Paul Krugman. Elég legyen. Paul Krugman MOST! a válságból!

Paul Krugman

Elég legyen Paul Krugman a válságból! Elég legyen

MOST! MOST! a válságból!

A magyar fordítás a Paul Krugman: End This Depression Now! (W. W. Norton Company, New York – London, 2012) kiadás nyomán készült. Fordította: Márton Róza Krisztina A fordítást szakmailag ellenőrizte: Pelle Anita, PhD, közgazdász, egyetemi docens ISBN 978 963 05 92870 1

Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 21–35. www.akademiaikiado.hu Első magyar nyelvű kiadás: 2012 © Paul Krugman, 2012 Hungarian translation © Márton Róza Krisztina, 2012 © Akadémiai Kiadó, 2012 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Zrt. igazgatója Felelős szerkesztő: Sisák Gábor A szöveget gondozta: Dudik Annamária Éva Termékmenedzser: Egri Róbert Borítóterv és tipográfia: Kálmán Tünde Nyomdai előkészítés: H-moll Grafika Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Debrecen, 2012 Kiadványszám: TK120035 Megjelent 18 (A/5) ív terjedelemben Printed in Hungary

Tartalom

Előszó: Hát akkor most mit tegyünk?

9

Első fejezet: Ilyen rosszul áll a szénánk

13

Második fejezet: A válság gazdaságtana

35

Harmadik fejezet: A Minsky-pillanat

57

Negyedik fejezet: Ámokfutó bankárok

73

Ötödik fejezet: A második aranyozott kor

93

Az álláshiányról • Romba dőlt életek • Dollárok és centek • A jövő elvesztegetése • A határokon túl • A kétségbeesés politikája • Ne adjuk fel! A kereslet az oka mindennek • A likviditási csapda • Strukturális hiba? • Költekezéssel a jólét felé Az éjszaka, amikor újraolvasták Minsky műveit • A Minskypillanat • Gazdaságtan Tükörországban Zabolátlan bankárok • Az oltári nagy hazugság • A nem is annyira jó évek Miért lettek a gazdagok (ennyivel) gazdagabbak? • Az egyenlőtlenségek és a válságok • Az elit és a rossz intézkedések politikai gazdaságtana

Hatodik fejezet: A közgazdaságtan sötét korszaka

117

Hetedik fejezet: Egy inadekvát válasz anatómiája

137

A Keynes-fóbia • Az egészen ritka kivételek • Sutyorgás és kuncogás • Bóvli közgazdaságtan Megérkezik a válság • Elégtelen élénkítés • Az okok • A lakásügyi fiaskó • A nem választott út

Nyolcadik fejezet: De mi a helyzet a deficittel?

161

Kilencedik fejezet: Az infláció és baljós árnyak

185

Tizedik fejezet: Eurodämmerung

203

Tizenegyedik fejezet: A megszorítók

227

Tizenkettedik fejezet: Mit kell tenni?

251

Tizenharmadik fejezet: Elég legyen a válságból!

269

A kötvények éber és láthatatlan őrei • Értsük meg a kamatlábakat! • Mi a helyzet az államadóssággal? • Bolond az, aki a rövid távú deficitre fókuszál • Orvosolhatja-e adósság az adósság okozta bajokat? • A deficit megszállottjai A Zimbabwe/Weimar-ügy • Pénz, kereslet és infláció (vagy annak hiánya) • Tulajdonképpen milyen magas az infláció? • Érvek a magasabb infláció mellett Bajok a (közös) pénzzel • Az euróbuborék • Európa oltári nagy önámítása • Európa alapvető problémája • Az euró megmentése A félelemfaktor • A bizalomtündér • A brit kísérlet • A válságok teszik a dolgukat • Az okok A dolgok nincsenek rendben • Költs most, fizess később • A Fed • A lakásügy • És a többi Semmi sem olyan sikeres, mint a siker • A politikai lehetőségek • Az erkölcsi imperatívusz

Utóirat: Valójában mit tudunk az állami kiadásnövelés 279 hatásairól? Korrelációs gondok • Katasztrófák, fegyverek és pénz

Köszönetnyilvánítás:

287



Előszó

Hát akkor most mit tegyünk?

E

z a könyv az Egyesült Államokat és más országokat sújtó gazdasági válságról szól – arról a gazdasági válságról, amely immár öt éve tart, és amely a dolgok jelenlegi állása szerint egyhamar nem is fog véget érni. Szükségtelen mondanom, hogy a válság elejét jelző 2008-as krízisről számtalan könyv jelent már meg, és az is biztos, hogy ezután is sok fog. Ez a mű azonban különbözik a válságról szóló többi könyvtől, mivel másféle kérdésre keresi a választ. A gazdasági katasztrófáról szóló, gombamód szaporodó könyvek általában azt kérdezik: Hogyan történhetett ez meg? Az én kérdésem azonban a következő: Hát akkor most mit tegyünk? Világos, hogy ezek a kérdések némileg összefüggenek, de semmiképp sem azonosak. Ha tudjuk, mi okozza a szívinfarktust, az még nem jelenti, hogy kezelni is tudjuk, és ugyanez a gazdasági válság esetében is igaz. És jelen pillanatban a kezeléssel kellene a leginkább foglalkoznunk. Valahányszor elolvasok egy tudományos cikket vagy egy publicisztikát arról, mit kellene tennünk az elkövetkező válságok megelőzése érdekében, mindig elfog a türelmetlenség – és milyen sok ilyen cikket [9]

Elég legyen a válságból! MOST!

olvasok! Igen, igen, ez tényleg kardinális kérdés, de amikor még ki sem lábaltunk a válságból, nem a kilábalás lehetőségeinek keresése lenne az elsődleges feladatunk? Hiszen még mindig annak a gazdasági katasztrófának az árnyékában élünk, amely négy éve sújtott le Európára és az Egyesült Államokra. A normális esetben évente néhány százalékkal növekvő bruttó hazai termék most még azokban az országokban is alig magasabb a válság előtti időszak legmagasabb értékénél, amelyek viszonylag gyorsan talpra álltak, egyes európai országokban pedig két számjegyű a csökkenés. Emellett a munkanélküliség olyan mértéket öltött az Atlantióceán mindkét partján, amilyen a válság előtt elképzelhetetlen lett volna. Én azt mondanám, akkor tudjuk a leggyümölcsözőbb eszmecserét folytatni erről az elhúzódó gazdasági pangásról, ha először is leszögezzük, hogy válságban vagyunk. Nem, ez nem a nagy gazdasági világválság, legalábbis a legtöbbünk számára nem az (a görögök, az írek vagy a spanyolok számára viszont az: náluk 23 százalékos a munkanélküliség, és ezen belül 50 százalékos a fiatalok körében). Mindamellett lényegében előállt az a helyzet, amelyről John Maynard Keynes írt az 1930-as években: „hajlamos arra, hogy huzamos időn keresztül a normálisnál alacsonyabb szintű gazdasági tevékenység krónikus állapotában maradjon meg anélkül, hogy határozott tendenciát tanúsítana akár a fellendülés, akár a teljes összeomlás irányában”.* És ez távolról sem kielégítő helyzet. Vannak olyan közgazdászok és szakpolitikusok, akik megelégszenek a „teljes összeomlás” elkerülésével, ám a valóság az, hogy a fent említett, „a normálisnál alacsonyabb szintű gazdasági tevékenység kró* Keynes A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című művé ből származó idézeteket Erdős Péter fordításában közöljük. (a szerk.) [10]


nikus állapota” lényegében munkahelyek hiányát jelenti, ami hatalmas és egyre növekvő emberi károkat okoz. Épp ezért rendkívül fontos, hogy megtegyük a megfelelő lépéseket a válság tényleges és teljes felszámolása felé. És mondok én valamit: tudjuk, vagy legalábbis tudnunk kellene, hogy mit tegyünk. Az elmúlt hetvenöt év gazdasági, technológiai és társadalmi folyamatai megváltoztatták az életünket, de a különbségek dacára ugyanattól szenvedünk, mint ami az 1930-as években történt. Keynes és más kortársak elemzéseiből, valamint a későbbi kutatások és vizsgálatok eredményeiből azt is tudjuk, hogy akkor mit kellett volna tennie a politikusoknak. Ugyanezekből az elemzésekből az is kiderül, mit tehetnénk jelenlegi szorult helyzetünkben. Sajnos mégsem használjuk fel a rendelkezésünkre álló tudást, mivel sok befolyásos ember – politikusok, köztisztviselők, valamint egy szélesebb kör, a közvélemény-formáló publicisták és értelmiségiek köre – különféle okokból kifolyólag úgy döntött, hogy inkább elfelejtik a történelmi leckét és a korábbi generációk alatt végzett gazdasági elemzések értékes eredményeit, és a nehezen megszerzett tudás helyett ideológiailag és politikailag testhezálló előítéletekkel foglalkoznak. És ami a legfontosabb, az általunk szarkasztikusan csak Nagyon Komoly Embereknek nevezett társaság teljes egészében elutasítja Keynes leglényegesebb megállapítását: „a fellendülés, nem pedig a válság időszakában érkezik el a megszorítások ideje”. Az államnak most többet, és nem kevesebbet kell költenie, egészen addig, amíg a magánszektor meg nem erősödik annyira, hogy képes legyen fellendíteni a gazdaságot – ehelyett azonban a munkahelyeket pusztító, megszorító politika vált uralkodóvá. Ezzel a könyvvel igyekszem megtörni ennek a destruktív közvélekedésnek a hatalmát, és érvelni egy bővítésre koncentráló, munkahelyteremtő gazdaságpolitika mellett, amelyet régóta [11]


követnünk kellett volna. Ehhez fel kell tárnom a bizonyítékaimat – tehát igen, lesznek ábrák és grafikonok is a könyvben. De remélem, nem fogják túlságosan szakmainak találni, és könyvem befogadható marad az intelligens laikus olvasók számára még akkor is, ha járatlanok a közgazdaságtanban. Ezzel a könyvvel valójában a Nagyon Komoly Embereket szeretném megkerülni, akik valamilyen okból rossz irányba kényszerítettek bennünket, és ezzel hatalmas gazdasági és társadalmi károkat okoznak – célom a közvélemény tájékoztatása, hogy forduljunk végre a helyes irányba, és hozzunk jó döntéseket. Lehetséges, hogy gazdaságunk már a gyors regenerálódás és a fellendülés útjára lép, mire ez a könyv a könyvesboltok polcaira kerül, és akkor ez az igényem okafogyottá válik. Nagyon szeretném, ha így lenne – de nem tudok hinni benne. Minden jel arra mutat, hogy a gazdaság még nagyon sokáig gyengélkedni fog, hacsak nem történik szemléletváltás a politikusok körében. A célom pedig az, hogy a közvélemény tájékoztatása révén nyomást gyakoroljak, hogy megtörténjen a szemléletváltás, és végre véget érjen ez a válság.

[12]

4. Ámokfutó bankárok


Negyedik fejezet

Ámokfutó bankárok

… a nemrégiben lezajlott szabályozási reform az innovatív technológiákkal társulva hozzájárult olyan új pénzügyi termékek kialakulásához, mint az eszközfedezetű értékpapírok, az adósságfedezetű hitelkötelezettségek vagy a hitelkockázati csereügyletek, amelyek elősegítik a kockázatok szétterülését. … ezek a mind bonyolultabbá váló pénzügyi eszközök hozzájárultak egy olyan pénzügyi rendszer kialakulásához, amely sokkal rugalmasabb, hatékonyabb, és épp ezért sokkal inkább képes a regenerációra, mint a negyedszázaddal ezelőtti rendszer.

A

Alan Greenspan,* 2005. október 12.

lan Greenspant 2005-ben még mesterként tisztelték, a gazdaság bölcsének és orákulumának tartották, és ebben a rajongó szellemben idézték megjegyzéseit arról, hogy a modern pénzügyi rendszer csodái miként hozták el a stabilitás új kor* Amerikai közgazdász, 1987 és 2006 között a Fed elnöke. (a ford.) [73]


szakát. A Wall Street mágusai, mondta Greenspan, biztosítják számunkra, hogy a múlt nagy pénzügyi összeomlásai soha többé ne történhessenek meg. Mai szemmel olvasva egészen mellbevágó, milyen hatalmas bakot lőtt Greenspan. Alig három évvel később pontosan – pontosan! – azok a pénzügyi innovációk sodorták a pénzügyi rendszert az összeomlás szélére, amelyeket Greenspan a pénzügyi stabilitás zálogának tartott. Ma már tudjuk, hogy az „eszközfedezetű értékpapírok” értékesítése – ami lényegében azt jelentette, hogy a bankok eladhattak alulinformált befektetőknek egy csomó jelzálog- és egyéb hitelt, ahelyett, hogy megtartották volna őket maguknak – serkentette a meggondolatlan hitelezést. Az adósságfedezetű hitelkötelezettségek – amelyek az adósságok legyalulása, felkockázása és pépesítése révén keletkeztek – kezdetben AAA minősítést* kaptak, a hiszékeny befektetők pedig ezeket is nyelték, mint kacsa a nokedlit, de amint rosszra fordultak a dolgok, ezeket a kötvényeket már csak mint „mérgező hulladékot” emlegették. A hitelkockázati csereügyletek pedig elhitették a bankokkal, hogy befektetéseik biztonságban vannak, mivel valaki más bebiztosította őket a veszteségek ellen, de amikor a dolgok rosszra fordultak, nyilvánvalóvá vált, hogy a biztosítóknak – különösen az AIG‑nek** – távolról sem volt elég pénzük arra, hogy eleget tegyenek az ígéreteiknek. Az a helyzet, hogy nem csak Greenspan hitt ezekben a téveszmékben. A pénzügyi válság előestéjén még rendkívüli önelé* A különböző független hitelminősítő intézetek által kiadott minősítés,

amely egy kötvény hitelkockázatát mutatja. Az AAA a legjobb kategóriát jelöli. (a ford.) ** American International Group, a világ egyik vezető nemzetközi biztosítási és pénzügyi szolgáltató szervezete. (a ford.) [74]


gültség jellemezte a pénzügyi rendszerről szóló diskurzust mind az Egyesült Államokban, mind Európában. Az a néhány közgazdász pedig, aki aggodalmát fejezte ki az emelkedő adósságállomány és a kockázatok egyre lezserebb kezelése miatt, marginalizálódott, rosszabb esetben nevetség tárgyává vált. Ez a marginalizálódás tükröződött a magánszektor viselkedésében és a politikában is: lépésről lépésre felszámolódtak azok a szabályok és szabályozások, amelyeket az 1930-as években léptettek életbe pontosan azért, hogy megóvják a bankokat a válságtól.

Zabolátlan bankárok Én nem értem, mit akar a kormány. Ahelyett, hogy védelmezné az üzletembereket, beleüti az orrát az üzletbe! Most épp arról beszélnek, hogy bankfelügyelőket hoznak a nyakunkra. Mintha mi, bankárok nem tudnánk, hogyan vezessük a saját bankunkat! Otthon meg egy levél várt rám, amelyben egy piperkőc aktakukac tudatja velem, hogy megvizsgálják a könyvelésemet. Van erre egy találó mondásom, amit minden újságnak a címlapon kellene hoznia ebben az országban: Amerika az amerikaiakért! Az államnak nem szabad beleavatkoznia az üzletbe! Csökkentsék az adókat! Az ország adóssága döbbenetesen magas. Több mint egymilliárd dollár évente! Egy üzletember kellene az elnöki székbe! Gatewood, a bankár az 1939-es Hatosfogat című filmben

John Ford klasszikus filmjében a bankár kirohanása – a „piperkőc” kifejezést leszámítva – annyira mainak tűnik, mintha csak tegnap hangzott volna el, csakúgy, mint az 1930-as évekből származó korábbi idézetek. Ha valaki nem látta a filmet, akkor egyrészt pótolja, másrészt tudnia kell, hogy Gatewood mihaszna [75]


szélhámos, aki azért ül a postakocsin, mert elsíbolta a bankja összes pénzét, és meglógott otthonról. Világos, hogy John Ford nem volt különösebben jó véleménnyel a bankárokról. De akkoriban, vagyis 1939-ben, senki nem volt oda értük. Az előző korábbi évtized tapasztalatai és különösen a bankok csődhulláma, amely 1931 és 1932 között söpört végig Amerikán, széles körű bizalmatlanságot okozott, és szigorú szabályozást vont maga után. Az 1930-as években életbe lépett szabályozások közül néhány máig érvényben van, és csak ennek köszönhető, hogy nem volt annyi hagyományos bankpánik a válság alatt. Más szabályozásokat ugyanakkor az 1980-as és 1990-es években felszámoltak. De ugyanilyen fontos az is, hogy a szabályozást nem korszerűsítették, nem igazították hozzá a változó pénzügyi rendszerhez. A szabályok felszámolása, illetve a szabályozás korszerűsítésének elmaradása együttesen közrejátszott az adósságállomány rohamos növekedésében és az azt követő válságban. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi a bankok dolga, és miért kell szabályozni a tevékenységüket. A mai értelemben vett bankok majdhogynem véletlenül jöttek létre, egy teljesen más üzletág, az aranyművesség mellékes velejárójaként. Az aranyműveseknek mindig nagyon erős, betörésbiztos páncélszekrényeik voltak, mert ebben tartották a munkájukhoz szükséges értékes nyersanyagot, az aranyat. Néhányuknak eszébe jutott, hogy kiadhatnák ezeket a páncélszekrényeket olyanoknak, akiknek volt aranyuk, de azt nem tudták hol tárolni. Ők az aranyat az aranyműves gondjaira bízták, és kaptak érte egy jegyet, amellyel akármikor visszakövetelhették az aranyukat. Ekkor két különös dolog is történt. Először is, az aranyművesek rájöttek, hogy nem kell a páncélszekrényben tartaniuk az összes aranyat. Mivel elég kicsi volt annak a valószínűsége, hogy [76]


mindenki egyszerre fogja visszakérni a náluk letétbe helyezett aranyat, ezért (többnyire) elég biztonságos volt kölcsönadni az arany nagy részét, és csak egy töredékét tartani a széfben. Másodszor pedig a letétbe helyezett aranyért kapott jegy elkezdett pénzként funkcionálni: a fizető fél ahelyett, hogy valódi aranypénzzel fizetett volna, egyszerűen átruházta a páncélszekrényben letétbe helyezett aranyának tulajdonjogát, így ez a papírdarab bizonyos értelemben aranyat ért. És lényegében erről szólnak a bankügyletek. A befektetők gyakran kénytelenek választani a likviditás és a megtérülés között – a likviditás azt jelenti, hogy rövid időn belül hozzá tudunk férni a tőkéhez, a megtérülés pedig azt, hogy a pénzt megforgatva még több pénzt keresünk. A zsebünkben lévő pénz tökéletesen likvid, de nincs hozama; ha befektetünk mondjuk egy ígéretes induló vállalkozásba, akkor az szép hasznot hozhat, ha minden jól megy, de befektetésünk nehezen tehető pénzzé, ha pénzügyi vészhelyzet áll elő. A bankok ezt a választási kényszert enyhítik valamelyest, hiszen likviditást biztosítanak betéteseik számára, mivel ők akármikor hozzáférnek a tőkéjükhöz. A bank ugyanakkor ennek a tőkének a nagy részét megforgatja, hogy hozamot termeljen, például vállalkozói vagy jelzáloghitelekbe helyezik ki. Eddig rendben is volnánk – a bank nagyon hasznos dolog, legalábbis többnyire, és nem csak a bankárok, hanem a gazdaság egésze számára is. De alkalmanként a dolgok nagyon rosszra is fordulhatnak, mivel az egész rendszer azon alapul, hogy nem fordulhat elő, hogy az összes betétes egyszerre akarja kivenni az összes pénzét a bankból. Ha valamilyen okból mégis megtörténik, hogy az összes, vagy legalábbis sok betétes egyszerre úgy dönt, hogy kiveszi a pénzét, akkor a bank nagy bajba kerül: nincs elegendő készpénze, és ha úgy próbálja meg gyorsan növelni a készpénzkészletét, hogy eladja a hiteleit és más vagyoneszközeit, [77]


akkor tűzoltási árakat kell szabnia – ez pedig majdnem biztosan bankcsődhöz vezet. De mi késztetheti a betétesek tömegeit arra, hogy megpróbálják egyszerre kivonni a tőkéjüket a bankból? Hát mondjuk az, ha megijednek attól, hogy a bank csődbe mehet, talán épp azért, mert olyan sok betétes próbál meg kiszállni a buliból. Vagyis a bankrendszernek elkerülhetetlen velejárója a bankpánik lehetősége: amikor hirtelen meginog a bizalom, és a pánik végül önmagát beteljesítő jóslattá válik. Ráadásul a bankpánik ragályos is lehet, egyrészt azért, mert más bankok ügyfeleire is átragadhat, másrészt meg azért, mert amikor egy bank pánikszerűen értékesíti a vagyoneszközeit, akkor más bankok vagyoneszközeinek az árát is lehúzza, és ezáltal őket is nehéz helyzetbe sodorhatja. Néhány olvasóm bizonyára felfigyelt arra, hogy egyértelmű és meghitt hasonlóság áll fenn a bankpánik – különösen a ragályos bankpánik – logikája és a Minsky-pillanat között, amikor mindenki egyszerre próbálja meg visszafizetni az adósságait. A kettő között az az alapvető különbség, hogy a Minsky-pillanat lehetősége, amikor a gazdaság egészében magas az adósság és a tőkeáttételek szintje, viszonylag ritkán áll elő, ellenben a bankok esetében normál körülmények között is elég magas a kintlévőségek aránya ahhoz, hogy a bizalom váratlan megingása azonnal önbeteljesítő jóslattá váljon. A bankpánik lehetősége tehát többé-kevésbé szükségszerű velejárója a bankok működésének. Az 1930-as években két megoldás is létezett a bankpánik megelőzésére. Először is a bankok megpróbáltak a lehető legstabilabbnak tűnni, egyfelől külsőségeikben – ezért van olyan sok banknak masszív, márványból emelt székháza –, másfelől tényleg nagyon óvatosak és körültekintőek voltak. A 19. században a bankok „tőkefedezeti mutatója” gyakran 20-25 százalék körül mozgott – vagyis a náluk elhelyezett betétek csak [78]

10. Eurodämmerung

10. Eurodämmerung

Tizedik fejezet

Eurodämmerung

Immár tíz éve annak, hogy az EU úttörő tagállamai megtették a korszakalkotó lépést, és létrehozták a közös pénzt, az eurót. Hosszú évek gondos előkészületei után 1999. január 1-jén az euró lett a hivatalos pénznem a frissen létrehozott eurózóna több mint 300 millió polgára számára. Három évvel később, az új év első napján, 2002-ben az euró csillogó pénzérmék és ropogós papírpénzek formájában tűnt fel, hogy átvegye tizenkét ország nemzeti valutájának a helyét az emberek zsebében és pénztárcájában. Létezésének tizedik évében együtt ünnepeljük a gazdasági és monetáris uniót és az eurót, és megvizsgáljuk, hogyan váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az euró kibocsátása óta történtek örömteli változások is: ma már tizenöt ország tartozik az eurózónába, Szlovénia 2007-ben, Ciprus és Málta pedig 2008-ban csatlakozott. A gazdasági teljesítmény javulásával a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés emelkedik. Emellett az euró fokozatosan nemzetközi valutává válik, és ez nagyobb súlyt ad az eurózóna szavának a nemzetközi gazdasági ügyekben. De az euró előnyei nem csak a számokban és a statisztikai adatokban mutatkoznak meg. Az euró nagyobb választékot, nagyobb állandóságot, nagyobb biztonságot és több lehetőséget hozott a polgárok [203]


indennapi életébe. Ebben a prospektusban bemutatunk néhány m példát, hogy az euró miként járult hozzá, és járul hozzá ezután is az európaiak életének javításához.* Részlet Az euró tíz éve: tíz sikertörténet című brosúra előszavából, amelyet az Európai Bizottság adott ki 2009 elején

Ha összehasonlítjuk az elmúlt évek gazdasági fejlődését Európában és az Egyesült Államokban, akkor az a benyomásunk támadhat, hogy vak versenyez világtalannal – vagy ha jobban tetszik, úgy tűnik, mintha azon versenyeznének, ki tudja jobban elszúrni a válság kezelését. E könyv írásakor úgy tűnik, Európa orrhosszal vezet a katasztrófához vezető versenyben, de azért várjunk még az eredményhirdetéssel. Ha ez túl kegyetlennek vagy esetleg kárörvendőnek tűnik részemről, aki amerikai vagyok, akkor hadd szögezzem le: Európa gazdasági vajúdása rettenetes, és nem csak az okozott fájdalom, hanem a politikai vonatkozások miatt is. Hatvan éve Európa elkötelezte magát egy nemes kísérlet mellett: hogy a gazdasági integráció révén próbálja megreformálni és végleg a béke és a demokrácia útjára terelni a háború szaggatta kontinenst. Az egész világ érdekelt ennek a kísérletnek a sikerében, és az egész világ megszenvedi az esetleges kudarcot is. A kísérlet 1951-ben kezdődött az Európai Szén- és Acél közösség alapításával. Ne engedjék, hogy a prózai elnevezés megtévessze önöket: ez az idealisztikus kezdeményezés azért jött létre, hogy ne legyen többé háború Európa területén. A megállapodás nagy gazdasági előnyökkel járt, hiszen lehetővé tette a szén és az acél szabad kereskedelmét, ami azt jelenti, * A brosúrában szereplő tíz sikertörténet mindegyike kitalált: valós adatokon alapuló, tipikus helyzeteket mutatnak be. (Paul Krugman) [204]

10. Eurodämmerung

hogy felszámoltak minden vámot és megszorítást a határokon átnyúló gazdasági szállítmányokra, így az acélművek a legközelebbi helyről vásárolhattak szenet, még akkor is, ha az a határ túloldalán volt. De biztosította azt is, hogy a francia acélművek a német széntől függjenek és vice versa, így a továbbiakban a két ország közötti minden ellenségeskedés nagyon káros és, a remények szerint, elképzelhetetlen is lett. A Szén- és Acélközösség hatalmas sikernek bizonyult, és számos hasonló kezdeményezés modelljévé vált. 1957-ben hat európai ország megalakította az Európai Gazdasági Közösséget, egy vámközösséget, amely lehetővé tette a szabad kereskedelmet a tagok között, a kívülről importált termékekre pedig közös vámtarifákat állapított meg. Az 1970-es években NagyBritannia, Írország és Dánia is csatlakozott a közösséghez. Közben kibővült az Európai Közösség szerepe: segélyt nyújtott a szegényebb régióknak, valamint támogatta a demokratikus kormányokat szerte Európában. Az 1980-as években Spanyolország, Portugália és Görögország megszabadult diktátoraitól, ezért a közösség tagsággal jutalmazta őket – majd az európai nemzetek elmélyítették gazdasági kapcsolataikat, harmonizálták gazdasági szabályozásaikat, megszüntették a határátkelőket, és garantálták a munkavállalók szabad mozgását. Az egyre nagyobb fokú integrációból származó gazdasági haszon egyre szorosabb politikai integrációval is társult. A gazdaságpolitika soha nem csak a gazdaságról szólt – mindig az európai egység támogatását is jelentette. A Spanyolország és Franciaország közötti szabad kereskedelem például gazdasági szempontból Francisco Franco tábornok országlásának idején is ugyanolyan jövedelmező lett volna, mint halála után (ahogy a spanyol csatlakozással kapcsolatos problémák is ugyanolyan valóságosak maradtak Franco halála után, mint előtte voltak), de egy demokratikus Spanyolország bevonása a nagyszabású [205]


európai projektbe értelmesebb cél volt, mint a diktatúrával folytatott szabad kereskedelem. Mindez segít annak megértésében, ami most végzetes hibának tűnik – ez pedig nem más, mint a közös pénz bevezetése. Az európai elitet oly mértékben elbűvölte a gondolat, hogy ilyen látványos szimbólumot adhat az egységhez, hogy felnagyította a közös pénzből származó előnyöket, miközben teljes egészében félresöpörte a komoly hátrányokra figyelmeztető érveket.

Bajok a (közös) pénzzel Többféle valuta használata természetesen komoly költségekkel jár, és ezeket a költségeket meg lehet spórolni, ha létrehoznak egy közös pénzt. A határokon átívelő üzleteket megdrágítja, ha mindig át kell váltani egyik valutát a másikra, vagy többféle pénzt kell kéznél tartani, és/vagy többféle devizában is kell bankszámlákat vezetni. Az árfolyam-ingadozás bizonytalanságot okoz, nehezebb tervezni, és a könyvelés sem teljesen átlátható, ha a bevételek és a kiadások nem mindig ugyanabban a pénznemben keletkeznek. Minél több üzletet bonyolít le egy politikai egység a szomszédaival, annál problematikusabb számára egy önálló valuta fenntartása, ezért nem lenne jó ötlet, ha mondjuk Brooklynnak is önálló dollárja lenne, mint Kanadának. Ugyanakkor jelentős előnyökkel is jár, ha egy országnak önálló valutája van. Ezek közül a legérthetőbb az, ahogyan a leértékelés – amikor egy ország csökkenti valutája értékét más valutákéhoz képest – néha megkönnyíti egy gazdasági sokk kezelését. Gondoljunk végig egy egyáltalán nem hipotetikus példát. Tegyük fel, hogy Spanyolországot az elmúlt évtized nagy részében az építőipar felfutása vitte előre, amelyet a Német országból beáramló hatalmas tőke fedezett. Ez a konjunktúra [206]

10. Eurodämmerung

növelte az inflációt, így a spanyol bérek is megnőttek a német fizetésekhez képest. De a nagy fellendülésről kiderült, hogy valójában egy nagy lufi, amely mára ki is pukkadt. Ennek eredménye az lett, hogy a spanyol gazdaságnak új irányt kell vennie, az építkezések helyett újra a gyáriparra kell helyeznie a hangsúlyt. Igen, de a spanyol gyárak már nem versenyképesek, mivel a spanyol fizetések túl magasak a német fizetésekhez képest. Hogyan válhatna Spanyolország ismét versenyképessé? Az egyik módszer az lehet, ha rábeszélik vagy rákényszerítik a spanyol munkavállalókat arra, hogy fogadják el az alacsonyabb béreket. Tulajdonképpen ez az egyetlen lehetséges módszer, ha Spanyolországnak és Németországnak ugyanaz a valutája, vagy ha a spanyol valuta árfolyama megváltoztathatatlanul rögzített a némethez képest. De ha Spanyolországnak lenne önálló valutája, és azt hajlandó lenne elengedni, akkor a béreket összhangba lehetne hozni a német bérekkel pusztán azáltal, hogy leértékelik a spanyol valutát. Vagyis nem 80, hanem 100 peseta érne 1 német márkát, miközben a pesetában fizetett spanyol bérek változatlanok maradnának – így a spanyol bérek egy csapásra 20 százalékkal kevesebbet érnének, mint a német fizetések. De miért egyszerűbb ez, mint a bérek csökkentéséről tárgyalni? A legjobb magyarázatot nem más adta meg, mint Milton Friedman, aki a rugalmas árfolyamokról szóló klasszikus, az Essays in Positive Economics (Pozitív gazdaságtani esszék) című kötetben 1953-ban megjelent tanulmányában így ír: A rugalmas árfolyamok mellett, bármilyen furcsa is, majdnem teljesen ugyanaz az érv szól, mint a nyári időszámítás mellett. Nem abszurd dolog minden nyáron átállítani az órát, ha pontosan ugyanazt az eredményt érhetjük el akkor is, ha minden egyes ember változtat a szokásain? Mindössze arra van szükség, hogy mindenki egy órával [207]


korábban menjen be az irodájába, egy órával korábban ebédeljen és így tovább. De nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb átállítani az órát, amelyre mindenki hagyatkozik, mint mindenkinek egyenként megváltoztatni viszonyulását az órához, noha mindenki ezt szeretné. Pontosan ugyanez érvényes a valutapiacra is. Sokkal egyszerűbb egyetlen ár változását megengedni, nevezetesen a külföldi valutáét, mint arra hagyatkozni, hogy megváltozik majd az a rengeteg ár, amely együttesen kiadja a belföldi árstruktúrát.

Világos, mint a nap. A munkavállalók mindig vonakodnak elfogadni a bérük csökkentését, de akkor vonakodnak csak igazán, ha nem biztosak abban, hogy más munkavállalók fizetését is csökkentik majd, vagy hogy megélhetési költségeik is kisebbek lesznek a munkaerő költségeinek csökkenésével párhuzamosan. Tudomásom szerint egyetlen országnak sincs olyan munkaerőpiaca és olyan intézményrendszere, amely határon átnyúló bércsökkentéssel könnyen tudná kezelni a fent leírt spanyol helyzetet. De az országok majdhogynem egyetlen éjszaka alatt csökkenthetik – és csökkentik is – a más országokhoz viszonyított béreket a valuta leértékelésének eszközével, minden különösebb fennakadás nélkül. Vagyis egy közös pénz létrehozása előnyökkel és hátrányokkal egyaránt jár. Egyrészt a közös pénz növeli a hatékonyságot: az üzleti kiadások csökkennek, az üzleti tervezés pedig feltehetően könnyebbé válik. Másrészt viszont az országok veszítenek a rugalmasságukból, ami komoly nehézségeket okozhat olyan „aszimmetrikus sokkok” esetében, amilyen például egy ingatlanlufi kipukkadása, amely csak néhány országot érint, nem az összeset. Nehéz számszerűsíteni a gazdasági rugalmasságban rejlő értékeket. Még ennél is nehezebb számszerűsíteni a közös pénzzel járó előnyöket. Mindazonáltal hatalmas szakirodalma van az „optimális valutaövezet” kritériumainak – ez a csúf, de [208]

12. Mit kell tenni?

12. Mit kell tenni?

Tizenkettedik fejezet

Mit kell tenni?

Annak a gazdasági rendnek, amelyben élünk, fő hibája, hogy nem tud teljes foglalkoztatást biztosítani; továbbá, hogy önkényes és igazságtalan benne a vagyon és a jövedelem eloszlása.

U

John Maynard Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete

gyanaz a helyzet ma is, mint 1936-ban volt. Ma is magas munkanélküliség nyomasztja a társadalmat. Ma is a munka helyek hiányában mutatkozik meg a rendszer hibája, amely még a „jó időkben” is rendkívül egyenlőtlen és igazságtalan volt. Vajon kétségbeesés vagy remény forrása az, hogy korábban is történt már hasonló? Én a reményre szavazok. Elvégre mégis csak sikerült orvosolnunk a nagy gazdasági világválságot okozó problémákat, és sikerült létrehoznunk egy olyan társadalmat, amelyben az egyenlőség sokkal jobban érvényesül. Persze elmélázhatunk azon, hogy ezek a gyógymódok nem tartottak örökké, de hát semmi sem örök (kivéve talán a vörösborfoltokat a fehér kanapén). Tény, hogy a második [251]


világháború után majdnem két generáción keresztül többékevésbé megfelelő foglalkoztatás és elfogadható mértékű egyenlőtlenség volt a jellemző – és képesek vagyunk megint elérni ugyanezt. A jövedelemolló szűkítése nagy feladat, és valószínűleg csak hosszú távra tervezhető. Igaz, hogy utoljára a háborús időszakban, az úgynevezett „nagy kompresszió” alatt csökkentek nagyon gyorsan a jövedelmi egyenlőtlenségek, de mivel mostanában a közelében sem járunk egy háborús gazdaságnak és az azzal járó mindenfajta kontrollnak – legalábbis nagyon remélem –, ezért valószínűleg irreális lenne egy gyors megoldásban hinni. Ugyanakkor a munkanélküliség problémájának megoldása tisztán gazdasági szempontból nézve nem tűnik túl nehéz feladatnak, és a gyógymód sem venne igénybe túl sok időt. 1939 és 1941 között – vagyis Pearl Harbor bombázása és Amerika hadba lépése előtti időszakban – az állami kiadások robbanásszerű emelkedésének következtében 7 százalékkal nőtt az amerikai munkahelyek száma – ez azzal lenne egyenértékű, ha ma több mint 10 millió új munkahely keletkezne. Persze mondhatjuk, hogy manapság más a helyzet, de ennek a könyvnek az a legfontosabb üzenete, hogy nem más – és nem létezik ésszerű érv, amely cáfolná, hogy meg tudjuk ismételni a korábbi teljesítményünket, ha megvan hozzá az intellektuális belátás és a politikai akarat. Valahányszor azt hallják, hogy egy szakértő leszögezi, olyan hosszú távú problémákkal küszködünk, amelyeket nem lehet rövid távon megoldani, akkor tudniuk kell, hogy az illető hiába igyekszik bölcsnek mutatkozni, valójában kegyetlen és ostoba. Mert ennek a válságnak nagyon gyorsan véget lehetne és kellene vetni. Ha az elejétől olvasták ezt a könyvet, akkor már viszonylag pontos elképzeléseik lehetnek arról, miben is állna a válságot [252]

13. Elég legyen a válságból!

13. Elég legyen a válságból!

Tizenharmadik fejezet

Elég legyen a válságból!

R

emélem, legalább néhány olvasómat sikerült már meg győznöm arról, hogy ez a jelenlegi válság teljes egészében indokolatlan: semmi szükség erre a rengeteg szenvedésre, és feleslegesen fut zátonyra ilyen sok élet. Ráadásul sokkal egyszerűben és sokkal gyorsabban véget vethetnénk ennek a válságnak, mint bárki képzelné – mármint bárki, kivéve azokat, akik mélyrehatóan tanulmányozták a gazdasági válságokat és a történelmi tényeket arról, hogyan hatnak az egyes intézkedések az ilyen gazdaságokban. Mégis biztos vagyok abban, hogy az utolsó fejezet végére még legmegértőbb olvasóim is felteszik maguknak a kérdést, hogy van-e bármiféle kézzelfogható haszna a világszerte zajló gazdasági elemzéseknek. Hogy a könyvemben bemutatott, a gazdaság fellendítését célzó programok politikailag nem megvalósíthatatlanok‑e? És vajon nem elfecsérelt idő ezeknek a támogatása? Válaszaim erre a két kérdésre: nem feltétlenül és határozottan nem. A politikai irányváltás esélye sokkal nagyobb, mint ahogyan azt a hétköznapi ember gondolná – igenis váltha[269]


tunk az utóbbi években jellemző mániákus megszorításokról a munkahelyteremtésre. A közelmúlt tapasztalatai döntő fontosságú politikai leckével szolgálnak: sokkal jobb kiállni azért, amiben hiszünk, és érvelni amellett, amit tenni kellene, mint megpróbálni mérsékeltnek és józannak mutatkozni úgy, hogy lényegében elfogadjuk az ellenlábasunk véleményét. Ha muszáj, köthetünk kompromisszumokat a politikai lépések terén – de az igazsággal kapcsolatban soha. Engedjék meg, hogy egy kicsit kitérjek arra, milyen lehetőségei vannak egy döntő jelentőségű politikai irány váltásnak.

Semmi sem olyan sikeres, mint a siker A szakértők mindig rendkívül magabiztos kijelentéseket tesznek arról, hogy mit akarnak, és miben hisznek az amerikai választók, és a közvélemény ilyen állítólagos megnyilvánulásait gyakran arra használják, hogy félresöpörjék a nagyobb politikai irányváltásról szóló javaslatokat, legalábbis a baloldalról érkezőket. Amerika „jobboldali-centrista ország”, mondják nekünk, ami eleve kizárja az új állami kiadásokkal járó nagy kezdeményezéseket. És tény, hogy mind a jobb‑, mind a baloldalon létezik egy vonal, amelyet valószínűleg nem lehet átlépni, mert az nagy valószínűséggel választási katasztrófát okozna. George W. Bush is megtapasztalta ezt, amikor megpróbálta privatizálni a társadalombiztosítást a 2004-es választás után: a lakosság gyűlölte még a gondolatát is, és Bush erőszakos próbálkozásai gyorsan véget is értek. Egy ehhez hasonló, liberális-ízű javaslat – például az igazi „államosított betegellátás” bevezetésének terve, miszerint a teljes egészségügyi ellátó rendszert alakítsuk át kormányzati programmá, mondjuk olyanná, mint amilyen a [270]

Paul Krugman. Elég legyen. Paul Krugman MOST! a válságból!

Recommend Documents