Petrőczi Éva. szül.: Pécs, ápr. 7. író, költő, irodalomtörténész. (ÚMIL) S TUDIA C AROLIENSIA (X.)

STUDIA CAROLIENSIA

2009. 2-3. (X.)

153–164.

SOLTÉSZ MÁRTON HAGYOMÁNY ÉS ÖNPREZENTÁCIÓ POÉTIKAI TENDENCIÁI PETRŐCZI ÉVA LÍRÁJÁBAN „…mi sem áll közelebb a végzet asszonyához, mint egy kislány, csak azután ez elvész, a végzetes asszonyok visszamaradott kislányok, később, évek múltán csak fel kell hangolni: benne van a testben, bevésve, von Kopf bis Fuß, tetőtől talpig…” (Jean-Jacques Schuhl: Ingrid Caven) „Petrőczi Éva. szül.: Pécs, 1951. ápr. 7. író, költő, irodalomtörténész.” (ÚMIL)

Elméleti irodalmunk méltánytalanul elhanyagolt területe az alkotók egyfajta kompetencia-szempontú megközelítése. Már Nyilasy Balázs költészete 1 kapcsán vizsgálatra érdemesnek javasoltam alkotó művész, elméleti és történeti irodalmár, valamint tanár voltának kettős-hármas szellemi irányultságát. A téma bővebb kifejtését részemről elsősorban az akadályozta, hogy egyáltalán nem voltam biztos abban, e kérdés vajon feltétlenül az alkotáslélektan tárgyköréhez tartozik-e, hiányzott tehát a helyes megközelítésmód. Nem sokkal ezelőtt azonban a kérdés egy lehetséges teoretikus feloldására, illetve e jelenség értelmező megközelítésének (egy nem is feltétlenül szándékolt) példájára akadtam. A magyar irodalom történetei 2 körül kialakult párbeszéd egyik véleményalkotója, Thimár Attila írja a következőket: „Nagyon üdvös lenne, ha az irodalomtörténet szerzőinek valamelyes szépirodalmi munkássága is lenne (egy novelláskötet, verseskötet avagy legalább egy-egy esszékötet), mert ezek a művek részben bizonyíthatnák az érzékletes, szép írás művészetében való jártasságot.” 3 E gondolatokkal vezetném be Petrőczi Éva író, „versíró asszonyember” 4 , irodalomtörténész és sokak nagyrabecsülését élvező egyetemi oktató költészetét, egy olyan poézist, melyben a diszciplináris és a művészi úgy lép játékba egymással, hogy azt folytonosan a létkérdést boncoló, világbavetettségét diagnosztizáló, örökös önvizsgálatot végző individuum moderálja. Ha női lírikust vizsgálunk, úgy érzem, nem tekinthetünk el attól, amire a freudizmus fél épületét, a feminizmus a maga egészét építette – ez pedig a nőiség NYILASY Balázs, A fiatalember mindennapjai, Bp., Kozmosz Kiadó, 1977.; NYILASY Balázs, Rés és kaland, Bp., Magvető Kiadó, 1985. 2 A magyar irodalom történetei, szerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp., Gondolat Kiadó, 2007. 3 THIMÁR Attila, Hol maradt el Berzsenyi?, Kortárs, 2008, 9. sz., 73. 4 „a költő/nő szótól, homályos tojóstyúk-képzetek miatt mindmáig irtózom!” – írja Petrőczi a Donátus elején A hazatérés szavaiban. 1

Studia Caroliensia 2009. 2-3.

153

SOLTÉSZ MÁRTON

kérdése. De hogyan tudnék én, a – Kékesi Kun Árpád szavaival „az ezredvégi elméletektől megfertőzött” 5 – férfi kritikus legitim sorokban méltatni egy női lírát – jelenleg talán ez a módszertani fátum fenyeget. Nem gondolom, hogy van egy specifikusan női nyelv, ahogyan azt sem, hogy a nőiség pusztán a férfi hiánya volna; mégis osztom Helene Cixous csodálatát, amelyet Joyce és Jenet iránt érez, amiért azok antifallocentrikus szövegeket hoznak létre 6 – az A. R. naplójából 7 mentén pedig itt kapcsolnám be a már említett Nyilasy Balázst e tematikába. Egy 2007-es interjúban Petrőczi Éva a következőket mondta: „Nem foglalkoztam én témáimmal nőszempontból, a Teremtő foglalkozott velem mint nővel, nem volt itt semmiféle „programzene” részemről. Első kötetem megjelenésekor írta rólam Nyilasy Balázs vagy Tarján Tamás: P. É. szeret nő lenni, távol áll tőle a férfias léttér követelése. – Így igaz, követelek én nőként is épp elég létteret, pontosabban: nem követelem ezt a teret, csak betöltöm, írott és mondott szavakkal, temperamentummal, szenvedéllyel.” 8 Ha tehát másra nem is, arra mindenképp ösztönöz a feminizmus szellemi tapasztalata, hogy valamiképp felülvizsgáljam a női beszéd(mód) társadalmi és egyéni szerepét, s ezért kutatni kezdjem stiláris és pánszemiotikai jegyeit. Kristeva még nem tartotta szükségesnek, hogy a nők alternatív diskurzust kezdeményezzenek (célként csupán a férfidominancia tagadását jelölte meg), mégis, a nőiség líráját – egyébként már a feminizmus első szikráit megelőzve, pontosabban a kezdetektől – tekinthetjük ilyen funkcionálisan kettős formának. Petrőczi költészetében éppen ezt a kettős lehetőségben leledző szóművészetet követhetjük végig Évától Éváig. Egyfelől a „tojóstyúk-képzet” elutasításában egyfajta önállósodó, szociális lehorgonyzottságából felszabaduló poézis ez, ugyanakkor pedig olyan kétségtelen asszony-líra, mely tematikájában, érzelmiségében és gondolatiságában a kendőzetlen nőiség programját bontakoztatja ki. Jól példázza ezt a Féltékeny sorok 9 – e tanulmányom egyik ihlető költeménye –, mely valami eleddig ismeretlen babérra tör: expresszív, vallomásos őszinteségével mély hangulati-lelki tartalmat sugall; e sugallatot pedig csak egyféleképp jellemezhetem: ’elevenünkbe vág’. Kissé elüt ez a hagyományos impresszionábilis lélek (mondjuk Áprily Lajos) alkotásmódjától, de a hiperrealizmustól, az objektiváló személyességtől is. Mert ez egy igazán szubjektív líra terméke, még ha egy fénykép

5 „… az olvasót, aki az ezredvégi elmélet, többek között a dekonstrukció, hermeneutika és recepcióesztétika, szemiotika, pszichoanalízis, feminizmus(ok), a nemi szerepeket tárgyaló és posztkoloniális, valamint kulturális stúdiumok egyes felismeréseitől megfertőzve próbálja körülírni saját értelmezői pozícióját.” KÉKESI KUN Árpád, Tükörképek lázadása, Bp., József Attila Kör – Kijárat Kiadó, 1998, 5. 6 Ann Rosalind JONES, A test írása: a l’ecriture feminine megértése felé = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla, SZAMOSI Getrud, SÁRI László, Bp., Osiris Kiadó, 2002, 491-502. 7 NYILASY Balázs, A. R. naplójából = NY. B., Rés és kaland, Bp., Magvető Kiadó, 1985, 27. 8 PETRŐCZI Éva, „Nemem méltóságát a teremtőtől kaptam…” (Bodó Márta interjúja), Korunk, 2007, 3.sz.; Az interneten: http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2736.html 9 PETRŐCZI; 2004, 100.

154


H AGYOMÁNY

ÉS ÖNPREZENTÁCIÓ POÉTIKAI TENDENCIÁI

P ETRŐCZI É VA

LÍRÁJÁBAN

köré rendeződik is, mely egyfajta objektív mimézis (vagy az objektív mimézisének 10 ) eredménye. A lírikus lelkét a saját ifjúkori portréja előtti férfibókok izgatják fel újra és újra, majd mindezt saját temporalitás-tapasztalata növeli szorongássá. Így kísért mindannyiunkat önmagunk fata morganája, s nyilván a líra lesz vizuális (el)változásunk egyik szakavatott krónikásává 11 – mégpedig leginkább a női líra.

Senki női teremtmény irigye nem vagyok én, egyedül csak ő az, akit augusztusi, halványbarna bőréből kirázni volna ma kedvem, méghozzá rettenetes, szálanként gyomlálgatnám kifelé nap-cirmos, rövidre nyesett tollazatát; megküzdenem egyedül vele nem sikerülhet: tizenhét esztendőske bamba magammal, merthogy elhalászni előlem minden sóvárogva kívánt bókot mit-se-tudó mosollyal tartja jogának. (Féltékeny sorok) * A poetessa első kötete, A Heléna bálja jelentős visszhangot váltott ki. 12 Kenyeres Zoltán például az Osszáriumot 13 vizsgálta, azt a négysorost, melyben a költő ars poe10 Gadamer írja egyhelyütt, hogy „a művészet mindig mimézis, azaz ábrázol valamit. Csak nem szabad ezt félreérteni és úgy gondolni, hogy ez az ábrázolt valami más módon is megfogható volna és „jelen” lenne, s nem csak az ábrázolásnak ezen a beszédes módján” illetve hogy a „fénykép vagy hanglemez reprodukció, de nem reprezentáció”. Majd felteszi a kérdést: „Mi az, ami a műalkotásban jelen van, ellentétben a korlátlanul előállítható másolatokkal?” Hans-Georg GADAMER, A szép aktualitása = H-G. G., A szép aktualitása, Bp., T-Twins Kiadó, 1994, 11-85. A gadameri posztulátum a fénykép reprezentáns-voltának tagadásáról (bár csak egy pillanatra) éppen e vers kapcsán látszik feloldódni, hiszen itt valami olyasmiről van szó, melyet a kép csak a lírai én számára rögzít, valami megfoghatatlanról, ami nincs jelen másképp, csak a lírai ábrázolás e beszédes módján. 11 Az intermedialitás kérdése mentén ma gyakran felvetődik az objektív (mint a vizuális művészet lencséje) és a líra (vizualitás és verbalitás) kapcsolata. (A színházban textualitás és teatralitás: KÉKESI KUN, i.m.) Ezek közül kiemelném Kappanyos írását (KAPPANYOS András, Az objektív lírája, Alföld, 2009, 6. sz., 54-59.), továbbá Németh István képfilozófiai munkáját, melyben leginkább Jacob de BACKER A látás allegóriája című festményével közelíthetünk az említett Petrőczi-vershez (NÉMETH István, Az élet csalfa tükrei, Bp., Typotex Kiadó, 2008.). 12 Kenyeres Zoltán és Alföldy Jenő az alábbiakban jelzett írásain felül még: ISZLAI Zoltán, Tizenegy pályakezdő = Mozgó Világ, 1980, 4. sz., 70-73. illetve MADÁR János, Impresszionista verssorok = Új Írás, 1982, 2. sz., 111. 13 PETRŐCZI; 1978.


155

SOLTÉSZ MÁRTON

tica-szerűen állítja fel értékrendjét. Kenyeres itt Nagy László Kharon és Noékonnotációkat hordozó, szállóigévé vált versén keresztül, különös alluzivitással közelíti meg a szöveget. Kéri a költőt, hogy a negatív értékek közé sorolt hiszékeny[sége]t hívja vissza – mintegy mitikusan – a diskurzusba: „Szeretném arra biztatni, hogy hozza át a túlpartról a hiszékenységet. A hiszékenységet ne társítsa a sötét erőkkel. A hiszékenység lovagja a világosság királyának nevelője. Vigyáz arra, hogy a világosság királya ne legyen hűvös és igazságtalan, ne érje be önnön bölcsességével, hanem mindig várakozóan tekintsen az új valóságra.” 14 Legfőbbként a valóságigényt, a józanságot és a humort említi a versek értékvilágának jellemzésekor, teszi ezt részint explicit módon Alföldy Jenő nyomán, aki Petrőczi poézisében elsődlegesen a humort és a műveltséget analizálja, majd e kettő metszetében megszülető – hídként funkcionáló – harmadik sajátságot, a diákosságot.

A hús hiszékeny Sötét melegében Csak a csontok Józan csöndje világít (Osszárium) Alföldy Jenő írásának 15 első fele a versek méretével és műfaji beillesztésük lehetőségével foglalkozik – ahogy a cím is kiemeli ezt. A tiltakozás helytálló – a kritikus valóban nem „rőffel méri” a verseket; mindinkább – igazán bölcsen – valamiféle zeneelméleti megközelítést javasol. A bagatell lehetne az a műfaji közösség, melybe Petrőczi versei és Couperin, Britten zeneművei egyaránt tartozhatnának. „El tudnék képzelni egy bagetellekből épített életművet – nem katedrálist, de kápolnát; mindkettő »isten háza«” – írja az 1979-es munka, és így visszanézve e tanulmány írásakor Petrőczi (még lezáratlan!) életművére – már látni vélem ezt a kápolnát(…) Tovább gondolkodva a zeneelmélet felé – és maradva Alföldy példájánál, a Szentendrei gyereksíroknál 16 –, apró kadenciáknak (zárlatoknak) tűnnek e miniatűrök, amennyiben a tonika – domináns – szubdomináns – tonika felépítés jellegzetes jegyeit hordozzák magukon. Úgy érzem joggal megtehetjük, hogy a következőkben KENYERES Zoltán, Talajminta = K. Z., A lélek fényűzése, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1983, 477-478. ALFÖLDY Jenő, Versek apróban (Petrőczi Éva: Heléna bálja) = A. J., Élménybeszámoló, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1983, 95-99. 16 PETRŐCZI; 1978. A szöveg értelmezhető Rückert 1833-34-ben írott, Kindertotenlieder című, 428 darabból álló verscsokrának palimpszesztusaként is, s így kapcsolódhatunk Mahler azonos című zenei adaptációjához, mely öt verset dolgoz fel a többszázból. Ez utóbbi talán Dietrich Fischer-Dieskau világhírű előadásában a legismertebb és legkedveltebb (Dietrich FISCHER-DIESKAU, Berlin Philharmonic Orchestra cond. Rudolf KEMPE (Electrola Breitklang SME 91 387 (ASDW 9159)/HMV BLP 1081). Továbbá ajánlom a következő tanulmányt: PETRŐCZI Éva, “Kindertotenlieder” – a gyermekhalál ábrázolása puritán irodalmi művekben, KHARÓN Thanatológiai Szemle, 2005, 3-4. sz. 14 15

156


H AGYOMÁNY


P ETRŐCZI É VA

LÍRÁJÁBAN

így vizsgáljuk a verset; a modern narratológia pedig mintha kimondottan erre szólítana fel, gondoljunk csak Mieke Bal tanulmányára, melynek ráismerése: „ikonok olvasása, történetek látása”, valamint annak kijelentése, „hogy a verbális vagy vizuális művészet olvasásakor használt értelmezési módjaink alapjaikban hasonlatosak, akkor is, ha az akadémikusok különböző nevekkel illették ezeket az eljárásokat” 17 – egészen más megvilágításba helyezik a mű- és művészetelemzésről alkotott eddigi elképzeléseinket. Ezt a módszertani közösséget igyekszem tovább bővíteni most az auditív aspektussal. Az új terminusok (eredeti) zeneelméleti jelentését szögletes zárójelben foglaltam össze.

Súlyos jégszárnyak suhogása – így altatta őket a távoli folyó. Most ébredeznek: alig-volt husuk felragyogó illata védtelen csontjaikat betakarja.

tonika

domináns szubdomináns tonika

(Szentendrei gyereksírok) 1. Az első három sor, azaz a tonika értelmi hangsúlya az altatás igén van, a nominális elemek ennek kifejtésében vesznek részt. [tonika: moll vagy dúr hangsor alaphangja, azaz annak első foka; amennyiben akkordot építünk rá, tonikai funkciójú lesz; ez a zenemű hangnemiségének (tonalitásának) primér determinánsa (hangnemi kitevője).] 2. A domináns a műalkotás értelmi terének legdominánsabb része. A tonika hangsúlyos *altatta igéje és a domináns leghangsúlyosabb alakja, a Ø+INFLexiós *ébredeznek forma közötti szemantikai kapcsolat tisztán rajzolja ki a szöveg strukturálódásának dinamizmusát; (míg a topik az egész versben folytonos). A holt gyermekek most ébredeznek – ez a vers legdominánsabb pontja, hiszen ez a lírai szituáció kialakulásának (vélhető) indítéka; a halott gyermekek éppen a költemény által elevenednek meg, azáltal tehát, hogy bekerülnek a poétika keretébe (frame/framing). A szerzői intenció mögött valószínűleg az a fajta megindulás/megindultság állhat, amiről Barthes beszél Valdemar úr halála kapcsán 18 . Maga a szerzői témaválasztás is egyfajta differentia

Mieke BAL, Látvány és narratíva egyensúlya = Narratívák, szerk. THOMKA Beáta, Bp., Kijárat Kiadó, 1998, I, 155-180. 18 „Az elemzett szöveg – túl minden esetlegességen – állandóan megérint: kit ne érintene meg egy szöveg, melynek témája bevallottan a halál?” Roland BARTHES, Egy Edgar Poe-mese textuális elemzése = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla, SZAMOSI Getrud, SÁRI László, Bp., Osiris Kiadó, 2002, 137-153. 17


157

SOLTÉSZ MÁRTON

specificaként funkcionál, s ha úgy nézzük a költeményt, mint beszédaktust, akkor Petrőczi ebben a versében egyfelől meglátja, másfelől megidézi a gyermekholtakat. [domináns (uralkodó): az adott hangnem V. foka; továbbá azt a hármashangzatot jelöli, mely rá épül. Szext-fordításban gyakori, mely a VII. fokot helyettesíti.] 3. A szubdomináns a domináns elmélyítése, továbbgondolása, ugyanakkor már a tonika visszatérésének előkészítője is. Esetenként (a zenében igen gyakran) késleltető szerepe is lehet. Ehhez méltóan a szubdomináns telve van jelzőkkel, míg a „felragyogó illat” szinesztézia már kapcsolja is vissza a tonikát. [szubdomináns: második (II.) és hatodik (VI.) fokra épülő hangzat. A hangnem funkcionális alaptényezője, azaz a kialakított formációk működtetője.] 4. A tonika hangsúlya pedig a betakar igén van. A fogalmiság visszatér az alvástól az alvásig; bezárul a kör. Összefoglalva: az altatást követő ébredezés, majd az azt lezáró betakarás végül a viszszaalvás reményét vetíti elénk – valahogy így áll össze a vers hangulati mátrixa. Tekinthetjük az alvás igét a versezet clave-funkciójú elemének is, ahogy azt az afro-cuban érzete sugallja. A clave jelenti ugyanis azt a kulcsot, mely köré explicit vagy implicit módon – az összes hangszer szólama felépül. 19 Továbbra is marad az auditív aspektus, a következőkben ugyanis Szepes Erika verstani kutatásainak Petrőczire vonatkozó részét tekintjük át. A leíró és funkcionális elemzés a következőket írja: „Petrőczi Éva szabadverseiben a szimultán sorok-ütemek mindig az eltűnt harmónia utáni nosztalgiát hivatottak megszólaltatni: a szimultán ritmusú sorok mindegyike hangszerről énekel” 20 . Példaként többek közt a Hajamról című verset idézi, melyben megtalálhatók a poetessa leggyakoribb időmértékes formációi, a choriambus, az anapeszt(ik)us sor, a reiziánus és adóneus:

Most, hogy már „Őszbe vegyült” Hajamra talán Nincs miért Fenekedni tovább Asszonyok és asszonykák, Ti, akik első szavatokkal Már biz az ollót Áhítottátok egyetlen 19

choriambus

anapesztikus sor reiziánus adóneus

„Az afro-cuban világa igen gazdag (…) Abban mindegyik [műfaj] megegyezik, hogy alaplüktetésük a

clave-ra épül, amely kulcsot jelent. Mindegyik hangszer a clave köré játszik, ez szigorú szabály…” MARTONOSI György, Dobklub: Az afro-cuban ritmus, Zenész, 2003, 12. sz., 62-63. Bővebben: SOLTÉSZ Márton, Ritmusjáték és jazzdobolás a modernség irodalmában (2009), közlés előtt. 20 SZEPES Erika, A mai magyar vers, Bp., Intera Rt. – Tevan Kiadó, 1996, II, 162-164.

158


H AGYOMÁNY


Évai ékem Legközepébe…

P ETRŐCZI É VA

LÍRÁJÁBAN

adóneus adóneus

(Hajamról) Míg Balassi verseinek nótajelzései (s az így megidézett hagyomány), addig Petrőczi verseinek a szimultán ritmika szavatolja a zeneiséget; azt a zeneiséget, melyet az elméletírók – Jakobsontól Kulcsár-Szabó Zoltánig oly kitüntető érdeklődéssel vizsgáltak. A hagyomány tehát – ahogy a népzene (a népdal!) mutatja – egyszerre textualitásban és teatralitásban, illetve auditivitásban és vizualitásban jelentkezik; minden próbálkozás a hagyomány-értelmezés leszűkítésére káros egyszerűsítés volna. Poetessánk költeményei pedig – a Donátus kissé szociografikus, tapasztalati alapú emlékezet-ábrázolása, a Dido-kötet 21 intermediális (vers és kép, vers és vers 22 ) szerkezete – tudatosan törekednek egyfajta művészetközi, összművészeti ideológia alkotó prezentációjára. A Rekviem egy szállodáért és Emléksorok egy régi pécsi uszodára 23 című, a lírai én tapasztalati emlékeit átadó versek a változás és a változatlanság egyetemes szorongását hordozzák magukban. (Bennem a Római-parton, a kiürített és halálra ítélt Postás üdülő előtt állva aktualizálódtak e szövegek. Az épület előtt, melyből, ha erősen nézem, látom: gyermekmagam kiinteget.) Heidegger nyomán úgy mondanám: a szövegnek innentől nem világban-való-léte, mindinkább művészetbenvaló-léte lesz(…)

„Két zöldségszelet rántva, tartár…” Gyász-zene most a sokszor hallott Pincéri mondat, Azt hittem egykor, Országok omolnak, De áll és él a Nádor; Tévedtem, mára rom csak, Tér szégyene, patkányos pincegádor. „Két zöldségszelet rántva, tartár…” – Bár Dies irae-t dúdolgatnál, Mindegyre ez bong csak, profánul, S akár a denevér, aláhull Sok, nádortalan pécsi este, Sok halott illat, makacs emlék. 21

PETRŐCZI; 2006. BARABÁS Márton képei és CSÖRSZ RUMEN István verse a kötetben (a kötet költőjéről). 23 Mindkettő PETRŐCZI; 2004. 22


159

SOLTÉSZ MÁRTON

Mintha a gyerekkort temetnék. (Rekviem egy szállodáért) * Az összművészeti koncepcióról mondottak máris mozgásba hozzák az önprezentáció problémakörét. A kapcsolatot Szilassy Zoltán 1988-as cikke szolgáltatja, melyben a következőket írja: „Petrőczi megjelentetett verseskötetei mellett határozott esztétikai imágót alakított ki és alakíttatott ki magáról: irodalmi örökmozgóként ismerjük, mivelhogy – öntörvényű és sugározni is képes poézise mellett – sorra-rendre járja kis országunkat: ún. „rendhagyó irodalomórákat” tart, előadásokat és kulturális missziókat iktat be bonyolult életébe.” 24 Jelenleg azonban – túl Petrőczi Éva szociális önmeghatározásán – vessünk egy pillantást verseinek tanúságára. Az önprezentáció költeményei külön tematikus gócpontot alkotnak, akárcsak a Szenci Molnár Alberthez, R. S. Thomashoz és másokhoz jegyzett múltmegszólító, hagyomány-újraíró versek.

Te, májfoltok alól kikandikáló, keserű, gyanakvó öregember, (…) Most, hogy magam is Növendék-remete lettem verseidért… (R. S. Tomashoz; részletek) Tulajdonképpen az önprezentáció tematikájához sorolhatjuk a Petrőczi-korpusz jelentős részét, mert bizonyos értelemben a múltmegszólítás által, azaz a megszólítottakon keresztül határozza meg önmagát is. Petrőczi Kata Szidóniához szólnak a következő sorok:

Forogtam én is kemény szelekben, és sodortattam sebes árvizekben: utódod ezért lehettem más-arcú, más-vérű létemre,

24

SZILASSY Zoltán, (Petrőczi Éva: Ez is történelem), Alföld, 1988, 7. sz., 82.

160


H AGYOMÁNY


P ETRŐCZI É VA

LÍRÁJÁBAN

te morc, sötét nagyasszony. Nem mint becsalicsárda-cégért bitorlom nevedet, inkább köszönet ez a versbe írható, s csak így kibírható fájdalom módszertanáért. (Ősanyámhoz) 25

A Féltékeny sorok kapcsán tárgyalt, az idő múlása felett érzett szorongás és az azt tompító bölcs önirónia mellett a „múlt ifjúság tündér tavának” nosztalgiájára, illetve egy különös gyermeki önidentifikációra, örök-gyermek-szerepre ismerhetünk. „Mi leszek, ha NAGY leszek?” 26 – teszi fel a kérdést a szóművész és bámulattal olvassuk újra és újra válaszát…

Mi leszek, ha NAGY leszek? Minden császár új ruhája-jelenet legeslegközepébe HISZEN EZ MEZTELEN-t rikkantó kisgyerek. (Mi leszek?) A juhászi-vajdai keserédes (a kanti fenséges) költészet öröksége bontakozik ki a Ne üzenj hadat 27 soraiban. A vers 3. és 4. sora két szemantikai jelzőfényként gyűjti maga köré a magyar költészet szövegvilágának két versfenoménjét. Az „…elfakult arcképed a szívemben” és a „…hattyúi arcod felmerül” mint a volt-arcunk lexia konnotációi, valamint a „…néha még szívem kigyúl” és a félrekötött nyakkendőkben, elvétett köszöntésekben tükröződő Anna, mint az olykor felragyog lexia konnotációi – hatalmas energiával töltik fel e miniatűrt. Itt jegyzem meg, hogy mind a bagatell, mind 25

PETRŐCZI; 2001, 27. PETRŐCZI; 1995, 30. 27 PETRŐCZI; 2006, 47. 26


161

SOLTÉSZ MÁRTON

a kadencia műfaji sajátossága éppen az, hogy implicitségében sokkal szélesebb hagyományt idéz meg és sokkalta nagyobb feszültséget akkumulál, mint egy kifejtettebb alkotás.

Ne üzenj hadat Minden tükörnek – Amíg volt-arcunk – olykor – felragyog, Tudd, minket gyáva, óvatos Szürkülésbe Egykönnyen aligha löknek. (Ne üzenj hadat) Az elmúlás kínját és a gyermeki tematikát legtisztábban mégis a Metafora 28 című rímes rondó hozza át, melyben a körkörösség megejtő dallamossággal párosul.

Ha megkondul a szerb templom harangja, előbóklászik csámpás kislány-magam – nincs, aki ölbe kapja. Ha megkondul a szerb templom harangja, szivárványszomjamért Ne hagyj magamra. (Metafora; részlet) Találkozunk továbbá az önmegszólítással és a sírvers-formával is, mely Szencire, Károlyira, Janus Pannoniusra ugyancsak jellemző. Vasadi Péter szavai helytállók, e miniatűrök szókimondók, üres kísérletezésektől mentesek, levegősek, természetesek és közvetlenek. 29 E versek szövegközi (értsd: intertextuális) helyzete azonban sokkal összetettebb, bár ennek felkutatására a kritika eleddig nem szentelt energiát. Magam a következő összehasonlítást javaslom:

28 29

PETRŐCZI; 2006, 47. VASADI Péter, Egy „polihisztérika” rokonszenves hitvallása, Életünk, 1991, 6. sz., 573-574.

162


H AGYOMÁNY


Janus Pannonius sírverse

Károlyi Gáspár sírfelirata Szenci Molnár Albert sírfelirata

Petrőczi Éva: P. É. sírverse

P ETRŐCZI É VA

LÍRÁJÁBAN

Hic situs estianum patrium qui primus ad istrum Duxit laurigeras ex helicone deas. Hunc saltem titulum livor permitte sepulto Invidiae non est in monumenta locus. 30 Wittenberg szállást, szónoki széket, Sírt Gönc földje adott néki, a nagyszerünek. 31 Gyermekkort a magyar; tollat, feleséget a német Föld termett nékem. Erdély földje a sírt. 32 Bár mindig Száz dologban loholt, Ő polihisztor Sose volt, Csak gyerek-kézirat-főzőcske-bolt Között ingázó polihisztérika. Áldás izgő-mozgó poraira. 33

Szakavatott szemnek máris feltűnik, hogy Thúri György Károlyi-emlékversét éppen Petrőczi Éva fordította; és itt utalnék vissza tanulmányom elejére, ahol a szerzők kompetencia-szempontú vizsgálatát hiányoltam. Úgy tűnik ugyanis, a költemények – hangsúlyozom: diszciplináris – vizsgálatából csak erőszakkal hagyhatók ki ezek az egész korpuszt árnyaló értelmi-filológiai tényinformációk. Mindezzel – poetessánk esetében is, aki a puritanizmus és a régi magyarországi irodalom (tehát Janus Pannonius, Károlyi és Szenci Molnár) kutatója – azt kívánom láttatni, hogy az irodalomnak egyetlen nyelve van. Amennyiben az alkotó irodalom nyelve és a diszkurzus nyelve nem fedi egymást (nem alkotnak homogén egységet), akkor ott az utóbbiban rejlik a hiba. A kompetencia-kérdés konklúziója ugyanis semmiképpen sem az: a témaválasztás szakmai ártalom; ez valami módon felfüggesztené ezeknek a lírai megnyilvánulásoknak a legitimitását. Mindinkább arról van szó, hogy az alkotó éppen úgy alkot a diszkurzusban, mint személyes művészi szabadságában, s ily módon egyetlen nyelvet, az irodalom nyelvét beszéli már anyanyelveként. Ez egy másik válaszlehetőség Thimár Attiláé mellett, illetve tulajdonképpen ugyanaz. Úgy mondhatnánk: az iroda30

„Itt nyugszik Janus, aki a honi Dunához elsőként vezette, a Helikonról, a babérkoszorús istenasszonyokat [= a Múzsákat]. Irigység, legalább ezt a megnevezést engedd meg az eltemetettnek! Gyűlöletnek síremléken nincs helye.” (SZENTMÁRTONI SZABÓ Géza fordítása) 31 THÚRI György, Sírfelirat = Károlyi Gáspár a gönci prédikátor, szerk. SZABÓ András, Bp., Magvető Kiadó, (Magyar Hírmondó sorozatban), 1984. (PETRŐCZI Éva fordítása) 32 ALSTEDIUS, Szenczi Molnár Albert sírverse = Tebenned bízunk, szerk. KOVÁCS Sándor Iván, Bp., Ister Kiadó, 2000. (TÓTH István fordítása) 33 PETRŐCZI; 2001, 20.


163

SOLTÉSZ MÁRTON

lom nyelvének vannak anyanyelvi beszélői, ezek vagy művészek vagy művészek és teoretikusok egyszerre; majd vannak a teoretikusok, jobbak és rosszabbak, „irodalomnyelvi” kompetenciájuktól függően. Részint Roland Barthes szavait idézve 34 úgy vélem, nem lehet (kívülről) beszélni az irodalmi szövegről, beszélni csak benne lehet, általa, megszólaltatni vagy elhallgattatni, de mindenképp maradva az irodalom saját nyelvi tartományában. Petrőczi költői és tudós életműve ugyanabba a redukálhatatlan és elidegeníthetetlen, csak – ismét Barthes kifejezésével – plagizálható, újramondható (meghangosítható vagy elhallgatható), a mimézisben újraindítható anyagból készült, s mint ilyen – irodalmi folytonosságot alkot. Magával ragadó női poézisében a hagyomány pedig a fordítás, az alkotás és az értés határátlépéseiben, az (irodalmi) anyanyelviség tudata által válik egyénivé, egyénisége reprezentánsává. Ennek az anyanyelviség-tudatnak az ismeretében könnyen érthetővé válik, miért pereg le e „versfaragó asszonyemberről” a feminizmus és a műveltség sznobizmusának hányadék borsója. Az anyanyelv általi identitás szavatolja, hogy Petrőczi – Alföldy Jenő szavaival – élje a műveltséget és ne kapaszkodjon abba; ahogy maga mondja: ne témáival foglalkozzon nőszempontból, hanem éljen nőként: szenvedéllyel, temperamentummal. József Attila szavaival – költő legyen, s ne érdekelje a költészet maga… Irodalom PETRŐCZI Éva, Heléna bálja, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1979. PETRŐCZI Éva, Hárfakalitka, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1984. PETRŐCZI Éva, Ez is történelem, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1987. PETRŐCZI Éva, Képes beszéd, Bp., Dovin Művészeti Kft., 1990. PETRŐCZI Éva, Szőlő holdfénynél, Bp., Balassi Kiadó, 1995. PETRŐCZI Éva, A bokályos házban, Bp., Balassi Kiadó, 1997. PETRŐCZI Éva, Vallomás, eperrel, Bp., Fekete Sas Kiadó, 1999. PETRŐCZI Éva, Legenda, változatlan, Bp., Fekete Sas Kiadó, 2001. PETRŐCZI Éva, Donátus, Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2004. PETRŐCZI Éva, Dido utolsó üzenete, Bp., Fekete Sas Kiadó, 2006. A mottók Jean-Jacques SCHUHL, Ingrid Caven, Bp., Ab Ovo kiadás, 2002. [ÚMIL:] Új Magyar Irodalmi Lexikon, szerk. PÉTER László, Bp., Akadémiai Kiadó, [1994], 20002.

34

„A gyönyöríróval és olvasójával kezdődik a tarthatatlan szöveg, a lehetetlen szöveg. Az ilyen szöveg örömön túli, kritikán túli, csak egy másik gyönyörszöveg révén érhető el: nem lehet beszélni egy ilyen szövegről, beszélni csak benne lehet, a szöveg természete szerint, belépni valamiféle eszeveszett plagizálásba, hisztérikusan állítani a gyönyör-űrt (és nem megszállottan ismételgetni az öröm betűjét).” Roland BARTHES, A szöveg öröme = R. B., A szöveg öröme, Bp., Osiris Kiadó, 1998, 87.

164


Petrőczi Éva. szül.: Pécs, ápr. 7. író, költő, irodalomtörténész. (ÚMIL) S TUDIA C AROLIENSIA (X.)

Recommend Documents