Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola Hittanári Szak
László Levente
Az abortusz erkölcsteológiai megítélése
Diplomadolgozat Témavezető: Takács Gábor
Pécs, 2004
Tartalomjegyzék
Előszó
5.o.
1. Az abortuszról általában
7.o.
1.1. Fogalmi tisztázás
7.o.
1.2. Az abortusz régen és ma
8.o.
1.3. Az abortusz fajtái, módjai
10.o.
1.3.1. A spontán vetélés
10.o.
1.3.2. A művi vetélés
11.o.
1.3.2.1. Az „alulról” végzett abortuszok
11.o.
1.3.2.2. A mérgezéses abortusz
12.o.
1.3.2.3. A „felülről” végzett abortuszok
12.o.
1.4. Az abortusz következményei
12.o.
2. Érvek az abortusz ellen
15.o.
2.1. Az ember méltósága és az élet védelme
15.o.
2.1.1. A Szentírás és az Egyház tanítása az emberi élet védelméről
16.o.
2.1.2. A személyes emberi élet kezdete
20.o.
2.1.3. Az orvostudomány álláspontja
22.o.
2.1.4. A teológia álláspontja
22.o.
2.1.5. Az élet szentsége, védelme és a „ne ölj” parancsa
24.o.
2.1.5.1. Az élő Isten
25.o.
2.1.5.2. Az élet eredete, értéke, tulajdonságai
25.o.
2.1.5.3. Ne ölj törvényellenesen!
27.o.
2.1.5.4. A magzat élethez való joga
33.o.
2.1.6. A Biblia és az abortusz
35.o.
3. Az Egyház álláspontja az abortusszal kapcsolatban
38.o.
3.1. Az Ősegyház és a patrisztikus kor
38.o.
3.2. A középkor állásfoglalása
43.o.
3.3. Az újkor állásfoglalása
44.o.
3.3.1. A XX. századi Egyház állásfoglalása
46.o.
2
3.3.2. II. János Pál pápasága és az abortusz kérdése
47.o.
4. Érvek az abortusz mellett
49.o.
4.1. Az abortusz indikációi és erkölcsi megítélésük
49.o.
4.1.1. Az orvosi indikáció
51.o.
4.1.2. Az eugenetikus indikáció
52.o.
4.1.2.1. A preimplantációs és prenatális diagnosztika
54.o.
4.1.3. Az erkölcsi indikáció
55.o.
4.1.4. A szociális indikáció
57.o.
4.1.5. Az abortusz egyéb indokai
58.o.
5. Az abortusz lelki és erkölcsi következményei
60.o.
6. Kiút a válságból
65.o.
6.1. Az állam szerepe
65.o.
6.2.A keresztény család és a keresztény nevelés fontossága
66.o.
6.3. A felvilágosítás és a segítségnyújtás egyéb formái
69.o.
7. Irodalomjegyzék
72.o.
3
„Válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá.” (MTörv 30, 19-20)
4
Előszó Az idők jeleinek felismerése bölcsességet igényel. Rohanó világunk hétköznapjai közepette egyre ritkábban gondolunk igazi hivatásunkra, igazi értékeink megbecsülésére. „Az életet új veszedelmek fenyegetik”- mondja II. János Pál pápa 1995-ben közreadott Evangelium Vitae című enciklikájában. Tapasztalatunk azt mutatja, hogy az emberiség a teremtésben kapott isteni parancsot (Ter 1,28) kiforgatja eredeti értelméből és csodálatos lehetőségeit, képességeit fegyverré alakítva saját maga ellen fordítja. Az áteredő bűn, illetve az első gyilkosság (Ter 2, 4-6) elkövetése óta nemcsak Isten és az ember kapcsolatában következett be törés, hanem az emberi kapcsolatok rendje is csorbát szenvedett. A gyógyírt, Krisztust és az ő példáját elvetettük. Emberképünket a hatalommal, az erővel és az erőszakkal kötöttük össze. A biológiai tudományok, a fejlett technika, illetve a szabadság új és hamis felfogásmódja az élet elleni bűnök eddig ismeretlen és a korábbinál gonoszabb arcát hozták elő. A személyes szabadság helytelen értelmezése folytán a bűn büntetlenséget, állami jóváhagyást, sőt támogatást követel. Szemtanúi vagyunk a bűn intézményesítésének, s egyre nehezebbé válik számunkra a helyes erkölcsi rend felismerése. Megfogyatkozott az emberi élet értéke és elviselhetetlenné vált az az élet, amelyik több figyelmet, szeretet, gondoskodást igényel. Visszatértünk a „szemet szemért” elvhez, sőt még túl is tettünk rajta, hiszen gyakran önzésből, pusztán ok nélkül bántalmazunk másokat.
Új
értékrendünkben nincs isteni terv, isteni előírás, saját magunk urai akarunk lenni. Ebben a harcban a gyengék, a védtelenek és kiszolgáltatottak esnek áldozatul. Új jogok születtek: a nőé, hogy megölheti a magzatot, az emberé, hogy megölheti önmagát. Önmagával fordult szembe korunk embere. A válságból van kiút: közös összefogás és visszatérés a krisztusi értékrendhez. Az Egyház feladata, hogy mélyen átérezve a problémákat támogassa tagjait, hiteles tanítást nyújtson és hirdesse az élet evangéliumát (vö. Mk 16,15). Dolgozatom e helytelen értékváltás és a hamis autonómia-tudat egyik szörnyű következményével, az abortusz-kérdéssel foglalkozik. Célom az ember kilétének, méltóságának, eredetének, céljának, hivatásának és élete védelmének
5
megvizsgálása, illetve a sokak által igen gyakran hangoztatott abortusz mellett érvelő indikációk elemzésén túlmenően az abortusz elfogadhatatlanságának bizonyítása. Mindezt elsősorban a Szentírásból, mint „sziklaalapból” kiindulva szeretném kifejteni. Ugyanakkor ismertetem az Egyház álláspontját különös tekintettel az első keresztény századokra és a XX. századra, mintegy bizonyítva, hogy a tanítás a lényegi kérdésekben azonos maradt. Végül az abortusz erkölcsi következményeit vázolom fel és a problémából való kiút néhány lehetséges változatát.
6
1. Az abortuszról általában
1.1. Fogalmi tisztázás Sajnálatos tapasztalat, hogy kevés ember van tisztában az abortusz lényegével és ez alól az abortuszra jelentkező anyák sem kivételek. Az illetékes szervek épp az abortusz elleni küzdelem legeredményesebb fegyveréről, a felvilágosításról feledkeznek meg, mondanak le. Ebből kifolyólag sok nő csak későn szembesül a gyilkosság tényével, de vannak, akik még ekkor sem. Biztosra vehetjük, hogy a megfelelő tájékoztatás gyökeresen pozitív változást idézne elő. Nézzük, mit is jelent maga a fogalom! Az abortusz a latin „aborior” elvetél, idő előtt világra jön igéből származik, s nem más, mint „az emberi magzat távozása vagy eltávolítása az anyaméhből 28 hetes kora előtt. Későbbi időpontban már koraszülésről van szó.”1 Erre a cselekvésre különféle megjelöléseket szoktak alkalmazni. Általános nyelvhasználatban nagyon elterjedt a magzatelhajtás elnevezés. Az „elhajtás” eredeti jelentése semleges, az utóbbi időben viszont negatív és erkölcsileg elvetendő cselekvésre utal. Alkalmazni szokták a „terhességmegszakítás” kifejezést is, de ez a kétértelmű szó el akarja kendőzni a dolog igazi természetét és csökkenteni akarja a súlyát az emberek tudatában,2 mivelhogy itt nem egy olyan valamit szakítanak meg, ami egy kis szünet után tovább folytatódik, hanem véglegesen vetnek véget egy folyamatnak, amelyben egy élet pusztul el. A legtalálóbb kifejezés az „embrió megölése”3 lenne, jóllehet nem igazán frappáns.
1
Magyar Katolikus Lexikon, I. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 1993, 16.o. 2 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 83.o. 3 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 102.o.
7
1.2. Az abortusz régen és ma Az abortusz kérdésének ősidők óta való megléte általánosan elfogadott vélemény. Nem ismerünk az emberiség történetében olyan kort, amelyben ne alkalmazták volna. Az ókorban azonban érthető okok miatt nem volt és nem is lehetett annyira elterjedt, mint manapság. Két módszert ismertek: 1.) mérgeket adtak be a nőnek; 2.) fizikai eszközökkel próbáltak hatni a nő hasára.4 Az abortuszrendeletek előképei már a legrégebbi kultúrák etnomedicinális szokásaiban megtalálhatók. A sumérok (Kr.e. 2000), Hammurabbi (Kr.e. 1800), az asszírok (Kr.e. 1500), a hettiták (Kr.e. 1300), a perzsák törvénykönyvei tiltóan fogalmaznak, védik a magzat és az anya életét.5 Az ókori Kínában Wang-Dui-Me
könyve is elítéli az abortuszt, de indokolt
esetben engedélyezi (pl. ha a nő betegségben szenved, szűk a medencéje vagy fiatal még a terhesség kihordására). A források többsége szerint az ógörögöknél és a rómaiaknál elfogadott volt, s csak akkor volt tiltott, ha az apa tudta nélkül követték el, vagy esetleg sértette annak jogait, érdekeit. Állítólag maga Platón és Arisztotelész is engedélyezte, mert féltek a túlnépesedéstől. Arisztotelész azonban ellenezte, ha a magzat „megmozdult már.”6 A római engedékenység csak Kr.e. a II. században változott meg, amikor a népesség száma csökkenni kezdett. Ekkor szigorú törvényeket léptettek életbe, hogy megállítsák a nemzet erkölcsi züllését. Jobbágyi Gábor „A méhmagzat életjoga” című könyvében az imént említettekkel szemben
azt próbálja bebizonyítani, hogy az abortuszpártiak
hivatkozása Platón és Arisztotelész műveire inkább a felületességüket bizonyítja, mintsem helyes tájékozódásukat. Véleménye szerint az ókorban a „méhmagzat anya általi szándékos elpusztítása Róma császárkoráig az emberiség történetében gyakorlatilag jog által érzékelhető méretekben és módon nem létezett.”7 Az abortuszpártiak ebből arra következtethetnek, hogy 4
Willke, John C. és Willke, Barbara: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998, 25.o. 5 Encyclopedic Dictionary of Religion, I, Kevin Meagher; Thomas C. O’Brien; Consuelo Maria Aherne, Corpus Publications, Washington, 1979, 11.o. 6 Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980, 48.o. 7 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 54. o.
8
természetes volta miatt nem esett szó róla. Jobbágyi Gábor velük ellentétben a hiányára
következtet.
Hogy
legálisan
nem
létezhetett,
azt
több
8
ténymegállapítással próbálja igazolni: 1. A korai társadalmakban a nők joga elképzelhetetlen volt. 2. A művi beavatkozás életveszélyes volt az akkori technikák miatt. 3. A Föld ritkán lakott volt, s egy adott társadalom sikeres fennmaradását a természeti csapásokkal és a háborúkkal szemben csak az utánpótlás biztosíthatta. 4. A szülők számára a gyermek az életet jelentette. 5. A jogforrások magzatvédelmi normái kizárták a társadalmilag elismert abortusz meglétét. Hammurabbi törvénykönyve utal ugyan az abortuszra, de itt elsősorban a magzat és az anya védelmére kell gondolni, mintsem a szándékos abortuszra, hiszen a testi sértés a cél, s csak mellékes következménye a vetélés: „Ha egy awélum awélum lányát megütötte és méhmagzatát elvetéltette vele, 10 siqlum ezüstöt fizessen méhmagzatáért. Ha ez a nő meghalt: (a megütő) leányát öljék meg.”9 Hasonló képpel találkozunk a Szentírásban is (vö. Kiv 21,22-25). Mivel ez nem említ a művi abortusz tilalmára utaló szakaszokat, jóllehet minden kisebb nemi
erkölcsbe
ütköző
cselekményt
súlyosan
elítél,
levonhatjuk
a
következtetést, hogy az abortusz még gondolati szinten sem létezett a bibliai népeknél. Az ókori görögöknél már nem ilyen egyszerű a dolog. A spártaiaknál valóban megölték a csecsemőket, de ez nem azonosítható az abortusz legalizálásával. Platón és Arisztotelész műveiből elsősorban az erkölcsi tanítás sugárzik. Platón a gyereknemzést kötelességnek tartja, és csak akkor ajánlja a megfogant élet megszületésének megakadályozását, ha a nemző, a törvény által megszabott kort már elérte, mivelhogy ilyenkor már megvetésnek számít a nemzés.10 Arisztotelész is abszolút családpárti. Számára az erény, az erkölcsös élet központi téma. A népesség növekedése elleni állásfoglalását nem tekinthetjük az abortusz legalizálásának. Hogy mégis előfordult az abortusz, azt a hippokratészi eskü bizonyítja. Jobbágyi Gábor érvelése szerint semmiféle 8
i. m. 52-53.o. Ókori Keleti Történeti Chrestomathia, (szerk. Harmatta János), Tankönyvkiadó, Budapest, 1965, 144. o. 9
9
forrásban nincs utalás az abortusz megengedettségére, sőt a jogból is a magzatvédelmi álláspont olvasható ki. A klasszikus római erkölcs számára elfogadhatatlan az abortusz, az erkölcsileg hanyatló Rómában már egyes források utalnak meglétére, de mélységesen elítélik.11 A keresztény tanítás a személy és az élet értékét még jobban kiemelte. A megszületett személy értékével együtt a meg nem született személy értéke is megemelkedett. Bár az abszolút hatályú magzatvédelem eszméje nem a kereszténység „találmánya”,12 mégis elmondhatjuk, hogy a pogány világgal találkozó kereszténységnek köszönhető ennek elmélyítése és megőrzése. Az abortusz elítélése gyakorlatilag a középkoron át egészen a XX. századig nyomon követhető. Az évezredes szabályok alól az első kivételt a Szovjetunió jelentette 1920-as abortuszlegalizációjával, ezt követte a hitleri Németország fajnemesítő törekvésével. Az igazi tragédiát azonban az Egyesült Államok 1973. január 22-én hozott döntése jelentette, mely kimondta, hogy a méhmagzat „nem személy,” az abortusz legális.13 Ettől kezdve napjainkig a világon számos ország legalizálta az abortuszt az indikációs vagy határidős szabályozás alapján.
1.3. Az abortusz fajtái, módjai Orvosi szempontból spontán (abortus spontanaeus) és művi vetélésről (abortus arteficialis) beszélünk.14 1.3.1. A spontán vetélés A spontán vetélés nem más, mint a magzat anyaméhből való távozása külső beavatkozás nélkül. Ilyenkor a vetélés során nem feltétlenül hal meg a magzat, az ok pedig nem mindig ismerős. Általában a magzat a benne, vagy a méhlepényben levő hiba miatt pusztul el. A vetélés e formája nem veszélyes, 10
Platón összes művei, II. kötet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 332. o. Suetonius: A caesarok élete, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994, 406. o. 12 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 72. o. 13 i. m. 75.o. 11
10
de nem zárható ki az erős vérzés miatti kórházi kezelés szükségessége sem. Ebben az esetben nem beszélhetünk erkölcsi kérdésről. 1.3.2. A művi vetélés Az előző vetéléssel szemben ez az eljárás a magzat méhen belüli életét külső beavatkozással szakítja meg. Ez lehet közvetlen, ha célja a magzat közvetlen
megölése,
illetve
közvetett,
amennyiben
célja
az
anya
meggyógyítása és a magzat ennek következményeként pusztul el. A közvetett vetélés orvos-etikai kérdés, s ezt a duplex effectus elv teszi lehetővé, ugyanis „ha döntésünk jó szándékkal kifejezetten jó célra irányul, és ha a kockázat vállalásához megvan az arányos ok is, erkölcsileg megengedett az olyan cselekedet, amelynek (…) jó és rossz hatása van.”15A katolikus erkölcstan szerint „a közvetlen művi abortusz az egyént, a nemzetet és emberiséget érintő legsúlyosabb erkölcsi kérdések egyike.”16 Az abortusz kategóriájába különféle eszközök (méhspirál) és tabletták (esemény utáni tabletták) is beletartoznak, mivel a már megtermékenyült petesejt beágyazódását akadályozzák meg és nem az emberi élet elindulását. A művi vetélésnek három fő típusa ismeretes: az „alulról” és „felülről” való beavatkozás a méhbe, illetve a mérgezés. 1.3.2.1. Az „alulról” végzett abortuszok Menstruáció-szabályozás: Ez egy korai vákuum-aspirációs abortusz, mely alkalmával a méh tartalmát egy vékony szívószállal kiszívják. Ezt a beavatkozást a terhességtől függetlenül havonta elvégzik. Vákuum-aspirációs abortusz: Ennél az eljárásnál a méhnyak lebénítása és szétfeszítése után egy késszerűen éles műanyag csövet juttatnak a méhbe, amellyel a gyermeket darabokra tépik, majd kiszívják. Az itt alkalmazott szívóerő „29-szer erősebb, mint egy otthoni porszívó.”17 14
Gresz Miklós: Az abortusz, Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1990, 6.o. Magyar Katolikus Lexikon, II. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, é. n. 737. o. 16 Magyar Katolikus Lexikon, I. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 1993, 16. o. 17 John C. Willke és Barbara Willke: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998, 105. o. 15
11
Tágítás és küret: Itt az abortőr egy küretkanalat juttat a méhbe, amellyel darabokra vágja a magzatot és a méhlepényt, majd kikaparja. Az említett három eljárásmódot az első trimeszterben (1-3. hónap) alkalmazzák. Tágítás és kiürítés: Ezt a módszert a 12. hét után alkalmazzák. Érzéstelenítés nélkül egy fogószerű eszközzel a magzat egyes testrészeit csavaró mozdulatokkal leszakítják a test többi részéről. A gerincet eltörik, a koponyát összeroppantják. „Az asszisztens feladata a test részeinek összeillesztése.”18 1.3.2.2. A mérgezéses abortusz A 16. hét után széles körben alkalmazzák a sómérgezéses eljárást. Ennél a beavatkozásnál átszúrva a nő hasfalát, a méhfalat és a magzatburkot, koncentrált sóoldatot fecskendeznek be a magzatvíz helyébe. A gyermek ezt az oldatot lenyeli, majd egy órás szenvedés után meghal. A nő másnap megszüli halott gyermekét. Ehhez hasonló eljárás a prosztaglandin befecskendezése a magzatvízbe. Megemlítendő az RU 486 vagy Mifegyne szer. Ezt akkor veszik be, ha elmarad a menstruáció. Ekkor a magzat már több hetes. Csak kórházban alkalmazható, mivel az erős vérzés életveszélyes lehet az anyára. 1.3.2.3. A „felülről” végzett abortuszok Legáltalánosabb módja a hysterotomia. Fejlett magzatok esetében alkalmazzák és nem más, mint egyfajta korai császármetszés.
1.4. Az abortusz szövődményei Sajnálatos módon többnyire a hallgatás összeesküvése veszi körül az abortusz veszélyeit. A beavatkozáson átesett nők egészségi állapotát kevésbé kísérik figyelemmel, s ezért a későbbi szövődményekről sem tud senki pontosan
beszámolni.
Míg
más
sebészeti
beavatkozásnál
az
orvos
kötelességének érzi, hogy a beteget tájékoztassa a beavatkozás lényegéről és 18
u. o.
12
esetleges
következményeiről,
az
abortusznál
erről
többnyire
„megfeledkeznek.” Nagyon kevés tényszerű tájékoztatást adnak a nőknek, és amit adnak, az többnyire nem fedi a valóságot. Ritkán ejtenek szót a szövődményekről, sőt el is hallgatják, és a gyermekre is, mint egy „sejtcsomóra”19 utalnak, holott orvostudományilag megcáfolhatatlan tény, hogy emberi élettel állnak szembe. Ha
a
világszerte
összegyűjtött
tapasztalatokat
előítéletmentesen
megvizsgáljuk, rá kell döbbennünk arra, hogy még az orvostudomány előírásai szerint, az orvos által elvégzett törvényes, engedélyezett beavatkozások sem kockázat nélküliek, bár a tudomány előrehaladtával a kockázat egyre csökken. Az aggályokat tehát még az orvosilag indokolt esetben sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az abortusz egyedülálló beavatkozás abból a szempontból, hogy egyrészt veszélyes az anyára nézve, másrészt pedig egy magzatot, egy megfogant életet pusztít el. „A terhesség megszakítás azáltal, hogy megszünteti a nem kívánt terhességet, igen gyakran nem állítja vissza az egészséges állapotot, sőt további betegségek talaját állítja elő. Károsítja a jövő nemzedéket és csökkentheti vitalitását.”20 A szövődmények lehetnek koraiak és későiek, és egyaránt okozhatnak testi vagy lelki problémákat. Korai következményként számolni kell a fertőzéssel, a vérzéssel, a méhnyak-elégtelenséggel, a méh átfúródásával, a méhnyak elzáródásával. Esetenként
terhességi
szövetek
maradhatnak
a
méhüregben.
Ritkán
előfordulhat, hogy a beavatkozás nem sikeres és a magzat életben marad.21 Az illegális, nem hozzáértő személy által végzett abortusz szövődményei jóval gyakoribbak és halálos kimenetelűek is lehetnek. A késői szövődmények között elsősorban a meddőséget, a spontán vetélést és a koraszülést szokták megemlíteni. Hegesedés esetén a petevezeték elzáródik. Ha az elzáródás teljes, akkor a nő meddővé válik. Ez az egyik legszomorúbb következmény. Ha azonban az elzáródás csak részleges, előfordulhat a petevezetékben való beágyazódás, vagyis a méhen kívüli 19
Willke, John C. és Willke, Barbara: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998, 98.o. 20 Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág Könyvkiadó, Budapest, 1994, 87.o. 21 Rákóczi István: Az abortusz, SubRosa Kiadó, Budapest, 1997, 66.o.
13
terhesség. A koraszülés elsősorban a megszületendő gyermekre lehet káros hatással, mert alkalmazkodó képessége, betegségekkel szembeni ellenállása elmarad az átlagtól. Ugyanakkor az értelmi fogyatékosság háromszoros, a mozgáskorlátozottságban szenvedőké nyolcszoros.22
Következményként
számolni kell a női nemi szervek daganatos megbetegedéseivel is.
22
Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág Könyvkiadó, Budapest, 1994, 90.o.
14
2. Érvek az abortusz ellen
2.1. Az ember méltósága és az élet védelme A méltóság nem más, mint „megbecsülést és tiszteletet érdemlő személyes érték.”23 Rang, amely rendszerint hatalommal jár együtt, azonban mégsem azonos vele. Hordozója olyasvalamit képvisel, ami már önmagában is fenséges és tiszteletreméltó. Minden embert megillet, azokat is, akikben még ki sem alakult erre az igény, de azokat is, akik kétségbeesésükben beletörődtek abba, hogy már nem követelhetnek elismerést. Valamennyi földi élőlény közül csak az ember van abban a kivételes helyzetben, hogy méltósága lehessen. Joggal állíthatjuk, hogy a történelem folyamán világnézeti hovatartozástól függetlenül szinte mindig e méltóság képviselőjét, magát az embert helyezték a világi dolgok középpontjába. Már az ókori gondolkodók is hangsúlyozták az emberi méltóságot, mégpedig az erkölcsi értékek minden más értékkel szembeni elsőbbségének felfedezésében. Cicero az erkölcsi magaslaton álló ember méltóságáról beszél. Platón Gorgiásza az igazságtalan cselekvés helyett inkább az igazságtalanság elszenvedését ajánlja. A filozófusok jelentős része az állammal szembeni elsőbbséget hangsúlyozza. Seneca arról beszél, hogy a méltóság nemcsak az erkölcsi erényben van benne, hanem magában az emberi létben is. Az emberi méltóság kérdése átöleli az egész történelmet. Korunk nyilatkozatai is ezt bizonyítják, amint azt az emberi jogok ENSZ-deklarációja kimondta 1948-ban:” Minden ember egyenlőnek születik, méltóságuk és jogaik egyenlőek,”24 vagy Németország alaptörvényének egyik mondata:” Az emberi méltóság
tiszteletben
kötelessége.”
25
tartása
és
védelme
minden
államhatalomnak
Jóllehet világszerte hangoztatják a méltóságot, mégis
23
Magyar Katolikus Lexikon, VIII. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 2003, 941.o. 24 Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései, Magyar Bioetikai Alapítvány, Budapest, 1997, 55.o. 25 Haeffner, Gerd: Az ember méltósága, in: Mérleg, 1998/4, 412.o.
15
helyenként csak elvi érvényesülésről beszélhetünk. Néha mindenekfelett álló törvénnyé magasztalják, máskor pedig leértékelik magukat az emberek. Feltehetjük a kérdést: A saját magára reflektáló ember helyesen értelmezie magát? Tapasztalatra alapozott meggyőződés, hogy a kereszténység élettel kapcsolatos szemléletét és az ebből eredő tanítást általában nem ismerik az emberek. E megállapítás arra kell ösztönözzön minket, hogy kérdéseket fogalmazzunk meg az ember kilétére, életének eredetére, céljára, értelmére és értékére vonatkozólag és adjuk is meg erre a helyes választ. Az Egyház felismerve és átérezve a helyzet súlyosságát, kötelességének érzi, hogy a kinyilatkoztatás fényében rámutasson az ember valóságos helyzetére és segítse őt az isteni terv megvalósításában. Nekünk keresztényeknek az életünket érintő legfontosabb kérdésekben elengedhetetlen alap az isteni kinyilatkoztatás, a Szentírás. 2.1.1. A Szentírás és az Egyház tanítása az ember méltóságáról Csodálatos teremtmény az ember. Teste az anyagi világ törvényeit követi, halandó, szervezetének működése nem sokban különbözik az emlősállatokétól. A világmindenség óriási méretei mellett eltörpülő ember belsejében azonban csodálatos mélység és nagyság rejtezik. ,, De mi az ember? ”- teszi fel a kérdést a Gaudium et Spes zsinati konstitúció antropológiai alapvetésében. Földi létünk értelme, személyes és társadalmi életünk erkölcsi megítélése attól függ, kinek tartjuk az embert. Az ember misztérium, egyedülálló és megismételhetetlen,26 akinek misztérium-volta csak a megtestesült Krisztus misztériumában világosodik meg igazán, aki a „láthatatlan Isten képmása”ként (Kol 1,15) rámutat eredetünkre, illetve megváltói művével, feltámadásával meghívásunkra, célunkra. Így tehát az ember az Egyház tanításában szembesül azzal, hogy mekkora érték is valójában. Kilétének, méltóságának és jogainak egyetlen
lehetséges
alapját,
kiindulási
pontját
az
ószövetségi
teremtéstörténetekben már megtalálhatjuk. Mindenek előtt két bibliai képre kell felfigyelnünk:27 26 27
Szabó Ferenc: A személy méltósága és az élet védelme, in: Távlatok, 2003/1, 3.o. Ratzinger, Joseph: Az emberi élet fenyegetettségének problémája, in: Távlatok, 1991/4, 12.o.
16
1.)
A Szentírás tanúsága szerint Isten a saját képére és hasonlatosságára
teremtette az embert, férfinak és nőnek (vö. Ter 1, 26-27; Bölcs 2, 23), tehát gondolkodó és szabad akarattal rendelkező (Sir 15,14), test-lélek lénynek (Ter 2,7),
jónak (Ter1,31) és rábízta a teremtés befejezését (Ter 1,28). Az
Ószövetség az ember nagyságát himnikus szavakkal is megfogalmazza: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt!” (Zsolt 8, 5-7)28 Ez a szemlélet a kereszténységben tovább megy, amennyiben az ember legfőbb hivatásának az Istennel történő egyesülést, az isteni természetből való részesedést tűzi ki célul. 2.)
Minden ember egyetlen ember, mert egyetlen atyától, Ádámtól és
egyetlen anyától, Évától származik, aki „minden élő anyja” (vö. Ter 3, 20). Az emberi lény egyetlen volta magába foglalja az egyenlőséget és ugyanazokat az alapvető jogokat. Mindenki az egyetlen Isten kezének alkotása, a szegény és gazdag, a kicsi és a nagy egyaránt (Jób 31,15; 34,19; Bölcs 6,7; Mal 2,10; Péld 29,13). Mit jelentenek a képek bővebben? Az, hogy az ember Isten felülmúlhatatlan alkotó tevékenységének csúcsa, a teremtés koronája, s isteni eredete miatt elsősorban Teremtőjéhez hasonlít és nem a többi teremtményhez, ez nem más, mint Isten túlcsorduló szeretetének megnyilvánulása. Szeretetből hívta létbe az embert, akit a Vele való közösségre, szeretetre, együtt munkálkodásra teremtett, s aki az „egyetlen teremtmény a földkerekségen, amelyet Isten önmagáért, vagyis az emberi személyért akart”29, illetve léte első pillanatától kezdve az örök életre rendelt. Erre érez rá Augustinus is, amikor Confessiones című művének első soraiban megfogalmazza: „(…) fecisti nos ad te, et inquietum est cor nostrum, donec requiescat in te (…),”30 vagy a XX. század egyik neves keresztény filozófusa Gabriel Marcel az ember misztériumvoltát boncolgatva: ,, a személy misztérium, (…) mivel más személyekre, illetve a végtelen Te-re, Istenre nyitott.”31 Mivel az ember méltósága transzcendens gyökerű isteni ajándék és túlmutat az emberen, ezért aki ezzel visszaél, Isten-káromlást követ el, Isten dicsőséges művével szegül szembe. Az 28
Szent Biblia, (ford. Károli Gáspár), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1987, 554.o. A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 354.o. 30 Migne, J.P.: Patrologia Latina, XXXII, Paris, 1861, 661.o. 29
17
ember istenképűsége nem csupán passzivitás, létrendi meghatározás, hanem feladat is. Az Ószövetség tanúsága szerint az ember itt a földön Istent képviseli, az Ő helyettese, megbízottja. Mindez nem azért van, mert tulajdonságai megegyeznek az Isten tulajdonságaival, hanem mert Ő akarta így.32 Az ember jóllehet csorbát ejtett istenképűségén, mégis megmarad Isten képmásának, méltóságát nem veszítheti el, Isten gondviselő szeretetét továbbra is élvezi (Ter 4, 13-15), de az igazi istenképűség megvalósítása és helyreállítása csak Krisztusban teljesedhet be (vö. Kol 1, 15). Ő jelölte ki és járta végig az istenképűség megvalósításának egyetlen lehetséges útját, s lehetővé tette, hogy az ember ne csupán képviselője legyen Istennek, hanem ténylegesen is részesüljön az életéből.33 Csakis Krisztusban és a Vele való egyesülésben élhetjük meg és teljesíthetjük igazán istenképűségünket, ha Hozzá hasonlóan elosztogatjuk önmagunkat. Így juthat el az ember végső céljához, ami a feltámadásban teljesedik be. Mind a teremtésben gyökerező istenképűség, mind a krisztusi megváltás egyetemes jellegű, tehát végső soron Isten teremtő (Ter 1, 26-27) és megváltó szeretete (Jn 3, 16; Mt 20,28) az alapja az ember egyedülálló méltóságának. Hivatásunk a szentségre, a tökéletességre való törekvés (Mt 4,48), a Krisztus követés (Mt 10,38; Jn 13, 34-35), vagyis az Isten és a felebarát szeretete, szolgálata, amelyet mind az ómind az újszövetségi Szentírás világosan elénk tár (MTörv 6,5; Mt 22, 37-40; 1 Kor 13,1-13; Mt 5, 43-48), és amelyen nyugszik az egész törvény és a próféták, hogy eljuthassunk arra a boldogságra, amely Isten ingyenes ajándéka és amely Szent Pál szavai szerint minden emberi képzeletet felülmúl: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik.”(1 Kor 2, 9)34 Az embernek, mint örök boldogságra rendelt lénynek , különös képességei és tulajdonságai vannak. A Gaudium et Spes zsinati dokumentum az ember első lényegi tulajdonságaként a test-lélek egységét, az ember összetett voltát 31
Szabó Ferenc: Az emberi élet védelme, in: Távlatok, 1991/4, 4.o. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 2000, 625.o. 33 i.m. 626.o. 34 Biblia (Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás), Szent István Társulat, Budapest, 1992, 1310.o. (A dolgozat további részében ebből a kiadásból idézem a szentírási részeket.) 32
18
említi. Az ó- és újszövetségi gondolkodással megegyezően a görög-gnosztikus felfogást elveti és az ember test-lélek mivoltát nem különálló valóságként fogja fel, hanem az egyetlen ember különálló megnyilvánulásaiként. A test tehát nem börtön, nem alacsonyabb rendű valóság, hanem a lélek lényegi útitársa.35 Az ember jóllehet a lélek által léphet kapcsolatba Istennel, mégsem értékelheti le testi mivoltát, mert ezt is Isten teremtette (vö. Ter 2, 7) és ez is a feltámadás része (vö. 1 Kor 15), vagy amint Tertullianus mondja: „(…) nulla omnino anima salutem possit adipisci, nisi dum est in carne crediderit: adeo caro salutis est cardo.”36 Az ember méltósága megköveteli, hogy testben is dicsőítse Teremtőjét. Erre találunk példát a három fiú énekében (vö. Dán 3, 57-90), de erre hívja fel a figyelmet Szent Pál is, mivel a test nem más, mint a Szentlélek temploma (1 Kor 6, 13-20). Az ember azért is csodálatos, mert értelmes lény, s rendelkezik a beszéd képességével, tehát nem néma (behemah),37 mint az állat. Az értelem méltóságát Istentől kapta, amely a bölcsességben nyilvánul meg. Ez nemcsak adottság az ember számára, hanem kötelesség is. Az ember értelmi képességeivel meghaladja az anyagi világot és a hit által eljuthat odáig, hogy Isten titokzatos tervét is szemlélheti (vö. Sir 17, 7-12). Az embert a lelkiismerete is egyedivé teszi a többi körülötte élő élőlénnyel szemben. A lelkiismeret végső soron velünk született adottság,38 Isten által szívünkbe oltott törvény, melynek feltétlenül engedelmeskedni kell (Róm 2, 14-16). A jó szeretetére és a rossz elkerülésére buzdít, vagyis „az egyén legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.”39 Legyőzhetetlen tudatlanság miatt tévedhet anélkül, hogy elveszítené méltóságát, de gondatlanság esetén azonban ez nem áll fenn, s ilyenkor az ember hibájából szinte megvakul. Az embert a környezetében élő többi élőlénytől megkülönbözteti szabadsága is. Lényege szerint képesség, tehetség a jó megtételére, mely Isten 35
Haring, Bernhard: Krisztus Törvénye, Pannonhalma-Róma, 1997, 90.o. Migne, J.P.: Patrologia Latina , II, Paris, 1844, 806.o. 37 A Dogmatika Kézikönyve (szerk. Theodor Schneider), Vigilia Kiadó, Budapest, 1996, 171.o. 38 Boda László: A keresztény erkölcs alapkérdései, Gellért Nyomda, Budapest, 1997, 119.o. 39 A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 2000, 661.o. 36
19
képére teremtett létünkből, Isten szabadságában való részesedésünkből ered (Sir 15,14). Ennek segítségével az ember saját maga képes keresni Teremtőjét, és hozzá szabadon ragaszkodva eljuthat a boldog tökéletesség teljességére. A szabadsággal való élés joga az emberi személy méltóságától elválaszthatatlan követelmény. Létezése és megvalósítása a jó és a rossz cselekedetekben hitigazság40 ( vö. Ter 4,7; MTörv 30,15-20; Józs 24,15; Jn 5,40; 2 Pét 2,19; Gal 2,4; ). Az ember nem mondhat le róla, mert akkor önmagát adja fel, kiszolgáltatja magát az ösztönök hatalmának, nem lesz többé szabad, hanem isteni végzet szerint szolga, a bűn rabja (Jn 8,34; Róm 1,24; 6,17). Az emberi szabadság felelőssé teszi az embert tetteiért, de felelőssége csökkenhet vagy megszűnhet tudatlanság, figyelmetlenség, erőszak, félelem hatására. Az ember csak akkor szabad igazán, ha hivatva érzi magát az erkölcsi jó megvalósítására. Az emberi szabadság, mint a lét transzcendentális sajátossága csak akkor éri el a teljességét, ha az ember maga eléri a szellemi személy tökéletességét. Az ember tehát csak akkor szabad teljesen, ha a Legfőbb Jó, Isten alá van rendelve (2 Kor 3,17), azaz az erkölcsileg rossz cselekvés csábításakor képesnek érzi magát az ellenállásra, uralkodni tud önmagán. Az Újszövetségben Krisztus szerzi meg, szerzi vissza nekünk az igazi szabadságot, melyet a bűn következtében elveszítettünk (Jn 8,36; Gal 5,1). 2.1.2. A személyes emberi élet kezdetének kérdése Hogy pontosan mikor kezdődik az emberi élet, döntő az abortusz kérdésében, hiszen az erre adott válasz dönt arról is, hogy vajon védeni kell-e és milyen mértékben a keletkező életet. Az élet pontos kezdetének kérdésére adott válasz, mivel itt egy Istenben gyökerező titokról van szó, nem egységes és egyik tudomány sem szolgál végső bizonyítékkal. „Továbbra sem határozható meg pontosan, hogy melyik percben vagy másodpercben lép a létbe az új ember. Az egyén pontos kezdetét, legalább mostanig, éppúgy lepel borítja, mint az emberiség kezdetét.”41 Ez viszont nem kérdőjelezheti meg a keletkező élet szükséges védelmét, hanem sokkal inkább megerősíti az ember 40
Az Egyházi Tanítóhivatal Megnyilatkozásai (szerk. Fila Béla - Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye-Budapest, 1997, 531.o.
20
titok-voltát, amelynek a Teremtő az egyetlen ismerője (vö. Zsolt 139, 13-16). Az emberek több meghatározással próbálkoznak, amelyek közül egyeseket filozófiailag, másokat pedig természettudományosan indokolnak: 1.)
Vannak, akik úgy vélekednek, hogy az emberi élet az első évek alatt
kezdődik, s csak a tényleges öntudattal és szabadsággal rendelkező egyén számít embernek. Ellenvetésként ellenük az hozható fel, hogy nem ezeknek az aktuális birtoklása tesz emberré, hanem az erre való képesség, amint ezt az alvó, öntudatán kívül levő ember példája is igazolja. 2.)
Sokan a másokhoz való viszonyulásban látják az élet kezdetét, amikor
az anya vagy a társadalom elfogadja a gyermeket. Elfeledkeznek azonban arról, hogy az élethez való jog és igény az embernek a természettől kijár, illetve Isten adománya. 3.)
Egyesek a terhesség harmadik hónapjában az agy bizonyos fejlődési
fokára hivatkoznak, de elfeledik azt, hogy épp a magzat korábbi elevensége a forrása és oka az agy és tevékenysége kialakulásának. 4.)
Vannak, akik a fogamzás utáni 14. napot tartják az élet kezdetének,
amikor a megtermékenyített petesejt a méhfalban megtapadt, merthogy ez vált ki az anyai szervezetben reakciót. Időmeghatározásuk önkényes, hiszen a genetikai kutatások a magzat beágyazódás előtti elevenségét bizonyítják. 5.)
Egy másik vélemény szintén a 14. nap környékét tartja mérvadónak,
amikor az ikresedés lehetősége befejeződik. Úgy vélik, hogy az ikresedés vége előtt még nincs individuális emberi élet. Ez a megközelítés nem tűnik könnyen megcáfolhatónak, s úgy látszik, hogy ez a legerősebb ellenvetés a következő pontban említett nézettel szemben. 6.)
E nézet szerint a sejtek egybeolvadásakor jön létre az új élet. Fontos
indok e nézet mellett, hogy a kezdet radikalitásához hasonló változás többé nem mutatkozik. A felsorolt elméletek közül az utolsó kettő tűnik a legvalószínűbbnek, de a tényleges kezdetet percnyi vagy másodpercnyi pontossággal egyik sem tudja bizonyítani. A következőkben vizsgáljuk meg, hogy hogyan vélekedik e kérdésben az orvostudomány és a teológia. 41
Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 108.o.
21
2.1.3. Az orvostudomány álláspontja „Orvos-biológiai szempontból (…) az ember élete a fogamzással kezdődik, azt követően különböző szakaszokkal találkozunk, de ezek egyike sem alacsonyabb rendű a többinél. Semmi sem jogosít fel arra, hogy valamelyik szakaszt kizárjuk az emberi életből.”42 Az orvostudomány tehát a 6. pontban említett nézetet fogadja el, és határozottan állítja – még ha nem is percnyi pontossággal-, hogy elindult az új élet, mivelhogy az élet minden jellegzetességével
rendelkezik.
Ez
az
új
élőlény
ember,
mert
megkülönböztethető minden más embertől és 46 kromoszómával rendelkezik. Ez az új élet már befejezett, génszerkezete magában hordozza a majdan felnövő ember élettani és szellemi tulajdonságait. Fejlődésében nincs több ilyen minőségi ugrás, mint a kezdet. Később csak növekszik és fejlődik, de az fejlődik, ami már kezdetben megvolt. 2.1.4. A teológia álláspontja A teológiai állásfoglalás mindenkor a természettudományos ismeretekre támaszkodott, és lényegileg ma is ezt teszi: ,,A petesejt megtermékenyítésének pillanatában egy új élet kezdődik, amely se nem az apa, se nem az anya élete, hanem egy új emberi lényé, mely egyedülállóan fejlődik (…) Az embert fogantatásának pillanatától kezdve személyként kell tisztelni és kezelni, tehát ugyanettől a pillanattól kezdve el kell ismerni személyes jogait, és ezen belül mindenekelőtt az ártatlan emberi lény sérthetetlen jogát az élethez.”43 Jóllehet az Egyház a megtermékenyítés pillanatától védi a magzatot, mégsem tudja az értelmes lélek megjelenésének pontos idejét meghatározni. A hivatalos tanítás szerint minden ember szellemi lelkét Isten közvetlenül teremti,44 és nem jön közvetlenül a nemzésből.45 Vannak azonban olyanok, akik a döntő pillanatot a
42
Surján László: Kis magyar embriológia, in: Vigilia, 1989/4, 257.o. Donum Vitae, (ford. Gresz Miklós), Magzatvédő Társaság, Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1990, 13.o. 44 Szabó Ferenc: Az emberi élet védelme, in: Távlatok, 1991/4, 5.o. 45 Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai (szerk. Fila Béla – Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye – Budapest, 1997, 709.o. 43
22
petesejt méhfalban való megtapadásában vélik felfedezni,46 ugyanis ekkor zárul le az ikresedés lehetősége és lehet egyértelműen individuumról beszélni. Mivel a kezdet meghatározását illetően eldönthetetlen kérdéssel állunk szemben, ezért a jogrendszer alapelvét kell érvényesítenünk: „in dubio pro reo,”47 vagyis kétség esetén a vádlottat (magzatot) kell előnyben részesíteni. Mindenekelőtt a Szentírásból kell kiindulnunk, ami egyértelműen bizonyítja, hogy az élet forrása Isten (Zsolt 36,10; Iz 42,5), s hogy az emberi élet egyértelműen létezik az anyaméhben, hiszen az Ő szeme kíséri figyelemmel a meg nem született gyermeket létének első pillanatától, Ő óvja a terhességet, Ő nyitja meg az anyaméhet (Ter 29,31; 49,25), és Ő is zárja be (Ter 20,18; 1 Sám 1, 5.6). Az animáció kérdésére azonban nem ad választ. Az ószövetségi Szentírás tanúsága szerint az Úr már az anyaméhben kiválasztja, megszenteli, nevén szólítja, meghívja a megfogant magzatot (Bír 13,7; Iz 44,2; Iz 49,1.5). Jeremiás próféta szépen fogalmazza meg az Úr szavait saját meghívása kapcsán: ,,Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára”(Jer 1,5). Nagyon szép példa a méhen belüli élet tényére Ézsau és Jákob példája is: „Két nép van a méhedben (…)”(Ter 25, 22-23), valamint Dávid zsoltárai (vö. Zsolt 22, 11), de ezek közül és talán az egész Szentírásból a 139. zsoltár megfogalmazása a legszebb: „Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírtad őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük”(Zsolt 139,1316). Hasonló személyes teremtési hitvallásról olvashatunk Jób (Jób 10,8-12) és a Makkabeusok könyvében a vértanúságot halt hét testvér buzdításával kapcsolatban (vö. 2 Makk 7,22-23). Az újszövetségi Szentírás is egyértelműen megerősíti az Ószövetség állításait, számol a méhen belüli élet meglétével, s vallja a közösség nagy 46
Boda László: A megtermékenyítés és az emberi lélek kezdete, in: Vigilia, 1986/8, 608.o. Franke, Klaus: Védőbeszéd a meg nem született élet védelmében, in: Mérleg, 1970/3, 263.o.
47
23
érdeklődését és szeretetét az újszülöttek és a meg nem születettek iránt. Különösen Lukács evangéliuma érdemel több figyelmet, hiszen itt Keresztelő Jánost és Jézust már az anyaméhben eltölti a Szentlélek és ugyanakkor személyes meghívásuk is elhangzik (vö. Lk 1,15; Lk 1,35). Hasonlót olvashatunk Szent Pállal kapcsolatban is (Gal 1,15)48. Nem sokkal Jézus fogantatása után Mária és Erzsébet találkoznak (vö. Lk 1,39-44). Amikor Erzsébet Máriát köszönti, az akkor még csak magzat Jézust Urának vallja, tehát személynek, élőnek tekinti, jóllehet Jézus még akkor nem érte el magzati fejlődésének harmadik hónapját.49 Ugyanabban a pillanatban jelentkezik Keresztelő János is anyjának méhében. A görög nyelvű Szentírásban itt a „brephos”50 szó szerepel, ugyanaz a szó, amit a jászolban fekvő gyermek Jézusra is használ (Lk 2,12.16), vagy azokra a kis gyermekekre, akiket Jézus megáldott (Lk 18,15). E szó mindkét esetben való használata arra enged következtetni, hogy nem tettek különbséget a szülés előtti és utáni szakaszok között, vagyis az ősegyház számára az anyaméhben rejlő élet nem viselt magán lényeges társadalmi különbséget a születés utáni állapottal szemben. 2.1.5. Az élet szentsége, védelme és a „Ne ölj” parancsa Az életre vonatkozó szentírási kifejezések:51
magyar lélek szellem élet vér hús test elme/értelem
görög psüché pneuma bios/zoé haima sarx sóma nous
latin anima spiritus vita sanguis caro corpus mens
héber nephes ruah hayyim dam basar basar leb
48
Szent Biblia, (ford. Károli Gáspár), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1987, 221.o. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 56.o. 50 Újszövetségi görög-magyar szótár, (szerk. Varga Zsigmond J.), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1992, 154.o. 49
24
A Biblia héber nyelve konkrét, elvont kifejezésekre kevéssé hajlamos szemlélete az életet mindenekelőtt konkrétságában, személyhez kötöttségében és jelenségeiben ragadja meg, vagyis minden élettel kapcsolatos kifejezés összefüggésbe hozható valamilyen érzékelhető életjelenséggel, illetve a mozgással. Amennyiben az élet megjelölésére a nefes (vö. Józs 10,28) vagy a basar kifejezést (vö. Ter 6,13) használják, keleti gondolkodás szerint ez pars pro toto52-ként vonatkozik az egész életre, akárcsak azt mondanánk valakire, hogy „jó lélek” vagy, hogy „ háromezer lélek lakik ebben a faluban.”53 2.1.5.1. Az élő Isten A Szentírás alapvető felismerése szerint Isten az örökké Élő. Ezt a tényt mind az ó- mind az újszövetségi Szentírás számtalan helyen bizonyítja. Van, ahol maga az Úr nyilatkoztatja ezt ki (Szám 14,21; Jer 22,24; Ez 5,11), van ahol őt magát hívják segítségül, mint „élő Istent” (Józs 3,10; Zsolt 42,3), vagy éppen ezzel a névvel esküsznek rá (Bír 8,19; 1 Sám 19,6). Ő az élő Isten és örök király (Jer 10,10), aki megment és kiszabadít (Dán 6,27). Ezeket erősíti meg az Újszövetség is Jézus szavaival (Jn 5,26; 6,57; 11, 25-26; 14,6), Péter szavaival (Mt 16,16), ezt tanúsítja Szent Pál is (ApCsel 14,15; Róm 9,26), és végül a Jelenések könyve (Jel 7,2). Az Istennek, mint „élőnek” gyakori megnevezése és értékelése az élet fontosságának tényét igazolja és erősíti meg a Bibliában. 2.1.5.2. Az élet eredete, értéke, tulajdonságai Jóllehet a két teremtés elbeszélés (Ter 1; Ter 2) különféleképpen ír az ember keletkezéséről, mégis mindkettő egyértelműen az ember isteni eredetét és a többi körülötte élő élőlény fölötti uralkodó voltát emeli ki. Az élet szentségének alapja tehát Istenben van és az ő teremtő cselekvésében. „Az emberi élet szent, mert kezdettől fogva magán hordozza Isten teremtő cselekvését és mindig különleges kapcsolatban marad a Teremtővel, egyetlen 51
www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/bioetika/bioeth1.html 2004.03.20. Keresztyén Bibliai Lexikon, I. kötet, (szerk. Bartha Tibor), Kálvin Kiadó, Budapest, 1993, 344.o.
52
25
céljával.”54 Az ember úr a Földön (Ter 1, 26-28), de az életnek kezdetétől a végéig egyedüli és kizárólagos Ura az Isten. Erre utalnak parancsai is (Kiv 20,13; MTörv 5,17). Az ember élete ajándék, értéke adottság, nem emberi megegyezés, elismerés vagy eredmény gyümölcse. Kölcsönként kaptuk, felelősek vagyunk érte, védenünk és fejlesztenünk kell. Az élet mindig érték,55 hiszen az ember a világban Isten megnyilvánulása, jelenlétének jele, dicsőségének nyoma (Zsolt 8,5-7) és a teremtésben is minden rá irányul. Az élet értékének fontossága már Kain életének megkímélésében (vö. Ter 4,15), illetve Izrael számára a kivonulás eseményében konkretizálódik. Ez a gondolat él tovább az Újszövetségben, sőt itt teljesedik ki. Amint Isten megerősítette Izraelt a veszélyben, most úgy Isten Fia is megerősíti a veszélyeztetett és létükben korlátozott embereket, hirdetve, hogy az ő életük is jó, értelmet és értéket ad neki az Atya szeretete. Az Atya irgalmas szeretete talán legcsodálatosabban Lukács evangéliumában tárul elénk Krisztus tetteiben ( 7,22; 15; Jn 8,11), vagyis küldetésében: ,, Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje”(Lk 4, 18-19). A követendő krisztusi példából kiindulva tudatosítanunk kell magunkban, hogy nemcsak az ártatlan élet értékes és szent, hanem a bűnös is. Ha Isten, mint mindenható és szent lehajol a bűnöshöz (vö. Lk 15, 11-32; 5, 31-32; 23, 4043), mennyivel inkább kell nekünk bűnösöknek megtennünk ugyanezt. Az emberi élet alapvetően törékeny: gondok és fájdalmak fenyegetik (Zsolt 31,11), fenntartására törekedni kell (Ter 3,17), betegségek gyötrik (2 Kor 12,7), ki van szolgáltatva a halálnak (Zsolt 18,5), emberi igyekezettel nem hosszabbítható (Mt 6,27), határát Isten szabta meg (Ter 6,3; Zsolt 90,10). Rövid, ingatag és múlandó akárcsak az álom (Jób 20,8), az árnyék (Zsolt 144,4) vagy a tovaszálló felhő (Jób 7,9). Mindezek ellenére az Istenben bízó és ráhagyatkozó ember életében megvalósul az öröm is (1 Kir 8,56; Zsolt 13,6; Lk 1,47; Jn 16,22; Fil 4,4). Végső soron Jézus az, aki végtelen szeretetből létének 53
www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/bioetika/bioeth1.html 2004.03.20. II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 77.o. 55 i.m. 47.o. 54
26
kezdetétől magára vállalta emberi sorsunk (Fil 2,6-7), s halálával kinyilatkoztatta az élet egész nagyságát és értékét, elhozva mindannyiunk számára az új élet forrását (Jn 12,32). 2.1.5.3. Ne ölj törvényellenesen ! Az imént említettekből kiindulva elmondhatjuk, hogy az élet végső értelme az örök élet, amelyben folytatódik. Ez biztosítja a még meg nem született magzat emberi méltóságát, az öregek és a szenvedők életének értelmét. Mint isteni ajándék,
az Ő nagylelkű jósága folytán mindenkit
egyenlő mértékben megillet és az Ő védelme alá tartozik. Ebből kifolyólag a Szentírásban minden, ami az élet ellen van, többszörösen is Isten-ellenes, mert Isten tulajdonát bántja, közvetlen működését gátolja, és egyik dicsőítőjét semmisíti meg.56 A Szentírás tehát egyértelműen életpárti (vö. MTörv 30, 1520). Ennek az alapgondolatnak a megerősítése a „ne ölj” isteni parancsban ölt testet, amely tiltó volta ellenére pozitív magatartásra, az élet feltétlen tiszteletére kötelez, ami egyébként életünk egyik legfontosabb ismertetőjele kell legyen. Ez a parancs azon etikai alapkövetelmények közé tartozik, amelyeket gyakorlatilag a Földön minden nép elfogad, hiszen ezt minden ember magában hordozza, mint Isten által belé oltott törvényt (vö. Róm 2,1415), tehát vallási és világnézeti meggyőződéstől független. Az Ószövetségben már a Noéval kötött szövetség részeként jelentkezik (Ter 9,5-6), illetve a Sinai-hegyen kötött szövetségben (Kiv 20,13; Mtörv 5,17), továbbá más törvények kapcsán, ahol biztosítani és oltalmazni próbálja a gyenge és fenyegetett életet: a jövevényt, az özvegyet, az árvát, a szegényt és általában a meg nem született életet (vö. Kiv 21,22; 22,20-26). A Jézusban beteljesedő Újszövetség tovább viszi a gondolatot, a törvény új lendületet kap, radikalizálódik. Teljes terjedelmében és mélységében mutatkozik meg ez a parancs. Jézus az ószövetségi főparancsot megismétlésén túlmenően (Mk 12,30-31; Mt 22, 37-40) nem csupán az emberi élet kioltását tekinti a legsúlyosabb, ítéletre méltónak, hanem már ennek gyökereit, a másik
56
Kovács István: Az élet védelmének teológiai és morális alapelvei, in: Távlatok, 1992/3, 374.o.
27
ember iránti gyűlöletet, haragot és sértegetést is, melyek egyúttal kizárnak az örök életből (1 Jn 3,15; Mt 5, 21-22; Péld 12,18; 2 Sám 16,7 kk.).57 Ezek lehetnek azonban jogosak is, például, ha Isten haragjáról van szó (vö. Jn 2, 1317). Itt azonban a jogtalan, büszkeségtől, hiúságtól, rosszindulattól és bosszúvágytól vezérelt haragról van szó. Ezek már magukban foglalják a másik embertől való szabadulás és az utunkból való eltávolításának vágyát. Ebből kiindulva joggal beszélhetünk már gondolati szinten is az ötödik parancs megszegéséről, s bár ezt földi törvényszék nem ítéli el, Isten ítélőszéke előtt mégis számot kell érte adni, sőt Jézus szavai szerint az érte járó büntetés nem más, mint a kárhozat (vö. Mt 5,22).58 Az Újszövetségben a főparancs széles skálájával találkozunk szemben az ószövetségi helyek utalásaival, ahol többnyire a felebarát ugyanabba a kötelékbe (nemzetségbe, törzsbe) vagy közösségbe tartozó személyt jelenti. Jézus a felebaráti szeretet fogalmával elmélyíti a „ne ölj” parancsolatot. Tanítása szerint minden embert mély és eredeti
összetartozás
kapcsol
össze,
hiszen
Isten
mindannyiunkat
személyválogatás nélkül szeret és ezért nekünk is ez a kötelességünk mindenkivel szemben. Így tehát nemcsak a testvér életének gondozása fér bele a felebaráti szeretet fogalmába, hanem az idegennel való törődés (Lk 10, 2537), sőt az ellenség szeretete is (Mt 5, 38-48; Lk 6,27-35). Így tehát az emberi életet oltalmazó isteni parancsolat legmélyebb szempontja tárul fel előttünk, hogy tudniillik tisztelnünk és szeretnünk kell minden személyt és minden életet. Jézus példabeszéde (Lk 10,25-37) nagyon jól megvilágítja, hogy mindig vannak olyan emberek, akik utunkba kerülnek. Az említett példa többször is az „észrevette”, „meglátta” kifejezést használja, tehát a felebarátot nem is kell keresnünk. Ezt erősíti meg az Újszövetség eredeti görög szövege és latin fordítása is, ahol a „plésion” illetve a „proximum” szó áll, amelyek nemcsak felebarátot jelentenek, hanem szó szerint „legközelebbit, mellette(d) levőt” is.59 A keresztény felebaráti szeretet megvalósításának útja a másokért vívott harc és az elkerülhetetlen konfliktusok elviselése és ez a szeretet a szellemi személy
57
Scott, John: A Hegyi beszéd, Harmat Kiadó, Budapest, 1994, 78-79.o. i.m. 80.p. 59 Novum Testamentum Graece et Latine, Roma, 1957, 78.o. 58
28
totális valóra váltása.60 Az Egyház szentírási alapokra támaszkodva mindig következetesen vallotta az élet védelmét és súlyos szankciókkal lépett fel az élet értékét megvetőkkel szemben. Az első századokban az emberölés a legsúlyosabb bűnök közé tartozott és a bűnbánó gyilkost csak hosszú, súlyos és nyilvános megszégyenítés után fogadták vissza az egyházi közösségbe. Az Isten által elrendelt parancs örök érvényű, eltörölhetetlen, megmásíthatatlan és mindenkire egyaránt vonatkozik. Különös aktualitással vetődik fel ma ez a parancs, amikor egyre több lehetőség nyílik az emberiségnek saját sorsa irányítására pozitív és negatív értelemben egyaránt. Tudatosítanunk kell, hogy nemcsak teremtmények vagyunk, hanem alkotóerővel és felelősséggel rendelkező társteremtők is. Hatalmunk kétélű kard, amellyel jövőnket formálhatjuk, de ugyanakkor elvághatjuk vele üdvösségünk fonalát is (Gal 5,19-21). Elengedhetetlen fontosságú a vallásos meggyőződésre való építés. Jóllehet az élet alapvető fontossága magától értetődő és nem szorul további bizonyítékra, mégsem létezett a történelem folyamán olyan kor, amely ne ismert volna kivételt az emberölés általános tilalma alól. Mire vonatkozik a „ne ölj” parancsa és mire terjeszthető ki? A Szentírás tanúsága szerint mindent Isten alkotott (vö. Zsolt 104), s ezért minden teremtményét tisztelet illeti meg. Az ember azonban Isten képviselőjeként és a Tőle kapott különleges adományai révén a többi teremtett dolog fölé emelkedik, s lehetővé válik számára a felettük való uralkodás. Az „élet tisztelete” kifejezéssel azonban óvatosan kell bánnunk, főleg, ha az „abszolút” jelzővel akarjuk illetni. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az állat vagy növény életét ilyen abszolút tisztelet nem illeti meg, mert engedélyt kaptunk, hogy mindkettőt táplálkozásra használjuk. Még az emberi életnek sincs abszolút értéke, hiszen vannak olyan helyzetek, amikor jogában áll az egyik embernek a másikat megölni.61 Mit fed tehát pontosabban a „ne ölj” parancsa? A parancsolat értelmét, ha nem is a legpontosabban, de mindenképpen helyesebben adja vissza a „Ne kövess el gyilkosságot” fordítás, mivel ez nem az emberi élet minden esetben és bármilyen körülmények között történő kioltását tiltja, hanem csak a 60
Rahner, Karl - Vorgrimler, Herbert: Teológiai Kisszótár, Szent István Társulat, Budapest, 1980, 207-209.o. 61 Douma, J.: A Tízparancsolat, Iránytű kiadó, 1994, 164.o.
29
gyilkosságot.62 A helyes eligazodásban már a Teremtés könyve is segít. Az ősbűn következményeként megtörténik az első gyilkosság, amikor Kain meggyilkolja Ábelt, ártatlan testvérét. A szöveg szerint az ártatlan vér „felkiált a földről” Istenhez, aki Kaint száműzetéssel bünteti. Büntetése jogos, de ugyanakkor az isteni irgalmasság jele is, hiszen halálért halál járna (vö. Ter 9,5-6). A mózesi törvényben az emberölés tilalma alaptörvénnyé vált és az ártatlant védi (vö. Kiv 23,7). Ugyanakkor a Ter 9,5-6-ra támaszkodva a lex talionis értelmében megengedhető az ember meggyilkolása (Kiv 21,12-14; Lev 24,17; Szám 35,19; Kiv 21,22-25). A zsidó jog különbséget tesz a szándékos és a véletlen ölés között. Véletlenség esetén a tettes Jahve oltárához menekülhetett (Kiv 21,13). Végeredményben tehát az ötödik parancsolat az ártatlan élet szándékos elpusztítását tiltja, mely az ember méltóságával, az aranyszabállyal és a Teremtő szentségével ellenkezik.63 A héber szöveg is a törvényellenes gyilkosság tényét erősíti meg, hiszen a „rácah” szó nincs jelen, amikor Isten öl meg valakit, vagy amikor a háborúban az ellenséget ölik meg.64 Az erkölcsteológia tanítása szerint vannak olyan esetek, amikor az Isten által adott értékek látszólagos ellentmondásban jelennek meg. Ilyen például a halálbüntetés kérdése. Az államhatalomnak joga van halálbüntetéssel sújtani az elvetemült gonosztevőt és ez nem is bűn, amennyiben nem a gyűlölet, hanem az igazságszolgáltatás motiválja.65 Erre utal szent Pál levele (vö. Róm 13,4), illetve a jobb lator magatartása is (vö. Lk 23,41). Ugyanitt említhető a háború és az önvédelem esete is. A háborút nem fogadhatjuk el közönséges jelenségként (vö. Krón 28,3). Ambrosius vezeti be a „bellum iustum” fogalmát, amelyet Augustinus fejleszt tovább, s melyet csak akkor tart elfogadhatónak, ha más eszköz hatástalan.66 Manapság már nem beszélhetünk erről, el kell ítélnünk erkölcsileg, de nem tagadható meg az igazságos védekezés joga. A jogos önvédelem nemcsak jog, hanem kötelesség is. Előfordul, hogy a támadót csak úgy lehet ártalmatlanná tenni, ha megölik. 62
Scott, John: A Hegyi beszéd, Harmat Kiadó, Budapest, 1993, 77.o. A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 447.o. 64 Douma, J.: A Tízparancsolat, Iránytű Kiadó, 1994, 288.o. 65 Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai (szerk. Fila Béla - Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye- Budapest, 1997, 225.o. 66 Boda László: Emberré lenni, vagy birtokolni? Márton Áron Kiadó, 1994, 114.o. 63
30
Az önvédelem erkölcsi indok és a megtámadott a támadás arányában védekezhet. Az esetek többségében itt a kettős hatás elvével szembesülünk. Ezen kényes, de erkölcsileg megvédhető konfliktus helyzetek mellett az emberek más kiskapukat szoktak keresni. Az egyik ilyen kiskapu az öngyilkosság. Erkölcsileg nem igazolható, hiszen itt az ember hamis autonómia-tudatával szembesülünk. Súlyos bűn, de óvatosnak kell lenni a megítélésében, hiszen az esetek többségében nem tudatos a cselekvés. Ritkán vesszük észre, hogy mekkora a mi felelősségünk is. Sokszor csak egy-egy hátrahagyott levél győz meg minket erről, de akkor már késő. Vannak, akik önként adják oda életüket szeretetből. Az ilyen emberek nem öngyilkosok, hanem önfeláldozók. Erre senki nem kötelezhető (vö. Jn 15,13; illetve Maximilian Kolbe esete). Van még egy kiskapu, amit nem nagyon lehet igazolni. Ez a magzati élet kioltása. Joggal állíthatjuk, hogy korunk egyik tragédiája a már megfogant életek kioltása. Az ötödik parancs lényege találóan illik a veszélybe sodort magzati életre is. II. János Pál pápa e témával kapcsolatos enciklikájában helyesen fogalmaz, amikor kijelenti, hogy a magzat a lehető legártatlanabb és leggyengébb, aki még egy újszülött sírásának és nyöszörgésének védekező jeleitől is meg van fosztva és rá van hagyva annak oltalmára, aki méhében hordozza.67 Itt nem érvelhetünk az önvédelem jogosságával sem, hiszen a magzat nem tekinthető támadónak, még kevésbé jogtalan támadónak. Az erkölcsileg vagy jogilag „ártatlan személy” szándéka ellenére azonban veszélyt okozhat másoknak, tehát „ártalmassá” válhat (pl. magzat). Az anya életét ily módon veszélyeztető magzatot azonban nincs jogunkban elpusztítani. A konfliktus helyzet megoldására a kettős hatás elvét (duplex effectus) szokták felhozni, hiszen a rossz soha nem válhat a jó elérésének eszközévé.68 A magzatgyilkosságok kapcsán a nők egy része nem vádolható teljes mértékben, hiszen sokan közülük tájékozatlanok. Különösen súlyosbítja a gyilkosságot, ha olyan személy követi el, akinek az élet védelme a hivatása. Itt elsősorban az orvosokat terheli a felelősség, hiszen ezen tettükkel hűtlenné válnak hivatásukhoz, s még csak arra sem hivatkozhatnak, hogy tudatlanságukban 67
II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 83-84.o.
31
cselekedtek, hiszen épp az orvostudomány bizonyítja az élet fogamzással való kezdetét.
Tettük
igazolhatatlanságára
utal
a
hippokratészi
eskü
is:
„Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik. Senkinek nem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához. Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat.”69 Ugyanerre az alapra épít a Genfi Deklaráció, illetve több más nyilatkozat és kongresszus, amelyek már a fogamzástól számolnak az emberi élet kezdetével és kitartanak feltétlen védelme mellett.70 A jogállamokban az illetékes orvosok jelentős része nem végez ilyen beavatkozást és a közreműködés megtagadása vitathatatlan emberi jog. Gyakran hagyatkoznak azonban az érintettek a lelkiismeretre
való
hivatkozásra.
Ennek
fontosságát
nagyon
szépen
megfogalmazta a II. Vatikáni zsinat, és az utóbbi években II. János Pál pápa is erre hívta fel a figyelmet: ,,A lelkiismeret Isten tanúsága, akinek szava és ítélete behatol az ember belsejébe egészen lelke gyökeréig, s határozottan és kedvesen engedelmességre szólítja föl.”71 Mindezek ellenére azonban vigyáznunk kell a szabadság olyan fokával, melynek autonómiája
már
semmiféle törvénynek nem vethető alá. Az egyén nem dönthet minden erkölcsi kérdésben tetszése szerint. A lelkiismeret nem mentes a tévedéstől. Ha legyőzhetetlen tudatlanság (ignorantia invicibilis)72 miatt lesz téves, nem veszíti el méltóságát és nem is felelős, de ha keveset törődik a jó és az igazság keresésével, akkor igen. Ahhoz, hogy jó legyen a lelkiismeret, a Szentlélektől megvilágosítottnak (vö. Róm 9,1), illetve tisztának kell lennie (2 Tim 1,3), tehát nem kizárólagos és autonóm forrás a döntéshozatalban, hanem bele van írva az engedelmesség elve az objektív norma iránt (vö. ApCsel 5,29). A helyes lelkiismeret az objektív igazságot keresi és ítéletében Isten teremtő bölcsességének szikrája (scintilla animae) villan fel, a téves pedig egyfajta
68
Somfai Béla: Életet védeni - életet kioltani, in: Távlatok, 1991/4, 36.o. Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései, Szent István Társulat, Budapest, 309.o. 70 Vass Miklós: Az abortusz orvosi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 380.o. 71 II. János Pál: Veritatis Splendor, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 77.o. 72 i.m. 80-82.o. 69
32
szubjektív etikát tart mérvadónak, ami elutasítandó.73 Lelkiismeretünk nevelése fő feladatunk, melyet a minket körülvevő világ képes befolyásolni. Szent Pál ezért buzdít az éberségre. A helyes út megtalálásában segít a Szentlélek, olykor felebarátaink tanácsa, illetve az Egyház hivatalos tanítása. 2.1.5.4. A magzat élethez való joga Az emberi méltóság gyakorlati következménye az emberi jogok kibontakozásában
figyelhető
meg.
Ezek
olyan
alapjogok,
amelyek
mindannyiunkat megilletnek és természetünk testi, lelki valamint szellemi adottságainak megélését alapfeltételként biztosítják. A gyökerek az ókorba nyúlnak vissza, de azt az eszményt, hogy léténél fogva mindenki egyenlő, a kereszténység hirdette meg a szeretet-parancs alapján (vö. Gal 3,28). Az emberi jogok eredetére kétféle magyarázatot szoktak felhozni:74 1.) A természetjogi felfogás szerint az értelmes emberi természetben gyökereznek és épp ezért az embert személy-volta miatt illetik meg, tehát nem az államtól és a közösségtől kapja. 2.) A pozitivista felfogás szerint az emberi jogokat az egyén az államtól és az állampolgári jogokban kapja. Bármelyik teljes mértékben való alkalmazása, rendkívül vitatható határhelyzeteket szül. Az előző például nehezen tud humánus magyarázatot adni arra, hogy miért védi az erőszak esetén megfogant életet egy tiszta erkölcsű nővel szemben. Ugyanakkor a másik álláspont is nehezen adhat magyarázatot arra, hogy milyen alapon öl meg olyan magzatokat közvetlen a születés előtti időszakban, akiket a születés után már védenek. Megfosztható-e joggal az élettől az a születés előtt álló magzat, akit esetleg hét hónaposan, mint koraszülöttet emberként kezeltek volna és mindent megtettek volna életben
maradása
érdekében.
Teológiai
gyökerekre
támaszkodva
a
természetjogi megközelítést kell elfogadnunk, mivel az emberi jogok gyökere az ember szellemisége, vagyis istenképűsége (vö. Ter 9,6). Az ENSZ – dokumentumok és a nemzetközi jogi fejlődés is napjainkban egyre inkább ezt 73
Széll Tamás: A lelkiismeret néhány kérdése, ahogy egy laikus látja, in: Távlatok, 1996/5, 559-562.o. 74 Magyar Katolikus Lexikon, III. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 1997, 86-87.o.
33
fogadja el alapnak. Meddig terjeszthető ki? Mivel gyökere az istenképűségre vezethető vissza, ezért már az élet kezdetétől számolnunk kell vele, tehát egy „hozomány”, amit ki kell terjesztenünk a magzatra is, vagyis mindenkit megillet léte első pillanatától egészen haláláig. A magzatot megillető személyi jogok közül a legfontosabb alapjog az élethez való jog. A magzatnak már léte első pillanatától joga van megszületni, s a jogrendszernek is védelmet kell nyújtani ezen jog oltalmára. A magzatnak joga van a méltósághoz és az egészséghez is. A magzat nem dolog, nem is tárgy. Fejlődésének minden szakaszában megilleti a személynek kijáró tisztelet. Így például minden orvosi beavatkozásnak az egyedi méhmagzat javát, érdekét kell szolgálnia. A méhen belüli háboríthatatlan fejlődést biztosítani kell. 1963-ban XXIII. János pápa kifejezetten is állást foglalt egyházi részről az emberi jogok fontosságának hangsúlyozása terén „Pacem in terris” című enciklikájában.75 Jogunkban áll-e bárkit is megfosztani az alapvető emberi jogoktól? Mitől fosztjuk meg a magzati életet? Fontos tudatosítanunk, hogy nemcsak jogaink vannak, hanem kötelességeink is. Isten teremtő művének munkatársaiként nem a rombolás a tisztünk, hanem az építés. A megfogant élet Isten akaratából az örök üdvösségre rendelt. Természetünkből kifolyólag, illetve a főparancs értelmében segítenünk kell mindenkinek, hogy eljuthasson Isten ismeretére, s megvalósíthassa önmagát az embertársak szolgálatában. Nem lehetünk annyira önzők, hogy egyéni érdekeinket szembeállítsuk az Isten által ajándékozott élettel. Szeressük felebarátainkat úgy, mint önmagunkat! Segítsük őket, hogy megszülethessenek, szabadon kereshessék és találhassák meg az igazságot, részesedhessenek a kultúra javaiban, szabadon választhassanak életpályát és dolgozhassanak, hozzájárulhassanak a közjóhoz, egymás javára élhessenek és dolgozhassanak, vagyis szeretetben élve és megvalósítva hivatásukat eljuthassanak ők is az Isten által elrendelt örök életre, mely minden emberi képzeletet felülmúló boldogság (vö. 1 Kor 2, 9).
75
Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai, (szerk. Fila Béla – Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye – Budapest, 1997, 742-756.o.
34
2.1.6. A Biblia és az abortusz A
Biblia
nem
foglalkozik
kifejezetten
az
abortusz
kérdésével.
Hallgatásának oka valószínűleg az abortusz tényleges hiánya Izraelben és az alapvetően pozitív viszonyulás a gyermekekhez, utódokhoz és az öregekhez, vagyis az élethez (Zsolt 128, 3; Péld 17,6). Annyira kincsnek és áldásnak számított a gyermek, hogy még az abortusz gondolata is abszurdnak tűnhetett. Erre utalhat Dávid esete is, aki kényes helyzetében sem folyamodik abortuszhoz.76 Az Ószövetség népe félt a terméketlenségtől, sőt átoknak tekintette, míg a gyermeket áldásnak, Isten ajándékának (Zsolt 127, 3), hiszen Izrael népe arra hivatott, hogy az Ábrahámnak tett ígéret szerint sokasodjék (Ter 15,5). A magzat életének értéke és védelme transzcendens eredetének szemléletéből eredt, mely Isten védelme alatt állt és ezért tisztelet illette meg. Az egész Szentírásban csak néhány indirekt értékelést és abortuszra utaló megjegyzést találunk (Jób 3,16; Préd 6, 3-5; Jer 20, 15-18; Kiv 21, 22-25). Jób és a Prédikátor könyve valószínűleg nem emberi beavatkozással történő szándékos, hanem inkább spontán abortuszra utal. Ezzel ellentétben első látásra Jeremiásnál találkozunk a szándékos abortusz gondolatával, azonban célszerű megvizsgálni a kontextust: „Átkozott legyen az a férfi, aki hírül vitte apámnak: Fiúgyermeked született (…), mert nem ölt meg az anyaölben. Bárcsak anyám teste lett volna a sírom, amikor még a méhében hordozott!”(Jer 20, 15-18) Mindenekelőtt tekintetbe kell vennünk, hogy ezek a szavak Jóbhoz hasonlóan végső elkeseredettségében hangzanak el, s nem a prófétára jellemző gondolatvilágot tükrözik. Ezekben a versekben éppen ellentéte annak a prófétának, aki Isten szavait szólja: „Jaj annak, aki azt mondja apjának: Miért nemzel? És az asszonynak: Miért szülsz?”(Iz 45,10) A leggyakrabban idézett szentírási hely az abortusszal kapcsolatban a Kivonulás könyvében található: „Ha férfiak civakodnak egymással és közben úgy megütnek egy viselős asszonyt, hogy az idétlent szül ugyan, de maga életben marad, akkor a tettesnek olyan kártérítést kell fizetnie, amilyet a férj a bírák véleménye alapján követel. De ha az asszony belehal, akkor érvényes az elv: életet életért, szemet szemért…” (Kiv 21,22-25). Ez a rész különös figyelmet érdemel, mivel az
35
eredeti héber és a későbbi görög fordítás másképpen értelmezi a mondanivalóját. A héber szöveg szerint77 a megtorlás törvénye csak az anya halálesetében jöhet szóba, míg a magzat elvetéléséért csak pénzbírság róható ki. A vers értelmezését a Septuaginta, a héber szöveg alexandriai görög fordítása (kb. Kr.e. 250) másképp magyarázza. Ez ugyanis a korfelfogásnak megfelelően különbséget tett a még „nem teljesen megformált”, tehát értelmes lélekkel még nem rendelkező és a „teljesen megformált”, lélekkel megáldott magzat között. E fordítás szerint csak az előbbire érvényes a pénzbírság, az utóbbira akár csak az anya halálesetén a lex talionis, vagyis a szemet szemért elv. „Valószínűleg a hellenista elképzelés hatolt itt be a Biblia görög szövegébe,”78 amelyet maga Arisztotelész is képviselt. Arisztotelész három fajta lelket különböztetett meg: a vegetatív, a szenzitív és a gondolkozó lelket. Ebből a gondolatmenetből kiindulva úgy vélték, hogy csak akkor lehet életről beszélni, ha már a gondolkozó lélek megjelent. Fiú esetében ennek megjelenését a fogantatás utáni 40., lány esetében a 80. napra tették. Ez az úgynevezett „szukcesszív animáció” elmélete. Ez a görög szövegváltozat a IV. században ismertté vált a keresztény irodalomban és jelentős hatást gyakorolt annak későbbi fejlődésére. Sokan úgy vélték, hogy ez a szentírási hely hozzájárult ahhoz, hogy a magzat életét kevésbé tekintsük fontosnak, mint az anyáét, azonban kevesen fejtegették azt, hogy az a vers megállapítja a magzat értékét.79 Az újszövetségi kinyilatkoztatásban sem találunk konkrét utalást az abortusz erkölcsi megítélésére vonatkozóan, hiszen itt is az élet értékének vitathatatlan elismeréséről és a termékenység dicséretéről olvashatunk (Lk 1, 25). Az Újszövetségre is érvényes a mózesi törvény „ne ölj” parancsa, amelyet a kereszténység az Isten- és az emberszeretet kettős főparancsának és a jézusi „szeretet parancsnak” a szellemében értelmez. A Gal 5,20-ra szoktak hivatkozni, mint homályos értelmű megjegyzésre. Itt a felebaráti szeretet elleni
76
Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 122.o. Douma, J: Házasság és szexualitás, válás, abortusz., Iránytű Kiadó, 1998, 204-205.o. 78 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 122.o. 79 Douma, J: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998, 207.o. 77
36
vétkek felsorolásában a „pharmakeia”80 szó szerepel, ami a szó jelentése alapján az abortuszt okozó mérgek használatát is magába foglalhatta. Hasonlóan értelmezhető a Jelenések könyvének két verse is (Jel 9, 21; Jel 18, 23), ahol ugyanez a szó szerepel. Kifejezett szankció és állásfoglalás csak a patrisztikus és skolasztikus teológia fejlődésének, valamint a penitenciális fegyelem kialakulásának eredményeképpen jött létre a későbbi századokban. Ebben
a
fejlődésben
nagy
szerepet
játszott
a
Septuagintában
tett
megkülönböztetés.
80
Újszövetségi görög-magyar szótár, (szerk. Varga Zsigmond J.), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1992, 154.o.
37
3. Az Egyház álláspontja az abortusszal kapcsolatban Jóllehet a Biblia kifejezetten nem foglal állást az abortusz kérdésében, mégis indirekt értékelésével és erre vonatkozó utasításaival az abortusz ellen emeli fel hangját, azaz életpárti. A Szentírás szellemében az őskeresztények is életpártiak voltak. Az Egyház hivatalos tanítása megélt tapasztalatokkal, tudományos kérdésekkel, filozófiai gondolkodásokkal való kapcsolatban (arisztotelészi filozófia) alakult ki. Ez a tanítás a kinyilatkoztatás fényében született. Az Egyház tanítása e kérdésben mindig egyértelmű volt, s kezdettől fogva hirdette minden szándékos abortusz erkölcsileg rossz voltát. Tanítása nem változott és nem is módosítható. Szentírási alapon mindig szem előtt tartotta a „ne ölj” erkölcsi parancsot, melybe beletartozott a magzat élete is. Az Egyház szerint az Isten az élet ura, az abszolút élő, akinek az ember, mint teremtmény, felelős az életért. A nem rég kiadott Katekizmus a katolikus Egyház világos tanítását tárja elénk: „Az emberi életet a fogamzás pillanatától kezdve teljes mértékben tisztelni és védeni kell. Az emberi lénynek létezése első pillanatától kezdve tapasztalnia kell a személyiség jogainak elismerését, köztük minden ártatlan élőlény sérthetetlen jogát az élethez.”81 Nézzük a kezdetet! Hogyan foglalt állást az ősegyház?
3.1. Az Ősegyház és a patrisztikus kor Az Ó- és Újszövetségi Szentírás korábban már említett nem egyértelmű és homályos állításaival, utalásaival szemben az ősegyház nem kanonikus szövegeiben a keresztény közösség álláspontja már világosan kifejezésre jutott és a születendő élet védelmét keresztény kötelességnek tekintette. Az első századokban többnyire a házasságtöréssel kapcsolatban esik szó az abortuszról és ez az egyik ismertető jele a pogányoknak, ami élesen elválasztja őket a keresztényektől. A kereszténység kezdetben egyértelműen „parricidium”-nak, gyilkosságnak tartja.
81
A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994, 449.o.
38
A legkorábbi források közül elsőként a II. század elején keletkezett Didaché, mint az apostoli atyák korának egyik fontos dokumentuma foglal állást kifejezetten a két útról szóló tanításában, amely megfelel a keskeny és a széles útról szóló evangéliumi tanításnak (vö. Mt 7, 13-14). A Didaché egyértelműen tiltja és elítéli az abortuszt: „Ne ölj, ne törj házasságot (…) ne hajtsd el a magzatot.”82 Ez az állásfoglalás szinte szó szerint belekerült a IV. századi Apostoli Konstitúcióba, de hasonlóképpen jár el a Didachénál valamivel későbbről származó Barnabás-levél is. Ez utóbbi a magzatnak az anyai élet megmentése érdekében történő megölését burkoltan elveti.83 E két irat „Isten képe elpusztítóinak”84 bélyegzi mindazokat, akik a meg nem született magzat életére törnek. Ez idő tájt született a Diognétoshoz írt levél is, amelyet egy ismeretlen keresztény intéz a címben megnevezett, kereszténység iránt érdeklődő pogánynak. Levelében a kereszténységet mutatja be, utalva az abortusz megítélésére is: „Christiani (…) uxores ducunt, ut omnes, et liberos procreant, sed non abiciunt fetus (…) in carne sunt; sed non secundum carnem vivunt” (vö. 2Kor 10, 3). 85 Az első századok művelt keresztényei közül egyre többen felismerték a pogány támadások, vádak veszélyeit, s ezért hatékony irodalmi eszközökkel, apologetikus írásokkal léptek fel a rágalmak ellen és kifejezésre juttatták, hogy mennyire különböznek a körülöttük élő pogány népektől. Ennek egyik példája Athenagoras (+ 180) Kérvény a keresztények ügyében című műve, amelyben a gyilkosnak és emberevőnek nevezett
keresztényeket épp a magzatvédő
magatartásukra hivatkozva védi meg: „Caedem igitur quomodo perpetrare possimus? (…) et qui mulieres illas, quae medicamentis ad abortum utuntur, homicidas esse et rationem huius abortus Deo reddituras dicimus, quomodo hominem occideremus?”86 Ugyanitt említhető meg Minucius Felix Octavius című műve, amely a pogány szokásokat ostorozza: ,,Sunt quae in ipsis visceribus, medicaminibus et
82
Vanyó László: Ókeresztény írók, III. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1988, 94.o. Noonan, John T.: Az abortusz-kérdés története, in: Mérleg 1969/1, 41.o. 84 Douma, J: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998, 215.o. 85 Migne, J.P.: Patrologia Graeca ,I, (ed. Latina) Paris, 1856, 1508.o. 86 Migne, J.P.: Patrologia Graeca ,IV, (ed. Latina) Paris, 1856, 574.o. 83
39
potis, originem futuri hominis exstinguant, et parricidium faciant antequam pariant.”87 Clemens Alexandrinus (+215) a Paidagogos című etikai kézikönyvében ad gyakorlati útmutatásokat a keresztényeknek. A mű címében rejlő nevelő nem más, mint maga Krisztus. A mű szexuáletikai kérdéseket is feszeget. Keményen bírálja a gnosztikusokat és elveti azon állításukat, mely szerint a szexuális élet, a családi élet összeegyeztethetetlen lenne a magasabb rendű szellemi élettel. Nem veti meg a teremtett világ javait, de felhívja a figyelmet a mértéktartásra. Ennek értelmében felemeli hangját az abortusz ellen is, és az isteni gondviselés ellen cselekvőknek valamint emberségükből kivetkőzőknek nevezi az erre vetemedő nőket: „Hominum genus, quod ex divina providentia nascitur, improbis et malitiosis non tollamus artibus: eae enim, ut fornicationem celent, exitialia medicamenta adhibentes, quae prorsus in perniciem ducunt, simul cum fetu omnem humanitatem perdunt.”88 A sztoikus filozófiából kiindulva már a férfi magját is egy „szent” dolognak tartja, amivel nem élhetünk vissza: „Neque vero seminandum est supra petram, neque semen est contumelia afficiendum, quod quidem dux est et princeps generationis, estque substantia, quae simul habet insitas naturae rationes.”89 Egyedül a házasságban tartja helyénvalónak a nemi aktust, mely a gyermekek nemzését veszi célba, a házasságon kívüli aktusokat és a házasságtörést törvényen kívülinek és esztelennek ítéli: „Ne semina, ubi non vis tibi nasci quod seminatum est. Neque ullam omnino tange mulierem, praeterque tuam ipsius uxorem.”90 A III. században Tertullianus is állást foglalt e kérdésben és az Apologeticus című írásában embergyilkosságról beszél: „Nobis vero, homicidio semel interdicto, etiam conceptum utero (…) dissolvere non licet (…) nec refert natam quis eripiat animam, an nascentem disturbet: homo est, et qui futurus; etiam fructus omnis iam in semine est.”91 Tertullianus azonban nem minden írásában vélekedik így, s olyan kényes kérdéseket érint, amelyek 87
Migne, J.P.: Patrologia Latina ,III, Paris, 1844, 333-334.o. Migne, J.P.: Patrologia Graeca, VI, (ed. Latina) Paris, 1856, 279.o. 89 i.m.272.o. 90 u.o. 91 Migne, J.P.: Patrologia Latina, I, Paris, 1844, 319-320.o. 88
40
később is problémát jelentenek a történelem folyamán. Így például, ha az anya életveszélyben van, akkor „necessaria crudelitate”92-ról beszél. Később viszont ellentmondásba kerül az Apologeticusban tett kijelentésével, merthogy a Kiv 21, 22-25-re hivatkozva bizonytalan az emberi élet kezdetét illetően és csak akkor ismeri fel a magzatban az embert, ha a „forma teljesedett”: „(…) foetus in utero homo, a quo forma completa est (…) cum iam hominis est causa (…)”93 Keresztény körökben elsőként tehát Tertullianusnál jelenik meg a görög filozófia hatása a lélek keletkezésének idejével kapcsolatban, ami a későbbiekben hosszú évszázadokon keresztül vita tárgyát képezi. A IV. század elején, amikor az Egyház nyilvánosan elismert intézménnyé vált és társadalmi erőként lépett fel, a magzatelhajtásra vonatkozó korábbi meggyőződését zsinati törvényekbe foglalta. A kérdéssel először az elvirai (300 körül) és az ancyrai zsinat (314) foglalkozott. Nem tettek különbséget a kialakult és a még ki nem alakult magzat között, s az abortuszt kiközösítéssel büntették. Az elvirai zsinat 63. kánonja szigorúbb volt: ,,Ha egy asszony házasságtörő kapcsolatból fogant és a tett után megölte gyermekét (…) még élete végén sem szabad megadni neki a közösségben való részesedést.”94 Az ancyrai zsinat 21. kánonja enyhébben ítélkezik: ,,(…) akik (…) megölik újszülöttjüket vagy azon igyekeznek, hogy magzatukat elhajtsák (…) tíz évet töltsenek vezeklésben (…)”95 E korai megnyilatkozások hosszú évszázadokra megszabták az Egyház penitenciális fegyelmét és pasztorális igyekezetének irányát is. A Tertullianusnál már említett ószövetségi hely görög fordítása által bevezetett szerencsétlen megkülönböztetés a IV. század középpontjába került. A nyugati egyházban Hieronymus és Augustinus kijelentései lettek irányadókká. Mindkét egyházatya elfogadta a kialakult és a kialakulatlan közti különbséget, azonban ez nem jelentette azt, hogy esetenként erkölcsileg elfogadhatónak tartották az abortuszt. Az abortuszt többnyire a házasság elleni bűnökkel kapcsolatban említik. Hieronymus az Eustochiushoz írt levelében fordult szembe a fogamzásgátló és abortív szerekkel:” Aliae vero sterilitatem praebibunt, et necdum sati hominis homicidium faciunt. Nonnullae cum se 92
Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 123.o. Migne, J. P.: Patrologia Latina, II, Paris, 1844., 713.o. 94 Vanyó László: Ókeresztény írók, V. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 261.o. 93
41
senserint concepisse de scelere, abortii venena meditantur.”96 Ezen állításával szemben az Aglasiához írt levelében kifejésre juttatja a különbségtétel melletti állásfoglalását.97 Augustinus is elítélően vélekedik a De nuptiis et concupiscentia című írásában: ,,Aliquando eo usque pervenit haec libidinosa crudelitas (…) ut etiam sterilitatis venena procuret; et si nihil valuerit, conceptus fetus aliquo modo intra viscera exstinguat ac fundat.”98 Más helyen viszont Tertullianus nézeteit vallja, s ő is az Ószövetségre hivatkozva ezt mondja: ,, (…) quod formatum non est, ne animatum quidem possit intelligi, et ideo non sit homicidium, quia nec exanimatum dici potest, si adhuc animum non habebat.”99 Mindezek ellenére a görög keresztény közösség elöljárói közül Nagy Szent Basileios (330-374) levele
2.
kánonjában
nézete a leghatározottabb. Amphilochioshoz írt elveti
az
ószövetségi
különbségtételt,
sőt
szőrszálhasogatásnak tartja: ,,Quae de industria fetum corripuit, caedis poenas luit. De formato autem aut informi subtilius non inquirimus.”100 Sőt továbbmenve az anya és gyermek életveszélye miatt kettős gyilkosságról beszél. A büntetést illetőleg az ancyrai zsinat határozatát fogadja el. Basileios nézete meghatározta a görög egyházat. Ambrosius Hexameron című művében a gazdagok kapzsiságával kapcsolatban említi az abortuszt, mint a vagyon megőrzésének érdekében elkövetett cselekvést: „Ipsae quoque divites, ne per plures suum patrimonium dividatur, in utero proprios necant fetus, et parricidalibus succis in ipso genitali alvo pignora sui ventris exstinguunt.”101 Az Expositio evangelii secundum Lucam című művének X. könyvében szintén említést tesz az abortuszról. Az Isten-félelemben foganó és szülő nőket „Máriák”-nak nevezi, kik a Szentlélek által Krisztust foganják és az Igét szülik meg. Ezekkel állítja szembe azokat a nőket, akik nincsenek ennek a kiváltságnak a tudatában és megakadályozzák ezt: ,,Sunt enim quae abortivum excludant Verbum, anteaquam pariant. (…) 95
i.m. 278.p. Migne, J.P.: Patrologia Latina, XXII, Paris, 1864, 401.o. 97 Migne, J.P.: Patrologia Latina, CLXXXVII, Paris, 1861, 1472.o. 98 Migne, J.P.: Patrologia Latina, XLIV, Paris, 1861, 423.o. 99 Migne, J.P.: Patrologia Latina, XXXIV, Paris, 1861, 626.o. 100 Migne, J.P.: Patrologia Graeca, XVIII, (ed. Latina), Paris, 1857, 1255.o. 101 Migne, J.P.: Patrologia Latina , XIV, Paris, 1845, 231.o. 96
42
Fac voluntatem Patris, ut Christi mater sis. Multae conceperunt Christum, et non
genuerunt.”102 Ambrosius ugyanitt hivatkozik a Kiv 21,22-25-re és
különbséget tesz a még meg nem formált és a már megformált magzat között. Chrysostomos a mulatozással, összejövetelekkel kapcsolatban fejti ki az abortusszal kapcsolatos nézeteit a Rómaiakhoz írt 24. levelében. Felhívja a figyelmet a tisztaságra, a részegeskedés elkerülésére, mely minden erkölcstelen magatartás kútfője. Óv a meggondolatlan és könnyelmű kapcsolatoktól, az abortuszt mélységesen elítéli, mint Isten elleni bűnt: „Cur seminas ubi arvum corrumpere fructum curat? ubi multae sunt herbae in sterilitatem? ubi ante generationem caedes? nam meretrices non meretricem solum manere sinis, sed etiam homicidam facis (…) neque enim quod natum est occidit, sed ne nascatur prohibet. Quid ergo? Et donum Dei contumelia afficis, et cum ipsius legibus pugnas (…) et eam, quae ad prolis procreationem tibi data est mulier, ad patrandam caedem instruis?”103
3.2. A középkor állásfoglalása 450 körül mind a nyugati, mind a keleti egyházban az abortusz kérdése tisztázódott, megszilárdult és ez a tanítás több évszázadon át érvényben is maradt. A magzatelhajtást általánosságban gyilkosságnak tartották. Az abortuszról szóló tanítást a szerzetesek és a püspökök adták tovább. Az orvosok és bölcselők által megfogalmazott egészségügyi és társadalmi indítóokokat sohasem hagyták jóvá.104 Az abortuszban a felebaráti szeretet és anyai szeretet súlyos megsértését látták, illetve a Teremtő műve iránti kellő tisztelet megtagadását. Az 524-es léridai zsinat 7 éves kiközösítéssel büntette az abortuszt elkövetőket, a konstantinápolyi 6. egyetemes zsinat (678) pedig a gyilkosoknak kijáró büntetést helyezte kilátásba. A VIII. században a Karolingbirodalom az ancyrai zsinat rendelkezéseit foglalta törvénybe. A IX. század vége felé V. István pápa foglal állást e kérdésben gyilkosságnak minősítve
102
Migne, J.P.: Patrologia Latina , XV, Paris, 1845, 1810.o. Migne, J.P.: Patrologia Graeca ,XXXII, (ed. Latina), Paris, 1863, 626-627.o. 104 Noonan, John T.: Az abortusz-kérdés története, in: Mérleg, 1969/1, 42.o. 103
43
nemcsak a csecsemő, hanem a magzat születése előtti gyilkolást is.105 1140 és 1240 között a nyugati kánonjog kialakulásának idején Gratianus Decretuma is elítéli az abortuszt, de csak akkor beszél gyilkosságról, ha a magzat már kialakult.106 Ez a különbségtétel tovább fokozódott, ugyanis a magzat emberi mivoltának megértéséhez a modernkor kezdetéig az arisztotelészi filozófia és biológia adta meg a tudományos hátteret. Aquinói Szent Tamás az arisztotelészi „hylemorphismus”-ból kiindulva bevezette az ún. „szukcesszív animáció” elméletét. Átvette ugyanakkor a „lélek a test formája” elvet is. Ezekből kiindulva bűn-gyilkosság megkülönböztetésről beszél, bár az abortuszt minden stádiumban elítéli. Álláspontjával évszázados vitát indított el. Elmélete még a XVIII. századi Liguori Szent Alfonz tanításában is tovább él. A századok folyamán az abortusszal kapcsolatos nézetekben többnyire e dolog körül volt említésre méltó vita, illetve a „vitális indikáció” kérdésében. Ez az indikáció az anya életveszélye esetén próbálta megengedetté tenni az abortuszt. A XII. században elsőként Nápolyi János foglalt állást emellett, majd később a jezsuita Thomas Sanchez (1550-1610).107 Ez utóbbi volt az, aki kidolgozta az anya életmentése érdekében álló terhesség megszakítás elméleti alapjait. Nézete szerint az anya életveszélye esetén a még lélekkel nem rendelkező magzat elpusztítható. Úgy véli, hogy a még nem teljesen emberi lényegű magzattal szemben az anya értéke nagyobb súllyal nyom a latba. Az erőszak esetén végrehajtott abortuszt is megengedhetőnek tartotta. Mindkét esetben a magzatot „betolakodó”-nak nevezte.108 A lélekkel rendelkező magzat közvetlen abortálását viszont nem tartotta elfogadhatónak.
3.3. Az újkor állásfoglalása A XVI. századra felgyülemlett viták hatására V. Sixtus pápa 1588-ban kiadta Effrenatam kezdetű bulláját, amelyben szigorúan ítélkezett az abortusz 105
Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai, (szerk. Fila Béla – Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye – Budapest, 1997, 193.o. 106 Migne, J.P.: Patrologia Latina, CLXXXVII, Paris, 1861, 1471.o. 107 Noonan, John T.: Az abortusz-kérdés története, in: Mérleg, 1969/1, 44-45.o. 108 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 71.o.
44
ügyében nem téve különbséget a kialakulatlan és már kialakult magzat között, és gyilkosságnak minősíti az abortuszt.109 XIV. Gergely pápa viszont 1591-ben enyhített a rendeleten, s a lélekkel bíró magzat esetére korlátozta a büntetést. A XVII. század vége felé XI. Ince pápa emelte fel szavát két tétel ellen, amelyek közül az egyik a lélek megjelenését viszonylag későre akarta tenni: „Videtur probabile, omnem foetum (quamdiu in utero est) carere anima rationali et tunc primum incipere eandem habere, cum paritur: ac consequenter dicendum erit, in nullo abortu homicidium committi.”110 A másik tétel pedig az anya érdekében akarta megengedhetővé tenni az abortuszt: ,,Licet procurare abortum ante animationem foetus, ne puella deprehensa gravida occidatur aut infametur.”111 Az abortusz abszolút tilalmát magába foglaló egyházi álláspontot előmozdította a magzat lelkével kapcsolatos új felfogás. 1621-ben Paul Zacchias megtámadta és elvetette az arisztotelészi és Szent Tamás-i elméletet, s bevezette az „azonnali animáció” elvét,112 mely szerint a szellemi lélek a fogamzás első pillanatától áthatja a magzatot. Gondolata hamarosan teret nyert. Rómához hasonlóan a reformáció is elvetette az abortuszt. Maga Kálvin is határozottan kijelenti: „Az anyaméhbe zárt magzat már ember.”113 1701-ben XI. Kelemen pápa a Szeplőtelen Fogantatás ünnepének bevezetésével, illetve IX. Pius 1854-ben ennek dogma szintre emelésével szintén ezt a nézetet erősítette. A zsinati és kanonikus szankciókat az elkövetkezendő időkben egyre inkább az Egyház központi tekintélye szabta meg. Mind a morálteológusok, mind a kánonjogászok meghajoltak a pápai irányítás előtt. Az Egyház V. Sixtus felfogását megerősítette, s így az ősegyházi vonalat képviselte. 1869-ben IX. Pius Apostolicae Sedis kezdetű konstitúciója már nem ismer enyhítő körülményt. Az abortusz magával vonja a kiközösítés büntetését, s nincs különbségtétel az animatus és non animatus között. A XIX. században egyébként sokat vitáztak, hogy szabad-e ölni az anya megmentése érdekében vagy sem. 1895-ben a Szent Officium az anya
109
Magyar Katolikus Lexikon, I. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1993, 17.o. Denzinger: Enchiridion Symbolorum, Herder, Freiburg, 1953, 371.o. 111 u.o. 112 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 70.o. 113 Douma, J.: A Tízparancsolat, Iránytű Kiadó, 1994, 168.o. 110
45
életmentése érdekében elkövetett abortuszt csak „méhen kívüli terhesség és méhrák esetén”114 tartotta elfogadhatónak. 3.3.1. A XX. századi Egyház állásfoglalása Az elmúlt század volt a nagy fejlődés, a lehetőségek évszázada. Az emberiség eddig soha nem tapasztalt fejlődési csúcsra jutott el, s szabadságával visszaélve példa nélküli módon jogot formált az abortusz legalizálására. Ezek hatására az Egyház szemében egyre jobban előtérbe került az emberi élet értéke, amint ezt a kánonjog és a pápai megnyilatkozások is bizonyítják. Szinte minden pápa állást foglalt az abortusz kérdésében. Elsőként az 1917-ben kiadott új Kánonjogi Kódex nyilatkozott e kérdésben, amely megerősítette a IX. Pius által 1869-ben bevezetett anatémát: ,,Procurantes abortum, matre non excepta, incurrunt, effectu secuto, in excommunicationem latae sententiae Ordinario reservatam; et si sint clerici, praeterea deponantur”115 A század első felében a pápák közül XI. Pius lépett fel határozottan megerősítve a korábbi tanítást. Casti Connubii című enciklikájában elutasított minden abortuszt igazolni akaró rafinált érvet, indikációt. A „ne ölj” parancsára hivatkozva mind az anya mind a magzat életének veszélyeztetettségében Isten és a természet törvényének megsértését látja: „Egyformán szent, azaz sérthetetlen mindkettőjük élete, elpusztításukhoz még a közhatalomnak sincs joga.”116 A század közepén XII. Pius lépett fel nagyon nagy szigorral: „Senki, semmiféle emberi tekintély, semmiféle (…) indikáció sem teremthet (…) jogi alapot, (…) hogy közvetlenül vagy tudatosan rendelkezzünk az ártatlan emberi élettel (…) akár eszközként, akár célként.”117 XXIII. János a Tanítóhivatal korábbi tanítására hivatkozott, s az emberi élet szent voltát hangsúlyozta, mely az első pillanattól kezdve az isteni gondviselésben részesül. Szintén szigor jellemzi a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes című konstitúciójának idevonatkozó állásfoglalását: „Vita igitur inde a 114
i.m. 71.o. www.geocities.com/catholic_profide/codex.htm 2004. 02. 25. 116 Amit Isten egybekötött (Pápai megnyilatkozások a katolikus házasságról), Szent István Társulat, Budapest, 1986, 51.o. 115
46
conceptione, maxima cura tuenda est; abortus necnon infanticidium nefanda sunt crimina.”118 VI. Pál a Humanae Vitae című enciklikájában ismételten elítélte a közvetlen abortuszt. 3.3.2. II. János Pál pápasága és az abortusz kérdése II. János Pál az idők jeleit, az életet fenyegető új veszélyeket felismerve a korábbi megnyilatkozásoknál is határozottabban állt ki az élet védelmében. Az 1981-ben kiadott Familiaris Consortio című dokumentumában az emberi élet védelmét, oltalmát hirdette, „ bármilyen fokon vagy körülmények között legyen is az élet,”119 vagyis „a közhatalom minden erőszakos beavatkozása (…) beleértve az abortuszt is határozottan elutasítandó és elítélendő.”120 Az 1983-ban
megjelent új Egyházi Törvénykönyv e következetes tanítás jogi
vonatkozásait szögezte le és az 1917-es Törvénykönyv formuláját követve kijelentette: „Qui abortum procurat, effectu secuto, in excommunicationem latae sententiae incurrit.”121 Az 1980-as évek vége felé a Hittani Kongregáció a Donum Vitae tiszteletének
kezdetű instrukciójában foglalt állást az emberi élet
és az utódnemzés méltóságának kérdésében, amely szerint
minden emberi lény személy és létének első pillanatától tisztelet illeti meg. 1995.
március
nyilvánosságra
25.-én, II.
Gyümölcsoltó
János
Pál
pápa
Boldogasszony enciklikáját
ünnepén
„Az
emberi
hozta élet
sérthetetlenségéről” (Evangelium Vitae) címmel, mely felhívás, hogy minden ember óvja, védje az életet. Ebben az Egyház évszázados tanítását foglalja össze, rámutat korunk legsúlyosabb hibáira, forradalmian új világképet és cselekvési lehetőséget kínál a súlyos válságba került emberiségnek. Az enciklika a magzatot, mint a legártatlanabb, legkiszolgáltatottabb és legtehetetlenebb emberi lényt veszi pártfogásába, aki fogantatásától kezdve már anyja méhében Isten szeretetteljes és atyai gondviselésének személyes tárgya. Az enciklika az Egyház korábbi tanításához ragaszkodva egyértelműen 117
Gyulai Endre: Az élet Isten ajándéka, Ecclesia Kiadó, Budapest, 1997, 35.o. Lexikon Für Theologie Und Kirche, 14, Herder, Freiburg, Basel, Wien, 1986, 442.o. 119 Amit Isten egybekötött, Szent István Társulat, Budapest, 1986, 123.o. 120 u.o. 118
47
fogalmaz: „(…) a közvetlen abortusz, melyet célként vagy eszközként szándékolnak, mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása, mert egy ártatlan emberi élet előre megfontolt kioltása.”122 Jóllehet a történelem folyamán a tudományok és a filozófiai gondolkodás fejlődése sok vitának adott helyet az abortusz kérdésében, a Tanítóhivatal és a zsinatok mindig következetesen elítélték, s gyilkosságnak tekintették az abortuszt.
121 122
Codex Juris Canonici, Libreria Editrice Vaticana, 1983, 242.o. II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 88.o.
48
4. Érvek az abortusz mellett
4.1. Az abortusz indikációi és erkölcsi megítélésük Évezredes szabályok bizonyítják, hogy a XX. századig minden állami törvény kivételt nem ismerő bűncselekménynek ítélte az abortuszt.123 A korábbi szigorú állásponttól való eltávolodás egyértelműen az emberiség erkölcsi érzékének hanyatlását, tompulását jelenti. Úgy tűnik, hogy az ember egyre jobban eltávolodik Istentől és ezáltal egyre kevésbé érti meg a saját lényegét, értékét. Bármennyire is súlyos az abortusz kérdése, mégis egymástól lényegesen eltérő véleményekkel szembesülünk. Sokan annyira érzéketlenek, hogy még az erkölcsi súlyát sem érzik, vannak viszont olyanok is, akik semmiféle indokot nem akarnak elfogadni a végrehajtásáért. Az emberek többsége negatívnak tartja, de bizonyos esetekben tolerálja. Sajnálatos módon a jelenleg érvényben levő törvények is ilyenek és bár tiltják, mégis a „nem illik, de szabad” szellemében járnak el. Mindenekelőtt fontos megvizsgálni azon érveket, amelyek hozzájárultak az abortusz példanélküli legalizálásához. A ma embere nem szereti a büntető törvényeket. Be kell látnunk azonban, hogy ezek szükségesek, hiszen nélkülük könnyen
normálisnak, megengedettnek sőt jónak számítana az abortusz.
Fontos érvként szokták felhozni a nők önrendelkezési jogát is. A nők és minden ember önrendelkezési joga teljesen természetes, s ezt el is kell ismernünk. Azt azonban nem feledhetjük el, hogy az emberi jogok sosem abszolútak és korlátlanok.124 A terhesség esetében – bármennyire is figyelmen kívül szeretnénk hagyni – számolnunk kell egy másik élettel is, amelyiknek szintén megvan az élethez való joga. Az igaz, hogy a magzat rászorul az anya védelmére, de mégsem azonosíthatjuk vele, hiszen gyakran eltér vércsoportja az anyáétól, teljes kromoszóma készlettel rendelkezik és egyébként sem lehet az anyának még átmenetileg sem négy keze, négy lába, két feje stb. Az önrendelkezés jogának hangoztatását azonban nem tulajdoníthatjuk mindig a 123
Jobbágyi Gábor: Az abortusz jogi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 384.o.
49
nőknek, hiszen gyakran külső kényszerítő hatásra cselekszenek. Sokan a gyermekek érdekeit és jövőjét féltik. Úgy érvelnek, hogy csak a várt és elfogadott gyermek számíthat élethez méltó kibontakozásra. Ellenérvként elmondható, hogy aggodalmuk helyeselhető, de következtetésük túl merész. Vannak, akik az ölés bűntényét zárják ki, mivel a magzatot nem tekintik személynek, de sajnos elfeledik azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy a magzat minőségileg ugyanaz, mint egy felnőtt ember és csak a különböző fejlődési állomásai
különböznek.125
Ha
jól
megfigyeljük
az
érveket,
arra
a
következtetésre juthatunk, hogy az ember nem ismeri saját magát, nem tudja helyesen értékelni életét és rosszul értelmezi szabadságát. Hogyan alakulhatott ki ez a helyzet? A kérdés megválaszolása nagyon összetett. A dolgok mélyén a kultúra mély válsága húzódik meg. Ehhez járulnak a különböző megélhetési nehézségek, az embereket saját magukra hagyó társadalom, a nagy szegénység (vagy épp a nagy kényelem, gazdagság), az Istentől eltávolodó embereket fogva tartó félelem és kétségbeesés. Az emberek egyre gyakrabban hivatkoznak az egyéni szabadságra, amelyet elismerés és jogvédelem illet meg.126 A romlott szabadság-felfogásban az egyedi ember abszolút hatalmú lesz, nem szolidáris, nem tud elfogadni és segíteni, egyszerűen önző, a másik embert ellenségnek tekinti és védekezik ellene. Az ember elveszítvén az Isten iránti érzékét, elveszíti az ember iránti érzékét is, egyre kevésbé hallja meg Isten hívó szavát, nem fogja fel transzcendens jellegét, érthetetlenné válik. Individualista, utilitarista, hedonista felfogása miatt a fizikai élet szépsége és élvezése nyűgözi le, puszta dologgá degradálja a lét mélyebb dimenzióit. Az igazi szabadság viszont épp ennek az ellenkezője, a Teremtő ajándéka a személy szolgálatára, s hogy ki-ki a másik elfogadásával és önmaga elajándékozásával önmagát megvalósíthassa.127 Most pedig vizsgáljuk meg, hogy milyen okokat szoktak felhozni az abortív
beavatkozás
szükségességének
és
megengedett
voltának
magyarázatára. Mindenekelőtt fontos tudnunk azt, hogy mindig a fejlődő magzati élet más értékkel való összehasonlításáról van szó. 124
Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 117.o. Erkölcstani vázlatok, (szerk. Szabó Pál Tivadar), Ikva Kiadó, Budapest, 1994, 140.o. 126 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 29.o. 125
50
4.1.1. Az orvosi indikáció Orvosi indikációról akkor beszélünk, ha súlyos betegség esetén a gyermekét váró anya valódi életveszélybe kerül vagy egészségében súlyos károsodás következik be a terhesség további fennmaradása miatt. Ha csak a gyermek azonnali megölése árán menthető meg az anya élete, akkor vitális indikációról beszélünk. Ha az anya élete a terhesség további szakaszában kerül veszélybe, akkor gyógyászati indikációról beszélünk. A történelem folyamán az orvosi indikáció volt a legelfogadhatóbb érv a beavatkozásra. Egyházon belül is többször szó esett róla, s az indikációs modelleket követő országokban is az első helyen szerepel.128 A statisztikák szerint az orvosi indikáció viszonylag ritka,129 de mégsem zárható ki. Itt többnyire két esetet szoktak emlegetni: egyik a méhnyakrák, másik a méhen kívüli terhesség. Mindkét eset nagyon kényes. A magzatnak egyik esetben sincs esélye az életben maradásra és az anya is életveszélyben van. Végsősoron két élet kerül itt kikerülhetetlen konfliktusba egymással. Melyik részesíthető előnyben? A jog nem tud itt választ adni. A kérdés megválaszolása elsődlegesen orvosi szakkérdés, melyért az orvos teljes jogi-erkölcsi felelősséggel tartozik. Erkölcsi szempontból nem helyezhető az anya egészsége a magzat életével szembe és nem tekinthetjük azt nagyobb értéknek, hiszen az emberi, magzati élet nagyobb érték, mint a testi egészség. A magzati élet kioltása csak akkor lehetséges, ha a halálveszélyt
más eszközökkel nem lehet elkerülni.
Mindenekelőtt a duplex effectus „kettős okozat” irányelvét kell segítségül hívnunk, vagyis ha jó a szándék és a cél, illetve az ártalom mértéke és az elkerülésével okozott kár között megfelelő az arány (ratio proportionata), akkor megengedett erkölcsileg az ilyen cselekedet.130 Mivel azonban az ártatlan élet közvetlen kioltása tilos (vö. Kiv 23,7), ezért az eredeti szándék az anya életének megmentése kell legyen, s a magzat halála ennek indirekt, nem akart következménye. Ezért ez a beavatkozás nem nevezhető a szó erkölcsi 127
i.m. .31.o. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 80-91.o. 129 Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág Könyvkiadó, Budapest, 1994, 183.o. 130 Somfai Béla: Életet védeni - életet kioltani, in: Távlatok, 1991/4, 35.o. 128
51
értelmében abortusznak.131 A Katolikus Egyház szerint ez az egyetlen indikáció ami az életveszély kikerülhetetlensége esetén elfogadható, hiszen esztelenség lenne, ha nem avatkoznánk be és hagynánk mindkét életet elpusztulni.132 4.1.2. Az eugenetikus indikáció Az eugenetikus indikációt akkor szokták alkalmazni, amikor kisebbnagyobb valószínűséggel feltételezhető a születendő gyermek testi vagy lelki rendellenessége, sérülése. A rendellenesség lehet genetikus eredetű, de keletkezhet az anyaméhen belül is (rózsahimlő, ártalmas sugárzás, gyógyszerek használata, káros szenvedélyek). Az abortusz-pártiak itt a gyermekért szállnak síkra. Azzal érvelnek, hogy jobb a születése előtti halál, hiszen sérülése miatt szánalmas élet várna rá, nem bontakozhatna ki. Úgy vélik, hogy ezáltal segítenek rajta, s így mentik meg őt a szenvedéstől. A gyermek „érdekén” túlmenően hivatkozni szoktak az anyára, a többi családtagra, illetve a társadalomra, mondván, hogy számukra az ilyen gyermek nem kívánatos és teher. Hogyan kell mindezek után megítélni ezt az indikációt? Ha tudjuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk és mi a célunk, hivatásunk, akkor egyértelműen el kell vetnünk ezt az indikációt. Nagyon szomorú dolog lehet szembesülni egy sérült gyermek születésével, de nem feledhetjük el azt, hogy az élet Isten ajándéka, szent és sérthetetlen. Tudomásul kell vennünk, hogy az ember méltósága, életének védelme nem az egészségétől függ, hiszen sokszor kilátástalannak tűnő helyzetekben is mindent elkövet az orvostudomány a súlyos életveszélyben levő csecsemők, gyermekek, felnőttek vagy akár idős emberek életének megmentése érdekében. A legszomorúbb azonban az, hogy az állam és a társadalom csak a születés után érzi magát kötelezve az élet védelmére, holott tudományosan is megcáfolhatatlan tény az élet fogamzástól
131
Az élet kultúrájáért, (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről) Szent István Társulat, Budapest, 2003, 31.o. 132 Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980, 57.o.
52
való kezdete. Ez nem más, mint egyfajta „kettős erkölcs,”133 vagyis az egyik a születés előtt vonatkozik az emberre, a másik pedig a születés után. Sajnálatos módon szabadságunkkal visszaélve és felelősségünket háttérbe szorítva saját magunk szószólójává válunk, hiszen minket már nem fenyeget az a veszély, hogy az anyaméhben megölnek, és a születés utáni törvényekkel bebiztosítjuk magunkat. Kifogásolhatjuk amiatt is, hogy az orvostudomány jelenlegi állása szerint ritkán állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a gyermek rendellenességgel születik. Ebből kifolyólag gyakran ép és egészséges gyermekeket ölnek meg „segítés” címén. Ne feledjük el, hogy a betegséget nem lehet halállal gyógyítani. A magzat meggyilkolására még akkor sincs jogunk, ha teljesen bizonyított rendellenessége. Természetesen számolnunk kell a fájdalommal, de igazán az a fontos, hogy milyen választ tudunk adni. A helyes válasz nem könnyű, de nem is lehetetlen. Tapasztalati tény, hogy a keresztény ember számára az élet tiszteletben tartását segíti az Istenbe vetett hit és remény.134 A hit képes elfogadtatni és megértetni az emberrel, hogy minden élet Istentől származik, s előtte van értéke. Erre utal több alkalommal maga Jézus is (Lk 4, 18-19; 5,31). Az élet iránti tiszteletet növelheti a keresztény remény is. Az élet nem ér véget a földi léttel. Nem tudhatjuk, hogy Istennek mi a szándéka egy ilyen élettel vagy éppen a fogyatékost körülvevő emberekkel. Ahol ez a hit és remény megvan, ott nem fordulnak abortuszhoz. Isten útjai kifürkészhetetlenek, s Jób szavaihoz csatlakozva nekünk is vallanunk kell: ,, Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen”(Jób 42,2). Nem szabad kiszorítanunk a szenvedést életünkből, nem tekinthetjük haszontalan dolognak, amelyet mindig el kell kerülnünk. Félő, ha ezt nem értjük meg, akkor a szenvedés az élet értelmetlenségét, a jólét szertefoszlását jelenti, s egyre nagyobb az emberben a kísértés, hogy jogot formáljon önmaga elpusztítására.135 Hinnünk kell Isten szavának, hiszen ez a szenvedés nem hasonlítható össze azzal a dicsőséggel, amely nyilvánvalóvá lesz rajtunk (Róm 8,18; 2 Kor 4,17; Fil 3,10).
133
Franke, Klaus: Védőbeszéd a meg nem született élet védelmében, In: Mérleg, 1970/3, 263.o. 134 Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 129.o. 135 II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 36.o.
53
4.1.2.1. A preimlantációs és prenatális diagnosztika Az eugenetikus indikáció kapcsán külön figyelmet kell fordítanunk a beágyazódás előtti (preimplantációs) és utáni (prenatális) diagnosztikai eljárások erkölcsi megítélése kapcsán. Hogyan ítélhetők meg? A preimplantációs diagnosztika az „in vitro” (mesterséges körülmények között) megtermékenyített petesejtek vizsgálatát és kiválogatását jelenti. Ha az egészséges utódokra vonatkozó szándékot tartjuk szem előtt, akkor ezt dicséretes dolognak kell tartanunk, de nem hunyhatunk szemet azon megtermékenyült petesejtek felett, amelyeket
kevésbé
életképesnek ítélvén elpusztítanak. Nem rendelkezhetünk a már elkezdődött emberi élet felett szabadon, és nem fokozhatjuk le puszta biológiai anyaggá, nem játszhatjuk ki a felebaráti szeretetet már a kezdet kezdetén. Ez az eljárás erkölcsileg nem fogadható el, mert nem az életfenntartás motiválja, hanem az emberi életek kiválogatása.136 A prenatális diagnosztika az ún. invazív és nem invazív módszerekkel próbálja a gyermek egészségi állapotát megállapítani. Egyik legismertebb invazív módszer az amniocentézis (magzatvíz vizsgálata). A nem invazív módszerek között a legismertebb az ultrahangvizsgálat, mely kevésbé megbízható, de kockázatmentes. Ezzel szemben az invazív módszerek megbízhatóbbak, de a kockázatuk is nagyobb. A születés előtti vizsgálatnak, ha erkölcsi felelősséggel végzik, életfenntartó motivációja van, lehetővé teszi a gyógyítást. A dolog azonban veszélyeket is hordoz magában, hiszen nemcsak a gyógyulás esélye lesz így nagyobb, hanem ezzel együtt nő a kísértés az abortusz végrehajtására is. Ez már súlyos erkölcsi problémákhoz vezet. Itt felvethető a kérdés: Nem kellene-e ezt az esetleges kísértést kikapcsolnunk és lemondanunk az ilyen vizsgálatokról? A vizsgálatot sem kényszeríteni, sem tiltani nem lehet. Az lenne az ideális, ha a szülők felelősségteljes döntést tudnának hozni, hogy kívánják-e kiterjeszteni tudásukat a gyermekre vagy sem. Tiltakoznunk akkor jogos, ha kedvezőtlen eredmény esetén az emberi élet és méltóság veszélybe kerül. Az emberi méltóság nem keverendő össze más értékekkel, hiszen ez az embernek a sajátja és puszta létébe van beírva. Ha
54
eugenetikus célok szolgálatába állítják ezeket a vizsgálatokat és „abortusszal akadályozzák
meg
bizonyos
rendellenességekben
szenvedő
magzatok
megszületését, e gyakorlat gonosz és leghatározottabban elutasítandó, mert az emberi életet csak a normalitás és a fizikai egészség adataival akarja mérni, és utat nyit a csecsemőgyilkosság és az eutanázia számára is.”137 Nem a létminőség foka adja a jogot a védelemre és az élethez, hanem az emberlét maga.138 Mivel elsősorban gyógyító beavatkozásról van szó, ezért fel kellene világosítani a szülőket a kockázati tényezőkre, amelyben jelentős szerepük van az orvosoknak. A társadalomnak is szolidárisabbnak kellene lennie, hiszen tartózkodásával a szülőket is a gyermek iránti szolidaritásról beszéli le. Egy társadalom
emberségének
fokmérője,
hogy
hogyan
viszonyul
a
kiszolgáltatottakhoz.139 Végső soron tehát az a legfontosabb, hogy az Istenbe vetett hit és remény segítségével Isten szemével tudjunk tekinteni a sérült gyermekre, aki ugyanúgy Isten képmása, mint bárki más. 4.1.3. Az erkölcsi indikáció Az erkölcsi indikációt akkor szokták indokoltnak tartani, ha a terhesség bűncselekmény, vagyis nemi erőszak vagy vérfertőzés következménye. Jóllehet a felmérések szerint meglehetősen ritka az erőszak következtében fellépő terhességek száma, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a tényt. A tapasztalat azt mutatja, hogy erkölcsileg egyre lejjebb süllyedő világunkban számolnunk kell vele (pl. háborús körülmények). Az abortusz mellett érvelők egyértelműen a nő jogai mellett állnak ki, hiszen akarata ellenére esett az teherbe, vagyis igazságtalanság áldozata lett. Azzal érvelnek, hogy a lelki kínok, az esetleges szégyen mind-mind az ártatlan nőt ért erőszak következményei. Hivatkozni szoktak a nő lelki egészségére, lélektani megnyugvására, mely szerintük magasabb érték, mint a magzat élete. A
136
Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001, 115.o. II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 90.o. 138 Az élet kultúrájáért, (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről), Szent István Társulat, Budapest, 2003, 38.o. 139 i.m. 41.p. 137
55
magzatot „jogtalan támadó”-nak140 nevezik, akivel szemben jogos a nő védekezése. Mit tehetünk? Rá lehet-e erőszakolni az áldozatra, hogy kihordja a megfogant gyermeket? Elpusztítható-e minden további nélkül a megfogant élet? Mit tennénk, ha épp a mi gyerekünk lenne az áldozat? A kérdés nem egyszerű. Ha megmaradunk az első benyomás szintjén, akkor indokolhatónak véljük a beavatkozást. Mindenekelőtt részvéttel kell lennünk, segítenünk kell az ilyen ártatlan anyáknak. Törekednünk kell arra, hogy minél hamarabb orvosi ellátásban részesüljenek. Ez sajnos nem mindig lehetséges, illetve a félelem és szégyen miatt sokan titokba burkolóznak. Ha lehetőség van az orvosi segítségre, meg kell akadályozni a fogamzást hüvelyöblítés formájában.141 Ha viszont a fogamzás már megtörtént, akkor az egymással szemben álló értékek – a magzat életének és a nő testi-lelki szenvedésének- felbecsülése a feladatunk. Kétségtelen tény, hogy az erőszak, a betolakodás és az önvédelem mozzanatával számolnunk kell, de nem nevezhetjük a majdan megfoganó vagy már megfogant magzatot jogtalan támadónak, hiszen ez az erőszak elkövetőjére illik, míg a magzat, akárcsak az anya a jogtalan támadás áldozata. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a magzat élete magasabb érték, mint azok az értékek, melyeket az abortusz biztosíthat a nőnek. Felvethető továbbá az a kérdés is: Visszaadja-e a magzat elpusztítása az anya egészségét? Fontos tudatosítanunk, hogy erőszak után is születtek olyan gyermekek, kiket szeretettel fogadtak, s kiket fogantatásuk hogyanja miatt nem bélyegeztek meg. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokan közülük hálát adnak Istennek életükért. Erre példa annak a nőnek az esete, akinek édesanyját az „apja” szeme láttára erőszakolták meg: ,,El sem tudom mondani, hogy hányszor, amikor férjem ölelő karjai között voltam, hálát adtam Istennek csodálatos,
keresztény
édesapámért.”142
Érezzük
mindannyian
kötelességünknek (hozzátartozók, orvosok), hogy megadjuk az anyának mindazt a lélektani és szociális segítséget, amely emberhez méltó megoldást eredményez és mentesíti lelkünket a gyilkosság vagy az ebben való 140 141
Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980, 59.o. Douma, J.: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998, 237.o.
56
közreműködés vádja alól. Ha a gyermek megtartására nincs reális esély, tegyünk meg mindent, hogy örökbe fogadhassák. Hajtsunk fejet Isten számunkra gyakran érthetetlen és kifürkészhetetlen akarata előtt és tegyük lehetővé a megfogant élet kibontakozását. Sose feledjük el Krisztus szavait: „ Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”(Mt 25,40). 4.1.4. A szociális indikáció A korábban említett indikációkkal szemben ez támadható leginkább, hiszen itt már a nagyobb szociális nehézségek esetében követelik az abortuszt. Kétségtelen, hogy olykor a szociális gondok komoly problémát jelentenek és jelentősen meghatározhatják a születendő gyermek, illetve az anya életét, de nem téveszthetjük szem elől, hogy itt az emberi élet kerül szembe más, élettel nem egyenrangú értékekkel. Ebből kiindulva kijelenthetjük, hogy a szociális indikáció nem lehet az abortusz alapja. Szomorú lenne, ha annak az életnek az érdekében, amelyet mi magunk akarunk folytatni, másokat megölnénk. Ne ölj! Az élet több az eledelnél, a test a ruhánál (vö. Mt 6,25). Ennek és a továbbiakban említésre kerülő indikációknak van két jellemző vonásuk, amelyek azokat elfogadhatatlanná teszik: egyrészt az esetek döntő többségében az okok már a terhesség előtt fennállnak, másrészt pedig jelentős részük humanitárius, illetve állami-orvosi segítséggel kiküszöbölhető.143 Sajnálatos módon ez az indikáció elég tág teret enged a visszaéléseknek és gyakorlatilag a valódi nehézségektől a könnyelműségig, kényelem szeretetig, lustaságig, önzésig bármi szóba jöhet. Elsősorban anyagi okokra szoktak hivatkozni (lakáshelyzet, életszínvonal stb.). El kell ismernünk a szülők igényét arra, hogy gyermeküket megfelelő körülmények között fogadhassák és nevelhessék. Mindent el kell követni, hogy a családok ilyen irányú igényét ki lehessen elégíteni. Fontos feladat a többgyermekes családok lakáshoz juttatása, az egészséges lakások megteremtése, a normális bérezés. Végsősoron tehát a 142
John C. Willke és Barbara Willke: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998, 183.o. 143 Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 217.o.
57
szociális okok kiküszöbölése az állam alapvető feladata. Az emberi élet nem mérhető anyagiakban és erkölcsileg elfogadhatatlan, ha pénzért vagy pénz miatt ölünk meg valakit. 4.1.5. Az abortusz egyéb indokai Ha jobban szemügyre vesszük az indikációkat, be kell látnunk, hogy szinte minden nő esetében más és más ok hozható fel a viszonylag könnyebben körülhatárolható orvosi indikációtól kezdve a kevésbé átlátható és ellenőrizhető személyes okokig. Az imént említett szociális indikáció mellett olykor a pszicho-szociális indikációra is szoktak hivatkozni. Ez a két ok az esetek többségében összekeveredik, hiszen a szociális nehézségek nem hagyják az ember lelkét érintetlenül. Gyakran megeshet, hogy teherbe esik egy hajadon lány vagy egy férjes asszony „idegen” férfitól, s pszichésen összetörik, mert nem lát kiutat, vagy ezt épp az imént említett anyagi gondok idézik elő. Kifogásolnunk kell a szociális indikáció körébe tartozó helyzetek pszichikai helyzetté való átszínezését. Be kell látnunk, hogy a terhesség nem betegség, nem is okoz lelki betegséget, életveszélyt. Ha esetleg lélektani, idegzeti problémák merülnek fel, akkor azok orvosilag kezelendők és nem folyamodhatunk abortuszhoz. Nem állíthatjuk szembe az anya jólétét a magzat életével, vagyis nem ölhetünk a jólétért.144 Nem vállalkozhatunk egy élet feláldozására, hiszen van kiút, feláldozhatunk kisebb értékeket is, amik ugyan kellemetlenül érintenek, de nem nyomaszthatnak, mint a gyilkosság. A tapasztalat azt mutatja, hogy az abortusz kétséges út a gyógyulásra egy pszichikai
konfliktushelyzetben.
Ne
tévesszük
össze
az
okot
a
következménnyel! Szexuális szabadosságunkért ne fizessenek az ártatlan magzatok! Sokan a személyes indikációra vagy válsághelyzetre hivatkoznak, mert már nem olyan fiatalok, nem akarnak több gyereket, karrierre vágynak, nincs társuk vagy éppen megromlott vele a kapcsolat. Itt ismét az emberek félreértett értékeivel szembesülünk. Szembe kell néznünk őszintén önmagunkkal,
144
Douma, J.: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998, 238.o.
58
tudatosítanunk kell magunkban a felelősségérzetet és a tetteinkkel járó következményeket. Krisztus példájából kiindulva (vö. Jn 8,11) legyünk megbocsátók, segítsünk az útkeresőnek, találjuk meg a jó megoldást. A megoldásban két fontos dologra145 kell odafigyelnünk:1.) Komoly erkölcsi neveléssel biztosítani kell az életelveik tekintetében még ki nem forrt fiatalok számára a felelősségteljes magatartást, és meg kell akadályozni a házasságon kívüli terhességet. 2.) A várandós anyákat segítenünk kell lélektani és társadalmi síkon és gazdasági eszközökkel is, hogy gyermekeiket világra hozhassák.
145
Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980, 63.o.
59
5. Az abortusz lelki és erkölcsi következményei Az egyre rohamosabban fejlődő orvosi technikának köszönhetően ma már biztonságosabb, kockázatmentesebb az abortuszok végzése. Erre a tapasztalati tényre támaszkodva sok orvos bátran kijelenti, hogy az előírások szerint és a kellő
szaktudással
végzett
beavatkozások
nem
járnak
káros
következményekkel. Az ilyenfajta kijelentéseket már csak azért sem fogadhatjuk el hitelesnek, mert a magzat halálával mindig számolnunk kell és a testi következményeket sem zárhatjuk ki, hiszen egy ártatlan élet szándékos és közvetlen kioltásáról van szó. Ma már egyre inkább köztudott, hogy az abortusznak nemcsak az esetleges testi, hanem lelki hatásával is számolnunk kell. Az orvosok „abortusz utáni tünetcsoportnak”, postabortus syndroma-nak146 nevezik azon érzelmi és pszichológiai tüneteknek az együttesét, amelyet a magzat elvetélése kiválthat. A tapasztalat azt igazolja, hogy az abortusz miatt meg nem született magzatok jelentős hatással vannak az anyára, de valószínűleg az apára és a testvérekre is. Az emberi kötődésből, az emberi pszichodinamikából következik a postabortus syndroma léte. Elképzelhető, hogy nemsokára az abortusz melletti veszteséget pszichodinamikai szempontból hasonlónak fogják ítélni bármely más szeretett hozzátartozó elvesztéséhez. A jelenlegi kutatási eredmények szerint szükség van arra, hogy a nő elismerje a gyilkosságban való részvételét, meggyászolja veszteségét, keresse és elfogadja Isten megbocsátását, és bocsásson meg önmagának. A veszteség szubjektíve igen jelentős lehet. Valóságos személyhez való valóságos kötődésről van szó. Ez a műtéttel csak biológiailag szűnik meg, a tudat alatt azonban tovább él az anyában. A veszteség érzése nemcsak a szándékos abortusz esetén áll fenn, hanem a spontán vetélések, a méhen belül elhalt magzatok, meghalt kora- vagy újszülöttek, bölcsőhalálban vagy korai csecsemőkorban elvesztett gyermekek esetén is. Az emberi lélek érzékenységét ismerve nagyon jól tudjuk, hogy egy súlyos dilemmahelyzet már önmagában is megterhelően hat, s hogy az agresszív megoldás, valamint a veszteség feletti fájdalom komoly pszichológiai konfliktust idéz elő. A feldolgozatlan 146
Vass Miklós: Az abortusz orvosi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 379.o.
60
konfliktus tüneteket produkálhat. A tünetek erőssége nagyban függ a nők informáltságától, morális meggyőződésétől, a terhesség előrehaladottságától, attól, hogy hajlandók-e szembenézni érzéseikkel vagy letagadják azokat, valamint, hogy mennyire kapnak segítséget másoktól. Werner Mende szerint a nők körülbelül 10-15%-ánál kimutatható a tartós pszichikai reakció.147 A nők többsége azonban az abortuszt követően megkönnyebbül. Úgy érzik, hogy valami nyomasztó tehertől szabadultak meg. Ez azonban az esetek jelentős részében hamar megváltozik. Számolni kell a bűntudat megjelenésével. Az ehhez való viszonyulás meghatározó jelentőséggel bír a többi tünet megjelenésében. A tünetcsoport egyik legjellemzőbb vonása az önvád elleni védekezés, tagadás, elfojtás. Ez a pszichológiai védekező mechanizmus általában „jól” működik néhány éven keresztül. Ilyenkor a belső feszültségek levezetése különféleképpen történhet: túlzott alkohol vagy drogfogyasztás, szexuális visszaélések stb. Elfojtás esetén megindul a bűnbakkeresés. Találni kell valakit, aki a történtekért felelős. Ez kapcsolati zavarokhoz vezethet. Ilyenkor gyakran ellenséggé válhat mindaz, aki valamilyen módon
részese volt a gyermek
elvesztésének (szülő, testvér, barát, orvos, sőt olykor Isten is). Előbb – utóbb azonban (néhány év leforgása után) az elhárító mechanizmusok gyengülnek, feltámadnak a régi emlékek és az érintett nők többsége lelkileg egyre jobban megnyomorodik. Korábbi döntésük más megvilágításba kerül. Előtérbe kerül a bűntudat elfogadása. Előtör a lelkiismeret és az önvád, mely
gyakran
szégyennel,
alacsony
önbecsüléssel,
szomorúsággal,
depresszióval és öngyilkossági gondolatokkal párosul. A nyomasztó érzések különféle pszichoszomatikus tüneteket válthatnak ki: rossz alvás, éjszakai nyugtalanság, felriadás, abortált gyermekekkel való nyomasztó álmok, a műtét körülményeinek újra átélése, az abortusz napjának évfordulóján fellépő zaklatott lelkiállapot, más gyermek túlzott „szeretete”, fejfájás, fáradékonyság stb. A traumatizáló élmény megjelenhet a következő saját gyermekkel való kapcsolatban is. Gyakori az ingerültség, az agresszivitás, a gyermek bántalmazása akár direkt fizikai módon, vagy épp ennek ellenkezője, a 147
Mende, Werner: A terhességmegszakítás kockázatai, in: Mérleg, 1981/2, 149.o.
61
túlságosan aggódó, túlféltő, túlszerető magatartás. Hogy mennyire, s hogy mily sokáig furdalhat a lelkiismeret azt nagyon jól szemlélteti a következő két példa is: „Most 23 éves lenne, ha hagyom megszületni. Gyakran jelenik meg képzeletemben (…) Isten egy új embert akart teremteni. Minden készen állt hozzá, csak én nem, aki nem adtam kölcsön a testemet. Az indokok kicsinyesek: lakás, kevés pénz, van már két gyerek, sok munka, kimerült vagyok (…) meg sem gondoltam, mit teszek. A többi már könnyen ment. Orvos, bizottság, kórház, műtét. Amikor felébredtem mélységes szomorúságot éreztem és csöndet a testemben. Megszűnt a tavaszi zsongás. A kis testet pedig elvitték a véres vödörben. Senki sem kérte tőlem számon, s nem mondták, hogy áldozat. Micsoda kegyetlen kijátszása az életnek! A sápadt fiatal arc azóta megjelenik előttem, olykor keservesen elsiratom.”148 „Én is közömbös arccal távoztam. Egy év telt el. Azóta is megszólal a lelkiismeretem, hogy gyermekemet nem fogadtam el.”149 A szakemberek előtt az öngyilkosság és az abortusz kapcsolata is jól ismert jelenség. Egy amerikai felmérés szerint a „Suicide Anonymous” tanácsadó iroda közel három év leforgása alatt 4000 öngyilkosság gondolatával foglalkozó nőnek segített, akik közül csaknem 2000 a terhességmegszakítás utáni kétségbeesett állapotában telefonált.150 Az ilyen jellegű felmérések azt is bizonyítják, hogy a férjezetteknél az öngyilkosság kockázata gyakorlatilag kizárt. Elsősorban tehát a hajadonok a legveszélyeztetettebbek. Az abortusz utáni lelki nehézségek, zavarok kezelhetők. Erre egyéni terápiás beszélgetések formájában vagy csoportos foglalkozások keretében van lehetőség. Ez a fajta segítségnyújtás az anya gyógyulásán túl jelentős magzat-, gyermek- és családvédő tevékenység is. Az abortusz erkölcsi következményei nem választhatók el a testi és lelki szövődményektől. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk, akkor joggal kijelenthetjük, hogy nemcsak a magzat áldozat, hanem maga a felnőtt ember is. Miért? Istenképűségünkből
kifolyólag
kötelességünk
a
Teremtővel
való
együttműködés. Az élet ajándék, teljes mértékben sem létrehozni, sem 148
Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág Könyvkiadó, Budapest, 94.o. 149 u.o.
62
elpusztítani nem tudjuk. Küldetésünk ennek az ápolása, továbbadása. Az abortusszal épp ennek a küldetésnek a teljesítését akadályozzuk meg. Egyre jobban elszakadunk Istentől és embertársainktól, vagyis lelki vakságunkban elveszítjük a helyes értékrendet. Az emberi élet már nem számít többé szentnek, a legnagyobb értéknek, helyébe bármi állítható. Az embert hatalmába keríti a hamis autonómia-tudat, felelősségérzete nagymértékben csökken, gyengül. A következmények nemcsak az elsődlegesen érintett személyekre hatnak károsan, hanem közvetlen és közvetett környezetükre, a nemzetre, sőt az utókorra és az emberiségre is. Ezt erősíti meg Albert Schweitzer is: „Ha nem tisztelik az emberi életet különleges körülmények között, akkor ez törvényszerűen együtt jár az emberi élet általános hanyatlásával.”151 Feltehetjük a kérdést és gondolatban válaszolhatunk is rá: Ha az ártatlan élettel képesek vagyunk így bánni, mit teszünk azokkal, akik ténylegesen tévednek vagy vétkeznek? Az abortusszal egyre nagyobb mértékben csökkenő felelősségtudat jelentős szerepet játszhat a válások számának növekedésében is. Számolni kell a már korábban is említett életellenes cselekedetek, szenvedélybetegségek elterjedésével. Olykor nemcsak a gyilkosság válik természetessé, hanem az öngyilkosság is, hiszen a saját élet értéke is csorbát szenved, s már nem tudja felfogni az ember, hogy a test a Szentlélek temploma. Alapjában rendülnek meg a családok, amelyeknek hivatásuknál fogva épp az isteni önzetlen szeretetet kellene tükrözniük. Felborul a családi egyensúly. Az abortuszon átesettek és közvetlenül érintettek lelkiismereti problémái könnyen „megmérgezhetik” a gyermekeket is, ugyanis az átélt negatív élmények hatásai nem engedik, hogy könnyen és szabadon forduljanak gyermekeik felé. Nevelésük ezért gyakran nem tud gyümölcsöző lenni. Nem tudják felmutatni az egyik leghatásosabb nevelési módszert, a példamutatást. Nem tudják az emberi élet értékét annak valóságában átadni, hiszen bennük is csorbult. A jó és nélkülözhetetlen nevelés hiánya miatt előtérbe kerülhetnek a szexuális értékek, de sajnos rosszul értelmezve. A széthulló erkölcsű 150
Halabuk Ágnes: Abortusz utáni lelki zavarok, in: Magyar Bioetikai Szemle, 1996/4, 22.o.
63
társadalom a fiatalokat nem a felelősségteljes cselekvésre ösztönzi, hanem kalandokra, a másik személy öncélú és tárgyként való kezelésére. Az ember a vélt szabadság helyett a valós szolgaság, rabság részese lesz. Végső soron tehát az ember léte kerül veszélybe.
151
Vass Miklós: Az abortusz orvosi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 379.o.
64
6. Kiút a válságból Dolgozatom utolsó fejezetében azt szeretném röviden áttekinteni, hogy milyen
megoldási
lehetőségek
kínálkoznak
az
abortuszok
számának
csökkentésére és a szülési kedv fokozására. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy az abortusz problémájának összetettsége miatt az egyes lehetőségeket nem szabad elszigetelt, önálló és egyedüli megoldásnak tekinteni. Összefogásra van tehát szükség, egy új társadalmi közgondolkodást kell kialakítani, meg kell újulnia erkölcsileg az emberiség kultúrájának, ugyanis korunkban az anyag, a dolog, a matéria uralkodik az emberi személy, a szellem és az erkölcs felett. Új kritikai érzékre van szükség, mely felismeri az eredeti és lényeges erkölcsi és emberi értékek létezését: a lét elsőbbségét a birtoklással, a személy elsőbbségét a dolgokkal szemben.152 Kinek kell cselekedni és mit? Hol kezdjük? Hol vannak a gyökerek? „Sürgető feladat a lelkiismeretek általános mozgósítása és a közös etikai erőfeszítés, hogy mozgásba lendüljön az életet szolgáló nagy stratégia.”153 A közösségi feladat azonban nem zárja ki, sőt nem is csökkenti az egyes személy felelősségét (vö. Lk 10,37). Mindannyiunknak megvan a maga fontos szerepe, állapotának, korának és hivatásának megfelelően. Együtt kell építenünk az élet új kultúráját, a békét. Jóllehet aránytalannak látszik a küzdelem, hiszen sokkal több eszköz van a „halál kultúráját” terjesztők kezében, mint amivel az „élet és a szeretet kultúráját” terjesztők rendelkeznek, mégis bíznunk kell Krisztusban.
6.1. Az állam szerepe Óriási felelősség terheli a hatalmat viselőket. Nekik, akik a közjó és az ember szolgálatára hivatottak, az a kötelességük, hogy olyan döntéseket hozzanak – főként a törvényhozásban -, amelyek az élet javát szolgálják. A közjó teljesen összefügg az emberi természettel, s csak akkor állhat fenn teljesen és sértetlenül, ha mindenkor tekintetbe veszi az emberi személyt, s az őt megillető alapjogokat. Az állami hatóság nem szolgálhatja kizárólag 152
II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 134.o.
65
egyeseknek vagy keveseknek az érdekét, a közjóból mindenkinek részesülnie kell. Az igazságosság és a méltányosság megköveteli, hogy az állam ügyeit intézők több gondot fordítsanak az elesettebb polgárokra, mert ezek saját jogaikat érvényesíteni és törvényes igényeiket kielégíteni kevésbé képesek. Olyan törvényt kell megfogalmazni és életbe léptetni, amely már az első alapvető jogot, az ember élethez való jogát minden emberre kiterjeszti, s mely emberfogalomba beletartozik a meg nem született gyermek, a fogyatékos, sőt a halálához közeledő idős ember is. Az abortusz - törvények helyett magzatvédelmi törvényeket kell hozni és ezeket gyakorlatba ültetni. A pillanatnyi, időleges haszon helyett perspektívában kell gondolkozni. Ki kell küszöbölni azon nehézségeket, amelyek miatt az édesanyák a testileg és lelkileg egyaránt káros abortuszt választják. A probléma egyik gyökere a szociális kérdés megoldatlansága. A jó családpolitika kell legyen az egész szociális kérdés kiindulópontja. Biztosítani kell a családot és az anyaságot megillető támogatást. Lehetővé kell tenni a családanyák számára a csökkentett munkaidőt, hogy lehetővé és hatékonnyá váljon a gyermekek és az öregek gondozása. Fokozott gondot kell fordítani a lakáspolitikára, ki kell építeni a fiatalok
családalapítását,
gyermekvállalását
támogató
hitelrendszert.
Csökkenteni kell az inflációt, a gyermekélelmezési és gyermekruházati cikkeket elérhetővé kell tenni a kisebb keresetűek számára is. Nem elég azonban az állam részéről nyújtott szociális támogatás, noha nagy szerepe van a válságos helyzet javításában. A csupán anyagi támogatás nem biztosít jelentős és tartós előrelépést. Az emberek szívének legmélyén van szükség az igazi változásra.
6.2. A keresztény család és a keresztény nevelés fontossága A kereszténység olyan pozitív erkölcsiséget hordoz, amely képes felmutatni a társadalomnak azokat az értékeket, amelyek segíthetnek a krízisek megoldásában és kisugározzák az életnek azt az igenlését, amely segíthet felülemelkedni a merőben anyagi szempontokon. 153
i.m. 130.o.
66
A válságból való kiút egyik ilyen alappillére az erkölcsi értékek egész tárházát felsorakoztató keresztény család, keresztény házasság. Isteni eredeténél fogva az élet, a szeretet és a személyek közössége.154 Küldetése őrizni és kinyilvánítani, közölni azt a szeretet, amellyel Isten szereti az embert, vagy Krisztus az Egyházat (vö. Ef 5,32). Az ilyen családi „fészek” az a hely, ahol isteni ajándékként fogadják az életet, mindenkit elismernek és elfogadnak, mert személy. Itt lehet a legjobban megvédeni a rászorulót a sokféle támadással szemben, és itt bontakozhat ki az ember igazán hivatása betöltésére. Mindezért meghatározó és pótolhatatlan a család szerepe az élet kultúrájának építésében és támogatni kell, hogy az egész társadalom javát szolgálhassa. A családon belül különös szerep jut az édesanyáknak, kikben az anyaság finom érzékenységet, egyedülálló és mélységesen meghatározó magatartást alakít ki a másik személy, a másik ember iránt.155 Az anya elfogad, magában hordoz egy másikat, módot ad a növekedésre, elfogadja a másságot. Nem az egészségéért, szépségéért, értelmességéért, hasznosságáért vagy érdekből szereti a másikat, hanem a személy voltából fakadó méltóságáért. Mivel az ember nem eleve és adott módon jó vagy rossz, hanem képesség és lehetőség egyszerre, ezért az isteni terv szerinti élet csak a lelkiismeretes és szentséges nevelés által valósulhat meg: „Fons enim omnis virtutis est diligens et sancta educatio.”156 A nevelői munka elsősorban a szülők kötelessége és joga. Isten munkatársaiként hatékonyan kell segíteniük minden tekintetben az emberi élet kibontakozását. Mivel a családban látott és megélt életforma az esetek többségében egy életre meghatározó lehet, s mivel a jövő alakulását a felnevelendő gyermekek majdani szerepvállalása döntően meghatározza, ezért már az anyaméhtől el kell kezdeni a nevelést. A szülőknek elsősorban szóval és jó példával kell formálniuk gyerekeik lelkiismeretét és felhívni a figyelmet az emberi élet lényeges értékeire. Erősíteni kell bennük a mások iránti tiszteletet, a dialógus fontosságát, a nagylelkű szolgálatot, a szolidaritást, vagyis a szeretet iránti nagyobb érzéket. A nevelés lehetőleg az anyagi javaktól való
154
Amit Isten egybekötött (Pápai megnyilatkozások a katolikus házasságról), Szent István Társulat, Budapest, 1986, 112.o. 155 II. János Pál: Evangelium vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995, 136.o. 156 Frenyó Zoltán: Az erény tanulása és az erkölcsi nevelés, in: Vigilia, 2003/5, 331.o.
67
függetlenség légkörében történjen, hogy megérthessék a gyermekek az emberi személy javak nélküli, önmagában való értékét. Mivel az abortuszok számának növekedése az esetek többségében a rossz nevelés, a tájékozatlanság, a nemi szabadosság eredménye, ezért különös hangsúlyt kell fektetni a megelőzésre. A megelőzés nem más lényegét tekintve, mint a keresztény tanítás gyakorlatba való átültetése. A keresztény szexuális nevelés folyamatos, mely már a csecsemőkorban kezdetét veszi és a serdülőkorban
éri
el
csúcspontját.
A
szülőknek
ez
utóbbinál
kell
különösképpen résen lenniük. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a nemiség érték, erkölcsileg jó és Istentől való, de teljes beteljesülése csak az egész életre szóló szeretetkötelezettségben történhet meg, vagyis a házasságban. Meg kell értetni a fiatalokkal, hogy a keresztény szellemű szexuális nevelés pozitív irányú hatásrendszer, mert nem az a célja, hogy tilalomfák állításával visszatartson valami rossztól, hanem hogy megtanítson a nemiség helyes megélésére és felkészítsen a harmonikus és boldog házaséletre. Szomorú tapasztalat, hogy ahol a nemiséget leértékelik ott számolni lehet a születő élet megvetésével. Hangsúlyozni kell a tisztaság és a felelősségtudat fontosságát. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az imádság fontosságát sem, hiszen maga Jézus mutatta meg, hogy az imádság és a böjt a leghatásosabb fegyver a gonosz erői ellen (vö. Mt 4,1-11; Mk 9,29). A család az első, de nem az egyetlen vagy kizárólagos nevelő közösség. Szüksége van az egész társadalom támogatására, hogy megfelelő módon teljesíthesse feladatát. Kiemelt szerepet kell tulajdonítanunk az Egyháznak, az államnak, az iskoláknak és a benne dolgozó értelmiségieknek, nevelőknek. Az iskolák feladata az értelmi képességek és a helyes ítéletalkotás kifejlesztése, az értékek iránti fogékonyság, a kölcsönös megértéshez szükséges érzék nevelése. Az egyházi iskolák többletet adnak, mert kifejezetten feladatuknak érzik az oktatás mellett a nevelést. Megteremtik a szeretet légkörét és előkészítenek Isten országa terjesztésének szolgálatára, ami egyértelműen az élet szolgálatát jelenti.
68
6.3. A felvilágosítás és segítségnyújtás egyéb formái Mivel a család és az iskola sok esetben nem tud eleget tenni hivatásának, ezért
általánosan
elfogadott,
hogy
minden
életkorban
szükséges
az
életismeretek állandó gyarapítása és felfrissítése. A „halál kultúrájának” rohamos terjedése haladéktalan összefogásra, ellenpropagandára szólít fel. Örvendetes tény, hogy az élet értéke iránti fogékonyság nem halt ki minden emberből és az abortuszt engedélyező törvényhozással szemben sok élet-, család- és gyermekvédő szervezet jött létre világszerte az utóbbi évtizedekben, években. Jelentőségük óriási, de igazi hatást csak akkor tudnak elérni, ha minél több nő és férfi szívéhez el tudnak jutni, vagyis ha átszőhetik a társadalom legrejtettebb rétegeit is. Mit tehetünk? Nyitottnak kell lennünk ezen pozitív hatású mozgalmak iránt. Mindannyiunknak - a lehetőségek szerint - vállalni kell az együttműködést. Lehetővé kell tenni, hogy a különféle szervezetek állandó előadásokat tarthassanak kisközösségekben, iskolákban. Törekedni kell arra, hogy az „élet kultúrája” megjelenhessen az egész médiában (sajtó, rádió, televízió, újabban Internet). Hogy mennyire óriási és tudatformáló a különféle tömegtájékoztatási eszközök ereje, azt sajnos többnyire negatív értelemben tapasztaljuk. Joggal állíthatjuk, hogy az erőszak elterjedésének és az élet iránti tisztelet megfogyatkozásának egyik gyökere itt keresendő. Sok ország a maga módján küzd az élet tiszteletének kivívásáért. Magyarország – jóllehet az abortuszkérdés terén gyengén fejlett ország-157 több élet-, család- és gyermekvédő mozgalommal dicsekedhet. A Magzatvédő Társaság az élet és az anyaság tiszteletét hangsúlyozza és a szülői hivatásra próbál felkészíteni. Életvédő honlapjuk van, tehát elvileg világszerte elérhetők. A Pacem in utero célja az emberi élet orvosi és jogi védelme a fogamzástól kezdve az ember természetes haláláig. A Kalász a lányok, leendő anyák nevelését tartja fontosnak, míg a Nagycsaládosok Országos Védelme a nagycsaládok érdekvédelmét képviseli. A szervezetek között még nagy jelentőséggel bír az Alfa Szövetség. Ez elsősorban a nem kívánt magzatokat hordó anyákra
69
összpontosít. Felhívja figyelmüket felelősségükre. A törvény által felkínált abortusz-lehetőséggel szemben támogatást próbál nyújtani a kétségbeesett és elmagányosodott nőknek, hogy megszülhessék és gondozhassák gyermeküket. Számos civil szervezet, alapítvány, egyesület létezik, amelyek ezen mozgalmakhoz hasonlóan az élet védelmét tekintik szívügyüknek. Mit tehet az orvostársadalom az abortuszok számának csökkentése érdekében? Kötelességük a megelőzésben és felvilágosításban való aktív részvétel. Hogy ez mennyire fontos és hatásos azt az a tény is bizonyítja, hogy a kellőképpen tájékoztatott nők 80%-a meggondolja magát.158 Sajnos manapság egyre kevesebb azon nőgyászok száma, akik nem végeztek abortuszt. Elgondolkodtató, sőt megdöbbentő főleg a keresztény ember számára azon orvosok magatartása, akik a második, harmadik, vagy későbbi terhesség esetén megkérdezik az anyától, hogy meg kívánják-e tartani gyermekét vagy sem. Szomorú, ha épp az élet védelmére esküt tevő orvos tartja természetesnek az abortuszt és a gyermek vállalását természetellenesnek. Reméljük, hogy ez a magatartás kivételnek számít. A szülész-nőgyógyászati osztályok sok helyen biztosítják a terhességmegszakítást végző csoport működését. Ez gyakran lehetetlenné teszi, hogy az érintett orvos élhessen az egyébként törvény által biztosított jogával, amely lehetővé teszi a lelkiismeretre
való
hivatkozással
az
abortusz
megtagadását.
Vannak
szerencsére olyan orvosok is, akik a keresztény meggyőződést komolyan véve példát adnak az egész orvostársadalom számára a hippokratészi eskü megtartásában, amelynél jobb esküt a mai napig egyetlen hivatáserkölcsi kódex sem tudott megfogalmazni. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az örökbefogadás fontosságát sem. Emberséges megoldásnak kell neveznünk, mert életben marad a magzat, ugyanakkor az örökbefogadó szülő is közreműködhet az „élet kultúrájának” terjesztésében. Így erősödhet az emberek közötti összetartozás, szolidaritás, vagyis a krisztusi szeretet.
157
Szabó A. Ferenc: Az abortusz ellenszerei, in: Egészségnevelés (Educatio Sanitaria), 1993/2, 77.o. 158 Willke, John C. és Willke, Barbara: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és a Pro Life Alapítvány, budapest, 1998, 328.o.
70
Ha összetartunk, kitartunk hitünkben és megújulunk erkölcsünkben miénk a győzelem. Hinnünk kell abban, hogy „halál kultúráját” képviselő anyagi világnál erősebb az „élet kultúráját” képviselő hitbeli és szellemi világ. Ne feledjük, hogy Isten a történelem irányítója, s hogy bármikor változtathat a reménytelennek tűnő helyzeten. Legyünk Isten „munkatársai”, eszközei! Bízzunk Krisztusban, hiszen Ő Maga mondta, hogy a mennyek országa növekvőben van (vö. Mk 4,26-29), Istennél semmi sem lehetetlen (vö. Mt 19,26), s hogy Ő velünk van a világ végezetéig (Mt 28,20).
71
Irodalomjegyzék
1.
A Dogmatika Kézikönyve, (szerk. Theodor Schneider), Vigilia Kiadó, Budapest, 1996 2. A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 1994 3. Amit Isten egybekötött (Pápai megnyilatkozások a katolikus házasságról), Szent István Társulat, Budapest, 1986 4. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 2000 5. Az Egyházi Tanítóhivatal Megnyilatkozásai (szerk. Fila Béla – Jug László), Örökmécs Alapítvány, Kisterenye – Budapest, 1997 6. Az élet kultúrájáért (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről), Szent István Társulat, Budapest, 2003 7. Biblia (Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás), Szent István Társulat, Budapest, 1992 8. Boda László: A keresztény erkölcs alapkérdései, Gellért Nyomda, Budapest, 1997 9. Boda László: A megtermékenyítés és az emberi lélek kezdete, in: Vigilia, 1986/8, 608-612.o. 10. Boda László: Emberré lenni, vagy birtokolni? Márton Áron Kiadó, Budapest, 1994 11. Codex Juris Canonici, Libreria Editrice Vaticana, 1983 12. Denzinger: Enchiridion Symbolorum, Herder, Freiburg, 1953 13. Donum Vitae (ford. Gresz Miklós), Magzatvédő Társaság, Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1990 14. Douma, J.: A Tízparancsolat, Iránytű Kiadó, 1994 15. Douma, J.: Házasság és szexualitás, válás, abortusz, Iránytű Kiadó, 1998 16. Encyclopedic Dictionary of Religion, I, Meagher, Kevin; C. O’ Brien, Thomas; Aherne, Consuelo Maria, Corpus Publications, Washington, 1979 17. Erkölcstani vázlatok (szerk. Szabó Pál Tivadar), Ikva Kiadó, Budapest, 1994 18. Franke, Klaus: Védőbeszéd a meg nem született élet védelmében, in: Mérleg, 1970/3, 258-264.o. 19. Frenyó Zoltán: Az erény tanulása és az erkölcsi nevelés, in: Vigilia, 2003/5, 330-337.o. 20. Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései, Magyar Bioetikai Alapítvány, Budapest, 1997 21. Gresz Miklós: Az abortusz, Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1990 22. Gyulai Endre: Az élet Isten ajándéka, Ecclesia Kiadó, Budapest, 1997 23. Haeffner, Gerd: Az ember méltósága, in: Mérleg, 1998/4, 412-423.o. 24. Halabuk Ágnes: Abortusz utáni lelki zavarok, in: Magyar Bioetikai Szemle, 1996/4, 20-23.o. 25. Haring, Bernhard: Krisztus Törvénye, I. kötet, Pannonhalma – Róma, 1997 26. Hegyi Pál: Az élet védelmében (Gondolatok az abortuszról), Makrovilág Könyvkiadó, Budapest, 1994
72
27. II. János Pál: Evangelium Vitae, Szent István Társulat, Budapest, 1995 28. II. János Pál: Veritatis Splendor, Szent István Társulat, Budapest, 1994 29. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga, Szent István Társulat, Budapest, 1997 30. Jobbágyi Gábor: Az abortusz jogi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 383386.o. 31. Keresztyén Bibliai Lexikon, I. kötet, (szerk. Bartha Tibor), Kálvin Kiadó, Budapest, 1993 32. Kovács István: Az élet védelmének teológiai és morális alapelvei, in: Távlatok, 1992/3, 372-376.o. 33. Lexikon Für Theologie und Kirche, XIV., Herder, Freiburg – Basel – Wien, 1986 34. Magyar Katolikus Lexikon, I. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 1993 35. Magyar Katolikus Lexikon, II. kötet, (szerk Diós István), Szent István Társulat, Budapest, é.n. 36. Magyar Katolikus Lexikon, III. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 1997 37. Magyar Katolikus lexikon, VIII. kötet, (szerk. Diós István), Szent István Társulat, Budapest, 2003 38. Mende, Werner: A terhességmegszakítás kockázatai, in: Mérleg, 1981/2, 147-151.o. 39. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, I, (ed. Latina) Paris, 1856 40. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, IV, (ed. Latina) Paris, 1856 41. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, VI, (ed. Latina) Paris, 1856 42. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, XVIII, (ed. Latina) Paris, 1857 43. Migne, J. P.: Patrologia Graeca, XXXII, (ed. Latina) Paris, 1863 44. Migne, J. P.: Patrologia Latina, I, Paris, 1844 45. Migne, J. P.: Patrologia Latina, II, Paris, 1844 46. Migne, J. P.: Patrologia Latina, III, Paris, 1844 47. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XIV, Paris, 1845 48. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XV, Paris, 1845 49. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XXII, Paris, 1864 50. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XXXII, Paris, 1861 51. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XXXIV, Paris, 1861 52. Migne, J. P.: Patrologia Latina, XLIV, Paris, 1861 53. Migne, J. P.: Patrologia Latina, CLXXXVII, Paris, 1861 54. Noonan, John T.: Az abortusz-kérdés története, in: Mérleg, 1969/1, 39-52.o. 55. Novum Testamentum Graece et Latine, Roma, 1957 56. Ókori Keleti Chrestomathia (szerk. Harmatta János), Tankönyvkiadó, Budapest, 1965 57. Platón összes művei, II. kötet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984 58. Rahner, Karl – Vorgrimler, Herbert: Teológiai Kisszótár, Szent István Társulat, Budapest, 1980 59. Ratzinger, Joseph: Az emberi élet fenyegetettségének problémája, in: Távlatok, 1991/4, 12-20.o. 60. Rákóczi István: Az abortusz, SubRosa Kiadó, Budapest, 1997 61. Scott, John: A Hegyi beszéd, Harmat Kiadó, Budapest, 1994
73
62. Somfai Béla: Életet védeni – életet kioltani, in: Távlatok, 1991/4, 28-41.o. 63. Suetonius: A caesarok élete, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994 64. Surján László: Kis magyar embriológia, in: Vigilia, 1989/4, 256-259.o. 65. Szabó A. Ferenc: Az abortusz ellenszerei, in: Egészségnevelés (Educatio Sanitaria), 1993/2, 75-80.o. 66. Szabó Ferenc: A személy méltósága és az élet védelme, in: Távlatok, 2003/1, 3-21.o. 67. Szabó Ferenc: Az emberi élet védelme, in: Távlatok, 1991/4, 3-11.o. 68. Szent Biblia (ford. Károli Gáspár), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1987 69. Széll Tamás: A lelkiismeret néhány kérdése, ahogy egy laikus látja, in: Távlatok, 1996/5, 558-567.o. 70. Újszövetségi görög – magyar szótár (szerk. Varga Zsigmond J.), Magyar Bibliatanács, Budapest, 1992 71. Vanyó László: Ókeresztény írók, III. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1988 72. Vanyó László: Ókeresztény írók, V. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1983 73. Varga Andor: Élet és erkölcs, Róma, (Detti), 1980 74. Vass Miklós: Az abortusz orvosi szempontból, in: Távlatok, 1992/3, 377381.o. 75. Weber, Helmut: Speciális erkölcsteológia, Szent István Társulat, Budapest, 2001 76. Willke, John C. és Willke, Barbara: Abortusz (Kérdések és válaszok), Marana Tha 2000 Alapítvány és Pro Life Alapítvány, Budapest, 1998 77. www. geocities.com/catholic_profide/codex.htm 78. www.theol.u-szeged.hu/konyvtar/bioetika/bioeth1.html
74
