PESTI FŐTEMPLOM. Spirituális közösségi lap BELVÁROSI NAGYBOLDOGASSZONY FŐPLÉBÁNIA

PESTI FŐTEMPLOM BELVÁROSI NAGYBOLDOGASSZONY FŐPLÉBÁNIA

II. évf. 16. szám

Spirituális közösségi lap

2015. november

Tartalom •Legfőbb ügyünk •Krisztus és az Egyház imája •Ferenc pápa a globalizációról •Európa •A hónap szentje: Avilai Szent Teréz •Isonzó •A mesterséges megtermékenyítésről •A lélek útja a halhatatlanságig •Értékvesztés a társadalomban

Gyermekem vedd e lángot, melyet neked nyújtok. Ez szívem szeretetlángja. Gyújtsd meg vele a szívedet és add tovább!

•A teremtés grammatikája

•Programjaink

BELVÁROSI NAGYBOLDOGASSZONY FŐPLÉBÁNIA 1056 Budapest, Március 15. tér 2. T: 318 3108 [email protected]

2

Legfőbb ügyünk

Ügyes bajos dolgaink naponta terhelnek minket. Mit is mond ezekről nyelvünk, mely tapasztalataink lenyomata? Ügyekről beszél, melyek bajt, fejfájást okoznak nekünk. Ki ne ismerné közülünk ezeket, melyek nyomasztanak, tudat alatt is jelen vannak és lelkünket is képesek terhelni? Mindaddig bennünk élnek, amíg meg nem oldjuk azokat, vagy meg nem oldódnak a körülmények változásával. Ki az, aki könnyebben megoldja a gordiuszi csomót, vagy könnyen túl teszi magát ezeken a feladatokon, élethelyzeteken? Ezt is megválaszolja a szójáték: aki ügyes. Azaz leleményes, ma azt mondanánk kreatív, lelki erős, kellő akarattal rendelkezik. Aki nem ragad le az adott problémánál, hanem tud bízni, a jövőbe tekinteni. Legfőképpen pedig nem dimenzionálja túl a nehézségeket, sem nem abszolutizálja sikereit. Hiszen amikor azt hisszük, hogy evilági ügyeinken múlik minden, amikor azt gondoljuk, hogy ezeken áll, vagy bukik életünk boldogsága vagy kurdarca, tévedünk. A múló idő megmutatja azok relativitását, viszonylagosságát. Urunk Jézus Krisztusnak van ezzel kapcsolatos megrendítő és kezdetben érthetetlen mondata: „Hiszen nélkülem semmit sem tehettek!” (Jn 15,5) Abban a világban, ahol ereje végső megfeszítésével dolgozik minden felelősségteljes egyén, ahol azt gondoljuk: meg kell oldjuk az életünket, ahol az aktivitás elvárássá vált, ahol a „pörgés” elvárt divat lett és a hasznosság álcájával ámít, ott ez az állítás elutasításra talál. Azt a vélekedést látszik megerősíteni, mely szerint a keresztény életforma a gyengéknek, magatehetetlen ügyefogyottaknak való, akik nem tudnak helyt állni, támaszra van szükségük, olyanokra, akik helyettük megoldják a feladatokat. Mit jelent tehát Jézus kinyilatkoztatása, fent idézett tétele? A szövegkörnyezet segít az értelmezésben (mint mindig). János evangéliuma idézett helyén az Úr szőlőtő-szőlővessző hasonlatát tárja tanítványai elé. Az „én vagyok” ön-kinyilatkoztatásai sorában fontos helyet foglal el ez a könnyen érthető párhuzam. A néhány versben újra és újra szerepel az állítás: ti énbennem én tibennetek. „Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4) Csak „Ő általa, Ő vele, és Ő benne” tehetünk olyat

2

az Atya színe előtt, amely megmarad az örök életre. Ez többet jelent, mint azt, hogy Jézus tanítása, példája szerint tesszük a dolgunkat. Ez a tényleges létközösséget, valóságos élet egységet jelenti Jézus és tanítványai között, ami pedig csakis az Ő ajándéka, az Ő műve. Ennek konkrét megvalósulása az Eucharisztia révén, a szentáldozásban történik. Az Oltáriszentség által Krisztus lakást vesz bennünk, hogy mi gyökeret verjünk és alapot vessünk benne. „A szentáldozásban az Úrba lépek, aki közli magát velem” (XVI. Benedek pápa) Ebből egyenesen következik, hogy akik megismertük az ő kegyelmét vágyunkkal, efelé a közösség felé fordulunk. Így végső soron – ahogy a korban előre haladunk, s életünk útján célhoz közeledünk – egy olyan ügyünk marad, amely mindennek a hordozó alapja: a szentségi közösség Urunkkal. Milyen ellentmondás, amikor azt látjuk, hogy szentmisén résztvevő hívek nem járulnak a szentáldozáshoz, nem tekintik legfőbb ügyüknek a szentséghez járulást. Még nyilvánvalóbb ez annak tükrében, amit a Szentatya XVI. Benedek pápa fejt ki az „Isten közel van hozzánk” (Eucharisztia az élet középpontja) című kötetében. E szerint: „Az örökkévalóság nem egyszerűen vég nélküli idő, hanem lét egy más szintje, ezért nem lehet helyes egy csupán kronológiai megkülönböztetés.” Mintha az időbeli létezés elmúltával kezdődne az örök élet. „Jelen és örökkévalóság nem úgy állnak egymás mellett szétválasztva, mint jelen és jövő, hanem egymásban vannak.” Földi életünk már megkezdett örök élet, azoké, akik Krisztusban vannak. Ha az örök életről akarunk elképzelést alkotni magunknak – csak így vágyódhatunk utána – akkor rátalálhatunk a zsoltárra, melyet a Szentatya idéz: „Most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat.[…] Ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökké az Isten […] Az Úrban találok menedéket, hogy hirdessem, minden tettedet.” Nem azt mondja: az Úrnál találok menedéket, hanem : az Úrban. Különösen aktuális minderről elmélkedni november 1. és 2., Mindenszentek és Halottak napja ünnepén. A két különálló, de összetartozó emléknapot csak akkor ünnepeljük meg helyesen, ha elgondolkodunk a magunk életének értelméről, miközben imádkozunk a már eltávozottakért. Mindez segít, hogy új dimenzióban lássuk a részt és az egészet, mindennapi ügyes-bajos dolgainkat és legfontosabb ügyünket, üdvösségünk ügyét. Ennél fontosabb ügy ugyanis nincsen! Aki nem vak koldus, hanem látó ember Jézus gyógyító kegyelméből, az az egyszerű, tisztaszívű, boldog tanítvány.

Zoltán atya

Krisztus és az Egyház imája A zsolozsma az Egyház hivatalos, közös imádsága, melyben Krisztus imáját folytatja minden idők minden emberének megszentelésére. Éppen ezért nem az egyes hívők vagy csak az aktuális imádkozó közösség pillanatnyi érzéseit fejezi ki, hanem azt, amit az Egyház hisz, remél, szeret, szemlél és érez. Nem szabad tehát idegenkedni, ha a zsolozsmában olyan szavakat is imádkozunk, amelyeket nem értünk, vagy nem tudunk átérezni. A mi ajkunkon keresztül az egyetemes Egyház imádkozik és aki ajkát az Egyháznak kölcsönzi, az fokról fokra megtanul kilépni önmagából, felülmúlni szűk szubjektív kereteit, és ráhangolódni az Egyház érzéseire, gondolataira, egyetemes és természetfeletti céljaira. Így fogalmazza meg ezt Szt. Benedek: „Úgy imádkozzuk a zsolozsmát, hogy elménk és szívünk megegyezzék szavunkkal.” Nem fordítva! A zsolozsma közös imádság, mert nem arról beszél, ami az egyes embernek problémája (erre szolgál a magánima), hanem ami egész kereszténység, sőt az emberiség állandó, közös ügyéről. Ez akkor is igaz, ha egyedül mondjuk a zsolozsmát, de sokkal jobban megmutatkozik a közös, ünnepélyes, énekkel és szertartásokkal gazdagított végzéskor. Ilyenkor az ima természetes módon énekelve történik, mert az ének a szó legnemesebb formája, mely egybekovácsolja és összehangolja a közösséget, hogy egy gondolatra és érzésre jusson. Mindazonáltal a zsolozsmában mindig a gondolat, mégpedig Isten gondolata uralkodik az érzések fölött. A szellem elmélkedik Isten kinyilatkoztatott igazságain, üzenetein. Mivel a zsoltárok sugalmazott szövegek, bennük maga Isten tanít minket imádkozni és belénk ontja mennyei kegyelmét és békéjét, melyben megtapasztalhatjuk a mennyei boldogság előízét. Az imádság magasabb formája az, amikor engedjük, hogy Isten Egyházán

keresztül formálja, nevelje, fejlessze gondolat – és érzésvilágunkat. A zsolozsma Krisztus imájának folytatása a földön. Ő, aki egyedül képes tökéletesen imádni az Atyát, maga is számtalanszor imádkozta a zsoltárokat földi élete során. Most is Ő szólal meg a zsoltár szavaiban, Ő tanít e szavak helyes értelmére, és Ő viszi fel ezt az imát, mint saját imáját, a mi imánkkal egyesítve a mennyei Atya színe elé. Erről így tanít a II Vatikáni zsinat Liturgikus Konstitúciója: „Amikor Krisztus Jézus, mint az új és örök szövetség főpapja, magára vette az emberi természetet, akkor ennek a földi számkivetésnek helyére magával hozta azt a himnuszt, amely a mennyei hazában öröktől fogva zeng. Az egész emberi közösséget maga köré gyűjtötte össze, hogy vele együtt közösségben énekeljék az Isten-dicséretnek ezt az égi énekét. Amikor a papok meg az egyházi rendelkezéssel megbízottak vagy a katolikus hívők a pappal egyesülve jóváhagyott formák között a dicséretnek ezt a csodálatos énekét szabály szerint megvalósítják, akkor ez valóban a Jegyesnek (az Egyháznak) hangja, amellyel Vőlegényéhez beszél. De még inkább magának Krisztusnak imádsága ez, amelyet a maga Testével (az Egyházzal) együtt küld az Atyához”.

Kovács Ervin Gellért O.Praem

3

Ferenc pápa bolíviai beszédéből

Jó napot nektek! A mai találkozásunk ajándék Istentől. A Biblia azt mondja: Isten meghallgatja a népe kiáltását. Szeretném, ha a hangom csatlakozna a tiétekhez, amely a testvéreink számára földért, lakhatásért és munkáért kiált! Elmondtam már, és megismétlem: ezek szent jogok. Fontosak, és megéri harcolni értük. Hallgattassék meg a kirekesztettek kiáltása Latin-Amerikában és világszerte! […] 1. Kezdjük azzal, hogy tudatosítjuk: változásra van szükségünk. Tisztázzuk, hogy ne legyen félreértés: amiről beszélek, az minden latin-amerikai ember, és általánosabban az emberiség egésze számára problémát jelent. Ezek globális problémák, melyeket ma egyetlen állam sem képes egyedül megoldani. E pontosítás után pedig javaslom, hogy tegyük fel a következő kérdéseket:

Észrevesszük, hogy valami nem jó egy olyan világban, ahol ilyen sok gazdálkodó van föld nélkül, ilyen sok család otthon nélkül, ilyen sok munkás jogok nélkül, és ilyen sok ember, akinek a méltóságát nem tartják tiszteletben? Észrevesszük, hogy valami nem jó ott, ahol ennyi esztelen háborút vívnak, és a testvérgyilkos erőszak már a házunk küszöbéig hatol? Észrevesszük, hogy valami nem jó a világunkban, amikor a talaj, a víz, a levegő és az élőlények folyamatos veszélynek vannak kitéve? Tehát ne féljünk kimondani: változásra van szükségünk; változást akarunk! Leveleitekben és találkozóinkon számos formáját említitek a munkahelyeteken, a környéketeken és mindenfelé tapasztalt kirekesztésnek, és az igazságtalanságnak. Ezeknek sok és változatos formája létezik – éppúgy, mint annak, hogy miként enyhítsünk rajtuk! Mégis, ezeket a kirekesztési formákat egy láthatatlan fonál köti össze: képesek vagyunk ezt felismerni? Nincsenek elszigetelt problémák. Azon tűnődöm, látjuk-e, hogy ezek a romboló tényezők egy mára globálissá vált rendszer részei? Észrevesszük, hogy e rendszer a „profit minden áron” mentalitást tette uralkodóvá, nem törődve a társadalmi kirekesztéssel, vagy a természet pusztításával? […] Változást akarunk az életünkben, a környezetünkben és hétköznapi valóságunkban. Olyan változást, amely hatással van az egész világra, mivel a kölcsönös globális függőség globális válaszokat követel a helyi problémákra is. A remény, az emberek szívéből fakadó, és a szegény rétegekben gyökerező remény

4

globalizációja váltsa fel a kirekesztettség és közöny globalizációját! Ma arról a változásról szeretnék beszélni, amit akarunk, és amire szükségünk van. Tudjátok, nemrégiben írtam a klímaváltozás problémájáról. Ám most a változásról más értelemben szeretnék beszélni. Arról a pozitív változásról, ami jó nekünk, és ami – mondhatjuk – megváltó erejű. Mert szükségünk van rá. Tudom, hogy ti is változást akartok, és nem csupán ti magatok: a különböző találkozókon, utazásaim során világszerte megéreztem az emberekben erre a vágyakozást. Még abban az egyre szűkülő kisebbségben is van elégedetlenség és reményvesztettség, amely a jelenlegi rendszert hasznosnak tartja. Sokan remélnek változást, amely képes kiszabadítani őket az individualizmus és az abból fakadó reménytelenség béklyóiból. Az idő, testvéreim, lejárni látszik; még nem tépjük szét egymást, de szétmarcangoljuk közös otthonunkat. A tudományos közösség mára ráébredt arra, hogy az ökoszisztémát károsodás, visszafordíthatatlan károsodás éri. […] És mindez a fájdalom, halál és rombolás Szent Vazul szavaival élve a „gonosz ürülékétől” bűzlik. A pénz mértéktelen hajszolása az uralkodó nézet, amiben a közjó szolgálata elfelejtődik, .a tőke bálvánnyá válik, és ez vezérli az emberek döntéseit. A pénz iránti mohó vágy uralkodik és rombolja a társadalmat, megbélyegzi és rabszolgává teszi a férfiakat és nőket, rombolja a testvériséget, egymás ellen fordítja az embereket, és veszélybe sodorja közös otthonunkat a Földet.

Európa Földrészünk évszázadokon keresztül viselte joggal a „keresztény” Európa” megtisztelő jelzőt. Ennek valóságtartalma napjainkra megkérdőjeleződött. Modern korunkban veszni látszik a keresztény értékrendhez való hűséges ragaszkodás. Az európaiak egyre kevésbé figyelnek oda azokra az alapvető erkölcsi törvényekre, melyek keresztény alapokon nyugszanak. Az Európai Unió megálmodói, Robert Schumann, Konrad Adenauer és de Gasperi nagyszabású terveiben nem napjaink Európája szerepelt. Elképzeléseik a hit szilárd alapjain, örök értékeken, egészséges gondolkodásmódon nyugodtak. Alig telt el néhány évtized, és Európa népeinek többsége nem tartja szükségesnek megemlíteni az EU alkotmányában, hogy földrészünk a kereszténység kibontakoztatásának helyszíne volt. Fájó leírni: „volt”. A 21. század elejére Európa lakosságának nagyobbik része az istenhit szempontjából közömbössé vált. Az elsődleges sőt kizárólagos életcél az anyagi érvényesülés, . kiveszőben van a közösségi érzés, a kölcsönös felelősség tudata. Eluralkodik a haza, a nemzet, az ősi kulturális hagyományok értéke iránti közöny. Szomorú, de úgy tűnik, hogy az EU-ban már csupán a zászló őriz keresztényi vonatkozást. Az EU lakosságának nagyobbik része nyilván nem is tudja, hogy a kék mezőben a tizenkét csillag bibliai jelkép. Vajon hányan ismerik a Jelenések könyvének sorait: „Az égen nagy jel tűnt fel, egy asszony, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból álló korona.” (Jel 12,1-2)

Nekünk azonban, akik rendületlenül kitartunk kereszténységünk mérhetetlen ajándékának értékelésében, reménysugár ez a jelkép. Benne Szűzanyánkat látjuk, és számunkra az ő közbenjáró szeretete szilárd bizonyosság, megtartó erőforrás, a jövő kristálytiszta reménysugara. Ismerjük felelősségünk súlyát. Nekünk rendíthetetlenül képviselnünk kell kereszténységünkből fakadó tetteink által azt a tanítást, amit Urunk Jézustól kaptunk. Ő az „Út, az igazság, és az élet.” (Jn 14,6). A mi küldetésünk, hogy a hit világosságát, annak örömét beleragyogassuk ebbe a zűrzavaros, megbomlott világba. Cseppet sem egyszerű mindez, de szilárd hitünkkel, gondviselő Istenünkbe vetett szilárd bizalmunkkal a lehetetlen is valósággá válik. Európa múltja korántsem feddhetetlen. Sok bűn terheli az elmúlt századokat is. Isten megbocsátó szeretetét azonban mindig megtapasztalta, ha őszinte bűnbánatot tartott. Itt az ideje, hogy szembenézzen modernkori vétkeivel, és jóvátegye, amit elrontott. Ne veszítsük el Európa jövőjébe vetett bizalmunkat, és tegyünk meg mindent, ami rajtunk múlik. Akkor a „sok kicsi engesztelő láng egy nagy elégtétel tüzévé lesz”, ahogy ezt a lelki megújulásért való imádságban ismételgetjük. Adja az Úr, hogy büszkék lehessünk arra, hogy Európában születtünk!

Dr. Szűcs Gizella

Karitász programok

Október 5, 12, 19 és 26án, hétfőnként Karitász Ügyelet a Teréz anya teremben 14-16 óra között. Bp. V. ker. Apáczai Csere János u 5. hátsó lépcsőház, I. em. ’35’- ös kapucsengő. Telefon (csak ügyeleti időben): 06-30-710-9074

Október 14. és 28. szerda, 15 ó. Karitász Hittan: Vezeti: Csorba Gábor állandó diakónus. Éves téma: Lelki utazás Szent Pál apostol Római levelét követve, Cantalamessa OFM kap. atya „Élet Krisztusban” című könyve alapján. A hittanóra a Szeretetláng imaóra és a 16 órai szentmise után lesz a Ward Mária teremben, a Szent Mihály templom bejáratánál. Szeretetláng imaóra minden szerdán 15 órakor: Az imaórákat követően 16 órakor kezdődik a Szentmise. Helyszín: Szent Mihály templom, V. Váci utca 47/B Október 15. csütörtök 17ó Karitász Filmklub: A Mennyországot választom Rendező:Giacomo Campiotti / 2010. Vezeti: Dudás Márta hitoktató. A film az egyik legnépszerűbb keresztény szent, a Legyetek jók, ha tudtok-ból is ismert Néri Szent Fülöp életéről szól. Hossza: 114 perc. Helyszín: TERÉZ ANYA TEREM, Bp. V. ker. Apáczai Csere János u 5. hátsó lépcsőház, I. em. ’35’-ös kapucsengő. Október 17. szombat 9-12 ó Ruha-akció: Helyszín: TERÉZ ANYA TEREM

Csorba Gábor állandó diakónus 5

A hónap szentje: Avilai Nagy Szent Teréz

Teréz 1515 március 28-án született és abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született. A tizenkét testvér közül csak Teréz határozott úgy, hogy kolostorba vonul. E lépése egyáltalán nem volt szükségszerű, s nem is menekülést jelentett valami kilátástalan helyzetből. Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Amikor köztudottá vált, hogy belép a Kármelbe, mindenki megdöbbent - ő maga is. Elhatározása mögött nem szerelmi csalódás, nem is természetes hajlam vagy a kolostori élet utáni vonzódás állt, nem is valami megfoghatatlan érzés, ami gyakran rejlik egy hivatás hátterében. Teréz az üdvösséget kereste, mégpedig ,,nagy áron''. Egyszerűen és őszintén azt látta be, hogy az ő természetével és a szeretet vonalán szerzett tapasztalataival a világban élve nem fog sikerülni az

6

üdvössége. De a kolostorba lépése drámai, fájdalmas lépés volt. Később azt mondta: ,,Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint az a perc, amikor elhagytam a szülői házat. Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok.'' Amibe pedig belekezdett, tudniillik hogy apáca legyen, annyira komolyan vette, hogy a megerőltetéstől egy év után fizikailag is, idegileg is összeomlott. Különböző betegségek támadták meg, melyek végül egy négynapos merevgörcsbe mentek át. Már elkészítették a sírját, és néhány kolostorban elimádkozták érte a halotti zsolozsmát. Don Alonsónak, a kolostor gyóntatójának gondoskodása és sejtelme akadályozta meg, hogy Terézt elevenen el ne temessék. Ezután következett tizennyolc hosszú esztendő, és közben nem történt Teréz életében semmi. Az átlagosnál nem rosszabb, de nem is jobb apáca volt. A középszerű kolostori élet meglehetősen kényelmes volt. Kapott egy látomást a pokolról, elolvasta Szent Ágoston vallomásait és ezek elvezették a megtéréshez. Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen áthatja: ,,Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy Ő bennem van, és én elmerülök Benne.'' Ekkor Teréz negyven esztendős volt. ,,Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem.'' Belső élete ettől kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Mint minden igazi misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre küldik és szeretetben kell tevékenykednie: ,,Cselekedeteket kell végrehajtani, mindig csak cselekedeteket'', hiszen ,,nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni''. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől, egy árva fillér nélkül hozzálátott Avilában egy kis kolostor építéséhez. 1562-ben nyitotta meg, és elszánva magát arra, hogy a kármelita életet a maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját és nevet változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve. Életének utolsó huszonkét esztendeje ebben a tevékenységben telt el, és könyveiben -önéletrajzában, amely Az Úr irgalmasságának könyve címet viseli, a Tökéletesség útjában, a Lelki várkastélyban és Az alapításokban -- misztikus magasságokban járó lírával hagyta ránk mesteri tanítását. Szinte lehetetlen jelentőségének megfelelően értékelni Nagy Szent Terézt. 1582. október 4-én halt meg. Utolsó láza csak az egész életét átható tűz folytatásának és beteljesedésének látszott, amelyben isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettől izzó élete jelképeként Alba de Torresban ma is épen őrzik a szívét.

Isonzó

Ötvenes évek-beli gyermekkorom emléke az akkor számunkra érthetetlen szó: Isonzó. Szüleink magyarázatként csak annyit mondtak, hogy az egy folyó Olaszországban, ahol nagybátyánk az első világháborúban hősi halált halt. Iskolai tanulmányaink révén volt már némi fogalmunk a történelmi eseményről is. Később tudtuk meg, hogy öcsém neve – József – hogyan kapcsolódik az olasz folyó nevéhez. Ugyanis elesett nagybátyánk után kapta keresztnevét, akinek testvérei megfogadták, hogy a majdan születendő gyermekeik közül az első fiúnak ezt a nevet adják majd. Miután az öt testvér közül csak nekem született fiútestvérem, így ő kapta ezt a nevet. Próbáltam dokumentumot szerezni arról, hogy nagybátyám az olasz fronton esett el, ám törekvésem sikertelen maradt, így maradt számunkra a szóbeli családi hagyomány. Amikor értesültem arról, hogy egy utazási iroda olyan utat szervez, ami az olasz hadszíntér nevezetes helyeit veszi célba, rögtön jelentkeztünk testvéremmel. A három napos út céljai az Isonzó völgye, és a doberdói emlékhely volt. Az utazás előtt meglepetésünkre szembesültünk azzal a körülménnyel, hogy valójában egy zarándoklatról van szó, amelyet katolikus püspök vezet. Erről addig nem tudtunk. Az indulás napján hajnalban a Hősök terén a püspök úr által vezetett imádsággal és áldással vágtunk neki az útnak. Nemzeti színű lobogó lengett közöttünk. Első világháborús baka egyenruhát viselő utitársunk öltözete már nem is volt meglepő.

Lelki élményeink első helyszínei Redipulglia és Fogliano un. Béke-ösvényei voltak. Temetőiben került sor a püspöki szentmisék bemutatására és koszorúzásokra, melynek során nekünk is alkalmunk nyílt saját, otthonról vitt koszorúink elhelyezésére. Estére a szlovénolasz határhoz, Nova-Gorcia völgyébe érve megpillantottuk az Isonzó folyó – ásványi anyagoknak köszönhető – káprázatosan szép türkizkék színét, amint méltóságteljesen folyt medrében. Másnap emlékeztünk meg a kétéves öldöklő küzdelem áldozatairól, melynek során Olaszország, és a Monarchia katonái közötti harcok során több mint százezer katona esett el, vagy került fogságba. Az Isonzó-front nyolcvan kilométeres hosszú szakaszán a világtörténelem leghosszabb és legvéresebb háborúja dúlt 1915 és 1917 között. Ezt az iszonyatot a szlovéniai kobaridi (Caporetto) múzeumban kiállított relikviák, dokumentumok, képek, filmrészletek érzékletesen mutatták be számunkra. Következő állomásunk a Monte San Michele, a Doberdó nagy hegye volt. Megilletődve szemléltük a szabadtéri nagy múzeumot, ahol tizenkétezer ismeretlen katona nyugszik. Mivel az osztrák-magyar hadsereg százötvenezer katonájából százezer volt a magyar, biztosra vehetjük, hogy számos honfitársunk sírja fölött emlékeztünk meg szentmise keretében az áldozatokról. Ez a hely ihlette E. Hamingway Búcsú a fegyverektől című regényét, aki a környéken szerzett háborús élményei alapján írta művét. Az utazás utolsó napján a visintini Magyar Kápolnát (Capella Unghereses) látogattuk meg. Magyarok nem élnek a környéken, a szlovén és olasz lakosok viselik figyelmesen az épület gondját. Az utazás végén úgy éreztük, hogy az Isonzó-völgye és Doberdó emlékhelyeinek megtekintésével mi a béke útját jártuk: „A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”. Családtagunk nevét nem láttuk, sírját sem találtuk meg, de az ismeretlen százezrek között ő is ott pihen!

Harangozó Ágnes 7

A mesterséges megtermékenyítésről Hámori Antal írása

Napjaink egyik súlyos problémája, hogy az emberi élet a születés előtt nem részesül megfelelő tiszteletben, szeretetben és védelemben. A legártatlanabb, a legvédtelenebb emberi lényeket, az emberi embriókat megfosztják életüktől. E dráma hatalmas méreteket ölt például a „mesterséges megtermékenyítés” útján, amikor az elkövetők által „számfelettinek” tekintett embriókat megölik. Ilyenkor különösen nem jó a születésszám növelésének érdekében használt eszköz. A jó cél sem szentesíti a rossz eszközt! (vö. Róm 3,8) II. János Pál pápa az Evangelium vitae kezdetű enciklikájának 14. pontjában felhívja a figyelmet arra, hogy a mesterséges megtermékenyítés különféle módozatai csak látszólag állnak az élet szolgálatában: valójában kaput nyitnak az élet elleni új támadásoknak.

A Pápai Kódexmagyarázó Bizottság 1988ban pápai jóváhagyással állást foglalt a tekintetben, hogy a „lombikban” lévő emberi embrió megölése is az Egyházi Törvénykönyv 1398. kánonja szerinti, önmagától beálló kiközösítéssel büntetni rendelt magzatelhajtásnak minősül (ld. Acta Apostolicae Sedis 1988. december 12. 1818. oldal). A Katolikus Egyház Katekizmusa értelmében az emberi életet fogantatása pillanatától feltételek nélkül tisztelni és védeni kell, az ártatlan emberi élet közvetlen és szándékos kioltása súlyos bűn (ld. pl. 2261., 2270-2271., 2274. pont; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes kezdetű konstitúció 27., 51. pont; Hittani Kongregáció Donum vitae kezdetű instrukció; Evangelium vitae kezdetű enciklika 44., 57-58., 60., 62. pont). Azt is látni kell, hogy a heterológ (idegen spermával) „mesterséges megtermékenyítés” ellentmond a házasság egységének, a házastársak hűségének és méltóságának, a szülői hivatásnak és a gyermek jogának, hogy házasságban és házasság által foganjon és szülessen a világra (ld. Donum vitae instrukció). A homológ (apa spermájával) in vitro megtermékenyítés is ellenmondásban van a szaporodás méltóságával és a házastársi egyesüléssel, akkor is, ha az emberi embrió halálának elkerülésére mindent megtesznek. Az in vitro fertilizáció esetén ugyanis a fogantatás nem házassági aktus eredménye, hanem technikák által jön létre. Ebben az esetben a gyermek nem úgy fogan a világra, mint a szeretet ajándéka, hanem mint laboratóriumi termék. A homológ mesterséges ondóbevitel a házasságban sem megengedett, kivéve azt az esetet, amelyben a technikai segítség nem a házastársi aktust helyettesíti, hanem megkönnyíti azt, és segít annak természetes célját elérni (ld. uo.). Az utódnemzés terén minden orvosi eszköznek és beavatkozásnak az kell, hogy legyen a funkciója, hogy segítse – és sohasem az, hogy helyettesítse – a házastársi szerelem aktusát. A

8

házasság ugyanis nem arra jogosítja fel a házastársakat, hogy gyermekük legyen, hanem csak azon természetes aktusok végrehajtására, amelyek önmagukban a szaporodást célozzák. A gyermek utáni vágy a házastársak részéről, bármennyire őszinte és mélységes is, nem teszi jogossá az emberi szülőséggel és az új emberi lény méltóságával ellentétes technikák alkalmazását. A gyermek utáni vágy nem ad semmiféle jogot arra, hogy valakinek gyermeke legyen. A gyermeknek jogai vannak, s mint emberi lény nem akarható úgy, mint valami tárgy. Ugyanis ő nem járandóság, hanem ajándék. A gyermektelenség keresztjén hatékonyan segíteni kell, ám megszüntetésének őszinte vágya még sem lehet határtalan, azaz nem szabad mindenáron – bármely eszközt, illetve módszert alkalmazva – ennek elérésére törekedni. A felelős szülőség gyakorlása semmiképpen sem történhet a már megfogant élet elpusztításával (ld. pl. ún. „számfölötti” embriók). Mi emberek az élettel nem rendelkezhetünk; az életnek csak gondos sáfárai vagyunk, és nem a szuverén ura; a mi feladatunk, hogy az életet hálával, szeretettel elfogadjuk és megőrizzük (ld. uo., KEK 2258., 2280. pont). Vannak a házastársak, akik kimerítették a jogos orvosi segítségnyújtás lehetőségeit, azaz azt a technikai segítséget, ami nem a házastársi aktust helyettesíti, hanem megkönnyíti azt. Akik mégis gyermek nélkül maradnak, bekapcsolódhatnak – az igaz szeretet oltárán – az elhagyott gyermekek örökbefogadásának és mások javára végzett egyéb nagylelkű segítségnyújtásnak a szolgálatába (ld. KEK 2379. pont). Végül megemlítendő: a Donum vitae instrukció is rögzíti, hogy ámbár az in vitro fertilizáció által történő emberi foganás módját és jellegét nem lehet helyeselni, minden gyermeket, aki a világra jön, az isteni jóság ajándékának kell tekinteni, és szeretettel kell felnevelni.

A lélek útja a haláltól a halhatatlanságig 1. A korai görög vallásosság Keresztény szemmel visszatekintve a szellemtörténet időszakaira, feltárul számunkra az a folyamat, amelyben a természetre épülő kegyelem és a folyamatos kinyilatkoztatás tükrében (bár „tükör által, homályosan”, mégis világosan) világosodik meg számunkra a lélek (az ember) útja a halhatatlanság reménye felé. A görög hatások, és azon belül is elsősorban a görög filozófia kétségtelenül befolyásolták azt, hogy a Jézusban elérkezett végső kinyilatkoztatást az első századok keresztény gondolkodói hogyan, milyen fogalomkészlet birtokában öntötték szavakba, az értelem számára belátható módon. Nézzük meg, milyen emberképpel rendelkeztek a korai görögök, mit értettek a „lélek”, és a „halhatatlanság” fogalmán. A homéroszi világban, amelybe már az általános iskolában is betekinthettünk, az életnek teljesen evilági arca tárul fel. A lényeges fogalompár, a test és lélek, nem az evilágban élő és egységként felfogott emberre vonatkoztatva kerül elő, hanem csak a halál kapcsán bukkan fel. Talán az utolsó lélegzettel, az utolsó kileheléssel keletkezett, tudatosodott az a benyomás, hogy valami eltávozott. Ezért a lélek keletkezését az elhalálozáshoz kötötték. Ez a lélek azonban a halotti lélek, ahogyan a test is halottá vált. Máig nem tisztázott azonban, hogy a halotti lélek alatt, pontosabban annak az élő emberhez való viszonya alatt valójában mit értettek. Ugyanakkor világos, hogy már a homéroszi felfogás értelmében sem foszlik szét az élet teljesen a halálban, viszont nem beszélhetünk igazán a lélek életéről sem. A homéroszi lélek inkább a földi ember árnyképe. Nem a testtől elvált lélek, hanem inkább a lélektelenné vált test, amely ugyanakkor nem is az elporladó test, nem is élő, és nem is ez tette korábban élővé a testet. Nem világos, hogy milyen kapcsolat fűzi ezt a halotti lelket ugyanazon ember földi életéhez. Ez a felfogás mélyenszántó pesszimizmust tükröz. Az istenek által nemzett ember-fiak élete is az árnyéklétbe torkollik. Hiányzik a remény, nincs az emberben semmi, ami a transzcendenciára, vagy az erkölcsi felelősség tudatára utalna. Az istenek nem az ember teremtői, és végső soron tehetetlenek a halálos sorssal szemben. A mínoszi vallásos hagyományban viszont már megjelenik az Elízium, a boldogok szigetének elképzelése, ahová azonban csak nagyon kevesen, és nem a halál, hanem elragadtatás által jutnak. A mínoszi vallásosság következő fokozata az eleusziszi misztériumok, amelyek szerint a misztériumokba beavatott ember a boldog túlvilág reményében élhet, míg a többieknek az általános hádészi sorssal kell beérniük. Az ide való eljutás feltétele nem az erkölcsös életvitel, hanem a beavatás, így megsokszorozódnak a remény esélyei.

Ennek ellenére mégiscsak egy kiválasztott csoport az, amely a beavatás és a kultusz révén hozzáfér egy másik élethez. Kérdéses, hogy személyes, vagy közösségi halhatatlanságról van-e szó, de ha már a homéroszi felfogásban a halotti lelkek egyéni vonásokat hordoznak, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a misztérium-vallásosság nem zárja ki a személyes halhatatlanság reményét. Egyértelmű azonban, hogy ez a kérdés akkoriban élesen még nem vetődött fel. Szélesebb rétegek számára a halál utáni teljesebb élet lehetőségét az orfikus tanok tárták fel, melyek szerint a lélek bizonyos formában isteni, és ezért halhatatlan. Préegzisztens léttel bír, vagyis földi létezése, testet öltése előtt létezik, sőt a testet öltése büntetés, melyet korábbi negatív döntése eredményezett. Több-kevesebb megtestesülés után visszatérhet eredeti állapotába, isteni eredetéhez. Az orfikus tanokban tehát megjelent a jó és rossz közötti döntés alapvető jelentősége, az erkölcsi mérce, mely a bukást vagy a felemelkedést eredményezi. A körforgás büntetés, az emberi élet célja pedig, hogy az ember a történelem és a megtestesülés körforgásából kiszabaduljon és eljusson az isteni lét üdvösségére. A halhatatlanság tehát magában még nem jelent üdvösséget, hiszen ahhoz az ítélet szükséges. Ez az a döntő pont, ahol megjelenik a halhatatlanság és az üdvösség személyes jellege, és a Hádész árnyéklétével szemben tudatosodik a halál utáni fénnyel teli élet lehetősége. Az orfizmus által hozott gyökeres fordulat abban áll, hogy a testet és a lelket egyaránt egységben és az ember részeként fogta fel. Ez szemben áll az addigi elképzelésekkel, melyek szerint a lélek, sőt a test is (ami a holttest) csak a halálban alakul ki, addig csak testrészek együttese létezik test és lélek nélkül. A halál így a lélek testtől való elválásaként lett értelmezhető, ill. az attól való megszabadulásként, hiszen a lélek e felfogás szerint magasabb rendű, isteni. Ennek ellenére az orfizmus nem, ill. nem úgy testellenes mint a dualizmus, hiszen a rossz választása a döntésen múlik, a test pedig inkább az engesztelés, a felemelkedés „helye”. A görög vallásosság fejlődésében tehát felfedezhető a transzcendens üdvösség utáni egyre növekvő vágy, és a személyes üdvösséggel összekapcsolódó erkölcsi értékelés jelentősége, végül pedig a halhatatlanság reményének minden emberre való kiterjesztése. Ennek a fejlődésnek a hatásai fedezhetők fel Platón meggondolásaiban, hogy aztán Arisztotelész filozófiájával együtt kialakuljon az a két fő metafizikai iskola, amely gyakorlatilag máig meghatározza, de legalábbis befolyásolja a gondolkodás fő irányait. BL

9

A teremtés mint a kinyilatkoztatás grammatikája A világ teremtett voltának kérdéséhez való viszonyulás alapvetően befolyásolja az ember gondolkodását, viselkedését, ezen keresztül a politikát és így a történelmet is. Sokszor találkoztunk már ezzel a kifejezéssel: „történelmi időket élünk”. Ma ezeket a Kutatások világosan bizonyítják, hogy hazánkban az elmúlt évtizedek során az erkölcsi szavakat különös hangsúllyal idézhetjük, és elvekbe vetett hit folyamatosan erodálódott. Ez a hozzátehetjük: ezekben az időkben – amelynek folyamat a rendszerváltás éveiben erősödött, aminek az komolyságát kötelessége egy felelősen gondolkodó egész társadalom számára aligha eltúlozható embernek észrevenni – hazánkra sajátos szerepe mellett jelentősége van. Következményeit, a közös normák és különleges hivatás vár, amely egyben lehetőség és közös erkölcsi elvek tönkremenetelét, az értékvesztés és céltalanság állapotát jelöli a kifejezés: anómiás feladat: a világ teremtett voltának megjelenítése saját állapot. Ha egy társadalom állapotát jelentős mértékben belső értékrendjében, társadalmi-politikai-gazdasági jellemzi az anómiás állapot, az egyedül a pszichopaták viszonyaiban. Kérdés, hogyan lehetséges ez a érdekeit szolgálja, hiszen ők éppen azt erősítik meg a társadalomban – sokszor befolyásos poziciókban pluralizmus viszonyai között? Ennek a kérdésnek a ténykedve – ami egyébként legfőbb jellemzőjük, hogy megválaszolásához (amely nem célja jelen írásnak) minden érték viszonylagos, és nincs szükség közös mindenekelőtt a teológiai alapokat kell tisztáznunk, erkölcsi tartásra. melynek néhány, de maghatározó összetevőjét próbáljuk Az anómiás állapot jellemzői a céltalanság, az felvázolni. egyik napról a másikra élés, a tervezés értelmetlenségének érzése és a kilátástalanság. Kopp Először is meg kell állapítani, hogy a Mária és Skrabski Árpád nagy mintákon végzett teremtéstannak magában a keresztény teológiában kutatása szerint, melyet többször, legutóbb 2006-ban elfoglalt helye is változáson ment keresztül, aminek egyik megismételtek, hazánkban a legalacsonyabb oka az a kompetenciavesztés volt, amelyet a iskolázottságú rétegekben ez az arány 70 százalék fölött van, az érettséginél magasabb végzettségűeknél 40 természettudományokkal folytatott viták, és szerencsétlen százalék alatti, a teljes népességnek pedig 54 összeütközések eredményeztek. A teológia és a százaléka. A jelenség tehát nagyon súlyos mértékben természettudományos kutatás illetékességi határainak van jelen. De vajon ez azt jelenti-e, hogy a „magyar tisztázása után, talán ezért is sok teológus választotta azt a lélek” általában véve és eleve anómiás? Nem inkább azt, hogy különféle eszmék, folyamatok és azok koncepciót, amely arra épült, hogy e két különböző társadalmi, gazdasági, politikai következményei miatt valóságmegközelítés nem érintkezik egymással, és a tömegek váltak anómiássá? teremtésteológiának tudatosan távol kell tartania magát Akikre ez az állapot jellemző, azoknak nincs még attól is, hogy természettudományos kérdésekre biztos világképük, világnézetük, nagyon könnyen és erősen befolyásolhatók. Aki úgy érzi, hogy nincs mihez reflektáljon. A teremtéstani témák háttérbe szorulását tartania magát, az manipulálható, a kereskedelmi tévé motiválta az újpozitivizmus teológia-kritikája is, melynek reklámjainak és szappanoperáinak minden hazugsága értelmében a vallási és teológiai kijelentések tapasztalati, lépre csalja. A társadalmi méretű anómia végső soron kísérleti úton nem bizonyíthatóak, ezért nincs is egy nemzet, ország épségét, egészséges fejlődését veszélyeztetheti. Minden társadalompolitikai igazságtartalmuk. Ezzel párhuzamosan az a törekvés is szakterületen, mindegyiken annak sajátos eszközeivel érvényesült, amely a teológiából igyekezett minden fel kell venni a küzdelmet az anómia romboló filozófiai „maradványt” eltávolítani. következményeivel szemben. Ezt a törekvést, ill. a Ezektől függetlenül azonban, magán a teológián konkrét intézkedéseket szerencsére tapasztaltuk az elmúlt években. belül is előtérbe kerültek olyan szempontokra épülő Az ép személyiségű, nem anómiás emberek rendszerek, amelyek önmagukban teljesen szilárd nagyon nehezen befolyásolhatóak, mégpedig azért, alapokon állnak, de egyoldalúaknak bizonyultak, és így a mert van egy biztos hátterük, biztos erkölcsi elgondolásaik, erős személyes kapcsolataik, és belső teremtés témaköre veszített jelentőségéből. Ilyen céljaik. szempont az, amely szerint a teológiai kijelentéseknek Az anómia végső ellenszere, az élet értelmébe, mindig egyben antropológiai kijelentéseknek is kell méghozzá a végső értelmébe vetett hit, amelynek lenniük, hiszen a kinyilatkoztatást üdvösségünk forrása, s ami nélkül az nem áll meg : a teremtés-hit érdekében, és nem a világ keletkezésének kérdésére kapott válaszként kaptuk, ami teljességgel igaz is. Ez az irányzat, féltve az üdvösségtan teológián belüli központi helyét, bizalmatlanul tekintett a teremtéstan objektívnak szánt kijelentéseire. A teremtésteológia súlyát tovább csökkentette az a bibliakutatási eredményekre – elhamarkodottan – hivatkozó álláspont is, hogy a világ és az ember teremtésének állítása más vallásokban is megjelenik, tehát nem sajátosan keresztény, és ezért nem is a kereszténység lényegéhez tartozó állítás. További érvként szerepelt, hogy éppen a Biblia, (Róm 1, 19) és az I. Vatikáni Zsinat tanítása (DS 3004) szerint, Istent, mint minden dolog princípiumát és célját a természetes ész fényénél meg lehet ismerni, vagyis, a teremtés igazsága a természetes gondolkodás tárgya lehet, és így nem áll a keresztény hit homlokterében. Ilyen előzményeket követően, a 20. század második felében, a protestáns teológiában a teremtés „újrafelfedezésének”, míg a katolikus teológiában inkább megújulásának a lehetünk. tanúi. A protestáns teológiában a súlypont kezdettől a bűn és az isteni megigazítás kérdése volt, a teremtés hitigazsága eleve kisebb jelentőséggel bírt. Értékvesztés és céltalanság a társadalomban Anómiás-e a magyar lélek?

10

Friedrich Schleiermacher 19. századi „érzület”- teológiája szerint a teremtéshit lényege csakis az ember Istentől való teljes függésének kifejeződése. A tübingeni teológiai iskola megalapítója F. Christian Baur pedig már a teremtésteológia jelentéktelenségének állításáig jutott el. Ezek következtében, a teremtés kérdésének tárgyalását a természettudományok hatáskörébe utalták. Ez abból a szempontból helyénvaló, hogy a „kezdet” kérdése valóban vizsgálható, sőt vizsgálandó természettudományos módszerrel, mivel az nem jelenti a teremtéstan tulajdonképpeni tartalmát. (ld. napjainkban Stephen Hawking munkásságát, aki azonban illetéktelen határátlépésekre vállalkozik). A teremtéstan protestáns teológián belüli új megközelítését jól példázza Karl Barth, Jürgen Moltmann és Wolhart Pannenberg munkássága. Karl Barth igazolta, hogy a teremtéshit nem a keresztény hittartalom filozófiai bevezetése, nem metafizikai állítás, és nem is vallásos érzület, hanem a központi hitigazsággal, a krisztológiai állításokkal elválaszthatatlan kapcsolatban van. A krisztocentrikus meghatározottságból következően ugyanis Krisztus a teremtés bizonyossággal történő megismerésének ontikus, konkrétan, valóban, a világon belül létező alapja, amely evidencia egyetlen világnézetben vagy vallásban sincs meg. Jürgen Moltmann ökológiai teremtéstana a természet újfajta szemléletéből és védelmének igényéből fakad. Új gondolkodásmód szükségességére figyelmeztet, amely a szaktudományok uralkodó, analitikus, redukcionista eljárásával szemben az integráló, többdimenziójú gondolkodást helyezi előtérbe. Ezt a látásmódot a szaktudományok (fizika, biológia) is alátámasztják, amennyiben kijelentik, hogy a valóság kapcsolatok szövevénye, az élet maga pedig komunikáció és kommunió. Moltmann tanában a teremtés messiási felfogása a jövőjével való együtt-értelmezésében jön létre, mely a jövő kedvéért teremtetett teljességre irányuló világ. A teremtés krisztusi belső alapja és az eszkatologikus Isten országa tehát elválaszthatatlanul összetartozik. Wolfhart Pannenberg ugyancsak hangsúlyozza, a teremtés igazságának döntő jelentőségét, mivel Isten egyetlensége, és a krisztusi megváltás-hit csak akkor tekinthető megalapozott igazságnak, ha Isten a világ teremtője. Barth-al ellentétben, aki az önmagát megalapozó, és önmagában hitet kiváltó kinyilatkoztatás miatt nem tartotta szükségesnek a párbeszédet a természettudományokkal, Pannenberg meggyőződéssel vallotta, hogy a teológia nem mondhat le a szaktudományok által leírt természet világának Isten világaként, teremtésként történő értelmezéséről, mert kötelessége az Isten istenségéről való intellektuális számadás. Meggyőzően megmutatta, hogy nemcsak a természettudomány lehet segítségére a teológiának,

hanem ez fordítva is lehetséges, mivel az önmagukat megalapozni nem tudó természettudományok léte maga szorul értelmezésre, és azt a teremtéscél felmutatásával a teológia végezheti csak el. A katolikus teremtésteológia nem élt át olyan válságot, mint a protestáns, mivel soha nem vonták kétségbe a létjogosultságát. A megújulást új hangsúlyok elhelyezése jelentette, amely a II. Vatikáni Zsinat utáni nagy teológiai összefoglalás a Mysterium Salutis köteteiben jelent meg. A katolikus teológiában a teremtésre az üdvtörténet kezdeteként és maradandó alapjaként tekintünk. Ez teszi lehetővé a természet és kegyelem viszonyának újragondolását a teremtés és szövetség perspektívájában. Ennek a perspektívának fókuszában pedig Krisztus, a megtestesült Ige áll. A katolikus teremtésfelfogás két új súlypontja a szentháromságos megközelítés, és az evolúciós teremtésteológia. A teremtéstan szentháromságos áthangolásához alapvetően annak a kegyelemtani tételnek a középpontba kerülése járult hozzá, mely szerint a teremtés rendje nem pusztán természetes rend, mert az ember, aki Krisztusban teremtetett, eleve a szentháromságos életben való részesedésre hivatott. Így a nagy összefoglaló mű teológiai antropológiájában szilárd szempontok szerint kerülhetett sor az ember társadalmiságának, nemiségének, a nyelv, a munka és a technika kérdéseinek megválaszolására. A teremtéstan visszaszorulásához vezető okok és félelmek mára, a tisztázó vitákban, döntő mértékben veszítettek súlyukból. Kiderült, hogy a vallástörténeti párhuzamok megtévesztőek, az analógiák mögött nagyobbak a különbségek, az átvételek pedig mindig a keresztény hit sajátos misztériumainak megfelelő átalakítások, a teremtés műve pedig ennek megfelelően elválaszthatatlan egységben van az üdvtörténettel, a Szentháromsággal, alapvetően Krisztusra, és az eszkatológikus beteljesedésre irányul. Márpedig, ha a teremtés a Szentháromság önközlésének megvalósulása, akkor Isten kinyilatkoztatásának feltételeként, kezdeteként, szabadon létrehozott grammatikájaként foghatjuk fel. Ugyanez vonatkozik magára az emberi létre, amelynek magának is szentháromságosnak kell lennie ahhoz, hogy a kinyilatkoztatás Jézus emberségén keresztül megtörténhessen, mint a megtestesülés grammatikája. A teremtésnek ezt a „nyelvtanát” már a középkori teológusok, Szent Ágoston, és Bonaventúra is sejtették, és keresték a teremtésben. Számunkra pedig ez lehet döntő eligazodási pont a lét, és az emberi létezés értelmezésében, ez teheti lehetővé a tapasztalati világgal, a filozófiai ész meggondolásaival, sőt a társadalmi és politikai élettel létrehozható harmóniát, anélkül, hogy a Szentháromság hittitka feloldódna a rációban. BL

11

A PLÉBÁNIA PROGRAMJAI november

•Hétfőnként, 19 órakor ifjúsági csoport találkozói •Szerdánként, 15 órakor Szeretetláng imaóra •Hétfőnként 17 órától gyermek-, 18 órától felnőtt katekézis •November 2-án 18 órakor szentmise keretében: W.A. Mozart: Requiem

PESTI FŐTEMPLOM Spirituális közösségi lap II. évf. 16. szám

A Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia lapja Kiadja: a Belvárosi Főplébánia

•November 3-án, kedden, 18 órakor elváltak és egyedülállók

Felelős kiadó: Dr. Osztie Zoltán

szentmiséje és találkozója

•November 5-én, csütörtökön, nyugdíjas klub október 17 •November 6-án, első pénteken, beteglátogatás, áldoztatás •November 6-án, pénteken, karitász kirándulás Vácra •November 10-13 között Kárpát-medencei Ökumenikus

Szerkesztő: Bitter Lajos Munkatársak:

Lelkésztalálkozó

Kovács E. Gellért Csorba Gábor Harangozó Ágnes Dr. Szűcs Gizella

•November 16-án az 19.30-kor az ifjúsági csoport lelki programja a Teréz anya teremben

•November 12-én, csütörtökön, Karitász filmklub • KÉSZ Belvárosi csoport: november 19-én, csütörtökön 18

Lektorálta: Dudás Nóra

órakor Józsa Judit előadása a Szent Kinga teremben

•

Szerkesztőség:

Lelki segítségnyújtás, támogatás Mindannyiunk életében előfordulnak olyan helyzetek, melyekben a meghallgatás, közös, együttérző gondolkodás ad lehetőséget arra, sőt, szükséges ahhoz, hogy az előttünk álló nehézséggel megküzdjünk, életutunkon előbbre jussunk, hitünkben erősödjünk. Ehhez adunk segítséget egyénileg és csoportfoglalkozás keretében.

Budapest 1056 Március 15. tér 2. Tel/fax: 318 3108 E-mail: [email protected] Megjelenik: 12 oldalon

Jelentkezés a 30 591 2601-es telefonon, hétfőn 9-12, és szerdán 14-17 óra között.

Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia 1056 Budapest Március 15. tér 2. Tel/fax: 318 3108 E-mail: [email protected] Irodaszolgálat: hétfő - szerda - péntek 9 -12; 15.30 - 17.30 Irodavezető: Rochlitz Kinga