PESTI FŐTEMPLOM SPIRITUÁLIS KÖZÖSSÉGI LAP BELVÁROSI NAGYBOLDOGASSZONY FŐPLÉBÁNIA

PESTI FŐTEMPLOM SPIRITUÁLIS KÖZÖSSÉGI LAP

II. évf. 21. szám

2016. október

Tartalom • Plébániai egység • A Pesti Főtemplom története • Liszt és a Belvárosi Plébánia • Az irgalmasság cselekedetei • Új miserendünk • Palesztina Jézus korában • A zsolozsma külsőségei • Politika és erkölcs • Az értelem és az érzelem kapcsolata • Programjaink

BELVÁROSI NAGYBOLDOGASSZONY FŐPLÉBÁNIA 1

1056 Budapest, Március 15. tér 2. T: 318 3108 [email protected]

Plébániai egység A Szentlélek egyik legfőbb ajándéka az egység. Ő maga ugyanis a szeretet köteléke az Atya és a Fiú között, így kettejük egységének záloga. Jézus azért vágyott annyira a tanítványai közötti egységre, mert ez elementáris létélménye a Szentháromság közösségében. Minden bizonnyal tovább folytatódó szenvedését a történelemben ennek a törése is okozza. Ha teljesíteni kívánjuk akaratát, akkor törekednünk kell az egységre. Plébánosként mindig is feladatomnak éreztem a plébánia papságának közösségét erősíteni. Ennek nagy lehetőségét találtuk meg a városmisszió évében, de legfőképp az úrnapi körmenet szervezésében. Rendszeresen járunk össze, hogy együtt ünnepeljünk, s ilyenkor alkalom nyílik egymás jobb megismerésére, közös, nagy dolgainkról való eszmecserére. Ebben társunk Bíró László püspök atya, aki valóban az, akinek lennie kell: a papságnak is atyja. Szeretetével, tekintélyével, püspöki karizmájával garanciája a tartalmas együttléteknek, valamint gyümölcsöző együtt gondolkodásnak. A minap arról gondolkodtunk el az atyákkal, hogyan tudnánk alkalmas módon összehangolni a Belváros öt templomának liturgikus (szentmise, zsolozsma) rendjét és gyóntatási gyakorlatát. Sorra vettük a templomok miséit, s azok látogatottságát, arculatát. Lassan kikristályosodott egy óriási lehetőség: közös, nagy plébániai konventmise megünneplése. A konventmise például egy szerzetes közösség liturgiája, melyet együtt ünnepel minden tag. Az Egyetemi Templomban a Papnevelő intézet növendékeinek és tanárainak közös miséjét nevezzük így. Esetünkben pedig az egész Főplébánia közös szentmiséjéről beszélünk, melyen részt vesz a hívek nagy gyülekezete, a kispapok és a szolgáló papság. Ez lehetőséget ad arra, hogy kirajzolódjék szemünk előtt az Egyház struktúrája, valódi szerkezete. Itt mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. A krisztusi papság teljességében a püspök részesül. Az ő munkatársai a szolgálatban az áldozópapok és a szerpapok (diakónusok). Mellettük látják el az oltár szolgálatát az akolitusok, s a feladatok végzésének rendje szerint helyet kapnak a lektorok (felolvasók) is. Jelen vannak a ministránsok és a kántorok, az énekvezetők. Mindezek a gyülekezet (a hívő közösség), a meghívottak élén állnak az Úristen színe előtt. Vonzó lehetőség a kispapság (papnövendékek) és a plébánia papsága valamint a hívek találkozása az oltár körül az Eucharisztikus közösségben. Nyilván életre szólóan meghatározza ez az élmény a leendő papságnak liturgiához és a plébániához való viszonyát. Hiszen kézenfekvő, hogy most a legnagyobb ünnepélyességgel és méltósággal vegyünk részt az Egyház ünneplésében, s ez igényünkké is váljék. Használjuk ki a formák nyújtotta lehetőségek egész

2

tárházát, hiszen ez hordozza és fejezi ki a katolikus hit teljességét. A szertartás a maga szimbólumrendszerével lehetővé teszi a misztériumok, isteni titkok mély átélését és átfogóbb megértését. A liturgia így válhat lényege szerint valóban „csúccsá és forrássá”. Ennek megvalósulása természetesen nemcsak a papnövendékek számára fontos, hanem a hívek számára is gazdagság. Tapasztaljuk meg az Anyaszentegyház erejét, fiatalságát, nemzedékeket és népeket egybefogó szeretetközösségét. A valódi katolicitás (egyetemesség) megnyilvánul abban is, ahogyan a liturgia zenei anyanyelve, a gregorián fölhangzik a kispapok kara és a hívek ajkán. De helyet kap az egyházi polifónia (többszólamúság) templomunk kórusának közreműködésével ugyanúgy, mint népénekkincsünk. Lehetőség van arra is, hogy a magyar szöveg kivetítése mellett időnként latin nyelven is – amely az egyház egyetemes nyelve – elhangozzanak a szentmise imádságai. A liturgiát követően pedig, az altemplomban találkozhatunk egymással hívek, s körükben papjaik és kispapjaik. Az Úr asztalánál az Ő áldozati lakomájából való részesedés után – ősegyházi szokás szerint – szeretetvendégség (agapé) következik. Az Úrban való egységünk átéléséhez ez is hozzásegít. Bízunk abban, hogy kezdeményezésünk a Testvérek körében is megértést és örömet fog okozni. A fentiek szellemében 2016. Ádvent I. vasárnapjától a 10 órai nagymisén, a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia Templomban megkezdjük plébániai konventmiséink megünneplését. Ugyanakkor a bűnbocsánat szentségében való részesedés lehetőségét is gyarapítja, ha az atyák megosztják ebbéli kötelességük terhét. Gondoljunk például az ádventi és a nagyböjti időszakra, amikor a ferences atyák temploma előtt is sorok állnak. Jól összehangoltan és meghirdetetten együtt gyóntatunk mind az öt templomunkban, így mozdítva elő a Testvérek könnyebb szentséghez jutását. Mind a szentmisék alatt, mind azokon kívül elvégezhetik szentgyónásukat az arra vágyók. Jelezzük még, hogy október közepétől minden vasárnap 16 órakor olasz nyelvű, 18 órakor pedig angol nyelvű szentmisét mondunk. Templomunk helyzeténél és értékénél fogva predestinálva van arra, hogy a turistákat és a közöttünk élő idegen ajkú híveket is segítsük, kiszolgáljuk. Kívánom a Főplébánia papsága nevében, hogy az Úr Jézus akarata szerint valósuljon meg az egység közöttünk, melynek melegénél sokak, azok is, akik csak betérnek hozzánk, megtalálják lelkük békéjét és üdvét!

Zoltán atya

A Pesti Főtemplom története

A Március 15-e téren, az Erzsébet-híd pesti hídfőjének északi oldalán álló tekintélyes kéttornyú templom közel kétezer év emlékeit őrzi. A mai tér alatt – eltekintve az őskor nyomaitól – a római uralom kiterjedt emléke, egy négyszögletes, 86x84 méter alapterületű tábor maradványai húzódnak. A tábor sarkain egy-egy legyező alakú torony alatt, 3,4 méter vastag oldalfalait 2-2 U alakú torony védte. Végső formájában Kr.u. 350 körül épült ki, 375 után még használták. Ennek a IV. századi tábornak a déli falához közel, az egykori parancsnoki épület helyén épült fel az a háromhajós, keleti oldalán három félköríves apszissal (szentéllyel) zárt kéttornyú templom, amelyet részleteiben ma is láthatunk. Bár ezt a templomot a kutatás XII. századi alkotásnak határozta meg, bizonyos, hogy már Szt. István korában állt itt templom. A 2000-es évek elején végzett ásatás XI. századi sírokat tárt fel a mai sekrestye területén. Tudjuk, hogy abban az időben – és még sokáig – temetni csak templom mellett, esetleg magában a templomban lehetett. A korábbi kutatók ókeresztény előzményeket tételeztek fel, a legújabb kutatások nem találtak erre bizonyítékot. Elgondolkoztató azonban, hogy az Árpád-kori templom miért épült az akkor még fennálló római erőd délkeleti sarkába, a déli falhoz szorítva. Szent Gellért nagyobb legendája szerint 1046-ban vértanúhalála után közvetlenül, testét a pesti templomba, a mai templom előzményébe temették. Írott adat van rá, hogy I. András király 1053-ban, amikor Szt. Gellért testét püspöki székhelyére, Csanádra vitette, a pesti templomban maradt ereklyéinek méltó helyet teremtve az épületet kibővíttette. A templom kőfaragványai között található egy feltehetőleg XI. századi – a XIII. században másodlagosan újra faragott – szalagfonatos keretkő. A faragott kőből épült, a későbbi lébényi, jáki templomok mintájául szolgáló háromhajós templomban tartották 1211-ben az akkor 4 éves

királylány, a későbbi Szent Erzsébet eljegyzését a türingiai Hermann őrgróffal. Templomunk építéstörténetében újabb korszak következett, amikor a XIV. század folyamán lebontották az épület keleti három apszisát és felépítették a máig álló hatalmas szentélyt, amelynek oszlopokkal határolt középső liturgikus terét ún. szentélykörüljáró keretezi. Ebben a folyosószerű körüljáróban ülőfülkék tagolják a falakat, középen pedig egy nagyobb, falképekkel ékes fülke zárja a szentélyt. A fülkét a falfestmény fölött eredetileg festett kőbaldachin zárta. A déli zarándokkapu eredeti formájában és a déli torony is ekkor készülhetett a megtartott románkori déli homlokzat elé. Ezen új szentély nyugati oromzata kimagaslott a továbbra is eredeti formájában álló bazilikális templom oldalhajói fölé. Az épület több jelentős politikai esemény színhelye volt. 1458. január 23-án itt tartották azt a királyválasztó gyűlést, amelyen elfogadták Hunyadi Mátyást Magyarország királyának, akit másnap, január 24-én a pesti nép a Duna jegén közfelkiáltással meg is választott. 1490-ben a II. Ulászlót megválasztó gyűlést ugyancsak ebben a templomban tartották. A XV. század utolsó évtizedeiben – Mátyás és II. Ulászló idején – újabb, immár későgótikus átépítés következett. Ennek emléke a királyi oratórium a szentélykörüljáró déli kápolnája fölött, lépcsőjének bejárata, a külső homlokzatok ún. „pálcatagos” kapukeretei, az ekkor épült kápolnák ablakmaradványai, továbbá a mai sekrestye eredetileg emeletes épülete. A szentély ülőfülkéit freskósorozattal ékesítették. A két reneszánsz pasztoforium a XVI. század elején készült. Templomunk 1541 után, a török időben rövid ideig dzsámiként működött. Ennek emléke a szentélyben látható egyszerű imafülke (ún. „mihráb”), és egy feketével festett felirat maradványa. A törökök csak a szentélyt használták, a templom nyugati fele romos volt. 1686 után a török uralom megszűnésével több részletben felépült a templom hajója és déli tornya barokk stílusban a megmaradt gótikus falmaradványok felhasználásával. A főhomlokzat északi tornya a XVIII. század végén épült. A templom és plébánia XIX. századi jeles eseményei:

3

Kossuth Lajos – bár ő maga evangélikus volt – ezen a plébánián kötött házasságot Meszlényi Teréziával. 1856. május 25-én Adolf Kolping kölni pap tartott előadást a templomban. Ezzel kezdődött mozgalma Magyarországon. Liszt Ferenc 1858 és 1871 között gyakran szállt meg a templom melletti plébániaépületben. Hét évig ott is lakott. Templomunkban vezényelte a legtöbb alkalommal akár saját, akár más szerzők műveit. Rómer Flórissal kezdődött az épület régészeti, művészettörténeti értékeinek felfedezése a XIX. század 2. felében. 1890-ben jelent meg Némethy Lajos könyve a templom történetéről. 1889-90-ben Steindl Imre az Országház tervezője restaurálta a szentélyt. 1895-ben felvetődött a templom lebontásának vagy eltolásának ötlete az Erzsébet híd építése kapcsán. A terv – bár egészen 1937-ig kísértett, szerencsénkre végül is nem

valósult meg, a műemlék épület az eredeti helyén maradt. Az 1932-44 között végzett ásatást és falkutatást, valamint az 1944-45 évi háborús károkat követően 1945-48 között helyreállították a szentélyt, majd több részletben a hajót és a tornyokat. 2010-ben feltárásra és helyreállításra került a szentély keleti záródásának freskódísze. 2014-15 között újabb ásatás tisztázta a padlózat alatti római és középkori maradványokat. Ez után következhetett 2016-ban – a már korábban elvégzett külső homlokzati felújítás folytatásaként – a belsőtér helyreállítása. A padlószint alatt altemplom kialakítására került sor az ásatási eredmények bemutatásával.

Bodor Imre

Liszt és a Belvárosi Plébánia A zeneszerző kapcsolata a Pesti Főtemplom papságával

A hazai és nemzetközi Liszt-kutatás már évtizedek óta ismeri Pest egykori főtemploma és a Belvárosi Főplébánia kitüntetett szerepét a mester életében és munkásságában. Nemcsak a templom karnagyai, hanem egyházi személyei is meghatározó alakjai voltak Liszt hazai társasági életének, egyházzenei munkásságának pedig fontos pártolói. A zeneszerző élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg, s pesti tartózkodásai alatt gyakran tért be a templomba és volt szívesen látott vendége a plébániának. Kiemelendő Schwendtner Mihály (1820–1885) plébánossal és Bogisich Mihály (1839– 1919) káplánnal való kapcsolata, melyekről méltó megemlékezni. Schwendtner Nagyszombatban és Bécsben tanult bölcseletet és teológiát. Tábori lelkészként vett részt a szabadságharcban, halálos ítéletét hatéves várfogságra változtatták. Az apát-plébánost 1861-ben nevezték ki belvárosi plébánosnak. A templom papjai sorában kimagasló, meghatározó személyiség volt, a magyar művészeti és politikai élet összes nagy alakját személyesen ismerte. Művészetpártolása az egyházi zene felvirágzását is jelentette a templomban. Liszt egyik legközelebbi barátja és igen szívélyes vendéglátója lett. A zeneszerző így emlékezett meg róla egyik levelében: „A plébános, Schwendtner, püspöki címet viselő pap, aki már három ízben, 65-ben, 67-ben és 70-ben nagyon széles körű és szívélyes vendégszeretetben részesített és legjobb barátaim egyike maradt.” Liszt iránta való nagyrabecsülését jelzi, hogy Schwendtner mellszobra ott állt a zeneszerző Vörösmarty utcai lakásának ebédlőjében.

4

A 19. század második felében a templom előtti, akkori Eskü tér sarkán állt a plébánia épülete. Az eklektikus stílusú palotában lakosztálya volt a plébánosnak, a káplánoknak, a karnagynak, a kántornak és az orgonistának, és volt egy nagy szalon, amellyel egybe lehetett nyitni a környező kisebb helyiségeket. Voltak vendégszobák is. A plébániának Liszt hosszú éveken át (1858–1870-ig) gyakran volt vendége és lakója. Pesti tartózkodásai alkalmával egy, a Dunára néző, kényelmesen berendezett szobában lakott. Vasárnaponként Schwendtnernél ebédelt a plébánián, a plébános lakása pedig többször vált a Liszt tiszteletére rendezett estélyek helyszínévé. A plébániaépületben próbált az Engeszer Mátyás karnagy által alapított Budapesti Liszt-egylet, mely gyakran énekelt a 10 órai nagymiséken. Az énekkart Engeszer és Liszt közösen vezették. A szalon adott otthont Liszt 1870 novemberében elkezdett vasárnapi matinésorozatának is. Liszt szívesen tartózkodott a plébánián, és később, amikor már a Zeneakadémián lakott szolgálati lakásban, hűségesen visszajárt vezényelni, orgonálni a 10 órai nagymisékre, valamint a vasárnapi ebédekre. A Belvárosi plébánia épületét az 1890-es évek végén, az Erzsébet híd építésekor sajnálatos módon lebontották, így a Pesti Főtemplom és Plébánia egy funkcionálisan és (zene)történetileg is igen fontos, reprezentatív épületét veszítette el (a kép jobb szélén)

1870. december 15-én lett a templom káplánja Bogisich Mihály, a nagy jelentőségű egyházzenészpap. Gimnáziumi tanulmányait a pesti piaristáknál végezte, majd a Pázmáneum növendéke lett. 1863-ban szentelték pappá. 1882-től budavári plébános lett. 1881-től a budapesti egyetemen általános és egyházi zenetörténetet tanított. 1888-ban jelent meg népénekgyűjteménye, Őseink buzgósága címmel. 1897-ben megalapította az OMCE-t (Országos Magyar Cecília Egyesület), melynek haláláig elnöke volt. Az egyházi szolgálat mellett magánénekesi és zeneszerzői munkássága is jelentős volt. Tenor-szólistaként gyakran működött közre a pesti főtemplom 10 órai nagymiséjén és Lisztnek a plébánia dísztermében tartott matinéin. Egyházzenei tankönyve (A keresztény egyház ősi zenéje) és két népénekfeldolgozása ma is megtalálható a templom kottatárában.

Dr. Horváth Ágnes

5

Az irgalmasság cselekedetei

Egyre többen vagyunk, akik átérezzük, hogy társadalmainkban égbekiáltó igazságtalanságoknak sokan válnak áldozataivá. Mindannyian szenvedünk az elmagányosodástól, az érzéketlenségtől, a lelketlenségtől, mert az istentelenség terheli mindennapjainkat. Ezért értékelődik fel a szeretetszolgálat, amely hitelesíti igehirdetésünket, tanító tevékenységünket. Ezt a tapasztalatot kívánom kiemelni, amikor megemlékezünk a Belvárosi Főplébánia Karitász Csoportjának jubileumáról. Plébániánk egyik büszkeségévé lett az a közösség, amely Kalkuttai Teréz anyát választotta védőszentjének – nem véletlenül. Korunk e szentje a Szentlélektől indíttatva látta meg minden egyes rászorulóban Krisztust. Megváltónk mindent nekünk adott utolsó leheletéig, hogyan ne kéne nekünk magunkat adósainak éreznünk. Őt közvetlenül el nem érjük, így testvéreink iránti együttérző és tevékeny szolgálatunkkal róhatjuk le az iránta való szeretetünk adóját. Egy közösség keresztény, azaz krisztusi mivoltát ez a lelkület igazolja.

Hálásan köszönöm mindannyiunk nevében Csorba Gábor állandó diakónusunk (ez azt jelenti szó szerint: szolgálattevő) munkáját, amellyel megalapította, kibontakoztatta és alázattal működteti ezen intézményünket, közösségünket. Nem személytelenül, hanem aktívan úgy, hogy az életének jelentős részévé tette ezt a tevékenységet. Mindenkit ismer, maga is szolgál, és közösségét egyben tartja, amennyiben segítőket, munkatársakat és rászorulókat felelősséggel irányít. Miközben kezdeményező készsége kifogyhatatlan, bölcs önmérséklettel tisztában van azzal, hogy „aki sokat markol, az keveset fog”. Hangsúlyozza, hogy néhány legszükségesebb területre kell összpontosítani, s azt igazán jól csinálni. S büszkeségre okot adó módon egészen példamutatóan teszi. Ezzel tisztességet vívott ki az országos Katolikus Karitász berkein belül is. Családját is bevonva szervezi a programokat, melyekkel kapcsolatban a sajátjából nyújtott anyagi áldozatot is hozzá teszi e nagy műhöz. Fölsorolni lehetetlen azt a sokoldalú és széleskörű tevékenységet, melyet munkatársaival, gyermekeivel folytat. Mögötte pedig ott van áldott feleségének, Csorba Gáborné Beöthy Kingának hozzájárulása is. Családjuk a keresztény család mintaképe, s ez a „legtöbb, mi adható”. A jubileum kapcsán a plébánia vezetőjeként, s Gábor több évtizedes barátjaként, neki és munkatársainak hálásan köszönöm azt a sok jót, amit csak a Gondviselő Isten lát valódi dimenziójában. Kívánom, hogy e munka érdeme fel legyen írva mindnyájuk javára az élet könyvébe!

Dr. Osztie Zoltán plébános

A BELVÁROSI FŐPLÉBÁNIA MISERENDJE HÉTKÖZNAP: (hétfőtől-szombatig) Ádventben VASÁRNAP

17 óra 6 óra (17 órakor nincs)

10 óra, 20.30 magyar nyelvű szentmisék 16 óra olasz nyelvű szentmise 18 óra angol nyelvű szentmise Vesperás szerdánként a 17 órás szentmise után Október hónapban Rózsafüzér 16.30-tól, a szentmise előtt

6

Palesztina Jézus korában Jézus korában Palesztina vegyes lakossága nagyon szerény gazdasági körülmények között élt. Nem így a galileai nagybirtokosok és a jeruzsálemi felső réteg, akik viszont igazán gazdagok voltak. A hellenista kor időszakában Galilea nagy területei idegenek tulajdonába kerültek, akik javaik gondozását, szaporítását megbízottjaikra, a vagyonkezelőkre bízták. Az ország zsidó lakossága – ahol alkalmas volt a terület – a mezőgazdaságból biztosította megélhetését, ahol nem, ott a kézművességből és kiskereskedelemből. Judea szűk földsávjai inkább az állattenyésztésnek, pásztorkodásnak kedveztek, de a szőlő-, olaj-, és fügetermesztésre is alkalmasak voltak. A Genezáreti-tó környékén természetesen halászattal foglalkoztak. Mindezek kemény munkát és szerény megélhetést jelentettek. Nem jelentéktelen réteg foglalkozott a megtermelt áruk eladásával. Nagyobb városokban állandó piacok, boltsorok voltak, számos házaló- és vándor árus pedig a falvakat járta ékszereket, szőnyegeket, ruhaanyagokat is árulva. A nagykereskedelem természetesen a palesztinai zsidó arisztokrácia kezében volt, amely a rómaiak által kiépített jó úthálózat, és a via maris, a tengeri út segítségével kiterjedt üzleti kapcsolatokat ápolt a Földközi-tenger körzetében addigra már mindenfelé nagy számban élő zsidó közösségekkel, velük együtt jelentős pogány városokkal, sőt, Egyiptommal és Mezopotámiával is. Mindezekből is kitűnik, hogy nagyon különböző társadalmi rétegek éltek együtt Palesztinában, akik között nagyon nagy volt az életszínvonalbeli különbség. A legfelső szűk réteget a jeruzsálemi arisztokrácia, és az ország területén élő nagybirtokosok képezték. A középosztályba a kézművesek, kiskereskedők és közrendű papok tartoztak, míg a legalsó szinten a kisparasztok, napszámosok álltak. Utóbbiak csak akkor dolgozhattak, ha valaki felfogadta őket. A koldusok, a betegek, a rabszolgák pedig a teljes kiszolgáltatottság állapotában éltek, bár utóbbiak közül a zsidóknak minden hetedik évben vissza kellett adni a szabadságot. A faluhelyen élő zsidó családok lakáskörülményei egészen egyszerűek voltak. Többnyire ablaktalan, egy helyiségből álló kis házakban laktak. A gazdagok városokban éltek, ahol emeletes házak épültek, és persze paloták is a legtehetősebbek számára. A család, nemzetség, az egész társadalom patriarchális felépítettségű volt. Az apának gondoskodnia kellett a neki alárendelt

családtagjairól, és az is kötelessége volt, hogy a fiatal nemzedéknek oktatást adjon a törvényről. A feleség jogilag nem volt a férjjel egyenrangú, de a valóságban a házasságot Istentől elrendelt intézménynek tartották, és az édesanyát is feltétel nélküli tisztelet illette meg a gyermekek részéről. Az asszonyok azonban nem számítottak jogi személynek, nem tanúskodhattak a bíróságon, sőt saját jogon nem is fordulhattak oda. A templomban a nők az áldozati oltár udvarába nem léphettek be, és a zsinagógai istentiszteleten nem működhettek aktívan közre. A törvény alatt álltak ugyan, de nem minden cikkelyét kellett betartaniuk, sőt magának a törvénynek a tanulmányozására sem voltak kötelezve. Válást a férj kezdeményezhetett, (ahogy Jézus mondta: „ezt keményszívűségetek miatt engedte meg Mózes”), de ebben az esetben az asszonyt megillette a házasságkötéskor a férj részéről letétbe helyezett meghatározott pénzösszeg. A zsidóság vallási életét a tekintéllyel bíró személyek, és vallási testületek határozták meg. A legfőbb kormányzó és bírói testület a főtanács volt, melynek hatásköre és jelentősége azonban koronként változott. A római fennhatóság gondosan és tudatosan ügyelt arra, hogy ne avatkozzon be olyan ügyekbe, melyek a zsidóság vallási életét érintették. Így a főtanács vallási ügyekben törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalommal rendelkezett, és feladatkörébe tarozott a közrend felügyelete is. Vitatott kérdés, hogy halálos ítéletet hozhatott-e. A Jn 18,31 szerint ezt csak a prokurátor tehette meg. A főtanács három csoportból állt össze: 1. a főpapok, az előkelő papi családok fejei; 2. a vének, akik a laikus arisztokráciát képviselték; 3. az írástudók, akik a papok utódaiként, laikusként a írásmagyarázók szerepét vették át. Az írásértelmezés a Törvényben leírtaknak az aktuális helyzetre való alkalmazását jelentette. A felsoroltak mellett a vallási életre különböző vallási csoportok gyakoroltak jelentős befolyást, melyekről. következő számunkban lesz szó.

7

A zsolozsma külsőségeinek jelentősége

A liturgia mesterei mindig a zsolozsma tartalmára összpontosítottak, de gondosan ügyeltek a szabályok, előírások, testi mozgások pontos betartására is. Ezek emelik a liturgiát megillető ünnepélyességet, a testet is bevonják az imába és visszahatnak az imádkozók belső lelki magatartására is. Tévedés lenne azt hinni, hogy az ima a külső formák mellőzésétől lesz bensőségesebb és őszintébb. A külsőségek csak addig tűnnek zavaró figyelemelvonónak, amíg nem teszünk szert némi rutinra a szövegekben, dallamokban, mozgásokban és a könyvek kezelésében. Rövidesen azonban sajátunkká válnak és nagyszerűen támogatják, kiegészítik a belső imádságot. Addig se feledjük, hogy a szabályokra való figyelés, a tanulás okozta átmeneti nehézségek vállalása maga is teljes értékű imádság. A zsolozsmában ülünk a zsoltárok és az olvasmányok alatt, minden más résznél állunk. Mélyen meghajlunk (derékban) a Szentháromság említésekor a doxológiában a bevezető fohásznál, a zsoltárok, kantikumok, responzóriumok és himnuszok végén. A zsoltároknál úgy történik a meghajlás, hogy az utolsó versszak közepén felállunk, a doxológia első versére

8

meghajlunk, második versére felegyenesedünk, majd a következő zsoltár első versének közepén leülünk. Keresztet vetünk a bevezető fohászra, a Benedictus, Magnificat és Nunc dimittis kezdetére és az áldásokra. A zsoltárokat, kantikumokat és a himnuszt versenként váltakozva énekeljük, vagy két félkarra osztva, vagy korátorokkal (előénekesekkel) váltakozva. Az antifónákat vagy a korátorok kezdik, és a közösség folytatja, vagy a korátorok végigéneklik és mindenki megismétli. A rövid válaszos ének főrészét a korátorok előéneklik, a közösség megismétli, a verset ismét a korátorok, amire a főrész második felével (repetenda) közösen felelünk. A korátorok által énekelt doxológiára meghajlunk, majd közösen énekeljük a teljes főrészt. A verzikulusokat a korátorok éneklik, együtt felelünk rájuk. Az ünnepélyes vesperásban és laudesben a Magnificat, illetve Benedictus alatt a pap tömjént tesz a parázsra és megtömjénezi a főoltárt (esetleg a mellékoltárokat is), majd a tömjénvivő megtömjénezi a papot, az asszisztenciát, a korátorokat és a népet. A magasba szálló tömjénfüst imádságunkat jelképezi, mindent betöltő kellemes illata .

pedig a ránk szálló isteni áldást. Ezeket az imaórákat pap vagy diakónus vezeti karingben és palástban, aki mellett gyertya és tömjénvivők segédkeznek és az előénekesek is kórusköpenyt vagy palástot öltenek. A pap ünnepélyesen vonul be segédkezőivel, ő intonálja a bevezető fohászt, énekli a kapitulumot, kezdi a Magnificat (Benedictus) antifónáját és első félversét, énekli a zárókönyörgést és mondja a záró fohászt a halottakért. A kapitulum után rövid homíliát is mondhat. A kapitulum és a zárókönyörgés alatt az akolitusok gyertyát tartanak a pap két oldalán, amelyet a bevonulási menet élén behoztak, majd az oltár sarkaira letettek. A vesperás és laudes kivételével a többi imaórát általában nem végezzük asszisztenciával, így a pap nem ölt palástot (legfeljebb csak karinget) és a kórusbeli helyéről énekli a rátartozó részeket. Így imádkozzuk a vesperást és a laudest is kevésbé ünnepélyes formában. Ám a zsolozsmának olyan előnye is van, hogy a liturgiának azt a részét képezi, mely pap nélkül is végezhető, világi hívek közösségében is. Ilyenkor a szentélyben nem szolgál senki, bár az oltár gyertyáit meggyújthatjuk. A papra tartozó részeket egy hívő vagy az egyik előénekes mondja, de az „Úr legyen veletek” köszöntést „Uram, hallgasd meg könyörgésemet” fohásszal helyettesíti. Ilyenkor tömjénezés sincs, az áldások szövegét pedig többes szám első személyben mondja a vezető.

P. Kovács Ervin Gellért OPraem

Politika és erkölcs

Miért érezzük úgy, hogy a világban sokkal több rossz van, mint jó? A világban, a valóság látható részében az igazán jó az lenne, ami mindegyikünknek jó. Ha valami csak egyvalakinek, vagy egyes csoportoknak, akár tömegeknek jó, az még lehet nagyon rossz is. Viszont mindünknek jó a létezés nyugalma, az alkotásban növekvő élet, a nehézségeken átívelő békesség, a szabadság, a teremtés feltétlen tisztelete, az igazság és az igazságosság békét teremtő érvényesülése. Tömeges méretű rosszkedv tapasztalható viszont akkor, ha az élet alapfeltételeit éri támadás. Globális történelmi kihívás korát éljük. A politikától a megoldásokat várják, hiszen a hatalmat reprezentálja. A hatalomra ható legfőbb eszköz azonban, amely ugyanakkor egyben a hatalomnak magának is legfőbb eszköze, az uralkodó kultúra. Az uralkodó kultúra pedig az, ami szinte ozmózis módjára a vélemények özönében, vagy akár erőszakkal befolyásolja gondolkodásunkat, cselekvésünket. Az uralkodó kultúrától való függetlenedés hatalmas szakítást, fáradságos szabaddá válást igényel, és végül azt követeli, hogy az igazsághoz önmagunknál jobban ragaszkodjunk. Az uralkodó kultúra részeként beszélhetünk a

fenntartható fejlődés, és a világban tapasztalható igazságtalanság kérdéséről, melyet gyakorlatilag anyagi értelemben, a javak eloszlására vonatkoztatunk. A világ jelenlegi bajaira, az anyagi erőforrások aránytalan és igazságtalan megoszlására mint a bajok gyökerére vonatkozó orvoslásnak az a módja azonban, hogy a gazdag országok nyúljanak a zsebükbe, és adjanak a szegényeknek – amit persze meg kell tenni – , azt a következményt vonhatja maga után, hogy a fogyasztói társadalmak legfőbb istene, a fenntartható fejlődés nevű bálvány összedől, mert ugyan vaslábakon áll, de agyaggal kevert vaslábakon, mint a Nebukadnezár álmában látott szobor. „Amit láttál, ó király, az egy hatalmas szobor volt. Ez a szobor nagy volt és fényes, magasra emelkedett előtted, és rettenetes volt a tekintete. A szobor feje tiszta aranyból volt, melle és karjai ezüstből, hasa és ágyéka bronzból, lábszárai vasból, lábai meg részben vasból, részben agyagból. Ezt láttad, míg (a hegyről) le nem vált egy kő anélkül, hogy hozzáért volna valakinek a keze. Ez eltalálta a szobor vas- és agyaglábát és darabokra zúzta. Ekkor egyszerre összetört a vas, az agyag, a bronz, az ezüst és az arany, s olyanná lett, mint nyáron a szérűn a por, amelyet felkap a szél, úgyhogy nyoma sem marad.” (Dániel 2, 3136) A bálvány ledőlésének következménye ebben az uralkodó politikai-fogyasztói kultúrában az instabilitás, konfliktusok, sőt eszkalálódó háború lehet. A fenntartható fejlődés vaslábai a kapitalizmus gazdasági törvényei, amelyek maguktól működnek, méghozzá csakis a profitszerzés céljából, de ki vannak szolgáltatva a véletlennek és a társadalmi folyamatoknak. Úgy működnek, hogy amikor a szegény, kiszolgáltatott országok gazdaságának fejlesztésére irányuló beruházásokat hajtanak végre a gazdag országok, ill. multinacionális vállalatok, akkor is, csakis, a saját profitjuk érdekében teszik, ugyanis egyszerűen ez a természetük, és gazdasági értelemben ez teszi

9

lehetővé a fenntartható fejlődést. Egyszerű pénzadományok a szociális állapotok javítására hosszútávon pedig nem jelentenek megoldást a szegény világ bajaira. A fenntartható fejlődés dogmáját gyakorlatilag egy számottevő ország politikai vezetése sem kérdőjelezi meg, mivel ezt tartják a viszonylagos globális stabilitás feltételének. De vajon lehetséges-e így a békés jövőt megérni? Mi múlik valójában a politikai vezetésen? A valóság alakításának egyik legfőbb eszköze kétségtelenül a politika. De szögezzük le: a politika világában sohasem lehet olyan objektív bizonyosságot, a politika tárgyának valódi ismeretét elérni, mint amilyet a tudományban, a kísérleti és matematikai módszer alkalmazásával érhetünk el. Tehát helyesebb és pontosabb a politikát a valóság alakítására irányuló igyekezetnek nevezni, amely mögött valamilyen moralitás és világfelfogás húzódik meg. A kérdés, hogy az abban résztvevők – valamilyen szinten mindannyian azok vagyunk –, de különösen a hatalmat gyakorlók olyan erőtérnek tekintik-e, melyben legbelső gondolataik (szívük gondolatai) a valóban szépre és az egészen jóra irányulva vezérlik szavaikat és döntéseiket, vagy egyszerűen a hatalom mániákusai, technikusai, exhibicionisták, pszichopaták, zsákmányszerzők. Kétségtelen, hogy a politika nem veszélytelen műfaj, nem idealista széplelkeknek való, mégis erkölcsre, jogra, hatásfokát tekintve pedig hitre és tudásra kell épülnie, továbbá nagyformátumú személyiségekre van szüksége. Az erkölcsöt a politikában úgy határozhatjuk meg, hogy az az egyetemes jóra irányuló erőkifejtés az élők életéért. De az erkölcs is veszélyes műfaj, mely pusztító kegyetlenséggé válhat, akár hit nélkül, akár olyan hittel, melynek gyökerei nem a Szeretetbe kapaszkodnak. Politizáló Isten nincs, de Isten nélkül megbízható politika sincs. Isten nem erkölcs, nem

is erkölcsös, Ő a Szeretet. A népek, földrészek és a világ sorsa ezért a kivilágított, hatalmas virágcsokrokkal feldíszített termekben, csak akkor dőlhet el jó irányba, ha a döntéshozók szívében a feltétlen jóakarat honol. Feltétlen, vagyis annak tudata, hogy amire nekünk alapjaiban szükségünk van, ami hiányzik, az a valóban szép és az egészen jó, amelyre olyan szükségünk van, hogy soha nem adhatjuk fel. Az a politikus és az az értelmiségi – legyen az magát kereszténynek és nemzetinek mondó – aki ezt nem érzi át, az akaratlanul is egy liberális korlátlanság szellemi diktatúráját szolgálja, amelynek önellentmondása, hogy valamilyen véges értéket abszolutizál, miközben tagadja az igazság fogalmát. Az igazi értelmiség a valóban szépre és az igazán jóra irányuló vágyakozás nélkül nem is tud élni. Ez nem jámborság, hanem annak felismerése, hogy a kozmosz és az ember fizikaiszellemi alapszerkezete azonos: Isten a világot Krisztusban teremtette. Ezért bizonyosság az, hogy bármilyen sötét, erkölcstelen politikai összeomlásból a kifejezetten hitre és erkölcsre alapozott – bár sokszínű – politikai igyekezet kínál csak kiutat, nem pedig az erkölcsileg semleges politika, amely egyébként nem létezik, vagy ha igen, akkor erkölcstelen. Az erkölcs a politikában az egyetemes jóra, vagyis a boldogulásra, a boldogságra irányuló erőkifejtés. De mi a boldogság? A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola kapuján kilépve feltűnik a szemben lévő vendéglátó üzleten olvasható – természetesen angol nyelvű –, az uralkodó kultúrát tükröző „boldogságbölcselet”: „A boldogság nem cél, hanem az élet útja”. Hugo Boëtius boldogság-meghatározása így szól: „A boldogság az elveszíthetetlen élet egész szerinti, egyszerre való birtoklása”. A történelem kimenetele attól függ, hogy melyiket választjuk. BL

Az etika (erkölcs vagy erkölcstan) kifejezés a görög "éthosz" szóból származik. E szó alapvető jelentését az ókori Hérakleitosz (Kr. e. 544-484) így világítja meg: éthosz anthrópou daimón. A "daimón" isteni hatalmat, isteni rendelést, illetve isteni rendelkezés megszabta sorsot vagy végzetet jelent. Az ókori görög bölcs mondását tehát így fordíthatjuk: az ember éthosza a sorsa vagy végzete. Az étheó ige egyik jelentése: átszűrök, megvizsgálok valamit. A görög felfogás szerint az ember végzete, illetve sorsának alakulása - vázlatosan és nagy körvonalakban - kiolvasható magából az emberi természetből. Az ige másik jelentése: kifeszülök valami felé, feszítetten törekszem valamire. Ez a jelentés a görög világban arra utal, hogy az emberi lény természetszerűen irányul az életében körvonalazódó vázlatra, arra a tervre, amelyet az istenség „álmodott meg róla", és ezt akarvaakaratlan meg kell valósítania. A keresztény vallás alapján tájékozódó filozófiák az ember szabadságát hangsúlyozva állítják, hogy az embernek szabad döntések sorozatában kell megvalósítania a rá vonatkozó „isteni álmot".

10

Az értelem és az érzelem kapcsolata Az értelem, amit az emberi mivolt meghatározásának egyik elemeként szoktunk említeni az egyediség, megismételhetetlenség és a közölhetetlenség mellett, nem választható el az ember személyiségének többi részétől, amelyet énnek nevezünk. Az értelem nem önmagában működik, hanem énünk egységén belül. Ez azt jelenti, hogy ha például fizikai fájdalmat érzünk, vagy dühösek vagyunk, egyáltalán, külső hatások érnek bennünket, az az értelmünk működését befolyásolja. Bármi megjelenik tapasztalatunk síkján, mechanikusan reakciót vált ki, lelkiállapotunkat érinti, esetleg meghatározza. Ilyenek például a fájdalom, öröm, elégedettség, kíváncsiság,…stb. Valójában nincs semmi, ami ismeretünk horizontján megjelenve ne váltana ki reakciót, ne vonna maga után valamilyen lelkiállapotot. Ezt a lelkiállapotot, a velünk történő dolgoktól való megérintettséget nevezzük érzelemnek. Az ember – az értelem szempontjából – a valóságnak az a szintje, ahol a természet öntudatra ébred, a valóság öntudattá válik. Az értelmi megismerés tárgya pedig az, ami az értelem szempontjából „érdekes”, vagyis, ahogy az „érdek” szó jelzi, az értelem számára értéket jelent. A megismert tárgy értéke az értelem számára azonban függ attól, hogy az egyes embert hogyan érinti, méghozzá alapállásának, temperamentumának függvényében, vagyis attól, hogy egy konkrét tapasztalat milyen emóciót vált ki belőle. Ezek után felmerül a kérdés: lehet-e egyáltalán zavartalan, „tiszta” értelemről beszélni? A racionalizmus álláspontja szerint az értelem azonos a megismerő képességgel, mely érzelem nélkül nyílegyenesen a tárgy irányába halad. E szerint minél inkább felkelti valami az érdeklődésemet, minél fontosabb, értékesebb számomra, annál inkább megakadályozza, hogy megismerjem. Ez az álláspont nem alkalmas az egész egzisztenciánkat érintő kérdés megválaszolására. Ugyanis racionális módszerrel csak jelenségeket lehet vizsgálni. Ez a tény akkor válik drámaivá, amikor elkerülhetetlenül szembesülünk azzal kérdéssel, hogy mi a dolgok, jelenségek, és ezen belül saját személyünk jelentése. Ez pedig nem tudományos, hanem egzisztenciális kérdés. Az élet, és benne az ember életének értelmét nem lehet közömbösen vizsgálni. Ha a természet és az ember egységben van, miért kellene kiiktatnunk az ember megismerő képességéből az érzelmet? Logikai értelemben is hiba egy magyarázó elvben, ha a kérdés

megoldásához az egyik tényezőt ki kell iktatni. Mi lehet az érzelem szerepe a helyes megismerésben? A kérdésre maga a valóság, a tapasztalat adja meg a választ: az érzelem éppen az a nagyító lehet, amelynek lencséje közelebb hoz(hat)ja, élesen tárja elénk azt a valóságot, amelyet „szabad szemmel”, értelmünk fényénél nem látunk világosan. Az érzelem a „látáshoz” szükséges fontos tényező. Maga az érzelem nem lát, de annak feltétele, hogy az értelem a saját természete szerint élesen tudja nézni a dolgokat. Ugyanis ami nem érdekel, azt nem is tudom megismerni. Az érzelemnek a helyes megismeréshez tehát a megfelelő helyre, és megfelelő állapotba kell kerülnie. Mikor kerül az érzelem arra a helyre, és abba az állapotba, ahol élesre állító lencseként szolgálja az értelmet? Amikor az érzelmet a moralitás, vagyis a helyes viselkedés megválasztása alakítja, befolyásolja egyre meghatározóbb mértékben. Minél inkább életbevágó egy kérdés, annál inkább a moralitás és nem az intelligencia területére tartozik. A megismerés szemszögéből tekintve ez azt jelenti, hogy jobban ragaszkodunk a tárgy igazságához, mint a véleményünkhöz. Még élesebben fogalmazva: jobban kell szeretni az igazságot, mint saját magunkat. Legmegragadóbb módon az Evangélium fejezi ki ezt a kötelezettséget: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” Szegény az, akinek nincs védelmezni valója, aki el tud szakadni attól, amije van, élete nem arra szolgál, hogy tulajdonát kifejezze. Ma úgy is mondhatjuk: identitását nem a tulajdona, hatalma, társadalmi presztízse, hanem létezésének igazsága határozza meg. A lelki szegénység igazi tartalma az igazsággal szemben tanúsított magatartásban nyilvánul meg, amely képessé tesz arra, hogy azt minden megkötöttségen, érzésen, tapasztalaton túl kívánjuk. Ahhoz, hogy az igazság szeretetét az önszeretet ne homályosítsa, el fáradságos utat kell járni. Ezen az úton elindulni, és megmaradni a szeretet vonzásában lehet, méghozzá a saját magunk életének célja iránti szeretet, az igazság vonzásában. „Ha valaki bebizonyítaná számomra, hogy az igazság nincs ténylegesen Krisztusban, nos, én akkor is Krisztussal tartanék, s nem az igazsággal”. – mondja Dosztojevszkij a rajongó szeretetet ragaszkodásával, de valójában éppen azért, mert magát az Igazságot szerette. Szent Pál pedig így fogalmazott: „Krisztus ismeretéhez képest mindent szemétnek tartok. BL

Csabi meghalt. Nem tudta megvárni, hogy ő legyen az első kisfiú aki Magyarországon tüdőt kap. „A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik.” Nincs szó, csak érzelem. „Ha nem lesztek olyanok mint a gyermekek…”

11

A PLÉBÁNIA PROGRAMJAI 2016. október-december

PESTI FŐTEMPLOM Spirituális közösségi lap II. évf. 21. szám

•október 16. majd vasárnaponként 16 ó olasz nyelvű szentmise 18 ó angol nyelvű szentmise

A Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia lapja

• október 29. játszóházi foglalkozás gyermekeknek •november 2. halottak-napi szentmise és szertartás W. A. Mozart: Requiem (Szent Mihály templom)

Kiadja: a Belvárosi Főplébánia Felelős kiadó: Dr. Osztie Zoltán

•november 8-án, kedden, elváltak és egyedül maradtak szentmiséje és találkozója

Szerkesztő: Bitter Lajos

•november 8-10 Kárpátaljai Ökumenikus Lelkésztalálkozó november 10. 16 ó a Németajkú Református Gyülekezetben Balog Zoltán igehirdetése (Alkotmány u. 15.)

Munkatársak:

•november 27. 10 ó első plébániai konvent mise

Bodor Imre Dr. Horváth Ágnes Kovács E. Gellért

•december 2-4 adventi lelkigyakorlat Máriabesnyőn •december 9-11 plébániai lelkigyakorlat Leányfalun

Lektorálta: Faga-Nagy Mária

•december 17. az ifjúsági csoport adventi lelki napja Szerkesztőség:

Lelki segítségnyújtás, támogatás Mindannyiunk életében előfordulnak olyan helyzetek, melyekben a meghallgatás, közös, együttérző gondolkodás ad lehetőséget arra, sőt, szükséges ahhoz, hogy az előttünk álló nehézséggel megküzdjünk, életutunkon előbbre jussunk, hitünkben erősödjünk. Ehhez adunk segítséget egyénileg és csoportfoglalkozás keretében.

Budapest 1056 Március 15. tér 2. Tel/fax: 318 3108 E-mail: [email protected]

Jelentkezés a 30 591 2601-es telefonon, hétfőn 9-12, és szerdán 14-17 óra között.

Megjelenik: 12 oldalon

Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia 1056 Budapest Március 15. tér 2. Tel/fax: 318 3108 E-mail: [email protected] Irodaszolgálat: hétfő - szerda - péntek 9 -12; 15.30 - 17.30 Irodavezető: Rochlitz Kinga

12