FELSŐOKTATÁSI ROVAT. RIPORT: Laár András, a szellemes zenész. KÉRDÉSEK A VÁLASZRA: Az abortusz. TRADÍCIÓ: Az abortusz, mint civilizációs válságjel

A Sárkánykígyó több kultúrában is felbukkan, mint sárkánykígyó, illetve számos civilizációban mint sárkány és/vagy kígyó – általában mint emberfeletti erővel bíró, védelmező vagy démoni, de mindenképpen az általános emberi élet- vagy tudatsíkon túlról származó lény. A tradicionális szimbolikában ő az a létező, aki még nem Sárkány és még nem Kígyó, illetve aki – akik – már nem az, minthogy beteljesítették a principiális visszavezetés utolsó előtti szintjét; a Sárkánykígyó a Fény és Árnyék, a Férfi és Nő, Akarat és Akaratlanság (nem-beavatkozás) egylényegű hordozója, kiben mégis ott lakozik ezen princípiumok újra-megnyilvánításának lehetősége. Ily módon a Sárkánykígyó a Tudás őrzője, annak dinamikájában, az alászállás és felemelkedés örök körforgásában; őriz, de képes lesújtani, amikor kell, méghozzá a tudatlanságot megsemmisítő erővel; őriz, de ezen őrzés örök harc az alászálló, kaotikus erőkkel szemben.

A címlapon: Sárkánykígyó

A képen jól megfigyelhető a „Világ Négy Sarkának” szimbolikája; e meghatározott tér közepét, a tengely helyét foglalja el a Sárkánykígyó, ki egyszerre alávetett a Tér korlátainak, őrizve a partikulárisan helyes attitűdöket, de ugyanakkor kiemelkedik a Térből, túlnő azon, mint a Szabad Akarat képviselője – ez utóbbi megfeleltethető a nyolcas számnak, mely kifejezi a Teret kétszeresen megjáró-átható erőt, illetve a tengely mentén a „vertikális” metafizikai irányokat, melyek a kép síkjából ténylegesen kilépve a Világ valóban minden, s nem csupán Tér-beli irányait áthatják. N.B.J.

Tartalomjegyzek

Törekvők és Bódhiszattvák! Diáklapunk elsősorban a ti fejlődésetek, illetve szórakoztatásotok céljára készül, azonban törekvéseink között szerepel az is, hogy kapcsolatokat építsünk ki más felsőoktatási intézményekkel, hogy bemutassuk a TKBF szellemiségét, illetve az itt tanulható izgalmas témákat az érdeklődők számára. Az így kialakított kommunikáció lehetővé tehetné, hogy ki-ki a maga végzettségével könnyebben el tudjon helyezkedni. Az ötlet Tokai Attilától származik, aki futott is néhány kört az ügy megvalósítása érdekében. Ha máris kedvet kaptatok részt venni a kommunikációs folyamatban, illetve ha már nem bírjátok ötleteitekkel türtőztetni magatokat, akkor őt keressétek meg. Havonta megjelenő újságunkban ezentúl két riportot is közölni fogunk. Az egyiket egy diákkal készítjük el, méghozzá azzal, akire legtöbben szavaztok majd. Erre a célra az adománygyűjtő doboz mellé állítunk még egy „havi titok” dobozt is. Ide dobhatjátok be annak a nevét, akire kíváncsiak vagytok. A játék szabályok szerint működik: egy ember mindössze egy nevet dobhat a ládába, amit az újság kiadásának hetében, péntekig (április 20-ig) tehet meg! Bízunk abban, hogy a második számunkat is legalább annyira élvezni fogjátok, mint az elsőt! Békesség mind a tíz irányba! a Szerkesztőség

Dr. Hetényi Ernő és a magyarországi buddhizmus hőskora 3. oldal FELSŐOKTATÁSI ROVAT

5. oldal

Mit érdemes tudni a hat páramitáról?

6. oldal

RIPORT: Laár András, a szellemes zenész

8. oldal

KÉRDÉSEK A VÁLASZRA: Az abortusz

10. oldal

TRADÍCIÓ: Az abortusz, mint civilizációs válságjel 12. oldal MESTERSÉGES TUDATMÓDOSÍTÁSOK A környezetvédelemről; Madárszimbolika

Helyesírás – nyelvhelyesség Kedves Mindenki! Ez úton szeretném jelezni, hogy az újságban megjelenő cikkek kizárólag helyesírási-központozási szempontból lettek javítva – a stiláris és tartalmi összetevők minden esetben maradtak úgy, ahogyan azt az adott cikk szerzője eredetileg gondolta; senkinek a „személyiségét” nem akarjuk ugyanis ily módszerekkel „lerombolni”… a lektor

15. oldal 17. oldal

Filmkritika, novella

18. oldal

KRITIKAI ROVAT: Érzelmi zsarolás II.

19. oldal

Viccek, E havi kedvencünk

20. oldal

IMPRESSZUM – BUDDHAPEST • e-mail: [email protected] • FŐSZERKESZTŐ, Kritikai rovat, Mesterséges tudatmódosítás rovat, Páramiták-cikk: Péter Ágnes ([email protected]) • TÖRDELŐ-SZERKESZTŐ, LEKTOR, címlap, Tradíció: Németh Beatrix Johanna („Uma”) ([email protected]) • Kérdések a válaszra rovat: Hegyi Krisztina („tina”) ([email protected]) • Felsőoktatási rovat, viccek, havi kedvenc, Hetényi-cikk: Tokai Attila ([email protected]) • Riport: Boholy Anikó • Fényképek: Simonics Lívia • További munkatársak: István József („É.N.”), Pulai Anikó, Nagy Viktor

2

DR. HETÉNYI ERNŐ ÉS A MAGYARORSZÁGI BUDDHIZMUS HŐSKORA KI NE HALLOTT volna Mireisz Laciról, Dobosy Antiról vagy éppenséggel az igazi „fenegyerek” Tenigl-Takács Lászlóról, alias Takiról? Ők mindannyian igazi „őskövületeknek” számítanak ma Magyarországon buddhista körökben, és el kell ismerni, hogy tényleg sokat tettek ezen vallás megismertetéséért, de a „Szangha” igazi története mégsem velük kezdődik, ők csupán a „második generációhoz” tartoznak. Mióta van Magyarországon buddhizmus? – merülhet fel akkor jogosan az olvasóban a kérdés. Erre nem olyan egyszerű pontos és adekvát választ adni, ugyanis nem lehet egy egyértelmű kezdőpontot kijelölni, bár többen hajlanak arra, hogy a Hollósy József (1860-1898) által kiadott Buddhista Káté 1893-as megjelenését tekintsék kezdőpontnak. Tény, hogy Hollósy – aki egyébként festőművész volt és Münchenben ismerkedett meg a Dharmával – volt a legelső menedéket vett buddhista az országban, és hozzá kapcsolható az erdélyi Máramarosszigeten létrehozott ős-szangha megalapítása is. Tudunk még egy másik, későbbi kezdeményezésről is, ami a két világháború közötti polgári szalonok világában született meg, és tagjai szintén a bohém művészvilág extravagáns képviselőiből és a polgári középosztály egyes rétegeiből verbuválódtak. Ez a közösség Budapesten működött 1931 és 1935 között, vezető egyéniségei egy Vágó László nevű pesti nagykereskedő és egy Boromissza Tibor nevű, baloldali érzelmű festőművész. A pecsétjükön Buddha alakja látható egy székelykapu alatt, a „Magyar Buddhisták” sokatmondó felirattal körülvéve. Többet sajnos eddig nem sikerült megtudnunk róluk. Ez a két rövid életű próbálkozás azonban szép lassan elhalt, igaz mindketten az orthodox hinajána irányzatot próbálták meghonosítani, a háború előtt ugyanis azt gondolták, hogy ez a buddhizmus legautentikusabb, sőt, mondhatni egyetlen olyan ága, ami valamennyire még őrzi a Buddha tanításainak magvát. Ennyit az előzményekről… ezen korai „szanghák” történte homályba vész, legendáktól sem mentes (csakúgy, mint a magyarországi buddhizmus későbbi története sem!), írásos forrás nem igen maradt fenn róluk. Amint láthattuk, létük elválaszthatatlan volt a minden extravaganciára nyitott, útkereső, sokszor csak az új művészi formák után sóvárgó, kissé talán meg is csömörlött alkotóktól, illetve az ezeknek keretet adó kedélyes polgári szalonok csillogó világától. Ez a polgárias jelleg még sokáig meghatározó jellege lesz a magyar (és valamennyire az európai) buddhizmusnak is. De hogyan gyökeresedett meg hazánkban először ez a furcsa keleti vallás? Honnan számítható egyfajta folytonosság egészen máig? Nyilván sokan azt válaszolnák erre a kérdésre, hogy nyilván a rendszerváltás után, vagy előtte már egy pár évvel valahogy illegálisan csempésztek be külföldről mindenfajta idegen nyelvű szakirodalmat, esetleg szamizdat-újságok formájában is terjesztették a Tant. Aztán jött a várva várt rendszerváltás, és utána csőstül érkeztek a mindenféle (sokszor – tegyük hozzá – igen profitorientált) tanítók nyugatról, akik elhozták a kicsiny, évtizedekig a „kommunizmus igája alatt sínylődő” magyaroknak a „megváltást”, az igazi autentikus buddhizmust! Ez ilyen formában természetesen nem igaz, bár a „profitorientált” és az „ezoterikai piacot” látó mesterek léte sajnálatos módon fedi a valóságot. (Tisztelet a kivételnek!) De hát akkor hogyan történt? Nos, tudom, hogy sokak számára furcsán fog hatni, de a Buddhista Misszió megalakulásának pontos dátuma: 1952. február 18. (Gyengébbek kedvéért ebben az évben ünnepeltük szeretett Rákosi elvtársunk dicső 60. születésnapját, amit az egész ország hatalmas pompával akart kifejezni, úgy, mint Sztálin szülinapi zsúrján a SZU-ban.) HETÉNYI ERNŐ nevét mindenképpen érdemes megjegyezni (nemcsak azért, mert ez a cikk elvileg őróla szólna nagy részben, hanem azért is, mert egészen 1990-ig ő volt a magyarországi buddhizmus „mindenható ura”.) Ki is volt ő valójában? 1912. február 13-án született Budapesten egy evangélikus családban, édesapja Hetényi-Heidlberg Albert, híres

operett-szerző, karmester, a magyar kabaréműfaj egyik megteremtője, aki osztrák származása ellenére úgy megkedvelte hazánkat, hogy a Monarchia felbomlása után itt maradt, és a magyar állampolgárság mellett döntött. Édesanyja pedig a kor egyik ismert színművész- és énekesnője, a székely-szász származású Heidel Erzsébet. Hetényi Ernő Budapesten nőtt fel, iskoláit is itt végezte, majd miután a fasori Evangélikus Gimnáziumban leérettségizett, szabadúszó újságíró lett, és főleg színházi lapoknak dolgozott. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy például Marx Tőkéjének az első részét is ő fordította magyarra, illetve a háború alatt két Hitlerellenes műve is megjelent, amiért 1944-től a nyilasok és a Gestapo is körözte, de ő megszökve a Honvéd Haditudósító század kötelékéből, az illegális Görgey-zászlóaljba jelentkezett. Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal? Ez is egy elég legendás sztori! Fiatal korában bejárta egész Európát, és mint potyautas és fűtő még Indiába is „elcsövezett.” Mikor pedig Olaszországban járt, ahol egy sajtókonferenciára igyekezett, a Nápolyból Bari városáig tartó, nem épp kicsiny utat gyalogosan tette meg. Ekkor jött a Dharma fénye: találkozott egy Padma nevű, osztrák származású szerzetessel, aki éppen Keletről hazatérőben volt, és nagy hősünk ekkor hallott először a buddhizmusról, nagy mázlijára (!), ami teljesen lenyűgözte. Két alkalommal 3-3 hónapon keresztül tanította Padma Hetényit, először ekkor, a közös úton, másodszor 1938-ban Bécsben, ahol a fiatalember éppen rokonlátogatáson volt. Itt nyerte el a beavatást is Padmától, aki elmondta neki, hogy közli a németországi központtal a papi rendhez tartozását, és ha egyszer majd hivatalos elismerésre lesz szüksége, ott jelentkezzen. Ennyi az előzmény dióhéjban… És eljött végre az a misztikus 1952-es esztendő! Az ország szeretett vezetőjének szülinapi előkészületeivel van elfoglalva, mialatt a német származású utazó, filozófus, festőművész és költő, Láma Anagarika Góvinda kihirdeti az Arya Maitreya Mandala mahajána irányzatú és tibeti rítusokon alapuló buddhista rend nyugati ágának létrehozását. Hetényi ekkor jelentkezett elismerése ügyében, amit Berlinben a már említett napon, 1952. február 18-án meg is erősítettek, így hivatalosan is jogosulttá vált Magyarországon egy Szangha létrehozására. Ezt a napot számítjuk a magyarországi Buddhista Misszió, az Árya Maitreya Mandala Rend magyar tagozata megalakulásának. Az állam ekkor még hivatalosan nem ismerte el, de megtűrte működését. Ebben szerepet játszhatott az a tény is, hogy ellentétben a történelmi egyházakkal, a buddhisták sosem voltak egy politizáló közösség. Sokan rebesgetik azt is, hogy Rákosi felesége – aki egy mongoloid kinézetű (nem tudom pontosan, hogy milyen nemzetiségű, talán burját vagy mongol) asszony volt – maga kérte ezt mindenható urától. Ez csak legenda, mint sok minden más, történeti hitelességet nem adhatunk neki. (Bár ki tudja, én személy szerint nem tartom kizártnak. Rákosi egyébként, tanulva Sztálin „kultúrharcának” kudarcaiból, nem kívánt az egyházak ellen erőszakkal fellépni, és terrort alkalmazni, hanem inkább a saját megbízható embereit kívánta beépíteni, akik révén irányítani tudja a közösséget. Emellett mindenképpen ki akarta emelni a külföld előtt, hogy Magyarországon „vallásszabadság” van, ellentétben az imperialisták híreszteléseivel. Emellett persze működött az 1951-ben megalakult hírhedt Állami Egyházügyi Hivatal, ami a katholikusok, zsidók és protestánsok mellett a buddhistákat is felügyelte.) Az Árya Maitreya Mandala Rend akkori vezetője Dapa Kasszapa volt, akitől Hetényi megkapta 1956. október 8-án a beavatást a rendi hierarchia egyenes ági leszármazási vonalába, november 2-án pedig a Legfelsőbb Rendi Tanács és Láma Góvinda a „doctor philosophiae buddhologiae”, vagyis a buddhista filozófia doktora címet adományozta hősünknek. (Megjegyzem, hogy Mireisz, Takács és Dobosy is rendelkezik ilyen „doktori” címmel, amit az állam persze nem ismer el hivatalosan doktorátusnak.) Ő kapta a harmadik számú diplomát, amely már a rendi nevére (Láma Dharmakírti

3

Padmavadzsra) lett kiállítva. Ebben az évben, 1956-ban – ami ugye egy másik lényeges évszám történelmünkben – lett az eddig csak Buddhista Misszióként működő kis közösség a rend Kelet-Európai Rendtartománya, ami azt a célt szolgálta, hogy ezen a területen egyedülálló módon létező központ a környező országokban is elősegítse a buddhizmus terjedését. Megalakult tehát az első igazán tartós buddhista szangha Magyarországon, amit az állam 1957-ben hivatalosan is elismert. Innentől kezdve Hetényi célja egyrészt ezen közösség megszilárdítása, másrészt pedig minél szélesebb körű külkapcsolatok létesítése lett. A következő nagy lépés szintén 1956-hoz kötődik, ugyanis ekkor a Dzsajantí, a 2500 éves Buddha-évforduló emlékére az Árja Maitreya Mandala Rend ünnepséget rendezett Berlinben, ahol megalakították a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetet, amit a nagy bódhiszattva tiszteletére Magyarországon állítottak fel. Ez egyszerre volt tudományos intézet és papi szeminárium. Az évek során egész jó kapcsolatokat épített ki különféle buddhista központokkal és nemzetközi hírű tudományos intézményekkel. Ha úgy vesszük, egyfajta szocializmus kori „kvázi-buddhista főiskolaként” üzemelt, amely csakúgy, mint a Tan Kapuja, otthont adott – főképp a későbbiekben – mindenfajta alternatív szellemi irányzatnak, így az asztrológiának, amit például kozmobiológia néven oktattak, jógának, akupunktúrának, később a csikungnak is, mivel jobb híján ide tömörült a 70-es, 80-as évek lázadó, hippy értelmiségije, csakúgy, mint a korábbi polgári korszak maradványaként továbbélő teozófus és spiritiszta. Sokszínűsége és pluralitása már sok mindenben főiskolánk mostani szellemiségét előlegezte, igaz, ennek jelentős társadalmipolitikai okai is voltak. A Tan Kapuja közvetlen jogelődjének tekinti az intézményt, amit az is bizonyít, hogy az itt elvégzett tantárgyakat beszámította, és „gurujaink” jó része, elsősorban Mireisz, Dobosy és Takács is innen indultak, sőt, később ők hárman mint egy triumvirátus voltak az intézet elsőszámú „nagyágyú” tanárai. Előttük persze tanított itt mint tanár és lektor Baktay Ervin, illetve Felvinczi Takács Zoltán, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum első igazgatója, aki a Buddhista Misszió tiszteletbeli elnöke tisztét is betöltötte. Őket, valamint a nagy orientalistát, Ligeti Lajost, Kőrösi Csoma Sándort, Góvinda Lámát, a XIV. Dalai Lámát, Erdeni-phel-t, az ulánbátori kolostor apátját és a burját kolostor főnökét, láma Gombodzsabot tekintette Hetényi Ernő mestereinek.

Tény, hogy a Magyarországi Buddhista Missziónak 1952-es alapításától annak ügyvivője, 1956-tól az Arya Maitreya Mandala Rend Kelet-Európai Tartományfőnöke és a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet igazgatója egészen 1990-ig egyetlen személy volt: dr. Hetényi Ernő, alias Láma Dharmakirtí Padmavadzsra. A rendszerváltás után természetesen megvádolták mindennel, hogy besúgó volt, egyfajta „kirakat buddhizmust” képviselt csupán, nem tanított, az államhatalom beépített embereként csupán a rábízott protokolláris feladatokat látta el, ami azt jelentette, hogy a buddhista országokból érkező küldöttségeket fogadta, emellett sűrűn bejárt a minisztériumba is különféle bizalmas „eszmecserékre”. Aki pedig személyesen megkereste, hogy a buddhizmus érdekelné, csak mogorván azt kérdezte tőle, hogy milyen idegen nyelveken olvas: angol, német vagy francia? Ha egyiken sem tudott az illető, gyakorlatilag elküldte a francba. (Mireisz Laci is így járt először!) Ezekben van némi igazság, de tegyük hozzá, hogy ő egy meglehetősen zárkózott egyéniség volt, aki emberi hibái ellenére is hatalmas munkát végzett a buddhizmus magyarországi elterjedésében és megismertetésében, hiszen, mint már említettem, a mai „nagy öreg” buddhistáink színe-java ott tanult az általa vezetett Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben. Hetényi keleti útjai során járt Indiában, Mongóliában, Laoszban és a burjátoknál. A XIV. Dalai Láma, akivel háromszor is találkozott, áldásában részesítette 1982-ben. Jó kapcsolatban állt Őszentsége Erdei-phel tulku lámával, az ulánbátori Gandam kolostor főapátjával, de ismerte csaknem az összes korabeli ázsiai buddhista vallási vezetőt. Többször képviselte hazánkat az ázsiai Buddhista Békekonferenciákon, illetve az Európa buddhista csúcsszerveit tömörítő Európai Buddhista Unióban, amelynek a Buddhista Misszió is tagja volt. Emellett négy sztúpát avatott fel az országban, szakirodalmi munkássága rendkívüli; fordításainak és az Intézet jegyzeteiként szolgáló műveinek száma több száz, számos könyve jelent meg a nagyközönség számára is különböző kiadóknál. Joggal merülhet fel a kérdés bennetek, hogy miért bomlott fel Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet, és mi lett az Árya Maitreya Mandala Rend sorsa? Ez is egy érdekes folyamat volt. Mint már írtam, az intézet egy nagyon sokszínű, igen ellentmondó nézeteket képviselő emberek gyűjtőhelye volt, akikben csak annyi volt a közös, hogy valamilyen társadalmilag „furcsa” dologgal foglalkoztak, ami az állam szemében is gyanús lehetett volna. Sokkal célszerűbb volt tehát a Buddhista Misszió ürügyén művelni ezeket. Talán mondanom sem kell, hogy ez a sokfelé húzó társaság, amint a rendszerváltással „szabad lett a levegő”, ahányan csak volt, annyi fele széledt. Sorozatosan váltak le a Misszióról először a buddhizmussal csak áttételesen kapcsolatban álló csoportok, az asztrológusok, tradicionalisták, stb., majd a buddhizmus különféle, eddig el nem érhető ágai, mint például a zen kezdték el vonzani az addig akár csak kényszerűen az Árya Maitreyához tartozó gyakorlókat. A renden belül is felütötte a fejét az anarchia: a németországi központ – amelynek élére új vezető került – ugyanis leváltotta Hetényit, aki természetesen ezt el nem fogadva pereskedésbe kezdett. A Misszió, mint Kelet-Európai Rendtartomány értelemszerűen megszűnt, ugyanis ekkorra már a környező országokban is elérhetővé vált a buddhizmus egyre több ága. Belső hatalmi harcok kezdődtek a régiek és a reformerek között, amelybe a már levált egykori tagok nem folytak bele. Maradt tehát a jócskán megtépázott, az Intézményétől és a Kelet-Európai címétől megfosztott és „demisztifikált” Árya Maitreya Mandala Rend, amely élére ekkor új vezető, Horváth József került, akit öt év elteltével a dinamikus reformokban hívő egykori jungiánus pszichológus, dr. Pressing Lajos követett. Az Árya Maitreya Mandala a mai napig létezik hazánkban, mint a különféle irányzatok „nagy öregje”, mai elnevezése: Buddhista Misszió-Arya Maitreya Mandala Egyházközösség, amely fenntart egy Maitreya házat (XI. Susulyka u. 240.) és egy Keleti Kulturális Központot (XI. Karinthy Frigyes u. 5. I/10.). Hetényi Ernő, Láma Dharmakirtí Padmavadzsra 1999. szeptember 17-én tiszta öntudattal lépte át a bardó kapuját. (Forrás: Kalmár Csaba (szerk.): Lángra lobbant a szikra – Emlékkönyv a buddhizmus magyarországi meghonosítóiról) Tokai Attila

4

FELSŐOKTATÁS Ezen új rovatunk célja, hogy hallgatóink jobb betekintést nyerhessenek a magyar felsőoktatás sokszor igen kiismerhetetlen, kesze-kusza világába. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy igaz főiskolánk hallgatói nagyon keveset tudnak a más egyetemekről, főiskolákról, illetve a magyar felsőoktatás egészéről is, ami nagyon sajnálatos, mert sok embert egyszerűen nem érdekel. De ugyanakkor máshol sem ismerik főiskolánkat, amiért viszont mi is felelősek vagyunk. Mert valljuk be, ezen főiskola nem a munkaerőpiacra termel (ami nagyon jó dolog szerintem), de ebből kifolyólag ilyen végzettséggel egyelőre elég nehezen lehet elhelyezkedni.

ajánlom mindenkinek, nyáron táborokat is szokott szervezni, az is jó lehetőség lehet lemaradásunk bepótlására. De ezzel még korántsem sikerült mindenki problémáját megoldani, hiszen a főiskola nem csak japán és kínai szakirányosokból áll. A budo szakirányt választók előtt egy út áll csak: az edzővé válás, ez triviális. De mi lesz azzal, aki Dharma-tanítói, tibeti vagy VB szakirányon tanul? Az ő helyzetük a legkomplexebb, de azért elkeseredni nekik sem kell, hiszen rájuk még hatványozottabban igaz, amit az elején írtam, hogy KREATIVITÁS, NYITOTTSÁG ÉS TALÁLÉKONYSÁG szükséges. Ezek a kulcsfogalmak. Nyilván, akinek van már valami szakmája vagy végzettsége, és csak hobbyból jár ide (igaz, ez valamennyire mindenkire lehet igaz!) annak könnyebb a dolga, az ő szempontjából nem lesz akkora a kiábrándultság a diploma átvételét követően.

Két szakirányunk, a japán és a kínai viszont egész sajátos helyzetben van. Nem azt mondom, hogy ez önmagában „piacképes”, de egy kis szorgalommal, kitartással, és persze rengeteg gyakorlással (a legjobb, ha van mögötte külföldi tapasztalat) az itt végzőknek van reális esélyük, hogy megéljenek abból, amit itt tanultak. Beszéltem például egy lánnyal, aki itt végzett, és kínai tolmácsként és fordítóként dolgozik, emellett még nyelviskolában (!) is tanít mindenfajta pedagógusi végzettség nélkül. (Igaz, Takács Laci is tanított vagy 15 évig német nyelvet a Danubius Nyelviskolában, találkoztam is egy volt kolléganőjével.)

De elgondolkodott-e a fennmaradó még igen népes társaság, hogy mihez akar kezdeni a későbbiekben? Megértem azt is, ha még halvány lila gőze sincs róla, hiszen sokan még csak most kerültek ki az idegtépő gimnáziumi évek rabsága alól, így természetes, hogy ők SZABADOK akarnak lenni. (Ami természetesen nem baj!)

Egyszóval a kreativitás, nyitottság, találékonyság, valamint ezzel összefüggésben a tényleges nyelvi tudás és beszédkészség az, amivel el lehet érni valamit. Álljon itt még egy példa. Egy elsőéves kínai szakirányos srác, akinek feltett szándéka, hogy tolmács lesz, nagyon bölcsen és előrelátóan a modern kínai nyelvóráit az ELTE-n vette fel (hangsúlyozom, nem jár oda!), ami lehet, hogy színvonalában nem magasabb, de a követelményeket tekintve sokkal keményebb. Aki itt elvégez egy félévet, az már az alapfokú nyelvvizsga-szintje fölött lesz, két év alatt pedig szerintem már nyugodtan nekimehet a középfokúnak, sőt lehet, hogy egy kis rágyúrással akár a felsőfokúnak is. Hogy csinálta?

A baj egyébként nem ez, hanem az előrelátás hiányából fakad. Később jön a megbánás, ezért érdemes időben lépni. Sokan nem tudják azt sem, hogy például az első szakma, tehát egy OKJ-s képzés 22 év alatt ingyenes. Érdemes tehát valami kézzelfoghatóbb végzettséget is szerezni a buddhista tanítói mellé. Egyesek járnak (vagy jártak) egy másik felsőoktatási intézménybe. Ez is jó megoldásnak tűnik, ám nem biztos, hogy két nappali tagozat belefér, ezért érdemesebb a másikat levelezőn folytatni. Vannak többen, akik valami másik szakra felvételiztek eredetileg, csak nem volt elég a pontszámuk ahhoz, hogy bekerüljenek. Egy dologra viszont nagyon figyeljenek azok, akik később döntenek, hogy például a Tan Kapuja mellé mit akarnak még elvégezni (pl. hallottam mostanában a kulturális antropológia szakról is ilyen kontextusban), hogy két alapszakra nem járhat az ember ingyen, elvileg tehát az egyiken fizetni kell. Az a legtanácsosabb, ha átmennek itt fizetősre, hiszen „csak” 65 ezer a tandíj egy félévre, ami azért például a Képző-és az Iparművészeti 500 ezeréhez, az állatorvosi 1 milliójához vagy az orvosi másfél milliójához képest tényleg semmi! A másik intézményben ennél biztosan többet kell fizetni, ezért egyszerűbb a Tan Kapuján átkérnie magát költségtérítésesre.

Nagyon egyszerűen: az, aki egy bármely felsőoktatási intézmény hallgatója, létesíthet ún. vendéghallgatói jogviszonyt egy másik intézményben, ahol természeten akár vizsgázhat is az általa választott tárgyból, annak kreditértékét pedig az adott intézmény (a példánál maradva éppen a TKBF) automatikusan beszámítja, bár lehet, hogy az 5 helyett itt csak 2 kredit jár érte, de nem ez a lényeg. Persze nem az a cél, hogy mindenki ezt tegye, itt a főiskolán is lehet jó és biztos alapokon nyugvó tudásra szert tenni, de ezt mindenképpen ki kell egészíteni valamilyen gyakorlatorientált képzéssel. Ha nem akarsz vizsgázni, akkor is nyugodtan beülhetsz órára, nem fognak elzavarni! Aki pedig nem tud kimenni Japánba, annak ajánlom, hogy barátkozzon japánokkal, vagy ha kínait akar tanulni, járjon például kínai chan buddhista közösségbe (van ilyen Budapesten, az Egyházi Értesítőben keressétek), vagy találjon valamilyen más alternatív megoldást a nyelvgyakorlásra, amely lehet természetesen a már említett ELTE-n kívül akár a nagyon barátságos, sőt egyesek szerint túlságosan is szűknek mondott Károli Gáspár Református Egyetemre való áthallgatás. (Igaz, itt csak japán szak van, de annál kellemesebb az egész épület atmoszférája; ha jöttök ki a Szabó Ervin Könyvtárból, azzal majdnem szemben van. Azért ismerem ennyire, mert öt évig oda jártam… kávét inni! Komolyan!)

Remélem sikerült egy-két tippet adnom a tanácstalanoknak a pályaválasztást illetően. A következőkben pedig egy-egy felsőoktatási intézményt fogunk bemutatni, ahová ellátogattunk, hogy felmérjük a buddhista főiskola ismertségét, illetve az együttműködés lehetőségét. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy rengetegen nem ismerik, vagy teljesen torz információval rendelkeznek a TKBF-et illetően, illetve a TKBF sincs tisztában a többi intézményben rejlő lehetőségekkel, ezt szeretnénk eloszlatni. A későbbiekben tervezzük például közös bulik szervezését más intézményekkel (például itt van mellettünk az Ecserin a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar). A siker titka rajtatok is áll: mondjátok mindenkinek, hogy milyen is ez a Tan Kapuja valójában, említsétek meg a szakirányokat, hogy lehet komolyan nyelveket tanulni, hogy milyen jó a társaság, és máris egész másképpen fognak rátok nézni. Sokan azt hiszik, hogy ez egy szektás intézmény, ezért azt is tudniuk kell, hogy vallási hovatartozás nélkül is lehet ide jelentkezni, meg hogy ez egy államilag elismert intézmény, a színvonala pedig egyre növekszik.(Aminek természetesen mi hallgatók vagyunk a legfőbb okai!)

Akinek pedig ezen elképzelésekből egy sem jött be, a japán szakirányosoknak és az angolul tanulni szándékozóknak van még egy utolsó tipp a tarsolyomban; ez pedig nem más, mint a szintén ebben a számban indult nagyszerű képregényünk, a TKBF Angyalai (sajnos ez még jóval a lapzárta után sem állt rendelkezésünkre, talán majd a következő számban – a törd.) három angyala közül az egyik (ők ugyanis létező személyek, mindenki a TKBF hallgatója!): a bölcs ANCSI SAN magánnyelviskolája! (www.nyelviskola.atw.hu) Itt teljesen korrekt áron lehet japánt és angolt tanulni, sőt, a jövőben a vietnami nyelv is esedékes lehet. Nem véletlenül a fél főiskola hozzá jár japán korrepetálásra… Nagyon kedves és segítőkész,

Tokai Attila

5

Mit érdemes tudni a hat páramitáról? A buddhisták gondolkodása nem korlátozódik egyetlen életre. (Ez alól a théravádin irányzat az egyedüli kivétel.) A folytonosan meg-megújuló életekre, mint tendenciára tekintenek, melyet a tudati tapasztalások sorozata fűz össze az okokozat (karma) törvénye befolyásának függvényében. Természetesen nem azért tesznek jót, mert jobb újraszületésben reménykednek – ha van is ilyen, akkor az a tanítvány bizonyára megbukott a tanításokból –, hanem azért, mert jót tenni természetes. Amellett, hogy nem drámáznak a halálon, nem sajnáltatják magukat, és folyamatosan pozitív tendenciákká alakítják át azokat a negativitásokat, melyek az élet folyamán manifesztálódni kívánnának bennük, még arra is képesek lehetnek, hogy másokon hatékonyan segítsenek. Ha másképp nem is, akkor gondolati síkon. Azok a gondolkodók, akik a halállal befejezettnek tekintik az életüket, rengeteg lehetőségtől fosztják meg magukat, hiszen ez az elképzelésük oly mértékben belevésődik a világképükbe, hogy némely élet-adta szituációban pontosan ezen gondolkodási struktúra blokkolhatja le az észlelésüket, ebből kifolyólag pedig előfordulhat, hogy nem látnak meg egy látszólag bonyolult problémára egy viszonylag egyszerű megoldást. Ma már közhelynek számít, ennek ellenére sokan mégsem figyelünk oda arra a kijelentésre, hogy a gondolataink meghatározzák a létezésünket. Vagyis, ha valaki az életekre, mint a tudatfolyamat szakadatlan áramlására tekint, akkor gondolkodása is tágabb perspektívák és észlelések szerint működik. A buddhizmust a boldogság tudományának szokták nevezni, hiszen célja a tudat természetének felismerése. A tökéletes boldogság a tudat teljesen kibontakozott állapota – a buddhisták legalábbis így tartják –, melyben nincsenek elhomályosulások (zavaró érzelmek, merev elképzelések), vagyis a kondíciók uralma többé semmilyen befolyással nincs a tapasztalás folyamatára. A mélytudati síkok kibontakoztatásához a különböző buddhista irányzatok más-más módszereket kínálnak. Még mielőtt továbbhaladnánk, röviden bemutatjuk A. Govinda: „A tudat szerkezetének és kibontakozásának individuális szakaszai”nak rövid bemutatására. A szerző a tudatot – mint tapasztalásáramlatot – egy körrel ábrázolja, melyben három nagy csoportra osztja fel a legfontosabb tudatszinteket:

felszíni (tudatos), felszínalatti (tudatalatti), illetve küszöbalatti (tudattalan) tartományokra. A külső felület a lehető legnagyobb differenciáltság zónáját ábrázolja, míg a középpont az egység közös pontját, vagyis a tudati differenciáltság teljes hiányát fejezi ki. A felszíni sík azonos az ember hétköznapi tudatával, mely a leginkább megkülönböztetett, és aminek kiterjedése azonos a korábbi tudattartalmak akaratlagos felidézésének képességével, az emlékezés terjedelmével. A felszínalatti zóna ezen akaratlagos emlékezési képesség küszöbe alatt fekszik, mely tartalmak képezik azt a forrást, melyből a felszíni tudat leginkább táplálkozik. Ez a szint kiterjedtebb, mint az előbbi, azonban sokkal kevésbé differenciált, aminek oka az akarati tényező részleges kikapcsolódása. A felszínalatti tudat legalsó szintjét haláltudatnak nevezik. Az a gyakorló, aki a meditatív elmélyedések által meghaladja ezt a szintet, képes lesz emlékezni az előző életeire. A küszöbalatti szinten már nincs helye semmilyen pillanatnyi tudatállapotnak (ellenben a felszínnel, ahol ezen pillanatnyiságok alkotják a tapasztalás folyamatát). Minden tudattartalom a felszín alá süllyed, és mivoltának megfelelően felszínibb vagy mélyebb rétegekben rakódik le. Ezért kell mélyen összpontosítanunk, ha valamilyen emlékképet akarunk előhívni. Csak akkor tudjuk tudatosítani a felszínalatti síkra rakódott emlékeinket, ha kikapcsoltuk a felszíni tudat működéseit. (Ez a meditatív elmélyedések előrehaladottabb szakaszain valósulhat meg). Így bizonyos mértékig tudatosulhatnak azon tudattartalmak (emlékképek), melyek beágyazódtak a tudatalatti tartományába. A korábbi tudattartalmak felidézésének képessége annál nagyobb, minél közelebb esik a tudat visszakanyarodó íve a középponthoz. Mindaz, ami egy szektoron (egy individuális létesülésen) belül a felszínhez közel fekszik, az akaratlagos emlékezés tartományában van. Két létesülésen belüli összefüggés tudatosulása akkor lehetséges, ha a küszöbalatti zónában egyre mélyebb és mélyebb szintekre hatol a koncentráció, vagyis a meditatív elmélyedések által egyre több és több létesülésre nyerhető visszaemlékezés. Így elérkeztünk a középponthoz, az egységhez, amely közös a tudat összes létesülésében, s ami nemcsak a korábbi, hanem az összes jövőbeli lehetőséget is magában foglalja. Ezen a szinten a tudat emlékezési képessége határtalan, hiszen a szektorokat elválasztó vonalak a középpontban már nem léteznek, és a kör teljes felülete a felszíni zónába esik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy mindaz, ami a tudattalan tartományába esett, tudatossá transzformálódott át. A középpont „elérése” maga a megvilágosodás, mely egy – a – minden szélsőségtől, differenciáltságtól mentes állapot,

6

és ami a karmikus láncolatok tökéletes feloldódásának eredménye-képpen valósul meg. Az előbbieket talán értelmezhetjük úgy is, hogy ez a tökéletes egyhegyűség állapota, a titokzatos „pont”, melynek a kiterjedése nulla, és aminek „elérése” egyben azonos a határtalanság élményével: a tökéletes Tudással. Az összhang helyreállítása a felszín és a mélység összekapcsolása révén valósul meg. Tehát a mélytudati síkok fokozatos tudatosulásán keresztül egyfajta tudattágulás kezdődik el, mely lehetővé teszi, hogy felszámoljuk előítéleteinkhez való kötődésünket, valamint azt is, hogy az intellektuális megértés intuitív tapasztalássá érjen. A fent említetteket tehát a könnyebb érthetőség kedvéért vázoltuk fel, de az is motivációnk részét képezi, hogy olvasóinkat inspiráljuk mélytudati síkjaik teljes feltérképezésében. Most pedig áttekintjük a hat páramitát, melyekkel mindez megvalósítható. A szanszkrit szót magyarra általában „túlpartra juttató cselekedetek”-nek, vagy „tökéletes cselekedeteknek” fordítanak; ezek kitartó gyakorlásával eljuthatunk az előbb említett „középpontba”. (Forrásanyagunk nagy részét Tsongkapa tibeti mester értekezéséből merítettük.) Ha nem vagyunk buddhisták, akkor is hasznos a fejünkben tartani az alábbi cselekedetek első négy lépcsőfokát, hiszen ha ezekre odafigyelünk, akkor számos értékes tulajdonságot fejleszthetünk ki magunkban, melyek segítségével sok-sok pozitív karmát gyűjthetünk össze. Így pedig egy stabil fejlődést bontakoztathatunk ki, mely lehetővé teszi, hogy bizalommal töltsük meg a tudatunkat. Ha a páramiták ténylegesen az életünk részévé válnak, vagyis belénk ivódnak, akkor számos új és izgalmas dimenzió nyílhat meg bennünk. A buddhista nézőpont szerint, ha a dolgaink viszonylag jól mennek, akkor az annak köszönhető, hogy rengeteg érdemet halmoztunk fel; ha nehezebben haladunk, és mindenért meg kell küzdenünk, akkor nem rendelkezünk elegendő jó karmával. Ebben az esetben első dolgunk érdemeket szerezni. Ha a páramitákra alapozzuk bizalmunkat, akkor – akárcsak egy szimfonikus zenekar – hangolni, harmonizálni kell ezen cselekedeteket, egészen addig, amíg el nem készül a „Nagy Mű.” Az első lépcsőfok a tökéletes adás (dhána) vagy nagylelkűség. A bódhiszattva indíttatású törekvő adhat anyagi javakat, segíthet eloszlatni a félelmet, és őszinte figyelmet fordíthat a lények felé. A lehető legjobb azonban, ha felhívja a figyelmet azokra a tanításokra, melyekkel a lények

megszabadíthatják magukat az ártó benyomásaiktól, ehhez pedig nagyon jó lehetőségeket kínál a Dharma. A „tökéletes adás” úgy értelmezendő, hogy az adás nem az adó-kapó viszonyában történik. Abban az esetben, ha a megvilágosodásra törekvő lény (bódhiszattva) rendelkezik a helyes létszemlélettel, akkor nem tekint magán kívülinek senkit, így tehát nincs adó-kapó, csak adás van. Az adás tulajdonképpen az őszinte szeretetet jelenti, melyet a Tan (Dharma) határoz meg. A Tan pedig senkié: a bódhiszattva kapta valakitől, ő pedig továbbadja annak, aki vele kapcsolatba kerül. Ezek a lények tulajdonképpen „csatornák”, melyeken keresztül a Dharma „élővé” válik, vagyis azon értékeket reprezentálják, melyeket a tanítások fogalmaznak meg. A második páramita az erkölcs (síla), a tökéletes fegyelem, ami tulajdonképpen a jelentőségteljes életvitelben nyilvánul meg; meghatározza a célt, mely a megvilágosodásra való törekvés, illetve irányultság kifejeződése. Ezt konkrét etikai szabálynak fogják fel, melyet öt alapelvben határoznak meg: tartózkodni a hazug és a bántó beszédtől, annak elvételétől, amit nem adtak nekünk, tartózkodni más lények bántalmazásától, az érzékek kiélésétől, valamint az elmét elhomályosító bódítószerektől. A harmadik lépcsőfok a tökéletes tűrés (ksanti), ami a felmerülő dolgok türelmes elfogadására irányul, és ami a harag tökéletes ellenszere. Aki rálépett az ösvényre, annak mindenekelőtt ezen zavaró érzelmet kellene gyökerestül megsemmisítenie. A harag azon alantas emóciók közé tartozik, amelyeknek ha energiát adunk, akkor az értékes benyomásainkból „füstölünk” – ki tudja mennyit! – el. Ha igazán türelmesek vagyunk, vagyis nem akarjuk, hogy minden azonnal sikerüljön, akkor egy idő után azt vesszük észre, hogy a régi

problémáink eltűnnek, helyettük pedig új lehetőségek nyílnak meg. Minél több érdemet halmozunk fel, annál jobban értjük magunkat, az embereket és a világot, mely belőlünk fakad. A negyedik páramita a tökéletes tetterő (vírja) vagy szorgalom, mely nem görcsös, hanem örömteli erőfeszítésként nyilvánul meg. Ez azt jelenti, hogy nem vesztünk energiát tevékenységeink során, hanem feltöltődünk általuk. Ha több dolgunk akad, akkor sem jövünk zavarba, hanem eredményesen végezzük azokat. Helyenként bátorságnak is fordítják, hiszen többek között arra is irányul, hogy a dolgokban felmerülő félelmet eloszlassa. Minden cselekvés céltudatos és értelmes lesz; bármit, amit csak akarunk, képesek leszünk megvalósítani – állítja Tsongkapa. Amikor ez a négy ténylegesen életünk részévé vált, akkor majdnem mindent meg tudunk valósítani, amit akarunk, kivéve egyet: a megvilágosodást. Ehhez szükségünk van még két további lépcsőfokra, mégpedig a meditáció és a bölcsesség páramitájára. Ahhoz, hogy elérjük a kívánt célt, a belső dimenziónkra kellene koncentrálnunk, hiszen csak így érthetjük meg a tudat természetét. A tökéletes elmélyedés (dhjána) vagy meditáció az a módszer, mely lehetővé teszi, hogy a figyelmünket befelé irányítsuk. A dhána a szanszkrit dhi gyökből származik, ami annyit jelent: tudatosítani. Azt az állapotot takarja, amikor a dolgok igaz természetükben jelennek meg, mely akkor valósul meg, amikor az ember már képes elengedni az én-tudatát, ezáltal pedig eggyé válni a szemlélt tárggyal. Ez a folyamat megalapozza, hogy végső soron megtapasztaljuk azt, ahogy a dolgok vannak. Csak így szabadíthatjuk fel gondolkodásunkat a megszokott sémák hálójából. Először lenyugtatjuk tudatunkat, majd megtanulunk időzni abban, ami van, anélkül, hogy hozzáadnánk, vagy elvennénk belőle valamit. Ha szert teszünk némi meditációs tapasztalatra, akkor a boldogságot többé már nem a külső megnyilvánulásokban keressük majd, hanem

önmagunkban. Ha ez működik, akkor intuitíve megértjük azt is, hogy minden a tudatból ered, ott játszik, és ugyanoda tér vissza. A hatodik páramita tökéletes bölcsesség (pradnyá), mely a buddhista létszemlélet végső természetét bontakoztatja ki, ami minden dolog ürességtermészetére vonatkozik. Ez annak az állapotnak a megélése, amikor a dolgok a maguk valóságában, „ürességként” jelennek meg. A viszonyok világából kiemelkedni csak a bölcs képes. Tsongkapa így fejezi ezt ki: „a bölcsesség a mélységes Olyanságba belelátó szem; az egyedüli út, hogy a létbevetettséget tökéletesen felszámolod. Ez az erények gyöngye, melyet minden szentirat dicsőit; a beszűkült tudat sötétségét eloszlató lámpás”. Az első öt páramitá a módszereket, a hatodik pedig a bölcsességet foglalja magába, mely által a kitartó gyakorlók megvalósíthatják a teljes megvilágosodást minden lény javára. A tökéletes cselekedetek tehát „eszközök” ahhoz, hogy eredményesebb, értelmesebb és boldogabb életet éljünk. Mindent a tapasztalatok igazolnak; a felébredés csak az egészséges tudati tapasztalatok függvényében bontakozhat ki. Ezért nem mindegy, hogy milyen motivációval milyen benyomásokat halmozunk fel. Minden rajtunk múlik, és mivel az életünket magunk határozzuk meg, fellélegezhetünk, hiszen a forgatókönyvet is mi írjuk, egészen az idők végezetéig. Péter Ágnes

Találkozások „Mit ér az élet, ha nem nyitod ki szemedet, Ha vak marad képzeleted, S ha magadba zárod az énedet? Elmerülsz-e életed igazi valóságában, Ha nincs kulcsod a zárban, Érzed-e önmagad akkor valójában? Érdemes-e ily módon küzdeni, S míg élsz megkapod-e szíved egészét, S azt, amit az élettől te magad remélsz? Én azt kívánom neked királylány, Olyan legyen életed akár a szivárvány!” (részlet) „A lét egy rejtelmes körforgás, Mely maga az intelligencia háza, S az énje maga az a rohanás, Melybe szivárog az évek száma. Ő az, ki nekünk elmét ajándékozott, Bölcs nagyon, hisz mértékkel tette, Az ember mióta él hiába fáradozott, Az álarcát magáról le nem vette. Elménk, mint az éjszaka olyan sötét, S ha róla van szó érezzük vesztünk, S érezzük karjának hatalmas fekete ölét, Amióta élünk benne azóta elvesztünk. De mivel az elmét a kíváncsiság hajtja, Gondolkodik, s előre tőr önön siralmába, E világon a legfőbb cél mi hajtja, Hogy betörjön a Megismerés birodalmába.” (részlet) P.Á.

by Beni

7

RIPORT Laár András, a szellemes zenész Talán nem mindenki tudja, hogy főiskolánk volt tanára Laár András: humorista, zenész, buddhista tanító, költő, lovag és asztrológus – a foglalkozások közötti ellentmondás látszólagos: egy emberről beszélünk csupán. Vajon milyen Laár András, amikor nem játszik „szerepet”, hanem csak úgy - l'art pour l'art Laár? Boholy Anikó: Olyan embernek látlak, aki mindig azt csinálja éppen, amit szeretne... Laár András: Ez nincs így. Legtöbbször azt csinálom, amit kell. Nagyon kötelességcentrikus ember vagyok. Az a mázlim, hogy a kötelességem az lett, amit régen hobbiból nagyon szerettem, vagy önkifejezésnek gondoltam, de ez a tény a tevékenység élvezeti értékéből nem sokat vont le. A KFT-vel, vagy a L'art pour l'art Társulattal van, hogy olyankor kell elmennem fellépni, amikor szívesebben otthon maradnék... tehát ilyen értelemben kötelesség a zenélés. Ugyanakkor viszont, amit a színpadon csinálok, azt nagyon élvezem... ennyiben meg szabadság. B.A.: Mi volt a kötelességed akkor, amikor a zene még csak hobbi volt az életedben? L.A.: Régen mindig valami olyasmi, amit nem szerettem csinálni. Például tanultam látszerészetet. Fotocikk-optikai eladó a végzett szakmám. Édesanyám erős késztetésére végeztem el ezt a szakmunkásképzőt, mert gimnázium után kellett valamit csinálni és én nem akartam továbbtanulni. Csak zenélni akartam. Igazából mindig is profi zenész akartam lenni. B.A.: Dolgoztál is, mint látszerész? L.A.: Nem dolgoztam, de rengeteg gyakorlat volt. Be kellett állni a pult mögé vevőket kiszolgálni, a műhelyben szemüveglencsét kellett keretbe csiszolni. B.A.: Végül is miből éltél meg? L.A.: Még egy ideig mindenféle munkát elvállaltam, ami mellett lehetett próbálni a zenekarral. Hol kottagrafikus voltam, hol háztisztító. Konkrétan mentem vödörrel és mostam fel a lépcsőházat valahol. Heti három alkalommal próbáltunk, csak akkor még a Küllőrojt nevű együttesben. Már akkor a Bornai Tiborral zenéltünk, és nagyon komolyan vettük. B.A.: Tetszik, hogy kitartottál az álmaid mellett, de nem volt benned félelem, ami az anyagiakat illeti? L.A.: Az a helyzet, hogy akkor sem tudtam, és ma sem tudok pénzben gondolkozni. Nem érdekelt a pénz. Most jobban érdekel, mert már rutinos állampolgár vagyok, és egy rutinos állampolgárt kell, hogy érdekeljen, mert minden pénzbe kerül. Megkérdezem, mennyi lesz a fellépő-díjam, és örülök annak, amit kapok, de nem tudok üzletelni. Az akkori felelőtlenségem is ebből táplálkozott, hogy nem érdekelt, milyen munkát végzek, csak legyen mellette időm az együttesre. Tudtam, hogy előbb-utóbb elérem a célomat a zenével. B.A.: Honnan tudtad? L.A.: Hát... mély meggyőződésből. B.A.: Nevezhetjük hitnek? L.A.: Így van, nevezzük bátran hitnek! A mai pillanatig is egy nagyon erősen hívő embernek

érzem magam. Mindig is az voltam, még abban az időben is, amikor nem volt olyan konkrét formája a hitemnek, hogy vallási köntösbe lehetett volna bújtatni. Abban a spirituális erőben, amely az embereket segíti a nemes céljaik felé, mindig hittem. És ez működött is... Annak ellenére, hogy nekünk nem volt gazdag családunk, akik vettek volna drága elektromos gitárt, meg dobfelszerelést, a szerény eszközökkel, amikhez hozzá tudtunk jutni, rendszeresen összejártunk, és akusztikus zenét csináltunk. A kreativitásunkat tettük bele. Tudatosan dolgoztunk azért, hogy befutott zenekar legyünk. Tudtuk, hogy előbbutóbb átlovaglunk, és mi is valami rendes rock együttes leszünk. '78-ban már készítettünk olyan rádiófelvételt, amelyhez az elektromos gitárt kölcsön kértük a stúdióba. És ezután nem sokkal eljött a pillanat, hogy megkaptam életem első elektromos gitárját. 10 ezer forintért vette az édesanyám. Utána, 80-ban alapítottuk meg a KFT zenekart. Egy éven keresztül próbáltunk így, ez volt a mi rockzenei gyakorlatunk. B.A.: A látszerészet és a zenélés között egy áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong. L.A.: Nos igen, a szüleim nem inspiráltak arra, hogy zenész legyek, sőt le akartak erről beszélni. Próbáltak nekem is normális polgári foglalkozást teremteni, de ez nekem nem tetszett. 17 évesen körülnéztem és azt láttam, hogy nagyon szomorú módon élnek az emberek. Úgy láttam, hogy bármit csinálnak, az hülyeség. Mindennap bemenni, és valamit farigcsálni, amit ráadásul utál is az illető! Mert, ha legalább tetszene neki! Ha azt látnám, hogy állnak a gépsor mellett az emberek, mosolygó arccal, és szeretettel babusgatják azt a golyót, amit éppen megcsiszolnak, akkor azt mondanám, fú, ez igen! Akkor jó azt csinálni! Körülnéztem, és a városban nem láttam semmi olyat, amibe szívesen beledolgoztam volna magam. Viszont akkor volt nagyon nagy zenekar a Beatles, és a zenéjük engem is elragadott. Akkoriban ez az egész beatzene még misztikus, spirituális hangulatú valami volt, és akkor éreztem, hogy ez az egy dolog, amit szeretnék! Zenélni pozitív töltésű dolgokat, aminek ekkora ereje van az emberek lelke felé! B.A.: Mi van, ha valakinek nincs hite? Hit nélkül ez nem működik? L.A.: Persze, hogy nem. A hit a teremtő erő. De nem vonja el senki az embertől a hitet! A hit az embernek a saját belső ügye, azt nem lehet tőle elvenni. Minden emberben automatikusan van hit. Azáltal, hogy fölébred reggel, és egyáltalán kikel az ágyból, az már a hitnek a megnyilvánulása, mert hisz abban, hogy valamit aznap is kell tennie. Hisz abban, hogy jó lesz az a nap. Nevezhetjük úgy is, hogy életösztön. Csak ugye, ennek vannak magasabb szintjei is. Például, amikor az ember úgy használja ezt az erőt, hogy hisz abban, hogy valami be fog következni, ami rajta múlik ráadásul. Hogyha ő megteszi a lépéseket, akkor az mindenképpen sikerülni fog. Nem kell vallási szempontból nézni. Egyszerűen mondjuk úgy, hogy "világ-teremtéstechnológiai" igazság, hogy a hit az, ami teremtő. Ha valaki abban hisz, hogyha ő megcsinálja jól a

8

fotó: Gáspár Andrea munkáját, akkor előbbre jut, és mondjuk főnök lesz, akkor egyszer csak tényleg főnök lesz. Ez így működik. B.A.: Találkoztunk már néhány buddhizmusról szóló előadáson, meg életmódtáborban is. Az ősi magyar hagyományokkal, hitrendszerekkel is foglalkozol. Miért érdeklődsz ennyire a vallások iránt? L.A.: Azon, hogy az "Isten" fogalma mit takar, mindig is töprengtem, és mindig volt bennem érdeklődés a metafizikai dolgok iránt. '85-ben megismerkedtem az itthoni Krisnások egy csoportjával, akik számomra revelációt okoztak, mert egyrészt vegetáriánusok voltak, és én már azelőtt egy pár évvel voltam egy évig vegetáriánus saját felismerésből, és elhatározásból. Ösztönösen úgy reagálok az állatok megölésére, hogy inkább ebből nem kérek. És erre jöttek a Krisnások, akiknek a tanuk többek között erről is szól, hogy miért nem szabad állatokat megenni. Nagyon tetszett. Ráadásul egy sokkalta nagyobb, kozmikusabb istenképet festettek elém, mint amit a kereszténység sugallt. A haragvó, bosszúálló Isten eszméje mindig is szűkösnek tűnt számomra. Soha nem tudtam elfogadni, hogy a világegyetemnek ilyen irigy és féltékeny lenne az ura. A Krisnások világképe ugyanakkor már eleve hiteles volt számomra a Beatlesegyüttesen keresztül, akik világszerte ismertté tették a Krisna-tudatot. Tehát ez az egész ráadásul összekapcsolódott a zenei érdeklődésemmel. B.A.: De nem lettél Krisnás... L.A.: Nem lettem. Fél évig nagyon szoros kapcsolatban álltunk. Volt, hogy egy hetet úgymond nyaralásképpen ott töltöttem velük a tanyájukon, és azt csináltam, amit ők. Napfelkeltekor fölkelés, mantrázás. És akkor megláttam, hogy itt is alapvető baj van, egy dologban nem különböznek a keresztényektől, és ez pedig az, hogy ők is csak a saját vallásukat tüntették fel "egyetlen igaz út"-nak Az akkori felfogás olyan volt, hogy azt mondták egy kicsit felsőbbséges, lekezelő módon, hogy minden más vallás tökéletlen. Másrészt az sem tetszett, hogy a hétköznapi embereket "lekarmizták". (Karmi: azok az emberek, akik a karmáik, sorsuk fogságában sínylődnek.) Ebben volt valami "fasisztikus", fensőbbséges, kiválasztott

"izé", amit én sehol nem szeretek. Semelyik szellemi útban nem szeretem azt, ha valaki nagyon felülről nézi a többit. Szerénynek kell lenni, és tisztelni a másikét. Fél év után találkoztam a buddhizmussal, ami ugyanolyan erős világképet kínált, mint a Krisna-tudat, de a világegyetem legtoleránsabb szellemi útjaként. Elsírtam magam, amikor először elolvastam a buddhista imák szövegét: "Üdvére a mindenségnek, köszöntöm a lényeket! Az áldás, mint az eső hulljon, óvjon minden életet!" Hát ezért imádkozik valaki a földön, hogy minden élet óva legyen, mindenkinek meglegyen az üdve?! Abban a pillanatban azt mondtam, hogy hát ez az, ezt kerestem! Ez az én világom!

sok más érdekes is. De a nők valami különösen érdekes dolgot képviselnek.

B.A.: Úgy tudom, néhány éve a jóga praxisában mélyedtél el, ami viszont nem buddhista, hanem hindu eredetű...

B.A.: Például?

L.A.: Hindu, vagy buddhista - ez a lényegen semmit nem változtat. Szvámi Mahéswarananda, a hindu jógamesterem is ugyanígy véli. Minden vallást tisztel. A hallgatói, tanítványai között a legkülönfélébb vallású emberek vannak. Egyetlen egy olyan mondatot nem mond, olyan mozdulatot nem tesz, hogy valakit a vallásából kirángatni akarjon. Sőt! Épp azt mondja, hogy az a praxis, amit ő mutat és képvisel, az éppen hogy az embert a saját vallásának az irányában erősíti meg. Vannak olyan emberek, akik hívő keresztények, és Szűz Máriához imádkoznak, közben pedig végzik a jóga gyakorlatát. Megtaláltam az utamat, és ez ugyanaz az út még mindig, amit buddhistaként jártam, ugyanaz, amit a Krisnások között megismertem. B.A.: Hadd provokáljalak kicsit: ezek szerint foglalkozzon mindenki keleti vallásokkal, ha boldog akar lenni? L.A.: Én ezt nem gondolom. Azért van az a nagyon sok vallás és szellemi út, hogy mindenki találjon magának egy megfelelőt. De hit nélkül, és a spirituális világ életbe való bekapcsolása nélkül nem lehet élni. Ez az én személyes tapasztalatom. B.A.: Amikor megismerkedtünk, egy tábortűznél ültél az erősebbik nem egyetlen képviselőjeként egy 15 fős hölgykoszorúban. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy jól elboldogultál... L.A.: A női nem képviselői engem frappíroznak, ha szabad ezt így kifejezni. Egyszerűen energikus vagyok attól, hogyha helyes csajok vannak körülöttem. A mai napig is sok barátnőm van, akivel meghitt, pajkos viszonyban vagyunk. De ez nem válik járássá, egyszerűen csak jól érezzük magunkat egymás társaságában. Kamasz koromban azt hittem, hogy az egyetlen érdekes dolog a világon a nő. Most már nem hiszem, hogy az egyetlen - van fotó: Berta István

B.A.: Mi a helyzet a szinglikkel? L.A.: Én ehhez nem értek. Pont akkor lett divat, amikor engem már kevésbé érdekelt, hogy állandóan csajozzak. Szinglikkel nagyon jó csajozni, mert ugye, föl lehet hozzájuk menni időről-időre. Csak hát már másról szólt az életem. B.A.: És mondjuk 17 évesen miről szólt az életed? L.A.: 17 évesen szerettem volna megfogdosni a nőket. A testük érdekelt legjobban - hogy mi lehet a bugyiban például. Most már a nőben sokkal jobban érdekel az a lelki-szellemi rezonancia, amit ő éppen aktuálisan képvisel. L.A.: Sokkal jobb egy olyan nővel beszélgetni, aki nő, mint egy olyan nővel, aki mondjuk nem nő. Van olyan nő, aki irányítani akar, és olyan nagyon férfias akar lenni. Aki kemény, és túlságosan akaratos, az egyre inkább a kiáradó, férfias típusú energiát használja. Azzal nem jó beszélgetni. B.A.: Györgyike, a harmadik feleséged mosolygós, határozott, értelmes nő. Több mint hét éve vagytok házasok, és még régebb óta ismeritek egymást. Igazi szövetségeseknek tűntök. Hogy tapasztalod, mennyiben követel tudatos energia-befektetést egy házasság, miután elmúlnak a mézeshetek? L.A.: Mi nagyon sokat beszélgetünk, alapvetően bizalom van a kapcsolatunkban. Az alap az, hogy tényleg szeretjük egymást. Magát a lényt szeretem a Györgyikében, nem pont azt, hogy mennyire csinos, hogy néz ki. Természetesen a külseje is tud nekem tetszeni, de nem oda van a súlypont elhelyezve. A szeretet erősebb az érzelmi hullámzásoknál. Az, hogy éppen most vágyunk-e egymásra fizikailag, vagy nem, mellékes ehhez az összehangoltsághoz képest. És van neki is rossz napja, van nekem is, amikor a másikon csapódnak le a dolgok. Olyankor kell bölcsnek lenni, hogy ne a másikat rángassuk bele a saját nyavalyánkba. Mert az igazság az, hogy két boldog ember nagyon boldogan tud együtt élni. De hogyha mindenkinek megvan a maga szomorú boldogtalansága, egymástól nem lehet megkapni a boldogságot. Ez a nagy felismerésem. A boldogság illúziótermészete abban áll, hogy a másiktól várom, hogy boldoggá tegyen. Közben ő ugyanezt éntőlem várja. Egymástól várjuk az életenergiát és a boldogságot és ez követelőzés, elégedetlenség, duzzogás forrása. Viszont ha az ember megtalálja azt a sajátos szellemi utat, amin járva ő boldog, akkor a párkapcsolatból is eltűnnek a nehézségek. B.A.: Van olyan, hogy valaki nem találja meg a társát? L.A.: Mindenki ilyen. B.A.: De hát te megtaláltad Györgyikében! L.A.: Bizonyos értelemben. De nem az van, hogy a Györgyike mindig, minden pillanatban hozza azt, amit én a nőiségtől várok, hanem ő úgymond a lehető legjobb arra a célra, hogy én együtt éljek valakivel. És hát ő a legaranyosabb az összes többi lehetőség közül. Van egy ideális elképzelés, hogy az ember megtalálja "a párját", és akkor puzzleszerűen összesimulnak, de én ilyet nem láttam még. Egyrészt az én életemben nem jelent meg még egy olyan lány, akivel százszázalékosan összeilleszkedhettünk volna, ahogy az a mesében van.

9

Ugyanakkor nem láttam, hogy ez másnál is meglenne. Nincs olyan másik ember, aki igazán az emberhez illik. Maga az ember sem valaki konkrét. Állandóan változik. És aktuálisan az ő rezonanciaszintje, hangoltsága, igényei szerint bevonz a világába egy épp arra rárezgő valakit. De az a másik valaki is egy komplex lény, ő is sokféle. Ezért van az, hogy ha az ember fenn akarja tartani ezt az összerezgést, az munkába kerül. B.A.: Gondolom Ambruska, a közös fiatok nagymértékben megkönnyíti ezt az összerezgést... L.A.: Ambruska a legnagyobb összetartó erő köztünk. Nekem van még két nagy fiam az előző házasságomból: Dávid épp most dobol (egy dobkoncerten készült az interjú), 29 éves. A másik fiam, Bence 18 éves lesz hamarosan. ő is dobol és basszusgitározik is. Ugye a két fiam azt élte meg, hogy elment az apjuk. Találkoztunk mindig, de nem volt nekik a családban apjuk. Ambrus, a kicsi gyerek, aki most hét éves, ő úgy érzem, megérdemli azt, hogy együtt maradjanak a szülei. És én is megérdemlem, hogy most azt gyakoroljam, hogy nem válok el. B.A.: Azt akarod ezzel mondani, hogy a másik két fiad megérdemelte, hogy elmenj?! L.A.: Én ezt nem így próbálom átfordítani. Más szellemi szinten voltam akkor. A saját utamat kerestem, és azt gondoltam, hogy ha megtalálom, akkor majd minden sokkal jobb lesz. Nem bánom, hogy a saját utamat jártam egy jó ideig, mert ezen keresztül jutottam el oda, hogy most tudok egy családot úgy vinni, hogy az a feltett szándékom, hogy együtt maradjunk. Már kérdés, hogy a felelősséget a fiaim felé akkor is vállaltam. Egyrészt, hogy folyamatosan és hiány nélkül a tartásdíjat mindig odaadtam. És hát amennyire lehetett, törődtem velük. Volt egy állandó kapcsolat, de az mégsem az, hogy apa ott él. Az egy minőségi különbség. B.A.: Mit szólnál hozzá, ha születne egy kislányod a három fiú mellé? L.A.: Most már akár lehetne is. Talán most vagyok abban az állapotban, hogy egy kislánnyal tudnék mit kezdeni. Igazából nagy csoda, hogy egyáltalán jóban tudok lenni a fiaimmal, mert korábban nem volt annyira benőve a fejem lágya, hogy apatudatom legyen. Dáviddal kapcsolatban a mai napig sincs apatudatom. Mi nagyon jó barátok vagyunk. Neki is többször mondtam, hogy azt vártam, mikor lesz már tizenhat éves, hogy jókat tudjunk beszélgetni. Odáig is jóban voltunk, de nem tudtam vele nagyon mit kezdeni. Nem értettem pontosan, mit miért csinál. Szerettük egymást, de egy kicsit elmentünk egymás mellett. A kisfiúval már más a viszonyom. Mostanra talán már egy kislánnyal is tudnék mit kezdeni, nem zavarna, ha lógna a nyakamon. Régebben mindig mást szerettem volna csinálni. Zenét írtam, alkottam. Ehhez egy gyerek nyűg volt. Hát ez van, későn érő típus vagyok. B.A.: Nem vagy egyedül. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a házaspárokat körülöttem, akik nem váltak el. L.A.: Az én szüleim is elváltak. Nem tudták kezelni az egymással való problémáikat. Nem megvilágosodott istenek és istennők gyermekei vagyunk, hanem meggyötört embereké. És ehhez képest mi a családban megpróbálunk egy békés életet élni és úrrá lenni ezen a karmikus hozadékon.

Boholy Anikó

KÉRDÉSEK A VÁLASZRA:

AZ ABORTUSZ

Egy olyan kérdést boncolgatok ebben a cikkben, ami rendkívül felkavaró lehet. Én ugyan csak kutattam a témában, átélni még nem éltem át, mégis nagyon megrendített a különböző tanulmányok olvasása, azok mérhetetlen realitása és érzéketlensége, ahogy leírták az abortusz módszereinek elvégzését. Szeretném minden kedves Olvasómat figyelmeztetni: aki úgy érzi, túl mélyen érintené a cikk olvasása, lapozzon néhány oldalt! A cikk megírása előtt sok emberrel beszélgettem, és meglepett, hogy szinte mindegyikük érintkezett ezzel a témával. Valaki átesett abortuszon, valakinek a barátnője döntött a műtét mellett, és a többi. Mielőtt mélyebben belemennék a „válasz” elemzésébe, a legelején szeretném kifejteni a saját véleményemet az abortusszal kapcsolatban, mert úgy gondolom, ezen iromány végén már nem lenne hiteles. Vélemény Sokat gondolkoztam a családalapítás gyönyörűségeiről és hátulütőiről, de még nem sikerült döntenem: vállaljak-e gyereket vagy sem. Ha mégis úgy adódna, hogy teherbe esek, a válasz egyértelmű lenne: soha nem vetetném el (talán még akkor sem, ha veszélyben lenne az életem). Úgy gondolom, az ember fogantatásától fogva rendelkezik tudattal, így én a két hetes magzatot is embernek tekintem. Mivel buddhistának vallom magam (aki minden életet védelmez), nem tudnám megölni azt a kisembert. Ugyanakkor úgy vélem, minden nőnek nem csak joga, de kötelessége is eldöntenie (saját magának, nem másnak!), meg szeretné-e tartani a gyermekét, vagy nem. Korántsem ítélem el azokat, akik az abortusz mellet voksolnak. Minden eset más, és biztosra veszem, mindenkinek megvan a nyomós oka, amiért kés alá fekszik. A kezdet Most pedig sorra veszem, hogyan is jut el a nő a döntésig. A nem kívánt terhességek nagy része a tinédzserek körében fordul elő. A tizenévesek nincsenek felvilágosítva: úgy gondolják, az első szexuális aktus alkalmával nem eshetnek teherbe! Sokszor csak „véletlenül” történik meg az „eset”, egy átbulizott éjszakán. Az illető lány talán arra sem emlékszik, mi történt (és kivel). Csakhogy a férfi nem tagjai sem büszkélkedhetnek a címével. Hányszor hallottátok, Hölgytársaim: „Nem akarok zoknit (óvszer) húzni! De ne aggódj, majd vigyázok! Nem leszel terhes!”? Itt és most leszögezek valamit: sperma akkor is kerülhet a hüvelybe, ha a férfi nem fejezi be az aktust! És a „zokni” igenis kell (szeretem, nem szeretem), ha fontos a másik, akkor fel kell húzni! Az egyik megoldás a nem kívánt terhesség megelőzésére a megfelelő szexuális felvilágosítás és a fogamzásgátlás. Megoldás 1: fogamzásgátlás Magyarországon több mint húszféle fogamzásgátló tabletta van forgalomban. Minden korosztálynak. Itt kell megemlítenem, hogy a nők többsége (fiatalok sem, pedig nagy részük túl van már az első nemi kapcsolatán) nem volt még soha nőgyógyásznál. A nőgyógyász első alkalommal megvizsgál és elvégzi a rákszűrést (kb. 10 perc az egész, és nem fáj!); feltesz néhány kérdést, és felírja a tablettát. Hangsúlyozom! A tabletta az első hónapban nem hat, tehát fontos másfajta védekezést is alkalmazni. Létezik már olyan fogamzásgátló injekció, amit 3 havonta kell beadni az izomba. De van kúp, hüvelytabletta, krém, szivacs, stb.

10

Gumi óvszer: az egyik leghatásosabb fogamzásgátló eszköz, ráadásul megvéd a nemi betegségektől is (gondolom, az is sokszor elhangzott már a lepedő virtuózaitól, hogy „én nem vagyok beteg”, „egészséges vagyok”…; aztán fél év múlva kiderül, hogy mégis van valami baj, és nem csak ő, hanem a partner is megfertőződött). Óvszert ma már minden boltban és gyógyszertárban lehet kapni. Nem kínos egy pénztárosnak beütni vagy lehúzni az óvszer árkódját, ez teljesen természetes. És lehet, hogy első alkalommal „ciki”- nek érezheti magát a vásárló, gondoljon az örökérvényű mondásra: GYAKORLAT TESZI A MESTERT! És ez értendő a felhelyezésre is. Sok férfi nem ért hozzá, mert ritkán találkozik vele. De semmi vész! Hiszen ott van a társ, a partner, aki bármikor szívesen segít… Legnagyobb veszély esetén (ha esetleg elszakad az óvszer, vagy túl sokat ittak az érintettek és nem tudták fékezni a vágyaikat), irány a legközelebbi sürgősségi! Ott bármelyik orvos felírja a sürgősségi fogamzásgátló tablettát (12 órán belül be kell venni!). Terhesség, abortusz Ha mégis megtörténik a „baj”… A nő kétségbeesik, vesz egy terhességi tesztet, és kényszeredett mosollyal megállapítja: terhes vagyok. Elmegy (végre) nőgyógyászhoz, aki megerősíti a feltevését. Itt kezdődik aztán a tépelődés… Vizsgáljuk csak meg a terhességet orvosi szempontból! Biológiailag a terhességet a méhlepény kifejlődésével a méhfalba ágyazódástól számítjuk. A méhlepény kivonja az anya vérkeringéséből mindazt, amire a magzatnak szüksége van. Így a magzat (a szó legnemesebb értelmében) mintegy élősdiként létezik, idegenként él az anya méhében. Itt merül fel a nagy kérdés: mit tekinthetünk élőnek? Hol kezdődik az élet? A magzat élő ember vagy valami más? Tegyük fel, hogy élő ember. Nagyon sokan úgy érvelnek emellett az állítás mellett, hogy mivel a magzatban benne van az átöröklött genetikai információ, élő szervezetnek tekintendő. De mi van a szervezetünkben lévő sejtekkel? Hiszen azokban ugyanúgy megvan minden genetikai információ, ami meghatároz egy embert. A biológusok azt állítják, az emberi élet az első lélegzetvételtől kezdődik, és az utolsóig tart. A magzat az anyaméhben nem lélegzik, mindent (az oxigént is) a köldökzsinóron keresztül kap az anyától. Akkor most hogy is van? Az abortusz vetélést jelent. Lehet spontán vagy művi. Spontán vetélés: az anya önvédelmi rendszere képes a magzat fejlődését megakadályozni. Köztudott, hogy a stressz növeli a spontán abortusz veszélyét. De az állatvilágban is találunk nem egy példát a nem kívánt magzat „elpusztítására”: kutatók megfigyelték, hogy az „újonnan hatalomra” került hímek addig zaklatják az elődjük által megtermékenyített nőstényt, míg az el nem vetél. Az oroszlánoknál a falkavezér megfojtja az előző vezértől született kölyköket, mivel azok nem az ő génállományát örökítik tovább. A fajfenntartás szempontjából a spontán abortuszt természetes folyamatnak nevezhetjük. MŰVI ABORTUSZ. A terhesség-megszakítás Magyarországon a terhesség 12. hetéig történhet (kiskorúaknál a 28. hétig, szülői beleegyezéssel). Nem ingyenes! Hazánkban évente 11 ezer abortuszt végeznek az orvosok. A terhesség-megszakítás módszerei 1. vákuum-aspiráció: az orvos előbb lebénítja a méhnyak záró izomgyűrűjét, majd szétfeszíti. Ezután a méhbe juttat egy műanyag csövet, amelynek a vége éles (mint a késnek). A szívóerő az embriót darabokra szakítja, majd leszívja a méhlepényt is. A magzat darabjait egy palackba szívják. A szívóerő 29-szer erősebb, mint egy otthoni porszívó.

2. dilatáció: itt is ki kell feszíteni a méhnyakat. Az orvos egy hurok alakú acél kést helyez a méhbe. Ezzel az eszközzel a magzatot és a méhlepényt feldarabolja, és kikaparja a részeit egy tálba. 3. tágítás és kiürítés: ezt a módszert a terhesség 12. hete után alkalmazzák. A módszerhez egy fogószerű eszközt alkalmaznak, mert a magzat csontjai már megkeményedtek. Az orvos szétfeszíti a méhnyakat, felnyúl a méhbe a fogóval, megragadja a magzat egyik testrészét és egy csavaró mozdulattal letépi a test többi részéről. Ezt többször megismétli. 4. mérgezés (itt csak a sómérgezést említem): a terhesség 16. hete után alkalmazzák. Ekkor egy nagy tűvel átszúrják a méhfalat és a magzatburkot. Koncentrált sóoldatot fecskendeznek be a magzatvíz helyébe. A méreg hatására rángatózni kezd a magzat, majd több mint egy órás szenvedés után meghal. Másnap a nő megszüli halott gyermekét.

Szeretném, ha minden nő ésszerűen gondolná végig a gyermekvállalást, tekintettel a körülményekre és a következményekre. Akárhogy is dönt a várandós anya, vállalja döntését – megbánás nélkül! Remélem, a fiatal korosztály sokkal felelősségteljesebben fog viselkedni, mint ahogy azt a statisztikák (és személyes tapasztalataim) mutatják, hiszen annyiféle út áll most már rendelkezésükre. Bízom benne, hogy a cikkem felébreszt néhány nőt, és arra sarkallja majd őket, hogy felkeressék a legközelebbi nőgyógyászt. Érdekességek Már az ókori egyiptomiak is alkalmaztak különböző fogamzásgátló eszközöket. Az ókori Rómában élt egy híres nőgyógyász, Szoranusz, aki több mint negyvenféle keveréket készített, amik spermaölő hatásúak voltak. Sokszor azonban olyan szájon át bevehető italok kerültek a piacra, amik kimenetele halálhoz vezetett. A kondom szó egy 17. századi orvos nevéből származik, aki II. Károlynak készített vászontokot, megakadályozva ezzel, hogy több törvénytelen gyermeket nemzzen a király. A fogamzásgátló tablettának nagyobb hatása volt az emberi társadalomra, mint Einstein relativitás-elméletének. Hódított a mini, és világszerte ismertté vált a „Szeretkezz, ne háborúzz!” – szlogen. A nők végre élvezhették a szexet, anélkül, hogy teherbe estek volna.

Abortusztabletta Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban már évek óta használják az abortusztablettát. Sokan azért tartják jobb terhesség-megszakítási módszernek, mint a művi abortuszt, mert kevesebb kockázattal és fájdalommal jár. Az eljárás a terhesség 8. hetéig alkalmazható. A terhes nő először egy olyan tablettát kap, aminek hatására elhal a terhesség. 48 óra elteltével egy másik tablettát kell bevennie, ami görcsöket idéz elő. Az utóbbi tabletta hatásai és az esetleges szövődmények miatt ezt a módszert csak kórházban, orvosi felügyelet mellett szabad elvégezni. Fontos még tudni, hogy az eljárás hazánkban csak kísérleti stádiumban van, és az eredmény 90-95%-os. Veszélyek, szövődmények, mellékhatások A legsúlyosabb következmény a méh átszakítása. A terhesség alatt a méh sokkal puhább, így könnyebb a falát átszakítani. Ez a szövődmény végződhet akár a méh eltávolításával is. Gyakoribb szövődmény a műtét utáni láz, a különböző gyulladások, amik akár meddőséghez is vezethetnek. Veszélyes lehet az is, amikor a magzati részeket nem sikerül teljes mértékben eltávolítani, és ezek a részek fertőződhetnek. Ekkor a műtétet még egyszer el kell végezni. És az sem kizárt, hogy ezután későbbi szövődmények lépnek fel. A nők többségénél késői szövődmény a meddőség vagy a méhen kívüli terhesség, illetve a későbbi vetélések. És megnő annak is az esélye, hogy a későbbi terhességek során a magzat nem megfelelő pozícióban lesz. A kutatók bebizonyították, hogy az abortusz növeli az emlőrák kockázatát. Lelki sebek: szomorúság, depresszió, levertség, álmatlanság, bűntudat és megbánás. Ezeknek a sebeknek a begyógyulása akár hónapokig is eltarthat. Minden nő máshogy reagál az átélt veszteségre, s máshogy tudja feldolgozni azt. Mert fel kell dolgozni! Ez nagyon fontos. Akár befelé fordulással, akár beszélgetéssel, akár „gyászszertartással”, a mód mindegy. De nem szabad magában tartania, mert az kihathat a későbbi terhességeire és a gyermekeihez való viszonyára.

tina

Megoldás 2: örökbe adás Nagyon sokan úgy vélik, ha már vállalják a gyermeküket és a szülés mellett döntenek, nem fogják örökbe adni. Vannak, akik mégis megteszik, aztán később megbánják. Talán érdemes végiggondolni, milyen lesz majd, ha a 20 éve elfelejtett gyermekünk (akit egy gondos család nevelt fel) egyszer csak beállít hozzánk, és felteszi a kérdést: miért adtál örökbe, anya? Talán érdemes mérlegelni azt is, melyik nagyobb veszteség: egy vetélés vagy egy örökbe adás. Ha már nem tudtuk megelőzni a bajt, akkor legalább megfelelő megoldást keressünk a problémára. Nagyon sok gyermektelen szülő van Magyarországon és szerte a világban, akik csak arra várnak, hogy egy pici életről gondoskodhassanak. És mivel nagyon sok gyermek árvaházban nő fel, már nem olyan bonyolult procedúra az örökbefogadás.

11

TRADÍCIÓ Az abortusz, mint civilizációs válságjel Németh Beatrix Johanna EZ ALKALOMMAL egy első ránézésre talán partikulárisnak tűnő kérdéssel, az abortusz0 jelenségével foglalkozunk; egyrészt azért, hogy bemutassuk, miként értelmezhetőek és alkalmazhatóak a Tradíció alapvetései az úgynevezett „világi életben”, másrészt pedig azért, mert e probléma olyan területekre is elvezethet minket, melyeket más kiindulópontról nehezebb lenne megközelíteni, vagy legalábbis nehezebb lenne plasztikusan megragadni. Ilyen terület a „morál”, az „erkölcs” kérdése is. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy ez a kérdéskör – mind az erkölcs, mind az abortusz – messzemenően túlnő azon a szinten, mintsem hogy egy minden szempontból adekvát konklúziót vonhassunk le majd cikkünk végén, mindenestre az előző számban lefektetettek alapján annyi bizonyos, hogy a tradicionális irányvétel megmutatható, és ennyi épp elég. Leges-legfontosabb dolgunk az abortusz és az erkölcs tulajdonképpeni viszonyának tisztázása, ennek hiányában ugyanis aligha vonható le olyan következtetés, mely eleget tenne a fent említett „világi” igényeknek; ugyanakkor e viszony csak akkor tisztázható, ha előbb mindkét tagját külön-külön megvizsgáltuk és definiáltuk, legalább fenomenológiai szinten. Az abortusz esetében ez könnyűnek tűnik: csupán annyit kell belátnunk, hogy nem csak és kizárólag a művi megszakítás – kvázi-orvosi értelmében – az, amiről beszélünk és beszélnünk kell, hanem általában véve az a szándék, mely a terhesség bármilyen módú, a magzat halálával járó megszakítását célozza. Vagyishogy – és ez már közelebb visz minket a „válságjel” fogalmának tulajdonképpeni értelméhez – az abortusz fogalma egyáltalán nem merül ki az anya ez irányú szándékában, hanem mindazon externális körülményekben teljesedik ki, melyek megelőzően egy személy, vagy maga a társadalom által végső soron tudatosan kerültek felépítésre, s melyek lehetővé teszik, hogy az abortusz jelenséggé váljon, túlnőve a gyilkosság viszonylag könnyen körülhatárolható akcióján, vagyis azon, hogy kimondottan egy személy tehető „felelőssé”. Ezzel azonban máris elérkeztünk (s méghozzá kikerülhetetlenül) az erkölcshöz, s tudniillik nem az abortusz, hanem általában véve a gyilkosság tekintetében: pusztán metafizikai alapon ugyanis – tehát amennyiben mellőzzük a már felépített erkölcsi-etikai fogalmak szinte minden civilizációban mintegy „automatikusan” működő rendszerét, melyek tulajdonképpeni célja (és kivételesen nem szándékozunk „gyengíteni” a megfogalmazáson), hogy dogmatikus elvi biztonságot-bizonyosságot nyújtsanak a valódi megértésen alapuló helyes szándék helyett – pro primo az abortusz funkcionális értelemben nem több, és nem is kevesebb, mint gyilkosság, pro secundo a gyilkosság (tágabban értelmezve a harc, még tágabban értelmezve a [szent] háború) elhelyezése egy „erkölcsi” skálán valójában nemhogy lehetetlen, hanem egyenesen antitradicionális, szigorúan azon álláspontból tekintve, hogy a tett, pontosabban a mögötte álló szándék végső soron csak kétféle lehet (emelkedő vagy alászálló, lásd előző cikkünket), s az egyetlen dolog, aminek a tekintetében létezik „jog” a megítélésére, az a Tudás – a Tudás, mint egy-etlen valódi minőség. Az, hogy az emelkedő szándék és akció a legtöbbször megfeleltethető a nem-ölés szándékának, persze egyáltalán nem esetleges, sőt, de e mögött nem valamiféle „erkölcs” (hacsak nem egy „univerzális erkölcs”, de az maga a Tudás lenne) áll, hanem egy egészen más természetű belátás, aminek a partikuláris erkölcs legfeljebb Tér-beli leképeződése (mint civilizációs jegy.) Az abortusz funkcionális gyilkosság-mivolta két szinten is értelmezhető. Ami a nyilvánvalóbb, hogy formai értelemben egy különálló élő szervezet elpusztítására kerül sor. Erre esetleg felvethetnők az az érv, hogy „a magzat nem tekinthető különálló lénynek” – ez az érv azonban könnyen elhárítható1. Egyrészt azt sugalmazza, hogy van egy pont, amitől kezdve a magzat már különállónak számít, azt azonban nem képes megindokolni, hogy ez

a pont miért lenne inkább a „negyedik hónap”, vagy a köldökzsinór elvágása – hacsak nem pusztán formai okokból. Erre esetleg ismét felvethetnők egy érv, nevezetesen az, hogy ez utóbbi aktus ténylegesen és akár még metafizikai szempontból is elkülönülésnek számít, ez azonban ad absurdum: a magzat ugyanis már különálló lény, amikor egyáltalán megfogan – és ebben nincs semmi metafizikai vagy „misztikus”, csupáncsak arról van szó, hogy genetikai értelemben is a petesejt és a hímivarsejt egyesülése tekinthető egy új, potenciálisan már életképes lény keletkezésének, s a méhlepénybe való beágyazódás csak ezután következik be. A gyilkosság definíciója pedig éppen ez lehet: „egy másik lény létfunkcióinak szándékos megszüntetése (illetve az azok megszűnéséhez vezető tettek)”. Magasabb szinten a gyilkosság nem más, mint egy formai megnyilvánulás megszűntetése, és ez voltaképpen nem azon az alapon jelent problémát, hogy a korporális elemek széthullanak (emlékezzünk, hogy ebbe a konvencionális érzések és gondolatok is benne foglaltatnak – a vulgárreinkarnacionizmus kerülendő!), hanem amiatt, hogy e széthullás negligálja egy konkrét szándék perfektuálódásának lehetőségét, s ily módon – függetlenül attól, hogy e szándék emelkedő vagy alászálló volt-e – a rendszer kaotikus komponenseknek való kitettségét növeli (legalábbis abban az esetben, ha az aktus a magasabb szintű, vagyis nem Tér-beli hatások, illetve célok figyelembevétele nélkül történt.) Summázva a kérdést, csupán annyit szükséges most figyelembe vennünk, hogy (1) az abortusz gyilkosság, illetve (2) hogy ez – legalábbis önmagában – még semmilyen szempontból nem „erkölcsi” ítélet, hanem pusztán funkcionális tény. (Megjegyeznénk – bár ez elég nyilvánvaló –, hogy azok a vallások, melyek a gyilkosságot tételesen bűnnek tekintik, nem is tehetnek mást, minthogy ugyanígy kezeljék az abortuszt is. Itt tehát – s szigorúan ezen a szinten maradva – ki kell állnunk például a katolikus egyház álláspontja mellett2, fenntartva, hogy ez az álláspont mégis hibás lehet abban az esetben, hogyha figyelmen kívül hagyja az erkölcs Tér-beli korlátait. [Annak a vizsgálata, hogy az „isteni kinyilatkoztatás” mennyire „erkölcsi”, és mennyire sokkal inkább „abszolút”, e keretek között lehetetlen.]) Mindezek után már belátható, hogy amennyiben szeretnénk megfogalmazni bárminemű erkölcsi vagy etikai „ítéletet3” az abortusszal kapcsolatban, meg kellene ezt tennünk a gyilkossággal, mint olyannal kapcsolatban is – e vállalkozás pedig túlnőne kereteinken, minthogy – szinte – meghatározhatatlan számú körülményt és feltételt kellene figyelembe vennünk ahhoz, hogy szabályszerű4 álláspontra jussunk. Ugyanakkor az abortusz jelensége vizsgálható e nélkül is, mint a civilizációs elemek – a szociális, tudományos és jogi aspektusok – egy sajátságos együttállása. Ennek a tekintetében felállítható egy markáns kritika. Amikor a „mai nyugati ember” az abortusszal kapcsolatban kíván állást foglalni, azt mindig erkölcsi alapon teszi, mely – az erkölcs konkrét definiálhatóságának hiánya miatt – már eleve egy instabil alap, ráadásul legtöbbször hajlamos úgy kezelni a kérdést, mintha csakis az anya erkölcsi felelősségéről lenne szó (még akkor is, ha orvos végzi el a műveletet); de ha még fel is merül az orvos, vagy akár az egész társadalom felelőssége, a kérdés rosszul kerül megfogalmazásra: „Helyes-e elvetetni a gyereket?” A helyes kérdés azonban ez: „Hogyan jöhetett létre egy olyan helyzet, amelyben a gyilkosság és a nem-gyilkosság aktusának értelme-jelentősége olyannyira nem szétválasztható, hogy ez erkölcsi dilemmához vezet?” A mi általunk normálisnak tekintett esetben ugyanis a tettet mindenképp a szándék, a szándékot pedig az elv határozza meg, s amennyiben ez így van, úgy a körülményektől függetlenül tudott, hogy mit kell tenni – nincs dilemma. A kétség oka a körülmények

12

antitradicionális mivolta: mindazok a Tér-beli aspektusok, melyek a mai korban eluralkodtak, s melyek – legalábbis látszólag – lehetetlenné teszik a Tudás fényében értelmezett helyes döntést. Most tehát megvizsgálunk ezen aspektusok közül néhányat, mint a „civilizációs válság” tulajdonképpeni jeleit. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk azt, bármennyire nyilvánvalónak is tűnik, hogy az abortusz általános lehetőségként való felbukkanása még a mai világban sem univerzális, hanem – kis sarkításokkal – a „nyugati” szemléletmód sajátsága, és amikor valamely „keleti” országban jelenik meg jelenségként, akkor is ennek, vagy egy ehhez tendenciáiban szinte teljesen hasonló civilizációs iránynak a származéka5. (Vezértendenciaként az empirizmus-materializmus-(szocializmus)-kapitalizmus-pszichizmus vonal említendő meg.) Az abortusz célja társadalmi-életvezetési alapról tekintve magától értetődően nem más, mint egy olyan terhesség abortálása, amely az anya és/vagy környezete számára érzelmileg és/vagy anyagilag „nem kívánt” hatásokkal járna. (A „társadalmi presztízs” okán végrehajtott eseteket az érzelmi és anyagi aspektusok sajátos keverékeként kezelhetjük, amennyiben a „presztízs” eleve valami olyasmi, ami fundamentálisan az öncélú egoizmusra épül – és élesen különválasztandó a tekintélytől.) Alapesetben tehát az is nyilvánvalónak tűnik, hogy zömében az eleve nem „betervezett” magzatok kerülnek elhajtásra – a helyes kérdés tehát továbbra is az, hogy miként alakult ki az adott helyzet, és nem az, hogy az adott helyzetben mi a „helyes.” Ez lényegében vizsgálódásunk központi tengelye, kérdés mivoltában is konklúzió. Ami a nem kívánt terhesség „adott helyzetét” illeti, mindössze két fő vonal vezethet hozzá: egy önmagából eredeztethető és egy körülmények által meghatározott. Az első az, amit leegyszerűsítve felelőtlenségnek nevezhetünk, hozzátéve, hogy ez sem szeparálható el a körülményektől (mint például az anya családja, szocializációja, a felé irányuló társadalmi elvárások, stb.) – pontosabban az anya minél kevésbé van tudatában annak, mi a saját valódi szándéka6, és mi csupán pszichikai természetű gondolati-emocionális lenyomat, annál nagyobb az esélye, hogy kialakul az adott helyzet. Ez esetben egyértelmű válságjelként tűnik fel a már említett materialistakapitalista-pszichista ideológiai vonulat, en bloc. A „legszélsőségesebben” tradicionalista álláspontról tekintve már maga az az attitűd, hogy egy férfi és egy nő a tényleges szellemilelki érdeklődés és közösség-élmény hiánya ellenére „együtt van”, minősíthetetlen, márpedig könnyen beláthatóan főként az ilyen „kapcsolatok” vezetnek a nyugati abortusz-jelenséghez. A „karrier miatt” elkövetett magzatgyilkosság nagyjából ugyanezen a szinten van, azzal a – hozzátesszük: fontos – megjegyzéssel, hogy ezek a nők nem éreznék fontosabbnak az úgynevezett karriert és az „önmegvalósítást”, mint a gyerek felvállalását, ha a fundamentális társadalmi paraméterek akár csak a legcsekélyebb mértékben is tükröznék még a férfiúi és női aspektusok eredeti jelentését. (Ami távolról sem jelentené a „nők elnyomását”; ez a téma azonban alighanem hosszabb lenne, mint bármely másik, ezért – sajnos – hanyagolnunk kell. Ajánlhatjuk JULIUS EVOLA „A szexus metafizikája” című könyvét, mely kimerítően foglalkozik a nemiség metafizikai aspektusaival, de terveink szerint még mi is visszatérünk rá.) A körülmények által szigorúan externálisan kialakult helyzet nagyjából a nemi erőszak különböző eseteit jelenti; ezek egy jó hányada szintén kapcsolatban áll az anya oldaláról származó (és nem feltétlenül kizárólag az anya személyéhez köthető) felelőtlenséggel, de egy számottevő hányada valóban szinte teljesen független attól. Érdekes módon ebben az esetben – a dogmatikus alapon ellenzőktől eltekintve – az emberek nagyobb hányada érzi „indokoltnak” az abortuszt, még akkor is, ha felmerülnek benne mondjuk etikai típusú ellenérzések; eleve, a nemi erőszaktevők megítélése rendkívül szigorú a legtöbb esetben. Mindez azt jelzi, hogy egy mély, pozitív értelmű morális szinten az emberek még érzékelik, hogy a körülmények nem egylényegűek az ember szándékával (egyfajta kifordított módon ez az érzés az alapja a „valósítsd meg önmagad” elvnek is), ez azonban még mindig megreked az ítélkezés szintjén, és a társadalom nem fordít energiát arra, hogy segítse azokat, akik épp a társadalom által kitermelt jelenségeknek – pl. nemi bűnözés – esnek áldozatul; ez esetben az abortusz „anyagi” aspektusa kikerülne a képből, és a „presztízs”

helyes értelmezésével az érzelmi aspektusok is arra a szintre kerülnének, ahol még a helyes szándékkal korrelációban kezelhetőek. Az „anyagi aspektust” azonban korunk úgy oldja meg, hogy egy úgynevezett „indokolt esetben” egyenesen ingyenessé teszi az abortuszt7; ez a tendencia pedig egy az egyben annak feleltethető meg, amit az anya szocializációjaként említettünk fentebb. Ha tehát van olyan, hogy felelőtlenség – márpedig van, bár végső szinten (a Tudás ellenpontjaként) tudatlanságnak, nemtudásnak nevezhetnők –, az mindenképpen kollektív, és épp a felelősség (tehát mint felelős viselkedés) az, ami szubjektív, személyes, individuális, mint a Tudás egyéni újra-realizációja. (Vesd össze azzal, amit a „tömeges megvilágosodás” jelenségének hiányáról mondtunk az előző cikkben.) Ezzel kapcsolatban érdemes még megjegyeznünk azt, hogy azok, akik egy kialakult nehéz helyzet ellenére nem követik el az abortuszt, tulajdonképpen nem kapnak pozitív visszajelzést (és sokszor segítséget sem) a társadalom részéről, míg azok, akik elkövetik, egyáltalán nem szabályszerűen kapnak negatívat. Ez, függetlenül egy konkrét esettől, sőt, az abortusztól is, a civilizációs válság tulajdonképpeni par excellence megnyilvánulása; már majdnem teljesen elveszett az az alap, amire építve a helyes és a helytelen, az értékes és az értékek ellenében mozgó kategorikusan megkülönböztethető lenne – a mai korban egyre inkább minden „relatív” (persze a relativitás kivételével). Végezetül újra hangsúlyoznánk, hogy tulajdonképpeni konklúziónk a fentebb megfogalmazott kérdés; ennél messzebb felelősen nem mehetünk. Nem, mert a mai kor a hanyatlás végső szakaszának az „idő-szaka”, s a principiális szétesés már azon a szinten tart, ahol a kaotikus faktor ellehetetleníti az externális vizsgálatok minden alapját. Elképzelhető ugyanis8, hogy egy konkrét, persze igen sajátságos esetben az abortusz valóban előnyökkel jár, mégpedig metafizikai előnyökkel, s a magzat számára is; ez azonban olyannyira periférikus jelenség, hogy kizárólag a teljesség jegyében említettük meg, elkerülendő a pusztán erkölcsi attitűdű, csak helyesnek tűnő következtetések levonását.9 A „káosz” és a „káosz korának” vizsgálata olyan téma, melyet semmiképpen nem szabad elkerülnünk a jövőben; következő cikkünkben alighanem ezzel folytatjuk. JEGYZETEK 0

Mégpedig a művi abortusszal, vagyis a szó szerint értett abortálással, megszakítással. A spontán abortusz a mi szóhasználatunkban inkább „megszakadás”, terminatus lenne. (Hozzátéve, hogy előfordulnak olyan esetek, amikor de iure nem történik semmi „művi”, de a terhesség megszakadása de facto mégis szándékosan kerül előidézésre.) 1

„Elhárítás” csakis abban az értelemben, ahogy egy antitézis – az ellenérv – lehetőségét a tézis előtti (fölötti) szintre való visszavezetéssel negligáljuk; köznapi értelemben tehát megmutatjuk azt a fundamentális nyugvópontot, melyre maga az antitézis is épülne – konkrét esetünkben pl. a genetika –, de épp emiatt érvényét veszti; illetve összefügg ezzel a „sárkány ellen sárkányfű” tétel, melynek valódi értelme nem az, hogy „szemet szemért, fogat fogért” alapon „védekezzünk”, „hárítsunk”, hanem éppen az, hogy minden látszólagos támadást voltaképpeni nem-támadás mivolta, valódi természete belátásával kvázi „önmagában” semmisítsünk meg. 2

Függetlenül az álláspont tartalmától, minket ez esetben csak az az aspektus érdekel (illetve érint), mely egy abszolút következetes, „kivételeket” nem tűrő – és e tekintetben teljesen tradicionális – attitűdöt jelez. 3

Az „ítélet” szó a köznapi értelemben mindenképp morális felhangot hordoz, még akkor is, amikor jogi értelemben kerül használatra, hiszen általában a „bűnöst ítélik el”. A mi szóhasználatunkban azonban az ítélet az – egyébként jogilag is vett – állítás-tételezés értelemben használt, vagyis egy adott alaphoz viszonyított minősítésként. Ez semmivel nem hordoz több morális tartalmat, mint például a „2 + 2 = 4” állítás (mely esetében a „+”, illetve a konstansok értelmezése az „adott alap”.)

13

4

7

„Szabály” annak rend, törvény, vagy a mai szóhasználatban talán a legkevésbé félreértelmezett törvényszerűség értelemben – tehát szabályszerű az, ami a körülményektől függetlenül, minden eshetőségre kiterjedve, a körülményeket maga alakítva szükségszerűen érvényesül. Tradicionális alapon csakis ez a fajta centrális rend az, amely képes univerzalizálni bármely jelenséget, vagy legitimálni egy uralkodót. (Normális esetben ugyanis az uralkodó maga sem volt „felmentve” a „bűnök” alól, sőt – bár értelemszerűen egy más minőségi alapon –: épp azért volt ő az uralkodó, hogy a legnagyobb felelősséget vállalja, s valóban univerzális példával járjon elő.) Amikor tehát szabályokról beszélünk, az elképzelhető legnagyobb ad absurdum a „kivétel erősíti a szabályt” kijelentés, ez ugyanis nemhogy az eltévelyedésre buzdít, de a teljes fogalmi zűrzavart testesíti meg: ha ugyanis van kivétel, a szabály nem szabály; ha a szabály nem szabály, nem lehet kivétel; e mondat tehát szó szerint nem jelent semmit – a semmit jelenti? A gyilkossággal kapcsolatban már csak ezért is belátható, hogy nem lehetséges morális alapon megítélni – morális alapon ugyanis nem állítható fel az akár erkölcsileg korrekt szabály.

Itt nem a magyarországi, ill. egy konkrét helyzetre gondolunk, hanem általánosságban véve arra a tendenciára, amely az abortusz anyagi aspektusait is igyekszik a lehető legkevésbé zavaróvá tenni – mindezt valamiféle „társadalmi érzékenység” álcájában. 8 Az „elképzelhetőség”, mint nyers filozófiai-logikai eshetőség; a Minden jegyében bármi előfordulhat. Valamint utalnánk a „Sötét korral”, azaz a teljes alászállás végső fázisával kapcsolatos jelenségekre, így például arra, hogy – bár egy legfelső szinten a rend kikezdhetetlen – minél közelebb járunk a teoretikus végső összeomláshoz, annál „valószínűbb”, hogy az externális feltételek és körülmények egyszerűen nem úgy „alakulnak”, ahogy alakulniuk kellene – ez a sokat emlegetett kaotikus jelleg szükségszerű velejárója. (A káosz ugyanis végső szinten nem az, hogy egyébként rendszerű dolgok egyre valószínűtlenebbek, illetve elvileg kizárt dolgok mégis egyre valószínűbbek, hanem az, hogy valószínűség és valószínűtlenség fogalma en bloc értelmét veszti: tételesen lehetetlen az ok-okozati kapcsolat.) Extrém esetben tehát egyáltalán nem kizárható, hogy a magzat halála akár rá nézve is pozitívabb metafizikai következményekkel jár, mintha az adott körülmények közé született volna meg. (Főként a kritikus életminőségi válsággal járó születési rendellenességekre gondolunk, ezek közül is elsősorban azokra, melyek a mentális képességek csökkenését eredményezik; valaki ugyanis – legalábbis a rend jegyében – nyilvánvalóan nem azért „születik embernek”, hogy emberi létét egy emberalatti tudatállapotban töltse. [Bár az sem kizárható, hogy eleve nem rendelkezik az emberi tudatszint minőségével, s a „betegség” valójában nem degeneráció, hanem fizikai aspektusú evolúció – s épp eme „eldönthetetlenség” az egyik oka annak, hogy a szent háború esetének kivételével a gyilkosság a Tradícióban is kvázi-dogmatikusan elutasított akció.]) Természetesen az anya (illetve az abortuszban segédkező egyéb személyek) ebben a speciális esetben is csupán akkor járnának el helyesen, ha valóban belátnák és realizálnák ezt.

5 Kivétel nélkül akkor válik jelenséggé, amikor a „civilizációs fejlődés” túllép a spiritualitás utolsó bástyáján, és a gyermeknemzés pusztán funkcionálissá – mondjuk társadalmi elvárássá, érdekké –, jobb esetben pszichikussá válik. A nyugat által diktált gazdasági struktúra a 19-20. századra olyannyira általánossá vált, mint a „civilizáció/megélhetés” alapja, hogy a tradicionálisabb országok még akarva sem igen kerülhették ki a beleolvadást. „Szerencsére” ez nem szabályszerű – mint ahogy a metafizikai emelkedésé, a nemzeti tradíció őrzésének lehetősége is örökké fennáll. 6

Itt csak emlékeztetnénk arra, amit a Szabad Akarat és a szándék kapcsán az előző cikkben mondtunk; „valódi szándék” alatt tehát azt az akaratot értjük, mely már de facto függetlenítette magát a körülményektől, s a Tudás fényében formálódik meg – ez nem kell, hogy egy „transzcendens” irányultság legyen, de mindenképpen koherens kell legyen a felsőbb princípiumok Tér-beli megnyilvánulási lehetőségeivel: becsület, felelősségtudat, illetve annak a megtétele, ami doktrinálisan szükséges és elvárt.

9

Mert, mint ahogy már említettük, az általános, mondhatni normális esetben univerzális erkölcsi meglátás és a tradicionális alapokon nyugvó belátás valóban konvergálnak egymáshoz, és alapvetően „elítélik” az abortuszt; ez azonban csak konvergálás, még ha nyilvánvalóan több is, mint esetleges.

Sejj az ördög Sejj, az ördög kincsei, Adna, de ne higgy neki, Sokat ad de többet kér, Van, mit ne adj semmiért.

Sejj, az ördög gyermeki, Marék aprót dobj nekik, Azon lesznek, majd hagynak, Egymás nyakába marnak.

Sejj, az ördög önmaga, Lelked másik oldala, Vízzel oltod úgy izzik, Koplaltatod, úgy hízik.

Sejj, az ördög lányai, Fáj, de nemet mondj nekik, Ha megszerzik lelkedet, Nem találod kedvesed.

Nagy Viktor Sejj, az ördög fiai, Öklöd ne mutasd nekik, A tömegben elveszel, Közülük csak egy leszel.

Nyers vagyok, egy véres húscafat Kutyák elé vetett kósza pillanat, Kételkedő, hitetlen Tamás, Emberöltőre lassított villanás.

Sejj, az ördög anyósa, Lelked fojtó pióca, Tedd rossz sebre, had’ szívja, Ha kitisztult, dobd vissza.

Mezítlábas vad, aki szerelmes a szépbe, Örök gyerek, ki még él a mesékbe, Léhűtő, csavargó akár csak Aladdin, Koppot pad alattam s felettem baldachin.

Sejj, az ördög apósa, Magas rangú katona, Ne gyűlöld, és ne hódold, Úgy kezeld, ki ott sem volt.

Nagy Viktor

14

Mesterséges tudatmódosítások – Miért hasznosabb meditálni, mint drogozni? – Rovatunk második fejezetében összevetjük azokat a folyamatokat, melyeket kábítószerek útján, illetve amiket meditációs elmélyedéseken keresztül tapasztalhatunk meg. Minden erőnkkel igyekszünk a meditációt magasztalni, a drogokat pedig negatív jelzőkkel illetni. Nyilvánvalóan erre minden okunk megvan, hiszen míg az előbbi fejleszti és ténylegesen tágítja a szellemi horizontunkat – még akkor is, ha ez egyesek számára érthetetlen –, addig az utóbbi megtréfál minket. Egy idő után pedig – egész pontosan miután a felhalmozott érdemeinket (pozitív benyomásainkat) „elkártyáztuk” – biztos, hogy beszűkíti a tudatfolyamatunkat. Kétség kívül nagyon izgalmas és érdekes állapotokat lehet megtapasztalni a pszichedelikus anyagokkal; nem is lenne ezekkel semmi baj, ha elvezetnének minket a teljes megvilágosodáshoz. De nemcsak hogy nem vezetnek el a végső valósághoz, hanem egyenesen elvágják lehetőségeinket annak megtapasztalásától. A jó karmánkat mindenképpen koptatjuk, ha pedig túlzásokba esünk, a végén még jó eséllyel pályázhatunk valamelyik állatfaj „maszkját” elnyerni. Érdemes itt megemlíteni LÁSZLÓ ANDRÁS egyik mondatát – melyet Solum Ipsum című könyvében olvashatunk –, ami szerint „az állatfajok emberi tudatformák projekciói és materializációi.” Félreértés ne essék! Nagyon kedvesek a kutyák és a macskák is, a tehenek és a juhok pedig rendkívül hasznosak (ez alól még a disznók sem kivételek), azonban a bőrükben „karneválozni” egy életen keresztül azért megfontolandó. Akik megismerkedtek közelebbről is kábítószerekkel, többnyire úgy gondolják, a drogok jó „pajtások”. Ellenben akik már szert tettek minőségi felismerésekre, többet nem „pajtásoknak” vélik ezen tudatmódosításokat, hanem hatalmas szélhámosságnak. Míg az egyik oldalon többnyire az álokoskodás trónol, addig a másikon már találhatunk több-kevesebb bizonyosságtudat növekedést.

Szellemi horizontunk kiterjedése és intuíciónk növekedése – melyek érdemek felhalmozásával bontakoznak ki – tehetik gazdagabbá az életünket. Hiszen ahol a megértés a lábát megveti, világunkat meg fogja könnyíteni. Akik napi szinten gyakorolnak, és az életüket is összhangba hozzák a nyolcrétű ösvénnyel vagy a hat páramitával, hamar megérezhetik a javulásokat, mind magukban, mind pedig környezetük terén. A „varázsszerek” ezzel szemben a zavaró érzelmeket még jobban felerősítik, így pedig teret adnak olyan viselkedések megnyilvánulásának, melyek a három gyökeret életerővel táplálják. Ettől a koncentrációnk gyengülhet, a spirituális büszkeségünk erősödhet, az energetikai rendszerünk összeeshet, melyek hatására a tudatállapotunk még tovább torzul. Elnézést kérek a következő kijelentésért, de így is elég deformáltak vagyunk mentálisan, nemhogy még az ilyen szubkultúrák gyakorlásával! Gondoljunk bele abba, vajon mit tesznek majd a kedves Kormányfők, ha a szorgos kis sejtek megdöntik a Jó oldalt, és megszavazzák a megalakulni készülő Rosszat?! Még a végén a Különféle Szervi Elváltozások az Idegrendszeri Problémákkal koalíciót alakítva, beleszólást követelhetnek a Pszichofizikai rendszer működésébe. Figyelem, ha ez a koalíció túlságosan megerősödik, még a végén a sejteket olyan irányba manipulálhatják, hogy azok forradalmat szíthatnak és átadhatják a vezetést az új törvényeket elrendelő R.Á.K. (Radikális Átok Közigazgatás) egyesületének! A Rossz oldal hatalmat szerezve a szenvedés szenvedésének adóját szabhatja ki szerencsétlenekre, mindezt úgy, hogy közben teljes meggyőzőerővel minden szépet és jót ígér a szorgalmas alattvalóknak! Hiába, a „Kábszerlitika” sem különbözik a Politikától! Fontosnak tartom megemlíteni, hogy mikor a meditációkról írók, többnyire a vadzsrajána módszerekre gondolok, hiszen tapasztalataimat ezekből merítettem eddig – ezen folyamatok megerősítenek minket. A tudatunkat természetes módon tágítjuk, mely lehetővé teszi, hogy felszámoljuk hiányosságainkat, a tisztánlátásunkat pedig fejlesszük. Az endorfin termelés is szaporodásnak indulhat agyunk labirintusában. Bizonyos kutatások kimutatták, hogy azoknál az embereknél, akik napi szinten meditálnak, növekszik azon értékek száma, melyek a jó közérzetet biztosítják, a profi gyakorlók esetében pedig meghaladja az egyébként maximális értéket – olvashatjuk a BuddhizmusMa magazin 12. számában. A természetes tudatmódosítás (meditáció) tehát rengeteg jó benyomással tölti meg szellemünket, melyek által minőségibb életet élhetünk. Kipréselnek minden buta elképzelést, mely nincs összhangban a

15

valósággal. Olyan képességeket bontakoztathatunk ki, melyek ténylegesen megkönnyítik az életünket. Ezen folyamatok lehetővé teszik, hogy felépítsük az emberi magatartásforma legmagasabb szintjeit. Egy idő után sokkal fontosabbnak fogjuk tartani környezetünket, mint magunkat. Szép lassan eltűnnek azon benyomások, melyek tévhitek között ringatnak minket. Olyan szeretetre és erőre tehetünk szert, mely által folyamatosan örömteliek leszünk. A spirituális értékek megvalósítása nemcsak állandó aktivitással és inspirációval gazdagít, hanem erős önuralmat is meríthetünk belőle. Az a boldogság, ami a szellemi tisztaság természetes velejárója, a reggeli koránkeléskor is ugyanolyan erősen lüktet, mint este, vagy napközben bármikor. Ezt az állapotot nem ismerhetjük meg, ha nem dolgozunk szorgalmasan a tudatunkkal, vagy ha túlságosan elmerülünk az anyag sötét árnyékvilágában, illetve ha naivan úgy gondoljuk, drogozni okos dolog. A kábítószerek csak zavart keltenek, a másnaposság pedig aludttejhez hasonlatos. A belső erőtlenség savanykás hangulatot teremtve kísér minket dolgunkra, mely tendencia még több romlott benyomást, zavaros képet fest a tudatalattinkba. Sőt, még skizofréniafertőzést is kaphatunk! Így is elég hasadt a tudatunk! Nagy munka egy énnel is megbirkózni, kellemetlen belegondolni, mi volna, ha még egy előbújna! Az már szemtelen túlerő volna az univerzum közepén. Azonban ha hozzászoktatjuk magunkat a rendszeres meditációkhoz – és itt most csak ajánlani tudom a vadzsrajána módszereket –, valamint megtanulunk együtt élni a legmagasabb szintű látásmóddal, miszerint mindnyájunk tudata ragyogó tiszta fény – mely többek között a vadzsrajána szemléletnek is sajátja –, akkor meg lesz az esélyünk arra, hogy a lehető leghatékonyabban fejlődjünk. Hiszen ha jól bánunk testünkkel és tudatunkkal (vagyis ha nem mérgezzük, hanem tisztítjuk magunkat), akkor az energetikai rendszerünk is optimálisabban fog működni, csakráink is szorgalmasabban dolgoznak majd. Ez pedig rengeteg hasznot nyújt: megóv a betegségektől, a zavaros gondolatoktól, a haszontalan érzelmektől. A buddhizmus célja nem más, minthogy teljes mértékben függetlenek és szabadok legyünk, illetve, hogy minél több színt, aktivitást, együttérzést és bölcsességet leheljünk a világba. Szorgalmas gyakorlás esetén az elért tudatszinteket megtarthatjuk, és ha nem táplálunk senki iránt haragot, akkor el sem

veszíthetjük azokat. LOPÖN CSECSU RINPOCSE azt írja Köztesállapotok című könyvében, hogy ha olyan jól gyakorlunk, hogy még megvalósításokra is szert teszünk életünkben, akkor lehetőségünk nyílhat arra, hogy tudatosak maradjunk a halálunk folyamatában. Amikor az elemek egymásba olvadnak, azt nem fájdalomként és katasztrófaként élhetjük majd meg, hanem boldogan és magabiztosan. Ha ekkor képesek vagyunk tudatunknál maradni, akkor az sem kizárt, hogy felismerjük a legmagasabb szintű gyönyör állapotát: a meztelen valóságot! Mindenesetre ha igyekszünk betörni a „vadlovat”, akkor minden képzeletet felülmúló tudati tapasztalatokra tehetünk szert – szokták mondani a lámák. Azonban, ha nincs elég kitartásunk és megértésünk önmagunkkal kapcsolatban, akkor mindvégig a földhöz fognak csapni a vad érzelmek és az extrém elképzelések, így pedig gyermeki módon mindenkire ujjal mutogathatunk, nyalogathatjuk sebeinket és sajnáltathatjuk magunkat: vagyis mindig identitászavarosak maradunk. Hiába, míg nem tanulunk hibáinkból, folyton megbukunk majd, s ha nem növeljük kellőképpen szellemi képességeinket, nem léphetünk a következő szintre! Ha már felismertük, hogy itt egy tudatjátékról van szó, akkor érdemes a szabályok szerint játszani, így „gyorsan” célba érhetünk – ha nem így teszünk, örök vesztesek maradunk, és sosem fogunk megszabadulni önmágiánktól!

Eltévedt lelkek A szenvedély erdejében az eltévedt lelkek, ügetnek a messzeségbe, mint boldog szerelmesek. A madárcsicsergés ölelkezik a vadon lelkével, s a bájkellem szeretkezik a nyugalom szellemével. E szerelem dobbantja szívük lágy neszét, s a kényszer koptatja mindnyájuk tekintetét. A naiv érzelmek az örvény fogságában, sodródnak délcegen a mámor varázsával. Az erdő sűrűjében felcsillan szemük, s a fogság gyűrűjében megremeg szellemük. „Hahó, hahó eltévedtünk! Merre menjünk? Menedéket hol kérhetünk?” S szikrázó színében a mennyei hang, bölcsessége fényével intelmet ad:

„A szélsőségek láncait vesd le magadról, s gondoskodj vágyaid méltó tanításáról! Akkor kitárja karjait az igazság ösvénye, s elhagyja napjaid a rémület önkénye.”

A szenvedély fogságában Fenséges káprázat, bolondos szenvedély, Hatalmát zengi a képzelet felett, Halálos szerelemmel kísért e kéj, S rémálmot hord, mint a lidérces éj. Szivárványban fürdő ördögi szellemek, Maskarát öltve égetik a lelket, Gondolat, Eszme, Érzelmek, Varázsukat vesztve menekülnek: a pokoli fellegek duzzadt nyomorán, izzadt tócsák keserű hullámhosszán, riadtan, árván, gondokba fulladva Sóhajok Kánaánján messze, elhagyatva. Ördögi káprázat, rideg szenvedély, Hatalmát zengi a képzelet felett, S vezeti lelkedet a bolondos szeszély, A mennyország álarcában a pokol felé.

Péter Ágnes

P.Á.

by Beni Mező Béla: Eltévedt lelkek

16

Muszáj megemlítenem azt is, hogy az üveges sör nem csak környezetbarát, hanem olyan mellékízzel sem rendelkezik, mint a fémdobozos rokona, ami felbontás után bizonyos kémiai reakcióknak köszönhetően egy idő elteltével jelentkezik. Aztán van még szelektív szemétgyűjtés, papírtáska vagy nejlonzacskó, szőrmebunda, gyárak, cigarettacsikkek az utcán, és az a sok kacat, amit életünk során felhalmozunk.

A környezetvédelemről Minden ember harmóniára vágyik; harmóniát teremteni magunkban annyi, mint harmóniában lenni a természettel. A természet tanít minket, szól hozzánk, irányt és utat mutat; csak rajtunk múlik, hogy megértjük-e, amit tolmácsolni próbál számunkra. Az indiánok jól értették és értelmezték a természetet, nem volt idegen számukra. Az állatok szellemeinek segítségül hívása azt jelentette, hogy azonosultak a tulajdonságaival, erősítették magukban azt, hogy mely erőre, energiára van szükségük egy adott élethelyzetben. Talán irigykedve gondolunk azokra, akik ismerték, ismerik a természetet, de abba belegondoltunk-e, hogy mi mit teszünk a környezetünkért? Természetes folyamatként éljük meg, hogy az urbanizáció következtében egyre távolabb kerülünk az állatoktól, erdőktől, mezőktől. Pedig mennyire felemelő érzés egy erdőben sétálva tiszta levegőt lélegezni, hallgatni a patak csobogását, amint hátteréül szolgál a madárénekeknek! Minden, amit teszünk, kihat a Földre, és minden, ami azzal történik, visszahat ránk. Tehát nem az a kérdés, hogy mit ad nekünk a Föld, hanem, hogy mi mit adunk a Földünknek. Mindig nagyon tetszett számomra az a kijelentés, hogy nem a nagyszüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön a Földet. Mit tehetünk? Szeretetet és együttérzést tanúsíthatunk. Vigyázzuk és óvjuk unokáink életterét. Tudatosan cselekszünk, az eddig elért károkat nem gyarapítjuk tovább, hanem igyekezzünk megfordítani ezeket az eseményeket. Ha „muszáj” autóval közlekednünk, legalább próbáljunk meg még több növényt ültetni, amik nagy szerepet játszanak abban, hogy tiszta oxigénhez jussunk. Jelen esetben tudatos cselekedeteken az olyan „apró” dolgokat értem, melyeket a hétköznapi életben tudunk alkalmazni azért, hogy óvjuk a természetet. Milyen tisztító, ápolási és kozmetikai szereket használunk? Végeztek-e állatkísérletet a kifejlesztése során, vagy károsítják-e az ózonlyukat? Például létezik olyan dezodor, amely pumpás ugyan, de nem gázzal működik. Vagy, hogy van olyan izzadásgátló, ami nem eltömíti a pólusokat, hanem hagyja, hogy testünk méregtelenítsen anélkül, hogy kellemetlen illatfelhő kísérje utunkat, és mindezek mellett még a természetre sincs káros hatással. Aztán létezik még elem nélküli elemlámpa, nyelvészeknek jó téma lehet, hisz így nem ez a legtalálóbb elnevezése. Ja, és árulnak ásványvizet visszaváltható palackban! Tudom, hogy „macerásabb”, de igazából meg még sem. Ha a Földünk kedves és együttérző velünk szemben és figyel rá, hogy megfelelő vitaminokhoz és ásványi anyagokhoz jussunk, talán megérdemelné, hogy ne műanyaggal tápláljuk cserébe!

„Madárszimbolika” Varjú A teremtés titkos mágiájára figyelmeztet. A legeszesebb madár, és ezt tudja is magáról. Túl tud járni a többi állat eszén, de időnként még az emberén is, és nagyon jól elboldogul az életben. Jól alkalmazkodik a környezetéhez, mindenevő, és még az embertől is képes táplálékot lopni. Éber őrök - mindig van egy őrszem, aki jelez a többi állatnak, ha veszély közeleg. Az embert arra figyelmeztetik, hogy kellően figyeljen a varázserőre és a teremtésre. A varjú olyan madár, amelyet nem lehet nem észrevenni: jelenléte nyugtalanítja és megzavarja az embert. Legszembetűnőbb tulajdonsága kirívó feketesége. A fekete a teremtés színe: az anyaméhé, amelyből új élet születik. Emellett az éjszaka színe is, ezért a kettő együtt azt jelenti, hogy a fekete éjszaka egy új napnak ad életet. A varjú nappali madár lévén arra emlékezteti az embert, hogy a varázslat és a teremtés nappal is aktív. Az alkímiában az ún. nigredót, az anyag kezdeti, formátlan, ám lehetőséggel teli állapotát jelképezte. A magyar mitológiában is a titkos dolgok tudását és bölcsességet jelenti. Szarka Az intelligencia, a gyakorlat és az okkult tudás megfelelő használata. A varjú rokona. Szemtelen, kíváncsi és mindent ellop. Ez azt a tulajdonságot jelzi, hogy mindent fel tud használni, amit talál, ezért a szarka totemként abban segíthet az embernek, hogy képes legyen hasznosítani mindenféle okkult vagy egyéb tapasztalaton túli tudását, amit összeszedett - bármilyen töredékes legyen is az, a szarka intelligensen, jól alkalmazkodik környezetéhez, dögevő, bármilyen talált élelemmel beéri. Ezzel arra tanítja az embert, hogy mindig azt használja fel, ami a keze ügyében van. A szarka fészke erős és tartós, sárból és vesszőből készíti, és többnyire villás faághoz vagy tövises bokorhoz erősíti. A tüskés bokor gyakran a szellemlények és tündérek birodalmába vezető átjárót védi, és a villás ág ugyancsak a különböző világok közötti metszéspontot szimbolizálja. Ezeknek köszönhetően a szarka könnyen és gyorsan nyitottá teheti az embert az új dimenziók létének elfogadására és megismerésére. Mivel fészkük rendetlen és sajátos arra tanítja az embert, hogy ne várjon gyorsan és könnyen megszerezhető tudást illetve, hogy másoktól szokatlan és eltérő módon fog kapcsolatba kerülni a spirituális birodalommal és tapasztalaton túli világgal. Skót jövendőmondó mondóka ha az ember szarkát lát: „Egy a bánat, kettő a nevetés, Három a lagzi és négy a születés. Ötös a keresztelő és hat a nyomor, Hét a menny és nyolc a pokol, Kilenc pedig maga a gonosz. Valaha úgy tartották, hogy a boszorkányok és varázslók kísérő szelleme.” (Forrás: Ted Andrew: Az állatok szimbolikája)

A. by Beni

17

Filmkritika – Hannibal ébredése Az író, Thomas Harris Hannibál életét egészen a gyermekkoráig vezeti vissza, melyből világossá válik, mi tette a fiút könyörtelen sorozatgyilkossá. A történet elénk vetíti a II. világháború borzalmait, és ezen események pszichológiai deformitásának következményeit. Hannibal Lecter és családja a túlélésért küzdenek, ám karmájuk aligha tartalmaz elegendő szerencsét számukra. A végzet végül is egyedül a kisfiút nem ragadja magával. A film első felében, hófödte kis vidéken, egy családi ház felett repülőgépek bukkannak elő a felhők közül, és rálőnek a náci németekre, akik tankjuk és gépfegyvereik puffogtatásával válaszolnak a támadásra. A harcban a gyermekek szülei életüket vesztik. Hannibal a kishúgát még az élete árán is kész védelmezni, ám az erkölcsileg elfajzott német katonák megeszik a kislányt. Hannibal időközben felnő, és egy szovjet árvaházban él, ahonnan Párizsba szökve nagybátyját keresi, de kiderül, hogy őt is elnyelte a háború. Özvegye, egy gyönyörű japán hölgy azonban befogadja az otthonába. Főhősünk az éjszakák során újra és újra átéli gyermekkori élményeit. Amikor az egyik rémálmában meglátja, hogyan ették meg a húgát a németek, felesküszik, hogy kegyetlen módon bosszút áll a háborús bűnösökön. Ekkor még nincs tudomása arról, hogy a testvére húsából neki is ennie kellett. A film ezen momentuma csak a dráma végén derül ki. Időközben nagybátyja özvegye japán harcművészetre tanítja, melyet az első gyilkosság során nagyon ügyesen alkalmaz. Mivel tehetsége páratlannak bizonyul, felvételt nyer az orvosi egyetemre, majd szívszorító kötelességének teret engedve, ölni kezd. A film az emberi pszichére összpontosít. Legalább annyira a néző passzív lelki folyamataira, mint amennyire a szereplők aktív pszichés áramlására egészen a dráma végéig. Kiéleződik, miket képes kihozni az emberből a kegyetlenség, és miként él tovább benne mindaz, ami felhalmozódásként a személyisége részévé válik. A film Hannibalt inkább mint elszenvedő alanyt jeleníti meg, mintsem kegyetlen gyilkost, holott pont az utóbbi az, ami szerepet oszt neki. Mint minden, az is a szubjektív tudatállapot függvénye, mit látunk a filmben, illetve hogy a gyilkosságoknak milyen ítéletet tulajdonítunk magunkban. A film egyes részei felébreszthetik a nézőben a Hannibal iránti együttérzést, még akkor is, ha a fiú szemeinek csillogását gyilkos pillanatok kísérik. Hannibal egyszerre testesíti meg a bajnoki hőst és az elmezavarodott áldozatot, aki mélységeit tekintve ténylegesen áldozata a történések kegyetlen fordulatainak. Talán épp ezen ellentétek teszik a filmet különlegessé.

Péter Ágnes összetörtségemből. Feladtam magam. A legcsalódottabb pillantásokat nem is az ellenféltől kapom most, hanem saját barátaimtól. Szemükkel üzennek, hogy ne adjam fel. De senki sem érti. Egyedül csatárom érti. Ő látta remegni a kezem. Most minden terhet a nyakába akasztottam. Megnézem a kezét. Az övé is remeg. Fáradt, fénytelen szeméből a kétségbeesés sugárzik. Odahívom magamhoz, és kezeimet a vállára teszem. "Tudom, elfogyott minden erőnk, minden tudásunk." Már csak egy perc, és az asztalhoz kell állni. Néhány biztató szó még elhangzik, ismeretlen ajkakból, de már ez sem mond semmit. A szemek többet mondanak. Szavak nélkül kapaszkodunk egymásba, a behunyt szemekbe, a feladásba, a kifújt levegőbe, a kajánul vigyorgó ellenfélbe, a karokba, a néma csendbe. Ők kezdenek. És a kezdés nagyon nagy előny. Elég egy gyors gól, és vége. Márpedig ők gyorsak. Ez most a középpálya csatája. És É.N. nem tehetek semmit. Akármennyire is szeretném, ezt a terhet nem tudom levenni csatárom válláról. Bár lehet, nem is tudnék már többet elviselni. Csak reménykedek, ha átlövik a középpályát, akkor a jó sarkot fogom le. Minden izmomban megfeszülök, majd ellazulok. Itt már nem tehetek semmit. Egy szempillantás alatt lőtték át a középpályát. Nem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy az utolsó pillanatban feladjam pozíciómat, és keresztbe rántsam a karokat. "Gól!" – kiáltottak fel. A nézőkbe belefagyott a levegő. Egyesekből a csalódott elismerés, másokból a megnyugvás mély sóhaja hagyja el a tátva maradt szemeket. Néhányan fejüket, néhányan saját kezüket fogják. Azt a gyönyörű lövést, amit már a biztos győzelmet ígérte ellenfeleinknek, egy sugallat, egy intuitív érzés, vagy talán a szerencse repítette az illúziók fellegébe. Mindenki elengedte a karokat, csak É.N. nem. Mindenki bent látta. Ezt a pár pillanatot várom ki, hogy végre mindenki újra megfogja a karokat. Az alsó védőmhöz passzolok, feltolom, háromszor megkerülöm az óramutató járásával megegyező irányba, majd a felső védőmmel visszalököm és majdnem legalulról keresztbe ellövöm. A lövés erejével lökődik ki belőlem ez a mozdulat. Mintha É.N. lettem volna a golyó. Mintha végig magammal játszottam volna. Nem volt felesleges mozdulat. A lövés pillanatában tudtam, hogy ezt nem lehet védeni. Tudtam, mert golyóként száguldottam a kapuba. Mindenem benne volt abban a lövésben. Mégsem volt benne semmi. Nem akartam ellőni, nem akartam cselezni sem. Csak kerestem. Az utolsó golyó. Már nem akartam nyerni. De beengedni sem akartam. Játszani akartam, játék nélkül. Lélegezni levegő nélkül. Úszni víz nélkül. Hallani fül nélkül. Csak ott akartam lenni. Csak jelen akartam lenni. A golyó akartam lenni. A gól akartam lenni. Mindegy, hogy mi, vagy ők kapják. A karok akartam lenni. A piros és kék bábúk akartam lenni. A játék akartam lenni. Ez az utolsó öt perc volt életem leghosszabb játéka. Miden pillanat, minden mozdulat, minden gondolatrezdülés lelkemig hatolt, kitépett egy darabot és az asztalra lökte, mintha az utolsó igaz mozdulatok lettek volna. Gól. Mindenkit magával ragadhatott az utolsó labdamenet, mert döbbentséget láttam az arcokon, a mozdulatokon. Ellenfeleink sírtak. É.N. üresen néztem őket és a környezetemet. Nem éreztem, hogy ide tartozom. Szédültem, hányingerem lett, és ki akartam menni. Nem volt bennem szégyen, de nem volt bennem öröm sem.

Az utolsó harc Gól. Már megint. Ezt most már nehezen tudom elhinni. Pedig zártam a szöget. Mindig zárom, ha hátulról jön a lövés. Hogy a fenébe is ment ez be? Nem volt szép lövés. Eddig egyik lövésük sem volt szép. Két jelzőt tudnék adni az ellenfélnek. Gyorsak és szerencsések. Még nagyon fiatalok. De nem játszanak szépen. "Ez az!" – üvöltik örömükben. É.N. meg e rövidke örömszünetben, ami számomra a fájdalom percei, csatáromhoz fordulok és figyelmeztetem, hogy figyeljen oda egy kicsit jobban. Látom feszült pillantásából, ő is ugyanezt üzeni nekem. Körbepillantok. Két táborra szakadtak a szurkolók. A reménykedő pillantások "Gyerünk Fáni" üzenete tölti meg a teret. Nem mondják ki, úgysem hallanám az ellentábor örömkiáltó gratulációitól. Ezért csak maradnak a pillantások. Lőnöm kell egy gólt. Gól. Megfordult a világ. Szinte még bent sem volt a golyó. Összenézek csatárommal, látom a szemén, amit magamban is érzek. Összetörtünk. Nem ő volt a hibás, mint ahogy eddig sem. Még egy gólt sem lőttem ebben a menetben. Viszont, ha ők még egy gólt lőnek, megnyerik a bajnokságot. És ezt ők nagyon jól tudják. Már a kezükben érzik a meccset. Látom, ahogy örülnek, de nem hallok semmit. Néma csend ült a helyiségre. Egy biztos pontot keresek, hogy ne roppanjak össze teljesen. „Három éve vagyunk veretlen bajnokok. Sokak várják el a győzelmünket, és ugyanennyien szeretnék, hogy veszítsünk végre. Most mindkettő hatványozott súllyal nehezedik vállamra. Ráadásul a díj sem elhanyagolható, de most ebben a pillanatban leszarom a díjat. Nem azért akarok nyerni. Már nem a díj a fontos. Hanem a presztízs. És ennek a tudása még erősebben nyomja bélyegét erre a harcra, hiszen mindenki tudja, É.N. is, Ők is, hogy technikailag gyengébbek. Ezért örülnek most annyira.” A biztos pontot csatáromban, partneremben, barátomban találom meg. Összekapaszkodunk, kezeink a másik vállán. Mélyen egymás szemébe nézünk, és szótlanul merítünk a másik erejéből. Most erősnek kell lenni. Lassan behunyjuk a szemünket, és kifújjuk a levegőt. Ismerjük egymás minden mozdulatát. Annak ellenére, hogy teljesen ellentétes játékstílusban játszunk, eddig pont ez hozta meg az győzelmeket. Ő gyors reflexjátékos csatár, sziklaszilárd középpályával. É.N. technikás cselező hátvéd. Az ő góljai adják a győzelmet. Az É.N. góljaim morzsolják szét az ellenfelet. Egy szépen kijátszott gól hátulról sokat kivesz az emberből. Ezért lenne fontos, hogy lőjek végre. Ezért várják, hogy lőjek végre. Még az ellenfél is. Ezért, amikor hozzám kerül a golyó, kétszeres figyelem irányul rám. Érzem a hátamon, a mellemen, a karomon. Érzem a szívemben, mindkét szurkolótábor, az ellenfelek, de még a csatárom feszültségét is. Megbénul a kezem. Elengedem a karokat, jelezvén a szünetet. 60 másodpercem van. Remeg a kezem. Próbálom térdemre hajolva takarni, hogy senki ne vegye észre, de látom, csatárom figyelmét nem kerülte el, és csak reménykedni tudok, hogy az ellenfél nem látta meg. Nem szólalok meg, de apró biccentéséből látom, hogy felfogta üzenetemet. "Figyelj!" Újra megfogom a karokat, és egy gyors passz után a falra pattintom a golyót. Csatárom hatalmas erővel találja el a középpályával, és a kapus mellől visszapattanó golyót a középcsatárával vadássza a kapuba. Gyönyörű gól. Most már biztos, hogy nem tudok gólt lőni. Ez ad erőt az ellenfélnek. Feladtam a góllövést. Lepasszoltam, ezzel üzenetet küldtem az ellenfélnek is, hogy már nem is próbálkozom. Erőt adtam nekik,

Mégis, jobb lett volna, ha vesztünk. É.N.

18

Kritika ÉRZELMI ZSAROLÁS II. – A FÜGGŐSÉG A ZSAROLÁS IKERTESTVÉRE? – Előző fejezetünkben felszínesen tárgyaltuk a rejtett érzelmi zsarolások egyes megnyilvánulásait. Különböző területeken kívántuk érzékeltetni azt a mechanizmust, mely kondicionálja és sakkban tartja az emberi tudatot. Most kifejtjük, pontosan mit is értünk érzelmi zsarolás alatt, valamint azt is, milyen hátrányt jelent ez a szellemi képességeink felszabadításának folyamatában akkor, ha nem tudjuk átalakítani a minket ért negatív hatások benyomásait, illetve ha engedünk ezen kondíciók uralmának. Megállapíthatjuk, hogy ahogy növekszik és erősödik az egoizmus, úgy nyer teret az érzelmi zsarolások megszámlálhatatlan kombinációja is. A kettő úgy függ össze, ahogy a belégzés a kilégzés folyamatával. Az egyik a másikból táplálkozik, egymás nélkül nem léteznek. Az alábbi példák szélsőségesnek tetszhetnek, zsarolás azonban kizárólag ilyenfajta helyzetek magaslatán honolhat. Úgy tűnik, hogy az újkori társadalom ideológiáját minden szinten a „függőségre” építi, mely a pszichikai rendszeren keresztül fejt ki egyfajta tudattorzító műveletet. Ezen hatások idővel szélsőséges érzelmek manifesztációin keresztül éleződhetnek ki, melyek szociológiai, politikai, illetve gazdasági válságokban mutatkozhatnak meg.

meg arról, hogy mindaz, amit kínálnak, fontos és nélkülözhetetlen. A legnagyobb fogásaik közé tartoznak azok a termékek, amiket folyamatosan utántölteni kell. Sokan azért dolgoznak egy életen keresztül, hogy az ilyen jellegű játszmák szereplői lehessenek, és csak későn jönnek rá – ha egyáltalán ráeszmélnek – , hogy bábukhoz voltak hasonlatosak, akik úgy táncoltak, ahogy fütyültek nekik. Tehát miután „ráharaptunk” Romhányi Anikó: Üvöltés a csalétekre, következik a lappangás időszaka, amiből megszületik a függősség. A függőség pedig maga a zsarolás, mely nemcsak, hogy rabszolgasorba kényszeríti az áldozatot, de le is építheti szellemileg azt, aki az adott kondíciók uralma alá került. Ebbe a kategóriába többek között a drogokat is belesorolhatjuk, hiszen azok a folyamatok, melyek a pszichofizikai rendszerre hatást gyakorolnak, beindítják az alattomos emóciók zsarnoki játékát, ami egy belső terrorista maszkját öltve a pusztulás felé vezetheti mindazokat, akik egy idő után képtelenek kitörni ezen benyomások befolyása alól. Természetesen mindannyian elpusztulunk, azonban nem mindegy milyen minőségben, illetve milyen tudati felhalmozódásokkal lélegzünk ki utoljára. Előző fejezetünkben éltünk a TV-sorozatok példájával is. Ezen belül a szappanoperát említjük meg, mivel általános érvényűnek számítanak, mind a pszichés függőség, mind pedig az elbutulás terén. Az illető leül a manipuláló doboz elé – „kikapcsolódás” címszó alatt –, azonban könnyen előfordulhat, hogy feldúltabb állapotban érzi magát a film után, mint előtte. Ha ugyanis nem éppen laza tudati beállítottságú, és túlságosan beleéli magát a szereplők helyzetébe, vagyis elveszti realitásérzékét – egyesek nyilván szimpatikusak, mások ellenszenvesek a számára –, akkor előfordulhat, hogy felháborodás és harag kíséri vacsorázni. Kikapcsolódás helyett emberünk a zavaró érzelmei áldozata lett. Van, aki hajlamos tévénézés közben indulatokat táplálni afelé, aki megzavarja őt sorozata izgalmas pillanatiban; emberünk még csúnyán oda is szólhat az illetőnek, mely reakció lelkiismeret-furdalást ébreszthet a kérdés feltevőjében. Azonban azok sem kevés számmal vannak, akik hazarohannak azért, nehogy lemaradjanak a következő epizódról. A legalattomosabb zsarnokok közé tartoznak azok az emóciók, melyek a tudatunkat félelmekkel táplálják. Nem feltétlen kell ehhez egy másik fél színre lépése. Hány ember van, aki fél meghozni egy olyan döntést, amely – adott esetben – az egész életét jobbá tehetné, de mégsem teszi meg, mert a félelme a döntés puszta gondolatától csak még több erővel táplálkozik! Hányan félnek a haláltól és mindattól, ami ismeretlen számukra! Érzelmi zsarolás alatt tehát elsősorban olyan viszonyokat értünk, melyek erős függőségeket teremtenek, és amik a szellemi felemelkedés helyett a szellemi torzulást segítik elő. Ezek alapanyagai a különböző zavaró érzelmek, melyek bennünk például haragként, féltékenységként, irigységként, büszkeségként, fukarságként, mohóságként, ragaszkodásként, illetve ezek megszámlálhatatlan kombinációjaként manifesztálódnak. Mindaddig, amíg az előbb említett „belső ellenségek” energiát kapnak, vagyis reagálunk rájuk, addig a kondíciók befolyása – mely maga a szűkebbtágabb környezet – csak erősíteni fogja a bennünk lappangó zsarnokok manipulációját. Az ezen szuggesztív erőkből felébredt félelem az áldozatokat rabul ejti, majd jól megnyomorgatva egy beszűkült életre ítéli őket. Aki megtanulja átalakítani a negatív érzelmeket pozitívakká, valamint kiemelkedik a modern „rabszolgatartó” társadalom szerepköréből, és önálló emberré válik, annál egy valami változik meg mindössze: a tudata, melynek állapota határozza meg az észlelések sorozatát, minősége pedig az életre nyomja rá a bélyegét. Aki igazán igényes, az a minőségre voksol. A cél alighanem ez, nem pedig egy „Alfának”, „Bétának”, illetve egy „Gammának” a megtestesülése, melyet A. Huxley Szép új világa olyan erős kifejezőeszközökkel vázolt fel nekünk az 1930-as években.

Első körben tisztázzuk, mit értünk rejtett érzelmi zsarolás alatt! Témánkat több szinten is megfogalmazhatjuk, kiindulópontnak a következőre támaszkodunk: amikor a szűkebb-tágabb környezet haszonlesés céljából a fogyasztó vágyát arra használja fel, hogy egyfajta szuggesztión keresztül annak érdeklődését felkeltse azért, hogy a termékét A teremtő tudat eladhassa neki, vagyis elhiteti vele, attól jobb lesz az élete, Magokból sarjadt öntudatunk megoldódnak a problémái, illetve A nem-tudásunk mezején, felszabadultabbá is válik az adott S ringatózunk a benyomások elhatározástól. Ezen első lépés még Álomvilág fenekén. nem nevezhető ugyan zsarolásnak, azonban annak előkészítésének Hordozzuk titkos életünket igen; a folyamat akkor „izzik fel”, S remélünk boldog perceket, amikor megkezdődik annak Ki szerelemmel keringőzik sugalmazása, hogy az, aki mindezt Ki csalódottan ténfereg. elutasítja, illetve nem kíván részt venni a „játékban”, az nem jó tagja Visszük a nagy keresztünket a fogyasztói társadalomnak. Azok Benyomásaink titkait, az információk, melyeket a S megérkezünk gyorsan oda szűkebb-tágabb környezet belevés Hol üdvözölnek sírjaink. az emberek tudatalattijába, olyan késztetésekben nyilvánulnak meg, Megszülettünk, de nem Ébredtünk, hogy az ember vonzódni kezd a S a láncszemek húrjain, kínált termékekhez. Tehát Csüngünk szomjtól kiszáradva megállapíthatjuk, hogy a ma A létesülések síkjain. embere – a legtöbb esetben – a szellemi értékek helyett az Látszatvilág ködébe bújva árucikkek „értékeivel” azonosul. Gyűjtögetjük az anyagot, Ezen hatások tulajdonképpen S ha ránk kacsint az üresség felerősítik a zavaró érzelmeket, Kinevetjük az alapot. melyek a tudatunkat erős kondíciók áramába kényszerítik, elősegítve A létesülések gyökerén így a szellemi hanyatlást, mely Csak az nevet ki tudatos, végső soron mókuskerékbe vezeti, Ki megszabadult a tévedéstől majd ott is tartja az embert. Lótuszoktól illatos. Egy napjainkban olyannyira elterjedt és felkapott terület, mint Benyomások, káprázatok például a marketing, betekintést Forgatják a kereket, nyújt az érdeklődők számára a Láthatatlan késztetések fogyasztói társadalom filozófiájába, Teremtik az életet. mely nyereségvágyra alapozva ideológiáját, a mohóság és a A születés halált, felelőtlenség szérumával oltja be az A halál, születést érlel alkalmazottjait. A jól képzett S a játékos karmád gazdasági szakemberek csoporTéged megpecsétel. tokba tömörülve kiszipolyozzák a földgolyó minden készletét, majd Így ölti fel öntudatát az erőforrásokat árucikké alakítva, Megint a naiv gyermek, a jól ismert mézesmadzag effektus Majd cipeli élete keresztjét alkalmazásával tömegeket győznek Mit ősei levetettek.

Péter Ágnes

P.Á.

19

Viccek

„Soha ne add fel, mindig van remény!” Két buddhista szerzetes álldogál egy folyó mellett. Egyszer csak jön egy krokodil, és bekapja az egyiket. Mire a másik megszólal: – Ej, micsoda tisztulás! Egy keresztény és egy buddhista szerzetes azon vitatkozik, vajon mi várható a halál után. Végül úgy döntenek, amelyikük hamarabb meghal, megpróbálja elérni a még élőt valami módon, és elmondja, hogy mi történt. A buddhista szerzetes hal meg előbb. Két napra rá csöng a telefon a keresztény barátnál, persze a buddhista az. – Képzeld, milyen jó itt! – lelkendezik. – Tiszta kényelem, ki vagyok szolgálva, napi többszöri étkezés, rengeteg kaja, nagyon jó társaság és korlátlan mennyiségű szex. – Nocsak! Ezt jó hallani! Tehát rögtön a mennyországba jutottál? – Dehogyis! Baknyúl vagyok az Alsódobi Tsz-ben! Kohn és Grün ’56-ban disszidáltak, és napjainkban találkoznak Budapesten. Kohn így dicsekszik: „New Yorkba kerültem, ott pezseg az élet! Pénz, kocsik, kaja, pia, nők! Meggazdagodtam! És te?” – Ó, én Tibetbe kerültem – válaszol Grün. – 40 évig meditáltam kenyéren és vízen. – No, és megérte? – Meg. Rájöttem, mi az élet. – És mi az élet? – Az élet... az élet az egy nagy nyugodt tó. – Te Grün, ez baromság! – Cs*szd meg! Lehet!

Meghal egy buddhista, felmegy a mennyországba. Szent Péter elé kerül, aki ezt mondja neki: – Nagyon jó ember voltál a Földön, menj a 6-os szobába, de nagyon vigyázz, hogy a 8-as szoba előtt nagy csendben menj el! Megérkezik egy muzulmán, akit a 9-es, és egy sintoista, akit a 4-es szobába irányít Szent Péter. Mindkettőjüknek meghagyja azonban, mint az előzőnek, hogy a 8-as szoba előtt nagy csendben haladjon el. Megérkezik az izraelita, akinek ugyanezt mondja Szent Péter: – Nagyon jó ember voltál a Földön, menj a 11-es szobába, de nagyon vigyázz, hogy a 8-as szoba előtt nagy csendben haladj el! No, ő már bátrabb, mint az előzőek, hát megkérdi: – Miért kell nekem a 8-as szoba előtt olyan nagy csendben elmennem? – Hát csupán azért, mert ott vannak a római katholikusok, és ők azt hiszik, hogy egyedül vannak itt a mennyországban. Találnak egy oszlopot a római korból a régészek, amit azon nyomban vizsgálat alá vetnek. Másnap észrevesznek egy feliratot rajta, amely a kibetűzés után így fest: AVE CEZAR VAVAN. Az első két szóval nincs is gondjuk, de vajon mit jelenthetett a korai latin nyelvben a misztikusan hangzó VAVAN kifejezés? Később éppen arra jár az intézet egyik felvidéki származású takarítónője, és megtudakolja a professzorok problémáját. Miután előadják, mi a helyzet, megszólal a nénike: – Hát ezen ne is tessék morfondírozni a tudós uraknak, mert azt én írtam oda, hogy A VECE ZARVA VAN, ugyanis nem lehet lehúzni a budit! gyűjtötte: Tokai Attila

E HAVI KEDVENCÜNK

TAMÁSI TAMÁS a Dharma rendíthetetlen „ízlovagja”, hallgatóink korgó gyomrának önzetlen és minden haszonleséstől mentes kiszolgálója, aki immáron két teljes esztendeje lát el bennünket minden földi kalóriában dúskáló szójafasírtos vegaburgerekkel és túrós-nutellás, ínycsiklandozóan finom palacsintákkal, sőt, újabban dobozos kiszerelésű, erősen fűszerezett zöldségbombákkal is. Mint Láma Csöpel és Yvone Bec egykori lelkes, ám mostanra inkább már csak egymagában gyakorló tanítványa, aki előző inkarnációiban gazdag hercegek és királyok udvari szakácsa volt, lehengerlő Buddha-tudata szinte már megkérdőjelezhetetlen!

20