefixum is részt vesz. Ennek során párhuzamos perfektív alakok jönnek létre, amelyek között a különbség sokszor csupán stilisztikai (a második variáns emelkedettebb): ca³owaæ I poca³owaæ/uca³owaæ – matka poca³owa³a/ uca³owa³a dziewczynkê w czo³o, koñczyæ I skoñczyæ/ukoñczyæ – Jan skoñczy³/ukoñczy³ studia medyczne. Néhány esetben azonban – bár a létrejött alakok sok helyen szinonimaként vannak feltüntetve – egyre erõsödik az a tendencia, hogy a két perfektív forma egymástól eltérõ kontextusokban szerepel. Ez már a poca³owaæ/uca³owaæ esetében is érvényesülni látszik: mê¿czyzna poca³owa³ swoj¹ kochankê, de: proboszcz uca³owa³ pierœcieñ papie¿a, még inkább érvényes ez a következõ igékre: biæ I zbiæ/pobiæ – dozorca zbi³ psa kijem, de: wroga pobito w walce, zdrowieæ I wyzdrowieæ/ozdrowieæ – chore dziecko szybko wyzdrowia³o (mo¿na by³o oczekiwaæ ¿e wyzdrowieje), de: aidsowiec cudownie ozdrowia³ (jest to istny cud), leczyæ I wyleczyæ/uleczyæ – lekarze wyleczyli go z grypy (stosuj¹c metody konwencjonalne), de: bioenergoterapeuta uleczy³ matkê cierpi¹c¹ ju¿ od dawna na bóle g³owy (stosuj¹c metody niekonwencjonalne), traciæ I straciæ/utraciæ – Ignacy gra³ w karty, chodzi³ na wyœcigi konne, do luksusowych restauracji w towarzystwie naj³adniejszych fotomodelek i w koñcu straci³ maj¹tek (= roztrwoni³ swój maj¹tek), de: Ignacy wzi¹³ udzia³ w insurekcji koœciuszkowskiej i utraci³ ca³y swój maj¹tek (= carska w³adza skonfiskowa³a jego maj¹tek) (MSJP 1995: 589, 638, 885, 968, 1087). Ezek az esetek azonban nem szolgáltatnak elegendõ alapot arra, hogy strukturális értelemben két igei lexémáról beszélhessünk. Ennek egyrészt az az oka, hogy a fenti igék esetében elsõsorban tendenciáról van szó, és az igék egymással való felcserélése nem kizárt. Másrészt, bár két perfektív alak van, ugyanakkor a cselekvést megnevezõ fõneveknél nincs ilyen megosztottság: csak egy fõnév létezik, azaz mindegy, hogy a fenti modatban a férfi csókolta-e meg a szeretõjét, vagy a plébános a pápa gyûrûjét, az egyetlen deverbális fõnévi alak ennek megnevezésére a poca³unek, minden lábadozóra az ozdrowieniec fõnév vonatkozik, függetlenül attól, hogy szükség volt-e csodára a gyógyulásához, utracjusznak 154

pedig nemcsak azt az egyént nevezzük, aki elherdálta a vagyonát, hanem azt is, aki önhibáján kívül veszítette el. A fenti jelenség mellett szintén igen gyakori a mai lengyelben a po- prefixummal képzett formációk homonímiája is. Ez azzal magyarázható, hogy a po- prefixum mind a szûkebb értelemben vett perfectivumok (perfectiva stricto sensu) és a tágabb értelemben vett delimitatív jelentésû perfectivumok (perfectiva largo sensu), mind pedig a disztributívák képzésében részt vesz. A po- prefixum a lengyel nyelvben összesen 10 fajta homonimatípust alkot. Ezek az alábbi példákkal illusztrálhatók: 1. a) szûkebb értelemben vett perfektív ige; b) tágabb értelemben vett delimitatív jelentésû perfektív ige; c) disztributív ige (háromszoros homonímia, a lengyelben meglehetõsen ritka): pobiæ –

a) Pobi³ j¹ dotkliwie b) Tê pianê jeszcze trzeba przez chwilê pobiæ c) „Pobito wo³y moje...”

2. a) delimitatív jelentésû perfectivum; b) disztributív ige (a lengyel nyelvben a gyakorisági vizsgálatok szerint ez a legelterjedtebb homonimatípus, lásd Cockiewicz 1992: 102): pobudowaæ –

a) Daj mu trochê klocków, on te¿ chce z tob¹ pobudowaæ b) Ch³opy na wsi to teraz domy pobudowali jak pa³ace

3. a) szûkebb értelemben vett perfektív ige; b) tágabb értelemben vett perfektív ige: poczekaæ –

a) Poczekaj, a¿ wrócê b) Poczekaj chwilê, a jak nie wrócê, to jedŸ sam

4. a) delimitatív jelentésû perfektív ige; b) disztributív ige; c) a po- prefixummal képzett lexikális derivátum imperfektív partnere (inkább potenciálisnak tekinthetõ): rzuciæ → porzucaæ – a) Tam s¹ kosze weŸmiemy pi³kê i porzucamy sobie trochê b) Tylko niektórzy porzucali legitymacje jak wybuch³a rewolta, reszta wola³a poczekaæ porzuciæ → porzucaæ (impf.) – c) (?) On przyjmuje ofertê, tydzieñ popracuje, a potem porzuca pracê i znów siê rejestruje 5. a) delimitatív jelentésû perfektív ige; b) po- prefixummal képzett lexikális derivátum: pogniewaæ siê –

a) Rozwód? To nie ona. Ona siê najwy¿ej dzieñ, dwa na niego pogniewa, a potem sama zaczyna rozmawiaæ b) Wanda siê na mnie znowu pogniewa³a (= zaczê³a siê gniewaæ)

6. a) szûkebb értelemben vett perfektív ige; b) po- prefixummal képzett lexikális derivátum: 155

sun¹æ → posun¹æ –

a) Ruszy³ b³yskawicznie i posun¹³ do przodu z zawrotn¹ szybkoœci¹ b) Posuñ trochê stó³ do przodu, to bêdziesz mia³a wiêcej miejsca

7. a) disztributív ige; b) po- prefixummal képzett lexikai derivátum imperfektív megfelelõje: dawaæ → podawaæ –

a) Podawali im odznaczenia, tytu³y naukowe, porobili dyrektorami, to nie bêd¹ im wiernie s³u¿yæ? b) Tu by³a wielk¹ pani¹ doktor, a tam pojecha³a w szpitalu nocniki podawaæ

8. a) disztributív ige; b) po- prefixummal képzett lexikai derivátum: budziæ → pobudziæ – pobudzaæ → pobudziæ –

a) Uwa¿aj, bo dzieci pobudzisz b) Nie wiem, co by dzisiaj tych studentów mog³o pobudziæ do jakiejœ pracy

9. a) disztributív; b) delimitatív igék, amelyek két homonim lexémának tekintendõk: paœæ : padaæ → popadaæ – padaæ → popadaæ –

a) Te co wczeœniej nie popadaj¹ z pragnienia i doczekaj¹ pory deszczowej, to prze¿yj¹ b) Jak przez ca³¹ noc popada, to rano trzeba ³opat¹ wejœcie odgrzebywaæ, bo zasypie

10. perfektív igék, amelyek két homonim lexémának tekintendõk: zajechaæ : zaje¿d¿aæ → pozaje¿d¿aæ – Pozaje¿d¿aj¹ starymi mercedesami pod koœció³, ¿eby ich s¹siedzi widzieli i czuj¹ siê wa¿ni zajeŸdziæ : zaje¿d¿aæ → pozaje¿d¿aæ – Olej sprzedawali na lewo, a jak pozaje¿d¿ali silniki, to przedsiêbiorstwo kupi³o nowe autobusy A hasonló esetek száma a mai lengyelben elég jelentõsnek nevezhetõ. Ugyanakkor ezek a homonimák nem okoznak zavart a nyelv kommunikatív funkciójában, mivel a) a kontextus ismeretében mindig pontosan meghatározható, hogy az adott esetben melyik jelentésrõl (igérõl) van szó; b) a felsorolt típusokon belül az egyik használat mindig ritkábban fordul elõ (ez különösen a szimplex igékbõl képzett disztributív derivátumokra vonatkozik, amelyekre szinte kivétel nélkül igaz, hogy erõsen köznyelviek, és expresszív többletjelentést hordoznak, vö. po³apaæ wszystkie psy, porobiæ porz¹dki). Néhány esetben pedig mindkét homonima ritka, mivel csak speciális kontextusokban fordulnak elõ, vö. On ¿eby siê choæ przez chwilê czymœ po¿ytecznym pozajmowa³, to nie – Wszystkie dzieci siê ju¿ pozajmowali jakimiœ zabawkami, a on dalej p³aka³. Jegyezzük meg azt is, hogy a homonímia minden fenti esetben megszüntethetõ, amennyiben az igék egyikét a megfelelõ nem homonim alakkal helyettesítjük. Más megvilágításba kerül azonban a homonímia problémája, ha azt a glottodidaktika szempontjából vizsgáljuk meg. Ez a jelenség ugyanis eléggé megnehezíti a lengyel ige 156

amúgy is bonyolult morfológiai rendszerében való eligazodást. Véleményünk szerint a homonímia fentebb vázolt típusait a nyelvtanulás késõi szakaszában, haladók esetében célszerû bekapcsolni a tanmenetbe (ez tehát elsõsorban a lengyel mint idegen nyelv felsõfokon történõ oktatását érinti). A homonim igék elsajátításában és eltérõ jelentéseik felismerésében sokat segíthetnek az eltérõ mikrokontextusok. Az ilyen típusú gyakorlatok elkészítéséhez az igék szóbokrainak strukturális vizsgálata nyújthat alapot. Ha egyes leíró nyelvészeti szinten megfogalmazott szabályokat a konkrét nyelvi anyaggal összevetünk, azt találjuk, hogy vannak olyan esetek, amelyek eltérnek a rögzített szabályszerûségektõl. Ezek a kivételek fõként abból fakadnak, hogy a nyelv Kiefer szavait megfordítva mindig „szinkrónia a diakróniában” (vö. Kiefer 1991a: 342), ez pedig megmagyarázza bizonyos, a nyelv történetének korábbi szakaszaiból fennmaradt reliktumok és a nyelvi evolúció folyamatában létrejött ún. átmeneti formák, azaz kivételek létezését (vö. fentebb). Érvényes ez az aspektusra is. A lengyel nyelvben létezik néhány olyan ige, ami ellentmondani látszik a fentebb elfogadott agrelli tételnek, miszerint a szimplex alapige perfektív aspektuspartnerének számító prefigált igébõl nem képezhetõ további imperfectivum. Ilyen igék például a ci¹æ, jeœæ, kreœliæ, krêciæ, laæ, piæ, schn¹æ, sun¹æ, znaczyæ. Ezek az igék tehát tulajdonképpen nem tesznek eleget az aspektuspartnerség formai követelményének, hiszen perfektív derivátumaikból képezhetõk további szuffixális imperfektív alakok. Másrészt azonban ezek az igék nem tartoznak a statikus igék osztályába, hogy esetükben ne lehetne aspektuspartnerekrõl beszélni. A fenti igék mindegyike vagy a II. (processzuális), vagy pedig a III. (kauzatív) csoportba tartozik. Az On tak ci¹³, ¿eby nie uci¹æ vagy a Tak d³ugo bêdziesz jad³, a¿ zjesz wszystko mondatok arról gyõznek meg minket, hogy az említett szimplex folyamatos igék oppozíciókat alkotnak a megfelelõ prefigált befejezett jelentésû taggal, amelybõl aztán szuffixum segítségével újabb imperfectivum, majd ebbõl po- prefixummal disztributív jelentésû perfectivum képezhetõ az alábbi módon: ci¹æ : uci¹æ → ucinaæ → poucinaæ jeœæ : zjeœæ → zjadaæ → pozjadaæ kreœliæ : skreœliæ → skreœlaæ → poskreœlaæ krêciæ : zakrêciæ → zakrêcaæ → pozakrêcaæ laæ : nalaæ → nalewaæ → ponalewaæ piæ : wypiæ → wypijaæ → powypijaæ schn¹æ : wyschn¹æ → wysychaæ → powysychaæ sun¹æ/siê : posun¹æ → posuwaæ. A fenti jelenségbõl ugyanakkor nem vonható le az a következtetés, hogy az aspektuspartnerség alapjául elfogadott kritérium nem megfelelõ, a jeœæ alapige és a prefigált igébõl képzett zjadaæ folyamatos ige közötti jelentésviszony kérdését ugyanis ez sem oldaná meg. Az említett igék közti jelentéskülönbség nem jellemezhetõ oly módon, hogy míg az egyik ige aktuális cselekvéseket jelöl, a másik csak gnomikus vagy iteratív jelentésben fordul elõ. Tisztán strukturális szempontból úgy tûnhet, a két imperfektív ige egyike felesleges. A gyakorlatban azonban ez nem így van, hiszen a két ige nem cserélhetõ fel egymással tetszõlegesen minden kontextusban: Agnieszka je/zjada jajko, de: Ojej, jak ta Agnieszka je / *zjada!, Ucinaæ rozmowê, de: *ci¹æ rozmowê, te no¿yczki ju¿ nie tn¹, de: *te no¿yczki ju¿ nie ucinaj¹. A különbségeknek valószínûleg az az oka, hogy a zjadaæ típusú igék a cselekvés ciklikus jellegét emelik ki, míg a szimplex igék (pl. jeœæ) ezt az 157

elemet nem hangsúlyozzák. A két fenti ige közötti kapcsolat hasonló ahhoz, ami a jeœæ alapige és a habituális jadaæ között fennáll. Az alapige szintén képes kifejezni a habituális jelentést, de külön nem emeli ki. Az alapige és a belõle képzett, ciklikus jelentéselemet hordozó ige közötti különbség a morfológiai aspektuskategóriával nem rendelkezõ nyelvektõl sem idegen. A németben és a magyarban például megtalálhatók az alábbi alakok: trinken–austrinken, iszik–kiiszik (piæ–wypijaæ); essen–aufessen, eszik–megeszik, feleszik (jeœæ–zjadaæ); trocknen–austrocknen, szárít–kiszárít (schn¹æ–wysychaæ); gießen–aufgießen, önt–felönt (laæ–nalewaæ); zeichnen–bezeichnen, jelöl–megjelöl (znaczyæ, znakowaæ – naznaczaæ). Ez a megkülönböztetés az igéknél nem érvényesül rendszeresen, s természetesen az egyes nyelvekben létezõ eltérõ viszonyok miatt létrejöhetnek olyan formák is, amelyek más nyelvekbõl hiányoznak. Ilyen például a német anschreiben alak (vö. schreiben–anschreiben), amelynek a lengyelben nincs szigorú értelemben vett megfelelõje: pisaæ – *napisywaæ. A zjeœæ : jeœæ típusú párokat tehát átmeneti esetekként kell értelmeznünk. A zjadaæ, ucinaæ típusú prefigált igék, úgy tûnik, már vagy még nem teljes értékû perfektív megfelelõi a szimplex alapigéknek. Ezt a feltételezést támasztja alá az a tény, hogy az alapigék befejezett partnereként néha több perfektív alak is konkurál egymással, vö. impf. krêciæ (siê) : zakrêciæ siê (w ko³o), pokrêciæ (g³ow¹), skrêciæ (biczyk z piasku). Hasonló a helyzet más alakokkal: laæ : wlaæ/nalaæ, znaczyæ : naznaczyæ/zaznaczyæ. Nyelvtörténeti szempontból ennek a jelenségnek vagy a prefigált derivátumok jelentés-önállósodási folyamatának a lezáratlansága az oka, vagy ennek épp a fordítottja, ti., hogy a prefixumok egyikének perfektivizáló funkciója még nem fejlõdött ki teljesen. A szinkrón leírás szintjén ez a körülmény azonban nem lényeges, mint ahogyan az sem, hogy az azonos forma mellett meglévõ jelentéskülönbséget homonímiának vagy poliszémiának tekintsük-e (errõl lásd Bogacki 1976: 448). A folyamatos alapigék perfektív partnerének a fent vizsgált „átmeneti” esetekben azt az absztrakt prefigált invariánst tekintjük, amelyik az alapige derivátumai közül perfektív funkcióban a legnagyobb gyakorisággal rendelkezik. Mivel itt a gyakoriságról, lényegében tehát lexikai-szintagmatikus disztribúcióról van szó, ez a választás természetesen önkényesnek minõsül, ennek azonban egyrészt a lengyel igerendszer lexikográfiai szempontú bemutatásánál nincs különösebb jelentõsége, másrészt glottodidaktikai szempontból szintén hasznosabb a nagyobb gyakorisággal rendelkezõ formák elõtérbe helyezése.

2. A lengyel aspektusformák német és magyar funkcionális megfelelõi A lengyel aspektus jelenségének bemutatása nem lenne teljes, ha a konfrontatív84 szempontot kívül rekesztenénk a vizsgálat körén. Ennek egyrészt elméleti, másrészt gyakorlati oka van. Az elméleti ok arra a nyelvészetben általánosan elterjedt véleményre vezethetõ vissza, hogy az aspektus szemantikai alapja univerzális, az aspektuális jelentés azonban különbözõ eszközökkel juthat kifejezésre az egyes nyelvekben, így az aspektualitás kategóriáján belüli elemek (pl. morfológiai, szintaktikai, lexikális) dominanciája nyelvenként eltérõ képet mutat (Bondarko 1987, Cockiewicz 1992: 11–19, Jászay 1993: 7–9, 64–69, Kiefer 1996: 263, Vendler 1967). A másik ok – mint mondottuk – gyakorlati jellegû: alapja a szláv aspektusjelenség grammatikai leírásának igénye. Ennek a leírásnak fontos szempontja az elméleti megalapozottság és a glottodidaktikában való felhasználhatóság. 158

Ezt a törekvést sok esetben egy mindeddig meg nem valósult (és talán nem is megvalósítható) cél elérésének a gondolata kíséri: egy szabályszerûség felfedezése, amely lehetõvé tenné a szláv aspektusjelentés automatikus lefordítását olyan nyelvekre, amelyekben megvannak ugyan az eszközök ennek kifejezésére, az aspektust mint grammatikai kategóriát azonban nem ismerik. Ez a gyökere azoknak az elképzeléseknek, amelyek a szláv aspektust (sokszor erõltetetten és egyoldalúan) mindenáron egyes, a németben vagy a magyarban meglévõ jelenségeknek igyekeznek megfeleltetni (Banó 1955, Erdõdi 1951, ezzel kapcsolatos kritikai megjegyzések orosz–magyar viszonylatban: Jászay–Tóth 1987: 51– 58, lengyel–német és lengyel–magyar viszonylatban: Ádámné 1984: 159–169, Bárkányi 1984: 144–158, Pátrovics 1997: 245–252, 2000b: 306–314). Az alapvetõ kérdés úgy fogalmazható meg, hogy mi felel meg a német és a magyar nyelvben a lengyel igeaspektusnak. Azt, hogy az említett nyelvek között ebben a tekintetben van funkcionális megfelelés, nemcsak azok ismerik el, akik nyíltan beszélnek a németben vagy a magyarban aspektusról, hanem azok sem kételkednek benne, akik az aspektus létét (pl. a németben) kategorikusan tagadják. A német nyelv vonatkozásában ez a két álláspont két szélsõséges nézet formájában jelenik meg. Az egyiket a már hivatkozott Harweg képviseli, aki a lengyel aspektus német funkcionális megfelelõjét az idõfokokban (Zeitstufen) látja, a másikat pedig Czochralski, aki a németben nemcsak az aspektusnak mint grammatikai kategóriának a létét tagadja, hanem egyenesen úgy fogalmaz, hogy az aspektusjelentések kifejezési képességének tekintetében ez a nyelv szegényebb.85 A magyar nyelv aspektusára vonatkozó álláspontok már nem ennyire polarizáltak. Az, hogy a magyar nyelv ismeri az igeaspektust, lényegében elfogadottnak tekinthetõ. Errõl gyõz meg minket az, hogy a mértékadónak tekinthetõ A magyar nyelv könyve c. mûben többek között a következõket olvashatjuk: „...a magyarban is van igeszemlélet: befejezett és folyamatos igéket különböztethetünk meg” (Jászó 1994: 202). Wacha Balázs a magyar nyelvészetben elsõként vetette fel az igeszemlélet és az akcióminõség megkülönböztetésének szükségességét, bekapcsolva ezzel a magyar nyelvészeti köztudatba az aspektus kérdését (Wacha 1976: 59–69). Wacha cikke termékenyítõleg hatott a magyar aspektuskutatásra, amit alátámaszt az, hogy a cikk megjelenése után egyértelmûen növekszik a jelenséget vizsgáló munkák száma, hogy csak néhányat említsünk ezek közül: Pete 1983: 137–149, 1984: 232–247, Kiefer 1983: 146–191, 1992: 797–886, Jászay– Tóth 1987, Jászay 1993, Péter 1991: 527–530, Bende-Farkas 1994: 140–165. A magyar nyelv igeaspektusára vonatkozó felfogások között – amint errõl munkánk elsõ fejezetében már esett szó (lásd az Aspektuselméletek címû fejezetet) – természetesen vannak különbségek, ezek azonban nem a jelenség létének elismerését vagy teljes tagadását érintik. Míg a magyarban a lengyel aspektus funkcionális megfelelõjeként az idõfokok nem tûnnek megfelelõ kiindulópontnak, a németben egyes nyelvészek véleménye szerint az aspektuális tartalmak ezek segítségével fejezõdnek ki. Harweg azt az álláspontot képviseli, hogy a németben az aspektustartalmak és az idõfokok azonos eszközökkel és egyszerre fejezõdnek ki, s a közöttük lévõ szemantikai hasonlóság megengedi az idõfokok újraértelmezését az elõ- és utóidejûség kategóriáinak megfelelõen, amelynek következtében az idõfokok az aspektussal azonos szintre kerülnek. Ennek Harweg szerint az az alapja, hogy az aspektus az idõfokokhoz (Zeitstufen) hasonlóan leírható úgy, mint egy állandó és egy változó idõpont-kategória közötti idõviszonyok rendszere: „Die Tatsache, daß die sogenannten Aspekte ... durch unterschiedliche Zeitverhältnisse zwischen einer konstanten und einer veränderlichen Kategorie von Zeitpunkten zu definieren, d.h. zu 159

explizieren sind, erlaubt uns, die Aspekte als Zeitstufen zu reinterpretieren.” (Harweg 1976: 7). Az aspektus viszonylatában a fent említett két pont a tényállás vagy az esemény idõpontja (punkt czasowy stanu rzeczy-akcji, Sachverhaltszeitpunkt) és a nézõpont (punkt czasowy obserwacji, Betrachtzeitpunkt), az idõfokok viszonylatában pedig az eseményidõ és a beszédidõ. Harweg nem hagy kétséget afelõl, hogy az aspektusról beszél, nem pedig az akcióminõségekrõl, mivel az általa jellemzett fogalom a szemantikai tartalomra, és nem a formára vonatkozik, és különbözik az akcióminõségektõl, amennyiben azokat a történés/cselekvés immanens jegyeinek tekinti. Mindez tehát amellet szól, hogy: a) Harweg elméletében jelen van az aspektualitás eleme – az a tartalom, amely a szláv nyelvekben az aspektus kategóriájával fejezõdik ki; b) Harweg elfogadja azt az aspektus és az akcióminõségek között meglévõ különbséget, amelyet Agrell szubjektív és objektív kategóriák oppozíciójaként jellemez. Az aspektust a tényállás vagy az esemény idõpontja és a nézõpont közötti korrelációként meghatározva Harweg a hagyományos értelemben vett idõfokok, a beszédidõ és az eseményidõ, valamint a nézõpont viszonyáról a következõket mondja: „...Zeitstufen unseres herkömmlichen Zeitstufensystems nicht durch bloße Zeit-, d.h. Gleich-, Vor- und Nachzeitigkeitsverhältnisse zwischen Sprech- und Sachverhaltszeitpunkten oder zwischen Sachverhaltszeitpunkten untereinander begründet sein können, sondern zu ihrer Begründung darüber hinaus der Intervention von Betrachtakten und damit der Intervention von – jeweils mit Sprech- oder Sachverhaltszeitpunkten zusammenfallenden – Betrachtzeitpunkten als den zeitlichen Standorten der Betrachter bedürfen...” (Harweg 1976: 9). Harweg ezzel nemcsak az idõkategóriák és az aspektus szemantikai mechanizmusainak összefüggésére irányítja rá a figyelmet, hanem az idõfokok hagyományos fogalmi körét (múlt–jelen–jövõ) is kiterjeszti, mivel végtelen mennyiségû további idõfok (pl. múltbeli elõidejûség, múltbeli utóidejûség, jövõbeli elõidejûség) megállapításának elméleti lehetõségét teremti meg. Ezek az idõfokok egymással különbözõ konstellációkat alkothatnak, mindezek azonban inkább csak elméletben fordulnak elõ, mivel a nyelvi valóságban az idõfokoknak megfelelõ igeidõk száma és ezek kapcsolódási lehetõségei korlátozottak.86 Az idõszintek elméletileg lehetséges konstellációi I. folyamatos jelen, befejezett múlt, folyamatos múlt, befejezett múltimúlt.87 Da bin ich wieder (folyamatos jelen – Präsens). Ich bin vorzeitig umgekehrt (befejezett múlt – Perfekt), obwohl ich in dem Augenblick, wo mir der Entschluß, umzukehren, kam (folyamatos múlt – Präteritum), bereits das größte Stück des Weges zurückgelegt hatte (befejezett múltimúlt – Plusquamperfekt I). Oto znów jestem (folyamatos ige jelen ideje). Wróci³em (befejezett ige múlt ideje); wczeœniej, chocia¿ w tym momencie, kiedy decydowa³em siê (folyamatos ige múlt ideje) wróciæ, odby³em (befejezett ige múlt ideje) ju¿ wiêksz¹ czêœæ drogi.

160

II. Létezhetnek azonban (formális szempontból) bonyolultabb idõviszonyok is: 2x folyamatos régmúlt, befejezett múlti-múltimúlt, folyamatos múlti-múltimúlt, befejezett múltimúlti-múltimúlt. Das war so gewesen: Wir hatten da alle vor der Tür gesessen (folyamatos múltimúlt – Plusquamperfekt I), und plötzlich – da war Karl wieder aufgetaucht (folyamatos múltimúlt – Plusquamperfekt I). Er *war übrigens vorzeitig umgekehrt gewesen (befejezett elõidejû múltimúlt – Plusquamperfekt II), und das, obwohl er in dem Augenblick, wo ihm der Entschluß, umzukehren, *gekommen gewesen war (folyamatos elõidejû múltimúlt – Plusquamperfekt II), bereits das größte Stück des Weges *zurückgelegt gehabt gehabt hatte (befejezett elõ-elõidejû múltimúlt – Plusquamperfekt III). By³o (folyamatos ige múlt ideje) to tak: Siedzieliœmy (folyamatos ige múlt ideje) wszyscy przed drzwiami i nagle – oto pojawia siê (folyamatos ige jelen ideje) znowu Karol. Wróci³ on (by³) (befejezett ige régmúlt ideje az ún. czas zaprzesz³y) zreszt¹ wczeœniej i to, mimo ¿e w tym momencie, kiedy siê decydowa³ (folyamatos ige múlt ideje) wracaæ, przeby³ (befejezett ige múlt ideje) ju¿ wiêksz¹ czêœæ drogi. III. Lássunk most egy olyan példát, amelyben a prospektív utóidejûség elõidejû jelentésben fordul elõ: Und als sie da so gesessen hatten (folyamatos múltimúlt – Plusquamperfekt I), hatte Karl plötzlich einen Koller gekriegt (folyamatos múltimúlt – Plusquamperfekt I) – ein Vorfall, der sich in der Folgezeit noch mehrmahls hatte ereignen sollen (prospektív utóidejûség elõidejû jelentésben – hatte sollen + Infinitiv). I kiedy oni tam tak (byli) siedzieli (a folyamatos ige régmúlt ideje), nagle Karol wpada w furiê (folyamatos ige jelen idõben praesens historicum) – wypadek, który w przysz³oœci mia³ siê zdarzyæ (prospektív utóidejûség elõidejû jelentésben – mieæ + a befejezett ige infinitivusa) jeszcze wiele razy. IV. Az idõszintekre vonatkozó példák sorát a jövõ idejû jelentés különbözõ fokozatait szemléltetõ mutatványszöveggel zárjuk: Du wirst ihn nicht mehr antreffen (prospektív jövõ – Futur I). Denn wenn du ankommst (folyamatos jelen – Präsens), wird er bereits gegangen sein (befejezett elõidejû jövõ – Futur II), aber in dem Augenblick, wo er gegangen sein wird (folyamatos elõidejû jövõ – Futur II), *wird Karl schon zurückgekehrt gewesen sein (befejezett kétszeresen elõidejû jövõ – Futur III), und das, obwohl er zu dem Zeitpunkt, wo ihm der Entschluß, zurückzukehren, *gekommen gewesen sein wird (folyamatos kétszeresen elõidejû jövõ – Futur III), seinen Auftrag noch nicht *erledigt gehabt gehabt haben wird (befejezett háromszorosan elõidejû jövõ – Futur IV). Nie zastaniesz (befejezett ige jövõ ideje) go ju¿. Poniewa¿ kiedy bêdziesz nadchodzi³ (folyamatos ige jövõ ideje), to on ju¿ wyjdzie (befejezett ige jövõ ideje), ale w tym momencie, kiedy bêdzie wychodzi³ (folyamatos ige jövõ ideje), wróci ju¿ Karol i to, chocia¿ w chwili, kiedy bêdzie siê decydowa³ (folyamatos ige jövõ ideje) wracaæ, nie za³atwi (befejezett ige jövõ ideje) jeszcze swojej misji. (a példákat lásd Harweg 1976: 15, Cockiewicz 1992: 131–133)

161

A fenti példákban csillaggal azokat a szerkezeteket jelöltük meg, amelyek nem a német irodalmi nyelv normáit tükrözik, s véleményünk szerint inkább csak elméletben léteznek. Cockiewicz felmérése azt mutatja, hogy az ilyesfajta szerkezeteket a német anyanyelvi beszélõ nem érzi tipikusnak, és szokatlannak vagy helytelennek ítéli azokat, hiszen ilyen többszörösen összetett alakok az élõbeszédben nemigen fordulnak elõ, ami azonban még nem jelenti azt, hogy ezek helytelenek lennének (Cockiewicz 1992: 131). Ugyanakkor jegyezzük meg azt is, hogy – amint erre munkánkban fentebb már rámutattunk (lásd A szláv és a germán aspektus indoeurópai gyökerei címû fejezetet) – a német köznyelv ismeri és használja például a kettõs Perfekt és Plusquamperfekt-alakokat. Arra, hogy ezek az alakok régtõl fogva jelen vannak a nyelvben, bizonyíték lehet az, hogy az ún. doppeltes Plusquamperfekt már Goethénél is elõfordul: „Wilhelm schrie auf (Präteritum), Mignon hatte ihn in den Arm gebissen (Plusquamperfekt), Mignon hatte sich versteckt gehabt (Plusquamperfekt II)” (J. W. Goethe, Wilhelm Meister).88 Figyeljük meg, hogy a fenti példákban a német nyelvtani idõnek a lengyelben egyes esetekben szintén igeidõk felelnek meg, más esetekben viszont a német igeidõ aspektusformákkal korrelál. Az is fontos momentum, hogy a német Perfekt vagy Plusquamperfekt nem mindig jelöl befejezettséget (vö. „folyamatos múltimúlt”).89 Harweg tehát az aspektust és az idõfokokat egy szintre helyezi, és elmondja, hogy e két fogalom jelentése azonos, amennyiben az aspektus (mint nyelvészeti terminus) fogalmát továbbra is (ahogy õ ezt munkájában következetesen teszi) az igeformák bizonyos szignifikánsaira korlátozzuk: „...Aspekte und Zeitstufen sind nicht, wie man bisher immer angenommen hat zwei verschiedene Dinge, sie sind vielmehr ein und dasselbe – das heißt, sie sind ein und dasselbe, sofern man (als linguistischen Terminus verstanden) den Begriff des Aspektes weiterhin, wie bisher, beschränkt auf den Bereich bestimmter Signifikante von Verbalformen” (Harweg 1976: 20). Az „igeformák bizonyos szignifikánsai” kifejezés itt az aspektualitás kategóriájának megfelelõ elemére vonatkozik. Harweg felfogásában általánosítja a német nyelvre jellemzõ belsõ viszonyokat, és úgy mutatja be õket, mint univerzális szemantikai jegyet. Az aspektusjelentéshez ugyanis, amelyet Harweg a tényállás vagy az esemény idõpontja és a nézõpont közötti konstellációként határoz meg, nem tartozik hozzá az a feltétel, hogy a viszonyítási pontok (pl. a nézõpont, amelybõl a mozdulatlan alany az eseményt szemléli) az idõfokok viszonyítási pontjaival azonos tengelyen legyen. A beszédidõvel vagy a tényállással koincidens ún. Intervention von Betrachtakten fogalom bevezetésére a szerzõnek nyilvánvalóan csak azért volt szüksége, hogy az aspektus és a grammatikai idõ „azonossága” ezáltal teljes legyen. Harweg elmélete nemcsak azt világítja meg, hogy a befejezettség : folyamatosság oppozíciója a németben formailag hogyan fejezõdik ki, hanem feltárja azokat a szemantikai mechanizmusokat is, amelyek az igeidõrendszert jellemzik. Álláspontja, mely szerint az aspektusok idõfokokként, az idõfokok pedig aspektusokként értelmezhetõk, a német nyelvre vonatkozik, nem pedig az aspektus szemantikájára általában. Az olyan nyelvekben például, mint a lengyel, amelyben ez az oppozíció önálló morfológiai kategóriával fejezõdik ki, az aspektus jelentését tekintve is önálló. Azt a felfogást, miszerint az aspektus- és az igeidõrendszer két, egymástól független rendszert alkotnak, továbbra is érvényesnek kell tekintenünk azon nyelvek esetében, melyekben az ilyen tartalmak rendszeres formai kifejezõ eszközökkel bírnak. Harweg elmélete tulajdonképpen alátámasztja Kury³owicz és Meillet azon véleményét, mely szerint az aspektus az egyik olyan tipologikus jegy, amely a szláv nyelveket a mai germán vagy újlatin nyelvektõl megkülönbözteti. Ezen nyelvekben ugyanis a szláv 162

aspektussal az elõidejûség kategóriája állítható szembe, amely az „igeidõk fejleményeként” jelent meg azokban a nyelvekben, amelyek az aspektus morfológiai kategóriájával nem rendelkeznek (Kury³owicz 1972: 93). Harweg munkája éppen azt mutatja be, hogy a németben hogyan funkcionál, és mire terjed ki ez a kategória. A német igeidõformák által kifejezett elõ- és utóidejûség, valamint a lengyel aspektus között tehát létezik bizonyos funkcionális megfelelés, ez azonban nem jelenti azt, hogy az idõfokok az aspektus funkcionális ekvivalensei lennének. A közöttük lévõ megfelelés csupán kontextuális jellegû, amint ezt Kury³owicz is hangsúlyozza (Kury³owicz 1972: 96). A fenti német példákban szereplõ igeidõk és a velük korreláló lengyel aspektusformák kapcsolatát ennek megfelelõen kell tehát értelmeznünk. Nem lenne például helyes, ha a német Perfekt vagy Plusquamperfekt állandó funkcionális megfelelõjeként a lengyel befejezett aspektusú igék múlt idejét neveznénk meg. Arra, hogy ez a téves párhuzam nemcsak elméletileg tarthatatlan, hanem glottodidaktikai szempontból is káros lehet, mi is kitértünk egy, a lengyel igeaspektus német funkcionális megfelelõit vizsgáló munkánkban: „Patrza³ przez szyby na oœwiecone ksiê¿y-cem podwórze, po którem te same dwa bia³e psy, które wita³y go z takiem wylaniem, goni³y siê teraz z sob¹” (Sienkiewicz, Rodzina Po³anieckich). A fenti idézetben szereplõ wita³y múlt idejû folyamatos igének a németben például a begrüßt hatten Plusquam-perfektben álló forma felel meg (Pátrovics 1997: 246). A kérdésrõl hasonlóan vélekedik Koschmieder és Czochralski is (Koschmieder 1934, Czochralski 1970, 1972: 24–27). Egyes esetekben a német Perfektben álló igét használ ott, ahol a lengyelben a folyamatos ige a megfelelõ: Wie hast du heute geschlafen? *Wie schliefst du heute?90 – Jak spa³aœ dzisiaj? A Präteritum és a Perfekt használati megoszlásának a németben területi okai is vannak, vö. északn. Ich war in der Stadt – déln. Ich bin in der Stadt gewesen. A Präteritum formák nagyarányú visszaszorulása a délnémet nyelvterületen, az ún. Präteritumuntergang/Präteritumschwund im süddeutschen Sprachraum a német nyelvészetben ismert és kutatott jelenség (König 1998: 163). Egyes német nyelvtanokban, amelyek szerint a német nyelv nem rendelkezik grammatikai formákkal az aspektustartalmak kifejezésére, elõfordul egy olyan kitétel, mely szerint ez a megállapítás a kontextustól független igei formákra vonatkozik, amelybõl arra lehet következtetni, hogy ezek a formák megfelelõ kontextusban képesek aspektustartalmakat közvetíteni (£uszczyk–Schulz–Wawrzyniak 1986: 116). Mindez azonban csak következtetés, és nem egyértelmû megállapítás. Más német nyelvtanok kerülik az igeidõrendszer és az aspektustartalmak kapcsolatának kérdését. Helbig német nyelvtana az igeidõk jelentését a beszédidõ (Sprechzeit), az eseményidõ (Aktzeit) és a szemlélet ideje (Betrachtzeit) közötti viszonyok alapján vezeti le, ugyanazokat a viszonyítási pontokat használva fel, mint amelyek Harweg elméletében szerepelnek, az aspektusra vonatkozóan azonban nem von le következtetéseket. Az a megállapítás, mely szerint a német Präteritum (Imperfekt) jelentése múlt idejû esemény megnevezésénél megegyezik a Perfekttel, arra enged következtetni, hogy a németben az imperfektív és perfektív igeformák oppozíciója önmagában nem hordoz aspektuális tartalmakat92 (Helbig 1988: 54–60). Mindennek alapján úgy tûnik, ez az álláspont lényegében megegyezik az elõzõvel. Léteznek azonban olyan nyelvtanok is, amelyek kifejezetten azt sugallják, hogy a német Plusquamperfekt, Perfekt és Futur II, valamint a lengyel befejezett aspektus között teljes értékû funkcionális megfelelés van (Dewitzowa 1965: 78, Dewitzowa–P³aczkowska 1974: 89). Ezt nemcsak a német igeidõk befejezettekre és folyamatosakra (vollendete/ unvollendete) való felosztása támasztja alá, hanem a Perfekt – „második múlt, befejezett jelen” (2. Vergangenheit, die vollendete Gegenwart), a Plusquamperfekt – „befejezett 163

múlt” (die vollendete Vergangenheit) és a Futur II – „befejezett jövõ” (die vollendete Zukunft) elnevezések is. Ha meggondoljuk, hogy bizonyos közép- vagy fõiskolai oktatásra szánt nyelvtanokban ilyen megfogalmazásokkal találkozunk, jogosan ébredhetnek bennünk kétségek arra vonatkozólag, hogy a Czochralski által bírált ich fühlte das... kifejezésnek az ich habe das geahnt... helyett történõ gyakori használata valóban a nyelvi interferenciának tudható-e be (Czochralski 1972: 27). Mi a fenti jelenségben sokkal inkább az egyes összevetõ nyelvtanok által közvetített téves grammatikai párhuzamok hatását látjuk. A két nyelv kategóriáinak összevetésénél sajnos a lengyel grammatikai terminológia is zavarólag hat. Az olyasfajta elnevezések ugyanis, mint a czas przesz³y dokonany a czas przesz³y czasownika dokonanego helyett nem túl szerencsések, hiszen ha egyszer mindkét nyelvben van „befejezett múlt”, miért ne lenne a jelentésük is ugyanaz? Annak, hogy a német Perfekt és a lengyel befejezett ige múlt ideje közé nem tehetõ egyenlõségjel, talán legszembetûnõbb bizonyítéka az, hogy a németben olyan igékbõl is képezhetõ Perfekt, amelyeknek lengyel megfelelõi a statikus igék csoportjába tartoznak, azaz kizárólag folyamatosak lehetnek: Ich habe es nicht gewusst – Nie wiedzia³em o tym, Bist du da gewesen? – Czy by³eœ tam?, Das hat sie aber nicht gewollt – Ale ona tego nie chcia³a. A fenti esetekben még az elméleti lehetõsége sincs meg annak, hogy a példákban szereplõ német igéknek a lengyelben más ige feleljen meg, mint a megadott folyamatos. A német idõk és a lengyel aspektus közötti funkcionális megfelelés tehát inkább kontextuális jellegû, amin azt kell érteni, hogy bizonyos kontextusokban a német igeidõk képesek kifejezni a beszédidõ és az esemény közötti viszonyt azaz az idõt, valamint a szemléleti pont (Betrachtzeitpunkt) és az esemény viszonyát, tehát az aspektust. A Harweg munkájából vett példák mindezt jól szemléltetik. Ezzel azonban még nem merülnek ki azok az eszközök, amelyekkel a németben a lengyel aspektusjelentés kifejezhetõ. Czochralski könyvében a lengyel aspektusjelentések visszaadási lehetõségének a németben számos példáját találjuk. A folyamatban lévõ és a perfektív jelentés megkülönböztetésének egyik lehetõsége a németben a lexikai körülírás: Er hat das Buch gelesen (amelyet befejezettként: przeczyta³, de folyamatosként czyta³ ksi¹¿kê is értelmezhetünk), és amellyel a kizárólag imperfektív Er hat in dem Buch gelesen mondatot állíthatjuk szembe, amelynek azonban mellékjelentése is van: felületes olvasást jelöl (vö. Pátrovics 1998b: 450). Czochralskinál több hasonló példát is találunk: einschlafen (zasn¹æ – pf.) : am Einschlafen sein (zasypiaæ – impf.), verschwinden (znikn¹æ – pf.) : im Schwinden begriffen sein (znikaæ – impf.). A hasonló körülíró szerkezetek általában mindig folyamatosságot jelölnek: Der Kapitän war auf der Suche nach dem verlorenen Schatz – Kapitan szuka³ zgubionego skarbu, Der Kranke lag im Sterben / war am Sterben93 – Chory ju¿ umiera³ (by³ umieraj¹cy), Er trank an einer Flasche Wein / an einem Krug Bier – W³aœnie pi³ butelkê wina, kufel piwa, Er nippte94 an einem Glas Wein – W³aœnie pi³ (ma³ymi ³yczkami) lampkê wina. Éppen folyamatban lévõ cselekvést jelöl a dabei sein, etwas zu machen szerkezet: Er war gerade dabei, einen Brief zu schreiben (ezzel csaknem egyenértékû az Er schrieb an einem Brief mondat) – W³aœnie pisa³ list, Ich war gerade dabei, die Bücher zurechtzulegen – W³aœnie uk³ada³em ksi¹¿ki. Hasonló jelentésben a mit etwas beschäftigt sein szerkezet is elõfordul: Er war damit beschäftigt, etwas umzustellen – W³aœnie przedstawia³ coœ. A pflegen zu szerkezet fõként az iteratív vagy a habituális jelentés kifejezésére használatos: Nach dem Mittagessen pflegt er seine Zeitung zu lesen – Po obiedzie czyta (czytuje) swoj¹ gazetê. Néhány fenti példában elõfordul a gerade határozószó is, amely szintén 164

az ige folyamatos jelentését támogatja. Ez a határozószó egyes esetekben önmagában is a folyamatos jelentés kifejezõjévé, hordozójává válhat: Ich habe gerade geschlafen – W³aœnie spa³em vs. Hast du gut geschlafen? – Czy dobrze pospa³eœ/wyspa³eœ siê? / Czy dobrze spa³eœ? Ha azonban a befejezettség hangsúlyozása a cél, a Hast du dich gut ausgeruht? – Czy dobrze wypocz¹³eœ (wyspa³eœ siê)? kifejezést is használhatjuk (általánosan ’kipiheni magát’ értelemben a lengyel wypocz¹æ ige német megfelelõjeként a sich erholen használatos). Azok az eszközök, amelyekkel a németben az aspektusjelentések kifejezõdnek, egyrészt igen változatosak, másrészt úgy tûnik, van közöttük bizonyos kapcsolat, és egymást ki is egészítik. Fenti példáinkban a lexikai körülírást a lengyel aspektusjelentések visszaadásának egy lehetséges eszközeként bemutatva ugyanis két másik eszközre is felfigyelhettünk a németben: a lexikális modifikátorok és a kontextuálisan szinonim igék használatára. Czochralski az iterativitást kifejezõ lexikális eszközök közül az alábbiakat említi: manchmal, oft, häufig, mehrmals, immer wieder, immer, stets, jedesmal, sooft, wenn (a jövõre vonatkozó értelemben). Az iteratívhoz hasonlóan a duratív jelentés kifejezésére is megvannak a tipikus eszközök a németben: allmächlich, andauernd, anhaltend, gerade, immer noch, gegenwärtig, gleichzeitig (kísérõ cselekvésnél), lange, pausenlos, ständig, ohne Ende, unaufhörlich, unausgesetzt, zur Zeit. Ezek a határozók az igének folyamatos jelentést kölcsönöznek. Egyes esetekben a határozó az egyedüli eszköz, amelynek segítségével a lengyel aspektusjelentés a németben kifejezésre jut: Jak mo¿e kapitalizm oddaliæ, albo tylko oddalaæ kryzys? – Wie kann der Kapitalismus die Krise beseitigen oder nur [ ] beseitigen. Amennyiben a szögletes zárójel helyén nem jelenik meg a teilweise határozó, a német mondat értelmetlen marad (Pátrovics 1997: 245, 1998: 450). Jegyezzük meg, hogy a fenti esetben a megfelelõ magyar mondat is értelmetlen lenne a részben határozó nélkül, vö. Hogyan képes a kapitalizmus a válságot megszüntetni, vagy legalább [ ] megszüntetni? A lengyel eredetihez hasonló jelentést persze a magyarban például szinonim ige használatával (enyhíteni, csökkenteni) is visszaadhatjuk. A szinonim ige használatára a lengyel befejezett jelentés visszaadásánál példa lehet a lengyel Najad³eœ siê? kérdésnek megfelelõ német Bist du schon satt? kifejezés is. Ugyanez az aspektuális tartalom állító mondatban: Cz³owieku, ale¿ siê najad³em! – Mann, bin ich aber satt! Érdemes megfigyelni, hogy egyes lengyel befejezett igéknek a németben nincs meg a közvetlen igei párjuk. Ilyen például a zwariowaæ ige, amelynek a németben a verrückt geworden sein kifejezés felel meg, vö. Zwariowa³eœ? – Bist du verrückt geworden? A szinonim ige használatának speciális esetével találkozunk akkor, amikor a lengyel k³aœæ ige által kifejezett aspektusjelentés német nyelvi visszaadásának lehetõségét vizsgáljuk az On k³ad³ jej rêkê na ramieniu, ale ona odepchnê³a j¹ mondatban. Ez a Czochralski által prerezultatívnak nevezett jelentés a németben nem fejezhetõ ki a legen ige egyik alakjával sem. A legen igének csak a modális wollen igével együtt alkotott szerkezete képes visszaadni a lengyel k³aœæ fenti mondatban meglévõ jelentését: Er wollte ihr die Hand auf die Schulter legen, aber sie stieß die Hand zurück. A lengyel igéknek ez a jelentésárnyalata a németben a nahe am etwas sein szerkezettel is visszaadható: Sie waren nahe am Verhungern – Umierali z g³odu (a sie starben vom Hunger kifejezés arra utalna, hogy valóban éhen haltak: Kobiety, dzieci i mê¿czyŸni umierali z g³odu podczas wojny – Frauen, Kinder und Männer starben vom Hunger während des Krieges). Czochralski a fent említett jelentés visszaadására az Er war am Ertrinken – Topi³ siê példát hozza (Czochralski 1972: 343). Az iteratív jelentésnek ez a prerezultatív árnyalata a németben 165

leggyakrabban a versuchen zu szerkezettel fejezõdik ki: Ona siê ju¿ topi³a, wiesza³a, tru³a... – Sie versuchte sich schon (mehrmals) zu ertrinken, aufhängen, vergiften. Van a lengyel folyamatos igéknek egy olyan csoportja (pl. agitowaæ, namawiaæ, przekonywaæ, zachêcaæ), amely csak ilyen prerezultatív értelemben használatos. A versuchen zu szerkezet ezek német nyelvi visszaadása esetén rendszeres megfelelõnek tekinthetõ. Bár a prefixáció a németben (a lengyellel ellentétben) nem tekinthetõ a befejezett aspektusjelentés grammatikai kifejezõeszközének, az ilyen igék bizonyos kontextusokban azonban jelölhetnek befejezett cselekvéseket. Az austrinken, aufessen, austrocknen, aufgießen, erfrieren, ertragen, ermachen igéknek a lengyelben nagyon sokszor folyamatos igék felelnek meg, perfektívként használatosak azonban, ha elõképzõ nélküli megfelelõjükkel állnak jelentésoppozícióban, vö. Hast du schon jemals Vodka getrunken? – Czy pi³eœ ju¿ kiedyœ wódkê? vs. Hast du schon deinen Vodka ausgetrunken? – Czy wypi³eœ ju¿ swoj¹ wódkê?, Lass ihn frieren – Niech marznie vs. Lasst mich nicht erfrieren... – Nie dajcie mi marzn¹æ. Ez természetesen nem vonatkozik minden német prefixális igére, sem pedig bármely konextusban történõ használatukra. Czochralski helyesen mutat rá arra, hogy Renicke példája: Sie haben das Haus in kurzer Zeit gebaut (impf.) – Sie erbauten das Haus in kurzer Zeit (pf.) az aspektusoppozíció szemléltetésére nem helyénvaló (Renicke 1950, Czochralski 1972: 337). Az aspektuális különbségek kifejezésére a német igék egy csoportja esetében (pl. paddeln, reiten, rudern, surfen, schwimmen, fliegen, tanzen) alkalmas a Perfekt két variánsa: haben + Perfektpartizip vs. sein + Perfektpartizip is. A jelenségrõl a Helbig–Buschaféle nyelvtan is informál minket: „Das Geschehen wird einmal in seiner Dauer (durativ – deshalb: haben), das andere Mal unter dem Gesichtspunkt seiner Vollendung, seines Ziels (perfektiv, – deshalb: sein) betrachtet”95 (Helbig–Buscha 1992: 52). A jelenségrõl Renicke, majd az õt idézõ Czochralski is beszámol, s mindketten úgy vélekednek, hogy a fenti jelenség nem tartozik az aspektológiai kutatás tárgykörébe. Azt azonban Czochralski is elismeri, hogy a habennel képzett alakoknak a lengyelben imperfektív igét tartalmazó szerkezet, míg a seinnel képzetteknek perfektív igés szerkezet felel meg: Er hat zwei Stunden geschwommen – P³ywa³ dwie godziny, Er ist an das andere Ufer geschwommen – Przep³yn¹³ na drugi brzeg. Az említett jelenség kapcsán általánosságban elmondható, hogy a múltbeli állapotok leírásánál a német Perfekt igeidõnél a haben, míg az állapotváltozásnál a sein segédige használatos: Die Schule hat gebrannt – Szko³a pali³a siê, Die Schule ist abgebrannt – Szko³a spali³a siê, Die Rose ist erblüht – Ró¿a rozkwit³a, Die Rose hat geblüht – Ró¿a kwit³a, Die Rose ist verblüht – Ró¿a przekwit³a. Figyeljük meg, hogy az állapotváltozást jelölõ és sein segédigét tartalmazó mondatoknak a fenti esetekben a lengyelben mindig perfektív ige felel meg. A befejezett és folyamatos jelentés egyik további megkülönböztetõ eszköze a németben maga a kontextus és az a szituáció, amelyre a megnyilatkozás utal. Az Ich gehe in die Arbeit megfelelhet a lengyel Idê do pracy mondatnak (ha a Wo gehst du hin? kérdésre adott válaszként értelmezzük), de a Chodzê do pracy mondat is lehet a megfelelõje, amennyiben a Was machst du zur Zeit? kérdésre adott válasznak fogjuk fel. A fenti német mondatnak lehetséges azonban egy harmadik lengyel értelmezése is: Pójdê do pracy, ha úgy tekintjük, mint a Was hast du für morgen geplant? kérdésre adott feleletet. Különbözõ értelmezései lehetségesek a Gestern habe ich die Verwandten besucht mondatnak is attól függõen, hogy egy: odwiedzi³em, vagy több: odwiedza³em látogatásról van-e szó. A kétértelmûség elkerülésére perifrasztikus formákat választhatunk: Ich habe einen Besuch 166

erstattet – Z³o¿y³em wizytê (odwiedzi³em) vs. Ich habe mehrere Besuche erstattet – Sk³ada³em wizyty (odwiedza³em). A fentebb felsorolt eszközökön kívül a német ige jelentéstani hovatartozása is meghatározza bizonyos mértékben az ige befejezettségét vagy folyamatosságát. Czochralski és Renicke ebbõl a szempontból relevánsnak tartják azt, hogy az adott ige a punktuális vagy a tartós csoportba (Punkt- und Ausdehnungsverben) sorolható-e (Czochralski 1972: 337). Czochralski szerint tipikusan punktuális a treffen ige ellentétben a laufen igével, amely tartós cselekvést jelöl. Az elsõ csoportba tartozó igék Czochralski véleménye szerint nagyjából („im großen und ganzen”) a lengyel perfektívumoknak felelnek meg (Czochralski 1972: 341). Arra, hogy itt inkább egy laza, esetenkénti megfelelésrõl, nem pedig rendszeres kapcsolatról van szó példák lehetnek az alábbi mondatok: Sie ist schon in die Arbeit gelaufen – Ju¿ pobieg³a do pracy, Sie treffen sich gerade im Weltraum – Spotykaj¹ siê w³aœnie w kosmosie (pl. egy ûrrandevú közvetítése során elhangzott mondatban). A fentiekben valószínûleg nem soroltuk fel a perfektív : imperfektív oppozíció kifejezésének minden lehetséges eszközét a németben. Ezek ugyanis a morfológiai aspektuskategóriával rendelkezõ nyelvek eszközeivel ellentétben nem rendszeresek, túlnyomórészt lexikálisak, gyakran egyediek. A németben tehát az igeidõk (elõidejûség), a szintaktikai körülíró szerkezetek és bizonyos lexikális eszközök tekinthetõk a lengyel aspektuskategória funkcionális megfelelõinek, mivel ezek segítségével minden, a lengyelben meglévõ aspektuális tartalom visszaadható. Ezek az eszközök azonban nem grammatikalizáltak. Az általunk a 93. megjegyzésben tárgyalt, ún. rheinische Verlaufsform jelenségérõl fontos megjegyezni, hogy ez a szerkezet a nyilvánvaló grammatikalizálódás irányba tart, véleményünk szerint azonban túlzás lenne a német aspektuskifejezés rendszeres eszközét látni benne. Egyrészt ugyanis nem nyert még polgárjogot az irodalmi nyelvben (bár használata terjedõben van, ez a szerkezet nem érvényes a német nyelvterület egészére), másrészt még csak egy tendenciáról, nem pedig egy olyan, már lezárult nyelvi folyamatról van szó, amelyet teljes egészében kiforrottnak lehetne tekinteni. Másképpen ítéli meg a német nyelv aspektuskifejezõ képességét Czochralski, aki így ír: „[In diesem Sinne] ist der Aspekt als Ganzes im Deutschen nicht wiederzugeben” (Czochralski 1972: 346). Õ ugyanis abból indul ki, hogy az aspektusoppozíció ellentétes pólusainak jelentése három jegybõl (Merkmalbündel)96 tevõdik össze. A befejezett aspektusjelentést alkotó három jegy véleménye szerint: a momentaneitás, a szemelfaktivitás és a rezultativitás, míg a folyamatos aspektusjelentést alkotó jegyek ezek ellentétei: a durativitás, az iterativitás és a prerezultativitás. A következõkben bizonyítja, hogy a lengyel mondatok német megfelelõiben ezeknek a jegyeknek mindig csak egy oppozíciója jut kifejezésre, következésképpen a német esetében nem beszélhetünk a teljes aspektusjelentés visszaadásáról. Jegyezzük meg, hogy ha a fenti gondolatmenetet követnénk, az oda vezetne, hogy végül be kellene látnunk: a teljes aspektusjelentés kifejezése a lengyelben sem lehetséges. Helyesen állapítja meg ugyanakkor a szerzõ, hogy „az aspektuálisan jelölt igeformák (itt valószínûleg a lengyelre gondol, mivel a németben az igeformák aspektuálisan nem jelöltek) a strukturális aspektusjelentést rendszerint csak egy jegy tekintetében fejezik ki”.97 – „Die aspektgekennzeichneten Verbalformen realisieren in der Regel jeweils nur eine Struktur von dem aspektualen Strukturbündel.” (Czochralski 1972: 346). Az a különbség, amely a lengyel aspektus és funkcionális megfelelõi között fennáll igen lényeges, és nemcsak a formális kifejezõeszközöket érinti, hanem a jelentést is. Az 167

aspektus (a perfektív : imperfektív oppozíció) formális kifejezõeszközei a lengyelben homogének (morfológiaiak) és rendszeresek (grammatikaiak), míg a németben heterogének és nem rendszeresek (lexikálisak). A lengyel aspektus és funkcionális megfelelõi között fennáló szemantikai különbség azonban csak minõségi jellegû. A különbség alapja, hogy az aspektus és a grammatikai idõ az eseményeket egymástól eltérõen fogja fel. Az aspektus – amint erre többek között Kiefer is rámutatott (Kiefer 1994: 258) – az események belsõ idõszerkezetével van kapcsolatban, amíg a grammatikai idõ az események külsõ idõszerkezetére vonatkozik. A német nyelvi tudat (Innersprachform) az említett relációkat egy idõtengelyen helyezi el (vö. A szláv és a germán aspektus indoeurópai gyökerei címû fejezet), míg azokban a nyelvekben, amelyek külön morfológiai aspektuskategóriával rendelkeznek, ezek a relációk külön szerepelnek. A fentiekbõl az a gyakorlati megállapítás szûrhetõ le, hogy az aspektusoppozíció kifejezése, mivel az nem grammatikai eszközöknek köszönhetõ és nem rendszeres, szemantikailag sokkal bonyolultabb, mint a lengyelben. Mindez magyarázatul szolgálhat a lengyeleknek az aspektusjelentések német nyelvi visszaadásánál tapasztalható gyakori nyelvi problémáira. Ugyanakkor jegyezzük meg, hogy a lengyel igeaspektus és az aspektusformák helyes használatának elsajátítása a német anyanyelvûeknek is komoly problémát jelent (Nagórko 1993: 92–101, Pátrovics 1997: 247). A lengyel aspektus német funkcionális megfelelõinek áttekintése után alább azt vizsgáljuk meg, hogy a magyarban milyen eszközökkel adható vissza a lengyel aspektusjelentés. Azt, hogy az igeaspektus léte a magyar nyelvben mára általánosan elfogadottnak tekinthetõ, fentebb már tisztáztuk. Ez a megállapítás talán csak annyival egészíthetõ ki, hogy a magyar nyelvben a szláv nyelvekkel (pl. a lengyellel) ellentétben általánosabb az aspektualitásnak az akcióminõség oldala felõl történõ megközelítése: „Az igeszemléletnek az akcióminõséggel való összefonódása annyira szoros, hogy egyes nyelvekben csak az egyiknek, másokban csak a másiknak a létezését ismerték el. A szláv nyelvek tudományára az aspektológiai megközelítésû leírás jellemzõ, a magyar nyelvtudományban inkább az akcióminõség szerinti különbségtevés terjedt el.” (Jászó 1994: 202). A fenti idézetbõl olyasvalami is kiolvasható, hogy a lengyel és a magyar nyelv az aspektus szempontjából lényegében azonosan viselkedik, s különbség csak abban van, hogy a lengyel, illetve a magyar leíró nyelvészeti hagyomány ezt a jelenséget más-más irányból közelíti meg. Ha a lengyel tankönyveket vagy szótárakat szemügyre vesszük, valóban az az érzésünk támadhat, hogy a lengyel aspektuspárok viszonylag könnyen megfeleltethetõk a magyar alapigébõl és annak igekötõs származékából álló igepároknak. Ezt a meggyõzõdésünket erõsítheti például Stefañczyk magyarok számára íródott lengyel nyelvtana: „w jêzyku wêgierskim, cechuj¹cym siê silnie rozwiniêt¹ prefiksacj¹, mo¿na odnaleŸæ wiele analogicznych par czasownikowych, gdzie przedrostek nie zmienia znaczenia czasownika, lecz jedynie w nieco inny sposób umiejscawia je na deixis czasowej, np.: felejteni – elfelejteni, várni – megvárni, csinálni – megcsinálni. Innymi s³owy – istniej¹ w jêzyku wêgierskim przedrostki czasownikowe, które w pewnym sensie wyra¿aj¹ aspekt”, de egy 1968-as kiadású lengyel nyelvkönyv is, amelyben a lengyel igepárok mellett a magyar megfelelõk is szerepelnek:

168

Folyamatos cselekvés czytaæ czekaæ iœæ kupowaæ znajdowaæ nosiæ pomagaæ

– – – – – – –

Befejezett cselekvés

Folyamatos cselekvés

przeczytaæ poczekaæ pójœæ kupiæ znaleŸæ nieœæ pomóc

olvasni várni menni vásárolni találni hordani segíteni

Befejezett cselekvés – – – – – – –

elolvasni megvárni elmenni megvásárolni megtalálni vinni megsegíteni

(Kerényi–Szabó–Varsányi 1968: 235) A fentiekhez mindjárt több megjegyzés is kívánkozik. Az elsõ, hogy amint az látható, az említett tankönyvben a nosiæ–nieœæ igék aspektuspárként szerepelnek, jóllehet a lengyelben mindkét ige folyamatos szemléletû. A különbség közöttük abban áll, hogy amíg a nosiæ ige jelentésében irányvektort nem tartalmaz (s kifejezhet általános értelemben vett, de gyakorító cselekvést is), a nieœæ ige határozott irányú cselekvést jelöl. A két ige összekeverése a nyelvtanulóknál ma is gyakori (Bárkányi 1984: 146). Nem érthetünk egyet azzal sem, hogy a lengyel znajdowaæ (impf.) : znaleŸæ (pf.) aspektuspárnak a magyarban a talál–megtalál pár felel meg. A lengyelben ugyanis a znajdowaæ : znaleŸæ egymásnak teljes értékû aspektuspartnerei, míg az említett magyar igék között lexikai jelentés tekintetében eltérés mutatkozik: a talál általában véletlenszerû eseményt jelöl, a megtalál azonban egy tudatos cselekvés (a keresés) eredményes végét. Ráadásul mindkét magyar ige befejezett és szerkezetük pontszerû idõszerkezet. A lengyel znaleŸæ megfelelõje nemcsak a magyar megtalál, hanem a talál is lehet: „Mam nadziejê, ¿e znajdziesz dla mnie woln¹ godzinê jutro przed po³udniem?” – „Remélem, találsz számomra holnap délelõtt egy szabad órácskát” (J. Andrzejewski, Idzie skacz¹c po górach [Jõ, hegyeken szökellve]. Ford. Murányi Beatrix). A „szóalak szintû megfeleltetés” ebben az esetben megegyezik azzal a modellel, amelyet Jászay a lengyellel korreláló orosz íàõîäèòü– íàéòè pár kapcsán bemutat: znajdowaæ (impf.)___ znaleŸæ (pf.) ___ → talál (pf.), megtalál (pf.) (Jászay–Tóth 1987: 57) A lengyel pomagaæ–pomóc szemléletpárnak megfeleltetett magyar segíteni–megsegíteni sem teljes értékû partnerei egymásnak. A lengyel pomóc alakjait ugyanis igen ritkán fordíthatjuk a magyar megsegíteni igével: Zaraz ci pomogê – Mindjárt segítek neked / *megsegítlek (Pátrovics 2000b: 312). A fentieket figyelembe véve felmerül a kérdés, hogy a magyar szimplex ige és igekötõs származéka, valamint a lengyel prefixális párok közötti strukturális hasonlóság alkalmas kiindulópontja lehet-e a lengyel aspektusjelenség magyarázatának, jobb megértésének? Kétségtelen, hogy bizonyos típusú igéknél a lengyel és a magyar szerkezetek között létezik analógia: Janina gotowa³a miêso pó³ godziny – Janina fél óráig fõzte a húst vs. Janina ugotowa³a miêso w ci¹gu pó³ godziny – Janina fél óra alatt megfõzte a húst. (Ez fõként azokat az igéket érinti, amelyekrõl Pete úgy vélekedik, hogy azok az egész mondat aspektusát meghatározzák, pl. csinál–megcsinál, ír–megír, fõz–megfõz, szárad–megszárad, 169

magyaráz–megmagyaráz, olvas–elolvas, Pete 1994: 223.) Ugyanakkor ez a megfelelés csak részleges, mivel az igéknek csak bizonyos körére, és csak múlt idõben érvényes. Számos esetben a lengyel szimplex igének a magyarban igekötõs ige felel meg, és fordítva: a magyarban szimplex igét találunk akkor, amikor a lengyel igekötõs igét használ: „Na przyk³ad nie chcia³ siadaæ” – „Például nem akart leülni” (J. Putrament, Œwiêta kula [Szent golyó]. Ford. Bába Mihály), „A doktor nie mia³ wielkich wymagañ, lubi³ dobrze zjeœæ...” – „A doktornak nem voltak nagy igényei, szeretett jól enni,...” (J. Iwaszkiewicz, Tatarak [A kálmosvirág]. Ford. Cservenits Jolán), „I jednak popada w lekki pop³och, gdy zerkn¹wszy z ukosa ku Ortizowi, czuje na sobie jego spojrzenie” – „De azért enyhe pánikba esik, amikor szeme sarkából Ortizra sandítva, megérzi magán annak tekintetét” (J. Andrzejewski, Idzie skacz¹c po górach [Jõ, hegyeken szökellve]. Ford. Murányi Beatrix). Néhány esetben a magyarban mindkét változat elfogadható: Pyta³a go, co lubi czytaæ...? – Megkérdezte/kérdezte, mit szeret olvasni? Amint az a fenti példákból is látható, a magyarban a befejezettség nem köthetõ kizárólagosan az igekötõkhöz, ez a tartalom gyakran szimplex igével is kifejezhetõ. Az alábbi példákban a magyar alapige perfektív jelentést hordoz (jegyezzük meg, hogy a lengyel alapige ezzel ellentétben az esetek többségében folyamatos aspektusú): Meglátogattam a barátnõmet, és ittam nála egy pohár bort – Odwiedzi³em przyjació³kê i wypi³em u niej lampkê wina, Darek az étteremben cigánypecsenyét rendelt – Darek w restauracji zamówi³ pieczeñ cygañsk¹, Tegnap új kocsit vettem – Wczoraj kupi³em nowy samochód. Bizonyos esetekben (ez fõként ingresszív jelentésben van így) a lengyel igekötõs perfektív igének a magyarban megint csak szimplex ige felel meg. A magyarban ilyenkor a befejezett jelentésre a kontextus utal, a lengyelben azonban (csakúgy, mint az oroszban) ez nem elegendõ, szükség van a befejezettség explicit morfológiai jelölésére is (vö. Jászay– Tóth 1987: 56): Mihelyst odaért az óvárosba, azonnal inni akart – Jak tylko przyszed³ do starego miasta, natychmiast zechcia³o mu siê piæ, A barátja temetésén hirtelen fájdalmat érzett – Na pogrzebie przyjaciela nagle poczu³ ból, ...és akkor egyszerre csak szózatot hallottam az égbõl – ...i wtedy us³yszalem g³os z nieba. Nem teljes a megfelelés a két nyelv között akkor sem, amikor a múltban ismétlõdõ lezárt cselekvéseket kell kifejezni, de az kétségtelen, hogy a magyar és a lengyel közötti egyezés ezen a téren nagyobb mértékû, mint a magyar és az orosz közötti. Amint az köztudott, a magyarban a múltban ismétlõdõ lezárt cselekvések kifejezésére befejezett igét használunk: Többször is átírtam a fogalmazást, mielõtt visszaadtam Évának – Wiele razy przepisa³em/przepisywa³em wypracowanie, zanim odda³em go Ewie – ß ìíîãî ðàç ïåðåïèñûâàë ñî÷èíåíèå, ïðåæäå ÷åì îòäàë åãî Åâå. Az oroszban ilyen jelentésben kötelezõen a másodlagos imperfektiváció útján létrejött alak szerepel. A lengyelben viszont használható a befejezett, de a másodlagos imperfektiváció útján létrejött alak is (amennyiben ilyen létezik).98 A két alak közötti különbség abban áll, hogy míg a másodlagos imperfektiváció útján létrejött alak a cselekvések idõbeli elnyújtottságát hangsúlyozza, a perfektív ige a cselekvéssorozat eredményességét és lezártságát emeli ki. A lengyelben a perfektív ige a múltban lezajlott többszöri cselekvés jelölésére a másodlagos imperfectivumnál gyakrabban fordul elõ, ez pedig arra mutat, hogy a magyar és a lengyel aspektushasználat között ezen a területen létezik bizonyos harmónia (Pátrovics 1999: 86, 2000b: 311). A fentiek alapján tehát elmondható, hogy a magyarban gyakran az igekötõ a befejezett aspektustartalom hordozója, hiánya pedig sok esetben az ige folyamatosságára mutat. A magyar nyelvnek ez a tulajdonsága és az a tény, hogy egyes alapigék és azok igekötõs 170

származékai a megfelelõ szláv (lengyel) igepárokhoz hasonló típusú szerkezeteket alkotnak, kiindulópont lehet bizonyos aspektuális oppozíciók megfeleltetésénél, fõként ha meggondoljuk, hogy a lengyel és a magyar nyelv között bizonyos hasonlóság még a múltbeli ismétlõdés és befejezettség kapcsolatának jelölésénél is fennáll. Ugyanakkor nem helyes, ha ezt az analógiát általánosítjuk, mivel az csak bizonyos lengyel és magyar szerkezetek között létezik, s korántsem érvényes a lengyel és a magyar aspektusrendszer egészére. Figyeljük meg, hogy – amint erre már többen is rámutattak (lásd Jászay–Tóth 1987: 54, Pátrovics 2000b: 312) – a jövõ idõt jelölõ szerkezetek között a két nyelvben nincs strukturális hasonlóság: przeczytam ksi¹¿kê – el fogom olvasni a könyvet, „Tylko jedno wielkie drzewo stoi, tamtêdy teraz przejdzie, min¹wszy drogê do Wilka” – „Csak egy fa áll ott, arrafelé fog most menni, elhaladva a wilkói út kiágazása mellett” (J. Iwaszkiewicz, Panny z Wilka [A wilkói kisasszonyok]. Ford. Murányi Beatrix). Amíg a magyar igekötõk és a lengyel prefixumok közé nem tehetõ minden esetben egyenlõségjel, a lengyel -ywa-/-iwa- és a magyar -gat/-get képzõ között, úgy tûnhet, jóval szabályosabb a megfelelés: czytywaæ – olvasgat, pisywaæ – irogat, grywaæ – játszogat. Ez valóban így van, ugyanakkor jegyezzük meg, hogy az -ywa- szuffixumot tartalmazó, iteratív cselekvést jelölõ formák a lengyelben aránylag ritkán fordunak elõ, mert helyettük gyakrabban szerepel az alapige esetleg egy, a cselekvés ismétlõdésére utaló határozószóval kapcsolódva: Nie czytujê/cztyam tego tygodnika – Nem (?) olvasgatom/olvasom / szoktam olvasni ezt az újságot, (Czêsto) pisujê / Czêsto piszê do babci – Gyakran írok / (?) írogatok a nagymamának (Pátrovics 1999: 82–87). Úgy tûnik, a magyarban a -gat/-get forma inkább akkor használatos, ha a cselekvés ritka vagy csökkent mértékû, ugyanakkor ezekben a szerkezetekben is használható az alapige, vö. Od czasu do czasu / czasami/rzadko pisujê do babci – Hébe-hóba/olykor-olykor/nagyritkán írogatok/írok a nagymamának. Mindez igazolni látszik Jászay megállapítását, aki szerint a magyarban a -gat/-get képzõ „lexikailag is terhelt”, hiszen „a cselekvés enyhe mértékének, könnyedségének” a jelentése rakódik rá (Jászay–Tóth 1987: 59). Figyeljük meg azt is, hogy a magyarban sem kötelezõ az iteratív cselekvést a -gat/-get képzõvel kifejezni, az alapige is elegendõ, fõleg azokban az esetekben, amikor az ige mellett szereplõ határozószó is a cselekvés ismétlõdõ jellegét hangsúlyozza. Mindehhez tegyük még hozzá, hogy a lengyelben (és a szláv nyelvekben általában) az -iwa-/-ywa- szuffixumot tartalmazó iteratív jelentésû formák nem alkalmasak az aktuális jelenben zajló cselekvés kifejezésére (vö. Pátrovics 1999: 83), míg a magyarban a -gat/-get szuffixummal ellátott igealakok használhatók ilyen jelentésben: „Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?” (Petõfi S., Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?)* „Mit kötögetsz? mit fonsz selyem-arany szállal...” (Arany J., Endre királyfi). Valamivel pontosabb megfelelést találunk a két nyelv között a disztributív igét tartalmazó szerkezetek esetében: Posprzedawa³ wszystkie swoje ksi¹¿ki – Eladogatta/eladta az összes könyvét, Powypisywa³ wszystkie wa¿niejsze wyrazy z podrêcznika – Kiírogatta/ kiírta az összes fontosabb szót a tankönyvbõl. Ugyanakkor a szó szerinti megfeleltetés itt sem kötelezõ (sõt néha nem is lehetséges): „One przecie ju¿ stare, powychodzi³y pewnie za m¹¿” – „Hiszen már öregek a lányok, biztosan mind férjhez mentek” (J. Iwaszkiewicz, Panny z Wilka [A wilkói kisasszonyok]. Ford. Murányi Beatrix) a disztributív jelentésre utalhatnak lexikai elemek (pl. sorban, sorban egymás után, szép sorjában) is. *Az említett Petõfi-idézetre Nyomárkay István professzor úr hívta fel a figyelmemet.

171

A magyar nyelvben az igekötõknek (mindenekelõtt a már transzparenssé vált meg-, valamint az el- és az agyon- tartozik ide) és egyes képzõknek (pl. -gat/-get) komoly szerepük van bizonyos aspektustartalmak (perfektivitás, folyamatosság/ismétlõdés) közvetítésében, így ezek alkalmasak arra, hogy egyes lengyel aspektusjelentéseket a magyarban kifejezzenek. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy ezek között a megfelelés az egyes szerkezetek között fennálló esetenkénti analógia ellenére sem tekinthetõ rendszeresnek, s a lengyel igekötõs perfektív igéknek a magyarban gyakran szimplex igék felelnek meg, és fordítva. A lengyel prefixumok az aspektusjelentésekkel együtt igen gyakran járulékos szemantikai tartalmakat is hordoznak, amelyekre már az elõzõ fejezetben is láthattunk példákat. Ezek bár a magyarban vagy a németben visszaadhatók, de az egyes igekötõk között a megfelelés nem mindig rendszeres, s a prefigált igék szemantikai kapcsolódási lehetõségei nyelvenként eltérõek. Erre példák az alábbiak: 1. Obrona przeciwlotnicza zestrzeli³a samolot – A légvédelem lelõtte a gépet A lengyel zestrzeliæ ige olyan rezultatív cselekvést jelöl, amely a lövést leadó személynél térben feljebb elhelyezkedõ vagy repülõ állatokra, tárgyakra vonatkozik, tehát míg a zestrzeliæ kaczkê, ptaka – kacsát, madarat lelõni kapcsolatok helyesek, a *zestrzeliæ jelenia – szarvast lelõni kifejezés a lengyelben szemantikailag kizárt, az említett magyar szerkezet lengyel megfelelõjében a zastrzeliæ igét kell használni. (A német abschießen ugyanakkor a lengyel zestrzeliæ ige rendszeres szemantikai megfelelõjének tûnik: Die Flugabwehr hat das Flugzeug abgeschossen.) 2. Szanta¿ysta postrzeli³ policjanta – A zsaroló meglõtte a rendõrt A lengyel postrzeliæ és a magyar meglõni ’lõfegyverrel megsebesíteni’ igék között, úgy tûnik, szintén van szemantikai megfelelés (hacsak nem az ismert gyerekmondókát vesszük alapul: „ez elment vadászni, ez meglõtte, ez hazavitte, ez megsütötte...”, amelyben a következményekbõl: hazavitte, megsütötte nyilvánvalóvá válik, hogy tkp. az állat lelövésérõl, azaz elejtésérõl van szó). (Hasonló megfelelés van a lengyel postrzeliæ és a német anschießen ige között is: Der Erpresser hat den Polizisten angeschossen.) 3. Policjant zastrzeli³ w³amywacza – A rendõr lelõtte a betörõt A zastrzeliæ és a magyar lelõni között szintén van szemantikai átfedés, de a magyar lelõni ige használati köre kevésbé korlátozott, mivel – amint erre fentebb már utaltunk – az a lengyel zestrzeliæ megfelelõjeként is elõfordulhat. (A lengyel zastrzeliæ-nek a németben leginkább az erschießen felel meg: Der Polizist hat den Einbrecher erschossen.) 4. Rozstrzelili szpiega – Agyonlõtték a kémet A lengyel rozstrzeliæ ige leginkább a magyar agyonlõnivel fordítható, hiszen mindkét ige jelentése a ’vkit lõfegyverrel kivégezni’ formulával írható körül. Míg azonban a magyarban állatokat, pl. egy kiöregedett vadászkutyát is agyon lehet lõni (bár az ige ilyen jelentésben csak ritkán használatos, vö. MNyÉSz 1978/I: 53) a lengyel igét csupán emberek esetében használjuk: rozstrzeliæ zak³adników, skazañca – túszokat, elítéltet agyonlõni. (Hasonló tartalmat a német erschießen igével adhatunk át: Man hat den Spion erschossen, de ez az ige használható állatokkal kapcsolatban is: einen Hirsch erschießen, vö. Wahrig 1994: 526.) 172

Tekintsük most át, hogy az igekötõkön és a képzõkön kívül milyen más eszközökkel adható át a magyarban a lengyel aspektusjelentés. Amint arra már munkánkban a finn és a magyar kapcsán is utaltunk, a bõvítmény határozottsága vagy határozatlansága kapcsolatban van a megnyilatkozás aspektusával. Az aspektusról szóló szakirodalomban több helyen is találkozhatunk azzal a megállapítással, hogy a hangsúlyos tárgynak a magyarban perfektiváló szerepe van (Wacha 1976: 59–69, Pete 1983: 137–149, Jászay–Tóth 1987: 54–55, Bárkányi 1984: 153 és mások). Ezt tehát szintén tekinthetjük egy olyan eszköznek, amellyel a lengyel befejezett jelentés a magyarban visszaadható, vö. pisa³em list – levelet írtam vs. napisa³em list – írtam egy levelet. Bárkányi az említett példák kapcsán amellett érvel, hogy a hangsúlyos tárgy perfektiváló szerepének érdemes lenne külön gyakorlatokat szentelni a lengyel–magyar nyelvoktatásban (Bárkányi 1984: 155). Wacha a jelenséggel kapcsolatban elmondja, hogy a hasonló magyar mondatokban a befejezettség legtöbbször az eredménytárgy (pl. sütött egy kiflit) vagy a megjelenített tárgy (pl. vett egy szendvicset) jelenlétének köszönhetõ, s hozzáteszi: „ilyen tárgy szereplése gyakran kizárja vagy szükségtelenné teszi az igekötõ használatát, ha a szóban forgó tárgy határozatlan. Vö. Vett egy ’polcot : Megvette a ’polcot.” (Wacha 1994: 15). Mindehhez tegyük azonban hozzá, hogy az írt egy verset, írt egy levelet típusú szerkezetek nemcsak befejezettként értelmezhetõk, hanem folyamatosként is (éppen zajló, duratív és ismétlõdõ cselekvéseket is kifejezhetnek), ami nyilvánvalóvá válik, ha tágabb kontextusban helyezzük el õket: Épp [írt egy levelet], amikor megszólalt a telefon – Akurat [pisa³ list], gdy zadzwoni³ telefon, Épp [írt egy verset], amikor Krisztina betoppant – Akurat [pisa³ wiersz], gdy Krystyna wpad³a, Egész nap [írt egy levelet] – Przez ca³y dzieñ [pisa³ list]. Mindennap [írt egy levelet] – Codziennie [pisa³ list]. A fenti példákban az épp (akurat) határozó a cselekvés aktuális voltát egyértelmûsíti, míg az egész nap (przez ca³y dzieñ) a cselekvés durativitására, a mindennap (codziennie) pedig annak ismétlõdõ jellegére utal. Ugyanakkor a Przez ca³y dzieñ pisa³ list megfelelõjeként talán pontosabb a magyar Egész nap írta a levelet mondat, amelyben az igés szerkezet (írta a levelet) az írt egy levelet szerkezethez hasonlóan aspektuálisan szintén kétértelmû, vö. [Írta a levelet], amikor a lövés eldördült – [Pisa³ list], kiedy rozleg³ siê strza³ vs. Egy nap alatt [írta a levelet] – [Napisa³ list] w ci¹gu jednego dnia. Az ismétlõdést kifejezõ magyar mondat lengyel megfelelõje nem egyértelmû, nem tudható ugyanis, hogy az illetõ minden nap ugyanazon a levélen dolgozott-e, vagy egy új levelet írt. Itt a lengyelben az egy (jeden) szóval egyértelmûsíthetünk. A lengyel mondatban a cselekvés ismétlõdése ellenére befejezett igét használunk, ha a rezultativitást kívánjuk kiemelni (arról, hogy a lengyelben a cselekvés ismétlõdése a múltban összefér a befejezettséggel, fentebb már volt szó): Codziennie [napisa³ jeden list]. hasonló megoldás a magyarban is lehetséges: Mindennap [megírt egy levelet]. (A hasonló szerkezetek értelmezési lehetõségeirõl orosz– magyar viszonylatban lásd Jászay 1993: 74–75). Az aspektusról szóló szakirodalomban gyakran elõfordul az a megállapítás is, hogy az igekötõ hangsúlyos helyzetben történõ hátravetése a magyarban folyamatosságot eredményez (Dezsõ 1971: 20–21, Jászay–Tóth 1987: 60–63, Kiefer 1992: 833–834, Maszlov 1984: 18–19, Pete 1983: 143, Wacha 1976: 61–62, 66, 1983: 157–158, 1994: 14 és mások) – vizsgáljuk most meg, mennyiben használható fel a magyar nyelvnek ez a szintaktikai tulajdonsága a lengyel folyamatos aspektusjelentés átadásakor. A következõ mondatokban a lengyel befejezett igének a magyarban szó eleji helyzetben álló igekötõ, a lengyel folyamatos igének pedig hátravetett helyzetben álló hangsúlyos igekötõ felel meg: Przeszed³em na tê stronê i kupi³em sobie ’Przekrój’ – Átmentem a túloldalra, és vettem 173

magamnak egy ’Przekrój’-t vs. Gdy przechodzi³em na tê stronê, potkn¹³em siê i upad³em – Amikor mentem át a túloldalra, megbotlottam, és elestem. A példák sora folytatható: Wyszed³em na podwórko, i powiedzia³em przyjació³ce, ¿e bardzo j¹ kocham – Kimentem az udvarra, és megmondtam a barátnõmnek, hogy nagyon szeretem vs. W³aœnie wychodzi³em na podwórko, gdy uroni³em sosjerkê – Éppen mentem ki az udvarra, amikor elejtettem a szószostálat, Reprezentacja kraju d³ugo siê przygotowywa³a do meczu, ale chyba dobrze siê przygotowa³a, bo wygra³a. – A válogatott sokáig készült fel a mérkõzésre, de valószínûleg jól felkészült, mert gyõzõtt. Az igekötõ hangsúlyos helyzetben történõ hátravetése a magyarban valóban folyamatosságot, (illetve aktualizált cselekvést, progresszivitást) jelez, vö. „Halok lassacskán meg...” (Petri Gy., A végén) vs. meghalok, éppen ment be vs. bement, éppen jött ki vs. kijött, éppen öntötte ki vs. kiöntötte, most beszéli meg vele vs. megbeszéli, megbeszélte vele stb. Ugyanakkor – amint erre Jászay helyesen rámutat – ez az eszköz sem tekinthetõ univerzálisnak. Egyrészt, mert alkalmazása a magyarban nem kötelezõ jellegû, vö. Miközben leszálltam / szálltam le a buszról, megbotlottam, Gdy przepisywa³em zadanie, zauwa¿y³em w nim jeszcze kilka b³êdów – Mikor átírtam/írtam át a feladatot, észrevettem benne még néhány hibát, és csak a kijelentõ módra érvényes (amennyiben az ige felszólító vagy feltételes módú, aspektusértéke az igekötõ helyzetétõl független, vö. Wacha 1994: 14). Másrészt bizonyos hátravetett igekötõs igéket tartalmazó szerkezetek a magyarban nem elfogadhatók, míg a lengyelben elõfordulhatnak (tehát az említett magyar szerkezetek nem alkalmasak a lengyel megfelelõk tükröztetésére: ju¿ doczytywa³em ksi¹¿kê – *már olvastam végig a könyvet, ju¿ wyrasta³em z koszuli – *már nõttem ki az inget (Jászay– Tóth 1987: 62–65, Pátrovics 2000b: 310–311). Ezekben az esetekben a magyarban szerencsésebb a lexikai körülírás eszközéhez folyamodni, amellyel jelölhetjük, hogy a cselekvés éppen folyamatban van: már a könyv utolsó lapjait olvastam / már majdnem végeztem a könyvvel / már vége felé jártam a könyvnek, már egyre szûkebb lett nekem az ing stb. A lexikai körülírás mint a lengyel aspektusjelentés visszaadásának eszköze a magyarban más esetekben is szerephez jut, vö. Marynarz d³ugo wspina³ siê na maszt – Sokáig tartott, amíg a matróz felmászott az árbocra, Zatrzyma³ siê przez chwilê i westchn¹³ – Megállt egy percre, és ajkát egy sóhaj hagyta el, Kiedy wst¹pi³ do pokoju, Zosia ju¿ dopisywa³ swój list – Amikor a szobába lépett, Zosia már levelének utolsó sorait írta / levelébõl már csak néhány szó volt hátra. Jegyezzük meg továbbá azt is, hogy a posztpozitív helyzetben lévõ igekötõnek a magyarban több funkciója is van. Egyes esetekben ugyanis nem a cselekvés folyamatosságára utal, hanem a mondat valamely részét, (pl. bõvítmények vagy határozók) emeli ki. A lengyelben ilyenkor a szórend megváltoztatásával utalunk a szóban forgó tartalomra, vö. Tegnap elutaztunk Varsóba – Wczoraj pojechaliœmy do Warszawy (neutrális) vs. Tegnap utaztunk el Varsóba – Do Warszawy pojechaliœmy wczoraj (a hangsúly az idõhatározóra tegnap/wczoraj helyezõdik át). A hátravetett jelzõ ezenkívül egyes esetekben a cselekvés általános jellegére is mutathat: rúgott már be vodkától, ment már ki a lányáért az állomásra éjfélkor (ezek Wachánál egzisztenciális vagy ún. delta aspektusú egységekként szerepelnek, lásd Wacha 1994: 12). Ugyanez az eszköz jelölheti a cselekvés ismétlõdõ jellegét is: rendszeresen vettem be gyógyszert, mindig tettem el sárgabarackot augusztusban. Ezekben az esetekben az egyes aspektuális tartalmak kifejezésében természetesen nemcsak az igekötõ helyzetének, hanem a határozóknak (pl. mindig, rendszeresen), a kontextusnak és a hangsúlynak is szerepe van (Wacha felhívja rá a figyelmet, hogy az 174

általa delta típusúnak nevezett aspektuális egységekben egy, esetenként két erõs hangsúly is elõfordul: ’Ment már a nõvéréékhez ’busszal, Wacha 1994: 15). A lengyel folyamatos aspektusjelentések visszaadásánál sok esetben szerepe lehet a felé toldaléknak vagy névutónak is, amely mintegy támogatja a folyamatos jelentést (lásd Wacha 1994: 14) kiedy siê przybli¿a³ do domu – ahogy jött hazafelé, szed³ ku miastu – ment a város felé, dzieñ mia³ siê ku koñcowi – a nap a vége felé közeledett. Tegyük mindehhez még hozzá, hogy a felé határozónak még nagyobb szerepe van a folyamatosság kifejezésében egyes magyar nyelvjárásokban. Az északkeleti területeken (fõként Szatmárban) a felé (fele) alakot akkor használják, ha az igekötõs igét akarják vele folyamatossá tenni: „Az eÜrdõü9be’ ety kigyóu9 et (= evett) mekfele egy bé9kát”, „Az asszony is ot fele haggya má”, „Egyik hoszta a sárd befele, a másik kente ráfele” (Kálmán 1977: 58). A magyarban nem mindig fontos, hogy a fordítás aspektuális jellege minden tekintetben a lengyel eredetit tükrözze. Néhány esetben a lengyel és a magyar változat között aspektuális szempontból diszharmónia tapasztalható: „O, Jean przyjecha³!” /befejezett, prefigált, illatív jelentésû, pontszerû eseményt kifejezõ ige – „Hohó itt van Jean!” (J. Andrzejewski, Idzie skacz¹c po górach [Jõ, hegyeken szökellve]. Ford. Murányi Beatrix) (folyamatos állapotjelzõ ige – a magyarban a lengyel befejezett ige által létrehozott állapotot tekintette fontosabbnak a fordító, a lengyel igének aspektuálisan adekvát magyar nyelvû megfelelõje a megjött ige lehetett volna). Ellenpélda is hozható, a következõ idézetben ugyanis a lengyelben állapotjelzõ (a jelenkori állapot a fontos), folyamatos igét találunk lexikai szerkezetben, míg a magyarban befejezett, mutatív jelentésû, rezultatív ige jelöli ezt a tartalmat: „Wyszed³, ale teraz to ju¿ jest las” – „Felkaptatott, de a sarjerdõ már erdõvé nõtt” (J. Iwaszkiewicz, Panny z Wilka [Wilkói kisasszonyok]. ford. Murányi Beatrix). Lássunk további példákat: 1. „...Jean Clouard, wykorzystuj¹c sprawnoœæ m³odzieñczego cia³a, zdola³ siê przebiæ przez stan oblê¿enia, w jakim siê znalaz³ wysiadaj¹c z auta” (befejezett, mutatív, illativitást kifejezõ ige) – „...Jean Clouard-nak, kihasználva ifjú teste fürgeségét, sikerült áttörnie az ostromgyûrûn, amely körülfogta, mikor kocsijából kiszállt” (J. Andrzejewski, Idzie skacz¹c po górach [Jõ, hegyeken szökellve]. Ford. Murányi Beatrix) (folyamatos, durativitást kifejezõ ige, aspektuálisan adekvát megfelelõ lehetett volna a került ige, pl. így: amelybe került); 2. „Konie od razu by³y zmobilizowane, nie miano go czym odes³aæ na stacjê, zreszt¹, tyle razy przychodzi³ i odchodzi³ piechot¹ (két folyamatos ige iteratív jelentésben) – „A lovakat rögtön elrekvirálták, nem mehetett kocsival az állomásra, különben is elégszer megtette már az utat gyalog (J. Iwaszkiewicz, Panny z Wilka [Wilkói kisasszonyok]. Ford. Murányi Beatrix) (lexikai körülírás befejezett igével, a határozó a lezárult cselekvések múltbeli ismétlõdésére mutat); 3. „Tym sposobem znalaz³ siê w podró¿y” (befejezett, mutatív jelentésû igét tartalmazó lexikai szerkezet) – „Így kerekedett fel” (J. Iwaszkiewicz, Panny z Wilka [Wilkói kisasszonyok]. Ford. Murányi Beatrix) (befejezett illatív jelentésû, inchoatív ige); 4. „...nie spotka³ nikogo, nikogo od owych wakacyj, i nie wiedzia³ nic o miejscu do którego teraz szed³” (folyamatos mozgásige konkrét irányvektorral) – „...senkit, senkit nem látott a régi szünidõk óta, és semmit sem tudott arról a helyrõl, ahová most elindult” 175

(befejezett ingresszív ige, lexikai körülírással, pl. ahová most tartott, aspektuális adekvátságot lehetett volna elérni) (J. Iwaszkiewicz, Panny z Wilka [Wilkói kisasszonyok]. Ford. Murányi Beatrix); 5. „...poniewa¿ jej kuj¹cych ogników oczekiwa³, wiêc rozczarowany, ¿e spud³owa³...” (befejezett, pillanatnyi cselekvést kifejezõ ige) – a) „...mivel pedig õ bõsz szikrákra számított, most csalódottan a kudarc miatt...” (J. Andrzejewski, Idzie skacz¹c po górach [Jõ, hegyeken szökellve]. Ford. Murányi Beatrix) (lexikai körülírás); b) „...csalódottan, mivel célt tévesztett...” (a b) változat, amelyben a befejezett ige lexikális szerkezetben szerepel, aspektuális szempontból, de fõként szerkezetileg jobban tükrözi a lengyel eredetit). A fenti anomáliák nemcsak abból fakadnak, hogy a magyarban nem kötelezõ a lengyel aspektusjelentést minden esetben kifejezni (bár, amint fenti megjegyzéseinkbõl is kitûnik, ez minden esetben megtehetõ), s a fordítók stiláris vagy egyéb szempontokat követve nem a lengyel aspektusjelentésnek legpontosabban megfelelõ formákat választották. Példáink mindezen túl arra is rávilágítanak, hogy a lengyel aspektusformák a magyarban adott esetben többféle módon is értelmezhetõk. Mindez még nyilvánvalóbbá válik, ha egyes lengyel folyamatos igét tartalmazó szerkezeteket egymástól eltérõ, tágabb kontextusokban helyezünk el, s ezek visszaadási lehetõségeit vizsgáljuk a magyar nyelvben. Álljon erre itt most példaként a naprawia³ samochód kifejezés, amelynek a kontextustól függõen többféle jelentése is lehet. 1. tényközlõ jelentés – ’javította már meg’: Józek ju¿ i wczeœniej [naprawia³ samochód], gdy z silnikiem coœ nie by³o w porz¹dku – Józsi korábban is javította már meg az autót, ha a motorral valami nem volt rendben. 2. aktualizált jelentés – ’éppen javította’: Józek [naprawia³ samochód], gdy w warsztacie nagle wysiad³ pr¹d – Józsi éppen autót javított, amikor a mûhelyben hirtelen kiment az áram. 3. iteratív jelentés – ’többször is javította’: Józek czêsto [naprawia³ samochód/samochody] – mia³ takie hobby – Józsi gyakran javított autót/autókat – ez volt a hobbija (ebben az esetben pl. a többes számú tárgy támogatja az iterativitást). Összegzésképpen tehát megállapítható, hogy a lengyel aspektusjelentések visszaadására szolgáló eszközök a magyarban lehetnek igekötõk vagy egyes szuffixumok, amelyek azonban a lengyel aspektusjelentések tükröztetésére – amint azt láthattuk – csak bizonyos esetekben és csak korlátozott mértékben alkalmasak. Az aspektusjelentések kifejezésében jelentõs szerepet játszanak a magyar nyelvben a szintaktikai eszközök is. Ilyennek minõsül például az igekötõ hangsúlyos helyzetû hátravetése a folyamatosság vagy a hangsúlyos tárgy a perfektivitás jelölésére, de ezek szintén nem tekinthetõk univerzálisnak. Végül a magyar nyelvben az aspektusjelentés kifejezõdhet lexikai körülírással, határozókkal, de utalhat rá a tágabb kontextus is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az aspektusjelentés kifejezése a magyarban – a lengyellel ellentétben – nem kötelezõ (Pátrovics 2000b: 311), s az erre szolgáló eszközök – akárcsak a németben – nem rendszeresek, hanem sokszor alkalmi jellegûek, egyediek. 176

3. Aspektuális tartalmak megjelenése szenvedõ szerkezetekben Az alábbiakban azt kívánjuk vizsgálni, hogy az egyes lengyel szenvedõ szerkezetek 99 milyen aspektustartalmakat közvetítenek, s hogy ezek a jelentések hogyan adhatók át a német szenvedõ szerkezetek segítségével. A jelen fejezetben az említett kérdést tehát két nyelv tekintetében tárgyaljuk.100 A szenvedõ szerkezeteket a cselekvõk formai variánsainak tekintjük, aminek az az alapja, hogy a Kobieta bije psa – Die Frau schlägt den Hund (csel.), illetve a Pies jest bity przez kobietê – Der Hund wird von der Frau geschlagen (szenv.) mondatok a predikátum–argumentum képlet tekintetében megegyeznek. Az az oppozíció, amely a cselekvõ és a szenvedõ mondat között létezik, hasonló ahhoz, amely a cselekvõ melléknévi igeneves és a szenvedõ melléknévi igeneves szerkezetek között fennáll: A bije B : B jest bity przez A A bij¹cy B : B bity przez A Példáinknál maradva a fenti analógia az állítmányok és az állítmányi szerepû szavak közötti megfelelésre redukálható: bije : jest bity bij¹cy : bity A fenti egységek közül a szenvedõ szerkezet mintájának a folyamatos igék jelen ideje esetében a jest bity szerkezetet tekintjük. Az ennek megfelelõ formák az egyes igeidõkben és igemódokban a következõk: by³ bity (múlt idõ), bêdzie bity (jövõ idõ), by³by bity (feltételes mód), niech bêdzie bity (felszólító mód). Külön kell szólnunk a bywa bity típusú szerkezetekrõl: Psy bywaj¹ bite nawet i w schroniskach, Pacjenci bywaj¹ leczeni równie¿ i w ten sposób, amelyek a cselekvés iteratív vagy habituális jellegérõl tudósítanak. Az iterativitásnak vagy a cselekvés habituális jellegének megjelenése a fenti szerkezetben a bywaæ igének tudható be, ez az ige ugyanis ezt a jelentést hordozza, és ez az ige minden funkciójában jelen van. A fenti lengyel mondatok német nyelvi megfelelõinél határozók segítségével utalhatunk a cselekvés ismétlõdõ jellegére: Die Hunde werden ab und zu sogar in den Tierheimen geschlagen, Die Pazienten werden manchmal auch auf diese Weise behandelt. Hasonló jelentésben használható az es kommt vor szerkezet is: Es kommt vor, dass die Hunde sogar in den Tierheimen geschlagen werden, Es kommt vor, dass die Patienten manchmal auch auf diese Weise geheilt werden. A fenti német mondatokban alkalmazott lexikai eszközök megegyeznek azokkal az eszközökkel, amelyek a lengyel iteratív jelentés német nyelvi visszaadásánál általában használatosak. A folyamatos és a befejezett igével alkotott szenvedõ szerkezetek oppozíciója a fenti minták szerint az alábbi módon írható fel: zbiæ : biæ zostaæ zbity : byæ bitym A befejezett igének a következõ szenvedõ alakjai léteznek: zosta³ zbity (múlt idõ), zostanie zbity (jövõ idõ), zosta³by zbity (feltételes mód), niech zostanie zbity (felszólító mód). 177

Felmerül az a kérdés is, hogy a fent nem említett jest zbity, jest wyleczony, illetve a by³ zbity, by³ wyleczony szerkezetek, amelyek a cselekvések illetve folyamatok eredményének a leírására használatosak (strona bierna rezultatywno-stanowa), mennyiben tekinthetõk az általunk fentebb elfogadott elvek szerint teljes értékû szenvedõ szerkezeteknek, illetve, hogy ezek egyes változatai mennyiben fogadhatók el a nyelvi norma szempontjából. Amennyiben a Kury³owicz által szabott elveket elfogadjuk, a by³ wyleczony szerkezetet például nem ismerhetjük el teljes értékû szenvedõ szerkezetnek, hiszen annak nincs hasonló, rezultatív jelentésû cselekvõ megfelelõje. Annak ellenére, hogy a Wyleczyli go w zesz³ym roku mondatból a By³ wyleczony w zesz³ym roku mondat logikusan levezethetõ, véleményünk szerint a két mondat jelentése nem egyezik meg teljesen egymással. Jegyezzük meg azt is, hogy a (?) By³ wyleczony w zesz³ym roku przez lekarzy mondat helyességét az ágens jelenléte szintén kérdésessé teszi, hiszen a hasonló szerkezetekben a lengyel nyelvben az ágenst nem jelölik (Linde-Usiekniewicz 1987: 599). Az a tény pedig, hogy az analóg mondatokban az ágens jelölése nem elfogadott, megint csak azt támasztja alá, hogy a fenti esetben nem olyan, kury³owiczi értelemben vett szenvedõ szerkezetrõl van szó, amelynek alapját a háromtagú formációk képezik. Az említett szerkezetek kapcsán ugyanakkor fontos elmondani azt is, hogy azok a német ún. Zustandspassiv-formákkal korrelálnak: Dom jest zbudowany – Das Haus ist (fertig) gebaut, Dom by³ zbudowany – Das Haus war (fertig) gebaut / ist (fertig) gebaut gewesen, Chory jest wyleczony – Der Kranke ist geheilt, Chory by³ wyleczony – Der Kranke war geheilt / ist geheilt gewesen.101 A továbbiakban azokról a többnyire potenciálisnak tartott szerkezetekrõl is beszélnünk kell, amelyekben a byæ helyett segédigeként a bywaæ szerepel: bywa zbity/wyleczony. Az ilyen szerkezetek alkalmankénti elõfordulása a nyelvben nem kizárt: Zdarza siê, ¿e chory bywa wyleczony i wten sposób – Es kommt vor, dass der Kranke auch auf diese Weise geheilt wird. A lengyel mondat német megfelelõjében ebben az esetben nem a behandeln (jest leczony – wird behandelt), hanem a heilen (jest wyleczony – wird geheilt) ige szerepel, azaz a cselekvés(ek) eredményére lexikális eszközzel történik utalás. A fentiekkel analóg szerkezetek megengedik az ágens(ek) szerepeltetését is: Chorzy bywaj¹ wyleczeni równie¿ przez znachorów – Die Kranken werden manchmal auch von Kurpfuschern geheilt, amibõl az következik, hogy a hasonló mondatokat a kury³owiczi értelemben teljes értékû szenvedõ szerkezeteknek tekinthetjük. A befejezett igékbõl képzett szenvedõ melléknévi igenevekkel nemcsak a zostaæ, hanem folyamatos alakja, a zostawaæ ige is alkothat szerkezeteket. Ezek a szerkezetek egy cselekvéssorozat utolsó, éppen folyamatban lévõ aktusát jelölik: W³aœnie zostawa³ przez nas zjedzony ostatni kês obiadu, W³aœnie zostawa³ œciêty przez kata ostatni skazaniec. Nem használatosak azonban ezek a szerkezetek akkor, ha egy tartós cselekvés utolsó fázisát akarjuk hangsúlyozni: *Zostawa³ zjedzony obiad ’Koñczyli jeœæ obiad’ jelentésben. Hasonló jelentés a németben a gerade (éppen) határozószó használatával fejezhetõ ki: Es wird gerade der letzte Bissen des Mittagessens gegessen. Es wird gerade der letzte Verurteilte vom Henker abgeschnitten. Más a helyzet azonban, ha a zostawaæ igével alkotott szerkezeteket jelen idõben alkalmazzuk. Ezek teljesen megfelelnek a lengyel nyelvi normáknak, legtöbbször azonban praesens historicum értelemben használatosak: Obiad zostaje zjedzony przez dzieci, które po chwili k³ad¹ siê spaæ. A zostawaæ + befejezett melléknévi igenévbõl álló szerkezetek a bywaæ + befejezett melléknévi igenévbõl álló szerkezetekkel megegyezõen képesek iteratív jelentést is kifejezni. Ugyanakkor a zostaje + befejezett melléknévi igenevet tar178

talmazó szerkezetek, pl. zostaje zjedzony jelen idejûnek minõsülnek – még akkor is, ha ezek meglehetõsen ritkán fordulnak elõ, és többnyire csak mint a rendszer potenciális elemeit tartjuk õket számon. Ez tehát azt jelenti, hogy az említett szerkezetek esetében olyan összetett formációkkal van dolgunk, amelyek (vö. zostaje + befejezett szenvedõ melléknévi igenév) a paradigmán belül üres helyet töltenek be. Ez az állapot természetesen csak a passivumra érvényes. Ez a jelenség – amennyire meg tudjuk ítélni – egyedinek tekinthetõ nemcsak a szláv nyelvek, hanem azon nyelvek körében is, amelyek a szlávhoz hasonló típusú aspektuskategóriával rendelkeznek. A fentiek alapján a lengyel nyelvben a következõk tekintendõk teljes értékû szenvedõ szerkezeteknek: 1. a folyamatos igékre vonatkozólag: byæ + szenvedõ melléknévi igenév – minden idõben és módban, amelyben a cselekvõ értelemben használt ige elõfordul; 2. a befejezett igékre vonatkozólag: a) zostaæ + szenvedõ melléknévi igenév – minden idõben és módban, amelyben a cselekvõ értelemben használt ige elõfordul; b) zostawaæ + szenvedõ melléknévi igenév – jelen idõben, kijelentõ módban és úgy tûnik, feltételes módban is, vö. Gdyby nie ta awaria, to w³aœnie zostawa³by zjedzony obiad i dzieci k³ad³yby siê spaæ. A fentebb bemutatott lengyel szenvedõ szerkezetek a németben az alábbi szerkezeteknek feleltethetõk meg (a példáink csak a kijelentõ módra és a jelen, valamint az egyszerû jövõ idõre korlátozódnak, az itt bemutatott viszonyok azonban minden módra és idõre érvényesek): ona jest leczona – sie wird behandelt (byæ + leczona (impf.) = Vorgangspassiv, Präsens: werden + Perfekt Partizip: behandelt) ona bywa leczona – sie wird von Zeit zu Zeit behandelt (bywaæ (iter.) + leczona (impf.) = Vorgangspassiv, Präsens: werden + Perfekt Partizip: behandelt + iterativitás: lexikai kompenzáció – von Zeit zu Zeit) ona jest wyleczona – sie ist geheilt (byæ + wyleczona (pf.) = Zustandspassiv, Präsens: sein + Perfekt Partizip: geheilt + rezultativitás) ona bywa wyleczona – sie wird von Zeit zu Zeit geheilt (bywaæ + wyleczona (pf.) = Vorgangspassiv, Präsens: werden + Perfekt Partizip: geheilt + iterativitás: lexikai kompenzáció – von Zeit zu Zeit) ona zostaje wyleczona – sie wird gerade geheilt (zostawaæ (aktuális jelen) + wyleczona (pf.) = Vorgangspassiv, Präsens: werden + Perfekt Partizip: geheilt + rezultativitás: lexikai kompenzáció – gerade) ona zostanie wyleczona – sie wird geheilt sein (zostaæ (pf. jövõ) + wyleczona (pf.) = Zustandspassiv, Futur I: werden + Perfekt Partizip: geheilt + rezultativitás + sein. 179

A német anyanyelvûek esetében a lengyel szenvedõ szerkezetek használatánál a legnagyobb gondot a megfelelõ aspektusú szenvedõ melléknévi igenév kiválasztása okozza: *Ksi¹¿ka zosta³a t³umaczona na wiele jêzyków, *Ta metoda zosta³a stosowana na ca³ym œwiecie. Látható, hogy a fenti mondatokban nem vették figyelembe azt a szabályt, hogy a zostaæ segédigéhez csak a befejezett igébõl képzett szenvedõ melléknévi igenév kapcsolódhat. A szenvedõ melléknévi igenevek aspektuális hovatartozásának megítélése a német anyanyelvûek számára azért is nehéz, mert míg a lengyelben két (folyamatos és befejezett) ilyen típusú igenév van, a németben csak egy. Így tehát az angewandt igenévnek egyaránt megfelelõje lehet a zastosowany (pf.) vagy a stosowany (impf.), az übersetzt igenév pedig megfelelhet a lengyel przet³umaczony (pf.), de a t³umaczony (impf.) igenévnek is. A hasonló hibák gyakran vezetnek félreértésekhez, amint azt a következõ szövegrészlet is példázza: „Jest te¿ zbudowany dom kultury. To bêdzie taki dom, ¿e bêdzie mog³a w nim wystêpowaæ opera z Berlina.” A fenti mondatot a német anyanyelvû nyelvhasználó a Das Kulturhaus wird gebaut Vorgangspassivban álló szerkezet lengyel megfelelõjének szánta, de az igenév aspektusát rosszul választotta meg. A befejezett igébõl képzett szenvedõ alak ugyanis azt jelöli, hogy a kultúrház már elkészült, a következõ mondat alapján azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a kultúrház még nem épült föl, csak most építik (Sikorski 1980: 191). A német Vorgangs- vagy Handlungspassiv – mint a neve is mutatja – folyamatban lévõ történéseket vagy cselekvéseket ír le, a Zustandspassiv viszont a múltbeli történések vagy cselekvések eredményeként létrejött jelenkori állapotot nevezi meg. A két német szerkezet közötti különbség tehát mint a történés/cselekvés folyamata (–rezultativitás) : lezajlott történés/cselekvés hatása a jelenre = állapot (+rezultativitás) írható le. Jegyezzük meg, hogy a lengyelben a rezultativitás a befejezettséghez, a hiánya pedig általában a folyamatossághoz köthetõ. A Das Haus wird in diesem Jahr gebaut, illetve a Dieses Haus wurde im vergangenen Jahr gebaut Vorgangspassivban álló német mondatoknak tehát a Dom jest budowany w tym roku, illetve a Ten dom by³ budowany w ubieg³ym roku / budowano go w ubieg³ym roku lengyel mondatok felelnek meg. A Dieses Haus ist gebaut Zustanspassivban álló mondat lengyel megfelelõje pedig a Dom jest zbudowany mondat. A lengyel szenvedõ szerkezetekben megjelenõ aspektustartalmakat a németben nagyrészt az elõzõ fejezetben tárgyaltakhoz hasonló módon (lexikai eszközökkel) adhatjuk át. A Vorgangspassiv ugyanakkor – mivel a cselekvések folyamatát emeli ki – legtöbbször a lengyel folyamatos igenevet tartalmazó szenvedõ szerkezetekkel, míg a Zustandspassiv – mivel szemantikájában jelen van a rezultativitás eleme – a lengyel befejezett igeneves szenvedõ szerkezetekkel korrelál.

4. A lengyel, a német és a magyar fõnév mint aspektusjelentés-hordozó Bár aspektusról a lengyelben elsõsorban az igék esetében beszélünk, bizonyos aspektustartalmak megjelennek más szófajoknál is. A szakirodalomban több helyen megemlítik, hogy jóllehet az aspektus mint állandó kategória a legtöbb nyelvben az igéhez kötõdik, reflexként megjelenhet bizonyos igébõl képzett formációkban is (Dobrzyñska 1969: 8, Jászay 1997b 50–52, Weber 1999, Sikorski 1980: 192) Ilyenek lehetnek például az igenevek (lásd az elõzõ fejezetet) vagy az igébõl képzett fõnevek (az ún. nomen actionisok – 180

rzeczowniki odczasownikowe).102 Az alábbi lengyel példák jól szemléltetik a fõnevek által kifejezett aspektustartalmak között meglévõ oppozíciót: Podczas czytania ksi¹¿ki myœla³em o matce vs. Po przeczytaniu ksi¹¿ki wyszed³em na podwórko, Pójœcie na dyskotekê by³o przyjemne vs. Chodzenie na dyskoteki jest mêcz¹ce. Ha a befejezett igéket folyamatosakkal állítjuk szembe, azt tapasztaljuk, hogy az aspektusoppozíció sokszor a fõnevek esetében is következetesen tükrözõdik: ¿egnaæ : po¿egnaæ → ¿egnanie : po¿egnanie, zachowywaæ siê : zachowaæ siê → zachowywanie siê : zachowanie siê, rozwi¹zywaæ : rozwi¹zaæ → rozwi¹zywanie : rozwi¹zanie, pisaæ : napisaæ → pisanie : napisanie, wspominaæ : wspomnieæ → wspominanie : wspomnienie.103 A lengyelhez némileg hasonló módon, a magyarban is következetesen képezhetõk ellentétes aspektusú „fõnévi párok” azon igepárokból, amelyeknek tagjai között is szemléletbeli oppozíció áll fönn: olvasás : elolvasás, írás : megírás, küldés : elküldés, szavalás : elszavalás, gyötrés : meggyötrés, öltöztetés : felöltöztetés, tisztítás : kitisztítás, ragozás : elragozás. Jászay felhívja rá a figyelmet, hogy a folyamatos jelentésû igébõl képzett fõnevek egyidejûséget, a befejezett igékbõl képzettek pedig utóidejûséget jelölnek. Ennek tesztjeként jól megfelelnek bizonyos névutók, amelyekkel vagy csak a folyamatos, vagy csak a befejezett aspektustartalmat közvetítõ fõnevek alkotnak helyes szerkezeteket: a színház felépítése után, a levél megírása után vs. a színház építése közben, a levél írása / levélírás közben, de (?) a színház felépítése közben, (?) a levél megírása közben (Jászay 1997b: 50).104 Ha a fenti magyar szerkezeteket a lengyel szerkezetekkel összevetjük, hasonló megfeleléseket találunk: po zbudowaniu teatru, po napisaniu listu vs. podczas budowania teatru, podczas pisania listu. A különbség annyi, hogy a fent kérdõjellel ellátott, inkább szemantikailag kifogásolható mondatok a lengyelben grammatikailag nyilvánvalóan helytelen szerkezeteket eredményeznek, ami egyenesen következik a lengyel aspektuskategória grammatikai természetébõl: *podczas zbudowania teatru, *podczas napisania listu. Az példákban szereplõ szerkezetek német megfelelõi nem tükröznek a fentiekhez hasonló következetességet: nach der Errichtung105 des Theaters, nach dem Schreiben des Briefes / Briefschreiben vs. während der Errichtung des Theaters, während des Briefschreibens. Ha a cselekvések aspektuális jellegét (pl. a folyamatosságot) szeretnénk kidomborítani, lexikai körülírással tehetjük meg: während sich das Theater im Bau befand, beim Schreiben des Briefes. A fentiek ismeretében meglepõnek hathat, hogy a germanisztikában többen is azon a nézeten vannak, hogy a német fõnévnek van aspektuskategóriája. Jászay két német nyelvészt nevez meg (Esau 1973, Ullmer-Ehrich 1997: 52). E felfogásnak a nyomai egyes német grammatikákban is fellehetõk (Duden 1984: 398). Az említett nézet egyik fontos eleme, hogy – amint az köztudott – a németben szinte kivétel nélkül minden igébõl igen egyszerû módon képezhetõ semlegesnemû nomina actionis jelentésû fõnév: fahren → Fahren (n), spielen → Spielen (n), übersetzen → Übersetzen (n), amely magát a cselekvést nevezi meg, és folyamatos. Ezzel állnak oppozícióban a zéró vagy az -ung képzõs fõnevek, amelyek a cselekvés egyszeri, konrét vagy lezárt jellegét emelik ki: Fahrt, Spiel, Übersetzung. Jászay elmondja, hogy egyes nyelvészek a fenti párokban az „imperfektív-perfektív oppozíción alapuló nominalizációs aspektuskategóriát” látják megvalósulni (Jászay 1997b: 51). Ezzel kapcsolatban meg kell azonban jegyezni, hogy nagyon sok N-en fõnév inkább csak potenciálisnak tekinthetõ, és bár sok esetben létezik a nyelvben a szabályosan képezhetõ N-en alak, a nyelv mégis más: Ge- vagy -ung képzõvel alkotott alakokat használ: Das Bellen des Hundes helyett: das Gebell des Hundes, a das Eröffnen/Abbrechen der 181

Verhandlung helyett gyakoribb a die Eröffnung / der Abbruch der Verhandlung, lieber Weib, Wein und Gesang, nem: Singen, als Mann, Bier und Gebrüll, nem: Brüllen (Duden 1984: 398). Sokszor az infinitivusból csak egy fõnév képezhetõ, így tehát ezek esetében nem beszélhetünk az oppozíció alapját jelentõ párokról: Weinen (n), Zeigen (n), Warten (n), Feilschen (n). Amennyiben az igébõl az N-en típusú fõnév mellett -ung képzõ segítségével is alkotható fõnév, azt látjuk, hogy ezek nem oppozícióban állnak, hanem jelentésük igen közel áll egymáshoz: lagern → Lagern (n) – Lagerung (f), schreiben → Schreiben (n) – Schreibung (f). Egyes N-en fõneveknél a tõben meglévõ -l- (-eln) vagy -r- (-ern) képzõ már eleve iteratív jelentést hordoz: Zischeln (n), Raspeln (n), Streicheln (n) Zwitschern (n). Egyes esetekben az ilyen iteratív jelentést hordozó igékbõl -(er/el)ei képzõvel alkotható iteratív jelentésû fõnév: spotten → Spott (m), de spötteln → Spöttelei (f). Véleményünk szerint a németben az egyes fõnevek között kevésbé rendszeres az oppozíció az N-en, valamint az N-0 és N-ung típusok között, valamivel rendszeresebb azonban az N-en és a Ge-N, N-(er)ei típusok esetében. Ez utóbbi szembenállásról a Dudennyelvtan is tudósít: „Die Vorgangsbedeutung der substantivierten Infinitive deckt sich weitgehend mit derjenigen von -ung-Ableitungen, aber nicht mit der (Wiederholungs)bedeutung vergleichbarer Substantive, die mit Ge- und -(er)ei gebildet sind” (Duden 1984: 398). Az oppozícióra példák lehetnek az alábbiak: Laufen (n) : Gelaufe (n) – Lauferei (f) Tanzen (n) : Getanze (n) – Tanzerei (f) Plaudern (n) : Geplauder (n) – Plauderei (f) Prahlen (n) : Geprahle (n) – Prahlerei (f) A fentebb már hivatkozott N-en és N-0 típusú fõnevek közötti oppozíció eseteivel a fenti példák kiegészíthetõk: Tanzen (n) : Getanze (n) – Tanzerei (f) : Tanz (m) Schreien (n) : Geschrei (n) – Schreierei (f) : Schrei (m) Schlagen (n) : Schlägerei (f) : Schlag (m) Laufen (n) : Gelaufe (n) – Lauferei (f) : Lauf (m) Ugyanakkor ezek az eszközök nem tekinthetõk univerzálisnak, s a fenti oppozíciók rendszeressége is messze elmarad attól, amelyet például a lengyel vagy akár a magyar esetében tapasztalunk. Ezt a véleményt Jászay is számos példával igazolja (Jászay 1997b: 50–52). Ezeket a következõkkel egészíthetjük ki: a) az N-ung vagy a Ge-N típusú fõnevek a cselekvést megnevezõ N-en típusú fõnevekkel szemben sokszor nem az egyszeri cselekvést fejezik ki, hanem konkrét értelemben használatosak, vagy annak eredményét jelölik, vö. Mischen (n), de Gemisch (n), Gemischte (n), Mischung (f); Bescheinigen (n), de: Beschenigung (f); Lesen (n), de Lesung (f); b) az N-ung típusú fõnevek közül egyesek jelölhetik azt a helyet is, ahol a cselekvés végbemegy: Mündung (f); c) az N-ung típusú fõnevek egyes esetekben az N-en típusúakkal szemben az ágenst jelölik: Regieren (n) – Regierung (f). 182

Fenti példáink azt támasztják alá, hogy bár a német fõnevek egy részénél (fõként egyes képzõk esetében) kétségtelenül megjelennek bizonyos aspektuális tartalmak, mindez azonban nem elégséges ahhoz, hogy a német fõnév esetében grammatikai aspektuskategóriáról beszélhessünk. Ez ellen szól ugyanis az, hogy az említett aspektustartalmak a fõnevekben nem mindig jelennek meg rendszeresen, a tárgyalt képzõkhöz nem rendelhetõ mindig meghatározott aspektustartalom. Az N-0 és az N-ung típusú fõnevek között például – mint fentebb láthattuk – a különbség sok esetben nem aspektuális természetû, hanem szemantikai. Azok a munkák, amelyek a fõnevek által közvetített aspektustartalmakkal foglalkoznak, vagy azokra is kitérnek, túlnyomórészt – mint ahogy eddig mi is tettük – csak a nomen actionisokat vizsgálják. Kevesebb figyelmet szentelnek azonban más fõnévi csoportoknak, amelyek szintén közvetíthetnek aspektustartalmakat. A lengyel nyelvészetben a kérdésre – talán elsõként – Dobrzyñska hívta fel a figyelmet: „W procesie derywacji niektóre cechy w³aœciwe tylko czasownikom przedostaj¹ siê do rzeczowników odczasownikowych. Tym nale¿y t³umaczyæ fakt, ¿e rzeczowniki te (w tym wypadku o charakterze podmiotowym) mo¿na charakteryzowaæ pod wzglêdem aspektu i wartoœci czasowej” (Dobrzyñska 1969: 8). Eszerint a deriváció során bizonyos, többnyire az igére jellemzõ tulajdonságok nem csupán a nomen actionis típusba tartozó fõnevekre, de más, igébõl képzett fõnévtípusokra is átterjedhetnek. A nomina actionison kívül ilyen fõnévi csoport lehet például a nomina agentis. Ha megvizsgálunk egyes, ilyen típusba tartozó fõneveket (pl. p³ywak, pracownik, dzia³acz), láthatjuk, hogy ezek is közvetítenek aspektustartalmakat. A fenti formációk aspektuális hovatartozásának verifikációjára több módszer is lehetséges: a) Ha a fõneveket alapigékké alakítjuk vissza, folyamatos igéket kapunk, ebbõl következik, hogy a fõnév aspektusértéke is folyamatos: ten, kto p³ywa ¬ p³ywak, ten, kto pracuje ¬ pracownik, ten, kto dzia³a (spo³ecznie) ¬ dzia³acz; b) Mivel a fenti módszer nem ad mindig megbízható eredményt (pl. a kettõs aspektusú formációk esetében: morderca – az, aki valakit megölt, a gyilkos (pf.) vagy az, akinek „szakmája”, hogy embereket gyilkol, a bérgyilkos – p³atny morderca (impf.)?), a másik lehetséges megoldás, hogy a fõneveket fázisigékbõl képzett melléknévi igenevekkel vagy olyan melléknevekkel kapcsoljuk össze, amelyek csak egy bizonyos idõ eltelte után megállapítható tulajdonságokat jelölnek: poczatkuj¹cy p³ywak, wytrwa³y p³ywak, d³ugoletni dzia³acz, pilny pracownik; c) A kettõs aspektusú fõnevek aktuális aspektusértékének meghatározásánál szerepe lehet az igei bõvítmény határozottságának is: morderca blondynek (határozott) – az, aki szõke nõket ölt meg (a beszélõ tudja, hogy kik azok és hányan voltak) – Morderca blondynek (pf.) zosta³ skazany na do¿ywotne wiêzienie : morderca blondynek (határozatlan) – az, aki általában szõke nõket gyilkol – W Pary¿u grasuje znów morderca blondynek (impf.). Egyes ilyen, nomina agentis típusú fõnevek csak „aktualizált, éppen zajló cselekvést végzõ személy” értelemben használatosak: uczestnik – az, aki részt vesz valamiben, résztvevõ. Mások ebbõl a szempontból kétértelmûek: mówca – 1. az, aki (általában) beszédeket tart, a szónok; 2. az, aki éppen most beszédet tart, szónokol. A p³ywak (úszó) fõnév 183

használható ugyan ’aktuális cselekvést végzõ személy’ értelemben: p³ywak zbli¿a siê do brzegu, de potenciális értelemben is: on jest dobrym p³ywakiem. Ebben a mondatban az illetõ személy lehet, hogy a megnyilatkozás ideje alatt épp nem úszik, de képes rá, hogy ússzon, mivel ez a tulajdonság in potentia benne rejlik. A potenciális jelentésû fõnevek tehát elõfordulhatnak aktualizált jelentésben (pl. p³ywak), ugyanakkor az aktualizált értelmû fõnevek nem fordulhatnak elõ potenciális jelentésben: *Posiadacz pieniêdzy jest biedny. A p³ywak típusú potenciális fõnevek jelentése szinonim az azonos tövû potenciális melléknevekkel (pl. dociekacz–dociekliwy, krzykacz–krzykliwy), és megegyezik a folyamatos melléknévi igenévvel: p³ywak = p³ywaj¹cy. Ezek a fõnevek a lengyel fõnévi állomány jelentõs részét képezik, s csoportjuk egyre gyarapszik. Buttler szerint idetartoznak azok a fõnevek is, amelyek -acz szuffixum segítségével képezhetõk, és olyan személyt jelölnek, aki gyakran vagy általában végez egy cselekvést. Ezeknek a fõneveknek a használata a beszélt nyelvre jellemzõ, és gyakran tréfás vagy ironikus mellékjelentéssel bírnak: machacz – az, aki állandóan lóbálja a lábát (Buttler 1961: 3–7). A mai nyelvben ennek analógiájára több ilyen is megjelent: ogl¹dacz – az, aki állandóan csak tévét néz, de nem olvas, czytacz – az, aki egyáltalán valamit még olvas. A jelen fejezetben azt próbáltuk meg bemutatni, hogy az aspektus nemcsak az igei kategória sajátja lehet, hanem bizonyos fõnévtípusoknál is megjelenhet. Annak mértéke, hogy az egyes fõnévi típusokban milyen rendszerességel fejezõdik ki az aspektusjelentés, nyelvenként változó. Nyilvánvalóan nagyobb mértékû rendszerességet tapasztalunk a fõnevek aspektuskifejezési lehetõségeinél azon nyelvek esetében, amelyeknél az aspektus mint egy, az igei szófajt jellemzõ grammatikai kategória funkcionál. Ezt jól példázza a lengyel, amelyben a fõnevek aspektusa – fõként a nomen actionisok csoportjában – rendszeresen kifejezésre jut. Végezetül jegyezzük meg, hogy az aspektus fogalmának (a lengyel esetében megalapozottan állíthatjuk: kategóriájának) a fõnévi szófajra való kiterjesztése nem áll ellentétben azzal a meghatározással, miszerint az aspektus egy, az adott megnyilatkozásban az esemény lefolyására vonatkozó nyelvi információ. Ezt az információt ugyanis hordozhatja a fõnév is (pl. a lengyel nomen actionis esetében), vagy legalábbis utalhat rá (ahogy azt néhány nomen agentis csoportba tartozó lengyel fõnévnél láthattuk, amelyek felvehetnek aspektuális értékeket) hasolóan ahhoz, amikor az igenevek vagy a határozószók válnak aspektustartalmak közvetítõivé.

184

JEGYZETEK

1 Az orosz aspektológia helyzetét és jövõjét Bondarko elemzi cikkében (Bondarko 1976). Átfogó ismertetést nyújt az orosz aspektuskutatásról Lehmann is (Lehmann 1984). 2 Az igeaspektusról lengyel nyelvészek tollából eddig megjelent számos cikken kívül hét nagyobb munka született. Ezek idõrendi sorrendben a következõk: Koschmieder, E., Nauka o aspektach czasownika w zarysie. Próba syntezy. Wilno 1934; Piernikarski, C., Typy opozycji aspektowych jêzyka polskiego na tle s³owiañskim. Wroc³aw 1968; Œmiech, W., Funkcje aspektów czasownikowych we wspó³czesnym jêzyku polskim. £ódŸ 1971; Czochralski, J., Verbalaspekt und Tempussystem im Deutschen und Polnischen. Eine konfrontative Darstellung. Warszawa 1972; Cockiewicz, W., Aspekt na tle systemu s³owotwórczego polskiego czasownika i jego funkcyjne odpowiedniki w jêzyku niemieckim. Kraków 1992; K¹tny, A., Zu ausgewählten Aktionsarten im Polnischen und deren Entsprechungen im Deutschen. Rzeszów 1994; Czarnecki, T., Aspektualität im Polnischen und Deutschen. Bedeutungen und Formen in einer konfrontativen Übersicht. Gdañsk 1998. 3 Megjegyzendõ, hogy az említett három nyelv aspektusának didaktikája témakörében természetesen már eddig is jelentek meg cikkek, tanulmányok. Idehaza széles szakmai körben ismert például Wacha Balázsnak az aspektualitás tanításáról írt munkája (Wacha 1983: 149–163). Az aspektusra és az akcióminõség jelenségére a németben szinte minden német nyelvû leíró nyelvtan kitér. Ezek közül a probléma talán egyik legjobb áttekintését találjuk a Hentschel-Weydt szerzõpáros által írt nyelvtanban (Hentschel–Weydt 1990: 32–40). Érdekességként említhetõ, hogy a német nyelv aspektusa mint külön fejezet már magyarországi német nyelvtanban is helyet kapott (Uzonyi 1996: 188–190). A lengyel aspektus tanítását illetõen a már eddig megjelent számos munkán kívül jó támpontot nyújtanak a külföldiek számára íródott lengyel nyelvtanok. Mi ezek közül most csak ötöt emelnénk ki: Zagorska-Brooks 1975: 205–233, Bartnicka–Satkiewicz 1990: 107–110, Kaleta 1995: 306–320. A lengyel igeaspektus morfológiájának ez utóbbiban sommás, jól áttekinthetõ összefoglalását kapjuk. Debrecenben jelent meg Stefañczyk, T. Wies³aw grammatikája, amelyben a szerzõ az aspektus kérdéskörét külön alfejezetben tárgyalja (Stefañczyk 1996: 105–109). Ide kívánkozik még Tyihomirova orosz anyanyelvûek számára készült kis lengyel nyelvtana is, amely szintén átfogó képet nyújt a lengyel aspektusról (Tyihomirova 1978: 72-73). A lengyel igék aspektuális hovatartozására vonatkozó információk, valamint az igei paradigmák, amelyeknek ismerete a helyes nyelvhasználathoz nélkülözhetetlen, az ún. igeszótárakban találhatók (Mêdak 1997). Ezek között olyanok is vannak, amelyek elsõsorban a nem lengyel anyanyelvûek számára készültek (Kaipio 1977, Kurzowa 1997). Közülük kiemelkedik W. Cockiewicz és A. Matlak munkája, amely a lengyel igéket aspektuális szempontok alapján rendszerezi (Cockiewicz–Matlak 1995). Mint alapvetõ és a késõbbi mûvek szempontjából meghatározó mû a Tokarski által összeállított szótár említhetõ (Tokarski 1951). Ezen alapszik a jelenleg az ún. Bescherelle sorozat mintájára készülõ Saloni-féle igeszótár is, amely a lengyel nyelvben gyakori aspektuális homonímiát is tekintetbe kívánja venni (Saloni 1987). 4 Arisztotelész munkáiban (Metafizika, De animo, Nikomakhoszi Etika) megtalálhatók azok az oppozíciótípusok, amelyek az igék több késõbbi, szemantikai szempontok szerinti felosztásának alapjául szolgáltak (pl. Vendler 1967 – a vendleri felosztás máig érezhetõen jelen van az aspektusról szóló szakirodalomban: (Mehlig 1985: 227–249, Karolak 1995: 93–112, Bulygina 1983, 1995: 49, Kiefer 1996: 258–259, Klimonov 1997: 111 és mások). A Metafizikában, amely talán az egyik legfontosabb mûve, Arisztotelész a mozgást valaminek a lehetõség állapotából a valóság állapotába való átmeneteként definiálja. Tíz olyan kategóriát állapít meg, amelyekre minden létezõ összes többi tulajdonsága visszavezethetõ. Ezek a következõk: szubsztancia (anyag és forma egysége), minõség, mennyiség, viszony, hely, idõ, helyzet, állapot, cselekvés, szenvedés. A kategóriákról szóló tanításában a következõ mozgásfajtákat különböztette meg: 1. minõségi – azaz változás; 2. mennyiségi – azaz növekedés; 3. áthelyezõdés – azaz térbeli mozgás. A negyedik típus tulajdonképpen az elsõ kettõre vezethetõ vissza: a keletkezés és a megsemmisülés. Kiefer leírja, hogy Arisztotelésznél megtalálható a kínesisnek (állapotoknak, cselekvéseknek) az enérgeiaijal (teljesítményekkel, eredményekkel), az ékheinnek (állapotoknak) az energeînnel (cselekvésekkel), illetve a poíesisnek (teljesítményeknek) a prâksisszal ( a cselekvésekkel) történõ szembeállítása (Kiefer 1996: 258). 5 Egy az i. e. V. században élt Yaska nevû szanszkrit grammatikus fontosnak tartotta egymástól megkülönböztetni az állapotokat (bhava) és a cselekvéseket (kriyâ, illetve karma). Pân8ini grammatikájában az As8t8âdhyâyîban, amely az i. e. IV. században íródott, már nagy mûgonddal kidolgozott, igen részletes leírást találunk az ige- és aspektusrendszerrõl (Stael 1973, Kiefer 1996: 258).

185

6 Kiefer többször is hozzászólt az aspektus kérdéséhez. Írásai többek között a mondat idõbeli szerkezetével (Kiefer 1983: 146–191, 1994: 264–275), az igekötõk kialakulásának történetével és aspektuális szerepével (Kiefer 1991a: 342–347), a progresszív aspektussal (Kiefer 1991b: 257–277), valamint az igeaspektus tipológiájának leírásával és areális szempontú osztályozásával foglalkoznak (Kiefer 1996: 257–268). 7 A reichenbachi elgondolással, amelyre maga Kiefer is hivatkozik (Kiefer 1994: 264), egybevágó pontként kell megemlíteni magának az egész elméletnek az idõközpontúságát, a beszédidõ (BE), az eseményidõ (EI) és a referenciaidõ (RI) elemeket, amelyek mindkét elméletben igen fontos szerepet töltenek be. Az idõ kategóriájáról meg kell jegyezni, hogy mivel igen szoros összefüggésben áll az aspektus kategóriájával (erre mutat az orosz âèäî-âðåìåííàÿ êàòåãîðèÿ és a német Aspektotempora elnevezés is), több aspektus meghatározásban is igen lényeges szerephez jut (Koschmieder 1962, Harweg 1976, Czarnecki 1998: 164). Wacha Balázs például a folyamatosságot alapvetõen az egyidejûséghez, a befejezettséget pedig az elõ- vagy utóidejûséghez köti (Wacha 1976: 61,1978). 8 Kiefer az aspektust elõször a „szituációk belsõ idõstruktúrájaként” értelmezi (Kiefer 1983: 149), s ezt a meghatározást módosítja késõbb úgy, hogy az aspektus a „mondat belsõ idõszerkezete” (Kiefer 1992: 809). Pete elmondja, hogy Kiefer felfogásában a szituáció tényállást jelent, és az „eseményidõ tartós vagy pillanatnyi voltára ... utal” (Kiefer 1992: 808), rámutatva arra is, hogy „az idõtartam nem tartozik az aspektus lényegéhez”. Pete a mondataspektus fogalmát szûkebben értelmezi, amelynek vizsgálati körébe a magyarban szerinte az olyan mondatok tartoznának, mint pl. Ennek a könyvnek az olvasása nagyon elfárasztott vs. Ennek a könyvnek az elolvasása nagyon elfárasztott (Pete 1994: 233, 239). 9 Arra, hogy a határozott vagy hangsúlyos tárgynak a magyarban is perfektiváló szerepe van, például az írtam egy verset szerkezetben, Wacha Balázs és Pete István is felhívják a figyelmet (Wacha 1976: 59–69, Pete 1983: 137–149). 10 Az, hogy az eredetileg a formális nyelvek szemantikai és szintaktikai elemzésére kidolgozott tételek a természetes nyelvek esetében is alkalmazhatók, a Montague-grammatika egyik lényeges tézise. A logikusok és filozófusok többségének véleményével ellentétben, akik a természetes nyelveket túl szabálytalannak tartják a formális leíráshoz, Montague munkáiban azt hangsúlyozta, hogy a formális és a természetes nyelvek között nincs lényeges elméleti különbség (Montague 1970, 1974). 11 A szintaktikai kompozicionalitás és az aspektus morfológiai jelöltsége – amint erre Kiefer is felhívja a figyelmet – egymással fordított arányosságban állnak (Kiefer 1996: 264). 12 Szemantikai alapja van nemcsak a fentebb már idézett vendleri felosztásnak, de számos korai orosz nyelvész által javasolt igei csoportosításnak is: (pl. Pavszkij 1850, Nyekraszov 1865, Akszakov 1875, Uljanov 1895). Az ige lexikai jelentésének az aspektussal való összefüggését az orosz nyelvben Jászay részletesen elemzi habilitációs disszertációjában (Jászay 1998). 13 Az eredetileg a fizikából átvett „mezõ” terminus a pszichológiában a tények olyan összességét jelenti, amelyek egymással meghatározott kapcsolatban állnak. Kurt Lewin német pszichológus értelmezésében a mezõ egy problémás szituáció (pl. életvezetési krízis) szerkezete (Bandura 1972: 76, Bigge 1964: 175). A Bedeutungsfeld (jelentésmezõ) kifejezést G. Ipsen használta elõször 1924-ben, Trier Der deutsche Wortschatz im Sinnbezirk des Verstandes. Die Geschichte eines sprachlichen Feldes címû, a mezõelmélet kezdetének számító munkájának megjelenése elõtt. 14 Hasonló véleményt találunk V. Vondrak még Sørensen munkája elõtt megjelent Vergleichende slavische Grammatik címû munkájában is (Vondrak 1929: 370). A fent ismertetett felfogás a lengyel aspektológiában is igen széles körben képviselt. Megtalálható H. Gaertner lengyel grammatikájában (Gaertner 1938: 176), de T. Milewskinél (Milewski 1976: 101) és Klemensiewicznél is, aki bár egyszerû, de annál találóbb definíciót ad: „Czasownik dokonany nazywa czynnoœæ (stan), która siê skoñczy³a w ca³oœci lub w jakiejœ czêœci swego przebiegu, czasownik niedokonany nazywa czynnoœæ (stan), która siê nie skoñczy³a ani w ca³oœci, ani w czêœci swego przebiegu” (Klemensiewicz 1960: 62–64). 15 Piernikarski úgy definiálja az aspektusoppozíció alapjául szolgáló szubkategoriális jelentést mint relációs változást (relacyjna zmiennoœæ). Ez olyan esemény, amely valamin vagy valamihez viszonyítva megy végbe. Ez azonban a befejezett párokat képzõ igéknek csak egy részét érinti. A továbbiakban azt írja, hogy minden más igébõl csak „elméletileg képezhetõ” befejezett pár, ennek ellenére azonban könyvének teljes IV. fejezetét ezeknek szenteli, amely azonban sokkal hosszabb, mint a relációs változós igéknek szentelt III. fejezet (Piernikarski 1968: 79). 16 Gramatyka jêzyka polskiego. Morfologia. Szerk.: R. Grzegorczykowa, R. Laskowski, H. Wróbel, Warszawa 1984: 130–131. 17 A lengyel aspektológiába Cockiewicz által az aspektusviszonyok jelölésére bevezettett largo sensu, stricto sensu terminusokat más lengyel nyelvészek is átvették (£aziñski 1995: 3). 18 Piernikarskinál nem a tyihonovi értelemben vett „aspektushármasokról” (âèäîâûå òðîéêè) van szó, hiszen ezeknél egy prefixális befejezett ige az alapigével és az újrafolyamatosított elõképzõs igével alkot szemléleti viszonyt. Ezért is beszélünk itt csupán igei, és nem aspektushármasokról (Tyihonov 1964, Jászay– Tóth 1987: 27, Jászay 1993: 32) 19 Az említett igék ugyanakkor oly módon is rendezhetõk, hogy tyihonovi értelemben vett aspektushármasok (âèäîâûå òðîéêè, trójki aspektowe) jöjjenek létre. Ezek a három tagból álló formátumok, melyeknek

186

sorrendje: 1. imperfectivum (alapige, simplicjum) – 2. perfectivum – 3. imperfectivum; tehát: dra¿niæ– rozdra¿niæ–rozdra¿niaæ; gadaæ–rozgadaæ–rozgadywaæ; huœtaæ–rozhuœtaæ–rozhuœtywaæ. Ilyen esetekben, amint ezt Jászay az orosz nyelv kapcsán kifejti, a két morfológiailag eltérõ felépítésû folyamatos ige használatában különbségek mutatkoznak (Jászay–Tóth 1987: 27–49, Jászay 1993: 32–42). 20 Ezt a jegyet több más kutató is elfogadja, pl. Jakobson (1971: 130–147). 21 Ez a gondolat megtalálható Humboldt és a neohumboldtisták felfogásában, de Ogden és Richards szemantikai elméletében (Ogden és Richards háromszöge, 1923) is ezzel találkozunk. Eszerint a jelentés a fogalomnak felel meg, amely nem azonos a jelölt tárggyal (a referenssel). Ennek alapja lényegében az a középkori skolasztikus tétel, mely szerint „a hangok (a szó) a tárgyat jelölik a fogalom közvetítésével”. Bañczerowski felfogásában ezzel szemben „a jelentés a nyelvi kifejezések olyan tulajdonsága, amely a nyelven kívüli jelenségek osztályaihoz kapcsolódik és összekapcsolja a fonikus, illetve a grafikus sorok osztályait a nyelven kívüli jelenségek osztályaival. A jelentés tehát nem azonos a tárgyakkal vagy a róluk szóló gondolatokkal, hanem reláció” (Bañczerowski 2000: 226). Anzenbacher a nyelv, a világ és a nyelvhasználó viszonyáról azt mondja, hogy „az a konkrét nyelv, amely révén a világban vagyunk és tapasztalunk meghatározza egyszersmind a »világbirtoklást« (Welthabe), ... a nyelv bizonyos értelemben »háló«, amelyen a világ fennakad (Anzenbacher 1993: 193). 22 Ez kiegészítésre szorul, hiszen a megnyilatkozások nemcsak konstatívumok, hanem illokúciós erõvel bíró ún. performatívumok is lehetnek. Ez a gondolat, amelynek aspektuális vonzata is van, Koschmiedernél már 1934-ben elõfordul (Koschmieder 1934: 238, Apreszjan 1980: 208). A lengyel nyelvben a Mit csinálsz? kérdésre adott válaszban a befejezett szemlélet bizonyos esetekben – az általánostól eltérõ módon – együtt járhat a jelen idejû jelentéssel, mivel ezen esetekben a megnyilatkozás maga a cselekvés. A przyznam siê (beismerem), pozwolê sobie (bátorkodom) megnyilatkozások maguk is cselekvések, és nem csupán konstatívumok. Mivel az ilyen esetekben a megnyilatkozás egybeesik magával a cselekvéssel, Koschmieder ennek a Koinzidenzfall nevet adja. A fenti jelenség általános volta a lett nyelvbõl vett példákkal is igazolható: bet tuo jums abiem pasaku (én viszont ezt mondom (pf. pasacît) maguknak) (Bondarko 1992: 141, Krékits 1993: 9, Pete 1998: 447, Pátrovics 1998a). 23 Az iterativitás kapcsán Dostál megállapítja, hogy az az ószláv korszaktól kezdve egyre inkább morfológiai síkon fejezõdik ki a szláv nyelvekben (Dostál 1954: 20). Hangsúlyozni kell azonban, hogy az egyes szláv nyelvek az iteratív jelentést eltérõ eszközökkel fejezik ki. A cseh nyelvben a XVI. században megjelenik az iteratív igék morfológiailag jelölt kategóriája (dìlávat, psávat, brávat), s ezek az igék múlt, jelen és jövõ idõben is használatosak (sedává, sedával, bude sedávat). A lengyelben szintén találunk morfológiailag is jelölt iteratív igéket, melyeket azonban elég ritkán használnak. Az oroszban bár szintén vannak ïèñûâàòü, ÷èòûâàòü, õàæèâàòü típusú iteratívumok, ezek használata azonban a lengyellel ellentétben csak a múlt idõre korlátozódik, s ott is meglehetõsen ritka. Eredetileg iteratív volt az óõàæèâàòü ige, amelynek jelentése a szemantikai átértékelõdés következõ állomásain ment keresztül: ’eljárogat’ → ’jár utána’ (= ’udvarol neki’) → ’gondoz’. Az ige ma a megadott utolsó két jelentésben használatos. A bolgár nyelvre vonatkozóan Maszlov elmondja, hogy az iteratív jelentést a bolgár legtöbbször folyamatos alapigékkel fejezi ki, ezért nem is tartja indokoltnak, hogy a cseh nyelvhez hasonlóan azt külön grammatikai kategóriaként kezeljük, hanem csak mint akcióminõségrõl beszél róla (Maszlov 1959b: 24). Ez a helyzet hasonló az orosz és a lengyel nyelvhez, ahol az iteratív jelentést legtöbbször szintén az alapige (általában az iteratív jelentést támogató határozószóhoz kapcsolódva) fejezi ki. Kopeèný rámutat, hogy az iterativitás mint grammatikai kategória tulajdonképpen csak a cseh és a szlovák nyelvben fejlõdött ki teljesen. A lengyel, az orosz és a szlovén nyelvben, bár vannak erre mutató tendenciák, kategóriáról mégsem beszélhetünk. A szerb és a horvát nyelv pedig az iterativitást legtöbbször csupán szintaktikai, illetve lexikai eszközökkel képes kifejezni (Kopeèný 1962a: 201, Pátrovics 1999: 82–87). 24 A folyamatos igének azt a tulajdonságát, hogy az a történést/cselekvést lineárisan mutatja be, a befejezett ige eseményábrázolásának pontszerûségével Kury³owicz is ellentétbe állítja Miejsce aspektu w systemie koniugacyjnym címû munkájában (Kury³owicz 1972: 29). 25 Cockiewicz rámutat, hogy Bondarko a centrum–periféria elvének szerepeltetésével akaratlanul is a késõbb megjelenõ kognitív szemantika két alapfogalmát jelezte elõre (Cockiewicz 1998: 2). Véleményünk szerint azonban, a kognitív szemantikában szereplõ centrum–periféria elv, s ennek megfelelõen a prototipikus : nem prototipikus aspektuspárok fogalma nem elõzmény nélküli, ezeknek gyökere ugyanis végsõ soron a prágai iskola nyelvfelfogásában keresendõ. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kívánjuk, hogy a centrum–periféria elvével ellentétben, a kognitív szemantikában felmerülõ profilírozás gondolatát olyan novumnak tartjuk, amely a jövõ aspektuskutatásának egy fontos eleme lehet (Grzegorczykowa 1997: 27). 26 Az egy nyelvi formára a fõjelentésen kívül rárakódó egyéb funkciókkal és mellékjelentésekkel kapcsolatban meg kívánjuk jegyezni, hogy az a nyelvekre általában jellemzõ. Az elõbb említett hausza nyelvben például a suna forma az imperfektivitáson túl kifejezhet iterativitást, progresszivitást, de jelölhet olyan habituális eseményt is, amely a beszéddel egy idõben éppen zajlik. A suna forma egyébként felépítésében hasonló az angol ún. -ing-es szerkezethez, mivel – mint fentebb utaltunk rá – egy ige és egy (a legtöbb esetben igébõl képzett) fõnév kapcsolatából áll. Pilscsikova a suna formák orosz megfelelõinél a szó szerinti fordítást is megadja, hogy így nyilvánvalóvá váljék a szerkezetük: Shi na waazu, ba su ji ba – Îí ïðîïîâåäîâàë

187

(íàõîäèëñÿ â ïðîïîâåäè), õîòÿ íå ñëóøàëè (Pilscsikova 1957: 43). A mai angolban használatos progresszív forma elemzéséhez rövid nyelvtörténeti kitérõ szükséges, amely azonban a jelen szerkezet lényegének mélyebb megértését segíti. A mai angolban használatos forma (gerundium) eredetileg ugyanis egy -ung-ra vagy -ing-re végzõdõ fõnév volt, amely a jelen idejû melléknévi igenévtõl (present participle) nemcsak jelentésében, hanem a XIV. századtól fogva már végzõdés tekintetében (amely -ende, -inde vagy -ande lehetett) is különbözött. Az -ing végzõdés délangol eredetû, és a középangol korszakban kezdték használni a korábbi -inde végzõdés egy változataként. Ennek a fejlõdésnek a következményeként a jelen idejû igenevek és az igébõl képzett fõnevek formája azonossá vált. A progresszív aspektus (pl. I am reading) eredetileg az I am on reading típusú I (személyes névmás) + am (létige ragozott alakja) + on (elöljárószó) + reading (gerundium) szerkezetekbõl fejlõdött ki az elöljárószó elmaradásával, ami végsõ soron a fenti lexikális típusú szerkezet grammatikalizálódásában teljesedett be. A mai angolban is vannak arra mutató jegyek, hogy a fenti szerkezetek eredetileg az on elöljárószót tartalmazták: The house is on fire (Ég a ház), On entering the room he saw the children fighting with each other = When he was entering the room... Valószínûleg erre vezethetõ vissza az is, hogy az amerikai angol középnyugati nyelvjárásában az -ing végzõdésû igét a-val (amely a XII. század körül az óangol korszakban jelent meg, mint az on prefixum redukált formája, vö. aback, ashore, asleep, sõt aland is) bõvítik: She went a-visiting yesterday, They were a-coming across the bridge (Hoad 1993: 1, 24, András–Stephanides 1992: 88–89, Kövecses 1996: 61). 27 A lovári nyelvjárás térhódítása fõként azzal magyarázható, hogy a sajátos nyelvjárást (pl. colári, másári, drizári, kelderási) beszélõ családok a környezet többsége által diktált uralkodó nyelvjárásra térnek át, s ez csaknem mindig a lovári, amelynek elnevezése valószínûleg a cigány lóvé (pénz) szóval van kapcsolatban. A cigány genealógiailag természetesen az ókori Észak-India köznyelvére vezethetõ vissza, típusát tekintve azonban már nem jellegzetesen ind nyelv, mert nagyon sok külsõ hatás érte más – nem ind – nyelvek részérõl. Az (oláh)cigány nyelv bölcsõje a Balkán, s a többi balkáni nyelvvel alkot nyelvszövetséget (lásd Tálos in: Choli Daróczi – Feyér 1988: 3). 28 Az akar igének a jövõ idõ jelentésû segédigeként való használata szintén balkáni vonás, hiszen a jövõ idõ képzése a románban va învãþa (tanulni fog), de a szerbben vagy a horvátban is az akarni igével történik: ÷èòà÷žó, èitat æu (olvasni fogok). A jövõ idõt már az ószlávban is ki lehetett fejezni az akarni ige segédigeként való használatával, az ilyen szerkezeteknek modális jelentésük is volt: „šœš õîmåòú á/o tíðîäú íñêàòí îòðî÷``#òå äà ïîãqáiòú g” Ass. Mt 2:13 („...mert Heródes halálra fogja keresni a gyermeket”) (Baleczky−Hollós 1987: 156). 29 A jelen fejezetben szereplõ cigány nyelvû példák írásánál a cigány–magyar szótár volt az irányadó (Rostás-Farkas–Karsai 1991), a hangsúlyt minden esetben ferde ékezettel jelöltük. 30 Az, hogy a határozott vagy hangsúlyos tárgynak a magyar nyelvben is perfektiváló szerepe van: verset írt : írt egy verset, régóta ismert a magyar aspektológiában. Említés történik róla többek között Wacha Balázs, illetve Pete István munkáiban (Wacha 1976: 62, Pete 1983: 138), de hivatkozik rá Jászay László (Jászay– Tóth 1987: 54), valamint Bárkányi Zoltánné is (Bárkányi 1984: 155). Az elõbbi az orosz, míg az utóbbi a lengyel aspektusjelentések magyar kifejezõeszközei kapcsán teszi ezt. 31 Bizonyos nyelvek olyan jegyeket is felmutatnak, amelyek ellentmondanak nyelvtipológiai besorolásuknak. Legismertebb példaként itt az angol említhetõ, amely ma már lényegében gyökizoláló, mint a kínai: do you speak English?, de ismeri még a flexiót is: I bring – I brought (Hutterer 1986: 15). A németben, amely flektáló-szintetikus nyelvnek számít, a poliszintézisre is található példa, akárcsak a franciában: Er ist [:nach Hause:] gegangen, je ne l’y ai pas mis [Zønøliepami] (én azt nem tettem abba bele). A lengyel nyelvben a feltételes módú alakok struktúrája agglutináló típusú, ami a megfelelõ magyar kifejezés felépítésére emlékeztet: chcie-l-i-by-œmy (szeret-né-nk) (Stefañczyk 1996: 142). 32 A fejezetben hivatkozott nyelemlékekre az adott nyelvû szakirodalomban használatos rövidítéssel utalunk. Feloldásuk a következõ: Lengyel vonatkozású mûvek: BielKron – Bielski (Wolski) Marcin: Kronika wszytkiego œwiata... 1551. Calep – Calepin, Ambro¿y: Dictionarium undecim linguarum ... 1590. FalZiol – Falimirz, Stefan: O zio³ach i mocy ich. 1534. GliczKsi¹¿ – Gliczner, Erazm: Ksi¹¿ki o wychowaniu dzieci bardzo dobre, po¿yteczne i potrzebne. Kraków, 1558. KGn – Kazania GnieŸnieñskie. XV. sz. eleje. KochFr – Kochanowski, Jan: Fraszki. 1584. KochPieœ – Kochanowski, Jan: Pieœni. 1584. KochTarn – Kochanowski, Jan: O œmierci Jana Tarnowskiego, kasztelana krakowskiego, do syna jego Jana Krzysztofa, hrabie z Tarnowa, kasztelana wojnickiego. 1561. LibMal – Liber Maleficorum. 1548. M¹cz – M¹czyñski, Jan: Lexicon latino-polonicum ex optimis latinae linguae scriptoribus concinnatum ... equite Polono interprete. Królewiec, 1564.

188

Skar¿yw – Skarga, Piotr: ¿ywoty œwiêtych starego i nowego zakonu ... zebrane i na polski jêzyk prze³o¿one. Wilno, 1780. Volck – Volckmar, Nicolaus: Vierzig Dialoge oder lustige Arten zu reden von allerhand Sachen und Handeln in deutscher und polnischer Sprache zusammengebracht. Breslau, 1688. Magyar vonatkozású mûvek: BécsiK. – Bécsi Kódex, 1416 u. CornK. – Cornides-kódex, 1514–1519. DebrK. – Debreceni Kódex, 1519 k. DöbrK. – Döbrentei-kódex, 1508. JókK. – Jókai-kódex, 1372 u. / 1448 k. JordK. – Jordánszky-kódex, 1516–1519. KazK. – Kazinczy-kódex, 1526–1541. MargL. – Margit-legenda. MünchK. – Müncheni Kódex, 1416. NádK. – Nádor-kódex, 1508. Német nyelvû mûvek: Heiland – Epos Heliand, 830 körül. Ludwig – Ludwigslied, 881–882. Otfrid – Otfried: Evangelienharmonie, 865 körül. 33 Bár az Újszövetség nyelve a posztklasszikus görög nyelvfejlõdés alapját képezõ koiné, ennek grammatikai rendszere nem mutat lényeges eltérést a megelõzõ klasszikus korszakéhoz képest. A koiné idõszakában bekövetkezett nyelvi változások közül szempontunkból talán a perfectum használati körének kiszélesedése, majd ennek késõbbi, aoristos által történõ kiszorítása említhetõ. A fejlõdésnek ez az útja azonban a két igeidõ szerepének egybeesésével magyarázható, és a görög aspektusrendszer lényegét döntõen nem érinti. Újszövetségi példáinknál és nyelvi magyarázatuknál elsõsorban dr. Vargha Zsigmond Újszövetségi görög–magyar szótárára, Kiss Sándor Újszövetségi görög–magyar szómagyarázatára, valamint egy német nyelvû ógörög nyelvtanra támaszkodtunk (Vargha 1992, Kiss 1990, Schreiber 1904). 34 Az õsgermán perfectum feltételezhetõen a latinhoz hasonló fejlõdési utat járhatott be, amennyiben egyesítette magában az indoeurópai alapnyelvre rekonstruált aoristos és perfectum funkcióját (Maszlov 1962: 31). Ez alátámasztja a fentebb elmondottakat, amennyiben az aoristosnak és a perfectumnak a lezártság eredményezte egybeolvadása más nyelv(ek)ben is megtörtént. 35 A mai nyugat-európai nyelvekben meglévõ perfectum jelentése a szláv nyelvekben a kontextustól függõen vagy a folyamatos, vagy a befejezett igék múlt idejével adható vissza. A perfectum képzésében a szláv nyelvfejlõdésnek már korai szakaszában részt vettek folyamatos aspektusú tövek is. A szláv nyelvek keleti és nyugati csoportjában a befejezett igék perfectuma a kiveszõ aoristos helyébe lépett, mintegy „magára vállalva”, kompenzálva az aoristos idõ- és apektusjelentését. A nyugat-európai nyelvekben és a szlávban meglévõ perfectumok egymásnak nem feleltethetõk meg mechanikusan, a köztük lévõ történeti összefüggések csak komparatív nézõpontból tárhatók fel, érthetõk meg. 36 A szóban forgó analitikus szláv igeidõnek perfectumként való elnevezése Mikloschichtól származik. Õ ezt az elnevezést azért tartotta helyénvalónak, mert a szláv perfectum jelentésében azt a rezultativitáselemet vélte felfedezni, amelyet a rekonstruált indoeurópai perfectum sajátjának tulajdonítanak. Az elnevezés több nyelvész – mindenekelõtt A. A. Potebnya – heves ellenkezését váltotta ki. Potebnya szerint ugyanis a szláv perfectum nem annyira a rezultativitáshoz kötõdik, mint inkább egy adott esemény kettõs szempontú idõbeli bemutatásához. A szláv perfectumnak erre a kettõs természetére más kutatók (pl. Kuznyecov, Dostál) is felhívták a figyelmet. Disszertációjában Maszlov részletesen foglalkozott a kérdéssel. Ebben kifejti, hogy a perfectumnak a referenciaidõk (îòíîñèòåëüíûå âðåìåíà) közé sorolását jelentõsen megnehezíti az, hogy a perfectum esetében a viszonyítási pont a jelenben van, s gyakorlatilag a beszédidõvel esik egybe. A szláv perfectum rezultatív jelentését Maszlov fontosnak tartja, ugyanakkor a perfectum alapvetõ jelentését a jelölt esemény jelenre való hatásának aktualitásában látja, szemben azokkal az igeidõkkel (aoristos, imperfectum) amelyek csupán az eseményeknek a beszédidõt megelõzõ voltát jelölik. A perfectum jelölte esemény kettõs jellegén Maszlov azt érti, hogy maga az esemény alkotja az egyik síkot (ïåðâûé ïëàí) míg az esemény jelenre gyakorolt hatása, következményei a másikat (äðóãîé ïëàí) (Maszlov 1957: 11, Bunyina 1959: 64– 65). 37 Az általunk is használt „idõtövek” elnevezés, amely még abból a régi idõszakból származik, amikor az indoeurópai igetövek jelentését idõjelentésnek gondolták, vitatható. Ezt Maszlov is elismeri, mindamellett nem kíván a hagyományos terminológián változtatni (Maszlov 1962: 395–396). 38 Ennek a szuffixumnak a reflexe fedezhetõ fel több gót, gyenge ragozású, negyedik csoportba tartozó igénél: fullnan (megtelik) és (us)bruknan (kitör). Ez az igeosztály sajátosan gót jelenség, amely instans történéseket/cselekvéseket nevez meg. Hasonló igeformák fõként az óészakiból ismertek: (1. igeosztály) vaka (ébren van, õrködik), de vakna (felébred), óizl. sofa (aludni), de: sofna (elaludni), a skandináv nyelvekben

189

azonban ezek az igék nem alkotnak külön igeosztályt mint a gótban (Sztyeblin-Kamenszkij 1953: 220). A mai németben elõforduló lehren (tanít, vö. gót laisjan) és lernen (tanul, vö. gót laisnan – ’tudóvá tesz, tudóvá tétetik’) ellentétét Hutterer a hasonló esetek elszigeteltsége miatt gót hatásnak tartja (Hutterer 1986: 126, 1992: 134). 38 A nazális infixum inchoatív jelentésére jó példa a szláv *legtü > lêg¯ , *sedtü > sêd¯ (lefekszik, leül) és a *legìtü > legj¯, *sìdìtü > sìdj¯ (fekszik, ül) igék jelentésoppozíciója. Az -n- infixum a lengyel si¹œæ ige alakjaiban szintén szembetûnõ: si¹œæ > si¹dê, míg a másik szláv ige fonetikailag pontos lengyel megfelelõjének csak az infinitivusi formája (lec) van meg, s az ige személyragos alakjait már az ezen forma mellett párhuzamosan létezõ, valószínûleg analógiás úton létrejött legn¹æ alakból képzi legn¹æ > legnê (vö. ciec > ciecze, de ciekn¹æ > cieknie is!). 40 Az ilyen tõhangzó-váltakozások kauzativitás tekintetében is módosíthatják az igét: ïèòè – ïèþ, ïè~øè : ïîèòè ïîþ, ïîèøè < ie. *pi- : *poi- (Pokorny 1959: 839). Az elsõ szláv ige a III., míg a második kauzatív jelentésû a IV. osztályba tartozik. Amint arra az akcióminõségekrõl szóló fejezetben rámutattunk, a kauzatív jelentés a németben is tõhangzó-váltakozással trinken : tränken (illetve analogikus szerkezetekkel) fejezõdik ki, az elõbbi azonban ma már nem tartozik a produktív képzésmódok közé. 41 A *-n¯ szuffixum sorsa az egyes szláv nyelvekben eltérõen alakult. A keleti csoportban a *-n¯- használati köre (néhány belorusz innovációtól eltekintve), lényegében változatlan maradt. A nyugati csoport egyes tagjainál azonban a szóban forgó szuffixum használata széles körben elterjedt. Legszembetûnõbb példáját ennek a szlovák adja, ahol a bàdnú, kradnú, sadnú alakok az eredeti bàs, kras, sás formákat is kiszorították – ez utóbbiak csak nyelvjárásokban találhatók meg. Az archaikus cseh kvéstinek a szlovákban szintén kvitnúx felel meg. A cseh írott nyelvben a *-n¯- megõrizte régi státusát, csakúgy mint az alsószorbban (infinitivusi alakja itt -nuœ). A felsõszorbban mára már általánossá vált dosahnyæ, minyæ, zmoknyæ, kradnyæ alakok újabbak (Warichius 1597-ben kiadott katekizmusában még kranuæ szerepel) és valószínûleg nem morfológiai kiegyenlítõdés, hanem fonetikai változás (az u hangsúlytalan helyzetû megfelelõje y) eredményei. A mára már kihalt polábban is gyakorta elõfordulnak a nyelvemlékekben ilyen igealakok: t¹gn¯*t, våst¹gn¯*t, dvai9gn¯*t, zom«kn¯*t. A lengyelben a -n¹- szuffixum azon kívül, hogy megtalálható a megfelelõ igealakokban, olyan tövekben is elõfordul, ahol eredetileg nem szerepelt: biegn¹æ, pe³zn¹æ, plyn¹æ, sun¹æ ezek a formák tehát lengyel innovációnak tekintendõk (Kury³owicz 1932: 572–576). A délszláv nyelvekben azonban inkább fordított tendenciáról beszélhetünk. A horvátban a ciknuti, dignuti, dosegnuti, maknuti alakok mellett léteznek ciæi, diæi, doseæi, maæi formák is. A szlovénben pedig az eredetileg *-n¯- szuffixumot tartalmazó alakokat a -ni- szorította ki: dvigniti, tegniti, miniti. Ennek oka azonban valószínûleg nem fonetikai, hanem a hraniti, braniti típusú igék (amelyeknél az -n- természetesen a tõ, nem pedig a szuffixum része) analógiás hatása. (Stieber 1979: 196) 42 A -je-/-jo- tõképzõ az ige személyvégzõdésével olvadt egybe, a beszélõ tudatában annak részévé vált, minek következtében eredeti grammatikai jelentését (aspektuális jelentés) elvesztette. A folyamat a következõ módon illusztrálható: *strug-je-ti g g+j=ž g Sg. 3 *stružetü, *pis – je – ti g s+j= š g Sg. 3 *pišetü. 43 A mai szláv nyelvekben az egyes igék sorsa természetesen nem mindig alakult azonosan. A lengyelben például az eredetileg elsõ tõosztályba tartozó paœæ igén kívül -a- gyakorító képzõt tartalmazó pasaæ formát is találunk, mivel azonban mindkét ige folyamatos, közöttük aspektusoppozíció nem áll fenn. Használatukban ugyanakkor mutatkoznak bizonyos különbségek, ugyanis a paœæ igének a ’legeltetni’ mellett ’hizlalni’ értelme is van: paœæ kury, és frazeológiai egységek részeként átvitt értelemben is megjelenhet: paœæ oczy widokiem (legelteti a szemét, gyönyörködik a kilátásban). A paœæ igével a delimitatív jelentésû befejezett popaœæ (egy ideig legeltet) korrelál, amelynek a köznyelvben a popadywaæ alakhoz hasonló másodlagos imperfektív alakja: popasywaæ = pasaæ trochê, z przerwami is kifejlõdött. A popasaæ alak a pasaæ igéhez több ok miatt sem kapcsolható: a) strukturális: a popasaæ ige a lengyelben folyamatos igének számít; b) lexikai: eredeti ’megáll etetés céljából’ jelentését mára már elvesztette, s csak ’rövid idõt eltölt valahol’ értelemmel bír. Az oroszban a folyamatos ïàñòè alak mellett két befejezett: egy delimitatív jelentésû ïîïàñòè és egy perduratív ïðîïàñòè alakot találunk (MSJP 1995: 672, ÑÐßÎ 1989: 493, SJP 1993: 67). 44 Ez a folyamat a mai szláv nyelvekben is nyomon követhetõ. Néhány ige azonban ma már csupán elõképzõs változatban él tovább: ñêëîíèòü : ñêëîíÿòü, sk³oniæ : sk³aniaæ, zjawiaæ siê : zjawiæ siê (jawiæ siê impf.), âîçâðàòèòüñÿ : âîçâðàùàòüñÿ, vagy a képzett ige az eredetileg a IV. csoportba tartozó ige elõképzõs változatával alkot oppozíciót: ïîêëîíèòü(ñÿ) : êëàíÿòü(ñÿ). Olyan példákat is találunk, amelyeknél az oppozíció formai jegyeként kizárólag a prefixumok szolgálnak: mœciæ : pomœciæ, ìñòèòü : îòîìñòèòü, míg a régi képzésmódról csak a fõnévi forma árulkodik: ìùåíèå. Egyes esetekben az eredetileg III. tõosztályba tartozó, képzett forma tájnyelvinek számít: ïóùàòü, de ïóñòèòü : ïóñêàòü. Bizonyos esetekben ugyanakkor megõrzõdött az oppozíció eredeti formája: or. ëèøèòü : ëèøàòü, ïðîñòèòü : ïðîùàòü, ÿâëÿòü(ñÿ) : ÿâèòü(ñÿ), le. puœciæ : puszczaæ, wróciæ : wracaæ. 45 A lengyel és az orosz kapcsán Ananyeva hívja fel a figyelmet a nyugati szláv nyelvek és az orosz nyelv aspektushasználata között mutatkozó különbségekre. Õ maga így ír errõl: „B ëèòåðàòóðå óæå íåîäíîêðàòíî îòìå÷àëîñü, ÷òî ñôåðà óïîòðåáëåíèÿ ôîðì Ñ â çàïàäíîñëàâÿíñêèõ ÿçûêàõ è ñëîâåíñêîì ÿçûêå øèðå, ÷åì â ðóññêîì, â ÷àñòíîñòè, äëÿ âûðàæåíèÿ ìíîãîêðàòíîãî äåéñòâèÿ, ïîâòîðÿåìîñòè, îáûäåííîñòè

190

(õàáèòóàëüíîñòè èëè óçóàëüíîñòè).” A lengyelben a jelenség okát a szerzõ a következõben jelöli meg: „...â îòëè÷èå îò ðóññêîãî ÿçûêà, â ïîëüñêîì ÿçûêå ÑÂ, êàê è ÍÑÂ, èíäèôôåðåíòíû ê ðÿäó îáñòîÿòåëüñòâåííûõ êîìïîíåíòîâ, ñîñòàâëÿþùèõ öåíòð ÔÑÏ âðåìåííîé ëîêàëèçîâàííîñòè, à ïðèçíàê Ë (ëîêàëèçîâàííîñòü) íå ÿâëÿåòñÿ ïîñòîÿííûì äëÿ ïðåòåðèòàëüíîé ôîðìû Ñ” (Ananjewa 1993: 66, 68). Ehhez annyit tennénk hozzá, hogy a múltban lezajló ismétlõdõ cselekvések jelölésére a lengyelben a befejezett és a másodlagos imperfektiváció útján létrejött igeforma (amennyiben ilyen van, mert pl. a czytaæ ige esetében hiányzik: *przeczytywaæ) is használható. A fõ különbség ezek között abban áll, hogy míg a) a befejezett ige a cselekvéssorozat lezártságára, annak eredményességére; b) a visszaimperfektivált alak magára a folyamatra, annak idõbeli elnyújtottságára helyezi a hangsúlyt: a) Wiele razy przepisa³em notatki, zanim odda³em je koledze; b) Wiele razy przepisywa³em notatki, zanim odda³em je koledze. Az a) változat a lengyelben gyakoribb. Az oroszban csak a másodlagos imperfektiváció útján létrejött alak a helyes: ß ìíîãî ðàç ïåðåïèñûâàë / * ïåðåïèñàë çàïèñêè, ïðåæäå ÷åì îòäàë èõ òîâàðèùó (Pátrovics 1999: 86–87). 46 Köztudott, hogy a bolgárban az igeidõk rendszere nem egyszerûsödött oly mértékben, mint például az oroszban vagy a lengyelben. Az aspektus itt az igeidõrendszerrel bonyolult kölcsönviszonyt alkot. Az igeidõk és az aspektus ilyen kapcsolata természetesen más viszonyokat teremtett, mint az orosz vagy a lengyel esetében, amelyekkel összehasonlítva a bolgár az aspektus grammatikalizáltságának magasabb fokán áll (Sztankov 1976, Guentcheva 1990). 47 A szláv nyelvek aspektusa közötti különbségekkel, e szempontból történõ konfrontatív vizsgálatukkal számos cikk és tanulmány foglalkozik (ezek közül egy lehetséges szláv aspektustipológia irányába mutatnak, pl. Gvozdanoviæ 1998: 115–124, Karolak 1998: 167–182). Véleményünk szerint szükség lenne azonban egy olyan aspektológiai alapon történõ felosztásra is, amely a szláv nyelvek aspektusrendszere közötti egyezéseket és eltéréseket venné számba, elhatárolva egymástól a szláv nyelvek egyes csoportjait. A kapott kép nem feltétlenül lenne azonos azzal, amelyet a hagyományos (pl. fonetikai alapon történõ) osztályozás eredményeként kapunk, s így ez a szláv nyelvek kapcsolatának új kontextusban való bemutatását is jelentené. A felosztás szempontjaként több kritérium is kínálkozik: az aspektus grammatikalizáltságának foka; az igeidõk száma és az aspektushasználat kötöttségének aránya; az igeidõk, az aspektus, és az esetrendszer kapcsolata (pl. accusativus: határozottság–befejezettség, genitivus: határozatlanság–folyamatosság; az idõ-, valamint az esetrendszer aspektussal való kapcsolata, a fejlettségük között fennálló fordított arányosság, vö. Pátrovics 2000c). 48 Ennek néhány mai szláv nyelvben is vannak reflexei. Az ószlávban az èìàòè < *jüm- alak mellett ~ìàòè (‘~ìë\ → ~ìë~øè g ~ìë~òü) infinitivusi alakot is találunk. A *jüm¯ (pf.) : *jümj¯ (impf.) ellentéte az óoroszban is érzékelhetõ volt: ÿòè → ÿìó ’âîçüìó’, ’ñõâà÷ó’ : èìàòè → åìëþ ’áåðó’, ’çàõâàòûâàþ’. A lengyelben a j¹æ (jmê → jmiesz → jmie) ige perfektív, segédigeként ’elkezd vmit csinálni’ értelemben fordul elõ. Használata az írott nyelvre korlátozódik: Samolot j¹³ siê zni¿aæ. Jê³o d¹æ œniegiem (ÈÝÑÐß× I. 1993: 344, MSJP 1995: 279). 49 Az -yva- és -iva- szuffixumok (az -iva- tulajdonképpen az -yva- fonetikai variánsa) történetileg a -vaszuffixumból fejlõdtek ki a áûâàòè igében szereplõ -yva- újraértelmezõdésével, amelynél az -y- eredetileg a tõhöz tartozott (vö. áûòè). Az -yva-, illetve -iva- szuffixumok, bár az õsi nyelvemlékekben aránylag ritkán fordulnak elõ, egyes mai szláv nyelvekben produktívak (vö. le. wychowywaæ, zapisywaæ, odwo³ywaæ, pokochiwaæ, wykrzykiwaæ). 50 S³oñski az ószláv prefixumok funkcióit vizsgáló könyvében a niz- és a prìdú- szerepérõl külön fejezetben szól (S³oñski 1937). 51 A felsõszorb nyelv neustadti (Nowe Mìsto) dialektusában az irodalmi nyelvben is elfogadott folyamatos igét tartalmazó budŸomu ryæ szerkezet mellett léteznek befejezett igével alkotott formák is: budŸomu zryæ, budu/bdu/bdŸom nawlesæ, budŸoš se dohladaæ, budŸoæo wostaæ, budŸeja wusedŸeæ. A befejezett igék azonos szerkezetben való szerepeltetése gyakori az alsószorb népnyelvben is: bŸoš ty zryœ, buŸo wotkupiœ, my bŸomy pœedaœ. A jelenség okát általában az egyszerû jövõ idõnek az alsó- és felsõszorbban történõ ritka használatában jelölik meg, ugyanakkor a kérdés még korántsem tekinthetõ tisztázottnak (Stieber 1979: 243). 52 A szláv nyelvek nyugati csoportjában az aoristos és az imperfectum megõrzõdött a felsõ- és az alsószorb irodalmi változatában, de az alsóluzsicei népnyelv ma már nem használja. Az irodalmi nyelvekben imperfectum csak folyamatos tövekbõl: felsõszorb: njesech, alsószorb: slyšach, aoristos pedig csak befejezett tövekbõl képezhetõ: felsõszorb: donjesech, alsószorb: spalich (H. Tóth 1996: 168, Dostál 1959: 113–131). Ez hasonló a szerbben és a horvátban uralkodó helyzethez, ahol az imperfectum képzésében szintén csak a folyamatos, míg az aoristos képzésében csak a befejeztt tövek vesznek részt. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy a perfectum a szerb és a horvát nyelvterület legnagyobb részén (nemcsak a horvát nyugati dialektusaiban, de a belgrádi és a spliti köznyelvben is) szinte teljesen kiszorította az imperfectum és aoristos alakokat (Stojiæeviæ 1951, Bunyina 1959: 12–13, Stieber 1979: 232, Tošoviæ 1995: 238–241, Grubišiæ 1995: 101– 105). Más a helyzet a bolgár és a macedón nyelvben, ahol az imperfectum és az aoristos mind befejezett, mind pedig folyamatos tövekbõl képezhetõ, mindamellett az egyes formák használatában eltérések mutatkoznak (Maszlov 1962: 252–275, Koneszki 1954: 161–168). 53 Az a tény, hogy a X. századból származó Kijevi lapokban és a Freisingeni töredékben is gyakran elõfordulnak perfectum alakok, azzal magyarázható, hogy azok a dialektusok, amelyekben a fenti nyelvemlékek íródtak, átmenetet képeztek a szláv nyelvek déli és nyugati csoportja között. A perfectum használata ezekben

191

az átmeneti dialektusokban valószínûleg már a korai idõszakban is gyakoribb volt, mint a délszláv területen (Stieber 1979: 233). 54 Bunyina az idõ kategóriáját – Potebnya és Razmuszen felfogásához hasonlóan – az aspektustól teljesen függetlenként kezeli (vö. Potebnya 1941: 94–98, Razmuszen 1891: 378, 388, 393, 401). Ezzel a felfogással ellentétben Havránek lehetségesnek tartja az idõ és az aspektus összefonódását bizonyos esetekben (ezek között említi például a szerbben és a horvátban az aoristos befejezett és az imperfectum folyamatos tövekkel való, az 52. megjegyzésben leírt kapcsolatát), ezeket azonban „másodlagosnak” tartja, és elõfordulásukat a szláv nyelvek elkülönülése utáni korszakra teszi (Havránek 1939: 225–226, 228). Általános vélemény szerint az idõ és az aspektusjelentések összefonódásának esete, amikor a keleti és a nyugati szláv nyelvekben a befejezett igék praesens alakjai a jövõ egy pontján bizonyosan bekövetkezõ történéseket vagy cselekvéseket jelölnek. 55 Kettõs aspektusú igéknek azokat az igéket tekintjük, amelyeknek praesens alakjai ugyanazon jelentés mellett jövõ idõt is képesek kifejezni. A kettõs aspektushoz való tartozás megállapításának megfelelõ tesztjeként kínálkozik, hogy használható-e az adott ige határozatlan jövõ jelentésben: Mo¿e kiedyœ ofiarujê ci to; köztudott ugyanis, hogy a határozott jövõ idejû cselekvések, melyeknek bekövetkezése nem kétséges, kifejezhetõk a folyamatos igék praesens alakjaival: Jutro wyje¿d¿am, a pojutrze wracam. Ugyanakkor a folyamatos igék praesens alakjai nem jelölhetnek határozatlan jövõt. A * mo¿e kiedyœ idê, lecê formák ugyanis a lengyelben szemantikailag nem elfogadhatók. 56 Egyes XV. századi lengyel nyelvemlékekben (Kazania z XV. w.; Rozmyœlania przemyskie) megõrzõdött azonban a byæ aoristosának byszê formája is: abyszø gy thrzimali = abyszê ji trzymali; abyszy¹ mno¿yli = abyszê mno¿yli. 57 Rot az óangolra vonatkozóan úgy vélekedik, hogy a ga- (óang. Ze-) prefixumnak nem volt szerepe a habban vagy wesan segédigékkel alkotott perfektív aspektusú szerkezetek, pl. he hæfþ hine Zefundene (megtalálta) létrejöttében, bár elismeri, hogy a Ze- egyes esetekben képes az igéket perfektiválni, amiben egy lexikogrammatikai aspektuskategória jeleit látja: seah (impf.) : Zeseah (pf.), bindan (impf.) : Zebindan (pf). Ugyanakkor olyan példát is hoz, amelyben az említett prefixum imperfektív jelentésben fordul elõ: scyld wel ZebearZ life ond lice (a pajzs védte az életet és a testet) (Beowulf), vagy lexikailag is megváltoztatja az igék jelentését: standan (áll) : Zestandan (elszenved) (Rot 1986: 240–241). Ez utóbbi példával kapcsolatban azonban fontos megjegyezni, hogy a Zestandan (elszenved) perfektív ige jelentése levezethetõ a standan jelentésébõl, és attól nem áll annyira távol, mint amennyire azt Rot vallja (vö. magy. áll g kiáll, azaz ’elvisel’, ’elszenved’) (Rot 1986: 240). Az ószászban a gi- prefixum nincs jelen minden esetben a participium perfectum alakjaiban: a gibodan, gibrokan mellett bundan, worpan alakokat is találunk. Az óangolban az y- (angolszász ge- vagy g-) használata, bár a középangol korszakban igen elterjedt volt (ydriven, yclept), soha nem volt kötelezõ, s az újangolban szinte teljesen kiveszett, emlékét az enough (óang. Genog) õrzi (Hoad 1993: 150, Zsirmunszkij 1965: 297). 58 A gótban tulajdonképpen csak két igeidõt találunk, a praesenst és a praeteritumot. A jövõ idõt fõként az ige praesens alakjaival fejezték ki. Néhány esetben – amint ezt fentebb példákon is bemutattuk – az ige gaprefixumos alakjainak lehetett befejezett jövõ jelentésük. 59 Arra, hogy a mai németben az aspektus- és az Aktionsart-struktúrák egybeesnek, Abraham hívja fel a figyelmet (Abraham 1993a: 157–184). A jelenséget a lengyel nyelvvel összevetve mi is megvizsgáltuk (Pátrovics 1997: 243–252). 60 A szakirodalomban a határozottság–határozatlanság (referentiality) általános fogalmán belül a határozott bõvítményre gyakran mint erõsre (strong object), a határozatlanra pedig mint gyengére (weak object) utalnak. Ez az elnevezés a strukturalista nyelvészetben gyakran használatos, amikor a határozottságot vagy a határozatlanságot a perfektivitással vagy az imperfektivitással összefüggésben vizsgálják (Hoop 1993, Ritter– Rosen 1994). A jelen munkában, bár érdemesnek tartottuk ezt az elnevezést megemlíteni, a továbbiakban a hagyományos „határozott”, „határozatlan” kifejezéseket fogjuk használni. 61 A rövidítéseknél a V (Verb) az igét, a PO a Präpositionalobjektet jelöli, ami elöljárószót tartalmazó igei bõvítménynek felel meg. A többi rövidítés nem kíván magyarázatot. 62 Nem tekinthetõ igazi ellenérvnek, hogy létezik az Ich schäme mich wegen seines Verhaltens mondat, amelynél a prepozicionális szerkezetben genitivus szerepel. Itt ugyanis csak elszigetelt esetrõl van szó, amely másodlagosan fejlõdött ki, nem pedig tendenciáról. Újabban megjelent azonban az Ich schäme mich über sein Verhalten is a (21,l) mintájára, ami véleményünket látszik igazolni (Duden 1984: 610). 63 A strukturalista nyelvészetben az igéhez legközelebb álló bõvítményt, amelynek az igétõl való elválasztása agrammatikus szerkezetet eredményez verb-closest argumentnek, az általa lekötött helyet pedig verbclosest positionnek nevezik. Ezek a szakirodalomban általában rövidítve mint VCA, illetve VCP fordulnak elõ. Az ún. VCA lineáris és strukturális értelemben is az ige legközelebbi és egyben „legmélyebb” argumentumát (structurally deepest argument) jelöli. A jelen esetben az „igéhez legközelebb álló bõvítmény” kifejezést ebben az értelemben használjuk. 64 A fenti kérdésre vonatkozó elméletünket az Aspektualität in germanischen und slawischen Sprachen címen 1999. X. 4–6. között Gdañskban megrendezett nemzetközi tudományos konferencián Aspektualität – Kasus – Referentialität – Temporalität. Ihre Relation im Deutschen und in den slawischen Sprachen címû elõadásunk keretében ismertettük (Pátrovics 2000c: 69–86).

192

65 Abaffy felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar nyelvvel rokonságot mutató szamojéd nyelvekben az ige aspektusa és az igeidõ között szoros kapcsolat van: „...az ige folyamatos, illetve befejezett aspektusa együtt jár a jelen-, illetve a múltidejûséggel, s az igék ennek megfelelõen mozzanatos, illetve gyakorító képzõkkel kölcsönösen átalakíthatók” (Abaffy 1991: 105, a folyamatosságról és a befejezettségrõl az uráli-finnugor nyelvek igerendszerében lásd Hajdú 1976: 71–73). 66 Egyes vélemények szerint az összetett múlt idõk a törökökkel való együttélés idején, areális nyelvi hatásra terjedtek el még az õsmagyar korban. Ez a nézet azonban – mivel kevés a rendelkezésre álló adat – nem tekinthetõ teljes mértékben elfogadottnak (Abaffy 1991: 110). 67 Az igekötõ és az ige szemantikai egységének gondolata a magyarban is régtõl fogva megtalálható. Erre mutat az, hogy az igekötõt és az igét elsõ nyelvtaníróink pl. Nagy György, Sylvester János is következetesen „elválhatatlannak” mondják. Az, hogy a kettõt egymástól mégis gyakran különírják, csak látszólagos ellentmondás, aminek az írásmód bizonytalansága lehet a magyarázata. Ez utóbbihoz valószínûleg hozzájárult az is, hogy bizonyos helyzetekben a magyar igekötõ – amint az kötudott – formailag elválik az igétõl (Szili 1985: 17, J. Soltész 1959: 9–10). 68 Létezik olyan vélemény, mely szerint a magyarban nem indokolt igekötõkrõl beszélni. Kiefer például a magyar igekötõket nem prefixumoknak, csak az ige elé helyezett partikuláknak tartja, mivel azok nem klitizálódtak (Kiefer 1996: 267). 69 A fonológiai változásokon azt kell érteni, hogy az alapszó hangteste redukálódik (egy része lekopik) és legtöbbször minõségileg is átalakul. Jól megfigyelhetõ ez legrégebbi igekötõink: a meg-, le-, fel-, ki-, be-, elpéldáján. Ezek eredetileg lativusi ragos határozók voltak: meg- < mögé, le- < levé, fel- < felé, el- < elé, ki- < kivé, melyeknek alakja jelentõsen megrövidült (Bárczi–Benkõ–Berrár 1989: 397). 70 A meg- igekötõnek már csak néhány ige mellett van meg az eredeti irányhatározói jelentése, pl. megjön ’visszajön’. Ezek azonban elszigetelt esetnek tekinthetõk (Bárczi–Benkõ–Berrár 1989: 398). 71 Az a tény, hogy más nyelvekben több kiüresedett jelentésû igekötõt találunk, mint a magyarban, szintén arra mutat, hogy a magyar igekötõk rendszere viszonylag fiatal. Ezen nyelvek esetében ugyanis valószínûleg sokkal elõbb megindult az igekötõk transzparenssé válásához vezetõ szemantikai átértékelõdés folyamata. 72 A jelen munkában az ige aspektusa és az igei bõvítmény határozottsága közötti kapcsolatot a német nyelv vontakozásában mi is megvizsgáltuk. Wacha megjegyzi, hogy a határozottság és az aspektus összefüggése a magyarban „újabb keletû” (Wacha 1994: 17). Valószínûleg ez a helyzet a finnben is. 73 Kis Tamás hoz példákat az igekötõk használatára a magyar szleng kutatásáról szóló munkájában. Dolgozatában az el-/kivakarodik, el-/kitakarodik (’el-/kimegy’), elsöpör (’elszalad’), elkotródik (’elmegy’), lekopik (’eltûnik’) alakokat említi. Az igekötõk a fenti példákban aspektus- és irányjelölõ funkcióban szerepelnek (Kiss 1997: 269). 74 Ennek a hatásnak egyik igen szemléletes példája a lereagál ige, amely láthatóan a német abreagieren hatására jelent meg nyelvünkben. 75 Természetesen nemcsak a szláv nyelvek voltak hatással a magyarra, a magyar is hatott néhány szomszédos szláv nyelvre (pl. a szlovákra). Ez a hatás azonban nem merült ki csupán a szavak átvételében, hanem az alaktant, a szóképzést is érintette. Gregor elmondja, hogy az olyan, szlovákban elõforduló nyelvjárási alakok létrejöttét, mint a preè darova, preè venova, preè vymy, preè vykúri, hore da, hore slúži, vjedno zvola a magyar elajándékoz, elmos (régi elkimos), kiég, (régi: elkiég), felad, felszolgál, egybehív igekötõs minták segítették elõ. Az igekötõ elválására a szlovákban olyan nyelvjárási példát hoz Gömör megyébõl, amelyben eldöntendõ kérdésnél a szlovák igekötõ magyar mintára önmagában szerepel: Už viletela kura s košíka? – Vi (Kirepült a tyúk a kosárból? – Ki). Az irodalmi nyelvben polgárjogot azonban csak a tajs/taís (elmegy, odamegy; ta- = el-, oda-, meg-) nyert, amely szintén a magyar nyelv hatására vezethetõ vissza (Gregor 1993: 22–23). 76 Ha valaki felhív valakit telefonon, akkor ennek eredménye az az interakció lesz, amely az interlokútorok között lezajlik, még abban az esetben is, ha ez csupán tévedésbõl történt. Ha valaki meggyõzött valakit, akkor ennek az lesz az eredménye, hogy az illetõ megváltoztatja véleményét és további magatartását, tehát a meggyõzés eredményeként mind az illetõ mentális világában, mind pedig magatartásában változás áll be. Austin a meggyõzést a perlokúciós aktusokhoz sorolja (Austin 1990: 121, errõl lásd Bañczerowski 2000: 279–280). 77 A befejezett iteratívumok (iteratywa dokonane) fogalmát az általunk bemutatottnál jóval tágabban értelmezi Kuca³a, aki nem köti ezt egy meghatározott formai jegy meglétéhez. Õ a befejezett iteratívumokhoz sorolja a lengyelben a po- prefixummal rendszeresen képezhetõ disztributív alakokat (pl. powynosiæ), de a képzés tekintetében rendhagyó wyzbieraæ, narzucaæ, nalataæ siê, sõt még az általunk a tágabb értelemben vett aspektuspárok delimitatív jelentésû befejezett tagjait (perfectiva largo sensu, pl. pochodziæ (sobie)) is (Kuca³a 1966). 78 Breu ezzel kapcsolatban éppen ellentétes véleményen van: „...vor allem Wörterbücher und Schulgrammatiken tendieren zur Annahme von zwei Verben, theoretische Arbeiten favorisieren die Einverblösung” (Breu 1984: 15). Az állítás második részével nehéz vitába szállni, mivel nem ismeretes, hogy Breu milyen elméleti munkákra gondol (sok szerzõ nem is foglal állást a kérdésben egyértelmûen), ami azonban a szótárakat és a régebbi iskolai nyelvtanokat illeti, Breu véleménye nem felel meg a valóságnak.

193

79 Azokban az esetekben, amikor két formailag teljesen azonos ige két különbözõ igével alkot aspektusoppozíciót eltérõ jelentésben, a formailag azonos igéket természetesen két külön lexémának tekintjük. Ez az aspektuális homonímia esete, amely a lengyelben Branicka felmérése szerint összesen 64 igét érint (Branicka 1985: 145–156). Az alábbi derivációs lánc azt mutatja be, hogy míg a másodlagos imperfektívumok a befejezett prefigált igékbõl képzõdnek a megfelelõ szuffixumok segítségével, addig a velük homonim prefigált befejezett igék közvetlenül az iteratív jelentéssel bíró tõbõl jönnek létre:

impf. biec → pf. przebiec → impf. przebiegaæ (ulicê), impf. biegaæ → pf. przebiegaæ (pó³ dnia). A derivátumok morfológiai felépítésének ismeretében meghatározható az egyes igék aspektusa. Az aspektuális homonimák a lengyelben akkor jönnek létre, amikor az adott (folyamatos vagy befejezett aspektusú) alapige mind az elõképzõs befejezett, mind pedig az elõképzõ nélküli folyamatos iteratív jelentésû igével formai és szemantikai oppozíciót alkot: impf. nieœæ1: impf. nosiæ2 ↓ ↓pf. pf. donieœæ → impf. donosiæ

pf. rzuciæ1 : impf. rzucaæ2 ↓ ↓pf. pf. narzuciæ → impf. narzucaæ

Hasonló a helyzet az alábbi esetekben: uchodziæ (impf.) : ujœæ (pf.) : Dym szparami uchodzi³ z komina chodziæ (impf.) : uchodziæ (pf.) : Uchodzi³ nogi do kolan, ale jej nie odnalaz³ = bardzo siê zmêczy³ chodzeniem, nachodzi³ siê wybiegaæ (impf.) : wybiec (pf.) : Pies czêsto wybiega³ na ulice wybiegaæ (pf.) : biegaæ (impf.) : Wybiega³ w koñcu tê ksi¹¿kê = zdoby³ j¹, biegaj¹c czêsto do ksiêgarni. 80 Az igéknek ez az általunk statikusnak nevezett osztálya nem teljesen azonos az iskolai nyelvtanokban szereplõ statikus igék csoportjával. Az ott szereplõ osztályozás általában intuitív szemantikai alapon történik, és az általunk elfogadott értelmezés szerint statikus jelentésû igéken kívül egy sor olyan igére is vonatkozik, amely csupán állapotokat nevez meg (ezek az itt elfogadott rendszerezés szerint a IV. osztályba tartoznak). A két csoport közötti különbségrõl talán elsõként Bondarko-Bulanyin könyvében történik említés (vö. ãëàãîëû ñîñòîÿíèÿ: âèñåòü, äåðæàòü, ëåæàòü vs. ãëàãîëû îòíîøåíèa: âåñèòü, çàâèñåòü, çíàòü, lásd Bondarko–Bulanyin 1967: 26–27). A statikus jelentést közelebbrõl Lehmann jellemzi, akinek véleménye szerint ez a jelentés fõként bizonyos társadalmi tényeket (soziale Geltungen), pl. çíà÷èòü, ñòîèòü → ñòî$èò, a relációkat (Relationen), pl. ñîîòâåòñòâîâàòü, ïðèíàäëåæàòü, ñîñòîÿòü, íàõîäèòüñÿ, és az érzéseket, érzelmeket jelölõ igék sajátja, pl. óâàæàòü, ãîðäèòüñÿ (Lehmann 1984: 75). 81 Ezek az igék Vendler rendszerében is külön csoportként szerepelnek (Vendler 1967: 97–121). 82 Ez attól függ, hogy az aspektusoppozíció folyamatos tagja belsõ iteratív vagy általános jelentésben szerepel-e. Abban az esetben, amikor az aspektusoppozíció befejezett tagjánál ilyen kettõsséget tapasztalunk, tulajdonképpen két oppozícióról (egy kapaæ : nakapaæ és egy kapaæ : kapn¹æ típusúról) kéne beszélnünk, amelyekben ugyanaz a szövegszó strukturálisan mint két különbözõ lexéma jelenik meg. Ez a felfogás a nyelvi jelnek mint forma és jelentés egységének strukturalista értelmezését kívánja meg. A lexémák ilyen típusú értelmezése mellett foglalt állást Wierzchowski (Wierzchowski 1960). 83 Ingresszív jelentésben (zacz¹æ p³akaæ), amely néhány kutatónál (pl. Antinucci és Gerbert) szerepel, a zap³akaæ ige nem a p³akaæ ige perfektív partnere, hanem a zap³akiwaæ (zaczynaæ p³akaæ) potenciális forma perfektív aspektusmegfelelõje. 84 Konfrontatív leíráson a germanisztikában az adott nyelvek között meglévõ különbségek és hasonlóságok bemutatását értik, míg a kontrasztív terminus csak a különbségek számbavételére korlátozódik (Czarnecki 1977, 1998, Zabrocki 1970). 85 „Die vielfachen, aber doch nicht ausreichenden Möglichkeiten, die eine oder andere Aspektstruktur auszudrücken, können nicht über die Tatsache hinwegtäuschen, daß das deutsche Verb eben um diese ganze Kategorie ärmer ist als das polnische Verb” (Czochralski 1972: 345). 86 Az 12 grammatikai igeidõt számláló angolban például léteznek olyan igeidõk, amelyek a rendszer teljes jogú elemeinek számítanak, élõ nyelvben történõ elõfordulásuk ugyanakkor mégis igen ritka. Ilyen pl. az ún. future perfect continuous tense, amelyet egyes gyakorlati nyelvtanok ritka elõfordulása miatt nem is tárgyalnak: This time next year he will have been writing his Ph.D. thesis for two years (Jövõ ilyenkor lesz két éve, hogy a doktoriját írja). A mai németben, amint ezt már említettük, az ún. Futur II ma leginkább modális jelentésben használatos. 87 A múltimúlt kifejezés nem tõlem szárrmazik, past perfect (régmúlt) értelemben elõször a Kovács– Lázár–Merrick-féle angol nyelvtani lexikonban fordul elõ (Kovács–Lázár–Merrick 1994: 277). A jelen munkában a múltimúlt kifejezés képzett változatait a német Vor-Vorvergangenheit és Vor-Vor-Vorvergangenheit

194

(le. zaprzesz³oœæ, za-zaprzesz³oœæ) viszonyait tükrözõ doppeltes Plusquamperfekt / Plusquamperfekt II, Plusquamperfekt III kifejezések megfelelõjeként használjuk. 88 Azt, hogy az univerzális aspektusjelentés szempontjából a prospektív aspektus (prospektiver Aspekt) fogalmának bevezetése felesleges (lásd Az aspektus és a grammatikai idõ kapcsolata címû fejezetet), az is alátámasztja, hogy ez a jelentés a lengyelben rendszeresen a perfektív igével fejezõdik ki. A prospektív utóidejûség fogalmának a bevezetése annak a következménye, hogy Harweg szerint az aspektus és az idõ kategóriájánál a nézõpont (Betrachtzeitpunkt) azonos. 89 Az idézett részletre Heinz Vater hívta fel a figyelmemet. (A német igeidõrendszerrõl és fejlõdési tendenciáiról lásd Vater 1983: 201–214, 1991: 685–694) 90 Annak, hogy a perfectumi vagy plusquamperfectumi jelentéssel összefér a folyamatosság, kiváló példáját adja az angol, amelyben pl. a past perfect continuous tense éppen az ilyen tartalmak kifejezésére szolgál: When I met Mildred, she had been collecting foreign coins for ten years (Mikor Mildreddel megismerkedtem, már tíz éve gyûjtött külföldi érméket). 91 Angol anyanyelvûeknél gyakori hiba, hogy a fenti kérdésben a német ige Präteritum alakját használják a megfelelõ angol How did you sleep today? kifejezés mintájára. 92 Ezt a véleményt képviseli többek között V. Myrkin is (Myrkin 1994: 168–169). 93 A mai németben a folyamatos, illetve az éppen tartó történés/cselekvés kifejezésére terjedõben van az ich bin/war am Lesen/Schreiben (sõt: es ist am Regnen) típusú, a német szakirodalomban rheinische Verlaufsformnak nevezett szerkezet. Ennek használata a köznyelvben északnémet és alnémet nyelvterületen is egyre gyakoribb, és jelentésében megegyezik az I am/was reading/writing, it is raining típusú angol szerkezetekkel. Ebben egyes német nyelvészek (pl. H. Vater, H. Weber) a német aspektuskifejezés egy rendszeres eszközét látják, és ennek kapcsán megjegyzik, hogy a szláv nyelvekkel ellentétben a germán nyelvekben sokszor éppen a folyamatos formák a jelöltek. 94 Egyes esetekben az ige szemantikai jelentése feltételezi, mintegy „maga után vonja” az említett folyamatosságot jelölõ szerkezetet, ilyen a nippen (kortyolgat) ige is. A hasonló szerkezeteket a németben gyakran deminutive oder delimitative Aktionsart néven emlegetik (K¹tny 1994: 66). 95 H. Vater evvel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmemet, hogy a grammatikák által bemutatott helyzet nem mindenben felel meg a német nyelvterületen uralkodó állapotnak, az említett distinkció: haben + Perfektpartizip = duratív vs. sein + Perfektpartizip = perfektív, a beszélt nyelvben ugyanis nem érvényesül, mivel az említett esetben mindkét szerkezetben a sein igét használják: Er ist zwei Stunden geschwommen, Er ist an das andere Ufer geschwommen. Mindehhez még hozzátehetjük azt is, hogy a haben, illetve a sein segédige részvétele a Perfekt képzésében territoriális tényezõktõl is függ: jól ismert tény, hogy délnémet nyelvterületen seint kell használni egyes igéknél állapotjelölõ funkcióban azokban az esetekben, amelyekben északnémet nyelvterületen a haben fordul elõ, vö. északn. Jemand hat an der Tür gestanden, hat im Bett gelegen, hat auf dem Stuhl gesessen – déln. Jemand ist an der Tür gestanden, ist im Bett gelegen, ist auf dem Stul gesessen. 96 Problémás a szerzõ sajátos terminológiája is. Elõször ugyanis Czochralski belsõ jelentésszerkezetrõl beszél, amit struktúrának (Struktur) nevez, majd a jegyek csoportja (Merkmalbündel) elnevezést strukturális csoportra (Strukturbündel) változtatja, végül pedig ebbõl vezeti le az egyes szemantikai jegyeket, amelyeket szintén struktúráknak nevez. 97 Elég a folyamatos jelentésnél felsorolt jegyeket szemügyre venni ahhoz, hogy belássuk, a durativitás és az iterativitás jegyek kizárják egymást, nem lehet tehát õket egyszerre kifejezni. 98 Míg a przepisaæ ige esetében létezik a másodlagos imperfektiváció útján létrejött przepisywaæ alak, a przeczytaæ igének nincs przeczytywaæ alakja, vö. kilka razy przeczyta³ artyku³, de *przeczytywa³ artyku³. A lengyelben hasonló jelentésben a czytaæ ige is használható: kilka razy czyta³ artyku³ (ebben az esetben azonban nem biztos, hogy a cselekvés eredményes volt, illetve lehet, hogy a cselekvést végzõ személy nem minden esetben olvasta végig a cikket, lásd Zagorska-Brooks, 1975: 235). Jegyezzük meg, hogy az orosz nyelvben a lengyellel ellentétben létezik a ïåðå÷èòûâàòü (de a ïðî÷èòûâàòü) alak is, vö. Îí íåñêîëüêî ðàç ïåðå÷èòûâàë ñòàòüþ (Pátrovics 1995: 110). 99 Szenvedõ szerkezeteknek a jelen fejezetben azokat tekintjük, amelyeket Kury³owicz ún. tripartite-ként jellemez: „In order that such contrast [passivum : activum] may arise there must be the possibility of forming tripartite sentences such as discipulus laudatur a magistro versus magister discipulum laudat. A sentence consisting of subject plus derived intransitive verb can not be considered as being a passive construction as long as it is not perceived as a reduction of the corresponding tripartite construction containing the oblique case of the agent noun.” (Kury³owicz 1964: 72). 100 Mivel a magyar nyelv -at, -tat képzõje ma már csak néhány szóban él (születik, kéretik), egyébként pedig a szenvedõ szerkezetek a magyarban vagy régiesnek hatnak (áldassék az Úr neve!), vagy pedig hivataloskodónak érezzük õket (közhírré tétetik a rendelet), a jelen fejezetben a magyar nyelvre nem térünk ki. 101 Az említett lengyel szerkezetek használata a német anyanyelvûeknek sokszor gondot okoz. Általános hibaként említhetõ a folyamatos igébõl képzett igenév használata: Koœció³ Mariacki jest *budowany/ zbudowany w stylu gotyckim, Po wojnie Warszawa by³a *niszczona/zniszczona i *rujnowana/zrujnowana,

195

By³em bardzo *zaskakiwana/zaskoczona, gdy kole¿anka wesz³a, Teraz Kossecki jest spokojny i *zamykany/ zamkniêty (Sikorski 1980: 191). 102 A nomen actionis és az infinitivus között történeti kapcsolat is van. F. Bopp, az indoeurópai összehasonlító nyelvészet megteremtõje például azt a nézetet képviselte, hogy az indoeurópai infinitivus egy deszubsztantivizációs folyamat eredményeként fejlõdött ki egy nomen actionis szerepû fõnév függõ esetben álló alakjából (Bopp 1856). A szláv nyelvészetben általánosan elfogadottnak tekinthetõ az a vélemény, hogy a -ti végzõdésû infinitivus eredetét tekintve egy -i- tövû névszói dativus singularis megkövült formája. Az igék (infinitivus) és a fõnevek (nomen actionis) történeti kapcsolatában két ellentétes tendencia mutatkozik meg: egyrészt az infinitivus kialakulásához egyes nomen actionis típusú fõnevek deszubsztantivizációja vezet, másrészt az infinitivus bizonyos körülmények között szubsztantivizálódva más, igébõl képzett fõnevekkel konkurál (pl. a régi infinitivus alakok az újgörögben ma mint fõnevek funkcionálnak, lásd Bartnicka 1992: 99). 103 A lengyel nyelvben ez a szabályszerûség következetesebben érvényesül, mint az oroszban, hiszen sok olyan esetben létezik az igepárnak megfelelõ „fõnévi pár”, amely az az oroszban nincs meg: îñâîáîæäàòü : îñâîáîäèòü → îñâîáîæäåíèå vs. wyzwalaæ : wyzwoliæ → wyzwalanie : wyzwolenie; ïèòü : âûïèòü → ïèòü¸ vs. piæ : wypiæ → picie : wypicie; ïðåêðàùàòü : ïðåêðàòèòü → ïðåêðàùåíèå vs. przerywaæ : przerwaæ → przerywanie : przerwanie; âîñïèòûâàòü : âîñïèòàòü → âîñïèòàíèå vs. wychowywaæ : wychowaæ → wychowywanie : wychowanie; ðåøàòü : ðåøèòü → ðåøåíèå vs. rozwi¹zywaæ : rozwi¹zaæ → rozwi¹zywanie : rozwi¹zanie. 104 Pete szerint a fentiekhez hasonló módon, fõnevekkel kifejezõdõ és mondatban megjelenõ aspektustartalmak vizsgálata a mondataspektus tárgykörébe tartozik (Pete 1994: 233). 105 A németben létezik az Erbauung fõnév, ez azonban jobbára csak átvitt jelentésben használatos, pl. etw. zu seiner Erbauung tun/lesen (Wahrig 1994: 513, Langenscheidt 1998: 291).

196

BIBLIOGRÁFIA

Abaffy E. (szerk.), 1991, A magyar nyelv történeti nyelvtana. I. A korai ómagyar kor és elõzményei. Budapest, Akadémiai Kiadó. Abaffy E. (szerk.), 1992, A magyar nyelv történeti nyelvtana. II/1. A kései ómagyar kor. Morfematika. Budapest, Akadémiai Kiadó. Abraham, R. C., 1940, An Introduction to Spoken Hausa and Hausa Reader for European Students. London, k. n. Abraham, W., 1991, How much of the German tense system is “Aspect” and “Aktionsart”? In: Perspectives on Aspect and Actionsart. Belgian Journal of Linguistics 6. Editions de l’Université de Bruxelles, 133–149. Abraham, W., 1992a, The emergence of the periphrastic passive in Gothic. Leuvense Bijdragen 81/1–3, 1–5. Abraham, W., 1992b, Clausal focus versus Discourse rhema in German: a programmatic view. In: Gilbers, D., Looyenga, S. (eds), Language and Cognition. Yearbook University of Groningen. Groningen. Abraham, W., 1993a, Ergativa sind Terminativa. Zeitschrift für Sprachwissenschaft. Abraham, W., 1993b, The Focus Interface Hypothesis and the historical decay of the verbal genitive in German. In: Boer, A. de (ed.), Language and cognition III. Yearbook of the Research Group for Linguistic Theory and Knowledge Representation of the University of Groningen. Groningen. Abraham, W., 1994, Deutsche Syntax im Sprachvergleich. Grundlegung einer typologischen Syntax des Deutschen. Studien zur deutschen Grammatik 41. Tübingen. Abraham, W., 1995a, Case, aspect, and referentiality. Their interdependence in the history of German: the case of the verbal genitive. Kézirat. Groningen. Abraham, W., 1995b, Aspektverfall im Deutschen und seine weitreichenden Folgen. Kézirat. Groningen. Ádámné dr. Porcsalmy É., 1984, Gondolatok a lengyel igehasználatról és magyar megfelelõirõl. In: A lengyel nyelv és irodalom magyarországi kutatásairól 4. Budapest, ELTE, Lengyel Filológiai Tanszék. Agrell, S., 1908, Aspektänderung und Aspektbildung beim polnischen Zeitworte. Lund. Agrell, S., 1918, Przedrostki postaciowe czasowników polskich. Materia³y i Prace Komisji Jêzykowej Akademii Umiejêtnoœci w Krakowie 8. Ajdukiewicz, K., 1960, Jêzyk i poznanie 1–2. Warszawa, PWN. Akszakov – Àêñàêîâ, Ê. Ñ., 1875, Î ðóññêèõ ãëàãîëàõ. Ñîáðàíèå ñî÷èíåíèé. ò. II. Ìîñêâà. Ananjewa, N., 1993, Ôóíêöèîíèðîâàíèå ôîðì ïðîøåäøåãî âðåìåíè ñîâåðøåííîãî âèäà ñî çíà÷åíèåì ïîâòîðÿåìîñòè â ïîëüñêîì ÿçûêå (â ñîïîñòàâëåíèè ñ ðóññêèì). In: Badania nad czasownikiem w jêzykach s³owiañskich. Typologia i konfrontacja. Warszawa, Wydawnictwo Uniwersytetu Warszawskiego, 65–80. András L., Stephanides K., 1992, Angol leíró nyelvtan. II. rész. Alak- és funkciótan. Budapest, Tankönyvkiadó. Annerholm, H., 1956, Studier över de inkoativa verben på na(n) i gotiskan och de nordiska fornspråken. Lund.

197

Antinucci, F., Gerbert, L., 1975/1976, L’aspetto verbale in polacco. Ricerche Slavistiche. XXXII– XXXIII. Antinucci, F., Gerbert, L., 1977, Semantyka aspektu czasownikowego. In: Studia Gramatyczne PAN. Ossolineum, Instytut Jêzyka Polskiego. Anzenbacher, A., 1993, Bevezetés a filozófiába. Budapest, Herder. Apreszjan – Àïðåñÿí, Þ., 1980, Òèïû èíôîðìàöèè äëÿ ïîâåðõíîñòíî-ñåìàíòè÷åñêîãî êîìïîíåíòà ’ñìûñëü-òåêñò’. Wien. Ariste, P., 1981, Eesti keele grammatika II. Morfoloogia. Arv-ja asesõna. Tartu, TRÜ. Austin, J. L., 1990, Tetten ért szavak. Budapest, Akadémiai Kiadó. Avilova – Àâèëîâà, Í. Ñ., 1976, Âèä ãëàãîëà è ñåìàíòèêà ãëàãîëüíîãî ñëîâà. Ìîñêâà, Íàóêà. Bajerski, T., 1992, Geneza polskich (i s³owiañskich) czasowników niedokonanych z formantem przedrostkowym. Zeszyty Naukowe Wydzia³u Humanistycznego Uniwersytetu Gdañskiego, nr. 6. Gdañsk. Bajerski, T., 1993, S³owiañskie przedrostki czasownikowe i aspekt. In: Munera Linguistica, Ladislao Kuraszkiewicz dedicata. Ossolineum. Baleczky E., Hollós A., 1987, Ószláv nyelv. Budapest, Tankönyvkiadó. Bañczerowski, J., 2000, A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. Budapest, ELTE Szláv és Balti Filológiai Intézet, Lengyel Filológiai Tanszék. Bandura, L., 1972, O procesie uczenia siê. Warszawa, PZWS. Banó I., 1955, Az orosz ige tanításának néhány kérdése. Budapest, Tankönyvkiadó. Bárczi G., Benkõ L., Berrár J., 1989, A magyar nyelv története. Budapest, Tankönyvkiadó. Barentsen, A., 1979, N. B. Thelin, Towards a theory of aspect, tense and actionality in Slavic, 1978, Uppsala. Recenzió. Lingua 49. Bárkányi Z., 1984, A lengyel igeaspektusok használatának néhány kérdése magyar anyanyelvûeknél. In: A lengyel nyelv és irodalom magyarországi kutatásairól. 4. Budapest, ELTE, Lengyel Filológiai Tanszék, 144–158. Bartnicka, B., 1992, Funkcje znaczeniowe polskiego bezokolicznika w porównaniu z jêzykiem niemieckim. Poradnik Jêzykowy 2. Bartnicka, B., Satkiewicz, H., 1990, Gramatyka jêzyka polskiego dla cudzoziemców. Warszawa, Wiedza Powszechna. Bartula, Cz., 1997, Podstawowe wiadomoœci z gramatyki staro-cerkiewno-s³owiañskiej. Warszawa, Wydawnictwo naukowe PWN. Beer, A., 1915–1921, Tøi studie o videch slovesného dìje v gotštinì. I–III. Praha, k. n. Behaghel, O., 1923, Deutsche Syntax. Heidelberg, k. n. Belletti, A., 1988, The case of unaccusatives. Linguistic Inquiry 19/1. Bende-Farkas, Á., 1994, Aspect and word order in Hungarian. In: Bánréti, Z. (ed.), Papers in the theory of grammar. Budapest, Research Institute for Linguistics of the Hungarian Academy of Sciences, 140–165. Benkõ L., 1980, Az Árpád-kor magyar nyelvû szövegemlékei. Budapest, Akadémiai Kiadó. Bereczki G., 1992, A magyar nyelv finnugor alapjai. Budapest, Tankönyvkiadó. Bierwisch, M., 1982, Formal and lexical semantics. Linguistische Berichte 80. Bigge, M. L.,1964, Learning Theory for Teachers. New York, Harper and Row. Bihari, J., 1961, Az orosz vid-kategória kialakulásának kérdéséhez. Az Egri Pedagógiai Fõiskola Füzetei 224. Eger, Egri Pedagógiai Fõiskola. Bogacki, K., 1976, Wstêp do jêzykoznawstwa. Warszawa, PWN. Bogus³awski, A., 1963a, Czasowniki dokonane i niedokonane i ich wzajemne stosunki. Z polskich studiów slawistycznych. 2. Warszawa. Bogus³awski, A., 1963b, Prefiksacja czasownikowa we wspó³czesnym jêzyku rosyjskim. Wroc³aw. Bogus³awski, A., 1967, Ê âîïðîñó î ñåìàíòè÷åñêîé ñòîðîíå ãëàãîëüíûõ âèäîâ. In: Z polskich studiów slawistycznych. Seria 4. Jêzykoznawstwo. Prace na VII miêdzynarodowy kongres slawistów. Warszawa, PWN.

198

Bogus³awski, A., 1997, Profesor Anatol Mirowicz (1903–1996). Slavia Orientalis nr. 3. Bondarko – Áîíäàðêî, À. Â., 1972, Ãðàììàòè÷åñêàÿ êàòåãîðèÿ è êîíòåêñò. Ëåíèíãðàä, k. n. Bondarko, A. V., 1976, Stand und Perspektiven der Aspektologie in UdSSR. In: Jachnow, H. (Hrsg.), Theoretische Linguistik in Osteuropa. Tübingen. Bondarko – Áîíäàðêî, À. Â., 1983, Ïðèíöèïû ôóíêöèîíàëüíîé ãðàììàòèêè è âîïðîñû àñïåêòîëîãèè. Ëåíèíãðàä, Íàóêà. Bondarko – Áîíäàðêî, À. Â., 1986, Ñåìàíòèêà ïðåäåëà. Âîïðîñû ÿçûêîçíàíèÿ ¹ 1. Bondarko – Áîíäàðêî, À. Â. (îòâ. ðåä.), 1987, Òåîðèÿ ôóíêöèîíàëüíîé ãðàììàòèêè. Ëåíèíãðàä, Íàóêà. Bondarko – Áîíäàðêî, À. Â., 1990, Î çíà÷åíèÿõ âèäîâ ðóññêîãî ãëàãîëà. Âîïðîñû ÿçûêîçíàíèÿ ¹ 4. Bondarko – Áîíäàðêî, À. Â., 1991, Ïðåäåëüíîñòü è ãëàãîëüíûé âèä (íà ìàòåðèàëå ðóññêîãî ÿçûêà). Èçâåñòèÿ ÀÍ ÑÑÑÐ. Ñåðèÿ ëèòåðàòóðû è ÿçûêà 50, 3. Bondarko – Áîíäàðêî, À. Â., 1992, Àñïåêòîëîãè÷åñêàÿ êîíöåïöèÿ Ýðâèíà Êîøìèäåðà. Âîïðîñû ÿçûêîçíàíèÿ ¹ 4, 131–142. Bondarko−Bulanyin – Áîíäàðêî, À. Â., Áóëàíèí, Ë. Ë., 1967, Ðóññêèé ãëàãîë. Ëåíèíãðàä, ËÃÓ. Bopp, F., 1856, Vergleichende Grammatik des Sanskrit, Zend, Griechischen, Lateinischen, Litauischen, Gotischen und Deutschen. I. Berlin, k. n. Borkovszkij−Kuznyecov – Áîðêîâñêèé, Â. È., Êóçíåöîâ, Ï. Ñ., 1965, Èñòîðè÷åñêàÿ ãðàììàòèêà ðóññêîãî ÿçûêà. Ìîñêâà, Íàóêà. Borogyics – Áîðîäè÷, Â. Â., 1953, Ê âîïðîñó î ôîðìèðîâàíèè ñîâåðøåííîãî è íåñîâåðøåííîãî âèäîâ â ñëàâÿíñêèõ ÿçûêàõ. Âîïðîñû ÿçûêîçíàíèÿ ¹ 6. Branicka, T., 1985, Homonimicznoœæ dokonanych czasowników przedrostkowych. Poradnik Jêzykowy 3. Breu, W.,1984, Grammatische Aspektkategorie und verbale Einheit. In: Aspekte der Slavistik. Slawistische Beiträge 180. München. Brockelmann, C., 1951, Die »Tempora« des Semitischen. Zeitschrift für Phonetik und allgemeine Sprachwissenschaft 5. Brugmann, K., 1904, Kurze vergleichende Grammatik der indogermanischen Sprachen. Staßburg, k. n. Brunhuber, B., 1983, Aspekt und Determiniertheit im Russischen. Die slawischen Sprachen 3. Buligina – Áóëûãèíà, Ò. Â., 1983, Êëàññû ïðåäèêàòîâ è àñïåêòóàëüíàÿ õàðàêòåðèñòèêà âûñêàçûâàíèÿ. In: Àñïåêòóàëüíûå è òåìïîðàëüíûå çíà÷åíèÿ â ñëàâÿíñêèõ ÿçûêàõ. Ìîñêâà. Buligina – Áóëûãèíà, Ò. Â., 1995, Ñåìàíòèêî-ñèíòàêñè÷åñêèå îñîáåííîñòè ðàçíûõ òèïîâ âèäîâûõ ôîðì â ðóññêîì ÿçûêå è âîïðîñ îá èõ ëåêñèêîãðàôè÷åñêîé òðàêòîâêå. In: Ñåìàíòèêà è ñòðóêòóðà ñëàâÿíñêîãî âèäà. Kraków, Wydawnictwo Naukowe WSP. Bunyina – Áóíèíà, È. Ê., 1959, Ñèñòåìà âðåì¸í ñòàðîñëàâÿíñêîãî ãëàãîëà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî Àêàäåìèè Íàóê ÑÑÑÐ. Bunyina – Áóíèíà, È. Ê., 1970, Èñòîðèÿ ãëàãîëüíûõ âðåì¸í â áîëãàðñêîì ÿçûêå. Ìîñêâà, Íàóêà. Burling, R., 1961, A Garo grammar. Indian linguistics. Monograph series 21. Poona, Linguistics Society of India. Buttler, D., 1961, O dowcipie s³owotwórczym. Poradnik Jêzykowy 3, 7. Bybee, J. L., 1985, Morphology. A study of the relation between meaning and form. Amsterdam– Philadelphia, John Benjamins Publishing Company. Chatterjee, R., 1988, Aspect and meaning in Slavic and Indic. Current Issues in Linguistic Theory 51. Amsterdam. Chesterman, A., 1991, On definiteness. A study with special reference to English and Finnish. Cambridge, k. n. Choli Daróczi, J., Feyér, L., 1988, Zhanes romanes? Cigány nyelvkönyv. Budapest, A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége.

199

Chomsky, N., Lasnik, H., 1993, The theory of Principles and Parametres. In: Jacobs, J. et al. (eds), Syntax: an international handbook of contemporary research. Berlin. Clinque, G., 1993, A null theory of phrase and compound stress. Linguistic Inquiry 24/2. Cockiewicz, W., 1977, Uwagi s³owotwórcze o derywatach typu przedbieg, przedpole, przedtu³ów. Jêzyk Polski 57/2. Cockiewicz, W., 1992, Aspekt na tle systemu s³owotwórczego polskiego czasownika i jego funkcyjne odpowiedniki w jêzyku niemieckim. Habilitációs értekezés. Kraków, Uniwersytet Jagielloñski. Cockiewicz, W., 1998, Wieviele Grammeme hat der slawische Verbalaspekt? Kézirat. Cockiewicz,W., Matlak, A., 1995, Strukturalny s³ownik aspektowy czasowników polskich. Kraków, Uniwersytet Jagielloñski. Comrie, B., 1976, Aspect. An Introduction to the Study of Verbal Aspect and Related Problems. Cambridge, Cambridge University Press. Comrie, B., 1997, Îáùàÿ òåîðèÿ ãëàãîëüíîãî âèäà. In: ×åðòêîâà, Ì. Þ. (îòâ. ðåä.), Òðóäû àñïåêòîëîãè÷åñêîãî ñåìèíàðà ôèëîëîãè÷åñêîãî ôàêóëüòåòà ÌÃÓ èì. Ì. Â. Ëîìîíîñîâà. ò. I. Ìîñêâà, 115–121. Culejszkiri−Csanisvili – Öóëåéñêèðè, Â., ×àíèøâèëè, Ï., 1960, Ñàìîó÷èòåëü ãðóçèíñêîãî ÿçûêà. Òáèëèñè, Ãàíàòëåáà. Czarnecki, T., 1977, Der Konjunktiv im Deutschen und Polnischen. Versuch einer Konfrontation. Wroc³aw. Czarnecki, T., 1998, Aspektualität im Polnischen und Deutschen. Bedeutungen und Formen in einer konfrontativen Übersicht. Gdañsk, Wydawnictwo Uniwersytetu Gdañskiego. Czochralski, J., 1972, Verbalaspekt und Tempussystem im Deutschen und Polnischen. Eine konfrontative Darstellung. Warszawa. Dambriûnas L., 1962, Ãëàãîëüíûå âèäû â ëèòîâñêîì ÿçûêå. In: Ìàñëîâ, Þ.Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû. Delafosse, M., 1901, Manuel de la langue haoussa. Paris, k. n. Dewitzowa, W., 1965, Gramatyka jêzyka niemieckiego dla szkó³ œrednich. Warszawa. Dewitzowa, W., P³aczkowska, B., 1974, Zwiêz³a gramatyka jêzyka niemieckiego. Podrêcznik dla lektoratów wy¿szych uczelni. Warszawa, PWN. Dezsõ L., 1971, Tipológiai vizsgálatok. Szerbhorvát–magyar kontrasztív nyelvtan I. Újvidék. Dirr, A., 1904, Theoretisch-praktische Grammatik der modernen georgischen (grusinischen) Sprache. Wien–Leipzig, A. Hartleben’s Verlag. D. Mátai M., 1992, A határozószók funkcionális csoportjai és jelentésváltozási típusai az ómagyar kor végéig. Magyar Nyelv LXXXVIII. évf. 4., 385–398. Dobrzyñska, T., 1969, Wartoœæ aspektowa i czasowa formacji typu p³ywak. Poradnik Jêzykowy 1. Dombrovszky, J., 1963, Les notions d’espace et de temps dans la formation du système aspectotemporel de l’indo-européen. Studia Slavica IX., 1–4. Dombrovszky J., 1964, A szláv igei aspektus-tempus rendszer eredete és kialakulása. Kandidátusi disszertáció. Dombrovszky J., 1977, Èñòîðè÷åñêàÿ ãðàììàòèêà ðóññêîãî ÿçûêà II. Ìîðôîëîãèÿ è ñèíòàêñèñ. Budapest, Tankönyvkiadó. Donhauser, K., 1992, Das Genitivproblem in der historischen Kasusforschung. Ein Beitrag zur Diachronie des deutschen Kasussystems. Habilitationsthesis. Universität Passau. Doroszewski, W., 1926, O znaczeniu dokonanym osnów czasownikowych (s³ownych) w jêzyku polskim. PF 10. Dostál, A., 1954, Studie o vidovém systemu v staroslovenštinì. Z prací Slovanského ústavu Èeskoslovenské Akademie Vìd. Praha. Dostál, A., 1959, Aorist a imperfektum v lužické srbštinì z hlediska slovesného vidu. In: AUCPhil, Slavica Pragensia I. Praha. Dostál, A., 1962, Êàêîâî áûëî âèäîâîå çíà÷åíèå ãëàãîëüíûõ îñíîâ â ïðàñëàâÿíñêîì ÿçûêå? In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû.

200

Dowty, D. R., 1979, Word meaning and Montague grammar. Reidel, Dordrecht. Drosdowski, G. et al. (Hrsg.), 1984, Duden. Grammatik der deutschen Gegenwartssprache. Mannheim–Leipzig–Wien–Zürich, Dudenverlag. Egg, M., 1994, Aktionsart und Kompositionalität. Studia Grammatica XXXVII. Berlin, Akademie Verlag. Einarsson, S., 1976, Icelandic (grammar, texts, glossary). Baltimore–London, The Johns Hopkins University Press. Elma, R. et al., 1974, Terminologie zur neueren Linguistik. Tübingen. Endzelin, J., 1923, Lettische Grammatik. Heidelberg, k. n. Engel, U., 1991, Deutsche Grammatik. I. Heidelberg, Julius Groos Verlag. Engelen, B., 1975, Untersuchungen zu Satzbauplan und Wortfeld in der geschriebenen deutschen Sprache der Gegenwart. Teilband 1 und 2. Heutiges Deutsch 1/3. München. Erdõdi J., 1951, Orosz nyelvtan. Budapest, Tankönyvkiadó. Erné, B. H., Smit, J. C., 1966–67, Nieuwe Nederlandse spraakkunst met oefeningen. 3 delen. Groningen, Wolters-Noordhoff. Esau, H., 1973, Nominalization and complementation in modern German. Amsterdam. Fabó K., 1989, A gyakorító és mozzanatos igék szemantikája. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 17. Ferrel, J., 1974, The history of the Slavic Imprfect Tense. Die Welt der Slaven XIX–XX. Fisiak, J., Lipiñska-Grzegorek, M., Zabrocki, T., 1978, An introductory English–Polish Grammar. Warszawa, PWN. Flämig, W., 1991, Grammatik des Deutschen. Berlin, Akademie Verlag. Forsyth, J., 1970, A grammar of Aspect. Usage and Meaning in the Russian Verb. Cambridge, Cambridge University Press. Fortunatov – Ôîðòóíàòîâ, Ô. Ô., 1897, Êðèòè÷åñêèé ðàçáîð ñî÷èíåíèÿ Ã. Ê. Óëÿíîâà «Çíà÷åíèå ãëàãîëüíûõ îñíîâ â ëèòîâñêî-ñëàâÿíñêîì ÿçûêå». Ñá. ÎÐßÑ ò. 64 ¹ 11. Fülei-Szántó E., 1989, A magyar igekötõkrõl. Magyar Nyelv 3. Gaertner, H., 1938, Gramatyka wspó³czesnego jêzyka polskiego. Lwów–Warszawa, k. n. Galnaitytë, E., 1958, Veiksmažodžiai su priešdëliu pa- dabartinëje lietuviø kalboje. ò. XXVI ÓÇ Âèëüíþññêîãî ãîñóäàðñòâåííîãî óíèâåðñèòåòà. Âèëüíþñ. Galnaitytë, E., 1959, Ëåêñè÷åñêèå çíà÷åíèÿ ãëàãîëüíîé ïðèñòàâêè ïî- â ñîîòâåòñòâèè ñ ïðèñòàâêîé ðà- ëèòîâñêîãî ÿçûêà. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Ñëàâÿíñêîå ÿçûêîçíàíèå, ñáîðíèê ñòàòåé. Ìîñêâà. Gecadze – Ãåöàäçå, È. Î., 1984, Êàòåãîðèÿ ãëàãîëüíîãî âèäà è àñïåêòóàëüíîñòü â ãðóçèíñêîì ÿçûêå. In: Áîíäàðêî, À. Â. (îòâ. ðåä.), Òåîðèÿ ãðàììàòè÷åñêîãî çíà÷åíèÿ è àñïåêòîëîãè÷åñêèå èññëåäîâàíèÿ. Ëåíèíãðàä. Gecsõ T., 1989, Aktionsart és Aspekt a mai német nyelvben. Kandidátusi értekezés tézisei. Budapest. Gerbert, L., 1989, Aspect again. In: Généricité, spécificité et aspect. Equivalences. Bruxelles. Gerbert, L., 1993, Ambiguous Aspect Forms and Grounding. In: Fici Giusti, F., Signorini, S. (Hrsg.), Êàòåãîðèÿ ñêàçóåìîãî â ñëàâÿíñêèõ ÿçûêàõ: ìîäàëüíîñòü è àêòóàëèçàöèÿ. Slavistische Beiträge 305. München, Verlag Otto Sagner. Gerbert, L., 1997, Âçàèìîçàâèñèìîñòü ìåæäó çíà÷åíèåì ãëàãîëà è âèäîì: ñîïîñòàâëåíèå äâóõ òåîðèé âèäà. In: Karolak, S. (red.), Ñåìàíòèêà è ñòðóêòóðà ñëàâÿíñêîãî âèäà. Kraków, Wydawnictwo Naukowe WSP, 73–86. Giusti Fici, F., Gerbert, L., Signorini, S., 1991, La lingua russa. Storia, struttura, tipologia. Roma, La Nuova Italia Scientifica. Górecka, J., Œmiech, W., 1972, Czas przysz³y z³o¿ony w jêzyku polskim. Rozprawy Komisji Jêzykowej. £TN XVIII. Warszawa. Gorszkij−Nyevosztrujev – Ãîðñêèé, À. Â., Íåâîñòðóåâ, Ê. È., 1855, Îïèñàíèå ñëàâÿíñêèõ ðóêîïèñåé Ìîñêîâñêîé Ñèíîäàëüíîé Áèáëèîòåêè. îòä. Ñâÿùåííîïèñàíèå. Ìîñêâà, k. n.

201

Gregor, F., 1993, A szlovák nyelv magyar elemeibõl. Mutatványfüzet. Budapest, ELTE Szláv Filológiai Tanszék. Grubišiæ, V., 1995, Croatian Grammar. Zagreb, Hrvatska sveuèilišna naklada. Grzegorczykowa, R., 1997, Íîâûé âçãëÿä íà êàòåãîðèþ âèäà â ñâåòå êîãíèòèâíîé ñåìàíòèêè. In: ×åðòêîâà, Ì. Þ. (îòâ. ðåä.), Òðóäû àñïåêòîëîãè÷åñêîãî ñåìèíàðà ôèëîëîãè÷åñêîãî ôàêóëüòåòà ÌÃÓ èì. Ì. Â. Ëîìîíîñîâà. ò. 2. Ìîñêâà. Grzegorczykowa, R., Laskowski, R., Wróbel, H., 1984, Gramatyka wspó³czesnego jêzyka polskiego. Morfologia. Warszawa. Guentcheva, Z., 1990, Temps et aspect: l’exemple du bulgare contemporain. Edition du centre national de la recherche scientifique. Paris, Sciences du langue. Guhman – Ãóõìàí, Ì. Ì., 1958, Ãîòñêèé ÿçûê. Ìîñêâà, Íàóêà. Guhman – Ãóõìàí, Ì. Ì., 1966, Ãëàãîë â ãåðìàíñêèõ ÿçûêàõ. In: Ìàêàåâ, Ý. À. (îòâ. ðåä.), Ñðàâíèòåëüíàÿ ãðàììàòèêà ãåðìàíñêèõ ÿçûêîâ. ò. IV. Ìîðôîëîãèÿ. Ìîñêâà, Íàóêà. Guiraud-Weber, M., 1998, La préfixation des emprunts verbaux en russe et en polonais. Revue des études slaves LXX/1. Paris, Institut d’études slaves. Gulyga, E. V., Sendels, E. I. V., 1969, Ãðàììàòèêî-ëåêñè÷åñêèå ïîëÿ. Ìîñêâà. Gulyga, E. V., Sendels, E. I. V., 1970, Die feldmäßige Betrachtung der Sprache. Deutsch als Fremdsprache. H. 6. Guszeva – Ãóñåâà, Å. Ê., 1961, Ñèñòåìà âèäîâ â ñîâðåìåííîì êîðåéñêîì ÿçûêå. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî âîñòî÷íîé ëèòåðàòóðû. Gvozdanoviæ, J., 1998, Âèäîâûå ïàðàìåòðû è âçàèìîîòíîøåíèå ìåæäó òèïîëîãèÿìè âèäà è âðåìåíè â ñëàâÿíñêèõ ÿçûêàõ. In: ×åðòêîâà, Ì. Þ. (îòâ. ðåä.), Òèïîëîãèÿ âèäà. Ïðîáëåìû, ïîèñêè, ðåøåíèÿ. Studia Philologica ÌÃÓ èì. Ì. Â. Ëîìîíîñîâà. Øêîëà. Ìîñêâà, 115– 124. Hadrovics, L., 1976, Das System der Verbalpräfixe im Slavischen und Ungarischen. Die Welt der Slaven XXI/1. Hadrovics L., 1992, Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat. Budapest, Akadémiai Kiadó. Hadrovics L., 1994, Igekötõink és a fordítás hûsége. In: Segédkönyv a szlavisztikai szemináriumi gyakorlatokhoz Hadrovics László válogatott írásaiból. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 88– 98. Hadrovics L., 1998, Gondolatok a strukturalista mondattanról. Magyar Nyelvõr 122. évf. 1. Hajdú, P., 1976, Bevezetés az uráli nyelvtudományba. (A magyar nyelv finnugor alapjai.) Budapest, Tankönyvkiadó. Harweg, R., 1976, Aspekte als Zeitstufen und Zeitstufen als Aspekte. Linguistics 181, 5–28. Havránek, B., 1962, Âèä è âðåìÿ ãëàãîëà â ñòàðîñëàâÿíñêîì ÿçûêå. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû, 175– 183. Heidolph, K. E. et al., 1981, Grundzüge einer deutschen Grammatik. [„Akademiegrammatik“]. Berlin, Akademie Verlag. Heinämäki, O., 1983, Aspect in Finnish. In: De Groot, C., Tommola, H. (eds), Aspect Bound. Dordrecht, Floris. Heinz, A., 1966, Fleksja a derywacja. Jêzyk Polski XVI. Helbig, G., 1988, Kurze deutsche Grammatik für Ausländer. Leipzig, VEB Verlag Enzyklopädie. Helbig, G., Buscha, J., 1986, Deutsche Grammatik. Leipzig, VEB Verlag Enzyklopädie. Helbig, G., Buscha, J., 1992, Leitfaden der deutschen Grammatik. Leipzig–Berlin–München– Wien–Zürich – New York, Langenscheidt, Verlag Enzyklopädie. Hentschel, E., Weydt, H., 1990, Handbuch der deutschen Grammatik. Berlin – New York. Hermann, E., 1962, Âèä îáúåêòèâíûé è âèä ñóáúåêòèâíûé. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû. Herweg, M., 1990, Zeitaspekte. Die Bedeutung von Tempus, Aspekt und temporalen Konjunktionen. Wiesbaden, Deutscher Universitäts-Verlag.

202

Hollósy B., 1977, Az igeszemlélet kategóriája az orosz és az angol nyelvben: elvi kérdések és megközelítési módok. Debrecen, KLTE. Holmberg, A., 1993, On the representation of case. GLOW-Newsletter 30. Holmes, Ph., Hinchliffe, I., 1994, Swedish – a comprehensive grammar. London – New York, Routledge. Holodovics – Õîëîäîâè÷ À. À., 1957, Î÷åðê ãðàììàòèêè êîðåéñêîãî ÿçûêà. Ìîñêâà. Honti L., 1984, Chrestomathia Ostiatica. Budapest, Tankönyvkiadó. Hoop, H. de, 1993, Case configuration and noun phrase interpretation. Ph.D. tézisek. Groningen, University of Groningen. Hopper, P. J. (ed.), 1982, Tense - Aspect: Between Semantics & Pragmatics. Amsterdam. Horalek, K., 1967, Bevezetés a szláv nyelvtudományba. Budapest, Tankönyvkiadó. H. Tóth I., 1996, Bevezetés a szláv nyelvtudományba. Szeged, JATEPress. Hutterer M., 1986, A germán nyelvek. Budapest, Gondolat. Hutterer M., 1992, A gót nyelv. Grammatika, szövegek, szótár. Budapest, Tankönyvkiadó. Hutterer M., Mészáros Gy., 1967, A lovári cigány dialektus nyelvtana. MNyTK. 117. Iszacsenko – Èñà÷åíêî, À. Â., 1960, Ãðàììàòè÷åñêèé ñòðîé ðóññêîãî ÿçûêà â ñîïîñòàâëåíèè ñî ñëîâàöêèì. Ìîðôîëîãèÿ II. Bratislava, Pedagogické Nakladate¾stvo. Iszacsenko, A. V., 1968, Die russische Sprache der Gegenwart. 1. Formenlehre. München. Ivancsev – Èâàí÷åâ, Ñ., 1971, Ïðîáëåìè íà àñïåêòóàëíîñòà â ñëàâÿíñêèòå åçèöè. Ñîôèÿ, Èçäàòåëñòâî íà áúëãàðñêàòà àêàäåìèÿ íà íàóêèòå. Ivanov – Èâàíîâ, Â. Â., 1983, Èñòîðè÷åñêàÿ ãðàììàòèêà ðóññêîãî ÿçûêà. Ìîñêâà, Ïðîñâÿùåíèå. Jacobsson, G., 1951, Le suffixe verbal -n¯- en slave. Göteborg, k. n. Jadrov – ßäðîâ, Ì., 1997, Ìîðôîëîãè÷åñêàÿ êàòåãîðèÿ âèäà è íóëåâûå îáúåêòû ãëàãîëà. In: ×åðòêîâà, Ì. Þ. (îòâ. ðåä.), Òðóäû àñïåêòîëîãè÷åñêîãî ñåìèíàðà ôèëîëîãè÷åñêîãî ôàêóëüòåòà ÌÃÓ èì. Ì. Â. Ëîìîíîñîâà. ò. 2. Ìîñêâà, 221–236. Jakobson, R., 1971, Shifters, Verbal Categories and the Russian Verb. Harvard University, Department of Slavic Languages and Literatures, 1–12. Janakieva – ßíàêèåâà, È. Â., 1977, Ñèñòåìà ñïðÿãàåìûõ ãëàãîëüíûõ ôîðì â ÿçûêå äåëîâîé è áûòîâîé ïèñüìåííîñòè äðåâíåðóññêîãî Ñåâåðî-Çàïàäà ÕI–ÕIII ââ. ÀÊÄ. Ìîñêâà. Jarceva – ßðöåâà, Í. Í. (îòâ. ðåä.), 1990, Ëèíãâèñòè÷åñêèé ýíöèêëîïåäè÷åñêèé ñëîâàðü. Ìîñêâà, Ñîâåòñêàÿ ýíöèêëîïåäèÿ. Jászay L., 1984, Âèäîâàÿ ïàðà ïî îòíîøåíèþ ê ëåêñåìå. Studia Russica VII. Jászay L., 1993, Ëåêöèè ïî ãëàãîëüíîìó âèäó. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Jászay, L., 1997a, Îòâåòû íà âîïðîñû àíêåòû àñïåêòîëîãè÷åñêîãî ñåìèíàðà ôèëîëîãè÷åñêîãî ôàêóëüòåòà ÌÃÓ ò. 1. Ìîñêâà, 230–233. Jászay L., 1997b, Nomina actionis és az aspektualitás a németben. In: Polyák I. (szerk.), Hetedik Országos Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia. Budapest, 1997. ápr. 3–5. I. köt. Budapest, Külkereskedelmi Fõiskola, 50–52. Jászay L., 1998, Ñåìàíòèêà âèäà è ïðîáëåìû åãî èçó÷åíèÿ. Habilitációs értekezés. Budapest. Jászay, L., Tóth L., 1987, Az orosz igeaspektusról – magyar szemmel. Budapest, Tankönyvkiadó. Jászó A., 1994, A magyar nyelv könyve. Budapest, Trezor Kiadó. Jespersen, O., 1924, The Philosophy of Grammar. London, k. n. Je¿owa, M., 1993, Praeterita proste w Kodeksie Mariañskim (w porównaniu z formami tekstu greckiego). In: Stanislaw Dziechciaruk (red.), Badania nad czasownikiem w jêzykach s³owiañskich. Typologia i konfrontacja. Warszawa, Wydawnictwa Uniwersytetu Warszawskiego, 14–71. J. Soltész K., 1959, Az õsi magyar igekötõk. Budapest, Akadémiai Kiadó. Jung, W., 1982, Grammatik der deutschen Sprache. Leipzig, VEB Bibliographisches Institut.

203

Jusmanov – Þøìàíîâ, Í. Â., 1935, Êðàòêàÿ ãðàììàòèêà õàóñà. Ñòåêëîãðàôèÿ Ëåí. ãîñ. óíèâåðñèòåòà. Ëèíãâèñòí÷åñêèé ôàêóëüòåò. Ëåíèíãðàä. Kaipio, C., 1977, 201 Polish verbs fully conjugated in all the senses. Barron’s Educational series. New York – London–Toronto, Inc. Woodbury. Kaleta, Z., 1995, Gramatyka jêzyka polskiego dla cudzoziemców. Kraków, Uniwersytet Jagielloñski. Kálmán B., 1977, Nyelvjárásaink. Budapest, Tankönyvkiadó. Ka³u¿a, H., 1978, Czas jêzykowy i pozajêzykowy w jêzyku polskim i angielskim. Studia Linguistica IV. Wroc³aw. Kangaasma-Minn, E., 1983, Tense, aspect, and aktionsarten in Finno-Ugrian. In: De Groot, C., Tommola, H. (eds), Aspect Bound. Dordrecht, Floris. Kaplan, D., 1979, On the logic of demonstratives. Journal of Philosophical Logic 8. Karcevszkij – Êàðöåâñêèé, Ñ., 1962, Ñèñòåìà ðóññêîãî ãëàãîëà. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû, 218–230. Karlsson, F., 1982, Finnische Grammatik. Hamburg. Karolak, S., 1995, Ïîíÿòèéíàÿ è âèäîâàÿ ñòðóêòóðà ãëàãîëà. In: Karolak, S. (red.), Ñåìàíòèêà è ñòðóêòóðà ãëàãîëüíîãî âèäà. I. Kraków, Wydawnictwo Naukowe WSP. Karolak, S., 1996, O semantyce aspektu (w dwudziest¹ rocznicê publikacji rozprawy F. Antinucciego i L. Gerbert „Semantyka aspektu czasownikowego”). Bulletin de la Société Polonaise de Linguistique. facs. L II. Karolak, S., 1998, Ê âîïðîñó î òèïîëîãèè âèäà â ñëàâÿíñêèõ è ðîìàíñêèõ ÿçûêàõ. In: ×åðòêîâà, Ì. Þ. (îòâ. ðåä.), Òèïîëîãèÿ âèäà. Ïðîáëåìû, ïîèñêè, ðåøåíèÿ. Studia Philologica, ÌÃÓ èì. Ì. Â. Ëîìîíîñîâà. Øêîëà. Ìîñêâà. K¹tny, A., 1994, Zu ausgewählten Aktionsarten im Polnischen und deren Entsprechungen im Deutschen. Rzeszów, Wydawnictwo Wy¿szej Szko³y Pedagogicznej. Kerényi G., Szabó D., Varsányi I., 1968, Lengyel nyelvkönyv. Budapest, Tankönyvkiadó. Kiefer F., 1983, Az elõfeltevések elmélete. Budapest, Akadémiai Kiadó. Kiefer F., 1991a, Diakrónia a szinkróniában. In: Hajdú M., Kiss J. (szerk.), Emlékkönyv Benkõ Loránd hetvenedik születésnapjára. Budapest, ELTE, Magyar Nyelvi Tanszék, 342–347. Kiefer F., 1991b, A progresszív aspektus a magyarban. Magyar Nyelv LXXXVII. évf. 2., 257– 277. Kiefer F., 1992, Az aspektus és a mondat szerkezete. In: Kiefer F. (szerk.), Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Budapest, Akadémiai Kiadó, 799–886. Kiefer F., 1994, A mondat idõbeli szerkezete. Magyar Nyelv XC. évf. 3., 264–275. Kiefer F., 1996, Az igeaspektus areális-tipológiai szempontból. Magyar Nyelv XCII. évf. 3., 257– 268. Kiparsky, V., 1967, Russische historische Grammatik. Band II. Heidelberg, Carl Winter. Kippasto, A., Nagy J., 1995, Észt nyelvkönyv. Miskolc, Bíbor Kiadó. Kiss S., 1990, Újszövetségi görög–magyar szómagyarázat. Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóósztálya. Kiss T., 1997, Szempontok és adalékok a magyar szleng kutatásához. In: Kiss T. (szerk.), A szlengkutatás útjai és lehetõségei. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 237–294. Klemensiewicz, Z., 1951, Próba charakterystyki dwu naczelnych funkcji przedrostka w polskim czasowniku. Sprawozdania z posiedzeñ i czynnoœci Polskiej Akademii Umiejêtnoœci 52. Klemensiewicz, Z., 1960, Podstawowe wiadomoœci z gramatyki jêzyka polskiego. Warszawa. Klemensiewicz, Z., 1961, Historia jêzyka polskiego. Czêœæ I. Doba staropolska. Warszawa, PWN. Klemensiewicz, Z., Lehr-Sp³awiñski, T., Urbañczyk, S., 1955, Gramatyka historyczna jêzyka polskiego. Warszawa, PWN. Klimonov – Êëèìîíîâ, Â. Ä., 1997, Àñïåêòóàëüíûå êëàññû è èõ ãðàììàòè÷åñêàÿ ñåìàíòèêà. In: Karolak, S. (red.), Ñåìàíòèêà è ñòðóêòóðà ñëàâÿíñêîãî âèäà II. Kraków, Wydawnictwo Naukowe WSP, 111–125. Klingenheben, A., 1929, Die Tempora Westafrikas und die Semitischen Tempora. Zeitschrift für Eingeborenen Sprachen. Bd. XIX. H. 4.

204

Klobukov – Êëîáóêîâ, Å. Â., 1979, Ê âîïðîñó î ãðàíèöàõ ïàðàäèãìû ðóññêîãî ñëîâà. In: ÂÐß âûï. 2. Ìîñêâà. Koneszki – Êîíåñêè, Á., 1954, Ãðàìàòèêà íà ìàêåäîíñêèîò ëèòåðàòóðåí àçèê. Äåë II. Ñêîïjå, Êóëòóðà. Kopeèný, F., 1962a, Îñíîâû ÷åøñêîãî ñèíòàêñèñà. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñðàííîé ëèòåðàòóðû, 197–210. Kopeèný, F., 1962b, Slovesný vid v èeštinì. Praha, Nakladatelství ÈSAV. Korcsmáros, V., 1983, Definiteness as semantic content and its realisation in grammatical form. Studia Uralo-Altaica. Szeged. Koschmieder, E., 1929, Zeitbezug und Sprache. Ein Beitrag zur Aspekt- und Tempusfrage. Leipzig–Berlin, k. n. Koschmieder, E., 1934, Nauka o aspektach czasownika polskiego w zarysie. Próba syntezy. Wilno, Wydzial i Towarzystwo przyjaciól nauk w Wilnie, t(om) V. z(eszyt) 2. Koschmieder, E., 1953, Das türkische Verbum und der slavische Verbalaspekt. Münchener Beiträge zur Slavenkunde. Festgabe für Paul Diels. Veröffentlichungen des Osteuropa- Institutes. Bd. IV. München. Koschmieder, E., 1962, O÷eðê íàóêè o âèäàõ ïoëüñêîãî ãëàãîëà. Oïûò ñèíòåça. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû, 105–167. Kovács J., Lázár A. P., Merrick, M., 1994, A–Z Angol nyelvtan Lexikon. Budapest, Corvina. Köhler, F. H., 1975, Zwischensprachlichen Interferenzen. Tübingen, Eberhard-Karls-Universität. König, W., 1998, dtv-Atlas der deutschen Sprache. München, Deutscher Taschenbuch Verlag. Kövecses Z., 1996, Az amerikai angol. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó. Kølln, H., 1962, Ïðîèñõîæäåíèå ñëàâÿíñêîãî ãëàãîëüíîãî âèäà. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû, 280–286. Krahe, H., 1959, Sprachliche Aufgliederung und Sprachbewegungen in Alteuropa. Wiesbaden. Kratzel, G., 1971, Grundzüge des Aspektgebrauches in der russischen Sprache der Gegenwart. Hamburg. Krause, M., 1987, Sémantique et syntaxe des préverbes en gotique. Tézisek. Paris, Paris-Sorbonne IV. Kreisberg, A., 1980, Kategorie czasu i aspektu w jêzyku polskim i w³oskim. Ossolineum, PAN, Komitet Neofilologiczny. Krejnovics – Êðåéíîâè÷, Å. À., 1958, Þêàãèðñêèé ÿçûê. Ìîñêâà–Ëåíèíãðàä. Krékits J., 1982, Lexikai és grammatikai jelentésváltozások az elõképzõs temporatív-terminatív orosz igékben. Kandidátusi disszertáció tézisei. Szeged. Krékits J., 1993, Ïîáóäèòåëüíûå ïåðôîðìàòèâíûå âûñêàçûâàíèÿ. Szeged, JGYTF Kiadó. Kuca³a, M., 1966, Rozwój iteratiwów dokonanych w jêzyku polskim. Z. N. im. Ossoliñskich. Wroc³aw–Warszawa–Kraków, Wydawnictwo PAN. Kuhnert, H. P., 1984, Aspekt, Aktionsart, Tempus. Tübingen, Eberhard-Karls-Universität. Kuiper, F. B. J., 1937, Die indogermanischen Nasalpräsentia. Amsterdam, k. n. Kury³owicz, J., 1929, La genese d’aspect verbaux slaves. Prace Filologiczne XIV. Kury³owicz, J., 1932, Pochodzenie s³owiañskich aspektów czasownikowych. In: Sborník prací I. Sjezdu slovanských filologù v Praze. Praha. Kury³owicz, J., 1949, Le système verbal du sémitique. Bulletin de la Société de Linguistique de Paris. fasc. 1. Kury³owicz, J., 1964, The Inflectional Categories of Indo-European. Heidelberg. Kury³owicz, J., 1972, Miejsce aspektu w systemie konjugacyjnym. In: Symbolae Polonicae in honorem Stanislai Jod³owski. Wroc³aw. Kurzowa, Z., 1997, Tackling Polish Verbs. Kraków, Wydawnictwo Baran i Suszczyñski Realbund. Lang, E., 1989, Primärer Orientierungsraum und inhärentes Proportionsschema. In: Habel, C. et al. (szerk.), Raumkonzepte in Verstehensprozessen. Tübingen, Niemeyer, 150–173.

205

Langacker, R. W., 1972, Fundamentals of Linguistic Analysis. New York – Chicago. Larsson, L. G., 1983, Studien zum Partitivgebrauch in den ostseefinnischen Sprachen. Acta Universitatis Upsaliensis. Studia Uralica et Altaica Upsaliensia 15. Uppsala. £aziñski, M., 1995, O pojêciu perfectivów tantum i ró¿nych kryteriach ich wydzielania. Poradnik Jêzykowy 5–6. Lehmann, V., 1984, Russischer Aspekt und sowjetische Aspektforschung. In: Jachnow, H. (Hrsg.), Handbuch des Russisten. Wiesbaden. Leinonen, M., 1983, Narrative implications of aspect in Russian and in Finnish. In: De Groot, C., Tommola, H. (eds), Aspect Bound. Dordrecht, Floris. Leiss, E., 1991, Grammatische Kategorien und sprachlicher Wandel: Erklärung des Genitivschwunds im Deutschen. In: Bahrner, W., Schildt, J., Viehweger D. (eds), Proceedings of the 14th International Congress of Linguists. Teil II. Berlin, Humboldt Universität, 1406–1409. Leiss, E., 1994, Die Entstehung des Artikels im Deutschen. Sprachwissenschaft. Lenga, G., 1976, Zur Kontextdeterminierung des Verbalaspekts im modernen Polnisch. München. Linde-Usiekniewicz, J., 1987, Polska strona bierna jako z³o¿ona forma czasownikowa. Poradnik Jêzykowy 8. Litvinov,V. P., Radcsenko V. I., 1990, Doppelte Perfektformen in der deutschen Literatursprache. Monographieprospekt. Leningrad, Nauka. £uszczyk, S., Schulz, A., Wawrzyniak, Z.. 1986. Gramatyka jêzyka niemieckiego. Warszawa. Lyons, J.. 1969, Introduction to Theoretical Linguistics. Cambridge, Cambridge University Press. Machek, V., 1938, Die Herkunft des n¯- Stammes in der Slavischen II. Verbalklasse. ZfsPh 15., 85–92. Machek, V., 1958, Sur l’origine des aspects verbaux en slave. In: IV. ÌÑÑ, «Ñëàâÿíñêàÿ ôèëîëîãèÿ» III. Moszkva, 38–57. Marchand, H., 1962, Îá îäíîì âîïðîñå èç îáëàñòè âèäà. (Ñðàâíåíèå àíãëèéñêîé ïðîãðåññèâíîé ôîðìû ñ èòàëüÿíñêîé è èñïàíñêîé. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû, 355–364. Marcjanik, M., 1987, Zwi¹zek aspektu ze znaczeniem czasownika (na przyk³adzie czasowników adresatywnych). Jêzyk Polski 3–5. Martinet, A., 1962, A Functional View of Language. Oxford, Oxford University Press. Maszlov – Ìàñëîâ, Þ. Ñ., 1954, Èìïåðôåêò ãëàãîëîâ ñîâåðøåííîãî âèäà â ñëàâÿíñêèõ ÿçûêàõ. In: Âîïðîñû ñëàâÿíñêîãî ÿçûêîçíàíèÿ. âûï. 1. Ìîñêâà. Maszlov – Ìàñëîâ, Þ. Ñ., 1957, Ãëàãîëüíûé âèä â ñîâðåìåííîì áîëãàðñêîì ÿçûêå. Doktori disszertáció. Ìîñêâà. Maszlov – Ìàñëîâ, Þ. Ñ., 1958, Ðîëü òàê íàçûâàåìîé ïåðôåêòèâàöèè è èìïåðôåêòèâàöèè â ïðîöåññå âîçíèêíîâåíèÿ ñëàâÿíñêîãî ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà. Maszlov J. S., 1959a, Zur Entstehungsgeschichte des slavischen Verbalaspektes. Zeitschrift für Slavistik. Bd. IV. Heft 4. Maszlov – Ìàñëîâ, Þ. Ñ., 1959b, Êàòåãîðèÿ ïðåäåëüíîñòè/íåïðåäåëüíîñòè ãëàãîëüíîãî äåéñòâèÿ â ãîòñêîì ÿçûêå. Âîïðîñû ÿçûêîçíàíèÿ ¹ 5, 69–80. Maszlov – Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), 1962, Âînðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ñáîðíèê. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû. Maszlov – Ìàñëîâ, Þ. Ñ., 1963, Ìîðôîëîãèÿ ãëàãîëüíîãî âèäà â ñîâðåìåííîì áîëãàðñêîì ëèòåðàòóðíîì ÿçûêå. Ëåíèíãðàä. Maszlov – Ìàñëîâ, Þ. Ñ., 1984, Î÷åðêè ïî àñïåêòîëîãèè. Ëåíèíãðàä. Mazur – Ìàçóð, Þ. Í., 1954, Êðàòêèé î÷åðê ãðàììàòèêè ñîâðåìåííîãî êîðåéñêîãî ÿçûêà. (Ðóññêî-êîðåéñêèé ñëîâàðü). Ìîñêâà. Mêdak, S., 1997, S³ownik form koniugacyjnych czasowników polskich. Kraków, Universitas. Mehlig, H. R., 1985, Ñåìàíòèêà ïðåäëîæåíèÿ è ñåìàíòèêà âèäà â ðóññêîì ÿçûêå (ê êëàññèôèêàöèè ãëàãîëîâ Çèíî Âåíäëåðà). In: Íîâîå â çàðóáåæíîé ëèíãâèñòèêå XV. Ìîñêâà.

206

Melcsuk, I., 1994, Cours de morphologie generale. Vol. II Deuxieme partie: Significations morphologiques. Montréal, Les Presses de l’Université de Montréal, CNRS Éditions. Mervel, F., 1992, Rendszeres svéd nyelvtan. Budapest, Akadémiai Kiadó. Milewski, T., 1939, O genezie aspektów slowianskich. Rocznik slawistyczny XV. Milewski, T., 1976, Jêzykoznawstwo. Warszawa, PWN. Mirowicz, A., 1935, Die Aspektfrage im Gotischen. Wilno, k. n. Mirowicz, A., 1959, Miejsce aspektu w systemie morfologicznym czasownika. Biuletyn Polskiego Towarzystwa Jêzykoznawczego XVIII. Mischlich, A., 1906, Wörterbuch der Haussa Sprache. Lehrbücher des Seminars für Orientalische Sprachen. Bd. XX., h. n., k. n. Montague, R., 1970, English as a Formal Language. In: Visentini, B. et al. (red.), Linguaggi nella Societá e nella Technica. Montague, R., 1974, Formal philosophy. Selected papers of Richard Montague. Ed. R. Thomason. New Haven, Yale University Press. Moravcsik, E., 1978, Reduplicative constructions. In: Greenberg, J. et al. (eds), Universals of human language. Mouton, The Hague-Paris. Morciniec, N., 1995, Zarys gramatyki niderlandzkiej. Wroc³aw, Wydawnictwo Uniwersytetu Wroc³awskiego. Mossé, F., 1956, Manuel de la langue gotique. Paris, Paris-Sorbonne. Mourek, V. E., 1890, Syntaxis gotských pøedložek. Praha, k. n. Myrkin, V., 1994, Zum Gebrauch des deutschen Präteritums. Deutsch als Fremdsprache 3. Nagórko, A., 1993, Czy s³owotwórstwo jest potrzebne w programie jêzyka polskiego dla cudzoziemców? Poradnik Jêzykowy 3. Noreen, A., 1962, Âèä. [Èç V òîìà êíèãè «íàø ÿçûê»]. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû. Nyekraszov – Íåêðàñîâ, Í. À., 1865, Î çíà÷åíèè ôîðì ðóññêîãî ãëàãîëà. Ìîñêâà, k. n. Nyemec, I., 1958, Genese slovanského systému vidového. Rozpravy Èeskoslovenské Akademie Vìd. R. 68. seš. 7. Praha. Nyomárkay I., 1999, A bécsi grammatikák és a közép-európai nyelvtanok. Magyar Nyelvõr 123. évf. 1. Oberlan, E., 1991, Aspekt w czasownikach przestrzennych. In: £apicz, Cz. (red.), Polszczyzna dawna i wspó³czesna. Materia³y ogólnopolskich konferencji jêzykoznawczych. Toruñ, Towarzystwo Mi³oœników Jêzyka Polskiego, 93–103. Olderogge – Îëüäåðîããå, Ä. À., 1937, Îïðåäåëåíèå âðåìåíè è ïðîñòðàíñòâà â ÿçûêàõ áàíòó. Ñá. ïàìÿòè Áîãîðàçà. Ìîñêâà, k. n. Palmeos, P., 1982, Eesti keele grammatika II. Neljas vihik Kaassõna. Tartu, TRÜ. Papp F., 1979, Könyv az orosz nyelvrõl. Budapest, Gondolat. Parks, D. R., 1976, A grammar of Pawnee. Garland Studies in America. Pátrovics P., 1995, Kompenzációs tendenciák az orosz és a lengyel aspektus viszonylatában. In: Bañczerowski, J. (szerk.), Polono-Hungarica 7. Budapest, ELTE Lengyel Filológiai Tanszék, 108–111. Pátrovics, P., 1997, Einige Probleme der Aspekt- und Aktionsartreferenz zwischen dem Deutschen und Polnischen. In: Bañczerowski, J. (szerk.) Hungaro-Slavica. Studia in honorem Stephani Nyomárkay. Budapest, ELTE Szláv Tanszékcsoportja, 245–252. Pátrovics P., 1998a, Beszédaktusok – konverzációs stratégiák – kultúrák. Magyar Nyelvõr 122. évf. 2., 142–151. Pátrovics, P., 1998b, The category of aspect and its compensation in some non aspectual languages. In: Zoltán A. (szerk.), Nyelv - Stílus - Irodalom. Köszöntõ könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Budapest, ELTE BTK Keleti szláv és Balti Filológiai Tanszék, 447–451. Pátrovics, P., 1999, Èòåðàòèâíîñòü è âûðàæåíèå ïîâòîðÿåìîñòè â ïðîøëîì â ðóññêîì, óêðàèíñêîì è ïîëüñêîì ÿçûêàõ. In: Jászay L. et al. (szerk.) Studia Russica XVII. Budapest, 82–87.

207

Pátrovics, P., 2000a, Dokonanoœæ – niedokonanoœæ. Rola semantyki w zachowaniu siê korelatów aspektowych. In: Bañczerowski, J. (szerk.), Polono-Hungarica 8. Budapest, ELTE, Lengyel Filológiai Tanszék, 300–305. Pátrovics, P., 2000b, Problemy badania aspektu polskiego i wêgierskiego. In: Bañczerowski, J. (szerk.), Polono-Hungarica 8. Budapest, ELTE, Lengyel Filológiai Tanszék, 306–314. Pátrovics, P., 2000c, Aspekt – Kasus – Referentialität – Temporalität. Ihre Relation im Deutschen und in den slawischen Sprachen. In: Aspektualität in germanischen und slawischen Sprachen. Poznañ, Wydawnictwo UAM, 69–87. Paul, H., 1959, Deutsche Syntax. Halle/S. Paul, H., 1989, Mittelhochdeutsche Grammatik. Tübingen, Max Niemeyer Verlag. Paul, H., Wiehl, P., Grosse, S., 1989, Mittelhochdeutsche Grammatik. Tübingen, Max Niemeyer Verlag. Paulauskas, J., 1958, Veiksmažodžiø priešdëliø funkcijos dabartinëje lietuviø literatûrinëje kalboje. In: Òðóäû Èíñòèòóòà ëèòîâñêîãî ÿçûêà è ëèòåðàòóðû ÀÍ. Ëèòîâñêîé ÑÑÐ. ò. III. ÀÍ. Ëèòîâñêîé ÑÑÐ, Vilnius, 301–453. Pavszkij – Ïàâñêèé, Ã., 1850, Ôèëîëîãè÷åñêèå íàáëþäåíèÿ íàä ñîñòàâîì ðóññêîãî ÿçûêà. Ðàññóæäåíèå òðåòüå. Î ãëàãîëå. H. n., k. n. Pelc, J., 1964, Analiza logiczna czasów gramatycznych w ujêciu Jana Reichenbacha. Poradnik Jêzykowy 7., 296–305. Pete I., 1983, Az igeszemlélet, a cselekvés megvalósulásának foka, a cselekvés módja és minõsége a magyar nyelvben. Magyar Nyelv LXXIX. évf. 2., 137–149. Pete I., 1993, Az idõviszonyok szemantikai rendszere. Magyar Nyelv LXXXIX. évf. 4., 385–401. Pete I., 1994, Mondataspektus vagy igeszemlélet? Magyar Nyelvõr 118. évf. 2., 232–247. Pete I., 1998, Vannak-e felszólító performatív megnyilatkozások? Magyar Nyelv XCIV. évf. 4., 446–453. Péter M., 1980, A prágai iskola. In: Balázs J. (szerk.), Nyelvi rendszer és nyelvhasználat. Budapest. Péter M., 1991, Szórend és aspektualitás. In: Hajdú M., Kiss J. (szerk.), Emlékkönyv Benkõ Loránd hetvenedik születésnapjára. Budapest, ELTE Magyar Nyelvi Tanszék, 527–530. Petruhina – Ïåòðóõèíà, Å. Â., 2000, Àñïåêòóàëüíûå êàòåãîðèè ãëàãîëà â ðóññêîì ÿçûêå â ñîïîñòàâëåíèè ñ ÷åøñêèì, ñëîâàöêèì, ïîëüñêèì è áîëãàðñêèì ÿçûêàìè. Ìîñêâà, ÌÃÓ Èçäàòåëüñòâî Ìîñêîâñêîãî Óíèâåðñèòåòà. Pickett, V. B., 1953, Isthmus Zapotec verb analysis I–II. IJAL 19, 21. Piernikarski, C., 1968, Typy opozycji aspektowych jêzyka polskiego na tle s³owiañskim. Wroc³aw, Wydawnictwo UW. Pilscsikova – Ïèëüùèêîâà, Í., 1957, Ãëàãîëüíàÿ ñèñòåìà ÿçûêà õàóñà. Î ñîîòíîøåíèè âèäà è âðåìåíè. Warszawa, PAN. Plungjan – Ïëóíãÿí, Â. À., 1997, Âèä è òèïîëîãèÿ ãëàãîëüíûõ ñèñòåì. In: ×åðòêîâà, Ì. Þ. (îòâ. ðåä.), Òðóäû àñïåêòîëîãè÷åñêîãî ñåìèíàðà ôèëîëîãè÷åñêîãî ôàêóëüòåòà ÌÃÓ èì. Ì. Â. Ëîìîíîñîâà. ò. 1. Ìîñêâà, 173–190. Polañski, K. (red.), 1995, Encyklopedia jêzykoznawstwa ogólnego. Z. N. im. Ossoliñskich. Wroc³aw–Warszawa–Kraków. Potebnya – Ïîòåáíÿ, À. À., 1941, Èç çàïèñîê ïî ðóññêîé ãðàììàòèêå. ò. IV. Ìîñêâà– Ëåíèíãðàä, k. n. Poultney, J. W., 1937, The Distribution of the Nasal-Infixing Presents. Lg. 13. Przy³ubscy, E. i F., 1987, Jêzyk polski na co dzieñ. Warszawa, Wiedza Powszechna. Pupinyin – Ïóïûíèí, Þ. À., 1990, Ôóíêöèîíàëüíûå àñïåêòû ãðàììàòèêè ðóññêîãî ÿçûêà: âçàèìîñâÿçè ãðàììàòè÷åñêèõ êàòåãîðèé. Ëåíèíãðàä. Pupinyin – Ïóïûíèí, Þ. À., 1995, Âçàèìíûå ñâÿçû ãðàììàòè÷åñêèõ êàòåãîðèé âèäà è çàëîãà â ðóññêîì ÿçûêå. In: Karolak, S. (red.), Ñåìàíòèêà è ñòðóêòóðà ñëàâÿíñêîãî âèäà. I. Kraków, Wydawnictwo Naukowe WSP, 159–174.

208

Pusztay J., 1990, Nyelvek bölcsõjénél. Budapest, Akadémiai Kiadó. Puzynina, J., 1966, O pojêciu potencjalnych formacji s³owotwórczych. Poradnik Jêzykowy 18., 329–338. Raith, J., 1931, Die englischen Nasalverba. Leipzig, k. n. Rasszudova, O. P., 1984, Aspectual usage in modern Russian. Ìîñêâà, Ðóññêèé ÿçûê. Razmuszen – Ðàçìóñåí, Ë., 1891, Î ãëàãîëüíûõ âðåìåíàõ è îá îòíîøåíèè èõ ê âèäàì â ðóññêîì, íåìåöêîì è ôðàíöóçñêîì ÿçûêàõ. ÆÌÍÏ. Regnell, C. G., 1944, Über den Ursprung des slavischen Verbalaspektes. Bölcsészdoktori disszertáció. Lund. Reichenbach, H., 1948, Elements of Symbolic Logic. Chapter VII.: Analysis of Conversational Language; The Tenses of verbs. New York, The Macmillan Company. Renicke, H., 1950, Die Theorie der Aspekte und Aktionsarten. Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur 72. Ritter, E., Rosen, S. Th., 1994, Weak and strong predicates. Boston, Paper LSA. Robinson, C., 1954, Hausa Grammar. London, k. n. Rokoszowa, J., 1989, Czas a jêzyk. O asymetrii regu³ jêzykowych. Rozprawy habilitacyjne nr. 161. Kraków, Uniwersytet Jagielloñski. Rospond, S., 1979, Gramatyka historyczna jêzyka polskiego. Warszawa, PWN. Rostás-Farkas Gy., Karsai E., 1991, Cigány–magyar, magyar–cigány szótár. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Rot, S., 1986, Old English. Budapest, Tankönyvkiadó. Rudenko – Ðóäåíêî, Á., 1940, Ãðàììàòèêà ãðóçèíñêîãî ÿçûêà. Ìîñêâà, ÀÍ ÑÑÑÐ. Rundgren, F., 1959, Intensiv und Aspektkorrelation. Studien zur äthiopischen und akkadischen Verbalstammbildung. Uppsala, Uppsala Universitets Årsskrift. Safarewicz, J., 1938, Nowsze badania nad genez¹ aspektów s³owiañskich. Rocznik Slawistyczny XIV. Safarewicz, J., 1980, O aspekcie polskiego futurum. Jêzyk polski LX. Saloni, Z., 1987, Projet d’un «Bescherelle» polonais. Revue québécoise de linguistique. Problèmes de lexicographie en Amérique. Vol. 17. Nr. 2. Montréal, Université du Québec à Montréal. Saussure, F. de, 1978, Cours de lingustique générale. Paris. Schelesniker, H., 1959, Entstehung und Entwicklung des slavischen Aspektsystems. Die Welt der Slaven. Jg. IV. H. IV. Scherer, Ph., 1954, Aspect in Gothic. Lg 30. No. 2. Schooneveld, C. H. v., 1959, A semantic analysis of the Old Russian finite preterite system. S. Gravenhage „Slavistic printings and reprintings VII” Leiden University. Schön, J., 1882, Grammatical Sketch of the Hausa Language. Journal of hte Royal Asiatic Society. vol. XIV. Schreiber, W., 1904, Grammatik der Altgriechischen Sprache. Wien–Leipzig, Hartleben’s Verlag. Schrodt, R., 1992, Die Opposition von Objektsgenitiv und Objektsakkusativ in der deutschen Sprachgeschichte. Syntax oder Semantik oder beides? Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur 114/3., 361–394. Schrodt, R., 1994, Ist der Genitivverfall im deutschen überhaupt erklärbar? Szóbeli elõadás. Elhangzott: Stuttgartban 1994. dec. 16-án. Schuster, M., Schikkola, H., 1996, Das alte Wienerisch. Ein kulturgeschichtliches Wörterbuch. Wien, Deuticke. Schweikle, G., 1990, Germanisch-deutsche Sprachgeschichte im Überblick. Stuttgart, Verlag J. B. Metzler. Seidel, E., 1962, Î ôóíêöèÿõ ãëàãîëüíûõ âèäîâ. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû, 168–174. Sikorski, L., 1980, Polaryzacja polskiego systemu czasownikowego u uczniów niemieckich. Poradnik Jêzykowy 4., 187–192.

209

Sjoestedt, M. L., 1936, L’aspect verbal et les formations à affixe nasal en celtique. Paris, Sorbonne. Skulina, T., 1959, O aspekcie czasowników w s³owniku Jana M¹czyñskiego. Zeszyty Naukowe UAM w Poznaniu. Nr 23. S³oñski, S., 1926, Tak zwane perfectum w jêzykach s³owiañskich. Prace Filologiczne t. X. S³oñski, S., 1937, Funkcje prefiksów werbalnych w jêzyku staros³owiañskim (starobu³garskim). Warszawa, PWN. S³oñski, S., 1950, Gramatyka jêzyka staros³owiañskiego (starobu³garskiego). Warszawa, PAN. Œmiech, W., 1971, Funkcje aspektów czasownikowych we wspó³czesnym jêzyku ogólnopolskim. £ódŸ, Wyd. U£.. Sommerfeldt, K. E., Starke, G., 1984, Grammatisch-semantische Felder der deutschen Sprache der Gegenwart. Leipzig, LS. Sommerfeldt, K. E., Starke, G., 1992, Einführung in die Grammatik der deutschen Gegenwartssprache. Tübingen, Max Niemeyer Verlag. Sørensen, H. Ch., 1949, Aspect et temps en slave. Aarhus. Sørensen, H. Ch., 1973, Strukturen i Russisk. København. Stael, J. F. (ed.), 1973, A Reader on the Sanskrit Grammarians. Massachusets USA, The MIT Press. Staltmane, V., 1958, PriedeÜkl1a verbu veidiskaÜs nozIÜmes mûsdienu latviešu literaraÜjaÜ valodaÜ. Ðèãà, ÈÀÍ Ëàòâèéñêîé ÑÑÐ. Staltmane, V. 1960, Verbu veidi musdienu latviešu literarajaÜ valodaÜ. Latvijas PSR ZinaÜtn1u Akademija Valodas un literaturas instituta raksti. VII. RIÜgaÜ. Die Welt der Slaven 5. Stang, Ch., 1942, Das slavische und baltische Verbum. Oslo, Universitetsforlaget. Starke, G., 1979, Zur Dialektik von Tätigkeitsaspekt und Systemaspekt der Sprache. Potsdamer Forschungen. Reihe A. H. 35., 139–153. Stechnow, A. v., 1992, Intensionale Semantik eingeführt anhand der Temporalität. Arbeitspapier 40. Sprachwissenschaft. Univ. Konstanz. Stefañczyk, T. W., 1996, A mai lengyel nyelv leíró nyelvtana. I. rész. Alaktan. Debrecen, KLTE. Stender-Petersen, A., 1933–34. Î ôóíêöèÿõ ãëàãîëüíûõ ïðèñòàâîê â ðóññêîì ÿçûêå. Ê âîïðîñó î ìåòîäå. Slavia XII. Stieber, Z., 1979, Zarys gramatyki porównawczej jêzyków s³owiañskich. Warszawa, PAN. Stojiæeviæ, A., 1951, Çíà÷åœå àîðèñòà è èìïåðôåêòà ó öðïñêîõðâàòñêîì ¼åçèêó. Slovenska akademija znanosti in umetnosti. Razred za filološke in literarne vede. Dela 3. Ljubljana. Streitberg, W., 1891, Perfektive und imperfektive Aktionsart im Germanischen. PBB 15. Szeliscsev – Ñåëèùåâ, À. Ì., 1951, 1952, Ñòàðîñëàâÿíñåèé ÿçûê. I–II. Ìîñêâà, k. n. Szerebrennyikov – Ñåðåáðåííèêîâ, Á. À., 1960, Êàòåãîðèè âðåìåíè è âèäà â ôèííî-óãîðñêèõ ÿçûêàõ ïåðìñêîé è âîëæñêîé ãðóïï. Ìîñêâà. Szili K., 1985, Az igekötõ és az igekötõs ige mibenlétérõl. In: Éder Z. (szerk.), Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia körébõl 7. Budapest, ELTE BTK Központi Magyar Nyelvi Lektorátus. Szili K., 1988, Szabályok és szabálytalanságok a meg- igekötõ kapcsolódásában. (Az imperfektív– perfektív igepárok képzéséhez a magyarban.) Magyar Nyelvõr 112. évf., 348–357. Szili K., 1995, Az igekötõs igék képzésérõl. (Elméleti fejtegetések és gyakorlati vizsgálatok.) In: Éder Z. (szerk.), Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia körébõl 32. Budapest, ELTE BTK Központi Magyar Nyelvi Lektorátus. Szõke, L., 1997, Ñóäüáà àîðèñòà, èìïåðôåêòà è ïåðôåêòà â öåðêîâíîñëàâÿíñêîì ÿçûêå. Acta Academiae Pedagogicae Agriensis, Nova Series Tom. XXII. Sztankov – Ñòàíêîâ, Â., 1976, Êîíêóðåíöèÿ íà ãëàãîëíèòå âèäîâå â áúëãàðñêèÿ êíèæîâåí åçèê. Ñîôèÿ, Èçäàòåëñòâî íà Áúëãàðñêàòà Àêàäåìèÿ íà Íàóêèòå. Sztyeblin-Kamenszkij – Ñòåáëèí-Êàìåíñêèé, Ì. È., 1953, Èñòîðèÿ ñêàíäèíàâñêèõ ÿçûêîâ. Ìîñêâà–Ëåíèíãðàä, Èçäàòåëüñòâî Àêàäåìèè Íàóê ÑÑÑÐ.

210

Szulc, A., 1994, S³ownik dydaktyki jêzyków obcych. Warszawa, Wydawnictwo Naukowe PWN. Tamás L., 1978, Bevezetés az összehasonlító neolatin nyelvtudományba. Budapest, Tankönyvkiadó. Taylor, F. M., 1923, A Practical Hausa Grammar. Oxford, Oxford University Press. Tedesco, T., 1948, Slavic ne-Presents from older je- Presents. Language, Vol. XXIV. ¹ 4., 346– 387. Thelin, N. B., 1978, Towards a Theory of Aspect. Tense and Actionality in Slavic. Uppsala. Thelin, N. B., 1981, Àêöèîíàëíàòà ñåìàíòèêà íà ãëàãîëíàòà ïðåôèêñàöèÿ â ðóñêèÿ è áúëãàðñêèÿ åçèê â ñâåòëèíàòà íà åäíà êîìïîíåíòíà âèäîâà òåîðèÿ. Ðåâèçèÿ íà ïîíÿòèåòî „íà÷èí íà äåéñòâèå” Áúëãàðñêè åçèê nr. 31. Todorov, T., Ducrot, O., 1975, Enzyklopädisches Wörterbuch der Sprachwissenschaft. Frankfurt am Main. Tokarski, J., 1951, Czasowniki polskie. Warszawa, Wiedza Powszechna. Toporov – Òîïîðîâ, Í., 1958, Íîâåéøèå ðàáîòû â îáëàñòè èçó÷åíèÿ áàëòî-ñëàâÿíñêèõ ÿçûêîâûõ îòíîøåíèé. Âîïðîñû ñëàâÿíñêîãî ÿçûêîçíàíèÿ 3., 134–161. Tošoviæ, B., 1995, Stilistika glagola. Wuppertal, Lindenblatt. Turajeva – Òóðàåâà, Ç. ß., 1979, Êàòåãîðèÿ âðåìåíè. Âðåìÿ ãðàììàòè÷åñêîå è âðåìÿ õóäîæåñòâåííîå. Ìîñêâà, Âûñøàÿ øêîëà. Tyihomirova – Òèõîìèðîâà, Ò. Ñ., 1978, Ïîëüñêèé ÿçûê. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî Ìîñêîâñêîãî Óíèâåðñèòåòà. Tyihonov – Òèõîíîâ, À. Í., 1963, Ãëàãîëû ñ ÷èñòîâèäîâûìè ïðèñòàâêàìè â ñîâðåìåííîì ðóññêîì ÿçûêå. Kandidátusi disszertáció tézisei. Ìîñêâà. Tyihonov – Òèõîíîâ, À. Í., 1964, ×èñòîâèäîâûå ïðèñòàâêè â ñèñòåìå ðóññêîãî âèäîâîãî ôîðìîîáðàçîâàíèÿ. Âîïðîñû ÿçûêîçíàíèÿ I. Ìîñêâà Uljanov – Óëÿíîâ, Ã. Ê., 1895, Çíà÷åíèå ãëàãîëüíûõ îñíîâ â ëèòîâñêî – ñëàâÿíñêîì ÿçûêå. ÷. II. Âàðøàâà, k. n. Ullmer-Ehrich, V., 1977, Zur Syntax und Semantik von Substantivierungen im Deutschen. Kronberg. Uszpenszkij – Óñïåíñêèé, Á. À., 1988, Èñòîðèÿ ðóññêîãî ëèòåðàòóðíîãî ÿçûêà (XI–XVII ââ.). Kézirat. Budapest, Tankönyvkiadó. Uzonyi P., 1996, Rendszeres német nyelvtan. Budapest, Aula Kiadó. Vaillant, A., 1948, Manuel de vieux slave. I. Grammaire. Paris, k. n. Vargha Zs. J., 1992, Újszövetségi görög–magyar szótár. Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Vater, H., 1983, Zum deutschen Tempussystem. In: Askedal, J. O., Christensen, C., Finreng, A., Leibrukt, O., Festschrift für Laurit Saltveit zum 70. Geburtstag am 31. Dezember 1983. Oslo, Bergen. Vater, H., 1991, Einführung in die Zeit-Linguistik. Köln, Hürth/Gabel. Vater, H. (Hrsg.), 1997, Zu Tempus und Modus im Deutschen. Trier, WVT. Veith, W. H., 1971, Zum Terminus Feld in der Linguistik. Zeitschrift für Dialketologie und Linguistik 38. Vendler, Z., 1967, Verbs and times. In: Linguistics in philosophy. Ithaca, Cornell University Press. Vondrak, V., 1929, Vergleichende slavische Grammatik. Göttingen, k. n. Wacha B., 1976, Az igeaspektusról. Magyar Nyelv LXXII. évf. 1., 59–69. Wacha B., 1978, Az igés-szerkezeti aspektus kategóriája a magyarban. Bölcsészdoktori értekezés. Szombathely. Wacha B., 1983, Az „aspektualitás” és tanítása. Magyar Nyelvõr 107. évf. 2., 149–165. Wacha B., 1989, A folyamatos – nemfolyamatos szembenállásról. In: Telegdy Zs., Kiefer F. (szerk.), Általános Nyelvészeti Tanulmányok XVII. Budapest, Akadémiai Kiadó, 279–327. Wacha B., 1990, Milyen szinten kezdjük? Magyar Nyelv LXXXVI. évf., 31–54. Wacha B., 1994, A folyamatos szemlélet a magyarban. Kandidátusi értekezés tézisei. Budapest. Weber, H., 1999, Partizip Präsens und Partizip Perfekt im Deutschen – eine Aspektiopposition. In: Aspektualität in slawischen und germanischen Sprachen. Poznañ, Wydawnivtwo UAM, 109– 125.

211

Wehle, P., 1980, Sprechen Sie Wienerisch? Von Adaxl bis Zwutschkerl. Wien, Ueberreuter. Weinrich, H., 1994, Tempus. Besprochene und erzählte Welt. Stuttgart–Berlin–Köln, Verlag W. Kohlhammer. Westermann, D., 1911, Die Sprache der Hausa in Zentral-Afrika. Deutsche Kolonialsprachen. Bd. III. Berlin, k. n. Wexler, P., 1976, On the non-lexical expression of determinedness (with specisl reference to Russian and Finnish). Studia Linguistica 30., 34–67. Wierzchowski, J., 1960, Jednostka struktury jêzyka – wyraz. Biuletyn Polskiego Towarzystwa Jêzykowego XXVIII. Wijk, N. van, 1962, Î ïðîèñõîæäåíèè âèäîâ ñëàâÿíñêîãî ãëàãîëà. In: Ìàñëîâ, Þ. Ñ. (îòâ. ðåä.), Âîïðîñû ãëàãîëüíîãî âèäà. Ìîñêâà, Èçäàòåëüñòâî èíîñòðàííîé ëèòåðàòóðû, 238– 257. Wilczewska, K., 1993, Dwuaspektowoœæ czasowników w polszczyŸnie XVI. w. Jêzyk Polski 1–2. Zagorska-Brooks, M., 1975, Polish reference grammar. The Hague – Paris, Mouton. Zoltán A., 1996, A magyar–szláv érintkezések kezdetei és fázisai. Életünk 6–7., 634–648. Zsirmunszkij – Æèðìóíñêèé, Â., 1965, Èñòîðèÿ íåìåöêîãî ÿçûêà. Ìîñêâà, Âûñøàÿ øêîëà. Zsukovszkaja – Æóêîâñêàÿ, Ë. Ï., 1973, Ïîâòîðÿþùèåñÿ ÷òåíèÿ êàê ëèíãâèñòè÷åñêèé èñòî÷íèê. Âîñòî÷íîñëàâÿíñêèå ÿçûêè. Èñòî÷íèêè äëÿ èõ èçó÷åíèÿ. Ìîñêâà, Íàóêà, 73– 95.

Szótárak Drosdowski, G. (Hrsg.), 1989, Duden. Etymologie 7. Herkunftswörterbuch der deutschen Sprache. Mannheim–Leipzig–Wien–Zürich, Dudenverlag. Hoad, T. F. (ed.), 1993, The Concise Oxford Dictionary of English Etymology. Oxford, Oxford University Press. ÈÝÑÐß× – Èñòîðèêî-ýòèìîëîãè÷åñêèé ñëîâàðü ñîâðåìåííîãî ðóññêîãî ÿçûêà Ï. ß. ×åðíûõ. I–II. Ìîñêâà, 1993, Ðóññêèé ÿçûê. Kluge, F. (Hrsg.), 1989, Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. Berlin – New York, Walter de Gruyter. Langenscheidt – Langenscheidts Großwörterbuch. Deutsch als Fremdsprache. Hrsg. Jehle, G. et al. Berlin–München, 1998, Langenscheidt KG. MNyÉSz – A Magyar Nyelv Értelmezõ Szótára. Szerk. Bárczi G., Országh L. et al. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó. MSJP – Ma³y S³ownik Jêzyka Polskiego. Red. Tobol, E. Warszawa, 1995, Wydawnictwo Naukowe PWN. Pfeiffer, W. (Hrsg.), 1993, Etymologisches Wörterbuch des Deutschen. Berlin, Akademie Verlag. Pokorny, J. (Hrsg.), 1959, Indogermanisches etymologisches Wörterbuch. Bd. I. Bern–München. SJP – S³ownik Jêzyka Polskiego (Suplement). Red. Sobol, E. et al. Warszawa, 1993, Wydawnictwo Naukowe PWN. SJPL – S³ownik Jêzyka Polskiego przez M. Samuela Bogus³awa Lindego. III. Lwów, 1857, ZN. im. Ossoliñskich. SPP – S³ownik Poprawnej Polszczyzny. Red. Doroszewski, W. et al. Warszawa, 1994, Wydawnictwo Naukowe PWN. ÑÐßÎ – Ñëîâàðü Ðóññêîãî ßçûêà Ñ. È. Îæåãîâà. Oòâ. ðåä. Øâåäîâà, Í. Î. Ìîñêâà, 1989, Ðóññêèé ÿçûê. Wahrig – Wahrig Deutsches Wörterbuch. Hrsg. Wahrig-Burfeind, R. Gütersloh, 1994, Bertelsmann Lexikon Verlag.

212